Írta: Tamara Ireland Stone A mű eredeti címe: Time Between Us A művet eredetileg kiadta: Hyperion, an imprint of Disney Book Group

TAMARA IRELAND STONE

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Írta: Tamara Ireland Stone A mű eredeti címe: Time Between Us A művet eredetileg kiadta: Hyperion, an imprint of Disney Book Group. Fordította: Cziczelszky Judit A szöveget gondozta: Illés Róbert Borítóterv: Egyed Regina Borító tipográfia: Zsibrita László Copyright © 2012 by Tamara Ireland Stone

Corduroy written by Eddie Veder, Dave Abbruzzese, Jeff Ament, Stone Gossard and Mike McCready copyright © 1994 by Innocent Bystander, Pickled Fish Music, Scribing C-Ment Songs, Write Treatage Music and Jumpin' Cat Music

If I Could words and music by Trey Anastasio copyright © by Who is She? Music, Inc. (BMI) ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 458 2 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Kelcz Roland Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Szuperákné Vörös Eszter Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolási és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Michaelnek, az én vakmerő kalandomnak

„Két hely között az idő a legnagyobb távolság” TENESSEE WILLIAMS

Elválaszt az idő

2011. október

San Francisco, Kalifornia

MÉG

ILYEN NAGY TÁVOLSÁGBÓL IS FELTŰNIK,

milyen fiatal.

Sokkal fiatalabb, mint amikor először láttam. Miután

az

elmúlt

néhány

órában

jó

párszor

körbedeszkázta a barátaival a Lafayette parkot, most jóleső fáradtsággal

terülnek

el

a

zöld

füvön,

Gatorade-et

szürcsölnek és tortilla chipset esznek. – Bocs. Nyolc tizenhat éves fordul felém; az arcokon először zavartság, majd kíváncsiság tükröződik. – Te vagy Bennett? – kérdezem tőle, és türelmesen várom, hogy

rábólintson,

holott

tudom

jól,

ő

az.

Bárhol

felismerném. – Beszélhetnénk egy percet? Úgy értem, négyszemközt. Először összehúzza a szemöldökét, de aztán feláll, és megfordítja a gördeszkáját, nehogy leguruljon a dombról. A szemem sarkából látom, ahogy visszapillant a barátaira, és megvonja a vállát, aztán elindul utánam a legközelebbi pad felé. A másik végére ül, olyan távol tőlem, amennyire csak lehet. Annyira ugyanolyan, annyira ismerős, hogy kedvem lenne közelebb hajolni hozzá. Pont olyan természetességgel,

ahogy régen tettem volna. Csakhogy most már tizenhat év van köztünk, ez pedig épp elég ahhoz, hogy ott maradjak a pad másik végén. – Szia – mondom remegő hangon, és közben az egyik göndör hajtincsemet csavargatom. De aztán észreveszem magam, és leengedem a kezemet. Mindkét tenyeremet a pad deszkájához nyomom. – Ööö… Szia? – feleli. Aztán csak néz rám a kínos csendben. – Bocsi, ismerjük egymást valahonnan? Már majdnem rávágom, hogy igen, de aztán összeszorítom az ajkam, és megrázom a fejem. Nem, nem ismerjük. Még nem. – Anna vagyok. Tessék! – A táskámba nyúlok, előhúzom a lezárt fehér borítékot, és mosolyogva átnyújtom neki. Elveszi, megforgatja. – Úgy gondoltam, jobb, ha írásban magyarázom el. – Most jön a legfontosabb rész. Annyi gyakorlás után már tökélyre kellett volna fejlesztenem, és mégis, újra átgondolok és megrágok minden egyes szót. Biztos, ami biztos. – Még valami rosszat mondanék, és akkor talán sosem találkoznánk. Erre hirtelen felemeli a fejét, és tágra nyílt szemmel rám néz. Még senki sem mondott neki ilyesmit. Ebből az egy mondatból tudja, hogy ismerem a titkát. – Jobb, ha most megyek – mondom, és felállok. – Akkor olvasd el, ha egyedül leszel, jó?

Azzal otthagyom a padon, és lesétálok a dombról. Közben kínosan ügyelek rá, hogy mindvégig azt a magányos vitorlást figyeljem, amely épp keresztülszeli a San Franciscó-i öblöt. Még véletlenül sem szeretnék hátranézni. Miután hosszú évekig

gyötrődve

vártam

ezt

a

pillanatot,

most

megkönnyebbülést kellene éreznem. De nem így van – továbbra is ugyanúgy hiányzik. Amit az imént tettem, talán mindent megváltoztat. Vagy semmit. De meg kellett próbálnom. Nincs mit vesztenem. Ha a tervem nem jön be, az életem ugyanolyan marad, mint előtte volt. Biztonságos. Kényelmes. Teljesen átlagos. De én nem ezt az életet szántam magamnak.

1995. március

1. FEJEZET Evanston, Illinois

MEGRÁZOM

MINDKÉT

KAROMAT,

hogy

beindítsam

a

vérkeringést, előre-hátra mozgatom a fejem, amíg a nyakam roppan egyet, és jó mélyet szippantok a kora reggeli levegőből. Olyan hideg, hogy szinte fáj, ahogy végigáramlik a légcsövemen. És mégis elmotyogok magamban egy halk köszönömöt, amiért ma végre egy kicsit melegebb van, mint a múlt héten volt. Aztán meghúzom a neoprén övét, amivel a csípőmre erősítettem a discmant, és feltekerem a hangot. Megszólal a Green Day, és már indulok is. A szokásos kis utcákon megyek, egészen a Michigantóhoz

simuló

futóösvényig.

Az

utolsó

kanyarnál

hátrafordulok. Innen végig belátni az utat, egészen a Northwestern Egyetem futópályájáig. Megpillantom a zöld mellényes férfit. Ahogy egymás felé futunk, mindkettőnk copfja – az övé ősz, az enyém rendetlen – ide-oda himbálózik. Felemeljük a kezünket, és intünk egymásnak. – ’reggelt! – szólok oda, ahogy elhaladunk egymás mellett.

A nap lassan felkel a tó felett. A focipálya felé fordulok, és ahogy a lábam a futópálya szivacsos felszínéhez ér, új erőre kapok, és felgyorsítok. A kör felénél tartok, amikor a lejátszó megint megkeveri a dalokat, és az új szám egyszerre visszarepít az előző esti koncertre. A banda egyszerűen szuper volt. Már az első néhány taktusra szinte felrobbant a terem. Mindenki ugrált és rázta a fejét, olyan összhangban, hogy a vonal, ami eredetileg elválasztott minket, helyi középiskolásokat az áthallgató egyetemistáktól, teljesen eltűnt. Gyorsan körbenézek, hogy tényleg egyedül vagyok-e. Nem látok senkit, csak a hófödte, üres padsorokat. Kieresztem a hangom, és rázendítek a refrénre. Futom a kanyarokat, a lábam lüktet, a szívem kalapál. Beszívom a sarkvidéki levegőt. Kifújom a gőzt. Élvezem ezt a harmincpercnyi magányt, és azt, hogy csak én vagyok, a futás, a zene meg a gondolataim. Hogy tökéletesen egyedül vagyok. És akkor rádöbbenek, hogy nem így van. Megpillantok valakit a lelátón, amint derékig süpped a harmadik sor jégkásájában. Nem lehet nem észrevenni. Csak ül ott fekete anorákban, mindkét kezével az állát támasztja, és alig látható mosollyal a szája szegletében engem néz. Gyorsan rápillantok, de nem hagyom abba a futást. Úgy teszek,

mintha

nem

érdekelne,

hogy

a

jelenlétével

megzavarta ezt a számomra szent időtöltést. Northwesterni diáknak tűnik. Talán gólya. A haja sötét és bozontos, a

vonásai finomak. Nem tűnik veszélyesnek. De még ha az is lenne, könnyedén elfutok előle. De mi van, ha mégsem? Hirtelen eszembe jutnak az önvédelmi tanfolyamok, amikre Apa íratott be, amikor elkezdtem futni. Térdet az ágyékába. Tenyeret az orrnyergére. De először is: meg kell próbálni elkerülni a konfrontációt, amihez előbb észlelni kell a támadó jelenlétét. Ez jóval egyszerűbbnek hangzik. Ahogy a kanyarba érek, felé biccentek, és ránézek. A tekintetem valószínűleg valami különös, félelemmel vegyes kihívást tükröz – mintha arra akarnám ösztönözni, hogy mozduljon, de közben tartanék is tőle, hogy mi lesz, ha tényleg megteszi. Ahogy elfutok mellette, látom, hogy megváltozik az arca. A mosoly eltűnik, szomorúság és csüggedés váltja fel. Pont úgy, mintha valóban használtam volna azt az önvédelmi technikát, és jól gyomorszájon vágtam volna. Ahogy követem a futósávot, és újra felé tartok, felemelem a fejem, és egyenesen ránézek. Most még félszegebben mosolyog, de ugyanolyan kedvesen. Mintha tudná, ki vagyok. Őszintén. Ettől olyan érzésem támad, hogy talán érdemes lenne megismerni. Önkéntelenül visszamosolygok rá. Még akkor is vigyorgok, amikor befordulok a következő kanyarba. Aztán – mielőtt végiggondolhatnám, mit csinálok – félúton hátrafordulok, és ismét rápillantok.

Eltűnt. Megpördülök, és a futópályát pásztázom a tekintetemmel. Aztán a lelátóhoz futok. A lépcső aljánál egy pillanatra megállok, és eltűnődöm, vajon ott volt-e egyáltalán. De végül csak összeszedem a bátorságom, és megiramodom felfelé. Nincs ott, de biztosan tudom, hogy ott volt. Otthagyta a nyomát: a friss hó összepréselődött azon a helyen, ahol ült. Alul pedig ott a két lábnyom. És akkor feltűnik még valami. A saját lábnyomaim egyértelműen kivehetők körülöttem a porhóban, az ő nyomai azonban nincsenek sehol. Pedig ott kellene lenniük, kétszeresen is – hiszen egyszer odament a padhoz, aztán pedig elment onnan. De sehol semmi, csak a vastag, szűz hótakaró.

2. FEJEZET Berohanok a házba, és kettesével veszem a lépcsőfokokat. Megnyitom a zuhanyt, lefejtem magamról a verítékben úszó ruhákat, és meztelenül állva felhajtok egy pohár vizet, miközben a gőz lassan betölti az egész fürdőszobát. A tükörképemet a gyógyszeres szekrényen fokozatosan belepi a sűrű fehérség. Amikor végül teljesen elnyeli a köd, végighúzom a tenyeremet az üvegen, és egy vízcseppek keretezte csíkot húzok a párás felületre. Újra szemügyre veszem az arcomat. Nem tűnök őrültnek. A zuhany alatt végig azon gondolkodom, vajon a srác valóságos volt-e. És kinek mondhatnám el a dolgot úgy, hogy ne nézzen bolondnak? Ahogy a ruháimat veszem és készülődöm a suliba, az arca még mindig előttem lebeg, hiába igyekszem kiverni a fejemből, és meggyőzni magamat arról, hogy az egészet csak képzeltem. Mindenesetre megfogadom, hogy a hét hátralévő részében messzire elkerülöm a futópályát. Tudom, mit láttam. Próbálok

másra

gondolni,

miközben

felhúzom

a

csizmámon a cipzárt, és még egyszer, utoljára szemügyre veszem magam az egész alakos tükörben. Az ujjaimmal göndör fürtjeimbe túrok, megemelem őket, és megrázom a fejem. Hasztalan.

A vállamra dobom a hátizsákomat, és igyekszem folytatni a reggeli rutint. A térkép előtt állok, amely a szobám legnagyobb falát díszíti; csukott szemmel megérintem, aztán újra kinyitom a szemem. Callao, Peru. Nagyszerű. Úgyis valami meleg helyről ábrándoztam. Apa tudja, hogy sok-sok utazásról álmodom, ezért tavaly nyáron egy egész délutánt töltött a garázsba bezárkózva, hogy

nagy

műgonddal

felragassza

ezt

a

hatalmas

papírtérképet egy hungarocell táblára. – Ezen bejelölheted az összes helyet, ahová eljutsz – mondta, és adott egy kis doboznyi piros műanyag fejű gombostűt. Én pedig csak álltam a nagy színes térkép előtt, és

bámultam

a

topográfiai

pontossággal

ábrázolt

hegyvonulatokat és a kék sokféle árnyalatát, melyek az óceán változó mélységeit jelölik. Láttam a világ térképét, de közben tudtam, hogy nem az enyém. Az én világom ennél sokkal, sokkal kisebb. Miután Apa kiment a szobából, elkezdtem beleszúrogatni a gombostűket a papírba, egyiket a másik után. Tavaly az államunk fővárosában voltunk osztálykiránduláson, úgyhogy tettem egyet Springfieldhez. Egyszer kempingeztünk a családdal a Boundary Watersnél, így Minnesota északkeleti részéhez is került egy. Aztán az egyik július 4-ét Grand Rapidsben töltöttük, Michiganben. A nénikém pedig ÉszakIndianában lakik, és évente kétszer meglátogatjuk. Ennyi. Ez összesen négy gombostű.

Eleinte csak azt láttam, hogy egy szánalmas, négy piros pontból álló foltocska van Illinois állam környékén. De ma már képes vagyok úgy nézni a térképet, ahogy Apa ajánlotta: mintha

hívogatna,

hogy

fedezzem

fel

minden

négyzetcentiméterét, így tágítva a világomat, gombostűfejről gombostűfejre haladva. Még egy utolsó pillantást vetek a térképre, aztán leszáguldok a lépcsőn, a konyhából áradó fenséges illat irányába. Még oda sem érek, de már tudom: Apa a pultnál áll, kezében a kávéskannával, és két bögrébe önti az isteni nedűt, ő feketén issza, én tejjel. Ahogy felém nyújtja az enyémet, azonnal kikapom a kezéből. – Jó reggelt! Anya már el is ment? – Igen, még előtted. Ma délelőttös – feleli, és nézi, ahogy belekortyolok

a

kávémba.

Aztán

lopva

kitekint

a

konyhaablakon. – Merre futottál ma? Még mindig elég sötét van odakint. A hangja aggodalomról árulkodik. – A kampuszon. Mint mindig. – Neki mégsem beszélhetek a srácról, akit a futópályán láttam. – Nem csak sötét van, de hideg is. Az első mérföld elég kemény volt. – Öntök magamnak egy tányér mazsolás zabpelyhet, és lehuppanok a kisszékre

a

pult

mellé.

–

Tudod,

hogy

bármikor

csatlakozhatsz hozzám – mondom vigyorogva, mert már sejtem, hogy mi következik. Rám néz, és felhúzza a szemöldökét.

– Júniusban valamikor felkelthetsz, és nagyon szívesen futok veled. Addig ne is álmodj róla, hogy kikelek a pihepuha ágyikóból ilyen válogatott kínzás kedvéért. – Puhány. – Igen – bólogat, és viccesen megemeli a bögréjét. – Így van. Puhány vagyok. De nem úgy az én Annie-m. Az én hibám – teszi hozzá fejcsóválva. Apa miatt kezdtem futni. Középiskolás korában döntős volt Illinois terepfutó bajnokságán. Mostanában, hogy már jócskán maga mögött hagyta azokat a dicsőséges napokat, jobb híján a pálya szélén áll tréningruhában, onnan tapsol és kurjongat – általában olyan hangerővel szurkol, hogy az erdő fái is beleremegnek. Mivel a terepidénynek vége, és kénytelen vagyok a futópályát használni, a helyzet még rosszabb. Így sosem veszít szem elől, nincsenek fák, amelyek eltakarnának. Hiába ciki, azért jólesik a lelkesedése. Cserébe ő az egyetlen, aki Annie-nek szólíthat. Apa visszatér az újságjához, én pedig kellemes csendben elfogyasztom, ami a kávémból és a zabpelyhemből maradt. Anyától eltérően, aki mindig késztetést érez, hogy megtörje a csendet, Apa hagyja, hogy közénk telepedjen, akár egy családtag. És akkor megszólal Emma autójának dudája. Apa egyik kezéből kiesik az újság. – Na, megjött a brited. Nyomok egy puszit az arcára, és már kint is vagyok.

Az autó a kocsifelhajtón berreg, én pedig olyan gyorsan próbálok eljutni hozzá, ahogy csak esés nélkül lehetséges a jeges betonon. Megkönnyebbülten sóhajtok, ahogy kinyitom Emma csillogó új Saabjának ajtaját, és behuppanok mellé a jó meleg bőrre. – Jó

reggelt,

drága

–

csacsogja

Emma

Atkins

összetéveszthetetlen brit akcentusával. Aztán gyors, de laza mozdulattal hátramenetbe teszi a sebességváltót, és kiszáguld a kocsifelhajtóról. – Hallottad a hírt? – bukik ki belőle olyan hirtelen, mintha a szavak órák óta bezárva várták volna, hogy végre szabadon engedje őket. – Hát persze, hogy nem – felelem a szememet forgatva. – Már hogy is értesülnék bármiről előbb, mint te? – Jön ma egy új srác. Most költöztek ide Kaliforniából. Klassz, nem? Bár Emma szinte az egész világot bejárta, az Államokból nem sokat látott a Középnyugaton kívül. Kalifornia számára olyan, mint valami fantasztikus amerikai kuriózum – mint a vödrös fagyi vagy a pálcikára szúrt bundás hot dog. – Az újdonság csak jó lehet – mondom, és amikor ránézek, feltűnik, hogy ma a szokásosnál erősebben sminkelt, és mindenféle kiegészítőket visel. Na meg az egyenruhánkhoz tartozó miniszoknyát jócskán felhajtotta, hogy még „minibb” legyen. Le sem tagadhatná, hogy az új fiúra készül, amióta csak felkelt az ágyból. Ahogy megállunk a lámpánál, a

visszapillantóba néz, aztán ujjával igazgatni kezdi a rúzsát. Na, nem mintha szüksége lenne efféle praktikákra. Igaz, hogy angol, de úgy néz ki, mint egy brazil szupermodell: hangsúlyos arccsont és sötét, érzéki szempár. Én bezzeg még azzal sem bajlódtam ma, hogy feldobjak egy kis szájfényt. Így amikor egymás mellett besétálunk majd a suliba – mindegy, hogy Emma az új srác miatt csinosította ki magát vagy sem –, nem kell azon töprengenem, ki után fordulnak meg a fiúk. De még a plusz erőfeszítésnél is szokatlanabb a tény, hogy nem tett be semmilyen zenét. Benyúlok a kesztyűtartóba, és keresgélni kezdek a CD-k között. A lemezek összevissza hányva egymást karistolják. Végül a kezembe akad valami bársonyos tapintású: kibányászom azt a pink CD-tartót, amit még én vettem Emmának tavaly a szülinapjára. Egymás után csúsztatom be a lemezeket a műanyag tasakokba. – Hé, miért nem vagy egy kicsit lelkesebb? Ez nagy hír, Anna! Gondolj már bele, mióta nem jött hozzánk új diák! Ujjaival dobolni kezd a kormányon – mindig ezt csinálja, ha belemerül a gondolataiba. Fel sem nézek, úgy válaszolok: – És én? – Te? Megvonom a vállam és bólintok. – Ja. Nyolcadikban. Tudod, az a pattanásos, fogszabályzós bongyor hajú abban a brutál Westlake-es pólóban. – Még a hideg is kiráz az emlékektől. – Igen, új diák. Én.

– Tényleg… – Kibámul az ablakon, és elgondolkodik, mintha egy fikarcnyi esély is lenne rá, hogy nem mondok igazat. Aztán így szól: – Hú. Ja. – Felém fordul, és belecsíp az arcomba. – És így utólag nézve: milyen nagy nap volt az! Nélküled kivel énekelnék? De ha már itt tartunk, siess, mert beérünk a suliba, mielőtt lemezt választanál. Nézd, ezt! – Azzal belenyúl a tokba, és kiveszi a legfelsőt. – Vitalogy. Tökéletes. Az utóbbi három hónapban gyakorlatilag csak az új Pearl Jam CD-t hallgattuk. Ennek ellenére beteszi a lejátszóba, és addig tekeri a hangot, ameddig csak torzítás nélkül bírja a basszus. Aztán rám néz, mosolyog, és mozogni kezd a ritmusra. A „Corduroy” halk gitárral kezdődik, hogy aztán egyre jobban bevaduljon, kitartó ütemben hangosodva, míg végül

betölti

az

egész

autót.

Amikor

a

dobok

is

bekapcsolódnak, hátradőlök az ülésen. Először csak finoman, lágyan szólnak, de aztán egyre hangosabbak. Az intró utolsó öt hangja adja a végszót; mindketten tudjuk, hogy itt kell bekapcsolódnunk. Úgyhogy egymásra nézünk, és énekelni kezdünk:

A várakozás megőrjített… Most, hogy végre itt vagy, romokban heverek… Kívülről fújjuk az egészet. Hangosan és hamisan énekelünk, de az utolsó egyperces instrumentális résznél engedjük el magunkat igazán. Én a fejemet rázva

léggitározok, Emma a kormányon dobol. Vadul csapkodja a bőrt, két keze talán mégis most van a legközelebb az autósiskolában begyakorolt „tíz óra tíz perc” kéztartáshoz azóta, hogy

ismerem. És

–

mintha csak gondosan

megkomponálta volna az érkezésünket – épp akkor gördülünk be a szokásos parkolóhelyünkre, amikor az utolsó hangok elhalnak. Színpadias mozdulattal fordítja el a slusszkulcsot. – Az idén is lesz Pearl Jam-koncert a Soldier Fieldben, tudtad? Megkérhetnéd Szeplőst, hogy szerezzen jegyeket. – Ne hívd így! – mondom, és alig bírom elfojtani a nevetést. – A neve Justin. Talán tényleg tud jegyet szerezni… Felvont szemöldökkel, oldalról pislant rám. – Talán? Hé, tudod, hogy bármit megtesz a kedvedért!

Totál odavan érted! – Nem igaz. Ötéves korom óta ismerem. Csak barátok vagyunk, semmi több. – És ezt ő is tudja? – Hát persze! – A szüleink régóta ismerik egymást, és valamikor

elválaszthatatlanok

voltunk.

De

a

dolgok

megváltoztak. Justin Reilly régen olyan volt, mint egy kényelmes mackónadrág, de most már inkább olyan, mint egy szalagavatós ruha. Szép, de szorít. – Oké. Akkor, lennél olyan kedves, és megkérdeznéd a

barátodat, hogy tud-e nekünk lőni két jegyet a Pearl Jamre?

– Már majdnem kiszállt az autóból, de eszébe jutott valami. – Várjunk csak, és mi van, ha nem tud szerezni? Akkor mit csinálunk? Ránézek. – Szeretnél a nyáron elmenni a Pearl Jamre, Em? Bólint. – Persze. – És mikor fordult elő veled utoljára, hogy nem kaptad meg, amit akartál? Várok, és hagyom, hogy egy kicsit gondolkodjon. Aztán megrántja a vállát, és elmosolyodik. – Ennyire elkényeztetett lennék? – Nem – füllentek. Emma kiskutya szemekkel bámul rám, én meg hozzáteszem: – Na jó, néha igen, de így is szeretlek. Boldogan vigyorog. Emmával

a

diákparkolóból

az

oldalsó

bejárathoz

megyünk. Miután belépünk az épületbe, megállunk a lábtörlőn, topogunk, és várjuk, hogy a fejünk fölé szerelt ventilátor lassan megolvassza a havat a csizmánkon. Ahogy a hólé csorogni kezd, hirtelen – ma reggel először – úgy érzem, ki kell adnom magamból a történteket. Ha valakinek elmesélem a futópályás kalandomat, akkor az Emma lesz, és ez a legmegfelelőbb időpont. De nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Hogyan közöljem a legjobb barátnőmmel, hogy egy srác egyszer csak ott termett a semmiből, rám mosolygott, aztán újra köddé vált, és nem hagyott maga után mást, csak a

feneke nyomát a hóban, na meg az olthatatlan kíváncsiságot, ami arra ösztönöz, hogy megoldjam ezt a rejtélyt? – Em? – Igen? – Mondhatok valami… furcsát? – Körbenézek, hogy biztosan ne halljon bennünket senki sem. Mert az egy dolog, hogy az ember a legjobb barátnőjének elárulja, hogy kezd megőrülni, de azt mégsem szeretném, ha a hír futótűzként terjedne tovább. – Hát persze. Elindulunk a szekrények felé, de közben megállunk. Már épp nyitnám a számat, hogy belekezdjek, amikor hirtelen megjelenik Alex Camarian kosaras dzsekiben, a tőle megszokott vigyorral az arcán, és hanyagul átkarolja Emma vállát. Az arcát betolja kettőnk közé, és hallom, amint belemormog Emma fülébe: – Jó reggelt, gyönyörűség. – Na, Alex – mondja Emma, és kicsit ellöki magától, de azért egy fél mosollyal biztatja is közben. – Nem látod, hogy épp beszélgetünk? Mit akarsz? Mielőtt még válaszolhatna a kérdésre, megszólal az első csengő. – Majd megmondom én neked, mit akarok… – feleli Alex, és a mellkasához húzza – …ha körbesétáljuk a Fánkot.

Emma rám néz. Aztán Alexre. Aztán a kör alakú előcsarnokra, amely a Fánk becenevet viseli. Aztán még egyszer rám, és a beleegyezésemet kéri a tekintetével. Visszanézek, megeresztek egy biztató mosolyt, Alex pedig a karját nyújtja neki. – Szabad? – Erőltetetten erotikus hangjához komoly arckifejezés társul, és ettől egészen úgy fest, mintha egy nyálas szappanopera főszerepére pályázna. Emma hagyja, hogy karon ragadja, és elvezesse. De még visszanéz rám, grimaszol és megvonja a vállát, mintha nem lenne más választása. Az ajkáról leolvasom a két szót: Később, oké? Lehet, hogy Alex felbukkanása jel: jobb, ha mégis megtartom magamnak a semmiből feltűnő, majd újra eltűnő fiúkkal kapcsolatos híreimet. Benyúlok hát a szekrényembe, előveszem a könyveket a következő három órára, egy rágót az útra, és éppen indulni készülök. Ekkor pillantom meg. Dermedten bámulom, mintha kísértet lenne. Dean Parker atyáskodón karolja át a vállát, ahogy lavíroznak a folyosón a nyüzsgő diákok között, a termeket mutogatja neki, meg a jeleket a falon. Ahogy azt az első óra előtt az első napon egy új iskolában szokás. Az új diák. A kaliforniai. Egy srác sötét, bozontos hajjal – nem is kérdés: ő az, akit a futópályán láttam. Elmennek mellettem, de egyikük sem méltat többre egy futó pillantásnál. Én csak állok ott tátott szájjal, falfehéren, ők pedig befordulnak a sarkon, és eltűnnek a szemem elől.

3. FEJEZET ÁLTALÁBAN ÉN VAGYOK AZ ELSŐ, aki beül a terembe, de ma pont akkor esek be spanyolra, amikor megszólal a negyedik óra kezdetét jelző csengő. Señor Argotta olyan döbbent arccal néz rám, hogy nyilvánvaló: én vagyok az utolsó, akitől azt várná, hogy elkésik az órájáról. Ahogy elmegyek mellette, meglobogtatja előttem az élénksárga papírlapot, amit a későknek szokott adni. – Hola, Señorita Greene. – Bármennyire igyekszik is, pár másodpercnél tovább képtelen komoly képet vágni, és arcán már ott is van a megszokott, nyugalmat árasztó mosoly. – Hola, senor! – felelem, és lehajtott fejjel elsietek mellette. De aztán mégis hátrafordulok, és rávillantok egy bocsánatkérő

mosolyt,

mielőtt

leroskadok

a

székre.

Előveszem a hátizsákomból a spirálfüzetemet, aztán egy darabig mélázva kotorászok, közben azon tűnődöm: milyen misztikus ez a mai nap. Hát mégis létezik. És itt van. Képtelen vagyok megálljt parancsolni a fejemben rajzó kérdéseknek. Először is: hol volt egész délelőtt? Eddig minden szünetben végigjártam a Fánkot, de sehol sem láttam. Másodszor: mit csinál egy középiskolás, aki ráadásul csak most költözött a városba, az egyetemi futópályán hétfő reggel 6.45-kor? Harmadszor: ott miért nézett rám úgy, mintha ismerne, és miért ment el mellettem totál idegenként

két órával később? Ha csak nem… nem vett észre. Meg kellene találnom. Akkor minden kiderülne.

De hol lehet? Alex lehuppan a mellettem lévő helyre, Argotta pedig neki is felmutatja a későknek járó lapot. – Elkésett, Señor Camarian – mondja erős akcentussal, dorgáló hangon, és igyekszik ehhez illő arckifejezést produkálni. De a következő pillanatban visszaejti a lapot a tanári

asztalra,

és

ugyanazzal

a

megértő

mosollyal

ajándékozza meg Alexet, amivel nem sokkal korábban engem is. – Elnézést kérek, senor – mondja Alex a terem eleje felé fordulva, aztán áthajol hozzám a padsorok közti folyosón. –

Hola, Anna. Pislognom kell a vakítóan fehér fogsorán megcsillanó neonfénytől. – Helló, Alex. Már nyitja is a száját, hogy mondjon még valamit, de ebben a pillanatban Argotta megköszörüli a torkát, és beszélni kezd. – Figyelmet kérek! Ma új diák érkezett hozzánk. Felnézek, és eláll a lélegzetem. – Ő itt Bennett Cooper. – Argotta drámai szünetet tart, az új fiú pedig egyik lábáról a másikra áll, és megigazítja a hátizsákját. – Kérek mindenkit, hogy fogadja szeretettel az új

amigónkat, és tegyen róla, hogy minél hamarabb otthon érezze magát köztünk. Argotta az egyik székre mutat a hátam mögött, egy sorral arrébb, az új srác pedig elindul felé. – És most kérem az esszéket! Egy pillanatra húsz kíváncsi szempár tapad az új fiúra, de aztán mindenki inkább a táskájára fordítja a figyelmét, hogy előássa az említett esszét Spanyolország csatlakozásáról az Európai Unióhoz. Én vagyok az egyetlen, aki képtelen levenni róla a tekintetét. Bennett. Tehát Bennett a neve. A padját bámulja, és közben a spanyolkönyve lapjaival babrál, mintha zavarba jött volna a hirtelen rá irányuló figyelemtől. De aztán pár pillanat múlva lassan felemeli a fejét. Látom, ahogy a tekintete az ajtón landol a terem túlsó végében, aztán a fal mellett elindul az óra járásával megegyező irányba, majd hirtelen megáll, ahogy odaér hozzám. Én ugyanis még mindig őt bámulom. Fogalmam sincs, mióta nézem meredten, de amint felfogom, hogy leleplezett, érzem, hogy elpirul a nyakam, aztán az egész arcom. Egyetlen dolgot tehetek: rámosolygok. És persze várom, hogy viszonozza, de nem csak egy szimpla mosollyal, hanem azzal a mosollyal. Amit a futópályán is rám villantott. Ami tele van melegséggel és a felismerés örömével…

és

érdeklődéssel.

Csakhogy

a

mostani

arckifejezésében ezek közül egyet sem vélek felfedezni.

Helyette egy alig észrevehető, félénk mosolyt kapok. Amilyet az ember totál idegenek felé szokott küldözgetni. Ennyire nem festhetek máshogy iskolai egyenruhában, mint futószerelésben. De akkor miért tesz úgy, mintha nem

ismerne meg? Rádöbbenek, hogy még mindig őt bámulom. Mostanra már a fülem is lángvörös, az arcom pedig szó szerint ég. Megfordulok, és lehajolok a hátizsákomért. Keresek valamit, amivel végre elterelhetem a figyelmemet a srácról. Előrehulló hajam csiklandozza az orromat, ezért összefogom a sok göndör tincset, megtekerem, és beleszúrom a közepébe a ceruzámat, hogy rögzítsem a fejem tetején. Húsz perccel később arra rezzenek fel, hogy Argotta hirtelen felemeli a karját. és azt kiabálja: – Ma négy csoportban fogunk gyakorolni, rendben? A füzetemre pillantok, és látom, hogy teleírtam a lapot szavakkal, kifejezésekkel és ragozási táblázatokkal, ami elég meglepő, mivel nem hinném, hogy akár egyetlen szót is hallottam volna abból, amit Argotta eddig mondott. Courtney Breslinre mutat az első sorban, és így szól: – Kezdje el a számolást, Señorita! Por favor. – Uno. – És a számolás folytatódik, végigkígyózva a termen, amíg egyszer csak el nem ér hozzám. – Cuatro – mondom, aztán elhallgatok. Nehezemre esik megállni, hogy ne forduljak hátra. Pár perccel később meghallom, amire vártam. A hang a hátam mögött azt mondja:

– Uno. A számolás végén Argotta megint elkiáltja magát: – Mindenki fogja a holmiját! – Összeülnek az újonnan alakított csoportok. Én a négyesbe kerültem, Bennett pedig az egyesbe. Épp a terem másik végében ülnek, és ez így is marad az óra végéig. Amilyen gyorsan odakerült mögém, olyan gyorsan el is került onnan. És olyan messzire, amilyen messzire csak lehetséges. De ebből a szögből legalább jobban meg tudom nézni magamnak. Ugyanazt az egyenruhát viseli, mint a többi fiú: fekete nadrág fehér inggel, fekete V-nyakú pulóverrel. Azt hiszem, Martens bakancs van a lábán, bár innen nehéz megmondani. De valamivel totál kitűnik a többiek közül: a hajával. A legtöbb srác konzervatív, szépen elválasztott frizurát hord. Mások ultrarövid fazont viselnek, vagy fent egy kicsit hosszabbra hagyják, de oldalt leborotválják. Ilyen hosszú haja viszont nincs senkinek. Bennett haja rendezetlen, egy kicsit a szemöldöke alá ér, és összességében úgy fest, mintha napok óta nem fésülködött volna. Nem emlékszem, hogy a futópályán mit viselt, de a haja… Az egyértelműen ugyanolyan. Nem lehet elfelejteni. Amikor harminc perccel később megszólal a csengő, mindenki felpattan és elindul az ajtó irányába, eltakarják előlem. Én is felkelek, és a táskám után nyúlok, közben pedig gyorsan eldöntöm magamban, hogy beszélek vele az

ebédlőbe menet. De már csak a feje búbját látom, ahogy eltűnik a tömegben.

Amikor

belépek

az

ebédlő

duplaajtaján,

azonnal

észreveszem. Egyedül ül egy asztalnál a sarokban, és a hátát a padlótól plafonig nyúló ablaknak támasztja. Elindulok a salátabár felé; elveszek egy banánt, töltök magamnak egy nagy pohár kólát. Közben azért lopva rá-rápillantok. De nem kell aggódnom, hogy észrevesz. Abban az öt percben, amíg kiválasztom, mit szeretnék enni, egyetlenegyszer sem néz fel. Csak ül a széken, egyik kezében egy puhafedeles könyv, a másikban egy kanál. Olvas és eszik. Danielle már ott van a szokásos asztalunknál. Odamegyek, és ahogy leteszem a tálcát, megint Bennettre nézek. Még mindig úgy kanalazza a piros gyümölcszselét, hogy közben fel sem néz. – Máris kinézted magadnak az új srácot? – kérdezi Danielle. Meglepődve nézek rá. Aztán a meglepetésből pánik lesz. – Nem. – Leülök, és a kóla után nyúlok. – Miért? – Á, ne csináld már! Figyeltelek. Még senkit sem láttam úgy venni a salátákból, hogy közben végig egy tíz méterre ülő embert bámult. Nem semmi. Le a kalappal. Égni kezd a fülem. Már megint. Danielle nevet, és belekortyol a kólájába.

– Ügyes vagy, Anna, de nem elég kifinomult. – Azzal odahajol hozzám, és megveregeti a karomat. – De ne aggódj! Ő nem vette észre. Nem hiszem, hogy akár egyszer is felnézett volna abból a könyvből. Közben Emma is befut, kifulladva ejti a tálcáját az asztalra, és a szokásos helyére ül. – Na? Mi a véleményünk? – Az utolsó szótagot kissé megnyomja. Danielle vállat von és hátradől. A szék hátsó lábain egyensúlyoz, és meg sem próbálja leplezni, hogy az új srácot bámulja a terem másik végében. – Olyan… elvarázsolt. Szerintetek tudja, hogy mások is vannak az ebédlőben? – Valahogy idősebbnek tűnik – tesz rá egy lapáttal Emma. Úgy teszek, mintha keresgélnem kellene a teremben, mielőtt újra ránézek. Egyáltalán nem néz ki idősebbnek – sőt, inkább babaarca van. Danielle közelebb jár az igazsághoz. Leginkább közönyösnek tűnik, mintha nem érdekelné, hogy itt van – ahogyan az sem, hogy mindannyian őt bámuljuk, és azon tűnődünk, miért van itt. És ez már önmagában érdekessé teszi őt. Legalábbis számomra. – Hmmm… azt hiszem, én máris kiábrándultam – mondja Emma, és egyenesen rá bámul, alaposan végigméri, mint aki minden apró részletre kíváncsi. Visszafordul hozzánk, nagy, tágra nyílt szemekkel és fintorogva. – Egyáltalán nem olyan,

mint vártam. Pont úgy néz ki, mint minden srác ebben a fagyos, unalmas városban. Semmi barnaság. Semmi szőke, szörfös frizkó. – Beleharap a kiflijébe. – Kár volt annyira reménykednem. – Lehet, hogy pont ilyen a szörfös frizkó – vágja rá Danielle. – Honnan tudhatnád? – Az hosszú. – Emma a feje mellett mutogat az ujjával. – És jól néz ki. Nem olyan – és ekkor Bennett asztala felé mutat – mint az a felmosófej a haja helyén. – Ne csináljátok már! Szálljatok le róla! Mindketten felém fordulnak, magasra húzzák profin szedett szemöldöküket, és döbbenten rám merednek. – Mi van? – vonom meg a vállam, és jó nagyot szippantok a

szívószálamból,

hagyva,

hogy

a

hideg

folyadék

végigcsorogjon a torkomon, és lehűtse az arcomat. Emma végül a villájára szúr egy falat salátát, és a szájához emeli. Egy röpke pillanatra azt hiszem, megúsztam, de aztán megáll a keze a levegőben, és így szól: – Oké, akkor kérdeznék valamit. – Közben a saláta és a paradicsom ott lebeg az arca előtt. – Miért érdekel téged, hogy mit gondolunk róla? – Nem érdekel. Csak az zavar, hogy ilyen durvák vagytok. – Nem vágyunk durvák! – Emma Danielle-re néz. – Szerinted azok vagyunk? Danielle megrázza a fejét. – Nem, szerintem sem voltunk durvák.

– Egyszerűen csak megfigyelünk. Mint… mint a tudósok. – Azzal magabiztosan rám mosolyog, mint aki nagyon okosnak hiszi magát, és egy gyors mozdulattal a szájába tömi a salátát. Sóhajtok, és a szendvicsemet piszkálom. Igaza van.

Egyáltalán: miért érdekel engem, hogy mit gondolnak? Hiszen nem is ismerem. És mivel úgy fest, neki sem vagyok ismerős, már abban sem lehetek biztos, hogy az a dolog tényleg megtörtént ma reggel a futópályán. Emma és Danielle leplezetlenül bámul rám, közben néhányszor sokatmondóan összenéznek. Aztán Danielle Emma felé küldi a „ne izgulj, majd én elintézem” pillantást, és őzikeszemekkel felém fordul. Most az jön, amihez a legjobban ért: megpróbál rávenni arra, hogy olyasmit mondjak el neki, amit nem akarok. Néha azt hiszem, földöntúli képességei vannak e téren. – Anna? – énekli. – Mi folyik itt? Úgy nézek rá, mint aki már ismeri ezt a trükköt, és esze ágában sincs bedőlni, de aztán mégsem tudok ellenállni neki. A kezembe temetem az arcom, úgy válaszolok. – Semmi. Csak fura ez az egész. – Próbálok magamban motyogni, de végül elég hangosra sikerül ahhoz, hogy meghallják. Emma gyengéden elhúzza a kezemet a szám elől, és eléri, hogy végre ránézzek.

– Mi a fura? – És akkor eszébe jut a ma reggel. – Várjunk csak, köze van ahhoz a fura dologhoz, amit az első óra előtt akartál mondani? Körbenézek

a

teremben,

hogy

van-e

valaki

hallótávolságon belül. Emma és Danielle olyan közel hajol hozzám, hogy majdnem összeér az arcuk. Még egyszer körbenézek, aztán én is odahajolok hozzájuk. – Jól van – mondom nagy sóhajtással. – Szóval… Ma reggel a Norhtwestern pályán futottam. Már javában róttam a köröket, amikor felnéztem a lelátóra, és megláttam egy srácot, amint engem bámul. Először nem vettem róla tudomást, csak futottam tovább, ő pedig csak nézett, de ahogy befordultam a kanyarban… – Itt megállok, és újra végigpásztázom az ebédlőt. – Eltűnt. Ahogy mondom: szó

szerint eltűnt. Egyszerűen… felszívódott. A mosolygós részt persze kihagytam. – Oké, ez tényleg fura – mondja Emma tágra nyílt szemmel. De valószínűleg lát valamit az arcomon, ami elárulja, hogy tovább is van még a történet. – És? Bennett asztala felé bökök az állammal. – Ő volt az. – így kimondva még furábban hangzik, mint amikor csak magamban ízlelgettem a gondolatot. Emma és Danielle szinte egyszerre fordul meg a széken, hogy újra megnézze a fiút. – Biztos vagy benne? – kérdezi Emma, és közben nem veszi le róla a szemét.

Elnézek mellettük, egyenesen Bennettre. – Igen, ugyanígy nézett ki. Ugyanilyen volt az alakja. És a haja. A legfurább az volt ott a futópályán, hogy úgy nézett rám, mintha…

mintha ismerne. Most viszont totál

idegenként kezel. – Még mindig bámulják. – Légyszi, ne nézzétek már folyton! – Nem is annyira rossz, most, hogy jobban megnézem – mondja Danielle. – Igen, a haját leszámítva egész aranyos – feleli egyetértően Emma. De ahogy visszafordul hozzám, az arca komoly és anyáskodó. – De ugye tudjátok, hogy ez a futópályás dolog elég ijesztő? Még mindig Bennettet nézem. Ha észre is vette, hogy mi hárman róla beszélgetünk, egyetlen gesztussal sem árulja el. – Tudom már! – mondja Danielle, mire bizakodó pillantást vetek rá. – Menjünk oda hozzá, és kérdezzünk rá! A szememet forgatom, de mielőtt válaszolhatnék, Emma közbeszól: – Jó ötlet. – Azzal rácsap az asztalra a tenyerével, és feláll. –

Gyerünk,

tegyük

rendbe

a

dolgokat!

–

mondja

nyomatékosan. – Micsoda? Ne! – A fülem mögé tűröm a hajam. – Kérlek, ne… Esküszöm, ha odamész, nem beszélek veled többet. Megtorpan, és visszafordul. – Csak segíteni akarok. A szemébe nézek.

– Emma Atkins. Komolyan beszélek; kérlek, ne – sziszegem. Emma visszajön az asztalunkhoz. – Nézd, bámult téged és megijesztett, most pedig úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Tudni akarom, hogy miért. Megfordul, és újra elindul Bennett felé. Mielőtt gyorsan eltűnhetnék a teremből, már oda is ér az asztalához. Danielle-lel döbbenten és tehetetlenül bámuljuk Emma akcióját. Kezet fognak, beszélnek pár szót, aztán Emma az asztalunkra mutat. Bennett szamárfüllel megjelöli, hol tart, aztán beteszi a könyvet a táskájába, és a tálcájával a kezében követi a sugárzó Emmát az asztalunkhoz. Valószínűleg nem úsznám meg egy egyszerű tanulószobával, ha most megfojtanám, de ez nem tántorít el a gondolattól. – Hölgyeim – mutat a vendégünk felé. – Hadd mutassam be Bennett Coopert! A srác ránk mosolyog, aztán várakozó pillantást vet Emmára. – Foglalj helyet! – Kihúz egy üres széket az asztal mellől, aztán visszaül a sajátjára. – Bennett, ő Danielle. Ő pedig – szánalmasan átlátszó, ahogy próbál drámai szünetet tartani – a mi futóbajnokunk. Széles karmozdulattal rám mutat, Bennett tekintete pedig megállapodik rajtam. – Terepfutó – javítom ki.

– Lényegtelen – rántja meg a vállát Emma, és azonnal visszafordul Bennetthez. – Szóval futó. – Úgy forgolódik a széken, hogy egyenesen a fiú arcába bámulhasson. – De ezt már tudtad, nem? Engesztelhetetlenül, szinte vádlón néz rá. Ó, ne! Édes Istenem! Bennett ránéz, aztán rám, aztán megint rá. – Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani. – Hát nem láttátok egymást a Northwestern futópályán ma reggel, Bennett? – kérdezi éles hangon, mintha csak egy ügyvéd lenne, aki épp keresztkérdésekkel teszteli a tanút. Aztán a vállamra teszi a kezét. – Kora reggel ott szokott futni. Azt mesélte, hogy látott téged, őt bámultad. Igen. Most már biztos, hogy megölöm. – Northwestern? – A fiú összehúzott szemöldökkel bámul ránk. Pont úgy, mintha még sosem hallott volna az egyetemről, amely talán városunk legnagyobb nevezetessége. – Sajnálom, de ez képtelenség. Csak most hétvégén költöztem ide. Még ezt a kampuszt sem ismerem, nemhogy az egyetemit. Egyenesen rám néz és mosolyog. Kedvesen és őszintén, mint aki igazat beszél, és bár ez még nem ugyanaz a mosoly, de már sokkal közelebb áll ahhoz, amit a futópályán láttam. Eléggé közel ahhoz, hogy tudjam: ő az én emberem. – Bizonyára összekeversz valakivel.

Nem, az nem lehet. Ideges várakozással nézek rá, és remélem, hogy mindjárt elárulja, csak viccel, aztán barátságosan megböki a karomat az asztal felett. De csak ül. Közben pedig úgy néz, mintha valóban most látna először. És mintha elment volna az eszem. – Biztos vagy benne? Anorák volt rajtad – nyögöm ki végül. És megint. A mosolyában még mindig ott a zavar, és még mindig hiányzik belőle a felismerés. De meleg és barátságos. Kedves. Ugyanaz a mosoly. – Ne haragudj, de nincs anorákom – feleli. – Nem én voltam. Szeretnék hinni neki, de nem tudok, és amikor Emmára nézek, még mindig ott látom az arcán a kérdő kifejezést, amelyből arra következtetek, hogy ő sem. Végül úgy döntök, nem forszírozom tovább a dolgot, és próbálok ugyanolyan kedvesen nézni rá, ahogy ő rám. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy… pont ugyanúgy nézel ki. De biztosan tévedtem. – Remélem, sikerül elfednem, hogy közben egész mást gondolok. És hogy rettentő zavarban vagyok. Az asztal felett kezet nyújtok neki. – Anna vagyok. Már nyújtja felém a sajátját, de félúton megáll. – Anna? – Hitetlenkedve néz rám. – A neved Anna?

– Ühüm, igen… miért, talán valami másnak kellene lennie? – felelem, és magam is meglepődöm a kacérkodó hangsúlyon, amivel kiejtem a szavakat. – Na, legalább a neve ismerős neki – súgja Emma Danielle-nek, túl hangosan. Bennett még mindig engem néz, és egy röpke pillanatra mintha a felismerés jelét látnám a szemében – éppúgy, ahogy ott a futópályán is láttam reggel. De aztán összekapja magát, és felém nyújtja a kezét. – Örülök, hogy megismertelek, Anna. – A hangja immár erőltetett, a kézfogása merev, a felismerést pedig valami fagyosság váltja fel. Elengedi a kezem, majd Emmához és Danielle-hez fordul, hogy egy-egy formális biccentéssel elbúcsúzzon tőlük. – Örülök, hogy találkoztunk. Azzal feláll, és odaviszi a tálcáját a terem közepén álló polcra. Látom, ahogy ingatja a fejét, miközben kisétál a duplaajtón, és eltűnik a Fánk irányában. – Na, ez valóban fura volt – sóhajtja Emma. – De legalább túl vagyunk rajta. – Összedörzsöli a tenyerét, mintha épp egy undok házimunkával végzett volna. Tudom, hogy csak engem akart megvédeni, de ettől egy cseppet sem érzem jobban magam. Komplett idiótát csinált belőlem.

Szavak

kavarognak

a

fejemben:

béna,

megsemmisítő és miért? Szeretnék összefüggő mondatot gyártani belőlük, és levezetni a feszültséget, de képtelen vagyok logikusan gondolkodni. Amúgy meg, Emma is tudja,

hogy mindig betartom a szavam; márpedig megígértem neki, hogy többet nem beszélek vele.

A kis harangok – amióta az eszemet tudom, ott lógnak a könyvesbolt ajtaja fölött – a megszokott csilingeléssel fogadnak, Apa pedig felnéz a pult mögül. Átlendítem rajta a hátizsákomat, és jókora puffanással ér földet. – Mi történt veled? – kérdezi aggódva. Anélkül jöttem el a suliból, hogy elköszöntem volna Emmától, aztán két mérföldet gyalogoltam a jeges tundrán. A fogam vacog, az arcom kivörösödött a széltől, és nincs az a ceruza, amivel jelen állapotukban megzabolázhatnám göndör fürtjeimet. – Semmi – felelem, és kisimítom az arcomból a hajamat. Aztán bevetek egy elterelő kérdést: – Nyugis napod volt ma? Körbenéz az üres könyvesboltban, amit még a nagyapám vásárolt, miután nyugdíjba vonult a northwesterni egyetemi tanári állásából tizenöt évvel ezelőtt. – Tipikus március. Majd a vizsgák után beindul. Apa figyeli, ahogy előbányászok a táskámból egy pólót, átöltözöm, és egymásra pakolom a tankönyveimet az asztalán. – Jó ég, hány könyvet tudsz belegyömöszölni abba a táskába? Olyan, mint egy cirkuszi kocsi. – Nevet, de tudom, hogy őszintén megdöbbenti, mennyire más a suli itt a

Westlake Akadémián, mint annak idején az Evanstoni Városi Iskolában volt. – Te akartad, hogy abba a puccos iskolába járjak – felelem, és meglóbálom felé az egyik vaskos könyvet. Megragadja, és olyan arcot vág, mintha nem bírná felemelni, aztán hagyja, hogy nagy robajjal az asztalra essen. – Igazi sztár vagy – mondja, és csókot nyom a homlokomra. Aztán az ajtóhoz megy. – Állítólag hamarosan havazni fog – teszi hozzá, azzal felhúzza a cipzárt a dzsekijén, és a nyaka köré tekeri a sálját. – Csak hívj, ha szükséged van egy fuvarra hazafelé, jó? – Csak három háztömb, Apa. – Jó-jó,

tudom,

hogy

nem

félsz,

meg

amúgy

is

legyőzhetetlen vagy, de hívj csak, ha meggondolnád magad, oké? – Apa. Három háztömb – ismétlem a szememet forgatva. Már épp nyitná az ajtót, amikor eszembe jut, hogy holnap reggel ennél sokkal többet kell majd gyalogolnom. És hidegebb is lesz. – Hé, Apa! – Megfordul, az egyik keze már a kilincsen. – Szeretném, ha holnap reggel elvinnél a suliba… lehet róla szó? – Ó, Emmának talán orvoshoz kell mennie? – Nem.

Úgy néz rám, mintha meg akarná kérdezni, mi történt, de aztán meggondolja magát, mert csak megvonja a vállát, és annyit mond: – Persze. És a kis harangok újra csilingelnek egyet a háta mögött.

4. FEJEZET – MIT MŰVELEK? – teszem fel magamnak a kérdést hangosan, miközben a második réteg szájfényt próbálom az ajkaimra applikálni.

A

lányvécében

vagyok.

Előveszem

a

szempillafestéket, felviszem, aztán alaposan szemügyre veszem magam a tükörben. Bennett nagyon cuki. Ebből persze még nem következne automatikusan, hogy szájfényt és szemfestéket hozzak magammal a suliba. Nem vagyok az a vécében sminkelő típus. Ezért most úgy érzem magam, mint aki teljesen bekattant. Tegnap már az is eszembe jutott, hogy tényleg megőrültem, és az egészet csak képzeltem. Bármi jobb, mint ez a sminkelés. Amikor kijövök a vécéből, és elindulok a negyedik órára, érzem, hogy pont úgy emelkedik az adrenalinszintem, ahogy a futóversenyek utolsó fél mérföldje alatt szokott. Egy pillanatra megállok a terem előtt, hogy kifújjam és összeszedjem magam, és úgy lépjek be, ahogy elterveztem: hűvös

szenvtelenséggel. Megrázom kicsit a karomat,

megmozgatom a nyakam, és veszek egy nagy levegőt, mielőtt belépek az ajtón. Azonnal kiszúrom Bennettet. Hátradől a székén, és a ceruzájával játszik. Arra számítok, hogy félrenéz majd, amikor a tekintetünk találkozik, de nem. Sőt, az arca

felragyog, mintha örülne annak, hogy lát. Aztán lesüti a szemét, de még mindig mosolyog, és firkálni kezd. Nem néz fel többet. Leülök, és végre kiengedem az öntudatlanul visszatartott levegőt. Hogy elfoglaljam magam valamivel, előveszem a házimat

a

táskámból,

és

várok,

amíg

a

többiek

beszállingóznak a terembe. Amikor megszólal a csengő, Argotta felemeli a karját, és azt kiáltja: – Röpdolgozat! Az

ezt

követő

sóhajtozás,

nyögés

és

papírzörgés

szerencsére elnyomja a szívem hangját – olyan hevesen dobog, hogy majdnem kiugrik a mellkasomból. A tenyerem izzad, és érzem, hogy a testem annyi hőt termel,

amennyi

önmagában

is

elég

ahhoz,

hogy

összeugorjanak a göndör fürtjeim. Gondolkodás nélkül hátrafogom, copfba szedem, és összecsavarom a hajam, majd fél kézzel a fejem tetején tartom, amíg a táskámban csatot keresgélek. Könyvek, rágópapírok, egy csomag mentolos cukorka, egy ékszeres dobozka… hajcsat, hajgumi persze sehol. A ceruzára pillantok az asztalomon, mindig ezt használom ilyen helyzetekben. Most azonban szükségem van rá a teszt miatt. A karom egyre jobban zsibbad, már épp készülök feladni a dolgot, amikor a hátam mögött valaki pisszeg. – Psssz!

Megfordulok, a hajam még mindig a kezemben. Talán csak azért, mert nagyon előrehajol, szinte ráfekszik az asztalra, mindenesetre most sokkal közelebb érzem magamhoz, mint tegnap bármikor. De lehet, hogy nem is csupán a fizikai közelség teszi, hanem az arckifejezése. A tekintete nem olyan üres, mint tegnap volt, amikor bámultam óra alatt. És nem is olyan zavart, mint amilyennek akkor tűnt, amikor a legjobb barátnőm azzal vádolta, hogy zaklatott, és a frászt hozta rám. Ezek a szemek kedvesek, és mintha mosolyognának. Csak most veszem észre, milyen érdekes, füstös kék árnyalatuk van, apró, aranyszínű pöttyökkel tarkítva, amelyek összegyűjtik és visszaverik a fényt. Amikor végre rájövök, hogy mit is csinálok – bámulom a szemét, mint egy komplett idióta –, lejjebb engedem a tekintetem, és meglátom, hogy nem csak a szeme mosolyog. A szája is. Mintha jót mulatna. Mintha nevetne rajtam. És akkor észreveszek még valamit. Bennett lefelé bök az állával, így próbálja figyelmemet a keze felé irányítani. Egész idő alatt egy ceruzát tartott az orrom alá. Ránézek, aztán újra a szemébe, értetlenül. És akkor végre fény gyúl az elmémben, és elveszem a ceruzát. – Kösz – nyögöm ki. Előrefordulok, és becsúsztatom a ceruzát a hajamba; közben persze rájövök, hogy ezzel jól láthatóvá teszem, hogyan vörösödik el a nyakam. Nagy levegőt veszek, és

próbálok a dolgozatra koncentrálni. De egyszerűen képtelen vagyok elfojtani az arcomra ülő vigyort. Ezek szerint igenis figyelt rám tegnap. Látta, ahogy feltekertem a hajam. Csak egy egyszerű sárga ceruza – pont olyan kommersz márkájú, mint amilyennel ezt a nevetséges tesztet töltögetem – de ott van a hajamban, és pontosan azt az izgalmat idézi fel bennem, mint amit tegnap a futópályán éreztem: hogy van köztünk valamilyen kapcsolat.

Valahogy egész nap sikerült elkerülnöm Emmát. Legalábbis eddig. Épp most fejeztem be a futópályás edzést, és kifelé tartok az öltözőből a diákparkoló felé, közben pedig néhány csapattársammal

beszélgetek.

És

akkor

meglátom.

A

kocsijához megy. A gyephoki-ütőjét a lépései ütemére lóbálja maga mellett, és bár biztos vagyok benne, hogy megizzadt, ennek már nyoma sem látszik. A sminkje tökéletes, a kötött sapkája és kesztyűje pedig pont passzol a melegítője mintájához.

Végignézek

tréningnadrágos

önmagamon.

Nemrég jöttem ki a zuhany alól, a hajamat törülközővel szárítottam meg, és úgy, ahogy volt, sietve begyűrtem a baseballsapim alá, hogy meg ne fagyjon a hazaúton.

– Bekapcsolom a fűtést! – kiabálja, ahogy meglát. Kinyitja az ajtót, beindítja a motort, aztán kiszáll, és a kocsi tetejének dőlve várja, hogy odamenjek. Vetek egy gyors pillantást az égre. Látom, hogy sötét felhők gyülekeznek, és már alig várják, hogy haragjukat hó formájában zúdítsák a földre. Aztán újra Emmára nézek; mosolyog és integet. Egy röpke pillanatra mintha meginogna a határozottságom, elképzelem, amint lerogyok a fűtött ülésre. Semmi kedvem hazagyalogolni. De nem lehet, nem lehet. Nem bocsáthatok meg neki ilyen könnyen. Úgyhogy megyek tovább a többiekkel, és szó nélkül elsétálok a kocsija mellett. – Anna! – A hangja megdöbbenésről és sértettségről árulkodik. – Várj! Hallom, ahogy teniszcipős léptei közelednek, ezért gyorsítok egy kicsit. – Most komolyan nem állsz meg, és nem beszélsz velem? Bocsánatot akarok kérni. A csapattársaim mind rám néznek, aztán egymásra. Intek nekik, hogy menjenek csak tovább, én pedig lelassítok, hogy Emma beérhessen. Megragadja a vállamat. – Tényleg sajnálom. A megbánása őszintének tűnik, a brit akcentusa pedig olyan hitelességet kölcsönöz neki, hogy erős késztetést érzek, hogy átöleljem, és szó nélkül megbocsássak neki. De

nem felejtettem el, milyen megalázó helyzetbe hozott tegnap, és mekkora hülyét csinált belőlem. Úgyhogy csak bámulok rá. – Sajnálom – mondja még egyszer, és átölel. Szeretném visszaölelni, de merev maradok. Lassan elenged, és ahogy hátralép, látom rajta, mennyire megbántódott. De aztán megenyhülnek a vonásai, és két oldalról megfogja az arcomat. Úgy érzem magam, mintha puha kesztyűbe bújtatott satuba került volna a fejem. – Barom voltam. Kérlek, ne haragudj rám! Nem bírom elviselni. Sóhajtok egyet. – Ugye tudod, mennyire gáz volt, amit csináltál? – A beszédem alig érthető, mert még mindig szorítja az arcom, és az ajkaim O alakúra nyomódnak össze. Inkább csak tátogok, mint egy hal. – Tudom. De így is szeretsz, nem igaz? – Megrángatja a fejem. – Nem igaz? Csak egy kicsit? Na, itt feladom. Próbálok nem röhögni, de az ajkaim ettől minden bizonnyal csak még nevetségesebben festenek, Emma ugyanis hangosan felhorkan, amitől mindketten egyszerre kezdünk hahotázni. Végre enged a szorításból, de még mindig fogja az arcomat. – Tényleg sajnálom. Elkapott a hév. Nem akartalak leégetni.

Az ajkamba harapok. – Pedig sikerült. – Tudom. – Soha többé ne csinálj ilyet, jó? – Nem fogok – mondja mosolyogva, és vadul rázza a fejét. Aztán megragadja a vállamat, és puszit lehel mindkét arcomra, amik mellesleg még mindig égnek a szorongatástól. – Akkor hát, beülhetnénk az autóba? – kérdezi vacogva. Bólintok, ő pedig odavezet a Saabjához. Még az ajtót is kinyitja előttem, és besegít, mielőtt átmenne a másik oldalra, hogy elfoglalja a helyét a kormánykerék mögött. – Hová menjünk? – kérdezi. – Innál egy kávét? – Nem érek rá. Kedd van. – Ja, a családi vacsora. Azzal hátratolat a szinte üres parkolóban. Pár percig csendben ülünk, és azt várom, hogy mindjárt a műszerfalhoz nyúl, és bekapcsolja a lejátszót, ahogy mindig szokta. De helyette hozzám fordul: – Még mindig úgy gondolod, hogy az új srác volt, aki bámult a futópályán? Megvonom a vállam. – Nem tudom. – Már majdnem elmesélem neki a ceruzás sztorit, de aztán megállok. Valaki, aki már így is ijesztőnek gondolja Bennettet, inkább furának tartaná az egészet, mint elbűvölőnek. Most, hogy belegondolok, talán nekem is inkább furának kellett volna tartanom, mint elbűvölőnek.

Gyorsan megtapogatom a fejem búbját, de aztán rájövök, hogy már baseballsapka van rajtam, a ceruza pedig ott lapul a táskámban. – Kíváncsi vagy a véleményemre? – kérdezi Emma. – Van választásom? – Nincs. Tartsd magad távol tőle! Nem tudom, mi az… de valami nem stimmel vele. – Jaj, ne már! Ezt csak a futópályás dolog miatt mondod. Hiszen megmondta, hogy sosem járt a Northwesternen. Bizonyára tévedtem. Nem tudom, miért veszem a védelmembe, hiszen még mindig biztos vagyok benne, hogy nem tévedtem. Ennek ellenére elég meggyőző vagyok. – És mi van azzal, ahogy a nevedre reagált? Igen. Az valóban fura volt. Megvonom a vállam. – Istenem, látszik, hogy odavagy érte! – mondja egyre erősebb akcentussal. – De hát még csak nem is ismerem. – Nem is kell ismerned ahhoz, hogy odalegyél érte. – Dehogynem – bámulok rá. – Csak… csak érdekel, ennyi az egész. – De ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, Emmának

igaza

van.

Csupán

néhány

semmitmondó

pillantást meg egy ceruzát váltottunk, és mégis, már jogot formált arra, hogy beférkőzzön a gondolataimba, és ne tágítson onnan.

Az autó befarol a ház elé, mindössze két lépés távolságot hagyva az ajtóm és a hófödte járda között. Emma felém fordul, és egyenesen a szemembe néz. – Mellesleg hiányoztál ma délelőtt. – Te is nekem. Végre megölelem. Aztán kiszállok a kocsiból, bevágom magam mögött az ajtót, ő pedig elhúz, felverve a koszos latyakot.

– Fogj egy kést! – hangzik Anya dallamos kiáltása a konyhából. Még Pavarotti tenorját is túlharsogja. Én csak megyek a piruló hagyma és paprika ínycsiklandó illata után, és hamarosan megtalálom őt is. Éppen nagy munkában van. – Szia, drágám! – néz fel egy pillanatra, hogy rám mosolyogjon, aztán visszatér a szószhoz. Fekete kötényt visel a műtősruha fölött. Sötét, göndör haját – amit én is örököltem – egy csattal a feje tetejére tűzte, de néhány rakoncátlan fürtnek persze sikerült elszabadulnia. Ezek most két oldalról keretezik az arcát. Az olasz zenére dudorászva aprítja az érett, lédús paradicsomokat. – Felvágnád a mozzarellát? – kérdi, és egy nyálkás, fehér sajtgömbre mutat a kés hegyével. – Mi volt a suliban? Megfordulok,

hogy

lássam,

amint

az

utolsó

paradicsomdarabot is a fazékba csúsztatja, megkeveri a fakanállal, és leül velem szembe az egyik bárszékre.

Rákönyököl a pultra, én pedig abbahagyom a szeletelést, hogy felnézzek rá. Arra vár, hogy mindenbe beavassam, hiszen ma kedd van – ilyenkor együtt főzünk, én pedig elmesélem neki, ki kivel jár, ki kivel veszett össze, és ki nincs jó formában a futópályán. Aztán cserélünk, és én kérdezem meg tőle, hogy mi újság a kórházban. Bár sejtem, hogy a munkahelye a valóságban egy meglehetősen hétköznapi és sokszor elég szomorú hely, ő mégis úgy beszél róla, mintha a

Vészhelyzetben lenne, és izgalmas sztorikat gyárt olyan emberekről, akik életben maradtak, annak ellenére, hogy látszólag semmi esélyük nem volt rá, és pletykál a nővérekkel flörtölő orvosokról meg az orvosokkal flörtölő páciensekről. Örülök neki, hogy szereti a munkáját, főleg amióta megtudtam, hogy csak azért ment vissza dolgozni, hogy a westlake-i tandíjamat finanszírozza. A szüleim ötlete volt, hogy oda járjak, annak ellenére, hogy egy fizetés nem elég rá. És amilyen rendesek, nem kérnek cserébe egyebet, mint a kedd esti közös vacsorát. – Szóval? – Tágra nyílt szemekkel bámul rám, mint aki alig bírja kivárni, hogy végre beszélni kezdjek. – Gyerünk! Meséld el, milyen volt eddig a heted! Van valami szaftos pletykád? Mire én: – Minden oké. Újra a vágódeszkát és a mozzarellát bámulom, és nagy műgonddal vágok egy újabb szeletet.

– És te? Neked milyen napod volt? – kérdezem túlontúl magas és őszintének egyáltalán nem tűnő hangon. Nem nézek rá, de a szemem sarkából látom, hogy izegmozog a székén, mint aki nem bír magával. A másodpercek csigalassúsággal döcögnek, míg végre újra megszólal. – Ó, ne csináld már! – noszogat. – Ennyivel nem úszod meg! Felkel, vet egy pillantást a szószra, újra dúdolni kezd a zenére. Belekavar a fazékba, aztán visszatér a helyére a pult mellé. – Gyerünk! – ismétli, szinte könyörögve. – Biztosan volt

valami érdekes. Annyira szeretném elmondani neki az igazságot! Azt, hogy tegnap valaki köddé vált a szemem láttára. Hogy kis híján elkéstem óráról, életemben először. Hogy tegnap gyalog jöttem haza, mert harminc perccel ezelőttig én és a legjobb barátnőm nem beszéltünk egymással. És hogy van egy ceruza a hátizsákomban, aminek nem kellene olyan nagy jelentőséget tulajdonítanom, mint amekkorát tulajdonítok. Szeretném elmondani neki, hogy eddig az egész héten semmi sem alakult szokványosán, és ez már önmagában is érdekes. De mindenekelőtt szeretném elmondani neki, hogy ennek az egész felbolydulásnak a kellős közepén egy srác van, hogy megkérdezhesse, helyes-e, én pedig elpirulhassak és bólinthassak. Ehelyett továbbra is a vágódeszkát bűvölöm, és csak annyit mondok:

– Ötöst kaptam az anatómiadolgozatomra. Tudod, amiben segítettél a múlt héten. A szája halvány, kényszeredett mosolyra húzódik. – Ó, hát… ez szuper. – Még mindig magamon érzem a tekintetét. Tudom, hogy nézi, ahogy szeletelek, és csak arra vár, hogy mondjak még valamit. Én viszont lassan, komótosan vagdosok, és várom, hogy visszaterelhessem a szót az ő dolgaira. Néhány perc múlva hallom, hogy az ujjaival dobol a konyhapulton. Végül – amikor már nem bírja tovább a csendet – visszaül, és kihúzza magát. – Oké, akkor mesélek én… – Azzal belekezd egy hosszú sztoriba valami nővérről, akit rajtakaptak, amint egy mentősfiúval csókolózott. Tizenöt perccel később nyílik a bejárati ajtó. – Megjöttem! – kiáltja Apa az előszobából. Mire a konyhába lép, Anyával már egymás mellett állunk a pultnál, és egy nagy sütőtálba rétegezzük a tésztát, a szószt meg a sajtot. – Szia, Annie – hajol le hozzám, és megpuszilja a fejem búbját. – Szia, Apa – felelem, és intek neki sajtos-paradicsomos ujjakkal. A

következő

pillanatban

Anya

megfordul,

paradicsomszószos kezével megsimogatja apa arcát. – Helló, drágám!

és

Apa hátralép kettőt; élénkpiros foltok éktelenkednek mindkét orcáján. Anya és én csak várjuk tágra nyílt szemmel, hogy erre mit lép. De Apa moccanni sem tud a meglepetéstől. Aztán elneveti magát, és megfricskázza Anya orrát. – Megyek, megmosakszom – mondja. – Azt jól teszed – feleli Anya, és mindketten hangosan nevetni kezdünk, aztán jó vastagon megszórjuk közös művünket reszelt sajttal. Betesszük a lasagnét a sütőbe. Anya bemegy a fürdőbe, én pedig felvánszorgok a szobámba, hogy nekilássak a leckémnek. Lehuppanok a szőnyegre, és kinyitom a hátizsákomat. Az első, cipzáras zsebben megpillantom a ceruzát. Ott van, ahol hagytam, csak immár rágópapírok borítják. Kiveszem, és forgatni kezdem az ujjaim közt – éppúgy, ahogy Bennett is tette ma délelőtt, amikor beléptem a terembe. Aztán lehunyom a szemem, és felidézem, hogyan mosolygott rám, amikor átnyújtotta. És már tervezgetem is, miként fogom visszajuttatni hozzá.

5. FEJEZET IDŐHÚZÁS. Egyre több részlettel gazdagítom briliáns tervemet arra vonatkozóan, hogyan adjam vissza Bennett ceruzáját. A lényeg

az

időhúzás.

Direkt

csigalassúsággal

fogok

bevánszorogni spanyolra, hogy óra előtt már biztosan ne legyen időm visszaadni neki. Aztán, ahogy megszólal a csengő, felállok, megfordulok, és elállom Bennett útját. Ha minden jól megy, sikerül majd egészen a menzáig szóval tartanom. A szívem majdnem kiugrik a helyéről, ahogy a teremhez közeledem. Megszólal a csengő. Sikerült épp végszóra érkeznem, de alighogy belépek, és elsétálok a tanári asztal mellett, Señor Argotta már el is kiáltja magát: – Társalgási gyakorlat! Mindenki fel! Helycserés támadás! – Mindezt pedig olyan lelkesedéssel, mintha legalábbis valami nagy ünnepelnivalót jelentene be. Na, ne! Társalgási gyakorlat. Ezt utálom a legjobban Argotta leleményes csoportfeladatai közül. Hiába időzítettem tökéletesen a belépőmet, ha Bennett már megint a terem másik végében köt ki. Argotta

végigjárja

a

padsorokat,

párokba

rendez

bennünket, és kis papírkártyákat oszt szét. Ezek egytől egyig olyan lehetetlen helyzeteket írnak le, melyek teljességgel

elképzelhetetlenek egy spanyolországi út során. Nekem is átnyújt egyet, én pedig összeszorítom a szemhéjamat, mint aki a legrosszabbtól tart. Aztán lassan, óvatosan kinyitom a szemem, és olvasni kezdem: Első partner – állásinterjúra

mész Madrid egyik legjobb éttermébe, ahová pincérnek/pincérnőnek jelentkeztél. Második partner – te vagy az étterem tulajdonosa. Alexre pillantok, a szokásos páromra, ő pedig rám kacsint. Señor Argotta ekkor megáll és visszafordul. – Señorita Greene, maga ma Señor Cooperrel üljön össze,

por favor! Mi? Na, ne! Sajnálom, senor, de nem ülhetek össze Bennett Cooperrel. Egész éjjel azon gondolkoztam, hogyan fogom visszaadni neki a ceruzáját. Na meg persze azon, hogyan fogom újra megkérdezni tőle – ezúttal Emma és Danielle zavaró jelenléte nélkül –, hogy vele találkoztam-e hétfőn a futópályán. És persze szeretném megtudni azt is, hogy ott miért viselkedett úgy, mintha ismerne, és később miért nem akart erre emlékezni. Elképzeltem az egész beszélgetésünket, a legutolsó részletig; arra viszont egy pillanatig sem gondoltam, hogy spanyolul kell vele társalognom. Már azt mérlegelem, hogy egyszerűen kirohanok az ajtón. Ájulást színlelek. Vagy csak átvágok a termen, és leülök Señor Kestler mellé, mint aki nem értette Argotta akcentusát. De már késő. Bennett éppolyan jól hallotta az

utasítást, mint én, és most engem bűvöl ezzel a „ne félj, nem harapok”

nézéssel.

Az

állával

int,

hogy

álljak

fel.

Engedelmeskedem, ő pedig megfordítja az asztalomat, hogy szembenézzen az övével. – Szia – mondom neki, miután mindketten helyet foglaltunk. – Szia, Anna, ugye jól emlékszem? – Bennett teljesen nyugodtnak tűnik, és a nevem hallatán nyoma sincs rajta semmilyen fura reakciónak, mint két nappal ezelőtt az ebédlőben. – Igen – felelem, és az asztalt bámulom, nehogy megint leragadjak a szeménél. – Te pedig Bennett, ugye? Bólogat. – És Bennek is szoktak szólítani? – Miket kérdezek? Te jó ég! Vigyorog. – Nem, inkább csak… Bennettnek. És akkor jön a szokásos elvörösödés. Vajon ő is annyira kíváncsi rá, milyen vagyok vörös fej nélkül, mint én arra, hogy ő milyen hajvágás után? – Köszi a cerkát – mondom neki, és átcsúsztatom a ceruzát az asztal túlsó felére. Kérdések kergetőznek a fejemben, ugrásra készen várják, hogy végre feltegyem őket, de most, hogy itt ülök szemben Bennett-tel, egyszerűen képtelen vagyok kinyitni a számat.

– Szívesen, máskor is – mondja, és beteszi az asztal végében húzódó mélyedésbe. Az a ceruza bizonyára valami varázsceruza lehet, mert mindketten megbűvölve bámuljuk. – Szóval, mi a feladat? – töri meg hirtelen a csendet, én pedig lenyelem a kérdéseimet. – Attól tartok, nem könnyű – felelem, és átnyúlok az asztal felett, hogy letegyem elé a kártyát. Felveszi, olvasni kezdi, aztán lassan elvigyorodik. – Ó, pedig ez könnyű. – Előrehajol, közelebb hozzám, mintha valami titkot akarna megosztani velem. – Én már több pincérmelóra is jelentkeztem Madridban. – Tényleg? – Dehogy – mosolyog. – Csak vicceltem. Elnevetem magam, de túl hangos vagyok. – Oké! – Veszek egy nagy levegőt, hogy egy kicsit megnyugtassam az idegeimet, és jó erősen az asztalhoz nyomom a tenyerem, hogy ne remegjen a kezem. Odahajolok hozzá. – Nekem fogalmam sincs, hogyan kell kiválasztani valakit egy állásra, se itthon, se sehol máshol. Felveszem a kártyát az asztalról, és hátradőlök; próbálok lazának tűnni. – Szóval… – kezdek bele a legkifinomultabb spanyol beszédmódomban – mondjon nekem pár szót arról, milyen tapasztalatokat szerzett eddig pincérként, Señor Cooper! Erre Bennett hosszas mesélésbe kezd a munkájáról különböző kitalált spanyolországi éttermekben. Tökéletesen

szerkesztett

mondatokban

osztja

meg

velem,

milyen

gyakorlott például a pincérek legjobb barátjának, a morzsaseprűnek

a

használatában.

Elmondja,

milyen

könnyedén képes rábeszélni bármelyik vendéget a napi ajánlatra ahelyett, amit eredetileg enni szeretett volna. Hogy egyszerre tíz asztallal is elbír, de a nagyobb rendezvényektől sem ijed meg, és mindig gondol a tányérleszedő fiúra is, ha borravalóról van szó. És mindezt fapofával, a legkisebb zavar nélkül. A spanyolját értem, de erősen koncentrálnom kell, hogy a szavaira figyelni tudjak. Gyönyörűen beszél. A hangja erős és kellemes. Beszédének ritmusa kiegyensúlyozott. Teljesen lenyűgöz és magával ragad kellemes hangja. Arról beszél, milyen volt egy másik kitalált munkája a sevillai El Mesero

Mejor (A Legjobb Pincér) nevű étteremben. A végén már én is mosolygok. Sőt, nevetek. Aligha sikerül lepleznem, hogy teljesen megbabonázott. Aztán befejezi hibátlan és magabiztos spanyolsággal: – Most már láthatja, hogy én vagyok a tökéletes pincér az éttermébe. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, fogalmam sincs, mennyi idő telt el az utolsó mondata és a következő között: – Szóval? – kérdezi, és felhúzott szemöldökkel várja a válaszomat. Rádöbbenek, hogy már megint azon kapott, hogy bámulom.

Összeszorítom a számat, és tehetetlenül várom, hogy megint elvörösödjek. De most nem történik semmi. – Fel van véve – közlöm egy vállrándítással. – Húha! Csak így? – kérdi angolul. – Maga aztán vakmerő főnök. Próbálok valami értelmes választ kinyögni, de az agyam üres. – Nagyon jól beszélsz spanyolul – mondom végül. – Tavaly nyáron Barcelonában voltam egy cserediákprogramon. Elképzelem, milyen lehet Barcelonában élni egy helyi családdal, és elmosolyodom. – Azt én is szívesen kipróbálnám. Biztosan nagyon jó volt ott élni. Igazán megtapasztalni egy másik kultúrát. – Igen, elképesztő volt – feleli, és az asztalra könyököl. – És te? Jártál már Spanyolországban? – Nem – motyogom halkan. – Én még… sehol sem jártam. A családi könyvesboltban dolgozom, és sokat vagyok útikönyvek között. Ebben ki is merülnek a külföldi tapasztalataim. – Ez meglep. – Megint közelebb hajol, mint aki egy újabb titkot akar megosztani velem. – Még csak három napja járok ebbe a suliba, de nekem úgy tűnik, az itteniek sokat utaznak. – Így van – felelem, és megint megrántom a vállam. – Csak épp én… nem tartozom közéjük. – Tehát könyvesboltban dolgozol. – Ezt inkább mondja, mint kérdezi. – És útikönyveket olvasgatsz.

Ránézek, nem tudom, mit feleljek. Már rég túltettem magam azon, hogy én vagyok a legcsóróbb ebben a kőgazdag suliban, de ő mintha még nem fogta volna fel. – Ja, valahogy így. De, gondolom, te sokat utazol. – Én? – Az asztalra pillant, maga elé. – Ja. Az biztos… – Elhallgat, és mintha visszafojtana egy mosolyt. – Imádok utazni. Az arcom nyilván elárulja a zavaromat, mert hirtelen ő is elkomorodik. – Igen, sokat utazom… Amennyit csak tudok. – Jó neked. – A szavaim keserűen hangzanak, és amint kimondom őket, azt kívánom, bár ne tettem volna. – Sajnálom. Megbántottalak? Nem akartam. – Nem. Nem az ő hibája, hogy én eddigi életem során szinte alig tettem ki a lábam ebből az államból. – Egyáltalán nem bántottál meg. – Szerintem, ha utazni szeretnél, megtalálod a módját. Csak elég találékonynak kell lenned. Señor Argotta hirtelen megfordul, és odajön hozzánk, hogy belehallgasson a beszélgetésünkbe. Bennett egyenesen a szemembe néz, és rutinosan visszavált spanyolra. – Tudja, mit szoktak mondani. La vida es una aventura

atrevida o no es nada. – Aztán elgondolkodva oldalra pillant. – Nem emlékszem, ki is mondta ezt. Kuncogni kezdek.

– Mi az? – mosolyog Bennett is, bár fogalma sincs, mi tetszik nekem ennyire. – Helen Keller – suttogom, és közben visszaidézem a plakátot, amely Miss Waters angolóráján lógott a falon még hetedikben. Egy fehér vitorlás volt rajta, amint a habokkal küzd, alatta pedig az ominózus idézet, csupa nagybetűvel: Az

élet vagy vakmerő kaland, vagy semmi. – Á, akkor ő bizonyára nem spanyolul mondta. Még mindig próbálom elfojtani a nevetésemet, de reménytelen. – Nem, valószínűleg nem. Egymásra

vigyorgunk,

aztán

Argottát

keresem

a

tekintetemmel, hallja-e, hogy angolul beszélünk. Szerencsére már a terem másik végében van, és egy másik párhoz hajolva magyarázza bőszen az egyik mondat fordítását. Amikor visszapillantok Bennettre, látom, hogy azóta is engem néz. – Mindegy, milyen nyelven mondta – szólalok meg –, egyet kell vele értenem. Ami engem illet, sokkal több kalandot szeretnék az életembe, és sokkal kevesebb semmit. Erre lehervad az arcáról a mosoly, és elkomolyodik. Mintha valami fontosat akarna mondani, de aztán csak hallgat. Nézek rá türelmesen, várok, de aztán nyilvánvaló lesz, hogy inkább csendben marad. – Mondani akartál valamit? – kérdezek rá végül. Erre elvigyorodik.

– Igen… igazából… – És ekkor megszólal a csengő. – Á, mindegy… – mondja, és már áll is fel, aztán eliszkol az ajtó felé. – Később még beszélünk, jó? Nézem, ahogy átrobog a termen, ki a folyosóra. Aztán észreveszem a ceruzát az asztalon, ott van, ahova az óra elején tette. Összefogom a hajam, feltekerem, és a szokásos mozdulattal átcsúsztatom rajta Bennett ceruzáját.

Később még beszélünk. Ezt három napja mondta. – Később még beszélünk. De később egyáltalán nem beszéltünk. Nem láttam az ebédlőben, nem futottam össze vele a Fánkon, és nem találkoztunk a parkolóban sem. Csütörtökön és pénteken ott volt spanyolon – és biztos vagyok benne, hogy várta, mikor lépek be az ajtón, mert mindkét

alkalommal

elkapta

a

tekintetét,

ahogy

megérkeztem. De az arcán nem láttam jelét sem örömnek, sem mosolynak. Csak firkálni kezdett a füzetébe, és nem nézett fel újra, amíg le nem ültem a helyemre. Mindkét nap vissza akartam adni neki a ceruzáját, de ő szinte a csengővel egy időben pattant fel, és indult el az ajtó felé. Mintha a beszélgetésünk meg sem történt volna.

6. FEJEZET A

PÉNTEK ESTE KEZDŐDŐ VIHAR

elmossa a futásomat, egész

éjjel nem hagy aludni, és nem csillapodik szombat délutánig. Kótyagosan indulok a könyvesboltba, és miután sikerül beverekednem magam a sarokba anélkül, hogy bármit is összetörnék, úgy döntök, hogy megajándékozom magam egy tejeskávéval. De még így is marad vagy negyedórám a műszakom kezdetéig, úgyhogy átmegyek a lemezboltba. – Anna! – kiabálja túl Justin a plafonra erősített hangfalakból áradó zene hangos basszusdobját. A hang olyan, mint a mennydörgés, mintha maga a Mindenható szólna hozzám. Aztán kijön a pult mögül, és magához húz egy ölelésre. – Reméltem, hogy beugrasz a hétvégén. – Hé, haver – mondom, és magamban bosszankodom, amiért így neveztem. Azt hiszem, ez még rosszabb, mintha Szeplősnek hívnám, de nem tehetek róla. Ha meglátom, mindig ilyen testvéri szavak jutnak az eszembe: haver, bratyó meg ilyenek. Visszahúzódik, és rám néz. Ha csak egy pillanatra is, de látom a szemében a fájdalom apró villanását, mintha megbántottam volna. – Mi ez? – kérdezem a hangfalakra mutatva. Megint közelebb hajol.

– Most lőttem. – Körbenéz, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallja, amit mond, és erre nincs is sok esély, tekintve, hogy egyedül vagyunk a boltban. – A Nirvana dobosa épp most készített egy demót, Elliot pedig kölcsönadta. Fogalmam sincs, kicsoda az az Elliot, de sejtem, hogy valami fejes lehet a northwesterni diákok rádióállomásán, ahol Justin az utóbbi három hónapban gyakornok volt. Miközben én arról álmodozom, hogy messzi tájakra látogassak, neki minden vágya, hogy beköltözhessen abba a sokemeletes koleszba az utca végén, és rádiózást tanulhasson, na meg DJ legyen az említett rádióállomás nevezetes műsorában, a The Rock Showban. – Kölcsönadjam? – kérdezi, és megint közelebb lép. – Nem kell, tényleg… – De hiába rázom a fejem, nem számít. Már megy is, behajol a pult mögé, és a zene abbamarad. Aztán hozza a CD-t. – Tessék! Kíváncsi vagyok a véleményedre. – Komolyan? – Persze. Csak légyszi, hozd vissza valamikor a jövő héten. – Köszi.

Nagyon

rendes

vagy

–

mondom,

és

a

mellkasomhoz szorítom a lemezt. – Szerintem tetszeni fog. – Biztos vagyok benne. Tudod, hogy bízom az ízlésedben. – Felnézek, és látom, hogy engem bámul. És akkor megérzem. Megérzem, hogy meg akar csókolni.

– És van valami más új szerzeményed is? – kérdezem, és próbálom a polcra kitett újdonságokra terelni a figyelmét. – Ott nincs – feleli mosolyogva, aztán int, hogy kövessem a szokásos helyére a pult mögé. Aztán eltűnik, majd újra felbukkan, és letesz egy CD-tokot a pultra kettőnk közé. A papírborítót vízfestékkel díszítették: kékek, pirosak és zöldek tekeregnek rajta érdekes mintázatokban, hogy aztán a szélek felé elhalványodjanak és teljesen eltűnjenek. Mint bármilyen kézzel készült dolog, ez is egyedi. Megismételhetetlen. És mégis éppolyan, mint az összes többi, ami ott sorakozik a polcon a szobámban. – Egy új mix a futáshoz! – kiáltom, és felkapom. Megfordítom, hogy elolvassam a listát. – Nem is tudod, mennyire unom, hogy folyton tovább kell léptetnem a számokat a CD-ken. De a tőled kapottakra imádok futni. – Azt

kell

mondanom,

ezúttal

önmagamat

is

túlszárnyaltam – feleli, és elvörösödik. Nézem, ahogy a pirosságtól eltűnnek a szeplői. Sokkal kedvesebb, mint bármelyik srác, akit ismerek. Arra gondolok, bárcsak – akár egyetlen pillanatra is – képes lennék nem csak barátként tekinteni rá. – Biztos vagyok benne. – És megint itt vagyunk. Látom rajta, hogy szerinte most annak kellene következnie, hogy átvetem magam a pulton, és leszakítom a gombokat az ingéről. Ehelyett a valóságban ránézek az órámra. Három óra ötvenkilenc.

– Mennem kell. – Fejemmel az utca túloldalán álló könyvesbolt felé intek. – Rohannom kell, hogy felváltsam Apát a fronton. Szükséged van valamilyen könyvre? – kérdezem, és felkapom a CD-t. – Tudod, valamit valamiért. Bólogat. – Igazából szerettem volna kérni tőled egy… – Elhallgat, és mindketten a bejárati ajtóra nézünk. Egy lány lép be az egyetemi diáklányok szövetségének egyenruhájában, egyenesen a pulthoz jön, és megáll mellettem, mint aki a sorára vár. Justin bosszúsan pillant rám. – Á, mindegy. Később megpróbálok benézni hozzád a könyvesboltba. Amikor végre hátat fordíthatok neki, hangosat sóhajtok, és

magamban

elmormolok

egy

köszönömöt

a

leányszövetségnek, amiért kaptam még tőlük egy kis időt.

A percek mintha vánszorognának. Olykor bejön néhány northwesterni diák, körülnéznek, aztán elmennek. Anyukák is jönnek kisgyerekekkel, átböngészik a könyvklubok ajánlatait bemutató asztalt, amíg a kölkök szétszedik a képeskönyvrészleget.

Én

hitelkártyákat

húzok

le,

visszateszem a könyveket a helyükre, elrendezem őket, hogy a gerincük szépen egy vonalban legyen, az újdonságokat kipakolom a szembetűnőbb helyekre, és közben a Michelin

útikalauzát olvasgatom a francia Riviéráról. 8.50-kor összeadom a napi bevételt, beteszem a készpénzt a zöld műanyag borítékba, és bezárom a hátsó szobában álló széfbe. Aztán megfordítom az ajtón a táblát, hogy a „ZÁRVA” felirat legyen kifelé, és a helyére pattintom a zárat. A kávéház már zsúfolásig megtelt. Épp most lett vége az egyetemen a vizsgaidőszaknak, ma este senki sem tanul. A legtöbben elgyötörtnek és végtelenül fáradtnak tűnnek, mintha péntek este óta folyamatosan buliznának. Ahogy elmegyek az épület előtt, vetek egy gyors pillantást a kávéház belsejére, hátha meglátom Justint a rádiós barátaival. Korábban úgy tűnt, nagyon szeretne beszélni velem, de aztán mégsem jött át a könyvesboltba. Megyek tovább, és befordulok a sarkon a mi sötét és csendes utcánk felé. Hirtelen mintha mozgást látnék az utca másik oldalán lévő parkban, lassítok, kémlelem a sötétséget. Nem tudom kivenni a részleteket, de biztos vagyok benne, hogy van ott valaki. Hunyorogni kezdek, és végre megpillantom egy ember körvonalait. A park egyik padján ül, kétrét görnyedve, és előre-hátra himbálózik. Rálépek a fűre, hogy jobban szemügyre vehessem. Aztán szaporábban kezdem venni a levegőt, mert a távolság ellenére felismerem, ki az. A lábaim mintha maguktól vinnének felé, és amikor hallótávolságba érek, suttogni kezdek:

– Bennett? Te vagy az? – Semmi válasz, de már elég közel vagyok, hogy halljam a halk és erőtlen nyöszörgést. – Bennett? – Apró léptekkel közelítek felé. – Jól vagy? – Menj el! – morogja. Megpróbálja felemelni a fejét, de újra összegörnyed. A halántékát dörzsöli, és megint azt a borzalmas nyögést hallom. Aztán úgy tűnik, hogy mond valamit, ezért közelebb hajolok hozzá. – Még nem mehetek el – nyöszörgi. – Meg kell találnom őt. Közben egyre csak billeg és nyöszörög, én meg állok döbbenten, és kezdek frászt kapni. Aztán

hirtelen

megáll,

és

rám

mered.

Mintha

meglepődne, hogy ott vagyok. – Anna? – Igen, én vagyok az. Hozok segítséget, jó? Maradj itt, mindjárt jövök. – Ne! – kiált rám, de hallom a hangján, hogy komoly fájdalmai vannak. Tudom, hogy képtelen leszek egyedül megbirkózni ezzel a helyzettel. – Bennett, segítségre van szükséged – felelem, és sarkon fordulok. – Nem – utánam nyúl, és megragadja a csuklómat. – Kérlek, ne… menj! Megállok, és megfordulok. Úgy tűnik, minden erejét össze kell szednie, hogy felemelje a fejét. – Már… – vesz egy nagy levegőt – már kezd jobb lenni.

Nem hiszek neki. A jéghideg padon ül, de veríték gyöngyözik a homlokán, és kövér cseppekben csorog lefelé az arcán. Úgy fest, ahogy én szoktam sprintelés után, amikor kínosan ügyelek minden ki- és belégzésemre. – Kérlek! Csak… ülj le! Körülnézek a koromsötét parkban, ledobom a hátizsákom a lábához, és mellé guggolok. Nem visz rá a lélek, hogy leüljek arra a hideg padra. – Rendben leszek. Megint a halántékát dörzsöli, és lassan felemeli a fejét. A hangja mintha egy kicsit erősebb lenne. – Ez csak migrén – mondja két lélegzetvétel között. – Mindig rám tör, ha… – Elhallgat. – Csak maradj itt velem, Anna! Kérlek! Visszanézek a kávéház irányába. Aztán odahajolok hozzá, hogy megsimogassam a hátát, ahogy Anya tenné, vagy ahogy az ember a barátaival szokta, akiket sokkal jobban ismer. De uralkodok magamon, és mégsem teszem. A következő öt percben csak halk zihálása töri meg a csendet. – Csak lélegezz – mondom, mert más egyszerűen nem jut az eszembe. Pedig tudom, hogy ezzel nem segítek rajta. Végül felül, és egy kicsit kihúzza magát. – Megtennél nekem egy szívességet? – Még el sem mondta, mit akar, de én már bólogatok. – Ne szólj erről senkinek!

– Nem fogok – válaszolom, és a fejemet rázom, miközben az arcán csorgó izzadságot nézem. – Cserébe megengeded, hogy hozzak neked egy kis vizet? Gyors leszek, ígérem. Ugyan nem mond igent, de legalább nem is vitázik. Felállok,

mielőtt

meggondolná

magát,

otthagyom

a

hátizsákomat a lábánál, és futólépésben elindulok a kávéház felé. A pultos lány ad egy pohár vizet, én pedig visszaszaladok a padhoz. – Tessék… – kezdem, de nincs ott senki. A hátizsákom ott hever a fagyos földön, Bennett azonban eltűnt.

7. FEJEZET BENNETT

HÉTFŐN NEM JÖN SPANYOLRA.

És kedden sem. Már

kezdem elveszteni a fejem az aggodalomtól, de Miss Dawson a titkárságon sokkal nyugodtabbnak tűnik. – Megkaphatnám a telefonszámát? – könyörgök. – Csak szeretném tudni, hogy jól van-e. De hiába próbálok komolynak és felelősségteljesnek tűnni, nem érem el a kívánt hatást. Hogy álljam a Bennettnek adott szavam, csak nagy vonalakban mesélem el neki a történteket – nem szólok semmit a hideg parkról, az arcán gyöngyöző verítékről, sem arról, hogy egyre csak azt nyöszörögte, meg kell találnia valakit. Nem tudom biztosan, Bennett milyen részleteket akart titokban tartani, de remélem, a migrén nem volt köztük, ugyanis jobb ürügyet nem tudok kitalálni, hogy elkérjem a személyes adatait. – Tisztában vagyok vele, hogy csak segíteni akar, de tudja, hogy egyetlen diákunkról sem adhatok ki bizalmas információt. Nagyon sajnálom. – A hangja inkább kioktató, mint együtt érző. – Biztos vagyok benne, hogy a fiatalember holnap már itt lesz.

Ezt meg honnan a fenéből tudja? – mondanám legszívesebben,

de

ehelyett

csak

elmormolok

egy

köszönömöt, és bevágom magam mögött az ajtót. Nem

kellett volna magára hagynom. Hiszen azt kérte, hogy maradjak ott vele, de én inkább otthagytam egyedül egy padon a sötét és kihalt parkban, zihálva és verítékben úszva. Bemegyek az öltözőbe, felveszem az edzőcuccot, de ahogy meghallom a többiek hangos szövegelését, elmegy a kedvem attól, hogy velük együtt fussak. Kislisszolok, még mielőtt bárki is észrevenne, és inkább az elhagyatott és jeges tereppálya felé veszem az irányt. Futok, próbálok a fák suhogására és a szél zúgására figyelni, vagy a cipőm csattogására a latyakos talajon, de hiába. Egyre csak az ő hangja jár a fejemben, ahogy azt mondja: Csak maradj itt

velem, Anna! Kérlek! Ettől szörnyen érzem magam. Mint kiderül, Miss Dawson tévedett. Bennett szerdán sem jelenik meg az iskolában. Sőt csütörtökön sem. És aztán pénteken, amikor épp a Fánkon vánszorgok keresztül az ötödik és a hatodik óra között azon szörnyülködve, hogy fogom kibírni az egész hétvégét anélkül, hogy tudnám, mi van vele – hirtelen rájövök a megoldásra. Rögtön tudom, hogy ez az egyetlen esélyem. Odarohanok Emma szekrényéhez, és várok, ő azonban nem bukkan fel. Amikor megszólal a csengő, előveszem a spirálfüzetemet, kitépek belőle egy lapot, és ráfirkantom a következőt:

Beszélnünk

kell.

Aztán

összehajtogatom,

bedobom a szekrénye nyílásán, és futólépésben elindulok a terem felé.

Ahogy kicsöngetnek, visszarohanok Emma szekrényéhez. Ezúttal őt is ott találom; épp az üzenetemet olvassa. – Em, segítened kell – szakad ki belőlem. – Szerinted meg tudnál szerezni nekem valamit az irodából? – Valószínűleg. – Szükségem

van

Bennett

Cooper

telefonszámára.

Dawsontól már kértem, de nem akarta odaadni. Tudom, mennyire szereti, ha bemész hozzá, és az aukciós partival traktálod. Neked talán elmondaná. – Emma mondani akar valamit, de félbeszakítom: – Kérlek, ne kérdezd, hogy miért kell. Emma összeszorítja az ajkát, és felhúzza a szemöldökét. Beveti a „mondj-el-mindent” nézését. – Figyu! Összefutottam vele a múlt szombaton, és tisztára… betegnek tűnt. Egész héten nem volt suliban. Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy minden rendben van-e vele. Csak állok a szekrényének dőlve, és próbálok felkészülni az

inkvizícióra,

ami

ezután

következik,

de

Emma

elvigyorodik. – Tudom, mire megy ki a játék! Hancúrozni támadt kedved! – Nevet, én meg idegesen nézek körbe, hogy hall-e minket valaki. – Ne is tagadd! Tetszik a srác, mi? Farkasszemet nézünk. Nem válaszolok. Emma megismétli a kérdést: – Nem igaz?

Kiengedem a tüdőmbe szorult levegőt. – Csak aggódom érte. Nagy szemekkel bámul rám. – Jól van, ha te mondod. Aztán megint vigyorogni kezd. – Nézd, már jó úton jársz. Az első lépés, hogy bevalld: tehetetlen vagy – ferdíti el az Anonim Alkoholisták tizenkét pontjából az elsőt. – Megnézem, mit tehetek. Az autónál találkozunk suli után. – Hogy fogod megszerezni? – Még nem tudom, de kitalálok valamit. Egy órával később a Saab melegében Emma lelkesen meséli, milyen nagy hasznát vette kifinomult manipulációs technikájának. – Az első dologgal kapcsolatban nem engem illet a dicsőség. Az színtiszta szerencse volt – mondja, és már suhanunk is kifelé a parkolóból. – Ezt hallgasd! Bemegyek Dawsonhoz, aki épp telefonál. Valószínűleg Argottával beszél, és kéri, hogy adja oda neki a heti spanyolházikat, hogy továbbíthassa őket Bennett Coopernek. A neve hallatán görcsbe rándul a gyomrom. Ó, Istenem, valaki lőjön már le! – Úgyhogy kapva kaptam az alkalmon, és felajánlottam neki, hogy majd én elviszem Bennettnek a házikat. – És odaadta neked?

– Nem. Azt mondta, azt nem lehet, nem szabályos. Még

Önnek sem, Atkins kisasszony – utánozza Dawson hanghordozását. – Tehát nem tudtad megszerezni. – Dehogynem. – Szuper. És hol lakik? – Mindjárt elmesélem. Befordul egy utcába, mire a sofőr, aki elé bevág, ráfekszik a dudára. – A legközelebbi aukcióra tereltem a szót, hogy azt higgye, emiatt mentem be. Mire Dawson mesélni kezd nekem Allensék cuki kis házikójáról Wisconsinban… – Jaj, ne már! Ne gyötörj! Térj már a lényegre! – Jó, jó. Tehát, épp az aukcióról beszélünk, amikor belép Señor Argotta, és letesz egy köteg papírt a pultra. Dawson megköszöni, Argotta pedig kimegy. Aztán Dawson odamegy a monitorához, és közben néhány régi fotóról beszél, amit valaki aukcióra szeretne bocsátani. Fog egy post-itet, leírja a címet, és ráragasztja a papírkötegre. – És? Emma itt megáll, a drámai hatás érdekében. – Greenwood, kettő-nyolc-kettő. – Na és a telefonszám? Odafordul hozzám, és az arcomba bámul.

– Ugye csak viccelsz? Semmi Kösz, Emma, vagy valami? Semmi Szuper vagy, Emma?– Visszafordul az út felé, és a fejét rázza. – Én csak fel akartam… – Nézd, a telefonszámát nem írta le, a monitort pedig nem láttam. De nem érted? Ez így sokkal jobb! – De hát most oda kell mennem! – mondom, és még a gondolatba is beleborzongok. Erre rám villantja azt az önelégült mosolyát, amit olyankor szokott, ha eléri, amit akar. – Pontosan.

Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Újra belesek a magas sövény mögé, és megnézem magamnak

a

házat.

Impozáns.

Kettő,

sőt

talán

háromemeletes. Tudor stílusban épült. Hátul kocsiszínnel, már ha jól látom ilyen távolságból. Igaz, már háromszor nekiindultam, és elmentem a ház előtt, hogy jobban szemügyre vegyem, de aztán mindig berezeltem, és visszahúzódtam a buja növényzet mögé.

Mii keresek én itt? Nagyot sóhajtok, és kilépek a bokrok mögül, hogy negyedszer is elinduljak a ház felé – most egészen határozottan –, és már a frissen söpört járdán vagyok. Még csak fél hat van, de már majdnem teljesen besötétedett. A lépcsőn felfelé már remegek. Aztán megérintem az

oroszlánfejes kopogtatót, és veszek egy nagy levegőt. Felemelem és visszaengedem – hangos koppanással felel. Várok. Semmi válasz. Újra kopogok, és összébb húzom magamon a kabátot a nagy szélben. Közben pedig arra gondolok, milyen jó, hogy végül farmerben jöttem az eredetileg kigondolt szoknya és harisnya helyett. Már éppen megfordulnék, amikor lépéseket hallok. – Ki az? – kérdezi egy idősebb női hang az ajtó túloldalán. – Elnézést, senki. – Hátralépek, és megindulok lefelé a lépcsőn. – Azt hiszem, eltévesztettem a házat. A zár azonban hangos kattanással kinyílik. A nő valóban idősebb, de nem öreg, viszont gyönyörű a hosszú ősz hajával és szürkéskék szemével. Sötét, bő ruhája fölött piros selyemsálat visel, és kíváncsian mosolyog rám. – Helló – mondja kedvesen, és szélesre tárja előttem az ajtót. – Helló. Egy Bennett nevű srácot keresek. Ne haragudjon, azt hiszem, eltévesztettem a címet. – És már fordulnék is meg újra. – Nem, nem tévesztette el, Bennett itt lakik. Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit! Hátrébb lép, hogy helyet adjon nekem az előszobában. – Maggie vagyok – mondja, és kezet nyújt.

– Anna. – Kezet rázok vele, és közben azon gondolkozom, vajon ki lehet. – Bizonyára Bennett egyik barátjához van szerencsém az iskolából. – Igen – felelem, bár nem vagyok biztos benne, hogy a köztünk lévő viszony barátságnak nevezhető. Mindenesetre ez a legegyszerűbb válasz. – Elnézést a zavarásért, asszonyom. Igen, tiszta idióta vagyok, hogy idejöttem. És erre csak most jövök rá. – Nem zavar, kedvesem. – Int, hogy menjek be a nagy boltív túloldalán álló szobába. – Foglaljon helyet! Mindjárt szólok neki. Belesek az említett helyiségbe, ő pedig elindul felfelé a lépcsőn. A nappali egyszerűen gyönyörű: a hatalmas, masszív ablakok és az ízlésesen összeválogatott, sötét színű antik bútorok még hívogatóbbá teszik. A kandallóban pattogó tűz beragyogja a helyiséget. Ahelyett, hogy leülnék a kanapéra, körbejárok, és jobban megnézem a szobát. A kandalló két oldalán plafonig érő, sötét könyvespolcok állnak, rajtuk a klasszikusok olyan gyűjteménye, ami mellett a mi boltocskánk kínálata elbújhat. A többi falfelületen bekeretezett fotók. Egy kivételével – ez Maggie-t és a férjét ábrázolja az esküvőjük napján – mindegyiken egy kislány látható. A haja sötét, a frufruja pedig egyenes vonalban szeli ketté a homlokát. Vannak

képek, melyeken az édesanyja is látható. Néhányon pedig mindkét szülője. Nem lehet nem észrevenni azt a fotót, amely épp a kandallópárkány közepén áll: ugyanaz a kislány van rajta, egy széken ül, és felfelé bámul a fényképezőgépbe. Az ölében egy sötét hajú kisbaba. – Ők az unokáim – mondja egy halk hang a hátam mögött, én pedig ugrok egyet ijedtemben. Nem hallottam, mikor jött be. – Ő itt Brooke. Most kétéves. Ő pedig az öccse – magyarázza, és végigsimítja a képet védő üveglapot. – Nagyon aranyosak – mondom. Visszateszi a képet a párkányra, és felvesz egy másikat. – Ő pedig itt a lányom – mondja, és a képre mutat, amely egy nőt ábrázol ugyanazzal a kislánnyal az ölében. – Ők is itt laknak Illinois-ban? – Nem, San Franciscóban – mondja, és szomorúan felsóhajt. – Folyton próbálom őket meggyőzni, hogy költözzenek haza, de a férje munkája Kaliforniához köti őket. A kisbabát még nem is láttam. Hirtelen olyan érzésem támad, hogy már nem vagyunk egyedül. Hátranézek a vállam fölött, és megpillantom Bennettet, amint a boltív alatt áll, és bennünket néz. A haja összevissza áll, borostás. Véreres szeme alatt a karikák arra utalnak, hogy napok óta nem aludt. Üres arckifejezése pedig csak még komorabbá teszi az összképet.

– Mit keresel te itt? – kérdezi. A hangja merev és gépies. Folyamatosan pislog, mintha a szeme épp most próbálna alkalmazkodni a kevés fényhez, ami a szobában van. Maggie közbeszól, mielőtt még bármit is mondhatnék. – Épp most mutattam a barátnődnek a fotókat a kisunokámról, Bennettről. Aztán visszafordul hozzám: – Hát nem hihetetlen? Sosem találkoztam senkivel, akinek Bennett lett volna a keresztneve, most meg már két ilyen embert is ismerek! – A fejét ingatja, mintha még mindig nem akarná elhinni, hogy ilyesmi lehetséges. A tekintetem ide-oda cikázik köztük. Zavarban vagyok. Bennett arca megrándul. – Kér egy kis teát? – kérdezi Maggie, mintha nem érzékelné a levegőben vibráló feszültséget. – Épp most akartam főzni egy kannával. – Nem – feleli Bennett helyettem, miközben egyik lábáról a másikra áll. Maggie azonban tudomást sem vesz róla, és éppolyan ártatlan és kíváncsi szemekkel néz rám, mint eddig. – Anna? – Nem, asszonyom, köszönöm. A vállamra teszi a kezét. – Szólítson csak Maggie-nek, kedvesem! A Maggie-t szeretem. Visszamosolygok rá. – Köszönöm, Maggie.

Bennett int, hogy kövessem, és magára hagyjuk Maggie-t, hogy elkészíthesse a teáját. Csendben megyünk fel a lépcsőn, aztán

befordulunk

egy

sötét

folyosóra.

Akárcsak

a

nappalinak, ennek a falait is fotók díszítik, ezek azonban régebbiek. A szobája majdnem teljesen sötét – csak egyetlen kislámpa, de még az asztalát is alig képes bevilágítani. Mindenfelé bögrék és üres ásványvizes palackok hevernek. A padlót és a franciaágy tetejét könyvek és papírok borítják. Bár az antik berendezés csodaszép, aligha tükrözi egy középiskolás fiú ízlését. Bennett cseppet sem tűnik ide valónak, ebbe a mahagónitengerbe. Átnyúl a vállam felett, hogy becsukja az ajtót, én pedig megrezzenek a közelségétől. Aztán megérzem a testszagát: veríték és piszkos zokni bűze keveredik benne. Az arcomra biztos kiült valami undorféle, mert lesüti a szemét, és egy lépéssel hátrébb lép. – Nem vártam vendéget. – Semmi baj… én csak… én sajnálom. Zavarok, ugye? – Bennett semmi jelét nem adja annak, hogy elfogadná a bocsánatkérésemet. Nem is csinál helyet nekem, hogy leüljek, ezért állva maradok. Rettenetesen idétlennek érzem magam, és ideges vagyok, ahogy ott állok az ajtófélfának dőlve. – Ne haragudj a nagymamám miatt – mondja alig hallhatóan.

Nem értem. – A nagymamád? Maggie a nagymamád? – Alzheimer-kórban szenved – feleli, és átnéz a vállam felett. Az ajtót bámulja, és közben mintha a következő mondatán gondolkodna. – Az ő fejében én… én még mindig egy kisbaba vagyok. – Tényleg? – kérdezem, és visszajátszom magamban a nappaliban elhangzott beszélgetést. – De… a képeknek tizenhét évvel ezelőtt vége szakad… Bólogat. Hosszú, kellemetlen csend következik, és kezdem rosszul érezni magam, amiért egyáltalán felhoztam a képek témáját. – Igen, mert csak felkavarnák őt. Inkább levettük őket. – De akkor mit hisz, ki vagy te? – Miután a nagyapám meghalt, nem maradt sok pénze és nagyon magányos volt, ezért elkezdte kiadni ezt a szobát northwesterni diákoknak. – Legyint, és a padlót bámulja. – Szerintem azt hiszi… – Hirtelen elhallgat, és a szobára csönd borul. Borzalmasan néz ki. A bőre sárgás és pergamenszerű, a szeme vörös, a szemhéja félig leeresztve. – Jól vagy? Nagyon fáradtnak tűnsz. De csak néz rám, és amikor végre beszélni kezd, akkor sem válaszol a kérdésemre. Összevonja a szemöldökét, és ő tesz fel nekem egy másikat. – Mit keresel itt?

Ahogyan ezt mondja, csak még idegesebbé tesz. – Azóta nem láttalak, hogy a múlt vasárnap találkoztunk a parkban. Amikor… tudod… – Várok egy percet, remélve, hogy ennyi elég, hogy válaszra bírjam, de amikor látom, hogy hiába, kinyögöm a többit. – Nem voltál suliban a héten, én pedig aggódtam érted, azt hiszem, és… és szerettem volna megkérdezni, minden rendben van-e veled. – Hátranyúlok, és a kilincset keresem a kezemmel. – De most már tudom, hogy élsz. Ami… tudod… igazán nagyszerű. Úgyhogy megyek is. Hirtelen belém nyilall a felismerés, hogy mennyivel helyénvalóbb lett volna, ha felhívom telefonon, és most úgy érzem, legszívesebben megfojtanám Emmát. Mégis, mi a francot gondoltam, amikor úgy döntöttem, hogy idejövök ennek a srácnak az otthonába, mintha ismerném? – Vasárnap – mondja hunyorogva, és mögém bámul. – Ja, igen. Már el is felejtkeztem róla. Elengedem a kilincset, és az arcába bámulok. Elfelejtette? Az meg hogy lehet? – Biztos minden rendben, Bennett? – Igen. Jól vagyok. Én csak… – A szemében aggodalom tükröződik. Nem is. Inkább pánik. – De hogy találtál rám? Érzem, hogy a kezem reszketni kezd. – A titkárságon kértem el a címedet. És ez így is van. Emmát felesleges belekeverni, ha csak nem muszáj.

– Valaki a titkárságon csak úgy megadta a címemet? – Nem. Egy post-itről olvastam le. – Ez is igaz. Zavartan rám néz, és már nyitja is a száját, hogy mondjon valamit. És akkor hirtelen elsápad. Egy kicsit meg is szédül, és a falnak kell támaszkodnia, hogy újra visszanyerje az egyensúlyát. Megfogom a karját. – Jól vagy? Beszélni próbál, de nem jön ki hang a torkán. Csak zihál. – Megyek, és szólok a nagymamádnak. Elengedem a kezét, de utánam nyúl, és elkapja a csuklómat – épp úgy, ahogy a parkban is tette. – Ne! Ne csináld! – Olyan, mintha kiabálni akarna, de csak suttogás jön ki a száján. Elengedi a karomat, és próbál egyenletesen lélegezni. – Úgy értem… nincs semmi baj. – Vesz egy nagy levegőt. – Csak le kell feküdnöm. – Biztos vagy benne? Kinyitja az ajtót. – Menned kell. – Vesz még egy nagy levegőt. – Most. – De én… – Ne. Most ne. Kérlek! – Nem hagyhatlak magadra így, még egyszer nem követem el ezt a hibát. A

szeme

rideg

és

ijesztő,

ahogy

a

tekintete

összekapcsolódik az enyémmel. – Ez itt az én házam. Én pedig arra kérlek, hogy menj el. Most rögtön.

Alighogy kilépek a folyosóra, az ajtó hangos puffanással becsapódik mögöttem. Mintha Bennett belülről nekizuhant volna. Hátrálok néhány lépést, és csak állok bambán, azon tűnődve, mit tehetnék. Aztán kinyújtom a karom, hogy bekopogjak. De meggondolom magam. Újból hátralépek. Aztán sarkon fordulok, lassan végiglépdelek a folyosón, és lemegyek a lépcsőn. Az előszobába érve leveszem a kabátomat a fogasról. Begombolkozom, és közben azon töprengek, mit fogok mondani a nagymamájának. Azt hiszem, Bennett megint

rosszul van vagy Azt hiszem, meg kellene őt néznie – ezek járnak

a

fejemben.

De

aztán

eszembe

jut,

milyen

határozottsággal mondott nemet, és a józan észt félretéve úgy döntök, hogy ezúttal jobban vigyázok a titkára. Így hát bekukkantok a konyhába, elmondom Maggie-nek, mennyire örülök, hogy megismerhettem, és megnyugtatom, hogy felesleges felkelnie a kanapéról – egyedül is kitalálok.

8. FEJEZET – Á,

JÓ, HOGY JÖSSZ!

– Mint az érkezésemet jelző kis

harangok, Apa is túl élénk a pillanatnyi lelkiállapotomhoz. – Ugye nem baj, ha már rohanok is? Baj? Úristen, dehogy! Menj csak, legalább körbejárhatom az üres boltot, és eltűnődhetek azon, miért is hagytam magára Bennettet félholt állapotban abban a rémes antik hálószobában. – Ezért vagyok itt – felelem, és próbálok vidámnak tűnni. – Kösz. Anyád már kétszer hívott, hogy mikor érek haza. Szerintem egy kicsit túlizgulja ezt a partit. Apa jól néz ki. Azért megigazítom a nyakkendőjét. – A Chicagói Történeti Múzeumba megyünk. Éjfélre hazaérünk, de ne várj meg bennünket! Tudod milyen, ha anyád és a barátai belemelegszenek a társalgásba. – Menjetek csak! Érezzétek jól magatokat! – Átölelem, aztán az ajtó felé terelem. Pár lépés után megáll, és visszafordul. – Még egyszer köszi, hogy feláldozod a péntek estédet. Remélem, nem húztuk keresztül a terveidet ezzel. – Sajnos nem. Miután Apa elmegy, körbejárok, igazgatom egy kicsit a könyveket, közben Bennett arcán töprengek. Ahogy elmegyek a bejárati ajtó mellett, egy pillanatra fontolóra

veszem, hogy kiteszem a TÍZ PERC MÚLVA JÖVÖK táblát, aztán visszasprintelek Bennették házához. A hátsó helyiség közelében késztetést érzek, hogy odamenjek a telefonhoz, felhívjam Emmát, és elmondjam neki a történteket. Amikor az ablakhoz érek, és meglátom a rendőrautót a kávéház előtt, legszívesebben odarohannék, és szólnék nekik, hogy sürgősen hajtsanak a Greenwood 282-be. De egyiket sem teszem. Inkább áttuszkolom a gyerekrészleg farmerből varrt babzsák foteljét az útikönyvekhez, és lehuppanok rá a Lonely Planet Moszkváról szóló kötetével a kezemben.

Épp a hátsó szobában kuporgok a földön a széf zárját tekergetve, amikor megszólalnak a csengettyűk. A kezemre támaszkodva kinézek, és látom, hogy ott áll valaki a pultnál gyapjúsapkában, fekete kabátban. – Sajnálom, már zárunk! – kiabálom neki. Kiválasztom az utolsó három számjegyet, felhúzom a nehéz acélfogantyút, és bedobom a széfbe a műanyag készpénzes zacskót. A pult felé indulok, és közben az órámra pillantok. – Sajnálom, a bolt már… Bennett az. Felém fordul, és egy halvány mosoly fut át az arcán. Megtorpanok. – Szia! – Azt hiszem, nem sikerül túl jól lepleznem, hogy meglepett. De most sokkal jobban néz ki, mint három órával ezelőtt.

A szeme nem véres, és a sötét karikák is eltűntek. Nyugodtnak tűnik, és jól áll rajta a sötétbarna farmer a világoskék pulcsival, ami csodásan illik a szeméhez. Azt sem tudom nem észrevenni, hogy frissen fürdött. Érzem az illatán. Szóval, jobban néz ki. De azért a fáradtság még mindig látszik rajta. – Szia, Anna. – Jól vagy? – Annyira megkönnyebbülök, hogy látom, legszívesebben odarohannék hozzá és átölelném. – Igen, minden rendben – mosolyog, és körbenéz a boltban. – Szóval, itt dolgozol? Bólintok. – Szép. – Közelebb jön egy pár lépéssel, és a pultra támaszkodik. – Örülök, hogy itt találtalak. Nem voltam biztos benne, hogy péntek este is dolgozol. – Amúgy nem. De a szüleim partira mennek ma este. – Itt elakadok, és nem tudom, mit mondjak. A pulthoz lépek, és az övéhez hasonló testtartást veszek fel. – Szerettem volna bocsánatot kérni. Nem akartam olyan durva lenni. – Semmi baj. – De igen. Nagyon rendes volt tőled, hogy átjöttél. A vonásai lágyak, a hangja kedves, és a feszültség minden jele eltűnt a tekintetéből. – Jobb lett volna, ha inkább felhívlak vagy ilyesmi.

– Nem, nekem nem kellett volna eltűnnöm a parkból aznap este. Nem is emlékeztem az egészre, amíg eszembe nem juttattad. – Rám néz, és mintha azt próbálná kitalálni, mit gondolok. – Szóval, nagyon köszi, hogy segítettél. Sajnálom, hogy nem mondtam korábban. – Szívesen. Bennett hosszan a szemembe néz, és még szélesebben mosolyog – Viszonozhatnám valamivel? – Viszonozni? – Igen. Mit szólnál, mondjuk, egy kávéhoz? – Kávéhoz? – Igen. Kávéhoz. Ha csak nem vagy – megint körbenéz a boltban – nagyon elfoglalt. Összeráncolom a homlokom. – Biztos, hogy elég jól vagy egy kávéhoz? Megvonja a vállát, és bólint. – Igazság szerint jót tesz a migrénemnek. Gyere! Ez a legkevesebb, miután kirúgtalak az otthonomból. Bennett ott áll előttem, és válaszra vár, nekem pedig eszembe jutnak Emma szavai, amiket aznap mondott a suliban. Ne is tagadd! Tetszik a srác, mi? Nem hiszem, hogy eléggé ismerem Bennettet ahhoz, hogy így legyen, de mégis így van. – Oké. Rendben.

Talán mire megisszuk a kávénkat, jobban megismerem. És talán választ kapok egyre szaporodó kérdéseimre is. Körbejárom a boltot, leoltom a lámpákat, és megfordítom a NYITVA-ZÁRVA táblát. Ahogy a zárral bíbelődöm, Bennett leemeli a vállamról a hátizsákot, és átteszi a sajátjára.

Szótlanul megyünk a háztömb másik végéig. Ahogy közeledünk, egyre hangosabban hallom a kávéház zaját, és érzem a hideg levegővel vegyülő kávé illatát. Felénk száll, aztán eltűnik a felhőkben a fejünk felett. Amikor belépünk, egy társaság épp menni készül, átverekedjük magunkat a zsúfolt asztalok közt, és lehuppanunk egy bársonykanapéra a sarokban. – Mit kérsz? – Magyarázatot – felelem, és előhúzom a pénztárcámat a táskámból. – És egy tejeskávét, légyszi! – Oké. Megérinti a kezemet, én pedig némán ostorozom magam, amiért beleborzongok. Bennett elmegy, és nem sokkal később visszatér két kisebb bögrével. A tetejükön vastag hab reszket, peremükön pedig egy-egy csokiba mártott keksz. Leteszi őket az asztalra, és visszaül a helyére. Várakozva nézek rá. – A nagy beszélgetésekhez elengedhetetlen a csokis keksz – mondja. Ezúttal nem bánom, hogy mosolyog.

Felemeli a bögréjét, belemártja az olasz kekszet a sűrű tejhabba, aztán beleharap, és rágcsálni kezdi. Amikor rájövök, hogy már megint bámulom, gyorsan a saját kávémra nézek. Finom, meleg és megnyugtató. – Hol is kezdjem? – Megint belenyomja a kekszet a habba, és rám néz. – Talán a vasárnapnál és a parknál, ugye? Be kell vallanom, hogy az emlékeim elég homályosak, de biztosan meséltem már neked a migrénemről. Érzem, hogy az arcom ellágyul, és kiül rá az aggodalom. Bólintok. – Őszintén szólva, nem tudom, mi történt. A városban mászkáltam, és éreztem, hogy belehasít a fejembe a fájdalom. Mielőtt

felfoghattam

volna,

mi

történik,

teljesen

letaglózott… – Megint harap egyet a kekszből, és kortyol hozzá egy kis kávét. – Fogalmam sincs, mióta ülhettem ott a parkban, amikor rám találtál. Csak arra emlékszem, hogy haza akartam menni. – Segítettem volna. Miért nem vártad meg, amíg visszaérek? – A bögrémre nézek, és iszom egy kortyot. Amikor ismét felpillantok, látom, hogy engem bámul. – Amint talpra tudtam állni, azonnal elmentem. Megáll, és mintha valami számomra láthatatlan dolgot keresne a levegőben. Aztán visszanéz rám, egyenesen a szemembe. – Sajnálom. Nem emlékszem, miért hagytál magamra.

– Visszarohantam a kávéházba, hogy vigyek neked egy pohár vizet. Bólogat, mintha kezdene visszatérni az emlékezete. – Sajnálom, nem akartalak faképnél hagyni. Csak épp nem tudtam logikusan gondolkodni. – Megrázza a fejét, mintha el akarná hessegetni magától az ominózus éjszaka emlékét. – Még sosem voltam hasonló helyzetben, de el tudom képzelni, milyen rossz lehet. És egész héten rosszul voltál? – Kis kihagyásokkal. Csütörtökön már be akartam menni az iskolába, de amikor felkeltem, éreztem, hogy megint rohamom lesz, úgyhogy nem mertem kockáztatni. Elég ciki lett volna, ha teljesen kiütöm magam a második héten, amit az új suliban töltök. Meglepődve hallom, hogy Bennettet egyáltalán érdekli, mit gondolnak róla mások. – Így most egy rakás házim van a hétvégére. Miután elmentél, megjelent nálunk egy hölgy a suliból, és odaadta az összes feladatot meg beadnivalót. – Az Miss Dawson volt. – Igen, amikor te jöttél, már akkor is őt vártam. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor megláttalak. – Meglepődtél?

–

kérdezem,

és

felhúzom

a

szemöldökömet. – Te ezt így hívod? Az egyik karját a kanapé háttámlájára teszi. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy ma este úgy elküldtelek.

Mosolyogva közelebb hajol, én pedig önkéntelenül ugyanezt teszem. – Semmi baj. Egyszerűen… kidobtál. – Kidobtalak? Lesüti a szemét, aztán újra felnéz, és rám villant egy félénk vigyort. – Borzalmasan néztem ki. Gondolj csak bele, hirtelen megjelenik egy gyönyörű lány az ajtómban, én pedig ott állok izzadtan, büdösen és olyan fejjel, mint aki egy hónapja nem aludt. – Ahogy beszél, egyetlen pillanatra sem engedi el a tekintetemet. – De tudom, hogy ezzel együtt sem kellett volna olyan durvának lennem. – Ne is törődj vele – mondom mosolyogva. – És kösz, hogy nem szóltál Maggie-nek. Nem szeretném, ha aggódna. – Persze. Még mindig engem bámul. Úgy érzem, nem bírom tovább a feszültséget, úgyhogy gyorsan témát váltok. – Nagyon kedves a nagymamád – mondom. Erre felragyog az arca. – Igen, imádom. – Tehát San Franciscóból költöztél ide, hogy vele lakhass? – Igen, de csak ideiglenesen. Tudod, csak egy hónapig leszek, amíg a szüleim Európában vannak. – Ó! – felelem. Lehajtom a fejem, és elszorul a szívem. – Ezt nem tudtam.

Ez megmagyarázza, miért nem törte magát, hogy bárkivel is jobban megismerkedjen. – Na, szóval… neked elmondhatom az igazságot. Tudsz titkot tartani? – kérdezi, és a bólintásomra vár. – Igazából nem csupán a szüleim útjáról van szó. – Ááá! – válaszolom, és harapok még egyet a kekszemből. Remélem, tudja, hogy ezzel azt szerettem volna jelezni, alig várom a folytatást. – Úgy volt, hogy én is velük megyek, de butaságot csináltam – folytatja. – Egy elég nagy butaságot. A szüleim nagyon

megértőek,

de

maradjunk

annyiban,

hogy

pillanatnyilag Evanston a legjobb hely számomra. Sokkal jobb Maggie-re vigyázni, mint velük lenni… vagy egy javítóintézetben kuksolni. – Az arcán megjelenő széles vigyor azt sugallja, hogy csak viccel. – És? – kérdezem. – És mi? – Nem mondod el, hogy mit tettél, amivel kiérdemelted ezt a fagyos poklot? Megrázza a fejét, és elutasítóan mosolyog. – Hidd el, jobb, ha nem tudod. – Na, ne csináld már, ennyire nem lehet rossz! Hiszen nem öltél meg senkit. – A mondat közepén megállok, és ránézek. – Ugye nem? Megrázza a kávét a bögréjében, aztán belebámul, mintha abban keresné a válaszokat.

– Nem, nem öltem meg senkit. De valaki… eltűnt. Az én hibámból. Hirtelen eszembe jut, ahogy ott ült azon a jeges padon a parkban, és előre-hátra hintázva arról motyogott, meg kell találnia valakit. Már majdnem elmesélem neki, de ahogy az arcára nézek, valami azt súgja, ne tegyem. Egy darabig hallgatunk, aztán tovább faggatom. – Ezzel nem árultál el túl nagy titkot. Ez minden, amit el akartál mondani? – Egyelőre igen. – Aztán kicsit felderül az arca, és másra tereli a szót: – És te mióta élsz itt, Evanstonban? Csak bámulok rá. – Máris témát váltunk? – kérdezem. – Máris témát váltunk – válaszolja. Arra jutok, hogy egyelőre békén hagyom, de azért érzékeltetem vele, hogy további magyarázatot várok. Aztán sóhajtok egy nagyot. – Egész életemben itt éltem. Ugyanabban a házban, ahol Apa is felnőtt. Sőt, a nagyapám is. – Azta! – Először azt hiszem, hogy megértés van a tekintetében, de aztán rájövök, hogy inkább együttérzés. Mintha csak egy hobbit lennék, aki soha nem hagyta el a Megyét. – Ja – mondom, és nagyon kicsinek érzem magam. – Azta. Egészen közel hajol hozzám, és úgy néz rám, mintha tényleg érdekelné az én kis szánalmas életem.

– És érezted már úgy, hogy… hogy be vagy zárva? Szeretném elmesélni neki, hogy egy hatalmas térkép van a szobám falán, és be akarom utazni az egész világot, de amint a szavak megformálódnak a fejemben, rögtön szánalmasnak érzem őket. Igen, lehet, hogy most be vagyok zárva, de hiszem, hogy ez nem lesz mindig így. És mégis, valahol mélyen érzem, hogy a valóság, amiről nem vagyok hajlandó tudomást venni, makacsabb, mint az álmaim. Álmodhatok én, amit csak akarok! A legvalószínűbb az, hogy itt fogok megöregedni, és a hintaszékben kötögetek majd a tornácon, amikor épp nem a könyvesboltomban vagyok, vagy nem az unokáim után szaladgálok. Akik mellesleg vén bolondnak tartanak majd, amiért nagy ívben elkerülöm az útikönyves polcokat. A bezártság túl enyhe kifejezés erre. – Dehogyisnem. Minden egyes nap – felelem. – El sem tudom képzelni, hogy ennyi ideig egy helyen legyek. Hátrébb húzódom, de nem hagyja, hogy eltávolodjak tőle, ismét közelebb hajol. – Én már mindenhol jártam. Többet láttam, mint a legtöbb ember egész élete során. Ezzel a szöveggel aztán sokat segít… – gondolom. De erre ő is rájön, mert hirtelen témát vált. – Neked viszont van valamid, amim nekem sosem volt. – A vonásai ellágyulnak, és az arcán szomorúság jelenik meg. – Gyökerek. Történelem. Te láthattad, hogyan nőnek fel azok

a gyerekek, akikkel együtt jártál óvodába. Míg én úgy érzem, hogy a szüleimen és a nővéremen kívül mindenki – egy pillanatra elhallgat, mintha a megfelelő szót keresné – átmeneti az életemben. Most rajtam a sor, hogy együtt érezzek vele. Justint régebb óta ismerem, mint bármelyik másik barátomat, de a többiekre sem tudnék átmenetiként gondolni. – És persze majd a Northwesternre mész tovább – mondja mosolyogva. Én meg csak folytatom, mint akit igazságszérummal oltottak be: – A világért sem. Legalábbis nagyon remélem. Persze oda is beadom a jelentkezésemet, ahogy itt mindenki, de a legutolsó lesz a sorban. Aztán beszélek neki a futásról és az ösztöndíjjal kapcsolatos terveimről, ő pedig úgy néz, mintha inná minden szavamat. Komolyan mondom, fogalmam sincs, mire véljem ezt a nagy érdeklődést. Tágra

nyílt

szemmel

néz,

és

most

úgy

érzem,

elmondhatom neki a térkép-dolgot. – És van egy másik tervem is, amiről a szüleim nem tudnak. Izgatottan mosolyog. – Ezek szerint én is megtudok ma egy titkot? – Igen, annyi különbséggel, hogy én tényleg mindent elmondok – felelem. Úgy vigyorog, hogy a szeme keskeny

réssé szűkül. – Azt tervezem, hogy érettségi után kihagyok egy évet, hogy utazhassak. Szeretnék egyetemre járni, de úgy érzem, kell egy kis szünet a középiskola után, hogy végre világot lássak. – Lesütöm a szemem. – De a szüleim persze sosem egyeznének bele ebbe. – Miért nem utazol az egyetem után? Világos, hogy miért kérdezi. Láttam, hol lakik. – Mert az egyetem után munkába kell majd állnom, hogy kifizessem a diákhitelemet – magyarázom. – Még ha meg is kapnám a sportolói ösztöndíjat és a vele járó támogatást, abból sem futná mindenre. Mosolyog, és ez bátorít, hogy folytassam. – Azt hiszem, attól félek, hogy ha rövidesen nem vágok neki a nagyvilágnak, akkor sosem fogok. Pedig egyszerűen… szükségem van rá. Csak bámul rám. Fogalmam sincs, mit gondol. – Mi az? – kérdezem. – Érdekes vagy. A szája félmosolyra görbül. És gyönyörű – gondolom magamban. Korábban azt mondtad, gyönyörű vagyok. – De nem csodálkozom; éreztem, hogy érdekes leszel. Megint engem bámul, és én csak remélni tudom, hogy nem veszi észre, amint a gyomrom újra gyűszűnyire szűkül. És ahogy visszabámulok rá, hirtelen ráeszmélek, hogy az elmúlt egy órában egészen megfeledkeztem azokról az apró – és kevésbé apró – dolgokról, amik hetek óta nem hagynak

nyugodni. Arról, ahogy a legelső napon elpárolgott a futópályáról, hogy aztán az egészet letagadja. Arról, hogy milyen furán reagált, amikor megtudta a nevemet. És arról, hogy milyen állapotban találtam rá a parkban. Ja, és van még valami: a bizarr látogatás a nagymamája házában alig néhány órával ezelőtt. Nem tudom, ő mit talál bennem olyan érdekesnek, de abban biztos vagyok, hogy engem túlságosan is izgat minden, amit nem tudok róla. Szeretném összerakni a kirakós darabjait, de mintha a legfontosabb elemek újra meg újra kicsúsznának a kezemből, és olyan helyre esnének, ahol nem érem el őket. De minden kérdésemről megfeledkezem újra, amikor Bennett végigsimítja az arcomat, egészen az államig. Félig lehunyom a szemem, miközben a hüvelykujja a szám felé vándorol,

és

gyengéden

megérinti

az

alsó

ajkamat.

Önkéntelenül közelebb bújok hozzá; mintha húzna valami erő, ami a testéből árad. Érzem, hogy meg akar csókolni, lehunyom a szemem, és az ajkai érintésére várok. De hiába, nem csókol meg. Érzem a leheletét a fülemen. – Ne haragudj – suttogja. – Miért? – kérdezem halkan. – Ezért – sóhajtja. – Sajnálom. Én nem… – És mi lesz a vakmerő kalandokkal? – kérdezem, és remélem, hallja a hangomon, hogy mosolygok. Érzem, ahogy a nyakamba nevet, aztán megint sóhajt egyet.

– Attól tartok, már benne vagyok egyben. Egy másikban. Hátradőlök, hogy lássam a szemét. Nem értem, miért tűnik most szomorúnak. Még egyszer megsimogatja az államat a hüvelykujjával, aztán elhúzódik tőlem. Az órájára néz. – Most már tényleg vissza kell mennem Maggie-hez. Hazakísérhetlek? Belesüppedek a kanapéba. Zavart vagyok és szomorú. – Nem kell. Csak néhány háznyira lakom innen. – Szörnyen érezném magam, ha valami bajod esne útközben. – Ha, mondjuk, eltűnnék? – kérdezem gúnyosan. – Úgy tűnik, ilyen hatással vagy az emberekre, nem? – Még mindig elég közel ülök hozzá, hogy lássam, az arca előbb elkomorodik, aztán megmerevedik. – Kösz – feleli, és feláll. Az a felem, amelyik sajnálja, hogy nem csókolt meg, most úgy érzi, kapott egy kis elégtételt. – Rögtön jövök. – Azzal elindul a mosdó felé, engem pedig otthagy, hadd gyötrődjek magamban. – Ne haragudj, Bennett – mondom neki azonnal, amint visszaér. – Csak vicces akartam lenni. Lehajol, és felveszi a hátizsákomat a földről. – Semmi baj. Ne aggódj emiatt! Belebújunk

a

kabátunkba,

aztán

néma

csendben

elindulunk kifelé a kanapék és az asztalok között. Az utcán

egymás mellett lépkedünk, mégis van köztünk valami jól érzékelhető távolság. A következő három háztömbnyi úton alig szólunk egymáshoz. Nem tudom nem észrevenni, hogy az a Bennett, akivel az elmúlt egy órában beszélgettem, egyáltalán nem hasonlít arra, aki most hazakísér. – Megérkeztünk – szólok, amikor a házunk elé érünk. Látom, ahogy Bennett felpillant a tipikus tizenkilencedik századi polgárházra; a málladozó sárga vakolatra és a tornácra, amely a ház egyetlen dísze. A konyhában ég a villany, de nincs mozgás. Tudom, hogy a szüleim még órákig távol lesznek. – Szeretnél… – Nem – vág közbe éles hangon. Aztán leteszi a hátizsákomat a földre, a lábam elé. – Nézd, igazad volt… abban, amit a kávézóban mondtál. – A hangja most valamivel lágyabb, de olyan, mintha erőlködnie kellene, hogy így legyen. – Jaj, ne már! Csak vicceltem. Próbálom egy kicsit oldani a hangulatot, de Bennett zsebre vágja a kezét, és láthatóan nem akar rám nézni. Nem gondoltam volna, hogy a megjegyzésem ennyire sértő lesz. De úgy tűnik, épp elég volt ahhoz, hogy a mosdóba meneküljön, és egészen más emberként térjen vissza. Az egyik Bennett épp meg akart csókolni. Ez a másik pedig alig várja, hogy faképnél hagyhasson. – Semmit sem tudsz rólam.

Közelebb lépek, és rávillantom a flörtölős mosolyomat, remélve, hogy ezzel vissza tudom csalogatni a kávéházi énjét. – Dehogynem. Már két titkodat is ismerem. – Az a majdnem-csók elég bátorrá tesz ahhoz, hogy megfogjam a kabátja hajtókáját. – Ez csak valami. Vagy nem? Közelebb lép, de az arca zárkózott marad, és láthatóan nem érdeklik az ajkaim. Megragadja a csuklómat, és lefejti a kezemet a kabátjáról. Ösztönösen engedek, erre még fagyosabb arcot vág. Nem tudom elhinni, hogy ennyire megbántottam. – Bennett, mi van veled? Nagyot lép hátra. – Nézd! Ez nem fog még egyszer megtörténni. Érted, Anna? Ez – mondja, és magára, aztán rám mutat – nem fog megtörténni. – Fogalmam sincs, műről beszélsz! Mi az, hogy „még egyszer? – Semmi. – Szorosan összefonja maga előtt a karját, és egyenesen a szemembe néz. – Még két hetet leszek itt, és azt is csak azért, mert nincs más választásom. Aztán lelépek, és sosem látsz többé. Úgyhogy kérlek, éld tovább a saját életedet! Ezzel sarkon fordul, én pedig csak nézem, ahogy elsiet a havas utcán.

április

9. FEJEZET HARMINCÖT

NAP.

Bennett harmincöt napja van a városban,

ami az én számításaim szerint azt jelenti, hogy már négy-öt nappal ezelőtt el kellett volna mennie. Ennek ellenére azóta is ott ül spanyolon, minden áldott nap. A kávéházi este óta eltelt három hétben alig beszéltünk. Sosem néz rám; ha véletlenül találkozik a tekintetünk, futólag rám mosolyog, aztán gyorsan elfordítja a fejét. És mégis, az az este nem hagy nyugodni. Egyszerűen nem értem, hogy képes még mindig fenntartani bennem az érdeklődést, ugyanakkor hagyni, hogy minden ugyanúgy maradjon. – Híreim vannak! – szólal meg éneklő hangon Argotta, és széttárja a karját. Körbenéz a teremben, és amikor látja, hogy mindannyiunk figyelmét sikerült magára vonnia, visszasétál az asztalához, és a szélére ül. – Ki hallott már az éves utazási versenyről? Néhányan feltesszük a kezünket. – Remek – mondja. – Nos, idén még ők is meg fognak lepődni. Mert ezúttal valami nagyon nagy és izgalmas jutalommal készültem. Aztán ellép az asztaltól a térképek felé, és meghúzza a MEXIKÓ feliratú hosszú zsineget. Nagy, színes térkép gördül le.

– De először is, engedjék meg, hogy mondjak pár szót a beadandó feladatról. Egy fantasztikus kéthetes nyaralást kell szervezniük Mexikóba. A mi kedves O’Hare Nemzetközi Repterünkről indul az utazás, de az érkezési helyükről már szabadon dönthetnek. Onnan aztán olyan útvonalat kell tervezniük, amely két hét alatt végigjárható, és érinti a legtöbb mexikói nevezetességet. Az nyeri a versenyt, aki a leglogikusabb, legérdekesebb és leggazdaságosabb útitervet készíti. A táblához sétál, és ott megáll. – Jól hangzik? – Húsz fej bólogat egyszerre. – Nagyszerű. Akkor a következő hétfőig várom az útiterveket, vagyis egy hetük van rá. Azzal hátat fordít az osztálynak, és letörli a táblát. A teremben néma csend honol. Mindenki a másikra néz, és azt várja, hogy valaki kérdezzen. Végül Alex megköszörüli a torkát, és jelentkezik. Argotta megfordul, és a tőle megszokott színpadias mozdulattal a magasba emeli a karját. – Hohó, egy pillanat! – kiabálja, és vigyorogva fel-alá járkál az osztály előtt. – Fogadni mernék – mondja lassan, nyomatékosan –, hogy azt szeretnék tudni, mi a nyeremény. Jól gondolom? Ott áll előttünk, bólogat és mosolyog, mi pedig egy emberként visszabólogatunk. Alex leengedi a karját.

– Persze, persze – mondja komótosan, hogy ezzel is fokozza a feszültséget. – Tudják, van egy barátom, aki az egyik legnagyobb légitársaságnál dolgozik. – Lefogadom, hogy egész reggel ezt gyakorolta a fürdőszobatükör előtt. – Meséltem én ennek a barátomnak erről az évente meghirdetett versenyről, ő pedig annyira fellelkesült az ötlet hallatán, hogy elintézte nekünk, hogy a légitársaság egy ötszáz

dolláros

utalvánnyal

kedveskedjen

az

első

helyezettnek. Mindannyian körbenézünk. Nem bírom ki, hogy ne vessek egy pillantást Bennettre. Ahogy a tekintetünk találkozik, rám villantja a szokásos vigyorát, aztán kibámul az ablakon. – Tehát, mit gondolnak? – kérdezi Argotta, és kíváncsian pásztázza az osztályt. – Van önök közt olyan, akinek jól jönne ez az ötszáz dolláros utalvány? Hát persze. Mindenkinek. De én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy ez az életét is megváltoztatná.

Törökülésben ülök a szőnyegen a Mexikó feliratú polc előtt, és a könyvek gerincét nézegetem. A bolt üres, és mivel odakint egész délután vihar tombolt, ez valószínűleg így is marad. Ami tökéletes, hiszen meg kell terveznem a vakációmat.

Leveszem az Irány Mexikó! című könyvet, és aztán még három vaskos kötetet a tetejére pakolok. Átnyálazom a Michelin Zöld Útikönyvét – ez egy zsebkönyv –, aztán belenézek még egy vékonyka kötetbe, amely nagy meglepetésemre egy hatalmas autóstérképet rejt. Nem telik bele sok idő, és egész halomnyi segítség gyűlik össze, amelyek mindegyike hasznos lehet a tervezésnél. Kézbe veszem a spirálfüzetemet, és bámulni kezdem a könyveket. Innom kell egy kávét. Veszem a kabátom, kilógatom a TÍZ PERC MÚLVA JÖVÖK táblát, és bezárom magam mögött az ajtót. Még csak hat óra, de koromsötét van odakint, és ha nem volna naptár, senkinek sem jutna eszébe, hogy már fűnek kellene nőnie, a csupasz ágakon pedig leveleknek. Megveszem a tejeskávémat, visszamegyek a boltba, és újra bevackolom magam az útikönyvek közé. Aztán kisebb csoportokba rendezem a kiválasztott köteteket. Pontosan tudom, mit akarok: a műemlékek és a tengerparti üdülőhelyek

harmonikus

egyvelegére

törekszem.

Az

utóbbiak közül azokat preferálom, ahol homokban futhatok, és valódi óceánban úszhatok. Úgyhogy húzok egy függőleges vonalat a lap közepére, és nekilátok a lista összeállításának. A bal oldali oszlop hamar megtelik műemlékekkel: a maja romok Tulumban, Chichénben, Itzában és Uxmalban. A jobb oszlop már nagyobb kihívásnak bizonyul. Cancúnban van a nagy maja korallzátony – ennek mindenképp rajta kell

lennie. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy olyan jól ismert helyeket is szerepeltetni akarok a listámon, mint Los Cabos, Acapulco vagy Cozumel. Persze ezek is szépek, úgyhogy azért felírom őket a listára, és apró kérdőjeleket biggyesztek melléjük a margóra. Közben jég veri az ablakot, a nagy tölgyfa egyik ága pedig végigkaristolja az üveget. Most már nem ugrom fel ijedtemben, ha meghallom, de azért elég idegesítő. Próbálok nem figyelni rá, és hagyni, hogy Mazatlán ódon terecskéi, a guadalajarai fazekasok és szabadtéri kerámiavásárok elvonják a figyelmemet a hóról meg a jégről. De amikor újra hallom a hangokat, felállok, benézek a könyvespolc mögé, és odalopódzom az ablakhoz. A vihar még mindig tépázza a fát, viszont az ág, amely eddig nekifeszült az üvegtáblának, most törötten és élettelenül himbálódzik a járda felett. Aztán hangot hallok a hátam mögül, és azonnal megfordulok. Ez most nem az utcáról jön, hanem a hátsó szobából. És nem is a vihar zaja – emberi hang. Lélegzet-visszafojtva figyelek. A szívem a torkomban dobog, ahogy odamegyek a pulthoz. – Ki van ott? – kiabálom a hátsó szoba irányába, és felveszem a telefont, hogy remegő kézzel tárcsázzam az általános segélyhívószámot. Aztán teljes mozdulatlanságba dermedek, és meredt szemmel bámulom a hátsó ajtót.

Várom, hogy valaki felvegye. – Gyerünk már! – suttogom a kagylóba. Hirtelen kivágódik a bejárati ajtó, én pedig villámgyorsan az ellenkező irányba fordítom a fejem, miközben a csengettyűk hangosan csilingelnek. De ez most nem az a jól megszokott, kedves hang. Visszateszem a kagylót a helyére, és odasietek az ajtóhoz. – Jó napot! – mondom remegő hangon. A kezemet a mellkasomra teszem – mintha ezzel le tudnám csillapítani vadul zakatoló szívemet, és próbálok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Segíthetek? A férfi átnéz a vállam felett, és a tekintetével körbepásztázza a boltot. Aztán hátrafordul, és az utcát is ellenőrzi. Már épp meg akarom kérni, hogy segítsen kideríteni, mi az a hang, amit a hátsó szobából hallottam, amikor bevágja maga mögött az ajtót, de olyan erősen, hogy a csengettyűk hangos csörömpöléssel hozzáverődnek az üveghez. Aztán az arcába húzza a sapkáját, hogy eltakarja a vonásait, és ráfordítja a zárat. – Készpénzt! – A hangja riasztó, ahogy átszűrődik a kötött anyagon, engem mégsem ez ijeszt meg a legjobban, hanem a fényes pengéjű kés, amelyet a farmernadrágjából húz elő. Egyenesen rám szegezi, és azt mondja: – Gyerünk! Nem könnyű az elülső pultra mutatni, ha az ember végtagjai reszketnek a félelemtől.

– Ott. Nincs elzárva. Vigye el mindet! – Beszélni sem könnyebb. De mielőtt még bármit is tehetnék, magához ránt, és a torkomhoz nyomja a kést. – A széfet! – ordítja a fülembe, és még erősebben megszorít. – Hátul. – Alig hallani a suttogásom, de igyekszem úgy tenni, ahogy Apa tanította, amikor elkezdtem a boltban dolgozni.

–

A

számkombináció

kilenc-tizenöt-

harminchárom. Riasztó nincs Nem fogom kihívni a rendőrséget. Csak vegye el a pénzt, és menjen! A fejemben azért számolok. A kasszában úgy ötven dollár lehet, vagy még annyi sem. A széfben viszont közel ezer. Odavonszol a kasszához, kinyitja a fiókot, és egy pillanatra enyhül a szorítása, amíg beleborítja a pénzt a táskájába. Aztán újból megragad, és a hátsó szoba felé taszigál. Én egyre csak a padlót nézem, és próbálok nem gondolni a hideg acélpengére a nyakamon, sem a leheletére a fülemen. – Mozdulj! Hirtelen émelyegni kezdek. Azt hiszem, ezért is látok furcsa dolgokat. Összehúzom a szemem, és a könyvespolcok közötti mozgásra fókuszálok. Valahogy biztos vagyok benne, hogy láttam, pedig tudom, hogy képtelenség. A bolt üres, az ajtó pedig be van zárva.

Átsandítok a könyvespolcok fölött, és látom, ahogy egy sötét hajcsomó igyekszik az átjáró felé. Felemelem a fejem, hogy jobban lássam, de mozdulatlanná dermedek, amikor a hideg penge a bőrömhöz ér. Amint odaérünk a hátsó szobához, a férfi elveszi a kést a nyakamról, és belök a helyiségbe. A padlón landolok, épp a széf előtt. – Nyisd ki! – ordít rám. Elforgatom a számlálót – jobbra, balra, jobbra – aztán lehúzom a nehéz kart. A széf ajtaja szélesre tárul, a férfi pedig odébb lök. És akkor újra érzékelem a mozgást, ahogy lassan kibontakozik az árnyékból, olyan szögben, hogy csak én láthatom. Lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy Bennett a szája elé emeli a mutatóujját. Lehetetlen, hogy mi ketten elbírjunk egy mindenre elszánt alakkal, akinél kés is van. És mégis, az első érzésem a megkönnyebbülés. Bennett oldalra lép, de a szemem sarkából továbbra is érzékelem, hogy lassú, óvatos léptekkel közeledik felénk. Csendben várok. És miközben a rabló a széf tartalmával van elfoglalva, gyors egymásutánban három dolog is történik. Bennett teljesen eltűnik, aztán felbukkan mellettem a padlón. Megragadja a kezemet, lehunyja a szemét, én pedig valószínűleg követem a példáját, mert amikor újra kinyitom, a bolt nincs sehol. Ahogyan a rabló és a kés sem. Bennett és én ugyanabban a testhelyzetben vagyunk, mint az előbb – ő

térdel, én pedig ülök, és még mindig fogjuk egymás kezét. A különbség az, hogy most a parkban vagyunk, egy fa mellett, és a szél vadul süvít mellettünk.

10. FEJEZET BENNETT

ELENGEDI A KEZEMET,

és két tenyere közé fogja az

arcomat. Hallom, hogy beszél hozzám, de a hangja olyan távoli. – Most már minden rendben van, Anna! Csak lélegezz, és ne mondj semmit! Figyelj rám, és tedd, amit mondok. Mindent el fogok magyarázni, de most hallgass rám! Tágra nyílt szemmel, üres tekintettel bólogatok. – Először is szeretném, ha elszaladnál a kávéházba. Rendelj nekem egy eszpresszót és két nagy pohár csapvizet jég nélkül. Aztán ülj le, és várj meg! – A szemembe néz. – Ugye meg tudod ezt csinálni, Anna? Szükségem van a segítségedre. Bízol bennem? Megint bólogatok. – Oké, szaladj! Ne beszélj senkivel, csak rendeld meg a kávét és a vizet, aztán ülj le! Megfordulok, és futólépésben indulok a kávéház felé. Amikor odaérek, még mindig annyira remegek, hogy alig bírom kinyögni a szavakat. Még szerencse, hogy a pultos nagyon kedves, és felajánlja, hogy kiviszi az asztalhoz, amit rendeltem. Odamegyek a kanapéhoz az ablak mellé, és lerogyok rá. Egyre hangosabban hallom a szirénákat, aztán látom, hogy két rendőrautó fordul be a könyvesbolt elé. Nem sokat

tudok kivenni ebből a szögből, de azt igen, hogy a fényszóróik bevilágítják az épületet. Nézem, ahogy a rendőrök előhúzzák a fegyverüket, és a bejárat felé lopóznak. Itt el is veszítem őket szem elől, és az ablakhoz nyomom a homlokomat, hátha így jobban látom, mi történik. Várom, hogy újra megpillantsam őket, amikor érzem, hogy valaki leül mellém a kanapéra. Bennett az. Előredől, a könyökét a térdére támasztja, és az ujjaival masszírozza a halántékát. Két nehéz, akadozó levegővétel közt felnyög – épp úgy, ahogy azon a bizonyos éjszakán ott a parkban. Még mielőtt elbizonytalanodhatnék, masszírozni kezdem a hátát. – Mit tehetek? – Vizet… Az egyik kezemet a hátán hagyom, a másikkal pedig odaadom neki a vizespoharat. Felemeli a fejét, és három hatalmas korttyal kiissza az egészet. – Még… A második pohár után mintha rendeződne a légzése. Rám néz és mosolyog. – Hé, hát te még mindig itt vagy? Aztán elveszi az asztalról az eszpresszót, hogy egyetlen mozdulattal felhajtsa a forró italt. Én csak nézem. Szeretnék mondani valamit, de nem tudok. Ahányszor levegőt veszek, a testem mintha azonnal kilökné magából. Megpróbálkozom

a mély belégzéssel – azzal, amiről tudom, hogy képes lelassítani a szívverésemet, és megállítani a végtagjaim reszketését –, de a tüdőm nem akar engedelmeskedni. Mi a

fene történt? Nem veszem észre, hogy őt bámulom, egészen addig, amíg az arcom elé nem emeli az ujját. Párszor ide-oda mozgatja, aztán így szól: – Sokkot kaptál. – Felemeli az egyik kiürült poharat, és meglóbálja a pultosfiú felé, aztán rám mutat. – Idd ezt meg – mondja. Két kézzel fogom a poharat, mert nem vagyok biztos abban, hogy a még mindig reszkető végtagjaim képesek véghezvinni egy olyan bonyolult és összetett mozdulatsort, hogy a vizet a számhoz emeljem. Bennett tagoltan beszél hozzám. – Figyelj rám, Anna! Pár perc múlva beszélnünk kell majd a rendőrökkel. Már biztosan értesítették a szüleidet, és keresnek. – Megfogja a vállamat, és maga felé fordít. – Ígérem, hogy töviről hegyire elmondom, mi történt, de egyelőre szeretném, ha egy bizonyos verziót mesélnél el nekik. Képes vagy rá? Kiiszom az utolsó korty vizet, és bólintok. – Nagyszerű. A történet első felén nem változtatunk: egy férfi berontott a boltba, és arra kényszerített, hogy nyisd ki neki a széfet. Innen azonban a következőt kell mondanod: amikor egy pillanatra nem figyelt, kihasználtad az alkalmat, és kirohantál a hátsó ajtón a bolt mögötti sikátorba. Én épp

arra jártam, és megálltam, hogy segítsek neked. Az utca végén várakoztunk, és csak akkor tértünk vissza, amikor a rendőrség megérkezett. – Felemeli az államat. – Meg tudod csinálni? Ismét bólintok. – Ne aggódj! Majd én beszélek. Te csak erősítsd meg a történetemet, bármit is kérdeznek. Megint bólogatok. Másra nem vagyok képes. Az ablakhoz húzódunk, és kinézünk. Már csak két rendőrautó parkol odakint villogó lámpákkal. Aztán ott állok a boltban, néma csendben, miközben Bennett elmagyarázza, mi történt. A rendőr feljegyzi a betörés és a megmenekülés minden apró részletét egy fekete bőrkötéses jegyzetfüzetbe. Én bólogatok, holott tudom, hogy Bennett hazudik. Tisztán emlékszem, mi történt. Nem futottam belé a sikátorban.

Hogy került a boltba? És hogy kerültünk ki onnan? A rendőr végigfutja a jegyzeteit. – Kérem,

maradjanak

itt

–

mondja.

–

Mindjárt

visszajövök. Magam is meglepődöm, amikor meghallom a saját hangomat: – Biztos úr! – Megáll, és felém fordul. – Elkapták? – Igen. Nem boldogult a hátsó ajtó zárjával. Ez a hosszú tél sokakból a legrosszabbat hozza ki. De ne aggódjanak, most egy jó darabig nem megy sehová. – Azzal sarkon fordul, és elsétál.

– Biztos úr! – mondom ismét, és ő megint visszafordul. – Hogy lehet, hogy ilyen hamar ideértek? Bennett átkarolja a vállam, és gyengéden megszorít, miközben a rendőr a jegyzeteibe pillant. – Úgy tűnik, névtelen bejelentésre jöttünk. Valaki telefonált, és közölte, hogy épp rablótámadás folyik. – Felnéz a papírjaiból, és barátságosan ránk mosolyog. – Biztosan valamelyik szomszédjuk észrevette. Az őrangyala vigyázott magára, kisasszony. Ebben a pillanatban Apa robban be a boltba, mögötte Anya, magas sarkúban. Bennett biztosan hátrébb húzódott, mert most mindketten közrefognak és ölelgetnek. – Anna… – mondja Anya hisztérikusan, miközben a hajamat simogatja, és a homlokomat csókolgatja. – Annyira sajnálom – suttogja Apa, és átölel bennünket. Aztán

mindannyian

felnézünk,

amikor

a

rendőr

megköszörüli mellettünk a torkát. – Elnézést! Nem szeretnék zavarni, de arra kérem önöket, hogy a lányukkal együtt jöjjenek velem a rendőrőrsre, hogy megtehessük a feljelentést. A rendőrség a legutolsó hely, ahol most lenni szeretnék. Egy forró kávéra vágyom, és arra, hogy egy órát kettesben lehessek Bennett-tel. Apára nézek, és azt kérdezem:

– Adsz egy percet? – Bennettre mutatok. A szüleim csak most veszik észre, hogy ott áll. Most viszont teljes figyelmükkel felé fordulnak. – Jó estét, Mr. Greene! Asszonyom… – Először Apának nyújtja a kezét, aztán Anyának is. – A nevem Bennett Cooper. – Bennett az egyik… barátom. A suliból. Ő segített nekem.

Hirtelen

elhallgatok,

mert

Anya

arcán

bizalmatlanságot látok. De miután elmesélem neki a részleteket, pont úgy, ahogy Bennett

tanácsolta,

oldódik

benne

a

feszültség,

és

mosolyogni kezd. – Hát, köszönjük szépen, Bennett – mondja, és kezet ráz vele, míg a másik karjával továbbra is engem ölel szorosan magához. Hol az egyikünkre néz, hol a másikunkra. – Fogalmam sincs, miért sétált ilyen hóviharban, de mindegy is. A lényeg, hogy végül szerencsés véletlennek bizonyult. Közben rám pillant, és felhúzza a szemöldökét. Én csak megrántom a vállam. – Beszélhetek egy percet Bennett-tel? – fordulok megint Apához. – Akár ötöt is – feleli az órájára pillantva. Az önsegítő könyvek polca felé terelem Bennettet, és végre megint egyedül lehetünk, még ha csak egy pár perc erejéig is.

– Szóval…

–

nézek

rá

komoly

arckifejezéssel.

–

Gondolom, ez az a nagy titok. – Igen – feleli nevetve. – Majdnem. – Megfogja mindkét kezemet. Az érintése puha és meleg. – Nagyon sok mindent kell elmondanom neked. – Nagyszerű. – Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? Bólintok. – Ugye el tudod intézni, hogy holnap ne kelljen suliba menned? Az órámra nézek. Még csak fél kilenc, de olyan, mintha már éjfél lenne. Valószínűleg lesz is annyi, mire hazaérünk a rendőrségről. – Nem hiszem, hogy a szüleim elleneznék, tekintve a körülményeket. – Holnap

délelőtt

tízre

nálad

vagyok.

Elmegyünk

valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk. Kétségbeesetten nézek rá a válaszok után kutatva, amikre nincs kedvem holnapig várni. Közelebb hajol, és odasúgja: – Mondd, megijeszt, hogy mire vagyok képes? Félsz tőlem? Körbenézek a szobában, először a szüleimre, a rendőrre, aztán vissza Bennettre. Nem, nem félek, pedig valószínűleg kellene. Egyelőre örülök, hogy életben vagyok. Na meg annak, hogy a kirakós darabjai kezdenek végre összeállni.

Most kezd kirajzolódni a kép, amit egyszer talán majd meg is értek. – Nem – felelem. – Egyáltalán nem.

11. FEJEZET A SZOBÁM MÉG SÖTÉT, de úgy tűnik, mintha már reggel lenne. Megfordulok, nyújtózom egyet, és rápillantok a digitális ébresztőórára az éjjeliszekrényemen. 9.15. Nem emlékszem, mikor

aludtam

utoljára

reggel

hétnél

tovább,

főleg

iskolaidőben. Aztán egyszer csak minden eszembe jut, ami tegnap este történt, és hirtelen rádöbbenek, hogy Bennett negyvenöt perc múlva itt lesz. Kiugrom az ágyból, felkapom a melegítőmet, és lerobogok a lépcsőn. A tegnapi ebéd óta egy falatot sem ettem, ez megmagyarázza, miért vagyok most ilyen farkaséhes. A pulton, a kenyérpirító mellett a következő üzenet vár:

Anna, Örülök, hogy itthon maradtál, és végre kialszod magad. Apád a boltban van, én bementem dolgozni. Ha bármire szükséged van, hívj fel! 5-re mindketten itthon vagyunk. Pihenj! És eszedbe se jusson futni! Puszi, Anya Kiveszek egy müzlistálat a konyhaszekrényből, teletöltöm gabonapehellyel. Olyan gyorsan habzsolok, hogy nem is érzem az ízeket, de a gabona és a tej legalább betölti a

tátongó

űrt

a

gyomromban.

Aztán

hirtelen

megint

émelyegni kezdek. Kést tartottak a nyakamhoz. Veszélyben voltam, aztán egy pillanat alatt megmenekültem. Bennett képes eltűnni. És újra megjelenni. Van egy titkos képessége. Én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán tud róla, és ma mindenbe beavat. Lezuhanyozok és hajat mosok. Miközben szárítom a hajam, leveszem a polcról a vaníliaillatú testápolót, amitől olyan finom, puha lesz a bőröm. Aztán feldobok egy kis szemfestéket

meg

szájfényt,

és

szélsebesen

a

ruhásszekrényem felé veszem az irányt, hogy kitaláljam, mit vegyek fel. Ahogy megszólal a csengő, már repülök is lefelé a lépcsőn, és nagy huppanással landolok az előszobában. Veszek egy nagy levegőt, és szélesre tárom az ajtót. – Helló – üdvözlöm lelkesen. – Helló – feleli zavartan. – Istenem, úgy festesz, mint… mint aki… örül nekem. De ugye emlékszel, mi történt tegnap este? Rámosolygok. – Megmentetted az életemet. Ma pedig elmeséled nekem, hogyan csináltad. – A zavart kifejezés még mindig nem tűnik el az arcáról. – Mert ugye el fogod mondani, hogyan csináltad? Erre felhúzza a szemöldökét. – Előbb bemehetnék?

– Persze. Istenem, ne haragudj! Gyere be! – Hátralépek, hogy elférjen mellettem, és becsukom mögötte az ajtót, mire megkönnyebbülten mosolyog. Felakasztom a kabátját, aztán bemegyünk a konyhába. – Kávét? – kérdezem, de meg sem várom a választ, máris tölteni kezdek. Aztán átadok neki egy túlméretezett bögrét, oldalán a Northwestern Arch képével, és leülünk egymással szemben a bárszékekre. Hallgatunk. Ő kortyolgatja a kávéját, én pedig nézem, és közben arra gondolok, hogy bármelyik pillanatban köddé válhat. De nem úgy fest, mint aki bárhová is menni akar, viszont egy kissé riadtnak tűnik. – Jól vagy? Kezemben a kávésbögrém, de még egyetlen kortyot sem ittam, úgyhogy nem a koffeintől vagyok ilyen izgága. Merthogy a legszívesebben kibújnék a bőrömből. – Igen – feleli, és izeg-mozog a széken, aztán idegesen játszadozni kezd a bögréje fülével. – Csak nem tudom, hol kezdjem. Bátorítón nézek rá. – Hát az elején. – Tudnod kell, hogy szó szerint te vagy az első ember, akinek beszélek erről. – Elhallgat, és rám néz, mintha valami választ várna. – A szüleim és a nővérem tudják, de nem azért, mert elmondtam nekik. Véletlenül jöttek rá. De ennyi, senki más nem tud róla, csak a szűk családom, és most te. –

Bólintok, hogy folytassa. – Őszintén szólva, nem is akartam beszélni róla senkinek. Ha a tegnap este nem úgy alakul… Most már értem. Hát persze. Alig ismer, és biztosan sok más ember van, akivel szívesebben megosztaná ezt a becses titkot. De most már nem fogom csak így elengedni. Nem tehetem. Most már nem. – Bennem megbízhatsz. Ez a te titkod, nem az enyém. Senkinek sem fogom elárulni. – Kösz – motyogja, aztán megint elhallgat. – A helyzet az, hogy… fogalmad sincs, milyen kaliberű dologról van szó. Nem szeretnélek halálra rémiszteni. A konyhapultra könyökölök, és a szemébe nézek. – Megígérem, hogy nem fogok halálra rémülni. – Összehúzza a szemét, mintha azt akarná mondani, hogy ne tegyek felelőtlen ígéreteket. – Oké. Mindent megteszek, hogy ne rémüljek halálra – javítom ki magam. Előredől,

és

konyhapulton.

ő Nem

is

megtámasztja

tudom

nem

a

könyökét

észrevenni,

a

milyen

gyönyörű a kék szeme, és milyen érdekes kontrasztot alkot a bőre és a haja színével. Imádni való, ahogy itt ül, ilyen idegesen és remegve. – Nézd, Anna! Ez… – mondja, és megint mozogni kezd előre-hátra, mint akkor éjjel a járdán, miután majdnem megcsókolt a kávéházban. – Ez egy nagyon rossz ötlet. – Feltehetően – bólintok.

Idegesen felnevet, és a fejét rázza, mintha győzködné magát. – Egyezzünk meg valamiben! Én elmondok neked mindent, de utána te döntesz. Ha túl sok lesz, amit hallottál, abszolút megértem. Akkor visszatérek az átmeneti különc figura szerepébe, te pedig visszamehetsz a barátaidhoz, és élheted tovább az eddigi életed. – Vagy? – Vagy… a másik lehetőség, hogy nagyon izgalmasnak találod ezt az egészet. Vagy csak egy kicsit izgalmasnak. És ez ellensúlyozza majd a tagadhatatlan tényt, hogy a természet furcsa játéka vagyok. Egy szörnyeteg. – Nem vagy szörnyeteg. Már láttam, hogy mire vagy képes, Bennett, és az nagyszerű. Ha akkor nem ijedtem meg, nem tudom, mit mondhatnál vagy tehetnél még, ami megváltoztatná a véleményemet rólad. Ilyen hülyeséget. Ezt az utolsó mondatot nem kellett volna mondanom. Kicsit hátrébb húzódom tőle, hogy lássam az arckifejezését. De Bennettet látszólag nem zavarja, amit mondtam, sőt, mintha még örülne is neki. – Ezt jó hallani. De még csak a felszínt láttad. Idegesen felnevetek. – Igen? Mit tartogatsz még? – Sok mindent. – Rám néz. Aztán eltolja magát a pulttól, és feláll. Odaviszi a bögréjét a kávéfőzőhöz, rátölt, és beledob

két jégkockát a hűtő oldalán lévő tartóból. – Hol találok vizespoharat? Úgy viselkedik, mint egy házaló ügynök, aki épp a legújabb takarítószert készül bemutatni. – Ott – mondom, és az ujjammal rámutatok az egyik szekrényre –, a mosogató jobb oldalán. Elővesz két egyforma poharat, és teletölti őket hideg csapvízzel. Leteszi a poharakat és a bögrét a pultra, aztán visszaül a bárszékre. – Oké – mondja, és vesz egy mély lélegzetet. – Te csak ülj itt és nézd, mit csinálok. El fogok tűnni, de egy perc múlva visszatérek.– Az órájára pillant. – Készen állsz? – Igen – bólintok, és próbálok nem idegesnek tűnni. Rám néz, és mosolyog. Aztán lehunyja a szemét. Látom, ahogy fokozatosan átlátszóvá válik – szó szerint átlátok rajta, látom a képet a falon a háta mögött. A szüleim és én vagyunk rajta. Az egész alig egy másodperc, és teljesen eltűnik. A bárszék üres. Átmegyek a pult másik oldalára, és megérintem az ülőpárnát. Tényleg. Teljesen eltűnt. Érzem, ahogy a légzésem egyre szabálytalanabbá válik, miközben várok. Többnek tűnik, mint egy perc. Egyetlen pillanatra sem veszem le a szemem a bárszékről. És akkor hirtelen megjelenik.

Pont ott, ahol az előbb volt. És pont úgy is néz ki – átlátszatlan és valós. Mintha mi sem történt volna. Pedig történt. Gyorsan megissza mindkét pohár vizet, aztán a kávét. – Kérsz még valamit? Megrázza a fejét, és a konyhakövet bámulja. – Hová tűntél? – A szobámba. Hatig számoltam, aztán visszajöttem. – Felnéz, és tétován bámul rám, mintha a reakciómat mérlegelné. – És minek a víz meg a kávé? – kérdezem, mert közben eszembe jut, hogy tegnap este is épp ugyanezt rendelte a kávéházban. És bevillan a sok vizespalack és kávésbögre is, amit a szobájában láttam, amikor váratlanul beállítottam hozzá. – Az utazással sok vizet veszítek, a kávé pedig a migrénen segít. Amikor valahová megyek, általában nem érzek fájdalmat. A visszatérés készít ki. – Mint aznap éjjel a parkban. – Pontosan. – Oké. Szóval képes vagy eltűnni és aztán újra visszatérni. Ennyi? – Ez most úgy hangzott, mintha valami vásári bűvész lennék – feleli nevetve. – Ez neked semmi? – Jaj, dehogynem – mondom idegesen. – Én csak úgy értettem, hogy…

– Vicceltem – vág a szavamba, és megint elkomorodik. – Igazából ez még csak a kezdet. – Csak a kezdet? – Igen. Hiszen mondtam. Vannak még más dolgok is. Ránézek. – Mennyi? – Kettő. – Megvonja a vállát. – Még kettő. – Na, várjunk csak – felelem. – Az, hogy képes vagy eltűnni, az első a háromból? Bólint. – Mondtam neked. Nem fogsz egy nap alatt mindenre választ kapni, de nagyon… sokat elárulok neked. – Micsoda? Azt hiszed, hogy nem vagyok rá kész? – A szívem kalapálni kezd, és elbizonytalanodom a saját kérdésem hallatán. De lehet, hogy csak azért van, mert Bennett arca olyan közel van az enyémhez. – Ha valaki készen áll rá, akkor az te vagy. De még így is nagyon megterhelő lesz ez a sok információ. – Rám néz, és olyan arcot vág, mint aki azt várja, hogy vitatkozzam vele. És közel is állok hozzá. – Ma elmondom neked, hogyan hoztalak ki tegnap este a könyvesboltból. És aztán szép sorban a többit is. Kérlek, bízz bennem és ebben a lépésről lépésre dologban, oké? Olyan határozottnak tűnik, hogy minden vita hiábavaló volna.

– Oké. – Kihúzom magam a széken, és nagyon erősen figyelek rá. Egyáltalán nem esik nehezemre. – Készen állok. Kezdd az elején!

Bennett követi a példámat, és ő is kihúzza magát, mintha ez lenne a legjobb ellenszere az idegességnek, amit mindketten érzünk. Aztán nagyot sóhajt, és belekezd. – Egyik éjjel, tízéves koromban, az ágyamban feküdtem, és egy görög mitológiáról szóló könyvet olvastam. Akkoriban nagyon érdekeltek az istenek és a velük kapcsolatos történetek, és eszembe jutott, milyen király lenne, ha visszamehetnék abba az időbe. Felültem az ágyban a

Csillagok háborújás pizsamámban, és próbáltam arra koncentrálni, hogy eljuttassam magam oda. Lehunytam a szemem, magam elé képzeltem az ókori Görögországot, és többször elismételtem a dátumot. És… hát semmi sem történt. De aztán eszembe jutott egy másik használható ötlet: arra gondoltam, mi lenne, ha elképzelném a mitológiával kapcsolatos könyvek hosszú sorát az iskolai könyvtárban. Úgyhogy

ismét

lehunytam

a

szemem,

felidéztem

a

könyvtárat, és összpontosítottam. És akkor éreztem, hogy hirtelen hideg lett a szobában – sokkal hidegebb, mint volt –, és amikor újra kinyitottam a szemem, ott álltam egy nagy fém könyvespolc előtt. Na, akkor betojtam. Sötét volt, és egy lélek sem volt a könyvtárban. A nagy acélajtók felé

rohantam. De aztán megálltam, és próbáltam egy kicsit megnyugodni. szobámat,

Lehunytam

és

erősen

a

szemem,

koncentráltam.

elképzeltem Amikor

a

újra

kinyitottam, ismét otthon találtam magam. Bennett a kávéja után nyúl, és jó nagyot kortyol. Én csak ülök

vele

szemben,

és

csüngök

az

ajkain.

Szinte

megbabonázva nézem, ahogy a szája rátapad a bögre peremére, és a nyelvével lenyalja a maradékot. Visszateszi a bögrét a pultra, én pedig nagy nehezen a szemébe nézek. – Várj csak! Tehát tényleg odamentél az iskolába? Az éjszaka közepén? Bólint. – Igen. És azon a héten még néhányszor megtettem ugyanezt a lakhelyemhez közeli célpontokkal – a parkkal, a mozival, a zöldségessel. Sosem maradtam egy percnél tovább. Aztán kommunikálni kezdtem az ott lévő emberekkel, hogy biztos lehessek benne, ők is látnak és hallanak engem. És így is volt. Valóban ott voltam. – És mi a helyzet a migrénes rohamokkal? – kérdezem. – Az elején nem voltak, egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Akkoriban az jelentette a legnagyobb problémát, hogyan mondjam el a szüleimnek. Rettegtem, hogy majd orvosokhoz visznek, vagy egyenesen a diliházba.

Én el sem tudom képzelni, hogy tartanék titokban ilyesmit a szüleim előtt. Még most, tizenhat évesen sem, nemhogy tízévesen. – Aztán, amikor tizenkettő lettem, elhatároztam, hogy kiderítem, mi történik velem, amikor eltűnök. Felállítottam a videokameránkat egy állványra, megnyomtam a felvétel gombot, és az utcánk végében álló mozi hátsó sorának egyik székére koncentráltam. Amikor odaértem, csak ültem, és mértem az időt, aztán pontosan tíz perc múlva visszatértem. A videón az látszik, hogy a szobámban ülök, lehunyt szemmel; aztán hirtelen eltűnök, a film pedig megy tovább, és mutatja az üres széket. Tíz perc múlva pedig újra megjelenek. Megáll, rám néz, és folytatja a mesélést. – Néhány héttel később a szüleim rájöttek. Anya felébredt éjszaka, és üresen találta az ágyamat. Átkutatta a házat, és amikor sehol sem talált, úgy döntött, hívja a rendőrséget. Már a kezében volt a telefon, amikor a semmiből egyszer csak megjelentem előtte. Mondanom sem kell, hogy halálra ijesztettem. – Elmosolyodik az emlék hatására. – Aznap éjjel mindent elmondtam nekik. És megmutattam a videót is. Abbahagyja a mesélést. – Na, hogy bírod? – Kezdem felfogni. – Legalábbis azt hiszem. Önkéntelenül bólogatok, úgyhogy valamit biztosan felfogtam belőle. – És mit szóltak hozzá a szüleid?

Hátrahúzza a vállát, és egy kicsit megmozgatja a karját. – Anya teljesen kikészült. A mai napig nem dolgozta fel. Azt szeretné, ha orvosokhoz és pszichiáterekhez járnék, mindegy, csak találjak valakit, aki „megjavít”. Ugyanakkor nem szeretné, ha bárkinek is elárulnám, hogy valami „elromlott” bennem. Apa viszont… Na, ő imádja. Úgy tekint az egészre, mintha valami képregényhős lennék, vagy ilyesmi. És ő látja, hogy teljesen ura vagyok a helyzetnek, épp ezért nem is aggódik. De egy kicsit rámenős lett az utóbbi időben. – Bennett a konyhapultra mered. – Szóval, teljesen máshogy látják a dolgot. Így amikor épp nem velem veszekszenek a „tehetségem” miatt, akkor egymással. Sajnálni kezdem. – Megmentetted az életemet tegnap este. Mondd el a szüleidnek! – A tegnap este jó móka volt – feleli, és a szeme felcsillan az izgalomtól. – Mindig is féltem attól, hogy egymás után több ugrást is csináljak, de tegnap este sikerült, és még csak fejfájásom sem lett, csak a legvégén. Azt hiszem, az adrenalin az oka. – Hirtelen elhallgat. – De tiszta hülye voltam. Ha migrént kaptam volna, amikor a könyvespolc mellől odahuppanok melléd, az az alak biztosan leszúrt volna téged. – De nem így történt. Lehunyja a szemét, aztán kinyitja és rám néz. A hangja őszinte megbánásról tanúskodik.

– Nem, Anna. De az az igazság, hogy nem gondolkoztam, mielőtt cselekedtem. Láttam, hogy bajban vagy, és csak csináltam. De ezt nem lehet. Terveznem és számolgatnom kell, hogy ne… ne csesszek el semmit. Rávigyorgok. – Hát, ha nem bánod, akkor azért elmondom, hogy mindig is hálás leszek neked azért, amit tettél. Mosolyog, és a tekintetemet fürkészi, de nem tudom, mit keres. – Mi van? – kérdezem. – Mit szólnál, ha valahol máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? – Csak nem akarsz kimenni oda? – kérdezem, és a konyhaablakra mutatok. Odakint sűrű pelyhekben hull a hó, egyre csak hizlalva azt a vastag, fehér takarót, ami teljesen belepte a kertet a múlt éjszaka. Olyannyira, hogy az sem látszik, hol a kocsifelhajtó. – Nekem valami melegebb hely járt a fejemben. Valami… trópusi hely. Az arcom biztos elárulja, hogy még nem esett le a tantusz, ezért Bennett nekem szegezi a kérdést: – Nem szeretnéd kipróbálni? – Miért, veled mehetek? – Hamarabb is rájöhettem volna, hogy mit szeretne. Ahogy kimondom a szavakat, már tudom is, milyen nehéz felfogásúnak tűnök. Bennett bólogat, és nagyon vigyorog.

– De ha úgy gondolod, hogy túl korai, megértem. – Nem, nem… én csak… – dadogok. – Nem fog fájni? – A nővéremnek a hasa fájdul meg tőle. Anya sosem volt hajlandó kipróbálni, de Apának például kutya baja. És valójában már te is próbáltad. Te vagy a harmadik, aki velem utazott. Visszagondolok a parkra és a tegnap estére, és eszembe jut,

mennyire

émelyegtem.

De

nem

szeretném,

ha

meggondolná magát, ezért inkább megtartom magamnak ezt az információt. – Ez egy kísérlet. – Azt hiszem, bírni fogom. – Idegesen vihogok. – Mennyi ideig leszünk távol? És mi van, ha közben hazajön Apa? Bennett elmagyarázza, hogy a tervei szerint ugyanide érkezünk majd vissza, és az egész csupán néhány percig tart majd. – De amíg mi távol leszünk, az idő mindenki számára a szokásos ütemben megy majd tovább. Apukádat pedig felhívhatnád előtte, hogy ne aggódjon, ha esetleg előttünk érne haza. Nem vagyok biztos benne, hogy értem, de azért felhívom a könyvesboltot, és elmondom Apának, hogy felkeltem és jól érzem magam. Hallom a hangján, ahogy megkönnyebbül. Miközben beszélek, látom, hogy Bennett a konyhában teszvesz a kávésbögrékkel és a vizespoharakkal.

– Készen állsz? – kérdi, miután leteszem a telefont. Mosolyogva bólintok, de ezzel inkább önmagamat szeretném meggyőzni. Bennett odalép hozzám, és megfogja mindkét kezem.

Az

érintése

meleg

és

erős.

Valamilyen

megmagyarázhatatlan oknál fogva biztonságban érzem magam mellette, noha teljesen be vagyok rezelve. – Hunyd

le

a

szemed

–

mondja,

én

pedig

engedelmeskedem neki. A gyomrom pár pillanat múlva összerándul. A beleim megcsavarodnak – mintha valaki csomót akarna kötni rájuk. Bár nem kifejezetten fájdalmas, nem is épp kellemes érzés. Megint émelygek. És akkor erős fényt látok, mire még jobban összeszorítom a szemem. Aztán meleget érzek az arcomon. Egy forró fuvallat kifújja a hajamat a homlokomból. Bennett gyengéden megszorítja a kezemet. – Most már kinyithatod a szemed. Megérkeztünk.

12. FEJEZET UGYANÚGY

ÁLLUNK,

AHOGY

AZ

IMÉNT

A

KONYHÁBAN.

Egymással szemben, egymás kezét fogva. De amikor lepillantok, homokot látok a lábam alatt. Pislogok párat, amíg a szemem megszokja az éles fényt. Aztán elnézek a válla felett, és látom, hogy előttem élénk kékeszöldben játszó víz terül el, ameddig a szem ellát. Az öböl kicsi; mindkét irányban látom a határát. Hatalmas sziklák fogják körül a nyugodt, türkizkék vizet, ott, ahol összeér a végtelen tengerrel. Magas, csipkés szélű sziklák merednek az ég felé, mint túlméretezett könyvtámaszok, amelyek arra szolgálnak, hogy összetartsák a köztük lévő fehér homokot. Megfordulok, de a hátam mögött csak sűrű, fás bozótot látok. Sehol egy ember. Senki. Bennett engem néz. Még mindig fogja a kezem, ami jó, mert azt hiszem, egy ideje nem vettem levegőt. – Tudom,

hogy

olcsó

közhely.

Egy

eldugott

kis

partszakasz egy lakatlan szigeten. – Hirtelen megáll, és rám néz. – Anna, minden rendben? Nem tudom levenni a szemem a látványról. Ez nem lehet igaz. – Hol vagyunk? Időközben valószínűleg elengedtem a kezét, mert most egyre távolodom tőle. Mintha húzna magához a víz.

Bennett hangja követ. – Ez az egyik kedvenc helyem a világon… Ko Tao. Egy kis sziget Thaiföldön. Csak csónakkal lehet megközelíteni, kikötője nincs. Át kell evezned a… – Ez nem lehet. – Megállok, és megfordulok, hogy a szemébe nézhessek. – Thaiföldön vagyunk? Mi most… Thaiföldön vagyunk? – Igen, isten hozott Thaiföldön! – mondja mosolyogva, és széttárja a karját. – Thaiföldön vagyok. Remélem, hogy az ismételgetéssel hamarabb felfogom a dolgot. A lábam az előttem elterülő, csillogó víztükör felé visz. Az egész olyan, mint a rajzfilmek csodái: gyönyörűek és izgatóak, de amikor a főhős megérinti őket, hirtelen kipukkadnak, mint a buborékok. Annyira erre készülök, hogy nagyon meglepődöm, amikor a homokba térdelve az ujjaimat a vízbe mártom, és valóban érzem az óceán nedvességét. Bennett engem bámul, amint felfedezem magam körül a világot. Lassan körbefordulok, és közben a sziget minden négyzetcentiméterét

jól

szemügyre

veszem.

Minden

pálmafát. Minden sziklát. Minden hullámot. Minden kagylót. El tudom képzelni, milyen arcot vágok. A szemem tágra nyitva, a szám tátva, a homlokom csupa ránc. Biztos nevetségesen festek, de amikor Bennettre pillantok, ó mosolyog rám, és olyan ámulattal néz, mintha nem is én

lennék az kettőnk közül, akit megleptek. Lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek, igyekszem magamba szívni… mindent. – Jól érzed magad? Bólintok. – Jó. Akkor gyere! – Megfogja a kezem, és együtt elindulunk a víz mellett. A tenger hol elborítja a lábunkat, hol hátrébb húzódik. Baktatunk a nedves homokban, és elhagyjuk az óriássziklákat Bennett egy kis ösvényen felvisz egy védett, homokos részre, ahol a talaj meleg és száraz. Leveszem a pulóveremet, hogy a pólómon kívül ne legyen más a bőröm és a forró homok közt. Aztán hátradőlök, és beleolvadok a fehérségbe. – Hát igen. Itt sokkal jobb, mint otthon a konyhában – mondom, és közben az eget bámulom. Aztán rápillantok. A

homokban

fekszik

elnyúlva,

és

a

könyökére

támaszkodik. Engem néz. Az arcán elégedett vigyor. Én is az oldalamra fordulok, hogy az övéhez hasonló testhelyzetet vegyek fel. Mindkettőnknek foglalt az egyik keze, hiszen a fejünket tartjuk vele, de mintha egyikünk sem tudná, mit kezdjen a másikkal. Nem tudom, hogy a homokból áradó meleg teszi-e, vagy inkább az, mennyire jól néz ki a pólójában és a farmerében, de én semmi mást nem szeretnék, mint megérinteni azt a kis részt, ami a bőréből a kettő között kilátszik. Elképzelem, ahogy magához húz, és a homokban hemperegve

csókolózni

kezdünk,

mintha

egy

menő

parfümreklám forgatásán lennénk. De aztán eszembe jut az este, amikor hazakísért a kávéház után, és minden bátorságomat összeszedve megragadtam a kabátját, mire ő faképnél hagyott a hóvihar kellős közepén. Nem tudom rászánni magam, hogy megérintsem, inkább a homokkal kezdek játszani. Ujjammal apró köröket rajzolok bele. – Tehát… – mondom. – Thaiföld. Magabiztosan rám mosolyog. Ránézek, és azon tűnődöm, miért félt annyira, hogy elhozzon engem ide. Ki ne akarna magának egy kis részt a lehetetlenből? A varázslatosból? Nem értem. Mi ne tetszene? Abból, ahogy rám mosolyog, tudom, hogy átmentem a teszten, ami ahhoz kell, hogy a következő szintre lépjünk. Mintha megjelenne a lelki szemei előtt egy kis négyzet, mellette a következő szöveggel: teleportálás egy lakatlan

szigetre / nem készült ki. Pipa. De tudom, hogy még mindig tartogat meglepetéseket. Kettőt is, ami azt illeti. Most bizonyára csak annyit kellene tennem, hogy heverek itt a homokban, és élvezem a látványt. De képtelen vagyok rá. Nekem válaszok kellenek. – Honnan tudtad tegnap este, hogy segítségre van szükségem? – Nem tudtam. Azért mentem a boltba, mert szükségem volt egy Mexikóról szóló könyvre. Argotta beadandójához.

Sok minden zavaros a tegnap estével kapcsolatban, abban azonban egészen biztos vagyok, hogy egyedül voltam a boltban, amikor az az alak a késsel megjelent. – Az nem lehet. Nem is voltál a boltban. Kinyújtja a kezét, a szívem pedig hevesebben kezd dobogni a gondolatra, hogy megérint. De ehelyett csak a homokba markol, aztán hagyja, hogy a szemek lassan kiperegjenek az ujjai közül. – Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? Csak bámulok rá, aztán végül bólintok. – Igen. – A rablótámadás nem egészen úgy történt, ahogy te emlékszel rá. Miután minden homok kipergett az ujjai közül, beletörli a tenyerét a farmerjába, és rám néz, hogyan reagálok. Felhúzom a szemöldököm, és várok. – Bementem

a

könyvesboltba.

Aztán

Mexikóról

beszélgettünk. És akkor a pasi berontott az ajtón. – Nem lehet. Tisztán emlékszem, hogy egyedül voltam… Bennett a szavamba vág. – Hadd magyarázzam meg! Igen, a te emlékeidben

valóban egyedül voltál. Csakhogy eredetileg nem így történt. – Eredetileg? – Igen,

eredetileg

a

könyvesboltban

voltam.

Az

útiterveinkről beszélgettünk. Kinyílt az ajtó, te pedig felpattantál a földről, hogy segíts a férfinak, akit vásárlónak

hittél. Ő elkapott. De engem nem látott meg. Volt időm, hogy eltűnjek. Eszembe jut Bennett bemutatója – Istenem, mikor is volt az? Talán tizenöt perce? Amikor egyik pillanatban a bárszékünkön ült, a másikban köddé vált, hogy aztán alig egy perc múlva újra feltűnjön, pontosan ott, ahol előtte volt. De még ha így is történt, ez még nem magyarázza meg, hogyan lehetséges, hogy egyik pillanatban kést tartottak a torkomhoz, a másikban pedig már egy szilfa alatt álltam a hófúvásban. – Eltűntem a könyvesboltból, és visszatértem. De nem ugyanakkor, hanem öt perccel azelőtt. A hátsó szobába érkeztem, és kihívtam a rendőrséget. A hang. A hang a bolt hátuljából. – Hallottalak… A részletek egymás után kezdenek visszatérni, de még így sem tudom összerakni őket egy értelmes egésszé. Mit akar azzal mondani, hogy eredetileg, amikor a boltban volt? – Álljunk meg egy kicsit! Jól hallottam, hogy azt mondtad, visszamentél az időben? Öt perccel korábbra? Bólint. – Igen, visszamentem. – Az időben? Felemeli a fejét, és félénken mosolyog. – Én… ezt is tudom.

– Visszamentél… az időben. És megváltoztattad, ami eredetileg történt. Szégyenlős vigyorral néz rám, mint aki sajnálja, amit tett, de nem tehet róla. – Igen, ez olyan, mintha újraírtam volna a történteket. – Nem értem. Akkor miért nem szóltál, hogy valaki épp készül kirabolni a boltot? Vagy miért nem zártad be az ajtót, mielőtt az az alak bejöhetett volna? Nem akarok hálátlannak tűnni, de nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, mennyivel jobb lett volna, ha egyáltalán nem kell megtapasztalnom, hogy valaki kést szorít a torkomhoz. – Azért, mert ilyet nem teszek – feleli. – Nem

akadályozok meg semmit. Csak a kis részleteken változtatok, amik befolyásolják a végkifejletet. Ha teljes egészében megakadályoztam volna a rablótámadást, és hozzá kell tennem, hogy még sosem csináltam ilyesmit, tehát abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán sikerült volna, talán valami még nagyobb szörnyűség történik. Lehet, hogy kirabolt volna valaki mást, és meglépett volna. De az is lehet, hogy megvárt volna téged az utcán, és órákkal később… – Elhallgat, és egy percig csendben van. – Bárhogy is van, én felállítottam magamnak egy szabályt, hogy a nagy dolgokon nem változtatok. – Tehát nem lettél volna képes megakadályozni a rablótámadást. De vissza tudtál menni öt perccel előbbre.

Ismét bólint. – Valójában még ezt sem lett volna szabad megtennem, de igen. – És felhívtad a rendőrséget a hátsó szobából. Megint bólogat. – És miért nem jöttek ki a rendőrök? – Jöttek, csak nem elég gyorsan. Miután letettem a telefont, kilopóztam a hátsó szobából, és elbújtam az egyik könyvespolc mögött. Amikor a férfi odarángatott téged a széfhez, láttam, hogy nem várhatok tovább a zsarukra. Nekem kellett kimentenem onnan téged. Egy csapásra minden világossá válik: Bennett nem csak arra képes, hogy eltűnjön, és aztán valahol máshol tűnjön fel, de az időben is tud ugrálni. Szeretnék bátornak és megingathatatlannak tűnni, méltónak arra, hogy hallhassam a következő titkát, de ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni. – Ez a második dolog, ugye? Bólint. – Egy része. – Egy része?! - visszhangzom elkerekedett szemmel. Aztán hátradőlök a homokban, és csak bámulom az eget. – Jól vagy? – kérdezi. Érzem, hogy a fejem nyoma ott marad a homokban, ahogy bólogatok. Igaza van – ezt tényleg nem könnyű feldolgozni. A szemem elé húzom a kezem, hogy ne bántsa a

nap, és néhány percig szótlanul fekszünk egymás mellett. Az egyik kezemet a szememen pihentetem, a másik mellettem fekszik a homokban. Hirtelen valami meleg csiklandozni kezdi a karomat, és lassan a kezembe folyik. Felnézek. Bennett fölém hajolt, és homokot perget a saját kezéből az enyémbe. – Nézd – mondja –, szóltam előre, hogy ijesztő lesz. – Nem ijedtem meg. – Ja, persze. – Idegesen nevet. – Dehogynem. Felkönyökölök, és tönkreteszem a kis homokbuckát. Egyenesen a szemébe nézek. Aztán végigfut a tekintetem a csodálatos helyen, ahol vagyunk – látom a pálmafákat, a fehér homokot és a türkizkék vizet. A képeslapot, amelybe belevarázsolt bennünket, és csak most kezdem felfogni, milyen felfoghatatlan is ez az egész. Rendesen legalább két repülőútra, egy csónakra, és harminc órára lett volna szükségünk, hogy eljussunk ide Chicagóból. Több időzónával arrébb kellene lennünk: sötétben és hidegben. Ehelyett langyos szellő simogatja a bőröm. De mindenekelőtt törifakton kellene ülnöm. Bennettre nézek, és őszintén rámosolygok. – Köszönöm, hogy elhoztál ide. Megkönnyebbülést látok rajta. – Szívesen. – Ez az egész… amire képes vagy…

Szeretném megfogalmazni, mit gondolok, de valahogy nem találom a megfelelő szót. Végül a lenyűgöző mellett döntök. – Köszi. Még nem hallottam a második dolog többi részét, de azt hiszem, lépésről lépésre haladunk, ahogy Bennett tervezte. – Nézd, tisztában vagyok vele, hogy nem adhatom meg azokat a válaszokat, amikre vágysz, de kaptál tőlem egy vakmerő kalandot. – Feláll, és lesöpri a homokot a nadrágjáról, aztán a kezét nyújtja. – Tudod, még sosem láttam az óceánt. – Próbálok lazának tűnni, mintha ez nem is lenne olyan furcsa. – Tudom. Tegnap este elmondtad. Azon tanakodtál, hogy mely tengerpartokat vedd bele az útitervedbe, hogy reggelente futhass a homokban, és úszhass egyet az óceánban. Ez fura. – Gondolom, neked voltak ötleteid. – La Paz – feleli tényszerűen. Igen, ez tényleg fura. Nem örülök túlságosan, hogy volt egy beszélgetésünk, amiből egy szóra sem emlékszem. De nincs időm megorrolni, mert a mellkasa köré fonja a karját, aztán megragadja a pólója alját, és egyetlen mozdulattal áthúzza a fején. A karja sokkal izmosabb, mint hittem, a mellkasa pedig egyszerűen tökéletes. Azt hiszem, vissza kell tennem az államat a helyére.

Aztán kinyújtja a lábát, és a nagyujjával vonalat rajzol elénk a homokba. – Ez ugyan nem La Paz, de itt is van homok és víz. – Előrehajolva felveszi a futók jellegzetes startpozícióját. – Elkészülni, vigyázz… Nem tudom, Bennett elvárja-e, hogy én is fehérneműre vetkőzzem, de már maga a gondolat is olyan hőhullámot indít el, aminek semmi köze az itteni éghajlathoz. Végignézek a csupasz lábamon és farmeromon. Azon tűnődöm, hogy milyen átlátszó lesz a szürke pólóm, ha leizzadok. De amikor a vízre pillantok, és belenyomom a lábujjaimat a homokba, úgy döntök, hogy nem érdekel. Nevetve én is előrehajolok. – Elkészülni – mondja, és mosolyogva felém fordul. – Rajt! – kiáltja, és mindketten futásnak eredünk. Olyan gyorsan szaladunk, ahogy csak bírunk, amíg a homok sötétebbé, hidegebbé és nedvesebbé nem válik a lábunk alatt. Végül a hullámok felkapnak, és elsodornak bennünket a meleg partról. Kiúszom a nyílt vízre. Alámerülök. Érzem, ahogy a hullámok a testemnek csapódnak. Oldalra nézek, és meglátom Bennettet. A vizet szeli, aztán lemerül, én pedig követem. Hagyom, hogy a sós víz csípje a szemem. Hogy a sós íz betöltse a számat. Minden pillanatát élvezem ennek az égető érzésnek. És azt akarom, hogy soha ne érjen véget.

Négy órával később hazatérünk, és úgy tűnik, hogy otthon csak egy perc telt el. A bögrékben gőzölög a kávé. A víz jéghideg. Nekem pedig hánynom kell. – Nem nézel ki túl jól – mondja Bennett, és a nappali kanapéjához terel, hogy feküdjek le. Aztán egy távoli hang azt mondja: – Keresek neked valami harapnivalót. Később hallom egy szekrényajtó csapódását, Bennett pedig hamarosan visszatér, kezében egy nagy doboz sós keksszel. Leül mellém a kanapé szélére, és a homlokát dörzsöli. – Érdekes. – Csodálkozva bámul rám, mintha valami fura izé lennék egy Petri-csészében. – Nekem a fejemet készíti ki, neked és Brooke-nak pedig a gyomrotokat. Aztán látom, ahogy egy keksz közelít felém, de képtelen vagyok elvenni. Inkább eltakarom a számat, és behunyom a szememet, hogy ne forogjon velem a szoba. Kérlek, Istenem, könyörgök magamban. Kérlek, ne hagyd, hogy elhányjam

magam előtte. Kérlek. Csak ezt az egyet ne. Nem tudom, hogy csak az idő segít, vagy valami felsőbb erő is, de néhány iszonyatos perc elteltével az érzés szűnni kezd, és képes vagyok újra kinyitni a szemem. Még mindig itt van. Láthatóan bűntudat gyötri, és még mindig ott van nála a keksz. Ezúttal elveszem, beleharapok a sarkába, aztán az egészet a számba tömöm.

– Annyira sajnálom – mondja. Zavartan ránézek, és bár tele van a szám, megpróbálok beszélni. – Mit mondtál? – kérdezi, és az arcán igazi aggodalom tükröződik. Nyelek egy nagyot. – Ez mindent megért. Halványan elmosolyodom, és veszek még egy kekszet. Befalom, aztán felülök. Bennett vízzel kínál, és azt javasolja, hogy apró kortyokban igyam. A szoba körvonalai kezdenek élessé válni. Végighúzom a körmöm a lábamon, és az arcomhoz emelem, hogy közelebbről is megvizsgáljam a nedves homokot. Itthon vagyunk a hideg télben, nekem pedig thai homok borítja a lábamat. – Ez nem lehet. – Érzem, ahogy kezd visszatérni az erőm. Nevetek, és hitetlenkedve rázom a fejem. – Ez annyira klassz! Aztán Bennettre nézek, és látom, hogy az ő nadrágja is ugyanígy fest. Felállok, és talán egy kicsit közelebb érzem magam a normálishoz, mint eddig. Elindulok felfelé a lépcsőn a szüleim szobájába, Bennett pedig követ. Kutatok egy kicsit Apa cuccai között, és nagy nehezen találok egy régi melegítőt meg egy pólót. Bennettnek adom, és megmutatom, hol a fürdőszoba.

Amint egyedül maradok, bemegyek a szobámba, és levetkőzöm. Leveszem a pólómat, kirázom a hajamat, és boldogan nézem, ahogy a homokszemek szerteszét repülnek, beterítik az ágyamat. Önkéntelenül is kuncogni kezdek. Aztán felhúzom a szűk fekete melegítőnacimat meg egy pólót, amit tavaly kaptam az egyik tíz kilométeres versenyen.

Leülök

az

ágy

szélére.

A

tenyeremmel

végigsimítom a takarót, és élvezem a homok érintését. Ko Taóra gondolok. A nap tüzére, az óceán sósságára, és egyszerre végtelen hálát érzek minden apró homokszemért, amely az ágyamra, a szőnyegemre, a hajamba vagy a ruháimra

tapad.

Hiszen

ezek

jelentik

az

egyetlen

kézzelfogható emlékét ennek a csodálatos napnak. – Ezeket hová tehetem? – Bennett hangja hirtelen visszaránt a valóságba. Megfordulok, és látom, hogy a szobám ajtajában áll, és nagyon cukin néz ki Apa Chicago maratonos pólójában. Felkapkodom a homokos gönceimet a padlóról, és odamegyek hozzá. – Add csak ide őket. – Összefogom a ruháit az enyémekkel. Ahogy elmegyek mellette, gyengéden megfogja a karom. – Hé… jól vagy? Egy pillanatra olyan szomorúnak tűntél. – Á, dehogyis – felelem, és próbálom nevetéssel elütni a dolgot. – Csak arra gondoltam, kár, hogy nem hoztam

magammal valami kis szuvenírt. Mondjuk egy képeslapot vagy ilyesmit, hiszen tudod. Hülyeség. Mindjárt jövök. Már repülök is lefelé a lépcsőn; a lábam alig érinti a faburkolatot. Elhagytam Evanstont. Elhagytam az országot. A homokos ruhahalmot a szárító tetejére teszem, és átmegyek a konyhába egy nejlonzacskóért. És Bennett itt van a hálószobámban. Visszamegyek a mosókonyhába, közben felnézek a lépcsőre. Bennett egyszerűen lehunyta a szemét, megfogta a kezemet, és elrepített Thaiföldre. Lerázom a ruháinkat, és annyi homokot gyűjtök a zacskóba, amennyit csak tudok. És most újra itthon vagyunk. Bennett pedig itt van a

hálószobámban? Bedobom a ruhákat a mosógépbe, aztán csak állok, kezemben a zacskóval, és nézem, ahogy a víz feltölti a dobot. A tegnap estére gondolok. Eszembe jut, milyen arcot vágott Bennett, amikor a könyvesboltban álltunk, és remegő hangon azt kérdezte: Mondd, megijeszt, hogy mire vagyok

képes? Félsz tőlem? Akkor nem féltem. Vajon most igen? Maga a tény, hogy Bennett képes eltűnni és újra megjelenni, nem ijeszt meg. Sőt, még az sem, hogy képes visszamenni az időben. Nem félek attól, amire képes. Sőt:

imádom. De még mindig van, amit nem tudok róla, és ettől görcsbe rándul a gyomrom. Igen, félek – félek attól, hogy mi jön még. De bármi legyen is az, ami elbizonytalanít abban, hogy akarom-e jobban megismerni őt – még azután is, hogy a délutánt kettesben töltöttük a sós tengervízben lebegve –, szóval bármi legyen is az, nem lehet olyan rossz, hogy miatta lemondjak erről a vakmerő kalandról. Hirtelen belém villan, hogy most ott van a hálószobámban, és alig várom, hogy újra lássam. Kezemben a zacskónyi fehér homokkal felszaladok az emeletre, kettesével szedve a lépcsőfokokat.

13. FEJEZET BENNETT A BEÉPÍTETT POLCOK ELŐTT ÁLL, és az érmeimet meg a rajtszámaimat tanulmányozza. – Azta! Hány versenyen indultál eddig? – Nyolcvanhét. Átmegyek

a

szobán,

és

ledobom

a

zacskót

az

éjjeliszekrényemre. Kis puffanással landol, én pedig örülök ennek a hangnak, mert bizonyítja, hogy a zacskó és benne a homok – meg minden, amit ez jelent – valódi. Bennett körbe-körbe jár a szobában, alaposan szemügyre vesz minden trófeát és fotót. – Ez hihetetlen. Nem semmi vagy. – Meglepődtél? – Nem. – A szemembe néz, én pedig érzem, hogy elakad a lélegzetem. – Nem lepődtem meg. Csak le vagyok nyűgözve. A trófeák után a középső polc jön, ahol a CD-imet tartom. Lassan végighúzza az ujját az egymás mellett sorakozó műanyag tokokon. Egyszer csak talál egy kedvére valót, leveszi, átfutja a borítót, aztán visszateszi a helyére. Hátradőlök az íróasztalomnál, és csendben bámulom, ahogy egymás után megnézi a Blink-12 Chesire Cat, a Bush Sixteen

Stone, és a The Smashing Pumpkins Siamese Dream című lemezeit. – Jó kis gyűjtemény.

Most biztosan azt hiszi, hogy az összes könyvesbolti keresetemet lemezekre költöm. – Apa és a szemközti lemezbolt tulajdonosa jó barátok. Vele szoktunk könyveket cserélni zenére. Én ennek csak örülök, gondolhatod. Levesz

még

néhány

tokot,

aztán

megtalálja

a

válogatásokat, és azokat nézegeti. – Ezek mik? – kérdezi, és a kezébe veszi az egyiket a huszonvalahány közül. A borítón ott kavarognak Justin jellegzetes vízfesték-örvényei. – Válogatások a futáshoz. A barátom, Justin készítette őket. Az ő apjáé a lemezbolt. Bennett bólint, és újra elfordul, mielőtt még látnám az arckifejezését. Amíg ő a lemezgyűjteményemet vizsgálja, én bekapcsolom a lejátszót, és elindítom a véletlenszerű lejátszást. A „Walk on the Ocean – Séta az óceánnál” című szám szólal meg.

Megpillantottuk az óceánt A csapás végén – Voltam egy koncertjükön – mondja, de közben még mindig a könyvespolcon nézelődik. – Egy kis klubban Santa Barbarában. Egész jók voltak. – Láttad őket élőben? – Bár jól hallottam, amit mondott, muszáj reagálnom valamit. Mintha nagy kő nyomná a mellkasomat, ahogy itt állok, az eldugott Ko Taóra gondolok,

és egy olyan dalt hallgatok, ami egy messzi óceáni utázásról szól. A köveken lépdelésről és arról, hogy az ember a végén úgy tér haza, hogy nem készített egyetlen fotót sem. – Igen, mondhatjuk, hogy ez az egyik hobbim. – És kiket láttál még? Bennett megvonja a vállát, és a polcokra mutat. – Majdnem mindenkit, aki itt van. Szuper. Mintha nem lett volna elég az a sok egzotikus hely, ahol járt. – Tényleg? – A tekintetem a parafatáblára vándorol az asztalom felett; ide tettem ki nagy büszkén az egyetlen Pearl Jam koncertjegyemet. Nagyot sóhajtok. Még azok a dolgok is, amiket néhány napja a legnagyobb kincseimnek tartottam, szánalmasan hétköznapinak tűnhetnek Bennett szemében. Követi a tekintetemet, aztán odamegy a táblához, és szemügyre veszi a jegyet. – Ez nem lehet igaz. – Mi? A fejét rázza, mintha el akarna hessegetni egy kellemetlen gondolatot. – Semmi. Van egy óriási tál koncertjegyem, amiket emlékbe tettem el – mondja, és széttárja a karját, hogy éreztesse a tál méreteit. Bizonyára nem akarja elhinni, hogy én még csak egy koncerten jártam egész életemben.

És ebben a pillanatban észreveszi a térképet. Na, most már tényleg legszívesebben elsüllyednék. Odamegy, hogy közelebbről is megnézze, és komoly arccal, keresztbe tett karral megáll előtte, mintha egy festményt bámulna a múzeumban. Zavaromban eltakarom a szemem, de aztán rászánom magam, és odaállok én is. – Apától kaptam. Ezen kellene jelölnöm, merre jártam már. – Hirtelen eszembe jut az este a kávéházban, amikor elmondtam neki, hogy egyszer szeretném látni a világot, és oldalról rásandítok. Szeretném tudni, mi jár a fejében. Vagyis, tudom, mit gondol. Ugyanazt, amit az egy szál koncertjegy láttán is gondolt. Hogy az a négy kis gombostű a térképen elég szomorúan fest, főleg olyan valaki számára, aki nem ismer határokat. – Ahogy látod, jól belehúztam – mondom szarkasztikusan. De Bennett csak bámulja a térképet, és így szól: – Ez fantasztikus. – Aztán hátralép, hogy jól lássa az egészet. – Tudod, én ezek közül egyik helyen sem jártam. Elnevetem magam. – Komolyan mondom – teszi hozzá. Na persze. Mert el is hiszem. Felemelem a két tenyeremet, mintha egy mérleg serpenyői lennének. – Nézzük csak… Ma kedd van. Hová menjek? Kenuzni a közeli folyóhoz, vagy vadvízi evezésre az Amazonashoz? Amazonas vagy a szomszéd falu?

Ironikusan megnyomom az utóbbit, mintha ez lenne az érdekesebb célpont a kettő közül. – Bennett, nem kell úgy tenned, mintha ez olyan „fantasztikus” lenne. – Elnézek mellette, ahelyett, hogy a szemébe néznék. – Ha tudni akarod, régen sokszor voltam bánatos emiatt a térkép miatt. És azt hiszem, néha még most is az vagyok. Egészen közel lép hozzám. Azt hiszem, megint eláll a lélegzetem, ahogy megérzem a bőre melegét. Igaz, hogy a bő pulóver nem áll rajta olyan előnyösen, mint a saját pólója, de ez nem tart vissza attól, hogy magam elé képzeljem azokat a széles vállakat. Lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy izmos karja a vizet szeli, és könnyedén kiemelkedik a habokból. – Miért vagy szomorú miatta? Ránézek, és összeszorul a szívem attól, amit valójában mondani szeretnék. – Négy gombostű – nyögöm ki végre, és mosolyogni próbálok, mintha nem is érdekelne annyira ez az egész. Aztán csak nézzük egymást, de nem szólunk semmit. Aztán Bennett a hátam mögé nyúl, és kivesz egy gombostűt az átlátszó műanyag tartóból. Felém nyújtja. Apró piros feje hatalmasnak tűnik a köztünk lévő szűk térben. – Öt – mondja. Elveszem tőle, és csak nézem, közben jó erősen összeszorítom az ajkaimat, nehogy elbőgjem magam.

– Bennett, azt sem tudom, hol van – nyögöm ki végre zavart nevetéssel. – Pont itt – feleli, és egy jelöletlen foltra mutat a Thaiöbölben. A hangja kedves és meleg, egy cseppet sem leereszkedő. Szemügyre veszem a kis pontot a térképen, amely maga sem nagyobb, mint a gombostű feje. Arra gondolok, hogyan jelölheti egy ilyen apró foltocska életem legkülönlegesebb négy óráját. Aztán Bennettre pillantok, aki Apa pulcsiját viseli, bozontos hajában pedig még mindig ott csillog néhány homokszem. A vonásai lágyak és kedvesek, az arcán pedig – ha ez egyáltalán lehetséges – még több hála tükröződik, mint az enyémen. Mert igaz, hogy ma óriási ajándékot kaptam tőle, de azt hiszem, én is adtam neki. Még egyszer a gombostűre pillantok, és odalépek a térképhez. Az öröm könnyei elhomályosítják a szememet, és remegő kézzel, jó mélyen beleszúrom Ko Tao aprócska szigetébe.

A kanapén ülünk, és sajtos melegszendvicset eszünk. Közben azon gondolkodom, mit mondhatnék. Mivel Bennett nem avat be több titokba, a könnyed bájcsevejen pedig már rég túl vagyunk, bekapcsolom a tévét, és szörfölgetek a csatornák között, csak hogy valamivel elüssem az időt. De hétköznap fél háromkor nem sok értelmes néznivaló akad.

Bennettet azonban nem érdekli; ő sokkal izgalmasabbnak találja a reklámokat, mint a többi műsort. Azt viszont nem akarja elárulni, hogy miért. És ami még ennél is fontosabb, nem zavarja, hogy lassan eltelik a napunk, és ő még mindig nem mondott el nekem mindent. Még a második dolog többi részét sem tudom. Ezért színpadias mozdulattal felemelem a távirányítót, ránézek, és kikapcsolom a tévét. A szoba hirtelen elcsendesedik, ő pedig felém fordul. – Készen állok a második dolog többi részére. – Nem volt elég mára? Megrázom a fejem. – Oké. Hátradől a párnákra, és felém fordul. Megtámasztja a karját a kanapé háttámláján, és egy pillanatra olyan, mintha megint a kávéházban ülnénk, és a titkainkat mesélnénk egymásnak. A szája sarkában megjelenik egy halvány mosoly, és ez az apró, jelentéktelen gesztus olyan erős hatást vált ki belőlem, hogy legszívesebben odahajolnék hozzá, és megcsókolnám. De attól tartok, ha megtenném, sosem tudnám meg a többit. Bennett vesz egy mély lélegzetet, és belekezd. – Bárhova el tudok menni a világon, de az, hogy mikor utazom, korlátozott. Képes vagyok eljutni más korokba, de csak bizonyos időhatárokon belül. – Rám néz, mintha azt

várná, hogy reagáljak valamit, de amikor látja, hogy nem teszem, folytatja. – Várj! – felemelem az ujjam magam elé, és hallgatok. – Mi az? – kérdezi. Kocsiajtó csapódását hallom. Anya vagy Apa a garázson keresztül jönne, úgyhogy ez csak egyvalaki lehet. – Emma! – mondom riadtan. Nem akarom, hogy Bennett elmenjen, de ahhoz sincs kedvem, hogy elmagyarázzam Emmának, miért ül itt velem a nappalinkban. – Ne aggódj, elmegyek. – Megfogja a kezem, és egy kicsit megrázza. – Holnap találkozunk. A keze, amivel még mindig fogja az enyémet, átlátszóvá válik. Aztán teljesen eltűnik, a teste többi részével egyetemben. Nem tudom, megszokom-e ezt valaha. Emma jól hallhatóan kopogtat a bejárati ajtón, aztán a csengőt is megnyomja a biztonság kedvéért. – Jövök! – kiabálom. Becsúsztatom a két szendvicses tányért a kanapé alá, aztán gyorsan körülnézek a szobában egyéb árulkodó jelek után kutatva. Ahogy kinyitom az ajtót, Emma gyakorlatilag beesik rajta. – Ó, Istenem! – kiabálja, és levágja a hátizsákját a földre, aztán kitárja felém a karját. – Hallottam, mi történt tegnap este. Jól vagy? Tegnap este? A rablótámadás? Az tegnap este volt? – Jól vagyok – felelem, de a saját hangomat is alig hallom a szívem hangos kalapálásától.

– Amint meghallottam, egyből ide akartam jönni, de Dawson rajtakapott, hogy iskolaidőben el akartam hagyni a kampuszt, úgyhogy csak most tudtam elszabadulni. – A hangja magas és drámai. – Annyira aggódtam! Tényleg jól vagy? Akarsz beszélni róla? Lehuppan a kanapéra, pont oda, ahol az imént még Bennett ült. – Nem igazán – sóhajtom. De látom Emma kíváncsi tekintetén, hogy a benne szunnyadó anyatigrisnek tudnia kell, jól vagyok-e, a pletykafészek pedig alig várja, hogy minden apró részletet megismerjen. Mivel nem mondhatom el neki, hogy a napomat egy thai tengerparton töltöttem, és nem vagyok biztos benne, hogy készen állok megosztani vele a Bennett-sztorit, úgy döntök, inkább teljesítem a kérését. – Az egész olyan gyorsan történt.

14. FEJEZET – NEM. – IGYEKSZEM

NAGYON SZIGORÚAN BESZÉLNI.

Már

amennyire képes vagyok erre ilyen korán reggel. – Ugye, nem gondolod komolyan? – Félsz, hogy nem bírom majd az iramot? Apa tetőtől talpig téli sportruházatban komikus lazító gyakorlatokat csinál a hűtőnek támaszkodva. Ezt biztos még a hőskorban tanulta. – Nem. Eltakarom a szemem. – Hallgass ide! Ígérem, hogy az utcákon maradok. A kampuszt pedig messzire elkerülöm. Komolyan. Könyörögve nézek rá, és a konyhaablakra mutatok. – Nincs szükségem bébiszitterre. Nézd, a nap is felkel pár perc múlva. Minden rendben lesz. A baj csak az, hogy az utolsó két szót már szinte nyöszörögve mondom, és tényleg úgy érzem magam, mint egy tízéves, akinek Apa újabban képzel. Remélem, ez a túlféltés minél előbb elmúlik. – Ne is törődj velem! Mintha ott sem lennék. – Nagyot kortyol a kulacsából, és hajolgatni kezd. – Nem kell beszélgetned velem. Még csak rám se kell nézned. Csak hagyd, hogy ott legyek mögötted, kicsim.

Megértem. Melyik Apa lenne nyugodt, ha a lányát nemrég késsel fenyegette volna meg egy rabló? – Oké, semmi gond. Együtt fogunk futni. Leteszem a discmanemet a konyhaasztalra, de máris hiányzik.

Nagy

szükségem

lenne

a

zenére,

hogy

összeszedjem magam, mielőtt találkozom Bennett-tel az iskolában. Kimegyek a bejárati ajtón, Apa pedig követ. Együtt futunk a tó irányába. Egyszerre integetünk a zöld mellényes, ősz copfos férfinak. Négyszer körbefutjuk a futópályát, aztán átvágunk a kampuszon, és elhaladunk az óratorony mellett, épp akkor, amikor az óra elüti a hetet. Az utolsó fél órában nagyon meghajtom Apát, ami hibának bizonyul, mert szegény a végén már alig kap levegőt. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezgetem. Az arca rákvörös, de azért bólogat, és kierőszakol magából egy mosolyt. – Persze… hogy… jól – lihegi. – De… miért… kérdezed? – Túlzásba vitted – dorgálom, éppúgy, ahogy Anya is dorgálni fogja holnap, amikor majd nem tud megmozdulni az izomláztól. Nyújtani kezdek mellette. – És most? Ugye nem akarsz a suliba is elfuvarozni? – Nem. Ezt a feladatot meghagyom Emmának. – Ebből is látszik, hogy még sosem láttad vezetni.

Befejezem a nyújtást, kirázom a lábaimat, és felszaladok a lépcsőn. – Hé, Annie – szól utánam Apa, én pedig megfordulok. Csípőre teszem a kezem, és nézem, ahogy még most is a szívrohammal küzd. – Hívd át Bennettet vacsorára! Anyád és én találkozni szeretnénk vele. Úgy rendesen. Csak bámulok lefelé. – Apa. Nincs köztünk semmi olyasmi. Már maga a tény is megalázó, hogy ezt szóba merte hozni. Előveszi legszigorúbb szülőhangját: – Rendben, de ha komolyra fordul a kapcsolatotok, szeretnénk megismerni.

– Jó reggelt, drágám! – csiripeli Emma a szokásos reggeli köszöntést, és belecsíp az arcomba. – Az én bátor barátnőm. Nem érzem magam bátornak. Inkább ideges vagyok amiatt, hogy hamarosan találkozom Bennett-tel. És bűntudat gyötör, amiért nem beszéltem róla Emmának. Na meg, fáradt is vagyok, mert alig aludtam. Rükvercbe

teszi

a

sebességváltót,

és

kitolat

a

kocsifelhajtóról. Apa a konyhaablakban áll, és enyhe pánik tükröződik az arcán. Én csak vállat vonok, és elszáguldunk a suli felé.

– Em – kezdek bele. – Ha elmondok neked valamit, megígéred, hogy nem leszel mérges? Idegesen rám villantja a szemét. – Nézd, én nem értem, miért tesznek fel az emberek ilyen kérdéseket. Mégis, hogy ígérhetném meg, hogy nem leszek mérges, ha egyszer fogalmam sincs, mit akarsz mondani? – És mindehhez olyan arcot vág, hogy biztos lehetek benne, ez a mondat bekerült a „Hülye amerikaiak” feliratú dossziéjába. – Nyögd ki! Gyorsan ki is nyögöm, mielőtt még meggondolnám magam. – Tudod, tegnap nem mondtam el neked mindent a rablótámadásról. – Elmesélem neki a főbb pontokat, de a teljes igazságot még most sem osztom meg vele. Hogy is tehetném? Ha nem ígértem volna meg Bennettnek, hogy megőrzöm a titkát, Emma akkor sem hinne nekem. Ehelyett beleszövöm a mesémbe a történetet, amit Bennett talált ki, beleértve azt a jelenetet, amikor a hátsó ajtón át menekülve összefutottam vele az utcán. Aztán elárulom, hogy Bennett azért hagyta ki tegnap a sulit, hogy velem lehessen. – Micsoda? – farol be drámaian, és kis híján elsodor egy parkoló autót. – A francba! Oké, jól van, jól van. Rám néz. – Tehát együtt töltöttétek a napot. Mosolygok, és magam elé képzelem Bennett arcát, ahogy a lábujjával vonalat rajzolt a homokba, és versenyre hívott az

óceán partján. Aztán a fejemben újra lejátszom lassított felvételként, amint a teste a türkiz vízben lebeg, karjával pedig a fehér taréjos hullámokat szeli. – Igen, együtt töltöttük a napot. A legjobb részeket nem mondhatom el a legjobb barátnőmnek. – Aggódott értem. – A hangom erőtlen cincogásnak hat, de Emma szerencsére nem veszi észre. – Igen, most, hogy visszagondolok, valóban nem láttam angol irod… – A kisfilm a fejemben hirtelen megáll. – Nagyszerű. Erre nem gondoltam. Spanyolról mindenki tudja, hogy tegnap egyikünk sem volt suliban. Remélem,

Courtney

még

nem

indította

el

a

pletykálkodást. – Ó, ne is próbáld másra terelni a szót! Meséld csak szépen tovább, hogy is turbékoltatok ti ketten egész nap az üres házban? – Felhúzza a szemöldökét, és újra az utat nézi, de közben minden idegszálával arra vár, hogy válaszoljak neki. Erre csak Emma képes. – Hát, nem éppen így történt. Még csak meg sem csókolt. –

Hallom

a

Beszélgettünk.

csalódottságot Lemezeket

a

saját

hangomban.

hallgattunk.

–

Ebédeltünk.

Bennett… – Majdnem kimondom, hogy eltűnt, de aztán az utolsó pillanatban észreveszem magam. – …nem sokkal azelőtt ment el, hogy te megérkeztél.

– És tegnap miért nem mondtad el nekem ezeket? – Mert Apa hazajött. Emma pofákat vág, és a szemét forgatja. Tudom, mi következik. – Na, persze. Mondd csak, van neked telefonod? Nekem van. Nekem van telefonom. És tudod, sokat segít, ha az ember el akarja mondani a legjobb barátnőjének a legnagyobb újságot, amikor épp nincs rá lehetősége személyesen. Időm sincs, hogy kinyögjek egy bocsánatkérést. Megállunk a pirosnál, Emma pedig egyenesen felém fordul. – Mit csinálsz, Anna? Úgy beszél, ahogy Anya szokott, ha nem jól mosogatok, vagy túl sok ruhát gyömöszölök a szárítóba. – Neked talán nem mondta, hogy el fog menni? Az utolsó szót jó erősen megnyomja, mintha önmagában már ez is elég lenne, hogy észhez térítsen. – De igen. Ez minden. Ennyit bírok kipréselni magamból. Nincs szükségem rá, hogy mástól tudjam meg, mekkora őrültség volt belemenni ebbe a dologba Bennett-tel, bármi legyen is ez. – És megéri az elkerülhetetlen csalódást? – kérdezi. – Egy hirtelen fellángolás, amiről tudod, hogy hamarosan úgyis vége lesz?

Ez nem egy hirtelen fellángolás, hanem vakmerő kaland. – Igen, Em. Nekem megéri. Az alsó ajkába harap. – Ennek nem lesz jó vége. A latyakos szőnyeget nézem a lábam alatt. Tudom, hogy igaza van. A helyzet azonban az, hogy most már nem tudnék leállni, még akkor sem, ha akarnék. Egész éjjel azon gondolkoztam, mi lesz a vége ennek az egésznek, most viszont csak egyetlenegy dolog érdekel: a közepe. – Kedvelem őt, oké? Tessék! Kimondtam. Nagyon kedvelem. – Egyenesen a szemébe nézek. – Tisztában vagyok vele, hogy talán hibát követek el, de kérlek, csak… csak hagyd, hogy élvezzem, jó? Egy ideig szótlanul bámulunk egymásra. – Zöld van – mutatok előre a hüvelykujjammal. Emma még mindig engem néz. Nem lép rá a gázra, de bólint, és tudom, hogy ez azt jelenti, mellettem fog állni, és jól viselkedik. Legalábbis ma. A mögöttünk álló autó sofőrje ráfekszik

a

dudára,

Emma

végre

továbbgurul

a

kereszteződésbe. A következő két háztömbnyi úton egy szót sem szólunk, de tudom, hogy mire gondol. – Jól van, ha már ilyen őszinték vagyunk egymáshoz, valamit én is el akartam mondani neked tegnap. Hm, akkor talán mégsem tudom, mire gondolt. Csak nézek rá, és várom, hogy folytassa. – A barátod a lemezboltból, Justin, randira hívott.

– Justin? Az én Justinom? Mihelyst a birtokos jelző elhagyja a számat, máris azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám. Bennett újraírós trükkje nekem is jól jönne az ilyen helyzetekben, ha kicsúszik valami hülyeség a számon, és minden vágyam, hogy egy percet visszamehessek az időben, és korrigálhassam magam. – Ne haragudj, nem ezt akartam mondani… – Azt sem tudom, mit akartam mondani. – Csak annyi, hogy… általában én is veled vagyok, amikor találkozunk Justinnal, és még sosem vettem észre, hogy… Most már tényleg jobb lenne, ha befognám a számat, mielőtt még kimondom, amit valóban gondolok: de mindig is

azt hittem, hogy én tetszem neki. – Hát, nem mindig. Tudod, néha meg szoktam állni a lemezboltnál, miután téged kiteszlek a könyvesbolt előtt. Nem, ezt nem tudtam. – Pár hete elkezdtünk zenéről beszélgetni. Ő nagyon otthon van a témában. Igen. Ezt tudom. Ötéves korom óta ismerem. – Aztán elhívott kávézni, tegnapelőtt este pedig együtt vacsoráztunk. – Együtt vacsoráztatok? – kérdezek vissza. – Te és Justin elmentetek kávézni, aztán együtt vacsoráztatok? És miért nem szóltál erről egy szót sem mondjuk – nem is tudom – a múlt héten? Vagy tegnap?

Ugyanakkor nekem is bűntudatom van, hiszen tudom, hogy én sem szóltam neki semmit arról az estéről, amit Bennett-tel töltöttem a kávéházban. De az egész annyira fura volt, főleg, hogy nem is lett belőle semmi. Emma bocsánatkérő pillantást vet rám, aztán bűnbánón megvonja a vállát. – Azt mondta, akart beszélni veled rólam, amikor először jutott eszébe, hogy randira hívjon, de… Emma hirtelen elhallgat, nekem pedig bevillan az a nap a lemezboltban egy hónappal ezelőtt. Igen, Justin kérdezni akart tőlem valamit, de én nem hagytam, mert azt hittem, engem szeretne randira hívni. Most kétszeresen is idiótának érzem magam: egyszer azért, mert rosszul értelmeztem a viselkedését, egyszer pedig azért, mert ő és a legjobb barátnőm rólam beszéltek, és kitárgyalták a bénaságomat. – Tudom, hogy jó barátok vagytok – folytatja Emma. – És tudod, én mindig is azt hittem, hogy te tetszel neki, de… Tetszik neki Justin? Emma és Justin? Ez nagyon rosszul hangzik. – Na, mindegy. Szóval egyáltalán nem gondoltam, hogy lehet belőle valami. Úgy értem, aranyosnak tartottam, de sosem hittem volna, hogy így összejövünk. – De összejöttetek. – Igen. Azt hiszem, igen.

Néma csend. Nem emlékszem, mikor volt Emma autója ennyire csendes ilyen hosszú ideig. Néhány háztömbbel később újra megszólal: – Úgy tervezzük, hogy az egész szombatot együtt töltjük a városban. Közben le sem veszi a szemét az útról, és próbál lazának tűnni, de végül nem bírja, és egy hatalmasat vigyorog. – Ez nagyszerű, Em. – Biztos? – Odafordul hozzám. – Úgy értem, részedről rendben van, ugye? Főleg most, hogy te és Bennett… Fura, de igen, részemről rendben van. Nincs jogom az ellenvetéshez. – Hát persze – felelem, de azért egy kis szomorúságot is érzek, hiszen mégiscsak Justinról van szó. És Emmáról. És Justinról. A barátaimról. Óhatatlanul arra gondolok, milyen hatással lesz ez a barátságunkra. Hogy jobban fogják-e szeretni egymást, mint engem, és melyikük nem fog beszélni velem többé, ha ez az egész rosszul sül el. De a legönzőbb gondolatom mégis az, hogy vajon Justin továbbra is készít-e majd nekem válogatásokat a futáshoz. Emma színpadiasan felsóhajt. – Jó. De csak addig, amíg neked nem gond. Aztán újra felvidul az arca, és visszatereli a szót rám és Bennettre. – Szóval, te és Bennett – kezdi incselkedő hangon. – És mi lesz ma a suliban?

Idegesen vihogok. – Fogalmam sincs. Befordul a diákparkolóba, és egyenesen a szokásos helyére hajt. – Na, akkor most kiderül – mondja éneklő hangon, és Bennett után kutat a szemével. Ott áll a füvön, és rám vár. Émelyegni kezdek. – Ó, te magasságos – hörgi Emma, és behúzza a kéziféket. – Mit tettél ezzel a sráccal? Csak nézz rá! Bennett levágatta a haját. Az én ízlésemnek még mindig kicsit hosszú, de most már olyan az iskolai egyenruhájában, mint akit skatulyából húztak ki. Eszméletlenül jól néz ki. Igaz, a tegnapi nap után nem is tudnám másban elképzelni, mint abban a vékony pólóban és abban a nadrágban, ami olyan tökéletesen állt a csípőjén. És akkor eszembe jut, hogy a ruhái még mindig ott vannak a szárítónkban, és egy pillanatra pánikba esem. De aztán rájövök, hogy nem ma van mosásnap. – Jaj, de cuki! – kiáltja Emma, és bájologva odainteget neki, én pedig gyorsan lehúzom a kezét. – Jaj, ne csináld már; tudom, hogy csak udvarias akarsz lenni. Örülök, hogy Emma hozzáállása így megváltozott, ugyanakkor tudom, hogy nem szívből jön. Felém fordul, és a szemembe néz.

– Én sosem mondok semmit pusztán udvariasságból. Még neked sem. – Nagyszerű. Akkor kérlek, viselkedj úgy, mint egy jó barát, és ne égess! Még mindig remeg a gyomrom, és alig bírok kiszállni a kocsiból.

Emma

bezzeg

kipattan,

és

egy

pillanatra

visszadugja a fejét, hogy hozzátegye: – Áá, de jó kis nap lesz ez a mai! Azzal bevágja maga mögött az ajtót, és ellibeg a szűk járdán Bennett felé. Sikerült gyorsan megfeledkeznie a jövőbeni csalódásom miatti aggodalmáról. – Helló! – kiabálja neki, én pedig összeszedem magam, hogy minél hamarabb csatlakozhassam hozzájuk, mielőtt Emma túl sokat beszélhetne. – Tudom! – hallom ismét a hangját, aminél csak a mosolya erőltetettebb. – Az első napod óta nem is beszéltünk, ugye? Ahogy közeledem feléjük, Bennett felém fordul. Istenem, de jól néz ki! – Szia – üdvözöl. A mosolya olyan kedves és elragadó, hogy mindjárt megolvad körülötte a hó. – Szia. – Bennett, tegnap hiányoztál irodalomóráról – mondja Emma, Bennett pedig leveszi rólam a tekintetét, és ránéz. – Beteg voltál? – folytatja, mire küldök felé egy figyelmeztető pillantást.

– Nem. Annával töltöttem a napot – válaszolja, aztán megint a szemembe néz. Eddig idegenek voltunk, mert ő így akarta. Ma pedig itt állunk, mint barátok, mert egyszer csak úgy döntött, hogy rám bízza a titkát. Egy olyan hatalmas és felfoghatatlan titkot, amit el sem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. – Hát – mondja Emma, és hol egyikünkre, hol másikunkra néz. Aztán összeborzolja Bennett haját. – Ne vágass többet belőle, mert kénytelen leszek új becenevet keresni neked, Bozont. Ebédnél találkozunk, Anna. Elindul, de pár lépés után sarkon fordul, és visszanéz ránk. – Ha már az ebédről van szó, ma te is velünk tartasz? – Igen – feleli Bennett, és még mindig engem néz. Elvigyorodom. – Bozont? – kérdezi, ahogy Emma hallótávolságon kívülre ér. – Jobbat nem tudott kitalálni? Pofákat vágok, és Bennett hajára nézek. – Amúgy mikor vágattad le? – kérdezem mosolyogva. Vállat von. Körülnézek, hogy megbizonyosodjam róla, senki sem hall minket. – Utaztál? Még közelebb jön, és belesúg a fülembe. – Nem. Elmentem a Szuperhajba. Erre hangosan felnevetek.

A többiek csak bámulnak ránk – fürkésznek, suttognak, ahogy elmennek mellettünk. Bennett így szól: – Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben veled. Tudod, miután… – Anna! – Hirtelen három terepfutó csapattársam ugrik rám a semmiből, és félrelökik Bennettet, anélkül, hogy egyáltalán

ránéznének. Aztán

egymás szavába vágva

kiabálnak: – Ó, Istenem! Hallottam, mi történt! Jól vagy? – Mindannyian ugyanazzal az aggódó arccal néznek rám. Ja, persze! A rablótámadás. Hát ezért bámul mindenki. Egy diáktársunk nyakához kést szorítottak – az ilyesmi nem maradhat ki a westlake-i pletykákból. – Igen, kőszi, jól vagyok. Mindhárman megkönnyebbülésüknek adnak hangot, aztán csevegünk még pár percet, mielőtt egy-egy gyors ölelés után lelépnének. Követjük őket a tekintetünkkel, közben az egyikük megcsúszik a jeges kövön, és kis híján belezuhan a rózsabokrokba. – Szóval, csak tudni akartam, hogy rendben van-e veled… minden. – Igen – mosolygok. – Minden rendben. De szeretném hallani a többit. Várom, hogy mondjon valamit, ő azonban hallgat. – Hallani fogod.

– Be kellene mennünk órára – mondom. – Hoztam neked valamit – mondja Bennett szinte velem egy időben. – Tényleg? Benyúl a hátizsákjába, elővesz valamit, és átnyújtja. Nagyot sóhajtok, amikor meglátom, és rájövök, hogy mit kellett tennie érte. Lepillantok a Ko Taó-i képeslapra, és elmosolyodom a kép láttán. – Te visszamentél? Ezért? Megrántja a vállát, és szégyenlősen mosolyog. – Szuvenírt szerettél volna. A távolban megszólal a csengő, és ezzel mindketten hivatalosan is későkké válunk. – Mennem kell órára. Ebédnél találkozunk – mondja, azzal sarkon fordul, de utánaszólok. – Bennett! – Visszafordul. – Igen? – Nálam maradtak a ruháid. – Ez nem egészen úgy sül el, ahogy szerettem volna, úgyhogy gyorsan szétnézek, hogy hallotta-e valaki rajtunk kívül. Az ajka elégedett vigyorra húzódik. – Szuper. Akkor, azt hiszem, át kell ugranom valamikor.

Argotta megkér, hogy maradjak ott óra után, így vonakodva bár, de előreküldöm Bennettet az ebédlőbe. A tanár úr

megkérdezi, jól vagyok-e, aztán átveszi velem a fontosabb dolgokat, amikről tegnap lemaradtam. Öt perc múlva már oda is érek a menzára, és látom, hogy Bennett a szokásos asztalunknál ül Emma és Danielle társaságában. Látszólag jól állja a sarat. – Épp ideje – mondja Emma, ahogy leteszem a tálcámat az asztalra. – Bennett most mesél el nekünk mindent magáról. – Odafordul hozzám, és így folytatja: – Tudtad, hogy nem egy sportrajongó? – Aztán megvonja a vállát, és harap egyet a szendvicséből. – Hát, ahogy már mondtam, a gördeszka igenis sport – javítja ki Bennett. – Ó, igen, talán. Bár én inkább közlekedési eszköznek nevezném. Én az iskolai sportokra gondolok, tudod, foci, kosár, baseball, lacrosse, ilyesmi. – Csapatsportokra. – Nem egészen. Úszhatnál is. Vagy teniszezhetnél. Azok is sportok. – Vagy korizhatnék – feleli Bennett nyugodtan. Szinte látom, ahogy Emma fejében zakatolnak a fogaskerekek, miközben a tökéletes visszavágáson gondolkodik. Rám pillant, én pedig ismét figyelmeztetem a tekintetemmel. Szeretném, ha végre eszébe jutna, mit ígért nekem ma reggel. Azt, hogy jól fog viselkedni. És nem kell égnem miatta. – Persze. Igazából gördeszkázhatsz is, azt hiszem.

Emma rám néz, hogy vajon jót mondott-e, én pedig hálásan rá mosolygok. Magamban azért azt kívánom, bárcsak befogná már végre a száját. De reménytelen. Újra Bennett felé fordul, és folytatja: – És milyen egyéb hobbijaid vannak? Remek. A hobbiknál vagyunk. Én csak nézem őt – a fiút, akinek se sportra, se hobbira nincs szüksége, mert amire ő képes,

lepipálja

bármelyiket.

Látom

rajta,

hogy

legszívesebben visszatérne az előző vitához a gördeszkáról, úgyhogy a segítségére sietek. – Bennett utazni szokott. – Erre mindhárman rám néznek. – Már mindenhol járt. Ugye? A lányok visszafordulnak Bennetthez, ő pedig megvonja a vállát, mintha az egész semmiség lenne. Hátradőlök, és az ebéd további részében csak hallgatom, ahogy ők hárman élénken kitárgyalják, merrefelé jártak már a világban. Máskor is voltam már hasonló helyzetben, most azonban nem érzem magam kirekesztettnek. Sőt, teljesen lenyűgöz, amit hallok, és magamban jegyzetelek, miközben azon tűnődöm, az említettek közül melyik csodálatos helyre visz majd el Bennett legközelebb.

15. FEJEZET EMMA

LEPARKOL

A

KÖNYVESBOLT

ELŐTT,

hogy engem

kitegyen, de még mielőtt leállítaná a motort, a feje a lemezbolt irányába fordul. Na, jó, ez azért egy kicsit furcsa. – Át akarsz menni? – kérdezem, és kinyitom az ajtót, hogy kilépjek a járdára. Félúton azért visszahajolok, hogy halljam a válaszát. – Nem, ma nem. Ma hagyom, hogy Justin azon tűnődjön, vajon meglátogatom-e, és egy kicsit hiányolni kezdjen. Tudod, hogy van ez. Elhúzom a számat. Nem hiszem, hogy ez Justin stílusa lenne, de aztán rájövök, hogy teljesen benéztem, ki tetszik neki, úgyhogy valószínűleg nem is tudom, mi Justin stílusa. – Oké, Em. Reggel találkozunk. – Viszlát, szívem – mondja, és elhajt. A

könyvesbolt

csilingeléssel

ajtajának

üdvözölnek,

csengettyűi ma

mégis

a

szokásos váratlanul

beleborzongok, ahogy meghallom őket. Eddig csak boldog emlékeim kapcsolódtak hozzájuk – például az, hogy sokszor bejöttem szombatonként, hogy segítsek a nagyapámnak kipakolni az új könyveket, vagy amikor Apától megkaptam a saját kulcscsomómat, és először zárhattam be teljesen egyedül. Az elmúlt két napban mérhetetlen hálát éreztem,

amiért sikerült elkapni a betolakodót, mielőtt még elvihette volna a pénzünket, de mostanáig egyszer sem jutott eszembe, hogy a vidám csilingelést bizony elrabolta tőlem. – Szia, Annie! – Apa a pultnál áll, a számológépet nyomkodja, közben kupacokba rendezi a mai számlákat. Adok egy puszit az arcára. – Helló, Apa! – Válaszul az államba csíp, aztán visszatér a könyveléshez. Egyikünk sem beszél róla, de a bolt valahogy más lett, és tudom, hogy ezt mindketten érezzük. – Elszaladok a bankba, és beteszem a pénzt – mondja anélkül, hogy rám nézne. – Mostantól nem szeretném, ha te csinálnád az esti zárást. Ez az én dolgom. Pedig imádtam az esti zárást. Csendben nézem, ahogy Apa összetűzi a számlákat, és beteszi a pénzt a kasszából egy cipzáras zacskóba. – Már megszerveztem, hogy beszereljenek egy riasztót a hétvégén. Nagyon modernnek tűnik. Még távirányítója is van, úgyhogy elég lesz csak megnyomnod egy gombot a bolt bármelyik zugában, és máris értesíti a rendőrséget. Vetek rá egy oldalpillantást. – Ami nagyszerű, már ha az ember mindig magánál tartja a távirányítót. – Hát igen, azt hiszem – feleli nevetve. – Egy kicsit sok ez neked, ugye? – Nem, egyáltalán nem. Beszerezhetnénk színben hozzá illő öveket, ilyen kis táskákkal – mondom, és belenyúlok a

képzeletbeli

táskámba,

előkapom

a

láthatatlan

távirányítómat, és ráirányítom Apára. Erre ő is ugyanezt teszi. – Tudod, Annie, gondolkodtam. – Aha. – Arra jutottam, hogy talán ideje lenne felvennem egy northwesterni diákot kisegítőnek. Te is elfoglaltabb vagy most, hogy az állami bajnokságra készülsz. És a vizsgák is mindjárt itt vannak. – Egy hónap múlva. – Észre sem veszed, és már az egyetemi felvételiddel kell foglalkoznod… – Hat hónap múlva. – És, bár még nem mutattad be rendesen, úgy tűnik, van egy barátod. – Nincs barátom. – Na meg, jobb dolgod is van, mint hogy ebben a dohos, öreg boltban töltsd minden estédet, nem igaz? De egy egyetemistának nagyszerű munka lehetne. – Nem, nem lehetne, tekintve, hogy ez már az én munkám. Kösz, Apa, de jól vagyok. Szeretek itt dolgozni. Na meg, valamiből félre is kell tennem a későbbi utazásaimra, és akkor miért ne ebből tenném? Apa magához húz, és megölel. – Biztos vagy benne?

– Száz százalékig – felelem, de a hangom csak halk nyöszörgésnek hangzik a gyapjúpulóverén keresztül. Aztán végül elenged, kabátot vesz, és elteszi a készpénzes zacskót. Alig megy ki az ajtón, amikor újra megszólal a csengettyű. Felnézek, és Bennettet látom közeledni. – Helló. – Helló – feleli. Aztán csak ügyetlenül egyik lábunkról a másikra állunk, mint akik nem tudják, mit mondjanak. – Örülök, hogy beugrottál. Szerettem volna még egyszer megköszönni a képeslapot. Nagyon kedves tőled. – Nincs mit. Nézem, ahogy most az ő arca lesz vörös, és örülök, hogy végre nem csak velem történik ilyesmi. – Magamnak is hoztam egyet, hogy legyen valami emlékem arról a napról. Éppolyan idegesnek tűnik, mint amilyen én vagyok. Ettől valahogy sokkal jobban érzem magam. – Amúgy csak azért ugrottam be, hogy köszönjek, és elkérjem azt a könyvet. Tudod, Mexikóról. Argotta órájához. Odamegyünk az útikönyvekhez, én pedig végighúzom az ujjam

a

kötetek

kikapkodom

a

gerincén,

és

kedvenceimet.

gyors

egymásutánban

Miután

hatot-hetet

összeszedtem, leülök a szőnyegre, keresztbe teszem a lábam, és nekidőlök a polcoknak.

– Gyere, ülj le! Intek Bennettnek, hogy csatlakozzon hozzám, ő pedig engedelmeskedik. Aztán kihúzok egyet a könyvhalomból. – Ez nem túl jó. Alig vannak benne képek. Le is teszem, új kupacot kezdve a padlón, és már nyúlok is a következő könyvért. És akkor hirtelen olyan érzésem támad, mintha ez már megtörtént volna egyszer. Déjà vu. – Azta! – Mi az? Egy percig csak bámulok rá. – Aznap este is így ültünk? Tudod, mielőtt a rablótámadás és a többi megtörtént volna? – Igen. Majdnem teljesen ugyanígy. – Mosolyog. Aztán meglepetten kérdezi: – De hogyhogy? Te emlékszel rá? – Nem tudom. Lehet, hogy nem. Felemeli az egyik könyvet, és a magasba tartja. – Ebben nagyon jó tippek vannak kispénzűeknek, de mi nem ilyet keresünk. Vigyorogva leteszi a kép nélküli kötet tetejére. Ez egészen olyan, mintha én mondtam volna. Felvesz egy másikat. – Ebben elegáns hotelek és éttermek szerepelnek, szóval egy kicsit túl költséges lenne nekünk. De a képek szépek. – Igen, ez is stimmel. Ez az egész kezd ijesztő lenni.

Bennett fog egy újabb könyvet, de ahogy szóra nyitja a száját – minden bizonnyal azért, hogy újabb mondataimat ismételje el –, közbevágok: – Nem lenne egyszerűbb, ha simán elárulnád, melyiket ajánlottam? Felém hajol, felnyúl a polcra, és levesz egy könyvet. – Elnézést. – Ahogy visszaül a helyére, hozzáér a karomhoz. Vagyis még közelebb húzódik hozzám. Olyan közel, hogy összeér a térdünk. – Ez a kedvenced. Bólintok. – A legjobb részletek. Élethű fotók. Olcsó, de jó hotelek ajánlatai. Útitervek három- és ötnapos túrákhoz, és hosszabb vakációkhoz. Vagyis, elég lenne csak összerak… – Hallani akarom a második dolog többi részét. Rám pillant. – Hol hagytam… – Ott, hogy képes vagy újraírni a múlt apró részleteit, hogy ezzel befolyásold a jövőt, de nem tudsz kitörölni egész eseményeket. Bárhová el tudsz utazni a világon, sőt más korokba is képes vagy ellátogatni, de csak bizonyos időhatárok között. Bennett úgy néz rám, mintha meglepné, hogy ilyen pontosan vissza tudom adni a szavait. De hát mit várt? Egész éjjel nem aludtam miattuk. – Így van. – Egy kicsit elmosolyodik. – Csak a saját életem dátumai között tudok utazgatni. Nem tudok visszamenni a

születésem előtti időkbe, és egyetlen másodperccel sem tudom meghaladni a jelen pillanatot. Az első alkalommal, amikor próbáltam, működött, de a dolgok, hogy is mondjam, elromlottak. Azóta vagy ezerszer akartam megismételni, de hiába. Lelki szemeim előtt megjelenik egy idővonal, amely abban az évben kezdődik, amikor Bennett született, és egészen a mai napig tart. – Vagyis nem tudsz visszamenni az 1978 előtti időkbe, ahogyan a jövőbe sem vagy képes eljutni. Kézbe veszi az egyik Mexikóról szóló könyvet, és játszadozni kezd a lapjaival, mintha valami pörgető lenne. Közben szándékosan kerüli a pillantásomat. – Nem egészen. Messzebbre is el tudok jutni a jövőbe. – De hát azt hittem, hogy nem. Akkor hogy… Ezt nem értem. Ő pedig nem sokat segít. – Jól van, akkor máshogy kérdezem. Meddig jutottál már el 1995 után? Vesz egy mély lélegzetet. Továbbra sem néz rám. – 2012-be. – Na, de az túl van a te eddigi életidődön vagy nem? Bennett rám néz, és a pillantásával jelzi, hogy nem. Érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Felhúzza a szemöldökét, mintha csak arra várna, hogy nekem leessen a tantusz. – Várjunk csak… mikor is születtél?

Azt hiszem, egy percbe is beletelik, mire megkapom a választ. Legalábbis nekem úgy tűnik. – Március 6-án. 1995-ben. Csak bámulok rá. – De hát az a múlt hónapban volt. – Igen. Tudom. – 1995. március 6.? – Igen. És ekkor végre felfogom. A fotók a nagymamája nappalijában. A bekeretezett képek, amelyeken a lánya egy kisbabát tart a kezében. Egy Bennett nevű kisbabát. – Ez nem lehet. – Bennett még mindig nem néz rám. – A képek Maggie kandallója szélén. Észre sem veszem, hogy hangosan beszélek, csak abból sejtem, hogy végre felpillant és bólogat. – Maggie a nagymamád. Megint bólogat. – És az „igazi éned”… – Alig bírom rávenni magam, hogy kimondjam. – Egy csecsemő. San Franciscóban él. Hát ezért nem volt Maggie szobájában egyetlen olyan kép sem róla, amin idősebb. – Nézd, ez az „igazi énem”. – Felemeli a karját, és megpaskolja, hogy így bizonyítsa a valódiságát. Aztán rám néz. – De igen. 2012-ben leszek tizenhét. 1995-ben gyakorlatilag… nem vagyok.

Egy teljesen más idővonal jelenik meg előttem. Ez 1995ben indul, és 2012-ig tart. – És mi van a… másik éneddel? Azzal, aki a képeken szerepel? – Most is San Franciscóban vagyok, minden bizonnyal egy bölcsőben fekszem, és a fölöttem lógó forgót bámulom. Erre a gondolatra összerezzenek, Bennett pedig rám néz. De aztán elhessegetem magamtól a dolgot, és igyekszem nem mutatni, hogy a bébi Bennett gondolata kikészítene. Ehelyett valószínűleg zavar tükröződik az arcomon, mert magyarázni kezd. – Képes vagyok egyszerre két különböző helyen lenni, ugyanazon a helyen viszont nem. – És mi történik, ha megpróbálod? Mármint egyszerre két alakban lenni ugyanazon a helyen? – Hát, ezt sosem engedem véletlenszerűen megtörténni. De ha szándékosan úgy alakítom a dolgokat, a fiatalabbik énem eltűnik, és az idősebb átveszi a helyét. Ahogy valamelyik este is történt a rablótámadásnál. És ilyenkor újraírom a dolgokat. A könyveket bámulom, és játszadozni kezdek a lapokkal. – Hazudtál

nekem

a

nagymamád

betegségével

kapcsolatban? – Nem egészen. Tényleg Alzheimer-kórban szenved, csak épp… nem 1995-ben.

– És akkor miért gondolja, hogy a Nortwesternre jársz? – Most ránézek, és úgy várom a választ. Sóhajt. – Mert

ezt

mondtam

neki,

amikor

albérlőnek

jelentkeztem. Még mindig hozzám ér a karja, de én elhúzódva babrálni kezdem a szőnyeg egyik kiálló szálát, közben próbálok valahogy megnyugodni. Képes előremenni az időben 1995 utánra, hiszen minden ez utáni történés az ő jövője. Egy asszonnyal él, akinek fogalma sincs róla, hogy ő az unokája. És nem kellene itt lennie 1995-ben. – Ez a te múltad – mondom. – Igen. – És mi volt a leghosszabb idő, amit a múltban töltöttél? – Ismét lehunyom a szemem. Nem vagyok képes ránézni. – Harminchat nap – suttogja. – És ez mikor volt? Egy darabig nem jön válasz. – Holnap lesz a harminchetedik. Megint lehunyom a szemem. Azt hiszem, ez már túl sok. És még mindig nem hallottam mindent. Fogalmam sincs, kiről dünnyögött aznap éjjel a parkban, vagy hogyan került oda, vagy honnan jött, vagy hogy mit keres Evanstonban, vagy hogy miért van az, hogy csak egy hónapra jött, de még mindig itt van.

Végül kinyitom a szemem, és ránézek. Tizenhat évvel idősebb vagyok nála. De mégsem. Egy évvel idősebb nálam. De mégsem. Egyenesen a szemembe néz. – Ide figyelj! Tudom, hogy ez az egész nagyon szokatlan. Ráadásul most, hogy már tisztában vagy a második dologgal, még mindig csak kettőt ismersz a három közül. A plafonra néz, és hallgat egy pillanatig, aztán újra felém fordul. – A lényeg, hogy nekem nem kellene itt lennem, Anna. Mármint Evanstonban. Legalábbis nem 1995-ben. Nem kellene ismernem téged, vagy Emmát vagy Maggie-t. Nem kellene ebbe az iskolába járnom, ezen a beadandón dolgoznom, vagy a ti kávéházatokban ücsörögnöm. Mindkét kezemet megfogja, mint amikor elvisz valahová. De ezúttal nem hagyjuk el a szobát, csak sokkal közelebb húzódunk egymáshoz. – Sehol sem maradok sokáig. Mindenhová csak látogatóba megyek. Megfigyelek. Aztán eltűnök. Soha nem maradok ott sehol. Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az információval. Most mondjam azt neki, hogy menjen el? Vagy hogy maradjon? De nincs is időm ezen gondolkodni, mert még közelebb hajol, megfogja az arcomat, és olyan hévvel csókol meg, hogy nekiesek a könyvespolcnak. Pontosan úgy, mintha itt akarna maradni. És mintha azzal, hogy elég hosszan és elég

szenvedélyesen csókol, felülírhatna mindent, amit az imént mondott. Pedig tudom, hogy az utolsó szóig igaz, és hihetetlenül nagy hülyeség így érezni valaki iránt, aki nem tartozik ide. Aki – ha egyszer elmegy – nem csupán egy repülőútnyira lesz tőlem. Már nem a szőnyeget babrálom, hanem átkarolom a vállát. Magamhoz húzom, és hagyom, hogy teljesen nekipasszírozzon a könyvespolcnak. Mert most itt van. És mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Soha. De elhúzódik tőlem. – Sajnálom. – Semmi baj – mondom, és levegő után kapkodok. – De. Igenis baj. Nem így terveztem, nem lett volna szabad még bonyolultabbá tennem ezt az egészet. – Feláll, és az ujjaival a hajába túr. – Mennem kell. Nagyon sajnálom. – Bennett! – Mosolyogni próbálok, úgy tenni, mintha nem készültem volna ki a történtektől, de rám se néz. – Semmi baj. Bennett, kérlek, ne menj el! De már megy is kifelé az ajtón, és magamra hagy a második dolog többi részével. Na meg a szavakkal, amelyeket azelőtt mondott, hogy megcsókolt: „Soha nem maradok ott sehol.”

16. FEJEZET – HÉ, ANNA! VÁRJ

MEG!

– Courtney bevágja a szekrénye

ajtaját, és utánam rohan. – Te már befejezted az útitervedet? – Nem, még nem. – A vállunk összeütődik, ahogy átfurakszunk egy szekrény körül összecsődült diákcsapaton. Aztán ismét szétválunk. – Még dolgozom rajta. És te hogy állsz vele? – Jól. Tegnap este épp azon gondolkoztam, hogy be kellene még iktatnom egy-két romot vagy valamit, tudod, valami kultúrprogramot. – Rám néz, mintha azt várná, hogy helyeseljek, úgyhogy bólogatok. – De a tengerpartok olyan

fantasztikusnak tűnnek. Képes lennék egész idő alatt a homokon aszalódni. – Akkor tedd azt! – Te is nézted a partokat? – Néhányat. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Előző este próbáltam befejezni a szánalmas kétoszlopos listát, amit még múlt kedden kezdtem el a könyvesboltban, de egész éjjel másra sem tudtam gondolni, mint egy időutazóra, aki látogatóba jön, de soha nem marad. Egy elképesztő, gyönyörű srácra, akinek a szeme rabul ejt, akinek a testétől sosem akarok fél méternél távolabb kerülni és aki képes bárhová elrepíteni, ahová csak menni szeretnék, méghozzá a

gondolat sebességével. És ennek a srácnak nem kellene itt lennie

1995-ben, és mégis úgy ült tegnap este a

könyvesboltunk padlóján, mintha sehol máshol nem akart volna lenni a világon, és úgy csókolt meg, mintha senki mást nem akart volna megcsókolni a világon. A fiú, akinek titkai vannak. És még eggyel tartozik nekem. – És te hová mész még? – kérdezi Courtney olyan ártatlansággal, mintha nem is versengenénk, és nem ugyanazért az ötszáz dolláros díjért hajtanánk. Nagy nehezen visszatérek az iskola folyosójára, és gondolkozom, mit is felelhetnék. – Hát, van még néhány hely… Itt azonban megint elveszítem a gondolataim fonalát, mert meglátom Bennettet. A szekrényeknek dőlve áll Argotta szobája előtt. Cuki, bozontos és lélegzetelállító. És egyértelműen rám vár. Alig bírom tartani az iramot Courtney-val, pedig a szívem az imént új sebességfokozatba kapcsolt. – Micsoda? Romok? Tudtam. Romokat fogsz nézni. Majd én is… De aztán már semmit sem hallok, és amikor végre odaérünk Bennetthez, megállok. A szívem viszont még jobban kalapál. – Szia – mondja, és felém villantja azt a hihetetlen mosolyát.

Courtney gyakorlatilag eltűnik mellőlem, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne látsszon rajtam, mennyire örülök Bennettnek. – Szia. Na, szuper. Most már a kezem is remeg. Courtney még mindig itt van, és látom, hogy úgy forgatja a fejét, mintha azt próbálná kitalálni, honnan jön ez az elektromosság. Ide-oda kapkodja a tekintetét kettőnk között, és fura kis mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Ó… érdekes – mondja, és elindul befelé a terembe. – Elnézést – teszi még hozzá gúnyos mosollyal. – Beszélhetnénk? – kérdezi Bennett. Bekukkantok az ajtón át a terembe. – Mindjárt kezdődik a spanyol. – Tudom. Gyere! – Kimegyünk az épületből

egy

növényekkel benőtt kis ösvényre. Még hallom, ahogy a csengő megszólal a távolban. Felmászunk egy domb tetejére, és megállunk a legmagasabb fa alatt. Bennett leül, és megpaskolja a földet maga mellett. Amint mellé ülök, máris tudom, hol vagyunk: az ebédlő padlótól plafonig nyúló üvegfalát nehéz lenne eltéveszteni. Még innen is jól látom az asztalunkat. – Szóval, csak újra bocsánatot akartam kérni… a tegnap este miatt. – Felvesz a földről egy kavicsot, és idegesen játszani kezd vele, ide-oda tologatva az ujjai között. Aztán felnéz rám, és az arca olyan szomorú, amilyennek még sosem

láttam. – Csak annyi… hogy már nagyon sokszor meg akartalak csókolni. Odahajolok hozzá, és remélem, hogy a közelségem miatt újra késztetést fog érezni erre, ő azonban hátrébb húzódik, és nekitámasztja a hátát a fa törzsének. – Egyre csak azt mondogattam, hogy vissza kell fognom magam, mert tudtam, hogy nem lenne tisztességes, ha járni kezdenénk. Nem akartam túlbonyolítani. Érted már? Úgy terveztem, hogy elmondok neked mindent, és aztán hagyom, hogy te magad döntsd el, mit gondolsz az egészről. És rólam. –Tudom, mit gondolok – felelem, és újra odahajolok hozzá. Aztán összeszedem minden bátorságomat. – De jobb lenne, ha elmondanád nekem, ami még hátravan, hogy segíts nekem a döntésben. Bátorítón rámosolygok, hogy lássa, készen állok. És ez így is van, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy egy lány is lesz a dologban. Bár már több mint egy hónapja történt, nem felejtettem el, milyen állapotban találtam rá aznap éjjel a parkban, amikor kényszeresen imbolygott előre-hátra, és azt nyöszörögte, hogy meg kell találnia őt. Ahogyan azt sem, hogy utána ő maga mesélte el nekem a kávéházban, hogy valaki eltűnt az ő hibájából. – Elvesztettem a nővéremet. – Erre elkerekedik a szemem. – Brooke és én koncertekre járunk. Ez a közös hobbink.

Brooke. Nem is gondoltam a sötét hajú, frufrus kislányra, aki a kisöccsét szorongatta azon a képen, amit Maggie kandallóján láttam. A nővére. Aki kétéves. Vagy tizenkilenc. – Ez

lett

a

mániánk.

Megkeresem

azoknak

az

együtteseknek a korai koncertjeit, akiket kedvelek, és elmegyek. Brooke pedig jön velem. Bennett a könnyeivel küszködik. Láthatóan az, hogy elmondta nekem, hogyan ment vissza az időben, hogy megmentse az életem, és hogy igazából nem is kellene itt lennie 1995-ben, csak bemelegítés volt az igazán nehéz feladat előtt. Brooke a lényeg. – Emlékszel, hogy azt mondtam, csak a saját életemen belül tudok utazgatni? Idegesen felnevetek. – Igen, nem felejtettem el. – Ha egy ezt megelőző időbe akarok visszamenni, nem működik. Lehunyom a szemem, magam elé képzelem a dátumot, és… szóval… semmi sem történik. De Brooke nagyon szerette volna, ha elviszem őt egy koncertre, úgyhogy meggyőzött, hogy mégis próbáljuk meg. Kísérletnek szántuk. Egyikünk sem hitte, hogy sikerülni fog. – Bennett elmosolyodik az emlék hatására. – Megfogtuk egymás kezét, lehunytuk a szemünket, és elképzeltük a helyet meg az 1994-es dátumot. És… – Működött?

– Igen, de csak egy pár perc erejéig. Ott voltam, de aztán hirtelen vége lett. Visszakerültem San Franciscóba. – Visszakerültél? Bennett megvonja a vállát, mintha ez csupán egy apró kellemetlenség volna, ami velejárója az utazásnak. – Általában teljes mértékben én uralom, hogy hová megyek és mikor, de ha átlépem a határaimat, akkor az idő mintha kiigazítana mindent. Ilyenkor visszakerülök oda, ahol épp lennem kellene. – De ha együtt utaztál Brooke-kal, akkor miért van, hogy te visszakerültél, ő viszont nem? – Én nem maradhattam, mert 1994 márciusában még nem

léteztem. Csak nézek rá, és várom, hogy folytassa. – Brooke viszont igen. Ő '93-ban született. – Óóó! Komolyan? – kérdezem, ő pedig bólogat. – És hová vitted? – 1994. március 10. Chicago Stadion. – A szemembe néz, és azt kérdezi: – Nem ismerős? Gondolkozom. Március tíz. Tavaly. Március tíz. Nem tudom, miről beszél. – A jegy – mondja. – A parafatábládon. Pearl Jam. Nem volt egy különösebben emlékezetes koncert. Brooke csak szerette volna látni, hogy játsszák élőben a Ten és a Vs dalait.

– Ez nem lehet igaz – ismétlem el ugyanazokat a szavakat, amiket Bennett is mondott, amikor meglátta a koncertjegyet a szobámban. – Ott voltam. Emmával. Ott voltunk. – Igen. De ti bizonyára tovább maradtatok, mint én. Nekem még arra sem volt időm, hogy vegyek egy pólót. Ezen bizonyára nevetnem kellene, de még mindig hitetlenkedve bámulok rá. – És hogy fogod visszahozni? – Még nem tudom. Először azt gondoltam, hogy ha visszamegyek a legkorábbi időpontig, ameddig tudok – vagyis 1995. március 6-ig –, Brooke vár egy évet, és Maggienél találkozunk. De nem találtam ott, és láthatóan nem is járt nála. Úgyhogy most várnom kell; vagy „eljut” 1995 márciusáig, és akkor remélhetőleg tudni fogja, hogy itt vagyok, vagy az idő kiigazítja magát, és visszaküldi őt 2012be… vagy valahová máshová az akkor és a most közé. – Istenem, biztosan halálra van rémülve szegény! – mondom, és elképzelem, ahogy az utcákat rója, és menedéket keres. – Ismerem Brooke-ot. Először biztosan megijedt egy kicsit, de szerencsére rengeteg pénz van nála, több mint amennyire szüksége van a boldoguláshoz. Szerintem rendben lesz. Anyám viszont totál kész van, és nagyon haragszik rám. És lehet, hogy ez az elcseszett utazás valóban bizonyíték az elméletére, miszerint képtelen vagyok kezelni a tehetségemet.

Fogalmam sincs, mit mondhatnék. – Szóval, egyedül kellett visszatérnem ez után a totális kudarc után, és el kellett mondanom nekik, hogy eltarthat egy darabig, mire képes leszek visszahozni Brooke-ot. Anya viszont ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek vissza, és maradjak, amíg meg nem találom. Felvilágosítottam, hogy ez akár hetekig is eltarthat, úgyhogy elintézte nekem, hogy egy darabig ne keressenek, és megkérte Apát, hozzon el Evanstonba, és írasson be a régi iskolájába. – Hallom a keserűséget a hangjában. – Úgyhogy itt vagyok, és időről időre hazaugrom, hogy hírt adjak magamról. A migrén. Az imbolygás. A nyöszörgés. Meg kell találnom

őt. Még nem mehetek el. Most már minden világos. – Akkor is épp San Franciscóból jöttél vissza. – Igen. Az első két hétben többször megtörtént, hogy egyszer csak eltűntem Evanstonból, és megjelentem a hálószobámban 2012-ben. Olyankor mindig lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam, hogy visszatérjek. Aznap éjjel is épp egy ilyen út után voltam, amikor váratlanul megjelentél Maggie-nél. Ezért rúgtalak ki. Mert azt hittem, hogy bármelyik pillanatban visszaröppenhetek 2012-be. De nem így történt. Szörnyen éreztem magam, és erős fájdalmaim voltak, de sikerült magam itt tartani. Azóta nem történt ilyesmi. Újra felidézem magamban a látogatást; a kávésbögréket és a vizespalackokat szerteszét a szobájában, meg a tekintetét,

ahogy rám nézett Maggie nappalijában. Most már nem is csodálkozom, hogy olyan furcsán viselkedett. Épp csak visszatért, és azt látta, hogy ott vagyok náluk, és a nagymamájával csevegek, miközben egy róla meg a kétéves nővéréről készült fotót bámulok. Hát persze, hogy azt akarta, menjek el. – Vagyis csak addig leszel itt, amíg meg nem találod Brooke-ot. Bennett bólint, én pedig úgy érzem, hogy menten összeesek. Pedig mindvégig tudtam – valahol a lelkem mélyén, csak épp nem akartam elfogadni –, hogy ha megismerem a titkát, az is kiderül majd, miért nem maradhat. – Vissza kell mennünk órára. Megfogja a kezem, én pedig gondolkodás nélkül lehunyom a szemem. De nem mozdulunk. Még mindig érzem a hideg szelet az arcomon, amikor azt mondja: – Anna! – Kinyitom a szemem. Ott van előttem, és engem néz. – Nekünk

nem

kellene

ismernünk

egymást.

És

bármennyire örülök neki, hogy mégis rád találtam, azt is tudom, hogy nagyon sokat veszíthetsz. Többet, mint gondolnád. Azt hiszem, bólintok. Nem vagyok biztos benne, de érzem, hogy kinyújtja felém a kezét, és lágyan lezárja a

szemhéjamat. Aztán újra megragadja a kezem, és hirtelen összerándul a gyomrom. Amikor megint kinyitom a szemem, ismét ott állunk a bozóttal sűrűn benőtt ösvényen, nekem pedig kavarog a gyomrom. Bennett előhúz a hátizsákjából egy zacskó sós kekszet. Rögtön elveszek egyet, és rágcsálni kezdem. Aztán előkap egy üveg vizet, lecsavarja a tetejét, és egy húzásra felhajtja. Visszateszi az üres palackot a hátizsákjába, megfogja a kezem, és bemegyünk az ajtón át az előtérbe. Pontosan

ott

állunk

meg,

ahonnan

elindultunk.

Bekukkantok a terembe, és látom, hogy Courtney épp most ül le a helyére. – Hát, akkor most már minden titkomat ismered. Bólintok, és körbenézek a folyosón. Visszatértünk. – Megígéred, hogy gondolkozol rajta? És nyugodtan szólj, ha bármi kérdésed lenne. Kérdéseim, azok vannak. De mindenekelőtt időre lenne szükségem, amit kettesben tölthetek vele. Úgy, hogy sehová se kelljen mennünk, és semmi se szakítsa félbe a beszélgetésünket. Meg akarom tudni, mi a francot ért az alatt, hogy át kell gondolnom, mit „veszíthetek”. Befelé indul a terembe, de hátulról megfogom a karját. – Mikor beszélünk újra? – Nem szeretnék egész hétvégén magamban ücsörögni, és azon tűnődni, vajon mikor futok bele megint.

– Hamarosan – feleli, és rám mosolyog. Aztán bemegy a terembe, én pedig követem. A gondolataimba merülök, de azért észlelem a főbb részleteket. Argotta a szokásos helyén áll, és az asztalának támaszkodik. Alex és az ő vakítóan fehér fogsora már ott vár rám a szemben lévő széken. Courtney az első sor első asztalánál ül, és jelentőségteljes pillantásokat lövell felém és Bennett felé. Aztán amikor megszólal a csengő, rám kacsint.

– Akarjátok tudni, mit beszélnek? – kérdezi Emma, miközben az asztalra csúsztatja a tálcáját, és leül. Danielle hátradobja a haját, és odafordul hozzá. – Miért, beszélnek valamit? – Úgy mereszti rá a szemét, hogy egy pillanatra azt hiszem, mindjárt kiesik a helyéről, és elgurul az asztalon. – És kiről, ha szabad kérdeznem? – Annáról… – búgja Emma. – És Bennetről… – Ha most azzal jössz, hogy egy fa alatt ücsörögtünk, én elmegyek. Hátradőlök a székemen, és beleharapok az almámba. Nem igazán szeretnék „beszédtéma” lenni, ugyanakkor hálás is vagyok, hogy egy kicsit elvonják a figyelmemet az újraírásról és a visszarepítésről, na meg a tizenkilenc éves lányról, aki elveszett valahol az időben.

Megfordulok, és látom, hogy Bennett épp most verekszi át magát a soron, hogy kólát töltsön a poharába. Emma követi a tekintetemet, aztán küld felém egy ravasz vigyort. – Beindult a szóbeszéd. Nem akarod tudni, miről pletykálnak, mielőtt még ideérne? – Nem – felelem közönyösen, mert az is vagyok. – Nem igazán. – Pedig jó – nyomja meg az utolsó szót magas fejhangon, mintha dalra akarna fakadni. – Nem érdekel – énekelem vissza neki, és harapok még egyet. – Úgy hallom, a nagymamájával él – kapcsolódik be Danielle, mire abbahagyom a rágást. Emma és én egyszerre nézünk rá. Aztán Emma újra felém fordul. – Tényleg? – kérdezi, és elfintorodik. Nem tudom, hogy maga az információ nem tetszik-e neki, vagy a tény, hogy valaki előbb hallott róla, mint ő. Visszafordulok Danielle-hez. – Honnan tudod te ezt? – kérdezem, de aztán gyorsan elhallgatok, és magamra erőltetek egy vigyort, remélve, hogy ezzel ellensúlyozhatom a heves reakciómat. – Julia Shepherd mondta. – Ó, Julia? – A hangom immár könnyű és laza, de ez elég nagy erőfeszítésembe kerül. Harapok még egyet az

almámból, hogy ezzel is éreztessem, mennyire nem érdekel a téma. – És Julia honnan tudja? Danielle összeérinti a tenyerét, mintha imádkozni készülne, és az ajkával megérinti az ujjhegyeit. – A Fánkon semmi sem marad titokban. – Nevet, és harap egyet a szendvicséből. – Ügyes. – És ez igaz? – kérdezi Emma. Próbálom nem mutatni, mennyire felidegesítettek, és nyugodt, rezzenéstelen hangon így felelek: – Igen. A nagymamája neve Maggie. Bennett vigyáz rá. – Ó, ez aranyos – mondja Danielle, én pedig hálásan rámosolygok. – És hol vannak a szülei? – suttogja Emma, miközben Bennettet figyeli a terem másik végében. – Nem kellett volna már visszajönniük? Ebben a pillanatban ráeszmélek, hogy nem tudom, milyen fedősztorit talált ki magának Bennett, és azt kívánom, bárcsak

befejezné

Emma

a

kérdezősködést.

Bennett

eredetileg azt mondta nekem, hogy a szülei Európába utaztak, de ez még azelőtt volt, hogy elmesélte volna, hol is vannak valójában. Fogalmam sincs, mit mondott az iskolában, de abban biztos vagyok, hogy közeli hozzátartozóiként nem olyan embereket adott meg, akik 2012-ben élnek.

Megint megfordulok a széken, és látom, hogy felénk közeledik. – Kérdezd meg tőle – felelem, és rámutatok. Remélem, hogy Bennett jól felkészült az ilyen helyzetekre. – Sziasztok – üdvözöl bennünket Bennett, és leteszi a tálcáját az asztalra. – Szia – harsogja Emma és Danielle kórusban, egy kicsit túl nagy lelkesedéssel. Még jó, hogy némi udvariasság azért szorult beléjük, és hagyják, hogy legalább néhány falatot egyen, mielőtt ráugranának, és faggatni kezdenék. Ez azonban nem tart sokáig. Emma egyszer csak felhúzza a szemöldökét, és így jelez Danielle-nek, hogy indulhat a móka. – Szóval, Bennett – kezdi Danielle, és az asztalra helyezi a karját. – Úgy hallom, a nagymamáddal élsz. Bennett

kortyol

egyet

a

kólájából,

de

az

arca

rezzenéstelen marad, annak ellenére, hogy a barátnőm belegázolt az intim szférájába. Aztán bólint egyet. – A szüleim Európában vannak, és addig vele lakom. – Aha – veszi át a szót Emma. – Eddig azt hittem, csak egy hónapig maradsz. Úgy döntöttél, hogy meghosszabbítod a dolgot, vagy mi? – Igen. Még nem tudom pontosan, meddig maradok. Eszembe jut Brooke, és eltűnődöm, hol lehet most. Önző módon azt remélem, hogy valami szuper helyen, és nem akar egyhamar visszatérni 2012-be.

– Apám egy nagy projekten dolgozik Genfben – mondja Bennett. Elmosolyodom, és felhúzom a szemöldököm, ő pedig rám kacsint. Erre mind arról kezdenek beszélni, milyen gyönyörű hely Genf. A társalgás első megtorpanásánál én is beszállok, és egy ügyes kérdéssel témát váltok: – Na és, hogy áll az aukció? A

hadművelet

jól

sikerül.

Bennett-tel

hátradőlve

figyeljük, ahogy Emma és Danielle egymáson túllicitálva kitárgyalja a dolgot. Csak úgy repkednek a szuperlatívuszok: ez lesz a legmenőbb és a legnagyobb durranás az összes eddigi közül. Bennett közben lopva néha rám pillant, mintha azt akarná kitalálni, mi jár a fejemben. Szegény, nem tudja, hogy lehetetlenre vállalkozik, hiszen még én magam sem tudom, mi jár a fejemben. Biztos vagyok benne, hogy egyszer csak feleszmélek majd, de egyelőre csak az érdekel, hogy végre itt ül mellettem. Amikor megszólal a csengő, Emma és Danielle elindul a szemetesek felé, de eközben sem hagyják abba a trécselést. Bennett-tel követjük őket. A karja egy pillanatra az enyémhez ér, és a fülembe súgja: – Szóval, mit csinálsz holnap? Azt hiszem, nem veszi észre, hogy a barátnőim azonnal elhallgatnak.

– Holnap este? – Nem. Holnap. Egész nap. – Rám mosolyog, és hozzáteszi: – Ha csak ennyi nem túl sok belőlem. Nincs semmi dolgom. A „túl sok Bennett” fogalma pedig értelmezhetetlen, ezért azonnal felcsillan a szemem. – Nem. Úgy értem, nem terveztem semmit. – Szuper. Akkor érted mehetek nyolcra? – Reggel? – Igen. Danielle kuncogni kezd, de Emma oldalba böki a könyökével. – Hová megyünk? – Meglepetés. Erre megint felcsillan a szemem. De lehet, hogy abba sem hagyta a csillogást. Nem tudom. – Ja, és futószerelésben gyere! – Miért? – Ez is része a meglepetésnek. Elnézést – mondja, aztán megkerüli Emmát, kiborítja a maradékot a kukába, és nagy léptekkel kisétál a Fánkra. Mi hárman pedig csak állunk ott, és némán bámulunk utána. Aztán Emma odafordul hozzám, és visítozni kezd: – Jujj, de cuki volt! – Igen, de vajon mit akar a futószereléssel? – teszi hozzá Danielle. Emma kiüríti a tálcáját, és csípőre teszi a kezét.

– Hát nem egyértelmű? El akarja vinni a futópályára, hogy a padokról bámulhassa, amint rója a köröket. Legalább ő jót nevet a saját viccén. – Dugulj el! – mondom, és a vállába bokszolok, de aztán én sem bírom nevetés nélkül. – Igen, tényleg cuki – dönti el magában a dolgot Danielle. – Az – erősíti meg Emma. – Rajta tartom a szemem – mondja, mintha legalábbis a brit titkosszolgálat embere lenne. – És be kell vallanom, egyre jobban tetszik nekem a srác. – És

milyen

aranyos,

hogy

gondját

viseli

a

nagymamájának! – áradozik Danielle. Emma rám néz, mintha hirtelen nagy felismerés hasított volna belé. – Hahh! Akkor mindkettőnknek randija lesz holnap! Vasárnap. A kávéházban. Összehasonlítjuk őket!

17. FEJEZET PERCRE

PONTOSAN REGGEL NYOLCKOR

megjelenik egy kék

terepjáró a házunk előtt. Gyorsan becsukom az ablakot, és leszáguldok a lépcsőn. Már vagy százszor elmerengtem azon, vajon hová akar vinni Bennett. Azt reméltem, hogy a legközelebbi utunk a varázslatos Párizsba vezet majd. Egész éjjel nem aludtam, mert a térképemet nézegettem, olyan helyek után kutatva, ahová elkél a sportfelszerelés. Talán a svájci Alpok? Machu Picchu? Esetleg Borneó? Á, nem is lényeg, hová megyünk. De azért ez a futószerkó dolog akkor sem hagy nyugodni. Apa elkísér az ajtóig, aztán kezet fog Bennett-tel, de közben vet még rám egy bosszús pillantást. Tudom, hogy már most alig várja, hogy hazaérjek, és leszidhasson, amiért még mindig nem mutattam be nekik rendesen. Gyorsan beavatja Bennettet a biztonságos vezetés rejtelmeibe, és persze szót ejt arról is, hogy mindenképp haza kell hoznia a megbeszélt időre. Aztán, ahogy kinyitja előttünk az ajtót, rám néz, és azt suttogja: vacsora. Bólintok, és behúzom magunk mögött az ajtót. – Ez a te autód? Bennett kinyitja előttem a vadonatúj Grand Cherokee terepjáró ajtaját, és türelmesen megvárja, amíg bemászom. Végül is, nincs ebben semmi különös. Itt mindenki sokkal

jobb autókkal furikázik, mint amit egy átlagos középiskolás megengedhet magának. – Maggie-é. – Az autó belseje makulátlan, és új szaga van. Bennett becsukja az ajtómat, átmegy a másik oldalra, beül a volán mögé, és elfordítja az indítókulcsot. A motor kellemes zümmögéssel indul. – Készen állsz? – kérdezi, de még mindig nem hajt ki a kocsifelhajtóról. Hátradől a bőrülésben, és felém billenti a fejét. Aztán csak bámul rám, míg én őt fürkészem. – Hát persze. Hová megyünk? – Kirándulni. – Becsatolja a biztonsági övét, és rám vigyorog. – Autóval megyünk? Milyen messzire? – Egy kicsit több mint háromórányira – feleli Bennett, aztán hátranéz a válla felett, és kitolat az útra. – És pontosan hová? Felhúzza a szemöldökét, és komoly arcot vág. – Még mindig meglepetés. – Kell hoznom valamit? Bennett tetőtől talpig végigmér. Hosszúnadrág van rajtam, futócipő és egy cipzáras gyapjúpulcsi. Ahogy kérte. – Nem. Tökéletes vagy. – Oké. De miért autózunk olyan messzire, amikor elég lenne csak, tudod… – Teszek egy furcsa kézmozdulatot, mintha ismerném az időutazás egyezményes jelét.

– Ó, nézd csak, valakit máris elkényeztettek! – mondja, miközben lassan elhagyjuk a várost, és északnak indulunk. – Először is, autókázás közben rengeteg időnk lesz beszélgetni. Másodszor, nem jártam Evanstonon kívül, amióta idejöttem. Harmadszor pedig, szerettem volna végre valami normálisat is csinálni veled. – Normálisat. – Érted… valami olyasmit, aminek nincs köze az én furcsaságomhoz. Elhelyezkedem az ülésen, és igyekszem nem mutatni a csalódottságomat. Beszélgetünk, zenét hallgatunk, aztán három órával és húsz perccel később behajtunk az Ördög-tó Nemzeti Parkba. Ezt is csak onnan tudom, hogy ki van táblázva, mert Bennett semmilyen

információval

nem

szolgál.

Beállunk

egy

parkolóba, kiszállunk, és a csomagtartóhoz ballagunk. Kinyitja. Két hatalmas piros hátizsák vár ránk, én pedig hirtelen annyira megijedek a látványtól, hogy hátralépek. Nem értem, mire kell a neoprén, a tépőzár és az a sok fényes fém izé, ami még kikandikál mellettük. – Ez mi? – kérdezem, és az egyik zsákra mutatok. – Ez? Ez egy hátizsák, Anna. – Igen, azt látom, köszönöm. De mire szolgál? – Neked hoztam. – És mi van benne?

– Hm, lássuk csak! Nálad van az ebéd. És a cipők. Meg a szíjak. A felszerelés többi részét én viszem. – Felszerelés? – Kötelek, karabinerek. – Azért hoztál el ilyen messzire, hogy megölj, és aztán eltemess? – Nem. Imádni fogod, bízz bennem! – De mit is pontosan? – A sziklamászást. Nem

merem

bevallani,

hogy

szeretem

ugyan

a

kihívásokat, de az olyan sportokat nagy ívben elkerülöm, amikhez több mint egy méterrel el kell távolodnom a szilárd talajtól. Például az ejtőernyőzést. Vagy a bungee jumpingot. Vagy a sziklamászást. Bennett megveregeti a hátamat, mintha régi haverok lennénk. – Sportos vagy. Imádni fogod. Aztán a vállamra teszi az egyik hátizsákot. A másikat felveszi, szorosabbra húzza a pántokat, és lecsapja a csomagtartó tetejét. Egy kicsit túlságosan lelkes, ahogy megfogja a kezem, és elindulunk a túraösvényen, én pedig próbálok nem túl csalódott arcot vágni, de közben arra gondolok, hogy ma sem fogok kávézni a Szajna-parton. Csendben, szó nélkül haladunk a békés kis ösvényen, egy fél mérfölddel később pedig elérkezünk egy olyan helyre, amelyet Bennett „tökéletesnek” nyilvánít. Én csak egy

nagyon-nagyon magas sziklát látok magam előtt. Amit – ha nem tévedek – meg akar mászatni velem. – Maradj itt – mondja, és kinyitja mindkét hátizsákot, aztán szortírozni kezdi a felszerelést. Nézem, ahogy átveszi a cipőjét, rácsatol egy széles hevedert a derekára, és átvet egy feltekercselt kötelet a vállán. – Mindjárt jövök. Azzal már megy is, és elkezd felkapaszkodni a puszta kövön. Játszi könnyedséggel mozog, mintha semmilyen erőfeszítésébe nem kerülne. Hamarosan el is éri a szikla tetejét, felhúzza magát a csúcsra, és eltűnik a szemem elől. Pár

percig

nem

jelentkezik,

én

pedig

már

azon

gondolkozom, hogy talán itt hagyott a semmi közepén. – Minden rendben odafenn? – kiabálom. Bennett kidugja a fejét a szikla mögül. – A legnagyobb rendben. Mindjárt lemegyek. Húzódj egy kicsit hátrébb! Követem az utasítását, és talán egy pár lépéssel hátrébb is állok, mint szerette volna. Ekkor két vastag, fehér kötél ereszkedik le a szikla tetejéről, és néhány méterrel előttem megállapodnak. Aztán megjelenik rajtuk Bennett is, és leereszkedik. Amikor földet ér, fülig ér a szája. – Készen állsz? – Nem.

– Tessék, előbb vedd fel a cipőt! – Belenyúl a zsákomba, és előhúz egy viccesen kinéző, piros cipőt. A talpa nagyon vékony gumi, a lábujjaknál pedig hegyes. – Csinos – mondom, miközben a kezembe veszem. Vadonatújnak tűnik. – Nekem vetted? Mosolyog. – Egy kis ajándék. – Honnan tudod a méretemet? – Beledugom a lábam. Tökéletesen jó rám. De Bennett csak megvonja a vállát, aztán újra belenyúl a zsákba, és elővesz egy másik, kisebb hevedert. Valószínűleg nekem szánja. Aztán rákapcsol egy kis zacskót, benne fehér por. – Ez lesz a te ziád. – Ziám. Felállok. Ez a tündecipő nagyon vicces. – Hogy ne csússzon a kezed, és jobban tudj fogni – magyarázza, aztán elém tartja a hevedert, hogy bele tudjak lépni. Meghúzza a derekamon, felveszi az egyik kötél végét, átkarol, és valamit igazgat az övrész hátulján. Istenem, milyen jó illata van! Felnézek a csupasz sziklafalra. – Nincs az a zia, amivel én ide fel tudnék menni. – Csak gyere utánam! Nyuszi. – Aztán a kötél másik végét egy fém szerkentyűbe teszi, és a saját derekára erősíti. – Ez egy biztosítókötél. Ez kapcsol majd össze minket.

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt az egészet, de az utolsó mondata egész kedvemre való. – Egyelőre annyit szeretnék, hogy tanulj meg bízni ebben az eszközben. És bennem. Hogy tudd, nem fogsz leesni. Aztán a sziklafal egy olyan részéhez terel, ahol nagyon sok kiálló perem és mély repedés van. Szerinte ez nagyszerű „kezdő fal”. Megmutatja, hogy az első pár lépésnél hová tegyem

a

kezem

és

a

lábam,

aztán

várja,

hogy

utánacsináljam. – Nem vagyok biztos benne, hogy akarom – bököm ki. – Miért? – Úgy tűnik, őszintén csalódott a félénkségem miatt. – Biztonságban vagy. Mi történhetne? – Hát, először is, te bármikor köddé válhatsz, miközben én ott lógok félúton a sziklán. – Soha. – Rendben. Akkor nem igaz, hogy a többi emberrel ellentétben te képes vagy köddé válni? – Ez nem fog megtörténni. – Bennett arcán még mindig ott ül az a hülye vigyor. Ettől még idegesebbnek kellene lennem, mégis megnyugtat. – Gonosz vagy – mondom nevetve, és elindulok a szikla felé. Közben beledugom az ujjaimat a ziába. – A legelső dolog, hogy ellenőrizd, biztonságosan tartalake. Ilyenkor csak annyit kell mondanod, hogy készen állsz a mászásra. – Hogy készen állok a mászásra?

– Igen. Mire én azt felelem, hogy biztosítva vagy. Te pedig erre azt, hogy mászol. – Mászom – mondom egy kissé vonakodva. – Gyerünk – feleli nagy örömmel. Felemelem a jobb lábamat, és megtámasztom egy mélyedésben, ahogy az előbb mutatta. Aztán felnyúlok, megkapaszkodom egy kiálló részben, és felhúzom magam. Érzem, hogy így bénán kidugom a fenekem, ezért másik pózt keresek. – Tudtam! Olyan természetesen csinálod! Keresek egy újabb repedést, hogy tovább haladhassak. Olyan ez az egész, mint egy kirakós játék: meg kell találnom a

legjobb

fogást

és

a

legmegfelelőbb

támaszt,

a

legkényelmesebb távolságon belül. – Oké, most állj meg egy picit! Pedig épp kezdek ráérezni a dologra. – Miért? – Engedd el magad teljesen, mintha le akarnál esni. – Na, ne! Egyszerűen… engedjem el? – Igen. Lökd el magad a faltól, és engedj el mindent! Veszek egy mély lélegzetet. Ellököm magam a faltól. Elengedek mindent. Még a lélegzetemet is visszafojtom, ahogy ott lógok a kötélen. Aztán csak himbálódzom. – Azt szerettem volna, hogy ezt megérezd. Hogy tartalak. Most csak pár méterre vagy a földtől. De amikor majd

magasabban leszel, ugyanezt fogod érezni, ha esetleg elrontanál egy fogást, megcsúszna a lábad, vagy csak egy kis pihenésre lenne szükséged. Oké? – Oké. Valóban biztonságban érzem magam, bármilyen furcsa is ez az érzés. – Jól van. Akkor, ha kész vagy, csak kapaszkodj vissza a sziklára, és mondd azt: „Mászom”. Úgy csinálom, ahogy mondja. – Mássz tovább – hallom lentről. Tovább keresem a legmegfelelőbb helyeket, manőverezek, helyezkedem, és meglepő módon még mindig fent vagyok. Nem nézek le. Eszembe sem jut. Minden idegszálammal arra összpontosítok, hogy megoldjam ezt a szikla-kirakóst, és megfejtsem a kódot, ami felvisz a csúcsra. És, amikor egyáltalán nem is számítok rá, megpillantom a napot. És a kék eget. Felértem. Felhúzom magam, égnek emelem a karomat – mint Rocky Balboa –, és fel-alá táncolok a gerincen. Mint kiderül, lefelé egy kicsit ijesztőbb. Bennett irányít odalentről, és segít, hogyan találjak fogást a sziklafalon, hol támasszam meg a lábam. – Ne fogjam meg a kötelet? – kiabálok anélkül, hogy lenéznék. – Ne. Csak támaszd meg a lábad a sziklán, és dőlj jól hátra! Tudom, hogy furcsa érzés, de foglak. Lazítsd el a karod!

Nem megy. Semmimet sem tudom ellazítani. – De mi van, ha leesek? – Nem fogsz leesni, Anna. Engedd el a kötelet, különben átfordulsz. Igyekszem ellazulni. – Bízz bennem – mondja Bennett, én pedig lehunyom a szemem, és hagyom, hogy lassan leeresszen. Mást nem tudok tenni, mint hogy magam előtt tartom a lábaimat, párhuzamosan a talajjal. Idővel ráérzek a ritmusra, és hamarosan földet is érek. – Nagyszerű voltál! – ujjong Bennett, és átölel. – Na, milyen volt? – Jó. – Eufórikus állapotban vagyok, pedig a karom még mindig remeg. – Tényleg király volt. – Tudtam, hogy tetszeni fog. – Elenged, én pedig hátrálni kezdek. De aztán érzem, hogy a keze lecsúszik a vállamról, megáll a hevedernél, és kicsatolja a kötelet. Olyan közel van hozzám, hogy a bőrömön érzem a leheletét. Alig bírom tartani magam, miközben a derekamon matat az ujjaival. Egy perc múlva a kötél hirtelen puffanással földet ér, a keze pedig elhagyja a derekamat, és megpihen a hátamon. Aztán magához húz, és megcsókol. Erre még feljebb megy bennem az adrenalin. – Most én jövök – mondja mosolyogva. Valahogy összeszedem magam: – Micsoda?

– Készen állsz, hogy megtanulj biztosítani? – Tényleg? Megbíznál bennem? – Tökéletesen. Bennett hátralép, és nekem máris hiányzik az érintése. Kinyitja a fém karabinert, lecsatolja a hevederéről, és rácsatolja az enyémre. Aztán elhelyezkedik a sziklánál. – Mászom – mondja. – Mássz tovább – válaszolom.

18. FEJEZET MIRE

KILENCEDSZER IS A CSÚCSRA ÉREK,

az alkarom már

vitustáncot jár. Veszek egy mély lélegzetet, felhúzom magam a gerincre, és megvetem a lábam a vízszintes részen. Aztán felállok, és körbenézek. Fák, amerre a szem ellát. A zöld szőnyeget csak egy kék tó töri meg középen. Lenézek Bennettre, és diadalmasan rámosolygok. – Maradj ott – kiabálja odalentről, aztán felkapja a hátizsákját, és biztosítás nélkül felmászik a sziklafalon, feleannyi idő alatt, mint én kötéllel. Ahogy felér, leporolja magát. – Éhes vagy? Leül,

kicipzárazza

a

zsákját,

és

elővesz

néhány

nejlonzacskót meg négy üveg Gatorade-et. – Nem voltam biztos benne, hogy mit szeretsz. Pulykássajtos vagy marhahúsos-cheddaros? – Gatorade – felelem, és már nyúlok is a sportitalos üvegért, aztán lekapom a kupakját, és jó nagyot húzok belőle. Közben azért figyelem Bennettet a szemem sarkából – ugyanezt csinálja. Miután megitta az utolsó cseppig, nekidől egy nagy kőnek, és behunyja a szemét. A nap magasan fent van az égen, annak ellenére, hogy a levegő még mindig csípős, a szikla felülete meleg. Tényleg tökéletes nap a mászásra. Leülök mellé, és az egyik pulykás-

sajtos szendvicsért nyúlok. Hirtelen úgy érzem, farkaséhes vagyok, és gyanítom, hogy ő is, mert néhányszor ugyan megállunk, hogy egymásra mosolyogjunk, pillanatok alatt eltüntetjük a szendvicseket. – Szóval sziklamászás – mondom végül. – Jó randi? – Szokatlan. – Csalódott vagy? Körbehordozom a tekintetemet a festői szépségű tájon. – Szó sincs róla. Egy

kirándulás

különösebben

Wisconsinba gyarapítani

talán a

nem

fogja

középnyugati

gombostűgyűjteményemet, de legalább – gondolom, ahogy az erdőre, a fák ágai között átszűrődő napsütésre és az égre meredő sziklaalakzatokra pillantok – Ko Taóval ellentétben ide mindig eljöhetek, ha Bennett eltűnik. Bármikor, ha hiányzik, mert tudom, hogy úgyis hiányozni fog. Egész éjszaka ezen gondolkodtam, és most már mindent tudok. Tizenhét évvel későbbről érkezett. Bárhová képes eljutni a világon, pusztán a gondolatai erejével. Elveszítette a nővérét, és amikor megtalálja, vissza kell mennie 1995-ből 2012-be. És a jelek szerint ez az egész valami nagyon fontosat jelent számomra, de képtelen vagyok rájönni, hogy mi az. Most azonban az a lényeg, hogy itt van, és velem akar lenni. A gondolatmenet első felétől kissé émelyegni kezdek, a második része viszont mosolyt csal az ajkamra. Ránézek.

Megpaskolja a sziklát maga mellett, én pedig odacsúszom mellé, és elvackolom magam. Élvezem, hogy végre pihentethetem a könyökömet meg a térdemet, és hagyom, hogy a fejem előrebukjon. Aztán nagyot sóhajtok, ahogy Bennett masszírozni kezdi a vállam. Minden izmom sajog. – És mondd csak, hogy kattantál rá a sziklamászásra? – Millió kérdés kavarog a fejemben, de ezt a legegyszerűbb feltenni. Hüvelykujját a nyakam alsó részéhez szorítja, nagy levegőt veszek, aztán érzem, hogy enyhül a feszültség. – Van Dél-Thaiföldön egy tengerparti városka. Krabi a neve. – Az arcát ugyan nem látom, de a hangján hallom, hogy

mosolyog.

–

A

Railey-part

a

különleges

sziklaformációiról híres. Ezt én sem tudtam egészen addig, amíg össze nem futottam néhány hátizsákos fickóval, akik felvilágosítottak. Ők vittek el az első mászásra, és azóta nem tudok szabadulni tőle. Lassan, ritmikus mozdulatokkal masszírozza a hátam, míg újra a vállamhoz nem ér. Még éppen időben nyitom ki a szemem,

hogy

lássam,

ahogy

megfogja

egy

göndör

hajtincsemet, és az ujja köré csavarja. Aztán leengedi, gyengéden meghúzza, és a gyűrűk újra visszaugranak a helyükre. – Hogy csinálod, hogy ilyen a hajad?

– Milyen? Mint egy halom rugó? – Olyan közel áll hozzám, hogy a nyakamon érzem a leheletét. Elfintorodom, amikor eszembe jut, hogy a hajam aligha a vaníliás sampontól, inkább az izzadságtól illatozik. – Már vagy egy hónapja ülök mögötted spanyolon, és azóta szerettem volna megérinteni a hajad. – Ismét a kezébe vesz egy tincset, meghúzza, és jót nevet, amikor az eredeti pozíciójába ugrik vissza. – És te? Hogy kezdtél el futni? Elfordítom a fejem, hogy lássam az arcát, ő pedig elengedi a loknikat. – Ugye nem akarod tudni? – Miért mondod ezt? – Azt hittem, ma én kérdezek. Te mondtad, hogy ne fogjam vissza magam. A mellkasának dőlök, és a vállára teszem a fejem. A testem együtt mozog minden lélegzetvételével, és amikor gyengéden kisimítja a hajam a homlokomból, nagyot sóhajtok, és még inkább elengedem magam. – Te sokkal érdekesebb is vagy, mint én. – Ez nem igaz – mondja, és megint játszadozni kezd a hajammal. – Oké – felelem. – Akkor felváltva kérdezünk. Egyet én, egyet te. De fogadjunk, hogy te leszel az, aki hamarabb elunja. Felé nyújtom a kezem, ő pedig megrázza. – Áll az alku.

– És én kezdek – mosolygok. – Mi hiányzik a legjobban az otthonodból? Egy percet sem gondolkozik. – A mobilom. – Na, ne már! Komolyan kérdezem. – Azt várom, hogy elneveti magát, de nem. – Tényleg? Egy telefon az, ami a legjobban hiányzik? – Miért, mit vártál, hogy mit fogok mondani? – Nem is tudom. Talán azt, hogy a családod. – A családok mind ugyanolyanok. De te nem láttál még huszonegyedik századi mobiltelefont. – Miért, mi benne a különleges? – Sok minden. De ezt nem mondhatom el. – Ez nem ér – felelem, és elnevetem magam. – Mi hasznodat veszem, ha nem beszélhetsz a jövőről? – Egy csomó mindenre jó vagyok – mondja, és kibontja az ujjait a hajamból. Aztán babrál egy kicsit a fülem mögött, és továbbvándorol a keze a kulcscsontom felé. Behunyom a szemem, és megpróbálom átvenni a légzése ritmusát. – Meg aztán, tartogatnom kell a számodra pár meglepetést. Szereted a meglepetéseket, nem igaz? – Hát, te aztán tele vagy velük. – Veszek egy nagy levegőt, és igyekszem a kérdéseimre koncentrálni. – Szóval, mit gondolsz? Fogom látni a jövőt? Úgy értem, azt, amiben valójában élsz?

Bennett

géphangon

válaszol,

mint

a

kvízműsor

automatája, ha a versenyző rosszul válaszol. – Ez már egy másik kérdés. Én jövök. – Halljuk… – Te alkottad a szabályokat! Egyet te, egyet én – teszi hozzá, mire türelmetlenül felsóhajtok. – Hol voltál, amikor megtudtad, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett? – Hmmm. Hűha! – Igaz, hogy rég történt, de tisztán emlékszem arra a napra. – Már majdnem egy éve volt. Átmentem Emmához a suli után, és épp fenn voltunk a szobájában, rádiót hallgattunk, amikor a DJ bemondta, hogy lelőtte magát. Elővettük az összes létező Nirvana CD-t, és egész délután csak azokat hallgattuk. Bennett ujjai megállnak egy percre a vállamon, aztán végigsiklanak a karomon. – Az egy nagyon furcsa hét volt – folytatom. – Az emberek sírtak… tényleg sírtak, mintha csak személyesen ismerték volna. Én nem igazán értettem a dolgot. De az egész

nagyon

hüvelykujjával

szomorú a

volt.

kézfejemet,

– és

Fel-le ahogy

simogatja

a

lepillantok,

észreveszem, hogy én is ugyanezt csinálom az övével. – És te, hol voltál akkor? Bennett vállat von. – 1994-ben történt – mondja, és egy pillanatra nem értem, mit akar ezzel. De aztán rájövök.

– Fú… – Abbahagyom a simogatást. – Ez már tényleg ijesztő egy kicsit. – Ne haragudj! – Nem hiszem el, hogy így elpazaroltam egy kérdést! Áthúzza a hajam a hátam egyik oldalára, és megcsókolja a tarkómat. – Tudod mit? Ezt nem számoljuk – suttogja a fülembe. Beleborzongok. – Hagyd abba! Elfelejtem miattad a kérdéseimet. – Annál jobb. Akkor legalább nem neked lesz igazad. – Újból megcsókolja a nyakam, én pedig teljesen kiesek a gondolatmenetemből. – Azt szeretted volna tudni, hogy elviszlek-e a saját jövődbe. – Mmmmmmm. – Nem tudlak. Vagyis, elméletileg talán képes lennék rá, de még sosem csináltam ilyet, és fogalmam sincs, mi lenne belőle. – Miért? Attól félsz, hogy 2012-ben már nem létezem, vagy mi? – Nem, egyáltalán nem erre gondolok. De én is csak olyan időpontok között tudok utazgatni, amikben már éltem, te viszont még nem éltél 2012-ben. Szóval, bárhová nagyon szívesen elviszlek ezen a világon, de a jövőbe nem. – Tényleg?

Bennett megtámasztja az állát a nyakamnál lévő gödröcskében, és bólogat. Mindegy, túl fogom élni. Sosem akartam elhagyni a jelent, csak ezt a helyet. – Meg nem is lenne jó, ha tudnád, mit tartogat a jövőd. Az mindent elrontana. – Megcsókolja a vállamat. – Akkor hát, te jössz! Mesélj Emmáról! – Emmáról? – Igen. Hogyan barátkoztatok össze? Önkéntelenül elmosolyodom az emlék hatására. – Az első westlake-i napomon találkoztunk. – Bennettre nézek, ő pedig felhúzza a szemöldökét, jelezve, hogy várja a folytatást. Felnevetek. – Anya azt szerette volna, ha jó benyomást teszek a többiekre az első napon, úgyhogy rám adta az egyenpulcsit. – Grimaszolva idézem fel a történteket. – A csomagban kaptunk egy borzalmas szövetruhát is, amit senki nem hordott. Na, azt is fel kellett vennem. És harisnyát is kellett húznom, a hajamba pedig szalagot kellett kötnöm hajpánt gyanánt. Igaz, hogy volt vagy negyven fok aznap, és legszívesebben rövidnadrágban meg pólóban mentem volna. Izzadtam, vakaróztam, a hajam meg ide volt felkötve. – A fejem két oldalára mutatok, Bennett pedig elneveti magát. – Ennek ellenére a hatodik óra után odajött hozzám egy lány hatalmas fogszabályzós mosollyal, és megkérdezte, nincs-e kedvem valamihez suli után. És bár minden vágyam az volt,

hogy hazamenjek átöltözni, igent mondtam. Igazából ennyi. Emma azóta a legjobb barátnőm. Ahogy Bennettre nézek, eszembe jut, mit fogok csinálni holnap ilyenkor. Emmával ücsörgök majd a kávéházban, és elmesélem neki a mai nap minden apró részletét. Tuti, hogy én nyerem a legjobb randi versenyt. – Most mesélj a családodról – fordulok hozzá, és ezzel hivatalosan is témát váltok. Nagyot sóhajt. – Nincs sok mesélnivalóm. Anya, szóval vele… egy kicsit nehéz szót érteni. Ha beszélgetni próbálok vele valamiről, amit a hírekben hallottam, a végén mindig az orvosoknál kötünk ki. Ha az időjárásról kérdezem, az orvosoknál kötünk ki. Tudományos témákról sosem faggatom, mert akkor azonnal az orvosoknál kötnénk ki. Szerinte beteg vagyok. Ő pedig normális gyereket akar. A derekamhoz húzom a karját, és simogatni kezdem a tenyerét. Érzem, hogy száraz a mászástól, az apró ráncokban pedig piszkos ziapor ül. – Apa viszont azt gondolja, hogy csodagyerek vagyok. Mióta megtudta, mire vagyok képes, nem hagy békén. Az első évet azzal töltötte, hogy az 1995 és a jelen között történt katasztrófákat

tanulmányozta,

és

összeállított

egy

terjedelmes anyagot, amelyben minden olyan esemény, a legapróbb is, szerepel, amelynek köze lehetett egy-egy ilyen

szerencsétlenséghez. Mindezt azért, hogy vissza tudjak menni, és meg tudjam akadályozni őket. – És te? Megtetted? – Nem. Nem hiszem, hogy meg kellene változtatnom a már megtörtént dolgokat csupán azért, mert képes vagyok rá. Hallottál már a pillangó-effektusról, ugye? Elég egyetlen apró változtatás a rendszer egy pontján, és hatalmas változásokat indíthatunk el valahol máshol. Nem hiszem, hogy vállalhatnám a felelősséget egy ilyen kaliberű újraírásért. Elhallgat, én pedig a mellkasának dőlve hallgatom a csendet. – Úgyhogy aztán talált egy másik jó célt. Ami neki jó. Továbbra is a tenyere vonalait követem az ujjaimmal, mert úgy tűnik, ezzel szóra bírhatom. – Amikor Brooke és én kicsik voltunk, nem volt sok pénzünk. Úgy értem, volt egy szép lakásunk meg minden, de Anya ennél többhöz szokott, miután itt nőtt fel Maggie óriási házában. Apa pedig gyűlölte az állását. A belvárosban dolgozott egy bankban; azt sem tudom, igazából mit csinált. De mindig rossz kedve volt, és folyton veszekedtek Anyával. És akkor Apa fejéből kipattant a nagy ötlet. Újból kutatni kezdett, ezúttal azonban a nagyvállalatok profitja és a részvényeik értékének alakulása érdekelte. – Micsoda? – Abbahagyom a simogatást, és felnézek rá. – Ugye nem tetted meg?

– Megtettem. Minden dátumig visszautaztam, amit felírt – ezek rendszerint egy-két héttel a meghatározó vállalati események előtti időkre estek –, és amikor ott voltam, írtam egy levelet Apának egy befektetési tippel. Ő pedig bevásárolt. A részvény árfolyama kilőtt, én visszautaztam, és küldtem neki egy másik levelet, amiben megírtam, mikor kell eladnia. Így lett Apának új állása. – És ez nem illegális? – Elméletileg nem. A bennfentes kereskedelem szabályai csak annyit mondanak, hogy az ember nem vásárolhat vagy adhat el nem nyilvános információkra alapozva. De mi mindig nyilvános információkra alapoztunk. Hitetlenkedve nézek rá. – Oké, elismerem, hogy necces. De nézd, így legalább leszálltak rólam… legalábbis idáig. Brooke és én arra a koncertre mentünk el, amelyikre csak akartunk. Anya megkapta a fényűző életet, amire vágyott, Apa pedig az érzést, hogy mindezt ő teremtette elő. Mindenki boldog, és senkiben nincs tüske. – Gondolom, apukád rengeteg pénzt keresett. – Hát, a gazdaságnak megvoltak a maga hullámhegyei és – völgyei, de ha az ember tudja, mibe érdemes fektetni… – Sokat nyertetek? – vágok a szavába. – Igen. Milliókat. – Milliókat? – Igen, de nem ez volt a célunk.

– Na persze – nevetek. – Akkor rendben is van… Tehát egy véletlen időutazóval és egyben véletlen milliomossal van dolgom. – És hogyan jutsz hozzá ehhez a pénzhez? – Ez egy újabb kérdés. – Tudom. A fejét rázza, de mosolyog és rám hagyja. – Készpénzben. Erre az útra például rengeteget hoztam. Figyeltem rá, hogy 1995 előtt kibocsátott bankjegyek legyenek. A szobámban tartom Maggie házában. – És Brooke? – A hátizsákja mindig tele van pénzzel. – Kihúzza a kezét az enyémből, és az államnál fogva elfordítja a fejemet, hogy rá nézzek. Aztán megpuszilja az orromat. – Elég, most már tényleg én jövök. Amennyire

jólesett

nekidőlni,

most

annyira

kényelmetlen, hogy az arcába kell néznem. Törökülésbe ülök, megfordulok, közelebb húzódom hozzá, és ráfektetem a lábam a lábára. – Szia. – Szia. Mosolyog ugyan, de ahogy jobban megnézem, látom, hogy az arca játékosból komolyra vált. – Tudod, komolyan gondoltam, amit valamelyik nap mondtam. Hogy nem leszek itt… – Elhallgat, és egy percre

csend telepszik közénk. – Téged ez sokkal jobban érint, mint engem. Nem tetszik, hogy ilyen súlyos témát hoz elő, átváltok hát én is géphangra, mint az előbb ő. – Kérem, fogalmazza meg állítását kérdésként! – Mondd csak, tisztában vagy vele, hogy mit jelent ez az egész számodra? – Nem. És bár tudom, hogy foglalkoznom kellene a dologgal, pillanatnyilag nem érdekel. Nem akarok azon gondolkodni, mire képes, hová tud elmenni, és mikor hagy magamra. Csak az érdekel, hogy ebben a pillanatban mindketten ugyanott vagyunk, ugyanabban az időben. És csak arra vágyom, hogy megcsókoljon. A csípőmre teszi a kezét. – Olyan ez, mint Apa katasztrófalistája. Visszamehetnék az időben, hogy megváltoztassak dolgokat, és ez valószínűleg megváltoztatná a végkifejletet, miközben az én életemben semmi sem változna. Másokéban viszont igen. Talán jó irányba. De az is meglehet, hogy nem. Az, hogy most itt vagyok veled, önmagában is egy ilyen változtatás. Nem az én életemben – a tiédben. Te is létezel 2012-ben, akárcsak én, de a jövődben nem szerepelek. Pusztán az, hogy ismersz engem 1995-ben, amikor én… – Jó móka – szakítom félbe. – Megváltoztatja az egész életedet.

– Talán épp jó irányba. – Talán. De talán nem. – Hát, most már ismerlek, Bennett. Mi más választásom lehet még? – Emlékezz vissza, mit mondtam neked, amikor nálatok voltam: mindent elmesélek, de a döntést rád hagyom. Átkarolom a nyakát, és megcsókolom. – Jó. Akkor hadd halljam a lehetőségeimet! Vesz egy mély lélegzetet. – Az első lehetőség az, hogy én visszatérek a furcsa új diák szerepébe, aki mindenkivel megtartja a két lépés távolságot, amíg meg nem találom Brooke-ot, és haza nem megyünk. Köszönhetünk egymásnak a folyosón, és néha talán össze is mosolyoghatunk, mint azok, akiknek közös titkuk van. De ennyi. Ebben az esetben nem avatkozunk be az eljövendő életedbe. – Semmiképp. – Újra megcsókolom. – Mi a másik lehetőség? Mosolyog. – Második lehetőség: a hátralévő időmet veled töltöm. Sokat leszünk együtt, mint a hétköznapi emberek, és sokat utazgatunk, mint a nem egészen hétköznapi emberek. Amikor Brooke előkerül, visszatérek az otthonomba, de aztán visszajövök, és ez így megy majd egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy eleged van belőlem. Egy kicsit elhúzódik tőlem, hogy jobban lássa az arcomat.

Eddig minden egyszerűnek tűnt, de most Bennett arra kényszerít,

hogy

komolyan

végiggondoljam,

milyen

horderejű döntésről van szó. Két jövő áll előttem: egy biztonságos, de hétköznapi élet, amit jól ismerek, vagy egy másik, ami tele van kalanddal, de totálisan bizonytalan. Körbeutazza velem a világot, de időről időre elhagy. Lesznek periódusok, amikor együtt leszünk, és lesznek, amikor külön – és ilyenkor nem csupán mérföldek, de majdnem két évtized is elválaszt majd minket egymástól. A racionális énem azt súgja, hogy válasszam a biztonságos utat, bármilyen rosszul is hangzik. De aztán a szemébe nézek, és rögtön megváltozik a véleményem. És van még valami, amit tudnom kell. – Nem értem. Te miért forgatnád fel fenekestül az életedet, csak azért, hogy velem legyél? – Mert te… Megakad. Sóhajt. És aztán újra nekifut: – Tetszik a kalandvágyad. Úgy gondoltam, jó móka lesz, ha elviszlek valahová, ahová amúgy nem jutnál el. De most már többről van szó. Most már szeretnélek megismerni. Szavaitól hevesen ver a szívem, becsukom a szemem, és veszek egy nagy levegőt. Amikor kinyitom, Bennett még mindig engem néz. – Nem te mondtad egyszer, hogy ez egy nagyon rossz ötlet? Nevet.

– De igen, azt hiszem. – Hát tudod, igazad volt. – Megmondtam. – Én azért a kettes opciót választanám. – Biztos vagy benne? – Igen. Elvigyorodik, magához húz, és megcsókol. A csókja meleg és édes, hosszú és lassú, soha véget nem érő, én pedig tudom, hogy ez az, amit akarok. Át kell hívnom vacsorára, mert nincs több kérdésem. Ez tényleg komoly.

Egész úton hazafelé folytatjuk a kérdezz-felelek játékot, és mire begördülünk a házunk előtti bejáróra, úgy érzem, elértem a lehetetlent: ismerem Bennett Coopert. Leparkolja a terepjárót, én pedig felnézek a házunkra, és egy kicsit elszorul a szívem. Közel tizenegy órát töltöttem vele, de még mindig nem vagyok kész arra, hogy elengedjem. Leállítja a motort, hozzám hajol, hogy megcsókoljon, de az ajkára teszem a kezem. – Várj! Van még egy kérdésem. – Félúton megáll, és várja, hogy folytassam. – Miért bámultál a northwesterni futópályán aznap, amikor először jöttél suliba? – Már megint ez? – Hátradől az ülésen. – Hát igen. Még nem adtál rá választ.

– De igen. Fogalmam sem volt, miről van szó, amikor Emma úgy letámadott az ebédlőben, és még most sincs. – Tényleg nem te voltál? – Nézd, most már mindent tudsz, ami velem kapcsolatos. És én mondom neked, nem jártam a futópályán aznap. Ahogy azóta sem. Főleg nem hajnali fél hétkor, mínusz tíz fokban. Ez a te perverziód, nem az enyém. Könnyedén felnevet, én pedig szeretnék hinni neki. Az arca és a szavai azt súgják, hogy igazat mond. Miért akarna hazudni nekem, most, hogy már mindent tudok róla? – Mivel ezt a kérdést már többször megválaszoltam, van még egy dobásod. Szívesen folytatom a kérdezz-felelek játékot. – Mi a kedvenc helyed a világon? Fülig ér a szája, úgy vigyorog, a szeme pedig csillog, amikor válaszol. – Ó,

ez

könnyű.

Vernazza.

Egy

apró

halászfalu

Olaszország északnyugati partján, a Cinque Terre, vagyis „öt föld” nevű részen. Csak vonattal lehet megközelíteni… úgy értem,

a

legtöbb

ember

így

érkezik.

Ez

a

világ

legcsodálatosabb faluja. Szűk, macskaköves utcácskák. Színes csónakok a kikötőben. Apró, élénk színű házak a domboldalon. Egyszerűen gyönyörű. A számat nézi. Felém hajol, és most én hunyom le a szemem. Várok.

– Imádni fogod – mondja, és ahogy csókolózunk, a kis falu életre kel körülöttünk.

– Megjöttem! – kiabálok be a nappaliba, aztán már megyek is fel a lépcsőn kimerülten és kábultan. Az alkarom sajog, a csípőm fáj, a lábamon pedig apró vízhólyagok nőttek a tündecipőtől. Alig várom, hogy a zuhany alá állhassak, aztán pedig az ágyra rogyjak, és elmerüljek a Bennett-tel kapcsolatos gondolataimban. – Annie, idejönnél? – kiabál utánam Apa, én pedig visszafordulok, és a hang irányába vonszolom magam. Ahogy a konyhába lépek, Anya és Apa egyszerre pattan fel a székről, és indulnak el felém. Na, szépen vagyunk. – Mi van? – kérdezem, és készülök a fejmosásra, amiért az egész napot egy olyan sráccal töltöttem, akit be sem mutattam nekik rendesen. De ahogy közelebb érnek, látom, hogy Anyának könnyes a szeme. – Mi történt? – kérdezem újra, és hol az egyikükre, hol a másikukra nézek. – Mi folyik itt? – Justinról van szó… – Anya megpróbál átölelni, de elhúzódom tőle. – Hogy érted ezt? Mi van Justinnal? Anya sírva fakad, Apa veszi át a szót.

– Drágám, autóbaleset érte. Azt hiszem, korábban történt, de mi csak egy órája értesültünk róla. – Autóbaleset? Ez biztos? Anya próbálja összeszedni magát, és letörli a könnyeket az arcáról. – Egyelőre nem sokat tudunk, édesem. Épp a városba tartott, és valaki áthajtott a piroson. A családja már a kórházban van. Biztos vagyok benne, hogy Justin nagyon örülne, ha láthatna… csak rád vártunk, hogy együtt bemehessünk hozzá. – De minek ment Justin a városba? Nincs is kocsija. És akkor leesik. – Jaj, Istenem, ne! Emmával volt!

19. FEJEZET APA

VEZET,

ANYA

MELLETTE ÜL, ÉN PEDIG HÁTUL.

Tizenöt

mérföldön keresztül egyikünk sem szólt egy árva kukkot sem. Ugyanazon az úton megyünk, amin Emma is szokott, ha a városba igyekszik, úgyhogy meredten bámulok kifelé az ablakon, hátha megpillantom valahol a baleset nyomait. Üvegszilánkokat. Vagy piros műanyagdarabkákat. Valamit, ami jelzi, hol voltak, amikor az első randijuk rémálommá változott. De semmit sem látok. Ahogy a kórházhoz érünk, Apa kitesz bennünket a főbejáratnál, és továbbhajt, hogy parkolóhelyet keressen. Anyával gyorsan megtaláljuk Justin szüleit. Amint belépünk a váróterembe, felállnak. A szemük vörös és duzzadt a sírástól. Megköszönik, hogy eljöttünk. Mrs. Reilly elmeséli, mi történt, és bár ott állok közvetlenül mellette, a szavai valahogy mégis távoliak, és csak bizonyos részeket hallok meg. A baleset nem sokkal két óra után történt. Ők fél ötre értek ide. A lány szülei viszont nem sokkal a történtek után már itt voltak, ami nagy szerencse,

mert

ő

sokkal

rosszabb

állapotban

van.

Mindketten a hetedik emeleten fekszenek az intenzíven. A lány túl van egy műtéten, de az állapota továbbra is válságos.

Justin

a

körülményekhez

képest

jól

van,

őt

csak

megfigyelésre tartják bent ma éjszakára. Valószínűleg kerestem magamnak egy széket, mert most ülök. Nézem, ahogy Anya magához húzza Justin anyját, és a fülébe súg valamit. Az egész olyan, mint egy lassított felvétel. – Ki? Ki az az Emma? – Mrs. Reilly hangja egy oktávval magasabb a megszokottnál. Idegenek kapják fel a fejüket és bámulnak rá – egy pillanatra mintha mindannyian megkönnyebbülnének, hogy végre valami eltereli a figyelmüket arról, ami miatt a balesetin ülnek szombat este. – A lány, aki Justinnal volt. Emmának hívják. Anna legjobb barátnője az iskolából. Justin. Emma. És Justin. Emma és Justin. Nem kapok levegőt. Ez nem lehet igaz. Anya halkan, pusmogva beszél, hogy ne halljam. De úgyis mindegy, alig érzékelem, ami körülöttem zajlik. Néhány perc múlva Anya odajön hozzám. – Édesem – mondja, és apró, körkörös mozdulatokkal simogatja a hátamat. Olyan ismerős érzés, jóllehet évek óta nem csinálta, de régen pillanatok alatt el tudott altatni vele. – Justinnak nincs nagy baja, a másik autó a vezetőoldalba csapódott, Emma kapta a nagyobb ütést. Reilly-ék nem tudták kideríteni, kivel volt a fiuk, mert senki sem adott nekik információt. Emma szülei pedig bizonyára az

intenzíven töltötték a délutánt. Ha a Northwestern Memorialban volnánk, tudnék intézkedni, de itt… Hallom a frusztrációt a hangjában. Nem bírja elviselni a tehetetlenséget. – Maradj itt! Felmegyek, hátha sikerül kiderítenem valamit. Azóta egy szó sem hagyta el a számat, hogy eljöttünk otthonról, de most egyből rátalálok a hangomra: – Nem. – Felállok. – Veled megyek.

Emma kicsinek és nagyon törékenynek tűnik a hatalmas fehér ágyban. A szeme csukva van, és alatta a bőr – egészen az oly jellegzetes arccsontokig – fekete és puffadt. Az arca bal oldalán vörös foltok éktelenkednek, jelezve – ahogy a szülei elmondták, amikor felkészítettek a látványra –, honnan kellett az orvosoknak üvegszilánkokat eltávolítaniuk. Az orrából egy átlátszó műanyag cső áll ki, és bármilyen szörnyű is a többi, azt hiszem, Emmát ez zavarná a legjobban. Csúnya látvány, de a külső sérüléseket egyszerűen tudják kezelni. Az igazi baj odabent van. A lépe megrepedt, és ki kellett venni. A sebészek állítólag két órán át keresték a belső vérzés okát. Kisebb koponyatörést is szenvedett, de ez – ha minden jól megy – magától be fog forrni. Szükség lesz azonban egy MRI-re annak megállapításához, hogy történt-e maradandó agykárosodás. És még nincs vége. Miután begyógyulnak a belső sérülései, a bal vállát rekonstrukciós

műtéttel kell rendbe hozni. Három bordája is eltört, de szerencsére a tüdejét nem szúrták át. Az orvosok ezt az aprócska „jó hírt” hagyták a végére. A másik autó ötven mérföldes sebességgel rohant beléjük, épp akkor, amikor beértek egy kereszteződés közepébe, és telibe kapta őket oldalról. Az anyukája szerint Emma valószínűleg nem is látta, hogy közeledik. Én egész biztos vagyok benne. Emma ágya mellett gubbasztok, és puha, tökéletesen manikűrözött kezét szorongatom piszkos ujjaimmal. A baleset kettő körül történt. Amíg én Bennetthez bújtam, nevettem, öleltem és csókoltam őt, addig a legjobb barátnőmet szétszakította egy nagy fém- és üvegkasztni, aztán berakták egy száguldó mentőautóba, hogy később megint szétszedhessék és összerakhassák. És én csak hat órával később tudtam meg mindezt. Aztán még egy óra kellett, hogy beérjek a kórházba. És aztán még egy, hogy megfoghassam a kezét. Összesen nyolc óra. A pici kórtermet betölti a gépek búgása, puffogása, csipogása. Szeretném egyesével kihúzni őket a falból, hogy Emma végre nyugodtan pihenhessen, de aztán eszembe jut, hogy nélkülük talán már nem is lenne itt. Mérgelődés helyett megpróbálom kihallani hangjukból a zenét. Püff-

bííp. Püff-biip-surr. Püff-bííp. Így üldögélünk. Emma azért van csendben, mert most nem tud beszélni, én pedig azért, mert nincs mit mondanom.

Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha beszélnék hozzá. Hogy tudja: itt vagyok vele. De amikor kinyitom a szám, a szavak cserbenhagynak. Hallom, hogy nyílik az ajtó, és megdöbbenek a látványtól. Justin

az, kórházi köntösben, kék-zöld foltokkal

és

kötésekkel. Láthatóan nem tudja mozgatni a nyakát a kék műanyag merevítőtől, amit szorosan ráerősítettek. A haja fénytelen, és mintha vérfoltok tarkítanák. A csuklója gipszben. – Justin! – Emma kezét a takaróra ejtem, és odafutok hozzá. De megtorpanok, mert félek, hogy fájdalmat okozok neki. Erre közelebb jön, és ő ölel meg először, amiért nagyon hálás vagyok. Lehet, hogy az arcán és a testén lévő karcolások nem komoly sérülések, de úgy fest, mint egy porcelánbaba, akit leejtettek, aztán újra összeraktak. Mintha még meg sem száradt volna rajta a ragasztó. – Jól vagy? – Megragadok egy sértetlennek tűnő részt a karján, de azonnal felszisszen, én pedig visszarántom a kezem, mintha megégettem volna. – Jaj, ne haragudj! – Semmi baj – mondja Justin, és egy suta félöleléssel viszonozza a közeledésemet. – Hogy van Emma? A fejemet rázom. Nézem Justin arcát, ahogy felfogja a hírt, aztán követem a tekintetét

Emmáig.

Biztos

vagyok

benne,

hogy

mindkettőnknek ugyanaz jár a fejében. Ő megúszta. Emma nem. Az ágy széléhez megy, és elfoglalja a helyemet. Simogatni kezdi Emma kezét.

– Neked most otthon kellene lenned, és rólam írnod a naplódba – mondja Emmára mosolyogva. Én is Emmára nézek, hátha reagál valamit, de nem. Túl messze jár. De ez nem tartja vissza Justint attól, hogy beszéljen hozzá. – Annyi jó poénom volt még! Az újságot is elolvastam, hogy képben legyek az aktualitásokról. Én mondom, rám kattantál volna! És most nézz rám! – Lepillant. – Még a legjobb pulcsim is szétszakadt. Még mindig mosolyog rá. És közben úgy beszél hozzá, ahogy nekem is kellett volna, de képtelen voltam rá. – Épp egy CD-t keresett. – Ezt már nekem mondja, de nem veszi le a szemét Emmáról, ezért leülök az ágy másik oldalára, és megfogom Emma bal kezét. Látom, ahogy Justin arca eltorzul. – Egy brit alter bandáról beszélgettünk, akit mindketten szeretünk, és megkért, hogy keressek meg egy tokot a földön. Eszembe jut a pink bársonytok, amit tavaly vettem neki a születésnapjára, és összerándul a gyomrom. Én pakoltam be mindig a lemezeit abba a tartóba. Hagynom kellett volna őket úgy, ahogy voltak, szanaszét a kesztyűtartóban és a padlón. Egyáltalán nem is kellett volna ilyen ajándékot adnom neki. – Amikor megtaláltam, Emma lapozgatni kezdte, és… Itt elhallgat.

Megszorítom Emma kezét. Nincs mit mondani, a hallgatásunk megerősíti, amit már amúgy is tudok. Hogy Emma nem figyelt, és a baleset az ő hibájából történt. Úgy karambolozott, hogy az én ajándékomat tartotta a kezében. Tudom, hogy nem kellene felelősnek éreznem magam, mégis rosszul vagyok. Valaki kopog, és már nyílik is az ajtó, mielőtt reagálni tudnánk. A nővér dugja be a fejét. – Sajnálom, gyerekek. Ennyi időt tudtam adni nektek. – Hangosan beszél, hogy elnyomja a gépek zaját. – Nem is lett volna szabad beengednem ide titeket – mondja, mintha azt várná, hogy vitatkozni fogunk vele. – Csak a családtagokat. Tudjuk jól. Már vagy háromszor elmondta azóta, hogy Anya kiharcolta nekünk ezt a röpke tíz percet. Újra megszorítom Emma kezét, és megsimogatom az arcának azt az oldalát, amelyik nincs összevarrva. – Holnap is jövök – suttogom a fülébe. Aztán odamegyek az ajtóhoz, és várom Justint. Justin hátrasimítja Emma haját, és megcsókolja a homlokát. – Én is. – Aztán feláll, és körbenéz a steril, kietlen szobában. – És hozok neked valami jó kis zenét. Az talán segít. Először arra gondolok, hogy Justin úgy érti: a zene majd elnyomja a gépek hangját. De látom, ahogy Emmára néz, és rájövök, hogy nem ezt akarta mondani. Justin azt reméli,

hogy a zene majd talán segít visszahozni őt onnan, ahol most jár.

Emma vasárnap sem néz ki jobban, de a szobája legalább vidámabb. Hatalmas, színes virágcsokrok takarják a steril fehér felületeket, az üres falat üdvözlőkártyák borítják, a kis ablak melletti sarokban pedig egy csomó lufi himbálódzik, rajtuk kacskaringós „Gyógyulj meg” üzenetek. – Tíz perc – mondja kurtán az intenzíves nővér. – És csak azért, hogy legyen mellette valaki, amíg a szülei ebédelnek. Tudjátok, hogy nektek nem szabad ide bejönnötök. A háta mögé pillant, hogy meggyőződjön róla, nem lát minket senki, aztán elhúzza a függönyt, és becsukja az ajtót. Justint még nem engedték haza, de az anyukájával behozatott egy hordozható CD-lejátszót és egy csomó lemezt. Emma ágyához megy, bedugja a konnektorba, és kinyitja az egyik tokot. Ez is egyike az ő házi válogatásainak, de nem tudom nem észrevenni, hogy a borítójáról hiányoznak a jól megszokott vízfesték-örvények. Elindítja a zenét, és a mechanikus surr-püff-bííp szépen, fokozatosan beleolvad a zene ritmusába. Elfoglalom a másik helyet Emma mellett, és csak nézem az arcát. Szeretnék úgy beszélni hozzá, ahogy tegnap Justin, de még mindig olyan bénának érzem magam, ha kinyitom a számat. Észreveszem, hogy Justin engem néz.

– Szeretnéd,

ha

egy

kicsit

magatokra

hagynálak

benneteket? Az még rosszabb lenne. Akkor már tényleg nem lenne semmi okom arra, hogy ne beszéljek hozzá, de még úgy sem lennék rá képes. – Nem – felelem. Justin átmegy az ágy túloldalára, és megfogja Emma másik kezét. Aztán csak ülünk. Letelik a tíz percünk, aztán még tíz, de a nővér nem tér vissza, hogy kirakjon bennünket, mi pedig nem megyünk el önként. Nem szólok egy szót sem, csak nézem, ahogy Emma mellkasa emelkedik és süllyed. Justin is hallgat, megbabonázva bámulja a fénylő piros jeleket a monitoron. A zene egy kicsit tényleg kellemesebbé teszi a rettenetes szobát, de ennyi. Emma még mindig nagyon távol jár. Visszatérnek Atkinsék, én pedig Justinra nézek. Kiderül, hogy fél órája hazaengedték, a szülei pedig odalent intézik a papírjait. Kimerültnek látszik, mint aki alig képes nyitva tartani a szemét. – Nem akarsz szívni egy kis friss levegőt? – kérdezem. Justin rövid gondolkodás után rábólint. Szándékosan bent hagyom minden holmimat, hogy legyen okom újra bejönni Emma szobájába. Amint kiérünk a folyosóra, Justin a falnak támaszkodik. – Ez borzalmas! – mondja, és vakarni kezdi a homlokát, megfeledkezve a sebeiről. – Aú, a fenébe!

A lifthez érünk. – Menj haza, Justin! Pihenned kell! Gyere vissza holnap, ha már jobban érzed magad. Szeretném azt mondani, hogy Emma holnap már biztosan nem itt lesz, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság lenne. A lift levisz minket a földszintre, és a táblákat követve kijutunk a kórház udvarára. Pár percet sétálunk, de túl hideg és szeles az idő, inkább visszamegyünk az épületbe, és megkeressük Justin szüleit. A betegfelvételi irodát könnyen megtaláljuk, ők pedig még mindig ott vannak, arra várnak, hogy a papírok elkészüljenek. Justin anyukája szerint eltart még egy darabig, ezért elindulunk megkeresni a kávézót. Amikor már ott ülünk, és a világ legrosszabb kávéját kortyolgatjuk, mellé pedig állott fánkot csipegetünk, végre megszólalok: – Szóval… Emma meg te. Justin bűnbánó mosollyal néz rám. – És? – Semmi. – Egy fánkdarabbal a kezében bámul ki az ablakon. – Annyira sajnálom! Mondanom kellett volna. Nem szeretek előtted titkolózni, Anna. De az egész valahogy olyan… fura volt. Téged azóta ismerlek, hogy az eszemet tudom, és… – Elhallgat, a szájához emeli a műanyag poharat, kortyol egyet, és a szemembe néz. – Mondanom kellett volna.

– Igen. Mondanod kellett volna. – Mosolygok, hogy tudja, nem haragszom rá. – Semmi baj, tényleg. Emma úgyis elmondta. Na meg, barátok vagyunk. Ahogyan Emmával is. Örülök nektek. – Vagyis nem bánod, hogy együtt járunk? Nem mesélem el neki, hogy még mindig nem tudom úgy összerakni magamban a nevüket, hogy ne jelenne meg egy kérdőjel. – Egyáltalán nem. Sőt, örülök neki. Most mindketten az asztalt nézzük. Justin a dekorlemezt piszkálgatja,

én

pedig

kis

halomba

rendezem

a

fánkmorzsákat. – Mesélj a randitokról! Biztosan nagyon jól ment addig, amíg… – Azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám az utolsó szavakat. Justint viszont nem zavarja. Elmosolyodik. – Nagyon klassz napunk volt! Tudod, egyszer már voltunk vacsorázni, egyszer pedig kávézni. Az is jó volt, de most csak kettesben náluk. Láttam a szobáját, a holmijait. Jól elvoltunk. Kibámul a hátam mögötti ablakon. – Baromi jót beszélgettünk a… – Nem fejezi be a mondatot, de a szája mosolyra húzódik. – Miről? Megrázza a fejét, és újból rám néz. – Mindegy… Szóval, Emma nagyon jó fej.

Megtámasztom az állam a kezemmel, és rámosolygok. – Tényleg tetszik neked, ugye? – kérdezem, ő pedig bólint. Aztán hátradől, és karba teszi a kezét. – Igen. Bevallom, kezdetben nem gondoltam volna, és egészen tegnapig nem is voltam biztos ebben az egészben, de Emma meglepett. Nem tudom, Emma hogyan érezhet Justin iránt, de az biztos, hogy őt rabul ejtette. Vagyis, most már kijelenthetjük, hogy igenis vannak srácok, akik csak barátságból készítenek válogatás CD-ket lányoknak. – Engem is meglepett – felelem, aztán elismétlem a szavakat, amiket tegnap mondtam Bennettnek a szikla tetején Emmáról és a fogszabályzójáról, meg arról, milyen kedves volt annak idején az új, bongyor hajú diáktárshoz. Ahogy most rá gondolok, önkéntelenül is elmosolyodom, mert megjelenik előttem az arca. Pontosabban az, amilyen tegnapig volt. Ugyanaz az arc, de immár fogszabályzó nélkül. A lélegzetelállító, vicces és bájos Emma, aki mindenkinek azonnal belopja magát a szívébe, akivel csak találkozik – még az olyan különcöknek is, mint amilyen én vagyok, és az olyan szkeptikusoknak is, mint amilyen Justin. Rádöbbenek, hogy ugyanolyan szomorúan bámuljuk egymást, mintha mindketten azon tűnődnénk, mit keresünk itt. Végül Justin töri meg a csendet. – Szó-ó-ó-ó-val… Evezzünk vidámabb vizekre: milyen volt a te randid?

A kérdés visszarepít a tegnapba, és elmosolyodom. Eszembe jut, hogyan kuporogtam Bennett karjaiban a világ tetején,

miközben

csókolóztunk

a

kérdezz-feleleket ziaporban.

De

játszottunk, hirtelen

és

minden

boldogságomat elnyomja a bűntudat. Nem örülhetek, miközben Emma itt fekszik hat emelettel felettem, öntudatlanul. Úgyhogy csak ennyit mondok: – Jó volt. Igyekszem túláradó érzelmek nélkül elmesélni Justinnak, hogy sziklát másztunk, és nekem is sikerült feljutnom a csúcsra. Azt is elmondom neki, milyen sokat beszélgettünk Bennett-tel – zenéről, futásról, utazásról és a családunkról. És akkor hirtelen belém villan, hogy most a kávéházban kellene ülnöm Emmával, és vele kellene megosztanom mindezt, nem pedig Justinnal ebben a rémes kórházban. Elhallgatok, és bámulni kezdem a válla felett a helyiség túlsó végében álló italautomatát. – Jól hangzik – mondja Justin, de a hangja halk és távoli. Aztán mindketten elnézünk a másik mellett, és egy jó darabig nem beszélünk. – Hányra jön érted anyukád? – kérdezi végül. – Hatra. – Az órámra pillantok. Még csak három. – Most meg kell keresnem a szüleimet, de ha akarod, visszajövök, és megvárom veled. Nem szeretnélek magadra hagyni.

–

Őszintének

tűnik,

ugyanakkor

nagyon

kimerültnek is. Látszik rajta, hogy minden erejét össze kell szednie, hogy ne aludjon el. – Jól vagyok. És jól fog esni, hogy egy kicsit kettesben lehetek vele. Justin bámul rám. – Rendben. De csak ha tényleg így akarod. Átnyúl az asztal felett, és vigasztalón megszorítja a kezem. Halvány mosollyal viszonzom. – Tényleg így akarom. Olyan magabiztosan tudok hazudni! De érte teszem. Ha nem tűnne ilyen fáradtnak, megmondanám, amit valójában gondolok. Hogy most, ahogy itt ülünk, megint ugyanazt érzem iránta, mint régen. Azt, hogy ő az én legrégibb barátom, aki ellát zenével, aki mindig megnevettet, és gyakorlatilag az egyetlen ember, akivel bármiről tudok beszélgetni. És hogy másra sem vágyom, mint hogy megöleljen, jó szorosan, és a fülembe súgja, hogy minden rendben lesz. Mert ha ő mondja, talán elhiszem.

20. FEJEZET MIUTÁN

JUSTIN

ELMEGY,

MEGÉRKEZIK

DANIELLE,

és

megpróbálunk beosonni Emmához. De elkapnak minket. A nővér épp ki akar zavarni, amikor megjelenik Emma anyukája, és meggyőzi, hogy maradhassunk. Danielle viszont nem bírja sokáig; még tíz perc múlva sem tudja rávenni magát, hogy visszajöjjön velem a szobába. Mrs. Atkins látja, mennyire szenved, ezért átöleli, és azt tanácsolja neki, hogy holnap próbálja meg újra. Danielle megígéri, hogy reggel visszajön, mert amúgy sem akar iskolába menni. Emma anyukája és én együtt töltjük a következő három órát. Néha mondunk valamit, de inkább csak bámulunk kifelé az ablakon, és amikor az óra végre elüti a hatot, nem tehetek

róla,

de

megkönnyebbülök.

Nyomok

Emma

homlokára egy kimerült puszit, és búcsúzóul megölelem az anyukáját. Épp a váróterembe tartok, hogy találkozzam Anyával, amikor a lift távoli csapódását hallom. Befordulok a sarkon, és

szó

szerint

beleütközöm

valakibe.

Mindketten

elmormolunk egy bocsánatot, aztán hirtelen rájövünk, kivel is van dolgunk. – Hát itt vagy – mondja, épp ugyanakkor, amikor én azt kérdezem: – Hát te mit csinálsz itt?

– Téged

kerestelek.

–

Bennett

arcán

aggodalom

tükröződik. – Miért nem mondtad, mi történt Emmával? Nem tudom, mit feleljek. Valószínűleg igaza van, és tényleg fel kellett volna hívnom. De nem tettem. Magához húz, és megkérdezi, rendben vagyok-e. Hozzábújok, és csak bólogatok. Azt hiszem, most sírnom kellene. Ha létezik erre jó alkalom, akkor ez egész biztosan az – mint egy kismadár, úgy lapulok Bennett mellkasán, a feje a fejemen nyugszik, a kezét pedig a hátamon pihenteti. De nem megy. Ehelyett elmesélem neki a gépeket, a csöveket, az öltéseket, az orvosokat és a hosszú rehabilitációt, ami Emma előtt áll. Elmondom,

milyen

szörnyen

néz

ki,

szinte

felismerhetetlenül. És hogy mennyire borzalmasan érzem magam, amiért ezt kell mondanom. A liftajtó megint csapódik; most Anya lép ki rajta. Láthatóan meglepődik, hogy egy olyan fiú karjaiban talál, akit összesen egyszer látott, és akit sosem említettem neki a keddi közös főzések alkalmával. – Hát, sziasztok! – Szia, Anya – mondom idegesen. – Ugye emlékszel Bennettre… akkor este… a könyvesboltban? Bólogat, és a kezét nyújtja. – Szervusz, Bennett! Kezet fognak, és Anya az arcát fürkészi. Várom, hogy mikor villantja rá azt a jellegzetes mosolyát – a nővérkéset –,

amivel bárkit le tud venni a lábáról, de nem teszi. És bár nincs benne semmi elutasító, a melegség is hiányzik belőle. Amikor

végre

elengedi

a

kezét,

Bennett

mintha

megkönnyebbülne. Anya ezzel el is fordul tőle, és rám néz. – Hogy van Emma? – Ugyanúgy. Most az anyukája van bent nála. – Bemegyek

és

megnézem,

hátha

tudok

segíteni

valamiben. Te nem jössz? El sem tudom képzelni, hogy visszamenjek abba a szobába. – Egész nap itt voltam, Anya. Ugye nem bánod, ha… Bennett hazavisz? Anya szempillantás alatt megfordul, és újra farkasszemet néz Bennett-tel. Az arca csupa aggodalom. – Mennyire tudsz vezetni? – Jól vezetek. És nagyon óvatos vagyok. – De Anya tekintete nem enyhül, úgyhogy

hozzáteszi:

– Most

különösen óvatos leszek. – Nagyon szeles idő van odakint. – Lassan fogok menni, Mrs. Greene. – Rendben van. – Megölel, és megpuszilja a homlokomat. – Otthon találkozunk, Anna. De ahelyett, hogy elindulna Emma szobája felé, még marad, és hozzáteszi:

– Bennett, Anna édesapja azt mondta, hogy a lányunk szeretné, ha egyszer eljönnél hozzánk vacsorára, hogy jobban megismerhessünk. Meghívott már? Bennett rám néz, aztán vissza Anyára. – Még nem. De nem vagyok biztos benne… – Mit szólnál a keddhez? – A keddhez? Rám néz. Eltakarom az arcom a kezemmel. – A kedd tökéletes – feleli. – Nagyszerű. Akkor kedden találkozunk. – Anya még egyszer megpuszil, aztán sarkon fordul, és hamarosan eltűnik a folyosón. A liftben Bennett rám néz, és azt mondja: – Vacsora. – Bólogat. – Kedden. – Ne haragudj! – Dehogy, örülök neki! Szeretem a családi vacsorákat. – A lift megáll, mi pedig kézen fogva elindulunk a parkoló felé. – Igazából nem is tudom, mikor volt részem utoljára ilyesmiben. Nálunk nem annyira szokás. – Nálunk is csak kedden. Olyankor korábban bezárjuk a boltot, hogy Apa és én időben hazaérjünk, Anya pedig nem vállal esti műszakot. Ő ragaszkodik hozzá, hogy legyen heti egy ilyen alkalom. Bennett kinyitja nekem a kocsiajtót, én pedig becsúszom az ülésre. Ismét egyedül vagyunk a terepjáróban – pont úgy, ahogy tegnap ilyenkor is. Csakhogy most az ellenkező

irányba tartunk, és nem nevetgélünk, nem ugratjuk egymást. És nem játszunk kérdezz-feleleket sem. – Minden rendben? – kérdezi újra Bennett, én pedig csak bólogatok hazug módon. Az

utca

és

a

közlekedési

lámpák

fényei

lassan

vánszorognak mellettünk, Bennett jóval a megengedett sebesség alatt marad. Anya bizonyára halálra rémítette. De az is lehet, hogy velem van a baj. – Egyedül voltak – mondom végül, és kifelé bámulok az ablakon. – Justin négy órát várt, mire megérkeztek a szülei. Emma kettőt. – Végighúzom az ujjaimat az üvegen, és bámulok ki a sötétbe. – Nem tudom, miért zavar épp ez ennyire, de nem tehetek róla. Másra sem tudok gondolni, csak hogy milyen borzalmas lehetett nekik. A kórház teljesen különböző szárnyaiba vitték őket, és csupa idegennel voltak körülvéve. Lehet, hogy ez így normális, hogy a szülőknek odakint kell várakozniuk, de akkor sem értem, hogyan hagyhatták őket így magukra. – Tudták, hogy jönnek. – Szerinted igen? Bennett átnyúl az én oldalamra, és megfogja a kezem. Néhány pillanatig csendben vagyunk, aztán kimondom, ami igazából a szívemet nyomja. – Én sem voltam ott. Rám néz.

– Nyolc órába telt, hogy odaérjek. – Semmi baj, Anna. Mentél, ahogy tudtál. Megszorítja a kezemet, és bár semmi olyant nem mondhat, amitől jobban érezném magam, az érintése valahogy mégis megnyugtat. Az ujjainkat nézem, ahogy egymásba fonódnak a karfán. Bennett körmei még mindig piszkosak egy kicsit a tegnapi mászástól. Felidézem, milyen volt, amikor a tenyerét simogattam, miközben boldogan bújtam hozzá. A keze olyannak tűnik, mint másoké, és hajlamos vagyok elfelejteni, valójában milyen különleges. – Ó, Istenem – húzódom el tőle. – Álljunk meg! – Miért? Mi a baj? – Állj… meg! Reszketek, és totál hülyének érzem magam, amiért ez nem jutott korábban az eszembe. Bennett befordul egy utcába, és leparkolja a kocsit. Aztán csak bámul kifelé a szélvédőn, és ebben a pillanatban rájövök, hogy nekem talán nem jutott eddig az eszembe, de neki egyértelműen igen. Nagyon jól tudja, hogy mit akarok kérdezni

tőle,

mert

lehet,

hogy

én

időről

időre

megfeledkezem arról, mire is képes Bennett Cooper, ő azonban soha. – Írd újra! – Felé fordulok és ránézek. – Bennett! Kérlek! Írd újra! Írd újra azt a napot! – Nem tudom. Nem néz rám.

– De igen! Meg tudod csinálni! Vigyél vissza minket a baleset előttre! Nem hagyjuk, hogy autóba üljön. Sikerülni fog! Bennett? Kiszáll a kocsiból, bevágja az ajtót, és ott hagy az anyósülésen reszketve. Látom a lámpák fényében, milyen dühös arcot vág, ahogy ököllel rácsap a motorháztetőre. Ijedtemben ugrok egyet. Idegesen fel-alá járkál, aztán hátat fordít nekem, és nekidől az autó elejének. Látom, ahogy a válla ütemesen emelkedik és süllyed. Gondolom, most bánnom kellene, hogy megkérdeztem, de nem teszem. Egy idő után visszajön, kinyitja az ajtót, és beszáll. Valamivel nyugodtabb, de még mindig ideges. Olyan erővel ragadja meg a kormánykereket, hogy elfehérednek az ujjai. – Kérlek, soha többé ne kérj ilyesmire! – Nézd, én megértem a szabályaidat. Próbálom hangsúlyozni, hogy ezek az ő szabályai, és remélem, megérti, mit akarok mondani. – A pillangó-effektust és a babonát, hogy nem szeretnél beleavatkozni a jövőbe… – A pillangó-hatást nem én találtam ki. Ez a káoszelmélet egyik alapfeltevése, aminek semmi köze a babonához. Elég egyetlen apró változtatás egy bonyolult rendszerben, és máris beláthatatlan következményekkel számolhatunk a rendszer egy másik pontján. Ezt nem én találtam ki, Anna. – Oké, értem. De kisebb változtatásokat azért tehetsz, nem igaz? Az apró részletekben. Miben lenne ez más, mint

amit a szüleid kérésére tettél? Vagy amit spanyolóra előtt csináltál a múlt héten? Vagy amit aznap este műveltél a könyvesboltban, és amivel megvédtél engem egy borzalmas jövő lehetőségétől? Meg is halhattam volna, de nem így történt, köszönhetően annak, hogy te közbeavatkoztál. És nézd… – Körbemutatok a kocsiban. – Nem történt semmi rettenetes. Még most is itt vagyunk. Semmi pillangókatasztrófa. – Ez nem ilyen egyszerű. A végén mindig visszaüt valami. Nem tudom csak úgy újraírni. Szótlanul nézek rá, és várom, hogy ő is felém fordítsa a fejét. Nagy nehezen megteszi. – Nem tudod, vagy nem akarod? – Nem akarom. – Miért nem? – Nézd, Anna, az az igazság, hogy az eddigi újraírásokat sem szabadott volna megtennem, de azok mások voltak. Visszamentem öt percet, egy órát, de nem egy teljes napot. Nem állítottam meg azt az alakot, aki kést nyomott a torkodhoz, és ki akarta rabolni a boltotokat, csak kihoztalak onnan, és elintéztem, hogy hamarabb kijöjjenek a zsaruk. Aznap az iskolában pedig nem akadályoztam meg, hogy bemenjünk órára. Úgy intéztem, mintha az az egy óra meg sem történt volna. Ezek tényleg nagyon apró változtatások voltak. De hogy teljes egészében megakadályozzak egy

autóbalesetet? Ez egyenlő egy fontos történés teljes eltörlésével. – Sajnálom, de nem értem a különbséget. – Igen? Hát ebben hasonlítasz az apámra. – Az ajkába harap, és megint az ablak felé fordul. – Nézd, ez nagyon ingoványos talaj. Beleavatkozom egyetlen rossz dologba, ami egy ártatlan emberrel történt, és hirtelen azon kapom magam, hogy azt várják: megakadályozzam az összes valaha történt légikatasztrófát és természeti csapást. Egészen addig, amíg nem okozok egy minden eddiginél sokkal nagyobb szerencsétlenséget, épp azzal, amivel meg akarom előzni a tragédiát. Ez az én képességem, és nem hiszem, hogy ilyesmire kellene használnom. Az én feladatom, hogy megfigyeljek, nem az, hogy megváltoztassam a jövőt. Kész. Már így is megszegtem mindent szabályt, pusztán azzal, hogy itt vagyok. – Ezek nem a szabályok, hanem a te szabályaid. Honnan tudod, hogy a szabályaid helytállóak? Nem lehet, hogy próbára kellene tenned őket? – Nem. – Ridegen a szemembe néz. – És ha nem felejtetted volna el, Anna, legutóbb, amikor egy lány kedvéért próbára tettem a szabályokat, elég rosszul sült el a dolog. Az ő számára. Igaza van, én azonban mégsem adom fel. Nem tehetem. Nem, amikor a legjobb barátnőm tegnapi napja azzal telt, hogy felvágták, szétszedték, aztán újra összerakták. Amikor

egyes részei hiányoznak, másokat pedig csak a varrás tart össze. Lehet, hogy pocsékul vezet, de akkor sem ilyen jövőt érdemel. – Most nem rólam van szó. És nem is rólad. Szomorúan néz rám, és ebből tudom, hogy a lelke mélyén szeretne segíteni. Emmának. Nekem. Szeretne hős lenni, jóllehet nem hisz benne, hogy ez lenne a feladata. – Nem, ez tényleg nem rólam szól, Anna. Hanem… minden érintettről. Ezért nem tehetem. Sajnálom, de túl veszélyes. – Megtennéd, hogy legalább gondolkozol rajta? – Küldök felé egy kis mosolyt, remélve, hogy viszonozza. De nem. Csak beindítja a motort, és megfordul a kocsival. – Nem. És ne is kérd újra!

21. FEJEZET – AZ ÚTITERVEKET, por favor! Hátrafordulok, hogy elvegyem a mögöttem ülőtől a papírhalmot, amit a többiek előreadtak. Az egyik laminált borítású. Egy másik spirálfűzött. Az enyém – noha eredetileg szerettem

volna

összetűzni

–

különálló,

kézzel

írt

jegyzetlapokból áll. Reggel gyorsan becsúsztattam őket az egyik útikönyv lapjai közé, aztán az egészet behajítottam a táskámba. Úgyhogy ma inkább nem adom be. De nem én vagyok az egyetlen, aki így van ezzel. Bennett széke üres. Amikor tegnap este megérkeztünk a házunk elé, én kiszálltam a kocsiból, köszönés nélkül bevágtam magam mögött az ajtót, és beviharzottam a házba. Hátra sem néztem. De amint a látóterén kívül kerültem, lopva kikukkantottam a konyhaablakon, és azt láttam, hogy vagy egy percig ült még ott, a fejét a kormánykeréknek támasztva, mielőtt egy nagyot rávágott volna, hogy aztán elhajtson, és eltűnjön a semmibe. Argotta ma nem csináltat velünk társalgási gyakorlatokat. Amikor megszólal a csengő, a helyemen maradok, amíg ki nem ürül a terem. Aztán felállok, odamegyek az asztalához, és türelmesen várok, amíg fel nem néz rám. – Az ön útiterve hogy sikerült, Señorita Greene? – kérdezi, és megveregeti a papírhalmot az asztalán.

– Tetszeni fog, Senor. De még nincs teljesen kész. Azt várom, hogy majd csalódottan néz rám, ehelyett megértően mosolyog, aztán feláll, és odasétál az asztala elejéhez. Elmondom neki, hogy Emmát baleset érte szombaton (már ő is értesült róla), és eszébe juttatom a múlt hétfői

rablótámadást

Hangsúlyozom,

hogy

is. nem

Az

arca

kifogásokat

elkomorodik. keresek,

csak

szeretném, ha tudná, hogy borzalmas héten vagyok túl. Egyetért és bólogat. – Szeretném hamarosan bejelenteni a győztest. Gondolja, hogy csütörtökre el tud készülni vele? – kérdezi. Bólintok. – Ha több időre lenne szüksége, csak szóljon! Az sem baj, ha áttesszük az eredményhirdetést a jövő hétre. – Gracias – hálálkodom. Aztán kiballagok a teremből a Fánkra, bevágom a könyveimet a szekrényembe, és az ebédlő felé veszem az irányt. De elég egyetlen pillantás az üres asztalunkra, és máris elmegy az étvágyam.

Anya kitesz a kórháznál suli után. Bevonszolom a hátizsákomat Emma szobájába, leülök mellé a székre, és dolgozni kezdek az útitervemen. Harminc perccel később bejön a nővér, hogy ellenőrizze Emma állapotát. Nem szól semmit, de a mosolya együtt érző, aztán kimegy.

Ránézek az ágyra. Emma csak fekszik, és olyan távolinak, olyan magányosnak tűnik. Fogom a Lonely Planet Yucatánfélszigetről szóló kiadását, és odakucorodom mellé az ágyra. Találomra fellapozom valahol, és beleolvasok. „Cukorfehér homokról”, „botrányos éjszakai életről” és „banánlevélben sült disznóhúsról” ír. Aztán elérkezem a vásárlás témájához. Na, ez tetszeni fog neki. Először csak suttogva, de aztán egyre hangosabban olvasok fel Emmának. – Ez a hely fantasztikus lehet, Em. Ezt hallgasd: „A vásárolni vágyók biztosan értékelik majd a félsziget kézműves

termékeit…

a

különleges

ezüstékszereket,

amelyek a spanyolok által meghonosított filigrán technikával készülnek, és a sűrűn szőtt panama kalapokat, amelyek képesek megtartani a vizet.” Hát nem szuper? Emma mozdulatlan arcára pillantok, és várom a reakciót. Egy kicsit még hangosabbra váltok. – Neked különösen jól állnak a kalapok. Ha én nyerem Argotta idei versenyét, elmegyek Mexikóba, és hozok neked egyet. Visszatérek a könyvhöz. – Ó, és nézd csak, ott készítik a világ legjobb függőágyait is! Megint rápillantok.

– Vagy inkább azt hozzak? Mit gondolsz? Kalapot szeretnél vagy függőágyat? – Várom a reakcióját. Mindegy, hogy mit, csak valamit. De nem mozdul. – Rendben, akkor mindkettőt kapsz. Újból a könyvbe pillantok, és megint egy olyan részt keresek, ami tetszene Emmának. Már éppen fel akarom olvasni neki a „híres konyháról” szólót, amikor észreveszem, hogy valami rácseppent az oldalra. Aztán megint. És megint. Az arcomhoz emelem a kezem, és érzem, hogy a bőröm nedves. Könnyek. A könnyeim hullanak, megállíthatatlanul a könyv lapjaira, a lepedőre, Emma kezére. Ránézek az arcára, aztán a csövekre, és összeszorul a szívem. – Sajnálom, Emma – suttogom, és ráborulok a jobb karjára – az egyetlen testrészére, amit nem borítanak öltések, vagy nem érte belső sérülés. Most már nem tartom vissza, hagyom, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Emmának nem szabadna itt lennie. Egyetlen apró hibát követett el. Egyetlen rossz döntést hozott, és ez megváltoztatott mindent. Vajon akkor is itt ülnénk most, ha csak egyetlen apró dolog máshogy alakult volna azon a végzetes napon? Mi lenne, ha ő és Justin úgy döntöttek volna, hogy máshová mennek, mondjuk moziba vagy a plázába? Ha tíz perccel előbb indultak volna? Vagy tíz perccel később? Vagy ha Emma már azelőtt kiválasztotta volna a CD-t, hogy elindult? Ha minden lámpánál megállt volna, és lassabban hajtott volna be abba a kereszteződésbe? Ha a másik autó vezetője elfelejtett volna

valamit, visszament volna érte, és három perccel később érkezett volna ugyanoda? És ha én nem ragaszkodtam volna hozzá, hogy Emma tartsa a lemezeit abban a hülye tartóban? Mi lenne, ha, ha, ha, ha? Ha bármelyik apró részlet máshogy alakult volna – csak egyetlen, apró, jelentéktelennek tűnő részlet? Akkor Emma és én az egész tegnapot a kávéházban töltöttük volna, tejeskávét kortyolgatva, a randijainkat elemezgetve. Mindössze egyetlen apró dolgon kellene változtatnia. Csak ő tudna segíteni, de nem meri megtenni. Megpuszilom Emma arcát. – Most mennem kell, Em. – Aztán a fülébe súgok: – De hamarosan visszajövök. Ne félj, majd én rendbe hozom ezt az egészet, és aztán nem is fogsz emlékezni rá, hogy egyáltalán megtörtént.

22. FEJEZET ANYA MEGLEPETTEN PILLANT RÁM, amikor leparkol Bennették háza előtt. – Hűha, de jó kis kéró! – A nagymamájáé – felelem, pedig biztos vagyok benne, hogy az, amit az apja a tőzsdei ügyeleteiből vett, legalább ilyen fényűző. – Később jövök, oké? Kösz, hogy elhoztál. És mondd meg Apának,

hogy

hálás

vagyok,

amiért

átvette

a

mai

műszakomat. Becsukom a kocsiajtót, és elindulok a ház felé a havas füvön át. Furcsa, hogy a bejárót nem sózták le. Csúszik. Az ajtóhoz érve bekopogok. Bennett nyitja ki, én pedig azonnal rázúdítom a legfőbb gondomat: – Az egész délutánt Emmával töltöttem. Idegesen visszapillant a házba, aztán kilép mellém a tornácra, és becsukja maga mögött az ajtót. – Hogy van? Legalább annyi udvariasság szorult belé, hogy aggodalmat mutasson. – Ugyanúgy. Az állapota továbbra is válságos. Semmit sem javult tegnap óta. – Adj neki időt, Anna! Meglátod, jobban lesz.

– Honnan tudod? Mert láttad a jövőben, és tapasztaltad, hogy lép nélkül is él és virul? – Elméletileg lehetséges lép nélkül élni. – Én nem erről beszélek. – Tudom. – Hogy vagy képes tükörbe nézni, miközben tudod, hogy segíthetnél, de meg sem próbálod? Durván megragadja a kezemet, és elhúz az ajtótól. – Aú, ez fáj! Kicsit enged a szorításán. – Hogy vagyok képes tükörbe nézni? – suttogja, és idegesen tekintget körbe. – Mondd, viccelsz? Meg akarsz ölni, Anna? Minden vágyam, hogy megpróbáljam. Hidd el! De mi van, ha nem tudok változtatni rajta? Ha csak rosszabb lesz minden? Ha mégis megtörténik a baleset, bármit is teszek? Ha nem a megfelelő részletbe avatkozom bele, és tönkreteszem az egész életét? Vagy a sajátomat? Vagy a tiédet? – Nem tudom! Senki sem tudja! De hogy vagy képes nem használni a tehetségedet, hogy kiderítsd? Lehet, hogy megpróbálod újraírni, de a baleset mégis megtörténik, és Emma ugyanúgy kórházba kerül. De legalább tudni fogod, hogy te megpróbáltad… – Éppen erről beszélek! Nem szabad megpróbálnom. Nem állítom, hogy ez így igazságos, vagy helyes, csupán…

– Nehogy valami béna kifogással gyere nekem! Nehogy azt mondd, hogy ennek „meg kellett történnie”, vagy valami hasonló baromságot! Ennek nem kellett volna megtörténnie. Emmának nem kellene ott lennie, ahol most van. – Honnan tudod? – Micsoda? – Honnan tudod, hogy a balesetnek nem kellett volna megtörténnie? – kérdezi. Érzem, hogy az arcomat elönti a vér a dühtől. – Nézd, én tudom, hogy ezt senki sem akarta, mégis megtörtént. Emmának talán be kellett kerülnie a kórházba, hogy aztán felébredhessen. Talán meg kell gyógyulnia, át kell esnie a fizikai rehabilitáción, és életében először küzdenie kell valami fontosért, ahelyett, hogy élné tovább a rózsaszín Barbie-életét. Talán meg kell gyógyulnia, hogy megtanuljon végre óvatosabban vezetni. Csak nézek rá bambán, aztán elindulok lefelé a lépcsőn, de Bennett megint megragadja a karomat. – Anna, én nem azt mondom, hogy ez így van jól. Vagy hogy egyetértek vele. Csak azt, hogy megtörtént. És akár így kellett lennie, akár nem, nem az én dolgom, hogy változtassak rajta, pusztán azért, mert képes vagyok rá. Ezeket a szavakat már hallottam, de a hangjában van valami új. – Várj! Ez az, amit láttál? – kérdezem. – Láttad őt a jövőben, Bennett? Jobban lesz? Ez fog történni?

A fejét rázza, és érzem, ahogy lassan elengedi a karomat. Fogalmam sincs, hogy igazam van-e vagy sem, mert csak néz rám, mintha nem tudná, mit feleljen. Ahogyan én sem, hiszen akár ismeri a jövőjét, akár nem, úgy érzem, nem hagyhatom, hogy Emma ott feküdjön abban a steril ágyban azok között a hangos gépek között, csupán azért, mert lehet, hogy ez egy nagyszabású terv része, ami arra hivatott, hogy jobb autóvezetőt vagy jobb embert faragjon belőle. Máshogy próbálkozom. – Nézd, nem kell megakadályoznod magát a balesetet. Csak vigyél vissza bennünket az időben… – Egy pillanatra megállok, és számolni kezdek. – …negyvenhat órát. – Ránézek az órámra. – Negyvenhetet, ha muszáj még egy órát itt állnunk a hidegben, és erről diskurálnunk. – Még mindig Istent akarsz játszatni velem. Összefonom a karom. Egyikünk sem szól egy szót sem, csak farkasszemet nézünk egymással. – Házit kell írnom. Újra elindulok a lépcsőn, és most nem állít meg. Már majdnem teljesen leérek, amikor megszólal. – Anna! Fél lábon megállok, és megfordulok. – Igen? – Az nem elég. – Hogy érted ezt? Mi nem elég? – Negyvenhat óra. Az nem elég.

Érzem, hogy a mellkasomban enyhülni kezd a nyomás, mintha először vennék levegőt, miután hosszú időt a víz alatt töltöttem. Legalább gondolkozott rajta. Sőt nem csak gondolkozott, de számításokat is végzett. Felnyög, én pedig már tudom, ez mit jelent: valami olyanra készül, amit szíve szerint nem akar megtenni. Percek telnek el. Szótlanul várom, hogy megtegye a következő lépést. És akkor végre megszólal: – Gyere be! Mutatni szeretnék valamit.

23. FEJEZET A

SZOBÁJA MOST TISZTÁBB, MINT A MÚLTKOR.

Az asztala

rendes, és nincs rajta más, csak egy tollakkal teli bögre meg egy nyitott tankönyv. Felkap egy kopott piros jegyzetfüzetet, és lehúzza róla a fedelét záró gumiszalagot. Aztán lehuppan az ágyra, és mutatja, hogy üljek mellé. Egy teleírt oldalt nézeget

a

füzet

vége

felé.

Szinte

minden

egyes

négyzetcentiméterét tinta borítja. Közelebb hajolok, és szemügyre veszem a dátumokat, matematikai jeleket és bonyolult egyenleteket. – Nagyon precíznek kell lennem. Úristen, mennyit dolgozhatott ezen? Egy éjszakát? Egy napot? – Meg kell találnom a legtökéletesebb pillanatot az érkezésünkhöz – mutat rá az egyik számításra. – Ahogy mondtam, negyvenhat óra nem lesz elég. Akkor szombat kettőre érkeznénk meg, amikor is épp Wisconsinban voltunk, háromórányira a baleset helyszínétől. Egy idővonal fut végig a papíron, azon mutogatja az időpontokat. – Együtt kell lennünk, és nem lehetünk az autóban, mert akkor nem tudnánk mozogni. Tehát aznap reggelig kell visszamennünk,

pontosan

felvettelek téged az autóval.

addig

a

pillanatig,

amikor

– Oké. Gyerünk! Felülök, és mar nyújtom is felé a kezem, ő azonban nem fogja meg. – Lassan a testtel, ez még nem minden. – Bennett lapoz egyet. – A következő a helyzet: amint megközelítjük a másik énünket, el fog tűnni. Úgyhogy pontosan abba a pillanatba kell megérkeznünk, amikor a kocsiban ültünk a házatok előtt, de még nem kapcsoltam rükvercbe. Visszagondolok arra a reggelre. Meddig ülhettünk ott? Lehet, hogy az egész csak pár másodperc volt. Épp csak annyi,

míg

becsatoltuk

a

biztonsági

övünket,

és

megkérdeztem, hová megyünk. Aztán már indultunk is. Bennett a papírra mutat. – Úgy gondolom, hogy nyolc után hét perccel kell landolnunk. – Oké. Ezúttal nem siettetem. – De most nem hibázhatok. – Odaül mellém. – Ezért először le akarom tesztelni. Most visszamegyünk öt percet, és a folyosóra fogunk érkezni, a szobám elé. Mire kinyitom az ajtót, az akkori énünk eltűnik, és a jelenlegi veszi át a helyét. Odamegy az asztalához, és egy kis zacskó keksszel a kezében tér vissza, az ágyra teszi. – Ezt neked készítem ide, arra az esetre, ha szükséged lenne rá a visszatérés után. – Köszi.

Felállok, és nyújtom felé a kezem. Ezúttal meg is fogja. – Valamit tudnod kell: az, hogy teszünk egy próbát, még nem jelenti azt, hogy élesben is meg fogjuk csinálni. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá. – Rendben. – Készen állsz? Intek, hogy igen. – Akkor csukd be a szemed! Úgy teszek. És amikor újra kinyitom, már a folyosón állok, és az édesanyja érettségi fotóját nézem. A bal oldalamon ott van ő, és idegesen tekintget körbe, mintha Maggie bármelyik pillanatban megjelenhetne. – Minden oké? – kérdezi. – Igen. A gyomrom ugyan émelyeg, de mielőtt túl sokat gondolkodhatnék, Bennett megfogja a kezemet, és lenyomja az ajtó kilincsét. Bekukkant, aztán szélesre tárja az ajtót, és behúz maga után. A helyiség üres. A gyomromhoz kapok, és rögtön az ágy felé veszem az irányt, de a kekszeszacskó nincs sehol. – Hol a keksz? – A francba, kiment a fejemből! – Bennett átvág a szobán, benyúl a hátizsákjába, és visszajön a zacskóval a kezében. – De most már legalább tudjuk, hogy működik. Nem értem. – Igen? Honnan?

– A keksz azért nincs az ágyon, mert még nem raktam oda. – Hú, oké. Elveszem tőle a zacskót, és rágcsálni kezdek, közben pedig reménykedem, hogy nem fogom elhányni magam itt, a szobája közepén. Bennett felveszi a földről a két piros hátizsákot – ugyanazokat, amelyekből tegnap még kötelek és karabinerek kandikáltak ki, és amelyek tündecipőket, szendvicseket és sportitalos palackokat rejtettek. Ma sokkal laposabbnak tűnnek. – Maradj itt, oké? Rögtön jövök. Azzal kimegy a szobából, és pár perc múlva tömöttebb zsákokkal tér vissza. Még egy zacskó sós keksz. Két Starbucks frappucino. Két palack víz. Odamegy az asztalához, kivesz valamit a legfelső fiókból, és átsétál a szekrényhez. Teljesen kipakolja: hamarosan fényképalbumok, régi Westlake-évkönyvek és még jó néhány doboz fotó borítja a padlót. És amikor azt hiszem, hogy már teljesen üres, benyúl a mélyére, és előhúz egy köteg bankjegyet. – Mennyi pénz ez? Látszik rajta, hogy nagyon koncentrál.

– Ezer dollár fejenként, arra az esetre, ha valami miatt elszakadnánk egymástól. Tessék! A pénzköteg tompa puffanással landol a zsákom mélyén. Aztán elkezd visszapakolni a szekrénybe. Nekem közben eszembe jut Brooke és az ő hátizsáknyi pénze. – Mondd csak, Brooke-kal is csináltatok újraírást? A fejét rázza. – Nem. Na, nem mintha Brooke nem akarta volna. Aztán tovább beszél, miközben visszarendezgeti az albumokat és a fényképes dobozokat a helyükre. – Tudod, megbukott a töri záróvizsgán, és emiatt majdnem elúszott az érettségije. Aztán egyszer Apa rajtakapta, hogy cigizett. És volt egy nagyon rosszul sikerült randija egy Steve nevű sráccal. Becsukja a szekrényajtót, és visszasétál az asztalához. – Te jó ég, most, hogy belegondolok, ti ketten nagyon hasonlítotok egymásra. Előre félek attól a naptól, amikor majd találkoztok. Erre a gondolatra elmosolyodom. – Miért, fogok vele találkozni? Megvonja a vállát. – Persze. Amint hazajön, elhozom ide, hogy bemutassam neked. Amúgy is rendszeresen járunk látogatóba Maggiehez. – Tényleg? El szoktatok jönni Maggie-hez?

– Igen, gyakran. – Megbök a könyökével. – Nem akarok udvariatlan lenni, de lehetne, hogy ezt ne most beszéljük meg? Elvégre most próbálom megváltoztatni a történelem menetét, vagy mi – mondja, és évődve rám mosolyog. – Igen. Persze. – Kösz. És már el is merül a gondolataiban. – Tehát, pontosan 8:07-kor fogunk érkezni, mégpedig a házatok előtti sövény mellé. Várj, amíg jelzek, aztán fuss a kocsihoz! – Értem. Bennett felemeli a vállamra a hátizsákomat, aztán felveszi a sajátját. – Ja, és ne engedd el a kezem, akármilyen nehéz is lesz így a mozgás. Bármi történjék is, nagyon fontos, hogy együtt maradjunk. Ez a mondat a sziklamászós randinkra emlékeztet. Egészen pontosan arra, amikor megmutatta nekem a biztosítókötelet, és elmagyarázta, hogy az kapcsol majd össze bennünket. Aztán megfogja a kezem. Belenézek a szemébe. Még sosem láttam ilyen ijedtnek. – Bennett? – Igen? – Fogok valamire… emlékezni a szombatból?

Nem szeretném elfelejteni a randi előtti izgalmat, a mászás eksztázisát és a látványt, ami a csúcsról tárult elém. Szeretnék

emlékezni

arra,

amikor

megérkeztünk

a

kirándulásból a házunk elé, és végre úgy éreztem, ismerem őt. – Mindkét napra emlékezni fogsz… A szavába vágok. – De hogy? A könyvesboltból nem emlékszem semmire… – Persze, mert akkor nem voltál velem. Ezúttal mindkét verzióra emlékezni fogsz, ahogyan én is. Most pedig csukd be a szemed! De nem megy. Nagyon ideges vagyok, és ezt Bennett is érzi a kezem remegéséből. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ezt tennünk? – kérdezem. – Most viccelsz velem? – mordul fel, és értetlenül néz rám. – Nem, egyáltalán nem vagyok biztos benne. Épp készülök kihívni magam ellen a sorsot. És ujjat húzni az idővel Az ajkamba harapok, magam elé képzelem Emmát, és érzem, hogy visszatér az önbizalmam. – Köszönöm – felelem. Tudom,

hogy

nem

elég,

de

mindössze

viszonozhatom, amit értünk tesz. A szokásosnál erősebben szorítja a kezem. – Csukd be a szemed!

ennyivel

Úgy teszek, és aztán a következő pillanatban már egy ismerősebb helyen találom magam: a házunk előkertjében. Nem mintha olyan gyakran ücsörögnék itt kint, de a hulló sárga vakolat egyértelműen jelzi, hogy ott landoltunk, ahol Bennett szerette volna. Az ablak túlsó oldalán Apa talán épp most ült le, hogy megigya a reggeli kávéját, és átlapozza a mai újságot. – Készen állsz? – kérdi Bennett. Bólintok. – Akkor gyerünk! Kéz a kézben rohanunk a bokroktól a kocsifelhajtóig, és közben úgy húzzuk egymást, mintha valami furcsa akadályversenyen lennénk, ahol három lábon kell tojásokkal egyensúlyoznunk. Az autó üres. Megcsináltuk. Már majdnem megengedek magamnak egy megkönnyebbült mosolyt, amikor érzékelem, hogy a kocsi már hátrál is kifelé az útra, egyre gyorsuló sebességgel. Bennett áthúz a saját oldalára, aztán együtt próbáljuk kinyitni az ajtót. A kilincs megmozdul, de az ajtó nem nyílik ki. – Be van zárva! – szentségel Bennett. Felnézek a konyhaablakra, és a szívem majd’ kiugrik a helyéről arra a gondolatra, hogy Apa talán végignézi mindezt. De szerencsére nincs ott senki. Bennett és én az autó mellett rohanunk egészen a kocsifelhajtó végéig, aztán csak nézzük, ahogy átpördül az

úton, nekiütközik egy hóbuckának, és végül egy fának csúszik. A kerekei csak úgy pörögnek a jeges úton. Megint felpillantok az ablakra, de ezúttal már látom Apát. Ott áll, és minket bámul. Aztán eltűnik, és hamarosan megjelenik a bejárati ajtóban. – Mi a francot… – Átrohan az előkerten, és megáll mellettünk. Bennett és én elengedjük egymás kezét. – Mi a francot csináltok?! – Szia, Apa. – Annie? A tekintete Bennett és köztem cikázik. Emlékeztetnem kell magam, hogy én teljesen máshogy élem meg ezt a pillanatot, mint ahogy ő. Ő úgy tudja, hogy az imént még mindhárman az előtérben álltunk, ő pedig kezet rázott Bennett-tel, és a lelkemre kötötte, hogy hívjam el egyszer vacsorára. Most pedig itt állunk az utca közepén. – Apa, Bennett kedden átjön vacsorára, jó? – mondom, aztán hangos nevetésben török ki, és egyszerűen nem bírom abbahagyni. Apa csak néz meredten, mint aki azt hiszi, megőrültem. Bennett egyáltalán nem akar rám nézni. – Van esetleg egy álkulcsa, Mr. Greene? – kérdezi Apától. Ettől csak még nagyobb hahotázásba kezdek, és látom rajta, hogy ő is alig bírja fékezni magát. Apa tölcsért csinál a kezéből, és bekukkant a vezetőoldali ablakon.

– Hogy a fenébe zártátok be a kulcsot egy olyan kocsiba, amelyik rükvercben van? Fogalmam sincs, Bennett hogyan fogja megválaszolni ezt a kérdést, de örülök neki, hogy a rejtély lefoglalja Apát, aki így nem veszi észre, hogy egész más ruha van rajtunk, mint pár perccel ezelőtt. A tömött hátizsákokról nem is beszélve. – Elindítottam az autót és… Azt hittem, defektem van, úgyhogy… kiszálltunk, hogy megnézzük, de a kocsi akkor már rükvercben volt, és ahogy becsapódtak az ajtók, azt hiszem… automatikusan bezáródtak. Aztán közelebb hajol Apához, és odasúgja neki: – Ma egy kicsit idegesebb vagyok a szokásosnál, uram. Apa csak bámul Bennettre, aztán kérdőn rám néz. Ekkor már annyira nevetek, hogy muszáj hátramennem az autó mögé, hogy elbújjak előlük. Nem akarom, hogy Bennett is elveszítse a lélekjelenlétét. Ő sokkal jobban bírja nálam. Nekidőlök a terepjáró hátuljának, és próbálok megnyugodni. De ahogy bekukkantok a hátsó ablakon, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Amikor Bennett kinyitotta a csomagtartót az Ördög-tavi parkolóban, két piros hátizsák várt ránk tele sziklamászó kellékekkel. Most ugyanaz a két zsák van a hátunkon, de ahogy benézek a kocsiba, mégis látom a köteleket és a többi cuccot. A két heveder. Az új cipő, amit Bennett direkt nekem vett. És a kaja meg a négy palack sportital. Mi visszamentünk, a

felszerelés viszont itt maradt, ahol ötvenkét órával ezelőtt volt. Bizonyos dolgok talán úgy maradnak, de az egyszer biztos, hogy a mai nap újraíródik.

24. FEJEZET ÖRÜLÖK,

HOGY NEM SIETÜNK,

mert negyvenöt percbe telik,

mire az autómentő ideér, még kettőbe, hogy kinyissák a terepjáró ajtaját, és további húszba, hogy Bennett elintézze a papírmunkát. Neki, szegénynek, még azt is el kell viselnie, hogy a srác közben egyfolytában rajta szórakozik. De mire végre beülünk az autóba, és elindulunk Emmáékhoz, azt hiszem, már mindketten egy kicsit könnyebben vesszük a dolgot. Épp valami olyasmit csinál, amit magától soha nem tenne meg, nekem pedig értékelnem kell mindezt. Tudom, hogy ő még mindig azt várja, mikor kap el bennünket az idő fekete karma, hogy visszarepítsen oda, ahová tartozunk. De nem tehetek róla, én élvezem a pillanatot. Ha émelyeg is a gyomrom, ügyet sem vetek rá. – Hogy van a fejed? – kérdezem. Bennett megdörzsöli a halántékát. – Igazából jól. Nem is gondoltam rá. – Talán tényleg az adrenalin teszi, ahogy sejtetted. Amikor Emmáék házához érünk, a Saabot ott találjuk a kocsifelhajtón, teljesen épen. Nincs törött üveg. Nincs törött lámpa. Nincs horpadás. Nincs vér. – Itt van! Jól van!

Kiszállok az autóból, és az ajtóhoz rohanok. Emma nyitja ki, én pedig szó nélkül a nyakába ugrom. Fürdőköpenyben és papucsban van, a haja lófarokba fogva, és szemernyi smink sincs rajta. Így legalább jobban látom sima és tökéletes bőrét, amin nyoma sincs se horzsolásnak, se ronda, lilásfekete zúzódásoknak.

Amint

meglátja

mögöttem

Bennettet,

felsikolt. – Szentséges ég! – Lefejti magáról a karomat, és összébb húzza a köpenyét. – Ti meg mit kerestek itt? Fogalmam

sincs,

mit

feleljek

neki.

Annyira

belefeledkeztem az újraírásba, hogy nem terveztem meg, mit csináljunk, ha ideérünk. – Hát… – kezdek bele, aztán Bennettre mutatok, aki épp a kabátja gombját tekergeti lesütött szemmel. – Tudod, ma randink van. Ahogy neked és Justinnak is. Úgyhogy arra gondoltunk, hogy betársulnánk hozzátok, és csinálhatnánk valamit négyesben. – Társulni? – Igen. Szerintünk jó buli lenne! – Jó buli? Bennettre nézek. – Magunkra hagynál egy percre, kérlek? – Bennett bólint, és visszamegy az autóhoz, én pedig nyerek néhány pillanatot, hogy gyorsan kitaláljak valamit. – Egy kicsit ideges vagyok, Em. Nem tudom, miért, de úgy érzem, talán jobb lenne, ha te is velem lennél. Te és Justin.

– Nincs szükséged rám, hogy… – De igen! Menjünk együtt, jó? Klassz lesz, meglátod – ismétlem magamat. – Jó. Justin először idejön, aztán tizenegyre átmegyünk a kávéházba. Ott találkozunk. Azzal már csukja is be az ajtót. Ránézek a Saabra a kocsifelhajtón, és eszembe jut, hogy bármi történjen is, ennek a kocsinak ma egész nap itt kell maradnia. Bedugom a lábam az ajtónyílásba, hogy ne tudja bezárni. – Mi lenne, ha ma Bennett furikázna mindannyiunkat? Az ő kocsija szuper, és nagyon tágas. Szuper és nagyon tágas? Istenem, úgy beszélek, mint Anya! Elveszem a lábam az ajtóból, és elindulok lefelé a lépcsőn. – Másfél óra múlva érted jövünk – kiabálom vissza. – Szólj Justinnak, hogy a kávéházban találkozunk. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, annyira boldog vagyok, hogy ilyen egészségesnek látom. Amikor elkapom Bennett tekintetét a szélvédőn keresztül, nem tudom nem észrevenni a büszkeséget a szemében.

Emma bemegy a kávéházba, hogy találkozzon Justinnal, közben én és Bennett az autóban várakozunk. Emma felénk mutat az ablakon keresztül, mi pedig integetni kezdünk.

Justin láthatóan zavarba jön, amikor meglát bennünket, de amúgy – akárcsak Emma – tökéletesen egészséges és sértetlen. Nincs nyakmerevítő. Nincsenek vágások. Erősnek tűnik, ahogy jön felénk, és egyáltalán nem olyan, mint aki épp most élt túl egy karambolt. – Nyugi – mondja Bennett. Szükségem is van rá, mert különben kipattannék az autóból, és Justinnak is a nyakába ugranék. – Na, szóval – mondja Bennett, miután mindannyian helyet foglaltunk a terepjáróban –, a világért sem szeretnénk keresztülhúzni a terveiteket. Mit szerettetek volna csinálni? – El akartunk menni egy belvárosi lemezboltba – feleli Justin. – Én pedig be akartam nézni a Művészeti Intézetbe – egészíti ki Emma. – Nagyszerű! – feleli Bennett. – Tehát zene és művészet. Hátrafordulok, hogy rájuk villantsak egy lelkes mosolyt, de látom, hogy értetlenül bámulnak egymásra. Mire visszafordulok, Bennett leparkol a magasvasútnál. – Nem bánjátok, ha innen tömegközlekedéssel megyünk? – Tömegközlekedéssel? – kérdezi Emma. – Igen. Jobb a környezetnek. – A környezetnek? – kérdezi hitetlenkedve Emma, és elfintorítja az orrát a sínek meg a feléjük vezető koszos lépcső láttán. – Na, ne, menjünk inkább kocsival! Sokkal

kényelmesebb. Én az összes parkolóhelyet ismerem a városban. – Jobb móka lesz így, meglátod – mondja Bennett, és már száll is ki az autóból, hogy becsukja maga mögött az ajtót, mielőtt Emma bármit reagálhatna. Mi is követjük, miközben megfogom Bennett kezét, és alig bírom visszatartani a nevetést. Még sosem láttam azelőtt, hogy valaki a saját fegyverével győzte volna le Emmát. A lemezboltban kezdjük a napot, ami Justin szerint minden

idők

szétszéledünk,

legjobb

ilyen

négyen

amerre

létesítménye. látunk,

de

Először aztán

visszarendeződünk párokba. Sőt, később én Justinhoz csapódom, és végignézzük a ska lemezeket, Bennett meg Emma pedig a klasszikus rock kínálatról csevegnek. – Hé – szól Justin suttogva. Aztán körbenéz, hogy meggyőződjön róla, a többiek nem hallanak minket. – Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam neked… Emmáról és rólam. Nem szeretek titkolózni előtted, de… az egész egy kicsit… furának tűnt. De gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és el kellett volna mondanom neked. Elmosolyodom, és eszembe jut, hogy szinte ugyanezeket a szavakat mondta a kórházban is. – Semmi baj, Justin. Emma elmondta. És amúgy ez jó. Örülök nektek. Vidáman összeütjük a vállunkat.

– Király. Köszi. Esetleg adnátok nekünk egy kis időt, amit kettesben tölthetünk? Ez a te Bennetted egy kicsit feszültté tesz, és folyton elfelejtem a legjobb szövegeimet. Pedig szuper viccekkel készültem. És mit szólsz a pulcsimhoz? Lábujjhegyre állok, és összekócolom a haját. – Tökéletes. Justin elmosolyodik, a szeplői pedig beleolvadnak a pirosságba, ami lassan elborítja az arcát. A délután hátralévő részét nézelődéssel töltjük. Egy zsúfolt étteremben megebédelünk. Nagyon ügyelünk arra, hogy kettőkor – azaz a baleset időpontjában – a lehető legbiztonságosabb helyen legyünk, amit csak Bennett ki tud találni: a Művészeti Intézet harmadik emeletén. Az idő gyorsan repül. Vonattal megyünk vissza az evanstoni állomásra, aztán mindnyájan bemászunk Bennett kocsijába, és mivel egyikünknek sincs még kedve hazamenni, a legközelebbi mozi felé vesszük az irányt, és elhatározzuk, hogy befizetünk az első filmre, amit adnak. Ez pont az Aludj

csak, én álmodom. Mit ne mondjak, én biztosan nem ezt választottam volna, tekintve, hogy a főszereplő a metró alá esik, és egy egész hetet kómában tölt. Tíz óra van, mire Bennett és én megérkezünk a házunk elé: két órával később, mint eredetileg. Egy pillanatra elbizonytalanodom, mert eszembe jut Anya és Apa, és az, hogyan vártak engem a konyhaasztalnál ülve, hogy bejelentsék a rossz hírt Justinnal kapcsolatban.

– Bejönnél velem? Tudod, csak hogy biztosak legyünk benne hogy most minden másképp van. Bólint, és elindulunk a bejárat felé. Odabent csend fogad. Ebből azonnal tudom, hogy Anya és Apa nem ül a konyhaasztalnál, és megkönnyebbülten felsóhajtok. Bennett jön utánam, és a sötét konyhán keresztül bemegyünk a nappaliba, ahonnan a hangokat halljuk. Nem tévedünk: ott találjuk a szüleimet a kanapén, otthoni ruhában, amint épp filmet néznek. A kandallóban ég a tűz. – Helló – köszönnek ránk egyszerre. Anya Apára mosolyog, mintha engem akarna megnyugtatni. – Látom, Apa már elmesélte, mi történt az autóval – mondom. Vigyorgok és Bennettre nézek. Ö viszont eltakarja a szemét a kezével. – Biztos vagy benne, hogy kedden el tudsz jönni vacsorára, Bennett? Anya a tipikus nővér-mosolyával fordul felé, Bennett pedig kis híján elolvad a gyönyörűségtől, ahogy mindenki más is szokott. – Mert szívesen elmegyünk érted. – Anya megint Apára néz. – Mi is tudjuk, milyen bonyolult megtanulni, mire való a sok kulcs, a sebességváltó, a zárak… Nevet, és nem tehetek róla, én is vele tartok. Apa először lehajtja a fejét, de aztán belőle is kirobban a nevetés.

– Nem vagyok a legjobb formámban – mondja Bennett, és még mindig a keze mögé rejti az arcát. Aztán lassan leengedi, és ő is velünk nevet. – Semmi baj. Örülünk, hogy itt vagy, Bennett – mondja Apa. – Most már legalább van valami, amiről majd mindig te jutsz az eszünkbe. Bennett végignéz mindhármunkon, és mosolyog. – Nagyszerű. És most először azóta, hogy belevágtunk a mai randink második verziójába, azt látom rajta, hogy megnyugszik, és kezdi elfogadni, amit én már reggel 8:08 óta tudok. Hogy az újraírásunk sikerült. Emma és Justin biztonságban van. Nem történt semmi rossz. Na meg azt, hogy Bennett sokkal többre képes, mint azt gondolta.

25. FEJEZET – HIHETETLEN miután

HETEM VOLT!

becsöngettek,

és

– jelenti be Señor Argotta, mindannyian

elfoglaltuk

a

helyünket. Bennett-tel

egymásra

nézünk

és

elvigyorodunk.

Fogalmam sincs, hogy a tanár úr hetében mi volt olyan „hihetetlen”, de abban biztos vagyok, hogy mi simán túlszárnyaljuk. – Abban bejárhattam

a

különleges

egész

kegyben

Mexikót,

húsz

részesültem, különböző

hogy útiterv

segítségével. Felvillanyozó volt! Egytől egyig fantasztikus munkát végeztek! Körbe-körbe jár a teremben, mi pedig feszült figyelemmel követjük. – De három út – folytatja –, három út még így is kimagaslott a többi közül. Ezeket szeretném megosztani önökkel, hogy segítsenek nekem eldönteni, végül ki legyen az az egy, aki ezt hazaviszi a mai napon. – A zsebébe nyúl, és előránt egy összehajtott papírt. – Az ötszáz dolláros utazási utalványt! Széthajtogatja, és egy mágnessel felteszi a táblára, jól látható helyre. Hátrafordulok, hogy gyors pillantást váltsak Bennett-tel. Először úgy gondoltam, ha vele együtt dolgoznám ki az

útitervemet, csalnék, de mindössze egy mosolyába és egy tejeskávéba került, hogy megváltoztassam a véleményem. Vasárnap délután, miután befejeztük a sikeres újraírást, Bennett bejött hozzám a könyvesboltba. Beültünk a szokásos helyünkre,

könyveket

válogattunk,

aztán

hangosan

felolvastunk belőlük egymásnak. Négy órával később mindkettőnk papírján ott díszelgett egy-egy körutazás terve, elég különbözőek ahhoz, hogy Argotta

ne

sejtsen

semmit

az

együttműködésünkről.

Egyetlen közös pont azért volt: a csodálatos tengerparti város, La Paz. Señor Argotta lekapcsolja a villanyt, és beindítja a projektort. A vásznon megjelenik Mexikó színes térképe. Az út sárgával van jelölve, a célállomások pedig be vannak karikázva. Rögtön látom, hogy ez nem az én tervem. És nem is Bennetté. – Az első tervet Courtney Breslin készítette. A sárgával jelölt út az ország külső részén halad végig, és teljesen elkerüli a belső területeket. Az útitervből jól látszik, hogy az idei, szokatlanul hosszú tél igencsak megviselte Señorita Breslint, és ezt a tengerpart nagymértékű túladagolásával igyekszik enyhíteni. Az egész terem felnevet. – Első látásra úgy tűnhet, hogy így az ország számos nevezetességét kihagyja. Nekem mégis tetszik, azzal együtt is, hogy belevett néhány rendkívül népszerű és turistáktól

hemzsegő helyet, mert sikerült rátalálnia egy-két eldugott és igazán különleges tengerparti gyöngyszemre. Argotta ezzel befejezi rögtönzött szónoklatát, és kiteszi a táblára Courtney térképét. – Ha javasolhatom, hívjuk ezt a tervet Hora de Playának. Aztán hátrébb megy, és megnyom egy gombot a távirányítón. Az osztály előtt feltűnik az én térképem. Érzem, hogy megfeszülök. – Señorita Greene útjában mindkettőből találunk egy kicsit: néhány tengerpart, néhány rom. Összességében azonban nagyon kiegyensúlyozott tempójú. Megfigyeléseim szerint az emberek gyakran beleesnek abba a hibába, hogy igyekeznek minél több célpontot belezsúfolni az utazásaikba. Annyira nem akarnak kihagyni semmit, hogy túlvállalják magukat.

Szerény

véleményem

szerint

ez

az

egyik

legbiztosabb módja annak, hogy elszalasszuk egy ország legszebb helyeit. Azt a három útitervet, amit választottam, azért szeretem, mert nem akarnak túl sokat markolni, és hagynak elég időt a meglepetésekre. A spontán döntésekre. Señorita Greene útja nagyon dinamikus, de azért hagy teret a csodáknak! A hirtelen elhatározásoknak! Ezért neveztem el

La Aventurának! Atrevida. Argotta kihagyta a névből a „vakmerő” szót, úgyhogy magamban hozzáadom: La Aventura Atrevida. – Az utolsó útiterv pedig Señor Camariané.

Alex és én egyszerre nézünk egymásra; mindketten meglepődtünk. – Őt láthatóan a régészet és a maja kultúra érdekli. A zsúfolt turistacélpontokat teljesen elkerüli. Igaz, ő is elrepül Cancúnba, de olyan hamar le is lép, ahogy csak tud. És nem utolsósorban: egyedül ő találta meg az egyik legkedvesebb helyemet, Kohunlich romjait, melyek a szomszédos kis ország, Belize erőteljes hatását mutatják. Alex felé fordul, és úgy mondja tovább. – Azt ajánlom, hogy hajnalra időzítse a látogatását, amikor az üvöltő majmok előjönnek. Félelmetes. És fantastico. Azzal előremegy, és Alex térképét is felteszi a táblára a többi mellé. – El Camino Menos Viajado. Azaz „A legkevésbé járt út”. Átmegy az ajtó mellé, és felkapcsolja a villanyt. – Be kell vallanom, hogy én nagyon élveztem ezt a versenyt. Sikerült megtalálniuk többet is azok közül a helyek közül,

amelyeket

megismertettek

a

néhány

legjobban olyannal,

kedvelek,

másrészt

amiről még

sosem

hallottam. Mély benyomást tettek rám a munkájukkal, olyannyira, drága barátaim, hogy előtört belőlem a szörnyű honvágy. Nagyot sóhajt, mosolyog, és azt kérdezi: – Akkor hát, szeretnék megtudni, ki lesz a győztes? Én már tudom. Egyértelműen Alex. Én nem tudok majmokat felmutatni, se üvöltőket, se másmilyeneket.

Argotta a tanári asztal körül járkál, és igyekszik fokozni a feszültséget. – Mindhárom nagyszerű útiterv, mégis van egy köztük, amelyik kiviláglik tökéletes tempójával és egységével. Ha első alkalommal készülnék Mexikóba, egyértelműen ezt választanám. Odamegy a táblához, és színpadias gesztusokkal mutatja a három térképet. – A győztes tehát nem más, mint… – kiabálja, és leveszi az én térképemet, hogy a magasba emelje – La Aventura! Az osztály tapsol, és közben megszólal a csengő. Odamegyek Argotta asztalához, hogy átvegyem a díjat. Bennett kifelé menet odaszól, hogy a folyosón találkozunk. – Muchas gracias, Señor Argotta – mondom, és átveszem tőle az utalványt. Hirtelen nem is tudom, melyikünk büszkébb. – Megérdemelte – mondja komoly arccal. Aztán felemeli az ujját, és a terem felé int a fejével, mintha szeretne még valamit mondani, de nem a többi diák előtt. Idegesen szorongatom a nyereményemet, és közben Bennettre gondolok, aki kint vár az ajtó előtt. – Señorita, bizonyára tudja, hogy én vagyok a nyári csereprogram vezetője – böki ki végre, miután teljesen egyedül maradunk. Bólintok.

– Ebben az évben a szokásosnál több család jelentkezett befogadónak, cserediáknak viszont kevesebb. Tisztában vagyok vele, hogy elég későn szólok, de van még egy hely. Mivel nem válaszolok, hozzáteszi: – Ha érdekli. Még nem is gondolkoztam nyári terveken. Ha jobban meggondolom, amióta Bennett itt van, nem tervezek előbbre egy napnál. Argotta kihúzza az asztalfiókját, elővesz egy fényes sárga mappát, és átnyújtja. – Ez egy igazán fantasztikus lehetőség. Tíz hetet tölthetne Mexikóban egy barátságos befogadó családnál. Nézze át, és beszélje meg a szüleivel! Elveszem tőle a mappát. Néhány hónappal ezelőtt ezt tartottam volna életem legnagyobb lehetőségének, de most, hogy bármikor bárhová elutazhatok, már nem hangzik olyan csábítóan. – Köszönöm. Nagyon megtisztelő, hogy rám gondolt. Kinyitom a már így is túltömött hátizsákomat, és beleszuszakolom a mappát. – Végiggondolom. – Nagyszerű. A család már tudja, hogy nekik talán nem jut diák, de akárhogy is alakul, elég időt kell hagynunk nekik a felkészülésre. Úgyhogy arra kérném, hogy mihamarabb juttassa hozzám vissza a papírokat. Legkésőbb május végén.

Több jelentkezést már nem várok, így csak magán múlik: ha szeretne, mehet. – Értem. Nagyon köszönöm. Már rohanok is kifelé az ajtón. Ahogy beveszem a kanyart, Bennett átkarolja a vállamat. – Megcsináltad! Mosolyog, és közelebb húz magához, aztán elindulunk a folyosón. Egy kicsit elveszítem az egyensúlyomat, de nem bánom. – Tehát, hová megyünk azzal az utalvánnyal? – Természetesen Mexikóba! Nagy kár lenne parlagon hagyni egy ilyen tökéletes tempójú és egységes útitervet, ami még a meglepetéseknek és a spontán döntéseknek is hagy teret! – felelem, és Argotta jellegzetes akcentusát próbálom utánozni. Aztán kihívó mosollyal ránézek. – Én pedig szeretem a meglepetéseket. – Igen – mondja Bennett. – Ezt már én is tudom.

május

26. FEJEZET BELETESZEM

A

KÖNYVJELZŐT

Rick

Steves

Olaszország

útikönyvébe és leoltom a lámpát. Ódon múzeumokra, macskaköves kis utcákra és igazi olasz fagyira gondolok. Már vagy egy hónap eltelt azóta, hogy Bennett elvitt magával Thaiföldre, elmesélte az első titkát, és megajándékozott egy képeslappal.

Akkor

megígérte,

hogy

legközelebb

Olaszországba megyünk, de az Emma-féle újraírás óta nem akarja használni a képességét, még turistautazásra sem. Én nem nyaggatom – örülök neki, hogy egyáltalán itt van, és próbálok úgy tenni, mintha teljesen hétköznapi ember lenne –, de azért a biztonság kedvéért továbbra is bújom az útikönyveimet. Behunyom a szemem, és rá gondolok. Már-már elnyom az álom, amikor fura érzésem támad. Mintha valami nehéz súly húzna az ágy széle felé. – Hé! – súgja egy hang a fülembe. – Én vagyok. A szemhéjam azonnal kipattan, és már éppen sikítanék, amikor… – Cssss! – mondja a hang, és egy kéz tapad a számra. A szívem vadul kalapál, a szemem elkerekedik, és csak pislogok erősen, hogy végre meglássam a sötétben, ki az.

– Én vagyok. Nincs semmi baj – ismételgeti, én pedig próbálom lecsillapítani a szívemet. – Semmi baj, Anna, csak én vagyok. – Micsinálszteitt? – mondom alig érthetően suttogvakiabálva a tenyerébe. – Tessék? – kérdi nevetve, és elveszi a kezét a számtól. – Mit csinálsz te itt? – ismétlem meg, ezúttal érthetően. Aztán felülök, és belebokszolok a karjába. – Halálra ijesztettél. Még mindig a nevetéssel küszködik. – Ne haragudj! Az ajtón akartam bejönni, de… – Megütögeti az óráját. – Anyukád nagyon szeret, de nem hinném, hogy hétköznap éjjel fél tizenkettőkor beengedne. Érzem, hogy a szívem egy kicsit nyugodtabban ver, és szorosabbra húzom magam körül a takarót. – Minden oké? – Igen, minden a legnagyobb rendben. Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. Csak feküdtem otthon az ágyban, és hirtelen annyira hiányozni kezdtél, hogy nem volt kedvem megvárni a holnapot. Felkeltem, felkaptam a melegítőmet, magam elé képzeltem a szobádat, és huss, már itt is vagyok! – Huss? – Huss. Ugye még nem aludtál? – De már majdnem.

Leteszem a fejem a párnára, és sóhajtok. Nem tudom, mit gondoljak,

hogy

csak

így

–

huss – megjelenik a

hálószobámban. Felhúzza a takarót az államig. A szoba sötét, és csak a telihold fénye világít be sejtelmesen. De bizonyára látja az arckifejezésemet, mert megkérdezi: – Hé… most kiakadtál? Megrázom a fejem. – Nem, nem annyira. – Egy kicsit? Összeráncolom az orrom. – Igen, talán egy kicsit. – Ne haragudj! Nem akartam csak így rád rontani. Megyek is. Most meg én érzem magam rosszul. Olyan édes, hogy ilyen zavarban van! Mielőtt felállhatna, elkapom a karját és visszahúzom. – Ne menj! – Igazad van. Majd holnap találkozunk – suttogja, aztán gyengéden megcsókolja a homlokomat. Ennyi elég is, hogy a szívem megint hevesebben kezdjen verni, de ennek most semmi köze az ijedtséghez. Öt perccel ezelőtt még hiányzott, most pedig itt van a szobámban, és az ágyamon ül a holdfényben. – Tényleg nem haragszom.

Gondolkodás nélkül megragadom a karját, és lehúzom magam mellé az ágyra. Elterül mellettem, és egy kicsit meglepettnek

tűnik.

Aztán

odasimulok

hozzá,

rátámaszkodom a mellkasára, és a szemébe nézek. Olyan cukin fest a párnámon… – Ne menj! Egy pillanatig csak néz, de aztán a keze a tarkómra vándorol, és megcsókol. Erősebben, mint máskor. És jóllehet még mindig ott van köztünk a nagy paplan, érzem a teste melegét, és a csókjai forróságát, ahogy záporoznak rám. A számra. A nyakamra. A mellemre. Öt percre teljesen elveszem benne, és csak csókolom, simogatom, élvezem, hogy a pólója alatt kitapinthatom az izmait, amint összehúzódnak, ha magához szorít. De aztán hirtelen feleszmélek, rájövök, hol is vagyok, és elhúzódom tőle. Ideges pillantást vetek az ajtóra. – Semmi baj – suttogja a fülembe. Érzem a leheletét a nyakamon. – Ne aggódj! Egy kicsit még jobban elhúzódom. – De a szüleim… – Ne aggódj – ismétli. Pár percre megint engedek, és hagyom magam elveszni a karjaiban. De most sem tudom sokáig figyelmen kívül hagyni az ajtót. Megint odapillantok, Bennett pedig rögtön észreveszi.

Rám mosolyog. A hajam az arcomba lóg, arrébb simítja, hogy lássa a szemem. Megsimogat, és azt kérdezi: – Én vagyok, emlékszel? Ha bejönnek, egyszerűen… eltűnök, és visszajövök öt perccel korábban. – A mosolya egyre pajkosabb. – Sosem tudják meg. Sőt, te sem. Akkor aztán nyugodtan leránthatsz magadhoz az ágyra, ahogy most tetted. Leveszem a szemem az ajtóról, és közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókoljam. De hirtelen belém nyilall valami. Fogalmam sincs, honnan jön, és miért épp most bukkan fel, vagy hogy miért nem jutott eszembe eddig. Most viszont nem tudok másra gondolni. – Ugye még nem tetted meg velem? – Mosolygok, de érzem, hogy a vonásaim inkább görcsösek. – Úgy értem, nem írtál újra semmit. Úgy, hogy ne tudtam volna róla? A mosoly túl gyorsan hervad le az arcáról. – Bennett? Nem felel. Csak hátraejti a fejét, és belefúrja a párnába. – De, egyszer. – Szinte érzem a szavak súlyát, ahogy elhagyják az ajkait. Görcsbe rándul a gyomrom, dermedten bámulok rá, és magyarázatot várok. De nem mond többet. Csak fekszik, és várja, hogy reagáljak valamit. – Mikor? – Felülök, szorosabbra húzom magamon a takarót. A szemembe néz.

– Emlékszel arra az estére, amikor eljöttél Maggie házába, és olyan durva voltam veled? Bólintok. – Utánad mentem a könyvesboltba, hogy bocsánatot kérjek, és beültünk egy kávéra. Megint bólintok. – Aztán hazakísértelek. Türelmetlenül bólogatok, hiszen jól emlékszem mindenre. Én azt a részt akarom hallani, amire nem emlékszem. – Megcsókoltalak. – Megcsókoltál? Na, ne! Erre biztosan emlékeznék. Most ő bólogat, és én bámulok rá. Mert ez lehetetlen. Semmit sem akartam jobban aznap este, mint hogy megcsókoljon, de ő csak azt hajtogatta, hogy ami a múltkor történt, nem történhet meg még egyszer. Akkor még nem tudtam, mit akar mondani ezzel, de most már igen. Megcsókolt. Ez az, ami történt. – Túl sok volt. Megijedtem attól, hogy mit jelent neked ez az egész. – Megvonaglik az arca. – Hazamentem, és végiggondoltam, hogy mit csináltam. Aztán visszamentem az időben, és újraírtam. Hazakísértelek. Aztán elköszöntem. Én

pedig

ott

álltam

a

járdaszélen,

reszketve,

összezavarodva, és csak néztem utána, ahogy elmegy a hóban, azt gondolva, hogy valami rosszat tettem. Hogy aztán azzal töltsem a következő huszonnégy órámat, hogy azon

tűnődöm, miért is foglalkozom egy olyan emberrel, akinek nem jelentek semmit. Rá sem bírok nézni, inkább nekidőlök a fejtámasznak, becsukom a szemem, és masszírozni kezdem a halántékomat. Amikor újra ránézek, látom, hogy engem bámul, őszinte és bocsánatkérő tekintettel. De nem érdekel. Összeszorítom a szememet. – Mikor csináltad? – kérdezem. – Szeretném tudni a pontos pillanatot, amikor visszamentél. Tudom, hogy nem kockáztathatta, hogy összefusson saját magával, és hogy aznap este szinte egyetlen pillanatot sem töltöttünk külön. És akkor minden eszembe jut. Elsütöttem egy hülye viccet arról, hogy hajlamos eltüntetni az embereket, ő pedig kiment a vécére. Amikor visszajött, úgy éreztem, egy másik Bennett áll velem szemben. És ez így is volt, mint kiderül. – A mosdó – suttogom. Bólint. – Nem akartad elmondani, ugye? – dühöngök. – Eddig nem volt rá okom, de most elmondtam – feleli, de ez csak olaj a tűzre. – Nézd, nem akartalak megbántani. Ez még azelőtt volt, hogy… – Vagyis hazudtál nekem? Csak azért, hogy megkíméld a

lelkem? – Nem hazudtam neked – próbál lecsillapítani. – Csak nem szóltam róla. Ez nem ugyanaz.

– Számomra igen – csattanok fel. – Ne kiabálj, Anna! Még bejönnek a szüleid. – A szüleim? Mit érdekelnek téged a szüleim? Hiszen te bármikor elpárologhatsz, és akkor úgyis én leszek az, akinek valami magyarázattal kell szolgálnia, hogy miért üvöltök az éjszaka közepén. Egyedül. A hálószobámban. Mindenesetre halkabbra váltok, és suttogni kezdek. – Vagy, ami még jobb, miért nem akarod egyből újraírni ezt az egészet? Akkor nem kellene elviselned ezt a beszélgetést sem. – Sosem tennék ilyet. – Olyan meggyőződéssel állítja ezt, hogy már majdnem elbizonytalanodom. De aztán a düh győz. – Miért nem? Pedig tökéletes megoldás lenne! Egyszerűen kisétálsz, és tíz perc múlva visszajössz, hogy elölről kezdjük az egészet. Simogatlak és csókolgatlak majd, ahogy az előbb. Na, nem mintha tudnám, mi volt az „előbb”. Sírás fojtogat, és minden erőmmel próbálom visszatartani a könnyeimet, nehogy mindent elrontsak. Ha most elbőgöm magam, azt fogja gondolni, hogy szomorú vagyok. De nem – én dühös vagyok! Ezek forró és maró könnyek, és olyan feszültséget érzek, hogy képes lennék kiütni a falat itt, a hátam mögött. – Anna – mondja Bennett nyugodt hangon. – Egyszer tettem ilyet. Többet soha. Mert utána úgy döntöttem, hogy mindent elmondok neked. És hogy veled leszek.

Bólintok. – Ó, igen. Miután te úgy döntöttél. Visszagondolok az első hetekre. Sőt, majdnem egy hónap volt. Minden nap úgy mentem be spanyolra, hogy azon őrlődtem: miért nem akar még csak rám sem nézni azután az este után? Meg azon, miért érzek ilyen erős vonzalmat valaki iránt, aki szemmel láthatóan gyűlöl. – Ha tudni akarod, aznap este, amikor újraírtad a dolgokat, még mielőtt újraírtad volna őket, én úgy döntöttem, hogy veled akarok lenni. De ez persze nem számít, ugye? Csend telepedik közénk. Mereven bámulok rá. ő viszont az ágytakarót nézi. – Hibáztam – mondja végül. – Egyszer. De aztán soha többet nem tettem meg újra. És nem is tenném. Érzem, hogy a vonásaim ellágyulnak, ezért jó erősen összeszorítom az ajkaimat. Vissza kell tartanom ezeket a nyavalyás könnyeket. – Azt hiszem, jobb, ha most elmész. – Micsoda? – Menj el! Most. Kérlek. Szándékosan használom ugyanazokat a szavakat és ugyanazt a hangot, amit ő is használt, amikor két hónappal ezelőtt kirúgott Maggie házából. – Ne csináld már… Anna. – Képmutató vagy.

Behunyom a szemem, és egy pillanatra nem érzek mást, csak a saját testem remegését. Nem hallok mást, csak a szavakat, amelyeket már kimondtam. Még mindig itt visszhangzanak a szobában. Aztán kinyitom a szemem, és ellentmondást nem tűrő arccal azt mondom: – Menj! Huss! Érzem, ahogy a matrac megemelkedik, és Bennett súlya elhagyja az ágyat. Kinyitom a szemem, arra számítva, hogy már nem találom itt. De még mindig előttem áll. Az arca nagyon szomorú. Becsukja a szemét. Én nem mozdulok, és nem is mondok semmit. Csak nézem, hogy a térkép a falamon láthatóvá válik, ahogy eltűnik előle.

27. FEJEZET A MÁJUSI REGGELEK MEG MINDIG CSÍPŐSEK, de végre könnyebb ruhákban tudok futni, és nem kell kesztyű, gyapjúzokni meg sapka. Alig ismerem meg az ősz lófarkas férfit, miután ő is sortra és pólóra váltott, pedig nagyon barátságosan integet. Szegény csak egy halvány mosolyt kap cserébe. Süt a nap, a fák zöldellnek, és gyönyörű az ébredő természet. De ez sem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza borús hangulatomat. A kelleténél erősebben érintem a talpammal az aszfaltot, és még mielőtt elérném a futópályát, érzem, hogy sajog a lábszáram. Meglesz még a böjtje, hogy így akarom levezetni azt a feszültséget, amit inkább ki kellene üvöltenem magamból. Amikor beérek spanyolra, Bennett az asztalánál ül, pont ott van, ahol lennie kell. Találkozik a tekintetünk, de fagyos arccal ülök le a helyemre. Néhány perccel később valaki megérinti a vállamat. Argotta háttal áll az osztálynak, és épp ragozási sorokat ír fel a táblára. Hátranyúlok, elveszem az összehajtogatott cetlit, és megnézem.

Beszélnünk kell. Apró galacsint gyúrok a papírból, és lehajítom a padlóra. Argotta az osztály felé fordul, és a következő tíz percet hangos ragozással töltjük. Amikor ismét hátat fordít, hogy

felírja egy újabb ige ragozását, megint ütögetést érzek a vállamon.

Ne haragudj! SOHA többé nem fordul elő. Zsebre vágom

a

cetlit, felállok a helyemről, és

előremegyek. Elveszek a tanári asztalról egy mosdóhasználati engedélyt, és amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom a helyiséget. Aztán végigrohanok a Fánkon, berontok a vécébe, és hideg vízzel locsolom az arcomat. Most, hogy újra láttam, már nem tudok úgy haragudni rá. Túlságosan vonzódom hozzá, és mindahhoz, amit megtudtam róla. Szeretném megérteni, miért tette, amit tett, és elmondani neki, miért esik annyira rosszul. Szeretném hinni, hogy tényleg sajnálja, és szükségtelen tovább haragudnom rá. Hosszasan bámulok a tükörbe, és addig nézem magam, míg a vonásaim elmosódnak, és egy teljesen ismeretlen arc bámul vissza rám. Aztán veszek egy nagy levegőt, igyekszem összeszedni magam. Elindulok vissza a terembe, közben pedig azon gondolkozom, mit fogok mondani. Óra után azonban nincs idő megállni és elmondani neki, amit szeretnék. Ahogy kiérünk a folyosóra, Bennett megragadja a kezemet, és húzni kezd a tömeggel szemben. Teljesen felrúgjuk a Fánk közlekedési szabályait, nem törődve az éhes emberekkel, akik mind az ebédlő felé igyekeznek. Nagy lendülettel löki ki az épület dupla ajtaját, de aztán hirtelen megtorpan. A napsütés szinte mindenkit kicsalogatott az udvarra, sehol egy csendes hely.

Szó nélkül visszafordulunk a folyosóra, hogy ott keressünk egy nyugodt zugot. – Gyere utánam – mondja, mintha lenne más választásom, mert közben húz magával, megint az árral szemben, mint az előbb. Végül elérkezünk egy szekrényekkel teli folyosóhoz az iskolaépület túlsó felén. Megáll a 422-es előtt, ami – és ezt csak most tudom meg – az övé. Beállítja a számkódot, és a kattanás után kinyitja az ajtót. Ez a szekrény egyáltalán nem hasonlít az én plakátokkal és órarendekkel dekorált, tankönyvekkel és rágósdobozokkal teli szekrényemre. Üres és teljesen személytelen. Olyan, mint a szobája Maggie-nél: a funkcióját

ugyan

ellátja,

de

az

egész

mégis

olyan

átmenetinek tűnik. Berakja a hátizsákjainkat, és bevágja az ajtót. – Eltűnhetnénk innen? – Megragadja a kezem, és körbenéz az üres folyosón, hogy meggyőződjön róla, egyedül vagyunk. Mielőtt rájönnék, mi történik, már érzem is a még nem elég megszokott émelygést a gyomromban. Csukva tartom a szemem, veszek egy nagy levegőt, és egy pillanattal később már tudom – a szagokból, a madarak csicsergéséből –, hogy már nem a Fánkon vagyunk. Kinyitom a szemem. Kora reggel van, de az idő kellemesen meleg a kis kikötőben. Körbenézek. Körülöttem minden sárga, kék vagy piros – az alapszínek kavalkádja –, három oldalról dombok, a

negyedikről pedig a nyílt tenger vesz körül bennünket. Egy templomot is látok, a tetején élénkzöld kereszttel. A domboldalon harsány színekre festett házak, a házsorokat lépcsők tagolják. Néhány halásztól eltekintve egyedül vagyunk ebben a csodaszép kis városban, amelynek lakói még vagy alszanak, vagy a reggeli kávéjukat kortyolgatják. Elmosolyodom, de gyorsan lehajtom a fejem, hogy ne lássa – nem érdemli meg. Bármilyen valószínűtlen is ez a pillanat, nem játszik sportszerűen. – Oké – mondom még mindig mérgesen –, feladom. Fogalmam sincs, hol vagyunk. – Egy csendes helyen. Átsétálunk a színes halászcsónakokkal teli kikötőn a tengerbe nyúló sziklákhoz. Ahogy elérjük a vizet, kilép a sima kövekre, én pedig követem. Végül leül egy nagy, lapos kőre, amin elég hely van mindkettőnknek, ha egy kicsit összehúzzuk magunkat. Odaülök mellé. Rám pillant, és megenged magának egy reményteli mosolyt. Az arca nagyon közel van az enyémhez. – Még mindig haragszol? Nem tudom eldönteni, hogy mit szeretnék jobban: megölelni vagy lelökni. – Igen, Bennett, még mindig haragszom. Azt hiszed, ha valamit elrontasz, elég elvinned egy szigetre, és máris minden rendbe jön? Még csak meg sem kérdeztél.

– Csak egy csendes helyet kerestem, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Amúgy ez nem egy sziget, hanem egy halászfalu. Olyan szerencsétlennek néz ki, hogy az már nekem is sok. – Ez Vernazza. Lehunyom a szemem, hallgatom, ahogy a hullámok a szikláknak csapódnak, és igyekszem megfeledkezni a szívem kalimpálásáról. Vernazza. Olaszország. – Annyira sajnálom! Már nem is számolom, hányadszorra mondja. Megérinti az állam, szeretné, ha ránéznék, de elhúzódom tőle. – El kellett volna mondanom. – Nem az a baj, hogy nem mondtad korábban. A

sziklákat

nézem,

és

próbálom

összeszedni

a

gondolataimat. Azt meg tudom neki bocsátani, hogy nem szólt. Sőt, szinte megértem. Ami felett nem tudok napirendre

térni,

az

az,

hogy

egyáltalán

megtette.

Megfosztott a szabad akaratomtól. – Akkor mi? – Neked hatalmad van, hogy megváltoztasd mások életét, Bennett. És ezt most nem a nyálas, romantikus értelemben mondom. Szó szerint képes vagy átformálni az életem. Aznap este pedig anélkül csináltál ilyesmit, hogy megadtad volna nekem a választás lehetőségét, ezt pedig egyszerűen nem teheted meg.

– Te sem hagytál választást Emmának. Sem Justinnak – feleli. – Mi ketten megváltoztattuk az életüket, és ha jól emlékszem, nem kértünk rá előzetes engedélyt. – Az teljesen más. – Nem, nem más – magyarázza. – Fogalmunk sincs, mi történt velük aznap, miután felkeltek, és mielőtt beléjük ment egy autó. Meglehet, hogy valamelyikük mondott vagy tett valami fontosat. Mi pedig kitöröltük. Megváltoztattuk. És azért tettük, mert úgy gondoltuk, hogy helyesen cselekszünk: meg akartuk óvni őket a fájdalomtól. Az én szándékom sem volt más. – Könyörögnöm kellett, hogy egyáltalán átgondold az újraírás lehetőségét! Miért mondtad, hogy nem akarsz beleavatkozni a dolgokba? Hm? Miért? A szabályok csak akkor érvényesek, ha neked megfelelnek? – Téged akartalak megvédeni. – Nem védhetsz meg! Ez még neked sem sikerülhet. – De igen. Megvédhetlek. És meg is foglak. Még akkor is, ha hazudnom kell neked. Nem bírok ránézni. Inkább a hullámokat bámulom, ahogy elöntik a köveket, aztán visszahúzódnak. – Nem akarom, hogy megvédj, Bennett. Ilyen áron nem. Csak azért, mert különleges vagy, még nem választhatod meg, mi történjen velem. Nem döntheted el, hogy miről tudjak, és miről ne. Hogy mit érezzek, és mit ne. Ez nem így működik.

– Nézd, Anna! Amikor megváltoztattam, ami aznap este történt, a dolgok még nagyon másképp voltak. Igyekeztem olyan távol tartani magam mindenkitől, amennyire csak lehet. Akkor még nem akartam ezt. Ránézek. – De most már igen – mondja, és ezzel mindent megmagyaráz. Sokáig hallgatunk. – Azóta nem tettem ilyet – mondja. – És soha nem is tennék. Egyenesen a szemembe néz, és tudom, hogy minden szót komolyan gondol. Ahogyan azt is, mennyire szeretné, ha végre befejeznénk ezt a vitát. De még mindig nem vagyok biztos benne, hogy felfogja, mennyire megbántott azzal, hogy átlépett egy határt, amiről sosem gondoltam, hogy meg kellene húznom. Főleg vele szemben nem. – Emlékszel, amikor megkértél, hogy döntsem el, akaroke veled lenni vagy sem? – kérdezem. – Megosztottad velem minden titkodat, és aztán hagytad, hogy magam mondjam meg, akarom-e ezt az egészet. Kinéz a vízre, és bólint. – Ez nagyon sokat jelent nekem, a tény, hogy engedted, én válasszak. És ezért olyan nehéz megértenem, hogyan dönthettél aznap éjjel helyettem. – Hibát követtem el.

– És… – kezdek bele, de aztán a szavak megakadnak a torkomon. – Három hetet veszítettünk. Három héttel többet lehettünk volna együtt. Bennett nagyot sóhajt, az arca pedig elkomorodik, ahogy megérti; elvett tőlem valamit, ahogyan tőlünk is. Amikor újra bocsánatot kér, végre hallom a hangjában a megbánást, amire egész eddig vártam. Aztán átkarol, és szorosan magához húz, én pedig érzem, hogy a mérgem elpárolog. – Nem fordul elő többet. – Tudom – felelem, és szomorúan bólintok. Aztán hátrébb húzódom, hogy lássa az arcom, amikor folytatom: – Nézd,

Bennett,

elfogadom,

hogy

képes

vagy

megváltoztatni az életem eseményeit, bármilyen bizarr is ez. – Egy kicsit rámosolygok, most először azóta, hogy megtudtam, mit tett. – De ez az én életem. Egyedül én dönthetem el, mi következzen. Felé nyújtom a kezem. – Rendben? – Rendben – feleli, és megrázza a kezem. – Akkor most megmutatod nekem ezt a helyet, vagy mi lesz?

Vernazza pont olyan, amilyennek leírta. A kikötőből a központ felé indulunk keskeny, de nagy, lapos kövekkel

kirakott és apró, alvó boltocskákkal szegélyezett utcákon át. Bennett az egyik ajtóhoz lép, amely felett olasz zászló lengedez,

kinyitja

előttem,

én

pedig

belépek

rajta.

Csengettyűhangot hallok, és egy pillanatra olyan, mintha Apa könyvesboltjába lépnék. De csak addig, amíg meg nem érzem a mennyei kenyérillatot: édes és meleg, és a kis pékség minden zegét-zugát betölti. Egy asszony pakol a pult mögött, nagy halom csavart kiflit önt az üveg mögötti tárolóba, aztán kedvesen ránk néz. – Buon giorno! – Buon giorno – feleli Bennett. – Cappuccini, per favore! Két ujját felemeli, az asszony pedig már ott is van a túlméretezett kávégép mögött. Észreveszem

az

ablaknál

álló

képeslapállványt.

Odamegyek, megforgatom, és bámulom a színes fotókat Vernazzáról meg a környező falvakról. Közben érzem, hogy Bennett

engem

néz.

Hátrafordulok,

ő

pedig

egy

üveghengerre mutat a pulton. A nő kivesz belőle két csokoládéba mártott kekszet, és világoskék tányérokra teszi őket. Bennett aztán felém mutat, egészen pontosan a kis táblára felettem, amin kézírással a következő áll: 6/£1,000. – És legyen szíves, számoljon hat darab képeslapot is, per

favore! – Hatezer líra, kedves – feleli a nő. – Használhatom ezeket? – kérdezi Bennett, de nem látom, mire gondol.

Aztán a két kávéscsészével a kezében az ajtó felé indul. Egyensúlyoznia kell, hogy a kekszek ne potyogjanak le a kistányérokról. Az oldalával kinyomja az ajtót, engem pedig ott hagy bent a boltban. – Vegyél csak el hatot, ami tetszik! Az asztalnál várlak. A csengettyűk jelzik, hogy becsukódik mögötte az ajtó. Amikor odaérek a kis asztalkához, Bennett lazán hátradőlve ül a széken az élénksárga napernyők alatt, és a kávéját kortyolgatja. Leülök mellé, ő pedig előrehajol megnézni a képeslapokat. – Mit választottál? Kiterítem őket az üvegasztalon. – Válassz egyet! – Mindegy, melyiket? – Mindegy – feleli. – Válassz egyet, és add nekem! Azt

választom,

amin

a

kikötő

látható

a

kis

halászcsónakokkal. Ez volt az első dolog, amit ideérkezve megpillantottam. Átadom neki. Előhúz két tollat az egyik kék tányér mellől, és az egyiket a kezembe nyomja. – Most pedig válassz egy másikat magadnak! Írni fogok neked egy képeslapot, te pedig egyet nekem. Azzal titkolózva a lapja fölé hajol, és írni kezd. Lepillantok a képen ringatózó kis csónakokra, és most először szíven üt a felismerés: ő nem marad. Meglehet, hogy hamarosan már nem leszünk együtt, és akkor majd

elővehetjük ezeket a lapokat, ha ránk tör a másik hiánya. Átérzem, milyen nagy jelentősége van ennek a gesztusnak, és késztetést érzek, hogy valami nagyon romantikusat írjak. Mielőtt

nekiesnék

a

papírnak,

jól

átgondolom

a

mondanivalómat, aztán nekilátok:

Kedves Bennett! Amióta az eszemet tudom, arról álmodom, hogy lássam, mi van azon a világon túl, amelyben élek – az én biztonságos, hétköznapi életemen túl. És most itt vagyok egy aprócska halászfaluban, távol az otthonomtól. Olyan távol a „hétköznapitól”, amilyen távol csak lehetséges. De bármilyen hihetetlenül hangzik is, egy dolgot biztosan tudok: ez az egész semmit sem jelentene számomra, ha nem ülnél itt mellettem. Bárhová elvihetsz. Vagy sehová. Egy a lényeg: ahol te vagy, ott akarok lenni én is. Egy pillanatra megállok és elbizonytalanodom, mielőtt leírnám a következő két szót. Bennettre nézek. A szerelem szó talán túl sok, én mégis érzem, hogy feszíti a mellkasomat, és követeli, hogy papírra vessem. Nem állok ellen, leírom:

Szeretlek, Anna

Még mielőtt meggondolnám magam, átcsúsztatom neki a lapot. Aztán nézem, ahogy befejezi a sajátját, megfordítja, hogy a képes fele legyen felül, és ő is átcsúsztatja hozzám. Egyszerre vesszük fel és kezdjük olvasni őket.

Anna, Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el azt a dolgot, de ígérem, nem fog megtörténni többé. Mostantól kezdve mindig lesz beleszólásod a jövődbe. Szeretlek, Bennett Legalább a szeretlek szót használta. Leteszem a lapot az asztalra, az írásos felével lefelé, és mosolyt erőltetek az arcomra. – Köszi. Bennett zavartan néz rám, mint aki tudja, hogy valamit nem jól csinált, de nem biztos benne, hogy mit. Érzem, hogy nem veszi le rólam a tekintetét, ahogy felkapom a kekszemet, és beleharapok. – Mi az? – kérdezi. – Semmi. – De igen, csalódottnak tűnsz. Megvonom a vállam, és lenyelem a falatot.

– Csak annyi, hogy… egy kicsit bénára sikerült a lapod. – Megbocsátón nézek rá. – Tudod, most már nem kell folyton mentegetőznöd. Azt hittem, mostanra már jobban ismer, és tudja, ha egyszer eldöntök valamit, akkor nem nézek vissza többé. – Tényleg ezt akartad mondani? – Nem – feleli. – Pontosan tudom, hogy mit akarok mondani. De ahhoz nincs szükségem képeslapra. – Oké, hallgatlak. – Oké. – Vesz egy mély lélegzetet, mint aki valami nagy szónoklatra készül. – Én… Te… Te annyira csodálatos vagy, Anna! És imádom benned, hogy be akarod járni az egész világot, de be kell vallanom, nem értelek teljesen. Ha körülnézek a „hétköznapi” életedben, amit annyira el akarsz hagyni, nem látom, hogy unalmas vagy kiszámítható lenne. Barátokat látok, akik imádnak, és egy nagyszerű családot. Olyan

embereket,

akik

bármit

megtennének,

hogy

boldognak lássanak. Azt a biztonságot látom, ami nekem sosem adatott meg, és amire mindig is vágytam. Lehet, hogy én bevezettelek egy olyan világba, amit én ismerek a legjobban, de te és a családod egy másik világot mutattatok meg nekem, amely nem szerepel egyetlen térképen sem. Amikor itt vagyok, mind a ketten megkapjuk, amire vágyunk – te a vakmerő kalandot, én pedig a tökéletesen elfogadható semmit. És, ami még fontosabb, megkapjuk egymást.

– Most pedig itt a képeslapod. Szeretném, ha mindezt leírnád

–

mondom,

és

mosolyogva,

félig

viccesen

odacsúsztatok neki egy másik lapot. De Bennett csak folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. – Nem hiszem, hogy vissza tudnék menni egy olyan életbe, amelyben te nem vagy jelen. Az arcom elsápad, és csak bámulok rá. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt akarom mondani… hogy szerelmes vagyok beléd. És azon gondolkozom, hogy… mi lenne, ha végül nem mennék el? A mondatot, ami pár perce még az én mellkasomat feszítette, Bennett ilyen egyszerűen, ilyen könnyedén mondja ki. És bármennyire szerettem volna leírva látni a papíron, csak most jövök rá, mennyire nem voltam rá felkészülve szóban sem. Szerelmes belém. Velem akar maradni. Nem tudom teljesen felfogni, de a mámorító érzés a fejembe száll, ahogy mindenemet átjárja a remény. És persze még mindig csak bámulok rá. – Te örülsz ennek? – Minek? Mosolyog. – Hát… mindkettőnek. – Igen.

Csak

ülök

és

bólogatok.

Nem

tudom,

hogyan

mondhatnám el neki, hogy ugyanazt érzem, amit ő. Csak azt tudom, hogy el akarom mondani. És akkor ahelyett, hogy az érzéseimről beszélnék, a könnyebb utat választom. – Meddig maradsz? – Érettségiig? Újra

eszembe

jutnak

a

szavak,

amelyeket

a

könyvesboltban mondott az első estén, amikor megcsókolt –

én sosem maradok –, és tudom, hogy látja a hitetlenséget a szememben. – Azt hittem, nem teheted. Vállat von. – Azt hittem, hogy nem tehetem, de, szóval… most, hogy ilyen régóta vagyok itt… – És mi lesz Brooke-kal? – Ha végre hazakerül, és nem lesz többé ürügyem, hogy itt maradjak, akkor azt mondom majd, hogy Maggie-nek szüksége van rám, és itt akarok lenni mellette. És mindent elmondok nekik rólad… – Te jó ég, tényleg azt gondolod, hogy bele fognak menni? Hogy nem lesznek dühösek? A fejét rázza, de az ellenkezőjét mondja. – Dehogyisnem. Aztán elvigyorodik.

Érzem, hogy az én arcom is felderül, miközben a szavai visszhangzanak a fejemben: Szerelmes vagyok beléd. Mi

lenne, ha végül nem mennék el? Velem akar maradni. – Ugye tudod, hogy ez rengeteg kedd esti vacsit jelent? – kérdezem. – Gondolod, hogy bírni fogod? – És rengeteg utazást – kontráz rá. – Te bírni fogod? Áthajol a képeslapok fölött, arrébb tolja a cappuccinómat, és két kezébe fogja az arcomat. A csókjában, valahol mélyen, a jövőnk teljesen új ígérete rejlik, de a felszínen csak azt érzem, hogy minden idegszálam a jelen örömeire koncentrál. A nap hátralévő részét a Cinque Terrében töltjük. És az éjszakát is.

28. FEJEZET BELESZÚROK EGY GOMBOSTŰT a Vernazzát jelölő apró pontba, aztán hátrébb lépek a térképtől. Elégedetten nyugtázom, hogy ez a legújabb trófea áthidalta a tátongó ürességet, amely eddig Délkelet-Ázsia és Illinois állam közt húzódott. Bennett

képességének

köszönhetően

sikerült

úgy

hazaérnem, hogy a szüleim semmit sem vettek észre abból, hogy az elmúlt napot nem itthon töltöttem. És bár fogalmam sincs, mi történt közben idehaza, úgy sejtem, hogy nem voltam iskolában. És a könyvesboltban sem. És nem is vacsoráztam itthon. A szüleim már biztosan halálra aggódták magukat. Felhívták a rendőrséget. Szomszédok járták az utcákat elemlámpával a kezükben. Talán még plakátokat is nyomtattak, és teleragasztgatták velük a villanyoszlopokat. De huszonkét órával később, amikor Bennett visszarepített engem oda, ahonnan indultunk, és ahol csupán egy pillanatra hagytuk abba a veszekedést, hogy megfogjuk egymás kezét, behunyjuk a szemünket, és eltűnjünk – vagyis a szekrénye elé –, kiderült, hogy kevesebb, mint egy perc telt el, és senki sem aggódott, hiszen ennyi idő alatt senkinek sem hiányoztam. Annak ellenére, hogy tudom, milyen borzalmas lehetett az újraírt nap azoknak, akiket szeretek, nem érzek megbánást miatta. Abban a huszonkét órában Bennett és én

felkapaszkodtunk a hegyre, és végigmentünk az ösvényen, amely

összeköti

Vernazzát

Monterossóval.

Ez

a

legmeredekebb az öt városkát átszelő valamennyi út közül. Olajfaligeteken, szőlőlugasokon, sziklás meredélyeken és szűk csapásokon át vezetett az utunk, de végül jutalomként a leggyönyörűbb kép tárult elénk, amit valaha láttam: a két városka és a Földközi-tenger. A délutánt Monterossóban töltöttük, de amikor elegünk lett a sok turistából, és visszavágytunk a békésebb Vernazzába, béreltünk egy csónakot, amely visszavitt bennünket oda, ahonnan indultunk. Miközben a csónak a kék vizet szelte, és a hullámokon ugrált, nekidőltem Bennett mellkasának, és a felhőket bámultam az égen. Nem sokkal azelőtt, hogy beértünk a kikötőbe, átölelt, előrehajolt, és a fülembe súgta: – Töltsd velem az éjszakát! Most, hogy visszagondolok, tudom, hogy egy pillanatig sem gondolkoztam a válaszon. Ahogy azon sem, hogy valahol épp akkor pánikba esve telefonálgatnak, plakátok kerülnek ki a villanyoszlopokra, és az ismerősök a rendőrséggel karöltve kutatnak utánam. Pedig kellett volna. Helyette maradtam még, önző módon belefeledkeztem Bennett ölelésébe, és egy aprócska, domboldalba épült

pensione erkélyéről bámultam, ahogy a toszkán nap felkel az öböl felett.

29. FEJEZET ÉLES

CSIPOGÁS HANGJA TÖLTI BE A SZOBÁT,

felfoghatnám,

mit

csinálok,

a

és mielőtt még

tenyerem

lesújt

az

éjjeliszekrényemen álló digitális órára. Ezzel nyerek még tíz percet. De a bűntudat lassan felkúszik a paplan alatt, és befészkeli magát mellém. Megadom magam. Felülök, és nagy puffanással lerakom a lábam a padlóra, tapogatózva átbotorkálok a sötét szobán a szekrényemhez. Tíz perccel később már zene dübörög a fülembe, és a szokásos köröket rovom. Elhaladok az ősz lófarkas férfi mellett, és kiérek a futópálya ruganyos talajára. Futok, a gondolataimba feledkezve, és a refrént éneklem magamban, amikor feltűnik valami mozgás a lelátón. Odanézek, és látom, hogy Bennett ül az egyik fémpadon – épp ott, ahol azon a legelső napon, ugyanazt a fekete anorákot viseli, és ugyanúgy mosolyog. Ezúttal azonban nem tétovázom. Megfordulok, és a középső füves részen átvágva szaladni kezdek felé. Közben integetek neki. Kettesével szedem a lépcsőket, aztán amikor odaérek hozzá, így szólok: – Látod? Követsz engem. Tudtam. Feláll, végignéz a pályán, és lelép hozzám a lépcsőre. – Szia. Szeretnélek megcsókolni, de izzadt vagyok – mondom, és a pólóm szélével megtörlöm a homlokom. – Mit keresel itt? És mi ez a kabát? Van vagy húsz fok!

– Ó, Istenem! Ismersz? Anna, te ismersz engem? – Igen. Ümmm… hogyne ismernélek? Összeszorítja a száját, és az ujjaival nyomkodni kezdi a halántékát. Kezdem úgy érezni, hogy valami nincs rendben. – Vissza akartam menni. – A hangja éles, a pupillája tág, a tekintete rémült. – De nem tudtam. Milyen dátumot írunk? – Kedd, május… – egy pillanatra elgondolkozom – tizenhatodika, azt hiszem. És hozzáteszem még, ami a legtöbb ember számára egyértelmű, de neki korántsem biztos: – 1995. Bennett, megijesztesz. Mi a baj? – Ó, te jó ég – mondja szinte magának. – Még mindig itt vagyok. Aztán nekem: – Még mindig itt vagyok. Mivel valóban ott áll előttem, teljes életnagyságban, nem tehetek mást, mint bólogatok. Aztán hátrébb lépek egyet, és az arcát fürkészem, ahogy feldolgozza az információt. – Anna, sajnálom. Azóta szeretnék visszatérni hozzád, hogy… Kezdem felfogni. – Micsoda?! Mióta? – Anna, figyelj! Ez most nagyon fontos. Brooke hazaért. Mondd meg neki… akarom mondani nekem… hogy Brooke otthon van. És hogy mutassam meg neked… De még mielőtt befejezhetné a mondatot, eltűnik.

– Micsoda? – kérdezem könyörögve. – Mutass meg nekem mit? De a levegőnek beszélek, és közben azon tűnődöm, honnan és mikor került ide, és mit kellene megmutatnia nekem. Átkutatom a lelátót, hátha még mindig ott rejtőzik valahol, de nem. Bennett eltűnt. Lerohanok a padok között, át az egyetemi kampuszon, ki az utcára. Brooke otthon van. A fák elmosódott foltokban rohannak mellettem, és csak a piros lámpánál állok meg. Közben próbálom kiverni a fejemből a borzalmas látványt, ahogy akarata ellenére köddé válik. A szívem olyan hevesen kalapál,

hogy

úgy

érzem,

bármelyik

pillanatban

szétrobbanhat. Végre odaérek Maggie tornácára. Jó hangosan bekopogok az ajtón, és nem győzök levegő után kapkodni, amíg várom, hogy Bennett kinyissa. – Anna? – Maggie láthatóan meglepődik, amikor meglát ilyen izzadtan és vörösen. – Jó reggelt! A hanghordozásából érzem, hogy nem örül a korai látogatásnak. – Jó reggelt, Maggie – zihálok. – Elnézést, tudom, hogy korán van. Bennett itthon van? Kinyitja előttem az ajtót, és beenged. – Szerintem még nem indult el az egyetemre. Menj fel hozzá és nézd meg! – Köszönöm – mondom, és elrohanok mellette, fel a lépcsőn, és végig a folyosón Bennett szobájához.

Bekopogok, és hallgatózom. Semmi mozgás. Pánikba esem. Azt mondta, vissza akart jönni ide. De mi van, ha máris elment? Ebben a pillanatban kinyitja az ajtót. Nincs rajta más, csak egy melegítőalsó, a haja pedig csurom víz. Mosolyog rám. Még mindig levegő után kapkodok. Itt van. A nyakába ugrom. A samponja illatától és a bőre melegétől megnyugszom egy picit. – Hé, mi történt? – kérdezi vidáman, de az erős szorításomból azért kezdi sejteni, hogy valami komoly dologról van szó. – Minden oké? Hátrébb húzódom. – Nem egészen. Behúz a szobájába, és becsukja maga mögött az ajtót. Azóta nem jártam itt, hogy az ágyán ültünk, és könyörögtem neki, írja újra azt a napot. Mindössze egy hónapja volt, mégis olyan, mintha évek teltek volna el. – Megint láttalak a futópályán, ahogy akkor márciusban is. – Már megint ez? De hiszen már mondtam neked, hogy én sosem… – Bennett! Az előbb láttalak… vagyis egy másik… énedet. Úgy terveztem, hogy egy kicsit kíméletesebben közlöm vele a hírt, de így legalább tényleg rám figyel. – Megint ott voltál a futópályán, de most beszélni is tudtam veled. Felismertél. És nagyon meglepődtél, hogy én is felismertelek téged.

– Biztos vagy benne? – kérdezi, én pedig bólogatok, teljes bizonyossággal. – Mit mondtam pontosan? Pontosan milyen szavakat használtam? – Megkérdezted a dátumot, és amikor megmondtam, meglepődtél. És rájöttél – ráteszem a kezem a mellkasára –, hogy még mindig itt vagy. Bennett csak bámul rám, és a homlokán mély barázdák formálódnak a zavarodottságtól. – És azt is mondtad, hogy mondjam meg neked, hogy Brooke otthon van. – Micsoda? Bólintok. – Ezt mondtad. Ránéz az órájára, mintha a pontos idő ismeretében képes lenne megfejteni ezt a rejtélyt. – Otthon van? – teszi fel a költői kérdést. Bólintok. – De még más is van. – Érzem, hogy minden idegszálával rám figyel. – Azt mondtad, próbálsz visszajönni ide „azóta, hogy”, és hogy mondjam meg neked, hogy mutass meg valamit. De már nem tudtad befejezni. A mondat közepén eltűntél. Úgy látszott, nem vagy képes megakadályozni.

Mintha

elveszítetted

volna

az

irányítást,

akarom

mondani, de nem teszem. Bennett körbenéz a szobában, aztán kibámul az ablakon. Érezhetően kerüli a tekintetemet.

– Bennett, mi folyik itt? – kérdezem, és a combomba mélyesztem az öklömet, csak hogy mondjon már valamit. Bármit, amitől egy kicsit jobban érezhetném magam. – Nem tudom.

30. FEJEZET ÉPP

HAZAFELÉ TARTUNK

a terepfutó bajnokság területi

döntőiről, ahol 3200-on a legjobb időt értem el, és ezzel bejutottam az állami döntőbe. Apa vezet. Bennett hirtelen megszólal a hátsó ülésen: – Kitenne a házunknál, Mr. Greene? A hangja, mint egy roboté, és ez így van azóta, hogy elmeséltem neki találkozásomat a másik Bennett-tel. Fogalmam sincs, mi történik. Annyit tudok, hogy Brooke hazaért, de ő még mindig itt van, és egyikünk sem sejti, mit kellene

megmutatnia

nekem.

Egész

héten

egyszavas

válaszokat adott, bármit kérdeztem, és kényszeredetten mosolygott, hogy aztán újra belefeledkezzen a saját gondolataiba. Már kétszer lerázott, mondván, egyedül szeretne lenni, hogy gondolkozhasson, és már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg elmegyünk ma este moziba Emmával és Justinnal, ahogy megbeszéltük. – Hétre érted jövök – mondja, de rám sem néz. Csak bámulok utána, ahogy kiszáll a kocsiból, és eltűnik Maggie ajtaja mögött. Most már legalább ezt tudom. Abban a pillanatban, ahogy belépek az ajtón, megszólal a telefon. Alig szólok bele a kagylóba, Emma máris közbevág:

– Vásárolni megyünk a belvárosba. Fél óra múlva ott vagyok érted! A cipőmre nézek és a rajtszámra, amely még mindig ott fityeg a mellkasomon. – Ma ne, Em. Épp most estem haza. Meg amúgy is más terveim vannak. Azzal akarom tölteni a délutánt, hogy kitalálom, hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat köztem és Bennett között. Arról nem is beszélve, hogy a belváros, meg hogy ott

vagyok érted borzalmas képet idéz fel bennem: Emma egy steril szobában fekszik szétszabdalt arccal, és úgy állnak ki mindenféle

csövek

meg

tűk

a

testéből,

mint

egy

földönkívüliből a csápjai. Szinte látom, ahogy füstölög a vonal túlsó végén, de ez az emlék csak még jobban megerősít. – Nem megyek vásárolni, Emma. – Anna Greene! Az aukciós parti a következő hétvégén lesz. Mit akarsz felvenni? – Majd kölcsönveszek tőled valamit. Ahogy minden évben. Úgy cicceg, mint aki nem érti, hogy lehetek én a legjobb barátnője. – Jó, akkor segíts kiválasztani az én ruhámat. Nekem ugyanis szükségem van valami újra, ami csillog és lélegzetelállító. – Nézd, tényleg nincs kedvem…

– Ne csináld már – nyavalyog a telefonba. – Szükségem van a véleményedre. Tudom, hogy ez nem igaz, de mit tehetek. Ránézek az órára, és felsóhajtok. – Köszi! – ujjong. – Adok negyvenöt percet, hogy elkészülj! – teszi hozzá, és már le is csapja a kagylót. – Úgy hallom, vásárolni mész Emmával – mondja Apa. Megfordulok. Észre sem vettem, hogy itt áll. – Úgy tűnik. – Hát, ebben az esetben – mondja, és előhúzza a hitelkártyáját a pénztárcájából –, tessék! Nincs szükséged rá, hogy mástól kérj kölcsön ruhát.

A város felé autózunk. Emma csacsog, én pedig csendben ülök, és olyan erősen szorítom a kapaszkodót, hogy az ujjperceim elfehérednek. Aztán azzal töltjük a napsütéses szombat délutánt, hogy a Michigan sugárúton vásárolgatunk. Emma egy elegáns sötétnarancs színű ruhát választ magának, ami nagyon jól illik olajbarna bőréhez. Én egy egyszerűbb, testhezálló fekete ruhát nézek ki, ami sokkal jobban illik hozzám, mint bármi Emma holmijai közül. Ahogy körbekörbe forgok a hármas tükör előtt, elképzelem, amint Bennett kézen fogva átvezet a sok diák, tanár, rokon, anyuka és apuka között. És akkor hirtelen elszorul a szívem, mert

eszembe

jut

valami,

amit

a

legszívesebben

azonnal

elfelejtenék: mi van, ha nem lesz itt a következő szombaton? Tudom, hogy végül muszáj hazamennie, de vissza fog jönni, hogy maradjon az érettségiig. Vagy nem? Szeretnék hinni abban, amit két hete mondott Vernazzában. Mi lenne,

ha végül nem mennék el? De az a baj, hogy ezek a szavak újra meg újra birokra kelnek bennem azokkal, amelyeket öt napja hallottam a futópályán: Azóta szeretnék visszatérni

hozzád, hogy… Még két teli bevásárlótáskával és négy órával később Emma úgy dönt, hogy azonnal haza kell mennünk, mielőtt egyetlen pennyvel is többet költene. De ahogy az autó felé megyünk, támad egy ötlete. – Ó, Anna! – A hangja úgy visszhangzik a parkolóházban, hogy ijedtemben ugrok egyet. – Gyere haza velem, és rendbe szedlek a közös randink előtt! Összeállítunk neked valami dögös szerelést, megcsináljuk a hajad, és kisminkelünk! Na? Jó szórakozás lesz, meglátod! Jó szórakozás? Már máskor is voltam kísérleti nyúl, és én nem így fogalmaznék. Beülünk a Saabba. A zsákmány a csomagtartóban, szól a zene, Emma pedig felém fordulva lelkendezik: – Már ki is találtam neked a tökéletes cuccot!

Ami még a délutánból hátravan, azt készülődéssel töltjük. Felöltöztet, aztán levetkőztet, nyomkod, bököd, ráncigál, pamacsol és fésülget. Aztán egyszer csak felemeli a kezét, és diadalmasan kijelenti, hogy elkészült a nagy művel. Majd megfogja a vállam, és az egész alakos hálószobatükör felé fordít. – Tádám! – kiabálja. Én pedig csak bámulok. Oké, tényleg egész jól nézek ki. Sötét fürtjeimet sikerült ráncba szednie egy csattal, de azért oldalt kihúzgált néhány tincset, ezek most kacéran himbálóznak az arcom körül, keretet adva a vonásaimnak. Érzem, hogy a bőrömet vastag sminkréteg borítja, de a színekkel nagyszerű munkát végzett, úgyhogy összességében nem nézek ki úgy, mint egy cirkuszi bohóc. A lábamra pillantok – gyakorlatilag a körmeimen állok, köszönhetően a magas sarkúnak –, aztán megcsodálom a fekete harisnyát és a falatnyi szoknyát. A szűk póló sokkal mélyebben

dekoltált,

mint

amit

megszoktam,

ezért

önkéntelenül is keresztbe teszem a karom a mellkasom előtt, mintha el akarnék takarni valamit. – Hagyd ezt abba – húzza le a kezemet Emma. – Eszméletlenül jól nézel ki. Sóhajtok, és leengedem a karomat. – Tényleg így gondolod? – Persze. Odamegy az ablakhoz, és kinéz. – Hol lehetnek a srácok? Már húsz percet késnek.

Ahogy állok ott és bámulom magam a tükörben, a szívem hirtelen hevesebben kezd verni. Mi van, ha nem jön? Mi van, ha már el is ment? – Lélegzetelállítóan dögös vagy! – mondja Emma megint. – Ó, anyám! És lefogadom, hogy ő is ugyanezt fogja mondani. Odasietek mellé az ablakhoz, és az arcom az üvegnek nyomom. Bennett és Justin épp most száll ki az autóból, és indulnak a bejárati ajtó felé. Kiengedem a levegőt, amit eddig önkéntelenül visszatartottam. – Aú… nézd őket! Iszonyat cukik! – Emma csókot dob a levegőbe Justinnak, aztán megragadja a kezem, és húzni kezd a lépcső felé. – Gyere már! Úgy száguld le a bejárati ajtóhoz, hogy azt hiszem, mindjárt szétrobban az izgatottságtól. Miután szélesre tárja előttük az ajtót, még a szokásosnál is jobban affektálva köszönti őket. Nem tehetek róla, nevetnem kell rajta. De lehet, hogy csak azon mosolygok, milyen aranyosak a fiúk. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy – bár magas sarkúban vagyok és egy olyan szoknyában, amit Anya azonnal leparancsolna rólam, és több szemfesték van rajtam, mint Marilyn Mansonon – mégis van valami ebben a pillanatban, amitől jobban érzem magam, mint bármikor eddig ezen a héten. Ezt Bennettnek is éreznie kell, mert amint meglát, bókokkal halmoz el, és olyan erősen ölel át, hogy ez csak

egyet jelenthet: itt van – tényleg itt. Azóta, hogy megtudtuk, Brooke hazaért, most először érzem, hogy én vagyok az egyetlen, aki fontos neki, és nincs más hely a világon, ahol lenni szeretne, csak itt velem. A mozihoz érve egymás mellett megyünk, Bennett átöleli a vállamat, Emma és Justin pedig fogják egymás kezét. Beállunk a sorba pattogatott kukoricáért, és Justin odasúgja nekem, amolyan testvéri hangon, hogy nagyon jól nézek ki. Erre Emma is beszáll, és közli, hogy ne is próbáljam elvenni a barátját, mire Bennett viccesen belekarol, és felajánlja neki a szolgálatait, aztán bevezeti a terembe az óriás popcornos dobozzal a kezében. Az esténk ilyen vidáman telik. Jól érezzük magunkat négyesben és kettesben is, és végre minden olyan normális, és nem csak arról van szó, hogy úgy teszünk, mintha normális lenne. Tényleg jól érzem magam, és kezdem elhinni, hogy Bennett kitalált valamit, hogyan oldhatná meg a dolgokat. Hogy rájött: ez az az élet, amit szeretne magának – ez a biztonságos, unalmas és hétköznapi élet. A vállára hajtom a fejem, nagyot markolok a kukoricából, és bámulom a vásznat. Boldog vagyok, hogy végre nem kell úgy tennem, mintha nem futottam volna bele egy másik Bennettbe, és nem hallottam volna az azóta, hogyról beszélni, ami felett egyikünknek sincs hatalma. Mintha a dupla randi, a vajas kukorica és a csavaros nyalóka lenne a legfontosabb a világon. Mintha a vakmerő kalandunkat nem

zavarta volna meg semmi. És mintha mérföldes körzetben nem lenne egyetlen óra sem.

Bennett hazafuvarozza Justint és Emmát, és amikor elindulunk az autó felé, összeszorul a szívem a gondolatra, hogy nekem is haza kell mennem. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a normális estének. Nem akarok arra gondolni, hogy mikor megy el, vagy mikor jön vissza, és nem akarom, hogy holnap reggel megint a gondolataiba merülve ébredjen, és ne emlékezzen rá, milyen jó kis esténk volt. – Jól vagy? Megérintem a karját. – Nem igazán. Szeretném, ha még beszélgetnénk. Megyünk még egy néhány háztömbnyit az autóval, aztán bekanyarodik egy kis parkolóba egy irodaház elé, és leállítja a motort. A fényszóró kialszik, mi pedig ott ülünk csendben, és csak bámulunk kifelé a szélvédőn. Végül felém fordul, és rám néz. – Komolyan gondoltam, amit Vernazzában mondtam. – A hangja halk, de határozott, a tekintete szomorúan a távolba réved. Már várom, hogy azt mondja, de. De nem. Átveszem tőle a szót. – De úgy érzed, nem maradhatsz? Sóhajt.

– Nem tudom, Anna. Ez ismeretlen földrész a számomra. Még soha nem történt velem hasonló sem – feleli, és kibámul a vállam felett az ablakon a sötét éjszakába. – Mit kellene megmutatnod nekem, Bennett? A fejét rázza. – Azóta is próbálok rájönni, de az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy ő – vagyis én – talán olyasvalamiről beszéltem, amit nem mutathatok meg neked. – Miért? – Mert… a szobámban van. Az igazi szobámban, San Franciscóban. 2012-ben. És nem hiszem, hogy jó ötlet volna ide visszahozni, abban pedig biztos vagyok, hogy nem lenne jó téged odavinni a jövőbe. – De a futópályán te magad beszéltél róla. Hogy látnom kell, bármi legyen is az. Azt hiszem, meg kell mutatnod nekem, Bennett. Összeszorítja az ajkát. – Inkább csak mesélnék róla. – Meg kell mutatnod. Ezt mondtad. – Megfogom a karfán pihenő kezét. – Amúgy is szeretném látni a szobádat. – Szó sem lehet róla! Kifejti a kezét az enyémből, és megragadja a kormányt. Aztán a szemembe néz. – Mondtam neked, Anna, hogy bárhová szívesen elviszlek ezen a világon, de ne várd tőlem, hogy az időben utaztassalak. Nem láthatod a saját jövődet.

– Nem is akarom. A te jelenedre vagyok kíváncsi. Csak megfigyelnék, ahogy te is teszed. – Nem szabad. Nem vihetlek előre az időben. – Ezt ki mondja? – Én. – És mi van, ha tévedsz? – És mi van, ha nem? – Azt sem hitted, hogy meg kell akadályoznod egy autóbalesetet, mégis sikerült. Nézd, én azt tudom, hogy meg kell mutatnod nekem valamit, és mellesleg, ha mégis elmennél, ha valamilyen oknál fogva mégsem tudnál… A szavak bent ragadnak. Képtelen vagyok kiejteni őket. – Szóval látni szeretném, hogy hol leszel. Hosszasan bámul rám. Fogalmam sincs, mi jár a fejében. – Kérlek – könyörgöm neki. – Csak néhány percre. Csak annyira, amíg megmutatod, amit látnom kell. Behunyja a szemét, és az autó néma csendbe burkolózik. Csak bámulok rá. Percek telnek el, aztán végül kihúzza az indítókulcsot, és beteszi a zsebébe. Felé nyújtom a kezemet. Becsukom a szemem, és még hallom, hogy azt mondja: – Öt perc.

31. FEJEZET – ITT VAGYUNK. Kinyitom a szemem. A szobában nem ég a villany, még sincs sötét. Egy ívelt, csupa ablak fal előtt állunk, a város ragyogó fényeivel a lábunk alatt. – Azta! Ez a szobád?! – Alig bírom levenni a szemem a kilátásról, végül azonban győz a kíváncsiság, és megfordulok, hogy körbenézzek. Ez sem néz ki otthonosabban, mint a szobája Maggie-nél; túlságosan tiszta és személytelen. De legalább lóg egy bekeretezett festmény az egyik falon. Az ágya szépen be van vetve, a sarokban pedig áll egy túlméretezett üveg- és fémasztal, rajta egy ezüst-fekete monitor és egy digitális óra. Az idő 23.06. – Mi a mai dátum? – 2012. május 27. – Vagyis tizenhét évet ugrottam előre az időben, és Bennett igazi hálószobájában vagyok. Odamegyek az asztalához, és megpillantok egy fotót. Ő van rajta, amint átöleli

Maggie

vállát.

Mindketten

mosolyognak.

Egy

pillanatra eltűnődöm, mennyivel idősebbnek tűnik a mostani énjénél, mégis Maggie az, aki igazán megdöbbent, öregnek és törékenynek látszik, és olyan soványnak. Egyáltalán nem hasonlít az 1995-ös énjére. Bennett kiveszi a kezemből a

képet, és lefelé fordítja. Az arckifejezéséből ítélve Maggie meghalhatott, nem sokkal a fotó elkészülte után. Ismét körülnézek. Felidézem a saját szobámat – a képekkel és rajtszámokkal sűrűn teletűzdelt falakat, a lemezektől és trófeáktól roskadozó polcokat – és rájövök, hogy ebben a szobában mennyivel kevesebb van belőle. De aztán kiszúrok egy hatalmas üvegtálat az ágy melletti éjjeliszekrényen, és rögtön tudom, mit rejt. Valamit, ami csak rá jellemző. Leülök az ágya szélére, és kiveszek a tálból néhány koncertjegyet. U2, Kansas City, 1997. Red Hot Chilli Peppers, Lollapalooza, 1996. The Pixie, Kalifornia Egyetem, 2004. Lenny Kravitz, New York, Paramount, 1998. Smashing Pumpkins, Oszaka, 1996. Van Halen, Los Angeles, 1994. Ramones, Palace in Hollywood, 1996. Eric Clapton, Cleveland, 2000. És van egy csomó olyan név is, akikről még életemben nem hallottam – gondolom, ők 1995 után futottak be. Több száz jegy lehet a tálban. Amikor felnézek, látom, hogy Bennett az asztalánál ül, és a legnagyobb fiókban kotorászik. Aztán előhúz egy fadobozt, leemeli a tetejét. Odajön hozzám, és a kezembe nyom egy papírt. – Ez mi? – kérdezem. – Egy levél. Visszadobom a jegyeket a tálba. – Vagyis egy levelet kell megmutatnod nekem?

– Azt hiszem. Rám néz és nagy levegőt vesz, mintha bátorságot akarna gyűjteni. – Tavaly a parkban lazultam a barátaimmal, amikor odajött hozzám egy nő. Tétován elhallgat, de a szememmel biztatom, hogy folytassa. Ez megnyugtatja, és megjelenik az arcán a jól ismert mosoly. – Gyönyörű volt. Hatalmas barna szemek és dús, sötét, göndör haj.

Megkérdezte, hogy beszélhetne-e

velem

négyszemközt, és a kezembe nyomta ezt. Kisimítja, és odatolja elém. – Mi van benne? – Olvasd el! – Nem akarom. Visszacsúsztatom a levelet, és közben gondosan ügyelek, hogy ne lássam a szavakat. Én könyörögtem neki, hogy hozzon ide, és mutassa meg nekem ezt, de most, hogy itt vagyok, tudom, hogy már nem ezt akarom. Vissza akarok menni Evanstonba. Megint úgy akarok élni, mintha minden normális lenne. De Bennett visszatolja elém a levelet. – Most már azt szeretném, ha mindent tudnál. Érzem, hogy az arcom megrándul. – Azt hittem, már mindent tudok. Bennett? – Nem. Kérlek!

A levélre pillantok, és olvasni kezdem:

2011. október 4. Kedves Bennett! Aggódom, nehogy túl sokat áruljak el, és ezzel megszegjem valamelyik szabályt, amit egyszer még te tanítottál nekem. Ezért remélem, hogy sikerül nagyon gondosan megválogatnom a szavaimat. Egy nap a látogatásom és ez a levél sokkal világosabb lesz majd a számodra. Egyelőre meg kell bíznod bennem. Az elmúlt tizenhét évben jó és szolid életem volt. Nem kaptam meg a vakmerő kalandot, amelyre vágytam, de boldog voltam. De nem felejtettem el soha, hogy te egyszer megadtad nekem a lehetőséget, hogy válasszak két út között, és én valamiért, akaratom ellenére – és azt hiszem, a te akaratod ellenére is – a rossz úton kötöttem ki. Azon, amit nem választottam. Az, hogy átadom neked ezt a levelet, a legkockázatosabb, legfélelmetesebb dolog, amit valaha tettem. De egyszerűen tudnom kell, hová érhettem volna, ha a választott utat járom. Hamarosan találkozunk. És aztán örökre elmész. De ne aggódj, azt hiszem, minden rendben lesz – csak ezúttal máshogy kell döntenem. Kérlek, mondd azt nekem, hogy éljek önmagamért, és ne érted. Hogy ne várjak

arra, hogy visszatérj. Azt hiszem, ez mindent megváltoztat majd. Szeretlek, Anna Megismerem az írásomat. A nevem kezdőbetűjét mindig úgy írtam, hogy az „A” helyett egy nagyméretű „a”-t tettem – kerek és nem szögletes. És ez a szokásom láthatóan még 2011-ben is meglesz. – Ezt én írtam? Bólogat. – Úgy értem… a jövőbeli énem? Ezt a kérdést Bennett Cooperen kívül valószínűleg mindenki bizarrnak találná. De ő csak bólogat, mintha tökéletesen értené. – És mióta van ez nálad? – kérdezem, és közben erősen koncentrálok, hogy levegőt is vegyek. A dátumra mutat. – Múlt október óta. A hangja legalább bűntudatról tanúskodik. – Vagyis már azelőtt olvastad… hogy Evanstonba jöttél. – Vagy százszor. Nézek rá, és eszembe jut az az első nap az ebédlőben, amikor megmondtam neki a nevemet, ő pedig falfehér lett. Tudta, hogy ki vagyok. Már találkozott velem előtte. Öt hónappal azelőtt. Tizenhat évvel később.

Megragadja mindkét kezemet, ami jó, mert úgy érzem, mindjárt összerogyok. – Meg kell értened, Anna! Azért mentem Evanstonba, hogy megtaláljam Brooke-ot. Őszintén. Azt hittem, gyorsan végzek, és egy pár nap múlva már itthon is leszek. A Westlake-be csak azért mentem, mert megígértem. El tudod képzelni, hogy éreztem magam aznap az ebédlőben? Amikor hallottam a neved, láttam a hajad és a szemed, és tudtam, hogy te vagy? Hogy te vagy Anna. – A levélre mutat. – Ez az Anna. Hogy te vagy az, akivel öt hónappal azelőtt váratlanul találkoztam egy parkban 2011-ben. És akkor ott állsz előttem, 1995-ben, egy iskolai ebédlőben, egy olyan városban, ahol egyáltalán nem akarok lenni. Elcsuklik a hangja. – Kezdetben megpróbáltalak kerülni. Talán ezt kellett volna tennem. Ezek a szavak jártak a fejemben, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem akartalak belesodorni ebbe az életbe – mondja, és lepillant a levélre. – Nem akartalak bántani. Hirtelen megértem, miről beszél. Nem tudom, miért nem láttam már korábban is, de most itt van előttem, tisztán és megkerülhetetlenül. Nem jön vissza. Nem marad. Elveszítjük egymást tizenhét évre, vagy talán többre. Talán örökre.

Hamarosan találkozunk. És aztán örökre elmész. És ő mindvégig tudta. – Hogy voltál képes elhallgatni előlem?

A padlót bámulja, és nem beszél. – Nem tudom. Azt hittem, képes leszek megakadályozni – nyögi ki végre. – Amikor rendre visszakerültem ide, de én mindig visszatértem Evanstonba, úgy éreztem, egyre erősebb vagyok.

Mintha

kezdtem

volna

kitanulni,

hogyan

maradhatok ott valahol hosszabb ideig. Mert a levél arról nem szól, hogy meddig voltam ott… csak arról, hogy

elmentem, és nem tértem vissza. Azt hittem, ha visszajövök és maradok, ha nem megyek el… A hangja megint elcsuklik, és amikor rám néz, a tekintete csupa megbánás. – Egészen addig nem tudtam, hogy nem sikerült megoldanom a dolgot, amíg nem mondtad el a múlt héten, hogy láttad a futópályán a másik énemet. – El kellett volna mondanod. Alig jön ki hang a torkomon. Bennett még mindig túl biztos a saját képességében, és még mindig hazudik nekem, mert azt hiszi, ezzel megvédhet a fájdalomtól. Pedig nem védhet meg. Mégpedig azért nem, mert én vagyok az, akinek máshogy kell döntenie… én vagyok az, aki állítólag tudja, hogyan oldja meg ezt az egészet. – Mit kellene máshogy tennem? – kérdezem, és a makacs csend ellenére türelmesen várok. Várom, hogy Bennett beavasson az időutazás apró rejtelmeibe, amelyekkel eddig nem voltam tisztában – és amelyek majd egyszerre mindent

megvilágítanak. Hogy elmondja, mi fog most történni, és megnyugtat, hogy minden rendben van. De ő megint csak a szőnyeget bámulja, és így szól: – Nem tudom. Legutóbb, amikor csalódást okozott nekem, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne sírjak előtte. Most azonban nem érdekel. Most nem fogom vissza magam, és hagyom, hogy a forró és haragos könnyek elöntsék az arcomat. Azért sírok, mert látom, hogy ezúttal tényleg kicsúszott a kezéből az irányítás, és ezt be is vallja. És mert ezt egész idő alatt nem árulta el nekem. Titkolózott, miközben azt mondta, hogy többé nincsenek titkai előttem, csak azért, hogy megvédjen. De legjobban érte sírok: a harmincegy éves önmagamért, aki majdnem két évtizedet töltött azzal, hogy egy bozontos hajú, kék szemű srác után epekedett, aki egy havas

napon

megváltoztatta

az

életét

az

illinois-i

Evanstonban. Hogy volt rá képes, hogy ne beszéljen nekem egy levélről, amely így előrevetítette a jövőnket, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem fog tudni velem maradni? És azt, hogy ő erről mindvégig tudott? – Hogy voltál képes… – kezdek bele, de nem bírom befejezni a mondatot. Pedig muszáj, mert ha nem teszem, tudom, mit fog gondolni. Hogy tönkretette az életemet. Hogy eleve nem lett volna szabad velem maradnia. Hogy az

első adandó alkalommal el kellett volna mennie. Hogy újra kell írnia az elmúlt hónapokat. De én túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy hagyjam, hogy ezt gondolja. Letörlöm a könnyeimet, de mielőtt még bármelyikünk megszólalhatna, a gyomrom összerándul, és összegörnyedek. Úgy érzem, mintha lángra lobbanna a belsőm. Nem tudok mozdulni, nem tudok beszélni, de hallom, hogy Bennett a nevemet kiáltja, és érzem, hogy a kezem után nyúl. Minden olyan távoli és homályos. Az arca torz és elmosódott, mintha egy rosszul beállított fényképezőgép lencséjén keresztül nézném. A gyomrom ismét olyan erővel rándul össze, hogy odakapok, és hallom, amint felordítok a fájdalomtól. Aztán minden sötét lesz és néma.

32. FEJEZET AZ

ARCOM NEDVES, ÉS BŐRSZAGOT ÉRZEK.

Kinyújtom a

lábamat, és megtámaszkodom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat az ülésen. Bőr. Kinyitom a szemem. A parkolóban vagyok Evanstonban, teljesen egyedül Bennett terepjárójában. – Nem… Más nem jut az eszembe, úgyhogy egyre csak ezt ismételgetem: – Nem. Nem. Nem! Körülnézek, és érzem, ahogy hatalmába kerít a pánik. Aztán a vezetőülésre pillantok, és várom, hogy Bennett varázslatos módon megjelenjen, ahogy szokott. De nincs sehol. Ahogy az indítókulcsok sem, pedig elvileg ott kellene lenniük a helyükön. És akkor eszembe jut a mozdulat, ahogy Bennett hátradőlt, és becsúsztatta őket a farmerja zsebébe. A műszerfal digitális órája 23.11-et mutat. Csak öt percre mentem el. Most már tudom, mit érzett Bennett a parkban azon az éjszakán. Ha az embert akarata ellenére visszarepítik valahová, az korántsem nevezhető utazásnak. Egyelőre fel sem tudok ülni, és levegőt sem kapok rendesen; csak zihálok, és próbálom a pánikot leküzdeni.

A gyomrom megint felkavarodik, és az érzés még erősebb, mint az előbb. Körülnézek a patyolattiszta kocsiban, de semmit sem látok, amibe hányhatnék, még egy üres kávéspoharat sem. Befogom a számat, és hátradőlök az ülésen.

Lélegzik. Visszatart. Lélegzik. Visszatart. Hánynom kell. És kell egy nagy pohár víz.

Lélegzik. Visszatart. A kilincs után nyúlok, és közben apró, pislákoló fényt veszek észre a műszerfalon. A riasztó be van kapcsolva. Amint kinyitom az ajtót, meg fog szólalni. Újra fémes ízt érzek a számban, a gyomrom pedig minden eddiginél elviselhetetlenebb görcsbe rándul. Kivágom az ajtót, és a betonra hányok. A riasztó azonnal felsikolt, és elnyomja ezt a nem éppen decens hangot. Amikor már nem maradt semmi a gyomromban, a pulóverem ujjával megtörlöm a számat, és körbenézek, miközben az autóriasztó megállás nélkül emlékeztet rá, hogy nincs kulcsom. Látom, hogy a szemben lévő házban felkapcsolódik a villany, és tudom, hogy ki kell jutnom innen, mielőtt valaki hívná a rendőrséget. Még egyszer

átkutatom az autót a kulcs után, és remélem, hogy valami varázslat folytán talán megjelenik. Bár nagyon messze vagyok a házunktól, futni kezdek, és

olyan gyorsan igyekszem elérni a környékünket, amilyen gyorsan csak tudom ebben a szerelésben. Ha a szokásos tempómban tudnék haladni, tizenöt perc alatt otthon lennék, így azonban félórás séta lesz belőle, köszönhetően Emma szűk szoknyájának és a méretes cipősaroknak. Na meg annak, hogy egyfolytában azt figyelem, feltűnik-e Bennett terepjárója.

Titokban

azt

remélem,

hogy

bármelyik

pillanatban lefékezhet mellettem, hogy aztán itt, az utca kellős közepén folytassuk a vitát a levélről, és végül megbocsássak neki, mert annyira örülök, hogy visszakaptam. De a Grand Cherokee nem jön. Amikor végre hazaérek, felvonszolom magam a bejárati ajtó előtti néhány lépcsőfokon, és kinyitom az ajtót. Próbálok elsurranni a konyha előtt, de Apa észrevesz. – Milyen volt a mozi? – kérdezi, és közben kinéz az ablakon, az autót keresve. – Hol van Bennett? Miért nem hozott haza? Inkább nem akarom tudni, hogy nézek ki ebben a pillanatban. Kisírt szemmel és feldagadt arccal, izzadtan és nyúzottan. – A kávéházban voltunk – füllentek.

Apa a falatnyi szoknyámra pillant, aztán a göndör hajamra, és olyan szigorúan néz rám, ahogy még sohasem. Hunyorít. – Szörnyen nézel ki. Mi történt veled, Anna? És ajánlom, hogy ezúttal mondd el az igazat! Az igazat. Moziban voltam. Aztán San Franciscóban. Koncertjegyeket nézegettem, és pár percre boldog voltam. De aztán hirtelen nagyon mérges lettem. Összehánytam egy parkolót, most pedig itthon vagyok. Az első dolgot mondom, ami eszembe jut. – Összevesztünk.

Bennett

nem

tudja,

hol

vagyok.

Sajnálom. Érzem, hogy megint könnyek áztatják az arcomat. – Borzalmas este volt. – Rendben vagy? – kérdezi Apa megenyhült arccal, én pedig azt akarom mondani neki, hogy nem, de nem jön ki hang a torkomon. Magához húz, szorosan átölel, én pedig zokogva borulok a vállára. Aztán egyszer csak elfogynak a könnyeim. – Ha

legközelebb

ilyesmi

történik,

menj

be

a

könyvesboltba, és telefonálj haza, hogy menjek érted, rendben? – Rendben. Ne haragudj! – Semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy reggel már egész más színben látod majd a világot. Megveregeti a vállamat, én pedig elindulok a lépcső felé.

– Annie! Megfordulok. – Ha mégsem így lenne, csak szólj. Oké? Rámosolygok, és felmászom a lépcsőn. A szobám ugyanúgy van, mint amikor itt hagytam. Egy halom ruha, amit ki akartam mosni, mielőtt elmentünk vásárolni. A tankönyveim rendetlenül egymásra dobálva az asztalon. Az ágyam vetetlenül. Ez nem lehet. Odamegyek az ablakhoz, lenézek az utcára, remélve, hogy megpillantom Bennett autóját. Aztán eszembe jut, amint az ágyán ül, kezében a levéllel, és tehetetlenül – életében először – végignézi, hogy valaki a szeme láttára tűnik el.

A levél. Aznap, amikor először hallotta a nevemet az ebédlőben, pontosan tudta, ki vagyok. Tudta, hogy együtt voltunk. És tudta, hogy elmegy, és aztán nem jön vissza. Ő mindent tudott, én pedig semmit. Hirtelen érthetővé válik számomra az első evanstoni hónapja. Azért kerülte az embereket, mert tudta, hogy nem marad sokáig, velem pedig azért nem akart megismerkedni, mert tisztában volt vele, hogy úgyis elválunk. De aztán nekem adta a választás lehetőségét. Pontosan emlékszem rá, mit mondott aznap a szikla tetején. Te is létezel 2012-ben,

akárcsak én, de a jövődben nem szerepelek. Pusztán az, hogy ismersz engem 1995-ben, amikor én elvileg nem létezem…

megváltoztatja az egész életedet. Nemcsak azt döntöttem el tehát, hogy vele akarok-e lenni itt és most, hanem azt is, hogy akarok-e az az Anna lenni. A lány, akinek tizenhat éves korában összetörte a szívét, és aki képtelen volt elfelejteni őt. Emlékszem, mit írt a levélben. Mit írtam.

A rossz úton kötöttem ki. Örökre elmész. Ezúttal máshogy kell döntenem. Azt hiszem, ez mindent megváltoztat majd. Fogalmam sincs, mit jelentenek ezek a szavak. Hogyan kellene máshogy döntenem? És mit változtatna ez meg? Az utca sötét és kihalt, csak a telihold és a csillagok világítanak. Átvágok a szobán a térképhez, és megérintem az illinois-i Evanstont. Aztán elhúzom az ujjamat, egészen a kaliforniai

San

Franciscóig.

Istenem,

bárcsak

ennyi

választana el bennünket egymástól! De nem így van. Még tizenhét év is köztünk áll. Kiveszek egy gombostűt a dobozból, de csak bámulom. Aztán forgatni kezdem az ujjbegyeim közt. Talán ha magam elé képzelem a helyet, és elég erősen koncentrálok, nekem is sikerül. Odaérintem a piros műanyagot az ajkaimhoz, és behunyom a szemem. Mintha én is rendelkeznék Bennett képességével, arra gondolok, hogy elhagyom ezt a szobát, és megjelenek az övében. Látom magam előtt a ragyogó várost, és látom a szobában a koncertjegyekkel teli üvegedényt, az

íróasztalát, az ágyát. Még erősebben összeszorítom a szemhéjamat, és hagyom, hogy a kép teljesen betöltse az elmémet, miközben ezt ismételgetem: 2012. május 27., 2012. május 27. De amikor kinyitom a szemem, még mindig itt vagyok a térképem előtt, kezemben a szánalmas kis gombostűvel, és folynak a könnyeim. Ránézek a pontra, amely San Franciscót jelöli. A tű szomorú kis pukkanással szakítja át a papírt.

33. FEJEZET HIRTELEN

FELÜLÖK

ÁGYBAN,

AZ

és

leveszem

az

éjjeliszekrényről az ébresztőórát. Tíz óra húsz. Délelőtt van? Mikor kerültem ágyba? Hogy aludtam el? És akkor minden eszembe jut: én visszakerültem, Bennett viszont nincs itt. Felkapom a futóruhámat, lerobogok a lépcsőn, és kiviharzom az ajtón, nem törődve Anya intelmeivel, miszerint jobb lenne, ha átaludnám a napot, hogy egyek, mielőtt kifárasztanám magam, na meg, hogy minek edzek egyáltalán vasárnap. De én nem edzek; én futok. Amikor megérkezem Maggie négy háztömbnyire álló házához, azonnal látom, hogy Bennett kocsija nincs ott. A gyomrom erre megint úgy összerándul, hogy azt hiszem, menten

megismétlődik

a

tegnapi

parkolós

jelenet.

Felrohanok a tornácra, és becsöngetek. Senki. Megint csöngetek és várok. Belátok a könnyű függönyön át a nappali ablakán, de semmi mozgás. Semmi. Egy hang sem. Hol lehet Bennett? És hol lehet Maggie? A hátamat az ablaknak támasztom, és a kezembe temetem az arcom. Most mit tegyek? Egyetlen épkézláb ötletem sincs, ezért inkább a lábamnak engedelmeskedek: egyértelműen a tegnapi parkolóba akar vinni – oda, ahol utoljára láttam Bennettet úgy, hogy ott

volt, ahol lennie kell. Vagyis ez nem igaz – nem ott, ahol lennie kell, inkább ott, ahol én akartam, hogy legyen. Itt. Az én városomban. Merevnek és ügyetlennek érzem a mozgásomat, ahogy a lábam a betonhoz ér. Körülöttem minden homályos, de amit ki tudok venni, az egyértelműen nem stimmel. A nap melegen süt le a házakra, amelyek mellett elhaladok, megvilágítja a telekhatáron álló rózsabokrokat és friss tulipánágyásokat. A fű olyan élénkzöld, hogy majdnem csillog. A levegő, amelyet beszívok, meleg és párás, és egy cseppet sem hasonlít arra a hideg, csípős valamire, ami nemrég még a tüdőmet marta futás közben. Ez inkább olyan, mintha egy puha párnán keresztül próbálnék fulladozva lélegezni. Két mérfölddel később végre megérkezem az irodaház elé, és megállok. Bennett autója eltűnt, és egy pillanatra azt gondolom: az egészet csak álmodtam. De aztán észreveszem a hatalmas, amorf hányásfoltot, ahogy ott aszalódik a napon, és ez bőven elég, hogy meggyőzzön az emlék valódiságáról. Megint könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyom, hogy eleredjenek, inkább az útra koncentrálok. Elindulok visszafelé, arra, amerre jöttem. Mivel nem tudok jobbat, úgy döntök, hogy visszaszaladok Maggie házához – ő az egyetlen ember, aki talán tudja, hol van. Vagy legalább látta az autóját.

Elindulok. Ugyanazok a házak és autók mellett haladok el, mint alig néhány perccel ezelőtt. Amikor meglátom magam előtt a „Greenwood” utcatáblát, még jobban szaporázni kezdem a lépteimet. És ekkor észreveszem Bennett kocsiját. Jobbra indexel, aztán befordul és eltűnik a szemem elől. Még épp időben veszem be a kanyart én is, hogy lássam, amint leparkol a kocsifelhajtón. Hazaért. Érzem, hogy a lábam olyan új sebességbe kapcsol, aminek a létezéséről sem tudtam. Istenem, tudtam, hogy hazajön. – Bennett! – kiabálok, és a tenyeremmel jó erősen rácsapok a szélvédőre, aztán átrohanok a vezetőoldali ajtóhoz. – Bennett! Az ajtó lassan kinyílik, és nagy meglepetésemre Maggie dugja ki a lábát a terepjáróból, hogy aztán óvatosan leereszkedjen a szilárd talajra. – Attól tartok, nem. A hangja kedves, és hallhatóan uralkodnia kell magán. Elállom az útját, ahogy áthajolok rajta, és benézek az utastérbe. A kocsi üres. – Hol van? Maggie, hol van Bennett? Becsukja maga mögött az ajtót, és ezzel eltakarja előlem a kocsi belső terét. Ezüstszínű haja csillog a napsütésben. Az arca keskeny. Szeme – Bennett szeme – fürkész pillantást vet rám. – Ugye fogalmad sincs, hogy hol van? – kérdezi.

Megrázom a fejem, jóllehet ez nem teljesen igaz. Tudom, hogy hol van. Elmondhatnám neki, de úgysem hinne nekem. Átkarolja a vállamat, és a tornác felé invitál. – Gyere be! Beszélgessünk! Remeg a lábam, hagyom, hogy felvezessen a lépcsőn, és követem a házba. Megvárom, amíg beakasztja a kabátját és a táskáját a szekrénybe. Aztán megyek utána a konyhába, és ügyetlenül ácsorgok, amíg elővesz két teáscsészét, és megtölti a kannát vízzel. Hátranéz, és látja, hogy az ajtófélfának támaszkodom, idegesen téblábolok. – Nyugodj meg! Ülj le! A konyhaasztalra mutat, aztán visszatér a teafilterekhez. Leülök. Tudom, hogy most azon kellene gondolkoznom, mit fogok mondani neki, de én inkább körülnézek a helyiségben. Végigmérem a masszív fehér szekrényeket, a sötét gránit konyhapultot és a virágvázát az ablakpárkányon. Aztán megakad a szemem egy festett, üveg hegyi tájképen, amelyet tapadókoronggal

erősítettek

az

ablakra.

Követem

a

napsugarak útját, ahogy a színes üvegen áthaladva élénk narancsszín, kék és zöld sávokat rajzolnak a fehér asztalra. – A lányom festette nekem, amikor még középiskolás volt – mondja Maggie a konyha másik végéből. De nem ad időt, hogy válaszoljak, ami jó, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék.

– Nagyon szeretem, ahogy a fény átszűrődik azon az ablakon. A színek egyszerűen lélegzetelállítóak. – Leteszi elém a teáscsészét, és máris megcsillan az oldalán egy játékos kék fénysugár. – A rendőrségről jövök – mondja, és leül mellém. – Megtalálták Bennett autóját tegnap éjjel egy üres parkolóban. Szólt a riasztó, az egyik környéken lakó értesítette őket. Felemeli a csészét az ajkához, és kortyol egyet. – Ó, valóban? Gyanakodva néz rám a csésze pereme felett. – Hát nem együtt voltatok tegnap este? A teám után nyúlok, de a kezem túlságosan is remeg, úgyhogy csak közelebb húzom. – Igen, együtt voltunk. Moziba mentünk a barátainkkal. Aztán letettük az autót a parkolóban. Ránézek. – És aztán összevesztünk, én pedig hazamentem, és azóta nem láttam. Mintha betanult mondatok lennének, de remélem, elég igaznak

tűnnek

ahhoz,

hogy

eloszlassam

Maggie

gyanakvását. – És nem tudod, hová ment? Megrázom a fejem, jóllehet ez most tényleg hazugság. Tudom, hogy hová ment, de megint csak nem hinne nekem. – Nézd,

nem

érzem

indokoltnak,

hogy

elkezdjek

kerestetni egy northwesterni diákot, aki csupán egy szobát

bérel nálam. Miért tenném ki magam ilyen tortúrának egy idegen miatt, nem igaz? Van

a

hangjában

nemtörődömség,

ami

valami megerősíti

keserűség azt,

és

amit

színlelt eddig

is

gondoltam. Maggie megszerette Bennettet. Reszkető kezem az asztal alá rejtem, és összekulcsolom. – Nem is értem, hogy a rendőrségtől miért engem hívtak, amikor megtalálták az autóját. – A ráncok az arcán mintha mélyebbé válnának az aggodalomtól és a zavarodottságtól. – Te talán tudod az okát? Érzem, hogy összerándulok. – Nem. – Először is, mert az autó az én nevemen van. Másodszor pedig, a Westlake Akadémia nyilvántartása szerint – ahová állítólag középiskolába jár – én vagyok a nagymamája. Lassan a teájába kortyol, és megtámasztja a karját az asztalon. – Biztosan tudod, hogy én mostanáig abban a hitben éltem, hogy a Northwesternre jár. Ahogyan azt is tudod, hogy nem vagyok a nagymamája. Ismét megpróbálkozom azzal, hogy a csészét a számhoz emeljem, de amikor bele akarok kortyolni, úgy érzem, még mindig túl forró. Visszateszem a csészealjra. Maggie viszont újfent jó nagyot kortyol; őt láthatóan nem zavarja a tea hőmérséklete. – Van valami ötleted, Anna, hogy miért hazudott nekem?

Őrizd meg a nyugalmadat! Lélegezz mélyeket! Igyál egy korty tűzforró teát! – Hogy

miért mondta azt az

iskolában,

hogy

a

nagymamája vagyok? Minden vágyam, hogy azt válaszoljam: „Mert így igaz”, és aztán töviről hegyire elmeséljem az elmúlt három hónap összes történését, egészen attól a naptól, hogy Bennett a városba költözött. De nem mondhatom el neki, hogy a kisbaba a kandallója feletti fotón, és a fiú, aki a vendégszobájában lakik, ugyanaz az ember. – Nem tudom, Maggie. Az arca rezzenéstelen. – Nem tudom – ismételem el még egyszer a szavakat, mintha ettől igazzá válnának. Csak néz rám, nekem pedig összeszorul a gyomrom a bűntudattól. Nagyot sóhajt. – Tényleg nem tudom, mitévő legyek. A rendőrség azt akarja, hogy jelentsem be, mint eltűnt hozzátartozót, ha huszonnégy órán belül nem kerül meg. Ha bármit tudsz, Anna, el kell mondanod nekem. Kérlek! A csészémbe bámulok, és nagyot kortyolok. – Ez a fiú itt lakott a házamban, és közben végig hazudott nekem. Megszerettem, és most kiderül, hogy még csak azt sem tudom, kivel volt dolgom. Sosem tudtam. A szemembe néz. – De valami azt súgja, hogy te igen.

Igaza van, természetesen. Én pedig semmire sem vágyom jobban ebben a pillanatban, mint hogy elmondjak neki mindent. Mert egyrészt szeretném, ha tudná, hogy ki Bennett, másrészt pedig elegem van abból, hogy csak én ismerem a titkát. De legfőképp azért, mert szeretném, ha újra bízna benne. És így is lenne, ha tudná, kicsoda valójában, és mire volt képes érte. Szeretném elmondani neki, hogy az orvosok négy év múlva Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Hogy az állapota fokozatosan romlani fog 2000-ig, aztán a folyamat felgyorsul, ő pedig rohamosan leépül. 2001-ben már nem csak apróságokról feledkezik meg. Nem fizeti be a számláit, elfelejti, hova tette a megtakarított pénzét, és ami a legszörnyűbb: nem szól senkinek, mielőtt túl késő lenne. 2002-re képtelen lesz ellátni magát. Elfelejti a családját. A lánya pedig – Bennett édesanyja – több szempontból is túl távol lesz tőle ahhoz, hogy segítsen. És aztán, amikor Bennett betölti a nyolcadik életévét, meghal. De öt évvel később Bennett visszatér 1995-be. Aztán 1996-ba is. Aztán 2000-be. 2003-ba. Végül magával hozza Brooke-ot is. Ők ketten bekopognak majd Maggie ajtaján, mintha adománygyűjtő diákok lennének, csak hogy hallják a hangját. Amikor pedig már nagyon beteg lesz, megjelennek nála az éjszaka közepén, hogy kitakarítsák a konyháját, és kifizessék a számláit. Amíg napközben elmegy otthonról, Bennett lenyírja a kertben a füvet, Brooke pedig virágokat

ültet. Pénzt rejtenek el a lakás legkülönbözőbb pontjain, mert

ugyan

tudják,

hogy

ezzel

csak

még

jobban

összezavarják, de abban is biztosak, hogy meg fogja találni. És végül Bennett megosztja vele a titkát. Még ha Maggie nem is emlékszik rá túl sokáig, úgy hal majd meg, hogy tudja: az utolsó évei nagyon máshogy alakultak volna, ha Bennett nem rendelkezik ezzel a különleges képességgel. – Anna? – szakítja félbe Maggie a gondolatmenetemet. – Ne engedje, hogy a rendőrség keresni kezdje. – A hangom elcsuklik, és hiába szeretnék még többet mondani, nem bírok. Maggie szeme elkerekedik a kíváncsiságtól. – Miért ne? El kell mondanod! Mit tudsz, Anna? Felemelem a fejem, hogy a szemembe nézhessen. De aztán visszatérek az asztalon táncoló színes fényekhez. Hogy mit tudok? Hát, ezt a kérdést legalább meg tudom válaszolni. Vagyis majdnem. Végighúzom a kezem egy zöld csíkon. – Azt nem tudom, hogy találhatnánk meg. De azt igen, hogy biztonságban van… – suttogom. – Visszatért San Franciscóba. Tudom, hogy nem akart elmenni, de nem volt választása. Tudom, hogy nem akart hazudni önnek, Maggie. Sem fájdalmat okozni. – De ki ő? Az elmúlt két hónapban még sosem éreztem kísértést, hogy elkotyogjam Bennett titkát, sem a családomnak, sem a legjobb barátnőmnek, de most, hogy itt ülök, és látom

Maggie szomorú tekintetét, szeretném, ha tudná, amit én. De aztán eszembe jut, hogy ez nem az én dolgom. – Nem mondhatom el, Maggie. Sokáig tartott, amíg elnyertem a bizalmát, és amikor végre megnyílt előttem, megígértem neki, hogy senkinek sem árulom el a titkát. Rettenetesen érzem magam, de ez akkor is az ő története, és nem az enyém. Annyit viszont mondhatok, hogy nem rossz ember. Majdnem hozzáteszem, hogy „és nagyon szereti magát”, de időben elhallgatok, mielőtt még túl sokat mondanék. – Meg kell várnia, amíg visszajön, és ő maga meséli el. Előrébb hajol. – És az mikor lesz? Még egy kérdés, amit nem tudok megválaszolni, de most nem azért, mert megígértem. Hanem mert tényleg nem tudom. – Fogalmam sincs. De egyszer azt mondta, hogy vissza fog jönni, és én hiszek neki. Aztán csak ülök, és várom, hogy mit fog mondani. Rosszul érzem magam. – És mit mondjak a rendőrségnek? Gyorsan végiggondolom. – Azt, hogy vészhelyzet állt elő az otthonában. Egy betegség… a családjában. Egy barátja kivitte a reptérre, ő pedig otthagyta az autóját a parkolóban. De épp most hívta, és jól van. Haza… – Veszek egy nagy levegőt, hogy be

tudjam fejezni a mondatomat anélkül, hogy elbőgném magam. – Hazament San Franciscóba a családjához. – Vagyis hazudjak? A rendőrségnek? – Ez nem hazugság. Hiszen ott van. Ezt nyugodtan elmondhatja nekik, de ha nem akarja, ne mondjon semmit, jelentse be az eltűnését, és hagyja, hogy keressék. Úgysem fogják megtalálni. – Ha visszajön… – Amikor – pontosítom –, amikor visszajön, én leszek az első, aki megtudja. És gondoskodom róla, Maggie, hogy maga legyen a második. Ahogyan arról is, hogy mindent elmeséljen magának. Rendben? Bólogat, miközben az ajánlatomat fontolgatja. – És mit kezdjek a holmijával? Például a kocsijával? Igen, a kocsi. Bennett azt mondta nekem, hogy a terepjáró Maggie-é, és most, hogy már mindent tudok, értem is, hogy miért. – Azt hiszem, Bennett magának vásárolta az autót. Felhúzza a szemöldökét, és megint gyanakodva néz rám. – Mégis, miért tett volna ilyet? Hiszen nem ismer annyira, hogy vegyen nekem egy vadonatúj autót! Rámosolygok és sóhajtok. – Valóban nem. De bizonyos értelemben igen. Tudom, hogy ez most teljességgel érthetetlen… – A hangom elcsuklik, ahogy az utolsó szavak visszhangot vernek bennem. Aztán hirtelen azon kapom magam, hogy

elismétlem, amit előző éjjel olvastam San Franciscóban. Amiket Bennettnek fogok írni tizenhét év múlva. Nála működtek. Talán a nagymamájánál is fognak. – Egy nap – mondom – ez az egész sokkal világosabb lesz majd. Egyelőre meg kell bíznia bennem.

34. FEJEZET Az

ELMÚLT EGY ÓRÁBAN AZ ÁGYAM LÁBÁNÁL ÜLTEM

abban a

túlméretezett pólóban, amelyet Bennett viselt az első, Ko Taó-i randink után, és csak bámultam a fekete selyemruhát, amelyet a ma esti aukciós partira vettem. Amikor hazahoztam,

és

vállfára

téve

a

szekrényem

ajtajára

akasztottam, szinte varázslatosnak tűnt – mintha mesebeli madárkák és egérkék öltögették volna össze, amíg én aludtam. Csakhogy éppen ma egy hete, hogy visszakerültem a jövőből. Az „azóta, hogy”-ból. Így most már ez a ruha sem egyéb, mint muzeális darab, akárcsak a térkép, a homokkal teli zacskó, a hat képeslap és a négy új gombostű. Ezek azok a dolgok, amelyekre rá sem bírok nézni úgy, hogy ne ő jutna az eszembe. Még mindig a ruhát bámulom, amikor valaki kopogtat az ajtón. Már vártam, de azt nem tudom, melyik szülőmnek jutott a hálátlan feladat, hogy zavarni merjen. – Gyere be – morgom. Emma? Felnézek rá a földről. Azt a ruhát viseli, amelyet én segítettem neki kiválasztani: a pánt nélküli, földig érő, sötétnarancs színű estélyi ruhát. Éppolyan lélegzetelállítóan néz ki, mint az üzletben. A haja szoros kontyba fésülve a

tarkóján, de néhány tincset gondosan kihúzogatott, hogy keretet adjanak az arcának. – Azta! Káprázatosan nézel ki! – Köszi. Leül mellém a földre, az ágy végének támasztja a hátát, és felém hajol. Oldalra pillantok. – Összegyűröd a ruhád. – Nem baj – feleli, és tetőtől talpig végigmér: a hajam kócos, a szemem véreres, cicanadrágban vagyok, és nincsenek rendbe téve a lábkörmeim. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbin nagyon kiakad. – Mit csinálsz itt, Em? Egy kicsit megszorítja a kezem. – Ne haragudj! Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, de Anyukád ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek érted. Elfordítom a fejem, és pofákat vágok. Anya és Apa egész héten nem hagyott békén ezzel a hülye partival, pedig elég egyértelműen megmondtam nekik, hogy nem megyek. Semmiképp. De hogy ideküldik Emmát erősítésnek? Ez már több a soknál. – És szerettem volna tudni, hogy vagy. – Jól vagyok. Hitetlenkedve néz rám, aztán a ruhára pillant. – Nagy kár lenne, ha én maradnék az egyetlen ember, aki ebben látott. Annyira gyönyörű voltál!

De én rá sem bírok nézni a ruhára. – Kösz. Kínos csend telepedik közénk, ami mintha hosszú percekig tartana. Én a szőnyeget bámulom, Emma pedig hol a ruhát nézi, hol engem. – Nem fogom meggondolni magam – töröm meg végül a csendet. – Tudom. De muszáj itt maradnom legalább negyedórát, hogy Anyukád elhiggye, tényleg megpróbáltam. – Felém fordul, mosolyog, és meglök a vállával. – Oké? Szomorkás mosollyal válaszolok. – Köszi. Emma megérti a dolgot. Azonnal megértette. A múlt vasárnap, miután eljöttem Maggie-től, egyenesen hozzájuk futottam, és ott omlottam össze a tornácukon. Aztán a szobájában ücsörögtünk, ő pedig kitartóan adogatta nekem a zsebkendőket, hallgatta, hogy órákon keresztül beszélek, és minden szavát elhitte az általam kitalált történetnek. Valaki hirtelen beteg lett Bennett családjában. Azonnal vissza kellett mennie San Franciscóba, miután hazaértünk a moziból. Nem tudta megmondani, mikor jön vissza, vagy hogy egyáltalán visszajön-e, és nagyon sajnálta, hogy nem tudott rendesen elbúcsúzni. Hiányozni fogunk neki. A következő napon még néhány embernek elhintettem ugyanezt, és vártam, hogy a hír szárnyra keljen a Fánkon. Ennyi elég is volt. Néhány órán belül már mindenki tudta,

hogy Bennett hazament. Egyedül én tudtam, hogy ez hazugság. Most pedig nézem a legjobb barátnőmet, aki csak úgy ragyog, és minden vágya, hogy elindulhasson végre a partira, amire már hat hónapja vár. Tudom, hogy nekem is vele kellene tartanom. Ott kellene lennem, hogy lássam, minek a szervezésében segédkezett Emma és Danielle, lássam, hogy a szüleim táncolnak. Na meg, hogy jól megnézzem, hogyan fest Justin szmokingban. De képtelen vagyok rá. Nem tudnék úgy tenni, mintha jó kedvem lenne. Bennett nélkül nem. Még nem. – Haragszol rám? Amiért itthon maradok ma este? A fejét rázza. – Nem, nem haragszom. Csak… Ránézek, és várom, hogy folytassa, de nem szól semmit. A padlóra mered, és tekergetni kezdi a szőnyeg rojtját. – Csak? – kérdezem. – Semmi. – Csak? – ismétlem újra. Nagyot sóhajt. – Csak hiányzol, ennyi. Tudom, hogy ő is hiányzik neked… nekünk is, de… nekem te hiányzol a legjobban. Kierőszakolok magamból egy kis nevetést. – De hát itt vagyok. – Nem, nem vagy.

Ránézek, és tudom, hogy igaza van. Azóta, hogy megpillantottam a másik Bennettet a futópályán, és ő azt mondta, kétségbeesetten próbál visszatérni, én épp a fordítottját teszem ennek: próbálok lassan eltűnni. Emma abbahagyja a szőnyeg babrálását, és rám néz. – Figyelj, Anna, te vagy a legjobb barátnőm, és nagyon sok

mindent

szeretek

benned.

Szeretem,

hogy

megnevettetsz, hogy szereted a könyveket és a zenét, hogy szeretnéd beutazni a világot, és hogy annyira imádsz futni… de tudod, mit szeretek benned a legjobban? Hogy mit szeretek az első pillanattól kezdve, hogy összebarátkoztunk? Csak nézek rá és várok. – Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. Független vagy, nem foglalkozol vele, mit gondolnak mások, és bízol az ösztöneidben… igazi harcos vagy. Ezt mindig is irigyeltem. Ha Justin elmenne a városból, és elhagyna, én biztosan a zárt osztályon kötnék ki. De… A szavai ott maradnak a levegőben, mintha nem akarta volna kimondani őket. De mi? Talán többet várt tőlem? Nem gondolta volna, hogy ilyen gyenge leszek? – Hová lett belőled a harcos? Csak bámul rám egy percig, aztán megint megfogja a kezem. – Ide hallgass, tudom, hogy még csak egy hete, de… – Megpuszilja a kézfejemet. – Vissza akarom kapni a barátnőmet.

Ránézek, és azt kívánom, bárcsak elmondhatnék neki mindent. Én is szeretnék visszatérni hozzá és a normális életemhez:

Anyához

és

Apához,

a

futáshoz

és

az

útikönyvekhez – és fogalmam sincs, hogy rátalálok-e még a harcos énemre. Úgy érzem, ez a sok titok rám telepedik és gúzsba köt. Emma nem engedi el a kezem. Csak ülünk, és várjuk, hogy leteljen a kötelező tizenöt perc. – Mennem kell. Én fogadom a VIP-vendégeket. Azzal feláll, és kisimítja a ruháját. Odamegy a tükörhöz, ellenőrzi a frizuráját, és az ujja hegyével megigazítja a sminkjét. – Sajnálom, Emma. Már nyúl is a kilincs felé, de még visszanéz, hogy dobjon nekem egy csókot. Aztán kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót. Nem hallom őket, de magam előtt látom, ahogy Emma és Justin a szüleimmel beszélget a lépcső aljában, vigyázva, hogy ne legyenek túl hangosak. Odamegyek az ablakhoz, és látom, amint Justin és Emma a kocsihoz lép. Mielőtt Justin kinyitná az ajtót, felnéz rám, és szomorúan integet. Aztán beszáll és elhajtanak. Hamarosan Anya és Apa is felkiabál, hogy elbúcsúzzanak, és megkérdezzék, tényleg jól vagyok-e. Aztán ők is elindulnak a partira. Lepillantok a járdára, és azt a helyet nézem, ahol Bennett először megcsókolt – bár én nem

emlékszem rá. Aztán a fát nézem, az utca túloldalán, ahol megpördült és fennakadt az autója, mert nem időzítette pontosan az újraírásunkat. Még ha olykor el is követett apróbb hibákat, sosem hagyta, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás. Ha vissza tudna jönni, megtenné. Belém hasít a felismerés. Ha képes lenne rá, már itt volna. Bennett tévedett, és a levélnek volt igaza. Nem jön vissza. Ott ragadt, akarata ellenére, és persze az én akaratom ellenére. Hacsak nem döntök másképp. De még mindig nem tudom, mit akar ez jelenteni. Nyitva hagyom az ablakot, és visszamegyek a térképhez. Egy percig csak állok előtte és nézem, aztán közelebb hajolok, és az ujjammal láthatatlan vonalakat húzok a nyolc apró piros szeg között. Oda-vissza, fel-le. Aztán megállok. Evanstonra viszem az ujjam, és kanyarítok egy apró kört az első négy hely köré: Springfield. Minnesota. Michigan. Indiana. Aztán megállapodom San Franciscónál, és csinálok egy még nagyobb kört, belevéve Ko Taót, Vernazzát, majd Wisconsinon át újra visszatérek San Franciscóba. Többnek kellene lennie. Az átlátszó dobozkába nyúlok, és kiveszek egy gombostűt. Ránézek. Aztán a térképre. Beleszúrom Párizsba. Aztán kiveszek még egyet. Nézem a térképet. Beleszúrom Madridba. Hátrébb lépek, és tovább szemlélem a térképet. Élvezem az új látványt. Aztán ismét belenyúlok a poros kis dobozba, és Sydney is kap egy gombostűt. Belejövök a

dologba. Fogom a dobozkát, és megfordítom, hogy az összes maradék tű kiszóródjon a tenyerembe. Tokió. Tibet. Auckland. Dublin. Costa Rica. Sao Paolo. Prága. Los Angeles. És csak szúrok és szúrok, olyan pontokba, ahová sohasem fogok eljutni, amíg a térképet el nem borítják a kis piros gombostűfejek, a doboz pedig olyan üres nem lesz, mint én magam.

június

35. FEJEZET A

MÚLT HÉTEN SZOMORÚ VOLTAM.

Ezen a héten csak mérges

vagyok. Rá, amiért nem beszélt nekem a levélről, a barátaimra, amiért úgy tesznek, mintha itt sem lett volna, de leginkább önmagamra, amiért ennyire sebezhetővé váltam – és amiért normálisnak tekintettem ezt az egészet. A két kezem ökölbe szorul, ahogy Señor Argotta bejelenti, hogy „Practiquemos la conversación!”, majd elindul a sorok közt, hogy összeállítsa a párokat és kiossza a kártyákat. Rám mutat. Aztán Alexre. Az égre emelem a tekintetem, aztán Alex felé fordítom az asztalom. – Hola!- köszönt Alex széles mosollyal. – Hol voltál szombaton? Hiányoltunk. Nem értem, hogy ha tényleg annyira hiányoztam, akkor miért tartott neki csütörtökig, hogy ezt megkérdezze. Megvonom a vállam. – Az állami döntőre készülök. – Szombat este? – Nem, Alex. Minden reggel. Most minden reggel futok. Még vasárnap is. Mielőtt még kimondanám az utolsó szavakat, máris elszégyellem magam a hangnem miatt, de nem kérek bocsánatot. Sőt, ugyanígy folytatom, mert igazság szerint egy

kicsit jobban érzem magam, hogy most az egyszer sikerül kellemetlen helyzetbe hoznom. – Akkor hát, nálad van a párbeszédkártya, vagy mi? Alex motyog valamit magában, aztán felveszi a kártyát az asztaláról, és gyorsan átfutja. – Ó, ez egész jó! – mondja, és hangosan is felolvassa. –

Első partner: állásinterjúra mész Madrid egyik legjobb éttermébe, ahová pincérnek/pincérnőnek jelentkeztél. Második partner: te vagy az étterem tulajdonosa. Körbenézek, hogy mibe rúghatnék bele. – Nem olyan rossz, ugye? – dönti el magában a kérdést Alex, anélkül, hogy rám nézne. Ha ugyanis megtenné, látná, hogy idegesen markolom az asztal két oldalát. – Melyik szeretnél lenni, a pincér vagy a tulaj? – Egyik sem. Hátralököm a székem, felpattanok, és kirohanok az ajtón, magam mögött hagyva a hátizsákomat és a könyveimet. Meg persze Alexet és azt a hülye párbeszédkártyát. Señor Argotta utánam szól; a hangjában aggodalom és csalódottság. De nem állok meg. Még csak hátra sem nézek. Keresztülrohanok a Fánkon, el a szekrények mellett. És akkor szó szerint belefutok Danielle-be. Az ütközés erejétől az egyik szekrénynek esik, leejti a fából készült mosdóhasználati engedélyt a földre. – Mi a…! Letörlöm a könnyeimet és felsegítem.

– Ne haragudj, Danielle! Először mondani akar valamit, de aztán észreveszi, hogy sírtam. – Anna? Minden rendben? – Ki kell mennem – felelem. – Anna! – kiabál utánam, de én már ott sem vagyok. Szaladok kifelé a dupla ajtón, és arra az egyetlen helyre igyekszem, amely talán megnyugtat majd.

Itt van. Nem úgy, ahogy szeretném, de most ez az egyetlen módja annak, hogy közel legyek hozzá. Itt van. Egy csecsemőt ábrázoló képen, ami egy kandallópárkányon áll – és a nagymamája kék szemében. Maggie teát készít nekem, és nem kérdezi, mit keresek a konyhájában hétköznap délelőtt fél tizenkettőkor, amikor iskolában kellene lennem. Kortyolgatjuk

a

teánkat.

Mindketten

erősen

koncentrálunk, hogy mit mondhatnánk, de nem sokra jutunk. Sok kérdése van, én pedig tudom a válaszokat. De nem teszi fel őket, mert tisztában van azzal, hogy úgysem felelnék. Ezért csak ülünk a súlyos csendben, amit időnként megszakít

valamelyik

porceláncsésze

hozzáütődik a csészealjhoz. Végül Maggie az, aki megszólal.

hangja,

amint

– A múlt héten elkezdtem kitakarítani a szobáját. Arra gondoltam, hogy felviszem a holmiját a padlásra, amíg… A hangja elcsuklik, én pedig alig láthatóan mosolygok. Tetszik, hogy azt gondolja, vissza fog jönni. – Szeretnéd… – kezd bele egy kérdésbe, és közben úgy néz rám, mintha az arckifejezésem alapján akarná eldönteni, hogy befejezze-e. – Szeretnéd megtartani valamijét? Amíg vissza nem tér? Bólogatok. És miután ehhez nincs mit hozzátenni, fogjuk magunkat, és elindulunk a csészékkel a kezünkben fel a lépcsőn, aztán végig a folyosón, Bennett édesanyjának gyermekkori képei mellett, Maggie fiatalkori képei mellett, a mahagóni bútorokkal berendezett szobába, ahol valamikor Bennett lakott. – Készítek még egy teát – mondja Maggie, azzal fogja a majdnem teli csészémet, és kiviszi, becsukva az ajtót maga mögött. Egyedül maradok Bennett szobájában. Pár doboz áll a falnál az ablak alatt, egyébként minden ugyanolyan, amilyen volt. Kinyitom a szekrényajtót és bekukucskálok. Ott lóg az egyenruhája és még néhány holmi, amiket sosem láttam rajta. A gyapjúkabátja is itt van kéznél, jóllehet, odakint több mint harminc fokos hőség tombol. Kiveszem, belebújok, és az orromhoz nyomom a gallérját, hogy beszívhassam Bennett illatát. Aztán becsukom a szekrényajtót, és odamegyek az íróasztalához. Nincs rajta semmi – még egy árva toll vagy

fotó sem. Leülök a fából készült székre, és kihúzom a legfelső fiókot. Itt rejtőzik a többi kincs. Egyesével veszem elő a holmikat, és kirakom őket az asztalra. A westlake-i diákigazolványa. Az egyik piros gombostű a szobámból. Egy üres képeslap Ko Taóról. A képeslap, amit Vernazzában írtam neki. Egy tompa sárga ceruza. Egy karabiner. És egy kulcs. Félretolok mindent, fogom a kulcsot, és a szekrényhez lépek.

Gyorsan

dolgozom,

egymásra

halmozva

a

fotóalbumokat és a régi évkönyveket, amíg meg nem találom az apró, aranyszínű kulcslyukat a hátsó sarokban. Bedugom a kulcsot, elfordítom, és meghúzom a kisajtót. Több köteg, gumiszalaggal áttekert bankjegy van odabent, húsz- és százdollárosok. A kötegek tetején a jegyzetfüzete, amit akkor is használt, amikor olyan gondosan megtervezte az újraírást, amivel megmentette Emma életét. Kiveszem és belelapozok. Minden lapja sűrűn tele van írva. Idővonalak és matematikai egyenletek, grafikonok és történelmi események, vállalatok nevei és dollárjelek. Végül megtalálom azt az oldalt, amit annak idején megmutatott nekem – a számításokat, amiket azért végzett, hogy pontosan a kocsifelhajtón landoljunk, és képesek legyünk megakadályozni Emmát abban, hogy a kocsijával Chicagóba menjen. Aztán visszalapozok az első oldalakra, és megint valami ismerőst látok. Az én szavaim, de az ő kézírása:

Hamarosan találkozunk. És aztán örökre elmész. De ne aggódj, azt hiszem, minden rendben lesz – csak ezúttal máshogy kell döntenem. Kérlek, mondd azt nekem, hogy éljek önmagamért, és ne érted. Hogy ne várjak arra, hogy visszatérj. Azt hiszem, ez mindent megváltoztat majd. Bennett bekarikázta az olyan kulcsszavakat, mint az

örökre, az elmész, a rendben lesz és a mindent megváltoztat. Aztán hozzájuk tette a saját megjegyzéseit, kérdő- és felkiáltójeleit, mintha valami tananyag lenne, amit meg akar érteni. De nem sikerült neki. Több hónapnyi próbálkozás után sem. Most pedig már túl késő – örökre elment. Miért

nem mondta el nekem? Hiszen úgy volt, hogy mindent elmond. Az ajtóra pillantok, hogy nincs-e ott Maggie. Aztán visszateszem a piros jegyzetfüzetet a pénzkötegek tetejére, bezárom a kis-szekrényt, és visszapakolom a fotóalbumokat meg az évkönyveket a helyükre. Amikor minden pontosan úgy

néz

ki,

ahogy

Bennett

hagyta,

visszatérek

az

íróasztalához. Kihúzom a fiókot és beteszem a kulcsot, aztán nézegetni kezdem a többi holmit. Egyesével a kezembe veszem, és csak bámulom őket. A Ko Taó-i képeslappal kezdem. Eszembe jut az a nap, amikor adott nekem egy ugyanilyet az iskola

udvarán. Nem akartam elhinni, hogy visszament, csupán ezért. – Magamnak is hoztam egyet, hogy legyen valami emlékem arról a napról – mondta. – Tessék – suttogja Maggie a hátam mögött, én pedig ugrok egyet ijedtemben. A teáscsésze helyett most egy kisebb bevásárlótáska van nála. Felém nyújtja. – Köszönöm. Maggie nézi a holmikat Bennett asztalán, aztán a vállamra teszi a kezét. – Jól vagy, drágám? – Szomorúan bólintok. – Olyan aranyos fiú! Remélem, hogy visszajön. Odatartom a szatyrot az asztallap széléhez, és mindent belesöprök.

Aztán

felállok,

megölelem

Maggie-t

köszönetképpen, hogy odaadta Bennett holmiját. Gyengéden megszorít. – El kellene mennie Kaliforniába – mondom, miközben kibontakozom az öleléséből. – Hogy meglátogassa az unokáját. Biztosan sokat jelentene a lányának. – Nem tudom… a lányommal nem vagyunk túl jóban mostanában. Ránézek, és bár ugyanaz a szempár néz vissza rám, mint Bennetté, mégsem látom őt a tekintetében. Csak Maggie-t. – Akkor is el kellene mennie. – Talán elmegyek.

Mosolygok. Semmi szükség rá, hogy megvárja, amíg Bennett elég idős lesz ahhoz, hogy apró változtatásokkal tegye jobbá az életét. Főleg így, hogy megadhatom neki a kezdő lökést. Nyomok egy nagy puszit az arcára, betolom a fiókot, és benne hagyom a kulcsot.

Az utolsó csengetés után fél órával érek vissza az iskolába. Végigmegyek a Fánkon, és hallgatom, hogy visszhangoznak a lépteim az üres folyosókon. Azt remélem, nyitva találom a termet, senki sem vitte magával a cuccaimat, Argotta pedig már nincs ott. Nyilvánvalóan nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy mindhárom kívánságom teljesüljön. Amikor az ajtóhoz érek, az első dolog, amit megpillantok, a hátizsákom Argotta asztalának támasztva. Aztán meglátom, hogy a tanár úr is ott van. Dolgozatokat javít. – Señor Argotta? – amint meghallja a hangomat, abbahagyja a munkát, de nem néz fel. – Señorita

Greene.

Milyen

kedves

magától,

hogy

visszajött! – Én… nagyon sajnálom. Én csak… Rám néz, először kíváncsian, aztán elszörnyedve. A pólóm verejtékben úszik, az arcom vörös és foltos, a hajam pedig összeugrott a sok nedvességtől. Argotta pislog néhányat, de nem kérdez semmit.

– Nem kell magyarázkodnia. A barátja, Señor Camarian, elmondta, hogy milyen… hatást… váltott ki önből Señor Cooper távozása. A magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy Alex rendelkezik a megfelelő információkkal, hogy erről a „hatásról”

beszéljen,

de

ha

a

Fánk

valóban

olyan

mindentudó, mint ahogy Danielle szokta mondani, akkor lehetséges. Bűntudat nehezedik a mellkasomra. Hogy lehettem olyan durva hozzá? Argotta lehajol a hátizsákomért, mintha oda akarná adni. De amikor megérzi a súlyát, inkább csak odacsúsztatja elém. Előrébb lépek, felemelem, és átvetem a vállamon. – Köszönöm. – Azzal már indulok is. Már majdnem az ajtóban vagyok, amikor hallom, hogy megköszörüli a torkát. – Tudja, hogy hányadika van ma, Señorita Greene? Megállok. – Június elseje, senor. – Exactamente. A szememet forgatom. Semmi kedvem ehhez. – Ami azt jelenti, hogy tegnap volt május utolsó napja. Megfordulok és ránézek. – Reméltem, hogy végiggondolja az ajánlatomat azzal a mexikói hellyel kapcsolatban, Señorita. Talán most, hogy változtak a nyári tervei…

Eszembe jut a nap, amikor átnyújtotta nekem a fényes sárga mappát, és rájövök, hogy még csak ki sem nyitottam. Mára ismernem kellene az ajánlat minden részletét, de fogalmam sincs róla. – Ó, igen. Hová is szól pontosan? – Azt hiszem, az a város szerepelt is az ön ragyogó útitervében, vagy tévedek? A gyönyörű La Pazról van szó. Mostanában egyre divatosabb. Kár lenne kihagyni. – La Paz? – Sí. Argotta csak néz rám, én pedig próbálok nem meglepett arcot vágni. La Paz? – Ott van az utalvány, amit nyert, és egy nagyszerű családnál lakhatna. Az út gyakorlatilag ingyenes. Biztos vagyok benne, hogy már megtervezte a nyarát, de úgy gondolom, ez egy igazán jó lehetőség. Ha érdekli, még mindig el tudom intézni. A válaszomra vár. Hallgatok, ő pedig hátradől a széken, és összefonja a karját a mellkasa előtt. Szeretnék menni, de azt hiszem, nem tehetem. Mi van, ha Bennett épp akkor jön vissza? Nem mehetek el. Itt kell várnom. Érzem, ahogy az egész testem remegni kezd, mert eszembe jutnak a szavak, amelyeket az imént olvastam Bennett jegyzetfüzetében – a szavak, amelyeket én írok majd neki tizenhét év múlva.

Mondd azt nekem, hogy ne várjak arra, hogy visszatérj. – Jól van, Señorita?

Azt hiszem, ez mindent megváltoztat majd. Olyan távolinak érzem magam. Bólogatok. Beszélek. De a hangom olyan, mintha nem is az enyém lenne. – Ez egy jó alkalom, nem igaz? Hogy kicsit kimozduljak innen? – Exactamente! – kiáltja Argotta, és a magasba emeli a karját. – Menjen hát, menjen! Semmi sincs, ami visszatartsa! Menjen és lásson világot, Señorita! Rám mosolyog, én pedig visszamosolygok rá. Mert ez az.

Ez az a perc. Nem tudom, korábban hogy történt. Talán Argotta meg sem említette többször a dolgot. Vagy már az elején betelt minden hely. De az is lehet, hogy minden ugyanígy történt, csak épp ő úgy döntött, hogy egész nyáron itt aszalódik, és Bennettre fog várni. Ebben a pillanatban nem is kérdés számomra, hogy a másik Anna itt állt Argotta előtt, udvariasan

megköszönte

az

ajánlatát,

és

aztán

visszautasította. Én azonban nem ezt fogom tenni. – Megvan még a jelentkezési lap? – kérdezi Argotta, én pedig bólogatok. Nem tudom pontosan, hová is tettem, de tudom, hogy megtalálom; már alig várom, hogy hazaérjek, és tűvé tegyem érte az asztalomat. – Hétfőig várok. Kérem, értesítsen, hogy döntött!

Lehet, hogy a szüleimnek szüksége van ennyi időre a döntéshez,

nekem

viszont

nincs.

Odarohanok

Señor

Argottához, és megölelem. – Nagyon köszönöm, senor! Amikor elengedem, meglepettnek látszik, de aztán rádöbben, hogy az ölelésem igent jelent, és felragyog az arca. – Nagyon jól döntött, Señorita! Remélem is, hogy jól döntöttem. Nem tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy ez a döntés különbözik az előzőtől. És akkor hirtelen megértem. Anna újraírásának kellős közepén vagyok.

36. FEJEZET AZ

ÉVSZAKTÓL FÜGGŐEN A

vagy

félelmetes;

SCHILLER PARK

tökéletes

helyszín

VAGY GYÖNYÖRŰ,

esküvőhöz

vagy

horrorfilmhez. Ahogy Apa befordul a sarkon a kapuknál, látom, hogy ahol nemrég még szürke latyak volt, most élénkzöld gyep terül el. Kiszállok a kocsiból, és nagyot szippantok a levegőből; az egész parknak új szaga van. – Már nagyon hiányzott ez – mondom, és becsukom a kocsiajtót. Hetek óta először érzem, hogy igazán elégedett vagyok. Apát is meglepi, hogy ilyen vidámnak lát, de nem tehetek róla; imádom ezt az eseményt. A terepfutó szakosztály edzői találták ki. Nem verseny, de azért kötelező, arra az esetre, ha elfelejtettük volna, mi is az igazi szenvedélyünk, miután hat hónapig a ruganyos futópályán edzettünk a ragadós sár helyett, és fémpadokat kerülgettünk, nem pedig kidőlt fákat. Már elégszer végigfutottam a három mérföldes távot ahhoz, hogy tudjam, hol kanyarodik el az út, hol vannak a szűk helyek és az akadályok. A csapattársaimmal egy piknikasztal körül gyülekezünk, pár méterre a rajtvonaltól. Nyújtunk, és közben átátpillantunk a nyílt mezőn túlra, hogy szemügyre vegyük legnagyobb ellenfeleinket. Apa elmegy kávéért. Pár perccel később visszatér, kezében egy papírpohárral és egy összehajtott térképpel.

– Hogy érzed magad? – kérdezi, aztán kiteríti a lapot az asztalra, és fölé hajol. – Jól. – Felnéz, és várja, hogy részletesebben is kifejtsem, de én nem teszem. Ettől még tényleg jól vagyok. Amióta két nappal ezelőtt eldöntöttem, hogy elmegyek La Pazba, kezdek visszatalálni

önmagamhoz.

Most

már

csak

azt

kell

kitalálnom, hogyan adjam be a dolgot a szüleimnek. – És ő hol van? – kérdezi Apa. A karomat nyújtom, miközben állammal a lány felé bökök. – Ott. Huszonkettes rajtszámmal. Kék pólóban. Még mélyebben ráhajlok a lábamra. Hagyom, hogy Apa megkeresse és felmérje a riválist. – Hmmm. – Apa csak nézi a lányt, de nem tudom pontosan, hogy mit gondol. – Oké, ne felejtsd el, hogy nagyon fontos a gyorsaság. Ne fogd vissza magad csak azért, hogy a véghajrában megelőzhesd! Végig ott kell lenned a nyomában! Amikor tudod, előzd meg, és tartsd meg az első helyet! Aztán csak figyeld azt a kék pólót, és húzz el még jobban az utolsó jelzésnél! Megint a tömeget fürkészi. Pedig nem kellene ennyire idegesnek lennie, hiszen most nem múlik ösztöndíj az eredményen. – Értem. – Hol a jelzésed? – kérdezi a térképre mutatva. Odateszem az ujjam a rajzra.

– Úgy láttam, ez a kút körülbelül 200 méterre van a céltól. Apa szemügyre veszi a többi lehetőséget, aztán bólogat. – Igen, ez jó lesz. Azt hiszem, ez a legjobb választás. Rendben, akkor megyek, és beülök a többi aggódó szülő közé. – Megveregeti a hátamat. – És tudod, igyekezz nem összetörni magad! – Nem fogom. Veszek egy nagy levegőt, és előrehajolok. Miközben a lábamat nyújtom, az 54-es számot nézem a mellkasomon, ami épp fejjel lefelé tárul a szemem elé, és hallgatom a csapattársaimat meg az ellenfeleimet, akik egyre csak gyülekeznek körülöttem. Aztán lerázom a végtagjaimat, és elfoglalom a helyem. Egymás mellett állunk a rajtvonalon. Még csak reggel 7 óra van, de már folyik rólunk a víz a melegtől és a párától. Nyújtunk, és a fejünkben újra meg újra végigjárjuk a pályát. Amikor eldördül a rajtlövés, visszafogott tempóban futunk át a füvön, be a fák közé. Máris hiányzik a sár és a latyak. Felküzdjük magunkat egy meredek dombon, ami tele van letört ágakkal és törmelékkel, aztán belevetjük magunkat az erdő sűrűjébe, ahol még egyenetlenebb a talaj. Az első mérföldet még bolyban tesszük meg, és sorba rendeződünk,

ha

szorosan

ültetett

fák

mellett

kell

elhaladnunk. Az első mérföld végén aztán átkelünk egy sekély patakon, és átugrunk jó pár fatörzset. Ugrom, mászom, szökellek. Tudom, hogy vannak körülöttem, de

ahogy elhaladok az első mérföld végét jelző táblánál, mintha eltűnnének. Sorra hagyom le őket, és felküzdöm magam az élbolyba. Így már jobb. A lábam nem olyan könnyű, mint általában, de a fejem egyre tisztább – körülöttem az erdő, fölöttem a kék ég. Végre megint úgy érzem, hogy én irányítok, és simán tartom az iramot a többiekkel, ugyanakkor azt is tudom, hogy nem küzdök annyira, amennyire a győzelemhez kellene. Futok. Hallgatom a saját lépteim ütemes zaját, a szívem pedig hangosan kalapál a mellkasomban. Nézem az előttem haladó lányokat. Ahogy bekanyarodunk, és elkezdünk lefelé ereszkedni egy szűk csapáson, megpillantom a kutat, jóval az első helyen futó lány előtt. A jelzésem. Először csak lassan fokozom a tempót, hogy ne tűnjön fel az előttem haladó öt lánynak. Gyorsan elsuhanok az egyikük mellett. Aztán a következőt is lehagyom. Mire odaérünk a negyedmérföldes jelzéshez, már a harmadik helyen vagyok, mostantól a kék pólón tartom a szemem, és minden maradék erőmmel üldözőbe veszem. Egy pillanatra ismerős érzés kerít hatalmába. A lábam egyre gyorsabban mozog. Hová lett

belőled a harcos? – visszhangoznak bennem Emma szavai. – Hát itt van – zihálom, és nem érdekel, hogy hallotta-e valaki. Még jobban rákapcsolok. Valami megváltozott. Ma valahogy máshogy érzem magam. Magam elé képzelem a szavakat a levélből – azt hiszem, minden rendben lesz –, és

hagyom, hogy kitöltsék a gondolataimat. A tekintetemet az előttem haladókra szegezem. A két előttem lévő lány átugorja az utolsó akadályt, aztán én következem. Felszaladok a kidőlt fára és elrugaszkodom. Érzem, hogy a cipőm orra beleakad valami göcsörtbe, és előrebukom. Nagyokat lépek, hogy ne essek el. A lányok, akiket nemrég előztem meg, kihasználják az alkalmat, és elszáguldanak mellettem. Visszanyerem az egyensúlyomat, veszek egy nagy levegőt és futok tovább. Maximális sebességre kapcsolok, és felmászom a dombon. A lábam ég. Ismét lehagyom a két lányt. Aztán a következőt is. De a kék pólós túl messze van tőlem. Innen már látom a célszalagot – látom, hogy közelebb jár hozzá, mint én őhozzá – és a látvány hatására egy teljesen más sebességre kapcsolok. Nem látok mást, csak az előttem himbálódzó szőke lófarkat. Aztán még egy utolsó lendület, és kilövök, hogy utolérjem. De gyorsabb nálam. Végül ő szakítja át a szalagot, igaz, ott lihegek közvetlenül a sarkában. Megállok és előredőlök. Zihálva törölgetem az izzadságot az arcomról, és mosolyogva nézem a földet. – Jó kis verseny volt – mondja a lány, akit már az állami döntőben is majdnem megvertem, én pedig a hang felé fordulok. Ugyanúgy görnyedezik és zihál, mint én. Aztán felém nyújtja a kezét. Nem érdekel, hogy második lettem. A mosolyom őszinte.

– Köszi – felelem két levegővétel közt, és kezet fogunk. – Neked köszönhetem, hogy újra harcos lettem. A lány értetlenül összehúzza a szemöldökét, de nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene. Lehet, hogy az első helyért járó trófeát elveszítettem, de közben visszanyertem valamit, ami már nagyon hiányzott.

Hazaérve csak úgy repülök felfelé a lépcsőn, és vadul kutatok a hátizsákomban, míg meg nem találom a sárga mappát, amelyet még a múlt csütörtökön bányásztam ki az íróasztalomon álló halom aljáról. Kinyitom, és újra elolvasom a levelet, amelyet a vendéglátó családtól kaptam – körülbelül századszor. Aztán megnézem a képet, amit küldtek magukról. A házuk előtt állnak, és szorosan átkarolják egymást. Négy gyerek. Az egyik lány annyi idős, mint én. A fiú egy kicsit idősebbnek tűnik. És áll még két kislány elöl, ők bizonyára ikrek. Most, hogy megint a térképem előtt állok, másra sem vágyom, mint hogy újra valóságossá tegyem. Kihúzom a gombostűt Prágából, és hallom, ahogy a fém nekikoccan a műanyagnak, amikor visszadobom a tartójába. Aztán Párizs következik. Aztán Kairó. Amszterdam. Berlin. Québec. Néhány perc, és az összes hazug gombostű eltűnik a térképről, és visszakerül oda, ahová való. Csak nyolc marad:

Springfield, Illinois. Ely, Minnesota. Grand Rapids, Michigan. South Bend, Indiana. Ko Tao, Thaiföld. Ördög-tó Nemzeti Park, Wisconsin. Vernazza, Olaszország. San Francisco, Kalifornia. Ez a nyolc gombostű közel sem elég, de legalább valódi. Ahogyan a kilencedik is az lesz.

37. FEJEZET A VACSORÁNÁL MINDENKI JÓKEDVŰ, talán azért, mert végre én is nevetek, és nem árasztok depressziós hangulatot. De valami mégis azt súgja, hogy ennek a vidámságnak hamar vége lesz. – Beszélni szeretnék veletek a nyaramról – közlöm. Anya felnéz, és eszik tovább, Apa pedig továbbra is a tányérját bámulja, és levág egy darabot a csirkéből. – Persze. Mi a helyzet? – kérdezi. Veszek egy nagy levegőt, és belevágok. – A spanyoltanárom felhívta a figyelmemet egy mexikói cserediák-programra. Ő szervezi az utazást, és ő is választja ki a résztvevőket. Azt mondta, idén nyáron van egy nagyon kedves család, akik szívesen látnának engem. La Pazban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kinyögöm ezt az egészet. De sikerült, és a szavak most ott lebegnek a vacsoraasztal felett, míg a szüleim csak néznek egymásra, és nem tudják, mit mondjanak. – Tudom, hogy hirtelen jött – folytatom. – De én nagyon alaposan

végiggondoltam.

Tudjátok,

hogy

mindig

is

szerettem volna utazni, most pedig különösen nagy szükségem lenne rá, hogy egy kicsit elszakadjak innen… – Mivel egyikük sem reagál, tovább beszélek. – Nektek semmibe sem fog kerülni. A repjegyet megnyertem Argotta

tanár úr óráján, a szállást pedig a család biztosítja majd. Szóval gyakorlatilag ingyen van az egész. Hallom, ahogy elismétlem Argotta szavait, és szinte látom magam előtt, amint szurkol nekem. – La Pazba? – kérdezi Anya leplezetlen aggodalommal. – Igen. A Kaliforniai-félszigeten van. A Kaliforniaiöbölben. Mexikóban. – Az utóbbit csak azért teszem hozzá, hátha elfelejtette volna. – Az nagyon messze van. Rámosolygok, és megvonom a vállam. – Igen, épp ez a lényeg, Anya. – Szó sem lehet róla. – Felsóhajt, és fészkelődni kezd a széken. – De hát mit tudsz egyáltalán arról a családról? Odamegyek a pulthoz, ahová már korábban kikészítettem a mappát, és visszahozom az asztalra. Aztán kirakom eléjük a fotókat és a levelet, és közben elmesélem, mit tudok róluk. A férfi üzletember. A felesége természetfotós. Van egy annyi idős lányuk, mint én. Végül előveszem a kitöltött jelentkezési lapot, és odateszem a képek mellé. – Már csak az aláírásotok hiányzik. Anya a kezébe veszi a jelentkezési lapot, egy darabig nézegeti, aztán visszateszi az asztalra. – Mikor indulnál? – Két hét múlva. – Két hét múlva?! – Igen, ez egy igazi last minute út.

Apa túl csendes. Nem tudom, melyikünk oldalán áll, könyörögve nézek rá, hogy az enyémet válassza. – És mennyi ideig lennél távol? – teszi fel a kérdést. Oké, akkor hát jöjjön a neheze. – Tíz hétig. – Tíz hétig? De hát az az egész nyár! – Anya hátralöki a székét, feláll, és bemegy a konyhába. Apa

rám

néz,

én

pedig

továbbra

is

hatalmas

kiskutyaszemekkel bámulok rá. – Kérlek, Apa – suttogom. A konyhában Anya megnyitja a csapot. – Ez nagyon sok idő – feleli Apa elég hangosan ahhoz, hogy Anya is hallja, én pedig szinte látom, ahogy a mosogató fölé hajol, és vadul bólogat. – De még így is – folytatja Apa – nagyon jó lehetőségnek hangzik. Anya visszatér az asztalhoz. Eddig pánik tükröződött az arcán, most már düh. Mintha nem akarná elhinni, hogy Apa volt olyan bátor, és elmondta a véleményét, még mielőtt megbeszélte volna vele. De Apa nem tágít. – Kicsi kora óta utazni szeretne – mondja neki. – Ez pedig egy

nagyon

jó

alkalom,

hogy

világot

lásson,

és

megismerkedjen egy másik kultúrával. Amikor Anya épp nem rám néz, halkan elmormolok egy „köszönöm”-öt Apa felé. Anya egy kicsit túl nagy vehemenciával teszi le a poharát. Aztán leül, és az asztal túloldaláról farkasszemet néz Apával.

– Te komolyan gondolod, hogy a tizenhat éves lányod két hónapig egy idegen országban éljen, olyan emberekkel, akiket még csak nem is ismerünk? – Argotta szerint sokat fog javítani a kiejtésemen. És abban, hogy merjek megszólalni. Persze valószínű, hogy két hónap alatt nem leszek profi spanyolból, de sokat fogok fejlődni, az biztos. – Nem tudom. – Anya rám néz, majd Apára, Apa pedig rá. Patthelyzetnek tűnik. – Nagy megtiszteltetés, hogy épp engem választott – vetem be. Anyának nem kell tudnia, hogy ezt a helyet senki sem akarta. Ha belegondolok, milyen közönyös voltam, amikor Argotta először említette ezt a lehetőséget, vicces, hogy most milyen szenvedélyesen érvelek mellette. De akkor még itt volt Bennett, és nem kellett engedélyt kérnem senkitől, hogy átruccanjak egy kicsit a világ másik végére. – Anya! Ezt tényleg nekem találták ki. Szükségem van erre a tapasztalatra. Anya egyikünkre sem akar nézni. Úgyhogy csak ülünk csendben, és tologatjuk az ételt a tányérunkon, miközben úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, milyen boldog az a mexikói család a képeken, ott, az orrunk előtt.

– Tegyél itt ki, jó? – kérem, pedig még két háztömbnyire vagyunk a könyvesbolttól. – Itt? Miért? – kérdezi Emma, de azért letér az út szélére. Amikor megáll, rám néz, aztán követi a szemével a mutatóujjamat a Már Itt Sem Vagyok Utazási Iroda élénkkék táblája irányába. – Ó! – A hangja szomorú. – Várj! Leállítom a motort, és bemegyek veled. Először tiltakozni akarok, de aztán meggondolom magam. Úgy érzem, talán jót tenne a lelkének, ha látná, ahogy megveszem a jegyet. Hogy végre leessen neki, hogy igenis elmegyek erre az útra. Egészen eddig ugyanis nem fogta fel teljesen, hogy három év után most először egymástól távol töltjük a nyarat. Ahogy kinyitjuk az üvegajtót, ugyanolyan csengettyűszó köszönt bennünket, amilyen a könyvesboltban is fogadja a betérőt. Emma és én elfoglaljuk a két széket, amit az irodában találunk, miközben megjelenik egy fiatalnak tűnő hölgy vastag szemüvegben és töredezett végű, kócos, divatjamúlt hajjal, hogy leüljön velünk szemben az asztal túlsó oldalára. Olyan hatalmas monitor van előtte, hogy alig látom. – Jó napot! Egy jegyet szeretnék venni La Pazba, Mexikóba.

A hátizsákomba nyúlok, és előveszem a kissé már viseltes

Irány Mexikó! című kötetet, odalapozok a szamárfüllel jelölt oldalra, amely La Pazról szól, és kihúzom az utalványt. – És szeretném felhasználni ezt. – Átcsúsztatom az asztal túlsó oldalára, és eszembe jut, milyen elégedett arcot vágott Argotta, amikor ma reggel átadtam neki a kitöltött, szüleim által aláírt jelentkezési lapot. A nő elveszi az utalványt, megfordítja, és leteszi maga elé az asztalra. – Rendben. Mikor szeretnél indulni? – Egy kicsit túl közvetlen, úgyhogy amikor elfordul, hogy megnézzen valamit a számítógépben, Emma pofákat vág. – Június húszadikán. Az egy keddi nap. Ujjai vadul zongorázni kezdenek a klaviatúrán. Néha megáll, hogy pár pillanatra megnézzen valamit a monitoron, aztán az ujjai megint mozgásba lendülnek. – Megnézhetem? – kérdezi Emma, és kiveszi a kezemből az útikönyvet. Lapozgatni kezdi, és néha megmutat egy-egy képet valami tengerparti naplementéről, vagy elolvas egyegy mondatot a nagyszerű búvárkodási lehetőségekről és az ízletes fogásokról. – Ezt nézd! – kiált fel hirtelen, és odatolja a könyvet az orrom elé. – Nézd ezeket a piacokat, ezt a sok edényt és kaját! Ez nem igazságos; te nem is szeretsz vásárolni! A

nő

megköszörüli

lehetőségeket.

a

torkát,

aztán

felsorolja

a

– Kiviszlek a reptérre – kotyog közbe Emma. – A déli járatot válaszd! – Biztos vagy benne? – kérdezem. – Igen, persze – feleli anélkül, hogy felnézne a könyvből. – Akkor a tizenkettő tizenötöst szeretném – mondom az ügyintézőnek, ő pedig tovább püföli a billentyűket. Emma visszapörgeti a könyv lapjait a piacot ábrázoló fotóhoz. – Nézd ezeket a kalapokat! Azt írja, hogy olyan sűrű szövésűek, hogy képesek megtartani a vizet. De miért akar valaki vizet vinni a kalapjában? Rám néz, és megvonja a vállát. – Mindegy, de épp mostanában gondoltam rá, hogy kéne még egy-két kalap. Mit gondolsz? Szerinted jól nézek ki kalapban?

–

kérdezi,

én

pedig

lélegzet-visszafojtva

hallgatom. Jóllehet itt ül mellettem, és egyetlen karcolás sincs rajta, egy pillanatra látom, amint egy hófehér kórházi ágyon fekszik, törékeny testét sebek borítják, és mindenféle csövek állnak ki belőle. Én pedig ott ülök mellette, és Mexikóról olvasok neki. Összerezzenek az ijedtségtől, amikor a nyomtató berregni és kattogni kezd az asztal mögött. – Kalapok? – kérdezem. – Igen, kalapok. Tudod, azok az izék, amiket az emberek a fejükre tesznek, ha meg akarják védeni magukat a naptól, vagy el akarják takarni a frizurájukat. Kalapok. – Nagy

szemekkel bámul rám. – Szóval, mit gondolsz? Jól nézek ki kalapban? Néhány embernek tényleg rosszul áll, de szerintem én nem tartozom közéjük. Csak bámulok rá, aztán valahogy sikerül összeszednem magam. – Igen, te nagyon jól nézel ki kalapban. Mindjárt elájulok. Neked különösen jól állnak a kalapok – hallom magam, amint ezt mondom neki azon a szörnyű napon ott a kórházban. Az ágya szélén ültem, és a Yucatánfélszigetről olvastam fel neki. És teljesen magam alatt voltam. Azután összeszedtem magam, és megígértem neki, hogy helyrehozom a dolgokat. – Parancsolj – mosolyog kedvesen a nő, és átnyújt nekem egy vékony borítékot, amelyet színes halak díszítenek. – Legyen csodálatos utad! És aztán gyere vissza hozzánk máskor is! Emma belém karol, és kimegyünk az irodából. – Most, hogy a te dolgodat elintéztük, én jövök. Ugorjunk be Justinhoz – mondja, és magával húz a lemezbolt felé.

38. FEJEZET A TANÉV VÉGE FORRÓ, FÜLLEDT NAPRA ESIK. Míg mindenki a tó felé

igyekszik,

ételekkel

és

italokkal

megrakott

piknikkosarakkal, zenével és takarókkal a hóna alatt, én sorban állással töltöm a délutánt izzadt emberek közt a chicagói okmányirodában. Négy órával később már az útlevelemmel a kezemben szállok fel a magasvasútra, aztán leugrom az evanstoni állomáson, és indulok hazafelé. A kereszteződésnél átpillantok az úton, és meglátom a táblát a lemezbolt ajtaján. Már több mint egy hete, hogy Emmával megvettük a jegyemet, és aztán vidáman beállítottunk Justinhoz, hogy elmondjunk neki mindent, amit Mexikóról olvastunk. Miután Emma jót szórakozott azon, hogy megpróbálta minél hitelesebben utánozni a túl közvetlen ügyintéző stílusát, Justin átkarolta a vállát, és eleresztett egy ártatlan viccet, miszerint akkor egész nyáron vele kell majd beérnie. Aztán odafordult hozzám, és a lelkemre kötötte, hogy menjek vissza egy hét múlva, mert szeretne ellátni annyi zenével, amennyi egész nyárra elég lesz. – Parancsolj! Már azt hittem, elfelejtetted… – Justin szinte ragyog, ahogy benyitok az ajtón, és belépek az üres boltba. A zene hangosan üvölt, mint általában. – Hogy feledkezhetnék meg az ingyen zenéről?

Sértődést színlel. – Én meg már azt hittem, hogy rám vagy kíváncsi. – Rád? – nézek rá értetlenül. – Nem, ehhez semmi közöd. Csakis a zenéért jöttem. Elmosolyodom. – Na, szép! – Hátralép, megfogja mindkét kezem, ahogy Bennett is tette, mielőtt lehunytuk a szemünket, és elindultunk valahová máshová. – Mondd csak, izgulsz? – Igen. Nagyon. – Hiányozni fogsz nekünk. – Ti is nekem. – Körülnézek a boltban. – De jó lesz egy kicsit mást csinálni, tudod? – Tudom. Justin az elmúlt tíz évben végig azt hallgatta, mennyire szeretném beutazni a világot, és az arca bizonyítja, hogy őszintén örül, amiért végre el is jutok valahová. – Hát, mivel csak azért vagy itt, hogy CD-ket lejmolj, nézzük, mivel szolgálhatok. Megint megfogja a kezem, és átvezet a bolton, végig a szűk folyosókon. Aztán megáll az újdonságok polca előtt. – Nézd, ez vadiúj. Ezen a héten jött ki. – A kezembe nyomja a lemezt, én pedig megfordítom, és elolvasom a számlistát. – Klassz a csaj. Egy mérges kanadai. Igazi szakítós zene. – Nem szakítottunk. – Persze, tudom, de…

Úgy nézek rá, mintha rosszallnám, amit mondott. A bolt hirtelen elcsendesül két szám közt. Aztán megszólal egy zongora, és a fejünk feletti hangszórókból áradó hangok lágy dallammá állnak össze. Újra elindulunk. Justin megáll a rockzenénél, és kivesz a ládából egy CD-t. – Már régóta szerettem volna mesélni neked erről a chicagói bandáról; jövő héten a kávéházban lépnek fel. Beszél, én pedig próbálok figyelni rá, de hiába, magával ragad a hangfalakból szóló zene. Olyan ismerősnek tűnik, és miután megszólal az énekes – jóllehet nekem most Justint kellene hallgatnom, amint arról a másik együttesről áradozik –, azon kapom magam, hogy minden idegszálammal a dalra koncentrálok.

Vigyél el egy másik helyre, mondta a lány. Vigyél el egy másik időbe… Érzem, hogy a gyomrom összeszorul. – Á, megvan! – kiált fel Justin, én pedig majdnem rápirítok, hogy maradjon csendben. – A dobosuk…

Vigyél el oda, ahol a szél susogása felkap és megpörget. Nem bírok Justinra nézni. Félek, ha elengedem a faládát, nem tudok megállni a lábamon. Lelkesen hadonászik a CDvel, a szája pedig folyamatosan mozog – ebből tudom, hogy

még mindig beszél hozzám. Én pedig, azt hiszem, valami olyasmit mondok, hogy „Ühüm” De egyikünk hangját sem hallom. Csak a dalszöveg érdekel.

Ha tudnám, hogyan, megtenném, de nem tudom. – Anna? Jól vagy? Épp, amikor már sikerült nem arra gondolnom, hogy mit rontottam el, és nem dühösnek lenni Bennett miatt, aki hibázott – épp, amikor már sikerült visszaszereznem a harcos énem, és eldöntöttem, hogy képes vagyok megváltoztatni mindent – újra azt érzem, hogy elborít a szomorúság és a düh. És még mielőtt elfojthatnám az érzéseimet, záporozni kezdenek a könnyeim a műanyag CD-tokokra. – Maradj itt! – Justin a bejárati ajtóhoz siet, és kirakja a TÍZ PERC MÚLVA JÖVÖK táblát. Elengedem a ládát és összerogyok. A földön ülök, nekidőlök a polcoknak. Felhúzom a térdemet, és hallgatom a dalt. Az adrenalintól ökölbe szorul a kezem. Kinyitom a szemem, és látom, hogy rövid

körmeim

mély,

mosolygó

szájakat

vájtak

a

tenyerembe.

A semmibe olvadok… Először csak annyit érzékelek, hogy Justin felettem áll, majd leül mellém a padlóra, és magához ölel. Aztán megérzem a teste melegét, ahogy magához húz. Ez a közelség – maga a testhelyzet – túlságosan is intim, és tudom,

hogy el kellene húzódnom tőle. De képtelen vagyok rá. Szükségem van erre a közelségre. Csak sírok, nagyokat hüppögök, és élvezem az érintését a hátamon. Eddig csak két barát voltunk, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást. Most viszont már a legjobb barátnőm szerelme, ami azt jelenti, hogy nem kellene itt ülnünk a padlón, zenét hallgatnunk, és ilyen szorosan ölelnünk egymást. Már épp szólni akarok neki, amikor ő húzódik el tőlem, és állát a térdemre teszi. Annyira másnak tűnik most, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Napbarnított bőrén alig tűnnek fel a szeplők, a mosolya pedig olyan… olyan justinos. Édes, kedves, és látszik rajta, hogy mindent megtenne értem. De valami megváltozhatott az én arcomon is, mert hirtelen előrehajol, behunyja a szemét, és sokkal közelebb jön hozzám, mint illene. Tudom, mi következik, ahogyan azt is, hogy nem akarom. Azt viszont nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg. Úgy érzem, csapdába estem az ajkai és a CD-s láda között. Gyorsan elfordítom a fejem, és az ajkaink csak egy pillanatra, szinte véletlenszerűen súrolják egymást. – Justin… A hangom vádlón cseng, ő pedig elkomorodik. Hogy megtörjem a feszültséget, ráborulok a vállára, és idegesen nevetni kezdek. Aztán a karjába bokszolok. – Mit csinálsz, te idióta? Ha lehet, az ő nevetése még idegesebb, mint az enyém.

– Húha – mondja, és lepillant a földre. – Azt hiszem, félreértettelek. Ne haragudj! Kerüli a tekintetem. Borzalmasan érzem magam a másik legjobb barátom miatt. – Justin, én sosem tennék ilyet Emmával. És azt hittem, te sem. – Nem tennék, nem is akartam… Nem tudom, egyszerűen elvesztettem a fejem egy pillanatra. Még jobban elhúzódik tőlem, és úgy érzem, enyhítenem kell valamivel a bűntudatát. – Ne aggódj, nem történt semmi! Amúgy meg – megint az ideges nevetés –, így legalább tudom, hogy nem voltam teljesen őrült. Mielőtt Emmával kezdtél járni, mindig is azt hittem, hogy belém vagy zúgva. Justin a szemembe néz. – Mert így is volt. – Most már aztán fogd be! – Megint belebokszolok a karjába, de leginkább csak azért, mert nem tudok mit kezdeni a kezemmel. A fejét rázza. – Hogy nem vetted volna észre? – kérdezi, én pedig csak nézek rá, mert fogalmam sincs, mit feleljek. – Emlékszel arra, amikor egyszer hatodikban átmentem hozzátok? A szüleink kártyáztak, mi pedig együtt töltöttük az estét a

szobádban. Folyton azt mondogattad, hogy van egy meglepetésed a számomra. Mosolygok, de egyelőre nem tudom, miről beszél. – Amikor besötétedett, szóltál, feküdjek le a szőnyegre, leoltottad a lámpát, és odafeküdtél mellém. A következő órát azzal töltöttük, hogy bámultuk az apró, foszforeszkáló műanyag

csillagokat

a

plafonodon,

és

csillagképeket

kerestünk. Emlékszem, úgy nevettünk, hogy a végén alig kaptunk levegőt. Elmesélted, hogy gyakran bámulod éjszaka a csillagokat, és olyankor, amíg el nem alszol, azt képzeled, hogy valahol máshol vagy. Aztán meséltél arról, hogy utazni akarsz, és hogy fotós-újságíró szeretnél lenni, olyan ember, aki bejárja az egész világot. Elmondtad, hogy először Párizsba mennél. Még azon a nyáron be akartál iratkozni egy francia nyelvtanfolyamra, hogy majd az érettségi után azonnal odaköltözhess. – Igen, ez valóban úgy hangzik, mintha én mondtam volna. Istenem, nem hiszem el, hogy ilyenekre emlékszik! Tizenegy évesek voltunk. Még így is, hogy töviről hegyire elmesélte nekem az egészet, az ő fejében élénken élő részletek nekem csak homályos foltok. – Hogy a fenébe emlékszel te erre? Nevetni kezd.

– Aznap éjjel kezdtem másképp gondolni rád, mint a legjobb barátomra… vagyis másképp, mint csak a legjobb barátomra. Érzem, ahogy összeszűkül a szemem, és kapkodva veszem a levegőt. Nézek rá, és várom, hogy azt mondja, viccel, de ő csak mosolyog, és megvonja a vállát, mint aki nem tehet az egészről. – Miért nem mondtad soha? – Nem akartam elrontani semmit. Úgy gondoltam, hogy ha meg kell történnie, akkor úgyis meg fog. Ismét megvonja a vállát, és rám néz. – És mi van Emmával? Őszinte mosoly jelenik meg az arcán. – Emma elképesztő. Gyönyörű, vicces és lehengerlő. De mégsem te. Ő nem a legjobb barátom. – Ez nem igazságos vele szemben. Őt még csak pár hónapja ismered, engem pedig tíz éve. Adj neki egy esélyt! – Tudom. Adok. De legtöbbször azt sem tudom elhinni, hogy együtt vagyunk. Őszintén, amikor először randira hívtam, nem gondoltam volna, hogy igent mond. Részben csak azért tettem, hogy lássam, féltékeny leszel-e. És teljesen meglepett, amikor belement, és… nem is tudom… olyan volt, mintha nagyon bejönnék neki. – Ez így is volt. És még most is így van. Én egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy Justin is ugyanígy érez Emma iránt. Eszembe jut a nap, amikor együtt

ültünk a kórház kávézójában, ő pedig elmesélte nekem az első randijukat. Hogy milyen sokat beszélgettek, és Emma mennyire meglepte őt. Látom, ahogy Emma összetört teste fölé hajol, simogatja a haját, vicceket suttog a fülébe, és rajta kívül nem érzékel senki mást. Hogy tévedhettem ekkorát? És akkor belém villan, hogy nem volt kórház. Bennetten kívül én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy az a nap két verzióban létezik: az első egy szörnyű balesettel végződött, míg a második egy dupla randival a moziban, amikor pattogatott kukoricával tömtük a fejünket, ők ketten pedig vigyorogtak, mint a vadalma. Az első nap végén Justin a sérült Emmát simogatta, a második nap végét viszont négyesben töltötték velünk. Valami fontos történt velük aznap – valahol Emmáék háza és a kereszteződés közt. És az a valami összehozta őket. De az is lehet, hogy maga a baleset jelentette a valamit. Bárhogy is volt, mi kitöröltük. Újraírtuk. Megváltoztattuk. Bennettnek talán igaza volt: először nem nyilvánvaló, milyen hatással van, ha az ember próbára teszi a sorsot, és játszani kezd vele. A végén azonban valahol mindig visszaüt.

39. FEJEZET MÉG

CSAK REGGEL FÉL HÉT FELÉ JÁR,

de már 27 fok van

odakint. Könnyű sortot veszek fel, és betűröm a hajam a rózsaszín futosapkám alá. A fekete Oakley napszemüveg sem maradhat el, amit az utazásra vettem. Elhaladok az ősz lófarkas férfi mellett, és olyan lelkesedéssel köszönök neki, mint még soha azelőtt. Az utóbbi három évben minden hétfőn, szerdán és pénteken láttuk egymást. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy megállítom, és elmondom neki, mennyire fog hiányozni, és ne aggódjon, ha most egy darabig nem lát, mert csupán arról van szó, hogy a futópályát ideiglenesen tengerparti homokra cserélem. Miután befejeztem a szokásos három mérföldes körömet, kint állok a teraszon, és nyújtásokat végzek. Körülnézek. Azon tűnődöm, vajon mi fog változni, mire visszajövök. Talán megnőnek majd a fák, vagy új repedések jelennek meg a járdán. Talán Apa kifesteti a házat. Kinyitom az ajtót, és földbe gyökerezik a lábam. A lépcsőkorlátnak támasztva ott áll egy fekete bőrönd, rajta fényes, ezüst betűkkel a felirat: TRAVELPRO. A kihúzható fogantyút egy hatalmas, piros masni díszíti.

Apa és Anya bújik elő a konyhából. Anya még fürdőköpenyben van, és Apa úgy húzza maga után, mint akit le kell fogni, mert különben sarkon fordulna és elszaladna. – Egy bőrönd – mondom. Még sosem volt bőröndöm. – Köszönöm! Anya szomorúan mosolyog, odajön hozzám, és szó szerint magához ránt. – Aú! Ne! Tiszta izzadt vagyok. – Nem érdekel – feleli, és még jobban megszorít. Érzem a könnyei melegét a csupasz vállamon. – Annyira büszke vagyok rád – suttogja halkan a fülembe. – Köszi, Anya. – Magamhoz szorítom, és megpuszilom az arcát. – Ne legyél szomorú! Itthon leszek, mielőtt még észrevennéd, hogy elmentem. – Tudom – mondja. Letörli a könnyeit, és a szemembe néz. – Tudod, te sokkal bátrabb vagy, mint én valaha voltam. Megsimogatom az arcát. – Ez nem igaz. Nézd meg, most is milyen bátor vagy. – Rámosolygok, és még egyszer megölelem.

– Annie, itt a brited! – kiabálja Apa odalentről. Még egyszer, utoljára körbenézek a szobámban, és az utolsó cipzárt is behúzom a bőröndömön. Nem hinném, hogy túl sok holmira lesz szükségem egy tengerparti nyaraláson, úgyhogy nem vittem túlzásba a pakolást. Van

nálam futócucc és cipő, discman, elemek, CD-k és néhány könnyű ruha. Papucs. Némi smink. Hajcsatok. Bezárom a bőröndöt és az ajtóhoz húzom. Aztán megállok a térkép előtt, és szemügyre veszem az apró, elszórt piros pontokat. Eszembe jut a puha Ko Taó-i homok, a poros sziklák az Ördög-tónál és a vernazzai naplemente mélyvörös színe. Megkeresem a legutolsó gombostűt, megcsókolom az ujjam hegyét, és odaérintem San Franciscóhoz. Aztán becsukom magam mögött az ajtót, és az új bőröndömmel együtt elindulok a lépcső felé. A tornácra érve ott találom Emmát, aki épp a Justinnal közös nyári terveit ecsetelgeti Anyának. – Biztos, hogy nem vihetünk ki a reptérre? – szól fel Apa a kocsifelhajtóról feszes mosollyal. – Emma nagyon szeretne elvinni. – Ahogy mi is. – Igen, de Emmára nem vár sem könyvesbolt, sem kórházi műszak. – Rendben. Jó erősen megölel, aztán kikapja a kezemből a bőröndöt, és a Saab nyitott csomagtartójához húzza. A forró nyári nap örömére le van nyitva a vászontető. Még egyszer, utoljára megölelem a szüleimet, elköszönök tőlük, és megígérem, hogy rendszeresen írok majd. Aztán kinyitom az ajtót, és látom, hogy egy színes papírba csomagolt dobozka van az ülésen.

– Mi ez? – Bontsd ki – biztat Emma, miközben hátratolat. ÜÚy dudál, mint egy eszelős, én pedig az egyik kezemben a dobozkát fogom, a másikkal integetek a szüleimnek. Amikor már

nem

látom

őket,

egy

mozdulattal

letépem

a

csomagolópapírt, és egy fekete bőrtokot találok alatta. Felpattintom a tetejét. – Em… – mondom, és kiveszem a törékeny holmit. Megforgatom, és megsimítom a bőrszíjat. – Nincs szükségem órára. Van órám. – Igen, futóórád. De ez egy elegáns óra. Arra az esetre, ha találkoznál egy csodálatos és jóképű sráccal, ő pedig vacsorára hívna. Magam is meglepődöm, de vigyorogni kezdek, ahogy ezt mondja. – És szerinted tudnom kell, hogy mikorra legyek otthon, ha nem akarok kikapni? – Megérintem az óra üveglapját az ujjammal, és Emmára nézek. – Ez gyönyörű. De igazán nem kellett volna! – Tudom. De szerettem volna, ha van nálad valami, ami mindig emlékeztet rá, hogy én itt vagyok, és számolom a perceket a visszatérésedig. Ha-ha-ha. Nevetek. – Most komolyan, Em. Köszönöm. Imádom! Aztán mindketten elhallgatunk, én pedig próbálom bekapcsolni az óra szíját a csuklómon.

– Nem hiszem el, hogy kihagyod a Pearl Jamet a Soldier Fieldben! Több mint egy éve várunk rá. – Sebaj. Justin majd elmegy veled. Egy kis szomorúságot érzek, ahogy kiejtem a nevét. Igaz, nem változtatnék azon, amit Bennett-tel Emmáért tettünk, de szeretném, ha nem érezném magam felelősnek amiatt, hogy egy kicsit beavatkoztunk Justin érzéseibe. Nézem Emmát, és azon tűnődöm, vajon hogy alakul majd a kapcsolatuk a nyáron. Remélem, Justin tényleg megadja neki azt az esélyt, amiről a lemezboltban beszéltünk. Sóhajt egyet. – Justin szerint Eddie Vedder „kispályás”. Ezt a szót használta. „Kispályás”. Te jó ég, de hisz az az ember egy zseni! – Azzal előrehajol, és feltekeri a hangot. – Na, erről beszélek. A „Corduroy” gitárhangjai betöltik az autót. Mint mindig, most is énekelünk. Hangosan. Hamisan. Az emberek a szomszédos kocsikban csak néznek ránk, és a fejüket csóválják. De aztán hirtelen elhallgatok. Emma még mindig hangosan dobol a kormánykeréken, és énekel hozzá, én azonban csak a refrén szövegét hallgatom.

Mindenhol láncok… Semmi sem változott. Vajon változott valami? Bennett berobbant az életünkbe, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. A felszínen

talán úgy látszik, nem hagyott maga után semmit, én azonban tudom, hogy ez nem igaz: minden itt van bennem. És bármilyen fájdalmas is most itt lenni ebben a városban nélküle, ha újrakezdhetném az utóbbi három hónapot, ugyanazt a döntést hoznám – hogy meg akarom ismerni Bennett Coopert. Még akkor is, ha majdnem belehalok a dal utolsó sorába: I’ll end up alone like I began – A végén

ugyanúgy egyedül maradok. Emma a nemzetközi induló járatok termináljához hajt, és nagyot fékez a becsekkolóablak előtt. Aztán üresbe rakja a sebességváltót, és felém fordul. – Küldj nekem képeslapokat, drága!

Képeslapok… – Küldök, ígérem. – Erősen megölelem. – Legyen szép nyarad! Augusztusban találkozunk. Elengedem, ő viszont még mindig szorosan ölel. Látom, hogy mondani akar valamit. De nem jön ki hang a torkán. – Em… – Újra megölelem. – Hagyd abba! Mindjárt sírok. Elenged, és hátrébb húzódik. – Igazad van. Ez egy boldog pillanat. Semmi okunk sírni. Azzal gyorsan letörli a könnyeit, és mindketten puszit lehelünk a másik arcára. – Akkor augusztusban – mondja. – Augusztusban. Gyorsan megölelem még egyszer, és kiugrom a kocsiból, mielőtt még rám ragasztaná a sírást. Kiveszem a bőröndömet

a csomagtartóból, és besétálok a reptérre. Egyszer azért még hátrafordulok, hogy integessek neki. Miután

a pultnál

megkapom

a

beszállókártyámat,

rogyadozó lábbal indulok a biztonsági ellenőrzésre várakozó emberek sora felé. Még soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Ugyanakkor azt hiszem, még soha nem voltam ennyire bátor. Úgy teszek, mintha tudnám, hogyan kell felszállni egy repülőgépre. Az emberek gyorsan mozognak. És lassan. A szívem kalimpál, ahogy végigmegyek a sorok közt, és egészen olyan, mintha ki akarna ugrani a helyéről, amikor megpillantom a 14A ülést. A kézipoggyászom tele van magazinokkal és útikönyvekkel, és persze ott lapul benne az a nyolc dolog, amitől nem tudtam megválni. Miután leülök, és bekötöm magam, a táskámba nyúlok, és előhúzom a képeslapokat, aztán egyenként megnézem őket. A legtöbbje üres, de az az egy az ő kézírásával és az a kettő az enyémmel ugyanazt mondja: hogy jelentettünk egymásnak valamit. És nem akartuk, hogy vége legyen. A gép végiggurul a kifutópályán, aztán a magasba emelkedik. És jön egy ismerős érzés. Ahhoz hasonló, amit akkor éreztem, amikor Bennett-tel utaztam. Egy kis csavar. Görcs a gyomromban. Adrenalinfröccs. Nem tehetek róla, de a szám széles vigyorra húzódik, amikor arra gondolok, mi minden vár rám. Odateszem a párnát az ülés és a gép fala közé, és kezemben a képeslapjaimmal nekitámasztom a fejem

a keskeny, duplafalú műanyag ablaknak. Aztán csak nézem, ahogy az alattam elsuhanó Illinois egyre kisebb lesz.

40. FEJEZET A

NEOPRÉN

öv

SZOROSAN A DEREKAM KÖRÜL,

a zene üvölt a

fülembe, a cipőm talpa pedig kis bemélyedéseket hagy a nedves homokon. Futok. A horizonton a kelő nap, én pedig azt a szabályos, egyenes vonalat nézem, amely elválasztja egymástól a türkiz öblöt és a narancsszínű eget. Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok. Szeretném, ha ő is itt lenne. A környezetváltozás jót tett ugyan, de a hiánya még mindig nagyon fáj. Még mindig őt keresem a szembejövő idegenek közt az utcán. Még mindig ő jut az eszembe, ha elmegyek egy képeslapokkal teli állvány előtt, pedig sok száz ilyen van ebben a turistavárosban. És bár Bennett hiánya a legégetőbb, azt is utálom, hogy soha többé nem fogom érezni azt a görcsöt a gyomromban, amely ugyan émelyítő volt, mégis azt éreztem, hogy élek, nem csak létezem. Körülöttem sziklatömbök magasodnak, a part végét pedig sziklaszirtek jelzik. Felgyorsítok – minél gyorsabban oda akarok érni hozzájuk. Tekintetemet arra a sziklára szegezem, amelyik a legközelebb van a vízhez, és mindent beleadva nekiiramodom, hogy csak akkor álljak meg, amikor az ujjaim hegye hozzáér érdes, hűs felületéhez. Lerázom a karomat és a lábamat, fel-alá sétálgatok a tengerparton, hogy egy kicsit lenyugodjak. Miután a

légzésem visszatér a normál ritmusához, keresek egy száraz foltot a homokban, leülök, és a könyökömre támaszkodva körülnézek. Magamba szívom a látványt. Aztán hátradőlök a forró talajon. Behunyom a szemem, és egy jó darabig nem gondolok semmire, csak élvezem az arcomat simogató napsugarakat meg a hullámok hangját. A fejem lustán oldalra billen, és amikor kifújom a levegőt, kinyitom a szemem. De ezúttal nem a tengerpart végét jelző sziklák tárulnak elém, hanem San Francisco sziluettje. A szívem ismét kalapálni kezd, talán még gyorsabban, mint az előbb futás közben. Az oldalamra fordulok, felveszem a képeslapot a homokból, és megnézem. Aztán megfordítom.

Nem kaptad meg a képeslapodat. Meg akarok fordulni. Az az érzésem, hogy ott van. Helyette inkább szorosan lehunyom a szemem, mert nem bírnám elviselni, ha csak az üres partot látnám. De a képeslap a kezemben nagyon is valódi. Erőt veszek magamon, felülök, és hátranézek a vállam felett. Bennett Cooper ott ül a homokban, mindössze néhány méterre tőlem. Alaposan szemügyre veszem. A bozontos haját, a koncerten vett pólóját, a farmerét, végül a papucsát. Csak bámulom, összeszorított ajkakkal, és lassan rázom a fejem. Ez nem lehet igaz. – Hát, szia!

Érzem, hogy könnycseppek gördülnek lefelé az arcomon, és mintha azt mondanám: – Szia! De nem számít, mert pillanatokon belül ott terem mellettem, és megérzem az ujjai érintését a tarkómon. És a csókjait mindenhol – a nedves arcomon, a homlokomon, a szemhéjamon, a nyakamon és végül az ajkamon. Olyan szorosan öleljük egymást, mintha a legkisebb rést sem akarnánk szabadon hagyni kettőnk közt. – Annyira hiányoztál – suttogja a hajamba. Szeretném elmondani neki, hogy ő is nagyon hiányzott, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Hüvelykujjával letörli a könnyeimet. Végre meg tudok szólalni: – Hát tényleg itt vagy. Ő pedig bólogat, és újra megcsókol. –Igen – feleli. – Tényleg itt vagyok. Elmosolyodom. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra… A szavak bennrekednek. De nem is kell befejeznem a mondatot. Hiszen itt van, és csak ez számít. Csak arra akarok emlékezni, hogy milyen volt, amikor még nem gondoltam arra, hogy ez másképp is lehet. Belefúrom az arcom a nyakába. A bőre forró a naptól, és sós a tengeri levegőtől. Egy darabig nem mozdulok, és csak szívom magamba az illatát.

– Te is hiányoztál. Ezúttal ki tudom mondani. Beletúrok a hajába, és hagyom,

hogy

az

ujjaim

elvesszenek

benne.

Aztán

hátrasimítom, hogy lássam az arcát. Olyan jóképű, olyan barna és olyan… valóságos. Lehever mellém, és a könyökünkre támaszkodva nézzük egymást. Hirtelen úgy érzem magam, mint Ko Taón, amikor a tengerparton feküdtünk, nem tudtuk, mit kezdjünk a kezünkkel, és azt kívántam, bárcsak megcsókolna. Most viszont mindketten nagyon is jól tudjuk, hogy mit kezdjünk a kezünkkel. Bennett újra megcsókol, az ujjaim pedig egyenesen ahhoz a kis részhez vándorolnak, ami kikandikál a pólója és a farmere közt. Végighúzom a kezem a csípőjén, és érzem az ívét a tenyerem alatt. Megnyugtat, hogy még szorosabban magához húz. Nem lehetünk elég közel egymáshoz ahhoz, hogy végre elhiggyem: tényleg itt van. Végül szétválunk, de csak néhány centiméterre távolodunk el egymástól. Ujjaimból fésűt formázok, és végighúzom sötét fürtjei közt. Nézem az arcát, amint megvilágítja a reggeli nap fénye. De tudom, hogy valami egész mástól ragyog. – Meglepettnek tűnsz, hogy itt látsz – mondja. Erre elnevetem magam. – Hogy kerülsz ide? – Mondtam neked, hogy addig fogok visszajárni, amíg eleged nem lesz belőlem. – A szája széle félmosolyra húzódik. – Miért? Nem hittél nekem?

– Nem – rázom a fejem. – Nem tudtam, mit higgyek. És még most sem tudom. De ebben a pillanatban csak az számít, hogy tudjam, nem fog bármelyik pillanatban megint köddé válni. A homlokomat az övéhez érintem. – Most már maradsz? – Igen – mondja, és a szeme felragyog. – Visszatértem. – És honnan tudod, hogy nem fogsz… Rám néz, és az arca elkomorodik. – Tegnap is itt voltam. – A tekintete a mögöttünk álló facsoportra vándorol a part tetejére, én pedig követem az enyémmel. – Biztos akartam lenni abban, hogy tényleg visszanyertem az irányítást, mielőtt… – Elhallgat, és nagyot sóhajt. – Nem tehettem mást, mint hogy távol tartom magam tőled, de… De néztelek, és egy pillanatra azt gondoltam, talán jobb lenne, ha… nem is tudom… Olyan boldognak tűntél. – Az voltam. De most boldogabb vagyok. Mosolyog. – Biztos vagy benne? – Igen, egész biztos. – La Paz, mi? – Mi más? – Elképzelem útiterveink körkörös vonalait, és hogy hogyan keresztezték egymást egyetlen pontban. Visszateszem a kezem a csípőjére, és apró köröket rajzolok a csupasz bőrére. – Mondj el mindent! Hol voltál? Miből maradtam ki?

Előrehajol, és megpuszilja az orrom hegyét. – Nem sokból. Az elmúlt másfél hónapomat azzal töltöttem, hogy téged néztelek. – Engem néztél? – Hátradőlök, hogy lássam az arcát. – Igazad volt. Aznap reggel a northwesterni futópályán

valóban ott voltam. Csak akkor még nem tudtam. – Megérint egy göndör tincset a vállam felett, és csavargatni kezdi az ujjával. – Aznap este óta, hogy elszakadtunk egymástól, ott ragadtam San Franciscóban. Próbáltam utazni, de bármilyen dátumot és időpontot választottam, mindig ugyanott kötöttem ki: 1995. március 6-án, hétfőn, reggel 6 óra 44 perckor. Azon az átkozott futópályán. Te jó ég, tisztára olyan volt, mintha az Idétlen időkigben lennék! De csak egy percig tudtam maradni, aztán mindig visszarepültem. De mivel ez volt az egyetlen hely, ahová menni tudtam, hát mentem. – Tudtam, hogy te vagy az. Tudtam, hogy nem őrültem meg. Rám mosolyog, és folytatja: – Valami oknál fogva aztán ennek a hónapnak az elején megváltoztak a dolgok. Március 6-a helyett egy napsütéses májusi napon találtam magam ugyanott, a futópályán, te

pedig felismertél. És aztán szépen lassan minden visszatért a rendes kerékvágásba. Napról napra egy kicsit távolabbra tudtam utazni az időben, és egy kicsit hosszabban tudtam maradni, de még mindig nem voltam képes visszatérni hozzád – Evanstonba vagy ide – egészen tegnapig.

– Mi változott? – Nem tudom – feleli. – De biztos vagyok benne, hogy te igen. Mit csináltál másképp? Visszagondolok a hónap elejére, és hirtelen eszembe jut minden. Tudja, hogy hányadika van ma, Señorita Greene?

Június elseje, senor. Aznap döntöttem el, hogy nem maradok Evanstonban a nyáron, hogy céltalanul császkáljak a városban, és Bennett visszatérésére várjak. Aznap döntöttem el, hogy Annára hallgatok, és a másik utat választom – azt, amelyiket járni akartam. Aznap tettem lehetővé Bennett számára, hogy visszatérjen hozzám. – Úgy döntöttem, hogy eljövök ide – felelem. – Sosem jöttél vissza. Úgyhogy amikor Argotta beszélt nekem erről a lehetőségről, tudtam, hogy el kell jönnöm ide. – Nélkülem. Szomorúan mosolyog, én pedig bólintok. Aztán sokáig csendben maradunk. – Szólnom kellett volna neked a levélről. – Igen, szólnod kellett volna. – Megsimogatom az arcát, és amikor a tekintetünk találkozik, egy mosollyal jelzem, hogy megbocsátottam. Visszamosolyog, de látszik rajta, hogy a gondolatai valahol máshol járnak. Eszembe jut, hogy talán azt fontolgatja, bárcsak újra tudná írni, valami mégis azt súgja, hogy most már tartani fogja magát a saját szabályaihoz, és egy jó darabig nem avatkozunk bele újra a jövőnkbe. – Akkor most mindent tudok?

Elneveti magát és rám néz. – Igen, teljesen utolértél. Innentől kezdve nekem sincs fogalmam róla, mi fog történni. – Szuper. Csak nézem őt, és arra gondolok, hogy most megint mennyire

másképp

gyomorgörcseim,

fest

apró

a

piros

jövőm.

Visszatérnek

gombostűket

szúrok

a a

térképembe, romantikus kis városkákban csókolózunk, és eldugott kávézókban tejeskávét iszunk majd. – Tudod, mit kellene látnod legközelebb? – kérdezi mosolyogva. A fejemet rázom. – Párizst. Eszembe jut, amikor az Ördög-tónál sétáltunk a sziklák felé,

Bennett

pedig

lelkesen

magyarázta

nekem

a

sziklamászás fortélyait. Én akkor arra gondoltam, milyen jó lenne egy párizsi kávézóban ücsörögni. Bennett arcán megjelenik egy huncut mosoly. – Reggeliztél már? – Reggeli, itt? – nevetek, és körülnézek az üres tengerparton. – Most? El akar vinni reggelizni. Párizsba. Most azonnal. Lenézek a futóruhámra. Mostanra teljesen megszáradt. – Miért is ne? – Feláll, és felém nyújtja a kezét.

Még egyszer végignézek a ruhámon, de pillanatok alatt úgy döntök, hogy nem érdekel, hogy nézek ki. Mégiscsak egy párizsi reggeli a tét. Aztán hagyom, hogy felsegítsen. Ott állunk a parton egymással szemben, én pedig beleteszem a kezem az övébe. Mosolyog, és látom az arcán, milyen izgatott, hogy ismét megmutathat nekem valami újat. – Készen állsz? Igent

akarok

mondani.

De

aztán

megtorpanok.

Körbepillantok – a vízre, a sziklákra és a hegyekre a hátam mögött. És akkor hirtelen nem akarok többé Párizsba menni. Nem akarok máshol lenni, csak itt. Elengedem az egyik kezét, és ezzel megszüntetem az utazásunk előfeltételét. Aztán hozzábújok, és a mellkasára hajtom a fejem. – Látod ott lent azt a sárga napernyőt? – kérdezem, és a part túlsó végébe mutatok, aztán felnézek rá. Hunyorog, és a távolba néz. – Igen – feleli csodálkozva. – Ott kapni a legjobb mexikói kávét a városban. Mosolyog, és látszik a szemén, hogy mindent ért. – És ilyenkor is nyitva vannak? Bólogatok, mintha nagy szakértője lennék La Paznak. És az is vagyok. Hozzá képest legalábbis. – Igen. Bennett megsimogatja az arcomat, és megcsókol, mintha ennél jobb helyen nem is lehetnénk most a világban.

Összefonódnak az ujjaink. Aztán lehajolok, felveszem a homokból

a

San

Franciscó-i

képeslapomat,

és

meglobogtatom a levegőben. – Gyerünk! – mondom, és elindulunk a napernyő felé. – Most én fizetek. Kicsit

meglöki

a

csípőmet.

Visszalököm.

Aztán

végigsétálunk a parton egy olyan helyre, amit még sosem látott.

Köszönetnyilvánítás Olyan sok ember alakította ezt a történetet szerelemről, barátságról és családról; én pedig boldog vagyok, hogy ismerem őket. A férjem, Michael, életem szerelme és igazi partner, a szó legvalósabb értelmében. Ha visszamehetnék 1995-be, ismét téged választanálak. A fiam, Aidan és a lányom, Lauren, akiknek egy sor kitalált

alakkal

kellett

osztozniuk

az időmön

és

a

figyelmemen, hogy ez a könyv létrejöhessen. Ők azonban nem kértek mást cserébe, csak hogy lefekvés előtt nekik is mondjak egy-egy mesét. Nagyon hálás vagyok a feltétlen szeretetükért és támogatásukért. Remélem, sikerült olyan büszkévé tennem őket, amilyen büszkévé ők tesznek engem nap mint nap. Dióhéjban ez a könyv arról szól, hogyan válasszuk azt az életet, amit élni akarunk, és hogyan küzdjünk érte kitartással. Engem az édesapám, Bill Ireland tanított meg erre, amiért hatalmas köszönettel tartozom neki. De ugyanilyen hálás vagyok az édesanyámnak, Susan Cline-nak is, aki egyszerűen imád engem, úgy, ahogy vagyok. Tudom, hogy nem minden édesanya felelne úgy a kijelentésre, miszerint „Képzeld, Anya, könyvet írok!”, hogy „Hát, már épp ideje volt ” Minden gyerek ilyen rajongókat érdemelne.

A családom nagy, csodálatos és hihetetlenül támogató. Különösen köszönöm két bátyámnak, Ben és Jeff Irelandnek; David és Kristen Stone-nak; Randy, Sharon, Brandon és Sonja Cooknak; Karen Clarke-nak; Joanna, Eric és Kristina Irelandnek. Ezen kívül mérhetetlenül hálás vagyok Jim és Becky Stone-nak soha nem lankadó szeretetükért és támogatásukért, és azért, hogy ilyen lelkesek voltak ezzel a vállalkozással kapcsolatban. És végül, de nem utolsósorban a nagymamámnak, Edith Irelandnek, akinek itt kellett volna lennie, hogy lássa ezt az egészet. Kezdetben nem is tudtam, mennyire fontos számomra, hogy megírjam, hogyan találhat az ember otthonra egy családban, amely nem a sajátja. Örökké hálás leszek a DeLongoknak, akik egy olyan világot mutattak meg nekem, amelynek a létezéséről fogalmam sem volt – akkor, amikor erre a legnagyobb szükségem volt. Még most sem hiszem el a sok támogatást, amit a barátaimtól kaptam. Jobban szeretlek benneteket, mint gondolnátok. A legkorábbi olvasóim, Heidi Temkin, Stacy Pena, Molly Davis, Sonia Painter, Elle Cosimano és Spencer Davies, nem fukarkodtak az idejükkel és a kedves, építő visszajelzésekkel. Nagyon hálás vagyok továbbá üzleti partnereimnek, Mollynak és Tracynek, akik teljes szívvel támogattak ebben a merőben új vállalkozásban is, és sosem kételkedtek bennem. Igazi barátok a javából.

A könyv lapjain három különleges lányt rejtettem el: Hosanna és Sophie Fullert, az én valós, okos, sportos és nagyvilági hősnőimet és Claire Penát, az igényes és kifinomult ízlésű olvasót, aki a jó történetek és karakterek iránti szeretetével először sarkallt arra, hogy ifjúsági irodalmat írjak. Különösen köszönöm Hosannának, aki nagy rajongója az időutazással kapcsolatos történeteknek és a zenének, hogy hagyta, hogy ilyen témájú kérdéseimmel nyaggassam, pedig minden bizonnyal jobb dolga is akadt volna ennél. Hatalmas köszönet DJ Stacynek, aki beavatott az egyetemi rádiózás titkaiba; Anita Van Tongerloonak a spanyolórákért; Kate Wolffe-nak a terepfutással kapcsolatos tippekért; Mark Holmstromnak a sziklamászás technikai fortélyaiért; dr. Mike-nak az orvosi tanácsadásért; a Pearl Jamnek és a Phishnek pedig azért, hogy megengedték, hogy használjam a gyönyörű dalszövegeiket. Nincsenek szavaim, hogy méltón köszönetét mondjak két figyelemre méltó nőnek, Caryn Wisemannek és Lisa Yoskowitznak, akik a világra segítették ezt a könyvet. Az ügynököm, Caryn Wiseman, az első kézfogásölelésünktől kezdve hitt ebben a történetben – és bennem, és egy pillanatra sem hagyta, hogy ezt elfelejtsem. Különösen hálás vagyok a korai szerkesztői tanácsokért, amelyeket tőle kaptam. Ezek olyan ajtókat tártak ki előttem, amelyekre nem is gondoltam, és csodálatos, új irányok felé vitték el a

karaktereimet. Hatalmas köszönet illeti Caryn csapatát is, Taryn

Fagernesst

és

Michelle

Weinert,

akik

olyan

szenvedéllyel és odaadással képviselnek engem és a munkámat, és mindenkit az Andrea Brown Irodalmi Ügynökségnél, a sok-sok támogatásért. A szerkesztőmet, Lisa Yoskowitzot pedig egyszerűen csodálom. Az ő meglátásai és ötletei sokkal-sokkal jobbá tették ezt a könyvet, türelme és elvárásai pedig jobb írót faragtak belőlem. Az első naptól kezdve értette, mi a célom ezzel a történettel, és nem félt feltenni a rázós kérdéseket, hogy aztán biztos kézzel átvezessen minden buktatón és kanyaron az út során. Lisa és az egész Disney-Hyperion csapat olyan gyorsasággal és lelkesedéssel fogadta be Annát és Bennettet, hogy tudtam, jó helyen vagyunk. Külön köszönet Tori Kosarának azért, hogy minden kéziratot egyesével véleményezett.