A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kiera Cass: The Selection HarperTeen, an imprint of HarperCollins Publishers, New York, 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kiera Cass: The Selection HarperTeen, an imprint of HarperCollins Publishers, New York, 2012 Fordította: Gázsity Mila A könyvet tervezte: Kühne Andrea

Copyright © 2012 by Kiera Cass Hungarian translation © Gázsity Mila, 2013 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2013 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-618-8 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPO II. Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: [email protected]

Szia, apa! *integetés*

1. fejezet

Amikor a postával megjött a levél, anyám magánkívül volt az örömtől. Azonnal el is döntötte, hogy ezzel gyakorlatilag vége minden bajunknak, gondjaink örökre megszűntek. Zseniális tervében az egyetlen problémát én jelentettem. Nem hinném, hogy különösen engedetlen lánygyerek lennék, de ez volt az a pont, ahol megmakacsoltam magam. Nem akartam a királyi családhoz tartozni. Nem akartam Kiválasztott lenni. Még csak meg sem akartam próbálni a dolgot. A szobámban kerestem menedéket – az egyetlen helyen, ahol el lehetett bújni népes családunk zaja elől és igyekeztem valami érvet találni, amivel rábírom anyát arra, hogy meggondolja magát. Szívből jövő véleményeimből sikerült is összegyűjtenem egy csokorravalót… csak éppen nem hittem, hogy akadna közöttük akárcsak egy is, ami eljutna az agyáig.

Sokáig nem kerülhettem a találkozást. Közelgett a vacsoraidő, és minthogy családunk legidősebb gyermeke már nem élt velünk, rám hárult a főzés feladata. Kimásztam az ágyból, és egyenesen besétáltam az oroszlánbarlangba. Anya rám meredt, de nem szólt egy szót sem. Némán

körbetáncoltuk

egymást

a

konyhában

és

ebédlőben, miközben elkészítettük a csirkét, a tésztát, felszeleteltük az almát és megterítettük az asztalt öt személyre. Ahányszor csak felpillantottam munka közben, mindig rám szegezte harcias tekintetét, mintha úgy gondolta volna, hogy egyszer csak elszégyellem magam, és onnantól ugyanazokra a dolgokra vágyok majd, mint ő. Ezzel a trükkel elég gyakran próbálkozott. Például akkor, ha nem akartam elvállalni egy bizonyos felkérést, mert tudtam, hogy a háziak indokolatlanul gorombák. Vagy ha azt szerette volna, hogy én intézzem a nagytakarítást, mert nem engedhettük meg magunknak, hogy házhoz hívjunk egy Hatost segíteni. Néha be is vált a dolog. Néha pedig nem. Ezúttal tudtam, hogy nem fogok engedni. Ki nem állhatta, ha makacs voltam. Pedig tőle örököltem, így hát igazán nem kellett volna meglepődnie. Persze az egész nem csak rólam szólt. Anya már jó ideje eléggé feszült volt. A nyár a végéhez közeledett, hamarosan jön a hideg idő. És vele az állandó aggódás. Anya dühösen csapta le a teával teli kancsót az asztal közepére. Összeszaladt a számban a nyál, ha a citromos teára

gondoltam. De várnom kellett – pazarlás lenne, ha most innám meg a nekem járó pohár italt, mert akkor a vacsorához már csak vizet kaphatnék. – Tán belehalnál, ha kitöltenéd az űrlapot? – Végül mégsem tudta visszafogni magát. – A Párválasztó csodás lehetőség lenne számodra… és számunkra is. Nagyot sóhajtottam, s arra gondoltam, hogy a nyomtatványnak szinte már a kitöltése is a halállal lenne egyenlő. Nem volt titok, hogy a lázadók – a földalatti mozgalomba szerveződött gyarmatok, amelyek gyűlölték Illéát, a mi hatalmas és viszonylag fiatal országunkat – gyakran intéztek támadásokat a palota ellen, és nem riadtak vissza az erőszaktól sem. Itt, Carolinában is láthattuk már őket akcióban. Az egyik elöljáró házát porig égették, és tönkretették jó néhány Kettes autóját. Egy emlékezetes alkalommal még a börtönbe is sikerült behatolniuk, hogy kiszabadítsák a foglyokat – figyelembe véve, hogy ott végül is csak egy terhes kamasz lányt meg egy kilencgyerekes Hetest találtak, akit szabadon engedhettek, kénytelen voltam beismerni, hogy ez egyszer helyesen cselekedtek. Eltekintve azonban a lehetséges veszélyektől, már abba belesajdult a szívem, ha a Párválasztó egyáltalán eszembe jutott. Önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor gondolatban végigfutottam mindazon okokon, amelyek miatt nekem pontosan ott kellett maradnom, ahol voltam.

– Az utóbbi néhány év megviselte apádat – sziszegte oda anya. – Ha van benned egy csipetnyi együttérzés, akkor rá is gondolsz. Apa. Hát persze. Apának tényleg szerettem volna segíteni. Meg Maynek és Geradnak is. Sőt jobban belegondolva, tulajdonképpen még az anyámnak is. Amikor így tálalta a dolgot, akkor hirtelen nem volt már benne semmi olyan, amitől mosolyogni támadt volna kedvem. Itthon túlságosan is régen eléggé rosszul mentek a dolgok. Eltűnődtem azon, hogy apa vajon úgy fogná-e fel a dolgot, mint egy lehetőséget a normális élethez való visszatérésre, hogy vajon a pénz rendbe hozna-e mindent. Nem volt annyira rossz a helyzetünk, hogy már a túlélésünk lett volna a tét, nem erről volt szó. Nem voltunk nincstelenek. No de nem is álltunk ettől olyan messze. A mi kasztunk három fokkal volt a legalsó fölött. Művészek voltunk. A képzőművészeket és klasszikus zenészeket mindössze három fok választotta el a ranglétra legaljától. Szó szerint. Nagyon-nagyon be kellett osztanunk a pénzt, és a jövedelmünk szinte teljesen az évszakok változásától függött. Olvastam egyszer egy ütött-kopott történelemkönyvben, hogy régen minden nagyobb ünnep a téli hónapokba volt összezsúfolva. Volt például valami, amit mindenszenteknek neveztek, ezt a hálaadás követte, aztán jött a karácsony és a szilveszter. Egyik a másik után.

A karácsonyt még mindig ugyanakkor tartottuk. Egy istenség

születésnapját

mégsem

lehet

csak

úgy

megváltoztatni. De miután Illéa megkötötte mindenre kiterjedő békeszerződését Kínával, az újév átkerült január végére, februárra – a Hold változásaitól függően. A háláról és függetlenségről való megemlékezést nálunk már csak egyszerűen csak a hála ünnepének nevezték. És nyárra esett. Ekkor ünnepeltük meg Illéa megalakulását és azt, hogy még mindig itt vagyunk és élünk. Fogalmam sincs arról, mi lehetett a mindenszentek. Ez az ünnep a feledés homályába veszett. Így hát, évente legalább háromszor, a családom rendesen munkához jutott. Apa meg May képeket festettek, amiket a művészetpártolók megvásároltak, hogy elajándékozhassák. Anyával rendezvényeken léptünk fel – én énekeltem, ő zongorázott

–,

és

amennyire

felkérésnek

eleget

kifejezetten

megrémített,

tettünk. ha

csak

lehetett,

minden

kisebb

voltam,

Amikor

közönség

előtt

kellett

szerepelnem. Mostanra viszont már csak úgy gondoltam magunkra, mint a háttérzene részére. Hiszen tulajdonképpen mindössze ez voltunk a házigazdák szemében: hallani lehetett bennünket, de észrevenni már nem. Gerad nem talált rá a tehetségére, de csak kilencéves volt. Még maradt erre egy kis ideje. Hamarosan elkezd megváltozni a fák lombkoronája, és parányi világunk újra sebezhetővé válik. Öt szájat kell etetni,

ám csak négyen dolgozunk. És karácsonyig nincs semmiféle garancia arra, hogy munkához juthatnánk. Ebből a szempontból a Párválasztót akár egyfajta mentőövnek is láthattam, valami biztos dolognak, amibe belekapaszkodhatok. Az az ostoba levél kiemelhet a sötétségből, és magammal húzhatom a családomat is. Az anyámra néztem. Ötös létére egy kicsit terebélyes volt, ami talán szokatlannak számított. Nem volt falánk, és azt sem állítanám, hogy annyi étel akadt volna nálunk, hogy túl sokat ehetett volna. Talán egyszerűen csak ez történik egy női testtel azután, hogy öt gyereket szül. A haja vörös, mint az enyém, csak az övé tele volt hófehér sávokkal. A sok-sok ősz fürt egyik napról a másikra jelent meg, úgy két évvel ezelőtt. A szeme sarkában szarkalábakat láttam, s bár még mindig fiatal volt, olyan görnyedten járkált ide-oda a konyhában, mintha a vállát súlyos teher nyomná. Tudtam, hogy sok minden nyomasztja. S azt is, hogy pontosan emiatt szokott rá arra, hogy velem különösen manipulatívan viselkedjen. A plusznyomás nélkül is épp eleget veszekedtünk, de ahogy egyre közelebb kerültünk a sivár őszhöz, anyám is egyre ingerlékenyebb lett. Tudtam, hogy szerinte ostobán viselkedek, amikor még egy vacak kis nyomtatványt sem vagyok hajlandó kitölteni. Voltak ebben a világban dolgok – nagyon fontos dolgok –, amiket imádtam. És azt a papírlapot masszív téglafalnak láttam, ami elválaszt mindentől, amit szeretnék. Lehet, hogy

butaság volt, amire vágytam. Lehet, hogy nem olyasmi volt, amit megkaphattam. De akkor is, az enyém volt. Nem hittem, hogy képes lennék feláldozni az álmaimat, még akkor sem, ha a családom egyébként rengeteget jelentett nekem. És különben is, nekik már eddig is sokat adtam. Most, hogy Kenna férjhez ment, Kota pedig elhagyott bennünket, én lettem a legidősebb gyerek, és amilyen gyorsan csak tudtam, alkalmazkodtam is ehhez a szerephez. Megtettem a tőlem telhetőt, hogy hozzájáruljak a család boldogulásához. Gondosan beosztottuk az időmet úgy, hogy az otthoni tanulás is elférjen a gyakorlás mellett, ami kitöltötte a napom legnagyobb részét, mivel az éneklés mellett több hangszert is tanultam. De most, hogy a levél megérkezett, többé már nem számított, milyen munkát végzek. Az anyám gondolataiban máris királyné voltam. Ha lett volna eszem, elrejthettem volna azt a hülye levelet, még mielőtt apu, May és Gerad bejöttek. De nem tudtam arról, hogy anyu eldugta a ruhájába. Aztán ebéd közben elővette. – Címzett: a Singer-ház – trillázta. Megpróbáltam elmarni tőle, de túl fürge volt hozzám képest. Előbb vagy utóbb mindenképpen megtudják, de ha így tálalja a dolgot, akkor mindannyian az ő pártját fogják majd. – Anya, kérlek! – rimánkodtam.

– Engem nagyon érdekel! – visította May. Ebben semmi meglepő nem volt. A kishúgom pont úgy néz ki, mint én, csak épp három évvel fiatalabb kiadásban. Bár külsőre szinte teljesen egyformák vagyunk, a személyiségünk nagyon is különböző. Velem ellentétben ő kifelé forduló és optimista. És az utóbbi időben majd’ megőrül a fiúkért. És persze ezt az egész dolgot hihetetlenül romantikusnak tartja. Éreztem, hogy zavaromban elpirulok. Apa komoly arccal figyelt, May pedig szó szerint szökdécselt az izgalomtól. Gerad, az én drága kicsikém, csak evett tovább. Anya megköszörülte a torkát, és folytatta a felolvasást. – „A legutóbbi népszámlálás adatai szerint van az önök családjában egyedülálló, tizenhat és húsz év közötti leánygyermek. Szeretnénk felhívni a figyelmüket egy hamarosan felmerülő lehetőségre, amelyet Illéa nagyszerű népének tiszteletére rendezünk.” May újra felvisított, és megmarkolta a karomat. – Ezek rólad beszélnek! – Tudom, kismajom. És engedj el, még eltöröd a karomat. – De csak szorította a kezemet továbbra is, és tovább ficánkolt. – „Szeretett hercegünk, Maxon Schreave – olvasta anya – ebben a hónapban válik nagykorúvá. Midőn életének eme új szakaszába lép, reményei szerint abban már társa is lesz, minthogy szándékában áll feleségül venni egyet Illéa leányai közül. Amennyiben a családjában élő, a felhívásnak

megfelelő

leánygyermek/testvér/gyámleány

érdeklődést

mutat a lehetőség iránt, hogy esetleg Maxon herceg hitvese és Illéa rajongott hercegnője legyen, kérjük, töltse ki a mellékelt űrlapot, és juttassa el helyi Tartományi Hivatalunkba. Minden körzetből egy nő kap lehetőséget sorsolás útján arra, hogy találkozzon a herceggel.” – „A résztvevőket angelesi tartózkodásuk idejére a csodás Illéa palotában szállásolják el. Minden résztvevő családja

bőkezű

kompenzációban

részesül

–

anya

külön

kihangsúlyozta e szavakat – a királyi családnak tett szolgálataiért.” A szememet forgattam, ő azonban csak mondta tovább: ez a szokás a királyi fiúgyermekek esetében. A királyi családba született hercegnőket „eladják”, hogy így szilárdítsák meg az ország egyelőre még zsenge kapcsolatait más uralkodócsaládokkal. Pontosan értettem, hogy miről van szó: szövetségesekre van szükségünk. De attól még egyáltalán nem tetszett a dolog. Ilyesmit még sosem láttam, és nagyon reméltem, hogy nem is fogok. A királyi családban már három generáció óta nem születtek hercegnők. A hercegek ezzel szemben a nép soraiból választottak párt maguknak, hogy így tartsák fenn időnként szeszélyes nemzetünk lelkesedését. Azt hiszem, a Párválasztót arra találták ki, hogy közelebb hozzon bennünket egymáshoz, és mindenkit emlékeztessen arra, hogy Illéa maga is csaknem a semmiből jött létre.

Nekem egyik megoldás sem tetszett. Már maga a gondolat, hogy valakit beneveznek egy versenyre, ahol az ország apraja-nagyja végignézheti, hogyan választja ki ez a nagyképű kis tejfeles szájú suhanc a legszebb és legfelszínesebb lányt a tömegből, hogy aztán a tévé képernyőjén feltűnhessen mellette egy hallgatag, csinos arcocska… hát, ettől sikoltozni támadt kedvem. Létezik ennél megalázóbb helyzet? Egyébként pedig épp elég Kettes és Hármas otthonában fordultam meg ahhoz, hogy eldönthessem, soha nem akarnék közöttük élni, hát még az Egyesek között… Leszámítva azokat az időket, amikor éhesek voltunk, én mindig is örültem, hogy az Ötösök kasztjába tartozom. Anya volt az, aki feljebb szeretett volna lépni a társadalmi ranglétrán, nem én. – És annyi szent, hogy America nagyon tetszene a hercegnek! Mert gyönyörű! – áradozott anya. – Anya, kérlek! Ha már valami, akkor inkább átlagos vagyok. – Azt már nem! – tiltakozott May. – Mert pont úgy nézek ki, mint te, és én nagyon csinos vagyok! – Olyan szélesen vigyorgott, hogy én sem tudtam ellenállni neki. És ez legalább jó érvnek számított. Mert May tényleg gyönyörű volt. A szépség nem is az arcában rejlett, inkább ragyogó mosolyában és csillogó szemében. Mayből sugárzott valami

erő, valami lelkesedés, amitől mindenki ott szeretett volna lenni, ahol ő van. Úgy vonzotta az embereket, mint a mágnes, én pedig… legyünk őszinték, én pedig nem. – És te mit gondolsz, Gerad? Szerinted csinos vagyok? – kérdeztem. Minden

tekintet

családunk

legfiatalabb

tagjára

szegeződött. – Nem! A lányok undorítóak! – Jaj, Gerad, kérlek! – Anya elgyötörten sóhajtott, de látszott rajta, hogy nem gondolja egészen komolyan. A kisöcsémre nem lehetett haragudni. – America, nyilván te is tudod, hogy nagyon szép lány vagy. – Ha annyira szép vagyok, akkor hogyhogy nem jön soha senki, aki elhívna randizni? – Ó, dehogynem jönnek, csakhogy én szépen elküldöm őket. Az én lányaim túl csinosak ahhoz, hogy valami szimpla Ötöshöz menjenek hozzá. Kenna egy Négyest talált magának, és biztos vagyok abban, hogy te még többre viheted. – Anya belekortyolt a teájába. – Jamesnek hívják. Ne tégy úgy, mintha egy szám lenne a neve. És mióta járnak felénk fiúk? – Tudtam, hogy a hangom egyre élesebben cseng. Még soha, egyetlen fiatalembert nem láttam az ajtónk előtt. – Már egy ideje – szólalt meg apa is, most először. A hangjában bujkált egy kis szomorúság, és a tekintetét fel nem emelte volna a csészéjéről. Megpróbáltam rájönni, hogy mi

zaklathatta fel ennyire. A fiúk, akik hozzánk jöttek? Az, hogy megint veszekszünk anyával? A gondolat, hogy részt vegyek a versenyben? Hogy mennyire messze lennék otthontól, ha bekerülnék? Apával nagyon közel álltunk egymáshoz. Azt hiszem, anya már eléggé kimerült, mire én megszülettem, így rólam főleg édesapám gondoskodott. Az indulataimat anyámtól örököltem, az együttérzésemet apától. Egyetlen

rövidke

pillanatra

felnézett,

és

rögtön

megértettem mindent. Nem akarta ezt kérni tőlem. Nem akarta, hogy el kelljen mennem. De nem tagadhatta azt sem, hogy milyen előnyökkel járna, ha bejutnék a versenybe, még ha csak egy napra is. – America, használd a fejedet – szólt rám anya. – Valószínűleg nincs az egész országban még egy család, ahol úgy kell rábeszélni erre a lányokat. Gondolj csak bele, hogy micsoda lehetőség! Egy nap akár királyné is lehet belőled. – De anya, még ha vágynék is arra, hogy királyné legyek – amire egyébként elképesztően nem –, akkor is: csak ebben a tartományban több ezren neveznek be erre a versenyre. Több ezren. És még ha engem sorsolnának is ki, még mindig lenne ott harmincnégy másik lány, akik kétségkívül mind sokkal jobban értenek a csábításhoz, mint amire én valaha is képes lennék. Gerad érdeklődését sikerült megragadnom. – Mi az, hogy csábítás?

– Semmi! – vágtuk rá kórusban. – És mindezeket figyelembe véve, nevetséges akár csak gondolni is arra, hogy valami módon esetleg sikerülne nyernem – fejeztem be. Anyám felállt, hátralökte a székét, és áthajolt az asztalon felém. – Pedig valaki nyerni fog, America. És erre neked ugyanolyan jó esélyed van, mint másoknak. – Ledobta az asztalra a szalvétáját, majd indult is. – Gerad, ha végeztél az evéssel, ideje lesz fürödnöd. Az öcsém felnyögött. May némán evett. Gerad repetát kért, de nem volt annyi étel. Amikor végeztek, elkezdtem letakarítani az asztalt. Már csak apu ült ott, és a teáját kortyolgatta. A hajában megint maradt egy kis festék, egy sárga pötty, amitől mosolyoghatnékom támadt. Aztán felállt, és lesöpörte a morzsákat az ingéről. – Apa, sajnálom – súgtam oda, miközben összeszedtem a tányérokat. – Ne légy butus, kiscicám. Nem haragszom. – Mosoly tűnt fel az arcán, és átkarolt. – Én csak… – Kicsikém, nem kell magyarázkodnod. Tudom. – Csókot nyomott a homlokomra. – Visszamegyek dolgozni egy kicsit. Én is indultam a konyhába, hogy összetakarítsak. Szinte érintetlen

tányéromat

szalvétával

takartam

le,

majd

eldugtam a hűtőbe. A többiek után legfeljebb morzsák maradtak. Nagyot sóhajtottam, és a szobám felé vettem az irányt, hogy lefeküdjek. Az egész helyzet szörnyen dühítő volt. Miért erőlteti anya ennyire? Hát nem boldog? Nem szereti apát? Miért nem elég jó neki az, amink van? Hepehupás matracomon fekve igyekeztem átgondolni a Párválasztót. Úgy sejtettem, hogy megvannak a maga előnyei. Nyilván jó lenne rendesen enni – legalább egy időre. Emellett nekem aztán nem volt semmi okom idegeskedni. Az biztos, hogy nem fogok beleszeretni Maxon hercegbe. Annak alapján, amit eddig az Illéa Fővárosi Híradóban láttam belőle, valószínűleg meg sem kedvelném. Egy örökkévalóság volt, mire végre éjfél lett. Az ajtó mellett lógott egy tükör, ami előtt megálltam, hogy ellenőrizzem, olyan jól áll-e a hajam, mint reggel, aztán felkentem egy leheletnyi szájfényt is, hogy legyen az arcomon egy kis szín. Anyu iszonyúan vigyázott a kozmetikai szerekre, azokra az alkalmakra tartogatta, amikor fellépésünk volt, de a maihoz hasonló estéken sikerült lenyúlnom egy kicsit. Amilyen

nesztelenül

csak

tudtam,

lesurrantam

a

konyhába. Elővettem a maradék vacsorámat, egy kis kenyeret, aminek épp lejárt a szavatossága, meg egy almát, és egy bugyorba kötöttem az egészet. Most, hogy már ilyen későre

járt,

szinte

fájt,

hogy

olyan

lassan

kell

visszalopakodnom

a

szobámba.

Azonban

ugyanilyen

nyugtalan lettem volna, ha az egészet hamarabb letudom. Kinyitottam az ablakomat és kinéztem zsebkendőnyi hátsó kertünkre. A holdból nem sok látszott, így a szememnek előbb hozzá kellett szoknia a sötétséghez, és csak ezután indulhattam el. A pázsit túlsó végében álló fa ágai közé épített házacska körvonalai alig voltak kivehetőek az éjszakában. Amikor kisebbek voltunk, Kota lepedőket csomózott a gallyakra, hogy úgy nézzen ki, mint egy hajó. Ő volt a kapitány, és mindig engem választott első tisztjének. Feladatom főként abból állt, hogy felsöpörjem a padlót és ételt csináljak – ami földből és ágacskákból állt, anyu egyik tepsijébe belegyömöszölve. Kota belemerítette kanalát a földbe, majd „megette”, vagyis hátradobta a válla fölött az egészet. Ez persze azzal járt, hogy újra söprögetnem kellett, de csöppet sem bántam. Boldog voltam, hogy egy hajón lehetek Kotával. Körülnéztem. A szomszédos házak már mind elsötétültek. Senki sem figyelt. Óvatosan kimásztam az ablakon. Régebben nem volt tökéletes a technikám, és rengeteg horzsolást szereztem a hasamra, de mostanra simán ment – az évek során tökéletesítettem a mozdulatokat. Nem akartam, hogy az étel kiboruljon. Átiszkoltam a pázsiton. A leghelyesebb pizsamámat viseltem.

Magamon

tarthattam

volna

a ruhát,

amit

napközben viseltem, de ez így jobban esett. Nem hiszem,

hogy sokat számított, mi van rajtam, de nagyon csinosnak éreztem magam kis barna rövidnadrágomban és testhezálló fehér ingben. Mostanra nem volt különösebben nehéz egy kézzel kapaszkodva

felmászni

a

fa

törzséhez

szögezett

lécdarabokon. Ezt is eleget gyakoroltam. Minden egyes lépéssel egyre jobban megkönnyebbültem. A távolság nem volt nagy, itt mégis úgy érezhettem, mintha mérföldek választanának el az otthonom zajától. Itt nem kellett senki hercegnőjének lennem. Ahogy bemásztam az apró házikóba, amit a magaménak mondhattam, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Szaporán kapkodtam a levegőt – nem tehettem róla. A padlóra helyeztem az ételt, és hunyorogva belebámultam a sötétbe. Valaki megmozdult, majd meggyújtott egy aprócska, épp csak használható gyertyacsonkot. Alig pislákolt – a házból például biztosan nem lehetett észrevenni –, de ez is épp elég volt. A betolakodó arcán ravasz mosoly terült el. – Hahó, szépségem – szólított meg.

2. fejezet

Beljebb másztam a házikóba. Kicsi volt, másfélszer másfél méter, és még Gerad sem tudott benne felegyenesedni. De azért szerettem. Egy nyíláson lehetett bejutni, a szemközti falon pedig egy aprócska ablak volt. A sarokba tettem egy régi kis kétfokú fellépőt, amin a gyertya állt, meg egy falatnyi szőnyeget, ami olyan öreg volt, hogy ennyi erővel akár a lécekből ácsolt padlón is ücsöröghettem volna. Talán nem valami fényűző hely volt, de az én biztonságos kuckóm volt. A mi kuckónk. – Kérlek szépen, ne nevezz szépségnek. Először az anyám jött ezzel, aztán May és most te is. Kezd az idegeimre menni. – Ahogy Aspen rám nézett, abból pontosan láttam, hogy nem sokra megyek ezzel a „csöppet sem vagyok csinos” szöveggel. Mosolygott.

– Nem tehetek róla. Nálad szebbet egész életemben nem láttam. Nem haragudhatsz meg rám azért, ha ezt elmondom neked az egyetlen olyan alkalommal, amikor szabad megtennem. – Felnyúlt, a tenyerébe fogta az arcomat, én pedig mélyen a szemébe néztem. Ennél többre nem is volt szükség. Az ajka máris az enyémen volt, és kisöpört a fejemből minden gondolatot. Nem volt többé Párválasztó, nem volt szerencsétlen család, maga Illéa sem létezett. Csak Aspen kezét éreztem, amely egyre szorosabban vont magához, meg a lélegzetét az arcomon. Kezem felkúszott fekete hajához, ami még nedves volt – este mindig zuhanyozott –, és belemélyedt a csigás fürtökbe. Olyan illata volt, mint az anyja házi készítésű szappanjának. Még álmodtam is erről az illatról. Szétváltunk, és nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Terpeszben ült, úgyhogy beültem oldalvást a combjai közé, mint egy gyerek, aki arra vágyik, hogy ringassák. – Sajnálom, hogy ilyen rossz a kedvem. Egyszerűen csak az van… ma megjött a postával az a hülye értesítés. – Á, igen, a levél – sóhajtott fel Aspen. – Mi kettőt is kaptunk. Hát persze. Az ikrek épp most töltötték be a tizenhatodik évüket. Beszéd közben Aspen az arcomat fürkészte. Mindig ezt tette, ha együtt

voltunk,

mintha így

akarta volna

emlékezetébe vésni minden vonásomat. Több mint egy hete

láttuk egymást utoljára, és ha pár napnál több telt el két találkozásunk

között,

akkor

mindketten

nyugtalanok

voltunk. Én is alaposan szemügyre vettem. Aspen számított kétségtelenül a legvonzóbb pasasnak a városban – az összes kasztban. Sötét haja volt, zöld szeme és olyan mosolya, amitől mindenkinek az jutott eszébe, hogy ennek a fiúnak lehet valami titka. Magas volt, de nem túlságosan. Vékony, de nem feltűnően. A gyér fényben feltűnt, hogy a szeme alatt halvány karikák húzódnak – nem fért kétség ahhoz, hogy egész héten sokáig dolgozott. Fekete pólója itt-ott teljesen kikopott, csakúgy, mint megviselt farmernadrágja, amit szinte mindennap hordott. Bárcsak leülhetnék és megfoltozhatnám! Ez volt az én nagy vágyam. Nem az, hogy Illéa hercegnője legyek. Hanem hogy Aspené. Valósággal fájt, ha távol kell lennem tőle. Voltak napok, amikor majd’ megbolondultam, amikor belegondoltam, hogy mit is csinálhat. És ha már végképp nem bírtam, akkor elkezdtem

gyakorolni.

Egyértelműen

Aspennek

köszönhettem, hogy ilyen zenész lett belőlem. Valósággal megőrjített. És ez nem volt jó. Aspen Hatos volt. A Hatosok mind szolgálók, és a Hetesektől csak egyetlen fokozat különbözteti meg őket, méghozzá az, hogy iskolázottabbak és benti munkára

képezték ki őket. Aspen okosabb volt, mint sokan képzelték volna, és hihetetlenül jóképű. Az azonban nem volt jellemző, hogy egy nő lefelé házasodjon. Egy alacsonyabb kasztba tartozó férfi megkérhette a kezét, de csak igen ritkán nyerhette el. Ha valaki egy másik kasztbelivel házasodott össze, az bizony papírmunkával járt, és várni kellett kilencven napot, mielőtt hozzá lehetett fogni az összes többi törvényben megszabott dolgok elintézésének. Többektől hallottam, hogy ez azért van így, mert egy utolsó esélyt akarnak adni arra, hogy az emberek meggondolhassák magukat. Szóval, azzal, hogy itt voltunk, összebújva, ráadásul már életbe lépett a kijárási tilalom is… mindketten komoly bajba kerülhettünk. Azt most nem is említem, hogy anyámtól mit kapnék. Csakhogy szerettem Aspent. Már majdnem két éve szerelmes voltam belé. És ő is szeretett. Ahogy ott ült és a hajamat simogatta, el sem tudtam képzelni, hogy benevezzek a Párválasztóba. Nekem már megvolt a szerelmem. – És mit gondolsz az egészről? Mármint a Párválasztóról – kérdeztem. – Hát, ez nyilván így van rendben. Szegény pasasnak

valahogy muszáj találni magának egy lányt. – Érzékeltem, hogy gúnyolódik, de én most tényleg szerettem volna megtudni a véleményét. – Aspen.

– Jó, jó. Hát, részben úgy gondolom, hogy ez azért szomorú. A herceg nem jár senkivel? Úgy értem, most komolyan, hát nem képes találni magának valakit? Ha a hercegnőinknek más hercegek soraiból próbálunk férjet fogni, akkor miért nem tehetjük ugyanezt az ő esetében is? Biztos van a világban valami királyi sarj, aki elég jó lenne neki. Nem értem az egészet. Hát ez van. – De közben… – Felsóhajtott. – Közben azt is érzem, hogy ez nem rossz ötlet. Izgalmas. Mindenki szeme láttára lesz szerelmes. És persze tetszik a gondolat is, hogy valaki boldogan fog élni, míg meg nem hal. Bárkiből lehet a következő királynénk. Ez reményt ad. Mintha én is boldogan élhetnék, míg meg nem halok. Ujjaival a szám körvonalát követte. Azok a zöld szemek mintha a lelkembe láttak volna, és végigfutott rajtam valami, amit kizárólag akkor éreztem, ha együtt voltunk. Én is boldogan akartam élni. – Ezek szerint arra biztatod az ikreket, hogy nevezzenek be? – kérdeztem rá. – Igen.

Tulajdonképpen

mindannyian

láttuk

már

időnként a herceget, és elég rendes pasasnak tűnik. Persze, egy sznob, az kétségtelen, de elég barátságos. És a lányok olyan lelkesek, hogy azt nézni is vicces. Amikor hazaértem, örömükben éppen táncoltak. Azt pedig senki sem tagadhatja, hogy a családomnak mennyire jót tenne. Anyu nagyon

reménykedik, mivel tőlünk ketten nevezhetnek be egy helyett. Ez volt az egész nyomorult versenyt illetően az első jó hír. El sem hittem, hogy annyira magamba fordulhattam, hogy Aspen húgai eszembe sem jutottak. Ha az egyikük benevezne, ha az egyikük megnyerné… – Aspen, abba belegondoltál már, hogy ez mit jelentene? Ha Kamber vagy Celia nyerne? Szorosabban ölelt magához, ajka könnyedén megérintette a homlokomat. Egyik kezével a hátamat simogatta. – Ma másra sem gondoltam – felelte. Rekedtes hangja hallatán minden más gondolatom szétfoszlott. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy Aspen megérintsen, hogy megcsókoljon. És az éjszakánk pontosan ilyen fordulatot is vett volna, ha nem kordul meg a gyomra, amitől magamhoz tértem. – Figyelj csak, hoztam egy kis ennivalót magunknak – jegyeztem meg könnyedén. – Tényleg? – Hallottam a hangján, hogy igyekszik uralkodni magán, de azért így is hallható volt az izgatottsága. – Ez a csirke ízleni fog, én sütöttem. Megkerestem a kis csomagot, és odaadtam Aspennek, aki – becsületére legyen mondva – igyekezett lassan falatozni. Én közben beleharaptam egy almába, hogy úgy érezze, mindketten eszünk, de aztán letettem, és meghagytam neki.

Az, hogy mit eszünk, nem volt sima ügy nálunk sem, Aspenék családjában azonban katasztrofális volt a helyzet. Neki biztosabb munkája volt, mint nekünk, viszont jóval kevesebbet fizettek érte. A családja sosem jutott elegendő ételhez. Ő volt a hét gyerek közül a legidősebb. Én beálltam segíteni a családomnak, Aspen pedig félreállt: átadta a testvéreinek és munkától állandóan elcsigázott anyjának a részét abból a kevés ételből, amit eloszthattak. Az apja három éve meghalt, és Aspenék megélhetése főleg tőle függött. Elégedetten

néztem,

ahogy

lenyalogatja

ujjairól

a

fűszereket, amelyekkel a csirkét elkészítettem, majd falni kezdi a kenyeret. El sem tudtam képzelni, mikor ehetett utoljára. – Nagyon jó szakács vagy. Egy nap valakit nagyon boldoggá és nagyon kövérré fogsz még tenni – jelentette ki, miközben az almát harapdálta. – Te leszel az, akit én boldoggá és dagadttá teszek. Ezt pontosan tudod. – Ó, ha én egyszer dagadt lehetnék! Elnevettük magunkat, aztán elmesélte, mi minden történt vele azóta, hogy utoljára találkoztunk. Írnoki feladatot kapott az egyik gyárban, ami eltart egész a következő hétig. Az anyjának végre sikerült állandó takarítói munkát szerezni néhány Kettesnél, akik a környéken laktak. Az ikrek

boldogtalanok voltak, mert az anyjuk abbahagyatta velük a délutáni színjátszókört, hogy többet tudjanak dolgozni. – Megnézem, hogy találok-e munkát vasárnapra, hogy egy kis pluszpénzhez jussak. Gyűlölöm, hogy a szegényeknek fel kell adniuk valamit, amit ennyire szeretnek csinálni. – A hangjában remény csendült, mintha tényleg képes lenne rá. – Aspen Leger, ne merészeld! Már így is rengeteget dolgozol! – Ugyan már, Mer – suttogta a fülembe, amitől libabőrös lettem. – Tudod, hogy milyen Kamber és Celia. Muszáj, hogy emberek között legyenek. Nem lehet őket állandóan bezárni valahová, hogy írnokoskodjanak. Egyszerűen nem ilyen a természetük. – De az sem igazságos, ha tőled várják el, hogy mindent megcsinálj, Aspen. Tudom jól, hogy rajongsz a húgaidért, de magadra is oda kell figyelned. Ha tényleg szereted őket, akkor jobban kell vigyáznod arra a személyre, aki a gondjukat viseli. – Te csak ne aggódj, Mer. Úgy érzem, jó dolgok fognak történni velünk. Nem fogom örökké ezt csinálni. Dehogynem. Mert a családjának mindig szüksége lesz a pénzre. – Aspen, tudom, hogy képes vagy rá. De szuperhős azért mégsem vagy. Nem képzelheted, hogy egyedül sikerül majd gondoskodnod mindenkiről, akit szeretsz. Egyszerűen csak… nem csinálhatsz mindent egymagad.

Egy rövid ideig hallgattunk. Reméltem, hogy komolyan veszi, amit mondtam, mert tudtam, hogyha nem lassít a tempón, akkor teljesen kizsigereli magát. Nem számított ritkaságnak, ha egy Hatos, Hetes vagy Nyolcas belehalt a túl sok munkába. Ezt nem bírnám ki. Erősebben odasimultam a mellkasához, és igyekeztem kiverni a fejemből a gondolatot. – America? – Tessék. – Benevezel a Párválasztóba? – Nem! Dehogy! Nem szeretném, ha bárki azt hinné, akár csak megfordult a fejemben a gondolat, hogy valami idegenhez menjek feleségül. Téged szeretlek – jelentettem ki őszintén. – Hatos akarsz lenni? Aki mindig éhes? Mindig szorong? – kérdezte. Hallottam a hangjából kicsendülő fájdalmat, de azt is, hogy komolyan kérdezte: ha választanom kéne, hogy egy palotában lakom, ahol kiszolgálnak engem, vagy egy háromszobás lakásban Aspen családjával, melyiket akarnám igazán? – Aspen, sikerülni fog. Okosak vagyunk. Minden rendben lesz. – Annyira akartam, hogy igaz legyen! – Mer, te is tudod, hogy ez nem így megy. Nekem attól még továbbra is támogatnom kellene a családomat. Nem vagyok az a fajta, aki cserbenhagyná őket. – Kicsit mocorogtam a karjai között. – És ha gyerekeink lennének…

– Amikor gyerekeink lesznek. Majd vigyázunk. Ki mondta, hogy kettőnél több lesz? – Te is tudod, hogy az ilyesmit nem mi szabjuk meg! – Hallottam, ahogy egyre dühösebb lesz a hangja. Nem okolhattam emiatt. Csak a jómódúak számára működött a családtervezés. Ha viszont az ember Négyesnek született (vagy még rosszabbnak), akkor úgy kellett elboldogulnia, ahogy tudott. Az eltelt félévben ezen sokat vitatkoztunk,

mialatt

megpróbáltuk

kitalálni,

hogyan

lehetnénk együtt. A gyerekek benne voltak a pakliban. Minél több gyereke volt valakinek, annál többen dolgoztak a családban. Ugyanakkor annyival több éhes szájat is kellett etetnie… Újra elhallgattunk, egyikünk sem tudta igazán, hogy mit mondjon. Aspen szenvedélyes fiú volt, és hajlott arra, hogy vita közben elragadtassa magát. Az utóbbi időben már sokkal ügyesebben kezelte az indulatait, és tudtam, hogy most is ezzel próbálkozik. Nem akartam, hogy aggódjon vagy felzaklassa magát – én tényleg

hittem,

hogy

el

fogunk

boldogulni.

Ha

megtervezünk mindent, ami előre kiszámítható, akkor valahogy át fogunk evickélni azon is, ami váratlanul ér bennünket. Talán túl optimista voltam, talán túlságosan szerelmes, de tényleg biztosra vettem, hogy ha Aspennel igazán akarunk valamit, akkor azt el is fogjuk érni. – Szerintem bele kellene vágnod – jelentette ki hirtelen.

– Mibe? – Nevezz be a Párválasztóra. Szerintem meg kellene tenned. Villogó szemmel meredtem rá. – Neked elment az eszed? – Mer, hallgass meg. – A szája egészen közel volt a fülemhez. Ez nem volt tisztességes, mert tudta, hogy így elvonja a figyelmemet. Amikor megszólalt, vontatottan, rekedtes hangon suttogott, mintha valami nagyon romantikus dologról beszélt volna, holott amit javasolt, az minden volt, csak romantikus nem. – Ha esélyed nyílna egy jobb életre, és nem élnél vele miattam, azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Nem viselném el. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. – Ez annyira nevetséges. Gondolj bele, több ezer lány nevez be. Engem még csak be sem fognak válogatni. – De ha nem válogatnak be, akkor meg miért csinálsz ekkora ügyet belőle? – Keze lassan fel-le siklott a karomon. Amikor ezt csinálta, akkor képtelen lettem volna ellenkezni vele. – Mindössze azt szeretném, ha beneveznél. Egyszerűen csak próbáld meg. Ha kiválasztanak, akkor elmész. Ha meg nem, akkor nem kell magamat okolnom azért, hogy visszatartottalak. – De hát nem szeretem a herceget, Aspen. Még csak nem is kedvelem. Nem is ismerem. – Senki sem ismeri. Épp erről van szó. Mert mi van, ha megkedvelnéd?

– Aspen, hagyd ezt abba! Én téged szeretlek. – Én pedig téged. – Megcsókolt, lassan, hosszasan, hogy bizonyítsa. – És ha te is szeretsz engem, akkor megteszed ezt értem, hogy ne kelljen beleőrülnöm abba, hogy mi lett volna, ha. Amikor úgy állított be valamit, hogy az róla szólt, akkor esélyem sem volt. Képtelen lettem volna megbántani. Bármit megtettem volna, hogy megkönnyítsem az életét. És egyébként is igazam volt. Az ki van zárva, hogy beválogassanak. Úgyhogy más dolgom sincs, mint végigcsinálni az egész cécót – ezzel mindenki kedvére tennék, aztán amikor mégsem engem választanak ki, akkor mindenki békén hagyna végre. – Kérlek – lehelte a fülembe. Az egész testem libabőrös lett tőle. – Rendben – súgtam vissza. – Megteszem. De tudnod kell, hogy nem akarok hercegnő lenni. Másra sem vágyom, mint hogy a te feleséged legyek. A hajamat cirógatta. – Az leszel. A fény tehette. Vagy a fény hiánya. De esküszöm, a szeme könnybe lábadt, amikor ezt mondta. Aspen sok mindenen keresztülment, de csak egyszer láttam sírni; akkor, amikor az öccsét megkorbácsolták a téren. A kis Jemmy elemelt pár szem gyümölcsöt a piacon az egyik kordéról. Ha felnőtt lett volna, akkor egy rövid tárgyalás következik, majd a lopott

áru értékétől függően vagy börtönbe csukják, vagy halálra ítélik.

De

Jemmy

mindössze

kilencéves

volt,

így

megkorbácsolták. Aspen anyjának nem volt pénze arra, hogy rendes orvoshoz vigye, így a kisfiúnak még jóval az incidens után is sebhelyes maradt a háta. Azon az éjszakán az ablakomnál ültem, hogy lássam, ha Aspen felmászik a fára épült házacskába. Amikor megjött, kiosontam hozzá. Egy órán át zokogott a karomban, azt mondogatva, hogy ha többet dolgozott volna, akkor Jemmynek nem kellett volna lopnia. Hogy micsoda igazságtalanság, hogy ő a vétkes, mégis Jemmynek fáj. Azért is volt olyan gyötrelmes az egész, mert egyáltalán nem volt igaz. De ezt nem mondhattam, meg sem hallotta volna. Aspen a vállára vette szerettei minden vágyát, szükségletét. A csodával határos módon valahogy én is elkezdtem ezek közé az emberek közé tartozni. Azon voltam hát, hogy az én terhem ne nyomja annyira. – Énekelnél nekem? Hogy legyen valami szép, ami segít elaludni? Mosolyogtam. Szerettem dalokat ajándékozni neki. Így hát letelepedtem mellette, és halk altatódalt énekeltem. Pár percen át hagyta, hogy énekeljek, de aztán az ujjai szórakozottan simogatni kezdték a fülem alatti részt. Széthúzta az ingem nyakát, és a nyakamat, a fülemet csókolgatta. Aztán feljebb csúsztatta a felsőm rövid ujját, és felfelé haladva csókokkal hintette be a karomat. Elállt tőle a

lélegzetem. Szinte mindig ezt tette, ha énekeltem neki. Szerintem jobban élvezte kapkodó lélegzetem hangját, mint magát a dalt. Hamarosan egymásba gabalyodva hevertünk a koszos, vékony szőnyegen. Aspen magára húzott, hogy felül legyek, én pedig ujjaimmal fésülgettem kócos fürtjeit. Teljesen megbabonázott az érintése. Lázasan, szenvedélyesen csókolt. Éreztem, hogy ujjai a derekamba mélyednek, a hátamba, csípőmbe, a combomba. Mindig meglepett, hogy mégsem hagyott rajtam ujjbegy formájú kék-zöld foltokat. Óvatosak voltunk, mindig megálltunk, mielőtt sor került volna azokra a dolgokra, amiket igazából szerettünk volna. Mintha nem lett volna épp elég baj, hogy megszegjük a kijárási tilalmat. Korlátaink ellenére nem hittem volna, hogy akad Illéában még egy pár, akiben több a szenvedély, mint bennünk. – Szeretlek, America Singer. Amíg csak élek, szeretni foglak. – Annyi mély érzés csendült a hangjában, hogy teljesen váratlanul ért. – Szeretlek, Aspen. Mindig is te leszel a hercegem. Addig csókolt, míg a gyertya le nem égett teljesen. Órák telhettek el, a szemhéjamat ólomsúlyúnak éreztem. Aspent sosem izgatta a saját pihenése, az én álmom miatt viszont aggódott. Így hát fáradtan lemásztam a létrán, kezemben a tányér és a pennym.

Aspen szerette, ha énekeltem, valósággal magába szívta a hangokat. Időről időre, ha volt egyáltalán pénze, adott egy pennyt, hogy azzal fizesse meg a dalomat. Ahányszor csak sikerült pénzt kerítenie, én a legszívesebben a családjának adtam volna. Ahhoz nem fért kétség, hogy náluk minden fillérnek helye van. Ugyanakkor ezek az összegyűlt pennyk – mert arra nem tudtam volna rávenni magam, hogy elköltsem – arra emlékeztettek, hogy mit meg nem tenne értem Aspen, hogy mit jelentek neki. Amikor visszaértem a szobámba, rejtekhelyéről elővettem az aprócska befőttesüveget, amiben az érméket tartottam, és hallgattam, milyen vígan csilingelve pottyan legújabb szerzeményem a többire. Még tíz percet vártam, addig bámultam ki az ablakon, míg meg nem láttam Aspen árnyékát, ahogy lemászik a létrán, és futásnak ered a hátsó úton. Még egy darabig ébren maradtam, Aspenre gondoltam, arra, hogy mennyire szeretem, és hogy milyen érzés, hogy ő is szeret. Úgy éreztem, különleges vagyok, felbecsülhetetlen értékű, pótolhatatlan. Nem volt olyan trónján ülő királynő, aki fontosabbnak érezhette magát, mint én. Úgy aludtam el, hogy ez a gondolat töltötte be a szívemet.

3. fejezet

Aspen tiszta fehérbe öltözött. Úgy nézett ki, mint egy angyal. Még mindig itthon voltunk, Carolinában, de senki mást nem láttam. Egyedül voltunk, és nem is hiányzott senki. Aspen ágakból font nekem koronát, együtt voltunk… – America! – harsant fel anyám hangja, és ezzel felriadtam az álmomból. Felkattintotta

a

lámpát,

a

fény

elvakított,

mire

dörzsölgetni kezdtem a szememet, hogy hozzászokjak. – Ébredj fel, America, van számodra egy ajánlatom. – Az ébresztőórára sandítottam. Alig múlt reggel hét. Ami annyit tesz… hogy összesen öt órát töltöttem ágyban. – Az ajánlatod még egy kis alvásról szól? – motyogtam. – Nem, édes, ülj fel szépen. Valami komoly dolgot szeretnék megbeszélni veled.

Valahogy feltornáztam magam ülő helyzetbe. A pizsamám gyűrött volt, a hajam borzasan ágaskodott minden irányba. Anya tapsolt párat, mintha ezzel fel tudná gyorsítani az ébredésem folyamatát. – Gyerünk, America, szeretném, ha felébrednél végre. Ásítottam. Kettőt. – Mit akarsz? – kérdeztem. – Azt, hogy benevezz a Párválasztóra. Szerintem csodás hercegnő válna belőled. Ehhez nekem még túl korán volt. – Anya, de tényleg… – Felsóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy mit ígértem az éjjel Aspennek. Hogy legalább megpróbálom. Most azonban, nappali fényben, már nem voltam egészen biztos abban, hogy rá tudom venni magam. – Tudom, hogy ellene vagy, de arra gondoltam, hogy kötnék veled egy üzletet, hátha attól megváltozik a véleményed. Hegyezni kezdtem a füleimet. Vajon mit tudna felajánlani nekem? – Éjjel megbeszéltük apáddal, és úgy döntöttünk, elég idős vagy ahhoz, hogy egyedül is elvállalj felkéréseket. Éppolyan jól zongorázol, mint én, és ha egy kicsit igyekeznél, a hegedűjátékod is csaknem hibátlan lenne. Ami pedig a hangodat illeti, meggyőződésem, hogy nincs még egy ilyen az egész tartományban.

Kábán elmosolyodtam. – Kösz, anya. Tényleg. – Nem izgatott különösebben az egyedül dolgozás lehetősége, ezért nem igazán értettem, miért lenne ez számomra vonzó lehetőség. – Még nem fejeztem be. Mostantól egyedül is elvállalhatsz felkéréseket, meg is csinálhatod őket… és megtarthatod annak a pénznek a felét, amit így megkeresel. – Miközben kimondta, arca grimaszba rándult. Azonnal felpattant a szemem. – De csak akkor, ha benevezel a Párválasztóra. – Mostanra már mosolygott. Tudta, hogy ezzel meggyőzött, bár szerintem nagyobb ellenállásra számított. De miért is küzdöttem volna? Éjszaka eleve eldőlt, hogy be fogok nevezni, és így még pénzt is kereshetek! – Ugye, tisztában vagy azzal, hogy csak annyit ígérhetek, hogy benevezek. Azt nem tudom elérni, hogy ki is válasszanak. – Igen, tudom. De szerintem megéri próbálkozni vele. – Hű, anya! – Még mindig döbbenten ingattam a fejem. – Rendben, ma kitöltöm a nyomtatványt. Amit a pénzről mondtál, az komoly? – Természetesen. Előbb vagy utóbb úgyis el kellett volna kezdened önállósodni a szakmában. És jót fog tenni neked, ha megtanulsz a pénzzel bánni. Csak arra kérlek, hogy a családodról ne feledkezz meg. Még mindig szükségünk van rád.

– Nem

fogok

megfeledkezni

rólad,

anya.

Ha

belegondolunk, hogy mennyit nyaggatsz, akkor ez teljesen kizárt. – Rákacsintottam, elnevettem magam, és ezzel az üzletet meg is kötöttük. Zuhanyozás közben végigvettem magamban mindazt, ami az

elmúlt

huszonnégy

órában

történt.

Csak

egy

nyomtatványt kell kitöltenem, és ezzel elnyerhetem a családom jóváhagyását, boldoggá tehetem Aspent és megkereshetem a pénzt, amire ahhoz van szükségünk, hogy összeházasodhassunk! Engem nem érdekelt különösebben a pénz, Aspen viszont ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy kis megtakarításunk. Már maga az ügyintézés is pénzbe került, és azt terveztük, hogy az esküvő után rendezünk egy kis mulatságot a családunknak. Úgy számoltam, nem is kell sokáig takarékoskodnunk, hogy ez a pénz összejöjjön, de Aspen többet akart. Talán most, hogy komoly munkám lesz, már nem fogja azt hinni, hogy nekünk állandóan nélkülöznünk kell majd. Zuhanyozás után megfésülködtem, feltettem egy egészen kicsi sminket – ezzel is ünnepeltem –, majd a szekrényemhez léptem, hogy felöltözzek. Nem volt valami nagy a választék. Szinte minden holmim bézs, barna vagy zöld színű volt. Akadt pár szebb ruhám, amiket a fellépéseinkre tartogattam, de divat szempontjából azok is reménytelenek voltak. Ez már csak így ment. A Hatosok és Hetesek szinte állandóan

pamutvászonból vagy valami hasonlóan strapabíró anyagból készült

holmikat

viseltek.

Az

Ötösök

ruhái

eléggé

semmilyenek voltak, mert a festők úgyis köpenyt viseltek munka közben, az énekeseknek és táncosoknak pedig csak a fellépésekhez volt szükségük valami látványosabbra. A felsőbb kasztokba tartozók időről időre maguk is felvettek valamit, ami khakiszínű volt, vagy farmeranyagból készült, hogy így frissítsék fel a ruhatárukat, de azokat a holmikat egy napon sem lehetett emlegetni a mienkkel. Nem volt elég, hogy gyakorlatilag bármit megengedhettek maguknak, még a mi muszájból viselt gönceinkből is képesek voltak luxuscikket csinálni. Felvettem khakiszínű rövidnadrágomat, meg egy zöld tunikát – messze a legizgalmasabb összeállítás volt a ruhatáramban –, majd alaposan szemügyre vettem magam, mielőtt átmentem volna a nappaliba. Ma úgy éreztem, csinos vagyok. Bár talán csak az izgalom tette, ami a szemem mögött lüktetett. Anya a konyhaasztalnál ült apa mellett, és dudorászott. Mindketten jó párszor végigmértek, de most még fürkész pillantásaik sem zavartak. Amikor felkaptam a levelet, kicsit meglepődtem. Micsoda jó minőségű papír! Még soha nem volt ilyen a kezemben. Vastag, kellemes tapintású. A súlyától hirtelen rádöbbentem arra, hogy milyen nagy jelentőségű dologra készülök. Átfutott az agyamon a lehetőség: és mi lesz, ha…?

De

megszabadultam

a

gondolattól,

és

elkezdtem

körmölni. Elég egyszerű dolgokat kérdeztek. A rubrikákba beírtam a nevemet, életkoromat, kasztomat és elérhetőségemet. Ki kellett töltenem a súlyomra és magasságomra vonatkozó kérdéseket, meg azokat, amik a hajam, szemem és bőröm színére vonatkoztak. Feltüntettem, hogy három nyelven beszélek, és ennek örültem is. A legtöbben csak két nyelvet tudtak, de anyám ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljunk franciául és spanyolul is, mivel ezeket még mindig használták az ország bizonyos vidékein. És az éneklésben is jól jött. Olyan sok szép francia dal volt. Ki kellett töltenem a legmagasabb iskolai végzettségre vonatkozó rubrikát is – itt nagy különbségek lehettek, mivel csak a Hatosok és Hetesek jártak állami iskolába, így csak ők rendelkeztek rendes év végi bizonyítványokkal. Én gyakorlatilag végeztem a tanulással. A különleges képességek fejléc alá beírtam, hogy énekelek, és az összes hangszert is, amin játszom. – Szerinted különleges képességnek számít az, hogy reggel sokáig tudok aludni? – faggattam apát habozva, mintha nem igazán tudnám eldönteni a választ. – Igen, azt feltétlenül tüntesd fel. És arról se feledkezz meg, hogy öt percen belül képes vagy legyűrni egy komplett ebédet – felelte. Elnevettem magam. Ez igaz volt, tényleg hajlamos voltam arra, hogy szó szerint felszippantsam a kaját.

– Jaj, ti ketten! Miért nem írod be egyszerűen csak azt, hogy micsoda barbár vagy! – Ezzel anyám kiviharzott a szobából. Nem értettem, miért olyan ideges – végtére is, pontosan azt kapja, amit kért. Kérdőn pillantottam apára. – A legjobbat akarja neked, ez minden. – Hátradőlt a székében, hogy pihenjen egy kicsit, mielőtt elkezd dolgozni a megrendelésen, amit a hónap végére kellett megfestenie. – Te is a legjobbat akarod, mégsem vagy soha ennyire dühös – jegyeztem meg. – Valóban. Csakhogy

anyádnak

meg

nekem

más

elképzeléseink vannak arról, hogy mi lenne számodra a legjobb. – Rám villantotta a mosolyát. A számat tőle örököltem – mind a formáját, mind pedig a hajlamot arra, hogy olyasmiket csacsogjak, amik miatt aztán bajba kerülök. A vérmérsékletemről anya tehetett, csakhogy ő tudta tartani a száját, ha fontos volt. Nem úgy, mint én. Mint például most… – Apa, ha egy Hatoshoz vagy Heteshez szeretnék férjhez menni, és igazán szeretném, akkor megengednéd? Apa letette a bögréjét az asztalra, és rám emelte a tekintetét. Azon voltam, hogy az arcom ne áruljon el semmit. Mélyet, bánatosat sóhajtott. – America, ha tényleg szerelmes lennél, az sem érdekelne, ha Nyolcas lenne. De azt is tudnod kell, hogy a szerelmet gyakran kikezdik a házasság megpróbáltatásai. Valakiről

most azt képzeled, hogy szereted, de ugyanazt az embert meg is gyűlölheted, ha képtelen gondoskodni rólad. És a helyzet még rosszabb lesz, amikor azt érzed, hogy nem vagy képes eleget nyújtani a gyerekeidnek. A szerelem nem mindig éli túl az ilyen körülményeket. A kezemre fektette az övét, jelezve, hogy nézzek rá. Igyekeztem elrejteni szorongásomat. – De ez mit sem számít, mert én azt akarom, hogy szeressenek. Megérdemled, hogy szeressenek. Remélem, szerelemből köthetsz majd házasságot, és nem egy számhoz mész hozzá. Azt nem mondhatta ki, amit tudni akartam – hogy szerelemből fogok férjhez menni, és a kaszt lényegtelen –, de ennél többre nem is számíthattam. – Köszönöm, apa. – Próbáld megkímélni anyádat. Csak azt teszi, amit a legjobbnak vél. – Megcsókolta a fejem búbját, aztán elment dolgozni. Nagyot sóhajtottam, és visszatértem a nyomtatványhoz. Az egésztől úgy éreztem magam, mintha a családom nem hinné, hogy nekem is jogomban állhat akarni valamit. Zavart a dolog, de tudtam, hogyha előretekintek a jövőbe, nem igazán okolhatom őket. Nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy vágyaink legyenek. Ugyanis főleg szükségleteink voltak.

Végeztem a jelentkezési lappal, aztán kimentem anyához, aki a hátsó kertben üldögélt, és egy ruha szegélyén dolgozott, miközben May a faházikó árnyékában a leckéjét írta. Aspen sokat panaszkodott, hogy az iskolában milyen szigorúak a tanárok. Én azonban erősen kételkedtem abban, hogy anyával felértek volna. Mégiscsak nyár volt, az ég szerelmére! – Tényleg megcsináltad? – faggatott May, aki nem tudott nyugton maradni, a füzet fölött térdepelve is folyton izgettmozgott. – Naná! – És miért gondoltad meg magad? – Anyának elég nyomós érvei voltak – jegyeztem meg célzatosan, bár anyám szemmel láthatóan kicsit sem restellte, hogy megvesztegetéssel vett rá a dologra. – Ha kész vagy, akár indulhatunk is a Tartományi Hivatalba. Anya arcán halvány mosoly jelent meg. – Ez az én lányom! Szedd össze a holmidat, aztán már megyünk is. Szeretném minél előbb leadni a lapodat. Elmentem a cipőmért és a táskámért, ahogy meghagyta, de Gerad szobája előtt megtorpantam. Öcsém egy üres vászonra

meredt,

eléggé

ingerültnek

tűnt.

Többféle

művészeti ággal megpróbálkoztunk, de rá mintha egyiknek se lett volna hatása. Csak egy pillantást kellett vetni a sarokban heverő, ütött-kopott focilabdára vagy a használt mikroszkópra, ami fizetség gyanánt maradt ránk egy

karácsonyon, és egyértelmű volt, hogy a szíve nem a művészetek felé húzza. – Szóval ma nem jön az ihlet, mi? – kérdeztem, amikor beléptem a szobájába. Felnézett, és megrázta a fejét. – Talán neked is a szobrászattal kellene próbálkoznod, mint Kotának. Szuper kezed van. Fogadok, hogy jól csinálnád. – De nem akarok szobrászkodni. És festeni se, vagy énekelni meg zongorázni. Focizni akarok. – Belerúgott az öreg szőnyegbe. – Tudom. És szórakozásból focizhatsz is, de muszáj találnod valami mesterséget, amivel pénzt kereshetsz. Így mind a kettőt csinálhatod. – De miért? – nyafogta. – Te is tudod. Ez a törvény. – De ez nem igazságos! – Gerad lelökte a vásznat, ami nagyot puffant a padlón, és nyomában porszemek kezdtek táncolni az ablakon beáramló fényben. – Nem a mi hibánk, hogy a dédnagyapánk vagy kicsoda szegény volt. – Tudom. – Tényleg értelmetlen dolog volt, hogy valaki esélyeit az életben az szabta meg, hogy valamelyik őse milyen mértékben volt képes segíteni a kormányzatot, de ha egyszer így működött a rendszer. És gondolom, hálásnak kellett lennünk azért, hogy legalább biztonságban vagyunk.

– Azt hiszem, akkoriban csak így tudták működtetni az államot. Nem felelt. Sóhajtottam egyet, felvettem a vásznat, és visszatettem a helyére. Ebbe az életbe született bele, és nem törölhette el csak úgy, egyetlen mozdulattal. – Kishaver, az időtöltéseidről nem kell letenned. De, ugye, te is szeretnél segíteni apának és anyának, aztán szeretnél felnőni és megházasodni, nem igaz? – Oldalba böktem. Viccesen utálkozó képet vágott, és kiöltötte rám a nyelvét, mire mindketten kuncogtunk. – America! – kiabált anya a folyosó végéről. – Mi tart ilyen sokáig? – Jövök! – ordítottam vissza, majd Geradhoz fordultam. – Tudom, kisöreg, hogy nem könnyű, de hát így mennek a dolgok. Rendben? Tudtam, hogy nincs rendben. Hogy egyáltalán nincs rendben. Anyával gyalog indultunk a helyi kirendeltségre. Ha messzire mentünk vagy fellépésünk volt, néha buszra szálltunk. Mégsem lehet izzadtan megjelenni egy Kettes házánál. Már így is eléggé furán néztek ránk. De most szép volt az idő, és az út nem volt olyan szörnyen hosszú. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik mielőbb be szeretnék adni a jelentkezési

lapot. Mire odaértünk Carolina Tartomány Ügyfélszolgálati Hivatalához, az utca már zsúfolásig megtelt nőkkel. Miközben várakoztunk, felfedeztem magunk előtt néhány lányt a környékről, akik szintén arra vártak, hogy bejussanak. Négyesével álltunk a sorban, ami még így is túlkunkorodott a sarkon. A tartomány minden lánya benevezett a versenyre. Nem igazán tudtam, hogy riadalmat vagy megkönnyebbülést érezzek. – Magda! – kiáltotta valaki. Anyám nevének hallatán mindketten megfordultunk. Aspen anyja érkezett épp mögénk Celiával és Kamberrel. Nyilván szabadnapot vett ki, hogy ezt elintézhessék. A lányok olyan csinosan öltöztek fel, amennyire csak lehetett, és bár ruháik nem voltak drágák, nagyon takarosnak tűntek. Nem számított azonban, mit viselnek, ők ketten mindig jól néztek ki,

akárcsak Aspen. Kambernek és

Celiának

ugyanolyan sötét haja és gyönyörű mosolya volt. Aspen anyja rám mosolygott, amit én viszonoztam. Imádtam ezt a nőt. Csak igen ritkán válthattunk szót egymással, de mindig nagyon kedves volt hozzám. Tudtam, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy egy kaszttal fölötte állok – tanúja voltam, amikor gyerekei kinőtt ruháit odaadta olyan családoknak, akiknek semmije sem volt. Egyszerűen csak ilyen kedves asszony volt. – Lena, Kamber, Celia, szervusztok, hogy vagytok? – üdvözölte őket anya.

– Jól! – felelték kórusban. – Hű, de gyönyörűek vagytok ma – jegyeztem meg, és Celia egy fürtjét hátradobtam a válla mögé. – Szerettünk volna csinosan kinézni a képen – mondta Kamber. – A képen? – kérdeztem vissza. – Igen – válaszolta Aspen anyja kicsit fojtott hangon. – Tegnap az egyik elöljáró házában takarítottam. Kiderült, hogy a sorsolás annyira azért nem sorsolás. A jelentkezőkről fényképeket csinálnak, és mindenféle információt kérnek tőlük. Ha véletlenszerűen sorsolnák ki őket, akkor vajon mit számítana, hogy valaki hány nyelvet beszél?

Ezt én is furcsának találtam, de azt hittem, hogy egyszerűen csak előre gyűjtenek információt a jelöltről. – Nagyon úgy fest, hogy a hír kiszivárgott. Nézz csak körül, rengeteg lány iszonyúan kicsípte magát. Végigtekintettem a soron. Aspen anyjának igaza volt, tényleg tisztán látszott, hogy ki hallott a dologról és ki nem. Épp mögöttük álldogált egy egyértelműen Hetes lány, aki munkaruhában jött. Lehet, hogy a sáros bakancs nem látszik majd a képen, de az igen, hogy a köpenye poros. Pár méterrel mögötte egy másik Hetes szerszámosövet viselt. De legalább az arca nem volt maszatos. Teljesen más képet mutatott viszont az előttem álló lány, aki kis kontyba csavarta a haját, és arca körül elszabadult, apró fürtök lebegtek. A mellette álló fiatal nő – ruhái alapján

egyértelműen egy Kettes – úgy festett, mintha az egész világot bele akarná fojtani a dekoltázsába. Sokan nagyon erősen kifestették magukat, szinte már bohócnak láttam őket. De legalább próbálkoztak. Én nem néztem ki rosszul, de nem is tettem különösebb erőfeszítéseket. A Hetesekhez hasonlóan fogalmam sem volt arról, hogy esetleg kellene. Egy pillanatra átfutott rajtam egy kis szorongás. De miért is aggódnék? Megálljt parancsoltam érzéseimnek és átgondoltam a dolgot. Én ezt az egészet nem akartam. Ha nem találnak elég csinosnak, az egyértelműen jó hír. Így legalább biztosan nem kerülök Aspen húgai elé. Ők már eleve gyönyörűek voltak, de az enyhe smink még fokozta a szépségüket. Ha Kamber vagy Celia nyer, akkor Aspen egész családját magasabb kasztra emelik. Még anyám sem helytelenítheti, ha egy Egyeshez megyek hozzá, pusztán azért, mert nem ő a herceg. Tulajdonképpen kifejezetten áldásnak éreztem, hogy nem tudtam a fényképezésről. – Igazad lehet – jegyezte meg anya. – Az a lány úgy néz ki, mintha karácsonyi partira készülne. – Elnevette ugyan magát, de sejtettem, nem örül annak, hogy hátrányba kerültem. – Nem tudom, ez a sok lány miért vitte ennyire túlzásba a készülődést. Nézzetek csak rá Americára például! Ő így is

annyira csinos. Örülök, kedves, hogy te nem ezt a megoldást választottad – mondta Mrs. Leger. – Ugyan, én nem vagyok semmi különös. Ki választana engem, amikor ott van Kamber vagy Celia? – Rájuk kacsintottam, mire elmosolyodtak. Anya is, bár ő kissé kényszeredetten. Valószínűleg azon töprengett, hogy ott maradjunk-e a sorban, vagy rám parancsoljon, hogy rohanjak haza és öltözzek át. – Ne butáskodj! Ahányszor Aspen elmegy a bátyádnak segíteni, amikor hazajön, mindig azt mondogatja, hogy Singeréknek szépségből is, tehetségből is messze több jutott, mint másoknak. – Igazán?

–

turbékolta

anyám.

–

Milyen

kedves

fiatalember! – Hát igen. Anya ennél jobb fiúra nem is vágyhat. Támogat bennünket, és olyan sokat dolgozik. – Egy nap nagyon boldoggá fog tenni valami lányt – jósolta az anyám szórakozottan, mert még mindig a vetélytársakat mérte fel. Mrs. Leger gyorsan körülnézett. – Kettőnk közt szólva, szerintem talán már talált is magának valakit. Megdermedtem. Nem tudtam, hogy erre mondjak-e valamit, vagy ne, nem tudtam, hogy mi árulna el jobban. – És milyen a lány? – érdeklődött anyám. Bár épp az én esküvőmet tervezte egy vadidegennel, pletykálni azért még így is volt ideje.

– Nem tudom. Még nem találkoztunk. Egyébként is csak sejtem, hogy valakivel találkozgat, de az utóbbi időben egyértelműen boldogabbnak tűnik – válaszolt sugárzó arccal a nő. Az utóbbi időben? De hiszen mi majdnem két éve járunk! Miért csak az utóbbi időben boldog? – Dudorászik – mondta Celia. – Ja, és énekelget is – tódította Kamber. – Énekel! – kiáltottam fel. – Úgy bizony! – felelték kórusban. – Hát, akkor egyértelműen van valakije – csatlakozott anyám is. – Kíváncsi vagyok, hogy ki lehet. – Jó kérdés! De úgy érzem, valami egészen kivételes teremtés lesz. Aspen az utóbbi hónapokban nagyon szorgalmasan dolgozott, még a szokásosnál is keményebben. És elkezdett pénzt félretenni. Szerintem arra spórol, hogy megházasodhasson. Önkéntelenül is kiszakadt belőlem egy halk sikoly. De szerencsém volt, mert a hír miatt érzett általános izgalomnak tudták be. – Ennél boldogabb már nem is lehetnék – folytatta Mrs. Leger. – Még ha egyelőre nem is árulja el, hogy kicsoda, máris megkedveltem ezt a lányt. Nem volt könnyű az életünk, amióta Herricket elvesztettük, és Aspen olyan sokat vállalt magára. Ha valaki őt boldoggá tudja tenni, azt én máris a saját lányomnak tekintem.

– Szerencsés teremtés! A te Aspened remek fiú! – dicsérte anya. Nem hittem a fülemnek. Aspen családja alig képes megélni, ő pedig pénzt tesz félre miattam! Hirtelenjében nem is tudtam, hogy megszidjam vagy megcsókoljam, ha újra látom. Egyszerűen csak… nem találtam a szavakat arra, amit éreztem. Hát tényleg azt tervezi, hogy feleségül kér! Másra sem tudtam gondolni. Aspen, Aspen, Aspen. Végigálltam a sort, egy ablaknál aláírtam, hogy nyomtatványomon minden szó igaz, aztán jött

a a

fényképezés. Leültem a székbe, kicsit beletúrtam a hajamba, hogy dúsabbnak tűnjön, majd szembefordultam a fotóssal. Szerintem nem volt Illéában lány, aki nálam boldogabban mosolygott volna.

4. fejezet

Péntek volt, és az Illéa Fővárosi Híradó mindig nyolckor kezdődött. Tulajdonképpen nem volt kötelező nézni, de nem is lett volna bölcs dolog kihagyni. Még a Nyolcasok – a hajléktalanok, vándorlók – is igyekeztek találni egy üzletet vagy templomot, hogy ne maradjanak le róla. Attól pedig, hogy közelgett a Párválasztó, a Híradó megtekintése mármár követelmény lett. Mindenki tudni akarta, hogy mik a legújabb fejlemények. – Gondolod, hogy ma este bejelentik a győzteseket? – akarta tudni May, miközben krumplipürével tömte meg a száját. – Nem, szívem. Kilenc nap van még a jelentkezésre azoknak, akik benevezhetnek a versenybe. Valószínűleg két hétbe is beletelik, mire megtudjuk, kit választottak ki. – Anya hangja évek óta nem volt ilyen békés. Teljesen

nyugodt volt, elégedett, mert megkapott valamit, amit nagyon akart. – Ááá! Én nem bírok annyit várni! – panaszolta May. Ő nem tud várni? Mikor az én nevemet dobtuk be a kalapba? – Anyád mesélte, hogy elég sokat kellett sorba állnotok. – Meglepett, hogy apa is belefolyik ebbe a beszélgetésbe. – Igen – feleltem. – Nem számítottam arra, hogy ennyien lesznek. Nem is tudom, miért adnak kilenc napot a jelentkezésre, mert szerintem a tartományból már mindenki elintézte. Apa felkuncogott. – És jól szórakoztál azzal, hogy felméred a konkurenciát? – Én ugyan nem – vallottam be őszintén. – Azzal anya foglalkozott. Anya egyetértően rábólintott. – Pontosan, pontosan. Nem tudtam megállni. És szerintem America nagyon jól áll. Kifinomult, de közben természetes is. És tényleg, édesem, olyan nagyon-nagyon szép vagy. Ha valóban megnézik azokat a képeket és nem véletlenszerűen választanak, akkor még jobbak az esélyeid, mint gondoltam. – Hát, nem is tudom – haboztam kicsit. – Mert ott volt például az a lány, aki annyi rúzst kent magára, hogy olyan lett a szája tőle, mintha vérezne. Bár talán a hercegnek tetszik az ilyesmi.

Mindenki

kacagott,

aztán

anyával

folytattuk

az

élménybeszámolót a különféle öltözékekről, amiket láttunk. May szinte itta a szavainkat, és még Gerad is elmosolyodott két falat között. Néha könnyű volt megfeledkezni arról, hogy amióta csak az eszét tudja, mindig csak azt láthatta, hogy itthon az élet eléggé feszült. Nyolckor mindannyian bezsúfolódtunk a nappaliba – apa a saját székébe, May anya mellé a kanapéra, az ölében Geraddal, én meg a padlón terültem el –, és a tévét a közszolgálati csatornára kapcsoltuk. Ez volt az egyetlen, amiért nem kellett fizetni, így akár egy Nyolcas is nézhette, amennyiben volt készüléke. Eljátszották a himnuszt. Talán butaság, de mindig is szerettem a nemzeti himnuszunkat. Szívesen is énekeltem, az egyik kedvencem volt. Ezután a királyi családot láthattuk. Clarkson király egy pódiumon állt. A kamera aztán oldalra fordult, ahol tanácsadói

foglaltak

helyet,

akik

infrastrukturális

és

környezetvédelmi ügyekről számoltak be. A képernyő bal oldalán a királyné és Maxon herceg ült jellegzetes, trónszerű székeken, elegáns ruhákban – nagyon fenségesnek és nagyon fontosnak tűntek. – Ott a fiúd, Ames – jelentette be May, mire mindenki felkacagott. Alaposabban szemügyre vettem Maxont. Gondolom, a maga módján jóképű volt. De egyáltalán nem úgy, mint

Aspen. A haja mézszőke, a szeme barna. Volt benne valami, amitől olyan nyáriasnak tűnt, s gondolom, ez többek szemében vonzóvá tette. A haját rövidre vágták, egyetlen hajszál sem állt el a fejétől, szürke öltönyét a testére szabták. Csakhogy túlságosan is mereven üldögélt a székén. Mármár nyársat nyeltnek tűnt. Frissen mosott haja tökéletes volt, méretre szabott öltönyét ropogósra vasalták. Inkább emlékeztetett festményre, mint élő emberre. Kezdtem megsajnálni a lányt, akit majd kiválaszt. Valószínűleg halálosan unalmas élete lesz. Ezután az anyjára összpontosítottam. Derűsnek és nyugodtnak tűnt. Ő is egyenesen ült a széken, de nem olyan gőgös tartással. Ekkor jutott eszembe az, hogy a királlyal és Maxon herceggel ellentétben ő nem a palotában nőtt fel, hanem Illéa leányainak egyik ünnepelt szépsége volt. Akár olyan valaki is lehetett, mint én. A király ugyan már beszélt, de ezt muszáj volt megkérdeznem. – Anya – súgtam oda neki, igyekezve nem zavarni apát. – Tessék? – A királyné… mi volt? Úgy értem, milyen kasztba tartozott? Anyám megmosolyogta a kíváncsiságomat. – Négyes. Szóval Négyes. Vagyis élete meghatározó részében egy gyárban vagy üzletben dolgozott, esetleg egy farmon. Eltűnődtem,

milyen

élete

lehetett.

Nagy

családból

származott?

Gyerekkorában

valószínűleg

nem

kellett

aggódnia az ennivaló miatt. Irigykedtek-e rá a barátnői, amikor kiválasztották? És ha lennének közeli barátaim, ők vajon féltékenyek lennének a lehetőség miatt, ha az nekem jutna? Ez ostobaság. Nem engem fognak kiválasztani. Inkább a király szavaira figyeltem. – Ma reggel Új-Ázsiában újabb támadás érte bázisainkat. Ennek következtében csapataink ugyan létszámhátrányba kerültek, de biztosak vagyunk abban, hogy a következő havi sorozás után megnő a harci kedv s ezzel együtt hadseregünk létszáma is. Gyűlöltem a háborút. Sajnálatos módon igen fiatal ország voltunk, akinek mindenkivel szemben meg kellett védenie magát. Elég valószínűtlen volt, hogy túlélnénk egy újabb inváziót. Miután a király közölte a legújabb híreket egy lázadó tábor megtámadásáról, a Pénzügyi Csoport ismertette velünk az államadóság állását, az Infrastruktúra Bizottság vezetője pedig bejelentette, hogy két éven belül megkezdik a munkát több főútvonal újjáépítésén – ezek közül néhány még mindig úgy állt, ahogy a IV. világháború után megmaradt. Végül az utolsó személy, az udvari Szertartásmester lépett a pódiumra. – Jó estét, Illéa hölgyei és urai! Mint azt tudják, nemrégiben postán kiküldtünk egy felhívást arra, hogy jelentkezzenek a Párválasztóra. Birtokomban van egy

előzetes adat a benevezők számáról, s örömmel jelenthetem, hogy több ezer gyönyörű illéai nő máris beküldte nevét a Párválasztó sorsolására. A hátsó sarokban Maxon mocorogni kezdett a székén. Lehetséges lenne, hogy kiverte a verejték? – A királyi család részéről szeretném megköszönni mindenki lelkesedését és hazafias szerencsével, mire eljön az újév,

érzelmeit. Kis talán azt is

megünnepelhetjük, hogy Maxon herceg eljegyzi Illéa egyik elbűvölő, tehetséges és okos leányát. Az oldalt ülő tanácsadók tapsolni kezdtek. Maxon mosolygott ugyan, de látszott, hogy kínosan érzi magát. Amikor a taps elhalt, a szertartásmester folytatta. – Természetesen több tévéműsorban is nyomon követhetik az eseményeket: bemutatjuk a kiválasztott hölgyeket, sőt lesznek rendkívüli adások, amelyek a palotában

töltött

megpróbáltuk

napjaikat

megtalálni

azt

mutatják a

be.

személyt,

Amikor aki

majd

végigkalauzol bennünket ezen az izgalmas időszakon, nem jutott eszünkbe senki, aki ezt jobban csinálná, mint a mi Mr. Gavril Fadaye-ünk! Újra felhangzott valami gyér taps, de a hang ezúttal anya, apa és May felől jött. Gavril Fadaye élő legenda volt. Úgy húsz éven át ő közvetítette a felvonulást a hála ünnepén, a karácsonyi műsort és mindent, amit csak megünnepeltek a palotában. Sosem láttam, hogy rajta kívül bárki más interjút

készített volna a királyi család tagjaival, közeli barátaikkal vagy családjukkal. – Ó, America, találkozni fogsz Gavrillal! – duruzsolta anya. – Már jön is! – kiáltott fel May hadonászva. És valóban, a képernyőn felbukkant Gavril jól vasalt, kék öltönyében. Negyvenes évei vége felé járhatott, és mindig nagyon elegáns volt. Miközben átsétált a színpadon, a fény megcsillant egy tűn a gomblyukában. Valami aranyszínű villanást láttam csak, hasonlót a kottában látott forte jelhez. – Jóóóóó estéééét, Illéa! – köszönt dallamos hangon. – Be kell valljam, igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy részese lehetek a Párválasztónak. Micsoda szerencsés flótás vagyok, hiszen megismerkedhetek harmincöt gyönyörű nővel. Van olyan tökkelütött az országban, aki ne akarná magának a munkámat? – Itt belekacsintott a kamerába. – De mielőtt találkozhatnánk a szépséges hölgyekkel, akik közül kikerül majd az új hercegnőnk, van egy örömteli feladatom: beszélnem kell az esemény legfontosabb szereplőjével, a mi Maxon hercegünkkel. Maxon átvágott a szőnyeggel borított színpadon két székhez,

amiket

neki

és

Gavrilnak

állítottak

oda.

Megigazította a nyakkendőjét és a zakóját – mintha bizony szüksége lett volna arra, hogy még makulátlanabbnak tűnjön! Kezet fogott Gavrillal, leült vele szemközt, és felvette a mikrofont. A szék ülőkéje elég magasan volt ahhoz, hogy

lábát feltehesse a széklábak közti hevederlécre. Így jóval lazábbnak tűnt. – Örülök, felség, hogy újra találkozunk. – Köszönöm, Gavril. Részemről az öröm. – Maxon hangja éppoly választékosnak tűnt, mint minden más is. Szinte árasztotta magából a merev hivatalosságot. Már attól elfintorodtam, amikor eszembe jutott, hogy esetleg egy szobában kellene lennem vele. – Alig egy hónap, és az otthonába harmincöt nő költözik be. Mit gondol erről az egészről? Maxon felnevetett. – Őszintén szólva, kicsit félelmetesnek találom a gondolatot. Képzelem, hogy ennyi vendég micsoda hangzavarral jár majd. De közben nagyon várom is. – Kért-e tanácsot a drága édesapjától arról, neki hogyan sikerült ilyen gyönyörű feleséget találnia a saját Párválasztóján? Mindketten a királyra és királynéra pillantottak, s a kamera is rájuk siklott, hogy megmutassa: egymásra néztek, elmosolyodtak, és megfogták egymás kezét. A gesztus őszintének tűnt, de persze honnan is tudnánk az ilyesmit eldönteni. – Tulajdonképpen

nem.

Mint

tudja,

Új-Ázsiában

fokozódik a harci helyzet, ezért mostanában inkább katonai természetű ügyeket beszéltünk meg. Ezen belül pedig nem volt időnk arra, hogy lányokról is eszmét cseréljünk. Anya és May nevettek. Gondolom, viccesnek találhatták.

– Fogytán az időnk, de azért egy kérdést még szeretnék feltenni. Milyen lenne a tökéletes lány az ön számára? Maxon mintha megütközött volna ezen. Nem láttam ugyan tisztán, de talán még el is pirult. – Erre tényleg nem tudok válaszolni. De szerintem ebben rejlik a Párválasztó szépsége. Nem lesz benne két egyforma nő, sem megjelenésében, sem lelkialkatát tekintve. Miközben megismerkedünk és elbeszélgetünk, remélem, hogy sikerül majd rájönnöm arra, hogy mit szeretnék, és ezt meg is találom. – Maxon elmosolyodott. – Köszönöm, felség. Igazán szépen fogalmazott. Én pedig azt hiszem, egész Illéa nevében sok szerencsét kívánhatok ehhez. – Gavril kinyújtotta a kezét egy újabb kézfogásra. – Köszönöm, uram – felelte Maxon. A kamera nem fordult el elég gyorsan, ezért még látni lehetett, ahogy átnéz a szüleire mintha azt tudakolná, hogy jól csinált-e mindent. A következő kép már újra Gavrilt mutatta, így nem tudhattuk meg, mi volt a királyi pár reakciója. – Attól tartok, ma este nem maradt már több időnk. Köszönöm, hogy megnézték az Illéa Fővárosi Híradót, és jövő héten újra találkozunk. Ezzel megszólalt újra a zene, és elkezdett lemenni a stáblista. – America, Maxon, egy szerelmes pár! Mindig együtt jár! – kántálta May. Felkaptam egy párnát, és hozzávágtam, de a gondolat azért megnevettetett. Maxont olyan karót nyeltnek

és visszafogottnak láttam. Nehezemre esett elképzelni, hogy valaki boldog lehet egy ilyen tejbetökkel. Az este hátralévő részében igyekeztem tudomást, sem venni May incselkedéséről, de végül kénytelen voltam a szobámba

menni,

hogy

egyedül

lehessek.

Elég

kényelmetlenül éreztem magam már a gondolattól, hogy Maxon Schreave közelében lehetek. May megjegyzései megragadtak a fejemben, és alig tudtam elaludni. Nehéz lett volna megmondani, hogy mi volt az, ami felébresztett, de mihelyt ráébredtem, hogy hallottam valamit, végignéztem csöndbe burkolózó szobámon, hátha onnan jött a hang.

Kopp, kopp, kopp. Arcomat lassan az ablak felé fordítottam, és megláttam Aspent, amint rám vigyorog. Kiszálltam az ágyból, lábujjhegyen az ajtóhoz osontam, becsuktam és be is zártam. Aztán visszamentem az ágyhoz, elfordítottam az ablak kilincsét, és óvatosan kinyitottam. Forróság futott végig rajtam, aminek semmi köze nem volt a nyárhoz. Aspen átlépett az ablakpárkányon, egyenesen az ágyamra. – Te meg mit művelsz itt? – súgtam, és belemosolyogtam a sötétségbe. – Látni akartalak – lehelte az arcom bőrére, miközben karjai körém fonódtak, s lehúzott magához, hogy egymás mellett fekhessünk az ágyon.

– Annyi mindent kell elmesélnem, Aspen. – Pszt, most ne szólj semmit. Ha valaki meghallja, iszonyú bajban leszünk. Hagyd inkább, hadd nézzelek. Így hát szót fogadtam, Csak feküdtem mozdulatlanul és némán, Aspen pedig elmerült a szememben. Amikor betelt a látvánnyal, orrát befúrta a nyakamba, a hajamba. Aztán keze megindult a derekam ívén, le a csípőmhöz, majd újra fölfelé. Újra meg újra. Hallottam, hogy a lélegzése kapkodóvá válik, és ettől teljesen elolvadtam. Szája nyakam tövéhez simult, majd csókokat hintett rám. Én is zihálva vettem a levegőt. Aspen ajkai felsiklottak az államra és rátaláltak a számra, elfojtva lihegésemet. Hozzábújtam, s a párás éjszakától és egymás közelségétől hamarosan mindkettőnk testét verejték borította. Lopott pillanat volt. Aspen csókja lassan véget ért, holott én még folytattam volna. De meg kellett őriznünk a józanságunkat. Ha megtesszük a következő lépést, és annak valami nyoma marad, mindkettőnket börtönbe csuknak. Egy újabb érv amellett, hogy miért kell fiatalon házasodni. A várakozás gyötrelem. – Mennem kell – suttogta. – De én azt akarom, hogy maradj. – Szám a füléhez ért. Újra éreztem szappana illatát. – America Singer, eljön még a nap, amikor minden éjjel az én karomban alszol el. És minden reggel a csókjaimra

ébredsz. És nem csak a csókjaimra. – A gondolattól az ajkamba haraptam. – De most mennem kell. Így is a tűzzel játszunk. Sóhajtottam, de lazítottam a szorításomon. Igaza volt. – Szeretlek, America. – Szeretlek, Aspen. Az ilyen titkos pillanatoknak kell majd átsegítenie mindenen, ami ezután következik: anya csalódottságán, amikor kiderül, hogy nem válogattak be, a fellépéseken, amiket el kell vállalnom, hogy segítsek Aspennek összespórolni a pénzt, a jeleneten, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik, mihelyt megkéri a kezemet apától, és minden küszködésen, ami házaséveink alatt ránk vár. De semmi nem számított. Semmi nem számított, ha Aspen az enyém lehetett.

5. fejezet

Egy hét múlva Aspen előtt értem a faházikóba. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült titokban mindent felhurcolnom, de valahogy csak odakerült mindaz, amit elterveztem. Még egyszer, utoljára igazítottam egyet a tányérokon, és már hallottam is, hogy valaki felfelé mászik a fára. – Huh! Aspen

összerezzent,

én pedig

elnevettem magam.

Meggyújtottam a vadonatúj gyertyát, amit csakis magunknak vettem. Átmászott a házikón, hogy megcsókoljon, én pedig máris elkezdtem felsorolni mindazt, ami a hét során történt. – Még nem volt alkalmam elmesélni a jelentkezést – fogtam bele a sok hír miatt izgatottan. – És hogy ment? Anya azt mondta, hogy rengetegen voltak.

– Egy bolondokháza volt, Aspen. Ha láttad volna, hogy egyesek milyen ruhákban jelentek meg! Azt hiszem, te is tudod, hogy az egész nem is igazán sorsolásos alapon megy, hiába állítják ezt. Úgyhogy nekem volt igazam. Lesznek ott nálam sokkal érdekesebb carolinai lányok, akik közül válogathatnak majd, szóval az egész sok hűhó volt semmiért. – Azért köszönöm szépen, hogy mégis megtetted értem. Nekem ez sokat jelent. – A szemét még mindig nem vette le rólam. Körül sem nézett a házikóban. Szokás szerint az én látványomat szívta magába. – Az egészben az a legjobb, hogy anyának fogalma sem volt arról, hogy neked már ígéretet tettem, ezért szükségét érezte annak, hogy megvesztegessen. – Képtelen voltam elfojtani a nevetésemet. Ezen a héten több család is partit rendezett a lánya tiszteletére, annyira biztosra vették, hogy őket fogják kiválasztani. Nem kevesebb, mint hét ilyen rendezvényen énekeltem, előfordult, hogy egy estére kettőt is szerveztem, annyira szerettem volna gyarapítani a vagyonkámat. Anya pedig állta a szavát. Olyan felszabadító érzés volt, hogy saját pénzem lett! – Megvesztegetett? De mivel? – Aspen arcán is izgatott kifejezés jelent meg. – Hát természetesen pénzzel! Nézd, egész kis lakomát készítettem neked! – Elhúzódtam tőle, és elkezdtem elé pakolni a tányérokat. A szükségesnél jóval nagyobb adag vacsorát főztem, hogy félre tudjak tenni neki belőle, és

napok óta süteményeket sütöttem. Mayjel egyébként is elképesztően édesszájúak voltunk, így a húgom ujjongott, hogy erre költöttem a megkeresett pénzemet. – Ez meg mi? – Ennivaló. Én magam csináltam. – Az arcom sugárzott a büszkeségtől. Ma este Aspen végre jóllakhat. Csakhogy miközben egyik tányérról a másikra pillantott, a mosolya elhalványult. – Aspen, valami baj van? – Ez nem helyes. – Megcsóválta a fejét, és elfordította tekintetét az ételről. – Ezt meg hogy érted? – America,

nekem

kellene

gondoskodnom

rólad.

Számomra megalázó az, hogy idejövök és azt veszem észre, hogy te veszed át ezt a szerepet. – De hát máskor is hoztam már ennivalót. – Azt, amit meghagytál a vacsorádból. Gondolod, hogy ostoba vagyok? Az nem zavar, ha olyasmit fogadok el tőled, ami már nem kell neked. De hogy te… amikor nekem kellene… – De,

Aspen,

te

állandóan

adsz

nekem

valamit.

Gondoskodsz rólam. Megvan az összes pen… – A pennyk? Hát tényleg úgy gondolod, hogy ezt bölcs dolog most felemlegetni? America, komolyan nem érzed, hogy én mennyire gyűlölöm ezt, még a gondolatát is? Hogy

meghallgathatom a dalodat, de nem tudom azt fizetni neked, amit másoktól kapsz? – Egyáltalán nem kellene fizetned nekem! Az éneklés ajándék! És ha van bármim, amit szeretnél, az a tied lehet! – Tudtam, hogy csöndben kellene maradnunk, de abban a pillanatban az izgatott a legkevésbé. – Ne jótékonykodj velem, America. Férfi vagyok. Nekem kell gondoskodnom a nőkről. Aspen beletúrt a hajába. Láttam, hogy szaporán veszi a levegőt. Mint mindig, most is igyekezett vitatkozás közben előállni a következő érvével. Ez alkalommal azonban valami mást vettem észre a szemében. Nem az jelent meg az arcán, hogy végre tudja, milyen irányba haladjon tovább, inkább egyre tanácstalanabbnak tűnt. Néztem, ahogy ott ül, teljesen összezavarodva, elveszetten, és a haragom gyorsan elpárolgott. Az volt a szándékom, hogy kicsit kényeztessem, nem az, hogy megalázó helyzetbe hozzam. – Szeretlek – suttogtam. Megrázta a fejét. – Én is szeretlek, America. – De még mindig nem nézett rám. Fogtam egy darab kenyeret, amit magam sütöttem, és a kezébe nyomtam. Túl éhes volt ahhoz, hogy ne harapjon bele. – Nem megbántani akartalak. Azt hittem, örülni fogsz. – De Mer, én örülök neki! El sem hiszem, hogy ezt az egészet csak miattam csináltad. Egyszerűen csak… nem is

tudod, mennyire zavar, hogy én nem tehetem meg ugyanezt érted. Te sokkal többet érdemelsz. – Szerencsére az evést beszéd közben is folytatta. – Abba kellene hagynod, hogy így gondolj rám. Amikor együtt vagyunk, akkor én nem vagyok Ötös, te pedig nem vagy Hatos. Csak Aspen és America vagyunk. És a világon semmi másra nem vágyom, csak rád. – De én nem tudok másképpen gondolkodni. – Rám nézett. – Így neveltek. Kicsi korom óta csak azt hallom, hogy „a Hatosok arra születtek, hogy szolgáljanak”, meg „a Hatosok legyenek észrevétlenek”. Egész életemben arra intettek, hogy ne tűnjek fel sehol. – Úgy szorította az ujjaimat, mintha a keze fogó lett volna. – Mer, ha együtt leszünk, neked is láthatatlannak kell majd lenned. És én ezt nem szeretném. – De, Aspen, erről már beszéltünk. Én értem, hogy minden megváltozik, és fel vagyok rá készülve. Nem igazán tudom, hogyan értethetném ezt meg veled. – A kezemet a szívemre tettem. – Abban a pillanatban, hogy te készen állsz arra, hogy megkérj, én készen állok arra, hogy igent mondjak. Volt abban valami ijesztő, hogy ennyire kiszolgáltattam magam, hogy megmutattam, milyen mélyek az érzéseim. Pontosan értette, hogy miről beszélek. És ha az én sebezhetőségem az ára annak, hogy ő bátor legyen, akkor ezt is kibírom. A tekintete az enyémet fürkészte. Ha kételyt

keresett a szememben, akkor csak az idejét vesztegette. Aspen volt az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos voltam. – Nem. – Micsoda? – Nem. – A szó pofoncsapásként ért. – Aspen! – Nem is tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy azt hittem, ez működhet. – Újra belemarkolt a fürtjeibe, mintha így akarná kitépni a fejéből a rám vonatkozó gondolatokat. – De azt mondtad, hogy szeretsz. – Szeretlek is, Mer. Épp erről van szó. Nem tehetlek olyanná, mint amilyen én vagyok. Nem bírnám ki, ha fáznod vagy éhezned kellene, ha félnél. Nem csinálhatok belőled Hatost. Éreztem, hogy a sírás kerülget. Ezt nem gondolja komolyan.

Nem

gondolhatja

komolyan.

De

mielőtt

rászólhattam volna, hogy azonnal szívja vissza, már el is kezdett hátrálva kimászni a házikóból. – De hová… hová mész? – El. Hazamegyek. Sajnálom, hogy ezt tettem veled, America. Most már vége. – Micsoda?! – Vége. Nem jövök többé. Így legalábbis nem. Kitört belőlem a sírás. – Aspen, kérlek. Beszéljük meg. Csak felzaklattad magad.

– Zaklatottabb vagyok, mint hinnéd. De nem miattad. Mer, erre egyszerűen képtelen vagyok. Nem tehetem. – Aspen, kérlek… Magához szorított, és utoljára megcsókolt – úgy igazából megcsókolt. Aztán eltűnt az éjszaka sötétjében. És mivel ebben az országban élünk, s mert olyan törvények vannak, amelyek miatt rejtőzködnünk kell, még csak azt sem tehettem meg, hogy utánakiáltok. Nem mondhattam el neki még egyszer, hogy szeretem.

A következő pár nap során végig tudtam, hogy a családom érzékeli, hogy valami nincs rendben velem, de valószínűleg azt feltételezték, hogy a Párválasztó miatt vagyok ideges. Vagy ezerszer lett volna kedvem elsírni magam, de visszatartottam a könnyeimet. Csak arra vártam, hogy legyen végre péntek, azt remélve, hogy minden visszatér a normális kerékvágásba, mihelyt bejelentik a neveket a Fővárosi

Híradóban. Magamban már el is képzeltem, hogyan történik majd mindez. Hogyan mondják ki Celia vagy Kamber nevét, mire az anyám csalódott lesz, de korántsem annyira, mintha valami idegent

választottak volna ki.

Apa és

May

rettenetesen fog nekik drukkolni, hiszen a két család jóban volt.

Biztosan tudtam, hogy Aspen éppannyit gondol rám, mint én őrá. És fogadtam volna, hogy még mielőtt véget ér a tévéközvetítés, máris megjelenik, a bocsánatomért könyörög, és megkéri a kezemet. Ez persze talán kissé korai lenne, hiszen az ikrek még semmit nem vehettek biztosra, de azért esetleg sikerülhetne kihasználni az általános izgalmat. A lányok beválogatása valószínűleg segítene elsimítani a problémákat. A fejemben minden tökéletesen működött. A fejemben mindenki boldog volt…

A Híradóig még tíz perc volt hátra, de mi már korán odaültünk a helyünkre. Biztos vagyok abban, hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik a bejelentés egyetlen pillanatáról sem akartak lemaradni. – Emlékszem, amikor Amber királynét kiválasztották. A legelejétől tudtam, hogy ő lesz az igazi. – Anya épp pattogatott kukoricát csinált, mintha valami mozifilmre készülődnénk. – Mama, te is részt vettél a sorsoláson? – kérdezte Gerad. – Nem, szívem, a mama két évvel fiatalabb volt, mint a hivatalos korhatár engedte volna. De óriási szerencsémre, megkaptam helyette apádat. – Elmosolyodott és kacsintott egyet.

Hűha! Ritka jó kedvében lehet. Nem is emlékeztem, mikor volt apával utoljára ilyen kedves. – Amber királynénál jobbat még nem hordott hátán a föld. Annyira gyönyörű és olyan okos! Ahányszor csak meglátom a tévében, mindig olyan szeretnék lenni, mint ő – sóhajtott nagyot May. – Jó királyné – jegyeztem meg halkan. Végre nyolc óra lett, és a képernyőn megjelent az ország címere,

miközben felhangzott

a himnusz hangszeres

változata. Lehetséges, hogy remegtem? Annyira szerettem volna, ha lecseng végre ez az egész. Először a király ismertette a legfrissebb háborús híreket. A többi bejelentés is rövid volt. Úgy tűnt, mindenkinek jó a kedve. Gondolom, ők is izgalmasnak találták a dolgot. Végül megjelent a szertartásmester, és felkonferálta Gavrilt, aki egyenesen a királyi család felé tartott. – Jó estét, fenség! – köszöntötte a királyt. – Mindig

örülök,

ha

látom,

Gavril.

–

A

király

izgatottságában szinte mámorosnak tűnt. – Várja már a bejelentést? – Ó, igen. Tegnap ott is voltam a teremben, ahol épp a sorsolást végezték. Akiket kihúztak, mind nagyon szép lányok. – Tehát már tudja, hogy kik vesznek részt a versenyben? – kiáltott fel Gavril. – Csak néhány nevet, alig párat.

– És önnel megosztotta az édesapja ezt az információt, uram? – fordult Maxonhoz a műsorvezető. – Dehogy. Én akkor látom majd őket, amikor mindenki más is – felelte a herceg. Látni lehetett rajta, hogy igyekszik uralkodni az idegességén. Észrevettem, hogy megizzadt a tenyerem. – Fenség – fordult a királynéhoz Gavril. – Van-e valami tanácsa a kiválasztottak számára? A királyné arcán feltűnt jellegzetes, derűs mosolya. Fogalmam sincs arról, milyenek lehettek a többiek az ő Párválasztójuk idején, de elképzelni sem tudtam, hogy lehetett bárki, aki nála szebb volt. – Az, hogy élvezzék ki utolsó, átlagos lányként töltött estéjüket. Nem számít, mi történik a későbbiekben, holnaptól meg fog változni az életük. És van még egy régi, de bevált tanácsom: legyenek önmaguk. – Bölcs szavak, királynőm, bölcs szavak. És ezzel fedjük is fel, ki az a harmincöt ifjú hölgy, aki részt vesz a Párválasztón. Hölgyeim és uraim, gratuláljanak velem együtt Illéa következő leányainak! A képernyőn újra feltűnt a nemzeti címer. A jobb felső sarokban egy kicsi képen bevágták Maxont, hogy mindenki láthassa a reakcióját, amikor megjelennek a kiválasztottak fotói. Nyilván máris meghoz róluk bizonyos döntéseket – mindannyian ezt tennénk.

Gavril kártyákat tartott a kezében. Készen állt arra, hogy felolvassa róluk azoknak a lányoknak a nevét, akiknek – mint azt a királynő is mondta – örökre megváltozik az élete. A Párválasztó ezennel kezdetét vette. – Miss Elayna Stoles Hansportból, Hármas. – A képernyőn feltűnt egy apró termetű, porcelánsima bőrű lány fotója. Igazi hölgynek nézett ki. Maxon valósággal sugárzott. – Miss Tuesday Keeper Waverlyből, Négyes. – Egy szeplős lány következett. Valamivel idősebbnek, érettebbnek tűnt. Maxon a király fülébe súgott valamit. – Miss Fiona Castley Palomából, Hármas. – Ezúttal parázsló tekintetű, kreol lányt láttunk. Olyan korú lehetett, mint én, csak valahogy… tapasztaltabbnak tűnt. Kanapén ülő anyámhoz fordultam. – Szerinted nem úgy néz ki, mint aki szörnyen… – Miss America Singer Carolinából, Ötös. Hátrakaptam a fejem, és ott volt. A fotó, amit azután készítettek rólam, hogy megtudtam: Aspen pénzt spórol, hogy feleségül vehessen. Szép voltam, az arcomról sugárzott a remény. Úgy néztem ki, mint aki szerelmes. És valami idióta azt hihette, hogy az érzés Maxonnak szól. Anyám sikoltozásban tört ki, közvetlenül a fülem mellett, May pedig felugrott, és mindent beterített pattogatott kukoricával. Gerad is belelkesült és táncolni kezdett. Apa… hát, nehéz megítélni, de azt hiszem, hogy a könyve mögött azért titokban elmosolyodott.

Nem láttam viszont, hogy Maxon milyen képet vágott. Megcsörrent a telefon. Aztán négy napon át már abba sem hagyta.

6. fejezet

A következő hét folyamán a házunkat elözönlötték a mindenféle hivatalos személyek, akik azért jöttek, hogy felkészítsenek a Párválasztóra. Volt közöttük egy utálatos nő, akinek mintha meggyőződése lett volna, hogy hazudtam a jelentkezési ívemen az adataim feléről. Őt egy valódi palotaőr követte, aki a biztonsági intézkedéseket akarta megbeszélni a helyi katonákkal, és ennek keretében átvizsgálta az otthonunkat is. Úgy nézett ki, meg sem kell várnom, hogy a palotába érjek, már így is aggódhatok egy esetleges támadástól a lázadók részéről. Csodás. Kétszer felhívott bennünket egy Silvia nevű nő is – valahogy sikerült neki egyszerre hivatalosnak és lelkesnek tűnnie –, és azt akarta tudni, hogy van-e bármire szükségünk.

A

kedvencem

mégis

az

a

nyúlánk,

kecskeszakállas férfi volt, aki azért keresett fel bennünket,

hogy méretet vegyen rólam az új ruhatáramhoz. Nem tudtam pontosan, hogyan fogom érezni magam, ha olyan elegáns ruhákat kell viselnem állandóan, mint a királyné, de ennek a kis változásnak azért örültem. Az utolsó látogató szerda délután érkezett, két nappal az indulásom előtt. Az ő feladata az volt, hogy végigvegye velem a hivatalos szabályzatot. Hihetetlenül vézna férfi volt, hátrafésült, zsíros, fekete hajjal, és valósággal ömlött róla a verejték. Amikor belépett hozzánk, rögtön azt kérdezte, hogy beszélhetnénk-e valahol bizalmasan. Ez volt az első jele annak, hogy készül valami. – Hát, ha megfelel, leülhetünk a konyhában – javasolta anya. A férfi felitatta a homlokáról az izzadságot a zsebkendőjével, aztán Mayre pillantott. – Tulajdonképpen bármelyik helyiség megteszi. Úgy gondoltam, talán szeretné, ha a kisebbik leánya addig elhagyná a szobát. Vajon mit szándékozik mondani, amit May nem hallhat meg? – Mama? – nézett a húgom kérdőn anyámra, és látszott, milyen boldogtalan, hogy ebből kimarad. – May, édesem, menj és dolgozz a festményeden. Ezen a héten mintha kissé elhanyagoltad volna a munkádat. – De… – Majd én kikísérlek, May – ajánlkoztam, mert láttam, hogy könnybe lábad a szeme.

Amikor a folyosón voltunk, és senki sem hallhatta, magamhoz öleltem. – Ne szomorkodj – súgtam oda. – Ma este mindent elmesélek. Ígérem. Becsületére legyen mondva, nem leplezte le a tervünket azzal, hogy szokásához híven ugrálni kezdett volna. Csak gyászos képpel bólintott, majd indult apa műtermének számára kijelölt sarkába. Anya teát készített Girnyónak, majd leültünk a konyhaasztal mellé beszélgetni. Kitett maga elé egy halom papírt meg egy tollat, közvetlenül a dosszié mellé, amin a nevem állt. Amikor mindent takarosan elrendezett, belevágott. – Sajnálom, ha úgy tűnik, mintha titkolóznék, de meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat, amelyek nem gyerek fülének valók. Anyámmal gyors pillantást váltottunk. – Miss Singer, tudom, hogy ez most tapintatlanul fog hangzani, de múlt péntek óta magát Illéa tulajdonának tekintjük. Innentől fogva gondját kell viselnie a testének. Itt van nálam több nyomtatvány, amit majd alá kell írnia, miközben végigvesszük a tudnivalókat. Közölnöm kell, hogy amennyiben nem tartja be a megállapodás magára vonatkozó részét, az a Párválasztóból való azonnali kizárását vonja maga után. Megértette? – Igen – feleltem habozva.

– Nagyszerű. Akkor kezdjük az egyszerűbb felével. Ezek itt vitaminok. Minthogy maga Ötös, azt kell feltételeznem, hogy nem mindig jut kiegyensúlyozott táplálékhoz. Be kell vennie egyet mindennap. Egyelőre ezt saját magának kell intéznie, de amikor már a palotában lesz, segítséget kap hozzá. – Átadott az asztal fölött egy nagy orvosságosüveget meg egy papírt, amin alá kellett írnom, hogy átvettem. Majdnem felnevettem. Vajon kinek van szüksége segítségre ahhoz, hogy bevegyen egy pirulát? – Itt van nálam az orvosa jelentése. Úgy látom, aggodalomra semmi ok. Kicsattanóan egészséges, bár mintha az orvos említette volna, hogy az utóbbi időben nem alszik jól. – Ööö… vagyis… csak az izgalom tehette. Emiatt alszom kicsit rosszabbul. – Ez már majdnem igaz is volt. A napjaimra rányomta bélyegét a lázas úti készülődés, éjszaka azonban, amikor egyedül voltam, Aspen járt a fejemben. Ezek voltak azok az órák, amikor nem akadályozhattam meg, hogy felbukkanjon a gondolataimban, és úgy tűnt, vonakodik távozni. – Értem. Nos, akár estére hozathatok valamit, ami segít elaludnia, ha szüksége van rá. Szeretnénk, ha kipihent lenne. – Nem, nekem… – De igen – szólt közbe anya. – Sajnálom, szívem, de kimerültnek tűnsz. Kérem, hozasson neki valamit, ami segít aludnia.

– Rendben, asszonyom. – Girnyó beleírt valamit a dossziémba. – Továbblépve, tudom, hogy ez egy nagyon személyes dolog, de muszáj minden versenyzővel beszélnem róla, úgyhogy kérem, ne szégyellje magát. – Elhallgatott. – Megerősítésre van szükségem, hogy maga ténylegesen szűz. Anya szeme majd’ kiugrott az arcából. Szóval ezért kellett Maynek kimennie. – Ezt komolyan kérdezi? – El sem tudtam hinni, hogy ideküldenek valakit, hogy erre rákérdezzen. Legalább valami nő jött volna… – Attól tartok, igen. Mert ha nem az lenne, arról tudnunk kell. Hú. És anyám itt van a szobában. – Ismerem a törvényt, uram. Nem vagyok ostoba. Természetesen szűz vagyok. – Jól fontolja meg a válaszát, kérem. Mert ha esetleg kiderülne, hogy hazudott… – Az ég szerelmére, Americának még fiúja sem volt! – jelentett ki anya. – Igen. – Belekapaszkodtam a lehetőségbe, remélve, hogy ezzel véget vethetünk a megbeszélésnek. – Nagyszerű. Akkor kérem, írja alá ezt a papírt, hogy megerősítse, amit mondott. A szememet forgattam, de megtettem. Én örültem, hogy Illéa létezik, főleg, ha belegondoltam, milyen közel került az ország ahhoz, hogy a földdel tegyék egyenlővé, de a szabályaitól úgy éreztem, mintha fuldokolnék, mintha

láthatatlan láncok béklyóznának meg. Hogy törvények legyenek arról, kit szerethetünk, hogy nyomtatványokat állítsanak ki a szüzességünkről – felháborító volt az egész. – Végig kell mennem magával a szabályokon. Minden eléggé egyértelmű, úgyhogy nyilván nem lesz nehéz betartani őket. Ha kérdése lenne, csak szóljon. Felpillantott a papírjaiból, és a szemembe nézett. – Rendben – motyogtam. – Semmilyen indíttatásból nem hagyhatja el a palotát. Csak a herceg bocsáthatja el. Még a király és királyné sem küldhetik el. Azt elmondhatják Maxon hercegnek, hogy maga nem felel meg az elvárásaiknak, de egyedül a herceg az, aki eldönti, hogy ki megy és ki marad. – A Párválasztónak nincs megszabott határideje. Elképzelhető hogy napok alatt befejeződik, de éveken át is tarthat. – Évek?

–

pillantottam

fel

rémülten.

Nagyon

nyugtalanítónak tartottam a gondolatot, hogy olyan sokáig távol legyek otthonról. – Ne aggódjék. Valószínűtlen, hogy a herceg addig húzná a dolgot. Most alkalma nyílik megmutatni, hogy milyen határozott, és nem festene jól, ha a Párválasztó úgy nyúlna, mint a rétestészta. Ám ha mégis így döntene, magának maradnia kell addig, míg csak a herceg meg nem hozza a döntését.

A félelem valószínűleg kiült az arcomra, mert anya átnyúlt, és megpaskolta a kezemet. Girnyó azonban csöppet sem feszélyezte magát. – Nem maga dönti el, hogy mikor és mennyi időt tölt a herceggel. Ha úgy hozza kedve, megkérheti magát, hogy töltsön vele egy kis időt négyszemközt. Természetesen ez nem érvényes a nagyobb társasági alkalmakra, amiken ő is részt vesz. De ott se közelítse meg, hacsak erre nem kap előzetesen felkérést. – Azt senki nem várja el magától, hogy jól kijöjjön a többi versenyzővel, de nem verekedhet össze velük és nem szabotálhatja őket. Ha kiderül, hogy egy másik versenyzőt fizikailag bántalmazott, fölöslegesen bosszantotta, lopott tőle vagy bármi olyat tett, ami ronthatja a herceggel való kapcsolatát, akkor egyedül a hercegen múlik, hogy azonnal hazaküldi-e vagy sem. – Egyedül Maxon herceggel lehet romantikus kapcsolata. Ha azon kapják, hogy valaki másnak ír szerelmes levelet, vagy a palotában valakivel szerelmi viszonyt folytat, azt felségárulásnak tekintik, melynek büntetése halál. Anya ennek hallatán az égre pillantott – holott én egyedül ezt a szabályt éreztem aggasztónak. – Ha rajtakapják, hogy Illéa valamely írott törvényét megszegi, abban a büntetetésben részesül, amit a törvény előír. Attól, hogy Kiválasztott, még nem áll a törvények felett.

– Nem viselhet olyan ruhát, nem ehet olyan ételt, amit nem a palotában kapott. Ez biztonsági intézkedés, és szigorúan fogják venni. – Minden pénteken részt vesz a Fővárosi Híradó közvetítésein. Alkalmanként előfordul majd, hogy a palotába fotósok vagy forgatócsoportok érkeznek, de erre előzetesen mindig figyelmeztetjük. Udvariasnak kell lennie velük, és meg kell engednie, hogy betekintést nyerjenek abba, milyen az élete a palotában a herceggel. – Minden palotában töltött hetéért a családja kompenzációban részesül. Az első csekkjét most fogom átadni, mielőtt elmennék. Azt is tudnia kell, hogy amennyiben nem marad a palotában, lesznek majd, akik megkönnyítik a visszatérését a Párválasztó előtti életéhez. Segíteni fogják a palotából való távozásával járó teendőkben, és abban is, hogy új munkához, lakáshoz juthasson a későbbiekben. – Amennyiben bejut az első tízbe, úgy onnantól kezdve az Elit tagja. Ha eléri ezt a szintet, elvárjuk magától, hogy tanulmányozza azt az életvitelt és kötelezettségeket, amelyek a hercegnői státusszal járnak. Erre korábban nem lesz szükség. – Mostantól kezdve a maga kasztja Hármas. – Hármas? – kiáltottunk fel anyával. – Igen. A párválasztó után a lányok nehezen találnak vissza a régi életükhöz. A Ketteseknek és Hármasoknak nem

szokott gondja lenni vele, de a Négyeseknek és onnan lefelé már elég sok nehézséggel jár. Maga tehát most már Hármas, a családja azonban Ötös marad. Amennyiben nyerne, úgy természetesen ők is az Egyes kaszthoz tartoznának, mint a királyi család tagjai. – Egyes! – Anya ajkán elhalt a szó, amikor kimondta. – És ha eljut a verseny végéig, hozzá fog menni Maxon herceghez, Illéa megkoronázott hercegnője lesz, és vállal minden kötelességet és jogot, ami ezzel jár. Megértette? – Igen. – Bármily nagyzolóan is hangzott, ezt a részt volt a legkönnyebb elviselnem. – Remek. Most megtenné, hogy aláírja ezt a papírt, ami azt tartalmazza, hogy végighallgatta a hivatalos szabályzatot? Mrs. Singer, ha kérhetném, írja alá ezt a másik nyomtatványt arról, hogy átvette az első csekket. Én ugyan nem láttam, hogy mekkora összegről szólt, de anya szeme könnybe lábadt tőle. Nem tett boldoggá a gondolat, hogy el kell mennem, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy ha csak egyetlen napot töltök a Párválasztón, ez a csekk már önmagában elég lesz arra, hogy egy évig ne kelljen aggódnunk az anyagiak miatt. És amikor visszatérek, minden rendezvényre engem hívnak majd énekelni. Úgyhogy rengeteg munkám lesz. De vajon Hármasként szabad lesz-e énekelnem? Ha olyan pályát kell választanom, amilyen a Hármasoké általában, akkor talán a tanítás lesz az. Esetleg segíthetnék másoknak zenét tanulni.

Girnyó összeszedte a papírjait, és felállt, hogy induljon. Megköszönte a teát, és hogy rászántunk ennyi időt. Indulás előtt már csak egyetlen hivatalos személlyel kell majd találkoznom, és az a segítőm lesz: az a személy, aki elkísér otthonról, átkalauzol a búcsúztatón, és kivisz a repülőtérre. Utána pedig… utána már egyedül kell elboldogulnom. A vendégünk megkért arra, hogy kísérjem ki, anya pedig beleegyezett, mivel el akart kezdeni vacsorát főzni. Semmi kedvem nem volt ugyan egyedül maradni a férfival, de végtére is, alig pár lépés volt az egész. – Ó, még valami – jelentette ki Girnyó, amikor a kilincsre tette a kezét. – Ez tulajdonképpen nem szabály, de azért butaság lenne, ha nem tartaná be. Ha Maxon herceg megkéri valamire, ne utasítsa vissza. Nem számít, mire kéri. Lehet az vacsora, kirándulás, egy csók – esetleg egy csóknál valamivel több –, bármi. Ne utasítsa vissza. – Hogy micsoda? – Ugyanaz a férfi sugallta, hogy adjam Maxon hercegnek a szüzességemet, aki aláíratott velem egy nyomtatványt, amin megesküdtem arra, hogy még érintetlen vagyok? – Tudom, hogy ez esetleg… illetlenül hangzik. De semmilyen

körülmények

között

nem

lenne

helyes

visszautasítania a herceget. Jó éjszakát, Miss Singer. Fel voltam háborodva, undorodtam. A törvény, az illéai törvény úgy szólt, hogy várnunk kell az esküvőig. Így segítette elő a törvény azt, hogy ne terjedjenek a betegségek

és a kasztokat is egyben tartotta. A törvénytelen gyerekeket kidobták az utcára, ahol Nyolcasként éltek. Ha pedig fény derült a viszonyra, mert valaki rájött, vagy mert a lány terhes lett, akkor börtönbe vetették a szerelmespárt. Már az néhány cellában töltött éjszakát eredményezhetett, ha csak felmerült a gyanú. A törvény megakadályozta, hogy intim viszonyt alakítsak ki az egyetlen emberrel, akit szerettem, és korábban ez zavart is. Most azonban, hogy Aspennel szakítottunk,

örültem,

hogy

arra

kényszerültem,

megőrizzem a szüzességemet. Elöntött a düh. Hát nem épp az imént írattak alá velem egy papírt arról, hogy megbüntetnek, ha megszegem Illéa törvényeit? Azt hangsúlyozták, hogy nem állok a törvény felett. A herceg azonban szemmel láthatólag igen. És ettől mocskosnak éreztem magam, és még egy Nyolcasnál is alábbvalónak.

– America, édesem, ez neked jött! – fuvolázta anya. Hallottam valamivel korábban a kapucsengőt, de nem siettem kinyitni. Ha még valaki felbukkan, hogy autogramot kérjen, nem hiszem, hogy uralkodni tudok magamon. Végigmentem a folyosón, és befordultam a hall felé. Ott állt Aspen egy csokor vadvirággal a kezében. – Szervusz,

America.

hivatalosan beszélt.

–

Visszafogottan,

már-már

– Szervusz, Aspen. – Az én hangom inkább elhaló volt. – A virágot Kamber és Celia küldte. Így szeretnének szerencsét kívánni. – Közelebb lépett, és átnyújtotta a csokrot. Nem tőle jött a virág, hanem a testvéreitől. – Nahát, milyen kedvesek! – kiáltott fel anya, amitől ráeszméltem arra, hogy ő is a helyiségben van. – Aspen, úgy örülök, hogy itt vagy. – Igyekeztem olyan szenvtelen hangon beszélni, mint ő tette. – Megpróbáltam becsomagolni, de iszonyú rendetlenséget csináltam közben. Ráérnél segíteni nekem összetakarítani? Ott volt az anyám, így kénytelen volt elfogadni a feladatot. Egy Hatos sosem utasíthatott el munkát. Ebből a szempontból legalább egyformák voltunk. Kifújta a levegőt az orrán keresztül, és kurtán biccentett. Távolságot tartva követett a szobámba. Arra gondoltam, hogy hányszor vágytam pontosan erre: hogy Aspen becsöngessen az ajtónkon, aztán feljöhessen hozzám. Létezhetett helyzet, ami ennél is rosszabb? Belöktem a szobám ajtaját, és félreálltam. Aspenből kitört a nevetés. – A kutyát kérted meg, hogy segítsen csomagolni? – Fogd be! Akadt némi nehézségem, hogy megtaláljak mindent,

amire

szükségem

volt.

–

Önkéntelenül

is

elmosolyodtam. Nekiállt

dolgozni,

felállította,

ami

leborult,

összehajtogatta a ruháimat. Természetesen segítettem neki.

– Ezek közül a ruhák közül semmit nem viszel magaddal? – suttogta. – Nem. Holnaptól mások öltöztetnek. – Hű! Szuper. – A húgaid elkeseredtek? – Tulajdonképpen nem. – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Amikor megpillantották a fotódat, sikoltozni kezdtek. Mindig is majd’ megőrültek érted. Különösen anyám. – Szeretem a mamádat. Mindig olyan kedves velem. Pár percig csöndben dolgoztunk, s a szobám közben visszanyerte szokásos külsejét. – A fényképed… – szólalt meg Aspen –, hihetetlenül gyönyörű volt. Szinte fájt, hogy azt mondja nekem, milyen szép vagyok. Ez nem volt tisztességes. Azok után, amit tett, nem volt az. – Miattad – súgtam vissza. – Micsoda? – Én csak… csak épp arra gondoltam, hogy hamarosan megkéred a kezem. – A szavak rekedten szakadtak ki belőlem. Aspen egy darabig hallgatott, aztán láttam, hogy gondosan megválogatja a szavait. – Korábban gondoltam rá, de most már nem számít. – Dehogynem. Miért nem szóltál? A nyakát masszírozta, gondolkodott, hogy elmondja-e. – Várni akartam.

– Mire? – Mi lehetett annyira fontos, hogy várjon miatta? – A sorozásra. Az tényleg problémás volt. Nem igazán lehetett tudni, hogy az ember szeretné-e, ha besoroznák vagy nem. Illéában minden tizenkilenc éves fiatalember sorköteles volt. A katonákat

véletlenszerűen választották ki évente

két

alkalommal – igyekeztek mindenkit elkapni a születésnapját követő félévben. A katonai szolgálat tizenkilenc éves kortól huszonháromig tartott. És most éppen közelgett egy sorozási időszak. Korábban természetesen beszéltünk is róla, de nem igazán volt a dolognak realitása. Szerintem mindketten úgy éreztük, hogy ha nem veszünk tudomást róla, akkor majd a katonaság is megfeledkezik rólunk. Az egyetlen áldás az volt a dologban, hogy egy katona automatikusan Kettesnek számított. A kormány képezte ki, és fizette élete végéig. A hátránya pedig az volt, hogy nem lehetett tudni, hová küldik az embert. Csak az volt biztos, hogy nem maradhat a saját tartományában. Azt feltételezték ugyanis, hogy engedékenyebb lenne azokkal az emberekkel, akiket ismer. Így viszont vagy a palotába került, vagy valamelyik

másik

tartomány

helyi

rendőrségére.

De

előfordulhatott, hogy a hadseregbe osztották be, és háborúba küldték. A csatákban résztvevők közül nem sokan tértek haza.

Ha valaki még nem volt nős a sorozás előtt, akkor az esetek túlnyomó részében inkább várt vele. Ha a házas katonának szerencséje volt, négy évre el kellett válnia a feleségétől. Ha viszont nem volt szerencséjük, akkor a feleségből igen fiatalon özvegy lett. – Én csak… én nem akartam ezt tenni veled – suttogta. – Értem. Kihúzta magát, és megpróbált témát váltani. – És mit viszel magaddal? – Egy váltás ruhát, hogy legyen mit felvennem, amikor végül kirúgnak. Képeket és könyveket. Azt mondták, hogy hangszerre nem lesz szükségem. Minden ott van, amire csak vágynék. Úgyhogy az a kis táska az egész. A szobában mostanra rend volt. A hátizsákom valami oknál fogva sokkal nagyobbnak tűnt, mint amilyen volt. Az egyetlen élénk színfoltot az íróasztalomon álló virágok jelentették, amiket hozott – mellettük a többi tárgy olyan sivárnak tűnt. Vagy talán csak én láttam a szobámat kopottabbnak,

halványabbnak

most…

most,

hogy

mindennek vége volt. – Hát, ez nem valami sok – jegyezte meg. – Sosem volt szükségem sok mindenre ahhoz, hogy boldog legyek. Azt hittem, ennyit tudsz rólam. Lehunyta a szemét. – Kérlek, America, ne. Helyesen cselekedtem.

– Helyesen? Aspen, elhitetted velem, hogy meg tudjuk csinálni! Elérted, hogy beléd szeressek. Aztán rábeszéltél erre az átkozott versenyre! Tudod te, hogy gyakorlatilag azért visznek oda, hogy Maxon egyik játékszere legyek? Villámgyorsan felém fordult, hogy rám nézzen. – Hogy micsoda?! – Nem szabad elutasítanom. Bármit kérjen is. Aspen úgy festett, mintha rosszul lenne. Iszonyúan indulatba jött, kezei ökölbe szorultak. – Ő… neki lehet… még ha nem is vesz feleségül? – Igen. – Sajnálom, ezt nem tudtam. – Néhányszor nagy levegőt vett. – De ha téged választ… az jó lesz. Megérdemled, hogy boldog légy. Betelt a pohár. Pofon vágtam. – Te idióta! – suttogtam indulatosan. – Őt utálom! Téged szerettelek! Téged akartalak! Mást sem akartam soha, csak téged! A szeme könnybe lábadt, de nem törődtem vele. Épp eleget bántott, most rajtam volt a sor. – Mennem kéne – mondta, és az ajtó felé indult. – Várj. Még nem fizettelek ki. – America, neked engem nem kell kifizetned. – És ment tovább. – Aspen Leger, egy lépést se merj tenni! – A hangom harcias volt. Ekkor végre megállt és rám figyelt.

– Na, legalább most gyakoroltál egy kicsit arra az időre, amikor Egyes leszel. – Ha nem láttam volna a szemét, akár viccnek is vehettem volna. Így viszont tudtam, hogy sértésnek szánta. Csak megráztam a fejem, az íróasztalomhoz léptem, és előszedtem az összes pénzt, amit a munkáimmal szereztem. Az egészet a markába öntöttem. – America, én ezt nem fogadom el. – Dehogynem fogadod el! Nekem nincs rá szükségem, neked viszont igen. Ha szerettél valaha, akkor elfogadod. Nem okozott elég kárt már a büszkeséged? – Úgy éreztem, mintha bezárulna előttem a hozzá vezető út. Nem küzdött tovább velem. – Rendben. – Tessék. – Benyúltam az ágyam mögé, előkapartam a kis befőttesüveget, és annak tartalmát is a markába nyomtam. Egy makacs kis pénzdarab valahogy odaragadt az üveg aljához. – Ez mindig is a tied volt. Ideje használnod. Most már nem maradt semmim, ami korábban az övé lett volna. És mihelyt arra viszi a nyomorúság, hogy ezt a pénzt elköltse, neki sem lesz semmije, ami hajdan az enyém volt. Éreztem, ahogy a fájdalom a hatalmába kerít. A szemem könnybe lábadt, nagy levegőket vettem, hogy ne törjek ki zokogásban. – Sajnálom, Mer. Sok sikert. – A pénzt és a pennyket a nadrágzsebébe lökte, majd kirohant a szobából.

Nem hittem volna, hogy így fogok sírni. Szívszaggató, egész testemet megrázó zokogásra számítottam, nem lassan lefolyó, apró könnycseppekre. Már visszatettem volna a befőttesüveget a polcra, amikor újra feltűnt a megmaradt kis penny. Bedugtam az ujjamat, és felkapartam az üveg aljáról. Most már csak ez az árva érme csilingelt odabent. Vékony, üres kis hang volt, de éreztem, ahogy a mellkasomban visszhangot ver. Tudtam, hogy bármi történjék is, még nem szabadultam meg Aspentől, egyelőre nem. Talán nem is fogok soha. Felnyitottam a hátizsákot, betettem az üvegcsét, aztán újra lezártam. May beszökött a szobámba. Bevettem egyet a hülye pirulák közül, átöleltem a húgomat, és végre álomba merültem, végre zsibbadtnak érezhettem magam.

7. fejezet

Másnap

reggel

magamra

öltöttem

a

Kiválasztottak

egyenruháját: fekete nadrágot, fehér inget, a hajamba pedig a tartomány virágját, egy liliomot tűztem. A lábbelimet magam választhattam meg. Egy lestrapált, piros, lapos sarkú cipő mellett döntöttem. Úgy gondoltam, már a kezdet kezdetén egyértelművé teszem, hogy nem én vagyok az, akiből hercegnő lehet. Ezután hamarosan indulnunk kellett a főtérre. A Kiválasztottak mindegyikét ma búcsúztatták saját tartományukban, és nekem a világon semmi kedvem nem volt a tiszteletemre rendezett ünnepséghez. Hogy mindenki engem bámuljon, miközben én csak állok ott. Az egész már most kifejezetten nevetségesnek tűnt, mivel a két rövid mérföldet biztonsági okokból autóval kellett megtennem.

A nap eleve kínosan indult. Kenna eljött Jamesszel, hogy búcsút vegyen tőlem, ami nagyon kedves volt tőle, figyelembe véve, hogy terhes volt, és kimerült. Kota is beugrott, bár az ő jelenléte inkább feszültséget gerjesztett ahelyett, hogy megnyugtatott volna. Miközben a házunkból az értem küldött autó felé tartottunk, Kota húzta az időt, mert azt akarta, hogy az összegyűlt fotósok és gratuláló emberek alaposan megnézhessék őt maguknak. Apa csak a fejét csóválta, és az autóban mindannyian hallgattunk. May bizonyult az egyedüli vigaszomnak. Szorította a kezemet, és megpróbált valami lelkesedést csöpögtetni belém. Még akkor is egymás kezét fogtuk, amikor kiléptem a zsúfolt főtérre. Úgy tűnt, Carolina tartományból mindenki eljött, hogy kikísérjen. Vagy hogy megnézze, mire a nagy felhajtás. Az emelvényről, ahol álltam, jól látszottak a kasztok közötti határvonalak is. Margareta Stines Hármas volt, és a családjával együtt vasvilla tekintettel meredt rám. A Hetes Tenile Diggers viszont csókokat dobált felém. A felsőbb kasztokhoz tartozók úgy néztek rám, mintha elloptam volna valamit, ami jogosan az övék lett volna. Négyestől lefelé azonban ünnepeltek engem, az átlagos lányt, aki magasabb rangra jutott. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit is jelentek az itt összegyűlt, különféle emberek számára: mintha mindannyiuk szemében valami mást képviseltem volna.

Megpróbáltam

a

velem

rokonszenvezők

arcára

koncentrálni, és kihúztam magam. Elhatároztam, hogy ezt jól fogom csinálni. Én leszek közülünk a legjobb, az Alacsony-rangúak Legmagasabbra emelkedő tagja. Ez célt adott nekem: America Singer, az alacsony kasztok bajnoka. A polgármester ékesszólóan beszélt. – És Carolina végig lelkesen fogja biztatni Magda és Shalom Singer gyönyörű leányát, aki most már Lady America Singer! A tömeg tapsolt és éljenzett. Voltak, akik virágokat dobáltak. Egy

pillanatra

átadtam

magam

a

hangorkánnak,

mosolyogtam és visszaintegettem, de aztán újra elkezdtem az összegyűltek arcát fürkészni – ezúttal más célból. Szerettem volna még egyszer látni Aspent, ha lehetséges. Nem tudtam, hogy eljön-e. Tegnap azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, de még annál is távolságtartóbban és zárkózottabban viselkedett, mint korábban a faházikóban. Vége volt, ezt pontosan tudtam. Csakhogy ha az ember majdnem két éven át szerelmes valakibe, akkor nem tudja egyik napról a másikra kikapcsolni az érzéseit. Jó párszor végig kellett pásztáznom a tömegen, de megtaláltam. És rögtön azt kívántam, bár ne tettem volna. Aspen éppen mosolyogva fogta át az előtte álló Brenna Butler derekát.

Talán mégis vannak, akik egyik napról a másikra ki tudják kapcsolni az érzéseiket. Brenna Hatos volt, és olyan idős lehetett, mint én. Elég csinosnak láttam, de rám egy kicsit sem emlékeztetett. Volt egy olyan érzésem, hogy ő lesz az, aki megkapja azt az esküvőt, azt az életet, amire Aspen velem együtt gyűjtögette a pénzt. És szemmel láthatólag már egy kicsit sem nyomasztotta a sorozás. Brenna ránevetett, majd továbbment a családjához. Végig őt szerette volna? Ő volt az a lány, akivel mindennap találkozott, én pedig az, aki hetente egyszer megetettem és csókjaimmal borítottam? Felötlött bennem, hogy talán lopott beszélgetéseink során nem csak a hosszú és unalmas leltárkészítésről szóló beszámoló volt az, amit nem említett meg nekem. Túl dühös voltam ahhoz, hogy sírjak. És egyébként is, volt itt bőven rajongó, aki a figyelmemre vágyott. Így tekintetemet a lelkes arcokra emeltem, hogy Aspen meg se tudja, észrevettem őt. Újra elmosolyodtam, ha lehet, még szélesebben, és integetni kezdtem. Nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy újra összetörhesse a szívemet. Miatta kerültem ide, hát most egyszerűen megpróbálok előnyt kovácsolni a dologból. – Hölgyeim és uraim, kérem, csatlakozzanak hozzám, amikor útjára bocsátjuk America Singert, Illéa Ünnepelt

Hölgyei közül a kedvencünket! – harsogta a polgármester. Mögöttem a kis zenekar rázendített a himnuszra. Újabb éljenzés, még több virág. Ekkor a polgármester a fülemhez hajolt. – Mondja, kedves, nem szeretne szólni pár szót? Fogalmam sem volt arról, hogyan mondhatnék nemet úgy, hogy ne legyek udvariatlan. – Köszönöm, de annyira meghatódtam, nem hiszem, hogy menne. Két tenyere közé fogta a kezemet. – Hát persze, drága gyermek. Ne aggódjon. Majd én mindent elintézek. A palotában pedig meg fogják tanítani magának, hogyan kell az ilyesmit kezelni. Szüksége is lesz rá. Elsorolta a közönségnek a jellemző vonásaimat, kajánul megjegyezve, hogy az Ötös kaszthoz képest milyen intelligens és vonzó vagyok. Egyébként nem tűnt rossz embernek, de a felsőbb kasztoknak néha még a kedvesebb tagjai is eléggé leereszkedőek voltak. Amikor végignéztem a tömegen, újra megpillantottam Aspent. Az arca gyötrődőnek tűnt. Teljesen másnak mutatkozott, mint amilyennek pár perccel korábban, Brenna társaságában láttam. Valami újabb játszma? Elnéztem mellette. A polgármester befejezte a beszédét, s mindenki éljenzésben

tört

ki,

mintha

ennél

emberemlékezet óta nem hallottak volna.

lelkesítőbbet

Aztán hirtelen eljött az idő, amikor indulnom kellett. Mitsy, a segédem szólt, hogy búcsúzzak el a családomtól csöndben és röviden, utána pedig elkísér az autóhoz, ami majd kivisz a repülőtérre. Kota átölelt, és elmondta, hogy milyen nagyon büszke rám. Aztán nem túl tapintatos módon megkért, említsem meg Maxon hercegnek, hogy milyen szobrokat csinál. Amennyire finoman csak tudtam, kihátráltam az öleléséből. Kenna elsírta magát. – Már így is alig látlak! Mi lesz velem, ha elmész? – zokogta. – Ne aggódj. Elég hamar haza fogok jönni. – Na persze! Te vagy a legszebb lány Illéában. A herceg imádni fog! Miért hitte mindenki azt, hogy a szépség minden? Talán tényleg az volt. Maxon hercegnek talán nem olyan feleségre van szüksége, akivel beszélni is lehet, hanem olyanra, aki jól néz ki. De amikor elképzeltem, hogy esetleg ez lenne a jövőm, beleborzongtam. Sokkal több nálam csinosabb lány lesz ott. Kennát a nagy pocakja miatt nem volt könnyű átkarolni, de azért sikerült. James is megölelt, pedig őt nem is ismertem valami jól. Aztán következett Gerad. – Légy jó fiú, hallod-e! És próbálkozz a zongorával. Fogadok, hogy elképesztően jól fog menni. Majd szeretnék hallani róla, amikor hazajövök.

Gerad bólintott, és az arca elszomorodott. Vékonyka karjaival magához húzott. – Szeretlek, America. – Én is szeretlek. Ne légy szomorú. Hamarosan hazatérek. Újra biccentett, majd keresztbe fonta a mellkasán a karjait, és duzzogni kezdett. Nem tudtam, hogy így érinti majd az elutazásom. May ennek az ellentéte volt, lábujjhegyen rugózott, szinte beleszédült az örömbe. – Ó, America, úgyis hercegnő leszel! Biztos vagyok benne! – Csitt! Ha rajtam múlna, szívesebben lennék Nyolcas, és maradnék itthon veled. Kérlek szépen, légy jó és dolgozz szorgalmasan. Rábólintott és tovább szökdécselt, én pedig apához fordultam, akin látszott, hogy majdnem elsírja magát. – Apu! Nehogy sírj! – Ezzel a karjába omlottam. – Figyelj ide, kiscicám. Akár nyersz, akár nem, számomra mindig hercegnő leszel. – Ó, apu! – Végül csak előtörtek a könnyeim. Ennyire volt szükség ahhoz, hogy a félelem, a szomorúság, az idegesség utat találjon magának – egyetlen mondatra, ami arról szólt, hogy nem számít az egész. Ha úgy térek haza, hogy kihasználtak és eldobtak, apa attól még büszke lesz rám. Szinte elviselhetetlen volt az érzés, hogy ennyire szeret. A palotában számos testőr vesz majd körül, de én nem tudtam

volna az apám karjánál biztonságosabb helyet elképzelni. Elszakadtam tőle, és megöleltem anyát. – Tedd meg, amit kérnek. Igyekezz nem duzzogni és örülj. Viselkedj. Mosolyogj. Tudasd velünk, hogy mi van. Ó annyira tudtam, hogy te egy nap még sokra viszed! Kedveskedésnek szánta, de én nem ezt szerettem volna hallani. Bárcsak azt mondta volna, hogy az ő szemében is olyan különleges vagyok, mint apám számára! De volt egy olyan érzésem, hogy ő már mindig csak egyre többre vágyik majd számomra, és egyre többet akar majd tőlem. Talán ilyenek az anyák. – Lady

America,

készen

Elfordultam a közönségtől,

áll? és

–

kérdezte

Mitsy.

gyorsan letöröltem a

könnyeimet. – Igen. Készen állok. A táskámat már berakták a várakozó, fényes, fehér kocsiba. Hát ennyi volt. Elindultam a színpad szélénél álló lépcső felé. – Mer! Megfordultam. Ezt a hangot ezer közül is megismertem. – America! Körülnéztem, és megláttam Aspen hadonászó karját. A tömegben törtetett előre, az útjába kerülő emberek morgolódtak, ahogy eltaszigálta őket maga elől. A tekintetünk összetalálkozott.

Megtorpant és rám bámult. Nem tudtam kiolvasni az arcából, mit érez. Aggódik? Megbánta? Bármit érzett is, már túl késő volt. Megráztam a fejem. Elegem volt Aspen kisded játékaiból. – Erre jöjjön, Lady America – hívott Mitsy a lépcső aljáról. Egy pillanatot adtam magamnak, hogy megpróbáljak hozzászokni az új nevemhez. – Viszlát, szívem! – kiáltott oda anyám. Azzal elvezettek onnan.

8. fejezet

Én érkeztem először a repülőtérre, és olyan riadt voltam, mint még soha. A tömeg okozta szédítő izgalom már megfakult, és most szembe kellett néznem a repülés ijesztő kilátásával. Tudtam, hogy három másik Kiválasztottal utazom majd együtt, így igyekeztem visszanyerni az önuralmamat. Semmi pánikrohamot kapni.

kedvem

nem

volt

előttük

Már korábban megjegyeztem minden Kiválasztott lány nevét, arcát és kasztját. Egyfajta terápiának indult, olyan valami volt, ami segített megnyugodnom. Ugyanezt a hatást érte el nálam, ha skálákat vagy általános ismereteket memorizáltam. Eleinte csak barátságos arcokat kerestem, olyan lányokat, akikkel szívesen tölteném együtt az időt, míg ott vagyok. Valójában sosem voltak barátaim. Gyerekkorom legnagyobb részében Kennával és Kotával játszottam. A

tanításommal anya foglalkozott, és ő volt az egyetlen ember, akivel együtt dolgoztam. Amikor az idősebb testvéreim elhagyták a szülői házat; Maynek és Geradnak szenteltem magam. És Aspennek… Csakhogy Aspennel sosem voltunk egyszerűen csak barátok. A találkozásunk pillanatától kezdve szerelmes voltam belé. Most pedig egy másik lány kezét fogta. Szerencsére egyedül voltam.

Nem tudom, hogyan

birkóztam volna meg a könnyeimmel a többi lány előtt. Nagyon fájt. Én fájtam nagyon. És nem tehettem semmit. Hogy az ördögbe jutottam idáig? Egy hónapja még annyira biztos voltam az életem minden szeletét illetően, mostanra pedig már semmire sem ismertem rá. Új otthon, új kaszt, új élet. S mindezt egyetlen ostoba papír és egy fénykép miatt. Kedvem lett volna lekuporodni és sírni, meggyászolni mindent, amit csak elveszítettem. Eltűnődtem azon, hogy vajon a többi lány is szomorú-e ezen a napon. Úgy képzeltem, hogy rajtam kívül mindenki ünnepel. Igyekeznem kéne legalább úgy kinézni, mintha én is így éreznék, mert az egész ország rajtunk fogja tartani a szemét. Összeszedtem magam, felkészültem arra, ami történni fog, és tudtam, hogy bátornak kell lennem. Bármi lesz is, szembe fogok nézni vele. Ami pedig azt illeti, amit magam mögött hagyok, hát úgy döntöttem, hogy szó szerint ezt fogom

tenni: magam mögött hagyom Aspent. A palota lesz az én menedékem. Soha többé nem gondolok rá, a nevét sem mondom ki. Oda nem jöhet velem – ez lett az én saját szabályom ebben a kis kalandban. Soha többé. Isten veled, Aspen.

Úgy félóra múlva két, hozzám hasonlóan fehér ingbe és fekete nadrágba öltözött lány lépett be az ajtón, segédeik mögöttük

jöttek

a

táskáikat

cipelve.

Mindketten

mosolyogtak, amivel csak megerősítették korábbi gondolatomat arról, hogy én lehetek ezen a napon az egyetlen letört Kiválasztott. Ideje volt valóra váltanom az ígéretemet. Összeszedtem magam, és felálltam, hogy kezet fogjunk. – Szervusztok! – mondtam élénken. – A nevem America. – Tudom! – vágta rá rögtön a jobb oldalon álló lány. Szőke haja és barna szeme volt. Rögtön ráismertem: Marlee Tames volt Kentből. Egy Négyes. Kinyújtott kezemmel nem törődve közelebb lépett hozzám és megölelt. – Ó! – leheltem meglepetten. Erre nem számítottam. Bár Marlee azon lányok közé tartozott, akiknek az arca őszinteséget és kedvességet tükrözött, anya egész múlt héten azt mondogatta, hogy ezekre a lányokra ellenségként kell tekinteni, és gyanakvása rám is átragadt. Itt álltam, és

maximum egy kedélyes üdvözlésre számítottam a lányoktól, akik életre-halálra megvívnak majd velem egy olyan személy kegyeiért, akire csöppet sem vágyom. Ehelyett meleg ölelést kaptam. – Marlee a nevem, ő pedig Ashley. – Igen, Ashley Brouillette Allensből, Hármas. Ő is szőke volt, de a haja jóval világosabb árnyalatú, mint Marlee-é. A szeme pedig mélykék, ami nagyon jól illett békés arcához. Marlee mellett kifejezetten törékenynek tűnt. Mindketten Északról jöttek – gondolom, ezért utaztak együtt. Ashley udvariasan intett a kezével, és elmosolyodott – ő így üdvözölt. Nem tudtam, hogy szégyenlős-e, vagy máris megpróbál kitapasztalni bennünket. Vagy talán csak született Hármas volt, s így pontosan tudta, hogyan illik viselkedni. – Ó, imádom a hajadat! – áradozott Marlee. – Bárcsak én is vörös hajúnak születtem volna! Ettől olyan élettel telinek tűnsz! Úgy hallottam, hogy a vörös hajú emberek eléggé indulatosak. Ez igaz? Förtelmes napom volt ugyan, de Marlee olyan élénk, olyan lelkes volt, hogy nem állhattam meg mosolygás nélkül. – Nem hinném. Pontosabban, tudok nagyon indulatos lenni, de a nővéremnek szintén vörös haja van, és nála angyalibb teremtés nem létezik. Ezzel már meg is kezdődött egy könnyed csevegés arról, hogy mi dühít fel bennünket, és mi az, amitől mindig

jókedvre derülünk. Marlee szerette a filmeket, ahogy én is – bár én csak nagyon ritkán láthattam ilyesmit. Beszéltünk hihetetlenül vonzó színészekről, ami mindössze annyiból volt különös, hogy mégiscsak útban voltunk a palota felé, hogy Maxon barátnői legyünk. Ashley időről időre felkuncogott,

de

ennél többel

nem

járult

hozzá

a

társalgáshoz. Ha kérdeztünk tőle valamit, röviden válaszolt, majd újra felöltötte tartózkodóan mosolygó arckifejezését. Marlee-val könnyű volt kijönni, s ettől felébredt bennem a remény, hogy esetleg az egészből jól jöhetek ki, hogy szerezhetek magamnak egy barátot. Úgy félórát, ha beszélgettünk, de az idő csak úgy repült. És abba sem hagytuk volna, ha nem halljuk meg valaki magas sarkú cipőjének kopogását a padlón. Egyszerre fordultunk a hang irányába, és szinte hallottam, amint Marlee álla ámultában leesik. Egy barna hajú, kreol bőrű lány lépkedett felénk napszemüvegben. A hajába százszorszépet tűzött, amit vörösre színeztek, hogy olyan árnyalatú legyen, mint a rúzs a száján. Csípője ringott járás közben, magabiztosan lépkedett hétcentis cipősarkain. Ellentétben Marlee-val és Ashley-vel, ő egyáltalán nem mosolygott. Nem mintha boldogtalan lett volna. Nem, egyszerűen csak a feladatára koncentrált. A belépőjének egyetlen célja volt, mégpedig az, hogy megfélemlítsen bennünket. És ez az

úrilány Ashley-nél be is vált: – ahogy az új lány közeledett felénk, hallottam, amint ezt suttogja: „Ó, nem!” Engem nem zavart az újonnan érkező személy, akiről tudtam, hogy Celeste Newsome Clermontból, és Kettes. Nyilván azt feltételezte, hogy ugyanazért a jutalomért küzdünk. De ha az ember egyáltalán nem vágyik valamire, akkor nem is számít neki az egész. Celeste végül odaért hozzánk, Marlee pedig elnyögött egy üdvözlést – még a megfélemlítő légkör ellenére is igyekezett barátságos lenni. Celeste azonban csak ránézett, és sóhajtott egy nagyot. – Mikor indulunk? – tudakolta. – Nem tudjuk – feleltem minden megilletődés nélkül. – Eddig rád vártunk. Ez csöppet sem tetszett neki, úgyhogy végigmért tetőtől talpig. Nem tettem rá valami nagy benyomást. – Bocs, de elég sokan akartak elköszönni tőlem. Nem tehetek róla. – Felvillantotta a mosolyát, mintha ezzel tenné nyilvánvalóvá, hogy őt imádni kell. Szóval ilyen lányokkal leszek körülvéve. Remek. Mintegy végszóra, egy férfi jelent meg baloldalt, egy ajtóban. – Jól hallom, hogy itt van mind a négy Kiválasztott lányunk?

– De mennyire! – felelte édesen mosolyogva Celeste. A férfi szemén látszott, hogy ettől teljesen elolvadt. Á. Szóval Celeste így csinálja. A kapitány egy pillanatra elbambult, de aztán észhez tért. – Nos, hölgyek, ha megtennék, hogy követnek, akkor azonnal be is szállhatnánk a gépbe és elindulhatnánk új otthonuk felé. A repülőút – ami csak fel- és leszálláskor volt ijesztő – alig néhány órán át tartott. Megkínáltak bennünket étellel, filmet is nézhettünk, de nekem főleg ahhoz volt kedvem, hogy kibámészkodjak az ablakon. Fölülről néztem az országot, és elámultam azon, hogy milyen hatalmas. Celeste úgy döntött, hogy aludni fog az úton, amit nagy szerencseként éltünk meg. Ashley kapott egy összehajtható íróasztalt, és máris leveleket írt haza a kalandjáról. Okos gondolat volt, hogy hozott magával papírt. Tudtam, hogy May mennyire örülne, ha hallhatna az útnak erről a szakaszáról, még akkor is, ha ebben nem szerepel a herceg. – Olyan elegáns – súgta oda nekem Marlee, és fejével Ashley felé intett. A kis repülőgép első részében ültünk bársonyüléseken, egymással szemben. – Amióta csak találkoztunk, nem volt egyetlen olyan pillanat sem, amikor ne viselkedett volna illemtudóan. Kemény vetélytárs lesz – sóhajtotta. – Ne gondolj rá így – tanácsoltam. – Igen, persze, hogy megpróbálsz bent maradni a legvégéig, de nem annak az

árán, hogy valakit legyőzöl. Te csak légy önmagad. Ki tudja? Hátha Maxon a kicsit lazább lányokat kedveli. Marlee ezt alaposan átgondolta. – Jó ötlet. És nehéz lenne nem kedvelni Ashley-t. Annyira kedves. És olyan szép. – Egyetértően bólintottam. Marlee lehalkította a hangját. – Celeste viszont… Nagy szemeket meresztettem, és megráztam a fejem. – Pontosan. Még egy órája sem vagyunk együtt, de már azt várom, hogy mikor megy haza. Marlee a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a nevetését. – Igazán nem szeretnék senkire csúnyákat mondani, de olyan erőszakos. Pedig Maxon még színre se lépett. Egy kicsit tartok tőle. – Nehogy megijedj Celeste-től – nyugtattam meg. – Az olyan lányok, mint ő, magukat szokták kiejteni a versenyekből. – Nagyon remélem – sóhajtotta Marlee. – Néha olyan jó lenne… – Mi lenne jó? – Hát, néha azt kívánom, bárcsak lenne a Ketteseknek valami fogalma arról, milyen érzés, amikor úgy bánnak velünk, ahogy ők szoktak. Biccentettem. Soha nem képzeltem, hogy ugyanazon a szinten lennék, mint egy Négyes, de gondolom, a helyzetünk hasonló volt. Ha az ember nem Kettes vagy Hármas volt,

akkor végső soron ugyanaz volt a sorsa, legfeljebb árnyalataiban tért el. – Köszönöm, hogy beszélgetsz velem – mondta. – Féltem, hogy mindenki csak magával törődik majd, de te és Ashley igazán kedvesek vagytok. Talán mégis jó mulatság lesz ez az egész. – Hallottam, hogy a hangjában megcsillan egy kis remény. Én ugyan nem voltam erről meggyőződve, de azért visszamosolyogtam rá. Semmi okom nem volt kerülni Marlee-t vagy gorombáskodni Ashley-vel. A többi lány talán nem lesz ilyen laza. Leszállás után csöndben lépkedtünk a repülőgéptől a terminálhoz. Őrök vettek körül minket. Amikor azonban kinyíltak az ajtók, fülsiketítő hangzavar fogadott bennünket. A terminál tele volt ugrándozó, éljenző emberekkel. Megtisztítottak nekünk egy ösvényt, amit aranyló szőnyeg jelzett, kétoldalt színében hozzá illő kordonnal. Ebben az alagútféleségben bizonyos időközönként őrök álltak, akik éberen rajta tartották a szemüket mindenkin, és készen álltak arra, hogy a veszély első jelére cselekedjenek. Ennél fontosabb dolguk nem akadt volna? Szerencsére Celeste ment elöl, és láttam, hogy integetni kezd. Azonnal tudtam, hogy ez a megfelelő viselkedés, és nem a mogorva bámulás, ami az én terveim között szerepelt. Mivel ott voltak a kamerák, amelyekkel vették minden

mozdulatunkat, kétszeresen is örültem, hogy nem én haladtam a menet élén. A tömeget megrészegítette az öröm. Ezeknek az embereknek a szomszédságában fogunk élni, és ők alig várták, hogy megpillanthassák az érkező lányokat. Egyikünk egy napon királyné lesz. Rövid időn belül vagy tucatszor kaptam fel a fejem, amikor a teremben összezsúfolódott tömegből a nevemet kiáltották. De láttam táblákat is, amikre a nevemet írták. El voltam képedve. Már most akadtak emberek – méghozzá nem is az én kasztomból vagy tartományomból –, akik azt remélték, hogy én fogok nyerni. Éreztem, hogy a gyomrom bűntudatosan összerándul a gondolattól, hogy én ezeket az embereket szándékozom cserbenhagyni. Egy pillanatra lecsüggesztettem a fejem, és ekkor megláttam egy kicsi lányt, aki a korláthoz préselődött. Nem lehetett több tizenkét évesnél. Kezében táblát tartott, amin ez állt:

A VÖRÖS HAJÚAK A NYERŐK!

A tábla sarkába picike

koronát pingált, a többit pedig behintette apró csillagokkal. Tudtam, hogy a mezőnyben egyedül nekem van vörös hajam, és az is feltűnt, hogy az ő haja és az enyém szinte pontosan ugyanolyan árnyalatú. A kislány autogramot szeretett volna. A szomszédja is erre vágyott, a mellette álló pedig csak kezet szeretett volna fogni. Így haladtam végig a soron, de egyszer-kétszer

megfordultam, hogy a szőnyeg túloldalán várakozókkal is váltsak pár szót. Én voltam az utolsó, aki kilépett a terminál épületéből, és emiatt a többi lánynak legalább húsz percet kellett várnia rám. Az igazat megvallva, még ekkor sem mentem volna, de éppen befutott a következő Kiválasztottakat szállító gép, és udvariatlan lett volna, ha elveszek az ő idejükből. Miközben beszálltam az autóba, láttam, hogy Celeste a szemét forgatja, de nem érdekelt. El voltam ragadtatva attól, hogy milyen gyorsan sikerült alkalmazkodnom valami olyasmihez, amitől percekkel korábban még rettegtem. Sikerült végigcsinálnom a búcsúztatásomat, találkoztam az első ismerőseimmel, túl voltam az első repülőutamon és kapcsolatot teremtettem rajongóinkkal. És közben semmi olyat nem tettem, amitől zavarba kellett volna jönnöm. Eszembe jutottak a kamerák, amik végigkísértek a terminálon, és elképzeltem, amint a szüleim a tévében nézik az érkezésemet. Reméltem, hogy büszkék lesznek rám.

9. fejezet

A repülőtéren jelentős tömeg gyűlt össze, de a palotához vezető út mellett is rengetegen álltak, és üdvözlő szavakat kiabáltak. Csak azt tartottam szomorúnak, hogy nem volt szabad letekernünk az ablakot, hogy visszaköszönhessünk. Az elöl ülő testőr közölte velünk, hogy képzeljük magunkat a királyi család helyébe. Igen, sokan rajonganak értünk, de vannak a tömegben olyanok is, akik gond nélkül bántanának bennünket, hogy így ártsanak a hercegnek. Vagy magának a királynak. A kocsiban egymással szemben volt elrendezve a két sor ülés – Ashley és Marlee szemben ültek, én meg valahogy Celeste mellett kötöttem ki. Marlee sugárzó mosollyal bámult ki az ablakon, és nyilvánvaló volt, hogy minek örül. A neve rengeteg táblán szerepelt. Meg sem lehetett volna számolni, hány csodálója van.

De láttam Ashley nevét is feltűnni, majdnem annyi helyen, mint Celeste-ét – ez jóval több táblát jelentett, mint amennyin én szerepeltem. A mindig jól nevelt Ashley a tőle megszokott modorban fogadta, hogy nem ő a tömeg kedvence. Celeste-en azonban láttam, hogy bosszantja a dolog. – Szerinted mit csinált? – sutyorogta a fülembe, miközben Marlee és Ashley az otthonukról beszélgettek. – Ezt meg hogy érted? – Mit csinált, hogy ilyen népszerű? Gondolod, hogy megvesztegetett valakit? – Hideg tekintetét Marlee-ra szegezte, mintha megpróbálná felmérni, mennyit érhet pénzben. – Marlee Négyes – feleltem erősen kételkedő hangon. – Nem lenne annyi pénze, hogy bárkit megvesztegessen. Celeste a fogát szívta. – Ugyan, kérlek. Egy lány nem csak pénzzel fizethet azért, amit szeretne – közölte, majd elhúzódott, hogy kinézzen az ablakon. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy mit is mondott, és nagyon nem tetszett a dolog. Nem azért, mert világos volt, hogy egy Marlee-hoz hasonló ártatlan lányban fel sem merülne, hogy lefeküdjön valakivel az előrelépése érdekében, hanem mert kezdtem megsejteni, hogy a palotában komiszabb élet vár rám, mint képzeltem volna. Amikor odaértünk, nem láttam túl jól az épületet, csak a falak tűntek fel. Halványsárga, stukkózott falak voltak,

nagyon-nagyon magasak. Közeledtünkre kinyílt a széles kapu, melynek tetején kétoldalt őrök álltak. Bent hosszú, murvás felhajtó nyújtózott előttünk, ami megkerülte a szökőkutat, majd a bejárat előtt ért véget, ahol már vártak ránk az üdvözlésünkre összesereglett udvari tisztségviselők. Aztán két nő fogott karon, épp csak köszöntek, és már tessékeltek is befelé. – Elnézést, kisasszony, hogy így sürgetjük, de a csoportjuk késésben van – magyarázta az egyikük. – Ó, attól tartok, ez az én hibám. Egy kicsit elfecsegtem az időt a repülőtéren. – Az emberekkel beszélgetett? – kérdezte meglepetten a másik. Nem értettem, miért váltanak egymással jelentőségteljes pillantást, de aztán elkezdték megnevezni a különféle termek nevét, amik mellett elhaladtunk. Az ebédlő jobbra volt, a Díszterem balra. Egy üvegajtón túl hatalmas kertet pillantottam meg, és annyira szerettem volna megállni. Mielőtt rájöhettem volna, hová is tartunk, már be is húztak magukkal egy emberektől nyüzsgő, hatalmas helyiségbe. A tömeg kettévált előttünk, s tükrök sorát láttam meg, előttük szobalányok, akik a lányok frizuráján dolgoztak és a körmüket festették. Vállfákon ruhák lógtak mindenütt, és mindenki kiáltozott: „Megvan a festék!” és „Nem, ebben ducinak néz ki!”

– Itt is vannak! – Egy nő lépett hozzánk. Látszott rajta, hogy itt ő a főnök. – A nevem Silvia. Telefonon már beszéltünk – vetette oda bemutatkozásképpen, és rögtön munkához is kezdett. – Először is, a legfontosabbat. Szükségünk van „előtte” fényképekre. Jöjjenek csak ide – adta ki az utasítást, és egy székre mutatott a sarokban, ami mögött drapéria omlott le. – Hölgyek, ne is törődjenek a kamerákkal. A külsejük átalakításáról készítünk egy anyagot, hisz amikor ma végzünk, Illéa minden lánya úgy szeretne kinézni, mint maguk. És valóban, forgatócsoportokat láttam a terem több pontján is, a kamerák ráközelítettek a lányok cipőire, interjúkat készítettek velük. Amikor a fényképezéssel végeztünk, Silvia utasításokat kezdett osztogatni az alkalmazottaknak. – Lady Celeste-et kísérjék a négyes asztalhoz, Lady Ashley-t az ötöshöz úgy látom, a tízesnél épp végeztek. Vigyék oda Lady Marlee-t, Lady Americát pedig a hatoshoz. – Hát akkor lássuk – szólalt meg egy rövidre vágott, sötét hajú férfi, aki leültetett a székbe, aminek a háttámláján a 6os szám állt. – Meg kellene beszélnünk a külsejét. – Látszott, hogy csak ez érdekli. – A külsőmet? – Hát nem volt már eleve egy külsőm? Nem amiatt jutottam ide? – Mit szeretne, milyenre alakítsuk a megjelenését? A maga vörös hajával vehetjük csábítóra a figurát, de ha inkább

tompítani szeretné azt a hatását, az sem probléma – közölte tárgyilagosan. – Nem fogom megváltoztatni a külsőmet, csak hogy elnyerjem egy olyan pasas tetszését, akit nem is ismerek. –

Illetve kedvelek, tettem hozzá magamban. – Ajjaj!

Csak

nem

egy

valódi

egyéniséghez

van

szerencsém? – fuvolázta, mintha gyerekhez beszélne. – Hát nem azok vagyunk mindannyian? A férfi rám mosolygott. – Hát jó. Akkor nem változtatunk semmit a külsején, csak kihangsúlyozunk ezt-azt. Egy kicsit választékosabbra csiszoljuk, és talán épp az lesz a legfőbb vonzereje, hogy úgy irtózik a látszattól. Ragaszkodjon csak hozzá, kedves. – Megpaskolta a vállamat, aztán már ment is tovább, de előbb még rám szabadított egy csapat nőt. Nem hittem volna, hogy amikor a „csiszolást” emlegeti, azt szó szerint érti. A nők alaposan lesúrolták az egész testemet, mivel úgy tűnt, abban nem lehetett megbízni, hogy én elég jó munkát végzek. Ezután minden látható bőrfelületemet testápolóval és olajakkal kenték be, amitől vaníliaillatom lett (és amiről azt mondta a kenegetést végző lány, hogy Maxon egyik kedvenc illata). Miután végeztek azzal, hogy a bőrömet simává és lággyá varázsolják, a körmeimre fordították figyelmüket. Levágták és kifényesítették őket, s körömágyam keményebb bőre csodával határos módon megpuhult. Szóltam, hogy jobb szeretném, ha nem lakkoznák ki a körmeimet, mire csalódott

képet

vágtak,

ezért

megengedtem

nekik,

hogy

a

lábkörmeimet kezelésbe vegyék. Az egyik lány kellemes, semleges árnyalatú lakkot választott, úgyhogy nem is nézett ki rosszul. A manikűrös brigád odébbállt egy másik lányhoz, én pedig békésen üldögéltem a székemben, és vártam a szépészeti beavatkozás következő menetét. Arra jött egy forgatócsoport, és a kamera ráközelített a kezemre. – Ne mozogjon – szólt rám egy nő. A kezemre hunyorított. – Van egyáltalán valami a maga körmein? – Nincs. Csak

sóhajtott

egyet,

befejezte

a

felvételt,

majd

továbbmentek. Én is sóhajtottam egy mélyről jövőt. A szemem sarkából érzékeltem jobb felől valami rángatózó mozdulatot. Odakaptam a fejem, és egy lányt pillantottam meg, akire hatalmas köpenyt borítottak, de alatta a lába idegesen járt fel-le. – Jól vagy? – kérdeztem. A hangomtól mintha ráébredt volna, hol van. Ő is sóhajtott. – Szőkére akarják festeni a hajamat. Azt mondják, hogy jobban menne a bőröm színéhez. Ettől kicsit ideges lettem. Feszülten rám mosolygott, és én visszanevettem rá. – Sosie a neved, ugye?

– Igen. – Most már őszinte volt a mosolya. – Te pedig America vagy, ugye? – Biccentettem. – Hallottam, hogy azzal a Celeste nevű lánnyal érkeztél. Micsoda szörnyű teremtés! A szememet forgattam. Amióta megjöttünk, az egész terem végighallgathatta, ahogy Celeste percenként ordít valami szerencsétlen szobalánnyal, hogy hozzon már neki valamit, vagy tűnjön az útjából. – Ha tudnád! – motyogtam, és mindketten felkuncogtunk. – Figyelj csak, szerintem nagyon szép a hajad. – Tényleg az volt. Sem túl sötét, sem túl világos, és nagyon dús. – Köszönöm. – Ha nem akarsz változtatni rajta, akkor ne tedd. Sosie elmosolyodott, de láttam rajta, hogy nem teljesen biztos abban, hogy barátságos vagyok vele, vagy gáncsolni akarom. Mielőtt válaszolhatott volna, a személyzet újabb csapata érkezett, hogy folytassa rajtunk a munkát, és olyan hangosan utasítgatták egymást, hogy nem fejezhettük be a beszélgetésünket. A hajamat megmosták, balzsamot kentek rá, hidratálták és lesimították.

Amikor

megérkeztem,

egyforma

hosszú

fürtjeim voltak – általában anya vágta, és neki egyedül ez ment –, de mire végeztünk, több centivel rövidebb volt, és változó hosszúságúra vágták. Ez tetszett, mert így érdekes fények csillantak benne. Voltak lányok, akiknek a haját csak bemosták, másokét, például Sosie-ét, teljesen átfestették.

Akik rajtam dolgoztak, azokkal egyetértettünk abban, hogy az enyémen ebből a szempontból nem kell változtatni. A sminkemet egy nagyon csinos lány készítette. Megkértem, hogy ne vigye túlzásba, és tényleg szépre sikerült. A többi lány közül sokan idősebbnek, fiatalabbnak vagy egyszerűen csak szebbnek tűntek a sminkelést követően. Én még mindig saját magamra hasonlítottam, amikor végeztünk. És persze Celeste is, hiszen ő ragaszkodott ahhoz, hogy mindent kenjenek rá. Az egész procedúrát egy köpenyben csináltam végig, de amint végeztünk, egy sor ruhához kísértek. A nevem ott lógott egy rúd felett, amire egy hétre való holmit akasztottak ki. Ezek láttán már sejtettem: a kiképzés alatt álló hercegnőknek nem szokása farmert hordani. Végül egy krémszínű darabot választottam ki közülük. A vállamat szabadon hagyta, rásimult a derekamra, és pontosan térdig ért. A lány, aki rám segítette, azt mondta, hogy ez egy délutáni ruha, és az estélyi öltözékemet már felvitték a szobámba, ahová egyébként a többi holmi is megy majd. Aztán egy ezüstbrosst tűzött a ruhára, amin a nevem csillogott. Végül rám adta a cipőt – amiről közölte, hogy törpesarkú –, és már küldött is vissza a sarokba, hogy elkészítsék rólam az „utána” fotót. Ezután odaparancsoltak a fal mellett sorakozó négy hely egyikéhez. Mindegyik szék mögött drapéria volt, előtte pedig egy kamera.

Leültem, ahogy azt kérték, és vártam. Mellém telepedett egy nő, a kezében csipeszes írótáblával, és azt kérte, hogy legyek türelemmel, míg megtalálja rengeteg papírja közt az enyémeket. – Ez mire jó? – kérdeztem. – Az átalakításról szóló adáshoz kell. Ma este kerül adásba az érkezésük, az átalakítós műsor szerdán lesz, aztán pénteken megy le az első Híradó. Az emberek már látták a fényképeiket, és részben ismerik a jelentkezési lapok anyagát is – magyarázta, és közben sikerült rátalálnia a papírokra, amelyeket az írótábla legtetejére helyezett. Ezután egymásba fűzte ujjait, és folytatta. – Mi azt szeretnénk, ha úgy istenigazából drukkolnának maguknak. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha megismerhetik magukat. Úgyhogy először csinálunk itt egy rövid interjút, aztán legyen nagyon ügyes a

Híradóban is. Úgy általában, ne legyen szégyenlős, ha valahol a palotában összetalálkozunk. Nem leszünk ugyan itt mindennap, de azért elég sokat fogunk forgatni. – Rendben – feleltem engedelmesen. Egyáltalán nem akartam szóba állni a forgatócsoportokkal. Túlságosan kíváncsiskodónak láttam őket. – Szóval, a neve America Singer, ugye? – kérdezte a nő, miután felgyulladt egy piros lámpa a kamera tetején. – Igen. – Megpróbáltam úgy beszélni, hogyne érződjön a hangomon, mennyire ideges vagyok.

– Őszintén meg kell mondjam, maga mintha nem változott volna sokat. Elmondaná, hogy mi minden történt a mai átalakítás alatt? Alaposan végiggondoltam. – Lépcsőzetesen vágták le a hajamat, hogy ilyen legyen. – Ujjaimat végighúztam a vörös fürtök között, éreztem, hogy a fodrász munkája nyomán milyen puha lett a hajam tapintása. – Aztán tetőtől talpig bekentek vaníliás testápolóval. Most olyan az illatom, mint valami sütinek — folytattam, és megszimatoltam a karomat. Elnevette magát. – Nagyon finom. És igazán jól áll magának ez a ruha. – Köszönöm – feleltem, és lepillantottam új holmimra. – Általában nem ruhákat hordok, úgyhogy ehhez egy kicsit hozzá kell majd szoknom. – Így igaz – bólintott rá a nő. – A Párválasztóban magán kívül csak két Ötös van. Eddig milyennek találja az egészet? Igyekeztem megkeresni a szavakat, amelyek kifejeznék mindazt, amit ma tapasztaltam, attól kezdve, hogy a téren akkorát csalódtam, egészen odáig, hogy milyen érzés volt repülni és milyen jólesett Marlee kedvessége. – Meglepő – mondtam végül. – Úgy hiszem, lesz még bőven része meglepetésben – jósolgatta a nő. – Csak

azt

remélem,

hogy

a

mainál

egy

kicsit

nyugalmasabb napjaink lesznek – mondtam nagyot sóhajtva. – És eddig milyennek látja a vetélytársait?

Nyeltem egy nagyot. – A lányok igazán helyesek. – Egy szembeszökő kivétellel persze. – Mhm – mormolta, mert átlátott rajtam. – És mit gondol, hogyan sikerült az átalakítása? Aggasztja-e, hogy vannak magánál csinosabbak? Ezen is elgondolkodtam. Ha azt mondom, hogy nem, gőgösnek fognak tartani, ha igennel felelek, azt hiszik, hogy sajnáltatni akarom magam. – Úgy látom, a személyzet mindent megtett azért, hogy mindenkiből kihozza az egyéniségének megfelelő szépséget. Az interjút készítő nő elmosolyodott. – Rendben, azt hiszem, ez megteszi – mondta. – Ez minden? – Mind a harmincötüknek bele kell férnie egy másfél órás blokkba, úgyhogy bőven elég lesz. – Hát jó. – Ez nem hangzott rosszul. – Köszönöm, hogy rászánta az időt. Most átmehet ahhoz a kanapéhoz. Hamarosan jön valaki, és gondjaiba veszi. Felálltam, és átmentem a sarokban álló nagy, kör alakú kanapéhoz, ahol leültem. Már ott beszélgetett halkan két lány, akikkel még nem ismerkedtem meg. Körülnéztem, és valaki épp bejelentette, hogy érkezik az utolsó csoport. Újra nagy kapkodás kezdődött a szépészeti részlegen. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy észre sem vettem, amikor Marlee letelepedett mellém. – Marlee! Hűha, milyen lett a hajad?

– Tudom. Meghosszabbították. Szerinted tetszeni fog Maxonnak? – Úgy tűnt, ez komolyan aggasztja. – Hát persze! Van férfi, akinek ne tetszene egy gyönyörű, szőke nő? – kérdeztem vissza tréfálkozva. – America, te olyan kedves vagy. És az emberek a repülőtéren imádtak. – Ugyan, csak nem voltam elutasító. De te is beszéltél velük – emlékeztettem. – Igen, de fele annyit sem, mint te. Lehajtottam a fejem, és kicsit zavarba jöttem attól, hogy olyasmi miatt kaptam bókot, ami teljesen természetes volt számomra. Aztán újra felnéztem, és ahhoz a két lányhoz fordultam, akik mellettünk ültek. Emmica Brass-szal és Samantha Lowellel még nem mutatkoztunk be egymásnak, de azért tudtam, hogy kicsodák. Hirtelen összerezzentem, mert furán néztek rám. Mielőtt rájöhettem volna, hogy miért, odalépett hozzánk Silvia, a nő, aki már korábban is ott volt. – Nos, lányok, készen vagyunk? – Az órájára pillantott, aztán várakozásteljes arckifejezéssel ránk nézett. – Gyorsan körbevezetem magukat, aztán megmutatom a szobájukat. Marlee tapsikolt, és mind a négyen felálltunk, hogy induljunk.

Silvia

elmesélte,

hogy

a termet,

amiben

átváltoztattak bennünket, a Hölgyek Szalonjának hívják, és a királyi család nőtagjai itt múlatják az időt.

– Szokjanak hozzá ehhez a helyhez, elég sok időt töltenek majd itt. Lássuk csak, befelé jövet elhaladtak a Díszterem mellett, amit általában bankettek és partik alkalmával használnak. Ha maguk, hölgyeim, jóval többen lennének, akkor az étkezéseikre is ott kerülne sor. De így bőven megteszi a szokásos ebédlő is. Menjünk csak be gyorsan oda. Megmutatták nekünk, hogy hol szokott étkezni a királyi család, akiknek külön asztala volt. Bennünket a terem két oldalán elhelyezett, hosszú asztaloknál ültetnek majd le, így az egész egy szögletes U alakot formáz. Elegáns névtáblákkal már ki is jelölték a helyünket – én Ashley és Mini Lee (őt már korábban megpillantottam a Hölgyek Szalonjában) között fogok ülni, Kriss Ambersszel szemben. Elhagytuk az ebédlőt, és leballagtunk egy lépcsőn, hogy megnézzük a termet, ahonnan az Illéa Fővárosi Híradót szokták közvetíteni. Amikor újra felmentünk az emeletre, kalauzunk egy folyosó felé intett, ahol a király és Maxon töltötte ideje nagy részét azzal, hogy dolgozott. Arra a területre nem léphettünk be. – És van még egy rész a palotában, ahová nem mehetnek: a harmadik emelet. Ott vannak a királyi család szobái, és semmiféle betolakodást nem fognak eltűrni. A maguk szobái a második emeleten lesznek. A vendégszobákban fogják önöket elszállásolni. De ne aggódjanak, még mindig bőven maradt hely, arra az esetre, ha vendégek érkeznének.

– Ez az ajtó a hátsó kertbe vezet. Jó napot, Hektor, jó napot, Markson! – Az ott álló két palotaőr biccentett. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy a jobb oldalon nyíló hatalmas boltív egyfajta oldalbejárat, ami a Díszterembe vezet, vagyis a Hölgyek Szalonja a folyosó kanyarulatán túl lehet. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt így kitaláltam, mert a palota egyébként olyan volt, mint egy fényűző labirintus. – Semmilyen körülmények között nem léphetnek ki – intett bennünket Silvia. – Napközben adódnak majd alkalmak, amikor kimehetnek a kertbe, azonban engedély nélkül még ilyenkor sem. Ez a korlátozás a biztonságukat szolgálja. Akárhogy igyekszünk ugyanis, a lázadóknak sikerült már korábban is bejutnia a palota parkjába. Megborzongtam. Befordultunk egy sarkon, és egy impozáns lépcsőn felmentünk a második emeletre. A lábam alatt olyan vastag szőnyeg, amibe minden lépésnél pár centire belesüppedtem. A magas ablakokon át beáradt a fény, a levegőnek napos virágillata volt. A falakon hatalmas olajfestmények függtek, melyek a múlt királyait ábrázolták, illetve amerikai és kanadai állami vezetőket. Legalábbis úgy sejtettem, hogy az ő képmásaik lehetnek. Nem viseltek koronát. – A holmijukat már felvitték a szobájukba. Ha nem tetszik a berendezés, szóljanak a komornáiknak. Mindannyiuknak három szobalánya lesz, akik már a szobákban várnak önökre.

Segítenek majd a kipakolásban és abban is, hogy vacsorára átöltözzenek. – A mai vacsora előtt a Hölgyek Szalonjában gyülekeznek, ahol az Illéa Fővárosi Híradó különkiadását veszik fel, amiben szerepelni fognak. Ma már láthatnak egy részt abból a felvett anyagból is, amit a forgatócsoportok akkor készítettek, amikor önök elhagyták otthonukat és megérkeztek ide. Állítólag nagyon ígéretesen sikerült. Tudniuk kell, hogy Maxon herceg a mai anyagból még semmit nem látott. Ugyanakkor nézi meg a filmet ma este, amikor Illéa lakosai is, és holnap találkoznak csak vele hivatalosan. – Önök,

lányok

együtt

fognak

vacsorázni,

így

összeismerkedhetnek, aztán holnap megkezdődik a játék! Nagyot nyeltem. Túl sok szabály, túl nagy szigor, túl sok ember. Arra vágytam, hogy magamra maradhassak egy hegedűvel. Végigmentünk a második emeleten, és a Kiválasztott lányok egyenként beléptek szobáikba. A sajátom egy eldugott kis folyosón volt Barielével, Miniével és Jennáéval. Örültem, hogy nem vagyunk a főfolyosón, mint Marlee. Így talán lesz egy kis magánéletem is. Amint kalauzunk elment, benyitottam a szobába, és azonnal három nő izgatott hangját hallottam. Egyikük egy sarokban varrogatott, a másik kettő az egyébként is makulátlan szobát takarította. Odasiettek hozzám, hogy

bemutatkozzanak. Lucy, Anne és Mary volt a nevük, de azonnal elfelejtettem, hogy melyikük kicsoda. Egy kicsit győzködnöm kellett őket, hogy végre elmenjenek. Nem szerettem volna udvariatlannak tűnni, hiszen látszott rajtuk, hogy mennyire lelkesen segítenének, de szükségem volt arra, hogy egyedül legyek. – Csak szeretnék egy kicsit aludni. Biztos vagyok abban, hogy nehéz napjuk volt, sokat kellett készülődniük. Most az lenne a legjobb, ha hagynának egy kicsit pihenni. Menjenek és szusszanjanak egyet, aztán kérem, jöjjenek vissza és szóljanak nekem, ha ideje lemenni az ebédlőbe. Ezt pukedlik és köszönetnyilvánítások özöne követte, amiről megpróbáltam lebeszélni őket, és aztán végre magamra maradtam. Mégsem esett jól. Megpróbáltam kinyújtózni az ágyon, de minden végtagom görcsösen összerándult, és nem hagyta, hogy kényelembe helyezzem magam egy olyan helyen, ami oly egyértelműen nem az én világom volt. A sarokban állt egy hegedű, ezenkívül pedig egy gitár és egy csodás zongora is, de nem tudtam rávenni magam, hogy jobban szemügyre vegyem őket. A hátizsákom még mindig rendesen lezárva hevert az ágy lábánál, de a kipakolást is túl sok munkának éreztem. Tudtam, hogy bekészítettek már a szekrénybe, fiókokba és a fürdőszobába mindent, amit itt hordani fogok, de ahhoz sem volt kedvem, hogy ezeket a holmikat megnézzem.

Csak feküdtem ott és nem mozdultam. Tudtam, hogy órák teltek el, mégis, amikor a szobalányaim halkan bekopogtak az ajtón, úgy éreztem, mintha csak pár perc lett volna. Beengedtem őket, és bármily fura is, hagytam, hogy felöltöztessenek. Annyira szerették volna, ha segíthetnek, hogy nem volt szívem azt kérni tőlük, hogy menjenek el újra. Néhány hajfürtömet vékony hajtűkkel hátratűzték, és felfrissítették a sminkemet. Mélyzöld, földig érő ruhát adtak rám, amit a saját kezükkel varrtak – ahogy a ruhatáram többi darabját is. A ruha olyan hosszú volt, hogy a törpesarkak nélkül beleakadt volna a lábam. Silvia pontban hatkor bekopogott,

hogy

három

szomszédommal

együtt

végigkísérjen a folyosón. A lépcső melletti hallban vártuk meg, hogy mindenki odaérjen, aztán együtt lementünk a Hölgyek Szalonjába. Marlee azonnal észrevett, és onnantól fogva együtt maradtunk. Harmincöt pár cipő sarka kopogott a márványlépcsőkön, ami egyfajta elegáns tülekedés benyomását keltette Páran halkan mormoltak valamit a társuknak, de a lányok többsége hallgatott.

Amikor

elhaladtunk

az

ebédlő

mellett

észrevettem, hogy az ajtószárnyak be vannak csukva. Vajon odabent ül a királyi család? Épp most vacsoráznak utoljára együtt, csak ők hárman? Különösnek tűnt, hogy bár a vendégeik vagyunk, még egyikükkel sem találkoztunk.

A Hölgyek Szalonja teljesen átalakult, amióta ott jártunk. Eltűntek a tükrök és ruhafogasok, mindenütt asztalkák és székek álltak, meg néhány igen kényelmesnek tűnő kanapé. Marlee rám pillantott, fejével az egyik pamlag felé intett, és már le is ültünk egymás mellé. Mihelyt

letelepedtünk,

bekapcsolták

a

tévét,

és

megnéztük a Híradót. A szokásos dolgok következtek – friss hírek a különféle projektek költségvetéséről, a háborúk állásáról meg arról, hogy a lázadók újabb támadásba fogtak keleten –, de aztán az utolsó félórában már Gavril kommentálta a napközben felvett anyagot. – Itt éppen Miss Celeste Newsome mond búcsút számos rajongójának Clermontban. A szépséges ifjú hölgynek több mint egy órába telt elszakadni a rajongóitól. Néztem, ahogy Celeste önelégülten mosolyog, miközben magát nézi a képernyőn. A mellette ülő Bariel Prattnek derékig érő haja volt, egyenes, mint a szög és olyan világos árnyalatú, hogy szinte fehérnek tűnt. Akárhogy igyekeztem, nem

tudtam

másképpen

megfogalmazni

legfeltűnőbb

vonását: hatalmas mellei voltak. Gyakorlataiig kibuggyantak vállaltan ruhája kivágásából, mintha kihívást intéznének a szemlélőkhöz, hogy merészelje csak valaki semmibe venni őket. Bariel szép volt, de eléggé szokványos módon szép. Jellegében hasonló volt Celeste-hez. Nem igazán tudom, hogy miért, de ahogy elnéztem őket, amint egymás mellett

ülnek, óhatatlanul is az jutott eszembe: Tartsd közel

magadhoz az ellenségeidet. Szerintem ők azonnal kipécézték maguknak a másikat, mint a legkomolyabb vetélytársat. – Az ország közép-keleti részéből érkező többi lány is hasonló népszerűségnek örvendett. Ashley Brouillette-t visszafogott, kifinomult stílusa azonnal megkülönbözteti mindenkitől. Ő egy valódi hölgy. Ahogy átvág a tömegen, szerénysége, szép vonásai már-már a királynénkéra emlékeztetnek. – A kenti Marlee Tames búcsúzás közben sem tagadta meg életvidámságát: együtt énekelte a himnuszt a búcsúztató zenekarral. – A képernyőt Marlee mosolya töltötte be, aztán látni lehetett, ahogy megölelgeti az otthoniakat. – Többeket is megkérdeztünk ma, akik mind azt mondták, hogy Marlee az abszolút kedvencük. Marlee megfogta és megszorította a kezemet. Ez el is döntötte a dolgot: innentől kezdve neki fogok szurkolni. – Miss Tamesszel együtt utazott America Singer, a Párválasztóban résztvevő három Ötös egyike. – Valahogy elérték, hogy jobban nézzek ki a képen, mint ahogy akkor éppen éreztem magam. Én csak arra emlékeztem, ahogy a tömeget fürkésztem és szomorú voltam. A részleteken azonban,

amiket

bevágtak

rólam,

érettebbnek,

gondoskodóbbnak tűntem. Különösen megható volt az a szép kép, amin megölelem apámat.

De még ezt sem lehetett egy napon emlegetni azokkal a fel. vételekkel, amiket a repülőtéren készítettek rólam. – Tudjuk, hogy a Párválasztóban a kaszt semmit sem jelent, és nagyon úgyis tűnik, hogy Lady Americával számolni kell. Miután leszálltak Angelesben, Lady Singer lett a reptéren összegyűlt tömeg kedvence: megállt, hogy fényképeket készíthessenek róla, autogramot adott, és pár szót váltott mindazokkal, akik erre vágytak. Miss America Singer nem fél a kemény munkától, és sokan ezt várják el következő hercegnőnktől. Szinte mindenki felém fordult. A szemükben ugyanazt a pillantást láttam, amit Emmicánál és Samanthánál. Hirtelen megértettem a jelentését. Nem számított, hogy mik a szándékaim. Ők nem tudhatták, hogy én ezt az egészet nem akarom. A szemükben fenyegetést jelentettem. És láttam rajtuk, hogy azt szeretnék, ha mielőbb elmennék.

10. fejezet

Vacsoránál igyekeztem meghúzni magam. A Hölgyek Szalonjában még bátor voltam, mert mellettem ült Marlee, aki kedvesnek tartott. De itt, beszorítva olyan lányok közé, akikből hullámokban áradt felém a gyűlölet, bizony elgyávultam. Egyszer felpillantottam a tányéromból, és azt láttam, hogy Kriss Ambers fenyegetően forgatja a villáját. Az úrihölgy Ashley elbiggyesztette a száját, és nem állt szóba velem. Másra sem vágytam, csak hogy elhagyhassam a termet. Nem igazán értettem, hogy miért csináltak az egészből olyan nagy dolgot. Jó, szóval az emberek mintha kedveltek volna. Na és? Itt, a palotában semmi befolyásuk nem volt, táblácskáik és éljenzésük mit sem számított. Mindent egybevéve, nem tudtam, hogy megtisztelve érezzem magam, vagy inkább bosszankodjak.

Minden figyelmemet az ételre fordítottam. Utoljára évekkel ezelőtt, egy karácsonyon ettem steaket. Biztos vagyok abban, hogy anya mindent megtett, de az a hús még csak nem is emlékeztetett erre. Ez szaftos volt, vajpuha és ízletes. Kedvem lett volna megkérdezni valakitől, hogy ettek-e már valaha jobbat. Meg is tettem volna, ha Marlee a közelben van. Bizonytalanul körbepillantottam a szobán. Láttam, hogy Marlee halkan cseveg a körülötte ülőkkel. Ezt meg hogy csinálta? Hiszen a filmben őt is a tömeg kedvencének mondták. Akkor meg hogyan éri el, hogy vele mégis szóba álljanak? Desszertnek

vaníliafagylaltot

kaptunk

többféle

gyümölcscsel. Mintha most ettem volna életemben először. De ha ez étel volt, akkor vajon mit tömtem magamba az eddig eltelt évek során? Mayre gondoltam, meg arra, hogy mennyire imád mindent, ami édes. .Hogy ez mennyire ízlett volna neki! Fogadok, ő aztán kitűnt volna a vacsoránál! Csak akkor bonthattunk asztalt, amikor már mindenki végzett, és utána is szigorúan meghagyták, hogy menjünk egyenesen lefeküdni. – Hiszen

holnap

reggel

Maxon

herceggel

van

találkozójuk, és biztosra veszem, hogy a legjobb formájukat szeretnék nyújtani – mondta Silvia. – Végtére is, ő lesz a férje valakinek ebben a teremben. Néhány lány felsóhajtott a gondolattól.

Ezúttal mintha halkabban kopogtak volna a lépcsőn felfelé a cipősarkak. A magam részéről alig vártam, hogy kibújhassak az enyémből. Meg a ruhából is. A hátizsákomban volt egy váltás otthoni ruhám, és komolyan fontolóra vettem, hogy gyorsan belebújok, csak hogy egy darabig úgy érezhessem magam, mintha még mindig saját magam lennék. A lépcső tetején szétszéledtünk, mindenki ment a saját szobájába. Marlee félrevont. – Jól vagy? – kérdezte. – Igen. Csak a vacsoránál néhány lány eléggé furán nézett rám. – Nagyon igyekeztem, hogy a hangom ne csengjen nyafogósan. – Egyszerűen csak kicsit nyugtalanítja őket, hogy mindenkinek annyira tetszettél – felelte, úgy beállítva az egészet, mintha nem lenne nagy dolog. – De a tömeg téged is kedvelt. Láttam a tábláidat. Veled miért nem voltak undokak a lányok? – Ugye, eddig nem töltöttél valami sok időt rengeteg lánnyal összezárva? – Marlee ravaszkásan mosolygott, mintha igazán tudhatnám, hogy miről van szó. – Hát nem. Mindig is főleg a testvéreimmel voltam – vallottam be. – Otthon tanultál? – Igen.

– Én meg egy csomó Négyessel együtt tanultam, csupa lánnyal, akik közül mindegyiknek megvolt a maga módszere arra, hogy rendesen fel tudjon húzni. Tudod, az egész arról szól, hogy ki kell ismerned az adott embereket, rá kell jönnöd arra, hogy mi idegesíti őket a legjobban. Sokan például úgy dicsérnek meg, hogy abban bőven van kajánság, meg piszkálódó kis megjegyzéseket tesznek, csupa ilyesmit. Tudom, hogy azt a benyomást keltem, mintha nagyon eleven lennék, de valójában eléggé szégyenlős vagyok, ők pedig megpróbálnak a szavaikkal kikezdeni. Összeráncoltam a homlokomat. Szóval szándékosan csinálták? – Neked, aki olyan csöndes és titokzatos vagy… – Nem is vagyok titokzatos – vágtam közbe. – De, egy kicsit az vagy. És az emberek sokszor nem tudják, hogy a csöndességet az önbizalom vagy a félelem jeleként értelmezzék. Ezért aztán úgy néznek rád, mint valami apró rovarra, hátha ettől annak is fogod érezni magad. – Hű! – Ennek volt értelme. Eltűnődtem azon, hogy vajon pontosan mit is tehettem, amitől a többiek elkezdték veszélyeztetve érezni magukat. – Te mit szoktál csinálni? Úgy értem, amikor ki akarsz velük tolni? Elmosolyodott. – Egyszerűen csak nem veszek tudomást a megjegyzéseikről. Van otthon egy lány, aki annyira ideges lesz attól, ha semmivel nem tud felbosszantani, hogy bevágja

a durcit. Szóval, aggodalomra semmi okod – jelentette ki. – Csak ne mutasd ki, ha sikerült valamivel felhúzniuk. – Nem sikerült. – Már-már el is hittem… de azért nem egészen. – Felnevetett, aztán a halk, barátságos hang szétfoszlott a folyosón. – Te el tudod hinni, hogy holnap találkozunk vele? – kérdezte, áttérve egy olyan témára, ami számára fontosabb volt. – Nem, tulajdonképpen nem igazán. – Maxon olyannaltűnt, mint valami szellem, ami a palotában kísért – a nyomát érezni lehet, de sosincs igazán ott. – Hát, sok szerencsét holnapra.

– Éreztem, hogy

komolyan gondolja. – Neked még többet, Marlee. Biztosra veszem, hogy Maxon herceg több mint boldog lesz, hogy találkozhat veled. – Erősen megszorítottam a kezét. Mosolya egyszerre volt izgatott és szégyenlős, aztán már indult is a szobája felé. Amikor a folyosónkra értem, Bariel szobájának az ajtaja nyitva állt, és hallottam, hogy a komornájának motyog valamit. Megpillantott, és bevágta előttem az ajtót. Hát, nagyon köszönöm. A szobalányaim természetesen már vártak rám, hogy segíthessenek mosakodni és levetkőzni. Az ágyra kiterítették a hálóingemet, egy könnyű, zöld holmit. Nagyon kedvesek voltak, és egyikük sem nyúlt a hátizsákomhoz.

Hatékonyak voltak, és csöppet sem kapkodtak. Látszott rajtuk,

hogy

alaposan

begyakorolták

ezeket

az

esti

feladatokat, de engem nem siettettek. Gondolom, az volt a cél, hogy megnyugtassanak vele, csakhogy én inkább azt szerettem volna, ha elmennek. Nem sürgethettem őket, mialatt lemosták a kezemet, kibontották a ruhám szalagjait és az ezüst brosstűt rátűzték a hálóingemre. És miközben mindezt elvégezték (amitől én hihetetlenül szégyelltem magam), egyfolytában kérdezgettek. Igyekeztem válaszolni, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Igen, végre láttam az összes többi lányt. Nem, nem voltak valami beszédesek. Igen, a vacsora isteni volt. Nem, a herceggel majd csak holnap találkozom. Igen, szörnyen fáradt vagyok. – És igazából az segítene a legjobban ellazulnom, ha egy kicsit magamra maradhatnék – fűztem hozzá az utolsó válaszomhoz, remélve, hogy értenek a célzásból. Csalódottnak tűntek. Megpróbáltam szépíteni a dolgon. – Mindannyian annyira segítőkészek. Én viszont ahhoz vagyok szokva, hogy egyedül töltöm az időmet. És ma rengeteg emberrel kellett találkoznom. – De Lady Singer, nekünk muszáj segítenünk. Ez a munkánk – magyarázta a vezetőjük. Úgy sejtettem, hogy ő lehet Anne. Anne mindig kézben tartotta a dolgokat; Mary beszédes volt; Lucy pedig szerintem egy kissé szégyenlős.

– Én tényleg nagyra értékelem az igyekezetüket, és ho1naptól egyértelműen számítok is rá. Ma azonban inkább csak meg szeretnék nyugodni végre. Ha segíteni szeretnének valamiben, akkor kérem, hagyjanak egy kicsit magamra. És ha maguk is pihennek; akkor holnap minden jobban fog menni, nem igaz? Összenéztek. – Hát, valószínűleg így van – adta be a derekát Anne. – Egyikünknek itt kellene maradnia, míg alszik. Arra az esetre, ha valamire szüksége lenne. – Lucy nyugtalannak tűnt, mintha tartana a döntésemtől, bármi legyen is az. Úgy láttam, időről időre megremeg, és sejtettem, hogy ilyenkor a felszínre tör az idegessége. – Csengetek, ha bármire szükségem lenne. Minden a legnagyobb rendben lesz. És egyébként is, nem tudnék aludni, ha tudnám, hogy valaki figyel álmomban. Újra egymásra néztek, egy kicsit még mindig kételkedtek. Egyetlen módját ismertem annak, hogy távozásra bírjam őket, de gyűlöltem, hogy élnem kell vele. – Ugye, minden parancsomnak engedelmeskednek? Reménykedve biccentettek. – Ebben az esetben megparancsolom, hogy menjenek lefeküdni. És hogy reggel jöjjenek vissza segíteni nekem. Kérem. Anne elmosolyodott. Éreztem, hogy ő már kezdi érteni milyen is vagyok.

– Igenis, Lady Singer. Reggel találkozunk. – Pukedliztek, és csöndben kimentek a szobából. Anne még utoljára végigmért. Talán nem egészen olyan voltam, mint amire számított De kicsit sem tűnt elkeseredettnek emiatt. Mihelyt elmentek, kibújtam elegáns cipellőmből, és mezítláb a padlóra léptem. Olyan jó, olyan természetes érzés volt mezítláb járkálni. Elkezdtem kipakolni a holmimat, ami nem vett igénybe sok időt. A váltás otthoni ruhámat bent hagytam a táskámban, és az egészet betettem egy hatalmas ruhásszekrénybe. Közben szemügyre vettem a benne lógó ruhákat. Nem volt belőlük sok, épp csak annyi, amennyi nagyjából egy hétre kell. Úgy képzeltem, hogy ez mindenkinél így van. Miért készíttetnének több tucat ruhát valakinek, aki talán másnap már távozik is. Fogtam azt a kevés fotót, ami a családomat ábrázolta, és odatűzködtem őket a tükör széléhez. A tükör olyan széles és olyan magas volt, hogy még így is teljes egészében láthatom magam, a képek csöppet sem lógtak be. Volt velem egy kis doboznyi személyes apróság: fülbevalók, szalagok, fejpántok, amiket szerettem. Itt persze elképesztően szimplának tűnnének, de úgy hozzájuk szoktam, hogy muszáj volt bepakolnom őket. Annak a pár könyvnek, amit szintén elhoztam, egy jó kis polcon találtam helyet, az erkélyre nyíló ajtó mellett. Kikukkantottam

az

ajtón

át

az

erkélyre,

és

megpillantottam a kertet. Ösvények labirintusát láttam,

szökőkutakat és padokat. Mindenütt virágok nyíltak, és a sövényeket tökéletesre nyírták. Ezen az ápolt részen túl egy kisebb, nyílt rétféle terült el, mögötte pedig sűrű erdő. A kert olyan távolságba nyúlt el, hogy még azt sem tudtam megítélni, vajon körülveszik-e a palota falai vagy sem. Egy kicsit tűnődtem azon, hogy mi célja is lehet egy ekkora területnek, aztán elméláztam a kezemben tartott, utolsó otthonról hozott tárgyon. A kis üveg volt az, a benne csörgő pennyvel. Megfogtam a két tenyerem között, és hallgattam, ahogy az érme körbecsúszik az üvegben. Vajon miért is hoztam magammal? Hogy valami olyasmire emlékeztessen, ami nem lehet az enyém? Könnybe lábadt a szemem ettől a kósza gondolattól – hogy a szerelem, amit éveken át építgettem magamnak egy eldugott, titkos helyen, mostanra tényleg elérhetetlenné vált számomra. A nap izgalmait és feszültségét figyelembe véve, ez már túl sok volt nekem. Nem tudtam, hol lesz a kis üveg végleges helye, de egyelőre letettem az ágy melletti asztalkára. Lejjebb csavartam a fényeket, ráfeküdtem a puha takarók közül a legfelsőre, és az üvegcsére meredtem. Hagytam, hogy elöntsön a szomorúság érzése. Megengedtem magamnak, hogy rá gondoljak. Hogyan veszíthettem el ennyi mindent ilyen rövidke idő alatt? Azt hihetnénk, hogy nem egyetlen nap, de évek

kellenek ahhoz, hogy az ember elhagyja a családját, idegen helyre költözzön és elváljon attól, akit szeret. Eltűnődtem azon is, hogy vajon pontosan mit is akart mondani nekem, mielőtt útnak indultam. Az egyetlen dolog, amit sikerült kikövetkeztetnem az volt, hogy esetleg kínosnak találhatta hangosan kimondani. Vajon arról a

lányról akart közölni valamit? A kis befőttesüveget bámultam. Vagy azt szerette volna elmondani, hogy sajnálja? Múlt éjjel eléggé rendesen leszidtam. Úgyhogy akár ez is lehetett a szándéka. Vagy azt, hogy továbblépett? Hát, azt láthattam a saját szememmel is, köszönöm szépen. Vagy azt, hogy nem lépett tovább? Hogy még mindig szeret? Ezt a gondolatot csírájában elfojtottam. Nem hagyhatom, hogy a remény növekedni kezdjen bennem. Most arra volt szükségem, hogy gyűlölni tudjam Aspent. A harag segít majd túllendülni az egészen. Azért vagyok itt, hogy minél messzebb legyek tőle, méghozzá minél tovább. De a remény azért fel-felsajgott. És magával hozta a honvágyat is – azt kívántam, bárcsak belopakodna az ágyamba May,

ahogy

otthon néha megtette.

Aztán

hatalmába kerített a félelem, hogy a többi lány azt szeretné, ha elmennék, és lehet, hogy továbbra is megpróbálják elérni, hogy rosszul érezzem magam. Utána attól lettem ideges,

hogy ameddig csak itt vagyok, mindig meg kell jelennem a tévében az egész ország előtt. Aztán jött a rettegés, hogy esetleg lesznek, akik meg akarnak ölni, csak hogy így képviseljenek egy politikai álláspontot. Az összes érzés egyszerre tört rám, méghozzá olyan sebességgel, hogy a megerőltető naptól szédülő fejem képtelen volt megbirkózni velük. Elhomályosult előttem a világ. Észre sem vettem, hogy elkezdtem zokogni. Nem kaptam levegőt. Reszkettem. Felugrottam, és az erkélyajtóhoz futottam. Annyira rémült voltam, hogy beletelt egy kis időbe, mire ki tudtam nyitni a zárat, de végül csak sikerült. Azt hittem, a friss levegő majd segít, de nem így lett. Továbbra is zihálva lélegeztem. Itt sem éreztem szabadnak magam. Az erkély rácsai mintha bezárultak volna körülöttem. És továbbra is láttam a palota körül a magas falakat, melyek tetején meghatározott pontokon őrök álltak. Tudtam, arra lenne szükségem, hogy a palotán kívülre kerüljek, márpedig ezt senki nem fogja engedni. A kétségbeeséstől még elesettebbnek éreztem magam. Kinéztem az erdő felé. Biztos voltam abban, ha ott lehetnék, mást sem látnék magam körül, csak zöld növényeket. Sarkon fordultam és nekiiramodtam. Nem álltam egészen biztosan a lábamon, és a könnyek elhomályosították a szememet is, de sikerült kijutnom az ajtón. Végigrohantam az egyetlen folyosón, amit ismertem, de most sem a

műtárgyakat,

sem a drapériákat,

sem

az aranyozott

szegélyeket nem láttam. Szinte még az őrök sem tűntek fel. Nem ismertem ugyan a palotát, de tudtam, hogy ha lejutok a lépcsőn és jó irányba fordulok, akkor megpillantom a masszív, kétszárnyú ajtót, ami a kertbe vezet. Muszáj volt megtalálnom azt az ajtót. Lefutottam az elegáns lépcsőn, meztelen talpam csattogott a márványon. Útközben újabb őrök mellett szaladtam el, de senki nem állított meg. Pontosabban, egész addig nem állítottak meg, míg rá nem akadtam a helyre, amit kerestem. Ahogy korábban, most is ketten posztoltak az ajtó két oldalán, és mihelyt meglátták, hogy feléjük tartok, egyikük elém állt, és lándzsaszerű pálcáját keresztbe téve akadályozta meg, hogy kijussak. – Elnézést, kisasszony, de vissza kell mennie a szobájába – jelentette ki határozottan. Az elegáns folyosón szinte mennydörgött a hangja, pedig nem is emelte fel. – Nem… nem, nekem muszáj… ki kell… – A szavak összevissza buktak ki belőlem, nem jutottam rendesen levegőhöz. – Kisasszony, most vissza kell mennie a szobájába. – A másik palotaőr is megindult felém. – Kérem – rimánkodtam zihálva. Éreztem, hogy el fogok ájulni. – Sajnálom… Lady America, így hívják, ugye? – olvasta le a brossomról. – Vissza kell mennie a szobájába.

– Nem… nem kapok levegőt – dadogtam, és amikor az őr közelebb lépett, hogy odébb toljon, a karjaiba zuhantam. Pálcája a földre esett. Erőtlenül megpróbáltam odakapni a karjához, de az erőfeszítéstől még jobban elszédültem. – Engedjék el! – Ez egy új hang volt, fiatal, de csupa határozottság. Fejemet fel sem tudtam emelni, csak elfordítottam oldalra: Maxon herceg volt az. Egy kissé különösnek láttam ugyan, mivel a fejem olyan fura szögben lógott, de azonnal felismertem a hajáról és a merev tartásáról. – Összeesett, felség. Ki akart menni – magyarázta idegesen az első őr. Nagy pácban lesz, ha valami bajom esik, hiszen mostanra Illéa tulajdona voltam. – Nyissák ki az ajtót. – De, felség… – Nyissák ki az ajtót és engedjék ki! Most rögtön! – Máris, felség. – Az első őr előhúzott egy kulcscsomót. A fejem még mindig abban a fura helyzetben volt, de hallottam, ahogy a karikán a kulcsok egymásnak ütődnek, aztán

az

egyik

becsusszan

a

kulcslyukba.

Amikor

megpróbáltam felállni, a herceg aggodalmas tekintettel méregetett. megrészegítő

Aztán illata,

átviharzott és

ez

rajtam

megadta

a a

friss

levegő

kellő

lökést.

Kibontakoztam az őr karjaiból, és imbolygó léptekkel, mint valami részeg, kifutottam a kertbe.

Egy kicsit támolyogtam, de csöppet sem érdekelt, hogy nem

vagyok

túl

kecses.

Muszáj

volt

kijutnom.

Megmártóztam a meleg levegőben, élveztem a fű érintését a talpam alatt. Itt mintha még a természetből is sikerült volna valami feltűnőbbet, fényűzőbbet kinevelni. Szerettem volna eljutni egészen a fákig,

de

a lábaim

nem bírták.

Lekuporodtam a földre egy kis kőpad előtt, és ott maradtam: könnyű, zöld hálóingem szegélyét a porban húztam magam mögött, a fejemet a pad karfáján nyugtattam. A testemben nem maradt annyi erő, hogy zokogjak, ezért csak némán sírtam. De a könnyek miatt képtelen voltam összeszedni

magam.

Hogyan

kerültem

ide?

Hogyan

hagyhattam, hogy ez megtörténjen? Mi lesz itt velem? Visszakapom-e valaha korábbi életem bármely darabkáját? Egyszerűen nem tudtam. És a világon semmit sem tehettem, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, és észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, egész addig, míg Maxon herceg meg nem szólalt. – Most már jól van, kedvesem? – kérdezte. – Nem vagyok a kedvese – néztem fel rá mogorván. Kizárt volt, hogy félreértse a hangomból, a tekintetemből áradó utálatot. – De hát mit tettem, amivel megbántottam? Hát nem megadtam

azt,

amire

annyira

vágyott?

–

Őszintén

összezavarta a reakcióm. Gondolom, elvárta tőlünk, hogy rajongjunk érte és hálát adjunk a sorsnak a létéért. Félelem nélkül néztem szembe vele, bár biztosra vettem, hogy könnyáztatta arcom levon a hatásból. – Már

megbocsásson,

kedvesem,

de

továbbra

is

szándékában áll sírni? – tudakolta, és hangjából kiérződött, hogy ennek már a gondolata is idegesíti. – Ne nevezzen így! Éppúgy nem vagyok a kedvese, mint az a harmincnégy idegen lány, akik szintén itt vannak a kalitkájában. Közelebb lépett. Mintha csöppet sem bántottam volna meggondolatlan szavaimmal. Inkább úgy tűnt, mintha… elgondolkodott volna. Ezt az arckifejezését érdekesnek tartottam. Ahhoz képest, hogy fiatalember volt, kecsesen mozgott, és miközben ott járkált előttem, hihetetlenül magabiztosnak láttam. A nagy bátorságom jó része odalett, amikor ráébredtem arra, hogy micsoda kínos helyzetbe kerültem. Ő rendesen fel volt öltözve, elegáns öltönyt viselt – én félmeztelenül

kuporogtam

előtte.

Ha

a rangja

nem

félemlített volna meg, akkor tett volna erről a viselkedése. Nyilván elképesztő tapasztalata volt abban, hogyan kell szerencsétlenekkel bánni, mert amikor megszólalt, a hangja teljesen higgadt volt.

– Ez nem volt valami igazságos kijelentés. Önök az én szememben mind kedvesek. Mindazonáltal arra még rá kell jönnöm, hogy melyikük a legkedvesebb. – Tényleg azt mondta, hogy „mindazonáltal”? Elnevette magát. – Attól tartok, hogy igen. Nézze el, az iskoláztatásom következménye. – Iskoláztatás – motyogtam a szememet forgatva. – Nevetséges. – Tessék? – nézett rám. – Azt mondtam, nevetséges! – ordítottam, valamennyit visszanyertem a bátorságomból.

mivel

– Micsoda? – A verseny! Ez az egész! Hát még soha senkit nem szeretett? Így akar feleséget választani magának? Tényleg ennyire sekélyes lenne? – Egy kicsit odébb csúsztam a füvön. Nyilván meg akarta könnyíteni a dolgom, ezért leült a padra, hogy ne kelljen félig kitekerednem, amikor ránézek. De túl zaklatott voltam ahhoz, hogy ezért hálás legyek. – Értem ám, hogy miért láthatja ilyennek a dolgot, hogy miért tűnhet az egész valamiféle olcsó szórakoztatásnak. A saját világomban én eléggé zárkózott ember vagyok. Nem találkozom

valami

sok

nővel.

Akikkel

mégis,

azok

diplomaták lányai, és általában nem sok mindenről tudunk beszélgetni. És azt is csak akkor, ha sikerül találnunk egy nyelvet, amin megértjük egymást.

Maxon ezt mintha viccesnek találta volna, halkan felnevetett. Én semmi szórakoztatót nem láttam a dologban. Megköszörülte a torkát. – Tekintve, hogy a körülmények olyanok, amilyenek, eddig még nem nyílt alkalmam szerelmesnek lenni. És magának? – Nekem igen – feleltem tárgyilagosan. Mihelyt a szavak elhagyták a számat, azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám őket. Magánügyről volt szó, az egész nem tartozott rá. – Akkor maga szerencsés. – Mintha féltékeny lett volna. Na lám! Az egyetlen dolog, amiben több vagyok Illéa hercegénél éppen az, amit elfelejteni jöttem ide. – Anyám és apám is így házasodtak össze, és ők nagyon boldogok. Remélem, én is meglelem a boldogságot. Vagyis találok egy nőt, akit egész Illéa kedvel, aki a társam lesz, és segít, amikor más nemzetek vezetőit látjuk vendégül. Valakit, aki megismeri a barátaimat, és a bizalmasom lesz. Készen állok arra, hogy feleséget keressek magamnak. Feltűnt valami a hangjában: nem volt benne egy árnyalatnyi gúny sem. Az esemény, ami a szememben alig volt több valami kvízműsornál, számára az egyetlen esély volt a boldogságra. Nem próbálkozhat még egyszer egy újabb szállítmány lánnyal. Illetve megteheti, de azért eléggé kínos lenne. Olyan elszánt volt, olyan reménykedő. Éreztem, hogy már nem utálom annyira. Vagyis kicsit kevésbé utálom.

– Tényleg kalitkának érzi a palotát? – A tekintete tele volt együttérzéssel. – Igen. – A hangom elhalt. Aztán gyorsan hozzátettem: – Felség. Elnevette magát. – Nemegyszer éreztem így magam én is. De ismerjük be, azért igen szép kalitka. – Magának. Töltse csak meg a szépséges kalitkáját harmincnégy férfival, akik ugyanazért a dologért harcolnak. Aztán kíváncsi leszek, hogy még mindig szépnek találná-e. Felhúzta a szemöldökét. – Csak nem összekaptak egymással miattam? Hát a lányok nem jöttek még rá, hogy itt én vagyok az, aki választ? – Tulajdonképpen nem fejeztem ki pontosan magam. Mert két dologért folyik a harc. Vannak, akik magáért küzdenek, és vannak, akik a koronáért. De mindannyian úgy gondolják, hogy már tisztában vannak azzal, mit kell mondaniuk és hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy egyértelműen őket válassza majd. – Á, igen. A férfi vagy a korona. Attól tartok, vannak, akik nem látják a különbséget. – Megcsóválta a fejét. – Sok sikert hozzá – jegyeztem meg fanyarul. Gúnyos kijelentésem után egy darabig csönd volt. A szemem sarkából felnéztem rá, vártam, hogy mondjon valamit. A füvet bámulta, az arca gondterhelt volt. Úgy tűnt, ez a gondolat már gyötri egy ideje. Nagy levegőt vett, és hozzám fordult.

– És maga melyikért harcol? – Én tulajdonképpen tévedésből vagyok itt. – Tévedésből? – Igen. Valahogy úgy. Szóval, ez egy hosszú történet. És most… most itt vagyok. És nem harcolok. Az a tervem, hogy élvezem az ételt, amíg ki nem rúgnak innen. Hangosan felkacagott, sőt kétrét görnyedt és térdét csapkodta, annyira viccesnek találta, amit mondtam. Olyan furán keveredett benne a merevség és nyugalom. – Maga micsoda? – kérdezte. – Tessék? – Kettes? Hármas? Hát egyáltalán nem figyel? – Ötös vagyok. – Á, igen, akkor az étel tényleg elég jó motiváció arra, hogy maradjon. – Újra elnevette magát. – Elnézést, de a sötétben nem tudom leolvasni a brossáról a nevét. – America vagyok. – Hm, nagyszerű. – Maxon belebámult az éjszakába, és elmosolyodott, bár erre semmi külön oka nem volt. Valami mulattathatta ebben a helyzetben. – America, kedvesem, remélem, maga is talál majd valamit ebben a kalitkában, amiért érdemes küzdenie. Az eddigiek alapján úgy sejtem, érdemes lenne megnézni, hogy milyen az, amikor valóban harcba száll. Lejjebb csúszott a padról, hogy mellém guggolhasson. Túl közel volt. Nem tudtam tőle gondolkodni. Talán kicsit

magával ragadott, hogy kicsoda is ő, talán még mindig erőtlen voltam a sírástól. Akárhogy is legyen, túl döbbent voltam a tiltakozáshoz, amikor megfogta a kezemet. – Ha ez örömöt szerezne, esetleg szólhatok

a

személyzetnek, hogy maga a kertet szereti. És akkor éjszaka bármikor

kijöhetne

ide

anélkül,

hogy

meg

kellene

verekednie az őrökkel De azért szeretném, ha mindig lenne a közelében egy palotaőr. Ennek nagyon örültem volna. Mennyei lehetőségnek tűnt már ez a csöppnyi szabadság is – de egyértelműen tudatnom kellett vele az érzéseimet. – Én… én azt hiszem, nem akarok magától semmit. – Elhúztam tőle a kezem. Egy kicsit mintha megütközött volna, mintha megsértettem volna. – Ahogy óhajtja. – Nagyon bántam már a dolgot. Jó, nem tetszik a fickó, de ez még nem jelenti azt, hogy muszáj bántanom is. – Most már hamarosan indul befelé? – Igen – leheltem a földre nézve. – Akkor magára hagyom a gondolataival. Egy őr az ajtónál várja majd. – Köszönöm… ööö… felség. – Megráztam a fejem. A beszélgetésünk során vajon hányszor sikerült rossz fordulatot használnom, amikor megszólítottam? – Kedves America, tenne nekem egy szívességet? – Újra megfogta a kezemet. Annyi szent, hogy kitartó volt.

Rásandítottam, nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. – Talán. Rám mosolygott újra. – Ezt azért ne említse a többieknek. Tulajdonképpen nem lenne szabad egyikükkel sem találkoznom holnapig, és nem szeretnék senkit felzaklatni. Bár azt semmiképpen nem nevezném romantikus találkának, amikor maga ordibál velem. Maga talán igen? Visszanevettem rá. – Egyáltalán nem. – Nagy levegőt vettem. – Nem mondom el senkinek. – Köszönöm. – Felemelte a kezemet, és könnyedén megcsókolta. Amikor hátralépett, a kezemet gyöngéden visszahelyezte az ölembe. – Jó éjt! Ajka helyére bámultam a kezem fején, egy pillanatra szóhoz sem jutottam. Aztán megfordultam, és figyeltem, ahogy Maxon távozik, nekem pedig végre részem lehet abban, amire egész nap vágytam: egyedül maradhatok.

11. fejezet

Reggel nem arra ébredtem, hogy megérkeztek a szobalányok (pedig megjöttek), és nem is arra, hogy előkészítik a fürdőmet (pedig elkezdett csobogni a víz a kádba). Arra ébredtem, hogy árad be a fény az ablakon, miután Anne elhúzta a drága, nehéz függönyöket. A szobalány csöndben dudorászott magában, látszott, hogy teljesen kielégíti a munkája. Moccanni sem volt kedvem. Miután ráébredtem, hogy pontosan mit is jelenthet számomra az éjjeli kerti beszélgetés, elég sok időbe telt, mire egy kicsit lecsillapodtam, és még tovább tartott, mire sikerült meg is nyugodnom. Ha alkalmam nyílik rá, elnézést fogok kérni Maxontól. De már az is csoda lenne, ha egyáltalán eljutnék addig, hogy bocsánatot kérhessek. – Kisasszony? Ébren van?

– Neeeem – nyögtem a párnámba. Az alvással töltött idő túlontúl kevés, az ágy pedig hihetetlenül kényelmes volt. De Anne, Mary és Lucy csak kacagtak a nyöszörgésemen, és ez elég volt ahhoz, hogy én is elmosolyodjak, majd eldöntsem, hogy tényleg ideje megmozdulnom. Valószínűleg az egész palotából ezekkel a lányokkal fogok a legjobban kijönni. Elgondolkodtam azon, hogy 1ehetnének-e a bizalmasaim, vagy a kiképzésük és a protokoll már azt is lehetetlenné teszi, hogy együtt megigyunk egy csésze teát. Bár Ötösnek születtem, most már Hármasnak számítottam. Szobalányok voltak, tehát mind Hatosok lehettek. Ami részemről rendben is volt – szívesen töltöttem Hatosokkal az időmet. Lassan besétáltam az óriási fürdőszobába, ahol a kicsempézett és beüvegezett falak között minden lépésem visszhangot vert. A nagy tükrökben észrevettem, hogy Lucy jól megnézi magának a földfoltokat a hálóingemen. Aztán Anne figyelmes szeme is megakadt rajtuk. Majd Maryé is. Szerencsére egyikük sem kérdezett semmit. Tegnap még úgy gondoltam, hogy állandó faggatózásuk annak a jele, hogy túlságosan is kíváncsiak a magánéletemre, de tévedtem. Egyértelműén csakis az érdekelte őket, hogy minden kényelmet megadhassanak. Nem tettek fel kínos kérdéseket arról, hogy mit kerestem a szobán kívül – azt már ne is említsük, hogy voltaképpen a palotán kívül jártam.

Így csak lehúzták rólam a hálóinget, és a fürdőkád felé tereltek. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy mások is ott legyenek, amikor nincs rajtam ruha – még anya vagy May sem –, de ezt most nem lehetett megúszni. Amíg a palotában vagyok, ők hárman fognak öltöztetni, úgyhogy ezt ki kell bírnom egész addig, míg el nem megyek innen. Érdekelt volna, hogy mi történik a szobalányokkal a távozásom után. Vajon beosztják őket más lányokhoz, akiknek több segítő kézre lesz szüksége, ahogy feszültebbé válik a verseny? Vagy már egyébként is a palotában dolgoznak, és a Párválasztó idejére

felmentették

őket

szokásos

feladataik

alól?

Udvariatlannak éreztem volna, hogy megkérdezzem, mi a munkájuk általában, vagy hogy arra utalgassak, hogy esetleg hamarosan távozom, úgyhogy nem is tettem. Fürdés után Anne megszárította a hajamat, és a fürtök egy részét az otthonról hozott kék szalagokkal fogta hátra. Ezek szépen kiemelték a virágos minta színét az egyik ruhán, amit a szobalányaim nekem varrtak, így emellett a darab mellett döntöttem. Az arcomat Mary festette ki, éppolyan alig láthatóan, mint az előző napon, Lucy pedig testápolóval kente be a karomat és lábamat. Oda

volt

készítve

többféle

ékszer

is,

amiből

válogathattam, de én inkább a saját dobozomat kértem. Abban volt ugyanis egy vékony nyaklánc, rajta egy énekesmadárral, amit apától kaptam – ezüstből készült, így

illett a brossomhoz is. A királyi ékszerek közül választottam fülbevalót, és valószínűleg sikerült a legkevésbé díszeset kiemelnem a kollekcióból. Anne, Mary és Lucy tetőtől talpig végigmértek, és elégedetten nyugtázták az eredményt. Ezt úgy értelmeztem, hogy akkor elég elfogadhatóan nézek ki ahhoz, hogy lemehessek reggelizni. A lányok mosolyogtak, meghajoltak és jókívánságokkal halmoztak el, amikor elindultam kifelé. Lucy keze megint remegett. Felmentem az emeleti hallba, ahol tegnap gyülekeztünk. Én érkeztem elsőnek, úgyhogy leültem egy kis pamlagra, hogy ott várjam meg a többieket. Lassan ők is elkezdtek beszállingózni. Viszonylag hamar felfigyeltem egy jellegzetes vonásra. A lányok mindegyike elképesztően kicsípte magát. Hajukat bonyolult fonatokban vagy loknikban fogták hátra, hogy az arcuk jól látható legyen. Sminkjük valóságos műalkotás volt; a ruhájuk tökéletes. Én valószínűleg a legegyszerűbb darabot választottam ki ruhatáramból az első napra – a többieké viszont valósággal csillogott. Láttam, hogy ketten egyforma ruhában léptek be a hallba, és amikor felfigyeltek a dologra, azonnal sarkon fordultak, és elrohantak átöltözni. Mindenki ki akart tűnni és mindenki a maga módján akarta ezt elérni. Még én is. Mindenki úgy festett, mint egy Egyes. Én úgy néztem ki, mint egy csinos ruhába öltözött Ötös.

Azt hittem, soká tartott, mire elkészültem, de a többi lány még ennél is tovább húzta az időt. Hamarosan megjelent Silvia, hogy lekísérjen bennünket, de még ekkor is várnunk kellett Celeste-re és Minire (nem csúfolt rá a nevére: reggel még be kellett venni a ruhájából). Mihelyt összegyűltünk mindannyian, elindultunk a lépcső felé. A falon egy aranyozott keretű tükör függött, és lefelé menet mindannyian utoljára még belepillantottunk. Megláttam magam Marlee és Mini között. Kifejezetten hétköznapi látványt nyújtottam. De legalább önmagam voltam, és ebből egy csöpp vigaszt merítettem. Miközben lefelé tartottunk, arra számítottam, hogy az ebédlőbe megyünk, hiszen korábban azt mondták, ott fogunk enni. Helyette azonban a Díszterembe kísértek bennünket, ahol hosszú sorokban asztalokat és székeket állítottak fel, rajtuk tányérok, poharak és evőeszköz. Ételt viszont láttam. Még csak egy kis reménykeltő ételszagot sem tapasztaltam. A terem közelebbi sarkában, egy kis beugróban kis ülőgarnitúrát vettem észre. Bent már dolgozott egy forgatócsoport, épp az érkezésünket vették. Libasorban beléptünk, és oda ülhettünk, ahová csak akartunk – itt most nem voltak ültetőkártyák. Marlee a szemközti sorban talált helyet magának, Ashley a balomon ült. Másra oda se hederítettem. Megfigyeltem, hogy többen is szereztek maguknak legalább egy szövetségest, ahogy én is

Marlee-t. Ashley maga választotta a helyet mellettem, így azt feltételeztem, hogy nincs ellenére a társaságom. Ennek ellenére egy szót sem szólt hozzám. Talán még mindig a tegnap esti filmösszefoglaló zavarta. Az is igaz viszont, hogy amióta csak összeismerkedtünk, mindig hallgatag volt. Talán ilyen a természete. Úgy döntöttem, hogy megszólítom, hiszen a legrosszabb, ami történhet velem az lesz, ha nem válaszol. – Ashley, igazán gyönyörű vagy ma. – Ó, nagyon köszönöm – felelte halkan. Mindketten gyorsan körülnéztünk, hogy meggyőződjünk arról, nincsenek a filmesek a közelünkben. Persze így sem voltunk magunk között, de arra sem vágytunk, hogy minden szavunknak fültanúi legyenek. – Hát nem remek, hogy felvehettük ezt a sokféle ékszert? A tied hol van? – Ööö… én túl súlyosnak találtam, ezért inkább nem vettem fel semmit. – Tényleg elég nehezek. Úgy érzem, mintha a fejemen legalább tíz kilót egyensúlyoznék. De nem volt szívem lemondani róla. Ki tudja, mennyi ideig maradhatunk itt? Ezt különösnek találtam. Ashley a kezdetek kezdetétől csöndes volt, de magabiztos. Úgy nézett ki, úgy tartotta magát, hogy bárki láthatta rajta, milyen első osztályú hercegnő válna belőle. Furcsa volt azt hallani, hogy kételkedik magában. – Nem hiszed, hogy nyerhetsz? – kérdeztem.

– Dehogynem – súgta vissza. – Csak éppen nem illik ilyet mondani! – Rám kacsintott, amitől kuncognom kellett. Ami újabb hiba volt részemről. A hangra felfigyelt Silvia, aki épp belépett az ajtón. – Ejnye, ejnye. Egy hölgy sosem hangosabb, mint a suttogás. Erre még a mormolás is elhalkult. Eszembe jutott, hogy a kamerák esetleg vették a ballépésemet, és az arcomat elöntötte a forróság. – Üdvözlöm a hölgyeket újra! Remélem, mindannyian jól pihentek az első palotában töltött éjszakájukon, mert most munkához látunk. Ma elkezdem megtanítani önöknek az udvari viselkedés és protokoll szabályait, s az órák folytatódnak egész itt-tartózkodásuk alatt. Kérem, ne feledjék, hogy hibáikat jelenteni fogom a királyi családnak. – Tudom, hogy keményen hangzik, de ezt a játékot nem szabad félvállról venniük. Ebből a teremből kerül ki Illéa következő hercegnője. Ez nem csekély feladat. Igyekezniük kell felnőniük a szerephez, függetlenül attól, hogy milyen volt a korábbi társadalmi helyzetük. Akárhonnan jöttek is, mindannyiukból hölgyet faragunk. És a tanulás ma reggel rögtön el is kezdődik. – Nagyon fontos a jó modor az asztalnál, és az etikett bizonyos részleteivel tisztában kell lenniük, mielőtt először a királyi családdal együtt étkezhetnek. Minél előbb végzünk ezzel a leckével, annál hamarabb kaphatják meg a

reggelijüket, úgyhogy kérem, most mindenki nézzen maga elé. Elkezdte elmagyarázni, hogy mindig jobb felől fogják kiszolgálni az ételeket, hogy melyik pohár milyen italhoz való, és hogy soha, semmilyen körülmények között ne nyúljunk kézzel a péksüteményért. Arra van a csipesz. Ha éppen nem használjuk a kezünket, akkor az ölünkben kell nyugtatnunk, a szalvétán. Ne beszéljünk, hacsak meg nem szólítanak bennünket. Természetesen halkan válthatunk pár szót a szomszédainkkal, de mindig csak olyan hangon, ami illik a palotában elvártakhoz. Amikor idáig eljutott, komoly tekintetét rám emelte. Aztán csak beszélt és beszélt tovább azzal az elegáns hanghordozásával, egyre ingerelve a gyomromat. Hozzászoktam otthon a napi három étkezéshez, még ha azokat az adagokat elég szűkösen is mérték. Ételre volt szükségem. Kezdtem kicsit morcos lenni, amikor az ajtó felől kopogtatást hallottunk. A két őr oldalra lépett, és a küszöbön megjelent Maxon herceg. – Jó reggelt, hölgyek! – kiáltotta. A szobában érzékelhetően megélénkült a hangulat. A lányok kihúzták magukat,

hátrasimították a hajukat,

eligazgatták a ruhájuk szegélyét. Én nem Maxont néztem, hanem Ashley-t, akinek a mellkasa egyre szaporábban járt fel-le. Úgy bámult, hogy már én éreztem magam kínosan attól, hogy észrevettem.

– Felség – szólalt meg Silvia és bókolt. – Üdvözlöm,

Silvia.

Ha

nem

gond,

szeretnék

bemutatkozni ezeknek az ifjú hölgyeknek. – Természetesen – felelte Silvia, és újra pukedlizett. Maxon herceg körbehordozta a tekintetét a termen és megtalált engem. A pillantásunk találkozott, mire ő elmosolyodott. Erre nem számítottam. Azt gondoltam, hogy éjjeli találkozásunk óta valószínűleg meggondolta magát, és most mindenki tudomást szerez majd a viselkedésemről. Bár talán mégsem volt dühös rám. Lehet, hogy mulatságosnak talált. A palotában nyilván iszonyúan unatkozik. Akármi legyen is az oka, röpke mosolya elhitette velem, hogy az egész mégsem lesz olyan szörnyű,

mint képzeltem.

Meghoztam magamban azt a döntést, amit éjszaka még nem sikerült, és nagyon reméltem, hogy Maxon herceg meghallgatja a bocsánatkérésemet. – Hölgyek, ha nem bánják, szeretném egyesével idehívni önöket, hogy megismerkedjünk. Biztos vagyok abban, hogy erre önök is éppúgy várnak, mint én. Nem veszem igénybe sok idejüket. És kérem, nézzék el, ha nem jegyzem meg gyorsan a nevüket, de önök azért eléggé sokan vannak. Többen kuncogtak. Maxon nem vesztegette az időt, odalépett a lányhoz, aki jobbról az első sor legszélén ült, és a benyílóba

kísérte,

az

ülőgarnitúrához.

Pár

percet

beszélgettek, majd mindketten felálltak. A herceg meghajolt, a lány pukedlizett válaszképpen, aztán visszament az

asztalához, odaszólt a mellette ülőnek, és kezdődött az egész elölről. A beszélgetések alig pár percig tartottak csak és elég halkan zajlottak. Maxon megpróbált öt perc alatt rájönni, hogyan érez egy-egy lány iránt. – Kíváncsi vagyok, miket kérdezhet – fordult hátra hozzám az asztalától Marlee. – Talán azt, hogy mely színészeket tartod a legvonzóbbnak. Rakd össze a listát a fejedben jó előre – súgtam vissza. – Ezen Marlee is és Ashley is halkan felnevettek. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik beszélgettek. A teremben a hangok egyfajta zümmögéssé olvadtak össze – próbáltuk elterelni a figyelmünket, míg ránk nem kerül sor. Azt már nem is említem, hogy a filmesek közben ide-oda rohangáltak, a lányokat faggatták első, a palotában töltött napjukról, hogy kedvelik-e a szobalányaikat meg ilyesmik. Amikor megálltak mellettünk, hagytam, hogy főleg Ashley beszéljen. Egyfolytában az ülőgarnitúra felé tekintgettem, ahol minden egyes Kiválasztott bemutatkozó beszélgetése zajlott. Voltak, akik higgadtak és jól neveltek maradtak, mások idegességükben izegtek-mozogtak. Marlee mélyen elpirult, amikor elindult Maxon herceg felé, de visszafelé jövet valósággal sugárzott. Ashley folyton a ruháját igazgatta, mintha a kezének lenne ez az ideges szokása.

Mire visszatért, már közel álltam ahhoz, hogy elöntsön a verejték, mert ez azt jelentette, hogy rajtam a sor. Nagy levegőt vettem és igyekeztem megnyugodni. Arra készültem, hogy óriási szívességet fogok kérni. Közeledtemre a herceg felállt, és közelebb hajolt, hogy leolvashassa a nevemet a brossról. – America, ugye? – kérdezte somolyogva. – Igen. Biztos vagyok abban, hogy már hallottam a nevét, de azért mégis, nem emlékeztetne…? – Átfutott a fejemen, hogy esetleg nem jó ötlet így viccelődve kezdeni, de Maxon elnevette magát, és intett, hogy üljek le. Közelebb hajolt és odasuttogta: – Jól aludt, kedvesem? Nem tudom, az arcom mit árulhatott el a megszólítás hallatán; de Maxon szeme úgy csillogott, mintha élvezné. – Még mindig nem vagyok a kedvese – feleltem, de azért mosolyogtam mellé. – És igen, mihelyt lecsillapodtam, már kifejezetten jót aludtam. A szobalányaimnak úgy kellett reggel kihúzni az ágyból, annyira jó volt benne. – Örömmel hallom, hogy jó volt, kedve… America – javította magát. – Köszönöm – biccentettem. Egy darabig a ruhámat igazgattam,

közben

megpróbáltam

kitalálni,

hogyan

fogalmazhatnám meg a legpontosabban a mondanivalómat. – Nagyon sajnálom, hogy undokul viselkedtem. Elalvás előtt rájöttem, hogy bár számomra ez egy különös helyzet, mégsem szabad érte magát okolnom. Nem tehet arról, hogy

belekeveredtem ebbe az egészbe, hiszen a Párválasztó sem az ön ötlete. Emellett, amikor éjszaka szörnyen éreztem magam, ön igazán kedves volt velem, én pedig… nos hát, én szörnyen viselkedtem. Tegnap kidobathatott volna, de nem tette. Ezt nagyon köszönöm. Maxon

gyengéd

pillantással

nézett

rám.

Bármibe

fogadtam volna, hogy előttem mindegyik lány valósággal elolvadt, amikor így méregette őket. Zavarnia kellett volna, hogy így néz rám, de egyértelmű volt, hogy semmi különöset nem jelent a dolog, egyszerűen csak ilyen a természete. Kurtán biccentett. Aztán újra rám emelte a szemét, lekönyökölt a térdére, és előrehajolt, mintha azt akarná, hogy pontosan megértsem, milyen fontos dolgot készül megosztani velem. – America, maga eddig nagyon őszinte volt velem. Ez egy olyan tulajdonság, amit én szívből csodálok, és megkérném, hogy legyen szíves, válaszoljon egyetlen kérdésemre. Rábólintottam, és egy kicsit máris tartottam attól, amit kérdezni fog. Még közelebb hajolt, hogy suttoghasson. – Maga azt állítja, hogy tévedésből van itt, ezért azt feltételezem, hogy nincs kedve itt lenni. Van-e bármi esély arra, hogy bármiféle… bármiféle érzelmet tápláljon irántam? Muszáj volt idegesen fogdosnom valamit. Igazán nem akartam megbántani, de nem is köntörfalazhattam. – Felség, ön nagyon kedves, vonzó és igazán tapintatos. – Ezen elmosolyodott. – De bizonyos nagyon is létező okok

miatt nem hiszem, hogy érezhetnék bármit is ön iránt – tettem hozzá fojtott hangon. – Ezt kifejtené? – Arckifejezése nem árult el semmit, de a hangjából éreztem, csalódott attól, hogy kapásból visszautasítottam. Ehhez, gondolom, nem volt hozzászokva. A válasz, amire várt, nem olyasmi volt, amit meg akartam volna osztani mással, de úgy gondoltam, csak akkor fogja megérteni, ha elmondom neki. Még az eddigieknél is fojtottabb hangon bevallottam az igazságot. – Attól tartok… az én szívem már foglalt. – Éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. – Jaj, kérem, ne sírjon! – Maxon halk hangjából kiérződött az őszinte aggodalom. – Sosem tudom, mihez kezdjek, amikor a nők elsírják magukat. Ettől nevetni támadt kedvem, és egy időre elmúlt a sírhatnékom. Az arca egyértelmű megkönnyebbülést árult el. – Szeretné, ha most rögtön hazaengedném a szerelméhez? – tudakolta. Egyértelműen zavarta, hogy valaki mást részesítek előnyben, ám mégsem haragudott meg, hanem úgy döntött, hogy együttérző lesz. Ettől a gesztustól úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. – Hát éppen erről van szó… Nem szeretnék hazamenni. – Tényleg? – Ujjaival beletúrt a hajába, én pedig újra csak viccesnek találtam, hogy milyen értetlennek tűnik. – Lehetek önnel teljesen őszinte?

Bólintott. – Nekem muszáj itt lennem. A családomnak nagy szüksége van arra, hogy itt legyek. Ha megengedné, hogy csak egy hetet maradjak, az nagy áldás lenne számukra. – Úgy érti, hogy szükségük van a pénzre? – Igen. – Nem éreztem jól magam attól, hogy ezt be kellett ismernem. Mintha ki akarnám használni. Tulajdonképpen ezt is tettem. Emellett ennél többről is szó volt. – És mert otthon vannak… vannak bizonyos személyek – itt felnéztem rá –, akiket most képtelen lennék viszontlátni. Maxon bólintott, hogy érti, de nem szólt semmit. Haboztam. Aztán folytattam, mivel tudtam, hogy a legrosszabb, ami velem történhet az, ha most hazaküldenek. – Ha ön hajlandó lenne megengedni, hogy maradjak, akár csak egy rövidke időre, akkor én szívesen felajánlanék cserébe valamit. Felvonta a szemöldökét. – Cserébe? Az

ajkamba

haraptam.

–

Ha

megengedné,

hogy

maradjak… – Ez most annyira hülyén fog hangozni. – Na szóval, csak magára kell nézni. Maga egy herceg. Egész nap rettentő elfoglalt, meg vezetni kell az országot, és akkor még arra is időt kellene találnia, hogy harmincöt, na jó, harmincnégy lány közül kitalálja, hogy ki legyen az az egy. Ez elég sok munkának tűnik, nem? Bólintott. Láttam, hogy már a gondolat is fárasztja.

– Magának nem lenne jobb, ha lenne valamilyen belső embere? Valaki, aki segítene? Tudja, mint egy barát. – Egy barát? – kérdezett vissza. – Igen. Engedje meg, hogy maradjak még, és én segíteni fogok. A barátja leszek. – A szavaim megmosolyogtatták. – Azzal nem kell foglalkoznia, hogy nekem udvaroljon. Már tudjuk, hogy nincsenek érzéseim ön iránt. De, mondjuk, beszélgethetne velem, amikor csak kedve van, én meg igyekeznék segíteni. Múlt éjjel azt mondta, hogy szüksége lenne egy bizalmasra. Hát akkor, amíg nem talál egy igazit, addig esetleg ez a személy lehetnék én… ha szeretné. Az arckifejezése kedves volt, de közben zárkózott is. – Már szinte minden lánnyal beszéltem, aki csak ebben a szobában van, és el nem tudok képzelni senkit, akiből jobb barátom válna. Örülnék, ha maradna. Kimondhatatlan megkönnyebbülést éreztem. – Gondolja – folytatta rögtön Maxon –, hogy attól még szólíthatnám „kedvesemnek”? – Eszébe ne jusson – súgtam vissza. – Azért én nem adom fel. Nem az a fajta vagyok. – Ezt el is hittem neki. És bosszantó volt arra gondolni, hogy nem fog felhagyni a dologgal. – Őket is így hívta? – intettem fejemmel a szoba felé. – Igen, és senkinek sem volt ellene kifogása. – Nos, én pontosan ezért nem szeretném. – Ezzel felálltam.

Maxon még mindig kuncogott, de ő is felpattant. Akár morcos is lehettem volna, de tulajdonképpen viccesnek találtam a dolgot. Ő meghajolt, én pukedliztem, aztán visszamentem a székemhez. Olyan éhes voltam, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, mire elért az utolsó sorban ülő lányokhoz. De végül az utolsó Kiválasztott is visszaült a helyére, és én izgatottan vártam első reggelimet a palotában. Maxon a terem közepére lépett. – Ha azt kértem önöktől, hogy maradjanak, akkor kérem, ne hagyják el a széküket. Ha nem, akkor kérem, menjenek át Silviával az ebédlőbe. Hamarosan én is csatlakozni fogok. Ezek szerint volt, akit megkért arra, hogy maradjon? És ez vajon jó dolog? Felálltam és a lányok többségével együtt elindultam. Az itt maradókkal biztos valami külön találkozót szeretne a herceg. Láttam, hogy Ashley is köztük van. Ahhoz kétség sem fér, hogy ő eléggé különleges, már ránézésre is született hercegnő. A többi lánnyal még nem ismerkedtem meg. Nem mintha ők annyira igyekeztek volna találkozni velem. A kamerák hátramaradtak, hogy megörökítsék a következő pillanatokat, bármi történjék is bennük, mi pedig elhagytuk a termet. Amikor beléptünk az ebédlőbe, megpillantottuk Clarkson királyt és Amberly királynét – még fenségesebbek voltak, mint az ember képzelte volna. Itt még több filmes nyüzsgött,

igyekeztek elkapni az első találkozás pillanatait. Egy kicsit tétováztam, azon tűnődtem, hogy most akkor vissza kell-e mennünk a folyosóra megvárni, hogy behívjanak bennünket. A többség habozva bár, de beljebb ment a terembe. Gyorsan a székemhez siettem, remélve, hogy nem hívtam fel magamra a figyelmet. Két másodperc múlva megjelent Silvia is, és azonnal felmérte a helyzetet. – Hölgyeim – szólalt meg. – Attól tartok, az óránkon idáig még nem jutottunk el. Ha belépnek egy terembe, ahol van a király vagy a királyné, vagy esetleg ők térnek be oda, ahol önök épp tartózkodnak, akkor az illem szerint bókolniuk kell. Miután megszólították önöket, már felemelhetnek és elfoglalhatják ülőhelyüket. Akkor most mindannyian, egyszerre, rendben? – És mindannyian bókoltunk a királyi asztal irányába. – Isten hozta önöket, lányok – szólalt meg a királyné. – Kérem, foglaljanak helyet. Üdvözlöm önöket a palotában. Örülünk, hogy itt vannak. – A hangjában volt valami nagyon kellemes. Éppolyan nyugodt volt, mint az arckifejezése, de semmiképpen sem élettelen. Ahogy azt Silvia megmondta, a felszolgálók a jobbunkra álltak, hogy poharainkba töltsék a narancslevet. Tányérjaink lefedve érkeztek óriási tálcákon, és a komornyikok előttünk emelték le a fedőt róluk. Arcomba csapott a palacsintáim illatos

gőze.

Szerencsére

ekkorra

már

mindenki

elragadtatottan mormolt valamit a fogásokról, és ez elnyomta korgó gyomrom hangját. Clarkson király megáldotta az ételt, és enni kezdhettünk. Pár perccel később Maxon is belépett, de mielőtt megmozdulhattunk volna, már így szólt: – Hölgyek, kérem, maradjanak a helyükön. Élvezzék csak a reggelijüket. – Az asztalfőhöz ment, megcsókolta az anyja arcát, megpaskolta apja vállát, majd leült a saját helyére a király balján. Mielőtt enni kezdett volna, odaszólt a hozzá legközelebb álló komornyiknak, mire az elnevette magát. Ashley nem jött vissza. A többi lány sem. Zavartan néztem körül, összeszámoltam, hogy hányan nincsenek velünk. Nyolcan. Nyolc lány hiányzott. A velem szemben ülő Kriss volt az, aki megválaszolta az arcomról leolvasható kérdést. – Elmentek – mondta. Hogy elmentek? Ó, szóval elmentek… Elképzelni sem tudtam, mit tehettek abban az öt percben, ami

ennyire

nem

tetszett

Maxonnak,

de

hirtelen

megörültem, hogy úgy döntöttem, tisztességesen fogok válaszolni a kérdésére. És ezzel máris csak huszonheten voltunk.

12. fejezet

A kamerák egyszer körbefilmezték a termet, majd hagyták, hadd élvezzük nyugodtan a reggelinket, és távozás közben inkább a hercegről készítettek gyorsan egy utolsó felvételt. Egy kissé összezavart a lányok számának hirtelen megcsappanása, Maxon azonban nem tűnt túl feldúltnak. Vígan falatozott, és miközben őt figyeltem, rájöttem, hogy nekem sem ártana megennem a reggelimet, mielőtt teljesen kihűl.

Még

mindig

úgy

éreztem, hogy szinte

már

elviselhetetlenül finom. A narancslé olyan zamatos volt, hogy apró kortyokban kellett innom, hogy magamba szívhassam az ízét. A tojás és szalonna maga volt a mennyország, a palacsinta tökéletesre sült, egyáltalán nem olyan volt, mint az a vékony fajta, amit otthon szoktam csinálni.

A

teremben

mindenfelől

elégedett

kis

sóhajokat

hallottam, így tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ennyire élvezi az ételt. Nem feledkeztem meg a csipeszről, és vettem az asztal közepén álló kosárból egy epres tortácskát. Közben körülnéztem a teremben, hogy lássam, a többi Ötös vajon ugyanígy élvezi-e a reggelijét. Ekkor derült ki, hogy rajtam kívül nem maradt Ötös a versenyben. Nem tudtam, hogy Maxon ennek tudatában van-e – szinte a neveinket is alig tudta –, de azért különösnek találtam, hogy mindkettejüket elküldték. Vajon engem is kirúgtak volna, ha úgy lépek be abba a terembe, hogy Maxont egyáltalán nem ismerem? Ezen tűnődtem, miközben beleharaptam az epres süteménybe. Olyan édes volt, leveles tésztája olyan ropogós, hogy a szám minden milliméterével ki akartam élvezni, semmi másra nem tudtam volna figyelni, csak erre. Nem volt szándékos a halk nyögés, ami elhagyta a számat – de életemben ilyen jót még nem ettem. Még le sem nyeltem az első falatot, máris újra beleharaptam a süteménybe. – Lady America? – szólított meg valaki. A teremben minden fej megfordult erre a hangra, mert Maxon herceg volt az, aki beszélt. Szinte megkövültem attól, hogy ennyire közvetlenül szólít meg engem – vagy bárki mást –, itt, a többiek előtt. A váratlan megszólításnál már csak az lehetett rosszabb, hogy tele volt a szám. Eltakartam a kezemmel, és lázasan

rágtam. Nem lehetett több pár másodpercnél, de mivel mindenki engem nézett, egy örökkévalóságnak tűnt. Miközben igyekeztem lenyelni a falatot, megláttam Celeste kárörvendő arcát. Valószínűleg könnyű prédának tűnhettem a szemében. – Igen, felség? – szólaltam meg, amikor szinte az egész falatot sikerült lenyomnom. – Hogy ízlik az étel? – Maxonon látszott, hogy mindjárt elneveti magát, vagy a megrökönyödött arcom miatt, vagy azért, mert visszaemlékezett valamire első, határozottan nem hivatalos beszélgetésünkből. Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. – Az étel nagyszerű, felség. Ez az epres sütemény… nos hát, van egy húgom, aki nálam sokkal jobban szereti az édességet. Szerintem neki ez annyira ízlene, hogy el is sírná magát. Egyszerűen tökéletes. Maxon lenyelte saját reggelije egy falatját, és hátradőlt a székében. – Tényleg úgy hiszi, hogy elsírná magát? – Úgy tűnt, a dolog kifejezetten szórakoztatja. Mintha valami különös viszony fűzte volna a nőkhöz és a síráshoz. Alaposan megfontoltam a választ. – Igen, felség. Érzelmek dolgában nincsenek gátlásai. – És erre akár pénzt is fel merne tenni? – csapott le gyorsan. Észrevettem, hogy a többi lány feje úgy fordul ideoda kettőnk között, mintha teniszmeccset néznének.

– Ha lenne pénzem, amit feltehetnék, biztosan mernék rá fogadni. – Megmosolyogtatott a gondolat, hogy valaki örömkönnyeire fogadjak. – És pénz helyett mit merne feltenni? Az a benyomásom, hogy maga ügyesen köt üzleteket. – Élvezte a kisded játékát. Rendben. Benne vagyok. – Hát, mibe szeretne fogadni? – kérdeztem vissza. Aztán elgondolkodtam azon, hogy vajon mit ajánlhatnék fel valakinek, akinek mindene megvan. – Maga mibe szeretne? – tartott ki. Ez bizony eléggé izgalmas kérdés volt. Majdnem olyan izgalmas volt azon elgondolkodni, hogy mit ajánlhatnék fel Maxonnak, mint az, hogy mit tudna ő nekem felkínálni. A világ a lábai előtt hevert. Lássuk csak, mit is szeretnék? Nem voltam Egyes, de úgy éltem, mintha az lennék. Most éppen több étel volt előttem, mint amit valaha megehettem volna, és olyan kényelmes ágyban aludtam, amiről korábban még csak nem is álmodtam volna. Voltak szobalányaim, akik szolgálni akartak, akár tetszett ez nekem, akár nem. Ha szükségem volt valamire, csak kérnem kellett. Igazából azt szerettem volna, ha ez a hely kevésbé tűnik palotának. Ha itt szaladgálna a családom, vagy ha nem lennék így kirittyentve. De nem kérhettem, hogy a családom látogasson meg. Elvégre még csak egy napja érkeztem. – Ha a húgom elsírja magát, akkor egy héten át nadrágot szeretnék viselni – jelentettem ki.

Mindenki kacagott, de csak olyan halk, udvarias módon. Még a király és királyné is mintha mulatságosnak találta volna a kérésemet. Tetszett, ahogy a királyné rám nézett: mintha most már nem tartott volna vadidegennek. – Áll a fogadás – vágta rá Maxon. – És ha mégsem sír, akkor tartozik nekem egy sétával a parkban holnap délután. Séta a parkban? Ennyi lenne az egész? Nem tűnt valami soknak. Visszaemlékeztem arra, amit Maxon éjszaka mondott arról, hogy ő egy zárkózott ember. Lehet, hogy egyszerűen csak nem tudja, hogyan kérjen meg valakit arra, hogy négyszemközt maradjon vele? Neki talán ez a módszere arra, hogy megbirkózzon valamivel, ami idegen számára. Mellettem valaki rosszalló hangot adott ki. Ó! Rájöttem, ha elveszítem a fogadást, én leszek az első lány, aki hivatalosan is randevúzik a herceggel. Ettől azonnal szerettem volna az egészet újratárgyalni, de aztán eszembe jutott, hogy ha segíteni akarok neki – márpedig ezt megígértem –, akkor nem fojthatom el randizásra tett első kísérleteit. – Nem könnyű önnel alkudozni, felség, de elfogadom. – Justin? – A komornyik, akivel korábban váltott pár szót, előrelépett. – Kérem, csomagoljon össze egy adag epres tortácskát, és küldje el a hölgy családjának. Legyen valaki ott, amikor a kishúga megkóstolja, hogy tudathassa velünk, valóban elsírta-e magát. Erre nagyon kíváncsi vagyok. Justin bólintott és már ment is.

– Esetleg írhatna egy rövid levelet is, amit elküldhetne a csomaggal, és elmondhatná benne a családjának, hogy minden rendben van önnel. Sőt, szerintem ezt mindannyian megtehetnék. Reggeli után írjanak haza, mi pedig gondoskodunk arról, hogy a családjuk még ma megkapja a leveleiket. Mindenki mosolygott és fellélegzett, mindenki örült, hogy végre bevonták őket is. Végeztünk a reggelivel, aztán mentünk levelet írni. Anne keresett nekem papírt és borítékot, én pedig írtam egy gyors üzenetet haza. Bár az egész elég különösen kezdődött, arra csöppet sem vágytam, hogy esetleg aggódjanak miattam. Igyekeztem könnyedén fogalmazni.

Drága Anya, Apa, May és Gerad! Már most annyira hiányoztok! A herceg úgy gondolta, ideje lenne írnunk, hogy tudassuk a családunkkal, biztonságban megérkeztünk és jól vagyunk. Én biztosan. A repülés kicsit ijesztő volt, de tulajdonképpen jó móka is. A világ olyan picinek látszik odafentről! Kaptam rengeteg gyönyörű ruhát meg ilyesmit, és van három édes szobalányom, akik segítenek átöltözni, takarítanak helyettem, és megmondják, hová kell éppen mennem. Így még ha én teljesen összezavarodnék, ők akkor is pontosan tudják, hogy hol kellene lennem, és segíteni abban is, hogy odajussak.

A legtöbb lány eléggé visszahúzódó, de azt hiszem, egyikükkel máris sikerült megbarátkoznom. Emlékeztek Marlee-ra Kentből? A repülőtéren találkoztunk, amikor elindultunk Angelesbe. Nagyon vidám és barátságos lány. Még ha nekem korábban is kell majd hazamennem, remélem, hogy ő egészen a verseny végéig kitart. Találkoztam a herceggel. A királlyal és királynéval is. Életben még sokkal fejedelmibbnek tűnnek. Velük még nem beszéltem, de Maxon herceggel már igen. Meglepően nagyvonalú ember… legalábbis azt hiszem. Most már mennem kell, de szeretlek benneteket, és hiányoztok, és írok újra, mihelyt tehetem. Csók, ölelés, America Úgy gondoltam, nincs a levelemben semmi riasztó, de akár tévedhettem is. Elképzeltem, amint May újra meg újra elolvassa, és szavaimban egyre újabb, apró részleteket vél felfedezni itteni életemről. Azon is eltöprengtem, hogy vajon még a sütizés előtt megkapja-e a levelet.

Utóirat: Mondd csak, May, mit szólsz a süteményekhez? Az ember elbőgi magát a gyönyörűségtől, hát nem? Ennyi. Ennél többet nem tehettem.

De úgy tűnik, ez mégsem volt elég. Este a komornyik bekopogott hozzám egy levéllel a családomtól és a legfrissebb hírrel. – Jem sírt, kisasszony. Azt mondta, olyan jó a sütemény, hogy el tudná sírni magát, ahogy maga is mondta, de aztán mégsem tette. Őfelsége holnap öt körül idejön önért a szobájába. Kérem, addigra készüljön el. Nem zaklatott fel különösebben, hogy veszítettem, de azért a nadrágviselésnek eléggé tudtam volna örülni. És bár ezt nem kaphattam meg, de helyette legalább itt voltak a leveleim. Most jöttem csak rá arra, hogy először esett meg velem, hogy nem pár órára váltam csak el a családomtól. Nem voltunk olyan jómódúak, hogy utazgathattunk volna, és mivel gyerekkoromban nem voltak barátaim, még csak az sem fordult elő soha, hogy máshol aludtam. Bárcsak mindennap kaphatnék levelet tőlük! Úgy gondoltam, ez nem lehetetlen, de azért biztosan eléggé drága mulatság. Apáét olvastam el először. Egyfolytában azt mondogatta benne, hogy milyen szép voltam a tévében, és hogy milyen büszke rám. Azt is megjegyezte, hogy igazán nem kellett volna három doboz süteményt küldenem, mert így teljesen elkényeztetem Mayt. Három doboz süti! Nahát! Aztán elmesélte, hogy Aspen járt nálunk, és segített rendbe tenni a hivatalos papírokat, úgyhogy egy dobozzal neki is adtak, hogy vigye haza a családjához. Nem igazán tudtam, hogy erről mit is gondoljak. Egyrészt persze

örültem, hogy ehetnek valami igazán finomat. Másrészt viszont képzeltem, amint megosztja az édességet az új barátnőjével. Valakivel, akit kényeztetni szeretne. Szerettem volna tudni, hogy Aspen féltékeny-e Maxon ajándéka miatt, vagy inkább boldog, mert megszabadult tőlem. A levél sorain jóval hosszasabban eltöprengtem, mint eredetileg szándékomban állt. Apa a végén még megírta, mennyire örül, hogy találtam egy barátot. Megjegyezte, hogy ezen a téren mindig is kissé el voltam maradva. Összehajtogattam a levelet, és végighúztam az ujjamat a külső felén, ahol aláírta. Még sosem tűnt fel, hogy milyen furán írja alá a nevét. Gerad levele rövid volt és célratörő. Hiányzom neki, szeret, és kéri szépen, küldjék még több ennivalót. Ezen a ponton kitört belőlem a nevetés. Anya pattogós levelet küldött. Még olvasás közben szinte hallottam a hangját, ahogy önelégülten gratulál nekem ahhoz, hogy máris sikerült elnyernem a herceg figyelmét – Justintól megtudta, hogy én voltam az egyetlen lány, aki ajándékot

küldhetett

haza

–,

majd

határozottan

rámparancsolt, hogy folytassam csak így tovább. Igen, anya, továbbra is elmondom a hercegnek, hogy esélye sincs nálam, és vérig sértem, ahányszor csak erre lehetőségem nyílik. Szuper terv. Örültem, hogy May levelét a végére tartogattam.

Az írásából éreztem, hogy magánkívül van az örömtől. Bevallotta azt is, hogy irigyel, mert mindig ilyesmit ehetek. Kicsit panaszkodott, hogy anya most többet ugráltatja. Pontosan tudtam, hogyan érzi magát. A levél hátralévő része egy sor kérdésből állt. Maxon ugyanolyan helyes az életben, mint a tévében? És most éppen milyen ruha van rajtam? Eljöhetne hozzám a palotába látogatóba? Nincs esetleg Maxonnak valami titkos fiútestvére, akihez egy nap hozzámehetne? Kuncogtam, és magamhoz öleltem az összes levelemet. Igyekeznem kell mielőbb megválaszolni őket. Valahol biztos van egy telefonkészülék is, de eddig még senki sem említette. És még ha lenne is telefon a szobámban, valószínűleg erős túlzás lenne mindennap hazaszólni. Különben is, ezek a levelek sokkal szórakoztatóbbak. Így legalább lesz valami tárgyi bizonyítéka annak, hogy tényleg itt jártam, még akkor is, amikor az egész már csak emlék lesz. Azzal a megnyugtató tudattal bújtam ágyba, hogy a családom jól van, és ez a jóleső érzés ringatott álomba, amiből csak egyszer riadtam fel arra a gondolatra, hogy újra kettesben leszek Maxonnal. Nem igazán tudtam, miért nyugtalanított a gondolat, de reméltem, hogy erre semmi külön okom nincs.

– Merőben a látszat kedvéért, megtenné, hogy belém karol? – kérte a herceg másnap, miközben kikísért a szobámból. Kicsit haboztam, de aztán belementem. A szobalányaim már jóval korábban rám adták az estélyi ruhámat, egy kis kék, princessz szabású darabot, vállat takaró ujjal, ami a karomat szabadon hagyta, így bőrömön érezhettem Maxon öltönyének keményített szövetét. Volt valami a helyzetben, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Ezt észrevehette, mert megpróbálta elterelni a figyelmemet. – Sajnálom, hogy nem sírt – jegyezte meg. – Dehogy sajnálja! – Tréfálkozó hangomból érezhette, hogy nem zaklatott fel a fogadás elvesztése. – Még sosem fogadtam semmibe és semmire. Jó érzés volt nyerni. – A hangja enyhén bocsánatkérően csendült meg. – Szűz kéz. Elmosolyodott. – Talán. Legközelebb fogadjunk abban, hogy sikerül-e a húgát megnevettetni. Azonnal többféle terv is felmerült bennem. Mi is lenne az a dolog a palotában, amitől May hasfájósra kacagná magát? Maxon látta rajtam, hogy a húgomra gondolok. – Milyen a családja? – Ezt hogy érti? – Ahogy kérdeztem. A családja nyilván más, mint enyém. – Hát, az már biztos. – Elnevettem magam. – Kezdjük rögtön azzal, hogy nálunk senki nem reggelizik talpig tiarában.

Maxon elmosolyodott. – Ezek szerint a Singer-házban a tiara inkább a vacsoraasztalnál jelenik meg? – Természetesen. Halkan kuncogott. Kezdtem elhinni, hogy Maxon talán mégsem olyan egetverő sznob, mint korábban képzeltem. – Öten vagyunk testvérek, és én vagyok a középső. – Öten?! – Bizony, öten. Az országban a legtöbb családban sok a gyerek. Ha lehetne, nekem is sok gyerekem lenne. – Hm, igazán? – húzta fel a szemöldökét csodálkozva Maxon. – Igen – feleltem. Halkan beszéltem. Nem is tudom, hogy miért, de ez az életem annyira intim részének tűnt. Erről tulajdonképpen egész eddig csak egyetlen ember tudott. Éreztem, ahogy elönt a szomorúság hulláma,

de

igyekeztem nem venni róla tudomást. – Nos, a nővérem, Kenna egy Négyeshez ment feleségül. Most gyárban dolgozik. Anya azt szeretné, ha én is legalább egy Négyest találnék magamnak, de én nem akarom abbahagyni az éneklést. Ahhoz túlságosan imádom. Persze most ár Hármasnak számítok. Ez elég fura. Mindenesetre ha lehet, szeretnék megmaradni a zenénél. Kota a következő testvérem a sorban. Képzőművész. Az utóbbi időben nem sokat látjuk. Eljött, hogy elbúcsúzzon tőlem, de nagyjából ennyi volt az egész. Aztán én jövök.

Maxon könnyedén elmosolyodott. – America Singer, az én legközelebbi barátom – jelentette be. – Úgy bizony – feleltem a szememet forgatva. Fel sem merült, hogy tényleg a legjobb barátja legyek. Legalábbis egyelőre nem. Azt azonban be kellett ismernem, hogy ő volt az egyetlen ember, akivel bizalmasan beszélgettem, és aki közben sem rokonom, sem a szerelmem nem volt. Illetve, szóba jöhet még Marlee. Lehet, hogy ezzel Maxon is így van? Lassan végigvonultunk a folyosón a lépcső felé. Úgy tűnt, neki egyáltalán nem sietős. – Utánam May következik. Ő a húgom, aki galádul cserbenhagyott, és nem bőgött a sütitől. Komolyan mondom, az ilyesmit rablásnak nevezik! El sem hiszem, hogy nem sírt. És igen, ő is képzőművész. Én… én imádom Mayt. Maxon figyelmesen nézett rám. Tudtam, hogy ellágyulnak a vonásaim attól, hogy Mayről beszélek. Kedveltem Maxont, de még nem tudtam, kedvelem-e annyira is, hogy akár ilyesmit is elmeséljek neki. – És aztán jön Gerad. Ő a legkisebb, csak hétéves. Még nem jött rá, hogy a zene vagy a képzőművészet érdekli. Főleg labdázni szeret és rovarokat tanulmányozni, ami remek, leszámítva azt, hogy ezekből persze nem lehet megélni. Megpróbáltuk rávenni, hogy kísérletezze ki, mihez lenne kedve. Na mindegy, hát ennyien vagyunk. – És a szülei? – faggatott tovább. – És az ön szülei? – kérdeztem vissza.

– Az én szüleimet ismeri. – Nem. Én a közösségnek mutatott vonásaikat ismerem. Valójában milyenek? – Megrángattam a karját, ami komoly teljesítménynek számított, mivel elképesztően erős volt. Még az öltöny szövete alatt is éreztem kemény, edzett izmait. Maxon beletörődően sóhajtott, de azért éreztem, hogy egyáltalán nem érzi nyaggatásnak a kérdésemet. Úgy tűnt, voltaképpen élvezi, amikor valaki nem hagyja élni. Szomorú lehetett úgy felnőni ebben a palotában, hogy nem voltak testvérei. Már kezdett elgondolkodni azon, hogy mit is mondjon, amikor kiléptünk a kertbe. Elhaladtunk a testőrök mellett, akik erre ravaszkásan mosolyogtak. Mögöttük ott várakozott egy forgatócsoport. Naná, hogy jelen akartak lenni a herceg legelső randevúján! Maxon csak a fejét csóválta láttukon, mire azonnal visszaosontak a palotába. Hallottam, ahogy valamelyikük szentségel. Én magam sem lelkesedtem a gondolatért, hogy minden lépésemet kamerával kövessék, de azért különösnek tartottam, hogy elküldte őket. – Jól van? Mert mintha kissé feszült lenne – jegyezte meg Maxon. – Önt a síró nők hozzák zavarba, engem pedig az, ha hercegekkel sétálgatok – feleltem vállat vonva. Maxon halkan elnevette magát, de nem szólt egy szót sem. Ahogy nyugat felé lépkedtünk, a napot eltakarta az erdő sötét tömege, pedig még nem is volt olyan késő. Az

árnyék ránk vetült, egyfajta sötét sátrat alkotott felettünk. Amikor az első éjszakán egyedül akartam lenni, ez volt a hely, ahová vágytam. Itt tényleg úgy tűnt, mintha teljesen egyedül lennénk. Tovább sétáltunk, el a palotától, el az őröktől, hogy ne is hallhassanak bennünket. – Mi olyan zavarba ejtő bennem? Tétováztam, de végül kimondtam, amire gondoltam. – Az egyénisége. A szándékai. Nem igazán tudom, hogy mi a célja ezzel a kis sétával. – Ááá! – Megtorpant és szembe fordult velem. Nagyon közel álltunk egymáshoz, és a nyári meleg ellenére végigfutott a hideg a gerincem mentén. – Szerintem mostanra már tudja, hogy nem az a fajta férfi vagyok, aki kerülgetné a forró kását. Megmondom én egészen pontosan, hogy mit akarok magától. Még egy lépést tett felém. Elállt

a

lélegzetem.

Sikerült

abba

a

helyzetbe

belekeverednem, amitől korábban tartottam. Nincsenek itt a testőrök, nincsenek itt a kamerák, senki nem állíthatja le, a herceg azt tesz, amit csak akar. Ösztönösen cselekedtem. A hangsúly az ösztönön volt. Reflexszerűen felrántottam a térdemet, és telibe találtam őfelségét. Elég erősen. Maxon felordított, a kezével a combjához kapott és megmarkolta, én pedig hátrálni kezdtem. – Ezt meg miért csinálta?

– Ha csak egy ujjal is hozzám nyúl, még ennél is rosszabbul jár! – ígértem. – Hogy micsoda?! – Azt mondtam, ha csak… – Nem, nem, ostoba kislány, ezt elsőre is hallottam – grimaszolt fájdalmában a herceg. – Én azt kérdeztem, hogy mire célzott ezzel? Éreztem, hogy

elönt

a

forróság.

Valószínűleg

elhamarkodott következtetésre jutottam, mert bár meg sem támadtak, én máris felvettem a harcot. Azonnal odarohantak hozzánk a

palotaőrök,

akik

felfigyeltek a huzakodásunkra. Maxon esetlenül, kétrét görnyedve állt, de azért intett nekik, hogy távozzanak. Egy darabig némán álltunk, majd amikor a fájdalma múlni kezdett, felém fordult. – Mégis mit gondolt, mi volt a szándékom? – kérdezte. Lehorgasztottam a fejemet, és elpirultam. – America,

mit

gondolt,

mit

akarok

magától?

–

Zaklatottnak tűnt. Több mint zaklatottnak. Megbántottnak. Nyilván rájött már, hogy mit hittem, és ez csöppet sem tetszett neki. – Itt, mindenki szeme láttára? Maga azt hitte… az ég szerelmére! Én mégiscsak úriember vagyok! Hátat fordított, és már faképnél hagyott volna, de aztán mégis visszafordult. – De miért ajánlotta fel a segítségét, ha ilyen kevésre tart?

Képtelen voltam a szemébe nézni. Hogyan magyarázzam el neki, hogy a felkészítésem során utaltak arra, hogy kérhet tőlem ilyen alávaló dolgot? Hogy a sötétség és az elszigeteltségünk miatt bizonytalanul éreztem magam? Hogy eddig csak egyetlen fiúval voltam kettesben, és ebből vontam le a következtetéseimet. – Ma este a szobájában fog vacsorázni. Ezzel az egésszel majd holnap foglalkozom. A kertben vártam meg, hogy a többiek az ebédlőbe menjenek, s egy darabig még utána is a folyosón járkáltam, mielőtt a szobámba mentem volna. Anne, Mary és Lucy szinte magánkívül voltak az izgalomtól, amikor beléptem. Nem volt szívem elmondani nekik, hogy nem a herceggel töltöttem az egész időt. A vacsorámat már kihozták, egy asztalkán várt az erkélyen. Kezdtem éhes lenni, most, hogy már nem csak az iménti megalázó helyzetre tudtam gondolni. A szobalányaim azonban nem csak hosszas távollétem miatt voltak annyira feldobódottak. Az ágyon hatalmas doboz hevert, és csak arra várt, hogy felbontsam. – Belekukkanthatunk? – tudakolta Lucy. – De Lucy, ez tapintatlanság! – rótta meg Anne. – Alighogy kitette a lábát, ezt már hozták is! Azóta is azon töprengünk, hogy mi lehet benne – kiáltotta Mary. – Mary! Hol a jó modorod? – szólt rá Anne.

– Ugyan, lányok, ne aggódjanak. Nincsenek titkaim. – Majd holnap, amikor jönnek, hogy kirúgjanak, elmesélem a szobalányaimnak, hogy miért történt. Erőtlenül rájuk mosolyogtam, miközben kibontottam a nagy, piros masnit. A dobozban három nadrág volt: egy vászonegyüttes, egy elegánsabb darab, aminek mégis oly puha volt a tapintása és egy csodás farmernadrág. A tetején egy kártya hevert, rajta Illéa címere.

Olyan egyszerű kívánságai vannak, hogy képtelen vagyok ellenállni magának. De kérem, a kedvemért tegye meg, hogy csak szombaton visel nadrágot. Köszönöm, hogy velem tölti ma az idejét. Barátja, Maxon

13. fejezet

Tulajdonképpen nem igazán volt időm szégyenkezni vagy szorongani. Amikor másnap a szobalányok az aggodalom leghalványabb jele nélkül kezdtek felöltöztetni, azt feltételeztem, hogy engem is várnak lent, az ebédlőben. Maxon kedvességét mutatta, hogy engedélyezett egy utolsó reggelit – amire nem számítottam. Ezek szerint részem lesz egy utolsó közös étkezésben, eltölthetek még egy kis időt a szépséges Kiválasztottak körében. Már a reggeli közepén tartottunk, amikor Kriss összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte, hogy milyen volt a randevúnk. – Milyen volt? – súgta halkan, ahogy elvárták tőlünk az asztalnál. De ettől a három elsuttogott szótól a közelünkben mindenki

hegyezni

kezdte

a

fülét,

hallótávolságon belül volt, mind ránk figyelt.

és

aki

csak

Vettem egy nagy levegőt. – Leírhatatlan. A lányok egymásra pillogtak, érezhetően elvárták, hogy folytassam. – És hogyan viselkedett? – tudakolta Mini. – Ööö – igyekeztem megválogatni a szavaimat. – Egyáltalán nem úgy, mint amire számítottam. Ezúttal kis mormogás futott végig az asztal körül ülőkön. – Te ezt most szándékosan csinálod? – szólt közbe Zoe. – Mert ha igen, az nagyon undok dolog ám tőled. Megráztam a fejemet. Hogyan is tudnám ezt nekik elmagyarázni? – Nem, mindössze csak arról van szó… De a válaszadástól megkíméltek a folyosó felől beszűrődő különös zajok. Kiabálás. Ez elég furcsa volt. Eddig ugyan nem sok időt töltöttem a palotában, de ezalatt még csak felemelt hangot sem hallottam. Volt az egésznek egy sajátos zenéje, ami a testőrök lépteinek koppanásából, a masszív ajtók nyílásából és csukódásából meg a tányérhoz koccanó villák hangjából állt össze. Most viszont abszolút és teljes zűrzavar hangjai jutottak el hozzánk. A királyi család mintha már jóval előttünk felfogta volna, mi folyik körülöttünk. – Hölgyek, húzódjanak a terem hátsó részébe! – adta ki az utasítást Clarkson király, és az egyik ablakhoz rohant. A lányok össze voltak zavarodva, de nem szerettek volna engedetlennek mutatkozni, ezért lassan megindultak a

királyi asztal felé. A király lehúzta az elsötétítőt – ez nem a szokványos fajta volt, ami csak a fényt szűri meg. Fémből készült, és csikorogva csúszott a helyére. Mellette már ott állt Maxon és egy másik sötétítőt rántott le. A herceg mellett pedig a gyönyörű és törékeny királyné rohant a szomszédos ablak felé. A palotaőrök áradata ekkor ért be a terembe. Még láttam, hogy néhányan felállnak a folyosón, de aztán a hatalmas ajtókat behúzták, bezárták és elreteszelték. – A falakon belül vannak, felség, de visszaverjük őket. Jobb lenne, ha a hölgyek távoznának, de olyan közel vagyunk a kapuhoz… – Értem, Markson – felelte a király, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Nem telt sok időbe, hogy én is felfogjam, miről van szó. A lázadók bejutottak a palotába. Sejtettem, hogy ilyesmire sor kerülhet. Elvégre itt most rengeteg

vendég

volt, hatalmas

sürgés-forgás. Valaki

véletlenül megfeledkezik valamiről, és máris hiba csúszik a biztonsági intézkedésekbe. És még ha nem is sikerülne bejutnia a lázadóknak, ez mindenképpen remek alkalom arra, hogy valami tiltakozó megmozdulást szervezzenek. Bizonyos emberek a Párválasztónak már a puszta tényét is idegesítőnek találhatták. Biztosra vettem, hogy a lázadók gyűlölik a gondolatát is, ahogy mindent, aminek Illéához van köze.

Bármi legyen is a véleményük, én nem fogom harc nélkül feladni. Olyan erővel löktem hátra a székemet, hogy felborult, és a legközelebbi ablakhoz futottam, hogy elkezdjem leengedni a vasredőnyt. Voltak más lányok is, akik ráébredtek arra, hogy veszélyben forgunk, és ugyanezt tették. Egyetlen szempillantás, és már le is húztam a redőnyt, de alul rögzíteni már nem volt ilyen könnyű. Épp sikerült becsúsztatnom a helyére a pöcköt, amikor kívülről a fémlapnak vágódott valami. Sikoltozva ugrottam hátra, aztán megbotlottam feldőlt székemben, és elestem. Maxon azonnal mellettem termett. – Megsérült? Gyorsan végignéztem magamon. A csípőmön valószínűleg véraláfutások lesznek, és szörnyen megrémültem, de ennél rosszabb nem történt. – Nem, minden rendben. – A szoba hátsó felébe. Gyorsan! – parancsolt rám, miközben felsegített a padlóról. Aztán végigrohant a termen, megragadta a lányokat, akik az ijedtségtől szinte kővé váltak, és a túlsó sarok felé terelte őket. Engedelmeskedtem, a szoba túlsó végébe szaladtam, ahol a lányok kisebb csoportokban bújtak össze. Volt köztük, aki sírt, mások kábultan meredtek maguk elé. Mini elájult. A legmegnyugtatóbb látványt Clarkson király nyújtotta, aki a hátsó falnál éppen utasításokat adott egy testőrnek. Annyira

távol volt, hogy a lányok nem hallhatták, miről beszél olyan határozottan. Egyik karját óvón a királyné köré fonta, aki némán, büszkén állt mellette. Hány ilyen támadáson voltak már túl? Otthon hallottunk jelentéseket, amelyek szerint évente többször is megesik az ilyesmi. Nyilván idegtépő dolog lehet. És minden támadással egyre csökken az esély, hogy ő, a férje és egyetlen gyermeke biztonságban maradhatnak. A lázadók egy idő elteltével nyilván kitalálják, hogy tervük végrehajtásához mik a legmegfelelőbb körülmények. Ám a királyné csak állt ott, állát felszegte, arca nyugodt maradt. Szemügyre

vettem

a

lányokat.

Megvan-e

valamelyikükben az erő, ami ahhoz kell, hogy királyné váljon belőle? Mini még mindig ájultan hevert valaki karjában. Celeste és Bariel beszélgettek. Tudtam, hogyan néz ki Celeste akkor, amikor nyugodt, és annyi szent, hogy egyáltalán nem így. Mégis, a többiekkel összevetve egészen jól elrejtette az érzéseit. Sokan már-már hisztérikusan, térden állva sírdogáltak. Voltak, akik mintha teljesen magukba zárkóztak volna, mintha nem akartak volna tudomást sem venni az egész megpróbáltatásról. Az arcuk kifejezéstelen volt, oda sem figyelve tördelték a kezüket, s csak arra vártak, hogy az egész véget érjen. Marlee sírdogált egy keveset, de azért nem nézett ki szörnyen. Megragadtam a karját, és talpra állítottam.

– Töröld meg a szemed, és húzd ki magad! – reccsentem rá. – Hogy micsoda? – sikoltotta. – Bízz bennem, csináld csak! Marlee megtörölte az arcát a ruhája szélével, és kihúzta magát. Több helyen megtapogatta az arcát, ellenőrizte, hogy nem kenődött-e el a sminkje. Ezután felém fordult, mintha a jóváhagyásomra várna. – Ügyes vagy. Ne haragudj, hogy úgy rád reccsentem, de próbálj meg bízni bennem. – Csöppet sem éreztem jól magam attól, hogy itt utasítgatom, amikor minden olyan ijesztő, de muszáj volt éppolyan higgadtnak tűnnie, mint Amberly királyné. Maxon nyilván elvárja ezt a hitvesétől, és Marlee-nak muszáj nyernie. Marlee biccentett. – Nem, nem, igazad volt. Úgy értem, mégiscsak mindenki biztonságban van. Igazán nem kellett volna ennyire megijednem. Rábólintottam, holott világos volt, hogy téved. Nem

mindenki volt biztonságban. Az őrök idegesen álldogáltak a masszív ajtók előtt, miközben a falon és az ablakon súlyos tárgyak puffantak. Itt bent nem volt óra. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideje tart a támadás, és ettől csak nyugtalanabb lettem. Egyébként honnan derül ki, ha sikerült behatolniuk? Esetleg onnan, hogy elkezdenek dörömbölni az ajtón? Lehetséges, hogy már a palotában vannak, csak még nem tudunk róla?

Rosszul viseltem az idegeskedést. Egy vázát bámultam, amiben egzotikus külsejű virágok voltak – még a nevüket sem tudtam –, és egyik tökéletesre manikűrözött körmömet rágcsáltam. Úgy tettem, mintha azoknál a virágoknál fontosabb dolog már nem is lenne a világon. Egy idő után megjelent mellettem Maxon, megnézni, hogy érzem magam, ahogy ezt a többiekkel is tette. Megállt mellettem, és ő is a virágokra meredt. Egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. – Jól van? – kérdezte végül. – Igen – suttogtam. Egy pillanatra elhallgatott. – Pedig nem úgy néz ki, mintha jól érezné magát. – Mi van a szobalányaimmal? – kérdeztem, hangot adva annak az aggodalmamnak, ami a leginkább nyomasztott. Magamról tudtam, hogy biztonságban vagyok. Ők vajon hol lehetnek? Mi van, ha egyikük épp akkor járt kint a folyosón, amikor a lázadók betörtek? – A szobalányai? – ismételte el, és a hangja mintha azt éreztette volna velem, hogy micsoda idióta vagyok. – Igen, a szobalányaim. – A szemébe néztem, azt akartam, hogy figyeljen már fel végre a szégyenletes tényre, hogy a palotában élő rengeteg ember közül csak egy kiválasztott, csekély számú csoport részesül védelemben. A sírás kerülgetett.

Nem

akartam

gyengének

látszani,

ezért

elkezdtem szaporán venni a levegőt, hogy uralkodni tudjak az érzelmeimen. Rám nézett, és mintha végre megértette volna, hogy én magam is csak egyetlen fokkal állok a szobalányok felett. Főként ugyan nem ezért aggódtam, mégis, különösnek tűnt, hogy Anne és közöttem mindössze azért van különbség, mert engem beválogattak a versenybe. – Mostanra valószínűleg elrejtőztek.

A

cselédeknek

megvan a maguk búvóhelye, ahol várakozhatnak. A testőröknek volt alkalma begyakorolni a dolgot, és mindenkit nagyon gyorsan értesítenek. Valószínűleg semmi bajuk nem esett. Van egy riasztórendszerünk, de a lázadók szétkapták, amikor utoljára itt jártak. Már megkezdődött a javítása, de… – Maxon itt felsóhajtott. A padlót bámultam, megpróbáltam elcsitítani fel-feltörő szorongásomat. – America – szólított meg. Maxonhoz fordultam. – Nyugodj meg, rendben lesznek. A lázadók nem voltak elég gyorsak, és itt, a palotában mindenki tudja, mit kell vész esetén tennie. Bólintottam. Egy percig némán álltunk egymás mellett, aztán megéreztem, hogy indulna tovább. – Maxon – suttogtam.

Visszafordult, látszott, hogy kicsit meglepte a közvetlen megszólítás. – Ami a tegnap estét illeti… Hadd magyarázzam el. Amikor eljöttek hozzánk, hogy felkészítsenek a palotában tartózkodásra, volt egy férfi, aki azt mondta, hogy soha nem utasíthatlak el. Nem számít, hogy mit kérsz. Soha. Értetlenül bámult rám. – Hogy micsoda? – Arra célozgatott, hogy esetleg bizonyos dolgokra igényt tarthatsz. És te magad mondtad, hogy nem töltöttél valami sok időt nők társaságában. Azután, hogy tizennyolc évig… és akkor még a filmeseket is elküldted. Egyszerűen csak megrettentem, amikor olyan közel léptél hozzám. Maxon

a

fejét

rázta,

megpróbálta

az

egészet

megemészteni. Arca általában nyugodt volt, most azonban a megalázottság, a harag és a hitetlenkedés érzése viharzott át rajta – Mindenkinek ezt mondták? – kérdezett rá, és a hangján hallatszott, hogy még a gondolattól is elborzad. – Nem tudom. Nem hiszem, hogy sok lánynak volt szüksége effajta figyelmeztetésre. Vannak, akik alig várják, hogy rád vethessék magukat – jegyeztem meg, és fejemmel a szoba belseje felé intettem. Fanyarul felkacagott. – Te azonban nem, így neked aztán semmi gondot nem okozott, hogy ágyékon rúgj. – A combodba rúgtam!

– Ugyan már! Ha combon rúgtál volna, nem lett volna szükségem annyi időre, hogy összeszedjem magam – jegyezte meg kétkedő hangon. Kitört belőlem a

nevetés.

Szerencsére

Maxon

is

csatlakozott. Ekkor valami újra az ablaknak vágódott, és egyszerre hallgattunk el. Egy pillanatra elfeledkeztem arról, hol is vagyunk. – Na és, hogyan sikerül elboldogulnod egy szobára való síró nővel? – kérdeztem. Arca komikus zavart tükrözött. – Ennél zavarba ejtőbb dolog már nincs is – súgta oda riadtan. – Halvány fogalmam sincs arról, hogyan állíthatnám el a könnyeiket. Íme, a férfi, aki egy napon országunk vezetője lesz – a férfi, akinek a női könnyek láttán inába száll a bátorsága. Vicces volt erre gondolni. – Próbálkozz azzal, hogy megpaskolod a vállukat vagy a hátukat, és elmondod neki, hogy semmi baj nem lesz. Amikor a lányok sírnak, akkor sokszor nem is azt akarják, hogy rendbe hozzál valamit, inkább csak azt, hogy megvigasztald őket – tanácsoltam. – Tényleg? – Bizony. – Ennyire nem lehet egyszerű a dolog. – A hangjában kétkedés és izgalom csendült egyszerre. – Azt mondtam, hogy sokszor, nem azt, hogy mindig, de az itteni lányoknál valószínűleg beválik.

Felhorkant. – Ebben nem vagyok ennyire biztos. Ketten már megkérdezték, hogy ha az egésznek vége, megengedeme, hogy hazamenjenek. – Azt hittem, ez tilos. – Pedig nem kellett volna meglepődnöm. Ha abba is beleegyezett, hogy itt maradjak barátként, akkor nyilván nem izgatják túlságosan a szabályok. – És mit fogsz csinálni? – Mit tehetnék? Nem fogok senkit az akarata ellenére itt tartani. – De

talán

meggondolják

magukat

–

tippeltem

reménykedve. – Talán. – Elhallgatott. – És te? Téged is sikerült elijeszteniük? – tudakolta már-már tréfás hangon. – Most komolyan? Biztos voltam abban, hogy reggeli után egyébként is hazaküldesz – ismertem be. – Most komolyan? Fel is merült bennem. Némán egymásra mosolyogtunk. A barátságunk – már ha annak nevezhettük – fura és tökéletlen volt, de annyi szent, hogy legalább nem hazudtunk egymásnak. – Nem válaszoltál. El szeretnél menni? Valami újra a falnak csapódott, és a távozás gondolata hirtelen olyan vonzónak tűnt. Otthon legfeljebb akkor volt részem bármiféle támadásban, amikor Gerad megpróbálta lenyúlni a kajámat. Az itteni lányok nem kedveltek, a ruhák kényelmetlenül feszesek voltak, odakint olyan emberek

jártak,

akik

bántani

kellemetlennek

akartak

tartottam

a

bennünket, helyzetemet.

így

eléggé

Viszont

a

családomnak előnye származott belőle, és az sem volt megvetendő, hogy jóllakhattam. Maxon egy kissé tényleg elveszettnek tűnt, Aspentől pedig így hosszasabban távol tarthatnám magam. És ki tudja, hátha segíthetnék neki kiválasztani a következő hercegnőt. Egyenesen a szemébe néztem. – Ha nem rúgsz ki, akkor nem megyek el. Elmosolyodott. – Remek. Mert jó lenne, ha tudnál még adni nekem tippeket a vállpaskoláson kívül is. Visszanevettem rá. Igen, ez így talán nem volt helyes, de még származhat belőle valami jó is. – America, tennél nekem egy szívességet? Bólintottam. – A többiek úgy tudják, hogy mi tegnap este sok időt töltöttünk együtt. Ha bárki rákérdezne, megmondanád nekik, kérlek, hogy én nem… hogy én soha… – Persze. És tényleg bocsánat az egész miatt. – Tudhattam volna, hogyha akad majd engedetlen lány, az csak te lehetsz. A falat sorozatban találta el több nehéz tárgy, mire néhány lány felsikoltott. – Kik ezek? És mit akarnak? – kérdeztem. – Kik? A lázadók? Bólintottam.

– Attól függ, hogy kit kérdezel. És hogy melyik csoportról beszélünk – felelte. – Ezek szerint nem csak egy van? – Az egész rögtön sokkal rosszabb színben tűnt fel. Mert ha most csak egyetlen csoport támadott meg bennünket, akkor mire lehet képes kettő vagy több? Hihetetlenül igazságtalannak tűnt, hogy nekünk erről soha semmit nem mondtak. Mindig úgy tudtam, hogy a lázadó az lázadó, de Maxon szavaiból úgy vettem ki, mintha bizonyos csoportok rosszabbak lennének másoknál. – De akkor hány csapat van? – Általában kettő, az Északiak és a Déliek. Az Északiak támadásai gyakoribbak, mert közelebb élnek, egy csapadékos területen, Likelyban, Bellingham mellett, északon, ahol senki nem akar letelepedni – gyakorlatilag az egész csupa rom –, így ők ott húzták meg magukat, bár úgy képzelem, elég sokat vándorolnak. Ez a vándorlásdolog az én elméletem – amit senki nem hallgat meg. Ha az Északiak támadnak, akkor nem valószínű, hogy be is törnek a palotába, de ha mégis, a végeredmény… szóval nem valami brutális. Úgy sejtem, hogy most is az Északiak vannak odakint – emelte fel a hangját, hogy túlkiabálja a zajt. – De miért? Mi különbözteti meg őket a Déliektől? Maxon mintha habozott volna, mintha nem lett volna biztos abban, hogy nekem szabad erről tudnom. Körülnézett, hogy

lássa,

nem

hallanak-e

bennünket.

Én

is

körbehordoztam a tekintetemet, és észrevettem, hogy

többen is figyelnek bennünket. Különösen Celeste keltette azt

a

benyomást,

mintha

a

pillantásával

készülne

felperzselni. El is kaptam róla rögtön a tekintetemet. Láthattak ugyan bennünket, de senki nem volt olyan közel, hogy meg is halljon. Maxon is ugyanerre a következtetésre juthatott, mert közelebb hajolt és suttogni kezdett. – A Déliek támadásai jóval… halálosabbak. Megborzongtam. – Halálosak? Bólintott. – Ők csak évente egyszer-kétszer jönnek, már amennyire én azt a következményekből meg tudom ítélni. Úgy sejtem, engem itt mindenki meg akar kímélni a statisztikáktól, de azért nem vagyok hülye. Ha a Déliek jönnek, annak mindig halálos áldozatai vannak. A fő gond az, hogy mi mindkét csoportot eléggé hasonlónak látjuk: szedett-vedett társaság, főleg férfiak, soványak, de erősek, és amennyire

meg

tudtuk

ítélni,

nincs

semmiféle

megkülönböztető jelzésük. Így aztán csak akkor tudjuk meg, hogy kivel volt dolgunk, amikor már vége az egésznek. Körülnéztem a teremben. Ha Maxon téved, és ezek mégis Déliek, akkor sokan kerülhetnek veszélybe. Újra eszembe jutottak szegény szobalányaim. – Még mindig nem egészen értem. Mit akarnak? Maxon megvonta a vállát. – Úgy tűnik, a Déliek minket akarnak megsemmisíteni. Nem tudom, pontosan miért, de nyilván valami elégedetlenség lehet a dologban, és elegük van abból, hogy a társadalom peremén éljenek. Hiszen ők

voltaképpen még csak nem is Nyolcasok, mivel nekik még csak helyük sincs a társadalom szerkezetében. Az Északiak célja viszont tényleg rejtély. Apa azt mondja, hogy egyszerűen csak piszkálódni szeretnének, az uralkodásunkat akarják megzavarni, de én nem így látom. – Egy pillanatra kifejezetten büszkének tűnt. – Erről is van egy elméletem. – És megosztod velem? Maxon újra habozott. Úgy éreztem, ezúttal nem azért, mert nem akar rám ijeszteni, inkább attól tart, hogy nem veszem komolyan. Megint közelebb hajolt, és suttogva magyarázta. – Szerintem keresnek valamit. – De mit? – tudakoltam. – Azt nem tudom. De az Északiak támadásai után ugyanazt tapasztaljuk. Az őröket leütik, megsebesítik vagy összekötözik, de sohasem ölik meg. Mintha egyszerűen csak azt nem akarnák, hogy valaki tanúja legyen annak, merre járnak a palotában. Bár már az is előfordult, hogy magukkal vittek embereket, és ez tényleg aggasztó. Ami a szobákat illeti – legalábbis azokat, amikbe sikerül bejutniuk –, hát ott iszonyú felfordulást csinálnak. Kirángatnak minden fiókot, átkutatnak minden polcot, még a szőnyegek alá is benéznek. Közben jó pár holmi el is törik. El sem hinnéd, hány fényképezőgépet kellett már pótolnunk az évek során. – Fényképezőgépet?

– Ó – sóhajtott szégyenlősen –, szeretem a fotográfiát. Mindezek ellenére nem visznek magukkal sok mindent. Apám szerint természetesen marhaság az ötletem. Mert mit is keresne egy csapat analfabéta barbár? De szerintem van benne valami. Érdekes gondolat volt. Ha szegény lennék és rájönnék, hogyan lehet behatolni a palotába, akkor elvinném az összes ékszert, amit csak találnék, bármit, amit eladhatok. Ezeknek a lázadóknak a politikai véleménynyilvánításon és a saját túlélésükön kívül nyilván van valami egyéb célja is, amikor idejönnek. – Te is hülyeségnek tartod? – riasztott fel gondolataimból Maxon hangja. – Nem, hülyeségnek semmiképpen érthetetlen, de nem butaság.

sem.

Kicsit

Újra összemosolyogtunk. Rájöttem arra, hogyha Maxon egyszerűen csak Maxon Schreave lenne és nem Illéa jövendő királya, akkor szeretném, ha ő lakna a szomszédomban, mert pontosan az a fajta ember, akivel szívesen beszélgetnék. Megköszörülte

a

torkát.

–

Gondolom,

ideje

továbbmennem a többi lányhoz. – Igen, biztos vagyok abban, hogy jó páran szeretnék tudni, mi tartott nálam ennyi ideig. – Szóval haver, van bármi ötleted arra nézvést, hogy kivel beszéljek utánad?

Elmosolyodtam és hátrapillantottam, hogy meggyőződjek arról, az én hercegnőjelöltem még mindig állja a sarat. Ez így is volt. – Látod azt a szőke lányt rózsaszínű ruhában? A neve Marlee. Nagyon édes, nagyon kedves, és szereti a filmeket. Eredj csak. Maxon felkuncogott, és elindult Marlee felé.

Az ebédlőben töltött idő örökkévalóságnak tűnt, pedig a támadás alig tartott egy óránál tovább. Később megtudtuk, hogy senkinek nem sikerült bejutnia a palotába, csak a körülötte elterülő parkba. Az őrök nem lőttek rá a lázadókra egész addig, míg el nem kezdtek a főkapunál próbálkozni, ami abból állt, hogy hosszú időn át romlott étellel és a palota falából kikapart téglákkal dobálták az ablakokat. Végül ketten közülük túl közel kerültek a kapuhoz, eldördült pár lövés, és a támadók elmenekültek. Ha Maxon jellemzése helytálló, akkor Északiak lehettek. Egy darabig még nem engedtek ki bennünket, amíg az őrök körbejárták az egész palotát, de mihelyt mindent renden találtak, már visszamehettünk a szobánkba. Marleeba karolva indultam felfelé. Lent nagyon uralkodtam magamon, de a támadás izgalma kimerített, és örültem, hogy van valaki, aki eltereli a figyelmemet.

– És még így is engedélyezte a nadrágot? – kérdezte éppen. Mihelyt lehetett, szóba hoztam Maxont, mert nagyon érdekelt, hogy milyen irányt vett a beszélgetésük. – Igen. Nagyon nagyvonalúan viselkedett. – Szerintem az igazán elbűvölő, hogy milyen elegánsan tud nyerni. – Ez igaz. És még akkor is megőrzi a jólneveltségét, amikor éppen nem jár valami jól. – Például, amikor valaki beletérdel a királyi koronaékszerekbe. – Ezt meg hogy érted? – Sehogy. – Na ezt biztosan nem szerettem volna elmagyarázni. – És ti miről beszélgettetek ma? – Hát, megkérdezte, hogy találkoznék-e vele a héten. – Marlee elpirult. – Marlee, ez nagyszerű! – Csitt! – szólt rám, és körülnézett, pedig a többi lány már régen felment a lépcsőn. – Igyekszem nem ringatni magam hiú reményekben. Egy percig, ha hallgattunk, de aztán kibukott belőle. – De minek is beszélek mellé? Annyira izgatott vagyok, hogy alig bírom elviselni! Remélem, minél előbb megkeres! – Ha már megkért rá, akkor biztosan nem halogatja sokáig. Úgy értem, miután aznapra végzett az ország igazgatásával. Elnevette magát. – El sem hiszem! Mármint azt korábban is láttam, hogy jóképű, de azt nem tudhattuk, hogyan fog

viselkedni. Aggódtam, hogy majd… tudod, szóval, hogy majd olyan nyársat nyelt modora lesz vagy ilyesmi. – Én is. De valójában… – Milyen is volt Maxon valójában? Kicsit talán tényleg merev, de ez nem szegte annyira kedvemet, mint korábban képzeltem. Kétségtelenül herceg volt, és mégis, olyan… olyan… – Normális. Marlee már nem nézett rám. Miközben a szobánk felé tartottunk, ő már teljesen elmerült az álmodozásban. Reméltem, hogy Maxon képes lesz hozni azt a képet, amit Marlee éppen építgetett róla. És azt is, hogy ő legyen az a fajta lány, akire Maxon vágyik. Amikor az ajtajához értünk, gyorsan búcsút intettem, majd indultam tovább, a saját szobámba. Amikor beléptem, azonnal megfeledkeztem Marlee-ről és Maxonról is. Anne és Mary Lucy mellett kuporgott, aki szörnyű állapotban volt. Az arca kivörösödött és nedves volt a sírástól, szokásos kis reszketése felerősödött, meg-megrázta egész testét. – Nyugodj meg, Lucy, minden rendben van – suttogta Anne, és a lány kócos haját simogatta. – Vége az egésznek. Senki sem sérült meg. Biztonságban vagy, kedves – duruzsolta Mary, és erősen szorította a reszkető kezet. A megdöbbenéstől szólni sem tudtam. Ez mégiscsak Lucy magántermészetű

gyötrelme

volt,

amit

nem

az

én

szememnek szánt. Kezdtem volna kihátrálni a szobából, de Lucy felfigyelt rám, mielőtt eltűnhettem volna. – S-s-s-sajnálom, Lady, Lady, Lady… – dadogta. A másik kettő aggódva figyelte. – Ne izgassa fel magát. Minden rendben van? – kérdezem, és gyorsan becsuktam az ajtót, hogy más ne lássa meg. Lucy megpróbált újra beszélni, de képtelen volt megformálni a szavakat. Csak folytak a könnyei, és apró teste folyamatosan reszketett. – Rendbe fog jönni, kisasszony – szólt közbe Anne. – Beletelik pár órába, de, mihelyt minden elcsöndesül, ő is lecsillapszik. Ha rosszabbul lesz, akkor átvihetjük a kórházi szárnyba. – Anne halkabban folytatta. – Csak Lucy azt nagyon nem szeretné. Ha az a vélemény alakul ki rólunk, hogy nem vagyunk alkalmasak a munkára, akkor az embert eldugják valahová a konyhára vagy a mosodába. Lucy pedig szeret szobalány lenni. Nem igazán értettem,

miért próbálkozik Anne a

suttogással. Végső soron mind ott álltunk Lucy körül, aki még ebben a megviselt állapotában is tisztán hallott minden szót. – K-k-k-kérem, kisasszony, én nem… én nem… – nyögte ki. – Csitt. Senki sem fogja jelenteni a dolgot. – Anne-re és Maryre néztem. – Segítsenek az ágyra fektetni.

Hármunknak ez nem kellett volna, hogy különösebb nehézséget okozzon, de Lucy úgy vonaglott, hogy a karjai és lábai időnként kicsúsztak a kezünkből. Nem kis munka volt, mire lefektettük, de mihelyt rendesen betakargattuk, az ágy puhasága és melege mintha megtette volna a magáét, mindazt, amire a szavaink nem voltak képesek. Lucy vad rángatózása csillapulni kezdett, és kifejezéstelen tekintettel bámulta a feje fölött a baldachint. Mary az ágy szélére ült, és dúdolni kezdett valami dalt, ami eszembe juttatta, ahogy Mayt ápolgattam, amikor beteg volt. Anne-t magammal húztam a sarokba, hogy Lucy ne halljon meg minket. – Mi történt? Valami lázadó mégis bejutott? – kérdeztem. Mert ha erről volt szó, elvártam, hogy elmondják nekem az igazat. – Nem, nem – biztosított Anne. – Lucyval mindig ez van, amikor a lázadók támadnak. Már attól rohamot kap, ha emlegetjük őket. Ő… Anne lepillantott fényesre suvickolt fekete cipőjére, és megpróbálta eldönteni, hogy megosszon-e velem valamit. Nem akartam túlságosan kíváncsiskodni, de szerettem volna megérteni Lucy reakcióját. Így hát Anne vett egy nagy levegőt, és belefogott. –A

személyzet

tagjai

között

vannak,

akik

már

gyerekkoruk óta itt élnek. Mary például a palotában született, és a szülei is itt dolgoznak. Én árva voltam, és azért

hoztak ide, mert szobalányokra volt szükség. – Eligazgatta magán a ruhát, mintha ezzel sikerülne kitörölnie múltjának azt a darabját, ami zavarta. – Lucyt viszont eladták a palotának. – Eladták? Hogyhogy? Itt nincsenek rabszolgák! – Gyakorlatilag nincsenek, de attól még megesik az ilyesmi. Lucy családjának pénzre volt szüksége, hogy megműthessék az anyját. A pénzért cserébe felajánlották a szolgálataikat egy Hármas családnak. Az anyja sosem gyógyult meg, ők nem tudták megadni az adósságukat, így hát Lucy és az apja igen sokáig dolgoztak ennél a családnál. A történetei alapján úgy bántak velük, hogy az alig lehetett jobb annál, mintha valami csűrben éltek volna. A család fiának megtetszett Lucy, és én ugyan tudom, hogy néha nem számít, milyen kaszthoz tartozik az ember, de Hatosról Hármasra felmenni, az eléggé nagy ugrás. Amikor az anyja rájött, mik a fia tervei Lucyt illetően, eladta őt is meg az apját is a palotának. Még emlékszem, amikor megérkeztek. Napokon át sírt. Valószínűleg nagyon szerelmesek lehettek egymásba. Átnéztem a szoba másik oldalára, Lucyra. Aspen és az én esetemben legalább az egyikünk volt az, aki meghozta a döntést, nem egy kívülálló. Lucynak nem volt választási lehetősége, amikor elveszítette a férfit, akit szeretett. – Lucy apja az istállóban dolgozik. Nem nagyon erős és nem is elég gyors, de elképesztően odaadó. Lucy pedig

szobalány. Tudom, hogy az ön szemében ez butaságnak tűnhet, de ebben a palotában megtiszteltetés szobalánynak lenni. Mi vagyunk az első vonalban. Mi vagyunk azok, akikről úgy ítélték meg, hogy elég ügyesek, okosak és csinosak ahhoz, hogy a vendégekkel érintkezhessenek. Komolyan vesszük a munkánkat, és erre jó okunk van. Ha elrontunk valamit, akkor a konyhában végezzük, ahol egész nap járhat a kezünk, és ronda ruhákat kell viselni. Esetleg tűzifát

kell

hasogatni

vagy

a

parkban

gereblyézni.

Szobalánynak lenni nem kis dolog. Butának éreztem magam. Az én fejemben mindannyian Hatosok voltak. Szóval még ezen belül is vannak rétegek, olyan pozíciók, amiket én meg sem értek. – Két évvel ezelőtt egyszer az éjszaka közepén támadták meg a palotát. A lázadók megszerezték az őrök egyenruháját, ami komoly kavarodást okozott. Akkora volt a káosz, senki nem tudta, kire kéne rátámadni, kit kéne megvédeni, és nem lehetett mindenkire odafigyelni… rettenetes volt. Már abba is beleborzongtam, amikor megpróbáltam elképzelni. Az éjjeli sötétség, a zűrzavar, a hatalmas palota. A ma reggeli eseményekhez képest eléggé úgy hangzott, mintha a Déliek akciója lett volna. – Az egyik lázadó elkapta Lucyt. – Anne lesütötte a szemét. A következő pár mondatot szinte csak lehelte. – Azt hiszem, a lázadóknál nem lehet túl sok asszony… ha érti, mire célzok.

– Ó! – En ugyan nem láttam, de Lucy azt mesélte, hogy a férfi iszonyúan mocskos volt. Azt is elmondta, hogy egyfolytában az arcát nyalogatta. Anne beleborzongott a gondolatba. Az én gyomrom is összerándult,

és

azzal

fenyegetett,

hogy

mindjárt

viszontlátom a reggelimet. Undorító volt még rágondolni is, és megértettem, milyen könnyen összeroppanhat egy Lucyhoz hasonló, megsebzett teremtés egy ilyen támadás során. –A

férfi

magával

akarta

hurcolni,

de

Lucy

torkaszakadtából sikoltozott. A zűrzavarban nem nagyon hallhatták meg a jajveszékelését. De aztán összetalálkoztak egy palotaőrrel, ezúttal egy igazival. Az fogta a puskáját és fejbe lőtte a lázadót, aki a földre zuhant, egyenesen Lucyra. Csupa vér lett. Eltakartam a számat. El sem tudtam képzelni, hogy a törékeny kis Lucy mindezen átment. Nem csoda, hogy így reagált a mai eseményekre. –A

sérüléseit

ellátták,

de

a lelkével

senki

sem

foglalkozott. Még mindig ijedős kicsit, de amennyire csak lehet ezt igyekszik eltitkolni. Nemcsak maga miatt, hanem az apjáért is, aki annyira büszke arra, hogy a lánya elég jó ahhoz, hogy szobalány legyen. Lucy nem akarja, hogy csalódjon benne. Azon vagyunk, hogy ne izgassuk fel, de ahányszor újra eljönnek a lázadók, Lucy azt hiszi, hogy

ezúttal rosszabbul jár majd. Hogy most tényleg elkapja valaki, bántani fogja és megöli. Nagyon igyekszik ám, kisasszony, de nem tudom, még mennyit viselhet el. Bólintottam, és az ágyon fekvő Lucyra néztem. Lehunyta a szemét, és elaludt, pedig még eléggé korán volt. A nap hátralévő részét olvasással töltöttem. Anne és Mary takarított, amire semmi szükség nem volt. Mindannyian csöndben maradtunk, míg Lucy összeszedte magát. Megfogadtam, hogy ha segíthetek a dolgon, akkor Lucynak ezt soha nem kell újra megtapasztalnia.

14. fejezet

Ahogy azt előre megjósoltam, azok a lányok, akik korábban haza szerettek volna utazni, meggondolták magukat, mihelyt a rend helyreállt. Egyikünk sem tudta, hogy pontosan kik akartak elmenni, de akadtak páran – különösen Celeste –, akik nagyon szerették volna megtudni. Egyelőre maradtunk huszonheten. A támadás a király szerint jelentéktelen volt, és szinte fel sem merült, hogy jelentést készítsenek róla. Mivel azonban azon a reggelen is éppen forgatócsoportok tartózkodtak a palotában, bizonyos részletek élő adásba kerültek. Úgy tűnt, a király ennek nem örül. Ettől eltöprengtem azon, vajon hány olyan incidensre kerülhetett sor, amiről mi sosem hallhatunk. Elképzelhető, hogy a palota messze nem olyan biztonságos, mint képzeltem?

Silvia elmagyarázta, hogy ha a támadás komolyabb lett volna, akkor mindannyiunknak engedélyezték volna, hogy hívjuk a családunkat és elmondjuk nekik, hogy biztonságban vagyunk. Így azonban azt kérték, hogy helyette írjunk levelet. Megírtam, hogy jól vagyok, hogy a támadás híre valószínűleg rosszabb volt, mint a valóság, s hogy a király gondoskodott mindannyiunk biztonságáról. Kértem a szüleimet, hogy ne aggódjanak miattam, és hozzátettem, hogy hiányoznak – aztán átadtam a levelet egy segítőkész szobalánynak. A támadást követő napon semmi különös nem történt. Eredetileg azt terveztem, hogy lemegyek a Hölgyek Szalonjába, és kitárgyalom Maxont a többiekkel, de mivel láttam, hogy Lucyt mennyire megrázták az események, inkább úgy döntöttem, hogy a szobámban maradok. Nem tudom, hogy a szobalányaim általában mivel töltötték az időt, amikor nem voltam a szobában, de most, hogy ott maradtam, főleg kártyáztunk, és időről időre megosztottak egy-egy pletykát is. Megtudhattam, hogy a palotában rengetegen dolgoznak – minden tucatnyi látható alkalmazottra száznál is több olyan ember jut, akik a háttérben ügyködnek. A szakácsokról és mosónőkről eddig is tudtam, de most kiderült, hogy például vannak olyan alkalmazottak, akiknek az egyetlen feladata az, hogy az ablakokat tisztán tartsák. Egy egész hetükbe telik,

mire végeznek az összessel, aztán kezdhetik is újra, mivel a por utat talál a palota falain át, és hozzátapad a tisztára mosott üveghez. Aztán nem lehet látni például az ékszerészeket sem, akik a királyi családnak dolgoznak és a vendégeiknek készítenek ajándékokat, ahogy a varrónőket és beszerzőket sem, akiknek a munkája következtében a királyi család – es most már mi is – mindig makulátlan külsővel jelenhet meg. De hallottam más érdekes dolgokról is. Arról, hogy mely őröket tartják helyesnek és melyeket szörnyűnek, no meg a rettenetes szabású ruháról, aminek a viselésére a főkomorna minden ünnepen kötelezi őket. Hogy a palotában vannak, akik fogadásokat kötnek arra, hogy melyik Kiválasztott lány fog nyerni, és hogy én benne vagyok az első tízben. Hogy az egyik szakácsnő kisbabája annyira beteg, hogy már nem sok a remény számára, s ezen a ponton Anne elsírta magát. A szakácsnő közeli jó barátnője volt, és a férjével már nagyon régen szerettek volna gyereket. Ahogy őket hallgattam (és néha hozzáfűztem valamit a társalgáshoz), el sem tudtam képzelni, hogy lent a földszinten jobb mulatságban lehetne részem, és nagyon örültem, hogy ilyen remek társaságom akadt. A szobámban békés, vidám hangulat uralkodott. Mindez annyira jólesett, hogy a következő napot is ott töltöttem. Ezúttal azonban nyitva hagytuk a folyosóra és. erkélyre nyíló ajtókat, így a meleg levegő szabadon

beáramolhatott és körülölelt bennünket. Úgy tűnt, ez még Lucy-val is szinte csodát tett, s elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen gyakran hagyhatja el a palotát. Anne ugyan megjegyezte, hogy ezt igazán nem illik mármint azt, hogy velük üldögéljek és nyitott ajtóknál kártyázzunk –, de aztán nem hozta fel újra. Úgy tűnt, gyorsan túlteszi magát azon, hogy megpróbáljon belőlem olyan úrinőt faragni, amilyennek állítólag lennem kellett volna. Épp egy kártyaparti közepén jártunk, amikor a szemem sarkából figyelmes lettem valakire. Maxon állt a folyósón, benézett a nyitott ajtón, és mintha szórakoztatta volna a látvány. Amikor a tekintetünk találkozott, az övéből kiolvashattam, hogy nem érti, mit is művelek ott. Mosolyogva felálltam és elindultam felé. – Ó, édes istenem – motyogta Anne, amikor felfigyelt az ajtóban álló hercegre. Azonnal a varródobozába söpörte a kártyákat, és felpattant. Mary és Lucy követték a példáját. – Hölgyeim – szólalt meg Maxon. – Felség

–

bókolt

mélyen

Anne.

–

Oly

nagy

megtiszteltetés. – Számomra is – felelte mosolyogva a herceg. A szobalányok egymásra pillogtak, a bók nagyon jólesett nekik. Egy darabig mindenki hallgatott, nem igazán tudtuk, hogy mit is kellene tennünk.

Aztán hirtelen megszólalt Mary. – Mi éppen indultunk volna. – Igen! Valóban – vette át Lucy. – Mi csak… ööö… mi… – Segélykérően Anne-re pillantott. – Éppen azt terveztük, hogy befejezzük Lady America ruháját, ami péntekre kell – fejezte be a mondatot Anne. – Bizony – erősítette meg Mary. – Már csak két napunk van. Illedelmesen kikerültek bennünket, és hatalmas mosollyal az arcukon indultak kifelé a szobából. – Eszembe sem jutna, hogy feltartsam önöket – mondta Maxon, és tekintetével követte őket, mintha teljesen megbabonázná a lányok viselkedése. Amikor kiértek a folyosóra, gyorsan (és megkésve) bókoltak még egyet, aztán fürgén el is iszkoltak. Mihelyt elkanyarodtak, a folyosón felhangzott Lucy visszhangzó kuncogása, majd Anne hangja, aki azonnal csendre intette. – Szép kis társaságod van – jegyezte meg Maxon, belépett a szobába, és körülnézett. – Hát, mellettük nem lehet lazítani – mosolyogtam vissza. – Látszik, hogy mennyire kedvelnek. Ezt a fajta odaadást nem vásárolhatod meg. – Tekintetét rám szegezte. – Nem ilyennek képzeltem el a szobádat. Felvontam a vállaimat, majd hagytam, hogy a karjaim lehulljanak az oldalam mellé. – De hiszen nem is az én szobám, ugye? A tietek, én csak kölcsön veszem egy időre.

Elhúzta a száját. – De azt azért biztosan elmondták neked, hogy változtathatsz rajta. Lehet új ágyad, más színű falaid. Vállat vontam. – Attól még nem lesz az enyém, ha átfestetem a falakat. A hozzám hasonló lányok nem márványpadozatú

házakban

élnek

–

tettem

hozzá

viccelődve. Maxon is elmosolyodott. – Milyen a szobád otthon? – Khm, tulajdonképpen miért is jöttél? – tereltem el a szót. – Ó, persze! Támadt egy ötletem. – És miről is? – Nos hát – fogott bele, és járkálni kezdett a szobában –, mivel a kettőnk kapcsolata nem igazán olyan, mint amilyen nekem a többi lánnyal van, úgy gondoltam, esetleg találhatnánk valami… egyéb kommunikációs lehetőséget. – Lecövekelt a tükör előtt, és szemügyre vette a családomról készített fotókat. – A húgod nagyon hasonlít rád – jelentette ki. és mintha ez valamennyire elszórakoztatta volna. Közelebb léptem hozzá. – Ezt sokan mondják. És mi lenne az az egyéb kommunikációs lehetőség? Maxon

kigyönyörködte

magát

a

képekben,

aztán

továbbment a zongorához. – Mivel te mint a legjobb barátom, elvileg segítségemre vagy meg ilyenek – folytatta, és átható pillantást vetett felém –, talán nem lenne muszáj a szokásos csatornákat használnunk, vagyis a szobalányokkal

küldött levélkéket és a hivatalos randevúra való felkéréseket. Én valami kevésbé szertartásosra gondoltam. Felvett egy kottát a zongora tetejéről. – Ezeket te hoztad? – Nem, ezek már itt voltak. Ha van valami, amit el szeretnék játszani, akkor megtehetem emlékezetből is. Felvonta a szemöldökét. – Nagyon impozáns. – Felém indult, de még mindig nem fejezte be a magyarázatát. – Megtennéd, hogy nyugton maradsz, és végre befejezed a gondolatmenetedet, kérlek? Maxon felsóhajtott. – Rendben. Arra gondoltam, hogy neked meg nekem lehetne valamilyen egyezményes jelünk, amivel

úgy

hozhatnánk

egymás

tudomására,

hogy

beszélnünk kell, hogy közben mások nem jönnek rá. Esetleg dörzsöljük meg az orrunkat? – Itt ujját ide-oda huzigálta az ajka előtt. – Ez tisztára úgy néz ki, mintha bedugult volna az orrod. Nem túl vonzó látvány. Kicsit értetlenül bámult rám, de aztán biccentett. – Jó. Akkor esetleg túrjunk bele a hajunkba? Szinte azonnal megráztam a fejemet. – Az én hajamat szinte állandóan tűkkel tűzik fel. Gyakorlatilag képtelenség beletúrni. És veled meg mi lenne, amikor éppen rajtad van a korona? Le is csúszna a fejedről. Mutatóujjával elgondolkodva rám bökött. – Előrelátó gondolat. Hm. – Tovább morfondírozva ellépett mellettem,

majd megállt az ágyam melletti asztalkánál. – És ha megrángatnánk kicsit a fülcimpánkat? Fontolóra vettem. – Nekem tetszik. Elég egyszerű, nem feltűnő, de nem is olyan gyakori mozdulat, hogy félreértésekhez vezessen. Legyen ez. Maxon figyelmét mintha valami éppen lekötötte volna, de aztán megfordult és rám mosolygott. – Örülök, hogy tetszik. Ha legközelebb beszélni szeretnél velem, egyszerűen csak húzd meg a fülcimpádat, és én jövök, mihelyt lehet. Valószínűleg vacsora után – rántotta meg a vállát. Mielőtt megkérdezhettem volna arról, hogy én menjek-e hozzá, már jött is felém, és a kezében a kis befőttesüveget tartotta. – Ez meg mire jó? Felsóhajtottam. elmagyarázni.

–

Attól

tartok,

ezt

nem

lehet

Eljött az első péntek, és vele első megjelenésünk az llléa

Fővárosi Híradóban. Ezt elvárták tőlünk, de legalább ezen a héten semmi különöset sem kellett csinálni, csak ott ülni. Az időeltolódást beleszámolva ötkor kezdünk, végigüljük azt az egy órát, azután megyünk vacsorázni. Anne, Mary és Lucy különös gonddal öltöztettek fel. A ruhám mélykék volt, már-már lilába hajlott. Csípőig a testemre simult, ott azonban bővülni kezdett, és csillogó redőkben terült el mögöttem. El sem hittem, hogy egyáltalán

hozzáérhetek valami hasonlóan gyönyörű holmihoz. A hátamon sorakozó gombokat szépen begombolták, egyiket a másik után, aztán a szobalányaim gyöngyökkel díszített hajtűkkel feltűzték a hajamat. A fülembe apró, gyöngyös fülbevaló került, a nyakamra pedig szintén gyöngyök, egy hajszálvékony ezüsthuzalra felfűzve, úgy tűnt, mintha semmi nem tartaná össze őket, és szinte csak lebegnének a bőrömön. Ezzel el is készültem. Belenéztem a tükörbe. Aki visszanézett rám, az még mindig én voltam. Persze jóval csinosabb kivitelben, mint eddig bármikor, de jól ismertem ezt az arcot. Amióta csak kihúzták

a

nevemet,

végig

attól

tartottam,

hogy

átváltoztatnak és nem ismerek majd magamra – hogy hetekbe telik, mire a több réteg smink és az ékszerek garmadája alól újra előásom magam. Egyelőre viszont még mindig America voltam. És rám oly jellemző módon meg is izzadtam, mire eljött az idő, hogy lemenjek a földszinti terembe, ahol a palotából jövő híradásokat felvették. Azt kérték, hogy legyünk ott tíz perccel korábban. A tíz perc nekem azt jelentette, hogy negyedórával korábban ott voltam – a Celeste-hez hasonló lányoknak meg azt, hogy három perccel előtte estek be. Így korántsem érkeztünk mindannyian egyszerre. Már rengetegen nyüzsögtek a teremben, és az utolsó simításokat végezték a berendezésen – a Kiválasztottak számára ez lépcsőzetesen sorba rakott ülőhelyeket jelentett.

Ott voltak már a Tanács tagjai is, akiket felismertem, hiszen éveken át néztem a Híradót –, éppen a papírjaikat olvasgatták és a nyakkendőjüket igazgatták. A Kiválasztottak is a tükörbe pillantottak, és végigsimítottak fényűző ruháikon. Mindenki elfoglalta magát. Megfordultam, és pár pillanatra beleláthattam Maxon életébe. Anyja, a szépséges Amberly királyné épp pár elszabadult hajszálat tűzött vissza a helyére. Fia megrángatta a zakóját, és mondott neki valamit. A nő megnyugtatóan biccentett felé, mire Maxon elmosolyodott. Még egy darabig elnézegettem volna őket, de megérkezett a teljes pompába öltözött Silvia, hogy a helyemre kísérjen. – Lady America, fáradjon a lépcsőzetesen kialakított helyekhez – mondta. – Oda ülhet, ahová csak akar. Azért jobb, ha tudja, hogy a legtöbben az első sort foglalták le maguknak. – Úgy mosolygott, mintha sajnálkozna, mintha bizony rossz hírt közölt volna velem. – Ó, nagyon köszönöm – feleltem, és boldogan a hátsó sor felé indultam. Az viszont nagyon nem tetszett, amikor abban a testhezálló ruhában és

pántos

cipellőben

fel kellett

lépkednem a helyemre. (De tényleg, mi szükség volt a cipőkre? A kutya nem látja a lábamat.) Azért valahogy sikerült. Aztán belépett Marlee, elmosolyodott és odaintett nekem, majd feljött, hogy leüljön mellettem. Nekem sokat jelentett az, hogy mellém telepedett le, és nem egy jobb

helyre a második sorban. Hűséges barát volt. Nagyszerű királyné lesz belőle. A ruhája ragyogó sárga volt. Szőke hajával és napbarnította bőrével olyan volt, mintha fényt sugárzott volna a teremben. – Marlee, nagyon tetszik a ruhád. Elképesztően nézel ki! – Ó, köszönöm szépen! – Egy kicsit elpirult. – Tartottam attól, hogy túl soknak tűnik majd. – Egyáltalán nem túlzás! Higgy nekem, tökéletesen nézel ki benne. – Szerettem volna beszélni veled, de sehol sem voltál. Gondolod, hogy holnap ráérsz majd? – kérdezte halkan. – Hát persze! A Hölgyek Szalonjában, jó? Szombaton – súgtam vissza hasonlóan halkan. – Rendben – felelte izgatottan. Amy; aki előttünk ült, hátrafordult. – Úgy érzem, mintha meglazultak

volna

a

hajtűim.

Megtennétek,

hogy

megnézitek? Marlee egyetlen szó nélkül előrenyújtotta karcsú ujjú kezét Amy frizurája felé, és ellenőrizte a meglazult hajtűket. – Most már jobb? – Igen, nagyon köszönöm – sóhajtotta hálásan Amy. – America, nézd csak meg, nem lett véletlenül rúzsos a fogam? – szólalt meg Zoe. Balra fordultam, és láttam, hogy őrjítően széles mosolyra húzza a száját, hogy jól látszódjon összes hófehér foga.

– Nem, teljesen rendben vagy – feleltem, és a szemem sarkából láttam, hogy Marlee is rábólint. – Kösz. Ő meg hogy képes ilyen nyugodt maradni? – bökött Zoe Maxon felé, aki az egyik filmessel beszélgetett. Ő maga viszont előregörnyedt, térde közé nyomta az arcát, és megpróbált szabályosan lélegezni. Marlee-val egymásra néztünk, szemünk elkerekedett a meglepetéstől, de igyekeztünk nem felnevetni. Nem volt könnyű megőriznünk komolyságunkat, ha Zoe-ra néztünk, ezért inkább a termet pásztázta a tekintetünk, és megtárgyaltuk, hogy a többiek mit viselnek. Több lány is csábító vörösbe és élénkzöldbe öltözött, de kéket senki nem viselt. Olivia volt olyan merész, hogy narancsszínű ruhát vett fel. Bevallom, nem sokat tudok a divatról, de Marlee-val egyetértettünk abban, hogy valakinek beszélnie kellett volna vele. A narancsárnyalat miatt a bőre zöldesnek tűnt. Két perccel az adás kezdete előtt rá kellett jönnünk, hogy nem a ruha miatt tűnt olyan előnytelennek az arcszíne. Olivia ugyanis messze hangzón belehányt a legközelebbi szemetesbe, majd összecsuklott. Silvia azonnal odasuhant és kezelésbe vette: leitatta róla a verejtéket, aztán visszakísérte egy székhez – a hátsó sorban, a lába mellett egy edénykével, ha esetleg újra szükség támadna rá. Bariel épp előtte ült. Az én helyemről azt ugyan nem hallottam, hogy mit morgott oda a szerencsétlen lánynak, de nagyon úgy nézett ki, hogy Bariel fizikai erő alkalmazásától

sem riad vissza, ha Olivia esetleg újra rosszul mer lenni a közelében. Úgy gondoltam, hogy Maxon valamit nyilván látott vagy hallott a felfordulásból, és felé pillantottam, hogy megnézzem, hogyan viseli. De ő nem törődött a zűrzavarral, egyenesen rám szegezte a pillantását. Aztán gyorsan – olyan gyorsan, hogy más azt hihette, csak viszket valamije, amit megvakar – a füléhez kapott, és megrángatta. A mozdulatot elismételtem, aztán mindketten elfordultunk. Izgatott lettem a gondolattól, hogy este, vacsora után Maxon benéz a szobámba. Aztán megszólalt a himnusz, és a szobában elhelyezett kis képernyőkön megpillantottam a nemzeti címert. Igyekeztem egyenesebben ülni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a családom ma este megláthat, és szerettem volna, ha büszkék lehetnek rám. Clarkson király a pódiumon beszámolt a rövid és sikertelen támadásról, ami a palotát érte. Én nem neveztem volna sikertelennek, hiszen azért a legtöbbünkre alaposan ráijesztettek. Egyik bejelentés a másikat követte, és én megpróbáltam odafigyelni mindenre, amit mondtak, de nem volt könnyű. Ahhoz voltam szokva, hogy az ilyesmit egy kényelmes kanapéról nézem egy tál pattogatott kukorica és szurkálódó családom társaságában. A közlemények közül több is a lázadókkal foglalkozott, őket okolták bizonyos dolgokért. Sumnerben az útépítés a

lázadók miatt haladt a tervezettnél lassabban, Atlinben pedig azért volt kevés a helybéli katona, mert átküldték a csapatokat St. George-ba, hogy segítsenek helyreállítani a rendet a lázadók támadása után. Fogalmam sem volt arról, hogy ezek mind megtörténtek. Ha összevetettem mindazt, amit felnövekedve hallottam és láttam, azzal, amit azóta tapasztaltam, hogy a palotába jöttem, elgondolkodtatott, hogy valójában mennyit is tudunk a lázadókról. Talán egyszerűen csak nem értettem az egészet, mindenesetre nem hittem, hogy őket kellene okolni mindazért, ami Illéában félresikerül. Ezután váratlanul ott termett Gavril, mintha a semmiből bukkant volna elő, és a szertartásmester már be is mutatta. – Jó estét kívánok mindenkinek! Ma estére van egy különleges bejelentésünk. A Párválasztó egy hete zajlik, és nyolc hölgy már hazament, ami azt jelenti, hogy Maxon hercegnek huszonhét szépséges lány közül kell már csak választania. Nem számít, mit kell tennünk érte, de el fogjuk érni, hogy a jövő héten bemutathassuk ezeket a hihetetlen ifjú hölgyeket az Illéa Fővárosi Híradóban. Éreztem,

ahogy

halántékomnál

összegyűlnek

a

verejtékcseppek. Ha csak ülni kell és szépen kinézni… az még megy. De hogy kérdésekre válaszoljak?! Tudtam, hogy ezt a játékot nem fogom megnyerni, nem is ez zavart. Egyszerűen csak annyira, de annyira nem szerettem volna hülyének tűnni egy egész ország előtt.

– De mielőtt rátérnénk a hölgyekre, töltsünk egy kis időt a legfontosabb személlyel. Hogy érzi magát ma este, Maxon herceg? – tette fel a kérdést Gavril, és átvágott a színpadon. Letámadta Maxont, akinél sem mikrofon, sem előre megírt szöveg nem volt. Mielőtt Gavril az arcához emelte volna mikrofonját, elkaptam a herceg tekintetét, és rákacsintottam. Ez az gesztus elég volt ahhoz, hogy elmosolyodjon. – Köszönöm, Gavril, nagyon jól vagyok. – Ezek szerint élvezi a társaságot? – Igen! Nagy élmény számomra megismerkedni ezekkel a hölgyekkel. – És mindannyian olyan édesek és kedvesek, mint amilyennek tűnnek? – érdeklődött Gavril. Még mielőtt Maxon válaszolhatott volna, én már el is mosolyodtam, mivel tudtam, hogy mi lesz a válasz: igen… túlnyomórészt azok. – Khm… – Maxon elnézett Gavril mellett, egyenesen rám. – Majdnem mind. – Majdnem? – kérdezett vissza a megrökönyödött Gavril, majd felénk fordult. – Valaki esetleg rosszalkodott? Szerencsére a lányok ettől kuncogni kezdtek, így nem tűntem ki közülük. Ó, a kis árulója! – Egészen pontosan miféle kevéssé kedves dolgot tettek ezek a lányok? – tudakolta Gavril.

– Hát lássuk csak, már mondom is. – Maxon keresztbe vetette a lábait, és kényelmesen elhelyezkedett a székében. Valószínűleg még sosem láttam ilyen lazának, mint most, hogy ott ült és gúnyolódott velem. De tetszett ez az oldala. Bárcsak gyakrabban előtérbe kerülne! – Egyikük vette magának a bátorságot, és szó szerint rám ordított, amikor legelőször találkoztunk. Úgy leszidott, hogy jobban sem kell. Maxon feje fölött a király és királyné összenézett. Úgy tűnt, ők is most hallanak erről először. Körülöttem a lányok egymásra pillantgattak, nem értették az egészet. Nem tudtam, mire vélni az egészet, míg Marlee meg nem szólalt mellettem. – Én nem emlékszem, hogy bárki ordítozott volna a Díszteremben. Te igen? Maxon mintha megfeledkezett volna arról, hogy első találkozásunk elvileg hétpecsétes titok. – Szerintem ezt csak azért csinálja, hogy viccesebbnek tűnjön. Én tulajdonképpen mondtam neki pár súlyosabb dolgot. Lehet, hogy rám értette. – Azt mondja, hogy leszidta? És vajon miért? – folytatta a faggatózást Gavril. – Ezt őszintén szólva magam sem tudom. Szerintem csak így jött ki rajta a honvágy. És természetesen éppen ezért el is néztem neki a dolgot. – Maxon olyan könnyedén csevegett Gavrillal, mintha rajtuk kívül nem lett volna senki a teremben. Később majd el kell mondanom neki, hogy milyen remekül csinálta.

– Ezek szerint a szóban forgó hölgy még velünk van? – Gavril szélesen mosolyogva a lányseregletre pillantott, majd visszanézett a hercegre. – Ó, igen. Még mindig itt van – felelte Maxon, és nem vette le a szemét Gavrilról. – És azt tervezem, hogy egy ideig itt is tartom.

15. fejezet

A vacsora számomra nem volt osztatlan siker, jövő héten szólnom kell a szobalányaimnak, hogy amikor a ruháimat varrják, hagyjanak egy kis helyet a kajának is. Anne, Mary és Lucy a szobámban várt, készen arra, hogy segítsenek levetni a ruhát, de elmagyaráztam, hogy egy darabig még magamon tartanom. Anne jött rá közülük először arra, hogy nyilván Maxon látogatására várok, mivel máskor alig vártam, hogy ledobhassam magamról a túl szűk ruhákat. – Szeretné, ha ma este tovább maradnánk? Mert csöppet sem gond – jegyezte meg Mary egy csipetnyi reménnyel a hangjában. De a fejetlenség után, amit Maxon korábbi látogatása okozott, jobbnak láttam, ha minél korábban elküldöm őket. És egyébként sem viseltem volna el, hogy

egész addig várakozón rám függesztik a tekintetüket, míg a herceg fel nem bukkan. Nem, nem, minden rendben van. Ha később meggyűlik a bajom ezzel a ruhával, akkor csöngetek. Vonakodva kihátráltak az ajtón, és magamra hagytak. Nem tudtam, hogy Maxon mikor jöhet, és nem volt kedvem elkezdeni olvasni valamit, csak hogy aztán le kelljen tennem a könyvet – a zongorához sem akartam leülni, ha azonnal fel kell pattannom. Így aztán az lett a vége, hogy elhevertem az ágyon, és ott vártam rá. Közben hagytam, hogy gondolataim elkalandozzanak. Marlee-ra gondoltam, és arra, hogy milyen kedves. Arra is rádöbbentem, hogy leszámítva pár apró részletet, valójában igen keveset tudok csak róla. De bíztam abban, hogy az irántam való baráti érzelmei őszinték. Aztán eszembe jutottak azok a lányok, akik egyértelműen nem voltak őszinték. Érdekelt volna, hogy Maxon vajon érzékelie a különbséget. Úgy tűnt, a herceg egyszerre tud a nőkről sokat is és keveset is. Amíg úriemberesen kellett viselkedni, minden simán ment, de rögtön gond volt, ha közelebb került valakihez. Mintha azt még pontosan tudta volna, hogyan kell bánni egy hölggyel, azt viszont már nem, hogyan kell viselkedni egy randevún. Annyira más volt, mint Aspen. Aspen. A neve, az arca, az emléke olyan gyorsan ötlött fel bennem, hogy szinte észre sem vettem. Vajon mit csinál

éppen? Carolinában hamarosan megkezdődik a kijárási tilalom. Ha ma dolgozott, akkor még nem ért haza. Vagy talán elment szórakozni Brennával, esetleg valaki mással, akivel a szakításunk után kezdett járni. Részben annyira szerettem

volna

megtudni…

részben

viszont

majd’

belehaltam már a gondolatába is. Az üvegre pillantottam. Felkaptam, és éreztem, ahogy a penny ide-oda csúszkál benne, és annyira árvának láttam. – Én is – suttogtam. – Én is magányos vagyok. Ostobaság volt tőlem, hogy ezt megtartottam? Ha már minden mást visszaadtam neki, akkor minek tartottam meg ezt az egy pénzérmét? Ez lenne mindaz, amim maradt? Egy penny egy üvegcsében, amit egy nap megmutathatok a lányomnak, és mesélhetek neki az első fiúmról – arról, akiről senki sem tudott? De nem volt időm ezen töprengeni. Pár perc múlva felhangzott Maxon határozott kopogása. Azon kaptam magam, hogy valósággal rohanok ajtót nyitni. Nagy lendülettel kitártam az ajtószárnyat, Maxon pedig meglepetten vette észre, hogy én állok előtte. – Hol az ördögben vannak a szobalányaid? – tudakolta, és pillantását végighordozta a szobán. – Elmentek. Vacsora után el szoktam küldeni őket. – Mindennap? – Hát persze. Köszönöm szépen, de egyedül is le tudok vetkőzni.

Maxon

felvonta

a

szemöldökét,

és

elmosolyodott.

Elpirultam. Nem igazán ezt akartam kihangsúlyozni. – Teríts magadra valamit. Kint hűvös van. Végigmentünk a folyosón. Engem kissé még mindig lekötöttek korábbi gondolataim, és mostanra már tudtam, hogy

Maxon nem túl jó abban,

hogy

beszélgetést

kezdeményezzen. Szinte azonnal belekaroltam, és örültem, hogy legalább van valaki, akihez közel kerültem. – Ha nem vagy hajlandó magad mellett tartani a szobalányaidat, akkor kénytelen leszek őrt állítani az ajtód elé – jegyezte meg. – Ne! Nem szeretem, ha vigyáznak rám. Felkuncogott. – Az ajtód előtt fog állni. Még csak tudnod sem kell, hogy ott van. – Pedig tudnám – panaszkodtam. – Megérezném a jelenlétét. Maxon tréfásan úgy tett, mintha elgyötörten nagyot sóhajtana. Engem pedig annyira lekötött az alkudozás, hogy csak akkor hallottam meg a sugdolózást, amikor a szobája felé tartó Celeste, Emmica és Mini szinte belénk futott. – Hölgyeim – üdvözölte őket Maxon, és meghajtotta a fejét. Ostobaság volt azt hinnem, hogy senkinek nem fog feltűnni, hogy együtt vagyunk. Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság, épp csak azt nem tudtam, hogy miért.

A lányok bókoltak, majd mentek tovább. Amikor a lépcső felé indultunk, hátrapillantottam a vállam fölött. Emmica és Mini csak kíváncsinak tűnt. Perceken belül nyilván a többieknek is beszámolnak a dologról. Holnap biztosan sarokba

szorítanak

a

kérdéseikkel.

Celeste

gyilkos

pillantással meredt rám. Úgy láttam, szilárd meggyőződése, hogy valamilyen módon megkárosítottam őt. Elfordultam, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. – Ugye, megmondtam, hogy maradni fognak a lányok, akik a támadás miatt olyan idegesek lettek? – Fogalmam sem volt ugyan arról, hogy kik kérték, hogy elmehessenek, de a szóbeszéd arra utalt, hogy az egyikük Mini lehetett. Végtére is, ő ájult el. Valaki Barielt is említette, de biztos voltam abban, hogy ez nem igaz. Ahhoz előbb hideg, halott ujjai közül kéne kifeszegetni a koronát. – El

sem

tudod

képzelni,

hogy

ez

mekkora

megkönnyebbülést jelent. – A hangja őszintén csengett. Beletelt egy kis időbe, mire összeszedtem, hogy mit feleljek, mert nem egészen erre számítottam, és közben arra is koncentrálnom kellett, hogy el ne essek. Fogalmam sincs arról, hogyan lehet úgy levonulni egy lépcsőn, hogy közben valaki karjába kapaszkodunk. A magas sarok csak rontott a dolgon. De legalább lesz valaki, aki utánam kap, ha felbuknék.

– Pedig azt hittem, hogy neked már az is segítség lenne – magyaráztam, amikor leértünk az első emeletre, és végre megint biztosabban álltam a lábamon. – Úgy értem, elég nehéz feladat lehet ennyi lányból egyet kiválasztani. Hát nem lesz könnyebb a dolgod, ha besegítenek a körülmények, és páran maguktól kihullanak a rostán? Maxon vállat vont. – Hát, gondolom igen. De biztosíthatlak arról, hogy egyáltalán nem így érzem. – Valamitől megbántottnak tűnt. – Jó estét, uraim! – köszönt oda az őröknek, akik a legcsekélyebb tétovázás nélkül már nyitották is nekünk a kertbe vezető ajtót. Talán élhetnék Maxon múltkori ajánlatával, hogy szól nekik arról, hogy én szeretek odakint lenni. Nagyon vonzott a lehetőség, hogy időnként gond nélkül elszabadulhassak. – Nem értem – mondtam neki, miközben egy padhoz – a padunkhoz – vezetett, és hellyel kínált úgy, hogy láthassam a palota fényeit. Ő ezeknek háttal ült le, hogy teljesen egymás felé tudjunk fordulni. Így lehetett a legkönnyebben beszélgetni. Látszott, hogy habozik, mielőtt megosztaná velem a gondolatait, de aztán nagy levegőt vett, és megszólalt. – Talán csak magamnak hízelegtem azzal, hogy ezek szerint megérek egy kis kockázatvállalást is. Nem mintha bárkinek is azt kívánnám, hogy baja essék! – tisztázta rögtön. – Erről szó sincs. Egyszerűen csak… nem is tudom. Hát ti nem látjátok, hogy én mennyi mindent kockáztatok?

– Ööö… nem. Veled itt van a családod, akiktől bármikor tanácsot kérhetsz, és a mi életünk a te időbeosztásodhoz igazodik. A te életedben minden ugyanolyan marad, a mienk viszont egyetlen éjszaka leforgása alatt megváltozhat. Vajon mi az, amit te kockáztatsz? Maxon döbbenten meredt rám. – America, az lehet, hogy a családom velem van, de akkor próbáld meg elképzelni azt is, hogy milyen zavarba ejtő lehet, ha a szüleid végignézik, ahogy először próbálsz meg randevúzni. És nemcsak a szüleid, de az egész ország. S hogy az egész még rosszabb legyen, még csak nem is normális randizásról van szó. – És az, hogy az én időbeosztásom köré szervezik az életeteket? Amikor nem veletek vagyok, a hadsereg szervezésével foglalkozom, törvényeket fogalmazok, a költségvetést csiszolgatom… mostanában teljesen egyedül, miközben apám figyeli, hogyan botladozom ügyetlenül, mert bennem még nincs meg az ő tapasztalata. Na és, amikor csinálok valamit, amit ő nem tenne – márpedig ez elkerülhetetlenül megesik –, akkor fogja magát, és kijavítja a hibáimat. Miközben pedig ezzel a töméntelen munkával birkózom, másra sem tudok gondolni, csak a páromra – úgy értem, rátok, lányok. Egyszerre tartom izgalmasnak és félelmetesnek ezt a rengeteg nőt! Többet gesztikulált, mint valaha láttam tőle, mutogatott és a hajába túrt.

– És azt hiszed, hogy az én életem nem változik meg? Szerinted mi esélyem van arra, hogy köztetek tényleg ráakadok a lelki társamra? Szerencsém lesz, ha találok valakit, aki az életünk hátralévő részében elvisel. Mi van akkor, ha ezt a személyt már haza is küldtem, mert valamiféle szikrában bíztam, amit nála valahogy nem éreztem meg? Mi van, ha csak arra vár, hogy elhagyhasson, mihelyt felmerülnek az első nehézségek? Mi van, ha egyáltalán nem találok rá? Akkor mihez kezdek, America? Beszéde szenvedélyesen és szónokian kezdődött, de a végére már nem költői kérdéseket tett fel. Tényleg tudni szerette volna a választ: mi van, ha az itteni lányok között nincs egy sem, aki akár csak emlékeztetne egy olyan teremtésre, akit tudna szeretni? S mintha nem is ez lett volna a fő gondja, inkább az, hogy mi van, ha őt nem fogja senki szeretni? – Ami azt illeti, Maxon, hiszem, hogy itt meg fogod találni a lelki társadat. Komolyan mondom. – Tényleg?

–

Hangjába

a

szavaimtól

mintha

visszaköltözött volna a remény. – Egészen biztos. – Kezemet a vállára tettem. Mintha már maga az érintés megnyugtatta volna. Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen gyakran érintik meg mások. – Ha tényleg annyira zaklatott minden körülötted, mint mondod, akkor egészen biztos, hogy az a lány már itt van. Mert

tapasztalataim szerint az igazi szerelem felforgatja az életedet. – Halvány mosolyra húztam a számat. A szavaimnak mintha megörült volna, és tulajdonképpen én is erőt merítettem belőlük. Hittem abban, amit mondtam. És ha már én nem nyerhetem el a szerelmemet, akkor legalább megteszek mindent, hogy Maxon rátaláljon a magáéra. – Remélem, Marlee-val jól ki fogtok jönni. Olyan elképesztően édes. Maxon fura képet vágott. – Annak tűnik. – Miért? Mi a baj azzal, ha valaki édes? – Semmi, semmi. Az édes, az jó. Nem fejtette ki, hogy ezen mit ért. – Mit keresel? – kérdezte váratlanul. – Tessék? – Mintha képtelen lennél egy helyre nézni. Azt érzem, figyelsz, de mintha a tekinteted keresne valamit. Rájöttem, hogy igaza van. Mialatt beszélt, tekintetem egyfolytában a kertet, az ablakokat és a falon álló őrtornyokat pásztázta. Kezdtem paranoiássá válni. – Embereket… kamerákat… – Megráztam a fejem, miközben a sötétségbe meredtem. – Egyedül vagyunk. Csak az ajtónál álló őr van velünk. – Maxon a magányos alak felé mutatott, aki a palotából kiszűrődő fényben állt. Igaza volt, senki sem követett bennünket a kertbe, és az ablakok világosak voltak, de senkit

sem láttunk. Ezt már akkor is érzékeltem, miközben körülnéztem, de azért jó volt, hogy megerősítette. Éreztem, hogy a tartásom kicsit ellazul. – Nem szereted, ha szemmel tartanak, ugye? – kérdezte. – Hát, nem igazán. Jobb szeretek észrevétlen maradni, tudod, én ahhoz vagyok hozzászokva. – Egy tökéletesre faragott kőtömbön ültem, ujjaimat végighúztam a mintáin, és nem néztem Maxon szemébe. – Ehhez hozzá kell szoknod. Amikor elmész innen, az életed hátralévő részében állandóan figyelni fognak. Anyám még mindig tartja a kapcsolatot néhány nővel azok közül, akik vele voltak a párválasztón. Mindannyiukat fontos személynek tekintik. Még mindig. – Hát ez remek! – nyögtem fel. – Egy újabb kellemetlen dolog, ami majd otthon fogad. Maxon

bocsánatkérő

képet

vágott,

de

el

kellett

fordítanom a tekintetemet. Újra csak eszembe jutott, hogy mibe került nekem ez az ostoba Párválasztó, és hogy soha nem szerezhetem már vissza azt az életet, amit normálisnak tartanék. Nagyon igazságtalannak tűnt… De aztán észbe kaptam újra. Nem Maxonon kellene levernem a dolgot. Ő éppannyira áldozat, mint mi mindahányan,

bár

talán

másképpen.

Sóhajtottam

és

felnéztem rá. Az arcán láttam, hogy elszánta magát valamire. – America, kérdezhetek tőled valami személyeset?

– Hát… talán – haboztam. Örömtelen mosollyal nézett rám. – Arról van szó… nos, látom jól, hogy nem igazán szeretsz itt lenni. Utálod a szabályokat, a versenyt, azt, hogy a figyelem középpontjába kerültél, a ruhákat, meg a… nem, az ennivalót azt tényleg szereted. – Elnevette magát, mire én is. – Hiányzik neked az otthonod és a családod… és gyanítom, hogy mások is, méghozzá nagyon-nagyon. Nagyon könnyű olvasni az érzéseidben. – Na persze – emeltem az égre a szemem. – Tudom. – És mégis, inkább itt van honvágyad, inkább itt érzed magad pocsékul, de nem mész haza. Miért? Éreztem, hogy elszorul a torkom, és nyeltem egy hatalmasat. – Nem érzem magam pocsékul… és te is tudod, hogy miért. – Hát, néha tényleg úgy érzem, mintha élveznéd. Látom, hogy mosolyogsz, amikor más lányokkal beszélsz, és annyi szent, hogy az étkezéseknél kifejezetten elégedettnek tűnsz. Máskor viszont annyira szomorúnak látszol. Elmondanád nekem, hogy miért? Az egész történetet? – De hát ez csak egy a félresikerült szerelmi történetek közül. Nincs benne semmi rendkívüli vagy izgalmas, hidd el nekem. – Kérlek, ne erőltesd. Nem akarok sírni. – Mindegy, szeretnék megismerni egy igaz szerelmes történetet, ami nem a szüleimé, egy olyat, aminek semmi

köze ezekhez a falakhoz és szabályokhoz és rendhez… Kérlek! Az igazság az, hogy túlságosan régen hordoztam magamban a titkomat, s el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne megfogalmazni. Annyira fájt, ha Aspenre gondoltam. Képes lennék egyáltalán kimondani a nevét hangosan? Nagy levegőt vettem. Maxon most már a barátom. Annyira igyekezett, hogy kedves legyen hozzám. És olyan tisztességes volt velem… – A kinti világban – intettem a falakon túlra –, a kasztok gondját viselik egymásnak. Néha. Apám például rendszeresen dolgozik három családnak, akik minden évben vesznek tőle egy festményt, és nekem is vannak megbízóim, akik mindig meghívnak, hogy énekeljek a karácsonyi mulatságukon. Ők a pártfogóink, ugye, érted? Nos, mi is pártfogolunk

egy

családot.

Ők

Hatosok.

Ha

megengedhettünk magunknak egy takarítót, ha segítségre volt szükség valami leltárhoz, mindig ennek a fiúnak az anyját hívtuk. Gyerekkorunkban találkoztunk, de ő idősebb volt nálam, korban közelebb állt a bátyámhoz. Mivel olyan fékevesztetten játszottak, általában kerültem őket. A bátyám, Kota, éppúgy képzőművész, mint az apám. Pár éve sikerült egy elképesztő összegért eladnia egy fémszobrot, amin éveken át dolgozott. Talán hallottál is róla. Maxon ajkai hangtalanul megformálták a nevet: Kota

Singer. Eltelt pár másodperc, aztán láttam, hogy leesett neki.

Hátravetettem a hajamat a vállamról, és összeszedte magam. – Nagyon örültünk Kota sikerének, azon a darabon tényleg rettenetesen sokat dolgozott. És akkoriban szörnyen szükségünk is volt a pénzre, úgyhogy az egész család nagyon fel volt dobva. Csakhogy Kota szinte az egészet megtartotta magának. Az az egyetlen szobor a sikert jelentette számára, onnantól fogva mindenki az ő munkáit akarta. Mostanra várólistája van, és annyi pénzt kér el a szobraiért, amennyit nem szégyell, mert megteheti. Azt hiszem egy kissé a hírnév rabjává is vált. Az Ötösöknek viszonylag ritkán van része ilyen sikerben. Tekintetünk

egy

jelentőségteljes

pillanatra

összetalálkozott, s újra eszembe jutott, hogy most már túl vagyok az életemnek azon a szakaszán, amikor még észrevétlenül élhettem. – Na mindegy, amikor elkezdtek jönni a megrendelések, Kota úgy határozott, hogy leválik a családról. A nővérem épp előtte ment férjhez, úgyhogy az ő bevételétől elestünk. És Kota ekkor elkezdett ugyan rengeteg pénzt keresni, de fogta magát és lelépett. – Kezemet Maxon mellkasára tettem, hogy ezzel hangsúlyozzam a dolgot. – Ilyet az ember nem csinál. Nem hagyod egyszerűen csak faképnél a családodat. Össze kell tartani… csak így élhetjük túl.

Láttam, hogy Maxon szemében megcsillan a megértés. – Megtartotta magának az egészet. Megpróbált pénzen venni magának rangot? Bólintottam. – Feltette magában, hogy Kettes lesz. Ha beérte volna azzal, hogy Hármas vagy Négyes lesz belőle, akkor megvehette volna a címet és minket is kisegíthetett volna, de teljesen a megszállottjává vált az ötletének. Pedig olyan marhaság, de tényleg. Jó élete van, erre elkezd vágyakozni valami nyomorult cím után! És nem nyugszik, amíg meg nem szerzi. Maxon a fejét csóválta. – Az beletelhet egy egész életbe. – Nem hiszem, hogy ez számítana, ha úgy halhat meg, hogy a sírkövére Kettest vésnek. – Úgy veszem ki a szavaidból, hogy már nem álltok közel egymáshoz. Felsóhajtottam. – Már nem. De eleinte azt hittem, hogy egyszerűen csak félreértettem valamit. Azt hittem, Kota azért költözik el, mert függetlenségre vágyik, nem pedig azért, mert el akar távolodni tőlünk. Eleinte a pártját fogtam. Aztán, amikor szerzett egy lakást és műtermet, akkor elmentem, hogy segítsek neki. Ő pedig elhívta ugyanazt a Hatos családot, akikkel a családunk mindig dolgoztatott, és ahol a legidősebb fiú épp ráért és szívesen vállalta, hogy segít Kotának beköltözni. Elhallgattam, az emlékeimbe merültem.

– Úgyhogy ott voltam én, épp dobozokból pakoltam ki… és ott volt ő. Találkozott a tekintetünk, és már nem tűnt sem öregnek, sem vadócnak. Tudod, akkorra már jó ideje nem láttuk egymást. Már nem voltunk gyerekek. Egész nap, amíg csak ott voltam, valahogy véletlenül mindig egymásba ütköztünk, miközben pakoltunk. Olyankor rám nézett és elmosolyodott, és én úgy éreztem, hogy életemben most először igazán élek. Egyszerűen… egyszerűen belebolondultam. A hangom végül elcsuklott, és kibuktak belőlem a könnyek, amiket már egy ideje el akartam sírni. – Eléggé közel laktunk egymáshoz, úgyhogy napközben többször is sétálni indultam, hátha láthatom. Ha az anyja átjött dolgozni, akkor néha ő is felbukkant. És csak néztük egymást, összesen ennyit tehettünk. – Felzokogtam. – Ő Hatos, én meg Ötös vagyok, és vannak törvények… és az anyám! Ó, ő aztán iszonyúan dühös lett volna! Nem tudhatta meg senki. Görcsösen

gesztikuláltam,

a

titok

megtartásának

feszültsége igazán csak most tört a felszínre. – Hamarosan aláírás nélküli cetlik jelentek meg az ablakomra ragasztva, amiken az állt, hogy gyönyörű vagyok, és úgy énekelek, mint egy angyal. Tudtam, hogy ő küldte őket. A tizenötödik születésnapom estéjén anyám mulatságot rendezett, és az ő családját is meghívták. Akkor félrehúzott, és átnyújtott egy születésnapi képeslapot, de azt mondta,

hogy akkor nézzem meg, ha egyedül vagyok. Amikor végre kibonthattam, még csak annyi sem volt ráírva, hogy „Boldog szülinapot!”, de még a neve sem. Csak ennyi: „Faházikó, éjfél.” Maxon szeme elkerekedett. – Éjfél? De hát… – Azt hiszem, tudnod kell, hogy szokásom rendszeresen megszegni az illéai kijárási tilalmat. – De, America, akár börtönbe is kerülhettél volna. – Alig kapott levegőt, és a fejét ingatta. Vállat vontam. – Akkoriban ez olyan jelentéktelen dolognak tűnt. Az első alkalommal úgy éreztem, mintha szárnyra kapnék. A többi cetliből már megismertem az írását, és örültem, hogy van annyi esze, hogy nem veri nagydobra. És lám, még azt is kitalálta, hogyan találkozhatunk! El sem tudtam hinni, hogy velem akarna lenni. – Azon az éjszakán csak vártam és vártam a szobámban, és figyeltem a hátsó kertünkben a fát, amire a házikót építették. Éjfél körül megláttam, hogy valaki felmászik rá. Emlékszem, hogy elrohantam még egyszer fogat mosni… a biztonság kedvéért. Kiosontam a hátsó ajtón, aztán fel a fára. Ott várt rám. Én egyszerűen… el sem tudtam hinni. Nem emlékszem, hogyan kezdődött, de hamarosan bevallottuk, hogyan érzünk egymás iránt, aztán abba sem tudtuk hagyni a nevetést, annyira boldogok voltunk, hogy a másik is így érez. Engem csöppet sem aggasztott a kijárási tilalom vagy az,

hogy hazudok a szüleimnek. Nem érdekelt, hogy Ötös vagyok, ő pedig Hatos. Nem aggasztott a jövő. Hisz semmi sem számított, ha ő szeret engem… És szeretett is, Maxon, annyira szeretett… Újra elsírtam magam. A mellkasomhoz préseltem a tenyerem, mert annyira belém hasított Aspen hiánya, mint még soha. Attól, hogy hangosan kimondtam, csak még valódibbnak tűnt. Már nem tehettem mást, mint hogy befejezem a történetet. – Két évig jártunk egymással titokban. Boldogok voltunk, de őt nagyon nyomasztotta, hogy nem találkozhatunk nyíltan, és hogy nem adhatja meg nekem azt, amit szerinte megérdemeltem.

Amikor

megkaptuk

az

értesítőt

a

Párválasztóról, ragaszkodott ahhoz, hogy jelentkezzek. Maxon álla leesett. – Tudom. Micsoda hülyeség! De ha meg sem próbálom, akkor bűntudata lett volna. És én komolyan, de komolyan nem hittem volna, hogy beválogatnak. Már miért hittem volna? Felemeltem a kezemet, majd leejtettem. Még mindig nem értettem az egészet. – Az anyja elmesélte, hogy a fia pénzt gyűjtöget, mert el akar venni valami titokzatos lányt. Annyira izgatott lettem! Készítettem neki egy kis meglepetés vacsorát, mert azt hittem, így kihúzhatom belőle a lánykérést. Én készen álltam. De amikor meglátta, hogy mennyi pénzt költöttem a

dologra, az nagyon felkavarta. Ő annyira büszke. Ő akart elkényeztetni engem, és nem fordítva, és szerintem rájött arra, hogy ez sosem lesz így. Úgyhogy helyette szakított velem… Egy hét múlva kihirdették a nevemet. Hallottam, hogy Maxon valami érthetetlent mormog. – Utoljára a búcsúztatásomon láttam – fulladt el a hangom. – Egy másik lánnyal volt. – MICSODA?! – bömbölt fel Maxon. Az arcomat a kezembe temettem. – Megőrjít a dolog, mert tudom, hogy a lányoknak annyira tetszik, ez mindig is így volt, és most már oka sincs arra, hogy elutasítsa őket. Talán máris azzal a lánnyal jár, akivel a búcsúztatásomra eljött. Nem tudom. És nem tehetek semmit ellene. De a gondolat, hogy hazamenjek és végignézzem… Erre képtelen lennék, Maxon… Csak zokogtam és zokogtam, Maxon pedig nem siettetett. Amikor a könnyeim végre felszáradtak, folytattam. – Maxon, remélem, hogy találsz valakit, aki nélkül nem tudsz élni. Tényleg nagyon remélem. És azt is, hogy soha nem kell megtudnod, milyen az, amikor mégis meg kell próbálnod e nélkül a személy nélkül élni. Maxon arcán a saját fájdalmam halványabb tükörképe jelent meg. Látszott rajta, hogy gyötrődik miattam. De emellett haragosnak is tűnt.

– Nagyon sajnálom, America. Én nem… – Valami átfutott az arcán. – Ez az a pillanat, amikor meg kell paskolnom a válladat? Tétovázása miatt elmosolyodtam. – Igen. Most csodás lenne. Éppoly kétkedőnek tűnt, mint korábban, de ahelyett, hogy megveregette volna a vállamat, előrehajolt és átölelt. – Így csak anyámat szoktam megölelni. Ezt jól csinálom? – tudakolta. Felnevettem. – Szerintem egy ölelést nehéz elrontani. Egy perc múlva újra megszólaltam. – De tudom, hogyan értetted. A családomon kívül én sem ölelek meg senkit. Teljesen elcsigázottnak éreztem magam a hosszú nap után, amiben volt öltözködés és Híradó és vacsora és beszélgetés. Jó érzés volt, hogy Maxon átölel, és néha megsimogatja a hajamat. Nem volt olyan elveszett, mint amilyennek tűnt. Türelmesen megvárta, hogy a lélegzésem egyenletessé váljon, aztán amikor ez megtörtént, hátradőlt, hogy jobban láthasson. – America, megígérem, hogy a lehető legutolsó pillanatig itt tartalak. Úgy tudom, azt szeretnék, ha az Elitet előbb leszűkíteném három lányra, és utána választanék közülük egyet. De esküszöm, kivárok, és egész addig itt tartalak, míg csak ketten lesztek már. Nem fogsz egy perccel sem korábban elmenni, mint muszáj lenne. Vagy csak akkor, ha te szeretnéd. Bármelyik történjék is meg előbb.

Bólintottam. – Tudom, hogy csak most ismerkedtünk meg, de úgy gondolom, hogy csodálatos teremtés vagy. És zavar, ha azt látom, hogy szenvedsz. Ha itt lenne az a férfi, én… én Maxon megremegett a visszafojtott dühtől, aztán sóhajtott egyet. – Nagyon sajnálom, America. Újra magához húzott, én pedig széles vállára fektettem a fejemet. Tudtam, hogy Maxon megtartja az ígéretét. Így hát megtaláltam talán az utolsó helyet, ahol még igaz vigaszra számíthattam.

16. fejezet

Amikor

reggel

felébredtem,

nehéznek

éreztem

a

szemhéjamat. Miközben megdörgöltem, hogy ne sajogjon, arra gondoltam, milyen jó, hogy elmondtam Maxonnak mindent. Fura volt, hogy a palota – a szépséges kalitka – lett az egyetlen hely, ahol megengedhettem magamnak, hogy nyíltan beszéljek arról, amit érzek. Maxon éjszaka tett ígérete után már tudtam, hogy itt biztonságban leszek. Az egész folyamat, melynek során a harmincötös mezőnyt lefaragja egyetlen személyre, hetekbe, talán hónapokba telhet. Nekem pedig pontosan erre volt szükségem: időre és térre. Nem tudhattam, hogy túlteszem-e magam valaha Aspenen. Anya sokszor mondta, hogy az ember az első szerelmét soha nem felejti el. A szobalányaim semmit

sem

kérdeztek

bedagadt

szememről,

csak

gondoskodtak arról, hogy eltűnjenek a táskák alóla. Nem

faggattak összekócolódott hajamról sem, csak kifésülték. És ezt igen nagyra értékeltem. Nem olyan volt, mint otthon, ahol mindenki látta, hogy szomorú vagyok, csak senki nem tett semmit ellene – itt éreztem, hogy aggódnak miattam és amiatt, amin épp keresztülmegyek. Anne-ék reakciója erre az volt, hogy még tapintatosabban bántak velem. A délelőtt közepére már készen álltam arra, hogy megkezdjem a napot. Szombat volt, vagyis nem volt előre megszervezett programunk vagy feladatunk, ugyanakkor a hétnek ezen az egyetlen napján elvárták, hogy a Hölgyek Szalonjában töltsük az időnket. A palotába általában szombaton érkeztek vendégek, és minket már korábban figyelmeztettek,

hogy

esetleg

velünk

is

találkozni

szeretnének. Ez különösebben nem lelkesített, de legalább most először felvehettem az új farmernadrágomat. Természetesen ez volt a legjobban szabott farmer, amit valaha viselhettem. Reméltem, hogy mivel most már kifejezetten jóban voltunk Maxonnal, talán megengedi, hogy megtartsam, amikor elmegyek. Lassan ballagtam le a földszintre, mert egy kicsit még mindig kimerült voltam az előző éjszakától. Amikor odaértem a Hölgyek Szalonjához, már hallottam, hogy odabent a lányok beszélgetnek, és amikor beléptem, Marlee azonnal kézen fogott, és elkezdett két szék felé húzni a terem hátsó részében. – Végre megjöttél! Már vártalak! – mondta.

– Sajnálom, Marlee, de későn feküdtem le, és kicsit elaludtam. Felém fordult, hogy alaposabban szemügyre vegyen, s valószínűleg érezte hangomban a szomorúság maradékát is, de nagyon kedvesen úgy dönthetett, hogy inkább a nadrágomra koncentrál. – Ez a farmer elképesztően jól néz ki. – Tudom. Még sosem éreztem így magam semmilyen holmiban. – A hangom kicsit már lelkesebb volt. Úgy határoztam, hogy visszatérek a régi szabályomhoz: Aspennek itt nincs semmi keresnivalója. Eltoltam magamtól az emlékét, és helyette arra az emberre koncentráltam, aki a kettes számú kedvencem volt a palotában. – Sajnálom, hogy megvárattalak. Miről szerettél volna beszélgetni? Marlee habozott. Miközben leültünk, az ajkába harapott. Senki sem volt a közelünkben. Biztos van valami titka. – Tulajdonképpen most, hogy jobban belegondolok, talán mégsem kéne elmondanom neked. Néha elfelejtem, hogy vetélytársak vagyunk. Ó! Szóval valami Maxonra vonatkozó titka van. Ezt muszáj megtudnom. – Pontosan tudom, Marlee, hogyan érzel. De szerintem mi igazán jó barátok lehetnénk. Tudod, én képtelen vagyok téged az ellenfelemként látni.

– Igen, tudom. Szerintem annyira kedves vagy. És az emberek is kedvelnek. Szóval, szerintem valószínűleg te fogsz nyerni… – A gondolattól kicsit kedveszegettnek tűnt. Komoly akaraterőre volt szükségem, hogy ne fintorogjak és ne is nevessem el magam e szavak hallatán. – Marlee, elmondhatok neked egy titkot? – A hangom éppoly őszintén csengett, mint ahogy gondoltam a dolgot. Reméltem, hogy hinni fog nekem. – Hát persze, America! Bármit elmondhatsz. – Fogalmam sincs arról, hogy ki nyeri majd meg ezt a versenyt. Tulajdonképpen lehet bárki, aki ebben a teremben van. Szerintem mindenki úgy hiszi, hogy ő lesz az. Ami engem illet, már most tudom, hogy ha én nem lehetek a győztes, akkor azt szeretném, ha te lennél az. Olyan igazságosnak és olyan kedvesnek tűnsz. Úgy érzem, nagyszerű hercegnő lenne belőled. Komolyan. – Ez majdnem a teljes igazság volt. – Szerintem pedig te olyan okos vagy, és jó veled lenni – suttogta. – Te is remek lennél. Lehajtottam a fejem. Kedves volt tőle, hogy ilyen sokra tartott. De azért kicsit kínosan éreztem magam, amikor így beszéltek rólam. Anya, May, Mary… alig tudtam elhinni, hogy mennyien képzelik, hogy jó hercegnő lenne belőlem. Hát én voltam az egyetlen, aki látta, hogy milyen alkalmatlan vagyok erre a szerepre? Nem voltam kifinomult teremtés. Nem volt meg bennem az, hogy utasításokat tudjak

adni, nem voltam valami nagyon összeszedett. Önző voltam, elég forrófejű, és rosszul viseltem, ha megbámulnak. És nem voltam bátor sem. Pedig ehhez a feladathoz az embernek bátornak kell lennie. És ezzel a lényeget is megfogalmaztam: itt nemcsak egy házasságról volt szó, hanem egy szerepről, egy pozícióról is. – De elég sok lányról gondolom ugyanezt – vallotta meg Marlee. – Mintha mindenkinek lenne valami olyan vonása, ami bennem nincs meg, s mintha ettől sokkal többet érnének nálam. – Pontosan erről van szó, Marlee. Ebben a teremben valószínűleg

mindenkinek

van

valami

különleges

tulajdonsága. De vajon ki tudhatja, hogy Maxon mire vágyik? Megrázta a fejét. – Hát akkor emiatt ne is aggódjunk. Nekem bármit elmondhatsz. Ha te megtartod az én titkaimat, én is megtartom a tieidet. Mindenben segíteni foglak, és ha úgy gondolod, te is a segítségemre lehetsz. Jó tudni, hogy van egy barátom itt. Elmosolyodott, aztán körülnézett, hogy meggyőződjön arról nincs senki túl közel hozzánk a teremben. – Maxonnal volt egy randevúnk – súgta oda. – Ó, igen? – kérdeztem vissza. Tudtam, hogy túlságosan lelkesnek tűnök, de nem tehettem róla. Meg kellett tudnom, hogy Maxonnak sikerült-e felengednie kicsit, amikor vele volt. És az is érdekelt, hogy tetszett-e neki Marlee.

– Küldött megkérdezte,

egy

levelet

hogy

a

szobalányaimnak,

meglátogathatna-e

amiben

csütörtökön.

–

Miközben ezt elmesélte, én elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy Maxonnal egy nappal korábban döntöttünk úgy, hogy eltekintünk az efféle hivatalos érintkezési formától. – Visszaírtam, hogy igen, persze, mintha bizony felmerült volna, hogy elutasítom. Eljött értem, aztán körbesétáltunk a palotában. Elkezdtünk filmekről beszélgetni, és kiderült, hogy rengeteg olyan van, amit mind a ketten szeretünk. Úgyhogy lementünk az alagsorba. Láttad már a vetítőtermet, amit ott rendeztek be? – Nem. – Még életemben nem voltam moziban, és alig vártam, hogy elmesélje, milyen volt. – Ó, valami csodás hely! Az ülések szélesek, hátra lehet dönteni őket, és még pattogatott kukoricát is lehet készíteni, van lent egy pattogtató! Maxon csinált is egy adagot, csak nekünk! Olyan helyes volt, America! Rosszul mérte ki az olajat, és az első adagot teljesen odaégette. Hívnia kellett valakit,

aki

megtisztítja

a

pattogtatót,

hogy

újra

próbálkozhasson vele. Az égnek emeltem a tekintetemet. Nahát, Maxon, micsoda világfias könnyedség! De legalább Marlee úgy érezte, hogy a herceg inkább helyes volt a botladozásával. – Aztán megnéztük a filmet, és a végén, a romantikus résznél megfogta a kezemet! Azt hittem, mindjárt elájulok. Mert persze belekaroltam, amikor sétáltunk, de hát ezt el is

várják az embertől. De itt, teljesen magától megfogta a kezemet… – Marlee hatalmasat sóhajtott, és hátradőlt a székében. Hangosan felkuncogtam. Úgy tűnt, teljesen beleszédült a hercegbe. Igen, igen, igen! – Alig várom, hogy újra találkozzunk. Olyan jóképű, nem gondolod? – nézett rám. Egy kicsit hallgattam. – Igen, elég helyes. – Ugyan már, America! Csak észrevetted a szemét meg a hangját… – Kivéve, amikor elneveti magát! – Már attól mosolyognom kellett, ha eszembe jutott a hang. Maxon kicsit idétlenül nevetett, de azért nagyon helyes volt. Mintha közben kifújta volna a levegőt, és aztán amikor kapkodva újra beszívta, az mintha egy újabb, rövidke kacaj lett volna. – Na jó, a nevetése tényleg vicces kicsit, de azért az is cuki. – Na persze, már amennyiben élvezed az asztmaroham füledben felhangzó édes dallamát minden alkalommal, ahányszor csak elmondasz egy viccet. Marlee nem bírta tovább, és kétrét görnyedt a nevetéstől. – Jól van, jól van – nyögte, amikor újra levegőhöz jutott. – Tessék arra gondolni, hogy mi a vonzó benne. Már nyitottam a számat, aztán becsuktam, majd újra. Nagy volt a kísértés, hogy még egy kicsit komiszkodjak Maxon számlájára, de azt semmiképpen nem szerettem volna, ha Marlee előtt negatív fényben tűnik fel.

Úgyhogy inkább elgondolkodtam. Mi is olyan vonzó Maxonban? – Hát, amikor sikerül ellazulnia, akkor nincs is vele semmi baj. Például, amikor úgy beszél, hogy nem fontol meg minden szót, vagy amikor azon kapod, hogy néz valamit… hogy valamiben egyszerűen csak elgyönyörködik. Marlee elmosolyodott, és tudtam, hogy ezek szerint már ő is látta ilyennek. – És az is tetszik, hogy amikor velünk van, akkor nem veszi félvállról a dolgot. Pedig ott van egy egész ország, amit kormányoznia kell, és vagy ezer tennivaló, de amikor veled van, akkor erről mintha sikerülne elfeledkeznie. Egyszerűen átadja magát annak, amit éppen csinál. Ez tetszik nekem. – És… nehogy elmondd másoknak, de ott van a karja. A karja is eléggé tetszik. A mondat végére elvörösödtem. Micsoda butaság… miért nem maradtam meg a személyisége általános vonásainál? Szerencsére Marlee boldogan vette át a szót. – Igen! Még a vastag öltönyei alatt is érezni lehet, igaz? Hihetetlenül izmos lehet – áradozott. – De vajon miért? Úgy értem, mi értelme ennyire erősnek lennie? Papírmunkát végez. Elég különös… – Talán szereti a tükör előtt állva nézegetni az izmait – vélte Marlee, elhúzta a száját, és befeszítette saját vékonyka karját.

– Haha! Hát, csakis ez lehet. Kíváncsi vagyok, hogy meg mernéd-e kérdezni tőle? – Soha! Nagyon

úgy

hangzott,

hogy

Marlee

istenien

szórakozhatott a herceggel. Érdekelt, hogy vajon Maxon ezt miért vonakodott annyira elmesélni az éjjel. Az ő reakciójából még azt sem lehetett kiolvasni, találkoztak-e egyáltalán. Lehet, hogy túl szégyenlős?

hogy

Körülnéztem a teremben, és úgy vettem észre, hogy lányok több mint fele feszültnek vagy kifejezetten boldogtalannak tűnik. Janelle, Emmica és Zoe figyelmesen hallgatták Krisst, aki épp mesélt nekik valamit. Kriss mosolygott és élénknek tűnt, Janelle arca azonban feszültté vált az aggodalomtól, Zoe a körmét rágta, Emmica pedig szórakozottan masszírozott a füle alatt egy pontot, mintha fájna a feje. Mellettük egy csöppet sem összeillő pár ült: Celeste és Anna épp valami igen intenzív megbeszélést tartott. Celeste hozta a formáját, és elképesztően gőgösen szónokolt. Marlee észrevette, hogy bámulom őket, és felvilágosított. – Azok a lányok morcosak, akikkel a herceg még nem randevúzott. Nekem elmesélte, hogy csak azon a csütörtökön én voltam a második Kiválasztott, akivel találkozott. Tényleg nagyon igyekszik mindenkivel randizni. – Tényleg? Szerinted ezért ilyen boldogtalanok?

– Igen. Nézz csak kettőnkre! Mi remekül vagyunk, és ennek az az oka, hogy mindkettőnkkel töltött már időt kettesben. Már tudjuk, hogy tetszettünk neki annyira, hogy találkozót kérjen tőlünk, és nem rúgott ki rögtön utána. Ezen a ponton főleg arról van szó, hogy kivel randizott és kivel nem. Őket az aggasztja, hogy esetleg azért váratja őket, mert kicsit sem érdeklődik irántuk, és mihelyt meglesz a randi, utána azonnal útilaput is köt a talpukra. Erről vajon miért nem beszélt nekem Maxon? Hát nem vagyunk barátok? Egy barát nyilván beszámolt volna minderről. A mosolyok alapján legalább egy tucat lánnyal találkozott már. Múlt éjjel sok időt töltöttünk együtt, és ezalatt főleg csak annyi történt, hogy megríkatott. Hát miféle barát, aki megtartja magának a titkait, miközben nálam meg eléri, hogy eláruljam a magamét? Tuesday, aki eddig Camille-t hallgatta aggodalmas arckifejezéssel, most felkelt és körülnézett a teremben. Amikor meglátott minket a sarokban, azonnal átjött hozzánk. – Ti mit csináltatok a randitokon? – kérdezett rá minden előkészítés nélkül. – Szia, Tuesday! – köszöntötte vidáman Marlee. – Jaj, hallgass már! – szólt rá Tuesday, és felém fordult. – Gyerünk, America, ki vele! – Már elmondtam.

– Nem arról beszélek. Hanem a tegnap éjjelről! – Egy szobalány odajött, hogy teával kínáljon bennünket, aminek én megörültem, Honnan…?

csakhogy

Tuesday

elhessegette.

–

– Mini látott benneteket együtt, és elárulta – vetette közbe Marlee, igyekezve rávilágítani arra, hogy Tuesday miért olyan ideges. – Te vagy az egyetlen, akivel már kétszer is találkozott. Sokan vannak, akik még egyszer sem voltak vele kettesben, és most panaszkodnak. Úgy látják, ez igazságtalan. De nem a te hibád, hogy ennyire megkedvelt. – De akkor is teljesen igazságtalan! – nyafogta Tuesday. – Az étkezéseket leszámítva egyszer sem találkoztunk, még futólag sem. És mit is műveltetek kettesben? – Mi… hát… mi kimentünk a kertbe. Tudja, hogy szeretek kint lenni. És csak beszélgettünk. – Ideges lettem, mintha valami bajt csináltam volna. Tuesday arca olyan feszült volt, hogy inkább elnéztem mellette. Így viszont észrevettem,

hogy

a

közeli

asztaloknál

ülő

lányok

hallgatóznak. – Szóval csak beszélgettetek – jegyezte meg Tuesday hitetlenkedve. – Ennyi volt – vontam vállat. Tuesday nagy duzzogva átment Kriss asztalához, és kezdte eléggé erőszakosan nyúzni, hogy mondja el újra a randevúja történetét. Teljesen ledöbbentem.

– America, jól vagy? – fordult hozzám Marlee, amitől azonnal visszatértem a valóságba. – Igen. Miért? – Csak kicsit feldúltnak látszol. – Aggódva ráncolta a homlokát. – Nem. Nem vagyok feldúlt. Minden csodás. Ekkor történt, hogy Anna Farmer – egy Négyes, aki földműveléssel foglalkozott – felemelte kezét, és képen törölte Celeste-et, méghozzá olyan villámgyors mozdulattal, hogy fel sem figyeltünk volna rá, ha nem a közelükben ülünk. Többen levegő után kapkodtak, beleértve magamat is. Akik lemaradtak róla, most hátrafordultak, és azt tudakolták, hogy mi történt – ebben élen járt Mini, akinek éles hangja megtörte a terem csöndjét. – Jaj, Anna, ne! – szakadt ki Emmicából. Egyetlen másodperccel a pofon után Anna lassan felfogta, hogy mit tett. Haza fogják küldeni, mert nem szabad egy másik Kiválasztottat tettleg bántalmaznunk. Emmica szeme könnybe lábadt, Anna pedig dermedten, némán ült. Mindketten

farmról

érkeztek,

és

már

korán

összebarátkoztak. El sem tudtam képzelni, hogy érezném magam, ha Marlee lenne az, akinek váratlanul el kellene mennie. Annáról, akit csak futólag ismertem, mindig is azt gondoltam, hogy eleven teremtés. Tudtam, hogy nem az a

fajta, aki csak úgy, magától bántani akarna valaki mást. A lázadók támadása alatt főleg térden állva imádkozott. Kétségtelen volt, hogy az egészet Celeste provokálta, de nem volt senki hallótávolságon belül, hogy ezt bizonyítani lehessen. Anna szava állna csak Celeste-ével szemben, viszont egy teremre való ember igazolhatta, hogy Celeste-et tényleg megütötték. Maxontól valószínűleg elvárják, hogy küldje haza Annát, ha másért nem, hát azért, hogy ezzel példát statuáljon a többieknek. Celeste valamit odasúgott Annának, akinek könnyek gyűltek a szemébe, és gyorsan elhagyta a termet. Mire eljött a vacsoraidő, már nem volt köztünk.

17. fejezet

– Ki volt az Egyesült Államok elnöke a III. világháború alatt? – vizsgáztatott bennünket Silvia. Erre a kérdésre nem tudtam a választ, ezért lesütöttem a szemem, remélve, hogy nem szólít fel. Szerencsére Amy felemelte a kezét, és válaszolt: – Wallis elnök. Újra a Díszteremben voltunk, és a hetet történelemórával kezdtük. Illetve, inkább feleltetésnek tűnt. A történelem egyike volt azoknak a területeknek, ahol az emberek mintha nem egészen ugyanazt tudták volna akár a tények szintjén, és különbség volt abban is, hogy mennyire jólértesültek. Anya csak szóban tanított nekünk történelmet. Irodalomból és matekból voltak papírjaink és feladatlapjaink, de amikor eljutottunk azokhoz a történetekhez, amik a múltunkat alkották, akkor igen kevés dologra mertem volna azt mondani, hogy biztosan igaz.

– Helyes. Wallis volt az elnök már a kínai támadás előtt, és a háború folyamán is ő vezette az Egyesült Államokat – erősítette meg Silvia. Igyekeztem megjegyezni a nevet: Wallis, Wallis, Wallis. Azért akartam annyira emlékezni rá, hogy majd ha hazamegyek, elmesélhessem Maynek és Geradnak. De rengeteg mindent tanultunk, úgyhogy nem volt könnyű rendet tartanom a fejemben. – És miért szállták meg a kínaiak az országot? Celeste? A lány elmosolyodott. – A pénz miatt. Az amerikaiak rengeteg pénzzel visszafizetni.

tartoztak

nekik,

és

nem

tudták

– Kiváló, Celeste – nézett rá olvadozó mosollyal Silvia. Hogyan sikerült Celeste-nek mindenkit a kisujja köré csavarba? Kifejezetten idegesítő volt. – Amikor az Egyesült Államok képtelen lett visszafizetni óriási adósságát, a kínaiak megszállták az országot. Balszerencséjükre ettől még nem kapták vissza a pénzüket, mivel az Egyesült Államok ekkorra már az államcsődön is túl volt. Ugyanakkor viszont a kínaiak így amerikai munkaerőhöz jutottak. És amikor átvették a hatalmat, hogyan is nevezték el az addigi Egyesült Államokat? Pár másik lánnyal együtt jelentkeztem. – Jenna? – szólította fel Silvia. – Kína Amerikai Állama. – Igen. Kína Amerikai Állama kívülről úgy festett, mint korábban, de ez csak a látszat volt. A színfalak mögött a

kínaiak irányítottak, befolyásoltak minden komolyabb politikai eseményt, és a törvénykezést úgy alakították, hogy nekik kedvezzen. – Silvia megfontolt léptekkel sétált az asztalok között. Úgy éreztem tőle magam, mint egy kisegér, amit már megpillantott a sólyom és egyre szűkülő körökben repked felette. Körülnéztem a teremben. Jó páran megzavarodott képet vágtak, pedig azt hittem, hogy legalább ez a rész általánosan ismertnek számít. – Van-e bárkinek hozzáfűznivalója? – tudakolta Silvia. – A kínai invázió következtében több ország, különösen Európában,

úgy

döntött,

hogy

egymást

támogatva

szövetségre lépnek – jelentette ki Bariel. – Igen – bólintott rá Silvia. – Csakhogy Kína Amerikai Államának abban az időben nem voltak még barátai. Öt évbe telt, hogy összeszedjék magukat, és ez már önmagában sem volt egyszerű dolog, hát még szövetségeseket is találni! – Elgyötört

pillantásával

próbálta

érzékeltetni

a

dolog

nehézségét. – A KAÁ azt tervezte, hogy szembeszáll Kínával, de ekkor felmerült egy újabb invázió fenyegetése. Melyik ország is próbálta ekkor megszállni a KAA-t? Ezúttal több kéz is a levegőbe lendült. – Oroszország – nyögte be valaki anélkül, hogy megvárta volna, felszólítsák. Silvia tekintete kereste ugyan a bűnöst, de nem találta. – Helyes – mondta végül kelletlenül. – Oroszország megkísérelt mindkét irányban terjeszkedni, amire nagyon

ráfizetett, és ez a hiba adott lehetőséget a KAÁ-nak, hogy felvegye a harcot. Mégpedig hogyan? Kriss felemelte a kezét, és megválaszolta a kérdést. – Észak-Amerika minden állama szövetkezett, hogy felvegye a harcot Oroszországgal, mert világos volt, hogy az oroszok nem érnék be pusztán a KAÁ-val. És Oroszországgal azért volt könnyebb háborúzni, mert közben Kína is megtámadta őket, mert megpróbálták lenyúlni az általuk megszállt országot. Silvia büszkén mosolygott. – Pontosan. És ki vezette a támadást Oroszország ellen? Az egész terem tudta a választ. – Gregory Illéa! – kiáltották a lányok, páran még tapsoltak is. Silvia bólintott. – Ezután pedig az ország megalapításában is vezető szerepet vállalt. A KAÁ szövetségesei egységfrontot alkottak, és mivel az Egyesült Államok hírneve sokat romlott, senki nem akarta újra felvenni a régi nevet. Így új államot alkottak Gregory Illéa vezetésével és neve alatt. Ő volt az, aki megmentette ezt az országot. Emmica jelentkezett, és Silvia intett, hogy beszéljen. – Bizonyos szempontból mi is olyanok vagyunk, mint ő. Úgy értem, hogy mi is a hazánkat szolgáljuk. Illéa is egyszerű állampolgár volt, aki a pénzét és a tudását ajánlotta fel. És ezzel mindent megváltoztatott – fejezte be ámuldozó hangon.

– Ez nagyon szép gondolat volt – dicsérte meg Silvia. – Hozzá hasonlóan, önök közül egyvalaki fel fog emelkedni a trónig. Gregory Illéa esetében az történt, hogy beházasodott egy uralkodóházba. Önök is ugyanezt teszik, csak éppen ezzel a királyi családdal. – Silvia annyira átszellemült saját mondataitól, hogy beletelt pár másodpercbe, mire észrevette, hogy Tuesday felemelte a kezét. – Ööö… az miért van, hogy ezt nem írták meg egy könyvben? Amiből aztán megtanulhatnánk? – kérdezte, és a hangjában egy kis ingerültség csengett. Silvia a fejét rázta. – Drága kislányok, a történelem nem olyan dolog, amit tanulmányozni kell. Ez olyan valami, amit egyszerűen csak tudunk. Marlee felém fordult. – Csak éppen egyértelmű, hogy nem tudjuk – súgta, kicsit mosolygott a saját viccén, aztán újra Silviára nézett. Elgondolkodtam:

hogyan

lehetséges,

hogy

vagy

mindannyian más és más darabkáját ismerjük csak a történelemnek, vagy csak találgatunk. Miért nem kaptunk soha történelemkönyveket? Visszaemlékeztem arra az időre, amikor néhány éve bementem a szüleim szobájába, mert anya azt mondta, hogy választhatok magamnak valamit, amit az irodalomóránkra elolvasok.

Miközben

a

lehetőségeimet

latolgattam,

felfigyeltem egy vastag, agyonolvasott könyvre a szekrény hátuljában,

és

előhúztam.

Egy

régi

amerikai

történelemkönyv volt Apa pár perc múlva belépett, és amikor meglátta, hogy mit olvasok, azt mondta, hogy nem baj, csak soha senkinek ne beszéljek róla. Amikor apa azt kérte, hogy valamit tartsak titokban akkor én kérdés nélkül engedelmeskedtem. Szerettem annak a könyvnek a lapjait forgatni. Legalábbis azokat, amik olvashatóak voltak. Mert több oldal hiányzott belőle, a könyv széle pedig úgy nézett ki, mintha megégették volna. Mindenesetre abban láttam egy képet a régi Fehér Házról, és ott olvastam a hajdani ünnepnapokról is. Soha nem gondolkodtam az információ hiányának kérdésén – egész addig, míg egyszer csak bele nem ütköztem a problémába. Vajon miért hagyja a király, hogy sötétben tapogatózzunk?

A vaku újra felvillant, Maxon és Natalie vidáman mosolyogtak. – Natalie, kérem, egy hajszálnyira engedje le az állát. Így jó lesz. – A fotós készített egy újabb képet, a vaku újra megvilágította a szobát. – Azt hiszem, meg is vagyunk. Ki a következő? – kiáltotta el magát. Oldalról odalépett Celeste, akit körbevettek a lányok, míg a fényképész újra felkészült, Natalie még mindig Maxon mellett állt, mondott neki valamit, és incselkedve felkapta a

lábát maga mögé. A herceg halkan válaszolt, Natalie pedig kuncogva elvonult. Az előző napi történelemóra után közölték velünk, hogy a fotózás célja kizárólag az, hogy valamivel a lakosságot is szórakoztassák, de én egyfolytában úgy éreztem, hogy azért mégis van súlya az eseménynek. Valaki írt egy vezércikket egy folyóiratba arról, hogy milyen is egy hercegnő. Én ugyan nem olvastam az írást, de Emmica és még páran igen. Szerinte arról szólt, hogy Maxonnak olyan valakit kell találnia, aki fejedelmien néz ki és mellette is jól mutat – valaki, aki jól festene egy bélyegen. Így hát most mindannyian ott sorakoztunk egyforma, törtfehér, vállat fedő, ejtett derekú ruhánkban, mellünkön keresztben súlyos, vörös szalag, és Maxonnal pózoltunk. A képek ugyanabban az újságban jelennek majd meg, amiben korábban a cikk is, és a szerkesztőség tagjai fognak zsűrizni. Az egészet eléggé kínosnak éreztem. Ez volt az, ami a legelejétől fogva zavart: hogy Maxon csak egy csinos arcocskát keres. Most, hogy megismertem, ebben már nem voltam olyan biztos, de zavart, hogy akadnak, akik ilyen embernek tartják. Felsóhajtottam. A lányok közül néhányan mászkáltak, fecsegtek, és közben szigorúan nem maszatolós ételeket eszegettek, de a többség – beleértve engem – a Díszteremben elkülönített részt állta körül, ahol a képek készültek. A falra óriási,

arany

árnyalatú

faliszőnyeget

erősítettek,

ami

emlékeztetett a drapériákra apa műtermében – ez az anyag redőket vetve omlott el a padlón. Egyik oldalon egy kis pamlag állt, a másikon egy oszlop. Középen Illéa címere volt látható, amitől az egész butuska esemény hazafias színezetet kapott. Figyeltük, ahogy egyik Kiválasztottat a másik után kísérték a fotós elé, s a nézelődő többség sugdolózva megjegyzéseket tett arról, hogy mi tetszett nekik és mi nem, mit terveznek a saját felvételükön csinálni. Celeste csillogó szemekkel sétált oda Maxonhoz, aki mosolygott, amikor közeledni látta. Amikor odaért hozzá, a lány a füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Bármi volt is az, Maxon hátravetett fejjel felkacagott, és bólintott, egyetértve a titkos tervvel. Különös volt így látni őket. Hogyan lehetséges, hogy valaki, aki olyan jól kijön velem, közben szemmel láthatólag őt is kedveli? – Rendben, kisasszony, akkor forduljon a fényképezőgép felé és mosolyogjon, kérem! – kiáltotta oda a fotós, és Celeste rögtön engedelmeskedett is. Odasimult Maxonhoz, a kezét a mellkasára helyezte, a fejét kissé lehajtotta, és nagy hozzáértéssel mosolyra húzta az ajkát. Úgy tűnik, nagyon is tudta, hogyan használhatja ki legjobban a világítást és a környezetet, és Maxont is ide-oda tologatta, néha ragaszkodott ahhoz, hogy változtassanak a pózon. Míg a lányok közül sokan húzták az időt, hogy kiélvezzék a herceggel töltött perceket – különösen azok,

akik még nem randevúztak vele Celeste mintha inkább azt akarta volna megmutatni, hogy mennyire hatékony. Villámgyorsan el is készültek a felvételekkel, és a fotós már szólította is a következő lányt. Annyira lekötötte a figyelmemet, amikor Celeste búcsúzóul végigfuttatta ujjait Maxon karján, hogy egy szobalánynak kellett szelíden emlékeztetnie arra, hogy rajtam a sor. Megráztam a fejem, és igyekeztem koncentrálni. Kétoldalt kicsit felhúztam a ruhámat, és elindultam Maxon felé. Szeme Celeste-ről átsiklott rám, és talán csak képzeltem, de mintha öröm villant volna fel az arcán. – Üdvözlöm, kedvesem – fuvolázta. – El ne kezdd újra – figyelmeztettem, de csak elnevette magát, és felém nyújtotta mindkét kezét. – Egy pillanat. Elcsúszott a szalagod. – Csöppet sem meglepő. – A nyomorult holminak olyan súlya volt, hogy minden lépésemnél éreztem, ahogy egyre lejjebb csúszik. – Azt hiszem, ennyi elég is lesz – jegyezte meg tréfálkozva. – Téged viszont feltehetnének a csillárra a többi csillogó dísz közé – lőttem vissza, és ráböktem a mellkasán díszelgő kitüntetésekre. Egyenruhája olyasmi volt, mint amit az őrök viseltek, csak épp elegánsabb szabású, a vállain aranyozott micsodákkal, és még kard is lógott az oldalán. Egy kicsit talán túlzás volt.

– Kérem, nézzenek a gépbe! – utasított bennünket a fotós. Amikor felpillantottam, nemcsak őt láttam meg, de a többi lányt is, akik mind engem méregettek, és eluralkodott rajtam a nyugtalanság. Izzadó tenyeremet a ruhám derekába töröltem, és kifújtam a levegőt. – Ne izgulj – súgta oda Maxon. – Utálom, amikor mindenki engem bámul. Nagyon közel húzott magához, és a derekamra tette a kezét. Hátraléptem volna, de Maxon karja biztonságosan, erősen tartott. – Egyszerűen csak nézz rám úgy, mintha ki nem állhatnál. – Viccesen duzzogó képet vágott, amitől kitört belőlem a nevetés. A vaku abban a pillanatban villant fel, amikor mindketten elkacagtuk magunkat. – Na látod – mondta Maxon – nem is olyan szörnyű. – Tényleg. – A következő pár percben azért még kissé feszült voltam. A fotós utasításokat adott, Maxon pedig lazított az ölelésén, és úgy fordított, hogy előtte álljak. – Nagyszerű!

–

dicsért

minket

a

fényképész.

–

Készíthetnénk párat a pamlagon is? Most, hogy ez a rész véget ért, lényegesen jobban éreztem magam, és igyekeztem a legszebb tartásommal üldögélni Maxon mellett. Időről időre azonban vagy megbökött, vagy megcsiklandozott, amitől a mosolyom addig szélesedett, míg nevetés nem lett belőle. Nagyon reméltem, hogv a fotósnak

sikerült elkapnia azokat a pillanatokat, amikor arcom még nem húzódott vigyori kifejezésre, mert különben tragikus lesz a végeredmény. A szemem sarkából felfigyeltem egy integető kézre, és egy másodperc múlva Maxon is odafordult. Egy öltönyös férfi állt ott, és egyértelmű volt, hogy a herceggel szeretne beszélni. Maxon biccentett, de a férfi habozott, először rá emelte a tekintetét, majd rám. Nyilván a jelenlétemmel volt gondja. – A kisasszony rendben van – nyugtatta meg Maxon, mire a férfi odalépett és elétérdelt. – Felség, lázadó támadást jelentettek Midstonból – mondta. Maxon sóhajtott, és fáradtan lecsüggesztette a fejét. – Több hold termést felégettek, és úgy egy tucat embert megöltek. – Hol van Midston? – Nyugatra, uram, a határnál. Maxon lassan biccentett, mintha ezt a darab információt hozzátenné a többihez, amit a fejében őrzött. – Apám mit mondott? – Ami azt illeti, felség, ő az ön gondolataira volt kíváncsi. Maxon egy röpke pillanatra mintha hátrahőkölt volna, de aztán megszólalt. – Gyűjtsék össze a csapatokat Sotától délkeletre, egészen Tamminsig. Ne menjenek le teljesen délre, ahol Midston van, az fölösleges lenne. Próbálják meg inkább elvágni az útjukat, és úgy elkapni őket.

A férfi felállt és meghajolt. – Értettem, felség. – Éppoly gyorsan, ahogy jött, el is tűnt. Tudtam, hogy folytatnunk kéne a fotózást, de Maxonnak mintha már messze nem lett volna annyi kedve hozzá. – Jól vagy? – kérdeztem. Komoran bólintott.

– Csak azokra az emberekre

gondoltam. – Abbahagyhatjuk a fényképezést – ajánlottam. Megrázta a fejét, kihúzta magát, elmosolyodott, és a kezébe vette a kezemet. – Ebben a szakmában annyit meg kell tanulni, hogy akkor is nyugodtnak mutatkozz, amikor egyáltalán nem vagy az. Kérlek, mosolyogj, America. Felálltam,

és

szégyenlősen

a

fényképezőgép

felé

mosolyogtam, a fotós pedig gyorsan kattintgatni kezdett. Az utolsó képeket készíthette, amikor Maxon erősen megszorította a kezemet, és én visszaszorítottam. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy van valamiféle kapcsolatunk egymással, valami valódi és mély érzés köt össze bennünket. – Nagyon köszönöm. A következőt kérném – fuvolázta a fotós. Amikor felálltunk, Maxon még nem engedte el a kezem – Kérlek, ne szólj senkinek semmit. Rettentő fontos, hogy diszkréten kezeld. – Természetesen. Hallottuk, ahogy valaki kopogó cipősarkakon közeledik felénk, és ez eszembe juttatta, hogy nem vagyunk egyedül,

pedig

szerettem

volna

vele

maradni.

Még

utoljára

megszorította a kezemet, aztán elengedett és én elindultam. Miközben magam mögött hagytam a fényképezésre kijelölt helyet, több minden futott végig a fejemen. Az, hogy mennyire jólesett Maxon bizalma, hogy rám meri bízni a titkát, és hogy abban a pár percben úgy éreztem, mintha teljesen egyedül lettünk volna. Aztán a lázadókra gondoltam, és arra, hogy a király milyen szívesen hangoztatta, hogy felforgatják az országot, de az iménti hírt meg kellett tartanom magamnak. Nem igazán volt értelme az egésznek. – Janelle, kedvesem – fogadta Maxon a közeledő lányt. Megmosolyogtam ezt a fáradt kedveskedést. Halkabbra vette a

hangját,

de

azért

így

is

hallottam.

megfeledkeznék róla, ráér ma délután? A gyomrom mintha görcsbe szorult

–

Mielőtt

volna.

Úgy

gondoltam, hogy ez már csak a korábbi idegesség maradéka.

– Biztos valami szörnyűséget művelt – tartott ki Amy. – Semmi ilyet nem említett – ellenkezett Kriss. Tuesday Kriss karját rángatta. – Mondd csak el még egyszer, hogy mit is mondott? Janelle-t hazaküldték. Ezt a döntést azért volt nagyon fontos megértenünk, mert ez volt az első alkalom, hogy csak egy lányt küldtek el, és nem azért, mert megszegett valamiféle szabályt. Nem egy

csapathoz tartozott, akiknek azért kellett távoznia, mert nem tetszett az első benyomás róluk, és nem azért ment el, mert félt és önszántából választotta ezt a megoldást. Valami rosszat tett, valamit rosszul csinált, és mi mind szerettük volna megtudni, hogy mit. Kriss, akinek a szobája épp szemközt volt Janelle-ével, látta, amikor megjött a randevúról, és egyedül ő beszélt vele, mielőtt elment. Most nagyot sóhajtott, aztán harmadszor is ¡mondta az egészet. – Maxonnal vadászni mentek, de ezt már tudjátok – fogott bele, kezével legyezgető mozdulatot téve, mintha ettől tisztábban emlékezne. Janelle randija valóban közkincs volt már. A tegnapi fotózás után mindenkinek erről áradozott, aki csak hajlandó volt meghallgatni. – Ez volt a második találkozója Maxonnal. Ő az egyetlen, aki kétszer maradt vele kettesben – jegyezte meg Bariel. – Nem ő az egyetlen – mormoltam. Néhány fej felém fordult, jelezve, hogy hallották a megjegyzésemet. Ami igaz is volt. Janelle volt az egyetlen, akinek két randija volt Maxonnal

–

engem

leszámítva.

Nem

mintha

én

már

sírt.

különösebben számítottam volna. Kriss

folytatta.

–

Amikor

visszajött,

Megkérdeztem, hogy mi a baja, mire azt mondta, elmegy, Maxon azt mondta neki, hogy távozzon. Megöleltem, mert olyan feldúlt volt, és megkérdeztem tőle, mi történt. Azt mondta, nem mesélheti el. Ezt nem értem azóta sem.

Elképzelhető, hogy nem beszélhetünk arról, miért zárnak ki a versenyből bennünket? – De ez nem volt benne a szabályzatban, ugye? – kérdezte Tuesday. – Nekem senki sem szólt róla – felelte Amy, és többen is megrázták a fejüket, hogy megerősítsék ebben. – Na és, aztán mit mondott? – akarta megtudni Celeste. Kriss újra csak sóhajtott. – Azt, hogy jobb ha vigyázok, mit beszélek. Aztán otthagyott, és bevágta maga mögött az ajtót A szoba elcsöndesedett, mindenki töprengett. – Biztos megsértette valamivel a herceget – vélte Elayna. – Hát, ha emiatt kellett elmennie, az igazságtalan – nyafogta Celeste –, hiszen Maxon azt is elmondta, hogy valaki ebben a szobában már az első alkalommal megsértette, amikor találkoztak. Mindenki a másikra nézett, és szerette volna megtudni, ki lehet az érintett a dologban, talán épp azért, hogy megpróbálhassák kirúgatni azt a bizonyos személyt – engem – is. Nyugtalan pillantást vetettem Marlee-ra, aki nyomban akcióba lendült. – Talán az országról mondhatott valamit? Valamit a politikáról?! Bariel a fogát szívta. – Ugyan, kérlek. Mennyire lehet unalmas az a randi, amin politikáról kellett beszélgetniük? Van itt valaki, akinél felmerült bármi, aminek az ország

irányításához

volt

valamilyen

módon

köze,

amikor

Maxonnal volt? Senki nem felelt. – Hát persze hogy nem – szögezte le Bariel. – Maxon feleséget keres, nem munkatársat. – Nem gondolod, hogy kicsit alábecsülöd? – tiltakozott Kriss. – Nem tudod elképzelni, hogy Maxon érdeklődhet mások gondolatai, véleménye iránt? Celeste hátravetette a fejét, és felnevetett. – Maxon simán elkormányozza az országot. Végül is, erre nevelték. Egyébként pedig több csapatra való ember segíti a döntéshozatalban, úgyhogy vajon mi szüksége is lehetne arra, hogy még valaki elmondja neki, mit csináljon? A helyedben megtanulnám befogni a számat. Legalábbis addig, amíg el nem vesz. – Amire nem fog sor kerülni – somfordált mellé Bariel. – Pontosan – jegyezte meg mosolyogva Celeste. – Miért is foglalkozna Maxon valami agyas Hármassal, amikor könnyen kaphat egy Kettest is? – Hé! – szólt rájuk Tuesday. – Maxont nem érdekli a kaszt. – Dehogynem – oktatta ki Celeste olyan hangon, mintha egy gyerekhez beszélne. – Mit gondolsz, miért szabadultak meg máris mindenkitől, aki nem volt legalább Négyes? – Én még itt vagyok – emeltem fel a kezemet. – Úgyhogy ha azt hiszed, már kiismerted a herceget, talán tévedsz.

– Ó, lám csak, a lány, aki nem tudja, mikor kell befognia – vágott vissza Celeste gúnyos mosollyal. Ökölbe szorítottam a kezem, és azon gondolkodtam, hogy megérné-e megütni. Vagy ez is a terve része volt? De mielőtt megmozdulhattam volna, Silvia rontott be a terembe. – Posta, hölgyeim! – kiáltotta, és a szobában azonnal enyhülni kezdett a feszültség. Mindannyian abbahagytuk, amit csináltunk, és alig vártuk, hogy megkapjuk a kezében szorongatott leveleket. Már csaknem két hete a palotában laktunk, és leszámítva a második napot, amikor hallottunk a családunkról, most először kaptunk híreket otthonról. – Lássuk csak – fogott bele Silvia, és elkezdte átnézni a levélköteget. Fogalma sem volt a kis híján kirobbant veszekedésről, ami alig pár másodperce történt. – Lady Mini? – kiáltotta és körülnézett. Mini felemelte a kezét, és előrelépett. – Lady Elizabeth? Lady America? Szinte rohantam, és majdnem kitéptem a kezéből a borítékot, annyira ki voltam éhezve a családom szavaira. Mihelyt a markomban volt a levél, behúzódtam az egyik sarokba hogy pár percre magam lehessek.

Drága America/ Alig várom, hogy péntek legyen. El sem hiszem, hogy beszélhetsz Gavril Fadaye-jel! Olyan szerencsés vagy!

Ha valaminek, akkor szerencsésnek csöppet sem éreztem magam. Holnap este Gavril mindannyiunkat vallatóra fog, és fogalmam sincs arról, miket fog kérdezni. Egészen biztosra vettem, hogy sikerül majd hülyét csinálnom magamból.

Olyan jó lesz megint hallani a hangodat. Hiányzik az éneklésed a házból. Anya sosem énekel, úgyhogy minden elég csöndes, amióta elmentél. Fogsz nekem integetni adás közben? Hogy megy a verseny? Lett sok barátod? Beszéltél azokkal a lányokkal, akik már elmentek? Anya állandóan azt mondogatja, hogy most már nem számít, ha nem nyersz. Azoknak a lányoknak a fele, akiket elküldtek, mostanra polgármesterek és hírességek fiaival jegyezte el magát. Anya azt mondja, hogy ilyen neked is jut majd, még ha Maxonnak nem is kellesz. Gerad abban reménykedik, hogy az unalmas, vén herceg helyett egy kosárlabdázóhoz mész feleségül. Engem viszont csöppet sem érdekel, hogy mit mondanak a többiek. Maxon ugyanis olyan gyönyörű! Megcsókoltad már? Hogy

megcsókoltam-e?

Épphogy

találkoztunk.

És

Maxonnak egyébként sem lenne semmi oka engem csókolgatni.

Fogadok, hogy nála jobban senki nem csókol az egész világegyetemben. Ha az ember herceg, akkor szerintem ennek így kell lennie. Még sok mindent szeretnék elmesélni, de anya azt akarja, hogy menjek festeni. Írjál nekem rendes levelet és hamar! Hosszút! Amiben mindent részletesen elmesélsz. Szeretlek! Mindannyian szeretünk. May Szóval

a

kieső

lányokat

máris

megkaparintották

maguknak a jómódú férfiak. Nem tudtam, hogy a jövendő király levetett barátnői ilyen kelendőek lesznek a piacon. May szavait forgatva a fejemben, körbesétáltam a termet. Szerettem volna megtudni, hogy mi is folyik itt. Azon tűnődtem, hogy valójában mi is történhetett Janelle-lel, és az is érdekelt, hogy Maxonnak lesz-e este újabb randevúja. Eléggé szerettem volna találkozni vele. A gondolatok csak úgy örvénylettek a fejemben, miközben igyekeztem módot találni arra, hogy válthassak vele pár szót. Töprengés közben a kezemben tartott papírra meredtem. May levelének második lapja szinte teljesen üres volt. Járkálás közben egy darabot letéptem belőle. A lányok közül sokan még mindig a leveleiket bújták, mások a többieknek újságolták a híreket. Megtettem egy teljes kört, majd

megálltam a Hölgyek Termében elhelyezett vendégkönyv előtt és felkaptam a tollat. A papírdarabkára gyorsan lefirkantottam ennyit:

Felség, rángatom a fülcimpámat. Szinte mindegy mikor. Aztán kiléptem a teremből, mintha csak a mosdóba mennék, és körülnéztem a folyosón. Néptelen volt. Csak álltam ott és vártam, míg be nem kanyarodott a folyosóra egy szobalány, a kezében tálcán tea. – Elnézést – szólítottam meg halkan. Ezen a magas folyosón jól terjedt a hang. A lány bókolt előttem. – Igenis, kisasszony? – Azzal a teával a herceghez igyekszik éppen? – Igen, kisasszony – felelte mosolyogva. – És megtenné, hogy ezt elviszi neki? – Felmutattam összehajtogatott kis levélkémet. – Hát persze, kisasszony! Lelkesen átvette, és úgy sietett tovább, mintha új életre kelt volna. Kétségtelen, hogy mihelyt eltűnik szem elől, ki fogja nyitni a cetlit, de tudtam, hogy nem sokat jelent majd neki a különös üzenet. A palota folyosóit gazdagon díszítették, mindegyiken több dísztárgyat lehetett megcsodálni, mint otthon az egész házunkban. Szép volt a tapéta, az aranyozott keretű tükrök, az óriási vázák, tele friss virágokkal. A szőnyegek süppedősek voltak, és patyolattiszták, az ablakok ragyogtak, a falon gyönyörű festmények lógtak.

Voltak ott képek olyan művészektől, akiknek ismertem nevét – Van Gogh, Picasso –, és voltak, akikét nem. Láttam fotókat olyan épületekről, amiket szintén ismertem. Az egyik például a legendás Fehér Házat ábrázolta. Ha összevetettem a képekkel és mindazzal, amit a régi történelemkönyvemből megtudtam, akkor a Fehér Ház mind méretében, mind fényűzésében eltörpült a palota mellett… de azért szerettem volna, ha még áll és akár láthatom is. Továbbmentem a folyosón, és rábukkantam a királyi család egyik portréjára. Fura volt, mert Maxon ott az anyja válláig sem ért, a valóságban azonban már fölétornyosult. A palotában töltött időm alatt csak vacsoránál láttam őket együtt, meg az Illéa Fővárosi Híradó felvételén. Vajon nagyon zárkózottak? Elképzelhető, hogy nem örülnek annak, hogy ennyi idegen lány lakik az otthonukban? Vajon csak azért vannak itt, mert ezt kívánja tőlük az uralkodói vér és a kötelességtudatuk? Nem igazán tudtam, hogy mit is gondoljak erről a láthatatlan családról. – America? A nevem hallatára megfordultam. Maxon ügetett felém a folyosón. – Jól vagy? Mi baj? – kérdezte azonnal. Baj? – Semmi. Jól vagyok – feleltem. Csak akkor tűnt fel, hogy eddig

visszafojtotta

a

megkönnyebbülten kifújta.

lélegzetét,

amikor

végre

– Hála az égnek! Amikor megkaptam az üzenetedet, már azt hittem, hogy megbetegedtél vagy a családoddal történt valami. – Ó! Ó, nem, annyira sajnálom, Maxon! Tudom, hogy ostoba ötlet volt. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy ott leszel-e vacsoránál, és szerettelek volna látni. – És miért is? – tudakolta, és még mindig összevon szemöldökkel nézett rám, mintha biztosan akarná tudni, hogy semmi baj. – Csak látni akartalak. Maxon mozdulatlanná dermedt. Csodálkozva pillantott rám. – Egyszerűen csak látni akartál? – A gondolat mintha kellemesen lepte volna meg. – Ennyire nem kell megdöbbenned. A barátok elég sok időt szoktak együtt tölteni. – Hangomból kiolvashatta még, hogy természetesen. – Á, szóval azért neheztelsz rám, mert egész héten sok dolgom volt! Nem állt szándékomban hanyagolni a barátságunkat, America. – Most újra úgy beszélt, mint a régi, hivatalos Maxon. – Nem, nem neheztelek. Csak elmagyaráztam, hogy miért üzentem. Elfoglaltnak tűnsz. Menj csak vissza dolgozni, én meg majd látlak, ha ráérsz. – Észrevettem, hogy még mindig a csuklómat markolja.

– És nagy baj lenne, ha pár percet mégis maradnék? Az emeleten költségvetési ülést tartanak éppen, amit mindig is utáltam. – Válaszra sem várt, csak magával húzott egy kicsi, puha pamlag felé, ami a folyosó közepe táján, egy ablak alatt állt. Amikor leültünk, elnevettem magam. – Mi olyan vicces? – Csak te – feleltem mosolyogva. – Olyan helyes vagy, amikor látom rajtad, hogy éppen tele van a hócipőd a munkáddal. Egyébként pedig mi olyan szörnyű az értekezletekben? – Ó, America! – Újra úgy ült le, hogy szemben legyen velem. – Állandóan ugyanaz ismétlődik. Apa nagyon ügyesen meg tudja nyugtatni a tanácsadókat, de egész bizottságokat már nem olyan könnyű terelgetni. Anya mindig azért nyúzza apát, hogy adjanak több pénzt a közoktatásra – ő úgy gondolja, hogy minél műveltebb az ember, annál kevésbé valószínű, hogy bűnöző lesz belőle, és én ezzel egyetértek –, de apa sosem elég erélyes ahhoz, hogy rávegye a bizottságot arra, hogy elvonjanak pénzt olyan területekről, amiken kevesebbel is elboldogulnának. Olyan dühítő az egész! És mivel nem én irányítok, a véleményem nem sokat számít. – Maxon lekönyökölt a térdére, és fejét a tenyerében nyugtatta. Fáradtnak tűnt. Most ugyan láthattam egy darabkát az ő világából, de még így sem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet. Hogyan lehetséges semmibe venni a jövendő király szavait?

– Annyira sajnálom! Viszont pozitívum az, hogy a jövőben

több

beleszólásod

lesz.

–

megsimogattam a hátát, hogy így biztassam. – Tudom. Ezt mondogatom magamnak.

Vigasztalóan De

olyan

bosszantó, hogy akár már most megváltoztathatnánk bizonyos dolgokat, ha hajlandóak lennének idefigyelni. – Mintha a szőnyeghez intézte volna a szavait, úgyhogy nem volt könnyű meghallani, mit mond. – Azért ne keseredj el nagyon. Anyád a jó úton jár, de azért az oktatás még nem old meg mindent. Maxon felemelte a fejét. – Ezt meg hogy érted? – A hangja már-már vádlón csengett. És részben igaza is volt. Itt volt az eszme, ami mellett ő kiállt, én meg csak úgy lesöpörte Igyekeztem tompítani a hanglejtésemen. – Nos, ha a tiedhez hasonló szuper tanárokkal vetjük össze őket, akkor a Hatosok és Hetesek tanárai borzalmasak. Biztos vagyok abban, hogy nagyon jót tenne, ha jó szakemberek tanítanának. De mi van a Nyolcasokkal? Nem annak a kasztnak a tagjai követik el a legtöbb bűnt? Ők semmiféle oktatásban nem részesülnek. Azt hiszem, ha azt éreznék, hogy van valamijük, bármi legyen is, az reményt adna nekik. Emellett… – Elhallgattam. Nem voltam meggyőződve arról, hogy ezt megértheti egy olyan fiú, aki úgy nőtt fel, hogy mindent megkapott. – Maxon, voltál valaha éhes? Nem egyszerűen arra gondolok, amikor úgy érzed, hogy most már jöhet a vacsora, hanem arra, amikor szó szerint éhezel? Ha

nem lenne a palotában semmi ennivaló, és nem jutna apádnak és anyádnak sem, te viszont tudnád, hogy élelemhez juthatnál, csak el kellene venned valamit olyan emberektől, akiknek több jut egyetlen nap alatt, mint neked egész életedben… Mit tennél? Ha a családod számítana rád, mit nem tennél meg a szeretteidért? Egy darabig hallgatott. Egyszer korábban – amikor a támadás kapcsán a szobalányaimról beszéltünk – már beláttuk, hogy széles szakadék választ el bennünket. Ez viszont egy jóval ellentmondásosabb téma volt, és láttam rajta, hogy szíve szerint kerülné. – America, nem azt mondom, hogy nincsenek rossz sorban élő emberek, de a lopás… – Hunyd le a szemed, Maxon. – Mi?! – Hunyd csak le a szemed. Összevonta a szemöldökét, de azért engedelmeskedett. Vártam; míg becsukja a szemét és a vonásai ellazulnak, csak azután kezdtem beszélni. – Valahol ebben a palotában van a nő, aki a feleséged lesz. Láttam, hogy a szája sarka megrándul, mintha valami reménykedő kis mosoly bujkálna benne. – Talán még nem ismered az arcát, de azért gondolj csak a lányokra, akik abban a teremben vannak. Képzeld el azt a lányt, aki téged a legjobban szeret. Képzeld magad elé a „kedvesedet”.

A keze az enyém mellett hevert a pamlagon, és egy pillanatra hozzám értek az ujjai. Elrántottam a kezem. – Bocsánat – mormolta és felém fordult. – Tartsd csukva a szemed! Kuncogott, majd visszafordult az eredeti helyzetébe. – Ott tartottunk, hogy van ez a lány. Képzeld el, hogy tőled függ mindenben. Szüksége van arra, hogy szeresd, hogy úgy érezhesse, a Párválasztó meg sem történt. Mintha akkor is őt választanád, ha kitennének téged valahol az ország közepén, hogy házról házra járva keresd meg. Hogy ő az, akit magadnak választottál volna, bármilyenek is legyenek a körülmények. A reménykedő mosoly, ami már kinyílt az arcán, mostanra kicsit lehervadt. – Szüksége van arra, hogy gondoskodj róla, hogy megvédd. Ha eljutnátok arra a pontra, hogy nincs mit ennetek, és éjjel el sem tudsz aludni mellette, mert ébren tart a gyomrának a korgása… – Elég! – jelentette ki gyorsan Maxon. Átment a folyosó túloldalára, ott megállt, de nem fordult felém. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudtam, hogy a dolog ennyire felkavarja. – Sajnálom – suttogtam felé. Bólintott, de továbbra is a szemközti falat nézte. Egy másodperc múlva megfordult. A tekintete szomorú volt, kérdő és a pillantásomat kereste.

– Tényleg ilyen? – kérdezte. – Micsoda? – Odakint… tényleg megtörténik ilyesmi? Az emberek sokszor ilyen éhesek? – Maxon, én… – Az igazat mondd! – Szája egyenes vonallá préselődött. – Igen. Megtörténik. Ismerek családokat, ahol a családtagok a saját adagjukról mondanak le a gyerekeik vagy testvéreik javára. Hallottam egy fiúról, akit megkorbácsoltak a város főterén, mert ételt lopott. Az ember néha őrült dolgokat tesz, ha kétségbe van esve. – Egy fiú? Hány éves? – Kilenc – súgtam és beleborzongtam. Még mindig fel tudtam idézni a sebhelyeket Jemmy keskeny hátán. Maxon úgy homorított, mintha maga is érezné őket. – És te… – Megköszörülte a torkát. – És ez veled is megesett? Hogy éheztél? Lehajtottam a fejem, ami magáért beszélt. Erről már tényleg nem akartam beszélni vele. – Mennyire volt szörnyű? – Maxon, ettől csak még jobban felzaklatod magad. – Valószínűleg így van – bólintott rá komor arccal. – De csak most kezdek ráébredni, hogy mennyi olyan dolog van, amit nem tudok a saját országomról. Kérlek szépen. Felsóhajtottam.

Voltak

nagyon

rossz

időszakaink.

A

legtöbbször

választanunk kell: eszünk, de akkor le kell mondanunk az áramról. Akkor volt a legrosszabb, amikor ez egy karácsony környékén is előfordult. Nagyon hideg volt, mindannyian rengeteg réteg ruhát vettünk fel, és odabent a házban is meglátszott a levegőben a leheletünk. May nem értette, hogy miért nincsenek ajándékok. Egyébként nálunk az is igaz, hogy soha nincs maradék. Valaki mindig szeretne még egy falattal többet. Néztem, ahogy elsápad, és rájöttem, hogy soha nem szeretném felizgatni. Muszáj volt valahogy jó véget keríteni ennek a történetnek, hogy pozitívan hangozzék. – És azt is tudom, hogy a csekkek, amiket az elmúlt hetek során kaptunk, rengeteget segítettek. A családom tud bánni a pénzzel. Biztos vagyok abban, hogy már most félretettek belőle annyit, ami jó hosszú időre elég lesz. Olyan sokat tettél értünk, Maxon. – Igyekeztem rámosolyogni, de az arckifejezése jottányit sem változott. – Édes istenem! Amikor azt mondtad, hogy téged itt főleg az étel érdekel, akkor nem vicceltél, igaz? – kérdezett rá a fejét csóválva. – Komolyan, Maxon, az utóbbi időben nem voltak gondjaink. Én… – De nem fejezhettem be a mondatot. Maxon hozzám lépett, és megcsókolta a homlokomat. – Vacsoránál találkozunk.

Elfordult, és elindult visszafelé a folyosón, menet közben még megigazította a nyakkendőjét.

18. fejezet

Maxon azt mondta, hogy majd vacsoránál találkozunk, de aztán nem volt ott. A királyné egyedül lépett be, miközben mi a székünk mögött állva vártuk. Könnyedén bókoltunk, amikor helyet foglalt, aztán mi is leültünk. Körülnéztem, hogy hol látok üres széket, mert úgy sejtettem, hogy valakivel randevúzik éppen, de mindenki a helyén volt. Egész délután az járt a fejemben, amit Maxonnak mondtam. Nem csoda, hogy soha nem lettek barátaim. Egyértelmű, hogy ez nagyon nem ment nekem. Ekkor viszont belépett Maxon és a király. Maxon felvette ugyan a zakóját, de a haja még mindig elég borzas volt. Miközben bejöttek, még összedugták a fejüket, hogy valamit megbeszéljenek. Gyorsan felálltunk. Élénk megbeszélést folytattak, Maxon sokat gesztikulált, hogy kezével adjon

nyomatékot a mondandójának, a király pedig bólogatott, látszott, hogy érti, miről beszél a fia, de kissé mintha megütközött volna rajta. Amikor odaértek a főasztalhoz, Clarkson király erősen megpaskolta a herceg hátát, de szigorú képet vágott. Aztán a király felénk fordult, és arcán váratlanul lelkes kifejezés jelent meg. – Ó, az ég szerelmére, hölgyeim, kérem, üljenek le. – Csókot nyomott a királyné feje búbjára, majd maga is leült. Maxon azonban állva maradt. – Hölgyek, be szeretnék jelenteni valamit. – Minden szem felé fordult. Vajon mit tartogat számunkra? – Tudom, hogy mindannyiuk családjának anyagi kompenzációt ígértünk, ha önök részt vesznek a Párválasztóban. – A hangja eltökélten csengett, ilyen határozottnak csak egyszer láttam eddig, azon az éjszakán, amikor kiengedett a kertbe. Jóval vonzóbb volt, amikor céltudatosan használta a társadalmi státusát. – Azonban közben kitaláltunk egy újabb pénzügyi elosztási rendszert. Önök közül azok, akik Kettesnek vagy Hármasnak születtek, nem kapnak kompenzációt a továbbiakban. A Négyesek

és

Ötösök

továbbra

is

részesülnek

az

ellátmányban, bár ez valamivel kisebb összeg lesz, mint eddig volt. Láttam, hogy a lányok egy részének a döbbenettől elnyílik a szája. A pénz a megállapodás része volt. Celeste például azonnal füstölögni kezdett. Ha valakinek sok pénze

van, akkor nyilván hozzászokik ahhoz, hogy állandóan egyre több lesz. Valószínűleg nagyon feldühítette a gondolat, hogy egy hozzám hasonló valaki megkaphat valamit, amit ő nem. – Elnézésüket kérem a kellemetlenségért, és mindezt holnap este a Fővárosi Híradóban részletesen ismertetni fogom. Erről nem nyitunk vitát. Ha van valaki, akinek nem tetszik az új rendszer, és emiatt nem kíván a továbbiakban részt venni a versenyben, az vacsora után távozhat. Leült, és újra beszélni kezdett a királyhoz, akit mintha jobban érdekelt volna a vacsorája, mint Maxon szavai. Egy kicsit elszontyolodtam, hogy a családom kevesebb pénzt fog kapni ezentúl, de legalább még mindig jut valami. Megpróbáltam a vacsorámra figyelni, de helyette főleg azon járt az eszem, hogy az egész mit is jelenthet. Ezzel nem voltam egyedül. A teremben mindenki erről beszélt éppen halkan mormolva. – Szerintetek miről van szó? – kérdezte csöndesen Mini. – Talán egy próbatétel – dobta be Kriss. – Fogadjunk, hogy jó páran csak a pénz miatt vannak itt. Miközben őt hallgattam, láttam, hogy Fiona megböki Oliviát, és fejével felém int. Elfordultam, ne tudja meg, hogy megláttam. A lányok különféle elméleteket vetettek fel, én pedig Maxont figyeltem. Szerettem volna elkapni a pillantását, hogy megrángathassam a fülcimpámat, de nem nézett felém.

Maryvel

egyedül

voltunk

a

szobámban.

Ma

este

szembenézek Gavrillal – és az egész országgal – az Illéa

Fővárosi Híradóban. És akkor a lányokról már ne is szóljunk, akik végig ott lesznek, figyelik és gondolatban kritizálják egymást. Ha azt mondom, hogy nyugtalan voltam, akkor nagyon is finoman fejeztem ki magamat. Idegesen fogdostam különféle tárgyakat, Mary pedig felvetett pár lehetséges kérdést, olyasmiket, amikre szerinte a nézők kíváncsiak. Hogy

érzem

magam

a

palotában?

Mi

volt

a

legromantikusabb dolog, amit Maxon értem tett? Hiányzik-e a családom? Megcsókoltam-e már Maxont? Miközben

ezt

kérdezte,

alaposabban

megnéztem

magamnak Maryt. Kapásból válaszolgattam a kérdéseire, igyekeztem nem túl sokat agyalni rajtuk. Az utolsónál viszont éreztem, hogy erre őszintén kíváncsi volt. Ezt bizonyította az arcán elterülő mosoly is. –Nem! Az ég szerelmére! – Szerettem volna, ha a válaszom dühösnek hangzik, de a gondolat túl vicces volt ahhoz,

hogy

tényleg

megharagudjak.

Így

végül

elvigyorodtam, mire Mary kuncogásban tört ki. – Ó, miért… miért nem megy inkább takarítani? Erre még hangosabban nevetett, és mielőtt rászólhattam volna, hogy hagyja abba, Anne és Lucy rontott be az ajtón egy ruhazsákkal.

Lucy izgatottabbnak tűnt, mint valaha is láttam azóta, hogy az első napon beléptem ide, Anne arcán pedig visszafogottan bár, de valamiféle cselszövő kifejezés jelent meg. – Miről van szó? – kérdeztem rá rögtön, amikor Lucy lecövekelt előttem, és lelkesen pukedlizett. – Elkészültünk a ruhával, amit a kisasszony a Híradóra fog felvenni – jelentette. Összeráncoltam a homlokomat. – Egy új ruha? Miért nem jó a kék, ami a szekrényben lóg? Nem jól tudom, hogy azt is épp befejezték? És eléggé tetszik nekem. Ők hárman egymásra pillogtak. – Mit készítettek nekem? – kérdeztem, és a ruhazsák felé intettem, amit Anne épp felakasztott egy kampóra a tükör mellé. – Mi

mindig

beszélgetünk

a

többi

szobalánnyal,

kisasszony. Sok mindent hallunk – fogott bele Anne. – Tudjuk, hogy csak a kisasszonynak és Lady Janelle-nek volt őfelségével egynél több randevúja, és a hírek alapján úgy gondoljuk, hogy lehet valami összefüggés kettejük között. – Hogyhogy? – kérdeztem. – Mi úgy hallottuk – folytatta Anne – hogy Lady Janellenek azért kellett távoznia, mert valami csúnya dolgot mondott a kisasszonyra. A herceg nem értett vele egyet; és azonnal elküldte.

– Hogy micsoda?! – A szám elé kaptam a kezem, igyekeztem elrejteni a döbbenetemet. – Mi biztosak vagyunk abban, hogy a kisasszony a herceg kedvence. Legalábbis mindenki így tartja – sóhajtott elégedetten Lucy. – Szerintem félretájékoztatták magukat – szögeztem le. Anne csak megvonta a vállát, és tovább mosolygott, mintha egyáltalában nem izgatta volna a véleményem. Aztán eszembe jutott, hogy miből is indultunk ki. – És ennek az egésznek mi köze a ruhámhoz? Mary Anne mellé lépett, lehúzta a ruhazsákon a cipzárt. Egy hihetetlenül szép vörös ruha tűnt elő, ami csak úgy szikrázott a lemenő nap ablakon át beeső sugaraiban. – Ó, Anne! – leheltem teljesen elámulva. – Túltett saját magán is. A

dicséretet

biccentéssel

nyugtázta.

–

Köszönöm,

kisasszony. De mindhárman dolgoztunk rajta. – Gyönyörű. De még mindig nem értem, hogy mi köze van ahhoz, amit az előbb mondtak. Mary elővette a ruhát a zsákból, hogy kisimuljon, Anne pedig folytatta. – Mint mondtam, sokan vannak a palotában, akik szerint a kisasszony a herceg kedvence. Mindig kedvesen beszél a kisasszonyról, és jobban szeret vele lenni, mint másokkal. És most úgy néz ki, hogy a többi lány is felfigyelt erre. – Ezt meg hogy érti?

– Általában

lemegyünk

a

műhelybe,

és

a

varrás

legnagyobb részét ott végezzük. Ott vannak a különféle szövetek meg a cipészműhely, és persze oda jön a többi szobalány is. Ma estére mindenki kék ruhát rendelt. A szobalányok szerint

azért,

mert

a kisasszony

szinte

mindennap kéket visel, és a többiek megpróbálják utánozni. – Ez igaz is – szólt közbe Lucy. – Lady Tuesday és Lady Natalie ma semmilyen ékszert sem vett fel. Ahogy a kisasszony sem szokott. – És a hölgyek többsége egyszerűbb ruhákat kért, amilyeneket a kisasszony hord – jelentette Mary. – De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy miért készítettek nekem piros ruhát. – Hát természetesen azért, hogy kitűnjön közülük – felelte Mary. – Ó, Lady America, ha tényleg tetszik a hercegnek, akkor muszáj lesz a továbbiakban is kiemelkedni a többiek közül. Olyan kedves velünk, főleg Lucyval. – Mindannyian Lucyra néztünk, aki egyetértően bólintott és így szólt: – A kisasszony… a kisasszony elég jó ahhoz, hogy hercegnő legyen. Maga annak is hihetetlenül jó lenne. Megpróbáltam megtalálni a módját annak, hogy ebből kimásszak. Utáltam, ha a figyelem középpontjába kerültem. – Na és mi van akkor, ha a többiek látják jól? Ha Maxon pontosan azért kedvel engem, mert nem hordok túlzottan díszes holmikat? Akkor most vegyem fel ezt a ruhát és rontsak el mindent?

– Egyszer-egyszer minden lánynak muszáj csillogni. És mi gyerekkorától ismerjük Maxont. Ez tetszene neki. – Anne olyan határozottsággal beszélt, hogy úgy éreztem, nincs választásom. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el nekik, hogy a levelek, amiket a hercegtől kapok és az idő, amit velem tölt nem más, mint egy alakulófélben lévő barátság jele. Ettől alábbhagyna a lelkesedésük. És egyébként is, ha maradni szeretnék, akkor őriznem kell a látszatot. Márpedig maradni akartam. Muszáj volt, hogy maradjak. – Rendben, akkor próbáljuk fel – sóhajtottam. Lucy szinte ugrándozott izgalmában, de aztán Anne emlékeztette arra, hogy így nem illik viselkedni. Belebújtam a selymes tapintású holmiba, ők pedig megöltötték azokon a pontokon, ahol még nem fejezték be a varrást. Mary ügyes kezei gyorsan többféle frizurát is kipróbáltak, hogy lássuk, melyik illene a legjobban a ruhához, és félórán belül el is készültem. A rendkívüli adás miatt ma este másképpen rendezték be a forgatás helyszínét. A királyi család trónszékei oldalt álltak, mint mindig, és a mi helyünk a túloldalon volt most is, de a pódiumot elmozdították középről, s így maradt ott egy kis hely, ahová két magas széket állítottak. Az egyik ülőkéjén egy mikrofon hevert – ezt mindig az a lány kapta, aki éppen soron következett Gavrilnál. Már a gondolatától is émelyegni kezdtem.

És valóban, a szoba tele volt a kék minden árnyalatában pompázó ruhákkal. Volt, ami közelebb volt a zöldhöz, másoké inkább liláskék volt, de egyértelműen ez a szín uralta az estét. Rögtön kínosan kezdtem érezni magam. Szinte azonnal elkaptam Celeste pillantását, és el is döntöttem, hogy kerülni fogom, míg csak le nem kell ülnünk a helyünkre. Kriss és Natalie sétált el mellettem, miután utoljára megigazították

a

sminkjüket.

Mindketten

elég

boldogtalannak tűntek, bár Natalie-nál ez az állapot egyébként sem volt ritka. De legalább Kriss ruhája különbözött egy kicsit a többiekétől: kék estélyije lefelé fokozatosan fehérbe váltott, mintha jéggel szőtték volna át. – Elképesztően nézel ki, America – mondta, és hangjában a dicséretnél mintha több lett volna a vádból. – Köszönöm. Gyönyörű a ruhád. Végigsimított a derekán,

mintha képzelt

ráncokat

igazgatna el. – Igen, nekem is nagyon tetszett. Natalie

ujjatlan

ruhám

vállrészéhez

nyúlt,

és

megtapintotta az anyagot. – Ez miből van? És a lámpák alatt tényleg csillogni fog? – Igazság szerint fogalmam sincs róla. Nekünk, Ötösöknek nem túl gyakran jut ilyen szép holmi – feleltem megvonva a vállamat. Lepillantottam. Tudtam, hogy ebből az anyagból készítettek nekem még legalább egy másik ruhát is, de a nevét eszembe sem jutott megjegyezni.

– America! Amikor felnéztem, Celeste állt mellettem. Mosolygott. – Szervusz, Celeste. – Elrabolhatnálak egy pillanatra? Szükségem lenne egy kis segítségre. És válaszra sem várva elhúzott Krisstől és Natalie-tól, a súlyos, kék függöny mögé, ami a Híradó stúdiójának állandó hátterét képezte. – Vedd le a ruhádat! – vetette oda, és már kezdte is lehúzni a cipzárt a magáén. – Hogy micsoda? – Kell nekem a ruhád. Vedd le! A fenébe is, ez a rohadt kapocs! – morogta, miközben még mindig megpróbált kibújni a maga holmijából. – Nem veszem le a ruhámat – feleltem és indultam kifelé. De nem jutottam messzire, mert Celeste belemélyesztette a körmeit a karomba, és visszarántott. – Jaj! – kiáltottam fel és a karomhoz kaptam. Látszott, hogy megmarad a nyoma, de legalább nem vérzett. – Fogd be. Vedd le azt a ruhát! Most rögtön. Csak álltam ott, uralkodtam a vonásaimon, és nem voltam hajlandó beadni a derekamat. Celeste kénytelen lesz túltenni magát azon, hogy nem ő Illéa középpontja. – Vagy majd leveszem rólad én – tette hozzá hűvösen. – Nem félek tőled, Celeste – jelentettem ki és összefontam a karomat a mellkasomon. – Ezt az estélyit nekem varrták és

én viselni is fogom. Majd amikor legközelebb ruhát választasz magadnak, akkor próbálj meg önmagad lenni, és ne az én helyembe képzeld magad. Ó, várjunk csak, az nem lenne jó! Hiszen akkor Maxon észrevehetné, hogy micsoda elkényeztetett teremtés vagy, és hazaküldene, igaz? Egy percig sem habozott, odakapott a vállamhoz, és leszakította a ruhám egyik ujját, majd elsétált. Felháborodásomban alig kaptam levegőt, de túlságosan meg voltam döbbenve ahhoz, hogy bármit tehessek. Lenéztem és láttam, milyen szánalmas látványt nyújt a vállamról fityegő anyagdarabka. Hallottam, hogy Silvia szól, hogy mindenki foglalja

el

a

helyét,

úgyhogy

összeszedve

minden

bátorságomat, kiléptem a függöny mögül. Marlee foglalt nekem egy széket maga mellett, és jól láttam az elképedést az arcán, amikor meglátott. – Mi történt a ruháddal? – suttogta. – Celeste – adtam meg egyetlen szóban a magyarázatot. Az előttünk ülő Emmica és Samantha hátrafordultak. – Eltépte a ruhádat? – kérdezte Emmica. – Igen. – Menj Maxonhoz, és meséld csak el neki – rimánkodott. – Az a lány egy rémálom. – Tudom – sóhajtottam viszolyogva. – Majd szólok neki, ha legközelebb találkozunk.

Samantha szomorú képet vágott. – De ki tudja, hogy arra mikor kerül sor? Azt hittem, ennél több időt tölthetünk majd vele. – America, emeld csak fel a karodat – utasított Marlee. Ügyesen bedugdosta a letépett ujjat a ruhám szegélyébe, Emmica pedig lecsipegette a szakadt cérnaszálakat. Így szinte nem is látszott, hogy mi történt a ruhámmal. Ami a karomon díszelgő karmolást illeti, legalább a bal kezemen volt, így a kamera nem mutatta. Már majdnem eljött a kezdés ideje. Gavril épp a jegyzeteit lapozta át, amikor belépett a királyi család. Maxon sötétkék öltönyt viselt, aminek a hajtókájára címerformájú jelvényt tűzött. Arckifejezése nyugodt volt, de éber is. – Jó estét, hölgyeim! – köszöntött mosolyogva bennünket. – Felség! – visszhangozták kórusban a lányok. – Azt hiszem, jobb, ha tudják, hogy először teszek majd egy rövid bejelentést, aztán pedig felkonferálom Gavrilt. Végre egy kis változatosság! Általában ő vezet fel engem! – Kuncogott, mire mi is nevetgélni kezdtünk. – Tudom, hogy vannak itt néhányan, akik kicsit idegesek, de higgyék el, semmi okuk rá. Kérem, egyszerűen csak legyenek önmaguk. Az emberek meg szeretnék ismerni önöket. – Mialatt beszélt, a pillantásunk néhányszor összetalálkozott, de sosem annyi időre, hogy olvashattam volna a tekintetében. A ruhát mintha észre sem vette volna. A szobalányaim csalódottak lesznek.

Megfordult, a válla fölött még visszaszólt, és sok sikert kívánt, majd a pódiumhoz lépett. Éreztem, hogy valami van a levegőben. Feltételeztem, hogy a bejelentésének ahhoz lesz köze, amit tegnap közölt velünk, de még mindig nem láttam tisztán, hogy miről is szól az egész. Maxon kis rejtélye elvonta a figyelmemet, és ettől a nyugtalanságom is alábbhagyott kissé. Amikor a himnusz megszólalt és a kamera ráállt a hercegre, már egészen jól éreztem magam. Gyerekkorom óta néztem a Híradót. Maxon még sosem szólt közvetlenül a néphez, így legalábbis nem. Bárcsak én is sok szerencsét kívánhattam volna neki! – Jó estét, hölgyeim és uraim, Illéa népe! Tudom, hogy a mai este mindannyiunk számára izgalmasnak ígérkezik, hiszen az ország végre hallhatja a Párválasztóban maradt huszonöt hölgyet. El sem tudom mondani, mennyire izgatott vagyok, hogy bemutathatjuk őket önöknek. Biztos vagyok abban is, hogy egyetértenek velem, amikor azt mondom: e csodálatos ifjú hölgyek közül bármelyik nagyszerű uralkodó és jövendőbeli hercegnő lenne. De mielőtt erre sort kerítenénk, be szeretnék jelenteni egy új tervet, amin mostanában dolgozom, és ami igen fontos számomra. Amikor megismertem ezeket a hölgyeket, egyre többet tudtam meg a palota falain túl elterülő világról is, amit egyébként

csak

ritkán

láthatok.

Meséltek

nekem

figyelemreméltóan jó és elképzelhetetlenül sötét dolgokról, melyek e világot jelezik. E beszélgetések során megragadott,

hogy mennyire fontosak is a falainkon túl élő emberek. Ráébredtem, hogy az alsóbb kasztok mennyire szenvednek, és szándékomban áll tenni is a helyzet enyhítéséért. Micsoda?! – Beletelik legalább három hónapba, mire sikerül teljesen beindítani a rendszert, de úgy újév táján már minden Tartományi Hivatalban elérhető lesz az élelmiszersegély. Bármely Ötös, Hatos, Hetes vagy Nyolcas odamehet esténként, és tápláló ételt fog kapni, ingyen. Tudniuk kell azt is, hogy az önök előtt álló hölgyek javadalmazásuk felét vagy egészét áldozták fel ezért a fontos programért. S míg ez a segítség nem fog örökké tartani, a programot addig működtetjük, amíg csak lehetséges. A hála és elragadtatás miatt feltörő könnyeimet igyekeztem lenyelni, de néhány így is kibuggyant. Tudtam, hogy mi vár még rám, ezért egy csöppet aggódtam a sminkem miatt, de annyira fellelkesített, amit hallottam, hogy ezt már nem is éreztem túl fontosnak. – Úgy gondolom, hogy egy jó uralkodó nem hagyhatja, hogy tömegek éhezzenek. Illéa nagyobb része alacsonyabb kasztba tartozik, és szerintem ezekre az emberekre túl sokáig nem figyeltünk oda. Ezért is döntöttem úgy, hogy e téren lépéseket teszek, és arra kérem önöket, hogy csatlakozzanak hozzám.

Kettesek,

Hármasok,

Négyesek…

az

utak,

amelyeken autóznak, nem maguktól épülnek meg. A házaikat nem varázslattal tartják rendben. Itt a lehetőség,

hogy elismerjék ennek az igazságát azzal, hogy adakoznak helyi Tartományi Hivatalukban. Egy kis szünetet tartott. – Önök születésüknél fogva előnyös helyzetben vannak, és most eljött az idő, hogy belássuk, nem mindenkinek van része ilyen áldásban. A program folyamán többször is jelentést teszek majd a dolgok állásáról, most pedig megköszönöm a figyelmüket. S ezzel kezdődjék is meg a műsor, ami miatt valójában mindenki bekapcsolta a televízióját. Hölgyeim és uraim, Mr. Gavril Fadaye! A teremben mindenki tapsolt ugyan, de egyértelmű volt, hogy sokan nincsenek elragadtatva Maxon bejelentésétől Például a király is minden különösebb izgalom nélkül ütögette össze a tenyerét – a királyné azonban sugárzott a büszkeségtől. A tanácsadók is megoszlottak azt illetőleg, hogy ez most jó ötlet vagy sem. – Köszönöm a felvezetést, felség! – kiáltotta Gavril, miközben kikocogott a színpadra. – Nagyon tehetségesen csinálta! Ha nem válik be az a hercegesdi, akkor esetleg keressen állást a szórakoztatóiparban! Maxon hangosan nevetve baktatott a székéhez. A kamerák most már Gavrilt vették, de én a herceget és a szüleit figyeltem. Nem igazán értettem, miért volt ilyen vegyes a fogadtatás. – Illéa népe, ma este valódi élményben lesz részük! Ezúttal

minden

egyes

ifjú

hölgyről

bennfentes

információhoz juthatnak. Tudjuk, mennyire várták, hogy megismerhessék őket, és megtudják, hogyan haladnak a dolgok Maxon herceggel, ezért mai adásunkban… erre rá is fogunk kérdezni! Kezdjük is rögtön – Gavril a jegyzeteibe pillantott – Miss Celeste Newsome-mal Clermontból! Celeste elegánsan felemelkedett a helyéről, ami a legfelső sorban volt, és lesiklott a lépcsőkön. Merészen arcon csókolta Gavrilt, mielőtt leült volna mellé. A vele készített interjú pont olyan volt, amilyennek elképzeltük, csakúgy, mint Barielé. Megpróbáltak nagyon szexisnek tűnni, sokszor hajoltak előre, hogy a kamera beláthasson a dekoltázsukba. Az egész olyan hamisnak tűnt. Figyeltem az arcukat a monitoron,

ahogy

folyton

Maxonra

pillogtak

és

kacsintgattak. Időről időre – például, amikor Bariel megpróbálta érzékien megnyalni az ajkait – Marlee-val gyorsan egymásra néztünk, aztán elfordítottuk a fejünket, nehogy kitörjön belőlünk a nevetés. A többiek már illedelmesebben viselkedtek. Mini hangja tökéletesen illett a nevéhez, és ahogy az interjú előre haladt, ő mintha egyre inkább magába fordult volna. Pedig tudtam, hogy kedves lány, és reméltem, hogy Maxon nem hanyagolja majd pusztán azért, mert nem valami jó szónok. Emmica megmutatta, hogy van tartása, csakúgy, mint Marlee-nak – a különbség annyi volt, hogy Marlee hangja csupa izgalom és lelkesedés volt, és ezért beszéd közben egyre magasabban szólt.

Gavril többféle kérdést is feltett, de volt kettő, ami mindenkinél előkerült: „Mit gondol Maxon hercegről?” és „Maga az a lány, aki kiabált vele?” Nem mondhatnám, hogy vártam a pillanatot, amikor ország-világ előtt bevallhatom, hogy én szidtam le a jövendő királyt. Hála istennek, mindenki úgy tudta, hogy ez csak egyszer fordult elő. A lányok mind büszkén vallották, hogy nem ők kiabáltak a herceggel. Mindenki úgy tartotta, hogy Maxon helyes. Szinte kivétel nélkül ezt a szót használták: helyes. Celeste azt mondta, hogy jóképű. Bariel szerint lefojtott erő munkál benne, amit én kifejezetten ijesztő kifejezésnek éreztem. Néhány lánytól megkérdezték, hogy Maxon megcsókolta-e már. Mind elpirultak és bevallották, hogy nem. A harmadik vagy negyedik „nem” után Gavril a hercegre nézett. – Hát még egyiket sem csókolta meg? – tudakolta döbbenten. – Még csak két hete vannak itt! Miféle embernek néz engem? – vágott vissza Maxon könnyedén, de azért kicsit fészkelődött a székében. Eltűnődtem azon, hogy csókolózotte már valaha életében. Samantha épp elmondta, hogy istenien érzi magát, aztán Gavril engem szólított. Amikor felálltam, a többiek tapsoltak, ahogy mindenki másnál is. Idegesen Marlee-ra mosolyogtam. Miközben a szék felé lépkedtem, kizárólag a lábamra koncentráltam, de odaértem, már nem esett nehezemre elnézni Gavril válla fölött Maxon felé. Amikor a

mikrofonért

nyúltam,

nyugodtabbnak

éreztem

épp

rám

magam.

kacsintott. Nem

kellett

Azonnal senkit

megpróbálnom a magam pártjára állítanom. Kezet fogtam Gavrillal, és leültem vele szemben. Közelről végre jól láthattam a jelvényt a zakója hajtókáján. A tévén át nem tudtam kivenni minden apró részletét, de most feltűnt, hogy nemcsak a forte jel vonalát és kunkorait látom, hanem a közepén egy belevésett kis X-et is, amitől az egész már-már csillagra emlékeztetett. Nagyon szép volt. – America Singer. Igazán érdekes a neve. Van esetleg valami története annak, hogy miért ezt kapta? – kérdezte Gavril. Megkönnyebbülésemben sóhajtottam egyet. Ez könnyű kérdés volt. – Tulajdonképpen igen. Amikor anya velem volt terhes, sokat rugdalóztam. Azt mondogatta, hogy harcos leszek, ezért arról az országról nevezett el, amelyik annyit küzdött azért, hogy ne hulljon szét ez a Föld. Fura, de el kell mondjam, hogy igaza volt: amióta csak megszülettem, mindenért megharcoltam vele. Gavril elnevette magát. – Pedig az elmondása alapján ő is eléggé tüzes teremtés benyomását kelti. – Az is. A makacsságom jelentős részét tőle örököltem. – Szóval makacs is. Esetleg forrófejű? Láttam, hogy Maxon eltakarja a kezével a száját, és jót nevet mögötte.

– Néha igen. – Ha már ilyen forrófejű, elképzelhető-e az, hogy ön kiabált a hercegünkkel? Mélyről jövőt sóhajtottam. – Igen, én voltam az. És tudom, hogy anyám ebben a szempillantásban rohamot kapott. Maxon odakurjantott Gavrilnak. – Vegye rá, hogy elmesélje a teljes történetet! Gavril ide-oda kapkodta kettőnk között a tekintetét. – Ó, szóval? Mi a teljes történet? Megpróbáltam dühösen rámeredni Maxonra, de olyan ostoba helyzetben voltam, hogy persze semmire sem mentem vele. – Az első éjszakán egy kissé… klausztrofóbiás lettem, és bármi áron ki kellett jutnom az épületből. Az őrök nem voltak hajlandóak kiengedni a kertbe, de Maxon herceg arra járt, és kinyittatta velük az ajtót. – Ó! – jegyezte meg Gavril, és félrebillentette a fejét. – Igen, aztán utánam jött, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e velem… De túlságosan zaklatott voltam, így amikor hozzám szólt, nos, akkor nekiugrottam, és azt vágtam a fejéhez, hogy nyársat nyelt és sekélyes. Gavril mélyről feltörő kuncogással fogadta a szavaimat. Elnéztem mellette Maxonra, aki rázkódott a nevetéstől. Ami azonban még ennél is zavarba ejtőbb volt: a király és a királyné is nyíltan kacagtak. Nem fordultam ugyan a lányok

felé, de onnan is nevetgélés hangjait hallottam. Na jó. Akkor talán mostantól nem fognak fenyegetésnek látni engem. Hiszen egyszerűen csak olyan valaki vagyok, akit Maxon mulatságosnak talál. – Megbocsátott?

–

faggatott

tovább

Gavril

kissé

higgadtabb hangon. – Magam is meglepődtem – vontam vállat. – És most, hogy már szent a béke, miféle dolgokat műveltek együtt? – tért vissza a fő témához Gavril. – Általában sétálni megyünk a kertbe. Tudja, hogy mennyire szeretek odakint lenni. És beszélgetünk. – Tulajdonképpen eléggé szánalmasnak hangzott azután, amit a többi lány mesélt: színházlátogatás, vadászat, lovaglás, ezek az én történetem mellett eléggé impozánsnak tűntek. Ekkor hirtelen megértettem, hogy miért igyekezett annyira a randizással Maxon egész héten. A lányoknak muszáj volt mondania valamit Gavrilnak, ezért tett arról, hogy legyen témájuk. Különösnek tartottam, hogy ezt nekem nem említette meg, de most legalább megtudtam, miért nem láttam. – Ez nagyon üdítően hangzik. Azt mondja, hogy a kert a kedvenc helye a palotában? Elmosolyodtam. – Talán igen. De istenien főznek, szóval… Gavril újra felkacagott.

– Maga az utolsó Ötös, aki versenyben maradt, igaz? Gondolja, hogy ez meg fogja gátolni abban, hogy hercegnő legyen magából? – Nem! – szakadt ki belőlem a szó anélkül, hogy gondolkodtam volna. – Hűha! Magának aztán tényleg van temperamentuma! – Gavril elégedettnek tűnt, hogy ilyen lelkes választ kapott. – Szóval úgy látja, hogy le tudja győzni a többieket? Hogy eljut a végéig? Most megfontoltam a választ. – Nem, nem. Egyáltalán nem erről van szó. Nem hiszem, hogy bárkinél jobb lennék, hiszen a lányok elképesztőek. Egyszerűen csak… nem hiszem, hogy Maxon ilyet tenne. Hogy pusztán a kasztja miatt dobna ki valakit. Hallottam, hogy mögöttem mindenki levegőért kapkod. Újrafuttattam a mondatot a fejemben. Beletelt egy időbe, mire rájöttem, milyen hibát vétettem. Maxonnak neveztem. Mert egy dolog zárt ajtók mögött így hívni egy másik lány előtt, de hogy közönség előtt úgy mondjam ki a nevét, hogy nem teszem hozzá, „herceg”, az túlzottan bizalmaskodó. És ráadásul élő adásban tettem. Odanéztem,

hogy

lássam,

dühös-e.

Nyugodtan

mosolygott. Szóval nem haragszik… én viszont iszonyúan zavarban voltam. Elvörösödtem. – Á, tehát maga már tényleg megismerte a herceget. Árulja már el, mit gondol Maxonról?

Miközben a soromra vártam, több választ is fontolóra vettem. Úgy terveztem, hogy kigúnyolom a nevetését, vagy arról a becenévről beszélek, amit majd a felesége ad neki. Úgy éreztem, hogy csak úgy tudom megmenteni a helyzetet, ha újra komikus hangulatot teremtek. De amikor felnéztem, hogy belefogjak, megláttam Maxon arcát. Tényleg tudni akarta, hogy mit felelek. Így nem incselkedhettem vele – most biztosan nem, amikor alkalmam nyílt elmondani, hogy mit gondolok róla azóta hogy a barátom lett. Nem tréfálkozhattam azon az emberen, aki megmentett attól, hogy hazamenjek és megtapasztaljam a szívfájdalmat. Aki dobozszám küldte a családomnak a süteményt, és aki ijedten rohant, hogy megnézze, mi bajom van, amikor megüzentem, hogy látni szeretném. Egy hónapja, amikor a tévét néztem, egy merev, hűvös, unalmas fiatalembert láttam – olyan valakit, akiről el sem tudtam volna képzelni, hogy megszeressem. És bár a közelébe nem ért annak a személynek, akit szerettem, arra feltétlenül érdemes volt, hogy valaki más szívből szeresse. – Maxon Schreave a megtestesülése minden jónak. Hihetetlen király lesz belőle. Olyan lányoknak, akiknek ruhát kell hordania, megengedi, hogy farmerba bújjanak, és nem lesz dühös, ha beskatulyázza valaki, aki nem ismeri elég jól. – Figyelmesen Gavrilra pillantottam, és ő elmosolyodott. A háta mögött Maxon érdeklődő képet vágott. – Bárkit vesz

is el, szerencsés lány lesz. És bármi történjék is velem, megtiszteltetés, hogy az alattvalója lehetek. Láttam, hogy Maxon nyel egyet, és lesütöttem a szememet. – America Singer, nagyon köszönöm – nyújtotta a kezét Gavril, hogy megrázzam. – A következő hölgy Miss Tallulah Bell. Nem hallottam, hogy mit mondott az utánam jövő lány, pedig a tekintetemet a két székre szegeztem. Az interjú sokkal személyesebbre sikeredett, mint amilyennek elterveztem. Nem mertem Maxonra nézni. Csak ültem ott, és újra meg újra végigmentem azon, amit mondtam. Tíz körül kopogtak az ajtómon. Lendületesen kinyitottam, és megláttam Maxont, aki az égre emelte a tekintetét. – Éjszaka tényleg itt tarthatnád az egyik szobalányodat. – Maxon! Ó, annyira sajnálom! Nem volt szándékos, hogy így hívtalak mindenki előtt. Olyan ostobaság volt tőlem. – Gondolod, hogy haragszom? – kérdezte, miközben belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – America, olyan gyakran használod így a nevemet, kész csoda, hogy nem hamarabb derült ki. Persze jobban szerettem volna, ha kicsit kevesebben hallják – tette hozzá kaján mosollyal –, de ezért nem okolhatlak. – Tényleg? – Természetesen.

– Huhh! Ma este olyan buta libának éreztem magam. El sem hiszem, hogy rávettél arra, hogy az egészet elmeséljem! – Szelíden oldalba böktem. – Pedig az volt az este fénypontja. Anya istenien szórakozott. Az ő idejében a lányok még Mininél is visszafogottabbak voltak, és erre jössz te és simán sekélyesnek nevezel… Nem győzte elégszer felemlegetni. Szuper. Most már a királyné is azt hiszi, hogy valami csodabogár vagyok. Átvágtunk a szobán, és kiléptünk az erkélyre. A kertből ezernyi virág illatát hozta felénk az enyhe, langyos szellő. A telehold leragyogott ránk, felerősítette a palota fényeit, és Maxon arcát rejtélyes fénnyel vonta be. – Nos, örülök, hogy jól mulatsz – mondtam, és ujjaimat végigfuttattam a korláton. Maxon felnyomta magát a korlátra, és lazán ott telepedett le. – Te mindig mulattató vagy. Szokj hozzá. Hm. Most majdnem vicces volt. – És… amit korábban mondtál… – fogott bele habozva. – Melyikre célzol? Arra a részre, amiben azt meséltem el, hogy elmondtalak mindennek, arra, amiben az anyámmal való veszekedésről beszéltem, vagy arra, amikor bevallottam, hogy főleg az étel motivál. Elnevette magát. – Arra, amikor azt mondtad, hogy jó vagyok…

– Á! Mi van vele? – Az a pár mondat zavarba ejtőbbnek tűnt, mint bármi más, amit csak mondtam. Lehajtottam a fejem, és a ruhám anyagát gyűrögettem. – Nagyra értékelem, hogy hitelesnek akartad feltüntetni a helyzetet, de nem volt muszáj idáig elmenned. Felkaptam a fejem. Hogy képzelhet ilyesmit? – Maxon, nem a műsor kedvéért mondtam. Ha egy hónapja megkérdeztél volna arról, hogyan vélekedem rólad, az őszinte véleményem nagyon különbözött volna. De most, hogy megismertelek, hogy ismerem az igazságot, most már tényleg mindaz vagy, amit ott elmondtam rólad. Sőt több is. Hallgatott, de az arcán feltűnt egy aprócska mosoly. – Köszönöm – mondta végül. – Szívesen, bármikor. Megköszörülte a torkát. – Szerencsés lesz. – Leugrott ideiglenes ülőhelyéről az erkély mellvédjén, és odalépett mellém. – Hm? – A fiúd. Majd amikor észhez tér és könyörög, hogy fogadd vissza – magyarázta tárgyilagosan Maxon. Nevetnem kellett. Ilyesmi az én világomban nem történik. – Már nem a fiúm. És teljesen egyértelművé tette, hogy végzett velem. – Még én is hallottam a hangomban a halvány reményt.

– Az lehetetlen. Mostanra látott a tévében, és újra beléd szeretett. Bár véleményem szerint túlságosan is jó vagy a gazembernek. – Maxon unott hangon beszélt, mintha ilyesmit már ezerszer tapasztalt volna. – És ha már a témánál vagyunk – emelte fel a hangját. – Ha nem akarod, hogy beléd szeressek, akkor igyekezz kevésbé szépnek szobalányaidnak,

lenni. Holnap reggel szólok is a hogy ezentúl krumpliszsákokat

öltögessenek össze neked ruhának. Játékosan a karjára csaptam. – Fogd be, Maxon. – Nem tréfálok. Túl szép vagy ahhoz, hogy biztonságos legyen magadra hagyni téged. Amikor elmész, veled kell küldenünk az őrök közül párat, mert egyedül nem éled túl, szegénykém – jelentette ki tettetett sajnálattal. – Nem tehetek róla – sóhajtottam. – Az ember nem tehet arról, ha tökéletesnek született. – Úgy legyezgettem az arcomat, mintha szörnyen kimerítőnek találnám, hogy ilyen csinos vagyok. – Valóban. Nem te tehetsz róla. Kuncogtam. Egy pillanatig nem tűnt fel, hogy Maxon nem viccből mondja. Kibámultam a kertre és a szemem sarkából láttam, hogy engem figyel. Az arca közvetlenül az enyém mellett volt. Amikor odafordultam, hogy megkérdezzem, mit néz ennyire, meglepett, mert olyan közel volt, hogy akár megcsókolhatott volna.

Még ennél is jobban meglepődtem, amikor meg is tette. Gyorsan elhajoltam tőle, és tettem egy lépést hátrafelé. Maxon is hátraugrott. – Bocsánat – motyogta elvörösödve. – Mit művelsz? – kérdeztem megbotránkozva, de halkan. – Bocsánat. – Kissé elfordult, látszott rajta, milyen szörnyen zavarban van. – Ezt miért csináltad? – kérdeztem, és a számhoz kaptam a kezem. – Egyszerűen csak… amit korábban mondtál, meg hogy tegnap írtál nekem… általában, ahogy viselkedtél… azt hittem,

hogy

megváltoztak

az

érzéseid.

Ezenkívül

kedvellek… szerintem ezt tudod is. – Odafordult hozzám. – És… Ó, olyan szörnyű volt? Mert kicsit sem tűnsz boldognak. Igyekeztem letörölni az arcomról minden kifejezést. Maxon szégyenkezve nézett rám. – Annyira sajnálom. Még soha senkit nem csókoltam meg. Nem is tudom igazán, hogy mit művelek. Én csak… én sajnálom, America. – Nagyot sóhajtott, kezével párszor beletúrt a hajába, majd a korlátnak dőlt. Egyáltalán nem számítottam rá, de elöntött a melegség. Engem akart legelőször megcsókolni. Arra a Maxonra gondoltam, akit megismertem – a férfira, aki folyton bókol, a férfira, aki hajlandó akkor is odaadni nekem a jutalmat, amikor elvesztettem a fogadást, a férfira,

aki elnézi nekem,

hogy

fizikailag

és

érzelmileg

is

nekitámadtam és ekkor rájöttem, hogy csöppet sem bánom azt a csókot. Igen, még mindig voltak érzéseim Aspen iránt. Ezeken nem változtathattam. De ha vele nem lehettem, mi tartott vissza attól, hogy Maxonnal legyek? Semmi más, mint az a néhány előítéletes gondolatom róla, amik ráadásul nem is írták őt le pontosan. Odaléptem hozzá és a kezemmel megdörgöltem a homlokát. – Mit csinálsz? – Kitörlöm ezt az emléket. Szerintem tudunk mi ennél jobbat is. – Leengedtem a kezemet, aztán felültem mellé úgy, hogy a szoba felé nézzek. Maxon meg sem mozdult… de azért mosolygott. – America,

szerintem

a

történelmet

nem

lehet

megváltoztatni. – De attól még reménykedővé vált az arckifejezése. – Dehogynem. És egyébként is, ki tud a dologról rajtad és rajtam kívül? Egy pillanatra rám emelte a tekintetét, nyilván azon morfondírozott, hogy tényleg jól vagyok-e. Ahogy a szemembe

nézett,

lassan-lassan

visszatért

arcára

az

önbizalom. Így maradtunk egy kicsit, míg eszembe nem jutott az, amit az imént mondtam.

– Az ember nem tehet arról, ha tökéletesnek született – suttogtam. Közelebb lépett, a karját a derekam köré fonta, hogy egymással szemben legyünk. Az orra csiklandozta az enyémet. Finoman végigsimított az arcomon az ujjaival, mintha attól félne, hogy törékeny vagyok. – Valóban, nem te tehetsz róla – lehelte. Kezével maga felé fordította az arcomat, majd odahajolt hozzám, és leheletnyi csókot nyomott a számra. Volt valami a bizonytalanságában, amit gyönyörűnek találtam. Nem kellett elmondania, így is értettem, hogy mennyire izgatott ebben a pillanatban, és hogy mennyire fél. De legfőképpen azt éreztem meg, hogy rajong értem. Szóval ilyen érzés hölgynek lenni. Egy pillanat múlva hátrahúzódott és megkérdezte: – Most jobb volt? Csak bólintani tudtam. Maxon úgy festett, mint aki mindjárt ugrik egy hátraszaltót. Bennem is hasonló érzések ébredtek. Ez váratlan volt. Túl gyorsan történt, túl különös volt Az arcomon meglátszhatott a zavarodottság, mert Maxon elkomolyodott. – Mondhatok valamit? Újra bólintottam. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, ezzel már meg is feledkeztél a korábbi fiúdról. Tudom, hogy min mentél keresztül, és hogy nem a szokásos körülmények

között kerültél ide. Tudom, hogy azt hiszed, vannak itt mások, akik alkalmasabbak erre az életre és jobban megfelelnek nekem, és én nem szeretnélek siettetni, nem kívánom, hogy beérd ezzel, ha nem tesz boldoggá. Én csak… én csak azt szeretném tudni, hogy lehetséges-e… Ez nehéz kérdés volt. Hajlandó lennék-e olyan életet élni, amire sosem vágytam? Hajlandó lennék-e végignézni, ahogy udvariasan randevúzik mindenki mással is, hogy biztosan ne kövessen el hibát? Hajlandó lennék-e vállalni ugyanazt a felelősséget, amit neki hercegként muszáj? Hajlandó lennéke szeretni? – Igen, Maxon – suttogtam –, lehetséges.

19. fejezet

Senkinek nem beszéltem arról, ami Maxon és köztem történt, még Marlee-nak vagy a szobalányaimnak sem. Úgy éreztem, lett egy csodás titkom, amin elmerenghettem Silvia unalmas óráin vagy a Hölgyek Szalonjában töltött végtelenül hosszú nap során. Az igazat megvallva, többet gondoltam a csókjainkra – az ügyetlenre is, meg az édesre is –, mint korábban hittem volna. Tudtam, hogy nem fogok egyik napról a másikra beleszeretni Maxonba. Tudtam, hogy a szívem erre képtelen lenne. Csakhogy váratlanul olyan helyzetben találtam magam, amelyben lehetségessé vált, hogy egyszer akár vágyhatnék

erre.

Így

hát

zavartalanul

tűnődtem

a

lehetőségen, és többször is kísértésbe jöttem, hogy kibökjem valakinek.

A kísértés három nap múlva lett különösen erős, amikor Olivia a Hölgyek Szalonjában, a lányok közel fele előtt bejelentette, hogy Maxon megcsókolta. Hihetetlen, hogy mennyire megviselt a hír. Azon kaptam magam, hogy egyre csak Oliviát bámulom, és megpróbálom kitalálni, mi lehet benne olyan különleges. – Mesélj el mindent! – kérte Marlee. A legtöbb lány szintén kíváncsi volt, de mind közül Marlee tűnt a leglelkesebbnek. Nem olyan régen volt az utolsó randevúja Maxonnal, de azóta mintha főleg az érdekelte volna, hogy mások kapcsolata hogyan halad a herceggel. Nem tudtam, mi állhat a fordulat mögött, és nem volt merszem rákérdezni. Oliviának nem volt szüksége biztatásra. Letelepedett az egyik kanapéra, és ruháját legyező alakban szétterítette maga körül. Mintha már elkezdte volna begyakorolni, hogyan viselkedik egy hercegnő. Kedvem lett volna szólni neki, hogy egy csók még nem jelenti azt, hogy megnyerte a versenyt. – Nem fogom elmondani az összes részletet, de azért eléggé romantikus volt – áradozott, miközben megőrizte merev tartását. – Felvitt a tetőre. Van ott egy hely, olyan, mint valami erkély, ami szerintem az őrök helye. Ki lehet látni a fal fölött, és ott csillogott körülöttünk a város, amíg a szem ellát. Tulajdonképpen nem mondott semmit. Csak

magához vont és megcsókolt. – A teste szinte görcsbe rándult a boldogságtól. Marlee felsóhajtott. Celeste olyan képet vágott, mintha kedve lenne eltörni valamit. Én meg csak ültem. Egyre győzködtem magam, hogy ennyire nem számít a dolog, hiszen az egész a Párválasztó része. És ki tudja, valóban szeretném-e, ha a végén Maxon lennem a párom? Komolyan, szerencsésnek kellene tartanom magam. Az világos volt, hogy Celeste rosszindulata új célpontot talált magának, és a ruhámmal kapcsolatos jelenet után – közben rájöttem, hogy elfelejtettem megemlíteni Maxonnak – kifejezetten örültem, hogy továbblépett. – Szerinted ő az egyetlen, akit a herceg megcsókolt? – suttogta a fülembe Tuesday. A mellettem álldogáló Kriss meghallotta és közbeszólt. – Nem hiszem, hogy a herceg csak úgy megcsókolna bárkit. Olivia valamit biztosan jól csinál – jegyezte meg panaszosan. – De mi van, ha már a fél szobával csókolózott, csak éppen a többiek hallgatnak róla? Mert talán ez a stratégiájuk része? – morfondírozott Tuesday. – Nem biztos, hogy feltétlenül azért titkolná valaki, mert a stratégiája részének tekinti a dolgot – tiltakoztam. – Mi van, ha egyszerűen csak magánügyként kezeli? Kriss nagy levegőt vett. – És mi van, ha Olivia csak azért mesélte el az egészet, mert valami terve van vele? Így most a

teremben mindenki ideges lett, és Maxonhoz mégsem mehetünk oda megkérdezni, hogy tényleg megcsókolta-e. Nem tudhatjuk, hogy hazudik vagy igazat mond. – Szerinted képes lenne ilyet tenni? – néztem rá. – Ha igen, akkor azt kívánom, bár nekem jutott volna eszembe ez a terv – felelte sóváran Tuesday. Kriss felsóhajtott. – Ez az egész jóval bonyolultabb, mint korábban gondoltam. – Nekem mondod? – motyogtam válaszképpen. – Szinte mindenkit kedvelek ebben a teremben, s mégis, amikor azt hallom, hogy Maxon valaki mással csinált valamit, rögtön azon töröm a fejem, hogyan tudnék valami még jobbal előállni – vallotta be. – Nem örülök, amikor így elkap a versenyszellem. – Én is valami hasonlót mondtam Mininek a múltkor – mesélte Tuesday. – Tudom, hogy kicsit visszahúzódó, de annyira jól nevelt, és szerintem remek hercegnő válna belőle. Nem igazán tudok megharagudni rá, amikor több randija van, mint nekem, még ha közben én magam is szeretném a koronát. Krisszel egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, és láttam rajta, hogy ugyanarra lettünk figyelmesek. Tuesday a

koronáról beszélt, nem a hercegről. De nem tettem rá megjegyzést, mert volt valami a kis vallomásában, ami ismerősen csengett. – Marlee-val mi is folyton erről

beszélünk. Hogy milyen nagyszerű vonásokat fedezünk fel a másikban. Mindannyian összenéztünk, és valahogy megváltozott a hangulat. Hirtelen már nem is voltam olyan féltékeny Oliviára, s talán Celeste-re sem nehezteltem annyira. Mindannyian másképpen közelítettünk a dologhoz, s talán nem ugyanazon okból voltunk itt, de legalább közösen csináltuk végig az egészet. – Amberly királynénak igaza lehetett – mondtam. – Muszáj megmaradnunk önmagunknak. Inkább küldjön haza Maxon azért, mert önmagam vagyok, minthogy azért tartson játékban, mert valaki másra hasonlítok. – Ez igaz – bólintott Kriss. – És a verseny végére harmincnégy lánynak kell elmennie. Ha én maradnék utolsónak, szeretném tudni, hogy mindannyian támogattok, úgyhogy már most segítenünk kell egymást. Biccentettem, mert tudtam, hogy igaza van. És abban is biztos voltam, hogy erre képes vagyok. Ekkor rontott be a szobába Elise, a sarkában Zoe-val és Emmicával. Általában nyugodt lány volt, kissé talán lassú is, aki sosem emelte fel a hangját. Ma azonban csak ránk nézett és sikongatni kezdett. – Nézzétek ezeket a fésűket! – kiáltotta, és két gyönyörű, hajba való fésűcskére mutatott, amit több ezer dollárnyi ékkő díszített. – Maxontól kaptam. Hát nem csodálatos?

Ettől újra izgalom áradt el a teremben, amit aztán hamar követett a csalódottság érzése, és közben saját, újonnan megtalált önbizalmam is elpárolgott. Pedig igyekeztem ellenállni ennek. Miért, én talán nem kaptam ajándékokat? Engem nem csókolt meg? De ahogy a terem kezdett megtelni a lányokkal, akik a legfrissebb eseményeket újra és újra elmondták, azon vettem észre magam, hogy szívem szerint elbújnék. Talán a mai napot bölcsebb lenne a szobalányaimmal tölteni. Ahogy azt fontolgattam, hogy elhagyjam-e a termet, Silvia lépett be, aki kicsit ziláltnak, de közben izgatottnak is tűnt. – Hölgyeim! – kiáltotta, hogy csendet teremtsen. – Hölgyek, mindannyian itt vannak? Visszakiáltottuk, hogy igen. – Hála az égnek – jelentette ki és leült. – Tudom, hogy nagyon későn szólok, de épp most tudtuk meg, hogy Swendway királya és királynéja látogatóba érkezik három nap múlva, és mint azt tudják, rokoni szálak fűznek bennünket az ő királyi családjukhoz. Emellett a királyné rokonai is találkoznának önökkel, így eléggé sok vendégünk lesz. Igen kevés az idő arra, hogy felkészüljünk, úgyhogy tegyék szabaddá a délutánjaikat. Az órák rögtön ebéd után kezdődnek a Díszteremben – közölte, majd már indult is.

Az ember azt hihette volna, a palotában már hónapok óta tervezgetik

az

eseményt.

A

kertekben

óriási,

sátorpavilonokat állítottak fel, a pázsiton mindenfelé ételt és bort szolgáltak fel. A megszokottnál több palotaőrt láttam, akikhez csatlakoztak a királyi párt kísérő swend katonák. Szerintem ők is tudták, hogy milyen kockázatosnak számít éppen a palota. Volt egy sátor, amelyben trónokat állítottak fel a királynak, királynénak, Maxonnak, valamint Swendway uralkodói párjának is. A swend királyné – akinek a nevét, ha agyoncsapnak, sem tudtam volna megjegyezni – majdnem olyan szép volt, mint Amberly királyné, és úgy tűnt, nagyon jó barátnők. Mindannyian kényelmesen elhelyezkedtek a sátorban, kivéve Maxont, akit nagyon lekötött, hogy a lányokkal és a vendégségbe érkezett rokonaival beszélgessen. Úgy tűnt, elképesztően örül, hogy viszontláthatja az unokatestvéreit, még a kicsiket is, akik folyton a zakóját rángatták, majd elszaladtak. Szinte az összes Kiválasztott rajongó pillantással kísérte minden mozdulatát. – America! – szólított meg valaki. Amikor jobbra fordultam, Elayna és Leah épp egy nővel beszélgetett, aki elképesztően hasonlított a királynéra. – Gyere, ismerkedj meg a királyné testvérével. – Elayna hangjában volt valami, amit nem tudtam volna meghatározni, mindenesetre ettől kissé idegesen csatlakoztam hozzájuk.

Amikor odaértem, bókoltam a hölgy előtt, aki felvihogott, majd így szólt hozzám: – Ugyan, édes, hagyja ezt. Adele vagyok, Amberly nővére. – Felém nyújtotta a kezét, majd amikor megráztam, csuklani kezdett. Kissé idegenes akcentussal beszélt, és áradt belőle valami otthonos érzés, ahogy hazatérni is mindig megnyugtató. Gömbölyded alakja volt, kezében majdnem kiürült borospoharat tartott, és kissé kába pillantásából ítélve nem ez volt az első adag itala. – Hová való? Tetszik a kiejtése – mondtam. Hasonlóan beszéltek azok a lányok, akik Délről jöttek, és az ő hanglejtésüket is hihetetlenül romantikusnak találtam. – Honduraguából jöttem. A parton van. Egy picike házban nőttünk fel – mesélte, miközben egymáshoz közelítette hüvelyk- és mutatóujját, hogy megmutassa, milyen kicsi volt. – És nézzék csak meg most! És nézzenek rám – mutatott végig saját ruháján. – Micsoda változás. – Carolinában élek, de a szüleim egyszer elvittek a tengerpartra. Nagyon tetszett – mondtam. – Ó, nem, nem, nem, gyermekem! – vágott közbe vadul gesztikulálva. Elayna és Leah mintha visszafojtották volna a nevetésüket. Látszott rajtuk, hogy úgy gondolják, a királyné testvérének nem lenne szabad ennyire közvetlennek lennie. – Közép-Illéa tengerpartjai pocsékak, ha a déliekkel vetjük össze őket. Egy nap el kell mennie oda, hogy a saját szemével lássa.

Mosolyogtam és bólintottam, arra gondoltam, hogy szeretnék ugyan jóval többet megismerni az országból, de kétlem, hogy erre alkalmam nyílna. Aztán nem sokára odafutott Adele egyik gyereke, és elvonszolta magával, mire Elaynából és Leah-ból kitört a nevetés. – Hát nem fergeteges? – kérdezte Leah. – Nem tudom. Barátságosnak tűnik – vontam meg a vállamat. – Olyan közönséges – nyilatkozta Elayna. – Ha hallottad volna, miket beszélt; mielőtt idejöttél! – Miért, mi baj volt vele? – Az ember azt hinné, ennyi idő alatt kaphatott volna pár illemtanleckét. Hogy lehet, hogy Silvia még nem rázta gatyába? – fintorgott lenézően Leah. – Ugye, nem kell arra emlékeztetnem, hogy Négyesnek nevelték. Csakúgy, mint téged – vágtam vissza. Önelégült arckifejezése azonnal megváltozott, mihelyt eszébe idéztem, hogy Adele és ő nem is különböznek annyira. Elayna azonban Hármasnak született, így hát zavartalanul tovább csacsogott. – Annyi szent, hogy ha nyerek, akkor az én családom vagy megtanulja, mi a jó modor, vagy deportálom őket. Sose hagynám,

hogy

valamelyikük

viselkedjen. – Mi volt ebben szégyenteljes?

ilyen

szégyenteljesen

Elayna a fogát szívta. – Részeg. Swendway királyának és királynéjának a jelenlétében. Ketrecbe kéne zárni. Úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég volt, és mentem, hogy szerezzek magamnak is egy kis bort. Mihelyt a kezemben volt a pohár, körülnéztem, és bizony nem találtam helyet,

ahová

leülhettem

volna.

A

fogadás

nagyon

látványosra sikerült, érdekes volt és végtelenül fárasztó. Azon gondolkodtam, amit Elayna mondott az imént. Ha végül a palotában kellene élnem, vajon elvárnám a családomtól, hogy megváltozzanak? A körülöttem futkosó gyerekekre pillantottam, az ismerősökre, akik csoportokba gyűlve osztották meg egymással a híreiket. Azt szeretném-e, hogy Kenna maradjon pontosan ugyanaz, aki volt, akarnáme, hogy a gyerekei élvezzék az ilyen alkalmakat, függetlenül attól, hogyan viselkednek? Mennyire változtatna meg engem a palotai élet? Vajon Maxon azt akarná, hogy másmilyen legyek? Ezért csókolgat más lányokat? Mert valami nem egészen stimmel velem? A Párválasztó hátralévő részében már egyfolytában ilyen ingerült leszek? – Mosolyogj! Megfordultam, mire Maxon megnyomta a fényképezőgép gombját. Meglepetten hátrahőköltem. A váratlan fotó hirtelen

felemésztette

úgyhogy elfordultam.

minden

maradék

türelmemet,

– Valami baj van? – tudakolta Maxon, és leengedte a fényképezőgépet. – Ma egyszerűen csak nincs kedvem a Párválasztó egyik szereplőjének lenni – feleltem kurtán. Csöppet sem zavartatta magát, közelebb lépett, és lehalkította a hangját. – Szükséged lenne esetleg valakire, akivel beszélhetsz? Most rögtön megrángathatom fülcimpámat, ha akarod – ajánlotta fel.

a

Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem udvarias mosolyt erőltetni az arcomra. – Nem, csak szeretnék gondolkodni egy keveset. – Ezzel már indultam volna. – America

–

szólt

utánam

halkan.

Megálltam

és

visszafordultam. – Valami rosszat tettem? Haboztam. Kérdezzek rá arra, hogy megcsókolta Oliviát? Mondjam el neki, hogy mennyire feszültnek érzem magam a lányok társaságában most, hogy közöttünk másképp állnak a dolgok? Közöljem vele, hogy nem szeretnék megváltozni és hogy ezt a családomtól sem várom el, csak azért, hogy mindennek a része lehessek? Már épp készültem mindezt kimondani, amikor mögöttünk éles hang harsant. – Maxon herceg? Megfordultunk. Celeste állt mögöttünk, és Swenway királynéjával beszélgetett. Egyértelmű volt, hogy ezt a csevegést Maxonnal az oldalán képzelte el. Intett, hogy menjen oda hozzá.

– No, miért nem rohansz rögtön? – kérdeztem, és a hangomban újra érezni lehetett az ingerültséget. Maxon végigmért. Arckifejezése arra emlékeztetett, hogy ez mind a megállapodás része. Osztoznom kell rajta. – Csak óvatosan azzal a lánnyal! – Sebtében bókoltam, majd hátat fordítottam neki. A palota felé indultam, de útközben megláttam Marlee-t, aki egyedül üldögélt. Most még az ő társaságára sem vágytam, de az feltűnt, hogy a palota hátsó fala mellett álló padon ücsörög, kint a kegyetlenül perzselő napon, s tőle pár méternyire csak egy fiatal, néma őr álldogál. – Marlee, mit művelsz? Menj be gyorsan az egyik sátorba, mielőtt leégsz. Udvariasan rám mosolygott. – Nagyon jó nekem itt. – Komolyan mondtam – ismételtem el, és a kezemet a karjára tettem. – A végén még olyan színű leszel, mint a hajam. Igazán be kéne… Marlee kirántotta a karját a szorításomból, de a hangja kedves maradt. – Itt szeretnék maradni, America. Ez nekem jobban tetszik. Az arca feszült volt, bár igyekezett palástolni. Tudtam, hogy nem velem van baja, de valami egyértelműen nem volt rendben. – Hát jó. Azért próbálj meg valami árnyékot találni. Ha leégsz, az fájni fog – közöltem vele megpróbálva leplezni saját idegességemet, majd továbbmentem a palota felé.

Mihelyt beértem, elhatároztam, hogy a Hölgyek Szalonja lesz a megfelelő hely számomra. Nem tűnhetek el hosszú időre, és az a terem legalább biztosan üres. Azonban amikor beléptem, ott találtam Adele-t az ablak mellett, amint az odakint folyó eseményeket figyeli. Meghallotta a lépteimet, megfordult és halványan elmosolyodott. Odaballagtam hozzá és leültem mellé. – Bujkál? Elmosolyodott. – Valahogy úgy. Nagyon vágytam arra, hogy megismerkedjem magukkal, és hogy találkozzam a testvéremmel, de annyira utálom, amikor ezekből az alkalmakból állami ünnepség lesz. Attól kifejezetten ideges leszek. – Én sem rajongok értük. El sem tudom képzelni, hogy valaki egész életében ilyesmiket csináljon. – Meghiszem azt – jegyezte meg elnyújtva a szavakat. – Maga az Ötös, ugye? Semmi sértés nem volt abban, ahogy beszélt. Inkább úgy hangzott, mintha azt tudakolta volna, hogy tagja vagyok-e valamiféle klubnak. – Igen, én vagyok az. – Emlékszem az arcára. Olyan helyes volt a repülőtéren. Ő is valahogy így viselkedett volna – intett a fejével a királyné felé az ablakon túl. Felsóhajtott. – Fogalmam sincs, hogy bírja. Erősebb, mint azt a legtöbben hiszik. – Néztem, ahogy felemeli a poharát, és belekortyol. – Erősnek tűnik, de közben annyira jólnevelt is.

Adele arca felragyogott. – Igen, de benne sokkal több van. Figyelje csak most! A királynéra néztem. Észrevettem, hogy valakit szemmel tart a pázsit túloldalán. Követtem a tekintetét, és kiderült, hogy Maxont nézte, aki Celeste oldalán Swendway királynőjével társalgóit, miközben egyik kis unokaöccse a lábába csimpaszkodott. – Csodás testvér lett volna belőle – szólalt meg Adele. – Amberly háromszor vetélt el. Kétszer Maxon előtt, egyszer utána. Még mindig sokat gondol erre, mesélte már többször is. Nekem pedig hat gyerekem van. Bűntudatom lesz, ahányszor csak látogatóba jövünk. – Pedig biztosan nem így gondol erre. Fogadok, hogy nagyon fel van dobva, ahányszor csak eljönnek – nyugtattam meg. Hozzám fordult. – Tudja, hogy mi az, ami boldoggá teszi? Maguk. Tudja, hogy mit lát, amikor magukra néz? Egy lánygyereket. Pontosan tudja, hogy amikor az egésznek vége, akkor neki már két gyereke lesz. Adele-ről újra a királynéra néztem. – Gondolja? Egy kissé mintha távolságtartó lenne. Én még egy szót sem váltottam vele. Bólintott. – Várjon csak, majd meglátja. Most még nagyon retteg attól, hogy kötődni kezd magukhoz, aztán végig kell néznie, ahogy sorra elmennek. De majd ha kevesebben maradnak, figyelje csak meg.

Újra a királynéra pillantottam. Aztán Maxonra, majd a királyra. És újra vissza, Adele-re. Annyi minden kavargott a fejemben. Hogy a család az család, és a kaszt mit sem számít. Hogy minden anyának megvannak a maga aggodalmai. Hogy valójában nem is utálom az itteni lányokat, nem számít, mennyire helytelenül tudnak viselkedni. Hogy ott kint a kertben mindenki bátornak tetteti magát, és mindenki más és más okból. S végül arra gondoltam, amit Maxon ígért nekem. – Elnézését kérem. Valakivel beszélnem kell. Újra belekortyolt a borába, és vígan intett, hogy menjek csak. Kiszaladtam a szobából, vissza a vakító napfényre, a kertbe. Körülnéztem és láttam, hogy Maxont kis unokaöccse épp egy bokor körül hajkurássza. Felnevettem és lassan megindultam feléjük. Maxon végül lecövekelt, kezével a levegőben hadonászott – beismerte a vereségét. Kacagva megfordult, és amikor meglátott, még mindig nevetett. Amikor találkozott a tekintetünk, a mosolya elhalványult. Az arcomat fürkészte, megpróbálta leolvasni róla, hogy milyen a hangulatom. Az ajkamba haraptam, és lesütöttem a szemem. Ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mint a Párválasztó résztvevőjének, több olyan érzést is fel kell dolgoznom, amire nem készültem fel. Bármilyen hatással lesznek is ezek rám, nem verhetem le az ingerültségemet más embereken, különösképpen nem Maxonon.

A királynéra gondoltam, aki uralkodókat, családtagokat és fecsegő lányokat lát vendégül. Rendezvényeket szervez, különféle ügyek mögé áll. Támogatja a férjét, a fiát, az országot. És közben ugyanaz a régi Négyes, aki megtartja magának, ha valami miatt fáj a szíve, és soha nem hagyja, hogy korábbi kasztja és esetleges bánatai megakadályozzák mindezek teljesítésében. Szempilláim mögül

Maxonra

sandítottam,

majd

elmosolyodtam. Habozva bár, de visszanevetett rám, majd valamit odasúgott a kisfiúnak, aki azon nyomban sarkon fordult és elnyargalt. Maxon a fülcimpájához nyúlt és megrángatta. Én ugyanezt tettem.

20. fejezet

A királyné családja néhány napig még maradt, a swendwayi látogatók pedig egy egész hétig. Szerepeltek a Híradóban is, ahol a nemzetközi kapcsolatokról beszéltek, és arról, hogy mindkét nemzet milyen lépéseket tesz a békéért. Már egy hónapja laktam a palotában, és teljesen otthon éreztem benne magam. A testem hozzászokott az itteni éghajlathoz. A palota melegét mennyeinek találtam, mintha nyaraláson lettem volna. A szeptember már csaknem véget ért, és esténként lehűlt a levegő, de így is jóval melegebb volt, mint otthon. A hatalmas terek látványát már nem találtam meghökkentőnek. A magas sarkú cipők kopogása a márványpadlón, a kristálypoharak csilingelése, az őrök lépteinek dobbanása – ezek mind éppoly megszokottá váltak, mint otthon a hűtőszekrény bekapcsolásának a hangja, vagy az, amikor Gerad a ház falának rugdossa a focilabdát.

A napi programhoz mostanra hozzátartoztak a királyi családdal közös étkezések és a Hölgyek Szalonjában eltöltött idő, de a közbeeső órákban mindig adódott valami új. Mostanra többet foglalkoztam zenéléssel – a palotában található hangszerek messze jobbak voltak az otthoniaknál. Be kell ismerjem, rendesen el voltam kényeztetve. Ha zenéltem, az messze jobban hangzott. Tulajdonképpen még a Hölgyek Szalonjában is felpezsdült valamennyire az élet, mivel a királynő már legalább kétszer odalátogatott. Még senkivel sem beszélgetett hosszasabban, de ott üldögélt egy kényelmes székben a komornái gyűrűjében, és figyelte, ahogy olvasgatunk vagy beszélgetünk. Általánosságban

elmondható

volt,

hogy

még

az

ellenségeskedés is valamiféle nyugvópontra jutott. Kezdtünk hozzászokni egymáshoz. Végre megtudtuk, hogy a fényképeink alapján a folyóirat kiket választott ki mint biztos befutókat. Óriási meglepetésemre ott voltam az elsők között. Marlee vezette a névsort Kriss és Tallulah társaságában, de Bariel sem volt nagyon leszakadva. Amikor erről értesült, Celeste napokig nem szólt Barielhez, de utána mindenki lecsillapodott. Még mindig az gerjesztette a legtöbb feszültséget, amikor valaki bedobott valami friss hírt. Aki Maxonnal töltött egy kis időt, az sosem tudta megállni, hogy ne ömlengjen az ő kis randijükről. Elbeszéléseik alapján Maxonnak nem kevesebb

mint hat vagy hét feleséget kellett választania. A tapasztalat azonban nem mindenkit dobott fel. Ott volt például Marlee, akinek jó pár találkozója volt a herceggel, és ettől mindenki eléggé feszült lett. Mostanában azonban nem olyan izgatottan tért vissza hozzánk, mint az első randijük után. – America, ha ezt most elmondom neked, megígéred, hogy senkinek nem árulod el? – kérdezte egyszer, miközben a kertben sétálgattunk. Éreztem, hogy valami komoly dologról van szó. Megvárta, míg magunk mögött hagyja a sok fülelő lányt a Hölgyek Szalonjában, és már az őrök sem voltak a közelünkben. – Hát persze, Marlee. Jól vagy? – Igen, remekül. Csak… csak éppen szeretném kikérni valamiről a véleményedet. – Arcát feszültté tette az aggodalom – Mi a baj? Az ajkába harapott és felnézett rám. – Maxon. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a dolog működne köztünk. – Lesütötte a szemét. – De miért gondolod? – kérdeztem aggódva. Most, hogy végre kibökte, tovább tudtunk sétálni. – Hát, kezdjük rögtön azzal, hogy én nem… tudod, én nem érzek semmit. Semmi szikra, semmi kapcsolat.

– Talán csak arról van szó, hogy Maxon egy kicsit szégyenlős. Adj neki időt. – Ami igaz is volt. Meglepett, hogy Marlee ezt nem tudja róla. – Nem, tulajdonképpen azt hiszem, még csak nem is kedvelem. – O. – Akkor tényleg másról volt szó. – De legalább megpróbáltad? – Micsoda ostoba kérdés. – Igen! És nagyon igyekszem. Folyton arra várok, hogy egyszer csak mond vagy csinál valamit, és akkor úgy fogom érezni, mintha lenne bennünk valami közös, de ez a pillanat sosem jön el. Én még csak azt sem tudom, hogy vonzódik-e egyáltalán hozzám. Neked van arról bármi fogalmad, hogy… tudod, szóval, hogy miket szeret? Alaposabban belegondoltam. – Hát, igazából nincs. Még sosem beszéltünk arról, hogy külső szempontjából milyen elvárásai vannak. – Na, és ez a másik! Sosem beszélgetünk. Veled állandóan beszélget, de nekünk mintha nem lenne egymásnak mondanivalónk. Az időnk legnagyobb részében hallgatunk és valami filmet nézünk vagy kártyázunk. Percről percre egyre riadtabbnak tűnt. – Mi sem fecsegünk állandóan. Néha csak ülünk és hallgatunk. És egyébként is, az ilyesmi nem egyik napról a másikra

történik

meg.

Talán

mindkettőtöknek

türelmesebbnek kellene lennie. – Igyekeztem megnyugtató

hangon beszélni, mert Marlee már most úgy festett, mint aki nyomban elbőgi magát. – America, komolyan mondom, azt hiszem, csak azért vagyok itt még mindig, mert az emberek annyira kedvelnek. Gondolom, számít a lakosság véleménye. Ez eddig még nem jutott eszembe, de most, hogy felvetette, eléggé valószínűnek tűnt. Régen nem érdekelt volna a közönség véleménye, csakhogy Maxon szerette az ő népét. Valószínűleg nagyobb szerepük lesz az új hercegnő kiválasztásában, mint képzelnék. – Egyébként pedig – suttogta Marlee –, kettőnk között valahogy minden olyan üresnek tűnik. Aztán elkezdett zokogni. Felsóhajtottam és átöleltem. Őszintén akartam, hogy maradjon itt velem, de ha nem szereti Maxont… – Marlee, ha nem akarsz semmit Maxontól, akkor azt hiszem, jobb lenne, ha elmondanád neki. – Ó, nem, arra nem lennék képes. – Muszáj lesz. Biztosan nem akar olyan valakit elvenni feleségül, aki nem szereti. Ha nem érzel iránta semmit, arról tudnia kell. A fejét rázta. – Nem kérhetem tőle egyszerűen azt, hogy elmehessek. Muszáj itt maradnom. Nem mehetek haza… most nem! – De miért, Marlee? Mi tart itt?

Egy

pillanatra

átfutott

a

fejemen,

hogy

esetleg

mindkettőnknek lehet valami sötét titka. Talán az ő életében is volt valaki, akitől távol szeretett volna kerülni. Kettőnk helyzete között az volt a különbség, hogy Maxon az én titkomról tudott. Annyira szerettem volna, ha Marlee elmondja! Jó lett volna tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki valami nevetséges körülmény miatt került ide. Csakhogy Marlee könnyei éppoly gyorsan felszáradtak, mint ahogy jöttek. Szipogott párat, és rendbe szedte magát. Lesimította ruháját, kihúzta magát és odafordult hozzám. Arcára sugárzó, barátságos mosolyt erőltetett és megszólalt. – Tudod mit? Szerintem igazad van. – Hátrálni kezdett. – Biztosra veszem, hogy ha kicsit türelmesebb vagyok, akkor megoldódik az egész. Most mennem kell, Mini már vár. Szinte futva indult a palota felé. Vajon mi ütött belé? Másnap került engem. Még egy nap múlva is. Amikor a Hölgyek Szalonjában üldögéltünk, mindig tartottam egy kis távolságot tőle, de ahányszor csak összetalálkoztunk, jeleztem, hogy itt vagyok. Szerettem volna, ha tudja, hogy megbízhat bennem – de nem akartam rákényszeríteni arra, hogy beszéljen. Beletelt négy napba, de egyszer csak rám nézett és szomorú,

bölcs

mosoly

jelent

meg

az

arcán.

Csak

bólintottam. 0gy tűnt, ennél többet nem fogunk beszélni arról, ami Marlee szívét nyomja.

Ugyanezen a napon történt, hogy míg a Hölgyek Szalonjában üldögéltem, Maxon hívatott. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szédültem meg az örömtől, amikor kirohantam az ajtón, egyenesen a karjaiba. – Maxon! – leheltem, és a karjába vetettem magam. Amikor hátraléptem, csak állt ott esetlenül, és azt is tudtam, hogy miért. Aznap, amikor ott hagytuk a Swendway királyi párjának rendezett fogadást és bementünk beszélgetni, bevallottam neki, mennyire nehezen birkózom meg új keletű érzéseimmel. Megkértem arra, hogy ne csókoljon meg addig, míg nem leszek biztosabb abban, hogy mit szeretnék. Láttam rajta, hogy megbántódott, de bólintott, és eddig nem is szegte meg az ígéretét. Túl nehéz volt kibogarászni, hogy mit érzek, amikor úgy viselkedik, mintha a fiúm lenne, pedig egyértelműen nem az. Még mindig huszonketten voltunk, miután Camille-t, Mikaelát és Lailát hazaküldték. Camille és Laila egyszerűen csak nem illett Maxonhoz, és minden különösebb felhajtás nélkül távoztak. Mikaelát olyan honvágy gyötörte, hogy két nappal később reggeli közben egyszerűen csak elbőgte magát. Maxon a szobájába kísérte, és útközben a vállát veregette. Úgy tűnt, nem viseli meg, hogy elbocsátja ezeket a lányokat, és boldogan koncentrál az itt maradókra, beleértve engem. De mindketten tudtuk, milyen butaság lenne, ha teljesen nekem adná a szívét, amikor még magam sem voltam tisztában azzal, hogy az enyém mire vágyik.

– Hogy vagy ma? – tudakolta és hátralépett. – Természetesen remekül. Mit csinálsz itt? Nem kéne dolgoznod? – Az Infrastruktúra Bizottság elnöke megbetegedett így az értekezletet elhalasztottuk. Egész délutánra szabad vagyok, mint a madár. – A szeme ragyogott. – Mihez lenne kedved? – kérdezte, és felém nyújtotta a karját. – Bármihez! Olyan sok hely van a palotában, amit még nem láttam! Valahol lovakat is tartanak, ugye? És a mozi! Oda még mindig nem vittél el. – Hát akkor menjünk oda. Nekem is jót tenne valami pihentető szórakozás. Milyen filmeket szeretsz? – kérdezte, miközben elindultunk arra, amerre sejtéseim szerint az alagsori lejárat volt. – Komolyan nem tudom. Eddig nem volt valami sok lehetőségem filmeket nézni. De szeretem a romantikus könyveket. És a vígjátékokat is. – Azt mondod, romantikus könyvek? – Úgy húzta fel a szemöldökét, mintha semmi jóra nem számíthattam volna tőle. Nevetnem kellett. Befordultunk a folyosón, és beszélgetve mentünk tovább. Láttunkra a falhoz húzódott és tisztelgett egy csapat palotaőr. A fiatalemberek több mint egytucatnyian voltak. Mostanra egészen hozzászoktam a látványukhoz. Még ekkora számban sem tudták elvonni a figyelmemet attól a mulatságtól, ami Maxon társaságában rám várt.

Csak akkor torpantam meg, amikor elhaladtunk egyikük előtt, és hallottam, hogy éles szisszenéssel beszívja a levegőt. Mindketten odafordultunk. És megpillantottam Aspent. Én is levegő után kapkodtam. Néhány hete történt, hogy meghallottam, amint egy palotabeli ügyintéző az épp aktuális sorozásról beszél. Aspen megfordult a fejemben, és eltűnődtem, hogy mi lehet vele. De mivel épp késésben voltam Silvia számtalan órája közül az egyikről, igazán nem volt időm arra, hogy túl sokat gondolkodjam rajta. Szóval végül mégiscsak besorozták. És annyi helyre mehetett volna, ám ő épp ide került… Maxon is felfigyelt a dologra. – America, csak nem ismered ezt a fiatalembert? Több mint egy hónapja láttam utoljára Aspent, de akkor is: ő volt az a személy, akinek minden vonását az emlékezetembe véstem, ő tűnt fel álmaimban. Ezer közül is megismerném. Most mintha termetesebb lett volna – mint akit rendesen etettek és emellett sokat mozgott is. Loboncos haját rövidre nyírták, majdnem kopaszra. Ahhoz voltam szokva, hogy másoktól levetett, kopott ruhákban jár – most viszont a palotaőrök elegáns, méretre szabott egyenruháját viselte. Egyszerre tűnt idegennek és ismerősnek. Annyi új vonása lett. De azok a szemek… azok bizony Aspen szemei voltak.

Tekintetem az egyenruhájára varrt névre esett: LEGER PALOTAŐR. Kétlem, hogy közben akár egy másodperc eltelt volna. Megőriztem az önuralmamat, hogy senki észre ne vehesse a belül dúló vihart – ez már önmagában is külön csoda volt. Meg

akartam

érinteni,

megcsókolni,

ráordítani,

azt

követelni, hogy hagyja meg nekem a menedékemet. Szerettem volna, ha elpárologhatok, ha egyszerűen felszívódhatok, de közben mintha belegyökereztem volna abba a percbe. Az egésznek semmi értelme nem volt. Megköszörültem a torkomat. – Igen. Leger palotaőr is Carolinába való. Még pontosabban, a szülővárosomból jött – Rámosolyogtam Maxonra. Kétség nem fért ahhoz, hogy Aspen hallhatta, amikor a folyosón nevetve feléjük közeledtünk, és láthatta azt is, hogy még mindig belekarolok a hercegbe. Hát, higgyen, amit akar. Maxon azonban helyettem is fellelkesült. – Nahát, micsoda véletlen! Isten hozta, Leger palotaőr! Biztosan örül, hogy viszontlátja a tartományuk Kiválasztottját. – Maxon kinyújtotta a kezét, amit Aspen meg is rázott. Aspen arca olyan volt, mintha kőből faragták volna. – Igen, felség. Nagyon is, felség. Ez vajon mit jelent? – Sejtem ám, hogy neki drukkol – bátorította Maxon, és közben rám kacsintott.

– Természetesen, felség – hajtotta meg röviden a fejét Aspen. Na és ezzel vajon mit akar mondani? – Nagyszerű. Minthogy America a

tartományukból

érkezett, keresve sem találhatnék a palotában embert, akire nyugodtabban rábízhatnám. Gondoskodom arról, hogy magát osszák be hozzá őrködni. Ez a maga földije ugyanis nem hajlandó éjszaka megtűrni a szobalányait a szobájában. Annyiszor szóltam már emiatt… – Maxon a fejét csóválva rám nézett. Aspen végre mintha kicsit felengedett volna. – Ez nem lep meg, felség. Maxon elnevette magát. – Nos, biztos vagyok abban, hogy mindannyiuknak sűrű napja lesz, úgyhogy már megyek is. Palotaőrök; viszontlátásra! – Kurtán biccentett, majd magával húzott. Minden izmomat megfeszítve azon voltam, hogy ne pillantsak hátra. A mozi sötétjében igyekeztem kitalálni, hogy most mihez kezdjek. Azon az éjszakán, amikor meséltem neki Aspenről, Maxon egyértelművé tette, hogy gyűlölne bárkit, aki ilyen szívtelenül bánna velem. Ha elmondanám neki, hogy épp azt a

személyt

jelölte

ki

személyes

őrömnek,

vajon

megbüntetné? Kitelne tőle, az biztos. Hiszen egy egész országos élelmezési hálózatot tervezett meg, csak mert elmeséltem neki, hogy milyen éhesnek lenni.

Így hát nem beszélhettem róla. De nem is akartam elmondani. Mert bár iszonyúan dühös voltam, azért szerettem Aspent, és nem viseltem volna el, hogy baja essék. Akkor viszont nekem kellene elmennem? A szívem kétfelé húzott. Igen, elmenekülhetnék Aspen elől, hogy soha ne is lásson – ne nézzen rám, és ne gyötörjön mindennap azzal, hogy az a szempár már nem az enyém. De ha elmennék, akkor Maxont is itt kellene hagynom. És ő volt a legközelebbi barátom, sőt tán már több is. És különben is, hogyan magyaráznám meg neki az egészet úgy, hogy közben nem árulom el, hogy Aspen itt van? Na és a családom. Lehet, hogy már kisebb összegekről érkeznek a csekkek, de még mindig jut nekik valami pénz. Maytől levelet kaptam, amiben azt írta, hogy apa ígérete szerint olyan karácsonyunk lesz idén, amilyen még nem volt, és szerintem hozzátette, hogy talán soha nem is lesz. Ha eljönnék, vajon mennyi pénzt hozhatna egyre fakuló hírnevem a családomnak? Most kellene annyi pénzt összegyűjtenünk, amennyit csak lehet. – Nem tetszett, ugye? – fordult hozzám Maxon úgy két óra múlva. – Hogyan? – A film. Nem nevettél vagy bármi ilyesmi. – Ó! – Megpróbáltam felidézni valamit belőle, legalább egyetlen jelenetet, amiről azt állíthattam, hogy tetszett. De semmi nem jutott eszembe. – Azt hiszem, ma nem igazán

vagyok formában. Sajnálom, hogy velem vesztegetted el a délutánodat. – Szamárság – legyintett Maxon kedvetlen viselkedésemre. – Egyszerűen csak élvezem a társaságodat. Bár talán nem ártana aludnod egy kicsit vacsora előtt. Egy kissé mintha sápadt lennél. Bólintottam. Azt fontolgattam, hogy bevetem magam a szobámba, és már ki sem jövök belőle soha.

21. fejezet

Végül mégsem a szobámban bujkáltam. Helyette a Hölgyek Szalonjába mentem. Általában az volt a szokásom, hogy egész nap ki-be rohangáltam, a könyvtárakat látogattam, Marlee-val sétálgattam, és néha felmentem a szobába megnézni, mi van a szobalányaimmal. Most úgy húzódtam meg a Hölgyek Szalonjában, mintha valami barlang lenne. Ide a királyné engedélye nélkül férfi be nem tehette a lábát, még az őrök sem. Tehát tökéletesen megfelelt a célnak. És ez három napon át működött is. Mivel annyi lány gyűlt össze itt, csak idő kérdése volt, hogy valakinek születésnapja legyen. Krissé csütörtökre esett. Gondolom, megemlíthette Maxonnak – aki annyira nagyvonalú volt mindannyiunkkal –, mert egy minden Kiválasztott számára kötelező parti lett az eredménye. Ez azzal járt, hogy csütörtökön a lányok ki-be rohangáltak egymás szobáiban, azt kérdezgetve, hogy a

másik milyen ruhát visel majd, és találgatva, hogy milyen csodás is lesz a dolog. Úgy tűnt, nem várják el, hogy ajándékot vigyünk, de arra gondoltam, azért adnék neki valami szépet. A parti napján felvettem a kedvenc ruhámat, és felkaptam a hegedűmet. Leosontam a Díszterembe – a folyosó minden szögletén körülnéztem, hogy nem jön-e valaki. Mihelyt eljutottam a teremig, újra végigpillantottam a fal mellett álló őrökön.

Szerencsére

Aspent

sehol

sem

láttam,

de

kuncognom kellett a rengeteg egyenruhás férfi láttán. Tán valami őrületes felfordulásra számítottak vagy micsoda? A Dísztermet gyönyörűen feldíszítették. A falon speciális vázák lógtak, bennük sárga és fehér virágokból készített kompozíciók, s a szoba több pontján is hasonló csokrokat helyeztek el. Virágfüzérekkel ékesítették az ablakokat, a falakat és gyakorlatilag mindent, ami nem mozgott. Odakészítettek néhány asztalkát is, ezekre élénk színű asztalterítőt borítottak. Az asztalok lapján csillogó konfetti szikrázott. A székek támlájára bonyolult masnikat kötöttek. Az egyik sarokban egy hatalmas, színeiben a szoba dekorációjához illő torta várt arra, hogy felvágják. Mellette egy kis asztalon már most ott hevert néhány ajándék a születésnaposnak. A

fal

mellett

egy

vonós

kvartett

állt

fel,

ami

tulajdonképpen teljesen értelmetlenné tette eltervezett

ajándékomat, és ott bóklászott egy fotós is, aki a nagyközönség számára készített felvételeket. A teremben játékos hangulat uralkodott. Mini – akinek eddig csak Marlee-val sikerült beszélgetnie – most Emmicával és Jennával fecsegett, és élénkebbnek tűnt, mint amilyennek eddig valaha láttam. Marlee az egyik ablaknál ácsorgott, mintha ő is a palotaőrök egyike lenne. Látszott, hogy nem szeretne eljönni onnan, de szívesen megállította az arra járókat pár szóra. Egy csoport Hármas – Kayleigh, Elizabeth és Emily – felém fordult, integetett és rám nevetett. Viszonoztam az üdvözlést. Ma mindenki barátságosnak és boldognak tűnt. Leszámítva

Celeste-et

és

Barielt.

Általában

elválaszthatatlanok voltak, ma azonban a terem két végén tűntek fel: Bariel Samanthával beszélgetett, Celeste pedig egyedül ült az asztalnál, kezében egy mélyvörös folyadékkal megtöltött kehely. A tegnapi vacsoránál és ma délután valami egyértelműen elkerülhette a figyelmemet. Erősebben markoltam a hegedűtokomat, és a szoba hátsó része felé indultam, hogy köszönjek Marlee-nak. – Hahó, Marlee! Ez aztán az ünneplés, igaz? – mondtam, és letettem a hegedűt. – De mennyire! – felelte és megölelt. – Úgy hallom, Maxon később beugrik, hogy személyesen kívánjon Krissnek boldog születésnapot. Hát nem édes tőle? És fogadok, ajándékot is hoz neki.

Marlee tovább fecsegett a maga lelkes módján. Még mindig foglalkoztatott, hogy mi lehet a titka, de megbíztam benne annyira, hogy majd ő felhozza a témát, ha beszélni szeretne róla. Pár percig mindenféle semmiségről csevegtünk, aztán hirtelen zaj támadt a terem bejáratánál. Mindketten megfordultunk, és míg Marlee megőrizte a higgadtságát, az én jó kedvem azonnal elpárolgott. Kriss nagy stratégiai képességről tett tanúbizonyságot, amikor kiválasztotta a ruháját. Mindannyian nappali holmit viseltünk – csupa rövid, lányos ruhácskát –, ő viszont padlóig érő estélyibe bújt. Nem is a hossza volt azonban az; ami a ruhát rendkívülivé tette, hanem a színe: halvány vajszínű volt, majdnem fehér. A haját feltűzték, és elöl egy sor ékkövet tettek bele, ami csak jelzésszerűen ugyan, de egy koronára emlékeztetett. Érett nőnek nézett ki, és fenséges volt, akár egy menyasszony. Bár magam sem tudtam, kihez húz igazán a szívem, hirtelen belém nyilallt a féltékenység. Egyikünk sem kap ehhez hasonló esélyt. Nem számít, hogy még hány parti, hány

vacsora

lesz,

most

már

túl

szánalmas

lenne

megpróbálni utánozni Kriss külsejét. Láttam, hogy Celeste keze – az, amelyikben nem volt ital – ökölbe szorul. – Igazán nagyon csinos – jegyezte meg sóvárogva Marlee. – Több mint csinos – feleltem. A parti folytatódott, Marlee-val főleg a többieket figyeltük. Celeste meglepetésünkre – és felettébb gyanút

keltően – valósággal rátapadt Krissre, s egyfolytában szóval tartotta, miközben az ünnepelt körbejárt a teremben és mindenkinek megköszönte, hogy eljött – pedig nem sok választásunk volt. Az ünnepelt egy idő után eljutott a hátsó sarokba is, ahol mi álltunk, és élveztük az ablakon beáradó napfény melegét. Marlee hozta a szokásos formáját, és átölelte Krisst. – Boldog születésnapot! – kiáltotta. – Köszönöm! – felelte Kriss ugyanolyan lelkesen és kedvesen. – Hát akkor, ma tizenkilenc lettél? – kérdezte Marlee. – Igen, és elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ennél csodásabban

megünnepelni.

Úgy

örülök,

hogy

fényképeznek. Anyámnak annyira tetszik majd az egész! Bár nem vagyunk szegények, azért ilyesmire sosem lett volna pénzünk. Annyira csodálatos minden! – lelkendezett. Kriss Négyes volt, akárcsak Marlee. Az ő életükben messze nem volt annyi korlát, mint az enyémben, de sejtettem, hogy azért ők sem tudnának ehhez hasonló színvonalú ünnepséget rendezni. – Nagyon impozáns – jegyezte meg Celeste. – Tavaly a születésnapomon fekete-fehér partit szerveztünk. Ha valakin akár csak egy körömnyi más szín volt, azt be sem engedtük. – Hű! – suttogta Marlee, és ebben a kurta kis szóban annyi irigység volt.

– Fantasztikus volt. Ínyencfalatok, drámai fényhatások, na és a zene! Tessa Tamble-t hozattuk el repülővel. Hallottatok már róla? Lehetetlen is lett volna nem ismerni Tessa Tamble-t. Vagy tucatnyi

népszerű

slágere

volt.

Néha

megnéztük

a

videoklipjeit a tévében, bár anyának ez nagyon nem tetszett. Ő úgy vélte, hogy mi annyival, de annyival tehetségesebbek vagyunk Tessánál, és végtelenül bosszantotta, hogy az énekesnő híres és gazdag lett, mi meg nem, pedig alapvetően ugyanazt csináljuk. – Ő a kedvencem! – sikkantotta Kriss. – Nos, Tessa a családunk barátja, ezért is jött el a születésnapomra

koncertet

adni.

Értitek,

mégsem

hagyhattuk, hogy egy csapat uncsi Ötös kiszívja az életet is a teremből. Marlee villámgyorsan vetett rám egy oldalpillantást. Éreztem, hogy helyettem is zavarba jött. – Oppá! – fűzte hozzá Celeste, és rám nézett. – Erről megfeledkeztem. Nem sértésnek szántam. Kifejezetten dühítő volt a hangjából kicsengő hamis édeskésség. Újra kísértésbe jöttem, hogy megüssem… Jobb lesz, ha nem foglalkozom vele. – Nem vettem annak – feleltem, olyan higgadtan, ahogy csak kitelt tőlem. – És mondd csak, Celeste, te, mint Kettes, pontosan mit is csinálsz? Mert még sosem hallottalak zenélni a rádióban.

– Modellkedem – felelte olyan hangon, amiből világos volt, hogy ezt tudnom kellett volna. – Hát nem láttad a hirdetéseket? – Attól tartok, nem. – No persze, Ötös vagy, nyilván nem engedheted meg magadnak, hogy képes újságokat vegyél. Ez főleg azért fájt, mert sajnos igaz volt. May imádta a színes folyóiratokat nézegetni, ha éppen elmentünk egy-egy üzlet mellett, de a világon semmi okunk nem volt arra, hogy vegyünk is egyet. Kriss újra visszatalált a háziasszonyi szerepbe, és témát váltott. – Tudod, America, már korábban is meg szerettem volna kérdezni, hogy Ötösként mi is volt a területed? – A zene. – Ó, akkor játszanod kellene nekünk egyszer! Felsóhajtottam. – Az a helyzet, hogy ma még a hegedűmet is magammal hoztam, hogy játsszak neked. Úgy képzeltem, hogy talán szép ajándék lenne, de hát már van egy vonós kvartetted, úgyhogy… – Ugyan, játssz nekünk! – könyörgött Marlee. – Kérlek, America, mégiscsak a születésnapom van! – csatlakozott hozzá Kriss. – De hát már van egy… – Nem számított, bármennyire tiltakoztam. Kriss és Marlee már el is hallgattatta a kvartettet, és mindenkit a terem hátsó felébe terelt. Voltak

lányok, akik gondosan szétterítették a szoknyájukat, és a padlóra telepedtek le, mások odahúztak néhány széket. Kriss a tömeg közepén állt, izgatottan fonta egymásba az ujjait, Celeste pedig mellé húzódott, kezében a kristálypohár, amiből még mindig nem ivott. Miközben a lányok elhelyezkedtek, behangoltam a hegedűt. A fiatalemberekből álló vonóskvartett odajött, hogy beszálljon a produkcióba, a szobában sürgölődő felszolgáló személyzet pedig mozdulatlanná dermedt. Nagy levegőt vettem, és az állam alá fogtam a hegedűt. – Akkor ez most neked szól – jelentettem be, és Krissre néztem. A vonóm még egy szempillantásig a húrok fölött lebegett, aztán lehunytam a szemem, és átadtam magam a zenének. Egy időre eltűnt a gonosz Celeste, nem lődörgött ott a palotában Aspen, és nem voltak lázadók sem, akik megpróbálnak betörni. Semmi más nem létezett számomra, csak az az egyetlen tökéletes hang, ami úgy kapcsolódott a következőhöz, mintha félnének, hogy egymás nélkül elvesznek. Hát nem is vesztek el, együtt áradtak a levegőben, s a meglepetéssel, amit Krissnek szántam, végül saját magamat ajándékoztam meg. Lehet, hogy Ötös vagyok, ám nem teljesen érdem nélkül való. Még néhány röpke pillanatig tartott a dal, amit éppoly jól ismertem, mint apám hangját vagy a szobám szagát, aztán

hagytam, hogy véget érjen, ahogy annak lennie kellett. Még utoljára végighúztam a húrokon a vonót, majd a levegőbe emeltem. Krisshez fordultam, remélve, hogy tetszett neki az ajándékom, de mégsem láttam, mert a lányok serege mögött épp Maxon lépett be az ajtón. Szürke öltönyt viselt, és a hóna alatt egy dobozt szorongatott, nyilván Kriss ajándékát. A lányok udvariasan megtapsoltak, de nekem ez a hang fel sem tűnt. Csak Maxon elragadtatott, jóképű arcát láttam, amin lassan szétterült a mosoly – egy mosoly, ami egyedül nekem szólt. – Felség – üdvözöltem és bókoltam. A többi lány is igyekezett talpra állni, hogy köszönthesse. A mocorgás közepette egyszer csak döbbent sikítást hallottam. – Ó, jaj, Kriss! Annyira sajnálom! Néhány lányból is kiszakadt valami meghökkent hang, és amikor Kriss felém fordult, rögtön megértettem, hogy miért. Azon a gyönyörű ruhán hatalmas folt terült el, Celeste puncsa. Úgy nézett ki az egész, mintha valaki leszúrta volna Krisst. – Elnézést, kicsit gyorsan fordultam meg. Nem volt szándékos, Kriss. Hadd segítsek. – Ha valaki nem ismerte, Celeste hangját akár őszintének is hallhatta, én azonban átláttam rajta.

Kriss sírni kezdett és a szája elé kapta a kezét, majd kiszaladt a szobából, és ezzel a parti véget is ért. Maxon becsületére szolgáljon, hogy utánaeredt, bár én sokkal jobban örültem volna, ha itt marad. Celeste

mindenkit

megpróbált

elkapni,

hogy

elmagyarázza, mi történt, és szentül állította, hogy véletlen volt. Tuesday bólogatott, megerősítette, hogy látta az egészet, de ezzel nem sokra ment, hiszen a többiek csak a szemüket forgatták és megadóan beadták a derekukat. Csöndben elraktam a hegedűmet, és már indultam is. Marlee megragadta a karomat. – Valakinek most már muszáj lenne tennie valamit. Ha Celeste képes volt egy Annához hasonló kedves lányt arra indítani, hogy megüsse, ha tényleg úgy gondolja, hogy teljesen elfogadható, ha rám parancsol, hogy vessem le azonnal a ruhámat, ha egy Marlee-hoz hasonló jótét lelket is feldühít, akkor tényleg nincs helye a Párválasztóban. Valahogy ki kellett rakatnom azt a lányt a palotából.

22. fejezet

– Én mondom, Maxon, az nem volt baleset. – Újra csak a kertben voltunk, ott akartuk eltölteni az időt a Híradóig. Egy egész napba beletelt, mire beszélhettem vele. – De hát annyira szégyellte a dolgot és állandóan elnézést kért – vetette ellen Maxon. – Hogyan lehetett volna szándékos? Nagyot sóhajtottam. – Mert én mondom. Nap mint nap látom Celeste-et. Egyszerűen csak ez az ő alattomos módszere arra, hogy tönkretegye Kriss nagy pillanatát. Életre-halálra versenyez mindenkivel. – Nos, ha az volt a terve, hogy elterelje a figyelmemet Krissről, akkor nem vált be. Majdnem egy egész órát töltöttem azzal a lánnyal. És elég kellemes is volt.

Erről nem akartam hallani. Tudtam, hogy kialakult már közöttünk valami halvány, bizonytalan kapcsolat, és nem szerettem volna semmi olyat felhozni, ami ezen változtathat. Addig legalábbis nem, míg el nem döntöttem, hogyan is érzek valójában. – És Annával mi volt a helyzet? – kérdeztem rá. – Kivel? – Anna Farmerrel.

Megütötte

Celeste-et,

mire

te

elküldted, emlékszel már? Tudom, hogy Annát egészen biztosan provokálta. – Hallottad talán, amikor Celeste mondott neki valamit? – A hangja eléggé kétkedő volt. – Hát… azt nem. De ismertem Annát, és ismerem Celeste-et is. Én mondom neked, Anna egyáltalán nem az a típus, aki csak úgy, erőszakosan viselkedne. Celeste nyilván odavetett neki valami elképesztően szívtelen megjegyzést, ha így reagált rá. – America, tisztában vagyok azzal, hogy te több időt töltesz a lányokkal, mint én, de valójában mennyire ismered őket jól? Azt is tudom, hogy szívesebben vagy a szobádban vagy a könyvtárakban. Merem állítani, hogy a szobalányaid személyiségét messze jobban ismered, mint bárkiét a Kiválasztottak közül. Ebben valószínűleg igaza volt, de ettől még nem hátráltam meg. – Ez most nem volt igazságos tőled. Marlee-

val kapcsolatban igazam volt, ugye? Nem gondolod, hogy ő annyira kedves? Elhúzta a száját. – Igen… azt hiszem, kedves. – De akkor meg miért nem hiszel nekem, amikor azt mondom, hogy Celeste részéről ez egy szándékos húzás volt? – America, nem arról van szó, hogy azt hinném, hazudsz nekem. Biztosra veszem, hogy te tényleg így érzékelted. De Celeste nagyon sajnálta. És velem eddig mindig nagyon jólnevelten viselkedett. – Naná! – motyogtam halkan. – Ebből elég! – jelentette ki egy sóhaj kíséretében Maxon. – Most már nem szeretnék tovább beszélni a többiekről. – Maxon, megpróbálta elvenni a ruhámat – panaszoltam fel. – Azt mondtam, hogy nem akarok róla beszélni – ismételte el harciasan. Ezt már nem tudtam elviselni. Kifújtam az orromon át a levegőt, felhúztam a vállamat, majd hagytam, hogy karjaim kis

puffanással

visszahulljanak

a

combomra.

Olyan

tehetetlennek éreztem magam, hogy a legszívesebben sikítottam volna. – Ha így viselkedsz, akkor keresek olyan valakit, aki szívesen van velem. – És már indult is. – Hé! – kiáltottam utána. – Nem! – Megpördült és olyan erővel szakadtak ki belőle a szavak, amire nem hittem volna képesnek. – Lady America,

elfeledkezik magáról! Talán nem ártana felidéznie magában, hogy Illéa koronahercege vagyok. Mindenféle szempontból én vagyok ennek az országnak az ura és vezetője, és itt csapjon belém a ménkű, ha hagyom, hogy a saját házamban így

beszéljenek

velem!

Nem

kell

egyetértenie

a

döntéseimmel, de annyi szent, hogy el fogja fogadni őket. Sarkon fordult és elment. Vagy nem vette észre, vagy nem is érdekelte, hogy könnyek szöktek a szemembe. Vacsora közben felé sem néztem, ám a Híradó alatt ez már nem ment ennyire könnyen. Kétszer is azon kaptam, hogy rám bámul, és mindkétszer megrángatta a fülét is. Nem viszonoztam a gesztust. Most éppen semmi kedvem nem volt beszélni vele. Csak azt tudtam elképzelni, hogy újra leteremtene, márpedig erre aztán semmi szükségem nem volt. Utána azonnal felmentem a szobámba, és annyira zaklatott voltam Maxon viselkedése miatt, hogy gondolkodni sem tudtam. Miért nem hajlandó rám hallgatni? Talán azt hiszi, hogy hazudok? Vagy ami még ennél is rosszabb: úgy gondolja, hogy Celeste nem képes arra, hogy hazudjon?

Úgy éreztem, Maxon tipikus férfi, Celeste pedig egy szép lány, és a végén majd csak ez számít. Az lehet, hogy a herceg sokat beszélt arról, hogy lelki társat keres, de a végére talán kiderül, hogy csak hálótársról van szó.

Ha viszont ilyen ember, akkor minek törődöm vele? Hülye, hülye, hülye! Megcsókoltam! Azt ígértem, hogy türelmes leszek! És vajon miért? Én csak… Épp bekanyarodtam a szobám felé, és megláttam Aspent, amint őrt áll az ajtó előtt. Minden haragom hirtelen átcsapott valami különös, bizonytalan érzésbe. Az őröknél az volt a szabály, hogy vigyázzban állnak és egyenesen előretekintenek, ő azonban rajtam tartotta a szemét, és nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mi jár a fejében. – Lady America – súgta oda halkan. – Leger palotaőr. Bár ez nem volt a feladata, áthajolt, hogy kinyissa előttem az ajtót. Lassan léptem el mellette, szinte féltem hátat fordítani neki, szinte féltem, hogy nincs is ott igazából. Bármennyire igyekeztem is kizárni a gondolataimból, a szívemből, csak arra vágytam, hogy velem legyen. Ahogy elmentem mellette, hallottam, hogy lassan kifújja a levegőt, szinte meglebbent tőle a hajam. Beleborzongtam. Újra rám szegezte a tekintetét, majd lassan behúzta az ajtót. Alvásra még gondolni is értelmetlen volt. Órákon át csak forgolódtam, miközben a fejemben megküzdöttek egymással a gondolatok Maxon ostobaságáról és Aspen közelségéről. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Az elmélkedés annyira lekötött, hogy már éjjel kettő is elmúlt, mire feleszméltem.

Felsóhajtottam. Holnap a szobalányaimnak bőven lesz dolga, ha elfogadható külsőt akarnak varázsolni nekem. Ekkor feltűnt valami kis fény a folyosó felől. Aspen résnyire nyitotta az ajtót, de olyan nesztelenül, hogy azt hittem, csak álmodom, majd belépett, és becsukta maga mögött. – Aspen, mit művelsz? – suttogtam, miközben áthaladt a szobán. – Iszonyú bajban leszel, ha itt találnak! Továbbra is csak jött felém némán. – Aspen? Megállt az ágyam előtt, és csöndben a padlóra fektette a kezében tartott pálcát. – Szereted? A sötétben alig láttam ugyan, de belenéztem mélytüzű szemébe. A pillanat törtrészéig azt sem tudtam, hogy mit feleljek. – Nem. Lerántotta rólam a takarót – egyszerre volt kecses és dühös a mozdulata. Tiltakoznom kellett volna, de nem tettem. A keze a fejem mögé siklott, az arcomat az övéhez rántotta. Lázasan csókolt, és hirtelen a helyére került minden, ami csak jó volt a világban. Már nem volt olyan a szaga, mint a háziszappannak, és jóval erősebbnek is tűnt, mint régen, de minden mozdulata, minden érintése ismerős volt. – Ezért meg fognak ölni – súgtam, amikor ajka egy pillanatra lesiklott a nyakamra.

– De ha nem teszem, akkor meg abba halok bele. Megpróbáltam összeszedni minden akaraterőmet, hogy megállítsam, de tudtam, hogy legfeljebb csak erőtlen tiltakozás telne ki tőlem. Vagy ezer olyan dolog volt, amit nem éreztem helyesnek ebben a percben – hogy annyi szabályt szegünk meg, hogy legjobb tudomásom szerint Aspennek barátnője van, hogy Maxonnal mintha éreznénk valamit egymás iránt –, de nem érdekelt. Annyira haragudtam Maxonra, és olyan jó érzés volt, hogy Aspen velem van. Így hagytam, hogy a keze fel-le csússzon a lábamon. Elcsodálkoztam azon, hogy ez most mennyire más érzés volt. Korábban sosem volt ennyi helyünk. Aspen jelenléte elterelte ugyan a figyelmemet, de így is tudatában voltam annak, hogy mennyi gondolat rajzik épp a fejemben. Dühös voltam Maxonra, dühös voltam Celeste-re, még Aspenre is dühös voltam. A fenébe is, egész Illéára haragudtam! Miközben csókolóztunk, egyszer csak elsírtam magam. Aspen

tovább

csókolt,

és

hamarosan

a

könnyei

elvegyültek az enyémekkel. – Gyűlöllek, ezt tudod, ugye? – Tudom, Mer, tudom. Mer. Amikor megérintett, amikor ezen a néven szólított, mintha a világ túlsó felére repített volna. Bármilyen felindult voltam, Aspennel otthon éreztem magam.

Majdnem negyedórán át voltunk így együtt, amikor észbe kapott. – Vissza kell mennem, mire jönnek a járőrök, ott kell állnom. – Hogy mi? – Vannak őrök, akik véletlenszerűen járőröznek. Lehet, hogy húsz percem van csak, de az is lehet, hogy egy egész órám. Ha rövid kört tesznek csak meg, akkor már öt percem sem maradt. – Siess! – sürgettem, felpattantam, és segítettem rendbe rakni a haját. Felkapta a pálcáját, és futva indultunk az ajtó felé. Mielőtt lenyomta volna a kilincset, újra magához húzott, hogy megcsókoljon. Olyan érzés volt, mintha tiszta napsütés áramlott volna végig rajtam. – El sem hiszem, hogy itt vagy – mondtam. Aspen megrázta a fejét. – Hidd el, nálam senki sem lehetett volna meglepettebb. – Ezt erősen kétlem. – Egymásra mosolyogtunk. – Hogyan kerültél a palotába őrnek? Megvonta a vállát. – Kiderült, hogy őstehetség vagyok. Sorozás

után

mindenkit

elszállítanak

repülővel

egy

kiképzőtáborba, Whitesba. America, képzeld, hó borítja az egészet! Nem olyan kis szállingózó hó, mint otthon. Az új őröket

feltáplálják,

kiképzik

és

levizsgáztatják.

Még

injekciókat is kapnak! Nem tudom, hogy mi volt benne, de

hogy gyorsan nőttem tőle, az biztos. Kemény harcos vagyok, és eszem is van. A csoportunkból az én vizsgaeredményem lett a legjobb. Büszkén rámosolyogtam. – Ez csöppet sem lep meg. – Újra megcsókoltam. Aspen mindig is túl jó volt ahhoz, hogy egy Hatos életét élje. Kinyitotta az ajtót, és kilesett a folyosóra. Kihaltnak tűnt. – Annyi mindent el kellene mondanom. Beszélnünk kell – suttogtam. – Tudom. És fogunk is. Beletelhet egy kis időbe, de vissza fogok jönni. Nem ma éjjel. Nem tudom mikor, de hamarosan. – Újra megcsókolt, olyan erősen, hogy szinte fájt. – Hiányoztál – suttogta a számba, majd visszatért az őrhelyére. Kábultan lépkedtem vissza az ágyhoz. El sem hittem, hogy mit tettem. Volt egy részem – egy igen felindult részem –, ami úgy érezte, hogy Maxon megérdemelte. Ha Celeste-et meg akarja kímélni, engem pedig megalázni, akkor egyértelműen nem leszek már sokáig része a Párválasztónak. Ha Celeste megkerülheti a szabályokat, akkor akár mehetek is. Ezzel a probléma meg is oldódott. Hirtelen rám tört a fáradtság, és másodperceken belül elaludtam.

23. fejezet

Másnap reggel egy kis bűntudattal ébredtem. Sőt, talán kicsit ijedt is voltam. Az, hogy nem válaszoltam Maxon fülhuzigáló jelére, még nem jelentette, hogy ne jöhetne be a szobámba, amikor csak akar. Könnyen rajtakaphattak volna bennünket. Ha valaki csak sejtené, hogy mit tettem… Árulás volt. És a palotában az árulásra egyetlen büntetés létezett. Volt azonban egy részem, amelyik erre fittyet hányt. Az ébredés kábult pillanatai alatt újraéltem Aspen szemének minden pillantását, minden érintését, minden csókját. Annyira hiányzott nekem mindez! Bárcsak több időnk lett volna beszélgetni! Annyira fontos lett volna megtudnom, hogy mi jár Aspen fejében, bár az elmúlt éjszaka azért adott néhány tippet. Miután mindent

megtettem, hogyne akarjam őt, egyszerűen hihetetlen volt, hogy ő még mindig akarhat engem. Szombat volt, így a Hölgyek Szalonjába kellett volna mennem, de úgy éreztem, hogy nem bírnám ki. Arra volt szükségem, hogy gondolkodhassak, és tudtam, hogy erre képtelen lennék odalent, az állandó fecsegés közepette. Amikor a szobalányok megjöttek, azt mondtam nekik, hogy fáj a fejem és ágyban maradok. Nagyon segítőkészek voltak, ennivalót hoztak, és a szobát szinte nesztelenül takarították ki, így aztán kifejezetten rosszul éreztem magam attól, hogy hazudok nekik. Pedig muszáj volt. Nem bírtam volna a királyné, a lányok és valószínűleg Maxon szeme elé kerülni, amíg a gondolataim kizárólag Aspenen jártak. Lehunytam a szemem, de nem aludtam. Igyekeztem tisztázni,

pontosan

hogyan

érzek.

Mielőtt

azonban

elmerülhettem volna benne, kopogtak az ajtón. Átfordultam, és közben megpillantottam Anne-t, aki halkan megkérdezte, hogy kinyissa-e. Gyorsan felültem, megigazítottam a hajam, és bólintottam. Csak imádkozni tudtam, hogy ne Maxon legyen – féltem attól, hogy leolvassa az arcomról a bűneimet –, de arra nem voltam felkészülve, hogy Aspen lép be az ajtón. Éreztem, hogy ültömben is jobban kihúzom magam, és reméltem, hogy a szobalányaimnak ez nem tűnik fel.

– Elnézést, kisasszony – szólt Anne-hez. – Leger palotaőr vagyok. Azért jöttem, hogy megbeszéljek Lady Americával bizonyos biztonsági intézkedéseket. – Természetesen – felelte a lány, és a szokottnál vidámabban mosolyogott, majd intett Aspennek, hogy jöjjön beljebb. Láttam, hogy a sarokban Mary megböki Lucyt, akiből halk kuncogás szakadt ki. Aspen meghallotta, feléjük fordult, és kezét a sapkájához emelte. – Hölgyeim. Lucy lehajtotta a fejét, Mary arca pedig vörösebb lett, mint a hajam, de egy kukkot sem szóltak. Látszott, hogy Anne-re is komoly hatást tett Aspen szépsége, de ő volt olyan összeszedett, hogy beszélni tudjon. – Kisasszony, menjünk el? Ezt fontolóra vettem. Nem akartam, hogy túl nyilvánvaló legyen, de jólesett volna, ha kicsit magunkra maradhatunk. – De csak egy percre. Biztos vagyok abban, hogy Leger palotaőrnek annál tovább nem lesz rám szüksége – jutottam döntésre, mire ők azonnal kilibbentek a szobából. Mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, Aspen megszólalt. – Attól tartok, tévedtél. Elég hosszú időn át szükségem lesz rád. – És rám kacsintott. Megráztam a fejem. – Még mindig alig tudom elhinni, hogy itt vagy. Nem vesztegette az időt, lekapta a sapkáját, és leült az ágyam szélére, hogy az ujjaink épp összeérhessenek. – Nem

hittem volna, hogy valaha áldásnak tekintem majd a sorozást, de ha alkalmat ad arra, hogy bocsánatot kérjek tőled, akkor örökké hálás leszek érte. A megdöbbenéstől elnémultam. Aspen mélyen a szemembe nézett. – Mer, kérlek, ne haragudj rám. Annyira, de annyira ostoba voltam, és azóta bánom egyfolytában azt az estét a faházikóban, hogy lemásztam a létrán. Túl konok voltam ahhoz, hogy mondjak is valamit, és aztán kisorsolták a nevedet… és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. – Egy pillanatra elhallgatott. Mintha könnyek csillantak volna a szemében. Lehetséges lenne, hogy Aspen éppúgy zokogott miattam, ahogy én őmiatta? – Még mindig annyira szerelmes vagyok beléd. Az ajkamba haraptam, és visszatartottam a könnyeimet. Mielőtt akár csak belegondolnék ebbe, előbb még tudnom kell valamit. – És mi van Brennával? Megnyúlt az arca. – Micsoda? Remegve levegőt vettem. – Láttalak benneteket a téren, amikor elköszöntem. Vége lett? Aspen

hunyorogva

igyekezett

koncentrálni,

aztán

nevetésben tört ki. Kezével eltakarta a száját, és hanyatt dőlt az ágyon, majd újra felült és megkérdezte. – Hát ezt gondolod? Ó, Mer, Brenna elbotlott. Majdnem elesett, én pedig elkaptam. – Elbotlott?

– Igen, a téren rengetegen voltak, és mindenki tolakodott. Nekem dőlt, aztán mondott valami vicceset arról, hogy milyen ügyetlen. Te is tudod, hogy ez teljesen igaz Brennára, még a jobb napjain is. – Eszembe jutott, amikor Brenna egyszer minden ok nélkül elvágódott a járdán. Ez vajon miért

nem

jutott

eszembe

korábban?

–

elszabadultam, már rohantam is a színpad felé. Emlékeztem azokra a pillanatokra, amikor

Mihelyt Aspen

kétségbeesetten próbált a közelembe kerülni. Szóval nem tettette magát. Elmosolyodtam. – És mégis, mit akartál csinálni, amikor odaérsz hozzám? Vállat vont. – Annyira nem gondolkodtam előre. Fontolóra vettem, hogy könyörgök, csak maradj. Készen álltam arra, hogy hülyét csináljak magamból, ha ez azzal jár, hogy nem szállsz be abba az autóba. De olyan dühösnek tűntél… és már azt is értem, hogy miért. – Nagy sóhaj hagyta el az ajkát. – Egyszerűen nem ment. Egyébként pedig úgy gondoltam, hogy talán itt boldog lennél. – Körbehordozta a tekintetét a szobán, és benne az összes gyönyörű tárgyon, ami ideiglenesen az enyém volt. Értettem, hogy miért hihette ezt. – Aztán – folytatta – úgy képzeltem, hogy majd visszahódítalak, amikor hazajössz. – A hangjában érződött valami aggodalom. – Biztos voltam abban, hogy el akarsz szabadulni, és mihelyt lehet, hazatérsz. És aztán… nem így lett.

Elhallgatott, rám nézett, de szerencsére nem kérdezte meg, hogy mennyire kerültünk egymáshoz közel Maxonnal. Valamit már így is látott belőle, de azt nem tudta, hogy csókolóztunk, hogy van egy titkos jelünk, és ezt nem is akartam elmesélni neki. – Aztán jött a sorozás, és akkor úgy láttam, már az is igazságtalan lenne, ha egyáltalán fontolóra venném, hogy írjak neked. Akár meg is halhatok szolgálat közben. Nem akartam, hogy újra sikerüljön elérnem, hogy belém szeress, aztán pedig… – Újra beléd szeressek? – kérdeztem hitetlenkedve. – Aspen, én sosem szűntelek meg szeretni téged. Aspen

gyorsan

odahajolt

hozzám,

és

gyöngéden

megcsókolt. Tenyerét az arcomra fektette és magához húzott. Az eltelt két év minden pillanata átviharzott a testemen. Hálás voltam azért, hogy ezek az idők nem vesztek el örökre. – Annyira sajnálom – mormolta két csók között. – Sajnálom, Mer. Hátrahúzódott, hogy jobban lásson, tökéletes arcán kis mosoly jelent meg, s a szeme pontosan azt kérdezte, ami az én fejemben is járt: most mihez kezdünk? Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és én megriadtam, mert a szobalányaim láthatták, hogy Aspen milyen közel van hozzám.

– Hála istennek, hogy visszajöttek! – kiáltotta Aspen, és kezét erősebben szorította az arcomra, majd a homlokomra tette. – Nem hiszem, hogy láza lenne, kisasszony. – Mi a baj? – kérdezte Anne, és arcán aggódó kifejezés jelent meg, de már sietett is az ágyamhoz. Aspen felállt. – Először azt mondta, hogy olyan furcsán érzi magát. A fejéről mondott valamit. – És most jobban fáj a feje, kisasszony? – tudakolta Mary. – Annyira sápadt! Ebben egészen biztos voltam. Abban a pillanatban, hogy megláttak bennünket, minden csepp vér kiszaladt az arcomból. Aspen azonban, aki a szorult helyzetben is megőrizte hidegvérét, azonnal megoldotta a problémát. – Hozom a gyógyszert – jelentette ki Lucy, és már iszkolt is a fürdőszobába. – Elnézést, kisasszony – mondta Aspen, miközben a szobalányaim lázas tevékenységbe fogtak. – Akkor én már nem is zavarnám. Majd visszajövök, ha már jobban érzi magát. Rám nézett, és én újra azt az arcot láttam, amit a fára épített házikóban ezerszer is megcsókoltam. Körülöttünk a világ vadonatúj volt, kettőnk kapcsolata viszont ugyanolyan maradt, mint régen volt. – Köszönöm, uram – rebegtem gyenge hangon. Meghajolt és már ment is.

Hamarosan

ott

nyüzsgött

körülöttem

az

összes

szobalányom, és mindent megtettek, hogy felépüljek egy nemlétező betegségből. A fejem nem sajgott, a szívem viszont igen. Oly ismerős érzés volt újra Aspen karjaiba vágyni, mintha soha nem váltunk volna el.

Az éjszaka közepén arra riadtam, hogy Anne erősen megrázza a vállamat. – Micso…? – Kisasszony, kérem, fel kell kelnie! – Kapkodva beszélt, a hangja halálosan rémült volt. – Mi baj? Megsérült? – Nem,

nem.

Le

kell

kísérnünk

az

alagsorba.

Megtámadtak bennünket. Még nem ébredtem fel teljesen, abban sem voltam biztos, hogy jól hallottam. Arra viszont felfigyeltem, hogy mögötte ott sírdogál Lucy. – Bejutottak? – kiáltottam fel hitetlenkedve. Lucy rémült nyüszítése megválaszolta a kérdésemet. – Most

mit

tegyünk?

–

kérdeztem.

A

hirtelen

adrenalinlökettől teljesen éber lettem, és kiugrottam az ágyból. Mihelyt felálltam, Mary cipőt rántott a lábamra, Anne pedig rám terített egy pongyolát. Csak az járt a fejemben: Észak vagy Dél? Észak vagy Dél?

– Itt a sarokban van egy átjáró. Az egyenesen levezet a gyülekezőhelyre, az alagsorba. Az őrök már várják. A királyi családnak már ott kell lennie, sőt a legtöbb lánynak is. Siessen, kisasszony! – Anne kihúzott a folyosóra, és megnyomott valamit a falon. A fal egy darabja elfordult, mint amikor valami rejtélyes regényben feltárul a titkos átjáró. És valóban, itt is egy lépcsőt láttam, ami lefelé tartott. Miközben ott álltam, Mini rontott ki a szobájából, és leiszkolt a lépcsőn. – Rendben, menjünk – mondtam. Anne és Mary tátott szájjal bámultak rám. Lucy annyira reszketett, hogy állni is alig tudott. – Menjünk – ismételtem meg. – Nem, kisasszony. Mi máshová megyünk. Sietnie kellene, hogy leérjen, mielőtt ideérnének. Kérem! Tudtam, hogy ha rájuk találnak, akkor jó, ha csak megsérülnek, de a legrosszabb esetben akár meg is halhatnak. Nem tudtam volna elviselni a gondolatát annak, hogy bajuk essen. Talán túl magabiztos voltam, de ha Maxon korábban változtatott annyit a szokásain, hogy megtegyen értem annyi mindent, akkor talán az is jelent majd valamit, hogy nekem fontosak a szobalányaim. Még ha össze is vesztünk.

Talán

túlságosan

is

reménykedtem

a

nagylelkűségében, de arról szó sem lehetett, hogy itt hagyjam őket. A félelemtől gyorsabban cselekedtem. Elkaptam Anne-t a karjánál fogva, és belöktem az átjáróba.

Elbotlott, úgyhogy nem állíthatott meg, amikor Maryt és Lucyt is megragadtam. – Mozgás! – szóltam rájuk. Elindultak ugyan, de Anne végig tiltakozott. – De kisasszony, nem fognak bennünket beengedni! Az a hely kizárólag a család számára… El fognak küldeni minket. – Nem érdekelt, hogy miket beszél. Bárhol jelölték is ki a rejtekhelyüket, biztos voltam abban, hogy nem lehet olyan biztonságos, mint az, ahol a királyi család tartózkodik. A lépcsőt néhány méterenként lámpák világították meg, de még így is majdnem hasra estem párszor, annyira siettem. Teljesen elvakított a rettegés. Vajon a lázadók korábban milyen messzire jutottak a palotában? Tudnak-e arról, hogy léteznek ezek a biztonságos menedékbe vezető átjárók? Lucy félig lebénult a riadalomtól, úgyhogy őt valósággal rángatnom kellett, hogy ne szakadjon le. Meg nem tudnám mondani, hogy mennyi időbe telt, mire leértünk a lépcső aljára, de a keskeny átjáró egy idő után mesterséges barlangba futott bele. Ott vettem észre a többi lépcsőt, amin más lányok érkeztek éppen le, s mindenki egy félméteres vastagságú ajtó mögött tűnt el. Rohanni kezdtünk a biztonságos hely felé. – Köszönöm, hogy lekísérték ezt a lányt. Most már mehetnek – közölte az őr a szobalányaimmal. – Nem! Velem vannak. Velem is maradnak – jelentettem ki határozottan.

– Kisasszony, nekik is megvan a saját helyük – ellenkezett a férfi. – Jó. Ha ők nem mehetnek be, akkor én sem megyek. Biztosra veszem, hogy Maxon herceg nem fog örülni, ha megtudja, hogy maga miatt nem jöhettem be. Gyerünk, hölgyek. – Kezüknél fogva húzni kezdtem magammal Maryt és Lucyt. Anne annyira megdöbbent, hogy moccanni sem tudott. – Várjon! Várjon! Rendben, menjenek be. De ha valakinek nem tetszik majd a dolog, akkor az öné a felelősség. – Rendben – bólintottam. Az ajtó felé fordítottam a lányokat, kihúztam magam és besétáltam. Odabent nagy nyüzsgés, zaj fogadott. Voltak lányok, akik összebújtak és sírdogáltak, mások imádkoztak. Láttam, hogy a király és a királyné magukban ülnek, és még több őr veszi körül őket. Mellettük Maxon állt és Elayna kezét fogta, aki kicsit

riadtnak

tűnt,

de

a herceg

érintése

nyilván

megnyugtatta. Felmértem a királyi család helyzetét… olyan közel voltak az ajtóhoz. Azon gondolkodtam, hogy ezt vajon ugyanazon okból teszik-e, amiért a kapitány sem hagyja el a süllyedő hajót: ameddig csak lehet, igyekeznek fenntartani, de ha mégis baj van, akkor ők lesznek az elsők, akik elpusztulnak. Kis csoportjuk felfigyelt az érkezésemre, és arra is, hogy milyen társaságban jöttem. Láttam, hogy kicsit értetlenül

néznek, mire bólintottam feléjük, majd magasra emelt fejjel továbbmentem. Úgy gondoltam, hogy amíg magabiztosnak tűnök, addig senki nem fog majd vallatóra. Tévedtem. Alig tettem meg három lépést, amikor odajött hozzám Silvia.

Hihetetlenül higgadtnak tűnt.

Számára ebben

egyértelműen semmi újdonság nem volt. – Remek. Egy kis segítség. Lányok, menjenek azonnal a terem hátuljában a vízraktárhoz, és kezdjenek el frissítőket felszolgálni a királyi családnak és a hölgyeknek. Induljanak már! – parancsolt rájuk. – Nem – fordultam Anne felé. Most először adtam neki parancsot. – Anne, kérem, vigyen valami frissítőt a királynak, a királynénak és a hercegnek, majd jöjjön vissza hozzám. – Szembefordultam Silviával. – A többiek boldoguljanak el maguk. Ha úgy döntöttek, hogy a sorsukra hagyják a szobalányaikat, akkor arra is képesek, hogy vizet szerezzenek saját maguknak. Az én szobalányaim viszont velem maradnak. Jöjjenek, hölgyeim. Tudtam, hogy elég közel vagyunk a királyi családhoz ahhoz, hogy minden szavamat hallják. Annyira igyekeztem határozottnak tűnni, hogy talán kicsit hangosan is beszéltem. De az sem érdekelt volna, ha neveletlennek hisznek. A teremben nem sokan lehettek, akik Lucynál jobban féltek. Egész testében reszketett, és szó sem lehetett arról, hogy ebben az állapotban megengedjem neki, hogy olyan

embereket szolgáljon ki, akik messze nem érnek fel vele jóság dolgában. Talán amiatt lehetett, mert olyan régóta voltam Gerad és May nővérkéje, de egyszerűen muszáj volt biztonságban tudnom ezeket a lányokat. A terem hátsó fertályában találtunk magunknak egy kis helyet. Bárki feladata volt is ezt a helyet előkészíteni, az nyilván nem számított a Kiválasztottak tömegére, mert sokkal kevesebb szék volt, mint kellett volna. De láttam az élelmiszer- és víztartalékokat, és világos volt, hogy ha úgy hozná a szükség, akár hónapokig elélhetnénk ezeken. A

benti

emberek

különös

keveréket

alkottak.

Egyértelműen látszott, hogy a tisztségviselők éjszakába nyúlóan dolgozhattak, mert még mindig öltönyben voltak. Maxon is fel volt öltözve. A lányok közül azonban szinte mindenki vékony hálóinget viselt, ami csak arra volt jó, hogy odafönt,

a

meleg

szobában

aludjanak

benne.

Nem

mindenkinek volt ideje a nagy sietségben, hogy egy pongyolát is magára kapjon. Rajtam volt ugyan köntös, de így is fáztam kicsit. Több olyan lány is akadt, aki igyekezett a terem elejébe húzódni. Az világos volt, hogy ha betörnék az ajtót, akkor ők lesznek az elsők, akik meghalnak. Ha viszont nem ez történik, akkor milyen remek, hogy annyi időt tölthetnek közvetlenül

Maxon

szeme

előtt.

Maradtak

azonban

körülöttünk is lányok, és a legtöbben olyan állapotban

voltak, mint Lucy: remegtek, sírtak és szinte kővé váltak a rémülettől. Anne az üdítők felszolgálásával foglalkozott, úgyhogy én belekaroltam Lucyba az egyik oldalról, Mary pedig a másikról bújt oda hozzá. Nemigen volt semmi jó, amit a helyzetről vagy erről a szobáról mondhattunk volna neki, így inkább csöndben maradtunk és hallgattuk a terem zajait. A hangzavar az első itt töltött napomra emlékeztetett, amikor átalakították a külsőnket. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni azt a jelenetet és a vele járó hangokat, hátha sikerül olyan nyugalmat teremtenem odabent, mint amilyent kívülről erőltettem magamra. – Jól van? Felnéztem, és ott állt előttem Aspen a ragyogó egyenruhájában. A hangja igen hivatalosan csengett, és őt mintha

csöppet

sem

rázta

volna

meg

a

helyzet.

Felsóhajtottam. – Igen, köszönöm. Egy

darabig

hallgattunk,

néztük, ahogy mindenki

elhelyezkedik a szobában. Mary egyértelműen kimerült volt, mert Lucyra félig ráborulva máris elaludt. Mindent figyelembe véve, Lucy eléggé nyugodtnak tűnt. Abbahagyta a sírást, csak ült ott, és csodálkozva nézte Aspent. – Igazán kedves volt öntől, hogy magával hozta a szobalányait. Nem mindenki lenne ennyire jó azokkal, akik rangban alatta vannak – mondta.

– A kaszt számomra sosem jelentett semmit – feleltem halkan. Halvány mosolyra húzta a száját. Lucy nagy levegőt vett, mintha kérdezni szeretett volna valamit Aspentől, de ekkor hangos kiáltás harsant a teremben. A túloldalon álló őr utasításokat adott, hogy hallgassunk el. Aspen elment, ami nem is volt baj. Féltem, hogy valakinek esetleg feltűnik valami. – Ez ugyanaz az őr, volt, mint korábban? – kérdezte Lucy. – Igen. – Mostanában sokat láttam, ahogy a szoba előtt áll. Nagyon kedves – jegyezte meg. Biztos voltam abban, hogy Aspen a szobalányaimmal éppoly kedvesen beszél, mint velem, ha összefutnak valahol. Végtére is, ők Hatosok voltak. – És nagyon jóképű – tette hozzá. Elmosolyodtam, és már azon tűnődtem, hogy mondjak-e valamit, amikor az iménti őr szólt, hogy maradjunk csöndben. Még pár kósza szó, de aztán elhalt a beszélgetés, és a termet különös csönd ülte meg. Ekkor hallhatóvá vált, hogy valahol fölöttünk harc folyik. Feszülten füleltem, hátha meghallom a golyók zaját, vagy bármit, ami segíthet megállapítani, honnan jött ez a lázadó csapat. Azon vettem észre magam, hogy közelebb húzom a lányokat, mintha így megvédhetnénk magunkat mindattól, ami történhet.

A zaj órákon át tartott. A szobában csak Maxon nem ült, helyette kötelességtudóan körbejárta a lányokat, hogy megnézze, mi van velük. Amikor odaért a mi sarkunkba, rajtam kívül már csak Lucy volt ébren, és vele váltottunk időről időre pár rövid mondatot, úgyhogy gyakorlatilag szájról olvastuk le a másik szavait. Miközben Maxon felénk tartott, már megmosolyogta, hogy szinte elborítanak a hozzám bújó emberek. Úgy láttam, hogy nem maradt benne harag a vitánk miatt, és én is nagyon szerettem volna helyrehozni a dolgokat. Abban a pillanatban csak az tűnt fel, milyen hálás a mosolya, mert nincs velem semmi baj. Átviharzott rajtam a bűntudat hulláma… Mibe keveredtem? – Jól vagy? – kérdezte. Bólintottam. Lucyra pillantott, és áthajolt hozzá, hogy váltson vele pár szót. Beszívtam, megízleltem Maxon illatát. Nem illatszerszaga volt. Nem fahéj, vanília, sőt – jutott eszembe –, még csak nem is háziszappan. Maxonnak megvolt a saját szaga, a szervezetében elégő, felhasználódó vegyi anyagoké. – És maga? – faggatta Lucyt. Ő is bólintott. – Meglepődött azon, hogy egyszer csak idelent találta magát? – mosolygott rá Lucyra, így próbálva enyhíteni a lehetetlen helyzeten. – Nem, felség. Vele semmi nem lep meg – intett Lucy felém.

Maxon felém fordult, az arca hihetetlenül közel került az enyémhez. Kényelmetlenül éreztem magam. Túl sok ember közé voltam beszorítva, meg sem tudtam moccanni. És túl sokan láthattak bennünket, beleértve Aspent. A pillanat azonban hamar tovaszállt, és a herceg visszafordult Lucyhoz. – Értem, hogy mire céloz. – Újra elmosolyodott. Úgy tűnt, mondana még valamit, de aztán meggondolhatta magát és készült felegyenesedni. Gyorsan elkaptam a karját, és suttogva megkérdeztem: – Észak vagy Dél? – Emlékszel a fotózásra? – Szinte lehelte a szavakat. Döbbenten

bólintottam.

Ezek

a

lázadók

tartottak

északnyugat felé, útközben felperzselték a földeket és lemészárolták az embereket. Akkor azt mondta: Vágják el az útjukat. Közben pedig a lázadók, ezek a martalócok végig felénk tartottak, lassan, de biztosan, és nem tudtuk megállítani őket. Gyilkosok voltak. Déliek. – Ne mondd el senkinek. – Felállt és Fionához lépett, aki karjaival átölelve tartotta magát és jajveszékelt. Igyekeztem

lassan

beszívni

és

kifújni

a

levegőt,

megpróbáltam elképzelni, hogyan menekülnék el, ha betörnének ide, de csak áltattam magam. Ha a lázadók lejutnak idáig, akkor mindennek vége. Nem lehetett semmit tenni, várni kellett. Az órák valósággal vánszorogtak. Fogalmam sem volt arról, mennyi lehet az idő, de voltak, akik már aludtak egy

kicsit, majd újra felébredtek, mi többiek pedig, akik végig fennmaradtunk, mostanra kezdtünk kimerülni. A fölülről érkező hangok nem egyszerre szűntek meg, inkább több óra alatt halkultak el. Végül teljesen csend lett, és nem hallottunk újabb zajokat. Kinyitották az ajtót, néhány őr kiment, hogy megnézze, mi a helyzet. Még jó sok időbe beletelt, mire végigvizsgálták a palotát, de aztán visszatértek. – Hölgyeim és uraim – jelentette be az egyik őr –, a lázadókat megfékezték. Most azt kérjük, hogy a hátsó lépcsőn térjenek vissza a szobáikba. Elég nagy a felfordulás, és sok a sérült palotaőr is. Az lenne a legjobb, ha kikerülnék a főbb termeket és folyosókat egész addig, míg rendbe nem teszik azokat. A Kiválasztottaktól azt kérjük, hogy fáradjanak a szobáikba, és további értesítésig maradjanak is ott. Beszéltem a szakácsokkal, és egy órán belül ételt visznek fel mindenkinek. Az egészségügyi személyzet jelentkezzen nálam a kórházi szárnyban. Ezután mindenki felpattant, és az emberek úgy indultak dolgukra, mintha semmi nem történt volna. Akadtak olyanok is, akik unottan bámultak. Csak azok arca árulkodott zaklatottságról, akik Lucyhoz hasonlóan rettegtek, mindenki más úgy fogta fel a támadást, mint ami megesik, és amire számítani lehetett. A szobámat felforgatták. A matrac a földön hevert, a ruhákat

kicibálták a szekrényből,

a családom fotóit

összetépték és a földre dobták. Körülnéztem, és az üvegcsémet kerestem – az ágy alatt meg is találtam érintetlenül, még a penny is benne volt. Igyekeztem nem sírni, de a szemem folyton könnybe lábadt. Nem arról volt szó, hogy féltem volna, pedig ez is igaz volt. Egyszerűen csak gyűlöltem a gondolatát, hogy az ellenség megfogdosta és tönkretette a holmimat. Nem kevés időbe telt mindent rendbe rakni, mert eléggé fáradtak voltunk. De azért elboldogultunk. Anne még ragasztószalagot is talált, hogy megjavítgathassam széttépett fényképeimet. Mihelyt megkaptam a ragasztót, elküldtem a szobalányaimat lefeküdni. Anne tiltakozott, de hajthatatlan voltam. Most, hogy rájöttem, képes vagyok parancsokat adni, már nem féltem használni ezt a képességemet. Mihelyt egyedül maradtam, végre elsírhattam magam. Bár a félelem jó része elmúlt, még mindig a hatása alatt álltam. Megkerestem a farmert, amit Maxontól kaptam, meg egy otthoni inget és felvettem. Így egy kicsit meg is nyugodtam. A

hajam

kócos

volt

az

éjszaka

és

a

reggel

megpróbáltatásaitól, ezért laza kontyba fogtam össze a fejem búbján, de pár elszabadult fürtöt meghagytam az arcom mellett. A képek darabkáit az ágyra tettem, és megpróbáltam rájönni, melyik rész hová illik. Kicsit olyan érzés volt, mintha négy kirakós játékot öntöttek volna össze egyetlen

dobozba. Csak egyet sikerült összeraknom, amikor kopogtak az ajtón.

Maxon,

gondoltam. Jaj, kérlek, Reménykedve tártam ki az ajtót.

legyél

Maxon.

– Hahó, kedvesem! – Silvia volt az. Kicsit csücsörített – gondolom ezt szánta vigasztaló arckifejezésnek. Bekocogott mellettem a szobába, majd megfordult és meglátta, hogy mi van rajtam. – Csak azt ne mondja, hogy maga is elmegy – nyafogta. – Hát komolyan, semmiség volt az egész. – Kezével olyan mozdulatot tett, mintha eltörölné az egész incidenst. Én semmiképpen nem neveztem volna semmiségnek. Hát nem látta rajtam, hogy sírtam? – Nem megyek el – feleltem, és egy hajfürtöt a fülem mögé igazítottam. – A többiek hazamennek? Nagyot sóhajtott. – Igen, eddig hárman szóltak. És Maxon, a drága gyermek, rám parancsolt, hogy engedjek elmenni mindenkit, aki ezt szeretné. Most, miközben beszélgetünk, már zajlanak is az úti előkészületek. Olyan különös. A herceg mintha tudta volna, hogy lesznek, akik távoznának. A maga helyében kétszer is meggondolnám, mielőtt útnak indulok egy ilyen ostobaság miatt. Elkezdett sétálgatni a szobámban, szemügyre vette a berendezést. Ostobaság? Ebbe a nőbe meg mi ütött? – Elvittek valamit? – vetette oda hanyagul.

– Nem,

asszonyom.

Rendetlenséget

csináltak,

de

amennyire meg tudom ítélni, semmi nem hiányzik. – Remek. – Odalépett hozzám, és átnyújtott egy apró, hordozható telefont. – Ez a palota legbiztonságosabb vonala. Hívja fel a családját, és mondja meg nekik, hogy jól van. Ne tartson túl soká, még fel kell keresnem néhány lányt. Ámulva néztem az aprócska tárgyat. Még sosem volt a kezemben hordozható telefon. Láttam persze korábban Ketteseknél és Hármasoknál, de sosem hittem volna, hogy egyszer használatba vehetek egyet. A kezem remegett az izgalomtól. Hallani fogom a hangjukat! Lelkesen tárcsáztam a számot. Bármi történt is előtte, ez mosolyt csalt az arcomra. Anya két csengetés után felvette. – Halló? – Anya? – America! Te vagy az? Ó, jól vagy? Annyira aggódtunk! Valami őr idetelefonált, hogy megmondja, pár napig esetleg nem léphetünk veled kapcsolatba, és ebből tudtuk, hogy azok az átkozott lázadók átjutottak. Annyira megijedtünk. – Elkezdett sírni. – O, anya, ne sírj! Biztonságban vagyok. – Silviára néztem. Unottnak tűnt. – Tartsd egy kicsit. – A vonal túlsó végén valami mozgolódás neszét hallottam. – America? – May hangja rekedtes volt a sok sírástól. Neki lehetett a legszörnyűbb napja.

– May! Ó, May, annyira hiányzol! – Éreztem, hogy kezdenek feltörni a könnyeim. – Azt hittem, meghaltál! America, annyira szeretlek! Ígérd meg, hogy nem fogsz meghalni! – zokogta. – Megígérem. – Nevetnem kellett azon, hogy miféle ígéreteket teszek. – Hazajössz? Nem jöhetnél haza? Már nem akarom, hogy ott maradj! – May szó szerint rimánkodott. – Hazamenjek? – kérdeztem. Többféle érzés rohant meg. A családom hiányzott, és elegem volt abból, hogy a lázadók elől kell rejtőzködnöm. Egyre kuszább érzések kötöttek Aspenhez és Maxonhoz, és fogalmam sem volt arról, hogyan igazodhatnék ki rajtuk. Az lenne a legegyszerűbb, ha elmennék. És mégis… – Nem, May, nem jöhetek haza. Itt kell maradnom. – De miért? – nyöszörögte May. – Csak – feleltem egyszerűen. – Miért csak? – Egyszerűen… mert. May egy kicsit hallgatott, gondolkodott. – Szerelmes vagy Maxonba? – Egy pillanatra felködlött előttem a régi, fiúkért bolonduló May, akit olyan jól ismertem. Minden rendben lesz vele. – Öööö… hát, azt nem tudom, de…

– America! Te szerelmes vagy Maxonba! Ó, istenem! – Hallottam, hogy a háttérben apa azt kiabálja „Hogy micsoda?”, anya pedig azt feleli: „Igen, igen, igen!” – May, én egy szóval sem mondtam… – Tudtam! – May abba sem tudta hagyni a kacagást. Minden miattam való félelme egy szempillantás alatt tovaszállt. – May, most le kell tennem. Másoknak is szüksége van a telefonra. Csak szerettem volna, ha tudjátok, hogy minden rendben van velem. De ígérem, hogy hamarosan írni fogok. – Rendben, rendben. És mesélj Maxonról! És küldj még finomságokat! Szeretlek! – ordibálta a kagylóba. – Én is szeretlek. Szia! És letettem, mielőtt bármi mást kérdezhetett volna. Azonban mihelyt nem hallottam a hangját, máris jobban hiányzott, mint korábban. Silvia nem vesztegette az időt. Egy szempillantás alatt kikapta a telefont a kezemből, és már ment is az ajtó felé. – Jó kislány – vetette oda, majd eltűnt a folyosón. Pedig ha valaminek, jónak igazán nem éreztem magam. De azt is tudtam, hogy ezen segíthetek, mihelyt kitalálom, hogyan hozzam rendbe a dolgokat Aspennel és Maxonnal.

24. fejezet

Amy, Fiona és Tallulah órákon belül hazament. Nem tudtam, hogy a gyorsaság Silvia hatékonyságának vagy a lányok riadalmának volt köszönhető. Ezzel a létszámunk tizenkilencre csökkent, és az az érzésem támadt, mintha hirtelen minden felgyorsult volna. Nem sejthettem, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami következik. A támadást követő hétfőn visszatértünk megszokott napirendünkhöz. A reggeli éppoly ízletes volt, mint mindig, még el is töprengtem azon, hogy vajon eljön-e az idő, amikor már fel sem tűnnek ezek a csodás étkezések. – Kriss,

hát

beleharaptam

nem egy

isteni?

csillag

–

alakú

kérdeztem, gyümölcsbe.

miközben Mielőtt

beköltöztem volna a palotába, még sosem láttam ilyet. Kriss szája tele volt, ezért csak egyetértően biccentett. Ezen a reggelen valahogy elöntött egy kellemes érzés: annak a

tudata, hogy mi mindannyian testvérek vagyunk. Most, hogy közösen túléltünk egy nagyobb lázadó támadást, a közöttünk létező bizonytalan kis kapcsolatok mintha valami eltörhetetlen kapoccsá szilárdultak volna. A Kriss mellett ülő Emily épp felém nyújtotta a mézet. Mellettem Mini csodálattal szemlélte énekesmadaras nyakláncomat, és azt szerette volna megtudni, hogy hol szereztem. Olyan volt a hangulat, mint pár évvel ezelőtt otthon, vacsora közben: élénkek voltunk, fecsegtünk, és semmi nem hiányzott… mielőtt még Kota bunkó lett volna és Kennát elragadta volna tőlünk a férje. És ekkor ráébredtem arra, amire Maxon szerint az anyja is: én ezekkel a lányokkal a jövőben is tartani fogom a kapcsolatot. Tudni szeretném majd, hogy kihez mennek feleségül, és karácsonyi képeslapot akarok küldeni nekik. Aztán huszonegynéhány év múlva, ha Maxonnak fia születik, fel fogom hívni őket, hogy megtudjam, kinek drukkolnak az új Párválasztóban. Felidézzük majd mindazt, ami velünk történt, és úgy fogunk nevetni az egészen, mintha nem is versengés lett volna, hanem valami kaland. Különös módon a teremben egyetlen személy tűnt csak zaklatottnak, és ez Maxon volt. Hozzá sem nyúlt az ételéhez, a tekintete állandóan a lányok során járt, és az arcán egyértelmű koncentráció tükröződött. Időről időre mintha megállt volna gondolatban, mintha valamit megvitatott volna magával, aztán továbblépett.

Amikor eljutott az én soromhoz, rajtakapott azon, hogy figyelem, és halvány mosoly tűnt fel az arcán. Az éjszakai gyors közjátékot leszámítva a veszekedésünk óta nem beszéltünk egymással, pedig bőven volt dolog, amit meg kellett

volna

osztanunk.

Ezúttal

nekem

kell

kezdeményeznem. Az arcomról leolvashatta, hogy nem követelek, csak kérek, és megcibáltam a fülem cimpáját. Továbbra is feszült maradt, de ő is meghuzigálta a fülét. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, és azon kaptam magam, hogy a tekintetem a hatalmas terem ajtaja felé kalandozik. Ahogy már gyanítottam, onnan egy másik szempár irányult rám. Észrevettem ugyan, hogy mikor lépett be Aspen, de igyekeztem ügyet sem vetni rá. Persze beláthattam volna, hogy lehetetlen tudomást sem venni valakiről, akit annyira szeretünk. Maxon

felállt.

megnyikordult,

A mire

hirtelen

mozdulattól

mindannyian

a

széke

odakaptuk

a

tekintetünket. Amikor mindenki felé fordult, úgy tűnt, mintha a legszívesebben észrevétlenül visszaülne. Rájött, hogy ez nem áll módjában, úgyhogy megszólalt. – Hölgyeim – kezdte, és meghajtotta felénk a fejét. Látszott rajta, hogy őszintén bántja valami. – Attól tartok, hogy a tegnapi támadás után arra kényszerültem, hogy komolyan fontolóra vegyem a Párválasztó folytatását. Mint azt tudják, tegnap három hölgy kívánsága volt, hogy hazamehessenek, és én megadtam erre az engedélyt. Nem

szeretnék itt tartani senkit az akarata ellenére. Továbbá az sem lenne jó érzés, ha önök közül többen itt maradnának a palotában, a veszély állandó fenyegetésében, miközben én már biztosan tudom, nincs közös jövőnk. A teremben megváltozott a hangulat: a lányok eddig értetlen

zavarral

szemlélték,

mostanra

azonban

boldogtalanul bár, de felfogták, hogy mi következik. – Csak nem… – súgtaMini. – De igen – feleltem. – Bármennyire fáj is, hogy ezt kell tennem, miután megbeszéltem a dolgot a családommal és néhány közeli tanácsadóval,

úgy

döntöttem,

hogy

jóval

korábban

leszűkítem a mezőnyt az Elitre. Ugyanakkor arra jutottam, hogy változtatok az eredeti tízes létszámon, és hat kivétellel mindenkit hazaküldök – jelentette be hivatalos hangon. – Hat? – lehelte Kriss. – Ez nem igazságos – suttogta Mini a sírás határán. Miközben a panaszos mormolás hangja felerősödött, majd alábbhagyott, körbehordoztam a tekintetem a teremben. Celeste-en látszott, hogy összekapta magát, mintha meg kellene küzdenie a helyéért. Bariel lehunyta a szemét, és szorongva

fonta

össze

két-két

ujját,

mintha

abban

reménykedne, hogy ez a kép majd együttérzést kelt. Hihetetlenül feszültnek tűnt Marlee is, aki korábban bevallotta, hogy nem sokat érez Maxon iránt. De hát akkor miért akar ennyire maradni?

– Nem áll szándékomban ezt túlságosan elnyújtani, így elmondom, hogy a következő hölgyek maradnak itt. Lady Marlee és Lady Kriss. Marlee megkönnyebbülten felsóhajtott, és a melléhez kapta a kezét. Kriss önfeledten izgett-mozgott a székében, és úgy nézett a körülötte ülő lányokra, mintha azt várná, hogy ők is vele örüljenek. És örültem is, míg rá nem jöttem, hogy a hat helyből kettő már elkelt. Vajon hazaküld-e Maxon most, hogy van köztünk ez a nézeteltérés? Hát nem látja már úgy, hogy szerepem lehet a jövőjében? Akarom-e egyáltalán, hogy ezt érezze? Mit csinálok, ha haza kell mennem? Egész végig az én kezemben volt a döntés, hogy mikor távozom. Hirtelen ráébredtem arra, mennyire fontos számomra, hogy itt maradjak. – Lady Natalie és Lady

Celeste

–

folytatta

és

mindkettejükre ránézett. Összerándultam Celeste nevének hallatán. Nem teheti meg, hogy őt itt tartja, engem pedig nem. Már azt is alig tudtam elhinni, hogy Celeste-et megtartja. Ez vajon annak a jele, hogy nekem viszont mennem

kell?

Épp

az

ő

ittléte

volt

az

oka

a

veszekedésünknek. – Lady Elise – jelentette be, és a teremben visszafojtott lélegzettel várták az utolsó nevet. Hirtelen észrevettem, hogy Minivel egymás kezét szorítjuk. – És Lady America. – Maxon rám emelte a tekintetét, és én éreztem, ahogy minden izmom ellazul. Mini azonnal

bömbölni kezdett, és ezzel nem volt egyedül. Maxon nagyot sóhajtott. – Mindenki másnak elképesztően sajnálom,

csak azt mondhatom, de remélem, elhiszik,

hogy hogy

szándékaim szerint ez nem rossz dolog az önök számára. Nem szeretnék senkit hiú reményekben ringatni és közben kockára tenni az életét. Ha a hazaindulók közül bárki beszélni szeretne velem, a folyosó végén leszek, a könyvtárban, ahol találkozhatnak velem reggeli után. Maxon olyan gyors léptekkel hagyta el a termet, hogy az már majdnem futásnak minősült. Egész addig a tekintetemmel kísértem, míg Aspenhez nem ért, ekkor azonban valami elterelte a figyelmemet. Aspen arca értetlenségről tanúskodott, és tudtam is, hogy miért. Azt mondtam neki, hogy nem szeretem Maxont, így ő nyilván azt feltételezte, hogy én is alig valamivel jelentek csak többet ennél a hercegnek. De akkor meg miért szorongtam annyira, hogy megyek vagy maradok? És miért akar Maxon maga mellett tartani? Egy másodperc sem telt el, de Emmica és Tuesday már rohantak Maxon után – kétség nem fért ahhoz, hogy magyarázatot várnak tőle. Voltak lányok, akik sírdogáltak, és látszott rajtuk, hogy majd’ megszakad a szívük – ránk, maradókra hárult a kötelesség, hogy őket vigasztaljuk. Képtelenül

kellemetlen

helyzet

volt.

Mini

végül

hadonászva eltolta magától a kezemet, és kirohant a

teremből. Csak remélni tudtam, hogy nem haragszik rám mindezért. Perceken belül kiürült az ebédlő, már senki sem volt éhes. Én sem maradtam sokáig, mert nem igazán tudtam mit kezdeni a túlhabzó érzelmekkel. Amikor elhaladtam Aspen mellett, odasúgta nekem: „Ma éjjel”. Picit biccentettem és mentem tovább. A délelőtt hátralévő része különösen alakult. Korábban sosem voltak barátaim, akiket hiányoltam volna. A második emeleten minden szoba ajtaja nyitva állt, lányok futkostak ki-be rajtuk, üzeneteket vittek egymásnak, címeket cserélgettek. Együtt sírtunk és együtt nevettünk, aztán délutánra a palota már jóval komolyabb helynek tűnt annál, mint amikor ideérkeztünk. Mostanra senki sem maradt a folyosónak abban a félreeső, nyugati szárnyában, ahol én laktam, így megszűnt a szobalányok futkosásának, az ajtók nyílásának-záródásának a zaja is. Az asztalnál ültem, és egy könyvet olvastam, miközben a szobalányaim port töröltek. Azon tűnődtem, hogy a palota vajon mindig ilyen elhagyatott hangulatot áraszt-e. A nagy üresség miatt csak még jobban hiányzott a családom. Ekkor váratlanul kopogást hallottam. Anne odasietett, de előtte rám pillantott, hogy készen állok-e egy látogató fogadására. Bólintottam. Amikor Maxon belépett a szobába, talpra ugrottam.

– Hölgyek – pillantott a szobalányaimra. – Hát újra találkozunk. A lányok pukedliztek és kacarásztak. A herceg biccentett feléjük, majd rám emelte a tekintetét. Eddig nem is tudtam, mennyire nagyon várom, hogy láthassam. Szinte kábultan ácsorogtam az asztal mellett. – Kérem, bocsássák meg, de beszélnem kell Lady Americával. Magunkra hagynának egy percre? A kérést újabb bókolás és további kuncogás követte, Anne pedig megtudakolta – olyan hangon, amiből kitűnt, hogy mennyire imádják a herceget –, hogy hozhat-e neki valamit. Maxon nem kért semmit, mire elmentek. Zsebre vágta a kezét. Egy darabig hallgattunk. – Azt hittem, nem fogsz itt tartani – ismertem be végül. – Miért? – kérdezte, és látszott rajta, hogy tényleg nem érti. – Mert veszekedtünk. Mert kettőnk között minden olyan furán alakul. Mert… – Mert bár te öt másik nővel

randevúzol, nekem mégis az az érzésem, hogy én csallak meg téged, futott át az agyamon. Maxon lassan közelebb lépett hozzám, s már közben látszott, hogy gondosan megválogatja a szavait. Amikor végre mellém ért, a kezébe fogta az enyémet, és mindent elmagyarázott. – Először is, hadd kérjek bocsánatot. Nem kellett volna kiabálnom veled. – A hangja teljesen őszintén csengett. –

Egyszerűen csak arról van szó, hogy elég nagy a nyomás néhány bizottság meg az apám részéről, én viszont azt szeretném, ha valóban én dönthetnék. Dühítő volt belekerülni egy újabb helyzetbe, amiben megint csak nem vették komolyan a véleményemet. – Egy újabb helyzetbe? – kérdeztem vissza. – Hát, láthattad, mik a lehetőségeim. Marlee a nép kedvence, emellett nem mehetek el csak úgy. Celeste hatalma nem csekély, és az az ifjú hölgy nagyszerű családból származik, akik támogatása nem lenne hátrányos. Natalie és Kriss elbűvölő lányok, és a családomban vannak, akik mindkettejüket

nagyon

kedvelik

és

tökéletesen

elfogadhatónak tartják. Elise-nek rokoni kapcsolatai vannak Új-Ázsiában. Mivel azon vagyunk, hogy véget vessünk ennek az átkozott háborúnak, ezt is muszáj figyelembe vennünk. Ami a döntésemet illeti, eddig főleg az történt, hogy leszavaztak és újra meg újra sarokba szorítottak. Hozzám nem fűzött semmiféle magyarázatot, és én majdnem nem is kértem. Tudtam, hogy elsősorban barátok vagyunk, és hogy nekem nincs semmiféle politikai hasznom. Ugyanakkor muszáj volt hallanom a véleményét, hogy magam is meg tudjam hozni a döntésemet. Képtelen voltam a szemébe nézni. – És én miért vagyok itt még mindig? – A hangom alig volt több suttogásnál. Biztosra vettem, hogy ami most következik, az fájni fog. A gyomrom összeszűkült, éreztem,

hogy csak azért maradhattam itt, mert Maxon soha nem szegné meg az ígéretét. – America, én azt hittem, hogy egyértelműen beszéltem – jegyezte meg higgadtan. Türelmesen sóhajtott egyet, majd kezével az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet. Amikor végre a szemébe néztem, bevallott mindent. – Ha ez ennyire egyszerű dolog lenne, akkor mostanra már mindenkit kizártam volna a versenyből. Pontosan tudom, hogyan érzek irántad. Talán elhamarkodott dolog ezt gondolnom, de hiszem, hogy veled boldog lennék. Elpirultam. Éreztem, hogy elő akarnak törni belőlem a könnyek, de lehunytam a szemem, hogy útjukat álljam. Aztán újra kinyitottam, mert olyan rajongó tekintettel nézett rám, hogy azt viszont látnom kellett. – Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy már az utolsó falat is leromboltuk közöttünk, aztán máskor attól tartok, hogy csak érdekből maradsz itt. Ha biztosan tudhatnám, hogy én, hogy egyedül én számítok neked… Elhallgatott, megrázta a fejét, mintha nem engedhetné meg magának, hogy akarhassa azt, amit nem mondott ki. – Tévednék, amikor azt hiszem, hogy még mindig bizonytalan vagy engem illetően? Nem akartam megbántani, de őszintének kellett lennem. – Nem. – Akkor kénytelen leszek biztonsági játékot űzni. Te esetleg úgy dönthetsz, hogy kiszállsz, és ha így lesz, hagyni

fogom, hogy elmenj. Közben azonban nekem muszáj feleséget találnom. Igyekszem meghozni a legjobb döntést azon korlátok között, amiket felállítottak, de kérlek, egyetlen percig se vond kétségbe, hogy vonzódom hozzád. Tiszta szívemből. Már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Aspenre gondoltam, arra, hogy mit tettem, és szörnyen szégyelltem magam. – Maxon? – szipogtam. – Meg… meg tudnál bocsátani…? – Nem tudtam befejezni a vallomásomat. Még közelebb lépett, és erős ujjaival elkezdte letörölgetni a könnyeket az arcomról. – Megbocsátani? Az ostoba kis veszekedésünket? Már rég elfelejtettem. Vagy azt, hogy a te érzéseid lassabban bontakoznak ki, mint az enyémek? Hajlandó vagyok várni – vonta meg a vállát. – Nem hiszem, hogy tehetnél olyasmit, amit

ne

tudnék

megbocsátani

neked.

Vagy

muszáj

emlékeztetnem arra az alkalomra, amikor belém rúgtál? Nem

tudtam

megállni

nevetés

nélkül.

Maxon

is

felkacagott, de aztán el is komolyodott. – Mi baj? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Ezúttal olyan gyorsan történt az egész. – A hangja tele volt rosszalló csodálattal a lázadók iránt. Hirtelen eltűnődtem azon, hogy vajon mekkora veszély fenyegetett

bennünket,

szobalányaimat.

amikor

megmentettem

a

– Egyre jobban aggódom, America. Észak vagy Dél, egyaránt nagyon-nagyon elszántak lettek. Úgy tűnik, nem fogják feladni, míg meg nem szerzik, amit akarnak, és nekünk halvány fogalmunk sincs arról, hogy ez micsoda. – Maxon szomorúnak és összezavarodottnak tűnt. – Úgy érzem, csak idő kérdése, és elpusztítanak valakit, aki fontos számomra. A szemembe nézett. – Tudod, ugye, hogy van választási lehetőséged? Ha félsz itt maradni, csak szólnod kell. – Elhallgatott, fontolgatott valamit. – Vagy ha úgy érzed, hogy nem tudnál megszeretni, akkor talán emberségesebb lenne, ha most rögtön szólnál. Hagyom, hogy elmenj, és barátokként válhatunk el. Átöleltem és fejemet megtámasztottam a mellkasán. Maxont meglepte a gesztus, de jól is esett neki. Alig egy pillanat múlva ő is átkarolt. – Maxon, azt ugyan nem tudom egészen pontosan, hogy mik vagyunk egymás számára, de az egyértelmű, hogy barátnál jóval többek. Mély sóhaj szakadt ki belőle. Ahogy a fejem a mellén pihent, ki tudtam venni a szíve halk dobogását a zakója alatt. Mintha felgyorsult volna. A keze olyan gyengéd volt, mint mindig, amikor az arcomra siklott. Amikor a szemébe néztem, éreztem, hogy valami olyan érzés növekszik bennünk, amit még nem tudok megnevezni.

Maxon

tekintete

olyasmit

kért,

amiről

korábban

megbeszéltük, hogy nem fogjuk sürgetni. Most megörültem, hogy mégsem akar tovább várni. Biccentettem, mire odasimult hozzám, és nagyon-nagyon gyengéden megcsókolt. Éreztem, hogy az ajka alatt elmosolyodok, és az érzés még sokáig velem maradt.

25. fejezet

Éreztem, hogy valaki bökdösi a karomat. Sötét volt még, vagy nagyon későre járt, vagy túl korán volt. A pillanat egy törtrészéig átvillant a fejemen, hogy esetleg egy újabb támadás történt. De aztán rájöttem, hogy tévedtem, méghozzá a szó miatt, amivel fel akartak ébreszteni. – Mer? Háttal feküdtem Aspennek, és egy pillanatig még így is maradtam,

hogy

összeszedjem

magam,

mielőtt

szembenéznék vele. Tudtam, hogy vannak dolgok, amiket végre tisztázni kell kettőnk között. Reméltem, hogy a szívem megengedi majd, hogy ki is mondjam a szükséges szavakat. Megfordultam, belenéztem Aspen ragyogó, zöld szemébe, és éreztem, hogy ez nem lesz könnyű. Aztán feltűnt, hogy nyitva hagyta a szobám ajtaját. – Aspen, megőrültél – suttogtam. – Csukd be az ajtót!

– Nem, ezt alaposan végiggondoltam. Ha nyitva marad az ajtó, akkor azt mondhatom bárkinek, aki erre jár, hogy zajt hallottam, és bejöttem ellenőrizni, mi van veled. Ez a feladatom, úgyhogy senki sem fogna gyanút. A terve egyszerű volt és nagyszerű. Sokszor nyilván úgy lehet a legjobban megőrizni egy titkot, ha közszemlére tesszük. – Rendben – bólintottam, amikor felfogtam. Felkapcsoltam az ágy melletti asztalkán álló kislámpát, hogy bármely arra járó láthassa, nem titkolunk semmit. Észrevettem, hogy az óra szerint elmúlt hajnali három. Aspenen látszott, mennyire elégedett magával. Szélesen mosolygott – a faházikóban is mindig ez az arc fogadott. – Megtartottad – mondta. – Hm? Aspen az asztalkára mutatott, amin ott állt az üvegcse az árva pennyvel. – Igen – feleltem. – Nem vitt rá a lélek, hogy kidobjam. Arckifejezése egyre reménykedőbbé vált. Megfordult, az ajtóra nézett, mintha gyorsan ellenőrizné, hogy jár-e arra valaki. Azután lehajolt, hogy megcsókoljon. – Ne! – mondtam halkan és elhúzódtam tőle. – Nem lehet. A szemében szomorúság és értetlenség csatázott, és féltem, hogy amit mondanom kell, az csak ront a helyzeten. – Valami rosszat tettem?

– Dehogy! – feleltem határozottan. – Csodálatos voltál. Annyira megörültem annak, hogy újra látlak, és hogy megtudtam, még megváltoztatott.

mindig

szeretsz.

Ez

mindent

Mosolygott. – Akkor jó. Mert szeretlek, és terveim szerint ebben soha többé nem kell kételkedned. Nyugtalanul megmoccantam. – Aspen, bármilyen érzések fűztek vagy fűznek össze bennünket, azok itt nem juthatnak szerephez. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte hátrahőkölve. – A Párválasztó egyik résztvevője lettem. Maxon miatt vagyok itt, és amíg ez tart, addig nem járhatok veled vagy bárminek is nevezzük. – Elkezdtem a takarómat gyűrögetni. Kicsit emésztette a hallottakat. – Szóval hazudtál nekem? Amikor azt mondtad, hogy sosem szűntél meg engem szeretni? – Nem – biztosítottam. – Egész idő alatt itt laktál a szívemben. Te voltál az oka annak, hogy Maxon és közöttem olyan lassan alakultak a dolgok. A herceg kedvel engem, én viszont miattad nem engedtem meg magamnak, hogy megszeressem. – Nahát, ez aztán remek! – vetette oda gúnyosan. – Örülök, hogy simán randiznál vele, ha nem lennék itt. Éreztem, hogy bár haragszik, közben majd’ megszakad a szíve, de nem az én hibám volt, hogy ez így alakult.

– Aspen? – szólítottam meg halkan, hogy rám nézzen végre. – Amikor ott hagytál a faházikóban, összetörted a szívemet. – Mer, már mondtam, hogy… – Hadd fejezzem be. – Dühös volt, de elhallgatott. – Elvetted tőlem az álmaimat, és kizárólag azért vagyok most itt, mert te ragaszkodtál ahhoz, hogy jelentkezzek. A fejét ingatta, látszott rajta, hogy bosszantja az igazság. – Megpróbáltam összeszedni magam, és Maxonnak sokat jelentek. Te is sokat jelentesz nekem, ezt pontosan tudod is. De most már ennek a versenynek a része lettem, és ostobaság lenne tőlem, ha nem nézném meg, mire jutok benne. – Szóval őt választod, és nem engem? – kérdezte elkeseredetten. – Nem választom sem őt, sem téged. Magamat választom. Ez volt az igazság, ez állt mindennek a középpontjában. Még nem tudtam, hogy mit szeretnék, de nem hagyhattam, hogy olyasmi befolyásoljon, amit könnyű megtenni, vagy amit valaki más helyesnek tart. Időt kellett adnom magamnak, hogy eldönthessem, mi a legjobb számomra. Aspen ezt alaposan átgondolta magában, de még mindig nem tetszett neki, amit hallott. Végül csak elmosolyodott. – Ugye, tudod, hogy nem fogom feladni? – A hangjában kihívás csengett, és én akaratom ellenére elnevettem magam. Az már szentigaz, hogy Aspen nem az a fajta, aki könnyen megadja magát.

– Nem ez a legmegfelelőbb hely arra, ahogy megharcolj értem. Az elszántságod itt veszélybe sodorhat. – Csak nem képzeled, hogy tartok attól az öltönyös fickótól? – vetette oda megvetően. Az égre emeltem a tekintetemet – enyhén viccesnek találtam, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Mindig

is

szorongtam, hogy valaki elorozza tőlem Aspent. Most kicsit bűntudatom támadt, mert annyira üdítőnek éreztem, hogy a változatosság kedvéért végre őt aggasztja az, hogy valaki lecsap a kezéről. – Rendben van. Azt mondtad, hogy nem szereted… de azért egy kicsit mégiscsak kedvelheted, ha hajlandó vagy itt maradni, igaz? Lehajtottam a fejem. – Igen – bólintottam végül. – Ő sokkal több annál, mint amit régebben hittem róla. Ezt egy kicsit emésztgette, fontolgatta. – Akkor ez nyilván azt jelenti, hogy elszántabban kell küzdenem, mint képzeltem – jelentette ki, és már indult is az ajtó felé. Mielőtt becsukta volna, rám kacsintott. – Jó éjszakát, Lady America. – Jó éjt, Leger palotaőr. Az ajtó bezárult, és aztán elárasztott a béke érzése. Amióta csak megkezdődött a Párválasztó, egyfolytában aggódtam, hogy tönkre fogja tenni az életemet. Ebben a pillanatban

azonban nem tudtam volna olyan időszakot említeni, ami ennél fontosabb lett volna. A szobalányaim túlságosan is hamar siettek be a szobába, és felébresztettek, hogy megkezdődhessen az új nap. Anne elhúzta a függönyöket, és amikor a fénysugár rám vetült, úgy éreztem, mintha ez lenne igazából az első palotában töltött napom. A Párválasztó már nem olyan esemény volt, ami megtörténik velem, hanem olyasmi, aminek aktív részese vagyok. Az Elit tagja lettem. Ledobtam magamról a takarót, és lendületesen nekiindultam a napnak.

VÉGE AZ ELSŐ KÖTETNEK

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Na jó, arra az esetre, ha nagyon elfoglaltak vagy iszonyúan fáradtak, mert éjjel sokáig fenn maradtak, hogy befejezzék a könyvet, először is az olvasóknak szeretném megköszönni, hogy a regényemet választották. Komolyan mondom, imádok mindenkit. Köszönöm. És most lássuk azokat, akik nélkül mindez nem valósulhatott volna meg. Bár talán messzebbre kellene visszamennem. Mint mindig, köszönetet mondok Istennek a szavakért. Annyira boldoggá tesz, hogy ezt a történetet nem csápok vagy valami hasonló dolog segítségével kellett megosztanom a közönséggel. A szavak mesések, és én örök életemre hálás vagyok azért, hogy vannak. Callaway: Banános-zabos süti! Köszönöm, támogatsz, és úgy általában véve is elképesztő vagy.

hogy

Guyden: Köszönöm szépen, hogy hajlandó voltál osztozni mamin azokkal a barátaival, akik a fejében laknak. Imádom anyukámat, aput és a kisöcsémet, mert mindig is biztattak, hogy legyek csak nyugodtan kicsit furcsa. Emellett csók, ölelés anyukámnak, apunak és a kis sógoromnak, mert

olyan szörnyen szorítottak nekem. Azzal, hogy ti hatan vagytok nekem, az élet csupa izgalom, és hálás vagyok külön-külön mindannyiótokért. Köszönet a bandának a [nlcf]-nél és az FTW Csapatnak, hogy végig velem ünnepeltek. Ölellek benneteket! Köszönettel tartozom Marynek – a Párválasztó legelső olvasójának –, amiért úgy ítélte meg, hogy a könyv szuper, Liznek meg Michelle-nek pedig azért, mert olyan nagy odafigyeléssel, higgadtan és gondosan olvasták végig, amire én sosem lettem volna képes. Csakis a ti érdemetek, hogy ez a könyv jobb lett. Benneteket is egészen elképesztőnek tartalak. Köszönöm Ashley Brouillette-nek, hogy elkészítette azt a remek videót, és ezzel rászolgált arra, hogy a neve bekerüljön a könyvbe. Brávó, kisasszony! És köszönetet kell mondanom Elizabeth O’Briennek, Emily Arnoldnak és Kayleigh Poulinnek azért, hogy akkor is kitartottak mellettem, amikor annyira „gyík” voltam. Azt is köszönöm, hogy felhasználhattam a neveiteket. És akkor már következzenek mások nevei is, amiket kölcsönvettem: Jenna, Elise, Mary, Lucy, Gerad, Amy stb. Köszönöm,

hogy

eszembe

jutottatok

akkor,

amikor

elakadtam a gépelésben. Juhhé! Elana Roth: Ha lenne az ügynökök között rocksztár, az csakis te lehetnél, és nem tudom eléggé megköszönni, hogy adtál nekem egy esélyt, holott én igazán és nagyon-nagyon

borzalmas benyomást keltek telefonon. Azóta sem jöttem rá, hogy mi ütött beléd. És köszönöm, hogy hagyod, hogy megöleljelek. Szeretlek! Carennek és Colleennak a JLA-nál azért mondok köszönetet, mert mindig ott voltak nekem, és mindig csodásak voltak. Erica Sussman: Olyan hihetetlenül menő vagy. De tényleg-tényleg. Elképesztő, hogy mennyire átérzed America alakját, és milyen mókás veled dolgozni. Imádlak téged is, meg a lila tolladat is. Köszönöm, hogy sosem éreztetted velem, hogy ez számodra munka. Tyler, te cserfes kislány, mindenben a te energiádat érzem. Köszönet az összes munkádért. Drága Mindannyian a HarperTeennél: Ööö… KÖSZÖNÖM! Veletek olyan álom vált valóra, amiről hangosan beszélni sem mertem. Megtiszteltetés, hogy a szerzőitek közé tartozhatok, és olyan nagyra tartom mindazt, amit értem tettetek. A borítótervtől a marketingig, meg ahogy velem beszéltek, minden messze jobb lett, mint amiben reménykedhettem. Köszönöm. Szívből. Jeannette, Catherine, Kati, Ciara, Christina, a hölgyek Guy

óvodájában,

elfeledkeztem:

és

mindenki

Köszönöm,

hogy

más,

akiről

vigyáztak

esetleg

Guydenre

mindenféle összevissza időpontokban, hogy én dolgozni tudjak. Olyan sokat jelentett nekem, hogy nem vagyok egyedül.

És amennyiben sikerült ezen átrágni magukat, köszönöm újra az olvasóknak! Vannak, akik azóta vannak velem, hogy először odaültem a kamera elé, és így szóltam: „Helló, netesek”. Voltak, akik elolvasták a The Sirent (A szirén) vagy a Twitteren találtak rám. És akadnak olyanok is, akik egyszerűen csak meglátták a borítón a csinos lányt, és úgy döntöttek, hogy megszerzik. Bárhogy vagy bármikor találtak is rám, köszönöm, hogy elolvasták a könyvemet. Remélem, mindenkit igen-igen boldoggá tett.