Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
Írta: Maria V. Snider A mű eredeti címe: Poison Study A művet eredetileg kiadta: MIRA Books Fordította: Robin Edina A szöveget gondozza: Késmárki Anikó Copyright @ 2005 by Maria V. Snyder Cover art copyright © 2008 by Harlequin Enterprises Limited Cover art used by arrangement with Harlequin Enterprises Limited* and TM are trademarks owned by Harlequin Enterprises Limited or its affiliated companies, used under license A sorozarterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 775 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel; (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Schmidt Zsuzsa Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes
Férjemnek, Rodney-nak a rengeteg támogatásért, amelyet eddig nyújtott, nyújt és még nyújtani fog. Szörnyen el vagyok kényeztetve. Frances Snyder, Jeanette és Joseph Scirrotto emlékére, szeretettel.
„Vidáman elbeszélgetnek és tréfálkoznak az emberrel, miközben a testét méreggel táplálják.” – KATHY BRANDT, EGY JÓ BARÁT, AKI ELVESZÍTETTE A KÜZDELMET, A KEMOTERÁPIÁRÓL.
1.
S
ŰRŰ SÖTÉTSÉGBE ZÁRVA,
amely úgy ölelt körül, akar egy koporsó, semmi sem nyújtott menekvést az emlékeim elől. Élénk, kínzó emlékképek derengtek fenyegetően a sötét mélyén, hogy rám törjenek, valahányszor elkalandoznak a gondolataim. A feketeség közepette hirtelen felvillant a szemem előtt, amint fehéren izzó lángok csapnak az arcomba. Habár mindkét kezemet egy oszlophoz kötötték, amely most élesen fúródott a hátamba, hátrarándultam a támadás elől. A tűz éppen időben húzódott vissza, mielőtt megperzselhette volna a bőrömet, szemöldököm és szempillám azonban már régen a lángok martalékává lett. – Oltsd el a lángot! – parancsolta egy férfi durva hangja. Kicserepesedett ajakkal próbáltam elfújni a lobogó tüzet. A lángok és a rettegés forróságától minden nedvesség elpárolgott a számból, fogaimból forróság áradt, mintha sütőben égették volna ki őket. – Idióta! – szitkozódott a férfi. – Ne a száddal! Az elmédet használd! A gondolataid erejével oltsd el a tüzet! Szememet lehunyva igyekeztem összpontosítani, hogy végre eltüntessem az arcom előtt tomboló poklot. Bármire hajlandó lettem volna, bármilyen valószerűtlennek hangozzék is, hogy ez a férfi felhagyjon a kínzásommal. – Erősebben próbálkozz!
–6–
A forróság újra az arcomba csapott, az izzó fény elvakított, noha egy pillanatra sem nyitottam ki a szememet. – Gyújtsd meg a haját! – hangzott az utasítás, ezúttal egy másik férfi szájából. A hangjából ítélve fiatalabb és lelkesebb volt, mint az előtte szóló. – Biztosan ösztönözni fogja. Bízd csak rám, apám, hadd csináljam én! Egész testem összerándult a rettentő félelemtől, amikor felismertem a hangot. Tekeregve igyekeztem meglazítani a kötelékeimet, amelyek fogva tartottak, miközben gondolataim értelmetlen zsongásba szóródtak szét. Váratlanul egy búgó hang tört fel a torkomból, és egyre hangosabbá vált, mígnem az egész helyiséget betöltötte, majd elfojtotta a lángokat. A cella zárjának hangos, fémes kattanása riasztott fel rémálomszerű emlékeimből. Sápadt, sárgás fénysugár hasított a sötétségbe, és végigpásztázta a kőfalakat, miközben a súlyos ajtó lassan kitárult. A lámpás ragyogása fájdalmasan égette a szememet. Szorosan lehunytam, amint rémülten a zárka egyik sarkába húzódtam. – Mozogj, patkány, vagy szíjat hasítunk a hátadból! Két börtönőr láncot erősített a nyakamat szorító fémbéklyóra, és talpra rántottak. Botladozva tettem előre pár lépést, gyötrő fájdalom égette a torkomat. Amint reszketve álltam a cella közepén, az őrök hozzáértő mozdulatokkal összebilincselték a kezemet a hátam mögött, és láncot vertek a lábamra. Elfordítottam pillantásomat a vibráló fényről, miközben végigvezettek a börtön központi folyosóján. Orrfacsaró, avas bűz csapott az arcomba. Meztelen lábam meghatározhatatlan eredetű mocsokkal teli pocsolyákon caplatott keresztül. Tudomást sem véve a többi fogoly kiáltásairól és nyögéseiről, az őrök rendíthetetlen léptekkel masíroztak előre; az én szívem azonban minden egyes szóra kétségbeesetten dobbant meg. –7–
– Nahát… valaki ma lógni fog! – Reccs! Nyekk! És az utolsó vacsorád lecsúszik a lábadon. – Egy patkánnyal kevesebb. – Engem is! Engem is vigyetek! Én is meg akarok halni! Megálltunk. Hunyorogva néztem fel, és egy lépcsősort láttam magam előtt. Megpróbáltam felemelni a lábamat az első fokra, de megbotlottam a láncaimban, és elterültem a lépcsőn. Az őrök kíméletlenül felrángattak. A kőből vájt lépcsőfokok durva széle felhorzsolta csupasz bőrömet a karomon és a lábamon. Őreim átvonszoltak két vastag, kovácsolt fémajtón, majd ledobtak a földre. A nap sugarai fájdalmasan hasogatták a bőrömet. Szorosan behunytam a szemem; könnyek peregtek végig az arcomon. Hónapok óta most először láthattam a nap fényét. Eljött hát az idő – gondoltam, és hirtelen pánikba estem. Megnyugtató volt azonban a tudat, hogy a kivégzésem egyben véget is vet a börtönben töltött nyomorúságos életemnek. Ismét talpra rángattak, azután vakon követtem tovább az őreimet. Tetőtől talpig viszkettem a temérdek rovarcsípéstől, a mocskos szalmán töltött éjszakáktól. Egész testem patkánybűzt árasztott. Csekélyke vízadagomat nem pazaroltam mosdásra. Amikor szemem végre hozzászokott a ragyogó nappali fényhez, alaposan körülnéztem. A falak mindenhol csupaszok voltak, sehol sem láttam a híres-neves arany fáklyatartókat és gyönyörű falikárpitokat, amelyek a szóbeszéd szerint egykor a kastély főfolyosóit díszítették. A padló hűvös kövezetét az idők hosszú során simára koptatták a léptek. Valószínűleg a titkos járatokon haladtunk végig, amelyeket kizárólag a szolgálók és az őrök használtak. Amint elhaladtunk két nyitott ablak mellett, olyan mohó éhséggel pillantottam ki, amelyet semmiféle étel nem tudott volna csillapítani. A gyep ragyogó smaragdzöld színét látva megfájdult a szemem. A fák levélköpenyt viseltek. Virágok bontogatták szirmaikat a –8–
sétányokon, és pompás zuhatagként omlottak alá a kőből faragott vályúkból. Friss szellő lengedezett, drága parfümök illatát idézve; mélyet szippantottam belőle. A börtönzárkákban sínylődő testek, az emberi ürülék orrfacsaró bűze után a tiszta levegő ízét olyan édesnek éreztem, akár a finom bort. Melegség simogatta a bőrömet; megnyugtató, csillapító érintés az állandóan nyirkos, rideg börtön után. Úgy véltem, a meleg évszak elején járhatunk, ami egyben azt is jelentette, hogy csaknem egy teljes évet töltöttem bezárva. Rendkívül hosszú időnek tűnt ez egy olyan ember számára, akit kivégzésre ítéltek. Teljesen kimerültem az erőfeszítéstől, hogy megláncolt lábbal meneteljek előre; így vezettek be egy tágas irodába. Itt térképek borították a falakat, amelyek Ixia Territóriumát és a környező területeket ábrázolták. A padlón tornyosuló könyvkupacok megnehezítették az egyenes haladást. Különböző magasságú leégett gyertya lepte el a helyiséget; árulkodó égésnyomok sötétlettek az iratok szélén, amelyek túlságosan közel kerültek a lánghoz. Egy hatalmas, fából ácsolt asztal terpeszkedett a szoba közepén, telis-tele papírokkal, legalább fél tucat székkel körülvéve. Az iroda hátuljában egy férfi ült az íróasztalánál. Háta mögött egy négyszögletű ablak volt kitárva, és a beszökő szellő összeborzolta vállig érő haját. Megborzongtam, mire láncaim hangosan megcsörrentek. A börtön zárkái között elsuttogott beszélgetések alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az elítélt foglyokat egy tisztviselő elé szokták vezetni, ahol az akasztás előtt megvallhatja a bűneit. Az íróasztalnál illő férfi a Parancsnok tanácsosainak egyenruháját viselte: fekete nadrágot, fekete inget, két vörös, hímzett gyémántot utánzó rombusszal a gallérján. Sápadt arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Ahogy zafírkék szemével tetőtől talpig végigmért, tekintete csodálkozva elkerekedett. –9–
Hirtelen tudatára ébredtem rettenetes megjelenésemnek, és pillantásom gyorsan végigsiklott vörös börtönruhámon, egészen le, mocskos, meztelen lábamig, amelyet sárgás bőrkeményedések csúfítottak. Piszkos bőröm kivillant a ruha vékony anyagának szakadásain keresztül. Hosszú, fekete hajam zsíros csomókban lógott. Izzadtan tántorogtam a láncok súlya alatt. – Nő? A következő halálraítélt egy nő? – A férfi hangja jéghidegén csattant. Megremegtem a halálraítélt szó hallatán. A korábban érzett higgadt nyugalom egy csapásra szertefoszlott. Zokogva roskadtam volna a padlóra, ha a katonák nem állnak mellettem. A börtönőrök kegyetlenül elbántak a foglyokkal, a gyengeség legcsekélyebb jelére. A férfi zavartan húzkodta fekete fürtjeit. – Időt kellett volna szakítanom, hogy újraolvassam az aktádat. – Azzal elhessegette az őröket. – Elmehettek! Miután kiléptek az ajtón, a férfi egy székre mutatott az íróasztala előtt. Láncaim hangosan megcsörrentek, amint lekuporodtam a szélére. Kinyitott egy mappát az asztalán, szeme végigfutotta a lapokat. – Yelena, a mai lehet életed legszerencsésebb napja – jelentette be. Visszafojtottam a csípős választ. Az egyik fontos lecke, melyet börtöntartózkodásom alatt megtanultam: soha ne beszélj vissza! Inkább lehajtottam a fejemet, kerültem a férfi tekintetét. Kis ideig csendben hallgatott. – Kiváló magaviselet és tiszteletadás. Kezdem azt hinni, hogy megfelelő jelölt lehetsz a feladatra. A férfi íróasztalán katonás rend honolt, a szobában uralkodó zűrzavar ellenére. Az aktámon és néhány íróeszközön kívül csupán két apró, fekete, csillogó ezüsttel díszített szobor állt rajta – két tökéletesen élethű párduc. – 10 –
– A tárgyaláson a bíróság bűnösnek talált és halálra ítélt téged Brazell tábornok egyetlen fiának, Reyadnak meggyilkolásáért. – A férfi rövid hatásszünetet tartott, ujjával dörzsölgetve a halántékát. – Ez megmagyarázza, miért is bukkant fel itt Brazell éppen ezen a héten, és miért tanúsít szokatlan érdeklődést a kivégzések beosztása iránt. – Sokkal inkább magához intézte a szavait, mint hozzám. Brazell nevét hallva görcsbe rándult a gyomrom a félelemtől. Azzal a gondolattal próbáltam nyugtatni magam, hogy nemsokára már örökre kisiklok az ujjai közül; nem érhet el soha többé. Ixia Territóriumának hadserege alig egy generációval korábban ragadta magához a hatalmat, ám ez a hatalomátvétel szigorú törvények bevezetését eredményezte, amelyeket a Viselkedési kódex szabályaiban foglaltak össze. Békeidőben – és többnyire béke uralkodott, bármennyire is furcsa ez egy katonai állam esetében – a helyes viselkedés szabályai nem engedhették meg, hogy egy embert jogtalanul megfosszanak az életétől. Az önvédelem vagy az akaratlanul elkövetett emberölés nem számított elfogadható kifogásnak. Ha valakit bűnösnek találtak, a gyilkost a Parancsnok börtönébe vetették hogy ott várja meg a nyilvános akasztást. – Feltételezem, hogy tiltakozni kívánsz az ítélet ellen. Hangoztatni akarod, hogy csúful csapdába csaltak, vagy csupán önvédelemből cselekedtél. – A férfi hátradőlt a székén, és unott türelemmel várakozott. – Nem, uram – suttogtam. Pusztán ennyi telt hosszú ideig néma hangszálaimtól. – Megöltem. A fekete ruhás idegen hirtelen kiegyenesedett ültében, és szúrós pillantást vetett rám. Azután harsányan felnevetett. – Ez minden reményemet felülmúlja. Yelena, egy választást kínálok neked. Vagy a kivégzés mellett döntesz, vagy inkább elvállalod Ambrosius parancsnok ételkóstolójának tisztét. A
– 11 –
legutóbbi kóstoló nemrégen meghalt, és szükségünk van valakire, aki átveszi a helyét. Tátott szájjal bámultam rá, szívem a torkomban dobogott. Bizonyára gúnyt űz belőlem. Valószínűleg csodásan szórakozik. Remek mulatság: figyelni, amint a váratlan öröm felragyog a fogoly arcán, hogy azután a hóhér kötelére küldve minden reményét egy csapással szétzúzza. Belementem a játékba. – Csak egy bolond utasítana vissza egy ilyen megtisztelő ajánlatot. – A hangom ezúttal erősebben recsegett. – Nos, a megtisztelő feladat életed végéig szól. Már a betanulás is halálos lehet. Elvégre hogyan azonosíthatnád a Parancsnok ételébe kerülő mérgeket, ha fogalmad sincs, milyen az ízük? A férfi rendbe szedte az iratokat az aktában. – A kastély egyik szobájában fogsz aludni, a nap legnagyobb részét azonban a Parancsnok mellett kell töltened. Nincs szabadnap. Nincs férj, sem gyerekek. Akadnak rabok, akik inkább a kivégzést választják. Akkor legalább pontosan tudják, mikor csap le rájuk a halál, ahelyett hogy folyton azt lesnék, melyik falat fog végül a torkukon akadni. – Halk csattanással összezárta a fogsorát, arcán vadállati vigyor jelent meg. Komolyan beszélt. Egész testemben reszkettem. Új esélyt kaptam az életre! A Parancsnok szolgálatába szegődni ezerszer jobb volt, mint a börtönben sínylődni, és még annál is jobb, mint az akasztófán lógni. Kérdések kergették egymást a fejemben. Elítélt gyilkos vagyok, hogyan bízhatnak bennem? Mi gátolhat meg abban, hogy az első kínálkozó alkalommal megöljem a Parancsnokot, vagy kereket oldjak? – Most ki kóstolja elő a Parancsnok ételeit? – kérdeztem inkább, mert attól tartottam, ha felteszem a többi kérdésemet, a férfi rádöbben a tévedésére, és rögtön bitófára küld. – 12 –
– Én. Szóval, nagyon igyekszem találni valaki mást a helyemre. A Viselkedési kódex pedig kimondja, hogy egy halálraítélt fogolynak kell felkínálni a tisztséget. Nem voltam képes tovább egy helyben ülni; felpattantam, és járkálni kezdtem a szobában, magam után vonszolva a láncaimat. A falakon lógó térképek hadászati stratégiai támaszpontokat ábrázoltak. A könyvek címe elárulta, hogy biztonsági és kémkedési praktikákkal foglalkoznak. A gyertyák száma és állapota azt mutatta, hogy ez az iroda egy olyan emberhez tartozik, aki késő éjszakákig szokott dolgozni. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a tanácsosi egyenruhát viselő férfit. Csakis Valek lehetett, a Parancsnok személyes biztonsági főnöke, Ixia kiterjedt hírszerző hálózatának vezetője. – Akkor hát mit mondjak a hóhérnak? – érdeklődött Valek. – Nem vagyok bolond.
– 13 –
2.
V
ALEK ÖSSZECSAPTA AZ AKTÁT MAGA ELŐTT.
Az ajtóhoz sétált, kecses és könnyed léptekkel, akárcsak egy vékony jégen átkelő hegyi párduc. A folyosón várakozó őrök rögtön vigyázzba álltak, amint az ajtó kinyílt. Valek váltott velük pár szót, mire mindketten bólintottak. Azután az egyik őr elindult felém. Meredten bámultam rá; Valek ajánlatában egy szó sem esett a zárkába való visszatérésemről. Vajon elmenekülhetnék? Körbepillantottam a szobában. A börtönőr közben megperdített, és levette rólam a béklyókat és láncokat, amelyeket letartóztatásom óta viseltem. Kidörzsölt, véres csuklómon körben be nem hegedt, vörös sebek sötétlettek. Megérintettem a nyakamat, ahol most hűvös fém helyett saját bőrömet éreztem. Ujjaimra sűrű, ragacsos vér tapadt. Kezem a szék támláját kereste, hogy megkapaszkodhassak. A láncok súlyától megszabadulva furcsa érzés áradt szét a testemben; úgy éreztem, vagy fellibbenek a magasba és tovaszállok, vagy ájultan terülök el a földön. Mélyeket lélegeztem, amíg a szédülés lassan elmúlt. Amikor végre visszanyertem az önuralmamat, észrevettem, hogy Valek már az íróasztalánál áll, és éppen italt tölt két pohárba. Egy fából faragott szekrényt pillantottam meg mellette, amelynek szélesre tárt ajtaja látni engedte a belsejében rejlő szokatlan formájú üvegcsék és apró, színpompás tégelyek sokaságát. Valek visszatette a kezében tartott üveget a szekrénybe, és kulcsra zárta az ajtót. – 14 –
– Arra gondoltam, talán szívesen innál egy italt, amíg Margg érkezésére várunk. – Azzal a kezembe nyomott egy magas, ónból készült kelyhet, amiben borostyánszínű folyadék csillogott. Saját poharát a magasba emelve, köszöntőt mondott. – Yelenára, a legújabb ételkóstolónkra! Legyen a szolgálatunkban töltött időd hosszabb és sikeresebb, mint az elődödé! A poharam hirtelen megállítottam a levegőben, éppen az ajkam előtt. – Nyugalom! – csitított. – Ez csak egy szokványos köszöntő volt. Hosszan, nagyot kortyoltam az italból. A lágy, finom folyadék kissé égette a torkom, amint lecsúszott rajta. Egy pillanatra attól tartottam, hogy a gyomrom lázadozni kezd. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy vízen kívül másféle italt is ittam. Végül mégis megnyugodott. Mielőtt alaposan utánakérdezhettem volna, egész pontosan mi is történt az előző ételkóstolóval, Valek utasított, hogy azonosítsam a poharamban lévő ital összetevőit. Újra kortyoltam egyet, immár kisebbet, és így válaszoltam: – Mézzel édesített őszibarack. – Nagyszerű. Most igyál még egy kortyot! Ám ezúttal forgasd körbe az italt a szádban a nyelveddel, mielőtt lenyeled! Engedelmeskedtem, és meglepetten fedeztem fel valamiféle citrus halovány ízét. – Narancs? – Úgy van. Most gargarizálj! – Gargarizáljak? – kérdeztem vissza. Valek bólintott. Kissé bután éreztem magam, de szófogadóan gargarizálni kezdtem az italom maradékával; majdnem kiköptem a számból. – Rohadt narancs! Valek szeme körül apró ráncokba szaladt a bőr, amint felnevetett. Erős, szögletes arca volt, mintha acélból öntötték volna, a mosoly
– 15 –
azonban meglágyította a vonásait. Kezembe nyomta a saját poharát, majd megkért, hogy ismételjem meg a kísérletet. Némi aggodalommal ugyan, de belekortyoltam az italba, és megint éreztem a narancs enyhe aromáját. Lélekben felvérteztem magam a förtelmes íz ellen, gargarizáltam, ám megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy a narancs finom eszenciája csak tovább erősödött. – Jobb? – érdeklődött Valek, kezébe véve az üres poharat. – Igen. Valek helyet foglalt az íróasztala mögött, és újfent kinyitotta az aktámat. Pennáját felemelve, írás közben beszélt hozzám. – Éppen az imént estél át az első ételkóstolói tanórán. A te italodba egy Pillangó Por nevű mérget csempésztem. Az enyémben nem volt semmi. A folyadékba kevert Pillangó Port csak úgy lehet azonosítani, ha az ember gargarizál az itallal. A rohadt narancs, aminek ízét érezni vélted, valójában a méreg volt. Felpattantam; forgott körülöttem a világ. – Halálos? – Megfelelő adagban két napon belül halált okoz. A tünetek csak a második napon mutatkoznak, ám akkor már túl késő. – Halálos adagot kaptam? – Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. – Természetesen. Ha kevesebbet kapsz, meg sem érzed az ízét. A gyomrom egyszerre felfordult, és öklendezni kezdtem. Visszafojtottam a torkomat maró epét, igyekeztem elkerülni a megaláztatást, hogy összehányjam Valek asztalát. Valek felemelte tekintetét az előtte tornyosuló papírhalomról. Az arcomat fürkészte. – Figyelmeztettelek, hogy már a betanítás is halálos lehet számodra. Soha nem adtam volna azonban olyan mérget neked, amellyel erősen alultáplált szervezeted nem képes megbirkózni. A Pillangó Porra létezik ellenméreg. – Azzal felmutatott egy fehér folyadékkal teli fiolát.
– 16 –
Mély sóhajjal roskadtam vissza a székemre. Valek újra felöltötte acélosan kemény vonásait; ráébredtem, hogy nem ajánlotta fel nekem a: ellenmérget. – Válaszként a kérdésedre, amit nem tettél fel, pedig kellett volna… ezzel a módszerrel – Valek felemelte és kissé megrázta az orrom előtt a fiolát – akadályozzuk meg, hogy a Parancsnok kostolói kereket oldjanak. Meredten bámultam az arcába – igyekeztem felfogni a szavak jelentőségét. – Yelena, bevallottad, hogy szándékos gyilkosságot követtél el. Bolondok volnánk, ha csak úgy megengednénk, hogy a Parancsnokot szolgáld, mindenféle biztosíték nélkül. A Parancsnok biztonságát minden pillanatban őrök vigyázzák, igencsak valószínűtlen, hogy fegyverrel támadnál rá. Egyéb megtorló próbálkozások ellen a Pillangó Port szoktuk alkalmazni. – Valek ismét felemelte az ellenméreggel teli fiolát, és megpörgette a napfényben. – Mindennap szükséged van ebből egy bizonyos adagra, hogy életben maradhass. Az ellenméreg megakadályozza, hogy a Pillangó por végezzen veled. Ha minden reggel engedelmesen jelentkezel az irodámban, odaadom neked az ellenmérget. Ha csupán egy reggelt is elmulasztasz, másnapra halott leszel. Ha elkövetsz bármiféle bűntettet vagy árulást, rögtön visszakerülsz a börtönbe, ahol a méreg áldozatává válsz. A helyedben én messze elkerülném ezt a sorsot. A méreg súlyos gyomorgörcsöket és megállíthatatlan hányást okoz. Mielőtt teljes mértékben felfoghattam volna helyzetem súlyosságát, Valek tekintete elsiklott a vállam fölött. Megfordultam, és egy termetes asszonyságot láttam belépni az ajtón, házvezetőnői egyenruhában. Valek azonnal be is mutatta nekem: Margg, aki a továbbiakban gondoskodni fog az alapvető szükségleteimről. Margg, nyilvánvalóan arra számítva, hogy követem, kivonult az ajtón. Aggodalmas pillantást vetettem a Valek asztalán heverő fiolára. – 17 –
– Holnap reggel jelentkezz az irodámban! Margg majd útbaigazít. Az egyértelmű elbocsátást hallva mégis megtorpantam a nyitott ajtóban; ki nem mondott kérdések egész serege tolult a nyelvemre. Visszanyeltem őket. Súlyos kövekként süllyedtek a gyomrom mélyére; azután becsuktam az ajtót, és Margg nyomába eredtem, aki egy pillanatot sem várt rám. Az asszonyság rendületlenül, gyors iramban masírozott előre, én pedig lihegve próbáltam vele lépést tartani. Igyekeztem emlékezetembe vésni a megannyi folyosót és fordulót, ám hamarosan felhagytam a próbálkozással, mivel kis idő múltán egész világom leszűkült Margg széles hátának és céltudatos lépteinek látványára. Hosszú, fekete szoknyája mintha a padló fölött lebegett volna. A házvezetőnő egyenruhájához fekete blúz és fehér kötény is tartozott, utóbbi nyaktól egészen bokáig leért, a derekán szorosan megkötve. A kötényt két függőleges sorban apró, vörös, stilizált gyémántra emlékeztető rombusz alakzatok díszítették. Amikor Margg végrevalahára megállt a fürdő előtt, le kellett ülnöm a földre, hogy úrrá legyek a szédülésemen. – Bűzlesz a mocsoktól – közölte Margg, nyilvánvaló undorral széles arcán. Határozott mozdulattal a fürdő túlsó végébe mutatott, mint aki hozzászokott, hogy mások engedelmeskednek az utasításainak. – Mosakodj meg kétszer, aztán áztasd be magad! Hozok neked tiszta egyenruhát. Az ellenállhatatlan vágy, hogy megfürödhessek, tüzes, izzó hullámként öntötte el a bőrömet. Hirtelen fellelkesülve letéptem magamról a börtönruhát, és a mosakodó részleghez rohantam. A forró víz zuhatagként ömlött a testemre, mikor megnyitottam fejem fölött a vezetéket. A Parancsnok kastélyában meleg vizes tartályokat szereltek fel, amelyek egy emelettel a fürdő fölött helyezkedtek el; ilyen fényűzéssel még Brazell extravagáns udvarháza sem dicsekedhetett. – 18 –
Hosszú ideig álltam a víz alatt, abban a reményben, hogy a fejemen doboló zuhatag elmossa a mérgek körül forgó, rémisztő gondolataimat. Kötelességtudón kétszer is megmostam a hajamat és a testemet. A nyakam, csuklóm és bokám szörnyen égett a szappantól, de nem érdekelt. Még kétszer végigsúroltam minden egyes porcikámat, keményen dörzsöltem a makacs koszfoltokat a bőrömön, és csak akkor hagytam abba, amikor rádöbbentem, hogy valójában zúzódások. Mintha többé semmi sem fűzött volna a lezúduló víz alatt álló testhez, amely kénytelen volt elszenvedni a letartóztatás és a börtön fájdalmas megaláztatását, bár a lelkem már korábban kiszakadt belőle, az elmúlt két esztendőben, amelyet Brazell udvarházában töltöttem. Váratlanul felvillant előttem Brazell fiának, Reyadnak csinos arca, amint eltorzítja a féktelen düh. Hátratántorodtam, önkéntelenül is magam elé kapva a kezemet, hogy ellökjem. A kép azonnal szertefoszlott; és én csak álltam tovább, egész testemben reszketve. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy megszárítkozzam, és sietve magam köré tekerjek egy törülközőt. Megpróbáltam egy fésű keresésére összpontosítani a csúf emlékek helyett, amelyeket Reyad képe idézett fel újra. a szívemben. Gubancos hajam még tisztán is még tisztán is ellenállt a fésülködésnek. Miközben már éppen egy olló után kutakodtam, a szemem sarkából hirtelen észrevettem egy másik alakot is a fürdőben. Döbbenem meresztettem a szememet: a test visszabámult. A kísértetiesen elnyűtt, kerekdled arcban csupán a zöld szempár élénk csillogása árulkodott életről. A vézna, pálcikaszerű lábak alig bírták megtartani a test többi részét. A felismerés jeges rémületként hasított a lelkembe. A saját testemet láttam. Elfordítottam tekintetem a tükörről, nem vágytam rá, hogy felmérjem a hosszú rabság során elszenvedett károkat. Gyáva – – 19 –
korholtam magam, pillantásomat újra céltudatosan a tükörre szegezve. Vajon Reyad halála kiszabadította a lelkemet búvóhelyéről, ahová a kínok elől menekült? Gondolatban megpróbáltam ismét összekötni szökevény lelkemet a testemmel. Miért is gondoltam, hogy a lelkem visszatérhet, amikor a testemet továbbra sem birtokolhatom? Ambrosius parancsnok tulajdona lett, puszta eszköz, amely arra szolgál, hogy halálos mérgeket leplezzen le. Hátat fordítottam a tükörképemnek. Összeragadt csomókat cibáltam ki a hajamból a fésűvel, majd a maradékot egyetlen, hosszú fonatba rendeztem a hátamon. Nem is olyan régen egy tiszta börtönruha volt legnagyobb vágyam a kivégzésem előtt, most pedig itt áztattam magam a Parancsnok hírneves, forró fürdőjében. – Már eleget cicomázkodtál! – Margg bosszús hangja riasztott fel a szunyókálásomból. – Tessék! Itt az egyenruhád. Öltözz fel! – Merev vonásai leplezetlen rosszallást sugároztak. Miközben kapkodva befejeztem a törölközést, tisztán éreztem Margg türelmetlenségét. Néhány alsóneműn kívül az ételkóstoló egyenruhája fekete nadrágból és vörös szaténingből állt, hozzáillő széles, ugyancsak vörös szaténövvel. Az ing mindkét ujját csúcsaiknál összeérő, apró, fekete rombuszok sora díszítette. A ruhát egyértelműen férfira szabták. Alultápláltan, alig százhatvan centiméteres magasságommal úgy festettem benne, mint egy kisgyermek, aki apjának ruháiban játszik. Háromszor is körbetekertem az övet a derekamon, az ing ujjait és a nadrág szárait pedig gondosan felhajtottam. Margg gúnyosan felhorkant. – Valek utasítása úgy szólt, hogy etesselek meg, és vezesselek rögtön a szobádba, de azt hiszem, jobb lesz, ha először megállunk a varrónőnél. – A nyitott ajtóban megállva, Margg elgondolkodva hozzátette: – Lábbelire is szükséged lesz. – 20 –
Engedelmesen Margg nyomába szegődtem, akár egy kóbor kiskutya. A varrónő, Dilana, vidáman kacagott a külsőmön. Szív alakú arcát göndör, szőke haj glóriája keretezte. Méz színű szeme és hosszú szempillája csak kiemelte különleges szépségét. – Az istállófiúk ugyanilyen nadrágot viselnek, és a konyhalányok hordanak vörös inget – közölte Dilana, amint sikerült úrrá lennie a kacagásán. Megdorgálta Marggot, amiért sajnálta az időt, hogy megfelelő méretű egyenruhát keressen számomra. Margg a korholásra még keményebben szorította össze a száját. Dilana, mintha nem is fiatal nő volna, úgy szorgoskodott körülöttem, akár egy nagymama; a gondoskodása megmelengette a szívemet, ellenállhatatlanul vonzott. Már el is képzeltem, amint összebarátkozunk. Bizonyára rengeteg ismerőse és udvarlója volt, akik mindnyájan igényt tartottak Dilana szívmelengető figyelmére, mint ahogyan a barlanglakók is szeretnek közel húzódni a lobogó tűzhöz. Azon kaptam magam, hogy égek a vágytól, csak hogy megérinthessem. Miután gondosan lejegyezte a méreteimet, Dilana kutakodni kezdett a szobában tornyosuló vörös és fekete ruhakupacok között. Ixiában mindenki egyenruhát hordott, aki munkát vállalt. A Parancsnok kastélyában szolgáló cselédek és az őrség tagjai fekete, fehér és piros színű öltözéket viseltek, függőleges sorba rendezett rombuszokkal díszítve az ing ujján vagy a nadrág szárán. A tanácsosok és a magasabb rangú tisztek általában tetőtől talpig feketébe öltöztek, és csupán a gallérjukra hímzett parányi, vörös színű négyszögek jelezték a méltóságukat. Az egyenruha viselete Ambrosius parancsnok hatalomba lépésével vált kötelezővé, így hát mindenki első pillantásra tudta, kivel áll szemben. A fekete és a vörös volt Ambrosius parancsnok színe. Ixia Territóriumát pontosan nyolc Katonai Körzetre osztották fel; – 21 –
mindegyiket egy-egy Tábornok irányította. A körzetek saját egyenruhái a legapróbb részletekben is megegyeztek a Parancsnok embereinek ruhájával, egyedül a színük különbözött. Egy lila rombuszokkal ékesített kötényt viselő házvezetőnő tehát a Hármas Katonai Körzetben szolgált, azaz a KK-3-ban. – Azt hiszem, ez sokkal jobban illik rád. – Dilana a kezembe nyomott néhány ruhadarabot, majd egy paraván felé intett a szoba túlsó végében. Öltözködés közben meghallottam, amint Dilana hozzáteszi: – Lábbelire is szüksége lesz. Új ruhámban sokkal kevésbé éreztem ostobán magam, és megkönnyebbülten adtam vissza az előzőt Dilanának. – Ez minden bizonnyal Oscove egyenruhája volt, a régi ételkóstolóé – mondta a lány. Egy pillanatra szomorúság suhant át az arcán, majd hirtelen megrázta a fejét, mint aki egy kellemetlen gondolatot igyekszik elhessegetni. Barátságról szövögetett ábrándjaim egy csapásra szertefoszlottak, amikor ráébredtem, hogy a Parancsnok étel kóstolójával folytatott ismeretség óriási érzelmi kockázattal jár. Belsőmben szörnyű űr keletkezett, miközben Dilana melegsége elillant a szívemből, dermesztő keserűséget hagyva maga után. Fájdalmas döfésként hasított belém a magány, amint akaratlanul is felvillant szemem előtt Maya és Carra arca, akik még mindig Brazell udvarházában éltek. Ujjaim görcsösen megrándultak, hogy megigazítsam Carra kócos hajfonatát és Maya rendetlen szoknyáját. Carra selymes, vörös fürtjei helyett azonban egy halom ruhát szorongattam a kezemben. Dilana akkor egy székhez kísért. Letérdelt mellém a földre, és zoknit húzott a lábamra, amelyet egy pár csizma követett. A lábbeli puha, fekete bőrből készült, és egészen a lábszáram közepéig felért, ahol szépen visszahajlott. Dilana betűrte a nadrágom szárát a csizmába, azután segített talpra állni. – 22 –
Csaknem egy éve nem volt már cipő a lábamon, és arra számítottam, hogy horzsolni fogja a bőrömet. Ám a csizma puha párnaként ölelte körbe a lábamat, mintha csak ráöntötték volna. Hálás mosollyal fordultam Dilanához, Maya és Carra képe egy pillanatra feledésbe merült. Még soha nem viseltem ehhez foghatóan remek lábbelit. A lány elégedetten visszamosolygott rám. – Mindig sikerül első ránézésre kiválasztanom a megfelelő csizmát, anélkül hogy méretet kellene vennem. Margg felmordult. – Szerencsétlen Rand cipőjét igencsak elhibáztad. De túlságosan odavan érted, hogy panaszkodni merjen. Most pedig sántikálva vánszorog a konyhában. – Rá se hederíts a morgására! – tanácsolta Dilana felém fordulva. – Margg, nincs valamiféle sürgős tennivalód? Menj a dolgodra, mert besurranok a szobádba, és megrövidítem az összes szoknyádat! – Azzal Dilana kedvesen kitessékelt minket az ajtón. Margg azután elkísért a szolgálók étkezőjébe, ahol kis adagokban mért levessel és kenyérrel kínált. A leves egyszerűen mennyei volt. Miután mindent felfaltam, kértem még egy keveset. – Nem lehet. A végén még rosszul leszel a sok ételtől – hangzott Margg válasza. Némi vonakodással otthagytam hát a tányéromat az asztalon, és követtem az asszonyt a szobámhoz. – Napkeltekor állj munkára készen! Tekintetemet ismét Margg elvonuló, széles hátára szegeztem. Parányi szobámban egy keskeny, fémkeretes ágy állt, rajta pecsétes matraccal, egy egyszerű, fából ácsolt íróasztal, mellette egy székkel, egy éjjeliedény, egy magas szekrény, egy lámpás és egy apró tűzhely. A szoba ablakának spalettáit szorosan becsukták. A szürke kőfalakon semmiféle díszítés nem látszott. Kipróbáltam a matracot; alig süppedt be a súlyom alatt. Ez a szerény kis kuckó – 23 –
óriási előrelépést jelentett a börtönzárkámhoz képest, mégis kissé elégedetlen voltam. A szoba tökéletesen híján volt mindenféle otthonos puhaságnak. Gondolataimat és szívemet elárasztotta Valek arcának acélkeménysége, Margg megrovó bizalmatlansága, az egyenruha szigorú szabása és színvilága, ezért kétségbeesetten vágytam egy párnára vagy egy takaróra. Úgy éreztem magam, mint egy elveszett kisgyerek, aki bánatában keres valamit, amibe belekapaszkodhat, egy puha holmit, ami végül nem okozhat fájdalmat. Miután beakasztottam a váltás egyenruhát a szekrénybe, odaléptem az ablakhoz. A párkány olyan széles volt, hogy kényelmesen rá tudtam volna ülni. A spaletták zárva voltak, ám a retesz belül volt elhelyezve. Reszkető kézzel kinyitottam és szélesre tártam az ablakot, pislogva a vakító napfényben. Szememet védekezőn eltakarva hunyorogtam, és hitetlenkedve bámultam az ablakom előtt elterülő látványra. A kastély első szintjén voltam! Másfél méter választott el a földtől. A szobám és az istállók között a Parancsnok kutyatenyészete és a lovak gyakorlópályája kapott helyet. Az istállófiúkat és a kutyák oktatóit cseppet sem érdekelte volna, ha szökni próbálok. Különösebb erőfeszítés nélkül lehuppanhatnék a földre, és máris bottal üthetnék a nyomomat. Nagy volt a kísértés, azt leszámítva, hogy két napon belül már halott lennék. Talán máskor, amikor majd két nap felhőtlen szabadság megéri ezt az árat. Csak reménykedni tudtam.
– 24 –
3.
R
EYAD KORBÁCSA KEGYETLENÜL A HÚSOMBA VÁGOTT,
égő
fájdalommal hasogatva a bőrömet. – Mozdulj! – parancsolta. Hiába próbáltam meg kitérni az ütés elől, megakadályozott a csuklómat szorító kötél, amely a szoba közepén álló oszlophoz kötözött. – Gyorsabban! Mozogj már! – üvöltötte Reyad. A korbács újra és újra lecsapott. Cafatokra szakadt ingem semmiféle védelmet nem nyújtott a csípős bőrfonatok ellen. Higgadt, csitító hang szólalt meg a fejemben: „Menekülj! – suttogta. – Küldd el a gondolataidat egy távoli helyre, ahol öröm és boldogság vár! Szakadj el a testedtől!” A selymes, simogató hang nem Reyadhoz tartozott, sőt nem is Brazellhoz. Lehetséges, hogy egy megváltó szólt hozzám? Könnyű módja volt ez, hogy megmeneküljek a kínzás gyötrelmeitől, rendkívül csábítóan hangzott, de későbbre tartogattam ezt a lehetőséget. Egyelőre kitartottam, és maradtam, igyekeztem arra összpontosítani, hogy kikerülhessem az ostort. Amikor a kimerültség úrrá lett rajtam, a testem önálló életre kelve hirtelen remegni kezdett. Akár egy irányíthatatlan, elszabadult kolibri, összevissza röpködtem a szobában, kikerülve az ostorcsapásokat.
– 25 –
Verejtékben úszva ébredtem fel a sötétben, gyűrött egyenruhám szorosan a testem köré csavarodott. Az álombéli remegés helyébe dörömbölés lépett. Mielőtt lefeküdtem aludni, kitámasztottam az ajtó kilincsét egy székkel, nehogy bárki csak úgy rám ronthasson. A szék minden egyes ütésnél zajosan megrázkódott. – Ébren vagyok – kiabáltam. A dörömbölés abbamaradt. Amikor kinyitottam az ajtót, Margg állt a küszöbön, bosszúsan ráncolva a homlokát, lámpással a kezében. Sietve ruhát cseréltem, majd csatlakoztam hozzá a folyosón. – Azt hittem, napkeltéről volt szó. Lesújtó pillantása lakatot tett a számra. – Már napkelte van. Követtem Margg határozott lépteit a kastély rejtett járatainak labirintusán keresztül, miközben lassan kivilágosodott. A szobám nyugatra nézett, nem láthattam hát a felkelő napot. Margg eloltotta a lámpást, éppen amint az édes sütemény ínycsiklandó illata betöltötte a levegőt. Mélyet lélegezve megkérdeztem az asszonytól: – Reggelizünk? – Szégyenszemre reményteljesen, csaknem könyörgőn csengett a hangom. – Nem. Valek reggelivel vár. A méreggel ízesített reggeli gondolata csodálatos módon kioltotta az étvágyamat. Gyomrom görcsbe rándult, amint önkéntelenül is eszembe jutott Valek Pillangó Por nevű csodaszere. Mire az irodájához énünk, már meg is győztem magam, hogy beteges ájulás környékez, és hamarosan végez velem a méreg, ha nem kapom meg az ellenszert. Amikor a szobába léptem, Valek éppen azzal foglalatoskodott, hogy gőzölgő ételt szedjen a tányérokra. Az asztal egyik feléről eltakarította az iratokat, amelyek rendetlen kupacokba tornyozva – 26 –
egyensúlyoztak. A férfi egy székre mutatott; leültem, tekintetem az ellenszeres fiola után kutatott az asztalon. – Remélem, hogy… – Valek elgondolkodva fürkészte az arcomat. Visszabámultam rá, igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, hogy egyetlen arcizmom se ránduljon vizsgálódó pillantása alatt. – Elképesztő, mekkora változást tud okozni egy fürdő és egy tiszta egyenruha – folytatta Valek, egy darabka sonkát rágcsálva. – Ezt jól az eszembe kell vésnem. A jövőben még hasznomra lehet. – Letett elém két tányér sonkás-sajtot keveréket, majd így szólt: – Lássunk hát munkához! Kezdjük a reggelivel! Forgott körülöttem a világ, arcomat elöntötte a forróság, de sikerült kiböknöm: – Én inkább az ellenszerrel szeretném kezdeni. Valek ismét hosszan hallgatott, én pedig idegesen feszengtem a székemen. – Elvileg még nem volna szabad tüneteket észlelned. Csak késő délutánra várhatók a rosszullét első jelei. Valek egy vállrándítással a szekrényhez lépett. Egy pipetta segítségével kimérte a szükséges adagot a fehér folyadékból, egy nagyobb üveg mélyéről, majd gondosan visszazárta a szert. A kulcs rejtekhelye iránti érdeklődésem túlságosan egyértelmű lehetett a számára, mert valamiféle fura bűvészmutatvánnyal eltüntette szemem elől az apró tárgyat. Átnyújtotta nekem a pipettát, azután helyet foglalt az asztal túloldalán. – Hajtsd fel gyorsan, hogy nekiláthassunk a tanulásnak! – sürgetett. Számba csepegtettem a folyadékot, megborzongva a keserű ízről. Valek kivette a pipettát a kezemből, és a helyébe egy kék üvegcsét nyomott. – Szagold meg!
– 27 –
Az üveg fehér porral volt tele, amely cukorra hasonlított, ám rózsafa illatot árasztott. Valek az előttem gőzölgő két tányérra mutatva megkért, hogy állapítsam meg, melyikre szórtak a kérdéses méregből. Megszimatoltam az ételt, akárcsak a prédája nyomát szaglászó véreb. A bal oldali tányért enyhe rózsafa illat lengte körül. – Jól van. Ha netán bármikor is ezt az aromát véled felfedezni a Parancsnok ételén, rögtön utasítsd vissza! Ezt a mérget Tigtusnak hívják, és egyetlen szemcséje is elég, hogy egy órán belül halott légy. – Valek elvette előlem a szennyezett ételt. – Edd meg a reggelidet! – A másik tányérrá mutatott. – Szükséged lesz az erődre. A nap hátralévő részét mérgek szagolgatásával töltöttem, mígnem megfájdult a fejem, és forogni kezdett körülöttem a világ. Teljesen összezavart a temérdek szokatlan név és aroma. Így hát papírt, pennát és tintát kértem Valektól. Döbbenten megdermedt. – Nem is tudom, miért, de állandóan meglepetést okozol nekem. Igazán emlékezhettem volna, hogy Brazell taníttatja az árváit. – Azzal Valek levágott elém egy köteg összefűzött papírt, némi tintát és egy pennát az asztalra. – Vidd ezeket a szobádba! Mára végeztünk. A lapokat és az íróeszközöket összekapkodva, némán átkoztam magam óvatlanságom miatt, amellyel újra emlékeztettem a férfit, hogy miért éppen én voltam a következő kivégzésre váró fogoly a sorban. Arcának kemény, elítélő kifejezése elárulta ki nem mondott gondolatait. Valek szemében azzal fizettem vissza Brazell nagylelkűségét, hogy árva gyermek létemre, miután befogadott, táplált és taníttatott, meggyilkoltam az egyetlen fiát. Tudtam jól, hogy Valek sohasem hinné el nekem az igazat Brazellról és Reyadról. Brazell jótékony árvaháza állandó nevetség tárgya volt a többi tábornok között. Azt tartották róla, hogy „ellágyult”, miután átvették a hatalmat Ixia fölött, jó tizenöt éve. Ez a benyomás tökéletesen – 28 –
megfelelt Brazell céljainak. Az árvák és szegények kedves, öreg jótevőjének szerepében zavartalanul folytathatta gonosz üzelmeit a gondjaira bízott Ötös Katonai Körzetben. Valek irodájának ajtajában megtorpantam, mert most először akadt meg a szemem a vastag, fából faragott ajtóba épített, három részből álló bonyolult záron. Gondolataimba merülten, kissé szórakozottan babráltam a zárszerkezetet, a küszöbön toporogva, amíg Valek meg nem kérdezte: – Most mi a baj? – Nem tudom biztosan, hol találom a szobámat. Valek úgy válaszolt, mint aki egy különösen nehéz felfogású gyermekhez intézi a szavait: – Kérj útbaigazítást az első takarítónőtől vagy konyhalánytól, akivel összeakadsz, ilyenkor mindig a folyosókon sürgölődnek! Mondd nekik, hogy a nyugati cselédszárnyban vagy elszállásolva, a földszinten. Megmutatják neked. A konyhalány, akit végül elcsíptem, hogy segítsen rajtam, jóval beszédesebbnek bizonyult Marggnál, én pedig teljes mértékben kihasználtam a jóindulatát. Elkalauzolt a mosókonyhához, ahol sikerült ágyneműt szereznem. Azután megkértem, hogy mutassa meg nekem az utat a fürdőhöz és a varrónő műhelyéhez. Dilana egyenruha halmai egy napon még jól jöhettek. A szobámban kitártam az ablak spalettáit, hogy beengedjem a nyugvó nap utolsó sugarait. Az íróasztalomhoz ülve részletes jegyzeteket készítettem az aznap tanultakról, a szolgálók járatait ábrázoló hozzávetőleges térképpel együtt. Megfordult a fejemben, hogy újabb felfedezőútra indulok a folyosókon, de igazat kellett adnom Valeknak: takarékoskodnom kellett az erőmmel. Reméltem, hogy később még lesz időm felderíteni a kastélyt. A következő két hétben a tanulás ugyanolyan módon folytatódott tovább, mint amilyen az első tanórám volt, így csakhamar – 29 –
rutinszerűvé váltak a napjaim: mindennap kora reggel jelentkeztem Valek irodájában, hogy tovább gyakoroljunk. Tizennégy napi méregszagolgatás után azon vettem észre magam, hogy kifinomultabba vált a szaglásom. Ám akkor Valek bejelentette, hogy már elég erős vagyok, hogy a mérgek ízlelésével folytassuk a tanulást. – Rögtön a leghalálosabb szerrel kezdem a sort – közölte. – Ha ebbe nem halsz bele, a többi méreg sem fog végezni veled. Nem akarom elvesztegetni az időmet azzal, hogy betanítalak, a végén aztán mégis feldobod a talpad. – Egy karcsú, vörös üveget hegyezett az asztalara. – Ocsmány méreg. Azonnal hat a szervezetre. – Valek tekintete felragyogott, miközben a mérget csodálta. – Az Igyál Egyet, Kedves nevet viseli, de röviden csak a Kedves elnevezéssel illetik, mert a történelem során a csalódott feleségek kedvelt mérgeként vált ismertté. – Két cseppet öntött a folyadékból egy gőzölgő csészébe. – Egy nagyobb adag minden bizonnyal végezne veled. Egy kisebb dózissal talán van esély arra, hogy életben maradsz, de a következő néhány napban hallucinálni fogsz, téveszmék fognak kínozni, és szellemileg teljesen zavart leszel. – Valek, miért kell kipróbálnom a Kedves izét, ha úgyis azonnali hatása van? Hát nem erre való egy ételkóstoló? Megízlelem a Parancsnok ételét, összegörnyedek a kíntól, aztán szépen meghalok. Vége a történetnek. Megpróbáltam fel és alá járkálni a szobában, nem nagy sikerrel, mert állandóan felbuktam a földön tornyosuló könyvkupacokban. Kétségbeesett dühömben félrerúgtam két kupacot is, rendetlen halomba szórva szét a köteteket a padlón. Valek metsző tekintete szinte lyukat fúrt a bensőmbe, megszüntetve a furcsa elégedettséget, amellyel a könyvek felrúgása egy pillanatra eltöltött. – Egy ételkóstoló feladata ennél jóval összetettebb – magyarázta Valek, hátrasimítva haját a homlokából. – Ha sikerül megállapítanod, – 30 –
milyen méreggel szennyezték a Parancsnok ételét, azzal elvezethetsz a merénylőhöz. – Átnyújtotta nekem a csészét. – Ha csupán annyit tudsz kinyögni, Kedves, mielőtt elveszíted az eszméleted, máris lerövidíted a lehetséges gyanúsítottak listáját. Több olyan bérgyilkos is akad, akik előszeretettel alkalmazzák a Kedvest. Ezt a mérget ugyanis Szítiában termesztik, a délvidéken. A hatalomátvételt megelőző időkben könnyű volt beszerezni. A déli határ lezárása óta azonban egy kezemen is össze tudnám számolni azokat az embereket, akiknek van elég pénzük, hogy illegálisan megvásárolják. Valek a padlón heverő rendetlen kupachoz sétált, és nekilátott ismét feltornyozni a könyveket. Olyan kecses mozdulatokkal dolgozott, hogy már-már felmerült bennem a kérdés, régebben vajon táncos volt-e. A szavai azonban rögtön elárulták, hogy légies gesztusai csupán egy képzett gyilkos ügyességéből fakadnak. – Yelena, a te munkád rendkívül fontos. Éppen ezért szánok ilyen sok időt arra, hogy betanítsalak. Egy körmönfont merénylő akár napokon át is megfigyelheti a kóstolót, hogy felfedezzen valamiféle mintázatot a viselkedésében. – Valek a padlóról folytatta az oktatást. – Például, a kóstoló esetleg rendszeresen a hús bal oldaláról vág le egy darabot, vagy sohasem keveri meg az italt. Léteznek olyan mérgek is, amik lesüllyednek a pohár aljára. Ha az ételkóstoló csupán felülről iszik egy kortyot, a gyilkosunk pontosan tudni fogja, hová helyezze a mérget, hogy megölhesse kiszemelt áldozatát. Befejezte a könyvek pakolását. Az új tornyok rendezettebben sorakoztak egymás mellett, mint a többi halom a földön, ami a jelek szerint további pakolásra ösztönözte Valeket. Szélesebb ösvényt vágott az irodája közepén. – Miután megiszod a mérget, Margg segít, hogy visszavonulhass a szobádba, és gondodat viseli az elkövetkező napokban. Átadom neki a napi adag ellenszeredet is a Pillangó Porra.
– 31 –
A teából felszálló gőzre meredtem. Felemeltem a csészét, a forró ital felmelegítette jéghideg ujjaimat. Amikor Margg belépett az irodába, olyan érzésem támadt, mintha a hóhér éppen az imént lépett volna fel az emelvényre, a kivégzéshez készülve. Feküdjek le, vagy inkább üljek le a székre? Körülnéztem a szobában; nem láttam semmit. Bizseregni kezdett a karom, amint ráébredtem, hogy visszatartottam a lélegzetemet. Gúnyos köszöntésre emeltem a csészémet, azután felhajtottam a tartalmát. – Savanyú alma – jelentettem. Valek bólintott. Éppen csak annyi időm maradt, hogy letegyem a csészét az asztalra, mielőtt a világ hirtelen összemosódott a szemem előtt. Margg terebélyes alakja hullámzott felém. Hatalmas fején virágok fakadtak a szemüregéből. A következő pillanatban az asszony teste teljesen betöltötte a helyiséget, ahogy a feje összezsugorodott. Mozgást érzékeltem. A szürke falak karokat és lábakat növesztettek, amelyek felém nyúltak, fel akartak használni a padlóval folytatott küzdelmükben. Szürke szellemek bukkantak elő a lábam alól. Bujkáltak, bökdöstek, kacagtak rajtam. A szabadságot jelentették. Próbáltam ellökni magamtól a Margg-szerű lényt, ám az belém kapaszkodott, a testem köré fonódott, a fülembe férkőzött, és a fejemen dobolt. – Gyilkos! – sziszegte. – Alattomos bestia! Biztosan elvágtad a torkát, miközben aludt a nyomorult. Könnyű módja az emberölésnek. Élvezted a látványt, miközben a vére eláztatta a lepedőt? Mocskos kis patkány vagy, semmi több. A hang forrása után kapkodtam, el akartam hallgattatni, de egyszerre zöld és fekete játék katonákká változott, akik szorosan tartottak.
– 32 –
– Fel fogja dobni a talpát a méregtől. Ha mégsem, megkaphatjátok – mondta a Margg-szerű szörny a katonáknak. Azzal egy sötét verembe löktek. Feketeség ölelt körül. Hányás és ürülék bűze csapta meg az orromat, amint magamhoz tértem. A börtön félreismerhetetlen bűze. Csodálkoztam, miként kerültem vissza a régi cellámba, és óvatosan felültem. Erős hányinger vonta el a figyelmemet. Az éjjeliedény után tapogatózva kezem egy fémkeretes ágy lábába ütközött, kétségbeesetten belekapaszkodtam, amint száraz hőhullámok söpörtek végig a testemen. Miután elmúltak, a falnak támaszkodtam, hálásan gondolva arra, hogy a szobámban ültem a padlón, és nem kerültem vissza a börtön zárkájába. Az ágy felesleges fényűzésnek számított a föld alatti szálláson. Minden erőmet összekapartam, hogy felálljak, azután megkerestem, és meg is gyújtottam a lámpásomat. Arcomat vastagon borította a rászáradt hányás. Ingem és nadrágom teljesen átázott, sőt orrfacsaró büdösséget árasztott. Testem folyékony tartalma bűzlő tócsában gyűlt össze a padlón. Margg valóban remekül gondomat viselte – gondoltam magamban gúnyosan. Helyzetem gyakorlatias észjárásra vallott. Ha történetesen az ágyra hajít, tönkretettem volna a matracot. Hálát adtam a sorsnak, amiért túléltem a mérget, és mert az éjszaka közepén eszméltem fel. Nem bírtam tovább elviselni magamon az átázott egyenruhát, így hát a fürdő felé vettem az irányt. Visszafelé idegen hangok ütötték meg a fülemet, mielőtt még kiléptem volna a szobámhoz vezető folyosóra; riadtan megtorpantam. Gyors mozdulattal eloltottam a lámpámat, és kilestem a sarkon. Lámpásaik lágy fénye megvilágította a katonák egyenruhájának zöld és fekete színét – Brazell színeit.
– 33 –
4.
N
EM KELLENE ELLENŐRIZNÜNK, HOGY MEGHALT-E?
– kérdezte Brazell egyik katonája. Az ajtómhoz emelte a lámpást, az övébe dugott fegyverek megcsörrentek a mozdulatra. – A házvezetőnő minden reggel bekukkant hozzá, és belediktál valamiféle kotyvalékot. Hamarosan úgyis hallunk felőle. Különben is, borzalmas bűz van odabenn. – A másik katona meglengette kezét az orra előtt. – Tényleg. Ha a bűz nem venné el rögtön az ember kedvét a szórakozástól, az összehányt egyenruha láttán bizony mindenki öklendezni kezdene. Bár… – A lámpást tartó katona keze futólag megérintette az övén lógó bilincset. – Levonszolhatnánk a fürdőbe, hogy megmosdassuk, és kicsit elszórakozzunk vele, mielőtt beadja a kulcsot. – Nem. Valaki megláthat. Ha életben marad, lesz elég időnk, hogy lehámozzuk róla az egyenruhát. Mintha egy ajándékot bontanánk ki, és határozottan szórakoztatóbb élmény lesz, ha közben eszméleténél van. – Sokatmondóan bólogatott, majd mindketten felröhögtek. Folytatták útjukat a folyosón, és csakhamar el is tűntek a szemem elől. A falba kapaszkodva azon töprengtem, vajon nem csupán képzeltem-e, aminek az imént fültanúja voltam. Még mindig hallucinációk gyötörnek? Úgy éreztem magam, mintha túlságosan
– 34 –
sokáig áztattam volna a fejemet a víz alatt. Szédülés és szörnyű hányinger kerülgetett. A katonáknak már régen hűlt helyük volt, mire sikerült összeszednem a bátorságomat, hogy visszamenjek a szobámba. Szélesre tártam az ajtót, és magam elé tartottam a lámpásomat, minden sarkot megvilágítva a fényével, sőt még az ágyam alá is bekukkantottam. Egyedül a már ismerős, orrfacsaró szag támadt nekem. Öklendezve az ablakhoz botladoztam, és kinyitottam a spalettákat; mélyeket lélegeztem a hűvös, kristálytiszta levegőből. Tekintetem a padlón elterülő, szennyes pocsolyára tévedt. Semmi kedvet nem éreztem, hogy összetakarítsam a mocskot, de pontosan tudtam, hogy képtelen volnék elaludni a borzalmas bűzben. Miután kifosztottam a takarítók készleteit, időnként megtorpanva egy-egy émelygési roham idejére, sikerült felsúrolnom a padlót, anélkül hogy elájultam volna. Kimerülten nyújtóztam el végül az ágyon; göröngyösnek éreztem. Hasztalanul forgolódtam a takaróim között, kényelmes helyzetet keresve. Nem hagytak nyugodni a gondolataim. Mi lesz, ha Brazell katonái visszatérnek? Ha mély álomba merülten találnak az ágyban, könnyű prédává válok. Megmosakodtam, így hát még csak el sem kell cipelniük a fürdőbe. A szobát betöltötte a fertőtlenítő szaga, és elfelejtettem kitámasztani a kilincset a szék támlájával. Hirtelen beindult a képzeletem; felvillant szemem előtt a szörnyű jelenet, amint az ágyhoz bilincselve fekszem, tehetetlenül, miközben a katonák lassan lemeztelenítik a testem, hogy minden egyes pillanatot kiélvezzenek és lássák a rettegést az arcomon. Szobám falai mintha megvastagodva lüktettek volna körülöttem. Kirohantam a szobámból, arra számítva, hogy Brazell katonai máris ott ólálkodnak az ajtóm előtt. A kietlen folyosóra azonban teljes sötétség borult.
– 35 –
Amikor megpróbáltam visszamenni a szobámba, olyan érzésem támadt, mintha valaki egy párnát nyomna az arcomba. Képtelen voltam átemelni a lábamat a küszöbön. A szobám csapda volt. Vajon ez a Kedves hatása miatt jelentkező üldözési mánia, vagy csupán egyszerűen a józan ész? Nem tudtam eldönteni. Bizonytalanul toporogtam az ajtóm előtt, mígnem egyszer csak megkordult a gyomrom. Az éhségtől vezetve elindultam ennivaló után kutatni. Abban reménykedtem, hogy hajnalok hajnalán senkit sem találok a konyhában, így nagyot kellett csalódnom, amikor egy magas férfit pillantottam meg, fehér egyenruhájának ingén két fekete rombusszal, amint a sütők körül sürgölődve halkan motyog magában. Bal lába nem hajlott lépés közben. Megpróbáltam hangtalanul kiosonni, de a férfi észrevett. – Engem keresel? – érdeklődött. – Nem – válaszoltam. – Csak egy kis… ennivalót szerettem volna. – Hátranyújtottam a nyakamat, hogy az arcába nézhessek. Homlokát ráncolva egészséges lábára helyezte a súlyát, miközben alaposan szemügyre vette az egyenruhámat. Túlságosan vézna, hogy szakács legyen – gondoltam magamban, de a szokásos konyhai öltözéket viselte, és csakis egy szakács szorgoskodna itt ilyen korán. A maga módján egész jóképűnek tűnt, világosbarna szeme és rövid, barna haja volt. Eszembe jutott, hogy esetleg éppen Dilana Rand nevezetű udvarlójával állok szemközt, akit Margg említett. – Nyugodtan szolgáld ki magad! – Azzal két frissen gőzölgő kenyérre mutatott. – Elvégre egyheti bért nyertél nekem. – Már megbocsáss – ellenkeztem, levágva egy jókora darab kenyeret. – Mégis hogyan nyerhettem volna neked bármit is? – Te vagy az új ételkóstoló. Igaz? Bólintottam. – Mindenki tudja, hogy Valek beadott neked egy adagot a Kedvesből. Kockára tettem a szerencsém, és egy teljes heti béremben – 36 –
fogadtam, hogy talpra állsz. – Megfordult, hogy még három kenyeret kivegyen a sütőből. – Igen nagy kockázatot vállaltam, hiszen te vagy a legapróbb és a legsoványabb kóstoló, aki valaha is szolgált nálunk. Majdnem mindenki arra fogadott, hogy nem maradsz meg, Marrgot is beleértve. A szakács kutakodni kezdett az egyik szekrényben. – Tessék! – Átnyújtotta a vajat. – Sütök neked egy kis palacsintát. – Összeszedte a hozzávalókat az egyik polcról, majd nekilátott bekeverni a tésztát. – Akkor hát hány ételkóstoló szolgált eddig a kastélyban? – kérdeztem két falat vajas kenyér között. A jelek szerint nem szeretett egyedül dolgozni; láthatóan örült a társaságnak. Keze egyetlen pillanatra sem állt meg, úgy válaszolt: – Öt, amióta csak Ambrosius parancsnok hatalomra került. Valek rajong a mérgekért. Sokat megmérgezett a Parancsnok ellenségei közül, és nem szeret kijönni a gyakorlatból. Tudod, néha próbára teszi az ételkóstolókat, nehogy véletlenül elkényelmesedjenek. A szakács szavaira hideg borzongás futott végig a hálámon. Úgy éreztem, mintha egyszerre szétolvadt volna testem egy hatalmas keverőtál mélyen. Folyékony hozzávalók pocsolyája voltam arra várva, hogy megkeverjenek, és kész tésztává dagasszanak. Amikor a szakács a forró serpenyőbe öntötte a keveréket, a vérem együtt sistergett a sülő palacsintával. – Szegény Oscove, Valek sohasem kedvelte. Állandóan vizsgáztatta, amíg végül össze nem roppant a nyomás alatt. A halál hivatalos oka „öngyilkosság” volt, de szerintem Valek végzett vele. Hoppá! Tágra nyílt szemmel bámultam, amint a szakács egy ügyes csuklómozdulattal megfordítja a palacsintákat. Izmai egy ütemre remegtek a sistergő palacsinták hangjával. S én még Brazell miatt aggodalmaskodtam, mikor egyetlen rossz lépés Valekkal, és… Hopp! Már itt sem vagyok. Valószínűleg – 37 –
mindig készenlétben tartott egy-két mérget arra az esetre, ha valamiért el kívánná tenni a kóstolót láb alól. A vállam fölött hátrapillantva már el is képzeltem, amint Valek belép a konyhába, hogy megmérgezze a reggelimet. Még a társalgást sem élvezhettem egy kivételesen bőbeszédű szakáccsal, anélkül hogy ne emlékeztettek volna folyton: nem csak az – akár mérgezett – ételek kóstolgatása jelentett rám veszélyt új munkakörömben. A szakács a kezembe nyomott egy palacsintákkal megrakott tányért, kivett még három vekni kenyeret a sütőből, majd újratöltötte a formákat tésztával. A gőzölgő, forró palacsinta ritka élvezetet jelentett, így hát gondolkodás nélkül befaltam mindet, háborgó gyomrom ellenére is. – Oscove a barátom volt. A Parancsnok legügyesebb kóstolójaként ismerték. Minden reggel lejött a konyhámba, és segített nekem friss recepteket kitalálni. Újabbnál újabb érdekes fogásokat vagyok kénytelen kiötleni, különben a Parancsnok új szakácsot keres a helyemre. Érted, mire gondolok? Bólintottam, és letöröltem a vajat az államról. A férfi felém nyújtotta a kezét. – Rand vagyok. Kezet ráztunk. – Yelena. Úton Valek irodája felé egy pillanatra megálltam az egyik nyitott ablak mellett. A felkelő nap éppen beragyogta a Lélek-hegység csúcsait, a kastélytól keletre. Az égbolt sziporkázó színei egy tönkretett festményt idéztek, mintha egy kisgyermek véletlenül vizet zúdított volna a vászonra. Gyönyörködve legeltettem szememet az életerőtől duzzadó, színpompás látványon, mélyet lélegezve a friss, tiszta levegőből. Körülöttem minden teljes virágában tündökölt, és hamarosan a hűvös, hajnali szellő is kellemesen felmelegszik. A – 38 –
forró évszak az elején járt. Még jó néhány hét választott el minket az izzasztó hőségtől és a lanyha, párás éjszakáktól. Valek két hétig oktatott fáradhatatlanul, és hirtelen kíváncsi lettem, vajon a Kedves milyen hosszú ideig tartott eszméletlen állapotban. Nagy nehezen elszakadtam az ablaktól, és Valek irodája felé vettem ismét az irányt; éppen akkor értem oda, amikor induláshoz készülődött. – Yelena! Hát sikerült túlélned! – mosolygott Valek. – Három napig híredet sem hallottam. Már kezdtem aggódni. Gyanakodva fürkésztem az arcát. Úgy tűnt, őszintén örül, hogy újra láthat. – Margg hol van? – kérdezte. – Színét sem láttam. – Hála az égnek! – tettem hozzá gondolatban. – Akkor szükséged van az ellenméregre – állapította meg Valek, máris visszalépve a szekrényéhez. Mihelyst lenyeltem a szert, Valek rögtön az ajtóhoz indult. Amikor nem eredtem a nyomába, intett nekem, hogy kövessem. – Elő kell kóstolnom a Parancsnok reggelijét – magyarázta, igencsak gyors iramot diktálva. Hangosan lihegtem mögötte. – Ideje megismerkedned a Parancsnokkal, és persze látnod kell azt is, miként zajlik az előkóstolás. Hirtelen befordultunk a kastély központi folyosójára. Valek egy pillanatra sem torpant meg, én azonban megbotlottam; titokban még a lélegzetem is elállt. A király uralkodásából hátramaradt híres falikárpitok szakadtan lógtak a falakon, fekete festékkel összemázolva. Brazell árvaházában azt tanultuk, hogy minden kárpit a hajdani királyság egy-egy tartományát jelképezte. Ügyes kezek hosszú éveken keresztül aranyszínű fonallal hímezték a színes selyemképeket, amelyek a provinciák történelmének mozzanatait
– 39 –
jelenítették meg. Immár rongyokká szaggatva, továbbra is döbbenetes képet festettek a Parancsnok uralmáról. Egész Ixiában ismeretes volt a Parancsnok gazdagság, pazarlás és igazságtalanság iránt érzett megvetése, amelyek az előző uralkodót és családját jellemezték. A dúskáló monarchiát követő katonai uralom alapvető változásokat hozott Ixiában. Míg a polgárok egy része örömmel fogadta a Viselkedési kódex egyszerű, ámde szigorú szabályait, mások nyíltan lázadtak; nem voltak hajlandók egyenruhát viselni, nem kértek engedélyt az utazásokhoz, vagy éppenséggel délre menekültek. Az elkövetett bűncselekményektől függően a lázadók pontosan olyan büntetésben részesültek, amelyet a kódex kiszabott számukra. Az egyenruha viselésének megtagadása azt jelentette, hogy a bűnöst két napra ki kell láncolni meztelenül a város főterére. Nem számított, ha az elkövetőnek történetesen jó oka volt a kihágásra; a büntetés ugyanaz maradt. Ixia népe hamarosan megtanulta, hogy nem kell sötétben tapogatózniuk a büntetéseket illetően. Többé szó sem lehetett vesztegetésről vagy pártfogók közbenjárásáról; a Parancsnok nem ismert tréfát. Az emberek kénytelenek voltak betartani a kódex törvényeit, másként számolniuk kellett a következményekkel. Még éppen időben szakítottam el tekintetemet a falikárpitokról, hogy lássam, amint Valek egyszer csak eltűnik egy boltíven keresztül, amelyet gyönyörűen megmunkált kövek díszítettek. A zsanérokon szilánkokra hasadt ajtók lógtak, elég csálén, de a fába faragott lombok és egzotikus madárkák még jól látszottak. A hatalomátvétel egy újabb áldozata előtt álltam; újabb emlékeztető volt a Parancsnok szándékairól. Beléptem a tönkretett ajtón, majd ámultan megtorpantam. A kastély tróntermében találtam magam. Odabenn íróasztalok valóságos tengere fogadott, mögöttük tanácsosok és katonai tisztségviselők serege foglalt helyet, a Territórium minden egyes – 40 –
körzetéből. A hatalmas helyiség csak úgy zsongott a szorgos munka zajától. Nehéz lett volna bárkit is felismerni a zűrzavarban, de végül sikerült megpillantanom Valek kecses alakját, amint éppen belép egy nyitott ajtón a terem túlsó végében. Beletelt némi időbe, mire utat törtem magamnak az asztalok labirintusán keresztül. Az ajtóhoz érve egy férfi hangja ütötte meg a fülemet, aki a kihűlt palacsinta miatt panaszkodott. Ambrosius parancsnok egy fából készült egyszerű íróasztal mögött ült. A dolgozószobája kifejezetten rideg volt Valek irodájához képest, semmiféle személyes dekoráció nem enyhítette a szigorúságát. Az egyetlen tárgy, amely nem szolgált valamilyen célt, egy tenyérnyi, fekete hegyi párducot ábrázoló szobor volt. A macska szeme ezüstösen csillogott, és ezüstös foltok pettyezték az állat erőteljes hátát is. A Parancsnok makulátlan, fekete egyenruhája tökéletesen illeszkedett az alakjára, és minden részletében megegyezett Valek öltözékével, leszámítva, hogy a gallérjára hímzett rombuszok valódi drágakövekkel voltak kivarrva. Fényesen sziporkáztak a hajnali fényben. A Parancsnok fekete hajába már néhány ősz szál is keveredett, és olyan rövidre volt nyírva, hogy minden szála égnek állt. Brazell iskolájában megtanultuk, hogy a Parancsnok, ha csak tehette, kifejezetten kerülte a nyilvános szerepléseket, és visszautasította, hogy megfessék a portréját. Minél kevesebben tudták, hogyan néz ki, annál kevesebben próbáltak az életére törni. Néhányan paranoiásnak tartották, de én úgy véltem, hogy mivel maga is orgyilkosok és titkos hadműveletek útján jutott hatalomra, csupán ésszerűen gondolkodott. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem a Parancsnokot, hanem nagydarab, szakállas katonát láttam magam előtt, fegyverekkel és – 41 –
kitüntetésekkel teleaggatva. Ám karcsú, simára borotvált arcú férfi volt, finom vonásokkal. – Parancsnok, hadd mutassam be Yelenát, az új ételkóstolót – szólalt meg Valek, behúzva engem is a szobába. A Parancsnok aranyszínű, mandulavágású szeme találkozott az enyémmel. Pillantása metsző volt, akár egy kard éle. A torkomnak szegeződött, és a földhöz szorított. Úgy éreztem, tekintete a vesémig hatolt, és minden titkomat kifürkészi. Amikor végül Valekra pillantott, szinte elszédültem a megkönnyebbüléstől. – Brazell dühöngő panaszáradata alapján inkább tűzokádó sárkányra számítottam – jegyezte meg a Parancsnok. Brazell nevét hallva egész testem megmerevedett. Ha Brazell bepanaszolt a Parancsnoknál, megvolt az esélye, hogy igencsak hamar mégis akasztófára jutok. – Brazell ostoba bolond – mordult fel Valek. – Csupán drámai kivégzést akart a fia gyilkosának. Én személy szerint jobbnak láttam volna rögtön elintézni a lányt. Jogában állt volna. – Valek szürcsölt egyet a Parancsnok teájából, majd megszaglászta a palacsintákat. Összeszorult a szívem. Alig kaptam levegőt. – Mindenesetre a kódex világosan leírja, hogy a következő kivégzésre váró elítéltet illeti a tisztség. És többek között Brazell volt a törvény egyik szerzője. – Miután óvatosan lemetszett egy darabot a palacsinta közepéről, egy másikat pedig a széléről, mindkét szeletet a szájába tette, és lassan rágni kezdett. – Tessék! – Azzal átnyújtotta a tányért a Parancsnoknak. – Brazellnak tulajdonképpen igaza van – jegyezte meg a Parancsnok. Felemelte a teáscsészéjét, és a tartalmára meredt. – Mikor áll végre munkába? Kezdem unni a kihűlt ételeket. – Még néhány nap.
– 42 –
– Jól van – bólintott a Parancsnok, azután felém fordult. – Az ennivalómmal egy időben érkezel, és gyorsan megkóstolod. Nem akarom tűvé tenni utánad a kastélyt. Megértetted? Rosszullét kerülgetett, amint feleltem: – Igen, uram. – Valek, a végén még vészesen lesoványodom miattad. Az ebédet a tanácsteremben szolgálják fel. Ne késs! – Igenis, uram – vágta rá Valek, majd sarkon fordulva az ajtó felé vette az irányt. Engedelmesen követtem. Átvágtunk az íróasztalok kusza sokaságán. Amikor Valek megállt, hogy röviden szót váltson egy másik tanácsossal, gyorsan körbepillantottam. A Parancsnok tanácsosai között nők is akadtak, sőt két női kapitányt és egy ezredest is észrevettem a hivatalnokok között. Új szerepkörük a királyság végének egyik előnye volt. A Parancsnok az emberek képességeihez és tudásához mérten osztogatta a feladatokat, nem pedig a nemi hovatartozás alapján. Míg a királyság idején az asszonyok csakis takarítónőként, konyhalányként vagy feleségként tevékenykedhettek, a Parancsnok szabad utat adott nekik, hogy kedvükre válasszanak maguknak foglalkozást. Akadtak nők, akik szívesen megmaradtak korábbi feladataik mellett, mások azonban örömmel kaptak a kínálkozó alkalmon, hogy más munkát végezhessenek, és a fiatalabbak gyorsan kihasználták az új lehetőségek nyújtotta előnyöket. Végre megérkeztünk Valek irodájába, ahol Margg éppen az asztalon sorakozó irathalmokat porolgatta. Nekem az volt a benyomásom, hogy sokkal több időt tölt a papírok tanulmányozásával, mint az igazgatásukkal. Valek talán nem vette észre? Kíváncsi lettem, vajon milyen szolgálatokat teljesített Margg a férfinak a takarításon kívül.
– 43 –
Margg derűs arccal fordult Valek felé, ám amint a férfi továbblépett, szinte felnyársalt ádáz tekintetével. Bizonyára sok pénzt veszített, amikor arra fogadott, hogy nem élem meg a másnapot – gondoltam magamban. Rámosolyogtam. Még időben sikerült megfékeznie az arcára kiülő mérhetetlen dühöt, mielőtt Valek felpillantott volna ránk az íróasztaláról. – Yelena, szörnyen elcsigázottnak látszol. Már attól is elfáradok, hogy csak rád nézek. Pihenj egyet! Gyere vissza ebéd után, és akkor folytatjuk a tanulást. Valójában nem is éreztem magam különösebben fáradtnak, de a pihenés remekül hangzott. A folyosón lépkedve azután Valek megjegyzése lassan mégis beférkőzött a gondolataimba. Lépteim lelassultak, és kényszeredetten vonszoltam magam előre a szobám felé. Annyira lefoglalt a puszta erőfeszítés, hogy egyik lábam a másik elé tegyem, egyenesen beleütköztem Brazell két katonájába. – Ide süss, Wren! Megtaláltam a patkányunkat! – kiáltott fel az egyik őr, megragadva a csuklómat. Hirtelen magamhoz térve, döbbenten meredtem a katona ruháját díszítő zöld rombuszokra. – Ügyes vagy! – nyugtázta Wren. – Most mutassuk meg a zsákmányodat Brazell tábornoknak is! – A tábornok nem rajong az élő patkányokért. Különösen ezt az egyet nem szíveli. A katona durván megrázott. Fájdalom nyilallt a karomba, onnan a vállamba és a nyakamba. Kétségbeesetten néztem körbe a folyosón, segítséget remélve. Teljesen elhagyatott volt. – Úgy van, jobban szereti őket élve megnyúzva. Eleget hallottam. Azt tettem, amit minden életrevaló patkány tett volna a helyemben. Erősen beleharaptam a katona kezébe, amíg vért nem éreztem a számban. A férfi felkiáltott, szitkozódott, és engedett – 44 –
a szorításán. Másra sem vártam, kirántottam a karomat a markából, és futásnak eredtem.
– 45 –
5.
A
BRAZELL ŐREITŐL, amikor magukhoz tértek a váratlan meglepetésből, és a nyomomba eredtek. A halálos rémülettől és a fegyverek súlya nélkül némi előnyre tettem szert, ám ez nem tarthatott sokáig. Máris erősen ziháltam a kimerültségtől. A folyosókon rejtélyes módon senki sem mutatkozott, miközben kétségbeesetten rohantam előre. De még ha sikerülne is belebotlanom valakibe, egyáltalán nem biztos, hogy az illető segítene rajtam. Akárcsak egy patkánynak, nekem is az maradt az egyetlen reményem, hogy találok egy lyukat, ahol meghúzhatom magam. Gondolkodás nélkül futottam, csakis az érdekelt, hogy magam mögött hagyjam a katonákat. A folyosók összemosódtak a szemem előtt, mígnem már azt képzeltem, hogy egy helyben loholok, és csupán a falak mozognak mellettem. Egy pillanatra lassítottam, hogy tájékozódni tudjak. Hová kerültem? A folyosón egyre halványabb lett a fény. Dübörgő lépteim felverték a padlót borító port. A kastély egyik elhagyatott szárnya felé menekültem; tökéletes hely egy csendes gyilkossághoz. Hirtelen jobbra fordultam egy másik folyosóra, amely teljes sötétségbe torkollott. Egy röpke pillanatra eltűntem a katonák szeme elől, így hát nekiveselkedtem az első utamba kerülő ajtónak. Nyikorogva-csikorogva résnyire kinyílt, majd ismét beragadt; a LIG JUTOTTAM PÁR LÉPÉSNYIRE
– 46 –
nyíláson átfért ugyan a testem, de a fejem már nem. Meghallva, amint a katonák befordulnak utánam a folyosóra, rávetettem magam az ajtóra. Még egyujjnyit mozdult. Fejjel előre bukfenceztem be egy sötét helyiségbe, és végül a padlón kötöttem ki. A katonák is megtalálták az ajtót. Elborzadva figyeltem, amint minden erejüket latba vetve próbálják belökni. A rés lassan kiszélesedett. Körbepillantottam a helyiségben; szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Üres hordók és rothadt gabonával teli zsákok hevertek szerteszét a földön. Egy rakás szőnyeg tornyosult egymásra halmozva a túlsó fal mellett, egy ablak alatt. Az ajtó még néhány ujjnyit mozdult befelé a katonák erőfeszítésének engedve, amíg ismét meg nem akadt. Felálltam, és feltornyoztam a hordókat a szőnyegkupac tetejére. felkapaszkodtam, hogy elérjem az ablakot, de akkor ébredtem csak rá, hogy túlságosan szűk, sohasem férnék ki rajta. Az ajtó baljóslatúan megnyikordult. Könyökömmel betörtem az ablaküveget. Kirángattam a törött üvegdarabokat a keretből, és mindent a földre hajítottam. Vér folyt végig a karomon. Mit sem törődve a fájdalommal, leugrottam a magasból, szorosan az ajtó melletti falhoz simultam, próbáltam visszafojtani hangos zihálásomat. Az ajtó hangos csikorgással éppen az arcom előtt állt meg, miközben a katonák botladozva betántorogtak a kamrába. – Ellenőrizd az ablakot! Én őröm az ajtót – mondta Wren. Kilestem az ajtó mögül. Wren társa odasétált a szőnyegek és hordók tornyához, szilánkokat taposva. Ráébredtem, hogy a tervem sajnos nem fog beválni. Wren elzárta előlem a menekülés útját. A betört ablak csak késleltette az elkerülhetetlent. – Túlságosan szűk, még itt kell lennie – kiáltotta a katona felülről.
– 47 –
Nehéz légzésem kapkodó zihálássá gyorsult. Forgott körülöttem a világ. Bezárult a patkánycsapda ajtaja; mozdulatlanná merevedtem acélkarmai között. Gondolataim zűrzavaros képekké homályosultak. Az ajtóba kapaszkodva igyekeztem talpon maradni. Akaratlanul valami zümmögő hang tört fel a torkomból. Képtelen voltam visszafojtani a furcsa, zsongó zajt; minél erősebben próbálkoztam, a zúgás csak annál hangosabb lett. Kitámolyogtam az ajtó mögül. A torkomból kiszakadó, zúgó moraj ellenére a katonák még csak felém sem pillantottak. Mintha gyökeret vert volna a lábuk, hirtelen megdermedtek. Küszködve kapkodtam levegő után. Már az ájulás szélén álltam, amikor a hangos zümmögés egyszerre elengedett. A moraj még a levegőben csengett, ám ezúttal nem tőlem származott. Az őrök továbbra is bénultan álltak egy helyben. Mélyeket lélegeztem, azután kirohantam a kamrából. Nem akartam azzal vesztegetni az időmet, hogy megpróbálom megérteni a történteket. A különös moraj végig követett, miközben visszafelé rohantam a folyosókon, arrafelé, amerről jöttünk. A hangos zúgás azonban rögtön megszűnt, amint szembetalálkoztam a folyosón sürgölődő szolgákkal. Furcsa pillantásokat vetettek rám. Ráébredtem, hogy kissé megviselten festhetek. Kényszerítettem magam, hogy felhagyjak a fejvesztett rohanással, és lassabbra fogjam a lépteimet, nyugalomra intve kalapáló szívemet. Torkom égett a zihálástól, egyenruhám bemocskolódott, fájdalom lüktetett a könyökömben, és élénkvörös, gyöngyöző vércseppek folytak végig az ujjaimon. A kezemre pillantva mély, csúnya vágásokra lettem figyelmes; az üveget markolva sértettem meg magam. Szédülten pislogtam a vérre a padlón.
– 48 –
Megfordulva bíborvörös cseppek beláthatatlan sorát fedeztem fel a hátam mögött, amelyek eltűntek a folyosó végén. Sérült karomat a mellkasomhoz szorítottam, de már túlságosan késő volt. Vérnyomokat hagytam magam után, Brazell őrei pedig idomított kutyák módjára követték. Éppen befordultak a sarkon a folyosó túlsó végén. Egyelőre nem vettek észre, de tudtam jól, hogy bármilyen hirtelen mozdulat felkeltheti a figyelmüket. Csatlakoztam a dolgukra siető szolgák egyik csoportjához, abban a reményben, hogy sikerül beolvadnom közéjük. A fájdalom egy ütemre lüktetett kalapáló szívemmel. Amikor egy fordulóhoz értem, megkockáztattam egy gyors pillantást a vállam fölött. A két katona éppen ott állt, ahol a vérnyomok eltűntek. Wren hevesen hadonászott a kezével, miközben a társával vitatkozott. Észrevétlenül megkerültem a sarkot, azután egyenesen Valekba ütköztem. – Yelena, mi történt veled? – Valek megragadta a karomat. Összerándultam a fájdalomtól. Rögtön elengedett. – Én… leestem… törött üvegre. – Igencsak gyenge válasz volt. Sietve igyekeztem megmagyarázni. – Éppen a szobámba tartok, hogy rendbe hozzam magam. – Amint elindultam, hogy villámgyorsan elsétáljak Valek mellett, a vállamnál megragadva visszaperdített. – Szanitécre van szükséged. – Ó… rendben. – Ismét megkíséreltem elosonni Valek mellett. – Az ispotály erre van. Azzal máris húzni kezdett a vállamnál fogva, és ellentmondást nem tűrően kényszerített, hogy kövessem visszafelé a folyosón a katonák irányába. Ostoba módon reméltem, hogy talán nem vesznek észre, ám amint elsétáltunk mellettük, rám vigyorogtak, és a nyomunkba eredtek. Lopott pillantást vetettem Valekra a szemem sarkiból. Arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Keze azonban erősebben szorította a – 49 –
vállamat. Vajon egy elhagyatott zug felé akar vezetni, ahol hármasban szép nyugodtan végezhetnek velem? Próbáljak kitörni a markából, és elmenekülni? Ám ha Valek holtan akarna látni, csak meg kellene tagadnia tőlem a Pillangó Por ellenszerét. Amikor a folyosó elnéptelenedett, Valek elengedte a villámát, és sarkon fordulva egyenesen a két őr arcába meredt. Szorosan mögötte maradtam. – Talán eltévedtetek? – kérdezte a katonákat. – Nem, uram – felelte Wren. Legalább fél méterrel Valek fölé tornyosult, tenyere akkora volt, mint a fejem. – Csupán a foglyunkat akarjuk visszaszerezni. – Wren megpróbált Valek háta mögé nyúlva karon ragadni. Valek félrelökte a kezét. – A ti foglyotokat? – Hangja olyan élesen hasított a levegőbe, akár az acél. A katonák hitetlenkedve pillantottak egymásra. Valek fegyvertelenül állt előttük. Habár a társa alacsonyabb volt Wrennél, súlyban mindkét másik férfit felülmúlta. Egyforma pimasz vigyor terült el az őrök ábrázatán. Felmerült bennem a kérdés, vajon a gúnyos mosoly és a dühödt pillantás is a kiképzésük részét képezte-e. Rand, a szakács, bizonyára egyhavi bérét tette volna rá, hogy a két őr nyeri ezt a csetepatét. – Ami azt illeti, Brazell tábornok foglya, uram. Most ha megengedi… Wren intett Valeknak, hogy álljon félre. – Mondjátok meg a főnökötöknek, hogy Valek nem szereti, amikor az új ételkóstolóját üldözőbe veszik a kastély folyosóin. És azt akarom, hogy mostantól békén hagyják. A katonák újfent egymásra néztek. Az a gyanúm támadt, hogy egy agyon kellett osztozniuk szegényeknek. Azután nagyobb erővel összpontosítottak Valekra, és támadóállásba helyezkedtek.
– 50 –
– Azt a parancsot kaptuk, hogy a lányt vigyük a Tábornokhoz. Nem holmi üzeneteket – válaszolta Wren, előhúzva kardját a hüvelyéből. Zajos fémcsörgés közepette a második őr is előrántotta a kardját. Akkor Wren még egyszer felszólította Valekot, hogy álljon félre. Ugyan mitévő lehetne Valek két kivont karddal szemben? Én bizony menteném az irhámat. Így hát lábujjhegyre álltam, és felkészültem, hogy eliramodjak. Valek keze két villámgyors csuklómozdulattal támadásba lendült; szinte észre sem vettem. Mintha csupán tisztelgett volna a két katonának. Mielőtt az őrök észbe kaphattak volna, Valek már közöttük termett, túlságosan közel, hogy a kardjukkal elérhessék. Lekuporodott, két kezét a földre támasztva, és megperdült. Lábaival egykettőre lekaszálta a két katonát, akik tehetetlenül terültek el mellette a padlón. Hangos fémcsörgést hallottam, Wren elakadó lélegzetét és a másik dühös szitkait, majd mindketten mozdulatlanul feküdtek. Döbbenten figyeltem, amint Valek kecsesen elhúzódik leterített ellenfeleitől. Az orra alatt mormolva számolt; amikor tízhez ért, a két férfi fölé hajolva kihúzott egy-egy apró nyilat a nyakukból. Alattomos módja ez a küzdelemnek, de így is elkéstem az ebédről.
– 51 –
6.
A
mozdulatlan teste fölött átlépve, Valek megfogta sérült karomat, és alaposan szemügyre vette. – Nem olyan vészes, mint első pillantásra tűnik. Túléled. Először a Parancsnokhoz megyünk, utána az ispotályba. Valek sietve végigterelt a kastélyon. A karom fájdalmasan lüktetett. Folyton lemaradtam; a gondolat, hogy hamarosan szembe kell néznem a Parancsnok kőkemény tekintetével, ólomsúlyként nehezedett a lábamra. Kétségkívül sokkal vonzóbbnak tűnt, hogy azonnal felkeressem a szanitécet, majd elmerüljek egy finom, forró fürdőben. Beléptünk egy kör alakú, tágas terembe, amely a Parancsnok stratégiai tárgyalásainak központjaként szolgált. Karcsú, színes üvegekkel díszített ablakok nyújtóztak a padlótól egészen a mennyezetig, a terem háromnegyedét körbeölelve. A színek valóságos kaleidoszkópját látva úgy éreztem, mintha egy búgócsiga belsejébe csöppentem volna. Elszédültem, és talán fel is buktam volna, ha akkor nem ragadja meg valami a figyelmemet, amitől a földbe gyökerezett a lábam. Egy hosszú asztal foglalta el a terem közepét; az asztalfőn a Parancsnok ült, két testőrrel a háta mögött. Vékony szemöldökét bosszúsan összevonta. Könyöke mellett egy tálca érintetlen étel feküdt. Az asztal körül a Parancsnok három tábornoka is helyet Z ELKÁBÍTOTT KATONÁK
– 52 –
foglalt. Ketten jóízűen ebédeltek, a harmadik keze megdermedt a levegőben, villával az ujjai között. A kezére összpontosítottam; a fehér ujjpercek fehéren izzó dühöt jelentettek. Némi vonakodás után felemeltem a tekintetemet, és egyenesen Brazell tábornok szemébe néztem. Brazell leengedte villát tartó kezét, arca megfeszült. Pillantása villámokat szórt. Én voltam a célpont, és a mezőn bekerített nyúlhoz hasonlóan, moccanni sem bírtam a rémülettől. – Valek, már megint… – kezdte Ambrosius parancsnok a korholást. – Elkéstem – fejezte be helyette Valek. – Tudom. Feltartott egy kis csetepaté – tette hozzá. Közel húzott magához. Valek szavai felkeltették a másik két tábornok kíváncsiságát, akik erre abbahagyták az evést. Fülig vörösödtem, ellenállva a késztetésnek, hogy kirohanjak a teremből. Mivel korábban sohasem találkoztam magas rangú tisztekkel, csupán egyenruhájuk színéből ismerhettem fel a tábornokokat. Akkor volt alkalmam először átlépni a KK-5 határát, amikor elszállítottak a Parancsnok börtönébe. Még a Brazell árvaházában eltöltött első tíz év alatt is csupán pillanatokra láthattam a tábornokot és a családját. Sajnos miután betöltöttem a tizenhatodik életévemet, Brazell és a fia, Reyad látványa naponta ismétlődő rémálmommá lett. Először még hízelgett is jótevőm különleges figyelme: ősz haj és rövid szakáll keretezte szögletes, kellemes, tiszteletre méltó arcát. Erős volt és termetes, az apa ideális megtestesítője egy fiatal lány számára. Brazell azt mondta, hogy én vagyok a legokosabb az „örökbe fogadott” gyermekei közül, és nagy szüksége volna a segítségemre a kísérleteihez. Lelkesen vállalkoztam a feladatra. Rosszullét környékezett a gondolatra, milyen naivan, sőt hálásan rohantam a vesztembe. Három éve történt. Oktalan kiskölyök voltam.
– 53 –
Egy kölyökkutya, aki még akkor is boldogan csóválta a farkát, amikor összehúzták körülötte a zsák száját. Két évig szenvedtem. Nem akartam emlékezni; iszonyodtam az emlékeimtől. A teremben ülő Brazell arcába meredtem. Száját keményen összeszorította, állkapcsa remegett a feszültségtől. Igyekezett uralkodni felbőszült indulatain. Kimerültségemben már alig álltam a lábamon, amikor Reyad szellemét láttam felbukkanni az apja széke mögött. Reyad elmetszett torka szétnyílt, és vér csöpögött belőle a hálóingére. Hirtelen felderengett távoli emlékeim között egy történet, miszerint a merényletek áldozatai visszajárnak kísérteni a gyilkost, amíg a halálukat meg nem bosszulják. A szememet dörzsöltem. Vajon más is látta a szellemet? Ha igen, jól leplezték. Pillantásom akkor Valekra siklott. Talán a mestergyilkost is kísértik szellemek? Ha hinni lehet a régi meséknek, minden bizonnyal mozdulni sem bír tőlük. Átfutott rajtam az aggodalom, hogy talán nem szabadultam meg teljesen Reyadtól, ám egy csepp bűntudatot sem éreztem. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem volt elegendő bátorságom Brazellt is megölni, amikor lehetőségem volt rá. Sajnáltam, hogy nem menthettem meg a többi „testvérem” attól, hogy tizenhat éves legyen. Sajnáltam, hogy nem figyelmeztethettem Mayát és Carrát, és nem segíthettem nekik elmenekülni. A Parancsnok hangja hirtelen visszatérített a jelenbe. – Csetepaté, Valek? – Felsóhajtott, mint egy rosszcsont gyermekével elnéző szülő. – Hány halott? – Egy sem. Nem láttam igazolhatónak két katona halálát, akik csupán Brazell tábornok parancsát követve igyekeztek becserkészni és megölni az új ételkóstolónkat. És nyilvánvalóan egyikük sem volt nagy koponya. A jelek szerint a lány már éppen lerázta volna őket, amikor belém ütközött. Még szerencse, ugyanis másképp talán tudomást sem szerzek az esetről. – 54 –
A Parancsnok egy ideig az arcomat tanulmányozta, azután Brazellhoz fordult. A tábornok csupán erre várt. Székéből felpattanva méltatlankodó kiabálásban tört ki: – Meg kell halnia! Holtan akarom látni! Megölte a fiamat! Valek így válaszolt: – De hát a Viselkedési kódex… – A pokolba a kódexszel! Én tábornok vagyok. Ez a lány megölte egy tábornok fiát, most pedig itt van… – Brazell hangja elcsuklott a féktelen érzelmektől. Ujjai görcsösen rángatóztak, mintha azon nyomban szerette volna markába szorítani a torkomat. Reyad szelleme az apja mögött lebegett, és önelégülten vigyorgott. – A becsületembe gázol, hogy még életben van – folytatta Brazell. – Vérig sért. Tanítsatok be egy másik foglyot! Holtan akarom ezt a lányt! Ösztönösen Valek háta mögé léptem, oltalmat keresve. A másik két tábornok egyetértően bólogatott. Túlságosan féltem, hogy megkockáztassak egy pillantást a Parancsnokra. – A tábornok jogosan érvel – állapította meg a Parancsnok, akinek hangjába egy csepp érzelem sem keveredett. – Mostanáig sohasem tértél el a kódex törvényeitől – erősködött Valek. – Ha most megteszed, azzal precedenst teremtesz. Egyébként pedig kivégeztetnéd a legeszesebb ételkóstolónkat, aki valaha is a szolgálatodban állt. Már majdnem készen áll. – Azzal a Parancsnok könyöke mellett várakozó, kihűlt ételre mutatott. Valek háta mögül kilesve figyeltem a Parancsnok arckifejezését. Elgondolkodva csücsörített az ajkával, miközben fontolóra vette Valek érveit. Összevontam magam előtt a karomat, körmömet mélyen a húsomba vágtam. Brazell, megérezve az enyhe hangulatváltozást, egy lépést tett a Parancsnok irányába. – 55 –
– Vág az esze, mert taníttattam. Fel sem foghatom, hogy képes vagy hallgatni erre a jöttment, becstelen, összeesküvő tolvajra… Brazell hirtelen elhallgatott; túl sokat járt a szája. Megsértette Valekot, és még én is tisztában voltam vele, hogy Valek különleges helyet foglal el a Parancsnok szívében. – Brazell, hagyd békén az ételkóstolómat! Teljes szívemből sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Brazell vitatkozni próbált, de a Parancsnok elhallgattatta. – Ez parancs. Menj, és építsd meg inkább az új gyárad! Vedd úgy, hogy jóváhagytam a kérvényed! – Azzal meglengetett egy finom répát Brazell orra előtt. Vajon egy új gyár többet ér a tábornoknak a halálomnál? Súlyos csend ereszkedett a teremre, miközben mindenki Brazell válaszára várt. Rám vetett pillantásából csöpögött a méreg. Reyad szelleme vigyorgott, mint a patkányt nyakon csípő macska, amiből arra következtettem, hogy az engedély jóváhagyása rendkívül fontos Brazell számára. Jóval fontosabb, mint ahogyan azt a Parancsnoknak mutatta. Haragja és felháborodása őszinte volt, amiért megmenekültem a bitófától, de most már megépíthette a gyárát, és akár még később is megölhetett. Pontosan tudta, hol talál meg. Brazell végül szó nélkül kimasírozott a helyiségből. A remekül szórakozó szellem búcsúzóul így suttogott: – Később még találkozunk! – Azután követte az apját. Amikor a többi tábornok tiltakozását fejezte ki az új gyár jóváhagyása ellen, a Parancsnok némán hallgatta végig az érvelésüket. Mivel pillanatnyilag mindenki elfeledkezett rólam, alaposan szemügyre vettem a két tábornokot. A Parancsnok egyenruhájához hasonlatos öltözéket viseltek, csak éppen aranyszínű gombokkal díszített fekete kabáttal. A tábornokok valódi gyémántok helyett öt rombusz alakzatot viseltek a kabátjukra hímezve a bal oldalon, a szívük fölött. Sem kitüntetés, sem szalag nem ékesítette az – 56 –
egyenruhájukat. A Parancsnok katonatisztjei csupán annyit viseltek magukon, amennyi szükséges volt az azonosításhoz és a háborúhoz. A Parancsnok közelében ülő tábornok ruháját kék rombuszok díszítették. Hazal tábornok volt, aki a hatos számú Katonai Körzetet irányította, közvetlenül Brazell körzetétől nyugatra. Tesso tábornok ezüst négyszögei a Négyes Katonai Körzetet jelképezték, amely északra feküdt Brazell körzetétől. Ha az egyik körzet valamilyen nagyobb vállalkozásba akart kezdeni, például egy új gyár építésébe vagy földművelésre szánt erdőterületek kiirtásába, ahhoz előbb külön engedélyre volt szüksége, a Parancsnok jóváhagyásával. A kisebb munkálatokhoz, egy újabb sütő felállításához egy pékségben vagy egy ház megépítéséhez, csupán a körzet tábornokának engedélyét kellett kérni. A tábornokok többsége külön hivatalnokokat alkalmazott az új kérelmek feldolgozására. A tábornokok panaszaiból kiderült, hogy Brazell kérelme a feldolgozásnak még csupán a kezdeti szakaszában járt. Megkezdődtek a tárgyalások a szomszédos körzetekkel, ám a Parancsnok hivatalnokainak még nem volt lehetőségük megvizsgálni és hitelesíteni a gyár terveit. Általában, ha a hivatalnokok a kérelem jóváhagyását javasolták, a Parancsnok minden további nélkül aláírta az engedélyt. A Viselkedési kódex csak azt szabályozta, hogy az engedélyt még az építés megkezdése előtt be kell szerezni, és ha a Parancsnok úgy kívánja, átugorhatja az egész folyamatot. Az árvaházban jól megtanították nekünk a kódex törvényeit. Ha valaki abban a megtisztelő kitüntetésben kívánt részesülni, hogy ügyeket intézhessen a városban, annak tökéletesen az eszébe kellett vésnie és fel is kellett mondania a kódex teljes szabályzatát, mielőtt a tisztséget megkaphatta volna. Az írás és olvasás mellett a Brazelltól kapott oktatás magába foglalta a matematikát és Ixia történelmét is. A Parancsnok hatalomátvétele óta mindenkinek joga volt az
– 57 –
oktatáshoz, a tanulás többé már nem kizárólag a férfiak és a gazdagok előjogának számított. Az én tanulmányaim azonban igencsak kedvezőtlen fordulatot vettek, amikor „segédkezni” kezdtem Brazell kísérleteihez. A lelkemet elárasztó emlékek azzal fenyegettek, hogy megbénítanak. Forró bőrömet feszesnek éreztem a tagjaimon. Egész testemben reszkettem, a jelenbe kényszerítve kóborló gondolataimat. A tábornokok felhagytak az igyekezettel, hogy visszavonassák a gyárépítés engedélyezését. Valek csendesen megkóstolta a Parancsnok ebédjét, azután közelebb tolta felé. – Meghallgattam az aggodalmaitokat. A döntésemen nem változtatok – jelentette ki a Parancsnok. Valekhoz fordult. – Melegen ajánlom, hogy az ételkóstolód méltónak bizonyuljon a bizalmadra. Egyetlen hiba, és máris az utódját taníthatod be, az áthelyezésed előtt. Leléphetsz. Valek a karomnál fogva kiterelt a teremből. Elsétáltunk a folyosón, amíg meg nem hallottuk a tanácsterem ajtajának kattanását a hátunk mögött. Akkor Valek megállt. Arcvonásai kifürkészhetetlen porcelánmaszkká szilárdultak. – Yelena… – Ne mondj semmit! Ne próbálj megfenyegetni vagy rám ijeszteni! Abból eleget kaptam Brazelltól. Minden erőmmel azon leszek, hogy bizonyítsak, és a lehető legjobb ételkóstoló legyek, mert kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy talán életben maradok. És semmi kedvem megadni Brazellnak azt az elégtételt, hogy végül mégis kivégeznek. Belefáradtam Valek megfejthetetlen arckifejezésének tanulmányozásába, hangja minden apró rezdülésének elemzésébe, árulkodó jelek után kutatva a hangulatát illetően. Elhúzódtam tőle, ő azonban követett. Amikor egy fordulóhoz érkeztünk, Valek megragadta a könyökömet. Hallottam, amint halkan a szanitéc szót – 58 –
mormolja, és közben balra kormányozott a folyosón. Egyetlenegyszer sem pillantottam fel a férfi kemény arcába, mialatt hagytam, hogy elkísérjen az ispotályhoz. Amint az egyik üres vizsgálóasztalhoz vezettek, hunyorogva megfigyeltem az egészségügyi katona hófehér egyenruháját. Az egyetlen színt a gallérjára hímzett két vörös rombusz adta. Gondolataimat annyira összezavarta a kimerültség, hogy kis időbe telt, mire rádöbbentem, hogy a rövid hajú szanitéc valójában nő. Hangos nyögéssel elnyújtóztam az asztalon. Amikor a nő kiment, hogy behozza a felszerelését, Valek így szólt hozzám: – Állítok két őrt az ajtó elé, arra az esetre, ha Brazell netán mégis meggondolná magát. Még láttam, hogy vált pár szót a szanitéccel, mielőtt elhagyta volna az ispotályt. A nő bólintott, majd gyorsan rám pillantott. Azután visszatért mellém, kezében egy tálcával, amelyen fényes orvosi eszközök csillogtak, egy furcsa, zselészerű anyaggal teli üveget is megpillantottam közöttük. Ledörzsölte a karom egy kis alkohollal, ami rettenetesen csípett, és amitől a sebek erősebben véreztek. Ajkamba haraptam, nehogy felkiáltsak a fájdalomtól. – Mind felületi sérülés, ezt kivéve – közölte a szanitéc a könyökömre mutatva, amellyel betörtem az üveget. – Ezt a sebet össze kell zárni. – Zárni? – fájdalmasan hangzott. A nő a kezébe vette a zselével teli üveget. – Nyugalom! Ez egy új módszer a mély sebek gyógyítására. Ezzel a ragasztóval zárjuk össze ismét a bőrt. Amint a seb begyógyul, a ragasztót is beszívja az ember szervezete. Kikanalazott egy jókora adagot az ujjaival, azután a vágásra kente.
– 59 –
Megrázkódtam a fájdalomtól. Az asszony összehúzta a seb két szélét, és szorosan tartotta a bőrömet. Könnyek peregtek végig az arcomon. – Bármilyen meglepő, de a Parancsnok szakácsa találta fel ezt a szert. Nincsenek mellékhatásai, sőt teába keverve kifejezetten finom. – Rand? – csodálkoztam. A szanitéc bólintott, összehúzva a bőrömet, így folytatta: – Pár napig kötést kell hordanod, hogy szárazon tarthasd a sebet. – Ráfújt a ragasztóra, mielőtt engedett volna a szorításán. Azután bekötözte a karomat. – Valek azt szeretné, ha ma éjjel itt maradnál. Hozok neked vacsorát, nyugodtan pihenhetsz egy kicsit. Azt gondoltam, az evés túlságosan sok erőmet venné igénybe, de amikor az asszony behozta a meleg ennivalót, rá kellett döbbennem, hogy korog a gyomrom. A teámon érződő szokatlan íz azonban egy szempillantás alatt elvette minden étvágyamat. Valaki megmérgezte a teámat.
– 60 –
7.
K
étségbeesetten magamhoz intettem a szanitécet. – Van valami a teámban – kiáltottam. Forogni kezdett körülöttem a szoba. – Hívasd ide Valekot! – Talán a férfinak akad rá valamiféle ellenszere. Az egészségügyi katona rám meresztette óriási, barna szemét. Arca hosszúkás volt és sovány. A hosszú haj talán kissé enyhített volna vonásai szigorúságán, de ezzel a rövidre nyírt frizurával leginkább egy vadászmenyétre emlékeztetett. – Altató. Valek utasítására – magyarázta. Megkönnyebbülten fellélegeztem; rögtön jobban éreztem magam. A szanitéc vetett rám egy derűs pillantást, azután magamra hagyott. Az étvágyam odalett, így hát félretoltam a gőzölgő ételt. Nem volt szükségem altatóra, hogy megadjam magam a kimerültségnek, amely maradék erőm is felemésztette. Amikor másnap reggel felébredtem, egy homályos, fehér paca állt az ágyam végében. Meg is mozdult. Pislogtam és hunyorogtam, amíg a kép elég élessé nem vált, hogy ki tudjam venni a rövid hajú szanitéc vonásait. – Jól aludtál? – érdeklődött. – Igen – feleltem. Hosszú ideje ez volt az első éjszaka, amelyen nem kínoztak rémálmok, habár úgy éreztem magam, mint akinek
– 61 –
vattát tömtek a fejébe, és a számban érződő borzalmas íz sem ígért kellemes reggelt. A szanitéc ellenőrizte a kötést a karomon, semmitmondóan hümmögött, majd közölte, hogy a reggelire várni kell egy kicsit. Várakozás közben szemügyre vettem az ispotályt. A téglalap alakú teremben tizenkét ágy állt, hat mindkét oldalon, és úgy voltak elhelyezve, hogy tökéletes tükörképei legyenek egymásnak. Az üres ágyakra terített lepedő makulátlanul feszült a matracokon, akárcsak az íj megfeszített ina. A szoba rendezett tökéletessége különös módon felbosszantott. Olyan érzésem támadt, mintha magam is csupán gyűrött ágynemű volnék; nem bírtam többé uralkodni sem a lelkemen, sem a testemen, sem pedig az életemen. Bántott a körülöttem látható pedáns rend, és hirtelen elfogott a vágy, hogy végigugráljak az üres ágyakon, kimozdítva őket a helyükről. Az ajtótól legtávolabb eső ágyon feküdtem. Két üres hely is maradt a három másik beteg és közöttem a szobának ezen az oldalán. Mindhárman mélyen aludtak. Senkivel sem beszélgethettem. A kőfalak csupaszon magasodtak körülöttem. A pokolba, ennél még a börtönzárkám is érdekesebb berendezéssel dicsekedhetett! Ám itt legalább kellemesebb illatok terjengtek a levegőben. Vettem egy mély lélegzetet. Az alkohol tiszta, metsző illata, amelybe némi fertőtlenítő is keveredett, teljesen betöltötte az orromat; egészen más volt, mint a börtön bűzös levegője. Sokkal jobb. Valóban? Egy másik szag is keveredett az egész ispotályt betöltő, orvosi illatfelhőbe. Vettem még egy lélegzetet, és akkor eszméltem csak rá, hogy a régi rettegés savanyú bűze belőlem árad. Nem kellett volna túlélnem a tegnapot. Brazell őrei sarokba szorítottak. Nem volt menekvés. Mégis megmentette az életemet egy szokatlan, zúgó hang, amely a torkomból tört elő, akárcsak egy rakoncátlan, fékezhetetlen sarjadék. Ősi túlélési ösztön ébredt a szívemben, amely a rémálmaimban is gyakran kísértett. – 62 –
Igyekeztem kiverni fejemből a morajjal kapcsolatos gondolataimat, hiszen régi ismerősnek számított már; az emlékek mégis ellenállhatatlanul kergették egymást a tejemben. Az elmúlt három évre visszatekintve, megpróbáltam felidézni azokat az alkalmakat, amikor a különös zúgás kitört belőlem, tudomást sem véve az emlékekhez fűződő érzelmekről. Brazell kísérletei az első pár hónapban még csupán a reflexeimet vizsgálták: milyen gyorsan tudok elhajolni a repülő labda vagy a meglendített bot útjából. Mindez egészen ártalmatlannak tűnt, amíg a labda helyébe kés és a bot helyébe kard nem került. Kalapálni kezdett a szívem. Izzadt tenyeremet a nyakamon húzódó sebhelyre szorítottam. Csak semmi érzelem! – intettem magam szigorúan. Legyintettem, mintha képes lennék csak úgy elhessegetni a félelmeimet. – Tégy úgy, mintha most te volnál az orvos, aki kérdéseket tesz fel a helyes diagnózis megállapításához! – Elképzeltem magam tetőtől talpig fehérben, nyugodtan ülve a lázas beteg mellett az ágyon, miközben az összevissza fecseg. Később mi következett – kérdeztem a beteget. Erő- és kitartáspróbák – hangzott a válasza. Az egyszerű súlyemelő feladatok hamarosan komolyabbá váltak; nehéz köveket kellett a feje fölé tartania hosszú perceken, később órákon át. Ha elejtette a követ, mielőtt a kiszabott idő lejárt volna, megkorbácsolták Megparancsolták neki, hogy a mennyezetről függő láncokba kapaszkodjon, alig néhány ujjnyira tartva súlyát a föld fölött, amíg Brazell vagy Reyad meg nem engedte, hogy végre eleressze a láncokat. Mikor hallottad először a furcsa zúgást? – faggattam tovább a beteget. Túlságosan gyakran eresztette el idő előtt a láncokat, mire Reyad feldühödött. Kényszerítette, hogy kimásszon a szoba ablakán, és kezével a párkányba kapaszkodva lógjon, hatemeletnyi magasságban. – 63 –
– Próbáljuk hát újra! – mondta Reyad. – Most kissé megemeltük a tétet, így talán sikerül kitartanod egy teljes órán keresztül. A beteg hirtelen elhallgatott. Folytasd, meséld el, mi történt! – bátorítottam. A karja egészen elgyengült a csaknem egész napos próbálkozás alatt, hogy megtartsa súlyát a láncokba fogózva. Az ujjai csúsztak a verejtéktől; izmai remegtek a kimerültségtől. Pánikba esett. Amint a keze lecsúszott a párkányról, úgy üvöltött, akár egy újszülött kisbaba. Az üvöltés azonban hirtelen megváltozott, és anyaggá formálódott. Kiterjedt, és körbefonta a beteget, finoman simogatva a bőrét minden oldalról. Olyan érzés fogta el, mintha finom, meleg medencébe csöppent volna. Mire észbe kapott, már odalenn ült a földön. Felpillantott az ablakra. Reyad kivörösödött ábrázattal figyelte. Máskor tökéletes, szőke haja szokatlanul kócosan meredezett. Nyilvánvalóan el volt ragadtatva, és dobott a betegnek egy csókot. Csakis mágia útján élhette túl a zuhanást. Nem. Az ki van zárva – erősködött a beteg. Minden bizonnyal valamiféle szokatlan széllökés volt az oka, vagy egyszerűen csak szerencsésen ért földet. Varázserőről szó sem lehetett. Már maga a mágia szó is tabunak számított Ixiában, amióta Ambrosius parancsnok átvette az uralmat az ország fölött. A mágusokkal úgy bántak, mint a betegségeket terjesztő szúnyogokkal. Vadásztak rájuk, csapdába ejtették és lemészárolták őket. Bármiféle célozgatás, hogy valaki esetleg varázserővel rendelkezik, egyenlő volt a halálos ítélettel. Az egyetlen esély az életben maradásra az volt, ha az illető Szítiába menekült. A beteg egyre zaklatottabbá vált, és a szoba többi lakója csodálkozva bámult rá… Rám. Kis adagokban!– figyelmeztettem magam. Apránként képes voltam feldolgozni az emlékeket. Végül is, nem esett bajom a zuhanás során, és Reyad egy ideig rendkívül
– 64 –
kedves volt hozzám. Szívélyessége azonban csak addig tartott, amíg újra kudarcot nem vallottam a kísérleteiben. Megszámláltam a mennyezeten húzódó repedéseket, hogy eltereljem gondolataimat a gyötrő emlékekről. Már az ötvenhatodiknál tartottam, amikor Valek megérkezett. Egyik kezében egy tálca ennivalót, a másikban egy mappát tartott. Bizalmatlanul szemléltem a gőzölgő omlettet. – Mi van benne? – kérdeztem. – Még több altató? Vagy egy újfajta méreg? Testem minden egyes izma megmerevedett. Megpróbáltam felülni, nem sok sikerrel. – Mi lenne, ha a változatosság kedvéért olyasvalamit adnál nekem, amitől jobban érzem magam? – Mit szólnál valami olyasmihez, amitől életben maradsz? – kérdezett vissza Valek. Segített felülni, majd átnyújtott nekem egy pipettát az ellenszeremmel. Azután ölembe tette az ennivalóval megrakott tálcát. – Semmi szükség altatóra – folytatta később. – A szanitéc mesélte, hogy felismerted az ízét tegnap este. – Valek hangjába némi elismerés is keveredett. – Kóstold meg a reggelidet, azután mondd meg nekem, megengednéd-e, hogy a Parancsnok egyen belőle! Valek tehát valóban nem túlzott, amikor előre figyelmeztetett, hogy egyetlen szabadnapot sem kapok. Mély sóhajjal megszimatoltam az omlettet. Semmiféle szokatlan aroma nem csapta meg az orromat. Negyedekre vágtam az omlettet, és alaposan megvizsgáltam, idegen alapanyagok után kutatva. Mindegyik darabból lemetszenem egy-egy apró szeletet, egyenként a számba tettem őket, és lassan rágni kezdtem. Lenyeltem a falatot, és vártam, hogy felfedezek-e bármiféle utóízt. Azután megszaglásztam a teát is, és megkeverhettem egy kanállal, mielőtt belekortyoltam.
– 65 –
Nyelvemmel gondosan körbeforgattam a folyadékot a számban, majd édes ízt érezve lenyeltem. – Csakis abban az esetben utasítanám vissza ezt a reggelit, ha a Parancsnok nem kedveli a mézet a teájában. – Akkor edd meg! Haboztam. Vajon Valek csapdába akar csalni? Hacsak nem olyan mérget használt, amelyet egyelőre nem volt lehetőségem megismerni, a reggeli ártalmatlannak tűnt. Végül az utolsó morzsáig elpusztítottam, azután a teát is kiittam, Valek árgus pillantásától kísérve. – Nem rossz – jegyezte meg. – Semmi méreg… ma. Az egyik szanitéc hozott Valeknak egy újabb tálcát. Ezen négy fehér csésze állt sorban egymás mellett, különös, olajzöld folyadékkal megtöltve, amelynek illata a mentára emlékeztetett. Valek, miközben reggelizőtálcámat kicserélte az újjal, így szólt: – Ma át akarok venni veled néhány jól bevált kóstoló módszert. Ezekben a csészékben mentatea van. Kóstold meg az egyiket! Kezembe fogva a hozzám legközelebb eső csészét, belekortyoltam az italba. Erős, mindent elsöprő mentaíz öntötte el az érzékeimet. Fulladozni kezdtem. Valek elvigyorodott. – Éreztél a mentán kívül mást is? Megkíséreltem még egy kortyot a számba venni. A menta íze uralkodott. – Nem. – Jól van. Most fogd be szorosan az orrodat, és próbálkozz újra! Némi ügyetlenkedés árán a bekötözött karommal végül sikerült úgy kortyolnom a teából, hogy közben befogtam az orromat. A fülem is kipattant. Elámultam az íztől.
– 66 –
– Édes. Nincs benne menta. – A hangom ostobán csengett, így hát enyhítettem a szorításomon. A menta aromája azonnal elhalványította az édes ízt. – Tökéletes. Most folytasd a többivel! A következő csészében a menta savanyú ízt leplezett, a harmadik ital keserű volt, a negyedik pedig sós. – Ez a módszer az összes étel és ital esetében jól működik. A szaglóérzék kiiktatásával minden más íz kizárható, leszámítva az édest, a savanyút, a keserűt és a sóst. Némelyik méreg éppen ezeknek az ízeknek az egyikéről ismerhető fel. – Valek átlapozta a kezében tartott mappát. – Íme, az emberre ártalmas mérgek teljes felsorolása, a rájuk jellemző ízzel együtt, hogy mindet jól eszedbe véshesd. Ötvenkétféle ismert méreg létezik. Gyorsan átfutottam a különféle mérgek lajstromát. Némelyikük illatát máris volt lehetőségem érezni. A Kedves rögtön a felsorolás élén szerepelt. Ez a lista megmenthetett volna a szédüléstől, az émelygéstől, a fejfájásoktól és a méreg esetleges tudatmódosító hatásaitól. Meglengettem a papírt a levegőben. – Miért nem nyomtad már korábban a kezembe ezt a papírt, ahelyett hogy megkóstoltattad velem a Kedvest? Valek erre abbahagyta a lapozgatást. – Mégis mit tudhatsz meg egy puszta felsorolásból? A Gyomorhasító íze édes. És az vajon milyen? Mézédes? Vagy olyan, mint az alma? Az édességnek különböző fokozatai és változatai léteznek, amiket csupán akkor tanulhatsz meg, ha magad is megkóstolod őket. Az egyetlen ok, amiért ezt a jegyzéket most a kezedbe adom, hogy a Parancsnok a lehető leghamarabb munkába akar állítani téged. – Azzal Valek összecsapta a mappáját. – Csak mert most nem kóstoltatom meg veled ezeket a mérgeket, még nem jelenti azt, hogy a jövőben sem fog sor kerülni rá. Vésd az eszedbe ezt a listát!
– 67 –
Amikor a szanitéc kienged az ispotályból, próbára teszem a tudásodat. Ha jól megfelelsz, elkezdheted a munkát. – És ha kudarcot vallok? – Akkor be kell tanítanom egy új ételkóstolót. Hangja kifejezéstelenül csengett, semmiféle érzelem nem érződött rajta, ám a mögötte rejlő erőtől összeszorult a szívem. Valek folytatta: – Brazell a következő két hétben a kastélyban akar maradni. Még akad pár elintézetlen ügye. Nem őriztethetlek egész álló nap, ezért Margg előkészít neked egy szobát a saját szállásomon. Később még visszajövök, hogy érdeklődjek, mikor fognak kiengedni innen. Szótlanul bámultam Valek távolodó alakjára, amint az ajtóhoz ment. Tökéletes egyensúllyal, kecsesen siklott keresztül a szobán, akárcsak egy igazi atléta. Annál nagyobb hibát el sem követhettem volna, mint hogy Valekról ábrándozzak. Inkább a mérgek jegyzékére összpontosítottam, amelyet a kezemben szorongattam. Kisimítottam a lapokat, és azt reméltem, hogy az izzadság nem maszatolta össze a tintát. Megkönnyebbülten láttam, hogy az írás tökéletesen olvasható, nekiláttam a tanulásnak. Nem is vettem észre, amikor a szanitéc visszatért, hogy megvizsgálja a karomat. Bizonyára elvihette a csészékkel teli tálcát is, mert már nem feküdt az ölemben. Kizártam fejemből az ispotály minden zaját és zűrzavarát, így hát rémülten összerezzentem, amikor valaki váratlanul egy tányért nyomott az orrom alá, rajta egy kerek süteménnyel. A kéz, amely a tányért tartotta, Rand karjához tartozott. Derűsen vigyorgott rám. – Ide nézz, mit sikerült becsempésznem Szanitéc Mama háta mögött! Gyerünk! Edd meg gyorsan, mielőtt visszajön! A meleg sütemény ínycsiklandó fahéjillatot árasztott. Fehér cukormáz csöpögött végig az oldalán, amitől ragacsos lett az ujjam, – 68 –
amikor a kezembe fogtam. Közelről is megszemléltem az édességet, és beszippantottam az illatát, szokatlan aromák után kutatva. Egy apró harapás felfedte szemem előtt a tészta és a fahéj egymáson sorakozó rétegek. – Jóságos ég, Yelena! Csak nem gondolod, hogy megmérgeztem? – Rand vonásai megfeszültek, mint akit szörnyű fájdalom kínoz. Pontosan ez járt a fejemben, de ha bevallom Randnak, azzal biztosan vérig sértettem volna. Látogatásának oka nem igazán volt tiszta előttem. Szívélyes és barátságos álarca mögött akár még bosszút is forralhat barátja, Oscove, az előző ételkóstoló halála miatt. Ám az is igaz, hogy értékes támogatómmá válhat. Ki lehetne jobb szövetségesem? Rand, a szakács, akinek a főztjét mindennap eszem, vagy Valek, az orgyilkos, akinek bosszantó szokásává vált, hogy megmérgezze az ételemet? – Foglalkozási ártalom – vetettem fel. Rand felhorkant, továbbra is duzzogva. Nagyot haraptam a süteményből. – Csodálatos! – áradoztam. A szakács hiúságára látszottam, hogy adjon még egy esélyt. A férfi arca hirtelen megenyhült. – Finom, ugye? A legfrissebb receptem. Fogok egy hosszú tésztacsíkot, megszórom fahéjjal, összegöngyölöm, megsütöm, és végül még forrón rácsurgatom a mázat. Az elnevezésével viszont gondjaim vannak. Fahéjas sütemény? Golyó? Tekercs? Rand kis időre abbahagyta a fecsegést, és talált magának egy széket. A merev lába miatti hosszas fészkelődés után végül sikerült kényelmesen elhelyezkednie. Miközben megettem a süteményt, Rand tovább fecsegett: – El ne áruld Szanitéc Mamának, hogy süteményt kaptál tőlem! Nem szereti, ha a betegei híg erőlevesen kívül bármi mást is esznek. Meg van róla győződve, hogy az erőleves elősegíti a gyógyulást. – 69 –
Nos, valóban gyorsan megmutatkozik a hatása! – Magasba emelte a kezét, akaratlanul is felfedve a csuklóján húzódó égésnyomokat. – Olyan borzalmas íze van, hogy mindenki siet meggyógyulni, csak hogy újra rendes ételt ehessen! A hirtelen mozdulatra a többi beteg is felénk pillantott. Rand közelebb hajolva, csendesen megkérdezte: – Nos, Yelena, hogy érzed magad? – Úgy nézett végig rajtam, mint aki egy darab hús minőségét próbálja felmérni, vajon megfelelő lesz-e egy finom vacsorához. Nem bíztam benne. Ugyan miért érdekli a hogylétem? – Talán újabb fogadást kötöttél rám? – kérdeztem. A férfi hátradőlt. – Állandóan fogadásokat kötünk. A szerencsejáték és a pletyka a szolgálók egyetlen szórakozása. Mi mással múlatnánk az időt? Látnod kellett volna a felbolydulást és a lelkes fogadásokat, amikor megpillantottak téged, Brazell fogdmegjeivel a nyomodban. Elborzadva felcsattantam: – Senki sem sietett a segítségemre. A folyosók kihaltak voltak. – Azzal olyan helyzetbe keveredtünk volna, amihez közvetlenül semmi közünk sincs. A szolgák sohasem tesznek ilyesmit. Olyanok vagyunk, mint a sötétben osonó csótányok. – Rand enyhén megbillentette karcsú ujjait. – Egy fénysugár, és… puff! – Nyomatékosan legyintett. – Eltűnünk a színről. Egyszerre úgy éreztem magam, mint a szerencsétlen kis csótány, amely a fénycsóvában ragadt. Folyton igyekezve, hogy egy lépéssel előbb járjon, miközben egy magasba emelt csizmatalp árnya egyre közelebb férkőzik hozzá. – Egyébként is, az esélyek ellened szóltak. A legtöbben óriásit veszítettek, és csak igen kevesen – Rand rövid hatásszünetet tartott – nyertek nagyobb összeget. – Mivel most itt vagy mellettem, feltételezem, hogy nyertél. – 70 –
Elmosolyodott. – Yelena, én mindig rád fogom tenni a pénzem. Pontosan olyan vagy, mint a Parancsnok terrierje. Apró, csahos kiskutya, az ember általában pillantásra sem méltatja, de ha egyszer belekapaszkodik a nadrág szárába, sohasem hajlandó újra elengedni. – Mérgezd meg a kutya eledelét, és nem okoz több gondot. Savanyú hangom lehervasztotta Rand arcáról a mosolyt. – Baj van? Csodálkoztam, hogy a kastély pletykahálózata még nem kezdte mérlegelni az esélyeimet Valek vizsgájával kapcsolatban, így hát tétováztam a válasszal. Rand szívesen járatta a száját, és akár még bajba is sodorhatott. – Nem. Csak ez az egész ételkóstolósdi meg minden… – reméltem, hogy ennyivel kielégíthetem a kíváncsiságát. Rand bólintott. A délután további részében többnyire Oscove nagyszerű jellemét dicsérte, és a témától időnként eltérve lehetséges új receptekről elmélkedett. Amikor azonban Valek felbukkant, Rand rögtön elhallgatott, az arca elsápadt, majd motyogott valami olyasmit, hogy utána kell néznie az ebédnek. A székéből felpattanva kis híján felborult az eszeveszett sietségben, hogy kimeneküljön az ajtón. Valek meredten figyelte, amint Rand kitámolyog az ispotályból. – Mi keresnivalója volt itt? Valek arckifejezése semleges maradt, ám testének rezzenéstelen tartásából arra gondoltam, hogy talán dühös. Óvatosan megválogatva a szavaimat elmagyaráztam, hogy Rand csak látogatóba jött hozzám. – Mikor találkoztál vele? Egészen hétköznapi kérdés volt, mégis rejlett valami titokzatos felhang a szavai mögött. – Miután magamhoz tértem a Kedves hatásából, egy kis ennivaló keresésére indultam, akkor futottam össze Randdal a konyhában. – 71 –
– Figyelj rá, mit mondasz el neki! Nem megbízható. Már régen át akarom helyezni, de a Parancsnok ragaszkodik hozzá, hogy maradjon. Valóban egészen zseniálisan tud főzni. Már egészen fiatalon a király konyhájában tevékenykedett. Valek rám meresztette jéghideg, kék szemét, óva intve Rand gyanús fondorlataitól. Talán ezért nem szívelte az előző ételkóstolót. Egy olyan személy barátsága, aki egykor hűségesen szolgálta a királyt, akár még nagyobb gyanúra is okot adhat. Ám az sem volt ínyemre, hogy Valek csak úgy megfélemlítsen. Álltam a tekintetét, reményeim szerint közömbös pillantással. Valek akkor elfordította a szemét. Elöntött a diadal öröme. Gondolataimban úgy véltem, végre én nyertem egy kört. – Holnap reggel elhagyhatod az ispotályt – közölte Valek kurtán. – Szedd rendbe magad, azután jelentkezz az irodámban a vizsgára! Nem hiszem, hogy felkészültél a feladatra, akkor sem, ha éppen sikeresen levizsgázol, de a Parancsnok utasított, hogy ebédre készen állj. – Bosszúsan megcsóválta a fejét. – Kényszermegoldás. Gyűlölöm a kényszermegoldásokat. – Ugyan miért? Legalább nem kell többé a saját életedet kockáztatnod. – Megbántam a szavaimat, amint kicsúsztak a számon. Valek pillantása ölni tudott volna. – Tapasztalataim szerint az efféle kényszermegoldások halálhoz szoktak vezetni. – Ez történt az elődömmel is? – kérdeztem. Képtelen voltam visszafogni a kíváncsiságomat. Vajon Valek megerősíti, vagy inkább megcáfolja Rand elméleteit? – Oscove? – Valek kis ideig hallgatott. – Nem vette be a gyomra.
– 72 –
8.
A
MIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM,
Valek méregjegyzékét még mindig a kezemben szorítottam. Gyorsan átfutottam a felsorolást, amíg a szanitéc el nem bocsátott. Sajgó izmaim minden egyes mozdulat ellen tiltakoztak, amint az ajtóhoz indultam. Örülnöm kellett volna, hogy végre elhagyhatom az ispotályt, az idegeim azonban pattanásig feszültek, nem hagytak nyugodni. Olyan érzésem volt, mintha egy élő egér fickándozna a gyomromban, ami ki akarja rágni magát. Megijedtem az ispotály ajtaja mellett strázsáló őröktől. Ám nem Brazell színeit viselték, és később emlékeztem rá, hogy Valek jelölte ki őket a védelmemre, amíg meg nem jelenek az irodájában. Körbepillantottam, hogy tájékozódjak, de sejtelmem sem volt, melyik irányban keressem a szobámat. Tizennyolcadik napja laktam a kastélyban, de még mindig bizonytalan voltam a folyosók szerkezetét illetően. Magáról a kastély alakjáról sem volt sok fogalmam, mivel még sohasem láttam kívülről. A rabszállító kocsi, amely a kastélyba hozott, csupán egy sötét láda volt, pár lyukkal ellátva, azokon keresztül juthattam levegőhöz. Nem voltam hajlandó kikukucskálni a réseken, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A kastélyhoz érve szorosan behunytam a szememet, hogy kizárjam a szörnyű kínt, amelyet a megláncolás, bántalmazás és bebörtönzés megaláztatása okozott. Törhettem volna a fejemet – 73 –
lehetséges menekülési útvonalakon is, de a szívem mélyén elfogadtam a büntetésemet, amikor Reyadot megöltem. Bármennyire is szégyelltem útbaigazítást kérni az őröktől, nem igazán volt más választásom. Szó nélkül végigvezettek a kastély labirintusán. Egyikük elöl haladt, a másik követte. Csak azután engedtek be a szobámba, hogy az első katona alaposan átvizsgálta. Egyenruháim érintetlenül lógtak a szekrényben. A naplóm azonban tárva-nyitva feküdt az íróasztalom tetején, ahelyett hogy a fiókom mélyén pihent volna. Valaki elolvasta a mérgekről szóló benyomásaimat és más részleteket. A gyomromat szorongató hányinger helyébe kemény, jéghideg érzés lépett. Az egér tehát meghalt odabenn, tökéletesen tükrözve pocsék hangulatomat. Valekra gyanakodtam. Volt benne elég merészség, hogy átfésülje a személyes papírjaimat. Valószínűleg úgy vélekedett, hogy kötelessége megbizonyosodni, nem tervezgetek-e valamiféle összeesküvést. Elvégre csak egy nyavalyás ételkóstoló voltam, akinek semmi joga a magánélethez. Felnyaláboltam a naplót és az egyenruháimat, majd a szobámból kilépve egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Az őrök tapintatosan odakinn vártak, amíg én a vízben áztattam magam. Nem siettem sehová. Valek és a drágalátos vizsgája nyugodtan várhatott; nem állt szándékomban vakon teljesíteni a parancsait, mint holmi agyatlan bolond. Borzasztóan felbosszantott, hogy Valek képes volt elolvasni a naplómat. Mindaz nem dühített fel ennyire, hogy Brazell katonái halálra üldöztek, méregre bukkantam szinte minden ennivalómban, és fogadásokat kötöttek rám, akár egy versenylóra. Valek irodájába lépve minden lehetséges szellemes megjegyzésének elébe vágtam, amikor türelmetlenül nekiszegeztem a kérdést: – Hol van az a vizsga? – 74 –
Halovány derű suhant át Valek vonásain. Felállt az íróasztala mögül. Színpadias mozdulattal kitárta a karját, és a két sorban előkészített ételre és italra mutatott, amelyek már az asztalon vártak, – Csupán az egyik nem tartalmaz mérget. Találd meg! Azután idd vagy edd meg a választásodat! Minden egyes ételt és italt megkóstoltam. Szimatoltam. Gargarizáltam. Befogtam az orrom. Aprókat haraptam. Köptem. Némelyik étel már régen kihűlt. A legtöbb étel fűszerezetlen volt, nem esett nehezemre felfedezni bennük a mérget, míg a gyümölcsös italok íze jól leplezte a veszedelmes szerek aromáját. Az utolsóval is végezve így fordultam Valekhoz: – Mocskos csaló! Mindegyik mérgezett. Micsoda aljas húzás; előre sejthettem volna, hogy ilyesféle mutatvánnyal próbálkozik! – Biztos vagy benne? – Hát persze. Semmihez sem nyúlnék nyugodt szívvel azon az asztalon. Valek kőkemény pillantással lépett felém. – Sajnálom, Yelena. Nincs igazad. Szívem a torkomba ugrott. A halott egér egyszerre magához tért, és nekilátott lyukakat rágni a gyomromba. Tekintetem ismét az asztalt kutatta. Vajon min siklott el a figyelmem? Semmin. Igazam volt. Kihívóan felszólítottam Valekot, hogy bizonyítsa be a tévedésemet. Habozás nélkül felemelt egy poharat. – Ebben nincs méreg. – Akkor hát idd csak meg! – Emlékeztem arra a pohárra. Valamiféle keserű mérget kevertek bele. Valek keze enyhén megremegett. Belekortyolt az italba. Az ajkamba haraptam. Talán mégis tévedtem. Könnyen lehet, hogy a mellette álló pohár volt mérgezett. Valek tekintete az enyémbe – 75 –
fúródott, miközben lassan forgatta szájában a folyadékot. Köpött egyet. A legszívesebben ugráltam, ujjongtam volna örömömben, körbetáncolva Valekot, de csupán így szóltam: – Szederméreg. – Valóban – válaszolta Valek. Némán töprengett; hol a kezében tartott csészét vizsgálgatta, hol az asztalon sorakozó, kihűlt ételekre meredt. – Átmentem a vizsgán? Bólintott, ám gondolatai továbbra is másfelé jártak. Végül az íróasztalához ment, és finoman letette a csészét. A fejét csóválva felemelt pár iratot, majd olvasatlanul visszaejtette őket a helyükre. – Tudhattam volna, hogy megpróbálsz becsapni. Indulatos hangommal sikerült magamra vonnom a figyelmét. Azt kívántam, bárcsak inkább hallgattam volna. – Teljesen fel vagy háborodva. És nem a vizsga miatt. Magyarázd meg! – Magyarázzam? Miért nekem kell magyarázkodnom? Talán inkább neked kellene megmagyaráznod, miért olvastad el a naplómat! – Tessék, kiböktem. – A naplódat? – Valek csodálkozva bámult rám. – Semmiféle irományod nem került a kezembe. De jogomban állt volna, hogy megtegyem. – Miért? – kérdenem. Döbbent hitetlenkedés tükröződött Valek arcán. Száját többször is szóra nyitotta, azután újra becsukta, mielőtt képes volt válaszolni. – Yelena, bevallottad a bűnösségedet egy gyilkosságban. Rajtakaptak, amint Reyad holttestén lovagolva ülsz, vértől csepegő késsel a kezedben. Átvizsgáltam az aktádat, lehetséges indítékokat keresve. Egyet sem találtam. Csupán egy jelentést, miszerint nem voltál hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre. – 76 –
Valek közelebb lépett. Lehalkította a hangját. – Mivel fogalmam sincs, mi késztethet téged, hogy elkövess egy gyilkosságot, nem tudhatom előre, vajon képes vagy hajlandó vagy-e újra ölni. Az én kezemet megkötik a Viselkedési kódex törvényei, így hát kénytelen voltam felajánlani neked az új ételkóstoló tisztét. – Vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Mindennap a Parancsnok közvetlen közelében leszel. Amíg meg nem győződöm róla, hogy bízhatok benned, rajtad fogom tartani a szemem. A dühöm hirtelen elillant. Mién is várnám el Valektól, hogy bízzon bennem, amikor én sem bízom meg benne? Sikerült visszanyernem az önuralmamat. – Hogyan nyerhetném el a bizalmadat? – Áruld el, miért ölted meg Reyadot! – Még nem hinnél nekem. Valek elfordította tekintetét a konferenciaasztal irányába. A számra szorítottam a kezemet. Ugyan miért használtam a még szócskát? Ezzel azt sugalltam, hogy egy nap talán hinni fog nekem. Puszta vágyálom a részemről. – Igazad van – ismerte el. Erősen úgy tűnt, hogy zsákutcába futottunk. – Megfeleltem a vizsgán. Kérem az ellenszeremet. Valek mintegy hirtelen magához térve gyorsan kimérte az adagot, és átnyújtotta nekem. – Most mi következik? – érdeklődtem. – Ebéd! Késésben vagyunk. – Azzal sietősen kilökdösött az ajtón; menet közben nyeltem le a fehér folyadékot. A trónteremhez közeledve több indulatos hang egymásba keveredő zűrzavara visszhangzott végig a folyosókon. A Parancsnok két tanácsosa vitatkozott; tisztviselők és katonák tömörültek a két érvelő férfi háta mögé. A Parancsnok egy közeli íróasztalnak támaszkodva, figyelmesen hallgatta az élénk vitát. – 77 –
A csoport éppen arról folytatott eszmecserét, mi a leghatékonyabb módja egy szökevény rab felkutatásának és ismételt foglyul ejtésének. A jobb oldalon állók katonák és nyomkövető kutyák bőséges alkalmazása mellett érveltek, míg a bal oldaliak ragaszkodtak hozzá, hogy csupán néhány eszes katona is sikerrel járhat. Brutális testi erő az elme intelligenciájával szemben. A beszélgetés azonban, bár igen hangos volt, nem tűnt haragosnak. A teremben álló katonák nyugodtan strázsáltak. Feltételeztem, hogy az ilyesfajta vita mindennaposnak számít, eszembe jutott hát, hogy a beszélgetés középpontjában álló szökevény talán nem is valódi személy, csupán egy elméleti eszmefuttatás szereplőjeként szolgál. Valek egyenesen a Parancsnokhoz sétált, én pedig a hátuk mögött helyezkedtem el. Kissé feszélyezve éreztem magam a szócsatát hallgatva; önkéntelenül is a nyomorult szökevény helyébe képzeltem magam. Magam előtt láttam a jelenetet, amint az erdőn rohanok keresztül, levegő után kapkodva. A fülemet hegyezem, hátha meghallom üldözőim közeledését a nyomomban. Nem menekülhetek be egyetlen városba sem, mert egy új arc felbukkanása figyelmeztetné a szolgálatban lévő katonákat. Unatkozó katonákat, akiknek mindössze annyi a dolguk, hogy nyitva tartsák a szemüket, és akik jól ismerik a város minden egyes lakóját. Ixia minden polgárának megvolt a saját feladata. A királyság megdöntése után mindenkinek kiszabtak egy foglalkozást. A polgárok elköltözhettek egy másik városba vagy katonai körzetbe, ám ehhez szükségük volt bizonyos papírokra. A kitöltött áthelyezési kérelmet jóvá kellett hagynia a felügyelőnek, és a költözni szándékozónak bizonyítékot is kellett szolgáltatnia, hogy új lakóhelyén munka várja. Megfelelő okiratok híján az idegen környéken tartózkodó polgárokat letartóztatták. A szomszédos – 78 –
körzetek látogatása természetesen senki számára nem volt tilos, de csakis abban az esetben, ha a látogató rendelkezésére álltak a szükséges papírok, és érkezésekor bemutatta őket az őrséget teljesítő katonáknak. Amíg tökéletes elszigeteltségben dolgoztam Brazell és Reyad mellett, megszállottan törtem a fejemet, hogyan szökhetnék meg. A szabadságról ábrándozni jobb volt, mint laborpatkányként tengetett életemen töprengeni. Ám nem volt sem családom, sem barátaim az udvarházon kívül, akik elrejthettek volna, így hát a délvidék maradt az egyetlen lehetőségem a menekvésre; feltéve, hogy egyáltalán sikerül átjutnom a szigorúan őrzött határon. Gondolatban részletes ábrándokat szövögettem arról, miként szököm meg Szítiába, ahol egy új, örökbe fogadó családot keresek magamnak, és szerelmes leszek egy kedves férfiba. Elcsépelt, érzelgős ostobaság, de ez jelentette az egyetlen gyógyírt sebzett lelkemre. Minden egyes nap, amint elkezdődtek a kísérletek, az elmém Szítiára összpontosított, ahol örömteli színeket, szívmelengető cirógatásokat és melegséget lelhettem. Ezekbe az ábrándképekbe kapaszkodva tudtam elviselni Reyad próbáit. Ám még ha akkoriban kapok is lehetőséget a szökésre, fogalmam sincs, vajon megragadtam volna-e. Habár a vér szerinti családomra egyáltalán nem emlékeztem, Brazell udvarházában igenis akadtak jó páran, akiket a családomnak tekintettem. Az elhagyott gyermekek, a tábornok befogadott árvái. Lánytestvéreim. Fiútestvéreim. Gyermekeim. Együtt tanultam velük, együtt játszottam velük, gondjukat viseltem. Miként is hagyhattam volna cserben őket? A gondolatát sem bírtam elviselni, hogy esetleg Maya vagy Carra vegye át a helyemet Reyad kísérleteiben. Beleharaptam az ujjamba, amíg vért nem éreztem a számban, hogy visszakényszeríthessem gondolataimat a jelenbe. Megmenekültem Brazell karmaiból. Két hét múlva elhagyja a – 79 –
kastélyt, és hazatér az udvarházba, ahol minden bizonnyal újabb kísérletek várják, egy másik laborpatkánnyal. Megszakadt a szívem a szerencsétlenért, bárki legyen is az. Brazell kegyetlen volt. Nehéz időknek néz elébe, aki a kezébe kerül. Reyadtól azonban megmentettem. Elhúztam kezemet a számtól, és szemügyre vettem az ujjamon sötétlő harapásnyomot. A seb nem volt mély, nem marad heg utána. Megvizsgáltam az ujjaimat és a kézfejemet ellepő, félkör alakú sebhelyeket a bőrömön. Azután felpillantottam, és rajtakaptam Valekot, amint ő is éppen az én két kezemet bámulja. Gyorsan összefűztem őket a hátam mögött. A Parancsnok egyszer csak felemelte a kezét. Azon nyomban csend ereszkedett a teremre. – Mindkét oldal remekül érvelt. Próbára fogjuk tenni az elméleteiteket. Két csapatot alakítunk. – Ujját a két fő vitázóra szegezte. – Ti lesztek a kapitányok. Állítsátok össze a saját csapatotokat, és dolgozzatok ki egy támadási tervet! Toborozzatok annyi embert, amennyire szükségetek lesz. Valek gondoskodik egy szökevényről a saját emberei közül. Két hetet kaptok a felkészülésre. Újfent kitört a hangzavar, amikor a Parancsnok elindult a dolgozószobája felé, Valek és én pedig követtük, szorosan a nyomában. Valek becsukta mögöttünk a szoba ajtaját, csillapítva a felbolydulás lármáját. – Még mindig aggaszt Marrok szökése Szítiába? – kérdezte. A Parancsnok a homlokát ráncolta. – Igen. Hanyagul volt megszervezve az üldözés. Marrok valószínűleg tudhatta, hogy éppen a Nyolcas Körzetben időzöl. Ki kellene képezned pár tehetséges tanítványt. Valek tettetett borzalommal pillantott rá. – De hát akkor nem lennék többé nélkülözhetetlen. – 80 –
Futó mosoly derítette fel a Parancsnok szigorú arcát. Azután megakadt rajtam a tekintete, amint a sarokban állva, egy helyben toporogtam. – Nos, Valek, a lánnyal kapcsolatban igazad lett. Túlélte a próbádat. – Hozzám fordulva így szólt: – Gyere közelebb! A lábam engedelmeskedett, kétségbeesetten kalapáló szívem ellenére is. – Mostantól fogva, hivatalos ételkóstolómként, mindennap a reggelimmel együtt kell jelentkezned a dolgozószobámban. Ismertetem veled a napi időbeosztásomat, és elvárom, hogy minden étkezésnél jelen legyél. A pontatlanságot nem tűröm. Megértetted? – Igen, uram. Akkor Valekra pillantott. – Törékenynek látszik. Biztos vagy benne, hogy elég erős? – Igen, uram. A Parancsnok láthatóan továbbra sem volt erről meggyőződve. Aranyszínű szeme rólam Valekra siklott, miközben tanácsosa szavait fontolgatta. Kétségbeesetten reménykedtem, hogy nem éppen valamiféle kifogáson töri a fejét, amellyel visszaküldhet a bitófára. – Rendben. Mivel az ebédről már lemaradtam, Valek, visszavárlak egy korai vacsorához. Yelena, te holnap reggel kezded a munkádat hivatalos ételkóstolómként. – Igen, uram – feleltük egyszerre Valekkal. Azzal a Parancsnok elbocsátott minket. Visszamentünk Valek irodájába, hogy felvegyük a váltás egyenruhámat és a naplómat, majd Valek elkísért a szállására, amely a kastély középső részén helyezkedett el. Végigsétáltunk a széles folyosókon, és megfigyeltem, hogy sokkal több a világos kőfelület a falakon, mint a sötét. Bizonyára rengeteg festményt leszedtek és elszállítottak a kastélyból. Elhaladtunk temérdek tágas, színtelen
– 81 –
terem mellett, amelyeket irodák vagy katonai barakkok céljára alakítottak át. Felvetődött bennem a gondolat, hogy a Parancsnok szigorúan gyakorlatias és merev stílusa tulajdonképpen megfosztotta a kastélyt a lelkétől. Csak egy élettelen kőépület maradt belőle, puszta váz, amelyet kizárólag praktikus célokra kívántak hasznosítani. Túlságosan fiatal voltam, hogy emlékezhessek, milyen volt az élet a királyságban a hatalom átvételét megelőző időkben, de Brazell árvaházában azt tanították, hogy a monarchia a velejéig romlott volt, az alattvalói pedig boldogtalanok. A hatalomátvétel pusztán ennyit jelentett; nem lett volna helytálló háborúnak nevezni a történteket. A király katonáinak többsége átállt a Parancsnok hadseregébe. Megelégelték már a vesztegetéseken és rokoni kapcsolatokon alapuló előléptetéseket a kemény munka és képességek helyett. A kisebb kihágásokért kiszabott halálbüntetés – csak mert az elit vezetőség egyik tagja feldühödött – keserű szájízt hagyott az emberekben. Nők is támogatták a Parancsnok ügyét, és kiváló kémek váltak belőlük. Valek orvul kivégezte a király kulcsfontosságú támogatóit. Amikor az uralkodó végül megpróbált felállítani egy sereget, hogy szembeszálljon a Parancsnok hadaival, nem maradt senki, aki megvédje a hatalmát. A Parancsnok voltaképpen harc nélkül foglalta el a kastélyt, alig ontottak vért. A nemesség nagyobb részét ugyan kivégezték, de néhányan elmenekültek Szítiába. Valek és én megérkeztünk egy hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz, amely mellett két katona állt. Valek váltott az őrökkel néhány szót, közölte velük, hogy bármikor beléphetek a szobájába, amikor szükségét látom. Beléptünk egy rövid folyosóra, ahonnan két ajtó nyílt, egymással szemben. Valek kinyitotta a jobb oldali ajtót, és elmagyarázta, hogy a másik ajtó a Parancsnok szobáihoz vezet. Valek szállása valójában egy több szobából álló, tágas lakosztálynak bizonyult. A homályos folyosóról belépve egészen – 82 –
elkápráztatott az L alakú nappali szoba fényes világossága. A vékony üvegablakok beengedték a nap sugarait, fényárba borítva a helyiséget. Könyvkupacok tornyosultak minden sarokban és asztalon. Ökölnyi, fehér színnel csíkozott, szürke kövek és színpompás kristályok hevertek szerteszét a szobában. Állatokat és virágokat ábrázoló, fekete, ezüstösen csillogó szobrok álltak a helyiség minden pontján. Finoman és aprólékos részletességgel megmunkált darabok voltak, nagyon hasonlítottak a fekete hegyi párducokhoz, amelyek Valek íróasztalán álltak az irodájában. A szobrok voltak a szoba egyedüli ékességei. A falakon tekintélyes fegyvergyűjtemény lógott. A fegyverek némelyike egészen régi volt, porlepte antik darabok, amelyeket évek óta nem használt senki, míg a többi fényesen csillogott. Egy hosszú, vékony tőrön még most is friss vérnyomok sötétlettek. A bíborvörös cseppek csillogtak a nappali fényben, és a látványra hideg borzongás futott végig a hátamon. Kíváncsi lettem, vajon ki állhatott annak a pengének a szerencsétlen oldalán. A bejárattól balra egy lépcső vezetett felfelé, a nappali szoba jobb oldali falán pedig három ajtó sorakozott egymás mellett. Valek az első ajtóra mutatott a jobb oldalon. – Az a szoba a tiéd, amíg Brazell el nem hagyja a kastélyt. Azt javaslom, pihenj le egy kicsit. – Felkapott három könyvet egy kisasztalról. – Később még visszajövök. Ne menj sehová! Hozok neked vacsorát. – Azzal Valek elindult, ám egyszer még visszafordult, mielőtt az ajtó becsukódott volna. – Zárd be mögöttem az ajtót! Itt biztonságban leszel. Biztonságban – gondoltam gúnyosan, ráfordítva a zárat az ajtóra. Sohasem éreztem volna magam biztonságban ezen a helyen. Bárki könnyedén belopózhatott, aki értett a zárak feltöréséhez, hogy az egyik halálos fegyvert kezébe kapva rám támadjon. Megvizsgáltam a – 83 –
kardokat, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. A fegyvereket erősen a falhoz rögzítették. Erősen megrángattam egy buzogányt, csak hogy meggyőződjek erről. Az én ajtóm körül sokkal több lom tornyosult, mint a másik kettő környékén, és a szobámba belépve hamarosan meg is értettem az okát. Tiszta, téglalap alakú foltok látszottak a padlón, vastag porréteggel körülvéve, amely az egész szobát belepte, a földet, az ágyat, a szekrényt és az íróasztalt. A szobát mostanáig raktárnak használták. Takarítás helyett Margg valószínűleg csak a dobozokat hordta ki, és ezzel el intézettnek vélte a munkáját. Margg hanyagsága nem is igazán burkolt célzás volt irántam érzett mélységes megvetésére. Jobbnak láttam hát, ha egy ideig nem kerülök az útjába. A szobában mocskos ágynemű várt; az egész szobában dohos szag terjengett. Tüsszentettem egy nagyot. Egy apró ablakot pillantottam meg, amelyet a zsaluval folytatott rövid küzdelem után sikerült is kinyitnom. A bútor drága ébenfából készült. Leveleket és indákat mintázó finom faragványok futottak végig a székek lábain és a fiókokon. Letöröltem a port a fejtámláról, és egy aprólékosan kidolgozott kerti jelenet tárult a szemem elé, pillangókkal és virágokkal. Miután lefejtettem az ágyról a koszos lepedőket és takarókat, elnyújtóztam a matracon, és azon nyomban szertefoszlott az ártalmatlan, rosszindulatú Morgós Marggról kialakított képem. Megláttam, hogy egy üzenetet hagytak számomra az íróasztalt borító, vastag porrétegbe írva. „Gyilkos! Kötél vár rád.”
– 84 –
9.
K
IPATTANTAM AZ ÁGYBÓL.
Az üzenet eltűnt a szemem elől, de ettől nem éreztem jobban magam. A félelem apró nyilai lüktettek a szívemből, miközben gondolataim egyik borzalmas lehetőségről a másikra ugrottak. Margg figyelmeztetni vagy fenyegetni akart? Vajon az volt a szándéka, hogy visszaszerzi a fogadáson elveszített pénzét, méghozzá azzal, hogy tekintélyes díjazás fejében kiszolgáltat Brazell fogdmegjeinek? De hát akkor miért figyelmeztetne? – nyugtattam az idegeimet. Megint sikerült feleslegesen elragadtatnom magam. Amit eddig Marggról hallottam és tapasztaltam, sokkal inkább arra engedett következtetni, hogy az üzenet pusztán az asszony örömét szolgálta, amelyet rémült vergődésemben lelt. Durcás, kicsinyes bosszú volt, amiért több munkát kellett végeznie miattam. Úgy határoztam, hogy a legjobb, ha semmi jelét nem adom, hogy láttam a gyerekes üzenetet, vagy hogy bármiféle hatással volt rám. Visszagondolva, immár fogadni mertem volna, hogy a naplómat is Margg olvasta, majd tárva-nyitva hagyta az íróasztalomon, csak hogy felbosszantson. Valek azt tanácsolta, hogy pihenjek, de túlságosan zaklatott voltam. Beléptem Valek nappalijába. Margg üzenete emlékeztetett, hogy csakis az ösztöneimre hallgassak, és ne bízzak senki – 85 –
emberfiában. Úgy már nem kell más miatt fájdítanom a fejem, mint hogy óvatos legyek a mérgek kóstolgatásával, és minél messzebb elkerüljem Brazellt. Azt kívántam, bárcsak ilyen egyszerű volna a helyzet, bárcsak ekkora erő lakozna bennem. A hiszékenységet és a vak bizalmat Brazell és Reyad ugyan régen kiűzte már belőlem, ám a szívem legmélyén még makacsul reménykedtem, hogy egy szép napon sikerül igaz barátra találnom. Még egy patkánynak is nagy szüksége van más patkányok társaságára. Együtt tudtam érezni szegény állatokkal. Hozzájuk hasonlóan magam is összevissza szaladgáltam, folyton a hátam mögé lesve a vállam fölött, mérgezett csapdák után szimatolva. Pillanatnyilag pusztán az életben maradásért küzdöttem, hogy megérjem a következő napot, ám biztos voltam benne, hogy egyszer megkeresem a menekülés útját. A tudás hatalom, így hát az volt a tervem, hogy nyugodtan ülök, nyitva tartom a fülem, és megtanulok mindent, amit csak lehet. Valek nappalijával kezdtem a sort. Felemelve egy szürke követ az egyik asztalról, nekiláttam átfésülni a lakosztályát elborító rendetlenséget, ám csupán felületesen szimatoltam, mert gyanítottam, hogy Valek titkos csapdákat rejt a fiókjaiba. Rábukkantam egy pár szövegre különféle mérgekről, amelyek felkeltették az érdeklődésem, ám leginkább merényletekről és cselszövésekről szóltak. Némelyik könyv bőrborítása már erősen megkopott, és valamiféle archaikus, ősi nyelven íródott; sehogyan sem tudtam megfejteni. Valek nyilvánvalóan vagy lelkes gyűjtő volt, vagy ellopta a köteteket a halott király könyvtárából. Már a lépcső alján álltam, amikor megakadt a szemem a kastély papírra vetett alaprajzán. Be volt szorítva egy képkeret sarkába, amely a lépcsőház jobb oldalán lógott a falon. Végre találtam valamit, ami hasznomra lehetett. Amint a térképet vizsgálgattam, úgy – 86 –
éreztem, mintha egy áttetsző lepel hirtelen felemelkedne az arcomról; tisztán láttam magam előtt a kastélyt. Későbbre halasztottam hát az emeleti szobák felderítését, és magamhoz vettem a naplómat. A térkép a falon lógott, bárki szeme láttára, Valek igazán nem haragudhatott rám, amiért megláttam. Valószínűleg még örülni is fog, amiért nem kérek minden alkalommal útbaigazítást, valahányszor egy új, ismeretlen helyet kell felkeresnem. Szabaddá tettem egy kis helyet a kanapén, kényelmesen elhelyezkedtem, majd nekiláttam lemásolni a térképet. Riadtan ébredtem fel az álmomból. A naplóm hangos csattanással a földre zuhant. Szemem álmosan pislogva fürkészte a szobát a gyertyafényben. Patkányokról álmodtam. A falakon özönlöttek lefelé, és felágaskodtak a padlóról, hogy rám zúduljanak. Harapós rágcsálók tengere, éles fogacskáikkal belekapaszkodtak az ember ruháiba, bőrébe és hajába. Hideg borzongás rázta meg a testem. Felemeltem a lábam a padlóról, amint körülkémleltem. Egyetlen patkányt sem láttam, hacsak nem Valek is annak számított. Éppen félúton járt a szobában, szép sorjában meggyújtva a lámpásokat. Figyeltem, ahogyan befejezi a dolgát, és közben megpróbáltam őt is patkánybőrben magam elé képzelni. Nem. Határozottan elképzelhetetlen. Inkább macska. Nem is holmi egyszerű, házi macska, hanem hegyi párduc. Ixia Territóriumának legveszedelmesebb ragadozója. A hófehér bundájú hegyi párduc kétszer akkora, mint bármelyik megtermett kutya. Gyors, mozgékony, halálos teremtmény; a hegyi párduc úgy csap le a zsákmányára, hogy az meg sem neszelheti a veszélyt. Az északi területeken tanyázik, ahol sohasem olvad el a hó, ám néha délre is elkalandozik, amikor élőhelyén kevés az élelem.
– 87 –
Ixia történelmében még soha senkinek nem sikerült megölnie egy hegyi párducot. A szörnyű ragadozó kiszimatolta, meghallotta vagy észrevette a vadászt, mielőtt az a közelébe férkőzhetett volna, hogy lesújtson rá a fegyverével. Szélsebesen eliramodtak a fák között, ha csak meghallották az íj húrjának pendülését. Az északon élők így nem tehettek mást, kénytelenek voltak gondoskodni a félelmetes macskákról, abban a reményben, hogy ezzel a hófödte tájakon tarthatják a bestiákat, távol az emberek lakta területektől. Az utolsó lámpást is meggyújtva Valek felém fordult. – Talán valami baj van a szobáddal? – Felemelt egy tálcát, és átnyújtotta nekem. – Nincs semmi baj. Csak nem tudtam aludni. Valek láthatóan remekül szórakozott a válaszomon, derűsen felhorkant. – Látom. – A tálca felé intett. – Elnézésedet kérem, amiért a vacsorád kihűlt. Feltartottak. Aprókat kanalaztam az ételből, önkéntelenül is mérget keresgélve. Gyors pillantást vetettem Valekra, mert látni akartam, vajon megsértettem-e a gyanakvásommal. Egyáltalán nem húzta fel az orrát. Valek arcán még mindig a korábbi derűs kifejezés ült. Két falat között megkérdeztem, kinek van még kulcsa a lakosztályához. – Csak a Parancsnoknak és Marggnak. Ettől most jobban fogsz aludni? Tudomást sem véve a kérdéséről, tovább faggattam. – Margg a személyes házvezetőnőd? – Az enyém és a Parancsnoké. Olyan emberre volt szükségünk a feladatra, akiben megbízhatunk. Aki azonnal felismerhető. Margg már a hatalomátvétel előtt is velünk volt, a hűsége minden gyanún felül áll. – Valek helyet foglalt az íróasztala mögött, a székét azonban velem szembe fordította. – Emlékszel még arra, amikor a tanácsteremben voltál? – 88 –
Kissé meghökkenve a hirtelen témaváltástól, bólintottam. – Három tábornok tartózkodott a helyiségben. Brazellt már ismerted, de meg tudnád mondani, ki volt a másik kettő? – Tesso és Hazal – vágtam rá büszkén, amiért emlékeztem. – Le tudnád írni őket? A hajuk színét? A szemüket? Tétováztam, amint visszagondoltam. Tábornoki egyenruhát viseltek, éppen ebédeltek. Végül csak a fejemet ráztam. – Azt hiszem, Tesso tábornok szakállt visel. – Az egyenruhájuk alapján azonosítottad őket, az arcukra rá sem néztél. Igazam van? – Igen. – Gondoltam. Ez a baj az egyenruha kötelező viseletével. Kényelmessé teszi az embert, ellustítja az elmét. Az örök meglátnak egy házvezetőnői egyenruhát, és rögtön azt feltételezik, hogy a viselője is a kastélyhoz tartozik. Túlságosan könnyű belopózni ide, éppen ezért veszem körül a Parancsnokot minden időben hűséges emberekkel. Ezért Margg az egyetlen házvezetőnő, aki szabadon beléphet a Parancsnok szobájába és irodájába, és az enyémbe. Valek hangját hallgatva olyan érzésem támadt, mintha egy tanterembe csöppentem volna. – Miért nem bocsátjátok el az összes szolgálót a kastélyban, és használtatok a saját embereiteket? – A hadseregünk nagyobb része katonákból áll. Azok a polgárok, akik a királyság megdöntése előtt csatlakoztak hozzánk, tanácsosok lettek, vagy más fontos megbízatást kaptak. A király szolgálóinak bérét részben máris mi fizettük. A többieknek pedig kétszer annyi fizetést adtunk, mint amennyit a király szolgálatában kerestek. A jól fizetett szolgálók boldogan szolgálnak. – Akkor hát a kastély teljes cselédsége fizetésben részesül? – lgen. – Az ételkóstolót is beleértve? – 89 –
– Nem. – Miért nem? – Eszembe sem jutott, hogy fizetést is kaphatnék, amíg Valek szóba nem hozta. – Az ételkóstoló előre kapja a fizetését. Mondd, mennyit ér az életed?
– 90 –
10.
N
EM VÁRVA VÁLASZRA,
Valek visszafordult az íróasztalához. Hát, igen. Tulajdonképpen még igaza is volt. Megettem a kihűlt vacsorát. Amint félretettem a tálcát, hogy visszavonuljak a szobámba, Valek ismét felém fordult. – Mire költenéd a pénzedet? Különböző holmik egész listája szaladt ki a számon, még engem is meglepve. – Hajkefére, hálóingre, és szívesen költenék egy keveset a fesztiválon is. Nagyon vágytam hálóruhára, mert már elegem volt abból, hogy az egyenruhámban aludjak. Nem mertem pusztán alsóneműben lefeküdni, mert tartottam tőle, hogy bármikor előfordulhat, hogy az életemet kell mentenem az éjszaka közepén. S közelgett a minden évben megrendezett tűzfesztivál is. Az ünnep nem mindennapi évfordulót jelentett számomra. A tavalyi tűzfesztivál idején történt ugyanis, hogy kioltottam Reyad életét. Bár a Parancsnok betiltott mindenféle nyilvános vallásgyakorlást, a fesztiválok megtartását kifejezetten támogatta, mivel fel kívánta deríteni az általános közhangulatot. Ám még így is csupán évi két ünnepséget engedélyezett. A legutóbbi jégfesztivál idején még a börtönben senyvedtem, így lemaradtam a kastélyban folyó rendezvényről, ahol művészek és – 91 –
kézművesek mutatták be munkájuk gyümölcseit. A jégfesztivált mindig a hideg évszakban tartották, amikor semmi más tennivaló nem akadt, mint hogy az ember összekuporodjon a kandallóban lobogó tűz előtt, és kézimunkákat készítsen. A fesztivál mindenhol helyi rendezvény volt, a városok saját ünnepségeket szerveztek. A tűzfesztivál tulajdonképpen egy hatalmas karnevál volt, amely városról városra járt a forró évszakban. A fesztivál a távoli északon vette kezdetét, ahol a meleg idő csupán néhány rövid hétig tartott, majd lassan dél felé indult. A hagyomány szerint a kastélyban előadásokra és versenyekre kerül sor az egyhetes ünnepségsorozat alatt, és azt reméltem, talán engedélyt kapok, hogy én is elmehessek. Valek már jelezte, hogy délutánonként további kóstolási technikákkal kívánja gazdagítani a tudásomat, ám az étkezések közötti időben, legalábbis mostanáig, szabad voltam. Mindig is élveztem a tűzfesztivált. Brazell minden évben adott némi költőpénzt az árvaházi gyermekeinek, hogy részt vehessenek az ünnepségen. Brazell udvarházában ez volt a legnépszerűbb esemény; mindenki csak erre várt. Egész évben gyakorolhattunk, hogy benevezhessünk a különféle versenyekre, és minden fillért félretettünk a belépőre. Valek gyakorlatias hangja szakította félbe a gondolataimat. – Nyugodtan kérhetsz hálóruhát a varrónőtől, Dilanától. Már az egyenruháddal együtt adnia kellett volna. Ami pedig a többi holmit illeti, meg kell elégedned azzal, amit találsz. Valek szavai hirtelen ráébresztettek életem rideg valóságára, amelybe a tűzfesztivál sajnos nem tartozott bele. Talán láthatom majd az ünnepségeket, de nem kóstolhatom meg a finom, fűszeres csirkét vagy az édes bort. Nagyot sóhajtva fogtam a naplómat, és a szobámba mentem. Száraz, enyhe szélfuvallat simogatta meg az arcomat. Letakarítottam – 92 –
a maradék port, Margg üzenetének azonban csak a felét töröltem le. Bizonyos értelemben igaza is van. Valóban vár rám a kötél. A jövőm nem tartogat számomra normális életet. Az üzenete emlékeztetőként fog szolgálni, nehogy véletlenül túlságosan elkényelmesedjek. Két lehetőséget láttam magam előtt: vagy kudarcot vallok, és mással töltik be az életkóstoló tisztét, vagy a saját halálommal hiúsítok meg egy orgyilkos merényletet. Lehetséges, hogy a szó szoros értelmében nem töröm ki a nyakam, de az üresen himbálózó kötél képe örökké kísérteni fog. Másnap kora reggel Dilana műhelye előtt toporogtam. A varrónő a helyiség egy napsütötte részén üldögélt, és dúdolva varrogatott. Aranyszínű fürtjei csillogtak a fényben. Nem akartam megzavarni, így hát sarkon fordulva indulni készültem. – Yelena? – szólt utánam. Visszaléptem az ajtónyílásba. – Jóságos ég, te lány! Gyere be nyugodtan! Mindig szívesen látlak. – Dilana letette a varrását, és megveregette maga mellett a másik széket. Amikor csatlakoztam hozzá a napsütésben, felkiáltott: – Olyan vékony vagy, mint a kisujjam. Ülj le! Ülj csak le! Hadd adjak neked egy kis ennivalót! Élénk tiltakozásom sem gátolta meg, hogy hozzon nekem egy nagy szelet vajas kenyeret. – Az én Random minden reggel küld nekem egy vekni gőzölgő, mézes kenyeret. – Világosbarna szemében szeretetteljes öröm tükröződött. Pontosan tudtam, hogy Dilana addig fog fölöttem állni, amíg bele nem harapok a kenyérbe. Nem akartam megbántani, ezért inkább ellenálltam a késztetésnek, hogy előbb megkóstoljam, mérgeket keresve. A lány csak akkor nyugodott meg, amikor már tele volt kenyérrel a szám. – 93 –
– Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte. Két falat között hálóruhákról érdeklődtem. – Nagy ég! Hogy felejthettem el? Szegény drágám! – Azzal sürögni-forogni kezdett a műhelyben, egész kis kollekciót gyűjtve össze számomra. – Dilana! – próbáltam megállítani. – Mindössze néhány holmira van szükségem. – Miért nem jöttél már sokkal hamarabb? Margg igazán szólhatott volna. – Dilana őszintén fel volt háborodva. – Margg… – kezdtem, azután mégis elhallgattam. Nem is tudtam, vajon Dilana hogyan vélekedik az asszonyról. – Margg egy rosszindulatú, vén hárpia, egy utálatos boszorkány – jelentette ki Dilana. Meglepetten pislogtam rá. – Rögtön meggyűlöl minden újonnan érkezőt, és valóságos csapás ránk, többiekre nézve. – De hát hozzád egészen kedves volt. – Heteken keresztül üldözött, miután megérkeztem a kastélyba. Akkor belopóztam a szobájába, és beszűkítettem az összes szoknyáját a szekrényében. Két hétig szenvedett, mire végül rádöbbent, mi történt. – Dilana mosolyogva lehuppant mellém. – Margg egyetlen öltést sem tudna megvarrni, így hát kénytelen volt lenyelni a büszkeségét, és a segítségemet kérni. Azóta mindig tisztességesen bánt velem. Dilana két kezébe fogta az enyémet. – Sajnos te lettél az új célpontja. De ne vedd a szívedre! Ha Margg kellemetlenkedik, légy te is undok vele! Amikor látja, hogy nem vagy könnyű zsákmány, nem leszel többé érdekes számára. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a kedves, szépséges fiatal lány képes volna ilyen álnok fondorlatokra, a mosolya azonban némi huncutságról árulkodott. – 94 –
Nagy halom hálóruhát terített a karomra, a tetejébe pedig még egy sor élénk színű szalagot is terített. – A fesztiválra, kedvesem – magyarázta, értetlen arckifejezésem látva. – Hogy kiemelje a gyönyörű, sötét hajadat. – Találtál már alkalmas szökevényt a gyakorlatra? – kérdezte a Parancsnok Valektól, amint a férfi megérkezett a dolgozószobájába az ebédhez. Éppen a Parancsnok ételét ellenőriztem, amikor Valek váratlan betoppanásával ismételten szétzúzta pillanatnyi békés elégedettségem. Való igaz, immár tizedik napja töltöttem be a hivatalos ételkóstoló tisztét, és a gyomrom többé nem rándult fájdalmas görcsbe, ha a Parancsnok közelében tartózkodtam. – Igen. Már tudom, ki lenne a tökéletes személy a feladatra. – Valek helyet foglalt a Parancsnokkal szemben álló széken. – Ki? – Yelena. – Micsoda? – Felhagytam minden próbálkozással, hogy úgy tegyek, mintha csak a saját dolgommal törődnék, és döbbent kiáltásom tökéletesen egybecsengett a Parancsnok hangjával. – Magyarázd meg! – hangzott a Parancsnok utasítása. Valek csak mosolygott a Parancsnok döbbenetén, mint aki éppen erre a válaszra számított. – Az én embereim arra lettek kiképezve, hogy ne hagyják magukat csapdába csalni. Nem volna igazságos a kutatócsapattal szemben, ha közülük választanék ki valakit. Ezért olyan emberre van szükségünk, aki nem részesült hasonló kiképzésben, nincs tapasztalata a rejtőzés és az üldözők kijátszása terén, ám elég intelligens, hogy kihívást jelentsen egy ilyen gyakorlaton. Valek felállt, hogy folytassa az előadását.
– 95 –
– A szökevénynek megfelelő ösztönzés szükséges, hogy elegendő erőfeszítést fektessen a hajszába, ugyanakkor vissza is kell térnie a kastélyba. Valódi foglyot nem használhatok a börtönből. A szolgálóknak nincs elég képzelőerejük. Fontolóra vettem az egészségügyi tisztet is, de rá szükség van a kastélyban, ha bármi baj történik. Éppen az egyik katonádat készültem kijelölni, amikor eszembe jutott Yelena. Azzal Valek felém intett. – Vág az esze. – Az ujjain számolva adott nyomatékot a szavainak. – Vonzó jutalmat ajánlunk fel neki, hogy jól teljesítsen, és hogy vissza is térjen. – Jutalmat? – A Parancsnok töprengve ráncolta a homlokát. – Az ételkóstoló semmiféle fizetést nem kap. Ám ezért a külön feladatért, és hasonlókért a jövőben, némi díjazásban részesülhet. Minél tovább marad szabad, kicselezve az üldözőit, annál több pénz üti a markát. Az pedig egészen nyilvánvaló, miért lesz kénytelen visszatérni a kastélyba. Számomra az volt. A Pillangó Por ellenszere tartott életben. Ha nem térek vissza a kastélyba másnap reggelre, már csak a holttestem után kell kutatniuk. – És ha visszautasítom a feladatot? – kérdeztem Valektól. – Kiválasztok egy katonát. De nagyon csalódott leszek. Azt hittem, értékelni fogod a kihívást. – Könnyen előfordulhat, hogy mégsem… – Elég! – csattant a Parancsnok hangja. – Felháborítóan nevetséges ez az ötlet, Valek. – Hát éppen ez a lényeg! Egy katona kiszámítható lépéseket tesz. Yelena rejtély az üldözői számára. – Te esetleg könnyedén belegondolod magad a szökevény helyzetébe, ám azok a katonák, akiket a gyakorlatra kijelöltem, korántsem olyan furfangosak. Azt remélem, hogy sikerül végre – 96 –
találnunk egy embert, aki a helyettesed lehet. Természetesen megértem, mire vársz, de alig hiszem, hogy az egyhamar bekövetkezne. Most rögtön szükségünk van valakire. – A Parancsnok felsóhajtott. Ennél több érzelemnyilvánítást sohasem tapasztaltam nála. – Valek, áruld el, miért szegülsz ellene folyton a parancsomnak, hogy kiképezz magadnak egy helyettest? – Mert mind ez idáig egyetlen jelöltedet sem találtam megfelelőnek a feladatra. Amikor a tökéletes személy felbukkan, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy kiképezzem a tisztre. A Parancsnok pillantása a kezemben tartott tálcára tévedt. Átvette az ennivalót, majd utasított, hogy hozzak egy kis forró teát. Meglehetősen átlátszó kifogás volt, hogy megszabaduljon tőlem, amíg kedvükre vitatkoznak. Boldogan engedelmeskedtem. A konyha felé menet eltöprengtem a váratlan lehetőségen, hogy szökevényt játsszak Valek gyakorlatán. Első gondolatom az volt, hogy nemet mondok; semmi szükségem nem volt további gondokra. Amint azonban fontolóra vettem a szokatlan kihívást, hogy egy rakás üldözőt próbáljak kicselezni, némi pénzjutalommal egybekötve, egészen más fényben kezdtem látni a gyakorlatot; kitűnő lehetőségnek tűnt. Mire a konyhába értem, már azt reméltem, hogy végül Valek nyeri a vitát. Különösen, mivel a gyakorlat során az egész napot a kastélyon kívül tölthetném, és a tapasztalatok, amelyekre a szökevény szerepében szert tehetek, még nagy hasznomra lehetnek a jövőben. – Valami baj van az ebéddel? – kérdezte Rand, és elém sietett, száját aggodalmasan összeszorítva. – Nem. Csak egy kis forró teára van még szükségem. Megkönnyebbülés ömlött szét feszült vonásain. Csodálkoztam, miért aggódik annyira, hogy az ebéd esetleg nem volt minden szempontból megfelelő. Elképzeltem, amint a fiatal Rand fellázad a Parancsnok uralma ellen, szabotázsként elrontva az ennivalót. – 97 –
Elhessegettem a gondolatot. Rand sohasem szolgált volna fel csapnivaló ételt; egész személyisége ehető kreációi köré összpontosult. Bizonyára valami más titok rejlett Rand és a Parancsnok között. Nem voltam benne biztos, hogy egészen friss kapcsolatunk feljogosít személyes, talán érzékeny témákat feszegető kérdésekre, így hát inkább tartottam a számat. Csaknem két hete ismertem Randet, de még mindig nem tudtam, hányadán állunk. Hangulata fel-alá cikázott az érzelmek teljes skáláján, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Nagyon szeretett fecsegni. Többnyire ő irányította a beszélgetéseinket, és csupán néhány személyes kérdést tett fel. Már abban is kételkedtem, hogy a válaszaim egyáltalán eljutnak a füléhez, mielőtt újfent áradni kezd belőle a szó. – Ha már itt vagy – szólt Rand, levéve egy fehér tortát a temérdek falipolcként lógó rács egyikéről. – Megkóstolnád ezt a kedvemért? Mondd el, mi a véleményed róla! Vágott nekem egy szeletet. A tortát tejszínhab fedte, a vanília tiszta rétegeket tejszín és málna keveréke választotta el egymástól. Igyekeztem leplezni, hogy az első harapással mérgeket keresgéltem. – Pompás kombinációja az ízeknek – hangzott az ítéletem. – Nem tökéletes, de képtelen vagyok rájönni, hol a probléma. – A tejszín túlságosan édes – állapítottam meg egy újabb harapás után. – És a tészta picit száraz. – Újra próbálkozom. Visszajössz ma este? – Miért? – Szükségem van egy szakértő véleményére. Ezzel a süteménnyel akarok benevezni a tűzfesztivál sütőversenyére. Te is részt veszel az ünnepségen? – Meg nem tudom biztosan. – Amikor a múlt éjjel megemlítettem a fesztivált, Valek egy szóval sem mondta, hogy nem mehetek. – 98 –
– A konyhából megyünk egy páran. Csatlakozhatsz hozzánk, ha szeretnél. – Köszönöm. Majd megbeszéljük. Útban visszafelé a Parancsnok dolgozószobájához igencsak kellemetlen gondolat férkőzött a fejembe. Mostanáig állandóan Valek közelében maradtam, hiszen Brazell még mindig a kastélyban tartózkodott, és nem is tervezett hazaindulni, csak a fesztivál után. Tételezzük fel, hogy elvállalom a szökevény szerepét; mi történik, ha Brazell tudomást szerez róla? Mi lesz, ha véletlenül összefutok vele az ünnepségen? Arra a következtetésre jutottam, hogy nagyobb biztonságban vagyok a kastély falai között, amíg Bazell el nem megy, így hát eldöntöttem, hogy visszautasítom Valek és Rand ajánlatát is. Mire azonban megérkeztem a teával a Parancsnokhoz, valek már meg is nyerte a vitát. Pénzjutalommal igyekezett rávenni a gyakorlatra, mielőtt bármit is szólhattam volna. Meglehetősen tekintélyes összeg üti a markomat, ha sikerül egy teljes napig megőriznem a szabadságomat. – A gyakorlatot a tűzfesztivál idejére terveztük. Sűrű időszak ez a katonák számára. Ne halasszuk későbbre, talán az ünnepségek utánra? – fordult a kérdéssel Valek a Parancsnokhoz. – Inkább ne! A fesztivál körüli zűrzavar csak tovább nehezíti az üldözőink dolgát. – Nos, Yelena, így csak néhány napod maradt a felkészülésre. Ez így van jól, elvégre a rabok néha megtervezik ugyan a szökésüket, de többségük csupán meglátja a lehetőséget, és elrohan. Érdekel a kihívás? – kérdezte Valek. – Igen. – A szó kicsúszott a számon, mielőtt a sokkal ésszerűbb visszautasítást megfogalmazhattam volna. – Azzal az egy feltétellel, hogy Brazell nem értesül a részvételemről.
– 99 –
– Hát nem bizonyítottam még kellőképpen, hogy szívemen viselem a biztonságodat? Hiszen szállást adtam neked a saját lakosztályomban! – fújtatott Valek. Akkor ébredtem csak rá, hogy vérig sértettem. Amikor Rand lelkébe tapostam, siettem minél hamarabb jóvátenni a bűnömet. Ám Valek esetében inkább a következő megjegyzésen törtem a fejemet, hogy tovább bosszanthassam, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. – Ha már szóba került Brazell – vágott közbe a Parancsnok. – A tábornok egy ajándékkal lepett meg. A szakácsa egy új édességet kísérletezett ki. Arra gondolt, hogy talán ízleni fog nekem. Ambrosius parancsnok megmutatott nekünk egy fából készült dobozkát, tele cserép módján egymásra sorakoztatott, barna kis kockákkal. Minden egyes darab sima volt és fényes, ám a szélek úgy festettek, mintha egy tompa késsel szeletelték volna fel őket; egyenetlen, durva volt az élük, barna sorjával. Valek felemelt egy darabot, és megszimatolta. – Remélem, egyet sem kóstoltál meg. – Túlságosan nyilvánvaló próbálkozásnak gondolnám, még Brazelltól is, ha mérgezett volna. Ám nyugodt lehetsz. Egyet sem ettem belőle. Azzal Valek átnyújtotta nekem a dobozt. – Yelena, vegyél ki találomra néhány darabot, és kóstold meg őket! Válogatni kezdtem a kockák között, és kiválasztottam négyet körülbelül akkorák lehettek, mint a hüvelykujjam körme, és mind a négy ráfért a tenyeremre. Ha nem mondják, hogy desszertről van szó, azt gondoltam volna, hogy barna gyertyaviaszt tartok a kezemben. A körmöm mély vágást ejtett az egyik tetején, és az ujjaim kissé zsírosak lettek az érintésüktől.
– 100 –
Haboztam. Az édesség Bazelltől jött, és bármennyire is törtem a fejem, nem emlékeztem rá, hogy a szakácsa valaha is különösebben találékony lett volna. Elhessegettem az aggályaimat. Nem volt más választásom. Mivel viaszra gondoltam, a viasz ízére is számítottam. Beleharaptam a szilárd kockába, arra várva, hogy szétmorzsolódik a fogaim között. Minden bizonnyal az arckifejezésemet látva pattant fel a Parancsnok a helyéről, mert egyetlen hang sem hagyta el a számat. Az érzékeimen eluralkodó íz teljes bűvöletbe ejtett. Az édesség nem szétmorzsolódott, hanem elolvadt a számban, ízek valóságos kavalkádjával borítva a nyelvemet. Édes, keserű, mogyorós és gyümölcsös ízek követték egymást. Éppen amint meg tudtam állapítani, melyiket érzem, kezdődött elölről a pompás ízek forgataga. Még sohasem találkoztam ilyesmivel. Mielőtt észbe kaptam volna, már mind a négy kocka eltűnt a tenyeremről. Még többre ácsingóztam. – Hihetetlen! Mi ez? Valek és a Parancsnok értetlenül pillantottak egymásra. – Brazell Criollónak nevezte – válaszolta végül a Parancsnok. – Miért? Talán mérgezett? – Nem. Nincs benne méreg. Csak… – Nem találtam a megfelelő szavakat, hogy leírjam az ízét. – Kóstolja meg, uram! – csupán ennyit bírtam kinyögni. Érdeklődve figyeltem a Parancsnok arcát, amint beleharapott az egyik kockába. Szeme tágra nyílt, szemöldöke meglepetten szökkent a magasba. Nyelve villámgyorsan körbejárt a száján és a fogain, hogy lenyalja a varázslatos íz utolsó cseppjeit is. Keze máris a következő darabért nyúlt. – Édes. Szokatlan az íze. De nem érzek rajta semmi hihetetlenül különlegeset – jelentette ki Valek, lesöpörve a barna forgácsokat a kezéről. – 101 –
Most rajtam volt a sor, hogy jelentőségteljes pillantást váltsak a Parancsnokkal. Valekkal ellentétben neki volt érzéke a finom ételekhez. Felismerte a kiválóságot, amikor megízlelte. – Lefogadom, hogy az a mocskos kis patkány egy órát sem fog kibírni – morogta Margg elfojtott hangja a konyha ajtaja mögött. Már éppen be akartam lépni, amikor meghallottam a szavait. – Ötvenet fizetek az egyhez bárkinek, aki eléggé bolond ahhoz, hogy elhiggye, a patkány kitart egy teljes napon keresztül. És százat adok az egyhez annak az ostobának, aki azt gondolja, hogy nem is fogják elkapni. Miután Margg kihirdette az esélyeket, az egész helyiséget betöltötte a fogadók lelkes kiáltásainak hangzavara. Egyre növekvő rettenettel hallgattam, hogy mi történik. Az egyszerűen nem lehetséges, hogy Margg rólam beszélt. Miért árulta volna el Valek éppen Marggnak a gyakorlat részleteit? Holnapra már az egész kastély tele lesz az újsággal. A hír bizonyára Brazell fülébe is eljut. – Felteszem egy havi béremet, hogy Yelena egész nap szabad marad – harsant Rand mély hangja. A konyhai személyzet minden tagja egyszerre elcsendesült. Szívemben az árulás helyébe hirtelen büszkeség költözött. Fogadásokat kötöttek rám, de el sem mertem hinni, hogy Rand képes egy egész havi bérét feltenni rám. Jobban bízott bennem, mint én saját magamban. Valójában inkább Margg véleményét osztottam ebben a kérdésben. Margg gúnyos kacaja visszhangot vetett a csempézett falakon. – Túl sok időt töltöttél már a konyhában, Rand. A hőség péppé olvasztotta az agyadat. Nincs már semmi sütnivalód. Szerintem kezded megkedvelni azt a kis patkányt. Jobb lesz, ha kulcsra zárod a késeidet, amikor itt van, mert különben a végén… – 102 –
– Jól van. Ennyi elég – vágott Rand a szavába. – A vacsorának vége. Kifelé a konyhámból! Hátrasiettem a folyosón, hogy eltűnjek szem elől. Megígértem Randnak, hogy később még megkóstolom a süteményét, ezért visszakanyarodtam a konyhához, miután már mindenki távozott. Rand az egyik asztalnál ülve éppen mogyorót aprított. Egy szelet málnás-habos sütemény várt rám mellette az asztalon, egy tányérra készítve. Felém tolta a tányért, és megkóstoltam a süteményt. – Most már sokkal jobb. A tészta hihetetlenül puha és zamatos. Mit változtattál rajta? – kérdeztem. – Egy kis pudingot kevertem a tésztába. Rand szokatlanul csendesen viselkedett. Egyetlen szóval sem említette a fogadást. Nem állt szándékomban rákérdezni. Közben befejezte a mogyoróaprítást. Miután összetakarított, így szólt: – Jobb lesz, ha most szépen lefekszem. Holnap éjjel a fesztiválra megyünk. Te is jössz? – Ki tart veletek? – Húztam az időt a válaszadással. Gyűlöltem volna, ha lemaradok a fesztivál első estéjéről. Gyűlöltem volna, ha Brazell még ezt az egyetlen örömet is elragadja tőlem. Ám ha Margg is részt vesz az ünnepségen, jobbnak láttam az eredeti döntésemnél maradni. – Porter, Sammy, Liza és talán Dilana. – Rand fáradt tekintete egészen enyhén felragyogott, amint Dilana nevét említette. – Miért? – Mikor indultok? – A szívem ismét készen állt, hogy félresöpörjön minden logikus és biztonságos elhatározást. – Vacsora után. Csakis akkor szabad mindenki. A Parancsnok rendszerint könnyű vacsorát rendel a fesztivál első estéjére, hogy a konyhai személyzet korán végezhessen. Ha mégis csatlakozni akarsz hozzánk, gyere ide holnap este! – 103 –
Azzal máris a szobájába indult, amely a konyha szomszédságában volt, míg én Valek lakosztálya felé vettem az irányt. A szobákban teljes sötétség fogadott, senki sem volt odabenn. Bezártam magam mögött az ajtót, és körbetapogatózva rá is bukkantam egypár tűzkőre. Amint sorra gyújtottam a lámpásokat, elhaladtam Valek íróasztala mellett; a pillantásom megakadt egy papírlapon, a rakás tetején. Lopva körülnéztem, hogy Valek valóban nem lapul-e valahol a sötét árnyak rejtekében, azután szemügyre vettem a papirost. Nevek sorakoztak rajta, amelyeket végül szép sorban áthúztak. Ám az én nevem be volt karikázva. Alatta egy rövid megjegyzés szerepelt, miszerint én volnék a tökéletes szökevény a gyakorlathoz. Margg valószínűleg innen szerezhetett tudomást a részvételemről. Eszembe jutott, hogy már korábban is rajtakaptam Valek irodájában, amint az asztalon heverő iratokat böngészte portalanítás közben. Attól függően, milyen régóta fekszenek itt ezek a papírok, Margg már egy ideje tudhatott a dologról. Nyilvánvalóan meg akart öletni. Ha sikerül életben maradnom, végül mégiscsak kénytelen leszek szembeszállni ezzel az asszonnyal. Sajnos várnom kell, amíg Valek gyakorlata véget nem ér. Ami pedig a menekülési tervemet illette, alaposan átkutattam Valek könyvkupacait. Mintha emlékeztem volna, hogy nemrég két témába vágó címen is megakadt a szemem, és találtam is két kötetet az üldözési módszerekről, sőt még egy másikat is az üldözők leghatékonyabb kicselezéséről. Senki sem tiltotta meg, hogy egy kis kutatómunkát végezzek. Valek könyveivel felszerelkezve fogtam egy lámpást, és visszavonultam a szobámba. Addig tanulmányoztam a köteteket, amíg a kimerültségtől össze nem folytak szemem előtt a szavak. Átöltöztem új hálóruhámba, majd a lámpást eloltva ágyba zuhantam.
– 104 –
Arra a rettenetes érzésre riadtam fel, hogy valaki van a szobámban. Azonnal úrrá lett rajtam a dermesztő, verejtékező rémület. Sötét, fenyegető alak tornyosult fölém. Kirántott az ágyamból, a falnak csapódtam. Egy, két, három ziháló lélegzet hallatszott a néma csendben. Semmi más nem történt. A támadó megtorpant, ám továbbra is a falnak szegeződtem. Szemem lassan hozzászokott a sötéthez. Felismertem támadóm vonásait. – Valek?
– 105 –
11.
V
ALEK SZOBORMEREV, NÉMA, RIDEG ÉS KIFEJEZÉSTELEN ARCA
közvetlenül előttem volt. Az ajtóm tárva-nyitva állt, ám még a lámpás odakintről beszűrődő halvány fénye sem tudott melegséget csempészni jéghideg, kék szemébe. – Valek, mi a baj? Erre minden figyelmeztetés nélkül elengedett. Túlságosan későn döbbentem rá, hogy a föld fölött tartott a falhoz szorítva; nyomorult kupacban rogytam össze a lába előtt. Valek némán kisétált a szobámból. Tántorogva feltápászkodtam, úgy éreztem, mintha több végtagom volna a kelleténél. Sikerült utolérnem a nappaliban; az íróasztala előtt állt. – Ha a könyvekről van szó… – dadogtam Valek hátának, arra gondolva, hogy talán a kölcsönkért kézikönyvek miatt haragszik. Megperdült. – Könyvek? Komolyan azt hiszed, hogy ez most a könyvekről szól? – Hangja csupán egy pillanatra tűnt meglepettnek, azután rögtön a már ismerős, metsző élt érezhettem rajta. – Bolond voltam. Egész idő alatt csodáltam a túlélő képességeidet és az éles elmédet. De most… – Szünetet tartott, majd körbepillantott a szobában, mint aki a megfelelő szavakat keresi. – Véletlenül meghallottam egy beszélgetést a szolgálók között, akik éppen az esélyeidet latolgatták. Mint a gyakorlaton szereplő szökevényét. Fogadásokat kötöttek. – 106 –
Hogyan lehettél ennyire ostoba és tapintatlan? Azon gondolkodtam, hogy megöllek, csak hogy ne kelljen később a kihűlt holttestedre vadásznom. – Egyetlen léleknek sem árultam el! – Nem is próbáltam leplezni a hangomat színező dühöt. – Mégis hogy képzelheted, hogy képes volnék kockára tenni a saját életemet? – Ugyan miért higgyek neked? Rajtad kívül egyedül a Parancsnok tudott a tervről. – Nos, Valek, te vagy a kémek gyöngye. Nem hallgathatta ki valaki a beszélgetést? Ki más juthat be a szobájába? A jegyzeteid pedig közszemlére téve hevertek az íróasztalodon. – Mielőtt újabb téves következtetésre juthatott volna, sietve hozzátettem: – Bárki megláthatta őket. Ha már az én szemem megakadt rajtuk, egyetlen futó pillantás alatt, akkor annak, aki szaglászni jött be, egyenesen felhívás volt egy alapos tanulmányozásra. – Mit akarsz ezzel mondani? Kit gyanúsítasz? Valek összehúzta a szemöldökét, mély ráncokat rajzolva a homlokára. Riadalom futott át a vonásain, mielőtt újra felölthette volna kőkemény álarcát. Az a pillanatnyi rémület sok mindent elárult. Vagy annyira meg volt róla győződve, hogy elpletykáltam a gyakorlat részleteit a szolgálóknak, hogy más lehetőségeket számításba sem vett, vagy el sem tudta képzelni, hogy esetleg rést ütöttek rendíthetetlen biztonsága falán. Most az egyszer sikerült kibillentenem a híres nyugalmából, ha csak egy pillanatra is. Egy szép napon szívesen látnám meghunyászkodva a lábam előtt heverni. – Vannak sejtéseim – válaszoltam. – De bizonyíték híján senkit sem akarok megvádolni. Nem volna igazságos, és különben is, ki adna hitelt a szavaimnak? – Senki. – Valek felkapott egy szürke követ az íróasztaláról, és felém hajította.
– 107 –
Döbbenten megdermedtem, amint a kő elsüvített a fejem mellett, és közvetlenül mögöttem a falnak csapódott. Szürke törmelék lepte be a vállamat, és hullott a padlóra. – Rajtam kívül. – Valek leroskadt a székébe. – Vagy én vagyok a kockázat megszállottja, vagy igazad lehet, és valóban spicli van közöttünk. Egy besúgó, pletykás, kém. Bárki legyen is az a fickó, meg kell találnunk. – Vagy az a nőszemély. Valek a homlokát ráncolta. – Menjünk biztosra, és válasszunk egy másik szökevényt? Vagy fújjuk le az egész gyakorlatot? Vagy folytassunk mindent a terv szerint, nem csupán a szökevény szerepét osztva rád, hanem a csaliét is? Előcsalogatva rejtekéből a gazfickót, hogy felfedje magát. – Elhúzta a száját. – Vagy az álnok nőszemélyt. – Szerinted Brazell nem fog célba venni? – Nem. Túlságosan elhamarkodott lépés volna. Alig hiszem, hogy Brazell megpróbálna az életedre tömi, amíg a gyárát be nem indítja. Amint azonban megkapja, amit akar, érdekessé válhat a helyzet. – Ó, csodás! Most már alig bírok ébren maradni az unalomtól. – Hangomból maró gúny áradt. Csakis Valek lenne képes érdekesnek tartani, ha valaki az életemre törne. Ám Valek nem vett tudomást a megjegyzésemről. – Rajtad áll a választas, Yelena. Az én választásom sajnos nem szerepelt Valek felvázolt lehetőségei közt. Mert hát legszívesebben azt választottam volna, hogy egészen más helyen lehessek, ahol nem forog állandóan veszélyben az életem. Ahol nem egy mesteri orgyilkos a főnököm, és nem igyekszik egy álnok ismeretlen tovább nehezíteni az amúgy is meglehetősen bonyolult életemet. Az én választásom a szabadság lenne.
– 108 –
Felsóhajtottam. Természetesen a legbiztonságosabb lehetőség volt egyben a legcsábítóbb is, de az semmit sem oldott volna meg. Nagy árat fizettem, hogy megtanuljam, a gondok elkerülése nem vezet célra. Az ösztöneim rendszerint azt súgták, hogy fussak és rejtőzzek el, amivel végül sarokba szorítottam magam, és már csak vakon vagdalkozhattam tovább. A végeredmény nem volt mindig kedvező. Megrémített, amikor hirtelen kicsúszott kezemből az irányítás. Túlélő ösztöneim önálló életet éltek. Varázslat. A szó ott lebegett tudatom legmélyén. Nem. Mostanra már biztosan észrevették volna. Kétségkívül valaki feljelentett volna. Vagy talán mégsem, ha az a valaki történetesen Brazell? Vagy éppen Reyad? Megráztam a fejemet, elhessegetve a rémisztő gondolatokat. Mindez már a múlté. Sürgetőbb gondjaim akadtak. – Rendben. Hajlandó vagyok horogra tűzni magam, hátha felbukkan a hal. De ki fogja tartani a hálót? – Én magam. Lassan kifújtam tüdőmből a levegőt. A gyomromat szorító görcs valamelyest enyhült. – Ne változtass a terveiden! Mindenről gondoskodom. – Valek felemelte a lapot, amelyen a nevem szerepelt. A sarkát a lámpásba dugta, lángra lobbantva a papírt. – Valószínűleg követnem kellene téged a tűzfesztiválra holnap este. Feltéve, ha a józan észnek engedelmeskedve nem utasítod vissza Rand ajánlatát, és inkább maradsz a kastélyban. – Az égő papírlapot hagyta a földre hullani. – Hogyan…? – Elhallgattam. Mégsem akartam feltenni a kérdést Tudtam, hogy Valek nem bízik Rand hűségében, így hát igazán nem kellett volna meglepődnöm, hogy besúgót tart a konyhában. Valek nem tiltotta meg, hogy elmenjek. Hirtelen döntésre jutottam.
– 109 –
– Elmegyek a fesztiválra. Kockázatos. És akkor mi van? Minden alkalommal óriási kockázatot kell vállalnom, amikor belekóstolok a Parancsnok teájába. Ezúttal legalább talán szórakozhatok is egy kicsit. – Nem könnyű pénz nélkül jól érezni magad a fesztiválon. – Valek eltaposta a papírlap kihunyó parazsát a csizmájával. – Elboldogulok. – Szeretnél egy kis előleget a szökevénynek járó béredből? – Nem. Meg fogom szolgálni azt a pénzt. Nem akartam, hogy Valek szívességet tegyen nekem. Nem voltam felkészülve, hogy elfogadjam a gondoskodását. Ha Valek kemény szigorúsága akár csak egy kicsit is megenyhül, az tönkreteheti különös, kötélhúzásra emlékeztető kapcsolatunkat, és nem szerettem volna, ha bármi is megváltozik közöttünk. S különben is borzasztó veszélyt jelenthetett volna számomra, ha érzelmes gondolatokat dédelgetek a szívemben Valekkal kapcsolatban. Bátran csodálhattam kifinomult képességeit, és örömmel fogadhattam, ha mellettem állt egy csatában. De hogy egy patkány megkedvelje a macskát? Az csupán egyetlen módon végződhetett. A patkány halálával. – Ahogy tetszik – felelte Valek. – De szólj bátran, ha mégis meggondolnád magad! És sose fájjon a fejed a könyvek miatt! Annyi könyvet olvashatsz, amennyit csak akarsz. Visszafelé indultam a szobámba, ám kezemet a kilincsen nyugtatva mégis megtorpantam. – Köszönöm! – Az ajtóhoz beszéltem, nem mertem Valekra nézni. – A könyveket? – Nem. Az ajánlatodat.–Tekintetem a fa erezetét tanulmányozta. – Szívesen. Az egész kastély zsongott az izgalomtól. Mosolygó szolgálók siettek végig a folyosókon, nevetés visszhangzott a kőfalakról. A – 110 –
tűzfesztivál első napja volt, és a kastély cselédsége igyekezett minden munkát mihamarabb befejezni, hogy részt vehessenek a nyitó ünnepségen. Izgatottságuk engem is megfertőzött, és a nyugtalanul töltött éjszaka ellenére is lassan újra úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Elhatároztam, hogy elmém egyik távoli, sötét zugiba száműzöm a fesztiválon nyomomba eredő merénylő ocsmány képét, és megengedtem magamnak, hogy élvezzem az esti rendezvény örömteli előkészületeit. Valek délutáni óráján nyughatatlanul fészkelődtem. Igyekezett megtanítani, miként vegyem észre, ha követnek. Többnyire csak józan ész diktálta tanácsokat osztogatott, és olyan módszerekre hívta fel a figyelmemet, amelyekről már magam is olvastam az egyik könyvében, így hát gyakran elkalandoztak a gondolataim. Nem szándékoztam egész este a vállam fölött leskelődni, hátha követ valaki. Megérezve szórakozott hangulatomat, Valek a szokásosnál hamarabb fejezte be az oktatást. Nem sokkal később felnyaláboltam a tiszta egyenruhámat és a Dilanától kapott szalagokat, és a fürdő felé vettem az irányt. A napnak ebben a szakaszában a gőzölgő medencék elhagyatottak voltak. Gyorsan megmosakodtam, azután belemerültem az egyik kádba. Lassan ereszkedtem a forró habok közé, sorra lazítottam el az izmaimat, halk sóhajok közepette, mígnem egészen a nyakamig ért a víz színe. Csak akkor szálltam ki a fürdőből, mikor az ujjaimon már ráncos lett a bőr. Egy hónapja nem voltam hajlandó a tükörbe nézni. Most hirtelen felébredt a kíváncsiságom, és végigmértem a tükörképemet. Már nem úgy festettem, akár egy élő csontváz, bár még jócskán rám fért volna néhány kiló. Az arcom beesett, bordáim és csípőm szinte kilyukasztotta a bőrömet. Nemrég még fénytelen, kócos,
– 111 –
kifésülhetetlen hajam ragyogott. A jobb könyökömet csúfító forradás élénkvörös színe sötétlilára váltott. Nagyot nyeltem, tekintetemmel a tükör mélyét fürkésztem. Vajon visszatért már a lelkem? Nem. Csupán Reyad gúnyosan vigyorgó szellemét fedeztem fel a hátam mögött, amikor azonban hátrafordultam, nyomtalanul eltűnt. Eltöprengtem, ugyan mit akarhat Reyad. Bizonyára bosszúra szomjazott. De vajon hogyan száll szembe az ember egy szellemmel? Úgy döntöttem, hogy ma este nem fájdítom miatta a fejemet. Tiszta egyenruhába öltöztem, a színpompás szalagokat a hajamba fontam, úgy, hogy a végük lelógjon a hátamra. Amikor jelentkeztem a Parancsnoknál, hogy előkóstoljam a vacsoráját, csípős megjegyzésre számítottam nem túl katonás hajviseletem miatt. Ám csupán a szemöldökét vonta fel. Vacsora után egyenesen a konyhába siettem. Rand széles mosollyal üdvözölt. A szolgálók még mindig a takarítással voltak elfoglalva, így hát segítettem nekik lesúrolni a pultokat és felmosni a padlót. Semmi kedvem nem volt sután álldogálni, míg a többiek dolgoznak Rand konyhája makulátlan volt, és csakis akkor bocsátotta el a személyzetet, amikor már minden tisztán ragyogott. Rand sietve lecserélte pecsétes egyenruháját, én pedig egy kis csoportot figyeltem, akik várakozás közben beszélgettek. Látásból és hírből mindnyájukat ismertem, ám még egyikükkel sem váltottam szót. Időnként egy-egy lopott, aggodalmas pillantást vetettek felém. Elnyomtam egy csalódott sóhajtást; nem akartam, hogy a nyugtalanságuk felbosszantson. Még csak nem is hibáztattam őket. Nem volt titok, hogy megöltem Reyadot. Porter volt a legidősebb a csapatban. A Parancsnok kutyatenyészetét vezette. Egy régi bútordarab a királyság idejéből, akit túlságosan értékesnek tartottak, hogy lecseréljenek. Többet ráncolta a homlokát, mint amennyit mosolygott, és Rand volt az – 112 –
egyetlen barátja. Rand többször is mesélt nekem Porterről, egyfajta „el sem hiszem, hogy bárki hitelt ad efféle ostobaságoknak” hangon, ám a rosszindulatú szóbeszéd miatt, miszerint telepatikus úton érintkezik a kutyákkal, kitaszítottként élt a kastélyban. A rejtélyes mód, ahogyan a kutyák megértették Portert, és reagáltak az utasításaira, szinte természetellenesnek tűnt. Mintha mágia lett volna a dologban. És már a varázserő gyanúja is elegendő volt, hogy az emberek messzire elkerüljék Portert, mintha valamiféle ragályos betegséget terjesztene. Ám senkinek sem volt bizonyíték a kezében, és a férfi szoros kapcsolata az állatokkal hasznosnak bizonyult. A Parancsnok igen nagyra értékelte. Sammy volt Rand lóti-futi küldönce. A tizenkét éves, vézna fiú egyetlen célnak szentelte az életét, hogy megszerezzen minden holmit, amire csak Randnak szüksége lehet. Nemegyszer tanúja voltam, ahogyan Rand ráüvölt, majd azon nyomban magához öleli. Liza csendes, fiatal nő volt, alig néhány évvel idősebb nálam. Mint a kastély kulcsárnője, az éléskamra készletei fölött őrködött. Liza folyton egyenruhájának ujját igazgatta, mint aki idegesen feszeng, ám úgy véltem, még mindig szívesebben társalog Porterrel, mint velem. Amikor Rand végre előbukkant a szobájából, együtt sétáltunk ki a kastélyból. Sammy nem bírt magával az izgatottságtól, és előrerohant, meg sem várva a többieket. Porter és Liza folytatta a beszélgetést, míg Rand és én kissé hátramaradva követtük őket. Az éjszakai levegő friss és üdítő volt. Megcsapta orromat a nedves föld tiszta illata, amelyet a távoli füst enyhe aromája fűszerezett. Csaknem egy éve most jártam először a kastélyon kívül, és mielőtt kiléptünk a kastélyt körülölelő, hatalmas falban nyíló kapun, még egyszer hátrapillantottam. A hold sápadt fénye nélkül túlságosan sötét volt, nem láthattam az apró részleteket, csupán néhány kivilágított ablak és az égbe nyúló falak tárultak a szemem elé. Az – 113 –
egész épület elhagyatottnak tűnt, Ha Valek követett is, nem láttam sehol. Amint a kaput magunk mögött hagytuk, hűvös szellő üdvözölt minket, ahogy a nappali, forró levegő lassan lehűlt. Séta közben két karomat enyhén megemeltem, élveztem, amint a friss levegő elsuhan mellettem. A szél belekapott az egyenruhámba, a hajam szabadon lobogott. Mélyet lélegeztem, gyönyörködtem a friss, éjszakai illatfelhőben. A védfalakat körülvevő füves mezőn sétáltunk keresztül. A kastély negyed mérföldes körzetén belül tilos volt építkezni A települést, amely hajdan Zafír királynő nevét viselte, a hatalomátvételt követően átnevezték Kastélyvárosnak. Zafírvárost az egykori király építtette a kastélytól délre fekvő völgyben, ajándék ként szeretett feleségének. A tűzfesztivál sátrait a Kastélyváros melletti nyugati mezőn állították fel. – Dilana nem tart velünk? – kérdeztem Randtól. – Már ott van. Ma délután sürgős, életbe vágó munkája akadt. Amint a táncosok kinyitották a jelmezes ládájukat, kiderült, hogy valami alattomos féreg lyukakat rágott az összes öltözékbe. Azonnal hívatták Dilanát, hogy segítsen megjavítani őket, még az ünnepélyes megnyitó előtt. – Rand felnevetett. – Fogadni mernék, hogy mulatságos látvány volt, amikor kitört a pánik a kilyuggatott ruhák láttán. – Számodra lehet, hogy mulatságos az ilyesmi, de szegény asszony, aki a jelmezekért felel, minden bizonnyal szívesen lemondott volna róla. – Való igaz. – Rand hallgatásba burkolózva bicegett mellettem. Lassabban tudtunk csak haladni, így hát egyre inkább lemaradtunk a többiek mögött. – Hol van a süteményed? – Őszintén reméltem, hogy nem rontottam el a hangulatát. – 114 –
– Sammy ma reggel már leszállította. A sütőverseny győztesét már az első napon kihirdetik, hogy eladhassák a benevezett műveket, amíg még frissek. Meg akarom nézni az eredményt. Te miért nem neveztél be egyetlen versenyre sem? Egyszerű kérdés volt. A számos kérdés egyike a fesztivállal kapcsolatban, amelyet sikeresen elkerültem, amióta Randdal barátságot kötöttünk. Először gyanakodtam, hogy baráti érdeklődése útján pusztán a következő fogadáshoz igyekszik néhány bizalmas információhoz jutni. Ám miután a fogadás lezárult, rá kellett jönnöm, hogy a kérdései őszinte érdeklődésből fakadnak. – Nem volt pénzem a nevezési díjra – válaszoltam. Nem állítottam valótlant, de a teljes igazságot sem mondtam el. Feltétel nélkül meg kellene bíznom Rand tisztességében, mielőtt hajlandó volnék megosztani vele a tűzfesztiválhoz fűződő emlékeimet. Rand felháborodottan csettintett a nyelvével. – Semmi értelme, hogy az ételkóstoló nem kap fizetséget. Hát mi is lehetne a jobb módja az információgyűjtésnek a Parancsnokról, mint az ételkóstoló megvesztegetése? – Egy pillanatra elhallgatott, majd felém fordult, arca halálos komolyságot tükrözött. – Te hajlandó volnál pénzért értesüléseket szolgáltatni?
– 115 –
12.
R
hideg borzongás futott végig a hátamon. Vajon puszta kíváncsiságból szegezte nekem a kérdést, vagy pénzt akart felajánlani nekem értesülésekért cserébe? El tudtam képzelni, mit szólna Valek, ha a tudomására jutna, hogy hagytam magam megvesztegetni. A pénztelenség sokkal vonzóbbnak tűnt, mint az orgyilkosok gyöngyének haragjával szembeszállni. – Nem. Soha nem tennék ilyesmit – válaszoltam. Rand halkan felmordult. Feszült, mesterkélt csendben sétáltunk tovább egy ideig. Felmerült bennem a gyanú, hogy Oscove, a korábbi ételkóstoló, értesüléseket bocsátott áruba. Megmagyarázta volna, Valek miért nem szívelte Randot, ő pedig miért gyanúsította a kémek főnökét azzal, hogy megölte a fickót. – Ha szeretnéd, szívesen kifizetem helyetted a nevezési díjat. A segítséged felbecsülhetetlen volt a számomra, és az is igaz, hogy már eddig is rengeteg pénzt nyertem a találékonyságodnak hála – ajánlotta fel Rand a segítségét. – Igazán köszönöm, de nem is vagyok felkészülve. Csupán elpazarolnád a pénzedet. Egyébként is elhatároztam, hogy pénz nélkül fogom élvezni a fesztivált, mert be akarom bizonyítani Valeknak, hogy nem lehetetlen. Noha megígértem magamnak, hogy nem fogok állandóan a hátam mögé lesni, most mégis lopva hátrapillantottam a vállam fölött AND KÉRDÉSÉRE
– 116 –
Semmi. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ha nem látom Valekot, az csakis jót jelenthet. Ha én képes vagyok észrevenni, mások is könnyedén megláthatják. Ennek ellenére továbbra is gyötört a baljós érzés, hogy Valek végül mégis sorsomra hagyott. Hagyd abba! – korholtam magam. – Ne aggodalmaskodj! Ugyanakkor az is ostobaság lett volna, ha a veszéllyel mit sem törődve sétálgatok körbe a fesztiválon. Úgy éreztem magam, mintha kifeszített drótkötélen egyensúlyoznék a magasban, vigyázva, nehogy lezuhanjak. Vajon képes vagyok nyitva tartani a szemem a veszélyre, folyton a bajt lesve, és ugyanakkor jól is szórakozni? Fogalmam sem volt, de meg akartam próbálni. – Melyik versenyre szerettél volna benevezni? – érdeklődött Rand. Mielőtt válaszolhattam volna, tiltakozva intett orrom előtt a kezével. – Ne! Ne áruld el! Ki akarom találni. Elmosolyodtam. – Akkor hát rajta! – Lássuk csak! Apró termetű, vékony és kecses. Táncos? – Próbáld újra! – Jól van. Egy szép kismadárra emlékeztetsz, ami az ablakpárkányon üldögél, amíg valaki közel nem merészkedik hozzá. Akkor viszont rögtön elröppen. Egy dalos madár. Talán énekes vagy? – Nyilvánvalóan még sohasem hallottál énekelni. Minden találgatásodat a személyiségem hosszas elemzésével szándékozol alátámasztani? – kérdeztem. – Nem. Maradj csendben! Gondolkozni próbálok. A fesztivál fényei egyre erősebben ragyogtak. Megütötte fülemet a muzsika, az emberek és az állatok hangjának összevegyülő, tivoli zsongása. – 117 –
– Hosszú, vékony ujjak. Esetleg egy szövőcsapat tagja volnál? – találgatott Rand. – Mi fán terem egy szövőcsapat? – Egy csapatban többnyire egy birkanyíró, egy kártoló, egy fonó és egy szövő szokott lenni. Tudod, birkától a fejkendőig. A csapatok egymással versengenek, hogy ki tudja elsőként lenyírni, azután kész ruhadarabbá változtatni egy birka gyapját. Még nézni is bámulatos. Rand kis ideig behatóan tanulmányozott. Kezdtem azt hinni, hogy kifogyott az ötletekből. – Zsoké? – Komolyan úgy gondolod, hogy tudnék venni magamnak egy versenylovat? – csodálkoztam. Csak a rendkívül gazdagok tartottak lovakat puszta kedvtelésből, versenyzés céljára. A hadsereg a magas rangú tisztek és tanácsosok szállítására használt lovakat. Mindenki más gyalog járt. – Akiknek versenylovuk van, sohasem ülnek a hátukra. Zsokékat fizetnek, hogy versenyezzenek. Te pedig éppen a megfelelő termet vagy, ezért ne nézz úgy rám, mintha meghibbantam volna! Amint megérkeztünk az első óriási, színpompás sátorhoz, abbahagytuk a beszélgetést, igyekeztük befogadni az érzékeinket felcsigázó vad sürgölődést és temérdek izgalmas látnivalót. Kisebb koromban szerettem megállni az ünnepi káosz közepén, magamba szippantva a tűzfesztivál energikus hangulatát. Mindig úgy gondoltam, hogy tökéletes a fesztivál elnevezése, nem csupán az időzítése miatt, hiszen a forró évszak közepén került rá sor, hanem mert az ünnep hangjai és illatai elsöprő hőhullámként lüktettek, áradtak felém. Valósággal felforrt tőlük a vérem. Most pedig, miután csaknem egy teljes évig a börtön mélyén sínylődtem, éreztem, amint a fesztivál feltartóztathatatlan ereje szinte nekem csapódik, mintha holmi téglafal volnék. Olyan fal, amelynek vakolata lassan repedezni
– 118 –
kezdett, összeomlással fenyegetve, a túláradó érzések ostroma nyomán. Fáklyák lobogtak, máglyák lángjai szöktek a magasba. Mintha csak a nappali világosság egy rabul ejtett darabkájába léptünk volna. Az előadások és a különféle versenyek sátrai elszórtan magasodtak a fesztivál színhelyén, parányi, nyitott standokkal körülbástyázva, amelyek gyermekek módjára kapaszkodtak édesanyjuk szoknyájába. Messzi földről érkezett kereskedők kínálták portékájukat, különleges drágakövektől kezdve a légycsapókig. Orromat megcsapta az ételek ínycsiklandó illata, és a gyomrom hangosan megkordult, amint elhaladtunk a hússütők mellett. Már bántam, hogy a nagy sietségben kihagytam a vacsorát, hogy mihamarabb itt lehessek. Művészek, versenyzők, nézők és nevető gyermekek áradata ölelt körül minket. Időnként az embertömeg hátulról előre sodort minket, máskor viszont alig bírtunk utat vágni magunknak. El is veszítettük a többieket. Ha Rand nem karol szorosan belém, bizonyára őt is szem elől tévesztettem volna. A fesztivál minden pillanatban újabb látványossággal csábított. Kíváncsian követtem volna a muzsika élénk hangjait, vagy megnéztem volna egy előadást, ám Rand mielőbb látni akarta a sütőverseny eredményeit. Menet közben a tömegben sodródó arcokat fürkésztem, tekintetem zöld-fekete egyenruhás katonák után kutatott. Valek ugyan megnyugtatott, hogy Brazell egyelőre nem jelenthet fenyegetést a számomra, mégis okosabbnak láttam messzire elkerülni a tábornokot, marcona katonáival együtt. Nem tudván, tulajdonképpen kit is keresek, szokatlan arcokra vadásztam a tömegben. Nem ez volt a legcélravezetőbb módja, Hogy észrevegyem, ha követnek. Valek ugyanis megtanította, hogy a legjobb kémek külsejében rendszerint nincs semmi rendkívüli, és általában nem vonják magukra az ember figyelmét. Biztos voltam benne, hogy ha egy kiváló kém eredt a
– 119 –
nyomomba, igen kevés esélyem van rá, hogy megakadjon rajta a szemem. Porterral és Lizával egy kisebb sátorban futottunk össze ismét, amelyet édes illatok töltöttek meg, fájdalmas görcsbe rántva éhes gyomromat. Éppen egy nagydarab, szakács egyenruhába öltözött férfi felé tartottak, amikor azonban beléptünk, rögtön megálltak. Körbevették Randot, és szívből gratuláltak neki az első helyezéshez. A jól megtermett férfi kijelentette, hogy Rand minden eddigi rekordot megdöntött azzal, Hogy öt egymást követő évben is győzelmet aratott. Amíg Rand szemügyre vette a polcokon sorakozó süteményeket, én megkérdeztem a férfit, ki győzött az Ötös Katonai Körzetben. Kíváncsi voltam, vajon Brazell szakácsa nyerte-e a versenyt az új Criollo recepttel. A szakács elgondolkodva ráncolta a homlokát; rövid, göndör, fekete haja kis híján összeért bozontos szemöldökével. – Bronda győzött egy mennyei citromos pitével. Miért? – Azt gondoltam, hogy talán Brazell tábornok szakácsa, Ving nyeri a versenyt. Korábban magam is az udvarházban dolgoztam. – Nos, két éve valóban Ving győzött valamiféle tejszínhabos süteménnyel, és azóta is ugyanazzal a csodával nevez, azt remélve, hogy újra nyerhet. Kissé furcsálltam, hogy nem a Criollóval nevezett, de mielőtt kiötölhettem volna egy elfogadható magyarázatot, Rand diadalmasan kiterelgetett minket a sátorból. Mindenkit meg akart hívni egy pohár borra, hogy megünnepeljük a győzelmét. A bort kortyolgatva körbesétáltunk a fesztiválon. Sammy időnként előbukkant a tömegből, hogy nagy lelkesedéssel beszámoljon nekünk egy újabb csodáról, azután újra elrohant. Kétszer is megpillantottam egy komoly arcú, különös asszonyt. Fekete haját szoros kontyba fésülte. Solymász egyenruhájában olyan kecses könnyedséggel mozgott, mint aki hozzászokott a rendszeres – 120 –
testgyakorláshoz. Amikor másodjára is megakadt rajta a pillantásom, már sokkal közelebb állt hozzám, tekintetünk egymásba fonódott. Mandulavágású, zöld szeme elkeskenyedett, merészen nézett vissza rám, amíg el nem fordítottam a tekintetem. Ismerősnek tűnt az arca, és kis időbe telt, mire rádöbbentem, mitől támadt ilyen érzésem. A Brazell árvaházában élő gyerekekre emlékeztetett, arcszíne inkább a sajátomra hasonlított, mint a Territórium népének sápadt, elefántcsontszín bőrére. Arcának bronz csillogása nem a nap sugaraitól származott, hanem a természet ajándéka volt. Céltalanul kóborló kis csapatunkat magával ragadta a nézők áradata, akik egy óriási, piros és fehér csíkos sátor felé haladtak. Ez volt az akrobatasátor, ahol nők és férfiak ügyeskedtek élénk színű jelmezekben a felállított trambulinokon, drótköteleken és szőnyegeken. A selejtezőből igyekeztek továbbjutni. Figyeltem, amint az egyik férfi gyönyörű szakokat mutat be a kötélen, majd a bukfencezésnél hibát hibára halmozva kiesik a versenyből. A szemem sarkából észrevettem, hogy Rand engem figyel, arcán diadalmas kifejezéssel. – Mi történt? – csodálkoztam. – Akrobata vagy! – Akrobata voltam. Rand legyintett. – Nem számít. Végül kitaláltam! Nekem nagyon is számított. Reyad örökre bemocskolta számomra az akrobatikát. Réges-rég elmúlt az az idő, amikor megelégedést és örömet leltem a versenyzésben, az önfeledt bemutatókban. El sem tudtam képzelni, hogy többé valaha is örömöm telhetne benne. A kis konyhai csapat a sátorban elhelyezett padokon ülve szemlélte a versenyzőket. A fáradt nyögések, az átizzadt jelmezek, a dobbanó lábak felébresztették bennem az emlékeket, és hirtelen elfogott a vágy a régmúlt napok után, amikor egyetlen gondom az volt, hogy elég időt találjak a gyakorlásra. – 121 –
Az árvaházban négyen elhatároztuk, hogy belevágunk az akrobatikába. Könyörögtünk és kutakodtunk a szükséges hozzávalókért, hogy felállíthassunk egy gyakorlóteret az istállók mögött. Ha egy-egy rossz lépésnél elterültünk, a füvön találtuk magunkat, amíg az istállómesternek meg nem esett rajtunk a szíve a testünket csúfító temérdek zúzódás láttán. Egy nap arra érkeztünk, hogy a gyakorlóteret vastag, trágyaszagú szalmaszőnyeg borítja. Brazell tanárai bátorítottak minket, hogy fedezzünk fel valamit, amiben sikereket érhetünk el. Míg mások az éneklésben vagy táncban találták meg a hivatásukat, engem mindig is lenyűgöztek az akrobaták mutatványai, amióta csak megpillantottam őket életem első tűzfesztiválján. A rengeteg gyakorlás ellenére ezen az első versenyen már a selejtező körben kiestem. A mély csalódás összetörte a szívemet, de szilárd eltökéltséggel sikerült meggyógyítanom a fájdalmat. A következő évben folyamatosan zúzódások borították a testemet, és több rándulást kellett ápolnom, mint amennyit meg tudnék számolni. Amikor ismét elérkezett a fesztivál ideje, sikerült továbbjutnom a selejtezőn és az első körön, a másodikban viszont újfent kudarcot vallottam, lezuhanva a kötélről. Minden évben keményen dolgoztam, és lassan, kitartóan haladtam előre. Az egyik évben végül még a döntőbe is bejutottam, még mielőtt Brazell laborpatkányt csinált volna belőlem a kísérleteihez. Brazell és Reyad nem engedélyezte, hogy folytassam az akrobatikát, ám ez nem akadályozott meg abban, hogy kiszökjek gyakorolni, valahányszor Reyad távol volt, az apja ügyeit intézve. Hamar kedvemet szegte azonban, hogy Reyad egyszer rajtakapott, pár héttel a fesztivál előtt, amikor korábban tért haza az egyik útjáról. Teljes erőmből a mozdulataimra összpontosítottam, és észre sem vettem őr a lova hátán, amíg be nem fejeztem a bukfencsorozatot.
– 122 –
Reyad arcának láttán, amelyen a düh a magasztos lelkesedéssel keveredett, a verejtékcseppek hirtelen jéggé dermedtek a bőrömön. Büntetésül, amiért szembeszegültem a parancsával, abban az évben nem mehettem el a tűzfesztiválra. S hogy elvegye a kedvemet a további engedetlenségtől, a fesztivál egész ideje alatt külön büntetésben részesültem, öt napon keresztül Reyad minden éjjel arra kényszerített, hogy levetkőzzek. Kedvetlen vigyorral bámult, miközben reszketve álltám előtte a meleg éjszakában. Súlyos láncokat erősített a nyakamat szorító fémgallérra, összekötve őket a csuklómon és bokámon lógó bilinccsel. Sikoltani akartam, legszívesebben az öklömmel estem volna neki, de túlságosan meg voltam rémülve, hogy tovább merjem szítani a haragját. Reyad arca kivörösödött az élvezettől, rémületemet és megaláztatásomat szemlélve, amint rövid ostorát csattogtatva saját tervezésű akrobatamutatványokat hajtatott végre velem. Egy csípős ostorcsapás volt a büntetés, ha túlságosan lomhán ugrottam. A vasláncok minden egyes mozdulatnál megzúzták a testem. Súlyuk lehúzta a karomat, lábamat, amiről minden bukfenc keserves kínzássá változott. A bilincsek véresre dörzsölték a csuklómat és a bokámat. Patakokban folyt végig a vér a végtagjaimon. Amikor Brazell is részt vett a kísérletekben, Reyad lelkiismeretesen követte apja utasításait, amikor azonban kettesben maradt velem, a közömbös testgyakorlatok halálosan kedvetlenné váltak. Időnként megkérte a barátját, Mogkant is, hogy segítsen neki, és a két férfi versenyt rendezett a borzalmas pokolból, amelybe kényszerítettek, vajon ki tudja a legtalálékonyabb módon próbára tenni a tűrőképességemet. Állandó rettegésben éltem, hogy egyszer annyira feldühítem Reyadot, hogy a végén még átlépi azt az egyetlen határvonalat is, amelyet a jelek szerint magának húzott. A rám mért temérdek kínzás és gyötrelem ellenére ugyanis Reyad sohasem erőszakolt meg. Így – 123 –
hát engedelmesen szaltózgattam és talicskáztam a láncaimmal, nehogy kedve támadjon áthágni azt a bizonyos határt. Rand súlyos karja a vállamra nehezedett. Hirtelen felriadva visszatértem a jelenbe. – Yelena, mi a baj? – Rand aggodalmas tekintete a pillantásomat kereste. – Olyan arcot vágtál, mint aki fényes nappal rémálmot lát. – Sajnálom. – Nem kell bocsánatot kérned. Tessék… – Azzal Rand a kezembe nyomott egy forró, húsos pitét. – Sammy hozta nekünk. Köszönetet mondtam Sammynek. Amikor felé fordultam, szeme rémülten tágra nyílt, fiatal arca elsápadt. Sietve elkapta a tekintetét. Haraptam egy kis falatot a pitéből, mérget keresve. Mivel semmi gyanúsat nem találtam, megettem az egészet, és közben azon törtem a fejemet, vajon miféle vad történetek keringenek rólam, hogy Sammy szinte halálra rémült a tekintetemtől. Sammy korában a gyerekek nagy élvezettel ijesztgették egymást fantáziadús rémtörténetekkel. Régen mi is gyakran rémisztgettük magunkat az árvaházban lámpaoltás után, miközben az ágyban fekve édes álomra vártunk Elakadó lélegzettel és fojtott kuncogással hallgattuk a sötétben elsuttogott történeteket dühöngő szörnyekről és varázslatos átkokról. Hátborzongató rémtörténetek jártak szájról szájra az árvaház idősebb „végzettjeiről”, akik egyik pillanatról a másikra egyszerűen eltűntek. Semmiféle magyarázatot nem kaptunk, hol kaptak munkát, és sohasem találkoztunk velük újra a városban vagy az udvarházban, így hát borzalmas meséket szőttünk a sorsukról. Rettenetesen hiányoztak nekem azok az esték a többi gyerekkel, amikor végre lepihenhettem a Reyaddal töltött, kemény nap után. Teljesen elszigetelt a többiektől. Elköltöztettek a lányok hálóterméből, és egy kis szobát kaptam Reyad lakosztálya mellett. Éjszakánként, sajgó testemmel és meggyötört lelkemmel, éberen – 124 –
feküdtem az ágyamon, és a régi meséket ismételgettem a fejemben, amíg végül elcsigázva álomba nem merültem. – Yelena, elmehetünk. – Tessék? – Értetlenül pillantottam Randra. – Ha ez felzaklat téged. Nem kell maradnunk. Ma éjjel bemutatnak egy látványos, új tűztáncot. – Maradhatunk. Én csak… visszaemlékeztem a régi időkre. De ha szeretnéd látni a tűztáncot, veled tartok. – Visszaemlékeztél? Nagyon szörnyű lehetett akrobatának lenni. – Ó, nem! Imádtam az akrobatikát. Csodálatos érzés volt a levegőben repülni, uralni testem minden egyes apró rezdülését, miközben pörögtem és forogtam. Élveztem a tudatot, hogy tökéletes érkezés lesz, mielőtt a lábam egyáltalán a földhöz ért volna. – Elhallgattam. A Rand arcán tükröződő zavar láttán egyszerre szerettem volna nevetni és sírva fakadni. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy nem az akrobatamutatványok emléke zaklatott fel, hanem a hozzájuk kapcsolódó következmények. Reyad kedvetlen büntetése a gyakorlásért. S később a következő évi fesztiváltól való eltiltásom, ami Reyad halálát eredményezte. Megborzongtam. A Reyadról szóló emlékeim csapdaként lapultak a gondolataim mélyén, és egyelőre nem álltam készen, hogy hatástalanítsam. – Egy szép napon, Rand, mindent elmagyarázok. Ám most inkább a tűztáncot szeretném megnézni. Rand belém karolt, és kis csapatunk a sátrat elhagyva újra csatlakozott az emberek áradatához. Sammy előrerohant, hátrakiáltva a válla fölött, hogy foglal pár jó helyet nekünk. Egy részeg férfi nekem ütközött, és egy pillanatra megtántorodtam. Bocsánatkérést mormolt, azután hetykén tisztelgett a söröskorsójával. Még egy tiszteletteljes meghajlásra is kísérletet tett, ám sajnos ájultan rogyott össze a lábam előtt. Megálltam volna, hogy felsegítsem a – 125 –
szerencsétlent, de hirtelen elterelte a figyelmemet a lángoló botok látványa. Ősi ritmus lüktetett a lábamban, miközben a tüzes táncosok a fejük fölött forgatva égő pálcáikat bevonultak a sátorba. Teljesen elbűvölt a mozdulatok szépen kidolgozott összhangja, és szórakozottan átléptem az ájult részeg fölött. A bejáratnál azonban az izgatott sokaság szorongatásának közepette Rand keze elengedte a karomat. Nem is aggódtam, amíg fel nem eszméltem, hogy négy tagbaszakadt férfi közé szorultam. Ketten közülük a kovácsok egyenruhájában feszítettek, a többiek földműves-öltözéket viseltek. Elnézést kérve igyekeztem elcsusszanni mellettük, de csak még szorosabban vettek körül. Csapdába estem.
– 126 –
13.
R
ÉMÜLET SZORONGATTA A TORKOMAT;
komoly bajba kerültem. Segítségért sikoltottam. Egy kesztyűs kéz tapadt a számra. A kesztyűbe harapva hamu ízét éreztem, de nem érhettem el támadóm bőrét. A két kovács megragadta a karomat, és előretaszítottak, miközben a földművesek elöl haladtak, eltakarva engem az emberek szeme elől. A táncos sátor körüli felfordulásban senkinek sem szúrt szemet az elrablásom. Ellenálltam, lábamat a földnek vetettem, és teljes erőmből rugdosódtam. Egy pillanatra sem lassítottak az iramon. Egyre távolabb vonszoltak a fesztivál biztonságot jelentő fényeitől. Nyakamat nyújtogatva kerestem a menekülés útját. A mellettem lépkedő kovács közelebb lépett, hogy elzárja előlem az amúgy is gyér kilátást. Sűrű szakállába korom keveredett, sőt a szőr nagy része láthatóan teljesen leégett. Megálltunk egy sötét sátor mögött. A földművesek hirtelen oldalra léptek, majd egy mozgó árnyra lettem figyelmes a sátor oldala mellett. – Felfigyeltek rátok? Követett titeket valaki? – kérdezte az árnyék egy asszony hangján. – Tökéletesen ment. Mindenki a táncosokat figyelte – válaszolta a kesztyűs kovács. – Jól van. Akkor most öljétek meg! – parancsolta az asszony. – 127 –
Kés pengéje villant Kesztyűs Fickó kezében. Újra küzdeni próbáltam, és egy pillanatra sikerült is kiszabadulnom. A földművesek azonban leszorították a karomat, amíg Perzselt Szakáll a lábamat fogta. A föld fölött lógatva tartottak a levegőben. Kesztyűs Fickó felemelte a fegyverét. – Ne késsel, te idióta! Gondolj csak a sok véres mocsokra! Inkább ezt használd! – Az asszony egy hosszú, vékony zsinórt nyomott Kesztyűs Fickó kezébe. A kés egy szempillantás alatt eltűnt. A férfi akkor a nyakam köré tekerte a zsinórt. – Neeee… – sikoltottam. Tiltakozásomat azonban lélegzetemmel együtt hirtelen elfojtották, amint Kesztyűs Fickó megrántotta nyakamon a zsinórt. Elviselhetetlen nyomás szorongatta a torkomat, hiába kapálóztam. Fehér pontok kergetőztek a szemem előtt. Alig hallható, zsongó hang hagyta el az ajkamat. Túlságosan halkan; a túlélési ösztön, amely megmentett Brazell katonáinak karmaiból és Reyad kínzásától, ezúttal túl gyengének bizonyult. A fülemben doboló vér zúgásán keresztül meghallottam az asszony hangját. – Siessetek már! Hamarosan kitör belőle. Készen álltam, hogy kilépjek a tudattalan űr szakadékába, amikor egy részeg hang így szólt: – Elnézést, drága uraim, de nem tudják véletlenül, hol kaphatnék még egy korsó sört? A nyakamat szorongató nyomás kissé enyhült, amint Kesztyűs Fickó ismét előhúzta a kését. Engedtem, hogy elernyedjen a testem, aminek az lett az eredménye, hogy a földre löktek. A másik három férfi átlépett fölöttem, hogy szembeszálljanak a hívatlan betolakodóval. Kétségbeesetten szippantottam tüdőmbe a levegőt, de sikerült ellenállnom a késztetésnek, hogy hangos zihálásba kezdjek; nem óhajtottam elárulni senkinek, hogy még élek és lélegzem.
– 128 –
Megváltozott testhelyzetemből, a földön fekve láthattam, amint Kesztyűs Fickó ráveti magát a tántorgó részegre. Acél csörgése hallatszott az éjszakában, amikor a kés hegye a részeg korsójába döfött a mellkasa helyett. A férfi csuklójának kemény, határozott mozdulatával a korsó támadásba lendült. A kés kirepült Kesztyűs Fickó kezéből, átszelve a levegőt, és fennakadt a sátor oldalában. Akkor a részeg teljes erejéből fejen kólintotta Kesztyűs Fickót, aki eszméletlenül roskadt a földre. A többiek, akik alig pár lépésnyire álltak, amikor a társuk elesett, a betolakodóra támadtak. A földművesek megragadták a karjánál és vállánál fogva, miközben Perzselt Szakáll kétszer a férfi arcába csapott az öklével. A földművesekre támaszkodva a részeg mindkét lábát felemelte a földről, és támadója nyaka köré fonta őket. Egy hangos reccsenéssel Perzselt Szakáll is elterült a lába előtt. Még mindig kezében tartva a korsóját, a részeg váratlanul jobbra sújtott vele, egyenesen az egyik földműves lágyékába. Amint a férfi fájdalmában összegörnyedt, a részeg felrántotta a korsót, és arcon ütötte ellenfelét. Azután bal oldalra lendítette a söröskorsóját, és orron vágta a másik földművest. A férfi felüvöltött fájdalmában, és igyekezett megfékezni a vérzést, elengedve a részeg karját, aki erre egy második ütést mért ellenfele halántékára. A földműves hangtalanul a földre zuhant. Az összecsapás mindössze néhány másodpercig tartott. Az árnyak közölt rejtőző nő közben egy tapodtat sem mozdult, fürkész pillantását a küzdelemre összpontosította. Hirtelen felismertem benne a sötét bőrű asszonyt, akit kétszer is láttam a fesztivál előtt, és azon töprengtem, vajon mihez kezd most, hogy a fogdmegjei a földre kerültek. Erőmet valamelyest visszanyerve fontolóra vettem, hogy talán megkísérelhetném megkaparintani az asszony előtt a sátorba fúródott – 129 –
kést. A részeg fickó vért törölt le az arcáról. Mozdulatlan testek hevertek a lába körül. Megpróbáltam reszkető lábamra állni. Az asszony azonban hirtelen felém fordult, mint aki el is felejtette, hogy ott vagyok. Azután dalra fakadt. Édes, dallamos éneke bejárta gondolataim minden rejtekét. „Lazíts! – dalolta. – Feküdj le, pihentesd a testedet!” Igen – gondoltam magamban, amint visszaroskadtam a földre. Egész testem elernyedt. Olyan érzés fogott el, mintha az asszony gondosan ágyba dugott volna, egészen az államig húzva a takarót. Ám akkor a takaró váratlanul az egész fejemet betakarta, az orromra és a számra tapadt, kiszorítva belőlem a levegőt. Tehetetlenül vergődtem, ujjaim kétségbeesetten tépázták az arcomat, hogy megszabaduljak a képzeletbeli takarótól. Egyszerre Valek termett előttem csak úgy a semmiből, a fülembe ordított, a vállamat rázta. Ostobaságomban túlságosan későn ébredtem rá, hogy Valek játszotta a részeg fickót. Rajta kívül ugyan ki más tudott volna legyőzni négy tagbaszakadt férfit, csupán egy söröskorsóval felfegyverkezve? – Sorold fel magadban a mérgek neveit! – üvöltötte Valek. Nem vettem tudomást az utasításáról. Bénult kimerültség lett úrrá rajtam. Nem küzdöttem tovább. Csak arra vágytam, hogy elmerülhessek a sötétségben, és követhessem a dallamot, egyre mélyebbre. – Ismételgesd a neveket! Most! Ez parancs! A szokás hatalma mentett meg. Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem Valek parancsának. Mérgek nevei masíroztak végig az agyamon. A dallam elhallgatott. Az arcomra nehezedő nyomás is enyhült, újra tudtam lélegezni. Hangosan kapkodtam levegő után. – Folytasd a felsorolást! – sürgetett Valek.
– 130 –
A titokzatos asszonynak és a késnek már csak hűlt helyét láttam. Valek felsegített a földről. Először meginogtam, de erős karját a váltamra téve megtámogatott. Egy pillanatra megragadtam a kezét, és csak nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy zokogva a karjába ne vessem magam. Valek megmentette az életemet. Amikor visszanyertem az egyensúlyomat, Valek visszafordult a mozdulatlan férfiakhoz. Tudtam, hogy Perzselt Szakáll halott, de a többiekben nem voltam biztos. Valek megfordította az egyik ájult alakot, és szitkozódásban tört ki. – Déliek – állapította meg undorodva. Körbejárta a másik három férfit, és ellenőrizte a pulzusukat. – Ketten még élnek. Bevitetem őket a kastélyba kihallgatásra. – És mi lesz az asszonnyal? – krákogtam. Fájdalmas volt a beszéd. – Eltűnt. – Megpróbálod felkutatni? Valek különös pillantást vetett rám. – Yelena, az a nő egy délről jött mágus. Levettem róla a szememet, most már semmi esélyem. Karon ragadott, és a fesztivál sátrai felé terelt. Minden izmom remegett, a támadás utáni sokk hatása lassan átjárta a testemet. Időbe telt, mire sikerült felfognom Valek mondanivalójának jelentőségét. – Mágus? – csodálkoztam. – Azt hittem, a mágusokat száműzték Ixiából. – Az azonnali kivégzés helyesebb megfogalmazás lett volna. de nem bírtam rávenni magam, hogy kiejtsem ezeket a rémes szavakat a számon. – Habár nem szívesen látott vendégek, néhányan mégis el szoktak látogatni Ixiába. – De hát azt gondoltam… – Most nem. Később elmagyarázom. Most azt akarom, hogy minél előbb csatlakozz Randhoz és a társaságához. Tégy úgy, mintha
– 131 –
semmi sem történt volna! Erősen kétlem, hogy az asszony ma este újra próbálkozna. A tűz lángjának fénye elvakította a szememet. Valekkal a sötét árnyak rejtekébe húzódtunk, amíg meg nem pillantottuk Rand alakját az akrobatasátor közelében. Engem keresett, és a nevemet kiáltotta. Valek intett, hogy csatlakozzam a barátomhoz. Alig tettem pár lépést, amikor Valek utánam szólt: – Yelena, várj egy percet! Megfordultam. Valek közelebb intett magához. Amint odaértem hozzá, kezét a nyakam felé nyújtotta. Riadtan hátráltam, ám sikerült összeszednem magam, és mozdulatlanul megálltam előtte. Ujjai súrolták a bőrömet, miközben leoldotta a zsinórt a nyakamról. Átnyújtotta nekem, mintha csak mérges kígyót tartana a kezében. Viszolyogva megborzongtam, és a földre hajítottam a kötelet. Rand leplezetlen megkönnyebbülése, amint a sokaságból kilépve meglátott, hatalmas erejű hullámként áradt felém. Elbizonytalanodtam. Vajon mi oka lehet ilyen mélységes aggodalomra? Hiszen csak annyit sejthetett, hogy elkeveredtem valahol a tömegben. Amint Rand közelebb lépett, édes borillat csapta meg az orromat. – Yelena, hová tűntél? – összemosódtak a szavai. Elkerülte a figyelmemet, mennyi bort ivott az este, ami egyben azt is megmagyarázta, miért indult olyan kétségbeesetten a keresésemre. Az alkohol megmérgezte az ember elméjét, felfokozta az érzelmeket. – Túlságosan zsúfolt volt a sátor. Szükségem volt egy kis friss levegőre. – Hangom megbicsaklott a levegő szónál, amint a fojtogatás borzalma ismét végigsöpört rajtam. Hátrapillantottam a távolban sötétlő árnyakra. Vajon Valek még mindig a sötétben figyel, vagy visszament letartóztatni legyőzött támadóimat? S hol lehet most az a sötét bőrű asszony? Nemrég még izgatottan vártam, hogy végre – 132 –
kiszabadulhassak a kastélyból, most azonban mindennél jobban vágytam rá, hogy újra erős kőfalak vegyenek körül, és biztonságban meghúzódhassak Valek lakosztályában. Nahát! Ez igazán meglepő kombináció volt: Valek és a biztonság ugyanabban a gondolatban. – Azt gondoltam, később csatlakozom hozzátok – hazudtam Rand megnyugtatására, miközben tekintetem továbbra is a tömeget fürkészte. Nem örültem, hogy be kell csapnom. Elvégre a barátom volt. Talán igaz barát is, aki annyira aggódott értem, hogy a keresésemre indult, amikor elszakadtam tőle; valószínűleg Rand lett volna az egyetlen ember, akit felzaklatott volna a halálom híre. Jóllehet Valek az imént kemény küzdelem árán megmentette az életemet, mégis szinte biztosra vettem, hogy csakis bosszankodott volna, amiért egy új ételkóstolót kell betanítania. A tűztánc éppen abban a pillanatban fejeződött be, és az emberek kitódultak a sátorból. A konyhai csapat többi tagja már odakinn várakozott. Dilana is csatlakozott hozzájuk. Rand gyorsan elengedte a karomat, mintha csak egy darabka petyhüdt tészta volna, és rögvest odasietett a lányhoz. Dilana kedvesen rámosolygott, és incselkedni kezdett vele, amiért Rand az ételkóstoló után lohol, pedig megígérte, hogy a műsor után találkoznak. Rand kissé kótyagosan a bocsánatáért esedezett, sietősen elmagyarázva a lánynak, miszerint nem engedhette meg magának, hogy elveszítsen, mert segítettem neki megnyerni a sütőversenyt. Dilana felkacagott. Szívmelengető mosolyt vetett rám, megölelte a hebegő Randot, majd kart karba öltve elindultak a kastély irányába. Mindnyájan követtük őket. Ismét leghátul találtam magam a menetben, ám ezúttal Liza volt a társaságom. Dühös arccal fordult hozzám. – Fogalmam sincs Rand mit lát benned– sziszegte. Nem a legbarátságosabb kezdet egy beszélgetéshez.
– 133 –
– Sajnálom – feleltem, higgadt nyugalmat kényszerítve a hangomra. – Lemaradt a tűztáncról is, mert egész idő alatt téged hajkurászott. Amióta felbukkantál, a konyha rendje teljesen felfordult. A szolgálók bosszankodnak. – Mégis miről beszélsz? – Mielőtt te megjelentél a színen, Rand hangulatváltozásai egészen kiszámíthatók voltak. Vidáman és elégedetten tette a dolgát, amikor Dilana boldog volt, és jól jövedelmezett a fogadás, morcosan és sértődötten zsörtölődött, amikor nem. Azután… – Liza nyomatékosan kihangsúlyozta a szót. Jellegtelen lepényarca csúnya kifejezést öltött, amelyet kifejezetten nekem szánt. – Barátságot kötsz vele. Rand ok nélkül acsarkodni kezd a konyhai személyzettel. Még a hatalmas nyereménye után is lehangoltan lógatja az orrát. Egyszerűen dühítő! Arra a következtetésre jutottunk, hogy le akarod csapni Dilana kezéről. Követeljük, hogy fejezd be a mesterkedéseidet, hagyd békén Randot, és a jövőben minél messzebb kerüld a konyhát! Liza a legrosszabb pillanatot választotta a támadásra. Miután éppen csak megmenekültem a halál torkából, tisztán láttam magam előtt a helyzetemet. Éppenséggel nem voltam különösebben elnéző hangulatban. Fékezhetetlen düh lángja lobbant a szívemben; megragadtam Liza karját, és magam elé penderítettem, hogy a szemébe nézhessek. Egészen közelről meredtünk egymás arcába. – Szóval ti erre a következtetésre jutottatok? A konyhai személyzet együttes szellemi képessége arra sem volna képes, hogy egy gyertyát lángra lobbantson. A mi barátságunk egyáltalán nem tartozik rátok. Azt tanácsolom, gondoljátok újra a nagyívű következtetéseteket! Ha gond van a konyhában, oldjátok meg magatok! Csak az idődet vesztegeted azzal, hogy nekem nyafogsz. –
– 134 –
Azzal el is löktem magamtól. Döbbent arckifejezéséből ítélve nem számított ilyen heves visszavágásra. Az már az ő baja – gondoltam magamban, miközben lépteimet megszaporázva igyekeztem utolérni a többieket. Faképnél hagytam Lizát, hadd sétáljon tovább egyedül. Vajon mit várt tőlem? Vajon tényleg arra számított, hogy mostantól kezdve engedelmesen szóba sem állok Randdal, csak hogy elsimítsam a parázs hangulatot a konyhában? Nem voltam hajlandó szó nélkül tűrni, hogy a nyakamba vesse a gondjait; már így is túlságosan sok teher nyomta a vállamat. Például, miért is akar egy Szítiából jött mágus az életemre törni? A kastélyban jó éjszakát kívántam Randnak és Dilanának, majd egyenesen Valek szállására siettem. Bármennyire is vágytam rá, hogy végre bemehessek, előbb rávettem az egyik ajtónálló őrt, hogy ellenőrizze, nem rejtőzik-e betolakodó a szobákban, és csak azután léptem be. Egy gyilkossági kísérlet túlságosan élénk képzelőerővel kombinálva kifejezetten zaklatottá teszi az embert, minden zugból újabb támadásra vártam. Még a lámpásokkal megvilágított nappali közepén álló kanapén ülve sem éreztem magam teljes biztonságban, amíg Valek hajnaltájt meg nem érkezett. – Nem is aludtál? – csodálkozott. Az állkapcsán díszelgő, öklömnyi, sötétlila zúzódás élesen elütött sápadt bőrétől. – Nem. De te sem – vágtam vissza durcásan. – Én egész nap alhatok. Neked viszont egy óra múlva meg kell kóstolnod a Parancsnok reggelijét. – Nekem válaszok kellenek. – Miféle kérdésekre? – Valek nekilátott eloltani a lámpásokat. – Miért akar egy délről jött mágus az életemre törni? – Érdekes kérdés. Én is éppen ezt akartam feltenni neked. – Honnan is tudhatnám? – Türelmetlenül vállat vontam. – Brazell katonáit még meg tudtam érteni. De hogy mágusok! Mintha a déli mágusok feldühítése volna a kedvenc időtöltésem. – 135 –
– Ó… milyen kár! Mert hát remekül értesz hozzá, hogyan dühítsd fel magad körül az embereket. – Valek leült az íróasztalához, és fáradtan két kezébe temette az arcát. – Egy mágus a déli vidékről, Yelena, egy mágus mester. Tudtad, hogy mindössze négy mesterfokozatú mágus él Szítiában? Négy. És a királyság összeomlása óta ki sem tették a lábukat Szítiából. Időnként küldenek egypár talpnyalót Ixiába, csekély mágikus képességgel, hogy körbekémleljenek. Eddig minden kémüket időben lefüleltük és kivégeztük. Ambrosius parancsnok nem tűri meg a mágiát Ixia földjén. A király idejében a mágusok alkották a társadalom uralkodó rétegét. Előkelő kiváltságokkal rendelkeztek, és nagy befolyásuk volt a király döntéseire. A hatalomátvétel története szerint Valek mindegyiküket orvul megölte. Kíváncsi voltam, vajon hogyan sikerült neki, hiszen ma éjszaka nem tudta foglyul ejteni azt az asszonyt. Valek felpattant a helyéről. Markába szorított egy szürke követ az asztaláról, azután egyik kezéből a másikba dobálgatva, járkálni kezdett a nappaliban. Eszembe jutott, hogy a múltkoriban éppen csak elhibázta a fejemet egy hasonló kővel, ezért hát lábamat a földről felemelve és a mellkasomhoz szorítva, egészen összekuporodtam, abban a reményben, hogy így minél kisebb célpontként szolgálok. – A déliek sohasem tennék kockára egyik mesterfokozatú mágusukat sem, csakis akkor, ha valami… – Valek megrázta a kezében tartott követ, a megfelelő kifejezést keresve – kivételes okuk van rá. Szóval, miért is akarnának megölni téged? – Felsóhajtott, majd leroskadt mellém a kanapéra. – Nos, próbáljunk valamiféle ésszerű magyarázatot találni a rejtélyre! Kétségkívül csordogál némi déli vér az ereidben.
– 136 –
– Tessék? – Sohasem töprengtem még azon, honnan származhat a családom. Annak idején az utcán találtak rám, elhagyatva, és Brazell kegyesen befogadott az árvaházába. Csakis arról folyt találgatás a családommal kapcsolatban, hogy vajon mind meghaltak, vagy egyszerűen csak a sorsomra hagytak. Semmiféle emléket nem őriztem az árvaházban töltött éveket megelőző életemről. Leginkább csak hálát éreztem Brazell iránt, amiért menedéket nyújtott. Valek józan megállapítása mélységesen megdöbbentett. – A hajad színe sötétebb a tipikus északi árnyalatoknál. A vonásaid déli jellegzetességet mutatnak. A zöld szem rendkívül ritkán fordul elő a Territóriumban, Szítiában viszont gyakorinak számít. – Valek félreértette dermedt arckifejezésemet. – Nem kell szégyenkezned miatta. Amikor a király uralkodott, Szítia határai nyitva álltak a kereskedők előtt. Az emberek szabadon mozoghattak a két terület között, így a házasságok is elkerülhetetlenek voltak. Gyanítom, hogy a szüleid közvetlenül a hatalomátvételt követően hagyhattak magadra, amikor az emberek pánikba esve délre menekültek, midőn lezártuk volna a határt. Elképesztő zűrzavar tört ki. Sejtésem sincs, mire számítottak, amikor a Parancsnok magához ragadta a hatalmat. Tömegmészárlásra? Mindössze munkát és egyenruhát osztogattunk az embereknek. A gondolataim egymást kergették. Miért is nem voltam kíváncsi eddig a családomra? Még azt sem tudtam, melyik városban akadtak rám. Mindennap eszünkbe vésték, milyen szerencsések vagyunk, amiért van ruhánk, ételünk, tető a fejünk fölött, tanáraink, sőt még egy kis zsebpénzünk is. Százszor is elismételték, hogy sok gyermeknek, akik a szüleikkel élnek, nem megy ilyen jól a sora. Vajon mindez puszta agymosás volt? – Nos, kissé elkalandoztam – törte meg Valek a csendet. Felállt, majd folytatta a járkálást. – Alig hiszem, hogy a támadóid rég nem látott rokonaid lettek volna. A családod nem akarna megölni. Van – 137 –
esetleg valami más, Reyad meggyilkolásán kívül, amit a múltban elkövettél? Vagy talán szemtanúja voltál egy bűncselekménynek? Kihallgattad mások lázadást szító terveit? Bármi ilyesmi? – Nem. Semmi. Valek a homlokához ütögette a szürke követ. – Akkor hát tegyük fel, hogy az egésznek Reyadhoz van valami köze. Elképzelhető, hogy szövetségre lépett a déliekkel, és a megölésével felborítottad a terveiket. Talán azon fondorkodnak, hogy ismét elfoglalják Ixiát. Vagy azt gondolják, hogy te tudhatsz valamit a cselszövésükről. De semmiféle hír nem jutott a fülembe egy lehetséges szítiai támadásról. Miért is akarnák megtámadni Ixiát? Szítiában pontosan tudják, hogy a Parancsnoknak nem áll szándékában dél felé nyomulni, és ennek a fordítottja is elmondható. – Valek megdörgölte az arcát, és csak azután folytatta az eszmefuttatását. – Talán Brazell öreg korára találékony lett, és délieket bérelt fel, hogy eltegyenek téged láb alól. Így beteljesíthetné a vágyát, hogy holtan lásson, anélkül hogy maga is belekeveredne az ügybe. Nem. Ennek semmi értelme. Brazell közönséges zsiványokat bérelt volna fel, semmi szüksége mágusra. Hacsak nem olyan kapcsolatai is vannak, amelyekről nincs tudomásom. Amit azért erősen kétlek. Valek körbepillantott a szobában. Korábban csupán a lámpák felét oltotta el. Most a követ az asztalra téve nekilátott befejezni a feladatot, éppen amint a kora hajnal félénk sugarai lassacskán beragyogták a szobát. Hirtelen megtorpant, mint akinek eszébe jutott egy váratlan gondolat, és homlokát ráncolva fordult felém. – Most mi a baj? – A mágusok időnként északra merészkednek, hogy a társaikat biztonságban délre csempésszék – válaszolta Valek. Behatóan tanulmányozta az arcomat. – 138 –
Mielőtt tiltakozhattam volna, újabb kérdést szegezett nekem: – De akkor miért akarnának megölni? Nehezen hiszem, hogy holtan akarnának látni, hacsak nem egy Lélekvadásszal akadt dolguk. – Valek hatalmasat ásított, majd finoman végigsimított az arcán sötétlő zúzódáson. – Túlságosan fáradt vagyok, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Lefekszem aludni. – Azzal el is indult a lépcső irányába. Lélekvadász? Halvány sejtelmem sem volt, ez mit jelenthet, ám most sürgetőbb gondokkal kellett foglalkoznom. – Valek! Megtorpant, egyik lábát az első lépcsőfokon nyugtatva. – Az ellenszerem. – Hát persze. – Valek folytatta útját a lépcsőn felfelé. Miközben odafenn matatott, azon törtem a fejemet, vajon a jövőben hányszor kell még az ellenszerért könyörögnöm. A tudat, hogy az életem függött tőle, éppen olyan biztosan mérgezte meg az elmémet, ahogyan a Pillangó Por a testemet. Amint a kora reggeli nap egyre fényesebben ragyogott az égen, vágyakozva gondoltam az ágyamra. Valek nyugodtan alhat, nekem azonban hamarosan jelentkeznem kell a Parancsnok dolgozószobájában, hogy megkóstoljam a reggelijét. Valek visszajött az emeletről. Az ellenszert átnyújtva így szólt: – Talán jobb lenne, ha ma leengednéd a hajad. – Miért? – Ujjaimat gyorsan végigfuttattam a fürtjeimen. A színpompás szalagok, amelyeket este a hajamba fontam, most szakadtan, összegubancolódva lógtak. – Hogy eltakard a fojtogatás nyomait a nyakadon. Mielőtt a Parancsnok dolgozószobája felé vettem volna az irányt, a fürdőbe siettem. Csak annyi időm volt, hogy gyorsan megmosakodjak, és magamra rántsak egy tiszta egyenruhát, azután – 139 –
már indultam is a reggelihez. A fojtózsinór élénkvörös nyomot hagyott körben a nyakamon, nem tudtam eltakarni, bárhogyan is igyekeztem elrendezni a hajamat. Úton a Parancsnok dolgozószobája felé Lizával futottam össze a folyosón. Száját dühösen összeszorította, és határozottan elfordította a fejét, miközben elhaladt mellettem. Hát, így állunk – gondoltam. – Még egy ember, akit sikerült magamra haragítanom. Megbántam, hogy rajta töltöttem ki a haragomat, de nem voltam hajlandó bocsánatért esedezni. Végül is, Liza kezdte a veszekedést. Reggelenként a Parancsnok többnyire tudomást sem vett az érkezésemről. Szép csendesen megkóstoltam a reggelijét, majd válogatni kezdtem a Criollót tartalmazó dobozában, és találomra kivettem egy darabkát, hogy ellenőrizhessem, nem mérgezték-e meg az éjszaka folyamán. Minden reggel összefutott számban a nyál a gondolatra, hogy hamarosan újra megízlelhetem a keserédes desszertet. Mogyorós ízének gyönyöre jelentette számomra az egyetlen örömöt, amelyet egész nap áhítozva vártam. Vitába szálltam Valekkal, hogy minden egyes alkalommal meg kell-e kóstolnom az édességet, valahányszor a Parancsnok enni kíván belőle, aki ráadásul óvatosan bánt a készletével. Az étkezéseket követően csupán egyetlen darabka Criollót fogyasztott el. Sőt, Randtól az is a fülembe jutott, hogy a Parancsnok máris újabb szállítmányt rendelt Brazelltól, a szakács, Ving receptjével együtt. Minden reggel, amint letettem a reggelivel megpakolt tálcát a Parancsnok elé az íróasztalára, kezembe fogtam a napirendjét, majd kisétáltam a szobából, anélkül hogy egyetlen szót is váltottunk volna. Ezen a reggelen azonban, amikor letettem a tálcát, a Parancsnok felszólított, hogy üljek le. A kemény, fából készült szék szélén kucorogva, az íróasztallal szemben, enyhe félelem szorította össze a gyomromat. Szorosan
– 140 –
összefontam magam előtt az ujjaimat, hogy az arcom továbbra is közömbös maradjon. – Valek tájékoztatott, hogy tegnap éjszaka az életedre törtek. Aggódom, hogy egy újabb gyilkossági kísérlet kockára teheti a gyakorlatunk sikerét. – A Parancsnok aranyszínű szeme behatóan fürkészte az arcomat, miközben a teáját kortyolgatta. – Most feladtad a rejtvényt Valeknak, aki határozottan biztosított engem, hogy ha életben tartunk, azzal gyorsabban eljuthatunk a megoldáshoz. Győzz hát meg, hogy képes leszel eljátszani a szökevény szerepét, anélkül, hogy megöletnéd magad! Valek azt állította, hogy még az után sem ismerted fel, hogy egyenesen beléd ütközött. Már nyitottam is a számat, ám sietve újra becsuktam, amint fontolóra vettem a szavait. Egy elsietett vagy logikátlan érv nem ingathatta meg a Parancsnok meggyőződését. Egyébként könnyű egérutat kaptam, hogy kibújhassak a feladat alól. Miért is tenném kockára a nyakamat a Parancsnok gyakorlatának kedvéért? Nem voltam képzett kém; valóban nem tudtam azonosítani Valekot, noha pontosan tudtam, hogy minden mozdulatomat követi. Ugyanakkor gyilkos támadóim az életemre törtek. Ha nem csalogatom elő őket, hogy a saját feltételeim szerint nézzünk szembe egymással, maguk fogják kiválasztani a helyet és az időt a következő támadásra. Alaposan fontolóra vettem az érvet, és közben olyan érzésem támadt, mintha örökké egy kifeszített kötélen táncolnék, nem tudván eldönteni, melyik irányban hajthatnék végre egy tökéletes leugrást. Fel és alá imbolyogva, amíg egy láthatatlan erő tovább nem lök valamelyik irányba. – Egyelőre ismeretlenek számomra az efféle üldözős játékok – feleltem végül a Parancsnoknak. – Olyasvalaki számára, aki nem részesült megfelelő kiképzésben, igencsak nehéz feladat azonosítani a nyomában lopakodó kopót. Mintha egy kisgyermeket próbálnánk futásra kényszeríteni, amikor csak most tanult meg járni. Az erdő – 141 –
mélyén, egyedül, mindenki mást elkerülve, sokkal könnyebben észre tudom venni, ha valaki követ. Megvannak hozzá a képességeim. – Elhallgattam. Nem érkezett válasz a Parancsnoktól, így hát folytattam: – Ha ki tudjuk csalogatni ezt a mágust a rejtekéből, talán arra is választ kapunk, miért akar megölni. A Parancsnok némán, rezzenéstelenül ült, akár egy béka, amely feszült figyelemmel csakis arra vár, hogy a kiszemelt légy végre közelebb merészkedjen. Kijátszottam az utolsó kártyámat. – Valek engem arról biztosított, hogy egész idő alatt a nyomomban lesz. Nem kerülte el a Parancsnok figyelmét, hogy a saját szavait használtam. – A tervek szerint folytatjuk az előkészületeket. Nem hiszem, hogy sikerül messzire jutnod, így hát azt is kétlem, hogy számíthatunk a mágus felbukkanására. – Úgy mondta ki a mágus szót, mintha rossz ízt hagyott volna a szájában. – Teljes titoktartást várok el tőled az egész üggyel kapcsolatban. Ezt tekintsd parancsnak! Most távozhatsz. – Igen, uram. – Azzal kisétáltam a dolgozószobájából. A nap hátralévő részében összegyűjtöttem és kölcsönkértem a szükséges holmikat a másnapi gyakorlathoz, amely a tervek szerint kora hajnalban vette kezdetét. Ellátogattam Dilana műhelyébe, és a kovácshoz is. Valek nevének puszta említése is csodálatos eredményt csikart ki a kovácsokból, akik kezüket-lábukat törve igyekeztek előkeríteni mindent, amire állításom szerint Valeknak nagy szüksége volt. Dilana akármit hajlandó lett volna megadni nekem, amit csak kértem. Kissé csalódott volt, amikor csupán egy bőr hátizsákot akartam kölcsönkérni tőle.
– 142 –
– Tartsd meg nyugodtan! – mondta. – Senkinek sem kell. Itt kallódik láb alatt, amióta dolgozni kezdtem a kastélyban. Elüldögéltem mellette, miközben az egyenruhákat javítgatta, elmesélte nekem a legfrissebb pletykákat, és nagy hűhót csapott, amiért láthatóan nem eszem eleget. Utam végül a konyhába vezetett. Abban a reményben, hogy Randot egyedül találom, addig vártam, amíg a személyzet be nem fejezte a vacsora utáni takarítást. Rand a pultnál álldogált, és az étlapokon dolgozott. A heti étlapokat a Parancsnoknak személyesen kellett jóváhagynia, Rand csak utána adhatta őket tovább Lizának, aki gondoskodott róla, hogy minden szükséges alapanyag és hozzávaló rendelkezésre álljon. – Jobban festesz, mint ahogyan én érzem magam – jegyezte meg Rand halkan. Két keze közé fogta a fejét, mintha vízzel teli pohár volna, óvatosan mozdulva, nehogy egyetlen cseppet is kilöttyintsen. – Ma semmit sem tudok megkóstoltatni veled. Nem volt erőm a kísérletezéshez. – Semmi gond. – Nem kerülte el figyelmemet Rand sápadt arca és a szeme alatt sötétlő karikák. – Nem is akarlak feltartani. Csak kölcsön szeretnék kérni pár holmit. Rand érdeklődése hirtelen felélénkült, és csaknem visszatért szokásos kedélyes önmagához. – Például? – Kenyeret. És egy kis ragasztót is, amit te találtál fel. Szanitéc Mama azzal forrasztotta össze a sebet a karomon. Csodálatos! – A ragasztó! Az eddigi egyik legjobb receptem! Elmesélte neked, hogyan fedeztem fel? Éppen valamiféle ehető ragasztót próbáltam kikísérletezni egy gigantikus, tízemeletes esküvői tortához, és… – Rand! – vágtam a szavába. – Szívesen meghallgatnám a történetet, és meg kell ígérned, hogy egy napon el is meséled. De mindkettőnknek nagy szüksége van egy kiadós alvásra. – 143 –
– Ó, igen. Igazad van. – Rámutatott egy nagy halom kenyérre, és így szólt: – Vedd csak el, amire szükséged van. Miközben begyűjtöttem a kenyeret, Rand az egyik fiók mélyén kutakodott, majd átnyújtott nekem egy üveg fehér ragasztót. – Nem véglegesen rögzít. A ragasztó hatása körülbelül egy hétig tart, azután elenged. Szolgálhatok még bármi mással? – Hm. Igen. – Kissé haboztam, nehezemre esett előrukkolni az utolsó kérésemmel; ez volt ugyanis a fő oka annak, hogy egyedül akartam maradni Randdal. – Mire van szükséged? – Egy kést szeretnék. A feje kissé megremegett. Tisztán láttam a felvillanó szikrát a tekintetében, ahogy egyetlen pillanat alatt átfutott az agyán, hogyan öltem meg Reyadot. Látni véltem a zakatoló fogaskerekeket a fejében, miközben bimbózó barátságunkat tette mérlegre a szokatlan kéréssel szemben. Fel voltam készülve, hogy magyarázatot követel majd, miért is van szükségem egy késre. Rand azonban csupán egyetlen kérdést tett fel: – Melyiket? – A legfélelmetesebb késedet akarom.
– 144 –
14.
M
ÁSNAP REGGEL A DÉLI KAPUN INDULTAM KIFELÉ,
éppen amikor a nap első sugarai beragyogták a Lélek-hegység csúcsait. Nem sokkal később dicsőséges napfény árasztotta el a völgyet, mintegy jelezve a Parancsnok gyakorlatának kezdetét. A szívem vadul kalapált az izgalomtól és a félelemtől. Furcsa volt az érzelmek egymással vetekedő zűrzavara, ám mindenesetre erőt kölcsönöztek a lépteimnek. Alig éreztem a hátizsákom súlyát. Kissé aggódtam, hogy a zsákomba rejtett holmik mások szemében csalásnak minősülhetnek. Hosszas mérlegelés után azonban úgy határoztam, hogy egy szökést fontolgató börtönrab bizonyára félretenné napi kenyéradagjának egy részét, kicsempészne egy fegyvert az őrök szobájából, a többi holmit pedig elemelné a kovácsműhelyből. Na és mi van akkor, ha egy kicsit rugalmasan kezelem a szabályokat? Senki sem adta utasításba, hogy minden segítség nélkül kell menekülnöm. Szilárd elhatározásom, hogy „megszököm”, csak erősödött, amióta a terv először felmerült. A pénz egyelőre pusztán bonuszként szerepelt a gondolataimban. Be akartam ugyanis bizonyítani, hogy a Parancsnok téved velem kapcsolatban. A Parancsnok, aki azt gondolta, hogy úgysem jutok messzire, és akit az aggasztott, hogy a halálom kockáztathatja a drágalátos gyakorlatának sikerét.
– 145 –
Mielőtt elhagytam volna a kastély területét, egy pillanatra megálltam, hogy ezúttal nappali fényben is szemügyre vehessem a főépületet. Első benyomásom az volt, mintha a kastélyt egy gyermek építette volna a játékkockáiból. Az épület alaprajza téglalap alakú volt, és számos, kockákból, háromszögekből és hengerekből álló szintet tartott a magasba, amelyek egymás hegyén-hátán tornyosultak. Szimmetriát csupán a kastély négy sarkán magasodó pompás tornyok szolgáltattak. Sziporkázóan színes üvegablakaival a négy torony kecsesen nyújtózott az égbolt felé. A kastély szokatlan geometriája elbűvölt, szívesen megszemléltem volna más szögből is, de Valek úgy utasított, hogy hajnalban hagyjam el az épületet, mivel csupán egyórányi előnyt kaptam üldözőimmel szemben. Azután a katonák és a szimatoló kutyák megpróbálják felfedezni, melyik kapun léphettem ki, és onnan erednek a nyomomba. Valek kölcsönkérte az egyik ingemet, hogy megszagoltassa a kopókkal. Megkérdeztem, hogy ki fogja előkóstolni a Parancsnok ételét, amíg távol vagyok, mire homályosan azt válaszolta, hogy akadnak mások is, akik jól értenek a mérgek művészetéhez, de túlságosan értékesek a Parancsnok számára, hogy rendszeresen igénybe vegyék a szolgálataikat. Velem ellentétben. Déli útvonalam egészen nyilvánvaló választásnak tűnt, de nem is állt szándékomban sokáig követni. Abban reménykedtem, hogy a katonák azt feltételezik, egyenesen a határ felé vettem az irányt. A kastély épületegyüttese a Hatos Katonai Körzetben helyezkedett el, meglehetősen közel a déli vidékekhez, ahol nyugatról a KK-7, keletről pedig a KK-5 tartomány fogta közre. Az elhunyt király, aki a kastélyt építtette, az enyhébb időjárást kedvelte. Felváltva futottam és gyalogoltam, így hát nem is telt bele sok idő, mire elértem a Kígyós-erdőig, messzire elkerülve Kastélyvárost. Múlt éjszaka, miközben Valek térképeit tanulmányoztam, megfigyeltem, hogy az erdőség három oldalról körülöleli – 146 –
Kastélyvárost. A település északi kerülete a kastély irányába nézett. A Kígyós-erdő ugyanakkor kelet és nyugat felé is kiterjedt, akárcsak egy hosszú, vékony öv. A hivatalos déli határ mentén Ambrosius parancsnok katonái megtisztítottak a fáktól egy száz láb széles övezetet, a keleten magasodó Lélek-hegységtől egészen a Napnyugati-óceánig. A királyság megdöntése óta mindenki számára – legyen ixiai vagy szítiai – súlyos vétségnek számított átlépni ezen a határvonalon. Keresztülkocogtam az erdőségen, könnyedén felismerhető nyomokat hagyva magam után. Miközben ágakat törtem le a fákról, és beledöngöltem lábamat a porba, mindvégig déli irányba haladtam, amíg el nem értem egy kis patakhoz. Egyórányi előnyöm lassan lejárt. Letérdeltem hát a patak partjára, majd belemártottam kezemet a vízbe. Kiemeltem egy maréknyi iszapot, és hagytam, hogy a víz kifolyjon az ujjaim közül. A patak fölé hajolva alaposan bekentem az arcom és a nyakam a nedves sárral. Hajamat hátul szoros kontyban fogtam össze, ezért a fülemre és a tarkómra is tettem egy kevés iszapot. Azt reméltem, hogy üldözőim azt fogják gondolni, csupán inni térdeltem le ide. Mély lábnyomokat döngöltem a patak partja körüli nedves talajba, hogy félrevezessem a katonákat, igyekezve elhitetni velük, miszerint átgázoltam a patakon. Végül követtem visszafelé a nyomaimat, amíg rá nem bukkantam egy tökéletes fára. Az ösvényemtől körülbelül hatlépésnyire egy bársonyfa sima törzse tornyosult a levegőbe. Az első erős ág négy és fél méter magasságban nyújtózott felfelé a fa törzséről. Nagyon igyekeztem, nehogy összetapossam a földet a kutyák számára hagyott nyomaim környékén, levettem a hátizsákomat, és kihalásztam belőle az egyik tárgyat, amelyet kölcsönkértem a kovácstól. Kisméretű fémkampó volt, és rögtön fel is fűztem egy hosszú, vékony kötél végére, amelyet ugyancsak a zsákomba rejtettem.
– 147 –
Mivel a menekülésre szánt időm lejárt, hirtelen felvillant a fejemben a kastélyból kirobbanó katonák és kutyák képe. Sietve megkíséreltem feldobni a kampót az ágra. Elhibáztam. A kezembe kaptam, miközben lefelé zuhant. Kétségbeesetten újra próbálkoztam. Ismét elhibáztam. Igyekeztem nyugalmat erőltetni eszeveszetten kalapáló szívemre, és az előttem álló feladatra összpontosítottam. A kampó végül megakadt az ágon. Miután meggyőződtem, hogy biztonságosan kitart, a kötél másik végét a derekam köré tekertem, hogy ne lógjon le, és hátamra kanyarítottam a zsákom. A kötelet mindkét kezemmel megragadva felemelkedtem a földről, és lábamat a kötél köré fontam. Hosszú ideje volt már, hogy utoljára így kellett másznom. A kötélen felfelé kapaszkodva a karom, a vállam és a hátam izmai mindvégig panaszkodtak az egy évig tartó kényszerpihenő miatt. Amikor felértem, lovagló ülésben elhelyezkedtem az ágon, azután szépen visszapakoltam a kötelet és a kampót a hátizsákomba. Nyugatról erős szél süvített. Nem akartam, hogy a kutyák megérezzék a szagomat, így hát a következő fél órában keleti irányban másztam a fák között, amíg kellően el nem távolodtam eredeti útvonalamtól. Apró termetem és akrobata képességeim most az egyszer a javamra váltak. Amikor egy banditafára bukkantam, találtam rajta egy biztonságos zugot, a törzséhez közel, és levettem hátamról a zsákomat. A banditafa levelei nőttek a legnagyobbra a Kígyós-erdőben. A kör alakú, zöld levelek, amelyeket barna foltok tarkítottak, tökéletesen megfeleltek a célomnak. Egy percig mozdulatlanná dermedve ültem, fülemet hegyezve figyeltem üldözőim közeledtének neszeit. Madarak csiripeltek és rovarok zümmögtek; hallottam a levelek gyors susogását, amint egy szarvas suhant tova az ösvényen. Mintha a kutyák távoli csaholása ütötte volna meg a fülemet, ám az is lehetséges, hogy csupán a képzeletem játszott velem. Valeknak még – 148 –
csak színét sem láttam sehol, de ismerve őt, bizonyára a közelben volt valahol. Előhalásztam Rand ragasztóját a hátizsákomból, azután leveleket szedtem a fáról. Amikor már eleget gyűjtöttem, levettem az ingemet, és felragasztottam rá őket. Kissé feszélyezve éreztem magam ujjatlan alsóingemben, így hát gyorsan dolgoztam. Előbb az ingemet, majd a nadrágomat, csizmámat és hátizsákomat borítottam be levelekkel. Végül ragasztottam egy nagy levelet a hajamra, és két kisebbet a kézfejemre is, szabadon hagyva az ujjaimat. Eszembe jutott Rand figyelmeztetése, miszerint a ragasztó legfeljebb egy hétig tarthat ki, és mosolyogva elképzeltem, mit fog szólni, amikor meglát engem a kastélyban kószálni, levelekkel a kezemen és a fejemen. Nem volt tükröm, de azt reméltem, hogy sikerült zöld és barna színekkel álcáznom az egész testemet. A levelek alól előbukkanó fekete foltok miatt nem aggódtam; egyenruhám ingének vörös színe árult volna el azonnal üldözőimnek. Túlságosan izgultam, hogy sokáig lapuljak egy helyben, így hát folytattam a mászást kelet felé, olyan gyorsan és nesztelenül, ahogyan csak bírtam. Keleti útvonalamon időnként kénytelen voltam módosítani. Mivel nem akartam, hogy a földön szagnyomokat hagyjak, néha kerülnöm kellett északra vagy délre. A kampót a hozzáerősített kötéllel többször is használtam, valahányszor közelebb kellett húznom egy-egy ágat, vagy mikor átlendültem egyik fáról a másikra. Izmaim tiltakoztak az igazságtalan kínzás ellen, de nem vettem tudomást a sirámaikról. Magamban nevettem, amikor túljutottam a nehéz akadályokon, élveztem a föld felszíne fölötti utazás felhőtlen szabadságát. Egész álló reggel széles mosollyal az arcomon izzadtam. Tisztában voltam vele, hogy végül kénytelen leszek ismét déli irányba haladni, mert egy menekült csakis ott találhatott biztonságos menedékre. – 149 –
Szítia készségesen befogadta Ixia menekültjeit. Országuk vezetése nyílt kapcsolatot tartott fenn a királlyal, különleges fűszerekkel, szövetekkel és élelmiszerekkel kereskedtek fémekért, ritka drágakövekért és szénért cserébe. Amikor a Parancsnok beszüntette a kereskedelmet, Ixia főképpen fényűző luxuscikkekkel lett szegényebb, míg Szítia alapvető szükségleteiben szenvedett hiányt. Az aggodalom, miszerint Szítia megpróbálhatja elfoglalni az északi vidékeket a létfontosságú források reményében, egyszerre szertefoszlott, amikor a szítiai geológusok felfedezték, hogy saját Smaragd-hegységük, amely az északi Lélek-hegység folytatása volt, rengeteg ásványkincset rejt. A jelek szerint Szítia pillanatnyilag azzal is elégedett volt, ha óvatos tekintetét Ixián tartja. A fák lombjain keresztül vezető útvonalam hamarosan keresztezett egy forgalmas, gyakran használt erdei utat. Szekerek mély keréknyomait pillantottam meg a kiszáradt sárban. Az út valószínűleg a fő kelet-nyugati kereskedelmi útvonal része lehetett, amely észak felé fordult néhány mérföldig, hogy megkerülje a Keyra-tavat, mielőtt tovább folytatódott volna kelet felé. A tó közvetlenül a KK-5 határa fölött terült el. Elhelyezkedtem egy vaskos faágon, ahonnan szemmel tarthattam az ösvényt, hátamat a fa törzsének vetve pihentem egyet, és megettem az ebédemet, miközben a következő lépésemen tűnődtem. Kis idő elteltével az erdő megnyugtató neszei csaknem álomba ringattak. – Látsz valamit? – Egy férfihang törte meg alattam a békés csendet. Riadtan kapaszkodtam az ágba, nehogy lezuhanjak a magasból. Úgy éreztem, rajtakaptak, szinte jéggé dermedtem a döbbenettől. – Nem. Tiszta a levegő – válaszolta egy másik férfi kissé távolabbról. Hangjában dühödt bosszúság recsegett.
– 150 –
Nem ütötte meg ugatás a fülemet, hogy figyelmeztessen az üldözőimre, minden bizonnyal a másik csapatból érkeztek. Annyira aggasztottak a kutyák, hogy teljesen meg is feledkeztem a kisebbik üldöző csapatról. Túlságosan elbizakodott voltam – korholtam magam. Megérdemlem, hogy ilyen korán lefüleltek. Már csak arra vártam, hogy leparancsoljanak a fáról, de a két katona továbbra is csendben maradt. Tekintetem az erdőt kutatta, de nem sikerült megpillantanom őket. Talán mégsem vettek észre. Némi hangos levélzörgés után két katona bukkant elő a sűrű bokrok közül, akik – hozzám hasonlóan – szintén zöld és barna terepruhát viseltek. Noha kényelmes egyenruhájuk és arcfestékük sokkal lenyűgözőbb volt, mint saját ragasztóval összeeszkábált öltözetem. – Ostoba ötlet volt kelet felé indulni. Valószínűleg már régen a déli határnál jár – morogta Reszelős Hang a társának. – Ez volt a kutyás fiúk véleménye is, annak ellenére, hogy a kopók elveszítették a nyomát – felelte a másik férfi. Elmosolyodtam. Túljártam hát a kutyák eszén. Legalább ennyit sikerült elérnem. – Nem egészen értem, miért logikus keleti irányban keresnünk – folytatta Reszelős Hang. A társa mélyet sóhajtott. – Nem szükséges megértened a dolog logikáját. A kapitány parancsa kelet felé küldött minket, tehát keletnek vesszük az irányt. Úgy tűnik, a kapitány azon a véleményen van, hogy a lány a KK-5 belsejébe igyekszik eljutni. Ismerős a terep a számára. – Nos, mi van akkor, ha esze ágában sincs visszajönni? Újabb ostoba ötlet éppen az ételkóstolót választani a szerepre – panaszkodott Reszelős Hang. – Egy elítélt bűnözőt. – Ez már nem tartozik ránk. Hadd fájjon miatta mások feje! Biztosra veszem, ha a lány meglép, Valek úgyis a gondjaiba veszi.
– 151 –
Kíváncsi lettem volna, vajon Valek is hallja-e a beszélgetést. Mindketten tudtuk jól, hogy semmi szükség nem lesz rá, hogy levadásszon; csupán ki kellene várnia, hogy a méreg hatni kezdjen. Hasznosnak találtam a katonák beszélgetését, különösen azt a tényt értékeltem nagyra, miszerint egyelőre nem volt köztudomású, hogy Valek megmérgezett. – Menjünk már tovább! A tónál kell találkoznunk a kapitánnyal. Ó, és próbálj meg csendesebben haladni! Akkora zajt csapsz, mint egy rémült rénszarvas, a fák között csörtetve előre – korholta az eszesebb férfi a társát. – Na, persze. Mintha bármit is hallanál a különlegesen kiképzett, „erdei állatokat megszégyenítő lépteid” zajától – vágott vissza Reszelős Hang. – Mintha csak két üzekedő szarvast hallottam volna. A katonák felnevettek, majd egyetlen szempillantás alatt eltűntek a bozótosban, az ösvény két oldalán. Hegyeztem a fülemet, hátha meghallom távolodó lépteiket, de nem tudtam eldönteni, vajon tényleg elmentek-e. Addig vártam, amíg már képtelen voltam elviselni a semmittevést. A két katona meghatározta a következő lépesemet. A tó keletre volt. Így a fák lombjai között déli irányba indultam tovább. Miközben utat vágtam magamnak a fák lombjában, furcsa, hátborzongató érzés férkőzött be a fejembe. Valamiért meggyőződésemmé vált, hogy az ösvényen látott két katona a nyomaimat követte; vadásztak rám. Ellenállhatatlan késztetés tört rám, hogy minél gyorsabban haladjak, mintha egy erős kéz tapadt volna a tarkómra, kíméletlenül nógatva előre. Amikor már nem bírtam tovább, felrúgtam minden elővigyázatosságot, hogy rejtve és csendben maradjak. Leugrottam a földre, és teljes erőmből futásnak eredtem. Amint egy kis tisztásra értem a fák között, megtorpantam. Hirtelen szertefoszlott szívemben a mindent elsöprő rémület. Az – 152 –
oldalam fájdalmasan nyilallt a futástól. Hátizsákom levetve a földre rogytam, és levegő után kapkodtam. Átkoztam magam ostoba, rémült viselkedésemért. – Csinos kis öltözék! – szólalt meg egy ismerős hang. A szívembe hasító rémület adott erőt, hogy talpra ugorjak. Senkit sem láttam. Mégis egy hangot hallottam. Feltéptem a hátizsákomat, és előrántottam a kést a mélyéről. A szívem eszeveszetten szaltózott a mellkasomban. Lassan körbefordultam, amint szemem az erdőt fürkészte, a halál hangjának forrását kutatva.
– 153 –
15.
N
EVETÉS ÖLELT KÖRÜL.
– A fegyverednek semmi hasznát nem veszed ellenem. Könnyedén meggyőzhetlek, hogy valójában a saját szívedbe akarod döfni, és nem az enyémbe. Megpillantottam az asszonyt a tisztás túloldalán. Laza, zöld inget viselt, amelyet a derekánál szorosan megkötött, sőt a nadrágja is ugyanolyan színű volt, hogy elrejtőzhessen a bokrok között. A délről jött mágus egy fa törzsének támaszkodott, karját összefonva maga előtt, mint akinek semmi gondja az egész világon. Számítottam rá, hogy a mágus újabb fogdmegjei bármelyik pillanatban nekem ronthatnak az erdőből, így hát továbbra is magam elé szegeztem a késemet, lassan, óvatosan körbeforogva. – Nyugodj meg! – szólt ismét a mágus. – Egyedül vagyunk. Abbahagytam a körözést, ám a fegyveremet még mindig szorosan tartottam a markomban. – Miért kellene bíznom benned? Amikor legutóbb találkoztunk, parancsba adtad, hogy öljenek meg. Még egy ügyes kis fojtózsinórt is kölcsönöztél a nemes célra. – Hirtelen felvillant gondolataimban a felismerés, hogy tulajdonképpen semmi szüksége nem volt a fogdmegjeire. Rögtön sorolni kezdtem a mérgek neveit a fejemben. A mágusnő felkacagott, mint aki felettébb szórakoztatónak talál egy ártatlan kisgyermeket. – 154 –
– Ez most nem fog segíteni rajtad. Csakis azért vált be a múltkor a felsorolás, mert Valek is ott volt. Közelebb lépett; fenyegetően meglendítettem felé a pengémet. – Yelena, lazíts egy kicsit! Az imént beférkőztem az elmédbe, hogy egyenesen ide vezesselek. Ha meg akarlak ölni, egyszerűen lelöktelek volna a fákról. Ixiában a balesetek kevesebb bajt okoznak, mint a gyilkosságok. Ezzel persze magad is tökéletesen tisztában vagy. Figyelmen kívül hagytam a célzást. – Miért nem ért hát „baleset” a fesztiválon? Vagy máskor? – A közeledben kell lennem. Rengeteg erőfeszítésre van szükség, hogy az ember varázslattal bárkit is megöljön; inkább hétköznapi eszközökhöz folyamodom, ahol lehetséges. A fesztivál volt az első alkalom, amikor a közeledbe férkőzhettem, anélkül hogy Valek körülötted lábatlankodott volna. Vagy legalábbis azt gondoltam. – Az asszony dühösen megrázta a fejét. – Miért nem ölted meg Valekot a varázserőddel a fesztiválon? – kérdeztem. – Akkor könnyű préda lehettem volna. – Valekra egyszerűen nem hat a mágia. Ellenáll az erejének. Mielőtt tovább kérdezősködhettem volna, a mágusnő sietve folytatta: – Nincs most időm, hogy mindent alaposan elmagyarázzak. Valek hamarosan ideér, így hát rövidre kell fognom. Yelena, azért jöttem, hogy egy ajánlatot tegyek neked. Emlékeztem még az utolsó ajánlatra, amelyet kaptam: az ételkóstoló tiszte vagy a bitófa. – Mégis mit ajánlhatnál fel nekem? Van munkám, egy színes egyenruhám és egy gazdám, akiért az életemet is fel kell áldoznom. Mi másra lehet még szükségem? – Biztos menedékre Szítiában – válaszolta feszült hangon. – Ahol megtanulhatod, hogyan irányítsd és használd az erődet. – 155 –
– Az erőmet? – A szó halk nyikkanással kicsúszott a számon, mielőtt visszafoghattam volna. – Miféle erőmet? – Ó, ugyan már! Lehetetlen, hogy ne tudnál róla! Hiszen kétszer is használtad már a kastélyban. A gondolataim egymást kergették. Az asszony a túlélő ösztönömről beszélt. Arról a különös zúgó hangról, amely eluralkodott rajtam, valahányszor halálos veszélyben forgott az életem. A rémület megbénította a testemet. Úgy éreztem magam, mintha az imént azt közölte volna, hogy valamiféle gyógyíthatatlan kórban szenvedek. – Éppen a közelben tevékenykedtem, a legnagyobb titokban persze, amikor váratlanul letaglózott a belőled áradó, zabolátlan varázserő. Amint sikerült azonosítanom a sikoly forrását a Parancsnok új ételkóstolójának személyében, azonnal tudtam, hogy lehetetlen vállalkozás volna délre csempészni téged. Valek mindig egy lépéssel mögötted járt, vagy a társaságodban lebzselt. Még most is rendkívüli kockázatot vállalok. Egy kiképzetlen mágus azonban túlságosan nagy veszélyt jelent északon. Már az is bámulatos, hogy mostanáig sikerült elkerülnöd a lelepleződést. Egyetlen választásom maradt csupán, az azonnali kivégzés. Ami sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint amire először számítottam. De korántsem lehetetlennek. – Mindezek után most azt várod, hogy megbízzak benned? Azt hiszed, békében veled megyek Szítiába, mint bárány a mészárszékre? – Yelena, ha nem lennél éppen szökésben, ami kihozott a kastély falai közül, Valektól minél messzebb, mostanra már halott volnál. Még most sem voltam biztos abban, hogy hiszek neki. Mit nyerhet azzal, ha a segítségemre van? Miért veszi magának a sok erőfeszítést, amikor hatalmában áll, hogy azonnal végezzen velem? Bizonyára valami más állt a dolog hátterében.
– 156 –
– Még mindig nem hiszel nekem. – A mágusnő bosszúsan felhorkant. – Jól van. Mit szólnál egy kis bemutatóhoz? – Fejét oldalra billentve összepréselte a száját. Égető, tűzforró fájdalom hasított a fejembe, mintha villámcsapás ért volna. Mindkét karomat a fejem köré szorítva, hiába próbáltam megakadályozni a támadást. Azután ökölnyi erő csapódott a homlokomnak. Hátratántorodtam, és a földre zuhantam. A hátamon elterülve éreztem, amint a kínzó fájdalom egyszer csak visszahúzódik, éppolyan gyorsan, ahogyan rám rontott. Keserű könnyektől homályos szemmel pislogtam a mágusnőre. Még mindig a tisztás szélén állt. Egyetlen ujjal sem ért hozzám, legalábbis a szó szoros értelmében. A kapcsolat, amely az elméjével összekötött, úgy nehezedett a koponyámra, mint egy vastag gyapjúsapka. – Mi az ördög volt ez? – kérdeztem. – Hová tűnt az énekszó? A támadás egészen elszédített, a testemet simogató szellő mintha folyékonnyá vált volna, és amikor felültem, a sűrű levegő a bőrömet mosta, nyaldosta. – A fesztiválon azért énekeltem, mert igyekeztem kedvesen bánni veled. Az iménti bemutató csakis arra szolgált, hogy meggyőzzelek, ha a halálodat kívánnám, nem fecsérelném hiábavaló csevegésre az időmet. És biztosan nem várnék addig, amíg Szítiába nem érünk. Hirtelen felkapta a fejét, mint aki egy láthatatlan személy suttogását hallja a fülében. – Valek felhagyott a rejtőzködéssel. Gyorsan halad előre. Két katona üldözi, akik azt hiszik, hogy a te nyomodat követik. – Kis időre elhallgatott, száját ismét kemény vonallá szorítva össze, miközben összpontosított. – A katonákat le tudom lassítani, de Valek fölött nincs hatalmam. – Távolba révedő tekintetét ismét az arcomra szegezte. – Akkor hát velem jössz?
– 157 –
Nem bírtam megszólalni. A képtelen gondolat, miszerint a kedvesség számára azt jelenti, hogy szépen halálba énekli az embereket, teljesen összezavart. Mélységes döbbenettel bámultam rá. – Nem. – Ki kellett kényszerítenem magamból a választ. – Tessék? – Az asszony nyilvánvalóan nem erre számított. – Talán élvezed az ételkóstolgatást? – Nem. Cseppet sem élvezem. De ha most veled tartok, egész biztosan meghalok. – Akkor is meghalsz, ha itt maradsz. – Vállalom a kockázatot. – Felálltam, lesöpörtem a koszt a lábamról, és kezembe fogtam a késemet. Más sem hiányzott, mint hogy beszámoljak a mágusnőnek az ereimben keringő méregről. Miért is adnék még egy fegyvert a kezébe, amelyet ellenem fordíthat? Ám az elménket összekötő kapocsnak köszönhetően csak gondolnom kellett a Pillangó Porra, és máris tudomást szerzett róla. – Léteznek ellenszerek – mondta. – Tudsz találni egyet, mielőtt beköszönt a reggel? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Nem. Több időre van szükségünk. A gyógyítóinknak először meg kell állapítaniuk, tested melyik zugában rejtőzik a méreg. Könnyen lehet akár a véredben, akár az izmaidban, sőt bárhol, és tudniuk kell azt is, hogyan öl, mielőtt megszabadíthatnak tőle. Értetlen arcomat látva a mágusnő türelmesen folytatta: – Hatalmunk ereje, amit ti előszeretettel mágiának neveztek, egy különleges forrásból fakad. Takaró módjára öleli körül a világot. Elménk ebből a forrásból táplálkozik, vékony szálakat húzva belőle, hogy növelhessük mágikus adottságainkat, és hogy használhassuk őket. Minden ember rendelkezik a szunnyadó képességgel, hogy olvasni tudjon mások gondolataiban, és érintés nélkül befolyásolja a körülötte létező világot. De nem mindenki képes összekapcsolódni az erőforrással. – 158 –
Az asszony felsóhajtott, arcára szomorúság költözött. – Yelena, sajnos nem engedhetjük, hogy zabolátlan varázserőd újra és újra irányítás nélkül kitörjön. Tudtodon kívül erőt merítesz a forrásból. Egyetlen vékony szál helyett egész darabokat szakítasz ki, magad köré tekerve a takarót. Amint egyre idősebb leszel, annyi erőt gyűjtesz szabadon magadba, hogy egyszer csak felrobbansz, vagy lángra lobbansz. Ez a fellángolás nemcsak a te életednek fog véget vetni, hanem az erőforrásban is kárt tehet, lyukat szakítva a takaróban. Nem kockáztathatjuk meg a kiégést, és hamarosan már túlságosan idős leszel a tanításhoz. Ezért nincs más választásunk, mint hogy végezzünk veled, mielőtt eléred ezt a pontot. – Mennyi időm van még hátra? – kérdeztem. – Egy év. Talán egy kicsivel több, ha sikerül uralkodnod magadon. Azután már képtelenek leszünk segíteni rajtad. Pedig szükségünk volna rád, Yelena. Szítiában kevés igazán hatalmas mágus él. Gondolatban sorra vettem a lehetőségeimet. Az asszony röpke erőfitogtatása meggyőzött, hogy sokkal nagyobb fenyegetést jelent rám nézve, mint azt korábban képzeltem, és hogy ostoba bolond volnék kicsit is megbízni benne. Ám ha most kereken visszautasítom, hogy vele menjek délre, itt helyben megöl. Így hát késleltettem az elkerülhetetlent. – Adj nekem egy évet! Egy évet kérek, hogy találjak egy tartós ellenszert a méregre, és megtaláljam a módját, hogy Szítiába szökjek. Egy évet, amikor nem kell folyton azon aggódnom, hogy az életemre törsz. A mágusnő akkor mélyen a szemembe nézett. Elméje hirtelen beljebb hatolt a gondolataimba, árulkodó jelek után kutatva, hogy vajon be akarom-e csapni. – Jól van. Egy évet kapsz. A szavamat adom rá. – Egyszerre habozni látszott.
– 159 –
– Csak rajta! – biztattam. – Tudom, hogy valamiféle fenyegetéssel akarod befejezni a beszélgetést. Talán egy ijesztő óva intéssel? Nyugodtan. Már hozzászoktam. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan csevejjel, amelyben semmiféle fenyegetéssel nem kell megbirkóznom. – Rendkívül bátornak mutatkozol. De tudom jól, ha egy lépéssel közelebb mennék, nem maradna szárazon a nadrágod. – Mert a véredbe áztatnám! – Vészjóslóan meglengettem a késemet. Ám képtelen voltam komoly arcot vágni hozzá; a fenyegetés még a saját fülemnek is nevetségesen hangzott. Kuncogni kezdtem. Az asszony is felnevetett. A feszültség hirtelen szertefoszlott, teljesen megszédültem tőle, felváltva sírtam és nevettem. Akkor a mágusnő egyszerre kijózanodott. Ismét felkapta a fejét, fülét hegyezve hallgatta láthatatlan társának suttogását. – Valek már közel jár. Mennem kell. – Árulj el még egy utolsó dolgot! – Mit? – Honnan tudtad, hogy én leszek a szökevény? Varázslat útján? – Nem. Vannak forrásaim, amiket nem fedhetek fel. Bólintással jeleztem, hogy megértem. Mindenesetre érdemes volt próbálkozni. – Légy óvatos, Yelena! – búcsúzott, azzal már el is tűnt az erdő fái között. Ráébredtem, hogy még a nevét sem tudom. – Írisz – suttogta a fejemben, azután megszakadt a gondolatainkat összekötő kapcsolat. Beszélgetésünket végiggondolva rá kellett döbbentem, hogy még rengeteg kérdést szeretnék feltenni neki, fontosabb kérdéseket annál, mint hogy ki szivárogtatott ki értesüléseket a kastélyból. Tudtam
– 160 –
azonban, hogy már messze jár, így hát ellenálltam a késztetésnek, hogy utánakiáltsak. inkább kimerülten a földre rogytam. Egész testemben reszketve visszadugtam késemet a hátizsákomba. Előhalásztam mélyéről a kulacsomat, és hosszan kortyoltam a friss vízből. Azt kívántam, bárcsak valamiféle erősebb itallal volna megtöltve. Olyasmivel, ami végigperzselné a torkomat. Ami elterelné a figyelmem az elveszett, reménytelen érzésről, amely lassan felemésztett. Időre volt szükségem, hogy gondolkodhassak, mielőtt Valek és a másik két férfi utolér. Újra elővettem a kampót és a kötelet a zsákból, azután egy alkalmas fát keresve visszakapaszkodtam az erdő lombjába. Déli irányba haladva hagytam, hogy a mászás erőfeszítésre kényszerítse a testemet, miközben gondolatban emészthettem a mágusnőtől hallott döbbenetes híreket. Amikor újabb ösvényhez érkeztem az erdőben, találtam egy kényelmes ülőhelyet az egyik ágon, ahonnan szemmel tarthattam az utat. A kötél segítségével a fa törzséhez rögzítettem magam. A mágusnő egy évet ígért nekem, de nem szerettem volna könnyű prédaként kísértésbe ejteni. Akár meg is gondolhatta magát; végül is, mit tudtam én a mágusokról és az ígéreteikről? Írisz azt állította, hogy varázserővel rendelkezem. Mágikus hatalommal, amelyre mindeddig egyszerű túlélési ösztönként gondoltam. Amikor váratlanul azokban a szorult helyzetekben találtam magam, úgy éreztem, mintha valaki birtokba vette volna a testem. Mintha egy természetfölötti lény, aki sokkal inkább képes megbirkózni a veszéllyel, ideiglenesen átvette volna az irányítást az életem fölött, kimenekítve engem a halál torkából, hogy azután újra magamra hagyjon. Vajon a torkomból előtörő, különös, zúgó hang, amely már többször megmentette az életem, valóban ugyanaz a varázslatos erő, amely Íriszben lakozik? Ha igen, akkor titokban kell tartanom. S meg – 161 –
kell tanulnom valamelyest uralkodni rajta, nehogy végül kiégjen. De hát hogyan? Messzire el kell kerülnöm az életveszélyes helyzeteket. Gúnyosan felhorkantam; a gondolat is nevetségesnek tűnt, hogy megpróbáljak kitérni a baj útjából. A veszély fura módon mindig rám talált, bármennyire igyekeztem elkerülni. Árvaságra jutottam. Sanyargattak. Bebörtönöztek. Megmérgeztek. Mágiával lettem megátkozva. A lista napról napra csak gyarapodott. Most nem volt elég időm, hogy választ találjak a temérdek bonyolult kérdésre, amelyek vég nélkül keringtek a fejemben. Gondolataimat a jelenre összpontosítva, tekintetemet az alant húzódó ösvényre szegeztem. Az apró facsemeték lassacskán újra benőtték a keskeny erdei csapást; minden bizonnyal ez lehetett az egyik elhagyatott kereskedelmi útvonal Szítia felé. Valek érkezésére vártam. Bizonyára magyarázatot fog követelni a mágusnővel történt rövid találkozásomra, és készen is álltam a válasszal. Csupán a fejem fölött nyújtózó ág halk neszezése figyelmeztetett Valek érkezésére. Felnézve láthattam, amint hajlékonyan letekeredik, akár egy kígyó. Hangtalanul lehuppant mellém az ágra. A jelek szerint a zöld terepruha volt a mai nap slágere. Valek öltözéke szorosan simult a testére, és egy csuklya is tartozott hozzá, amely befedte a haját és a nyakát. Bőrét barna és zöld festékcsíkok tarkították, kék szeme szikrázó ellentétként ragyogott elő az arcából. Végignéztem saját hevenyészett ruházatomon. A levelek egy részének már foszlott a széle, az egyenruhám több helyen kiszakadt, ahogy egyik fáról a másikra másztam. Amikor legközelebb arra készülök, hogy az erdőben meneküljek, biztosan rábeszélem Dilanát, hogy varrjon nekem egy olyan öltözéket, mint amilyet most Valek viselt. – Egyszerűen hihetetlen vagy – szólalt meg Valek. – Ez most jót vagy rosszat jelent? – 162 –
– Jót. Feltételeztem, hogy alaposan megfuttatod az üldözőidet, és igazam is lett. De erre egyáltalán nem számítottam. – Előbb levelekkel borított ingemre, majd karját széttárva az erdő fáira mutatott. – Mindennek tetejébe még a mágussal is találkoztál, és valamiképpen sikerült életben maradnod. – Az utolsó megjegyzésnél némi gúny is keveredett Valek hangjába. Valószínűleg így kér magyarázatot, a maga módján – gondoltam. – Fogalmam sincs, mi történt valójában. Azon kaptam magam, hogy eszeveszetten rohanok előre a fák között, amíg egy tisztásra nem értem, ahol már várt rám. Csupán annyit vágott a fejemhez, hogy Reyad megölésével tönkretettem a terveit, és akkor hirtelen fájdalom hasított a koponyámba. – A támadás emléke még élénken élt az emlékezetemben, így hát engedtem, hadd üljön ki arcomra a leplezetlen rettenet. Ha Valek valaha is megneszelné az igazságot, nem élném meg azt az egy évet, amelyet a mágustól kaptam. Ráadásul Reyad nevének említése alátámasztotta Valek egyik elméletét arról, miért tört az ismeretlen déli mágus az életemre. Vettem egy mély lélegzetet. – Elkezdtem sorolni a mérgek neveit a fejemben. Megpróbáltam eltaszítani magamtól a kínt. Akkor a támadás egyszer csak megszűnt, és az asszony kijelentette, hogy túlságosan közel jársz. Amikor újra kinyitottam a szemem, már köddé vált. – Miért nem vártál meg a tisztáson? – Nem tudtam, hová tűnt a mágus. Nagyobb biztonságban éreztem magam a fák között, tudtam jól, hogy úgyis rám találsz. Valek fontolóra vette a magyarázatomat. Matatni kezdtem a zsákomban, hogy kissé leplezni tudjam az idegességemet. Hosszas gondolkodás után Valek végül elvigyorodott. – Hát annyi biztos, hogy a Parancsnok meggyőződését sikerült megcáfolnunk. Úgy vélte, hogy legkésőbb a délelőtt közepére nyakon csípnek a katonák. – 163 –
Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Valek remek hangulatát kihasználva megkérdeztem: – Miért gyűlöli annyira a Parancsnok a mágusokat? Az elégedett kifejezés azonnal lehervadt Valek derűs arcáról. – Számos oka van rá. Együttműködtek a királlyal. A mágusok a természet szörnyszülöttjei, akik pusztán önző és kapzsi célokra használták a hatalmukat. Óriási vagyont halmoztak fel, drágakövek hegyeit, és csakis akkor voltak hajlandók meggyógyítani a betegeket, ha a haldokló családja képes volt megfizetni csillagos egekbe szökő áraikat. A király mágusai durva játékokat űztek az emberek elméjével, örömüket lelték az általuk okozott, pusztító zűrzavarban. A Parancsnok azt akarja, hogy semmi közünk ne legyen többé hozzájuk. Feltámadt a kíváncsiságom, így hát tovább faggattam: – És ha a saját céljai szolgálatába állítaná a képességeiket? – Szilárd meggyőződése, hogy a mágusokban nem lehet megbízni, bár nekem akadnak kétségeim – felelte Valek. Tekintete az erdő talaját borító avart pásztázta beszéd közben. – Teljesen megértem a Parancsnok aggodalmait, a király mágusainak kivégzése bölcs stratégia volt, de én úgy vélem, hogy a mágikus képességekkel születő fiatalabb generációból már válogathatnánk megfelelő embereket a kémhálózatunkba. Ebben a kérdésben nem értünk egyet, és érveim ellenére a Parancsnok… Valek hirtelen elhallgatott. Láthatóan nem szívesen folytatta volna a gondolatot. – A Parancsnok mi? – Utasításba adta, hogy azokat a gyermekeket, akik akár a legcsekélyebb varázserővel is születnek, azon nyomban ki kell végezni. Természetesen tudtam a Király uralmát szolgáló kémek és mágusok kivégzéséről, ám amint magam elé képzeltem, ahogyan – 164 –
ártatlan csecsemőket tépnek ki az édesanyjuk karjából, a lélegzetem is elállt a borzalomtól. – Szerencsétlen kisgyerekek! – A helyzet valóban kegyetlen, de azért nem ennyire – tiltakozott Valek. Szomorúság lágyította meg kemény tekintetét. – Többnyire csak a serdülőkor beköszönte után jelentkezik a képesség, amellyel egy mágus kapcsolatot tud teremteni az erőforrással. Talán tizenhat éves kor körül. Általában még egy újabb év eltelik, mire a közvetlen családon kívül más is felfigyel az ifjú mágus képességeire, és feljelenti. Akkor vagy elmenekül Szítiába, vagy megtalálom. Valek szavai hallatán mintha egy súlyos gerenda ereszkedett volna a vállamra. Alig kaptam levegőt. Tizenhat éves voltam, amikor Brazell bevont a kísérleteibe. Amikor a túlélési ösztönöm először jelentkezett, megvédelmezve az életemet Brazell és Reyad kínzásával szemben. Vajon azt vizsgálták, hogy lakozik-e bennem is varázserő? Akkor hát miért nem jelentettek fel? Miért nem jött el értem Valek? Sejtelmem sem volt, mit akarhatott tőlem Brazell a kísérleteivel. A mostani felfedezés pedig, hogy mágikus képességekkel rendelkezem, csupán újabb halálos veszedelmet jelentett számomra. Ha Valek felfedezi a varázserőmet, máris halott vagyok. Ha nem sikerül időben eljutnom Szítiába, halott vagyok. Ha valaki megmérgezi a Parancsnok ételét, halott vagyok. Ha Brazell végül megépíti a gyárát, és bosszút akar állni a fiáért, szintén halott vagyok. Halott, halott, halott és halott. Kezdett igencsak vonzónak tűnni számomra, hogy mégis a Pillangó Por végezzen velem. Csakis akkor volt ugyanis lehetőségem megválasztani, mikor, hol és hogyan érjen utol a halál. Minden bizonnyal az önsajnálat mélységes bugyraiba merültem volna, de Valek váratlanul megragadta a karomat, és mutatóujját zöldre festett ajkára szorítva csendre intett.
– 165 –
Távoli patadobogás és férfiak beszélgetésének hangjai ütötték meg a fülemet. Első ösztönös gondolatom az volt, hogy puszta illúzióról van szó, amelyet a mágus küldött ránk. Ám hamarosan szekereket húzó öszvéreket pillantottam meg. A szekerek teljesen elfoglalták székében az ösvényt, a facsemetéket és bokrokat összezúzták a nehéz kerekek. Két öszvér húzott egy szekeret, és egy férfi vezette a menetet, aki a kereskedők barna egyenruháját viselte. Hat szekér döcögött végig az úton, hat férfival, akik egymással csevegtek az utazás közben. A fán elfoglalt leshelyemről jól láthattam, hogy az első öt szekér súlyos vászonzsákokkal van megrakodva, amelyekben búza vagy liszt lehetett. Az utolsó szekér azonban furcsa, ovális, sárga színű gubókat szállított. Igen élénk ma a forgalom a Kígyós-erdőben – gondoltam csodálkozva. Már csak az hiányzott, hogy tűztáncosok ugráljanak a fákról, hogy elszórakoztassanak minket. Valekkal az oldalamon mozdulatlanul lapultunk a fánkon, miközben a menet tovadöcögött alattunk. A férfiak egyenruhája teljesen átázott a verejtéktől, és megfigyeltem, hogy páran feltűrték a nadrág szárát, nehogy elessenek. Az egyik férfi egészen szorosra húzta derekán az övét, amitől a fölösleges anyag vastagon összetorlódott, míg egy társának terebélyes hasa azzal fenyegetett, hogy rögtön szerteröpíti a gombokat. Ezeknek a szegény kereskedőknek nyilvánvalóan nem volt állandó lakhelyük. Mert ha van, a varrónőjük bizonyára nem engedte volna, hogy így járják az országot. Miután eltűntek a szemünk elől, és hallótávolságon kívül kerültek, Valek a fülembe súgta: – Ne mozdulj innen! Mindjárt visszajövök. – Azzal leereszkedett a földre, és a karaván nyomába eredt.
– 166 –
Idegesen fészkelődtem az ágon, és azon törtem a fejemet, vajon a másik két férfi, aki Írisz szerint Valekot követte, rám talál-e, mielőtt visszatér. A nap lassacskán lenyugodott a láthatáron, és hűvösebb levegő szökött a forróság helyébe. Tétlenségtől megmerevedett izmaim elviselhetetlenül lüktettek, miközben szép lassan elillantak erőm utolsó cseppjei is. Az egész napos kimerítő mászás végül felemésztette minden erőtartalékom. Most először töltött cl némi aggodalommal a lehetőség, hogy esetleg egyedül kell töltenem az éjszakát az erdő sűrűjében. Sohasem képzeltem volna, hogy ilyen sokáig sikerül szabadlábon maradnom. Végre-valahára Valek visszatért, és integetett, hogy másszak le a fáról. Óvatosan mozogtam, ügyetlenül matattam a derekamra erősített kötéllel, miközben izmaim remegtek a fáradtságtól. Valek egy kis zsákot cipelt a hátán, azután átnyújtotta nekem. A belsejében öt sárga gubóra bukkantam, mint amilyet korábban az egyik szekéren láttam. Kihalásztam egyet. Közelről nézve azt is megállapítottam, hogy a különös, ovális gubó körülbelül nyolc hüvelyk hosszú, és majdnem tíz barázda fut körbe az oldalán, egyik végétől a másikig. A közepén kiszélesedett, és két kezemmel középen körbefogva éppen csak átérték az ujjaim. Elálmélkodtam Valek ügyességén, amiért képes volt elemelni a gubókat a mozgó szekérről, méghozzá fényes nappal. – Hogyan szerezted meg ezeket? – Szakmai titok – felelte Valek széles vigyorral. – A gubókat könnyű volt megszerezni, de várnom kellett, amíg a férfiak félre nem álltak egy kicsit megitatni az öszvéreket, hogy belepillanthassak a zsákokba is. Amikor visszacsúsztattam a gubót a többi közé, hirtelen észrevettem, hogy a zsák alján apró, sötétbarna kavicsok lapulnak. Mélyebbre nyújtva a kezemet, előhúztam egy maréknyit a szürkülő fényben. Első pillantásra babnak látszottak. – 167 –
– Ez meg micsoda? – csodálkoztam. – A zsákokban találtam – válaszolta. – Azt akarom, hogy vidd ezeket magaddal a Parancsnoknak. Mondd meg neki, hogy sejtelmem sincs, mik lehetnek, vagy honnan származnak, és most követem a karavánt, hogy megtudjam, hova viszik a rakományt. – Valami törvénybe ütközőt művelnek? – Nem tudom biztosan. Ha ezek a gubók és babok Szítiából származnak, akkor igen. A déliekkel tilos kereskedni. Egy dologban viszont teljesen biztos vagyok; azok a fickók nem kereskedők. Már éppen meg akartam kérdezni, mégis honnan tudja, amikor egyszerre felvillant a válasz a fejemben. – Az egyenruhájuk nem illett rájuk. Talán kölcsönvettek a ruhákat? Vagy inkább lopták? – Nagyon valószínű, hogy lopták. Ha az ember kölcsönözni akar egy egyenruhát, bizonyára olyat választ magának, amelyik illik rá. – Valek egy pillanatra elcsendesedett, az erdő neszeit hallgatva. Tisztán hallottam, amint a rovarok ciripelése egyre hangosabbá vált, miközben a nap lassan lehanyatlott az égen. – Yelena, azt akarom, hogy most keresd meg azt a két katonát, akiket ma délután láttál. Kísértesd vissza magad velük a kastélyba! Nem szeretném, hogy egyedül kóborolj. Ha a mágus úgy határoz, hogy újra rád támad, két másikkal is szembe kell szállnia, és kétlem, hogy maradt volna elég ereje. Ne mesélj senkinek a famászásról, a mágusról vagy a karavánról! A Parancsnoknak azonban tegyél jelentést mindenről! – És mi lesz az ellenszeremmel? – A Parancsnok mindig tart belőle kéznél. Ad neked egy adagot. A jutalom miatt pedig ne fájjon a fejed! Minden fillért kiérdemeltél. Amikor visszatérek, gondoskodom róla, hogy meg is kapd. Most indulnom kell, különben az egész éjszakát azzal tölthetem, hogy megpróbáljam utolérni a karavánt. – 168 –
– Valek, várj! – kértem. Ma már másodjára akart valaki eltűnni a szemem elől, mielőtt kielégítő magyarázattal szolgált volna, és már kezdtem megunni. Valek megtorpant. – Hogyan találhatom meg a többieket? – kérdeztem. A nap nélkül elveszítettem minden tájékozódási képességemet. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egyedül is visszatalálok a tisztáshoz, hát még a kastélyhoz. – Csak kövesd az ösvényt! – Valek abba az irányba mutatott, ahonnan a karaván érkezett. – Sikerült leráznom őket a nyakamról, mielőtt még utolértelek volna. A katonák délnyugat felé tartottak; talán ki is zárták ezt az útvonalat a lehetőségek közül. Gyakorlatilag valóban az lenne a legjobb stratégia. Valek eliramodott az ösvényen; néztem, amint eltűnik a fák között. Könnyedén, kecses gyorsasággal mozgott, akár egy szarvas, izmai erősen megfeszültek a testhezálló öltözék alatt. Amikor végleg elveszítettem szem elől, lábammal rugdosni kezdtem az ösvényt borító, laza köveket, hogy egy kis zajt csapjak. Az esti félhomály megfosztotta a fákat pompás színeiktől, amint lassan sötétség borult az erdőre. Nyugtalanság lett úrrá rajtam. Minden aprócska neszre torkomban dobogott a szívem, és folyton azon kaptam magam, hogy a vállam fölött hátrasandítok, azt kívánva, bárcsak Valek is velem volna. Hirtelen kiáltás hasított az erdő csendjébe. Mielőtt észbe kaphattam volna, egy hatalmas alak rontott rám, majd a földre terített.
– 169 –
16.
–M
EGVAGY!
– RIKKANTOTTA A FÉRFI, aki lovagló ülésben terpeszkedett rajtam. Még arccal a kavicsokba szorítva, földdel teli szájjal is tökéletesen felismertem a korábban hallott, reszelős hangot. A katona a hátam mögé rántotta a karomat. Éreztem, ahogyan a hideg fém a csuklómba vág, miközben fülemet megütötte a bilincs kattanása, majd csörgése. – Szerinted nem túlzás ez egy kicsit, Janco? – kérdezte a társa. Janco lekecmergett rólam, és durván talpra rángatott. A félhomályban is tisztán láttam, hogy a katona, aki a markában tartott, vézna, magas férfi volt, csinos kecskeszakállal. Haját a hadseregre jellemző módon egészen rövidre vágva viselte. Vastag forradás futott végig az arca jobb oldalán, halántékától egészen a füléig; jobb fülének alsó része hiányzott. – Túlságosan nehéz volt nyakon csípni, nem szeretném, ha újra kereket oldana – morogta Janco. Társa körülbelül ugyanolyan magas lehetett, csak éppen kétszer olyan széles. Kidolgozott, vaskos izmai a terepszínű egyenruhán keresztül is kidagadtak. Rövidre nyírt, nedves fürtjei a fejére tapadtak, és ebből a távolságból úgy látszott, mintha pupillájának feketéjén kívül szeme semmiféle más színnel nem dicsekedhetne. Menekülni akartam. Kis híján teljesen besötétedett, és én bilincsbe verve álltam két idegen férfival az erdőben. Ha józanul – 170 –
gondolkodtam, természetesen tudtam, hogy ezek itt a Parancsnok emberei, hivatásos katonák, ám ettől még nem vert kevésbé eszeveszetten a szívem. – Rossz fényben tüntettél fel minket – panaszolta Janco. – Valószínűleg az erdőben lévő összes katonát áthelyezik. Holnaptól mindnyájan latrinákat fogunk pucolni miattad. – Elég már, Janco! – szólt rá Színtelen Szem. – Mi biztosan nem fogunk padlót súrolni. Hiszen mi találtunk rá. Nézd csak ezt az álruhát! Senki sem számított rá, hogy terepszínre vált, ezért volt olyan nehéz a nyomára akadni. De a kapitány akkor is fel fog robbanni, amikor ezt meglátja! – És a kapitány már visszatért a kastélyba? – érdeklődtem, igyekezve abba az irányba terelni őket. – Nem. Délnyugatra vezet egy csapatot. Jelentést kell tennünk. Sóhajtva vettem tudomásul a késedelmet. Gyors visszatérésben reménykedtem. – Mi lenne, ha visszaküldenéd Janco barátodat, hogy megkeresse a kapitányt, miközben mi ketten elindulunk visszafelé a kastélyhoz? – Sajnálom. Nem szabad szétválnunk. Azt a parancsot kaptuk, hogy párban folytassuk az üldözést. Nincs kivétel. – Hm… – kezdte Janco. – Yelena – siettem a segítségére. – Miért akarsz olyan sürgősen visszajutni a kastélyba? – kérdezte. – Félek a sötétben. Színtelen Szem felnevetett. – Ezt valamiért nem nagyon hiszem. Janco, vedd le róla a bilincset! Nem fog elszökni. Nem az a célja ennek a gyakorlatnak. Janco habozott. – A szavamat adom, Janco – ígértem. – Nem fogok elmenekülni, ha leveszed rólam a bilincset.
– 171 –
A férfi morogva bár, de lecsatolta a csuklómról a láncokat. Letöröltem a port az arcomról. – Köszönöm. Janco bólintott, azután a társára mutatott. – Ő itt Ardenus. – Röviden csak Ari. – A férfi kinyújtotta felém a kezét, megtisztelve az üdvözléssel. Ha egy katona kezet nyújtott, azzal egyenlőnek ismerte el a másikat. Ünnepélyesen megráztam, majd hármasban vágtunk neki újra az erdőnek, hogy megtaláljuk a kapitányukat. A kastély felé vezető út majdnem mulattatónak bizonyult. Majdnem. Ha merev, sajgó izmaim nem tiltakoznak minden egyes lépés ellen, és ha a teljes kimerültség csontig hatoló gyötrelme nem borul ólomsúllyal a testemre, bizonyára remekül szórakoztam volna. Janco és Ari kapitánya tombolt dühében, amikor beértük a csapatát. – Nahát, nahát, nahát! Nézzék csak, mire bukkant a mi két mákvirágunk – acsargott Parffet kapitány. Kopasz fejének búbján verejtékcseppek gyöngyöztek, majd lefelé indultak az arcán, eláztatva a gallérját. Meglehetősen koros volt már a kapitányi ranghoz, és kíváncsi voltam, vajon goromba modora-e az oka annak, hogy még nem léptették előre. – Állítólag nekem jutottak a legjobb felderítők Ambrosius parancsnok testőrségéből – ordította a kapitány Ari és Janco arcába. – Talán felvilágosíthatnátok minket, ugyan miféle módszerrel sikerült alig tizenhét óra leforgása alatt kézre kerítenetek ezt a kis bestiát! – Parffet folytatta a becsmérlő szóáradatot. Még a sötétben is láthattam, ahogyan az arca dühödt, lila színbe fordul. Nem vettem róla tudomást, és inkább az egységét tanulmányoztam. Pár arcon széles vigyor ült, láthatóan egyetértettek – 172 –
a kapitányukkal, mások lemondó arcot vágtak, mint akik hozzászoktak a dührohamokhoz, megint mások unottan és elcsigázva bámultak maguk elé. Az egyik férfi, aki egész fejét simára borotválta, a frufruja kivételével, kellemetlen nyíltsággal méregetett. Amint egyenesen a szemébe néztem, tekintetét gyorsan a kapitányra szegezte. – Nix, bilincseld meg ezt a boszorkányt! – parancsolta Parffet, mire a frufrus fickó leakasztott egy pár bilincset az övéről. – Látom már, hogy a mi két primadonnánk nem veszi magának a fáradságot, hogy kövesse az egység szokásos eljárásrendjét. Miközben Nix felém indult, lehetőségek után kutattam, hogy megszökhessek. Jancónak tett ígéretem csupán egy „szabad kezes” visszatérésre vonatkozott a kastélyba. Ari, mint aki megérezte a gondolataimat, nagy kezét a vállamra helyezve lehorgonyzott az oldala mellé. – A szavát adta, uram, hogy nem próbál kereket oldani – kelt a védelmemre. – Mintha a szava bármit is érne – köpött Parffet a földre. – A szavát adta – ismételte Ari nyomatékosan. A hangjában hallatszó halk dörmögés egy hatalmas kutya fenyegető morgására emlékeztetett. Parffet kelletlenül beleegyezett, hogy ezúttal eltekintsenek a szokásos eljárástól, de rossz kedvét azért teljes mértékben kitöltötte a katonáin. Addig nyuvasztotta őket, amíg végül alakzatba nem rendeződtek, hogy gyors meneteléssel elinduljanak visszafelé a kastélyba. Ari és Janco közé ékelődve meneteltem, mint holmi értékes trófea. Ari elmagyarázta, hogy a kapitány nem viseli jól a meglepetéseket, és felbosszantotta az egész napos fogócskázás az erdőben.
– 173 –
– Az sem segít a helyzeten, hogy végül megtaláltunk. Nem Parffet választott minket az egységébe, mint a többieket. Minket Valek osztott be ide – folytatta Janco. Parffet sötét hangulata a korábbinál is feketébbre váltott, amikor a kutyás csapat megelőzte a menetünket. Teljes zűrzavar támadt, amint az ugató kopók és a katonák tömege összekeveredett az ösvényen. Egy pillanatra csaknem pánikba estem, amikor megrohant a kutyák serege. Mint kiderült, acsarkodás helyett farkcsóválással és boldog nyalakodással üdvözöltek. Őszinte örömük engem is megfertőzött. Mosolyogva vakargattam a fülük tövét, és csak akkor hagytam abba, amikor Parffet dühödt ábrázattal rendet parancsolt. A kutyák nem viseltek nyakörvet. A kutyatenyészet vezetője is részt vett a nyomkövetésben. Porter szavára a kopók ismét összegyűltek, maradéktalanul teljesítve gazdájuk utasításait. A kutyás csapat parancsnoka láthatóan csalódott volt, amiért nem Porter kopói találtak rám, de igyekezett jó arcot vágni a dologhoz, sokkal jobban viselte a vereséget, mint Ari felettese. Etta kapitányként mutatkozott be, és kis ideig mellettem menetelt az úton, hogy kifaggasson a „szökésemről”. Tetszett nekem könnyed, tiszteletteljes modora. Sötétszőke, borzas haja a katonai rend határait súrolta. Beszélgetés közben ragaszkodtam az igazsághoz, amennyire csak lehetett. Amikor azonban arra terelődött a szó, hová tűnt a szagom az ösvényről, hazudtam. Elmagyaráztam, hogy egy ideig észak felé sétáltam a vízben, mielőtt keleti irányba fordultam volna. Etta a fejét csóválta. – Meg voltunk győződve, hogy déli irányban fogsz haladni. Parffetnak igaza volt, amiért keleten keresett. – Végső úti célom valóban dél volt, de először is össze akartam zavarni a kutyákat, mielőtt irányt változtattam volna.
– 174 –
– Sikerült. A Parancsnok nem fog örülni. Még jó, hogy Ari és Janco végül rád bukkant. Ha reggelig kinn maradtál volna, szabadon az erdőben, most mindkét csapatot lefokoznák. A kastély felé vezető út hátralévő, utolsó két órája összemosódott a fejemben. Fogyatkozó energiám utolsó cseppjeivel mozdítottam csak előre a lábamat, miközben minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy lépést tudjak tartani a katonákkal. Amikor végre megálltunk, beletelt pár pillanatba, mire rádöbbentem, hogy megérkeztünk a kastélyba. Már jócskán elmúlt éjfél. Érkezésünk lármáját visszhangozták és felerősítették a néma kőfalak. A kutyák engedelmesen követték Portert az ólakhoz, miközben a katonák elcsigázott menete felbaktatott a lépcsőn a Parancsnok dolgozószobájához. Végül a trónterem elhagyatott íróasztalai között ért véget hosszas masírozásunk. Égő lámpás fénye világított ki a Parancsnok szobájához vezető nyitott ajtón keresztül. A két őrt álló katona, úgy tűnt, remekül mulat a helyzeten, de rezzenéstelenül, némán strázsáltak tovább. Parffet és Etta lemondó pillantást váltottak, mielőtt beléptek volna az ajtón, hogy jelentést tegyenek a Parancsnoknak. Találtam magamnak egy széket, és leroskadtam rá, belenyugodva a lehetőségbe, hogy talán csak nehézkesen tudok majd újra lábra állni. A két kapitány hamarosan visszatért. Parffet arca baljós kifejezést öltött, ám Etta semmiféle érzelmet nem árult el. Elbocsátották éjszakára az egységüket. Már éppen igyekeztem összeszedni az erőmet, hogy feltápászkodjak, amikor Etta hozzám lépett, és talpra segített. – Köszönöm! – hálálkodtam. – A Parancsnok várja a jelentésedet. Bólintottam. Azután Etta távozott, hogy csatlakozzon a csapatához, én pedig a dolgozószoba felé vettem az irányt. Az – 175 –
ajtóban kissé elbizonytalanodtam; hozzászoktam már a trónterem tompa félhomályához, és a lámpás fénye elvakította a szememet. – Gyere be! – utasított Ambrosius parancsnok. Megálltam az íróasztala előtt. Mozdulatlanul ült, egykedvűen, mint mindig; sima, légiesen finom arcán nyomát sem láttam ráncoknak. Egy kósza gondolat suhant át az agyamon, kíváncsi lettem, vajon hány éves lehet. Ősz sávok keveredtek rövidre nyírt, sötét hajába. Egyedül a rangja vallott idősebb férfira, vékony termete és ifjú arca alapján inkább úgy gondoltam, közelebb járhat a negyvenhez. Körülbelül hét évvel lehetett tehát idősebb Valeknál, már ha Valek korát egyáltalán helyesen becsültem meg. – Jelentést kérek! Részletesen beszámoltam a Parancsnoknak aznapi cselekedeteimről, nem feledkezve meg a famászásról és a mágussal való találkozásomról sem. Ugyanazt a történetet adtam elő az ismeretlen, déli asszonnyal folytatott beszélgetésemről, mint korábban Valeknak, majd a karavánnal folytattam a beszámolót, és végül kitértem Valek utasítására is, hogy mihamarabb térjek vissza a kastélyba. Türelmesen vártam a Parancsnok kérdéseit. – Szóval, Janco és Ari nem is ejtett foglyul? – kérdezte. – Nem. De egyedül ők ketten jutottak elég közel hozzá, hogy sikerüljön nekik. Közvetlenül alattam haladtak el, amikor éppen az egyik fán gubbasztottam. Ráadásul elég ügyesek voltak, hogy Valekot is nyomon kövessék egy ideig. A Parancsnok egy pillanatra megmerevedett. Aranyszín tekintete a távolba révedt mellettem, miközben feldolgozta szavaim jelentőségét – Hol vannak most azok a holmik, amiket Valek szerzett a szekérről? Kinyitottam a zsákomat, és szép sorjában az íróasztalra helyeztem a gubókat és a babokat. – 176 –
Felemelte az egyik gubót, kis ideig két keze között forgatta, azután ismét letette az asztalra. Felmarkolt egy adag babot is, a súlyát méregette, és közelebbről megvizsgálta a szemek szerkezetét. Egyet megszimatolt, majd ketté is tört. A szem belseje éppen olyan kevés felvilágosítással szolgált, mint kemény külseje. – Ilyesmi nem terem Ixiában. Minden bizonnyal Szítiából származnak. Yelena, most vidd magaddal az egészet, és végezz egy kis kutatást! Tudd meg, mik ezek a különös termések, és hol teremnek. – Én? – kérdeztem döbbenten. Arra számítottam, hogy egyszerűen kirámolom mindet a Parancsnok asztalára, és elfelejtem, hogy valaha is láttam őket. – Igen. Valek folyton figyelmeztet, nehogy alábecsüljem a képességeidet, és most újra bizonyságot tettél a rátermettségedről. Brazell tábornok remek oktatásban részesített. Őszintén sajnálnám, ha kárba veszne. Ellenkezni szerettem volna, ám a Parancsnok kurtán elbocsátott. Mély sóhajjal elvonszoltam ólomsúlyú testemet a fürdőbe. Fájdalmasan lehámoztam levelekkel borított ruháimat a tagjaimról, majd lemostam a sarat az arcomról és a nyakamról, mielőtt bemerültem a gőzölgő kádba. Élveztem a forró víz kényeztetését, végre kinyújtóztathattam sajgó izmaimat. Reméltem, hogy ki tudom mosni a ragasztót a hajamból, így hát fejemet hátrahajtva kibontottam a kontyomat, és hagytam, hogy hosszú, fekete fürtjeim a víz színén lebegjenek. A kellemes, csobogó hangok lassan álomba ringattak. Erős kezek ragadták meg a vállamat. Rémülten riadtam fel a szunnyadásból; víz alá kerültem. Nem bírtam lélegezni, a szám és az orrom tele volt folyadékkal Pánikba esve ellöktem magamtól a kezet, és egy pillanatra enyhült a szorítás a vállamon. Süllyedni kezdtem. Ösztönösen belekapaszkodtam ismeretlen támadóm karjába. Mielőtt – 177 –
átkozhattam volna magamat az ostobaságomért, a kezek sietve kirántottak a medencéből, és a hideg padlóra hajítottak. Villámgyorsan felpattantam, a következő csapásra várva. Ám akkor ott állt előttem Margg, széles arcán rezzenetlen, mélységes undorral. Kezéről víz csöpögött, ruhájának ujja teljesen átázott. A hidegtől reszketve kisimítottam nedves hajamat az arcomból. – Mégis mi az ördögöt művelsz? – üvöltöttem. – Megmentem a semmirekellő életedet – vigyorgott az asszony. – Tessék? – Ne aggódj! Nem leltem élvezetem benne. Ami azt illeti, őszintén örültem volna, ha végignézhetem, amíg vízbe fulladsz. Végre győzedelmeskedett volna az igazság! De a Parancsnok utasított, hogy keresselek meg, és gondoskodjam a nyomorúságos szükségleteidről. – Azzal Margg felkapott egy törülközőt az asztalról, és hozzám vágta. – A Parancsnokot és Valekot talán sikerült elbolondítanod, hogy leleményesnek tartsanak. De áruld el, mégis mennyi észre vall, ha az ember elalszik egy vízzel teli kádban? Igyekeztem előrukkolni valami nyers visszavágással, emlékezve Dilana tanácsára, hogy Margg gorombaságaira ugyanolyan gorombán feleljek. Semmi nem jutott az eszembe. Agyamat mocsaras péppé gyötörte a kimerültség. A visszataszító gondolat, hogy Margg megmentette az életemet, ide-oda lötyögött a fejemben. Már maga a fogalom is olyannyira idegen volt számomra, hogy képtelen voltam megfelelő helyre elraktározni az elmémben. Margg megvetően felhorkant, egész lénye gyűlöletet sugárzott felém. – Csupán a parancsot teljesítettem. Bár sokan egyetértenének, hogy a megmentésed túlmutatott a kötelességtudat határain. Ezt jól jegyezd meg, patkány! Azzal szélsebesen sarkon fordult, és indulni készült. Szoknyája a lába köré csavarodott, mire csak botladozva tudott kitántorogni az
– 178 –
ajtón. Ennyit a hatásos kivonulásról – gondoltam gúnyosan, és megtörölköztem. Semmiféle hálát nem éreztem, amiért Margg megmentette az életemet – feltéve, hogy valóban azt tette. Akár a víz alá is nyomhatott, puszta rosszindulatból, hogy azután „megmentsen”. Különben sem tartoztam neki szívességgel. Hiszen otthagyott elterülve a földön, a saját hányásom pocsolyájának közepén, miután lenyeltem a Kedvest; nem volt hajlandó kitakarítani nekem a szobát Valek lakosztályában; rosszindulatú, fenyegető üzenetet hagyott a porban; ami pedig a legrosszabb, valószínűleg értesüléseket szivárogtatott ki rólam Brazellnak. Ha valóban megmentett a vízbefúlástól, akkor, az én fejemben, ez csak kártérítésként szolgált a korábbi sértésekért cserébe; de korántsem mindegyikért. Véleményem szerint még mindig ő tartozott nekem. A forró fürdő segített valamelyest visszanyerni izmaim ruganyosságát. Lehámoztam szépen a leveleket is a kezemről. Habár még mindig tapadt némi zöld a hajamba, úgy véltem, hogy egy kis művészi fonással sikerül elrejtenem. Végtelennek tűnt az út Valek szállásáig. Élőhalottként baktattam végig a számtalan folyosón és ajtón. Lépteimet az a mindent elsöprő vágy vitte előre, hogy minél hamarabb ágyba kerüljek. A következő néhány napban szigorú rendet követve folyt az életem. Előkóstoltam a Parancsnok ételeit, leültem a könyvtárban, hogy a könyveket bújjam, és hosszú sétát tettem a kastély környékén. A szökevényként töltött nap után ellenállhatatlanul vágytam a szabadba, a friss levegőre, és ha már a fákon nem ringatózhattam, legalább a mezőket felderítettem. A kastély naplómba másolt térképét használva bukkantam a könyvtárra. Többszintes, óriási termekből álló épületrész volt, amelynek minden helyiségét könyvek töltötték meg. A rothadás és a – 179 –
por szaga terjengett a levegőben; az egész hely kísértetiesen elhagyatott érzést keltett. Elszomorított, hogy ez a rengeteg felhalmozott ismeret menthetetlenül kárba vész, csak mert a Parancsnok helytelenítette, hogy a polgárok feleslegesen képezzék magukat azon túl, ami a munkájukhoz kell. A katonai rendszerben az embereket kizárólag saját beosztásuknak megfelelőn képezték ki. Rosszallón tekintettek a kedvtelésből folytatott tanulásra, a könyvmolyokat igen sokszor gyanakvás övezte. Amint meggyőződtem róla, hogy a könyvtárnak még a környékén sem szokott járni soha senki, odavittem a gubókat és a babszemeket, ahelyett hogy a súlyos köteteket cipeltem volna a szobámba. Találtam magamnak egy kényelmes zugot egy sarokban, ahol egy fából faragott asztalt állt, az egyik ovális ablak előtt a sok közül, amelyek elszórtan cifrázták a könyvtár hátsó falát. Napfény ragyogta be az apró zugot, gondosan leporoltam az asztalt, és ott rendezkedtem be a kutatásaimhoz. Kettévágtam az egyik gubót, mire felfedeztem, hogy a belsejében fehér, nyálkás pép rejlik. A pépet megkóstolva édes citrust éreztem a számban, enyhe, savanyú ízzel fűszerezve, mintha már rothadásnak indult volna. A fehér gyümölcshús közepébe magok ágyazódtak. Letisztogattam hát a pépet a magokról, és összesen harminchat darabot számoltam meg. A babszemekre emlékeztettek, amelyek a karaván zsákjaiból bukkantak elő. Izgatottságom azonban gyorsan alábbhagyott, amint a napfénynél összehasonlítottam a magokat egy babszemmel. A gubóból származó mag sötétlila volt, nem barna, és amikor beleharaptam, rögtön ki is köptem; borzasztóan keserű, csípősen fanyar íz töltötte be a számat. Nem is hasonlított a barna babok csupán enyhén kesernyés, földes aromájára. Feltételeztem, hogy a gubó valójában gyümölcs, és a bab is ehető, ezért kikerestem az összes botanikáról szóló kötetet, amelyet a könyvtárban találtam, és az asztalomra halmoztam őket. Azután újra – 180 –
átfésültem a polcokat. Ezúttal olyan könyveket kerestem, amelyek mérgekről kínáltak hasznos tudnivalókat. Sokkal kisebb kupacot sikerült összegyűjtenem; Valek minden bizonnyal réges-régen magával vitte a legérdekesebbeket az irodájába. Mikor harmadjára mentem a polcokhoz, a mágiáról reméltem némi olvasnivalót. Semmit sem találtam. Egyszer csak megálltam egy üresen árválkodó polc mellett; különös jelenség volt a zsúfolt könyvtárban. Eszembe jutott, hogy hajdan talán éppen itt sorakoztak a mágiáról szóló kézikönyvek. A Parancsnok mindenféle varázslattal szemben tanúsított ellenérzését figyelembe véve logikusnak látszott, hogy az összes mágiával kapcsolatos, lényegbevágó tudnivalót megsemmisítették. Hirtelen gondolattól vezérelve szemügyre vettem a könyvszekrény alacsonyabb részeit is, az üres polc alatt. Eszembe jutott ugyanis, hogy a lecsupaszított polcról könnyedén lecsúszhatott egy könyv a többi kötet mögé. Lepakoltam hát az összes könyvet az alsó polcokról. Fáradozásomat értékes felfedezés jutalmazta; egy vékony kötetre bukkantam, amely a Mágikus erőforrások címet viselte. Szorosan magamhoz öleltem a kis könyvet, amint eluralkodott rajtam a páni félelem. Sietve körülnéztem a könyvtárban, meggyőződve, hogy senki sem leselkedik rám. Izzadó tenyeremmel a hátizsákomba rejtettem a szöveget. Később akartam majd átböngészni, lehetőleg a saját szobámban, zárt ajtó mögött. Tiltott zsákmányomtól megrészegülve átkutattam a könyvtár különböző termeit, amíg egy kényelmes székre nem akadtam. Mielőtt visszavonszoltam volna magammal a zugomba, gondosan kiporoltam a sötétlila bársonypárnákat. Ez volt kétségkívül a legelőkelőbb szék az egész kastélyban, amelyet valaha is láttam, és hirtelen kíváncsi lettem, vajon korábban ki használhatta. A halott király talán maga is nagy könyvrajongó volt? A hatalmas
– 181 –
könyvgyűjtemény erre vallott. Vagy csupán a könyvtárosát részesítette nagy tisztességben. Hosszú órákat töltöttem abban a székben, a botanikai könyveket lapozgatva, ám mindhiába. Semmiféle eredményre nem jutottam. Feltett szándékom volt, hogy fényt derítek a titokzatos gubók és a babszemek rejtélyére, miközben magam is egyre újabb ismeretekkel gazdagodtam. Az egyhangú, fáradalmas munkát legalább időnként megszakította, amikor ellenőriznem kellett a Parancsnok ételét, és délutánonként hosszas sétákat tettem a kastély környékén. Négy nap telt el a gyakorlat óta, és azon a délutánon határozott céllal vágtam neki a napi sétámnak. Olyan helyet kerestem, ahonnan szemmel tudtam tartani a keleti kaput, mégis észrevétlen figyelhetem az emberek átvonuló áradatát. Valek még mindig nem tért vissza önkéntes küldetéséről, és múlt éjszaka lezajlottak a tűzfesztivál záró ceremóniái, véget vetve az egy hétig tartó ünnepnek. Rand, akit másnaposság gyötört, reggel úgy tájékoztatott, hogy Brazell és kísérete végre elhagyja a kastélyt, hogy hazatérjenek, méghozzá a keleti kapun keresztül. Az a vágy vezetett hát egy tökéletes leshely keresésére, hogy a saját szememmel láthassam az elvonuló Brazell hátát. A Parancsnok katonáinak barakkjai a kastély épületének mind északkeleti, mind délnyugati sarkát elfoglalták. Az északkeleti részben az L alakú épület az északi kaputól egészen a keleti kapuig húzódott, keleti végében pedig egy hatalmas, négyszögletű gyakorlótér kapott helyet. Fából készült kerítés vette körül az udvart, és a gyakorlatok gyakran odavonzották a kastély lakóit, hogy figyelemmel kísérjék az edzést. Aznap délután én is beálltam a bámészkodók közé, akik nemcsak a fáradozó katonákat láthatták kristálytisztán, hanem a keleti kaput is. Rand értesülése helytállónak bizonyult. Türelmes várakozásom gyümölcseként hamarosan felbukkantak a zöld-fekete egyenruhás – 182 –
katonák. Brazellt is megpillantottam tarka lován, a menet végén, bizalmas tanácsadóinak körében. A tábornok kísérete ügyet sem vetett a körülöttük tolongó emberekre. Miközben tekintetem Brazell hátára tapadt, Reyad szelleme bukkant fel hirtelen mellettem. Vidám mosollyal intett búcsút távozó apjának. Hideg borzongás futott végig a gerincemen. Gyorsan körülnéztem. Vajon mások is látták? A tömeg, amely korábban körbevett, lassan szétoszlott. Talán Reyad riasztotta el őket? Amikor azonban újra a szellemre pillantottam volna, már eltűnt. Egy kéz érintette meg a karomat. Összerándultam. – Végre megszabadultunk attól a bandától! – morogta Ari, fejével a keleti kapu felé biccentve. Most először láttam őt nappali fényben, és észrevettem, hogy a szeme olyan halványkék, hogy ezért tűnt teljesen színtelennek a sötétben. Ari a kerítés túlsó oldalán állt Janco mellett. Mindketten a katonák kedvelt edző öltözetét viselték, ujjatlan inget és rövidnadrágot. Egész testüket izzadság és mocsok borította, arcukon újabb sérülések és zúzódások nyomai éktelenkedtek. – Fogadni mernék, hogy legalább annyira örülsz a távozásuknak, mint mi – tette hozzá Janco. Fából készült gyakorló kardját a kerítéshez támasztotta, inge aljával letörölgette a verejtéket az arcáról. – Tényleg örülök – válaszoltam. Ott álldogáltunk hát kis ideig a keleti kapu felé fordulva, barátságos hallgatásba burkolózva, és közben figyeltük, amint Brazell kísérete kivonul a kapun keresztül. – Köszönetet szeretnénk mondani neked, Yelena – szólalt meg Ari. – Ugyan miért? – A Parancsnok kapitányi rangra emelt minket. Azt mondta, hogy elismerő jelentést tettél rólunk – felelte Janco. – 183 –
Meglepődtem, ugyanakkor örültem is, hogy a Parancsnok hallgatott a véleményemre. Kedvesen a két férfira mosolyogtam. Láttam arcukon egymás iránti feltétlen hűségüket, a barátság és a bizalom nyilvánvaló kötelékét. Három éve ugyanilyen rokon lelkek voltunk Maya-jel és Carrával az árvaházban, Reyad azonban elszakított tőlük, és még mindig fájdalmas volt a barátságuk helyén támadt űr a szívemben. Rand ugyan barátságot kínált nekem, ám továbbra is óriási volt közöttünk a távolság. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy valakivel mély kapcsolatot teremtsek. Sajnos ételkóstolói tisztem ezt teljességgel lehetetlenné tette. Ugyan ki vállalná a kockázatot, hogy közeli barátságot kössön velem, amikor igencsak csekély esélyem volt rá, hogy megérem a jövő évet? – Most már a Parancsnok elit testőrségének felderítői lettünk – büszkélkedett Janco. – Tartozunk neked eggyel. Ha bármikor segítségre van szükséged, csak szólj! – tette hozzá Ari. Ari szavai hallatán merész ötlet villant az eszembe. Brazell most ugyan elment, de továbbra is fenyegetést jelentett az életemre. Villámgyorsan pörögtek a gondolataim; okokat kerestem, miért is ne válhatna hasznomra a tervem. – Nos, segítségre van szükségem – jelentettem be végül. Meglepetés suhant át az arcukon. Ari tért magához elsőként. – Miben? – kérdezte kissé gyanakvóan. – Meg kell tanulnom, hogyan védhetem meg magam. Tudnátok nekem mutatni néhány önvédelmi technikát, és hogy miként kell használni egy fegyvert? – Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszukat. Talán túl sokat kértem? Ha visszautasítanak, akkor sem veszítek semmit. Legalább megpróbáltam. Ari és Janco egymásra pillantottak. Szemöldökük megvonaglott, fejük oldalra billent, szájuk csücsörített, kezük apró mozdulatokat
– 184 –
tett. Ámultan figyeltem néma beszélgetésüket, miközben a kérésemet tárgyalták. – Miféle fegyverre gondolsz? – kérdezte Ari. Ismét a korábbi tétovázás érződött a hangján. Gondolataim egymást kergették. Olyasmire volt szükségem, amit könnyedén elrejthettem az egyenruhám mélyén. – Késre – feleltem. Tudtam jól, hogy a Randtól kölcsönzött kést vissza kell vinnem a konyhába. Válaszomat további néma arcrándulások követték. Úgy véltem, Ari hajlandó lenne teljesíteni a kérésemet, de Janco láthatóan ódzkodott, mintha nem igazán volna ínyére az ötlet. Végül már nem bírtam tovább elviselni a huzavonát. – Nézzétek! – szóltam közbe. – Tökéletesen megértem, ha inkább nem vállaljátok. Nem szeretnélek bajba sodorni titeket, és azt is tudom, Jancónak mi a véleménye rólam. Ha jól emlékszem, pontosan úgy fogalmazott: „elítélt bűnöző”. Szóval, ha a válasz nem, nekem az is megfelel. Döbbent szemeket meresztettek rám. – Honnan… – kezdte Janco, de Ari a karjába öklözött. – Kihallgatta a beszélgetésünket az erdőben, te ütődött. Milyen közel voltál hozzánk? – Úgy tizenöt lépésnyire. – Fenébe! – Ari a fejét csóválta, rövid, szőke fürtjei megrezzentek a feje körül. – Minket inkább Valek aggaszt. Hajlandók vagyunk tanítani téged, ha neki nincs ellenvetése. Megegyeztünk? – Megegyeztünk. Kezet ráztam Arival. Amikor Janco felé fordultam, a férfi láthatóan mélyen a gondolataiba merült. – Rugós tőr! – közölte örvendezve, és megragadta a kezemet. – Hogy micsoda? – értetlenkedtem. – A rugós tőr jobb lenne a sima késnél – magyarázta Janco. – 185 –
– Na és hol hordanám magammal ezt a… rugós tőrt? – A combodhoz erősítve. Vágni kell egy lyukat a nadrágod zsebébe. Aztán ha megtámadnak, csak elő kell rántani a fegyvert, megnyomod a gombját, és máris egy kilenc hüvelyk hosszú penge pattan ki a szolgálatodra. – Janco bemutatta nekem a mozdulatot, játékosan ledöfve Arit, aki tettetett kínnal, kezét a hasára szorítva, drámaian a földre zuhant. Tökéletes – nyugtáztam magamban a bemutatót. Teljesen felvillanyozott a gondolat, hogy végre megtanulhatom, hogyan védhetem meg magam. – Mikor kezdjük a gyakorlást? – kérdeztem lelkesen. Janco rövid kecskeszakállát vakargatta. – Mivel Valek még nem tért vissza, esetleg elkezdhetnénk néhány alapvető önvédelmi gyakorlattal, abban nincs semmi kivetnivaló. – Olyasféle mozdulatokat gyakorolva, amiket akár a katonákat figyelve is elleshetett – folytatta Ari, egyetértve a társával. Döntésre jutottak. – Most rögtön elkezdjük – jelentették ki kórusban.
– 186 –
17.
A
úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen szilva, amely két sárgadinnye közé szorult. Hirtelen kétségeim támadtak. Már a gondolat is nevetségesnek tűnt, hogy valaha is képes leszek megvédeni magam egy akkora fickó ellen, mint amilyen Ari. Nyugodtan a vállára hajíthatott volna, ha netán ahhoz támad kedve, és az égvilágon semmit sem tehettem volna ellene. – Jól van. Először is, egy kis önvédelemmel kezdjük – magyarázta Ari. – Nem használunk fegyvert, amíg az alapvető mozdulatok ösztönössé nem válnak számodra. Sokkal jobban jársz, ha a kézitusát választod, mint ha olyan fegyverrel hadakoznál, amelynek nem ismered a használatát. A gyakorlott ellenfél amúgy is rögtön lefegyverezne. Egy csapásra megkétszereződnének a gondjaid. Nemcsak a támadással kellene megbirkóznod, hanem még a saját fegyvereddel is szembe kellene nézned. Ari Janco kardja mellé támasztotta a sajátját, a gyakorlóteret fürkészve. A legtöbben már elszállingóztak, ám néhány katona még kisebb csoportokba verődve folytatta az edzést. – Mik az erősségeid? – kérdezte Ari. – Erősségeim? – Miben vagy ügyes? Janco, értetlenségemet látva, segíteni próbált: KÉT TÚLMÉRETEZETT KATONA MELLETT
– 187 –
– Tudsz gyorsan futni? Az nagyon hasznos tud lenni. – Ó! – Végre felfogtam a kérdés lényegét. – Hajlékony a testem. Régen akrobata voltam. – Tökéletes. Az egyensúly és a mozgékonyság kiváló készség. Ráadásul… – Ari váratlanul derékon ragadott, és feldobott a magasba. Kétségbeesetten hadonásztam, amíg az ösztönöm fel nem ébredt. A levegőben államat mellkasomhoz szorítottam, karomat és lábamat testemhez simítottam, majd bukfenceztem egyet, hogy összehangoljam a mozdulataimat; végül két lábamon értem földet, kissé inogva, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Felbőszülve fordultam Arihoz. Mielőtt magyarázatot követelhettem volna, a férfi így szólt: – Egy másik előnye az akrobaták kiképzésének, hogy mindig képesek a talpukon maradni. Az a kis mutatvány, amit az előbb végrehajtottál, egyszer még különbséget tehet élet és halál között. Nincs igazam, Janco? Társa éppen jobb fülének hiányos alsó részét dörzsölgette. – Tényleg nagy segítség lehet. Tudod, kikből válhatna még remek harcos? Ari válla lecsüggedt, mintha előre tudná, mit készül mondani Janco, és máris megadta volna magát az elkerülhetetlennek. Felébredt a kíváncsiságom, így hát megkérdeztem: – Kikből? – A táncosokból. Megfelelő kiképzéssel a fesztivál tűztáncosai bárkivel felvehetnék a küzdelmet. Amikor lángoló botot pörgetnek a kezükben, egyikükkel sem szívesen szállnék szembe, semmiféle fegyverrel. – Legfeljebb egy vödör vízzel felszerelkezve – vágott vissza Ari. Ari és Janco élénk szópárbajba kezdett, megvitatva egy lángoló botot forgató, dühös táncos ellen folytatott harc technikai kihívásait. – 188 –
Habár igazán lenyűgözött az eszmefuttatásuk, félbe kellett szakítanom őket. Már nem maradt sok időm. Tudtam, hogy a Parancsnok vacsoráját hamarosan felszolgálják. Időnként csupán egy-egy csípős megjegyzést téve a tűztáncosokról, első órám maradék részében Ari és Janco arra igyekezett megtanítani, hogyan védhetem ki az ütéseket, azután a rúgásokat, mígnem lassan teljesen érzéketlenné vált a karom. Ari hirtelen leállította az edzést, amikor egy másik katona bukkant fel a gyakorlótéren. Egyszerre mindkettejük laza testtartása megmerevedett. Védekező állásba helyezkedtek, miközben Nix, Parffet egységének egyik tisztje, közelebb lépett. Nix kopasz feje búbját megégette a nap, és fekete frufrujának vékony szálai nedvesen tapadtak a homlokára. Már érkezése előtt megcsapta orromat az izzadság átható bűze; rám tört a hányinger. Szikár izmai vékony, kemény kötélre emlékeztettek, amely igencsak veszélyessé válhat, ha túlságosan szorosra húzzák. – Mégis mit gondoltok, mi az ördögöt műveltek itt? – förmedt Nix új barátaimra. – Vagyis inkább… mi az ördögöt műveltek itt, uraim? – javította ki Janco. – Rangban ugyanis már fölötted állunk. És egy tisztelgés is igazán szép gesztus volna. Nix gúnyosan vigyorgott. – Rögtön elveszítitek az előléptetéseteket, amikor a főnökötök fülébe jut, hogy egy aljas bűnözővel haverkodtok. Ugyan kinek az esztelen ötlete volt, hogy még dörzsöltebb gyilkost faragjatok belőle? Ha netán előkerül még egy hulla, ti is bűntársak lesztek a gyilkosságban. Janco tett egy fenyegető lépést Nix felé, ám Ari markos kezét a vállára téve megállította. Majd alig burkolt fenyegetéssel a hangjában így válaszolt: – Nem tartozik rád, mihez kezdünk a szabadidőnkkel. Nos, mi lenne, ha most szépen eltakarodnál Parffet után? Láttam, hogy a – 189 –
latrinák felé tartott. Nemsokára szüksége lesz rád, hogy kitöröld a hátsó felét. Ez a leginkább neked való feladat. Nix túlerővel nézett szembe, de azt azért nem tudta megállni, hogy búcsúképpen még vissza ne vágjon. – A lány híres arról, hogy elteszi láb alól a jótevőit. Én a helyetekben nagyon ügyelnék a nyakamra. Ari és Janco tekintete Nix hátára tapadt, amíg el nem hagyta a gyakorlóteret. Akkor hozzám fordultak. – Remek kezdet – morogta Ari, véget vetve a gyakorlásnak. – Holnap hajnalban találkozunk. – Mi lesz Nixszel? – kérdeztem. – Nem gond. Mi ketten elintézzük, ha szükséges – vont vállat Ari, teljes meggyőződéssel, hogy képes megbirkózni Nixszel. Irigyeltem Ari sziklaszilárd magabiztosságát és fizikai erejét. Jómagam igencsak kételkedtem, hogy én szembe tudnék szállni Nixszel. Kíváncsi lettem, vajon Reyad halálán kívül van-e más oka is annak, hogy Nix gyűlöl engem. – Hajnalban a Parancsnok reggelijét kell kóstolnom – vetettem ellen. – Akkor rögtön utána. – Miért? – csodálkoztam. – A katonák köröket futnak a kastély körül, hogy jó erőben maradjanak – felelte Janco. – Csatlakozz hozzájuk! – utasított Ari. – Fuss legalább öt teljes kört! Akár többet is, ha tudsz. Fokozatosan fogjuk növelni az adagot, amíg be nem érsz minket. – Ti hány kört szoktatok futni? – Ötvenet. Nyeltem egyet. Amint visszafelé baktattam a kastélyhoz, azon morfondíroztam, milyen rengeteg időt kell majd az edzésekre szánnom. Az önvédelmi technikák elsajátításához ugyanolyan – 190 –
elszántságra lesz szükségem, mint amikor akrobatikát tanultam. Nem állhattam meg félúton. Remek ötletnek tűnt, amikor először felmerült. Elkápráztattak tündérmesébe illő képzelgéseim, amint könnyed mozdulatokkal visszaverem Brazell katonáinak támadását. Ám minél többet töprengtem rajta, annál világosabbá vált számomra, hogy ez nem olyasmi, amit az ember puszta szeszélyből művel. Felmerült bennem a gondolat, hogy talán jobban járnék, ha inkább a mérgek és a varázslatok tanulmányozásával tölteném a szabadidőmet. Hiszen a világ összes testgyakorlata sem oltalmazhat meg Írisz varázserejével szemben. Nehézkesen vonszoltam előre a lábamat, úgy éreztem, mintha egy kövekkel megpakolt szekeret kellene magam után húznom. Miért nem tudom csak úgy egyszerűen rászánni magam? Miért kell állandóan mérlegelnem a különböző lehetőségeket, minden érvet két oldalról is megvizsgálva, hátha találok valamiféle rést a gondolatmenetben? Mint amikor az ember trambulinra állva bukfencezik a levegőben; rengeteg ugrás fel és le, ám semmi előrelépés. Vágyakozás töltött el a régmúlt napok után, amikor egy rossz elöntés még nem került az életembe. Mire megérkeztem a Parancsnok dolgozószobájához, arra a következtetésre jutottam, hogy a máguson kívül temérdek ellenség leselkedik még rám, és ha sikerül megtanulnom, hogyan védhetem meg magam, azzal egy napon talán az életemet is megmenthetem. A tudomány bármilyen formája hatékony fegyvernek bizonyulhatott számomra. Nem sokkal az érkezésem után az egyik tanító rontott be a dolgozószobába, egy fiatal lányt rángatva maga mögött. Tizenkét éves korban minden gyermekre kiosztottak egy neki való foglalkozást a saját képességei alapján, majd négy évre a megfelelő tanítóhoz küldték, hogy kitanulhassa hivatása minden csínját-bínját.
– 191 –
A tanító vörös egyenruháját fekete, hímzett rombuszok díszítették; éppen a fordítottja volt a tanácsosok ruházatának. A lány a tanulók egyszerű, vörös pulóverét viselte. Barna szemében visszafojtott könnyek csillogtak. Arckifejezése hol rettenetes rémületet, hol makacsságot tükrözött, miközben igyekezett uralkodni az érzelmein. Úgy véltem, körülbelül tizenöt éves lehet. – Mi a baj, Beevan? – kérdezte a Parancsnok, enyhe bosszúsággal a hangjában. – Ez az engedetlen gyermek állandóan félbeszakítja a tanításomat! – Mit csinál? – Mia igazi kis tudálékos mitugrász. Nem hajlandó a hagyományos módon elvégezni a matematikai feladványokat, és van mersze kioktatni az egész osztály előtt. – És most miért jöttél ide? – Azt akarom, hogy megfenyítsék. Lehetőleg korbácsolással, azután át akarom helyeztetni szolgálói beosztásba. Beevan kérelmének hallatán néma könnyek folytak végig Mia arcán, bár sikerült megőriznie az önuralmát, ami már önmagában is lenyűgöző teljesítmény volt egy ilyen fiatal lánytól. A Parancsnok elgondolkodva egymáshoz támasztotta az ujjait. Szívem szakadt a kislányért, hiszen semmi jót nem hozhatott számára, hogy tanítója ilyen kicsinyes panasszal alkalmatlankodott a Parancsnoknak. Beevan bizonyára megkerülte kérésével az oktatásért felelős tisztet. – Kézbe veszem az ügyet – felelte végül a Parancsnok. – Most távozhatsz. Beevan egy pillanatig habozott, többször is kinyitotta, majd újra becsukta a száját. Savanyú arca elárulta, hogy nem erre a válaszra számított. Mereven bólintott, azután kimasírozott a szobából.
– 192 –
A Parancsnok akkor hátratolta székét az íróasztaltól, és intett Miának, hogy lépjen közelebb. Szemtől szembe kerülve a kislánnyal, nekiszegezte a kérdést: – Halljuk most a te oldaladról is a történetet! Mia vékony, reszkető hangon vágott bele a mondandójába: – Van érzékem a számokhoz, uram. – Egy pillanatra elbizonytalanodott, mint aki arra számít, hogy rögtön letorkolják szemtelenül merész kijelentése miatt, de amikor senki sem szólalt meg, bátrabban folytatta: – Unalmasnak találtam, hogy Beevan tanár úr módszerével oldjam meg a feladatokat, így hát kitaláltam néhány új, gyorsabb módot az elvégzésükre. A tanár úr nem igazán ért a számokhoz, uram. – Újra elhallgatott, mintha ütésre várna. – Sajnos hibáztam, amikor rámutattam a tévedéseire. Borzasztóan sajnálom, uram. Kérem, ne korbácsoltasson meg, uram! Sosem teszem többet, uram. A tanár úr minden utasítását követni fogom. – Könnyek csorogtak végig rózsás arcán. – Nem. Ne ígérj olyasmit, amit nem tudsz megtartani – hangzott a Parancsnok válasza. Halálos rémület torzította el a kislány arcát. – Nyugalom, gyermekem! Yelena? Döbbenten kilötyögtettem a teáját. Éppen a tálcáját tartottam a kezemben. – Igen, uram. – Most rögtön hívd ide Watts tanácsost! – Igen, uram. – Letettem a tálcát az asztalára, majd kisiettem az ajtón. Egyszer már volt szerencsém találkozni Wattsszal. A Parancsnok pénzügyi tanácsadója és ügyintézője volt; tőle kaptam kézhez a szökevény szerepéért járó jutalmamat. Most is az íróasztala fölé görnyedve dolgozott, ám rögvest felpattant, és követett vissza a Parancsnok dolgozószobájába.
– 193 –
– Watts, még mindig szükséged volna egy segédre? – kérdezte a Parancsnok. – Igen, uram – felelte Watts. – Mia, egy napot kapsz, hogy bebizonyítsd a rátermettségedet. Ha nem sikerül elkápráztatnod Watts tanácsos urat a matematikai tehetségeddel, vissza kell menned Beevan tanóráira. Ha viszont sikerül, akkor tiéd a munka. Megegyeztünk? – Igen, uram. Köszönöm, uram. – Mia csinos arcocskája sugárzott a boldogságtól, amint a távozó Watts nyomába szegődött. Őszintén csodálkoztam a Parancsnokon. Együtt érző lélekre vallott, hogy meghallgatta Mia szájából is a történteket, és új esélyt adott neki a bizonyításra; mindez szöges ellentétben állt azzal, amilyen végkifejletre a jelen helyzetben számítottam. Ugyan miért venné magának a fáradságot egy ilyen óriási hatalommal rendelkező ember? Megkockáztatta, hogy utasításával felbőszíti Beevant és az oktatásért felelős tanácsost. Miért is akarna bátorítani egy egyszerű kis tanulót? A Parancsnok ismét az íróasztalán tornyosuló jelentésekre fordította teljes figyelmét, így hát szépen kiosontam az ajtón, és a könyvtár felé indultam, hogy folytathassam a kutatásomat. Kis idő múltán sötétedni kezdett, ahogy a nap lassan lenyugodni készült. Kiválasztottam egy ígéretesnek tűnő botanikakönyvet, hogy magammal vigyem a szobámba, mert nem szívesen hívtam volna fel jelenlétemre a figyelmet a könyvtárban pislákoló lámpás fényével. A gyertya lángja komor fénnyel borította be a folyosókat. Figyeltem, ahogyan az árnyékom végigsiklik a falakon, miközben Valek lakosztálya felé tartottam. Azon törtem a fejemet, hogy talán ideje visszaköltöznöm régi szobámba a szolgálók szárnyában. Brazell távozása után semmi okom nem volt, hogy továbbra is Valekkal maradjak. Ám már a gondolatára is, hogy egyedül éljek abban a parányi szobában, ahol senkivel sem vitatkozhatok, senkivel – 194 –
sem tárgyalhatom meg a különböző mérgezési módszereket, magányos űrt éreztem a szívemben. Ugyanez a fájdalmas szorongás fogott el újra és újra az elmúlt négy napban is. Valek lakosztályába érve megint csupán a rideg sötétség fogadott. Magam is meglepődtem a csalódottságomon, és hirtelen ráébredtem, hogy hiányzik nekem. Fejemet rázva igyekeztem elhessegetni a felfoghatatlan gondolatot. Még hogy Valek hiányzik? Nekem? Nem. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt az érzést. Inkább a túlélésemre kellett volna összpontosítanom. Ha tényleg fel akartam ugyanis fedezni a Pillangó Por ellenszerét, annak valószínűleg nem az volt a legjobb módja, ha Valek nappalijában üldögélve lapozgatom az ellenmérgekről szóló szakirodalmat. Persze az is könnyen előfordulhat, hogy végül nem az én kezembe kerül a döntés. Amint Valek tudomására jut, hogy Brazell elhagyta a kastélyt, bizonyára amúgy is rögtön visszaköltöztet a saját szállásomra. Miután meggyújtottam a lámpásokat Valek lakosztályában, kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, kezemben a botanikáról szóló könyvvel. A biológia sohasem volt nagy kedvencem, nem sokkal később el is kalandoztak a gondolataim. Erőtlen próbálkozásaim, hogy a könyvre figyeljek, csakhamar kudarcba fulladtak, és teljesen eluralkodtak rajtam a fejemben keringő ábrándképek. Tompa puffanás zaja térített vissza a jelenbe. Úgy hangzott, mint amikor egy könyv a földre zuhan. Lepillantottam, de a könyvem még mindig ott pihent az ölemben, egy különösen unalmas résznél kinyitva, amely éppen a gyümölcsfákról értekezett. Tekintetem körbepásztázta a nappalit, hátha valamelyik könyvkupaca dőlt le és csapott zajt. Sóhajtva vettem tudomásul a rendetlenséget; képtelenség lett volna megállapítani, hogy a számtalan halom egyike eldőlt-e, vagy sem. – 195 –
Rémisztő gondolat fészkelte be magát a fejembe. Talán inkább az emeletről érkezett a hang. Még az is lehetséges, hogy nem is könyv, hanem egy ember csapott zajt. Valaki belopózott, és most csakis arra vár, hogy elaludjak, és álmomban végezzen velem. Nem bírtam tovább nyugodtan ülni, így hát felkaptam egy lámpást, majd berohantam a szobámba. A hátizsákom a komód tetején feküdt. Rand egyelőre nem kérte vissza a kését, ezért nem is adtam még vissza. Az éles pengét előhúzva Ari szavai villantak az eszembe, amikor óva intett attól, hogy felkészületlenül bármiféle fegyvert fogjak a kezembe. Valószínűleg nagy bolondság volt magammal vinni a kést, de hirtelen magabiztosság öntötte el a szívemet, amint a kezembe fogtam. Kellőképpen felfegyverkezve visszatértem a nappaliba, ahol átgondoltam a következő lépésemet. Minden bizonnyal egyetlen szemhunyásnyit sem fogok aludni, amíg át nem vizsgáltam az emeleti szobákat. Az odafenn uralkodó sűrű sötétség szinte elnyomta lámpásom gyenge fényét, amint felfelé haladtam a lépcsőfokokon. Jobbra kanyarodva a lépcső egy társalgószobában ért véget. Dobozok, könyvek és bútorok tornyosultak egymáson szerteszét a helyiségben, különös formájú árnyékokat vetítve a falakra. Óvatosan kerülgettem az ingatag kupacokat. Szívem őrülten kalapált, miközben lámpásommal bevilágítottam a sötét sarkokba, támadásra várva. Egy hirtelen villanás riadt kiáltást csalt az ajkamra. Megperdülve azonban észrevettem, hogy saját lámpásom fénye csillant meg a magas, vékony ablakokon, amelyek a túlsó falon sorakoztak. Három szoba nyílt a társalgó jobb oldalán. Vadul dübörgő szívvel ellenőriztem az ugyancsak dobozokkal telezsúfolt helyiségeket, ám támadót bennük sem találtam; ez a három szoba pontosan ugyanolyan volt, mint az alattuk elhelyezkedő három másik helyiség.
– 196 –
A társalgó túloldalán azonban hosszú folyosó nyílt, amelynek jobb oldalán, a sima kőfallal szemközt, ajtók nyíltak egymás mellett. A folyosó egy kulcsra zárt, kétszárnyú ajtóban végződött, rajta az ébenfába faragott, gyönyörűen kidolgozott kép egy vadászjelenetet ábrázolt. Az alig látható, fehér porrétegből, amely a padlót borította az ajtó előtt, rögtön arra következtettem, hogy bizonyára Valek hálószobája előtt állok. A por ugyanis a lábnyomok megmutatására szolgált, figyelmeztetve Valekot a lehetséges betolakodókra. Megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor egy árulkodó nyomot sem sikerült felfedeznem. Miközben szisztematikusan átkutattam a többi helyiséget is a folyosón, rá kellett ébrednem, hogy Valek mániákus gyűjtögető. Mindig titokzatos, sötétben lopózó teremtményeknek képzeltem az orgyilkosokat, akik sohasem maradnak sokáig egy helyen, és legfeljebb pár holmit birtokolnak. Ám Valek lakosztálya sokkal inkább egy idős házaspár otthonára hasonlított, akik minden egyes zugot megtöltöttek a temérdek limlommal, amelyet az évek során felhalmoztak. Gondolataimba merülve nyitottam ki az utolsó ajtót. Kis időbe telt, mire sikerült felfognom a szemem elé táruló látványt. A többihez képest ez a helyiség szinte teljesen kopár volt. Egyetlen hosszú asztal állt a hátsó falnál, éppen egy hatalmas, könnycsepp alakú ablak alatt. Fehér csíkos, szürke szikladarabok – ugyanolyan kövek, mint amilyeneket az elmúlt másfél hónapban folyton kerülgetnem kellett Valek nappalijában és dolgozószobájában – hevertek a földön, méretük szerint sorba rendezve. Vastag portakaró csikorgott a talpam alatt, amikor beléptem az ajtón a szobába. Az asztalon vésők, fémből készült ráspolyok és egy csiszológép foglalta el a pormentes helyeket. Pici szobrok – az alkotás különböző fázisaiban – álltak az eszközök közé keveredve. Nagy örömmel állapítottam meg, hogy a szürke kövek alapos vésés – 197 –
és csiszolás eredményeképpen gyönyörű, fényes fekete színt öltöttek, a fehér csíkok pedig ragyogó ezüstté alakultak át. A lámpást az asztalra helyezve kezembe vettem egy elkészült pillangót, amelynek szárnyán kicsiny, ezüst pontocskák sziporkáztak. Pontosan a tenyerembe illett. A pillangó minden részletében teljesen élethű volt, gyönyörűen kidolgozott, szinte úgy tűnt, bármelyik pillanatban megrebbenhet a szárnya, hogy felröppenjen a magasba. Megcsodáltam a többi szobrocskát is; mindet ugyanazzal az odaadó gondossággal munkálták meg. Tökéletesen valószerű állatok, rovarok és virágok sorakoztak az asztal lapján; a művész nyilvánvalóan a természet csodáiból merítette az ihletét. Megdöbbentett a felismerés, hogy a művész csakis Valek lehet. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen oldala is létezhet. Úgy éreztem magam, mintha tapintatlanul betolakodtam volna lényének egy titkos rejtekébe. Mintha durván rátörtem volna az ajtót Valek gyermekeit nevelő feleségére, aki boldog elszigeteltségben éli életét idefen n, a család kutyájának társaságában. Már korábban megakadt a szemem a Valek íróasztalán álló szobrokon, sőt, naponta legalább egyszer a Parancsnok dolgozószobájában is volt alkalmam megcsodálni a szépséges hegyi macskát, és számtalanszor törtem rajta a fejemet, vajon miért éppen erre a dísztárgyra esett a választása. Most már megértettem a szobor jelentőségét. Valek faragta a macskát a Parancsnoknak. Léptek zaját hallva hirtelen megperdültem. Egy fekete alak támadott rám; késemet rögtön kicsavarta a kezemből, és a nyakamhoz szorította. Rémület szorította össze a torkomat. Az ismerős érzés távoli emlékképeket villantott fel a szemem előtt, amint a katonák lefegyverezve igyekeztek lerángatni engem Reyad holttestéről. Valek arca azonban sokkal inkább derűt, mintsem haragot tükrözött. – Csak nem utánam szaglászol? – kérdezte Valek, hátralépve. – 198 –
Némi erőfeszítéssel sikerült úrrá lennem az ijedtségemen, és megpróbáltam újra levegőhöz jutni. – Zajt hallottam. Feljöttem, hogy… – Körülnézz – fejezte be helyettem Valek a mondatot. – Hívatlan betolakodók után kutatni viszont egészen más, mint szobrokat nézegetni. – Azzal a kés hegyével a kezemben szorongatott pillangóra bökött. – Tehát szaglásztál. – Igen. – Jól van. A kíváncsiság dicséretes tulajdonság. Már vártam, mikor fogsz végre körülnézni idefenn. Találtál valami érdekeset? Felemeltem a pillangót. – Gyönyörű szép. Valek vállat vont. – A faragás segít a gondolataim összpontosításában. Visszatettem a szobrot az asztalra, és ujjaim egy pillanatra még elidőztek tökéletes alakján. Szívesen szemügyre vettem volna napvilágnál is a kicsiny pillangót. A lámpást felkapva azonban követtem Valekot kifelé a szobából. – Tényleg zajt hallottam – erősködtem. – Tudom. Lelöktem egy könyvet, hogy lássam, mihez kezdesz. Ám fegyverre nem számítottam. Ez a kés hiányzik a konyhából? – Rand jelentette az eltűnését? – Elárulva éreztem magam. Miért nem kérte egyszerűen vissza? – Nem. Csak hát érdemesnek tartom figyelemmel kísérni a konyha késállományát, különösen, ami a nagyobb pengéket illeti. Így amikor az egyiknek hirtelen lába kél, nem lepődöm meg, amikor valaki hátba támad vele. – Azzal Valek visszaadta nekem a kést. – Jobb lesz, ha visszaviszed. Egy kés nem nagy segítség azok ellen, akik rád fenik a fogukat. Valek nyomában lesétáltam a lépcsőn. Felemeltem a botanikakönyvet a kanapéról. – 199 –
– Mit gondol a Parancsnok a gubókról? – érdeklődött Valek. – Úgy véli, Szítiából származnak. Nekem adta őket, hogy kiderítsem, tulajdonképpen mik lehetnek. A könyvtárban kutakodtam válaszok után. – Megmutattam Valeknak a könyvet. Átvette a kezemből, és gyorsan belelapozott. – Sikerült találnod valamit? – Még semmit. – Igencsak mély benyomást tehettél a Parancsnokra a szökevény szerepében. Az efféle feladatokkal általában valamelyik tudományos tanácsadóját szokta megbízni. Valek szavai kissé kényelmetlenül érintettek. Nem voltam meggyőződve, hogy képes leszek felfedni a gubók és a babszemek származási helyének titkát. Rosszullét környékezett a gondolatra, hogy nem tudok megfelelni a Parancsnok elvárásainak. Sietve témát váltottam. – Hová ment a karaván? Valek habozott a válasszal, láthatóan nem tudta eldönteni, feleljen-e egyáltalán a kérdésre. Végül így szólt: – Brazell új gyárába. – Ha meg is lepte a váratlan felfedezés, az arca semmit sem árult el belőle. Eszembe jutott, hogy bár többször is szó esett már Brazell nemrég benyújtott kérelméről, fogalmam sem volt, valójában mit is akar előállítani. – Milyen terméket gyártanak? – Elvileg takarmányt. – Valek visszanyújtotta a könyvet. – Éppen ezért elképzelni sem tudom, miért van szükségük azokra a gubókra. Talán valamiféle rejtélyes hozzávalóról van szó. Lehetséges, hogy a takarmányba keverve a gubó és a bab fokozza a tehenek tejtermelését. Akkor minden földműves Brazell takarmányát fogja megvenni, ahelyett hogy magának termelne. Valami ilyesmi. Vagy talán mégsem. Nem vagyok nagy szakértő. – Valek a hajába markolt. – 200 –
– Tanulmányoznom kell a Brazell számára kiadott engedélyt, hogy rájöjjek, mi kerülhette el a figyelmemet. Elküldtem pár emberemet, hogy jelöljék ki az útvonal határait, és férkőzzenek be a gyárba is. Több információra van szükségem. – Brazell ma délután elhagyta a kastélyt. – Találkoztam a kíséretével a visszafelé vezető úton. Remek hír. Eggyel kevesebb dolog miatt kell fájdítanunk a fejünket. Valek az íróasztalához lépett, rendezgetni kezdte a papírjait. Kis ideig szótlanul bámultam a hátát, a folytatásra várva. Egyetlen szóval sem említette a kiköltözésemet. Végül mégis összeszedtem a bátorságomat, hogy feltegyem a kérdést. – Visszaköltözzek a korábbi szállásomra, ha már Brazell úgyis elment? – Némán korholtam magam tétova szavaim miatt. Határozottabbnak kellett volna lennem, de már túl késő volt. Valek abbahagyta a pakolászást. Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. – Nem – felelte. – Még mindig veszélyben vagy. Még nem sikerült elintéznünk a mágusnőt. – Azzal tovább szántotta tollával a papírlapokat. A mélységes megkönnyebbülés forró hulláma öntötte el a testemet, amitől kissé magam is megijedtem. Ugyan miért akarok Valek mellett maradni? Hiszen az is veszedelmes rám nézve, ha itt maradok, sőt teljesen ésszerűtlen, és minden szempontból a legrosszabb helyzet, amelybe egyáltalán csöppenhetek. A mágiáról szóló könyv még mindig a hátizsákom mélyén rejtőzik, amelyet mindig magammal cipelek, mert attól tartok, hogy Valek a végén még meglep valamelyik váratlan kis trükkjével. A pokolba! – dühöngtem némán; magamra haragudtam. Mintha nem lett volna máris éppen elég bajom. Nem volna szabad Valek után epekednem, inkább a szökésen kellene törnöm a fejemet. Nem a babszemek rejtélyére kellene fecsérelnem az időmet, hanem még – 201 –
akadályoznom is kellene a felfedezést. Nem kellene bámulnom és tisztelnem ezt az embert, sárba kellene tipornom a hírnevét. Nem kellene, kellene; nem kellene, kellene. Milyen könnyű mondani, ám annál nehezebb elhinni. – Mondd, egész pontosan hogyan szoktál elintézni egy mágust? – szegeztem Valeknak a kérdést. Hátrafordult a székén, hogy rám nézzen. – Már egyszer elmondtam. – De hát a varázserejük… – Nincs hatással rám. Amikor a közelükbe férkőzöm, érzem a belőlük áradó mágikus erőt, amint bizseregve a bőrömnek feszül. Miközben feléjük tartok, olyan érzés fog el, mintha sűrű, ragacsos szirupon gázolnék keresztül. De megéri az erőfeszítést, mert a végén mindig én győzök. Mindig. – Milyen közel kell lenned hozzájuk? – Valek mind a két alkalommal a kastélyban tartózkodott, amikor tudtomon kívül mágiát használtam. Vajon gyanakszik rám? – Ugyanabban a helyiségben kell lennem – hangzott Valek válasza. Megkönnyebbülten fellélegeztem. Semmiről sem tud. Legalábbis egyelőre. – Miért nem ölted meg azt a déli mágusnőt már a fesztiválon? – faggattam tovább. – Yelena, még én sem vagyok legyőzhetetlen. Négy fickóval kellett megbirkóznom, miközben a mágusnő minden csepp varázserejét rám zúdította. Ez már önmagában is éppen elég kimerítő volt. Hiábavaló próbálkozás lett volna akkor üldözőbe vennem. Eltöprengtem a szavain. – Vajon a mágiával szembeni ellenálló képesség is varázslatnak számít? – kérdeztem. – Nem. – Valek vonásai egyszerre megkeményedtek. – 202 –
– Na és mi a helyzet azzal a tőrrel? – A hosszú pengére mutattam, amely a falon függött. A bíbor cseppek csillogtak a lámpások libegő fényében. A három hét alatt, amióta Valek lakosztályában laktam, nem száradt meg rajta a vér. Valek felnevetett. – Azzal a tőrrel öltem meg a királyt. Velem ellentétben néhai uralkodónk mágus volt. Amikor tekintélyes varázsereje sem tudott megakadályozni abban, hogy a pengémet a szívébe mártsam, utolsó leheletével megátkozott. Kellőképpen színpadias jelenet volt. Azt kívánta, hogy becstelen életem végéig bűntudat gyötörjön a halála miatt, örökre kezemen viselve vérének szennyét. A mágiával szembeni különleges ellenállásomnak hála az átok a tőrre szállt, és nem rám. – Valek elgondolkodva vette szemügyre a fegyverekkel teli falat. – Sajnáltam, hogy elveszítettem a kedvenc pengémet, de el kell ismernem, hogy lenyűgöző trófea lett belőle.
– 203 –
18.
S
AJGOTT A TÜDŐM.
Kivörösödött, verejtékes arccal kullogtam a katonák csapata mögött, fájdalmasan égett a torkom minden egyes lélegzetvételnél. Éppen a negyedik körömet futottam a kastély körül. Még egy kör volt hátra. Az északkeleti barakkok környékén ácsorogtam, rögtön miután megkóstoltam a Parancsnok reggelijét. Amint egy nagyobb csoport katona elrobogott mellettem, megpillantottam Arit, aki intett nekem, hogy csatlakozzak. Kicsit aggódtam, hogy a többiek neheztelni fognak a társaságom miatt, de szolgálók, istállófiúk és más cselédek is keveredtek a katonák közé. Az első két kör után hevesebben vert a szívem, és kapkodnom kellett a levegőt. A harmadik fordulónál már fájdalom nyilallt a lábamba, és lassan felfelé kúszott a combomon, mire a negyedik körhöz értem. Minden összemosódott a szemem előtt, amíg már semmi mást nem láttam, csakis az előttem álló talpalatnyi földet. Amikor végül bicegve a célomhoz értem, véget vetve a kínjaimnak, találtam egy sűrű bozótot, ahová ki is hánytam a reggelire elfogyasztott kalácsomat. Ahogy kiegyenesedtem, észrevettem a vigyorgó Jancót, aki hüvelykujját felfelé mutatva kocogott tovább. Még csak nem is látszott fáradtnak, nem fulladt ki a futástól, az inge pedig még mindig szárazon borult a testére.
– 204 –
Miközben letöröltem a hányás maradékát az arcomról, Ari egy pillanatra megállt mellettem. – Gyakorlótér, két órakor. Ott találkozunk – mondta. – De hát… – tiltakoztam volna, de már senki nem állt mellettem, mert közben már Ari is továbbállt. Alig álltam a lábamon, el sem tudtam képzelni, hogy képes volnék bármiféle további testedzésre. Aznap délután a gyakorlótéren Arit és Jancót a kerítésnek támaszkodva találtam; két férfit figyeltek, akik éppen karddal küzdöttek. A penge pengéhez ütődő érces csattanása visszhangzott a környéken. A viaskodó harcosok minden katona figyelmét magukra vonták. Meglepetten láttam, hogy az egyik férfi Valek. Kora reggel óta nem is láttam, azt feltételeztem, hogy ki akarja pihenni a tegnapi éjszaka késői fáradalmait. Valek mozdulatai könnyedek, kecsesen gördülékenyek voltak. Amint feszülten figyeltem, csupán egyetlen szó jutott eszembe: gyönyörű. Mozgásának sebessége és könnyed eleganciája egy bonyolult táncmutatvány szépségét idézte. Hozzá képest az ellenfele inkább egy újszülött csikóra emlékeztetett, összevissza rángatta, kapkodta a végtagjait, mintha most állt volna először lábra. Valek ügyes támadásai és kecses hárításai nagyon hamar lefegyverezték az ellenfelét. Kardjával előremutatva a legyőzött férfit a többi katona közé küldte, és intett a következő vállalkozó kedvű támadónak. – Mi folyik itt? – kérdeztem. – Valek kihívása – válaszolta Janco. – Az meg mi? – Valek kihívást intézett Ixia minden polgárához. Akinek sikerül legyőznie bármilyen fegyver segítségével, vagy akár kézi tusában, azt azonnal kinevezi helyettesének, hivatalos jobb kezének. – Ari akkor Valek felé intett, aki immár harmadik ellenfelével harcolt. – – 205 –
Mára egyfajta vizsgává vált a katonák számára, hogy legalább egyszer megvívjanak Valekkal, és így továbbléphessenek az alapkiképzésből. Bár az ember annyiszor próbálkozhat, ahányszor nem szégyell. A kapitányok mindig figyelemmel kísérik a küzdelmet, és a csapatukba toborozzák az ígéretesnek látszó jelölteket. És ha egy katonának sikerül lenyűgöznie Valekot a képességeivel, annak akár helyet is kínálhat a titkosügynökök elit csapatában. – Nektek hogy sikerült? – kíváncsiskodtam. – Egész jól – felelte Ari kitérően. – Egész jól! – horkantott Janco bosszúsan. – Ari majdnem legyőzte. Valek meg is volt elégedve. De Ari inkább a felderítést választotta a kémkedés helyett. – Mindent, vagy semmit – jelentette ki Ari csendes határozottsággal. Tovább figyeltük a mérkőzést. Ari és Janco szakértő megjegyzésekkel kísérte a küzdelmet, megvitatva a különféle harcmodorokat, de én képtelen voltam elszakítani a pillantásomat Valekról. A nap sugarai fényesen csillogtak kivont kardjának élén, és még két támadójától megszabadult. Megütögette őket pengéje lapjával, hogy tudomásukra hozza, sikerült áttörnie a védekezésükön, egy csepp vérontás nélkül. A következő ellenfél a késével rontott Valekra. – Rossz választás – dörmögte Ari. Valek letette a kardját, és előrántotta hüvelyéből a tőrét. A küzdelem két gyors mozdulattal véget is ért. – Valek mestere a tőrnek – jegyezte meg Janco. Az utolsó kihívó egy nő volt, magas és mozgékony. Egy hosszú, fából faragott botot tartott a kezében. Ügyesen szembeszállt Valekkal, sokáig védte magát, ez a küzdelem sokkal tovább tartott, mint a hat korábbi közül bármelyik. Azután a nő fegyvere végül – 206 –
hangos csattanással kettétört, véget vetve a heves viadalnak. Miközben a bámészkodó sokaság lassan szétoszlott, Valek váltott néhány szót a nővel. – Az ott Maren – szólalt meg Ari. – Ha ezek után nem szívódik fel Valek kémei között, meg kellene kérned, hogy tanítson meg téged bottal verekedni. Alacsony termetű lévén a hosszú bot segítségével távolabbról jó eséllyel szállhatnál szembe egy magasabb ellenféllel. – De hát egy botot nem lehet elrejteni – ellenkeztem. – A kastélyban tényleg nem. Ám ha éppen az erdőn vágsz keresztül, senkinek sem szúrna szemet, hogy egy sétabotot tartasz a kezedben. Marenra pillantva fontolóra vettem a lehetőségeimet. Vajon hajlandó volna segíteni nekem? Valószínűleg nem. Ugyan mit nyerhetne vele? Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Ari így folytatta: – Maren egyszerre agresszív és segítőkész. Minden női újoncot személyesen is a szárnyai alá vesz, akár igényt tartanak rá, akár nem. Rengeteg női katona vall kudarcot a kiképzés sokszor kegyetlen megpróbáltatásai miatt, ezért Maren megpróbálja átsegíteni őket a kezdeti nehézségeken. Ma már több nő szolgál a testőrségben, mint korábban valaha, és ez Marennek köszönhető. Mi is megpróbáltuk rábeszélni, hogy tanítson minket… a bot remek fegyvernek bizonyulhat egy felderítő kezében… de nem hajlandó férfiakat edzeni. – Nem is vagyok újonc, csak egy ételkóstoló. Miért pazarolná rám az idejét? Holnapra talán már halott leszek. – Nocsak, milyen borúlátók vagyunk ma! – csipkelődött Janco. – Talán túlzásba vitted a reggeli testgyakorlást? – Pofa be! – mordultam rá. Janco egy cseppet sem zavartatta magát, még szélesebben vigyorgott. – Jól van. Ennyi elég! Lássunk inkább neki! – mondta Ari. – 207 –
A délután hátralévő részében megtanultam, miként üssem meg az ellenfelemet, anélkül hogy eltörném a kezemet, és a szabályos rúgástechnikákat gyakoroltam. Az első két ujjpercem csúnyán kivörösödött mindkét kezemen, amint újra és újra beleöklöztem az előttem álló homokzsákba. Igazi kihívást jelentett számomra a rúgások elsajátítása is, mert futástól merev combizmaim akadályoztak a ruganyos mozgásban. Amikor Ari végre utamra engedett, meggyötört testemmel a kastély felé vettem az irányt. – Reggel találkozunk! – búcsúzott Janco jókedvű pimaszsággal a hangjában. Már megfordultam, hogy csípősen visszavágjak neki, de Valekkal találtam magam szembe. Visszafojtottam a lélegzetem. Egész idő alatt figyelt minket. Hirtelen zavarba jöttem. – Lassúak az ütéseid – mondta. Ujjaimat a kezébe fogva megvizsgálta a zúzódásokat az öklömön, amelyek vörösből lassan lilába fordultak. – A technikád viszont jó. Ha gyakorlás közben súlyokat fogsz a kezedben, az ütéseid később sokkal gyorsabbak lesznek nélkülük. – Akkor hát folytathatom az edzést? – kérdeztem hitetlenkedve. Valek továbbra sem engedte el a kezemet, és nem volt elég akaraterőm, hogy visszahúzzam. Érintésének melege átjárta egész testemet, kis időre elűzve a sajgó fájdalmat megkínzott tagjaimból. Döbbenetes harci képességeinek bemutatója még élénken élt az emlékezetemben, miközben határozott vonású arcát fürkésztem. Szikrázó, veszedelmesen kék szeme mindig magára vonta a figyelmem. Túlélési technikaként megtanultam értelmezni arcának rezdüléseit, de így még sohasem néztem rá. Valek az ellentmondások megtestesítője volt. Ugyanaz a férfi, aki finoman megmunkált szobrokat faragott, képes volt hét ellenfelet is lefegyverezni egymás után, anélkül hogy akár egyetlen csepp verejtéket hullajtott volna. – 208 –
Valekhoz fűződő kapcsolatom leginkább kötéltánchoz hasonlított. Az egyik pillanatban magabiztos voltam, kiegyensúlyozott, a következőben viszont már bizonytalanul tapogatóztam előre. – Szerintem káprázatos ötlet – válaszolta. – Mivel sikerült rávenned az erőikreket, hogy tanítsanak? – Az erőikreket? – Ha Ari erejét egyesítenénk Janco fürgeségével, verhetetlenek volnának. Ám mostanáig nem kellett próbára tennem az elméletemet, hiszen még egyszer sem támadtak rám együtt. Senki sem mondta, hogy nem lehet két jobb kezem. Nem fogsz elárulni, ugye? – Nem. Valek finoman megszorította a kezemet, azután elengedte. – Jól van. Náluk jobb tanárt nem is találhattál volna a kastélyban. Hogyan találkoztál velük? – Ari és Janco volt a két katona, akik megtaláltak az erdőben. A Parancsnok előléptette őket, és én csak kihasználtam a hálájukat. – A kezem bizsergett, ahol Valek ujjai hozzáértek. – Célratörő és alattomos. Ez tetszik nekem – nevetett fel Valek. Láthatóan remek hangulatban volt, miközben visszafelé sétáltunk a kastélyhoz. Talán a rengeteg ellenfél legyőzésének izgalma miatt. Mielőtt azonban a keleti bejárathoz értünk volna, hirtelen megtorpant. – De van egy bökkenő. Gyorsabban kezdett verni a szívem. – Mi az? – Nem tanácsos mindenki szeme láttára edzened. Gyorsan terjednek a hírek. Ha Brazell fülébe jut, és problémázni kezd, a Parancsnok végül kénytelen lesz utasítani, hogy hagyd abba a gyakorlást. Ráadásul gyanút kelthet a Parancsnokban. Beléptünk a kastélyba, ahol hűvös, nehéz levegő csapott meg. Megkönnyebbülés volt fedél alá húzódni a nap forró sugarai elől.
– 209 –
– Miért nem használod inkább az egyik üres raktárhelyiséget a kastély alsó szintjén? És reggelente nyugodtan róhatod a köröket a többiekkel testgyakorlásként – javasolta Valek. Csodás!- gondoltam magamban csúfondárosan. A reggeli kocogás volt az edzések egyetlen része, amelyről szívesen lemondtam volna. Valeknak azonban igaza volt; a kelleténél máris több figyelmet keltett, amikor Arival és Jancóval gyakoroltam a tér közepén. Főleg Nix bámult minket rosszallóan, akinek baljós arckifejezése és kegyetlen tekintete szinte perzselte a bőrömet. Valek hallgatásba burkolózva lépkedett mellettem a folyosókon. Éppen a Parancsnok dolgozószobája felé tartottam, hogy ellenőrizzem a vacsoráját. Valek is elkísért. – Brazellt emlegetve eszembe jutott, hogy már meg akartalak kérdezni arról a bizonyos Criollóról, amit a Parancsnok annyira kedvel. Neked ízlik? Gondosan megválogattam a szavaimat. – Igen. Rendkívül ízletes desszert. – Ha többet soha nem ennél belőle, hogy éreznéd magad? – Hát… – Kissé tétováztam; fogalmam sem volt, merre halad ez a beszélgetés. – Igazság szerint csalódott volnék. Kifejezetten várom, hogy minden reggel ehessek egy darabot. – Öntött el valaha is sóvárgás a Criollo után? – faggatott Valek. Végre rájöttem, hová akar kilyukadni a kérdéseivel. – Függőségre gondolsz? Bólintott. – Nem hiszem, de… – De micsoda? – Naponta csak egyszer eszek belőle. A Parancsnok minden étkezés után elfogyaszt egy darabot, az esti desszertet is beleértve. Miért ez a hirtelen aggodalom? – csodálkoztam.
– 210 –
– Csak egy megérzés. Talán semmi jelentősége. – Valek az út további részében mélyen hallgatott. – Nos, Valek, várható néhány új előléptetés? – kérdezte a Parancsnok, amikor a dolgozószobájába léptünk. – Egy sem. Maren viszont ígéretesnek tűnik. Sajnálatos, hogy nem óhajt belépni az alakulatomba, sőt még a jobbkezem sem kíván lenni. Csupán le akar győzni – vigyorgott Valek, láthatóan élvezte a kihívást. – Na és sikerülhet neki? – érdeklődött a Parancsnok. Kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Idővel és megfelelő kiképzéssel. Bottal a kezében halálos ellenfél, csupán a taktikája igényel némi további csiszolást. – Akkor hát mihez kezdjünk vele? – Emeld tábornoki rangra, és küldj nyugdíjba párat a vén szószátyárok közül! Jól jönne egy kis friss vér a felső vezetésben. – Valek, sohasem értetted a katonai struktúra lényegét. – Akkor hát ma még csak főhadnaggyá léptesd elő, holnap kapitánnyá, majd őrnaggyá, a következő napon ezredessé, és végül tábornokot csinálhatsz belőle! – Fontolóra veszem a javaslatodat. – A Parancsnok bosszús pillantást vetett rám. Piszmogva húztam az időt, ami nem kerülte el a figyelmét. – Van még valami? – kérdezte Valektól. Befejeztem a vacsora ellenőrzését, a tálcát a Parancsnok íróasztalára helyeztem, majd rögtön az ajtó felé indultam. Valek azonban karon ragadott. – Szeretnék elvégezni egy kísérletet. Azt akarom, hogy Yelena egy héten keresztül minden alkalommal megkóstolja a Criollót, ahányszor eszel belőle, majd a következő héten én végzem az
– 211 –
előkóstolást. Látni akarom, hogy történik-e vele bármi is, miután nem eszik többet az édességből. – Nem. – A Parancsnok elutasítón emelte fel a kezét, amikor Valek vitába akart szállni a döntésével. – Megértem az aggodalmadat, de úgy vélem, semmi okod rá. – Tégy a kedvemre! – Megpróbálkozunk a kísérleteddel, amint Randnak sikerül előállítania Brazell tábornok receptjét. Elfogadhatónak hangzik? – Igen, uram. – Rendben. Szeretném, ha jelen lennél a következő megbeszélésemen Kitvivan tábornokkal. Nemrég léptünk csak be a hűvös évszakba, és máris a hegyi párducok miatt aggodalmaskodik. – A Parancsnok tekintete akkor rám szegeződött. – Yelena, most már távozhatsz. – Igen, uram – bólintottam. Először is beugrottam a fürdőbe, hogy megmosakodjak, majd ellátogattam a konyhába, hogy kölcsönkérjek egy nagy szűrőt és egy tálat, amelyeket azután a könyvtárba cipeltem. A megmaradt három gubó időközben megbarnult és rothadásnak indult, így hát felnyitottam őket, kikapargattam belsejükből a barnuló pépet a magokkal együtt a szűrőtölcsérbe, és az egészet a tálba helyeztem. A két fém fül eltartotta a táltól a szűrő alját és oldalát. A magokból áradó erőteljes aroma betöltötte a helyiséget. A tálat a párkányra állítva kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessem az átható szagot. Kísérletemet semmiféle tudományos kutatásra nem alapozhattam; csakis arra voltam kíváncsi, vajon a gyümölcspép erjedésnek indul-e. Megfordult a fejemben ugyanis, hogy Brazell valamiféle alkoholos ital előállítására használja fel. Mostanáig semmiféle hasznos értesülésre sem sikerült bukkannom a botanikai szakkönyvek tanulmányozása során. A különféle mérgekről értekező olvasmányok, noha igen érdekesek voltak, – 212 –
egyetlen szóval sem említették a Pillangó Port. Ám négy különböző, mérgekről szóló kötetben is találkoztam kitépett lapokkal. A gerincből cafatos, elrongyolódott papírvégek lógtak ki, ahonnan az oldalakat kiszakították. Valek minden bizonnyal réges-régen eltávolította már az összes lényeges tudnivalót a Pillangó Porról, számítva az ételkóstolók lelkes kíváncsiskodására. Mélyet sóhajtottam, miközben az asztalom végére tornyoztam a könyveket. Tudtam, hogy Valek jelenleg a Parancsnok tanácskozásán ül, ezért előhalásztam a mágiáról szóló könyvet a hátizsákom mélyéről. A könyv címének ezüstös betűi megcsillantak a fényben. Görcsbe rándult a gyomrom. A vékony kis kötetet kinyitva egy hosszas értekezést kezdtem olvasni a mágusok erejének forrásáról. Képtelen voltam befogadni a temérdek részletes leírást, csak annyit sikerült megértenem, hogy az erőforrás az egész világmindenséget körülöleli, így hát bárhonnan elérhető. A mágusok különböző módokon használják ezt a varázslatos erőt, különleges adottságaiktól függően. Egyesek tárgyakat tudnak elmozdítani, míg mások képesek az emberek gondolataiba látni, és befolyásolni az elméjüket. A gyógyítás, a tűzcsiholás és a gondolati kommunikáció ugyancsak mágikus képességek. A legtöbben csupán egy dologhoz értenek, de minél erősebb egy mágus, annál több varázslatra képes. Egy szerényebb adottságú mágus legfeljebb az emberek fejében tud olvasni, de egy erősebb már nemcsak az elméjükbe lát, hanem kommunikálni is képes velük, és befolyásolni is tudja őket a gondolatok útján. Kirázott a hideg, hogy Írisz talán irányítani tudná az elmémet. Óvatosnak kell azonban lennie minden mágusnak, amikor erőt merít a forrásból. Ha netán túlságosan sok hatalmat ragad meg, vagy helytelenül használja a varázserőt, azzal ráncokat vethet a világot körülölelő takarón, hullámok egész láncolatát indítva útjára. Ez az – 213 –
egyenetlen ráncolódás bizonyos helyeken a varázserő felhalmozódásához vezethet, míg máshol hozzáférhetetlenné válik a mágia. A kiszámíthatatlan ingadozás nyomán a következő hullám akár teljesen visszájára fordíthatja az erőviszonyokat. A forrás eléréséhez a mágusoknak meg kellene keresniük a varázserővel lefedett területeket, de még ha rá is akadnak egy kiaknázható kútfőre, sohasem tudhatják biztosan, vajon meddig fog tartani. A könyv beszámolt egy időszakról, amikor is egy hatalmas mágus, kapcsolatot teremtve a forrással, egészen magához vonzotta az erejét. Mivel hatalmas erejű mágus volt, irányítani tudta a takarót, anélkül hogy robbanást okozott volna. Ám a többi mágus erőforrás nélkül maradt. Mágikus erejüktől megfosztva összefogtak, és felkutatták a bitorlót. Amikor rátaláltak, hosszú csata következett, amelyben bizony sokan életüket veszítették, de végül sikerült erőt meríteniük az ellopott forrásból, és megölték a mágust. A mágikus takaró idővel ismét kisimult, és visszatért természetes állapotába, ám addig kétszáz évnek is el kellett telnie. Ujjaimmal végigsimítottam a könyv borítójának domború betűin. Végre megértettem, miért tartotta Írisz olyan fontosnak, hogy kellő kiképzésben részesüljek, vagy ennek híján megöljenek. Ha ugyanis a varázserőm kiégne, azzal hatalmas erőhullámokat vetnék a mágikus takaróban. Mélyen a székembe süppedtem, kissé csalódottan, amiért a könyv nem tartalmazott sem varázsigéket, sem kezdőknek szóló leckéket. Válaszokat reméltem. Valami ilyesmit: ezért van varázserőd, így kell használnod, és ha már itt tartunk, így varázsolhatsz magadnak hatásos ellenszert a Pillangó Porra. Puszta vágyálom volt, semmi több; veszedelmes lett volna túlságosan elmélyülni benne. A jövő nem tartogatott számomra sem reményt, sem boldogságot, sem szabadságot. Sohasem volt részem ezekben, még tudatlan gyermekként sem Brazell árvaházában.
– 214 –
Miközben hétköznapi, boldog életben reménykedtem, a tábornok laboratóriumi patkányként nevelgetett a kísérleteihez. Összekuporodva gubbasztottam a székemben, amíg a nap le nem nyugodott, hagytam, hadd uralkodjon el szívemen a mélységes önsajnálat. Lábamban fájdalmasan kezdtek lüktetni az izmok, tiltakozva a hosszas tétlenség ellen, így hát felálltam, és szó szerint leráztam magamról a nyomasztó elkeseredést. Ha a könyvekben nem tudok rábukkanni az ellenszerre, akkor másként fog sikerülni. Valakinek egész biztosan tudnia kell róla. Elvégre tizenöt éve szolgálnak ételkóstolók a Parancsnok cselédségében. Ha pedig senki sem tud segíteni, akkor egyéb módszerekhez fogok folyamodni. El kell lopnom az ellenmérget, vagy követnem kell Valekot a szer forrásához. Jócskán híján voltam még a szükséges képességeknek, de feltett szándékomban állt tanulni. Másnap reggel – ezúttal üres gyomorral – csatlakoztam a kocogó katonák csapatához. Ari és Janco elsuhant mellettem. Janco hetykén integetett, csintalan vigyor kíséretében. Később, amikor súlyos lépések dübörgését hallottam a hátam mögött, azt gondoltam, hogy Janco fondorkodik valamiben. Félrehúzódtam, hogy utat engedjek neki, ám a futó szorosan a nyomomban maradt. Éppen abban a pillanatban lestem hátra, amikor Nix előrelendítette a karját; egyenesen a hátamba vágott. Megtántorodva a földre zuhantam. Amint Nix átgázolt rajtam, csizmája a gyomorszájamba taposott, kiszorítva testemből a levegőt. Éles fájdalom nyilallt a mellkasomba. Levegő után kapkodva összehúztam magam a porban, akár egy magzat az anyja méhében. Amint sikerült újra lélegzethez jutnom, ülő helyzetbe tornáztam magam. A katonák áradata szemernyit sem csökkent; kíváncsi lettem volna, vajon észrevette-e bárki is, amit az a görény művelt az imént.
– 215 –
Ha az volt Nix célja, hogy elbátortalanítson, rosszul fogott hozzá. Ezzel a mocskos húzással csak megerősítette az elhatározásomat, hogy önvédelmet tanuljak, mert eszemben sem volt a hozzá hasonló hitvány alakok áldozatául esni. Feltápászkodtam, hogy megvárjam Nix következő körét, de nem bukkant fel ismét. Ari megállt mellettem. – Mi történt? – Semmi. – Nix, csakúgy, mint Margg, az én gondom volt. Ha nem szállok szembe vele, sohasem hagy békén. Kétség szorította össze a gyomromat. Ez a fajta gondolatmenet juttatott korábban is a börtön mélyére, az akasztófa árnyékába. – Az arcod csupa vér – közölte Ari. Gyorsan megtörölköztem az ingem ujjával. – Elestem. Mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, sietve témát váltottam, és inkább adtam neki egy kis gondolkodnivalót. Elismételtem Valek javaslatát, miszerint tanácsos volna titokban tartani az edzéseinket. Ari egyetértett, hogy valóban bölcs döntés kicsit meghúzni magunkat „a föld alatt”, és felajánlotta, hogy keres egy megfelelő helyet a gyakorláshoz. – Te vagy Maren, ugye? – lihegtem levegő után kapkodva. Már egy egész hete futottam reggelente a köröket, és ma úgy időzítettem az iramomat, hogy Maren mellett kocoghassak. Gyors, fürkésző pillantással mért végig. Szőke haját hátul lófarokba fogta. Rendkívül széles, izmos vállával és keskeny csípőjével aránytalannak tűnt a teste. Atlétához méltó könnyedséggel mozgott, és igencsak szednem kellett a lábam, hogy tartani tudjam az iramot szökellő lépteivel. – Te meg a Taccsoló – mordult rám Maren.
– 216 –
Szándékos sértésnek szánta a megjegyzést; nagyon is érdekelte a válaszom. Ha csak le akar rázni, a megjegyzése után rögtön továbbállt volna, nem várta volna meg, miként vágok vissza. – Ennél rosszabb nevekkel is illettek már. – Miért csinálod? – Mit? – Miért loholsz, amíg ki nem dobod a taccsot? – Öt kört szabtak ki számomra. Nem szeretek kudarcot vallani. – Válaszomat újabb felmérő, kutató pillantás fogadta. Hangos zihálás közepette tudtam csak kinyögni a szavakat, tudtam jól, hogy nem leszek képes sokáig társalogni. – Láttam, amikor Valek ellen harcoltál. Azt is hallottam, hogy te értesz a legjobban a bothoz. Meg akarom tanulni, hogyan használjam fegyverként. Maren hirtelen lelassult. – Ki mondta ezt neked? – Ari és Janco. Maren erre felhorkant, mint aki azt gondolja, hogy egy szélhámos alaposan rászedett. – A barátaid? – Igen. Szája enyhén elkerekedett, amint felvillant fejében az összefüggés. – Ari és Janco talált rád az erdőben. Az a szóbeszéd járja, hogy küzdeni tanítottak téged, de végül feladtad. Talán most rám akarnak sózni? – Az a baj a szóbeszéddel – lihegtem –, hogy nehéz megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. – Na és miért akarnám rád fecsérelni az időmet? Számítottam erre a kérdésre. – Értesülésekért. – Ugyan miről? – 217 –
– Le akarod győzni Valekot. Nem igaz? Szürke szemét rám függesztette; mintha két éles kard hegye szegeződött volna a testemnek. Utolsó leheletemmel még sikerült kinyögnöm: – Gyere ma délután a kastély keleti bejáratához! Kettő órára. Akkor mindent elmondok. – Képtelen voltam tovább tartani vele a lépést, így hát lelassultam. Maren elhúzott mellettem, és hamarosan el is tűnt a szemem elől a katonák tömegében. A délelőtt hátralévő részében újra és újra elismételtem a beszélgetést a fejemben, miközben a Parancsnok ételeit kóstoltam, és megpróbáltam kitalálni, vajon mi lesz Maren válasza. Kettőkor a kastély keleti bejáratának ajtajában ácsorogtam, idegesen rágcsálva az ajkam. Ari és Janco ügyesen elterjesztette a hírt, miszerint abbahagytam az edzéseket. Jelentős kockázatot vállaltam, amikor azt sugalltam Marennak, hogy a hír esetleg mégsem igaz. Amikor végre megpillantottam egy nyúlánk alakot, kezében két hosszú bottal, amint éppen felém tart, a feszültségem enyhült egy kicsit. Maren a folyosóra lépve megtorpant, majd észrevett engem, amint a falnak támaszkodtam. Mielőtt akár egy szót is szólhatott volna, máris intettem neki. – Kövess! – Azzal egy elhagyatott folyosóra vezettem, ahol Ari és Janco már várt ránk. – Gondolom, a szóbeszédben nem lehet megbízni – jegyezte meg Maren, Arihoz fordulva. – Valóban. De bizonyos pletykákat nem szeretnénk megcáfolni. – Alig leplezett fenyegetés bujkált Ari szavai mögött. Maren nem törődött vele. – Jól van, hányós kislány. Miféle értesülésekkel tudsz szolgálni? Remélem, megéri a fáradságot, különben már itt sem vagyok.
– 218 –
Ari arca elvörösödött a dühtől, láttam rajta, hogy már a nyelvén volt egy csípős megjegyzés, de sikerült visszafognia magát. Janco szokása szerint várakozásteljesen vigyorgott. – Nos, úgy vélem, hogy mi négyen sokat segíthetnénk egymásnak. Ari, Janco és én meg szeretnénk tanulni, hogyan küzdjünk a bottal. Te pedig le akarod győzni Valekot. Ha összefogunk, talán el is érhetjük a céljainkat. – Mégis hogyan segíthet nekem a Valek elleni küzdelemben, ha tanítalak titeket? – kérdezte Maren. – Remekül értesz ugyan a bothoz, de a taktikád még némi csiszolásra szorul. Ari és Janco ebben nagy segítségedre lehet. – Egy hét edzés után a kis okádós szakértőnek hiszi magát – fordult Maren hitetlenkedve Ari felé, aki azonban egy szót sem szólt, csupán az arca sötétedett el. – Én nem vagyok szakértő. Valek viszont igen. Maren jéghideg tekintetet vetett rám. – Ezt Valek mondta? Rólam? Bólintottam. – Akkor hát én botot tanítok, Ari és Janco taktikát. Te mivel óhajtasz hozzájárulni az edzésekhez? Négyünkre mutattam. – Ezzel. És… – Kissé haboztam. Nem voltam biztos benne, hogy következő kijelentésem bármiféle hatást fog gyakorolni Marenra. – Megtaníthatok neked pár ügyes ugrást és szaltót. Fejleszthetjük a hajlékonyságodat és az egyensúlyodat is, ami komoly segítséget nyújthat egy küzdelemben. – A pokolba! – Janco láthatóan le volt nyűgözve. – Most aztán megfogott. És négyen egyébként is szerencsésebb gyakorolni, mint hárman. Maren bosszúsan Jancóra nézett, aki azonban kedvesen mosolygott rá. – 219 –
– Jól van. Hajlandó vagyok megpróbálni a dolgot. De ha mégsem válik be, már itt sem vagyok. – Mielőtt bárki közbevághatott volna, gyorsan hozzáfűzte: – Ne aggódjatok! Lehet, hogy meghallgatom a híreszteléseket, de jómagam nem tartozom a pusmogók közé. Mindnyájan kezet ráztunk a megállapodásra, és az aggodalmaim egyszerre szertefoszlottak. Megmutattuk Marennak, hol gyakoroltunk az elmúlt hét folyamán. – Milyen otthonos kis lyuk! – jegyezte meg Maren a gyakorlótermünkbe lépve. Ari talált egy üres raktárhelyiséget a kastély elhagyatott délnyugati sarkának alagsorában. Két ablak nyílt a mennyezet közelében a szabadba, elég nappali fényt bocsátva be az edzésekhez. Maradék szabadidőnket a bottal való küzdelem alapjai gyakorlásának szenteltük. – Nem is rossz egy kis hányóstól – jegyezte meg Maren az edzés végén. – Látok benned reményt. Amikor induláshoz készülve felemelte a botjait a földről, Ari a vállára fektette óriási kezét. – Yelenának hívják. Ha nem vagy hajlandó a nevén szólítani, ne is gyere vissza holnap! Saját döbbenetemet láttam Maren arcán tükröződni, aki azonban gyorsan összeszedte magát. Kurta bólintással lerázta válláról Ari kezét, és sarkon fordulva elvonult. Kétségeim támadtak, vajon csatlakozik-e hozzánk újra. Másnap visszatért, és a következő két hónapban egyetlen alkalmat sem mulasztott el, nap mint nap együtt edzettünk a hűvös évszak idején. A levegőben friss, metsző illat terjengett, és az évszak nevéhez híven szinte percről percre fordult egyre hűvösebbre az idő. A forró évszakban szirmot bontó virágok elhervadtak, míg a fák lombjai narancs, rozsda és végül barna színt öltöttek. A levelek a
– 220 –
földre hullottak, ahonnan tovább sodorták őket az egyre gyakrabban tomboló viharok. A gubók eredetét kutató vizsgálódásaim holtpontra jutottak, de Valek láthatóan nem aggódott különösebben lassú előrehaladásom miatt. Időnként ellátogatott az edzéseinkre, figyelte a mozdulatainkat, megjegyzéseket és javaslatokat tett. Nix továbbra sem hagyott fel a zaklatásommal a reggeli futóedzés közben. Kövekkel dobált, megköpdösött és elgáncsolt. Végül változtatnom kellett a szokásaimon, hogy elkerülhessem; inkább a kastély épületegyüttesének falain kívül róttam a köreimet. Még mindig kezdőnek számítottam az önvédelem terén, nem voltam rá felkészülve, hogy szembeszálljak Nixszel. Legalábbis egyelőre. Egyéb előnyei is voltak annak, hogy a falakon kívül futottam. A puha fű kényelmesebb talajt biztosított a lábamnak a poros ösvénynél, amely a kastély körül húzódott, és mivel még hajnal előtt indultam kocogni, senkivel sem futottam össze, ami csak megerősítette a híresztelést, miszerint abbahagytam a testgyakorlást. A hűvös évszak végéhez közeledve megrövidültek a nappalok, így hát edzéseink rendszerint a napnyugtával értek véget. Az alkonyat félhomályában a fürdőbe indultam, összezúzott bordáimmal óvatosan mozogtam. Janco, az a bosszantó villámkezű, szélsebes szúrásaival áttört a védelmemen. Amint a fürdő bejáratához érkeztem, egy termetes árnyalak vált el a sötét kőfaltól. Riadtan védekező állásba helyezkedtem. Rémület, izgalom és kétség cikázott végig a testemen. Vajon most meg kell védenem magam? Képes leszek rá? Vagy inkább elfussak? Margg terebélyes tagjai bontakoztak ki az árnyékból, mire kicsit megnyugodtam. – Most mit akarsz? – kérdeztem. – Újabb megbízatást teljesítesz a gazdádnak, mint egy jó kiskutya?
– 221 –
– Mindenesetre jobb sorom van, mint egy csapdába esett patkánynak. Elsiklottam mellette. A sértegetésével pusztán az időmet fecséreltem, noha igencsak élvezetesnek találtam a szópárbajt. – Szeretne a kis patkány egy darabka sajtot? – kérdezte Margg. Megfordultam. – Micsoda? – Sajtot. Pénzt. Aranyat. Fogadni merek, hogy olyan patkány vagy, aki egy kis sajtocskáért bármire képes volna.
– 222 –
19.
–N
A ÉS MIT KELLENE TENNEM EGY DARABKA SAJTÉRT?
– érdeklődtem. Tudtam! Margg volt az áruló, aki értesüléseket szivárogtatott ki rólam, most pedig használni akart. Végre-valahára bizonyíték került a kezembe. – Ismerek egy remek forrást, ami jól fizet a hasznos információkért. Tökéletes egy magadfajta kis patkánynak – válaszolta Margg. – Miféle információkra kíváncsiak? – Bármire, ami a füledbe jut, miközben a Parancsnok dolgozószobájában és Valek lakosztályában sürgölődsz. A kapcsolatom az értesülések értéke szerint fizet: minél szaftosabb hírekkel szolgálsz, annál nagyobb darabka sajt lesz a jussod. – Hogyan működik a dolog? – A gondolataim egymást kergették. Pillanatnyilag csak az én szavam állt szemben Marggéval. Bizonyítékra volt szükségem, amelyet azután átadhattam Valeknak. Édes élvezet lenne tálcán kínálni fel neki Marggot titokzatos forrásával egyetemben. – Átadod nekem az információt – felelte –, én pedig továbbítom. Begyűjtőm a pénzt, amit azután a markodba nyomok, tizenöt százalék jutalék fejében.
– 223 –
– Azt gondolod, elhiszem, hogy meg is maradsz a kialkudott tizenöt százalékos díjazásnál egy olyan összegből, amelynek nagyságát egyáltalán nem ismerem? Margg vállat vont. – Vagy elfogadod, vagy nem kapsz semmit. Azt hinné az ember, hogy a hozzád hasonló, kiéhezett kis patkányok minden morzsára örömest rávetik magukat, bármilyen parányi is. – Sarkon fordult, és indulni készült. – Na és, ha együtt mennénk a forrásodhoz? – vetettem fel. – Akkor is megkapnád a járandóságodat. Az asszony megtorpant. Bizonytalanság futott át húsos vonásain. – Meg kell kérdeznem. – Azzal el is tűnt a sötét folyosón. Rövid ideig még a fürdő előtt ácsorogtam, és fontolóra vettem a lehetőséget, hogy pár napig mindenhová követem Marggot, ám végül elvetettem a gondolatot. Ha ugyanis a kapcsolatának nincs ínyére a javaslatom, akkor behúzott farokkal kell visszaszaladnom Margg szoknyájához, új esélyért könyörögve. Biztosan tetszene neki! Akkor pedig követem. Az áruló Margg leleplezése Valek előtt rendkívüli örömömre fog szolgálni. A beszélgetéssel és a töprengéssel el is röppent a fürdésre szánt időm, így hát egyenesen a Parancsnok dolgozószobája felé vettem az irányt. Amikor megérkeztem, Sammy, Rand küldönce éppen az ajtó előtt toporgott, kezében egy tálca étellel. Tompa, dühös hang ütötte meg a fülem odabentről. – Mi folyik itt? – kérdeztem a fiútól. – Vitatkoznak – felelte Sammy. – Kik? – A Parancsnok és Valek. Kivettem a tálcát Sammy kezéből, rajta a lassan kihűlő étellel. Semmi értelmét nem láttam, hogy mindketten ott ácsorogjunk. – Elmehetsz. Randnak már biztosan szüksége van rád. – 224 –
Sammy megkönnyebbülten rám mosolygott, majd eliramodott a tróntermen keresztül. Volt már alkalmam vacsoraidőben látni a konyhát. Mindenhol felszolgálók és szakácsok szorgoskodtak, akárcsak a méhek a kasban, miközben Rand irányította a zűrzavart. Parancsokat osztogatva uralta a sürgölődő konyhai személyzetet, mint a méhkirálynő a dolgozókat. Tudtam jól, hogy a Parancsnok gyűlöli a hideg ételt, így hát egészen közel álltam az ajtóhoz, a kínálkozó alkalomra várva a beszélgetésben, hogy beléphessek. Immár tisztán hallhattam Valek minden szavát. – Mi ütött beléd, hogy megváltoztasd az utódod személyét? – kérdezte Valek bosszúsan. A Parancsnok halk válasza csupán megfejthetetlen mormolásként szűrődött át a faajtón. – Az elmúlt tizenöt év során, amióta csak ismerlek, soha egyetlen döntésedet sem vontad vissza. – Valek hangja higgadtabb színezetet öltött. – Ez most nem holmi fondorlatos próbálkozás, hogy az utódod személyazonosságát felfedjem. Csupán azt akarom megérteni, miért gondoltad meg magad. Miért éppen most? A Parancsnok következő szavai kétségtelenül nem voltak Valek ínyére. Hangjában gúnyos éllel így felelt: – Mindig szolgálatodra állok, uram. Azzal felrántotta az ajtót, mire én botladozva betántorogtam a szobába. Valek arcának vonásai jéggé dermedtek. Egyedül a tekintete árulkodott forrongó dühéről; szemében mintha olvadt láva izzott volna a jégpáncél alatt. – Yelena, hol a pokolban voltál? A Parancsnok már várja a vacsoráját. – Valek nem várt válaszra, gyors léptekkel átmasírozott a tróntermen. A tanácsosok és a katonák rémülten tértek ki az útjából.
– 225 –
Valek haragja kissé eltúlzottnak tűnt. Ixiában régóta köztudomású volt, hogy a Parancsnok a nyolc tábornok egyikét jelölte meg utódjául. A Parancsnok uralmának paranoiás szokásai szerint az utód nevét szigorú titok övezte. Minden tábornok birtokában volt egy boríték, amely a rejtvény egy-egy darabkáját őrizte. Amikor a Parancsnok meghal, a tábornokok összegyűlnek, hogy egymáshoz illesszék a darabokat, és felfedjék a kódolt üzenetet. A rejtvény megfejtéséhez persze különleges kulcsra lesz szükségük. A kulcsot pedig egyedül Valek ismerte. A kiválasztott tábornok a rejtvény megfejtése után maga mögött tudhatja a hadsereg és a Parancsnok személyzetének támogatását. A rejtvény kidolgozását az a zseniális elgondolás indokolta, miszerint a titokzatoskodással elejét lehet venni annak, hogy lázadás törjön ki a kiválasztott örökös támogatására, hiszen az örökös személye mindenki számára ismeretlen maradt. A további kockázat, hogy az utód a Parancsnoknál is elviselhetetlenebb vezető lehet, ugyancsak elrettentésül szolgált. Amennyire én láttam a dolgokat, a kiválasztott tábornok személyének megváltoztatása valószínűleg nem befolyásolná a mindennapi életet Ixiában. Arról sem volt tudomásunk, eredetileg kire esett a választás, így hát a változásnak sem lesz ránk semmiféle hatása, amíg a Parancsnok meg nem hal. Közelebb léptem Ambrosius parancsnok íróasztalához. Éppen a jelentéseit olvasgatta, Valek dühkitörése nyilvánvalóan nem billentette ki a nyugalmából. Gyorsan megkóstoltam a vacsoráját; megköszönte az ételt, azután nem vett több tudomást rólam. Úton visszafelé a fürdőhöz azon morfondíroztam, vajon az imént kihallgatott vita részletei mennyi pénzt érnének meg Margg kapcsolatának. Nyomban le is hűtöttem a kíváncsiságomat; nem állt szándékomban puszta anyagi nyereségért árulást elkövetni. Csupán élve szerettem volna kijutni jelenlegi szorult helyzetemből. Valekot ismerve, semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy azonnal tudomást – 226 –
szerez bármiféle alattomban nyélbe ütött találkáról Margg ismerősével. Már csak ezért is be kellett bizonyítanom, hogy nem vagyok kém. Cseppet sem számított, mit hisz rólam Margg. Már elképzelni is rémületes volt, ahogyan Valek égő tekintete rám szegeződik. A hosszú fürdő csillapította zúzódásokkal teli bordáim sajgó fájdalmát. Mivel még fiatal volt az este, bölcsebbnek láttam, ha egy ideig még elkerülöm Valekot. Beugrottam hát a konyhába egy késői vacsorára. Kiszolgáltam magam egy kevés maradék sült hússal és egy karéj kenyérrel, azután a tányérral a kezemben az asztalhoz mentem, ahol Rand elmélyülten dolgozott. Tálak, edények és különféle alapanyagok hevertek előtte szerteszét. Sötét karikák látszottak kivörösödött szeme körül, barna haja pedig égnek állt, ahol ujjaival beletúrt. Találtam magamnak egy hokedlit és egy tiszta sarkot Rand zsúfolt asztalán, azután megettem a vacsorámat. – A Parancsnok küldött? – kérdezte Rand. – Nem. Miért? – Két napja végre megkaptam a Criollo receptjét Vingtől. Arra gondoltam, hogy a Parancsnokot talán érdekli, mi a helyzet vele. – Nekem egy szóval sem említette. Két nagyobb Criollo szállítmány is érkezett a Parancsnok részére, méghozzá a recept nélkül, amióta Brazell elhagyta a kastélyt. A Parancsnok mindkét alkalommal küldött egy köszönőlevelet, egy újabb kérés kíséretében, hogy mielőbb továbbítsák a receptet is. Mivel a szállítmány bőséges mennyiségű Criollót tartalmazott, a Parancsnok adott egy keveset Randnak is, hogy kísérletezzen. Rand nem is okozott csalódást. Megolvasztotta az édességet, forró italokba keverte, új desszerteket talált ki, összetörte a darabokat, majd újraformázta őket virágokká és más ehető díszekké tortákra és süteményekre. – 227 –
Érdeklődve figyeltem, ahogyan Rand feszült, ideges mozdulatokkal keverget egy mahagóniszínű elegyet. – Hogy megy? – érdeklődtem óvatosan. – Borzasztóan. Többször is megpróbáltam követni a receptet, és csak ez a rettenetes ízű kotyvalék lett az eredmény. – Rand a tál széléhez ütögette a kanalat, hogy lerázza a keverék utolsó cseppjeit is. – Még csak nem is hajlandó sűrűsödni. – A kezembe nyomott egy hajdanán hófehér papírlapot, amelyet most liszt és barna tésztafoltok maszatoltak össze. – Talán te rájössz, mit csinálok rosszul. Hosszan tanulmányoztam a hozzávalók listáját. Szokványos receptnek tűnt, de nem voltam szakértője a szakácsművészetnek. A kóstolás, az ízek felismerése és értékelése terén azonban egyre nagyobb jártasságra tettem szert. Merítettem hát egy kanálnyit Rand kotyvalékából, majd óvatosan a számba csúsztattam. Émelyítően édes íz áradt szét a nyelvemen. A keverék állaga tökéletesen sima volt, és úgy olvadt szét a számban, akárcsak a Criollo, mégis hiányzott belőle a mogyorós, enyhén kesernyés aroma, amely ellensúlyozta az édességet. – Talán rossz receptet küldtek – állapítottam meg, visszanyújtva a papírlapot Randnak. – Képzeld csak magad Ving helyzetébe! Ambrosius parancsnok rajong a Criollóért, és egyedül a te kezedben van a titkos recept. Elárulnád bárkinek is? Vagy inkább arra használnád, hogy kicsikarj magadnak egy kedvező áthelyezést? Rand kimerülten leroskadt egy ülőkére. – Most mihez kezdjek? Ha nem sikerül előállítanom a Criollót, a Parancsnok minden bizonnyal más beosztásba helyeztet. Ezt pedig nem fogja elviselni a büszkeségem. – Megpróbálkozott egy halvány mosollyal.
– 228 –
– Közöld a Parancsnokkal, hogy a recept hamis! Hárítsd Vingre a felelősséget, amiért képtelen vagy megismételni a Criollo előállítását! Rand mély sóhajjal megdörzsölte az arcát. – Nem tudom jól kezelni az efféle politikai nyomást. – Hosszú ujjainak hegyével lehunyt szemhéját masszírozta. – Jelenleg szinte ölni tudnék egy erős kávéért, de attól tartok, be kell érnem egy pohár borral is. – Kutakodni kezdett a szekrényben, azután egy üveg bort és két poharat tett az asztalra. – Kávé? – Túl fiatal vagy még, nem emlékezhetsz rá, de a királyság megdöntése előtt rendszeresen hoztuk be ezt a csodálatos dolgot Szítiából. Amikor a Parancsnok lezárta a határt, temérdek élvezeti cikkről le kellett mondanunk. Mind közül a kávé hiányzik nekem a legjobban. – Na és a feketepiacon nem kapható? – kérdeztem. Rand felnevetett. – Valószínűleg kapható. Ám ebben a kastélyban sehol sem készíthetnék kávét anélkül, hogy rögtön le ne fülelnének. – Bizonyára bánni fogom, hogy felteszem ezt a kérdést, de miért nem? – Az illata miatt. A kávé erős, jellegzetes aromája azonnal elárulna. A főzet telt, ínycsiklandó illata a kastély összes apró zugába elhatolna. A hatalomátvétel előtt minden áldott reggel erre ébredtem. – Rand újra felsóhajtott. – Az édesanyám feladata volt, hogy megőrölje a kávébabokat, és feltöltse a kannákat. A módszer sokban hasonlít a teafőzéshez, de a kávé íze egyszerűen felülmúlhatatlan. A bab szó hallatán hirtelen kiegyenesedtem a székemen. – Milyen színű a kávébab? – Barna. Miért?
– 229 –
– Csak kíváncsi voltam – válaszoltam higgadtan, bár belülről majdnem szétvetett az izgalom. A titokzatos babszemek is barnák voltak, és Brazell eléggé idős volt, hogy még emlékezzen a kávéra. Könnyen lehetséges, hogy neki is hiányzik az ital, és most Ixiában tervezi előállítani. A gubók belső részének megerjesztésével híg, gesztenyebarna folyadékot kaptam, amelynek rothadásra emlékeztető íze volt. A pép belsejében ülő lila magok eláztak, és legyek lepték be őket. Azután bezártam az ablakot, a magokat pedig a párkányra tettem száradni. Száradás közben lassan megbarnultak, külsőre és ízre mindenben a karaván szekereiben talált babszemekhez hasonlítottak. Őrülten izgatott lettem, amiért sikerült felfedeznem a kapcsolatot a babszemek és a gubók között, ám örömöm hamar alábbhagyott, amikor semmi többet nem sikerült kiderítenem. – A kávénak édes íze van? – kérdezősködtem tovább. – Nem. Kesernyés. Anyám a megtöltött kannák felébe mindig tett egy kevés cukrot és tejet is, de én inkább simán szerettem. Az én babjaimnak is keserű íze volt. Nem bírtam tovább nyugodtan ülni; azonnal meg kellett tudnom, vajon Valek emlékszike még a kávéra. Nem szívesen kérdeztem volna meg Randot, mert erősen kételkedtem, hogy Valek örülne, ha Rand is tudomást szerezne a délről származó gubókról. Miután gyorsan elbúcsúztam Randtól, aki mogorván bámult a tál mélyén sötétlő keverékre, borral enyhítve a bánatát, egyenesen Valek lakosztályához siettem. Belépésemkor a földre zuhanó könyvek zaja fogadott. Valek dühödten rótta a köröket a nappaliban, felrugdosva az útjába kerülő könyvkupacokat. Szürke kőforgácsok hevertek szerteszét a padlón és tapadtak apró kráterek köré a falon, a becsapódások nyomán. Mindkét öklében egy-egy kődarabot szorongatott.
– 230 –
Szerettem volna megvitatni vele a kávéval kapcsolatos feltételezésemet, de úgy döntöttem, hogy inkább későbbre halasztom. Sajnos Valek észrevett, amint az ajtóban meresztem rá a szemem. – Mit akarsz? – mordult rám. – Semmit – motyogtam, és elmenekültem a szobámba. Három napig voltam kénytelen eltűrni Valek pocsék hangulatát. Minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy kitöltse rajtam a rosszkedvét. Hozzám vágta az ellenszert, kurtán beszélt velem, ha egyáltalán hajlandó volt hozzám szólni, és dühödt arccal fogadott, valahányszor beléptem. Végül belefáradtam, hogy folytonosan kitérjek az útjából, és a szobámban bujkáljak, így hát eldöntöttem, hogy megkörnyékezem. Éppen az íróasztalánál ült, háttal nekem. – Úgy tűnik, sikerült rájönnöm, mik lehetnek azok a babszemek. – Gyenge kezdet volt. Valójában azt szerettem volna kérdezni: „Mi a pokol ütött beléd?” Ám azon a véleményen voltam, hogy jelen esetben bölcsebb, ha a tapintatos megközelítést választom. Megperdült, hogy a szemembe nézzen. Dühének tomboló tüze kihunyt, már csupán csontig hatoló hideg maradt a helyében. – Igazán? – Valek hangjában nyoma sem volt érdeklődésnek vagy meggyőződésnek. A tekintetében is kialudt a láng. Döbbenten hátraléptem. Valek dermesztő közönye sokkal rémületesebb volt a haragjánál. – Én… – Nagyot nyeltem. Kiszáradt a szám. – Randdal beszélgettem, és megemlítette, mennyire hiányzik neki a kávé. Te emlékszel még a kávéra? Egy délről származó italféle. – Nem. – Azt hiszem, a babunk talán kávé lehet. Ha te nem ismered fel a kávészemeket, megmutathatnám őket Randnak. Ha nincs kifogásod ellene. – Elcsuklott a hangom. A javaslatom úgy hangzott, mint amikor egy kisgyerek cukorkáért könyörög.
– 231 –
– Csak rajta! Oszd meg a drágalátos gondolataidat Randdal! Legjobb haveroddal, kebelbarátoddal. Úgyis egy követ fújtok. – Maró gúny csöpögött Valek hangjából. Megdermedtem. – Tessék? – Tégy, amit akarsz! Engem nem érdekel. – Azzal ismét hátat fordított nekem. Botladozva a szobámba tántorogtam, azután reszkető kézzel bezártam magam után az ajtót. A falnak támaszkodva felidéztem gondolataimban az elmúlt hét eseményeit, hátha ráakadok Valek váratlan, rideg visszautasításának okára. Semmi érdemlegesre nem emlékeztem. Az elmúlt néhány napban alig szóltunk egymáshoz, és végig azt hittem, haragja a Parancsnok ellen irányul – egészen mostanáig. Talán kezébe akadt a mágiáról szóló kézikönyvem. Lehetséges, hogy gyanút fogott mágikus képességeimmel kapcsolatban. Értetlen zavarodottságom helyébe rémület lépett. Aznap éjszaka az ágyamon fekve egész idő alatt az ajtót bámultam. Minden idegszálammal Valek támadására vártam. Tudtam jól, hogy túlságosan elragadtatom magam, de képtelen voltam úrrá lenni az idegességemen. Nem bírtam kiverni a fejemből, ahogyan rám nézett; mintha máris halott volnék. Elérkezett a hajnal, és egész nap úgy jártam-keltem, végezve a dolgomat, akár egy élőhalott. Valek nem vett rólam tudomást. Még Janco hervadhatatlan jókedve sem tudott kizökkenteni bénult rémületemből. Vártam pár napot, mielőtt a babszemeket megmutattam volna Randnak. Ezúttal sokkal jobb hangulatban találtam. Széles mosoly ragyogott az arcán, és érkezésemkor fahéjas csigával kínált. – Nem vagyok éhes – hárítottam el. – Napok óta egy falatot sem ettél. Mi a baj? – kérdezte Rand. – 232 –
Azzal tértem ki a válaszadás alól, hogy a Criollo után érdeklődtem. – Bevált a javaslatod. Tájékoztattam a Parancsnokot, hogy Ving receptje hibás. Azt ígérte, hogy utánajár a dolognak. Azután a konyhai személyzetről kérdezősködött. Mindenki jól dolgozik? Több segítségre lenne szükségem? Én meg csak kikerekedett szemmel bámultam, mert úgy éreztem, hogy rossz helyre csöppentem. Általában gyanakvással szokott fogadni, és fenyegetéssel bocsát utamra. – Nem hangzik valami kellemes kapcsolatnak. Rand egymásra tornyozott néhány edényt, sorba rendezte a kanalakat. Lehervadt a mosolya. – A Parancsnokhoz és Valekhoz fűződő viszonyom a legjobb esetben is viharosnak nevezhető. A királyság megdöntését követő időkben még nagyon fiatal voltam, és meglehetősen lázongó. Minden trükköt kipróbáltam, hogy borsot törjek az orruk alá. Savanyú tejet szolgáltam fel a Parancsnoknak, száraz kenyeret, rothadt zöldséget, sőt még nyers húst is tettem elé. Akkoriban csupán kellemetlen bosszúságnak számítottam. – Kezébe vett egy kanalat, és megütögette vele a térdét. – Akaratháborút vívtunk egymással. A Parancsnok nem tágított az elhatározásától, hogy én főzzek számára, nekem pedig feltett szándékom volt, hogy letartóztattatom, vagy más beosztásba helyeztetem magam. Bumm, bumm, bumm – dobolt a kanál, és Rand rekedten folytatta, hangját eltorzították az elfojtott érzelmek. – Akkor Valek az anyámat tette meg ételkóstolónak… mielőtt még bevezették volna azt az átkozott Viselkedési kódexet… Nem bírtam elviselni, hogy megkóstoltassam vele a rémes szemetet, amit a Parancsnoknak szolgáltam fel. – Régi bánat árnya borult Rand arcára. Elgondolkodva forgatta ujjai között a kanalat, köröket írva a levegőbe. – 233 –
Cserbenhagytak a szavak. A hideg futkosott a hátamon, amint Rand édesanyjának szomorú sorsára gondoltam. – Miután bekövetkezett az elkerülhetetlen, megpróbáltam kereket oldani, de elfogtak, nem messze a déli határtól. – Rand a bal térdét dörzsölgette. – Szilánkokra zúzták a térdemet, megbéklyóztak, mint holmi átkozott lovat. Megfenyegettek, hogy a másik lábamat is elintézik, ha megint szökéssel próbálkozom. És most itt vagyok. – Elkeseredetten felhorkant, lesöpörve az összes kanalat az asztal tetejéről. Zajos csörömpöléssel hullottak a kőpadlóra. – Ez is azt mutatja, mennyire megváltoztam. A Parancsnok kedvesen viselkedik velem, én pedig máris odáig vagyok a boldogságtól. Régen arról álmodoztam, hogy megmérgezem a mocskos gazembert, hogy végül megteszem az utolsó lépést is a küzdelmünkben. De mindig is gyengém volt, hogy szánom az ételkóstolót. Amikor Oscove végül meghalt, elhatároztam magamban, hogy soha többé nem fog érdekelni az ételkóstoló sorsa. – Rand előhúzott egy üveg bort. – Csak éppen kudarcot vallottam. Újfent. – Azzal elvonult a szobájába. Az asztalra borultam; őszintén bántam, hogy meggondolatlan megjegyzésemmel fájdalmat okoztam Randnak. Zsebemet kényelmetlenül feszítették a beletömött babszemek. Kiegyenesedtem ültömben. Lizának teljesen igaza lesz, ha ezúttal is engem fog hibáztatni Rand pocsék hangulata miatt. Valek eljárása Rand anyjával valóban kegyetlennek tűnt, Rand nézőpontjából, de amikor Valek oldaláról is fontolóra vettem a történteket, be kellett látnom a mögötte rejlő bölcsességet. Az volt a feladata, hogy megvédelmezze a Parancsnokot. A következő két nap homályos ködben telt el. Összemosódtak az események a fejemben. Kóstolás, edzés, kóstolás, edzés. Ari és Janco szitkozódásai és próbálkozásai sem tudtak kirángatni érzéketlen bénultságomból. Még az a hír sem váltott ki lelkesedést belőlem,
– 234 –
hogy most már késsel is gyakorolhatom az önvédelmet. Egész testemet olyan fásuknak éreztem, mint a botot a kezemben. Amikor egyik edzésünk után Margg váratlanul elém toppant, hogy tájékoztasson, miszerint sikerült megszerveznie egy találkát a kapcsolatával, méghozzá másnap estére, csak nagy erőfeszítés árán voltam képes összeszedni magam. Elképzeltem minden egyes lehetőséget, és az események minden egyes láncolata ugyanarra a következtetésre vezetett. Ugyan ki hinne nekem, ha jelentést tennék a találkozásról? Az égvilágon senki. Szükségem volt egy szemtanúra, aki egyben a védelmezőm szerepét is vállalná. Rögtön Ari neve villant az eszembe. Ám a világért sem szerettem volna gyanúba keverni, ha esetleg valami rosszul sül el. Az is elképzelhető volt, hogy Margg kapcsolata mögött is áll egy főnök, vagy akár a besúgók egész hálózata, és akkor nagy bajba kerülhetek. Bármennyire is igyekeztem elkerülni az egyetlen lehetőséget, nem volt más választásom, csakis egyetlen emberhez fordulhattam. Valekhoz. Rettegtem a beszélgetéstől. Valekhoz fűződő kapcsolatom immár az ellenszerem átadásának néma, feszélyezett, minden reggel megismétlődő szertartására korlátozódott. Ám miután aznap este ellenőriztem a Parancsnok vacsoráját, Valek keresésére indultam. Szívem a torkomban dobogott, gyomrom fájdalmas görcsbe rándult. Az irodáját már zárva találtam, ezért a lakosztálya felé vettem az irányt. Nem volt a nappaliban, de mintha halk hangot hallottam volna az emeletről. Egy vékony fénysugár ragyogott elő Valek műhelyének ajtaja alól. A csiszolás érces, durva zajára libabőrös lettem. Az ajtó előtt bizonytalanul megtorpantam. Valószínűleg ennél rosszabb időpontot nem is választhattam volna, hogy megzavarjam, de másnap kellett találkoznom Margg kapcsolatával. Nem volt vesztegetni való időm. Bátorságomat összeszedve bekopogtam hát, majd válaszra nem is várva kitártam az ajtót. – 235 –
Valek lámpásának lángja meglibbent. A zaj elhallgatott; a csiszológép kereke némán forgott tovább, parányi fénypontokat tükrözve a falakra és a mennyezetre, ahol vidám táncot lejtettek. – Mi az? – kérdezte Valek. – Ajánlatot kaptam. Valaki fizetni akar nekem, hogy értesüléseket szolgáltassak ki a Parancsnokról. Valek erre hirtelen megperdült. Arcát félig árnyak takarták, de vonásai éppolyan kemények voltak, mint a kezében tartott kődarab. – És miért árulod el nekem? – Arra gondoltam, hogy esetleg elkísérhetnél. Könnyen lehetséges, hogy ez a személy szivárogtatott ki rólam is mindenfélét. Szótlanul meresztette rám a szemét. Azt kívántam, bárcsak az én kezemben is volna egy nehéz kődarab, mert hirtelen elfogott a vágy, hogy alaposan fejbe kólintsam. – A kémkedés törvénybe ütköző cselekedet. Talán letartóztatáson is törhetnéd a fejed, vagy esetleg hamis értesülésekkel etethetnénk ezt a spiclit. Tudod, amolyan beépített ember módra. Emlékszel? Vagy már ebbe is beleuntál? – Düh fűtötte a szavaimat. Vettem egy mély lélegzetet, hogy támadásba lendüljek, ám összeszorított foggal visszanyeltem. Valek arca lassan, alig láthatóan megenyhült. Megújult érdeklődés sugárzott róla, mintha eddig minden izmát megfeszítette volna, és csak most merné ellazítani a tagjait. – Kivel találkozol? – kérdezte végre. – És mikor? – Margg megkörnyékezett, és egy kapcsolatot említett. Holnap este találkozunk. – Valek vonásait fürkésztem. Vajon meglepte vagy bántotta Margg árulása? Képtelen voltam megállapítani. Valek valódi hangulatának kiderítése éppolyan nehézséget jelentett számomra, mint egy idegen nyelv megfejtése.
– 236 –
– Rendben. Tégy a megbeszéltek szerint! Követni foglak a találkára, és meglátjuk, kivel állunk szemben. Kezdetnek helytálló értesüléseket fogunk átadni az illetőnek, hogy megbízható forrásként tüntessünk fel. Talán a Parancsnok döntése, hogy megváltoztatja az utódját, éppen megfelelő lesz. Ártalmatlan információ, egyébként is hamarosan nyilvánosság elé kerül. Azután majd onnan folytatjuk. Megbeszéltük a részleteket. Bár az életemet készültem kockára tenni, jobb kedvre derültem. Visszakaptam a régi Valekot. De vajon meddig? Eltöprengtem a kérdésen, mígnem visszalopózott szívembe a gyanakvó óvatosság. Amikor végeztem, sarkon fordultam és indulni készültem. – Yelena! Megálltam az ajtóban, hátrapillantva a vállam fölött. – Egyszer azt mondtad, még nem állok készen, hogy elhiggyem neked, miért ölted meg Reyadot. Most már hinnék neked. – De most még én nem állok készen, hogy eláruljam neked – válaszoltam, és kiléptem az ajtón.
– 237 –
20. VALEK! Átkozott, átkozott, átkozott legyen! Négy napon keresztül rám sem hederít, most pedig azt várja, hogy megbízzak benne? Annak idején bevallottam a gyilkosságot. A valódi tettest tartóztatták le. Nem volt hát szükséges, hogy Valekot más is érdekelje. Vaksötétben tapogatóztam lefelé a lépcsőn a szobám irányába. Ki kell szabadulnom innen – gondoltam magamban hirtelen meggyőződéssel. Elsöprő erővel tört rám a vágy, hogy meneküljek, és hagyjam a pokolba az ellenszert. Fuss, fuss, fuss! – dalolta a fejemben egy hang. Ismerős dallam. Már korábban is hallottam, amikor Reyad mellett voltam. Hirtelen éreztem, hogy felszínre akarnak törni az emlékek, lassan szivárogva elő a réseken, amelyeket pedig, azt hittem, végleg eltemettem. Átkozott Valek! Az ő hibája volt, hogy nem tudtam többé elnyomni magamban a keserű emlékeket. Magamra zártam a szobám ajtaját. Amikor megfordultam, észrevettem, hogy Reyad szelleme kényelmesen terpeszkedik az ágyamon. A nyakán vágott seb tátongott, hálóingét feketére festette kiömlő vére. Szőke haját ellenben a legújabb divat szerint fésülte, bajuszát tökéletesen elrendezte, világoskék szeme derűsen ragyogott.
Á
TKOZOTT LEGYEN
– 238 –
– Tűnj el! – mordultam rá. Emlékeztettem magam, hogy csupán egy érinthetetlen szellemmel állok szemközt, akitől túlságosan nem, sőt valójában egyáltalán nem kell félnem. – Hát így üdvözölsz egy régi barátot? – csúfolódott Reyad. Felemelt egy mérgekről szóló könyvet az éjjeli asztalomról, és gyorsan átlapozta. Mélységes döbbenettel bámultam rá. Gondolatban szólt hozzám. Könyvet tartott a kezében. Egy szellem, csak egy szellem – ismételgettem magamban. Reyadra azonban nem tettem rendkívüli benyomást. Felnevetett. – Meghaltál – mondtam. – Nem kellene éppen az örök kárhozat tüzében senyvedned? Reyadot nem lehetett ilyen könnyedén elűzni. – A tanár kis kedvence – lobogtatta kezében a könyvet. – Bárcsak az én kedvemért is ilyen szorgosan igyekeztél volna, akkor bizonyára minden másként alakul. – Nekem tetszik a jelenlegi helyzet. – Megmérgezve, üldözött vadállatként élsz, egy megveszekedett orgyilkossal együtt. Nekem kissé más elképzeléseim vannak az örömteli életről. Mellesleg a halálnak is vannak előnyei – szipogott. – Legalább páholyból figyelhetem a nyomorúságos létezésedet. A bitófát kellett volna választanod, Yelena. Időt takaríthattál volna meg. – Tűnj el! – parancsoltam ismét Reyadra, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a hangomon érződő páni rémületet és a hátamon végigcsorgó verejtékcseppeket. – Ugye tisztában vagy vele, hogy sohasem fogsz élve Szítiába jutni? Egy csődtömeg vagy. Mindig is az voltál. És mindig is az leszel. Nézz szembe az igazsággal! Fogadd el! – Reyad felállt az ágyról. – Minden próbálkozásunk kudarcot vallott, hogy formálni
– 239 –
tudjunk. Emlékszel? Emlékszel, amikor az én drága apám végül lemondott rólad? Amikor átengedett téged nekem? Emlékeztem. A tűzfesztivál hetében történt; Reyadot teljesen lefoglalta a hozzánk látogató Tesso tábornok és a kísérete, különösen a tábornok lánya, Kenna, így hát ügyet sem vetett rám. Egy ideje már alázatosan engedelmeskedtem minden parancsának, hogy elnyerhessem a bizalmát, ezért kissé elbizakodottá vált, abban a hitben élt, hogy sikerült teljes önfeladásra kényszerítenie. Ennek eredményeképpen már több mint egy hónapja nem zárt be parányi szobámba, amely közvetlenül a lakosztálya mellett nyílt. A fesztivál azonban ismét arra csábított, hogy ellenszegüljek Reyad utasításának; képtelen voltam távol tartani magam az ünnepségtől. Az elmúlt évben elszenvedett bántalmazás és megaláztatás sem bizonyult elegendőnek, hogy eltérítsen a szándékomtól. Igazság szerint csökönyös büszkeség töltötte el a szívem, amiért nem hagytam magam megfélemlíteni. Halálosan rettegtem, hogy végül lelepleznek, s valahol a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy úgyis lelepleznek, mégis a sors kegyére bíztam magam. A tűzfesztivál a lényemhez tartozott. Csakis akkor érezhettem valódi szabadságot. És még ha csupán pár pillanatra élvezhettem is, megérte a következményeket. Ellenszegülésem különleges keretet kölcsönzött akrobatamutatványaimnak, merésszé és vakmerővé váltam. Magabiztos mozdulatokkal siklottam keresztül az első öt fordulón, szilárdan értem földet, feszes ugrásokkal, mint akinek korlátlan erő áll rendelkezésére. Bejutottam a verseny döntőjébe, amelyet a fesztivál utolsó napján rendeztek. Kapkodva végeztem el az utolsó simításokat is a jelmezemen a versenyre, miközben Reyad elkísérte Kennát és a barátaikat egy vidéki vadászkirándulásra.
– 240 –
Az előző két hét folyamán az egész udvarházat tűvé tettem, hogy begyűjthessem a szükséges anyagokat az öltözékemhez. Skarlátvörös tollakat varrtam fel egy fekete dresszre, azután ezüstszínű flitterekkel díszítettem őket körös-körül. Hámra erősített szárnyak tették teljessé a jelmezemet, de egészen kicsire hajtogattam őket össze, hogy ne akadályozzanak a mozgásban. Hajamat egyetlen hosszú copfba fontam, majd az egészet szorosan a fejem köré tekertem, és hátul két lángvörös tollat tűztem bele. Meg voltam elégedve az eredménnyel, és korán érkeztem az akrobaták sátrába, hogy gyakoroljak. Amikor a verseny elkezdődött, a sátor zsúfolásig megtelt emberekkel. A tömeg fülsértő ujjongása hamar tompa morajjá csitult a fülemben, miközben sorra bemutattam a gyakorlataimat. Nem is jutott el más hang a tudatomig, mint a kezem és a lábam dobbanása a trambulinon, a kötél nyikorgása, amint felugrottam a levegőbe, hogy végrehajtsak egy két és fél fordulatos csavart, majd a vékony kötél egy újabb nyekkenése, amikor hiba nélkül visszaérkeztem. A talajtorna volt számomra az utolsó próbatétel. Lábujjhegyen álltam a szőnyeg szélén, mélyeket lélegezve. Az izzadság súlyos, orrfacsaró szaga és a szállingózó száraz krétapor betöltötte a tüdőmet. Ez volt az én helyem. Ide tartoztam. A levegő szinte pattogott a feszültségtől, akárcsak a kitörni készülő vihar előtt. Feltöltődött villámcsapásként kezdtem bele első bukfencsorozatomba. Aznap este valósággal repültem. Pörögtem-forogtam, hasítottam a levegőt, a lábam szinte nem is érintette a földet. Szárnyalt a lelkem. Úgy éreztem magam, mintha gondtalan madár volnék, puszta kedvtelésből szaltózva a levegőben. Utolsó bukfencsorozatom végén mindkét kezemmel megragadtam a szárnyaimat. Karomat széttárva felemeltem őket a fejem fölé, miközben egy végső ugrással földet értem. Szárnyam skarlátvörös szövete a hátam mögött lobogott.
– 241 –
A közönség viharos ujjongása a mellkasomban dübörgött. A lelkem karmazsinszárnyakon lebegett a sokaság diadalmas kiáltásainak hullámain. Megnyertem a versenyt. A színtiszta, őszinte öröm szinte elemésztett, és két év után először ragyogott fel mosoly az arcomon. Boldog vigyorgástól sajgó arccal álltam fel az emelvényre, hogy átvegyem a kiérdemelt díjat a ceremóniamestertől. Egy lángokat mintázó, vérvörös amulettet tett a nyakamba, rajta az évszámmal és az esemény nevével. Ez volt egész életem legcsodásabb pillanata – amelyet rögtön utána a legborzalmasabb követett; tekintetem hirtelen megakadt Reyad és Kenna alakján a tömegben, amint engem figyeltek. Kenna arca sugárzott, Reyad kemény, engesztelhetetlen arckifejezése azonban semmi jót nem ígért, miközben ajka idegesen rángatózott elfojtott dühében. Az öltözőben húztam az időt, sokáig tettem-vettem, amíg végül mindenki el nem ment. Két bejárata is volt a sátornak, de Reyad mindkettő elé őrt állított. Tudtam jól, hogy rögtön megfosztana az amulettemtől, sőt el is pusztítaná, így hát mélyen eltemettem az öltöző padlójának talajába. Amint arra már számítottam, Reyad nyomban elkapott, amint kitettem a lábamat a sátorból. Visszarángatott az udvarházba. Brazell tábornoknak is tudomására hozta a fesztiválon történteket, aki egyetértett, hogy sohasem fogok a „csapatába” tartozni. Úgy vélte, túlságosan önálló vagyok, túl makacs és túl akaratos. Azzal át is adott a fia kénye-kedvére. Nem várt rám több kísérlet. Kudarcot vallottam. Aznap éjjel Reyad éppen csak addig tudott uralkodni az indulatain, amíg egyedül nem maradtunk a szobájában. Ám amint az ajtó becsukódott mögöttünk, és Reyad kulcsra zárta, öklével és lábával töltötte ki rajtam minden haragját. – Meg akartalak ölni, amiért szembeszegültél az akaratommal – szólalt meg Reyad szelleme, amint átsiklott a szobámon. – Úgy – 242 –
terveztem, hogy hosszú időn át élvezem a szenvedésedet, ám sajnos megelőztél. Már régóta rejtegethetted azt a kést a matracom alatt. – Elhallgatott, töprengve ráncolta a homlokát. Egy évvel korábban loptam és rejtettem el a kést Reyad ágyának mélyére, miután megvert a versenyre való gyakorlás miatt. Miért éppen az ágyába? Nem volt semmiféle kidolgozott tervem, a szörnyű előérzeten kívül, hogy amikor szükségem lesz a fegyverre, valószínűleg Reyad szobájában fogok állni, és nem saját kis zugomban a szomszédban. Gyilkosságról ábrándozni nem volt nehéz; elkövetni sokkal keményebb diónak bizonyult. Noha rengeteg fájdalmat kellett elviselnem abban az évben, egyszer sem léptem át az őrület határát, egészen addig az éjszakáig. – Elvette valami a józan eszedet? – kérdezte a szellem. – Vagy csak az utolsó pillanatra tartogattad a csapást? Húzva az időt, mint most is? Még hogy önvédelmet tanulni! – nevetett Reyad. – Képzeld csak el, ahogyan szembeszállsz egy merénylővel! Nem bírnál elhárítani egy közvetlen támadást. Én már csak tudom. – Előttem lebegett, kikényszerítve szívemből az emlékeket. Riadtan hátráltam előle, és a szörnyű emlékek elől is. – Hagyj békén! – kiáltottam a jelenésre. Felemeltem a mérgekről szóló könyvet, és elnyújtóztam az ágyamon. Elhatároztam, hogy nem veszek többé tudomást Reyadról. Miközben olvasgattam, kissé el is halványodott az alakja, ám újra felerősödött, valahányszor feléje pillantottam. – Talán a naplóm bőszített fel? – faggatott tovább Reyad, amikor a tekintetem túlságosan sokáig időzött rajta. – Nem – tört ki a válasz a számon, engem is meglepve. Hiszen sikerült meggyőznöm magam, hogy kétévnyi kínszenvedés után Reyad naplója volt az utolsó csepp a pohárban.
– 243 –
A gyötrelmes emlékek elsöprő áradata olyan erővel tört rám, hogy egész testemben reszketni kezdtem. A verés után magamhoz térve Reyad ágyán találtam magam, anyaszült meztelenül. Reyad a naplóját lengette az orrom előtt, és rám parancsolt, hogy olvassam el. Rendkívüli élvezettel figyelte az arcomra kiülő, egyre növekvő borzalmat. A napló minden általam okozott sérelmét felsorolta, arra a két évre visszamenőleg, amelyet mellette töltöttem. Valahányszor engedetlenkedtem vagy felbosszantottam, Reyad gondosan feljegyezte, sőt azt is részletesen kifejtette, hogyan akar megbüntetni. Mivel Brazellnak már nem volt szüksége rám a kísérleteihez, Reyadnak semmi sem állhatott az útjába. Szadista hajlamai, mocskos képzeletének undorító mélységei tökéletes részletességgel tárultak a szemem elé. Miközben levegő után kapkodtam, első gondolatom az volt, hogy előrántom a kést, és azonnal megölöm magam, de a fegyver az ágy túlsó oldalán rejtőzött, a fejtámla közelében. – Ma éjjel az első oldalon leírt büntetéssel kezdjük – dorombolta Reyad várakozásteljes gyönyörrel, amint a „játékszeres” ládájához lépett, láncokat és egyéb kínzóeszközöket húzva elő a mélyéről. Bénult ujjakkal lapoztam vissza a napló elejére. Az első oldalon az állt, hogy elfeledkeztem a tiszteletteljes uram megszólításról, amikor először találkoztunk. Az illő tiszteletadás hiánya miatt tehát megalázkodó testhelyzetbe, négykézlábra kell ereszkednem, hogy Reyad megkorbácsoljon, és közben uramnak kell szólítanom. Minden egyes ütésre azt kell válaszolnom: „Még kérek, uram!” A korbácsolást követő megerőszakolásom közben is végig uramnak kell szólítanom, és könyörögnöm, hogy folytassa a büntetést. A napló kihullott dermedt kezemből. Keresztülvetettem magam az ágyon, hogy előrántsam a kést, de Reyad, azt gondolva, hogy szökni akarok, még időben elkapott. A küzdelem feleslegessé vált, amint a
– 244 –
térdemre kényszerített. Arcomat a durva kőpadlóra szorítva a tarkóm mögé láncolta mindkét kezemet. A várakozás sokkal rettenetesebb volt, mint maga a kínzás. Beteges módon még vigasztaló is volt, hogy pontosan tudtam, mire számítsak, és Reyad mikor fogja abbahagyni. Eljátszottam szépen a szerepemet, mert tisztában voltam vele, hogy ha megtagadom az engedelmességet, csupán tovább szítom a haragját. Amikor a borzalomnak vége szakadt, vér borította a hátamat és a combom belsejét. Végül összegömbölyödtem kínomban Reyad ágyának legszélén. Elmém halott volt. Testem gyötrelmesen lüktetett. Ujjai még bennem voltak. Mindig is ott lesz bennem, suttogta a fülembe, amint mellettem feküdt. Ezúttal kezem ügyébe került a kés. Az öngyilkosságot fontolgattam. Akkor Reyad megszólalt: – Azt hiszem, új naplót kell kezdenem. Nem válaszoltam. – Mivel te kudarcot vallottál, egy új lánnyal kell folytatnunk a kísérleteket. – Reyad felült, és még mélyebbre tolta belém az ujjait. – Fel a térdedre! Lapozunk a második oldalra. – Nem! – sikoltottam. – Nem teheted! – Egy kétségbeesett pillanatig ügyetlenül kapkodtam, majd a kést előrántva Reyad torka felé suhintottam. Csak a bőr felszínét sikerült megkarcolnom, de Reyad meglepetten hátrazuhant. A mellkasára vetettem magam, és mélyebb vágást ejtettem rajta. A penge csontot ért. Vér spriccelt szerteszét. Mély elégedettség lett úrrá rajtam, amikor ráébredtem, hogy már nem is tudom megállapítani, kinek a vére gyűlt össze lassan a két combom között. – Szóval ez készített ki? Hogy újra meg akartalak erőszakolni? – érdeklődött Reyad szelleme.
– 245 –
– Nem. Azt a gondolatot nem bírtam elviselni, hogy egy másik lányt kínozz meg az árvaházból. – Ó, hát persze! – horkant fel. – A barátnőidet. – A testvéreimet – javítottam ki. – Miattuk öltelek meg. De magam miatt kellett volna megtennem. – Féktelen düh áradt szét a testemben. Sarokba szorítottam Reyadot. Lesújtott az öklöm, bár tudtam jól, hogy nem árthatok neki. Az önelégült kifejezés egyetlen pillanatra sem hervadt le az arcáról, de én újra és újra megütöttem, mígnem a hajnal első sugarai meg nem érintették Reyad szellemalakját. Akkor eltűnt a szemem elől. Zokogva roskadtam a padlóra. Kis idő múltán feleszméltem; rájöttem, hol vagyok. Két öklömet vér borította el, amikor elkeseredésemben a durva kőfalat ütöttem. Kimerültem, kiszállt belőlem minden érzelem. S máris elkéstem a reggeliről. Átkozott Valek! – Ügyelj a mozdulataidra! – figyelmeztetett Ari. Egy fából faragott késsel keményen a gyomromba döfött. – Meghaltál. Ma már negyedik alkalommal. Mi ütött beléd? – Keveset aludtam – feleltem. – Sajnálom. Ari a fal mellett álló padra mutatott. Letelepedtünk, figyelve Marent és Jancót, akik a raktárhelyiség túlsó végében éppen botokkal vívtak. Jancónak sikerült fürgeségével Maren fölé kerekednie, aki lassan hátrálni kezdett, és fokozatosan sarokba szorult. – Ki vézna és magas, diadalt nem arat – kántálta Janco. Csúfondáros szavaival fel akarta bőszíteni ellenfelét, ami már korábban is bevált taktikája volt. Maren dühében túlságosan gyakran vétett végzetes hibákat. Ám ezúttal sikerült megőriznie a hidegvérét. Botjának végét Janco két lába közé szúrta a földbe, amivel csapdába ejtette küzdőfele fegyverét, közel a testéhez. Azután átugrott Janco
– 246 –
feje fölött, és a háta mögött ért földet. Megragadta a nyakát, amíg a férfi végül kegyelemért nem könyörgött. Komor hangulatom kissé felderült, amikor azt láttam, hogy Maren olyan mozdulatot használ harc közben, amelyet én tanítottam meg neki. A felháborodott kifejezés Janco arcán minden pénzt megért. Ragaszkodott egy visszavágóhoz. Újabb fergeteges párbajba kezdtek. Arival ülve maradtunk a padon. Azt hiszem, Ari megérezte, hogy nincs több erőm folytatni az edzést. – Valami bánt téged – mondta halkan. – Mi az? – Én… – Elhallgattam; nem igazán tudtam, mit válaszoljak. Talán számoljak be neki Valek rideg közönyéről, majd hirtelen hangulatváltozásáról? Vagy elmeséljem éjszakába nyúló beszélgetésemet annak az embernek a kísértetével, akit meggyilkoltam? Nem. Inkább megkérdeztem: – Szerinted ez nem puszta időpocsékolás? – Reyad gunyoros szavai az elkerülhetetlen halogatásáról elevenembe találtak. Könnyen elképzelhető, hogy az edzésekre pazarolt idő csupán a tudatalattim próbálkozása volt, hogy ne a valódi gondjaim megoldásával foglalkozzak. – Ha időpocsékolásnak tartanám, most nem volnék itt. – Alig érezhető düh árnyalta Ari hangját. – Szükséged van az önvédelemre, Yelena. – Ugyan miért? Az is előfordulhat, hogy meghalok, mielőtt alkalmam adódna használni. – Én úgy látom, hogy a menekülés és a rejtőzködés máris remekül megy neked. Egy teljes hetedbe került, mire összeszedted a bátorságod, hogy Marenhoz fordulj. Ráadásul, ha rajtad múlna, még ma is hányós kislánynak szólítana. Meg kell tanulnod kiállni és küzdeni azért, amit el akarsz érni. – Ari idegesen játszadozott a késsel, körbe-körbe forgatva a kezében. – Mindig a csatatér szélén toporogsz, készen arra, hogy kereket oldj, amint rosszra fordul a helyzet. De amikor már ki tudod ütni a botot Janco kezéből, engem – 247 –
pedig le tudsz dönteni a lábamról, lesz elég erőd, hogy kiállj magadért. – Kis ideig hallgatott, majd folytatta: – Ha úgy érzed, hogy mással is kell foglalkoznod, akkor csak rajta… az edzések mellett. Akkor ha legközelebb valaki okádósnak szólít, lesz elég magabiztosságod a pokolba küldeni. Elámultam Ari rólam alkotott véleményét hallgatva. Még azt sem tudtam eldönteni, vajon egyetértek-e vele, vagy sem, de egy dologban mindenképpen igaza volt: ellenállhatatlan erő hajtott, hogy valami mást is csináljak. Arinak sejtelme sem lehetett róla, de én tudtam. Meg kellett találnom a Pillangó Por ellenszerét. – Ezt nevezed bátorításnak? – kérdeztem reszkető hangon. – Igen. Most pedig hagyj fel a kifogások keresgélésével, és bízz bennem! Mi másra van szükséged? Ari hangjának csendes határozottsága hallatán jéghideg borzongás futott végig a gerincemen. Vajon tudta, min töröm a fejemet, vagy egyszerűen csak találgatott? Mindig az volt a szándékom, hogy megszerzem a Pillangó Por ellenszerét, majd rögtön elmenekülök Szítiába. Menekülj, menekülj, menekülj! Arinak ebben igaza volt. Ha viszont délre akarok menekülni, ahhoz vissza kell nyernem a testi erőmet, és meg kell tudnom védeni magam a katonák ellen. Egy nagyon fontos tényezőt azonban mindeddig szándékosan figyelmen kívül hagytam: Valekot. Bizonyára követni fog Szítiába, és még akkor sem leszek tőle biztonságban, ha netán sikerül átlépnem a határon. Még Írisz varázsereje sem oltalmazhat meg Valektól. Személyes felelősségének fogja tekinteni, hogy kézre kerítsen vagy megöljön. S ezzel féltem mostanáig szembenézni. Ez volt az a részlet, amelyet úgy kerülgettem, mint macska a forró kását. Minden erőmmel a testgyakorlásra összpontosítottam, hogy ne kelljen megbirkóznom a dilemmával, amelyhez a jelek szerint nem volt elegendő bölcsességem. Pontosítanom kellett a stratégiámat, nem csupán az – 248 –
ellenszer megszerzését tartva szem előtt, hanem azt a kérdést is, miként szerelhetném le Valekot, anélkül hogy megölném. Erősen kételkedtem benne, hogy Ari tudná a megoldást a gondjaimra. – Ezekkel az ütésekkel akár még Valekot is legyőzheted! – lihegte Janco, elhárítva Maren mozdulatait. – Hülyére röhögi magát, milyen szánalmasan gyengék, amivel abszolút előnyt biztosít neked, ez remek nyitás lenne. Maren továbbra is makacsul hallgatott, de erőteljesebb támadásba lendült. Janco ismételten hátrálni kényszerült. Janco szavai szöget ütöttek a fejembe. Furcsa, hosszú távú terv kezdett alakot ölteni előttem. – Ari, meg tudnál tanítani rá, hogyan kell feltörni a zárakat? Szótlanul fontolgatta a kérdésemet. Végül így felelt: – Janco ért hozzá. – Janco? Ari elmosolyodott. – Ártalmatlan, könnyelmű bolond látszatát kelti, de kisfiúként mindenféle zűrbe sodródott, aminek az lett a vége, hogy igencsak szorult helyzetbe került. Választhatott, hogy belép a hadseregbe, vagy börtönbe vonul. Most kapitány lett belőle. A legnagyobb előnye, hogy senki sem veszi komolyan, és Janco pontosan ezt akarja. – Megpróbálok emlékezni rá, amikor legközelebb bohóckodva szilánkokra zúzza a bordáimat. – Figyeltem, ahogyan Maren másodszor is földre teríti Jancót. – Ötből a három legjobb, hölgy erre nemet nem mond – rikkantotta Janco fáradhatatlanul. Maren vállat vont. – Ha bírja a büszkeséged – felelte. Botjával ellenfele lába felé suhintott. Janco kecsesen felugrott, kivédve az ütést, majd támadásba
– 249 –
lendült. Az egymásnak csapódó botok ritmikus hangja betöltötte a gyakorlótermet. Ari felállt, védekező állásba helyezkedett, és különös módon találtam magamban annyi erőt, hogy szembenézzek vele. Az edzés végén mind a négyen a padon pihentünk, amikor Valek belépett az ajtón. Maren azon nyomban talpra ugrott, mint aki attól tart, hogy a tétlen pihenés bűncselekménynek számít. Mi, többiek azonban lazán üldögéltünk tovább. Lenyűgözőnek találtam Maren viselkedésének aprócska változásait, valahányszor Valek is jelen volt. Személyiségének durva vonásai megenyhültek, többet mosolygott, és igyekezett beszélgetést vagy baráti párbajt kezdeményezni Valekkal, aki többnyire hajlandó is volt megvitatni vele a különféle taktikákat, vagy levezetni egy gyakorlatot. Maren erre mindig úgy illegette magát, akárcsak egy sikátorban bóklászó nőstény macska, a legerősebb kandúr elismerésére várva. Ám Valek ezúttal velem óhajtott szót váltani. Négyszemközt. A többiek sorban kivonultak a teremből. Maren vetett rám egy lesújtó pillantást, amelynek ereje botjának csapásaival vetekedett. Ezért holnap még megfizetek – gondoltam magamban. Valek járkálni kezdett. Kényelmetlenül feszengtem, és csak reménykedtem, hogy nem éppen egy követ keres, amelyet hozzám vághat. – Mi a baj? – kérdeztem. – A mai estével kapcsolatban történt valami? – A Margg leleplezése miatti izgatottságom riadt idegességgé csillapodott, amikor belegondoltam, mekkora kockázatot vállalok. Felmerült bennem a gondolat, hogy ez is csak ostoba időpocsékolás. A pokolba Reyad szellemével! Kétségeket ébresztett bennem; már semmiben sem voltam biztos. A besúgó veszélybe sodorta az életemet. Valaki kiszolgáltatott azoknak a gazembereknek a tűzfesztiválon, és Írisz pontosan tudta, hogy az erdőben rejtőzködöm. Marggot el kellett távolítanom. – 250 –
– Nem. A mai estével kapcsolatban minden rendben – válaszolta Valek. – Most a Parancsnokról van szó. – Habozott. – Mi van vele? – Találkozott bárki idegennel ezen a héten? – Idegennel? – Olyasvalakivel, akit még nem ismersz, vagy egy másik körzetből érkezett tanácsossal? – Amennyire én tudom, nem. Miért? Valek újra hosszan hallgatott. Szinte látni véltem, amint forognak a fejében a fogaskerekek, miközben azt fontolgatta, vajon megbízhate bennem, vagy sem. – Ambrosius parancsnok beleegyezését adta egy szítiai delegáció látogatásához. – És ez rossz hír? – kérdeztem értetlenül. – Gyűlöli a délieket. A hatalomátvétel óta minden egyes évben felvetették egy lehetséges tárgyalás gondolatát. Az elmúlt tizenöt évben a Parancsnok mindössze egyetlen szóval válaszolt nekem: nem. Most pedig már a jövő hétre várható a látogatásuk. – Valek egyre gyorsabb iramban kezdett járkálni. – Amióta te lettél az ételkóstoló, és felbukkant az a nyavalyás Criollo, a Parancsnokot is mintha kicserélték volna. Korábban nem tudtam rámutatni, mi lehet a baj, csak valamiféle furcsa előérzet gyötört, ám most már két konkrét esemény is alátámasztja a gyanúmat. – Az utód személyének megváltoztatása és a szítiai delegáció érkezése? – Pontosan. Nem tudtam, mit feleljek. A Parancsnokkal kapcsolatos minden eddigi tapasztalatom szöges ellentétben állt a katonai diktátorokról alkotott elképzeléseimmel. Meghallgatta mások véleményét, keménykezű volt, határozott és igazságos. Nyilvánvalóan szilárd hatalom volt a kezében; emberei minden parancsát azonnal – 251 –
teljesítették. A Parancsnok maga is azt a fegyelmezett, mértéktartó életet élte, amelyet hirdetett. Tanácsosai és magas rangú tisztjei nem rettegéssel lesték kívánságait, hanem megingathatatlan hűséggel és őszinte tisztelettel szolgálták. Az egyetlen rémtörténet, amely eljutott a fülembe a hatalomátvétel utáni időkről, Rand édesanyjának szomorú esete volt. Természetesen a korábban elkövetett merényletek igen csak hírhedtté váltak. Valek hirtelen megtorpant, és vett egy mély lélegzetet. – Eltérítettem egy kevés Criollót a lakosztályunkba. Azt akarom, hogy vegyél belőle egy darabot, valahányszor a Parancsnok is eszik. De nem beszélhetsz róla senkinek, még a Parancsnoknak sem! Ez parancs. – Igen, uram – vágtam rá önkéntelenül is. Ám gondolatban azon örvendeztem, hogy Valek a közös lakosztályunknak nevezte a szállását. Vajon tényleg jól értettem? – Ma este a tervek szerint találkozz Margg kapcsolatával! Én is ott leszek. – Beszéljek neki a déli delegáció látogatásáról is? – Inkább ne! Csupán a Parancsnok utódjának megváltoztatására szorítkozz! Máris futótűzként terjed róla a hír, így hát csak megerősíted a szóbeszédet. – Azzal Valek kisietett a helyiségből. Gondosan elrejtettem a gyakorló fegyvereket, és minden látható nyomát eltakarítottam a jelenlétünknek, arra az esetre, ha netán valaki véletlenül rábukkanna az edzőtermünkre. Végezetül kulcsra zártam az ajtót. Úton a fürdő felé gondolataim egyre csak az esti találkozó körül forogtak. Szórakozottan el is sétáltam egy nyitott ajtó előtt. Különös. A kastélynak ezen a fertályán az ajtók többsége raktárokhoz vezetett, és mindig zárva tartották. Szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes a bal oldalon. Ismeretlen kezek ragadták meg a karomat, és berántottak az ajtón, amely be is csapódott mögöttem. Teljes sötétség vett körül. Arccal a – 252 –
kőfalnak taszítottak; a kíméletlen ütéstől minden levegő kiszakadt a tüdőmből. Megfordultam. Most háttal álltam a falnak, lélegzet után kapkodva. – Ne mozdulj! – mordult rám egy férfihang. Egy jól irányzott rúgással célba vettem a hang forrását, de lábam csupán levegőt ért. Gúnyos nevetés harsant. Akkor fellobbant egy gyertya lángja. A halovány, sárga fény egy hosszú, ezüstös pengén tükröződött vissza a sötétben. Rémülten követtem pillantásommal a tőrt, amely egy kézben, majd egy karban folytatódott, és egy fenyegetően vigyorgó arcban ért véget. Nix állt előttem.
– 253 –
21.
–M
IÉRT?
– Nix az asztalra állította a gyertyát a pókhálók közé. – Vajon miért mindig én vagyok a legokosabb? – Közelebb lépett hozzám. Ismét egy rúgással kísérleteztem, de könnyedén kivédte. – Miért volt hiábavaló minden próbálkozásom, hogy eltántorítsalak a tervedtől? – Nix megmozdult a gyertyaláng libegő fényében. Tőrének hegyét a torkomnak szegezte. – Lehetséges, hogy érthetőbb módszert kell alkalmaznom. Főtt káposzta és izzadság bűzének elegye csapta meg az orromat. Mozdulatlanná merevedtem, és a tőlem telhető legsemlegesebb, legmagabiztosabb hangon megkérdeztem: – Mi a bajod velem? – Az a bajom, hogy senki sem tekint téged fenyegetésnek. De én okosabb vagyok Arinál, Jancónál és Marennál. Még Valeknál is több a sütnivalóm. Nem igaz? – Amikor nem válaszoltam, Nix erősebben szorította a pengét a nyakamhoz. – Nem igaz? Metsző fájdalom égette a bőrömet. – Igaz – nyögtem ki engedelmesen. Nix háta mögött Reyad szellemének alakja bontakozott ki a porszemcsék közt a levegőben, áttetsző ábrázatán önelégült vigyor ült.
– 254 –
– A főnököm azt akarja, hogy hagyj fel az edzésekkel. Nem szabad megölnöm téged. Milyen kár! – Nix szabad kezével megcirógatta az arcomat. – Azért vagyok most itt, hogy kellőképp elriasszalak. – Parffet? Ugyan miért érdekelné, mit csinálok? – Miközben megpróbáltam elterelni Nix figyelmét, a gondolataim kétségbeesetten igyekezték felidézni azt a néhány tudnivalót, amelyet Aritól tanultam a tőrrel vívott közelharcról. A pokolba! Miért is nem figyeltem jobban? – Nem érdekli. Az a gyengeelméjű Parffet nem törődik mással, csakis az előléptetéssel. Ám Brazell tábornokot annál inkább felcsigázta az új időtöltésed. – Nix szabad kezét két combom közé dugta, és testével egészen hozzám simult. Egy rémületes pillanatig kővé dermedtem. A rám törő pánik minden önvédelmi technikát kisöpört a fejemből. Halk duruzsolás hangzott fel, egyre erősebb lüktetéssel, az elmém mélyén, de elfojtottam, félrelöktem, mire a hang egyszerű, dallamos muzsikává alakult át. Hirtelen mélységes nyugalom öntött el. A szükséges harcmozdulatok egyszerre felvillantak a szemem előtt. Felnyögtem, és kéjesen megmozdítottam a csípőmet, enyhén szélesebbre tárva a lábamat. Nix boldogan vigyorgott. – Pontosan olyan ringyó vagy, mint amilyennek gondoltalak. Nos, ne feledd, hogy büntetést érdemelsz! – Felső combját dugta a keze helyébe, és nekilátott kibontani az övemet. Térdemmel megdörzsöltem a lába közét, majd egyenesen a lágyékába rúgtam. Nix fájdalmas nyögéssel összegörnyedt. Mindkét kezemmel megragadtam a tőr pengéjét, nehogy még erősebben a torkomba fúródjon. Ari gyakorlatias hangja visszhangzott a fejemben, amint összerándultam az éles fájdalomtól: „Jobban jársz, ha a kezedet nyisszantod el, mint a nyakadat.” Minden erőmmel a – 255 –
tőrre összpontosítva, lassan eltoltam magamtól a fegyvert. Nix hátratántorodott. – Mocskos bestia! – vicsorogta, hátrarántva a kést, hogy lesújtson rám. Amint a penge felém suhintott, egészen közel léptem Nixhez, így amikor megfordultam, jobb vállam a mellkasát súrolta. Nyitott tenyerem élével egyszerre sújtottam le fel- és alkarjára. A két ütésnek és karja lendületének együttes erejétől Nix keze bénultan lehanyatlott, majd a fegyver hangos csörömpöléssel a padlóra hullott. Kezét megragadva hátracsavartam a karját, mígnem tenyere a mennyezet felé fordult. Akkor megperdültem, jobb vállam Nix könyöke alá helyezve. Teljes erőmből lerántottam a kezét. Hangos reccsenést hallottam, amelyet gyötrelmes sikoly követett, amikor Nix karja eltört. Szélsebesen újra megfordultam, hogy szembekerüljünk, majd kétszer egymás után orrba vágtam. Ömlött a vér. Amíg egyensúlyát vesztve tántorgott, keményen térden rúgtam, és eltörtem a lábát is. Nix erőtlenül a földre rogyott. Körbetáncoltam Nixet, a bordáját rugdosva. A vér vadul zsongott és sistergett az ereimben. Gyenge próbálkozásai, hogy védje magát az ütéseim ellen, csak tovább szították az őrületem. Akár meg is ölhettem volna, amilyen állapotban voltam. Reyad szelleme ujjongva biztatott. – Hajrá, Yelena! – buzdított lelkesen. – Ölj csak meg még egy embert, akkor biztosan kötélre jutsz! Furcsa módon gúnyos szavai utat találtak maradék józan eszemhez; megtorpantam, hevesen zihálva. Nix mozdulatlanul hevert a porban. Letérdeltem mellé, a pulzusát kerestem. Ujjaim erőteljes dobbanást tapintottak ki. Az egész testemet elöntő megkönnyebbülés azonban hamarosan eloszlott, amikor Nix váratlanul megragadta a könyökömet.
– 256 –
Felsikoltottam, és öklömmel ismét arcba vágtam. Szorítása rögtön engedett, azután gyorsan kiszabadítottam a karomat. Felkapva a kést a földről megfogadtam Janco gyakran ismételt tanácsát az önvédelemről: „Üss és fuss!” Futottam. Ám ezúttal nem követett nyomon a félelem. Képzeletbeli skarlátvörös szárnyakon repültem előre, amelyek kecsesen lobogtak mögöttem a levegőben. Gyors mozdulataimmal igyekeztem megszabadulni a reszketéstől, amely azzal fenyegetett, hogy végleg átveszi az uralmat testem fölött. A fürdőhöz érkeztem. A napnak ebben a szakaszában mindig teljesen üres volt, ezért az egyik, törülközőket tartó asztal alá rejtettem Nix tőrét. A tükörbe pillantva szemügyre vettem a sérüléseimet. A seb a nyakamon már nem is vérzett. Ám a tenyerem közepén húzódó két mély vágás elég komolynak látszott, hogy orvosi segítséget kérjek, őrületes, kiismerhetetlen fény csillogott a szememben, mintha bestiális vadállattá változtam volna. Fogamat vicsorgatva gondolatban megkérdeztem: „Na, ki most a patkány?” Következő lépésemet fontolgatva kissé elbizonytalanodtam. A Parancsnok ugyanis már számított a megjelenésemre, hogy ellenőrizzem a vacsoráját, de nem vérezhettem össze az ételt. A Nix ellen vívott küzdelem izgalma is alábbhagyott lassan; egyre erősebb szédülés környékezett. Az ispotály felé vettem hát az irányt, őszintén remélve, hogy elérem, mielőtt elájulok. Szanitéc Mama villámgyorsan végigmért. Az egyik vizsgálóasztalra mutatott. A szélére ültem, és kinyújtottam a kezemet, hogy megvizsgálja. – Hogyan… – kezdte a kérdést, de a szavába vágtam. – Törött üveggel – feleltem sietve. Bólintott, száját elgondolkodva préselte össze. – Hozom a műszereimet. Amikor visszatért, kezében műszerekkel megrakott fémtálcával, szófogadón elnyújtóztam az asztalon. A Rand ragasztóját tartalmazó – 257 –
üvegcse furcsán kilógott az orvosi eszközök közül, mint holmi gyerekjáték, amelyet felnőttek tárgyai vesznek körül. Tenyerem fájdalmasan lüktetni kezdett, rettegtem a szanitéc elkerülhetetlen beavatkozásától, Éppen időben fordítottam oldalra a tejemet, hogy lássa, amint Valek beront az ispotály ajtaján. Már csak ez hiányzott – gondoltam sóhajtva. – Régen volt ilyen pokoli napom! – Mi történt?– kérdezte Valek. A szanitécre pillantottam. Megfogta a jobb kezemet, és nekilátott megtisztítani a mély sebet. – A törött üveg egyenetlen szélű vágásokat ejt. Ezek a tiszta, egyenes sebek nyilvánvalóan tőrtől származnak. Kénytelen voltam jelenteni. Szanitéc Mama tehát jelentést tett rólam Valeknak, akinek természetesen esze ágában sem volt kielégítő válasz nélkül távozni. Lemondóan Valekra néztem, azt reméltem, hogy így elterelhetem a figyelmemet a tenyerembe hasító fajdalomról. – Megtámadtak. – Ki támadott meg? – Valek hangja élesen csattant. Pillantásom akkor a szanitécre siklott, és Valek szavak nélkül is megértett. – Magunkra hagynál minket egy percre? – fordult Szanitéc Mamához. A nő száját összeszorítva fontolóra vette a kérést. Orvosi kérdések terén a tekintélye felülmúlta Valek utasításait. – Öt percet – válaszolta. Azzal az íróasztalához sétált, az ispotály túlsó végébe. – Ki támadott meg? – ismételte meg Valek iménti kérdését. – Nix, egy katona Parffet egységéből. Azt állította, hogy Brazellnak dolgozik, és óva intett attól, hogy folytassam az edzéseket. – Megölöm.
– 258 –
A Valek hangjában izzó indulat megdöbbentett, sőt kissé meg is riasztott. – Nem. Nem ölöd meg! – vetettem ellen. Igyekeztem határozottan szólni. – Inkább használd! Újabb láncszem lehet, ami elvezet Brazellhoz. Zafírkék szemének kőkemény pillantása összekapcsolódott az enyémmel, tekintetem mélyét fürkészve. – Hol támadott rád? – Egy raktárhelyiségben, négyvagy ötajtónyira az edzőtermünktől. – Valószínűleg mostanra már rég kereket oldott. Elküldök valakit a barakkokhoz. – Ott nem fogja megtalálni. – Miért nem? – Valek olyan szigorú tekintettel meredt rám, amely a Parancsnokot juttatta eszembe. Szemöldökét felvonta, hogy uralkodni tudjon az érzelmein, úgy szólított fel a folytatásra. – Ha már nincs a raktárban, nem juthatott messzire. Talán jobb lesz, ha rögtön két embert küldesz. – Értem. – Valek rövid szünetet tartott. – Szóval, meg voltál elégedve az edzéseid eredményével? – Minden képzeletemet felülmúlta. Valek seitve elhagyta az ispotályt. Szanitéc Mama, a szemérmetlen besúgó visszatért hozzám. Legközelebb – gondoltam keserűen – inkább magam látom el a sebeimet, nehogy eláruljon egy túlbuzgó egészségügyi tiszt. Még mindig őriztem egy üveggel Rand ragasztófából a hátizsákom mélyén. Mégis milyen nehéz lehet összeforrasztani pár vágott sebet? Alsó ajkamba harapva tűrtem, amíg Szanitéc Mama befejezi a sérüléseim tisztogatását, majd összeragasztja a sebek széleit. Miközben szorosan bekötözte mindkét kezemet, ellátott mindenféle utasítással, amelyek segítségemre lehetnek a gyógyulásban: egy – 259 –
napig nem érheti víz a sebet, és egy teljes hétig nem emelhetek, még csak nem is írhatok. Sőt, ez egyben azt is jelenti, hogy egy időre az edzésekről is le kell mondanom – sajnálkoztam magamban. Egyszer csak Valek emberei léptek be az ispotályba. Lehajították Nixet az egyik szomszédos vizsgálóasztalra. Szanitéc Mama, fürkésző pillantást vetve rám, odasietett a nyögdécselő férfihoz, tökéletes alkalmat nyújtva nekem a távozásra. Egyenesen a Parancsnok dolgozószobájához siettem, de Valek már megelőzött. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és csatlakozott hozzám a trónteremben. – Megoldottam a vacsorát – közölte. Visszakísért az íróasztalok labirintusán keresztül. Már kora estefelé járt az idő, alig néhány hivatalnok dolgozott. – Most keresd meg Marggot, és mondd le a ma esti találkát! Azután menj rögtön a lakosztályunkba, hogy pihenj egy keveset! – Ugyan miért mondanám le? Gyanút keltene. Kesztyűt húzok, hogy elrejtsem a kötést. Elég hűvös van már éjszakánként, senkinek sem fog szemet szúrni. – Amikor Valek nem felelt, hozzáfűztem: – Jól vagyok. Elmosolyodott. – Látnod kellene magad egy tükörben. – Habozott, határozatlanul ráncolta a homlokát. – Rendben. A terv szerint haladunk. Megálltunk Valek irodájának ajtaja előtt. – Be kell még fejeznem egy kis munkát. Pihenj, és ne aggódj! Ma este a közeledben leszek. – Azzal a zárba illesztette a kulcsot. – Valek? – Igen? – Mi lesz most Nix sorsa? – Összefoltozzuk, megfenyegetjük néhány év börtönbüntetéssel, ha nem hajlandó együttműködni, és amikor már nem tud többet
– 260 –
segíteni nekünk, áthelyezem az Egyes Katonai Körzetbe. Megfelel? Vagy talán öljem meg inkább? Az Egyes Katonai Körzet volt Ixia leghidegebb, legkietlenebb vidéke. Kaján vigyort csalt arcomra a gondolat, hogy Nix esetleg egy hegyi párduc áldozatául eshet. – Nem. Az áthelyezés tökéletes lesz. Ha holtan akarnám látni, magam is végezhettem volna vele. Valek egyszerre kiegyenesedett, éles pillantást vetve rám. Könnyed megjegyzésem hallatán meglepetés, derű és gyanakvás suhant át egyszerre az arcán; azután visszanyerte az önuralmát, és ismét a jól ismert, kőkemény arcú Valek állt előttem. Igyekeztem minél hitelesebben felölteni Janco ravasz mosolyát, majd elindultam a folyosón. A pihenés még jócskán váratott magára, mivel több elintéznivalóm is akadt az esti találkozó előtt. Először is, szükségem volt egy pár kesztyűre és egy köpenyre. A hűvös évszak lassan hidegebbre fordult, így hát éjszaka is csípős, dermesztő lett a levegő. Mindent csillogó jégtakaró lepett be, a fűszálak felragyogtak, akárcsak megannyi gyémánt, amikor megcsillantak rajtuk a nap első sugarai. Áldottam a szerencsémet, amikor Dilanát még a műhelyében találtam: kis ideig elcsevegtem vele a legújabb pletykáktól, és csak utána tártam elé a kérésemet. – Jóságos ég! – szörnyülködött. Teljesen úgy hangzott, mint egy aggodalmas matróna. – Nincsen egyetlen meleg ruhád sem a hideg ellen! – Sürgölődni kezdett az egyenruhatornyok körül. Selymes, mézszínű fürtjei minden egyes mozdulatnál ruganyosan ringatóztak. – Miért nem fordultál hozzám már sokkal hamarabb? – korholt. Felnevettem. – Mostanáig nem volt szükségem meleg holmikra. Mondd, Dilana, mindenki fölött így anyáskodsz a kastélyban? Dilana abbahagyta a pakolászást, hogy a szemembe nézzen. – 261 –
– Nem, kedvesem. Csak azok fölött, akiknek szükségük van rá. – Köszönöm – feleltem gunyorosan, ugyanakkor hálás szeretettel. Mire Dilana végzett, és ellátott elegendő meleg holmival a hideg évszakra, mindkét karom roskadozott a rájuk halmozott ruhadaraboktól. A temérdek flanel alsóneművel, gyapjúzoknival és vastag csizmával valószínűleg egy jégtáblán is hetekig kibírtam volna. Óvatosan leraktam a kupacot a műhely egyik sarkába, és megkértem Dilanát, hogy vitesse a ruhákat Valek lakosztályába. – Még mindig nála időzöl? – kérdezte széles mosollyal. – Egyelőre. De azt hiszem, amikor végre lecsendesedik körülöttem a helyzet, visszaköltözöm a régi szobámba. Még hogy amikor – gondoltam savanyúan. – Sokkal inkább ha. Kiválasztottam egy vastag, fekete köpenyt a kupacból, fekete gyapjúkesztyűt gyömöszöltem a mély zsebekbe, azután az egészet a karomra csavartam. A köpenyre két tenyérnyi nagyságú, vörös rombusz volt hímezve a bal oldalon, éppen a szívem fölött, és egy túlméretezett kapucni is járt hozzá, amelynek sokkal inkább az volt a feladata, hogy megóvja az arcomat az esőtől, mintsem melegen tartsa a fejemet. – Szerintem még sokáig fogsz ott lakni – jegyezte meg Dilana. – Miért gondolod? – Azt hiszem, Valek bolondul érted. Még sohasem tapasztaltam, hogy ekkora érdeklődést tanúsított volna egy ételkóstoló iránt. Általában csupán betanítja, azután békén is hagyja őket. Ha pedig bármi gyanúsat észlel, az egyik spiclijét uszítja a kóstolóra, hogy kémkedjen utána, személyesen sohasem bajlódik ilyesmivel. A lakosztályát végképp nem szokta megosztani a kóstolókkal! – Dilana arcán a friss pletyka örömteli izgalma sugárzott. – Megőrültél. Teljesen elment az eszed. – Igazság szerint még egyetlen nő sem keltette fel az érdeklődését. Már azt gyanítottam, hogy talán az egyik férfi kémje után epekedik, – 262 –
de most… – Dilana drámai szünetet tartott. – Most viszont a szépséges és okos Yelena végre megdobogtatta Valek jéghideg szívét. – Tényleg gyakrabban ki kellene dugnod az orrod a műhelyedből! Friss levegőre van szükséged, és egy nagy adag valóságra – válaszoltam. Több eszem volt, mint hogy Dilana akár egyetlen szavát is elhiggyem, mégsem bírtam letörölni a buta vigyort az arcomról. Dilana édes, dallamos kacagása még a folyosóra is követett. – Tudod jól, hogy igazam van! – kiáltott utánam. Valek csakis azért mutat érdeklődést irántam – morfondíroztam magamban, végigsétálva a félhomályos folyosókon –, mert rejtélyt jelentek számára, amelyet ki akar bogozni. Amint úgy véli, hogy kezében van az összes válasz a déli mágusnőről és Brazellról, visszaköltöztet a régi szobámba a szolgálók szárnyába. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi mást higgyek. Nincs semmi baj némi ártalmatlan rajongással, amely nem befolyásolhatja a terveimet. Tényleg semmi. Egyáltalán semmi. Azt feltételezni azonban, hogy Valek is viszonozza az érzelmeimet, katasztrofális volna. Igyekeztem tehát meggyőzni magam, hogy Dilana, minden jóakarata ellenére is, áldozatul esett túlságosan élénk képzeletének, és mélységesen tévedett. Keményen próbálkoztam. Egész úton győzködtem magam a konyha felé menet. Még akkor is ezen járt az eszem, amikor megpillantottam a sütők körül sürgölődő Randot, emlékeztetve magam, hogy Valek több tucat embert kegyetlenül lemészárolt. Halálosan veszedelmes, bosszantó hangulatember volt. Ám hiába próbálkoztam, furcsa módon képtelen voltam letörölni az ostoba, boldog vigyort az arcomról. Leterítettem köpenyemet az egyik ülőkére, és kiszolgáltam magam egy kis késői vacsorával. Rand abbahagyta a nyársak
– 263 –
forgatását, és egy széket közelebb húzva leroskadt mellém, összefutott számban a nyál a disznópecsenye illatára. – Mi a nagy alkalom? – kíváncsiskodtam. A disznósült ritka eledelnek számított, hiszen egy teljes napra volt szükség az elkészítéséhez, ezért csak különleges alkalmakkor szolgálták fel. – A tábornokok érkeznek látogatóba ezen a héten. Minden specialitásomat el kell készítenem. Sőt, még egy igazi lakomára is utasítást kaptam a jövő hétre. Egy igazi lakoma! Nem is volt ilyesmiben részünk, amióta… – Fejét csóválva összeszorította a száját. – Ami azt illeti, a Parancsnok vezetése alatt még sohasem rendeztünk lakomát. – Rand felsóhajtott. – Esélyt sem kapok a kísérletezésre. – Lesz időd megvizsgálni ezeket? – Azzal előhúztam egy marék titokzatos babszemet a zsebemből, és átadtam őket Randnak. A tökéletes pillanatra vártam, hogy megmutathassam neki a magokat. – Egy régi raktárban bukkantam rájuk, és azt gondoltam, talán éppen kávébabok lehetnek. Rand azonnal lehajtotta a fejét, hogy alaposan megszimatolja a babszemeket. – Nem. Sajnos nem kávé. Fogalmam sincs, mik ezek a furcsa magok. A kávébabnak sima a felülete, az alakja pedig kerekebb. Ezek itt oválisak. Látod? És kissé rücskösek is. – Rand kiterítette őket az asztal lapjára, majd felemelt egyet. Beleharapott; rágás közben fintorogva elhúzta a száját a keserű ízre. – Még sohasem találkoztam ilyesmivel. Hol akadtál rájuk? – Valahol a kastély alagsorában. Hát ilyen az élet!- gondoltam. – Egy próbát megért. A csalódás súlyos teherként nehezedett a vállamra. Azt hittem, végre sikerül megfejtenem a rejtélyt Ambrosius parancsnoknak, de most úgy tűnt, ismét csak zsákutcába futottam. Rand bizonyára észrevette a csalódottságomat. – 264 –
– Fontos? – kérdezte. Bólintottam. – Figyelj ide! – mondta. – Hagyd itt ezeket a babokat, és a lakoma végeztével dolgozom rajtuk egy kicsit a kedvedért! – Dolgozol rajtuk? – Kísérletezek velük egy kicsit. Megpróbálom majd őrölni, főzni és sütni a babjaidat. Melegítésre a különböző hozzávalók meg tudják változtatni az ízüket és az állagukat, így talán ezek is olyasmivé alakulnak át, amit felismerek. Rendben? – Nem akarom rabolni az idődet. – Butaság. Élvezem a kihívásokat. A lakoma után különben is visszatérek a szokásos kerékvágásba, és ez a feladat legalább némi izgalmat fog hozni a mindennapokba. – Azzal Rand egy üres üvegbe szórta a magokat, azután egy magas polcra helyezte őket, több különös külsejű, ehető dolog közé, amelyek szintén saját üvegükbe zárva várták a sorsukat. Megvitattuk a lehetséges fogásokat a lakomára, amíg Rand fel nem állt, hogy megforgassa a disznópecsenyéket a nyársakon. Egy negyed fordulat óránként, magyarázta Rand, amivel hirtelen emlékeztetett, hogy rohamosan közeledik a találkám ideje Margg kapcsolatával. Enyhe idegesség szorította össze a gyomromat, amint búcsút vettem Randtól. Megálltam a fürdőnél, hogy visszaszerezzem Nix tőrét, de tele volt emberekkel. Talán egyébként is bölcsebb, ha fegyvertelenül megyek – győzködtem magam, miközben igyekeztem úrrá lenni egyre erősödő feszültségemen. – Könnyen lehetséges, hogy meg is motoznak. Ha fegyvert találnak nálam, még nagyobb bajba kerülhetek. Margg szokásos, undorodó arckifejezésével várt rám, amikor a kastély déli kapuja mellett találkoztunk. Üdvözlésképpen váltottunk – 265 –
néhány keresetlen szidalmat, azután hallgatásba burkolózva folytattuk utunkat Kastélyváros felé. Reméltem, hogy Valek szorosan a nyomunkban követ minket, de több eszem volt, mint hogy a vállam fölött hátrapillantgatva gyanút keltsek Marggban. Csillagok ragyogtak az éjszakai égbolton, a telihold fényesen világított, sötét árnyakat vetve a földre. A városhoz vezető utat mély szekérnyomok barázdálták, és temérdek lábnyom egyengette simára. Mélyen belélegeztem a hűvös, éjjeli levegőt; mintha új életre keltem volna, amint a száraz falevelek, és a föld átható illata megtisztította a tüdőmet. A város szélén négyemeletes, fából épített házak szabályos sorain akadt meg a pillantásom. Megdöbbentett tökéletes szimmetriájuk. Annyira hozzászoktam már a kastély aszimmetrikus, vad stílusához, mindenféle geometriájú ablakával, hogy a város hétköznapi egyszerűsége bizarrnak tűnt. Még az üzlethelyiségek elhelyezése is szigorú logikát követett a lakások között. Az a pár helybéli, akiket megpillantottam, céltudatos léptekkel járta az utcákat. Senki sem ácsorgott, fecsegett vagy keltett olyan benyomást, mintha csak kedvtelésből sétálgatna. Senki sem, a városban állomásozó katonák kivételével. Ezek a katonák hajdanán fontos szerepet játszottak a királyság megdöntésében, most viszont a rend fenntartása volt az elsődleges feladatuk Ixia Territóriumának minden városában. Betartatták a lakosokkal a kijárási tilalmat és az öltözködési szabályokat, valamint igazságot szolgáltattak a Viselkedési kódex törvényeinek útmutatása alapján, ellenőrizve a hivatalos iratokat, megszervezve az áthelyezéseket és szükség esetén letartóztatásokat foganatosítva. A városba érkező látogatónak jelentkeznie kellett a kapitányságon, hogy kitöltse a megfelelő papírokat, és csak azután kereshetett szállást magának.
– 266 –
A találkozónkat gondosan úgy időzítettük, hogy biztonságban visszatérhessünk a kastélyba, mielőtt jelenlétünk az utcákon gyanút kelthetne. Az utcasarkokon őrködő katonák tekintete minden lépésünket követte. Szinte érezni véltem, ahogyan lúdbőrzik a bőröm fürkész pillantásuk alatt, sőt félig meg is győztem magam, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak ránk. Az egyik utca közepén, ahol egyetlen őr sem strázsált, Margg hirtelen megtorpant egy ház előtt, amelyet én képtelen lettem volna megkülönböztetni a többitől. Kétszer bekopogott az ajtón. Rövid várakozás után az ajtó befelé nyílva feltárult, és egy magas, vörös hajú nő dugta ki a fejét a nyíláson, aki a fogadósok egyenruháját viselte. Marggot nyilvánvalóan felismerte, mert egy kurta biccentéssel üdvözölte. Mintha fejének minden mozdulatát élesen ívelt orra irányította volna, amint arcát érdeklődve felém fordította. Sötét tekintete olyan behatóan vizslatott, hogy a legszívesebben idegesen izegtem-mozogtam volna. Egy verejtékcsepp gördült végig a hátamon. Végül elfordította az orrát, hogy az utcát vegye szemügyre. Csapda után szimatol– gondoltam magamban. Láthatóan elégedett volt, mert szélesebbre nyitotta az ajtót, és beengedett minket a házba. Továbbra sem szólt senki egy szót sem, miközben megmásztunk három lépcsősort. A ház emelete fényárban úszott; hunyorogva pislogtam a vakító világosságban. Számtalan gyertya világította be a helyiséget, több szinten is, füstös almaillattal fűtve fel a levegőt. Körbepillantottam. Szinte biztosra vettem, hogy a rengeteg fény menten kiárad az utcára a szobából, az ablakot azonban fekete függöny fedte, amely egészen a földig ért. A könyvespolcokból, a kényelmes karosszékekből és az íróasztalból ítélve a kivilágított helyiség dolgozószobaként szolgált. Az asszony, aki ajtót nyitott nekünk, most letelepedett az íróasztalhoz, amelynek két szélén furcsa, lámpásokhoz hasonlatos – 267 –
fémszobrok díszelegtek, karikával a tetejükön. Több különös, csillogó dísztárgy ékeskedett ízlésesen elrendezve a polcokon és az asztalok tetején. Néhány még a szoba mennyezetéről is lógott; megperdültek a levegőben, amint elhaladtunk alattuk. A hegyes orrú asszony nem kínált hellyel minket, ezért Margg és én megálltunk az íróasztala előtt. Rubinvörös hajának nagyobb részét szoros kontyba kötötte, amelyből azonban kiszabadult pár rakoncátlan, göndör fürt. – Az ételkóstoló – mondta elégedett mosollyal. – Tudtam, hogy mindössze idő kérdése, és te is a szolgálatomba állsz. – Ki vagy? – Goromba egyenességemmel kívántam tudomására hozni, hogy nem tűröm a mihaszna játszadozást. – Szólíts Star kapitánynak! Végigmértem fogadósnőre valló egyenruháját. – Nem tartozom Ambrosius szervezetébe. Saját hadsereget tartok. Margg már elmagyarázta, hogyan fogunk együttműködni? – Igen. – Jól van. Egyszerű csereüzletről lesz szó csupán. Ez nem udvariassági látogatás; nem érdekelnek a pletykák és a mendemondák. És ne is kérdezősködj se rólam, se a küldetésemről! Csakis a nevemet kell tudnod. Megegyeztünk? – Igen. – Mivel meg akartam nyerni Star bizalmát, nem állt szándékomban bajt keverni; legalábbis egyelőre. – Rendben. Milyen híreid vannak számomra? – Érdeklődve hajolt előre a székén; nyilvánvalóan az orra mutatta az irányt. – A Parancsnok megváltoztatta az utódját – közöltem. Star teste megmerevedett, amint feldolgozta ezt a kóstolónak szánt ínyencfalatot. Marggra pillantottam, akinek döbbent arca elárulta bosszúságát, amiért ilyen érdekes hírrel tudtam szolgálni. – Hogyan jutott tudomásodra? – Kihallgattam a Parancsnok és Valek beszélgetését. – 268 –
– Ó, igen! Valek. – Star felém bökött az orra hegyével. – Miért laksz a szállásán? – Semmi közöd hozzá – vágtam vissza határozottan. – Akkor hát miért bízzak benned? – Mert Valek rögtön megölne, ha tudná, hogy idejöttem. Pontosan olyan jól tudod, mint én magam. Mennyit ér neked az értesülésem? Star kinyitott egy fekete bársonyerszényt, és előhalászott belőle egy aranyat. Odavetette nekem az érmét, ahogyan a gazda dobja a csontot a kutyája elé. Még a levegőben elkaptam a pénzt, halkan felszisszenve. A tenyeremen lüktetni kezdett a seb. – A tizenöt százalékod. – Azzal Star egy ezüst- és egy rézérmét dobott Marggnak, aki már ismerte a kapitány szokásait, és könnyedén elkapta a pénzt. – Valami más? – kérdezte Star, ezúttal ismét hozzám fordulva. – Egyelőre semmi. – Amikor újabb híreid vannak a számomra, szólj Marggnak! Megszervez egy találkát. A kapitány utamra bocsátott, mire engedelmesen követtem a néma Marggot kifelé a házból, azután végig az utcán. Éppen amint befordult velem egy sötét sikátorba, egyszer csak Valek termett előttünk az árnyak közül. Mielőtt kérdezősködhettem volna, berántott egy ajtón egy apró szobába. Valek hirtelen felbukkanása meglepetésként ért, sőt össze is zavart; azt gondoltam, egy ideig várni fog Margg letartóztatásával. Az asszony belépett utánam a szobába, és megállt előttem, széles arcán gúnyos vigyorral. Ennél nagyobb örömöt még sohasem láttam rajta, jómagam azonban éppen az ellenkezőjét vártam volna olyasvalakitől, akit az imént kaptak kémkedésen. Valek felé biccentettem a fejemet, magyarázatot remélve. – Igazam volt, Valek. Kiszolgáltatta a Parancsnokot egy árva aranyért cserébe. Forgasd ki a zsebét! – sürgette Margg. – 269 –
– Ami azt illeti, Yelena már a találka előtt felkeresett. Éppenséggel abban a hitben volt, hogy téged készül leleplezni – magyarázta Valek a döbbent Marggnak. Az asszony kárörvendő mosolya azonnal lehervadt az arcáról. – Miért nem szóltál nekem? – háborgott. – Már nem volt rá idő. – Akkor hát nem Margg az áruló? – Nem. Margg nekem dolgozik. Már egy ideje felettébb különleges hírekkel etetjük Start, abban a reményben, hogy megtudhatjuk, kik a további ügyfelei. Folyton győzködte Marggot, hogy téged is vonjon be a hírszerzésbe, és úgy véltem, ez jó alkalom lesz, hogy próbára tegyük a hűségedet. Abban a pillanatban megvilágosodott előttem Valek pocsék hangulatának magyarázata. Arra számított, hogy elárulom, sőt a Parancsnokot is. Miként is hihette, hogy megteszem? Hát egyáltalán nem ismer? Harag, csalódás és megkönnyebbülés vívott ádáz csatát a szívemben. Képtelen voltam bármit is kinyögni. – Én viszont azt reméltem, hogy visszaküldhetem ezt a nyomorult kis patkányt a börtön mélyére, ahová tartozik – panaszkodott Margg dühösen Valeknak. – Erre még mindig szabadon kószálhat. Továbbra is veszélyt jelent. – Bosszúsan megbökte a karomat húsos ujjával. Gyorsan mozdultam. Egy szempillantás alatt hátracsavartam a karját. Fájdalmasan felkiáltott kínjában, amikor magasra emeltem háta mögött a kezét, kényszerítve, hogy előrehajoljon. – Nem vagyok patkány – jelentettem ki fogcsikorgatva. – Bizonyságot tettem a hűségemről. Most már igenis szállj le rólam! Nem akarok több mocskos fenyegetést találni a porban. Ne merd többé a dolgaimba ütni az orrodat! Különben legközelebb el is töröm a karodat! – Erősen meglöktem, amint elengedtem a kezét. Margg megtántorodott, és botladozva elterült a földön. Kivörösödött ábrázattal rögtön talpra ugrott. Amikor azonban – 270 –
kinyitotta a száját. hogy visszavágjon. Valek egyetlen pillantással torkára forrasztotta a szót. – Jól mondtad, Yelena. Margg, most távozhatsz – szólalt meg Valek. Margg tehetetlen dühében összepréselte a száját, és sarkon fordulva kicsörtetett a szobából. – Nem túl barátságos – jegyeztem meg. – Valóban nem. Éppen ezért kedvelem. – Egy pillanatig elgondolkodva fürkészte az ajtót, majd így folytatta: – Yelena, most olyasmit készülök mutatni neked, ami nem fog tetszeni, de úgy gondolom, rendkívül fontos, hogy tudomást szerezz róla. – Ó, tényleg? Mintha az iménti hűségpróbádat annyira élveztem volna – csattantam fel, hangomban maró gúnnyal. – Már az elején figyelmeztettelek, hogy időről időre próbára teszem az ételkóstolókat. Mielőtt válaszolhattam volna, Valek sietve elhallgattatott. – Légy csendben, és maradj szorosan mögöttem! Újra kiléptünk az ajtón a sikátorba, és az árnyak rejtekébe húzódva osontunk vissza Star házához. Valek egy sötét kapunyílásba terelt, ahonnan szemmel tarthattuk Star ajtaját. – Hamarosan megérkezik az a személy, aki valóban fontos értesüléseket szolgáltatott ki Starnak – suttogta Valek a fülemhez hajolva. Ajka egészen finoman az arcomhoz ért. Jóleső borzongás futott végig a hátamon, elterelve a figyelmemet Valek szavairól. Nem is fogtam fel teljesen mondanivalójának jelentőségét, amíg meg nem pillantottam egy magányos alakot az utcán, aki sántikálva, egyenetlen léptekkel közeledett.
– 271 –
22.
A
ZONNAL FELISMERTEM EZT A BICEGŐ JÁRÁST.
Fájón összeszorult a szívem, miközben figyeltem, ahogyan Rand odabiceg Star házához, majd kétszer bekopog az ajtón. A kapitány szemernyi tétovázás nélkül beengedte Randot az otthonába. A becsukódó ajtó halk kattanása tompán visszhangzott a szívemben. – Csak nem egy újabb próba? – kérdeztem Valekot kétségbeesett türelmetlenséggel. – Talán Rand is neked dolgozik? Ám a szívem mélyén már tudtam a választ, még mielőtt Valek szomorúan megrázta volna a fejét. Üresnek éreztem magam, mintha minden érzelmet kiszakítottak volna a bensőmből. Már túlságosan sok volt ennyi megpróbáltatás. Reyad szelleme, Nix támadása és Valek próbája után már nem maradt erőm, hogy megbirkózhassak egy újabb csapással. Meredten bámultam Valek arcába, gondolatok, érzések és vágyak nélkül. Akkor azonban Valek intett, hogy kövessem. Engedelmeskedtem. Megkerültük Star házát. Beléptünk a bal oldali, szomszédos épületbe, azután felsiettünk három emeletet. A ház belsejében sötétség honolt, és egyetlen lelket sem láttam sehol, a legfelső szint kivételével. Valek egyik embere gubbasztott ott törökülésben a fal mellett, amelynek túloldalán Star dolgozószobája helyezkedett el. A fickó egy kis füzetbe jegyzetelt éppen, csupán egy szál gyertya lángjánál. – 272 –
A falon át is tisztán hallottam Rand hangját. Valek kézjelek segítségével kommunikált az emberével, aki főnöke kezébe nyomta a jegyzetfüzetét, majd gyors léptekkel eltűnt a lépcsőn. Valek letelepedett a fickó helyére, azután megveregette maga mellett a padlót. Lekuporodtam mellé, a fallal szemközt. Semmi kedvet nem éreztem, hogy végighallgassam Rand árulását, de nem volt elég akaraterőm, hogy sarkon forduljak és elmenjek. Valek egy sor apró lyukra mutatott a fában. Átlestem a falon; csupán egy bútordarab hátulját láttam. Arra következtettem hát, hogy a lyukak kizárólag hallgatózás céljára szolgáltak. A padlón gubbasztva, homlokomat a falnak támasztottam, lehunytam a szememet, miközben kihallgattam Rand beszélgetését. – A héten tábornokok látogatnak a városba. Ebben persze nincs semmi újdonság, de a Parancsnok lakomát rendelt, így hát bizonyára valami nagy horderejű dolog van készülőben. Ám egyelőre nem sikerült rájönnöm, mi lehet az – mondta Rand. – Tudasd velem, amint kiderül valami! – válaszolta Star. Azután kissé habozva folytatta: – Talán Yelena tudja, mi folyik a háttérben. A nevem hallatán hatalmasat dobbant a szívem. Menekülj, menekülj, menekülj! – üvöltötte minden idegszálam, de csak még erősebben szorítottam homlokomat a falhoz. – Kétlem. Őszintén meglepődött, amikor a lakomát említettem, ezért meg sem kérdeztem. Később még megtudhat valamit. Majd újra próbálkozom. – Ne fáradj! megkérdezhetem magam is. – Star mézesmázosan ravasz hangja azt sugallta, hogy ezt a bejelentést arra az időpontra tartogatta, amikor a legnagyobb kárt okozhatja a leleplezésével. – Yelena? – fröcsögte Rand. – Neked dolgozik? Lehetetlen. Ez nem az ő stílusa.
– 273 –
– Talán azt akarod mondani, hogy Valeknak kémkedik? – Ezúttal rémült feszültség érződött Star hangján. Ugyanolyan rémülten pillantottam én is Valekra. Némán megrázta a fejét, és aggodalmaimat félresöpörve legyintett. – Nem. Sohasem tenné. – Rand közben visszanyerte az önuralmat. – Csak meglepődtem, pedig hát igazán nem kellett volna. Szüksége van a pénzre, és ugyan ki vagyok én, hogy elítéljem érte? – Nos, egyáltalán nem kellene törnöd rajta a fejedet. A lány feláldozható eszköz, semmi több. Csak annyiban fog érdekelni, amikor végül meghal, hogy ki veszi át a helyét, és milyen gyorsan sikerül megvesztegetnem. – Star, most újfent bebizonyítottad nekem, a magad visszataszító módján, hogy minél hamarabb visszafizetem neked az adósságomat, annál jobban járok. Mennyi hitelt ér a ma esti információm? – Két ezüstöt. Feljegyzem a könyvelésembe, de amúgy sem tesz sok különbséget. – Ezt hogy érted? – Hát még tényleg nem jöttél rá? Sohasem fogod teljesen leróni az adósságodat. Amint közel jutsz hozzá, mindig belecsúszol a szerencsejáték egy újabb feneketlen vermébe. Túlságosan gyenge vagy, Rand. Túl hamar elragadnak az érzelmeid. Túl könnyű prédát jelentesz a szenvedélyeidnek, és nincs semmi akaraterőd. – Ó, hát persze! Hiszen állítólag mágus is vagy. Talán a gondolataimban olvastál, kapitány? Még hogy Star kapitány… Nevetséges! Ha tényleg mágikus erővel rendelkeznél, Valek már réges-régen elintézett volna. Tudom jól, hogy korántsem vagy olyan nagy koponya, mint ahogyan azt szeretnéd elhitetni magadról. – Sántikáló léptek súlyos dobbanása hallatszott a falon keresztül, amikor Rand végül kisétált a szobából. Megdöbbentem. Még sohasem hallottam Randot ilyen maró gúnnyal beszélni, és ami még fontosabb volt, ha Star valóban mágus, – 274 –
komoly veszélybe sodortam magam. Gondolataim egymást kergették, de túlságosan bonyolult volt a helyzet, hogy ott rögtön átgondolhassak mindent. – Nem szükséges olvasnom a gondolataidban – kiáltott utána Star. – Csak egyetlen pillantást kell vetnem életed nagyszerű történetére, Rand. Minden benne van. Néma csend ereszkedett ránk. Az egyetlen zaj, amely Star dolgozószobájából átszűrődött, a papírlapok halk surrogása volt. Valek talpra állt, és engem is magával húzott. Az embere visszatért, Valek újra kezébe nyomta a jegyzetfüzetet, majd elindult lefelé a lépcsőn. Követtem Valekot Kastélyváros sötét utcáin. Az árnyékok rejtekében haladtunk, elkerülve a járőröző katonákat. Amint sikerült észrevétlenül átjutnunk a város határán, Valek engedett feszült óvatosságából, és mellettem sétált tovább a kastélyhoz vezető úton. – Sajnálom – törte meg a csendet. – Tudom, hogy Rand a barátod volt. A múlt idő használata tőrdöfésként fúródott a szívembe. – Mióta tudsz róla? – kérdeztem. – Az elmúlt három hónapban már erősen gyanakodtam, de csak ebben a hónapban sikerült kézzelfogható bizonyítékot szereznem. – Mi keltett gyanút benned? – Rand és a beosztottjai segédkeztek nekem a vizsga előkészítésében, amit neked szántam. Ott maradt mellettem, miközben az ételeket sorra megmérgeztem. A baracklével megtöltött poharat az asztalomon hagytam, hogy ártalmatlan maradjon. Igazságos vizsga elé állítottalak. De szederméreg került a pohárba, és nem én tettem bele. – Valek rövid hatásszünetet tartott, hadd fogjam fel szavai szörnyű jelentőségét. A szeder egyik érdekes tulajdonsága, hogy csakis akkor válik mérgezővé, amikor gabonaszesz és élesztő különleges oldatában – 275 –
készítik el, nagy gonddal éppen a megfelelő hőmérsékletre hevítve. A szakácsok többsége, és különösen a kezük alatt dolgozó kukták, nem elég ügyes, vagy éppen híján van a szükséges tudásnak, hogy elérhesse a kívánt eredményt. – Valek egészen úgy beszélt, mintha még csodálná is Randot, amiért képes volt előállítani a mérget. Kis híján ledöntött lábamról a döbbenetes felismerés, hogy Rand meg akart mérgezni. Rám tört a rosszullét, hányingerem támadt, és botladozva megtántorodtam. Azután az út szelére rohanva a bokrok közé hánytam a vacsorámat. Csak akkor eszméltem rá, hogy Valek támogatja összecsukló testemet, amikor a gyomrom végre felhagyott a görcsös vonaglással, Egyik karját a derekam köré fonta, bűvös kezét pedig a homlokomra szorította. – Még nincs vége. Akarod hallani a többit is? – kérdezte Valek. – Nem. – Ez volt az igazság, ám amint közelebb értünk a kastély épületegyüttesének külső falához, felvillant előttem egy elkeserítő összefüggés. – Rand húzott csőbe a tűzfesztiválon is? – Bizonyos értelemben. – Ez nem válasz. – A nehézfiúk, akik a fesztiválon lecsaptak rád, a sűtőverseny sátra mellett várták a felbukkanásod, így hát gyanítottam, hogy Rand mondta el Starnak, hogy ott találnak téged. Ugyanakkor egyetlen pillanatra sem engedett el maga mellől. Mintha védelmezni akart volna. Emlékszel még, mennyije ki volt borulva, amikor nem talált sehol? És milyen mélységesen megkönnyebbült, amikor végül megpillantott, épen és egészségesen? – Azt hittem, csak részeg – feleltem. – Feltételezem, hogy Rand csak kényszerű résztvevője ennek az ügynek. A vizsga idején még alig ismert téged, de ahogyan a barátságotok egyre szorosabb, szerintem, egyre kínosabb helyzetben érzi magát. Nem akar ártani neked, de ki kell fizetnie a szerencsejátékban felhalmozott adósságait. Star egy kiterjedt – 276 –
szervezet élén áll, temérdek fajankóval a keze alatt, hogy pótolja azokat, akiket a fesztiválon elintéztem. Brutális nehézfiúk, akik nem riadnának vissza attól, hogy eltörjenek néhány csontot a főnökük parancsára. Most jobban érzed magad? – Nem. Még a saját szememben is túlzásnak tűnt a sértettség, amelyet Rand árulása miatt éreztem, de képtelen voltam lerázni magamról. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki hamis játékot űzött velem, és bizonyára nem is az utolsó. Hiszen Brazell is becsapott. Apámként szerettem, és hűséges voltam hozzá. Végül csaknem egy teljes évbe telt, miközben számtalan kísérlet gyötrelmeit kellett kiállnom, mire iránta táplált érzéseim annyira elhalványultak, hogy már tisztán láttam Brazell valódi énjét. Ám mindig is tisztában voltam vele, hogy ifjúkori rajongásom teljességgel egyoldalú. Mivel soha nem adta jelét, hogy törődne velem, könnyebb volt elviselnem a későbbi cselekedeteit. Rand barátsága azonban őszintének tűnt. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy végre sikerült egy méretes rést törnöm a vastag kőfalon, amelyet magam körül emeltem. Éppen elég nagyot, hogy kiszökhessek rajta, és élvezzem az együtt töltött időt. A fal most apránként összeomlott körülöttem. Éreztem, ahogyan a szikladarabok záporoznak rám, és mélyen a törmelék alá temetnek. Hogyan bízhatnék ezek után bárkiben is? – Van még valami, amit el akarsz mondani nekem? – kérdeztem Valekot, amikor a kastély déli kapujától néhány lépésnyire megálltunk. – Ari és Janco csalt tőrbe, amikor Nix támadt nekem? Esetleg egy újabb hűségpróbát is tartogatsz még a számomra? Talán a következő alkalommal már sikerül megbuknom rajta. Vonzó lehetőségnek hangzik! – Eltaszítottam magamtól Valek támogató karját. – Amikor figyelmeztettél, hogy időnként próbára fogsz tenni, azt gondoltam, hogy az ételemet fogod megbabrálni. Ám a jelek – 277 –
szerint nem is egy hathatós módja létezik annak, hogy megmérgezzék az ember szívét, és még csak ennivalóra sincs szükség hozzá. – Mindenkinek döntéseket kell hoznia az életében. Némelyik döntés rossz, a többi jó. Ezt nevezzük életnek, ám ha szeretnél inkább megfutamodni, hát csak rajta! De ne állj meg félúton! Ne fecséreld a sopánkodók poklában az idődet! – fakadt ki Valek mogorván. – Nem tudom, miféle borzalmakkal szembesültél, mielőtt kikötöttél a börtönünkben. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy a ma esti felfedezésnél sokkal rémesebb élményekben volt részed. Talán ez segíthet kellő megvilágításba helyezned a történteket. Azzal hosszú lépteivel bemasírozott a kastélyba. A jéghideg falnak támaszkodtam, fejemet a kemény, könyörtelen szikláknak döntöttem. Talán ha elég sokáig maradok így, végül a szívem is kővé dermed. Akkor az árulások, a hűségpróbák és a mérgek semmiféle hatással nem lesznek rám többé. A csontig hatoló hideg azonban egy idő után mégis beűzött. – Fektess egy kis erőt a forgatóra! De ne túl sokat! Biztos, ám gyengéd mozdulatra van most szükség – magyarázta Janco. Lassacskán begyógyuló tenyerem még mindig sajgott, miközben a forgatót ügyetlenül a kulcslyukba illesztettem, és meghúztam. – Most pedig a félgyémánttal emeld fel a tüskét, amit a forgató csapdába ejtett! Emeld fel, amíg meg nem törik! – utasított. – Megtörik? – értetlenkedtem. – Amíg szintbe nem kerül. Amikor kulcsot dugsz egy zárba, a fémfogazata feltolja a tüskéket, hogy elfordíthasd a hengert, és kinyithasd a zárat. A tüskék tartják helyén a hengert. Egyszerre egy tüskét kell elintézned, és továbbra is folyamatos nyomást kell alkalmaznod. – 278 –
Becsúsztattam a nyitószerszámot a zárba a forgató mellé. Óvatosan próbáltam manőverezni, felemelve mind az öt tüskét. Parányi remegést éreztem az ujjaimban, amint a tüskék szép sorjában helyükre csúsztak, halk, mégis tisztán hallható kattanással. Amikor az összes felpattant a helyére, a henger könnyedén elfordult, és az ajtó kinyílt. – Szép munka! A pokolba, Yelena! Te aztán gyorsan tanulsz. – Janco elhallgatott, és aggodalmasan összeráncolta a homlokát. – Ugye nem akarod ezt valamiféle ostobaságra használni? Bajba sodorva mindnyájunkat? – Határozd meg, pontosan mit értesz ostobaságon! – válaszoltam. Amikor Janco szeme döbbenten elkerekedett, gyorsan hozzátettem: – Ne aggódj! Csakis én kerülhetek bajba. Janco megnyugodott, mire folytattam a gyakorlást egy másik zárral. A kastély alagsorában voltunk, ahol senki sem lephetett meg minket. Már négy nap telt el a keserves éjszaka óra, amelyen tudomást szereztem Rand árulásáról. Valektól azt az utasítást kaptam, hogy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna. Fel akarta ugyanis deríteni Star teljes szervezetét, mielőtt leleplezné őket. Valek vérbeli ragadozó – állapítottam meg magamban keserűen. – Alaposan kifigyeli a prédáját, és csak akkor veti rá magát, ha már biztos a győzelemben. Tudtam jól, hogy nem vagyok képes barátságot színlelni Randnak, ezért inkább elkerültem, ami nem volt túl nehéz. A kastélyban hemzsegtek a tábornokok és a kíséretükbe tartozó szolgálók, így hát a Parancsnok minden beosztottja rendkívül elfoglalt volt, Randot is beleértve. Brazell felbukkanása volt a másik ok, amiért szívesen elkerültem a feltűnést. Fekete és zöld egyenruhában feszítő katonái megfertőzték az egész kastélyt, és egyre nehézkesebben tudtam csak távol tartani magam tőlük. Habár azt sem igazán bántam, ha Valek lakosztályában – 279 –
kell bujkálnom. Eltulajdonított egy egész doboz Criollót, és én elégedetten elmajszoltam egy darabot, valahányszor meg kellett kóstolnom a Parancsnok ételét. Megegyeztem Arival és Jancóval, hogy a tábornokok látogatásának ideje alatt elhalasztjuk az edzéseket, de Jancót sikerült megfűzni, hogy beavasson a zárfeltörés titkaiba. A Startól kapott aranyérme további nyomatékot adott a rábeszélésemnek. Valek azt mondta, nyugodtan megtarthatom a pénzt, elvégre a titokügynökösködés nem tartozott az ételkóstoló feladatkörébe. Ám az érme súlya a zsebemben folyton Rand árulására emlékeztetett, ezért elhatároztam, hogy hasznos célra fordítom. – Ebben az utolsó zárban tíz tüske rejtőzik. Ha ezt sikerül kinyitnod, akkor az összes hengerzárral és kulcsos zárral megbirkózol a kastélyban. A börtönlakatokat leszámítva. Azok túlságosan bonyolultak, és nemigen gyakorolhatunk rajtuk. – Janco homloka hirtelen ráncba szaladt. – Efféle tudásra úgysem lesz szükséged, ugye? – Őszintén remélem, hogy nem. – Jól van. Több sikertelen próbálkozást követően végül sikerült kipattintanom a zárat. – Most már csak gyakorlásra van szükséged. Minél gyorsabban meg tudsz babrálni egy zárat, annál jobb – oktatott Janco. – Szívesen kölcsönadnám neked az eszközeimet, de az ember sosem tudhatja előre, mikor lesz szüksége rájuk. – Rám kacsintott, ravaszkás fény csillant a szemében. – Ezért… – Előhúzott egy másik készletet a zsebéből. – Az aranyból, amit nekem adtál, vettem neked is néhány szükséges kelléket. – Azzal átnyújtotta a fekete szövettokot. – De hát az a te pénzed volt! – Ó, bőven maradt belőle! Még azután is, hogy ezt itt megvettem neked. – Janco megsuhogtatott az orrom előtt egy ébenfekete botot, – 280 –
amely olyan hosszú lehetett, mint a kezem. Csillogó, ezüstszín gomb díszelgett rajta, az oldalát pedig gravírozott ezüstszimbólumok ékesítették. – Ez meg micsoda? – csodálkoztam. – Nyomd meg a gombot! – biztatott vidáman. Hüvelykujjammal megnyomtam, és döbbenten összerezzentem, amikor egy hosszú, fényes penge pattant ki belőle. Egy rugós tőrt tartottam a kezemben. Ámultan meresztettem a szemem az ajándékokra. – Köszönöm, Janco. De miért vásároltál nekem ajándékokat? – Azt hiszem, a bűntudat vezetett. – Bűntudat? – Nem erre a válaszra számítottam. – Bűnözőnek neveztelek. Egykor én magam is bűnöző voltam, de hátam mögött hagytam a múltat, és soha senki sem hánytorgatta fel nekem. Különben is, van egy olyan szörnyű balsejtelmem, hogy még szükséged lesz rájuk. Brazell katonái a napokban a barakkok körül parádézva hencegtek, ki fogja hamarabb „leteríteni” Reyad gyilkosát. Meglehetősen élénk képzelőerővel vannak megáldva, és nemegyszer vissza kellett fognom Arit, hogy nekik ne rohanjon. Tíz az egy ellen nem igazán kedvező felállás, még Arinak és nekem sem. – Távol fogom tartani magam tőlük – ígértem. – Remek. Most indulnom kell. Én húztam az éjjeli őrséget. Ám először is visszakísérlek a szobádba. – Nem szükséges. – Ari saját kezűleg fog megfojtani, ha nem teszem. Együtt sétáltunk Valek lakosztályához. Amikor a sarokhoz érkeztünk, nem messze a bejárati ajtótól, Janco váratlanul megtorpant, mielőtt az őrök észrevettek volna minket. – Majdnem elfelejtettem – szólalt meg, egyenruhájának zsebébe nyúlva. Egy tokot halászott elő a rugós tőröm számára. – A jobb combodra kell rögzíteni. Ne felejts jókora lyukat vágni a nadrágod – 281 –
zsebébe, hogy amikor előrántod a pengét, ne akadjon bele a szövetbe! Már éppen indulni akart, amikor megállítottam. – Janco, mik ezek a szimbólumok? – Az ezüstös gravírozásra mutattam a kés nyelén. Janco sejtelmesen mosolygott. – Ezek itt ősi harci jelképek, amiket a királyok használtak üzeneteik és parancsaik írásához a csaták idején. Nem számított, ha az ellenség kezébe került a levél, mert érthetetlen volt mindazok számára, akik nem tudták, hogyan kell megfejteni a szimbólumokat. A katonák közül többen még ma is használják őket. Hadgyakorlatokon remekül beválnak. – Mit jelentenek? Még szelesebben vigyorgott. – Ez így túl könnyű volna, Yelena. Biztos vagyok benne, hogy magad is rájössz… előbb-utóbb. – Janco, az örök kópé, vidáman felkacagott. – Gyere közelebb – morogtam, hogy behúzhassak egyet! – Szívesen leköteleznélek, drágaságom – Janco ügyesen hátraszökkent a közelemből –, de sajnos máris elkéstem.
– 282 –
23.
M
rejtettem Janco ajándékait, beléptem Valek lakosztályába. Az íróasztalánál ülve dolgozott, de rögtön felkapta a fejét, amint betettem a lábam a szobába; olyan benyomást keltett, mint aki már várta az érkezésemet. – Hol voltál? – szegezte nekem a kérdést. – Jancóval – feleltem. Ám hirtelen gyanút fogtam. Amíg napközben rendszeresen megjelentem az előre egyeztetett időpontokban, Valek sohasem firtatta, mihez kezdek a szabadidőmmel. – Na és mégis mit csináltatok? – faggatott tovább Valek, csípőre tett kézzel felállva. Hirtelen felvillant szemem előtt a féltékeny férj mulatságos képe. Elfojtottam egy mosolyt. – Megvitattuk a különböző önvédelmi technikákat. – Ó! – Valek kissé lazított feszült testtartásán, de karjával sután hadonászott, mint aki érzi, hogy az imént elragadtatta magát, és igyekezett elleplezni. – Nos, azzal nincs semmi baj. Mostantól azonban mindig tudnom kell, pontosan merre jársz. Azt ajánlom, maradj a kastélyban, és egy kis időre húzd meg magad. Brazell katonái vérdíjat tűztek ki a fejedre. – Vérdíjat? – Rémület hasított a szívembe. IUTÁN GONDOSAN EGYENRUHÁM ZSEBÉBE
– 283 –
– Könnyen lehetséges, hogy az egész puszta szóbeszéd, részeg katonák üres fecsegése. A távozásukig viszont azt akarom, hogy állandó védelmet élvezz! – Valek hangja határozottan csengett, ám rögtön hozzáfűzte: – Nincs kedvem máris kiképezni egy új kóstolót. – Óvatos leszek. – Nem. Paranoiás leszel! Csakis tömegben közlekedhetsz, jól megvilágított helyeken. Gondoskodni fogsz róla, hogy mindig veled tartson egy kísérő, valahányszor elhagyatott folyosókon kell járnod késő éjszaka. Megértetted? – Igen, uram. – Jól van. A tábornokok konyakestjére holnap kerül sor. Minden tábornok magával hoz egy üveggel a legkitűnőbb konyakjából, hogy késő éjszakáig iszogatva megvitassák Ixia ügyeit. Rád is szükség lesz, hogy megkóstold a Parancsnok minden egyes italát. Valek felemelt a földről egy ládát, amelyben nyolc üveg sorakozott. Az egymáshoz koccanó palackok dallamosan csilingeltek, amint Valek az asztalra helyezte őket. Végül egy kicsiny poharat előhúzva így folytatta: – Azt akarom, hogy minden konyakot megízlelj egyszer ma este, és holnap is legalább kétszer, hogy megismerd, milyen az ízük, amikor nincs bennük méreg. – Azzal átnyújtotta nekem a poharat. – Az üvegek címkéjén szerepel a konyak fajtája, és hogy melyik tábornoktól származik. Találomra felkaptam az egyik üveget; Dinno tábornok finom konyakját fogtam a kezemben, a Nyolcas Katonai Körzetből. Kitöltöttem az italból egy keveset a pohárba, és belekortyoltam; szép lassan körbeforgattam a nyelvemmel a folyadékot, igyekeztem emlékezetembe vésni az ízét, mielőtt lenyeltem volna. Az erős alkohol égette a torkomat, apró tüzet gyújtva a mellkasomban. Forróság öntötte el az arcomat.
– 284 –
– Azt tanácsolom, hogy kövesd inkább a kortyolós-köpködős módszert, nehogy végül lerészegedj – jegyezte meg Valek. – Remek ötlet. – Kerestem magamnak egy másik poharat is, amelybe köpködhettem, azután neki is láttam végigkóstolgatni az összes üveget. A konyakest napján még kétszer megkóstoltam minden italt, azután egy harmadik körrel próbára is tettem a tudásomat. Csak akkor voltam elégedett, amikor már kizárólag az íz alapján meg tudtam állapítani, hogy a kérdéses konyak melyik tábornokhoz tartozik. Aznap este Valekra vártam, hogy elkísérjen a tanácsterembe. Tökéletes díszegyenruhában vonult le a lépcsőn. Vörös vállrózsa ékesítette a kabátját; bal mellén hatsornyi kitüntetés díszelgett. Egész megjelenése férfias méltóságot sugárzott. Teljesen lenyűgözött volna, ha nem ül az arcán az a nyűgös, ingerült kifejezés, amely leginkább egy durcás kisgyermekre emlékeztetett, aki kénytelen a legszebb ruhájában parádézni. Kezemet gyorsan a számra szorítottam, de nem bírtam visszafogni a nevetésemet. – Elég! Évente egyszer kell felöltenem ezt az átkozott maskarát, ám ha engem kérdeznek, már ez is eggyel több a kelleténél – morogta Valek a gallérját rángatva. – Készen állsz? Az ajtónál csatlakoztam hozzá. Az egyenruha kiemelte Valek atlétatermetét, és gondolatban elképzeltem, milyen eszményien festene, ha az öltözéke hirtelen lehullana a lába elé. – Bámulatosan festesz – szaladt ki a számon. Megszégyenülve elvörösödtem, amint izzó forróság árasztotta el az egész testemet. Minden bizonnyal több konyakot nyeltem, mint sejtettem. – Tényleg? – Valek végigmérte az egyenruháját. Azután kihúzta magát, fejét felszegte, és felhagyott a gallérja rángatásával. Morcos arckifejezése helyébe elgondolkodó mosoly lépett. – Igen, Tényleg – feleltem. – 285 –
Éppen akkor érkeztünk a Parancsnok tanácstermébe, amikor a tábornokok már összegyűltek. A magas, karcsú, színes ólomüvegekkel büszkélkedő ablakok ragyogtak a lenyugvó nap halovány fényében. Szolgálók sürgölődtek a kör alakú helyiségben, meggyújtották a lámpásokat, megrakott tányérokat és poharakat rendeztek el az asztalokon. Minden katonai tisztségviselő díszegyenruhát viselt. Csillogtak-villogtak a gombok és a kitüntetések. Látásból csak három tábornokot ismertem, a többi kilétére az egyébként hollófekete egyenruhájukon díszelgő rombuszok színéből következtettem. Gondosan tanulmányoztam az arcukat, emlékezetembe vésve jellegzetes vonásaikat, ha netán Valek később próbára tenne. Brazell dühödten meredt rám, amikor pillantásunk találkozott. Tanácsosa, Mogkan mellette állt; a hideg futkosott a hátamon, miközben Mogkan ravaszul végigjáratta rajtam fürkész tekintetét. Brazell és Reyad kísérletei közben Mogkan is minden alkalommal a közelben sündörgött. Baljós jelenléte, amelyet éreztem, de nem láttam, éjjelente borzalmas rémálmokkal gyötört. Brazell többi tanácsosa ezúttal nem volt jelen; kíváncsi voltam, vajon miért éppen Mogkant hozta magával. A Parancsnok a tojás alakú tárgyalóasztal csúcsánál foglalt helyet. Az egyenruhája egyszerű volt, elegáns; valódi gyémántok csillogtak a gallérján. A tábornokok, tanácsosaikkal az oldalukon, körbeülték az asztal többi részét. Valek széke a Parancsnok mellett állt, én pedig mögöttük kaptam helyet, az egyetlen kőfal mellett a teremben, Tudtam, hogy egész éjszaka folyik majd a tárgyalás, és hálás voltam, amiért megpihentethettem a hátamat. Félreeső helyemnek másik nagy előnye volt, hogy legalább Brazell tekintetét elkerültem. Habár nem láthattam időnként irányomba vetett gyilkos pillantásait, Mogkan kutató tekintete elől nem rejtőzhettem el.
– 286 –
A Parancsnok egy fakalapáccsal megütögette az asztalt. Néma csend borult a teremre. – Mielőtt belevetjük magunkat a napirenden szereplő témákba – szólalt meg a Parancsnok –, egy fontos bejelentést szeretnék tenni. Új személyt jelöltem meg az utódomként. Fojtott moraj hullámzott végig a tanácstermen, miközben a Parancsnok körbejárta az asztalt, egy lepecsételt borítékot nyújtva át minden tábornoknak. A borítékokban egy újabb kódolt rejtvény nyolc darabkája lapult, amelyekből – ha eljön az idő – Valek titkos kódjának segítségével kiderül az új jelölt neve. Szinte vágni lehetett a feszültséget a teremben. Úgy éreztem, mintha egy túlzottan teletöltött vizestömlő feszülne nekem, amely bármelyik pillanatban szétrobbanhat. A legkülönfélébb érzelmek vad forgataga suhant át a tábornokok arcán: meglepetés, harag, aggodalom és merengés. Rasmussen tábornok, a Hetes Katonai Körzetből, tanácsosának fülébe suttogott, és arca közben olyan vörös színt öltött, akárcsak rőt haja és bajusza. Székemen előrehajolva megfigyeltem, amint Brazell alig tudja megőrizni közömbös arckifejezését; vonásain nyilvánvaló elégedettség tükröződött. Robbanás helyett azonban a feszültség lassan lecsillapodott, majd fel is oldódott, amikor a Parancsnok tudomást sem véve szavainak hatásáról, belekezdett az első napirendi pontba. Az Egyes Katonai Körzetet érintő ügyekre került elsőként sor, utána pedig következett szép sorjában a többi körzet is. Mialatt Kitvivan tábornok különleges fehér konyakja körbejárta az asztalt, a tábornokok hegyi párducokról és bányajogokról tárgyaltak. – Ugyan már, Kit! Elég legyen a párducokból! Etessétek meg őket bőven a jégmezőkön, ahogyan mi tesszük, és nem fognak többé zaklatni titeket! – csattant fel a Kertes Körzetből érkezett Chenzo tábornok türelmetlenül, végigszántva húsos kezével hófehér haján. Dús sörénye éles ellentétben állt napbarnított bőrével. – 287 –
– Etessük őket, hogy életerősek és kövérek legyenek, aztán úgy elszaporodjanak, mint a nyulak? Belerokkanunk, csak hogy összeszedjük azt a rengeteg húst – vágott vissza Kitvivan. Érdeklődésem az éppen folyó viták iránt hol felélénkült, hol pedig alábbhagyott, a témától függően. Egy kis idő múltán szédülés fogott el, és ki is melegedtem, amint a konyak hatni kezdett a testemre, az illem ugyanis azt diktálta, hogy le is nyeljem az italt, amikor a Parancsnok konyakját kell megkóstolnom. A tábornokok többször is szavazást tartottak a különböző témákkal kapcsolatban, ám mindig a Parancsnoké volt az utolsó szavazat. Általában a többség javára döntött. Senki sem mert panaszt tenni, amikor viszont nem. Ambrosius parancsnok korábban a Hármas Katonai Körzet táján élt a családjával, valahol a Lélek-hegység lábánál, sanyarú körülmények között küszködve a megélhetésért. Otthona éppen a hegyek és a jégmezők között bújt meg, közvetlenül egy óriási, kiaknázatlan gyémántbánya tetején. Amikor a gazdag lelőhelyet felfedezték, a király magának tulajdonította a gyémántokat, és kegyesen „megengedte”, hogy a Parancsnok és a családja továbbra is ott élhessen, és a bányában robotoljon. Számos családtagja áldozatul esett a bányaomlásoknak, a nyirkos és mocskos körülményeknek. Ambrosiust már ifjúkorában felháborították a monarchia igazságtalanságai, így hát serényen képezte magát, és reformokat kezdett hirdetni az embereknek. Rendkívül éles elméje, egyenessége és meggyőzőképessége számos hűséges támogatót szerzett számára. Gondolataim ismét visszatértek a tábornokok tárgyalására, amikor az Ötös Katonai Körzetet érintő ügyek kerültek szóba. Brazell tekintélyes felfordulást okozott; legjobb konyakja helyett egy ezüsttálcát küldött körbe az asztalon, rajta parányi, kavicsoknak tűnő golyócskákkal. Valek nekem is átnyújtott egyet. Brazell tábornok Criollója volt, apró, gömbölyű formában. – 288 –
Mielőtt kitörhetett volna a hagyományok sárba tiprása miatti méltatlankodás, Brazell felállt, és mindenkit arra biztatott, hogy egyen egy falatot az édességből. Pillanatnyi néma csendet követően elragadtatott örömkiáltások töltötték be a tanácstermet. A Criollogolyócskák belseje eperkonyakkal volt megtöltve. Intettem a Parancsnoknak, hogy minden rendben, mert ki akartam élvezni a Criollo utolsó morzsáit is. A Criollo édes, mogyorós ízének és a konyak lágyságának keveréke egyszerűen mennyei volt. Rand bizonyára bosszankodna, amiért nem próbálta kombinálni a kettőt – merült fel bennem a gondolat, ám rögtön meg is bántam, hogy Randot sajnálom, amint magam elé képzeltem álnok arcát. A dicshimnuszok lassan elcsitultak, majd Brazell ünnepélyesen bejelentette, hogy új gyára építkezési munkálatai befejeződtek. Azután sokkal hétköznapibb ügyekkel folytatta a mondandóját, mennyi gyapjút sikerült eddig lenyírni, és milyen termelés várható a gyapotültetvényeken. Az Ötös Katonai Körzet termelte és festette Ixia összes pamutfonalát, amelyet azután Franis tábornok Hármas Katonai Körzetébe küldtek tovább, hogy szövetet gyártsanak belőle. Franis most aggodalmasan bólogatott, miközben lejegyezte a Brazell tábornok által említett adatokat. Franis volt a legifjabb a tábornokok között, és amikor erősen összpontosított, folyton a lila rombuszokat babrálta az egyenruháján. Elszundítottam a székemen, miközben homályos gondolatok kezdtek viharfelhők módjára gyülekezni az elmémben. Különös álmok keringtek a fejemben konyakról, határmenti őrjáratokról és engedélyekről, akárcsak a felhőkből aláhulló hópelyhek. Akkor az álomkép hirtelen kitisztult, élessé és ragyogóvá vált, amint szemem előtt felvillant egy fiatal nő alakja, fehér vadászbundában. Véres lándzsát emelt magasan a feje fölé, diadalmas arccal. Egy hegyi párduc élettelen teste hevert a nő lábánál. Fegyverének hegyét – 289 –
erősen a jégtáblába döfte, majd előhúzott egy kést. Vágást ejtett a párduc bundáján, és egy pohárba gyűjtötte a bestia kiömlő vérét. Ünnepélyesen ivott belőle, skarlátvörös cseppek gördültek végig az arcán. Tisztán hallottam a nő gondolatait a fejemben. – Még senki sem tudta végrehajtani ezt a dicső tettet – lelkesedett. – Rajtam kívül senki! – kiáltotta a hómező fölött. Magasztos öröme betöltötte a szívemet. – Bizonyságul szolgáljon hát, hogy ügyes és ravasz vadász vagyok. Bizonyságul, hogy elrabolták tőlem a férfiasságomat. Bizonyságul, hogy valójában férfi vagyok! Nem uralkodnak többé rajtam a férfiak! – üvöltötte világgá. – Légy hegyi párduccá, hogy a párducokkal járhass, válj férfivá, hogy a férfiak közt élhess! A vadász akkor felém fordította az arcát. Először azt gondoltam, hogy a Parancsnok húgát látom magam előtt. Arcukat ugyanazok a finom vonások határozták meg, és egyformán fekete volt a hajuk. Úgy ölelte körül a magabiztosság és a hatalom, akár egy súlyos köpeny, tekintetét álmodó énemre szegezte; aranyszínű, mandulavágású szeme villámcsapásként hatolt lényem legmélyére. A hirtelen felismerés, hogy a nő tulajdonképpen maga a Parancsnok, felriasztott a szunnyadásomból. A szívem őrülten kalapált, a fejem lüktetett, és arra eszméltem, hogy egyenesen Mogkan perzselő szemébe bámulok. Elégedetten mosolygott rám. A Parancsnok mágusok iránt táplált gyűlöletének oka immár kristálytiszta volt számomra. A Parancsnok valójában nő volt, de teljes meggyőződéssel hitte, hogy férfinak kellett volna születnie. Hogy a kegyetlen sors egy igazságtalan mutációval sújtotta, amelyet le kell győznie. S a Parancsnok rettegett, hogy egy mágus kifürkészheti a titkát, ha a fejébe pillant, őrült ostobaság! – háborogtam magamban, és fejemet rázva igyekeztem megszabadulni a zavarodott gondolattól. Csak mert éppen egy asszonyról álmodtam,
– 290 –
még nem jelentette feltétlenül azt, hogy a Parancsnok is nő. Eszeveszett bolondság volt az egész. Vagy talán mégsem? Szememet dörzsölgetve gyorsan körbepillantottam, vajon észrevette-e valaki más is, hogy elszundítottam. A Parancsnok tekintete a távolba révedt, míg Valek mereven és éberen ült a helyén, a termet fürkészve, nyilvánvalóan kutatott valami vagy valaki után. Éppen Tesso tábornok beszélt. Valek ismét a Parancsnokra fordította a pillantását, és aggodalmasan meglökte a karját. – Mi történt? – suttogta sürgetően. – Merre kalandoztál? – Csak kissé elmerültem a régmúltban – felelte a Parancsnok sóvár hangon. – Sokkal élvezetesebb, mint Tesso tábornok gyötrelmesen részletes beszámolóját hallgatni körzetének kukoricaterméséről. Tanulmányozni kezdtem a Parancsnok vonásait, megpróbálva arcára illeszteni az álmomban látott nő képét. Minden tekintetben megegyeztek, ám ez még korántsem jelentett semmit. Az álmok eltorzítják a valóságot, és egyáltalán nem esett nehezemre elképzelni, amint a Parancsnok elejt egy hegyi párducot. Az est további része eseménytelenül telt, időről időre elszundítottam a zsámolyomon, furcsa álmok sem zavarták meg többé a nyugalmamat. Amikor a parancsnok kalapácsával végül ismét az asztalra ütött, azon nyomban felébredtem. – Az utolsó napirendi pont következik, uraim – jelentette be a Parancsnok. – Egy szítiai delegáció kíván tárgyalni velünk. A teremben fülsértő hangzavar tört ki. Régi érvek keltek új életre, mintha a tábornokok egy csaknem elfeledett vitát kezdenének újra ott, ahol a múltban lezárult. Megvitatták a kereskedelmi szerződéseket, és heves vitákba keveredtek Szítia megtámadását illetően. A sok kereskedelmi huzavona helyett – érveltek – miért nem foglalják el inkább a területüket? Szerették volna ugyanis – 291 –
kiterjeszteni a körzetüket, hogy több emberre és forrásra tehessenek szert, ugyanakkor elejét véve minden további aggodalomnak, hogy Szítia valaha is megtámadhatja Ixiát. A Parancsnok néma csendben hallgatta a vitát, szótlanul állta az érvek és tanácsok áradatát. A tábornokoknak végül sikerült kellőképpen lecsillapodniuk, hogy kifejtsék nézeteiket a szítiaiak látogatásáról. A négy északi körzet tábornoka (Kitvivan, Chenzo, Franis és Dinno) nem támogatta a delegáció fogadását, míg a négy déli tábornok (Tesso, Rasmussen, Hazal és Brazell) kifejezetten üdvözölte egy csúcstalálkozó megszervezését Szítiával. A Parancsnok a fejét rázta. – Elismerem az érveitek helytállóságát Szítiával kapcsolatban, de a déli szomszédaink szívesebben kereskednek velünk, mint hogy ránk támadjanak. Több katona és fém van a birtokunkban. Ezzel a ténnyel még a szítiaiak is tisztában vannak. Egy Szítia ellen indított támadás rengeteg emberéletet és anyagi forrást felemésztene. És ugyan miért? A luxuscikkeik nem érik meg az árat, amelyet fizetnünk kellene. Én elégedett vagyok Ixiával. Kigyógyítottuk az országot a király kórságából. Talán az utódom többre vágyik majd. Addig várnotok kell az igényeitekkel. Halk sustorgás futott végig a tábornokokon. Brazell egyetértően bólintott, vékony ajkán egy született ragadozó mosolya ült. – Már beleegyezésemet adtam a déli küldöttség látogatására – folytatta a Parancsnok. – Négy napon belül várhatóan meg is érkeznek. Addig még közölhetitek velem, ha bármiféle egyéb aggodalmaitok vannak, mielőtt hazatértek a saját körzetetekbe. A tárgyalást ezennel berekesztem. – A Parancsnok kalapácsának tompa dobbanása visszhangot vetett a teremre boruló, síri csendben. A Parancsnok felállt, azután testőreivel és Valekkal szorosan a nyomában indulni készült. Valek intett nekem, hogy csatlakozzam hozzájuk. Felpattantam; az est során elfogyasztott konyak bódító – 292 –
hatása teljes erővel végigsöpört a testemen. Szédülten követtem a menetet kifelé a teremből. Kitörő hangorkán foszlányai szűrődtek ki az ajtón, éppen mielőtt becsukódott volna mögöttünk. – Ez a hír bizonyára szít egy kis vihart – jegyezte meg a Parancsnok halvány mosollyal. – Azt tanácsolom, hogy idén ne a Nyolcas Katonai Körzetben töltsd a szabadságodat – gúnyolódott Valek. – Dinno arckifejezéséből ítélve, ahogyan a déli delegációról szóló bejelentésedet fogadta, én arra számítok, hogy telehinti a tengerparti nyaralódat homoki pókokkal. – Valek megborzongott. – Borzalmas módja a halálnak. Nekem is a hideg futkosott a hátamon, amikor a kutya méretű mérges pókokra gondoltam. A menetünk egy ideig hallgatásba burkolózva folytatta útját a Parancsnok lakosztályához. Bizonytalan léptekkel haladtam előre. A kőfalak homályosan, elmosódva siklottak tova mellettem, mintha csak egy helyben álltam volna. A Parancsnok lakosztálya előtt Valek megszólalt. – A helyedben Rasmussenra is ügyelnék. Nem viselte túl jól az utódod megváltoztatásának hírét. A Parancsnok kinyitotta a lakosztály ajtaját. Gyors pillantást vetettem a szoba belsejébe. A berendezést ugyanaz az egyszerű, praktikus stílus jellemezte, amely a dolgozószobáján és az egész kastélyon is nyomot hagyott. Mégis mire számítottam? Talán egy cseppnyi színre vagy nőiességre? Megráztam kissé a fejemet, hogy elhessegessem az efféle képtelen gondolatokat. Ám a mozdulatra forogni kezdett körülöttem a világ, és kénytelen voltam kezemmel a falnak támaszkodni, nehogy elterüljek a földön. – Én mindenkire ügyelek, Valek. Tudod jól – válaszolta a Parancsnok, mielőtt magára csukta volna az ajtót.
– 293 –
A lakosztályunkba lépve Valek lerángatta magáról egyenruhájának kabátját, és a kanapéra hajította. Egy székre mutatva így szólt: – Ülj le! Beszélnünk kell. Leroskadtam a székre, lábamat a karfára támasztva lóbáltam, és érdeklődve figyeltem, amint Valek összevissza járkál a szoba közepén, ujjatlan alsóingben és testhez simuló, fekete nadrágban. Elképzeltem, ahogyan ujjaim segítenek feloldani a feszültséget karjának hosszú, szálkás izmaiban, és kis híján kuncogásban törtem ki. Konyak csörgedezett az ereimben, megdobogtatva a szívemet. – Ma éjszaka két dolog nagyon nem stimmelt – közölte Valek. – Ó, ugyan már! Alig egy percre szundítottam el! – védekeztem. Valek meglepett pillantást vetett rám. – Nem, nem. Remekül végezted a dolgod. A megbeszélésre gondoltam. A tábornokokra. – Folytatta a járkálást. – Először is, Brazell szokatlan elégedettséggel nyugtázta az utód megváltoztatásának és a szítiai delegáció érkezésének hírét. Mindig is sürgette egy kereskedelmi egyezmény megkötését, de óvatosabb megközelítést szokott képviselni. Másodszor, egy mágus is jelen volt a teremben. – Tessék? – Elakadt a lélegzetem. Lelepleződtem? – Mágia. Finom, óvatos varázslat, képzett mágusra valló. Egyetlenegyszer éreztem, csak egy röpke érintés volt, nem tudtam felderíteni a forrását. De a mágus egész biztosan a teremben volt, különben meg sem éreztem volna a jelenlétét. – Mikor történt? – Tesso hosszúra nyújtott értekezése közben a kukoricáról. – Valek lazított kissé a testtartásán, mint aki máris megkönnyebbült attól, hogy kibeszélheti az aggodalmait. – Körülbelül abban az időben, amikor a horkolásod betöltötte a fél tanácstermet.
– 294 –
– Ha! – csattantam fel méltatlankodva. – Te meg úgy ültél ott egész idő alatt, nyársat nyelve, hogy már azt hittem, beállt nálad a hullamerevség. Valek derűsen felhorkant. – Erősen kétlem, hogy te előnyösebben festettél abban a kényelmetlen díszuniformisban gubbasztva egész éjjel. El tudom képzelni, hogy Dilana gonosz kárörömmel még több keményítőt permetezett rá a szokásosnál. Azután megint elkomorodott az arca. – Ismered Mogkan tanácsost? Egész este szinte le sem vette rólad a szemét. – Hallottam már róla. Reyad első számú tanácsadója volt. Gyakran vadásztak is együtt. – Milyen ember? – kérdezte Valek. – Ugyanolyan mocskos féreg, mint Reyad és Nix – vágtam rá meggondolatlanul. Mindkét kezemet a számra szorítottam, de már elszóltam magam. Valek egy hosszú pillanatig az arcomat fürkészte. Azután megszólalt: – Az esten számos új tanácsos is megjelent. Azt hiszem, egyesével meg kell vizsgálnom mindet. A jelek szerint egy új déli kémmel állunk szemközt, aki mágikus képességekkel rendelkezik. – Mélyet sóhajtott. – Sohasem ér véget. – Leroskadt a kanapé szélére, amint végül rátelepedett a kimerültség, akárcsak egy vastag réteg por. – Ha valaha is véget érne, munka nélkül maradnál. – Mielőtt megfékezhettem volna magam, sietve beférkőztem Valek mögé a kanapéra, és masszírozni kezdtem a vállát. Az alkohol teljesen átvette az uralmat a mozdulataim fölött, és megrészegült elmém egyetlen parányi, józan szeglete semmi mást nem tehetett, mint hogy hiábavaló figyelmeztetéseket üvöltözött.
– 295 –
24.
V
ALEK EGÉSZ TESTE MEGMEREVEDETT AZ ÉRINTÉSEMRE.
Vajon arra számított, Hogy megfojtom? Amíg kezem az izmait dögönyözte, lassan a feszültsége is felengedett. – Mihez kezdenél – kérdeztem –, ha a világ hirtelen tökéletessé válna, és nem volna senki, aki után kémkedhetnél? – Unatkoznék – vágta rá Valek vidáman. – Most komolyan! Foglalkozást kellene váltanod. Mi lennél szívesen? – Hüvelykujjamat a tarkóján húzódó izomba mélyesztettem. – Tűztáncos? – Forróság árasztotta el a tagjaimat, amint a konyak az ereimben lüktetett. – Ki van zárva. Taníthatnék talán harcművészetet? – vetette fel Valek. – Nem, Ez egy tökéletes világ. Nincsenek benne fegyverek. – Végigcsúsztattam a kezemet a hátán. – Akár tudós is lehetnél. Ezt a rengeteg könyvet mind elolvastad, nem igaz? Vagy csak azért vannak itt szétszórva, hogy megnehezítsék a hívatlan betolakodók dolgát? – A könyvek remek szolgálatot tesznek nekem. Nem is egyféle módon. De kétlem, hogy a te tökéletes társadalmad igényt tartana egy gyilkosságban járatos tudósra. A kezem egy pillanatra megállt. – Nem. Semmiképpen sem.
– 296 –
– Mit szólnál a szobrászhoz? Faraghatnék extravagáns szobrokat. Kidekorálhatnánk a kastélyt, hogy kicsit feldobjuk a hangulatot. Na és te? – kérdezte, miközben ujjaimat a derekába fúrtam. – Mihez kezdenél? – Akrobata lennék. – Megint gondolkodás nélkül csúsztak ki a szavak a számon. Azt hittem, már hátam mögött hagytam az akrobatikát, az amulettemmel együtt, ám most úgy tűnt, hogy az erdőbe tett kiruccanásom felébresztette régi vágyamat. – Akrobata! Hát ez sok mindent megmagyaráz. Valek izmos testének érintése lángra lobbantotta az érzékeimet; kezemet előrecsúsztattam hát a hasára. A pokolba Reyaddal! A konyak feloldotta a gátlásaimat a félelmeimmel együtt. Elkezdtem kioldani Valek nadrágját. Megragadta a csuklómat, hogy leállítson. – Yelena, részeg vagy! – Rekedten szólt a hangja. Valek elengedte a kezemet, majd hirtelen felállt. Továbbra is ott ültem, és döbbenten pislogtam, amikor egyszer csak lehajolt hozzám, hogy felemeljen a kanapéról. Egyetlen szó nélkül átvitt a karjában a saját szobámba, ahol lefektetett az ágyra. – Aludd ki magad, Yelena! – mondta Valek gyengéden, kilépve a szobám ajtaján. Tótágast állt körülöttem a világ, miközben szemem a sötétségbe meredt. Kezemet a jéghideg kőfalra fektetve sikerült nyugalmat kényszerítenem tébolyult gondolataimra. Most kiderült végre. Valek semmiféle érdeklődést nem táplál irántam azon túl, hogy én töltöm be az ételkóstoló tisztét. Hagytam magam félrevezetni, elhomályosította a látásom Dilana pletykája és Maren féltékenysége. A visszautasítás lüktető fájdalmáért a szívemben csakis önmagamat hibáztathattam. Miért nem nőtt még be a fejem lágya? Az emberek sorra szörnyetegekké válnak. Legalábbis a saját tapasztalataim szerint. – 297 –
Először Brazell, azután Rand, habár Reyad mindvégig állhatatosan bestiális maradt. Na és Valek? Vajon egyszer ő is átalakul szörnyeteggé, vagy talán máris azzá lett? Ahogyan Star megmondta, egyáltalán nem volna szabad Valekra gondolnom, társként egyáltalán nem, sem olyasvalakiként, aki betölthetné a halott űrt a szívemben. Mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Keserűen felnevettem. Részeg hang volt, durva és szaggatott; gondolataim muzsikája. Nézz már körül, Yelena! – korholtam magam. – A megmérgezett ételkóstoló, aki szellemekkel diskurál. Hálásnak kellett volna lennem, amiért egyáltalán lélegzem, amiért élek. Nem lett volna szabad többre vágynom a szabadságnál Szítiában, ahol talán sikerülne betölteni az űrt. Elhessegetve az érzelgős, akaratgyenge gondolatokat, minden erőmmel az életben maradásra összpontosítottam. Ha elmenekülök Szítiába, semmiféle Valekhoz fűződő érzelmi köteléket nem szakítok meg. Amint megszerzem a Pillangó Por ellenszerét, végre valóra válthatom a terveimet. Újult elhatározással átismételtem fejemben a megtanult zárfeltörő technikákat, amíg mély, alkoholmámoros álomba nem merültem. Gyötrelmesen lüktető fejjel ébredtem egy órával pirkadat előtt. Úgy éreztem magam, mintha a számban egy elhagyatott pókháló rejtőzne. Elképzeltem, amint por száll fel az ajkamról minden egyes kilélegzett leheletemmel. Rendkívül óvatos mozdulatokkal kikecmeregtem az ágyból. Vállam köré kanyarítva a takarómat kisétáltam a szobából, hogy igyak egy keveset. Valek szerette a hideg vizet, és mindig tartott egy kancsóval az erkélyen. A csípős éjszakai levegő kifújta fejemből az álom utolsó homályos foszlányait is. A kastély kőfalai tündököltek, sejtelmesen visszatükrözve a hold sápadt fényét. Megtaláltam a fémkancsót. A víz tetején vékony jégréteg képződött. Mutatóujjammal feltörtem, majd a vizet a számba öntöttem, nagyokat nyelve. – 298 –
Amikor ismét hátrahajtottam a fejemet, hogy még egyszer igyák, pillantásom megakadt egy fekete, pók formájú alakon a kastély falán, a fejem fölött. Egyre növekvő riadalommal állapítottam meg, hogy az alak lefelé ereszkedik; egyenesen felém. Nem pók volt, hanem egy ember. Gyorsan körülnéztem, rejtekhely után kutatva, ám hamar felhagytam a keresgéléssel, amikor ráébredtem, hogy a betolakodó valószínűleg máris észrevett. Sokkal bölcsebbnek tűnt, ha inkább bezárkózom a lakosztályba, és felébresztem Valekot. Mielőtt azonban beléphettem volna a vaksötét nappaliba, hirtelen elbizonytalanodtam. Odabenn a betolakodó alakját elrejtené fekete ruhája, sőt a Jancótól tanult zárfeltörési módszerek után egy kulcsra zárt ajtó sem nyújtott számomra semmiféle biztonságérzetet. Átkozva magam az óvatlanságom miatt, amiért a rugós tőrt odabenn hagytam, az erkély túlsó végébe húzódtam. A vizeskancsót támadásra készen a kezembe szorítottam. A falmászó fickó ugorva tette meg a maradék távolságot az erkélyig. A könnyed, erőfeszítés nélküli mozdulat láttán belém hasított a felismerés. – Valek? – suttogtam. Mosolya felvillantotta hófehér fogsorát, azután Valek levette sötét szemüvegét is. Arcának többi részét elrejtette a fejét takaró csuklya, amely egy testhezálló, egész alakos dresszhez volt rögzítve. – Mit művelsz? – kérdeztem. – Egy kis felderítést végeztem. A tábornokok általában még sokáig fenn szoktak maradni, miután a Parancsnok visszavonul a konyakestről. Így hát meg kellett várnom, amíg mindenki le nem fekszik aludni. – Valek besétált a lakosztályába. Hátratolta a csuklyát. Meggyújtotta az íróasztalán álló lámpást, majd előhúzott egy papírlapot a zsebéből.
– 299 –
– Gyűlölöm a rejtélyeket. Szívesen titokban hagytam volna a Parancsnok utódjának kilétét, ahogyan az elmúlt tizenöt évben is tettem, de ma éjjel túlságosan nagy volt a kísértés. Nyolc részeg tábornok alussza konyakkal átitatott álmát, akár vitustáncot is járhattam volna az ágyukon, arra sem ébredtek volna fel. Egyiküknek sincs egy csepp képzelőereje sem. Végignéztem, ahogyan az összes tábornok a táskájába csúsztatja a Parancsnoktól kapott borítékot. – Valek intett, hogy csatlakozzak hozzá az íróasztalánál. – Gyere, segíts megfejteni ezt a rejtvényt! Átnyújtott nekem egy merev papírlapot. Értelmetlen szavak és számok voltak rendetlenül ráfirkálva. Valek tehát a tábornokok hálószobájába lopózva lemásolta a kódolt üzenet nyolc külön darabkáját. Felmerült bennem a kérdés, vajon miért osztja meg velem a felfedezését. Túlságosan furdalt azonban a kíváncsiság, hogy kérdezősködjek, ezért minden további nélkül odahúztam egy széket, hogy segíthessek. – Hogyan sikerült feltörnöd a viaszpecsétet? – csodálkoztam. – Zöldfülűknek való húzás. Csupán egy éles kés és egy parányi láng szükséges hozzá. Most olvasd fel nekem az első betűcsoportot! – Valek lejegyezte, majd ismét átrendezte a betűket, amíg ki nem rakta az ostrom szót. Kinyitott egy könyvet, és lapozgatni kezdett benne. A lapok tele voltak olyan szimbólumokkal, mint amilyenek a rugós tőrömet díszítették. Az oldalt, amelynél Valek végül is megállt, egy nagy kék jel ékesítette, amely leginkább egy csillagra hasonlított, három kör közepén. – Az meg micsoda? – érdeklődtem. – Az ostrom szó ősi harci szimbóluma. A néhai király használta ezeket a jeleket, hogy háború idején üzeneteket váltson a kapitányaival. Eredetileg több száz éve találta fel őket egy tehetséges stratéga. Most olvasd a következő sort! Számoknak kell lenniük.
– 300 –
Közöltem vele a számokat. Valek számolni kezdte a szöveg sorait. Egyszer csak eszembe jutott, hogy kölcsön is kérhetném ezt a könyvet, hogy a segítségével megfejtsem Janco üzenetét a pengémen. Még hogy előbb vagy utóbb! Jancónak le fog esni az álla. Amint Valek a kérdéses számhoz ért, gondosan lejegyezte a betűt egy tiszta papírra. A titkos üzenet megfejtése után hosszú ideig mozdulatlanságba merevedve ült a székén. Nem bírtam tovább türelmesen várni, így hát kiböktem a kérdést: – Ki az? – Találd ki! – felelte. Szótlanul bámultam rá. Fáradt voltam, és másnapos. – Segítek egy kicsit. Ki örült leginkább a változtatásnak? Kinek a neve bukkan fel újra meg újra a legbizarrabb helyzetekben? Végigsöpört rajtam a rettegés hulláma. Ha valami történik a Parancsnokkal, Brazell kezébe kerül a hatalom. Valószínűleg én leszek az első napirendi pont az elintézendők listáján; nem fogok hát elég sokáig élni, hogy láthassam, miféle változtatásokat visz véghez Ixiában. Valek leolvasta a választ az arcomról. Bólintott. – Úgy van. Brazell. A következő két napban a Parancsnok minden tábornokkal külön is megbeszélést tartott. Rövid és időszakos felbukkanásaim, hogy ellenőrizzem a Parancsnok ételeit, mindannyiszor kényelmetlen, feszült hallgatásba torkolltak. Már-már tapintani lehetett a pattogó feszültséget a kastélyban, amint a tábornokok kíséretének tagjai mindenkivel veszekedtek és acsarkodtak. A harmadik napon, a Parancsnok dolgozószobájához érkezve, hogy megkóstoljam a reggelit, mély beszélgetésben találtam őt Brazell tábornokkal és Mogkan tanácsossal. A Parancsnok tekintete furcsán üvegesnek látszott, hangja kifejezéstelenül csengett. – 301 –
– Hordd el magad innen! – mordult rám Brazell. Mogkan kitaszigált a trónterembe. – Itt várj, amíg nem szólítunk! – parancsolta. Tétován toporogtam az ajtó előtt, nem voltam meggyőződve, vajon engedelmeskedjek-e a szokatlan utasításnak. Ha a parancsot Valektól vagy a Parancsnoktól kapom, szemernyi kétség sem támadt volna bennem, de nem volt ínyemre, hogy Mogkan utasítgatásait kövessem. Aggodalmaim tovább erősödtek, amint elképzeltem, hogy Brazell merényletet kísérel meg a Parancsnok ellen. Már éppen Valek keresésére akartam indulni, amikor váratlanul berontott a trónterembe, és arcán borús kifejezéssel egyenesen a Parancsnok dolgozószobájához viharzott. – Mit keresel idekinn? – furcsállta Valek. – Nem kóstoltad még meg a reggelit? – Azt az utasítást kaptam, hogy várjak. A Parancsnok most Brazell és Mogkan társaságában van. Hirtelen rémület futott át az arcvonásain. Berontott mellettem a dolgozószobába. Követtem. Mogkan éppen a Parancsnok háta mögött állt, ujjait a halántékára szorítva. Amikor Valek belépett, Mogkan azon nyomban hátralépett. Mézesmázosan így szólt: – Bizonyára ön is úgy véli, uram, hogy ez remek módja a fejfájás csillapításának. Az élet egyszerre visszatért a Parancsnok arcára. – Köszönöm, Mogkan – hálálkodott. Dühös tekintettel meredt a szobába rontó Valekra. – Mi olyan szörnyen fontos? – Nyugtalanító hírek érkeztek, uram. – Valek pillantásával, amelyet Brazellra és Mogkanra vetett, valósággal ölni lehetett volna. – Négyszemközt szeretném megvitatni. Akkor a Parancsnok későbbre halasztotta a megbeszélést, majd útjára bocsátotta Mogkant és Brazellt is. – Yelena, most rögtön kóstold meg a Parancsnok reggelijét! – 302 –
– Igen, uram. Valek árgus szemmel figyelte, ahogyan megkóstolom az ételt. Mély aggodalom tükröződött az arcán, ami kissé nyugtalanná tett. Vajon arra gyanakodott, hogy az ételt megmérgezték? Újfent ellenőriztem a kihűlő teát és a langyos omlettet, de semmiféle idegen ízt nem fedeztem fel. Azután a tálcát a Parancsnok íróasztalára helyeztem. – Yelena, ha még egyszer hideg ételt kell ennem miattad, megkorbácsoltatlak! Megértetted? – A Parancsnok hangja tökéletesen kifejezéstelen volt, a fenyegetés azonban őszintének hangzott. – Igen, uram – feleltem engedelmesen. Felesleges lett volna kifogásokkal érvelni. – Elmehetsz. Kimenekültem a szobából, alig vettem észre a trónteremben sürgölődő tanácsosokat. Végül a bejárat előtt elhaladva megtorpantam. Éhes – szólalt meg egy tompa hang a fejemben. Megkordult a gyomrom, kis híján éhen haltam. A konyha felé vettem hát az irányt. Az egyik sarkon befordulva váratlanul Mogkannal találtam magam szemközt, aki elállta az utamat. Belém karolt, és a kastély egyik elhagyatott részére vezetett. Szinte természetesnek éreztem, hogy vele tartsak. El akartam húzódni. Félni akartam, sőt rettegni, de képtelen voltam felszítani az érzelmeket a szívemben. Az éhségem is elillant. Hihetetlen elégedettség töltött el. Mogkan egy kihalt folyosóra kormányozott. Zsákutca – állapítottam meg gondolatban, ám továbbra is képtelen voltam bármiféle érzelmet kicsikarni magamból. A férfi selymesen csillogó, szürke tekintete rám szegeződött, azután elengedte a karomat. Ujjai végigsimítottak az egyenruhám ujján sorakozó fekete rombuszokon. – Az én Yelenám – jelentette ki birtoklóan. – 303 –
Kétségbeesett rémület lángolt fel a karomban, majd robbant fel a mellkasom mélyén, abban a pillanatban, hogy Mogkan levette rólam a kezét. Érzelmi tompultságom hirtelen szertefoszlott, de nem bírtam megmozdulni. Testem izmai nem engedelmeskedtek elmém elkeseredett parancsainak, hogy harcba szálljanak a támadómmal. Egy mágus! Mogkan varázserő birtokában volt. A tábornokok konyakestjén is latba vetette, ezért fogott Valek gyanút. Nem törhettem azonban sokáig a fejemet a felismerésen, mivel Mogkan fenyegetően közelebb lépett. – Ha előre látom, mennyi bajt fogsz okozni nekünk, sohasem hoztalak volna Brazell árvaházába. – Elmosolyodott értetlen arcom láttán. – Hát nem mesélte el Reyad, hogy én találtam rád? – Nem. – Rekedten tört elő a hangom. – Eltévelyedetten kószáltál a dzsungel mélyén, egy alig hatéves kislány. Gyönyörű, eszes gyermek. Valóságos gyönyör a szemnek. Megmentettelek egy erdei leopárd karmaiból, mert tudtam jól, hogy felbecsülhetetlen lehetőségek rejtőznek benned. De túlságosan csökönyös voltál, túlságosan önálló, hogy megtörhessünk. Minél erősebben próbálkoztunk, annál inkább ellenálltál. – Mogkan a kezébe fogta az államat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Még most is, amikor pedig hatalmamba kerítettelek, küzdesz ellenem. Irányítani tudom a testedet. – Felemelte a bal karját, mire a sajátom tükrözte a mozdulatát. – Ám ha egyszerre próbálnám meg irányítani az elmédet és a testedet, végül sikerülne meghiúsítanod az igyekezetemet. Mogkan hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha már a gondolat is bámulattal töltené el. – Szerencsére csupán egy kis enyhe nyomásra van szükség. – Azzal elhúzta a kezét, majd mutató- és hüvelykujjával apró, csípő mozdulatot tett.
– 304 –
Összezárult a torkom. Nem bírtam lélegezni. Nem maradt erőm, hogy megvédjem magam, és a földre roskadtam. Elmém sikolya hangtalanul tört elő a számon. Ám a rideg logika megragadta a pánikot, és a földbe döngölte. Mogkan mágiát használt. Talán sikerül kizárnom a gondolataimból, mielőtt elájulok. Megpróbáltam mérgek neveit ismételgetni a fejemben. – Micsoda erő! – ámuldozott Mogkan elismerően. – De ezúttal nem menthet meg. – Akkor lehajolt, és gyengéd, csaknem atyai csókot lehelt a homlokomra. Béke áradt szét a testemben. Felhagytam az ellenállással. Látásom is lassan elhomályosult. Éreztem, amint Mogkan a kezem után nyúl, és a tenyerébe fogja.
– 305 –
25.
A
MOGKAN KEZÉBE, miközben a világ lassan homályba veszett körülöttem. Kellemetlen rándulást éreztem, azután a szorítás hirtelen engedett a torkomon. Levegő után kapkodva magamhoz tértem; akkor eszméltem rá, hogy a földön elterülve fekszem. Mellettem Valek ült Mogkan mellkasán. Mindkét kezét Mogkan torkára szorította, szeme azonban rám tapadt. Mogkan mosolygott, amikor Valek felállt, és őt is talpra rántotta. – Remélem, tisztában vagy vele, miféle büntetés sújtja a mágusokat Ixiában – szólt Valek. – Ha nem, örömmel felvilágosítalak. Mogkan kisimította az egyenruháját, és megigazította hosszú, sötét hajfonatát. – Az ember azt gondolhatja, hogy a mágiával szemben tanúsított ellenállásod téged is mágussá tesz, Valek. – A Parancsnoknak más a véleménye. Le vagy tartóztatva. – Akkor hát óriási meglepetésem van a számodra. Azt tanácsolom, hogy a Parancsnokkal is beszéld meg ezeket a hamis vádakat, mielőtt elhamarkodott cselekedetekre ragadtatod magad – válaszolta Mogkan. – Mit szólnál ahhoz, ha most rögtön megölnélek? Valek tett felé egy lépést. FALNAK TÁMASZKODVA KAPASZKODTAM
– 306 –
Gyötrelmes, égető fájdalom hasított a gyomromba. Felkiáltottam, és kínomban szorosan összegömbölyödtem. Az irgalmatlan fájdalom egy pillanatra sem enyhült. Valek még egy lépést tett előre. Sikoltozni kezdtem, miközben tűz perzselte végig a hátamat, és nyaldosta körbe a fejemet. – Ha közelebb jössz, a lány meghal – fenyegetőzött Mogkan, ravasz simulékonysággal a hangjában. Kíntól elhomályosult szemmel láttam, amint Valek lassan lábujjhegyre emelkedik, ám végül mégis a helyén marad. – Nahát, rendkívül érdekes! A régi Valeknak szeme sem rebbent volna, még ha az orra előtt ölöm is meg az ételkóstolóját. Yelena, gyermekem, most jöttem csak rá, milyen végtelenül hasznos lehetsz. Elviselhetetlen volt a keserves gyötrelem. Szívesen meghaltam volna, hogy véget vethessek a szenvedésnek. Mielőtt még elveszítettem volna az eszméletem, utolsó pillantásom Mogkan hátára esett, ahogyan sértetlenül elsétál a folyosón. Sötétben tértem ismét magamhoz. Valamiféle súlyos holmi nehezedett sajgó homlokomra. Riadtan megpróbáltam felülni. – Nincs semmi baj – csitított Valek, és visszanyomott az ágyra. Kezemet a fejemhez érintve lehúztam a nedves rongyot. Hunyorogva pislogtam a fényben, majd az ismerős bútorokat látva megállapítottam, hogy a saját szobámban vagyok. Valek mellettem állt, egy pohárral a kezében. – Ezt idd meg! Belekortyoltam az italba, és undorodva összerázkódtam a gyógyszer ízére a számban. Valek azonban ragaszkodott hozzá, hogy az egészet megigyam, és amikor a pohár kiürült, az éjjeliasztalra helyezte. – Most pihenj! – parancsolt rám, azután indulni készült. – Valek! – szóltam utána. – Miért nem ölted meg Mogkant? – 307 –
Egy pillanatig fontolgatta a választ, fejét elgondolkodva félrehajtotta. – Taktikai manőver volt. Mogkan végzett volna veled, mielőtt megölhettem volna. Túl sok titokhoz jelentesz kulcsot. Szükségem van rád. Akkor hosszú lépteivel az ajtóhoz ment, de a küszöbön még egyszer megtorpant. Keze olyan erővel szorította a kilincset, hogy kifehéredtek az ujjpercei. – Jelentést tettem Mogkanról a Parancsnoknak, de… – Valek keze elfordította a kilincset, hallottam a fém kattanását. – Nem érdekelte. Magam fogom őrizni a Parancsnokot, amíg Brazell és Mogkan el nem hagyja a kastélyt. Arit és Jancót kijelöltem saját személyes testőröddé. Nélkülük soha ki ne tedd a lábadat a lakosztályból! És ne egyél több Criollót! Mostantól én kóstolom elő a Parancsnok desszertjét. Látni akarom, vajon történik-e veled valami. Szavához híven – a Parancsnok nem csekély bosszúságára – Valek egyetlen pillanatra sem mozdult a Parancsnok mellől. Ari és Janco örült az új megbízásnak, de keményen megdolgoztattam őket. Amikor éppen nem a Parancsnok ételeit kóstolgattam, Arival folytattam a gyakorlást a tőrrel való küzdelem terén, Janco pedig további leckéket adott zárfeltörésből. A tábornokok távozását másnapra tervezték, ami azt jelentette, hogy éppen ideje volt némi saját felderítést végeznem. Még csak kora este volt, és pontosan tudtam, hogy Valek késő éjszakáig nem hagyja magára a Parancsnokot. Azt mondtam hát Arinak és Jancónak, hogy korán lefekszem, majd Valek lakosztályának küszöbén állva el is búcsúztam tőlük éjszakára. Egy órát vártam, azután újra kiosontam az ajtón. A kastély folyosói sajnos korántsem voltak olyan elhagyatottak, ahogyan reméltem, Valek irodája azonban a főfolyosótól távol helyezkedett el. Lassan közeledtem az ajtajához, emberek után – 308 –
kutatva a környéken. Amikor senkit sem láttam, beillesztettem a szerszámaimat a három zár körül az elsőbe, ámde idegességemben képtelen voltam kipattintani. Vettem pár mély lélegzetet, és újra próbálkoztam. Már két zárral végeztem, amikor közeledő hangok ütötték meg a fülemet. Sietősen felálltam, és kirántottam a szerszámokat a kulcslyukból. Hangosan bekopogtattam az ajtón, éppen amikor két férfi tűnt fel a folyosón. – A Parancsnoknál van – közölte a bal oldali katona. – Köszönöm – feleltem. Azzal már el is indultam az ellenkező irányba; a szívem úgy verdesett, akárcsak egy kolibri szárnya. A hátam mögé lesve figyeltem, amíg el nem mennek, azután visszarohantam Valek irodája elé. A harmadik zár nagyobb kihívásnak bizonyult az első kettőnél. Csörgött rólam a verejték, mire sikerült kinyitnom. Gyorsan beosontam a szobába, majd gondosan újra bezártam magam mögött az ajtót. Első utam a fából készült szekrénykéhez vezetett, amely az ellenszerem rejtette. Lehetséges, hogy Valek a receptet is oda rejtette. Meggyújtottam egy letakart lámpást, hogy bekukucskálhassak. Különböző formájú és méretű üvegek csillantak meg a halvány fényen. A legtöbb üvegen a Méreg felirat szerepelt. Egyre növekvő kétségbeesés lett úrrá rajtam kutakodás közben. Nem találtam mást, csak egy nagyobbacska üveget, az ellenszeremmel megtöltve. Csak néhány adagot öntöttem belőle a zsebembe rejtett kulacsba, mert tudtam jól, hogy Valek éber figyelmét nem kerüli el, ha túlságosan sokat csenek. Miután visszazártam a szekrénykét, alaposan átkutattam Valek iratait, az íróasztal fiókjával kezdve. Habár az irodáját teljesen ellepték a szerteszórt könyvek és térképek, személyes mappái szép rendszerben sorakoztak egymás mellett. Marggról és a Parancsnokról – 309 –
is találtam iratokat; elfogott a kísértés, hogy elolvassam a jelentéseket, de inkább arra összpontosítottam, hogy megtaláljam a saját nevemmel ellátott dokumentumokat vagy bármilyen egyéb irományt, amely említést tesz a Pillangó Porról. Személyzeti aktámban Valek több érdekes megjegyzést tett az ízlelő képességeim kapcsán, a méregről vagy az ellenszerről azonban egyetlen szó sem esett. Amikor az íróasztallal végeztem, a tárgyalóasztallal folytattam a kutatást. A mérgekről szóló könyvek összekeveredtek a mappákkal és a hírszerzési dokumentumokkal. Átfésültem a kupacokat. Kezdtem kifutni az időből. Tudtam ugyanis, hogy vissza kell érnem Valek lakosztályába, mielőtt a Parancsnokot elkíséri a saját szállására. Elfojtottam csalódottságomat, mialatt gyorsan befejeztem az asztal átkutatását. Az irodának legalább a fele hátravolt még. Éppen a csendes helyiség kellős közepén álltam, amikor tisztán hallottam, hogy egy kulcsot illesztenek az ajtózárba. Halk kattanás következett, majd a kulcsot visszahúzták. Elfújtam a lámpást, amint a második zár is kattanva kinyílt. A tárgyalóasztal mögé ugorva azt reméltem, hogy az alatta felhalmozott dobozok elrejtenek szem elől. Kérlek – könyörögtem a végzet erőihez –, hadd legyen Margg, nem pedig Valek! A harmadik kattanásra összeszorult a szívem. Az ajtó kinyílt, majd ismét becsukódott. Könnyed léptek vágtak keresztül a helyiségen. Az illető letelepedett az íróasztalhoz. Nem kockáztattam meg, hogy leskelődjek, de pontosan tudtam, hogy Valek az. Talán a Parancsnok ma éjjel korábban visszavonult? Fontolóra vettem hát szegényes lehetőségeimet: lelepleződöm, vagy kivárom Valek távozását. Kényelmesebben helyezkedtem el. Néhány perccel később kopogtak az ajtón. – Szabad! – kiáltott ki Valek. – Megérkezett a… csomagja, uram – szólalt meg egy férfihang. – 310 –
– Hozzátok be! – Valek széke megcsikordult a kőpadlón. Azután lánccsörgést és csoszogó lépteket hallottam. – Távozhattok – mondta Valek. Az ajtó halk kattanással becsukódott. A börtön jól ismert, gyomorforgató bűze csapta meg az orromat. – Nos, Tentil, tisztában vagy vele, hogy most te állsz legközelebb a bitófához? Megszakadt a szívem az elítélt fogolyért. Pontosan tudtam, mit érezhet. – Igen, uram – suttogta egy hang. Papírlapok surrogása hallatszott. – Azért állsz most előttem, mert megölted a hároméves fiadat egy ekével, majd azt állítottad, hogy baleset volt. Jól mondom? – kérdezte Valek. – Igen, uram. A feleségem akkoriban halt meg. Nem volt pénzem dadára. Fogalmam sem volt, hogy a fiam az eke alá mászott. – A férfi hangja elcsuklott a fájdalomtól. – Tentil, Ixiában nincs helye kifogásoknak. – Igen, uram. Tudom, uram. Meg akarok halni, uram. Nem bírom elviselni a bűnöm terhét. – Szóval, a halál nem is számítana súlyos büntetésnek számodra, ugye? – Valek nem várt válaszra. – Az élet kegyetlenebb ítélet volna. Ami azt illeti, tudomásomra jutott, hogy egy jövedelmező tanya a Négyes Katonai Körzetben tragikus módon gazdátlanul maradt; a tulajdonos és felesége meghalt, három hat éven aluli fiúgyermeket hagyva hátra. Tentil holnap lógni fog; legalábbis mindenki ebben a hitben lesz, de téged elkísértetlek a Négyes Katonai Körzetbe, hogy átvedd egy kukoricaültetvény és a három kisfiú nevelésének gondját. Azt javaslom, hogy először is fogadj fel egy rátermett dadát. Megértetted? – De hát… – 311 –
– A Viselkedési kódex kitűnő eszköz, hogy megszabadíthassuk Ixiát a nemkívánatos személyektől, de attól tartok, némileg híján van az alapvető emberi együttérzésnek. Megalapozott érveim ellenére a Parancsnok ezt sajnos továbbra sem látja be, így hát időnként kénytelen vagyok saját kezembe venni az ügyeket. Tartsd a szádat, és nem esik bántódásod! Az embereim időnként ellenőrizni fogják a ténykedésedet. A dobozok rejtekében kuporogtam, dermedten a hitetlen döbbenettől. Valek szájából hallani az együttérzés szót éppolyan felfoghatatlannak tűnt számomra, mint a gondolat, hogy Margg valaha is bocsánatot kérhet otromba viselkedése miatt. Újabb kopogás hallatszott az ajtón. – Bújj be! – szólt ki Valek. – Tökéletes időzítés, mint mindig, Wing. Elhoztad az iratokat? Papírzörgést hallottam. – Íme, az új személyazonosságod – mondta Valek. – Azt hiszem, ezzel az ügyünk le is zárult. Wing elkísér a Négyes Katonai Körzetbe. – Láncok hullottak csörömpölve a földre. – Távozhatsz. – Igen, uram – válaszolta Tentil. Elcsuklott a hangja. Valószínűleg szóhoz sem jutott a döbbenettől. Tudtam, én hogyan érezném magam, ha Valek szabadságot ajánlana nekem. Miután a két férfi távozott, fájdalmas csend ereszkedett a szobára. Attól féltem, hogy elárul a lélegzetem hangja. Valek hátratolta a székét. Két halk puffanás hallatszott a csendben, amit harsány ásítás követett. – Nos, Yelena, érdekesnek találtad a beszélgetésünket? Meg sem rezzentem, abban reménykedtem, hogy csak blöfföl. Valek következő kijelentése azonban megerősítette a félelmeimet. – Tudom, hogy az asztal mögött rejtőzködsz. Felálltam. A hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. A székében terpeszkedett, két lábát az asztal tetejére téve. – 312 –
– Honnan tudtad? – kérdeztem. – Levendulaillatú szappant használsz, és nem is volnék ma életben, ha nem tudnám megállapítani, hogy valaki feltörte az ajtóm zárját. A merénylők többnyire lesből szeretnek lecsapni, holttesteket hagyva rejtélyes módon bezárt ajtók mögött. Csupa izgalom. – Valek ismét hatalmasat ásított. – Nem is vagy dühös? – Nem. Igazság szerint megkönnyebbültem. Kíváncsi voltam, mikor fogod átkutatni az irodámat az ellenszer receptje után. Hirtelen támadt düh szorította össze a torkomat. – Megkönnyebbültél? Amiért esetleg megpróbálok kereket oldani? Amiért átkutattam a papírjaidat? Ennyire biztos vagy benne, hogy nem járok sikerrel? Valek félrehajtotta a fejét, fontolóra véve a vádakat. – Megkönnyebbültem, amiért a menekülés szokásos lépéseit követed, és nem ötlöttél ki valamiféle egyedi, szokatlan tervet. Ha tisztában vagyok vele, mire készülsz, ki tudom számítani a következő lépésedet. Ha viszont nem, könnyen előfordulhat, hogy elkerüli valami a figyelmemet. A zárfeltörés művészetének tanulmányozása természetes módon vezet ide. – Valek körbemutatott az irodában. – Ám mivel a receptet még sosem jegyezték le, és csakis én ismerem, valóban meg vagyok győződve, hogy nem találod meg. Ökölbe szorítottam a kezemet, nehogy dühömben még megszorongassam Mr. Mindentudó felsőbbrendű nyakát. – Jól van. Tehát nincs esélyem a szökésre. És ehhez mit szólsz? Új életet ajándékoztál Tentilnek. Nekem miért nem? – Honnan tudod, hogy nem tettem meg? – Valek visszatette lábát a padlóra, majd előrehajolt. – Szerinted miért kuksoltál a börtönben csaknem egy éven át? Vajon pusztán a szerencse műve volt, hogy éppen te vártál következőként kivégzésre, amikor Oscove meghalt?
– 313 –
Talán csupán tettettem a meglepetést, amikor először találkoztunk, és kiderült, hogy nő vagy. Ezt már nem bírtam tovább elviselni. – Mit vársz tőlem, Valek? – kérdeztem. – Azt akarod, hogy felhagyjak a próbálkozással? Elégedjek meg ezzel a mételyezett élettel? – Tényleg tudni szeretnéd? – Valek hangja egyszerre megtelt hévvel. Felállt, és hozzám lépett. – Igen. – Azt akarom, hogy… ne kelletlen cselédként szolgálj, hanem hűséges bajtársként. Intelligens vagy, gyorsan vág az eszed, egyre ügyesebb harcos válik belőled. Azt akarom, hogy éppolyan elszántan őrizd a Parancsnok biztonságát, mint én magam. Igen. Veszedelmes feladat, ugyanakkor egyetlen hibásan kiszámított ugrással a kötélen is könnyen kitörheted a nyakadat. Pontosan ezt akarom. Képes leszel valaha is megadni nekem? – Valek tekintete mélyen az enyémbe fúródott, a választ keresve. – Különben is, hová mennél? Hiszen ide tartozol. Hatalmas kísértést éreztem, hogy elfogadjam a felkérést. Ám tudtam jól, ha nem mérgeznek meg, vagy végez velem Brazell, a véremben lüktető, féktelen mágia végül úgyis felrobban, engem is magával ragadva. Az egyetlen nyom, amelyet magam után hagynék ezen a világon, a mágikus erőforrás takaróján ejtett hullámok lennének. Az ellenszer nélkül mindenképpen el voltam veszve. – Nem is tudom – feleltem kitérően. – Olyan sok minden van még… – Amit nem mondtál el nekem? Bólintottam; képtelen voltam megszólalni. Ha mesélek Valeknak a mágikus képességeimről– gondoltam keserűen –, azzal csak még hamarabb megöletem magam.
– 314 –
– Nehéz dolog a bizalom. Tudni, kiben bízhat az ember, még nehezebb – jegyezte meg Valek. – És a múltam meglehetősen elrettentő. Ez az egyik gyengeségem. – Nem. Az erősséged. Nézd meg Arit és Jancót! Önként vállalták, hogy megvédelmeznek, már jóval mielőtt kijelöltem volna őket a feladatra. Csak mert kiálltál értük a Parancsnok előtt, amikor a saját kapitányuk erre nem volt hajlandó. Gondolj bele, mi mindent tudhatsz most magadénak, és utána adj csak választ! Kivívtad a Parancsnok és Maren tiszteletét, Ari és Janco hűségét. – És tőled mit sikerült kiérdemelnem, Valek? Hűséget? Tiszteletet? Bizalmat? – Kivívtad a figyelmemet. De add meg nekem, amit akarok, és mindent megkaphatsz. Másnap reggel a tábornokok távozáshoz készülődtek. Négy teljes órába telt, mire a nyolc kíséret összeszedelőzködött. Négyórányi pokoli zaj és zűrzavar. Amikor végre minden katona áthaladt a külső kapukon, mintha maga a kastély is megkönnyebbülten sóhajtott volna. A feszültség hirtelen enyhülése után a szolgálók és az őrség tagjai felszabadultan nyüzsögtek. Kisebb csapatokba gyűltek össze, rövid szünetet tartva, mielőtt nekiláttak volna kitakarítani a nyolc vendégszobát. A szorgos munka csendes pihenőjében került sor a Parancsnok hivatalos bejelentésére, amelyben tudomására hozta a kastély többi személyzetének, hogy a szítiai delegáció érkezése másnapra várható. Szavai villámcsapásként hatottak. A döbbent csendet kétségbeesett sürgés-forgás követte, a cselédek máris rohantak, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket. Habár kifejezetten örültem, amikor végre Brazell és Mogkan háta közepét láthattam, mégis kedvetlenül kószáltam a kastély folyosóin. Nem adtam választ Valeknak. Délre kellene szöknöm, hogy életben maradhassak, ám az ellenszer nélkül ott sem sokáig tarthatnék ki. – 315 –
Rettegés töltötte el a szívemet, amint elkerülhetetlen sorsom valósága körvonalazódott a gondolataimban. A következő napon a Parancsnok igényt tartott jelenlétemre az üdvözlő ceremónián, amelyet az érkező déli delegáció tiszteletére szerveztek. Görcsbe rándult a gyomrom az aggodalomtól, hogy találkozni fogok a szítiai küldöttséggel. Úgy éreztem, mintha egy ismeretlen hang azt suttogná a fülembe: „Yelena, nézd meg jól, ami úgysem lehet a tiéd!” Mivel a tróntermet irodává alakították át, egyedül a Parancsnok tanácsterme volt alkalmas a kastélyban az efféle államügyek intézésére. Valek újra ott állt mereven a Parancsnok jobbján, talpig díszegyenruhában, mialatt én a hátuk mögött várakoztam. Aggodalmam helyébe félelemmel vegyes áhítat költözött, amint megéreztem a ceremónián részt vevő magas rangú tisztek és tanácsotok lüktető idegfeszültségének erőteljes hullámait. Végül bejelentették a delegáció érkezését, és amikor beinvitálták őket a terembe, úgy helyezkedtem, hogy jobban lássam a küldöttség tagjait. A szítiaiak szinte belebegtek a terembe. Hosszú, színpompás, egzotikus ruhájuk a földet súrolta, eltakarva a lábukat. Vonásaikat állatokat ábrázoló, színes tollakkal és szőrrel ékesített álarc takarta. Megálltak a Parancsnok előtt, V alakban felsorakozva. Sólyom álarcot viselő vezetőjük ünnepélyes hangon így szólt: – Tiszteletteljes üdvözletét hozunk déli szomszédaitoktól, őszintén reméljük, hogy ez a találkozás közelebb hozza egymáshoz országainkat. Elkötelezettségünk bizonyságaként készen állunk felfedni előttetek valódi kilétünket. – Azzal a beszélő és négy társa levette az arcát takaró maszkot, egyetlen jól begyakorolt mozdulattal. Döbbenten pislogtam, méghozzá abban a reményben, hogy a sötétség jóleső pillanatai alatt minden borzalom megoldódhat. Sajnálatos módon azonban a világom az imént változott nyomorult tengődésből irtózatos pokollá. Valek lemondó pillantást vetett rám, – 316 –
mint aki maga sem tudja elhinni az eseményeknek ezt az új, váratlan fordulatát. A szítiai küldöttség vezetője Írisz volt. Egy mesterfokozatú mágus állt alig háromlépésnyire Ambrosius parancsnok előtt.
– 317 –
26.
–I
XIA ÜDVÖZÖL TITEKET FÖLDÜNKÖN,
és mi is azt reméljük, hogy a mai nap valóban új kezdetet jelenthet kapcsolatainkban – köszöntötte a Parancsnok a déli küldöttséget. A Parancsnok háta mögött állva azon törtem a fejem, vajon mi lesz a szítiaiak sorsa, miután Valek a Parancsnok tudomására hozza, hogy Írisz történetesen mágus. A lehetséges felforduláson elmélkedve, amelyeket a mágusnő a távozása előtt kelthet a kastélyban, megpróbáltam elképzelni a legjobb eshetőséget. Kudarcot vallottam, hirtelen ráébredve, hogy ez bizonyára csak a vég kezdete. Valek gondolataiba mélyedve figyelte a Parancsnok és a déliek további udvariaskodását. A viselkedéséből ítélve Írisz egyelőre nem folyamodott mágiához. Miután a hivatalos üdvözlő ceremónia véget ért, a küldötteket elkísérték a szállásukra, hogy kipihenjék az utazásuk fáradalmait az esti lakomáig. A protokoll úgy diktálta, hogy mulatság és szórakozás előzze meg a kőkemény tárgyalásokat. A Parancsnok és Valek kivételével minden jelenlévő kivonult a tanácsteremből. Jómagam is indulni készültem, de Valek karon ragadott. – Jól van, Valek. Ki vele! Újfent valamiféle iszonyú intelmet tartogatsz számomra? – kérdezte mély sóhajjal a Parancsnok.
– 318 –
– A szitiai küldöttség vezetője egy mestermágus – közölte Valek enyhe bosszúsággal a hangjában. Valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy sóhajtozva fogadják a megjegyzéseit. – Ez igazán várható volt. Másként hogyan győződhetnének meg az őszinteségünkről a kereskedelmi megállapodással kapcsolatban? Meg is rohamozhattuk volna őket békés fogadtatás helyett. Logikus lépés a részükről. – Azzal közönyösen az ajtó felé fordult. – Nem is nyugtalanít a jelenléte? – hitetlenkedett Valek. – Megpróbálta eltenni láb alól Yelenát! A Parancsnok most először pillantott rám, amióta beléptünk a tanácsterembe. – Jelenleg nem volna bölcs, ha megölnék az ételkóstolómat. Egy ilyen lépést akár merényletként is értelmezhetnénk, ami meghiúsítaná a tárgyalásokat. Yelena biztonságban van… egyelőre. – Laza vállrándítással lerázta magáról jövőbeni biztonságom aggodalmait, és kisétált a teremből. Valek elhúzta a száját. – A pokolba! – Most mi lesz? – érdeklődtem. Dühösen belerúgott az egyik konferenciaszékbe. – Számítottam ugyan egy mágus érkezésére a déli delegációval, de nem rá. Valek a fejét rázta, mintha el akarná hessegetni a hangját átható, türelmetlen bosszúságot. – Az erőikreket továbbra is meghagyom a védelmedre, amíg a mestermágus a kastélyban van. Bár ha elszánja magát, hogy rajtad üt, nem sokat tehetünk ellene; sem ők, sem én. Mogkan esetében a szerencse segített. Éppen a sarkon túl jártam, amikor megéreztem mágikus erejét. Reménykedjünk, hogy a mágusnő türtőzteti magát, amíg a földünkön vendégeskedik. Akkor Valek hangos robajjal az asztalnak taszította a széket. – 319 –
– Legalább most már tudom, hol rejtőznek a mágusaink. Mogkan jelenlétét éreztem a tábornokok konyakestjén. A déli mester pedig most a kastélyban tartózkodik. Hacsak fel nem bukkan pár újabb, biztonságban lehetünk. – Na és Star kapitány? – kérdeztem. – Star egy sarlatán. Állítólagos mágikus ereje kizárólag besúgói megrémítésére szolgál, nehogy megpróbálják átverni – sóhajtott Valek. – A tábornokok, a szítiaiak és a haszontalan lakomák csak még több terhet raknak a vállamra. Erről jut eszembe, ma este végig ott kell lenned a rendezvényen. Fárasztó feladat, de legalább az étel várhatóan finom lesz. Fülembe jutott, hogy Rand Criollót akart használni egy új desszerthez, de a Parancsnok visszautasította a kérést. Újabb rejtély, hiszen Brazell szekérszámra küldeti az édességet, és szentül megígérte, hogy a többi tábornoknak is szállít belőle. Úgy kapkodtak utána, mintha legalábbis aranyból volna. Különös fény villant Valek szemében. – Tapasztaltál bármiféle szokatlan tünetet, érzést vagy különös vágyakozást, amióta felhagytál a Criollo kóstolásával? Három napja nem ettem egyetlen darabot sem, de nem tudtam felidézni semmilyen tünetet, amely esetleg kapcsolatban állhat vele. Az édességtől általában jobb kedvre derültem és újult erőre kaptam. Vágytam már ínycsiklandó ízére, különösen most, hogy esélyeim a szabadságra igencsak megcsappantak. – Enyhe vágyakozást érzek – közöltem Valekkal. – De nincs szó valódi függőségről. Időnként azon kapom magam, hogy a gondolataim a Criollo körül forognak, egy-egy darabkára vágyva. Valek a homlokát ráncolta. – Talán még túl korai. A Criollo egyelőre könnyen benne lehet a véredben. Ugye rögtön szólsz, ha bármi különöset tapasztalsz? – Igen. – Rendben. Ma este találkozunk. – 320 –
Szegény Valek!- gondoltam magamban. – Három nap alatt háromszor is bele kell préselnie magát merev díszegyenruhájába. A lakoma tiszteletére különleges díszítésekkel aggatták tele az étkezőt. Skarlát és fekete kárpitok lógtak a falakon, vörös és arany szalagok csavarodtak és függtek a mennyezetről. A terem fényárban úszott. A nagy alkalomra felállítottak egy emelvényt is, amelyen a főasztal kapott helyet, körülötte a legszebb öltözékében feszítő déli delegációval, a Parancsnokkal és Valekkal. Magas rangú tisztek és tanácsosok ülték körbe a teremben körkörösen elhelyezett asztalokat, szabadon hagyva a helyiség közepét. A sarokban egy tizenkét tagú zenekar megnyugtató dallamokat játszott, ami rendkívül meglepő volt, hiszen a Parancsnok nem kedvelte a zenét, puszta időpazarlásnak tartotta a muzsikálást. Közvetlenül Ambrosius parancsnok mögött foglaltam helyet, hogy továbbadhassa nekem a tányérját. Amint az várható volt, az étel valóban remekül sikerült. Rand még önmagát is felülmúlta. Sötét egyenruhám egybeolvadt a falat borító, fekete kárpittal, és mivel erősen kételkedtem benne, hogy bárkinek is szemet szúrt a jelenlétem az emelvényen túl, az egyes fogások között a többieket fürkésztem. Ari és Janco egymás mellett ültek az egyik asztalnál az ajtó közelében. Láthatóan kényelmetlenül feszengtek kapitányi rangjukban első hivatalos rendezvényükön. Két védelmezőmet ismerve tudtam, hogy szívesebben sörözgetnének bajtársaikkal a barakkokban. Írisz és kísérete a Parancsnok balján foglalt helyet. Ünnepi öltözékük színek kavalkádjában pompázott, és csillogott a lángok fényében. Írisz egy virág formájú medált viselt a nyakában, amely sziporkákat szórt. Nem vett tudomást a jelenlétemről, ami nekem is tökéletesen megfelelt.
– 321 –
A szolgálók leszedték az üres tányérokat, majd kioltották a lámpások felét. A zenekar gyorsabb ütemre váltott, mígnem lüktető ritmus rezegtette meg az asztalok tetején sorakozó poharakat. Jelmezes táncosok rontottak a terembe, lángoló botot emelve a fejük fölé. Tűztáncosok! Bonyolult és szépen kidolgozott táncot adtak elő. Még a lélegzetem is elállt, miközben figyeltem, hogyan pörögnek és hajladoznak a zene ritmusára. Most már én is megértettem, miért volt a sátruk úgy telezsúfolva lelkes rajongókkal a fesztiválon. Az egyik pillanatban Valek hátradőlt a székében, és így szólt hozzám: – Nem hiszem, hogy sikerült volna túljutnom a meghallgatáson, Yelena. Mostanra már bizonyára lángra lobbantottam volna a hajamat. – Ugyan, mit számít egy megperzselődött fej a művészet oltárán? – csúfolódtam. Valek felnevetett. A teremben lassan tetőfokára hágott a hangulat. Őszintén reméltem, hogy a Parancsnok nem fog újabb tizenöt évet várni a következő lakomával. A táncosok befejezték a második ráadásukat is, azután kivonultak a teremből. Akkor Írisz felállt, hogy pohárköszöntőt mondjon. A szítiaiak hoztak magukkal néhány üveggel a legfinomabb konyakjukból. Írisz öntött egy pohárral a Parancsnoknak, Valeknak és magának is. Láthatóan nem vette zokon, amikor a Parancsnok előbb átnyújtotta a poharát nekem. Megpörgettem a borostyánszínű, folyadékot a pohár alján, és belélegeztem a metsző illatot. Aprót kortyolva körbeforgattam a konyakot a nyelvemmel, majd azonnal ki is köptem a padlóra. Az erőfeszítéstől öklendezve igyekeztem minden cseppjét kivetni a számból. Valek rémülten bámult. Sikerült kinyögnöm: – Kedves… – 322 –
Valek villámgyorsan feldöntötte a másik két poharat, tartalmukat az asztalra borítva. Amint a testem a méreg hatalmába került, Valek alakja fekete tintafolttá mosódott össze elhomályosuló szemem előtt, a falak pedig vérbe borultak. Bíbor tengeren lebegtem, ragyogó színek táncoltak, kavarogtak a fejem körül. A kőre hulló törött üveg hangja különös melódiát teremtett a gondolataimban. Göndör, fehér hajból szőtt tutajon sodródtam egy erős áramlat hátán. Írisz megnyugtató hangja hallatszott a színek tomboló viharán át: – Nem lesz semmi baj! Csak kapaszkodj a mentőcsónakodba! Átvészeled ezt a vihart. A saját szobámban ébredtem fel. Egy lámpás halovány fénye világított; Janco ült az egyik székben, egy könyvet olvasgatva. Ez sokkal kellemesebb fogadtatás volt, mint amikor legutóbb megízleltem a Kedvest. A puha ágy összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt, mint a hányásomban feküdni. Bár ennek a szokásnak, hogy a szobámban térek magamhoz, de nem tudom, miként kerültem oda, mihamarabb véget kell vetni. – Nocsak, Janco! Nem is tudtam, hogy ismered a betűket – incselkedtem. Rekedten szólt a hangom, fájt a torkom, és tompán sajgón a fejem. – Számos felfedezetlen tehetség lakozik még bennem – mosolygott Janco. – Üdv újra köztünk! – Mennyi ideig voltam eszméletlen? – Két teljes napig. – Mi történt? – Miután megveszekedett őrültté változtál? – kérdezte Janco. – Vagy úgy érted, miért váltál azzá? Elhúztam a számat. – Miután. – 323 –
– Bámulatos, milyen gyorsan tud Valek cselekedni! – mesélte Janco elismerően. – Téged eltüntetett szem elől, közben bedugaszolta a mérgezett üveget, majd egy hihetetlen kézmozdulattal kicserélte egy másikra. Mindenkitől udvariasan bocsánatot kért az ügyetlensége miatt, azután ki is töltött három újabb pohár italt, hogy a déli boszorkány elrebeghesse a hazug köszöntőjét. Valek az egész incidenst olyan gyorsan elsimította, hogy az emelvényen ülők kivételével senki sem vehette észre, mi történt valójában. Janco megvakargatta a kecskeszakállát. – No és persze Ari kivételével. A lakoma alatt végig rajtad tartotta a szemét, így amikor hirtelen összeestél, már úton is voltunk feléd. A pohárköszöntő közben lopva az emelvény mögé surrantunk, és Ari egyenesen ide hozott. Még most is itt toporogna, ha nem kényszerítettem volna a tőrömmel, hogy feküdjön le végre aludni. Ó, hát ez megmagyarázta a göndör hajú tutajt! Felültem. A sajgás felerősödött a fejemben. Egy vizeskancsó állt az éjjeliszekrényemen. Töltöttem egy pohárral, majd fel is hajtottam. – Valek mondta, hogy szomjas leszel. Ő is járt itt párszor, de nagyon lefoglalja a déli delegáció. El sem hiszem, hogy annak a boszorkánynak volt mersze a Parancsnok életére törni! – Nem ő tette. Elfelejtetted? Három pohárral töltött ugyanabból az üvegből. Valaki más mérgezte meg az italt – vetettem ellen. Ám a lehetséges elkövető személyére már nem tudtam rámutatni, mert az erőfeszítéstől lüktetni kezdett a fejem. – Hacsak nem öngyilkos merényletet tervezett. A gyors halált választva a kivégzésre várók rabsága helyett a börtönben. – Lehetséges – ismertem el, noha igencsak valószínűtlennek tartottam. – Valek minden bizonnyal egyetért veled. A megegyezésről szóló tárgyalások zavartalanul folynak tovább, mintha mi sem történt volna. – Janco nagyot ásított. – Nos, végre magadhoz tértél, így már – 324 –
én is alhatok egy keveset. Még négy óra van hátra pirkadatig. – Janco gyengéden visszanyomott az ágyra. – Pihenj! Reggel visszajövünk. Hosszasan fürkészte az arcomat, és közben bizonytalanul ráncolta a homlokát. – Ari azt mesélte, hogy rengeteget kiáltoztál, amíg a gondodat viselte, és összevissza beszéltél. Ami azt illeti, Ari azt is mondta, hogy ha Reyad még életben volna, gondolkodás nélkül kibelezné azt a mocskot. Csak gondoltam, szeretnél tudni róla. – Azzal Janco testőri csókot lehelt a homlokomra, majd sietve távozott. Ó, hát ez csodás! – nyögtem fel magamban. Vajon mi más jutott Ari tudomására? Hogyan leszek képes holnap a szemébe nézni? Nos – gondoltam –, most már semmit sem tehetek. Próbáltam ismét álomba merülni, de üres gyomrom egyre hangosabban korgott. Csakis az ennivalóra tudtam gondolni. Megvizsgáltam az éhségemet, igyekeztem kideríteni, vajon Írisztől származó gondolati parancsról van-e szó csupán, mint amikor Mogkan irányított, de semmiféle okot nem találtam, miért akarna a mágusnő magához szólítani. Amint eldöntöttem, hogy megkockáztatok egy felderítő utat a konyhába, felcsatoltam a rugós tőrömet, majd ingatag léptekkel nekivágtam a kastélynak. Azt reméltem, hogy beosonhatok, mielőtt Rand felkel, hogy elkezdje a kenyérdagasztást. Vágtam egy jókora darab sajtot a kenyérszeletemre, és már éppen kifelé indultam, amikor Rand ajtaja váratlanul kinyílt. – Yelena! – kiáltott fel meglepetten. – Jó reggelt, Rand! Csak egy kis ennivalót csenek magamnak. – Hetek óta színedet sem láttam – morgolódott. – Merre jártál? – A sütőkhöz lépett. Az első fekete fémajtót kinyitva felszította a szunnyadó parazsat, azután még több szenet rakott rá. – El voltam foglalva. Hiszen tudod. A tábornokok. A küldöttség. A lakoma. Ami egyébként mesés volt, Rand. Tényleg zseniális vagy.
– 325 –
Kissé felderült a kedve, miután a büszkeségét csiklandoztam. Elfogadtam a tényt, miszerint ha továbbra is abban a hitben akarom ringatni, hogy még mindig barátok vagyunk, akkor kénytelen leszek beszélgetni vele. Letettem egy asztalra a reggelimet, és odahúztam egy széket is. Rand felém bicegett. – Mintha valaki azt mondta volna, hogy beteg vagy. – Igen. Fájt a gyomrom. Két napig egy falatot sem ettem, de most már jobban vagyok. – A kenyérre mutattam. – Várj egy kicsit! Sütök neked palacsintát. Éberen figyeltem, ahogyan bekeveri a tésztát, nehogy belecsempésszen valamiféle mérgező adalékot. Amikor azonban a palacsinta már az orrom előtt gőzölgött, gondolkodás nélkül rávetettem magam. Az ismerős jelenet, amikor Rand kenyeret süt, miközben a konyhában üldögélek, lassacskán feloldotta közöttünk a kínos feszültséget. Hamarosan ismét felhőtlenül csevegtünk és nevetgéltünk. Csak akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen értesüléseket igyekszik kicsikarni belőlem a Parancsnokról és Valekról, amikor kérdései egyre tudatosabbá, célratörőbbé váltak. Villámat szorosan megmarkolva, keményen beledöftem a palacsinta közepébe. – Hallottál bármit is erről a déli megállapodásról? – faggatott. – Nem. – Keményen csattant a hangom, mire Rand kíváncsian felkapta a fejét. – Bocsánat. Fáradt vagyok, jobb lesz, ha visszafekszem aludni. – Ha már elmész, akár magaddal is viheted ezeket a babokat. – Azzal Rand levette az üveget a polc tetejétől. – Kisütöttem, megőröltem, sőt még fel is forraltam őket, de továbbra is felismerhetetlenül rettenetes az ízük. – Zacskóba töltötte a babokat, majd ment, hogy ellenőrizze a tüzet a sütőkben.
– 326 –
Amíg figyeltem, hogyan forgatja meg Rand az izzó parazsat, váratlanul támadt egy ötletem. – Talán nem is ennivaló babok – vetettem fel. – Lehetséges, hogy tüzelőanyagnak szánták őket. – A délről származó gubókat Brazell új gyárába szállították. Könnyen elképzelhetőnek tűnt tehát, hogy a kemencéket akarja felfűteni velük. – Érdemes kipróbálni – válaszolta Rand. A babokat az egyik sütőbe vetettem. Egy ideig izgatottan várakoztunk, de nem lobbant fel hirtelen a láng, nem emelkedett meg jelentősen a hőmérséklet. Mialatt Rand kicserélte a tepsiket, én az égő parázsba bámultam, arra gondolva, hogy a babszemek rejtélyét illetően bizony végképp kifogytam az ötletekből. Amikor Rand újra rákezdett a kérdéseire, elfordítottam tekintetemet a lángokról. Feszültség szorította össze a torkomat. – Jobb lesz, ha most már megyek, különben Valek csodálkozni fog, hová tűntem. – Igen, persze. Menj csak! Észrevettem, milyen jól összemelegedtetek Valekkal. Mondd meg neki a nevemben, hogy mostanság ne öljön meg senkit! Rendben? – csattant fel Rand maró gúnnyal a hangjában. Erre már elveszítettem az önuralmam, és teljes erőmből becsaptam a sütő ajtaját. Hangosan visszhangzott a csendes konyhában. – Valekban legalább van annyi tisztesség, hogy előre szól, amikor meg akar mérgezni – szaladt ki könnyelműen a számon; rögtön azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám a szavakat a levegőből. Azzal sem törölhettem volna ki, amit az imént mondtam, ha a kimerültségemet, a haragomat vagy Randot hibáztatom a kirohanásomért. Rand vonásai hirtelen eltorzultak; meglepetés, bűntudat és harag váltakozott az arcán. – 327 –
– Star árulta el neked? – kérdezte. – Hát… – Nem tudtam, mit feleljek. Ha igennel válaszolok, Startól később úgyis megtudja, hogy hazudtam; ha pedig nemet mondok, ragaszkodni fog hozzá, hogy felfedjem a forrásomat. Akármit is teszek, Rand mindenképpen megtudja. Éppen most lepleztem hát le Valek titkos kém hadműveletét. Szerencsére meg sem várta a válaszomat, máris belelendült egy hosszas szóáradatba. – Tudhattam volna, hogy Star mindent elmesél. Kedveli az efféle mocskos kis játékokat. Amikor felbukkantál a kastélyban, nem akartalak megismerni. Nem vágytam semmi másra, csak arra a rakás aranyra, amit Star ígért az adósságom törlesztéséhez, ha pár csepp méreggel megspékelem Valek vizsgáját. – Rand öklével az asztalra csapott. – Akkor az én nyomorult erkölcseim és a te átkozott kedvességed beleköpött a levesembe. Értesüléseket adtam el rólad, azután igyekeztelek megvédeni, anélkül hogy olyan benyomást keltenék, mint aki minden lépésedet oltalmazza; mindez pokollá tette az életemet. – Elnézést a kellemetlenségért – vágtam közbe. – Most bizonyára hálát kellene éreznem, félretéve mindenféle mérgezést és emberrablást. – Gúny csöpögött a hangomból. Rand fáradtan megdörzsölte az arcát. – Bocsáss meg, Yelena! Sarokba szorítottak, és nem törhettem ki, csak ha valakinek fájdalmat okozok. Megenyhültem. – Miért akart Star megmérgeztetni engem? – Brazell tábornok bízta meg a feladattal. Ez viszont már biztosan nem meglepetés a számodra. – Nem. – Egy pillanatra eltöprengtem, azután megkérdeztem: – Rand, nincs senki, aki segíthetne neked kimászni ebből a gödörből? Esetleg Valek? – 328 –
– Semmiképpen! Ugyan miért van olyan felettébb magasztos véleményed róla? Gyilkos gazember. Már azért is rühellened kellene, hogy egyáltalán Pillangó Port itatott veled. Én biztosan gyűlölném. – Ki mondta el? – kérdeztem sürgetően. – Ki tudja még? Azt hittem, kizárólag a Parancsnoknak és Valeknak van tudomása róla. – Az elődöd, Oscove mesélte, miért nem próbált meg soha kereket oldani, és nem, ezt az értesülést senkinek sem bocsátottam áruba. Nekem is megvannak a határaim. – Megrángatta a kötényét. – Oscove mély gyűlölete Valek iránt vetekedett az enyémmel, és ezt meg is tudtam érteni, de a te kapcsolatod azzal a mocsokkal… Rand összehúzott szemöldöke felszökött a homlokára. – Szerelmes vagy belé! – vádaskodott. – Nevetséges! – kiáltottam. Tátott szájjal meredtünk egymásra, bénultan a döbbenettől, még megszólalni sem bírtunk. Abban a pillanatban egy édes, mogyorós aroma csapta meg az orromat. Rand is kíváncsian szimatolta a levegőt. Követtem az illatot, amely a sütőhöz vezetett, amelynek lobogó lángjába dobtam a rejtélyes babszemeket. Az ajtaját kinyitva mennyei illatfelhő csapott fel az arcomba. Criollo.
– 329 –
27.
–H
OL IS AKADTÁL AZOKRA A BABSZEMEKRE? –
kérdezte Rand. – Minden bizonnyal megtaláltad a Criollo receptjéből hiányzó titkos hozzávalót! Az nem jutott eszembe, hogy tűzön pirítsam meg őket, hátha megváltozik az ízük. – Az egyik alagsori raktárhelyiségben – hazudtam. Eszembe sem jutott elmesélni, hogy a babokat Valekkal szereztük egy karavántól, amely Brazell új gyára felé tartott. Most ébredtem csak rá, hogy Brazell nem takarmányt készül előállítani az üzemében, hanem Criollót. – Melyik raktárhelyiségben? – faggatott Rand, némi kétségbeeséssel a hangjában. – Már nem emlékszem. – Törd egy kicsit a fejed! Ha Ving után nekem is sikerül előállítanom a Criollót, talán megúszhatom az áthelyezést. – Áthelyezést? Hová? – Úgy érted, Valek még nem dicsekedett el vele? A hatalomátvétel óta azon igyekszik, hogy végre megszabaduljon tőlem. Brazell udvarházába küldenek, és Ving veszi át a helyemet. Egyetlen hétig sem fogja kibírni! – Rand keserűen köpködte a szavakat. – Mikor mész?
– 330 –
– Fogalmam sincs. Egyelőre nem kaptam meg az áthelyezési papírjaimat. Így hát van még remény, hogy talán mégis maradhatok. Ha sikerül megtalálnod nekem azokat a babszemeket. Azt hiszi, hogy továbbra is barátok vagyunk – döbbentem rá. – Miután bevallotta, hogy meg akart mérgezni, és azzal vádolt, hogy az ellenségét szeretem, azt meri feltételezni, hogy szívességet várhat tőlem. Nem tudtam, mit feleljek. – Megpróbálom – bújtam ki az egyenes válasz alól. Azzal sietősen távoztam a konyhából. A kora hajnal első sugarai lassan felderengtek a Lélek-hegység fölött, amikor észrevétlenül megérkeztem Valek lakosztályához. A nappali magas ablakai keletre néztek, és a halovány, pirkadó fényben megpillantottam Valek homályosan kirajzolódó arcélét, amint a kanapén ülve engem várt. – Máris visszajöttél? – gúnyolódott. – Milyen kár! Éppen útnak akartam indítani egy csapatot, hogy felkutassák a hulládat. Mégis mi történt, amikor bekopogtál a déli mágusnő ajtaján, hogy feláldozd az életedet? Netán kidobtak, arra hivatkozva, hogy az efféle féleszű bolondokra nem hajlandók fecsérelni a drága idejüket? Lehuppantam egy székre, hogy szép türelmesen megvárjam Valek gunyoros kiselőadásának végét. Semmiféle kifogást nem tudtam felhozni, amellyel lecsillapíthattam volna a dühét. Igaza volt, ostobaságot követtem el, amikor egyedül merészkedtem ki a szobámból, de az észérvek és az üres gyomor olyanok voltak, mint a tűz és a víz; nem fértek meg együtt. Amikor végre elhallgatott, megkérdeztem: – Befejezted? – Nocsak? Semmi visszavágás? Megráztam a fejemet. – Akkor hát befejeztem.
– 331 –
– Csodás – feleltem. – Nos, mivel már amúgy is pocsék hangulatban vagy, akár el is mesélhetem, mi történt, amíg a konyhában időztem. Valójában két hírem is van a számodra: egy jó és egy rossz. Melyiket szeretnéd először hallani? – A rosszat – vágta rá Valek. – Akkor még reménykedhetek, hogy a jó hír talán ellensúlyozni tudja a helyzetet. Összeszedtem minden bátorságomat, majd bevallottam neki, hogy akaratlanul is lelepleztem a titkos hadműveletét. Valek vonásai megkeményedtek. – Csak magadat hibáztathatod! Téged próbáltalak védeni – törtek ki belőlem a szavak. Valek egy pillanatig habozott. – A becsületem védelmében tönkretetted több hónap kemény munkáját. Talán még örüljek is neki? – Igen! – vágtam rá. Nem voltam hajlandó bűntudatot érezni. Ha nem teszi próbára a hűségemet Starral, utána pedig nem használ fel a nyomozásaihoz, most nem került volna ebbe a szorult helyzetbe. Kimerülten csüggesztette le a vállát, amint hátrahajolt a kanapén, kezét a halántékára szorítva. – Várni akartam a letartóztatásokkal a hónap végéig. Bölcsebb lesz, ha felgöngyölítem a szálakat, mielőtt Rand kap az alkalmon, és riasztja Start. – Valek a szemét kezdte dörzsölni. – Végül talán még javunkra is válhat ez a dolog. Szerintem Star már gyanút fogott. Semmiféle tiltott üzletet nem bonyolított mostanság az irodájában. Ha most előállíttatom, lehetséges, hogy sikerül kiszedni belőle, ki bízta meg a szítiai üveg megmérgezésével. – Star? Hogyan tehette? – Egy déli orgyilkost fogadott a szolgálatába. Csakis ő rendelkezhetett a szükséges képességekkel, kizárólag neki volt rá lehetősége, hogy megtegye. Biztos vagyok benne, hogy a mérgezés – 332 –
nem Star személyes politikai meggyőződéséből fakadt. A szervezete bárkinek bármit hajlandó végrehajtani, aki csak hajlandó megfizetni az árát. Ki kell derítenem, ki kockáztatna ennyit, hogy kompromittálja a déli küldöttséget. Valek felpattant, hirtelen fellelkesedve. – Na és mi a jó hír? – A titokzatos bab valójában a Criollo egyik alapanyaga. – Akkor Brazell vajon miért hazudott az engedélyezési kérelmén? Semmiféle törvény nem tiltja az édességek gyártását – morfondírozott Valek hangosan. Nyilvánvalóan ugyanarra a következtetésre jutott Brazell gyárának valódi céljáról, mint én magam. – Talán mert a babszemek Szítiából származnak – vetettem fel. – Az már törvénybe ütköző volna, legalábbis, amíg a kereskedelmi megállapodás meg nem születik. Könnyen lehetséges, hogy Brazell más déli alapanyagokat és eszközöket is felhasznál. – Lehetséges. Éppen ezért sürgette olyan lelkesen ezt a megállapodást. Alaposan körül kell nézned, amikor meglátogatod a gyárát. – Tessék? – A Parancsnok tervbe vette, hogy ellátogat az Ötös Katonai Körzetbe, miután a déliek hazatérnek Szítiába. És ahová a Parancsnok megy, oda te is elkíséred. – Na és te? Te is velünk tartasz, nem igaz? – A torkomat szorongató páni rémülettől cincogásként tört elő a hangom. – Nem. Én azt a parancsot kaptam, hogy maradjak. – Egy, és kettő, és három, négy, öt, hat. Ha továbbra is így küzdesz, meghalhatsz – kántálta Janco.
– 333 –
A falhoz szegezve álltam. Botom csörömpölve a padlóra hullott, amint Janco megütögette fegyverével a halántékomat, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Mi bajod van? Ritkán vagy ennyire könnyen legyőzhető. – Janco a botjára támaszkodott. – Máshol járnak a gondolataim – feleltem. Csupán egy nap telt el, amióta Valek tudomásomra hozta a Parancsnok terveit. – Akkor meg mit keresünk itt? – kérdezte Ari. Az előbb Marennal együtt figyelte a küzdelmünket. Képtelen voltam a szemébe nézni; még mindig kényelmetlenül érintett, amit Ari az idő alatt hallhatott, amíg eszméletlen állapotomban félrebeszéltem. – A következő körben jobban fogok igyekezni – ígértem. Janco és én lassan visszanyertük a lélegzetünket. Átgondolva az iménti mérkőzést, kérdéssel fordultam Jancóhoz: – Miért kántálsz rímbe szedett versikéket harc közben? – Segít megtartani a ritmust. – Nem gúnyolnak ki miatta a többiek? – Miután a földbe döngöltem őket, eszükben sincs. Újabb küzdelembe fogtunk. Komoly erőfeszítést tettem, hogy a harcra összpontosítsak, ám újra csatát veszítettem. – Most pedig túlságosan is igyekszel. Látom rajtad, ahogyan előre kiterveled minden mozdulatodat – mondta Janco. – Elárulod magad. Már akkor védekező állásba ugrok, amikor még le sem sújtottál. – Nem hiába gyakoroljuk újra meg újra az egyes mozdulatokat tette hozzá Ari. – Ösztönösen kell védekeznünk és támadnunk. Lazítsd el az elmédet, de közben maradj éber! Ne hagyd, hogy bármi is elterelje a figyelmed! Összpontosíts az ellenfeledre, de ne túlságosan! – Ez már önmagában is ellentmondás – csattantam fel elkeseredetten. – 334 –
– De működik – felelte Ari egyszerűen. Nyugtalanított közelgő utazásom a Brazell-birtokra, de vettem pár mély lélegzetet, és félresöpörtem aggodalmas gondolataimat. Kezemmel a bot felületét dörzsölve teljes erőmből a fegyver sima keménységére koncentráltam. A markomba szorítottam, azután igyekeztem kapcsolatot teremteni vele, meghosszabbítva gondolataim erejét a bot segítségével. Könnyed bizsergés futott végig az ujjaimon, amint végigsimítottam a fán. Tudatom szétáradt a bot egész hosszán, végigcsavarodva a fa erezetén, majd visszatért a karomra. Egyszerre birtokoltam a fegyvert és a saját testemet. Fokozott éberséggel és tudatossággal vágtam bele a harmadik körbe. Ösztönösen ráéreztem, mit forgat Janco a fejében. Fél pillanattal az előtt, hogy támadásba lendült volna, máris védekezésre emeltem a botomat. Ezúttal nem kapkodtam kétségbeesetten, hogy megvédjem magam, több időm maradt a visszavágásra és a hárításra is. Hátrálásra kényszerítettem Jancót. Ismeretlen zene ritmusa lüktetett az elmémben, és én engedtem, hadd irányítsa támadó mozdulataimat. Megnyertem a csatát. – Bámulatos! – kiáltott fel Janco. – Követted Ari tanácsát? – Az utolsó betűig. – Meg tudnád ismételni? – kérdezte Ari. – Sejtelmem sincs. – Tégy velem próbát! – Azzal Ari felkapta a botját, és harcállásba helyezkedett. Újra végigfuttattam ujjaimat a botom erezetén, visszaterelve gondolataimat elmém korábbi állapotába. Másodszorra könnyebben sikerült. Ari jóval termetesebb ellenfél volt Jancónál. Híján volt ugyan a fürgeségnek, de a hátrányát erővel pótolta. Módosítanom kellett a – 335 –
védekezési stratégiámat; kénytelen voltam kitérni az ütései elől, másként ledöntött volna a lábamról. Apró termetemet kihasználva átbújtam Ari egyik csapása alatt, majd botomat a bokája mögé lendítettem, és nagyot rántottam rajta. A földre zuhant, akár egy liszteszsák. Megint csak én győztem. – Hihetetlen! – ámuldozott Janco. – Most rajtam a sor! – pattant fel Maren újabb kihívóként. Újfent visszatértem elmém iménti rejtélyes tartományába. Maren gyorsan támadott, akár egy párduc. Előszeretettel döfött figyelemelterelés gyanánt az arcom irányába, amivel általában sikerült is odacsalnia a védekezésemet, sebezhetővé téve a felsőtestemet. Ezúttal azonban egy lépéssel előtte jártam, nem vettem tudomást az álütésről, és elhárítottam a valódi csapást. Éles eszű ellenfélként a küzdelmek során elsősorban a taktikáját kamatoztatta az erő vagy a fürgeség helyett. Most megrohamozott. Tudtam jól, hogy oldalról tervez megkerülni, amikor elébe lépve szembeszálltam vele. Felugrás helyett megperdültem, majd elgáncsoltam Marent a botommal. Hason fekvő alakjára pattanva fegyveremet a nyakához szorítottam, mígnem feladta a küzdelmet. – A fenébe! – háborgott. – Amikor a tanítvány legyőzi a mesterét, az annyit jelent, hogy nincs többé szüksége rá. Már itt sem vagyok. – Azzal Maren kimasírozott a teremből. Ari, Janco és én csodálkozva bámultunk egymásra. – Most csak tréfált, ugye? – kérdeztem. – Csak a büszkesége szenvedett csorbát. Túl fogja élni – válaszolta Ari. – Hacsak nem vered meg mostantól minden egyes alkalommal, amikor harcoltok. – Nem valószínű – feleltem. – Nagyon nem – helyeselt Ari. – Yelena, mit szólnál egy kis katagyakorláshoz levezetésnek? Aztán akár be is fejezhetjük mára az edzést. – 336 –
A kata védekező és támadó mozdulatok kötött formagyakorlatát jelentette. Minden katának saját neve volt, és a képességi szinteknek megfelelően egyre bonyolultabbá váltak. Egy egyszerű, védekező mozdulatsorba kezdtem a botommal. Gyakorlás közben néztem, amint Ari és Janco élénk beszélgetésbe merül. Mosolyogtam, azt gondolva magamban, hogy úgy civakodnak, mint egy öreg házaspár. Azután már csak a katámra összpontosítottam. Gyakoroltam, hogyan találjak rá ismét arra a különös, gondolati tartományra, és oda-vissza siklottam a határain keresztül, miközben végrehajtottam a megfelelő katamozdulatokat. Lihegve fejeztem be a gyakorlatsort, és észrevettem, hogy Írisz kíváncsi érdeklődéssel figyel az ajtóból. Sólyomöltözékét viselte, haját Ixia katonai szokásainak megfelelően szorosan hátrakötötte. Valószínűleg különösebb feltűnés nélkül átsétált a kastélyon, nem tartóztatta fel senki. Gyors pillantást vetettem a „testőreim” felé. Mélyen belemerültek az eszmecseréjükbe, Íriszt és engem teljesen figyelmen kívül hagyva. Ideges nyugtalanság szorította össze a gyomromat. Kissé közelebb húzódtam a társaimhoz, amint Írisz a helyiségbe lépett. – Nem érzi meg Valek a varázserődet? – kérdeztem, Arira és Jancóra mutatva. – Most éppen a kastély túloldalán tartózkodik – felelte Írisz, és még közelebb lépett. – Én viszont éreztem, ahogyan valaki erőt merít a forrásból, mielőtt megérkeztünk. Két rövid erőhullám söpört végig. Tehát van, vagy nemrég még volt egy másik mágus is a kastélyban. – Nem tudhatod biztosan? – kérdeztem riadtan. – Sajnos nem. – De azt tudod, hogy ki tette. Ugye? Írisz a fejét rázta. – Több mágus eltűnt a szemünk elől az évek során. Meghaltak, vagy éppenséggel bujkálnak. Mások sohasem fedik fel magukat, így – 337 –
hát nem is szerzünk tudomást róluk. Tulajdonképpen bárki lehetett. Csakis abban az esetben tudok azonosítani egy mágust, ha sikerül kapcsolatot létesítenem vele, mint ahogyan veled is. – Írisz szemügyre vette a fal mellé sorakoztatott fegyvereket. – Mi ütött a Parancsnokba? – kérdezte azután. – A gondolatai gyakorlatilag kicsöpögnek a fejéből. Olyan nyitott az elméje, hogy bármiféle értékes információt könnyedén kihalászhatnék belőle, ha nem tiltanák az erkölcsi elveink. Nem tudtam felelni a kérdésére. – Mit keresel itt? – szegeztem neki inkább. Írisz elmosolyodott. A kezemben tartott botra mutatott. – Mit műveltél azzal a fegyverrel? Nem láttam rá okot, hogy hazudjak, ezért beszámoltam neki az edzéseimről. – Na és hogy ment a mai nap? – érdeklődött. – Most először sikerült legyőznöm mindhárom küzdőfelemet. – Érdekes! – Írisz elégedett arcot vágott. Arira és Jancóra pillantottam, akik továbbra is élénken vitatkoztak. – Mit keresel itt? – kérdeztem újra. – Egy évet ígértél nekem. – Akkor egy borzalmas gondolat villant az eszembe. – Talán közelebb kerültem a kiégéshez? – Még van idő. Egyelőre nem fenyeget veszély. De neked vajon sikerült-e közelebb jutnod ahhoz, hogy Szítiába jöhess? – Az ellenszer sajnos elérhetetlen számomra. Hacsak nem tudod kifürkészni az információt Valek fejéből. Írisz a homlokát ráncolta. – Lehetetlen. A gyógyítóim viszont úgy vélik, ha sikerül elcsenned egy hónapra elegendő ellenszert, talán el tudjuk távolítani a mérget a véredből. Tarts velünk, amikor elindulunk a kastélyból! Egyik tanácsadóm éppen hozzád hasonló termetű. Magára ölti az – 338 –
egyenruhádat, és elcsalja Valekot meg az embereit, amíg átveszed a helyét. Ha álarcot viselsz, senki sem fogja észrevenni, mi történt. – Írisz teljes magabiztossággal beszélt; vagy hidegen hagyták, vagy esetleg el sem jutottak a tudatáig egy efféle lépés kockázatai. Remény ébredezett őrülten kalapáló szívemben. Emlékeztetnem kellett magam a kiábrándító tényre, hogy Írisz csupán halovány lehetőségként említette a méreg eltávolítását a véremből. Más szóval, nem volt semmi garancia a sikerre. A szökési terv elég egyenesnek hangzott, de akkor is csapdák után kutattam. Több eszem volt annál, mintsem teljesen megbízzak Íriszben. Döntésre jutva végül így szóltam: – Mogkan tanácsos múlt héten itt járt. Talán ő is a kémeid közé tartozik? – Mogkan, Mogkan – ízlelgette a nevet a nyelvén. – Magas férfi, szürke szemmel, fekete haját egyetlen hosszú fonatban viseli. – Gondolatban magam elé képzeltem Brazell tanácsosát. – Valek szerint mágikus ereje van. – Kangom! Milyen fantáziátlan! Tíz éve már, hogy eltűnt a színről. Óriási botrányt kavart, amikor is kapcsolatba hozták egy állítólagos emberrabló bandával. Ó! – Írisz hirtelen nagy levegőt vett, és az arcomat fürkészte. Feszülten megrázta a fejét, majd látható érdeklődéssel megkérdezte: – Nos, hol bujkált mostanáig? – Az Ötös Katonai Körzetben. Talán körözitek? – Csak ha veszélyt jelent Szítiára. De ez megmagyarázza, miért érzékeltünk időnként mágikus erejű fellángolásokat abból az irányból. – Felkapta a fejét, mintha egy távoli muzsika hangjait igyekezne elkapni. – Enyhe mágikus folyam árad a kastély felé. Származhat akár Kangomtól is… Mogkantól, bár igencsak valószínűtlen. Nem rendelkezik akkora erővel. Bizonyára csupán az erőforrás egy apró fodrozódásáról van szó, mintha lelógna belőle egy vékony fonalhurok. Néhanapján előfordul. Ám nemrégen valóban – 339 –
éreztem, amint valaki erőt merít a forrásból. – Elhallgatott, smaragdzöld szemét egyenesen rám szegezte. – Akkor hát velem jössz? Mogkan hatalma Íriszt talán nem aggasztotta, de engem annál inkább nyugtalanított. Rejlett valamiféle kapcsolat Mogkan mágikus ereje és a Parancsnok szokatlan viselkedése között, de még nem láttam tisztán az összefüggést. Bizonytalanul ízlelgettem Írisz ajánlatát, ahogyan az étellel szoktam tenni, veszélyt keresgélve. A menekülés mindig is egyik ösztönös stratégiám volt, és a legtöbb esélyt a túlélésre abban láttam, ha minél előbb Szítiába szököm. Néhány hónapja még gondolkodás nélkül lecsaptam volna a lehetőségre, ám most úgy éreztem magam, mint aki idejekorán el akarja hagyni a süllyedő hajót; biztos voltam benne, hogy létezik gyógyír, amelyet még fel kell fedeznem. – Nem – feleltem végül. – Még nem mehetek. – Elment az eszed? – Minden bizonnyal. Ám előbb le kell zárnom valamit, azután ígéretem szerint Szítiába megyek. – Ha akkor még életben leszel. – Talán segíthetnél nekem. Létezik bármiféle módja annak, hogy megóvjam az elmémet a mágikus befolyástól? Írisz felkapta a fejét. – Kangom miatt aggódsz? – Nagyon is. – Azt hiszem, segíthetek. Elég erős vagy, hogy sikerülhessen. – Azzal átnyújtotta nekem a botomat. – Kezdj bele az egyik katádba, hunyd le a szemed, és ürítsd ki az elméd! Belevágtam egy védekező mozdulatsorba, bottal a kezemben. – Képzelj magad elé egy téglát! Helyezd a téglát a földre, aztán készíts egy egész sort! Képzeletbeli malterral építs rá egy következő sort! Folytasd az építkezést, amíg a falad el nem éri a fejed tetejét. – 340 –
Engedelmesen követtem az utasításait, és tisztán hallható hang ütötte meg a fülemet, amint az egyes téglák a helyükre kerültek. Egy falat emeltem az elmémben. – Állj! – parancsolta Írisz. – Nyisd ki a szemed! A képzeletbeli fal egy pillanat alatt szertefoszlott. – Most pedig hárítsd el a támadásom! Hangos zeneszó lüktetett a fejemben, minden ellenállásomat megsemmisítve. – Képzeld magad elé a falat! – kiáltott rám Írisz. Akkor ismét felvillant szemem előtt a téglákból emelt védelmi rendszer. A muzsika a hang közepén elnémult. – Remek. Azt tanácsolom, mihamarabb zárd le azt a bizonyos ügyet, és szökj délre! Ha nem sikerül teljesen irányításod alá vonnod ezt a hatalmas mágikus erőt, bárki elragadhatja és felhasználhatja. Akkor nem marad belőled más, csak egy öntudatlan rabszolga. – Bosszúság torzította el az arcát, amint sarkon fordulva sietősen elhagyta az edzőtermet. Amint az ajtó halk kattanással becsukódott mögötte, Ari és Janco is befejezte a beszélgetést, és ámultan pislogtak, mintha csak mély álomból ébredtek volna fel. – Már kész is vagy? Hány katát csináltál? – kérdezte Ari. Nevetve eltettem a botomat. – Gyertek már! Éhen halok. Amikor a szítiai küldöttség három nappal később távozott a kastélyból, hirtelen pánik tört rám. Mi a csoda ütött belém? Hagytam kicsúszni a kezemből az egyetlen tökéletes lehetőséget a szökésre. Itt ragadtam hát, és most készülődhettem az utazásra Brazell udvarházába. Írisznek igaza volt; tényleg elment az eszem. Minden egyes alkalommal elakadt a lélegzetem a rémülettől, ahányszor
– 341 –
eszembe jutott a közelgő utazás. A tervek szerint a Parancsnok kísérete már másnap reggel nekivág az útnak. Sietősen körbejártam a kastélyt, hogy beszerezzem saját felszerelésemet az utazásra. Dilana bánatos arccal üdvözölt, amikor beugrottam hozzá a műhelyébe pár úti holmiért. Elpanaszolta, hogy Rand áthelyezési papírjai időközben megérkeztek, és a Parancsnok egykori szakácsa velünk együtt utazik Brazell otthonába. – Kérelmeztem az áthelyezésemet, de kétlem, hogy jóváhagyják – folytatta Dilana, feltúrva a ruhás kupacokat. – Bárcsak már régen feleségül vett volna az a fajankó, akkor most nem volnánk ebben a szorult helyzetben! – Még van idő, hogy beadjátok a házassági kérelmet. Ha engedélyezik, az esküvőre már elutazhatsz az Ötös Körzetbe. – Rand nem akarja, hogy kiderüljön, milyen fontos vagyok neki. Aggódik, hogy felhasználják ellene a biztonságom. Zsarolástól tart. – Szomorúan csóválta a fejét, nem engedte, hogy felvidítsam, pedig még azt is elújságoltam neki, hogy a Szítiával kötött új kereskedelmi megállapodás lehetővé teszi a selyem behozatalát Ixiába. A szítiai megegyezés tulajdonképpen egyszerű cserekereskedelemről szólt. Meghatározott cikkek szerepeltek az áruk listáján. A kereskedők csupán a szükséges engedély birtokában adhatják és vehetik a jövőben ezeket a kereskedelmi cikkeket, előre kikötött áron. Minden karavánt kellően átvizsgálnak, amikor a kijelölt határátkelőhelyeken belépnek Ixiába. Randnak tehát már csak pár hónapot kellett várnia a kávéjára, de erős kétségeim voltak, hogy valaha is megkínál egy csészével, hiszen a legutóbbi konyhai veszekedésünk óta egyetlen szót sem váltottam vele. Nem tudtam több babot szerezni neki, és nem magyarázhattam meg az okát sem. Indulásunk napján szürke, borús reggelre ébredtünk; minden előjel havazást ígért. Lassan beköszöntött a hideg évszak, amely általában az utazások végét szokta jelenteni, nem a kezdetét. A – 342 –
hamarosan lehulló hó valószínűleg Brazell birtokán marasztalja a Parancsnokot a kíséretével együtt, amíg el nem kezdődik az olvadás. Megborzongtam a gondolatra. Valek megállított egy szóra, mielőtt kiléptem volna az ajtaján. – Ez az utazás nagy veszélyt jelent számodra. Húzd meg magad, és tartsd nyitva a szemed! Vizsgáld meg gyakran a gondolataidat; könnyen előfordulhat, hogy nem is tőled származnak! – A kezembe nyomott egy ezüstszínű flaskát. A Parancsnok mindig magánál tartja a napi ellenszeradagodat, de ha netán elfelejti odaadni, ezt a tartalékot rád bízom, a biztonság kedvéért. senkinek sem említsd meg, és tartsd elrejtve! Valek most először bízott bennem. Melegnek éreztem a fémflaskát a kezemben. – Köszönöm. Enyhe idegességet éreztem a gyomrom tájékán, mialatt a hátizsákomba rejtettem a flaskát. Egy újabb veszély, amelyre eddig ügyet sem vetettem. Mi mindenen siklott még át a figyelmem? – Várj, Yelena! Van itt még egy dolog. – Valek hangja és modora furcsa módon hivatalos és merev lett. – Ezt szeretném neked adni. – Kinyújtotta felém a kezét. A tenyerén a gyönyörű pillangó ült, amelyet a szürke kőből faragott. A kecses szárnyakon ékeskedő ezüstös pontocskák megcsillantak a napfényben; egy ezüstlánc lógott a pillangó testbe fúrt apró lyukba fűzve. Valek a nyakamba akasztotta a láncot. – Miközben ezt a kis szobrot faragtam, rád gondoltam. A finom, törékeny külső olyan erőt rejteget, amely első szempillantásra láthatatlan. – Tekintete találkozott az enyémmel. Összeszorult a szívem. Valek úgy viselkedett, mint aki arra számít, hogy többé már sohasem látjuk egymást viszont. Őszintének tűnt az aggodalma a biztonságom miatt. De vajon valóban értem aggódott, vagy csak az értékes ételkóstolóját nem akarta elveszíteni? – 343 –
28.
A
MBROSIUS PARANCSNOKOT KIS HÍJÁN ÖTVEN KATONA KÍSÉRTE;
mindnyájan személyes elit testőrségének tagjai voltak. Néhányan a menet élén haladtak, míg mások a lovon léptető Parancsnok és tanácsosai mellett masíroztak. Katonák vették körül a szolgálók kis csoportját is, akik a lovak előtt meneteltek. Az őrség többi tagja a sor végén haladt. Arit és Jancót előreküldték a tervezett útvonal felderítésére, és több órányira jártak a menet előtt. Szapora léptekkel meneteltünk előre a csípős, metszően hideg reggeli levegőn. Az erdőben a forró évszak élénk színei régen kifakultak már; halott, kopott szürkeséget hagytak maguk után. A Valektól kapott pillangót induláskor az ingem alá rejtettem, és most hirtelen azon kaptam magam, hogy útközben állandóan a kis dudort babrálom a mellkasomon. Valek ajándéka érzelmek valódi viharát kavarta a szívemben. Éppen, amikor már azt gondoltam, megfejtettem az énjét, sikerült újra meglepnie. Hátamon egy zsákot cipelve egy sétabotot is vittem a kezemben, alig álcázott fegyverként. A katonák közül többen gyanakvó tekintettel méregettek, de nem vettem tudomást róluk. Rand nem volt hajlandó a szemembe nézni. Merev hallgatásba burkolózva bámult maga elé. Sérült térde miatt nem sokáig tudta tartani a lépést, hamarosan a menet végére maradt.
– 344 –
Ebédidőben rövid pihenőt tartottunk, majd folytattuk utunkat, és csak egy órával napnyugta előtt álltunk meg ismét. Granten őrnagy, az expedíció hivatalos vezetője még nappali világosságban akart tábort ütni. A Parancsnok és tanácsosai részére tágas sátrakat emeltek, a szolgálókat kisebb, kétszemélyes sátrakban helyezték el. Jómagam egy Bria nevezetű nővel kerültem egy szállásra, aki különböző megbízásokat teljesített a Parancsnok tanácsosai számára. Kényelembe helyeztem magam a sátorban, miközben Bria még a tűz mellé kuporodva próbált felmelegedni. Egy kis lámpást meggyújtva elővettem az ősi harci szimbólumokról szóló könyvet, amelyet Valektól vettem kölcsön. Amióta megfejtettük a Parancsnok új utódjának nevét, egyetlen szabad pillanatom sem volt, hogy kibogozzam Janco üzenetét a rugós tőrömön. Hat ezüst jel volt a fegyver fanyelébe vésve. A legfelsővel kezdtem, és lassan haladtam lefelé. Minden megfejtésnél egyre szélesebben ragyogott a mosolyom. Janco rettenetesen bosszantó tudott lenni, a szíve mélyén azonban őszinte kedvesség lakozott. Amikor Bria végül belépett a sátorba, tömény füstszagot árasztva, becsúsztattam a könyvet a hátizsákomba. Zaklatott álmok gyötörtek egész éjszaka. Fáradtan ébredtem a hajnal szürke félhomályában. Úgy becsültem, hogy akár öt napba is beletelhet, mire megérkezünk Brazell birtokára, számításba véve a készülődéssel és evéssel járó időveszteségeket, sőt az egyre rövidebb nappali időszakokat is. Az utazás második éjszakáján egy üzenetet találtam a sátramban. Meghívást egy titokzatos találkára. Másnap éjszaka, miközben a katonák a tábor felállításával foglalatoskodnak, egy keskeny, északi irányba haladó ösvényt kell követnem, amely közvetlenül a táborhelyünk mögött keresztezi a főutat. Az üzenet végén a Janco aláírás szerepelt, könnyed betűkkel. A szürkülő fényben alaposan
– 345 –
szemügyre vettem az aláírást; törtem a fejemet, hátha láttam már valaha Janco kézírását. Vajon igazi az üzenet, vagy csapdáról van szó? Menjek el a találkára, vagy inkább maradjak a táborban, ahol biztonságban lehetek? Egész éjszaka ezen tépelődtem, sőt még utazásunk harmadik napján is. Ugyan mit tenne Valek ebben a helyzetben? A válasz végül segített kidolgozni a tervem. Amikor felhangzott az éjszakai táborverésre utasító jelzés, türelmesen megvártam, míg mindenki talál magának elfoglaltságot, és csak később hagytam el a tisztást. Amint eltűntem szem elől, lekaptam a köpenyemet a vállamról, és kifordítottam. Mielőtt a kastélyt elhagytam, kértem egy darabka szürke szövetet Dilanától, amelyet azután a köpenyem belső bélésére varrtam, arra az esetre, ha valamikor netán el kellene rejtőznöm a téli tájon. Abban reménykedtem, hogy rögtönzött, hamuszürke álcám megfelelően el fog rejteni, amikor a találkahely közelébe érek. Botomat a hátamra rögzítettem, rugós tőrömet hüvelyébe dugva jobb combomra szíjaztam, majd kihalásztam a kampóra erősített kötelemet a zsákom mélyéről. Megtaláltam az északi ösvényt. Ám ahelyett, hogy végigsétáltam volna a keskeny csapáson, kerestem egy alkalmasnak tűnő fát, és feldobtam a kampót az ágai közé. Először aggódtam, hogy túlságosan nagy zörejt csapok, amint a fák koronái között haladok előre, de hamarosan felfedeztem, hogy a fák lombok nélkül csak halkan nyikorogtak a súlyom alatt, miközben a csapást követtem. A találka helyszínét megközelítve egy magas, sötét hajú férfira figyeltem fel a megbeszélt helyen. Nyugtalan és kétségbeesett benyomást keltett. Nem lehet Janco, túl vékony – állapítottam meg magamban. Akkor a férfi egyenesen felém fordult. Rand. Miért jött vajon ide? Megkerültem a tisztást. Semmiféle gyanús fenyegetést nem találtam a bokrok mélyén, így hát leereszkedtem az – 346 –
ösvényre, hátrahagyva a kötelemet az ágon. Hátizsákomat a fa törzse mögé rejtettem. – A pokolba! – szitkozódott Rand. – Azt hittem, nem fogsz ide merészkedni. – Nyúzott arcán éjszínű karikák sötétlettek a szeme alatt. – Én meg azt hittem, hogy Jancóval lesz találkozóm. – El akartam magyarázni, de most nincs idő, Yelena. – Rand kétségbeesett tekintete az enyémbe mélyedt. – Ez egy csapda! Menekülj! – Hányan vannak? És hol? – faggattam, előhúzva a botot a hátam mögül. Szemem az erdőt kutatta. – Star. Két fickót is hoz magával. Már közel járnak. Azzal tudtam kiegyenlíteni a tartozásomat, ha ma este idecsallak téged. – Rand arcát könnyek barázdálták. Megperdültem, hogy a szemébe nézzek. – Nos, remek munkát végeztél. Úgy látom, ezt a feladatot tényleg sikerül végrehajtanod – vágtam keserűen az arcába. – Nem! – kiáltotta. – Képtelen vagyok rá. Fuss! A pokolba is! Menekülj már! Már éppen indultam volna, amikor Rand szeme rémülten elnyílt. – Ne! – Félrelökött. Éreztem, hogy valami elsüvít a fülem mellett, amint a földre zuhantam. Rand is leroskadt, melléből a nyílvessző vége állt ki. Vér buzogott a sebből, eláztatva egyenruhája ingét. – Fuss! – suttogta. – Menekülj! – Nem, Rand – ráztam meg a fejem. Lesöpörtem a földet az arcáról. – Belefáradtam már a futásba. – Bocsáss meg, kérlek! – Megragadta a kezemet; könyörögve nézett rám a fájdalom könnyein át. – Megbocsátok. Mélyet sóhajtott, azután már nem lélegzett többé. Barna szemében kihunyt a fény. Fejére húztam a csuklyáját. – 347 –
– Állj fel! – parancsolt rám egy férfihang. Egy felajzott nyílpuska veszélyes végébe bámultam. Botomra támaszkodva lassan felálltam. Testsúlyomat lábujjhegyen egyensúlyozva végigdörzsöltem kezemmel a botom, keresve elmémnek azt a tartományát, ahol képes voltam összpontosítani. – Biztosítottam a terepet, kapitány! – kiáltotta a férfi a fák sűrűjébe. – Ne mozdulj! – mordult rám. Fegyverét egyenesen a mellkasomra szegezte. Lépések közeledtek. A férfi egy pillanatra levette rólam a szemét, hogy megkeresse a társait. Támadásba lendültem. Első ütésemmel a karját vettem célba. A nyílpuska kiröpült a kezéből, a nyíl valahol az erdő sűrűjében érhetett földet. Második csapásommal a térdhajlatára sújtottam le. Kiütöttem alóla a lábát. Végül a hátán elterülve döbbent arckifejezéssel pislogott fel rám. Mielőtt levegő után kaphatott volna, botom végével villámgyorsan lesújtottam, egyenesen a torkára; összezúztam a férfi légcsövét. Sietős pillantást vetve a hátam mögé észrevettem, amint Star egy másik férfival rohanvást érkezik a tisztásra. Star egy kiáltással rám szegezte az ujját, mire a fickó előrántotta a kardját. Nekiiramodtam az ösvényen, üldözőm súlyos léptei mögöttem mennydörögtek. Amikor a kötélhez értem, botomat a fák köze hajítottam, azután felkapaszkodtam a fa tetejére. A fickó tőre a lábamat szurkálta. Kardjának pengéje átszakította a nadrágomat. Amint a hideg acél a bőrömet súrolta, egyre sietősebben kapaszkodtam felfelé a fára. Támadóm hangosan szitkozódott, amikor átugrottam a következő fára. Gyors mozdulatokkal libbentem egyik lombkoronáról a másikra. Amikor féktelen csörtetésének hangja a bozótban már a távolba veszett, kerestem magamnak egy alkalmasnak látszó búvóhelyet. Köpenyembe burkolózva lekuporodtam egy alacsony ágra, és várakoztam.
– 348 –
Star zsiványa eszeveszetten tört utat magának az erdő fái között. Leshelyemtől nem messze megtorpant, azután a fülét hegyezte, tekintetével a fák koronáját kutatva. Őrülten kalapált a szívem. Köpenyemet a számra szorítva igyekeztem elnémítani hangos, ziháló lélegzetemet. A fickó kardját a magasba emelte, rám vadászott. Amikor közvetlenül alattam állt, ledobtam magamról a köpenyemet, és ráugrottam; lábam a háta közepébe talált. Mindketten nagyot estünk. Kissé távolabb gurultam, és felpattantam, mielőtt a fickó összeszedhette volna magát, azután kirúgtam a kardját a kezéből. Gyorsabb volt, mint amire számítottam. Bokámat megmarkolva lerántott a földre. Mire észbe kaptam, már teljes súlyával a talajhoz szorított, két keze a nyakamra kulcsolódott. Fejemet keményen a földhöz ütögetve az arcomba vicsorgott: – Ez a tiéd, amiért megfuttattál! – Azután hüvelykujját keményen a torkomba mélyesztette. Kábultan kapkodtam levegő után. Előbb a karját rángattam, majd hirtelen eszembe jutott a rugós tőröm. Ügyetlenül kotorásztam a zsebemben, miközben látásom fokozatosan elhomályosult, és csupán vakító hómező terült el a szemem előtt. Ám akkor sima fát érintettek az ujjaim. Fogtam a penge nyelét, előhúztam, és megnyomtam rajta a gombot. A kipattanó penge hangjára rémület villant fel a szemében. Egy pillanatig tekintete egészen lényem legmélyére hatolt. A gyomrába döftem a fegyvert. A fickó halk morgással még erősebben szorította meg a nyakamat. Forró, ragacsos vér folyt végig a karomon, eláztatva az ingemet. A kín és a fájdalom ködén keresztül kirántottam a pengét a férfi testéből, és újra próbálkoztam. Ezúttal a szívét vettem célba a tőröm hegyével. A fickó előregörnyedt, még mélyebbre tolva a pengét a saját szívébe. Végül ernyedten összeroskadt. – 349 –
A halott férfi súlya megnehezítette levegőre szomjazó tüdőm dolgát. Erőm utolsó cseppjeit összeszedve legurítottam magamról a holttestet. Szédelegve megtisztítottam a pengét a földön, megkerestem a botomat, és Star keresésére indultam. Két ember. Az imént öltem meg két embert. Igazi gyilkos gépezetté váltam; még csak nem is tétováztam. Félelem és düh vihara tombolt bennem, jeges réteget vonva a szívem köré. Star nem merészkedett messzire. A tisztáson várakozott. Vörös haja szinte lángolt az erdő sötét, szürke félhomályának háttere előtt. Hamarosan leszáll ránk az éj. Halk, meglepett hang csúszott ki a száján, amikor én léptem ki a fák rejtekéből. A sűrűsödő homályon keresztül tekintete az ingemet borító vért vizslatta. A nedves szövet a testemre tapadt. Amikor ráébredt, hogy sértetlenül megúsztam a támadást, hegyes orra a fák irányába fordult; az emberét kereste. – Meghalt – közöltem. Egyszerre minden szín kifutott az arcából. – Meg tudjuk ezt higgadtan is beszélni. – Star hangjában enyhe könyörgés hallatszott. – Nem. Nem tudjuk. Ha most elengedlek, csak még több banditával térsz vissza. Ha a Parancsnok elé viszlek, meg kéne magyaráznom, hogy megöltem az embereidet. Kifogytam a lehetőségekből. – Közelebb léptem hozzá, de megdermedtem. Az embereit a küzdelem hevében öltem meg, önvédelemből, ám előre megfontolt szándékkal nehezemre esett a dolog. – Yelena, állj! – kiáltotta valaki a hátam mögött. Megperdültem. A Parancsnok egyik katonája állt ott, kezében kivont karddal. Miközben közelebb lépett, pillantásom már a közöttünk lévő távolságot méricskélte.
– 350 –
Bizonyára felismerte a támadóállásomat, mert hirtelen megtorpant, visszadugva hüvelyébe a kardját. Azután lerántotta gyapjúsapkáját fekete fürtös fejéről. – Azt hittem, parancsot kaptál, hogy maradj a kastélyban – mondtam Valeknak. – Nem fognak ezért hadbíróság elé állítani? – Én pedig azt hittem, hogy nem fogsz több emberéletet kioltani – vágott vissza gunyorosan, amint megvizsgálta Star fogdmegjének mozdulatlan testét. Az összezúzott légcsöve végül megfojtotta. – Van egy ötletem. Ha te nem árulkodsz, én sem szólok egy szót sem. Akkor mindketten megússzuk a kötelet. Megegyeztünk? Fejemmel Star felé intettem. – Vele mi lesz? – Elfogatási parancsunk van ellene. Eszedbe jutott egyáltalán, hogy a Parancsnokhoz vigyed? – Nem. – Miért nem? – Valek meg sem próbálta leplezni a hitetlenkedését. – A gyilkosság nem az egyedüli módja egy probléma megoldásának. Vagy talán mindig is ez volt a módszered? – Az én módszerem? Már elnézést, Mestergyilkos úr, de nevetnem kell, ha csak eszembe jutnak a történelemleckék, hogyan kell elbánni egy zsarnoki uralkodóval. Ki kell irtani az egész családját. Valek veszedelmes pillantást vetett rám. A kiborulás szélén álltam. Taktikát változtatva azonban így folytattam: – Arra gondoltam, vajon te mit tennél, ha lesből támadnának rád, és úgy cselekedtem. Kényelmetlenül feszengtem, miközben Valek hosszasan fontolóra vette a szavaimat. Star láthatóan halálra rémült a beszélgetésünket hallgatva. Kétségbeesetten nézett körbe, mint aki a menekülés útját keresi. – Akkor hát egyáltalán nem ismersz – felelte végül Valek. – 351 –
– Gondolj bele, Valek! Ha a Parancsnok elé vinném, és beszámolnék a részletekről, ugyan milyen sors várna rám? Az arcán felvillanó szomorúság mindent elárult. Késlekedés nélkül letartóztatnának Star embereinek megölése miatt, az ételkóstoló tiszte továbbszállna a következő kivégzésre váró rabra, és életem hátralévő napjait egy penészes börtöncellában tölteném. – Úgy tűnik, mindkettőtök számára nagy szerencse, hogy még időben megérkeztem – felelte Valek. Különös madárfüttyöt hallatott, éppen amikor Star nekiiramodott. Az ösvény irányába rohant. Már lódultam, hogy a nyomába eredjek, de Valek utasított, hogy várjak. Két szürke alak bontakozott ki a fák sötétjéből, az út két oldalán. Megragadták Start, aki döbbenten, tehetetlen dühvel kiáltozott. – Vigyétek vissza a kastélyba! – parancsolta Valek. – Majd foglalkozom vele, amikor visszatérek. Ó, és küldjetek ide egy takarító csapatot is! Nem szeretném, ha valaki véletlenül belebotlana ebbe a mocsokba. A katonák már indultak is, hogy elvezessék Start. – Várj! – kiáltotta a nő. – Értesülésekkel tudok szolgálni a számodra. Ha szabadon engedsz, elárulhatom, ki akarta meghiúsítani a szítiai szerződést. – Ne aggódj! – Valek kék szemében jéghideg fény csillant. – Mindenképpen el fogod árulni. – Már éppen el akart sétálni a kapitány mellett, amikor egyszer csak megállt. – Ám ha esetleg most rögtön felfeded a megbízód kilétét, megspórolhatod magadnak a későbbi fájdalmas vallatást. Star az orrát húzva mérlegelte Valek ajánlatát. Még ebben a szorult helyzetben is dörzsölt üzletasszony maradt. – A hazugsággal csak súlyosbítod a helyzetedet – figyelmeztette Valek.
– 352 –
– Kangom – csikorgatta Star tehetetlenül a fogát. – Egyszerű katonai egyenruhát viselt, a Nyolcas Katonai Körzet színeiben. – Dinno tábornok – jegyezte meg Valek meglepetés nélkül. – Írd le Kangom külsejét! – utasítottam Start, mert már tudtam, hogy a Kangom név valójában Mogkan tanácsost takarja, csak hát nem árulhattam el Valeknak, miként jutottam az információhoz. – Magas. Fekete haja katona módra befonva. Egy arrogáns görény. Majdnem kirúgtam a házamból, de aztán mutatott egy zsák aranyat, aminek persze nem bírtam ellenállni – mondta Star. – Esetleg valami más? – kérdezte Valek. Star csupán a fejét rázta. Valek akkor csettintett az ujjával. A terepruhás katonák elvezették Start, hogy visszavigyék a kastélyba. Valekhoz fordultam. – Talán Mogkan lehetett? – Mogkan? – Valek úgy bámult rám, mintha csápot növesztettem volna. – Nem. Brazell túlságosan örült a küldöttség érkezésének. Miért akarta volna meghiúsítani az egyezmény létrejöttét? Semmi értelme. Dinno ugyanakkor borzasztóan dühös volt a Parancsnokra. Valószínűleg elküldte az egyik emberét, hogy bérelje fel Start. Megpróbáltam rájönni, mi állhat annak a hátterében, hogy Mogkan hajlandó volt kockáztatni a szítiai tárgyalások sikerét, amikor a déli kereskedelem Brazell érdekeit szolgálta. Képtelen voltam azonban kiötölni bármiféle ésszerűnek hangzó magyarázatot, így hát azon kezdtem törni a fejemet, miként tudnám meggyőzni Valekot, hogy valójában Mogkan fogadta fel Start. Megborzongtam. Vér áztatta át az ingemet, és bemocskolta a kezemet is. Beletöröltem a vért szakadt nadrágomba. Nyomaimat követve megtaláltam a köpenyemet, ám mielőtt még a vállamra kanyaríthattam volna, Valek megszólalt: – Jobb lesz, ha inkább itt hagyod a ruháidat. Kisebb feltűnést keltenél, ha vérben ázva jelennél meg a vacsorához. – 353 –
Előkerestem a hátizsákomat a fa mögül. Valek tapintatosan hátat fordított, amíg átöltöztem egy tiszta egyenruhába. Miközben magam köré csavartam a köpenyemet, azon töprengtem, vajon settenkedik-e még néhány spiclije az erdő fái között. Elindultunk visszafelé a táborhelyre. – Egyébként szép munka volt – jegyezte meg Valek, miután elsétáltunk a második holttest mellett. – Láttam a küzdelmet. Nem voltam elég közel, hogy segíthessek. De alaposan kiálltál magadért. Ki adta neked a tőrt? – Star pénzéből vásároltam. – Ez nem teljesen fedte az igazságot, de nem állt szándékomban bajba sodorni Jancót. Valek felhorkant. – Milyen stílusos! Amikor megérkeztünk, Valek elvegyült a katonák között, én pedig egyenesen a Parancsnok sátrába siettem, hogy megkóstoljam a vacsoráját. Az egész közjáték mindössze másfél óráig tartott, de összetört testemmel úgy éreztem, mintha napokig lettem volna távol. Aznap éjjel, a küzdelem után a tábor tüzénél üldögélve feszülten remegtek az izmaim. Bánat és gyász tört rám, miközben Rand halála járt a fejemben. A tűz lángjai vádlón szegezték rám vörös ujjaikat. „Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? – kérdezték. – Már három ember fekszik holtan miattad. Hogyan fogsz így bárkinek is segíteni? Puszta önhittség! – korholtak a lángok. – Siess inkább délre! Hagyd csak Valekra a Parancsnok gondját, egyedül is ki tudja deríteni, mit forgat Brazell a fejében, buta kislány!” A tűz fel-fel lángolt és lüktetett, mintha el akarna hessegetni. Elszakítottam tekintetemet a tűzről, a sötétségbe pislogva. Vajon csak a képzeletem játszott velem, vagy valaki tényleg befolyásolni próbálta a gondolataimat? A védelmező téglafalat fejembe idézve sikerült eloszlatnom kétségeim egy részét, de nem mindet.
– 354 –
Rand eltűnése csak másnap reggel keltett feltűnést. Granten őrnagy első gondolata az volt, hogy megszökött, így hát kiküldött egy kisebb csapatot a keresésére, miközben a menet zavartalanul haladt tovább, egyre mélyebbre hatolva Brazell körzetében. Az utazás többi része eseménytelenül telt, azt a felettébb nyugtalanító tényt leszámítva, hogy minél közelebb értünk Brazell birtokához, a Parancsnok arca annál fásultabbá vált. Már nem adott parancsokat, nem érdekelték a körülötte zajló események. A korábbi intelligens, átható fény, amely olyan halálosan veszedelmessé tette a tekintetét, minden egyes lépéssel egyre halványodott, csupán tompa ürességet hagyva a helyén. A Parancsnokkal ellentétben engem furcsa melegség töltött el. Kezem verejtékes nyomokat hagyott a botomon, miközben egyre közeledtünk Brazell házához. Támadásra számítva fürkésztem az erdőt; sötét árnyékként lebegett mögöttem a rémület, mintha csak arra várna, mikor szoríthatja nyakamra jeges ujjait. Az átázott talaj magába nyelte a csizmámat, minden lépés külön erőfeszítést igényelt. Szörnyű hiba, végzetes hiba volt Brazellhoz jönni – ismételgettem magamban, miközben gondolataim a pánik szakadékának szélén kavarogtak. A téglafalat magam elé képzelve igyekeztem nyugalmat kényszeríteni az elmémre, és a túlélésre koncentráltam. Csupán egyórányira jártunk Brazell udvarházától, amikor a Criollo mennyei aromája töltötte be a levegőt. Elővigyázatosságból az ösvényről az erdő sűrűjébe osontam, ahol hátizsákomat egy fa ágai közé dugtam, a botomat is elrejtve a közelben. Zsákomból csak az álkulcsokat vettem ki, majd hajamat szorosan összefogva a vékony fémszerszámokkal rögzítettem a kontyot. Brazell házának külső épületeihez érve a menet lelassult. Megkönnyebbült sóhaj futott végig a katonákon. Biztonságban
– 355 –
eljuttatták a Parancsnokot útjának céljához. Most már nyugodtan pihenhetnek a barakkokban, amíg el nem érkezik a hazatérés ideje. Én éppen fordítva éreztem, mint a katonák, habár elmémet immár jól megerősített fal védelmezte. Alig kaptam levegőt, amint követtem a Parancsnokot és a tanácsosait Brazell dolgozószobájába. Szívem őrült ritmust dobolt a fülemben, szédülés környékezett. Amikor beléptünk, Brazell felemelkedett az íróasztala mögül, szögletes arcán széles mosoly ragyogott. Mogkan most is Brazell jobb válla mögött álldogált. Ellenőriztem az elmémet oltalmazó falat, és megálltam az ajtó mellett; azt reméltem, hogy észrevétlen maradhatok. Miközben Brazell udvariasan üdvözölte vendégeit, alaposan szemügyre vettem a dolgozószobát. A gazdagon ékesített helyiségre komor, merengő hangulat nehezedett. Fekete diófa keretbe foglalt vadászjelenetek, bíbor és lila bársonyfüggönyök díszítették az ablakokat. Brazell hatalmas ébenfa íróasztala akadályként húzódott magas támlájú bőrszéke és a szemben elhelyezett két párnázott, bársony karosszék között. – Uraim, bizonyára elcsigázott titeket a hosszú utazás – fordult Brazell a Parancsnok tanácsosaihoz, amint egy magas asszony belépett a szobába. – A házvezetőnőm elkalauzol titeket a szobáitokhoz. Az asszony intett, hogy kövessék. Amikor a tanácsosok mindnyájan kiléptek az ajtón, én is megpróbáltam kiosonni mögöttük, de Mogkan az utolsó pillanatban karon ragadott. – Még nem – mormolta. – Számodra különleges terveink vannak. Rémülten pillantottam a Parancsnokra, aki az egyik kényelmes karosszékben ült. A kárpit bőséges lila szövete még erősebben kiemelte sápadt arcát és törékeny termetét. Arca tökéletesen kifejezéstelen maradt; üres tekintete a távolba révedt. Gyenge báb volt csupán, aki arra várt, hogy mestere megrángassa a zsinórjait. – Most mi legyen? – kérdezte Brazell Mogkantól. – 356 –
– Pár napig folytatjuk a színjátékot. A tervek szerint vidd magaddal a gyáradba, hogy körbekalauzold! – mutatott Mogkan a Parancsnokra. – Szórakoztasd a tanácsosait! Ha már mindenki horogra akadt, nem kell többet színlelnünk. – És a lánnyal mi lesz? – Brazell szája elégedett vigyorra görbült. Teljes erőmmel a képzeletbeli falra összpontosítottam a fejemben. – Yelena – fordult Mogkan ismét hozzám –, hiszen te új mutatványt tanultál! Vörös tégla, milyen közönséges! De… Halk kaparászás hangja ütötte meg a fülemet, mint amikor kő a kőhöz súrlódik. – Gyenge pontok. Itt és itt. – Mogkan ujjával a levegőbe bökött. – És úgy látom, hogy ez a tégla is teljesen kilazult. Hullott a vakolat. Kis hézagok jelentek meg a képzeletbeli falamon. – Amikor akad egy szabad pillanatom, porrá zúzom a gyengécske védelmedet – ígérte Mogkan. – Miért pocsékolnád az idődet? – kérdezte Brazell, kardot rántva. – Holtan akarom. Most rögtön! – Felém indult, szemében gyilkos indulat lángja lobogott. Riadtan hátraugrottam. – Állj! – kiáltotta Mogkan. – Szükségünk van rá, hogy sakkban tarthassuk Valekot. – De hát a Parancsnok már a kezünkben van. – Brazell úgy nyafogott, akár egy gyermek. – Túl nyilvánvaló. A többi tábornokkal is számolnunk kell. Ha megöljük a Parancsnokot, amíg nálunk vendégeskedik, a végén gyanút fognak. És akkor sohasem léphetsz a helyébe. Ezt Valek is pontosan tudja, így a Parancsnok életével nem fenyegethetjük. – Mogkan felém fordította számító tekintetét. – De hát kit érdekel egy ételkóstoló? Senkit. Valek kivételével. Ha pedig a lány végül itt leli halálát, a tábornokok egyet fognak érteni, hogy igazságot szolgáltattunk. – 357 –
Mogkan akkor a Parancsnokhoz hajolt, és halkan a fülébe suttogott. A Parancsnok kinyitotta a táskáját, elővett belőle egy flaskát, majd Mogkan kezébe adta. Az ellenszerem volt benne. – Mostantól nálam kell jelentkezned a gyógyszeredért – közölte Mogkan mosolyogva. Mielőtt válaszolhattam volna, kopogás hallatszott az ajtón. Két katona lépett habozás nélkül a szobába. – A kíséreted megérkezett, Yelena. Gondodat fogják viselni. – Azzal Mogkan a katonákhoz fordult. – Nem szükséges körbekalauzolni a házban. Ismeri a járást. A mi hírhedt Yelenánk hazatért.
– 358 –
29.
S
ZEMÜGYRE VETTEM KÉT IGENCSAK IZMOS KÍSÉRŐMET.
Kardok, tőrök és bilincsek lógtak az övükön. Jól fel voltak fegyverezve, arcukon komor felismerés vetett árnyat. Túlerőben voltak velem szemben. Megérintettem a combomra csatolt rugós tőr ismerős alakját a nadrágomon keresztül, mégis úgy döntöttem, hogy inkább várok, amíg az esélyek mérlege az én javamra nem billen. A katonák intettek, hogy kövessem őket. Vetettem egy utolsó, könyörgő pillantást a Parancsnokra, ám semmi sem rázta fel önfeledt kábulatából. Felébredt szívemben egy halvány reménysugár, amikor az őrök egy parányi, kopár szobához vezettek a vendégszárnyban a föld alatti börtöncellák helyett, ahol Brazell a foglyait tartotta. Mivel egy teljes hétig raboskodtam a nyirkos, patkány lakta cellákban Reyad halála után, még a gondolatát is gyűlöltem, hogy valaha is visszatérjek oda. Az ajtót kulcsra zárták mögöttem, és abban leltem vigaszt, hogy szép sorjában kihalásztam a tűként szolgáló álkulcsokat a hajamból. Az ajtóra egy egészen egyszerű hengeres zárat szereltek fel, amelyet könnyűszerrel ki lehetett nyitni. Mielőtt azonban nekiláttam volna a feltörésének, egy apró tükröt csúsztattam ki az ajtó alatt a folyosóra, és egy-egy pár katonacsizmát pillantottam meg az ajtó két oldalán. Túlbuzgó őreim lecövekeltek a szobám előtt.
– 359 –
Az ablakhoz léptem. A vendégszárny a második emeleten helyezkedett el. A kilátás az épület főudvarára nyílt. Szükség esetén leugorhatok a földre, ám egyelőre bölcsebbnek láttam kivárni. Másnap csupán annyi időre engedtek ki a szobámból, hogy megkóstolhassam a Parancsnok ételeit. A reggeli után Mogkan meglengetett az orrom előtt egy kicsiny fiolát, benne az ellenszerrel. – Ha meg akarod kapni, előbb válaszolnod kell egy kérdésemre – közölte Mogkan. Nyugalmat kényszerítettem magamra. Higgadtan így feleltem: – Csak blöffölsz. Ha holtan akarnál látni, ma már nem állnék itt. – Biztosíthatlak, hogy ez ideiglenes állapot. – Tekintetében harag szikrázott. – Csupán választást kínálok fel neked. A Pillangó Por hosszú, ocsmány, keserves szenvedések után végez az emberrel, míg ha egyszerűen elvágom a torkodat, gyors halál vár rád. A kín csak egy röpke pillanatig tart. – Mi a kérdés? – Hol van Valek? – Sejtelmem sincs – válaszoltam az igazsághoz híven. Az erdőben történt csetepaté óta nem láttam Valekot. Mogkan fontolóra vette a válaszom. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét, kikaptam a fiolát a kezéből, és egy hajtással kiürítettem a tartalmát. Mogkan arca elvörösödött a dühtől. A vállamnál fogva megragadott, és az őrök felé lökött. – Vezessétek vissza a szobájába! – parancsolta. A szobámba érve azon kezdtem töprengeni, vajon Valek miben mesterkedik. Biztos voltam benne, hogy nem tétlenül malmozik. Mogkan kérdései Valek hollétéről megerősítették a gyanúmat. Nyugtalanul járkáltam fel és alá szűkös szobámban, kétségbeesetten vágyakozva egy kiadós edzésre Arival és Jancóval.
– 360 –
A következő néhány napban, a Parancsnoknál tett rövid látogatásaim alkalmával, lassacskán ráébredtem, hogy a jelenlétem is része Brazell szemfényvesztő színjátékának. Nem akarta, hogy a Parancsnok tanácsosai gyanút fogjanak, ezért úgy tett, mintha a Parancsnok továbbra is utasításokat osztogatna. Brazell egy bizonyos pillanatban közelebb hajolt hozzá, mint akik bizalmasan beszélgetnek, azután kijelentette, hogy Ambrosius parancsnok kérésére a gyárlátogatásra másnap kerül sor. Engedélyt kaptam, hogy én is csatlakozzak az üzembe látogató csoporthoz. Ezen legalább annyira meglepődtem, mint azon a tényen, hogy a Parancsnok tanácsosai közül senki sem tette szóvá, és nem is tiltakozott az ellen, hogy Brazell Criollót gyárt az üzemében állattakarmány helyett, ahogyan a kérelmén szerepelt. Elégedetten eszegették a Criollót, és bólogatva egyetértettek Brazell büszke megállapításával, miszerint a gyár káprázatos újdonsággal gazdagította Ixiát. Átsétáltunk az épületen, ahol fullasztó hőség áradt a gigantikus méretű pörkölőgépekből, amelyekbe folyamatosan adagolták a szítiai babot. A fekete portól maszatos, verejtékező munkások fáradhatatlanul lapátolták a szenet a kemencékben lobogó, óriási tűzre. A megpörkölt babszemeket egy tágas helyiségbe szállították tovább, ahol a többi munkás kalapáccsal feltörve a héjukat egy kis sötétbarna magot vett ki a közepükből. Acélhengerek préselték a magokat sűrű krémmé, amelyet egy másfél méter széles fémedénybe kanalaztak, ahol cukrot, tejet és vajat adagoltak hozzá. A munkások vasvillákkal kavargatták az alapanyagokat, amíg a keverék sima, sűrű folyadékká nem vált, amit végül kocka és tégla alakú formákba öntöttek. Az ínycsiklandó illatok és ízek igazi kavalkádjának ellenére a gyár kiábrándító, örömtelen helynek bizonyult. A morcos ábrázatú dolgozók Criollótól és izzadságtól mocskos egyenruhájukban – 361 –
nyögtek és erőlködtek a kimerítő munka súlyos terhe alatt. A látogatás közben tekintetem minden egyes munkaállomáson mérgező vagy függőséget okozó lehetséges adalékok után kutatott, de hiába; nem találtam semmit. Amikor a csapat visszatért Brazell házába, döbbenten láttam, ahogyan a tanácsosok arcáról lassan lehervad az élet, ugyanazt a tompa, fásult ürességet hagyva maga után, amelyet a Parancsnok arcán is megfigyeltem. Ami azt jelentette, hogy kell lennie valamiféle kapcsolatnak a Criollo fogyasztása és Mogkan mágikus erejének hatása között. Tudtam jól, Brazell mutatványának rögtön vége szakad, amint sikerül rabul ejteniük a Parancsnok tanácsosainak akaratát. S amikor ez bekövetkezik, minden bizonnyal kényelmetlenebb szállásra kell költöznöm. Aznap éjszaka a sötétség leple alatt kidobtam köpenyemet a szobám ablakán, és kopogtam az ajtón, az őröket szólítva. Amikor az ajtó kinyílt, bejelentettem: – Fürdeni szeretnék. Nem vártam meg a válaszukat, céltudatos léptekkel elindultam a folyosón. A katonák rögtön a nyomomba eredtek. A fürdőhöz érkezve az egyik őr megállított, amíg a társa körülnézett odabenn. Csakis akkor bólintott, és lépett hátra, amikor meggyőződött róla, hogy valóban egyedül leszek. Az ajtón belépve határozottan így szóltam hozzájuk: – Nincs szükségem közönségre. Várjatok idekinn! Nem fog sokáig tartani. Nagy örömömre hajlandók voltak a bejárat előtt várakozni. A túlsó falhoz siettem, ahol egy másik ajtó nyílt, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Igaz, hogy az őreim Brazell udvarházában szolgáltak, én azonban itt nőttem fel. Gyermeki kíváncsiságomtól hajtva szabad óráimban sikerült felderítenem a ház csaknem minden zegét-zugát. – 362 –
Csupán Brazell saját lakosztálya, dolgozószobája és Reyad épületszárnya számított tiltott területnek. Ám amint betöltöttem a tizenhatodik életévemet, Reyad lakosztálya mindennapi rémálmommá vált. A fájdalmas gondolatokat félresöpörve inkább a jelen pillanatra összepontosítottam. Lenyomtam az ajtó kilincsét, és szemben találtam magam az első kellemetlen meglepetéssel. Az ajtó zárva volt. Semmi probléma – gondoltam magamban, előhúzva az álkulcsokat a zsebemből. A zárszerkezet könnyedén kipattant, az ajtó feltárult, és abban a pillanatban felfedeztem a második döbbenetes akadályt. Az egyik őr az ajtó előtt várakozott a folyosón. Gúnyosan vigyorgott. Nekirohantam. Lendületemet kihasználva sikerült is kibillentenem az egyensúlyából, és teljes erőmből a lágyékába öklöztem. Mocskos, Valekhoz illő húzás volt, de nem törődtem vele; szélsebesen végigrohantam a folyosón, messze hátam mögött hagyva a katonát. A déli bejáraton kilopakodva felkaptam a földről a köpenyemet, majd nyugat felé vettem az irányt, hogy megkeressem a hátizsákomat és a botomat is. A hold ragyogó fénye megvilágította az ösvényt, így hát tisztán láthattam, merre haladok; igazi célom azonban korántsem volt nyilvánvaló. Pontosan tudtam, hogy nem segíthetek a Parancsnokon egy bezárt szobában üldögélve, ám abban sem voltam biztos, kívülről mitévő lehetnék. Sürgősen beszélnem kellett Valekkal. Úgy döntöttem, hogy túlságosan kockázatos volna a barakkokhoz merészkednem, ezért felkapaszkodtam a fák ágai közé. Egyedül Valek ismerte ezt a mutatványomat. Amikor fülébe jut a szökésem híre, bizonyára meg fog keresni. A tágas tisztáshoz érve, amelyet az évente ide érkező tűzfesztivál számára tartottak fenn, letáboroztam éjszakára. Lekuporodtam egy faágra. Köpenyembe burkolózva is vacogott a fogam a hidegtől, párafelhőket fújtam a levegőbe. Egyszer mintha kutyaugatás és távoli – 363 –
kiáltások ütötték volna meg a fülemet, de senki sem jött fák között rögtönzött ágyam közelébe. Elkerült az álom; túlságosan fáztam, nyugtalanság gyötört. Alvás helyett a tisztásra képzeltem a fesztivál színes sátrait, abban a reményben, hogy a forró éjszakák emlékét felidézve talán egy kicsit felmelegíthetem dermedt tagjaimat. Szinte láttam magam előtt az égbe nyúló sátorcsúcsokat. Táncosok, énekesek és akrobaták sorakoztak fel a tisztás közepén. Különféle ételeket kínáló asztalok tömörültek a sátorok belsejébe és tövébe, ínycsiklandó finomságok illatával töltve be a levegőt. Minden forró évszak idején részt vettem az ünnepi rendezvényeken, amíg Brazell fedele alatt éltem. Mindig is a fesztivál jelentette életem fénypontját. Habár az utolsó két évről, amikor Reyad laboratóriumi patkányaként kínlódtam, borzalmas emlékeket őriztem. Képtelen voltam ellenállni; lemásztam a fáról, majd átsétáltam a képzeletbeli fesztiválomon. Megálltam, ahol régen az akrobaták sátora magasodott. Kíváncsi lettem, vajon végre tudom-e még hajtani a bukfencgyakorlatot, amellyel annak idején megnyertem a versenyt és a tűzamulettemet. Gondolkodás nélkül ledobtam vállamról a köpenyem, és elkezdtem bemelegíteni. Valahol az elmém egy rejtett szegletében tudtam, hogy rejtőzködnöm kellene, hogy végzetes ostobaság így kitenni magam a felfedeztetésnek, de ellenállhatatlan vágy késztetett, hogy még egyszer újra átélhessem a valódi öröm egyetlen pillanatát, amelyben valaha is részem volt. Hamarosan kitörlődtek a fejemből a Brazell, Reyad és Mogkan körül keringő, gyötrelmes gondolatok, miközben forogtam és szárnyaltam a levegőben. Elmém ismét rátalált gondolataim rejtélyes tartományára, ahol harc közben tökéletesen tudtam összpontosítani. Kiszakadva feszültséggel és fenyegetéssel teli napjaim börtönéből élveztem a szabadság felhőtlen örömét, bármennyire is rövid volt. Mutatványom közben felfedeztem, hogy felfokozott érzékeim határait képes vagyok kiterjeszteni a testemen túlra, hogy magukba – 364 –
foglalják a fákat, még az erdőben rejtőzködő állatokat is érzékeltem. Az egyik magas ágon magányos bagoly üldögélt, egy mezei egér mozdulatait fürkészve éberen. Egy oposszumcsalád surrant tova nesztelenül a bozótban. Egy asszony kuporgott az egyik óriási szikla mögött, és engem figyelt. Olyan könnyű volt Írisz elméjébe férkőzni, mint amikor puha kesztyűt húz kezére az ember. Gondolatai lágy selyemként folytak az elmémbe. A kishúgára emlékeztettem, Lilyre, és már nagyon vágyott rá, hogy végre hazatérhessen a családjához, ahelyett hogy ebben a rémes, dermesztő Ixiában settenkedjen. Arra gondolt, hogy a helyzet egyre veszedelmesebbé válik idefenn északon, Szítiában sokkal nagyobb biztonságban lehetne. De vajon meddig? Mesterfokozatú mágusként nem nézheti tétlenül, hogy a mágikus hatalommal való visszaélés, amelyet kétségkívül erről a vidékről érzékelt, tovább folytatódjon. Kangom, aki mostanában Mogkannak nevezi magát, rettentő mennyiségben állítja elő a theobromát. Ráadásul annak is megtalálta a módját, hogyan növelheti mágikus erejét. Írisz gondolatai visszatértek hozzám, és hirtelen rántást érzékeltem mentális kapcsolatunkon. – Yelena, mit keresel a gondolataimban? – Nem igazán értem, hogyan jutottam ide. – Hát még mindig nem jöttél rá? Harc közben összpontosítod minden mágikus erődet. Ezért tudod ösztönösen is kiszámítani az ellenfeled mozdulatait. Már a kastélyban is éreztem a mágiád erejét, amikor a barátaiddal küzdöttél. Miután pedig megtanultad, hogyan hasznosíthatod az erődet, máris megtetted a következő ésszerű lépést. Kiterjesztetted a hatalmadat a közvetlen környezeteden túlra. A hirtelen belém hasító döbbenet megszakította a kapcsolatunkat. Megtorpantam, hangosan zihálva, amint Írisz egyszer csak kilépett a fák közül a tisztásra.
– 365 –
– Akkor ez most azt jelenti, hogy mégsem fogok kiégni? – kérdeztem. – Egyelőre sikerült stabilizálódnod, de megfelelő oktatás nélkül nem növelheted tovább az erődet. Nem szabad elvesztegetned a benned lakozó lehetőségeket. Most rögtön induljunk délre! Üldözőid mérföldekre járnak innen. – A Parancsnok… – Mágikus befolyás alatt tartják. Semmit sem tehetsz. Az elméje valószínűleg immár menthetetlenül elveszett. Mogkan egy ideje theobromával etette. Azóta érzem az illatát, hogy megérkeztem ide. – Theobroma? Csak nem a Criollóról beszélsz? Az a barna színű édesség, amit Brazell állít elő. – Lehetséges. A theobroma megnyitja az ember gondolatait a mágikus befolyás előtt. Szétroncsolja az elme védelmi rendszerét, könnyű behatolást nyitva mások gondolatai számára. Oktatási célokra használjuk, szigorúan ellenőrzött helyzetekben, amikor a mágustanonc közel van az alanyához. A Parancsnok erős személyiség, rendkívül ellenálló a mágikus befolyással szemben. A theobroma ezt az akadályt képes lerombolni, ami egy tanítvány oktatása során nagy segítség, ám a Parancsnokkal szemben használni, hogy átvegyék az irányítást az elméje fölött, egyet jelent a megerőszakolással. – Írisz szorosabbra húzta vállán a köpenyét. – Egy hétköznapi mágus azonban még a theobroma segítségével sem volna képes ilyen távolságból elérni a Parancsnok gondolatait, Mogkannak mégis sikerült. Megtalálta a módját, hogyan gyarapíthatja a mágikus hatalmát. Írisz fázósan megdörzsölgette a karját, hogy egy kicsit felmelegedjen. – Feltételezem, hogy Mogkan látogatása a kastélyban elsősorban arra szolgált, hogy jól befészkelje magát a Parancsnok elméjébe, és idecsalogassa Brazell birtokára. – 366 –
– Mit tehetünk, hogy megtörjük a kapcsolatot? – kérdeztem. – Meg kell ölnünk Mogkant. De nehéz feladat lesz. Rendkívüli erővel rendelkezik. – Nincs más lehetőség? – Felidéztem Valekkal folytatott beszélgetésemet az erdőben, miszerint a gyilkosság nem az egyedüli módja egy probléma megoldásának. Az én módszeremként állította be az öldöklést, és még mindig bosszús voltam miatta. Kétségkívül sohasem hozta magát olyan abszolút vesztes helyzetekbe, mint amilyenekbe én állandóan csöppentem. – El kell zárnunk Mogkant az erőforrásától. Akár még sikerülhet is. Továbbra is rendelkezne némi mágikus hatalommal, de már nem lenne erősebb a kelleténél. – Vajon hogyan nézhet ki ez a különleges erőforrás? Miként fogjuk megtalálni? – Úgy gondolom, talán toborzott maga mellé egy csapatnyi mágust, hogy saját kezében egyesítse a hatalmukat, vagy kidolgozott egy módszert, amellyel úgy tudja összpontosítani az erőforrást, hogy közben nem tesz benne kárt. – Kis ideig elmélyülten töprengett. – Gyémántok. – Gyémántok? – Jéghideg aggodalom szorongatta a gyomromat. Olyan keveset tudtam még a mágia titkairól! – Igen. Szörnyen drága mulatság, de a drágakövek képesek összegyűjteni és őrizni a mágikus erőt, mint ahogyan az izzó szén is tárolja a melegséget. Könnyen lehetséges, hogy Mogkan gyémántok segítségével növeli az erejét. Egy ember nagyságú gyémántkörre volna szüksége hozzá, amit nehéz elrejteni. Ha rá tudnánk bukkanni a körre, talán a segítségével megfoszthatnám az erőtartalékaitól, vagy legalábbis elég hosszú időre eltéríthetném a hatalmát, hogy felébreszthesd a Parancsnokot. – Mi van, ha az ereje mégis egy csapat mágusban rejlik? Miként fogom megismerni őket? – 367 –
– Sajnos Ixiának nincs egyenruhája a mágusok számára – válaszolta Írisz, hangjában maró gúnnyal. – Ne a mágusokat keresd, hanem inkább egy üres helyiséget, ahol egy szekérkerék mintát láthatsz a padlóra festve! A mágikus erők egyesítéséhez minden mágusnak tökéletes kört kell alkotnia. – Átkutathatom az udvarházat, de segítségre van szükségem – mondtam. – Valekra van szükségem. – Inkább csodára van szükséged – vágta rá Írisz. Szája kényszeredett mosolyra görbült. – Ide tudod irányítani Valekot? – Máris errefelé tart. Szoros kötelék fűz össze kettőtöket, bár abban korántsem vagyok biztos, vajon ez a kapcsolat mágikus eredetű-e. – Írisz elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Bölcsebb lesz, ha eltűnök, mielőtt Valek megérkezik. Ha sikerül felfedezned Mogkan rejtett erőforrását, mondogasd a nevemet a fejedben! Meghallom a hívásod, mert immár kettőnket is erős kötelék fűz össze. Mentális kapcsolatunk egyre erősebbé válik, ahányszor gondolatban szólunk egymáshoz. Igyekezni fogok, hogy segíthessek neked megmenteni a Parancsnokot. De nem ígérek semmit. Engem Mogkan érdekel. – Azzal Írisz eltűnt az erdő sűrűjében. Miközben Valek érkezésére vártam, gondolataimba merülve járkáltam a keményre döngölt talajon, és megpróbáltam kifundálni egy tervet, hogyan találhatnám meg Mogkan erőforrását. Írisz csípős megjegyzése, miszerint leginkább egy csodára lenne szükségem, egyáltalán nem volt túlzás. Azután a környezetemre összpontosítottam, hogy elterelhessem a gondolataimat. Megannyi láb léptei koptatták ki a füvet, és döngölték simára a talajt. Még emlékeztem, ahogyan ugyanebbe a kemény földbe vájtam a sarkamat, amikor utoljára itt voltam, amikor Reyad visszarángatott a házba, hogy megbüntessen, amiért szembeszegültem az akaratával, és megnyertem a tűzamulettet. – 368 –
Olyan erővel szorítottam azt a díjat a mellkasomhoz, hogy nyomot hagyott a bőrömön. Végül elrejtettem, nehogy Reyad kegyetlen kezébe kerüljön. Két teljes év telt el, amióta elástam az amulettemet a földbe. Valaki már minden bizonnyal megtalálta. Gyakorlásképpen próbára tettem újonnan talált mágikus képességemet. Lefelé irányítva az érzékeimet körbejártam a tisztást. Több kört is leírtam, és lassan kezdtem ráunni a próbálkozásra, amikor hirtelen forróság nyilallt a talpamba. Amikor továbbléptem, hűlni kezdett a lábam. Egy ideig ide-oda járkáltam, amíg újra forróságot nem éreztem a lábamban. Előhalásztam a kampót a hátizsákomból, és ásni kezdtem. Erőfeszítéseimet siker koronázta; egy szövetdarabra bukkantam. A kampót félredobva ujjaimmal estem neki a földnek, és kikapartam az elveszett amulettet. Tompán fénylett, bemocskolta a föld pora. A szalag, amelyen függött, szakadt volt, és foltok csúfították. Szívemre szorítottam a láng formájú amulettet, és éreztem, amint melegség árad belőle. Letettem egy pillanatra, hogy betemessem a lyukat. Halkan dudorásztam. A tenyér méretű amulettet megtörölgettem a nadrágomban, és végül a nyakláncomra akasztottam, Valek pillangója mellé. – Nem a legjobb rejtekhely. Egyetértesz? – szólalt meg Valek. Riadtan összerezzentem. Vajon mióta állt már mögöttem? – Tűvé teszik érted az egész környéket. Miért szöktél meg? – kérdezte. Részletesen beszámoltam Valeknak a Parancsnokról, Mogkanról, a gyárról, a tanácsosokról, azt remélve, hogy ugyanarra a következtetésre jut, mint én magam. – Mogkan tehát a Criollo segítségével fosztja meg őket az akaratuktól, és veszi át az irányítást az elméjük fölött. De vajon honnan szerzi hozzá az erőt? – morfondírozott Valek. – 369 –
– Nem tudom. Át kell kutatnunk az udvarházat. – Úgy érted, hogy nekem kell átkutatnom? – Nem. Együtt kell odamennünk. Abban a házban nőttem fel. Úgy ismerem, mint a tenyeremet. – Először is Reyad laboratóriumi szárnyát szándékoztam megvizsgálni. – Mikor indulunk? – Most azonnal. Még négy óránk maradt pirkadatig. Mit kell keresnünk? Amikor elmagyaráztam, hogy egy gyémántokból kirakott kör vagy egy padlóra festett kerék után kutatunk, Valek gyanakodva összehúzta vékony szemöldökét, mintha kérdőre akarna vonni, hogyan jutottam ezekhez a különös értesülésekhez. Mégis bölcsebbnek látta hallgatni, és elindult visszafelé a barakkok irányába. Elbújtam az épületen kívül, miközben Valek átöltözött fekete, testhez simuló kémruhájába. Nekem is hozott egy sötét színű inget, amelyet rögtön fel is húztam saját élénkvörös egyenruhámra. Egy lámpást tartott a kezében, ám egyelőre nem gyújtotta meg. Köpenyem csupán a terhemre lett volna a kutatásban, ezért elrejtettem a bokrok közé. A szolgálók szállásának közelében találtunk egy hátsó bejáratot. Valek meggyújtotta a lámpás lángját, de a reteszt szinte teljesen behúzta, csak egy apró fénysugarat engedett kiszökni. A folyosóra érve azután én vettem át a vezetést. Reyad lakosztálya a keleti szárny földszintjén helyezkedett el, a laboratóriummal szemben. Egykor az egész szárny Reyadhoz tartozott, és az ajtók közül néhányat mindig zárva tartott, amíg én voltam az ügyeletes laboratóriumi patkánya. Régi borzalmak emléke kísértett, amíg átkutattuk a szobákat. Forró feszültség öntötte el a testemet. Felismertem a rettegés enyhén savas szagát, amely összekeveredett a lépéseink nyomán felszálló
– 370 –
porral. Belőlem áradt. Parfümként lengett körül, valahányszor Reyad magával rángatott a rettenetes kísérleteihez. A fülledt levegő nyomasztóan nehezedett rám, hamu és vér ízével töltve meg a számat. Észre sem vettem, hogy beleharaptam a saját kezembe. Régi szokásom volt, hogy elfojtsam a kiáltásaimat. A laboratóriumba lépve a lámpás vékony fénysugara megvilágította az asztalokon és falakon sorakozó eszközöket. Minden egyes felfedezés jéghideg, dermesztő hullámmal söpört végig rajtam, és rémülten húzódtam hátrább a még lepellel takart gépezetek terebélyes árnyaitól, még véletlenül sem akartam hozzájuk érni. A helyiség sokkal inkább kínzókamrához hasonlított, mintsem tudományos kísérletekre szolgáló laboratóriumhoz. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat, tehetetlenül vergődve az acél állkapcsok vérszomjas szorításában. Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy azután fejvesztve kirohanjak a szobából. Ugyan miért hoztam ide Valekot? Brazell tanácsosainak lakosztályai a második emeleten kaptak helyet. Mogkan gyémántköre – ha egyáltalán létezik ilyesmi – minden bizonnyal a szobája közelében volt elrejtve, nem pedig idelenn. Valek egyetlen szót sem szólt, amióta meggyújtotta a lámpást. Reyad hálószobája előtt állva a folyosón, egy csaknem kézzel fogható erő visszatartott attól, hogy belépjek. Remegtek az izmaim. Jéghideg verejték áztatta át az egyenruhámat. Az ajtónál várakoztam, amíg Valek belopózott. Még a küszöbről is jól láthattam Reyad szadista „játékszeres” ládájának sötét, baljóslatú körvonalát, amely az egyik sarokban bújt meg. Eltöprengtem. Vajon ha azt a ládát hamuvá égetném, megszűnnének a rémálmaim is? – Ha rajtam múlik, biztosan nem – jegyezte meg Reyad szelleme, aki hirtelen testet öltött mellettem a folyosón. Hátratántorodtam, a falba ütköztem. Riadt kiáltásban törtem ki, mielőtt befoghattam volna kezemmel a számat. – 371 –
– Már azt hittem, örökre eltűntél – suttogtam. – Arra soha ne számíts, Yelena! Mindig veled maradok. A vérem a lelkedbe ivódott. Esélyed sincs, hogy valaha is kitisztíthass onnan. – Nekem nincs lelkem – feleltem alig hallhatóan. Reyad felnevetett. – A lelkedet feketére áztatta áldozataid vére, kedvesem, azért nem látod. Amikor pedig meghalsz, súlyos, vérrel átitatott lényed lesüllyed a föld legmélyére, ahol az örökkévalóság tüzét kell kiállnod a bűneidért. – Bizonyára tapasztalatból beszélsz – suttogtam olyan mérhetetlen dühvel, hogy sziszegésre váltott a hangom. Valek végre kilépett Reyad szobájából. Holtsápadt volt az arca, rettenetes borzalom ült rajta, amikor rám bámult, méghozzá olyan hosszan, hogy már attól tartottam, megbénította a döbbenet. Becsukva maga mögött az ajtót, Valek végül egyenesen elsétált a szellem mellett, nem is látta, majd megállt a következő kulcsra zárt ajtó előtt. Egy pillanatig mozdulatlanul várt, fejét lehajtotta, kezét a homlokára szorította. – Nos, ott tényleg van valaki, akire ráférne egy kis kísértés – élcelődött Reyad, kísértetiesen fehér ujjával Valek felé bökve. – Igazán kár, amiért nem hagyja, hogy a démonai zaklassák, mert ismerek egy néhai királyt, aki nagyon is szívesen sanyargatná. – Reyad rám pillantott. – Csakis a gyengék engedik be a kísérteteiket az életükbe. Nem igaz? Nem voltam hajlandó válaszolni Reyadnak, inkább Valekot követtem. Folytattuk a kutatást, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a laboratórium kivételével a szárnyat teljesen kiürítették. Már csak három ajtó maradt hátra. Amíg Valek a zárak feltörésével foglalatoskodott, Reyad vidáman fecsegett tovább.
– 372 –
– Az apám nemsokára utánam küld téged, Yelena. Már izgatottan várom, hogy együtt tölthessük az örökkévalóságot. – Reyad sokatmondó vigyorral mozgatta, tekergette felém az ujjait. De már egyáltalán nem érdekelt a szellem piszkálódása. Minden figyelmemet lekötötte, amit az elém táruló szoba belsejében találtunk. Odabenn több tucatnyi nő és néhány férfi fordította el fájdalmasan a tekintetét Valek lámpásának sárga fénysugara elöl. Ápolatlan hajuk majdnem teljesen eltakarta piszkos, maszatos arcukat. Ócska rongyok lógtak lesoványodott testükön. Egyikük sem szólalt meg, nem is kiáltottak fel. Egyre növekvő borzalommal állapítottam meg, hogy a padlóhoz vannak láncolva. Köröket alkottak. Egy külső és két belső kört, amelyek közé vonalakat festettek. Amikor Valekkal együtt beléptem a szobába, a mosdatlan testek és emberi ürülék orrfacsaró bűze töltötte be a levegőt. Öklendezve a számra szorítottam a kezemet. Valek körbejárt közöttük, kérdéseket tett fel. Kik vagytok? Miért hoztak ide benneteket? Tudakozódását azonban néma csend fogadta. A megláncolt nők és férfiak üres tekintettel követték az útját a szobában. A helyükön maradtak, meg sem moccantak; szótlanul bámultak maguk elé. Lassan felismertem egyik-másik mocskos arc vonásait. Valaha mindnyájan együtt laktunk az árvaházban. Ezek a szerencsétlenek voltak az idősebb lányok és fiúk, akik „kijárták az iskolát”, és állítólag sikeresen munkához jutottak valahol a körzetben. Hirtelen megakadt a szemem az egyik lány arcán, akinek vörös fürtjei fakón tapadtak a fejére; nem bírtam megállni, a fájdalomtól élesen felkiáltottam. Carra szép, barna szemében az értelem egyetlen halvány szikráját sem sikerült felfedeznem, amint a vállát simogatva a nevét suttogtam. A gondtalan, életvidám leányból, akire az árvaházban gondot viseltem, csupán egy felnőtt nő tudattalan, üres váza maradt. – 373 –
– A tanítványaim – szólalt meg Reyad. Mellkasát büszkén kidüllesztve a szoba közepére libbent. – Akik nem vallottak kudarcot. – Most mi lesz? – kérdeztem Valektól reszkető hangon. – Letartóztatunk, és a börtönbe vetünk titeket – válaszolta Mogkan a szoba küszöbén állva. Valek és én egyszerre perdültünk meg. Mogkan sötét alakja az ajtóban magasodott, karját összefonta maga előtt a mellkasán. Valek megrohamozta; szörnyű düh lángolt a szemében. Mogkan akkor hátralépett a folyosóra. Láttam, amint Valek az ajtón éppen csak kilépve hirtelen megtorpan, és a magasba emeli a kezét. A pokolba! – szitkozódtam némán, és már rohantam is, hogy segítsek. Mogkan gyáva módon nyolc katona háta mögé húzódott vissza. Az őrök kivont kardjukat egyenesen Valekra szegezték, alig pár ujjnyira a mellkasától.
– 374 –
30.
K
ARDOK HEGYE FÚRÓDOTT A HÁTAMBA,
miközben a tekintetem reménykedve Valekra tapadt. Az egész nyomorúságos út alatt, amíg Brazell börtönzárkái felé vonultunk, arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban támadásba lendülhet. Feszülten vártam, hogy szélsebesen lecsapjon őreinkre, miközben mindkettőnket átkutattak és levetkőztettek, majd kénytelen voltam elviselni a megaláztatást, hogy durva kezek bökdössenek és tapogassanak. Elkobozták tőlem a hátizsákomat, a rugós tőrömet és a nyakláncomat. A ruháim elvesztése korántsem bántott annyira, mint hogy búcsút kellett vennem Valek pillangójától és a nyakláncomtól is. Felkészültem egy váratlan kitörésre a börtönből, miközben levezettek minket a zárkákhoz, és még akkor is mindenre elszántan vártam, amikor belöktek minket két szomszédos cellába. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, ahogyan a súlyos fémretesz hangosan a helyére kattan föld alatti zárkánk ajtaján. Az őrök belökték ruháinkat a rácsokon keresztül. Azután elsétáltak, sorsunkra hagyva minket a feketeségben. Ügyetlenül babráltam az egyenruhámmal, megpróbáltam begombolni az ingemet a vaksötétben. Hát újra idelenn kötöttem ki. Szép lassan valósággá vált a rémálom, miközben átvágtunk az őrök szobáján, leereszkedtünk egy lépcsősoron, és beléptünk Brazell szűk börtönébe, ahol csupán nyolc – 375 –
zárka kapott helyet, egy rövid folyosó két oldalán. Valek és én jelenleg abban a két cellában gubbasztottunk, amely a lépcső közvetlen közelében helyezkedett el, a bal oldalon. Ismerős, bűzös szag töltötte be a börtönt. A nyirkos, áporodott levegő olyannyira elnyomta az érzékeimet, hogy kis időbe telt, mire ráébredtem, hogy teljesen egyedül vagyunk. Képtelen voltam tovább elviselni a súlyos csendet. – Valek? – Igen? – Miért nem szálltál szembe a katonákkal? Segítettem volna. – Nyolc őr szegezett kivont kardot a mellemnek. Egyetlen hirtelen mozdulat, és rögtön felnyársaltak volna. Igazán hízelgő, hogy azt gondolod, képes volnék ilyen kedvezőtlen esélyekkel szemben is győzedelmeskedni. Négy felfegyverzett ellenféllel szemben talán, a nyolc viszont egyértelműen túl soknak bizonyult volna. Hallottam Valek hangján, hogy remekül szórakozik. – Akkor hát feltörjük a zárakat, majd csendesen elillanunk? – Arra alapoztam a magabiztosságomat, hogy Valek mesteri orgyilkos és képzett harcos; olyan ember, aki nem sokáig marad bezárva. – Valóban eszményi lenne, mármint ha volna a kezünkben bármiféle eszköz, amivel feltörhetnénk őket – válaszolta Valek, porba döntve a reményeimet. Tapogatózva átkutattam kezemmel a zárkámat. Nem találtam mást, csak szutykos szalmát, patkányürüléket és felismerhetetlen mocskot, így hát a földre roskadtam, hátamat a Valek cellájával közös falnak támasztva. Egy végtelennek tűnő pillanat után Valek megkérdezte. – Neked is az lett volna a sorsod? Ha akkor nem ölöd meg Reyadot, végül téged is leláncoltak volna a padlóhoz? Értelem nélkül?
– 376 –
A nyomorult foglyok képe izzó parázsként égett az elmémben. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon. Életemben most először örültem, hogy kudarcot vallottam Reyad kísérleteiben. Amint tovább gondolkodtam a rabokon, eszembe jutottak Írisz szavai, miszerint egy mágus képes elrabolni mások varázserejét. Egyszer csak belém nyilallt a felismerés, mi lehet a jelentősége a köröket alkotó nőknek és férfiaknak. Mogkan különleges ereje azokból a megláncolt foglyokból származott. Brazell, Reyad és Mogkan bizonyára megvizsgálta az árvaházban élő gyermekeket, hátha lakozik bennük mágikus hatalom. Később a kísérletek során Mogkan kiüresítette az elméjüket, hogy a tudattalan vázakból még több erőt nyerhessen. – Azt hiszem, Brazell és Reyad engem is abba a tudattalan állapotba igyekezett kényszeríteni. De én ellenálltam. – Elmagyaráztam Valeknak is a foglyokról szóló elméletemet. – Mondd el nekem, mi történt veled! – kérte Valek feszülten. Haboztam. Azután a történetem lassacskán a felszínre tört a szívemből, először csupán apró részletekben, ám hamarosan éppolyan gyorsan tódultak a szavak a számból, mint amilyen szaporán a könnyeim peregtek végig az arcomon. Egyetlen mozzanatot sem hallgattam el. Nem szépítettem a kellemetlen részeken. Részletesen beszámoltam Valeknak a két év borzalmairól, amelyeket Reyad laboratóriumi patkányaként szenvedtem el: Reyad gyötrelmes kínzásairól, a kegyetlen játékokról, a megaláztatásokról, a verésekről, a kétségbeesett vágyról, hogy megfeleljek Reyadnak, és végezetül az erőszakról, amely gyilkossághoz vezetett. Megtisztítottam magam Reyad éjfekete mocskától. Kis híján elszédültem a megkönnyebbüléstől. Valek végig néma maradt a vallomásom közben, nem tett megjegyzéseket, nem is kérdezősködött. Végül jéghideg, dermesztő hangon így szólt: – 377 –
– Brazell és Mogkan meg fog halni. Nem tudtam megállapítani, vajon ígéretnek vagy fenyegetésnek szánta-e a megjegyzését, ám Valek erejével a szavak mögött, bizonyára nem volt üres beszéd. Mintha csak a nevüket hallották volna, Brazell és Mogkan belépett a börtön bejáratán. Négy katona kísérte őket, kezükben lámpást tartottak. Megálltak a celláink előtt. – Milyen jó újra ott látni téged, ahová tartozol! – mondta nekem Brazell. – Erős kísértést éreztem, hogy végre a kezemen érezhessem a véredet, de Mogkan volt szíves felvilágosítani a sorsodról, ha nem kapod meg időben az ellenszeredet. – Brazell kis ideig hallgatott, széles mosolya színtiszta elégedettségről árulkodott. – Édesebb lesz a bosszú, ha a fiam gyilkosát kínkeserves szenvedések közepette láthatom. Később még meglátogatlak, hogy hallhassam a sikolyaidat. És ha szépen kérsz, talán meg is szabadítalak a gyötrelmeidtől, csak hogy belélegezhessem a véred forró illatát. Brazell kíméletlen tekintete akkor Valek zárkájának sötétjébe fúródott. – A parancs végrehajtásának megtagadása főbenjáró bűn. Ambrosius parancsnok aláírta a halálos ítéletedet. Az akasztásodra holnap délben kerül sor. – Brazell félrehajtott fejjel végigmérte Valekot, mint aki egy nemes telivért mustrál. – Azt hiszem, kitömetem a fejedet, és trófeát csináltatok belőle. Hatásos dekoráció leszel a dolgozószobámban, amikor végre átveszem a Parancsnok helyét. Azután Brazell és Mogkan nevetve elhagyta a börtönt. A sűrű sötétség, amely távozó lépteik nyomán ránk borult, még a korábbinál is súlyosabb teherrel nehezedett rám. A mellemre telepedett, szorító, pánikszerű érzéssel ölelve körül a bordáimat. Járkálni kezdtem a cellámban. Érzelmeim a vérfagyasztó rémület és a csüggedt
– 378 –
reménytelenség között ingadoztak. A rácsokat rúgtam, szalmát szórtam a levegőbe, ököllel vertem a falakat. – Yelena! – szólalt meg végül Valek. – Higgadj le! Aludj egy kicsit! Ma éjszaka szükséged lesz az erődre. – Ó, persze! Mindenkinek nagy szüksége van a pihenésre a halála előtt – gúnyolódtam. Ám rögtön meg is bántam tapintatlan durvaságomat, amikor eszembe jutott, hogy holnap Valekra is halál vár. – Megpróbálok pihenni. A mocskos szalmán fekve pontosan tudtam, milyen hiábavaló próbálkozás pihenni. Hogyan tölthetné bárki is alvással az utolsó óráit? Mint kiderült, mégsem lehetetlen. Rémült kiáltással ébredtem. Patkányoktól hemzsegő rémálmom összeolvadt a valósággal, amikor éreztem, hogy egy bundás test pihen a lábamon. Talpra ugorva nagyot rúgtam a rágcsálóba. – Jól aludtál? – érdeklődött Valek. – Jobban is aludtam már. A szobatársam horkolt. Valek derűsen felmordult. – Meddig aludtam? – A nap nélkül nehéz megmondani. Csak feltételezem, hogy hamarosan leszáll az este. Tegnap reggel kaptam meg az utolsó adagomat az ellenszerből. Ez azt jelentette, hogy csak másnap reggelig élhetek, de a méreg tünetei várhatóan már ma éjszaka hatalmukba kerítenek. – Valek, tartozom egy vallomással… – Hirtelen összeszorult a torkom. Hasizmaim olyan kíméletlen görcsbe rándultak, hogy csaknem úgy éreztem, valaki ki akarja szakítani a gyomromat a testemből. – Mi a baj? – Pokoli gyomorgörcsök – feleltem. Még mindig levegő után kapkodtam, noha a kín csillapodott. – Ez már a kezdet? – 379 –
– Igen. Lassan kezdődnek, de hamarosan folyamatossá válnak a görcsök. A fájdalom újabb hulláma csapott le rám, és a földre roskadtam. Amikor a gyötrelem elmúlt, nagy nehezen a szalmaágyamhoz vánszorogtam, a következő rohamra várva. Képtelen voltam néma csendben elviselni a várakozást. – Valek, beszélj hozzám! Mondj valamit, hogy eltereld a figyelmemet! – Például mit? – Nem érdekel. Bármit. – Nos, akkor mondok valamit, amiből némi vigaszt meríthetsz. Nem létezik Pillangó Por nevezetű méreg. – Micsoda? – Üvölteni szerettem volna, de hirtelen egy gyomorforgató, porba sújtó görcs kerített a hatalmába; mintha késsel hasogatták volna a hasizmaimat. Amikor ismét magamhoz tértem, Valek magyarázni kezdett. – Hamarosan sóvárogni fogsz a halál után, azt kívánva, bárcsak máris halott volnál. Ám a végén nagyon is eleven leszel. – Miért most mondod el mindezt? – Az elme irányítja a testet. Ha az ember azt gondolja, hogy biztosan meghal, akár magába a puszta meggyőződésbe is belehalhat. – Miért vártál egészen mostanáig? – kérdeztem. Borzasztó dühbe gurultam. Könnyen eloszlathatta volna keserves aggodalmaimat. – Taktikai döntés volt. Visszafojtottam a csípős választ. Igyekeztem megérteni az észjárását, megpróbáltam magam a helyébe képzelni. Ari és Janco stratégiát és taktikát is tanított nekem az edzéseink közben. Janco a kártyajátékokhoz hasonlította a küzdelmet. „A legjobb mozdulataidat mindig utoljára tartogasd; csak a legvégső esetben rukkolj elő velük, amikor már semmi más nem maradt!”
– 380 –
A nap folyamán talán még akadt volna kínálkozó lehetőség a menekülésre. Akkor Valeknak nem kellett volna felfednie az utolsó kártyáját, elárulva nekem a nem létező méreg titkát. – Na és a görcsök? – kérdeztem. Abban a pillanatban újabb roham csapott le a testemre. Szorosan összegömbölyödtem, abban a reményben, hogy csillapíthatom valamelyest a fájdalmat, de hiába. – Egyszerű elvonási tünetek. – Mitől? – Az úgynevezett ellenmérgedtől – felelte Valek. – Igazán érdekes kis szer. Arra szoktam használni, hogy megbetegítsek vele másokat. Amint a készítmény hatása elmúlik, szörnyű gyomorgörcsöket okoz, ami legalább egy napra ágyba dönti az embert. Tökéletes módszer, hogy valakit ideiglenesen félreállítsak az útból, anélkül hogy megölném. De ha az ember folyamatosan iszik belőle, a tünetek nem mutatkoznak, amíg végül abba nem hagyja a szer fogyasztását. Nem emlékeztem, hogy valaha is találkoztam volna efféle kotyvalékkal Valek könyveiben, amelyeket pedig alaposan áttanulmányoztam. – Mi a neve? – Fehér Rémület. A megnyugtató tudat, hogy mégsem halok meg, kitörölte szívemből a kétségbeesett pánikot, és segített elviselnem a gyötrelmeket. Immár szükséges lépésekként gondoltam az egymást követő görcsrohamokra, amelyeken át kell esnem, hogy megszabadulhassak a véremben keringő szertől. – Mi a helyzet a Pillangó Porral? – kérdeztem. – Nem létezik. Csak kitaláltam. Jól hangzott. Szükségem volt valamiféle fenyegető erőre, amivel visszatarthattam az ételkóstolókat a szökéstől, őrök és kulcsra zárt ajtók nélkül is. Kellemetlen gondolat férkőzött a fejembe. – A Parancsnok tud róla, hogy az egész puszta szemfényvesztés? – 381 –
– Nem. Abban a hitben van, hogy tényleg megmérgeztelek. Az éjszaka folyamán már nehezen tudtam csak emlékeztetni magam, hogy valójában nem is mérgeztek meg. A kínzó görcsök nem akartak elhagyni. A zárkámban vonaglottam, vánszorogtam, öklendezve és üvöltve a fajdalomtól. Egyszer csak mintha tudatára ébredtem volna, hogy Brazell és Mogkan kárörvendően nevet rajtam. Nem érdekelt, hogy végignézik a szenvedésemet. Nem érdekelt, hogy kinevetnek. Egyedül azzal törődtem, hogy olyan testhelyzetben feküdhessek, amellyel csillapíthatom a gyötrelmeimet. Végül kimerült álomba zuhantam. Amikor magamhoz tértem, zárkám mocsokkal szennyezett padlóján hevertem. Jobb karom átnyúlt a cella rácsain. Sokkal jobban meglepődtem azon a tényen, hogy Valek kezét szorongatom, mint hogy életben vagyok. – Yelena, minden rendben? – Egyértelmű aggodalom csengett Valek hangjában. – Azt hiszem – válaszoltam rekedten. A torkom égett a szomjúságról. Hangos zörgés hallatszott, a börtön ajtaja váratlanul kinyílt. – Tettesd halottnak magad! – súgta Valek, elengedve a kezemet. – Próbáld a cellám közelébe csalni őket! – utasított, miközben két őr lépett be a börtönbe. Visszarántottam Valek érintésétől még meleg kezemet a zárkámba, és jéghideg bal kezemet dugtam ki helyette, éppen amikor a katonák leértek a lépcső aljára. – Fenébe! Pokoli ez a bűz idelenn. Rosszabb, mint a latrina egy részeg mulatság után – fintorgott a lámpást tartó katona. – Szerinted meghalt? – kérdezte a társa. Arcomat a falnak fordítva lehunytam a szememet, visszafojtottam a lélegzetemet, mialatt a sárga fénysugár végigpásztázott a testemen. Az őr megérintette a kezemet. – 382 –
– Hideg, mint a hegyi párduc pisája. Húzzuk ki innen, mielőtt rothadni kezd! Ha azt hiszed, most bűzlik… A zár kattanását a fém nyikorgása követte, amint a zárka ajtaja lassan kinyílt. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy halott súly legyek, amíg az őrök a lábamnál fogva kirángattak. Amikor a fénysugár továbbsiklott rólam, megkockáztattam egy lopott pillantást. A lámpást tartó katona előrement, hogy megvilágítsa az utat, így sötétségbe került a felsőtestem. Valek zárkája mellett elhaladva mindkét kezemmel a rácsba kapaszkodtam. – Hú! Várj egy kicsit! Beakadt. – Ugyan mibe? – kérdezte a lámpás katona. – Nem tudom. Csak gyere már vissza azzal a nyomorult lámpással! Elengedtem a kezemmel a rácsot, és egész karomat beleakasztva erősen megkapaszkodtam. – Hátra! – mordult Valekra a lámpást lóbáló őr. Húsos kezével megrángatta a könyökömet. Azután halkan felnyögött. Még időben nyitottam ki a szememet, hogy lássam, amint a lámpás a földre hullva hirtelen kialszik. – Mi a pokol? – kiáltott fel a másik férfi, aki továbbra is a lábamat fogta. Lassan hátrálni kezdett Valek zárkájának rácsaitól. Behajlítottam a lábamat, közelebb húzva magamat az őr csizmájához. Meglepetten kiáltott fel, amikor megragadtam a bokáját. Megbotlott, majd hátrazuhant. Nem számítottam a kőhöz csapódó csontok gyomorforgató, reccsenő hangjára. A katona teste elernyedt. Reszkető lábbal felálltam. Halk puffanást és kulcsok csörgését hallottam. Megfordulva láttam, amint Valek meggyújtja a lámpást. A másik őr a rácsnak
– 383 –
támaszkodva gubbasztott a földön, feje természetellenes szögben félrehajtva. A lámpás gyenge fényében lepillantottam a lábam előtt heverő alakra. A katona feje a lépcső legalsó fokának szélébe csapódott. Fekete folyadék gyűlt össze sötét tócsában a talpam alatt. Éppen az imént öltem meg egy embert. Egész testemben reszketni kezdtem. Eddig négy embernek kellett meghalnia miattam. Talán a lelkem elrablása szívtelen gyilkossá alacsonyított? Vajon Valek érez bármiféle bűntudatot vagy bánatot, amikor kiolt egy életet? Most vérvörös függönyön keresztül figyeltem a mozdulatait. Valek szokásos hatékonyságával megfosztotta a katonákat fegyvereiktől. – Itt várj! – utasított. A börtön főbejáratát kinyitva átvetette magát az ajtón a börtönőrök szobájába. Kiáltások, nyögések, a testek egymáshoz ütődő hangjai ütötték meg a fülemet, miközben a lépcsőn várakoztam. Semmi bánat vagy bűntudat; Valek csupán azt tette, amit szükségesnek ítélt a győzelemhez. Amikor Valek intett, hogy csatlakozzak hozzá, nem kerülte el a figyelmemet, hogy friss vér fröcskölte össze az arcát, a mellkasát és két karját. Három katona hevert ájultan vagy holtan a szoba padlóján. Az egyik asztalon megtaláltam a hátizsákomat, tartalma szétszórva feküdt körülötte. Sietve visszapakoltam minden holmimat, miközben Valek megpróbálta kinyitni az utolsó ajtót is, amely még elválasztott minket a szabadságtól. Vissza akartam kapni a tulajdonomat, bármennyire csekély volt is, a nyakláncon lógó pillangóval és amulettel együtt. Amint a láncot a nyakamba akasztottam, szívemet megmagyarázhatatlan magabiztosság töltötte el. – A fenébe! – mordult fel Valek. – Mi a baj? – 384 –
– Egyedül a kapitánynak van kulcsa ehhez az ajtóhoz. És csak akkor fogja kinyitni, amikor eljön az őrségváltás ideje. – Ezekkel próbálkozz! – A kezébe nyomtam az álkulcsaimat. Elvigyorodott. Amíg Valek a zárral babrált, rábukkantam egy vízzel teli kancsóra és egy mosdótálra. Még az elfogatástól való félelmem sem tudta elfojtani a vágyamat, hogy megmossam végre a kezemet és az arcomat. Ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy megszabaduljak az okádék és a vér förtelmes bűzétől. Addig borogattam a fejemre a vizet, mígnem teljesen átáztam. Már a fél kancsó vizet is kiittam, mire eszembe jutott, hogy Valekot is megkínáljam. Pillanatnyi szünetet tartott, hogy igyon egy keveset, azután folytatta a zár feltörését. Végre-valahára kinyílt az ajtó. Valek óvatosan kilesett a folyosóra. – Tökéletes. Egyetlen katona sincs a láthatáron. – Azzal szélesre tárta az ajtót. – Induljunk! Kézen fogott, felkapta a lámpást, azután egyetlen menekülési útvonalunknak hátat fordítva visszafelé vezetett a börtön mélyére, és csak annyira torpant meg, hogy a zárkákhoz vezető ajtót is tárvanyitva hagyja. – Megőrültél? – sziszegtem dühösen, miközben a legutolsó zárka irányába rángatott. – A szabadság arra van. – Az ajtóra mutattam. Tiltakozásomról tudomást sem véve kinyitotta a cella ajtaját. – Bízz bennem! Ez a legtökéletesebb búvóhely. Hamarosan felfedezik a vérfürdőt, amit rendeztünk, a kitárt ajtók tanúsítják, hogy elszöktünk. – Valek belökött maga előtt az üres zárkába. – Csapatokat küldenek ki utánunk. Amikor pedig már az összes katona elhagyta az udvarházat, mi szép csendben előbújunk. Addig itt meghúzzuk magunkat.
– 385 –
Valek rögtönzött egy ágyat a földre szórt szalmából a cella legtávolabbi sarkában. Miután kioltotta és elrejtette a lámpást, engem is lerántott maga mellé. Összegömbölyödtem az oldalamon, hátammal Valekhoz simulva, minden tagom reszketett, didergett átázott ruháimban. Egészen közel húzott magához. Megmerevedtem az érintésére, de testének forrósága átmelegített, és nemsokára jólesőn simultam az ölelésébe. Először minden apró neszre őrülten kalapálni kezdett a szívem. Ám semmi okom nem volt az aggodalomra; a pokoli zűrzavart, amely szökésünk felfedezésének pillanatában kitört, fülsiketítő ordítozás kísérte. Mindenfelé dühödt, vádaskodó hangok hallatszottak. Kutatócsapatokat szerveztek és küldtek ki a keresésünkre. Brazell és Mogkan abban egyetértett, hogy legalább egy óra előnyre tettünk szert, ám az már parázs vita tárgya lett, melyik irányba indultunk el. – Valek bizonyára nyugat felé igyekszik vissza, ismert területre – jelentette ki Brazell határozottan. – A déli irány sokkal ésszerűbb – erősködött Mogkan. – A Parancsnok a kezünkben van; teljesen tehetetlenek. Az életüket akarják menteni, nem holmi stratégiai támaszpontra igyekeznek. Lóháton átfésülöm az erdőt a varázserőmmel. Valek halkan felmordult a fülem mellett, és suttogva így szólt: – Komolyan azt gondolják, hogy cserbenhagyom a Parancsnokot. Fogalmuk sincs a hűségről. Amikor a börtönre csend borult, és órákon keresztül egyetlen lélek sem bukkant fel, lassan unatkozni kezdtem, türelmetlenül várva, hogy végre kereket oldjunk. A cellákhoz vezető ajtó tárva-nyitva maradt, a beszűrődő fény halványan megvilágította a környezetünket. – Most már indulhatunk? – kérdeztem. – Még nem. Azt hiszem, odakinn még nappal van. Sötétedésig várunk. – 386 –
Csak hogy gyorsabban teljen az idő, megkérdeztem Valekot, miként vált a Parancsnok egyik legelkötelezettebb támogatójává. Nem szántam tolakodónak a kérdésemet, de Valek olyan hirtelen elcsendesedett, hogy már bántam, amiért feltettem. Csak hosszú hallgatás után válaszolt. – A családom a Jégtájék Provinciában élt, mielőtt átnevezték volna Egyes Katonai Körzetté. Egyik évben különösen kemény tél köszöntött ránk, és a viharok lerombolták apám bőrcserző műhelyét. Minden felszerelése odalett. Új eszközöket kellett volna vásárolnia, hogy folytathassa a munkáját, de az adót behajtó katonák, akik egy nap felbukkantak a házunknál, nem hallgattak az észérvekre. Valek karja szorosabban fonódott körém. Hosszúra nyúlt a csend, mielőtt újra megszólalt. – Akkoriban még vézna kiskölyök voltam, de volt három bátyám. Körülbelül akkorák lehettek, mint Ari, és ugyanolyan erősek. Amikor apám elmagyarázta a katonáknak, hogy ha kifizeti a teljes adót, nem marad pénze a családja eltartására – Valek néhány szívdobbanásnyi szünetet tartott –, megölték a bátyáimat. Nevetve gúnyolódtak: „Megoldottuk a problémát. Most már három szájjal kevesebbet kell etetned.” Az emlékek hatására Valek karján feszülten megremegtek az izmok. – Természetesen bosszút akartam állni a halálukért, de nem a katonákon. Ők csupán a küldöncök voltak. A király vérére szomjaztam. Azt az embert akartam holtan látni, aki engedte, hogy a katonái lemészárolják a testvéreimet a nevében. Így hát megtanultam harcolni, és lelkes művelője lettem az orgyilkosság művészetének, amíg verhetetlenné nem váltam. Jártam az országot, új képességeimmel szerezve magamnak némi jövedelmet. A főnemesség annyira romlott volt már, hogy egymás ellen béreltek fel engem. – 387 –
Kis idő múltán azt a megbízást kaptam, hogy végezzek egy Ambrosius nevezetű ifjúval, akinek szavai forradalmat sürgettek, és igencsak nyugtalanították a királyt és a nemesurakat. Népszerűvé vált, beszédei tömegeket vonzottak. Egyre többen szegültek szembe a király akaratával. Ambrosius akkor eltűnt a színről, és növekvő hadseregét elrejtve titkos hadviselést folytatott a monarchia ellen. Jelentős összeg ütötte volna a markomat, ha sikerül megtalálni és megölni Ambrosiust. Lesből támadtam rá. Arra számítottam, hogy a szívébe márthatom a tőrömet, mielőtt egyáltalán segítségért kiálthatna. De elhárította a csapásomat, és azon kaptam magam, hogy az életemért kell küzdenem. És veszítettem. Ám ahelyett hogy megölt volna, Ambrosius egy P betűt vésett a mellkasomra a saját tőrömmel. Ugyanazzal a fegyverrel egyébként, amivel később a király életét is kioltottam. Azután Ambrosius Parancsnoknak nyilvánította magát, és kijelentette, hogy mostantól kezdve csakis neki dolgozom, senki másnak. Beleegyeztem, és megígértem azt is, hogy ha sikerül a király közelébe juttatnia, ahol megölhetem, örökre hűséges leszek hozzá. Első megbízatásomként végeznem kellett azzal az emberrel, aki Ambrosius megölésére felbérelt. A hosszú évek során ámultan figyeltem, hogyan éri el a Parancsnok sorra a céljait rendíthetetlen határozottságával, túlzott erőszak és fájdalom nélkül. Ambrosiust nem rontotta meg a hatalom vagy a nagyravágyás. Állhatatos és hűséges a népéhez. És nem is volt senki az egész világon, aki fontosabb lett volna nála a számomra. Egészen mostanáig. Visszafojtottam a lélegzetemet. Egy egyszerű, ártatlan kérdést tettem fel; nem számítottam ilyen bizalmas, őszinte vallomásra. – Yelena, teljesen megőrjítettél. Nem kis gondot okoztál nekem, és amióta ismerlek, már kétszer is fontolóra vettem, hogy véget vetek az életednek.
– 388 –
Valek meleg lehelete a fülemet simogatta; kellemes borzongás futott végig a gerincemen. – Beférkőztél a bőröm alá, átitattad a véremet, és birtokba vetted a szívemet. – Ez úgy hangzik, mintha méreg volnék, nem is ember. – Csupán ennyit tudtam kinyögni. Valek váratlan vallomása megdöbbentett, ugyanakkor hihetetlenül izgatottá is tett. – Pontosan – felelte Valek. – Megmérgeztél. Azzal gyorsan maga felé fordított. Mielőtt akár egy hangot is kiadhattam volna, megcsókolt. A régóta elfojtott vágy ismét fellángolt, új életre kelve, amint két karomat Valek nyaka köré fontam, és ugyanolyan szenvedéllyel viszonoztam a csókját. Testem válasza örömteli meglepetéssel töltött el. Rettenetesen féltem, hogy Reyad erőszakos durvasága után minden porcikám elborzadva, iszonyodva rándul össze Valek közeledésére. Testünk vágyakozó összefonódása azonban az elménket és lelkünket is egymásba kapcsolta. Távoli muzsika hangjai vibráltak a levegőben. A lüktető, mágikus harmónia fokozatosan erősödött, mígnem hamarosan tetőfokára hágott, és meleg takaróként burkolt be minket. A börtön és a mocskos szalma hirtelen el is tűnt a tudatunkból. Hófehér selyemburok ölelt körül mindkettőnket. Ezen a síkon egyenlők voltunk, társak. Lelkünk összeforrt. Valek öröme volt az én eksztázisom. S az én vérem lüktetett a szívében. A teljes elragadtatás apró töredékekben érkezett, Valekkal együtt mindketten szívesen próbálkoztunk újra és újra. Egymásba olvadtunk, gondolataink egyesültek. Magamba szívtam egész lényét, hihetetlen gyönyörre leltem, amikor testét az enyémben érezhettem, bőre a bőrömhöz simult. Valek örömmel és fénnyel töltötte be a sötét ürességet a szívemben. Habár szennyes szalmán feküdtünk, és – 389 –
bizonytalan, veszedelmes jövő állt előttünk, az elégedettség mély, duruzsoló moraja áradt szét a testemben.
– 390 –
31.
A
VALÓSÁG ÉS EGY ELHULLOTT ÁLLAT TESTÉNEK ROTHADÓ BŰZE
lassan beférkőzött a tudatomba. Leszállt végre az esti sötétség. – Induljunk! – szólalt meg Valek. Felsegített a földről. – Hová? – kérdeztem, miközben megigazítottam az egyenruhámat. – A Parancsnok szobájához, hogy visszavihessük magunkkal a kastélyba. – Valek sietve lesöpörte a szalmaszálakat a hajáról és a ruhájáról. – Nem fog sikerülni. – Ugyan miért nem? – szegezte nekem Valek a kérdést. Eljött az ideje, hogy felfedjem Valek előtt mágikus képességeim titkát. Szédülés fogott el, mintha a világ szélén állnék, egy szakadék peremén. Vettem egy mély levegőt, azután részletesen beszámoltam neki találkozásaimról és beszélgetéseimről Írisszel, és hogy a délről jött mestermágus miként lehetne most a segítségünkre. Valek egy teljes percig rezzenéstelenül állt, miközben a szívem eszeveszetten kalapált. – Bízol benne? – kérdezte. – Igen. – Maradt még valami, amit nem mondtál el nekem? Forgott körülöttem a világ. Olyan sok minden történt, és még mindig előttünk állt, hogy megfékezzünk egy hatalmas erejű mágust. – 391 –
A halál hirtelen igencsak valószínű lehetőségnek tűnt a számomra. Azt akartam hát, hogy Valek tudja, mit érzek. – Szeretlek. Valek a karjába zárt. – A tűzfesztivál óta tiéd a szerelmem. Már akkor tudtam, hogy ha azok a fajankók megölnek, többé nem leszek ugyanaz az ember. Nem vágytam, sőt nem is számítottam erre az érzésre. De képtelen voltam ellenállni neked. Egész testemmel hozzásimultam, érezni akartam a bőrét. Kézen fogott. – Menjünk! Átkutattuk az őrök szobáját, egyenruhákat keresve, csak azután lopakodtunk ki a folyosóra. Azt reméltük, hogy Brazell körzetének zöld és fekete színeibe öltözve észrevétlenül osonhatunk végig a ház folyosóin. Valeknak szüksége volt a kémfelszereléseivel teli zsákjára, így hát először is a barakkok felé vettük az irányt. Miközben én megkerestem korábban elrejtett köpenyemet, Valek besettenkedett az üres faépületbe. A katonák elhagyták a birtokot, hogy a nyomunkba eredjenek. Az épület árnyékában járkáltam, Írisz nevét kántálva a fejemben. Megfelelő támadási tervre volt szükségünk. Még ma éjjel kellett cselekednünk. Kiáltások és szitkok szűrődtek ki a barakkokból. Berohantam, Arit és Jancót láttam magam előtt, akik kivont kardjukat Valek mellének szegezték. – Állj! – kiáltottam rájuk. Amint megpillantottak, Ari és Janco mosolyogva dugta vissza fegyverét a hüvelyébe. – Azt hittük, Valek nélküled oldott kereket – magyarázta Ari. Melegen a karjába zárt. – 392 –
– Nem kellett volna nektek is valamelyik kutatócsapattal tartanotok? – kérdezte Valek, miközben előhúzta fekete hátizsákját az egyik ágy alól. Átöltözött egy számtalan zsebbel ellátott, ébenfekete kezeslábasba. – Túlságosan betegek vagyunk – felelte Janco jellegzetes, önelégült vigyorával. – Tessék? – csodálkoztam. – Egyértelműen koholt vádak alapján vetettek börtönbe titeket, ezért nem voltunk hajlandók részt venni a hajtóvadászatban – válaszolta Janco. – Ez parancsmegtagadásnak minősül. – Azzal Valek előhalászott egy hosszú tőrt és néhány parányi nyilat a zsákjából. – Pontosan. Ugyan mi mást követhetne el egy magunkfajta fickó, hogy letartóztassák, és a börtönbe vessék? – kérdezte Janco. Ámultan meresztettem a szememet Jancóra. Barátaim képesek lettek volna hadbíróság elé állni, csak hogy nekem segítsenek. Valóban komolyan gondolta tehát, amit a rugós tőröm markolatára vésett. – Merre indultak a többiek? – kérdezte akkor Valek. Különféle fegyvereket rejtett kezeslábasa zsebeibe, kardját és tőrét pedig az övére csatolta. – Főként délre és keletre, bár küldtek néhány kisebb csapatot nyugatra és északra is – vágta rá Ari. – Kutyákat is vittek? – Igen. – És az udvarházban mi a helyzet? – Minimális őrséget hagytak hátra. – Jól van. Ti velünk jöttök – adta ki Valek a parancsot. Mindketten rögtön vigyázzba álltak. – Igen, uram.
– 393 –
– Lopakodó hadműveletre készüljetek, de a kardot tartsátok magatoknál! Nagy szükségetek lesz rá. – Valek gyorsan befejezte az öltözködést, miközben Ari és Janco is elkészült. – Várj! – szóltam közbe. – Nem akarom, hogy bajba kerüljenek! Hirtelen eluralkodott rajtam a páni rémület, amikor rádöbbentem, valójában mit tervezünk; a szívem őrülten dübörgött a mellkasomban, egy émelyítő hullám szörnyű hányingerrel szorongatta a torkomat. Valek megszorította a vállamat. – Szükségünk van a segítségükre. – Sokkal többre lesz szükségetek. – Írisz hangja szólalt meg váratlanul a sötétségből. Három férfi rántott egyszerre kardot. Amint Írisz kilépett a lámpás halovány fényébe, Valek megkönnyebbülten leengedte a fegyverét, Ari és Janco azonban még fenyegetően suhogtatta a kardját. – Pihenj! – parancsolta Valek. Vonakodásukat látva így szóltam: – Barát. Azért jött, hogy segítsen. – Íriszre pillantottam. – Felfedeztük Mogkan titkos erőforrását. – Mi az? Beszámoltam Írisznek a tudatuktól megfosztott foglyokról, akiket köröket alkotva láncoltak a padlóhoz, azután elmagyaráztam az elméletemet, miszerint Mogkan kitörölte az elméjüket, hogy felhasználhassa mágikus képességeiket. Borzalom és viszolygás tükröződött a déli mágusnő arcán. Kemény külseje ellenére is látszott rajta, hogy mélyen megrázták a hallottak. Sikerült visszanyernie tárgyilagos, hűvös arckifejezését, ám Ari és Janco ábrázata kissé zöld színt öltött, mint akiket rosszullét környékez. – Mi ez az egész? – értetlenkedett Ari. – Később elmagyarázom. Most viszont… – Egyszerre elhallgattam. Egy tökéletes támadási terv villant az eszembe, – 394 –
amelyhez azonban Arira és Jancóra is szükségünk lett volna. Azt reméltem, hogy talán nem kell veszélybe sodornom őket, de Valeknak végül igaza lett. Nagy szükségünk volt a segítségükre. – Azt akarom, hogy minden erőtökkel megvédelmezzétek Íriszt. Életbe vágóan fontos – mondtam a barátaimnak. – Igen, uram. Döbbenten bámultam rájuk. Uramnak szólítottak, azt sugallva, hogy hajlandók követni a parancsaimat, még ha az életükbe kerül is. Valek tekintete az enyémbe fúródott. – Van valami terved? – Igen. – Akkor halljuk! Miért kellett egyáltalán kinyitnom a számat? – gondoltam magamban, miközben Valekkal együtt végiglopakodtunk az udvarház néma, kihalt folyosóin. Még hogy az én tervem? Mit tudhattam én? Valek, Ari és Janco több év tapasztalatával rendelkezett ezt az idegtépő, gyomorforgató munkát illetően, de most mindenki a nyakát kockáztatta, hogy végrehajtsa az én tervemet. A sötét folyosón állva visszafojtottam a félelmemet, és újfent átismételtem a stratégiámat. A Parancsnok ajtaja előtt várakoztunk, hogy a többiek elfoglalhassak a pozícióikat. Ziháló lélegzetem mintha visszhangot vert volna a falakon; úgy éreztem, hogy vagy sikítani kezdek, vagy elájulok. Pár pillanattal később Valek feltörte a zárat, és besurrantunk a szobába. Bezártuk az ajtót. Lámpást gyújtva Valek a túlméretezett baldachinos ágyhoz lépett. A Parancsnok elnyújtózva feküdt az ágyneműn, tetőtől talpig felöltözve. Üres tekintettel bámult a mennyezetre; nem vett tudomást a jelenlétünkről. Leültem mellé az ágyra, és megszorítottam a kezét. Írisz utasításait követve újra magam elé képzeltem a téglafalat, azután – 395 –
kiterjesztettem, amíg egy kupolát nem emeltem, amely mindkettőnket magába foglalt. Valek a falhoz simult az ajtó mellett, Mogkan felbukkanására várva. Arcvonásai megkeményedtek, a csatába indulók álarcát öltve mására. Kívülről hidegnek látszott, akár a kő, de tudtam jól, hogy veszedelmes düh lángol a szívében. Nem sokkal később kulcs fordult a zárban. Csend következett. Végül az ajtó kitárult, és négy katona robbant be a szobába. Valek leterítette az egyiket, mielőtt a férfi észbe kaphatott volna. Kardok csörgése töltötte be a helyiséget. Mogkan is besompolygott a szobába, amikor az emberei Valek minden figyelmét lekötötték. A harcolókat kikerülve felém közeledett. Leereszkedő mosoly jelent meg az ábrázatán. – Téglakupola. Milyen érdekes! Ugyan már. Yelena. Ennél azért többet is kinézhetnél belőlem. Egy kőből emelt erődítmény vagy acélfal nagyobb kihívást jelentett volna. Éreztem, hogy erőteljes ütés csapódik elmém védőfalaiba. Téglák porladtak szét. Próbáltam folyamatosan befoltozni a lyukakat, mialatt Mogkan elszántan döngette a pajzsomat. Kétségbeesett imát mormoltam, hogy Ari, Janco és Írisz minél előbb eljusson a szobába, ahol Mogkan a foglyait tartotta leláncolva. Írisz elmagyarázta, hogy odabenn kell lennie a helyiségben a rabok mellett, hogy el tudja vágni Mogkan erőutánpótlását. Ám azt is pontosan tudtam, hogy ha Írisz sikerrel jár is, még meg kell birkóznom Mogkan saját hatalmával. Mogkan egy pillanatra felhagyott az ostrommal, és oldalra kapta a fejét, tekintete a távolba révedt. – Ügyes húzás! – mondta. – Talán a barátaid? Reyad folyosóján járnak, de hacsak nem tudják tíz emberen átverekedni magukat, sohasem jutnak be a gyermekeimhez. Összeszorult a szívem. Mogkan újult elszántsággal folytatta a támadást. A négyből már csak egyetlen katona viaskodott Valekkal. – 396 –
Siess! – sürgettem magamban. Védelmi rendszerem minden ütéssel egyre csak gyengült. Erőm minden egyes cseppjét a falamba öntöttem, ám csakhamar porrá omlott össze. Mogkan mágikus hatalma olyan erővel szorongatott, mintha egy óriás tartana a markában. Felkiáltottam a fájdalomtól, és elejtettem a Parancsnok kezét. Reszkető lábbal, erőtlenül felálltam az ágy mellől, éppen amikor Valek kirántotta kardját az utolsó őr holttestéből. – Állj, különben a lány meghal! – kiáltotta Mogkan. Valek megdermedt. Akkor három másik katona csörtetett be a szobába, Brazell tábornokkal a sarkukban. Körbevették Valekot. Megfosztották a kardjától, azután térdre kényszerítették, kezét a fejére szorítva. – Rajta, tábornokom! Öld meg a lányt! – sürgette Mogkan, és kissé hátralépett, hogy utat engedjen Brazellnak. – Hagynom kellett volna, hogy már az érkezése napján elvágd a nyakát. – Miért hallgatnál Mogkanra? – kérdeztem Brazellt. – Nem megbízható. – Fájdalom kúszott végig a gerincemen, amint Mogkan rám szegezte izzó tekintetét. – Ezt hogy érted? – bizonytalanodott el Brazell. Kardját megragadva pillantott rólam Mogkanra. Mogkan felnevetett. – Csak az elkerülhetetlen véget próbálja elodázni. – Mint amikor te próbáltad elodázni a szítiaiakkal kötendő megállapodást egy kis mérgezett konyakkal? Vagy végképp el akartad tenni láb alól a küldöttséget? – szegeztem neki a kérdést. Mogkan nyilvánvaló döbbenete elárulta bűnösségét. Habár némi meglepetés Valek arcán is átsuhant, némán hallgatott. Megfeszült a teste, készen állt, hogy támadásba lendüljön. – Ennek az égvilágon semmi értelme – rázta meg Brazell a fejét.
– 397 –
– Mogkan mindenféle kapcsolatot el akar kerülni a déliekkel. Tudomásuk volna ugyanis… – Egy csapásra összeszorult a torkom. A nyakamhoz kaptam; nem bírtam levegőhöz jutni. Brazell akkor Mogkan ellen fordult. Szögletes arca eltorzult haragjában. – Miben mesterkedtél? – Nincs szükségünk semmiféle megállapodásra Szítiával. Gondok nélkül sikerült hozzájutnunk a szállítmányokhoz. De neked eszed ágában sem volt rám hallgatni. Mohó voltál. A déli kereskedelmi egyezmény aláírása után már csupán idő kérdése, hogy a szítiaiak átlépjék a határainkat, egész Ixiát körbeszaglászva, és végül ránk bukkanjanak. – Mogkan láthatóan egyáltalán nem tartott Brazelltól, szavai csakis dühről árulkodtak, amiért magyarázatot kell adnia a cselekedeteiről. – Nos, akkor meg akarod ölni a lányt, vagy inkább tegyem meg én magam? Apró pontok táncoltak a szemem előtt, amint a látásom lassan elhomályosult. Ám mielőtt Brazell válaszolhatott volna, Mogkan hirtelen megtántorodott. Szorítása enyhült egy kicsit, levegőt engedve a tüdőmbe. Lélegzet után kapkodtam. – A gyermekeim! – mennydörögte Mogkan. – Még nélkülük is sokkal nagyobb a hatalmam, mint a tiéd! Egyszer csak felrántottak a földről, mint egy horogra akadt halat, és a falhoz vágtak. Fejem a kőnek ütődött. Mogkan mágikus ereje a levegőbe emelve hajigált. Ez tehát a vég – gondoltam. Reyadnak igaza volt; az ételkóstolói tisztség csupán késleltette az elkerülhetetlent. Szemem sarkából észrevettem, hogy Valek a katonákkal küzdve igyekszik Mogkan közelébe férkőzni. Számomra már túlságosan későn. Mágikus erőm egy utolsó hullámával kiterjesztettem a tudatomat. Áthatolhatatlan akadályba ütköztem, miközben éreztem, hogy az elmém teljesen kiürül. Elsötétült körülöttem a világ. – 398 –
Azután Írisz hangja szólalt meg vigasztalóan a fejemben. – Hadd segítsek egy kicsit! – mondta. Színtiszta erő áradt szét egész lényemben. Újraépítettem téglából emelt mentális pajzsomat, visszaverve Mogkan támadását. Hátrataszítottam kínzómat a túlsó falhoz, ahol hangos puffanással a földre zuhant. Zűrzavar tört ki a Parancsnok szobájában. A mágiában való járatlanságom miatt nem bírtam megfékezni Mogkant. Szélsebesen kirontott az ajtón. Valek tőrrel a kezében szállt szembe három karddal viaskodó katonával. Éppen a segítségére akartam sietni, amikor Brazell elkapta a karomat, és magával szembe penderített. Csapásra emelte a kardját. Gyilkos indulat lángolt a szemében. Hátraugorva kitértem az első kardcsapás elől, és beleütköztem a Parancsnok ágyába. Felpattantam, hogy megmeneküljek Brazell következő támadásától. Pillantásom a Parancsnok arcára esett; tekintete továbbra is a mennyezetre tapadt. Brazell harmadik suhintása átszelte az ágy egyik tartóoszlopát. Levetettem magam az ágy végéből, hogy kitérjek a következő csapás útjából, és felkaptam a padlóról a ledöntött oszlopot. Most már fegyverem is volt. Az ágyoszlop ugyan nem volt megfelelően kiegyensúlyozva, hogy küzdőbot legyen belőle, de legalább elég vastag volt. A semminél mindenképpen jobb. Brazell kiváló ellenfélnek bizonyult. Kardjának minden egyes suhintásával újabb darabokat hasított ki a fegyveremből. Először megvetően nevetett az erőfeszítéseimen, hogy megküzdjek vele. – Mégis mit gondolsz, mit művelsz? Vézna kis semmiség vagy. Két suhintással kibelezlek! Amint sikerült végre rátalálnom az elmémben rejlő erőforrásra, már Brazell sem vesztegette gúnyolódásra az erejét. Ám még úgy is csupán nehézkesen sikerült egy lépéssel előtte járnom, hogy előre – 399 –
megéreztem a mozdulatait. A kezemben tartott oszlop nem versenyezhetett Brazell kardjával. Hirtelen Reyad szelleme bontakozott ki a szobában. Harsány kiáltásokkal biztatta az apját, és megpróbálta elterelni a figyelmemet. Igyekezetét siker koronázta. Hátam a falnak ütközött, majd Brazell kardja kettéhasította az oszlopomat. – Halott vagy! Kárörvendő elégedettséggel hátrahúzta a kardját, hogy lesújtson vele a nyakamra. Ám még mindig a kezemben tartottam egy kis darabot a fából. Amikor a kardja közelebb lendült, a széthasadt oszloppal lefelé sújtva elhárítottam a támadást. A kard hegye a derekamon szántott végig. A szövet szakadásának hangját mintha lángok perzselése kísérte volna a hasamon. Vér itatta át egyenruhám ingének tépett széleit. Ám Brazell elkövette az első hibáját. Azt gondolta, hogy végzett velem, így hát lazított az éberségén. De én továbbra is szilárdan álltam a lábamon. Felemeltem a fegyveremet. Kétségbeesett erővel lesújtottam a halántékára. Együtt zuhantunk le a földre. Tekintetemet a mennyezetre függesztettem; próbáltam újra lélegzethez jutni. Valek fölöttem toporgott, de elhessegettem. – Keresd meg Mogkant! – Azzal Valek el is tűnt a szemem elől. Miután visszatért az erő a tagjaimba, alaposabban is megvizsgáltam a sebem. Végighúztam ujjamat a vágáson, és megállapítottam, hogy csak Rand ragasztójából lesz szükségem egy kevésre. Reyad szelleme fölöttem lebegett, arcán csúfondáros vigyorral. Nem bírtam elviselni, hogy a földön feküdjek, miközben ő a szobában lebzsel. Szitkozódva, vérezve, nagy nehezen talpra álltam. – Te! – böktem Reyadra véres ujjammal. – Tűnj el! – Kényszeríts! – incselkedett.
– 400 –
Miként küzdhet meg az ember egy szellemmel? Védekező állásba helyezkedtem. Reyad megvetően felhorkant. Nem. Nem testi harcra van itt szükség; az elmében fog eldőlni a küzdelmünk. Átgondoltam, mi mindent sikerült elérnem az elmúlt másfél évben, amióta elvágtam Reyad torkát. Már nem féltem attól, hogy barátságokat kössek. Szembeszálljak az ellenségeimmel. Szerelemre találjak. Megvizsgáltam, miként érzek magammal kapcsolatban. Ki vagyok valójában? Belenéztem a földig érő, aranyozott állótükörbe a Parancsnok szobájában. A hajam kócosan meredt szerteszét. Az ingemet vér áztatta át. Az arcomat piszokfoltok csúfították el. Majdnem ugyanaz a tükörkép fogadott, mint amikor elfogadtam az ételkóstoló tisztét. Ám ezúttal valami mégis más volt. A kétség sötét árnyai eltűntek. Pillantásom akkor mélyebbre hatolt, és egyszer csak rátaláltam a lelkemre. Kissé kopottas látványt nyújtott, sőt egy-két lyuk is csúfolkodott rajta, de akkor is ott volt. Mindig is bennem volt– döbbentem rá. Ha Reyad és Mogkan tényleg kiűzte volna belőlem, akkor most én is ott kuporognék a padlóhoz láncolva, nem pedig Brazell öntudatlan teste fölött állnék. Én uraltam az életemet. A tükörben kirajzolódó új személyiség szabad volt. Megszabadult minden méregtől. Brazellra pillantottam. Még lélegzett, de a kezemben tartottam a sorsát, és a saját sorsomat is. Immár én parancsoltam. Nem voltam többé áldozat. Nem voltam többé csapdában vergődő kis patkány. – Tűnj el örökre! – utasítottam Reyad szellemét. Döbbent arckifejezése hihetetlen örömmel töltött el, amikor végre elillant a szemem elől. Ám az öröm olyan, akár az ember kezére röppenő pillangó; rövid pihenő után tovalibben. – Janco megsebesült. – Írisz rémült hangja tompán visszhangzott a fejemben. – Szanitécre van szüksége. Gyere most rögtön! – 401 –
Az egyik halott katona övéről leakasztottam egy bilincset, és Brazell kezét a súlyos ágyhoz rögzítettem. Azután kirohantam a szobából. Eszeveszett iramban száguldottam végig a folyosókon. Nem halhat meg!– könyörögtem magamban. – Janco nem halhat meg! Nem lettem volna képes elviselni a halálát. Borzalmas eshetőségek kergették egymást a fejemben. Olyannyira lefoglaltak a gondolataim, hogy egyenesen Valek és Mogkan felé rohantam; fel sem ismertem őket. Kardpárbajt vívtak. Azért tartott olyan sokáig, amíg kitisztult szemem előtt a jelenet, mert Mogkan állt nyerésre. Valek sápadt arca megviseltnek látszott. Úgy hadonászott a kardjával, mintha ólomsúlyú volna. Természetes kecsessége eltűnt, és csak szaggatott, görcsös mozdulatok maradtak a helyében. Mogkan azonban gyorsan és ügyesen vívott; technikája makulátlan volt, de hiányzott belőle a stílus. Hitetlenkedésem és aggodalmam a küzdelmet figyelve egyre növekedett. Mi ütött Valekba? Vajon Mogkan latba vetette mágikus erejét is? Az lehetetlen. Elvégre Valek ellenáll a mágiának – töprengtem. Akkor hideg vízként zúdult rám a felismerés. Valek egyszer azt mesélte, hogy amikor egy mágus közelébe kerül, az olyan érzés, mintha sűrű, ragacsos szirupon gázolna keresztül. Valek hét katonával küzdött meg a Parancsnok szobájában, miután két teljes napot volt kénytelen a börtön mélyén tölteni, ennivaló és alvás nélkül. Végül rajta is erőt vett a kimerültség. Mogkan vigyora szélesebbé vált, amikor megpillantott engem a közelben. Végrehajtott egy villámgyors szúrómozdulatot, azután ismét támadásba lendült. Valek kardja hangos csörömpöléssel a padlóra hullott, amint egy bíborvörös vágás kígyózott felfelé a karján. – Micsoda hihetetlen nap! – kiáltott fel Mogkan örvendezve. – Ugyanakkor ölhetem meg a híres Valekot és a hírhedt Yelenát. – 402 –
Kipattintottam a rugós tőrömet. Mogkan felnevetett. Küldött nekem egy mágikus parancsot, hogy azonnal dobjam el a fegyveremet. Éppen amint elengedtem a tőrt, Írisz hangját hallottam a fejemben: – Yelena, mi a baj? Megtaláltad a szanitécet? – Segítségre van szükségem! – kiáltottam gondolatban. Elsöprő erejű, mágikus hatalom gyűlt fel bennem, alig várva, hogy kitörhessen. Ujjammal Mogkant vettem célba. Kardja kihullott a kezéből. Rémület torzította el az arcát, amint a varázserő körülölelte, akár egy kisgyermek, majd összeszorult a nyakán, mintha bitófára lógatná fel. Mogkan megbénult, lába a földbe gyökerezett. – Te patkányvérből született, démoni bestia! – szitkozódott Mogkan. – Valóságos csapást jelentesz erre a földre. A pokol megtestesítője vagy. Pontosan olyan szörnyeteg vagy te is, mint a többiek. A Zaltana vérvonalat ki kellene égetni, törölni, teljesen megsemmisíteni… Mogkan tovább tajtékzott tehetetlen dühében, de már rá sem hederítettem. Valek felemelte a rugós tőrömet a földről. Mogkan egyre hangosabban és kétségbeesettebben gyalázkodott, miközben Valek fenyegetően közeledett feléje. Egy villámgyors mozdulat, egy gyötrelmes sikoly, és Mogkan végre elhallgatott. Teste ernyedt halomban roskadt a padlóra. Valek átnyújtotta nekem a véres fegyvert. Elcsigázott meghajlással így szólt: – Szerelmem, csak a te kedvedért.
– 403 –
32.
H
IRTELEN ELAKADT A LÉLEGZETEM,
amikor eszembe jutott,
eredetileg hová is indultam. – Janco! Karon ragadtam Valekot, és magammal rángattam; útközben zihálva magyaráztam el neki a történteket. Még mindig Brazell színeit viseltük, habár egyenruhánk erősen megtépázódott, és csúf vérfoltok sötétlettek rajta. Felráztuk álmából az egészségügyi tisztet, aki durcás bosszúsággal tiltakozott a katonai rend és a hatalom megsértése miatt, amíg Valek végül elő nem rántotta a tőrét. Felfordult a gyomrom, amikor beléptünk Reyad szárnyába. A leláncolt foglyok szobájához vezető folyosó iszonyatos látványt nyújtott. Halott katonák feküdtek a padlón, kar- és lábdarabok hevertek szerteszét, mintha valaki szó szerint keresztülvágta volna magát rajtuk. A kopár falakra vér fröccsent, és skarlátvörös tócsák tarkították a padlót. A szanitéc már a legelső embernél meg akart állni, de Valek türelmetlenül talpra rántotta. Óvatosan kikerülgettük a holttesteket, mígnem sikerült elérnünk az ajtóhoz. A küszöbön belépve rögtön megpillantottam Jancót, aki az oldalán feküdt, feje Ari ölében pihent. Eszméletlen volt, ami még kapóra is jött, hiszen egy kard döfte át a hasát, véres hegye kibukkant a háta közepén. Ari vértől mocskos arcán komor kifejezés sötétlett. Egy skarlátvörössel borított bárd – 404 –
pihent mellette; ez a fegyver volt a felelős a folyosón látott véres pusztításért. Írisz törökülésben gubbasztott a csont és bőr emberek körének közepén, homlokán verejtékcseppek csillogtak. Tekintete a távolba révedt. A leláncolt nők és férfiak kifejezéstelen szemmel bámulták a jelenetet. Az ispotályba vezető út zűrzavaros rémálommá vált a fejemben. Minden összemosódott körülöttem, mintha egy forgószél közepébe csöppentem volna, mígnem egy ágyon fekve találtam magam, Janco mellett, a kezét szorongatva. A szanitéc megtett minden tőle telhetőt, ám ha a kard létfontosságú szerveket is ért, vagy netán belső vérzés lépett fel, Janco nem érheti meg a reggelt. Az éjszaka folyamán Ari és én kétszer is majdnem lemondtunk a reményről, hogy visszakapjuk a barátunkat. Az én sebemet is kitisztították és összezárták Rand ragasztójával, de alig éreztem a lüktető fájdalmat. Nem is törődtem vele. Minden erőmet és energiámat Janco felé irányítottam, mintha csak kényszeríteni tudnám, hogy éljen. Másnap estefelé egy röpke szundításból tértem magamhoz. – Csak nem elaludtál az őrségen? – suttogta Janco, hamuszürke arcán halovány mosollyal. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ha elég erősnek érezte magát, hogy sértegessen, akkor már jó úton van a gyógyulás felé. Sajnos Írisz nem mondhatta el ugyanezt a Parancsnokról. Még négy nappal Mogkan halála után sem nyerte vissza korábbi énjét. Tanácsosai időközben mindnyájan magukhoz tértek a rövid varázslatból, és addig is rekvirálták Brazell udvarházát, amíg a Parancsnok felépülésére várakoztak. Ideiglenesen átvették az irányítást a körzet fölött is. Hírvivőket küldtek északra, Tesso tábornokhoz a Négyes Körzetbe, és nyugatra is, Hazal tábornokhoz a Hatos Körzetbe, hogy késlekedés nélkül utazzanak ide. A tábornokok – 405 –
rendelkeztek a szükséges felhatalmazással, hogy eldöntsék, mi legyen a következő lépés, ha a Parancsnok mégsem tér magához. Hasonlóképpen érthetetlen volt az a körülmény is, hogy Brazell, Mogkan és Reyad áldozatai közül egyik sem éledt fel, Írisz elszánt kísérletei ellenére sem. Megpróbált beférkőzni az elméjükbe, hogy betörhessen arra a titkos helyre, ahol az öntudatuk rejtőzött. Írisz később elmondta, hogy az áldozatok elméje leginkább egy elhagyott házhoz hasonlít, amely teljesen be van ugyan bútorozva, a kandallóban is izzik még a parázs, még sincs odahaza senki. Írisszel végül bele kellett törődnünk, hogy az egykori rabok úgy fogják leélni sivár életüket, hogy közben fogalmuk sincs kényelmes környezetükről Brazell udvarházának vendégek számára fenntartott szárnyában. Meggyászoltam régi barátnőm, Carra elvesztését is. Írisz megkereste a szobákat, amelyekben az árvák voltak elszállásolva, és jelentette, hogy Maya még ott lakik, ép és egészséges. Úgy terveztem, hogy meglátogatom Mayát, amint Janco ismét erőre kap. – Teljesen egyértelmű, hogy a Brazell árvaházában nevelkedő gyermekeket Szítiából rabolták el – magyarázta Írisz, amikor meglátogatott az ispotályban Janco betegágya mellett. – Mogkan emberei elszórtan követték el az emberrablásokat az ország területén, nehogy a nyomukra akadhassanak. A mágia képessége nőkben általában erősebben szokott jelentkezni, ezért is akad a gyermekek között több lány. Az emberrablók elsősorban olyan vérvonalakat vettek célba, ahol gyakran előfordulnak a mágikus képességek, habár igencsak nagy kockázatot vállaltak, amikor ilyen fiatal gyermekeket ragadtak el. Senki sem tudhatja ugyanis biztosan, hogy a mágikus erő később valóban kifejlődik-e. Mogkan és Brazell régóta tervezhette már ezt a gazságot. – Írisz végigszántott ujjaival hosszú, barna haján. – Valószínűleg nem lesz túl nehéz megtalálni a családodat. Döbbenten pislogtam rá. – Most biztosan csak tréfálsz. Nem igaz? – 406 –
– Ugyan miért tréfálnék? – Írisznek láthatóan sejtelme sem volt, micsoda érzelmi örvényt kavartak bennem a szavai. Ám igaza volt. A tréfa valóban nem vallott rá, így hát eltöprengtem egy darabig. – Mielőtt Mogkan meghalt, említett valamit a Zaltana vérvonallal kapcsolatban. – Zaltana! – A megszokott komoly arckifejezés rögtön lehullott Írisz arcáról, és derűsen felkacagott. Mint amikor a nap hosszú hetek után hirtelen előbukkan a sötét esőfelhők mögül. – Azt hiszem, tényleg elveszítettek egy leánygyermeket. Jóságos ég! Nagy meglepetésben lesz részed, ha valóban a Zaltana klánhoz tartozol. Ez egyben azt is megmagyarázza, miért egyedül te nem omlottál össze Mogkan varázserejének nyomása alatt. Kérdések tolultak a nyelvemre. Többet szerettem volna megtudni erről a családról, de nem akartam hiú ábrándokba ringatni magam. Igen könnyen előfordulhatott, hogy mégsem tartozom a Zaltanákhoz. Gondoltam, úgyis megtudom, amikor elutazom Szítiába. Írisz ugyanis minél előbb el akarta kezdeni az oktatásomat. Nyugtalan bizonytalanság éledt a szívemben, valahányszor eszembe jutott, hogy hamarosan elhagyom Ixiát. Gyorsan témát váltottam. – A Parancsnok hogy van? Írisz megosztotta velem dühös csalódottságát. – Egészen más eset, mint a gyerekek, akiknek fejében semmit sem találtam. A Parancsnok egy fehér helyre húzódott vissza. Ha meg tudnám találni, hová rejtőzött, talán vissza tudnám hozni. Fontolóra vettem a szavait, visszaemlékezve arra a pillanatra a tanácsteremben, amikor mély álomba merültem. – Én is próbálkozhatnék? – Miért ne?
– 407 –
Gondoskodtam Jancóról, hogy ne szenvedjen szükséget semmiben, és mindent megkapjon, amire csak vágyik. Azután Írisz elkísért a Parancsnok szobájához. A véres holttesteket időközben elszállították, és valaki még arra is kísérletet tett, hogy feltakarítson. Letelepedtem a Parancsnok ágyának szélére, és megfogtam jéghideg kezét. Írisz utasításait követve behunytam a szemem, és a saját tudatommal közelítettem felé. Talpam alatt halkan ropogott a jég. A metsző, hideg szél csípte az arcomat, és apró tőrökkel marcangolta a tüdőmet. Vakító fehérség ölelt körül. Gyémántpor vagy hópelyhek, nehéz lett volna megállapítani. Egy kis ideig lassan baktattam előre, ám rögtön összezavart egy sziporkázó hóvihar. Botladozva haladtam a förgetegben, próbáltam megőrizni a nyugalmamat, újra és újra emlékeztetve magam, hogy nem tévedtem el. Valahányszor tettem előre egy lépést, a jeges szél hátratántorított. Már éppen be akartam ismerni a vereségemet, amikor hirtelen eszembe jutott, miért gondoltam, hogy nekem sikerül megtalálnom a Parancsnokot. Amikor arra a képre összpontosítottam, ahogyan egy fiatal nő egy elejtett hegyi párduc teste fölött diadalmaskodik, a szél egyszerre elcsendesedett, a hóvihar is elvonult. Ambrosius parancsnok mellett álltam. A nő vastag, fehér szőrmebundát viselt, amely a párduc szőrére emlékeztetett. – Térj vissza! – kértem. – Nem tudok – válaszolta a távolba mutatva. Vékony, fekete rácsok vettek körül minket minden oldalról. Először az volt a benyomásom, hogy madárkalitkába szorultunk, ám alaposabban is körülnézve észrevettem, hogy a rácsok helyén valójában karddal felfegyverzett katonák állnak.
– 408 –
– Valahányszor megpróbáltam kitörni, az őrök visszavertek. – Düh lángolt fel a nő arcán, mielőtt újra eluralkodott volna rajta a lemondó kimerültség. – De hát te vagy a Parancsnok! – Itt nem. Ezen a helyen egyszerűen Ambrosia vagyok, aki csapdába esett saját, tévedésből neki tulajdonított testében. A katonák előtt nem titok, milyen átok ül rajtam. Kétségbeesetten kutattam a megfelelő válasz után. Az őrök nem Mogkant szolgálták, hanem a Parancsnokot. Pillantásom a hegyi párduc tetemére esett. – Hogyan sikerült megölnöd a párducot? Ambrosia arca hirtelen megelevenedett, amint beszámolt, miként hempergett meg a párduc szagában, hogyan töltött hosszú heteket párducbundába burkolózva, mintha maga is az állatokhoz tartozna, amíg be nem fogadták a falkába. Azután már csak idő és a tökéletes alkalom kérdése volt, hogy lecsapjon a zsákmányára. – Bizonyságul szolgál, hogy valóban férfi vagyok. Elnyertem a jogot, hogy férfinak tekintsenek. – Akkor talán viselned kellene a jutalmadat – javasoltam. – A bunda nem segít azzal a hordával szemben. – Fejemmel a katonák fala felé intettem. A nő aranyszínű szeme csodálkozva nyílt tágra, amikor felfogta szavaim értelmét. Hosszan bámult a párduc tetemére, majd lassan átalakult a Parancsnokká. Vállig érő haja egészen rövid lett, a kor finom barázdái elmélyültek az arcán, amint Ambrosius előbukkant. A hófehér párducbunda a földre hullott, miközben a Parancsnok makulátlan egyenruhája kibontakozott a szemem előtt. Egy lépést hátrált a szőrmétől, és undorodva belérúgott. – Ne tedd ezt! – szóltam rá. – Ő is a lényed része. Egyszer még szükséged lehet rá.
– 409 –
– És vajon rád is szükségem van, Yelena? Bízhatok benned, hogy megőrződ a mutációm titkát? – kérdezte a Parancsnok fenyegető határozottsággal. – Azért jöttem ide, hogy visszahozzalak. Ez talán nem elég? – Valek vérrel esküdött hűséget nekem, amikor nevem kezdőbetűjét a mellkasára véstem. Hajlandó volnál te is megesküdni? – Valek tud Ambrosiáról? – kérdeztem. – Nem. De még nem válaszoltál a kérdésemre. Akkor megmutattam a Parancsnoknak Valek pillangóját. – Ezt mindig a szívem fölött viselem. Hűséget fogadtam Valeknak, aki híven szolgál téged. A Parancsnok kinyújtotta a kezét a pillangómért. Mozdulatlanul álltam, miközben levette a nyakláncomról. Elővett egy tőrt a párducbőrből, és a pengét végighúzta a jobb tenyerén. A medált vérző tenyerébe fogva felém tartotta a tőrt. Kinyújtottam a jobb kezemet, összerezzenve, amikor az éles penge fájdalmasan beléhasított, összekeveredett a vérünk, amint kezet fogtam vele, a pillangót két tenyerünk közé szorítva. Amikor a Parancsnok kiengedte kezemet a markából, Valek ajándéka már az én tenyeremben pihent. Visszatettem megszokott helyére, a szívem fölé. – Hogyan jutunk vissza? – kérdezte. – Te vagy a Parancsnok. Ambrosius tekintete elidőzött a párduc testén. Azután végigjáratva pillantását a körülöttünk sorakozó katonákon, előhúzta a kardját. – Harcolni fogunk – jelentette ki. Kirántottam a dárdát a párduc oldalából, majd letöröltem a rátapadt vért a hóban. Érezve a fegyver súlyát a markomban, gyakorlásképpen suhintottam vele egypárat. Könnyebb volt a botnál, és a végén lévő fém miatt nem is volt teljesen kiegyensúlyozva. Ám a célnak megfelelt.
– 410 –
Megrohamoztuk a katonákat. Szorosan körbezártak minket. Hátunkat egymásnak vetve harcoltunk, a Parancsnok és én. A katonák kiváló harcosok voltak, de a Parancsnok mesterien forgatta a kardot. Valek fölé kerekedett, sőt egy hegyi párducot is leterített. Mintha öt másik emberrel az oldalamon küzdöttem volna. Amikor a dárda hegyét az egyik katona szívébe mártottam, hókristályok zárporává robbant szét a teste, amelyek tovaszálltak a széllel. Lelassult az idő folyama, amint egyik katonát aprítottam fel a másik után, mígnem egyszer csak hirtelen visszaváltott a jelenbe. Értetlenül perdültem körbe, újabb ellenfelet keresve, de ráébredtem, hogy minden katonát legyőztünk már. Hópelyhek kavarogtak körülöttünk. – Szép munka volt! – mondta a Parancsnok elismerően. – Segítettél újra felfedezni a valódi énemet, és leküzdeni a démonaimat. – Megfogta a kezemet, és az ajkához szorította. A télies táj váratlanul elolvadt, és újra az ágyon találtam magam, egyenesen a Parancsnok erőt sugárzó szemébe nézve. Aznap éjjel Valekkal beszámoltunk mindenről a Parancsnoknak, ami csak a tábornokok konyakestje óta történt. Valek kihallgatta Brazellt, és felfedezte, hogy a tábornok és Mogkan már tíz éve tervezte ezt a puccsot a Parancsnok uralmának megdöntésére. – Brazell elmesélte, hogy Mogkan egy szép napon megjelent az udvarházánál egy csapat gyerekkel – mondta Valek. – Alkalmas búvóhelyet keresett, ahol meghúzhatja magát, és megállapodást kötött a tábornokkal, hogy hozzásegíti Brazellt a parancsnoki tisztség megkaparintásához. Amint Mogkan elegendő mágikus erőre tett szert, hogy az Ötös Katonai Körzetből is elérje az elmédet, elkezdtek Criollót adagolni neked, uram. – Mi a helyzet a gyárral? – kérdezte a Parancsnok. – 411 –
– Leállítottuk a termelést – felelte Valek. – Rendben. Mentsétek ki, amit lehet, aztán gyújtsátok fel a gyárat az összes Criollóval együtt! Hadd égjen porig az egész! – Igen, uram. – Van még valami? – Csak egy érdekes kis részlet. Brazell vallomása szerint azt tervezgették Mogkannal, hogy miután sikerül átvenniük a hatalmat Ixia fölött, Szítiát is elfoglalják. Másnap a Parancsnok hadbíróságot hívott össze; Valek a jobbján állt. Brazellt elővezették, hogy feleljen az ellene felhozott vádakra. Amint az várható volt, a tábornokot megfosztották a rangjától, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték a Parancsnok börtönében. Az utolsó szó jogán Brazell így kiáltott: – Ostoba bolondok! A ti drágalátos Parancsnokotok egy piszkos csaló! Évek óta hazudik nektek! A Parancsnok valójában férfigúnyába bújt nő! Néma csend telepedett a helyiségre, a Parancsnok közömbös arca azonban rezzenéstelen maradt. A következő pillanatban harsány nevetés rázta meg a kőfalakat. Brazellt üdvrivalgás és csúfolódó kiabálás közepette elvezették. Ugyan ki adna hitelt egy őrült összefüggéstelen zagyvaságainak? A jelek szerint senki. Eltűnődtem a gúnyos szavakon. A katonák nem azért találták nevetségesnek a vádat, mert egy hatalmat gyakorló nő gondolata olyan elképzelhetetlen volt, hanem mert a Parancsnok egész lénye erőt és tekintélyt sugárzott. Egyenes és haladéktalan intézkedései olyan nyíltságról és őszinte jóakaratról tanúskodtak, hogy a csalás árnyéka hozzá sem férhetett. S a magával kapcsolatos hite és meggyőződése okán, bár tudtam az igazságot, magam sem tudtam másként tekinteni rá. Később ellátogattam az árvaházba. Mayát a hálóteremben találtam. Ezúttal boldog emlékek rohantak meg, miközben – 412 –
végigsétáltam az árva gyermekek szobáin. Amint Maya észrevett, leugrott az ágyáról, és a karomba vetette magát. – Yelena! Azt hittem, soha többé nem látlak viszont! – örvendezett. Szorosan magamhoz öleltem. Amikor kibontakozott a karomból, mosolyogva mértem végig rendetlen szoknyáját és kócos copfját. Miközben szépen befontam a haját, Maya arról fecsegett, mi minden történt a távozásom óta. Ám az örömteli izgatottság egyszerre lehervadt az arcáról, amikor Carráról kezdett beszélni. S akkor láttam csak, mekkorát nőtt valójában. A hajfonás végeztével Maya meglepő újsággal állt elő: – Mi is veled megyünk Szítiába! – Körbe-körbe forgott örömében, képtelen volt nyugton maradni. A földön heverő utazótáska felé intett. – Tessék? – Az a délről jött asszony mondta, hogy hazavisz minket. Megkeressük az igazi családunkat! Egy pillanatra fájdalom hasított a szívembe. Számomra a család már egészen mást jelentett. Valekot, Arit és Jancót a családomnak éreztem, és még Maren is olyan volt, mint egy morcos nővér. – Hát ez nagyszerű! – feleltem Mayának. Igyekeztem hasonlóan izgatott hangot megütni. Maya kis időre abbahagyta a táncot. – Nagyon kevesen maradtunk – jegyezte meg komolyan. – Valek gondoskodni fog róla, hogy Carra és a többiek semmiben ne szenvedjenek hiányt. – Valek! Az a fickó szörnyen jóképű! – nevetett Maya, és annyira elragadó volt, hogy nem bírtam ellenállni, ismét magamhoz öleltem. Janco azonban mélabús ábrázattal fogadott, amikor beugrottam elköszönni. Írisz minél előbb el akart jutni délre, és másnap reggelre tűzte ki az indulás időpontját. – 413 –
Ari vette át tőlem az ügyeletes ápoló szerepét, és most is Janco mellett üldögélt. – Na és mi történt a híres szavakkal: „Kik együtt vívnak, kiállnak ostromot, mindörökké barátok”? – kérdeztem Jancótól, a rugós tőrömre írt üzenetet idézve. Janco szeme felragyogott. – Te ravasz róka! Akkor hát máris sikerült megfejtened? Önelégülten vigyorogtam. – Amint Janco felépül, mi is délnek vesszük az irányt – közölte Ari. – Ugyan mi dolgotok lesz ott? – csodálkoztam. – Sürgős napoznivalónk támadt – vágta rá Janco mosolyogva. – Rám fér egy kis pihenés. – Azért megyünk, hogy megvédjünk – magyarázta Ari. – Délen nem lesz szükségem védelemre – ellenkeztem. – És ha jól emlékszem, nemrégen két tanárt is sikerült a földbe döngölnöm. – Máris milyen elbizakodott! – sóhajtotta Janco. – Most nem tarthatunk vele. Úgyis csak hencegne, dicsekedne, teljesen elviselhetetlen lenne egész úton. Éppen elég, hogy ezt Aritól el kell viselnem, sohasem tudnék kettővel megbirkózni. – Különben is – tettem hozzá –, halálra unnátok magatokat. Ari morogva keresztbe fonta maga előtt hatalmas karját, és igencsak savanyú képet vágott. – A baj első jelére nyomban értesíts minket, és máris indulunk. Megértetted? – Igen, uram – vágtam rá. – Ne aggódj miattam, Ari! Minden rendben lesz. És visszajövök. – Ajánlom is! – rikkantotta Janco. – Visszavágót követelek! Elhamarkodtam azonban a visszatérésre tett ígéretemet. Valekkal és Írisszel megtárgyaltuk ugyan a jövőmet, de a Parancsnoknak nyilvánvalóan más tervei voltak. Ambrosius parancsnok azon az – 414 –
estén hivatalos megbeszélést hívott össze. Csupán Valek, Ari és Írisz volt jelen rajtam kívül Brazell egykori dolgozószobájában. A Parancsnok úgy határozott, hogy tiszteletben tartja a kereskedelmi egyezményt, annak ellenére, hogy a megállapodás Mogkan befolyására köttetett. Azután közölte velem a sorsomat: – Yelena – szólalt meg merev hangon –, megmentetted az életemet, és ezért köszönettel tartozom neked. De olyan mágikus képességek birtokában vagy, amelyek Ixiában tűrhetetlenek. Nincs más választásom, mint hogy aláírjam a kivégzési parancsodat. Valek figyelmeztetően Ari vállára tette a kezét, nehogy dühében a Parancsnoknak rontson. Ari mozdulatlanul a helyén maradt, de mély felháborodása tisztán kirajzolódott az arcán. Amikor a Parancsnok egy papírt nyújtott Valek felé, hideg borzongás futott végig a testemen, bénult rémületet hagyva maga után. Valek nem moccant. – Uram, mindig is úgy véltem, hogy egy mágus közreműködése nagy hasznunkra válhatna. Többek között a jelenlegi kényes helyzetet is meggátolhatta volna – vetette fel. – Yelenában megbízhatunk. – Valóban nyomós érv. – A Parancsnok visszahúzta a karját, és az íróasztalára fektette. – Ám annak ellenére, hogy bízunk benne, és hogy megmentette az életemet, követnem kell a Viselkedési kódex előírásait. Ha másként cselekednék, az gyengeségre vallana, amit nem engedhetek meg magamnak, különösen most, a Mogkannal történt incidens után. A tábornokaim és a tanácsosaim egyébként sem bíznának meg benne. A Parancsnok ismét Valek felé nyújtotta a kivégzési parancsot. Kétségbeesett gondolataim között hallottam Írisz hangját, aki sürgetett, hogy meneküljek. Megígérte, hogy minden erejével próbálja lelassítani Valekot. Nem – feleltem. A végsőkig ki akartam tartani. Nem állt szándékomban elmenekülni. – 415 –
– Nem fogadom el – közölte Valek kifejezéstelen hangon. Semmiféle érzelmet nem árult el az arca. – Nyíltan megtagadod a parancsot? – kérdezte a Parancsnok. – Nem. Ha nem fogadom el, nem is kell megtagadnom. – És ha szóban adom ki a parancsot? – Akkor engedelmeskedem. De ez lesz az utolsó megbízás, amit végrehajtok neked. – Azzal Valek előhúzott egy tőrt az övéből. Acélcsörgés hangja hallatszott, amint Ari előrántotta hüvelyéből a kardját. – Először velem kell végezned – jelentette ki, és védelmezően elém lépett. Tisztában voltam vele, hogy Ari az átlagnál jobb eséllyel szállhatna szembe Valekkal, de azt is tudtam, hogy semmiképpen sem győzhet. Sőt, azt sem akartam, hogy megpróbálja. – Ari, ne! – kértem. Félretoltam Ari fegyvert tartó karját, majd Valek mellé léptem. Tekintetünk találkozott. Akkor megértettem, hogy Valek hűsége a Parancsnok iránt megkérdőjelezhetetlen. Kék szemében ádáz elszántság villogott, és a lelkem mélyén tudtam, hogy Valek a saját életét is eldobja, miután az enyémet kioltotta. A Parancsnok csendes töprengéssel fürkészte az arcunkat. Úgy éreztem, megdermed az idő vizsgálódó tekintete alatt. – A kódex törvényeinek megfelelően aláírtam a parancsot – szólalt meg végül. – Valaki mást fogok megbízni a végrehajtásával. Beletelhet pár napba, amíg sikerül megtalálnom a megfelelő személyt. – Íriszre és rám nézett; nyílt célzás volt, hogy minél előbb neki kell vágnunk az útnak. – A parancs kizárólag Ixia határain belül érvényes. Most mindnyájan távozhattok. A dolgozószoba egykettőre kiürült. Szédültem a megkönnyebbüléstől, miközben Ari óriási ölébe kapott, és boldogan kurjantott. Ám rögtön utána fájdalmasan összeszorult a szívem, amint ráébredtem, hogy hamarosan el kell búcsúznom Valektól, – 416 –
pedig még csak most találtunk egymásra. Miután Írisz és Ari elsietett, hogy megszervezzék a „szökést”, Valek félrevont. Szenvedélyes csókot váltottunk, mint akiknek hajszálon múlik az életük. Kis idő múltán szétváltunk, hogy némi lélegzethez jussunk, és így szóltam: – Gyere velem! – Nem könyörgés volt, nem is kérdés. Meghívásnak szántam. Valek szomorúan lehunyta kék szemét. – Nem tehetem. Elfordultam; úgy éreztem magam, mintha én is Valek egyik fekete kis szobra volnék. Valek azonban visszahúzott. – Yelena, most tanulnod kell, meg kell találnod a családodat. Végre kiterjesztheted a szárnyaidat, hogy meglásd, milyen messzire tudsz repülni. Neked most nincs szükséged rám, a Parancsnoknak viszont annál inkább. Belekapaszkodtam. Ezúttal sem tévedett; nem volt szükségem rá, de azt akartam, hogy örökké velem legyen. Aznap éjjel nekivágtunk az útnak. Írisz vezette szedett-vedett kis csapatunkat. Brazell árvaházából nyolc lány és két fiú követte őt az erdőn keresztül a déli határ irányába. Én vállaltam magamra a hátvéd feladatát, hogy mindenki együtt maradjon, és bizonyosak lehessünk benne, hogy senki sem követi a nyomainkat. Több órán át gyalogoltunk, mígnem találtunk egy alkalmasnak tűnő tisztást, ahol éjszakára tábort üthettünk. Ari bőségesen ellátott minket útravalóval. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott hosszas leckéztetése, hogy igyekezzek kerülni a bajt. Akár egy túlzottan aggodalmaskodó fivér, addig nem nyughatott, amíg meg nem ígértem neki, hogy azonnal üzenek, ha segítségre van szükségem. Borzasztóan hiányozni fognak nekem Jancóval. – 417 –
Hat kicsiny sátrat állítottunk fel egy nagy körben. Írisz elkápráztatta a gyerekeket, amikor egy könnyed, mágikus mozdulattal lángra lobbantotta a gyújtósnak előkészített aprófát. Miután mindenki lefeküdt aludni, még sokáig üldögéltem a tűz mellett, a kihűlő parázzsal játszadozva. Nem volt kedvem csatlakozni Mayához a sátrunkba. Azt a magányos kis lángot bámultam, amely a bökdösésem nyomán lobbant fel a parazsakból. Egyedül járta táncát az egyszemélyes közönségének. A medálomat babrálva immár századik alkalommal tépelődtem azon, vajon Valek miért nem bukkant fel, hogy elbúcsúzzon. Hirtelen mozgást érzékeltem. Felpattanva előkaptam a botomat, támadásra készen. Egy árny bontakozott ki a fák közül. Írisz mágikus védelmet vont a sátraink köré. Elmagyarázta, hogy ez a korlát megtéveszti a közeledő emberek szemét, így hát nem láthatnak mást, mint egy üres tisztást. Az árnyalak, akire a varázslat nyilvánvalóan semmi hatást nem gyakorolt, megállt az erdő szélén, és rám mosolygott. Valek. Felém nyújtotta a kezét. Mindkét kezemmel megragadtam jéghideg ujjait, mialatt elvezetett a sátrak közeléből az erdő sűrűjébe. – Miért nem jöttél oda elbúcsúzni az indulásunk előtt? – kérdeztem, amint megálltunk egy fa tövében. A hatalmas tölgy gyökerei áttörtek a talaj felszínén, védelmező kis üregeket formálva. – Azzal foglalatoskodtam, hogy megnehezítsem a Parancsnok dolgát, amikor megfelelő személyt keres a parancsa végrehajtásához. – Valek arcán csintalan vigyor ragyogott. – Elképesztő, milyen rengeteg munkát ad, hogy feltakarítsuk a mocskot Brazell után. Eltöprengtem, vajon mi mindent foglalhat magába ez a takarítás. – Ki kóstolja elő a Parancsnok ételeit? – kérdeztem. – Pillanatnyilag én. De úgy gondolom, Star kapitány tökéletes jelölt a feladatra. Mivel személyesen ismeri az összes bérgyilkost, azt hiszem, felbecsülhetetlenül értékes lesz számunkra a segítsége. – 418 –
Ezúttal én mosolyodtam el. Star remekül fog járni, ha sikerül túlélnie a kiképzést. Ha… – Elég a beszédből – szólt akkor Valek. Finoman beterelt a fa gyökerei közé. – Alaposan el szeretnék búcsúzni. Utolsó ixiai éjszakámat Valekkal töltöttem az óriási tölgy alatt. Az órák sebes szárnyakon röpültek tova pirkadatig. A felkelő nap sugarai betolakodtak, felébresztettek békés álmomból Valek karjai között; kényszerítettek, hogy szembenézzek az elkerülhetetlen pillanattal, amikor is el kell őt hagynom. Borús hangulatomat megérezve Valek a fülembe súgta: – Egy nevedre szóló kivégzési parancs korábban sem tudott távol tartani minket egymástól. Nem is egy módja létezik, hogy megkerüljük. Igenis együtt leszünk! – Ez talán parancs? – Nem. Ígéret.
– 419 –
Yelena kalandjai folytatódnak! Ne maradj le a Mágiatan fordulatos kalandjairól, amikor Yelena megérkezik Szítiába, és felfedezi, hogy a hazatérés sem mindig könnyű…
– 420 –
Köszönetnyilvánítás Férjem, Rodney támogatása nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg. Köszönöm, drágám, a sok nyomtatást, másolást, véleményt, hálás vagyok, hogy időről időre készségesen felvállaltad az egyedülálló szülő szerepét, nem panaszkodtál a konferenciák részvételi díjai miatt, mellettem voltál, amikor sorra érkeztek az elutasítások, és még hosszasan sorolhatnám a milliónyi segítséget, amelyet kaptam, ha nem volnék hely híján. Köszönettel tartozom gyermekeimnek, Luke-nak és Jennának, amiért megértették (jobbára), hogy nem játszom a számítógépen (tényleg nem). Szüleimnek, James és Vincenza McGinnisnek; köszönöm, hogy mindig is hittetek bennem. Nővéremnek, Karen Philipsnek, amiért elolvasta a könyvet, és a támogatásért, amelyet csak egy testvér adhat az embernek. Chris Philipsnek a remek ötleteiért, és mert hajlandó volt elviselni minket. S nem szabad megfeledkeznem a bébiszitterekről sem: Sam és Carol Snyder, Becky és Randy Greenly, Amy Snyder, Gregory Snyder, Melissa Read és Julie Read – nélkületek még most is a második fejezetnél tartanék. Hálás vagyok kollégáimnak és társaimnak a Muse and Schmooze kritikai csoportból: Shawn Downsnak, Laurie Edwardsnak, Julie Goodnak, Lisa Hessnek, Anne Kline-nak, Steve Klotznak, Maggie Martznak, Lori Myersnek, Kim Stanfordnak, Jackie Werthnek, Michael Wertznek, Judy Wolfmannak és Nancy Yeagernek. A ti segítségetek és támogatásotok nélkül ez a könyv sohasem jutott volna el idáig. Teljes szívemből köszönetet mondok Helen Frenchnek, aki végül megtette a lépést, amelyről én addig csak álmodtam. Lelkesedése a könyvem megjelentetése iránt valóban csodálatra méltó volt. Hálás köszönet Mary-Theresa Husseynek, kiváló szerkesztőmnek, valamint – 421 –
ügynökeimnek, Sally Weckslernek és Joann Amparan-Close-nak, amiért segítségemre voltak a szerződés megkötésében. Külön hálával tartozom Alis Rasmussennek, aki időt szakított rá, hogy elolvassa a kéziratot, és véleményt adjon róla. Tanácsaid felbecsülhetetlenül értékesek voltak számomra.
– 422 –
Maria V. Snyder meteorológusból vált regényíróvá, amikor belekezdett a kritikusok által is elismert, nagy sikerű Study-sorozatának megírásába. Első nyomtatásban megjelent műve, a Poison Study – Méregtan, 2005-ben jelent meg, és a legjobb debütáló regény kategóriájában megnyerte a Crompton Crook-díjat. A következő kötet, a Magic Study – Mágiatan, 2006-ban látott napvilágot, és abban az évben már szerepelt is a Book Sense kiváltott könyvei között. Végül 2008-ban jelent meg a sorozat harmadik része, a Fire Study – Tűztan, amely a New York Times sikerlistájára is felkerült. A Storm Glass 2009 májusában került a könyvesboltokba, annak a sorozatnak az első köteteként, amely Opálról, az üvegmágusról szól. Az írónő a pennsylvaniai Philadelphiában született. Meteorológusként diplomázott a Pennsylvaniai Állami Egyetemen. Ám mélységes csalódására az időjárás-előrejelzés nem tartozott a képességei közé. Az írás viszont sokkal élvezetesebbnek bizonyult, és Maria végül bölcsészdiplomát szerzett kreatív írásból a Seton Hill Egyetemen. Miközben Maria a tengeri üveg sajátosságai után kutatott, tudomására jutott, hogy rengeteg gyűjtő foglalkozik ezzel az érdekes anyaggal, akik rendszeresen átfésülik a tengerpartot, kincseket keresve. Bizonyos színek ritkábban fordulnak elő másoknál. Maria lelkesen veti bele magát bármibe, ami a tengerparttal kapcsolatos, ezért azt tervezi, hogy a jövőben sok időt fog ott tölteni, egy narancsszínű üvegdarab után kutatva – ami a legkülönlegesebb színnek számít. Végül is, nem sok élvezet volna az egészben, ha könnyen rábukkanhatna az ember. Amikor Maria éppen nem utazik, Pennsylvaniában él a férjével, a fiával és a lányával, és persze a család labrador kutyájával. Jelenleg a Glass-sorozat harmadik kötetén dolgozik. – 423 –
Az olvasók bátran kapcsolatba léphetnek Mariával a
[email protected] e-mail címen, és további információkat találhatnak a honlapján: www.MariaVSnyder.com; vagy a MySpace oldalán: www.myspace.com/MariaVSnyder.
– 424 –
