Írta: Maggie Stiefvater A mő eredeti címe: The Raven Boys. A mővet eredetileg kiadta: Scholastic Press, New York, an Imprint of Scholastic Inc

Elsı kiadás Könyvmolyképzı Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Maggie Stiefvater A mő eredeti címe: The Raven Boys A mővet eredetileg kiadta: Scholastic Press, New York, an Imprint of Scholastic Inc. Fordította: Molnár Edit A szöveget gondozta: Egyed Erika

Copyright © 2012 by Maggie Stiefvater

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 977 6

© Kiadta a Könyvmolyképzı Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail- [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelıs kiadó: A. Katona Ildikó

Mőszaki szerkesztık: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Budai Zita, Korom Pál Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelıs vezetı: Bördıs János ügyvezetı igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mő bıvített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mő, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár EDGÁR ALLAN POE (Tóth Árpád fordítása)

Álmodozó az, aki útját csak a holdfényben látja. És büntetése az, hogy a többiek elıtt pillantja meg a virradatot. OSCAR WLLDE (Benedek Marcell fordítása)

B

LUE SARGENT MÁR SZÁMON SEM TUDTA TARTANI, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét. Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyőség történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható. Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés elıtt áll, amit nem halogathat tovább. Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi, égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán. Játékként, kihívásként fogták fel ıket, kíváncsiak voltak, felismerik-e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába, a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen megvenné a régi főnyíróját, a nınek rögtön eszébe jutott a jóslat, mely szerint pénz áll a házhoz, és azzal a tudattal adta el a masinát, hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midın egy harmadik vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát a döntı lépésre. Ám a jóslatok, talán éppen a ködösségük miatt, néha sokat veszítettek az erejükbıl. Voltak, akik csupán véletlen egybeesésekként, ösztönös megérzésekként tekintettek rájuk. Az emberek felnevettek, amikor a bevásárlóközpont parkolójában futottak össze egy régi ismerısükkel, ahogy megjövendölték nekik. Megborzongtak, amikor a tizenhetes számot pillantották meg a villanyszámlán. Rájöttek, hogy hiába ismerik a jövıt, mert ennek a tudásnak semmiféle befolyása nincs a jelenre. A kezükben volt az igazság, de nem a teljes igazság. – Figyelmeztetem önt – mondta mindig Maura az új ügyfeleknek –, hogy a jóslataim megbízhatóak, de nem tartalmaznak konkrétumokat. Ez volt a legkézenfekvıbb megoldás. Blue esetében azonban más volt a helyzet. Idırıl idıre ráparancsoltak, hogy terpessze szét az ujjait, majd megvizsgálták a tenyerét, és szétterítették a kirojtosodott kártyalapokat a szomszéd nappalijának bolyhos szınyegén. Misztikus, láthatatlan harmadik szemére – amely állítólag az ember két szemöldöke között helyezkedik el – tapasztották a hüvelykujjukat. Rúnákat vetettek, kielemezték az álmait, árgus szemmel fürkészték a tealeveleket, és szeánszokat rendeztek. Az összes nı ugyanarra a rideg és zavarba ejtıen konkrét következtetésre jutott. Bármelyik módszert alkalmazták, abban mindannyian egyetértettek, hogy: Ha Blue megcsókolja a szerelmét, az illetı meghal. Blue-t sokáig nem hagyta nyugodni a jóslat. A figyelmeztetés természetesen félremagyarázhatatlan volt, mégis meseszerő hangulat lengte körül. Senki sem tudta megmondani például, hogyan hal meg a lány szerelme. Ahogy azt sem, mennyi ideig fog élni a csók után. Szájra adott csók lesz? Vagy már a kézfejre nyomott szemérmes puszi is halálosnak bizonyul?

7

Blue-nak tizenegy éves koráig meggyızıdése volt, hogy fertızı betegség hordozója lesz. A modern orvostudomány által gyógyíthatatlannak bélyegzett kór ajkának egyetlen érintésére felemészti majd állítólagos lelki társát. Aztán amikor tizenhárom éves lett, úgy döntött, hogy a fiú a féltékenységbe fog belepusztulni, mert az elsı csók pillanatában felbukkan Blue régi barátja, kezében pisztollyal, szívében csordultig tele fájdalommal. Amikor Blue tizenöt éves lett, arra a következtetésre jutott, hogy anyja tarotkártyája ostoba játékszer csupán, és az asszony meg a barátnıi által látott álmok inkább a mértéktelen ivászatnak tudhatók be, mint természetfölötti képességnek, ezért nem érdemes foglalkozni a jóslattal. De azért résen volt. A Róka utca 300. alatt született jóslatok megfoghatatlanok voltak ugyan, de tagadhatatlanul igaznak bizonyultak. Amikor Blue iskolás lett, az anyja elıre megálmodta, hogy a lány már az elsı napon eltöri a csuklóját. Jimi néni tíz dollár eltéréssel megjósolta, mennyi adót kell befizetnie Maurának. Blue idısebbik unokatestvére, Orla, mindig pár perccel azelıtt kezdte dúdolni a kedvenc számát, hogy lejátszották volna a rádióban. A családban senki sem vonta kétségbe, hogy Blue meg fogja ölni a szerelmét egy csókkal. A fenyegetés azonban már olyan régóta lebegett a lány feje fölött, hogy teljesen elvesztette a súlyát. A gondolat, hogy a hatéves Blue egyszer szerelmes lesz, nemcsak távoli dolognak tőnt, hanem hihetetlennek is. Tizenhat éves korában Blue úgy döntött, soha nem lesz szerelmes, és nem foglalkozott többet a jóslattal. A véleménye akkor változott meg, amikor az anyja féltestvére, Neeve, meglátogatta ıket kicsi városukban, Henriettában. Neeve arról volt híres, hogy nagy csinnadratta közepette mővelte ugyanazt, amit Blue anyja a háttérben meghúzódva. Maura a saját nappalijában jósolt, legfıképp Henrietta és a környezı völgy lakóinak. Neeve azonban reggelenként ötkor a tévében jósolt. Saját honlapja is volt, ahol régi, elmosódott fényképekrıl nézett farkasszemet a látogatókkal. Négy, a természetfölötti hatalmával foglalkozó könyv viselte a nevét. Blue még sosem találkozott személyesen Neeve-vel, így a nagynénjével kapcsolatban csak a felületes webes keresésekre tudott hagyatkozni személyes benyomások helyett. Blue nem igazán tudta, miért látogatta meg ıket Neeve, csak azt látta, hogy a nı váratlan betoppanása állandó sutyorgásra késztette Maurát és két legjobb barátnıjét, Persephone-t és Callát, amikor azonban Blue a szobába lépett, a beszélgetés kávékortyolgatásba és golyóstoll-pattogtatásba fulladt. Blue nem aggódott különösebben Neeve érkezése miatt; mit számít, ha eggyel több nı nyüzsög a házban? Neeve egy tavaszi estén toppant be hozzájuk, amikor a nyugati hegyek amúgy is hosszú árnyékai a szokásosnál is hosszabbra nyúltak. Mikor Blue ajtót nyitott, egy pillanatig ismeretlen öregasszonynak nézte Neeve-et, de miután a szeme hozzászokott a fák ágai között átszüremlı kemény, bíborvörös fényhez, látta, hogy Neeve alig idısebb, mint az anyja, vagyis egyáltalán nem öreg. Kint, a távolban kutyák vonyítottak. Blue számára nem volt szokatlan ez a hang, az Aglionby-i Vadásztársaság tagjai ısszel szinte minden hétvégén kilovagoltak az erdıbe a kutyáikkal. Blue rögtön tudta, mit jelent az eszeveszett üvöltés: megkezdıdött a hajsza. – Te vagy Maura lánya – szólalt meg Neeve, és mielıtt Blue válaszolhatott volna, gyorsan hozzátette. – Ebben az évben szerelmes leszel.

8

D

ERMESZTİ HIDEG URALKODOTT A TEMPLOMKERTBEN,

pedig a holtak még meg sem érkeztek. Blue és az anyja, Maura minden évben eljött ide, és minden évben halálra fagytak. Idén azonban, Maura távollétében Blue a szokásosnál is jobban fázott. Április 24-e volt, Szent Márk éjszakája. A legtöbb ember számára Szent Márk napja ugyanolyan nap volt, mint a többi. Nem rendeltek el iskolai szünetet. A családtagok nem ajándékozták meg egymást. Nem voltak jelmezek és felvonulások. Az üzletek nem tartottak Szent Márk-napi vásárt, az állványokon nem jelentek meg Szent Márk-napi képeslapok, és a tévé sem sugárzott ünnepi mősort. Senki nem jelölte be április 25-ét a naptárában. Az igazat megvallva, az élık zömének fogalma sem volt arról, hogy külön napot neveztek el Szent Márk tiszteletére. Nem úgy a holtaknak. Blue, miközben dideregve gubbasztott a kıfalon, azzal nyugtatgatta magát, hogy idén legalább nem esik. Maurának és Blue-nak mindig ide vezetett az útja Szent Márk éjszakáján: ebbe az eldugott kis templomba, amely olyan régi volt, hogy már a nevét is elfelejtették. A rom a Henrietta környéki sőrő erdıkkel borított dombok ölelésében bújt meg, néhány kilométerre a hegyektıl. Csak a külsı falai maradtak meg, a tetı és a padló már régen beomlott. Ami nem lett az enyészeté, az az erıszakosan burjánzó indák és korhadt szagú facsemeték alatt lapult. A templomot kıfal vette körül, amelynek fedett bejárata éppen csak akkora volt, hogy egy koporsó és a hordozói átférjenek rajta. Gyomoknak makacsul ellenálló ösvény vezetett a régi templom ajtajához. – Á! – dünnyögte Neeve, aki gömbölyded alakja ellenére kifejezetten elıkelıen ült le Blue mellé a falra. Ahogy az elsı találkozás alkalmával, Blue-t most is meglepte, milyen szép keze van. A párnás csukló puha, gyermeki simaságú tenyérben, karcsú ujjakban és ovális körmökben végzıdött. – Á! – mormolta újra Neeve. – Ez az az éjszaka. Így mondta: – Ez az az éjszaka – s ettıl Blue-nak borsózni kezdett a háta. Blue már tízszer ülte végig anyjával Szent Márk éjszakáját, de érezte, hogy ez az este más lesz, mint a többi. Ez az az éjszaka. Idén elıször Maura – Blue számára ismeretlen okokból – Neeve-et küldte maga helyett a templomhoz. Majd pusztán a formalitás kedvéért, megkérdezte Blue-t, ı is elmegy-e. Blue mindig elment, most is el akart menni. Nem mintha más programja lett volna Szent Márk éjszakáján, de meg kellett kérdezni tıle, mit szeretne. Maura még Blue születése elıtt elhatározta, hogy kegyetlenség lenne ráerıltetni az akaratát a gyerekre, ezért Blue parancsoló kérdıjelektıl körülvéve nıtt fel. Blue elernyesztette, majd újból ökölbe szorította a kezét. Ujjatlan kesztyőjének már jócskán foszlott a széle. Tavaly kötötte, elég ügyetlenül, azonban ennek ellenére hanyag eleganciát

9

sugárzott magából. Ha nem lett volna annyira hiú, Blue biztosan azt az unalmas, de praktikus kesztyőt veszi fel, amit karácsonyra kapott. De a lány hiú volt, így a szétfeslett, ujjatlan kesztyőjét viselte, amely kétségtelenül menıbb volt, mint a másik, ugyanakkor nem védett a hideg ellen, és senki sem látta, csak Neeve meg a holtak. Henriettában az április általában kellemesen enyhe hónap, amely elıcsalja az alvó fák rügyeit, és az ablaküvegnek vezeti a szerelemittas katicabogarakat. De ma este olyan hideg volt, mint télen. Blue az órájára pillantott. Pár perc múlva tizenegy. A régi legendák szerint éjfélre kell a templomnál lenni, de a holtaknak rossz az idıérzéke, különösen akkor, amikor a hold fénye nem világítja meg a tájat. Blue-val ellentétben, aki hajlamos volt a türelmetlenségre, Neeve fejedelmi pózba merevedve trónolt a régi templom falán: kezét karba fonta, bokáját keresztbe vetette hosszú gyapjúszoknyája alatt. Az alacsonyabb és vékonyabb Blue úgy gubbasztott mellette, mint valami nyughatatlan, vaksi kıszörny. Hiába meresztgette a szemét. Ez a Látók, a boszorkányok és a médiumok éjszakája volt. Más szóval, a családjáé. – Hallasz valamit? – törte meg a csöndet Neeve. Szeme izgatottan csillogott a sötétben. – Nem – felelte Blue az igazsághoz híven. Aztán arra gondolt, vajon Neeve azért kérdezte-e, mert ı hallott valamit. Neeve a honlapjáról ismerıs tekintettel nézett a lányra, azzal a szándékosan nyugtalanító, túlvilági pillantással, amely kicsivel tovább idızött az emberen, mint az kellemes lett volna. Pár nappal Neeve érkezése után Blue ki is fakadt Maurának. Az egyetlen fürdıszobájukban nyomorogtak: Blue iskolába készült, Maura munkába. – Miért bámul így? – kérdezte Blue, aki éppen csökevényes lófarokba próbálta fogni rakoncátlan, sötét tincseit. Anyja mintákat rajzolt a zuhanyfülke bepárásodott üvegajtajára. Ahogy elnevette magát, egy pillanatra felvillant a bıre a hosszú, egymást metszı egyenesek mögött. – Neeve már csak ilyen. Blue arra gondolt, jobb ismertetıjelet is el tudna képzelni a nagynénjének. – Pedig lenne mit – mondta Neeve rejtélyesen a templomkertben. Ez sajnos nem felelt meg a valóságnak. Nyáron a domboldal harsogott a rovarok zümmögésétıl, a szarkák csörgésétıl, az autókra károgó hollóktól. De ma este túl hideg volt ahhoz, hogy bármi ébren legyen. – Én nem hallok semmit – felelte Blue, akit kissé meglepett, hogy Neeve ennyit értetlenkedik. Blue Látókkal teli családjában a lány volt a kakukktojás, aki kívülállóként nézte, hogy az anyja, a nénikéi meg az unokatestvérei milyen élénk beszélgetést folytatnak egy, a legtöbb ember számára ismeretlen világ lakóival. Mindössze egyetlen különleges tulajdonsága volt, de errıl is csak közvetve tudott. – Úgy veszek részt a beszélgetésekben, mint egy telefon. Felerısítem a hangokat mások számára. Neeve még most sem fordította el a tekintetét. – Szóval ezért akarta annyira Maura, hogy gyere el velem. A jóslásoknál is ott szoktál lenni? Blue megborzongott a gondolatra. A Róka utca 300-ban megforduló vendégek között szép számmal akadtak olyan nyomorult nık, akik abban reménykedtek, hogy Maura szerelmet és pénzt jósol nekik. Még belegondolni is rémes volt, hogy Blue-nak egész nap ezt kelljen néznie. A lány jól tudta, anyja örülne, ha ı is jelen lenne az üléseken, mert így megsokszorozná Maura jóserejét. Amikor Blue kislány volt, rosszul esett neki, hogy Maura szinte sosem hívja be ıt az ülésekre, most azonban, miután kiderült, hogy Blue felerısíti mások tehetségét, a lány csodálatra méltónak találta Maura önuralmát. – Nem, csak a nagyon fontosaknál – válaszolta a lány. Neeve tekintete egyre kellemetlenebbé és hátborzongatóbbá vált.

10

– Büszke lehetsz magadra – mondta. – Ritka és értékes adottság, ha valaki meg tudja növelni mások látnoki képességeit. – Pff!– felelte Blue, de nem rosszindulatból. Oldani akarta a feszültséget. Tizenhat éve volt rá, hogy feldolgozza, nem rendelkezik természetfölötti képességekkel. Nem akarta, hogy Neeve azt higgye, álmatlan éjszakái vannak emiatt. Megrángatta a kesztyőjébıl kiálló fonalszálat. – Még bıven van idıd tökélyre fejleszteni az intuitív képességeidet – tette hozzá Neeve. Mohón nézte a lányt. Blue nem válaszolt. İt nem érdekelte mások jövıje. Csak a sajátja. Neeve végre lesütötte a szemét. Szórakozottan húzta végig az ujját a kövek közötti piszokrétegen, majd így szólt: – Idefelé jövet egy iskola elıtt jöttem el. Aglionby Akadémia a neve. Te is oda jársz? Blue gunyorosan tekergette a szemét. Neeve kívülálló, nem tudhatja. De ha látta a csupa kı elıcsarnokot meg a német autókkal teli parkolót, igazán leeshetett volna neki, hogy nem az a fajta iskola, amit Blue családja megengedhet magának. – Az fiúiskola. A politikusok, az olajbárók meg… – Blue lázasan törte a fejét, ki lehet még olyan gazdag, hogy az Aglionbybe írassa be a gyerekét – a kitartott szeretık fiainak. Neeve felvonta a szemöldökét, de nem nézett fel. – Komolyan mondom, undorítóak – magyarázta Blue. Az április nem tartozott az Aglionbybe járók kedvenc hónapjai közé. Hanem, ahogy melegedni kezdett az idı, megjelentek a kabriók, közszemlére téve a rövidnadrágokat, amelyek olyan slamposnak hatottak, hogy csak a gazdagok merték felvenni ıket. Hétköznap az Aglionby diákjai egyenruhát viseltek: khaki nadrágot és hollóemblémával díszített V-kivágású pulóvert. Errıl könnyő volt beazonosítani a közelgı ellenséget. A Holló Fiúkat. – Azt hiszik, hogy különbek nálunk, és elolvadunk, ha csak ránk néznek – folytatta Blue. – Minden hétvégén eszméletlenre isszák magukat, és összefirkálják a város névtábláját. Blue részben az Aglionby Akadémia miatt állított fel magának két szabályt. Egy: óvakodj a fiúktól, mert csak bajt hoznak rád. Kettı: óvakodj az Aglionbybe járó fiúktól, mert rohadt szemetek. – Nem is vagy te olyan buta – jegyezte meg Neeve, amin Blue rögtön felkapta a vizet, mert már régóta tudta magáról, hogy nem buta. Ha olyan kevés pénzbıl kell megélned, mint Sargentéknek, a józan ítélıképesség elég fiatalon kialakul benned. A majdnem kerek hold derengı fényében jól látszott, mit rajzolt Neeve a porba. – Mi ez? – kérdezte Blue. – Anya is rajzolt ilyet. – Tényleg? – Hosszasan tanulmányozták az ábrát. Három íves, egymást metszı vonalból állt, amely egy hosszúkás háromszöget alkotott. – Nem mondott róla semmit? – A zuhanykabin ajtajára rajzolta föl. Nem kérdeztem, miért. – Én álmomban láttam – mondta Neeve közömbösen, de Blue-nak így is lúdbırözni kezdett a tarkója. – Ki akartam próbálni, milyen lerajzolva. – Szétdörzsölte a mintát a tenyerével, majd hirtelen felemelte szép kezét. – Azt hiszem, jönnek. Ezért voltak itt. Maura minden évben felült a falra, felhúzott térddel bámult a semmibe, és megállás nélkül sorolta a neveket. Blue elıtt üres maradt a temetı, de Maura látta, ahogy a hely szellemekkel telik meg. Nem a frissen eltávozottak szellemeivel, hanem azoknak a lelkeivel, akik a következı tizenkét hónap során halnak meg. Blue csak a beszélgetés egyik felét hallotta. Az anyja néha felismert egy-egy lelket, de sokszor elıre kellett hajolnia, hogy megkérdezze a szellemek nevét. Maura egyszer kifejtette, hogy ha Blue nem lenne mellette, nem tudná meggyızni ıket, hogy válaszoljanak neki – a félholtak csak Blue jelenlétében látták Maurát. Blue nem tudta megunni az érzést, hogy fontos szereplıje az eseményeknek, de néha arra gondolt, jó lenne, ha nem csupán a hasznossága miatt tartanák ekkora becsben. Maura legszokatlanabb szolgáltatása ezen az éjszakán alapult. A nı azt ígérte a környéken élıknek, garantáltan megmondja, ık vagy a közelben lakó szeretteik meghalnak-e a következı

11

tizenkét hónap folyamán. Ki ne fizetne ezért? A válasz: szinte senki, mivel az emberek zöme nem hisz a jövendımondásban. – Látsz valamit? – kérdezte Blue. Megdörzsölte zsibbadt kezét, majd noteszt meg tollat kapott fel a falról. Neeve mozdulatlanná dermedt. – Valami megérintette a hajam. Blue karja libabırös lett az izgalomtól. – Az egyik közülük? – A halálra váróknak a temetı ösvényén kell végigmenniük. Ez valószínőleg másféle… szellem, akit a te energiád hívott életre. Nem is gondoltam volna, hogy ilyet is tudsz. Maura sosem említette, hogy Blue más halottakat is magához tud vonzani. Talán nem akarta megijeszteni a lányt. Vagy egyszerően nem látta ıket – ebben a tekintetben lehet, hogy ı is ugyanolyan vak, mint Blue. Blue ijedten húzta ki magát, amikor lágy fuvallat cirógatta végig az arcát és emelte fel Neeve göndör fürtjeit. A félholtak láthatatlan, illemtudó lelkeit még elviselte valahogy. De egy olyan szellemet, aki letér a kijelölt ösvényrıl, azt már nem. – De hát… – kezdte volna Blue. – Ki vagy? Robert Neuhmann – vágott a szavába Neeve. – Mi a neved? Ruth Vert. Mi a neved? Frances Powell. Blue, nehogy lemaradjon, gyorsan lefirkantotta a Neeve-tıl hallott neveket. Idınként az ösvényre sandított, hátha megpillant – valamit. De ahogy mindig, most is csak az elvadult ujjasmuhart meg a homályba burkolózó tölgyfákat látta. A templom fekete száját, ahogy befogadja a láthatatlan szellemeket. Semmit sem hallott, semmit sem látott. Csak a noteszba felírt nevek árulkodtak a lelkek jelenlétérıl. Lehet, hogy Neeve-nek igaza van, gondolta magában Blue. Lehet, hogy mégis összeroppantam. Voltak napok, amikor Blue kicsit igazságtalannak találta, hogy a családját körülvevı sok csodából és tehetségbıl neki csak a papírmunka jut. De legalább a részese lehetek az eseményeknek, gondolta magában Blue komoran, bár körülbelül annyira érezte magát kulcsszereplınek, mint egy ırkutya. Egyre közelebb, közelebb és közelebb emelte a noteszt az arcához, hogy a sötétben is el tudja olvasni a neveket. A lista a hetvennyolcvan évvel korábbi legnépszerőbb neveket tartalmazta: Dorothy, Ralph, Clarence, Esther, Herbert, Melvin. Sok volt az azonos vezetéknév. A völgyet egy-két régi család uralta, nem sok hatalommal bírtak, de kiterjedtek voltak. Blue-t Neeve ellágyuló hangja zökkentette ki a gondolataiból. – Mi a neved? – kérdezte. – Elnézést! Mi a neved? – Nem illett hozzá ez a megrökönyödött arckifejezés. Blue puszta megszokásból követte Neeve tekintetét az udvar közepe felé. És ekkor meglátott valakit. Blue szíve dörömbölni kezdett a mellkasában. De a fiú továbbra is ott állt a szívverés túloldalán. Ott, ahol elvileg semmi sem volt, egy ember magasodott. – Látom ıt – mondta Blue. – Neeve, látom ıt! Blue mindig úgy képzelte, hogy a szellemek libasorban menetelnek, de ez a szellem tétován bolyongott. Fiatal, kócos hajú férfi volt nadrágban és pulóverben. Nem volt átlátszó, de jelen sem volt teljes valójában. Az alakja sötét, mint a sáros víz, az arca elmosódott. Fiatal korán kívül semmilyen különös ismertetıjellel nem rendelkezett. Nagyon fiatal volt – ez kavarta fel leginkább az egészben. Blue nézte, ahogy megáll, és az orrcimpájához meg a halántékához érinti az ujját. A lány olyan elevennek találta a gesztust, hogy azonnal émelyegni kezdett. A fiú megbotlott, mintha hátulról meglökték volna. – Kérdezd meg a nevét! – sziszegte Neeve. – Nekem nem válaszol, és közben a többiekkel is foglalkoznom kell!

12

– Én? – kérdezte Blue, de azért lecsusszant a falról. A szíve még mindig hangosan kalapált a bordái között. – Mi a neved? – kérdezte félszegen. A fiú mintha nem is hallotta volna. Ügyet sem vetve a lányra, lassan és zavartan a templom ajtaja felé indult. Így tesszük meg a halálba vezetı utat? Tőnıdött Blue. Botladozva elhalványulunk ahelyett, hogy emelt fıvel várnánk a finálét? Mivel Neeve idıközben megint a többieket faggatta, Blue a tévelygı alak felé indult. – Ki vagy? – kiáltotta oda a fiúnak biztonságos távolságból, amikor látta, hogy az lemondóan temeti a kezébe az arcát. Testének körvonalai elmosódtak, vonásai jellegtelenné váltak. Semmi emberi nem maradt rajta, de Blue még így is látta maga elıtt. Mintha valami megsúgta volna neki, kivel áll szemben. Nem töltötte el akkora izgalom a fiú láttán, mint korábban hitte. Csak arra tudott gondolni: Ez a srác egy év múlva halott lesz. Hogy bírja ezt Maura idegekkel? Blue közelebb lopózott. Olyan közel állt a fiúhoz, hogy könnyedén megérinthette volna, de semmi jel nem utalt arra, hogy a másik észrevette ıt. Blue keze kihőlt. A szíve is kihőlt. A hıtermelésre képtelen láthatatlan szellemek úgy szívták el az energiáját, hogy libabırös lett a karja. A fiú megállt a templom küszöbén, és Blue ösztönösen megérezte, ha a szellem belép a templomba, sosem fogják megtudni a nevét. – Kérlek! – mondta Blue, sokkal halkabban, mint az elıbb. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a fiú láthatatlan pulóverét. Jeges rémület áradt szét benne. Hogy kicsit erıre kapjon, felidézte magában a sokszor hallott intelmet: A szellemek az összes energiát elszívják a környezetüktıl. Érezte, hogy a fiú az ı segítségével próbál látható maradni. De a félelme ettıl még nem csillapult. – Elárulod a neved? Amikor a fiú szembefordult vele, Blue rémültén meredt az Aglionby-jelvényes pulóverre. – Gansey – mondta a fiú. Halkan beszélt, de nem suttogott. A hangja valódinak hatott, ám mintha nagyon messzirıl hallatszott volna. Blue megigézve bámulta a fiú kócos haját, delejes tekintetét, a pulóverét díszítı hollót. Gansey válla csuromvizes volt, és a többi ruháját is esıfoltok tarkították, amelyek egy jövendıbeli viharból származhattak. Blue-nak mentolos szag csapta meg az orrát. A lány nem tudta eldönteni, az illat a fiúból árad vagy a szellemébıl. Gansey teljesen valóságosnak hatott. Most, hogy végre megtörtént, hogy Blue meglátta ıt, egyáltalán nem tőnt varázslatosnak. Úgy érezte, mintha sírgödörbe nézne, az pedig visszanézne rá. – Ez minden? – kérdezte suttogva. Gansey lehunyta a szemét. – Ez minden, amit mondhatok. Térdre rogyott – valódi test híján hangtalanul. Egyik kezét szétterpesztette a porban, ujjai a talajhoz nyomódtak. Blue jobban látta a templom sötétjét, mint a fiú vállának ívét. – Neeve! – szólt hátra. – Neeve… haldoklik. Neeve a lány háta mögé lépett. – Még nem – felelte. Gansey már majdnem eltőnt: beleolvadt a templomba, vagy a templom olvadt a testébe. Blue szaggatottabban vette a levegıt, mint szerette volna. – Hogyhogy… hogyhogy én is látom? Neeve hátrapillantott a válla fölött, vagy azért, mert további szellemek érkeztek, vagy azért, mert senki sem jött, Blue nem tudta megállapítani. Mire visszanézett, Gansey teljesen eltőnt. Blue bırét máris átjárta a meleg, bár a tüdeje mögött maradt valamicske fagyos hideg. Veszélyes, emésztı szomorúság uralkodott el rajta: bánat vagy sajnálat. – Blue, aki nem Látó, az csupán két okból láthat meg szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a fiú igaz szereleme – mondta Neeve –, vagy te ölted meg ıt.

13

N VAGYOK – mondta Gansey. – Szembefordult a kocsijával. A Camaro felhajtott, rikító narancssárga motorházteteje inkább a kudarcot szimbolizálta, mint a praktikumot. Adam, az autók nagy barátja, biztosan meg tudta volna mondani, mi a baj a kocsival, de Gansey nem. Egy méterre sikerült megállnia az autópályától, és a vastag gumik most kitekeredve ültek a völgy főcsomóin. Egy kisteherautó megállás nélkül robogott el mellette, a Camaro megrázkódott a nyomában. – Kihagytad a törit – mondta a vonal túlsó végén Gansey szobatársa, Ronan Lynch. – Azt hittem, holtan fekszel valahol egy árokban. Gansey megfordította a csuklóját, és az órájára pillantott. Sajnos nem csupán a történelemórát hagyta ki. Délelıtt tizenegy óra volt, a múlt éjszaka vérfagyasztó történései teljességgel valószerőtlennek tőntek. Egy szúnyog ragadt az óraszíja melletti verejtékfoltba, lepöccintette. Életében egyszer kempingezett, még kiskorában. Sátorban aludt. Hálózsákban. A Range Rover a közelükben parkolt, arra az esetre, ha az apjával elunnák magukat. De a múlt éjszaka még azon az élményen is túltett. – Jegyzeteltél nekem? – kérdezte Gansey. – Nem – felelte Ronan. – Azt hittem, holtan fekszel egy árokban. Gansey lefújta a homokszemcséket az ajkáról, és megigazította a fülén a telefont. İ bezzeg jegyzetelt volna Ronannek. – Töfi lerobbant. Gyere ide értem! Egy szedán lelassított, utasai kibámultak az ablakon. Gansey nem volt kellemetlen külsejő srác, és a Camaro is pofás járgánynak számít, de az érdeklıdés nem a szép látványnak szólt, inkább annak, hogy az emberek ritkán láttak aglionbys diákot az út szélén rostokolni a szemtelenül narancssárga autójában. Gansey tisztában volt vele, hogy a Virginia állambeli Henrietta lakói csak egy dolgot figyeltek nagyobb kárörvendéssel, mint az aglionbys diákok megszégyenülését: ha a fiúk családja került megalázó helyzetbe. – Ne már, haver! – ágált Ronan. – Úgysem akartál bemenni órára. És nemsokára ebédszünet. Kérlek! – tette hozzá Gansey hanyagul. Ronan hosszasan hallgatott. Ebben profi volt, tudta, mennyire zavarba jönnek tıle az emberek. Gansey azonban immúnis volt a hatásszüneteire. Miközben Ronan válaszára várt, behajolt a kocsiba, hogy megnézze, nem maradt-e valami ennivaló a kesztyőtartóban. Az allergiafecskendı mellett egy csomag szárított marhahús hevert, de két éve lejárt a szavatossága. Lehet, hogy már akkor ott rejtızött, amikor Gansey megvette az autót. – Hol vagy? – kérdezte végül Ronan. – A 64-esen, a Henrietta tábla mellett. Hozz egy hamburgert! Meg pár liter benzint. – Bár a tank nem fogyott ki, a fiú úgy gondolta, nem árt az óvatosság. – Gansey – mondta Ronan metszı hangon. – Adam is jöjjön!

É

14

Ronan letette. Gansey levette a pulóverét, és a Camaro hátsó ülésére dobta. A kocsi szők hátuljában a legkülönfélébb holmik hevertek szanaszét – kémiatankönyv, egy kapucsínófoltos füzet, félig nyitott CD-tartó, amelybıl csupasz lemezek csúsztak ki az ülésre – a Henriettában töltött tizennyolc hónap szerzeményei mellett. Győrött térképek, nyomtatott lapok, egy elnyőhetetlen napló, elemlámpa, főzfavesszı. Amikor Gansey elıhúzta a digitális hangrögzítıjét a kupac aljáról, egy számla (vastag tésztás szalámis-avokádós pizza) hullott az ülésre, a többi fél tucat mellé, amelyek csak a dátumot tekintve különböztek egymástól. Gansey egész éjjel a Szent Megváltó-templom félelmetesen modern épülete elıtt ült a diktafonjával, és feszülten várt – valamire. A hangulat nem volt túl felemelı. Gansey talán választhatott volna más helyet is, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni a halottakkal, de bízott Szent Márk éjszakájának erejében. Persze nem hitte komolyan, hogy látni fogja a holtakat. Minden forrás egybehangzóan azt állította, hogy a figyelıknek „második látással” kell rendelkezniük, és Gansey a kontaktlencséi nélkül alapból nem látott semmit. De azért reménykedett, hogy… Lesz valami. És lett is. Csak egyelıre azt nem tudta, hogy mi. Gansey, kezében a diktafonnal, a hátsó keréknek dılve keresett menedéket az elhaladó jármővek elıl. A védıkorlát túloldalán zöldellı mezı terült el, amelynek végét fák övezték. A fákon túl titokzatos kék hegyek emelkedtek. Gansey poros cipıorrára rajzolta fel az állítólagos természetfölötti energiavonal íves alakzatát, amely idevezette ıt. A füle mellett elsuhanó hegyvidéki szél hangja olyan volt, mint a halk kiáltás, nem duruzsolás, hanem távolról jövı hangos sikoly. Henrietta tipikusan olyan helynek tőnt, ahol mindennaposak a csodák. A völgy titkokról suttogott. Jobban esett azt hinni, hogy ezek nem akarják felfedni magukat Gansey elıtt, mint hogy egyáltalán nem léteznek. Mondd meg, hol vagy! A fiú szíve belesajdult a vágyakozásba: a fájdalom egyszerre volt kínzó és megmagyarázhatatlan. Ronan Lynch cápaorrú BMW-je állt meg a Camaro mögött. Máskor fényes antracitszürke felülete zöld volt a virágporoktól. Gansey már azelıtt érezte a basszus lüktetését a talpa alatt, hogy kivehette volna a dallamot. Ronan még ki sem szállt az autóból, Gansey máris ott termett a kocsi mellett. Az anyósülésen Adam Parrish ült, a Gansey legjobb barátaiból álló négyes fogat harmadik tagja. Szépen megkötött nyakkendı kandikált ki a pulóvere kivágásából. Karcsú kezével szorosan a füléhez préselte Ronan vékony mobiltelefonját. Adam és Gansey tekintete összevillant a nyitott kocsiajtóban. Találtál valamit? kérdezte Adam felvont szemöldöke. Naná, üzente Gansey tágra nyílt szeme. Adam homlokráncolva tekerte le a hangerıt, és beledünnyögött valamit a telefonba. Ronan becsapta a kocsi ajtaját – a csapkodás volt a mániája –, majd a csomagtartóhoz lépett. – A köcsög tesóm azt akarja, hogy találkozzunk Ninónál ma este. Ashley is ott lesz. – İ van a vonalban? – kérdezte Gansey – Ki az az Ashley? Ronan egy benzineskannát emelt ki a csomagtartóból, és cseppet sem zavarta, hogy a zsíros tartály a ruhájához ér. Gansey-hez hasonlóan ı is az iskolai egyenruháját viselte, de, mint mindig, most is a lehelı leghanyagabbul. Nyakkendıkötési technikáját a hányaveti jelzıvel lehetett volna a legjobban jellemezni, pulóvere alól pedig kopon szélő ing lógott ki. Mosolya halvány volt és kesernyés. Mintha a cápaszerő BMW-jétıl tanulta volna. – Declan legújabb barátnıje. Ki kell öltöznünk a tiszteletére. Gansey nem szívesen puncsolt Ronan bátyjának, aki fölöttük járt az Aglionbyn, de jól tudta, hogy nincs más választásuk. A Lynch család érdekesen értelmezte a szabadság fogalmát, és jelen pillanatban Declan jelentette az egyetlen kiutat. Ronan átadta a kannát, és elvette Gansey-tıl a digitális diktafont. – Ma este akarja nyélbe ütni a dolgot, mert tudja, hogy órám lesz.

15

A Camaro tanksapkája a lepattintható rendszámtábla mögött bújt meg. Ronan némán nézte, hogyan zsonglırködik Gansey a tanksapkával, a benzineskannával meg a rendszámtáblával. – Igazán segíthetnél – szólt oda neki Gansey. – Téged úgysem zavar, ha összekened az ingedet. Ronan egykedvően vakarta meg a csuklója köré csomózott öt bırszíj alatti régi, barna vart. Múlt héten felváltva húzták egymást Adammel a BMW mögé csatolt utánfutón, és még mindig megvoltak az árulkodó nyomok. – Kérdezd meg, találtam-e valamit! – szólította fel Gansey. Ronan sóhajtva nyújtotta át Gansey-nek a diktafont. – Találtál valamit? Ronan nem tőnt túl lelkesnek, de ez is része volt az imidzsének. Lehetetlen volt megállapítani, mennyire ıszinte az érdektelensége. A benzin lassan csordogált bele Gansey drága papucscipıjébe, ebben a hónapban már a második párat tette tönkre. Nem felelıtlenségbıl – „Minden pénzbe kerül, Gansey”, nyaggatta folyton Adam csak éppen mindig késın mérte fel a tettei következményeit. – Valamit. Négyórányi anyagot vettem föl, és határozottan van iit valami. De nem tudom, mit jelent. Tekerd elıre! – intett a fejével a felvevı felé. Ronan az autópálya felé fordult, és elmélázó tekintettel nyomta meg a lejátszó gombot. Egy pillanatig síri csönd hallatszott, amit csak a tücskök jeges ciripelése tört meg. Majd Gansey hangja: – Gansey. Hosszú szünet következett. Gansey lassan végigfuttatta az ujját a Camaro felhólyagzott fém lökhárítóján. Furcsa volt viszonthallania magát a felvételen: mintha nem is ı beszélt volna. Aztán, nagyon messzirıl, nehezen kivehetı nıi hang hallatszott: – Ez minden? Ronan tekintete ijedten siklott Gansey-re. Gansey felemelte az ujját: Várj! Még az elıbbinél is halkabb mormolás hallatszott a felvételrıl, a ritmusán kívül semmit sem lehetett kivenni belıle: kérdések és válaszok követték egymást. Majd ismét Gansey testetlen hangja hallatszott: – Ez minden, amit mondhatok. Ronan az autó hátuljánál álló Gansey-re pillantott, aki úgy szedte a levegıt, mint a dohányosok: kitáguló orrlyukain keresztül mélyen beszívta, majd szétnyílt ajkán át kifújta. Ronan nem dohányzott. Jobban kedvelte a másnaposságot. Megállította a magnót, és így szólt: – Hé, gyík, csöpög az olaj a gatyádra! – Nem akarod megkérdezni, mi történt a felvétel idején? Ronan nem akarta. Csak mereven nézte Gansey-t, ami gyakorlatilag felért egy kérdéssel. – Semmi sem történt. Ezen kívül. Figyeltem a parkolót, ami a hideg ellenére tele volt bogarakkal, de semmi. Gansey egyébként sem hitte, hogy bármi különöset fog tapasztalni a parkolóban, hiába volt jókor jó helyen. A Ley-vonalak szakértıi azt állították, hogy ezek a vonalak néha teljes hosszukban vezetik a hangot, és akár több száz kilométerrıl vagy több évtizede keletkezett hullámokat is képesek továbbítani. Ezért olyan kísértetiesek az ilyen hangok. Ráadásul a kiszámíthatatlan rádióátvitel hatására szinte bármi adóvevıvé válhat, ami a Ley-vonalon fekszik: egy hangrögzítı, egy lejátszó, egy jól hangolt emberi fül. Látnoki képességek híján Gansey hangrögzítıt vitt magával, mivel a zörejek gyakran csak lejátszáskor váltak hallhatóvá. Ezen a felvételen nem a többi hang számított furcsának. Hanem Gansey hangja: Gansey ugyanis egészen biztos volt benne, hogy nem szellemé. – Meg se szólaltam, Ronan. Egész éjjel csöndben voltam. De akkor hogy került a hangom a felvételre? – Honnan tudtad, hogy rajta van?

16

– Hazafelé menet visszahallgattam az egészet. Semmi, semmi, semmi, aztán az én hangom. Persze Töfi pont akkor rohadt le. – Véletlen egybeesés? – kérdezte Ronan. – Nem hinném. Megjegyzését ironikusnak szánta. Gansey már annyiszor mondta, Nem hiszek a véletlenekben, hogy meg sem kellett szólalnia. – Na, mit gondolsz? – kérdezte Gansey. – Végre megtaláltad a Szent Grált – felelte Ronan, túl gunyorosan ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Szó, ami szó, Gansey az elmúlt négy év során harmatgyenge bizonyítékokra volt kénytelen támaszkodni, de az alig hallható hang végre megadta neki a kezdılökést. A Henriettában töltött tizennyolc hónap során felületes nyomok segítségével kutatott a Ley-vonalak – a szent helyeket összekötı, tökéletesen egyenes energiacsatornák – meg az egyikük mentén fekvı titkos sír után. Ez a hátulütıje, ha az ember láthatatlan energiavonalakat keres. Ezek a vonalak ugyanis… nos, láthatatlanok. Sıt, talán nem is léteznek, errıl Gansey azonban hallani sem akart. Eletének tizenhét éve során már több tucat olyan jelenséggel találkozott, aminek a létezésérıl szinte senki nem tudott, és a fiú a Ley-vonalat, a sírt és a sír királyi származású lakóját is ezek közé sorolta. Egy új-mexikói múzeum kurátora egyszer azt mondta Gansey-nek: Fiam, neked megmagyarázhatatlan adottságod van a furcsaságok felfedezésére. Egy, a római korral foglalkozó történész döbbenten jegyezte meg: Te az alá a kı alá is benézel, amit másnak eszébe sem jutna felemelni. Egy nagyon öreg brit professzor pedig a következıket közölte vele: A világ feltárja elıtted minden titkát, fiam. Az a lényeg, állapította meg magában Gansey, hogy az ember higgyen a keresett dolog létezésében, és egy nagyobb valami részeként tekintsen rá. Vannak titkok, amelyek csak az arra érdemesek elıtt mutatkoznak meg. Gansey így vélekedett a témáról: Ha megvan a képességed, hogy bizonyos dolgokra rátalálj, az egész világ a tiéd. – Hé, az ott nem Whelk? – kérdezte Ronan. Egy autó feltőnıen lelassított a fiúk mellett, akik így alaposan szemügyre vehették a nyakát nyújtogató sofırt. Gansey kénytelen volt megállapítani, hogy a jármő vezetıje kísértetiesen hasonlít utált latintanárukra, a nem túl elınyös Barrington Whelk névre hallgató aglionbys öregdiákra. Gansey, mivel hivatalos titulusa III. Richard „Dick” Campbell Gansey volt, jobbára fütyült a flancos nevekre, de azt még ı is elismerte, hogy a Barrington Whelk név nehezen megbocsátható. – Hé, nehogy megállj segíteni! – kiáltotta Ronan a kocsi után. – Hé, csontváz! Mit intéztél Declannel? – Ez utóbbi Adamnek szólt, aki éppen ebben a pillanatban mászott ki a BMW-bıl, kezében Ronan telefonjával. Ronan felé nyújtotta a készüléket, de az megvetıen rázta meg a fejét. Ronan utálta a telefonokat, a sajátját is beleértve. – Ötre jön – mondta Adam. Ronannel ellentétben Adam pulóvere másodkézbıl származott, de a fiú mindent elkövetett, hogy kifogástalan legyen a megjelenése. Karcsú volt és magas, szıkésbarna haja féloldalasan hullott szép csontozatú, napbarnított arcába. Olyan volt, mint egy szépia fotó. – Örvendek – válaszolta Gansey. – Ugye, te is ott leszel? – Ha meghívtok. – Adam feltőnıen udvarias fiú volt. És amikor bizonytalankodott, mindig kiütközött belıle déli származása. Adam sosem ragaszkodott hozzá, hogy külön meghívják. Biztosan összekaptak Ronannel. Nem meglepı. Ronan az élı fába is bele tudott kötni. – Ne baromkodj már! – felelte Gansey, és nagy kegyesen elvette Adamtıl a zsírfoltos zacskót. – Kösz! – Ronan vette. – Pénzügyekben Adam feltőnıen gyorsan vállalta magára vagy hárította el a felelısséget.

17

Gansey Ronanre nézett, aki a Camarónak dılve állt, és szórakozottan harapdálta a csuklóját díszítı bırpántot. – Mondd, hogy nincs rajta szósz' – szólt oda neki Gansey. Ronan kiköpte a szíjat. – Ugyan, kérlek – felelte gúnyosan. – Uborka sincs benne – mondta Adam, aki már az autó mögött guggolt. Nem elég, hogy két kis doboz üzemanyag-adalékkal érkezett, még rongyot is helyezett a benzineskanna meg a világos nadrágja közé, és közben teljes természetességgel tette a dolgát. Adam igyekezett elrejteni a származását, de ezek az apró gesztusok mindig leleplezték. Gansey hirtelen elvigyorodott, a felismerés nyomán melegség járta át a testét. – Villámkérdés, Mr. Parrish. Soroljon fel három dolgot, ami Ley-vonalak közelségére utal! – Fekete kutya – mondta Adam elnézıen. – Démoni jelenlét. – Camaro – szólt közbe Ronan. Gansey zavartalanul folytatta: – És szellemek. Ronan, légy olyan szíves, sorakoztasd fel a bizonyítékokat! A három fiú elgondolkodva ácsorgott a késı délelıtti napsütésben, miközben Adam visszacsavarta a tanksapkát, Ronan pedig visszapörgette a hangfelvételt. Több méterrel arrébb, a hegyek fölött, vörös farkú sólyom vijjogott. Ronan ismét lenyomta a gombot, és a fiúk újra meghallgatták, hogyan rebegi el a nevét Gansey. Adam komoran hegyezte a fülét. A meleg napsütés vörös foltokat csalt az arcára. Másfél éve szinte minden délelıtt így telt. Ronan és Adam tanítás után eljött érte, a tanárok megbocsátották neki a hiányzást, aztán a csapat, Noah-val kiegészülve, pizzázni indult. Négyen Declan ellen. – Indítsd a kocsit, Gansey! – mondta Adam. Gansey nyitva hagyta az ajtót, és bevágta magát a volán mögé. A háttérben Ronan harmadszor is lejátszotta a felvételt. Ebbıl a távolságból Gansey-nek felállt a hátán a szır a hang hallatán. Valami azt súgta neki, hogy ez az öntudatlan hablatyolás új korszak kezdetét jelenti, bár a fiú azt még nem tudta pontosan, mire számítson. – Gyerünk, Töfi! – vicsorgott Ronan. Egy elsuhanó kocsiban rátenyereltek a dudára. Gansey elfordította a kulcsot. A motor kattant egyet, aztán elnémult, végül berregve életre kelt. A Camaro sikeresen összeszedte magát. Még a rádió is mőködött: az a Stevie Nicks-dal szólt belıle, amit Gansey szerint egy félszárnyú galambról írtak. Bekapott egy szem sült krumplit. Mostanra megdermedt. Adam hajolt be a kocsiba. – Visszakísérünk a suliba. Odáig elvisz, de még nincs kész teljesen – mondta. – Rendesen meg kell javítani. – Oké – kiabálta túl Gansey a motort. A háttérben a BMW alig hallható basszus hangokat adott ki magából, miközben Ronan minden maradék érzését az áramkörökbe pumpálta. – Van valami ötleted? Adam egy papírfecnit húzott elı a zsebébıl, és Gansey kezébe nyomta. – Mi ez? – próbálta kisilabizálni Gansey Adam kusza kézírását. A betők mintha menekültek volna valami elıl. – Egy Látó telefonszáma? – Ha semmi kézzelfoghatót nem tapasztaltál tegnap este, akkor ez a következı lépés. Most már legalább lesz mire hivatkoznod. Gansey elgondolkodott. A Látók folyton azzal traktálták, hogy gazdag lesz és nagy dolgokra hivatott. Az elsı megállapításhoz kétség sem férhetett, a második viszont nyomasztó teherként nehezedett a fiúra. Az új nyom alapján azonban a Látó talán valami mást mond majd. – Jó – adta be a derekát. – De, mit kérdezzek tıle? Adam átadta neki a diktafont. Elgondolkodva dobolt a Camaro tetején. – Egyszerő – felelte. – Megpróbáljuk kideríteni, kivel beszéltél.

18

A

RÓKA UTCA 300-BAN félelmetesen, zőrzavarosan indultak a reggelek. A lakók behúzott könyökkel közlekedtek, sorba álltak a fürdıszoba elıtt, és azon veszekedtek, miért kellett még egy teafiltert tenni a csészébe, amikor már van benne egy. Blue-t várta az iskola, a termelékenyebb (vagy kevésbé intuitív) nagynéniket pedig a munka. A pirítós megégett, a müzli szétázott, a hőtı ajtaja pedig sokszor hosszú percekig nyitva maradt. Az indulók kulcsaikat csörgetve igyekeztek eldönteni, ki kit fuvarozzon el. Ha reggeli közben megcsörrent a telefon, Maura így szólt: „Az univerzum hív a kettes vonalon, Orla”, mire Jimi, Orla, netán valamelyik másik nagynéni, mostohanagynéni vagy barátnı azon kezdett huzakodni, ki vegye fel az emeleti telefont. Két éve Blue unokatestvére, Orla azzal hozakodott elı, hogy a telefonos jóslás jó jövedelemkiegészítés lehetne, és rövid csatározás után a hírnevét féltı Maurát is sikerült meggyıznie. A „meggyızés” úgy zajlott, hogy Orla – a csapást tompítandó – megvárta, amíg Maura elmegy egy hétvégi konferenciára, és titokban beszereltette a vonalat. Már reggel hétkor özönleni kezdtek a hívások, és voltak napok, amikor az egydolláros percdíj is tökéletesen jövedelmezınek bizonyult. A reggelek felértek egy edzéssel. És Blue úgy érezte, napról napra ügyesebben veszi az akadályokat. Ám a templomnál töltött éjszakát követıen Blue-nak senkivel sem kellett összemarakodnia a fürdıszobán, és Orla sem ejtette a vajas felére a pirítóst, miközben tízórait csomagolt magának. Amikor Blue felébredt, a rendszerint reggeli világosságban fürdı szobáját délutáni félhomály lepte el. A másik szobában Orla vagy a barátjával, vagy egy telefonálóval csevegett. Esetében nehéz volt különbséget tenni a kétfajta beszélgetés között. Blue mind a kettı után úgy érezte, muszáj lezuhanyoznia. Blue akadálytalanul jutott be a fürdıszobába, ahol elıször is a haját vette szemügyre. Sötét apródfrizurája elég hosszú volt ahhoz, hogy hátrafésülje, ahhoz viszont rövid, hogy ne kelljen egy rakás csatot bevetnie a mővelethez. A végeredmény tüskés, féloldalas, kiálló tincsekkel és felemás csatokkal tarkított, különleges, borzas lófarok lett. Blue-nak sok munkájába került, hogy ilyen legyen. – Anya!– kiáltotta el magát, amikor leugrott a csigalépcsı utolsó fokáról. Maura a konyhapultnál állt, és éppen valami fura külsejő teafővel bíbelıdött. Döbbenetes szag lengte körül. Maura nem fordult hátra. A pulton összegyőlt zöld színő tócsában gyógynövényszálak úszkáltak. – Ne kapkodj! – Te se – feleselt Blue. – Miért nem keltettél fel? – Én próbáltalak – mondta Maura. – Kétszer is. A csudába! – csattant fel.

19

– Segítsek, Maura? – hallatszott Neeve lágy hangja az asztal felıl. A nı az asztalnál ült, kezében egy csésze teával. Ugyanolyan pufók és angyali volt, mint mindig, semmi sem utalt arra, hogy egész éjszaka virrasztott. Blue-ra meredt, aki igyekezett kerülni a szemkontaktust. – Kösz, de én is meg tudok fızni egy rohadt meditációs teát – felelte Maura. Majd Blue-hoz fordult: – Betelefonáltam az iskolába, hogy influenzás lettél. Külön kihangsúlyoztam, hogy egész éjjel hánytál. Holnap ne felejts el nyúzottnak tőnni! Blue a szeméhez nyomta a tenyere élét. Eddig még egyszer sem hiányzott az iskolából templomi virrasztás miatt. Álmosnak ugyan álmos volt, de sosem zuhant úgy össze, mint elızı éjszaka. – A fiú miatt fáradtam el? – fordult Neeve-hez, miután leengedte a kezét. Azt kívánta, bárcsak ne emlékezne olyan tisztán a srácra. Illetve a szellemére, ahogy szétterpesztett ujjakkal terül el a földön. A lány azt kívánta, bárcsak „nem látottá” tehetné a dolgot. – Miatta aludtam ilyen sokáig? – Azért aludtál ilyen sokáig, mert tizenöt szellem sétált keresztül rajtad, miközben a halott fiúval cseverésztél – vágott közbe Maura kurtán. – Én legalábbis ezt hallottam. Úristen, milyen szaga van ennek a teának? Blue Neeve-re nézett, aki egykedvően kortyolgatta tovább a teáját. – Igaz ez? Tényleg szellemek sétáltak keresztül rajtam? – Megengedted nekik, hogy elszívják tıled az energiát – felelte Neeve. – Erıs lány vagy, de azért a te forrásaid is végesek. Blue-nak egyszerre két dolog is megragadta a figyelmét. Az egyik: Tényleg erıs vagyok? A másik pedig: Azt hiszem, haragszom magamra. Nem mintha szándékosan engedte volna a szellemeknek, hogy kiszipolyozzák. – Meg kell tanítanod neki, hogyan védje meg magát – mondta Neeve Maurának. – Már sok mindenre megtanítottam. Azért nem vagyok teljesen pocsék anya – felelte Maura, és egy csésze teát nyújtott át Blue-nak. – Nem kérek. Állati büdös. – A lány egy doboz joghurtot vett elı a hőtıbıl. Majd, anyja iránti szolidaritásból, Neeve-hez fordult: – Idáig egyszer sem kellett megvédenem magam a templomnál. Neeve eltőnıdött. – Ez furcsa. Amennyire felerısíted az energiamezıket, kész csoda, hogy eddig nem bukkantak a nyomodra. – Hagyd már abba! – csattant fel Maura. – Nem kell úgy félni a halottaktól. Blue most is ott látta maga elıtt Gansey kísérteties alakját, amint megsemmisülten és zavarodottan botorkál a bejárat felé. – Anya, a szellemek a templomnál… meg lehet akadályozni a halálukat? Nem lehet figyelmeztetni ıket? Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Kettıt csörrent, majd folyamatos sípolásba kezdett, ami azt jelentette, hogy Orla még mindig az elızı hívóval beszél. – Pukkadj meg, Orla! – kiáltotta Maura, bár Orla nem hallhatta. – Majd én – mondta Neeve. – De… Maura nem fejezte be a mondatot. Blue kíváncsi volt, vajon az anyja azt akarta-e mondani, hogy Neeve sokkal magasabb percdíjjal dolgozik. – Tudom, mire gondolsz – mondta neki Maura, miután Neeve kiment a konyhából. – De a legtöbbjük szívrohamban, rákban vagy valami más visszafordíthatatlan dologban hal meg. Az a fiú meg fog halni. Blue-ban megint ébredezni kezdett a furcsa bánat, amit elızı nap érzett. – Nem hinném, hogy egy aglionbys fiú szívrohamban halna meg. Egyáltalán, miért szólsz a vendégeidnek? – Hogy mindent elrendezhessenek, mielıtt meghalnak – nézett Maura sokatmondóan Blue-ra. Nem tőnt különösebben meggyızınek, ahogy ott állt a farmerében, mezítláb, kezében egy bögre

20

irágyaszagú teával. – Nem fogom megtiltani, hogy figyelmeztesd ıt, Blue. De arra számítsál, még ha meg is találod, nem fog hinni neked, és hiába tudja majd elıre, mi történik vele, nem menekülhet meg. Ha valami hülyeségre készül, lehet, hogy le tudod beszélni róla. De az is lehet, hogy tönkreteszed az utolsó hónapjait. – Bagoly mondja verébnek – csattant fel Blue. De tudta, hogy Maurának igaza van, legalábbis ami az elsı dolgot illeti. Szinte minden ismerıse azon a véleményen volt, hogy az anyja mások hiszékenységébıl él. Blue azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá az egészhez: kezdjen szaglászni egy aglionbys után, kopogjon be a Land Rover vagy a Lexus ablakán, és figyelmeztesse a srácot, hogy ellenıriztesse a fékeket vagy kössön életbiztosítást? – Nem tudom megakadályozni, hogy találkozz vele – mondta Maura. – Már ha Neeve-nek igaza van. A sors azt akarja, hogy megismerd. – A sors – visszhangozta Blue, fagyos pillantást vetve az anyjára. – Én azért nem dobálóznék ilyen szavakkal reggeli elıtt. – Már rég megreggeliztünk – felelte Maura. A lépcsı megnyikordult Neeve léptei alatt. – Téves kapcsolás – mondta a tıle megszokott közömbösséggel. – Máskor is elıfordult már? – A számunk nagyon hasonlít egy escortügynökség számához – válaszolta Maura. – Aha! Így már világos. Blue – mondta Neeve, miután letelepedett az asztalhoz –, ha akarod, megnézhetem, miben halt meg a fiú. Erre Maura is, Blue is felkapta a fejét. –Jó – vágta rá Blue. Maura már nyitotta volna a száját, de végül csöndben maradt. – Van itthon szılılé? – kérdezte Neeve. Blue zavartan a hőtıszekrényhez lépett, és kérdı tekintettel emelt föl egy kancsót. – Áfonyálé? – Az is jó lesz. Maura kifürkészhetetlen arccal nyúlt be a szekrénybe, és elıvett egy sötétkék salátástálat. Lecsapta Neeve elé az asztalra. – Én mosom kezeimet – mondta. – Miért? Mit jelentsen ez? – kérdezte Blue. De nem kapott választ. Neeve, szelíd arcán szelíd mosollyal, teletöltötte a tálat gyümölcslével. Maura lekapcsolta a villanyt. A külvilág hirtelen sokkal hívogatóbbnak tőnt a homályba burkolózott konyhához képest. Az áprilisi fák szorosan a konyhaablakhoz nyomódtak – zöld levél zöld levél hátán –, és Blue úgy érezte, mintha csupa fa venné körül. Mintha egy erdı közepén állna. – Csendet kérek – jegyezte meg Neeve lesütött szemmel. Blue kihúzott egy széket, és leült. Maura a pultnak támaszkodott, és karba fonta a kezét. Ritkán fordult elı, hogy Maura így kijött a sodrából, mégsem tett semmit ellene. – Hogy is hívják a fiút? – kérdezte Neeve. – Csak annyit mondott, hogy Gansey. – Blue kissé idegesen mondta ki a nevet. Úgy érezte, azáltal, hogy a fiú az ı kezébe helyezte az életét, hatalmas terhet rakott a vállára. – Ennyi is elég lesz. Neeve mozgó ajakkal hajolt a tál fölé, sötét tükörképe lassan imbolygott a folyadék színén. Blue-nak eszébe jutott, mit mondott az anyja: Én mosom kezeimet. Minden sokkal ünnepélyesebbnek hatott, mint egyébként, amitıl úgy tőnt, hogy amit tesznek, közelebb áll a valláshoz, mint egyszerő babonákhoz. Neeve dünnyögött valamit az orra alatt. Bár Blue semmi értelmeset nem tudott kihámozni az artikulálatlan mormolásból, Maura feltőnıen diadalmas képet vágott. – Hát – szólalt meg Neeve –, ez is valami.

21

A mondat hallatán Blue rögtön tudta, mi történt. – Mit láttál? – kérdezte. – Hogyan halt meg? Neeve egy pillanatra sem vette le a szemét Mauráról. Mintha egy kérdést tett volna fel a nıvérének, miközben azt válaszolta: – Láttam ıt. Aztán eltőnt. A semmibe. Maura széttárta a kezét. Blue jól ismerte ezt a mozdulatot. Az anyja ezzel a gesztussal zárta le a vitát, ha az övé volt az utolsó szó. Ezúttal azonban egy tál áfonyáié tett pontot a dolog végére, Blue-nak pedig fogalma sem volt róla, mit jelentsen ez az egész. – Az egyik pillanatban még itt volt, aztán egyszer csak eltőnt, mint a kámfor – mondta Neeve. – Megesik az ilyen – mondta Maura. – Elvégre Henriettában vagyunk. Vannak helyek, ahova nem látok el. Máskor meg olyan dolgokat látok – és itt szándékosan nem nézett Blue-ra –, amikre álmomban se gondolnék. Blue-nak eszébe jutott, mennyit erısködött az anyja, hogy Henriettában maradjanak, annak ellenére, hogy egyre drágább lett az élet, és más városokban több lehetıség várt volna rájuk. Blue egyszer elkapott egy levélváltást az anyja számítógépén: Maura egyik férfi vendége hevesen könyörgött, hogy a nı vigye magával Blue-t és „mindent, ami fontos” a férfi baltimore-i sorházába. Válaszában Maura szigorúan közölte a férfival, hogy ez több okból is lehetetlen, legfıképpen azért, mert a világért sem hagyná el Henriettát, végül, de nem utolsósorban pedig azért, mert nem tudhatja, a férfi nem baltás gyilkos-e. A férfi csak egy szomorú smiley-t küldött válaszul. Blue néha elgondolkodott, vajon mi lehet vele. – Mondd el, mit láttál! Mi az, hogy eltőnt a „semmibe”? – kérdezte Blue. – Követtem a fiút a halálba – felelte Neeve. – Úgy éreztem, közel a vég, de aztán eltőnt a szemem elıl. Nem tudom mivel magyarázni. Lehet, hogy az én hibám. – Nem – szólt közbe Maura. Amikor látta, hogy Blue továbbra is kérdın néz rá, hozzátette: – Olyan, mint amikor nincs adás a tévében, de ettıl még tudod, hogy a készülék be van kapcsolva. Ehhez tudnám hasonlítani. Ám még sosem fordult elı, hogy valaki bemenjen oda. – Hát ı bement. – Neeve eltolta magától a tálat. – Azt mondtad, ez nem minden. Mire lehet még következtetni ebbıl? – Bizonyos csatornák nem jönnek be egyszerő kábelen – mondta Maura. Neeve idegesen dobolt az asztalon szép ujjaival, majd így szólt: – Ezt nem mondtad. – Mert nem volt érdekes – felelte Maura. – Ha egy fiatalember eltőnik a semmiben, az nagyon is érdekes. Sıt, az sem érdektelen, mire képes a lányod. – Neeve Maurára szegezte szúrós tekintetét. Maura ellökte magát a pulttól, és hátat fordított a testvérének. – Ma délután dolgoznom kell – szólalt meg Blue, miután rájött, hogy vége a beszélgetésnek. A levelek tükörképe lassan hullámzott a tálban, még mindig erdıt idézett, de sötétebb volt. – Ebben fogsz dolgozni? – kérdezte Maura. Blue végignézett magán. Ruházata több rétegnyi vékony pólóból állt, amelyek közül egyet a lány az úgynevezett tépett technikával alakított át. – Mi van vele? Maura vállat vont. – Semmi. Mindig is excentrikus lányt akartam magamnak. Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a gonosz terveim. Meddig dolgozol? – Hétig. De lehet, hogy tovább. Cialinának kellene fél nyolcig maradnia, de egész héten arra célozgatott, hogy a bátyjának sikerült jegyet szereznie az Estére, és bárcsak valaki átvenné tıle az utolsó fél órát… – Nyugodtan mondhattál volna nemet. Mi az az Este? Ahol az összes lányt fejszével ölik meg? – Igen, pontosan. – Blue felhörpintette a joghurtját, és közben lopva Neeve-re sandított, aki még mindig a homlokát ráncolva ült a félretolt gyümölcsleveses tál mellett. – Na, jó, én mentem.

22

Blue hátralökte a székét. Maura hallgatása többet mondott minden szónál. Blue komótosan a szemetesbe hajította a joghurtos dobozt, a mosogatóba dobta a kanalát, majd a lépcsı felé indult, hogy cipıt húzzon. – Blue! – szólt utána Maura. – Ugye, mondanom sem kell, hogy ne csókolj meg senkit?

23

A

DAM PARRISH tizennyolc hónapja volt Gansey barátja, és tudta, hogy a barátság kötelez. Nevezetesen arra, hogy higgyen a természetfölöttiben, elviselje Gansey anyagi zőrjeit, és együtt bandázzon Gansey többi barátjával. Az elsı kettı csak az Aglionbyn kívül jelentett problémát, az utóbbi pedig akkor, ha Ronan Lynch is jelen volt. Gansey egyszer azt mondta Adamnek, fél, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni Ronannel. Ami valójában azt jelentette, aggódik, hogy valaki egyszer késsel támad Lynchnek. Adam néha eltöprengett, vajon Ronan az apja halála elıtt is ilyen volt-e, de csak Gansey ismerte ıt olyan régrıl. Vagyis Gansey és Declan, ám Declan szemmel láthatóan nem bírt a testvérével, ezért is idızítette úgy a látogatását, hogy Ronan órán legyen. Adam a Monmouth 1136 elıtt, az emeleti lépcsıfordulóban várta Declant és a barátnıjét. A barátnı, aki lenge fehér selyemruhát viselt, kísértetiesen hasonlított Briannára vagy Kayleigh-re, vagy hogy is hívták Declan elızı barátnıjét. Mindhármuknak szıke, vállig érı haja és világos szemöldöke volt, ami jól ment Declan sötét bırcipıjéhez. Declan, aki, politológusgyakornokhoz méltón, öltönyt viselt, legalább harmincévesnek nézett ki. Adam azon tőnıdött, vajon ı is ilyen komolyan festene-e öltönyben, vagy ezen a téren is szégyenkeznie kellene a fiatalsága miatt. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Declan. – Nincs mit – felelte Adam. Adam valójában nem a két szép szeméért találkozott Declannel és Barátnıvel, hanem egy megérzés miatt, amitıl nem bírt szabadulni. Adam az utóbbi idıben úgy érezte, mintha valaki… kémkedne utánuk. Nem igazán tudta konkrét szavakba önteni a sejtését, hogy véletlenül elkapott sanda pillantás, egy sor elmosódott, idegen lábnyom a lépcsıházban, a könyvtáros, aki közli vele, hogy valaki más is belenézett az általa kikölcsönzött misztikus szövegbe. De nem akarta fölöslegesen terhelni Gansey-t. Szegény srácnak így is éppen elég baja volt. Adamet nem az érdekelte, hogy vajon Declan kémkedik-e utánuk. Ezt már régóta tudta, és gyanította, hogy a dolognak inkább Ronanhez lehet köze, mint a Ley-vonalakhoz. Ennek ellenére úgy gondolta, nem árt, ha kicsit körbeszaglászik. Barátnı olyan tekintettel sandított körbe, hogy szinte ordított róla a hátsó szándék. A Monmouth 1136 éhes kinézető, kibelezett, fekete szemő téglagyár volt, amely egy majdnem teljes háztömböt elfoglaló, gyomos telken emelkedett. Az épület eredeti funkciójáról a keleti falra felfestett felirat adott bıvebb tájékoztatást: Monmouth gyár. Azt azonban sem Gansey-nek, sem Adamnek nem sikerült kiderítenie, pontosan mit is gyártottak a Monmouth-ban. Valami olyasmit, amihez nyolcméteres belmagasság és tágas csarnokok szükségeltettek, valamit, amitıl nedvességfoltok keletkeztek a padlón és vájatok a téglafalban. Olyasmit, amire már volt kereslet. A lépcsı tetején Declan minden tudnivalót belesuttogott Barátnı fülébe, aki olyan idegesen kacarászott, mintha hétpecsétes titkokra derült volna fény. Adam nézte, ahogy Declan ajka beszéd

24

közben lágyan hozzáér Barátnı fülcimpájához, de amikor Declan felpillantott, félrekapta a tekintetét. Adam feltőnés nélkül tudott megfigyelni másokat. Csak Gansey volt képes rajtakapni. Barátnı a telekre mutatott a repedt ablaküvegen keresztül. Declan követte a lány tekintetét, és szemügyre vette a fekete, dühös görbéket, amelyeket Gansey és Ronan kocsija rajzolt a porba. Declan vonásai megkeményedtek, még ha Gansey volt is a tettes, ı Ronanre gyanakodott. Adam egyszer már bekopogott az ajtón, de most megismételte a mőveletet – egy hosszú, két rövid, ez volt a jel. – Elég nagy a kosz – mentegetızött. Ez inkább Declan barátnıjének szólt, mint Declannek, aki jól tudta, milyen állapotban van a lakás. Adam gyanította, hogy Declan arra számít, a lány bájosnak találja majd a rendetlenséget. Declan semmit sem csinált ok nélkül. Ashley erényére hajtott, és minden lépését – még a Monmouth gyárba való rövid kitérıt is – ennek az egy célnak rendelte alá. Semmi válasz. – Rácsörögjek? – kérdezte Declan. Adam elfordította a gombot, majd a bezárt ajtónak feszítette a térdét, és kicsit megemelte a lapot. Az ajtó kivágódott. Barátnı elismerıen kiáltott fel, holott a siker inkább az ajtó hiányosságainak volt köszönhetı, mint Adam ügyességének. Beléptek a lakásba, és Barátnı veszélyes szögben döntötte hátra és hátra és még hátrább a fejét. A magas mennyezeten csupasz vasgerendák támasztották alá a tetıt. Gansey lakása egy álmodozó laboratóriumára hasonlított. Feltárult elıttük az egész emelet több ezer négyzetmétere. Két falat régi ablakok alkották – több tucat apró, megvetemedett üveg ablaktábla meg néhány átlátszó, amit Gansey szerelt be –, a másik kettıt pedig térképek borították: Virginia, Wales, Európa hegyei. Mindegyiken filctollal húzott vonalak virítottak. Kissé arrébb egy teleszkóp nézett a nyugati égboltra, lábánál nagy halom fura kinézető, a mágneses tevékenység mérésére alkalmas kütyü hevert. És mindent elborítottak a könyvek. Nem rendezett sorokban, mint azoknál az értelmiségieknél, akik így próbálják lenyőgözni a vendégeiket, hanem egymásra hányva, akár egy megszállott tudósnál. Néhány nem is angolul íródott. Némelyik meg szótár volt azokhoz a nyelvekhez, amelyeken az elıbb említett könyvek születtek. És a Sports Illustrated fürdıruhakatalógusából is lehetett találni egy-két példányt. Adamet rögtön elfogta az ismerıs érzés. Nem az irigység, hanem a vágy. Egyszer majd neki is lesz annyi pénze, hogy ilyen lakást vegyen magának. Olyan lakást, amely pontosan úgy fog kinézni kívülrıl, ahogyan ı néz ki belülrıl. Egy hang azt kérdezte Adamtıl, vajon tényleg ennyire káprázatos belülrıl, vagy ez is olyasmi, amire születni kell. Gansey azért olyan, amilyen, mert kiskora óta dúskál a pénzben; olyan, mint egy virtuóz, akit alighogy járni kezdett, már oda is ültettek a zongora elé. Adam a kívülálló, a felkapaszkodott, még most is a tájszólásával küszködött, és az ágya alatt, egy müzlis dobozban rejtegette a spórolt pénzét. Barátnı önkéntelenül is a szívéhez kapott a férfias meztelenség láttán. Ebben az esetben azonban nem egy személy volt meztelen, hanem egy tárgy: Gansey két matracból és egyetlen csupasz fémvázból összerakott ágya, amely félig vetetlenül hivalkodott a szoba közepén. Feltőnısége ellenére kifejezetten bensıséges látványt nyújtott. Gansey egy régi íróasztalnál ült, háttal az ajtónak, és a tollát pattogtatva bámult ki a keletre nézı ablakon. Vaskos napló hevert elıtte, amelynek lapjait szinte teljesen elborították a beragasztott könyvkivágások meg a sőrőn írt jegyzetek. Adam nem elıször hökkent meg Gansey koravénségén: öreg ember fiatal testben, vagy fiatal ember egy öreg ember életében. – Megjöttünk – szólalt meg Adam. Amikor Gansey nem válaszolt, Adam odalépett szórakozott barátjához. Barátnı újabb sikkantásokat hallatott, amelyek mindegyike 0 betővel kezdıdött. Gansey, pár müzlis doboz, némi csomagolóanyag és falfesték felhasználásával, Henrietta térdmagasságú másolatát építette fel a

25

helyiség közepén, így a három látogató csak a fıutcán keresztül tudta megközelíteni az íróasztalt. Adam jól tudta, mi rejtızik a háttérben: az épületek Gansey álmatlanságáról árulkodtak. Minden ébren töltött éjszaka újabb fallal gyarapította a makettet. Adam megállt Gansey mellett. Gansey szórakozottan rágcsált egy mentalevelet, melynek illata teljesen körüllengte a testét. Adam megérintette a Gansey jobb fülét eldugaszoló gombot, mire a barátja ijedten rezzent össze. Gansey talpra ugrott. – Na, sziasztok! Mint mindig, most is úgy festett, mint egy amerikai háborús hıs, ezt sugározta kócos barna haja, szőkre húzott mogyoróbarna szeme és egyenes orra, amit kegyes angolszász ısei hagyományoztak rá. Lerítt róla, hogy bátor és erıs, s a kézfogása is határozott. Barátnı csak ámult és bámult. Adam még emlékezett, elsı pillantásra milyen félelmetesnek találta Gansey-t. Két Gansey-t ismert: az igazit, aki Gansey lelkének megtestesülése volt, és azt, akinek az álarcát Gansey reggelente magára öltötte, amikor a nadrágja hátsó zsebébe csúsztatta a tárcáját. Az elıbbi zaklatott volt, szenvedélyes és akcentus nélkül beszélt, az utóbbi viszont szinte hivalkodott látens hatalmával, amikor a virginiai vagyonosok affektálásával köszöntötte az embereket. Adam-nek nem fért a fejébe, miért nem láthatja soha egyszerre mindkét verziót. – Nem vettem észre, hogy itt vagytok – mondta Gansey, teljesen fölöslegesen. A két fiú összeütötte az öklét. Gansey részérıl kissé bumfordinak tőnt ez a gesztus, látszott, hogy másik rétegbıl vette kölcsön a kifejezést. – Ashley, bemutatom Gansey-t – mondta Declan a tıle megszokott kellemes, semleges hangon. Ilyen hangon számolnak be a viharkárokról és a hidegfrontok érkezésérıl. Ilyen hangon sorolják fel a kis kék tabletták mellékhatásait. Ilyen hangon magyarázzák el a 747-es biztonsági elıírásait. – Dick Gansey-t – tette hozzá. Ha Gansey-ben fel is merült a gondolat, hogy Declan barátnıje feláldozható, igazi megújuló erıforrás, nem mutatta. Csupán annyit mondott kissé fagyos, kioktató hangon: – Ahogy azt Declan is tudja, az apámat hívják Dicknek. Én Gansey vagyok, így egyszerően. Ashley nem vette a lapot, inkább döbbentnek tőnt. – Dick? – Családi név – legyintett Gansey elcsigázottan, mint akinek imár századszorra sütik el ugyanazt a poént. – Próbálok nem foglalkozni vele. – Te is az Aglionbybe jársz, ugye? Eszméletlen ez a lakás. De miért nem laksz a kollégiumban? – kérdezte Ashley. – Mert ez az épület az enyém – felelte Gansey. – Jobb befektetés, mint kollégiumra költeni. Mert mire megy el az a pénz? A nagy semmire. III. Dick Gansey győlölte, ha a fejéhez vágták, hogy úgy beszél, mint II. Dick Gansey, pedig most pontosan ez volt a helyzet. Ha akarták, mindketten szép kis pórázon vezették elı csinos kockás kabátba bújtatott logikájukat. – Úristen – mondta Ashley. Adamre nézett. Tekintete nem idızött sokat a fiún, de annak rögtön eszébe jutottak a pulóvere vállán virító bolyhok. Nehogy odanyúlj! Nem vette észre. Ahogy más sem. Adam nagy nehezen kihúzta magát, és megpróbálta olyan lazán viselni az egyenruháját, mint Gansey vagy Ronan. – Ash, nem fogod elhinni, miért van itt Gansey – szólt közbe Declan. – Mondd el neki, Gansey! Gansey nem tudta megállni, hogy ne beszéljen Glendowerrıl. Mindig ez lett a vége. – Mennyit tudsz a walesi királyokról? – kérdezte. Ashley összecsücsörítette az ajkát, és elgondolkodva csipkedte a nyakát. – Hmmm. Llewellyn? Glendower? Az angol menetelı urak?

26

A Gansey arcán felragyogó mosollyal egész szénbányákat lehetett volna felgyújtani. Adam semmit sem tudott Llewellynrıl és Glendowerrıl, amikor megismerkedett Gansey-vel. Ganseynek részletesen el kellett magyaráznia, Owain Glyndwr – a walesiül nem értık kedvéért: Owen Glendower –, középkori walesi nemes hogyan szállt harcba az angolok ellen Wales függetlenségéért, majd amikor a vég már elkerülhetetlennek látszott, hogyan tőnt el a szigetrıl és a történelembıl. Gansey-t nem zavarta, hogy újra meg újra el kell mesélnie a történetet. Úgy idézte fel az eseményeket, mintha tegnap történtek volna: lelkesen beszélt a Glendower születését kísérı mágikus jelekrıl, a hıs láthatatlanná válásáról, a nagy hadseregek elleni bámulatos gyızelmeirıl, végül pedig a férfi titokzatos eltőnésérıl. Gansey szavai nyomán Adam szinte látta maga elıtt a lágyan emelkedı walesi dombokat, a Dee folyó széles, csillogó szalagját és a zord északi hegyeket, ahol Glendowert utoljára látták. Gansey történeteiben Owain Glyndwr halhatatlan volt. Most, hogy újra végighallgatta a történetet, Adam rájött, hogy Gansey nem pusztán történelmi alakként tekint Glendowerre, Gansey olyan akart lenni, mint ı: bölcs és bátor férfi, aki konokul halad a célja felé, természetfölötti képességekkel rendelkezik, élvezi az emberek tiszteletét, a legendája pedig messze túléli ıt. – Hallottál már az alvó királyok legendájáról? – kérdezte Ashley-tıl Gansey, aki teljesen belemelegedett izgalmas, rejtelmekkel teli meséjébe. – A legenda szerint az olyan hısök, mint Llewellyn, Glendower és Arthur, nem haltak meg, hanem a sírjukban alszanak, és csak arra várnak, hogy valaki felébressze ıket. Ashley értetlenül pislogott, majd így szólt: – Ez olyan, mint egy metafora. Nem is volt annyira buta, mint a többiek hitték. – Lehet, hogy az – felelte Gansey. Fellengzısen a térképek felé intett, amelyeket keresztülkasul szabdaltak a Glendower által is bejárt Ley-vonalak. A fiú felkapta a háta mögött heverı naplót, és lapozgatni kezdett a térképek meg a jegyzetek között, hátha fel tud hozni valamit példaként. – Szerintem Glendower testét áthozták az Újvilágba. Pontosabban, ide, Virginiába. Meg akarom találni a sírját. Adam legnagyobb megkönnyebbülésére Gansey azt már nem fejtette ki, hogy ı hisz a legendákban, amelyek szerint Glendower még most, évszázadokkal késıbb is életben van. Azt sem fejtette ki, hogy az örök álomba merült Glendower megjutalmazza azt, aki felébreszti ıt. És azt sem fejtette ki, hogy mindenáron meg akarja találni a rég eltőnt királyt. Meg azt sem, hogy ha a mániája nem hagyja nyugodni, akár éjfélkor is képes felhívni Adamet. Nem szólt a mikrofilmekrıl és a múzeumokról, az újságcikkekrıl és a fémdetektorokról, a törzsutasprogramokról és a rongyosra lapozott szótárakról. Ahogy a mágiáról és Ley-vonalakról sem. – Ez ırület – mondta Ashley. A naplóra szegezte a tekintetét. – Mibıl gondolod, hogy itt van? Erre két lehetséges válasz is volt. Az elsı kizárólag a történelmi tényeken alapult, és a hétköznapi emberek számára szinte feldolgozhatatlan volt. A másik varázsvesszıkkel és némi mágiával bıvítette ki az egyenletet. Voltak napok, pocsék napok, amikor Adam az elsı választ találta elfogadhatónak, de azt is csak részben. De mivel Gansey barátja volt, inkább az utóbbi felé hajlott. Ronan, Adam bánatára, sokkal rátermettebbnek bizonyult ezen a téren: ı megingathatatlanul hitt a természetfölöttiben. Adam hite nem volt teljesen szilárd. Ashley – talán mert átmeneti ismerısnek vagy szkeptikusnak ítéltetett – a történelmi verziót hallhatta. Gansey professzoros hangon sorolta fel a környéken található walesi helységneveket, a Virginia talajából kiásott 15- századi leleteket, és egy korai, Kolumbusz elıtti, walesiek vezette amerikai partraszállás történelmi bizonyítékait. Az elıadás félidejében Noah – a Monmouth gyár magának való harmadik lakója – lépett ki a Ronan hálószobájául kinevezett irodával szomszédos aprócska szobából. Noah ágya egy titokzatos berendezéssel osztozott a zsebkendınyi helyen, amiben Adam valamiféle nyomdagépet vélt felfedezni.

27

Noah beljebb lépett a szobába, majd, ahelyett, hogy rámosolygott volna Ashley-re, döbbenten meredt a lányra. Nehezen oldódó típus volt. – İ itt Noah – mondta Declan olyan hangon, hogy azzal csak megerısítette Adam feltevését: a Monmouth gyár és lakói csupán turisztikai látványosságot, ideális utólagos beszédtémát jelentettek Declan és Ashley számára. Noah kezet nyújtott a lánynak. – Juj, de hideg a kezed! – Ashley a blúzára szorította az ujjait, hogy megmelengesse ıket. – Már hét éve halott vagyok – közölte Noah. – Ahhoz képest nem rossz. Noah, makulátlan szobájával ellentétben, mindig rendezetlennek tőnt. Volt valami zavaró a ruházatában, a – legtöbbször hátrafésült – szıke hajában. Rendetlen egyenruhája láttán Adam mindig megnyugodott, mert úgy érezte, kevésbé lóg ki a sorból. Gansey mellett, akinek ropogósra vasalt fehér inge önmagában többe került, inint Adam biciklije (aki azt állítja, észre sem lehet venni a különbséget a bevásárlóközpontban vett és egy olasz szabó által készített ing között, az még sosem látta az utóbbit), vagy Ronan mellett, aki csupán azért adott ki kilencszáz dollárt egy tetoválásért, hogy felbosszantsa a testvérét, nehéz volt elvegyülni az Aglionby diákjai között. Ashley-nek torkára fagyott az udvarias kuncogás, amikor Ronan lépett ki a szobájából. Örök borongósságot ígérı felhı suhant át Declan arcán. Ronan és Declan Lynch le sem tagadhatták volna, hogy testvérek, hiszen egyforma sötétbarna hajuk és hegyes orruk volt, de Ronan erıssége másban rejlett, mint Declané. Declan széles állkapcsa és mosolya azt sugározta: Szavazz rám!, míg Ronan borzas feje és pengeszája azt üzente: Vigyázz, mérgezı! – Ronan – mondta Declan. A telefonban direkt megkérdezte Adamtıl: Mikor nem lesz otthon Ronan? – Azt hittem, teniszezni mentél. – Úgy is volt – felelte Ronan. Rövid csönd támadt, amíg Declan átgondolta, mit mondjon Ashley elıtt. Ronan élvezte, hogy a testvérébe fojtotta a szót. A két idısebbik Lynch testvér – összesen hárman voltak –, amióta csak ismerte ıket Adam, folyton marakodott. A többséggel ellentétben Gansey jobban kedvelte Ronant Declannél, és ezzel ki is alakultak az erıviszonyok. Adam gyanította, hogy Gansey azért húz Ronan felé, mert az a gorombaságig ıszinte volt, Gansey pedig mindennél elıbbre tartotta a becsületességet. Amíg Declan a megfelelı szavakat kereste, Ronan keresztbefonta karját a mellén. – A megfelelı embert választottad, Ashley. Csodálatos éjszakát tölthetsz vele, és holnap már át is adhatod a helyed a következı lánynak. Magasan a fejük fölött egy légy zümmögve csapódott neki az ablaktáblának. Ronan háta mögött lassan becsukódott a gyorshajtási cetlik fénymásolatával teleragasztott ajtó. Ashley szája inkább egy féloldalas D betőt formázott, mint egy kerek O-t. Gansey feltőnıen késın vágott rá Ronan karjára. – Nem úgy gondolta – mondta Gansey. Ashley lassan becsukta a száját. Pislogva nézett Wales térképére, majd Ronanre. Ronan jól választotta meg a fegyverét: csak a színtiszta igazat mondta, mit sem törıdve az udvariasság szabályaival. – Az öcsém – szólalt meg Declan. De nem fejezte be. Kár lett volna bármit is mondania, hiszen Ronan tettei önmagukért beszéltek. – Mi most elmegyünk. Ronan, azt ajánlom, válogasd meg… – de most sem tudta befejezni a mondatot. A testvére már minden poént ellıtt. Declan megszorította Ashley kezét, és a lakásajtó felé intett a szemével. – Declan! – szólalt meg Gansey. – Ne feszítsd tovább a húrt! – figyelmeztette Declan. Levonszolta Ashley-t a keskeny lépcsın, és már hozzá is kezdett, hogy kidumálja magát: Mondtam, hogy nem normális, ezért is próbáltam úgy intézni a dolgot, hogy ne legyen itt, ı találta meg apát, és ettıl teljesen becsavarodott. Nincs kedved egy kis tengeri herkentyőhöz, ma homár-evıs hangulatban vagyok. Te is? – Jaj, Ronan! – nyögött fel Gansey, amint becsukódott az ajtó.

28

Ronan továbbra is harcias képet vágott. Az ı becsületkódexe nem tőrte a hőtlenséget, az alkalmi kapcsolatokat. Nem arról szólt ez, hogy helytelenítette ıket, csak nem értette, mi szükség van rájuk. – A bátyád egy hímringyó. Mit foglalkozol vele? – mondta Gansey. Adam véleménye szerint Gansey-nek sem kellett volna Ronannel foglalkoznia, de ezen a meccsen már túl voltak. Ronan meredeken vonta föl a szemöldökét. Gansey összecsukta a naplóját. – Nem tudsz meghatni. A csajnak semmi köze az ügyetekhez. – Ezt úgy mondta, mintha az ügy valami tárgy lenne, amit fel lehet emelni, hogy alánézzenek. – Szemét voltál vele. És minket is lejárattál. Ronan fenyegetıen nézett, de Adam tudta, mi a dörgés. Ronan nem a viselkedése miatt volt zavarban, hanem azért, mert Gansey is tanúja volt a jelenetnek. A Lynch testvérek közötti viszály elég sötét volt ahhoz, hogy elhomályosítsa az érzéseket. Ezt nyilván Gansey is ugyanolyan jól tudta, mint Adam. Gansey idegesen simogatta hüvelykujjával az alsó ajkát, neki magának fel sem tőnt ez a szokása, Adam pedig nem figyelmeztette. Gansey elkapta Adam tekintetét, és így szólt: – Úristen, de mocskosnak érzem magam! Gyerünk! Menjünk el Ninóhoz! Eszünk egy pizzát, felhívjuk azt a Látót, és máris szebbnek fogjuk látni ezt a rohadt világot. Adam ezért bocsátott meg annak a sekélyes, nagyképő Gansey-nek, akit annak idején megismert. Gansey – a pénze és a jól csengı neve, a csibészes mosolya és a harsány nevetése miatt, továbbá azért, mert szerette az embereket, akik (minden félelme ellenére), viszontszerették ıt – bárkit megnyerhetett volna magának. İ azonban ıket választotta: a három srácot, akik egyébként – más-más okoknál fogva – biztosan barát nélkül maradtak volna. – Én nem megyek – mondta Noah. – Most már örökké egyedül akarsz lenni? – kérdezte Ronan. – Ronan! – förmedt rá Gansey. – Állj már le, haver! Noah, nem erıszak a disznótor. Adam? Adam szórakozottan pillantott fel. Fittyet hányva Ronan viselkedésére, éppen azon töprengett, mekkora érdeklıdéssel nézte Ashley a naplót, és hogy ez nem volt-e több annál a kíváncsiságnál, amit mások tanúsítanak általában Gansey meg a csodaeszközei iránt. Tudta, hogy Gansey túlzott gyanakvással vádolná, és azzal, hogy próbálja kisajátítani a kutatási eredményeket, amelyeket Gansey szíves örömest oszt meg szinte bárkivel. Gansey és Adam más-más okból nyomozott Glendower után. Gansey úgy sóvárgott utána, mint Arthur a Grál után: kétségbeesett, de homályos késztetést érzett arra, hogy hasznos dolgot vigyen véghez, és bebizonyítsa magának, hogy az élete nem csak a pezsgıs vacsorákról meg a fehér gallérokról szól. Valami bonyolult érzés arra sarkallta, hogy lecsillapítsa a lelke mélyén háborgó indulatokat. Adam viszont a királyi jutalomra pályázott. És ez azt jelentette, hogy nekik kell felébreszteniük Glendowert. Nekik kell elsıként megtalálniuk ıt. – Parrish! – ismételte Gansey. – Gyere már! Adam elhúzta a száját. Úgy érezte, egy pizza önmagában semmit sem javít Ronan jellemén. De Gansey már fogta is a kocsikulcsot, és megkerülte a miniatőr Henriettát. Hiába dühöngött Ronan, sóhajtozott Noah és bizonytalankodott Adam, ı készpénznek vette, hogy mindenki vele tart. Biztos volt benne, hogy így lesz. Három különbözı módon, de már napokkal, hetekkel vagy hónapokkal korábban lekenyerezte a fiúkat, és amikor eljött az idı, azok vakon követték ıt. – Excelsior– mondta Gansey, és becsukta az ajtót maguk mögött.

29

B

WHELK nem túl vidáman osont végig a Whitman House, az Aglionby adminisztrációs épületének folyosóján. Délután öt óra volt, a tanítás már rég véget ért, és a férfi csak azért jött el otthonról, hogy magához vegye a kijavítandó házi dolgozatokat. Balra tıle a délutáni napfény zavartalanul ömlött be a magas, kazettás ablakokon, jobbról halk duruzsolás hallatszott a személyzeti irodákból. A napnak ebben a szakában a régi épület olyan volt, mint egy múzeum. – Barrington, azt hittem, hogy ma nem dolgozol. Szörnyen nézel ki. Csak nem vagy beteg? Whelk nem válaszolt azonnal. A legjobb szándéka ellenére sem tudta összeszedni magát. A kérdezı Jonah Milo, a tizenegyedik-tizenkettedik évfolyam mővészies külsejő angoltanára volt. A kockás, szők szárú kordbársony nadrágok iránti lelkesedése ellenére Milo nem volt elviselhetetlen figura, de Whelk nem vele akarta megvitatni reggeli távollétének okait. Szent Márk éjszakáján szinte menetrendszerően ütötte ki magát, hogy aztán hajnalban mély álomba merüljön a fızıfülke padlóján. Idén volt benne annyi elırelátás, hogy szabadságot vegyen ki Szent Márk napjára. Már így is elég büntetés volt a számára, hogy latint kellett tanítania az Aglionbyn. A másnaposság csak tovább tetézte volna a kínjait. Whelk válaszképpen felemelte a szamárfüles papírköteget. Milo elkerekedett szemmel meredt a legfelsı lapon virító névre. – Ronan Lynch! Ez az ı dolgozata? Whelk maga felé fordította a kupacot, hogy elolvassa a nevet, majd bólintott. Egy csapat fiú csörtetett el mellettük: evezısedzésre igyekeztek, és menet közben Milóhoz préselték Whelket. A diákok valószínőleg észre sem vették, hogy tiszteletlenül viselkedtek. Whelk alig pár évvel volt idısebb náluk, és drámaian eltúlzott vonásai miatt fiatalabbnak nézett ki a koránál. Könnyő volt diáknak nézni. Milo kiszabadította magát Whelk ölelésébıl. – Hogy veszed rá, hogy bemenjen az órádra? Whelknek Ronan Lynch nevének puszta említésére összeszorult a gyomra. Mert Ronan nem csupán Ronant jelentette, hanem az elválaszthatatlan hármas fogatot: Ronan Lynchet, Richard Gansey-t és Adam Parrish-t. Az egész osztály jómódú, magabiztos és arrogáns volt, de ez a három kölyök mindenkinél élénkebben emlékeztette Whelket arra, mi mindent vesztett el. Whelk minden erejét összeszedve igyekezett visszaemlékezni, vajon Ronan hiányzott-e valaha az órájáról. A tanév történései egyetlen hosszú, véget nem érı nappá mosódtak össze, amelynek során Whelk leparkolja a csotrogányát a diákok gyönyörő autói mellé, utat tör a gondtalanul nevetgélı fiúk között, majd kiáll a legjobb esetben üveges tekintető, a legrosszabb esetben gúnyosan mosolygó osztály elé. A magányos és feldúlt Whelk sosem tudta elfelejteni, hogy egyszer régen ı is közéjük tartozott. Mi lett belılem? Whelk vállat vont. ARRINGTON

30

– Nem emlékszem, hogy egyszer is lógott volna. – Gansey is rendesen bejár, ugye? – kérdezte Milo. – Csak ez lehet a magyarázat. Ezek ketten sülve-föve együtt vannak. Whelk akkor hallotta utoljára ezt a furcsa, régies kifejezést, amikor még ı maga is az Aglionbybe járt, és sülve-fıve együtt volt Czerny nevő szobatársával. Ürességet érzett, mintha éhes lenne, mintha az agya így figyelmeztetné: otthon kellett volna maradnia, hogy masszív ivászattal emlékezzen meg errıl a nyomorult napról. De aztán visszatért a jelenbe, és megnézte a jelenléti ívet, amit a helyettesítı tanár hagyott az asztalán. – Ronan ma is bent volt az órán, de Gansey nem. – Ja, biztosan a Szent Márk-napi hepaj miatt – mondta Milo. Whelk felkapta a fejét. Senki sem tudta, hogy ma Szent Márk napja van. Senki sem szokott megemlékezni Szent Márk napjáról, még Szent Márk anyja sem. Csak Whelk és Czerny, a két kincsvadász és bajkeverı tudott a létezésérıl. – Hogy mondtad? – kérdezte Whelk. – Én nem tudom, mi folyik itt – felelte Milo. Egy tanártársa lépett ki a tanári szobából, és odaköszönt neki. Milo hátranézett a válla fölött, és viszonozta a köszönést. Whelk legszívesebben megragadta volna Milo karját. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne veszítse el a türelmét. Amikor Milo visszafordult, észrevehette Whelk izgatottságát, mert így folytatta: – Neked nem is említette? Tegnap egész nap errıl hablatyolt. Teljesen bele van esve a Ley-vonalakba. A Ley-vonalak. Ha valaki nem ismeri Szent Márk napját, akkor a Ley-vonalak-ról sem tudhat semmit. Kiváltképp a virginiai Henriettában nem. Pláne, ha az illetı egyike Aglionby leggazdagabb tanulóinak. Egy ilyen alak nem kerülhet összefüggésbe Szent Márk napjával. Ez Whelk nyomozása, Whelk kincse, Whelk kamaszkora. Hogy jön ehhez III. Richard Gansey? A Ley-vonalak említése régi emlékeket idézett föl Whelkben: egy sőrő erdıben bolyong, és az izzadság kiül a felsı ajka fölé. Tizenhét éves, és remeg félelmében. Valahányszor megdobban a szíve, vörös vonalakat lát felvillanni a szeme sarkából. Minél szaporábbá válik a pulzusa, a fák annál sötétebbek. Bár nem fúj a szél, a levelek halkan susognak. Czerny a földön fekszik. Nem halt meg, de már haldoklik. Ott kapálózik a piros autója melletti egyenetlen talajon, alaposan felkavarva az avart a háta mögött. Az arcvonásai… megmerevednek. Földöntúli hangok homályos, összemosódó szavakat sziszegnek és suttognak Whelk fülébe. – Valamilyen energiaforrás lehet – mondta Milo. Whelk hirtelen megrémült, azt hitte, Milo a lelkébe lát, és ı is hallja az ismeretlen eredető hangokat, amelyek az óta az elátkozott nap óta folyton ott duruzsolnak Whelk fejében. Whelk nyugalmat parancsolt magára, miközben arra gondolt: Ha más is kutakodik, akkor igazam volt. Es az illetı ebbe az iskolábajár. – Mit mondott a Ley-vonalakról? – kérdezte erıltetett higgadtsággal. – Nem tudom. Kérdezd meg tıle! Lyukat fog beszélni a hasadba. – Milo hátrapillantott a válla fölött. A titkárnı lépett ki a folyosóra, karján a retiküljével, kezében a dzsekijével. A hosszú nap végére teljesen elmosódott a szemfestéke. – Csak nem harmadik Gansey-rıl meg az ezoterikus marhaságairól beszélgettek? – kérdezte. Egy ceruza tartotta össze a frizuráját. Whelk a kilazult tincsekre meredt. Lerítt a nırıl, hogy – a kockás kordbársony meg a szakáll ellenére – titokban vonzódik Milóhoz. – Tudjátok, milyen nagykutya az öreg Gansey? Kíváncsi vagyok, tudja-e, mivel múlatja az idıt a drága kis fiacskája. Úristen, néha legszívesebben felvágnám az ereimet, amikor meglátom ezeket az elkényeztetett kis pöcsöket. Jonah, elszívunk egy cigit? – Passzolom – felelte Milo. Gyors, nyugtalan pillantást vetett Whelkre, amibıl Whelk rögtön kitalálta, mire gondol: arra, milyen nagykutya volt annak idején Whelk apja, és mennyire

31

lecsúszott, miután a per részletei lekerültek az újságok címlapjáról. Az összes tanár és irodai dolgozó győlölte az aglionbys diákokat mindazért, ami megadatott nekik, amit képviseltek, és Whelk jól tudta, titokban mennyire örülnek a kollégái, hogy lecsúszott közéjük. – Jössz, Barry? – érdeklıdött a titkárnı, de rögtön meg is válaszolta a saját kérdését: – Nem, te nem cigizel, ahhoz túlságosan jól ápolt vagy. Na, jó, megyek egyedül. Milo is indulni készült. – Jobbulást – mondta kedvesen, bár Whelk egy szóval sem említette, hogy beteg lenne. A Whelk fejében duruzsoló hangok idıközben üvöltéssé erısödtek, de a férfinak most az egyszer sikerült elnyomnia ıket a gondolataival. – Azt hiszem, máris jobban vagyok – felelte. Lehet, hogy Czerny mégsem halt meg hiába.

32

B

LUE NEM TARTOTTA MAGÁT IGAZI PINCÉRNİNEK. Végtére is szépírást tanított a harmadikosoknak, koszorúkat kötött az Örök Egészség Nıegyletnek, ı sétáltatta a Henrietta legelıkelıbb lakóparkjában élık kutyáit, és ı segített elültetni a virágpalántákat a környékbeli idıs hölgyeknek. A pincérnısködés volt a legkevesebb. De Ninónál rugalmas munkaidıben dolgozhatott, s ez volt a legkomolyabbnak tőnı tétel a már amúgy is bizarr önéletrajzában, és mellesleg jól is keresett vele. Csupán egy probléma volt Nino éttermével: hogy merı praktikusságból, az Aglionbyhez tartozott. A vendéglı hat háztömbnyire állt az Aglionby vaskapus campusától, a történelmi belváros szélén. Nem ez volt Henrietta legszebb helye. Más éttermek nagyobb tévékészülékkel és hangosabb zenével büszkélkedhettek, de egyiküknek sem sikerült úgy megragadnia a diákok képzeletét, mint Ninónak. Tudniillik Ninónál enni felért egy beavatási szertartással, míg ha valaki engedett a Harmadik utcában lévı Morton Sports Bar csábításának, nem nyert bebocsátást a belsı körbe. Tehát azok a fiúk, akik Ninónál töltötték az idıt, nem egyszerő aglionbys diákok voltak, hanem az iskola nagymenıi. Hangosak, rámenısek, nagyképőek. Blue éppen elég Holló Fiút látott ahhoz, hogy egy életre kiábránduljon belılük. Ma este a bömbölı zene már teljesen lebénította személyiségének finomabb részeit. A lány a derekára kanyarította a kötényét, próbált nem odafigyelni a görényekre, és borravalót érı mosolyt erıltetett magára. Alig kezdıdött el a mőszak, négy fiú lépett be az ajtón, oregánótól és sörtıl illatozó hideg fuvallatot engedve be a helyiségbe. A kirakatüvegen villogó Alapítva 1976 neonfelirat sárgászöld fénybe borította az arcukat. A csapat élén haladó fiú a mobilján beszélt, és csupán négy felemelt ujjával mutatta Cialinának, mit kér. A Holló Fiúk egyszerre több dologra is oda tudtak figyelni, amennyiben az ı boldogulásuk volt a cél. Amikor Cialina – kötényének zsebei dagadoztak a céduláktól – odasietett a pulthoz, Blue négy zsíros kajával megpakolt tányért nyújtott át neki. Cialina haja égnek állt az elektrosztatikusság meg a visszafojtott ingerültség miatt. – Akarod, hogy átvegyem ıket? – kérdezte Blue vonakodva. – Viccelsz? – felelte Cialina, tetıtıl talpig végigmérve a négy fiút. A vezérük, miután végre befejezte a telefonálást, becsúszott az egyik narancssárga mőanyag bokszba. A legmagasabb beütötte a fejét az asztal fölött lógó zöld üveglámpába. A többiek kedélyesen felnevettek. Francba, mondta a colos. Ahogy megfordult, hogy leüljön, egy tetoválás bukkant elı a gallérja alól. A fiúkról szinte sugárzott az éhség. Blue azonban fütyült rájuk. Olyan feladatot akart, ami nem szívja ki az összes gondolatot a fejébıl, és nem enged teret a szintetizátor buja hangjának. Blue néha kiosont az étterembıl, hogy kifújja magát, és miközben az

33

épület mögötti sikátor téglafalának vetette a tarkóját, olyan munkáról ábrándozott, ahol csak a fák évgyőrőit kell megszámolni. Vagy ördögrájákkal úszkálni. Vagy Costa Ricát átfésülni a kontyos tör-petirannusz után. Arra azért nem mert volna megesküdni, hogy behatóan szeretne a kontyos törpetirannusszal foglalkozni. Csak az állat neve keltette fel a figyelmét, mert egy méter ötvenkettı centis lévén, nagyon imponált neki a törpetirannusz elnevezés. De ezek az elképzelt életek nagyon távol estek Nino éttermétıl. Alig néhány perccel a mőszak kezdete után az üzletvezetı odaintette magához Blue-t. Név szerint Donny. A Ninónak nagyjából tizenöt üzletvezetıje volt: mindegyiket rokoni szálak főzték a tulajhoz, és egyiknek sem volt érettségije. Az unottan ácsorgó Donny Blue kezébe nyomta a telefonkagylót. – A szüleid. Ööö, az anyukád. A magyarázkodás felesleges volt, mert Blue csak az édesanyját ismerte. Korábban hiába is kérdezısködött Mauránál az apjáról, a nı mindig kibújt a válaszadás alól. Blue kikapta a kagylót Donny kezébıl, és behúzódott az egyik sarokba, a menthetetlenül zsíros hőtıszekrény meg a nagy mosogatómedence közé. Ám hiába tette ezeket az óvintézkedéseket, így is állandóan félre kellett ugrálnia. – Anya, dolgozom. – Ne ijedj meg! Ülsz? De talán nem is kell leülnöd. Vagy mégis? Azért támaszkodj neki valaminek! İ hívott. Idıpontot kért. – Kicsoda, anya? Beszélj hangosabban! Alig hallak. – Gansey. Blue elıször nem értette, mirıl van szó, de aztán kapcsolt. Elnehezült a lába. A hangja is bátortalanabbá vált. – És mikorra… írtad be? – Holnap délutánra. Ez volt a legközelebbi idıpont, ahova be tudtam szorítani. Próbáltam korábbra hívni, de azt mondta, iskolában lesz. Holnap is dolgozol? – Majd elcserélem a mőszakot – vágta rá Blue gondolkodás nélkül. De mintha nem is ı beszélt volna. Az igazi Blue a temetıben volt. Gansey, suttogta a fiú. – Az jó lesz. Nem is tartalak fel tovább. Amikor Blue letette a kagylót, szaporán lüktetett a pulzusa. Tehát minden igaz volt. A fiú is. Minden igaz volt, és rettentı-rettentı különleges. Blue hirtelen nem értette, minek hordja ki az ételt, tölti tele a poharakat, és bájolog vadidegenekkel. Haza akart menni, hogy nekidıljön a ház mögötti terebélyes bükkfa hővös kérgének, és kiderítse, mennyiben változott meg az élete. Neeve azt mondta, hogy ebben az évben szerelmes lesz. Maura azt mondta, ha megcsókolja a szerelmét, a fiú meghal. Gansey is ebben az évben hal meg. Vajon véletlen egybeesés? Gansey lesz a szerelme. Nincs más megoldás. Hiszen Blue senkit sem akart megölni. Ennek tényleg így kell lennie? Talán jobb lenne boldog tudatlanságban élni. Valaki megérintette a vállát. Blue nem tőrte az érintést. A Ninóban sem érhetett hozzá senki, fıleg most, amikor kisebbfajta lelki válságon ment keresztül. Hátrafordult. – Segíthetek?! A telefonáló aglionbys állt elıtte, elegáns, elıkelı testtartással. Az órája többe kerülhetett, mint Maura autója, és bırének minden látható négyzetcentimétere csokoládébarna színben játszott. Blue sehogy sem tudott rájönni, az Aglionby diákjai hogyan barnulnak le elıbb, mint a helybéliek. Valószínőleg a tavaszi szünethez, Costa Ricához meg a spanyol tengerparthoz lehetett köze. Mr. Mobilcézár talán nagyobb eséllyel fog kontyos törpetirannuszt látni, mint ı. – Nagyon remélem – felelte a fiú, de a hangja inkább leereszkedı volt, mint reménykedı. Hangosan beszélt, hogy túlkiabálja a ricsajt, és leszegte a fejét, hogy a lány szemébe tudjon nézni. Bosszantóan lenyőgözı hatást keltett, s úgy tőnt, mintha nagyon magas lenne, pedig nem volt

34

magasabb a társainál. – Retardált barátom, Adam, azt mondja, hogy aranyos vagy, de nem hajlandó megtenni az elsı lépést. Ott van. Nem a koszos. És nem a pukkancs. Blue, jórészt akarata ellenére, a szóban forgó boksz felé pillantott. Három fiú ült benne: az egyik kissé ápolatlan, ahogy a srác mondta. Győröttnek és kifakultnak tőnt, mintha agyonmosták volna a testét. Az, aki lefejelte a lámpát, jóképő volt és borotvált fejő, katona egy olyan háborúban, ahol az ellenség az egész emberiség. A harmadik fiú – elegáns. Nem ez volt ugyan a legmegfelelıbb kifejezés, de talán ez járt a legközelebb az igazsághoz. Finom csontú, kissé törékeny külsejő srác, olyan kék szemmel, hogy az még egy lánynak is a dicséretére vált volna. Ösztönös idegenkedése ellenére Blue-ban feltámadt az érdeklıdés. – És? – kérdezte. – Ha megkérlek, velem jönnél és beszélnél vele? Blue egy milliszekundumot fordított arra, hogy elképzelje, mi történne, ha odaülne a Holló Fiúkhoz, és végigszenvedné a kínos, szexista célzásokkal teletőzdelt beszélgetést. A bokszban ülı srác kellemes külseje ellenére nem ez volt a lány életének legörömtelibb milliszekunduma. – És mégis, mirıl beszélgetnék vele? Mr. Mobilcézárnak a szeme se rebbent. – Majd kitalálunk valamit. Érdekes emberek vagyunk. Blue kétkedve fogadta a kijelentést. De az elegáns fiú tényleg elegánsnak tőnt. És rémülten nézte, mit mővel a barátja, amivel sikerült meglágyítania Blue szívét. Egy egészen rövid pillanatig – ami késıbb mélységes szégyennel töltötte el – Blue fontolóra vette, mi lenne, ha elárulná Mr. Mobilcézárnak, mikor ér véget a mőszakja. Ám amikor meghallotta, hogy Donny ıt szólongatja a konyhából, rögtön eszébe jutott az egyes és kettes számú szabály. – Látod ezt a kötényt? – mondta. – Azt jelenti, dolgozom. Hogy megéljek. A közömbös arckifejezés mit sem változott. – Majd én elintézem – válaszolta a fiú. – Elintézed? – visszhangozta a lány. – Igen. Mennyi az órabéred? Máris odaadom. És beszélek a fınököddel. Blue-nak egy pillanatra torkán akadt a szó. Sosem hitte volna, hogy ez valaha is megtörténhet vele. Kinyitotta a száját, de csak levegı jött ki rajta. Aztán valami, ami leginkább egy kurta nevetésre hasonlított. – Nem vagyok prosti – nyögte ki végül. Az aglionbys fiú egy hosszú pillanatig zavartan nézett rá. Nagy nehezen leesett neki a tantusz. – Nem úgy értettem. Egy szóval sem mondtam, hogy az vagy. – Dehogynem! Azt akarod, hogy pénzért beszélgessek a barátoddal? Lehet, hogy a barátnıid elvárják, hogy fizess nekik, és az is nyilvánvaló, hogy nem ezen a világon élsz, de… de… – Bluenak eszébe jutott, hogy ı itt csak egy alkalmazott, de abba már nem volt ideje mélyebben belegondolni, mivel is jár mindez. A felháborodás teljesen elhomályosította az ítélıképességét, és legszívesebben pofon vágta volna a srácot. A fiú már nyitotta a száját, hogy tiltakozni kezdjen, de Blue megelızte. – Ha egy lánynak tetszik egy fiú, akkor ingyen is leül vele beszélgetni. A fiú, mentségére legyen mondva, nem vágott vissza azonnal. Elgondolkodott, majd semleges hangon így szólt: – Azt mondtad, azért dolgozol, mert rá vagy szorulva. Úgy gondoltam, udvariatlanság lenne, ha ezt nem venném figyelembe. Sajnálom, ha megsértettelek. Megértem a helyzetedet, de kicsit igazságtalannak tartom, hogy te nem akarod megérteni az enyémet. – Mert leereszkedı a stílusod – felelte Blue. A háttérben a Katona repülıt csinált a kezébıl. A tenyere kacskaringós vonalat írt le, majd az asztallapnak csapódott. Szurtoska pukkadozott a nevetéstıl. Az elegáns fiú eltúlzott ijedtséggel kapta az arca elé a tenyerét, és csak annyira terpesztette szét az ujjait, hogy kilásson mögülük. – Úristen – jegyezte meg Mr. Mobilcézár. – Erre már végképp nem tudok mit mondani. – Bocsánat? – próbált segíteni a lány. – Egyszer már bocsánatot kértem.

35

Blue elgondolkodott. – Akkor szia! A fiú gúnyos mozdulattal a mellkasa elé kapta a kezét, mintha pukedlizni vagy meghajolni készülne. Calla biztosan felrúgta volna, de Blue közömbösen süllyesztette a kezét köténye zsebébe. Amikor Mr. Mobilcézár visszaindult az asztalához, és felkapott egy hozzá egyáltalán nem illı vastag naplót, a Katona gúnyosan felröhögött. – …nem vagyok prosti – mórikálta magát. Mellette az elegáns fiú behúzta a nyakát. A füle élénkvörös árnyalatot öltött. Száz dollárért sem, gondolta magában Blue. Kétszáz dollárért sem. De, azt azért el kellett ismernie, hogy kissé zavarba jött a piruló fül láttán. Valahogy… nem illett a képbe. Ezek szerint a Holló Fiúk is zavarba jönnek néha? A tekintete hosszabban pihent meg a fiún, mint illendı lett volna. Az elegáns fiú felnézett, és elkapta a pillantását. Összevont szemöldöke inkább bőnbánatról árulkodott, mint kegyetlenségrıl, ami tovább növelte Blue kételyeit. De amikor ismét meghallotta Mr. Mobilcézár hangját, hogy Majd én elintézem, rákvörös lett. Megsemmisítı pillantást vetett a fiúra – ahogy Calla szokta –, és beviharzott a konyhába. Neeve tévedett. Sosem tudna beleszeretni egy ilyenbe.

36

S

ZÓVAL – kérdezte Gansey Adamtıl –, mibıl gondolod, hogy Látóhoz kell fordulnunk? – A pizzát idıközben bekebelezték (egyedül Noah nem segített benne), amitıl Gansey máris jobban érezte magát, Ronan viszont még vacakabbul. A vacsora végére Ronan az összes vart lekaparta a sebérıl, és ha teheti, Adamének is nekiesett volna. Gansey kiküldte az étterem elé, hogy kicsit fújja ki magát, és Noah-t bízta meg, hogy figyeljen rá. Gansey és Adam a kasszánál állt sorba, miközben egy nı a gombafeltétrıl egyezkedett a pénztárossal. – Az ilyenek jól érzékelik az energiaáramlásokat – kiabálta túl Adam a harsogó zenét. Saját lekapart sebére pillantott. A bır egészen kivörösödött alatta. A fiú hátranézett a válla fölött, talán a lelketlen „nem prosti” pincérnıt kereste. Gansey a szíve mélyén sajnálta, hogy elrontotta Adam esélyeit. Aztán eszébe jutott, így talán nem tette ki Adamet annak a veszélynek, hogy kiszakítsák és felfalják a gerincét. Persze az is lehet, töprengett magában, hogy megint megfeledkezett az anyagiakról. Nem akarta megsérteni a lányt, de így visszatekintve, lehet, hogy udvariatlan volt. Tudta, hogy egész este ezen fog rágódni. Legalább századszorra fogadta meg, hogy ezentúl jobban megválogatja a szavait. – A Ley-vonalak energiából állnak össze – folytatta Adam. – Tiszta energiából. – Akkor minden klappol – válaszolta Gansey. – Ha a Látó korrekt. – Most nem válogathatunk – mondta Adam. Gansey a kézzel írt pizzajegyre pillantott. A kislányos írás szerint a pincérnıt Cialinának hívták. A telefonszámát is megadta, de azt már nem lehetett tudni, melyik fiú keltette fel a figyelmét. Többen is voltak az asztaltársaságban, akikkel bátran randizhatott volna. Ö bezzeg nem találta leereszkedınek Gansey-t. Valószínőleg azért, mert egy szót sem váltottak. Egész éjjel. Egész éjjel ezen fog rágódni. – Legalább azt tudnánk, milyen szélesek ezek a vonalak – szólalt meg Gansey. – Mint egy cérnaszál, vagy mint egy autópálya? Lehet, hogy ott voltak az orrunk elıtt, csak nem vettük ıket észre. Kész csoda, hogy Adamnek nem tört el a nyaka, annyit tekergette. A pincérnınek híre-hamva sem volt. Adam fáradtnak tőnt: mostanában túl sokat éjszakázott a tanulás vagy a munka miatt. Gansey nem örült, hogy ilyennek látja a barátját, de semmi sem jutott eszébe, amivel megvigasztalhatta volna. Adam nem tőrte a sajnálatot. – Azt tudjuk, hogy varázsvesszıvel kimutathatóak, úgyhogy annyira nem lehetnek keskenyek – mondta Adam. Megdörzsölte a halántékát. Gansey elsısorban ezért jött Henriettába: varázsvesszızni és kutatni. Késıbb próbálta pontosabban is meghatározni a vonal helyét. Adammel keresztül-kasul bejárták a várost a főzfavesszıvel meg az elektromágneses frekvencialeolvasóval, egymás között cserélgetve az

37

eszközöket. A masina párszor furcsán pittyegett, és mintha a varázsvesszı is megrándult volna Gansey kezében, de lehet, hogy csak a képzeletük játszott velük. Mi lenne, ha azt mondanám neki, hogy leromlanak a jegyei, ha nem fogja vissza magát? – morfondírozott Gansey az Adam szeme alatt húzódó sötét árkokat fürkészve. Ha személyes megjegyzést tesz, Adam azt fogja hinni, hogy lesajnálja ıt. Gansey azon töprengett, hogyan fogalmazzon, hogy kellıképpen önzınek hassanak a szavai. Mi lesz velem, ha becsavarodsz? Á, Adam rögtön átlátna rajta. – Egy biztos pontra van szükségünk, amibıl kiindulhatunk – mondta végül. De ez a pont már megvolt. Ki is tudtak indulni belıle, csakhogy túlságosan sokfelé. Gansey egy Virginiáról szóló könyvbıl tépte ki azt a térképet, amelyen feketével jelölték az államon áthaladó Ley-vonalat. A Ley-vonalak brit kutatóihoz hasonlóan az amerikaiak is a legfontosabb spirituális helyek meghatározásával kezdték, és az ezek közé húzott vonalak adták ki végül a Leyvonalak ívét. A két fiúnak szinte alig maradt dolga. Az alkotók azonban nem autós térképeknek szánták ezeket a rajzokat, ahhoz túlságosan hozzávetılegesek voltak. Az egyik térképen csupán New York, Washington és az észak-karolinai Pilóta-hegy szerepelt, mint lehetséges tájékozódási pont. De még ezek a pontok is több kilométeresek voltak, és a legfinomabb ceruzavonalak sem keskenyebbek tíz méternél – a két fiúnak még a lehetıségek leszőkítése után is több száz hektáros területeket kellett volna átfésülnie. Glendower sírja bárhol lehetett ezen a több száz hektáron belül, már ha egyáltalán Ley-vonal mellett temették el a férfit. – Kíváncsi vagyok – tőnıdött hangosan Adam –, nem tudnánk-e áramot vezetni a varázsvesszıbe vagy a vonalba. Mondjuk, rácsatolnánk ıket a kocsi aksijára. Ha hitelt vennél fel, elég lenne diploma után munkába állnod. Nem, ez rögtön vitát szülne. Gansey alig észrevehetıen rázta meg a fejét: inkább a saját gondolatai váltották ki ezt a reakciót, mint Adam megjegyzése. – Ez úgy hangzik, mint egy kínzás vagy egy videoklip bevezetése. Adam „kétségbeesetten keresem a pincérnıt” arckifejezése „támadt egy ötletem” arckifejezéssé alakult. Minden fáradtsága elpárolgott. – Erısítı. Ez kell nekünk. Valami, ami hangosabbá és követhetıbbé teszi a hangokat. Az ötlet nem volt rossz. Gansey az elızı évben beszélt egy montanai illetıvel, aki villámcsapás áldozata lett. A srác éppen a quadján ült a tehénistálló ajtajában az incidens idején, és azóta megmagyarázhatatlan félelmet érez, ha zárt helyen kell tartózkodnia, továbbá egy rejtélyes képességre is szert tett, amelynek köszönhetıen egyetlen hajlított rádióantenna segítségével követni tudja az egyik nyugati Ley-vonalat. Gansey-vel két napon át kóboroltak a gleccservájta, embermagasságú szénabálákkal tarkított mezıkön, hogy aztán rejtett vízforrásokra, apró barlangokra, villámégette tuskókra és furcsa jelöléső kövekre bukkanjanak. Gansey próbálta rábeszélni a srácot, hogy kövesse ıt a keleti partra, és ott is ismételje meg a mutatványt, de a fiú újonnan keletkezett kóros félelme kizárta a repülıgépes vagy az autós utazás lehetıségét. Gyalog pedig sokáig tartott volna az út. Az a két nap mégsem volt teljesen haszontalan. Újabb bizonyítékkal szolgált ahhoz a még kiforratlan elmélethez, amit Adam épp az imént említett: a Ley-vonalak és a villamos energia kölcsönhatásban állhatnak egymással. Energia – energia. Teljes egyezés. Gansey a pulthoz lépvén arra lett figyelmes, hogy Noah ólálkodik a könyökénél, feszült, türelmetlen arccal. Mindkettı jellemzı volt Noah-ra, ezért Gansey kezdetben nem gyanakodott. Összehajtogatott bankjegyköteget adott át a pénztárosnak. Noah azonban nem tágított. – Mi van, Noah? – förmedt rá Gansey. Noah elıször úgy tett, mintha zsebre akarná dugni a kezét, de aztán meggondolta magát. Noah keze kevesebb helyen mutatott jól, mint a többi emberé. A fiú végül leengedte a karját, és Gansey-re nézett. – Declan van itt – mondta.

38

Gansey azonnal körülnézett az étteremben, de sehol sem látta Declant. – Hol? – kérdezte. – A parkolóban – felelte Noah. – Ronan… Gansey, meg sem várva a mondat végét, kirohant a fekete estébe. Botladozva kerülte meg az épületet, és még éppen idıben ért ki a parkolóba, hogy lássa, amint Ronan jól irányzott ütést mér a bátyjára. Határtalan lendülettel. A jelek szerint ez volt a kezdı ütés. A pislákoló utcai lámpa sápadt zöld fényében Ronan támadóállást vett fel. Az arckifejezése olyan kemény volt, mint a gránit. Egy pillanatra sem remegett meg a keze, már jóval azelıtt elfogadta tette következményeit, hogy ütésre lendítette volna az öklét. Gansey logikus gondolkodást, a tudomány szeretetét és a lottótársaság tartalékainak megfelelı mérető vagyont örökölt az apjától. A Lynch testvérek kikezdhetetlen magabiztosságot, egy évtizeden át elhúzódó ír hangszeres zeneórákat és kiváló bokszkészséget. Niall Lynch nem sokat törıdött a fiaival, de amikor éppen kedve volt hozzá, kiváló tanárnak bizonyult. – Ronan! – kiáltotta Gansey, de már elkésett. Declan összerogyott, ám mielıtt Gansey újabb cselekvési tervvel állt volna elı, már talpra is ugrott, és behúzott egyet a testvérének. Ronan olyan cifra káromkodásba kezdett, hogy Gansey csak ámult, hogyhogy nem esik össze Declan a sértések hallatán. Karok suhogtak a levegıben. Térdek fúródtak mellkasokba. Könyökök csapódtak arcoknak. Ronan hirtelen megragadta Declan zakóját, és a Volvo tükörfényes motorháztetejéhez csapta a testvérét. – A kocsit ne! – vicsorgott a vérzı ajkú Declan. Következzék a Lynch család története: Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Niall Lynch nevő ember, akinek három fia volt. Az egyikük jobban szerette az apját, mint a többiek. Niall Lynch jóképő, karizmatikus, gazdag és titokzatos férfi volt. Egy szép napon elvonszolták az antracitszürke BMW-je mellıl, és agyonverték egy abroncsvassal. Ez egy szerdai napon történt. Ronan fia talált rá csütörtökön, a kocsifelhajtón. Pénteken az édesanyjuk megnémult, és soha többé nem szólalt meg. Szombaton a Lynch fivérek megtudták, hogy az apjuk révén hatalmas vagyonra tettek szert, viszont fedél nélkül maradtak. A végrendelet értelmében semmihez sem nyúlhattak a házban – a ruhákat és a bútorokat is beleértve. Néma anyjukat is beleértve. A végrendelet kimondta, hogy haladéktalanul az Aglionby kollégiumába kell költözniük. Declan, a legidısebb fiú kezeli a vagyont, amíg a testvérei be nem töltik a tizennyolcadik életévüket. Vasárnap Ronan ellopta elhunyt édesapja autóját. Hétfın a Lynch testvérek között kitört a háború. Declan elrántotta Ronant a Volvo mellıl, és olyan erıvel ütötte meg a testvérét, hogy abba még Gansey is beleremegett. Ashley, akit csak a világos hajáról lehetett felismerni, rémülten pislogott kifelé a Volvo belsejébıl. Gansey öles léptekkel vágott át a parkolón. – Ronan! Ronan a füle botját sem mozdította. Komor, csontvázszerő mosoly ült ki a szájára, miközben összekapaszkodva hempergett a földön a testvérével. Ez igazi bunyó volt, nem holmi imitáció. Villámgyorsan pörögtek az események. Gansey jól tudta, ha most nekiáll siránkozni, valaki biztosan kidıl, márpedig ı nem akart egész este a baleseti sebészeten rostokolni. Gansey elıreugrott, és még a levegıben elkapta Ronan karját, ám annak még így is sikerült Declan szájába csimpaszkodnia, mire Declan hátulról próbálta erıszakos ölelésbe vonni a testvérét. Gansey-t érte az ütés. Nedvesség csöppent a karjára. Gansey biztos volt benne, hogy csak nyál, de azt sem lehetett kizárni, hogy vér. Gansey egy szót kiáltott, amit még Helen nıvérétıl tanult.

39

Ronan bordó nyakkendıje csomójánál fogva kapta el Declant, aki elfehéredı ujjakkal ragadta tarkón az öccsét. Mintha Gansey ott se lett volna. Ronan ügyes csuklómozdulattal taszította Declan fejét a Volvo bal elsı ajtajához. Kellemetlen, reccsenésszerő hang hallatszott. Declan keze lehanyatlott. Gansey megragadta az alkalmat, és másfél méterrel arrébb vonszolta Ronant. Ronan vadul rángatózott a markában, és az aszfalthoz szorította a sarkát. Hihetetlenül erıs volt. – Hagyd már abba! – lihegte Gansey. – Szét akarod veretni a pofád? Ronan csak úgy dagadt az erıtıl meg az adrenalintól. Declan, akinek az öltönye kissé viharvertebbnek tőnt a kelleténél, utánuk iramodott. Csúnya véraláfutás virított a homlokán, de még ez sem szegte kedvét. Senki sem tudta, min kaptak össze a testvérek – az anyjuk új ápolónıjén, egy rossz jegyen vagy egy megmagyarázhatatlan hitelkártyaszámlán? Vagy csak Ashley-n? Ekkor a Nino üzletvezetıje jelent meg az ajtóban. Mindjárt kihívja a zsarukat. És hol van Adam? – Declan – szólalt meg Gansey fenyegetı hangon –, ha közelebb jössz, esküszöm, hogy… Declan vonagló állkapoccsal köpte ki a vért a járdára. Vérzett a szája, de a fogainak nem esett bántódása. – Jó. Vidd innen a kutyádat, Gansey! És ezentúl tartsd pórázon! Nehogy kiebrudalják az Aglionbyrıl. Én mosom kezeimet. – Azt te csak szeretnéd – vicsorgott Ronan. Az egész teste megmerevedett Gansey markában. Förtelmes második bırként viselte győlöletét. – Szar alak vagy, Ronan – mondta Declan. – Ha apa ezt látná – Ronan ismét támadásba lendült. Gansey azonban szorosan átfogta a mellkasát, és visszarántotta. – Egyáltalán minek jöttetek ide? – kérdezte Gansey. – Ashley-nek vécére kellett mennie – felelte Declan fagyosan. –Miért, nem állhatok meg ott, ahol kedvem tartja? Gansey utolsó látogatásakor Nino vécéjében elviselhetetlen hányás- és sörszag terjengett. Az egyik a falon piros filctollal írt felirat hirdette: BEEZLEBUB. Alatta Ronan telefonszáma. Nehéz volt elhinni, hogy Declan éppen Nino létesítményét szemelte volna ki a barátnıjének. – Szerintem jobb, ha most elhúztok innen – mondta Gansey kimérten. – Ennyi bıven elég volt mára. Declan kurtán felnevetett. Harsány, pimasz nevetés volt, tele kerek magánhangzókkal. Nem ıszinte jókedvbıl fakadt. – Kérdezd meg tıle, idén is át fog-e csusszanni egy kettessel? – mondta Gansey-nek. – Bejársz egyáltalán órákra, Ronan? Declan háta mögött Ashley kukucskált ki a vezetıülés mellıl. Letekerte az ablakot, úgy hallgatózott. Amikor senki sem figyelt rá, nem is tőnt annyira butának. Mintha a sors akart volna igazságot szolgáltatni: ezúttal Declan húzta a rövidebbet. – Nem mondom, hogy tévedsz, Declan – felelte Gansey. Hevesen lüktetett a füle ott, ahol eltalálták. A megzabolázott Ronan pulzusa vadul dobolt az ujjai alatt. Eszébe jutott a fogadalma, hogy mostantól alaposabban megválogatja a szavait, ezért mielıtt megszólalt volna, elıre megfogalmazta, mit akar mondani. – De te nem vagy Niall Lynch, és soha nem is leszel az. Jobban tennéd, ha nem görcsölnél rá ennyire. Gansey elengedte Ronant. Ronan nem mozdult, és Declan sem, mintha az apjuk neve varázsigeként hatott volna rájuk. Az arckifejezésük is egyformán fájdalmas volt. Különbözı sebeket kaptak, de ugyanattól a fegyvertıl. – Én csak segíteni próbálok – mondta végül Declan magába roskadtan. Volt idı, néhány hónappal ezelıtt, amikor Gansey még el is hitte neki. Ronan szétnyitotta a tenyerét a teste mellett. Adam, amikor megütötték, elmélázó, üveges tekintettel meredt maga elé, mintha valaki más birtokolná a testét. Ronan éppen ellenkezıleg reagált, olyan hirtelen ocsúdott fel, mintha álmából ébredne.

40

– Soha nem bocsátok meg neked – közölte Ronan a bátyjával. A Volvo ablaka sziszegve csukódott be, mintha Ashley csak most ébredt volna rá, hogy ezt a beszélgetést nem az ı fülének szánták. A véres ajkát szopogató Declan egy röpke pillanatra a földre szegezte a tekintetét. Aztán kiegyenesedett, és megigazította a nyakkendıjét. – Kit érdekel? – mondta, azzal felrántotta a Volvo ajtaját. – Nem akarok beszélni róla – közölte Ashley-vel, miután bevágta magát a volán mögé, és becsapta az ajtót. A Volvo kerekei sikítva haraptak bele az aszfaltba. Gansey és Ronan hamarosan egyedül maradt a furcsa félhomályba burkolózó parkolóban. A távolban egy kutya baljóslatúan vakkantott, egymás után háromszor. Ronan végigtapogatta a szemöldökét a kisujjával, de az nem vérzett, csak hatalmas púp nıtt rajta. – Kapd össze magad! – mondta neki Gansey. Nem tudta, menynyire lesz könnyő kiköszörülni a Ronan által ejtett csorbát, de abban biztos volt, hogy minél hamarabb el kell simítani az ügyet. Ronan csak azért lakhatott a Monmouth gyárban, mert elfogadhatóak voltak a jegyei. – Bármi történt is. Ne hagyd, hogy végül a bátyádnak legyen igaza! – Kiszállok – dünnyögte Ronan olyan halkan, hogy még Gansey is alig hallotta. – Már csak egy évet kell kibírnod. – Nem akarok még egy évet végigszenvedni. – Ronan egy kavicsot rúgott a Camaro alá. A hangja elszántságot sugárzott, de továbbra is halk maradt. – Hogy aztán én is nyakkendıben feszengjek, mint Declan? A francba is, én nem akarok politikus lenni, Gansey! És bankár se! Gansey sem akart, de ettıl még eszébe sem jutott kiiratkozni az iskolából. Mivel Ronan hangja csupa fájdalom volt, Gansey nem érzékenyülhetett el. – Ha végeztél, azt csinálsz, amit akarsz. A családi vagyonnak köszönhetıen egyikük sem kényszerült rá, hogy megdolgozzon a napi betevıért. Idegen tárgyak voltak a társadalom gépezetében, ami Ronan vállát súlyosabban nyomta, mint Gansey-ét. Ronan dühösnek tőnt, de amilyen hangulatban volt, bármin felhúzta volna magát. – Nem tudom, mit akarok. Még azt se tudom, ki a fene vagyok. Beszállt a Camaróba. – Ne felejtsd el, mit ígértél! – nézett be Gansey a nyitott ajtón. – Tudom, mit ígértem, Gansey – mondta Ronan lehajtott fejjel. – Akkor jó. Ronan olyan erıvel csapta be az ajtót, hogy az egész parkoló visszhangzott tıle ezen a késıi órán. Gansey Adamhez ment, aki biztonságos távolságról követte az eseményeket. Ronanhez képest Adam ápolt, higgadt, teljesen összeszedett ember látszatát keltette. Egy Spongya Boblogós gumilabdát pattogtatott töprengı arckifejezéssel. – Sikerült meggyıznöm ıket, hogy ne hívják ki a zsarukat – mondta Adam. Szerette csöndben intézni a dolgokat. Gansey megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ma este nem sok kedve lett volna kimosdatni Ronant a rendırség elıtt. Nyugtass meg, hogy helyesen cselekszem Ronannel kapcsolatban! Nyugtass meg, hogy így lehet elıcsalogatni belıle a régi énjét! Nyugtass meg, hogy nem teszem tönkre az életét, ha távol tartom Declantıl! De Adam már ezerszer megmondta Gansey-nek, ideje, hogy Ronan a saját lábára álljon. Úgy tőnt, egyedül Gansey félti Ronant a nagybetős élettıl. – Hol van Noah? – kérdezte Gansey. – Mindjárt jön. Azt hiszem, a borravalót intézi. – Adam eldobta a labdát, aztán megint elkapta. Amikor visszapattant, szinte mechanikusan kulcsolta köré az ujjait, az egyik pillanatban üres volt a marka, a másikban már határozottan szorongatta a labdát. Patt-patt! – Ami Ashley-t illeti… – mondta Gansey. – Igen?– vágta rá Adam, mint aki már várta ezt a mondatot.

41

– Nem ejtették a fejére. – Ez az apja szavajárása volt, így jelezte, ha túl kotnyelesnek tartott valakit. – Szerinted tényleg Declan miatt van itt? – kérdezte Adam. – Mi másért? – Glendower miatt – vágta rá Adam gondolkodás nélkül. Gansey elnevette magát, de Adam nem nevetett vele. – Tényleg, mi másért? Adam válasz helyett megcsavarta a csuklóját, és elengedte a gumilabdát. Gondosan számította ki a röppályát: a labda megpattant a nyálkás aszfalton, majd a Camaro kerekén gellert kapva, magasan felívelt a levegıbe, és eltőnt a sötétben. Adam pont a megfelelı pillanatban lépett elıre, így a labda egyenesen a tenyerében landolt. Gansey elismerıen horkantott fel. – Most már ne nagyon dumáld szét a dolgot! – mondta Adam. – Nem titok. – Szerintem az. Adam nyugtalansága ragályos volt, de logikailag semmi sem támasztotta alá a gyanúját. Gansey négy éven át kereste Glendowert, és bárkinek szívesen mesélt az élményeirıl, aki érdeklıdést mutatott a téma iránt. A legcsekélyebb bizonyíték sem mutatott arra, hogy valaki belekontárkodott volna a kutatómunkájába. Azt azonban el kellett ismernie, hogy a feltételezés határozottan kellemetlen érzést keltett benne. – Bárki utánajárhat, Adam – mondta. – Minden adat nyilvános. Túl késı, hogy titokként kezeljük a küldetést. Már két évvel ezelıtt is késı volt. – Ugyan már, Gansey – heveskedett Adam. – Te nem érzed? Te nem érzed, hogy…? – Mit? – Gansey nem akart összeveszni Adammel, de most úgy érezte, veszekednek. Adam hiába próbálta szavakba önteni a gondolatait. Végül csak ennyit mondott: – Hogy figyelnek minket. A parkoló túloldalán Noah végre kilépett az étterembıl, és görnyedten indult feléjük. A Camaróban Ronan hátradılt az ülésen, és úgy billentette félre a fejét, mintha aludna. Gansey idén elıször érzett rózsa- és főillatot. Kissé arrébb a tavalyi avar alatt éledezı nedves föld és a sziklákon lezúduló, az emberek számára ismeretlen hegyi patakok vizének illata töltötte meg a levegıt. Talán Adamnek mégis igaza van, gondolta magában Gansey. Az éjszaka feszültséggel telt meg, mintha egy láthatatlan lény nyitogatta volna a szemét. Amikor Adam újból elhajította a labdát, Gansey elırenyúlt, hogy elkapja. – Ha kémkednek utánunk – mondta –, az csak azt bizonyítja, hogy jó úton járunk.

42

M

IRE BLUE KIVÁNSZORGOTT AZ ÉTTEREMBİL, a fáradtság végképp elnyomta a szorongását. Mélyen beszívta a hővös éjszakai levegıt. Mintha nem is ugyanaz az anyag lett volna, amit a Nino légkondicionálója áramoltatott. A lány felnézett a csillagos égre. Itt, a belváros szélén az utcai lámpák nem tudták teljesen elhalványítani a csillagok fényét. Nagy Medve, Oroszlán, Cepheus. Blue minden ismerıs csillagkép láttán könnyebben és lassabban vette a levegıt. A lánc hideg volt, amikor Blue kilakatolta a biciklijét. A parkoló túlsó felérıl fojtott hangú beszélgetés hallatszott. Valahol a lány háta mögött csoszogó léptek zaja hallatszott. Az emberek még akkor is hangosak voltak, amikor nem akartak zajt csapni. Blue arról álmodozott, hogy egy nap majd olyan helyen fog élni, ahol, ha kiáll a háza elé, utcai lámpák helyett csak a csillagokat látja, ahol felébresztheti magában az anyjától örökölt tehetséget. Amikor feltekintett a csillagokra, úgy érezte, egy titokzatos erı arra próbálja rábírni, hogy nézzen a csillagok mögé, hogy értelmes egésszé rendezze össze a kaotikus égboltot. De a lány hiába próbálkozott. Mindig csak az Oroszlánt, a Cepheust, a Skorpiót és a Sárkányt látta. Talán ha többet látna a horizontból és kevesebbet a városból. Csupán az volt a bökkenı, hogy nem volt kíváncsi a jövıre. Amit ı akart látni, azt senki más nem láthatta vagy akarta látni. Több varázslat kellett volna hozzá, mint amennyi a világon van. – Elnézést, ööö, kisasszony… szia. A hang óvatos volt, férfias és helybeli, tele leharapott magánhangzókkal. Blue langyos arckifejezéssel fordult hátra. Legnagyobb meglepetésére Elegáns Fiú állt elıtte. Az utcalámpák derengı fényében kísértetiesebbnek és idısebbnek hatott az arca. Egyedül volt. Mr. Mobilcézárnak, a kis szurtosnak meg a puk-kancsnak nyoma sem volt. A srác fél kézzel fogta a biciklijét. A másik kezét zsebre dugta. Bizonytalan testtartása nemigen illett a hollófejjel díszített pulóverhez, amelyen Blue egy lyukat is észrevett, még mielıtt a fiú fázást mímelve felhúzta a vállát. – Szia! – mondta Blue, kedvesebben, mint akkor tette volna, ha nem veszi észre a szakadást. Nem értette, egy aglionbys miért visel használt pulóvert. – Adam, ugye? Adam tétován bólintott. Blue a biciklire nézett. Megint csak nem értette, egy aglionbys miért biciklivel jár, s nem autóval. – Éppen hazafelé indultam – mondta Adam. – És megismertelek. Csak bocsánatot akarok kérni. Az elıbbi miatt. Nem én szóltam a haveromnak. Blue-nak nem kerülte el a figyelmét, hogy az enyhe tájszólással csengı hang is legalabb olyan kellemes, mint a fiú megjelenése. Olyan volt, mint a henriettai napnyugta: a felforrósodott tornácon ringó hintaszék, hideg üdítıs poharak, harsányan ciripelı kabócák. Motorzúgás hallatszott, és Adam hátrapillantott a válla fölött. Amikor visszafordult, továbbra is óvatos tekintettel fürkészte Blue-t, aki hamarosan rájött, ez az arckifejezés – függıleges ránc a két

43

szemöldök között, megfeszült száj – a fiú sajátja. Tökéletesen illett hozzá meg a szeme és a szája körüli redıkhöz. Ez az aglionbys nem túl boldog, gondolta magában a lány. – Kedves tıled – felelte. – De nem neked kell bocsánatot kérned. – Nem háríthatom rá az egészet. Úgy értem, igazat mondott. Tényleg beszélni szerettem volna veled. De nem akartam csak úgy… rád rontani. Blue érezte, hogy itt kellene lekoptatnia a srácot. De az az elpi-rulás az asztalnál, a fiú becsületes arckifejezése, a tétován felvillanó mosolya nem hagyták nyugodni. Adam arca kellıképpen különös volt ahhoz, hogy Blue ne bírja levenni róla a szemét. Valójában még sosem flörtölt olyan fiúval, aki neki is tetszett. Ne tedd! figyelmeztette egy hang. İ azonban ennek ellenére megkérdezte: – Miért, mit akartál tılem? – Beszélgetni – felelte a fiú. A tájszólása miatt a szó sokkal hosszabbnak hatott, mint egyébként, és mintha nem azt jelentette volna, hogy csevegni, hanem azt, hogy vallani. A lány tekintete önkéntelenül is Adam vékony, szép ívő szájára siklott. – Azt hiszem, sok kellemetlenségtıl megóvtalak volna, ha egyenesen odamegyek hozzád. Ha mások ötleteire hagyatkozom, mindig bajba kerülök. Blue-nak a nyelvén volt, hogy Orla ötletei is sok embert bajba sodortak már, de aztán rájött, a fiú biztos olyasmit válaszolna, amit nem lehetne szó nélkül hagyni, és ez így menne hajnalig. Valami azt súgta neki, hogy ezzel a fiúval szívesen elbeszélgetne. Hirtelen Maura szavai kezdtek visszhangozni a fülében. Ugye, mondanom sem kell, hogy ne csókolj meg senkit? És ez meg is oldotta a kérdést. Blue, ahogy arra Neeve is rámutatott, nem volt buta lány. Tudta, hogy még a legjobb esetben is sírás lenne a történet vége. Lassan kifújta a levegıt. – Nem az zavart, amit rólad mondott. Hanem az, hogy pénzt ajánlott – helyezte a lábát Blue a bicikli pedáljára. Igyekezett nem belegondolni, milyen érzés lenne itt maradni és beszélgetni. Amikor Blue-nak nem volt pénze valamire, el sem próbálta képzelni, mennyire jólesne megkapni azt a bizonyos valamit. Adam felsóhajtott, mintha érezné, hogy a lány indulni készül. – Nem szándékosan csinálta. Nem ért a pénzhez. – Miért, te igen? A fiú jelentıségteljes pillantást vetett a lányra. Látszott rajta, hogy nem ismer tréfát. Blue felnézett a csillagokra. Furcsa volt belegondolni, milyen gyorsan mozognak az égen: hatalmas távolságokat tesznek meg, de túl messze vannak ahhoz, hogy Blue követni tudja a mozgásukat. Oroszlán, Kis Oroszlán, Orion-öv. Blue azon töprengett, ha olyan lenne, mint az anyja, a nénikéi vagy az unokatestvérei, akik a csillagokból jósolnak, vajon most tudná-e, mit mondjon Adamnek. – Eljössz még a Ninóba? – Ezt vegyem meghívásnak? Blue válaszul rámosolygott a fiúra. Ez a mosoly nagyon veszélyes dolognak tőnt. Maura nem örült volna neki. Blue két szabályt fogalmazott meg magának: tartsd távol magad a fiúktól, mert csak bajt hoznak rád, és tartsd távol magad a Holló Fiúktól, mert szemétládák. Adamre azonban, úgy tőnt, nem vonatkoznak ezek a szabályok. Blue némi matatás után egy papír zsebkendıt húzott elı a zsebébıl, és felírta rá a nevét meg a Róka utcai telefonszámát. Kalapáló szívvel hajtogatta össze és nyújtotta át a fiúnak. Adam csupán ennyit mondott: – Örülök, hogy visszajöttem. – Azzal a langaléta fiú sarkon fordult, és tolni kezdte keservesen nyikorgó biciklijét. Blue az arca elé kapta a kezét. Megadtam a számom egy fiúnak. Egy Holló Fiúnak.

44

Szorosan maga köré fonta a karját, és elképzelte, hogyan fognak összekapni az anyjával. Attól, hogy megadod a számod valakinek, még nem biztos, hogy csókolózni fogsz vele. Blue ijedten rezzent össze, amikor nyikorogva kinyílt az étterem hátsó ajtaja. De csak Donny volt az. Egészen felderült, amikor meglátta a lányt. Egy csábítóan vaskos bırkötéses könyvet tartott a kezében, amit Blue azonnal felismert. Mr. Mobilcézárnál látta. – Nem tudod, ki felejthette itt ezt a könyvet? – kérdezte Donny. – Nem a tiéd? Blue átvágott a parkolón, elvette Donnytól a naplót, és felcsapta. A könyv nem nyílt ki magától, olyan elnyőtt és vastag volt, hogy minden egyes oldal külön figyelmet érdemelt. Végül középen nyílt szét, de csupán a gravitációnak engedelmeskedve. A szóban forgó oldalt elsárgult könyv- és újságkivágások tarkították. Valaki piros tollal alá is húzott néhány mondatot, jegyzeteket írt a margóra (a Luray-barlang szent hely? varjak = hollók?), sıt még egy szépen bekeretezett listát is készített „Walesi eredető helységnevek Henrietta környékén” címmel. Blue szinte az összes felsorolt települést ismerte. Welsh Hills, Glen Bower, Harlech, Machin-leth. – Nem olvastam bele – mondta Donny. – Csak meg akartam nézni, nincs-e beleírva a tulajdonos neve. Aztán láttam, hogy ez… izé, inkább a te asztalod. Ezzel arra célzott, hogy az ilyesmi egy jósnı lányára vall. – Azt hiszem, tudom, kié – mondta Blue. Legszívesebben órákig ellapozgatta volna a kötetet. – Elviszem neki. Miután Donny visszament az étterembe, Blue újból kinyitotta a naplót. Most már kedvére megcsodálhatta gazdag tartalmát. Még ha a tartalom nem is keltette volna fel azonnal a figyelmét, a kivitelezés bizonyára. A rengeteg újságkivágás miatt a napló csak úgy ırizhette meg könyv alakját, ha bırszíjakkal fogják össze. A tulajdonos hosszú oldalakat szentelt a kitépett és kivágott szemelvényeknek, és Blue-nak tagadhatatlanul jólesett végigpörgetni a lapokat az ujjai között. A lány megtapogatta a változatos felületeket. Krémszínő, vastag mővészpapír, karcsú, elegáns betőtípus. Vékony, barnuló papír, pókszerő betőtalpak. Sima, közönséges fehér irodapapír, mővészietlen, modern betőtípus. Szamárfüles, rideg sárga árnyalatban játszó újságlap. Aztán ott voltak a jegyzetek, amelyek legalább fél tucat különbözı tollal és filctollal íródtak, de ugyanattól a határozott kéztıl származtak. Az illetı feltőnı megszállottsággal karikázta be, csillagozta meg és húzta alá a szavakat. Pontokba szedett listákkal és szenvedélyes felkiáltójelekkel töltötte meg a margókat. Idınként ellentmondott önmagának, és harmadik személyben beszélt magáról. A sorok néhol satírozott vonalakban, hegyeket ábrázoló skiccekben vagy gyors külsejő autók mögötti kacskaringós keréknyomokban folytatódtak. Beletelt kis idıbe, mire Blue rájött, mirıl is szól tulajdonképpen a napló. A kötet hozzávetıleges fejezetekbe volt rendezve, de jól látszott, ha elfogyott a hely, az alkotó valamivel hátrébb új szakaszt kezdett. Az egyik fejezet a Ley-vonalakról, a szent helyeket összekötı láthatatlan energiavonalakról szólt. Egy másik Owain Glyndwrrıl, a Hollókirályról. A következı az alvó lovagok legendájáról, akik a hegyek alatt szunnyadva várják, hogy rájuk bukkanjanak, és ezáltal újból életre keljenek. Az ezután következı pedig a feláldozott királyokhoz, az ısi vízistennıkhöz és a hollókhoz mint jelképekhez kapcsolódó furcsa legendákról. A napló mohón vágyakozott. Többet akart, mint amennyivel megbirkózhatott, többet, mint ami szavakkal leírható, ábrákkal szemléltethetı. Minden egyes oldalából, zaklatott sorából, mozgalmas rajzából és nyomtatott betős definíciójából heves sóvárgás áradt, amibe némi fájdalom és melankólia vegyült. Blue észrevett egy ismerıs alakzatot az irkafirkák között. Három egymást metszı vonal, amelyek hosszú, csırös háromszöggé állnak össze. Ugyanaz az alakzat volt, amit Neeve rajzolt bele a templomkert porába. És amit Blue anyja rajzolt a zuhanykabin párás ajtajára. Blue kisimítgatta az oldalt, hogy jobban lássa az ábrát. Ez a rész a Ley-vonalakról szólt: „misztikus energiaösvények, amelyek szent helyeket kötnek össze egymással”. A napló írója újra meg újra felfirkálta a három vonalat a beteges külsejő Stonehenge-et, a furcsán hosszúkás lovakat meg egy sírhalmot ábrázoló rajzok mellé. De azt már nem lehetett tudni, mit jelent a szimbólum.

45

Ez nem lehet véletlen. Ez a napló biztosan nem azé a nagyképő Holló Fiúé. Kaphatta valakitıl. Talán, gondolta magában Blue, Adamtıl. Adam ugyanolyan érzéseket keltett a lányban, mint a napló: különös varázs, a vissza nem térı alkalom, a gyomorszorító veszély lehetısége áradt belıle. Neeve is ezt érezte, amikor az a szellem megérintette a haját. Bárcsak te lennél Gansey, gondolta magában Blue. De rögtön ráeszmélt, hogy ez nem jó ötlet. Mert Gansey, bárki is volt, nem reménykedhetett hosszú életben.

46

A

z ÉJSZAKA KÖZEPÉN GANSEY ARRA ÉBREDT, hogy a hold az arcába süt, és csörög a telefonja. Matatni kezdett a takaró alatt. Mivel a szemüvege és a kontaktlencséje nélkül semmit sem látott, kénytelen volt a szeme elé tartani a kijelzıt, hogy el tudja olvasni a hívó nevét: MALORY, R. Gansey azonnal megértette, minek köszönhetı ez a bizarr idızítés. Dr. Roger Malory Sussexben élt, ami ötórás idıeltolódást jelentett. A virginiai éjfél hajnali ötnek felelt meg a korán kelı Malorynál. Malory volt a brit Ley-vonalak egyik legavatottabb szakértıje. Nyolcvan-, százvagy talán kétszáz éves lehetett, és három könyvet írt a témában, amelyek mind klasszikusnak számítottak ezen a (nagyon szők) tudományterületen. Azon a nyáron találkoztak, amikor Gansey részben Walesben, részben Londonban töltötte a vakációt. Malory volt az elsı, aki komolyan vette az akkor tizenöt éves Gansey-t, amiért a fiú a mai napig hálás neki. – Gansey! – mondta Malory lelkesen. Direkt nem szólította a keresztnevén a fiút. Malory minden különösebb bevezetı nélkül egyoldalú beszélgetésbe kezdett az idıjárásról, a történeti társaság elmúlt négy ülésérıl, és arról, milyen idegesítı a szomszéd collie-ja. Gansey nagyjából a monológ háromnegyedét értette meg. Mivel közel egy évet élt az Egyesült Királyságban, jól elboldogult az akcentusokkal, de Maloryéval sokszor meggyőlt a baja a motyogás, a csámcsogás, az élemedett kor, a rossz kiejtés és az akadozó telefonos kapcsolat miatt. Gansey felkelt, a Henrietta-makett mellé kuporodott, majd tizenkét percnyi udvarias hallgatás után óvatosan megszólalt: – Kedves öntıl, hogy felhívott. – Találtam egy nagyon érdekes szöveges forrást – mondta Malory. Olyan hangot hallatott, mintha csámcsogna, vagy egy darab celofánba csomagolna valamit. Gansey látta az öregúr lakását, és mindkét verziót elképzelhetınek tartotta. – Amiben azt boncolgatják, hogy a Ley-vonalak nyugalmi állapotban vannak. Alszanak. Ismerısen hangzik? – Mint Glendower! És mi következik ebbıl? – Talán ez megmagyarázza, miért olyan nehéz felkutatni ıket. Ha megvannak, de nem aktívak, az energia nagyon gyengén és szabálytalanul áramolhat bennük. Surrey-ben már követtem ilyen vonalat egy fickóval: húsz kilométert gyalogoltunk a szakadó esıben, és a vonal egyszer csak eltőnt. Gansey, az erıs holdfényt kihasználandó, egy tubus ragasztót meg néhány kartonlapot vett elı, hogy megcsináljon egy tetıt, amíg Malory az esırıl értekezik. – A forrás nem említette, hogy fel kell ébreszteni a Ley-vonalakat? Ha Glendower felébreszthetı, akkor a Ley-vonalak is. – Ez a gyanúnk. – De ahhoz, hogy Glendower felébredjen, valami új felfedezés szükséges. Hiszen annyian jártak már a Ley-vonalaknál.

47

– Nem, nem, Mr. Gansey, ön téved. A szellemek útvonala a föld alatt halad. Még ha ez nem is mindig volt így, az évszázadok során többméternyi szennyezıdés halmozódott fel rajtuk – mondta Malory. – Több száz éve senki sem érintette ıket. Maga meg én, nem a vonalakat követjük. Csak a visszhangokat. Gansey felidézte magában, milyen hirtelen tőntek el a nyomok, amikor Adammel követni kezdték a vonalakat. Malory elmélete hihetıen hangzott, és Gansey-nek ennyi is elég volt. Alig várta, hogy, akár a tanítási napot is kihagyva, beletemetkezhessen a könyveibe, és bizonyítékokat keressen az új elmélethez. Kivételesen rettenetesen bosszantotta, hogy Aglionbyhez van láncolva. Ettıl az érzéstıl szenvedhetett Ronan is. – Rendben. Szóval a föld alatt kell körülnéznünk. Mondjuk barlangokban? – Jaj, a barlangok szörnyőek – felelte Malory. – Tudja, évente hány ember leli a halálát különbözı barlangokban? Gansey azt válaszolta, hogy nem tudja. – Több ezer – biztosította Malory. – A barlangok olyanok, mint az elefánttemetık. Ha jót akar, maradjon a felszínen. A barlangászat még a motorozásnál is veszélyesebb. Nem, ez a forrás egy olyan rituális módszert ír le, amellyel a földfelszínrıl, az ember puszta jelenlétével is felébreszthetıek a Ley-vonalak. Mintha maga ott, Mariannában szimbolikusan az energiavonalra helyezné a kezét. – Henriettában. – Az Texasban van? Valahányszor Gansey Amerikáról beszélgetett a britekkel, azok mindig azt hitték, hogy Texasról van szó. – Virginiában. – Hát persze – helyeselt buzgón Malory. – Gondoljon csak bele, a szellemek útja milyen könnyen elvezethetné önt Glendowerig, ha suttogás helyett hangosan kiabálna. Maga felkutatja az utat, elvégzi a rituálét, és már ott is van a királynál. Malory szájából teljesen magától értetıdınek hatott az egész. És már ott is van a királynál. Gansey lehunyta a szemét, hogy kicsit lecsillapodjon. Elmosódott, szürke alakot látott: egy királyt, amint nyugodtan, mellkasán összekulcsolt kézzel, jobbján a kardjával, balján egy kehellyel fekszik a föld alatt. A szendergı alak felfoghatatlanul fontos volt Gansey számára. Több, nagyobb, jelentısebb volt egyszerő királynál. Valami, amit nem lehet megvenni. Valami, amit ki kell érdemelni. – A szöveg nem írja le egyértelmően, hogyan kell elvégezni a rituálét – vallotta be Malory. Hosszas fecsegésbe kezdett a történelmi dokumentumok szeszélyes természetérıl. Gansey csak akkor kapta fol a fejét, amikor a következıket hallotta: – A Lockyer úton fogom kipróbálni. Majd tudatom önnel, mire jutottam. – Nagyszerő – felelte Gansey. – El sem tudom mondani, menynyire hálás vagyok. – Adja át üdvözletemet az édesanyjának! – Rend… – Szerencse, hogy még maga mellett tudhatja az édesanyját. Mikor én annyi idıs voltam, mint ön, édesanyám a brit egészségügyi rendszer áldozatává vált. Tökéletes egészségnek örvendett, amíg köhögni nem kezdett, és be nem vitték… Gansey szórakozottan hallgatta Malory örökzöld sztoriját arról, a kormány miért nem tudta kigyógyítani az anyját a torokrákból. Malory vidáman tette le a kagylót. Gansey-ben feltámadt a harci szellem, muszáj volt beszélnie valakivel, mielıtt teljesen felemészti a befejezetlen nyomozás izgalma. Elıször Adamre gondolt, de aztán eszébe jutott, hogy talán Ronan – aki kiszámíthatatlanul csapongott az álmatlanság és aluszékony-ság között – is ébren van. Félúton járhatott, amikor észrevette, hogy Ronan szobája üres. Megállt a sötét küszöbön, és Ronan nevét suttogta, majd, amikor nem kapott választ, hangosan is elismételte.

48

Ezek után fölösleges volt körülnézni Ronan szobájában, de Gansey ennek ellenére megtette. Az ágyat vetetlenül és kihőlve találta, a takarót sebtében hajították félre. Gansey fél kézzel dörömbölni kezdett Noah bezárt ajtaján, a másik kezével Ronan számát tárcsázta. Két csöngetés után Ronan hangpostája jelentkezett be: – Ronan Lynch. Gansey kalapáló szívvel fojtotta a szót az automatába. Hosszasan gyızködte magát, mielıtt feltárcsázta a másik számot. Ezúttal Adam mély, álomittas, óvatos hangját hallotta: – Gansey? – Ronan eltőnt. Adam egy szót sem szólt. Nem elég, hogy Ronan felszívódott, ráadásul azután tette, hogy összeverekedett Declannel. Márpedig nem volt egyszerő dolog az éjszaka közepén kisurranni a Parrish-házból. A lebukás komoly következményekkel járt, a hosszú ujjú pólóhoz pedig már túl meleg volt. Gansey nyomorultul érezte magát, amiért ekkora szívességre kéri a barátját. Odakintrıl madárkiáltás hallatszott, éles és fülsiketítı. Henrietta miniatőr mása hátborzongatóan derengett a félhomályban, az utcákon parkoló matchboxok úgy festettek, mintha épp csak egy percre álltak volna meg. Gansey mindig is úgy érezte, hogy sötétedés után bármi megtörténhet. Éjjel Henrietta mágikus hely-lyé változott, és az éjszakai mágia nem tőnt túl bizalomgerjesztınek. – Megnézem a parkban – suttogta végül Adam. – És, ööö, talán a hídon. Adam olyan halkan nyomta ki a telefont, hogy Gansey csak utólag realizálta, hogy megszakadt a vonal. Elcsigázottan dörzsölte meg a szemét. Ekkor megjelent Noah. – Ronant keresitek? – kérdezte. Sápadtnak és testetlennek tőnt a háta mögül kiszőrıdı sárga, késı éjszakai lámpafényben. A szeme alatt szinte koromfekete volt a bır. Csak nyomokban hasonlított a hús-vér Noah-ra. – Nézzétek meg a templomnál! Noah nem ajánlotta fel, hogy velük megy, és Gansey nem is kérte erre. Fél éve, azon a nevezetes napon, Noah egy vértócsa közepén talált rá Ronanre, így mentesült a további keresıexpedíciók alól. Az esetet követıen Noah nem ment be Gansey-vel a kórházba, Adamet pedig rajtakapták, amikor megpróbált kisurranni, úgyhogy csak Gansey volt jelen, amikor összevarrták Ronan bırét. Sok idı telt el azóta, de mintha csak ma lett volna. Gansey néha úgy érezte, az élete mindössze egy tucatnyi felejthetetlen órából áll. Belebújt a dzsekijébe, és kilépett a hideg parkoló zöldes fényébe. Ronan BMW-jének motorházteteje hideg volt. A kocsit nem használták mostanában. Ronan, bárhova is ment, gyalog indult útnak. A templomot, amelynek tornyát borostyánsárga fény világította meg, gyalogosan is könnyen meg lehetett közelíteni. Csakúgy, mint Nino éttermét. Meg a régi hidat, amely alatt sebesen örvénylett a víz. Gansey gyalog indult útnak. Az elméje tiszta volt, de áruló szíve ki-kihagyott egy ütemet. Gansey nem volt naiv, már nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy valaha is visszakapja azt a Ronan Lynchet, akit Niall halála elıtt ismert. De ı ezt a Ronan Lynchet sem akarta elveszíteni. Az erıs holdfény ellenére a Szent Ágnes-templom bejárata teljes sötétségbe borult. Gansey enyhén reszketve markolta meg a templom kapuját nyitó nagy vasgyőrőt. Nem tudta biztosan, hogy az ajtó nyitva van-e. Csak egyszer járt a Szent Ágnesben, húsvétkor, mert Ronan öccse, Matthew, az egész bandát meghívta. Gansey-nek magától sosem jutott volna eszébe, hogy itt keresse Ronant az éjszaka közepén, igaz, azt sem feltételezte, hogy Ronan jár egyáltalán templomba. Pedig a Lynch testvérek minden vasárnap elmentek a Szent Ágnesbe. Egy teljes órán keresztül sikerült nyugton megülniük egymás mellett a padban, holott még egy éttermi asztalnál sem tudtak egymás szemébe nézni. Amikor Gansey átlépett a bejárat fekete boltívén, arra gondolt: Noah jól ráérez a dolgokra. Gansey remélte, hogy Noah-nak igaza volt Ronannel kapcsolatban. A templom füstölıillatú burokba vonta Gansey-t. A szag olyan különleges volt, hogy rögtön egy sor emléket idézett fel: családi esküvıket, temetéseket, keresztelıket, amelyek közül

49

mindegyikre nyáron került sor. Milyen különös, hogy egyetlen szippantásnyi levegı egy egész évszakot tud magába sőríteni. – Ronan? – A szó beleveszett az üres térbe. Majd visszapattant a magasba veszı, láthatatlan plafonról, így Gansey-nek végül a saját hangja válaszolt. A tompított folyosófény csúcsos árnyékokká változtatta a boltíveket. A sötétség meg a bizonytalanság görcsbe rántotta Gansey bordáit. Ziháló tüdeje egy másik régen volt nyári napra emlékeztette a fiút: aznap ébredt rá elıször, hogy csodák is vannak a világon. És ekkor megpillantotta Ronant, aki elnyúlva hevert egy árnyékba borult padon. Egyik karja lelógott a pad szélérıl, a másikat ferdén a homlokának támasztotta. Teste sötét tárgynak hatott a már amúgy is sötét világban. Nem mozdult. Csak ma este ne, gondolta magában Gansey. Könyörgöm, csak ma este ne! Bemászott a padba Ronan mögé, és a barátja vállára tette a kezét, hátha fel tudja ébreszteni, és közben buzgón imádkozott, hogy így legyen. A váll meleg volt a keze alatt, Ronant alkoholszag lengte körül. – Kelj fel, haver! – mondta Gansey. Hiába próbált lazán beszélni, nem sikerült. Ronan megmozdította a vállát, és Gansey felé fordította az arcát. Egy rövid, ırült pillanatig Gansey azt hitte, hogy elkésett, Ronan már halott, és a holttest csak az ı kérésére támadt fel. Ám ekkor Ronan felnyitotta égszínkék szemét, és a pillanat szertefoszlott. – Te rohadék! – sóhajtott föl Gansey. – Nem tudtam elaludni – felelte nemes egyszerőséggel Ronan. Majd amikor meglátta Gansey elkámpicsorodott arcát, gyorsan hozzátette: – Megígértem, hogy többé nem fordul elı. Gansey megint próbált könnyedén beszélni, de hiába. – Egy szavadat sem lehet elhinni. – Azt hiszem – felelte Ronan –, összetévesztesz a bátyámmal. A templom némán vette körül ıket. Most, hogy Ronan kinyitotta a szemét, világosabbnak tőnt, mintha idáig mélyen aludt volna. – Amikor megkértelek, hogy ne piálj a Monmouth-ban, nem úgy értettem, hogy máshol kedvedre leihatod magad. – Bagoly mondja verébnek – felelte enyhén akadozó nyelvvel Ronan. – Oké, én is szoktam inni – felelte méltóságteljesen Gansey. – Viszont nem szoktam berúgni. Ronan a mellkasára nézett. Valami volt a kezében. – Mi az? – kérdezte Gansey. Ronan egy sötét tárgy köré fonta az ujjait. Amikor Gansey odanyúlt, hogy szétfeszegesse a barátja markát, valami meleget és élıt érintett a kezével. Az ujjbegyén érezte a lény szapora szívverését. Ijedten kapta el a kezét. – Úristen! – kiáltott fel Gansey, aki még maga sem tudta, mit érez. – Egy madár? Ronan, továbbra is szorosan a mellkasához szorítva a kincset, lassan felült. Alkoholgızös lehelete Gansey felé sodródott. – Holló. – Ronan hosszasan vizsgálgatta a kezét. – Vagy varjú. Bár kétlem. Igen… határozottan kétlem. Corvus corax. Ronan még részegen is tudta a közönséges holló latin nevét. Gansey látta, hogy a madár nem egy egyszerő holló. Hanem egy aprócska lelenc, tollatlan száján a fiókák mosolya, szárnya még nem ismeri a repülést. A fiú nem szívesen érintett volna meg egy ilyen törékeny lényt. A holló Glendower madara volt. Hollókirály – ez a neve, miután királyok hosszú sorát hozták kapcsolatba a madárral. A legenda szerint Glendower értett a hollók nyelvén, és fordítva. Ez volt az egyik ok, ami miatt Gansey Henriettába, a hollók városába jött. Bizsergett a bıre. – Honnan szerezted? Ronan ujjai finoman kulcsolták át a holló mellkasát. A madár szinte valószerőtlennek tőnt a kezében. – Úgy találtam.

50

– Az emberek aprópénzt szoktak találni – felelte Gansey. – Vagy kocsikulcsot. Esetleg négylevelő lóherét. – Vagy hollót – mondta Ronan. – Csak féltékeny vagy, mert – itt meg kellett állnia, hogy összeszedje sörtıl zavaros gondolatait – te még sosem találtál. Ebben a pillanatban a madár a padra pottyantott Ronan ujjai között. Ronan, fél kézzel a fiókát fogva, egy templomi szórólappal törölte le a trutymó nagyját a fáról. Gansey felé nyújtotta az összekent papírt. A heti imarendet fehér foltok pöttyözték. Gansey csak azért vette el a papírt, mert tudta, hogy Ronan úgysem vinné el a szemetesig. – És mi van, ha nem engedem, hogy háziállatot tarts a lakásban? – kérdezte némi ellenszenvvel. – Mit képzelsz, ember? – felelte Ronan csúfondáros mosollyal. – Volna szíved csak úgy kidobni Noah-t? Gansey-nek lassan esett le a poén, és akkor már kár lett volna nevetni. Tudta, hogy be fogja engedni a madarat a Monmouth gyárba, mert látta, Ronan mennyire ragaszkodik hozzá. A holló felnézett rá, és reménykedve, alázatosan tátogatott a csırével. Gansey megenyhüli. – Gyere! Hazamegyünk. Kelj fel! Amint Ronan bizonytalanul feltápászkodott a padról, a holló összehúzta magát a kezében, csupa csır meg test volt, nyak nélkül. – Szokj hozzá a turbulenciához, te kis rohadék – mondta Ronan. – Ugye, nem így fogod hívni? – Láncfőrész a neve – felelte Ronan leszegett fejjel. – Noah? –folytatta. – A frászt hozod az emberre. Noah némán ácsorgott a templom sötétbe borult bejáratnál. Egy pillanatig csak a sápadt arcát lehetett látni, sötét ruhája az éjszakába olvadt, szakadékszerő tekintete mögött ismeretlen világ rejtızött. Aztán kilépett a fénybe, és megint olyan győröttnek tőnt, mint egyébként. – Azt hittem, nem akarsz eljönni – mondta Gansey. Noah tekintete elsiklott az oltár mellett, majd a sötét, láthatatlan mennyezet felé vándorolt. – Féltem a lakásban – mondta, rá jellemzı ıszinteséggel. – Betoji – jegyezte meg Ronan, de Noah-nak a szeme se rebbent. Gansey kinyitotta az oldalajtót. Adamnek híre-hamva sem volt. Gansey-t komolyan furdalta a lelkiismeret, hogy téves riasztás miatt verte ki Adamet az ágyból. Bár… talán nem is volt olyan téves az a riasztás. Valami történt, csak még azt nem tudta, hogy mi. – Mit mondtál, hol találtad a madarat? – A fejemben – vonyított fel sakál módjára Ronan. – Veszélyes hely – jegyezte meg Noah. Ronan, akinek minden érzékét eltompította az alkohol, megbotlott, mire a kezében ücsörgı holló bátortalan kiáltást hallatott, amely mintha nem is élılénytıl, hanem valamilyen ütıs hangszertıl származott volna. – De nem egy láncfőrésznek – felelte Ronan. Amikor kiléptek a kemény tavaszi éjszakába, Gansey hátrabillentette a fejét. Most, hogy biztonságban tudta Ronant, megállapította, hogy a sötétedés utáni Henrietta gyönyörő hely: igazi patchwork-város, fekete faágakkal szegve. Ez a Ronan is pont egy hollót szedett össze. Gansey nem hitt a véletlenekben.

51

W

HELK NEM ALUDT.

Régen, amikor még aglionbys diák volt, könnyen álomba tudott merülni, miért is ne tudott volna? Czernyhez és a többi osztálytársához hasonlóan hétköznap kettı, négy vagy hat órát aludt, sokáig fennmaradt, korán kelt, hogy aztán a hétvégén maratoni alvással pótolja be a lemaradást. És amikor aludt, az alvása könnyő volt és álomtalan. Nem, utóbbi azért nem teljesen igaz. Mindenki álmodik, csak vannak, akik elfelejtik az álmaikat. Most azonban ritkán hunyta le a szemét pár óránál hosszabb idıre. Csak forgolódott a lepedın. Néha suttogásra ébredt, ilyenkor riadtan ült fel. A bırkanapén szokott elszunyókálni, az egyetlen bútordarabon, amit az állam még nem foglalt le. Alvási szokásait és energiáját, amelyek egyfajta rendszertelen apály-dagály jelenségként változtak, valami nála nagyobb és hatalmasabb erı befolyásolta. A feljegyzésükre tett kísérletek nem vezettek eredményre: a férfi telihold idején és zivatarok után éberebbnek tőnt, de ennél többet nem nagyon tudott megjósolni. Mintha Czerny halálakor a Ley-vonal mágneses impulzusa beleivódott volna a testébe. Az alvásmegvonás álomvilággá változtatta az életét: napjai egy szalagra hasonlítottak, amely céltalanul lebeg a vízben. Már majdnem telihold volt és nemrég esett, ezért Whelk ébren volt. Pólóban és bokszeralsóban ült a számítógép elıtt, és a fáradtak céltalan, kétes hatékonyságával kattogtatta az egeret. A hangok kórusa sziszegve-suttogva szállta meg a fejét. Olyan volt, mint a telefonvonalakban zümmögı elektromosság a Ley-vonal közelében. Vagy vihar elıtt a szél zúgása. Mint az összeesküvık módjára susogó fák. Ahogy máskor, Whelk most sem tudta kivenni a szavakat, egy kukkot sem értett a beszélgetésbıl. De egyvalamire sikerült rájönnie: valami meghökkentı dolog történt Henriettában, és a hangok csak errıl tudnak beszélni. Whelk évek óta elıször vette elı a régi megyetérképeit a parányi elıszobaszekrénybıl. Asztala nem volt, a pult pedig fagyasztott lasagnás dobozokkal és száraz kenyérhéjjal megpakolt tányérokkal volt tele, ezért inkább a fürdıszobában hajtogatta szét a térképeket. Ahogy kisimítgatta az egyiket, lesodort egy pókot a fürdıkád szélérıl. Czerny, te jobb helyre kerültél, mint én. Ez azért túlzás volt. Whelknek fogalma sem volt, mi lett Czerny lelkével vagy szellemével, szóval azzal, ami Czernybıl maradt, de ha Whelket már azért elátkozták, mert egyáltalán részt vett a rituáléban, Czernynek valószínőleg még ennél is keservesebb sors jutott. Whelk hátralépett, és keresztbe font karral tanulmányozta a többtucatnyi jelet, amit még ı rajzolt fel a térképekre a nyomozás során. Czerny lehetetlen, piros tintás kézírása a Ley-vonalat övezı energiaszinteket jelölte. Akkoriban csupán játéknak, kincsvadászatnak fogták fel a dolgot. Játék a dicsıségért. Hogy volt-e alapja a dolognak? Nem az számított. A fiúk méregdrága stratégiai játékot őztek, amihez a keleti part szolgáltatta a teret. A minták keresése közben Whelk az összes jelentıséggel bíró helyet gondosan bekarikázta az egyik topográfiai térképen. Egy régi

52

kırispagonyt, ahol mindig magas volt az energiaszint. Egy romos templomot, amelyet minden élılény messze elkerült. A helyet, ahol Czerny meghalt. Persze a kör még Czerny halála elıtt került oda. A hely, tölgyfák baljós csoportja, azért keltette fel a fiúk figyelmét, mert az egyik fa törzsébe ısi szavakat véstek. Latinul. A szöveg hiányosnak tőnt, nehezen lehetett lefordítani, és Whelk végül „a második út” verziónál maradt. Az energiaszintek azonban ígéretesnek tőntek, annak ellenére, hogy nem voltak egyenletesek. A facsoport valószínőleg a Ley-vonalon állt. Czerny és Whelk legalább féltucatszor tért vissza ide, hogy méréseket végezzenek (a kör mellett hat különbözı szám állt Czerny kézírásával), tárgyak után kutassanak a földben, és éjszakai megfigyeléseket végezzenek az esetleges természetfölötti aktivitás észlelése reményében. Whelk ekkor készítette élete legbonyolultabb és legérzékenyebb varázsvesszejét: két derékszögben meghajlított fémhuzalból állt, amit egy fémcsıbe illesztettek, hogy a drótok szabadon lengedezhessenek. A két fiú ezzel vizsgálta át a területet, hogy nagyobb biztonsággal tudja meghatározni a vonal helyét. De a vonal így is elmosódott maradt, olyan nehéz volt befogni, mint egy távoli rádióállomást. A vonalakat fel kell ébreszteni, frekvenciára kell hangolni, fel kell erısíteni. Czerny és Whelk úgy döntött, a tölgyfaligetben végzik el a szertartást, bár fogalmuk sem volt, pontosan mit is kell tenniük. Whelknek csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a vonal szereti a kölcsönösséget és az áldozatot, de ez kétségbeejtıen homályos támpontnak bizonyult. Ezenkívül semmilyen más információ nem kínálkozott, ezért a fiúk egyre csak halogatták a szertartást. A téli szünet utánra tették. Aztán a tavaszi szünet utánra. Aztán a nyári szünetre. Aztán Whelk anyja felhívta az iskolát, és közölte Whelkkel, hogy az apját letartóztatták etikátlan üzleti magatartás és adócsalás miatt. Kiderült, hogy a cég háborús bőnösökkel kereskedett – Whelk csak sejtette a dolgot, az anyja konkrétan tudott róla –, és az FBI már évek óta figyelte ıket. A Whelk család egyetlen éjszaka alatt minden vagyonát elveszítette. Másnap az összes újság a család tragikus összeomlásáról cikkezett. Whelket mindkét barátnıje elhagyta. Igaz, a második lány alapvetıen Czerny barátnıje volt, így nem nyomott annyit a latban. Minden részlet nyilvánosságra került. A virginiai aranyifjút, a Whelk-vagyon örökösét vészes gyorsasággal kidobták az Aglionby kollégiumából, kirekesztették az elıkelık társaságából, megfosztották a fényes karrier lehetıségétıl. Whelk tehetetlenül nézte, amint a kocsiját felpakolják egy teherautóra, aztán az összes bútort és hangfalat elviszik a szobájából. Whelk a kollégiumi szobájában nézte meg utoljára a térképet. Ekkor döbbent rá, hogy csupán tíz dollár van a zsebében. A hitelkártyái semmit sem értek. Czerny érkezett meg a piros Mustangjával. Nem szállt ki a kocsiból. – Na, mi van hapsikám, csóró lettél? – kérdezte. Czernynek nem igazán volt humorérzéke. De azért néha jókat tudott mondani. Whelk azonban, aki lesújtva állt élete roncsai között, nem volt vicces hangulatában. A Ley-vonal véresen komoly dologgá vált. – Nyisd ki az ajtót! – mondta Whelk Czernynek. – Megcsináljuk a szertartást.

53

E

GY ÓRÁVAL ÉS HUSZONHÁROM PERCCEL AZELİTT, hogy Blue ébresztıórája megszólalt volna, a lány arra riadt, hogy valaki becsukja a bejárati ajtót. Szürke hajnali fény szőrıdött be a hálószoba ablakán, széles árnyékokká változtatva az üvegnek préselıdı leveleket. Blue próbálta nem zokon venni, hogy egy óra huszonhárom perccel kevesebbet alhat. Valaki felfelé indult a lépcsın. Blue az anyja hangját hallotta. – …itt vártalak. – Van, amit jobb éjszaka intézni. – Ezt már Neeve mondta. Bár halkabban beszélt, mint Maura, a hangja mégis élesebb és határozottabb volt. – Érdekes hely ez a Henrietta. – Egy szóval sem mondtam, hogy nézz körül Henriettában – felelte Maura félhangosan. Mintha… védekezett volna. – Nehéz ellenállni. Szinte könyörög, hogy felfedezzék – mondta Neeve. A következı mondata beleveszett a lépcsı nyikorgásába. Maura válasza sem hallatszott túl jól, mivel idıközben ı is elindult a lépcsın, de mintha ezt mondta volna: – Örülnék, ha Blue-t kihagynád ebbıl. Blue megdermedt. – Én csak elmondtam, hogy mire jutottam – felelte Neeve. – Ha a fiú ugyanakkor tőnt el, mint… akkor lehet, hogy van valami közük egymáshoz. Nem akarod, hogy Blue megtudja, ki az illetı? Újabb lépcsıfok nyögött fel. Miért nem tudnak egy helyben állva beszélgetni? gondolta magában Blue. – Nem tudom, ez mennyiben könnyítené meg a dolgunkat – csattant fel Maura. Neeve dünnyögött valamit válaszul. – Kezd kicsúszni a kezünkbıl az irányítás – mondta Blue anyja. – En csak beírtam a nevét a keresıbe, most pedig… Blue feszülten hegyezte a fülét. Az anyjának az utóbbi idıben nem sok hímnemővel volt dolga, Gansey-t kivéve. Lehet, gondolta magában Blue némi töprengés után, hogy Maura Blue apjáról beszél. Blue az általa kiprovokált kínos beszélgetések egyikébıl sem tudott meg semmi érdemlegeset az apjáról. Csak humorosnak szánt semmitmondó válaszokat kapott (A Mikulás. Bankrabló. Fellıtték az őrbe.), minden alkalommal mást és mást. Blue vagány hısféleségnek képzelte az apját, akinek a tragikus múltja miatt kellett eltőnnie. Talán a tanúvédelmi program keretében. Elképzelte, amint a férfi a hátsó kerítésen át leselkedik utána, és büszkén nézi a bükkfa alatt álmodozó furcsa kislányt. Blue ahhoz képest, hogy soha nem találkozott vele, borzasztóan szerette az apját. Valahol a távolban becsukódott egy ajtó, és ezzel megint az a fajta éjszakai csend borult a házra, amit nehéz megzavarni. Blue némi töprengés után az éjjeliszekrényéül szolgáló mőanyag vödör felé nyúlt, és magához vette a naplót. Keze megpihent a hővös bırborítón. Olyan hideg és

54

sima volt a felülete, mint a ház mögötti bükkfa kérgének. Mint mindig, amikor megérintette a bükkfát, Blue-n most is egyszerre lett úrrá a higgadtság és a szorongás: megnyugodott, ám ugyanakkor a tettvágy is felébredt benne. Érdekes hely ez a Henrietta, mondta az imént Neeve. A napló az ı szavait igazolta. De hogy miért érdekes annyira a város, azt Blue már nem tudta biztosan. Blue nem akart visszaaludni, mégis újabb egy óra tizenkét percet szendergett. Most sem az óra hangjára ébredt, hanem egy hirtelen az agyába villanó gondolatra: Gansey ma jön jósoltatni. A szokásos reggeli készülıdés közepette Maura és Neeve beszélgetése jóval hétköznapibbnak tőnt, mint korábban. De a naplót továbbra is varázslat lengte körül. Blue az ágya szélén üldögélt, és egy idézetet olvasott. A király mélyen alszik egy hegy alatt, harcosaival, jószágaival és értékeivel körülvéve. Jobbján egy kehely áll, lehetıségekkel tele. Kardja a mellén pihen, arra várva, hogy felébresszék. Szerencsés az a lélek, aki megtalálja a királyt, és elég bátor ahhoz, hogy felkeltse ıt, mert a király hatalmas kegyben fogja részesíteni, olyanban, amilyet halandó el sem tud képzelni. A lány becsukta a naplót. Úgy érezte, mintha a benne élı nagyobb, szörnyen kíváncsi Blue ki akarna törni a kisebb, józanabb Blue szorításából. A napló ott pihent a térdén, fedele hővösen simult a tenyeréhez. Hatalmas kegy. Ha a király ıt részesítené hatalmas kegyben, mit kérne tıle? Hogy soha többé ne legyenek anyagi gondjai? Hogy megismerhesse az apját? Hogy körbeutazhassa a világot? Hogy úgy lásson bele a jövıbe, mint az anyja? Agyában megint felsejlett a gondolat: Gansey ma jön jósoltatni. Vajon milyen lesz? Talán azt kérné az alvó királytól, ha elıtte állna, hogy mentse meg Gansey életét. – Blue, remélem, ébren vagy! – kiáltotta Orla a földszintrıl. Blue-nak hamarosan indulnia kellett, ha azt akarta, hogy idıben odaérjen az iskolába. Néhány hét, és túl meleg lesz a biciklizéshez. Mi lenne, ha autót kérne az alvó királytól? Bárcsak kihagyhatnám a mai napot. Blue nem rettegett az iskolától, csak úgy érezte…, hogy ott nem lehet önmaga. Nem terrorizálták. A lány hamar rájött, hogy minél furább a külseje – minél hamarabb és minél erıteljesebben a többiek tudomására hozza, hogy más, mint az átlag –, annál kisebb a valószínősége, hogy csúfolni fogják vagy kiközösítik. Tulajdonképpen mire középiskolás lett, kifejezetten büszke volt a másságára. A hirtelen menıvé vált Blue-nak rengeteg barátja lehetett volna. És ı próbált is barátkozni. De a mássággal az a legnagyobb probléma, hogy körülötted mindenki normális. így hát Blue-nak a családtagjai maradtak a legközelebbi barátai, az iskola kötelezıen letudandó feladattá silányult, és a lány titokban arról ábrándozott, hogy valahol a világban élnek még olyan furcsa emberek, mint ı. Ha Henriettában nem is. Lehet, gondolta magában a lány, hogy Adam is fura. – BLUE! – üvöltötte Orla. – ISKOLA! Blue mellkasához szorítva a naplót, a folyosó végén lévı pirosra festett ajtó felé indult. Útközben önkéntelenül is szemtanúja volt a telefon-/varró-/macskaszobában zajló felfordulásnak és a fürdıszobáért vívott ádáz csatának. A piros ajtó mögötti szoba Persephone, Maura második legjobb barátnıjének birodalma volt. Az ajtó nyitva volt, de Blue halkan bekopogott rajta. Persephone rossz, de energikus alvó volt. Éjféli kiabálásainak és éjszakai alvajárásának köszönhetıen senkivel sem kellett osztoznia a szobán. Ez azonban azt is jelentette, hogy minden alkalmat megragadott egy kis szunyókálásra. Blue nem akarta felébreszteni. – Itt vagyok. Úgy értem, szabad – hallotta Persephone halk lihegését.

55

Amikor Blue belökte az ajtót, Persephone a kártyaasztalnál ült az ablak mellett. Az embereknek legelıször Persephone haján akadt meg a tekintetük: ezen a hosszú, hullámos, combközépig érı platinaszıke sörényen. A haján kívül a ruhái – a bonyolult szabású, habos kreációk vagy a kacér lebernyegek – is gyakran felkeltették a látogatók figyelmét. Ha ezen is sikerült túltenniük magukat, a nı szeme biztosan zavarba ejtette ıket: koromfekete volt, olyannyira, hogy pupillája beleveszett a feketeségbe. Persephone most ceruzát tartott a kezében, de olyan esetlenül, akár egy gyerek. Amikor meglátta Blue-t, jelentıségteljesen húzta össze a szemöldökét. – Jó reggelt! – köszönt Blue. – Jó reggelt! – visszhangozta Persephone. – Még korán van. Nem hatnak a varázsigéim, úgyhogy annyit fogok elmondani, amennyit csak tudok. Bizonytalanul nyújtotta elıre a kezét. Blue ezt úgy értelmezte, hogy leülhet. Az ágy nagy részét furcsa, hímzett macskanadrágok és kockás harisnyák borították, de a lánynak azért sikerült lekuporodnia a szélére. A szobában ismerıs, narancs, babapúder és új könyv illatára emlékeztetı szag terjengett. – Rosszul aludtál? – kérdezte Blue. – Rosszul – visszhangozta újra Persephone. Aztán így folytatta: – Jaj, dehogy, nem is igaz. A saját szavaimat kell használnom. – Min dolgozol? Persephone a soha el nem készülı doktori disszertációját írta, de mivel az idegesítı zene és a gyakori nassolás elengedhetetlen részét képezte e tevékenységének, a nı ritkán látott munkához a reggeli rohanás idején. – Csak firkálgatok – mondta Persephone szomorúan. Vagy talán elgondolkodva. Nehéz volt megállapítani, és Blue nem akart faggatózni. Persephone szeretıje vagy férje a tengerentúlon halt meg – Persephone esetében kemény feladat összerakni a részleteket és a nı szemmel láthatóan egyedül érezte magát, de legalábbis észrevette a férfi eltőnését, ami nagy szó volt nála. Blue errıl sem akart faggatózni. Maurához hasonlóan ı sem szerette, ha könnyezni látja az embereket, ezért sosem terelte olyan irányba a beszélgetést, hogy sírás legyen a vége. Persephone feltartotta a papírlapot, hogy Blue is láthassa. Háromszor írta le a három szót, három különbözı kézírással, majd, kis helyet hagyva, lemásolta a banántorta receptjét. – A fontos dolgok hármasával történnek? – találgatott Blue. Ez volt Maura kedvenc szavajárása. Persephone aláhúzta az evıkanál szót a vanília mellett. A hangja távoli volt és reszketeg. – Vagy hetesével. Ez nagyon sok vanília. Lehet, hogy elírták. – Lehet – ismételte Blue. – Blue? – kiabált fel a földszintrıl Maura. – Elindultál már? Blue nem válaszolt, mert Persephone nem szerette az éles hangokat, márpedig a kiabálás annak számított volna. – Találtam valamit – mondta. – Ha megmutatom neked, ugye, nem szólsz róla senkinek? Ez ostoba kérdés volt. Persephone még akkor sem árult el senkinek semmit, ha nem kötötte titoktartás. Amikor Blue átadta Persephone-nak a naplót, az megkérdezte: – Kinyithatom? Igen, de gyorsan, üzente Blue kézmozdulata. A lány idegesen fészkelıdött az ágyon, miközben Persephone kifürkészhetetlen arccal átlapozta a könyvet. – Na? – kérdezte végül Blue. – Nagyon szép – mondta Persephone udvariasan. – Nem az enyém. – Azt látom. – Ninónál talál… – Várjunk csak, ezt meg hogy érted?

56

Persephone ide-oda lapozgatott a naplóban. Finom, gyermeki hangja olyan halk volt, hogy Blue-nak még a lélegzetét is vissza kellett tartania. – Ez egyértelmően egy fiú naplója. Ráadásul sehogy sem tud rábukkanni erre a valamire. Te már megtaláltad volna. – BLUE? – ordította Maura. – NE KELLJEN TÖBBSZÖR SZÓLNOM! – Szerinted mit csináljak vele? – kérdezte Blue. Blue-hoz hasonlóan Persephone is végigsimította a különféle felülető papírlapokat. Blue rájött, hogy Persephone-nak igaza van, ha a napló az övé lenne, ı csak lemásolta volna a szükséges információkat, és nem vagdosott meg ragasztgatott volna ennyit. A töredékek érdekesek voltak ugyan, de teljesen feleslegesek: a napló készítıjének a nyomozás, a kutatás jelentette az elsıdleges örömforrást. A napló nem véletlenül volt ilyen esztétikus, mőalkotásnak is beillett volna. – Nos – mondta Persephone. – Elıször is ki kell derítened, kié ez a napló. Blue csüggedten horgasztotta le a fejét. Ilyen könyörtelenül prózai választ inkább Maurától vagy Callától várt volna. Tudta ı, hogy vissza kell juttatnia a naplót a jogos tulajdonosának. De neki mi öröme származna a dologból? – Aztán annak kell utánajárnod, mi igaz ebbıl az egészbıl – tette hozzá Persephone.

57

A

DAM REGGEL NEM VÁRTA GANSEY-T A POSTALÁDÁKNÁL.

Amikor Gansey elıször jött Adamért, megállás nélkül elhajtott az Adamék házához vezetı bekötıút mellett. Pontosabban szólva ott fordult meg, hogy visszainduljon a város felé. Az út két keréknyomból állt, amely egy mezın haladt végig – még a kocsifelhajtó is túl fellengzıs kifejezés lett volna rá –, és elsı látásra azt is nehéz volt elhinni róla, hogy ház áll a végén, nemhogy egy egész lakótelep. Miután Gansey megtalálta a házat, még nagyobb zőrbe keveredett. Gansey aglionbys pulóvere láttán Adam apja teljesen kikelt magából. Ronan még hetek múlva is NM F-nek szólította Gansey-t, amelyben az TV a Nagyképőt, az M a Milliomost jelentette, az F pedig azt, amit. Adam azóta a mőút végénél várta Gansey-t. Ma senki sem ácsorgott a postaládák csoportjánál. Gansey csak a pusztaságot látta, de abból aztán jó sokat. A völgynek ez a része teljesen lapos volt Henrietta túloldalához képest – és a terület ráadásul mindig néhány fokkal szárazabbnak és színtelenebbnek hatott, mint a völgy többi része mintha a fıbb utak és az esı is kerülné ezt a vidéket. Még reggel nyolckor sem lehetett árnyékot találni. Gansey bekukucskált a kiszáradt bekötıútra, majd feltárcsázta Adamék otthoni számát, de senki sem vette fel. A fiúnak az órája szerint tizennyolc perce maradt, hogy megtegye az iskolába vezetı tizenöt perces utat. Várt. Az üresjáratba tett motor elıre-hátra dobálta Töfit. Gansey a remegı sebességváltóra nézett. A lába majdnem megsült a V-8-as közelségétıl. Az egész fülkében szétáradt a benzinbőz. Gansey felhívta a Monmouth gyárat. Noah vette fel a kagylót. Álmos volt a hangja. – Noah – kiabálta túl Gansey a motort. Végül is Noah miatt felejtette Ninónál a naplóját, amelynek hiánya most meglepı nyugtalansággal töltötte el. – Nem emlékszel, Adam dolgozik ma suli után? Azokon a napokon, amikor dolgoznia kellett, Adam biciklivel szokott bemenni a városba, hogy késıbb is legyen mivel közlekednie. Noah azt dünnyögte, hogy nem. Tizenhat perc múlva becsöngetnek. – Hívj fel, ha jelentkezik! – mondta Gansey. – Nem leszek itthon – válaszolta Noah. – Már éppen indultam. Gansey letette a telefont, majd újból megcsöngette Adamék otthoni számát, de sikertelenül. Adam anyja valószínőleg otthon van, de nem akar kijönni, Gansey-nek viszont már nem maradt annyi ideje, hogy körülszaglásszon a környéken. Kivéve, ha ellógja az elsı órát. Gansey az anyósülésre hajította a telefont. – Mi lesz már, Adam?

58

Az összes iskola közül, ahova Gansey életében járt – márpedig a négy év alatt sok helyen megfordult a kóborlásai miatt –, az apja az Aglionby Akadémiát tartotta a legtöbbre, ami azt jelentette, hogy az itt tanulók nagy eséllyel kerülhettek be az ország legnevesebb egyetemeire. Vagy a szenátusba. Ami persze azt is jelentette, hogy ez volt a legnehezebb iskola, ahova Gansey valaha járt. Mielıtt Henriettába jött volna, a fiú Glendower keresését tartotta fı tevékenységének, és az iskola csak a távoli második helyre szorult. Gansey okos fiú volt és jó tanuló, ezért nem okozott neki különösebb problémát, ha lógnia kellett az iskolából vagy utólag kellett megírnia a házi feladatát. Az Aglionbyn azonban nem lehetett lazsálni. Ha a tanulmányi átlagod kettes alá süllyedt, már szedhetted is a sátorfádat. És II. Dick Gansey alaposan a fia agyába véste: ha nem áll helyt a magániskolában, nem kapja meg az örökségét. A férfi persze roppant kedvesen közölte a dolgot, egy tányér fettuccine fölött. Gansey nem lóghatta el az órát, hiszen elızı nap is hiányzott. Gyors helyzetelemzést végzett. Tizennégy perce maradt, hogy megtegye a tizenöt perces utat, és Adam nincs sehol. Érezte, ahogy a régi félelem lassan elıkúszik a tüdejébıl. Nyugi. Ronannel kapcsolatban is tévedtél. Hagyd már abba! A halál még nincs olyan közel, mint hiszed. Gansey csüggedten hívta még egyszer Adamék otthoni számát. Semmi. Most már indulnia kell. Adam biztosan biciklivel ment, mert dolgozik vagy ügyeket intéz, csak elfelejtette értesíteni ıt. A kátyús bekötıút továbbra is üres volt. Mi lesz már, Adam? Gansey a pantallójába törölte a tenyerét, majd megmarkolta a kormányt, és elindult az iskolába. Gansey-nek a harmadik óráig kellett várnia, hogy kiderítse, Adam beért-e az iskolába, ugyanis a két fiú együtt járt latinra. Ez volt az egyetlen óra, amirıl Ronan, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, sosem hiányzott. Ronan volt az osztályelsı latinból. Minden élvezet nélkül, de elszántan tanult, mintha az élete múlna rajta. Szorosan mögötte következett Adam, az Aglionby legjobb tanulója, aki minden más tantárgyból osztályelsı volt. Ronanhez hasonlóan Adam is elszántan tanult, mert neki tényleg az élete múlt rajta. Gansey a maga részérıl jobban kedvelte a franciát. Helennek azzal magyarázta a dolgot, hogy nem sok értelme van olyan nyelven beszélni, amin nem íródik étlap, de az igazi ok az volt, hogy a franciát könnyebbnek találta, mivel az anyja is beszélt valamicskét franciául. Gansey eredetileg azért vette fel a latint, hogy le tudja fordítani a Glendower-kutatás szempontjából fontos szövegeket, de mivel Ronan tökéletesen ismerte a nyelvet, Gansey-nek nem volt miért megerıltetnie magát. A latinórákat a Borden-házban tartották, amely a központi épület, a Welch Hall túloldalán foglalt helyet. Amikor Gansey sietve átvágott a gyepen, Ronan lépett elı a semmibıl, és megkopogtatta a karját. Úgy festett, mint aki napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt. – Hol van Parrish? – sziszegte. – Ma nem velem jött – felelte Gansey elszomorodva. Ronannek és Adamnek találkoznia kellett volna a második órán. – Te sem láttad? – Nem volt ott az órán. Valaki hátulról belebokszolt Gansey lapockájába – Csövi, Gansey! –, és elügetett a fiú mellett. Gansey kelletlenül emelte fel három ujját. Ez volt az evezıscsapat köszönése. – Még otthon is megcsörgettem – mondta Gansey. – Vegyünk már csórikámnak egy mobilt! – felelte Ronan. Pár hónapja Gansey felajánlotta Adamnek, hogy vesz neki egy mobilt, amivel barátságuk leghosszabb veszekedését robbantotta ki: a két fiú egy hétig nem szólt egymáshoz, csak akkor enyhültek meg, amikor Ronan valami olyasmit tett, amit egyikük sem hagyhatott szó nélkül. – Lynch! Gansey a hang irányába nézett. Ronan nem. A hang tulajdonosa a gyep közepén járt, nehezen lehetett beazonosítani a homogén aglionbys egyenruhájában.

59

– Lynch! – kiáltotta másodszor is. – Agyonverlek. Ronan még erre sem nézett fel. Megigazította a vállán az iskolatáskát, és nyugodtan bandukolt tovább. – Mi van már megint? – tudakolta Gansey. – Vannak emberek, akik nem tudnak veszíteni – válaszolta Ronan. – Ez nem Kavinsky volt? Ne mondd, hogy már megint versenyeztetek. – Akkor ne kérdezd! Gansey komolyan elgondolkodott, ne ítélje-e szobafogságra Ronant. Vagy ne hagyja-e abba az evezést, hogy péntekenként több idıt tölthessenek együtt. Tudta, hogy Ronan akkor csinált valamit a BMW-vel. Talán meg tudná gyızni a barátját, hogy… Ronan ismét megigazította a táskája szíját. Gansey ezúttal közelebbrıl is megnézte magának a szíjat. A táska, amihez tartozott, határozottan nagyobb volt a szokásosnál, és Ronan olyan óvatosan fogta, mintha attól félne, hogy kiborul. – Minek cipeled magaddal ezt a táskát? – kérdezte Gansey. – Jaj, ne, ugye, nem a madár van benne? – Kétóránként meg kell etetni. – Honnan tudod? – Jézusom, hát az internetrıl, Gansey. – Ronan kinyitotta a Bor-den-ház ajtaját. Amint átlépték a küszöböt, körös-körül csak sötétkék szınyeget lehetett látni. – Ha rajtakapnak ezzel az izével… – De Gansey-nek semmilyen fenyegetés nem jutott az eszébe. Mi a büntetése annak, aki élı madarat csempész be az órára? Nem tudta, volt-e már precedens ilyesmire. Végül így fejezte be a mondatot: – Ha kipurcan a táskádban, megtiltom, hogy a teremben dobd ki. – Kislány – közölte vele Ronan. – Még el is hinném, ha látnék rajta valami meghatározó nemi jelleget. Remélem, nem madárinfluenzás. – De Gansey igazából nem sokat izgatta magát Ronan hollója miatt. Sokkal jobban zavarta, hogy Adam nem érkezett meg. Ronan és Gansey elfoglalta szokásos helyét a tengerészkék szı-nyegpadlós osztályterem hátsó padjában. Elöl Whelk igéket írt fel a táblára. Amikor Gansey és Ronan belépett, Whelk félbehagyta az egyik szót: internec – Bár a fiúknak semmi okuk nem volt rá, hogy azt higgyék, Whelk kihallgatja a beszélgetésüket, Gansey-nek az a furcsa érzése támadt, hogy a kréta miattuk állt meg Whelk kezében, hogy a latintanár azért hagyta abba az írást, hogy jobban hallja, mit mondanak. Adam gyanakvása kezdett rá is átragadni. Ronan elkapta Whelk tekintetét, és farkasszemet nézett a tanárral. Annak ellenére, hogy érdekelte a latin, Ronan még az év elején kijelentette, hogy a latintanár egy szerencsétlen lúzer, majd azzal folytatta, hogy ki nem állhatja a pasast. Mivel mindenkit lenézett, Ronan nem volt túl jó emberismerı, de Gansey kénytelen volt egyetérteni vele abban, hogy Whelkkel nem stimmel valami. Gansey próbált párszor elbeszélgetni vele a római történelemrıl, tudván, hogy egy magasröptő beszélgetés milyen jó hatással lehet egy egyébként nem túl fényes osztályzatra. De Whelk ahhoz túl fiatal volt, hogy mentor legyen, ahhoz viszont túl öreg, hogy haverkodni lehessen vele, így Gansey sehogy sem találta vele a közös hangot. Ronan tovább bámulta Whelket. Ebben profi volt. Volt valami a nézésében, ami elgyengítette a másik felet. A latintanár félszegen kapta el róluk a tekintetét. Ronan, miután sikeresen lelohasztotta Whelk kíváncsiságát, megkérdezte: – Mi legyen Parrish-sel? – Óra után elnézek feléjük. Jó? – Lehet, hogy beteg. A két fiú egymásra nézett. Kifogásokat keresünk neki, gondolta magában Gansey. Ronan belekukkantott a táskájába. Gansey csak a holló csırét látta a sötétben. Rendes esetben Gansey megint elgondolkodott volna rajta, vajon Ronan tényleg véletlenül találta-e a hollót, de

60

Adam eltőnése miatt a küldetése nem tündökölt olyan fényben, mint egyébként. Úgy érezte, mintha évek óta csak véletlen egybeeséseket győjtögetnének, és az ezekbıl készült furcsa tákolmány ahhoz túl nehéz, hogy magukkal cipeljék, ahhoz viszont túl könnyő, hogy bármi haszna legyen. – Mr. Gansey? Mr. Lynch? Whelk hirtelen ott termett a padjuknál. A két fiú felnézett rá. Gansey udvariasan, Ronan ellenségesen. – Ma feltőnıen nagy táskával érkezett, Mr. Lynch – mondta Whelk. – Tudja, mit mondanak a nagy táskás férfiakról – felelte Ronan. – Ostendes tuum et ostendam meus? Gansey-nek fogalma sem volt róla, mit mondott Ronan, de barátja gúnyos vigyora arra engedett következtetni, hogy a megjegyzés nem volt túl udvarias. Whelk arckifejezése megerısítette Gansey gyanúját, de a tanár csak megkopogtatta Ronan padját, és továbblépett. – Ha sokat szarakodsz, nem kapsz ötöst – mondta Gansey. – Tavaly is azt kaptam – felelte kaján vigyorral Ronan. A táblánál Whelk megkezdte az órát. Adamnek híre-hamva sem volt.

61

A

NYA, MIÉRT VAN ITT NEEVE? – kérdezte Blue. – Anyjához hasonlóan ı is a konyhaasztalon állt. Alig ért haza az iskolából, Maura máris befogta, hogy segítsen kicserélni az izzókat az asztal fölött lógó ormótlan ólomüveg csillárban. A bonyolult mővelethez legalább három kéz kellett, ezért rendszerint addig halogatták, amíg az utolsó izzó is ki nem égett benne. Blue nem bánta, hogy segítenie kell. Legalább elterelte a gondolatait Gansey küszöbönálló látogatásáról. És Adamrıl, aki nem telefonált. Amikor elızı este megadta a fiúnak a számát, súlytalannak, bizonytalannak érezte magát. – İ is a családhoz tartozik – felelte Maura komoran. Vadul megragadta a csillár láncát, miközben egy makacs izzóval birkózott. – És éjszaka jár haza? Maura sötét pillantást lövellt Blue felé. – Ilyen jó a füled? Neeve csak segít nekem megkeresni valamit, amíg itt van. Nyílt a bejárati ajtó. Maura és Blue hátra se fordult, mivel Calla és Persephone is otthon volt. Calla zsémbes, otthonülı nı volt, a szokások rabja, de Persephone-nak gyakran támadtak hirtelen ötletei. Blue fogást váltott, és azt kérdezte: – És mi az a valami? – Blue! – Mi az a valami? – Valaki – nyögte ki végül Maura. – Ki az a valaki? De még mielıtt Maura válaszolni tudott volna, férfihang hallatszott a hátuk mögül: – Ez aztán a furcsa vállalkozás. A két nı lassan hátrafordult. Blue olyan sokáig tartotta felemelve a karját, hogy egészen gumiszerőnek érezte, amikor leeresztette. A hang tulajdonosa az ajtóban állt, zsebre dugott kézzel. Nem volt öreg, talán a húszas évei közepén járhatott, a haja koromfekete. Ha az ember sokáig nézte, egész jóképőnek tőnt. Ugyanakkor a vonásai mintha túl nagyok lettek volna az arcához képest. Maura felvont szemöldökkel nézett Blue-ra. Blue vállat vont. Nem úgy tőnt, mintha a férfi azért jött volna, hogy meggyilkolja ıket, vagy ellopja a híradástechnikai gépeiket. – Ez aztán a furcsa belépı – engedte el Blue anyja az ostromlott csillárt. – Elnézést – mondta a fiatalember. – De a kinti cégtábla szerint itt valami vállalkozás mőködik. Tényleg volt egy kézzel festett cégtábla odakint – bár Blue nem tudta, kinek a keze munkáját dicséri –, amelyen az állt: JÓSLÁS. Alatta pedig: – Csak bejelentkezéssel – mondta Maura a férfinak. Fintorogva nézett körül a konyhában. Blue egy kosár mosott ruhát hagyott a konyhapulton, a kupac tetején anyja mályvaszínő csipkés

62

melltartójával. Blue nem volt hajlandó elvinni a balhét. Nem számított rá, hogy férfiak fognak grasszálni a konyhában. – Jó, akkor szeretnék megbeszélni egy idıpontot – mondta a férfi. Mind a hárman riadtan fordultak hátra, amikor valaki megszólalt a lépcsı irányából: – Tripla jóslást is kérhet. Persephone állt a lépcsı tövében, törékenyen és sápadtan. Mintha a teste csak hajból állt volna. A férfi rámeredt. Blue nem tudta eldönteni, azért-e, mert megfontolandónak találja Persephone javaslatát, vagy, mert a nı elsı pillantásra elég feltőnı jelenség. – Az meg mi? – kérdezte végül a férfi. Beletelt kis idıbe, mire Blue rájött, hogy a kérdés a „tripla jóslásra” vonatkozik, nem pedig Persephone-ra. Maura leugrott az asztalról, és akkora erıvel landolt a földön, hogy a szekrényben egymáshoz koccantak a poharak. Blue sokkal illemtudóbban mászott le. Elvégre egy doboz villanykörtét tartott a kezében. – Azt jelenti, hogy mi hárman, Persephone, Calla meg én, egyszerre vetjük ki a kártyát, és összehasonlítjuk az értelmezéseinket. Persephone nem szokta csak úgy akárkinek felajánlani ezt a lehetıséget. – Drágább? – Nem, ha ki tudja cserélni azt a beragadt izzót – felelte Maura, és a farmere szárába törölte a kezét. – Rendben – mondta a férfi, de a hangja kissé bosszúsan csengett. Maura intett Blue-nak, hogy adjon egy villanykörtét a férfinak, majd így szólt: – Persephone, szólnál Callának? – Jaj! – cincogta Persephone (pedig már így is olyan vékonyka volt a hangja, hogy szinte nem is lehetett hallani), de azért engedelmesen megfordult, és felment a lépcsın. Meztelen lába ugyanolyan hangtalan volt, mint ı maga. Maura kérdın nézett Blue-ra. A lány megadóan vonta meg a vállát. – A lányom, Blue is bent lesz a szobában, ha nincs ellene kifogása. Tisztábbá teszi az energiákat. A férfi érdektelen pillantást vetett Blue-ra, majd felmászott az asztalra, amely kissé megnyikordult a súlya alatt. Morogva próbálta kicsavarni a beragadt izzót. – Ugye, most már látja, mi a gond? – kérdezte Maura. – Hogy hívják? – Hmm – rángatta meg az izzót a férfi. – Nem baj, ha megırzöm az anonimitásomat? – Látók vagyunk, nem sztriptíztáncosnık – felelte Maura. Blue elnevette magát, de a férfi nem. A lány modortalannak találta a férfi viselkedését, a vicc talán kissé ízléstelen volt, de azért humoros. A konyha hirtelen fényárba borult, miután az utolsó izzót is sikerült becsavarni a helyére. A férfi minden kommentár nélkül lelépett az egyik székre, majd onnan a padlóra. – Diszkrétek leszünk – ígérte Maura. Intett a férfinak, hogy kövesse. A férfi tárgyilagos érdeklıdéssel nézett körül a jósszobában. Pillantása átsiklott a gyertyák, a cserepes növények, a füstölık, a szépen kidolgozott csillár, a szobát uraló rusztikus asztal meg a csipkefüggönyök fölött, és végül Steve Martin bekeretezett fényképén állapodott meg. – Autogramos – mondta Maura némi büszkeséggel a hangjában. – Á, Calla! Calla viharzott a szobába. Dühösen vonta össze a szemöldökét, amiért megzavarták. Veszélyesen lila árnyalatú rúzst viselt, amitıl a szája mint egy kicsi, lebiggyesztett rombusz ült hegyes orra alatt. Calla fenyegetı pillantást vetett a férfira, amely lelkének legmélyebb bugyraiból táplálkozott. Majd lekapta a kártyapakliját a Maura feje fölötti polcról, és levetette magát az asztal végében álló székre. Persephone a háta mögött állt az ajtóban, és idegesen tördelte a kezét. Blue sietve leült az egyik székre. A szoba jóval kisebbnek tőnt, mint pár perccel korábban. Ez nagyrészt Calla hibája volt. – Foglaljon helyet – mondta Persephone barátságos hangon. – Mit akar tudni? – kérdezte Calla barátságtalanul.

63

A férfi lezöttyent az egyik székre. Maura vele szemben foglalt helyet, Calla és Persephone (továbbá Persephone haja) között. Blue, mint mindig, most is félrehúzódva ült. – Inkább nem mondanék semmit – felelte a férfi. – Talán maguktól is rájönnek. Calla lila mosolya határozottan ördöginek tőnt. – Talán. Maura a férfi elé csúsztatta a kártyáit, és megkérte, hogy keverje meg a paklit. A férfi mozdulatai szakértelemrıl és magabiztosságról árulkodtak. Amikor végzett, Persephone és Calla is követte a példáját. – Nem elıször jósoltat magának – jegyezte meg Maura. A férfi helyeslıen hümmögött. Blue látta rajta, hogy nem akarja plusz információkkal vakvágányra terelni a jóslást. De nem tőnt szkeptikusnak. Csak a három jósnıben kételkedett. Maura visszavette a kártyákat a férfitól. Emberemlékezet óta ezekkel a kártyákkal dolgozott, így a lapok széle már teljesen ki-rojtosodott az igénybevételtıl. Hagyományos tarotkártyák voltak, semmi különleges nem volt rajtuk. Maura tíz kártyalapot rakott szét az asztalon. Calla ugyanezt tette a kissé ropogósabb paklijával – pár éve cserélte le a régi paklit, amikor egy szerencsétlen incidenst követıen megundorodott tıle. A szobában olyan csönd honolt, hogy tisztán lehetett hallani, amint a kártyalapok az asztal egyenetlen, rücskös felületéhez érnek. Persephone végtelen hosszú ujjai között tartotta a kártyáit, és egy hosszú pillanatig jelentıségteljesen méregette a férfit. Végül csak két lapot tett le, az egyiket a sor elejére, a másikat a végére. Blue szerette nézni, ahogy Persephone leteszi a lapjait, a határozott csuklómozdulat és a kártya susogása bővészmutatványra vagy balettmozdulatra emlékeztette. Maguk a kártyák is túlviláginak tőntek. Persephone lapjai kissé nagyobbak voltak, mint Maura vagy Calla kártyái, és a kidolgozásuk is mővészibbnek hatott. Kacskaringós vonalak és elmosódott hátterek jelezték a figurákat, Blue még soha nem látott ehhez hasonlót. Maura egyszer azt mondta, hogy Persephone-nak nehéz olyan kérdést feltenni, amire az ember nem feltétlenül vár választ, így Blue sosem tudta meg, honnan származik a pakli. Most, hogy minden kártyalapot kiterítettek, Maura, Calla és Persephone szemügyre vette ıket. Blue kíváncsian próbált átkukucskálni összedugott fejük fölött. Igyekezett nem azzal foglalkozni, hogy a férfiból, aki egészen közel ült hozzá, erıs tusfürdıillat áradt. Az a márka volt, amit fekete flakonban árultak, és úgy hívták, hogy SOKK vagy IZGALOM vagy TELJES TRAUMA. Calla szólalt meg elıször. Felmutatta a Kardok Hármast. A kártyalapon három kard döfött át egy sötét, vérzı szívet, amely olyan színben tündökölt, mint Calla ajka. – Elvesztett valakit, aki közel állt magához. A férfi leszegte a fejét. – Én már… – szólalt meg, majd habozni látszott – …sok mindent elvesztettem. Maura összeszorította a száját. Calla egyik szemöldöke a hajáig futott. A három nı összenézett. Blue jól ismerte ezt a pillantást. Maura azt kérdezte: Mit gondoltok? Calla azt felelte: Hagyjuk a témát! Persephone nem szólt semmit. Maura megérintette az Érmék Ötös szélét. – Anyagi gondjai vannak – mondta. A kártyán mankós ember bicegett át a havon egy ólomüveg ablak alatt, egy nı pedig fázósan fogta össze a kendıjét az álla alatt. – Egy nı miatt – tette hozzá. A férfinak a szeme se rebbent. – A szüleim vagyonos emberek voltak. Apám belekeveredett egy üzleti botrányba. Azóta elváltak, és a pénz is elfogyott. Nekem legalábbis nincs. Furcsa megfogalmazása volt ez a tényeknek. Könyörtelenül tényszerő. Maura a nadrágjába törölte a tenyerét. Egy újabb kártyalapra mutatott. – A munkája is unalmas. Rendesen ellátja, de már teljesen belefáradt. A férfi ajka megfeszült az igazság hallatán. Persephone megérintette az elsı kártyáját. Az Érmék Lovagját. Egy páncélos lovag, kezében pénzérmével rideg tekintettel néz szét a pusztában a lova hátáról. Amikor Blue közelebbrıl is

64

megnézte az érmét, felfedezett benne egy ábrát. Három íves vonalat, egy hosszú, csırös háromszöget. Ezt látta a temetıben, a zuhanykabin ajtaján és a naplóban is. De nem, amikor jobban szemügyre vette az ábrát, látta, hogy az egy halvány vonalakkal megrajzolt ötágú csillag. Végre Persephone is megszólalt. Halk, precíz hangon. – Maga keres valamit. A férfi felkapta a fejét. Calla kártyája, amely Persephone lapja mellett hevert, szintén az Érmék Lovagját ábrázolta. Merıben szokatlan, hogy két lap teljesen megegyezzen. Ennél is hátborzongatóbb volt azonban az a tény, hogy Maura kártyája is az Érmék Lovagját ábrázolta. Három rideg szemő lovag fürkészte az elıtte elterülı pusztaságot. Már megint a hármas. – Bármire hajlandó, hogy megtalálja – mondta Calla keserően. –Már évek óta ezen dolgozik. – Igen! – kiáltott fel a férfi olyan hévvel, hogy sikerült teljesen megdöbbentenie a három nıt. – Meddig tart még? Meg fogom találni? A három nı a kártyáira pillantott, hogy megkeresse a választ. Blue követte a tekintetüket. Ugyan nem látta pontosan a lapokat, de tudta, mit jelentenek. A lány pillantása a Toronyról – amely arra utalt, hogy a férfi élete nemsokára gyökeresen megváltozik – a legutolsó kártyalapra, a Kelyhek Apródjára siklott. Blue homlokráncolva nézett az anyjára. Nem mintha a Kelyhek Apródja negatív lap lett volna, sıt: Maura mindig azt mondta, ez a lap képviseli Blue-t, amikor magának jósol. Te vagy a Kelyhek Apródja, mondta neki egyszer Maura. Nézd csak, mennyi lehetıség van ebben a kehelyben. Nézd csak, még hasonlít is rád. És nem csak egy Kelyhek Apródja szerepelt a lapok között. Ahogy az Érmék Lovagja, ez is megháromszorozódott. Három, Blue-ra emlékeztetı fiatal alak tartotta fel a lehetıségekkel teli kelyhet. Maura a sötétebbnél is sötétebb volt. Blue-nak libabırös lett a háta. Hirtelen úgy érezte, nem kerülheti el a sorsát. Gansey, Adam, a láthatatlan hely Neeve táljában, ez a furcsa ember, aki most mellette ül. A lánynak vadul kalapált a szíve. Maura olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke a falhoz vágódott. – Végeztünk! – kiáltotta. Persephone tekintete zavartan vándorolt fel Maura arcán. Calla is zavartnak tőnt, ugyanakkor izgatottan várta a kitörni készülı csetepatét. Blue rá sem ismert az anyjára. – Tessék? – kérdezte a férfi. – És a többi lap… – Nem hallotta? – szólt közbe Calla fagyosan. Blue nem tudta eldönteni, Calla is nyugtalan-e, vagy csak Maurát próbálja védeni. – Végeztünk. – Kifelé a házamból! – kiáltotta Maura. De aztán összeszedte magát. – Menjen el! Köszönöm! Viszlát! Calla félreállt Maura elıl, aki a bejárati ajtóhoz viharzott. A küszöbre mutatott. A férfi felállt. – Ez felháborító – mondta. Maura nem válaszolt. Amikor a férfi távozott, hangosan bevágta utána az ajtót. A szekrényben megint egymáshoz koccantak az edények. Calla az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, az ablaküveghez nyomta a homlokát, és a távozó férfi után nézett. Maura fel-alá járkált az asztal mellett. Blue kérdezni akart valamit, de meggondolta magát. Aztán megint kinyitotta a száját. És megint becsukta. Látta, hogy senki sem faggatózik. – Milyen kellemetlen fiatalember – jegyezte meg Persephone. Calla elengedte a függönyt. – Megvan a rendszámav

65

– Remélem, soha nem találja meg, amit keres – szólalt meg Maura. Persephone felemelte a két kártyáját az asztalról. – Nagyon kitartó – mondta sajnálkozva. – Szerintem valamit találni fog. Maura hirtelen szembefordult Blue-val. – Blue, ha bárhol meglátod ezt az embert, messzire kerüld el! – Nem – helyesbített Calla. – Rúgd tökön! Aztán futás.

66

H

ELEN,

GANSEY NİVÉRE PONT AKKOR TELEFONÁLT, amikor Gansey megérkezett Parrishék bekötıútjához. Töfiben nehezen lehetett telefonhívásokat fogadni. Elıször is, a Camaro kézi sebváltóval mőködött, ráadásul olyan hangos volt, mint egy traktor, amit csak tovább tetézett a kormány, az elektromos interferencia és a bepiszkolódott sebváltó problémája. A vége az lett, hogy Helen alig hallatszott, Gansey pedig kis híján belehajtott az árokba. – Mikor van anya születésnapja? – kérdezte Helen. Gansey egyfelıl örült, hogy hallja a nıvére hangját, másfelıl viszont bosszankodott, amiért ilyen csip-csup ügyekkel zaklatják. Alapjában véve jól kijött a nıvérével. Gansey testvérei ritka bonyolult lelkek voltak, de legalább nem kellett megjátszaniuk magukat egymás elıtt. – Te vagy az esküvıszervezı – felelte Gansey, miközben egy kutya ugrott elı a semmibıl. Dühösen ugatott, és megpróbálta kiharapni a Camaro kerekét. – Neked kell számon tartanod a jeles napokat. – Szóval nem emlékszel – válaszolta Helen. – Egyébként már nem vagyok esküvıszervezı. Izé, csak másodállásban. Izé, fıállásban, de nem mindennap. Helen nem volt rászorulva, hogy munkája legyen. Nem dolgozott, csak hobbijai voltak, amelyek mások életét is érintették. – De emlékszem – mondta Gansey feszülten. – Május 10. – Az elsı ház elé kikötött labradorkeverék panaszosan vonyított fel, amikor a kocsi elhajtott elıtte. A másik kutya továbbra is a gumik miatt aggódott, morgása szinte túlharsogta a motorzúgást. Az egyik ház udvarán három trikóra vetkızött gyerek tejesköcsögökre lövöldözött egy riasztópisztollyal, Hej, Hollywood! kiáltásokkal, és nyájasan megcélozták Töfi kerekét. Úgy csináltak, mintha telefont szorítanának a fülükhöz. Gansey-nek furcsán összeszorult a szíve a bajtársi-asságuk, az összetartásuk láttán, ami a környezet hatása volt. Nem tudta eldönteni, sajnálja-e ıket, vagy irigy rájuk. Mindent belepett a por. – Hol vagy? – kérdezte Helen. – A hangokból ítélve, mintha egy Guy Ritchie-film forgatásán lennél. – Útban vagyok egy barátomhoz. – A pukkancshoz vagy a csóróhoz? – Helen! – Bocs! Akarom mondani, Jégcsap kapitányhoz vagy a Lakókocsipark királyához? – Helen! Adam a szó szoros értelmében nem lakókocsiparkban lakott, mivel minden ház duplaszéles volt. Adam azt mesélte, az utolsó szimpla lakókocsikat pár éve szállították el, de elég ironikusan mondta, mintha ı maga is tisztában lenne vele, a lakókocsik méretének megduplázása semmin sem változtat. – Apa még ennél is cifrábbakat szokott mondani rájuk. Anya mesélte, hogy tegnap meghozták a legújabb ezoterikus könyvedet. Mikor jössz haza?

67

– Nem tudom – felelte Gansey. A szülei láttán mindig az jutott az eszébe, milyen keveset tett le az asztalra, milyen sokban hasonlítanak egymásra Helennel, hány piros nyakkendıje van, és hogy lassan az lesz belıle, akivé Ronan semmiképpen sem szeretne válni. Megállt Parrish-ék világoskék dupla lakókocsija elıtt. – Talán anya születésnapjára. Most le kell tennem. Lehet, hogy elfajulnak a dolgok. A mobiltelefon halk sziszegéssé torzította Helen nevetését. – Hogy te mekkora kamugép vagy! Fogadok, hogy a „Bőn hangjai” CD-t hallgatod, és közben csajokra vadászol a Camaróval. – Szia, Helen! – köszönt el Gansey. Kinyomta a telefont, és kiszállt a kocsiból. Kövér, csillogó testő asztalos méhek zümmögtek a feje fölött, félbehagyva a lépcsı szétrágását. Gansey bekopogott az ajtón, és végignézett a csúnyán kisült gyepen. Leeshetett volna neki korábban, hogy Henriettában fizetni kell a szépségért. Adam számtalanszor a fejéhez vágta, hogy nem ért a pénzhez, de ettıl még nem változott semmi. Itt nincs tavasz, döbbent rá Gansey, és hirtelen elkomorult. Adam anyja nyitott ajtót. Kiköpött Adam volt, ugyanazok a megnyúlt arcvonások, ugyanaz a távol ülı szempár. Gansey anyjához képest öreg, megkeseredett asszony látszatát keltette. – Adam hátul van – mondta, mielıtt Gansey megszólalhatott volna. Zavartan elnézett Gansey válla fölött. Gansey nem gyızött csodálkozni, milyen hatással van Adam szüleire az aglionbys pulóver. A fiúnak ki sem kellett nyitnia a száját, így is mindent tudtak róla. – Köszönöm! – mondta Gansey, de úgy érezte, mintha főrészpor lenne a szájában. Mire felocsúdott, a nı már be is csukta az ajtót. Adam a ház mögötti szerelıudvarban feküdt egy rámpákra állított régi Bonneville alatt. Elıször nem is látszott a kékes árnyékok miatt. Üres olajteknı állt ki az autó alól. Mivel semmilyen hang nem hallatszott, Gansey gyanította, hogy Adam igazából nem azért jött ki, hogy dolgozzon, hanem azért, hogy ne kelljen a házban lennie. – Hé, tigris! – kiáltotta Gansey. Adam úgy rogyasztotta be a térdét, mintha ki akarná lökni magát a kocsi alól, de végül nem mozdult. – Mi újság? – kérdezte kifejezéstelen hangon. Gansey rögtön tudta, miért nem jött ki Adam azonnal a kocsi alól. Harag és bőntudat markolászta a szívét. Az volt a legdühítıbb Adam helyzetében, hogy Gansey-nek nem volt semmi beleszólása. Egyáltalán. Egy füzetet dobott a munkapadra. – A mai jegyzetek. Nem mondhattam, hogy beteg vagy. Múlt hónapban is sokat hiányoztál. – Akkor mit mondtál? – kérdezte Adam mindenféle érzelem nélkül. Az egyik szerszám bátortalan kaparászásba kezdett a kocsi alatt. – Jaj, Parrish, gyere már ki! Essünk túl rajta! Gansey összerezzent, amikor egy hideg kutyaorr préselıdött lelógó tenyeréhez. Ahhoz a korcshoz tartozott, amelyik az elıbb olyan vadul acsarkodott a kerekeire. A fiú vonakodva megvakargatta a kutya csonka fülét, majd gyorsan visszahúzta a kezét, amikor az állat a kocsi mellé penderült, és Adam megmozduló lábát kezdte ugatni. Adam terepszínő vászonnadrágjának felhasított térde jelent meg elıször, utána következett az agyonmosott coca-colás póló, majd végezetül a fiú arca. Véraláfutás terült szét az arccsontján, vörös és duzzadt, mint egy galaxis. Az orrnyergén ennél is sötétebb folt kígyózott. – Most azonnal velem jössz! – mondta Gansey ellentmondást nem tőrı hangon. – Csak olaj lenne a tőzre – válaszolta Adam. – Úgy értem, örökre. Beköltözöl a Monmouth-ba. Ez már több a soknál. Adam felállt. A kutya olyan boldogan ugrándozott a lába körül, mintha nem is a kocsi alatt, hanem legalábbis egy másik bolygón lett volna. – És mi lesz, ha Glendower Henriettából is elszólít? – kérdezte Adam elcsigázottan. Gansey nem mondhatta, hogy ez nem következhet be.

68

– Akkor te is velem jössz. – Én is veled megyek? Ezt mégis hogy képzeled? Minden pocsékba megy, amiért dolgoztam. Mindent elölrıl kell kezdenem egy másik iskolában. Adam egyszer azt mondta Gansey-nek: A koldusból királyfi típusú történetek csak akkor érdekesek, ha a fıszereplı el is éri, amit akar. De mihez kezd Adam, ha kimarad az iskolából? Bizonyítvány nélkül nincs happy end. – Nem muszáj magániskolába járnod – mondta Gansey. –Nem muszáj menı egyetemen tanulnod. Másképp is lehetsz sikeres. – Erre most nem mondok semmit, Gansey – vágta rá Adam. Ezzel ingoványos talajra merészkedtek, mert Gansey jól tudta, milyen sok idıbe telt meggyızni Adamet, hogy érdemes Glendower után nyomozni. Adamnek minden oka megvolt rá, hogy közömbösen figyelje, ahogy Gansey ködös izgalommal kutatja, miért pont jómódú szülık gyermekeként jött a világra, és vajon mi az igazi célja a létezésének. Gansey tudta, hogy nyomot kell hagynia a világban, méghozzá jelentıset, tekintve, hogy mennyire elınyös helyzetbıl indult. Különben nem lesz méltó a nevére. A szegények folyton azon szomorkodnak, hogy szegények, tőnıdött el egyszer Adam, és a végén kiderül, a gazdagok meg azon szomorkodnak, hogy gazdagok. Mire Ronan azt felelte, Hé, én gazdag vagyok, és nem zavar. – Jól van – szólalt meg Gansey. – Keresünk egy jó iskolát. Mindent elrendezünk. Új életet kezdhetsz. Adam felemelt egy rongyot, és egyenként letörölte az olajat az ujjairól. – Állás is kéne. Az meg nem megy egyik napról a másikra. Tudod, mennyi idıbe telt, mire eljutottam idáig? Nem az apja dupla lakókocsija mögötti szerelıudvarra gondolt. Itt csak besegített. Adamnek három munkahelye volt. A Henrietta határában álló lakókocsigyár volt a legfontosabb közülük. – Támogatlak, amíg el nem helyezkedsz. Hosszú csend következett. Adam komótosan tisztogatta tovább az ujjait. Nem mert Gansey-re nézni. Nem elıször merült fel köztük ez a téma, és hallgatásukban most ezek a napokig tartó viták sőrősödtek össze. Szükségtelen volt újból elismételni az érveiket. A siker csak akkor jelentett valamit Adam számára, ha megdolgozhatott érte. Gansey igyekezett nyugalmat erıltetni magára, de nem tudta teljesen leplezni a bosszúságát. – Szóval a büszkeséged nem engedi, hogy elköltözz innen? Ez lesz a veszted. – Túl sok krimit nézel. – Tudom, mi a pálya, Adam – csattant fel Gansey. – Miért nem engeded meg Ronannek, hogy megtanítson verekedni? Kétszer is felajánlotta. Szívesen megtenné. Adam gondosan összehajtogatta az olajos rongyot, majd ráterítette a szerszámosládára. A szerelıudvar zsúfolásig volt cuccokkal. Szerszámos állványokkal, meztelen nıs naptárakkal, nagy teljesítményő kompresszorokkal és egyéb holmikkal, amelyekrıl Mr. Par-rish úgy gondolta, többet érnek, mint Adam iskolai egyenruhája. – Mert akkor tényleg megöl. – Nem értem. – Fegyvere van – mondta Adam. – Jézusom! – szörnyülködött Gansey. Adam a korcs fejére tette a kezét – a kutya nyüszített a boldogságtól –, majd a kerítés fölött kibámult a földútra. Gansey rögtön kitalálta, mit néz a barátja. – Gyerünk, Adam! – mondta Gansey. – Kérlek! Minden rendben lesz. Egy ránc jelent meg Adam összehúzott szemöldöke között. A fiú nem a dupla lakókocsit nézte, hanem a mellette elterülı végtelen pusztaságot a száraz főcsomókkal. Annyi minden megmaradt itt anélkül, hogy igazán élt volna. – Vagyis soha nem lehetek a magam ura. Ha elfogadom a támogatásodat, akkor azt kell tennem, amit te mondasz. Most az apám mondja meg, ezután pedig te.

69

Ez rosszabbul esett Gansey-nek, mint gondolta. Voltak napok, amikor csak az tartotta benne a lelket, hogy a pénz soha nem ronthatja meg a barátságukat. Minden, ami ezzel ellentétes volt, nagyon fájt Gansey-nek, bár ezt soha nem ismerte volna be. – Ilyennek ismersz? – kérdezte kimérten. – Nem tudom, Gansey – felelte Adam. – Hiába van sok pénzed, semmi érzéked hozzá. Nem is sejted, milyen színben tüntetne fel ez kettınket. Az emberek azt hinnék, mindent tudnak rólunk. Azt fogják hinni, hogy a csicskád vagyok. Engem csak a pénz határoz meg. Mindenki ezt látja bennem, még Adam is. – Azt hiszed, a nagy terved akkor is ki fog majd húzni a szarból, ha ott kell hagynod az iskolát meg a munkahelyedet, mert hagyod, hogy az apád péppé verjen? – vágott vissza Gansey. – Ugyanolyan vagy, mint anyád. Azt hiszed, rászolgáltál a büntetésre. Adam minden átmenet nélkül lesodort egy kis doboz szöget a közeli párkányról. A betonhoz csapódó fém hangjára mindketten összerezzentek. Adam karba font kézzel fordított hátat Gansey-nek. – Ne okoskodj! – mondta. – Ne okoskodj itt nekem! Gansey érezte, hogy ideje elmennie. Nem szabad tovább feszítenie a húrt. – Te meg ne tegyél úgy, mintha bármire is büszke lehetnél! – szólalt meg végül. Amint kimondta, tudta, hogy nincs igaza, vagy ha igaza van, akkor sem kellene így viselkednie. De nem bánta meg a szavait. Visszament a Camaróhoz a telefonjáért, hogy felhívja Ronant, de egyáltalán nem volt térerı, ami gyakran elıfordult Henriettában. Gansey általában úgy értelmezte a dolgot, hogy egy természetfeletti erı zavarja meg a város körüli energiamezıt, emiatt megy el a térerı, sıt, néha még az áram is. Most viszont csak arra gondolt, hogy senkit sem tud elérni. Lehunyta szemét, és az Adam arcát elcsúfító véraláfutásra, annak feltartóztathatatlanul terjeszkedı, elmosódott széleire gondolt, meg az orra körüli égıvörös foltra. Elképzelte, hogy egy nap idejön, és kiderül, hogy Adam kórházban van, vagy ami még rosszabb, itthon van, de a legfontosabb részét kiverték belıle. Már a gondolattól is rosszul lett. Az autó hirtelen megrándult, és Gansey szeme tágra nyílt a meglepetéstıl, amikor megnyikordult a jobb elsı ajtó. – Várj, Gansey! – lihegte Adam. Teljesen össze kellett görnyednie, hogy belásson a kocsiba. A véraláfutása kísértetiesen sötétlett. Mintha átlátszó lett volna a bıre. – Ne rohanj el! Gansey a kormányról az ölébe csúsztatta a kezét, és felnézett a barátjára. Ez lesz az a rész, amikor Adam azt fogja mondani neki, hogy ne vegye magára a dolgot. De Gansey magára vette. – Én csak segíteni próbálok. – Tudom – felelte Adam. – Tudom. De ez így nem lesz jó. Sosem bocsátanám meg magamnak. Gansey nem értette, de bólintott. Mielıbb szabadulni akart, azt akarta, hogy tegnap legyen, amikor ı, Ronan meg Adam a hangfelvételt hallgatták, és Adam arcán még nem volt véraláfutás. Mrs. Parrish jelent meg a tornácon. Adam egy pillanatra lehunyta a szemét. Gansey látta, hogy az írisze úgy mozog a vékony bır alatt, mint egy alvajáróé. És akkor Adam egyetlen mozdulattal bevágta magát az anyósülésre. Gansey kérdın nyitotta ki a száját, de végül egy szót sem szólt. – Menjünk! – mondta Adam. Nem nézett Gansey-re. Az anyja mereven bámulta ıket a tornácról, de Adam nem fordult hátra. – Úgy volt, hogy elmegyünk a Látóhoz, nem? Akkor hajrá! – Igen. De… – Tízre haza kell érnem.

70

Adam Gansey felé fordult. Fagyosság áradt a szemébıl, valami megnevezhetetlen, amitıl Gansey mindig is féltette a barátját. Tudta, hogy ez csak kompromisszum, kockázatos ajándék, amit akár vissza is utasíthatna. Némi habozás után Gansey összeérintette az öklét Adamével a sebességváltó fölött. Adam letekerte az ablakot, és úgy kapaszkodott bele a tetıbe, mintha nem tudná egyenesen tartani magát. Ahogy a Camaro lassan elindult a bekötıúton, egy kék Toyota kisteherautó állta az útját, amely az ellenkezı irányból közeledett. Adamnek hallhatóan elállt a lélegzete. A szélvédın keresztül Gansey tekintete összetalálkozott Adam apjáéval. Robert Parrish nagydarab ember volt, színtelen, mint az augusztus. A lakókocsikat körülvevı porból nıtt ki. Sötét malacszeme semmiben sem hasonlított Adamére. Robert Parrish kiköpött az ablakon. Nem húzódott félre. Adam a búzatábla felé fordult, de Gansey állta a férfi tekintetét. – Nem muszáj jönnöd – mondta Gansey, mert ezt kellett mondania. Adam hangja távolinak hatott. – De én menni akarok. Gansey felbıgette a motort. Töfi hatalmas porfelhı kíséretében leviharzott az útról, és áthajtott a sekély árkon. Gansey szíve összeszorult a várakozástól, az izgalomtól és a vágytól, hogy Adam apjának arcába vágja, mit gondol róla. Amikor a Toyota háta mögött visszakanyarodtak a bekötıútra, Gansey a hátán érezte Robert Parrish tekintetét. Ennek a tekintetnek a súlya sokkal nagyobb biztosítéknak tőnt a jövıre nézve, mint bármilyen jóslat.

71

G

ANSEY PERSZE ELKÉSETT.

A megbeszélt idıpont, ahogy jött, úgy el is ment. Gansey sehol. És ami még kiábrándítóbb, Adam sem telefonált. Blue félrehúzta a függönyt, és kinézett az utcára, de a szokásos munkaidı utáni forgalmon kívül semmit sem látott. Maura kifogásokat kezdett gyártani. – Lehet, hogy rosszul írta le az idıpontot – mondta. Blue szerint Gansey nem írta le rosszul az idıpontot. Tíz perc vánszorgott el így. – Lehet, hogy lerobbant a kocsija – mondta Maura. Blue szerint Gansey-nek nem robbant le a kocsija. Calla fogta a regényt, amit olvasott, és elindult az emeletre. Útközben még lekiabált: – Errıl jut eszembe. Nézesd meg a Ford ékszíját! Különben le fogsz robbanni. A bútoráruház mellett. Egy nagyon ronda, mobiltelefonos férfi megáll, hogy segítsen, és feltőnıen készséges lesz veled. Elképzelhetı, hogy Calla tényleg elıre látta, hogy Maura kocsija le fog robbanni, de az is lehet, hogy átvitt értelemben beszélt. Bármi is volt az igazság, Maura felírt valamit a naptárába. – Lehet, hogy véletlenül holnap délutánt mondtam neki ma helyett – mondta. – Az lehet – dünnyögte Persephone. – Mi lenne, ha sütnék egy pitét? – mondta aztán. Blue aggodalmasan nézett Persephone-ra. A pitesütés hosszadalmas, nagy odafigyelést kívánó mővelet volt, és Persephone nem szerette, ha megzavarják közben. Nem kezdene hozzá, ha nem lenne biztos benne, hogy Gansey nem fog megérkezni. Maura hosszasan fürkészte Persephone arcát, majd egy zacskó sárga tököt és egy csomag vajat vett elı a hőtıbıl. Blue most már pontosan tudta, hogyan alakul a nap hátralevı része. Persephone süteményt süt, Maura valami vajas ételt készít, s végül Calla is megjelenik, hogy elıvegye a kolbászt vagy a szalonnát. Minden estéjük így zajlott, ha nem beszélték meg elıre, mi legyen a vacsora. Blue szerint Maura nem mondott holnap délutánt Gansey-nek ma délután helyett. Inkább arra tippelt, hogy Gansey megnézte az órát a Mercedes-Benz mőszerfalán vagy az Aston Martin rádióján, és látta, hogy a jóslás pont egybeesik a sziklamászó- vagy a röplabdaedzésével. És lefújta az egészet, ahogyan Adam is lefújta a telefonálást. Blue nem csodálkozott. A két Holló Fiú pontosan azt tette, amit várt tılük. Blue már éppen sarkon fordult volna, hogy duzzogva felvonuljon az emeletre a kötésével meg a házi feladattal, amikor Orla üvöltött le a telefonszobából. Artikulálatlan ordítása ezekké a szavakká állt össze. – Egy 1973-as Camaro áll a ház elıtt! Olyan színő, mint a körmöm! Blue emlékei szerint Orla körme legutóbb még keleti mintázatú volt. A lány nem tudta pontosan, hogy néz ki egy 1973-as Camaro, de abban biztos volt, ha keleti mintás, akkor igazán

72

feltőnı jelenség lehet. Abban is biztos volt, hogy Orla éppen a telefonon lóg, különben már lent nyáladzott volna az ajtóban. – Na, tessék – mondta Maura, a mosogatóban hagyva a tököt. Calla jelent meg a konyhában, és szúrós pillantást vetett Persephone-ra. Blue-nak összeszorult a gyomra. Gansey. Csak ı lehet. Csöngettek. – Készen állsz? – kérdezte Calla Blue-tól. Gansey, a fiú, akit Blue megöl, vagy megszeret. Vagy mindkettı. Erre nem lehetett felkészülni. Csak egyet lehetett tenni: várni, hogy Maura ajtót nyisson. Három fiú állt az ajtóban. İket is hátulról világította meg a lemenı nap fénye, mint pár héttel korábban Neeve-et. Blue három vállat látott: egy szögleteset, egy széleset és egy izmosat. – Elnézést a késésért – mondta az elöl álló, szögletes vállú fiú. Mentaillat áradt belıle, ahogy a temetıben is. – Nagy felfordulást okoztam? Blue ismerte ezt a hangot. A lány a lépcsıkorlátba kapaszkodott, hogy megırizze az egyensúlyát, miközben Mr. Mobilcézár belépett az elıtérbe. Jaj, ne! Csak ıt ne! Blue egész idı alatt azon gondolkodott, hogyan fog meghalni Gansey, és most kiderül, hogy ı fogja megfojtani. Ninónál a harsogó zene elnyomta a fiú hangjának finomabb árnyalatait, és a fokhagymaszag is a mentaillatot. De most, hogy Blue összerakosgatta a mozaikdarabkákat, minden világossá vált. A fiú itt, az elıtérben, nem tőnt annyira elıkelınek, de csak azért, mert a meleg miatt feltőrte az ingujját, és levette a nyakkendıjét. Szıkésbarna haja is összekócolódott a virginiai hıségben. De az órája még megvolt: a méretét elnézve akár egy bankrablót is le lehetett volna ütni vele. A fiú sármja sem kopott meg. A sármja, amely arra engedett következtetni, hogy nemcsak ı nem ismeri a szegénységet, hanem az apja, az apjának az apja és annak az apja sem. Blue nem tudta eldönteni, a fiú tényleg feltőnıen jóképő, vagy csak feltőnıen gazdag. Ha van egyáltalán a kettı között különbség. Gansey. İ Gansey. Tehát a napló is az övé. És Adam is az övé. – Hát – felelte Maura. Látszott rajta, hogy a kíváncsisága minden más szabályt felülír. – Még nincs olyan késı. Fáradjanak be a jósszobába! Megtudhatnám a nevüket? Mert persze Mr. Mobilcézár az egész sleppjét magával hozta, a kis szurtost kivéve. A három fiú energiája teljesen megtöltötte az elıteret, hangosak voltak, férfiasak és olyan fesztelenül viselkedtek egymás társaságában, hogy mindenki mást feszélyezetté tettek. Karóráikkal, vitorláscipıikkel és elegáns szabású egyenruhájukkal felfegyverkezve úgy festettek, mint egy csapat karcsú állat. Még a pukkancs gerincén felkúszó tetoválás is fegyver volt, és mély sebet ejtett Blue-n. – Gansey – bökött a mellkasára Mr. Mobilcézár. – Adam. Ronan. Merre menjünk? Arra? Felfelé fordított tenyérrel mutatott a jósszoba felé, mintha a forgalmat irányítaná. – Igen, arra – helyeselt Maura. – Bemutatom a lányomat. İ is jelen lesz a jóslásnál, ha nincs ellene kifogásuk. Gansey tekintete Blue-ra siklott. A fiúnak hirtelen arcára fagyott az udvarias mosoly. – Szia! – mondta. – Hát, ez elég kínos. – Ismeritek egymást? – kérdezte Maura szúrós tekintettel. Blue úgy érezte, igazságtalanul vonják felelısségre. – Igen – felelte Gansey méltóságteljesen. – A minap összevitatkoztunk a nıi foglalkozásokon. Nem tudtam, hogy az ön lánya. Adam?

73

İ is szúrós tekintettel nézett Adamre, aki tágra nyílt szemmel állt mellette. Csak Adam nem viselt egyenruhát, és úgy szorította a mellkasára a tenyerét, mintha el akarná takarni agyonmosott co-ca-colás pólóját. – Én sem tudtam! – kiáltotta. Ha Blue tudja, hogy ı is jön, nem a púderkék topját veszi fel, aminek madártollak díszítették a gallérját. Adam a tollakra meredt. – Esküszöm, hogy nem tudtam – mondta Blue-nak. – Mi történt az arcoddal? – kérdezte Blue. Adam bánatosan vonta meg a vállát. Vagy ı bőzlött a gázolajtól, vagy Ronan. – Szerinted keményebbnek nézek ki tıle? – kérdezte önostorozó hangon. Inkább törékenynek és piszkosnak, mint egy földbıl kiásott teáscsésze, de Blue ezt nem kötötte az orrára. – Inkább úgy, mint egy lúzer – felelte Ronan. – Ronan! – szólt rá Gansey. – Most már üljünk le! – kiáltotta Maura. Maura felcsattanása annyira megijesztette a jelenlévıket, hogy rögtön helyet foglaltak a jósszoba szedett-vedett ülıalkalmatosságain. Adam úgy dörzsölte meg az arccsontját, mintha el akarná távolítani róla a véraláfutást. Gansey az asztalfın álló karosszékbe ült, és vezérigazgatós mozdulattal támaszkodott a karfára. Amikor meglátta Steve Martin bekeretezett fényképét, felvonta a szemöldökét. Csak Calla és Ronan maradt állva, óvatosan méregették egymást. Továbbra is úgy tőnt, mintha még sohasem lett volna ennyi ember a házban, ami persze egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Viszont ennyi férfi tényleg nem járt náluk egyszerre. Pláne nem Holló Fiúk. Blue úgy érezte, már a puszta jelenlétük kiszívja belıle az energiát. Az egész család lepukkantnak tőnt mellettük. – Nagy itt a hangzavar – mondta Maura. Miközben ezt mondta, az állkapcsa alatti ütıérre szorította az ujját, amibıl Blue rögtön kitalálta, hogy az anyja nem igazi hangokra gondol. A fejében hallott valamit. Persephone-nak is megvonaglott az arca. – Kimenjek? – kérdezte Blue, bár nem szívesen tette volna. – Miért kéne kimenned? – tudakolta Gansey, félreértve a helyzetet. – A lányom felerısíti az energiákat – felelte Maura. Homlokráncolva nézett végig a fiúkon, mintha nagyon nem értene valamit. – És maguk már így is… nagyon hangosak. Blue kimelegedett. A teste úgy sütött, mint egy elektromos vezeték, és minden irányból szikrák haladtak át rajta. Mi lehet a Holló Fiúk bıre alatt, hogy az anyja majdnem megsüketül tıle? Együttesen produkálják ezt a hatást, vagy csak Gansey energiája jelzi ilyen kétségbeesetten a halál közelségét? – Mit jelent az, hogy nagy a hangzavar? – kérdezte Gansey. Nyilvánvaló, hogy ı a fıkolompos a bandában, gondolta magában Blue. A másik két fiú folyton ıt figyelte, tıle várták a helyzet megoldását. – Azt jelenti, hogy a maguk energiája nagyon… – Maura elhallgatott, mintha elvesztette volna az érdeklıdését a saját magyarázata iránt. Persephone felé fordult. Blue jól ismerte ezt a pillantást. Ez meg mi? – Most mit csináljunk? Olyan zaklatott és zavart volt a hangja, hogy Blue-nak összeszorult a gyomra idegességében. Az anyja teljesen kikészült. Ez már a második jóslás volt, amelynek során számára ismeretlen területre kényszerült. – Nézzük meg ıket egyesével? – javasolta Persephone szinte suttogva. – Egyesével csináljuk – mondta Calla. – Vagy ketten hazamennek. Együtt túl hangosak. Adam és Gansey egymásra nézett. Ronan a csuklóján lévı bırpántokat piszkálta. – Ez mit jelent pontosan? – kérdezte Gansey. – Miben különbözik a hagyományos jóslástól? – Nem érdekes, mit akarnak – mondta Calla Maurának, mintha meg sem hallotta volna Gansey kérdését. – így fogjuk csinálni és kész. Ha jó, jó, ha nem, nem.

74

Maura még mindig a nyakához szorította az ujját. – Ilyenkor egyesével kell lapot húzni a tarotkártyából, és úgy értelmezzük a látottakat. Gansey és Adam a tekintetével üzent egymásnak. Blue is gyakran látta ezt a fajta kommunikációt az anyja, Persephone és Calla között, de nem hitte volna, hogy más is képes rá. Feltámadt benne az irigység, ı is ilyen erıs kötelékre vágyott, ahol már szavakra sincs szükség. Miután Adam rábólintott Gansey kimondatlan javaslatára, Gansey így szólt: – Önökre bízzuk magunkat. Persephone és Maura rövid huzakodásba kezdtek, bár a jelek szerint semmilyen megoldással nem lettek volna tökéletesen elégedettek. – Várj! – mondta Persephone, amikor Maura elıvette a paklit. –Most Blue keverje meg. Nem ez volt az elsı eset, hogy Blue-nak kellett megkevernie a kártyákat. Néha, a nehezebb vagy fontosabb jóslásoknál, Blue érintette meg elıször a paklit, hogy felerısítse a lapok üzenetét. A lány ezúttal a fiúk figyelmétıl övezve vette el a paklit az anyjától. A vendégek kedvéért kissé teátrálisan keverte meg a kártyákat, egyik kezébıl a másikba dobálva a lapokat. Blue sok kártyatrükköt ismert, amihez nem kellett jósnıi tehetség. Miközben a fiúk lenyőgözve figyelték a kártyák mozgását, Blue arra gondolt, milyen jó sarlatán lehetne belıle. Mivel nem volt önként jelentkezı, Blue Adam felé nyújtotta a paklit. Egy pillanatra egymásba fonódott a tekintetük. Erélyes és kierıszakolt gesztus volt ez a fiú részérıl, sokkal agresszívabb, mint a megismerkedésükkor. Adam húzott egy lapot, és átadta Maurának. – Kardok kettes – mondta a nı. Blue-t nagyon zavarta anyja henriettai tájszólása, amely hirtelen vidékiesnek és iskolázatlannak hatott. Blue kíváncsi volt, vajon ö is így beszél-e. – Maga régóta halogat egy nehéz döntést – folytatta Maura. – Homokba dugja a fejét. Ambiciózus, de úgy érzi, valaki olyasmit kér magától, amit maga nem hajlandó megtenni. Az illetı azt szeretné, ha lazítana az elvein. Közel áll magához, azt hiszem. Az édesapja? – Inkább a testvére – mondta Persephone. – Nincs testvérem, asszonyom – felelte Adam. De Blue látta, hogy a fiú Gansey-re sandít. – Szeretne kérdezni valamit? – tudakolta Maura. Adam elgondolkodott. – Mi a helyes lépés? Maura és Persephone lázas tanácskozásba kezdett. Maura végül így szólt: – Nincs olyan, hogy helyes lépés. Minden attól függ, hogy maga mit akar. Lehet, hogy létezik harmadik lehetıség is, ami jobban megfelelne az igényeinek, de most még nem látja, mert minden gondolatát ez a másik kettı foglalja le. Abból, amit látok, arra tudok következtetni, hogy túl kell lépnie a másik két lehetıségen, és saját magának kellene megkeresnie a megoldást. Azt is látom, hogy maga elemzı típus. Mindent elkövet, hogy megtanulja elfojtani az érzéseit, pedig most az érzéseire kellene hagyatkoznia. – Köszönöm – mondta Adam. Nem pontosan ezt kellett volna válaszolnia, de azért nem tévedett nagyot. Blue-nak tetszett, hogy a fiú udvarias. Udvariassága más volt, mint Gansey-é. Gansey akkor is a fölényét fitogtatta, amikor elızékenyen viselkedett. Adam azonban lemondott errıl a fölényrıl. Blue úgy döntött, Gansey-t hagyja utoljára, ezért Ronannel folytatta, bár kicsit tartott a fiútól. Ronanbıl még akkor is méreg csöpögött, ha csöndben volt. Dacoskodása mégis azt az érzetet keltette Blue-ban, hogy muszáj körbeudvarolni és elnyerni a jóindulatát. Egy olyan ember jóindulata ugyanis, aki senkivel sem törıdik, valahogy többet nyomott a latba. Ahhoz, hogy Ronan elérje a lapokat, Blue-nak fel kellett állnia, mert a fiú még mindig az ajtóban ácsorogott Calla mellett. Fenyegetıen méregették egymást. Amikor Blue szétterítette a kártyákat, Ronan a nıkre nézett, és így szólt: – Én nem húzok lapot. Elıször mondjanak valami eredetit. – Tessék? – kérdezte Calla barátságtalanul, még mielıtt Maura megszólalhatott volna. Ronan hangja olyan volt, mint az üveg: kemény és rideg.

75

– Amit az elıbb mondtak, bárkire ráillett volna. Mindenkinek vannak kételyei. Mindenkinek voltak már nézeteltérései a testvérével vagy az apjával. Nekem olyat mondjanak, amit senki más nem tudhat rólam. Nem vagyok kíváncsi a hülye kártyájukra meg a jungiánus halandzsájukra. Konkrétumokat akarok hallani. Blue szeme összeszőkült. Persephone kinyújtotta a nyelvét, de a gesztust inkább a bizonytalanság szülte, mint az arcátlanság. Maura bosszúsan fészkelıdött a székén. – Mi nem szoktunk konk… – A maga apja egy titok miatt halt meg, és maga ismeri ezt a titkot – vágott közbe Calla. Síri csönd támadt. Persephone és Maura döbbenten meredt Callára. Gansey és Adam döbbenten meredt Ronanre. Blue döbbenten meredt Calla kezére. Maura gyakran kérte Callát, hogy legyen jelen a közös tarot-jóslásoknál, Persephone pedig az álomfejtéseknél kérte a segítségét, de a nı csak nagyon ritkán vethette be az egyik legkülönlegesebb képességét: a pszichometriát. Callának elég volt megérintenie egy tárgyat, és, rejtélyes képességénél fogva, máris érzékelte annak eredetét, a tulajdonos gondolatait és a helyeket, ahol megfordult. Calla visszahúzta a kezét. Az imént Ronan tetoválását tapogatta végig ott, ahol a rajz kikandikált a fiú gallérja alól. Ronan oldalra sandított, oda, ahol Calla megérintette. Mintha megszőnt volna körülöttük a világ. Ronan ugyan egy fejjel magasabb volt Callánál, de a nıhöz képest zöldfülőnek tőnt, olyan volt, mint egy kölyök vadmacska. Calla viszont kifejlett nıstényoroszlánnak hatott. – Ki vagy te? – sziszegte a nı. Blue ereiben megfagyott a vér Ronan mosolya láttán. Mintha hiányzott volna belıle mindenféle érzelem. – Ronan? – Gansey hangja aggodalomról árulkodott. – A kocsiban várlak titeket. – Azzal Ronan kirohant, és olyan erıvel vágta be az ajtót maga mögött, hogy a konyhában csörömpöltek az edények. Gansey vádló tekintettel nézett Callára. – Meghalt az apja. – Tudom – válaszolta Calla összeszőkült szemmel. Gansey szívélyes modora hirtelen feltőnı udvariatlanságba csapott át. – Nem tudom, hogy jött rá, de elég nagy otrombaságra vall így belevágni az igazságot egy gyerek arcába. – Úgy érti, egy kígyó arcába – vágott vissza Calla. – Minek jöttek ide, ha azt hitték, nem értünk ahhoz, amit csinálunk? A barátjuk konkrétumokat követelt. Hát most megkapta. Sajnálom, hogy így a szívére vette. – Calla! – szólalt meg Maura, pontosan ugyanakkor, amikor Adam azt mondta: – Gansey! Adam belesúgott valamit Gansey fülébe, majd hátradılt. Gansey állkapcsa megvonaglott. Blue látta, hogyan vedlik vissza a fiú Mr. Mobilcézárrá. Ki sem nézte volna Gansey-bıl, hogy másmilyen is tud lenni. A lány azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna, mert akkor tudná, mi változott meg az elıbb. – Elnézést kérek – szólalt meg Gansey. – Ronannek kicsit nyers a stílusa, és amúgy sem volt kedve idejönni. Én egy pillanatig sem kételkedtem az önök szakértelmében. Folytathatnánk? Ez elég öregesen hangzott, gondolta magában Blue. Gansey sokkal merevebbnek tőnt, mint a társai. Blue feszélyezett volt a társaságában, mintha ıt is meg kellene nyernie, akárcsak Ronant. Gansey mellett olyan másnak érezte magát, valami azt súgta neki, hogy nem szabad kimutatnia az érzéseit. Nem szabad megkedvelnie ezeket a fiúkat, akik elnyomják az anyja képességeit, és úgy betöltik a szobát, hogy az még rá is veszélyes lehet. – Rendben – mondta Maura, bár közben mogorva pillantást vetett Callára. Amikor Blue Gansey mellé lépett, megpillantotta a fiú kocsiját, amely kint állt a járda mellett: rikító narancssárga villanás, Orla pontosan ilyen színőre szokta festeni a körmeit. Blue nem éppen

76

ilyennek képzelte egy aglionbys diák autóját – ezek a fiúk az új, fényes verdákat szerették, ez pedig egy régi, fényes verda volt –, de ettıl még beleillett a képbe. És ekkor képek sorozata pergett le Blue elıtt, olyan gyorsan, hogy fel sem tudta fogni a jelentésüket. Volt valami különös és rejtélyes a fiúk körül, különös és rejtélyes, akárcsak a napló. Az életük kusza, bonyolult hálót alkotott, de Blue-nak sikerült valahogy megkapaszkodnia a szélében. Az, hogy ez a különös valami a múltban történt-e, vagy a jövıben fog történni, teljességgel érdektelennek tőnt. Maura, Calla és Persephone társaságában az idı mindig önmagába tért vissza. Blue megállt Gansey elıtt. Ismerıs mentaillat csapta meg az orrát, amitıl bizonytalanul dobbant meg a szíve. Gansey lenézett a legyezıszerően szétterített kártyapaklira. Görnyedt válla és tarkója láttán a lánynak eszébe jutott a szellem, a fiú, akirıl azt hitte, egyszer majd a szerelme lesz. Az árnyalak semmiben sem hasonlított a Blue elıtt ülı könnyed, születetten magabiztos Holló Fiúra. Mi lesz veled, Gansey? tőnıdött. Mikor leszel olyan, mint akkor? Gansey homlokráncolva nézett fel rá. – Nem tudom, melyiket válasszam. Húznál helyettem? Nem tilos? Blue a szeme sarkából látta, hogy Adam komoran fészkelıdik a székén. – Ha ehhez van kedve – felelte Persephone Blue háta mögül. – Ahogy jónak látja – tette hozzá Maura. – Ha lennél olyan kedves – mondta a fiú. Blue az asztalra fektette a kájtyákat, az utolsó lapok lazán egymásba csúsztak. Sokáig lebegtette fölöttük az ujját. Maura egyszer azt mondta, azt a kártyát kell választani, amelyiktıl átmelegszik vagy bizseregni kezd az ember ujja. Blue számára természetesen minden kártya egyformának tőnt. Az egyik lap azonban arrébb csúszott a többitıl. Ezt választotta. Amikor felfordította, halk kacaj hagyta el a száját. A Kelyhek Apródja nézett vissza rá. A saját arca. Mintha valaki gúnyt őzött volna belıle, de ezúttal csak magát okolhatta a választásért. Amikor Maura meglátta a lapot, halkan csak annyit mondott: – Ez nem lesz jó. Gansey, húzzon másik lapot! – Maura! – szólt rá szelíden Persephone, de Maura leintette. – Húzzon másikat! – erısködött. – Miért, mi a baj ezzel? – kérdezte Gansey. – Blue energiáját hordozza – mondta Maura. – Nem a magáét. Saját kezőleg kell húznia. Persephone idegesen fintorgott, de nem szólt semmit. Blue visszarakta a helyére a kártyát, és némileg visszafogottabban keverte meg a paklit, mint az elıbb. Amikor Gansey felé nyújtotta a kártyákat, a fiú úgy fordította el az arcát, mintha egy tombolaszelvényt sorsolna ki. Elgondolkodva simította végig a kártyák szélét. Majd kihúzott egy lapot, és felmutatta. A Kelyhek Apródja volt. Gansey elıszór a kártyára nézett, majd Blue arcára, és Blue látta, hogy a fiú felfedezte a hasonlóságot. Maura elırehajolt, és kikapta a kártyát Gansey kezébıl. – Húzzon újat! – De miért? – kérdezte Gansey. – Mi a baj ezzel a kártyával? Mit jelent? – Nincs semmi baj – felelte Maura. – Egyszerően nem a maga lapja. Blue most elıször látta igazán elkomorulni Gansey-t, és ettıl máris szimpatikusabbnak találta a fiút. Lehet, hogy a Holló Fiú külsı érzı szívet takar. Gansey nyeglén húzta ki a második lapot. Látszott rajta, hogy hamar túl akar lenni a dolgon. Széles mozdulattal fordította fel a kártyát, majd az asztalra csapta. Blue nagyot nyelt. – Na, látja, ez a maga kártyája – mondta Maura.

77

A kártya fekete lovagot ábrázolt, egy fehér ló hátán. A felnyitott sisakrostélyon át jól látszott, hogy a lovag arca nem más, mint csupasz koponya, fekete szemgödrökkel. A nap lenyugvóban volt a háta mögött, a lova patája alatt pedig egy holttest hevert. Az ablakon túl a szél sziszegve cikázott a fák között. – A Halál – olvasta el Gansey a kártya alján lévı feliratot. Nem tőnt meglepettnek vagy rémültnek. Úgy olvasta el a szót, mintha az lett volna odaírva, hogy tojás vagy Cincinnati. – Gratulálok, Maura! – mondta Calla. Dacosan fonta keresztbe a karját a mellkasa elıtt. – Ezt fogod értelmezni a kölyöknek? – És ha visszaadnánk a pénzt? – javasolta Persephone, holott Gansey még nem is fizetett. – Azt hittem, a Látók nem beszélnek a halálról – szólt közbe halkan Adam. – Azt olvastam, hogy a Halál kártya szimbolikus jelentéssel bír. Maura, Calla és Persephone zavartan hümmögött. Blue, aki tökéletesen tisztában volt Gansey sorsával, émelyegni kezdett. Aglionby ide vagy oda, Gansey nem sokkal lehetett idısebb nála, nyilván sok barátja van és szép élete – hogy a rikító narancssárga autóról már ne is beszéljünk –, ezért még belegondolni is szörnyő volt, hogy a fiú alig egy év múlva halott lesz. – Engem nem izgat – mondta Gansey. Minden szempár rászegezıdött, ahogy alaposan szemügyre vette a rövidebbik oldalára állított kártyát. – Úgy értem, érdekesek ezek a kártyák – tette hozzá. Ezt úgy mondta, mintha valami nagyon furcsa süteményrıl beszélne, amit nem akar megkóstolni. – És nem akarom lebecsülni az önök képességeit. De én nem azért jöttem ide, hogy megtudjam, mi vár rám a jövıben. Majd úgyis kiderül. Itt Callára sandított, nyilván azért, mert rájött, pengeélen táncol az „udvariasság” és a „ronanség” között. – Valójában kérdéseket szeretnék feltenni az energiával kapcsolatban – folytatta Gansey. – Tudom, hogy önök is energiával dolgoznak. Egy Ley-vonalat keresek, amely állítólag Henrietta közelében fekszik. Nem ismerik véletlenül? A napló! – Egy Ley-vonalat? – ismételte Maura. – Talán ismerjük. De nem ilyen néven. Elmagyarázná, mire gondol pontosan? Blue megdöbbent. Mindig is azt hitte, hogy az anyja a legıszintébb ember a világon. – A Ley-vonalak egyenes energiavonalak, amelyek keresztül-kasul szabdalják a világot – magyarázta Gansey. – Állítólag a szent helyeket kapcsolják össze egymással. Adam mondta, hogy önök talán tudnak segíteni, hiszen energiával foglalkoznak. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú a holtak útjára gondol, de Maura nem szólt semmit. Összeszorított szájjal nézett Persephone-ra és Callára. – Ti mit tudtok errıl? Persephone felemelte a mutatóujját, majd így szólt: – Elfelejtettem begyúrni a pitetésztát. Azzal távozott. – Hadd gondolkodjam – mondta Calla. – Kicsit rossz a memóriám. Gansey arcán halvány, szórakozott mosoly jelent meg, ami azt jelentette, a fiú tudja, hogy becsapják. Furcsa, bölcs arckifejezés volt, és Blue megint arra gondolt, hogy Gansey idısebbnek tőnik, mint a barátai, akiket magával hozott. – Majd utánanézek – mondta Maura. – Ha megadja a számát, felhívom, ha találok valamit. – Ez nagyszerő – felelte Gansey hővös udvariassággal. – Menynyivel tartozom? Maura felállt. – Ó, csak egy húszas lesz. Blue arra gondolt, ez nevetséges. Gansey cipıfőzıje többe került, mint húsz dollár. Gansey homlokráncolva nézett Maurára a nyitott tárca fölött. Egy csomó bankjegy volt a tárcájában. Akár egydollárosok is lehettek, de Blue ezt nem tartotta valószínőnek. Gansey

78

jogosítványát pillantotta meg az egyik átlátszó rekeszben, a részleteket nem tudta kivenni, de azt látta, hogy az igazolványra nyomtatott név sokkal hosszabb, mint a Gansey. – Húsz? – Fejenként – szólt közbe Blue. Calla hangosan köhintett egyet. Gansey felderült, és átnyújtotta Maurának a hatvan dollárt. Egyértelmő volt, hogy kevesebbre számított, de ezzel helyreállt a világ rendje. Blue-nak ekkor Adamre tévedt a tekintete. A fiú átható pillantását látva Blue úgy érezte, lebukott. Nem a túlszámlázás, hanem Maura hazugsága miatt. Blue látta, ahogy Gansey szelleme végigsétál a holtak útján, és már azelıtt tudta a fiú nevét, hogy Gansey idejött volna. De, az anyjához hasonlóan, ı sem mondott semmit. Tehát bőnrészes volt. – Kikísérem önöket – mondta Maura. Látszott rajta, alig várja, hogy kitessékelhesse a fiúkat. Egy pillanatig úgy tőnt, mintha Gansey-nek sem lenne maradása, de a fiú hirtelen megtorpant. Feltőnıen sokáig babrált a tárcájával, majd miután összehajtogatta és zsebre vágta, elvékonyodó szájjal nézett fel Maurára. – Nézze, mi felnıtt emberek vagyunk – szólalt meg. Calla olyan képet vágott, mint aki nem ért egyet. Gansey kihúzta magát, és így folytatta: – Szóval szerintem jogunk van hozzá, hogy megtudjuk az igazságot. Mondja meg, ha tud valamit, csak nem akar segíteni nekem, de ne próbáljon átverni! Nagy merészségrıl vagy arroganciáról tett tanúbizonyságot, bár talán nem is volt olyan óriási különbség a kettı között. Minden fej Maura felé fordult. – Tudok valamit, de nem akarok segíteni – felelte a nı. Calla aznap már másodszor tőnt elragadtatottnak. Blue-nak tátva maradt a szája. Becsukta. Gansey azonban ugyanolyan tárgyilagosan bólintott, mint amikor Blue lehordta az étteremben. – Rendben. Nem, nem, ne fáradjon! Egyedül is kitalálunk. Azzal távoztak. Adam még egy utolsó pillantást vetett Blue-ra, amit a lány nem nagyon tudott hova tenni. Egy másodperccel késıbb a Camaro motorja felbıgött, és a csikorgó gumik világgá kiáltották Gansey valódi érzéseit. Aztán csend lett. Eseménytelen csend, mintha a Holló Fiúk minden hangot magukkal vittek volna. – Anya? – penderült az anyja elé Blue. Rengeteg minden járt a fejében, de végül csak ennyit mondott, kicsit hangosabban: – Anya! – Maura – mondta Calla –, ez nagyon durva volt. – Majd így folytatta: – Tetszett. Maura úgy fordult szembe Blue-val, mintha Calla ott sem lenne. – Megtiltom, hogy találkozz vele! Blue felháborodottan kiáltott fel: – Igen? Ki is mondta, hogy „a gyerekeket nem szabad korlátozni”? – Ez még Gansey elıtt volt. – Maura felfordította a Halál kártyát, és hagyta, hogy Blue kedvére tanulmányozhassa a sisak mélyén sötétlı koponyát. – Ez ugyanaz, mintha azt mondanám, hogy nem szabad lelépni a busz elé. Blue fején több szellemes riposzt is átsuhant, mire a lány megtalálta a megfelelıt. – Miért? Neeve nem engem látott a holtak útján. Nem én fogok meghalni a következı egy évben. – Elıször is, a holtak útja csak ígéret, nem garancia – felelte Maura. – Másodszor, más szörnyő sorscsapások is vannak a halálon kívül. Amputáció. Paralízis. Gyógyíthatatlan lelki trauma. Valami nem stimmel ezekkel a fiúkkal. Anyádnak jó oka van rá, hogy azt mondja, ne lépj le a busz elé. – Ha nem léptél volna le a busz elé, Maura, Blue most nem lenne itt – hallatszott Persephone lágy hangja a konyhából. Maura gyilkos pillantást vetett az ajtó felé, majd úgy húzta végig a kezét a jósasztalon, mintha morzsákat söpörne le róla. – Legjobb esetben is egy hullajelölttel barátkoznál össze.

79

– Aha! – szólalt meg Calla tudálékosan. – Most már értem. – Te csak ne analizálgass engem! – mondta Maura. – Már megtörtént. És még egyszer kimondom: Aha! Maura szokatlanul gúnyosan mosolygott, majd Callához fordult: – Mit láttál, amikor megérintetted azt a másik fiút? A Holló Fiút? – İk mind Holló Fiúk – mondta Blue. – Nem – rázta meg a fejét az anyja –, ı hollóbb, mint a többiek. Calla úgy dörzsölte össze az ujjbegyeit, mintha Ronan tetoválásának emlékét akarná kitörölni belılük. – Egy különös helyet láttam. Hihetetlen, mennyi minden áradt a fiúból. Emlékszel arra a nıre, aki négyes ikreket várt? Na, olyan volt, csak rosszabb. – Miért, terhes? – kérdezte Blue. – A fiú nagyot akar alkotni – mondta Calla. – És azon a helyen is készül valami. Nem tudom ennél világosabban kifejezni magam. Blue nem értette. İ is alkotó ember volt: fogta a régi dolgokat, feldarabolta ıket, és jobb dolgokat készített belılük. Fogta a már meglévı dolgokat, és valami mássá alakította át ıket. Erre szokták azt mondani, gondolta magában, hogy kreatív ember. De gyanította, hogy Calla nem erre gondol. Gyanította, hogy Calla az eredeti értelmében használja az alkot szót: amikor valaki egy eddig még soha nem létezett dolgot hoz létre. Maura látta Blue arckifejezését. – Eddig soha nem tiltottam meg semmit, Blue – mondta. – De most arra kérlek, hogy maradj távol tılük!

80

A

JÓSLÁST KÖVETİ ÉJSZAKÁN Gansey teljesen ismeretlen hangra riadt fel. Kitapogatta a szemüvegét. Mintha oposszum marcangolná az egyik szobatársát, vagy halálos macskaviadal zajlana. Gansey nem igazán tudta beazonosítani a hangokat, de abban biztos volt, hogy valaki haldoklik. Noah elkámpicsorodott, szenvedı arccal állt a szobája ajtajában. – Csinálj már valamit! – mondta. Ronan szobája szent és sérthetetlen volt, Gansey ennek ellenére a héten már másodszor nyitott be a barátjához. Ronan egy szál bokszeralsóban kuporgott az ágyon, és egy lámpát szorongatott a kezében. Fél éve tetováltatta magára azt a bonyolult fekete mintát, amely majdnem az egész hátát beborította, és egészen a nyakáig kúszott fel. A monokromatikus vonalak szinte leugrottak a bırérıl a klausztrofóbiás lámpafényben, és sokkal valóságosabbnak tőntek, mint a szoba többi része. Érdekes egy tetoválás volt, egyszerre félelmetes és szép. Gansey minden alkalommal más-más alakzatot vélt felfedezni benne. Ma egy csır lapult meg a gyönyörő, ám baljóslatú virágokkal telehintett tintaszurdokban, ott, ahol Gansey elızıleg egy kaszát látott. Megint ugyanaz a rekedtes hang törte meg a lakás csendjét. – Mi a jó büdös franc ez? – kérdezte Gansey kedvesen. Ronan szokás szerint fejhallgatót viselt, amit Gansey most leráncigált a nyakára. Éles dallamfoszlányok ütötték meg a fülét. Ronan felemelte a fejét. A baljóslatú virágok eltőntek kiálló lapockacsontja mögött. A hollófióka hátravetett fejjel, kitátott csırrel ült az ölében. – Azt hittem, mindenki tudja, mit jelent a zárt ajtó – mondta Ronan. Egy csipeszt tartott a kezében. – Azt hittem, mindenki tudja, hogy éjszaka aludni kell. Ronan vállat vont. – Már akinek. – De én nem tudok. A szárnyas gyík felébresztett. Miért ad ki ilyen hangokat? Ronan válaszul az elıtte heverı nejlonzacskóba nyúlt a csipeszszel. Gansey úgy döntött, nem akarja tudni, mi az a szürke izé a csipesz szorításában. Amint a holló meghallotta a zacskózizegést, újra kísérteties hangokat kezdett hallatni, reszelıs visítást, amely a falat lenyelése után szelíd gurgulázássá változott. Gansey egyszerre érzékenyült el és kezdett öklendezni. – Ez így nem lesz jó – mondta. – Fejezzétek be! – Meg kell etetnem – válaszolta Ronan. A holló újabb falatot nyelt le. Ezúttal olyan hangot adott ki, mintha valaki krumplisalátát porszívózna fel. – Kétóránként, de csak az elsı hat hétben. – Nem tarthatnád a földszinten? Ronan válaszul maga felé fordította a kismadarat. – Na, ehhez mit szólsz?

81

Gansey nem szerette, ha visszaélnek a türelmével, fıleg most, amikor alig várta, hogy végre kialhassa magát. De persze, képtelen lett volna a földszintre számőzni a hollót. A fióka parányi volt és teljesen gyámoltalan. Gansey nem tudta eldönteni, hogy a madár rettentıen aranyos vagy megdöbbentıen csúnya-e, és ez nagyon zavarta. Noah siránkozó hangját hallotta a háta mögül: – Nem örülök, hogy ez az izé itt van. Arra emlékeztet, amikor… Szokás szerint félbehagyta a mondatot. – Hé, haver! Kifelé a szobámból! – szegezte rá a csipeszt Ronan. – Fogjátok már be! – förmedt rájuk Gansey. – Ez rád is vonatkozik, kismadár. – Láncfőrész. Noah kiment, de Gansey maradt. Egy ideig némán figyelte, hogyan nyeli a holló a szürke trutyit, miközben Ronan kedvesen gügyög neki. Gansey ritkán látta ilyennek Ronant, a barátja még közvetlenül a megismerkedésük után sem viselkedett így. Most már teljesen egyértelmő volt, hogy a fejhallgatóból áradó panaszos hang egy ír dudától származik. Gansey idejét sem tudta, mikor hallgatott Ronan utoljára kelta zenét. Niall Lynch-zenét. Hirtelen neki is hiányozni kezdett Ronan karizmatikus apja. De még ennél is jobban hiányzott az a Ronan, akit Niall Lynch életében ismert. Az a srác, aki most itt ült elıtte, kezében a törékeny madárral, nem volt más, mint kompromisszum. Gansey rövid hallgatás után megkérdezte: – Mire célzott a Látó, Ronan? Ma este. Az apáddal kapcsolatban. Ronan nem nézett fel, de a hátán úgy feszültek meg az izmok, mintha hirtelen hatalmas súly nehezedett volna rájuk. – Declan szokott ilyeneket kérdezni. Gansey elgondolkodott. – Nem. Szerintem nem. – Az a nı egy rakás szar. Gansey ezen is elgondolkodott. – Nem, szerintem nem. Ronan felvette az ágyról a zenelejátszót, és lekapcsolta. Amikor megszólalt, a hangja semlegesen, érzelemmentesen kongott. – Belekotorászik a fejedbe, és jól megkavarja a szart. A nı csak azért mondta, amit mondott, mert ki akart cseszni velem. – Mibıl gondolod? – Mert olyan keresztkérdésekkel nyaggatsz, mint Declan – felelte Ronan. Ujabb adag szürke masszát dugott a holló csıre alá, de az csak bámult rá, mint akit megbabonáztak. – Olyan dolgokra emlékeztetsz, amikre nem akarok emlékezni. Problémákra. Többek között. Mi van az arcoddal? Gansey bánatosan dörzsölte meg az állát. A bıre kellemetlenül borostás volt. Gansey tudta, hogy Ronan így akarja leszerelni, de nem ellenkezett. – Nagy már? – Haver, ugye, nem akarsz szakállt növeszteni? Azt hittem, viccelsz. Ez csak a tizennegyedik században volt menı. Vagy mikor is élt Paul Bunyan? – nézett rá Ronan a válla fölött. İ pár óra leforgása alatt képes volt egynapos borostát produkálni. – Ne csináld! Úgy nézel ki, mint egy csöves. – Nem érdekes. Úgyse nı meg rendesen. Örökre gyerek maradok. – Ha ilyeneket mondasz, nem leszünk jóban – felelte Ronan. – Hé, haver! Ne szívd mellre! Ha leszállnak a golyóid, a szakállad is megindul. A bokádig fog érni. Ha levest eszel, beleakad a krumpli. Terrier-stílus. Mennyire szırös a lábad? Sosem figyeltem. Gansey válaszra se méltatta a hallottakat. Sóhajtva lökte el magát a faltól, és a hollóra mutatott. – Megyek, visszafekszem. Hallgattasd el ezt a dögöt! Ennyivel tartozol nekem, Lynch. – Nyugi! – felelte Ronan.

82

Gansey visszament az ágyához, de nem feküdt le. A naplójáért nyúlt, ám az nem volt a helyén, Ninónál maradt az esti verekedéskor. Gansey arra gondolt, felhívja Maloryt, de nem igazán tudta, mit kérdezzen tıle. A lelke olyan volt, mint az éjszaka: éhes, mohó és fekete. Lelki szemei elıtt felvillant a Halál kártya csontvázának sötét szemgödre. Bogár csapódott az ablaknak, olyan hangos zümmögéssel, amire csak egy nagy testő rovar képes. Gansey-nek eszébe jutott az allergiafecskendı, ami az autó kesztyőtartójában lapult, túl messze ahhoz, hogy bevethetı legyen, ha szükség van rá. A rovar lehetett légy, büdös bogár vagy egy újabb lószúnyog, de Gansey minél tovább morfondírozott, annál biztosabb volt benne, hogy darázs vagy méh van odakint. Vagy mégsem? Azért kinyitotta a szemét. Óvatosan kimászott az ágyból, és lehajolt az egyik cipıjéért, amely az oldalán feküdt. Óvatosan az ablakhoz osont, hogy megkeresse a hang forrását. A távcsı árnyéka elegáns szörnyként sötétlett a földön. Bár a zümmögés elhalkult, Gansey hamar megpillantotta a rovart: darázs volt, imbolyogva mászott fel a keskeny fakereten. Gansey nem mozdult. Feszülten nézte az idınként megmegtorpanó darazsat. Az utcai lámpák halvány árnyékot vetettek lábára, ívelt testére, finom, jelentéktelen fullánkjának hegyére. Gansey-nek két történet játszódott le a fejében. Az egyik a valós képet tükrözte: a darázs felkapaszkodik a fakereten, és ügyet sem vet rá. A másik hamis kép volt, egy bizonytalan lehetıség: a darázs zümmögve felröppen a levegıbe, letelepszik Gansey bırére, és belemélyeszti a fullánkját, amely Gansey allergiája miatt rögtön halálos fegyverré változik. Egyszer régen lódarazsak lepték el Gansey testét, a szárnyuk még akkor is verdesett, amikor a fiú szíve már nem. Gansey-nek gombóc nıtt a torkában. – Gansey! Ronan hangját hallotta a háta mögött, de a hangszín furcsa és kezdetben teljesen felismerhetetlen volt. Gansey nem fordult hátra. A darázs megrebbentette a szárnyát, el akart repülni. – A francba, haver! – kiáltotta Ronan. Három sietıs lépés hallatszott, a padló olyan hangot hallatott, mint a géppuskaropogás. Valaki kikapta a fél pár cipıt Gansey kezébıl. Ronan félrelökte Gansey-t, és olyan erıvel csapott az ablakra, hogy majdnem kitört az üveg. Miután a darázs száraz teste a padlóra zuhant, Ronan megkereste a sötétben, és még egyszer lesújtott rá. – A francba! – ismételte Ronan. – Hülye vagy? Gansey nem tudta, hogyan írja le, milyen érzés volt azt látni, hogy a halál centiméterekkel az orra elıtt mászott el, milyen érzés volt ráébredni, hogy alig néhány másodperc leforgása alatt „ígéretes tehetségbıl” „menthetetlen esetté” változhat. Ronan felé fordult, aki lelkiismeretesen felemelte a darazsat a törött szárnyánál fogva, nehogy Gansey rálépjen. – Mit akartál? – kérdezte. – Mi van? – értetlenkedett Ronan. – Valamiért kijöttél. Ronan az íróasztal melletti szemétkosárba hajította a darázs apró testét. A kuka tele volt összegyőrt papírlapokkal, így a test visszapattant, és arra kényszerítette Ronant, hogy jobb helyet találjon neki. – Már nem is emlékszem. Gansey csak állt, és várta, hogy Ronan mondjon valamit. Ronan tovább babrált a darázzsal, és amikor végre megszólalt, kerülte Gansey tekintetét. – Mi ez az egész, hogy te meg Parrish elmentek? Gansey nem erre számított. Nem akarta megbántani Ronant. De nem is akart hazudni neki. – Mondd el, mit hallottál, és én elmondom, mi igaz belıle. – Noah azt mondta, ha elmész innen, Parrish-t is magaddal viszed.

83

Féltékenység itatta át a hangját, és ettıl Gansey válasza is hővösebbre sikerült a kelleténél. Gansey senkivel sem akart kivételezni. – És, mit mondott még Noah? Ronan látható erıfeszítéssel húzta be a nyakát. A Lynch fivérek nem akarták azt a látszatot kelteni, hogy minden cselekedetük kimódolt, még akkor sem, ha szándékosan gonoszkodtak. – Nem akarod, hogy én is menjek? – kérdezte Ronan válasz helyett. Gansey-nek összeszorult a mellkasa. – Én bármelyikıtöket szívesen magammal viszem. A holdfény szoborszerővé változtatta Ronan arcát, de az éles portré hiányosnak tőnt, mintha a szobrász nem érzésbıl dolgozott volna. Ronan mélyen beszívta a levegıt az orrlyukán keresztül, majd gyorsan kifújta a fogain keresztül. Kis szünet után azt mondta: – A múlt éjjel. Az történt, hogy… De hirtelen elhallgatott. Nem is szólalt meg többé, ami Gansey szemében titkolózásra és bőntudatra utalt. Az ember akkor hallgat el így, amikor, bár nagy nehezen nekidurálja magát, hogy bevallja az igazat, a szája mégis cserben hagyja. – Mi? Ronan dünnyögött valamit az orra alatt. Megrázta a papírkosarat. – Mi történt, Ronan? – Ez az egész Láncfőrésszel meg a jósnıvel meg Noah-val. Kezdem azt hinni, hogy valami nem stimmel. Gansey sehogy sem tudta palástolni az elkeseredését. – Ezzel sokra megyek. Mire akarsz kilyukadni? – Nem tudom, haver, nem akarok hülyét csinálni magamból. Nem tudom, mit mondjak. Olyan furcsa a hangod azon a felvételen – válaszolta Ronan. – És a jósnı lánya is meglehetısen fura. Valami van a háttérben. Nem tudom megfogalmazni. De azt hittem, legalább te hiszel nekem. – Még azt sem tudom, mit kéne elhinnem. – Kezdıdik, haver – mondta Ronan. Gansey keresztbefonta a karját a mellkasa elıtt. A papírkosár hálóján keresztül is látta a döglött darázs fekete szárnyát. Várta, hogy Ronan kifejtse az elméletét, de a barátja csak ennyit mondott: – Ha még egyszer rajtakaplak, hogy egy darazsat bámulsz, nem foglak megmenteni, cseszd meg! Azzal, meg sem várva a választ, sarkon fordult, és visszament a szobájába. Gansey lassan felemelte a cipıt a földrıl. Amikor felegyenesedett, észrevette, hogy Noah oldalgott be a szobába. Aggódó tekintete Gansey-rıl a papírkosárra siklott. A darázs teste kissé lejjebb csúszott, de még mindig látható volt. – Mi van? – kérdezte Gansey. Volt valami Noah nyugtalan arckifejezésében, ami a rémült arcok karéjára, a bırén nyüzsgı lódarazsakra, a halálként ráboruló kék égboltra emlékeztette. Egyszer régen, nagyon régen, kapott még egy esélyt, és az utóbbi idıben az érzés, hogy meg kell szolgálnia ezt a bizalmat, egyre nagyobb súlyként nehezedett a vállára. Tekintete elsiklott Noah mellett. Kinézett az ablakon. Most is olyan erısen érzékelte a közeli hegyek fájó jelenlétét, mintha a csúcsok és a közte lévı tér kézzelfogható lenne. Az érzés ugyanolyan kínokat ébresztett benne, mint az alvó Glendower képe. Ronannek igaza volt. Valami van a háttérben. Lehet, hogy még nem találták meg a vonalat vagy a vonal közepét, de valami alakulóban van. – Ne dobd el! – mondta Noah.

84

N

ÉHÁNY NAPPAL KÉSİBB BLUE JÓVAL HAJNAL ELİTT ÉBREDT.

A folyosóról beszőrıdı fény miatt a szobája zsúfolásig telt csipkézett árnyékokkal. Ahogy a jóslás óta minden éjszaka, a lány gondolatai most is Adam elegáns vonásai és Gansey lehajtott feje körül forogtak, miután az elméje kiszabadult az álom szorításából. Blue sehogy sem tudta kiverni a fejébıl a kaotikus epizódot. Calla Ronannek adott kétértelmő válaszát, Adam és Gansey titkos nyelvét, azt, hogy Gansey nem csak egy szellem a holtak útján. De nem csupán a fiúk foglalták le a gondolatait, bár az már szinte teljesen biztosnak tőnt, hogy Adam nem fog telefonálni. Nem, a lányt most leginkább az foglalkoztatta, hogy az anyja megtiltott neki valamit. Ez úgy fojtogatta, mint egy nyakörv. Blue lerúgta magáról a paplant. Úgy döntött, hogy felkel. Mindig is irigy csodálkozással szemlélte a Róka utca 300. fura építészeti megoldásait. Ez egyfajta bátortalan szeretetnek volt nevezhetı, amely inkább a nosztalgiából táplálkozott, mintsem valódi érzésekbıl. A hátsó udvarhoz főzıdı érzései viszont nem ennyire vegyesek. Hatalmas, terebélyes bükkfa vonta lombsátra alá a kertet. Gyönyörő, tökéletesen szimmetrikus koronája egyik kerítéstıl a másikig ért, és olyan sőrő volt, hogy még a legmelegebb nyári napot is buja, zöld fénybe vonta. Csak a legsőrőbb esı tudott áthatolni a levelei között. Blue rengeteg emléket ırzött azokról a pillanatokról, amikor hatalmas, sima törzséhez tapadva állt az esıben, és hallgatta, a cseppek hogyan susognak, kopognak és fröccsennek szét a lombkoronán, anélkül, hogy valaha is elérnék a talajt. Amikor a bükkfa alatt állt, azt képzelte, hogy ı maga a bükkfa, és az esıcseppek úgy gurulnak végig a levelein meg a kérgén, mint a bırén. Blue felsóhajtott, és a konyha felé vette az irányt. Kinyitotta a hátsó ajtót, és két kézzel csukta be maga után, nehogy zajt csapjon. Sötétedés után az udvar elszigetelt, sötét zuggá változott. A kusza loncindákkal borított magas fakerítés teljesen elzárta a szomszédos tornácokról beszőrıdı fény útját, a bükk áthatolhatatlan lombkoronája pedig a holdfénynek parancsolt megálljt. Általában beletelt néhány percbe, mire Blue szeme hozzászokott a sötéthez, kivéve ma éjszaka. Ezen az éjszakán kísértetiesen táncoló fény villant a fa törzsén. Blue tétován állt meg az ajtóban, és próbált rájönni, honnan eredhet a halványszürke fakérgen fel-alá sikló fényfolt. Kezével a ház oldalához támaszkodott – a fal még meleg volt a nappali hıségtıl –, és elırehajolt. Innen már jól látta, hogy valaki gyertyát dugott a bükkfa csupasz, göcsörtös gyökerei közé. A reszketı láng eltőnt, majd megnyúlt, végül megint eltőnt. Blue lelépett a repedésekkel tarkított téglateraszról, majd hátrasandított, nem figyeli-e valaki odabentrıl. Hát ezt meg ki találta ki? Néhány méterre a gyertyától újabb kuszán összefonódó, sima felülető gyökerek látszottak. A víz feketén ült meg közöttük. A pocsolya úgy tükrözte vissza a pislákoló fényt, mintha egy másik gyertya is lapulna fekete felszíne alatt. Blue lélegzet-visszafojtva settenkedett tovább. Neeve térdelt a gyertya és a kis gyökérciszterna mellett. Laza pulóvert és bı szoknyát viselt. Szép kezét az ölébe fektette, olyan mozdulatlan volt, mint a fa, és olyan sötét, mint az égbolt.

85

Blue felszisszent, ahogy megpillantotta Neeve-et, és amikor Neeve homályba burkolózó arcára emelte a tekintetét, másodszor is felszisszent döbbenetében. – Jaj! – kapkodott levegı után. – Elnézést! Nem tudtam, hogy itt vagy. De Neeve nem válaszolt. Blue közelebb hajolt hozzá, s látta, hogy Neeve üveges tekintettel mered a távolba. A szemöldöke volt a legijesztıbb, semmiféle érzelem nem tükrözıdött rajta. A két formátlan szırcsík még a szeménél is kifejezéstelenebb volt: két egyenes, semleges vonalnak tőnt. Blue elıször egészségügyi problémára gyanakodott: a mozdulatlan ücsörgés nem rohamra utaló tünet? Hogy is hívják azt a betegséget? De aztán eszébe jutott a szılılével teli tál. Minden jel arra mutatott, hogy valamiféle meditációt zavart meg. Csakhogy Neeve nem úgy nézett ki, mint aki meditál. Úgy nézett ki, mint aki… valamiféle rituálét hajt végre. Blue anyja nem szerette a rituálékat. Nem vagyok boszorkány! förmedt rá egyszer egy vendégre. Egyszer meg Persephone-nak mondta szomorúan: Nem vagyok boszorkány. De lehet, hogy Neeve az volt. Blue nem tudta, milyen szabályok vonatkoznak ilyen helyzetekre. – Ki van itt? – kérdezte Neeve. Ám nem a saját hangján beszélt, hanem sokkal mélyebb és távolabbi hangon. Enyhe borzongás futott végig Blue karján. Fönn a fán madár rikoltozott. Blue legalábbis madárra tippelt. – Állj ide a fénybe! – mondta Neeve. A víz fodrozódni kezdett a gyökerek között, de lehet, hogy csak a magányos gyertya mozgó tükörképe keltette ezt a látszatot. Amikor Blue körbenézett, látta, hogy egy ötágú csillagot rajzoltak a bükkfa köré. Az egyik csúcsa a gyertyánál, a másik a sötét pocsolyánál volt. Meggyújtatlan gyertya jelölte a harmadik csúcsot, egy üres tál pedig a negyediket. Blue egy pillanatra azt hitte, tévedett, és a csillag nem is ötágú, de aztán rájött: Neeve az utolsó csúcs. – Tudom, hogy itt vagy – mondta Neeve sötét, naptól elzárt zugokat idézı hangon. – Érzem a szagodat. Valami nagyon lassan kúszott felfelé Blue tarkóján, a bıre alatt. Az érzés olyan förtelmesen valóságosnak hatott, hogy Blue legszívesebben odacsapott volna, vagy megvakarta volna a nyakszirtjét. Ha teheti, visszamegy a házba, hogy elfelejtse az egészet, de nem akarta magára hagyni Neeveet, hátha… Blue nem szívesen gondolt erre, de kénytelen volt. Nem akarta magára hagyni Neeve-et, hátha elragadja valami. – Itt vagyok – szólalt meg Blue. A gyertya lángja hosszúra nyúlt. – Mi a neved? – kérdezte „nem Neeve”. Blue ekkor döbbent rá, hogy Neeve-nek mintha nem mozogna a szája beszéd közben. Rossz volt nézni. – Neeve – hazudta Blue. – Gyere ide, hadd nézzelek! Valami határozottan megmozdult a kis fekete tócsában. A víz nem a gyertya színeit tükrözte vissza. És a színek nem a gyertya lángjával összhangban örvénylettek. Blue megborzongott. – Láthatatlan vagyok. – Ahhhhhhh – sóhajtotta „nem Neeve”. – Ki vagy te? – kérdezte Blue. A gyertya lángja egyre magasabb lett, és olyan vékony, hogy majdnem eltört. De az ég helyett Blue felé nyújtózkodott. – Neeve – felelte „nem-Neeve”.

86

A sötét hangban ravaszság bujkált. Rafinált, rosszindulatú valami, amitıl Blue egyre kiszolgáltatottabbnak érezte magát. De nem téveszthette szem elıl a gyertyát, mert attól félt, hogy a láng megpörköli, ha elfordul. – Hol vagy? – kérdezte Blue. – A holtak útján – morogta „nem Neeve”. Blue hirtelen arra lett figyelmes, hogy a lehelete látszik a levegıben. Libabırös lett a karja. Neeve lehelete is ott párállott a gyertya körüli félhomályban, s az övé úgy vált szét a pocsolya fölött, mintha egy alak emelkedne ki a vízbıl. Blue futásnak eredt, s menekülése közben felrúgta az üres tálat, felborította a gyújtatlan gyertyát, és földrögöket rúgott a fekete pocsolya felé. A gyertya kialudt. Teljes sötétség borult rájuk. Egy pisszenés sem hallatszott, mintha a fa és az udvar már nem Henriettában lenne. A síri csönd ellenére Blue úgy érezte, nincs egyedül, és ettıl végképp inába szállt a bátorsága. Egy buborék belsejében vagyok, gondolta magában dühösen. Egy erıdben. Üvegfal vesz körül. Mindent látok, de semmi nem tud a közelembe férkızni. Érinthetetlen vagyok. Ezt még Maurától tanulta, hogy meg tudja védeni magát a szellemvilág támadásaitól. De a módszer semmit sem ért a Neeve-bıl jövı hang ellen. Aztán minden elcsöndesült. A libabır, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tőnt. Blue szeme lassan újra megszokta a sötétséget – vagy a fény kúszott vissza a világba –, és a lány ismét meglátta Neeve-et, ahogy ott térdel a medence mellett. – Neeve – suttogta Blue. Egy darabig semmi sem történt, majd Neeve felemelte az állát meg a kezét. Most már Neeve legyél! Most már Neeve legyél! Blue egész teste megfeszült. Aztán észrevette, hogy Neeve szemöldöke kisimul, bár a keze még remeg. Blue megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Blue? – kérdezte Neeve. A rendes hangján. Majd hirtelen felkiáltott: –Jaj! Ugye, nem mondod el anyádnak? Blue döbbenten bámult rá. – De még mennyire, hogy elmondom! Ez meg mi volt? Mit mőveltél? – A szíve még mindig hevesen kalapált, és csak most ébredt rá, mennyire félt az elıbb. Neeve szemügyre vette a szétdúlt pentagrammát, a feldılt gyertyát, a felborult tálat. – Jósoltam. Szelíd hangja csak még jobban felbıszítette Blue-t. – Azt máskor is szoktál. Ez nem jóslás volt! – Megidéztem egy helyet, amit még régebben láttam. Azt reméltem, hogy kapcsolatba tudok lépni valakivel, aki járt már ott, hogy közelebbrıl is megismerhessem. Blue hangja távolról sem volt olyan higgadt, mint szerette volna. – Beszélt hozzám! Nem te voltál itt, amikor kijöttem. – Az a te hibád – felelte bosszúsan Neeve. – Mindent felerısítesz. Nem gondoltam, hogy kijössz, különben… Elhallgatott, és félrebillentett fejjel szemügyre vette a gyertyacsonkot. A nem kifejezetten emberi gesztus láttán Blue-n megint kezdett úrrá lenni a páni félelem. – Különben mi? – tudakolta. İ is dühös volt, amiért felelısségre vonták a történtek miatt. – Mi volt ez? Azt mondta, hogy a holtak útján van. Ez azt jelenti, hogy a Ley-vonalon? – Természetesen – felelte Neeve. – Henrietta a Ley-vonalon fekszik. Vagyis Gansey-nek igaza volt. És Blue pontosan tudta, hol fekszik a Ley-vonal, mert látta, amint Gansey szelleme végigmegy rajta. – Ezért olyan könnyő az itteni Látóknak – mondta Neeve. – Nagyon erıs az energia. – Az a fajta energia, ami nekem is van? – kérdezte Blue.

87

Neeve bonyolult kézmozdulattal vette fel a gyertyát. Fejjel lefelé tartotta, és megcsipkedte a kanócot, hogy megbizonyosodjon róla, a láng teljesen elaludt. – Igen. Amibıl táplálkozni lehet. Hogy is fogalmazzak? Ami felerısíti a beszélgetést. Ragyogóbbá teszi a villanykörte fényét. Minden, aminek energiára van szüksége az életben maradáshoz, erre az energiára vágyik. – Mit láttál? – kérdezte Blue. – Amikor…? – Jósoltam – fejezte be Neeve a mondatot. Blue nem kifejezetten erre a szóra gondolt. – Van ott valaki, aki ismeri a neved. Egy másik valaki pedig ugyanazt keresi, amit te. – Amit én keresek?! – visszhangozta döbbenten Blue. De hiszen ı nem is keres semmit. Hacsak Neeve nem a titokzatos Glendowerrıl beszél. A lány felidézte magában, milyen érzés a Holló Fiúk, az alvó királyok és a Ley-vonalak bővkörében élni. Eszébe jutott az anyja, aki azt mondta, tartsa távol magát tılük. – Nagyon jól tudod, mire gondolok – felelte Neeve. – Aha. Most már minden világos. Blue a nyújtózkodó, éhes gyertyalángra gondolt meg a pocsolya mélyén pislákoló fényekre. Mintha jeges kéz markolászta volna a szívét. – Még mindig nem árultad el, mi volt az a hely. A pocsolya mélyén. Neeve felnézett, mindkét keze tele volt a holmijával. Egy örökkévalóságig bámult Blue-ra a megingathatatlan tekintetével. – Azért nem árultam el, mert fogalmam sincs – mondta.

88

W

HELK VETTE MAGÁNAK A BÁTORSÁGOT,

és másnap iskola elıtt átkutatta Gansey

öltözıszekrényét. Gansey szekrénye, amely egyike volt a még néhány használatban lévı szekrénynek, csak pár ajtónyira volt Whelk régi szekrényétıl, ezért ahogy kinyitotta, emlékek és nosztalgikus érzések rohanták meg a férfit. Egyszer régen ı is ilyen volt – az Aglionby egyik leggazdagabb diákja, aki bárkit a barátjának tudhatott, bármelyik lányt megkaphatta, akit csak kinézett magának, és csak akkor ment be órára, ha úgy tartotta kedve. Az apja zokszó nélkül osztogatta az adományokat, hogy Whelk akkor is átmenjen a vizsgákon, ha éppen nem látogatta az órákat. Whelknek nagyon hiányzott a régi autója. A zsaruk jól ismerték az apját, egyszer sem intették le Whelket. Most Gansey volt a király, de nem tudott élni a hatalmával. Az Aglionby becsületkódexének hála egyik szekrényen sem volt zár, így Whelk minden erıfeszítés nélkül hozzá tudott férni a fiú holmijához. Ám csak néhány poros spirálfüzetet talált, alig egy-két teleírt lappal. Whelk, arra az esetre, ha Gansey két órával korábban érne be az iskolába, üzenetet hagyott a szekrényen („Ideiglenesen kiürítve. Csótányirtás.”), majd visszavonult az egyik használaton kívüli személyzeti mosdóba, hogy szemügyre vegye a zsákmányt. Whelk törökülésben ült a régi, poros kerámiapadlón, a mosdó mellett. Megtudta, hogy III. Richard Gansey nagyobb megszállottja a Ley-vonalaknak, mint ı. Az egész kutatási folyamatot… ırület lengte körül. Mi ütött ebbe a kölyökbe? morfondírozott Whelk, majd döbbenten állapította meg, hogy „lekölyközte” Gansey-t. Magas sarkú cipık kopogása hallatszott a folyosó felıl. Kávéillat szivárgott be az ajtó alatt, az Aglionby éledezni kezdett. Whelk belelapozott a következı füzetbe. Ez nem a Ley-vonalról szólt. A walesi királlyal, Owen Glendo-werrel kapcsolatban tartalmazott történelmi adatokat. Whelket nem érdekelte a téma. Felületesen olvasta a sorokat, amíg rá nem jött, hogy Gansey összefüggéseket keres a két elem, Glendower és a Ley-vonal között. Stróman létére Gansey tudta, hogyan kell eladni egy sztorit. Whelknek csupán egyetlen sor keltette fel a figyelmét. Aki felébreszti Glendowert, hatalmas (korlátlan?) (természetfeletti?) (egyes források szerint kölcsönös, ez vajon mit jelent?) kegyben részesül. Czerny soha nem törıdött a végkifejlettel. Eleinte Whelk sem. A rejtély volt a lényeg. Aztán egy délután Czerny és Whelk egy természetes eredető kör közepén találta magát, amelyet mágneses kövek alkottak, és kísérletképpen elmozdították az egyik követ. Az ezt követı elektromos kisülés mindkettejüket feldöntötte, és halvány, nıalakra hasonlító jelenést hozott létre. A Ley-vonal szilaj, megzabolázhatatlan és megmagyarázhatatlan energiának bizonyult. Legendák lengték körül. Aki megszerzi az uralmat a Ley-vonal fölött, nem csupán meggazdagodik. Aki megszerzi az uralmat a Ley-vonal fölött, azt egyetlen aglionbys diák sem tudja felülmúlni.

89

De Czernyt még ez sem hozta lázba. İ volt a legpuhányabb, legkényelmesebb ember, akit Whelk valaha ismert, ezért is szeretett vele lógni. Czernyt nem izgatta, hogy nem emelkedik ki az iskolatársai közül. Megelégedett azzal, hogy Whelk nyomában sündörög. Mostanában azzal próbálta vigasztalni magát Whelk, hogy Czerny birka volt, de néha elérzékenyült, és inkább hőséges barátként emlékezett a társára. A kettı persze nem feltétlenül különbözik egymástól. – Glendower – ízlelgette a nevet Whelk. A mosdó fala tompán, fémesen verte vissza a hangot. Whelk arra gondolt, vajon mit kérne Gansey – a csodabogár, mániákus Gansey. Feltápászkodott a padlóról, és a hóna alá csapta a füzeteket. Csak néhány percbe telik lefénymásolni ıket a tanáriban, ha pedig valaki megkérdezi, majd azt mondja, hogy Gansey kérte rá. Glendower. Ha Whelk megtalálja, azt kéri tıle, amire mindig is vágyott: hadd szerezze meg az uralmat a Ley-vonal fölött.

90

M

BLUE mezítláb ment ki a Róka utca 300. elé, és leült a járdaszegélyre, hogy a kék-zöld fák alatt várja meg Callát. Neeve bezárkózott a szobájába, Maura pedig angyalkártyából jósolt egy csapat idegennek, akik írótáborba érkeztek a városba. Blue-nak tehát egy teljes délután állt a rendelkezésére, hogy végiggondolja, mit kezdjen az éjszakai felfedezésével. És ehhez Calla segítségére volt szüksége. Már éppen kezdte a türelmét veszteni, amikor egy kocsi állt meg a járda mellett, benne Callával. – Kiültél a szemét mellé? – kérdezte Calla, miután kiszállt az autóból, amely ugyanolyan kékzöld színben tündökölt, mint az egész nap. Szokásától eltérıen elegáns ruhát viselt, egy nem túl trendi strasszos szandállal. Unott kézmozdulattal intett hátra a sofırnek, majd amikor a kocsi elhajtott, Blue felé fordult. – Fel kell tennem egy kérdést – mondta Blue. – És a kukából próbálsz erıt meríteni? Fogd csak! – adta át Calla nagy üggyel-bajjal az egyik szatyrát Blue-nak. Jázmin- és chiliillat áradt belıle, ami azt jelentette, hogy rossz napja volt. Blue nem tudta pontosan, mibıl él Calla, csak annyit tudott, hogy a nı az Aglionby alkalmazottja, papírmunkát végez, és minden hétvégén a diákokat ócsárolja. De bármi is állt a munkaköri leírásában, a rossz napokon burritóval szokta megjutalmazni magát. Calla végigcsattogott a bejárati ajtóhoz vezetı ösvényen. Blue lemondóan ballagott a nyomában, kezében a szatyorral. Mintha könyvek vagy holttestek lettek volna benne. – A házban túl nagy a nyüzsi. Csak Calla egyik szemöldöke reagált a hallottakra. – Mindig az van. Már majdnem elérték a bejárati ajtót. Odabent minden helyiséget elfoglaltak a nagynénik, az unokatestvérek és az anyák. A távolban Persephone agresszív doktori zenéje dübörgött. Ha valaki magánéletre vágyott, ki kellett mennie az utcára. – Tudni akarom, miért van itt Neeve. Calla megállt. Blue-ra nézett a válla fölött. – Már megbocsáss – felelte nem túl kellemes hangon –, de én is nagyon szeretném tudni, mi az oka a klímaváltozásnak, csakhogy senki sem hajlandó beavatni. Blue, aki úgy szorongatta Calla szatyrát, mint egy túszt, nem tágított. – Elmúltam hatéves. Lehet, hogy rajtam kívül mindenki ki tudja olvasni a válaszokat egy pakli kártyából, de kezdem unni, hogy semmibe sem avattok be. Most már Calla mindkét szemöldöke élénken figyelt. – Jogos – helyeselt Calla. – Kíváncsi voltam, mikor lázadsz fel ellenünk. De miért nem kérdezed meg anyádat? ÁSNAP DÉLUTÁN

91

– Mert haragszom rá. Mindig ı akarja megszabni, mit csináljak. Csilla a másik lábára helyezte át a testsúlyát. – Fogd meg ezt is! Akkor mit javasolsz? Blue a másik szatyrot is átvette, sötétbarna volt és szögletes. Mintha egy doboz lett volna benne. – Hogy mondd el, mi van! Calla elgondolkodva dobolt az ajkán frissen felszabadult kezének mutatóujjával. A szája és a körme is olyan mély indigókék színben pompázott, mint a polip tintája, vagy a kavicsos elıkert legsötétebb árnyékai. – Ezzel csak az a baj, hogy én sem tudom, mi az igazság. Blue úgy érezte, cserbenhagyták. A gondolat, hogy valaki szándékosan félre akarná vezetni Callát, Maurát vagy Persephone-t, enyhén szólva is nevetségesnek tőnt. Még ha nem is ismerik az igazságot, csak feltőnne nekik, hogy át akarják verni ıket. Neeve azonban folyamatosan titkolózott, és éjszakánként, amikor senki sem látta, jósolt. – Neeve eredetileg azért jött ide, hogy megkeressen valakit – mondta Calla. – Az apámat – vágta rá Blue. Calla nem mondta, hogy igen, de azt sem, hogy nem. Csupán ennyit jegyzett meg: – De azt hiszem, másban is sántikál, mert elég régóta van már itt. A két nı összeesküvı pillantással nézett egymásra. – Akkor módosítom a javaslatomat – szólalt meg végül Blue. Megpróbálta ugyanolyan ívesen felvonni a szemöldökét, mint Calla, de a mozdulat nem sikerült tökéletesre. – Átkutatjuk Neeve cuccait. Te csinálod, én meg ott leszek melletted. Calla szája egészen összezsugorodott. A nı megérzései gyakran homályosak voltak, de Blue jelenléte felerısítette a tehetségét. Az valóban drámai pillanat volt, amikor megérintette Ronan tetoválását. Ha átkutatná Neeve holmiját, talán választ kapnának a kérdéseikre. – Fogd meg ezt is! – adta át Calla Blue-nak az utolsó táskát. Ez volt a legkisebb az összes közül, vérvörös bırbıl készült. Elképesztıen nehéz volt. Amíg Blue próbálta kiokoskodni, hogyan fogja ösz-sze a többivel, Calla karba fonta a kezét, és elgondolkodva dobolt a felkarján indigókék ujjaival. – Legalább egy órára ki kell csalnunk a szobájából – mondta. –És Maurát is le kell foglalnunk. Calla egyszer megjegyezte, hogy Maura azért nem tart háziállatot, mert az elvei is éppen elég törıdést igényelnek. Maura sok dologban hitt, többek között a magánélethez való jogban. – De segítesz? – Még ma körülszimatolok – mondta Calla. – Kipuhatolom, mi a programjuk. Hát, ez meg mi? – Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy egy autó áll meg a kapu elıtt. Calla és Blue félrebillentett fejjel olvasta el a jobb elsı ajtóra rögzített mágneses táblát: ANDI VIRÁG! A vezetı két teljes percig kotorászott a hátsó ülésen, majd a világ legkisebb csokrával jelent meg a kapu elıtt. A fülbevalója nagyobb volt, mint a virágok. – Alig találtam ide! – mondta. Calla összeszorította a szájat. Szívbıl és mélységesen megvetette a bizalmaskodást. – Ez meg mi? – kérdezte. Úgy beszélt, mintha nem is virágokról lenne szó, hanem egy gazdátlan macskáról. – Küldemény… – A nı próbálta elıhalászni a kártyát. – Orlának? – találgatott Blue. A városbeli amorózók állandóan virágcsokrokkal ostromolták Orlát. De nem csak virágot küldtek. Volt, aki szépségápolási csomaggal kedveskedett. Mások gyümölcskosárral. Egy nevezetes illetı pedig Orla olajfestményen megörökített portréjával. Profilból festette le a lányt, hogy kihangsúlyozza Orla hattyúnyakát, klasz-szikus arccsontját, romantikus, félig lehunyt szemét és hatalmas orrát – a lány legkevésbé kedves testrészét. Orla azonnal szakított a fickóval. – Blue? – kérdezte a nı. – Blue Sargent?

92

Blue elıször fel sem fogta, hogy a virág az övé. A nınek úgy kellett a kezébe tuszkolnia, Callának meg visszavennie az egyik szatyrát, hogy Blue át tudja venni a küldeményt. Miután a nı visszaindult a kocsijához, Blue megfordította a virágcsokrot. Egy szál fehér szegfő volt, némi fátyolvirággal díszítve, kellemesebb illattal, mint a külseje. – A szállítás többe került, mint a virág – jegyezte meg Calla. Blue végigtapogatta a drótozott virágszárat, és egy kis kártyát talált rajta. A belsejében ez az üzenet állt, nıi kézírással: Remélem, még mindig szeretnéd, hogy felhívjalak. - Adam Blue most értette meg, miért ilyen csokrot kapott. Ez illett Adam kopott pulóveréhez. – Elpirultál – mondta Calla rosszallóan. A csokor felé nyúlt, de Blue rácsapott a kezére. – Bárki is küldte, nem erıltette meg magát – tette hozzá gúnyosan Calla. Blue az állához érintette a fehér szegfő szirmát. Az olyan köny-nyő volt, hogy szinte nem is lehetett érezni a cirógatását. Adam nem olajfestményt küldött vagy gyümölcskosarat, de Blue el sem tudott volna képzelni ennél találóbb ajándékot. Ezek a kis virágok ugyanolyan szerények és visszafogottak, mint a fiú. – Nekem tetszik. Az ajkába harapott, nehogy kitörjön belıle a kacagás. Legszívesebben magához ölelte volna a virágokat és táncra perdült volna, de nem akart hülyét csinálni magából. – Ki az illetı? – kérdezte Calla. – Titok. Tessék, a szatyraid – nyújtotta ki Blue a karját, Calla kezébe csúsztatva a barna táskát meg a vászonszatyrot. Calla megcsóválta a fejét, de nem rosszallóan. Blue gyanította, hogy a szíve mélyén a nı javíthatatlanul romantikus. – Calla! – szólalt meg Blue. – Szerinted elmondjam a fiúknak, hol van a holtak útja? Calla ugyanolyan hosszasan nézte Blue-t, mint Neeve. – Mibıl gondolod, hogy válaszolni tudok erre a kérdésre? – kérdezte végül. – Mert felnıtt vagy – felelte Blue. – És tapasztaltabb nálam. – Azt hiszem – válaszolta Calla –, te már döntöttél. Blue lesütötte a szemét. Való igaz, egész éjszaka nem tudott aludni, mert folyton Gansey naplója járt a fejében, és az, hogy esetleg több dolog van a világon, mint képzelte. Ráadásul sehogy sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán – de csak talán – létezik valahol egy alvó király, és ha az ember a szunnyadó arcára tenné a kezét, évszázadok lüktetését érezné a bıre alatt. De ami még ennél is fontosabb volt: Blue a saját arcát látta a Kelyhek Apródja kártyán és egy fiú esı áztatta vállát a templomkertben, miközben egy hang azt súgta a fülébe: Gansey. Ez minden, amit mondhatok. Blue látta a fiú halálát, látta, hogy a fiú valóságos személy, aztán megtudta, hogy neki is van beleszólása a dolgok menetébe, hogy nem várhat ölbe tett kézzel. – Ne mondd el anyának! Calla lekicsinylı horkantással tépte fel az ajtót, magára hagyva Blue-t a csokorral. A virágok szinte súlytalanok voltak, de Blue számára egy új korszak hajnalát jelezték. Mától kezdve, gondolta magában Blue, nem érdekel a jövı, csak a jelen. – Blue, ha közelebb kerültök egymáshoz – szólt vissza Calla a küszöbrıl –, vigyázz, nehogy beleszeress! Ne felejtsd el, hogy meg fog halni!

93

A

a Monmouth gyár udvarára kissé szánalmas biciklijén, amikor a virágcsokor megérkezett a Róka utca 300. szám alá. Ronan és Noah már javában kint szorgoskodott a gyomtenger közepén: farámpákat építettek, ki tudja, milyen istentelen célból. Adam kétszer is próbálta meggyızni a rozsdás kitámasztót, hogy tartsa meg a biciklit, de végül az oldalára fektette a kerékpárt. Ujjasmuhar kukucskált ki a küllık közül. – Nem tudjátok, mikor ér ide Gansey? Ronan nem válaszolt azonnal. A BMW alatt feküdt, és egy sárga mérıszalaggal méricskélte a gumik szélességét. – Huszonöt centi, Noah. – Csak? – kérdezte Noah, aki egy halom furnérlemez meg deszka mellett ácsorgott. – Az nem túl sok. – Azt hiszed, hazudok? Huszonöt. Centi – tolta ki magát Ronan az autó alól, és Adamre nézett. Az egynapos borostából idıközben többnapos lett, talán mert Gansey képtelen volt szakállt növeszteni. Az ilyen alakok elıl szokták eldugni a nık a pénztárcájukat meg a csecsemıjüket. – Passz. Hányra ígérte magát? – Háromra. Ronan feltápászkodott, és a két fiú Noah felé fordult, aki éppen a rámpákat rakta össze. Mármint gondolatban. Noah huszonöt centire tartotta egymástól az ujjait, és az így keletkezett résen keresztül nézegette a deszkákat, meglehetısen tanácstalanul. Egyetlen szerszám sem volt a láthatáron. – Mik ezek a cuccok? – kérdezte Adam. Ronan rávillantotta gyíkszerő mosolyát. – Rámpát csinálunk. A BMW-nek. Határ a csillagos ég. Ez Ronanre vallott. A monmouth-i szobája tele volt drága játékokkal, de ı, mint egy elkényeztetett gyerek, csak azért is botokkal játszott az udvaron. – Nem a csillagos ég lesz a határ – felelte Adam. – Hanem a felfüggesztés. – Köpök a hülyeségeidre, okostojás. Ronan igazat mondott. Nem érdekelte fizika. Annyira félelmetes jelenség volt, hogy még a furnérlemez is úgy táncolt, ahogy ı fütyült. Adam leguggolt a biciklije mellé, és megint a kitámasztót kezdte babrálni. Azt próbálgatta, ki tudja-e hajtani anélkül, hogy eltörne. – Min agonizálsz? – kérdezte Ronan. – Próbálom eldönteni, mikor hívjam fel Blue-t. – Adam jól tudta, hogy ezzel a mondattal gúnyos megjegyzéseknek teszi ki magát, de a tény ettıl még tény maradt. – Még virágot is küldött neki – szólalt meg Noah. – Honnan tudod? – támadt neki Adam, inkább szégyenkezve, mint kíváncsian. DAM ÉPPEN AKKOR GÖRDÜLT BE

94

De Noah csak sejtelmesen mosolygott. Diadalmas arccal rúgott le egy deszkát a furnérlemezrıl. – A házába? Tudod, mi az a hely? – kérdezte Ronan. – Herélıüzem. Ha járni akarsz a csajjal, inkább a mogyoróidat küldd el neki. – Hogy te mekkora paraszt vagy! – Néha pont úgy beszélsz, mint Gansey – mondta Ronan. – Néha meg nem – nyerített fel Noah ziháló, szinte hangtalan nevetéssel. Ronan a földre köpött. – Nem is tudtam, hogy Adam Parrish a törpékre bukik – mondta. Nem gondolta komolyan, de Adamnek hirtelen elege lett Ronanbıl meg a lébecolásából. A verekedés óta Ronant többször is figyelmeztették, hogy csúnya vége lesz, ha nem javít az átlagán. Ha nem kezd el jegyeket szerezni. Erre mit csinál? Rámpát épít. Az emberek zöme Ronan pénzét irigyelte. Adam az idejét. Az olyan gazdag srácok, mint Ronan, még azt is megengedhették maguknak, hogy az iskolán kívül semmivel se foglalkozzanak. Tengernyi idı állt a rendelkezésükre, hogy tanuljanak, házi feladatot írjanak és aludjanak. Adam a világért se vallotta volna be – pláne nem Gansey-nek –, de kezdett fáradni. Belefáradt, hogy két mőszak között kell megírnia a házi feladatát, kipihennie magát és Glendower után nyomoznia. A munka is merı idıpocsékolásnak tőnt: öt év múlva senkit sem fog érdekelni, hogy egy lakókocsigyárban dolgozott. Csak az érdekelné az embereket, ha kitőnıre érettségizne, megtalálná Glendowert, vagy életben maradna. Ronannek persze nem voltak ilyen gondjai. Két éve Adam döntött úgy, hogy az Aglionbyn fog továbbtanulni, méghozzá részben Ronan miatt. Az anyja elküldte a boltba a bankkártyájával – nem volt más a szalagon, csak egy tubus fogkrém meg négy doboz fagyasztott ravioli –, mire a pénztáros közölte vele, hogy nincs elegendı fedezet a bankszámlán. Bár ez nem Adam kudarca volt, a fiú roppant megalázónak és lealacsonyítónak érezte, hogy az egész sor szeme láttára kell kiforgatnia a zsebeit, mintha lenne nála annyi készpénz, hogy kifizesse az árut. Miközben lehajtott fejjel kotorászott, egy borotvált fejő fiú lépett oda a másik pénztárhoz, könnyed mozdulattal elıkapta a hitelkártyáját, és egy szempillantás alatt felnyalábolta a cuccait. Még a mozgása is más volt, idézte fel magában Adam az esetet: magabiztos és gondtalan, egyenes testtartás, felszegett áll – az élet császára. Miközben a pénztáros újból lehúzta Adam kártyáját, hátha a készülék tévesen olvasta le a mágnescsíkot – mindketten tudták, hogy ez csak színjáték –, Adam nézte, amint a másik fiú odamegy a járda mellett várakozó csillogó fekete autójához. Amikor a fiú kinyitotta az ajtót, Adam látta, hogy két fiú ül a kocsiban. Hollófejes pulóvert és nyakkendıt viseltek. Megvetésre méltó gondtalansággal kortyoltak bele az üdítıjükbe. Adamnek ott kellett hagynia a dobozokat meg a fogkrémet a szállítószalagon. Forró szégyenkönnyek égették a szemét, de nem sírt. Azt kívánta, bárcsak köddé válhatna. Emlékeiben Rónánként azonosította a fiút, de így visszatekintve, a srác nem lehetett Ronan. Ronan akkor még nem volt olyan idıs, hogy jogosítványa legyen. Csak egy másik aglionbys diák volt a mőködı hitelkártyájával meg a gyönyörő autójával. Adam nem csak emiatt fogadta meg, hogy be fogja verekedni magát az Aglion-byre, de ez az eset is hozzájárult a döntéséhez. Az elképzelt emlék a gondtalan és felszínes, de sértetlen büszkeségő Ronanrıl, valamint Adamrıl, aki megalázottan horgasztja le a fejét az idıs hölgyekbıl álló sor élén. Adam még most sem hasonlított a másik kasszánál látott fiúra. De már közelebb került hozzá. Adam kopott, régi órájára pillantott, hogy megnézze, mennyit késik Gansey. – Add ide a telefont! – szólt oda Ronannek. Ronan felvont szemöldökkel vette le a mobilját a BMW tetejérıl. Adam beütötte a jósnı számát. Két csöngetés után valaki belelihegett a telefonba: – Adam? – Blue? – felelte döbbenten Adam.

95

– Nem – mondta a hang. – Persephone vagyok. – Tíz dollár, Orla – szólt hátra valakinek. – Ennyi volt a tét. Nem, nem írta ki a számot. Látod? Ne haragudjon – mondta Adamnek –, de imádok versenyezni. Maga a Coca-Cola pólós, ugye? Adamnek csak lassan esett le, hogy Persephone a pólójára gondol, amit a jósláskor viselt. – Ja, ööö, igen. – Hát ez csodálatos. Máris szólok Blue-nak. Egy rövid, kellemetlen pillanatig Adam csak halk mormogást hallott a háttérbıl. Adam elhessegette magától a szúnyogokat. Megint le kell nyírni a füvet. Helyenként alig látszott ki az aszfalt. – Nem hittem, hogy felhívsz – mondta Blue. Adam nem nagyon bízott benne, hogy Blue odajön a telefonhoz, mert amikor meghallotta a lány hangját, összerándult a gyomra meglepetésében. Ronan olyan gúnyosan vigyorgott, hogy Adam legszívesebben rácsapott volna a karjára. – Megígértem. – Köszönöm a virágot! Nagyon szép. Orla, tőnj el innen! – sziszegte a lány. – Hallom, zajlik az élet. – Mint mindig. Háromszáznegyvenketten lakunk itt, és mindenki ebben a szobában akar lenni. Mit csinálsz ma? – Blue olyan természetes hangon tette föl a kérdést, mintha magától értetıdı lenne, hogy beszélgetnek; mintha már ısidık óta barátok lennének. Ez megkönnyítette Adam dolgát. – Nyomozni megyek. Eljössz? Ronan szeme elkerekedett. Most már mindegy is volt, mit mond Blue: ez a döbbent arckifejezés minden pénzt megért. – De hova? Adam ernyıt csinált a kezébıl, és felnézett az égre. Mintha Gansey közeledett volna. – A hegyekbe. Hogyan viszonyulsz a helikopterekhez? Hosszú csönd. – Hogy érted ezt? Erkölcsileg? – Közlekedésileg. – Gyorsabbak, mint a teve, de kevésbé fenntarthatóak. Egy helikopter is szerepel a jövıdben? – Igen. Gansey meg akarja keresni a Ley-vonalat, és azt mondja, fentrıl könnyebb észrevenni. – És persze csak úgy… leakaszt egy helikoptert. – Gansey már csak ilyen. Hosszú csönd következett. Blue gondolkodik, állapította meg Adam, úgyhogy nem szólt közbe. – Oké, elmegyek – mondta végül Blue. – Ez most egy… Mi ez? – Fogalmam sincs – felelte Adam ıszintén.

96

F

MAURÁNAK. Maura Sargent nem igazán értett a fegyelmezéshez, Blue pedig ezt szokta meg, így hát semmi sem tartotta vissza attól, hogy Adammel menjen, amikor az érte jött. Még csak lelkiismeret-furdalást sem érzett, mert nem volt gyakorlata benne. Az egészben az volt a legfigyelemreméltóbb, hogy Blue, minden eshetıség ellenére, milyen optimistán áll a dolgokhoz. Anyja kívánságával szembe szállva, találkozott egy fiúval, egy Holló Fiúval. Kész csoda, hogy nem félt. Adamrıl azonban nagyon nehéz volt elképzelni, hogy Holló Fiú, amikor szépen zsebre dugott kézzel, a frissen kaszált fő poros illatát árasztva magából, megjelent a kapuban. A véraláfutás kezdett felszívódni, és így már nem is volt olyan ijesztı. – Csinos vagy – mondta, amikor elindultak a járdán. Blue nem tudta, Adam komolyan beszél-e. A lány ormótlan bakancsot viselt, amit még a Goodwillban vett (hímzıcérnával és zsákvarró tővel esett neki), a ruháját pedig pár hónapja varrta többféle különbözı zöld anyagból. Némelyik réteg csíkos volt. Némelyik horgolt. Némelyik átlátszó. Adam meglehetısen konzervatívnak hatott mellette, kívülrıl úgy tőnt, mintha a lány ráakaszkodott volna. Blue némi nyugtalansággal állapította meg, hogy nem igazán illenek egymáshoz. – Kösz! – felelte. Aztán, még mielıtt végképp inába szállt volna a bátorsága, megkérdezte: – Miért kérted el a számom? Adam megállás nélkül ment tovább, de nem kapta el a tekintetét. Már nem is tőnt olyan félénknek, – Miért ne kértem volna el? – Ne értsd félre, amit mondok – felelte Blue. Erezte, hogy elpirul, de most, hogy belekezdett a mondókájába, már nem volt visszaút. – Tudom, hogy azt hiszed, rosszul érint a dolog, de nem. – Rendben. – Mert nem vagyok szép. Legalábbis aglionbys mércével mérve. – Én is aglionbys vagyok – mondta Adam. A jelek szerint nem úgy gondolt az iskolájára, mint a társai. – És szerintem csinos vagy – mondta. Most elıször beszélt henriettai tájszólással. Egy közeli fán kardinálispinty rikoltozott. Adam hangosan csoszogott. Blue hosszasan töprengett a hallottakon. – Pfff! – szólalt meg végül. Úgy érezte magát, mint amikor elıször olvasta el a virágcsokor mellé tőzött kártyát. Furcsa izgalom lett úrrá rajta. Mintha a szavai szoros kötelékbe fonták volna kettejüket. Muszáj volt megtörnie a feszültséget. – De azért kösz! Te is jól nézel ki. Adam meglepetten kacagott fel. – Még egy kérdés – mondta Blue. – Emlékszel, mit mondott anyám Gansey-nek, mielıtt eljöttetek? ELTŐNİEN KÖNNYŐ VOLT NEM ENGEDELMESKEDNI

97

Adam bánatos arckifejezése mindent elárult. – Jó. – Blue mély levegıt, vett. – Azt mondta, hogy nem segít nektek. De én nem ı vagyok. Adam hívása után Blue sietve lerajzolta a meg nem nevezett templomhoz vezetı utat, ahol Szent Márk éjszakáján üldögélt Neeve-vel. Két párhuzamos vonal jelezte a fıutat, néhány kacskaringós vonal a keresztutcákat, egy négyzeten pedig az állt: A TEMPLOM. Blue átadta Adamnek a győrött kockás füzetlapra felrajzolt egyszerő térképet. Majd Gansey naplóját húzta elı a táskájából. Adam megtorpant. Blue, aki néhány lépéssel elıbbre járt, megvárta, amíg a fiú szemügyre veszi a kezében lévı tárgyakat. Olyan óvatosan fogta a naplót, mintha mindennél fontosabb lenne a számára, vagy mindennél fontosabb lenne valakinek, aki viszont neki fontos. Blue azt akarta, hogy Adam egyszerre bízzon benne és tisztelje ıt, a fiú arckifejezését elnézve viszont nem sok ideje maradt, hogy elérje ezt. – Gansey az étteremben felejtette – mondta gyorsan. – A naplót. Tudom, hogy már a jósláskor vissza kellett volna adnom, de az anyám… láttad, milyen. Általában… általában jó fej. Nem tudtam, mit gondoljak. Itt van ez az izé, ez a kutatás. Én is be akarok szállni. Ha köze van a természetfölötti erıkhöz, akkor engem is érdekel. Ennyi. – De miért? – kérdezte Adam. Neki csak az igazat lehetett mondani, kertelés nélkül. Semmi mással nem érte volna be. – Én vagyok az egyetlen a családban, akinek nincsenek látnoki képességei. Hallottad anyámat: én csak megkönnyíteni a Látók dolgát. De én is szeretnék csodát látni. Csak egyszer az életben. – Ugyanolyan megátalkodott vagy, mint Gansey – mondta Adam, de nem rosszindulatúan. – 0 is csak arról akar meggyızıdni, igaz-e a legenda. Ide-oda forgatta a kezében a füzetlapot. Blue azonnal megkönnyebbült, s csak akkor ébredt rá, milyen ideges volt, amikor Adam újra elindult. Mintha minden feszültség elpárolgott volna belılük. – Ez az út vezet a holttesthez… a Ley-vonalhoz – mutatott a lány a térképre. – A templom a Ley-vonalon fekszik. – Biztos vagy benne? Blue lesújtó pillantást vetett rá. – Most vagy hiszel nekem, vagy nem. Te kérted, hogy kísérjelek el a felfedezıutadra! Adam arcán széles mosoly terült szét, amely olyan szöges ellentétben állt a szokásos arckifejezésével, hogy az izmai csak nehezen tudtak alkalmazkodni hozzá. – Te mindig ilyen nagyszájú vagy? Akkora elragadtatás áradt a hangjából, amekkorát rendszerint csak Orla tudott kiváltani a férfiakból. Blue nagyon élvezte a helyzetet, fıleg mert a kisujját sem kellett mozdítania érte. – Ha fontos dologról van szó. – Hát – mondta Adam –, szerintem én nem. De ha nem zavar a dolog, akkor jól ki fogunk jönni egymással. Kiderült, hogy Blue minden áldott nap Gansey lakása elıtt biciklizett el iskolába vagy az étterembe menet. Amikor odaértek a hatalmas raktárhoz, a rikító narancssárga Camaro csillant meg az elvadult parkoló gyomtengerében, alig száz méterrel odébb pedig egy sötétkék helikopter. Blue egyáltalán nem számított a helikopterre. Nem hitte volna, hogy igazi, életnagyságúJielikopter fogja várni a parkolóban, olyan természetességgel, mintha csak terepjáró lenne. – Hő! – torpant meg. – Tudom – mondta Adam. Már megint Gansey. Blue fejében mintha újból összemosódott volna az állítólagos szellem és a helikopter mellett várakozó húsvér alak. – Na, végre! – kiáltotta Gansey, és odafutott hozzájuk. Most is az az idióta vitorláscipı volt a lábán, mint a jósláskor, ezúttal azonban vászonsorttal és sárga színő pólóval társítva, ami azt a

98

látszatot keltette, mintha a fiú minden eshetıségre felkészült volna, már amennyiben attól kell tartania, hogy egy jachton fog landolni. Egy doboz bio almalevet tartott a kezében. – Te is jössz? – bökött rá a növényvédıszer-mentes gyümölcslével Blue-ra. Csakúgy, mint a jósláskor, Blue most is olcsónak, jelentéktelennek és ostobának érezte magát a fiú jelenlétében. – Azt hiszed, ha helikopterrel jössz, csak egyet csettintesz, és mindenki ugrik? – felelte a legelıkelıbb hangján. Gansey finom pamutba bújtatott vállára vetette finom bırbıl készült hátizsákját. A mosolya kedves volt és elnézı, mintha nem Blue anyja tagadta volna meg tıle a segítségét meglehetısen goromba hangnemben. – Ezt most szemrehányásként mondod? A helikopter felberregett a háta mögött. Adam átnyújtotta a naplót Gansey-nek, aki döbbenten nézett rá. Csak egy picikét ingott meg a magabiztossága, de Blue-nak ennyi is elég volt, hogy rájöjjön, ez is a Mr. Mobilcézár-álarc része. – Hol találtad? – kiáltotta Gansey. Muszáj volt kiabálnia. A helikopter motorja nem is berregett, hanem sivított. Légörvény nyomódott Blue dobhártyájának. Adam Blue-ra mutatott. – Köszönöm! – kiáltotta Gansey. Sablonválasz volt. Amikor a fiú váratlan helyzetbe került, mindig a túlzott udvariasságához folyamodott segítségül. De közben végig Adamet nézte, próbálta kipuhatolni, hogyan viszonyuljon Blue-hoz. Adam biccentett egyet, és az álarc megint elmozdult egy kicsit. Blue azon tőnıdött, vajon Gansey a barátai körében is Mr. Mobilcézárként viselkedik-e. Talán az a Gansey lapulhat az álarc alatt, akit a templomkertben látott. Ez kijózanító gondolat volt. A levegı hangosan morajlott körülöttük. Blue úgy érezte, mindjárt leszakad róla a ruha. – Mennyire biztonságos ez az izé? – kérdezte. – Csak annyira, mint az élet – felelte Gansey. – Adam, késésben vagyunk! Blue, ha tényleg jönni akarsz, csukd be azt a nagy szádat, és gyerünk! – Gansey behúzott fejjel indult el a helikopter felé. A pólója a hátára tapadt. Blue-t hirtelen elfogta az idegesség. Nem mintha félt volna. Csak lélekben még nem készült fel rá, hogy egy csapat Holló Fiú társaságában fogja elhagyni a földet. A helikopter a mérete és a hangja ellenére nem tőnt túl megbízható jármőnek, és a fiúk is idegenek voltak Blue számára. A lány úgy érezte, most aztán végképp szembemegy Maura akaratával. – Még soha nem repültem – vallotta be Adamnek, de ehhez túl kellett kiabálnia a helikopter visítását. – Soha? – kérdezte Adam. A lány megrázta a fejét. Adam egészen közel hajolt a füléhez. Nyár- és olcsó samponillat Áradt belıle. Blue a köldökétıl a lába ujjáig megborzongott. – Én már repültem egyszer – mondta Adam. A lehelete felforrósította Blue bırét. A lány megdermedt, csak arra tudott gondolni: Mindjárt megcsókol. A helyzet pontosan olyan veszélyes volt, amilyennek elképzelte. – Szörnyő volt – tette hozzá a fiú. Egy hosszú pillanatig mindketten mozdulatlanul álltak. Blue tudta, meg kell mondania a fiúnak, hogy nem csókolhatja meg – ha ı lesz az igaz szerelme –, de hogyan fogjon hozzá? Hisz még azt sem tudja, a fiú tényleg meg akarja-e csókolni. Adam kézen fogta. Izzadt a tenyere. Ez tényleg nem bírja a repülést. A helikopter ajtajához érvén, Gansey hátranézett a válla fölött, és sejtelmesen elmosolyodott a kézen fogva közeledı Blue és Adam láttán. – Utálok repülni – kiáltotta oda Adam Gansey-nek. Vörös volt az arca. – Tudom – kiáltotta vissza Gansey. Három személy fért el a helikopter hátsó ülésén, és a pilóta mellett is volt még egy hely. A belsı tér egy óriási autó hátsó ülésére hasonlított volna, ha a vadászgépek felszerelését idézı

99

biztonsági öv nem ötpontos kötıelemekbıl áll. Blue nem szívesen gondolt bele, miért kell ilyen szorosan leszíjazni az utasokat, talán azért, hogy ne kenıdjenek fel a falra? Ronan, a leghollóbb Holló Fiú már bent ült az ablak mellett. Nem mosolyodott el, amikor meglátta ıket. Adam rácsapott Ronan karjára, majd elfoglalta a középsı ülést. Blue a másik ablak melletti helyre ült. Miközben a biztonsági öv hevederjeivel babrált, Gansey behajolt a kabinba, hogy összeérintse az öklét Adamével. Pár perc múlva Gansey vigyorogva, emelkedett hangulatban, ıszinte izgalommal pattant be a pilóta mellé, alig várta, hogy célba érhessen. Korábbi szertartásos viselkedése már a múlté volt. Élvezte, hogy bent ülhet a helikopterben, és az izgalma Blue-ra is átragadt. Adam úgy hajolt oda a lányhoz, mint aki mondani akar valamit, de végül mosolyogva rázta meg a fejét, mintha Gansey egy vicc lenne, amit túl bonyolult elmagyarázni. Gansey a pilótához fordult, aki, Blue legnagyobb meglepetésére, fiatal nı volt – lenyőgözıen egyenes orral, gyönyörő kontyba fésült barna hajjal, fején fejhallgatóval, amely leszorította kilazult tincseit. Úgy tőnt, Blue és Adam sokkal jobban érdekli, mint Gansey. – Nem mutatsz be minket egymásnak, Dick? – kiáltotta oda Gansey-nek. Gansey elhúzta a száját. – Blue – mondta –, bemutatom a nıvéremet, Helent.

100

G

ANSEY MEGSZÁLLOTTAN IMÁDTA A REPÜLÉST.

Szerette a repülıtereket, ahol mindig hatalmas volt a tömeg, és mindenki csinált valamit, és a repülıgépeket is szerette a vastag ablaküvegeikkel meg a lehajtható tálcáikkal. A sugárhajtású gépek felszállása mindig arra emlékeztette, hogyan préselıdik bele a Camaro vezetıülésébe, amikor gázt ad. A helikopter sivítása a produktivitás hangja volt. Szerette a pilótafülke kis gombjait, pöckeit és mérımőszereit, ahogy a mőszaki ıskövületeknek számító, egyszerő kapcsokkal záródó biztonsági öveket is. A legnagyobb örömet az okozta Gansey-nek, ha elérte a céljait, a legnagyobb örömnek a legnagyobb részét pedig az tette ki, ha a célok elérése maximális hatékonysággal párosult. Márpedig nincs hatékonyabb annál, mint amikor az ember a varjakhoz hasonlóan, légi úton közelíti meg az úti célját. És arról sem szabad megfeledkezni, milyen lélegzetelállítóan gyönyörő Henrietta háromszáz méter magasból. Alattuk zölden sötétlett a felszín, amit egy keskeny, csillogó folyó – az ég tükre – szelt ketté. Gansey egészen a hegyekig követte a tekintetével. Most, hogy a levegıben voltak, Gansey-t elfogta az idegesség. Blue jelenlétében kezdte úgy érezni, a helikopterrel kicsit túllıtt a célon. Azon töprengett, vajon Blue megenyhülne-e, ha megtudná, hogy a helikopter Helené, és ingyen áll a rendelkezésükre. Valószínőleg csak még jobban haragudna. Gansey-nek eszébe jutott a fogadalma, hogy legalább a szavait igyekszik megválogatni, ezért inkább hallgatott. – Nézzétek! – hallotta a fülében Helen hangját. A helikopter utasai mind fejhallgatót viseltek, hogy a lapátok és a motor szüntelen berregése ellenére is beszélgetni tudjanak egymással. – Gansey barátnıje. Ronan alig hallhatóan felhorkant, de Gansey edzett fülét semmi sem kerülhette el. – Elég nagydarab lehet, ha innen is látszik – jegyezte meg Blue. – Henrietta – válaszolta Helen. Miközben balra döntötte a gépet, kikémlelt az ablakon. – Hamarosan összeházasodnak. De még nem tőzték ki az idıpontot. – Ha tovább égetsz, kidoblak, és én veszem át a kormányt – szólt oda neki Gansey. Ez persze csak üres fenyegetés volt. Nemcsak hogy nem lökhette ki Helent ilyen magasságból, nem is ülhetett volna fel a helikopterre a nıvére nélkül. Ráadásul az igazat megvallva Gansey hiába járt oktatásra, nem volt valami ügyes pilóta. Hiányzott belıle a függıleges és vízszintes tájékozódás képessége, ami miatt már jó pár fával sikerült nézeteltérésbe keverednie. De azzal vigasztalta magát, hogy legalább parkolásban profi. – Kitaláltad már, mit adsz anyának a születésnapjára? – kérdezte Helen. – Igen – felelte Gansey. – Magamat. – A tökéletes ajándék – jegyezte meg Helen. – Nem hiszem, hogy kiskorúak kötelesek ajándékot venni a szüleiknek. Hiszen még eltartott vagyok. Jól mondom?

101

– Te, eltartott?! – kacagott fel a nıvére. Úgy nevetett, mint egy rajzfilmfigura: Ha-ha-ha-ha! Félelmetes kacaj volt, ami könnyen arra a megállapításra juttathatta a férfiakat, hogy a lány rajtuk mulat. – Négyéves korod óta önálló vagy. Óvoda után rögtön külön lakásba költöztél. Gansey elutasító kézmozdulatot tett. A nıvére szeretett túlozni. – Miért, te mit adsz neki? – Meglepetés – válaszolta Helen gıgösen, és átváltott egy kapcsolót az ujjával, melyen rózsaszínre lakkozta a körmét. A rózsaszín volt az egyetlen bohókás részlet rajta. Helen olyan értelemben volt gyönyörő, mint egy szuperszámítógép: karcsú, elegáns, de gyakorlatias célokra tervezett, tele remek mőszaki újításokkal. Hétköznapi ember nem juthatott hozzá. – Szóval megint valami üvegcucc. Gansey anyja ugyanolyan megszállottsággal győjtötte a ritka festett tányérokat, ahogy Gansey a Glendowerrel kapcsolatos tényeket. Gansey nehezen viselte, hogy egy tányért puszta szeszélybıl megfosztanak az eredeti funkciójától, de az anyja győjteménye már több magazinban is szerepelt, és többre volt biztosítva, mint Gansey apja, a jelek szerint tehát az asszony nem volt egyedül a szenvedélyével. Helen elkomorult. – Fogd be! Pláne, hogy te nem vettél neki semmit. – Egy szót se szóltam! – Üvegcuccnak nevezted. – Miért, hogy kellett volna? – Nem mind üveg. Ez legalábbis nem az. – Akkor nem fog tetszeni neki. Helen még jobban elkomorult. Dühösen meredt a GPS-re. Gansey nem is akart belegondolni, mennyi idıt pocsékolt el a nıvére a tányérra, ami nem üvegbıl készült. Nem szerette, ha a családja nı-tagjai csalódottak, az még a legfinomabb ebédet is el tudta rontani. Helen konokul hallgatott, ezért Gansey gondolatai Blue felé terelıdtek. Valami nem stimmelt a lánnyal, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy mi. Kivett egy mentalevelet a zsebébıl, a szájába tette, és lenézett az alattuk kanyargó ismerıs henriettai utakra. Innen, a levegıbıl még a kanyarok sem tőntek olyan veszélyesnek, mint a Camaróból. Vajon miben sántikálhat Blue? Adam nem gyanakodott, pedig ı volt a gyanakvóbb. Persze, mert teljesen beleesett a csajba. Ez is ismeretlen terep volt Gansey számára. – Adam! – szólalt meg. Mivel nem kapott választ, hátranézett a válla fölött. Adam a nyakára csúsztatta a fejhallgatóját, és Blue fölé hajolva mutogatott kifelé az ablakon. Blue ruhája felcsúszott, és Gansey megpillantotta a lány combjának hosszú, keskeny háromszögét. Adam keze alig néhány centire volt tıle, a fiú görcsösen markolta az ülést félelmében. Semmi zavarba ejtı nem volt abban, ahogy Blue és Adam egymás mellett ültek, de a jelenet furcsa érzéseket keltett Gansey-ben, mintha valaki gorombán szólt volna hozzá, és késıbb csak az érzéseire tudna visszaemlékezni, a szavakra nem. – Adam! – kiáltotta. Barátja döbbenten kapta fel a fejét. Sietve a fülére húzta a fejhallgatót. – Már nem a mamád tányérjairól beszélgettek? – csendült fel a hangja a fejhallgatóban. – Már rég nem. Hova menjünk? Arra gondoltam, talán visszamehetnénk a templomhoz, ahol felvettem azt a hangot. Adam győrött papírcetlit nyújtott át Gansey-nek. Gansey kisimítgatta a papírt, és egy hevenyészett térképet talált rajta. – Mi ez? – Blue. Gansey feszülten nézte Blue-t, és közben azon morfondírozott, vajon mi haszna származna a lánynak abból, ha félrevezetné ıket. Blue-nak a szeme se rebbent. Gansey elırefordult, és kiterítette a papírt a mőszerfalon. – Erre megyünk, Helen.

102

Helen éles kanyart vett, és követte az öccse utasítását. A templom nagyjából negyvenpercnyi autóútra feküdt Henriettától, de légvonalban tizenöt perc alatt meg lehetett közelíteni. Ha Blue nem köhint egyet, Gansey észre sem veszi. Lepusztult, gazos rom volt, semmi más. Egy keskeny, nagyon régi kıfal vette körül, és a talaj még most is magán ırizte az eredeti fal lenyomatát. – Ennyi? – Ez minden. Gansey hirtelen elcsendesült. – Mit is mondtál az elıbb? – Ez csak egy rom, de… – Nem. Pontosan ugyanazt mondd, mint az elıbb! Légyszi! Blue Adamre sandított, aki közömbösen vonta meg a vállát. – Már nem emlékszem, mit mondtam. Valami olyasmit, hogy… Ez minden. Ez minden. Ez minden? Hát ez nem hagyta nyugodni! Gansey felismerte a lány hangját. A henriettai tájszólását, a hangszínét. Blue hangja volt a felvételen. Gansey. Ez minden? Ez minden, amit mondhatok. – Fogytán az üzemanyag – csattant fel Helen, mintha nem elıször figyelmeztetné Gansey-t, csak a fiú eddig nem reagált. – Merre menjünk? Mit jelentsen ez? Gansey megint úgy érezte, valami súlyos, de csodálatos teher nehezedik rá. Egyszerre volt izgatott és rémült. – Merre halad a Ley-vonal, Blue? – kérdezte Adam. – Arra – felelte Blue, aki úgy nyomta az üvegnek a hüvelyk- és a mutatóujját, mintha így akarna megmérni valamit. – A hegyek felé. Menjünk… Látjátok azt a kér tölgyfát? A templom az egyik pont, a másik pedig a két fa között van. Ha gondolatban összekötjük ezt a két pontot, meg is kapjuk a vonalat. Mi van, ha Gansey tényleg Blue-val beszélt Szent Márk éjszakáján? Mit jelentsen ez az egész? – Biztos vagy benne? – kérdezte Helen élénk szuperszámítógéphangján. – Csak másfél órára elegendı üzemanyagunk van. Blue felháborodottan mondta: – Nem mondanám, ha nem lennék biztos benne. Helen halványan elmosolyodott, és a Blue által megjelölt irányba indult a helikopterrel. – Blue! Ronan most szólalt meg elıször. Mindenki, még Helen is felé fordult. Gansey látta, hogy Ronan baljóslatúan dönti oldalra a fejét. Szúrós tekintettel meredt Blue-ra. – Ismered Gansey-t? – kérdezte. Gansey-nek eszébe jutott, hogyan játszotta le Ronan a felvételt újra meg újra Töfi mellett. Blue védekezın sütötte le a szemét. Majd vonakodva így szólt: – Csak a nevét. Ronan lazán összekulcsolt ujjakkal, könyökét a térdén nyugtatva hajolt át Adam fölött. Hihetetlenül fenyegetı látványt nyújtott. – És honnan ismered Gansey nevét? – kérdezte. Becsületére legyen mondva, Blue nem hátrált meg. A füle ugyan rózsaszínőre változott, de azért így szólt: – Elıször is, szállj ki az arcomból! – És ha nem? – Ronan! – csattant fel Gansey. Ronan hátradılt. – Ez engem is érdekel – mondta Gansey. A szíve súlytalanul lebegett. Blue lehajtotta a fejét, és idegesen fogta össze valószínőtlen ruhájának rétegeit. Végül így szólt:

103

– Tökéletesen megértem. – Majd Ronanre szegezte a mutatóujját. Dühös arccal mondta: – De nem ez a módja, hogy válaszra bírjatok. Ha ez az alak még egyszer az arcomba mászik, egyedül kell megoldanotok a rejtélyt. Én… figyelj ide, Gansey! Elmondom, honnan tudtam meg a neved, ha elmagyarázod, mi az az alakzat a naplódban. – Ez a terrorista még egyezkedni akar? – kérdezte Ronan. – Mióta vagyok terrorista? – kiáltotta Blue. – Nekem úgy tőnik, ti akartátok, hogy veletek jöjjek, most meg itt szaroztok velem. – Azért nem mindenki – mondta Adam. – Én nem szarozok senkivel – felelte Gansey. Rosszul érintette, hogy a lány esetleg nem szimpatizál vele. – Szóval, mit akarsz tudni? Blue kinyújtotta a kezét. – Várj, megmutatom. Gansey hagyta, hogy a lány elvegye tıle a naplót. Blue a megfelelı oldalra lapozott, és a fiú felé fordította az ábrát. A szóban forgó oldalon Gansey egy tárgyat írt le, amit még Pennsylvaniában talált. A margót firkálmányok díszítették. – Ez egy ember, aki egy autó után szalad – mondta Gansey. – Nem ez. Ez – mutatott a lány a másik ábrára.

– Ezek Ley-vonalak – nyúlt a fiú a napló felé. Egy furcsa, feszült pillanatig átsuhant rajta, milyen meredten figyeli Blue a mozdulatot. A lány jól látta, mekkora szeretettel tapad Gansey keze a bırkötésre, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja milyen rutinosan csapja fel a könyvet a megfelelı oldalon. A napló és Gansey szemmel láthatóan régi ismeretségben álltak egymással, és a fiú ezt mindenáron Blue tudomására akarta hozni. Ez vagyok én. Ez az igazi énem. Gansey nem akarta agyonelemezni ezt a késztetést. Inkább a naplóra összpontosított. Pillanatok alatt megtalálta a keresett oldalt – az Amerikai Egyesült Államok térképét, tele íves vonalakkal. Ujjával végigkövette a New York és Washington között húzódó vonalat. Egy másik, keresztbe futó vonal Bostont és St. Louist kötötte össze egymással. A harmadik vonal, amely vízszintesen keresztezte a másik kettıt, nyugaton haladt, Virginia és Kentucky között. A mozdulat mint mindig, most is elégedettséggel töltötte el, és kincsvadászatokat, gyermekkori rajzokat idézett az emlékezetébe. – Ez itt a három fıvonal – mondta. – A három legfontosabb. – Milyen szempontból? – Mennyit olvastál el a naplóból? – Ööö. Keveset. Sokat. Majdnem az egészet. – Ezek vezetnek el Glendowerhez – folytatta a fiú. – A Virginián áthaladó vonal az egyetlen, amelyik összeköt minket az Egyesült Királysággal. Európával. Blue olyan drámaian forgatta a szemét, hogy Gansey-nek oda sem kellett néznie, hogy észrevegye. – Tudom, hogy az Egyesült Királyság Európában van. Azért az állami iskolában is tanítanak földrajzot. Gansey-nek már megint sikerült vérig sértenie a lányt. – Persze, persze – helyeselt. – A másik két vonalon rengeteg különlegességet észleltek. Izé… paranormális jelenségeket. Kopogó szellemeket, molyembereket, fekete kutyákat. Kár volt aggódnia, Blue nem kötekedett.

104

– Anyám is felrajzolta egyszer ezt az ábrát – mondta. – A Ley-vonalakat. És Nee… egy másik nı is. Nem tudták, mi az, csak annyit mondtak, hogy fontos szerepe van. Ezért kérdeztelek meg. – Most te jössz – nézett rá Ronan. – Én… találkoztam Gansey szellemével – mondta a lány. – Az ı szelleme volt az elsı, akit a saját szememmel láttam. Nincsenek különleges képességeim, de akkor megtört a jég. A nevedet kérdeztem, mire azt felelted: „Gansey. Ez minden, amit mondhatok.” İszintén szólva részben ezért jöttem el veletek ide. Úgy tőnt, Gansey megelégszik ezzel a válasszal – hiszen Blue egy Látó lánya volt, és a hangfelvétel is az ı verzióját támasztotta alá –, de azért gyanította, hogy nem ez a teljes igazság. – Hol láttad? – tudakolta Ronan. – Az egyik mostohanagynénémmel voltam. Végre Ronan is megnyugodott, mert azt kérdezte: – Gonosz mostoha? – Úristen, Ronan! – csattant fel Adam. – Most már elég legyen! Feszült csönd támadt, amit csak a helikopter folyamatos bugása tört meg. Gansey tudta, hogy mindenki az ı ítéletére vár. Hisz-e a lánynak, úgy gondolja-e, hogy érdemes követni az utasításait, megbízik-e benne? Blue hangja ott volt a felvételen. Gansey úgy érezte, nincs sok választása. Helen elıtt nem akarta mondani, de arra gondolt: Igazad van, Ronan: valami elkezdıdött. Majd így folytatta a gondolatmenetet: Mondd el, mit gondolsz róla, Adam. Mondd el, miért bízol meg benne. Most az egyszer ne nekem kelljen döntenem. Nem tudom, hogy igazam van-e. De hangosan csak ennyit mondott: – Arra kérlek titeket, hogy mostantól kezdve legyünk ıszinték egymáshoz. Fölösleges kamuzni. És ez nem csak Blue-ra vonatkozik. Hanem mindannyiunkra. – Én mindig ıszinte vagyok – felelte Ronan. – Jaj, haver, ez a legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam – válaszolta Adam. – Jó – mondta Blue. Gansey gyanította, hogy egyik barátja sem teljesen ıszinte hozzá, de legalább ı elmondta nekik, amit akart. Néha csak abban bízhatott, hogy megjegyzik a szavait. A fejhallgatókban csönd támadt, amikor Adam, Blue és Gansey kibámult az ablakon. Alattuk szépen zöldellt a táj, és minden furcsán összezsugorodott, mintha egy bársonymezıkbıl és brokkolifákból összerakott játékkészletet látnának. – Mit keresünk? – kérdezte Helen. – A szokásosat – mondta Gansey. – Az mi? – érdeklıdött Blue. A szokásos rendszerint több hektárnyi semmit jelentett, de Gansey most azt mondta: – Néha úgy jelölik meg a Ley-vonalakat, hogy a levegıbıl is láthatóak legyenek. Az Egyesült Királyságban például lovakat vájnak a hegyoldalba. Malory társaságában, egy kis merevszárnyú repülıbıl látta elıször az uffingtoni fehér lovat: amely százméteres, és egy mészkıdomb oldalába vájták. Mint minden, ami a Ley-vonalakkal kapcsolatos, ez a ló sem volt egészen… hétköznapi. Elnagyolt, stilizált alakzat volt, elegáns, kísérteties körvonalakkal, melyek inkább csak sejtették, hogy lóról van szó. – Mesélj neki Nazcáról! – dünnyögte Adam. – Ja, igen – mondta Gansey. Bár Blue szinte mindent elolvasott a naplóból, sok részlet rejtve maradt elıtte, ráadásul Ronannel, Adammel és Noah-val ellentétben, teljesen más életet élt az elmúlt egy évben. Gansey repesett az örömtıl, hogy mindent elmesélhet Blue-nak. Ha az összes tényt felsorakoztatja, talán hihetınek is hangzik majd a történet. Így folytatta: – Peruban több száz Ley-vonal van a talajba vájva, madarak, majmok, emberek és képzeletbeli lények formájában. Sok ezer évesek, de csak a levegıbıl látni ıket. Repülıgépbıl. Túlságosan nagy területet foglalnak el. A földrıl nézve gyalogösvényeknek tőnnek. – És te személyesen is láttad ıket – mondta Blue.

105

Amikor Gansey az óriási, furcsa és szimmetrikus Nazca-vona-laknál járt, elhatározta, addig nem nyugszik, amíg meg nem találja Glendowert. Elıször a vonalak mérete hökkentette meg – több száz méteres különös rajzok a sivatag közepén. Elképesztı pontossággal rajzolták meg ıket. Mértani tökéletességgel, hibátlan szimmetriával. Az utolsó dolog, ami szíven ütötte, az érzelmi hatás volt: az a titokzatos, elemi fájdalom, ami sehogy sem akart elmúlni. Gansey úgy érezte, nem élné túl, ha nem tudhatná meg, mit jelentenek ezek a vonalak. Ez volt a kutatás egyetlen részlete, amit nem tudott megértetni az emberekkel. – Gansey! – szólalt meg Adam. – Mi az ott? A helikopter lelassult, és mind a négy utasa izgatottan nyújtogatta a nyakát. Már mélyen a hegyek között voltak, és az emelkedı föld egyre közelebb került hozzájuk. Titokzatosan hajladozó zöld erdık vették körül ıket, amelyek fentrıl sötéten hullámzó tenger látszatát keltették. A lejtık és vízmosások között azonban ferde, szınyegszerő mezı húzódott, amelyen halvány vonalak rajzolódtak ki. – Milyen alakú? – kérdezte Gansey. – Helen, állj meg! Állj meg! – Azt hiszed, biciklin ülsz? – kérdezte Helen, de a helikopter egyhelyben maradt. – Nézzétek! – kiáltotta Adam. – Az egy szárny. Az meg csır. Egy madár? – Nem – mondta Ronan kimérten. – Nem egy madár. Ez egy holló. Az alakzat, amely lassan emelkedett ki a magas főbıl, végre Gansey elıtt is formát öltött: igen, egy madár, hátravetett fejjel, kiterjesztett szárnyakkal, szétálló farktollakkal és stilizált karmokkal. Ronannek igaza volt. A domború fej, a szépen ívelt csır és a fodros nyaktollak még ilyen stilizált formában is hollóra utaltak. Gansey bıre bizseregni kezdett. – Tedd le a helikoptert! – mondta gyorsan. – Itt nem szállhatok le. Ez magánterület – válaszolta Helen. Gansey esdeklı tekintettel nézett a nıvérére. Le akarta írni a GPS koordinátákat. Fényképet akart készíteni a dokumentációihoz. Be akarta rajzolni a hollót a naplójába. Elsısorban pedig meg akarta érinteni madár körvonalait, hogy meggyızıdjön róla, valóságos-e. – Helen, két perc. Helen jelentıségteljesen nézett rá, ez a fajta leereszkedı pillantás sok vitát szült, amikor Gansey még fiatalabb és lobbanékonyabb volt. – Ha a tulajdonos kiszúr és úgy dönt, hogy feljelent, elveszik az engedélyemet. – Két perc. Láttad. Egyetlen ház sincs a közelben. Helen szigorúan nézett az öccsére. – Két óra múlva anyuéknál kell lennem. – Két perc. Helen égnek emelte a tekintetét, és hátradılt az ülésen. Fejcsóválva fordult a mőszerek felé. – Kösz, Helen! – mondta Adam. – Két perc – ismételte a lány komoran. – Különben itt hagylak titeket. A helikopter öt méterrel a furcsa holló szíve mellett landolt.

106

A

MINT A HELIKOPTER FÖLDET ÉRT,

Gansey kiugrott a kabinból, és Ronannel az oldalán, úgy vágott át a combig érı főtengeren, mintha az egész mezı az övé lenne. Blue a nyitott ajtón keresztül hallotta, hogy a fiú Noah-t szólongatja a telefonban, és lediktálja a mezı GPS koordinátáit. Megint elemében volt, úgy viselkedett, mint egy kiskakas a szemétdombon. Blue ugyanakkor nem sietett annyira. A lába több okból is elzsibbadt a repülıút során. Már nem volt olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt elhallgatni a teljes igazságot Gansey elıl Szent Márk éjszakájával kapcsolatban, és félt, hogy Ronan késıbb megint kérdıre vonja. A mezın azonban csodálatos illat terjengett – füvek, fák, valahol pedig víz, rengeteg víz. Blue arra gondolt, itt szívesen eléldegélne. Adam ernyıt csinált a kezébıl. Beleillett a tájba: a haja ugyanolyan szürkésbarna volt, mint a főszálak elszáradt hegye, és még jóképőbb volt, mint egyébként. Blue-nak eszébe jutott, hogyan fogta kézen Adam, és azon töprengett, szeretné-e, ha ez többször is megismétlıdne. Adam meglepetten szólalt meg: – Innen nem nagyon látni a vonalakat. – Természetesen igaza volt. Habár Blue a saját szemével látta a holló alakzatot, amikor leszálltak mellette, bármilyen földrajzi képzıdmény is alkotta, most teljesen rejtve maradt. – Még mindig utálom a repülést. Bocs, Ronan miatt. – A repülés nem volt rossz – mondta Blue. Ronantıl eltekintve tetszett neki, hogy egy zajos buborékban ülhet, amely minden irányban tud repülni. – Azt hittem, rosszabb lesz. Ha el tudod engedni magad, nincs gond. Ami Ronant illeti… – Olyan, mint egy pitbull – mondta Adam. – Vannak kedves pitbullok is. – Az a foltos pitbull, akit Blue hetente sétáltatott, hihetetlenül kedvesen tudott mosolyogni. – İ az a fajta pitbull, amit a híradóban szoktak mutogatni. De Gansey már kezelésbe vette. – Milyen nemes cselekedet. – Ettıl érzi jól magát. Blue egy percig sem kételkedett ebben. – Néha nagyon lekezelı tud lenni. Adam lesütötte a szemét. – Nem direkt csinálja. Csak hát, kék vér folyik az ereiben. Szavait kiáltás szakította félbe. – HALLASZ, GLENDOWER? NEMSOKÁRA MEGTALÁLLAK! – Gansey lelkesen csengı hangja verıdött vissza a fákkal borított lejtıkrıl. Adam és Blue egy tiszta, hófehér ösvény közepén találtak rá Gansey-re, amint széttárt karral, fejét hátravetve kiáltozott. Adam szája hangtalan nevetésre húzódott. Gansey rájuk vigyorgott. Ilyenkor nehéz volt ellenállni neki és fehéren izzó, egyetemi prospektusba illı fogsorának.

107

– Osztrigahéjak – mondta, azzal lehajolt, hogy felvegyen egyet az ösvényt alkotó tárgyak közül. A szóban forgó darab hófehér volt, a szélei tompák és lekerekítettek. – Ezekbıl rakták ki a hollót. Mint az ártéren az utakat. Osztrigahéjak a csupasz sziklán. Na, ehhez mit szóltok? – Ez nagyon sok osztrigahéj – felelte Adam. – Szerintem Glendower a tengerpart felıl jött. Gansey válasz helyett Adamre szegezte a mutatóujját. Blue csípıre tette a kezét. – Azt akarjátok mondani, hogy Glendower testét még Walesben hajóra tették, idehozták Virginiába, és felcipelték a hegyekbe? De miért? – Energia – felelte Gansey. Kotorászni kezdett a táskájában, majd egy kis fekete dobozt vett elı, ami úgy nézett ki, mint egy nagyon pici akkumulátor. – Mi ez? – kérdezte Blue. – Drágának tőnik. Gansey magyarázat közben a doboz oldalán lévı kapcsolókkal babrált: – Elektromágneses frekvenciamérı. Kijelzi az energiaszintet. Vannak, akik szellemvadászathoz használják. Állítólag ha szellem van a közelben, magas értéket mutat. De akkor is, ha valamilyen energiaforrás közelében járunk. A Ley-vonal is az. Blue megrovó tekintettel nézett a kütyüre. A feltételezés, hogy egy doboz képes felfedni a csodákat, mind a dobozra, mind a tulajdonosára nézve sértı volt. – És neked persze ilyened is van véletlenül. Mindennapos dolog. Gansey úgy tartotta a feje fölé a mőszert, mintha ufókat akarna magához csalogatni. – Szerinted ez nem normális? Blue jól tudta, hogy Gansey mit szeretne hallani, ezért így válaszolt: – Ó, biztos vagyok benne, hogy bizonyos körökben teljesen normális. Gansey mintha kicsit megbántódott volna, de most elsısorban a mőszer foglalta le a figyelmét, amelyen két piros lámpa pislákolt. – Szeretnék azokhoz a bizonyos körökhöz tartozni. Szóval, mint mondtam, energia. A Leyvonal más néven holtak… – Holtak útja – vágott közbe Blue. – Tudom. Gansey olyan fensıbbségesen elégedett képet vágott, mint egy kitőnı tanuló. – Folytasd csak nyugodtan! Biztosan jobban tudod, mint én. Megint azon a fellengzıs, sznob hangon beszélt. Blue szavai póriasnak hatottak az övéi mellett. – Én csak annyit tudok, hogy a halottak egyenes vonalban közlekednek – mondta. – Hogy a holttesteket régen egyenes úton vitték a temetıbe. Ezt hívják Ley-vonalnak. Balszerencsét jelentett, ha nem azon az úton szállították ıket, amit szellemként választottak volna. – így igaz – mondta Gansey. – Ebbıl következik, hogy van valami a vonalon, ami megerısíti vagy megvédi a holttestet. A lelket. Az… animusx.. A lényeget. – Gansey, most komolyan – szakította félbe Adam, Blue legnagyobb megkönnyebbülésére. – Senki sem tudja, mi a lényeg. – Az a valami, Adam, ami emberré tesz minket. Ha eltávolítanák Glendower testét a holtak útjáról, megtörne a varázs, ami álomba szenderítette. – Gyakorlatilag azt állítod, hogy Glendower végleg meghal, ha eltávolítjuk az útról – mondta Blue. – Igen – felelte Gansey. A mőszer fényei egyre erıteljesebben villogtak, és a holló csıréhez vezették ıket, ahhoz a fához, ahol Ronan ácsorgott. Blue-nak fel kellett emelnie a karját, hogy a fő ne sértse fel a keze fejét, a szálak néhol a derekáig értek. – De, miért nem hagyták Walesben? – kérdezte. – Nem akarták, hogy ott keljen újra életre? – Felkelı volt, az angolok szempontjából áruló – felelte Gansey. Olyan természetességgel kezdett a történetbe, miközben öles léptekkel haladt elıre a főben, fél szemmel a mérımőszert figyelve, hogy Blue rögtön kitalálta, nem elıször meséli el a sztorit. – Glendower évekig harcolt az angolok ellen, és a vegyes kötıdéső nemesi családok között is csúnya harc folyt. A walesi ellenállás megbukott. Glendower eltőnt. Ha az angolok megtudták volna, hol van, akár élve, akár

108

halva, biztosan nem azt teszik a holttestével, amit a walesiek szerettek volna. Hallottál már róla, hogy az árulókat felakasztották és felnégyelték? – Nem lehetett fájdalmasabb, mint Ronannel beszélgetni – jegyezte meg a lány. Gansey Ronanre sandított, aki apró, homályos alaknak tőnt a fák sőrőjében. Adam pukkadozott a nevetéstıl. – Attól függ, mennyire józan Ronan – felelte Gansey. – Egyébként mit csinál ott? – kérdezte Adam. – Pisil. – Öt perce sem vagyunk itt, de Lynchnek máris sikerült megszentségtelenítenie a helyet. – Megszentségteleníteni? Csak a területét jelöli ki. – Akkor övé fél Virginia. – Most, hogy belegondolok, nem emlékszem, hogy valaha is használt volna fedett vécét. Blue nagyon férfiasnak tartotta, hogy a fiúk a vezetéknevükön szólítják egymást és poénos megjegyzéseket tesznek a vizelési szokásaikra. Mielıtt tovább fajultak volna a dolgok, közbevágott, és visszakanyarodott Glendowerhez. – Tényleg ennyit vacakoltak volna, hogy elrejtsék a holttestet? – Nos, vegyük csak Ned Kellyt – kezdte Gansey. Ezt olyan tárgyilagosan mondta, hogy Blue hirtelen tökhülyének érezte magát, mintha az állami iskolarendszer tényleg hagyna maga után némi kívánnivalót. Adam Blue-ra sandított. – Senki sem tudja, ki az a Ned Kelly, még Gansey sem – mondta. – Tényleg? – kérdezte Gansey olyan ártatlan meglepetéssel, hogy most már teljesen egyértelmő volt, Adam nem hazudott: Gansey nem direkt viselkedik leereszkedıen. – Ausztrál törvényen kívüli volt. Amikor a britek elkapták, szörnyő dolgokat mőveltek a testével. Azt hiszem, a rendırfınök egy darabig papírnehezéknek használta a fejét. Gondoljatok csak bele, mit mőveltek volna Glendo-werrel az ellenségei! A walesiek sértetlen formában akarták feltámasztani Glendowert. – De miért hozták fel a hegyekbe? – kötötte az ebet a karóhoz Blue. – Miért nem hagyták a parton? Gansey-nek eszébe juthatott valami, mert ahelyett, hogy megválaszolta volna a kérdést, Adamhez fordult. – Felhívtam Maloryt, hogy megkérdezzem tıle, ı is kipróbálta-e a rituálét. Azt mondta, szerinte nem lehet bárhol elvégezni. Csak a vonal „szívében”, ahol a legtöbb energia összpontosul. Arra gondoltam, talán Glendowert is egy ilyen helyen kellene keresni. – Mi a helyzet a te energiáddal? – fordult Adam Blue-hoz. A kérdés készületlenül érte Blue-t. – Micsoda? – Azt mondtad, felerısíted az energiákat. Jól mondom? Blue gyerekes örömet érzett, amiért Adam emlékezett erre a részletre, és hogy neki válaszolt, nem Gansey-nek, aki most éppen a szúnyogokat hessegette a szemébıl, és kíváncsian várta a választ. – Igen – felelte a lány. – Azt hiszem, mindent felerısítek, aminek energiára van szüksége. Olyan vagyok, mint egy két lábon járó akkumulátor. – Mindenki melléd akar leülni a kávézóban – tőnıdött el Gansey, mielıtt továbbindult volna. – Tessék? – pislogott Blue. – Nálad a konnektor – szólt hátra Gansey a válla fölött. Egy fa törzséhez nyomta a frekvenciamérıt, és nagy érdeklıdéssel figyelte a két tárgyat. Adam komoran ingatta a fejét. – Arra céloztam, hogy Blue segítségével talán egy normál energiájú területen is elvégezhetjük a rituálét. Várj, most bemegyünk az erdıbe? És Helen?

109

– Két másodperce jöttünk el – mondta Gansey, bár ez nyilvánvaló túlzás volt. – Ez egy érdekes felvetés. De mi van, ha lemerül az akkumulátorod? Akkor is, ha éppen nem a prostitúcióról beszélgetünk? Blue nem reagált azonnal a megjegyzésre. Ehelyett felidézte magában, milyen meggyızıdéssel állította az anyja, hogy nem kell félni a halottaktól, és Neeve mennyire nem értett egyet vele. Nyilvánvaló, hogy a templomnál töltött éjszakán sok energiát vesztett, és talán súlyosabb következményekre is számíthat. – Hát ez érdekes – jegyezte meg Gansey. Terpeszben állt egy kis patak fölött, amely az erdı legszélén csordogált. A víz egy föld alatti forrásból bugyogott fel a felszínre, és épp csak megnedvesítette a füvet. Gansey teljes mértékben a frekvenciamérınek szentelte a figyelmét, amelyet közvetlenül a víz fölé tartott. A mőszer kiakadt. – Helen – mondta Adam figyelmeztetıen. Idıközben Ronan is csatlakozott hozzájuk, és mindkét fiú a helikopter felé sandított. – Mondom, ez érdekes – ismételte Gansey. – Én meg azt mondtam, hogy Helen. – Csak pár méter az egész. – A nıvéred mérges lesz. Gansey arckifejezése vészjósló volt, és Blue rögtön látta, hogy Adamnek esélye sincs. – Én szóltam – mondta Adam. A patak lomhán folyt ki az erdıbıl két fényes kérgő sombokor között. A csapat Gansey-vel az élen követte a víz útját az erdıbe. A hımérséklet zuhanni kezdett. Blue észre sem vette, milyen nagy zajjal voltak a mezın a bogarak, amíg be nem lépett az erdı csendjébe, amit csak olykorolykor tört meg a madárdal. Gyönyörő, régi erdı tárult eléjük: óriási tölgyek és kırisek nıttek ki a hatalmas kıtömbök repedéseibıl. A kövek közül páfrányok törtek elı, a fatörzsek oldalán pedig moha zöldellt. A levegıben zöld növények, a sarjadó élet és víz illata terjengett. Aranyló fény szüremlett be a levelek között. Pezsgett az élet. – De szép! – sóhajtott fel Blue. Adamnek szánta a megjegyzést, de látta, hogy Gansey is hátrapillant a válla fölött. Ronan, aki Gansey mellett ballagott, furcsa némaságba burkolózott, és mintha védekezı testtartást vett volna fel. – Mit is keresünk tulajdonképpen? – kérdezte Adam. Gansey vérebként követte a frekvenciamérı jelzéseit az egyre jobban kiszélesedı patak mentén. A víz már túl széles volt ahhoz, hogy fölé lehessen állni, és most egy kavicsokkal, éles kızetdarabokkal és – furcsa módon – osztrigahéjakkal teli mederben csörgedezett. – Amit mindig – felelte Gansey. – Helen le fogja harapni a fejed – vészmadárkodott Adam. – Majd sms-ezik, ha elunta a várakozást – mondta Gansey. Azzal elıhúzta a mobilját a zsebébıl. – Jaj, nincs térerı! Ez a hegyekre való tekintettel nem volt különösebben meglepı, Gansey mégis megtorpant. Miközben mind a négyen szabálytalan köröket írtak le, a fiú izgatottan nyomogatta a telefon kijelzıjét. A frekvenciamérın, amit a másik kezében szorongatott, megszakítás nélkül világított a piros fény. – Van valakinél óra? – kérdezte Gansey kissé torz hangon. Blue hétvégén nem ragaszkodott a pontos idızítéshez, így nem viselt órát, Ronannek pedig csak fonott bırszíj díszítette a csuklóját. Adam felemelte a kezét. Olcsónak látszó, kopottas szíjú óra volt a csuklóján. – Nálam van – mondta –, de úgy látom, nem mőködik – tette hozzá bánatosan. Gansey szó nélkül feléjük fordította a mobilját. Órafunkcióra volt állítva, és beletelt egy kis idıbe, mire rájött, hogy egyik mutató sem mozog. Egy hosszú pillanatig mind a négyen döbbenten meredtek a számlap három mozdulatlan mutatójára. Blue szívdobogá-sa helyettesítette a láthatatlan másodperceket.

110

– Ez most – szólalt meg Adam, de hirtelen elhallgatott. Majd újra nekifutott: – Ez most azért van, mert a vonal energiája megzavarta a technikai eszközöket? – Az órádat? – kérdezte Ronan metszı hangon. – A felhúzós órádat? – Ez igaz – válaszolta Gansey. – A telefonom mőködik. A mőszer is. Csak az idı… Kíváncsi vagyok… De mindenki tudta, hogy hiába vár választ a kérdésre. – Menjünk tovább! – rrjondta Gansey. – Csak még egy kicsit. Várta, hogy a többiek közbelépnek-e. Amikor senki sem szólt semmit, elindult, és oldalán Ronannel, felkapaszkodott egy kıtömbre. Adam Blue-ra nézett. Jól vagy? – üzente a tekintete. Blue jól volt, de csak annyira, amennyire a repülés elıtt. Nem mintha megijedt volna a mőszeren villogó fényektıl vagy az órák lázadásától, de reggel, amikor felkelt, nem hitte volna, hogy olyan helyre kerül, ahol megáll az idı. Blue kinyújtotta a kezét. Adam habozás nélkül megfogta, mintha már régóta várt volna erre a gesztusra. – Mindjárt kiugrik a szívem – suttogta olyan halkan, hogy csak a lány hallhassa. Furamód nem az ujjaik összefonódása volt a legnagyobb hatással Blue-ra, hanem az, ahogy a fiú meleg csuklója az övéhez préselıdött. El kell mondanom neki, hogy nem csókolhat meg, gondolta magában a lány. De nem most. Most élvezni akarta a fiú bırének érintését. Gyorsan, bizonytalanul lüktetett a pulzusuk. Kéz a kézben másztak fel Gansey után. A fák egyre nagyobbak lettek: némelyikük tornyos, hatalmas kastéllyá nıtt össze. Koronájuk magasan, áhítatosan susogva lebegett a fejük fölött. Mindent elborított a zöld, a zöld, a zöld. Valahol feljebb víz csobogott. Egy röpke pillanatra Blue azt hitte, muzsikaszót hall. – Noah! Gansey hangja kétségbeesetten csengett. A fiú megállt egy hatalmas bükkfa mellett, és ijedten nézett körül. Amikor Blue mellé ért, látta, hogy egy tengerszem partján állnak: ebbıl táplálkozott a patak, amelyet eddig követtek. A tengerszem alig pár centi mély volt és kristálytiszta. Az átlátszó víz szinte könyörgött, hogy megérintsék. – Azt hittem… – Gansey elhallgatott. Adam és Blue összefonódó kezére siklott a tekintete. Megint zavarba jött. Adam megszorította Blue kezét, de nem szándékosan. A két fiú hangtalanul vitatkozott, bár Blue meg volt gyızıdve róla, hogy egyikük sem tud mit mondani. Gansey a tengerszem felé fordult. A frekvenciamérı elsötétült a kezében. A fiú leguggolt, és a víz fölé nyújtotta szabad kezét. Szétterpesztett ujjai alig pár milliméterrel a víz színe fölött lebegtek. A víz fodrozódni kezdett a tenyere alatt, majd elsötétült. Blue ekkor vette észre, hogy több ezer kis hal nyüzsög odalent. Testük ezüstösen és feketén csillogott a fiú keze nyomán keletkezı halvány árnyékban. – Itt halak is vannak? – kérdezte Adam. A patak, amit követtek, túlságosan sekély volt ahhoz, hogy halak éljenek benne, a tengerszemet pedig a hegyi esık táplálták. A halak nem az égbıl hullanak. – Úgy látszik – felelte Gansey. A halak, ezek az apró titkok, megállás nélkül nyüzsögtek. Blue mintha megint muzsikaszót hallott volna, de amikor Adamre nézett, azt hitte, csak a fiú zihál. Gansey rájuk nézett. Látszott az arcán, hogy szeret itt lenni. Leplezetlen jókedvébe új érzelem vegyült: nem a nyers elragadtatás, hogy megtalálta a Ley-vonalat, és nem is a káröröm, amivel Blue bosszankodását szokta figyelni. Blue valami különös boldogságot látott rajta, amikor szeretünk valamit, de nem tudjuk, hogy miért – azt a különös boldogságot, ami néha olyan heves, hogy szinte fáj. Blue ezt érezte, amikor felnézett a csillagokra.

111

Ez a Gansey már kicsit jobban hasonlított arra, akit Blue a templomkertben látott. A lánynak összefacsarodott a szíve a látványtól. Ellépett Adam mellıl, és ahhoz a bükkfához ment, ahol Gansey állt. Óvatosan átlépdelt a csupasz gyökerek göcsörtjei között, majd a sima, szürke kéregre tapasztotta a tenyerét. Csakúgy, mint a házuk mögött álló fának, ennek a bükknek is jéghideg volt a törzse, de furcsamód jólesett hozzáérni. – Adam! – kiáltotta Ronan. Blue hallotta, amint Adam óvatosan és lassan megkerüli a tengerszemet. Ahogy távolodott, a gallyak ropogása is elhalkult. – Szerintem ezek nem igazi halak – szólalt meg Gansey halkan. Ez a megjegyzés olyan nevetségesnek hatott, hogy Blue a fiúra meredt. Gansey elıre-hátra billegette a kezét a víz fölött. – Szerintem azért vannak itt, mert ideképzeltem ıket – mondta Gansey. – Igenis, Istenem – felelte Blue gúnyosan. Gansey megint lefelé fordította a kezét, a halak teste megcsillant a víz alatt. – Mit is mondott az a nı a jósláskor? – folytatta tétován a fiú – Az a nagyhajú? Valami percepciót emlegetett. Nem, intenciót. – Persephone. De az a kártyára vonatkozik – mondta Blue. – A jóslásra, amikor beengedsz valakit a fejedbe, és az megállapításokat tesz a jövıddel és a múltaddal kapcsolatba. Nem halakra. Az élet nem átruházható. – Milyen színőek voltak a halak, amikor ideértünk? Ezüst-fekete csíkosak, Blue legalábbis úgy látta. Tudta, hogy Gansey valami megmagyarázhatatlan csodára keres bizonyítékokat, de ıt nem lehetett ilyen könnyen megingatni. Adott fényviszonyok mellett a kék és a barna könnyen összetéveszthetı a feketével vagy az ezüsttel. Blue ennek ellenére leguggolt Gansey mellé a nedves sárba. A halak sötéten és homályosan fickándoztak a fiú kezének árnyékában. – Csak néztem ıket, és azon gondolkoztam, hogyan kerültek ide, aztán eszembe jutott, hogy egy bizonyos pisztrángfajta pont az ilyen kisebb patakokban él – magyarázta Gansey. – Azt hiszem, pataki szajblingnak hívják ıket. Arra gondoltam, ennek kicsit több értelme van. Talán az emberek hozták ide ıket, vagy a patak másik végérıl kerültek ide. Ezen morfondíroztam. A pataki szajblingnak ezüstös a háta és piros a hasa. – Rendben – mondta Blue. Gansey kinyújtott keze rezzenéstelen maradt. – Mondd, hogy nem voltak piros halak a vízben, amikor ideértünk. Amikor a lány nem válaszolt, Gansey kérdın nézett rá. Blue megrázta a fejét. Nem látott piros halakat. Gansey gyorsan visszarántotta a kezét. Az apró halraj szélsebesen fedezékbe vonult, de Blue még láthatta, hogy a halak ezüst-piros színőek. Nem halványpirosak, hanem égıvörösek, narancsvörösek, vörösek, mint egy álom. Mintha mindig is ilyen színőek lettek volna. – Nem értem – mondta Blue. Pedig a szíve mélyén értette, csak nem tudta szavakba foglalni, gondolatokba csomagolni. Úgy érezte: vagy ı szerepel ebben az álomban, vagy a hely szerepel az ı álmában. – Én sem. Egyszerre kapták fel a fejüket, amikor kiáltást hallottak bal felıl. – Ez Adam? – kérdezte Blue. Furcsállotta, hogy fel kell tennie ezt a kérdést, de már semmiben sem lehetett biztos. Megint Adam hangját hallották, ám ezúttal sokkal tisztábban. Adam és Ronan a tengerszem túlsó partján állt. Egy tölgyfa magasodott mögöttük. Törzsén ember mérető korhadt üreg tátongott. A tengerszem visszatükrözte Adamet és a fát, de a tükörkép ridegebbnek és megfoghatatlanabbnak tőnt, mint a valóság.

112

Adam olyan hevesen dörzsölte a karját, mintha fázna. Ronan mellette állt, és hátrafordított fejjel nézett valamit, amit Blue nem látott. – Gyertek! – mondta Adam. – Álljatok ide! És áruljátok el, megırültem-e! – Erıs tájszólással beszélt, ami arra utalt, hogy elvesztette az önuralmát. Blue bekukucskált az üregbe. Mint minden faodú, ez is nedvesnek, egyenetlennek és sötétnek tőnt. A kérgen éldegélı gomba még most is folyamatosan tágította a krátert. A bejárat széle érdes és vékony volt. Kész csodának tőnt, hogy a fa életben maradt. – Jól vagy? – kérdezte Gansey. – Csukd be a szemed! – mondta Adam. Karba font kézzel állt, és idegesen markolászta a bicepszét. Úgy zihált, ahogy Blue szokott egy-egy rémálom után, amikor kalapáló szívvel, lihegve ébredt, és sajgott a lába a hajszától, amire valójában nem is került sor. – De elıtte menj be ide! – Te bementél? – kérdezte Gansey Ronantıl, aki megrázta a fejét. – De ı vette észre – mondta Adam. – Én nem megyek be oda – jelentette ki Ronan kerek perec. Úgy beszélt, mintha az elvei tartanák vissza, nem a gyávasága. Pontosan úgy viselkedett, mint a jósláskor, amikor nem akart kártyát húzni. – Mindegy – mondta Blue. – Én bemegyek. Nehezen tudta elképzelni, hogy megijedjen egy fától, bármenynyire meghökkentı is volt körülötte az erdı. Belépett az üregbe, és megfordult, hogy szemmel tarthassa a külvilágot. Az odú belsejében dohos és fülledt volt a levegı. Meleg volt, és Blue-nak – bár tudta, hogy ez a korhadási folyamat hatása – ettıl olyan érzése támadt, mintha a fa melegvérő lenne. Odakint Adam még mindig szorosan karba fonta a kezét. Mitıl fél ennyire? Blue lehunyta a szemét. Szinte azonnal esıszagot érzett, nem közeledı esıét, hanem a tomboló vihar eleven, folyton változó illatát, a vízen áthaladó szél erıteljes aromáját. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valami az arcához ér. Amikor kinyitotta a szemét, kívülrıl látta a testét, és már nem a faodúban volt. Az a Blue, akit maga elıtt látott, alig pár centiméternyire állt egy Aglionby-pulóveres fiútól. A fiú kissé meggörnyedt, és a vállát sötét esıcseppek borították. Blue az arcán érezte az ujjait. A fiú a keze fejével cirógatta az arcát. A másik Blue arcán könnyek csorogtak végig. Valamilyen furcsa varázslat folytán Blue ezt is érzékelte. Sıt azt az egyre növekvı szomorúságot is, ami annak idején a templomkertben fogta el, a gyászt, ami erısebbnek bizonyult nála. A másik Blue szemébıl most már megállás nélkül patakzottak a könnyek. Egyik csepp a másik után, és mindegyik ugyanúgy gurult le az arcán. A pulóveres fiú Blue homlokához érintette a sajátját. Blue érezte a bıre melegét, és hirtelen mentaillat csapta meg az orrát. Minden rendben lesz, mondta Gansey a másik Blue-nak. Látszott rajta, hogy fél. Minden rendben lesz. Képtelenség, de Blue hirtelen rájött, hogy a másik Blue azért sír, mert szereti Gansey-t. És Gansey azért cirógatja ilyen óvatosan, mert tudja, hogy meghalhat a csókjától. A másik Blue a rettegése ellenére is nagyon szerette volna megcsókolni a fiút. A fa odvában álló Blue nem értette, miért homályosítják el a valódi emlékeit ezek a hamis képsorok, amelyeken majdnem összeér a szája Gansey-ével. Oké. Készen állok, mondta Gansey fojtott hangon. Csókolj meg, Blue! Az igazi Blue rémülten nyitotta ki a szemét, és ezúttal az üreg sötétjét látta, a fa sötét, rothadó illatát érezte maga körül. Testét görcsbe rántotta a látomás során tapasztalt kísérteties bánat és vágy. Emelygett és szégyellte magát, és amikor kilépett a fából, nem tudott Gansey szemébe nézni. – Nos? – kérdezte Gansey. – Láttam… valamit – felelte a lány. Amikor Gansey látta, hogy Blue nem szándékozik többet elárulni, ı is belépett a fa odvába.

113

Minden olyan valóságosnak tőnt. Vajon ez a jövı? Vagy az egyik lehetséges jövı? Vagy ez az egész csak álom? Blue kizártnak tartotta, hogy pont Gansey-be szeressen bele, de a látomásban mindez nemcsak elfogadható, hanem megdönthetetlen lehetıségnek tőnt. Miután Gansey elfordult, Adam elkapta Blue karját, és közelebb húzta magához a lányt. Nem túl gyengéden, de Blue tudta, hogy nem szándékosan durva. Amikor azonban megtörölte az arcát a keze élével, megijedt: valódi könnyek hullottak a szemébıl. – Azt akarom, hogy tudd – suttogta Adam dühösen –, én sosem tennék ilyet. Ez nem a valóság. Sosem tennék ilyet a barátommal. Az ujjai szorosan kulcsolódtak Blue karjára, és Blue érezte, hogy a fiú egész testében reszket. A lány értetlenül pislogott, és szárazra törölte az arcát. Beletelt egy kis idıbe, mire rájött, hogy Adam egészen mást látott, mint ı. De ha megkérdezi tıle, mit, neki is el kellene mondania a saját látomását. Ronan olyan metszı tekintettel bámult rájuk, mintha tudná, mi történt a fában, anélkül, hogy bement volna oda. Néhány méterrel arrébb Gansey lehajtott fejjel állt az üregben. Úgy nézett ki, mint egy szentszobor: kezét összekulcsolva tartotta a teste elıtt. İsi hangulat lengte körül, ahogy ott állt az odú íve mögött, és szemhéja színtelenül világított az árnyékban. Önmaga volt, de valaki más is egyben – az a valaki, akit Blue a jósláskor látott elıször. A másság, a tartalmasság sugárzott a sötét fába illesztett Gansey-portréból. Adam elfordította a fejét, és Blue végre, végre rájött, mit sugároznak a vonásai: szégyent. Bármit is látott Adam az üreges fa belsejében, biztos volt benne, hogy Gansey is ugyanazt fogja látni, és már a gondolattól is irtózott. Gansey felnyitotta a szemét. – Mit láttál? – kérdezte tıle Blue. Gansey félrebillentette a fejét. Lassú, álomszerő mozdulattal. – Glendowert – felelte.

114

A

ADAM MEGJÓSOLTA, a csapat nem két perc alatt térképezte fel a földbe vájt holló alakzatot, követte a patakot az erdıbe, nézte meg, hogyan változik meg a halak színe, fedezte fel a látomásfát és tért vissza Helenhez. Gansey órája szerint mindez hét percet vett igénybe. Helen magán kívül volt dühében. Amikor Gansey azt mondta neki, hogy a hét perc csoda, mert valójában legalább negyven percig voltak távol, olyan parázs veszekedés tört ki, hogy Ronan, Adam és Blue levette a fejhallgatót, hogy a két testvér egyedül játssza le a meccset. Fejhallgató nélkül persze nem tudtak beszélgetni. Kínos csöndre számítottak, de tulajdonképpen élvezték, hogy nem kell szólniuk egymáshoz. – Ez lehetetlen – mondta Blue, amikor a helikopter elhagyta a parkolót, és már hallották is egymás hangját. – Nem állhatott meg az idı, amíg az erdıben voltunk. – Nem lehetetlen – felelte Gansey, és az épülethez ment. Feltépte a Monmouth ajtaját, és felkiabált a sötét lépcsıházba: – Noah, itthon vagy? – Igaza van – mondta Adam. – A Ley-vonal elmélet szerint az idı cseppfolyóssá válhat a vonal mentén. Ez volt az egyik leggyakrabban tapasztalt jelenség a Ley-vonalak közelében, fıleg Skóciában. A skót folklórban régóta tartotta magát a mítosz, hogy a tündérek tévútra vezethetik az utazókat. A vándorok elindulnak egy egyenes ösvényen, és a végén arra ocsúdnak, hogy érthetetlen módon eltévedtek, és egy számukra teljesen ismeretlen helyen találják magukat, több méterre vagy kilométerre a kiindulási ponttól, a karórájuk pedig néhány perccel kevesebbet vagy órákkal többet mutat, mint az eredeti indulási idı. Mintha megbotlottak volna a térben vagy az idıben. A Ley-vonal energiája sokszor megvicceli az embert. – És mi volt az a valami a fán? – kérdezte Blue. – Hallucináció? Álom? Glendower. Glendower volt. Glendower. Glendower. Gansey csak ıt látta maga elıtt. Izgatottságában, félelmében, vagy mindkettıben. – Nem tudom – felelte Gansey. Elıvette a kulcscsomóját, és rácsapott Ronan pimaszul nyúlkáló kezére. Sötét nap köszöntene Virginiára, ha Ronan a Camaro volánja mögé ülne. Gansey látta, mit mővel Ronan a saját autójával, és belegondolni sem mert, a barátja mihez kezdene még több lóerıvel. – De ki fogom deríteni. Na, menjünk! – Hova? – kérdezte Blue. – A dutyiba – duruzsolta Gansey. A másik két fiú már Töfi felé lökdöste Blue-t. Gansey a fellegekben érezte magát. – A fogorvoshoz. Valami szörnyő helyre. – De nekem haza… – A lánynak elcsuklott a hangja. – Idıben haza kell érnem. – Mit jelent az, hogy „idıben”? – kérdezte Adam. Ronan felnevetett. – Hazaérünk, mielıtt visszaváltoznál tökké. – Gansey legszívesebben a lány nevét is odabiggyesztette volna a mondat végére, de valahogy nem állt rá a szája. – Ez a Blue becenév? A Camaro mellett álló Blue szemöldöke veszélyes szögben emelkedett meg. HOGY

115

– Nem mintha nem lenne menı – tette hozzá sietve Gansey. – Csak hát eléggé… szokatlan. – Furi-muri. – Az észrevétel Ronantıl származott, aki szórakozottan rágcsálta a csuklóján lévı bırpántot, és ez némileg elvette a megjegyzés élét. – Sajnos tényleg nem olyan hétköznapi, mint a Gansey – felelte Blue. Gansey elnézıen mosolygott. Elgondolkodva dörzsölgette sima állán a frissen legyilkolt szırszálakat, és közben a lányt nézte. Blue Ronan válláig sem ért, de lélekjelenlétben bıven felért a fiúhoz. Gansey hihetetlen összhangot érzett a Töfi körül összegyőltek között. Mintha nem is a Ley-vonal, hanem Blue lett volna a hiányzó láncszem, amit éveken át hiába keresett, mintha a Glendower utáni nyomozás nem lett volna igazán teljes nélküle. Blue ugyanúgy illett a csapatba, mint Ronan, Adam vagy Noah. Gansey minden egyes tag csatlakozásakor hatalmas megkönnyebbülést érzett, és most is ugyanez történt, amikor a helikopterben megtudta, hogy a felvétel Blue hangját ırzi. Természetesen még mindig fennállt a veszély, hogy a lány fogja magát, és lelép. Nem fog, gondolta magában Gansey. İ is érzi. – A Jane jobban tetszik – mondta. Blue szeme elkerekedett. – Mi? Na, nem! Nem és nem! Senkit sem keresztelhetsz át, csak mert nem tetszik a neve. – De nekem tetszik a neved – felelte Gansey. A lány nem tőnt megbántottnak, nem olyan képet vágott, mit Ninónál, a megismerkedésük estéjén, és a füle is elpirult. Gansey arra gondolt, talán már nem sérti halálra Blue-t az ugratásaival. – A kedvenc ingem is kék. De ettıl még a Jane is tetszik. – Erre nem is válaszolok. – Nem is kell. – Gansey kinyitotta a Camaro ajtaját, és elıre-döntötte a vezetıülést. Adam engedelmesen bemászott a kocsi hátuljába. – Erre nem is válaszolok – szegezte az ujját Blue Gansey-re. De azért beszállt. Ronan kivette az MP3-lejátszóját a BMW-bıl, majd levágta magát az anyósülésre, és bár Töfi utángyártott CD-lejátszója nem igazán mőködött, addig rugdosta a mőszerfalat, amíg az utastérben fel nem dübörgött a förtelmes elektronikus zene. Gansey nagy nehezen kinyitotta a bal elsı ajtót. Valahogy rá kell vennie Ronant, hogy tanuljon, mielıtt kirúgják az Aglionbybıl. De aztán meggondolta magát, még egyszer felkiabált Noah-nak, végül beszállt a kocsiba. – Félelmetes a zenei ízlésed – közölte Ronannel. – Itt mindig ilyen gázolajszag van? – kiáltott elıre Blue a hátsó ülésrıl. – Csak menet közben! – ordított hátra Gansey. – De azért biztonságos? – Csak annyira, mint az élet. – Hová megyünk? – kérdezte Adam fennhangon. – Fagyizni. És közben Blue elmondja, szerinte hol van a Ley-vonal – mondta Gansey. – Haditanácsot tartunk, eldöntjük, mi legyen a következı lépés, és kiképezzük Blue-t az energia természetébıl. Adam, te az idı és a Ley-vonal kapcsolatáról fogsz mesélni, Ronan, te pedig még egyszer elmondod, mit tudtál meg az alvásról és a dalokról. Felkészülten akarok visszamenni, hogy ne érjen minket meglepetés. Persze végül minden másként alakult. Az történt, hogy elmentek Harry cukrászdájába, leparkolták a Camarót egy Audi meg egy Lexus mellé, Gansey annyi fagyit rendelt, hogy nem fért el az asztalon, Ronan meggyızte a személyzetet, hogy hangosítsák fel a zenét, Blue elıször nevetett Gansey viccén, és hangosak voltak és nagyképőek, ık voltak Henrietta császárai, mert megtalálták a Ley-vo-nalat, és végre elkezdıdött. Végre elkezdıdött!

116

A

LELKES GANSEY három napra való feladattal látta el a fiúkat, és Adam meglepetésére Blue mindegyikre el tudott jönni. Bár soha nem mondta, egyértelmő volt, hogy titkolózik a családja elıtt, mert egyszer sem hívta ıket telefonon vagy találkozott velük a Róka utca 300. közelében. A csapat napirendjét elsısorban az iskola szabta meg, így elızetes tervezés és látnoki képesség nélkül is figyelemreméltó pontossággal sikerült találkozniuk. Ezúttal azonban nem a fura erdıben zajlott a nyomozás. Most a földhivatalba mentek, hogy kiderítsék, kié a holló alatti földterület. Mikrofilmeket nézegettek a henriettai könyvtárban, hátha megtalálják az erdı nevét. Újra átvették Glendower történetét. Bejelölték a térképen a Leyvonalat, és megmérték, milyen széles lehet. Mezıkön rohangáltak, és köveket fordítottak fel, hogy megmérjék a belılük sugárzó energiát. Különféle kisboltokból származó olcsó kajákon éltek, ez elsısorban Blue hibája volt. Az elsı diadalmas fagyizás után Blue ragaszkodott hozzá, hogy maga fizesse az ennivalóját, ami eléggé behatárolta a lehetıségeiket. Blue hallani sem akart róla, hogy bármelyik fiú is meghívja valamire, de Gansey-vel volt a legelutasítóbb. Amikor az egyik boltban Gansey ki akarta fizetni Blue chipsét, a lány kikapta a kezébıl a zacskót. – Nem kell kifizetned a kajámat! – mondta Blue. – Mert akkor… én… én… – A lekötelezettem leszel? – kérdezte Gansey kedvesen. – Ne add a számba a szavakat! – Ezt akartad mondani. – Csak hiszed, hogy ezt akartam mondani. Nem minden úgy van, ahogy képzeled. – De ez volt a lényeg, nem? Blue haragosan vonta össze a szemöldökét. – Na, itt fejezzük be! Blue a saját pénzébıl vette meg a chipset, pedig az nem az ı pénztárcájára volt szabva, hanem Gansey-ére. Adam büszke volt a lányra. A második napon Noah is csatlakozott hozzájuk, s Adam legnagyobb megelégedésére Noah és Blue szépen kijöttek egymással. Noah jól ráérzett az emberek jellemére. Olyan félénk, ügyetlen és láthatatlan volt, hogy könnyedén levegınek nézhették vagy kigúnyolhatták volna. Blue azonban nemcsak kedves volt hozzá, hanem jól is érezte magát a társaságában. Ez furcsa megkönnyebbüléssel töltötte el Adamet, aki úgy érezte, Blue elsısorban miatta kerülhetett be a csapatba. Adam mostanában olyan ritkán döntött Gansey, Ronan vagy Noah jóváhagyása nélkül, hogy amikor egyedül cselekedett, sokszor kételkedett az ítéleteiben. Gyorsan peregtek a napok. Az ötös fogat lázasan dolgozott, de még csak véletlenül sem tért vissza a furcsa tengerszemhez meg az álomfához. Gansey egyfolytában azt hajtogatta: Tobb információra van szükségünk. – Azt hiszem, fél – mondta Adam Blue-nak.

117

De inkább ö félt. A fában látott vízió teljesen áthatotta a gondolatait. Gansey miatta hal meg, miatta haldoklik. Blue döbbenten néz rá. Ronan gyászos arccal guggol Gansey mellett, és dühösen vágja a képébe: Most boldog vagy, Adam? Ezt akartad? Vajon csak álom volt az egész? Vagy prófécia? – Nem tudom, mi ez – mondta neki Gansey. Az emberek általában ezzel a mondattal veszítették el a tekintélyüket Adam elıtt. Csak egyféleképpen tudták kiköszörülni a csorbát, ha rögtön hozzátették: De utánanézek. Adam nem sok idıt hagyott nekik, épp csak annyit, amennyit magának hagyott volna. De Gansey eddig még egyszer sem okozott csalódást. Ki fogják deríteni, mi volt ez. Csakhogy Adam – életében elıször – nem volt biztos benne, hogy tudni akarja az igazságot. A második hét végére beállt a rend: a fiúk tanítás után megvárták Blue-t, majd közösen elindultak, hogy végrehajtsák a feladatot, amit Gansey aznapra rendelt nekik. Borús tavaszi nap volt, hideg, nyirkos, szürke, ıszies idıvel. Várakozás közben Ronan úgy döntött, megtanítja végre Adamnek, hogyan kell sebességet váltani. Egy darabig minden rendben ment, mivel a BMW-nek könnyen csúszott a kuplungja, Ronan egyszerően és lényegre törıen magyarázott, Adam pedig gyors felfogású volt, és az egója sem akadályozta a tanulásban. Gansey és Noah az épület oldalának rejtekébıl figyelte, hogyan ír le Adam egyre gyorsabb köröket a parkolóban. Idınként behallatszott a dudálásuk a BMW letekert ablakán. Ahogy az várható volt, Adam egyszer csak lefulladt. A kocsi rafinált kis szörnyeteg volt, már ami a lefulladást illette: hangosan hörgött és úgy rángatózott, mint aki az utolsókat rúgja. Ronan elkáromkodta magát az anyósülésen. Hosszasan és cifrán káromkodott, minden elképzelhetı tiltott kifejezést beleszıve a mondókájába, rendszerint összetett szavak formájában. Miközben Adam bőnbánó arccal horgasztotta le a fejét, azon tőnıdött, hogy Ronan káromkodása akár költeménynek is beillene, barátja olyan gondosan és szeretı aprólékossággal illeszti össze a komoran csengı szavakat. Ronan sokkal szebben beszélt ilyenkor, mint amikor nem káromkodott. – A jó… Parrish, óvatosabban, ez nem anyád 1971-es Honda Civicje! – fejezte be a mondókáját Ronan. Adam felemelte a fejét, és így szólt: – A Civicet csak '73-ban kezdték gyártani. Ronan vicsorogni kezdett, de mielıtt lecsaphatott volna, Gansey meleg hangja ütötte meg a fülét: – Jane! Már azt hittem, sosem érsz ide. Ronan éppen a kézi sebváltó mőködését magyarázza Adamnek. Blue, akinek a szél összevissza kuszálta a haját, bedugta a fejét a vezetıülés felıli ablakon. Vadvirágillat lengte körül. Miközben Adam az illatot is felírta arra a képzeletbeli listára, amely Blue legvonzóbb tulajdonságait sorolta fel, a lány vidáman megjegyezte: – Látom, jól megy. A szag is erre utal. Ronan szó nélkül kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtót. Noah jelent meg Blue mellett. Olyan vidáman és szeretettel nézett a lányra, mint egy labrador retriever. Noah már a kezdet kezdetén megfogadta, hogy Blue-ért bármire hajlandó. Ha nem Noah-ról van szó, Adam biztosan zokon vette volna a dolgot. Blue még azt is megengedte Noah-nak, hogy megbirizgálja a szétálló tincseit. Adam is szívesen követte volna Noah példáját, de úgy érezte, furán venné ki magát. – Oké, menjünk! – mondta Gansey. Teátrális mozdulattal csapta fel a naplóját, és nézett az órájára, várva, hogy valaki megkérdezze, hova mennek. – Ma hova megyünk? – szólt ki a kocsiablakon Adam. Gansey egy hátizsákot nyalábolt fel a földrıl. – Az erdıbe. Blue és Adam meglepetten nézett egymásra. – Fogy az idı – mondta Gansey ünnepélyesen, és sietıs léptekkel a Camaro felé indult.

118

Blue ijedten hıkölt hátra, amikor Adam kikecmergett a BMW volánja mögül. – Te tudtad ezt? – súgta oda a fiúnak. – Én aztán nem. – Három óra múlva vissza kell érnünk – mondta Ronan. – Most etettem meg Láncfőrészt, de addigra megint éhes lesz. – Pontosan ezért nem akartam – felelte Gansey –, hogy háziállatod legyen. Rutinosan pattantak be a Camaróba, bár a józanész azt diktálta volna, hogy a BMW-vel menjenek. Ronan és Gansey egyszerre kaptak a slusszkulcs után (Gansey nyert, mint mindig). Adam, Blue és Noah – ebben a sorrendben – bemászott a szők hátsó ülésre. Noah kétségbeesetten tapadt a kocsi oldalához, nehogy hozzáérjen Blue-hoz. Adam nem volt ennyire óvatos. Az elsı nap elsı tíz percében még udvarias volt, de hamar kiderült, hogy Blue-t nem zavarja, ha összeér a lábuk. És Adamnek ez tökéletesen megfelelt. Minden úgy zajlott, mint eddig, de valamilyen oknál fogva Adam szíve hevesebben dobogott. A hirtelen feltámadt hideg szél zsenge tavaszi leveleket kergetett a parkolóban. Adam látta, hogyan lesz libabırös Blue teste a laza horgolt kardigán alatt. A lány az ingüknél fogva ragadta meg a két fiút, és úgy húzta magára ıket, mint egy-egy meleg takarót. – Te mindig ki vagy hőlve, Noah – jegyezte meg. – Tudom – felelte amaz komoran. Adam nem tudta eldönteni, hogy Blue közeledett elıször hozzájuk, vagy fokozatosan barátkoztak össze. Adam azon a véleményen volt, hogy egy ilyen baráti kör kiépítéséhez nagy adag önbizalomra van szükség. Furamód úgy érezte, mintha a lány már a kezdetektıl részt vett volna a Glendower utáni nyomozásban. Adam, miközben a válla Blue horgolt kardigánjához préselıdött, elırehajolt a két elsı ülés között, és megkérdezte: – Gansey, van főtés a kocsiban? – Ha elindul. A motor hangosan köhögött. Adamnek vacogott a foga, pedig nem volt vészesen hideg. Mintha belülrıl hőlt volna ki. – Gázt! Adj neki gázt! – Azt csinálom. Ronan Gansey jobb térdére helyezte nyitott tenyerét, és lenyomta Gansey lábát. A motor felvisított, majd beindult. Gansey szárazon megköszönte Ronan segítségét. – A szíved – súgta Blue Adam fülébe. – Összevissza kalimpál. Ideges vagy? – Csak az zavar – felelte Adam –, hogy nem tudom, hova megyünk. Mivel a Camaróval mentek, nem helikopterrel, hosszabb idıbe telt megtalálni a Gansey naplójában megjelölt koordinátapontot. Amikor megérkeztek és leparkolták a kocsit egy üres faház mellett, hogy gyalogosan tegyék meg a hátralévı utat, az erdı egészen más arcát mutatta a felhıs idıben. A holló élettelenül hevert a főben, a fehér kagylóhéjak szinte világítottak az aljnövényzetben. Az erdıt szegélyezı fák magasabbnak tőntek, még a fölöttük tornyosuló hegyi fákhoz képest is óriásinak hatottak. A felhıs égbolt miatt minden árnyékba borult, de az erdı szélén elterülı ritkás bozót az átlagosnál is sötétebbnek tőnt. Adam továbbra sem bírta megzabolázni a szívét. Kénytelen volt elismerni, hogy idáig nem nagyon hitt Gansey természetfölötti magyarázataiban, ezért nem is foglalkozott velük. Most viszont a saját bırén tapasztalhatta, hogy a varázslat igenis létezik, és fogalma sem volt, milyen hatással lesz ez az életére. Egy hosszú pillanatig mindenki úgy meredt az erdıre, mintha láthatatlan ellenséggel nézne farkasszemet. Gansey megdörzsölte az ajkát. Blue fázósan húzódzkodott össze, az állkapcsa megfeszült a hidegtıl. Még Ronan is nyugtalannak tőnt. Csak Noah viselkedett úgy, mint mindig: lazán leengedett karral, görnyedten állt mellettük.

119

– Úgy érzem, mintha figyelnének – szólalt meg végül Blue. – A magas frekvencia hatása–felelte Gansey. – A parajelenségeket sokszor a régi elektromos vezetékek okozzák. A magas frekvencia azt az érzetet kelti az emberben, mintha figyelnék. Idegességet, émelygést, gyanakvást okoz. Megzavarja az agyi idegeket. Noah hátrabillentette a fejét, hogy szemügyre vegye a fák lassan mozgó koronáját. Adam ezzel szemben ösztönösen a fák törzse között keresgélt a szemével. – De – szólalt meg Adam – ez fordítva is igaz lehet. Mi van, ha a szellemek a magas frekvenciából nyerik a megtestesüléshez szükséges erıt? Vagyis ha úgy érzed, hogy figyelnek, akkor nagy valószínőséggel figyelnek is. – De a víz ezt is megfordíthatja – mondta Gansey. – Pozitív érzésekbe tömöríti a magas frekvenciát és az energiát. – Ezért ered itt annyi gyógyító forrás – szólt közbe Ronan, nehogy alulmaradjon. Blue megdörzsölte a karját. – Nos, a víz arra van, és nem erre. Bemegyünk? A fák felsóhajtottak. Gansey szeme összeszőkült. – Vajon szívesen látnak minket? – kérdezte Adam. – Az majd elválik – felelte Noah. İ lépett be elsınek az erdıbe. Ronan mérgesen dünnyögött magában, valószínőleg azért, mert Noah – Noah – tökösebben viselkedett, mint bármelyikük. Noah után robogott. – Várjatok! – nézett Gansey az órájára. – 16:13 van. Jegyezzétek meg! – Azzal követte Noah-t és Ronant az erdıbe. Adam szíve hangosan kalapált. Blue a fiú felé nyújtotta a kezét. Nehogy összetörjem az ujjait, gondolta magában Adam. Azzal ık is beléptek az erdıbe. A fák lombsátra alatt még sötétebb volt, mint a mezın. A kidılt fák alatt fekete árnyak lapultak, a törzsek csokoládébarna, szén- és ónixfekete színben játszottak. – Noah! – suttogta Gansey. – Noah, merre vagy? – Itt vagyok – szólalt meg Noah a hátuk mögül. Adam, aki továbbra is idegesen szorongatta Blue kezét, hátrafordult, de semmit sem látott a gyenge szélben lengedezı ágakon kívül. – Mit láttál? – kérdezte Gansey. Amikor Adam megfordult, Noah már Gansey elıtt járt. Megzavarja az agyi idegeket. – Semmit. – Hova megyünk? – kérdezte a púpos fekete alaknak látszó Ronan. Bárhová, csak a fához ne, gondolta magában Adam. Látni se bírom. Gansey a patak nyomai után kutatott a sárban. – Ugyanarra, amerre a múltkor. A hiteles kísérlethez azonos feltételeket kell teremteni, nem igaz? A patak most sokkal sekélyebb. Alig látni. Nem kellett sokat menni, ugye? Alig pár perce követték a sekély medret, de azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ismeretlen terepen járnak. A fák magasak, vékonyak, nyurgák voltak, és olyan ferdén álltak, mintha valami nagy szél hajlította volna meg ıket. Jókora sziklák nıttek ki a sovány talajból. A patakmedernek, a tengerszemnek és az álomfának nyomát sem látták. – Rossz helyen vagyunk – mondta Gansey. Egyszerre tompa és vádló lett a hangja, mintha az erdı tehetne az egészrıl. – Láttátok a fákat? – engedte el Blue Adam kezét. Beletelt egy kis idıbe, mire Adam rájött, mire céloz a lány. Az ágakon himbálódzó levelek most is halványsárgák voltak, de ez nem tavaszi sárga volt, hanem ıszi. A levelek zöme az ıszbe forduló természet pirosas-zöldes árnyalatát viselte magán. A lábuk alatt az avar barnás-narancsos színben játszott, a leveleket a korai fagy ölte meg, holott a télnek még nyoma sem volt. Adam szorongással vegyes áhítattal bámult maga elé. – Gansey – kérdezte –, nálad hány óra van?

120

Gansey a csuklójára pillantott. – 17:27. A kismutató még jár. Alig több mint egy óra alatt két évszakon sétáltak át. Adam elkapta Blue tekintetét. A lány némán rázta meg a fejét. Mit lehet tenni? – Gansey! – kiáltotta Noah. – Itt egy írás! Noah a sziklakiszögellés túloldalán állt, egy állig érı kıtömb elıtt. A kı felülete kopott és repedt volt, és Gansey Ley-vonalaihoz hasonló csíkok szabdalták. Noah a rövid feliratra mutatott, amit a kı aljára festettek fel. Bármilyen tintát használt is a szerzı, az idıközben erısen lekopott: néhol fekete volt, máshol sötétlila. – Ez meg milyen nyelv? – kérdezte Blue. – Latin – felelte kórusban Adam és Ronan. Ronan fürgén leguggolt a kı mellé. – Mit ír? – kérdezte Gansey. Ronan gyorsan átfutotta a szöveget. Hirtelen elvigyorodott. – Ez egy vicc. Legalábbis az elsı része. Elég kacifántos. – Egy vicc? – visszhangozta Gansey. – Mirıl szól? – Te nem fogod viccesnek találni. A szöveg olyan nehéz volt, hogy Adam egy idı után feladta a próbálkozást. Valami azonban nagyon zavarta a betőkkel kapcsolatban. De sehogy sem tudott rájönni, hogy mi. Talán az alakjuk… – Miért írnak fel viccet egy eldugott kıre? – kérdezte óvatosan. Ronan arca elkomorult. A fiú megérintette a betőket, az ujjaival követte a sorokat. Fújtatni kezdett. – Ronan! – mondta Gansey. – Ez egy vicc – szólalt meg végül Ronan, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a szavakról. – Csak megismerem a saját kézírásomat. Adam ekkor jött rá, mi zavarta annyira a betőkkel kapcsolatban. Most már egyértelmő volt, hogy a kézírás Ronané. Csak éppen egyáltalán nem illett a képbe: a szöveget egy kıre festették fel különleges tintával, amely már teljesen elmosódott és lekopott az idıjárás viszontagságai miatt. – Nem értem – mondta Ronan. Újra meg újra végigfutott a sorokon. Látszott rajta, hogy megrendítette az eset. Gansey lázasan törte a fejét. Nem szerette feldúltnak látni a csapatát. – Korábban is tapasztaltuk – szólalt meg határozott, magabiztosnak szánt hangon, mintha kiselıadást tartana –, hogy a Ley-vonal összezavarja az idıt. Az órám a bizonyíték. Az idı kitágul. Most elıször jársz itt, Ronan, de ez még nem jelenti azt, hogy késıbb nem térsz vissza ide. Percekkel késıbb. Napokkal, évekkel késıbb, hogy üzenetet hagyj magadnak, egy vicces üzenetet, hogy elhidd, te voltál a szerzı. Mert tudod, hogy az idı szeszélyeinek köszönhetıen egyszer még eljuthatsz ide. Szép munka, Gansey, gondolta magában Adam. Gansey azért hozakodott elı ezzel a magyarázattal, hogy megnyugtassa Ronant, de Adam is sokkal jobban érezte magát tıle. Végre a történelmi varázslat felfedezıi, tudósai, antropológusai voltak. Ezt akarták. – És mi van a vicc után? – kérdezte Blue. – Arbores loqui latiné – válaszolta Ronan. – A fák latinul beszélnek. Ennek nem sok értelme volt, talán találós kérdésnek szánták, de akkor is. Adam hátán felállt a szır. Mindannyian a fákra pillantottak: egymillió, a zöld ezernyi árnyalatával díszített szélfútta karom fogságában voltak. – És az utolsó sor? – kérdezte Gansey. – Az utolsó szó mintha nem latinul lenne. – Nomine appellant – olvasta Ronan. – Nevezd a nevén! – Egy pillanatra elhallgatott. – Cabeswater.

121

C

ABESWATER – ismételte Gansey. – A szó mágikusan csengett. Cabeswater. Régiesen és titokzatosan, mintha nem az Újvilágban született volna. Gansey ismét elolvasta a sziklára írt latin szöveget – a fordítás egyértelmőnek tőnt, miután Ronan elvégezte a munka nehezét –, majd a többiek példáját követve a környezı fákra nézett. Mit tettél? kérdezte magától. Hova hoztad ıket? – Én amondó vagyok, hogy keressünk vizet – szólalt meg Blue. – Hogy az energia azt tehesse, amit Ronan mondott. Aztán… szerintem mondjunk valamit latinul. – Jó tervnek hangzik – helyeselt Gansey, és nem gyızött csodálkozni, hogy ezen a furcsa helyen még az értelmetlen javaslatok is praktikusnak tőnnek. – Arrafelé menjünk, amerrıl jöttünk, vagy menjünk tovább? – Menjünk tovább! – felelte Noah. Mivel Noah ritkán nyilvánított véleményt, az ı szava döntött. A csapat ismét útnak indult, és hétrét görnyedve haladt elıre az ösvényen, vizet keresve. Menet közben hullani kezdtek a levelek – pirosak, barnák, majd szürkék –, és a fák teljesen lekopaszodtak. Az árnyékban dér fehérlett. – Tél van – mondta Adam. Ez persze lehetetlennek tőnt, de nem ez volt az elsı furcsaság a nap folyamán. Gansey arra a napra gondolt, amikor a Brit Tóvidék-hez kirándultak Maloryvel. Egy idı után annyi szépség tárult a fiú szeme elé, hogy képtelen volt feldolgozni, de mintegy varázsütésre, minden eltőnt. Nem lehetett tél. De ez sem volt nagyobb képtelenség, mint ami aznap történt. Egy lejtıhöz értek, amelyet kopasz főzfák borítottak. Alattuk lassú, sekély viző patak kanyargott. Malory egyszer azt mondta Gansey-nek, hogy ahol főzfák vannak, ott víz is van. A főzfák úgy szaporodnak, magyarázta, hogy a folyóvízbe pottyantják a magvaikat, amelyek, lejjebb sodródván, egy távoli parton csíráznak ki. – És itt is van a víz – szólalt meg Blue. Gansey a többiek felé fordult. A lélegzetük erısen párállott, és mind rettenetesen alulöltözöttek voltak. Még az arcszínük is ijesztı volt: túlságosan napbarnított a színtelen téli levegıhöz képest. Turisták egy másik évszakból. Gansey arra ocsúdott, hogy didereg, de nem tudta eldönteni, hogy a hirtelen jött hidegtıl vagy a várakozástól. – Rendben – mondta Blue-nak. – Mit mondjunk? Blue Ronanhez fordult. – Köszönj nekik! Legyünk udvariasak! Ronan fájdalmas képet vágott: az udvariasság nem volt a stílusa. De aztán mégis nekidurálta magát. – Salve – mondta. – Ez azt jelenti, hogy üdvözlet. – Szuper – felelte Blue. – Kérdezd meg tılük, hajlandóak-e szóba állni velünk.

122

Ronan még fájdalmasabb képet vágott, mert úgy érezte, nevetségessé teszi magát, és ez már végképp nem volt jellemzı rá. De azért felnézett a fák koronájára, és így szólt: – Loquere tu nobis? A csapat némán várta a választ. Susogás hallatszott, mintha gyenge, téli szellı játszadozna a falevelek között. De az ágakon egy levél sem maradt. – Semmi – mondta Ronan. – Mit vártatok? – Csönd! – förmedt rá Gansey. Mert a susogás észrevehetıen erısebbé vált. Száraz suttogásra hasonlított. – Hallottátok ezt? Noah kivételével mindenki megrázta a fejét. – Igen – mondta Noah, Gansey legnagyobb megkönnyebbülésére. – Kérd meg ıket, hogy ismételjék meg, amit mondtak! – adta ki az utasítást Gansey. Ronan engedelmeskedett. A suttogás megint felerısödött, és ezúttal nyilvánvaló volt, hogy hangokból áll, nem pedig falevelektıl származik. Gansey tisztán hallotta, hogy egy recsegı hang latinul beszél. Miközben elismételte a szavakat Ronannek, hirtelen azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna órán. – Azt mondják, már máskor is próbáltak megszólítani, de nem hallottad ıket – mondta Ronan. Elgondolkodva dörzsölte meg borotvált tarkóját. – Gansey, te most szórakozol velem? Tényleg hallasz valamit? – Gondolod, hogy Gansey ilyen jó latinból? – szólt közbe nyersen Adam. – A te kézírásod állt a kövön, Ronan. Onnan derült ki, hogy latinul beszél. Pofa be! A fák újra susogni kezdtek. Gansey elismételte a szavakat Ronan-nek. Amikor elrontott egy igét, Noah kijavította. Ronan Blue-ra nézett. – Azt mondják, örülnek, hogy a Látó lánya is eljött. – Én? – kiáltott fel Blue. A fák elsuttogták válaszukat, és Gansey elismételte a szavakat. – Nem értem pontosan – mondta Ronan. – Annak is örülnek, hogy újra látják… Nem ismerem ezt a szót. Greywaren? Ha ez latin szó, akkor nem ismerem. Ronan, suttogták a fák. Ronan Lynch. – Ez te vagy – álmélkodott Gansey, és rögtön borsódzni kezdett a háta. – Ronan Lynch. A te nevedet mondták. Neked örülnek eny-nyire. Ronan sejtelmes képet vágott, nem akarta kiadni magát. – Igen. – Blue tágra nyílt szemmel szorította a kezét hidegtıl kipirult arcára. Vonásain ugyanaz a félelemmel vegyes izgalom tükrözıdött, amit Gansey érzett. – Fantasztikus! Ezek a fák! Fantasztikus! – Miért csak ti és Noah halljátok ıket? – kérdezte Adam. Gansey akadozva – még órán is ritkán szólalt meg, ezért nehezen tudta szavakba önteni a fejében megfogalmazódó gondolatokat – mondta: – Hic gaudemus. Gratias tibi… loquere… loqui pro nobis. Hogy kérdezzem meg, hogy miért nem halljátok ıket? – Istenem, Gansey! Ha odafigyeltél volna – Ronan lehunyta szemét, és elgondolkodott. – Cur non te audimus? Gansey-nak ezúttal nem kellett lefordíttatnia a fák halkan elsuttogott válaszát, egyszerő szavakat használtak. – Az út alszik – mondta fennhangon. – A… Ley-vonal? – szólt közbe Blue. – De ebbıl még nem derül ki, miért csak te és Noah halljátok ıket – tette hozzá szomorkásán. – Si expergefacere via, erimus a debitum – duruzsolták a fák. – Ha felébresztitek az utat, a lekötelezettetekké válik – mondta Ronan.

123

Rövid csönd támadt. A csapat tagjai döbbenten néztek egymásra. Ezt nehéz volt megemészteni. Mert nem elég, hogy a fák beszéltek hozzájuk. Az is kiderült róluk, hogy érzı lények, akik figyelemmel tudják kísérni az emberek mozgását. Vajon csak ennek a fura erdınek a fái képesek erre, vagy minden fa? Vajon máskor is meg akarták szólítani ıket? Azt sem lehetett tudni, hogy jó- vagy rosszindulatú fákról van-e szó; hogy szeretik vagy győlölik-e az embereket; hogy határozott elveik vannak, vagy együtt éreznek velük. Olyanok, mint a földönkívüliek, gondolta magában Gansey. Földönkívüliek, akiket egyfolytában sanyargatnak. Ha én fa lennék, semmi okom nem lenne rá, hogy szeressem az embereket. Végre történt valami. Gansey évek óta erre a pillanatra várt. – Kérdezd meg tılük, tudják-e, hol van Glendower – mondta. Adam ijedten nézett. Ronan folyékonyan tolmácsolt. Beletelt kis idıbe, mire a susogó hangok megadták a választ. Gansey-nek most sem kellett tolmács. – Nem – mondta Gansey. Már régóta feszítette ez a kérdés. Azt hitte, a válasz hallatán megkönnyebbül, de nem így történt. Mindenki ıt nézte, fogalma sem volt, hogy miért. Talán az arcával történt valami? Rossz érzése támadt. Lesütött szemmel mondta: – Nagyon hideg van. Valde frigida. Hol a kijárat? Kérem! Amabo te, ubiexitum? A fák hangosan susogtak és sziszegtek. Gansey hirtelen rájött, hogy talán tévedett, lehet, hogy egész végig csak egyetlen hangot hallott. Most, hogy jobban belegondolt, még arra sem mert volna megesküdni, hogy nem a képzelete játszik-e vele. A gondolat nyugtalansággal töltötte el, és teljesen elvonta a figyelmét. Noah-nak kellett elismételnie a mondatokat. Ronan sokáig töprengett, mire le tudta fordítani a hallottakat. – Bocsánat! – mondta. Olyan erısen koncentrált, hogy még durcáskodni is elfelejtett. – Nehezen boldogulok. Azt mondják, menjünk vissza a tavaszba. Az… úton. A vonalon. Azt mondják, ha követjük a patakot, és balra fordulunk a nagy… platánfa mellett? Platanus? Azt hiszem, platánfa. Akkor kijutunk az erdıbıl, és visz-szatalálunk a… jelenbe. Nem tudom. Pár dolgot kihagytam, de azt hiszem… Bocsánat! – Semmi baj – mondta Gansey. – Nagyon jól csinálod. Most mi legyen? – súgta oda Adamnek. – Tegyük, amit mondanak? Nem nagyon bízom bennük. Adam összevont szemöldöke arra engedett következtetni, hogy ı sem biztos a dolgában, de végül azt felelte: – Van más választásunk? – Szerintem bízhatunk bennük – mondta Blue. – Ismernek minket. Valahonnan. És a sziklafelirat sem tiltotta meg, hogy beszéljünk velük. Nem igaz? Ebben volt némi igazság. A Ronan kézírásával íródott üzenet – amely minden lehetséges módon igazolni próbálta a hitelességét – kifejezetten azt ajánlotta nekik, hogy beszéljenek a fákkal. Nem figyelmeztetni akarta ıket. – Akkor menjünk! – mondta Gansey. – Vigyázzatok, nehogy elcsússzatok! Gratias! Reveniemus – tette hozzá fennhangon. – Mit mondtál? – kérdezte Blue. – Köszönöm! Még visszajövünk – válaszolt Gansey helyett Adam. Nem volt nehéz követni a Ronan által lefordított utasításokat. A patak széles volt, a hideg víz lassan folydogált a deres szélő mederben. Az út végig lefelé lejtett, és a levegı fokozatosan melegedni kezdett. Itt-ott vörös levelek himbálóztak az ágakon, és mire Blue rámutatott a hatalmas platánfára, a foltokban hámló fehér-szürke törzs, amelyet a lány át sem bírt volna fogni a karjával, a nyár ragadós mézgáját ontotta magából. A haragoszöld, lágyan lengedezı levelek susogva dörzsölıdtek egymáshoz. Ha most szólítja meg valaki, Gansey nem hallja meg. – A múltkor kimaradt a nyár – mutatott rá Adam. – Amikor a másik irányba mentünk. Akkor rögtön az ısz következett. – Varázsszúnyogok – csapkodta Ronan a karját. – Klassz ez a hely.

124

Gansey utasításait követve a csapat balra fordult a hatalmas platánfánál. Gansey azon töprengett, vajon mire utalhattak a fák, amikor azt mondták, megtalálja, amit keres. İ csak egyvalamit keresett. Az erdı egy nyári tisztásban folytatódott, és Gansey hirtelen megértette, mire célzott a hang. A tisztáson, teljesen oda nem illın, gazdátlan autó állt. Egy piros Mustang. Ujabb modell. Eleinte úgy tőnt, mintha sáros lenne, de közelebbrıl megnézve látszott, hogy több rétegnyi por és avar borítja. A levelek megakadtak a motorháztetı repedéseiben és a spoiler alatt, összegyőltek az ablaktörlın, és kisebb csomókba tapadtak a gumik felületén. Az autó alól egy facsemete nıtt ki, és már egészen befutotta az elsı sárvédıt. A jelenet azokra a régi hajóroncsokra emlékeztetett, amelyeket az idı korallzátonnyá változtat. Az autó mögött gazos ösvény húzódott, amely mintha kifelé vezetett volna az erdıbıl. A fák erre a kijáratra gondolhattak. – Pöpec – rugdosta meg Ronan az egyik abroncsot. A Mustang-nak hatalmas, drága kerekei voltak, és most, hogy Gansey alaposabban megvizsgálta az autót, látta, hogy tele van utángyártott alkatrészekkel: nagy felnik, új spoiler, sötétített ablaküveg, széles kipufogó. Az új pénz, szokta mondani az apja, égeti a zsebet. – Nézzétek! – kiáltott fel Adam. Végighúzta az ujját a hátsó ablakot belepı porrétegen. A Blink-182 matrica mellett egy aglionbys matrica virított. – Jé! – mondta Blue. Ronan megpróbálta kinyitni a bal elsı ajtót, és a zár engedett. – Itt egy mumifikálódott hamburger – nevetett fel. A csapat egymás hegyén-hátán tolongva kukucskált be az utastérbe, de az anyósülésen heverı kiszáradt, félig megevett, kicsoma-golatlan hamburgeren kívül nem sok látnivaló volt a kocsiban. Ez az autó is olyan volt, mint valami találós kérdés, mint Blue hangja a felvételen. Gansey úgy érezte, a kocsi kifejezetten ıt szólítja meg. – Nyissátok fel a csomagtartót! – adta ki az utasítást. A csomagtartóban egy dzseki hevert, alatta pedig botok és rugók páratlan győjteménye. Gansey megragadta a leghosszabb rudat, és homlokráncolva emelte fel a szerkezetet. Az alkatrészek a helyükre csusszantak, és amikor néhány szabadon lógó bot a rúd alá csavarodott, a fiúnak egyszerre világosság gyúlt az agyában. – Ez egy varázsvesszı. Megerısítést várva fordult Adam felé. – Minı véletlen – mondta Adam. Ami persze pont az ellenkezıjét jelentette. Gansey-t ugyanaz a különös érzés fogta el, mint amit a Nino parkolójában érzett, amikor Adam figyelmeztette, valaki más is érdeklıdik a Ley-vonal után. Észrevette, hogy Blue és Noah eltőnt. – Hol van Blue és Noah? Blue a neve hallatán átlépett egy fatuskón, és újra megjelent a tisztáson. – Noah hány. – De miért? – kérdezte Gansey. – Csak nem beteg? – Megkérdezem tıle – felelte a lány. – Amint befejezi a rókázást. Gansey összerezzent. – Csak szólok, hogy Gansey jobban szereti a hány szót – közölte vele Ronan derősen. – Azt hiszem, ebben az esetben az okád a legmegfelelıbb kifejezés – helyesbített Blue nyomatékosan. – Okád! – ismételte Ronan szemrebbenés nélkül. Ez végre neki is ismerısen hangzott. – Hol van? Noah! – Azzal ellökte magát a Mustangtól, és elindult arra, ahonnan Blue jött. Blue észrevette a varázsvesszıt Gansey kezében. – Ez a kocsiban volt? Hiszen ez egy varázsvesszı! Gansey-t nem lepte meg, hogy Blue felismerte a tárgyat, bár a lánynak nem voltak látnoki képességei, az anyjának igen, és a varázsvesszı gyakorlatilag a munkaeszközének számított.

125

– A csomagtartóban volt. – De ez azt jelenti, hogy valaki más is kereste a Ley-vonalat! A Mustang túloldalán Adam végighúzta az ujjait a karosszériát borító porrétegen. Nyugtalannak tőnt. – És az illetı még a kocsiját is hajlandó volt feláldozni. Gansey elıször a fákra pillantott, majd a drága autóra. A távolban Ronan és Noah duruzsolását hallotta. – Menjünk! Azt hiszem, még több információra van szükségünk.

126

A

KÖVETKEZİ VASÁRNAP REGGEL Blue már indulásra készen állt, amikor is színt kellett vallania. A vasárnap kutyasétáltató nap volt. Igazából a vasárnap és a csütörtök is kutyasétáltató nap volt, de Blue-nak sikerült kikönyörögnie egy kis szabadságot az elızı két hétre, hogy több idıt tölthessen a fiúkkal, így már régóta nem látta a fogadott kutyáit. Csupán az volt a bökkenı, hogy határozottan megcsappant a pénze, ráadásul a szófogadatlansága miatti bőntudat is egyre jobban nyomasztotta. Olyannyira, hogy vacsoránál már nem is tudott az anyja szemébe nézni, ugyanakkor azt sem tudta elképzelni, hogy hátat fordítson a fiúknak. Köztes megoldást kellett találnia. Elıtte azonban várta a kutyasétáltatás. Blue már éppen indulófélben volt Willow Ridge-be, amikor megszólalt a konyhai telefon. A lány, egyik kezében egy pohár almalével, a másikban magas szárú tornacipıjének a főzıjével, felkapta a kagylót. – Halló! – Blue-val szeretnék beszélni, ha otthon van. Gansey összetéveszthetetlenül udvarias hangja volt, az, amelyik a legkeményebb szívet is meglágyítja. A fiú érezhetıen tisztában volt vele, mit kockáztat a telefonhívással, és lélekben már fel is készült rá, hogy esetleg nem Blue veszi fel. A lány, annak ellenére, hogy érezte, nem sokáig titkolózhat már, nem tudta, mit érezzen a ténytıl, hogy a fiú akár le is buktathatta volna. – Blue éppen kutyasétáltatáshoz készülıdik – mondta, azzal letette az almalevet, és vállával a füléhez szorítva a kagylót, felráncigálta magára a tornacipıt. – Szerencséd, hogy ı vette fel a kagylót, és nem valaki más. – Minden eshetıségre felkészültem – felelte Gansey. Fura volt telefonon keresztül hallani a hangját, amely így mintha nem igazán illett volna az arcához. – De azért örülök, hogy elcsíptelek. Hogy vagy? Remélem, jól. Nem direkt ilyen leereszkedı, próbálta meggyızni magát Blue. Csak többedszerre sikerült. – Talált. – Nagyszerő. Figyelj! Adam dolgozik, Ronan pedig templomban van a testvéreivel, én viszont szeretnék kicsit… körülnézni. Nem az erdıben – tette hozzá gyorsan. – Arra gondoltam, megnézném azt a templomot, ami a térképeden van. Nincs kedved… Nem fejezte be a mondatot. Lehetséges, hogy Gansey zavarban van? Beletelt egy kis idıbe, mire Blue rájött, a fiú arra akarja kérni, hogy menjen vele. Aztán arra gondolt, hogy még sosem volt kettesben Gansey-vel. – Meg kell sétáltatnom a kutyákat. – Ó! – felelte Gansey csalódottan. – Akkor nem érdekes. – De csak egy óra az egész. – Ó! – ismételte Gansey tizennégy árnyalattal derősebb hangon. – Akkor érted menjek? Blue lopva a nappali felé sandított a válla fölött.

127

– Ne, inkább találkozzunk a parkolóban! – Nagyszerő – mondta a fiú. – Már alig várom. Azt hiszem, érdekes kirándulás lesz. Akkor egy óra múlva. Már alig várom? Gansey Adam nélkül, Blue nem tudta, hogy fog elsülni a dolog. Adam bátortalan udvarlási kísérletei ellenére a fiúk megbonthatatlannak tőnı egységet alkottak. Külön találkát beszélni meg egyikükkel kicsit… kockázatosnak tőnt. De Blue nem akart nemet mondani Gansey-nek. Nem szívesen maradt volna ki a nyomozásból. Alighogy Blue letette a kagylót, kiáltozást hallott. – Bluu-UUUU-uuuuuue, édes gyermekem, gyere csak ide! Maura éneklı hangja enyhén gunyorosan csengett. Blue kalapáló szívvel indult el a nappali felé, ahol Maura, Calla és Persephone vodka-narancsnak látszó koktélt iszogatott. Amikor belépett a szobába, a nık lusta mosollyal néztek fel rá. Akár egy csapat nıstényoroszlán. Blue felvonta a szemöldökét a koktélok láttán. Az ablakon beömlı reggeli fény áttetszı sárgává változtatta az italokat. – Még csak tíz óra! Calla Blue csuklója köré fonta az ujjait, és lehúzta a lányt a mentazöld kanapéra. Már majdnem üres volt a pohara. – Vasárnap van. Ma szabad. – El kell mennem kutyát sétáltatni – felelte Blue. Maura, aki a szoba túlsó végében álló kék-fehér csíkos széken kuporogva kortyolgatta a vodkanarancsát, feldúlt arccal mondta: – Jaj, Persephone! Túl sok vodkát tettél bele. – Megcsúszott az üveg – felelte Persephone szomorúan az ablak elıtti fonott padról. Blue fel akart állni, de Maura nehezen leplezett határozottsággal reccsent rá: – Ülj csak le egy pillanatra, Blue! Beszélj nekünk a tegnapról! Meg a tegnapelıttrıl. Meg az azelıtti napról. Meg a… szóval, beszélj nekünk az elmúlt két hétrıl. Blue ekkor jött rá, hogy Maura dühös. Nem sokszor látta dühösnek az anyját, és mivel ezúttal ı volt a kiváltó ok, azonnal kiverte a víz. – Hát, én… – Elcsuklott a hangja. Fölösleges lett volna tovább hazudozni. – Nem vagyok zsarnok – szakította félbe Maura. – Nem foglak a székedhez kötözni, és zárdába sem küldelek. Úgyhogy akár abba is hagyhatod a sunnyogást. – De én nem… – De igen. Születésed óta ismerlek, és látom rajtad, hogy suny-nyogsz. Gondolom, együtt lógsz Gansey-vel. – Maura arca bosszantóan tudálékos volt. – Anya! – Orla mesélt nekem a csodakocsijáról – folytatta Maura. Még mindig mérgesen, de megjátszott vidámsággal beszélt. A tudat, hogy jogosan kapja a fejmosást, még fájóbbá tette a dolgot Blue számára. – De, ugye, nem akarod megcsókolni? – Anya, az kizárt – fogadkozott Blue. – Te is láttad, milyen. – Nem is tudtam, hogy a régi, hörgı torkú Camarókkal való fu-rikázás a szakadt póló és a kartonpapírból kivágott fák férfi megfelelıje. – Bízz bennem! – mondta Blue. – Gansey-vel egyáltalán nem illünk egymáshoz. És azok a fák nem is kartonpapírból vannak, hanem újrahasznosított vászonból. – Akkor természet ısanyánk kicsit fellélegezhet. – Maura megpróbált belekortyolni az italába, és közben orrát ráncolva sandított Persephone-ra. Persephone mártír képet vágott. – Nem örülök, hogy légzsák nélküli autóval furikáztok – szólalt meg kisvártatva Maura, immár lágyabb hangon. – A mi autónkban sincs légzsák – mutatott rá Blue. Maura egy Persephone-tól származó hosszú hajszálat emelt le a pohara szélérıl. – Jó, de te biciklivel jársz.

128

Blue felállt. Attól tartott, hogy a kanapé zöld bolyhai a macskanadrágjára is rátapadtak. – Most már mehetek? Vagy büntetést kapok? – Büntetést kapsz. Megmondtam, hogy tartsd távol magad Gan-sey-tıl, és te nem fogadtál szót – mondta Maura. – De, még nem döntöttem el, mi legyen. Haragszom rád. Több emberrel is beszéltem, és mind nekem adtak igazat. Létezik még szobafogság? Vagy az csak a nyolcvanas években volt divat? – Nagyon megharagszom, ha szobafogságba küldesz- – felelte Blue, aki még mindig nehezen tudott napirendre térni anyja szokatlan kifakadásán. – Bosszúból összekötözöm az ágynemőmet, és kimászok az ablakon. Maura elcsigázottan dörzsölte meg az arcát. Idıközben teljesen elpárolgott a haragja. – Nyakig benne vagy a dologban, mi? Nem tartott sokáig. – Ha nem tiltasz el tılük, akkor nem kell fellázadnom ellened – kockáztatta meg Blue. – Ez a hála, Maura, amiért a DNS-ed adtad neki – szólt közbe Calla. Maura felsóhajtott. – Blue, tudom, hogy nem vagy buta lány. De néha még az okos emberek is csinálnak hülyeségeket. – Ne akarj közéjük tartozni! – morogta Calla. – Persephone? – kérdezte Maura. – Nekem nincs hozzáfőznivalóm – felelte Persephone cérnavékony hangján. Némi gondolkodás után hozzátette: – Ha orrba versz valakit, ügyelj rá, hogy kívül legyen a hüvelykujjad. Nehogy eltörjön. – Oké – mondta Blue sietve. – Én mentem. – Legalább kérj bocsánatot! – mondta Maura. – Tegyél úgy, mintha a szavam érne valamit! Blue-nak fogalma sem volt, mit válaszoljon erre. Maura már mindenféle módszert kipróbált a fegyelmezésére, de eddig még sosem fenyegetızött ultimátummal vagy szobafogsággal. Blue csak ennyit mondott: – Bocsánat! Szólnom kellett volna, hogy olyasmit teszek, amit nem szabad. – Nem is esett olyan jól, mint hittem – felelte Maura. Calla megint elkapta Blue csuklóját. Blue megijedt, hogy Calla esetleg megérzi a Gansey küldetését övezı energiákat. De Calla, miután kiitta a poharát, csak ennyit mondott, doromboló hangon. – Blue, azért a nagy rohangászásban ne felejtsd el a péntek esti mozit. – A… péntek… esti… mozit – visszhangozta Blue. Calla szemöldöke megkeményedett. – Megígérted. Blue hiába próbált visszaemlékezni, mikor beszélt meg közös mo-zizást Callával, de aztán leesett neki a tantusz, és eszébe jutott az a régi beszélgetés. Amikor megállapodtak, hogy átkutatják Neeve szobáját. – El is felejtettem, hogy ezen a héten lesz – felelte Blue. Maura megkavarta az italát, amelybıl még alig hiányzott pár korty. A nı szívesebben nézte, ahogy mások isznak. – Mit néztek meg? – Az a címe, hogy: A törpék is kicsiben kezdték – vágta rá Calla gondolkodás nélkül. – Vagy eredeti német nyelven: Auch Ztuerge habén klein angefangen. Maura összerezzent, de Blue nem tudta eldönteni, a film címe vagy Calla akcentusa volt rá ilyen hatással. – Jól van. Mi is elmegyünk Neeve-vel. Calla felvonta a szemöldökét. Persephone a csipkeharisnyáját babrálta. – Hova mentek? – kérdezte Blue. Megkeresitek az apámat? Pocsolyák fölött meditáltok? Maura abbahagyta a kavargatást. – Az biztos, hogy nem Gansey-vel találkozunk.

129

Blue legalább biztos lehetett benne, hogy az anyja sosem hazudik neki. Mert soha semmit nem mondott el.

130

M

iért pont a templom? – kérdezte Blue a Camaro anyósülésérıl. Eddig soha nem ült elöl, és most még inkább az volt az érzése, hogy az autó több ezer alkatrészre esik szét. Gansey, aki kényelmesen terpeszkedett a volán mögött a drága napszemüvegében meg a vitorláscipıjében, nem válaszolt azonnal. – Nem is tudom. Mert a vonalon van, de nem olyan, mint… Cabeswater. Meg kell fejtenem Cabeswatert, mielıtt visszamegyünk oda. – Mert az olyan, mintha valakinek az otthonába lépnénk be. –Blue próbált nem nézni Gansey vitorláscipıjére, jobb érzés volt úgy tenni, mintha a fiú mást viselne. – Pontosan! Pontosan olyan. – Gansey most ugyanúgy szegezte rá a mutatóujját a lányra, mint Adamre, amikor valami okosat mondott. Majd a sebességváltóra helyezte a kezét, hogy tompítsa a rezgést. Blue izgalmasnak találta, hogy a fák gondolkodó lények, és beszélni is tudnak. Hogy ismerik ıt. – Fordulj le! – kiáltott fel Blue, amikor Gansey majdnem elhajtott a romos templom mellett. A fiú széles mosollyal rántotta félre a kormányt és vett vissza a sebességbıl. A kocsi enyhén csikorogva fordult rá a gazos kocsifelhajtóra. Hirtelen kinyílt a kesztyőtartó, és a tartalma Blue ölébe potyogott. – Minek neked egy ilyen autó? – kérdezte a lány. Gansey már leállította a motort, de Blue lába még mindig bizsergett. – Mert ez klasszikus modell – válaszolta a fiú kimérten. – És egyedülálló. – Egy rakás szar. Nem gyártanak olyan klasszikusokat, amik… Blue szemléltetésképpen többször is megpróbálta visszacsukni a kesztyőtartó ajtaját, de nem járt sikerrel. Alighogy visszagyömöszölte a dobozba a tárgyakat, az ajtó ismét felpattant, és minden a lány combjára hullott. – Dehogynem gyártanak – felelte Gansey némi éllel. Nem mérgesen, inkább gúnyosan. Mentalevelet helyezett a szájába, és kiszállt a kocsiból. Blue visszatette a forgalmit meg az ısrégi szárított marhahúst a kesztyőtartóba, aztán megvizsgálta az ölében heverı holmikat. Egy allergiafecskendı – ezzel indítják újra a szívet, ha a beteg súlyos allergiás rohamot kap. A marhahússal ellentétben ennek még nem járt le a szavatossága. – Ez meg kié? – kérdezte. Gansey, kezében a frekvenciamérıvel, idıközben kiszállt a kocsiból, és úgy nyújtózkodott, mintha nem is harminc percig, hanem órákig zötykölıdött volna a kocsiban. Blue észrevette, hogy a fiú szépen kidolgozott karizmokkal büszkélkedhet, ami valószínőleg az Aglionby evezıscsapatának kesztyőtartóra ragasztott matricájával lehetett összefüggésben. Gansey elutasítóan pillantott hátra a válla fölött: – Az enyém. Húzd jobbra a reteszt, úgy becsukódik! –

131

Blue engedelmeskedett, és valóban: a kesztyőtartó becsukódott. A fecskendı biztonságban volt. Az autó másik oldalán Gansey hátravetett fejjel figyelte a külön életet élı, baljóslatú viharfelhıket. Távolról majdnem ugyanolyan színőek voltak, mint a hegyek kék széle. Az út, amin végigjöttek, kék-zöld folyóként kanyarodott vissza a város felé. A napfény különleges színekben játszott: majdnem sárga volt és nedvességgel teli. A madarak csiripelésétıl eltekintve egy pisszenés sem hallatszott, csak a vihar lassú, távoli morajlása törte meg a csendet. – Remélem, nem ázunk meg – jegyezte meg Gansey. Öles léptekkel megindult a romos templom felé. Blue megfigyelte, hogy a fiú mindig így közlekedik – öles léptekkel. A séta átlagembereknek való. Amikor Blue megállt Gansey mellett, a templom hátborzongatóbbnak tőnt, mint éjszaka. A romos falak és a beomlott tetı maradványai között térdig ért a fő, a fák pedig olyan igyekezettel nyújtózkodtak a nap felé, akárcsak Blue lelke. Padokat nem lehetett látni, és semmiféle bizonyíték nem mutatott arra, hogy egykor miséket tartottak volna itt. A hely sivárnak és funkciótlannak tőnt: mint a feltámadás nélküli halál. Blue-nak eszébe jutott az éjszaka, amikor Neeve társaságában állt itt. Kíváncsi volt, vajon Neeve tényleg az apját keresi-e, és ha igen, mit szándékozik tenni, ha megtalálja. A templom ajtaján besétáló szellemekre gondolt, és arra, vajon Gansey… – Úgy érzem, mintha már jártam volna itt – szólalt meg Gansey. Blue nem tudta, mit válaszoljon. Félig már bevallotta, mi történt Szent Márk éjszakáján, de nem tudta eldönteni, elmondja-e a teljes igazságot. Még abban sem volt biztos, hogy az az igazság, amit ı annak hisz. Gansey annyira eleven volt, Blue nem tudta elképzelni, hogy egy éven belül meghal. A fiú zöldeskék galléros pólót viselt. Lehetetlennek tőnt, hogy valaki, aki zöldeskék galléros pólót visel, ne nyolcvanhat évesen haljon meg szívbetegségben, egy lovaspólómérkızésen. – Mit csinál a csodamasinád? – kérdezte Blue. Gansey szembefordult vele. Az ujjbegyei elfehéredtek, bıre ráfeszült a kézcsontjaira. A mőszer felületén vörös fények villogtak. – Kiakadt. Ugyanúgy, mint a fánál. Blue körülnézett. Valószínőleg az egész terület magántulajdonban volt, az a telek is, ahol a templom állt, de a templom mögötti rész gondozatlanabbnak tőnt. – Ha arra megyünk, talán nem lınek le, amiért a tilosban mászkálunk. A pólód miatt nem nagyon tudunk elrejtızni. – Az akvamarin csodálatos szín, nem fogom szégyellni magam miatta – felelte Gansey. De amikor újra felnézett a templomra, elvékonyodott a hangja. Összeszőkült szemével, kócos hajával és mesterkéletlen arckifejezésével sokkal fiatalabbnak tőnt, mint egyébként. Fiatalabbnak és – furcsamód – rémültebbnek. Blue arra gondolt: Nem mondhatom el neki. Soha nem mondhatom el neki. Viszont meg kell akadályoznom, hogy bekövetkezzen. De Gansey nem sokkal ezután megint felöltötte szívdöglesztı ábrázatát, és Blue lila tunikaruhája felé intett a kezével: – Mutasd az utat, Padlizsán! Mielıtt elindultak volna, magához vett egy botot, hogy legyen mivel elhessegetni a kígyókat. A szél esıillatú volt, és a föld halkan morajlott a mennydörgés erejétıl, de egyelıre nem esett. Gansey mőszere pirosan világított, csak olyankor váltott villogó narancssárgára, amikor túl messzire sodródtak a láthatatlan vonaltól. – Kösz, hogy eljöttél, Jane! – mondta Gansey. Blue lesújtó pillantást vetett rá. – Szívesen, Dick! Gansey fájdalmas képet vágott. – Jaj, ne!

132

İszinte arckifejezése láttán Blue-ból elpárolgott a káröröm. A lány némán ballagott tovább. – Te vagy az egyetlen, akit nem hoz zavarba ez az egész – szólalt meg kisvártatva Gansey. – Nem ehhez szoktam, de sok szokatlan dologgal találkoztam eddig életemben, és azt hiszem, igazam van… de Ronan, Adam és Noah úgy tőnik… nem igazán hisznek bennem. Blue igyekezett okosan nézni. – Én megértelek. Az anyám Látó. Minden barátnıje Látó. Szerintem ez… hát, azt azért nem mondanám, hogy normális. De ık is valahogy így érezhetnek. Mert olyan dolgokat is látnak, amit mások nem. – Nekem évekbe telt, hogy eljussak idáig – vallotta be Gansey. Volt valami a hangjában, ami meglepte Blue-t. Csak késıbb jött rá, hogy a fiú ugyanolyan hangnemben beszél vele, mint Adammel. – Tizennyolc hónapig tartott, mire megtaláltam a Henrietta-vonalat. – Nem erre számítottál? – Nem is tudom, mire számítottam. Sokat olvastam a vonal hatásairól, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szembeszökıek lesznek. A fák nagyon megleptek. Nem hittem, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Eddig ahhoz szoktam, hogy havonta találok egy nyomot, aztán addig ütöm a döglött lovat, amíg nem jön másik. Hihetetlen ez az egész. – Gansey elhallgatott, és széles, meleg mosollyal nézett a lányra. – És ezt mind neked köszönhetem. Végre nyomon vagyunk. Legszívesebben megcsókolnálak. Bár csak viccelt, Blue elhúzódott tıle. – Mi van? – Hiszel abban, hogy egyesek látják a jövıt? – kérdezte Blue. – Ezért fordultam hozzátok, nem? – Ez még nem jelent semmit. Sokan csak poénból jósoltatnak maguknak. – Én meg azért, mert hiszek az ilyesmiben. Mármint azokban, akik értik a dolgukat. De anyádéknál elég nehéz kihámozni a lényeget. Miért kérded? Blue rosszkedvően döfködte a földet a kígyóőzı botjával. – Mert anyám születésem óta azzal nyaggat, hogy ha megcsókolom az igaz szerelmemet, az illetı meg fog halni. Gansey elnevetette magát. – Ne nevess, te… – Blue-nak már a nyelvén volt, hogy szemét, de az túl erıs kifejezés lett volna, ezért inkább nem mondott semmit. – Csak elıvigyázatosságból mondta, nem? Ha összejössz valakivel, megvakulsz. Ha megcsókolod az igaz szerelmedet, a srác kinyiffan. – Ezt nem anyám találta ki! – tiltakozott Blue. – Minden Látó vagy Médium, akivel valaha találkoztam, ugyanezt mondta. Az anyám nem szokott ilyesmivel viccelni. Nem játssza meg magát. – Bocsánat! – mondta Gansey, amikor látta, hogy a lány komolyan megharagudott rá. – Megint hülye voltam. És hogyan hal meg az a szerencsétlen fickó? Blue vállat vont. – Hm. Pedig az ördög a részletekben rejlik. Szóval merı elıvigyázatosságból senkivel sem csókolózol? – A lány bólintott. – Ez bizony nagy kár, Jane. Én mondom neked. Blue másodszor is vállat vont. – Nem szoktam beszélni róla. Nem is értem, miért mondtam el neked. Adamnek egy szót se. Gansey szemöldöke a hajáig szaladt. – Szóval így állunk? A lány azonnal elpirult. – Nem. Én csak… Nem. Nem. Én csak… nem tudom… nem akarok kockáztatni. Blue azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az idı kerekét odáig, amikor kiszálltak az autóból, és most inkább az idıjárásról vagy az iskoláról csevegnének. Egyre hevesebben lángolt az arca. – Ha megölöd Adamet, pipa leszek – szólalt meg Gansey rekedtes hangon. – Légy nyugodt, vigyázni fogok!

133

Hirtelen feszült, kellemetlen csend telepedett közéjük, majd Gansey így szólt: – Köszönöm, hogy elmondtad! – mondta hétköznapi hangon. – Úgy értem, jólesik, hogy bízol bennem. Blue megkönnyebbülten felelte: – Te is elmondtad, mit gondolsz Ronanrıl és Adamrıl. De egyvalami még mindig nem világos… Miért csinálod? Glendower miatt? Gansey bánatosan mosolygott, és Blue hirtelen megijedt, hogy a fiú megint visszatér a nyegle, nagyképő stílusához. – Ezt nehéz egy mondatban összefoglalni – mondta végül Gansey. – Menı magániskolába jársz. Azért próbáld meg! – Rendben. Hol is kezdjem? Talán… láttad az allergiafecskendıt. Méhcsípés ellen van. Allergiás vagyok. Nem kicsit. Blue riadtan torpant meg. A talaj tele volt darázsfészkekkel. A lódarazsak imádták az ilyen csöndes, fás területeket. – Gansey! Akkor mit keresel itt? A méhek között! Gansey elutasító mozdulatot tett, mintha hallani sem akarna a dologról. – Használd a botodat, és nem lesz baj! – A botomat! Egész héten az erdıben kódorogtunk! Ez nagyon nagy… – Felelıtlenség? – kérdezte Gansey. – Az az igazság, hogy fölösleges magamnál hordanom a fecskendıt. Legutóbb azt mondták, hogy csak egyetlen csípésnél használ, de lehet, hogy még akkor sem. Négyéves voltam, amikor elıször vittek be a kórházba, és azóta csak romlott a helyzet. Ez van. Vagy vállalom a kockázatot, vagy buborékban kell élnem. Blue a Halál kártyára gondolt, és arra, vajon az anyja miért nem mondott semmit Gansey-nek. Lehet, gondolta magában a lány, hogy a kártya nem is Gansey megjövendölt tragédiáját vetítette elıre, hanem az életét jelképezte – azt, hogy a halál árnyékában telnek a napjai. Blue megütögette a földet a botjával. – Jó, mondd tovább! Gansey beszívta a száját, majd kifújta a levegıt. – Nos, hét évvel ezelıtt vacsorára voltam hivatalos a szüleimmel. Már nem emlékszem, mi volt az apropó. Azt hiszem, apám egyik barátját képviselınek jelölték. – Kongresszusi képviselınek? A talaj és a levegı megremegett a mennydörgés hullámaitól. – Igen. Nem emlékszem. Te sem emlékszel mindenre, ugye? Ronan azt mondja, az emlékek olyanok, mint az álmok. Nem emlékszel, hogy kerültél a katedrára, és miért vagy pucér. Na, mindegy, a parti dögunalom volt. Kilenc- vagy tízéves lehettem. Mindenki kis fekete ruhát meg piros nyakkendıt viselt, és degeszre ehetted magad, már amennyiben szeretted a garnélarákot. Mi, gyerekek, kitaláltuk, hogy bújócskázni fogunk. Emlékszem, úgy gondoltam, hogy túl öreg vagyok már a bújócskához, de nem volt mit tenni. Egy kis pagonyba jutottak, ahol a ritkásan álló fák között fő nıtt a szederbokrok helyett. Ez a Gansey, a mesélı Gansey, teljesen más volt, mint a hétköznapi énje. Blue áhítatosan hallgatta. – Tombolt a hıség. Tavasz volt, de az idıjárás inkább nyárba hajlott. Mint Virginiában általában. Tudod, milyen az. Szinte ránehezedik az emberre. A kertben egy csöpp árnyék sem volt, viszont mögötte hatalmas erdı terült el. Árnyas, csupa zöld és kék erdı. Mintha egy tóba csobbantam volna bele. Fantasztikus érzés volt. Öt perc múlva már nem is láttam a házat. Blue abbahagyta a csapkodást. – Eltévedtél? Gansey alig észrevehetıen rázta meg a fejét. – Beleléptem egy darázsfészekbe. – Úgy vonta össze a szemöldökét, mint aki görcsösen próbál laza maradni, de közben lerítt róla, hogy a történet nagyon is kellemetlen emlékeket ébreszt benne. – Lódarazsak éltek benne. A lódarazsak a földön fészkelnek. Gondolom, tudod. Én nem tudtam. Elıször csak enyhe bizsergést éreztem a zoknimban. Azt hittem, tövisbe léptem.

134

Rengeteg volt belılük, tudod, abból a zöld, ostorszerő fajtából. De aztán megint megcsípett valami. Szinte nem is fájt. Blue émelyegni kezdett. – Mikor már a kezem is bizseregni kezdett – folytatta a fiú –, félreugrottam. És akkor megláttam ıket. Tele volt velük a karom. A lánynak hirtelen olyan érzése támadt, mintha ı is ott lenne az erdıben a felfedezés pillanatában. A szíve elnehezült, és méreggel telt meg. – Mit csináltál? – kérdezte. – Tudtam, hogy meghalok. Tudtam, hogy meghalok, mielıtt bármit is éreznék. Hiszen egyetlen csípéssel is kórházba kellett mennem, és most legalább száz fullánk fúródott belém. A hajamban is darazsak voltak. Még a fülemben is, Blue. – Nem féltél? – kérdezte a lány. Gansey-nek nem is kellett válaszolnia. Ott tükrözıdött a szemében. – Mi történt? – Meghaltam – mondta a fiú. – Éreztem, hogy megáll a szívem. A darazsak persze fütyültek rá. Holtomban is tovább csipkedtek. Gansey elhallgatott. – Most jön a legnehezebb rész – mondta. – Azok a kedvenceim – felelte Blue. A fák némán álltak körülöttük, csak a vihar morajlását lehetett hallani. – Bocs, nem akartam. .. – szégyellte el magát. – De nekem az egész életem nehéz. Senki sem hisz abban, amit a családom csinál. Én nem foglak kinevetni. Gansey lassan kifújta a levegıt. – Hangot hallottam. Suttogást. Sosem fogom elfelejteni, mit mondott. Azt mondta: Glendower életben hagy. Valaki meghal a Ley-vonalon, amikor nem kéne meghalnia, te pedig életben maradsz, amikor nem kéne életben maradnod. Blue pisszenni sem mert. Síri csönd borult rájuk. – Elmeséltem a sztorit Helennek. Azt mondta, csak hallucináltam. – Gansey félretolt egy indát. Egyre sőrőbb lett az aljnövényzet, és a fák is közelebb kerültek egymáshoz. Talán most kéne viszszafordulniuk. Gansey különös hangon beszélt. Ünnepélyes magabiztossággal. – De nem hallucináltam. Ez a Gansey írta a naplót. Blue-t magával ragadta az igazság, a pillanat varázsa. – Ezért tetted fel az életedet a keresésre? – Miután Arthur megtudta, hogy a Grál létezik, miért ne kereste volna? A mennydörgés úgy morgott a talpuk alatt, mint egy éhesen vicsorgó, láthatatlan vadállat. – Ez nem válasz – mondta Blue. Gansey kerülte a tekintetét. – Meg kell tennem, Blue – mondta szörnyő hangon. Az összes fény kialudt a mőszeren. Blue, aki egyfelıl megkönnyebbült, hogy biztonságos terepre értek, másfelıl csalódott volt, amiért nem tudott mélyebbre hatolni az igazi Gansey lelkében, a mőszerre mutatott. – Letértünk a vonalról? Visszafordultak, de a szerkezet most sem reagált. – Lemerült az aksi? – találgatott Blue. – Nem tudom megnézni. – Gansey ki-be kapcsolgatta a mőszert. Blue a mérı után nyúlt. Abban a pillanatban, hogy kivette Gansey kezébıl, felvillantak a piros fények. Folyamatosan égtek, nem villogtak. Blue oldalra fordította a dobozt. Bal felıl narancssárga volt. Jobb felıl piros. Egymásra néztek Gansey-vel. – Vedd vissza! – mondta Blue.

135

De alighogy Gansey megérintette a mőszert, a fények megint elaludtak. Amikor újabb csábító és fortyogó mennydörgés hallatszott, Blue bensıje remegni kezdett, és aztán sem nyugodott meg, hogy a robaj elhalt. – Folyton arra gondolok, hogy kell lennie logikus magyarázatnak – mondta Gansey. – De ez a hét nem ezt igazolja. Blue szentül hitte, hogy van logikus magyarázat, méghozzá ı maga, mivelhogy felerısíti a dolgokat. Csak azt nem tudta, mit erısít fel éppen. A levegı megremegett az újabb mennydörgés nyomán. A nap teljesen eltőnt. Súlyos zöld levegı vette körül ıket. – Hova vezet minket? – kérdezte Gansey. Blue hagyta, hogy a vörös fény vezesse ıket, és tétován belépett a fák közé. Alig pár métert tettek meg, amikor a mőszer megint kialudt. Sem kapcsolgatásra, sem rázogatásra nem reagált. Blue és Gansey egymással szemben állt, kettejük között a géppel. Lehajtott fejjel, némán fürkészték az elsötétült lámpákat. – Most mi legyen? – kérdezte Blue. Gansey lenézett a lába elé, közvetlenül a mőszer alá. – Lépj hátra. Ott… – Úristen! – ugrott el Blue Gansey mellıl. – Úristen… De nem tudta befejezni a mondatot, mert az imént lépett le valamirıl, ami leginkább egy emberi karcsontra hasonlított. Gansey fürgén leguggolt, és lesöpörte a leveleket a csontról. Az elsı karcsont alatt másik lapult. Bepiszkolódott óra fogta körül a csuklócsontot. Minden olyan valószerőtlennek tőnt – egy csontváz az erdı közepén? Ez nem lehet igaz! – Jaj, ne! – lehelte Blue. – Ne nyúlj hozzá! Az ujjlenyomatok. De a hulla már nem ırizhetett ujjlenyomatokat. A csontok olyan tiszták voltak, mintha múzeumból hozták volna ıket, a hús régen lefoszlott, és az áldozat ruházatára is csak pár cérnaszál utalt. Gansey gondosan leszedegette a leveleket a csontvázról. Az összekuporodva feküdt, egyik lába felhúzva, két karja a koponyája mellett – maga a kimerevített tragédia. Az idı furcsa dolgokat kímélt meg: az óra megvolt, de a hulla keze nem. Az ing elporladt, de a nyakkendı sértetlenül hullámzott át a beesett bordacsontok hegy-völgyein. A cipı piszkos volt, de érintetlen. A zokni szintúgy, a bırcipı tartósította. Bokáig érı csontzsák. Az áldozat arcát betörték. Blue azon töprengett, vajon attól halt-e meg az illetı. – Gansey – mondta Blue színtelen hangon. – Ez egy gyerek. Egy aglionbys diák. Azzal a bordákra mutatott. Két csupasz borda között aglionbys címer virított: a szintetikus hímzıfonal ellenállt az idıjárás viszontagságainak. Blue és Gansey döbbenten nézett egymásra a holttest fölött. Villám borította fényárba az arcukat. Gansey bıre alatt kidagadt a koponyacsont, a fiú magas, szögletes arccsontja olyan közel volt a felszínhez, mint a Halál kártyán. – Ezt jelentenünk kell – mondta a lány. – Várj! – felelte Gansey. Beletelt kis idıbe, mire megtalálta az áldozat tárcáját a csípıcsont alatt. A finom bır szétázott és kifehéredett, de nagyjából sértetlen maradt. Gansey kinyitotta, és szemügyre vette az egyik oldalon sorakozó plasztikkártyák tarka széleit. Észrevette, hogy egy jogosítvány csücske kandikál ki az egyik zsebbıl. A hüvelykujjával húzta ki. Blue hallotta, hogyan kapkod levegı után Gansey rémületében. A jogosítványon Noah arcképe szerepelt.

136

E

STE 8-KOR GANSEY FELHÍVTA ADAMET A LAKÓKOCSIGYÁRBAN.

– Érted megyek – mondta, azzal letette a kagylót. Nem mondta, hogy fontos dologról van szó, de sejthetı volt, hiszen elıször kérte Adamet, hogy jöjjön el a munkahelyérıl. A Camaro kint várakozott a parkolóban, a motor egyenetlen berregése végigvisszhangzott a sötéten. Adam beszállt. – Majd elmesélem, ha odaértünk – mondta Gansey. Sebességbe tette a kocsit, és olyan erıvel lépett a gázra, hogy a hátsó kerék megcsikordult az aszfalton. Gansey arckifejezésébıl ítélve Ronannel történhetett valami. Talán végül mégis kibukott belıle az igazi Ronan. De nem a kórházba mentek. A Camaro egyenesen a Monmouth gyárhoz robogott. A két fiú felkapaszkodott a sötét, nyikorgó lépcsıkön az elsı emeletre. Gansey keze alatt kivágódott az ajtó, és a falhoz csapódott. – Noah! – kiáltotta Gansey. A szoba kitágult a sötétben, elveszítve határait. A miniatőr Henrietta hamis díszletként állt az ablak elıtt. Gansey rádiós ébresztıórája megállás nélkül csipogott, egy rég elmúlt idıpontra figyelmeztetve. Adam ujjai hiába keresgélték a villanykapcsolót. – Beszélnünk kell. Noah! – kiáltotta el magát újra Gansey. Ronan szobájának nyitott ajtajában négyzet alakú fény villant fel. Ronannek csak a körvonalai látszottak: egyik kezét a mellkasára szorította, a másikban a hollófióka kuporgott. Kihúzta a fülébıl a selymesen drága fejhallgatót, és a nyakába akasztotta. – Késtél, haver. Parrish? Azt hittem, dolgozol. Tehát Ronan sem tudott többet, mint Adam. Adam hővös megkönnyebbülést érzett, de gyorsan elhessegette magától. – Dolgoztam. – Adam végre megtalálta a villanykapcsolót. A szoba félhomályban úszó bolygóvá alakult, amelynek sarkaiban éles fogú árnyékok lapultak. – Hol van Noah? – tudakolta Gansey. Kitépte az ébresztıóra zsinórját a falból, hogy elhallgattassa a készüléket. Ronan, látván, milyen állapotban van Gansey, csodálkozva vonta föl a szemöldökét. – Elment valahova. – Nem – mondta Gansey nyomatékosan –, ez nem igaz. Noah! Visszahátrált a szoba közepére, majd körbefordult, hogy megnézze a sarkokat, a szarufákat és az összes olyan zugot, ahol az ember hiába is keresné a szobatársát. Adam tétován toporgott az ajtóban: fogalma sem volt, mi köze ennek az egésznek Noah-hoz, aki órákra eltőnik, akinek mindig érintetlen a szobája, akinek a hangját sem hallani. Gansey abbahagyta a keresést, és Adamhez fordult. – Adam – dörögte –, mi is Noah vezetékneve?

137

Mielıtt Gansey megkérdezte, Adam azt hitte, tudja a választ. De az sehogy sem akart a szájára jönni, mintha örökre kitörlıdött volna az emlékezetébıl. Adamnek egy hang sem jött ki a torkán. Úgy érezte magát, mint aki eltévedt iskolába menet, nem talál haza, vagy elfelejtette a Monmouth gyár telefonszámát. – Nem tudom – vallotta be. Gansey úgy szegezte az ujját Adam mellkasára, mintha keresztül akarná lıni, vagy jól az eszébe akarna vésni valamit. – Czerny. Noah Czerny. – Azzal hátravetette a fejét, és azt üvöltötte: – Tudom, hogy itt vagy, Noah. – Haver – szólt közbe Ronan. – Te meg vagy húzatva. – Nyisd ki az ajtót! – parancsolt rá Gansey. – Mondd meg, mit látsz odabent. Ronan kecses vállrándítással lökte el magát az ajtófélfától, és benyitott Noah szobájába. Kivágódott az ajtó, felfedve a mindig bevetett ágy sarkát. – Úgy néz ki, mint egy kolostori szoba – mondta Ronan. – Vagy egy elmegyógyintézet személyzeti létesítménye. Mit keressek? Kábítószert? Lányokat? Fegyvereket? – Sorold fel, milyen órákra jársz együtt Noah-val! – mondta Gansey. Ronan felhorkant: – Semmilyenre. – Én sem – vágta rá Gansey. Majd Adamre nézett, aki alig észrevehetıen rázta meg a fejét. – És Adam sem. Hogy lehet ez? – De meg sem várta a választ. – Mikor szokott enni? Láttátok már? – Nem szoktam figyelni – felelte Ronan. Megsimogatta Láncfőrész fejét, mire a madár hátravetette a csırét. Képtelen pillanata volt ez a rendkívüli estének, és ha egy nappal korábban történik, Adam biztosan megdöbben, hogy Ronan ilyen gyengéd megnyilvánulásra ragadtatja magát. Egymás után záporoztak rájuk Gansey keresztkérdései. – Fizet bérleti díjat? Mikor költözött be? Kérdeztétek már tıle? Ronan komoran csóválta a fejét. – Haver, neked tényleg elgurult a gyógyszered. Mi bajod? – A rendırségen töltöttem a délutánt – mondta Gansey. – Elmentem Blue-val a templomhoz – Adambe váratlanul belemart a féltékenység, mély sebet hagyva maga után, amely annak ellenére fájdalmasan lüktetett, hogy a fiú nem tudta, mi is okozta pontosan. – Ne nézzetek így! – folytatta Gansey. – Az a lényeg, hogy találtunk egy holttestet. A hús már lefoszlott róla. Tudjátok, kié volt? Ronan farkasszemet nézett Gansey-vel. Adam úgy érezte, mintha egyszer már megálmodta volna a választ erre a kérdésre. A hátuk mögött hangosan bevágódott a lakásajtó. Mindhárman odafordultak, de senkit sem láttak, csak a falitérképek meglibbenı sarkai mutatták, hogy valami megmozdult. A fiúk mereven bámulták a finoman mozgó papírt, hallgatták a hosszasan visszhangzó dörejt. Szellı sem rezdült. Adamnek borsódzni kezdett a háta. – Az enyém – mondta Noah. A három fiú egy emberként fordult hátra. Noah a szobája ajtajában állt. Bıre sápadt volt, mint a pergamen, a szeme árkokkal szabdalt és üveges, mint mindig sötétedés után. A piszokfolt is ott virított az arcán, csakhogy most úgy tőnt, mintha sártól, vértıl származna, vagy egy lyuk lenne, ami alól összezúzott csontok kandikálnak ki. Ronan riadtan húzta ki magát. – Az elıbb még üres volt a szobád. A saját szememmel láttam. – Én mondtam – felelte Noah. – Mindenkinek mondtam. Adam egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Gansey mintha összeszedte volna magát. İt csak a tények érdekelték, amiket beírhat a naplójába, és kétszer is aláhúzhat, bármenynyire is valószerőtlennek hatnak. Adam rájött, hogy

138

Gansey még akkor sem tudta, mi lesz a végkifejlet, amikor idehozta ıt. Honnan is tudhatta volna? Honnan tudhatta volna bárki is, hogy… – Halott – mondta Gansey. Idegesen fonta karba a kezét a mellkasa elıtt. – Halott vagy, ugye? – Én mondtam – felelte Noah panaszos hangon. Alig pár lépésnyire állt Ronantıl. A fiúk rámeredtek. Így elnézve, sokkal kevésbé tőnik valóságosnak, mint Ronan, gondolta magában Adam. Hogy lehettek ennyire vakok? Nevetséges, hogy nem vették észre. Nevetséges, hogy fogalmuk sem volt, mi Noah vezetékneve, honnan származik, milyen órákra jár vagy nem jár. A nyirkos keze, a makulátlan szobája, a mindig változatlan, szurtos arca. Már akkor halott volt, amikor megismerték. A valóság hídja rogyadozni kezdett Adam lába alatt. – A francba, haver! – szólalt meg végül Ronan, enyhe kétségbeeséssel. – Mindig lelkiismeretfurdalásom volt, hogy nem hagylak aludni, most meg kiderül, hogy fölöslegesen izgattam magam. – Hogy haltál meg? – kérdezte Adam alig hallhatóan. Noah elfordította az arcát. – Nem – szólt közbe Gansey határozottan. – Itt nem ez a kérdés. Az igazi kérdés így szól: Ki ölt meg? Noah arcán ugyanaz a távolságtartó kifejezés ült, mint mindig, amikor kényelmetlenül érezte magát. Leszegte az állát, lesütött szeme idegenül sötétlett Adam most ébredt rá igazán, hogy Noah halott, ı meg nem. – Ha elárulod – mondta Gansey –, megtalálom a módját, hogy nyomra vezessem a rendırséget. Noah még jobban leszegte az állát, arckifejezése elkomorult, szemgödre üresen sötétlett, mint egy csontvázé. Vajon egy fiút láttak maguk elıtt? Vagy egy fiúbırbe bújt valamit? Ne erıltesd, Gansey, mondta volna szíve szerint Adam. Láncfőrész rikoltozni kezdett Ronan kezében. Éles, eszeveszett sikoltások hasítottak a levegıbe. Mintha semmi más nem lett volna a világon ezen a féktelen sivalkodáson kívül. Szinte lehetetlennek tőnt, hogy egy ilyen kis test ekkora lármát csapjon. Noah tágra nyílt szemmel emelte fel a fejét. Rémültnek tőnt. Ronan Láncfőrész fejére borította a tenyerét, hogy elhallgattassa a madarat. – Errıl nem akarok beszélni – mondta Noah. Görnyedten állt, és úgy festett, mint máskor. Mint az a Noah, akit mindig is maguk közül valónak tekintettek. Élınek. – Rendben – mondta Gansey. – Rendben – ismételte meg még egyszer. – Akkor mi legyen? – Azt akarom, hogy… – Noah szokás szerint félbehagyta a mondatot, és visszavonult a szobájába. Vajon Noah életében is ilyen volt, morfondírozott magában Adam, vagy ez csak a halottak sajátja? Ronan és Adam egyszerre nézett Gansey-re. Úgy tőnt, nincs mit tenni. Még Ronan is visszafogta magát, és nem meresztgette fölöslegesen a tüskéit. Az új szabályok lefektetéséig ı sem szívesen próbálta volna ki, hogy viselkedik a túlvilági Noah, ha provokálják. Gansey kerülte a többiek pillantását. – Noah! – kiáltotta el magát. Noah ajtaja üres volt. Ronan Noah küszöbére lépett, és belökte az ajtót. A szoba tiszta és érintetlen volt, az ágyban senki sem aludt. Adam körül hirtelen felbolydult a világ: lehetıségekkel telt meg, amelyek közül nem mindegyik tőnt kellemesnek. Adam úgy érezte magát, mint egy alvajáró. Csak a saját szemének mert hinni. Ronan hosszas, cifra, véget nem érı káromkodásba kezdett, megállás nélkül mondta a magáét. Gansey aggodalmaskodva cirógatta az alsó ajkát a hüvelykujjával. – Mi folyik itt? – fordult Adamhez. – Kísértetek járnak köztünk – felelte Adam.

139

B

LUE-T JOBBAN MEGVISELTE NOAH HALÁLHÍRE, mint hitte volna. A rendırségi beszélgetésbıl egyértelmően kiderült, hogy a fiú soha nem is volt életben, legalábbis azóta, hogy Blue megismerte, de a lányon ettıl függetlenül szokatlan bánat uralkodott el. Elıször is, a holttest felfedezése óta Noah egészen másképp volt jelen a Monmouth-ban. Sosem látták teljes valójában: Gansey a hangját hallotta a parkolóban, Blue látta, hogyan vetül rá az árnyéka a járdára, Ronan pedig karcolásokat talált a bırén. Noah végig szellem volt, de most úgy is viselkedett. – Talán azért – találgatott Adam –, mert elmozdították a holttestét a Ley-vonalról. Blue csak a betört arcú koponyára meg a Mustang láttán öklendezni kezdı Noah-ra tudott gondolni. A fiú nem hányt. Csak imitálta, mert halott volt. A lány meg akarta találni a tettest, és azt akarta, hogy az illetı élete végéig egy cellában rohadjon. Blue-t olyan erısen foglalkoztatta Noah sorsa, hogy majdnem elfelejtette, pénteken kell átkutatniuk Neeve szobáját Callával. Calla észrevehette a szórakozottságát, mert egy szemtelenül egyértelmő cetlit hagyott a hőtıajtón, mielıtt Blue iskolába indult: BLUE! NE FELEJTSD EL A MA ESTI MOZIT! Blue letépte és a hátizsákjába gyömöszölte a ragacsos hátú papírdarabot. – Blue! – szólt utána Neeve. Blue akkorát ugrott, mint egy szöcske, és megfordult a levegıben. Neeve a konyhaasztalnál ült: elıtte egy bögre tea, kezében könyv. Krémszínő blúza pontosan ugyanolyan árnyalatú volt, mint a háta mögött lógó függöny. – Nem is vettelek észre! – zihálta Blue. A hátizsákjában lapuló cetli felért egy beismerı vallomással. Neeve szelíden mosolygott, és letette a könyvet. – Nem is láttalak a héten. – Én… a… haverjaimmal… voltam. – Blue minden egyes szó után ráparancsolt magára, hogy hagyja abba a hebegést. – Hallottam Gansey-rıl – mondta Neeve. – Mondtam Maurá-nak, hogy nem tilthat el titeket egymástól. Hiszen az útjaitok mindenképpen keresztezik egymást. – Ó! Ööö… köszönöm. – Zaklatottnak tőnsz – mondta Neeve. Szép kezével megpaskolta maga mellett a széket. – Szeretnéd, hogy megnézzek valamit? Jósolhatok is. – Köszönöm, de most nem lehet. Be kell érnem a suliba – hadarta Blue. Közben azon morfondírozott, vajon Neeve merı kedvességbıl viselkedik így, vagy a fordított pszichológia módszerét alkalmazza, mert tudja, mire készülnek Callával. Akárhogy is, Blue-nak semmi kedve nem volt Neeve hókuszpókuszaihoz. Az ajtóhoz cipelte a cuccait, és félszegen visszaintegetett a válla fölött.

140

Alig pár lépést tehetett meg, amikor Neeve megszólalt a háta mögött. – Te egy istent keresel. Arra nem gondoltál, hogy ördögök is vannak? Blue megdermedt. Elfordította a fejét, de nem nézett Neeve szemébe. – Jaj, nem akarok kotnyeleskedni – mondta Neeve. – De az, amire készülsz, akkora horderejő, hogy minden jóslásomnál elıkerül. Blue szembefordult a nıvel. Neeve gyengéd arckifejezése mit sem változott, ujjai könnyedén kulcsolták körül a bögrét. – Számokban jó vagyok – mondta Neeve. – Mindig a számok jönnek elıször. Csak utánuk kell nyúlnom. Fontos dátumok. Telefonszámok. Ezek a legkönnyebbek. Aztán jön a halál. Meg tudom mondani, mikor érint meg valakit. Blue erısen szorította a hátizsák vállpántját. Az anyja meg a barátnıi furcsa emberek voltak, de tudták magukról, hogy azok. Tudták, mikor beszélnek zavarba ejtıen. Neeve-ben nem volt meg ez az önkontroll. – İ már régóta halott – szólalt meg Blue. Neeve vállat vont. – Ezzel még nincs vége a történetnek. Blue nem tudta, mit mondjon. Lassan megrázta a fejét. – Én csak figyelmeztetni akarlak – mondta Neeve. – Vigyázz az ördöggel! Ahol isten van, ott ördögök is.

141

A

DAM MOST AZ EGYSZER NEM ÖRÜLT A TANÍTÁSI SZÜNETNEK.

Péntekre tantestületi értekezletet szerveztek, így Gansey vonakodva bár, de elutazott a szüleihez, hogy végre felköszöntse az édesanyját, Ronan masszívan ivott, és morcosan kuksolt a szobájában, Adam pedig barátja távollétében, Gansey asztalánál tanult a Monmouth gyárban. Az állami iskolában rendes tanítási nap volt, de Adam reménykedett, hogy Blue beugrik hozzá hazafelé menet. A lakásban nyomasztó volt a hangulat. Adam elıször ki akarta csalogatni Ronant a szobájából, de aztán rájött, hogy a barátja a maga nem túl rokonszenves és hallgatag módján, Noah-t gyászolja. Adam tehát ott ücsörgött Gansey asztalánál, és latinleckét írt, de közben feltőnt neki, hogy az ablakon beáramló fény nem világítja meg olyan erısen a parkettát, mint általában. Az árnyékok egyre beljebb furakodtak a lakásba. Gansey cserepes mentája vidáman illatozott Adam orra alatt, de a fiú Noah szagát – a dezodor-, a szappan- és az izzadságszag jellegzetes keverékét – is ott érezte a levegıben. – Noah! – fordult Adam az üres szoba felé. – Itt vagy? Vagy Gansey-t kísérted? Semmi válasz. Adam lenézett a papírjára. A latin igék értelmetlennek, egy kitalált nyelv részeinek tőntek. – Tudok valamiben segíteni, Noah? Mitıl lettél ilyen? Adam összerezzent, amikor óriási csattanást hallott, közvetlenül az asztal mellett. Beletelt kis idıbe, mire rájött, hogy Gansey cserepes mentája zuhant le a padlóra. Az agyagedényrıl csak egy kis háromszög pattant le, amely most ott hevert a kiszóródott föld mellett. – Ez nem old meg semmit – mondta Adam higgadtan, holott nagyon megijedt. Azt viszont nem tudta volna megmondani, mi oldhatná meg a problémát. Gansey, miután rábukkant Noah csontjaira, felhívta a rendırséget, hátha többet is megtudhat az esetrıl, de nem sok mindent mondtak neki, csupán annyit, hogy Noah hét éve tőnt el. Mint mindig, Adam most is nyugalomra intette Gansey-t, aki ezúttal hallgatott rá, és nem szólt a rendırségnek a Mustangról. Az autó elvezetné ıket Cabeswaterhez, és az túlbonyolítaná, túlságosan nyilvánossá tenné az ügyet. Amikor kopogtak, Adam nem válaszolt azonnal, mert azt hitte, megint Noah az. De a kopogás megismétlıdött, és Declan hangja társult hozzá: – Gansey! Adam sóhajtva tápászkodott fel, visszatette a helyére a mentát, és az ajtóhoz ment. Declan állt a küszöbön, de nem az iskolai egyenruhájában és nem is a gyakornoki öltönyében. Így, farmerben, teljesen más embernek tőnt, még ha a nadrág egyöntető sötétkék és drága volt is. Fiatalabbnak nézett ki, mint általában. – Declan! Szia! – Hol van Gansey? – kérdezte türelmetlenül Declan. – Nincs itthon. – Jaj, ne már!

142

Adam nem szerette, ha hazugsággal vádolták. O más módszerekkel próbált érvényesülni. – Hazament az anyukája születésnapjára. – Hol van az öcsém? – Nincs itthon. – Most tényleg hazudsz. Adam vállat vont. – Igen. Declan el akart slisszolni mellette, de Adam kinyújtotta a karját, teljesen elzárva a bejáratot. – Most nagyon nem alkalmas. Különben is, Gansey megmondta, hogy csak az ı jelenlétében beszélhettek egymással. És én támogatom az ötletet. Declan nem lépett hátra. Mellkasa Adam karjához préselıdött. Adam egyvalamiben biztos volt: Declan nem beszélhet Ronannel. Fıleg most, hogy Ronan ivott, Declan pedig már elıre felhúzta magát. Gansey távollétében biztosan összeverekednének. Most ezt kellett szem elıtt tartani. – Ugye, nem akarsz leütni? – Adam úgy tett, mintha nem lenne ideges. – Azt hittem, Ronan az erıszakos, nem te. Ez hatott, Declan azonnal hátrébb lépett. Benyúlt a farzsebébe, és egy összehajtogatott borítékot húzott elı belıle. Adam rögtön felismerte rajta az aglionbys címert. – Ki fogják rúgni – nyújtotta elıre Declan a borítékot. – Gansey megígérte nekem, hogy feltornázzák a jegyeit. Nos, nem sikerült. Bíztam Gansey-ben, de átvágott. Ha hazajön, mondd meg neki, hogy sikerült kirúgatnia az öcsémet. Adam ezt már nem hagyhatta szó nélkül. – Na, ne! – mondta. Remélte, hogy Ronan is hallja, amit mond. – Ronan magának köszönheti az egészet. Nem tudom, mikor jöttök már rá, hogy kizárólag rajta múlik, kirúgják-e vagy sem. Ideje, hogy végre összeszedje magát. Minden más idıpazarlás. Csakhogy nem létezett olyan érv, amivel a henriettai tájszólással beszélı Adam Parrish meggyızhetett volna egy Declan-félét. Adam széthajtogatta a borítékot. Gansey teljesen magába fog roskadni, ha ezt megtudja. Adam agyán átsuhant a gondolat, hogy csak az utolsó pillanatban adja oda Gansey-nek a levelet, de tudta, hogy ez nem az ı stílusa. – Odaadom neki. – Ronan elköltözik innen – mondta Declan. – Ezt is mondd meg Gansey-nek. Ha nincs Aglionby, akkor Monmouth sincs. Az lenne a kegyelemdöfés, gondolta magában Adam, mert nem tudta elképzelni, hogy Ronan egy fedél alatt éljen a testvérével. És nem tudta elképzelni, hogy Ronan ne Gansey-vel éljen egy fedél alatt. Pont. De csak ennyit mondott: – Megmondom neki. Declan lement a lépcsın. Adam hallotta, hogy a kocsija kikanyarodik a parkolóból. Adam felbontotta a borítékot, és lassan elolvasta a levelet. Sóhajtva ült vissza az asztalhoz, és felvette a telefont a törött cserép mellıl. Emlékezetbıl ütötte be a számot. – Gansey? Néhány órával késıbb Gansey már nagyon unta anyja születésnapját. Adam hívása a maradék életkedvét is elvette, ráadásul Helen és az anyja csalódott, bár udvarias vitába bonyolódott, amelynek kapcsán mindketten úgy tettek, mintha nem Helen „nem üveg” tányérja lenne a kiváltó ok. Egy különösen éles pengeváltást követıen Gansey zsebre dugott kézzel kiballagott az apja garázsába. Az otthona – a hatalmas, sárga terméskıbıl épült nemesi kúria Washington külvárosában – általában nosztalgikus nyugalmat árasztott magából, de ma nem volt türelme a családjához. Egyfolytában Noah földi maradványai, Ronan pocsék jegyei meg a latinul beszélı fák jártak a fejében.

143

És Glendower. Glendower, amint veretes páncélzatában fekszik a sötét sírban. Gansey látomásában minden olyan valóságosnak tőnt. Megérintette a porlepte páncélt, ujjaival végigsimította a holttest mellett heverı lándzsa fejét, és lefújta a port a kehelyrıl, amit Glendower páncélozott jobb kezében szorongatott. Aztán a sisak felé nyúlt. Végre eljött a várva várt pillanat: a leleplezés, az ébredés pillanata. Ám a látomásnak hirtelen vége szakadt. Gansey mindig is úgy érezte, hogy két én lakozik benne: a józan Gansey, aki minden helyzetben ura marad önmagának, és mindenkivel megtalálja a hangot, illetve a másik, sebezhetıbb Gansey, aki görcsös és bizonytalan, zavarba ejtıen komoly, és naiv vágyakozással hajszolja az álmait. Mostanában kezdte átvenni az uralmat a második Gansey, és ı nem örült ennek. Beütötte a kódot (Helen születésnapját) a garázsajtó riasztóberendezésébe. A csupa kı és fa garázs, amely boltíves mennyezeteivel legalább akkora volt, mint a ház, több ezer lóerıt rejtett a rengeteg motorháztetı alatt. III. Dick Gansey-hez hasonlóan II. Dick Gansey is imádta a régi autókat, de III. Dick Ganseyvel ellentétben az idısebb Gansey autói kifogástalan eleganciát sugároztak, annak a szerelıcsapatnak köszönhetıen, amely tökéletesen tisztában volt az olyan kifejezések jelentésével, mint rotisserie és Barrett-Jackson. A kocsik zömét Európából hozatták, és sok volt közöttük a jobbkormányos. Némelyikhez idegen nyelvő kézikönyv tartozott. És ami a legfontosabb: Gansey apjának autói – bizonyos szemponból – mind különlegesek voltak. Egy híresség tulajdonából kerültek hozzá, filmben szerepeltek, vagy valami történelmi személyiség karambolozott velük. Gansey beült egy vaníliasárga Peugeot-ba, amely régen Lindbergh, Hitler vagy Marilyn Monroe tulajdonában lehetett. Hátradılt az ülésen, lábát a pedálokra helyezte, majd névjegykártyát halászott elı a tárcájából, és tárcsázta Mr. Pinter, a nevelési tanácsadó számát. Miközben Mr. Pinter jelentkezésére várt, megpróbálta életre kelteni a józanabbik énjét, aki most is ott bujkált benne valahol. – Mr. Pinter? Elnézést, hogy munkaidı után hívom – mondta Gansey. Az összes névjegy- és hitelkártyáját végigpörgette a kormányon. Az autó belsı tere az anyja konyhai mixerére emlékeztette. A sebességváltóval remek habcsókot lehetett volna készíteni, ha éppen nem egyesbıl kettesbe teszi a kocsit. – Richard Gansey vagyok. – Mr. Gansey – mondta Pinter. Lassan ejtette ki a szótagokat, bizonyára nehezen tudta felidézni a névhez tartozó arcot. Pinter ösz-szeszedett, fegyelmezett ember volt, akit Gansey „hagyománytisztelınek”, Ronan pedig „elrettentı példának” tartott. – Ronan Lynch nevében telefonálok. – Á! Ezt a nevet nem volt nehéz beazonosítani. – Nos, nem igazán tudok felvilágosítással szolgálni Mr. Lynch küszöbönálló eltanácsolásával kapcsolatban… – A legnagyobb tisztelettel, Mr. Pinter – vágott közbe Gansey, miközben tökéletesen tudatában volt annak, hogy egyáltalán nem viselkedik tisztelettudóan –, de úgy vélem, ön nincs tisztában a helyzettel. Gansey, miközben a tarkóját vakargatta a hitelkártyájával, Mr. Pinter elé tárta, milyen labilis lelkiállapotban van Ronan, mennyi gondot okoz neki az alvajárása, milyen örömteli hely a Monmouth gyár, és ı maga milyen lépéseket tett annak érdekében, hogy Ronan hozzáköltözhessen. Gansey azzal zárta mondandóját, hogy szilárd meggyızıdése szerint Ronan Lynch sikeres ember lesz, amint beheged a szívében a Niall-Lynch-alakú lyuk. – Nem vagyok teljesen meggyızıdve arról, hogy Mr. Lynch jövıbeli sikere összeegyeztethetı az Aglionby szellemiségével – mondta Pinter.

144

– Mr. Pinter – tiltakozott Gansey, bár a szíve mélyén teljesen egyetértett a férfival. Megpörgette az ablaknyitó kar gombját. – Az Aglionby tanulói állománya hihetetlenül változatos és összetett. A szüleim részben ezért is döntöttek mellette. Valójában négyórányi guglizás és egy rábeszélı telefonhívás kellett hozzá, de ez részletkérdés volt. – Mr. Gansey, én megértem, hogy aggódik a bará… – Testvérem – vágott megint közbe Gansey. – Testvéremként szeretem ıt. A szüleim pedig fiukként. Minden értelemben. Érzelmileg, gyakorlatilag, anyagilag. Pinter nem válaszolt. – Amikor apám az Aglionbyn járt, úgy találta, mintha a könyvtár hajózástörténeti részlege kissé hiányos lenne – mondta Gansey. A szellızı nyílásba dugta a hitelkártyát, hogy lássa, mikor ütközik ellenállásba. Az utolsó pillanatban húzta ki a kártyát, még mielıtt az eltőnt volna az autó gyomrában. – Megjegyezte, hogy mintegy, ööö, harmincezer dollárnyi lyuk tátong a támogatási alapban. – Azt hiszem, nem érti, miért fenyegeti Mr. Lynchet az elbocsátás veszélye – mondta Pinter a szokásosnál mélyebb hangon. – Fity-tyet hány a házirendre, és megvetéssel viszonyul az oktatókhoz. Súlyos magánéleti problémáira való tekintettel kellı mozgásteret biztosítottunk a számára, de úgy tőnik, elfelejtette, hogy az Aglionby Akadémián tanulni kiváltság, nem pedig büntetés. Hétfın intézkedünk az elbocsátásáról. Gansey a kormányra hajtotta a fejét. Ronan, Ronan, miért… – Tudom, hogy hibát követett el – mondta. – Tudom, hogy már rég ki kellett volna rúgniuk. De várják meg a tanév végét! Felkészítem a záróvizsgára. – Mr. Lynch nem jár be az órákra, Mr. Gansey. – Fel tudom készíteni. Hosszú csend következett. Tévé szólt a háttérben. – Minden tantárgyból 4-esre kell vizsgáznia – mondta végül Pinter. – És húzza meg magát, különben azonnal repül az iskolából! Ez volt az utolsó dobása. Gansey kihúzta magát, és megkönnyebbülten lélegzett fel. – Köszönöm, uram! – Továbbá, ne felejtse el, milyen élénk érdeklıdést mutatott az édesapja a hajózástörténeti részlegünk iránt! Résen leszek. És Ronan még azt hitte, Pintertıl nem lehet tanulni. Gansey komor mosollyal nézte a mőszerfalat, bár korántsem volt jó kedve. – A hajók mindig is fontos részét képezték az életünknek. Köszönöm, hogy fogadta a hívásomat. – Kellemes hétvégét, Mr. Gansey! – felelte Pinter. Gansey bontotta a vonalat, és a mőszerfalra hajította a mobilját. Lehunyta a szemét, és halkan szitkozódott az orra alatt. Egyszer már sikerült felkészítenie Ronant a félévi vizsgáira. Másodszor is meg tudja csinálni. Másodszor is meg kell csinálnia. A Peugeot úgy rázkódott meg, mintha valaki bevágta volna magát az anyósülésre. Noah? gondolta magában lélegzet-visszafojtva Gansey. – Téged is megigézett ez a francia szépség? – hallotta az apja hangját. – A te kis csotrogányod elbújhat mellette. Gansey kinyitotta a szemét. Látta, hogy az apja végighúzza a kezét a mőszerfalon, hogy leellenırizze, nem poros-e. A férfi úgy sandított Gansey-re, mintha egyetlen pillantással fel tudná mérni a fia egészségi és mentális állapotát. – Szép – mondta Gansey. – De nem az én stílusom. – Csodálom, hogy az a tragacs el tudott pöfögni idáig – mondta az apja. – Lehet, hogy hazafelé inkább vonattal kellene menned. – A Camarónak semmi baja. – Bőzlik a gázolajtól.

145

Gansey elképzelte, ahogy az apja hátratett kézzel körbejárja a garázs elıtt parkoló Camarót, majd beleszagol a levegıbe, és szemügyre veszi a festékhibákat. – Teljesen rendben van, apa. Egy igazi ikon. – Azt kétlem – felelte az apja barátságosan. III. Richard Gansey ritkán jött ki a sodrából. Az apád egy tünemény. Gansey folyton ezt hallotta. Mindig mosolyog. Sosem ideges. Micsoda emberi Lzt az utolsó megjegyzést annak köszönhette, hogy régi holmikat győjtött, szerette a kocsmákat, és volt egy naplója, amelybe minden eseményt feljegyzett, ami április 14-én történt, egészen a történelem kezdete óta. – Nem tudod, miért vert el háromezer dollárt a nıvéred egy ízléstelen bronztányérra? Haragszik anyádra? Vagy ugratásnak szánta a dolgot? – Azt hitte, tetszeni fog. – De hát nem is üvegbıl van. Gansey vállat vont. – Én figyelmeztettem. Egy darabig szótlanul ültek. – Beindítod? – kérdezte Gansey apja. Gansey minden különösebb lelkesedés nélkül fordította el a slusszkulcsot. A motor azonnal felberregett, és a kocsi, a Camaróval ellentétben, engedelmesen életre kelt. – Négyes ajtó, nyílj ki! – mondta Gansey apja. A garázskapu felemelkedett. – Hangfelismerı rendszer – magyarázta Gansey arckifejezését látva. – Csak annyi vele a probléma, hogy ha túl hangosan kiabálsz, rögtön kinyílik a legközelebbi ajtó. Ami persze nem túl biztonságos. De már dolgozom az ügyön. Pár hete megpróbáltak betörni hozzánk. Csak a kapuig jutottak. Súlyalapú rendszer. A Camaro pont a nyitott garázsajtó elıtt parkolt, teljesen elzárva a kijáratot. Töfi alacsonynak, dacosnak és csiszolatlannak tőnt a kiegyensúlyozott, önelégült, mindig mosolygós Peugeot-hoz képest. Gansey hirtelen úgy érezte, elmondhatatlanul szereti a kocsiját. Nem bánta meg, hogy megvette. – Sosem fogom megszokni ezt az izét – jegyezte meg Gansey apja, derősen méregetve Töfit. Gansey egyszer kihallgatott egy beszélgetést. Mi a fenét eszik azon a kocsin? kérdezte az apja, mire az anyja azt felelte: Én tudom. Gansey alig várta, hogy egyszer felhozhassa a témát az anyja elıtt, mert kíváncsi volt a miértekre. Amikor azt próbálta megfogalmazni, miért döntött a Camaro mellett, kissé elbizonytalanodott, de azt pontosan tudta, milyen érzések töltötték el, amikor beült a tökéletesen helyreállított Peugeot-ba. Az autó csak csomagolás, gondolta, és ha ı úgy nézne ki belülrıl, ahogy az apja garázsában álló kocsik kívülrıl, biztosan felakasztaná magát. Gansey külsıre az apjára hasonlított. Belülrıl azonban inkább a Camaróra. Vagyis Adamre. – Hogy érzed magad az iskolában? – kérdezte az apja. –Jól. – Mi a kedvenc tantárgyad? – A történelem. – Jó a tanár? – Tökéletes. – És mi van az ösztöndíjas barátoddal? Nem küszködik sokat az állami iskola után? Gansey a plafon felé fordította az oldaltükröt. – Adam kitőnı tanuló. – Okos fiú lehet. – Igazi zseni – mondta Gansey teljes meggyızıdéssel. – És az az ír gyerek? Gansey nem tudta rászánni magát, hogy hihetı hazugsággal álljon elı, fıleg azután, hogy felhívta Pintert. Ebben a pillanatban nagyon kellemetlennek találta az ifjabb Gansey szerepét. – Ronan olyan, amilyen. Nehezen viseli az apja hiányát. Noah hogyléte felıl nem érdeklıdött idısebb Gansey, nem is szokott. Gansey meg sem említette Noah-t a családjának. A fiú azon tőnıdött, vajon a rendırség felhívja-e szüleit a holttesttel kapcsolatban. Ha eddig nem telefonáltak, akkor valószínőleg nem is fognak. Bár

146

megadták Gansey-nek és Blue-nak egy pszichológus telefonszámát, Gansey-nek másfajta segítségre lett volna szüksége. – Hogy megy a nyomozás? Gansey nem tudta, mit mondjon. – Komoly áttörést értem el. Henrietta kiváló terepnek ígérkezik. – Akkor nincs semmi baj? A nıvéred azt mondta, mostanában búskomor vagy. – Búskomor? Helen megbuggyant. Gansey apja bosszúsan ciccegett. – Dick, ugye, ezt nem gondoltad komolyan? Vigyázz, mit mondasz! Gansey leállította a motort, és az apjára nézett. – Bronztányért vett anyu szülinapjára. Az idısebb Gansey csak hümmögött, ami azt jelentette, hogy Gansey-nek igaza van. – Hát akkor, minden jót, és tanulj szorgalmasan! – mondta. – Ó! – Gansey levette a mobilját a mőszerfalról. Azon töprengett, hogyan töltsön bele háromhavi tananyagot Ronan agyába, hogyan érje el, hogy Noah megint olyan legyen, mint régen, mivel gyızze meg Adamet, hogy el kell költöznie otthonról, még akkor is, ha Henrietta már nem az a zsákutca, aminek kezdetben látszott, és mivel kápráztassa el Blue-t, amikor legközelebb találkoznak. – Meglesz.

147

A

MIKOR BLUE ISKOLA UTÁN BEKOPOGOTT

a Monmouth gyárba, Ronan nyitott ajtót. – Nem vártatok a suli elıtt – mondta Blue félszegen. Most elıször járt az épületben, és már attól betolakodónak érezte magát, hogy kint állt az elaggott lépcsıházban. – Azt hittem, nem vagytok itthon. – Gansey az anyjával bulizik – mondta Ronan. Sörszaga volt. – Noah pedig kipurcant. De Parrish itt van. – Ronan, engedd már be! – szólt rá Adam, aki idıközben megjelent Ronan háta mögött. – Szia, Blue! Még nem is jártál itt, ugye? – Nem. De nem akarok… – Nem, gyere csak be… Némi tanakodás után Blue belépett a lakásba, és az ajtó becsukódott mögötte. A két fiú izgatottan figyelte a reakcióját. Blue körülnézett az emeleten. A lakás úgy festett, mint egy ırült feltaláló, egy megszállott tudós vagy egy rendetlen felfedezı otthona. Blue, most, hogy jobban megismerte Gansey-t, egyre biztosabb volt benne, hogy a fiú mindhárom egy személyben. – A földszinten mi van? – Por – felelte Adam. Diszkréten félrerúgott egy piszkos farmert, amiben még benne volt a bokszeralsó. – És beton. És még több por. És kosz. – És – szólt közbe Ronan, aki idıközben elindult a szemközti kétszárnyú ajtó felé – por. Ronan és Adam úgy nyújtogatta a nyakát, mintha elıször látná a szélesen elterülı szintet. A hatalmas szoba, amit a délutáni nap fénye vörösre színezett a több tucat ablakon keresztül, gyönyörő volt és zsúfolt. Arra a pillanatra emlékeztette Blue-t, amikor kézbe vette Gansey naplóját. Hosszú napok óta most elıször idézte fel a látomást, amelyben Gansey ujjai az arcán pihentek. Csókolj meg, Blue! A lány lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát. – Meg kell etetnem Láncfőrészt. – Blue egy kukkot sem értett abból, amit Ronan mondott. A fiú eltőnt a kis irodahelyiségben, és magára zárta az ajtót. Odabentrıl embertelen vijjogás hallatszott, de Adam nem bocsátkozott fölösleges magyarázatokba. – Ma nyugi van – mondta Adam. – Elmenjünk valahova? Blue körülnézett, nincs-e a közelben egy kanapé. A kanapé megkönnyítette volna a dolgát. A szoba közepén vetetlen ágy terpeszkedett, a padlótól a mennyezetig érı ablakok elıtt egy nagyon drága kinézető bırfotel állt (az a fajta, amelyen fényes sárgaréz szegecsekkel erısítették a fához a bırt), az íróasztalnál lévı széket pedig papírlapok borították. Kanapénak nyoma sem volt. – Noah? Adam megrázta a fejét.

148

Blue felsóhajtott. Talán, gondolta magában, Adamnek mégis igaza volt. Talán azzal, hogy eltávolították a Ley-vonalról, megfosztották Noah-t az erejétıl. – Itt van? – kérdezte. – Úgy tőnik. Nem tudom. – Használhatod az energiámat, Noah – mondta Blue. – Ha úgy könnyebb. Adam arca kifürkészhetetlen volt. – Bátor vagy. Blue nem értett egyet vele. Ha akkora bátorság kellett volna ahhoz, amit tett, az anyja biztosan nem viszi magával a templomhoz. – Szeretem hasznossá tenni magam. Te is itt laksz? Adam megrázta a fejét, és az ablakon túli Henriettára pillantott. – Gansey azt akarja, hogy költözzek ide. Szereti egy helyen tudni a dolgait – mondta keserően, majd némi gondolkodás után hozzátette: – Nem szabadna ilyeneket mondanom. Gansey csak jót akar. De ez… az ı lakása. Itt minden az övé. Ha ideköltöznék, alárendelném magam. – Akkor, hol laksz? Adam szája megfeszült. – Egy lepratelepen. – Ez nem válasz. – Nem lehet megmaradni azon a környéken. – És tényleg olyan szörnyő lenne, ha ideköltöznél? – Blue hátravetette a fejét, és megszemlélte a mennyezetet. Az egész lakásban porszag terjengett, de nem zavaróan, csak úgy, mint egy könyvtárban vagy múzeumban. – Igen – felelte Adam. – Ha egyszer elköltözöm, akkor csakis a saját lakásomba megyek. – Ezért jársz az Aglionbybe. Adam elgondolkodva nézett a lányra. – Ezért járok az Aglionbybe. – Pedig nem vagy gazdag. A fiú elbizonytalanodott. – Adam, engem nem érdekel a pénz – mondta Blue. Igazság szerint nem ez volt élete legbátrabb kijelentése, de ı annak érezte. –Tudom, hogy vannak, akik csak az anyagiakat nézik, de én nem. Adam vágott egy grimaszt, aztán alig észrevehetıen biccentett egyet. – Pedig nem vagyok gazdag. – Be kell vallanom valamit – mondta Blue. – Én sem vagyok az. Adam hangosan felkacagott, és Blue rájött, hogy kezdi megkedvelni ezt a nevetést, amely a legváratlanabb pillanatokban tört ki a fiúból. A lány kicsit megijedt ettıl az érzéstıl. – Hé, gyere csak ide! Ez tetszeni fog. Adam átvágott a nyikorgó padlón, és az íróasztal mellett elhaladva a szemközti ablakhoz vezette Blue-t. Szédítı volt a magasság, a hatalmas régi gyárablakok alig néhány centivel a széles padlódeszkák fölött kezdıdtek, és már a földszint is sokkal magasabban volt, mint Blue-ék házában. Adam leguggolt, és kotorászni kezdett az ablakhoz tolt kartondobozok között. Végül kihúzta az egyiket, és intett Blue-nak, hogy üljön le. A lány engedelmeskedett. Adam úgy helyezkedett, hogy a térde Blue térdéhez érjen. Nem nézett a lányra, de a testtartása arról árulkodott, hogy nagyon is tisztában van Blue közelségével. A lány nyelt egyet. – Ezek itt Gansey leletei – mondta Adam. – Vagy nem vették be ıket a múzeumok, vagy nem lehetett bebizonyítani róluk, hogy régiek, vagy Gansey nem akar megválni tılük. – Ebben a dobozban vannak? – érdeklıdött Blue. – Az összes dobozban. Ez itt a virginiai doboz. – Adam megemelte a doboz sarkát, és a padlóra borította a tartalmát, irdatlan meny-nyiségő sár kíséretében. – Virginiai doboz? És a többi honnan való? Adam kisfiúsán mosolygott.

149

– Walesbıl, Peruból, Ausztráliából, Montanából és más furcsa helyekrıl. Blue egy villás végő botot emelt fel a kupac tetejérıl. – Ez is varázsvesszı? – Bár ı maga sosem használt ilyet, tudta, hogy vannak Látók, akik ezzel erısítik az intuíciójukat, és próbálnak elveszett tárgyak, holttestek vagy rejtett vízerek nyomára bukkanni. Gansey menı frekvenciaolvasójának fapados változata. – Azt hiszem. Vagy csak egy bot. – Adam régi római érmét mutatott a lánynak, aki aztán azzal próbálta lekaparni a rászáradt port egy kis faragott kıkutyáról. A kutyának hiányzott a hátsó lába, és az egyenetlen törésvonalnál a kı világosabb volt, mint a bepiszkolódott felület. – Kicsit éhesnek tőnik – jegyezte meg Blue. A stilizált kutyaszobor a domboldalba vájt hollóra emlékeztette: hátravetett fej, hosz-szúkás test. Adam felkapott egy lyukas követ, és átkukucskált a nyíláson. A kı tökéletesen elfedte a véraláfutás maradványait. Blue fogott egy hasonló követ, és ı is átkukucskált a lyukon. A fiú arcának egyik oldalát vörös ragyogásba vonta a délutáni napfény. – Mik ezek? – A víz vájta rajtuk ezeket a lyukakat – mondta Adam. – A tengervíz. De Gansey a hegyekben találta ıket. Mintha azt mondta volna, hogy kísértetiesen hasonlítanak néhány kıre, amit az Egyesült Királyságban talált. Még mindig a furcsa kıszemüvegen keresztül nézte a lányt. Blue látta, hogyan remeg meg a fiú ádámcsutkája. Adam megérintette az arcát. – Nagyon csinos vagy – mondta. – A kı hatása – vágta rá sietve a lány. Érezte, hogy elpirul. Adam ujjbegye a szája széléhez siklott. – Megszépíti az embert. Adam óvatosan kivette a követ Blue kezébıl, és letette kettejük közé a padlóra. Kisimított egy kósza tincset a lány arcából. – Anyám azt szokta mondani: „Nincs szebb, mint egy szívbıl jövı bók.” Ez most szívbıl jött, Blue – mondta komoly arccal. Blue zavartan babrálta a ruhája szélét, de állta a fiú tekintetét. – Nem tudom, mit mondjak erre. – Például elárulhatnád, akarod-e, hogy bókoljak neked. Blue két tőz közé került: szívesen bátorította volna a fiút, de félt, hogy ezzel veszélyes vizekre eveznének. – Szeretem, ha bókolsz. – De? – kérdezte Adam. – Nem mondtam, hogy de. – Csak akartad. Hallottam. Blue Adam arcát fürkészte, amely törékenynek és furcsának tőnt a véraláfutás alatt. Az ember könnyen rámondhatná, hogy szégyenlıs vagy bizonytalan, gondolta magában Blue, pedig egyik jelzı sem illik rá. Noah-ra inkább. Adam egyszerően csak hallgatag típus volt. Nem azért, mert nem tudta, mit mondjon, hanem azért, mert jobban szeretett szemlélıdni. De Blue ettıl meg nem tudta eldönteni, elárulja-e Adamnek, milyen veszélyeket rejt a csókja. Gansey-nek egyszerőbb volt elmondani az igazat, hiszen nála nincs tétje a dolognak. Blue azonban nem akarta elijeszteni Adamet azzal, hogy rögtön a megismerkedésük után olyan kifejezésekkel dobálózik, mint például: igaz szerelem. De ha meg nem mond semmit, fennáll a veszélye, hogy Adam váratlanul megcsókolja, és akkor aztán nagy bajba kerülnek. – Szeretem, ha bókolsz, de… félek, hogy meg akarsz csókolni – ismerte el Blue. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Amikor Adam nem válaszolt, a lány így folytatta: – Alig ismerjük egymást. És… és… én még nagyon fiatal vagyolt. Félidıben inába szállt a bátorsága, és nem mert kitérni a jóslatra, de aztán meg nem igazán értette, miért gondolta úgy, hogy ez hihetıbb magyarázat lesz. Nagyon fiatal vagyok. Megvonaglott az arca.

150

– Nagyon… – Adam sokáig keresgélte a szavakat. – Ésszerően gondolkodsz. Neeve is valami hasonlót mondott neki az elsı héten. Hogy a helyén van az esze. Blue kétségbeesett. Úgy érezte, rengeteg energiájába telt, hogy olyan különcnek tüntesse fel magát, amennyire csak lehetséges, és most azt vágják a képébe, hogy ésszerően gondolkodik. Lépések zaja hallatszott a hátuk mögül. Mind a ketten felkapták a fejüket. Ronan közeledett. Valami volt a hóna alatt. Óvatosan törökülésbe ereszkedett, majd nagyot sóhajtott, mintha egészen idáig a többieket hallgatta volna, és már nagyon unná a fecsegé-süket. Blue egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot, hogy Ronan megjelenése félbeszakította a csókolózásról folytatott eszmecseréjüket. – Ölbe veszed? – kérdezte Ronan. Blue ekkor vette észre, hogy Ronan élılényt szorongat a kezében. Egy röpke pillanatig Blue dermedten ült, és arra gondolt, milyen mulatságos, hogy az egyik Holló Fiúnak igazi hollója van. Ronan a jelek szerint elutasításként értelmezte a reakcióját. – Mit csinálsz? – kérdezte Blue, amikor Ronan visszahúzta a kezét. – Add ide! Nem volt biztos benne, hogy ezt akarja – a holló nem tőnt valami bizalomgerjesztınek –, de itt most elvekrıl volt szó. A lány rádöbbent, hogy megint Ronant próbálja lenyőgözni, vagyis a lehetetlenre vállalkozik, de azzal vigasztalta magát, hogy csak egy madárfió-kát kell megfognia. Ronan óvatosan beletette a hollót Blue tenyerébe. A kismadár alig pár grammot nyomhatott, és a bıre meg a tolla csatakos volt Ronan érintésétıl. A holló hátrabillentette hatalmas fejét, kitátotta a csırét, és elıször Blue-ra, majd Adamre emelte kidülledt szemét. – Hogy hívják? – kérdezte Blue. Az élmény egyszerre tőnt ijesztınek és kellemesnek. Blue a bırén érezte a törékeny csöppség pulzusának szapora lüktetését. – Láncfőrész – felelte Adam szárazon. A holló szélesre tátotta a csırét, és még jobban kimeresztette a szemét. – Vissza akar menni hozzád – állapította meg Blue, mert ez volr az igazság. Ronan átvette a madarat, és megsimogatta a feje búbján meredezı pihéket. – Most már tényleg te leszel a fıgonosz – mondta Adam. Ronan hővösen mosolygott, de így is sokkal kedvesebbnek nézett ki, minr máskor, mintha a szívét tartaná a kezében a holló helyett. A szoba túloldalán kinyílt egy ajtó. Adam és Blue egymásra nézett. Ronan behúzott nyakkal várta a folytatást. Szótlanul nézték, amint Noah letelepszik Ronan és Blue közé. Noah most is úgy nézett ki, ahogy Blue emlékezetében élt: görnyedt vállakkal ült, és nyugtalanul babrált a kezével. A letörölhetetlen piszokfolt, vagyis a törés nyoma, most is ott sötétlett az arcán. Blue, minél hosszabban nézte a fiút, annál biztosabbra vette, hogy egyszerre látja a holttestet és az élı Noah-t. De az agya számára a folt összebékítette ezt a két tényt. Adam szólalt meg elıször. – Noah – emelte fel az öklét. Noah némi töprengés után összeöklözött vele. Majd megdörzsölte a tarkóját. – Már jobban érzem magam – mondta, mintha nem halott, hanem beteg lenne. A tárgyak még mindig szanaszét hevertek a padlón, és Noah kotorászni kezdett közöttük. Felvetr valamit, ami leginkább egy faragott csontdarabra hasonlított. Eredetileg nagyobb lehetett, de most úgy festett, mint egy akantuszlevél széle némi dombormintával díszítve. Noah úgy emelte a nyakához, mint valami amulettet. Kerülte a fiúk tekintetét, de a térde Blue térdéhez nyomódott. – Azt akarom mondani – szólalt meg Noah, olyan erıvel préselve az ádámcsutkájához a faragott csontot, mintha azzal akarná kikényszeríteni magából a szavakat –, hogy amíg éltem, sokkal… több… volt bennem. Adam az ajkát harapdálva kereste a szavakat. Blue azonban pontosan tudta, mire céloz. Noah csak annyira hasonlított a jogosítványán lévı csibészes mosolyú arcképéhez, amennyire egy festmény fénymásolata az eredetihez. A lány nem tudta elképzelni, hogy az a Noah, akit ı ismer, régen egy feltuningolt Mustangot vezetett.

151

– Nekünk így is jó vagy – felelte Blue. – Hiányoztál. Noah halvány mosollyal simogatta meg Blue haját. A lány alig érezte az ujjak érintését. – Hé, haver! – szólalt meg Ronan. – Sosem adtad oda a jegyzeteidet, mindig azt mondtad, járjak be rendesen az órákra. Mert nem is jártál suliba. – De jártál, csak régebben – vágott közbe Blue, és eszébe jutott a jelvény, amit Noah holttesténél találtak. – Te is aglionbys voltál. – Most is az vagyok – felelte Noah. – Csak voltál– mondta Ronan. – Nem jársz be az órákra. – Te sem – vágott vissza Noah. – Oké!– emelte fel a kezét Blue. Kezdett fázni, érezte, hogy Noah egyre több energiát szív el tıle. Nem akarta, hogy annyira lemerüljön, mint a templomkertben. – A rendırség szerint hét éve tőntél el. Ez igaz? Noah riadtan pislogott. – Én nem… Nem megy… Blue a fiú felé nyújtotta a kezét. – Fogd meg! – mondta. – Amikor anyám jósol, és erısen kell koncentrálnia, mindig megfogja a kezem. Próbáld ki te is! Noah tétován nyúlt a lány keze után. Amikor Blue kezébe helyezte a kezét, a lány döbbenten állapította meg, hogy a fiú keze jéghideg. Nem csupán hideg, hanem valahogy üres is: erek nélküli testrész. Noah, kérlek, ne halj meg végleg! A fiú keservesen felsóhajtott. – Istenem! – mondta. Megváltozott a hangja. Sokkal jobban hasonlított a régi Noah hangjára, aki egy volt közülük. Blue tudta, hogy ez nem csak neki tőnt fel, mert Adam és Ronan is jelentıségteljesen sandított egymásra. Noah mellkasa egyre egyenletesebb ütemben emelkedett és süly-lyedt. Blue nem emlékezett, a fiú korábban lélegzett-e egyáltalán. Noah lehunyta a szemét. Másik kezében, amely tenyérrel felfelé pihent a vitorláscipıjén, még mindig ott volt a faragott csont. – Emlékszem a jegyeimre, sıt arra is, mikor kaptam ıket. Hét évvel ezelıtt. Hét évvel ezelıtt. A rendırség nem tévedett. Blue egy hét éve halott fiúval beszélgetett. – Gansey-t ugyanabban az évben csipkedték össze a lódarazsak – mondta Adam halkan. Majd így folytatta: – Glendower életben hagy. Valaki meghal a Ley-vonalon, amikor nem kéne meghalnia, te pedig életben maradsz, amikor nem kéne életben maradnod. – Véletlen egybeesés csupán – vágta rá Ronan, lévén nem volt az. Noah még mindig csukott szemmel ült. – Valamit csinálni akart a Ley-vonallal. Nem emlékszem, mit. – Fel akarta ébreszteni – találgatott Adam. Noah bólintott, de a szemhéja szorosan csukva maradt. Blue karja már teljesen kihőlt és elzsibbadt. – Igen, ez az. Nem nagyon érdekelt. Mindig azt csináltam, amit mondott, de csak azért mentem el vele, hogy ne unatkozzak. Nem tudtam, hogy… – Ez az a rituálé, amit Gansey említett – mondta Adam Ronan-nek. – Valaki elvégezte. Áldozatot mutatott be, hogy szimbolikusan megérintse a Ley-vonalat. Te voltál az áldozat, igaz, Noah? Ezért öltek meg. – Az arcom – mondta Noah halkan. Elfordította a fejét, és a vállához préselte betört arcát. – Nem emlékszem, mikor haltam meg. Blue megborzongott. A késı délutáni fény, amiben a fiúk és a padló fürdött, tavaszi volt, de a lány téli hideget érzett a csontjaiban. – Csakhogy nem jött össze a dolog – mondta Ronan.

152

– Majdnem felébresztettem Cabeswatert – suttogta Noah. – Egy karnyújtásnyira voltunk tıle. Nem a semmiért haltam meg. De örülök, hogy nem találta meg, amit keresett. Nem tudja. Nem tudja, hol van. Blue önkéntelenül is megborzongott, ami részben Noah hideg kezének, részben a hátborzongató történetnek volt köszönhetı. Azon tőnıdött, az anyja, a nénikéi és az anyja barátai is ilyen érzésekkel szembesülnek-e egy-egy szeánsz vagy jóslás közben. Vajon ık is szorongatják a halottak kezét? Blue eddig azt hitte, aki halott, az végérvényesen az, vagy legalábbis nem él. De most úgy tőnt, Noah egyik kategóriába sem illik bele. – Na, jó, hagyjuk a rizsát! – szólalt meg Ronan. – Ki tette, Noah? Noah keze megremegett Blue tenyerében. – Gyerünk, haver! Elı a farbával! Most nem a jegyzeteid kellenek. Az érdekel, ki törte be a fejed. Ingerültséggel vegyes tisztelet sugárzott a hangjából, de az ingerültsége Noah-ra is vonatkozott, amivel sikerült azt a látszatot keltenie, hogy Noah is vétkes abban, ami történt. – A barátom volt – felelte Noah alázatosan. – Egy barát nem öli meg a másikat – mondta Adam, aki most sokkal kegyetlenebbnek tőnt, mint pár perce. – Ezt ti nem értitek – suttogta Noah. Blue már-már attól félt, hogy a fiú eltőnik. Noah hét éve cipelte magával a titkot, de még most sem akarta felfedni. – Ideges volt. Mindenét elveszítette. Megzavarodott, különben nem… ı nem akart… barátok voltunk. Ti féltek Gansey-tıl? A fiúk nem válaszoltak, nem kellett válaszolniuk. Bármit is gondoltak Gansey-rıl, nem adták ki magukat. Blue azonban látta, hogy Adam szégyenkezve süti le a szemét. Még mindig nem sikerült megemésztenie a látomását. – Gyerünk, Noah! Mondd meg a nevét! – Ronan olyan kíváncsian vetette hátra a fejét, mint a hollója. – Ki ölt meg? Noah felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. Elengedte Blue kezét. A szobában megfagyott a levegı. A holló összekuporodva gubbasztott Ronan ölében, és a fiú védelmezıen tartotta fölé a kezét. – Tudjátok ti azt – felelte Ronan.

153

B

ESÖTÉTEDETT,

MIRE GANSEY HAZAINDULT A SZÜLEITİL. Mostanában mindig nyugtalansággal, elégedetlenséggel telt meg a szíve, amikor idelátogatott. Ennek az lehetett az oka, hogy már nem igazán érezte otthon magát ebben a házban, valamint rá kellett döbbennie, hogy a szülei semmit sem változtak. İ azonban igen. Vezetés közben letekerte az ablakot, és kidugta rajta a kezét. A rádió már megint bedöglött, így a Camaro motorja szolgáltatta a zenét, sötétedés után mindig hangosabban berregett. Gansey még mindig a Pinterrel folytatott beszélgetés miatt emésztette magát. Vesztegetés. Hát idáig süllyedt. Gansey megállapította, hogy szégyelli magát. Hiába próbált, nem tudott kibújni a bırébıl. De másképp hogyan tudná az Aglionbyn és Monmouth-ban tartani Ronant? Gondolatban elpróbálta, mit fog mondani Ronannek, de már elıre tudta, hogy a barátjának esze ágában sem lesz megfogadni a tanácsait. Tényleg ennyire nehezére esik bejárni? Csakugyan nem bír ki még egy évet? Fél óra múlva Henriettába ér. Egy aprócska városban, amely egyetlen természetellenesen kivilágított benzinkútból állt, Gansey pirosat kapott egy lámpánál, amely a láthatatlan keresztirányú forgalom miatt váltott át. Ronannek csak annyit kell tennie, hogy bemegy órákra, megtanulja az anyagot, és lefelel belılük. Utána minden kötöttségtıl megszabadul, megkapja a pénzét Declantıl, és azt csinál, amit csak akar. Gansey a telefonjára pillantott. Nem volt térerı, pedig fel akarta hívni Adamet. A nyitott ablakon beáramló szellı falevél- és vízillattal, a sarjadó élet titokzatos aromájával töltötte meg a kocsi belsejét. Gansey legszívesebben minden idejét Cabeswaterben töltötte volna, de a következı iskolahét zsúfoltnak ígérkezett – most, hogy beszélt Pinterrel, sem ı, sem Ronan nem lóghatnak az órákról –, tanítás után pedig Ronant kell korrepetálnia. Végre kitárult elıtte a világ, kézbe vehetné Noah ügyét, és Glendowertıl is csak egy karnyújtásnyira van, de ahelyett, hogy megragadná a lehetıséget, a barátját kell pátyolgatnia. Átkozott Ronan! A jelzılámpa zöldre váltott. Gansey olyan erıvel nyomta le a gázpedált, hogy füstölni kezdtek a gumik. Töfi csikorgó kerekekkel rajtolt el. Átkozott Ronan! Gansey elırelökte a sebességváltót, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! A motor dübörgése elnyomta a szíve zakatolását. Átkozott Ronan! A sebességmérı mutatója elérte a piros mezıt. Gansey túllépte a sebességhatárt. De az autó bírta a tempót. A hővös idınek köszönhetıen a motor kifogástalanul mőködött, a kocsi gyorsan és simán száguldott elıre. Gansey nagyon kíváncsi volt, milyen lehet a többi sebességfokozat. Ám hirtelen észhez tért, és szaggatott sóhajt hallatott. Ronan persze nem állna meg. Egyszerően nem ismer határt, nem fél, nem törıdik a korlátokkal. Ronan tövig nyomná a gázpedált, amíg az út, egy rendır vagy egy fa meg nem állítja.

154

Másnap nem menne be órára, hanem megnézné magának az erdıt. Közölné a barátjával, hogy az ı hibája, ha kicsapják, de lehet, hogy nem is mondana semmit. Gansey nem tudott ilyen lenni. A Camaro hirtelen megrázkódott. Gansey levette a lábát a gázról, és a rosszul megvilágított mőszerekre pillantott, de semmi rendelleneset nem látott. A kocsi megint megrázkódott, és Gansey tudta, hogy annyi neki. Gyorsan kinézett egy viszonylag sima helyet, hogy le tudjon húzódni, ha a motor megint megadja magát, mint Szent Márk napján. Ahogy lekanyarodott az elhagyatott útról, elfordította a kulcsot, de eredménytelenül. Gansey csupán egyetlen elsuttogott szitokszót engedélyezett magának – a legcsúnyábbat, amit ismert –, aztán kiszállt a kocsiból, és felnyitotta a motorháztetıt. Adam megtanította neki az alapokat: hogyan ellenırizze a gyertyákat és az olajszintet. Ha az ékszíj ugrik le, vagy egy elszakadt tömlıvég lóg ki az autó gyomrából, Gansey gond nélkül elhárítja a hibát. A motor azonban kész rejtély volt a számára. Kihúzta a mobilját a farzsebébıl, és látta, hogy egyesen áll a térerı. Ahhoz elég, hogy kísértésbe essen, ahhoz viszont kevés, hogy telefonálni tudjon. Gansey párszor megkerülte az autót, úgy tartva a feje fölé a telefont, mint a Szabadság-szobor a fáklyát. Semmi. Gansey némileg keserően idézte fel magában apja javaslatát, hogy inkább vonattal menjen haza. Nem tudta, hány kilométert tett meg a benzinkút óta, de úgy sejtette, egészen közel jár Henriettához. Ha elindulna a város felé, lehet, hogy visszajönne a térerı. Bár talán jobban teszi, ha nem mozdul. Töfi néha újra életre kelt, amikor a motor lehőlt egy kicsit. De Gansey nem bírt egy helyben maradni. Alighogy lezárta az autót, vakító fényszórók villantak fel a Camaro mögött. Gansey elfordította a fejét. Ajtócsapódást hallott, majd csoszogás hallatszott a kavicságy felıl. Elıször nem ismerte fel az elıtte álló alakot. Aztán világosság gyúlt az agyában. – Mr. Whelk? – kérdezte. Barrington Whelk sötét színő dzsekit és futócipıt viselt, és kifürkészhetetlen érzelem sugárzott elnagyolt vonásairól. Mintha kérdezni akarna valamit, de nem találná a szavakat. Gansey legnagyobb meglepetésére a férfi nem kérdezte meg, hogy „valami baj van?” vagy „Mr. Gansey?” Ehelyett megnyalta az ajkát, és azt mondta: – Ide a könyvet! És a mobilt! Gansey azt hitte, rosszul hall. – Tessék? – kérdezte. Whelk sötét dzsekijének zsebébıl kis kaliberő, hihetetlenül élethő pisztolyt húzott elı. – Add ide a könyvet, amit mindig magaddal cipelsz! És a mo-bilodat is! Egy-kettı! Gansey nem bírta levenni a szemét a fegyverrıl. Nehezen tudott napirendre térni a fölött, hogy a hátborzongató Barrington Whelk, akin jókat szoktak röhögni Ronannel és Adammel, most fegyvert fog rá. – Rendben – pislogott Gansey. Úgy tőnt, nincs más választása. Az élete minden vagyonánál becsesebb volt a számára, kivéve talán a Camarót, de Whelk arra nem tartott igényt. Gansey átadta a mobilját Whelknek. – A naplóm a kocsiban van – magyarázta. – Akkor vedd elı! – nyomta az arcába a pisztolyt Whelk. Gansey kinyitotta a Camaro ajtaját. Amikor utoljára látta Whelket, a latin fınevek negyedik esetébıl feleltetett. – Ne is próbálj megszökni! – mondta Whelk. Gansey-nek eszébe sem jutott, hogy ha a Camaro mőködne, akár el is menekülhetne. – Azt is tudni szeretném, merre jártál ezen a héten – mondta Whelk.

155

– Tessék? – kérdezte Gansey udvariasan. Az egész hátsó ülést feltúrta a napló után, és a papírzörgés elnyomta Whelk hangját. – Ne szórakozz velem! – csattant fel Whelk. – A rendırség betelefonált az iskolába. Még most sem tudom elhinni. Hét év után. Most persze mindenkit ki fognak hallgatni. És két másodperc alatt rájönnek, hogy közöm van az ügyhöz. Ez a te hibád. Hét éven át azt hittem… És most feldobtál. Feldobtál! Amikor Gansey kibújt a Camaróból, kezében a naplóval, hirtelen rádöbbent, mirıl beszél Whelk: Noah-ról. Ez az ember ölte meg Noah-t. Gansey-nek különös érzése támadt. Még most sem félt. Inkább olyan volt, mintha egy kötélhidat feszítettek volna ki a bensıjében, amely már a legkisebb terhelésre leszakad. Felmerült benne a gyanú, hogy ez a legvalóságosabb pillanat az életében. – Mr. Whelk… – Mondd el, merre jártál! – Fönn a hegyekben, Nethers közelében – felelte Gansey távoli hangon. Ez volt az igazság, de hiába is hazudott volna, a GPS koordináták ott voltak a naplóban. – És mit találtál? Megtaláltad Glendowert? Gansey összerezzent, és ez meglepte. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy ez valami másról szól, logikusabb dologról, de Glendower neve sokként érte. – Nem – válaszolta. – Csak egy faragványt találtunk a földben. Whelk a naplóért nyúlt. Gansey nagyot nyelt. – Whelk… uram… biztos benne, hogy ez az egyetlen megoldás? Halk, félreérthetetlen kattanást hallott, amit jól ismert az akciófilmekbıl meg a videojátékokból. Bár Gansey élıben még sosem hallott ilyet, tudta, milyen hangot ad egy pisztoly, ha kibiztosítják. Whelk Gansey homlokához szorította a pisztoly csövét. – Nem – felelte Whelk. – Ez egy alternatív megoldás. Gansey-t ugyanaz az egykedvőség fogta el, mint amikor megpillantotta a darazsat a Monmouth gyárban. Egyszerre látta a valóságot: hideg pisztolyr nyomnak a szemöldöke közé, és a lehetséges jövıt: Whelk meghúzza a ravaszt, a golyó behatol a koponyájába, és ı meghal, még mielıtt visszatalálna Henriettába. A napló lehúzta a kezét. Már nem volt szüksége rá. Kívülrıl tudta, mi van benne. De ez volt az élete. Át kellett adnia azt, amiért olyan keményen megdolgozott. Majd szerzek újat. – Ha megkérdez – szólalt meg Gansey –, mindent elmondtam volna, ami benne van. Méghozzá örömmel. Nem titok. A fegyver megremegett Gansey homlokán. – Nem hiszem el, hogy pisztolyt szegezek a fejednek, és te még mindig nem tudod befogni. Nem hiszem el, hogy még van kedved pofázni. – De hiszen ez az igazság – felelte Gansey. Hagyta, hogy Whelk elvegye tıle a naplót. – Undorodom tıled – szorította a mellkasához a könyvet Whelk. – Azt hiszed, legyızhetetlen vagy. Képzeld, én is ezt hittem magamról. Gansey ekkor jött rá, hogy Whelk meg fogja ölni. Olyan nincs, hogy valaki, akinek ennyi győlölet és keserőség árad a hangjából, ne húzza meg a ravaszt. Whelk arca megfeszült. Egy pillanatra megállt az idı, csak a szapora lélegzetvétel hangját lehetett hallani. Hét hónapja Ronan megtanította Gansey-nek, hogyan kell bokszolni. A testeddel is üss, ne csak az öklöddel. Nézd meg, hova ütsz. A könyököd derékszögben legyen. Ne gondolj bele, mekkora fájdalmat fogsz okozni. Gansey! Mondtam, hogy ne gondolj bele, mekkora fájdalmat fogsz okozni.

156

Gansey ütésre lendítette a karját. Szinte mindent elfelejtett, amit Ronan mondott neki, de jól figyelt, és csak ennek meg a szerencsének köszönhette, hogy a pisztoly a kavicsos útra esett. Whelk artikulálatlan üvöltést hallatott. Egyszerre ugrottak a fegyverért. Gansey fél térdre rogyva, vakon rúgott a pisztoly felé. Hallotta, hogy a lába hozzáér valamihez. Elıször Whelk karjához, aztán valami szilárdabb tárgyhoz. A pisztoly az autó hátsó kereke felé csúszott, és Gansey négykézláb mászott át a Camaro túloldalára. Whelk kocsijának fényszórói már nem világítottak el idáig. Gansey csak arra koncentrált, hogy fedezékbe kerüljön, és végig sötétben maradjon. Az autó túloldalán csend volt. Gansey visszafojtott lélegzettel szorította az arcát Tragacs meleg fémkarosszériájához. A hüvelykujja még most is fájón lüktetett ott, ahol eltalálta a pisztolyt. Ne lélegezz! Whelk sokáig káromkodott az út mentén. Megcsikordult a kavics, ahogy leguggolt a kocsi mellé. Sehol sem találta a fegyvert. Megint el károm kodta magát. Motorzúgás hallatszott a távolból. Egy másik autó, és talán éppen erre tart. Egy életmentı, vagy legalábbis tanú. Whelk egy pillanatra elnémult, majd egyszer csak futásnak eredt, a léptei elhalkultak, miközben visszaszaladt a kocsijához. Gansey bekukucskált Töfi alá, amely pattogva hőlt le. Whelk elsı lámpáinak fényében a fiú megpillantotta a pisztoly karcsú sziluettjét a hátsó gumik között. Nem tudta, hogy Whelk visszavonulót fújt-e, vagy csak az elemlámpájáért ment. Gansey még jobban igyekezett beleolvadni a sötétségbe. Aztán csak várt. A fülében hallotta a pulzusa lüktetését, főszálak cirógatták az arcát. Whelk autója kikanyarodott az autópályára, és bıgve elhajtott Henrietta irányába. A másik autó közvetlenül mögötte haladt. Mit sem sejtve. Gansey sokáig feküdt az árokban a főben, és elmélázva hallgatta a zümmögı rovarokat, a fák susogását meg Töfi motorjának nyugodt pihegését. A hüvelykujja egyre jobban lüktetett. Könnyen megúszta a dolgot. De akkor is. Fájdalmai voltak. És a naplója. Sajgott a szíve: erıszakkal megfosztották leghıbb vágyainak krónikájától. Miután Whelk autója nem tért vissza, Gansey feltápászkodott, és megkerülte a Camarót. Térdre ereszkedett, és mélyen benyúlt a kocsi alá, amíg el nem érte a pisztoly szélét a jó hüvelykujjával. Óvatosan visszanyomta a biztosítószeget. Eszébe jutott, mit kiáltott Blue, amikor megtalálták Noah holttestét: ujjlenyomatok! Gansey, akár ha álmodna, kinyitotta a kocsi ajtaját, és az anyósülésre hajította a fegyvert. Mintha egy másik ember indult volna el a szülei házából, egy másik estén, másik autóval. Becsukta a szemét, és elfordította a kulcsot. Töfi egy darabig csak köhécselt, de aztán beindult. Gansey kinyitotta a szemét. Az este idegenül vette körül. Felkapcsolta a fényszórót, és kikanyarodott az útra. Lenyomta a gázpedált, hogy ellenırizze a motort. Már nem akadozott. Beletaposott a gázba, és Henrietta felé száguldott. Whelk megölte Noah-t, és tudta, hogy lebukott. Bárhova is megy ezután, nincs vesztenivalója.

157

B

LUE MÁR NEEVE MEGJELENÉSE ELİTT SEM rajongott különösebben a padlásért. A sátortetı éles dılésszöge miatt minduntalan beverte a fejét a lejtıs mennyezetbe. A gyalulatlan padlódeszkák és a rücskös furnérlemezek kellemetlenül birizgálták meztelen talpát. Nyáron pokoli hıség tombolt a tetıtérben. Ráadásul a poron meg a darazsakon kívül semmi sem volt ott. Maura szívbıl ellenezte a győjtögetést, így a szomszédokra vagy a szeretetszolgálatokra tukmálta rá a fölöslegessé vált holmikat. Semmi látnivaló nem volt odafönt. Mostanáig. Estefelé Blue elbúcsúzott Ronantıl, Adamtıl és Noah-tól, akik még javában azon vitatkoztak, kapcsolatba tudják-e hozni valahogy a latintanárukat Noah halálával, ha a rendırség addig nem bukkant a nyomára. Blue alig öt perce ért haza, amikor Adam felhívta, hogy elújságolja, a távozása után Noah is eltőnt. Tehát igaz. Mindenki Blue asztalához akar ülni. – Egy óránk van – mondta Calla, amikor Blue kinyitotta a padlásajtót. – Tizenegy körül érnek haza. Majd én elıremegyek. Hátha… Blue felvonta a szemöldökét. – Szerinted mit rejteget itt? – Nem tudom. – Görényeket? – Ne bomolj! – Varázslókat? Calla ellépett Blue mellıl, és felkapaszkodott a lépcsın. A padlást megvilágító egy szem villanykörte fénye nem ért le a lépcsı aljáig– Lehet. Jaj, de büdös van! – A görények miatt. A pillantás, amit Calla Blue felé lövellt a lépcsı tetejérıl, veszélyesebbnek tőnt, mint a padlás. Callának igaza volt, kellemetlen szag terjengett a levegıben. Blue nem tudta hova tenni, bár ismerısnek hatott: olyan volt, mint a rohadt hagyma- és a lábszag keveréke. – Kénszag – mondta Blue. – Vagy hullaszag. A Neeve szájából elıtörı rémes hangból kiindulva, Blue egyiken sem lepıdött volna meg. – Olyan, mint a bőzös aszat – helyesbített Calla komoran. – Az meg mi? – Kellemes főszer, s egyben hasznos boszorkánykellék. Blue a száján keresztül vette a levegıt. Nehezen tudta elképzelni, hogy valami, ami határozottan dögszagot áraszt magából, bármilyen ételt is ízletessé tehet. – Szerinted ı mire használta? Calla elérte a lépcsı tetejét. – Hát, nem fızésre – mondta.

158

Amikor Blue is felért az ajtóba, látta, hogy Neeve keze nyomán a padlás egészen más képet mutat, mint ami eddig az emlékezetében élt. Egy szınyegekkel leterített matrac hevert a padlón. A helyiségben különbözı magasságú meggyújtatlan gyertyák, sötét tálak és csoportokba rendezett vizespoharak sorakoztak. A padlón lévı tárgyak némelyikét élénk színő ragasztószalagcsíkok választották el egymástól. Blue lába mellett félig elégett növényszár pihent egy hamuval teli tányéron. Az egyik keskeny beszögellésben két ember nagyságú állványos tükör állt egymással szemben, a végtelenségig sokszorozva meg a visszatükrözött képeket. Ráadásul hideg volt. A padlás nem szokott ilyen hideg lenni kánikula idején. – Ne nyúlj semmihez! – szólt rá Calla Blue-ra. Amit Blue kissé furcsállott, tekintve, hogy miért jöttek fel ide. Blue nem nyúlt semmihez, de beljebb merészkedett, és egy kis szobrot vett észre: egy nıt ábrázolt, aki a hasán hordta a szemét. A lányt kirázta a hideg. – Neeve sokat fızhet. Ijedten rezzentek össze, amikor megnyikordult a lépcsı a hátuk mögött. – Én is feljöhetek? – kérdezte Persephone. Fölöslegesen, hiszen már „fent” volt. Megállt a lépcsı tetején. Blue által varrt csipkeruhát viselt. Haját szoros kontyba kötötte, ami arra utalt, hogy nem fél bepiszkítani a kezét. – Persephone! – mennydörögte Calla. Kicsit összeszedte magát, és most már csak kétszer olyan dühös volt, mint egyébként, amiért megijesztették. – Miért nem kopogsz, mielıtt belépsz valahova? – Minek, amikor úgyis nyikorog a lépcsı? – mutatott rá Persephone. – Maura azt mondta, éjfélre ér haza. Addig végeznünk kell. – Tud rólunk?! – kérdezte Blue és Calla kórusban. Persephone leguggolt, hogy közelebbrıl is megnézzen egy fekete bırmaszkot, ami hosszú, hegyes csırben végzıdött. – Ugye, nem gondoljátok komolyan, hogy elhitte a törpés meséteket? Calla és Blue egymásra sandítottak. Blue eltőnıdött: vajon miért szaglászik Maura is Neeve után? – Mielıtt belevágnánk, elmondanátok, Neeve mivel magyarázta, hogy ideköltözött? Calla körbejárta a padlást, és közben a tenyerét dörzsölgette: vagy fel akarta melegíteni magát, vagy azon morfondírozott, mit nézzen meg elıször. – Pofonegyszerő. Anyád azért hívta ide, hogy segítsen megkeresni apádat. – Nos – helyesbített Persephone –, ez nem teljesen igaz. Maura azt mondta, Neeve kereste meg ıt azzal, hogy meg tudja keresni Blue apját. – Csak úgy, minden elızmény nélkül? – kérdezte Calla. Felkapott egy gyertyát. – Ez fura. Blue karba fonta a kezét. – Nekem még mindig nem világos, mirıl van szó. Calla a bal kezébıl a jobb kezébe tette át a gyertyát. – Apád tizennyolc évvel ezelıtt megjelent itt, levette Maurát a lábáról, egy évig élısködött rajta, teherbe ejtette, majd a születésed után eltőnt. Vagány, jóképő fickó volt. Gondolom, a lakókocsiparkból származott, és büntetett elıélető lehetett. – Calla? – förmedt rá Persephone. – Semmi baj – felelte Blue. Mit érdekli ıt egy vadidegen múltja? – Engem csak a tények érdekelnek. – Hogy lehetsz ilyen okos? – ingatta a fejét Persephone. Blue vállat vont. – Mire következtetsz ebbıl a gyertyából? – kérdezte Callától. Calla hunyorogva méregette a gyertyát. – Csak arra, hogy valamiféle rituáléhoz használták. Szerintem egy tárgy helyét akarták meghatározni vele.

159

Miközben Calla tovább kotorászott, Blue az apjára gondolt, és megállapította, hogy továbbra is megmagyarázhatatlan vonzalmat érez iránta. Örült, hogy a férfi jóképő volt. – Hallottam, hogy anya azt mondja Neeve-nek, inkább az interneten nézzenek utána az illetınek. – Ez igaz lehet – felelte Calla. – Anyád merı kíváncsiságból tette, amit tett. Nem tett tővé mindent az apádért. – Hát – mormolta Persephone –, ebben én nem lennék olyan biztos Blue felkapta a fejét. – Egy pillanat, szerinted anyám még mindig szerelmes… hogy is hívják az illetıt? – Kutyuska – felelte Calla. Persephone felvihogott, nyilván az jutott az eszébe, mennyire elvette Maura eszét a szerelem. – Nem hiszem el, hogy anya kutyuskának szólította a pasiját – mondta Blue. – Pedig így volt. Máskor meg szerelmemnek hívta. – Calla felkapott egy üres tálat. Valami rászáradt az aljára, mintha korábban valami sőrő folyadék lett volna benne. Puding. Vagy vér. – Vagy cukormókusnak. – Ne hülyítsetek! – Blue az anyja helyett is szégyellte magát. Persephone, aki egészen kipirult a visszafojtott nevetéstıl, megrázta a fejét. Több vastag hajtincs is kiszabadult a kontyából, amitıl úgy festett, mintha tornádó söpört volna végig rajta. – De hát ez az igazság. – Hogy találhat ki valaki ilyen… Calla hullámzó szemöldökkel fordult Blue felé. – Gondolkodj! – mire Persephone-ból kirobbant a nevetés. Blue keresztbe fonta a karját. – Ez nem lehet igaz. – De a komolykodásával csak azt érte el, hogy a két nı minden maradék önuralmát elvesztette. A hasukat fogták a nevetéstıl, és sorolni kezdték, milyen beceneveket talált ki Maura tizennyolc évvel korábban. – Hölgyeim! – mondta Blue szigorúan. – Már csak háromnegyed óránk maradt. Calla, nézd meg azt! – mutatott a tükrökre. Az összes fura holmi közül ezeket találta a leghátborzongatóbbnak, és csak így merte kipróbálni ıket. Calla csukladozva lépett a tükrök elé. Volt valami nyugtalanító abban, hogy a két fényvisszaverı felületet, látszólag merı szeszélybıl, így egymás felé fordították. – Ne állj közéjük! – aggodalmaskodott Persephone. – Nem vagyok hülye! – vágott vissza Calla. – Miért nem szabad közéjük állni? – kérdezte Blue. – Ki tudja, Neeve mit csinál velük. Nem akarom, hogy egy palackba dugaszolják a lelkemet, és átküldjék másik dimenzióba – ragadta meg Calla a közelebbi tükör szélét, vigyázva, nehogy a másik tükör elé lépjen. Homlokráncolva intette magához Blue-t. Blue elızékenyen elırelépett, és hagyta, hogy Calla a vállába mélyessze az ujjait. Síri csönd támadt, csak a bogarak zümmögtek az ablak elıtt. – A mi kis Neeve-ünk nagyon ambiciózus – morogta Calla, keményen megmarkolva a tükör szélét és Blue vállát. – Úgy tőnik, még híresebb akar lenni. Mit neki televízió. – Ne légy rosszmájú, Calla! – szólt rá Persephone. – Mondd el, mit látsz! – Látom, ahogy felveszi a fekete maszkot, és beáll a tükrök közé. Most jöhetett vissza, mert négy tükre van. Két nagyobb tükör áll a másik kettı mögött. Mind a négy tükörben az ı maszkos képe látszik, de mindenhol kicsit másképp. Az egyikben soványabb. A másikban fekete ruhát visel. A harmadikban fura színő a bıre. Nem tudom, mi ez… Talán különféle lehetıségek. – Calla elhallgatott. Blue-t kirázta a hideg, amikor elképzelte a négy különbözı Neeve-et. – Hozd ide a maszkot! Nem, Blue, te maradj itt! Persephone? Persephone óvatosan átadta a maszkot. Calla hosszasan tanulmányozta a tárgyat, s közben egészen elfehéredtek az ujjai.

160

– Neeve csalódott volt, amikor ezt vette – mondta Calla. – Rossz kritikát kapott a könyve? Vagy a tévémősora? Nem. A számok okoztak neki csalódást. Látom a számokat. Ezek jártak a fejében, amikor megvette a maszkot. Leila Polotskyval hasonlította össze magát. – Ki az? – kérdezte Blue. – Egy Látó, aki még Neeve-nél is híresebb – felelte Calla. – Komolyan? – kérdezte Blue. Egy tévémősor és négy könyv: kell ennél több egy Látónak ebben a hitetlen világban? – Hát persze – válaszolta Calla. – Kérdezd meg Persephone-t! – Nem is tudom – mondta Persephone. Blue nem volt teljesen biztos benne, hogy a nı Neeve hírnevére vagy Calla megjegyzésére utalt. Calla közben tovább fújta a magáét. – Szóval, a mi Neeve-ünk szeretné bejárni a világot, és kivívni az emberek elismerését. Ebben a maszkban szokott terveket kovácsolni. – De miért kellett ehhez idejönnie? – kérdezte Blue. – Még nem tudom. Mfisik tárgyra lesz szükségem. – Azzal Calla elengedte a tükröt, és visszaakasztotta a maszkot a fali kampóra. A három nı tovább keresgélt. Blue talált egy ostort, ami három, piros szalaggal összekötözött botból állt, meg egy piros maszkot, ami a fekete pontos mása volt. Az ablakhoz lépvén megtalálta az ocsmány bőz forrását: egy kicsi, összevarrt szájú vászonzsákot. Átadta Callának, aki elutasítóan jelentette ki: – Ez a bőzös aszat. Talizmánként használja. Megijedt egy álmától, azért készítette. Persephone leguggolt, és végighúzta a kezét az egyik tál fölött. Ahogy mozdulatlanul elırenyújtotta a tenyerét, Blue-nak eszébe jutott, hogy Gansey is így tartotta a kezét a cabeswateri tengerszem sekély vize fölé. – Sok a kérdıjel. Én legalábbis ezt érzem. Lehet, hogy pofonegyszerő a magyarázat: Neeve tényleg azért jött Henriettába, hogy segítsen Maurának, de aztán elragadta a hév. – A holtak útja miatt? – kérdezte Blue. – Egyik éjjel rajtakaptam, hogy valami furcsaságot mővel, és azt mondta, a holtak útja nagyon megkönnyíti az itteni Látók dolgát. Calla gúnyos mosollyal vette szemügyre az ágy mellett fekvı tárgyakat. – Megkönnyíti, de meg is nehezíti – mondta Persephone. – Rengeteg energiát sugároz magából: mintha folyton bent lennél a szobában. És olyan, mint a fiúkáid. Elég hangos. A fiúkáim! gondolta magában Blue, elıször berzenkedve, aztán elégedetten, majd ismét berzenkedve. – Calla, mire jutottál? – kérdezte Persephone. Calla hátat fordított nekik. – Tizenegy hónappal ezelıtt egy férfi hívta fel Neeve-et telefonon, és megkérdezte tıle, eljönne-e a virginiai Henriettába az ı költségén. A férfinak az volt a kérése, hogy Neeve vessen be minden rendelkezésére álló eszközt, és határozza meg a Ley-vonal pontos helyét, illetve az „erıpontot”, amit a férfi hiába keresett a közelben. Neeve közölte a telefonálóval, hogy nem vállalja az ügyet, de aztán úgy döntött, a saját szakállára nyomozásba kezd. Sejtette, hogy Maura boldogan befogadja, ha felajánlja neki, hogy segít megkeresni régi szerelmét. Persephone és Blue csodálkozva nézett egymásra. – Ez elképesztı! – mondta Blue. Calla megfordult. Kicsi noteszt lengetett a többiek orra elıtt. – Ez itt Neeve határidınaplója. – Ó, a modern technika! – sóhajtott fel Persephone. – Mintha motorzúgást hallottam volna. Mindjárt visszajövök. Mialatt Persephone – ugyanolyan hangtalanul, ahogy jött – lesettenkedett a lépcsın, Blue odaoldalgott Callához, és a nı vállára támasztotta az állát, hogy megnézze magát a tükörben. – Hol van ez a rész?

161

Calla elırelapozott, és megmutatta Blue-nak a Neeve kézírásával készült hétköznapi bejegyzéseket mindenféle találkozókról, kézirat-leadási határidıkrıl és munkaebédekrıl. Majd visszalapozott a henriettai férfi hívásáról készült jegyzetekhez. Minden úgy volt, ahogy Calla mondta, egy fontos kivétellel. Neeve a férfi nevét és telefonszámát is felírta. Minden izom elernyedt Blue testében. Mert az az ember, aki annak idején felhívta Neeve-et, olyan különleges névvel büszkélkedhetett, amit nem lehetett egykönnyen elfelejteni: Barrington Whelk. Ismét megnyikordult a lépcsı a hátuk mögött. Persephone kö-hintésszerő hangot hallatott. – Ez még mindig elég hátborzongatóra sikeredett – fordult hátra Calla. Persephone összekulcsolta a kezét. – Két rossz hírem is van. Elıször is – fordult Blue-hoz –, itt vannak a Holló Fiúk, és az egyikük állítólag eltörte a hüvelykujját, mert belebokszolt egy pisztolyba. Persephone háta mögül nyikorgás hallatszott: valaki felfelé igyekezett a lépcsın. Blue és Calla összerezzent, amikor Neeve jelent meg Persephone mellett, és rájuk emelte fürkészı, megingathatatlan tekintetét. – Másodszor – folytatta Persephone –, Neeve és Maura korábban ért haza.

162

A

KONYHA TELJESEN MEGTELT. Amúgy sem volt nagy, és mire a három fiú, a négy nı, valamint Blue benyomakodott, egy gombostőt sem lehetett leejteni. Adam nagy udvariasan segített Persephone-nak teát fızni, de végig azt kérdezgette: Hol vannak a bögrék? És a kanalak? És a cukor? Ronan jól ellensúlyozta Adam higgadtságát, három embernek elegendı helyet foglalt el ideges járkálásával. Orla lejött ugyan szaglászni, de olyan bociszemekkel bámulta Ronant, hogy Calla azonnal felzavarta az emeletre. Neeve és Gansey a reggelizıasztalnál ült. Adam és Ronan ugyanúgy nézett ki, mint amikor Blue utoljára látta ıket, Gansey tekintete viszont megváltozott. Blue hosszasan töprengett, miben is lehet a változás oka, végül arra jutott, hogy a fiú szeme kicsivel fényesebb, a szeme körüli bır pedig feszesebb lett. Gansey karja kinyújtva hevert az asztalon. A hüvelykujját sínbe tették. – Levágná valaki ezt a kórházi karkötıt? – kérdezte. A szándékosan nyegle kérdés egyszerre hangzott gálánsnak és zaklatottnak. – Úgy érzem magam, mint egy rokkant. Persephone átnyújtott neki egy ollót, majd így szólt: – Blue, mondtam neked, hogy ha orrba versz valakit, ügyelj rá, hogy kívül legyen a hüvelykujjad! – De azt nem mondtad, hogy adjam továbl – vágott vissza Blue. – Na, jó – mondta Maura az ajtóból, és megdörzsölte a homlokát. – Akkor vegyük sorra a tényeket. Valaki megpróbálta megölni magát. – Ez Gansey-nek szólt. – Maguk ketten azt állítják, hogy az a férfi ölte meg a barátjukat, aki Gansey-vel is megpróbálkozott. – Ezt Ronanhez és Adamhez intézte. – Ti hárman pedig azt mondjátok, hogy Neeve beszélt egyszer telefonon azzal a férfival, aki megölte a barátjukat, és most Gansey-t is próbálta megölni. – Ez Blue-ra, Persephone-ra és Callara vonatkozott. – Te pedig azt állítod, hogy a telefonhívás óta nem is beszéltél ezzel az emberrel. Ez utóbbi volt Neeve. Bár Maura az egész társasághoz intézte a szavait, mindenki Neeve-et nézte. – Te pedig hagytad, hogy ezek itt a holmim között turkáljanak – felelte Neeve. Blue azt hitte, hogy az anyja pironkodni fog szégyenében, de Maura büszkén kihúzta magát. – Megvolt rá az okom. Még most sem tudom elhinni, hogy elhallgattad elılem az igazat. Miért nem mondtad, hogy körül akarsz szaglászni a holtak útján? Mibıl gondoltad, hogy nemet mondtam volna? Miért tettél úgy, mintha… Hirtelen elhallgatott, és Blue-ra nézett. – Mintha meg akarná keresni Cukormókust – fejezte be a mondator Blue. – Úristen! – kiáltott fel Maura. – Calla, te voltál, ugye? – Nem – felelte Blue. Nagyon nehéz volt úgy tenni, mintha a fiúk nem bámulnák tátott szájjal. – Én is legalább annyira dühös vagyok, mint te. Miért hallgattad el elılem, hogy tudod, ki az apám, csak éppen házasságon kívül születtem? Ez miért akkora titok?

163

– Sosem állítottam, hogy nem tudom, ki az apád – felelte Maura tompa hangon. Blue nem szerette, ha az anyja ilyen szentimentális képet vág. Ezért inkább Persephone-ra nézett. – Mibıl gondoltátok, hogy nem tudnék megbirkózni az igazsággal? Kit érdekel, hogy az apám egy Cukormókus nevő csavargó volt? Ez semmin sem változtat. – Ugye, ez nem az igazi neve? – súgta oda Gansey Adamnek. Neeve sztoikus hangja hasított bele a konyha csendjébe. – Kicsit leegyszerősítitek a dolgokat. Én tényleg nyomoztam Blue apja után. Csak éppen más is felkeltette a figyelmemet. – Akkor mi ez a nagy titkolózás? – csattant fel Calla. Neeve jelentıségteljes pillantást vetett Gansey sínbe tett hüvelykujjára. – Az ilyen felfedezések mindig rejtenek magukban némi kockázatot. Bizonyára nektek is jó okotok volt a titkolózásra, különben mindent megosztottatok volna Blue-val. – Blue nem Látó – mondta Maura élesen. – Mi csak azokat a dolgokat hallgattuk el elıle, amik különleges képességek nélkül nem értelmezhetıek. – Nekem sem mondtak el mindent – szólt közbe Gansey. Komoran bámulta a hüvelykujját. Blue hirtelen rájött, mi olyan furcsa a fiún: drótkeretes szemüveget viselt. Az a fajta vékonylencsés, szolid szemüveg volt, amit az ember csak akkor vesz észre, ha külön felhívják rá a figyelmét. Gansey idısebbnek és komolyabbnak nézett ki tıle, de lehet, hogy csak az arckifejezése keltette ezt a benyomást. Blue a világért sem vallotta volna be, de ez a Gansey jobban tetszett neki, mint hányaveti, mindig jóképő alteregója. – Amikor a Ley-vonal felıl érdeklıdtem a jósláskor – folytatta a fiú –, önök fontos információkat hallgattak el elılem. Maura ezúttal tényleg elpirult szégyenében. – Honnan tudhattam volna, mihez kezd az információval? Hol van most ez az ember? Ez a Barrington? Ez a valódi neve? – Barrington Whelk – felelte kórusban Adam és Ronan. Fanyar pillantást vetettek egymásra. – A rendırség arról tájékoztatott a kórházban, hogy már körözik. A helyiek és az államiak is – mondta Gansey. – De állítólag hiába keresték a lakásán. Úgy tőnik, megszökött. – Azt hiszem, erre mondják, hogy forró lett a lába alatt a talaj – jegyezte meg Ronan. – Gondolja, hogy még visszajön? – kérdezte Maura. Gansey nemet intett a fejével. – Nem hinném, hogy rám fáj a foga. Szerintem terve sincs. Csak a napló kellett neki. El akar jutni Glendowerhez. – De nem tudja, hol van. – Azt senki sem tudja – felelte Gansey. – Van egy kollégám – Ronan kuncogni kezdett a szó hallatán, de Gansey-nek a szeme se rebbent – az Egyesült Királyságban, aki mindent elmesélt a rituáléról, amelynek során Whelk feláldozta Noah-t. Lehet, hogy újra próbálkozik, csak most másik helyen. Például Cabeswater-ben. – Szerintem ébresszük fel a vonalat! – szólalt meg Neeve. Minden szem rászegezıdött. De ı egy pillanatig sem zavartatta magát, összekulcsolt kézzel ült, akár a nyugalom szobra. – Hogy mondtad? – tudakolta Calla. – Mintha egy holttest is szerepelne a történetben. – Nem feltétlenül – billentette félre a fejét Neeve. – Az áldozat nem mindig jelent halált. Gansey kétkedın nézett rá. – Még ha el is fogadjuk, hogy ez igaz, Cabeswater eléggé furcsa hely. Milyen lesz a Ley-vonal többi része, ha felébresztjük? – Nem tudom. De az biztos, hogy a vonal hamarosan felébred – magyarázta Neeve. – Ezt a tálam nélkül is megmondhatom. Egyetértesz? – fordult Persephone-hoz. Persephone védekezın emelte a bögréjét a szája elé. – Igen, én is ezt látom. Valaki napokon belül fel fogja ébreszteni a vonalat.

164

– Gondolom, egyikünk sem szeretné, hogy Mr. Whelk legyen az – folytatta Neeve. – A holtak útja megjutalmazza azt, aki felébreszti. Az áldozat bemutatóját és elszenvedıjét egyaránt. – Mint például Noah-t? – vágott közbe Blue. – İ nem járt valami jól. – Tudomásom szerint együtt élt ezekkel a fiúkkal – jegyezte meg Neeve. – Ez azért sokkal elınyösebb helyzet, mint egy hagyományos szellemé. Jutalom a javából. Gansey elgondolkodva simogatta az alsó ajkát. – Nem is tudom. Noah jutalma is a Ley-vonalhoz kapcsolódik. Amikor elmozdították a testét, alaposan meggyengült. Ha valamelyikünk elvégezné a rituálét, vajon ı is a Ley-vonalhoz lenne kötve, még akkor is, ha az áldozatbemutatás nem járna halállal? Sok a kérdıjel. Érdemesebb lenne megakadályozni, hogy Whelk újból elvégezhesse a rituálét. Csak meg kell adni Cabeswater koordinátáit a rendırségnek. – NEM! Neeve és Maura egyszerre kiáltott fel. Neeve volt a meggyızıbb, mert ı fel is pattant a székrıl. – Azt hittem, jártak Cabeswaterben – mondta. – Jártunk. – És nem látták, milyen hely? Azt akarják, hogy megsemmisüljön? Hány embert akarnak rászabadítani? Maguk szerint kibírná a turisták rohamát? Egy ilyen… szent hely! – Én azt szeretném – felelte Gansey –, ha nem küldenénk oda a rendırséget, és a Ley-vonalat sem ébresztenénk fel. Szeretném jobban megismerni Cabeswatert, hogy végre megtaláljam Glendowert. – És mi legyen Whelkkel? – kérdezte Maura. – Nem tudom – vallotta be a fiú. – Nem nagyon szeretnék ösz-szeakadni vele. Elkeseredett arcok fordultak Gansey felé. – Nem fog csak úgy eltőnni, mert maga nem akar foglalkozni vele – mondta Maura. – Én nem arról beszélek, hogy mi lesz – felelte Gansey, a sínre szegezve a tekintetét. – Hanem arról, hogy mit szeretnék. Naiv válasz volt, és ezt ı is tudta. – Visszamegyek Cabeswaterbe – folytatta Gansey. – Whelk elvette a naplómat, de Glendowert nem engedem. Nem fogom feladni a keresést, csak azért, mert ı is beszállt. És rendbe hozom Noah-t. Valahogy. Blue az anyjára nézett, aki karba tett kézzel figyelte a jelenetet. – Majd én segítek – mondta.

165

J

ÖJJÖN, AMINEK JÖNNIE KELL; – mondta Ronan, azzal behúzta a kéziféket. – Otthon, véres otthon. A sötétben a Parrish család dupla lakókocsija sivár szürke doboznak tőnt. Két ablak világított rajta. Valaki félrehúzta a függönyt a konyhaablakban, és kinézett a BMW-re. Csak Ronan és Adam ült a kocsiban, Gansey a kórházból egyenesen a Róka utcába hajtott, onnan pedig a Monmouth-hoz. Így volt a legegyszerőbb. Adam és Ronan éppen nem voltak haragban, és a nap eseményei túlságosan felzaklatták ıket ahhoz, hogy újabb meccsbe kezdjenek. Adam felmarkolta a hátsó ülésrıl az oldaltáskáját – ez volt az egyetlen ajándék, amit elfogadott Gansey-tıl, de csak azért, mert szüksége volt rá. – Köszönöm a fuvart! Egy másik, összetéveszthetetlen alak – Adam apja – jelent meg az elsı mellett a konyhaablakban. Adamnek összeszorult a gyomra. Erısen megmarkolta a táska szíját, de nem szállt ki a kocsiból. – Haver, nem muszáj bemenned – mondta Ronan. Adam nem felelt, nem lett volna értelme. – Nem kell tanulnod? – kérdezte. De Ronan, a sunyi beszólások feltalálója, immúnis volt az ilyesfajta megjegyzésekre. Mosolya kegyetlennek hatott a mőszerfal derengı fényében. – De, Parrish. Jól gondolod. Ám Adam még most sem szállt ki. Nem tetszett neki az apja izgágasága. Ugyanakkor nem lett volna bölcs dolog a kocsiban maradnia – fıleg ebben a kocsiban, egy tagadhatatlanul aglionbysban –, mintha csak kérkedne a barátjával. – Szerinted letartóztatják Whelket holnapig? – kérdezte Ronan. – Mert ha igen, nem csinálom meg a házit. – Ha be is jönne dolgozni – felelte Adam –, kisebb gondja is nagyobb lenne a te házidnál. – Na, megyek, megetetem a madarat – szólalt meg Ronan rövid hallgatás után. De közben üveges tekintettel meredt a sebességváltóra. – Folyton az jár a fejemben, mi lett volna, ha Whelk lelövi Gansey-t. Adam bele sem mert gondolni. Valahányszor a célt tévesztett lövésre terelıdtek a gondolatai, sötét, fájó érzések fogták el. Már nem is emlékezett, milyen volt az élet az Aglionbyban Gansey elıtt. A távoli emlékek nehézségekrıl, magányról, álmatlan éjszakákról meséltek, amikor Adam könnyes szemmel ült a dupla lakókocsi lépcsıjén, és azon töprengett, minek is töri magát. Akkor még fiatalabb volt, valamivel több mint egy évvel. – De nem lıtte le. – Nem – mondta Ronan. – Még szerencse, hogy megtanítottad neki azt az ütést. – De azt nem mondtam, hogy törje el a hüvelykujját.

–

166

– Gansey már csak ilyen. Mindenbıl csak annyit tanul meg, amennyi feltétlenül szükséges. – Lúzer – helyeselt Ronan, visszatalálva régi önmagához. Adam bólintott, és megacélozta magát. – Holnap találkozunk. Még egyszer kösz! Ronan a fekete mezık felé nézett. Idegesen dobolt az ujjaival a kormánykeréken, valami bántotta, de lehetetlen volt megállapítani, hogy Whelkre gondol vagy valami egészen másra. – Szívesen, haver. Akkor holnap. Adam sóhajtva szállt ki a BMW-bıl. Megkopogtatta a kocsi tetejét, és Ronan lassan elindult. Odafönt brutálisan szikráztak a csillagok. Alighogy Adam megtette a házhoz vezetı három lépcsıfokot, nyílt az ajtó, fénybe borítva a fiú lábát. Adam apja kiállt a küszöbre, és végigmérte a fiát. – Szia, apa! – köszönt Adam. – Te csak ne jópofizz itt nekem! – felelte az apja. Már most magán kívül volt dühében. Dohányszag áradt belıle, pedig nem is cigarettázott. – Éjfélkor jössz haza? Azt hiszed, ezzel megúszhatod? – Tessék? – kérdezte óvatosan Adam. – Anyád ma bent járt a szobádban, és talált valamit. Na, szerinted mi volt az? Adamnek remegni kezdett a térde. Mindent elkövetett, hogy eltitkolja az apja elıl aglionbys életének a részleteit, és több dolgot is fel tudott volna sorolni, ami nem tetszhetett Robert Parrish-nek. Az volt a legelviselhetetlenebb az egészben, hogy fogalma sem volt, mit találtak a szülei. Nem bírt az apja szemébe nézni. Robert Parrish megragadta Adam gallérját, és erıszakkal emelte fel a fiú állát. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! Egy bérpapírt. A gyárból. – Ó! Gondolkodj, Adam! Mit akar hallani? – Nem értem, miért vagy dühös – mondta Adam. Próbált nyugodtan beszélni, de most, hogy megtudta, a pénzrıl van szó, fogalma sem volt, hogyan fog kimászni a slamasztikából. Adam egészen közel rántotta Adam arcát a sajátjához, hogy a fiú ne csak hallja, hanem érezze is a szavakat. – Hazudtál anyádnak. Elhallgattad elıle, mennyit keresel. – Nem hazudtam. Ez hiba volt. Adam tudta, amint kimondta. – Ne hazudj a képembe!– ordította az apja. Annak ellenére, hogy számított az ütésre, túl késın emelte a karját az arca elé. Amikor az apja keze az arcához csapódott, a hang ijesztıbb volt, mint a fájdalom: mintha egy távoli kalapács csapott volna rá egy szögre. Adam próbálta megırizni az egyensúlyát, de a lába lecsúszott a lépcsırıl, és az apja nem nyúlt utána. Amikor Adam halántéka a korláthoz vágódott, mintha fénybomba robbant volna a fiú fejében. Adam a robbanás pillanatában döbbent rá, milyen sokféle színbıl is áll a fehér. A koponyájában felszisszent a fájdalom. Adam hirtelen a lépcsı tövében találta magát. Nem is emlékezett, mi történt vele a korlát és a föld között. Az arca ragacsos volt a portól, a szája is porral lett tele. Óriási erıfeszítésébe került, hogy levegıt vegyen, kinyissa a száját, és megint levegıt vegyen. – Ne csináld a fesztivált! – mondta az apja elcsigázottan. – Kelj fel! Gyerünk! Adam lassan négykézlábra tornázta magát. De rögtön vissza is tántorodott, térdét a talajhoz szorítva kuporgott a földön, miközben megállás nélkül csengett a füle. Várta, hogy kitisztuljon a hallása. Semmit sem hallott az egyre erısödı sípoláson kívül. A távolban felvillant a BMW féklámpája. Menekülj, Ronan! – Nem fogjuk ezt játszani! – csattant fel Robert Parrish. – Nem fogok leállni csak azért, mert a földhöz vered magad. Tudom, hogy szimulálsz, Adam. Nem vagyok hülye. Nem hiszem el, hogy

167

képes vagy arra a tetves iskolára elverni az összes pénzedet! Tudod, menynyi volt a villanyszámla? A telefonszámla? Adam apja magán kívül volt. Minden erre utalt: a döngı léptei, a kicsavarodott teste. Adam az oldalához szorította a könyökét, és behúzta a nyakát, várta, hogy kitisztuljon a hallása. Most az apja fejével kell gondolkodnia, ki kell találnia, mivel csillapíthatná le a kedélyeket. Semmi sem jutott az eszébe. Gondolatai a szívverése ütemére robbantak szét elıtte a porban. A bal füle teli torokból visított. A teste csatakos volt a melegtıl. – Hazudtál – mordult rá az apja. – Azt mondtad, az iskola fizeti a tanulmányaidat. Elhallgattad elılem, hogy… – a férfi épp csak annyi idıre állt meg, hogy egy győrött papírdarabot húzzon elı az ingzsebébıl. Remegett a keze. – …évi tizennyolcezer-négyszázhuszonhárom dollárt keresel! Adam levegı után kapkodott. – Mi ez? – lépett oda hozzá az apja. Úgy emelte fel a fiát, a gallérjánál fogva, mint egy kutyát. Adam alig bírt lábra állni. Kicsúszott alóla a talaj. Megbotlott. Nehezen találta a szavakat, valami eltört benne. – Részleges – lihegte. – Részleges ösztöndíj. Az apja megint üvöltözni kezdett, de a bal fülébe, ahol mindent elnyomott a zúgás. – Ne fölényeskedj velem!– morogta az apja. Majd, ki tudja, miért, oldalra fordította a fejét, és így kiáltott: – Mit akarsz? – Csak ezt – vicsorogta Ronan Lynch, azzal behúzott egyet Robert Parrish-nek. A BMW a háttérben állt, az ajtaja tárva-nyitva, fényszórója elıtt porszemek csillámlottak a sötétben. Ronan, mondta Adam. De lehet, hogy csak gondolta. Most, hogy az apja elengedte, csak tántorgott. Adam apja megmarkolta Ronan ingét, és a lakókocsi felé lökte a fiút. De Ronan villámgyorsan maga alá húzta a lábát. Térdével lágyékon találta Parrish-t. Adam apja hétrét görnyedve kapott Ronan felé. Ujjai ártalmatlanul siklottak le Ronan simára borotvált fejérıl. De csak egy pillanatra tántorodott meg. Aztán teljes erıbıl lefejelte Ronant. Adam a jobb fülével hallotta, hogy az anyja sikoltozni kezd. A nı úgy lengette a telefonkagylót, mintha ezzel megállíthatná Ronant. De Ronant csak egy ember állíthatta volna meg, és neki Adam anyja nem tudta a számát. – Ronan! – szólalt meg Adam, és ezúttal biztos volt benne, hogy ki is mondta a szavakat. Idegenül csengett a hangja, mintha vattával tömték volna be a száját. Egy lépés után kicsúszott alóla a talaj. Kelj fel, Adam! Adam négykézlábra állt. Az ég egybeolvadt a földdel. A fiú úgy érezte, mindene összetört. Nem bírt felállni. Tehetetlenül nézte, hogyan küzd egymással a barátja meg az apja. Olyan volt, mint egy test nélküli szem. Csúnya verekedés volt. Egy ponton Ronan elesett, és Robert Parrish teljes erıbıl arcon rúgta. Ronan ösztönösen maga elé kapta a karját. Parrish már ugrott is, hogy lefeszegesse. Ronan keze úgy lendült elıre, mint egy kígyó, és lerántotta Parrish-t a földre. Adam csak villanásokat látott: az apja és Ronan a földön hemperegnek, rángatják, ütik egymást. Vörös és kék fénycsíkok pattantak le a lakókocsi oldaláról, egy-egy másodpercre világosságba borítva a mezıket. A zsaruk. Adam anyja megállás nélkül sikítozott. Nem volt más, csak a zaj. Adam szeretett volna felállni, járni, gondolkodni, hogy leállíthassa Ronant, még mielıtt valami végzetes dolog történik. – Fiam! – térdelt mellé egy járır. Borókaillat áradt belıle. Adam azt hitte, mindjárt megfullad. – Jól vagy? A járır felsegítette a tántorgó Adamet. Társa lerángatta Ronant Robert Parrish-rıl. – Jól vagyok – mondta Adam. A rendır elengedte a karját, de újra el is kapta. – Fenét vagy jól. Ittál?

168

Ronan meghallhatta a kérdést, mert átkiabált a telek túloldaláról. Válasza fıleg káromkodásból állt, és úgy végzıdött, hogy szarrá verte. Adam körül forgott a világ. Csak homályosan látta Ronant. – Miért bilincselik meg? – kérdezte elhőlve. Ez nem lehet igaz! Nem mehet börtönbe miattam. – Ittál? – ismételte meg a kérdést a rendır. – Nem – válaszolta Adam. Még mindig nem bírt megállni a lábán, minden fejmozdulatára inogni kezdett alatta a talaj. Tudta, hogy részegnek nézik. Össze kell szednie magát. Csak ma délután történt, hogy megsimogatta Blue arcát. Akkor még azt hitte, minden lehetséges, a világ nyitva áll elıtte. Megpróbálta felidézni ezt az érzést, de sehogy sem illett a pillanathoz. – Csak nem… – Mit nem? Nem hallok a bal fülemre, gondolta magában Adam. Az anyja a tornácon állt, és összevont szemöldökkel nézte ıket. Adam tudta, mire gondol a nı, mert már rengetegszer lejátszották ezt a meccset: Ne szólj senkinek, Adam. Mondd azt, hogy elestél. Kicsit te is hibás voltál, nem? Maradjon köztünk. Ha Adam bemártja az apját, minden összeomlik körülötte. Ha Adam bemártja az apját, az anyja soha nem bocsát meg neki. Ha Adam bemártja az apját, soha többé nem jöhet haza. A telek túloldalán az egyik rendır Ronan tarkójára tette a kezét, és a járırkocsihoz kísérte a fiút. Adam, bár a bal fülére süket volt, tisztán hallotta Ronan hangját. – Mondtam már, hogy megértettem, haver. Azt hiszi, ez az elsı balhém? Adam tudta, hogy nem költözhet oda Gansey-hez. Megfogadta, hogy csak akkor költözik el, ha a maga ura lehet. Nem Robert Parrish csicskája. Vagy Richard Gansey-é. Vagy Adam Parrish diktálja a feltételeket, vagy senki. Adam a bal füléhez nyúlt. Sajgott a bıre, és mivel nem hallotta, hogy az ujja hozzáér-e a hallójárathoz, csak a képzeletére tudott hagyatkozni. A sípolás megszőnt… síri csönd váltotta fel. Síri csönd. A büszkeséged nem engedi, hogy elköltözz innen? kérdezte a múltkor Gansey. – Ronan csak meg akart védeni. – Adam szája kiszáradt az ajkára ragadt portól. A rendır rezzenéstelen tekintettel nézett rá. – Az apámtól. Ezt is… ı tette. Az arcommal meg a… Az anyja mereven bámult rá. Adam lehunyta a szemét. Nem bírt az anyjára nézni. Még lehunyt szemmel is úgy érezte, mintha zuhanna, mintha bukfencet vetne a levegıben, mintha hátrabicsaklana a feje. Adamnek hirtelen az a balsejtelme támadt, hogy az apja döntı csapást mért rá. És ekkor kimondta azt, amit eddig soha. – Szeretnék… szeretnék feljelentést tenni.

169

W

HELKNEK HIÁNYOZTAK A GAZDAGSÁGGAL JÁRÓ FINOM ÉTELEK. Amikor hétvégenként hazament az Aglionbybıl, a szülei nem fıztek, hanem felfogadtak egy szakácsnıt, és minden másnap ı készítette a vacsorái. Carrie – így hívták a szakácsnıt –, érzelmes, de ijesztı nı volt, aki imádott darabolni. Úristen, az a mennyei gua-camole! Whelk jelenleg egy üzemen kívüli benzinkút elıtt ült a járdán, és egy száraz hamburgert evett, amit a néhány kilométerre lévı gyorsétteremben vett. Hét év óta most elıször merészkedett be gyorsétterembe. Mivel nem tudta, hogy a zsaruk mekkora erıkkel fogják keresni a kocsiját, az utcai lámpától távolabb parkolt le, és a járda szélén ülve fogyasztotta el a vacsoráját. Miközben evett, lassan körvonalazódni kezdett a terve, ami abból állt, hogy a hátsó ülésen fog éjszakázni, és reggel új tervet készít. Whelk nem érezte magát a helyzet magaslatán. Így utólag visz-szagondolva, el kellett volna rabolnia Gansey-t, de az emberrablás sokkal gondosabb elıkészítést igényel, mint a lopás, és a férfi nem számolt azzal, hogy be kell zárnia valakit a csomagtartóba. Tulajdonképpen semmivel sem számolt. Csupán megragadta az alkalmat, hogy Gansey autója lerobbant. Ha komolyabban felkészül, magával vihette volna Gansey-t a rituáléhoz, amit a Ley-vonal szívében akart elvégezni. Jóllehet Gansey nem lenne igazán jó áldozat, hiszen egész kis hajtóvadászatot rendeznének a gyilkosa után. A Parrish gyerek már jobb alany lenne. Kinek hiányozna egy csóró, aki a lakókocsiparkban nıtt fel? Igaz, a kölyök mindig idıben adta be a házi feladatát. Whelk komoran harapott bele a poros hamburgerbe. Nem lett jobb kedve tıle. A közeli nyilvános fülkében csörögni kezdett a telefon. Whelk idáig észre sem vette a készüléket, azt hitte, hogy a mobilok már évekkel korábban kiütötték a nyeregbıl az utcai telefonokat. A parkolóban csak egyetlen autó állt az övén kívül, lehet, hogy annak a tulajdonosa vár hívást. A másik jármő azonban üres volt, és a lapos jobb elsı gumi arra engedett következtetni, hogy nem néhány perce várakozik a parkolóban. Whelk izgatottan várta ki a tizenkettedik csengetést, de senkit sem látott, aki fel akarta volna venni a kagylót. Megkönnyebbült, amikor a telefon elhallgatott, de nem bírt egy helyben maradni. Becsomagolta a hamburger maradékát, és felállt. Ekkor ismét megszólalt a telefon. Whelk odament a benzinkút ajtajának túloldalán lévı kukához (JÖJJÖN BE, NYITVA VAGYUNK! – hazudta az ajtóra akasztott tábla), visszatért a járdaszegélyhez az ottfelejtett sült krumplis dobozért, majd elsétált a kocsijáig. A telefon közben egyfolytában csörgött. Whelk nem volt hajlamos a jótékonykodásra, de hirtelen belehasított, bárki is van a vonal túloldalán, kétségbeesetten próbál utolérni valakit. Visszament a készülékhez, amely azóta is megállás nélkül csörgött – most, hogy jobban belegondolt, elég régimódi csörgéssel, a telefonok már nem csörögnek így –, és leemelte a kagylót a villáról. – Halló! – Mr. Whelk – mondta Neeve szelíden. – Remélem, jól telik az estéje.

170

Whelk megmarkolta a kagylót. – Honnan tudta, hol keressen? – A számok specialistája vagyok, Mr. Whelk, és önt amúgy sem nehéz megtalálni. Nálam van egy hajtincse. Neeve hangja lágy volt és hátborzongató. Nincs élı ember, gondolta magában Whelk, aki úgy beszél, mint egy számítógépes hangposta-menü. – Miért hívott? – Örülök, hogy megkérdezte – jegyezte meg Neeve. – A múltkori javaslatával kapcsolatban keresem. – Amikor utoljára beszéltünk, azt mondta, hogy nem érdekli a dolog – válaszolta Whelk. Még mindig az járt a fejében, hogy ez a nı ellopta egy hajtincsét. Kissé aggasztotta a gondolat, hogy egy idegen suttyomban beosont a sötét, üres lakásába. Whelk hátat fordított a benzinkútnak, és kinézett az éjszakába. Lehet, hogy a nı itt van valahol, talán követte ıt, és innen tudta, hol kell keresnie. De Whelk tudta, hogy ez nem igaz. Annak idején azért kereste meg a nıt, mert ı a legjobb. Hogy miben, azt nehezen tudta volna pontosan megfogalmazni. – Igen, így van – mondta Neeve. – De meggondoltam magam.

171

S

ZEVASZ, PARRISH: – mondta Gansey. – A Camaro az árnyékban parkolt, alig pár lépésnyire a kórház üvegajtajától. Miközben Gansey Adamre várt, azt figyelte, hogyan nyílik és csukódik az ajtó a láthatatlan betegek érkezésekor. Beült a volán mögé, Adam pedig óvatosan helyet foglalt az anyósülésen. Adamen furcsamód nem voltak külsérelmi nyomok. Az apjával való nézeteltérések után rendszerint véraláfutások és karcolások borították a testét, de Gansey ezúttal csak annyit vett észre, hogy a barátjának enyhén kipirosodott a füle. – Azt mondták, hogy nincs biztosításod – szólalt meg Gansey. Azt is közölték vele, hogy Adam valószínőleg soha többé nem fog hallani a bal fülére. Ezt volt a legnehezebb megemészteni: hogy egy láthatatlan sérülés ilyen maradandó károkat okozhat. Gansey arra számított, hogy Adam majd azt feleli, megtalálja a módját, hogy kifizesse a kezelést. Adam azonban idegesen csavargatta a csuklóján a kórházi karkötıt. – Mindent elintéztem – tette hozzá óvatosan Gansey. Adam ezt sosem hagyta szó nélkül. Ilyenkor szokott méregbe gurulni. Ilyenkor szokta odavetni: Nem, Gansey, nem kell a rohadt pénzed! Engem nem tudsz megvenni. Most azonban szó nélkül babrálta tovább a papír karkötıt. – Te nyertél – szólalt meg végül. Zaklatottan túrt bele kusza hajába. – Összeszedem a cuccaimat – mondta fáradtan. Gansey már éppen beindította volna a Camarót, de most elengedte a slusszkulcsot. – Nem nyertem semmit. Vagy szerinted direkt intéztem így a dolgokat? – Igen – felelte Adam. Kerülte Gansey tekintetét. – Szerintem direkt csináltad. Gansey lelkében a megbántottság és a düh csatázott egymással. – Most miért vagy ilyen? Adam zavartalanul csipkedte tovább a papír karkötı felkunkorodott végét. – Most jöhet az a lemez, hogy: „Én megmondtam. Ha elıbb jössz el, megúszhattad volna ezt a cirkuszt.” – Mondtam én ilyet bármikor is? Azért nem dılt össze a világ. – Az enyém összedılt. Egy mentıautó állt be a Camaro és a bejárat közé. Nem égtek a fényszórói, de a mentısök fürgén kipattantak a kocsiból, és a hátsó bejárathoz siettek, hogy elhárítsák a néma vészhelyzetet. Valami forrón lüktetett Gansey szegycsontja mögött. – Összedılt a világ, mert el kell költöznöd apádtól? – Tudod, mi volt a vágyam – mondta Adam. – Tudod, hogy én nem ezt akartam. – Úgy viselkedsz, mintha az egész az én hibám lenne. – Miért, szomorú vagy, hogy így alakult? Gansey nem akart hazudni, örült, hogy Adam elkerül abból a házból. De annak már nem örült, hogy Adamnek lemondások árán kell megtennie ezt a lépést. Annak már nem örült, hogy

172

Adamnek menekülnie kell, holott emelt fıvel is távozhatott volna. Annak már nem örült, hogy Adam úgy nézett rá, mint most. Tehát igazat mondott, amikor így válaszolt: – Igen, szomorú vagyok, hogy így alakult. – Na, persze – vágott vissza Adam. – Te biztattál, hogy költözzek el végleg. Gansey nem szívesen emelte fel a hangját (eszébe jutott az anyja mondása: Az emberek akkor kiabálnak, ha nincs akkora szókincsük, hogy suttogjanak), de most majdnem azon kapta magát, és csak nagy erıfeszítések árán tudta megırizni a hidegvérét. – De nem így. Mindegy, legalább van hova menned. Összedılt a világ… Mi bajod, Adam? Mi olyan ellenszenves a lakásomban, hogy nem akarsz ott élni? Miért veszed személyes sértésnek, ha segíteni akarok neked? Az élet a szívességekrıl szól. Tessék, kimondom: Elegem van az elveidbıl. – Nekem meg elegem van a leereszkedı stílusodból, Gansey – mondta Adam. – Ne nézz hülyének! Csak dobálózol itt a nagy szavakkal. Ne is tagadd, hogy hülyének nézel! – Én így beszélek. Sajnálom, ha az apádnak nem ilyen választékos a szókincse. Talán azért, mert folyton azzal van elfoglalva, hogy a falba veri a fejed, miközben te azért is bocsánatot kérsz, hogy élsz. Mindkettejüknek elállt a lélegzete. Gansey tudta, hogy túl messzire ment. Ez már durva volt, súlyos, túl sok. Adam kilökte az ajtót. – Baszd meg, Gansey! Baszd meg! – mondta halk dühvel. Gansey behunyta a szemét. Adam becsapta az ajtót, és amikor a zár nem ugrott be a helyére, még egyszer megismételte a mozdulatot. Gansey nem nyitotta ki a szemét. Nem akarta látni, mit csinál Adam. Nem akarta látni, hogy a járókelık mit szólnak, amikor észreveszik, hogy egy rikító narancssárga Camaróban ülı, Aglionby-pulóveres kölyök összetőzésbe keveredett egyik társával. Most az egyszer a pokolba kívánta a hollócímeres egyenruhát, a hangos autóját és minden három szótagnál hosszabb szót, amivel a szülei a vacsoraasztalnál dobálóztak, a pokolba kívánta Adam ocsmány apját és lágyszívő anyját, de mindenekelıtt, Adam utolsó szavait, amelyek még most is ott csengtek a fülében. Egyszerően nem bírta elviselni azt, ami körülvette. Miért is küszködik Adammel? Miért is küszködik Ronannel? Adam állandóan beszól neki, Ronan pedig folyamatosan visszaél a jóindulatával. Gansey egy hétköznapi srác csupán egy csomó pénzzel meg egy lyukkal a szívében, ami évrıl évre egyre nagyobb. Mindenki cserbenhagyja. Miközben ı senkit sem tudna cserbenhagyni. Gansey kinyitotta a szemét. A mentı még a helyén volt, Adam viszont eltőnt. Beletelt kis idıbe, mire Gansey észrevette. Több száz méterre volt a kocsitól, a fıút felé igyekezett a parkolón keresztül. Árnyéka rövid, kék foltként kísérte. Gansey áthajolt az anyósülés fölött, hogy letekerje az ablakot, majd beindította Töfit. Mire bekanyarodott a parkolóba, Adam már kijutott a kórház elıtti négysávos autópályára. Elég nagy volt a forgalom, de Gansey Adam mellé húzódott. A jobb sávban haladók kénytelenek voltak kikerülni. Némelyikük dühösen tenyerelt rá a dudára. – Hova mész? – kiáltott ki az ablakon. – Hova kell menned? Adam természetesen tudta, hogy Gansey ott van a háta mögött – a Camaro hangja minden zajt felülmúlt –, de ı csak ment tovább, rendületlenül. – Adam! – ismételte Gansey. – Csak azt ne mondd, hogy hazamész! Semmi reakció. – Nem muszáj a Monmouth-ba költöznöd! – tett egy harmadik kísérletet Gansey. – Csak hadd vigyelek el! Szállj be a kocsiba! Adam megtorpant. Tétován beszállt az autóba, és magára csukta az ajtót. Erıtlen próbálkozás volt, ezért még kétszer meg kellett ismételnie. Némán soroltak vissza a forgalomba. Gansey-nek szinte égették a száját a szavak, de Adam makacsul hallgatott. Végül megszólalt:

173

– Mindegy, hogy fogalmazol. – Kerülte Gansey tekintetét. –Csak elérted a célodat. Most minden holmid egy helyen lesz. Kedvedre gyönyörködhetsz bennük… Ám hirtelen elhallgatott. A kezébe temette az arcát. Olyan erıvel húzta végig a hüvelykujját a füle mögött kunkorodó tincseken, hogy elfehéredtek az ujjbegyei. Szaggatottan szívta be a levegıt, mintha a zokogását akarná elfojtani. Gansey száz dolgot is mondhatott volna, hogy megnyugtassa Adamet, közölhette volna vele, hogy ez a legjobb, amit tehet; hogy Adam Parrish már azelıtt a maga ura volt, hogy megismerkedett volna Gansey-vel; hogy hiába lesz más tetı a feje fölött, attól ı még a maga ura marad; és hogy Gansey néha milyen szívesen cserélne vele, mert Adam sokkal valóságosabb, mint ı. De Gansey szavai idıközben fegyverré változtak, és a fiú félt, hogy véletlenül megint megsért velük valakit. Így hát némán pakolták össze Adam holmiját, és amikor utoljára kanyarodtak ki a lakókocsiparkból, Adam nem nézett vissza a konyhaablakból figyelı anyjára.

174

A

BLUE DÉLUTÁN MEGÉRKEZETT a Monmouth gyárba, azt hitte, senki sincs otthon. Egyik autó sem állt a parkolóban, és az egész épület sivárnak, elhagyatottnak tőnt. A lány próbált rájönni, miért gondolta annak idején Gansey, hogy a raktár ideális lakóhely lesz a számára, de semmi sem jutott az eszébe. Azt sem értette, Töfi mitıl olyan jó kocsi, vagy Ronan mitıl olyan nagyszerő barát. De Gansey mégiscsak ráérezhetett valamire, mert Blue-nak tetszett a lakás, Ronan is kezdett a szívéhez nıni, és az autó… Nos, az autóról könnyen le tudott volna mondani. Blue bekopogtatott a lépcsıház ajtaján. – Noah! Itt vagy? – Itt. Blue meglepıdött, mert a hang nem az ajtó túloldaláról, hanem a háta mögül jött. Amikor megfordult, Noah lábát pillantotta meg elıször, majd lassan a többi testrészét is. Még mindig nem tudta megállapítani, hogy Noah telj es valojaban jelen van-e, és hogy végig ott volt-e a gyárnál, mostanában nehéz volt eligazodni a fiún. Blue megengedte Noah-nak, hogy megsimogassa a haját jéghideg ujjaival. – Most nem olyan tüskés, mint máskor – mondta Noah szomorúan. – Mert nem alszom eleget. A minıségi tüskékhez sok alvás kell. Örülök, hogy látlak. Noah karba fonta a kezét, aztán leengedte, aztán zsebre vágta, majd megint elıvette. – Csak melletted tudok önmagam lenni. Úgy értem, olyan, mint mielıtt felfedezték a holttestemet. De még ez is semmi ahhoz képest, amikor… – Nem hiszem, hogy annyira más lettél volna – mondta Blue. Bár, az igazat megvallva, továbbra sem tudta elképzelni, hogy Noah-é volt a gazdátlan piros Mustang. – Azt hiszem – mondta Noah óvatosan, elgondolkozva –, akkor rosszabb voltam. Félı volt, hogy ha nagyon belemelegednek a témába, Noah pillanatokon belül eltőnik, így hát Blue gyorsan megkérdezte: – Hol vannak a többiek? – Gansey segít Adamnek a költözésben – felelte Noah. – Ronan a könyvtárba ment. – A költözésben?! Azt hittem… várjunk csak! Hova ment Ronan? Noah sőrő szünetek, sóhajtozások és távolba bámulások közepette elmesélte az elızı éjszaka történéseit, majd ezzel zárta a mondókáját: – Ha Ronant letartóztatták volna, amiért leütötte Adam apját, most biztosan kirúgnák a suliból. Az Aglinobyban nem díjazzák a súlyos testi sértést. De Adam feljelentette az apját, így Ronan megúszta. Persze Adamnek most el kell költöznie otthonról, mert az apja szóba sem áll vele. – De hát ez borzasztó – mondta Blue. – Noah, ez borzasztó! Nem is tudtam Adam apjáról. – Csak azt kapta, amit érdemelt. Lepratelep. Adam így jellemezte az otthonát. Blue-nak rögtön eszébe jutottak a csúnya véraláfutások meg a fiúk burkolt célzásai, amelyek eddig érthetetlennek tőntek a számára. Az elsı MIKOR

175

gondolata kellemetlenül érintette: Adam nem tartotta annyira közeli barátjának, hogy megossza vele a történteket. De az érzés szinte azonnal átadta a helyét a szörnyő felismerésnek, hogy Adam család nélkül maradt. Blue el sem tudta képzelni, mire menne a szerettei nélkül. – Na, jó, várjunk csak, szóval mit keres Ronan a könyvtárban? – kérdezte. – Magol – mondta Noah. – A hétfıi vizsgájára. Ez volt a legszebb dolog, amit Blue Ronanrıl hallott. Ekkor jól hallhatóan megcsörrent az emeleti telefon. – Vedd fel! – mondta Noah hirtelen. – Siess! Blue elég régóta élt már a Róka utca 300. alatt, hogy ne kételkedjen Noah megérzéseiben. Gyorsan a fiú után szaladt, aki felrohant a lépcsın, majd megállt az küszöbön. Az ajtó zárva volt. Noah fel-ajzva hadonászott. Blue még sosem látta ıt ilyennek. – Meg tudnám csinálni, ha… – fakadt ki. Ha több energiád lenne, gondolta magában Blue. Gyorsan megérintette a fiú vállát. Noah, aki azonnal feltöltıdött energiával, a retesznek feszítette a vállát, kilazította a zárat, és belökte az ajtót. Blue a telefonra vetette magát. – Halló! – lihegte bele a kagylóba. Az íróasztalon álló telefon régimódi, fekete, tárcsás készülék volt, amely tökéletes összhangban állt Gansey bizarr és a legkevésbé sem funkcionális tárgyak iránti szenvedélyével. Gansey-t ismerve, lehet, hogy csak azért volt vezetékes telefonja, hogy az asztalán láthassa ezt a készüléket. – Halló, drágám! – mondta egy ismeretlen hang a vonal túlsó végén. Az illetı furcsa akcentussal beszélt. – Richard Gansey otthon van? – Nem – felelte Blue. – De hagyhat neki üzenetet. Úgy érezte, egész életében ez a szerep vár rá. Noah oldalba bökte a hideg ujjával. – Mondd meg neki, ki vagy! – Gansey társa vagyok – tette hozzá Blue. – Együtt nyomozunk a Ley-vonal után. – Ó! – mondta a hang. – Nos, örülök, hogy megismertem. Mit is mondott, hogy hívják? Én Roger Malory vagyok. A férfi furcsán pergette az r betőt, ami teljesen eltorzította a beszédét. – Blue. A nevem Blue Sargent. – Blair? – Blue. – Blaize? Blue felsóhajtott. – Jane – sóhajtott fel Blue. – Ja, Jane! Mintha Blue-t hallottam volna. Örvendek, Jane. Attól tartok, rossz híreim vannak. Legyen szíves, mondja meg neki, hogy kipróbáltam a rituálét az egyik kollégámmal, egy surrey-i illetıvel, akirıl korábban már meséltem. Derék ember, bár a lehelete… A rituálé sajnos nem sikerült. Ami a kollégámat illeti, ı hamarosan felépül, az orvosok azt mondják, pár hét alatt rendbe jön a bıre. A mesterséges szövet állítólag csodákra képes. – Egy pillanat. – Blue talált egy papírcetlit, amin mintha számítások lettek volna. Gansey már felfirkált rá egy emberre támadó macskát, ezért a lány bátran nyúlt utána. – Mindjárt felírom. Ugye, ez az a rituálé, amivel a Ley-vonalat lehet felébreszteni? Pontosan mi volt a baj? – Ezt nagyon nehéz megmondani, Jane. Legyen elég annyi, hogy a Ley-vonalak sokkal erısebbek, mint Gansey-vel hittük. Csodák ide, tudomány oda, kétségkívül rengeteg energiát tárolnak magukban. A kollégám minden különösebb erıfeszítés nélkül ki tudott lépni a testébıl. Biztosra vettem, hogy elveszítem, nem hittem volna, hogy egy ember ekkora vérveszteség után életben marad. Gansey-nek ezt ne említse. Így is irtózik a haláltól, nem szeretném még jobban felizgatni. Blue nem vette észre, hogy Gansey „irtózna” a haláltól, de azért megígérte, hogy nem szól neki a dologról.

176

– De azt még mindig nem árulta el, hogy mivel próbálkoztak – mutatott rá Blue. – Jaj, tényleg? –Tényleg. Jó lenne, ha mi nem esnénk bele ugyanabba a csapdába. Malory felnevetett. A hang kísértetiesen hasonlított arra, amikor az ember leszürcsöli a tejszínhabot a kakaó tetejérıl. – Nagyon igaza van. Minden olyan logikusnak tőnt, és, az igazat megvallva, Gansey egyik régi elképzelését vettük alapul. Létrehoztunk egy új kıkört kiváló energetikai tulajdonságokkal rendelkezı kövekbıl. Persze varázsvesszıvel választottuk ki ıket. Jane, nem tudom, mennyire járatos ebben a témában, de jó tudni, hogy egy lány is részt vesz a kutatásban. A Ley-vonalak általában a férfiak fantáziáját ragadják meg, és jólesik hallani, hogy egy olyan hölgy, mint ön… – Igen – helyeselt Blue. – Tényleg érdekes. Nagyon élvezem. Szóval létrehoztak egy kıkört, – Így igaz. Hét követ helyeztünk el kör alakban a Ley-vonal állítólagos közepén, és addig rakosgattuk ıket ide-oda, amíg a mőszer a legnagyobb értéket nem mutatta a középpontban. Mintha egy prizmát helyeztünk volna el. – És ekkor sérült meg a társa bıre? – Nagyjából ekkor. Éppen méréseket végzett a kör közepén. Sajnos nem emlékszem, mit mondott pontosan, mert az, ami ezután következett, teljesen elhomályosította a gondolataimat, de talán valami tréfás megjegyzést tett, tudja, milyenek a fiatalok, Gansey is hajlamos a bohóckodásra… Blue nem mert volna megesküdni rá, hogy Gansey valóban hajlamos a bohóckodásra, de elhatározta, hogy utána fog járni. – És, ha jól idézem, valami olyasmit mondott, hogy mindjárt leszakad a pofája. Úgy tőnik, ezek a dolgok szó szerint értendıek. Nem tudom, hogy a társam szavai váltották-e ki ezt a reakciót, de szerintem nem sikerült felébresztenünk a vonalat, legalábbis nem teljesen. Kiábrándító. – De a társa legalább túlélte – mondta Blue. – Nos, nem tudom, melyikünk járt jobban – felelte Malory. Blue-nak az volt az érzése, hogy Malory tréfának szánta a megjegyzését. Mindenesetre elnevette magát. Aztán megköszönte Malorynek a hívást, majd a kölcsönös tiszteletkörök után letette a kagylót. – Noah! – kiáltotta el magát, mert a fiú eltőnt. Nem kapott választ, de odakint becsapódott egy kocsiajtó. A kollégám minden különösebb erıfeszítés nélkül ki tudott lépni a testébıl, idézte fel magában a hallottakat. Blue nem „irtózott” a halál gondolatától, de erre még neki is szörnyő, megrázó képsorok peregtek le az elméjében. Kisvártatva becsapódott a bejárati ajtó, és döngı léptek zaja hallatszott a lépcsı felıl. Gansey lépett be elsıként a szobába. Nem számított látogatóra, mert leplezetlen szomorúság sugárzott az arcáról. Ám amikor meglátta Blue-t, rögtön elıkapta a legszívélyesebb mosolyát. Teljesen meggyızınek tőnt. Blue látta a fiú elızı arckifejezését, de még így is nehéz volt meggyıznie magát, hogy a mosoly hamis. Nem bírta felfogni, hogy Gansey-nek, aki ennyire gondtalan életet él, miért kell tettetnie a boldogságot. – Jane! – Blue, bár Gansey arca már semmit sem árult el, mintha enyhe szomorúságot vélt volna felfedezni a fiú vidám hangjában. –Bocs, hogy megvárakoztattunk! Blue csak Noah hangját, jéghideg suttogását hallotta: Veszekedtek. Adam és Ronan lépett be a szobába. Ronan hétrét görnyedve egy katonai zsákot meg egy hátizsákot cipelt, Adam pedig horpadt fémdobozt tartott a kezében, amelybıl egy Transformer kukucskált ki. – Klassz Transformer – mondta Blue. – Ez az a rendırautós? Adam mosolytalanul nézett Blue-ra, mintha nem is látná a lányt. – Igen – felelte kisvártatva. Ronan, aki még mindig a csomagok súlya alatt nyögött, átvágott a helyiségen, és Noah szobája felé indult.

177

– Ha. Ha. Ha – mondta menet közben. Nem várta el, hogy bárki is vele nevessen. – Egy pasas hívott – mondta Blue. Felemelte a papírcetlit, amire leírta a nevet. Ha szövegbuborékot rajzol köré, úgy tőnt volna, mintha a macska kiabálna. – Malory – mondta Gansey, a szokásosnál kisebb lelkesedéssel. Összevont szemöldökkel figyelte a Ronan után induló Adam hátát. Csak akkor nézett Blue-ra, amikor Noah szobájának ajtaja becsukódott a két fiú mögött. A helyiség olyan üresnek hatott a többiek nélkül, mintha mindenki másik bolygóra költözött volna. – Mit akart? – kérdezte Gansey. – Elvégezte a szertartást a Ley-vonalon, de valamit rosszul csináltak, és a társa, vagyis, ööö, a kollégája, megsérült. – Hogyan sérült meg? – Nem tudom. Súlyosan. Az energia miatt. Gansey dühösen rúgta le a cipıjét. Az egyik a miniatőr Henriettára zuhant, a másik egészen az íróasztalig repült. Nekicsapódott az antik faburkolatnak, és lecsúszott a földre. – Juhé – dünnyögte Gansey az orra alatt. – Idegesnek tőnsz – jegyezte meg Blue. – Tényleg? – kérdezte a fiú. – Min veszekedtetek Adammel? Gansey Noah csukott ajtajára sandított. – Honnan tudsz te errıl? – kérdezte elcsigázottan. Levetette magát a vetetlen ágyra. – Szerinted? – kérdezte Blue, mert magától is kitalálta volna, hogy valami nem stimmel. Gansey beledünnyögött valamit az ágynemőbe, aztán legyintett egyet. Blue leguggolt az ágy mellé, és a karjára támasztotta az állát. – És most hogyan tovább? De ha lehet, vedd ki a párnát a szádból. Gansey nem fordult meg, így továbbra is tompa maradt a hangja. – Minden, amit mondok, halálos fegyverré változik a használatomban, és egyszerően képtelen vagyok hatástalanítani az arzenálomat. Nem elképesztı, hogy csak azért vagyok életben, mert Noah meghalt? Milyen nemes áldozat! Mennyire hasznos tagja vagyok a társadalomnak! – Gansey elutasító mozdulatot tett a kezével, de a fejét továbbra sem emelte fel a párnáról. Valószínőleg azt a látszatot akarta kelteni, hogy viccel csupán. Majd így folytatta: – Tudom, csak sajnáltatom magam. Ne is törıdj velem! Tehát Malory szerint nem jó ötlet felébreszteni a Ley-vonalat? Naná. Hurrá, megint egy zsákutca! – Tényleg sajnáltatod magad. – De Blue élvezte a jelenetet. Gansey-nek még egyszer sem sikerült ilyen hosszú ideig önmagát adnia. Kár, hogy csak bánatában tud ilyen lenni. – Mindjárt összeszedem magam. Nem kell tovább nézned a nyüglıdésemet! – Így jobban tetszel. Blue rögtön elpirult a vallomás hatására. Nagyon örült, hogy Gansey még mindig a párnába rejti az arcát, a többiek pedig Noah szobájában vannak. – Megtörve és nyomorultan – mondta Gansey. – Minden nı erre bukik. Azt mondod, a fickó súlyosan megsérült? – igen– Akkor ennyi volt. – Gansey hanyatt fordult, és alulról nézett fel az ágyra könyöklı Blue-ra. – Nem kockáztatunk. – Azt hittem, muszáj megtalálnod Glendowert. – Nekem igen – felelte Gansey. – Nekik nem. – Szóval egyedül csinálod? – Nem, majd kitalálok valamit. Szeretném, ha a Ley-vonal mutatná meg, hol van Glendower, de inkább maradok a régi, jól bevált módszernél. Hogyan sérült meg a fickó? Blue semmitmondóan hümmögött, hiszen Malory arra kérte, kímélje meg Gansey-t a részletektıl.

178

– Blue! Hogyan? – nézett rá rezzenéstelen tekintettel Gansey, fejjel lefelé mintha megszabadult volna a gátlásosságától. – Malory elıször azt mondta, hogy kilépett a testébıl, de valójában levált a bıre. Malory megkért, hogy ne áruljam el neked. Gansey lebiggyesztette a száját. – Még mindig nem felejtette el, hogy… na, mindegy. Szóval a fickónak levált a bıre? Ez ijesztı. – Mi az ijesztı? – kérdezte Adam, aki ebben a pillanatban Iépett oda hozzájuk. Ronan végigmérte Blue-t meg a fekvı Gansey-t, majd megjegyezte: – Miért nem köpsz a szemébe, Blue? Gansey meglepı fürgeséggel húzódott át az ágy túlsó oldalára, közben gyors oldalpillantást vetett Adamre. – Blue éppen azt meséli, hogy Malory me gpróbálta felébreszteni a vonalat, de a férfi, aki vele volt, súlyosan megsérült. Úgyhogy le fújom az akciót. Átmenetileg. – Én bármit bevállalok – felelte Adam. Ronan a fogát piszkálta. – Én is. – Neked nincs vesztenivalód – mutatott Gansey Adamre. Ronanre nézett. – Te meg nem félsz a haláltól. Ezért hibás a dört~ tésetek. – Neked meg nincs miért hajtanod – jegyezte meg Blue. – Ezért hibás a döntésed. De azt hiszem, egyetértek. Mármint, csak meg, mi történt a brit barátotokkal. – Köszönöm, Jane, hogy ilyen tisztán látod a helyzetet – mondta Gansey. – Ne nézz így rám, Ronan! Ki mondta, hogy csak akkor találjuk meg Glendowert, ha felébresztjük a Ley-vonalat? – Nincs más választásunk – erısködött Adam. – Ha Whelk ébreszti fel, lépéselınybe kerül. Ráadásul jól beszél latinul. Mi van, ha a fák tudják a választ? Ha Whelk megtalálja Glendowert, övé lesz a dicsıség, és megússza a gyilkosságot. És gyız a gonosz. Gansey arcáról hirtelen eltőnt a fájdalom. A fiú átlendítette a lábát az ágy szélén. – Ez nagyon rossz ötlet, Adam. Találd meg a módját, hogy senki ne sérüljön meg, és máris megyek. De addig… várunk. – Nincs idı várni – mondta Adam. – Persephone azt mondta, valaki pár napon belül felébreszti a Ley-vonalat. Gansey felállt. – Adam, valakirıl a világ túlsó felén lefoszlott a bır, mert piszkálta a Ley-vonalat. Láttuk Cabeswatert. Ez nem játék. Hanem nagyon is komoly dolog, amit nem szabadfélvállról venni. Egy örökkévalóságig nézett farkasszemet Adammel. Adam arckifejezése idegenül hatott, amitıl Blue-nak olyan érzése támadt, mintha egyáltalán nem ismerné a fiút. Blue felidézte magában, amint Adam átadja a kártyalapot az anyjának, és eszébe jutott, hogyan értelmezte Maura a kardok kettest. Anyám sosem téved, gondolta magában szomorúan. – Néha nem is értem – mondta Adam –, hogy bírsz tükörbe nézni.

179

W

WHELK nem volt megelégedve Neeve-vel. Elıszöris, a nı, amióta beszállt Whelk kocsijába, egyfolytában csicseriborsókrémes kekszet majszolt, és a fokhagymaszag meg a csámcsogás keveréke hihetetlenül zavaró volt. A gondolat, hogy Neeve ösz-szemorzsázza a vezetıülést, még a rendkívül aggasztó gondolatokkal teli hét után is nyugtalanítónak hatott. Ráadásul Neeve rögtön a köszönés után elıvette a sokkolóját. Aztán gálád módon összekötözte, majd a hátsó ülésre számőzte a férfit. Nem elég, hogy ilyen szar autóval kell beérnem, gondolta magában Whelk, még a végén ebben fogok megdögleni. Neeve nem utalt rá, hogy meg akarja ölni, de Whelk az elmúlt negyven percben nem látott mást, csak az anyósülés hátulját. Az ülés mögött széles, lapos agyagtál hevert, gyertyák, ollók és kések egész győjteményével. A kések méretesek és baljós kinézetőek voltak, de nem feltétlenül utaltak gyilkosságra. A Neeve kezén lévı gumikesztyők és a tálban lévı pótkesztyők azonban igen. Whelk azt sem tudta biztosan, hogy a Ley-vonal felé tartanak-e, de mivel Neeve rengeteget szöszmötölt a naplóval, mielıtt útnak indult volna, gyanította, hogy a tippje helyesnek bizonyul. Whelk nem szeretett feltevésekbe bocsátkozni, de most átsuhant a fején a gondolat, hogy valószínőleg ugyanarra a sorsra jut, mint hét éve Czerny. Azaz rituális halált hal. Feláldozzák, és a vére leszivárog a földbe, egészen az alvó Ley-vonalig. Egymáshoz dörzsölte összekötözött csuklóját, és Neeve felé fordult, aki egyik kezét a kormányon nyugtatta, a másikkal pedig a kekszet mártogatta a csicseriborsókrémbe. Hogy tovább tetézze Whelk kínjait, relaxációs CD-t hallgatott. Valószínőleg így próbálta felkészíteni magát a szertartásra. Whelk arra gondolt, ha a Ley-vonalon hal meg, az egyfajta folytonosságot teremt a világban. Csakhogy Whelk fütyült a folytonosságra. Kizárólag az elveszett autója, az elvesztett becsülete érdekelte. Az, hogy éjszaka nyugodtan tudjon aludni. A régóta halott nyelvek, amelyek nem változnak folyton. A guacamole, amit a szülei régi szakácsnıje szokott készíteni. Amúgy Neeve nem kötözte össze elég alaposan. ARRINGTON

180

B

LUE EGYENESEN HAZAMENT A MONMOUTH GYÁRBÓL, és kivonult a hátsó kertbe, hogy a bükkfa alatt írja meg a házi feladatát. Hamarosan azon kapta magát, hogy nem az egyenletet próbálja megoldani, hanem Noah, Gansey és Adam helyzetét. Mire Adam megjelent a ház oldalánál, a lány már rég feladta, és hátradılve ült a széken. A fiú átlépett a fa sötétzöld árnyékába. – Persephone mondta, hogy itt vagy. – A fiú az árnyék szélén toporgott. Blue elıször azt akarta mondani: Sajnálom, ami az apukáddal történt, de végül csak kinyújtotta a kezét. Adam akkorát sóhajtott, hogy még két méterrıl is látszott. Szótlanul leült Blue mellé, majd a lány ölébe hajtotta a fejét, és a karja alá rejtette az arcát. A rémült Blue nem reagált azonnal, csak hátrasandított a válla fölött, hogy lássa, a fa elrejti-e ıket a házbeliek elıl. Kicsit úgy érezte magát, mintha egy vadállat telepedett volna mellé, ı pedig egyszerre örülne a megelılegezett bizalomnak, és félne, hogy elijeszti az állatot. Némi habozás után óvatosan megsimogatta Adam finom, szıkésbarna tincseit, és közben a fiú tarkóját bámulta. Legszívesebben ráborult volna, hogy beszívja a testébıl áradó poros olajszagot. – Porszínő a hajad – mondta. – Legalább hő a származásához. – Ez fura – jegyezte meg Blue –, mert akkor az enyémnek is ilyen színőnek kellene lennie. Adam válasz helyett csak megrántotta a vállát. Majd kisvártatva így szólt: – Néha attól félek, hogy soha nem fog igazán megérteni. Blue megcirógatta a füle tövét. Veszélyes és izgalmas mozdulat volt, de korántsem olyan veszélyes és izgalmas, mintha mindezt Adam szeme láttára tette volna. – Csak egyszer fogom elmondani – felelte –, szerintem nagyon bátor vagy. Adam hosszasan hallgatott. Egy autó haladt el az utcán. A szél úgy lebegtette a bükkfa leveleit, mint esı elıtt. – Szeretnélek megcsókolni, Blue, akár fiatal vagy, akár nem – mondta Adam anélkül, hogy felemelte volna a fejét. Blue ujjai megmerevedtek. – Nem akarom, hogy bajod essen – felelte. A fiú kibontakozott az ölelésébıl, és elhúzódott mellıle. Komor volt az arca, egyáltalán nem olyan, mint az elıbb, amikor a csókról beszélt. – Már így is épp elég a bajom. Blue arra gondolt, itt most nem is a csókról van szó, és lángba borult az arca. Adam nem csókolta volna meg, de ha mégis, nem így kellett volna hozzákezdenie. – Van ennél rosszabb is. Adam nagyot nyelt, és elfordította a fejét. A keze ernyedten hevert az ölében. Ha nem lennék az, aki, gondolta magában Blue, ez lenne életem elsı csókja. Azon morfondírozott, vajon milyen érzés lenne megcsókolni ezt a szeretetéhes, elanyátlanodott fiút. Adam a tekintetével követte a levelek között átszüremlı fény útját. Nem nézett Blue-ra. – Nem emlékszem, mit mondott anyukád a jósláskor. A problémámról. A két lehetıségrıl.

181

Blue felsóhajtott. Szóval végig ez volt a háttérben, és ı megérezte, még ha a fiúban nem is tudatosult a dolog. – Azt mondta, van harmadik lehetıség is. Legközelebb hozzál füzetet. – Nem emlékszem, hogy anyukád füzetet emlegetett volna. – Én említettem, alig egy másodperce. Ha legközelebb jósoltatni jössz, mindent írj fel magadnak! így összehasonlíthatod a jóslatokat a valódi történésekkel, és kiderül, mennyire rátermett a jósnı. Adam végre ránézett Blue-ra, de az nem volt biztos benne, hogy a fiú látja ıt. – Ezt fogom tenni. – Most az egyszer megkíméllek a fáradságtól – tette hozzá Blue, azzal feltápászkodott. Ujjai és bıre az után a fiú után epekedtek, aki elızı nap megfogta a kezét, de az a fiú, aki most elıtte állt, egy cseppet sem hasonlított rá. – Anyám érti a dolgát. Adam zsebre dugta a kezét, és a vállához dörzsölte az arcát. – Akkor szerinted fogadjam meg a tanácsát? – Nem, az én tanácsomat fogadd meg! Adam sebtében összekapart mosolya nagyon törékenyre sikeredett. – És te mit mondasz? Blue-t hirtelen elfogta a félelem. – Maradj bátor! Minden csupa vér volt. – Most boldog vagy, Adam? – vicsorgott dühében Ronan. Gansey mellett térdelt, aki a földön fetrengett kínjában. Blue döbbenten meredt Adamre. Az arcára kiülı iszony volt a legrettenetesebb. Ez az egész az ı hibája. Ronan arca eltorzult a fájdalomtól. – Ezt akartad? Eleinte, amikor Adam felnyitotta a szemét a véres álom után, és a végtagjaiban még ott bizsergett az adrenalin, azt sem tudta, hol van. Úgy érezte, mintha lebegne, minden olyan furának tőnt: túl kevés fény, túl sok hely a feje fölött, és a lélegzete sem pattant visz-sza a falakról. Végül rájött, hol van: Noah szobájában, ahol szőkek a falak és magas a mennyezet. Újabb szomorúsághullám söpört végig rajta, aminek pontosan tudta az okát: honvágy. Adam mérhetetlenül sokáig feküdt az ágyon és gyızködte magát. Az esze tudta, hogy nem lehet honvágya, hogy valójában Stockholm-szindrómában szenved: azonosult a sanyargatóival, és kedves gesztusként értelmezi, ha az apja éppen nem veri meg. A tények egyértelmően arra mutattak, hogy bántalmazták. Tudta, hogy a károk sokkal súlyosabbak, mint a véraláfutások, amiket a testén visel. Megállás nélkül boncolgathatta volna a reakcióit, mérlegelhette volna az érzelmeit, morfondírozhatott volna magában, hogy vajon ı is verni fogja-e a gy
182

lakása lenne gránit konyhapulttal és akkora tévével, mint Gansey íróasztala; ha végre tartozna valahová; ha hazamehetne, ha hazamehetne, ha hazamehetne. Ha felébresztenék a Ley-vonalat, ha megtalálnák Glendowert, még valóra tudná váltani az álmait. Szinte mindegyiket. De ekkor megint ott látta maga elıtt a sebesült Gansey-t, és azt is, milyen bánatos képet vágott Gansey az elızı napi veszekedés után. Egyszerően nem sodorhatja veszélybe a barátját. Ám azt sem hagyhatja, hogy Whelk arassa le a babérokat helyettük. Várjunk! Gansey-nek van ideje várni. Neki nincs. Adam végre elhatározta magát. Halkan felkelt, és összepakolta a holmiját. Nehéz volt megjósolni, mire lesz szüksége. Elıhúzta a fegyvert az ágy alól, és hosszasan méregette a padlón heverı fekete, baljós tárgyat. Gansey is látta, amikor kivette a táskából. – Mi ez? – kérdezte akkor Gansey elszörnyedve. – Tudod te azt – válaszolta Adam. A fegyver Adam apjáé volt, és bár Adam nem mert volna megesküdni rá, hogy az apja lelıné az anyját, nem akart kockáztatni. Gansey érezhetıen aggódott a pisztoly miatt. Talán azért, gondolta Adam, mert Whelk is pisztolyt dugott az orra alá. – Nem akarom, hogy itt legyen. – Nem tudom eladni – mondta Adam. – Pedig ez volt az elsı gondolatom. De legálisan nincs rá lehetıség. Apám nevén van. – Valahogy csak meg tudsz szabadulni tıle. Ásd el! – És ha egy gyerek találja meg? – Nem akarom, hogy itt legyen. – Meg fogom találni a módját, hogy megszabaduljak tıle – ígérte Adam. – De nem hagyhattam ott. Fıleg most. Adam nem igazán akarta magával vinni a fegyvert az esti portyára. Viszont nem tudta, mit kell majd feláldoznia. Leellenırizte a biztosítószeget, és betette a pisztolyt a táskába. Feltápászkodott, de amikor az ajtó felé fordult, fojtott kiáltás hagyta el a száját. Noah állt elıtte: beesett szeme egy vonalban vplt Adam szemével, betört arca Adam süket fülével, néma ajka Adam megfeszült szájával. Noah – Blue ereje, Gansey embersége és Ronan gondoskodása nélkül – ijesztı látványt nyújtott. – Ne dobd el! – suttogta Noah. – Jó, majd igyekszem – felelte Adam, azzal felkapta az oldaltáskáját. A pisztoly természetellenesen húzta a vállát. Ellenıriztem a biztosítószeget? Igen. Emlékszem, hogy igen. Mire felegyenesedett, Noah már elment. Adam átvágott a Noah nyomán keletkezett sötét, hideg levegın, és kinyitotta az ajtót. Gansey összekuporodva, fülében fülhallgatóval, lehunyt szemmel feküdt az ágyán. Adam még a rossz bal füle ellenére is jól hallotta a fémes csörömpölést, amivel Gansey, a magányát oldandó, álomba ringatta magát. Ez nem árulás, gondolta magában Adam. Továbbra is egy csapat vagyunk. De amikor visszajövök, végre egyenrangú leszek vele. A barátja még akkor sem mozdult, amikor kilépett az ajtón. Adam csak a hajnali szél susogását hallotta a henriettai fák lombja között.

183

A

z ÉJSZAKA KÖZEPÉN GANSEY ARRA ÉBREDT, hogy a hold az arcába süt. Aztán, amikor megint kinyitotta a szemét, és végre teljesen felébredt, rájött, hogy nem is süt a hold – Henrietta tompa fényei bíborán verıdtek vissza az alacsony felhızetrıl, az ablakokat pedig esıcseppek pöttyözték. Gansey nem a hold fényére riadt fel, de az biztos, hogy világosságra. Mintha Noah hangját hallotta volna a távolban. Libabırös lett a karja. – Nem ertem – suttogta. – Sajnálom. Beszélj hangosabban, Noah! A tarkóján is felállt a szır. A lehelete ott gomolygott a szája elıtt a hirtelen lehőlt levegıben. – Adam – hallotta Noah hangját. Gansey kikecmergett az ágyból, de már késı volt. Hiába is kereste Adamet Noah régi szobájában. A holmija szanaszét hevert a padlón. A barátja összepakolt és elment. Nem, mégsem, a ruháját itt hagyta. Nem örökre ment el. – Ronan, kelj fel! – rontott be Gansey Ronan szobájába. Meg sem várva a választ, kiszaladt a lépcsıházba, kihajolt a korláton, és a törött ablakon keresztül lenézett a parkolóba. Odakint a csendesen szitáló esı glóriát vonta távoli lámpák köré. Gansey ösztönösen érezte, hogy mit fog látni, de a valóság mégis meglepetésként érte: a Camaro nem állt a parkolóban. Könnyebb lehetett elkötni, mint Ronan BMW-jét. Gansey valószínőleg a motorzúgásra ébredt fel, a holdfényt csak korábbról képzelte mellé. – Úristen, Gansey, mi van? – kérdezte Ronan. Az ajtóban állt, és elcsigázottan húzta végig a keze fejét a homlokán. Gansey nem bírt megszólalni. Ha kimondja, mi történt, azzal Adam tette végérvényessé, visszavonhatatlanná válik. Ha Ronan teszi ugyanezt, Gansey biztosan nem omlik össze ennyire, hiszen Ronan hajlamos volt az ilyesmire. De Adam? Adam? Nem megmondtam neki? Megmondtam neki, hogy várnunk kell. Biztosan fel is fogta. Gansey többször is átgondolta a helyzetet, de a fájdalom ettıl még nem múlt el. Valami eltört benne. – Mi folyik itt? – komorult el Ronan. Nem volt más hátra, ki kellett mondani. – Adam elment, hogy felébressze a Ley-vonalat.

184

A

LIG KÉT KILOMÉTERNYIRE,

a Róka utca 300. alatt, Blue arra riadt, hogy fénycsík vetül rá a résnyire nyitott ajtón keresztül. – Alszol? – kérdezte Maura. – Igen – felelte Blue. Maura belépett a szobába. – Égett a villany – jegyezte meg, azzal sóhajtva leült az ágy végébe. A félhomályban olyan törékenynek tőnt, mint egy kismadár. Hosszú percekig egy szót sem szólt, csak beleolvasgatott a matrac végéhez tolt kártyaasztalkán feltornyozott könyvekbe. Semmi szokatlan nem volt ebben a hallgatásban, amióta Blue az eszét tudta, az anyja minden este bejött a szobájába, és együtt olvasgattak az ágy két ellentétes végébe húzódva. A régi dupla matrac szélesebbnek tőnt, amikor Blue kicsi volt, de most, hogy Blue is ember méretővé nıtt, nem tudtak úgy ülni, hogy össze ne érjen a térdük vagy a könyökük. Néhány percnyi lapozgatás után Maura az ölébe helyezte a kezét, és körülnézett Blue apró szobájában. Az éjjeliszekrényen álló lámpa zöld derengésbe vonta a helyiséget. Az ággyal szemközti falra Blue vászonból kivágott fákat ragasztott, amelyeket különféle mintájú papírlevelekkel díszített, a szekrényajtót pedig szárított virágokkal ragasztotta tele. A virágok zöme még jól mutatott, de néhány már kiszolgálta az idejét. A mennyezeti ventillátoron színes tollak és csipkék lógtak. Blue tizenhat éve élt itt, és ez meg is látszott a szobán. – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom – szólalt meg végül Maura. Blue, aki többszöri nekifutásra sem tudott megbirkózni az amerikai írók antológiájával, leengedte a könyvét. – Miért? – Mert nem voltam ıszinte hozzád. Tudod, nagyon nehéz szülınek lenni. A Mikulás az oka. Olyan sokáig próbálod titkolni a gyereked elıtt, hogy nem létezik, hogy a végén már nem tudod, hol a határ. – Anya, hatéves lehettem, amikor rajtakaptalak titeket Callával ajándékcsomagolás közben. – Ez egy metafora volt, Blue. Blue megkopogtatta a könyvét. – A metafora példával világítja meg a jelentését. A tiéd nem világította meg. – Tudod, mire célzok. – Arra célzol, hogy sajnálod, amiért nem beszéltél nekem Cukormókusról. Maura gyilkos pillantást vetett az ajtóra. Calla állt a küszöbön. – Szeretném, ha nem használnád ezt a nevet. – Ha mindent elmeséltél volna róla, akkor nem Calla emlékeire kellene hagyatkoznom. – Ez igaz. – Szóval, mi volt a rendes neve?

185

Blue anyja elnyúlt az ágyon. Keresztben feküdt, ezért fel kellett húznia a térdét, hogy a lába ne lógjon le a matracról, Blue pedig kénytelen volt visszahúzni a saját lábát, nehogy összenyomja. – Artemus. – Nem csoda, hogy jobban szeretted a Cukormókust – felelte Blue. De mielıtt az anyja válaszolhatott volna, azt mondta: – Várjunk csak! Az Artemus nem római név? Azaz latin? – De igen. Szerintem szép név. Nem szabad ítélkezni. – Persze hogy nem. – Blue azon töprengett, vajon csak véletlen egybeesés-e, hogy újabban az egész élete a latin nyelv körül forog. Gansey gondolkodása kezdett rá is átragadni, mert végül arra jutott, hogy nincsenek véletlenek. – Hát nem is – helyeselt Maura. – Na, szóval. Ennyit tudok. Azt hiszem, az apádnak köze van Cabeswaterhez meg a Ley-vonalhoz. Mielıtt megszülettél, olyasmibe keveredtünk Callával és Persephone-nal, amibe nem szabadott volna… – Kábítószer? – Rituálék. Te kábítószerezel? – Nem. A rituálék viszont érdekelnek. – A kábítószernek jobban örülnék. – Nem hoz lázba. Bizonyított a hatása. Dögunalom. Mesélj még! Maura idegesen dobolt a hasán az ujjaival, és felnézett a mennyezetre. Blue annak idején egy verset írt fel a plafonra, és a nı most azt próbálta elolvasni. – Nos, apád az egyik rituálé után jelent meg. Azt hiszem, csapdába esett Cabeswaterben, és mi szabadítottuk ki. – Meg se kérdezted tıle? – Mi nem… álltunk olyan kapcsolatban. – Képzelem, milyen kapcsolat lehetett, ha nem beszélgettetek. – De beszélgettünk. Nagyon rendes férfi volt – mondta Maura. – És kedves. Sokat bosszankodott az emberek miatt. Azt vallotta, hogy jobban oda kellene figyelnünk a környezetünkre, és arra, milyen hatással lesznek a cselekedeteink a jövıre. Ezt nagyon szerettem benne. És nem csak a levegıbe beszélt. – Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte Blue, mert szomorúan látta, hogy Maura bizonytalanul szorítja össze az ajkát. – Azt mondtad, szeretnél többet tudni róla. Azért mondom el ezeket, mert nagyon hasonlítasz rá. Tetszene neki ez a sok szar, amit a falra ragasztottál. – Kösz szépen! – felelte Blue. – És miért ment el? De aztán arra gondolt, lehet, hogy túl nyersen fogalmazott. – Nem ment el – mondta Maura. – Eltőnt. Amint megszülettél. – Vagyis lelépett. – Nem hiszem, hogy direkt csinálta. Pedig sokáig ebben a hitben éltem. De most, hogy volt idım gondolkodni, és kicsit jobban megismertem Henriettát, azt hiszem… te nagyon különleges lány vagy. Nem ismerek mást rajtad kívül, aki így fel tudja erısíteni a látnoki képességeket. Lehet, hogy akaratunkon kívül újabb rituálét hajtottunk végre a születésedkor. Úgy értem, a születésed volt az utolsó lépés. Lehet, hogy apád visszakerült oda, ahonnan kiszabadítottuk. – Szóval szerinted az én hibám! – Ne légy nevetséges! – ült fel Maura. Teljesen elfeküdte a haját. –Hiszen kisbaba voltál. Hogy lehetett volna a te hibád? De attól még történhetett így. Ezért hívtam ide Neeve-et. Most már ezt is tudod. – Jól ismered Neeve-et? Maura megrázta a fejét. – Pff! Együtt nıttünk fel, viszont az elmúlt években alig találkoztunk. Sosem álltunk olyan közel egymáshoz, mint az igazi testvérek. Neeve híres… nem hittem volna, hogy ilyen furán fog viselkedni.

186

Puha léptek hallatszottak a folyosó felıl, majd Persephone állt meg az ajtóban. Maura felsóhajtott, és úgy hajtotta le a fejét, mintha már számított volna erre. – Nem akarok zavarni. De három vagy hét perc múlva – mondta Persephone – Blue Holló Fiúi jelennek meg az utcában, és letáboroznak a ház elıtt, hogy megpróbálják magukkal csalni Blue-t. Maura megdörzsölte a szemöldökét. – Tudom. Blue szíve meglódult. – Ez nagyon konkrét jóslat. Persephone és Maura egymásra sandított. – Ez a másik dolog, amit elhallgattam elıled – mondta Maura. – Néha konkrétumokat is meg tudunk jósolni. – De csak néha – visszhangozta Persephone. – Igaz, mostanában egyre gyakrabban – tette hozzá szomorkásán. – Változnak az idık – jegyezte meg Maura. Ujabb alak jelent meg az ajtóban. – Ráadásul Neeve még mindig nem ért haza – szólt közbe Calla. – És leszívta a tankot. Nem indul a kocsi. Ebben a pillanatban egy autó állt meg a ház elıtt. Blue esdeklı tekintettel nézett az anyjára. Az válasz helyett a többiek felé foi'-dult. – Mondjátok, hogy tévedünk! – Tudod, hogy ez nem lenne igaz, Maura – felelte Persephone a maga jellegzetes, szelíd hangján. Maura felállt. – Te menj velük! Neeve-et bízd csak ránk! Remélem, tudod, mi a tét, Blue. – Van egy sejtésem – felelte a lány.

187

V

A FÁK, ÉS VANNAK AZ ÉJSZAKAI FÁK. A fák sötétedés után színtelen, alaktalan, mozgó izékké változnak. Amikor Adam belépett Cabeswaterbe, mintha egy élılénnyel találta volna szemben magát. A levelek között susogó szél a kilélegzett levegı moraj'lását idézte, a fák lombsátrán kopogó esı pedig óriási sóhajra emlékeztetett. Nedves földszag terjengett a levegıben. Adam bevilágított a fák közé. Az elemlámpa fénye alig hatolt be az erdıbe: elnyelte a szeszélyes tavaszi esı, ami már a fiú haját is kezdte eláztatni. Bárcsak nappal lenne! gondolta magában Adam. Nem iszonyodott a sötéttıl. Az iszony irracionális félelmet takar, Adamnek viszont nagyon is konkrét oka volt rá, hogy sötétedés után félve lépjen Cabeswaterbe. Ugyanakkor, ha Whelk itt van, gyızködte magát, legalább könnyebben észreveszem az elemlámpája miatt. Sovány vigasz volt, de innen már nem fordulhatott vissza. Még egyszer körbenézett – folyton úgy érezte, mintha figyelnék –, aztán átlépett a láthatatlanul csobogó kis patakon, be az erdıbe. És hirtelen világosság támadt. Adam leszegte az állát, szorosan lehunyta a szemét, és az arca elé kapta az elemlámpáját. A szemhéja vörösen égett a hirtelen átmenettıl. Lassan kinyitotta a szemét. Az erdı délutáni fényben izzott körülötte. Aranypászmák törtek át a fák lombja között, és fénypöttyökkel hintették be az Adam balján csörgedezı patak testetlen felszínét. A ferde fényben a levelek sárga, barna, rózsaszín árnyalatot öltöttek. Áfák törzsein növı prémes zuzmók narancssárgán derengtek. Adam kezén barnás rózsaszínre színezıdött a bır. A szél lassan lengedezett a teste körül, ha akarná, talán meg is tudná érinteni. Aranycsillámok lebegtek benne: minden porszem egy-egy lámpás volt. Az éjszakának nyoma sem maradt, s úgy tőnt, senki sem bujkál a fák között. Odafönt madár rikoltozott. Adam most elıször hallott madárcsicsergést az erdıben. Hosszú, teli tüdıbıl harsogó dallam volt, négy-öt hangjegybıl állt. A vadászkürtök szólnak így ısszel. El innen, el innen, el inneni Cabeswater keserédes szépsége egyszerre volt lenyőgözı és elszomorító. Ez a hely nem létezik, állapította meg magában Adam, de rögtön el is hessegette a gondolatot. Amikor azt kívánta, bárcsak ne lenne sötét, Cabeswater azonnal kivilágosodott, ahogy a tengerszemben úszkáló halak színe is megváltozott, amikor Gansey arra gondolt, szebbek lennének pirosan. Cabeswater mindent szó szerint vett, akárcsak Ronan. Adamben felmerült, vajon pusztán a gondolataival el tudná-e tüntetni az erdıt, ám kipróbálni nem akarta. Elhatározta, hogy eztán jobban ügyel a gondolataira. Adam a táskájába pottyantotta a kikapcsolt elemlámpát, és elindult a már jól ismert patak mentén. Az esı felduzzasztottá a vizet, így könnyebb volt követni, ahogy kanyarogva haladt lefelé a hegyoldalon, a frissen letaposott főszálak között. Adam lassan mozgó fénypászmákat vett észre a fák törzsein, az erıs, ferdén tőzı délutáni nap tükrözıdött vissza az elsı nap talált titokzatos tengerszem felszínérıl. Mindjárt odaér. ANNAK

188

Ekkor megbotlott. Lába engesztelhetetlen és váratlan akadályba ütközött. Ez meg mi? Üres, széles szájú tál hevert a lába alatt. A csillogó, hupilila, ember alkotta tárgy teljesen kirítt a környezetébıl. Adam tekintete döbbenten siklott a lábánál heverı tálról a következıre, amely mindössze három méterre lehetett tıle, és ugyanolyan rikítónak tőnt a rózsaszín és sárga levelek között. A második tál szakasztott mása volt az elsınek, de sötét folyadékkal töltötték tele. Adam nem gyızött csodálkozni, milyen mesterségesnek hat ez az ember alkotta tárgy az erdı kellıs közepén. Azt is meghökkentınek találta, hogy a tálban lévı folyadék felszíne érintetlen és makulátlanul tiszta, egyetlen levél, sárszemcse, gally vagy rovar sem úszott a fekete folyadékban. Ami azt jelentette, hogy a tálat nemrég töltötték meg. Ami azt jelentette, hogy… Megemelkedett az adrenalinszintje. Ekkor hangokat hallott. Whelk, mivel összekötözve feküdt a kocsi hátsó ülésén, nehezen tudta eldönteni, mikor próbálhatná meg visszaszerezni a szabadságát. Neeve-nek a jelek szerint kidolgozott terve volt, amit Whelk magáról nem mondhatott el. Nagyon valószínőtlennek tőnt, hogy Neeve azelıtt próbálná megölni, hogy alaposan elıkészítené a rituálét. Whelk tehát hagyta, hogy a saját, fokhagymaszagú és összemorzsázott autójában az erdı szélére szállítsák. Neeve nem volt olyan bátor, hogy letérjen az útról – amiért Whelk nagyon hálás volt –, így hát a kavicsos fordulóban hagyta a kocsit, és gyalog tették meg a hátralévı utat. Még nem volt sötét, de Whelk folyton megbotlott a főcsomók között lapuló vakondtúrásokban. – Elnézést! – mondta Neeve. – Direkt megnéztem a Google térképen, nincs-e közelebbi parkolóhely. Whelk, akit minden irritált Neeve-vel kapcsolatban, a nı bársonyosan puha kezétıl kezdve a ráncos sátorszoknyáján át a göndör hajáig, nyersen rákiabált a nıre: – Minek mentegetızik? Hiszen úgyis megöl, nem? Neeve összerezzent. – Ne mondjon ilyeneket! Maga áldozat. Áldozatnak lenni nagy megtiszteltetés. Erre utalnak a hagyományok. Különben is, megérdemli. Így igazságos. – Vagyis ha most megöl engem, úgy igazságos, ha magát is megöli valaki – mondta Whelk. – Mondjuk a következı sarkon. Megint megbotlott egy főcsomóban, de Neeve ezúttal nem kért bocsánatot, és a férfi megjegyzésére sem reagált. Egy örökkévalóságig bámult Whelkre. A pillantás ereje nem az áthatóságában, hanem rendkívüli hosszúságában rejlett. – Bevallom, egy rövid ideig sajnáltam, hogy magát választottam, Barrington. Amíg elı nem vettem a sokkolót, egész rendes embernek tőnt. Nem könnyő civilizált beszélgetést folytatni, miután az egyik fél sokkolóval teríti le a másikat, ezért a séta néma csöndben telt a továbbiakban. Whelk furcsán érezte magát az erdıben, ahol utoljára látta Czernyt. Ez idáig azt hitte, nincs különbség erdı és erdı között, és bármikor nyugodtan vissza tudna térni ide, különösen másik napszakban. De volt valami a levegıben, ami azonnal visz-szarepítette a múltba, amikor is kezében gördeszkával hallgatta a haldokló Czerny által elrebegett szomorú kérdést. Olyan sziszegés és susogás támadt a fejében, mintha tőzvész közeledne, de ı ügyet sem vetett a hangokra. Hiányzott neki a régi élete. Minden, ami a régi életét jellemezte: a gondtalanság, az extravagáns karácsonyok, a gázpedál a lába alatt, a szabadidı, ami akkoriban még áldás volt, nem átok. Az iskolakerülés, a tanulás, hogy egyszer festékspray-vel fújta le a Henrietta táblát, miután merev részegre itta magát a születésnapján. Czerny is hiányzott.

189

Az elmúlt hét évben nem sokat gondolt rá. Inkább arról gyızködte magát, hogy Czerny lúzer volt. Hogy a halála magasabb célokat szolgált. Ám ilyenkor mindig eszébe jutott, hogyan nyögött fel Czerny az elsı ütés után. Neeve-nek nem kellett külön rászólni Whelkre, hogy üljön nyugodtan, míg ı elıkészíti a szertartást. Miközben a nı egy érintetlen és egy égı gyertyával, egy üres és egy teli tállal és három kis csontdarabbal jelölte ki a pentagramma öt csúcsát, Whelk felhúzott térddel, hátrakötözött kézzel ült a földön, és azt kívánta, bárcsak alaposan kisírhatná magát. Hogy legalább részben megszabaduljon a szívére nehezedı hatalmas súlytól. Neeve a férfira sandított, és megállapította, hogy valószínőleg a közelgı halála miatt olyan ideges. – Ne izguljon! – mondta szelíden. – Nem fog fájni. – Majd némi gondolkodás után hozzátette: – Legalábbis nem nagyon. – Hogy fog megölni? Hogy zajlik ez a rituálé? Neeve a homlokát ráncolta. – Fogas kérdés. Ez olyan, mintha azt kérdezné a festıtıl, hogyan választja meg a színeket. Néha nem a folyamat a fontos, hanem az érzés. – Rendben – mondta Whelk. – Mit érez? Neeve az ajkához nyomta tökéletes alakú mályvarózsaszín körmét, és szemügyre vette a munkáját. – Ez itt egy pentagramma. Felerısíti a varázsigék hatását, és szerencsére én tudok bánni vele. Vannak, akik megijednek tıle, vagy túl behatároltnak tartják, de én szeretem. Már meggyújtottam az egyik gyertyát, hogy létrehozzam a szükséges energiát, amelyik nem ég, az pedig még több energiát vonz majd ide. A teli tál arra kell, hogy lássam a másvilágot, az üres tálat pedig maga a másvilág fogja megtölteni. A három egymásra tett lábszárcsont három hollótól származik, akiket azért öltem meg, hogy megmutassam a holtak útjának, milyen varázslatra készülök. Arra gondoltam, a pentagramma közepén fogom kivéreztetni magát, hogy felébresszem a vonalat. Neeve ezen a ponton jelentıségteljes pillantást vetett Whelkre, majd így folytatta: – Persze ez még módosulhat. Rugalmasnak kell lennünk. Az embereket általában nem érdeklik a technikai részletek, Barrington. – Engem kizárólag az érdekel – mondta Whelk. – Néha maga a folyamat a legérdekesebb. Amikor Neeve hátat fordított, hogy elıvegye a késeket, Whelk kibújtatta a kezét a kötélbıl. Aztán fogott egy husángot, és teljes erıbıl lesújtott a nı fejére. Sejtette, hogy Neeve ennyitıl nem fog meghalni, mert az ág még zöld volt és hajlékony, de arra elég volt, hogy a nı térdre essen. Neeve felnyögött, és lassan megrázta a fejét, így hát Whelk a biztonság kedvéért még egyszer fejbe csapta. Azzal a kötéllel kötözte össze, amit a saját testérıl tekert le – Neeve hibájából tanulva jó szorosra húzta a csomókat majd a pentagramma közepébe vonszolta félájult áldozatát. Amikor felpillantott, Adam Parrish nézett farkasszemet vele. Blue most elıször érezte veszélyben magát Cabeswaterben, méghozzá azért, mert mindent felhangosított. Felerısített. Mire az erdıbe értek, szikrázott körülöttük a levegı. Az esı enyhe szitálássá szelídült. Blue talán a feszültség és az esı együttes hatása miatt nézett aggodalmaskodva Gansey után, amikor az kiszállt a kocsiból, de a fiú nem az iskolai egyenruháját viselte, és a válla sem volt nedves. A lány világosan emlékezett, hogy Gansey a hollófejes pulóverében jelent meg a templomnál, és a válla is sokkal nedvesebb volt. Blue arra gondolt, csak nem változtatta meg annyira Gansey sorsát, hogy a fiú ma éjszaka haljon meg. Hiszen, vagy azért kellett találkozniuk, hogy megölje a fiút, vagy azért, hogy beleszeressen. És Persephone amúgy sem engedte volna neki, hogy idejöjjön, ha tudná, hogy ez lesz Gansey halálának éjszakája. A csapat elemlámpával világította meg az utat, és azon a helyen bukkant rá a Camaróra, ahol Noah Mustangja is állt. A kocsitól több letaposott ösvény is vezetett az erdıbe, mintha Adam nem tudta volna eldönteni, merre induljon.

190

A Camaro láttán Gansey arcvonásai, amelyek már eddig is éppen elég komorak voltak, kifejezetten megkövültek. A csapat szó nélkül indult el a fák felé. Az erdı szélén hirtelen még tapinthatóbbá vált a feszültség, az érzés, hogy bármi megtörténhet. A csapat vállvetve lépett be a fák közé, ahol hirtelen álomszerő délutáni fény vette körül ıket. Blue-nak, bár lélekben felkészült a csodára, elállt a lélegzete. – Mit képzel Adam? – dünnyögött az orra alatt Gansey. – Hogy csak úgy… – De még ı sem tudott válaszolni a saját kérdésére. Noah Mustangja elıttük a földöntúli arany ragyogásban még szürreálisabbnak tőnt, mint amikor rábukkantak. A nap sugarai homályosan szüremlettek át a lombkoronán, csíkokat festve a portól ragacsos tetıre. Blue, aki az autó orránál állt, magához intette a fiúkat. A csapat döbbenten meredt a szélvédıre. A tisztáson tett utolsó látogatásuk óta valaki azt írta fel a poros üvegre kerek gyöngybetőkkel: MEGGYILKOLTÁK. – Noah! – szólalt meg Blue. Úgy érezte, nincsenek egyedül. – , itt vagy? Te írtad ezt? – Ó! – mondta Gansey. Nagyon halk, fakó hangon jött ez ki belıle, úgyhogy ahelyett, hogy visszakérdeztek volna, Blue és Ronan követték Gansey pillantását az oldalsó szélvédıig. Egy láthatatlan ujj éppen újabb szót rajzolt az üvegre. Blue, bár sejtette, hogy az elsı szót Noah írta a szélvédıre, a fiú testét is odaképzelte a jelenetbe. Azt már nehezebben emésztette meg, hogy a betők spontán jelennek meg az üvegen. Errıl rögtön a beesett szemő, betört arcú, emberi formájából kivetkızött Noah jutott az eszébe. A meleg ellenére fázni kezdett. Noah az, gondolta magában. Tılem veszi el az energiát. Ezt érzem most. A szó már ott is virított az üvegen. MEGGYILKOLTÁK A szellem új szóba kezdett. A K és az új szó között nem maradt elég hely, így a második szó részben eltakarta az elsıt. MEGGYILKOLTÁK Aztán megint, újra meg újra, egymás hegyén-hátán: MEGGYILKOLTÁK MEGGYILKOLTÁK MEGGYILKOLTÁK A láthatatlan ujj addig folytatta az írást, amíg teljesen tisztára nem törölte az ablakot, a végén annyi szó sorakozott az üvegen, hogy képtelenség volt akár egyet is elolvasni. Csak az üres autót lehetett látni, az anyósülésen egy hamburger maradványaival. – Noah! – mondta Gansey. – Nagyon sajnálom! Blue elmorzsolt egy könnycseppet. – Én is. Ronan elırelépett, áthajolt a motorháztetın, a szélvédıre nyomta az ujját, és ezt írta fel rá: TUDJUK Calla hangja szólalt meg Blue fejében, olyan hangosan, hogy a lány azt hitte, a többiek is hallják: A maga apja egy titok miatt halt meg, és maga ismeri ezt a titkot. Ronan szó nélkül zsebre vágta a kezét, és elindult az erdı sőrője felé. Noah hangja hidegen és sürgetıen sziszegett Blue fülébe, de a lány semmit sem értett belıle. Megkérte, hogy ismételje meg, amit mondott, de hiába. Várt még egy kicsit, de semmi. Adamnek igaza volt: Noah elıbb-utóbb teljesen legyengül. Most, hogy Ronan lépéselınyre tett szert, Gansey-nek is mehetnékje támadt. Blue tökéletesen megértette a fiút. Nem szabad szem elıl veszíteniük egymást. Cabeswaterben gyakran tőntek el dolgok. – Excelsior – mondta Gansey komoran. – Az meg mi? – kérdezte Blue. Gansey hátranézett a válla fölött. Most megint arra a fiúra hasonlított, akit Blue a templomkertben látott.

191

– Elıre, felfelé.

192

A

Z ÉG SZERELMÉRE – mondta Whelk, amikor meglátta Adamet a felborult tál mellett. – Whelk nagyon nagy és veszélyesnek látszó kést tartott a kezében. Ápolatlan és borotválatlan volt, úgy festett, mint egy aglionbys diák egy rossz hétvége után. – Miért? Hangja ıszinte bosszúságról árulkodott. Adam azóta nem látta a latintanárát, amióta kiderült, a férfi ölte meg Noah-t, és maga is meglepıdött, milyen erıs érzelmek rohanják meg Whelk láttán. Különösen, amikor rájött, hogy a férfi újabb szertartásra készül, újabb áldozattal. A fiú rögtön felismerte Neeve arcát, jól emlékezett arra az éjszakára a Róka utca 300. alatt. Neeve, aki a pentagramma pontjaiból kirajzolódó kör közepén feküdt, egyenesen ıt nézte. Ahhoz képest, hogy összekötözve hevert egy ördögi szimbólum kellıs közepén, nem tőnt különösebben rémültnek. Adamnek sok minden járt a fejében, de amikor kinyitotta a száját, csak ennyit tudott mondani: – Miért pont Noah? Miért nem valaki más, aki megérdemelte volna? Whelk egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ebbe most ne menjünk bele! Mit keresel itt? Nyilvánvaló volt, hogy nem tud mit kezdeni Adammel, ami kész szerencse, mert Adam sem tudott mit kezdeni vele. Csak arra tudott koncentrálni, hogy Whelknek nem szabad felébresztenie a Ley-vonalat. Minden más (leszerelni Whelket, megmenteni Neeve-et, bosszút állni Noah-ért) másodlagosnak tőnt. Hirtelen eszébe jutott, hogy nála van az apja pisztolya. Talán rászegezhetné Whelkre, és rávehetné valamire, de mire? A filmeken minden olyan egyszerőnek tőnt: az nyer, akinél a fegyver. De a valóságban, nem tudja egyszerre rászegezni a pisztolyt Whelkre és meg is kötözni a férfit, hiába szerez kötelet. Whelk egykettıre lefegyverezné. Talán elıször Neeve-et kellene kiszabadítania… Adam leengedte a pisztolyt. A fegyver nehéznek és baljóslatúnak hatott a kezében. – Meg kell akadályoznom, hogy újabb gyilkosság történjen. Oldozza el! – Az ég szerelmére! – ismételte Whelk. Két lépéssel Neeve mellett termett, és a nı arcához szegezte a kést. Enyhén megvonaglott a szája. – Tedd le a fegyvert, nehogy az arcába szaladjon a kés! – mondta. – Sıt, inkább dobd ide! És ellenırizd a biztosítószeget, nehogy a hölgy golyót kapjon a fejébe. Adamnek az a sanda gyanúja támadt, hogy Gansey már rég kidumálta volna magár a slamasztikából. Csak kihúzná magát, meg fenyegetıen nézne, és Whelk azt tenné, amit mond. De ı Adam volt, nem Gansey, ezért csak ennyit bírt mondani: – Nem akarom, hogy bárki is meghaljon. Eldobom a pisztolyt, de nem dobom oda magának. – Akkor átszúrom a nı arcát. Neeve arca teljesen nyugodt maradt. – Akkor tönkreteszi a rituálét. Hát, hiába tépem a számat? Azt hittem, érdeklik a részletek.

193

Adamnek furcsa érzése támadt, amikor Neeve szemébe nézett. Mintha Maura, Persephone és Calla villant volna fel benne. – Rendben – mondta Whelk. – Dobd el a pisztolyt! De ne gyere közelebb! Hogy érti azt, hogy tönkreteszem a rituálét? – fordult Neeve-hez. – Csak blöfföl, ugye? – Dobd csak el a pisztolyt! – mondta Neeve Adamnek. – Ne is törıdj velem! Adam az aljnövényzetbe hajította a fegyvert. Szörnyen érezte magát, de azért örült, hogy végre megszabadult tıle. – Az a baj, Barrington – mondta Neeve –, hogy a rituáléhoz áldozat kell. – Maga meg akart ölni engem – mondta Whelk. – És még elvárja, hogy higgyek magának? – Igen – felelte Neeve. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Adamrıl. Valami megint felvillant a tekintetében: egy fekete álarc, két tükör, Persephone arca. – Személyes áldozatnak kell lennie. Ha megöl, azzal semmit sem nyer. Én nem számítok magának. – Én sem magának – mondta Whelk. – De a gyilkolás igen – felelte a nı. – Még nem öltem embert. Ha megölöm magát, lemondok az ártatlanságomról. Ez hatalmas áldozat. Adam maga is meglepıdött, milyen megvetıen cseng a hangja: – Maga viszont már ölt embert, úgyhogy nincs mirıl lemondania. Whelk halk szitkozódásban tört ki, mintha senki más nem lenne jelen. Pénzérme alakú és színő levelek kavarogtak körülöttük. Neeve továbbra is Adamer nézte. Most már egyértelmő volt, hogy egy másik világ tükrözıdik a szemében. Feketén csillogó tó, mélyrıl feltörı hang, két obszidiánszem, egy másik világ. – Mr. Whelk! Gansey! Elıször csak Gansey hangja hallatszott az odvas látomásfa mögül, majd ı maga is megjelent. Ronan és Blue szorosan mögötte állt. Adam szíve egyszerre repesett és nehezült el, a fiú hihetetlenül megkönnyebbült, ugyanakkor rettenetesen elszégyellte magát. – Mr. Whelk – mondta Gansey. Még szemüvegesen és elfeküdt hajjal is teljes királyi pompájában ragyogott: csak úgy sugárzott róla a tekintély. Nem nézett Adamre. – A rendırség már úton van. Megkérem, hogy lépjen hátrébb attól a nıtıl! Ne súlyosbítsa tovább a helyzetét! Whelk már nyitotta volna a száját, de végül nem szólt semmit. A jelenlévık döbbenten meredtek a kezében szorongatott késre, aztán a földre. Neeve eltőnt. Mindenki a pentagramma környékét fürkészte: az odvas fát, a tengerszemet, persze fölöslegesen. Neeve nem sétálhatott el észrevétlenül, alig tíz másodperc alatt. Nem elmenekült. Hanem eltőnt. Egy pillanatig semmi sem történt. Mindenki dermedten állt a bizonytalanság diorámájában. Whelk eliramodott a pentagramma mellıl. Adam rögtön rájött, hogy a pisztolyt akarja megkaparintani. Ronan akkor vetette magát Whelkre, amikor az felemelte a fegyvert. Whelk állon vágta Ronant a pisztoly élével. Ronan feje hátra-bicsaklott. Whelk Gansey-re szegezte a fegyvert. – Állj!– kiáltotta el magát Blue. Vészesen fogyott az idı. Adam a pentagramma közepébe vetette magát. Érdekes módon egy hang sem hallatszott, legalábbis a hagyományos értelemben. Blue kiáltása elhalt, mintha víz alá nyomták volna a lány fejét. Megdermedt a levegı. Mintha az idı lelassult vagy egyenesen megszőnt volna. Csak az elektromosság vibrált a levegıben, a zivatar alig érezhetı bizsergése. Neeve azt mondta, a rituálé nem a gyilkosságról szól, hanem az áldozatról. Whelk ezért nem jutott semmire.

194

De Adam tudta, mit jelent áldozatot hozni, jobban, mint Whelk vagy Neeve. Tudta, hogy nem elég, ha meggyilkolunk valakit vagy madárcsontokat rakosgatunk szét a földön. Adam már rengeteg áldozatot hozott életében, és tudta, melyik a legnagyobb ezek közül. Vagy úgy lesz, ahogy ı akarja, vagy sehogy. Nem félt. Bonyolult dolog volt Adam Parrish-nek lenni: az izmok, a szervek, a szinapszisok és az idegek csodája. A mozgó testrészek tüneménye, a túlélés eleven tablója. Adam Parrish számára azonban a szabad akarat volt a legfontosabb: az, hogy a maga ura lehessen. Ez volt a legfontosabb. Egész életében. Ez tette ıt Adammé. Adam a pentagramma közepén térdelt, ujjait a puha, mohos gyepbe süllyesztette, majd így szólt: – Feláldozom magam. Gansey elszörnyedve kiáltott fel: – Adam, ne! Ne! Vagy úgy lesz, ahogy ı akarja, vagy sehogy. Én leszek a kezed, gondolta magában Adam. Én leszek a szemed. Mintha villám sújtott volna le közéjük. Óriási recsegés-ropogás hallatszott. A lábuk alatt megmozdult a föld.

195

B

RONANNEK VÁGÓDOTT, aki éppen abban a pillanatban próbált feltápászkodni a földrıl. A szemközti kıtömbök úgy hullámoztak a fák között, mint a tenger, a tengerszem vize pedig kiloccsant a medrébıl. Hatalmas robaj hallatszott, mintha egy vonat száguldott volna el mellettük, és Blue csak arra tudott gondolni: Ez a legrosszabb dolog, ami életemben történt velem. A fák úgy hajoltak egymás felé, mintha ki akarnák tépni magukat a talajból. Dühösen záporoztak le róluk a levelek és az ágak. – Földrengés! – kiáltotta el magát Gansey. Egyik karját az arca elé kapta, a másikkal egy fa törzsébe kapaszkodott. Törmelék lepte be a haját. – Nézd, mit csináltál, te ırült gazember! – üvöltött rá Ronan Adamre, aki riadt tekintettel állt a pentagramma közepén. Vajon vége lesz egyszer? gondolta magában Blue. A földrengés olyan megdöbbentı, olyan szörnyő volt, hogy a lány könnyen hihette, a világ végleg összedılt, és soha többé nem lehet újjáépíteni. Miközben a talaj nyöszörögve dobálta magát körülöttük, Whelk imbolyogva talpra állt. A kezében lévı pisztoly feketébbnek és csúnyábbnak hatott, mint korábban, egy olyan világból származott, ahol a halál nem megérdemelt és azonnali. Whelknek sikerült megıriznie az egyensúlyát. A sziklák már lassabban hánykolódtak, de a világ még mindig ferde volt, mint egy elvarázsolt kastélyban. – Mit kezdenél a hatalmaddal? – vetette oda Adamnek. – Csak elkótyavetyélnéd. Rohadtul elkótyavetyélnéd. Whelk Adamre szegezte a fegyvert, és minden átmenet nélkül meghúzta a ravaszt. A világ megdermedt körülöttük. A levelek alig rezdültek, a tengerszem hullámai lassan nyaldosták a partot, de egyébként minden csendes volt. Blue felsikoltott. Minden szem Adamre szegezıdött, aki továbbra is ott állt a pentagramma közepén. Zavartan bámult maga elé. Majd a mellkasára, a karjára siklott a tekintete. Egy karcolás sem esett rajta. Whelk nem vétette el a célt, de nem is találta el Adamet, és a kettı valahogy ugyanazt jelentette. Gansey mélységes szomorúsággal nézett Adamre. Blue innen jött rá, hogy valami eredendıen más lett, visszavonhatatlanul megváltozott. Ha nem a világban, akkor Cabeswaterben. És ha nem Cabeswaterben, akkor Adammel kapcsolatban. – Miért? – kérdezte Gansey. – Ilyen rossz volt velem? – Ez nem rólad szól – mondta Adam. – Adam! – kiáltott fel Blue. – Mit tettél? – Amit tennem kellett – válaszolta Adam. LUE

196

Whelk, aki pár méternyire állt tılük, fojtott kiáltást hallatott. Amikor a golyó nem ütött sebet Adamen, a férfi leengedte a pisztolyt, és olyan képet vágott, mint egy gyerek, aki alulmaradt a lövöldözıs játékban. – Jobb lesz, ha ezt visszaadja nekem – mondta Adam Whelknek. Egész testében reszketett. – Szerintem Cabeswater nem akarja, hogy magánál legyen. Ha nem adja ide, el fogja venni magától. Hirtelen susogás támadt, mintha a szél játszadozna a fák között, de Blue bırét nem érte fuvallat. Adam és Ronan arcára mély döbbenet ült ki, és kisvártatva Blue is rájött, hogy nem susogást hall: hanem hangokat. A fák megint megszólaltak, és most már a lány is hallotta ıket. – Fedezékbe! – kiáltotta el magát Ronan. Halk zizegés hallatszott, amely hamarosan jóval kézzelfoghatóbb zajjá erısödött. Mintha egy hatalmas teremtmény lépdelt volna végig a fák között, miközben ágakat tördel, és letapossa az aljnövényzetet. – Valami közeledik! – ordította Blue. Rémülten kapaszkodott bele Ronan és Gansey karjába. Alig néhány méterrel mögöttük ott tátongott a látomásfa odvas szája, a lány ide ráncigálta be a többieket. Egy pillanatra, mielıtt a csodafa befogadta volna ıket, megpillantották, mi közeledik feléjük: fehér szarvú állatok hatalmas, hullámzó csordája. Szırük olyan fényesen csillogott, mint a jegesen szikrázó hótakaró, horkantásaik és kiáltásaik betöltötték a levegıt. Vállvetve rohantak elıre, izgatottan és semmivel sem törıdve. Amikor hátravetették a fejüket, olyanok voltak, mint a domboldalba vájt holló, vagy a kutyaszobor, amit Blue a kezében tartott: furcsák és kanyargósak. Az egymáshoz préselıdı testek mennydörgı robaja második földrengésként rázta meg a talajt. A pentagrammához érve a csorda hangos horkantások közepette szétvált. Ronan halk káromkodásba kezdett, a fa meleg törzséhez préselıdı Gansey pedig úgy fordította el a fejét, mint aki látni sem bírja a jelenetet. A fa újabb látomást tárt eléjük. Ebben a látomásban az éjszaka drágakövekként tükrözıdı fényfoltokat szórt szét a nedves, gızölgı aszfalton, ahogy a jelzılámpa zöldrıl pirosra váltott. A Camaro a járda mellett várakozott, és Blue ült a volánnál. Mindent átjárt a benzinszag. A lány egy galléros pólót pillantott meg az anyósülésen, ı volt Gansey. A fiú áthajolt a sebváltó fölött, és megérintette Blue csupasz kulcscsontját. Lélegzete forrón birizgálta a lány nyakát. Gansey, szólt rá Blue, és bizonytalan, veszélyes érzés kerítette hatalmába. Csak csináljunk úgy, mintha, mondta Gansey. Szavai párába vonták a lány bırét. Csak csináljunk úgy, mintha megtehetném. A látomásbeli Blue lehunyta a szemét. Talán, ha én csókollak meg, akkor nem érvényes az átok, mondta a fiú. Talán csak akkor, ha te csókolsz meg… Blue hatalmas lökést érzett a háta mögül, és felriadt a látomásból. Csak annyit látott, hogy Gansey – az igazi Gansey – tágra nyílt szemmel ugrik ki a fa odvából.

197

G

adta át magát a látomásnak – az ujjai Blue arcához érnek –, aztán kiugrott a fából, és félretolta a hús-vér Blue-t. Látni akarta, mi történt Adam-mel, bár már most szörnyő elıérzete támadt, mintha elıre tudná, mit fog látni. Adam továbbra is a kör közepén állt, sértetlenül, leengedett karral. A pisztoly mozdulatlanul lógott a kezében. Tıle néhány méterre, a körön kívül, Whelk nyúlt el a földön. Testét avar borította, mintha nem pár perce, hanem évek óta feküdne ott. Nem vérzett annyira, mint egy agyontaposott embertıl elvárható lett volna, de ettıl még nem festett túl jól. A teste győröttnek hatott. Adam döbbenten bámult rá. Haja összekócolódott a tarkóján, amibıl látszott, hogy megmozdult, mióta Gansey utoljára látta ıt. – Adam – lihegte Gansey. – Hogy szerezted meg a fegyvert? – A fák – felelte Adam. A hangja fagyosan kongott, Gansey innen tudta, hogy az az Adam, akit ı ismert, most valahova nagyon mélyre számőzetett. – A fák? Úristen! Te lelıtted! – Nem lıttem le – mondta Adam. Óvatosan letette a fegyvert a földre. – Csak sakkban tartottam. Gansey halálra rémült. – Hagytad, hogy agyontapossák? – Megölte Noah-t. Megérdemelte. – Nem – kapta a kezét az arca elé Gansey. Egy holttest hevert elıtte, egy holttest, ami nemrégen még élt. Hiszen még alkoholt sem vehetnek. Hogy dönthetnék el, ki érdemel halált, és ki nem? – Jobban örülnél, ha futni hagytam volna egy gyilkost? Gansey hiába is próbálta volna megmagyarázni, miért olyan borzasztó ez az egész. Csak annyit tudott, hogy az érzés újra meg újra felszínre tört benne, valahányszor eszébe jutottak a történtek. – İ egy élı ember volt – mondta tehetetlenül. – Múlt héten még négy rendhagyó igét tanított nekünk. És te megölted. – Hagyd már abba! Csak nem mentettem meg. Ne te akard megmondani nekem, mi a jó és mi a rossz! – kiáltotta Adam, de az arca ugyanazt a kétségbeesést tükrözte, amit Gansey érzett. – Most, hogy a Ley-vonal ébren van, megtalálhatjuk Glendowert, és minden elrendezıdik. – Fel kell hívnunk a rendırséget. Meg kell… – Semmit sem kell tennünk. Whelk itt fog megrohadni, ahogy Noah. Gansey elfordult. Émelygett a gyomra. – És hogyan fogunk igazságot szolgáltatni? – Már igazságot szolgáltattunk, Gansey. Ez itt a valóság. Itt mindenki az igazi arcát mutatja. És érdemei szerint ítéltetik meg. Gansey úgy érezte, valami nagyon félresiklott. Adam okfejtése hihetıen csengett, de mégsem stimmelt teljesen. Gansey, bárhogy is nézte, egy fiatal férfi holttestét látta maga elıtt, aki ANSEY CSAK EGY ZAVARBA EJTİ PILLANATRA

198

kísértetiesen hasonlított Noah megnyomorított csontvázához. És itt volt Adam, külsıre mit sem változott, ám mégis, volt valami a szemében. Az idegesen megfeszülı szájában. Gansey úgy érezte, valami végérvényesen elveszett. Blue és Ronan lépett ki a fák közül. Blue elborzadva kapta a szája elé a kezét, amikor megpillantotta Whelket. Ronan halántékán csúnya véraláfutás éktelenkedett. – Meghalt – mondta Gansey egyszerően. – Menjünk innen! – mondta Blue. – Földrengések, állatok. Nem tudom, hogy csak bebeszélem-e magamnak, de kicsit… – Igen – mondta Gansey. – Mennünk kell! Ha kijutottunk, majd eldöntjük, mi legyen Whelkkel. Állj! Ezúttal mindannyian hallották a hangot. Valaki angolul beszélt. Senki sem mozdult, önkéntelenül is azt tették, amire a hang kérte ıket. Fiú! Scimus font quaeritis. (Fiú! Tudjuk, mit keresel.) Noha a fák bárkire gondolhattak, Gansey úgy érezte, mintha a szavak közvetlenül neki szólnának. – Mit keresek? – kérdezte fennhangon. Latin halandzsa volt a válasz: gyors egymásutánban elhadart szavak. Gansey keresztbe fonta a karját a mellkasa elıtt, és ökölbe szorította a kezét. Mindenki Ronanre nézett. – Azt mondják, a legenda szerint egy király fekszik eltemetve ezen a szent úton – tolmácsolt Ronan. – Azt mondják, lehet, hogy megtalálod – nézett egyenesen Gansey szemébe.

199

N

OAH CSONTJAIT EGY SZÉP, VERİFÉNYES,

kora júniusi napon temették el. Több hétbe telt, mire a rendırség áttanulmányozta a bizonyítékokat, így a temetésre közvetlenül a tanév vége elıtt került sor. Sok minden történt Whelk halála és Noah temetése között. Gansey visszakapta a naplóját a rendırségtıl, és kilépett az evezıscsapatból. Ronan, az Aglionby tanárainak legnagyobb megelégedésére, sikeresen átevickélt a vizsgákon, de a zárat nem tudta megjavítani. Adam, valószínőleg Ronan segítségével, a Monmouth gyárból a Szent Ágnestemplomba költözött. A távolság mindkét fiúra másként hatott. Blue nagy örömmel fogadta a vakáció beköszöntét, és hogy ezentúl szabadabban kutathat a Ley-vonal környékén. Henriettát összesen kilenc alkalommal sújtotta áramszünet, és a telefonos hálózatban is legalább feleennyiszer keletkezett üzemzavar. Maura, Persephone és Calla felment a padlásra, és kihajigálta Neeve holmiját. Azt mondták Blue-nek, még mindig nem tudják pontosan, mi történt azon az éjszakán, amikor átrendezték a tükröket. – Meg akartuk bénítani – ismerte el Persephone. – Ám ehelyett eltüntettük. Lehet, hogy egyszer még visszatér. Lassan helyreállt az egyensúly, bár nagyon úgy tőnt, hogy az élet már soha nem tér vissza a normális kerékvágásba. A Ley-vonal felébredt, és Noah végleg elment. Megtörtént a csoda, Glendower legendája igaznak bizonyult, valami elkezdıdött. – Jane, nem akarlak megbántani, de temetésre jöttünk – mondta Gansey, amikor Blue átvágott a mezın. O és Ronan úgy néztek ki a kifogástalan fekete öltönyükben, mint akiket skatulyából húztak ki. Blue, akinek a ruhatára egyáltalán nem tartalmazott fekete holmit, sietve varrt fel néhány méter olcsó fekete csipkét arra a zöld pólóra, amit pár hónappal korábban alakított át ruhává. – Ez volt a legjobb, amit találtam! – sziszegte dühösen. – Mintha Noah-t érdekelné – jegyezte meg Ronan. – Hoztál valamit késıbbre is? – kérdezte Gansey. – Nem vagyok idióta. Adam hol van? – Dolgozik – felelte Gansey. – Csak késıbb jön. Noah csontjait egy félreesı völgy temetıjében, a Czerny család birtokán helyezték örök nyugalomra. A frissen ásott sírgödör a hosszú, lejtıs temetı legszélén, egy sziklás domb oldalában feküdt. Egy ponyva takarta el a friss földhalmot a gyászolók tekintete elıl. Noah családja közvetlenül a sír mellett állt. A férfi és a két lány sírt, de az asszony száraz szemmel bámult a fák közé. Blue ugyan nem volt nagy jóstehetség, de így is látta, milyen szomorú a nı. Szomorú és büszke. Noah hangja hővösen, alig hallhatóan súgta a fülébe: – Mondj nekik valamit!

200

Blue nem válaszolt, de a hang irányába fordította a fejét. Szinte ott érezte Noah-t a háta mögött, a fiú lehelete a nyakát cirógatta, keze aggodalmasan nyomódott a karjának. – Tudod, hogy nem tehetem – felelte Blue halkan. – Muszáj! – Hülyének fognak nézni, Mi értelme az egésznek? Mit mondhatnék nekik? Noah hangja halk volt, de kétségbeesett. Szorongása átjárta Blue testét. – Kérlek! Blue lehunyta a szemét. – Mondd meg anyámnak, hogy nem akartam meginni a szülina-pi pálinkáját – suttogta Noah. Úristen, Noah! – Mit csinálsz? – kapta el Gansey Blue karját, amikor a lány a sír felé indult. – Hülyét csinálok magamból! – Blue kiszabadította magát. Miközben Noah családja felé lépdelt, elpróbálta, mit fog mondani, hogy ne nézzék komplett idiótának, de egyik verzió sem nyerte el a tetszését. Az anyja révén megtanulta, hogy megy ez. Noah, csak a te kedvedért… Szemügyre vette a szomorú, büszke nıt. Innen közelrıl a sminkje kifogástalannak tőnt, és a haja is szép csigákban göndö-rödött. Minden tökéletesre volt csomózva, festve és lakkozva. A nı olyan mélyre temette magában a szomorúságot, hogy még a szeme sem vörösödött ki. De Blue-t nem lehetett átverni. – Mrs. Czerny? Noah szülei egy emberként fordultak felé. Blue félszegen simított végig az egyik csipkedarabon. – Blue Sargent vagyok. Én, ööö, azt akarom mondani, hogy mélyen együtt érzek önökkel. Édesanyám Látó. – A szülık arckifejezése máris kellemetlen változásokon ment keresztül. – Üzenetet hoztam a fiuktól. Mrs. Czerny arca elsötétült. A nı megrázta a fejét, és csak ennyit mondott, nagyon higgadtan: – Ez nem igaz. – Kérlek, ne csinálj jelenetet! – mondta Mr. Czerny. Komoly erıfeszítésébe került, hogy megırizze a hidegvérét. Blue rosszabbra számított. Furdalta a lelkiismeret, amiért megzavart egy intim pillanatot. – Kérem, menjen innen! Mondd meg nekik, suttogta Noah. Blue mély levegıt vett. – Mrs. Czerny, Noah nagyon sajnálja, hogy megitta az ön születésnapi pálinkáját. Síri csönd támadt. Mr. Czerny és Noah testvérei felváltva néztek Blue-ra és Noah anyjára. Noah apjának tátva maradt a szája. Mrs. Czerny sírva fakadt. Egyikük sem vette észre, hogy Blue elsétált a sír mellıl. Késıbb persze kihantolták Noah-t. Ronan a bekötıút végénél ácsorgott a BMW nyitott motorházteteje mellett. Egyszerre ırködött és zárta el az utat. Adam a kotrógépet mőködtette, amit Gansey direkt erre az alkalomra bérelt ki. Gansey egy katonai zsákban helyezte el Noah maradványait, Blue pedig, kezében a zseblámpával, leellenırizte, hogy hiánytalanul megvannak-e a csontok. Adam visszatemette az üres koporsót, így a friss sírhant pontosan úgy festett, mint a kezdet kezdetén. – Ebbıl még oltári nagy botrány lesz, amikor indulsz a képviselıségért – közölte Ronan Gansey-vel, amikor a csapat szédelegve, kifulladva visszarohant a BMW-hez. – Kussolj, és indíts, Lynch! A régi romos templomnál temették újra Noah csontjait, ami Blue ötlete volt. – Itt senki sem dúlhatja fel ıket – mondta. – Ráadásul a sír a Ley-vonalon van. Szent földben. – Hát – mondta Ronan –, remélem, tetszeni fog neki. Meghúztam magam miatta. – Mégis mikori – gúnyolódott Gansey. – Ácsorgás közben? – Amikor felnyitottam a motorháztetıt.

201

Miután az utolsó a csontot is elhantolták, némán megálltak a romos templom belsejében. Blue mereven nézte Gansey-t, aki zsebre dugott kézzel, félrebillentett fejjel figyelte Noah sírját. Mintha csak most lett volna, hogy a fiú végigment ezen az úton, mégis egy örökkévalóságnak tőnt. Gansey. Ez minden, amit mondhatok. Blue megfogadta, hogy nem ı lesz az, aki megöli Gansey-t. – Mikor megyünk haza? Hátborzongató ez a hely. A csapat vidáman fordult hátra. Noah győrött, ismerıs alakját pillantották meg a templom boltíves ajtajában, és Blue számára valóságosabbnak tőnt, mint bármikor azelıtt. Akárhogyan is, de ott volt. Félénken nézett körül a szétporladt falak között. – Noah! – kiáltotta Gansey boldogan. Blue a nyakába vetette magát. Noah elıször riadtan nézett, aztán megnyugodva simított végig a lány tincsein. – Czerny – ízlelgette a szót Ronan. – Most komolyan mondom – szólt ki Noah Blue karja mögül. –Frászt kapok ettıl a helytıl. Mehetünk? Gansey szája megkönnyebbült, laza vigyorra húzódott. – Persze, menjünk! – Ezután sem eszem pizzát – hátrált ki a templomból Noah Blue társaságában. A romok közepén álló Ronan hátranézett a válla fölött. A zseblámpák derengı fényében a gallérjából kikandikáló tetovált horog leginkább karomra, ujjra vagy stilizált liliomra hasonlított. Majdnem olyan éles volt, mint a mosolya. – Azt hiszem, most már elárulhatom – szólalt meg. – Számőztem Láncfőrészt az álmaimból.

202

Kezdem úgy érezni, hogy mindig ugyanazoknak mondok köszönetet, de ettıl még köszönetet érdemelnek. Köszönetet mondok a Scholastic minden munkatársának, de mindenekelıtt a szerkesztımnek, David Levithannek, amiért volt türelme kivárni ezt a nehéz szülést. Köszönet Dicknek és Ellie-nek, akik rendíthetetlenül hittek bennem. Rachel C.–nek, Tracynek és Stacynek, akik a legbizarrabb ötleteimet is határtalan lelkesedéssel fogadták. Beckynek a piáért, amit én nem ittam meg, de Gansey igen. A kakaóért. Hatalmas köszönet a Scholastic brit csapatának: Alyxnek, Alex-nek, Hannah-nak és Catherinenek, amiért olyan vasszorgalommal igyekeztek a Ley-vonalaimra terelni. Köszönet az ügynökömnek, Laura Rennertnek, aki hagyja, hogy ollóval a kezemben szaladgáljak; és fáradhatatlan kritikusaimnak: „Árokban Holtan Fekvı” Tessának, valamint Gratton és Brenna „Ez Érdekes” Yovanoffnak. És persze mindenkinek hálás köszönet, aki elolvasta a mővemet: Jackson Pearce-nek, aki olyan vidám; Carrie-nek, aki nagyon finom guacamolét készít; elsı és utolsó olvasómnak, Kate-nek; apának, a veszélyes kézifegyverekért; és anyának, a ciklolitekért. Köszönet Natalie-nak, aki ugyan nem olvasta a könyvemet, de a borzalmas zene, amit kölcsönadott, rengeteget segített. És, mint mindig, köszönet a férjemnek, Ednek, aki mellett igenis vannak még csodák.

203