Maggie Stiefvater. linger. várunk. Első kiadás

Maggie Stiefvater

linger várunk

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

1

Írta: Maggie Stiefvater A mű eredeti címe: Linger Fordította: Gazdag Tímea A verseket fordította: A. Katona Ildikó Szerkesztette: Dávid Anna Copyright © 2010 by Maggie Stiefvater. All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., New York

ISSN: 2060-4769 ISBN 978 963 245 264 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható. 2

Tessnek, részben az okos dolgokért, de leginkább az okos dolgok közötti apróságokért.

3

Előszó Grace Ez EGY FIÚ TÖRTÉNETE, AKI VALAHA FARKAS VOLT, és egy lányé, aki azzá vált. Alig néhány hónapja még Sam volt a mesebeli lény. Az ő betegsége volt gyógyíthatatlan. Az ő búcsúja jelentette a legtöbbet. Az ő teste volt rejtély, túl furcsa és csodálatos és rémisztő, hogy felfogható legyen. De most tavasz van. A meleggel hamarosan a többi farkas is leveti a farkasbundát, és visszatérnek emberi testükbe. Sam Sam marad, és Cole Cole lesz, csak én vagyok, aki bizonytalan a saját bőrében. Tavaly még ezt akartam. Rengeteg okom volt arra, hogy a házunk mögötti erdőben élő farkasfalka tagjává akarjak válni. De most, ahelyett, hogy a farkasokat figyelném, és arra várnék, hogy egyikük odajöjjön hozzám, ők figyelnek engem, és várják, hogy odamenjek hozzájuk. A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét. Akkoriban csak Sam sárga szeme figyelt engem az esőáztatta nyírfák közül, de most az egész falka tekintetének súlya rám nehezedik. A tudott dolgok súlya, a kimondatlanoké. Az erdei farkasok idegenek, most, hogy ismerem a falka titkát. Csodálatosak, csábítóak – de ennek ellenére idegenek. Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik. Sam az egyetlen, akit valaha igazán ismertem, és ő most is mellettem van. Ezt akarom, a kezemet Sam kezében, a nyakamhoz simuló arcát. De a testem elárul. Most én vagyok az ismeretlen, a kiismerhetetlen. Ez egy szerelmi történet. Sosem tudtam, hogy milyen sokféle szerelem létezik, vagy hogy a szerelem milyen sokféle dologra viszi rá az embert. Sosem tudtam, hogy ilyen sokféleképpen lehet elbúcsúzni.

4

Első fejezet Sam A MINNESOTAI MERCY FALLS EGÉSZEN MÁSKÉPP FEST, ha tudod, hogy az életed hátralévő részében ember leszel. Azelőtt olyan hely volt, amely csak a nyári melegben létezett, betonjárdákkal, a nap felé nyújtózkodó levelekkel, és mindenen érezni lehetett a meleg aszfalt és a levegőben terjengő kipufogógáz szagát. Most, amikor a tavaszi gallyak ritkán látott, lágy, rózsaszínű fodrokat növesztettek – ide tartoztam. Amióta elvesztettem farkasbőrömet, megpróbáltam újból megtanulni, hogyan legyek fiú. Visszaszereztem a régi állásomat a Ferde Polcban, a lapozás hangja és új szavak vettek körül. Egy Volkswagen Golfra cseréltem örökölt terepjárómat, amely tele volt Beck és a farkasokkal töltött életem illatával. A Golf épp elég tágas volt nekem, Grace-nek és a gitáromnak. Próbáltam nem összerezzenni, amikor éreztem, hogy hideg levegő áramlik be egy hirtelen kinyíló ajtón. Próbáltam észben tartani, hogy többé nem vagyok egyedül. Éjjelente Grace-szel bebújtunk az ágyba, a testéhez simultam, beszívtam az új életem illatát, és az ő szívveréséhez igazítottam az enyémet. Ha a mellkasom összeszorult a szél sodorta farkasüvöltéstől, legalább vigaszt nyújtott ez az egyszerű, hétköznapi élet. Várhattam a karácsonyt, amit hosszú éveken át együtt töltünk majd. Abban a kiváltságban volt részem, hogy ebben az ismeretlen testemben öregedjek meg. Tudtam ezt. Mindenem megvolt. Magamban hordom, mit nyújt az idő, hirtelen elébem tárul a jövő. Elkezdtem magammal hordani a gitáromat a könyvesboltba. Az üzlet nyugalmas volt, órák teltek el anélkül, hogy bárki is hallotta volna, amint magamban énekelem a szövegeimet a könyvekkel telirakott falaknak. A kis jegyzetfüzet, amit Grace-től kaptam, lassan megtelt szavakkal. Minden új dátum, amelyet egy-egy lap tetejére firkantottam, diadal volt az eltűnő tél felett. 5

Ez is olyan nap volt, mint a többi: a nedves reggeli utcákat elkerülte a fogyasztói társadalom. Nem sokkal azután, hogy kinyitottam a boltot, meglepetten hallottam, hogy valaki belép. A székem mögötti falhoz támasztottam a gitárt, és felnéztem. – Szia, Sam – mondta Isabel. Furcsa volt egyedül látni őt, Grace társasága nélkül, és még furcsább volt itt a könyvesboltban, puha fedelű könyveim barlangjának lágy valóságától körülvéve. Tavaly télen elveszítette a bátyját, amitől keményebb lett a hangja, és élesebb a tekintete, mint amikor először találkoztam vele. Rám nézett – ravasz, fásult pillantással, amitől naivnak éreztem magam. – Mi újság? – kérdezte, és leült a mellettem álló üres székre, keresztbe tette hosszú lábát. Grace a szék lábai alá rejtette volna a magáét. Isabel meglátta a teámat és belekortyolt, aztán hatalmasat sóhajtott. A megbecstelenített teára pillantottam. – Nem sok. Új frizura? Tökéletes, szőke loknijai eltűntek, és brutálisan rövid hajat viselt, amelytől gyönyörű volt és sebzett. Isabel felhúzta az egyik szemöldökét. – Sosem gondoltam rólad, hogy a nyilvánvaló dolgokért rajongsz, Sam – mondta. – Nem is – feleltem, és felé toltam az érintetlen papírpoharat. Mintha megtelt volna jelentéssel, ha ittam volna belőle őutána. Aztán hozzátettem: – Egyébként azt kellett volna mondanom, hogy „Hé, nem kéne suliban lenned?" – Touché – jegyezte meg Isabel, és elvette a teámat, mintha mindig is az övé lett volna. Hanyag eleganciával ült a támlátlan széken. Én úgy görnyedtem az enyémen, mint egy keselyű. A falióra számlálta a másodperceket. Odakint nehéz, fehér felhők lógtak az utca felett, mintha még mindig tél lenne. Figyeltem, ahogy egy esőcsepp végigfut az ablakon, hogy aztán fagyottan a járdára pattanjon. A gondolataim az ütött-kopott gitártól a pulton heverő Mandelstam-kötethez kalandoztak („Van testem – vele én már mit tegyek /annyira enyém és egyetlenegy" Pór Judit fordítása). Végül lehajoltam, és a lejátszón, amely a pult alá volt tolva, megnyomtam a PLAY gombot, hogy újraindítsam a zenét.

6

– Farkasokat láttam a házunknál – mondta Isabel. Meglötykölte a folyadékot a poharában. – Ennek vágottfű-íze van. – Jót tesz – mondtam. Hevesen kívántam, bárcsak ne itta volna meg; a forró folyadék biztonsági háló volt a hideg időben. Még akkor is, ha tudtam, hogy már nincs rá szükségem, a kezemben tartva biztosabbnak éreztem emberformámat. – Milyen közel a házhoz? Vállat vont. – A tetőtérből látom őket az erdőben. Világos, hogy nincs bennük túl sok életösztön, különben kerülnék az apámat. Aki nem rajong értük. – A pillantása rátalált a nyakamon lévő szabálytalan sebhelyre. – Emlékszem – mondtam. Isabelnek sem volt oka kedvelni a farkasokat. – Ha bármelyikük az utadba kerülne, mint ember, szólj, rendben? Mielőtt apád kitömi őket, és beteszi a foyer-be. – Hogy finomítsam a hatását, a foyer-t úgy mondtam, mint a franciák: foajé. Isabel hervasztó pillantása egy kevésbé erős embert kővé változtatott volna. – Ha már foajékról beszélünk – mondta -, most egyedül laksz abban a nagy házban? Nem laktam ott. Egy részem tudta, hogy Beck házában kéne lennem, fogadnom a régi falkatagokat, amikor a tél elmúltával emberalakot öltenek, figyelni a négy új farkasra, akiket fel kellett készíteni az átváltozásra, de a másik részem gyűlölte a gondolatát, hogy ott kóvályogjak, miközben nincs remény, hogy viszontlátom Becket. Amúgy sem volt az otthonom. Grace volt az otthonom. – Igen – mondtam Isabelnek. – Hazudós – felelte éles mosollyal. – Grace sokkal jobban tud hazudni, mint te. Mondd, hol vannak az orvosi könyvek? Ne nézz ilyen meglepve, tényleg okkal vagyok itt. – Nem kételkedtem benne – mondtam, és a sarok felé mutattam. Csak azt kellett kiderítenem, hogy mi az az ok. Isabel lecsusszant a székről, és követte iránymutatásomat a sarokba. – Azért jöttem, mert a Wikipédia néha nem tud mindent. – Írhatnál egy könyvet azokról a dolgokról, amelyeket nem találsz meg a neten – mondtam. Most, hogy felállt, újra tudtam levegőt venni. Elkezdtem madarat hajtogatni egy számlamásolatból.

7

– Neked kellene – szólt Isabel -, tekintve, hogy te vagy az, aki képzeletbeli lény volt. Pofákat vágva tovább hajtogattam a madaramat. A vonalkód feketefehér csíkokkal díszítette az egyik szárnyát, amitől a jeltelen szárny nagyobbnak látszott. Fogtam egy tollat, hogy bevonalkázzam a másik szárnyat is, hogy tökéletes legyen, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. – Mit keresel egyáltalán? Nincs túl sok igazi orvosi könyvünk. A nagy része inkább önsegítő meg holisztikus cucc. Isabel a polc mellé guggolva válaszolt: – Nem tudom. Megismerem majd, ha meglátom. Minek is nevezik...az olyan vastag könyveket, amiben minden benne van, ami baja csak lehet az embernek? – Candide – feleltem. De senki nem volt a boltban, aki értette volna a poént, így egy kis szünet után új javaslatot tettem: – MSD Orvosi Kézikönyv? – Az az. – Most nincs raktáron. De megrendelhetem. – Nem kellett megnéznem a leltárt, hogy tudjam, igazam van. – Újonnan nem olcsó, de valószínűleg találok neked egy használt példányt. A betegségek kellemetlenül változatlanok szoktak maradni. – Átfűztem egy zsinórt a papírdaru hátán, és felmásztam a pultra, hogy felakasszam. – Kicsit túlzás, nem, hacsak nem tervezed, hogy orvos leszel? – Gondoltam rá – mondta Isabel olyan komolyan, hogy nem jöttem rá, hogy épp a bizalmába avat, amíg meg nem hallottam, hogy az ajtó újra csilingel, és újabb vásárló lép be. – Máris ott vagyok – mondtam lábujjhegyen állva a pult tetején. A zsinórt próbáltam átdobni a felettem függő lámpatesten. – Csak szóljon, ha szüksége van valamire. Bár csak egy szívdobbanásnyi csend támadt, észrevettem, hogy Isabel elhallgatott, de úgy, hogy szinte kiabálta felém a csendet. Tétovázva leengedtem a karomat. – Ne zavartassa magát miattam – szólt a jövevény rezzenéstelen és ellentmondást nem tűrően hivatalos hangon. – Várok. A hanglejtése hallatán elment a kedvem a saját hóbortomtól, hát megfordultam, és egy rendőrtisztet láttam meg a pult mellett, amint 8

felnéz rám. A magaslati pontról mindent megfigyelhettem, ami a fegyverövén lógott: pisztolyt, adóvevőt, bors-sprayt, bilincset, mobiltelefont. Ha az embernek titkai vannak, még ha nem is törvénytelen titkok, és egy rendőrtiszt jelenik meg a munkahelyén, annak rettenetes hatása van. Lassan lemásztam a pult mögé, és kevés lelkesedéssel a darumra mutatva megszólaltam: – Amúgy sem ment valami jól. Segíthetek... Keres valamit? – Haboztam a kérdéssel, mivel tudtam, hogy nem azért jött, hogy könyvekről beszélgessünk. Éreztem, hogy a pulzusom keményen és gyorsan lüktet a nyakamon. Isabel eltűnt, a bolt szemmel láthatóan üres volt. – Valójában, ha nincs sok dolga, szeretnék beszélni önnel egy percet – mondta a tiszt udvariasan. – Samuel Roth, igaz? Bólintottam. – A nevem Koenig – mondta. – Olivia Marx ügyében nyomozok. Olivia. Összeszorult a gyomrom. Oliviát, Grace legközelebbi barátainak egyikét, véletlenül harapták meg tavaly, és az elmúlt néhány hónapot farkasként töltötte a Boundary-erdőben. A családja azt hitte, megszökött. Grace-nek kellett volna itt lennie. Ha a hazugság versenysport lett volna, Grace világbajnok lett volna. Ahhoz képest, hogy utálta a kreatív írás nevű tantárgyat, határozottan szenzációs mesemondó volt. – Ó – mondtam. – Olivia. Ideges voltam, hogy itt van egy zsaru, és kérdezősködik, de furcsa módon még idegesebb voltam a hallgatózó Isabel miatt, aki már tudta az igazságot. Elképzeltem, ahogy az egyik polc mögött guggol, és gúnyosan felhúzza a szemöldökét, amint kipukkan a hazugság a gyakorlatlanságom miatt. – Ismerte őt, helyes? – A tiszt arcán barátságos kifejezés ült, de hogy lehet valaki barátságos, miközben úgy fejez be egy mondatot, hogy helyes? – Kicsit – válaszoltam. – Párszor találkoztam vele a városban. De nem egy iskolába jártunk.

9

– Hová jár iskolába? – Koenig ismét csak tökéletesen kedves, társalgási hangnemet használt. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy csak azért tűnik gyanakvónak, mert rejtegetnivalóm van. – Magántanuló voltam. – A húgom is az volt – mondta Koenig. – Az őrületbe kergette anyánkat. Szóval, Grace Brisbane-t is ismeri, helyes? Megint ez a helyes. Elgondolkodtam, hogy vajon azokkal a kérdésekkel kezdte-e, amelyekre már tudta a választ. Érzékeltem, hogy Isabel némán hallgatózik. – Igen – feleltem. – A barátnőm. Ez olyan információ lehetett, amiről valószínűleg nem volt tudomása, és valószínűleg nem is volt rá szüksége, nekem viszont volt okom rá, hogy Isabel hallja. Meglepett, hogy Koenig elmosolyodik. – Gondoltam – mondta. Bár a mosolya őszintének tűnt, megdermedtem. Vajon csak játszik velem? – Grace és Olivia jó barátnők voltak – folytatta Koenig. – Meg tudja mondani, mikor látta utoljára Oliviát? A dátum nem annyira fontos, de sokat segítene, ha megpróbálná minél pontosabban meghatározni. Felcsapott egy kicsi, kék jegyzetfüzetet, a ceruzája a papír fölött lebegett. – Öhm. – Gondolkodtam. Pár hete láttam Oliviát, fehér bundája havas volt, de nem gondoltam, hogy ez a leghasznosabb információ, amit Koenignek adhatok. – A belvárosban láttam. Pontosabban itt. Az üzlet előtt. Grace-szel épp itt voltunk benn, Olivia pedig erre járt a bátyjával. De ez hónapokkal ezelőtt lehetett. Novemberben? Októberben? Épp mielőtt eltűnt. – Gondolja, hogy Grace találkozott vele ez után az eset után? Próbáltam állni a tekintetét. – Elég biztos vagyok benne, hogy ő is akkor látta utoljára Oliviát. – Nagyon nehéz egy tizenévesnek egyedül boldogulnia – mondta Koenig, és ezúttal biztos voltam benne, hogy mindent tud rólam, s a szavai tele voltak mögöttes gondolatokkal, ahogy Beck nélkül tengődöm. – Nagyon nehéz egy szökevénynek. Rengeteg okból szöknek meg a srácok, és amennyit Olivia tanáraitól és a családjától hallottam, a 10

depressziónak is lehet köze hozzá. Sokszor a kamaszok csak azért szöknek meg, mert ki kell jutniuk a szülői házból, de nem tudják, hogyan boldoguljanak a kinti világban. Ezért néha csak a szomszéd házig menekülnek. Néha... Félbeszakítottam, még mielőtt messzebb mehetett volna: – Biztos úr... Tudom, mire akar kilyukadni, de Olivia nincs Graceéknél. Nem Grace látja el élelemmel, és nem ő segíti. Olivia érdekében kívánom, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne a válasz. Grace miatt is nagyon szeretném. Nagyon szeretném azt mondani, hogy tudom, pontosan hol van Olivia. De mi legalább annyit gondolkodunk azon, hogy mikor jön vissza, amennyit maga. Vajon Grace is így vezeti elő a legtökéletesebb hazugságait – olyasmivé alakítva, amit maga is el tud hinni? – Értse meg, hogy meg kellett kérdeznem – mondta Koenig. – Tudom. – Nos, köszönöm, hogy időt szakított rám, és kérem, tudassa velem, ha bármit hall. – Koenig indulóban volt, de aztán visszafordult. – Mit tud az erdőről? Megdermedtem. Mozdulatlan, rejtőző farkas voltam a fák között, és imádkoztam, hogy ne lássanak meg. – Tessék? – kérdeztem haloványan. – Olivia családja azt mesélte, hogy a lány sok fotót készített az erdőben élő farkasokról, és hogy Grace-t is érdeklik. Ön is osztja a lányok érdeklődését? Csak bólintani tudtam szótlanul. – Gondolja, hogy van valami esély arra, hogy egyedül próbál ott élni, ahelyett, hogy másik városba menjen? Pánik kapaszkodott az agyamba, amikor elképzeltem, hogy a rendőrség és Olivia családja négyzetméterről négyzetméterre átkutatja az erdőt, megvizsgálják a fákat és a farkasok búvóhelyét, hogy emberi élet jelére bukkanjanak. És valószínűleg meg is találják. Próbáltam könnyed hangot megütni: – Olivia nekem sosem tűnt nomád típusnak. Ebben tényleg nem hiszek. Koenig biccentett, mintha csak magának. – Nos, még egyszer kösz. 11

– Szívesen – mondtam. – Sok szerencsét. Az ajtó újra csilingelt, és becsukódott mögötte. Amint láttam a járőrkocsit elhúzni a járdaszegély mellől, a könyökömmel a pultra támaszkodva a tenyerembe temettem az arcomat. Istenem. – Szép munka, csodagyerek – mondta Isabel az ismeretterjesztő könyvek közül felemelkedve egy súrlódó hang kíséretében. – Kicsit sem látszottál elmebetegnek. Nem válaszoltam. Minden átfutott az agyamon, amiről a zsaru kérdezősködhetett volna, és sokkal jobban idegesített, mint amikor még ott volt. Megkérdezhette volna, hogy hol van Beck. Vagy hogy hallottam-e három, Kanadában eltűnt srácról. Vagy hogy tudok-e valamit Isabel Culpeper bátyjának haláláról. – Mi bajod? – kérdezte Isabel, ezúttal sokkal közelebbről. Egy kupac könyvet tett a pultra, tetején a hitelkártyájával. – Teljesen jól kezelted. Csak rutinmunkát végeznek. Nem igazán gyanakszik. Istenem, neked remeg a kezed. – Rémes bűnöző lenne belőlem – feleltem, de nem ezért remegett a kezem. Ha Grace velem lett volna, elmondtam volna neki az igazat: hogy azóta nem beszéltem zsaruval, hogy a szüleimet lecsukták, amiért felvágták az ereimet. Koenig rendőr puszta látványa előkotort ezernyi emléket, amelyre évek óta nem gondoltam. Isabel megvetően nézett rám. – Helyes, hiszen nem is teszel semmi törvénybe ütközőt. Fejezd be a hisztit, és végezd a munkádat! Kérem a blokkot. Számláztam, és becsomagoltam a könyveit, közben ki-kinéztem az utcára. A fejem rendőregyenruhák, farkasok és tíz éve nem hallott hangok zagyvaléka volt. Miközben átadtam Isabelnek a szatyrot, a csuklómon eltemetett emlékektől lüktettek a régi hegek. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Isabel még mondani akarna valamit, de aztán csak megrázta a fejét, és így szólt: – Egyesek nem csalásra termettek. Viszlát, Sam.

12

Második fejezet Cole NEM VOLT MÁS GONDOLATOM, CSAK EZ: Életben maradni. És hogy csak ennyi gondolatom volt, nap mint nap, az maga volt a mennyország. Gyér fenyőfák között futottunk, a mancsaink könnyedén érintették a hó emlékétől nedves talajt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a vállunk össze-összeért, játékosan kapdostunk egymás felé, egymás alá buktunk, és átszökkentünk egymás fölött, akár halak a folyóban, szinte lehetetlen volt megállapítani, hol ér véget az egyik farkas, és hol kezdődik a másik. Porrá dörzsölt moha és a fákon a jelzéseink vezettek át az erdőn; éreztem a tó rothadó, növekvő illatát, mielőtt meghallottam volna a csobbanást. Az egyik farkas gyors képet küldött felém: a tó hideg, kék felszínén lágyan sikló kacsák. Egy másik farkas: egy szarvas és reszkető lábú borja jött inni a partra. Semmi nem létezett ezen a pillanaton túl, ezeken a képeken és ezen a néma, erős köteléken kívül. Aztán, hónapok óta először, hirtelen eszembe jutott, hogy valamikor voltak ujjaim. Megbotlottam, lemaradtam a falkától. A vállaim csomóba rándultak és remegni kezdtek. A farkasok bekanyarodtak, néhány visszafordult, hogy maguk után hívjon, de nem tudtam követni őket. A földön tekeregtem, nyálkás őszi levelek ragadtak a bőrömre, a nap forróságától eldugultak az orrlyukaim. Ujjaim a friss, fekete földbe túrtak, a körmeim hirtelen védekezésre képtelenül rövidek lettek, a föld alájuk ragadt, és beledörgölődött ragyogó színekben látó szemeimbe. Cole voltam újra, és túl gyorsan jött a tavasz.

13

Harmadik fejezet Isabel AMIKOR A ZSARU BEJÖTT A KÖNYVESBOLTBA, aznap hallottam Gracet először panaszkodni, hogy fáj a feje. Ez valószínűleg nem tűnik olyan érdekesnek, de mióta ismerem, sosem említett még annyit sem, hogy folyik az orra. Egyébként is mondhatni szakértője voltam a fejfájásoknak. Ez volt a hobbim. Miután végignéztem, ahogy Sam ügyetlenkedik a zsaruval, visszamentem a suliba, amely életemnek ebben a szakaszában nélkülözhető volt. A tanárok nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek velem, elakadtak a jó osztályzataim és a szörnyű hiányzásaim között, így hát sok mindent megúsztam. Kellemetlen megállapodásunk alapvetően így szólt: bemegyek az órákra, ők pedig hagyják, hogy azt csináljak, amit akarok, amíg nem vagyok rossz hatással a többiekre. Így hát számítástechnika-órán első dolgom volt, hogy buzgón bejelentkeztem a munkaállomásomra, és nem annyira buzgón kipakoltam az aznap vett könyveket. Az egyik egy képes lexikon volt a betegségekről – vastag, porszagú, 1986-os kiadás. Valószínűleg az elsők között lehetett, amelyek a Ferde Polc raktárkészletébe kerültek. Miközben Grant tanár úr vázolta, hogy mit kell csinálnunk, átlapoztam a könyvet, és a legborzasztóbb képeket kerestem. Volt egy kép egy porphyriásról, egy másik egy seborrheás dermatitiszról, és egy kép, amely fonalférgeket ábrázolt. Az utóbbitól meglepő módon felfordult a gyomrom. Aztán az A-betűhöz lapoztam. Az ujjaim végigfutottak az oldalon az agyhártyagyulladásról, a fertőző fajtáról szóló szócikkig. Az orrom szúrni kezdett, amikor végigolvastam. Esetek. Tünetek. Diagnózis. Kezelés. Prognózis. A kezeletlen fertőző agyhártyagyulladás halálozási aránya: 100 százalék. A kezelt fertőző agyhártyagyulladás halálozási aránya: 10-től 30 százalékig. Nem kellett kikeresnem, már ismertem a statisztikákat. Az egészet el tudtam volna mondani fejből. Többet tudtam, mint ez az 1986-os lexikon, mert minden internetes folyóiratot elolvastam az új kezelésekről és a szokatlan esetekről. 14

A mellettem lévő szék megreccsent, amikor valaki leült; nem zavartattam magam azzal, hogy becsukom a könyvet, amikor odafordult hozzám. Grace mindig ugyanazt a parfümöt használta. Vagy, Grace-t ismerve, ugyanazt a sampont. – Isabel – szólalt meg viszonylag halkan. A többiek fecsegtek, most, hogy nekiálltak a munkának. – Ez határozottan morbid, még tőled is. – Menj a fenébe – feleltem. – Neked pszichiáterhez kellene járnod. – De könnyedén mondta. – Járok – néztem fel rá. – Csak próbálok rájönni, hogy működik az agyhártyagyulladás. Nem hiszem, hogy ez morbid. Nem akarod tudni, hogy működött Sam kis problémája? Grace megvonta a vállát, és oda-vissza pörgött a forgószékben, sötétszőke haja kipirult arcába hullott, amikor a padlóra nézett. Kényelmetlenül érezte magát. – Már vége van. – Persze – mondtam. – Ha begolyózol, nem ülök melléd – figyelmeztetett Grace. – Amúgy sem érzem jól magam. Inkább otthon kéne lennem. – Csak azt mondtam, „persze". Ez nem hülyeség, Grace. Hidd el, ha azt akarod, hogy kihozzam a belső... – Hölgyeim? – Grant tanár úr bukkant fel a vállam fölött, és a képernyőkre nézett. Az enyém üres volt, Grace-é fekete. – Amikor legutóbb ellenőriztem, ez egy számítástechnika-óra volt, nem szabadfoglalkozás. Grace nyíltan felnézett rá: – Lemehetnék az orvosiba? A fejem... azt hiszem, migrén lesz belőle, vagy ilyesmi. Grant tanár úr lenézett a rózsás arcára és az elgyötört arckifejezésére, aztán engedélyképpen bólintott. – Hozz igazolást – mondta, miután Grace megköszönte és felállt. Nekem semmit sem mondott, csak elmenőben megkocogtatta a székem támláját. – Te pedig... – folytatta Grant tanár úr, aztán a lexikonra pillantott, és nem fejezte be a mondatot. Csak biccentett magának, és elsétált.

15

Visszatértem a tananyagon kívüli tanulmányaimhoz a halálról és a betegségekről. Mert mindegy, mit hitt Grace, tudtam, hogy Mercy Fallsban sosem lesz vége.

16

Negyedik fejezet Grace AMIKOR SAM HAZAÉRT AZNAP ESTE A KÖNYVESBOLTBÓL, az újévi fogadalmaim listáját írtam a konyhaasztalnál. Kilencéves korom óta mindig tettem újévi fogadalmat. Minden karácsonykor leültem a konyhaasztalhoz a halványsárga fénybe, és a verandaajtó felöl bekúszó hideg miatt garbóban kuporogva leírtam a céljaimat egy egyszerű, fekete naplóba, amit magamnak vásároltam. És minden karácsony este leültem pontosan ugyanerre a helyre, és kinyitottam ugyanezt a naplót egy új oldalon, majd leírtam, hogy mit sikerült elérnem az eltelt tizenkét hónapban. A két lista minden évben egyforma volt. Múlt karácsonykor viszont nem tettem semmilyen fogadalmat. Az egész hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam nem kinézni az üvegajtón át az erdőre, próbáltam nem gondolni a farkasokra és Samre. A konyhaasztalnál üldögélni és a jövőt tervezgetni mindennél komiszabb álszentségnek tűnt. De most, hogy velem volt Sam, és elkezdődött egy új év, kísértett a pályaválasztási könyvek és az emlékiratok közé gondosan becsúsztatott fekete napló. Volt, hogy azt álmodtam, garbóban ülök a konyhaasztalnál; azt álmodtam, hogy csak írom és írom a fogadalmaimat anélkül, hogy megtelne a lap. Ma, Samre várva, nem bírtam tovább. Levettem a polcról a naplót, és a konyhába mentem. Mielőtt leültem, bevettem még két Ibuprofent. Az a kettő, amit a nővér adott a suliban, csillapította a fejfájásomat, de biztos akartam lenni, hogy nem tér vissza. Felkapcsoltam a virág alakú lámpát az asztal felett, és kihegyeztem a ceruzámat, amikor megcsörrent a telefon. Felálltam, és áthajoltam a pulton, hogy felvegyem. – Halló. – Grace, szia! – Beletelt egy pillanatba, míg rájöttem, hogy apám hangját hallom. Nem voltam hozzászokva, hogy így, homályosan, a telefonon keresztül halljam. – Valami baj van? – kérdeztem. 17

– Tessék? Nem. Semmi baj. Csak azért hívlak, hogy szóljak, hogy anyád meg én kilenc körül otthon leszünk. Pattól meg Tinától. – Okééé – feleltem. Már tudtam, anya mondta reggel, amikor én a suliba, ő pedig a műterembe indult. Szünet. – Egyedül vagy? Szóval ezért hívott. Nem tudom, miért, de ettől a kérdéstől elszorult a torkom. – Nem – feleltem. – Elvis is itt van. Akarsz vele beszélni? Apa úgy tett, mintha nem is válaszoltam volna. – Sam ott van? Szívesen válaszoltam volna igennel, csak hogy halljam, mit mond, de ehelyett az igazságot mondtam, furcsamód védekező hangon. – Nem, épp leckét írok. Anya és apa ugyan tudta, hogy Sammel járok – nem csináltunk titkot a kapcsolatunkból -, de azzal nem voltak tisztában, hogy valójában mi folyik. Amikor Sam nálam maradt éjszakára, azt hitték, egyedül alszom. Fogalmuk sem volt, milyen terveink vannak. Azt hitték, egyszerű, ártatlan, halálra ítélt kamaszszerelem. Nem mintha nem akartam volna, hogy tudják. De egyelőre a hanyagságuknak is megvoltak a maga előnyei. – Jól van – mondta apa. A kérdésében ott volt a kimondatlan elismerés, annak helyeslése, hogy egyedül vagyok a házi feladatommal. Ezt csinálják a Grace-ek esténként, és isten ments, hogy megtörjük a szokást. – Nyugis estét tervezel? Hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és Sam belép az előszobába. – Igen – feleltem, miközben besétált a nappaliba, kezében gitártokkal. – Jó. Hát akkor később találkozunk – köszönt el apa. – Jó tanulást. Egyszerre tettük le. Figyeltem, ahogy Sam csendben leveszi kabátját, és egyenesen a dolgozószobába megy. – Szia, kölyök – mondtam, amikor visszajött, kezében a tok nélküli gitárral. Rám mosolygott, de a szeme nem nevetett. – Feszültnek látszol. Ledobta magát a kanapéra, és félig ülve végigfuttatta az ujjait a húrokon. Disszonáns akkordot csalt elő belőle. 18

– Isabel bejött ma a boltba – mondta. – Tényleg? Mit akart? – Csak könyveket. És elmondani, hogy farkasokat látott a házuknál. Azonnal Isabel apja jutott az eszembe, és a farkasvadászat, amit a házunk mögötti erdőben vezetett. Sam gondterhelt arckifejezéséből láttam, hogy ő is ugyanerre gondol. – Ez nem jó. – Nem. – Sam ujjai nyugtalanul jártak a gitár húrjain, erőfeszítés nélkül, ösztönösen valami gyönyörű, moll dallamot játszott. – Ahogy a zsaru sem, aki bejött. Letettem a ceruzát, és az asztal fölött felé hajoltam. – Micsoda? Mit akart tőled egy zsaru? Sam tétovázott. – Olivia. Azt akarta tudni, nem hiszem-e, hogy az erdőben él. – Micsoda? – kérdeztem újra, és viszketni kezdett a bőröm. Kizárt dolog, hogy valaki ezt higgye. Kizárt dolog. – Honnan tudhatja? – Nem hiszi azt, hogy farkassá változott, ez nyilvánvaló, de szerintem abban reménykedik, hogy mi rejtegetjük, vagy hogy a közelben van, és mi segítünk neki. Azt mondtam, hogy nekem nem tűnt nomád típusnak, aztán megköszönte és elment. – Hűha. – Hátradőltem a székben, és átgondoltam. Csak az volt a meglepő, hogy korábban nem kérdezték ki Samet. Velem már beszéltek, nem sokkal az után, hogy Olivia „megszökött", de valószínűleg csak mostanában kapcsoltak össze Samet és engem. Vállat vontam. – Csak alaposak. Nem hiszem, hogy bármiért is aggódnunk kellene. Úgy értem, majd előkerül, amikor előkerül, igaz? Mit gondolsz, mikor kezdenek visszaváltozni az új farkasok? Sam nem válaszolt azonnal. – Eleinte nem maradnak emberek. Nagyon instabil lesz az állapotuk. Attól függ, milyen meleg van. Embere válogatja, néha nagyon is. Olyan ez, mint amikor bizonyos napokon van, aki pulóvert vesz fel, miközben mások pólóban is jól érzik magukat. Ugyanazon a hőmérsékleten másmás reakciók. De szerintem lehetséges, hogy néhányan egyszer már átváltoztak idén. Elképzeltem, ahogy Olivia új farkastestében fut az erdőben, aztán gondolatban visszatértem ahhoz, amit Sam mondott. 19

– Tényleg? Máris? Akkor valaki már megláthatta? Sam nemet intett. – Ilyen időben csak pár percig lesz ember, kétlem, hogy valaki meglátta. Csak... Ez csak gyakorlás a későbbiekre. – Elveszett a számomra, a pillantása elrévedt valahová. Talán visszaemlékezett, milyen volt, amikor ő is új farkas volt. Akaratlanul is megborzongtam, ahogy mindig, ha Samre és a szüleire gondoltam. Komisz hideg kúszott a gyomromba, miközben Sam újra gitározni kezdett. Néhány hosszú percig járatta fel-alá az ujjait a húrokon, és amikor egyértelművé vált, hogy befejezte a beszélgetést, a fogadalmaim felé fordultam. De a figyelmem elkalandozott, a fiatal Samre gondoltam, ahogy átváltozik, majd vissza, a szülei pedig iszonyodva nézik. Szórakozottan felvázoltam egy téglatestet a lap sarkába. Végül Sam így szólt: – Mit csinálsz? Gyanúsan kreatívnak látszik. – Nem annyira kreatív – mondtam. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, amíg el nem mosolyodott. Egy húrt pengetve ezt énekelte: – Grace szakított a számokkal / lecövekelt a szavak mellett? – Ez még csak nem is rímel. – Lemondott az algebráról / és inkább körmölni kezdett? Ráfintorogtam. – A mellett és a kezdett nem is rímel igazán. Az újévi fogadalmaimat írom. – De rímel – bizonygatta. A gitárral a kezében odajött az asztalhoz, és leült velem szemben. A gitár halkan berezonált, amikor az asztal széléhez koccant. Sam hozzátette: – Figyelni fogok. Soha nem írtam még fogadalmat. Látni szeretném, hogy néz ki ez a folyamat. Maga felé húzta az asztalon heverő nyitott naplót, a szemöldöke leereszkedett. – Mi ez? – kérdezte. – Hármas számú fogadalom; Egyetemet választani. Már egyetemet is választottál? Visszacsúsztattam az én térfelemre a naplót, és gyorsan egy üres oldalra lapoztam. – Nem. Elterelte a figyelmemet az a helyes srác, aki farkassá szokott változni. Ez az első év, hogy nem teljesítettem az összes fogadalmamat, és ez a te hibád. Vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba. 20

Kicsit halványabb mosollyal Sam hátratolta a székét, és a falnak támasztotta a gitárt. A telefon mellől felvett egy tollat és egy jegyzetpapírt. – Na jó. Írjunk újakat! Azt írtam: Munkát szerezni. Ő ezt: Továbbra is szeretni a munkámat. Azt írtam: Őrülten szerelmesnek maradni. Ő pedig- Embernek maradni. – Mert én mindig őrülten szerelmes leszek – mondta a papírját nézve az arcom helyett. Tovább figyeltem őt, a szempillái mögé rejtett szemét, amíg csak rám nem nézett. – Szóval, újból odaírod, hogy Egyetemet választani? – És te? – kérdeztem vissza könnyed hangon. A kérdés jelentőségteljesnek tűnt, hiszen éppen az első olyan beszélgetés felé oldalaztunk, amely arról szólt, hogy milyen az élet a télnek ezen az oldalán, most, hogy Sam valódi életet élhet. A Mercy Fallshoz legközelebbi egyetem Duluthban van, egyórányira, az összes, Sam előtti választásom pedig még messzebb. – Én kérdeztem előbb. – Persze – mondtam inkább őszintén, mint gondtalanul. Leskribáltam, hogy Egyetemet választani, ami teljesen elütött a lista többi tételétől. – Na, és te? – A szívem váratlanul valami pánikszerűségtől kezdett zakatolni. De válasz helyett Sam felállt, és a konyhába ment. Megfordultam, és néztem, ahogy teavizet tesz fel. A tűzhely feletti szekrényből kér bögrét vett elő, és valamiért e könnyed mozdulat ismerőssége szeretettel töltött el. Leküzdöttem a vágyat, hogy mögé lépjek, és a mellkasa köré fonjam a karomat. – Beck azt akarta, hogy menjek jogásznak – mondta Sam a kedvenc, vörösbegy tojás-kék bögrém szélét babrálva. – Nekem sosem mondta, de hallottam, amikor Ulrikkal beszélt erről. – Nehéz téged ügyvédként elképzelni – mondtam. Sam túl szerényen mosolygott, és megrázta a fejét. – Én sem tudom elképzelni magamat ügyvédként. Hogy őszinte legyek, semmiként sem tudom elképzelni magamat. Tudom, hogy ez... szörnyen hangzik. Mintha nem lennének terveim. – A szemöldöke töprengve összehúzódott. – De a jövő gondolata tényleg új nekem. 21

Mostanáig sosem gondoltam arra, hogy valaha egyetemre mehetnék. Nem akarok csak úgy belerohanni. Gondolom, csak bámultam rá, mert gyorsan hozzátette: – De azt nem akarom, hogy neked várnod kelljen, Grace. Nem akarlak visszatartani attól, hogy haladj előre, csak azért, mert én nem tudok dönteni. Gyerekesnek éreztem magam, amikor ezt válaszoltam: – Együtt is járhatnánk valahová. A vízforraló fütyülni kezdett. Sam levette a tűzről, és közben így szólt: – Valahogy kétlem, hogy ugyanaz a suli ideális lenne egy bimbózó matekzseninek és egy fiúnak, aki szerelmes a bánatos költészetbe. Bár lehet, hogy van ilyen. – Kibámult a konyhaablakon a fagyos, szürke erdőre. – De nem tudom, hogy elmehetek-e. Egyáltalán. Ki viselné gondját a falkának? – Az hittem, ezért csinálták az új farkasokat – mondtam. Furcsán hangzottak a szavak az én számból. Érzéketlenül. Mintha a falka felépítése mesterséges, megtervezett dolog lett volna, ami természetesen nem volt igaz. Senki nem tudta, hogy milyenek az újonnan jöttek. Senki, csak Beck, de persze ő nem beszélhetett. Sam megdörzsölte a homlokát, a tenyerét a szemére nyomta; ezt sokszor csinálta, amióta visszajött. – Igen, tudom. Tudom, hogy ezért vannak. – Ö azt akarta volna, hogy menj – mondtam. – És fenntartom, hogy találhatnánk egy iskolát, ahová mindketten járhatunk. Sam, még mindig a halántékára nyomott ujjakkal, rám nézett. Mintha elfeledkezett volna arról, hogy ott a keze. – Szeretnék... – Elhallgatott. – Tényleg szeretnék. De szeretnék találkozni az új farkasokkal, és megtudni, milyen emberek. Ettől jobban érezném magam. Talán majd azután elmehetnék. Miután megbizonyosodtam, hogy minden rendben lesz itt. Szaggatott vonallal áthúztam az Egyetemet választani-t. – Várni fogok rád – mondtam. – De nem örökké – mondta Sam. – Nem, ha hasznavehetetlennek bizonyulsz, akkor nélküled megyek. – A fogaimhoz kocogtattam a ceruzámat. – Azt hiszem, holnap 22

megnézhetnénk az új farkasokat. Meg Oliviát. Felhívom Isabelt, és kikérdezem azokról, akiket a házuknál látott. – Ez úgy hangzik, mint egy terv – mondta Sam. Visszaült a listájához, és hozzáírt valamit. Aztán rám mosolygott, és megfordította a papírt, hogy el tudjam olvasni. Hallgatni Grace-re Sam Később azokra a dolgokra gondoltam, amelyeket még hozzátehettem volna a fogadalmak listájához. Olyan dolgokra, amelyeket még azelőtt akartam, hogy rájöttem volna, mit jelent a jövőmre nézve farkasnak lenni. Olyasmik, mint Regényt írni, meg Találni egy zenekart és Diplomát szerezni a homályos költemények fordítása szakon, vagy Beutazni a világot. Kényeztetésnek és hóbortnak tűnt ilyesmin töprengeni, azok után, hogy évekig azt magyaráztam magamnak, hogy mind lehetetlen. Próbáltam elképzelni magamat, amint kitöltök egy jelentkezési lapot. Szinopszist írok. Kitűzök egy hirdetést a Beck postafiókjával szemközti hirdetőtáblára, miszerint: DOBOST KERESEK. A szavak táncoltak a fejemben, hirtelen közelségük elkápráztatott. Hozzá akartam őket írni a listához, de egyszerűen... nem tudtam. Aznap, miközben Grace zuhanyozott, elővettem a papírt, és újra átnéztem. Odaírtam még: Hinni a gyógyulásomban.

23

Ötödik fejezet Cole EMBER VOLTAM.

Csipás, kimerült, zavarodott. Nem tudtam, hol vagyok. Tudtam, hogy sok minden kimaradt, mióta utoljára felébredtem; biztosan visszaváltoztam farkassá. Nyögve a hátamra fordultam, és ökölbe szorítottam, majd ellazítottam az ujjaimat, próbálgatva az erőmet. Az erdő kora reggel jéghideg volt, köd lebegett a levegőben, mindent halvány aranyszínűre változtatott. A közelemben fenyőfák nyirkos törzse állt ki a homályból, feketén és komoran. Néhány lépésnyire még pasztellkéknek látszottak, aztán teljesen eltűntek a fehér ködben. A nyomorult sárban feküdtem; éreztem, ahogy beborítja a vállamat, és megrepedezik rajta. Amikor felemeltem a kezemet, hogy lesöpörjem magamról, láttam, hogy az ujjaimat is befedi – vékony, sápadt sárréteg, ami úgy nézett ki, mint a bébiszar. A kezemnek olyan szaga volt, mint a tónak, és biztos a hullámok lassú csapkodását hallottam egészen közel a bal oldalamhoz. Kinyújtottam a kezemet, és még több sarat tapintottam, aztán megéreztem a vizet. Hogy kerültem ide? Emlékeztem, hogy a falkával futottam, aztán átváltoztam, de nem tudtam visszaidézni, hogy kerültem a partra. Újból visszaváltozhattam. Farkassá, aztán emberré. A logikája – vagy inkább a logika hiánya – őrjítő volt. Beck azt mondta, hogy a változások végül rendszereződnek. De hol van itt a rendszer? Feküdtem, és az izmaim remegni kezdtek, a hideg szúrta a bőrömet, és tudtam, hogy hamarosan visszaváltozom farkassá. Istenem, elfáradtam. Remegő kezemet a fejem fölé emelve csodáltam a karom sima, makulátlan bőrét, amelyről az előző életem sebhelyeinek jó része eltűnt. Ötpercenként újjászülettem. Mozgást hallottam a fák közül, és odafordítottam a fejemet, hogy lássam, veszélyes-e. Az arcom a talajhoz simult. Egy fehér farkas figyelt egészen közelről, félig egy fa mögött állva. Nőstény volt, fehér bundáját aranyos rózsaszínűre festette a felkelő nap. Zöld, furcsa módon töprengő pillantása egy hosszú pillanatig állta a tekintetemet. Volt 24

valami a szemében, amitől szokatlanul éreztem magam. Emberi szemek ítélet, féltékenység, szánalom vagy harag nélkül, csak néma figyelem. Nem tudtam, hogy érzem magam. – Mit nézel? – vicsorogtam rá. A nőstény hang nélkül eltűnt a ködben. A testem összerándult, és új alakba csavarodott a bőröm. Nem tudtam, mennyi időt töltöttem farkasként ebben a körforgásban. Perceket? Órákat? Napokat? Késő délelőtt volt. Nem éreztem magamat embernek, de farkas sem voltam. Valahol a kettő között lebegtem, az agyam az emlékekből a jelenbe, és vissza az emlékekbe csúszkált, a múlt és a jelen egyformán tiszta volt. A gondolataim valahogy a tizenhetedik születésnapomtól addig a pillanatig száguldottak, amikor a Josephine Clubban a szívem megszűnt dobogni. És ott is maradtak. Nem olyan éjszaka volt, amelyet szívesen újraéltem volna. Ez volt, mielőtt farkas lettem volna: Cole St. Claire és NARKOTIKA. Odakint a torontói éjszaka befagyasztotta a pocsolyákat, és a torkodon- akadt a jeges levegő, de a raktárépületben, a Josephine Clubban meleg volt, mint Hadész barlangjában, az emeleten a tömegben pedig még melegebb lehetett. És rohadt nagy tömeg volt. Nagy buli, de olyan meló, amit még csak nem is akartam. Nem is nagyon volt más akkoriban. Minden összefolyt, végül csak arra emlékeztem, hogy volt, amikor be voltam tépve, volt, amikor nem, és olyan is volt, amikor egyfolytában pisilnem kellett. Még amikor a színpadon zenéltem, akkor is hajszoltam valamit – azt az életet és hírnevet, amit tizenhat évesen elképzeltem magamnak -, de már nem érdekelt, hogy valóban megtaláljam. Miközben bevittem a szintetizátort, egy lány, aki Jackie-nek nevezte magát, adott nekünk pár tablettát, amilyet még sosem láttam. – Cole – suttogta a fülembe, mintha engem is ismerne, nem csak a nevemet. – Cole, ez olyan helyre visz, ahol még nem jártál. – Bébi – feleltem, és megigazítottam a táskát, nehogy a táncparkett alatti patkánylabirintus falának koccanjon. – Sokba kerül ilyet csinálni mostanában. 25

A lány titokzatosan mosolygott, a halvány fényben sárgásak voltak a fogai. Citromillata volt. – Ne aggódj, tudom, mire van szükséged. Majdnem felnevettem, és inkább elfordultam, a vállammal belökve a félig csukott ajtót. Jackie melírozott haja felett kiáltottam: – Vic, gyere! – Aztán visszanéztem a lányra. – Te is ezt nyomod? Jackie egyik ujját végigfuttatta a karomon, a pólóm feszes ujján. – Nem csak mosolyognék rád, ha használnám. Lenyúltam, megérintettem a kezét, megütögettem, míg végre megértette, és kinyitotta a tenyerét. Üres volt, de a farmerja zsebéből előhúzott egy műanyag tasakot. Neonzöld tabletták voltak benne, mindegyikre két T-betűt nyomtak. Külalakból csillagos ötös, de ki tudja, mi az. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Normális esetben hagytam volna, hogy a hangposta vegye fel, de ezúttal jól jött, hogy befejezzem a beszélgetést Jackie-vel, aki alig öt centire állt, és elszívta előlem a levegőt. Kihalásztam a telefont, és a fülemhez emeltem. – Da. – Cole, jó, hogy elértelek. – Berlin volt, az ügynököm. A hangja érdes és gyors, mint mindig. – Ezt hallgasd: „A NARKOTIKA legutóbbi albumával, a 13mind-del átveszi a vezetést. Ragyogó és frenetikus frontemberük, Colé St. Clair, akiről sokan azt hitték, hogy elveszíti a lendületét...", bocs, öreg, de ezt mondták, „ezen a lemezen erősebb, mint valaha, bebizonyítja, hogy az első nekifutása tizenhat évesen nem csak mázli volt. A három..." Figyelsz, Cole? – Nem – feleltem. – Pedig kéne. Ezt Elliot Fry mondja – jegyezte meg Berlin. Amikor nem válaszoltam, hozzátette: – Emlékszel Elliot Fryra, aki modortalan, hiperaktív csecsemőnek nevezett, akinek szintetizátort adtak a kezébe? Ez Elliot Fry. Most, srácok, aranyba foglalt benneteket. Totális pálfordulás. Megcsináltad, öregem. – Remek – mondtam, és letettem. Jackie-hez fordultam. – Megveszem az egész pakkot. Szólj Victornak! Ő a kasszás. Victor kifizette. De én kértem a cuccot, szóval, ettől még az én hibám volt.

26

Vagy Jackie-é, aki nem mondta meg, hogy mi az, de persze a Josephine Club ilyen hely volt. Már akkor lehetett ott új anyagot szerezni, amikor még senki nem tudta, hogy milyen magasra repít. Névtelen bogyók, vadiúj porok, csillogó, rejtélyes nektárok fiolákban. Nmn ez volt a legrosszabb, amit Victor megtett nekem. Miközben a homályos előcsarnokban vártunk a sorunkra, Victor sörrel bevette az egyik zöld tablettát, Jeremy-a-testem-egy-templom pedig zöld teát kortyolgatva figyelte. Én is bevettem párat egy Pepsivel. Nem tudom, mennyit. Eléggé elégedetlen voltam az üzlettel, mire felmentünk a színpadra. Jackie cucca csalódást okozott – egyáltalán nem éreztem semmit. Elkezdtük a műsort, és a tömeg megvadult, a színpadnak nyomultak, csápoltak és a nevünket üvöltötték. A dobok mögül Victor visszaüvöltött nekik. Repült, mint egy papírsárkány, úgyhogy akármit is adott el Jackie, neki bejött. De Victornak sosem kellett sok. A stroboszkóp megvilágította a közönséget – itt egy nyak, amott ajkak villantak fel, egy táncoló köré fonódó comb. A fejem Victor dobütéseire lüktetett, a szívem pedig szélsebesen felezte az ütemet. Felemeltem a kezemet, hogy a nyakamból a fülemre csúsztassam a headsetet, az ujjaim a nyakam forró bőréhez értek, és lányok kezdték sikítani a nevemet. Ott volt az a lány, akit valamiért folyton megtalált a pillantásom, a bőre fehérsége elütött a fekete trikótól, amit viselt. Úgy vonyította a nevemet, mintha fizikailag fájt volna neki, a pupillái olyan nagyra tágultak, hogy a szeme feketének és feneketlennek tűnt. Megmagyarázhatatlan módon Victor testvérére emlékeztetett, talán az orra görbülete, vagy ahogy a farmerja derekát a csípőre halványan emlékeztető testrész épp csak megtartotta, bár kizárt dolog, hogy Angie akár a közelébe jöjjön egy ilyen helynek. Hirtelen úgy éreztem, nem vagyok ott. Nem izgatott már, hogy hallom, ahogy a nevemet üvöltik, és a zene sem volt olyan hangos, mint a szívem, ezért alig tűnt fontosnak. Be kellett volna lépnem, énekelni, hogy megtörjön a folyamatos dobszó, de nem volt kedvem, Victor pedig túlságosan elszállt, hogy észrevegye. Egy helyben táncolt, csak a kezében tartott dobverők kötötték helyhez.

27

Éppen előttem, a csupasz hasak és verejtékes, levegőbe emelt karok tömegében volt egy fickó, aki nem mozdult. Időnként megvilágította a stroboszkóp és a lézerfény, én pedig elámultam, hogy a körülötte hemzsegő testek ellenére hogyan tud mozdulatlanul állni. Állt és figyelt engem, a szemöldöke szinte a szemére ereszkedett. Amikor a szemébe néztem, újra eszembe jutott az otthon illata, messze Torontótól. Azon gondolkodtam, valódi-e a pasas. Azon gondolkodtam, hogy bármi is valódi-e azon az átkozott helyen. A férfi összefonta a karját, és engem nézett, miközben a szívem szökni akart. Jobban kellett volna figyelnem, hogy a mellkasomban tartsam. A pulzusom felgyorsult, aztán a szívem egy forró robbanással kiszabadult; az arcom a billentyűknek csapódott, amelyek vinnyogó hangot adtak ki. A kezemmel, amely már nem az enyém volt, a billentyűk után kaptam. A színpadon fekve, lángoló arccal láttam, hogy Victor lesújtó pillantást vet rám, mintha végre feltűnt volna neki, hogy elnéztem a beintést. Aztán lehunytam a szememet a Josephine színpadán. Nem voltam már NARKOTIKA. Nem voltam többé Cole St. Clair.

28

Hatodik fejezet Grace – TUDOD – KEZDTE ISABEL -, amikor azt mondtam, hogy hívj fel a hétvégén, nem úgy értettem, hogy hívj fel, hogy aztán átcsörtessünk az erdőn fagypont alatti hőmérsékletben. Ráncolta a szemöldökét. Sápadt volt, és úgy tűnt, furcsa módon otthon érzi magát a hideg, tavaszi erdőben. Fehér anorákot viselt prémszegélyes kapucnival, ami szépen keretezte keskeny arcát és jeges szemeit, mint valami skandináv hercegnőét. – Nincs fagypont alatt – mondtam a lágy havat lesöpörve a csizmámról. – Mindent egybevéve nem olyan rossz. És ki akartál mozdulni kicsit, nem? Tényleg nem volt rossz. Elég meleg volt, hogy a hó nagy része elolvadjon azokon a részeken, ahová elért a nap melege, és csak a fák alatt maradjon meg foltokban. A néhány fok extra meleg enyhévé tette a tájat, színnel töltötte meg a tél szürkeségét. Bár a hidegtől még mindig elzsibbadt az orrom hegye, a kezem nem fázott a kesztyűben. – Igazából neked kellene elől menned – mondtam. – Te láttad őket. – Az erdőnek ezt a részét, amely Isabel szüleinek háza mögött nyúlt el, nem ismertem. Sok volt a fenyő és valami egyenes törzsű, szürke kérgű fa. Biztosra vettem, hogy Sam tudná a nevét. – Hát, nem mintha miattuk jártam volna az erdőben azelőtt – felelte Isabel, de gyorsított a léptein, amíg utol nem ért, aztán egymás mellett mentünk, egy-két méterre egymástól. Farönkökön, kúszónövényeken lépkedtünk át. – Csak azt tudom, hogy az udvarnak mindig azon a részén bukkantak fel, és a tó felől hallottam a vonyításukat. – A Kétsziget-tó felől? – kérdeztem. – Messze van? – Messzinek tűnik – panaszkodott Isabel. – Szóval, mit is csinálunk itt? Elijesztjük a farkasokat? Oliviát keressük? Ha tudom, hogy Sam elnyafogja neked, mint valami kislány, egy szót sem szóltam volna. – Mindezeket egyszerre – mondtam. – Kivéve a nyafogást. Sam csak aggódik. Nem hiszem, hogy ok nélkül.

29

– Jó. Hagyjuk! Szerinted van rá esély, hogy Olivia már átváltozott? Csak mert ha nem, talán tehetnénk egy reggeli sétát az autómig, hogy szerezzünk inkább egy kávét valahol. Elhajtottam az utamból egy faágat, és hunyorogtam; mintha vizet láttam volna megcsillanni a fák között. – Sam azt mondta, hogy már nem túl korai, hogy egy új farkas átváltozzon, legalább egy kis időre. Amikor felmelegszik az idő. Mint ma. Talán. – Oké, de szerzünk kávét, miután majd nem találjuk meg – mondta Isabel. – Nézd, ott a tó – mutatta. – Örülsz? – Ühüm – ráncoltam a homlokomat. Hirtelen feltűnt, hogy a fák mások, mint eddig. Egyenletes távolságra álltak egymástól, viszonylag fiatal volt az aljnövényzet is. Megálltam, amikor egy színes pontot pillantottam meg a tompabarna avarban a lábunknál. Egy sáfrány egy kisujjnyi lila bimbó, majdnem láthatatlan, sárga tővel. Néhány ujjnyira tőle még több élénkzöld hajtás bukkant elő a régi levelek kőzül, és még két virág. A tavasz hírnökei – és még inkább az emberi élet jelei – az erdő közepén. Szerettem volna letérdelni, és megérinteni a sáfrány szirmait, hogy tényleg igaziak-e. De Isabel figyelő tekintete nem engedett. – Mi ez a hely? Isabel átlépett egy ágon, megállt mellettem, és lenézett a bátor, kicsi virágok foltjára. – Ó, ez. Házunk dicső napjaiban, mielőtt még ideköltöztünk volna, a tulajdonosoknak volt egy gyalogútja a tóhoz, és ehhez a kis kertféleséghez. A víznél vannak padok, meg egy szobor. – Megnézzük? – kérdeztem a rejtett, elvadult hely gondolatától felvillanyozva. – Itt vagyunk. Ez az egyik pad. – Isabel pár lépéssel közelebb vezetett a tóhoz, és belerúgott a betonpadba a csizmájával. Vékony, zöld moharéteg fedte, és helyenként narancsszínű, lapos zuzmó. Valószínűleg észre sem vettem volna, ha nem mutatja meg. Így viszont, hogy tudtam, hová nézzek, könnyű volt kivenni az alakját – egy másik pad volt nem messze tőle, és egy kis szobor állt csodálkozón a szájához emelt kezekkel, arccal a tó felé. A szobor talapzata és a padok körül még több növény bújt elő, élénkzöld rügyeik gumiszerűek voltak, és 30

láttam még néhány sáfrányt távolabb, hófoltos területen. Mellettem Isabel a leveleket rugdosta. – És nézz ide! Ez alatt kő van. Mint egy terasz, vagy ilyesmi. Azt hiszem. Tavaly találtam. Én is rugdosni kezdtem a leveleket, és a lábam valóban kőbe ütközött. Egy pillanatra elfeledve, miért is jöttünk, félrekapartam a leveleket, és nedves, koszos földdarabot találtam. – Isabel, ez nem csak kő. Nézd! Ez egy... egy... – Hirtelen nem tudtam, minek nevezzem a kövek örvénylő mintázatát. – Mozaik – fejezte be Isabel a talpa alatt húzódó, bonyolult körökre nézve. Letérdeltem, és egy bottal tisztára kapartam még néhány követ. Többnyire természetes színük volt, de néhány ragyogó kék meg vörös kockát is megpillantottam. Letisztítottam a mozaik többi részét, és középen előtűnt egy mosolygó, régies nap. Furcsa érzés volt ezt a ragyogó arcot látni a fénytelen, rothadó levelek alatt. – Sam imádná – mondtam. – Hol van? – kérdezte Isabel. – Beck háza mögött ellenőrzi az erdőt. Velünk kellett volna jönnie. – Máris láttam magam előtt a szemöldöke ívét, ahogy először megpillantja a mozaikot és a szobrot. Sam élt-halt az ilyen dolgokért. A pad alatt egy tárgy ragadta meg a figyelmemet, visszarántva a valóságba. Egy vékony, piszkosfehér... csont. Odanyúltam és felvettem, néztem rajta a fognyomokat. Többet is észrevettem a pad körül elszórva, kikandikáltak a levelek alól. Félig a pad alá tolva egy üvegtálat láttam, foltos és csorba volt, de egyértelműen nem antik. Csak egy másodpercbe telt, mire rájöttem, mi ez. Felálltam, és Isabel arcába néztem. – Etetted őket, igaz? Isabel morcosan, sértődötten nézett rám, de nem felelt. Elővettem a tálat, és kiráztam az alján heverő két falevelet. – Mit adtál nekik? – Kisbabákat – mondta Isabel. Bámultam. – Húst. Nem vagyok hülye. És csak amikor nagyon hideg volt. Amennyire tudom, a hülye mosómedvék zabálták fel. – Dacos volt,

31

majdnem dühös. Cukkolni akartam a jól titkolt szánakozása miatt, de a hangja megállított. Ehelyett így szóltam: – Vagy húsevő szarvasok. Egy kis fehérjét kerestek az étrendjükhöz. Isabel arcán félmosoly jelent meg; egyre jobban hasonlított egy lenéző vigyorhoz. – Vagy talán egy jeti. Mindketten ugrottunk egyet, amikor rikoltás, mint valami kísérteties nevetés, verte fel a tó csendjét, s utána csobbanás hallatszott. – Jézusom – mondta Isabel a hasára szorított kézzel. Nagyot sóhajtottam. – Egy vízimadár. Megijesztettük. – A vadvilágot túlértékelik. Mindegy, nem hiszem, hogy Olivia a közelben lenne, ha mi ijesztettük el a madarat. Azt hiszem, egy lánnyá változó farkas kicsit hangosabb, mint mi. Be kellett ismernem, hogy ebben van valami. Egyébként sem tudtam, hogyan fogjuk kezelni Olivia hirtelen visszatérését Mercy Fallsba, így hát egy kicsit megkönnyebbültem. – Most már kávézhatunk? – Aha – feleltem, de közben az elrejtett teraszon át a tó felé indultam. Ha az ember már tudta, hogy mozaik van a talpa alatt, érezhető volt az is, hogy milyen kérlelhetetlen a felület, hogy mennyire más, mint a természetes erdei talaj. Odamentem, és a nő szobra mellé álltam. A szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam a tájat. Csak akkor jöttem rá, hogy önkéntelenül az örök csodálatba dermedt szobor tartását utánzom, amikor befogadtam a csupasz fák szegélyezte, csendes tó és a felszínén lebegő fekete fejű madár látványát. – Láttad ezt? Isabel hozzám lépett. – Természet – mondta lenézően. – Vedd meg képeslapon! Menjünk! De a pillantásom az erdő talajára tévedt. A szívverésem felgyorsult. – Isabel – suttogtam dermedten. A szobor túloldalán egy farkas feküdt a levelek között, szürke bundája majdnem ugyanolyan színű volt, mint a halott növényzet. Láttam, hogy a levelek közül kiemelkedik fekete orra és az egyik füle kanyarulata.

32

– Döglött – mondta Isabel, nem fárasztva magát a suttogással. -Nézd, levelek vannak rajta. Már ott lehet egy ideje. A szívem tovább zakatolt; emlékeztetnem kellett magamat, hogy Olivia fehér farkassá változott, nem szürkévé. És hogy Sam ember, biztonságban van, a saját emberi testében foglyul ejtve. Ez a farkas egyikük sem lehetett. De talán Beck az. Nekem csak Olivia és Sam számított, de Samnek Beck. Ő szürke farkas volt. Csak ne Beck legyen az! Nyeldekelve letérdeltem mellé, miközben Isabel mellettem állva a leveleket rugdosta. Óvatosan kitakartam a farkas arcát, és még a kesztyűn keresztül is éreztem, ahogy a durva szőr a kezemhez súrlódik. Néztem, ahogy a csomós szürke, fekete és fehér szőrszálak megmozdulnak, miután felemeltem a tenyeremet. Aztán gyengéden felemeltem a farkas félig lehunyt szemhéját a felém lévő oldalon. Tompa, szürke, nagyon nem farkasszerű szeme egy nálam sokkal távolabbi helyre nézett. Nem Beck szeme. Megkönnyebbülve a sarkamra ültem, és felnéztem Isabelre. Ugyanakkor, amikor azt mondtam: – Vajon ki volt? Isabel így szólt: – Vajon mi ölte meg? Végigfuttattam a tenyeremet az állat testén – a farkas az oldalán feküdt, mellső lábai keresztben, hátsó lábai keresztben, a farka félárbócra eresztve. A számba haraptam, és megszólaltam: – Nem látok vért. – Fordítsd meg. – javasolta Isabel. Gyengéden megfogtam a farkas lábait, és a másik oldalára fordítottam; a teste nem volt teljesen merev – az arcára hullott levél ellenére nem lehetett régóta halott. Megrándult az arcom, ahogy vártam a borzalmas felfedezést, de nem volt látható sérülés a másik oldalán sem. – Talán már öreg volt – mondtam. Rachelnek volt egy kutyája, amikor megismerkedtünk: egy öreg golden retriever, akinek szinte hófehérre őszült a pofája. – Ez a farkas nem látszik öregnek – mondta Isabel. 33

– Sam azt mondta, hogy a farkasok úgy tizenöt évvel azután, hogy már nem változnak át, meghalnak. Talán vele is ez történt. Felemeltem a farkas pofáját, hogy lássam, vannak-e rajta árulkodó, szürke vagy fehér szőrszálak. Hallottam, hogy Isabel undorral felnyög, mielőtt megértettem volna, miért. Vörös vér száradt a farkas pofájára – azt hittem, hogy vadászatból maradt, de aztán rájöttem, hogy az álla alatt, a földön is volt vér. A farkas vére. Ismét nyeltem egyet, kicsit émelyegtem. Nem igazán akartam, hogy Isabel észrevegye, ezért megszólaltam: – Talán elütötte egy autó, és idejött? Isabel az undortól vagy a lenézéstől reszelős hangon felelt. – Nem. Nézd az orrát! Igaza volt. A farkas orrából két párhuzamos vércsík futott az ajkain lévő régi vérfoltig. Nem tudtam levenni róla a szemem. Ha Isabel nem lett volna velem, nem tudom, mennyi ideig maradtam volna ott a pofájával a kezemben, mennyi ideig néztem volna a farkast – az embert akinek a saját vére száradt az arcára halálakor. De Isabel ott volt. Így hát óvatosan letettem a farkas fejét a földre. Egyik kesztyűs ujjammal megsimogattam arcán a puha szőrt. Betegesen szerettem volna újra megnézni a másik arcát, a véreset. – Nem gondolod, hogy valami nem stimmel vele? – kérdeztem. – Te igen? – kérdezett vissza Isabel. Aztán megvonta a vállát. – Lehet, hogy csak orrvérzés. Vérezhet egy farkas orra? Amikor vérzik az orrod, megfulladhatsz, ha felfelé nézel. A gyomrom összeszorult a balsejtelemtől. – Grace. Menjünk! A fejsérülés is okozhat ilyet. Vagy az állatok nyúltak hozzá, miután meghalt. Vagy egyéb gusztustalanság, amire ebéd előtt ne gondoljunk. A lényeg, hogy halott. Itt a vége. Az élettelen szürke szemre néztem. – Talán el kellene temetnünk. – Talán ihatnánk előbb egy kávét – felelte Isabel. Felálltam, és lesöpörtem a térdemet. Volt valami rossz érzés bennem, ami akkor szokott lenni, amikor az ember valamit nem fejez be, egy bizsergő idegesség. Talán Sam többet tudna. Erőltetetten könnyed hangon így szóltam: 34

– Oké. Menjünk, melegedjünk fel! Felhívom Samet. Majd utána idejöhet. – Várj – kérte Isabel. Elővette a mobilját, és lefényképezte a farkast. – Próbáljuk használni az agyunkat. Isten hozott a technika világában, Grace. Ránéztem a telefon kijelzőjére. A farkas valóságban vérrel szennyezett arca a mobiltelefon képernyőjén hétköznapinak és sértetlennek tűnt. Ha nem láttam volna a hús-vér farkast, nem tudtam volna, hogy valami nincs rendben vele.

35

Hetedik fejezet Sam ÚGY NEGYED ÓRÁIG ÜLTEM A KENNY BÜFÉBEN, és figyeltem a pincérnőt, aki a többi bokszban ülő vendéget szolgálta ki, akár egy méhecske, amint vissza-visszaszáll a virágokra, amikor Grace bekopogott a katedrálüveg ablakon. Ellenfényben álló sziluett volt a ragyogó, kék ég előtt, épp csak kivettem a mosolya vékony fehérségét, s láttam, hogy csókot dob nekem, aztán Isabellel a bejárat felé kanyarodnak. Egy pillanattal később egy hidegtől kipirosodott orrú és arcú Grace csusszant be mellém a repedezett, piros bokszba. A farmerja cuppogott az örökösen zsíros felületen. Meg akarta érinteni az arcomat, mielőtt megcsókolt volna, de hátrahőköltem. – Mi van? Büdös vagyok? – kérdezte, és nem tűnt túl haragosnak. Letette az asztalra a mobiltelefonját és a kocsikulcsát, és átnyúlt előttem a falnál lévő étlapért. Elhajolva a kesztyűjére mutattam. – Hát, igen. A kesztyűdnek farkasszaga van. De nem jó értelemben. – Kösz a megerősítést, farkasember – szólt Isabel. Amikor Grace odanyújtott egy étlapot, Isabel együtt érzően nemet intett, és hozzátette: – Az egész kocsinak ázottkutya-szaga van. Nem voltam biztos az ázott kutya jelzőben; igen, éreztem a normális, pézsmás farkasszagot Grace kesztyűjén, de valami mást is – egy kellemetlen, rejtett áramlatot, ami felizgatta még mindig éles szaglásomat. Grace megszólalt: – Nyugi. Kiteszem a kocsiba. Nincs szükség erre a mindjártkiakadok-nézésre. Ha jön a pincérnő, rendeljetek nekem kávét, és valamit, amiben van szalonna, jó? Miközben kint volt, Isabel meg én kellemetlen csendben ültünk, amelyet egy Motown-dal töltött ki a konyhából hallatszó tányércsörgés mellett. A sószóró ferde árnyékát tanulmányoztam, ahogy a zacskós cukrokra vetül tartójukban. Isabel a pulóvere vastag mandzsettáját vizsgálgatta, és azt, ahogy az asztalon fekszik. Végül megszólalt:

36

– Csináltál még egy madárizét. Felemeltem a darut, amelyet a szalvétámból hajtogattam, amíg vártam. Hullámos volt és tökéletlen, mert a szalvéta nem volt teljesen négyzet alakú. – Ja. – Minek? Megdörzsöltem az orromat, próbáltam megszabadulni a farkas illatától. – Nem tudom. Van egy japán legenda, ami szerint ha hajtogatsz ezer papírdarut, kívánhatsz valamit. Isabel felhúzta az egyik szemöldökét, amitől a mosolya önkéntelenül is kegyetlen lett. – Van kívánságod? – Nincs – feleltem, miközben Grace visszaült mellem. – Minden kívánságom teljesült már. – Mit kívántál? – vágott közbe Grace. – Hogy megcsókoljalak – mondtam. Felém hajolt, és odakínálta a nyakát, én pedig megcsókoltam épp a füle mögött, és úgy tettem, mintha nem érezném már a farkas mandulaillatát a bőrén. Isabel szeme összeszűkült, bár a szája még mindig felfelé görbült, és tudtam, hogy észrevette a reakciómat. Félrenéztem, amikor megérkezett a pincérnő, és felvette a rendelést. Grace kávét kért, és egy szalonnás-salátás-paradicsomos szendvicset, én a napi levest rendeltem, és teát. Isabel csak kávét kért, és egy kis zacskó müzlit vett elő kis bőrtáskájából, miután a pincérnő távozott. – Ételallergia? – kérdeztem. – Mucsaallergia. Zsírallergia. Ahol régen laktunk, igazi kávéházak voltak. Amikor itt azt mondom panini, azt mondják, egészségedre. Grace felnevetett, és elvette a szalvétadarumat; megmozgatta a szárnyait. – Valamelyik nap bemegyünk Duluthba paninivadászatra, Isabel. Addig is jót tesz neked a szalonna. Isabel olyan képet vágott, mint aki nem ért egyet Grace-szel. – Ha a jó alatt azt érted, hogy narancsbőr és pattanások, akkor biztosan. Szóval, Sam, mi van ezzel a döggel? Grace mondta, hogy

37

valamit meséltél neki arról, hogy a farkasok tizenöt évig élnek, miután már nem változnak oda-vissza. – Szép volt, Isabel – morogta Grace, és felém pillantott, hogy lássa, milyen képet vágok a dög szóra. De a telefonban már elmondta, hogy a farkas nem Beck, Paul vagy Ulrik, így nem reagáltam. Isabel bocsánatkérés nélkül vállat vont, és kinyitotta a telefonját. Felém tolta az asztalon. – Egyes számú vizuális segítség. A telefon megcsikordult a láthatatlan morzsákon, amikor magam felé fordítottam. A gyomrom összerándult, amikor megpillantottam a farkast a kijelzőn. Egyértelműen halott volt, de a gyászom erőtlen. Nem ismertem emberként. – Azt hiszem, igazad van – mondtam. – Ezt a farkast én csak farkasként ismertem. Biztos végelgyengülésben halt meg. – Nem hiszem, hogy természetes halál volt — mondta Grace. — Plusz nem láttam fehér szőrszálakat a pofáján. Felhúztam a vállamat. – Csak azt tudom, amit Beck mondott. Hogy nekünk... – Feszült voltam, mert már nem tartoztam közéjük. – Tíz vagy tizenöt évünk van, miután már nem változunk vissza emberré. Ez egy farkas természetes élettartama. – Vér folyt az orrából — mondta majdhogynem dühösen Grace, mintha idegesítené, hogy ki kell mondania. Előre-hátra döntögettem a kijelzőt, és a farkas pofájára hunyorogtam. Nem láttam semmit a homályos kijelzőn, ami erőszakos halálra utalt volna. – Nem volt sok – mondta Grace, válaszul a szemöldökráncolásomra. – Láttál olyan farkast, aki meghalt, és véres volt az arca? Próbáltam felidézni a különböző farkasokat, akik meghaltak, míg Beck házában laktam. Összemosódó emlékek voltak – Beck és Paul, kátránypapírral és ásóval, Ulrik, ahogy azt énekli teli torokból: „Mert Ö Egy Nagyszerű Fickó" nem igazán emlékszem tisztán egyikükre sem. Talán ezt a farkast fejbe verték. Szándékosan nem engedtem meg magamnak, hogy a farkasbőr mögött az emberre gondoljak. Grace nem szólt semmit, amikor a pincérnő letette elénk az italokat és az ételt. Egy hosszú pillanatig hallgattunk, miközben én a teámat 38

ízesítettem, Isabel pedig ugyanezt tette a kávéjával. Grace a szalonnás szendvicset tanulmányozta töprengve. Isabel megszólalt: – Ahhoz képest, hogy egy mucsai büfé, elég jó a kávéjuk. Részben értékeltem, hogy még csak fel sem nézett, hogy lássa, a pincérnő meghallhatja-e – a valódi érzéketlenséget valahogy érdemes volt figyelni. De leginkább annak örültem, hogy Grace mellett ülök, aki olyan pillantást lövellt Isabel felé, amelyben ez volt: Néha nem tudom, miért vagyok veled. – Ohó. Jön valaki. John Marx lépett be, Olivia bátyja. Nem igazán akartam beszélgetni vele, és először úgy látszott, nem is kell, mert John mintha nem vett volna észre minket. Egyenesen a pulthoz ment, kihúzott egy széket, magas alakja meggörnyedt rajta, ahogy lekönyökölt. Mielőtt egyáltalán rendelt volna, a pincérnő már hozott is neki egy kávét. – John szexi – észrevételezte Isabel olyan hangon, mintha ez valami hátrányos dolog lenne. – Isabel – sziszegte Grace. – Talán kissé lejjebb tekerhetnéd az érzéketlenségi mutatódat! Isabel a száját biggyesztette. – Mi van? Olivia nem halt meg. – Meg fogom kérni, hogy üljön ide hozzánk – mondta Grace. – Jaj, ne, kérlek, ne csináld – kértem. – Akkor hazudni kell, és abban nem vagyok jó. – De én igen – felelte Grace. – Szánalmasan fest. Mindjárt visszajövök. Egy perc múlva megérkezett Johnnal, és visszaült mellém. John az asztal végénél ácsorgott, kissé kényelmetlenül érezhette magát, miközben Isabel épp egy pillanattal többet várt a kelleténél, s csak azután húzódott beljebb a bokszban. – Szóval, hogy vagy? – kérdezte Grace együtt érzően. Az asztalra könyökölt. Talán csak képzeltem a parancsoló hangot, de nem hittem. Hallottam már ezt a hangot, amikor olyasmit kérdezett, amire tudta a választ, és tetszett neki, amit tudott.

39

John Isabelre pillantott, aki meglehetősen tapintatlanul elhúzódott tőle, karját az ablakpárkányon nyugtatta. Aztán John felénk hajolt. – Kaptam egy e-mailt Oliviától. – Egy e-mailt? – kérdezett vissza Grace. A hangja a remény, a hitetlenkedés és a gyöngeség épp megfelelő elegyéről árulkodott. Épp, amire az ember egy gyászoló lánytól számít, aki abban reménykedik, hogy a legjobb barátnője még életben van. Csakhogy Grace tudta, hogy Olivia életben van. Élesen néztem rá. Grace rám se hederített, még mindig ártatlanul, erőteljesen nézett Johnra. – Mit írt? – Azt, hogy Duluthban van. És hogy hamarosan hazajön! – John a magasba dobta mindkét karját. – Nem tudtam, hogy összecsináljam magam, vagy sikítsak a monitorra. Hogyan tehette ezt anyával és apával? Aztán azt írja, hogy „nemsokára hazajövök"? Mintha csak egy havert ment volna meglátogatni, és most végzett. Tényleg boldog vagyok, de Grace, annyira haragszom rá! Hátradőlt a széken, és kissé meglepettnek tűnt, hogy ilyen sok mindent bevallott. Összefontam a karomat, és az asztalra támaszkodtam, próbáltam legyőzni a váratlanul rám törő féltékenység böködését, mert John úgy mondta ki Grace nevét, mint akiknek közük van egymáshoz. Furcsa, mit tanít a szerelem a saját hibáinkról. – De mikor? – erősködött Grace. – Mit írt, mikor jön vissza? John megvonta a vállát. – Természetesen semmit azon kívül, hogy „nemsokára". Grace szeme csillogott. – De életben van. – Igen – mondta John, és láttam, hogy most már az ő szeme is fénylik. – A zsaruk azt mondták, hogy... tudjátok, hogy nem kellene reményeket táplálnunk... mindegy. Ez volt a legrosszabb, hogy nem tudtuk, él-e. – Ha már szóba hoztad a zsarukat – mondta Isabel -, megmutattad nekik az e-mailt? Grace egy nem túl kellemes pillantást vetett Isabelre, de mire John visszanézett rá, a tekintete visszaváltozott gyengéden érdeklődővé. 40

A srác bűntudatosnak látszott. – Nem akartam, hogy azt mondják, talán nem is valódi. Azt hiszem... Azt hiszem, megmutatom majd. Csak mert le tudják nyomozni, nem? – De igen – felelte Isabel, és John helyett Grace-re nézett. – Hallottam, hogy a zsaruk vissza tudják keresni az IP-címet, vagy hogy hívják. Megtalálják a körzetet, ahonnan az e-mail jött. Talán még itt Mercy Fallsban is. Grace kemény hangon válaszolt: – De ha egy internetkávézóból küldték egy elég nagy városból, mint Duluth vagy Minneapolis, akkor nem sokra mennek vele. John közbevágott: – Nem tudom, hogy akarom-e, hogy rúgkapálva, sikítozva visszarángassák ide Oliviát. Úgy értem, hogy már majdnem tizennyolc éves, és nem hülye. Hiányzik, de kell hogy legyen valami oka annak, hogy elment. Mindannyian Johnra meredtünk – mindenki másért, azt hiszem. Én csak azon gondolkodtam, hogy ez egy borzasztóan figyelmes és önzetlen mondat volt, ha kissé alulinformált is. Isabel tekintete inkább azt mondta: te-totál-idióta-vagy? Grace pillantása rajongást tükrözött. – Jó testvér vagy – mondta. John lenézett a kávéscsészéjére. – Igen, hát nem tudhatom. Mindegy, most jobb, ha megyek. Épp órára indultam. – Órára, szombaton? – Műhelymunka – felelte John. – Extra kreditpontokért. Kimozdulok otthonról. – Kicsusszant a bokszból, és elővett pár dolcsit a kávéért. – Odaadnátok a pincérnőnek? – Ja – mondta Grace. – Látunk még? John biccentett, és távozott. Csak egy pillanat telt el a távozása után, Isabel máris visszacsusszant középre, hogy Grace szemébe nézzen. – Azta, Grace, sose mesélted, hogy agy nélkül születtél – mondta Isabel. – Csak anélkül lehet ilyen hihetetlen baromságot csinálni. Én nem így mondtam volna, de ugyanezt gondoltam. Grace legyintett. – Pff. Akkor küldtem, amikor legutóbb Duluthban voltam. Valami reményt akartam adni nekik. És azt hittem, hogy ettől a zsaruk majd 41

nem keresik olyan nagyon, mert azt gondolják, hogy egy idegesítő, majdnem-nagykorú szökevény, nem pedig egy lehetséges gyilkossági vagy emberrablási eset. Látod, igenis használtam az agyamat. Isabel egy kis müzlit rázott a tenyerébe. – Hát, szerintem ki kellene maradnod ebből. Sam, mondd meg neki, hogy maradjon ki belőle. Az egész ötlettől nyugtalan lettem, de azt mondtam: – Grace nagyon bölcs. – Grace nagyon bölcs – ismételte Grace Isabelnek. – Általában – tettem hozzá. – Talán el kellene mondanunk neki – mondta Grace. Isabellel együtt bámultam rá. – Mi van? A bátyja. Szereti őt, és azt akarja, hogy boldog legyen. Nem is értem a titkolózást, ha tudományos alapja van. Ja, a nagyvilág határozottan félreértené. De a családtagok? Gondolhatnátok, hogy jobban fogadják, ha irtózatos helyett logikus. Nem igazán voltak szavaim arra a rémületre, amit ez a gondolat ébresztett bennem. Még csak abban sem voltam biztos, hogy miért reagáltam így. – Sam – szólt Isabel, és rájöttem, hogy csak ülök ott, és egyik ujjammal a sebhelyes csuklómat babrálom. Isabel Grace-re nézett. – Grace, ez a leghülyébb ötlet, amit valaha hallottam, hacsak nem az a célod, hogy Oliviát a legközelebbi mikroszkóp alá lökjük, hogy ott piszkálják és szurkálják. Ráadásul John nyilvánvalóan túl feszült ahhoz, hogy kezelje a helyzetet. Ennek legalább volt értelme számomra. Bólintottam. – Nem hiszem, hogy ő a megfelelő ember, akinek elmondhatod, Grace. – Te mondtad el Isabelnek! – Muszáj volt – mondtam, mielőtt Isabel leszállt volna a magas lóról. – A nagyobb részére már maga is rájött. Azt hiszem, a szükséges tudás vonalán kell működnünk. – Grace kezdte felvenni az üres arckifejezését, ami azt jelentette, hogy ideges, tehát így szóltam: – De még mindig úgy gondolom, hogy nagyon bölcs vagy. Általában. – Általában – ismételte Isabel. – Én most lelépek. Rendesen hozzáragadtam a műanyag üléshez. 42

– Isabel – mondtam, amikor felállt. Furcsán nézett rám, mintha eddig még sosem szólítottam volna a nevén. – El fogom temetni. A farkast. Talán ma, ha a talaj nem fagyos. – Nem kell kapkodni – felelte. – Nem megy sehová. Amikor Grace felém hajolt, megint az orromba szökött a rothadás szaga. Azt kívántam, bár jobban megnéztem volna a fotót Isabel telefonján. Azt kívántam, hogy bár lenne sokkal egyértelműbb a farkas halálának természete. Egy életre elegem volt a rejtélyekből.

43

Nyolcadik fejezet Sam EMBER VOLTAM. Másnap, miután eltemettem a farkast, hideg volt, a minnesotai március teljes pompájában tombolt: egyik nap a hőmérséklet mínusz egy fokig emelkedett, a következőn alig volt mínusz tíz-tizenkettő. Elképesztő, milyen melegnek tűnt a nulla fok két hónap kemény mínusz után. Sosem kellett ilyen hideggel szembenéznem emberi bőrben. Aznap keserű hideg volt, annyira messze volt a tavasz, amennyire csak lehetett. A ragyogó, piros magyalbogyókat kivéve nem voltak színek sehol a világban. A lélegzetem megfagyott, a szemem kiszáradt a hidegtől. A levegőnek olyan szaga volt, mint farkaskoromban, de mégsem voltam az. A tudás megindított és fájt. Egész nap csak két vásárló járt a könyvesboltban. Azt fontolgattam, mit csinálok majd munka után. Legtöbbször, ha a műszak véget ért, mielőtt Grace végzett volna az iskolában, inkább az üzlet galériáján időztem egy könyvvel, mint hogy hazamenjek az üres Brisbane-házba. Grace nélkül az csak várakozóhely volt, tompa fájdalom a bensőmben. Ma a fájdalom követett a munkába. Már írtam egy dalt – csak egy dal darabkáját – Titok-e az, amit ember nem firtat / mi nem hordoz veszélyt, bárha kitudódhat: / éppúgy élsz és érzel, éppúgy ver a szíved, / ismervén a „titkom", mit elárultam néked. – leginkább csak egy dal reményét. A kassza mögött ücsörögtem, és egy Roethke-kötetet olvasgattam. A műszak hamarosan véget ér, és Grace későig tanul. A pillantásom az odakint lebegő apró hópelyhekre tévedt Roethke szavai helyett: „Sötét a fényem, s vágyam még sötétebb. / Lelkem hőségtől veszett légy, donog/ A párkányon. Én melyik én vagyok? (Ferencz Győző fordítása) Lenéztem a könyv lapján az ujjaimra, a csodálatos, becses kincsekre, és bűntudatom támadt a névtelen akarás miatt, ami megfertőzött. Az óra elketyegte az ötöt. Általában ilyenkor zártam be a bejárati ajtót, átfordítottam a táblát a ZÁRVA – RÖGTÖN JÖVÖK feliratra, és kimentem a hátsó ajtón a Volkswagenemhez. 44

De ezúttal nem így tettem. Ezúttal bezártam a hátsó ajtót, fogtam a gitártokot, és kimentem a bejárati ajtón, kissé megcsúszva a jeges küszöbön. Felvettem a sapkát, Grace félresikerült kísérletét, hogy szexi legyek, miközben a fejemet is melegen tartom. A járda közepére lépve figyeltem, ahogy apró pelyhek szállingóznak a néptelen utcára. Ameddig csak elláttam, régi hókupacok hevertek foltos szobrokként. Jégcsapok rajzoltak csorba mosolyt az üzletek homlokzatára. A szememet csípte a hideg. Tenyérrel felfelé kinyújtottam a kezemet, és figyeltem, ahogy a hó elolvad a bőrömön. Ez az élet nem volt valódi. Ezt az életet egy ablakon át figyeltem. Ezt az életet a tévében néztem. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy volt, amikor nem bújtam el ez elől. Fáztam, a kezemben egy marék hó, és ember voltam. A jövő előttem nyújtózott, végtelenül és egyre növekedve, és az enyém volt, úgy, ahogy azelőtt soha. Hirtelen eufória öntött el, szélesen vigyorogtam a kozmikus lottón, amelyen megütöttem a főnyereményt. Mindent kockára tettem, és mindent megszereztem, és itt voltam, e világból való, ebben a világban. Hangosan felnevettem, senki sem hallott, csak a hópelyhek közönsége. Leugrottam a járdáról, bele a szürkülő hókupacba. Megrészegültem a saját emberi testem valóságától. Egy egész életnyi tél, sapka, hideg ellen felhajtott gallér, kivörösödő orr, szilveszteréjszakai virrasztás. A teherautók csúszós keréknyomaiban korcsolyázva az úton, keresztülkeringőztem az utcán, a gitártokot forgattam magam körül, hullott a hó, és rám dudált egy kocsi. Integettem a sofőrnek, és felugrottam a szemközti járdára. Levertem a ropogós havat minden egyes parkolóóráról, amely mellett elmentem. A nadrágom megfagyott a cipőmbe gyűlt hótól, az ujjaim elgémberedtek és vörösek voltak, és még mindig én voltam. Mindig én. Megkerültem a háztömböt, míg a hideg el nem vesztette az újdonságát, és visszafutottam a kocsimhoz, majd az órámra néztem. Grace még iskolában lehetett, és nem volt kedvem kockáztatni, hogy a házhoz érve valamelyik szülőjét találom otthon helyette. A kínos jelző még csak körül sem írta azt a beszélgetést. Minél nyilvánvalóbbá vált a kapcsolatunk Grace-szel, annál kevesebbet tudtak mondani nekem a szülei. És fordítva. Ezért inkább Beck házához mentem. Még ha nem is 45

remélhettem, hogy bármelyik farkas átváltozott már, pár könyvemet összeszedhettem. Nem voltam nagy rajongója a krimiknek, amelyek Grace polcain sorakoztak. Az országúton hajtottam a halódó, szürke fényben az út szegélyéhez törleszkedő Boundary-erdő mellett, míg el nem értem a Beck házához vezető kihalt utcát. Beálltam az üres felhajtóra, kiszálltam a kocsiból, és nagy levegőt vettem. A fáknak itt más illatuk volt, mint Grace-ék háza mögött – itt teli volt a levegő a nyírfák éles, téli zöld illatával, és a tó melletti nedves föld összetett szagával. Ki tudtam venni a falka csípős pézsmaillatát is. Megszokásból a hátsó ajtóhoz mentem, a friss hó nyikorgott a talpam alatt, és a farmerom szárára tapadt. Miközben hátra kerültem, végighúztam az ujjaim hegyét a ház mellett nőtt bokrok tetejére hullott havon. Vártam a hányingert, amely azt jelentette, hogy át fogok változni. De nem jött. A hátsó ajtónál tétováztam. Kinéztem a havas hátsó udvarra és az erdőre. Ezernyi emlék élt az ajtótól az erdőig húzódó földterületen. Visszafordultam az ajtóhoz, és láttam, hogy nincs sem igazán nyitva, de zárva sem, csak annyira csukták be, hogy ne nyissa ki a változó széljárás. A kilincsre pillantottam, és vörös maszatot láttam rajta. Az egyik farkas, aki nagyon, nagyon hamar változott át – biztosan ez történt. Csak az új farkasok egyike változhatott emberré ilyen korán, és még ők sem remélhették, hogy megtarthatják az alakjukat, amíg jeges hó borítja a talajt. Kinyitottam az ajtót, és megszólaltam: – Hahó! – A konyhából zörgést hallottam. A hangtól, a járólapon hallatszó kaparászástól és csoszogástól nyugtalanná váltam. Próbáltam kigondolni valamit, ami megnyugtató egy farkasnak, és nem őrültség egy embernek. – Akárki is vagy, én ide tartozom. Befordultam a félhomályos konyhába, aztán megálltam a konyhasziget szegélyénél, amikor megéreztem a tó vizének áporodott szagát. Átnyúltam a pulton, hogy felkapcsoljam a villanyt, és megkérdeztem: – Ki van ott? Egy lábat láttam – csupasz, koszos emberi lábat -, a konyhasziget mögül lógott ki, és amikor megrándult, én is megugrottam 46

rémületemben. A pultot megkerülve egy srácot találtam az oldalán fekve, összegömbölyödve. Erősen reszketett. Sötétbarna haja sárosan csomósodott össze, és kinyújtott karján tucatnyi kis sebet láttam, az erdőn keresztül megtett, védtelen út bizonyítékaként. Farkasként bűzlött. Az eszemmel tudtam, hogy biztos Beck egyik új farkasa tavalyról. De amikor arra gondoltam, hogy Beck kiválasztotta, furcsa bizsergés futott át rajtam. Rájöttem, hogy a falka vadonatúj tagja, hosszú idő óta az első. Felém fordította az arcát, és bár fájdalmai lehettek – emlékeztem erre a fájdalomra -, az arckifejezése meglehetősen rendezett volt. És ismerős. Az arccsontok állig futó brutális vonala, a résre nyílt ragyogó, zöld szem idegesítően ismerős volt, és olyan névhez kapcsolódott, amely a tudatom peremén volt. Sokkal hétköznapibb körülmények között tudnám, gondoltam, de akkor és ott csak az agyam hátsó részében motoszkált. – Most vissza fogok változni, ugye? – kérdezte, és a hangjától kissé zavarba jöttem. Nemcsak a hangszínétől, amely meglehetősen komoly volt, és idősebb, mint amire számítottam, hanem a hanglejtésétől is. Tökéletesen egyenletes, a válla reszketése és lassan elfeketedő körmei ellenére. A fejéhez térdeltem, próbáltam kierőltetni a számon a szavakat. Úgy éreztem magam, mint egy kölyök, aki felvette az apja ruháját. Máskor Beck lett volna, aki elmagyarázza egy új farkasnak, nem én. – Igen, visszaváltozol. Még mindig túl hideg van. Figyelj... Legközelebb, amikor átváltozol, keresd meg a fészert az erdőben... – Láttam – mondta. A hangja kezdett morgásba fordulni. – Van odabent egy kályha, meg némi élelem és ruhák. Próbáld a SAM vagy az ULRIK feliratú dobozokat, azokban valaminek passzolnia kell rád. – Valójában, gondoltam, nem tudom, hogy igen vagy nem. A srácnak széles válla volt, és olyan izmai, akár egy gladiátornak. – Ott nem olyan jó, mint itt, de megúszod a szedertüskéket. Rám vetette ragyogó pillantását, és a cinizmus láttán rádöbbentem, hogy nem adott rá semmi okot, hogy azt higgyem, a sebek zavarják.

47

– Kösz a tippet – mondta, és a bennem rekedt szavak megsavanyodtak a számban. Beck azt mondta, hogy a három új farkast toborozta – hogy tudták, mibe keverednek. Eddig nem gondolkodtam rajta, hogy milyen ember választaná ezt az életet. Valaki, aki önként és egyre inkább elveszíti magát, míg végül búcsút int az egésznek. Egyfajta öngyilkosság volt, valóban, és amint eszembe jutott a szó, egészen másképpen néztem a fickóra. Miközben az újonc teste a padlón rángatózott, az arcvonásait még mindig uralta – várakozás volt az arcán, ha volt valami egyáltalán. Csak most volt időm észrevenni a régi sebeket a karján, mielőtt a bőre farkasbőrré vált volna. Sietve kinyitottam a hátsó ajtót, hogy a farkas, amely barnás és sötét volt a félhomályban, kimenekülhessen a hóba, el a konyha túl emberi berendezésétől. Ez a farkas azonban nem iramodott az ajtó felé, ahogy a többi tette volna. Ahogy én tettem volna farkasként. Ehelyett lassan ellépdelt mellettem lehorgasztott fejjel. Csak addig állt meg, amíg zöld szemével egyenesen a szemembe nézett. Nem kaptam el a pillantásom, és végül kisurrant az ajtón. Még egyszer megállt a hátsó udvaron, hogy vizsgálódva megnézzen magának. Távozása után sokáig kísértett a látványa: a könyökhajlatában éktelenkedő szúrt sebek, az öntelt pillantás, az ismerős vonások. Visszatértem a konyhába, hogy feltakarítsam a vért és a mocskot a padlóról. Megpillantottam a kövön heverő pótkulcsot. Visszatettem a rejtekhelyére a hátsó ajtónál. Mindeközben úgy éreztem, hogy figyelnek, ezért megfordultam. Arra számítottam, hogy az új farkast látom majd az erdő szélén. De helyette egy nagy, szürke farkas állt ott, a tekintete rezzenetlenül fúródott a szemembe. Egészen máshogyan volt ismerős. – Beck – suttogtam. Nem mozdult, de az orrlyukai dolgoztak, ugyanazt szagolta, amit én: az új farkast. – Beck, mit hoztál nekünk?

48

Kilencedik fejezet Isabel TANÍTÁS UTÁN BENT MARADTAM A DIÁKÖNKORMÁNYZATI ÜLÉSEN. Pokoli unalmas volt, és kicsit sem érdekelt, hogyan szervezi meg magát a Mercy Falls Gimi, de azt a kettős célt szolgálta, hogy nem kellett otthon lennem, és ülhettem a hátsó sorban, néma, gúnyos mosollyal, sötétre festett szemmel, elérhetetlenül. Ott ült körülöttem a szokásos lánycsapat, a szemük, akár az enyém, és elérhetetlennek látszottak – ami nem ugyanaz, mint elérhetetlennek lenni. Egy akkora városban, mint Mercy Falls, röhejesen egyszerű volt népszerűnek lenni. Csak azt kellett hinned, hogy kapós árucikk vagy, és már az is voltál. Nem olyan volt, mint San Diego, ahol a népszerűség teljes munkaidős állás volt. Annak hatása, hogy megjelentem a gyűlésen – egyórás reklám az Isabel Culpeper nevű terméknek -, legalább egy hétig el fog tartani. De végül el kellett indulnom hazafelé. Pompás, mindkét szülőm kocsija a ház előtt parkolt. Magamon kívül voltam a gyönyörtől. Ültem a kocsifelhajtón a terepjárómban, kinyitottam a Shakespeare-kötetet, amit olvasnom kellett, és úgy feltekertem a hangerőt, hogy láttam, ahogy a basszus vibrál a visszapillantó tükörben. Úgy tíz perc után az anyám alakja tűnt fel az egyik ablakban, és túlzó mozdulattal intett, hogy menjek be. És kezdetét vette az este. Odabent, a hatalmas, rozsdamentes acél konyhánkban a Culpeper Show legszebb epizódja ment. Anya: Biztos vagyok benne, hogy a szomszédok imádják a white trasht. Köszi, hogy elég hangosra vetted, hogy hallhassák. Apa: Egyébként hol voltál? Anya: Diákönkormányzati ülésen. Apa: Nem téged kérdeztelek. A lányunkat kérdeztem. Anya: Most őszintén, Thomas, nem mindegy, ki válaszol? Apa: Úgy érzem, hogy pisztolyt kell nyomnom a fejéhez, hogy beszéljen velem. Én: Ez egy lehetőség? 49

Most mindketten rám bámultak. Nem igazán kellett hozzászólnom a Culpeper Show-hoz; önfenntartó volt nélkülem is, minden esti ismétléssel. – Mondtam, hogy nem kellene állami iskolába járnia – mondta apám az anyámnak. Tudtam, hová vezet ez. Anya következő sora: „Mondtam, hogy nem kellene Mercy Fallsba költöznünk", aztán apa elkezd csapkodni, és végül mindketten elvonulnak egy-egy külön szobába, különböző márkájú alkoholos frissítőket fogyasztani. – Leckét kell írnom – vágtam közbe. – Felmegyek. Jövő héten találkozunk. Amikor megfordultam, hogy elmenjek, apa megszólalt: – Isabel, várj! Vártam. – Jerry mondta, hogy Lewis Brisbane lányával barátkozol. Igaz ez? Erre megfordultam, hogy lássam az arckifejezését. Karba font kézzel támaszkodott a színtelen konyhapultnak, tökéletesen ránctalan ingben és nyakkendőben. Az egyik szemöldöke felemelkedett keskeny arcán. Felhúztam a sajátomat, hogy passzoljon. – Mi a gond ezzel? – Ne beszélj velem ilyen hangon – mondta apa. – Csak kérdeztem valamit. – Akkor jó. Igen. Grace-szel járok ide-oda. Láttam, ahogy a karján kidudorodik egy ér, amikor ökölbe szorítja a kezét, aztán ellazítja, újra meg újra. – Azt hallottam, hogy sok köze van a farkasokhoz. Felemeltem a kezemet, mintha azt mondanám: Miről beszélsz? – Azt beszélik, eteti őket. Sokszor láttam őket ezen a környéken is – mondta. – Gyanúsan jó állapotban vannak. Azt hiszem, ideje megint megritkítani őket. Egy pillanatig csak néztük egymást. Én próbáltam eldönteni, tudja-e, hogy én etetem őket, és most a szokásos passzív-agresszív módján próbálja kihúzni belőlem, ő meg próbált a nézésével zavarba hozni. – Ja, apa – mondtam végül. – Le kéne lőnöd néhány állatot. Az majd visszahozza Jacket. Jó ötlet. Szóljak Grace-nek, hogy csábítsa őket közelebb a házhoz?

50

Anyám megfagyott műalkotásként meredt rám: Nő chardonnay-val. Apám olyan arcot vágott, mint aki meg akar ütni. – Végeztünk? – kérdeztem. – Ó, már nagyon közel járunk – mondta apám. Megfordult, és jelentőségteljesen anyámra nézett, amit ő nem látott, mert lefoglalta, hogy könnybe lábassza a szemeit, hogy majd legördülhessenek az arcán. Úgy véltem, hogy az én szerepem ebben az epizódban határozottan véget ért, hát otthagytam őket a konyhában. Hallottam, ahogy apám azt mondja: – Mindet meg fogom ölni. – Anyám könnyek között hozzátette: – Mindegy, Tom. Vége. Valószínűleg nem szabad tovább etetnem a farkasokat. Minél közelebb jönnek, annál veszélyesebb lesz mindannyiunk számára.

51

Tizedik fejezet Grace MIRE SAM HAZAÉRT, Rachellel fél órája próbáltunk megsütni egy parmezános csirkét. Rachel nem volt képes a panírozásra koncentrálni, hagytam hát, hogy kevergesse a paradicsomszószt, miközben én a végtelen számú csirkealkatrészt mártogattam lisztbe, tojásba, aztán a zsemlemorzsába. Úgy tettem, mintha ideges lennék, de az ismétlődő mozdulatok valójában nyugtatóan hatottak rám, és volt valami finom öröm a tapintásukban: a nyúlós tojás ragyogó sárgájának kavargása a csirkén, aztán a hús útjából kitérő, összesúrlódó zsemlemorzsák lágy surrogása. Bár ne fájt volna folyton a fejem! A vacsorakészítés és Rachel mégis jó munkát végeztek, hogy elfeledtessék velem a fejfájást és azt a tényt, hogy odakint téli sötétség honol, a fagy az ablaknak feszül a mosogató felett, és Sam még nincs itt. Ugyanazt a mantrát ismételgettem magamban újra meg újra. Nem fog átváltozni. Meggyógyult. Vége van. Rachel a csípőmnek ütötte a csípőjét, és hirtelen rádöbbentem, hogy iszonyú hangosra állította a zenét. Újra odaütötte a csípőjét, a zene ritmusára, aztán a konyha közepére perdült, és valami őrült Snoopytáncban a feje fölött rázta a karját. Az öltözéke, a csíkos harisnya felett viselt fekete ruha meg a két copf csak fokozta a groteszk hatást. – Rachel – mondtam, mire rám nézett, de nem hagyta abba a táncot. – Ezért vagy szingli. – Ezt a férfiak nem tudják kezelni – biztosított Rachel az állával maga felé bökve. Megpördült, és szemben találta magát Sammel, aki az előszobaajtóban állt. A dübörgő basszus elnyomhatta a bejárati ajtó hangját. A láttára a talpamba zuhant a gyomrom, a megkönnyebbülés, az idegesség és a várakozás fura elegye járt át. Ez az érzés mintha soha nem múlt volna el. Még mindig Sam előtt állva Rachel fura táncmozdulatokat tett, előrenyújtott mutatóujjal; úgy nézett ki, mint amit az ötvenes években fejlesztettek ki, amikor az emberek nem érinthették meg egymást. – Szia, Fiú! – ordította túl a zenét. – Olasz kaját csinálunk! 52

Még mindig egy csirkedarabot szorongatva megfordultam, és hangosan felmordultam tiltakozásképp. Rachel hozzátette: – A kollégám arról tájékoztat, hogy túloztam. Nézem, ahogy Grace olasz kaját csinál! Sam rám mosolygott mindig szomorúnak tűnő mosolyával, amely kissé talán feszesebb volt, mint szokott, és így szólt: A rádió felé gebeszkedtem, hogy a nem paníros kezemmel lehalkítsam. – Mi? – Azt mondtam: „Mit csináltok?" – ismételte Sam. – Aztán azt, hogy „Szia, Rachel", és hogy „Bejöhetek a konyhába, Rachel?" Rachel nagyvonalúan ellépett az útjából, és Sam odahajolt a pultra mellettem. Sárga farkasszeme összeszűkült, és úgy látszott, elfelejtette, hogy rajta van a kabátja. – Parmezános csirke – mondtam. Hunyorgott. – Mi? – Ezt csinálom. Merre jártál? Sam akadozva felelte: – Én... a... a könyvesboltban. Olvastam. – Gyorsan Rachel felé pillantott, és beszívta az ajkait. – Nem tudok beszélni. A szám még jeges a kinti hidegtől. Mikor lesz már tavasz? – Felejtsd el a tavaszt – mondta Rachel. – Mikor lesz már vacsora? Egy csupasz húsdarabot lóbáltam meg felé, Sam pedig végignézett a pulton maga mögött. – Tudok segíteni? – Leginkább be kellene fejeznem ennek a nyolcmillió csirkemellnek a bepanírozását – mondtam. A fejem kezdett lüktetni, és tényleg kezdtem utálni a nyers csirke puszta látványát is. -Sosem tudtam, hogy mi történik egy kiló csirkével, ha kiklopfolod. Sam gyengéden a mosogatóhoz oldalazott mellettem, hogy megmossa a kezét, aztán az arca az enyémhez simult, miközben mögöttem áthajolva a konyharuháért nyúlt, hogy megtörölje. – Bepanírozom a maradékot, amíg te kisütöd a többit. Jó lesz? – Felteszem a vizet a tésztának – vállalkozott Rachel. – Isteni vagyok dolgok felforralásában. – A kamrában van a nagy fazék – mondtam. 53

Amikor Rachel eltűnt a kis kamrában, és elkezdte zajosan keresni a lábosok és fedelek között, Sam hozzám hajolt, és a fülemhez nyomta a száját. – Ma láttam Beck egyik új farkasát. Átváltozott – súgta. Beletelt egy pillanat, amíg az agyam végigvette a szavai jelentését: új farkasok. Olivia ember lett? Sam megpróbálta megtalálni a többi farkast? Mi történt? Hirtelen felé fordultam. Még mindig elég közel volt, hogy összeérjen az orrunk; az övé még mindig hideg volt a kinti fagytól. Láttam a szemében az aggodalmat. – Hé, semmi ilyesmi, amíg én itt vagyok – szólt Rachel. – Kedvelem a Fiút, de nem akarom látni, ahogy megcsókolod. Egy szerelem nélkül maradt ember jelenlétében csókolózni kegyetlenség. Nem kellene sütnöd valamit? Megcsináltuk a vacsorát. Gyilkosan hosszú időnek tűnt, tudva, hogy Sam valamit mondani akar, és tudva, hogy Rachel előtt nem teheti. Bűntudatom is volt, ez is nyújtotta az időt. Olivia Rachelnek is barátnője volt. Ha megtudta volna, hogy Olivia talán hamarosan hazajön, kiugrott volna a bőréből, és tele lett volna kérdésekkel. Próbáltam elkerülni, hogy az órára nézzek; Rachelért nyolckor jött az anyukája. – Ó, szia, Rachel. Mmm, kaja. – Anyám hömpölygött be a konyhába, közben a fal mellett álló székek egyikére dobta a kabátját. – Anya! – mondtam, nem is leplezve a hangomban rejlő meglepetést. – Mit csinálsz itt ilyen korán? – Jut nekem is? A műteremben ettem, de nem volt valami laktató – mondta anya. Ebben nem kételkedtem. Anya isteni kalóriakazán volt; a szüntelen mozgás jót tesz a zsírégetésnek. Megfordult, és meglátta Samet. A hangja ravasszá és nem kifejezetten kedvessé vált. – Ó. Szia, Sam. Újra itt? Sam elvörösödött. – Gyakorlatilag itt laksz – folytatta anya. Megfordult és rám nézett. Világos volt, hogy valami mögöttes jelentést akar közvetíteni, de nem járt sikerrel. Sam mindenesetre elfordult, mintha számára elég nyilvánvaló lett volna.

54

Valaha anya tényleg kedvelte Samet. Még flörtölt is vele az ő anyumódján, és megkérte, hogy énekeljen, meg üljön neki modellt egy portréhoz. De az még akkor volt, amikor Sam csak egy srác volt, akivel randizgattam. Most, hogy nyilvánvalóvá vált, Sam nem csupán szalmaláng, anya barátságossága elpárolgott, és ő meg én a csend nyelvén kommunikáltunk. A mondatok közti szünetek több információt hordoztak, mint a szavak, amelyekből a mondatok álltak. Összeszorítottam az állkapcsomat. – Egyél egy kis tésztát, anya! Dolgozol még ma este? – Szeretnéd, ha nem lennék útban? – kérdezte. – Felmehetek az emeletre. – Megkocogtatta a fejemet a villájával. – Nem szükséges villámokat szórni rám, Grace. Értem én. Viszlát, Rachel. – Nem is szórtam villámokat – mondtam, miután kiment. Felakasztottam a kabátját. Az egész beszélgetéstől savanyú lett a szám íze. – Tényleg nem – értett egyet Sam kissé gyászos hangon. – Bűntudata van. – Az arckifejezése töprengő volt, lógott a válla, mintha olyan terhet cipelne, amely reggel még nem létezett. Egyszer csak azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon kételkedik-e abban, hogy jól döntött – hogy megérte-e a kockázatot. Azt akartam, hogy tudja, megérte. Azt akartam, hogy tudja, hogy a háztetőről is világgá kürtölném. Ekkor döntöttem úgy, hogy megbízom Rachelben. – Jobb lesz, ha most elviszed a kocsidat – mondtam Samnek. Ideges pillantást vetett a mennyezetre, mintha anya az itthoni műterme padlóján át is tudna olvasni a gondolataiban. Aztán Rachel felé pillantott. Végül rám nézett, az arcán ott volt a kimondatlan kérdés: Tényleg elmondod neki? Vállat vontam. Rachel kérdőn nézett rám. Tettem egy mozdulatot, hogy Várj, majd elmagyarázom, Sam pedig felszólt az emeletre: – Viszontlátásra, Mrs. Brisbane! Hosszú csend. Aztán anya nem valami szép hanglejtéssel válaszolt: – Viszlát. Sam visszajött a konyhába. Nem mondta, hogy bűntudata van, de nem is volt rá szükség. Az arcára volt írva. Kissé tétován így szólt: – Ha nem érnék vissza, mire menned kell, Rach, akkor szia.

55

– Vissza? – kiáltott fel Rachel meglepetten, amikor Sam kiment a bejárati ajtón a kocsikulcsát csörgetve. – Hogy érti, hogy „vissza"? Mit csinál a kocsijával? Várj... a Fiú itt alszik? – Psszt! – mondtam gyorsan a folyosó felé pillantva. A könyökénél fogva a konyha sarka felé perdítettem Rachelt, és gyorsan el is engedtem. Az ujjaimra néztem. – Azta, Rachel, jéghideg a bőröd. – Nem, te vagy forró – javított ki. – Tehát, mi folyik itt? Ti ketten... együtt alszotok? Éreztem, hogy akaratom ellenére elpirulok. – Nem úgy. Mi csak... Rachel nem várta meg, amíg kitalálom, hogyan fejezzem be a gondolatot. – Jézus isten, jézus isten, jézus...! Nem is tudom, mit mondjak erre, Grace! Ti csak mit? Mit csináltok? Ne, várj, el ne mondd! – Psszt! – kértem megint, bár nem volt olyan hangos. – Alszunk. Ennyi. Igen, tudom, hogy furcsán hangzik, de én csak... – Kerestem a szavakat, hogy megmagyarázzam. Nem csak arról szólt az egész, hogy majdnem elvesztettem Samet, és a közelemben akartam tartani. Nem csak a vágyról. Hanem arról, hogy úgy aludtam el, hogy Sam mellkasa a hátamhoz simult, és éreztem, ahogy a szívverése az én szívem ütemére lassult. Arról, hogy felnőttem, és rájöttem, hogy az ölelő karja, az illata, amikor alszik, a szuszogása maga az otthon, és minden, amit csak egy nap végén kívánhatok. Nem ugyanaz volt vele lenni, amikor ébren voltunk. De nem tudtam, hogyan magyarázzam el Rachelnek. Azon gondolkodtam, miért akarom elmondani neki. – Nem tudom, hogy el tudom-e magyarázni. Más érzés aludni, amikor ott van. – Azt lefogadom – mondta Rachel nagyra nyílt szemmel. – Rachel – mondtam. – Bocs, bocs. Próbálok ésszerű lenni, de a legjobb barátnőm épp az imént mondta, hogy minden éjszakát a fiújával tölt, anélkül, hogy a szülei tudnának róla. Szóval visszalopódzik? Elrontottad a Fiút! – Szerinted rossz, amit csinálok? – kérdeztem, és kicsit megrándult az arcom, mert azt gondoltam, hogy talán tényleg elrontottam Samet. Rachel gondolkodott. – Szerintem ez iszonyú romantikus.

56

Felnevettem. Kissé reszketegen, amiben volt egy kis kótyagosság és megkönnyebbülés. – Rachel, annyira szerelmes vagyok belé! – De nem hangzott valódinak, amikor kimondtam. Elcsépeltnek tűnt, mint egy tévéreklám, mert nem tudtam a hangomba csalni az igazságot és az érzéseim mélységét. – Megesküszöl, hogy nem mondod el senkinek? – Megőrzöm a titkodat. Távol álljon tőlem, hogy elszakítsam egymástól a fiatal szerelmeseket. Istenkém! El sem hiszem, hogy tényleg fiatal szerelmesek vagytok! A szívem zakatolt a vallomástól, de jó érzés is volt – egy dologgal kevesebb, amit Rachel elől titkolnom kellett. Mire pár perc múlva megérkezett az anyukája, mindketten eléggé megkergültünk ettől. Talán ideje volt pár újabb titkot is megosztanom vele. Sam Mínusz nyolc fok volt odakint. A hold a levelük hagyott, kusza ágak mögött függő, lapos, sápadt korongjának ragyogó fényében ácsorogva, szorosan összefont karokkal bámultam a zoknimat, és vártam, hogy Grace anyukája elhagyja a konyhát. Halkan szidtam a jeges minnesotai tavaszt, és a szavak fehér felhőkként gomolyogtak a sötétben. Furcsa volt ott állni a hidegtől égő szemmel. Reszkettem, nem éreztem az ujjaimat meg a lábujjaimat, és mégsem kerültem közelebb a farkasléthez, mint azelőtt. A verandára nyíló tolóajtó repedt üvegén keresztül épp csak hallható volt Grace hangja; az anyjával rólam beszélgettek. Az asszony óvatosan tudakolta, hogy holnap este is átmegyek-e. Grace haloványan elmerengett azon, hogy valószínűleg igen, ahogyan azt az ember fiúja tenni szokta. Az anyja hozzáfűzte, csak úgy általánosságban, hogy egyesek azt gondolhatnák, hogy túl gyors a tempónk. Grace megkérdezte az anyját, hogy kér-e még parmezános csirkét, mielőtt beteszi a hűtőbe. Hallottam a türelmetlenséget a hangjában, de az anyjának nem tűnt fel. Sikeresen foglyul ejtett idekint konyhai jelenlétével. A jeges deszkákon álltam farmerban és egy vékony Beatles-pólóban, és megfontoltam, hogy vajon bölcs lenne-e, ha feleségül venném Grace-t, aztán hippiként élnénk a Volkswagenem 57

hátsó ülésén, szülői felügyelet nélkül. Soha nem tűnt még ilyen jó ötletnek, mint most, amikor a fogaim kezdtek csattogni, és minden lábujjam és a fülem kezdett elhalni a hidegben. Hallottam, ahogy Grace így szól: – Megmutatod, min dolgozol odafent? Az anyukája kissé gyanakodva felelte: – Oké. – Csak hadd vegyem fel a pulcsimat – mondta Grace. A verandaajtóhoz lépett, és halkan kinyitotta, miközben a másik kezével levette a konyhaasztal széléről a pulóverét. Láttam, ahogy a szája a Bocsánat szót formálja felém. Kicsit hangosabban így szólt: – Hideg van itt. Elszámoltam húszig, miután elhagyták a konyhát, aztán bementem. Borzasztóan reszkettem a hidegtől, de még mindig Sam voltam. Minden bizonyítékot megkaptam, amire csak szükségem volt, hogy a gyógymód használt, de még mindig vártam a csattanót. Grace Sam még mindig annyira reszketett, amikor a szobámba értem, hogy teljesen elfelejtettem a fejfájásomat. Belöktem a hálószobaajtót anélkül, hogy felkapcsoltam volna a lámpát, és követtem a hangját az ágyig. – Ta-ta-talán át kellene gondolnunk az életstílusunkat – suttogta fogvacogva, miközben bebújtam az ágyba, és átöleltem. Végigsimítottam a karján, még a pólóján keresztül is éreztem, hogy libabőrös. Felhúztam a takarót a fejünk fölé, és a nyakához bújtam. Önzőségnek tűnt hangosan kimondani: – Nem akarok nélküled aludni. Sam pici labdává gömbölyödött – a lábait még a zokniján át is fagyosnak éreztem a meztelen lábamon -, és azt motyogta: – Én sem. D-d-de előttünk az egész... – Összetorlódtak a szavai; meg kellett állnia, hogy a száját megdörzsölve felmelegítse az ajkait, mielőtt folytatta volna. – Előttünk az egész élet. Hogy együtt legyünk. – Az egész élet, mostantól kezdve – feleltem. A hálószobaajtón kívülről apa hangját hallottam, biztosan akkor ért haza, amikor én 58

bejöttem a szobába. Hallgattam a szüleimet, miközben a szobájukba mentek a lépcsőn, zajosan és lökdösődve. Egy rövid pillanatig irigyeltem a szabadságukat, hogy akkor jönnek-mennek, amikor akarnak, nincs iskola, nincsenek szülők, nincsenek szabályok. – Nem kell itt maradnod, ha nem érzed jól magad. Ha nem akarsz. – Elhallgattam. Nem akartam túl tapadósnak hatni. Sam megfordult, szembe velem. Nem láttam semmit, csak a szeme csillogott a sötétben. – Ezt soha nem unom meg. Csak nem akartalak bajba keverni. Csak nem akartam, hogy úgy érezd, el kell küldened. Ha túl bonyolulttá válik. Megérintettem hideg arcát, jó érzés volt. – Ahhoz képest, hogy okos vagy, elég hülye tudsz lenni néha. – Éreztem a mosolyát a tenyerem alatt, miközben közelebb fészkelődött hozzám. – Vagy te vagy nagyon forró – mondta Sam -, vagy én vagyok nagyon hideg. – Forró vagyok – suttogtam. – Nagyon forró. Sam hangtalanul nevetett – kicsi, reszketeg hang volt. A kezéért nyúltam, hogy összekulcsolódjon az enyémmel. Így tartottuk, egy csomóban a testünk között összepréselve, amíg az ujjai kicsit felmelegedtek végre. – Mesélj az új farkasról – kértem. Sam elcsendesedett mellettem. – Valami nincs rendben vele. Nem félt tőlem. – Ez fura. – Elgondolkodtatott, hogy ki választaná, hogy farkassá változik? Talán mindegyikük őrült, Grace, Beck minden új farkasa. Ki választaná ezt az életet? Ezúttal rajtam volt a sor, hogy elnémuljak. Vajon Sam emlékszik rá, hogy tavaly épp így feküdt mellettem, és bevallottam, hogy azt kívánom, bárcsak átváltoznék, hogy vele mehessek? És nem csak azért, hanem azért is, hogy érezzem, milyen a farkasok közé tartozni, olyan egyszerű, varázslatos és zsigeri életet élni. Megint Olivia jutott eszembe, aki most fehér farkasként cikázik a fák között a falka többi tagjával, és a bensőmben valami megsajdult. 59

– Talán csak imádják a farkasokat – mondtam végül. – És az életük nem volt olyan jó. Sam teste ott volt mellettem, de a keze elernyedt az enyémben, és a szeme csukva volt. A gondolatai messze, messze jártak tőlem, érinthetetlenül. Végül megszólalt: – Nem bízom benne, Grace. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy semmi jó nem származhat ezektől az új farkasoktól. Csak... Azt kívánom, bár ne tette volna ezt Beck. Bárcsak tudott volna várni! – Aludj – mondtam, bár tudtam, hogy nem fog. – Ne aggódj azért, ami nem biztos, hogy megtörténik. De tudtam, hogy nem hallgat rám.

60

Tizenegyedik fejezet Grace – ÚJRA ITT, GRACE? A nővér felnézett, amikor beléptem az orvosi szobába. Az asztalával szemközti három széken ültek – az egyik diák feje hátrabillent álmában, olyan pózban, amely túl kínos volt, hogy színlelje, a másik kettő pedig olvasott. Mrs. Sanders meglehetősen híres volt arról, hogy akinek elege volt éppen, lóghatott az orvosiban, ami rendben is volt, míg valakinek nem támadt lüktető fejfájása, és nem szeretett volna leülni kicsit, ám nem maradt szabad hely. Az asztala elé álltam, és karba tettem a kezem. Úgy éreztem, mintha a fejemben doboló fájdalommal együtt zümmögnék. Megdörzsöltem az arcomat – a mozdulat hirtelen nagyon emlékeztetett Samre -, és azt mondtam: – Sajnálom, hogy megint valami ostobaság miatt zavarom, de a fejem megőrjít. – Hát elég nyomorultul festesz – ismerte el Mrs. Sanders. Felállt, és a gurulós szék felé intett, ami az asztala mögött állt. – Ülj le, amíg keresek egy lázmérőt. Kicsit ki is vagy pirulva. – Köszönöm – feleltem hálásan, és leültem a helyére, miközben ő a másik szobába indult. Furcsa volt ott lenni. Nemcsak a székében, a monitoron futó pasziánsszal és az íróasztalról rám néző, a gyerekeit ábrázoló fotókkal, hanem az orvosi szobában egyáltalán. Másodszor jártam itt, és csak néhány nap telt el az utolsó látogatásom óta. Párszor vártam Oliviára az ajtó előtt, de páciensként még sosem voltam idebent, nem gondolkodtam hunyorogva a neonfényben, hogy vajon beteg leszek-e. Mrs. Sanders távollétében nem éreztem úgy, hogy fegyelmeznem kellene magam, megfogtam hát az orrom hegyét, és próbáltam nyomást gyakorolni a fejfájás középpontjára. Ugyanolyan volt, mint a többi fejfájás, ami az utóbbi időben kínzott, tompa, sugárzó fájdalom, amely az arccsontomban égett. Ezek a fejfájások folytatással fenyegettek: folyton azt vártam, hogy folyni kezd az orrom, vagy köhögni kezdek, vagy valami. 61

Mrs. Sanders egy lázmérővel tért vissza, én pedig gyorsan elvettem a kezemet az arcom elől. – Nyisd ki a szád, drágám – utasított, amit más esetben viccesnek találtam volna, mert Mrs. Sanders nem tűnt olyan „drágámozó" típusnak. – Úgy érzem, elkaptál valamit. Elfogadtam a lázmérőt, és a nyelvem alá szorítottam; a műanyag tok élesnek és csúszósnak tűnt a számban. Meg akartam jegyezni, hogy ritkán vagyok beteg, de nem tudtam kinyitni a számat. Mrs. Sanders tantárgyakról fecsegett a két ébren lévő diákkal, miközben tovavánszorgott a három perc, aztán visszajött hozzám, és kivette a lázmérőt. – Azt hittem, már gyártanak gyorsabb lázmérőket is – mondtam. – Gyerekorvosoknak. Gondolják, hogy nektek, középiskolás pokolfajzatoknak, van időtök kivárni az olcsóbbat is. – Leolvasta a hőmérsékletemet. – Van egy kis lázad. Kicsike. Valószínűleg elkaptál egy vírust. Sok van most a levegőben, ilyen hőmérsékletingadozásban. Akarod, hogy felhívjak valakit, hogy vigyen haza? Elgondolkoztam, hogy micsoda öröm lenne megmenekülni a sulitól, és a délután hátralévő részét Sam karjába fészkelődve tölteni. De Sam dolgozott, nekem pedig kémiadolgozatot kellett írnom, így csak felsóhajtottam, és beismertem az igazat: nem vagyok elég rosszul ahhoz, hogy hazamehessek. – Már nincs sok hátra a napból. És dolgozatot írunk. Grimaszolt. – Önuralom. Helyes. Nos, tessék! Nem kifejezetten csinálhatnék ilyet a szüleid engedélye nélkül, de... – Megállt mellettem, és kinyitotta az íróasztal egyik fiókját. Volt benne egy csomó aprópénz, a kocsikulcsa és egy doboz lázcsillapító. A tenyerembe rázott két tablettát, és azt mondta: – Ez elintézi a lázadat, és valószínűleg tesz majd a fejfájás ellen is. – Köszönöm – mondtam a székét visszaadva. – Ne vegye a szívére, de remélhetőleg a héten már nem jövök. – Ez az iroda egy kulturális és közösségi találkahely! – mondta Mrs. Sanders sokkot színlelve. – Vigyázz magadra! Lenyeltem a lázcsillapítókat, és utána küldtem egy kis vizet az ajtó melletti tartályból, aztán visszamentem az osztályba. A fejem alig fájt. 62

Az utolsó óra végére a lázcsillapítónak sikerült a trükk. Mrs. Sandersnek valószínűleg igaza volt. A szüntelen érzés, hogy valami még lesz, csak egy vírus volt. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy így van.

63

Tizenkettedik fejezet Cole NEM HITTEM, HOGY MOST EMBERNEK KELLENE LENNEM. Ónos eső vágott a csupasz bőrömbe, olyan hideg, amit forrónak érez az ember. Az ujjaim akár a bunkósbotok, semmit nem éreztem velük. Nem tudtam, meddig fekhettem a fagyott földön, de arra elég volt, hogy a fagyott eső megolvadjon a derekam alatt. Annyira reszkettem, hogy alig tudtam felállni. Bizonytalanul talpra álltam, és gondolkodtam, miért változtam vissza emberré. Ezelőtt az emberi formám a melegebb napokra korlátozódott, és könyörületesen rövid ideig tartott. Fagyos este volt – talán hat vagy hét óra lehetett a nap csupasz faágakon átragyogó narancs színéből ítélve. Nem értem rá az állapotom bizonytalanságán töprengeni. Reszkettem a hidegtől, de nem éreztem a gyomromban a hányinger jelét, vagy a bőröm feszülését, ami azt jelentette volna, hogy farkassá változom. Emésztő bizonyossággal tudtam, hogy ebben a testben ragadtam, legalábbis pillanatnyilag. Ami azt jelentette, hogy menedéket kell találnom – teljesen pucér voltam, és nem akartam kivárni a fagyási sérüléseket. Túl sok végtagom volt, amelyeket nem szerettem volna elveszíteni. A karommal átöleltem a felsőtestemet, és felmértem a környezetet. Mögöttem a tó ragyogó fényfoltokat tükrözött. Az előttem elterülő homályos erdőbe hunyorogtam, és láttam a tóra néző szobrot és a szobor mögötti betonpadokat. Ez azt jelentette, hogy sétatávolságra vagyok a hatalmas háztól, amit korábban láttam. Tehát már volt célom. Remélhetőleg nincs otthon senki. Nem láttam autót a kocsifeljárón, tehát egyelőre szerencsém volt. – A francba, francba, francba – morogtam az orrom alatt, az arcizmaim meg-megrándultak, miközben átgyalogoltam a murván a hátsó ajtóhoz. Épp elég ideg maradt működőképes a csupasz talpamban, hogy érezzem, ahogy a kavicsok a hideg húsba vágnak. Gyorsabban gyógyultam, mint azelőtt, amikor még csak Cole voltam, de ettől még nem lett kevésbé fájdalmas a kövek szúrása. 64

Lenyomtam a hátsó ajtó kilincsét – nem volt zárva. Az Öreg Odafentről minden bizonnyal rám mosolygott. Az eszembe véstem, hogy majd küldjek egy lapot. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a rendetlen előszobába, amelynek barbecue-szósz illata volt. Egy pillanatig csak álltam ott, reszkettem, és kis időre megbénított a barbecue emléke. A hasam – amely sokkal laposabb és keményebb volt, mint amikor legutóbb ember voltam – felmordult, és egy röpke pillanatig arra gondoltam, megkeresem a konyhát, és lopok valami ételt. A gondolat, hogy ennyire akarok valamit, megmosolyogtatott. Aztán fájdalmasan kihűlt lábaim eszembe juttatták, miért vagyok itt. Először a ruha. Aztán a kaja. Kiléptem az előszobából a félhomályos folyosóra. A ház pont olyan óriási volt, amilyennek kívülről tűnt, és úgy festett, mint egy egész oldalas hirdetés a Lakáskultúrában. Minden, ami a falon lógott, tökéletes ötös vagy hármas csoportokba volt rendezve, hibátlanul sorba állítva, vagy elbűvölően aszimmetrikusan. Egy makulátlanul tiszta, valószínűleg mályvaszínűnek nevezett szőnyeg halkan végigvezetett a fapadlós folyosón. Magam mögé pillantva, hogy biztos legyek, tiszta a levegő, majdnem átestem egy drágának látszó vázán, amelyben művészien elrendezett, halott faágak álltak. Azon gondolkodtam, hogy vajon igazi emberek élnek-e itt. Sokkal sürgetőbben azon is elgondolkodtam, hogy azok közül, akik itt élnek, vajon valakivel egyezik-e a méretem. Tétováztam, amikor a hallba értem. Balra félhomályos folyosó. Jobbra masszív, sötét lépcső indult felfelé, amely egy gótikus horrorfilm gyilkossági jelenetében is megállta volna a helyét. Röviden megküzdöttem a logikával, és úgy döntöttem, felmegyek az emeletre. Ha én gazdag, minnesotai pasas volnék, odafent lenne a hálószobám. Mert a meleg levegő felfelé száll. Egy folyosóra jutottam, amelynek egyik oldala nyitott volt, és le lehetett látni a lépcsőre. Égtek a lábujjaim a zöld plüss szőnyegen, ahogy lassan visszatért beléjük az élet. A fájdalom jó dolog volt. Azt jelentette, hogy van vérkeringésem. – Ne mozdulj! Női hang állított meg. Nem úgy hangzott, mint aki fél, annak ellenére, hogy egy pucér krapek ácsorgott a házában, ezért gondoltam, hogy ha megfordulok, valószínűleg egy rám szegezett vadászpuskával 65

találom szembe magam. Élesen éreztem, hogy a mellkasomban normálisan ver a szívem, istenkém, hogy hiányzott az adrenalin! Megfordultam. Egy lány volt ott. Dermesztően csinos, azon a felfalom-a-szívedet módon. Hatalmas, kék szemek, félig eltakarva egyenetlenül vágott szőke frufruval. És a vállát úgy tartotta, mint aki tudja, hogy gyönyörű. Amikor végigfuttatta a pillantását a testemen, úgy éreztem magam, mint aki megmérettetett, és kívánatosnak találtatott. Megpróbálkoztam egy mosollyal. – Szia. Bocs. Meztelen vagyok. – Nagyon örvendek. Isabel vagyok – mondta. – Mit csinálsz a házamban ? Nem volt igazán jó válasz a kérdésére. Alattunk ajtócsapódás hallatszott. Mindketten összerezzentünk, és a hang felé néztünk. Egy rövid pillanatra a szívem felkiáltott a mellkasomban, és meglepve éreztem az iszonyatot – valamit, a hosszú semmi után. Nem tudtam mozdulni. – Te jó isten! – Egy nő tűnt fel a lépcső alján, és a korláton keresztül egyenesen rám bámult. Aztán Isabelre nézett. – Te jó isten! Mi a... Két generáció gyönyörű nő fog kinyírni. Meztelenül. – Anya! – csattant fel Isabel. – Mi lenne, ha nem bámulnál? Totál beteg. Az anyjával egyetemben csak pislogtam rá. Isabel közelebb jött hozzám, és áthajolt a korláton az anyja felé. – Egy kis magánélet, netán? – ordított le. Ettől élet költözött az anyjába. Visszaordított, és a hangja egyre magasabb lett: – Isabel Rosemary Culpeper, megmondanád, mit keres egy meztelen fiú a házban? – Mégis mit gondolsz? – felelte Isabel. – Mit gondolsz, mit csinálok egy meztelen fiúval a házban? Doktor Répaorr nem figyelmeztetett, hogy viselkedési zavarokat tapasztalhattok, ha folyton semmibe vesztek? Hát tessék, itt van, anya! Viselkedési zavarom van! Ez az, bámulj csak! Remélem, tetszik! Nem tudom, miért vettél rá minket,

66

hogy pszichiáterhez járjunk, ha nem is hallod, amit mond. Gyerünk, büntess csak meg a saját hibáidért! – Kicsim – szólt az anyja sokkal halkabban. – De ez... – Legalább nem valami utcasarkon árulom magamat! – visította Isabel. Hozzám fordult, és az arca azonnal ellágyult. Ezerszer könnyedebb hangon hozzátette: – Kiscicám, nem akarom, hogy így láss engem. Miért nem mész vissza a szobába? Színész lettem a saját életemben. Odalent az anyja a homlokát masszírozta, és próbált nem felém nézni. – Kérlek, kérlek, csak mondd meg neki, hogy vegyen fel valamit, mielőtt apád hazaér. Közben én töltök magamnak egy italt. Nem akarom újra látni. Amikor az anyja elfordult, Isabel megragadta a karomat – valahogy sokkolt, hogy a bőrömön érzem az ujjait -, és végigvonszolt a folyosón az egyik ajtóhoz. Kiderült, hogy fürdőszoba, fekete és fehér csempével, hatalmas, oroszlánlábú fürdőkáddal, amely a nagyját el is foglalta. Isabel olyan durván lökött be az ajtón, hogy kis híján beleestem a kádba, aztán becsukta mögöttünk az ajtót. – Mi a francot csinálsz itt emberbőrben ilyen korán? – követelőzött. – Te tudod, mi vagyok? – kérdeztem. Hülye kérdés volt. – Kérlek – mondta. A hangja csöpögött a lenézéstől, de úgy, hogy azzal fenyegetett, beindulok tőle. Senki – senki – nem beszélt így velem. – Vagy Sam egyik farkasa vagy, vagy csak egy véletlenül idetévedt, kutyaszagú, pucér perverz. – Sam? Beck – mondtam. – Nem Beck. Most már Sam – javított ki Isabel. – Nem érdekes. Csak az az érdekes, hogy meztelen vagy, a házamban, és tényleg farkasnak kéne most lenned. Mi a francért nem vagy farkas? Hogy hívnak? Egyetlen őrült pillanatig majdnem elárultam. Isabel Az arca egy pillanatra valahová máshová révedt, valami bizonytalan helyre. Ez volt az első valódi arckifejezés, amit láttam rajta, mióta a 67

korlátnál találtam. Aztán újra visszatért a majdnem-vigyor a képére, és azt mondta: – Cole. Mintha ajándékot nyújtana át. Visszadobtam. – Nos, miért nem vagy te most farkas, Cole? – Mert máskülönben hogyan ismertelek volna meg? – javasolta. – Szép próbálkozás – feleltem, de éreztem, ahogy egy nehéz mosoly jelenik meg az arcomon. Eleget tudtam a csábításról, megszokásból, hogy a gyakorlatban is felismerjem. Pimasz fickó volt, és meglehetősen megnőtt az önbizalma, miközben beszélgettünk. Felemelte a karját, és belekapaszkodott a zuhanyfüggöny rúdjába maga mögött, gyönyörűen kinyújtózva, miközben engem tanulmányozott. – Miért hazudtál az anyádnak? – kérdezte Cole. – Akkor is megtetted volna, ha egy potrohos ingatlanügynök vagyok, aki farkassá változott? – Kétlem. A kedvesség úgy általában nem az én asztalom. – Viszont a feje fölé nyújtott karjától domborodó vállizmai és a feszülő mellizmai azok voltak. Próbáltam az arrogánsan felfelé görbülő száján tartani a pillantásomat. – Kerítenünk kell neked valami ruhát. A szája még jobban felgörbült. – Végső soron? Komiszul rámosolyogtam. – Ja. Vessünk véget a majomparádénak! A szája ó-t formázott. – Kemény. Megvontam a vállamat. – Maradj itt, és ne tégy kárt magadban! Mindjárt visszajövök. Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és végigmentem a folyosón a bátyám régi szobájához. Az ajtóban egy percig tétováztam, aztán kinyitottam. Elég rég meghalt már, hogy ne érezzem tolakodásnak, hogy a szobájába lépek. Ráadásul már nem igazán nézett ki úgy, mint a szobája. Anyám a legutóbbi pszichiátere tanácsára Jack csomó cuccát összepakolta dobozokba, és a jelenlegi pszichiáter tanácsára otthagyta a szobájában. Minden sportcucca össze volt csomagolva, ahogy a nagy,

68

házi gyártmányú hangfalrendszer is. Ha ezt a két dolgot elvettük volna, már semmi nem mondta volna: Jack. A sötét szobában, az állólámpa felé menet bevertem a sípcsontomat az egyik terápiás doboz sarkába. Halkan káromkodtam, felkapcsoltam a lámpát, és most először elgondolkodtam azon, hogy mit művelek: turkálok a halott bátyám cuccai között, hogy ruhát adjak egy totál kábító, de seggfej vérfarkasnak, aki a fürdőszobámban ácsorog, miután anyámnak azt mondtam, hogy lefeküdtem vele. Talán anyámnak volt igaza, és pszichiáterre van szükségem. Átpréseltem magam a dobozokon, és kinyitottam a szekrényt. Jackillatú felhő áradt ki belőle – valójában elég gusztustalan volt. Részben kimosott focimez és sampon, meg régi cipők szaga. De egy pillanatig, csak egy pillanatig mozdulatlanul álltam ott, és bámultam a felakasztott holmik sötét formáit. Aztán anyámat hallottam, messze a földszinten, amint leejtett valamit, és eszembe jutott, hogy ki kell juttatnom a házból Cole-t, mielőtt apám hazaér. Anya nem mondaná el neki. Jó az ilyesmiben. Nem szerette, ha eltörnek dolgok, ahogy én sem. Találtam egy vacak melegítőfelsőt, egy pólót és egy megfelelő farmert. Elégedetten megfordultam – és Cole-ba ütköztem. Elharaptam egy újabb szitokszót, zakatolt a szívem. Hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy ilyen közelről lássam az arcát, mert elég magas volt. A halvány állólámpa éles szögben világította meg az arcát, mint egy Rembrandt-portrét. – Soká jöttél – mondta Cole, hátralépve az udvariasság kedvéért. – Utánad jöttem, hogy lássam, nem puskáért indultál-e. Hozzávágtam a ruhákat. – Titokban kell kimenned. – Lehet másképp? – Az ágyra hajította a pólót és a felsőt, és félig elfordult, hogy felvegye a farmert. Kicsit lógott rajta; kilátszott a csípőcsontja, árnyékot vetett a bőrére, ahogy aztán beleolvadt a derekába. Gyorsan félrenéztem, amikor visszafordult, de tudtam, hogy látta, amint figyelem. Szerettem volna lekarmolni a pimasz szemöldökét a képéről. A pólóért nyúlt, és amikor szétbomlott a kezében, láttam, hogy Jack kedvenc Viking-pólója az, az alja jobb oldalán egy kis fehér folt

69

kenődött rá, amikor tavaly a garázst festette. Napokig hordta ezt a pólót, míg végül még ő is belátta, hogy büdös. Utáltam. Cole a feje fölé nyújtotta a karját, hogy felvegye, és hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy nem bírom nézni, hogy a bátyámon kívül másvalaki viselje azt a pólót. Gondolkodás nélkül elkaptam a pólót, Cole pedig megdermedt, üres tekintettel lenézett rám. Talán kicsit zavarban volt. Rángattam, jeleztem, hogy mit akarok, és még mindig kissé kíváncsi arckifejezéssel lazított a szorításon, és hagyta, hogy kivegyem a kezéből a pólót. Amikor már a kezemben volt, nem akartam elmagyarázni, miért vettem vissza, hát inkább megcsókoltam. Könnyebb volt megcsókolni, a falnak nyomni, megízlelni az arcán a gúnyos vigyor formáját, mint elrendezni, hogy miért váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és miért éreztem magamat olyan kiszolgáltatottnak a látványtól, hogy Jack pólója valaki más kezében van. És jól csókolt. Éreztem hozzám simuló lapos hasát és a bordáit, még ha a keze nem is moccant felém. Ilyen közelről olyan illata volt, mint Samnek az első estén, amikor találkoztam vele, pézsma és fenyő. Volt valami őszinte éhség abban, ahogy Cole a számra préselte az ajkait, és arra gondoltam, hogy több az igazság abban, ahogy csókol, mint abban, ahogy beszél. Amikor elhúzódtam, Cole maradt, ahol volt, nekidőlt a falnak, az ujjait a nyitott sliccű farmer zsebébe akasztotta, s a fejét oldalra biccentve tanulmányozott. A szívem dörömbölt a mellkasomban, és a kezem remegett az erőfeszítéstől, hogy ne csókoljam meg újra, de ő nem tűnt idegesnek. Láttam, ahogy a hasa bőrén áttetszik a pulzusa lassú, puha lüktetése. Hirtelen felbőszített, hogy nem pörgött fel, ahogy én, ezért hátraléptem, és hozzávágtam Jack pulóverét. Egy pillanattal az után emelte fel a kezét, hogy a pulcsi lepattant a mellkasáról. – Ilyen rossz? – kérdezte. – Ja – feleltem a karomat, összefonva a mellem előtt, hogy csillapítsam a remegést. – Mintha almát próbáltam volna enni. A szemöldöke félbetört ceruzaként szökött a homlokára, mintha tudta volna, hogy nem mondok igazat. – Visszavágó? 70

– Nem hiszem – mondtam. Az egyik szemöldökömhöz nyomtam az ujjamat. – Szerintem ideje menned. Féltem, hogy megkérdezi, hová kellene mennie, de csak magára rángatta a pulóvert, és befejezésül felhúzta a sliccét. – Valószínűleg igazad van. Ugyan láttam, hogy a talpa csúnyán össze van vagdosva, de nem kert cipőt, én pedig nem ajánlottam fel. Belém fojtotta a szót, hogy nem magyaráztam ki magam, így csak lekísértem a földszintre, vissza az ajtóhoz, amelyen bejött. Láttam, hogy tétovázik, de csak egy pillanatig, miközben elmentünk a konyhába vezető ajtó mellett, és eszembe jutott, hogy éreztem a bordáit. Tudtam, hogy adnom kéne neki valamit enni, de jobban akartam, hogy elmenjen, amilyen gyorsan csak lehet. Miért volt sokkal könnyebb kitenni egy edényt a farkasoknak? Biztosan azért, mert a farkasoknak nem ült öntelt mosoly a képükön. Az előszobában megálltam az ajtó mellett, és karba tettem a kezem. – Apám farkasokra szokott lőni – mondtam. – Csak hogy tudd. Úgyhogy talán jó lenne, ha távol maradnál a ház mögötti erdőtől. – Majd észben tartom, amikor egy állat testében leszek, híján magasabb rendű gondolatoknak – felelte Cole. – Köszönöm. – Azért élek, hogy örömet szerezzek – mondtam, és kinyitottam az ajtót. A sötét éjszakában oldalról érkező ónos eső verte a karomat. Azt vártam, hogy megvert kutya képpel vagy valami más szánalomébresztő kifejezéssel fordul felém, de Cole egyszerűen rám nézett, fura, erőteljes mosollyal az arcán. Aztán nekiindult az esőben, elhúzta a kezemből az ajtót, hogy becsukhassa maga mögött. Miután az ajtó becsukódott, egy hosszú pillanatig álltam még ott, halkan szitkozódtam a bajszom alatt. Nem tudtam, miért. Aztán a konyhába mentem, és felkaptam az első dolgot, amit láttam – egy csomag szeletelt kenyeret -, és visszaléptem a hátsó ajtóig. A fejemben megterveztem, hogy mit fogok mondani – valami olyasmit, hogy Másra ne számíts -, de amikor kinyitottam az ajtót, már nem volt ott. Felkapcsoltam a lámpát. Halvány, sárga fény fröccsent a fagyott udvarra. A lehullott ónos eső vékony rétege furcsán tükröződött. Úgy

71

háromméternyire az ajtótól megpillantottam a farmert és a rongyos melegítőfelsőt egy kupacban. A fülem és az orrom égett a hidegtől. Lassan csikorogtam a ruhákhoz, és megálltam, hogy megnézzem a kupac alakját. A pulóver egyik ujja mintha a távoli fenyves erdő felé mutatott volna. Felnéztem, és valóban, ott volt. Egy szürkésbarna farkas állt néhány méterre tőlem, és Cole zöld szemével bámult rám. – A bátyám meghalt – mondtam neki. A farkas a füle botját sem mozdította; ónos eső és hó szállingózott és tapadt a bundájára. – Nem vagyok egy kedves ember – mondtam. Még mindig nem moccant. Az agyam megfeszült, csak egy kicsit, miközben próbáltam összeegyeztetni Cole szemét a farkas arcával. Kibontottam a kenyeret, és úgy fordítottam a zacskót, hogy a szeletek a földre essenek a lábam mellett. Nem rezdült – csak nézett, pislogás nélkül, emberi szemekkel egy állat arcában. – De nem kellett volna azt mondanom, hogy vacakul csókolsz – tettem hozzá, kicsit reszketve a hidegtől. Aztán nem tudtam biztosan, mit kellene még mondanom a csókról, így hát elhallgattam. Visszafordultam az ajtóhoz. Mielőtt bementem volna, összehajtottam a ruhákat, és ráborítottam az ajtó melletti kaspót, hogy megvédje az időjárástól. Aztán ott hagytam őt az éjszakában. Még emlékeztem az emberi szempárra abban a farkasarcban. Olyan üres volt, amilyennek én éreztem magam.

72

Tizenharmadik fejezet Sam HIÁNYZOTT AZ ANYÁM. Ezt nem mondhattam el Grace-nek, mert tudtam, hogy amikor az anyámra gondol, csak a barbár sebeket látja a csuklómon, amelyeket a szüleim ejtettek. És igaz volt, az emlékük, ahogy próbálják megölni a kis szörnyet, akivé váltam, úgy ivódott az agyamba, hogy néha úgy tűnt, szétfeszíti a koponyámat. A régi sebek olyan mélyek voltak, hogy újra éreztem a borotvapengéket, ha egy fürdőkád közelébe mentem. De más emlékeim is voltak az anyámról, besiklottak a réseken, amikor a legkevésbé számítottam rájuk. Mint most is, amikor a Ferde Polc pultja fölé görnyedtem. A könyveim centiméterekre hevertek az üres kezemtől, a pillantásom a leereszkedő barna estét figyelte az ablakon túl. Az utolsó szavak, amelyek az ajkamon nyugodtak – Mandelstam, aki anélkül írt rólam, hogy lett volna módja ismerni engem: De vérem szerint farkas nem vagyok. (Baka István fordítása) Odakint az utolsó napsugár vakító sárga színbe borította a parkoló autók kiszögelléseit, és az utca pocsolyáit folyékony arannyal töltötte meg. Bent a könyvesboltot már nem érte el a halódó nap, homályos volt, üres, és félig aludt. Húsz perc volt még zárásig. Születésnapom volt. Emlékeztem, hogy anyám habos muffinokat készített a szülinapomon. Sosem tortát, mivel csak én voltam, meg a szüleim, és én annyit ettem, mint egy kismadár, gondosan csipegettem, és megválogattam a kulináris csatákat. Egy egész torta megromlott volna, mielőtt megesszük. Így hát anyám muffinokat sütött. Eszembe jutott a vaníliaillatú cukormáz, amelyet sietősen kent a sütire egy kenőkéssel. Magában hétköznapi lett volna, de ennek a sütinek gyertyát szúrtak a cukormázába. Egy apró láng nyújtózkodott a kanócon, egy cseppnyi 73

olvadt viasz reszketett éppen alatta, és ettől a süti valami pompás és gyönyörű és különleges dologgá változott. Még éreztem az elfújt gyufa templomillatát, láttam a láng tükörképét anyám szemében, éreztem a konyhai szék puha párnáját sovány, magam alá húzott lábaim alatt. Hallottam, hogy anyám azt mondja, tegyem ölbe a kezem, és láttam, ahogy leteszi elém a süteményt – nem engedte, hogy én fogjam a tányért, nehogy az ölembe sodorjam a gyertyát. A szüleim mindig nagyon vigyáztak rám, addig a napig, amíg úgy nem döntöttek, hogy meg kell halnom. Az üzletben a tenyerembe hajtottam a homlokomat, és a két könyököm között a könyvborító felpöndörödött sarkára bámultam. Láttam, hogy a borító nem egyetlen papírdarab, hanem igazából egy köteg nyomtatott lap, a fedelén egy védőréteggel, és hogy a legfelső réteg lehámlott, így a valódi borító sarka foltos lett, megsárgult és elrongyolódott. Gondolkoztam, hogy vajon tényleg emlékszem, hogy anyám sütit sütött nekem, vagy csak az agyam lopta az ezernyi könyv egyikéből, amit elolvastam. Valaki más anyja az enyémre másolva, besettenkedett, és kitöltötte az űrt. Anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet, felnéztem, és a csuklómon lévő egyforma hegeket a szemem elé emeltem. A halvány esti fényben látszottak áttetsző bőröm alatt az erek, de eltűntek az egyenetlen hegszövet alatt. A fejemben sima és ép karokkal vettem el a sütit a tányérról, a szüleim szeretetétől érintetlen bőrrel. Anyám rám mosolygott. Boldog születésnapot! Lehunytam a szemem. Nem tudtam, mennyi ideig volt csukva, amikor az ajtó fölötti csengő hangjára összerezzentem. Épp azt akartam mondani, hogy már zárva vagyunk, de aztán Grace megfordult, a vállával belökte az ajtót maga mögött. Egyik kezében egy tálcát fogott, a másikban egy Subway feliratú zacskót. Mintha egy újabb lámpát kapcsoltak volna fel az üzletben, az egész hely világosabbnak tűnt. Túlságosan megdöbbentem, hogy ugorjak és segítsek, és mire észhez tértem, már le is tette a csomagokat a pultra. A kassza mögé kerülve a vállam köré fonta a karjait, és a fülembe súgta: 74

– Boldog születésnapot! Kibontottam az öleléséből a karomat, és a derekára fontam. Magamhoz öleltem, és az arcomat a nyakába temettem, elrejtve a meglepettségemet. – Honnan tudtad? – Beck mondta, mielőtt átváltozott – felelte Grace. – Neked kellett volna. – Elhúzódott, hogy lássa az arcomat. – Mire gondoltál? Amikor bejöttem? – Hogy Sam vagyok – mondtam. – És milyen kedves dolog annak lenni – mondta Grace. Aztán elmosolyodott, szélesebben és még szélesebben, míg úgy nem éreztem, hogy az arckifejezésem a pontos mása az övének, és az orrunk összeér. Grace végül ellépett, hogy a pultra tett ajándékaira mutasson, amelyek meglehetősen bizalmas közelségben vették körül a könyvkupacaimat. – Sajnálom, hogy nem sokkal mutatósabb. Nem nagyon van romantikus hely Mercy Fallsban, és ha volna, némileg amúgy is csóró vagyok pillanatnyilag. Ehetsz most? Elsiklottam mellette, és bezártam az ajtót. Megfordítottam a NYITVA feliratot. – Hát, záróra. Szeretnél hazamenni vele? Vagy az emeletre? Grace a bordó szőnyeggel borított lépcsősor felé pillantott, amely a galériára vezetett, és tudtam, hogy eldöntötte. – Te hozod az italokat a nagy izmaiddal – mondta tetemes iróniával. – Én pedig viszem a szendvicseket, mivel azok nem törékenyek. A földszinten lekapcsoltam a villanyt, és követtem Grace-t a lépcsőn, kezemben a kartontálcával. A lépteink surrogtak a vastag szőnyegen, miközben felmentünk a homályos, ferde mennyezetű galériára. Minden megtett lépéssel úgy éreztem magam, mintha feljebb és feljebb emelkednék azon a felidézett születésnapon, valami végtelenül valóságos dolog felé. – Mit hoztál nekem? – kérdeztem. – Szülinapi szendvicset – felelte Grace. – Mi mást? Felkapcsoltam a lámpát, amely az alacsony könyvespolcok tetején állt. Nyolc kis izzó szórt ránk szeszélyes, rózsaszínű fénymintákat, amikor Grace mellé ültem az ütött-kopott, kétszemélyes kanapéra.

75

A születésnapi szendvicsemről kiderült, hogy marhasült majonézzel, ugyanolyan, mint Grace-é. Leterítettük magunk között a papírokat, hogy a széleik átfedjék egymást, és Grace a „Happy birthday"-t zümmögte borzasztó hamisan. – „És még sok boldogot" – tette hozzá teljesen új hangnemben. – Köszönöm – mondtam. Megérintettem az állát, ő pedig rám mosolygott. Miután végeztünk a szendvicsekkel – vagyis én majdnem megettem az egészet, Grace pedig leette a kenyeret -, a csomagolópapírra mutatott, és így szólt: – Össze kellene gyűrnöd azokat a papírokat. Előveszem az ajándékodat. Felhúzott szemöldökkel ránéztem, miközben az ölébe húzta a hátizsákját. – Nem kellett volna – mondtam. – Bután érzem magam az ajándékoktól. – Én akartam – mondta Grace. – Ne rontsd el a szemérmességeddel! Azt mondtam, szabadulj meg a papíroktól! Meghajoltam az akarata előtt, és elkezdtem hajtogatni. – Te meg azok a darvak! – nevetett rám, amikor meglátta, hogy a tisztábbik szendvicspapírból nagy, petyhüdt madarat hajtogatok, a Subway lógójával. – Miért csinálod őket? – A jövőre. Hogy emlékeztessenek a pillanatra. – Felé lóbáltam a Subway-darut, amely csapkodott lötyögő, gyűrött szárnyával. – Tudod, hogy sosem fogom elfelejteni, honnan jött ez a daru. Grace megnézte magának. – Azt hiszem, ez egy elég biztonságos feltételezés. – Küldetés teljesítve – szóltam halkan, és letettem a darut a kanapé mellé. Tudtam, hogy késleltetem a pillanatot, amikor átadhatja az ajándékát. A gyomrom furcsán viselkedett, ha arra gondoltam, hogy vett nekem valamit. De Grace-t nem lehetett feltartóztatni. – És most csukd be a szemed – szólt. Volt egy kis elfogódottság a hangjában. Várakozás. Remény. Némán imádkoztam: Add, hogy tetsszen nekem, akármit is vett. Magamban próbáltam elképzelni a tökéletes elragadtatással járó arcot, hogy előhúzhassam majd, akármit is kapok. 76

Hallottam, amint kihúzza a cipzárt a hátizsákján, és éreztem, ahogy megmozdulnak a párnák, amikor újra elhelyezkedett a kanapén. – Emlékszel, amikor először jöttünk fel ide? – kérdezte, miközben ott ültem, félig egyedül, lehunyt szemem sötétjében. Nem olyan kérdés volt, amelyre válaszolni kellett volna, így csak mosolyogtam. – Emlékszel, hogy megkértél, hunyjam be a szemem, aztán felolvastad azt a Rilke-verset? – Grace hangja közelebbről jött, éreztem, ahogy a térde a térdemhez ér. – Annyira szerettelek akkor, Sam Roth! A bőröm megfeszült a borzongástól, és nyeltem egyet. Tudtam, hogy szeret, de szinte sosem mondta. Ez már önmagában elég születésnapi ajándék volt. A kezem nyitott tenyérrel feküdt az ölemben. Éreztem, ahogy beletesz valamit. Az egyik kezemet rácsukta a másikra. Papír. – Nem hittem volna, hogy én is tudok olyan romantikus lenni, mint te – mondta. – Tudod, hogy nem vagyok jó ebben. De... hát... – És mókás kis nevetést hallatott, olyan gyengédet, hogy majdnem megfeledkeztem magamról, és kinyitottam a szememet, hogy lássam az arcát, amikor nevet. – Hát, nem várhatok örökké. Nyisd ki a szemed! Kinyitottam. Egy összehajtott, nyomtatott papírlap volt a kezemben. Láttam a betűk árnyékát a hátoldalán, de nem tudtam, mi az. Grace alig bírt nyugodtan ülni. A várakozását nehéz volt elviselni, mert nem tudtam, beváltom-e a reményeit. – Nyisd ki! Próbáltam felidézni, milyen egy boldog arc. Felhúzott szemöldök, széles vigyor, hunyorgó szem. Széthajtottam a papírt. És teljesen elfelejtettem, milyen képet kellene vágnom. Csak ültem ott, és bámultam a papírra nyomott betűkre, nem igazán hittem el. Nem a világ legnagyobb ajándéka volt, bár Grace-nek nehéz lehetett összehoznia. Az nyűgözött le, hogy én voltam az, a fogadalom, amit nem volt elég bátorságom leírni. Olyasmi, ami azt súgta, Grace ismer. Olyasmi, ami valódivá tette a Szeretlek szót. Egy számla volt. Öt óra stúdióhasználatról. Felnéztem Grace-re, és láttam, hogy a várakozás valami teljesen másba olvadt. Önelégültségbe. Teljes és totális önelégültségbe,

77

úgyhogy akármit is csinált az arcom a saját szakállára, elárulta az érzéseimet. – Grace – szóltam halkabban, mint terveztem. A kis önelégült mosoly azzal fenyegetett, hogy még nagyobb lesz. Teljesen feleslegesen megkérdezte: – Tetszik? – Én... Megkímélt attól, hogy meg kelljen fogalmaznom a mondat többi részét: – Duluthban van. Az egyik közös szabadnapunkra időzítve. Gondoltam, eljátszhatnád pár dalodat, és... Nem tudom. Aztán csinálj velük, amit szerinted kell. – Egy demót – mondtam halkan. Az ajándék több volt, mint tudta – vagy talán értett mindent, amit ez jelentett. Több volt, mint egy biccentés, hogy kezdjek valamit a zenémmel. Annak az elismerése volt, hogy továbbléphetek. Hogy lesz jövő hét és jövő hónap és jövő év. A stúdióidő szinte olyan volt, mint terveket készíteni egy vadonatúj jövőre. A stúdióidő azt mondta, hogy ha valakinek odaadom a demómat, és az illető azt mondja, „Egy hónapon belül visszahívom", ez annyit jelent, hogy amikor megteszi, én még ember leszek. – Istenem, szeretlek, Grace – mondtam. Még mindig a számlát szorongatva megöleltem, szorosan a nyakát. A halántékához szorítottam az ajkaimat, és újra megöleltem. Letettem a papírt a Subway-daru mellé. – Ebből is madarat hajtogatsz majd? – kérdezte, aztán lehunyta a szemét, hogy újra megcsókoljam. De nem tettem. Csak félresimítottam a haját az arcából, hogy lássam lehunyt szemmel. Azokra az angyalokra gondoltam, amelyek a sírokon állnak, lehunyt szemmel, felemelt arccal, összekulcsolt kezekkel. – Megint forró vagy – mondtam. – Jól érzed magad? Grace nem nyitotta ki a szemét, csak hagyta, hogy tovább simogassam az arcát, mintha csak a haját simítanám félre. Az ujjaimat hidegnek éreztem meleg bőrén. – Ühüm – mondta. Tovább cirógattam a bőrét. Arra gondoltam, elmondom, mit gondolok, például hogy Gyönyörű vagy, meg hogy Te vagy az én 78

angyalom, de Grace-szel az volt a helyzet, hogy az ilyen szavak számomra többet jelentettek. Számára csak eldobható frázisok voltak, amelyek mosolyt csalnak az arcára egy pillanatig, de aztán... elmúlnak, hiszen túl érzelgősek, hogy igazak legyenek. Grace-nek más dolgok számítottak: a kezem az arcán, az ajkam az ajkán. Az elröppenő érintések, amelyek azt jelentették, szeretem. Amikor előrehajoltam, hogy megcsókoljam, megérintett a talált farkas édes, mandulás illatának nyoma, olyan halványan, hogy talán csak képzelődtem. De a puszta gondolat is elég volt, hogy kizökkentsen a pillanatból. – Menjünk haza – mondtam. – Neked ez az otthonod – felelte Grace játékos mosollyal. – Nem tudsz lóvá tenni. De én felálltam, és megfogtam a kezét, hogy magammal húzzam. – Szeretnék hazaérni még a szüleid előtt – mondtam. – Mostanában nagyon korán megjönnek. – Szökjünk meg – mondta könnyedén Grace, és lehajolt összeszedni a szendvicsmaradékot és az italokat. Feltartottam a zacskót, hogy beledobhasson mindent, és figyeltem, ahogy felveszi a szendvicspapírdarut, mielőtt lemennénk a lépcsőn. Kéz a kézben átmentünk a most már sötét üzleten, és kiléptünk hátul, ahol Grace fehér Mazdája parkolt. Amikor beült a volán mögé, az orromhoz emelt tenyérrel próbáltam elcsípni egy kis fuvallatot az előbbi illatból. Nem éreztem, de a bennem lévő farkas nem tudott elsiklani a csókban érzett emlék felett. Olyan volt, mintha valaki idegen nyelven suttogna, egy titkot súgna felém, amit nem értek.

79

Tizennegyedik fejezet Sam VALAMI FELÉBRESZTETT. Grace hálószobájának tompa, ismerős sötétségével körülvéve nem tudtam biztosan, hogy mi volt az. Nem hallatszott semmi odakintről, és a ház többi része az éjszaka féléber némaságába burkolózott. Grace is csendes volt, elfordulva aludt. Átöleltem, és szappanillatú nyakához nyomtam az orromat. Az apró, szőke pihék csiklandozták az orromat. Elhúztam az arcomat, Grace felsóhajtott álmában, és szorosabban hozzám gömbölyödött. Nekem is aludnom kellett volna – másnap korán reggel leltároznom kellett az üzletben -, de valami nyugtalan éberséggel zümmögött a tudatalattimban. Feküdtem hát mellette, olyan közel, ahogy a kanalak a fiókban, míg a bőre túl forró nem lett, hogy kellemetlen legyen. Odébb csusszantam néhány ujjnyival, a kezemet az oldalán hagytam. Normális esetben álomba ringatott volna bordái lágy emelkedése és süllyedése a tenyerem alatt. De aznap éjjel nem. Aznap éjjel nem tudtam elfelejteni, milyen érzés volt, amikor közelgett az átváltozás. Ahogy a hideg végigkúszott a bőrömön, libabőrt hagyva maga mögött. A gyomrom forgott, forgott, forgott, fájdalmas hányinger bomlott ki benne. A lassan felfelé haladó, égő fájdalom, miközben a gerincem nyúlni kezd, a másik alakja emlékére. A gondolataim elszöktek előlem, összetörtek és újraformálódtak, hogy beférjenek a télen viselt koponyámba. Az álom elkerült, épp kicsúszott a markomból. Az ösztöneim szüntelenül piszkáltak, éberségre ösztökéltek. A szememnek feszült a sötétség, miközben a bennem élő farkas azt dalolta: valami nincs rendben. Odakint üvölteni kezdtek a farkasok. Grace Túl melegem volt. Az ágynemű hozzátapadt nyirkos lábamhoz, izzadság ízét éreztem a szám sarkában. Miközben a farkasok 80

vonyítottak, a bőröm bizsergett a forróságtól, száz apró tű böködte az arcomat és a kezeimet. Minden fájt: a takaró kényelmetlen súlya a testemen, Sam hideg tenyere a csípőmön, a vonyítás, a farkasok magas hangú sírása odakint, Sam ujjainak emléke, ahogy a halántékára nyomja őket, a bőr alakja a testemen. Aludtam, álmodtam. Vagy ébren voltam, felmerülőben egy álomból. Nem tudtam eldönteni. Az agyamban mindenki ott volt, akit valaha láttam farkassá változni: Sam, aki gyászosan és iszonyú fájdalommal változott át, Beck, aki erősen és önuralommal, Jack dühösen és fájdalmasan, Olivia pedig gyorsan és könnyedén. Mindannyian az erdőből figyeltek, tucatnyi szempár nézett engem, a kívülállót, aki nem változott. A nyelvem hozzáragadt kiszáradt, érdes szájpadlásomhoz. Fel akartam emelni az arcomat a nedves párnáról, de túl sok bonyodalommal járt. Nyugtalanul vártam az álmot, de a szemem túlságosan fájt, hogy lehunyjam. Ha nem gyógyítottak volna meg – gondolkodtam milyen lett volna az én átváltozásom? Milyen farkas lettem volna? A kezemre nézve elképzeltem őket szürkén, fehér és fekete sávokkal. Éreztem a vállaimra nehezedő sörény súlyát, és hányinger rúgott a gyomromba. Egyetlen, ragyogó pillanatig semmi mást nem éreztem, csak a szoba hidegét a bőrömön, és semmit nem hallottam, csak Sam szuszogását mellettem. De aztán a farkasok újra rákezdtek, és a testem megrázkódott az új, de valahogy ismerős érzéstől. Át fogok változni. A bennem ébredező farkas fojtogatott, a gyomrom szövetének feszült, karmolt belülről, próbált kifordítani. Akartam, és az izmaim égtek és nyögtek. Kettéhasított a fájdalom. Nem volt hangom. Égtem. A bőrömet lerázva felugrottam az ágyról.

81

Sam Grace sikolyára ébredtem. Egymillió fokos láza volt, elég közel hozzám, hogy égessen, de túl messze, hogy elérjem. – Grace! – suttogtam. – Ébren vagy? A takaró lecsúszott rólam, amikor elgördült tőlem, és újból felkiáltott. A félhomályban csak a vállát láttam, odanyúltam, megfogtam a karját. Izzadságban úszott, a bőre remegett a tenyerem alatt, bizonytalan, ismeretlen rezgéssel. – Grace, ébredj fel! Jól vagy? – A szívem olyan hangosan vert, hogy úgy éreztem, akkor sem hallanám, ha válaszolna. Dobálta magát az érintésem alatt, aztán felugrott. A tekintete vad volt, a teste illékony, reszketeg. Nem ismertem őt. – Grace, mondj valamit – suttogtam, bár a sikolya fényében felesleges volt a suttogás. Grace csodálkozva meredt a kezére. A homlokához érintettem a kézfejemet; ijesztően forró volt, forróbb, mint képzelhető. Két kezembe fogtam a nyakát, mire megborzongott, mintha a tenyerem jégből lett volna. – Szerintem beteg vagy – mondtam. Az én gyomrom is felfordult. – Lázad van. Széttárta az ujjait, és reszkető kezét tanulmányozta. – Álmodtam... azt álmodtam, hogy átváltoztam. Azt hittem, hogy... Hirtelen szörnyű sikoly hagyta el a száját, és összegörnyedve elhúzódott tőlem, a két karját a hasára szorítva. Nem tudtam, mit tegyek. – Mi a baj? – kérdeztem, nem számítva válaszra. – Hozok Tylenolt, vagy valamit. A fürdőszobában van? Grace csak nyöszörgött. Borzalmas volt. Előrehajoltam, hogy lássam az arcát, és ekkor megéreztem. Farkasszaga volt. Farkas, farkas, farkas! Grace. Egy farkas illata. Lehetetlen. Csak az én szagom lehet. Könyörögtem, hogy én legyek.

82

A saját vállamhoz fordítottam az arcomat, megszagoltam. Az orromhoz emeltem a kezemet, amellyel megérintettem a homlokát. Farkas. Megállt a szívem. Aztán kinyílt az ajtó, és fény áradt be a folyosóról. – Grace? – Az apja hangja volt. Felgyulladt a lámpa, és a pillantása rám esett, ahogy Grace mellett ülök. – Sam?

83

Tizenötödik fejezet Grace NEM IS LÁTTAM, AHOGY APA A SZOBÁBA LÉPETT. Csak akkor jöttem rá, hogy ott van, amikor meghallottam a hangját, messziről, mintha vízen át jönne. – Mi folyik itt? Sam hangja mormoló zene volt a fájdalom mellett, ami engem égetett. A párnámat ölelve bámultam a falat. Láttam Sam elmosódott árnyékát, és egy élesebbet, ami az apámé volt, közelebb a folyosó fényéhez. Figyeltem, ahogy oda-vissza mozognak, egy nagy alakká olvadnak össze, majd újra szétválnak. – Grace! Grace Brisbane! – Apám hangja egyre erősödött. – Ne tégy úgy, mintha nem lennék itt! – Mr. Brisbane... – kezdte Sam. – Ne. Ne szólongass itt engem! – csattant fel apa. – Nem hiszem el, hogy a szemembe tudsz nézni, miközben a hátunk mögött... Nem akartam megmozdulni, mert minden moccanástól gyorsabban lángolt bennem a tűz, de nem hagyhattam, hogy így beszéljen. Felé fordultam, fintorogva a hasamban döfködő fájdalomtól. – Apa. Ne. Ne beszélj így Sammel! Nem tudhatod. – Ne hidd, hogy nem haragszom rád is! – mondta apa. – Tökéletesen, teljes mértékben elárultad a beléd vetett bizalmunkat. – Kérem – mondta Sam, és már láttam, hogy pólóban és melegítőalsóban áll az ágy oldalánál, az ujjai a saját karjába mélyedve fehér nyomokat hagynak a bőrén. – Tudom, hogy haragszik rám, haragudhat is, és nem hibáztatom, de Grace-szel valami baj van. – Mi folyik itt? – Ezúttal anya hangja. Aztán furcsán, csalódottan, amiről tudtam, hogy meg fogja ölni Samet: – Sam? Nem hiszem el. – Kérem, Mrs. Brisbane – mondta Sam, bár anya már kérte, hogy szólítsa Amynek, és normális esetben így is tett -, Grace nagyon, nagyon meleg. Ő... – Csak gyere el az ágytól! Hol a kocsid? – Apa hangja ismét elveszett a háttérben, én pedig a mennyezeti ventilátort bámultam a 84

fejünk fölött, elképzeltem, hogy elindul, és felszárítja a verejtéket a homlokomról. Anya arca tűnt fel előttem, és éreztem, ahogy a homlokomra simítja a tenyerét. – Kicsim, lázasnak tűnsz. Hallottuk, hogy kiabáltál. – A gyomrom – motyogtam, ügyelve, hogy ne nyissam túl nagyra a számat, mert ami bennem volt, kimászhatott volna. – Megpróbálom megkeresni a lázmérőt. – Anya eltűnt a látóteremből. Hallottam, hogy apa és Sam csak beszél, beszél és beszél. Nem tudtam, miről beszélgethetnek. Anya visszajött. – Próbálj felülni, Grace! Felkiáltottam, amikor felültem, a bőrömet karmok szaggatták belülről. Anya a kezembe adott egy pohár vizet, miközben a lázmérőt nézte. Sam a hálószobaajtóban állva visszarántotta a fejét, amikor a pohár kihullott a kezemből, és tompa, távoli zajjal a padlóra esett. Anya a pohárra bámult, aztán rám. Az ujjaim még mindig be voltak görbítve, láthatatlan poharat tartottak, és azt suttogtam: – Anya, azt hiszem, nagyon beteg vagyok. – Na ennyi – jelentette ki apa. – Sam, vedd a kabátodat! Elviszlek a kocsidhoz. Amy, mérd meg a lázát! Pár perc múlva itt vagyok. Van nálam telefon. Samre néztem, és az arckifejezése belém döfött. Azt mondta: – Kérem, ne akarják, hogy így hagyjam itt őt! – Szaporábban kezdtem lélegezni. – Nem kérlek – mondta az apám. – Utasítalak. Ha azt akarod, hogy valaha is megengedjem, hogy találkozz a lányommal, most azonnal elhagyod a házamat, mert azt mondtam. Sam a hajába túrt, aztán lehunyt szemmel összekulcsolta a kezét a feje mögött. Egy pillanatig mintha mindannyian visszatartottuk volna a lélegzetünket, várva, hogy mit tesz. A feszültség a testében olyan egyértelmű volt, mintha a küszöbön állt volna a robbanás. Kinyitotta a szemét, és amikor megszólalt, alig ismertem meg a hangját:

85

– Ne... Ne is mondjon ilyet! Ne fenyegessen ezzel! Elmegyek. De ne... – Mást már nem is tudott mondani, láttam, hogy nyel egy nagyot, azt hiszem, a nevét mondtam, de már kint volt a folyosón, nyomában az apámmal. Egy perc múlva mintha apám kocsijának motorját hallottam volna, de anyáé volt, és én benne ültem, és úgy éreztem, élve elemészt a láz. A kocsiablak túloldalán a csillagok elúsztak felettem a hideg éjszakában, és kicsinek éreztem magam, magányosnak, és fájt. Sam Sam Sam Sam hol vagy? – Kicsim – szólalt meg anya a kormány mögött. – Sam nincs itt. Lenyeltem a könnyeimet, és figyeltem, ahogy a csillagok elgördülnek a szemem elől.

86

Tizenhatodik fejezet Sam AZNAP ÉJJEL, AMIKOR GRACE-T NÉLKÜLEM VITTÉK KÓRHÁZBA, végül újra figyelni kezdtem a farkasokat. Tele volt az éjszaka apró véletlenekkel, amelyek valami nagyobb dologba torkolltak. Ha Grace aznap este nem lesz rosszul, ha a szülei szokás szerint későig nem érnek haza, ha nem fedeznek fel minket, ha én nem megyek vissza Beck házába, ha Isabel nem hallja meg Cole-t a hátsó ajtónál, ha nem hozza el hozzám, ha Cole nem egyszerre narkós, seggfej és zseni – hogyan tárult volna fel az élet? Rilke azt mondja: „Vertveilung, auch am Vertrautesten nicht, ist uns gegeben" – „Elidőzni a meghitt dolgokon, az sem adatott minekünk!" (Vas István fordítása) A kezemnek máris hiányzott Grace keze súlya. Az után az éjszaka után semmi sem volt a régi. Semmi. Miután beszálltam a kocsiba Grace apjával, a könyvesbolt mögötti rendetlen sikátorba vitt, ahol a Volkswagenem parkolt. Óvatosan manőverezett, hogy egyik oldalon se érjen hozzá a visszapillantó tükör a szemeteskukákhoz. Megállt a kocsim mögött, néma arcát csak a pislákoló utcai lámpa világította meg, amely az üzlet emeletéhez volt erősítve. Én is hallgattam, a számat a bűntudat és a harag mérgező ragasztója pecsételte le. Ott ültünk, és az ablaktörlő hirtelen átcsikorgott a szélvédőn, amitől mindketten összerezzentünk. Véletlenül váltakozó állásba kapcsolhatta, amikor indexelt a sikátor sarkán. Hagyta, hogy még egyszer végigtörölje a már tiszta szélvédőt, mielőtt eszébe jutott lekapcsolni. Végül, anélkül, hogy rám nézett volna, így szólt: – Grace mindig tökéletes volt. Tizenhét évig nem került bajba az iskolában. Soha nem drogozott vagy ivott. Jeles tanuló. Mindig teljesen tökéletes volt. Nem mondtam semmit. Folytatta: – Egészen eddig. Nincs szükségünk arra, hogy jöjjön valaki, és elrontsa. Nem ismerlek téged, Samuel, de a lányomat ismerem. És 87

tudom, hogy ez mind te vagy. Nem akarok én itt fenyegetőzni, de nem fogom hagyni, hogy tönkretedd a lányomat. Azt hiszem, komolyan át kell gondolnod a fontossági sorrendet az életedben, mielőtt újra találkozol vele. Egy röpke pillanatig próbálgattam magamban a szavakat, de minden, ami eszembe jutott, túl maró vagy túl őszinte volt, hogy kimondjam. Így hát kiszálltam a jeges éjszakába, és minden bennem maradt, kimondatlanul. Grace apja megvárta, hogy beindul-e az autóm, majd kitolatott az üres utcára, és elhajtott. Ültem a Volkswagenben ölbe tett kézzel, és bámultam a könyvesbolt hátsó ajtaját. Mintha napok teltek volna el azóta, hogy Grace meg én kisétáltunk rajta. Én, felvillanyozva a stúdiószámla gondolatától, és ő, feldobva a reakciómtól, és annak örömétől, hogy tudta, mit kaptam tőle. Hiába próbáltam felidézni önelégült arcát. Az egyeden kép, amelyet az agyam elő tudott hívni, az a takaró tetején fájdalomtól tekergő, kipirult arcú, farkasszagtól bűzlő Grace volt. Csak láz. Ezt mondogattam magamnak, miközben Beck házához hajtottam. A koromsötét éjszakában csak a fényszóró világított, megtörve és felcsillanva a fekete fatörzseken az út két oldalán. Újra meg újra kimondtam, hiába súgták az ösztöneim, hogy nem igaz, a kezem pedig belesajdult, hogy tekerhessen egyet a kormányon, és visszaforduljak a Brisbane-házhoz. Félúton Beckhez elővettem a mobilomat, és Grace számát tárcsáztam. Közben is tudtam, hogy rossz ötlet, de nem tehettem róla. Csend támadt, aztán meghallottam az apja hangját. – Csak azért veszem fel, hogy megmondjam, ne telefonálj – mondta. – Komolyan mondom, Samuel, ha tudod, mi a jó neked, annyiban hagyod ezt mára. Nem akarok veled újra beszélni ma éjjel. Nem akarom, hogy Grace beszéljen veled. Csak... – Tudni akarom, hogy van. – Gondoltam, hozzáteszem, hogy kérem, de nem tudtam rávenni magamat. Hallgatott, mintha valaki másra figyelne éppen. Aztán azt mondta:

88

– Csak lázas. Ne telefonálj! Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne mondjak olyasmit, amit később megbánhatok. – Ezúttal hallottam valaki hangját a háttérben. Grace volt, vagy az anyja. Aztán a telefon elnémult. A hatalmas óceánon lebegő papírhajó voltam éjszaka. Nem akartam visszamenni Beck házába, de nem volt máshová mennem. Senki sem volt, akihez mehettem volna. Ember voltam, és Grace nélkül semmim sem volt, csak ez az autó, egy könyvesbolt és egy ház, teli számtalan üres szobával. A házhoz hajtottam hát – muszáj volt megtanulnom nem Beck házaként rágondolni és megálltam az üres feljárón. Valamikor régesrégen nyaranta a könyvesboltban dolgoztam, Beck még ember volt, én pedig elvesztettem a teleket, hogy farkas legyek. Nyári estéken még világosban álltam meg itt, mert nyaranta sosem volt éjszaka, és nevető emberek hangját hallva szálltam ki Beck kocsijából, és a hátsó kertben felállított grillsütőből illatok szálltak felém. Furcsa volt most kilépni az éjszakába, a bőrömet szurkáló hidegbe, tudva, hogy a múltam hangjai mind az erdő foglyai. Mindenki, csak én nem. Grace. Odabent a konyhában felkapcsoltam a villanyt, és előtűntek a konyhaszekrények ajtajára ragasztott fotók, aztán felkapcsoltam a lámpát az előtérben is. A fejemben felcsendült Beck hangja, amint azt mondja kilencéves önmagamnak: „Miért kell felkapcsolni minden lámpát a házban? Jeleket küldesz a földönkívülieknek?" Így hát ma éjjel végigmentem a házon, és minden lámpát felkapcsoltam, felfedtem minden szoba minden emlékét. A fürdőszobában, ahol majdnem farkassá változtam, miután találkoztam Grace-szel. A nappaliban, ahol Paul meg én örömzenéltünk gitárjainkon – viharvert régi Fendere még mindig ott állt a kandallónak támasztva. A földszinti vendégszobában, ahol Derek lakott a városi barátnőjével, mielőtt Beck letolta volna érte. Felkapcsoltam a lámpákat az alagsorba vezető lépcsőnél és a lenti könyvtárban, aztán visszamentem a földszintre, és felkapcsoltam a villanyt Beck irodájában, amit addig kifelejtettem. A nappaliban csak annyit időztem, amíg feltekertem a hangerőt a drága hifiberendezésen, amit Ulrik vett, amikor tízéves lettem, hogy „úgy halljam a Jethro Tullt, ahogy azt hallani kell." 89

Az emeleten elfordítottam a gombot az állólámpán Beck szobájában, ahol szinte soha nem aludt, mert inkább könyveket és papírokat tartott az ágyán, aztán az alagsorban aludt el a karosszékben, a mellén egy könyvvel. Shelby szobája is életre kelt a tompa, sárga mennyezeti világítástól, tiszta volt, és mintha sosem laktak volna benne, a régi számítógépen kívül nem volt más személyes tárgya. Egy pillanatra kísértésbe estem, hogy összetörjem a monitort, csak mert meg akartam ütni valamit, és ha valaki megérdemelte volna, hát Shelby volt az, de biztos nem elégített volna ki, csak ha ő is itt van, és látja, hogy végül megteszem. Ulrik szobája olyan volt, mintha megállt volna benne az idő. Az egyik zakója ott hevert egy összehajtott farmer mellett az ágyon, egy üres bögre állt az éjjeliszekrényen. Paul szobája következett, ahol egy befőttesüveg állt a komódon, benne két foggal – az egyik az övé volt, a másik egy halott, fehér kutyáé. Utoljára hagytam a saját szobámat. A mennyezetre erősített madzagokon lebegtek az emlékeim. Könyvek sorakoztak a polcokon, kupacokban hevertek az íróasztalnak döntve. A szoba áporodott és lakatlan volt; a fiú, aki felnőtt benne, nem lakott itt sokáig. Most már itt kell laknom. Egyetlen ember lézeng a házban, és várakozik, és reménykedik, hogy a többi családtag újra feltűnik. De mielőtt a sötét szobában a villanykapcsolóhoz értem volna, motorhangot hallottam odakintről. Már nem voltam egyedül. – Repülőteret üzemeltetsz? – kérdezte Isabel. Nem akartam hinni a szememnek, ahogy a nappali közepén állt selyem pizsamanadrágban és prémgalléros, steppelt kabátban. Sosem láttam még smink nélkül, és így sokkal fiatalabbnak látszott. – Egy kilométerről látni a házat. Biztosan minden lámpát felkapcsoltál. Nem feleltem. Még mindig arra próbáltam rájönni, hogy került ide Isabel hajnali négy órakor a fiúval, akit akkor láttam legutóbb, amikor a konyhakő kellős közepén farkassá változott. Ő is ott állt egy szakadt melegítőfelsőben és farmerban, ami úgy lógott rajta, mintha valaki másé lett volna. Úgy tűnt, nem zavarják a riasztó foltok a csupasz lábán, az ujjait pedig úgy akasztotta a farmer zsebébe, mintha a szörnyű duzzanat és elszíneződés ott sem lenne. Ahogy Isabelre nézett, és ahogy

90

a lány elfordult, hogy ne kelljen ránéznie, azt súgta, hogy van már valamilyen múltjuk. – Fagyási sérüléseid vannak – mondtam a srácnak, mert ez olyasmi volt, ami nem igényelt sok gondolkodást. – Fel kell melegítened az ujjaidat, különben nagyon szomorú leszel később. Isabel, neked tudnod kellett volna. – Nem vagyok idióta – mondta Isabel. – De ha a szüleim rajtakapták volna a házunkban, már halott lenne, és az még szomorúbbá tenné. Úgy döntöttem, hogy annak a csekély valószínűsége, hogy az éjszaka kellős közepén észreveszik, hogy eltűnt a kocsim, vidámabb lehetőség. Ha Isabel észrevette is, hogy nagyot nyelek, nem torpant meg. – Egyébként ez itt Sam. A Sam. – Beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, hogy a pimasz, összefagyott fickóhoz beszél. A Sam. Gondolkoztam, mit mesélhetett rólam. A srácra néztem. Megint bizseregni kezdett bennem, hogy valahonnan ismerem. Nem volt ez valódi ismerősség, mintha tényleg találkoztunk volna már, inkább csak olyan, mint amikor találkozol valakivel, aki hasonlít egy színészre, de nem jut eszedbe a neve. – Szóval, te vagy most a főnök? – kérdezte cinikus mosollyal. – A nevem Cole. A főnök. Végül is így van, nem igaz? – Láttál már más farkast is átváltozni? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Azt hittem, nekem is túl korai még. Groteszk módon elszíneződött ujjai annyira zavartak, hogy a konyha felé indultam, és kerestem egy üveg fájdalomcsillapítót. Isabel felé hajítottam, aki meglepetésemre elkapta. – Azért van, mert csak most haraptak meg. Vagyis tavaly. A hőmérsékletnek egyelőre nincs sok köze az átváltozásodhoz. Csak... kiszámíthatatlan. – Kiszámíthatatlan – ismételte meg Cole. Sam, ne, kérlek, ne csináld megint, hagyd abba! – Pislogtam egyet, és az anyám hangja elhallgatott, visszatért a múltba, ahová tartozott. – Ez minek? Neki? – mutatta fel Isabel a tablettákat, és az állával Cole felé intett. Ismét láttam rajtuk azt a villanásnyi múltat.

91

– Aha. Piszkosul fog fájni, ha felmelegíti az ujjait – mondtam. – Ettől elviselhetőbb lesz. Arra van a fürdőszoba. Isabel Cole elvette tőlem a fájdalomcsillapítót, de biztos voltam benne, hogy nem fogja bevenni. Vagy azért, mert azt hiszi, valami tökös macsó, vagy vallási okokból, vagy valami másért. De amikor a földszinti fürdőszobába ment, hallottam, ahogy rácsap a villanykapcsolóra, és kinyitás nélkül leteszi a gyógyszeres dobozt. Aztán hallottam, hogy víz kezd folyni a kádba. Sam furcsa, undorodó arckifejezéssel elfordult, és tudtam, hogy nem kedveli Cole-t. – Szóval, Romulus – kezdtem, és Sam megfordult, sárga szemei tágra nyíltak. – Miért vagy itt, tök egyedül? Azt hittem, Grace-t sebészi úton kell eltávolítani az oldaladról. – Miután az elmúlt fél órát Cole-lal töltöttem, akinek az arca csak azokat az érzelmeket fedte fel, amelyeket a tudomásomra akart hozni, furcsa volt látni a leplezetlen fájdalmat Sam arcán. A nyomorúságát már vastag, barna szemöldöke önmagában kifejezte. Úgy látszott, ő és Grace összevesztek. – A szülei kirúgtak – mondta Sam. Egy pillanatra elmosolyodott, mint amikor valami egyáltalán nem vicces, és nem akarja az ember elmondani, de nem tudja, mi mást tehetne. – Grace, öhm, beteg lett, ők meg, öhm, együtt találtak minket, aztán kirúgtak. – Ma éjjel? Nagyon megtörten és nagyon őszintén bólintott, én pedig nem igazán tudtam ránézni. – Aha. Épp most értem ide. A ház minden felkapcsolt lámpájának ádáz ragyogása hirtelen jelentőségteljesebbé vált. Nem voltam biztos benne, hogy azért csodálom, amiért mindent ilyen keményen és hevesen él meg, vagy lenézem, amiért ilyen rengeteg benne az érzelem, hogy a ház minden ablakából sugároznia kell. Nem tudtam, mit érzek. – De, öhm... – mondta Sam, és ebben a két szóban hallottam, hogy összeszedi magát, ahogy egy ló maga alá húzza a lábait, mielőtt feláll. – Mindegy. Mesélj Cole-ról! Hogy keveredtetek össze?

92

Élesen néztem Samet, míg rá nem jöttem, hogy úgy értette. Hogy keveredtetek ide? – Hosszú mese, farkasfiú – feleltem, és lerogytam a kanapéra. -Nem tudtam aludni, és hallottam, hogy odakint mászkál. Elég nyilvánvaló volt, hogy micsoda, és elég nyilvánvaló volt az is, hogy nem fog visszaváltozni. Nem akartam, hogy a szüleim rájöjjenek, és frászt kapjanak, szóval itt a vége. Sam szája valami értelmezhetetlent csinált. – Ez borzasztó kedves tőled. Halványan elmosolyodtam. – Előfordul. – Tényleg? – kérdezte Sam. – Azt hittem, a legtöbben odakint hagynának egy meztelen idegent. – Nem akartam, hogy holnap reggel a kocsihoz menet belelépjek az egy kupacban lehullott ujjaiba – feleltem. Úgy éreztem, Sam rá akar venni, hogy mondjak még valamit, mintha sejtette volna, hogy ez a második alkalom, hogy találkoztunk, és az első alkalommal szerepet játszott a nyelvem is, amint bemutatkozott Cole-énak, és fordítva. Cole ujjainak témáját arra használtam, hogy témát váltsak. – Ha már itt tartunk, kíváncsi vagyok, hogy boldogul odabent – néztem ki a fürdőszobához vezető folyosóra. Sam tétovázott. Valamiért eszembe jutott, hogy egyedül a fürdőszobában nem égett a villany. Végül Sam megszólalt: – Miért nem kopogsz rá és nézed meg? Én felmegyek az emeletre, és rendbe teszek neki egy szobát. Csak...kell egy perc, hogy gondolkodjam. – Oké, nekem mindegy – feleltem. Biccentett, és épp amikor elfordult, elcsíptem valami bizalmas érzelmet az arcán. Arra gondoltam, nem is annyira nyitott könyv, mint gondoltam. Szerettem volna megállítani, és megkérni, hogy töltse ki a beszélgetésünk űrjeit – hogy Grace megbetegedett, miért nem volt felkapcsolva a villany a fürdőszobában, hogy mit fog most csinálni – de rég késő volt, és amúgy sem voltam már olyan csaj. Cole 93

A legdurvább fájdalom már elmúlt, már csak feküdtem a kádban, a fürdővíz tetején lebegtettem a kezemet, és elképzeltem, ahogy elalszom benne, amikor kopogást hallottam a fürdőszobaajtón. Isabel hangja követte a kopogást, amelynek az ereje résnyire nyitotta az ajtót. – Megfulladtál? – Igen – feleltem. – Nem bánod, ha bejövök? – De nem várta meg a választ; csak belépett, és leült a kád melletti vécé tetejére. A bolyhos, prémgalléros dzsekiben úgy nézett ki, mintha púpos lenne. A haja tépetten hullott az arcába. Olyan volt, mint egy hirdetés. Egy vécéreklám. Dzsekireklám. Antidepresszáns-reklám. Akármit is reklámozott volna, megvettem volna. Lenézett rám. – Meztelen vagyok – mondtam. – Én is – felelte. – A ruhám alatt. Elvigyorodtam. Járt a pont, ahol járt a pont. – Le fog esni a lábad? – kérdezte. A fürdőkád méretei miatt fel kellett emelnem és kinyújtanom a lábamat, hogy megnézzem a lábujjaimat. Kicsit pirosak voltak, de tudtam mozgatni őket, és mindet éreztem, kivéve a kislábujjamat, ami nagyrészt még mindig érzéketlen volt. – Nem ma, azt nem hiszem. – Örökre ott maradsz? – Valószínű. – Lejjebb süllyesztettem a vállamat a vízbe, hogy jelét adjam az elkötelezettségemnek a terv mellett. Felpillantottam rá: – Van kedved csatlakozni? Mindentudóan felhúzta az egyik szemöldökét. – Aprócskának látszik a hely odabent. Újabb mosollyal lehunytam a szemem. – Hoppá. – Behunyt szemmel lebegtem, melegnek és láthatatlannak éreztem magam. Feltalálhatnának egy drogot, amitől így érzi magát az ember. – Hiányzik a Mustangom – mondtam, leginkább azért, mert ez olyan mondat, amire biztos válaszol valamit. – A kocsid jut eszedbe arról, hogy csupaszon fekszel egy kádban?

94

– Nagyon kemény fűtése volt. Puhára főzhette magát az ember odabent – feleltem. Behunyt szemmel még beszélgetni is könnyebb volt vele. Nem valami nagy riposztverseny. – Bárcsak ott lett volna ma este! – Hol van? – Otthon. Hallottam, hogy leveszi a kabátját, suhogott a fürdőszobai pulton. A vécé teteje megreccsent, amikor visszaült. – Hol az az otthon? – New Yorkban. – City? – Állam. – A Mustang járt a fejemben. Fekete, csillogó, feltuningolt, és a szüleim garázsában csücsül, mert sosem voltam otthon, hogy vezethessem. Ez volt az első, amit vettem, amikor kifizették az első nagy gázsimat, és az évszázad vicceként, túl sokat turnéztam, hogy egyszer is vezethettem volna. – Azt hittem, Kanadából jöttél. – Ott voltam, egy... – Majdnem kimondtam, hogy turnén. Túlzottan szerettem a névtelenségemet. – ...kis kiruccanáson. – Kinyitottam a szememet, és láttam a kemény tekintetén, hogy meghallotta a hazugságot. Kezdtem kapiskálni, hogy nem sokat lehet eltitkolni előle. – Kis kiruccanás – felelte. – Gáz lehetett, ha inkább ezt választottad. – A sebhelyeket nézte a karomon, de nem úgy, ahogy számítottam. Nem elítélőn. Sokkal inkább éhesen. Figyelembe véve a tekintetét, és azt a tényt, hogy a dzsekije alatt csak egy kombinét visel, nehezen összpontosítottam. – Aha – helyeseltem. – Veled mi van? Hogyan szereztél tudomást a farkasokról? Isabel pillantása elárult valamit egy pillanatra, olyan gyorsan, hogy nem tudtam megmondani, mi az. Festetlen, fiatal, hamvas arca és az előző pillantás láttán kellemetlen lett volna rákérdezni. Aztán elgondolkodtam, ugyan miért sajnálom ezt a lányt, akit alig ismerek. – Sam barátnőjének a barátja vagyok – felelte Isabel. Eleget hazudtam már, vagy legalábbis mondtam részigazságokat, hogy tudjam, ez hogy hangzik. De mivel nem leplezte le az én részigazságomat, viszonoztam a szívességet. 95

– Oké, Sam. Mesélj még róla! – Már mondtam, hogy olyan, mintha Beck fia volna, és alapvetően az ő helyét vette át. Mit akarsz még tudni? Nem vagyok a csaja. – De a hangja rajongott; kedvelte őt. Már nem tudtam, mit gondoljak Samről. Kimondtam, ami azóta piszkálta a csőrömet, hogy először találkoztam a sráccal. – Hideg van. Ő ember. – Igen, és? – Hát, Beck azt hitette el velem, hogy ezt elég kemény dolog összehozni, ha nem lehetetlen. Úgy tűnt, Isabel fontolgat valamit – láttam egy pici, néma harcot a szemében – , végül vállat vont, és így szólt: – Meggyógyult. Beszerzett magának egy jó magas lázat, és az kigyógyította. – Ez valamiféle nyom volt. Isabelnek. Valami a hangjában nem volt egészen rendben, amikor ezt mondta, de nem tudtam, hogy illeszkedik a teljes képbe. – Azt hittem, Beck azt akarta, hogy mi... az újak... hogy viseljük gondját a falkának, mert már nincsenek sokan, akik elég hosszú ideig változnak még át – mondtam. Igazából megkönnyebbültem. Nem akartam felelősséget; egy farkas bőrének sötétségébe akartam siklani annyi időre, amennyire csak lehetséges. – Miért nem gyógyított meg mindenkit? – Nem tudta, hogy Sam meggyógyult. Ha tudta volna, sosem csinál több farkast. És a gyógymód nem használ mindenkinek. – Isabel hangja most kemény volt, és úgy éreztem, hogy már nem vagyok része a beszélgetésnek, amit én kezdeményeztem. – Akkor még jó, hogy nem akarok meggyógyulni – mondtam könnyedén. Rám nézett, és a hangja szemtelenül csengett: – Még jó. Hirtelen úgy éreztem, hogy vége. Mintha végül megtudná rólam az igazságot, mindegy, mit mondok, mert úgyis ez történik. Látni fogja, hogy ha az ember elveszi a NARKOTIKÁT, csak Cole St. Clair maradok, és bennem abszolút semmi nincs. Éreztem az ismerős, üres éhséget, mintha rohadna a lelkem.

96

Egy lövetet akartam. Kellett a bőröm alá sikló tű, vagy egy nyelvem alatt elolvadó tabletta. Nem. Csak az kellett, hogy újra farkassá változzam. – Nem félsz? – kérdezte Isabel hirtelen, én pedig kinyitottam a szememet. Nem vettem észre, hogy becsuktam. A tekintete éles volt. – Mitől? – Hogy elveszíted önmagad. Megmondtam az igazságot: – Épp ebben reménykedem. Isabel Erre nem tudtam mit lépni. Nem számítottam rá, hogy őszinte lesz. Nem tudtam biztosan, hová vezet a beszélgetés, mert nem voltam felkészülve rá, hogy viszonozzam a szívességet. Kiemelte az egyik kezét a vízből. Az ujjbegyei kicsit ráncosak lettek. – Akarod látni, mi van az ujjaimmal? – kérdezte. A gyomromban valami megfordult, amikor megfogtam a kezét, és végigfuttattam az ujjaimat a tenyerétől az ujja hegyéig. A szemét félig lehunyta, és amikor végeztem, elvette a kezét, és felült. A víz csobogott és hullámzott körülötte. A kád szélére fektette a karját, az arca egy vonalba került a szememmel. Tudtam, hogy megint csókolózni fogunk, és tudtam, hogy nem kellene, mert ő máris a legalján volt, és én is oda tartottam, de nem tehettem róla. Éheztem rá. A szája farkas- és sóízű volt, és amikor a nyakamra tette a tenyerét, hogy magához húzzon, a langyos víz lecsurgott a kulcscsontomon a kombinémba, aztán a melleim közé. – Aú – mondta a számba, és elhúzódott. De nem tűnt különösebben aggodalmasnak, amikor a vállára nézett, ahol a körmeim a bőrébe vájtak. Még mindig sajogtam a csókjáért, és ezúttal mintha ő is érezte volna, mert amikor végighúzta kicsit még mindig nedves kezét a nyakamtól a szegycsontomig, s csak röviddel a kombiném szegélye előtt állt meg, éreztem az ujjai nyomásában a sóvárgást. – Most mit csinálunk? – kérdeztem. – Keresünk egy ágyat – mondta ő.

97

– Nem fekszem le veled. – A csók pezsgése kezdett elmúlni, és olyan volt, mintha az első találkozásunk történt volna meg újra. Miért engedtem, hogy közel kerüljön hozzám? Mi bajom van? Felálltam, felkaptam a kabátomat, és felvettem. Hirtelen iszonyúan féltem, hogy Sam megtudja, hogy csókolóztunk. – És már megint hagyod, hogy úgy érezzem, rosszul csókolok mondta Cole. – Haza kell mennem — mondtam. — Holnap... ma iskolába kell mennem. Haza kell érnem, mielőtt apám elindul dolgozni. – Nagyon rosszul csókolok. – Köszönd meg az ujjaidnak és a lábujjaidnak! – A kilincsre tettem a kezem. – És maradjunk ennyiben! Cole-nak nem kellett volna úgy néznie rám, mintha megőrültem volna. Mintha nem értette volna, hogy ez elutasítás. – Köszi, ujjak és lábujjak – mondta. Becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót, és kimentem a házból, anélkül, hogy megkerestem volna Samet. Már félúton jártam hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy Cole azt mondta, abban reménykedik, hogy elveszíti önmagát. Jobban éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy össze van törve.

98

Tizenhetedik fejezet Cole EMBERKÉNT ÉBREDTEM, BÁR AZ ÁGYNEMŰM ÖSSZE VOLT TÚRVA, és farkasszagú volt. Miután az este Isabel elment, Sam elvezetett egy kupac vászon mellett, amelyről lerítt, hogy nemrég tépték le egy ágyról, és egy földszinti hálószobába vitt. Az egész szoba olyan sárga volt, hogy úgy tűnt, maga a nap hányta le a falat, aztán a komódba és a függönyökbe törölte a száját. De frissen vetett ágy állt a közepén, és csak ez számított. – Jó éjszakát! – mondta Sam hűvös, de nem barátságtalan hangon. Nem feleltem. Máris a takaró alatt voltam, holtan a világnak, a semmiről álmodva. Most, a késő délelőtti napfényben hunyorogva, bevetetlen hagytam az ágyat, és a nappaliba poroszkáltam, amely egészen máshogy nézett ki természetes fényben. A mögöttem lévő üvegfalon beszűrődő napfényben ragyogott a vörös és a skót kockás szoba. Kényelmesnek tűnt. Egyáltalán nem hasonlított Isabelék házának merev, gót tökéletességéhez. A konyhában a szekrényeken minden lehetséges helyen fényképek voltak: ragasztószalag, rajzszegek és mosolygó arcok rendetlen armadája. Azonnal megtaláltam a több tucat arc között Becket és Samet is. Úgy néztek ki, mint egy szaggatott videofelvétel, ahogy a képeken egyre idősebbek lettek. Isabel nem volt köztük. Az arcok többnyire vidámnak tűntek, mosolyogtak és fesztelenek voltak, mintha a fura életükből a legjobbat hozták volna ki. (Grillezés, kenuzás, közös gitározás látszott a képeken, de elég nyilvánvaló volt, hogy mindegyik a házban vagy Mercy Falls közvetlen közelében készült. Mintha a fotókkal teleragasztott szekrényajtó két üzenetet közvetített volna: Egy család vagyunk és Fogoly vagy. Te választottad, emlékeztettem magamat. Az az igazság, hogy nem gondoltam túl sokat az időre, amíg farkas voltam. Nem igazán gondoltam úgy általában semmire. 99

– Hogy vannak az ujjaid? Az izmaim megfeszültek, mielőtt felismertem Sam hangját. Odafordultam, a konyhába vezető széles ajtókeretben állt. Egy csésze tea volt a kezében, a háta mögül érkező fény glóriaként vette körül a vállát. Karikás volt a szeme, egyrészt az alváshiány, másrészt az irántam érzett bizonytalanság miatt. Furcsa és meglepően felszabadító érzés volt, hogy valaki nem pofára ítél meg. A kérdésére válaszul felemeltem a kezemet, és megbillegtettem az ujjaimat, lovagias felhangú gesztussal, amely nem volt szándékos. Sam nyugtalanítóan sárga szeme — nem tudtam hozzászokni — csak nézett, nézett rám, önmagával küzdött. Végül szenvtelenül így szólt: – Van zabpehely, tojás és tej. Felhúztam az egyik szemöldökömet. Sam már be is húzta a vállát, miközben elindult vissza az előtérbe, de a szemöldököm megállította. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. – Na jó. – Letette a bögréjét a közöttünk lévő konyhaszigetre, és karba tette a kezét. – Miért vagy itt? A kihívó hang hallatán kicsit jobban megkedveltem. Elterelte a figyelmemet a hülye, loncsos hajáról és a szomorú, kontaktlencsének tűnő szeméről. A gerincesség bizonyítéka jó dolog volt. – Hogy farkas legyek – feleltem nyeglén. – Ami véletlenül nem ugyanaz, mint ami miatt te itt vagy, ha igazak a hírek. Sam pillantása a mögöttem lévő fotókra rebbent, sok képen ő is rajta volt, aztán vissza az arcomra. – Nem számít, én mit keresek itt. Ez az otthonom. – Azt látom – feleltem. Kisegíthettem volna, de nem láttam értelmét. Sam egy pillanatig gondolkodott. Láttam rajta, ahogy gondolatban felülbírálja, hogy mennyi erőfeszítést akar belefektetni a beszélgetésünkbe. – Nézd! Általában nem vagyok seggfej. De nagyon nehéz megértenem, hogy miért választaná valaki ezt az életet. Ha ezt el tudod magyarázni nekem, sokkal közelebb kerülünk ahhoz, hogy kijöjjünk egymással. 100

Kinyújtottam a kezemet, mintha átnyújtanék valamit. Amikor a színpadon csináltam ezt, a közönség megőrült, mert azt jelentette, hogy valami újat fogok énekelni. Victor értette volna az utalást, és nevetett volna. Sam nem ismerte a körülményeket, így csak nézte a kezemet, míg meg nem szólaltam: – Hogy újrakezdjem, Ringó. Ugyanazon okból, amiért az öreged, Beck is. Sam arckifejezése teljesen kifejezéstelenné vált. – De te önként választottad. Szándékosan. Világos volt, hogy Beck nem ugyanazt a sztorit adta le Samnek a teremtéséről, mint nekem. Elgondolkodtam, mi lehet az igazság. Majdnem belementem egy hosszadalmas beszélgetésbe Sammel, de úgy nézett rám, mintha arra számítana, hogy a Mikulást akarom leleplezni. – Ja, tényleg. Kezdj vele, amit akarsz. Most megreggelizhetek, vagy mi? Sam a fejét csóválta – nem mintha dühös lett volna, hanem mintha szúnyogot hessegetne el a gondolataiból. Az órájára nézett. – Aha. Na mindegy. El kell indulnom dolgozni. – Elment mellettem, nem nézett a szemembe, aztán megtorpant. Visszalépett a konyhába, és lekapart valamit egy ragasztós cetlire, amit aztán a hűtő ajtajára tapasztott. – Ez a mobilszámom és a munkahelyi. Hívj, ha szükséged van rám. Láthatóan rühellte, hogy kedves velem, de attól még az volt. Berögződött udvariasság? Kötelesség? Mi volt ez? Nem igazán rajongtam a kedves emberekért. Sam újra elindult, de aztán az ajtóban megállt, a kocsikulcs csörgött a kezében. – Valószínűleg hamarosan visszaváltozol. Amikor lemegy a nap, biztosan, vagy ha túl sokat vagy odakint. Úgyhogy próbálj a közelben maradni, jó? Szóval, senkit nem láttál átváltozni? Halványan rámosolyogtam. – Tuti. Úgy látszott, mintha még mondani akarna valamit, de aztán csak fintorogva a halántékára nyomta két ujját. A mozdulata mindent elmondott, amit ő elhallgatott: rengeteg gondja volt, és én csak egy voltam közülük. 101

A vártnál is jobban élveztem, hogy nem vagyok híres. Isabel Amikor Grace nem jött iskolába hétfőn, elbújtam a lányvécében, és ebédidőben felhívtam. És az anyja vette fel. Legalábbis elég biztos voltam benne, hogy az anyja. – Halló. – A hang, amely válaszolt, nyilván nem Grace-é volt. – Ööö, halló? – Próbáltam nem túl idegesítő lenni, ha netán tényleg az anyukája az. – Grace-t keresem. – Jó, szóval nem tudtam kizárni minden pózt a hangomból. De komolyan. A hang barátságos volt. – Kivel beszélek? – Én kivel beszélek? Végre meghallottam Grace hangját: – Anya! Add ide! – Susogó hang hallatszott, aztán Grace beleszólt: – Bocsánat. Szobafogságban vagyok, és ez kétségtelenül azt jelenti, hogy egyesek cenzúrázhatják a telefonhívásaimat anélkül, hogy megkérdeznének. Le voltam nyűgözve. Szent Grace szobafogságban? – Mit csináltál? Hallottam, hogy a vonal másik végén becsukódik egy ajtó. Nem becsapódott, de dacosabbnak hallottam, mint amire Grace-től számítottam. Így szólt: – Rajtakaptak, hogy Sammel aludtam. A mosdóhelyiség tükrében meglepettnek látszott az arcom, a szemöldököm felszökött a hajamig, a fekete szemceruza még nagyobbnak és kerekebbnek láttatta a szememet, mint valójában volt. – Ezt nevezem! Szexeltetek? – Nem, nem. Csak az ágyamban aludt. Ők meg totál túlreagálják. – Ó, persze hogy – mondtam. – Mindenkinek elnézik a szülei, hogy megosztja az ágyát a fiújával. Tudom, hogy az enyémek imádnák. Szóval, mi van, nem engednek suliba? Ez olyan... – Nem, ez azért van, mert kórházban voltam – mondta Grace. – Lázam volt, és ezt is túlreagálták, kórházba vittek, ahelyett, hogy adtak volna egy Tylenolt. Szerintem csak ürügyet akartak, hogy Sammel 102

ellenkező irányba vihessenek. Mindegy, egy örökkévalóságig tartott, persze, ahogy a kórházban mindig, és későig nem értünk haza. Csak most ébredtem fel. Hirtelen eszembe jutott, ahogy Grace engedélyt kér Grant tanár úrtól a fejfájása miatt. – Mi bajod van? Mit mondott az orvos? – Vírusfertőzés, vagy ilyesmi. Csak lázam volt – felelte Grace olyan gyorsan, hogy alig tudtam végigmondani a kérdést. Nem úgy hangzott, mintha maga is elhinné. A mosdóajtó kissé kinyílt mögöttem, és ezt hallottam: – Isabel, tudom, hogy odabent vagy. – McKay tanárnő, az irodalomtanárom. – Ha továbbra is elblicceled az ebédet, szólnom kell a szüleidnek. Csak mondom. Az óra tíz perc múlva kezdődik. Az ajtó ismét becsukódott. – Megint nem eszel? – kérdezte Grace. – Nem kellene most a saját gondjaiddal törődnöd? Cole Miután Sam eltűnt „dolgozni", akármi is volt az, töltöttem magamnak egy pohár tejet, és visszasétáltam a nappaliba, hogy átnézzek néhány fiókot. Tapasztalatom szerint a fiókok és a hátizsákok segítségével könnyű megismerni az embereket. A nappaliban álló asztalokon csak távirányítókat és PlayStation paneleket találtam, ezért az irodába mentem, amely mellett a hálószobából jövet elmentem. Sokkal jobb találat volt. Az íróasztal tele volt papírokkal, és a számítógépet nem védte jelszó. A szoba gyakorlatilag kutatásra volt kitalálva, a ház sarkán volt. Kétfelé is ablakok nyíltak, az egyik az utcára nézett, így rengeteg lehetőségem volt észrevenni, ha Sam netán visszajönne. Letettem a tejes poharat az egérpad mellé (valaki az egész padot összefirkálta filctollal, odarajzolt egy nagyon nagy mellű lányt is iskolai egyenruhában), és kényelembe helyeztem magamat. Az iroda olyan volt, mint a ház többi része – otthonos, férfias és kényelmes. Az íróasztal tetején néhány számla hevert, mindet Becknek címezték, és CSOPORTOS BESZEDÉSI MEGBÍZÁSSAL FIZETENDŐ jelzés volt rajtuk. A számlák nem érdekeltek. Egy barna határidőnapló hevert 103

a billentyűzet mellett. A határidőnapló sem volt érdekes. Kihúztam egy fiókot. Egy rakat számítógépes program, többnyire hasznos programok, de volt egy maroknyi játék is. Szintén nem volt érdekes. Az alsó fiók után nyúltam, és az porfelhővel jutalmazott, amivel az emberek a legnagyobb titkaikat szokták eltakarni. Aztán egy barna boríték került elő SAM felirattal. Most már eljutunk valahová. Kihúztam az első lapot. Örökbefogadási iratok. Hát erről van szó. Az íróasztalra borítottam a boríték tartalmát, és belenyúltam, hogy a kisebb papírokat is kihúzzam, amelyek bent ragadtak. Születési anyakönyvi kivonat: Samuel Kerr Roth. Egy évvel volt fiatalabb nálam. Egy fotó Samről, csontos volt és kicsi, de ugyanazt a loncsos, sötét hajat viselte, a szeme is ugyanaz a fáradt szemhéjú szempár volt, amelyet az éjjel láttam. Az arckifejezése bonyolult volt. Múlt éjjel a félelmetes farkas-sárga szemek ragadták meg a figyelmemet. Amikor közelebb emeltem a képet, láttam, hogy a kisfiú-Samnek ugyanolyan sárga az írisze. Tehát nem színes kontaktlencsét viselt. Valahogy ettől kicsivel barátságosabb érzés töltött el iránta. Letettem a fényképet. Megbarnult újságkivágások feküdtek alatta. A szemem végigsvenkelt a cikkeken. Egy duluthi házaspárt, Gregory és Anette Rotht, múlt hétfőn hétéves fiuk ellen elkövetett gyilkossági kísérletért ítéltek el. A hatóságok állami gondozásba helyezték a fiút (a nevét nem közöljük személyiségi jogainak védelme érdekében). A sorsa a Roth házaspár tárgyalása után dől majd el. A szülők állítólag a fürdőkádba tették a gyermeküket, és pengével elvágták a csuklóit. Ezt követően nem sokkal Anette Roth bevallotta tettüket a szomszédnak, azt mondta, hogy a fiának túl sokáig tart meghalni. Ő és Gregory Roth is azt vallotta a rendőrségnek, hogy a fiukat megszállta az ördög. Sűrű, gusztustalan gombócot éreztem a torkomban, amely nem tűnt el, amikor nyeltem egyet. Nehezemre esett nem gondolni Victor kisöccsére, aki most nyolcéves. Visszalapoztam a Beck kezét fogó Sam fotójára, és még egyszer megnéztem őt. Félig lehunyt szemei valahová a fényképezőgép mögé bámultak üresen. A Beck kezében tartott kicsi kéz a fényképezőgép felé fordult, a csuklóján világosan látszott az új, vörösesbarna sebhely. 104

Egy halk hang azt mondta a fejemben: És még te sajnálod magadat. Visszadobtam az újságkivágásokat és a fotót a borítékba, hogy ne kelljen rájuk néznem, és a hivatalos papírok kupacára pillantottam helyette. A házra is kiterjedő tulajdon átruházási iratok voltak, Sam volt megnevezve bennük kedvezményezettként, és egy bankszámla meg egy megtakarítási számla papírjai, amelyek Beck és Sam nevére szóltak. Elég kemény dolog. Elgondolkodtam, hogy Sam tudja-e, hogy gyakorlatilag övé a hely. A papírok alatt újabb fekete határidőnaplót találtam. Átlapoztam, naplóbejegyzéseket láttam egy balkezes ember gyakorlatias, hátrafelé dőlő kézírásával. Az első oldalra lapoztam: „Ha ezt olvasod, vagy farkas vagyok egyszer s mindenkorra, vagy Ulrik vagy, és húzz a pokolba a cuccaimtól!" Összerándultam, amikor megcsörrent a telefon. Hallgattam, ahogy kettőt csörög, aztán felvettem. – Da. – Te vagy az, Cole? A hangulatom megmagyarázhatatlanul megjavult. – Attól függ. Az anyám vagy? Isabel hangja éles volt a telefonban. – Nem tudtam, hogy olyanod is van. Sam tudja, hogy már a telefont is felveszed? – Őt keresed? Szünet. – És ez a te számod a kijelzőn? – Aha – felelte Isabel. – De ne hívj fel! Mit csinálsz? Még mindig te vagy? – Pillanatnyilag. Beck cuccai között kutatok – mondtam a SAM feliratú borítékot és a tartalmát visszalökve a fiókba. – Hülyéskedsz? – kérdezte Isabel. Meg is válaszolta a saját kérdését. – Nem, nem hülyéskedsz. – Újabb csend. – Mit találtál? – Gyere ide, és meglátod. – Suliban vagyok. – És telefonálsz? Isabel eltöprengett.

105

– A mosdóban vagyok, és próbálom összeszedni a lelkesedésemet a következő órára. Mondd el, mit találtál. Némi ebül szerzett infó felvidítana. – Sam örökbefogadási papírjait. És pár újságkivágást arról, hogy a szülei hogyan próbálták megölni. És találtam még egy nagyon rossz rajzot egy iskolai egyenruhát viselő nőről. Határozottan megéri megnézni. – Miért beszélsz velem? Azt hittem, tudom, hogy érti, de azt mondtam: – Mert felhívtál. – Azért, mert le akarsz feküdni velem? Mert nem fogok lefeküdni veled. Semmi személyes. De nem. Tartogatom magamat, meg minden. Úgyhogy, ha ezért akarsz beszélgetni velem, most le is teheted. Nem tettem le. Nem tudtam biztosan, hogy ez válasz volt-e a kérdésére. – Ott vagy még? – Itt vagyok. – Nos, válaszolsz a kérdésemre ? Előre-hátra tologattam a tejes poharat. – Csak beszélgetni akartam valakivel – mondtam. – Szeretek beszélgetni veled. Erre nincs jobb válaszom. – A beszélgetés nem kifejezetten az, amit eddig csináltunk, amikor találkoztunk – mondta. – Beszélgettünk – bizonygattam. – Meséltem neked a Mustangomról. Az egy nagyon mély, személyes beszélgetés volt valamiről, ami nagyon közel áll a szívemhez. – A kocsidról. – Isabel hallhatólag nem volt meggyőzve. Elhallgatott, majd végül azt mondta: – Beszélgetni akarsz? Jó. Beszélj! Mondj valamit, amit még sosem mondtál el senkinek! Egy pillanatra elgondolkodtam. – A teknősöknek van a világon a második legnagyobb agyuk az állatok közül. Csak egy másodpercbe telt, míg felfogta. – Nem igaz. – Tudom. Ezért is nem mondtam el eddig senkinek.

106

A vonal másik végén olyan hangot hallottam, mintha próbált volna nem nevetni, vagy asztmarohama lenne. – Mondj valamit magadról, amit még nem mondtál el senkinek. – Ha megteszem, te is megteszed? Szkeptikusnak hangzott. – Aha. Körülrajzoltam az iskolás lány rajzát az egérpadon, és gondolkodtam. Telefonon beszélgetni olyan volt, mintha lehunyt szemmel beszélgetnék. Bátrabb és sokkal őszintébb lesz tőle az ember, mert olyan, mintha magában beszélne. Ezért énekeltem mindig behunyt szemmel az új dalaimat. Nem akartam látni, mit gondol a közönség, amíg be nem fejeztem. Végül így szóltam: – Egész életemben próbáltam nem a saját apámmá válni. Nem mintha ő olyan szörnyű lenne, hanem mert olyan lenyűgöző. Bármi... bármit teszek, a nyomába sem ér. Isabel hallgatott. Talán arra várt, hogy többet mondjak. – Mit csinál az apád? – Szeretnék hallani valamit, amit még senkinek nem mondtál el. – Nem, nem, először te beszélsz. Te akartál beszélgetni. Ez azt jelenti, hogy te mondasz valamit, én pedig válaszolok, aztán megint te beszélsz. Ez az emberi faj egyik legszebb eredménye. Úgy nevezik, beszélgetés. Kezdtem megbánni az egészet. – Tudós. – Atomtudós? – Őrült tudós. És nagyon jó. De tényleg, nem akarom folytatni ezt a beszélgetést, csak sokkal később. Mondjuk a halálom után. És most hallhatnám a tiédet? Isabel nagy levegőt vett, elég hangosan, hogy a telefonon keresztül is halljam. – Meghalt a bátyám. A szavak ismerősen csengtek. Mintha már hallottam volna őket azelőtt, az ő hangján, bár nem tudtam elképzelni, hogy mikor. Amikor a gondolat végére értem, válaszoltam: – Ezt már elmondtad másnak is.

107

– Soha nem mondtam el senkinek, hogy én tehetek róla, mert már mindenki halottnak hitte, amikor valójában meghalt – felelte Isabel. – Ennek nincs értelme. – Semminek sincs értelme többé. Miért beszélgetek veled? Miért mondom ezt el neked, amikor nem is érdekel? Erre a kérdésre legalább tudtam a választ: – Épp ezért mondod el nekem. – Tudtam, hogy igazam van. Ha lehetőségünk lett volna bárki másnak elmondani a vallomásainkat, akit valóban érdekelt volna, kizárt dolog, hogy bármelyikünk is szóra nyitotta volna a száját. Felismeréseket megosztani egymással könnyebb, ha nem számít. Isabel hallgatott. Lányhangokat hallottam a háttérben, magas, kivehetetlen szavakból álló beszélgetést, vízcsobogást, aztán ismét csend lett. – Oké – mondta. – Mi oké? – kérdeztem. – Oké, talán felhívhatnál. Valamikor. Most már tudod a számomat. Még csak el sem tudtam köszönni, és letette.

108

Tizennyolcadik fejezet Sam NEM TUDTAM, HOL VAN A BARÁTNŐM, a mobilom lemerült, egy házban laktam egy valószínűleg őrült új vérfarkassal, akiről feltételeztem, hogy öngyilkos vagy gyilkos hajlamai vannak, és mindettől kilométerekre számolgattam a könyvek gerincét. Valahol odakint a világom lassan kibillent a tengelyéből, én pedig itt ültem egy csodálatosan hétköznapi napfényfoltban, ahol A méhek titkos élete (3 db) címet körmöltem egy sárga, LELTÁR feliratú tömbre. – Ma kapunk még árut. – Karyn, az üzlet tulajdonosa lépett be a hátsó helyiségből, a hangja jelezte az érkezését. – Ha megérkezik a UPS-es fickó. Tessék! Felé fordultam, és láttam, hogy egy műanyag poharat nyújt felém. – Ezt miért kapom? – kérdeztem. – Mert jó voltál. Zöld tea. Jó lesz? Elismerően bólintottam. Mindig is kedveltem Karynt, attól a perctől fogva, hogy megismertem. Az ötvenes éveiben járt, rövid, borzas haja volt, már teljesen ősz, de az arca – főleg a szeme – fiatalos a még mindig sötét szemöldök alatt. Kellemes, hatásos mosolya mögött vasból volt, és láttam, hogy ami legbelül a legjobb benne, az megjelenik az arcán. Szerettem azt gondolni, hogy azért vett fel, mert én ugyanilyen vagyok. – Köszi – mondtam, és belekortyoltam. Amint a forró folyadék elindult a gyomromba, rájöttem, hogy még nem ettem. Túlságosan is hozzászoktam a reggeli zabpehelyhez Grace-szel. Karyn felé billentettem a tömböt, hogy lássa, mennyit haladtam. – Szép. Találtál valami jót? A mögöttem álló, nem a helyükön lévő könyvek kupacára mutattam. – Csodás – grimaszolt, miközben levette a kávéspoharáról a tetőt, aztán párafelhőt fújt a folyadék fölött. Rám figyelt. – Izgulsz a vasárnap miatt? Nem tudtam, mire gondol, és biztos voltam benne, hogy rám van írva. Vártam, hogy az agyam előálljon a válasszal, de amikor nem tette, visszakérdeztem: 109

– Vasárnap? – Stúdió? – kérdezte. – Grace-szel? – Te tudsz erről? Anélkül, hogy letette volna a kávéját, ügyetlenkedve felemelte a könyvkupac felét, és így felelt: – Grace felhívott, hogy biztos legyen benne, aznap nem dolgozol. Hát persze. Grace nem egyeztetett volna időpontot anélkül, hogy tudta volna, minden el van intézve előre. Valahol a gyomromban szaggató fájdalmat éreztem, a hiányának nyomorult görcsét. – Nem tudom, hogy még mindig aktuális-e. – Tétováztam, amikor Karyn szemöldöke felemelkedett, és várta, hogy folytassam. Aztán elmeséltem neki a részleteket, amelyeket Isabelnek sem mondtam el az éjjel – mert Karynt érdekelte, Isabelt meg nem. – A szülei ott találtak a szobájában takarodó után. – Éreztem, hogy felforrósodik az arcom. – Rosszul lett és felsikított, ezért jöttek be, hogy megnézzék, mi van vele, engem meg elzavartak. Nem tudom, hogy van. Azt sem tudom, hogy egyáltalán hagyják-e, hogy találkozzunk még egyszer. Karyn nem válaszolt azonnal, ami azon dolgok egyike volt, amit szerettem benne. Nem lökte oda automatikusan, hogy Minden rendben lesz, amíg nem volt biztos benne, hogy ez a jó válasz. – Sam, miért nem mondtad, hogy nem tudsz bejönni dolgozni? Kaptál volna szabadnapot. – Leltár – mondtam gyámoltalanul. – A leltár várhatott volna. Azért leltározunk, mert március van, fagy, és senki nem jön be – mondta Karyn. Néhány percig gondolkodott, és az orrát ráncolva kortyolgatta a kávéját. – Először is, nem fogják megakadályozni, hogy találkozz vele. Gyakorlatilag felnőttek vagytok, és amúgy is tudniuk kell, hogy Grace nem lesz jobban nélküled. Másodszor pedig valószínűleg csak influenzás. Mi volt a baja? – Lázas lett – feleltem, és meglepődtem, milyen nyugodt a hangom. Karyn figyelmesen nézett rám. – Tudom, hogy aggódsz, Sam, de sokan be szoktak lázasodni. – Agyhártyagyulladásom volt – mondtam halkan. – Fertőző agyhártyagyulladás.

110

Eddig ezt nem mondtam ki hangosan, és most, hogy megtettem, majdnem katartikus élmény volt. Mintha beismerném, hogy Grace talán valami veszélyesebb betegségben szenved, mint egy egyszerű megfázás, és ettől a félelmeim is kezelhetőbbek lennének. – Mikor? A legközelebbi ünnepet neveztem meg: – Karácsonykor. – Ó, azóta már nem lehet fertőző – mondta. – Nem hiszem, hogy az agyhártyagyulladás olyan betegség, amit hónapok után is elkaphat az ember. Ma hogy érzi magát? – A hangposta vette fel a telefonját reggel – mondtam, és próbáltam nem sajnálni magamat. – Nagyon dühösek voltak a szülei éjjel. Szerintem elvehették tőle a mobilját. Karyn fintorgott. – Túl lesznek rajta. Próbáld az ő szemszögükből nézni a dolgot! Még mindig előre-hátra imbolygott a könyvekkel, ahogy próbálta megakadályozni, hogy leessenek, letettem hát a zöld teámat, és elvettem tőle a kupacot. – Látom az ő szemszögükből. Ez a baj. – Az életrajzokhoz sétáltam, hogy a helyére tegyek egy Diana hercegnőről szóló könyvet. – A helyükben én iszonyú dühös lennék. Azt hiszik, valami szemétláda vagyok, akinek sikerült beférkőznie a lányuk bugyijába, és hamarosan ki is lépek az életéből. Karyn felnevetett. – Bocsánat. Tudom, hogy ez nem vicces. – Egy nap rettentő mókás lesz, amikor már összeházasodtunk, és csak karácsonykor kell találkozni velük – mondtam bőszebben, mint szerettem volna. – Tudod, hogy a legtöbb srác nem így beszél – mondta Karyn. Felvette a leltárjegyzéket, és a pult mögé lépett, letette a kávét a kassza mellé. – Tudod, hogy vettem rá Drew-t, hogy kérje meg a kezemet? Egy elektromos sokkoló, némi alkohol és a Teleshop segítségével. – Addig nézett rám, amíg el nem mosolyodtam. – Geoffrey mit gondol erről az egészről ?

111

Túl sokáig tartott, míg rájöttem, hogy Beckről beszél; nem is emlékeztem, mikor hallottam utoljára a keresztnevét. És mellbe vágott, amikor rájöttem, hogy hazudnom kell. – Még nem tudja. Nincs a városban. – A szavak túl gyorsan tolultak ki a számon, nagyon siettem, hogy túl legyek a hazugságon. A polc felé fordultam, hogy Karyn ne lássa az arcomat. – Hát persze. Elfeledkeztem a floridai ügyfeleiről – mondta, én pedig a polcra hunyorogtam, meglepődve Beck álcáján. – Sam, télen nyitok egy könyvesboltot Floridában. Azt hiszem, Geoffrey-nak van igaza. Márciusban Minnesota egyszerűen nem jó ötlet. Fogalmam sem volt, milyen történetet adott el Beck Karynnak, hogy meggyőzze, télire Floridába költözik, de eléggé le voltam nyűgözve, mert Karyn nem tűnt naivnak. Persze mondania kellett valamit, hiszen meglehetősen sok időt töltött itt vásárlóként, majd később, amikor először kaptam munkát, még nem lehetett jogosítványom, ezért ő hozott és vitt. Karynnak biztos feltűnt, hogy télen nem jön. Még inkább lenyűgözött, amilyen könnyedén kimondta a keresztnevét. Elég jól ismerte, hogy a Geoffrey természetesen hangozzék a szájából, de nem eléggé, hogy tudja, akik szerették őt, azok a vezetéknevén szólították. Rájöttem, hogy hosszú szünet állt be a beszélgetésünkben, és Karyn még mindig engem figyelt. – Sokat járt ide? – kérdeztem. – Nélkülem? A kassza mögött Karyn bólintott. – Elég gyakran. Sok életrajzi könyvet vásárolt. – Elgondolkodott. Egyszer azt mondta, hogy annak alapján, hogy az ember milyen könyveket olvas, tökéletesen analizálható. Elgondolkodtam, mit mesélhetett Beck az életrajzok iránti rajongásáról – láttam otthon, hogy telis-tele vannak velük a polcok. Karyn folytatta: – Emlékszem, mit vett legutóbb, mert nem életrajz volt, és meg is lepődtem. Egy határidőnaplót. Összeráncoltam a szemöldökömet. Nem rémlett, hogy láttam volna. – Olyat, amiben van hely, hogy megjegyzéseket meg naplóbejegyzéseket írjanak bele mindennap. – Karyn elhallgatott. – Azt mondta, azért van rá szüksége, hogy lejegyezze a gondolatait arra az időre, amikor már nem tud emlékezni rájuk.

112

Vissza kellett fordulnom a könyvespolcok felé, mert hirtelen könnyek kezdték szúrni a szememet. Próbáltam az előttem sorakozó címekre összpontosítani, hogy visszaszorítsam a kitörni készülő érzelmeket. Egy ujjal megérintettem az egyik könyvgerincet, miközben a szavak elmosódtak és kitisztultak, elmosódtak, kitisztultak. – Valami baj van Geoffrey-val, Sam? – kérdezte Karyn. Néztem a padlót, ahogy a régi fadeszkák kissé behorpadtak, ahol a polcok alja rájuk nehezedett. Úgy éreztem, vészesen elveszítettem az önuralmamat, mintha a szavaim kitörésre készen felduzzadtak volna. Nem mondtam hát semmit. Nem gondoltam az üres, visszhangzó szobákra Beck házában. Nem gondoltam arra, hogy most már én vagyok, aki tejet vesz és konzervkaját, hogy feltöltse a fészert. Nem gondoltam a farkastestben csapdába esett Beckre, amint a fák közül figyel, és már nem emlékszik, nincsenek emberi gondolatai. Nem gondoltam, hogy idén nyáron nincs már semmi – senki akire várok. A padló apró, fekete csomóját bámultam a lábamnál. Magányos, sötét alak volt az aranyló fában. Grace-t akartam. – Sajnálom – mondta Karyn. – Nem akartam...nem akartam tolakodni. Rosszul éreztem magam, amiért kínosan érzi magát miattam. – Tudom, hogy nem akartad. És nem is vagy tolakodó. Csak... – A homlokomra szorítottam az ujjaimat, a kísérteties fejfájás epicentrumára. – Beteg. A betegsége...visszafordíthatatlan. – A szavak lassan jöttek, fájdalmasan keveredett bennük az igazság és a hazugság. – Ó, Sam, annyira sajnálom! Otthon van? Nem fordultam felé, csak megráztam a fejemet. – Ezért aggaszt annyira Grace láza – találgatott Karyn. Lehunytam a szememet. A sötétségben szédültem, mintha nem tudnám, merre van a lefelé. Beszélni akartam, és uralni a félelmeimet, fegyelmezni őket azzal, hogy megtartom magamnak. A szavak úgy szakadtak ki belőlem, hogy időm sem volt átgondolni, mit mondok: – Nem veszíthetem el mindkettőjüket. Tudom... Tudom, hogy milyen erős vagyok, és...nem vagyok olyan erős. Karyn felsóhajtott. – Fordulj meg, Sam! 113

Vonakodva megfordultam, és láttam, hogy feltartja a leltárjegyzéket. A tollával a listám alján az ő kézírásával írt SR betűkre mutatott. – Látod a kezdőbetűidet itt? Azért van, mert azt mondom, menj haza. Vagy valahová. Menj, és szellőztesd ki a fejedet! Nagyon halkan feleltem. – Köszönöm. Karyn beleborzolt a hajamba, amikor odamentem összeszedni a gitáromat és a könyvemet a pultról. – Sam – mondta, amikor elmentem mellette -, azt hiszem, keményebb fából faragtak téged, mint gondolod. Mosolyt erőltettem az arcomra, amely nem tartott ki a hátsó ajtóig sem. Az ajtót kinyitva Rachelbe ütköztem. Rettenetes kézügyességgel megakadályoztam, hogy végigöntsem a zöld teát a csíkos sálján. Elrántotta az utamból jóval az után, hogy a forró folyadék veszélye elhárult, és figyelmeztető pillantást vetett rám. – A Fiú a lába elé nézhetne – mondta. – Rachelnek nem kellene küszöbökön előtűnni a semmiből – feleltem. – Grace mondta, hogy itt jöjjek be – tiltakozott Rachel. Értetlen tekintetem láttán megmagyarázta: – Velem született tehetségem nem terjed ki a párhuzamos parkolásra, ezért Grace azt mondta, hogy az üzlet mögött álljak meg, és senkit nem fog zavarni, ha a hátsó ajtón megyek be. Nyilván nem volt igaza, mert te megpróbáltál egy dézsa forró olajjal elűzni, és... – Rachel – szakítottam félbe. – Mikor beszéltél Grace-szel? – Úgy érted, legutóbb? Két másodperce. – Rachel elállt az útból, hogy becsukhassam magam mögött az ajtót. A megkönnyebbülés olyan gyorsan futott át rajtam, hogy majdnem felnevettem. Hirtelen be tudtam lélegezni a kipufogógázzal teli levegőt, és láttam a szemetesek fáradt, zöld színét, és éreztem, ahogy a jeges szél tapogatózó ujja a gallérom alá siklik. Nem számítottam arra, hogy újra látom. Drámaian hangzott most, hogy kiderült, elég jól van, hogy beszélni tudjon Rachellel. Nem, nem tudom, miért jutottam a fenti következtetésre, de ettől még nem volt kevésbé igaz. 114

– Megfagy az ember idekint – mondtam, és a Volkswagen felé intettem. – Nem bánod? – Gyerünk – mondta Rachel, és várt, amíg kinyitottam az ajtókat. Elindítottam a motort, és feltekertem a fűtést. A szellőzőnyílásra tapasztottam a kezeimet, amíg elmúlt a feszültség a hideg miatt, ami már nem árthatott nekem. Rachelnek sikerült kitöltenie az egész kocsit valami nagyon édes, nagyon műanyag illattal, amely valószínűleg eper akart lenni. Fel kellett húznia harisnyás lábait az ülésre, hogy elférjen túlcsorduló táskája. – Oké. Beszélj – mondtam. – Mesélj Grace-ről! Jól van? – Aha. Múlt éjjel bevitték a kórházba, de már otthon van. Még csak nem is maradt ott éjszakára. Láza volt, ezért teletömték Tylenollal, és elmúlt. Azt mondta, jól érzi magát. – Rachel vállat vont. – Át kell vinnem neki a leckét. Ezért – belerúgott a tömött hátizsákba – ezt is át kell adnom neked. – Feltartott egy rózsaszín mobiltelefont egy egyszemű szmájlimatricával a hátán. – A tiéd? – kérdeztem. – Igen. Grace azt mondta, hogy a tiéd hangpostán van. Ezúttal valóban felnevettem. – És az övé? – Az apukája elvette tőle. Nem hiszem el, hogy rajtakaptak benneteket. Mit gondoltatok? Belehalhattatok volna a szégyenbe! Annyi fájdalmat vittem a pillantásomba, amennyi csak fizikailag lehetséges volt. Most, hogy hallottam, Grace él és virul, megengedhettem magamnak némi melankolikus humort a saját káromra. – Szegény Fiú – mondta Rachel, meglapogatva a vállamat. – Ne aggódj! Nem fognak örökké haragudni rátok. Adj nekik pár napot, és újra elfelejtik, hogy van egy lányuk. Tessék! A telefon. Most már felveheti a telefonját. Hálásan elfogadtam a készüléket, beütöttem a számát... – Kettes a gyorshívás – mondta Rachel, és egy pillanattal később már hallottam is: – Szia, Rach. – Én vagyok – mondtam.

115

Grace Nem tudtam, milyen érzelem öntött el, amikor Rachel hangja helyett Samet hallottam. Csak azt tudtam, hogy elég erős volt ahhoz, hogy két lélegzetem összeragadjon, és egy hosszú, reszketeg sóhajtássá olvadjon össze. Eldózeroltam az azonosítatlan érzést. – Sam. Hallottam, hogy felsóhajtott, amitől kétségbeesetten akartam látni az arcát. – Elmondta Rachel? Jól vagyok – mondtam. – Csak lázam volt. Már itthon vagyok. – Átmehetek? – Sam hangja fura volt. Feljebb húztam a takarót az ölemben, megrántottam, amikor nem egyenesedett ki úgy, ahogy akartam, próbáltam nem felidézni a haragot, amit apával beszélve éreztem. – Szobafogságban vagyok. Nem engednek el a stúdióba vasárnap. – Halotti csend volt a vonal másik végén; azt hittem, magam elé tudom képzelni Sam arcát, és ez fájt, tompán, mint amikor olyan régóta izgatott már az ember, hogy nem tudja elviselni. – Ott vagy még? Sam hangja bátornak tűnt, ami még jobban fájt, mint a hallgatása. – Át tudom szervezni. – Jaj, ne – mondtam együtt érzően. És hirtelen áttört a harag. Próbáltam túlkiabálni. – Elmegyek a stúdióba vasárnap, nem érdekel, ha könyörögnöm kell nekik. Nem érdekel, ha meg kell szöknöm. Sam, annyira dühös vagyok, nem tudom, mit csináljak. Meg akarok szökni most azonnal. Nem akarok egy házban lenni velük. Komolyan, beszélj le róla! Mondd, hogy nem mehetek, és nem élhetek veled! Mondd, hogy nem akarod, hogy odamenjek! – Tudod, hogy nem mondanék ilyet – mondta Sam halkan. – Tudod, hogy nem állítanálak meg. A csukott hálószobaajtóra bámultam. Anyám – a börtönőröm – ott volt valahol a túloldalán. Még mindig háborgott a gyomrom a láztól; nem akartam itt lenni. – Akkor miért ne tegyem? – A hangom agresszív lett. Sam egy hosszú pillanatig hallgatott. Végül halkan megszólalt:

116

– Mert tudod, hogy nem akarod, hogy ez legyen a vége. Tudod, hogy nagyon szeretném, ha velem lennél, és így is lesz egyszer. De ennek nem így kellene történnie. Valamiért könnyek kezdték szúrni a szememet. Meglepve kidörzsöltem őket az öklömmel. Nem tudtam, mit mondjak. Mindig én voltam a gyakorlatiasabb, Sam pedig az érzékeny. Egyedül éreztem magamat a dühömmel. – Aggódtam érted – mondta Sam. Én is aggódtam magamért, gondoltam, de ehelyett azt mondtam: – Jól vagyok. Tényleg szeretnék elmenni a városból veled. Bárcsak már vasárnap lenne! Sam Furcsa volt így hallani Grace-t. Furcsa volt itt lenni, ülni a kocsimban a legjobb barátnőjével, miközben Grace otthon ül, és szüksége van rám. Furcsa érzés volt, hogy azt akartam mondani neki, hogy nem kellene elmennünk a stúdióba, amíg a dolgok nem rendeződnek. De nem tudtam nemet mondani. Fizikailag képtelen voltam rá. Ilyennek hallani őt... más volt, mint bármikor, és éreztem, ahogy valami veszélyes és szép jövő titkokat suttog a fülembe. Azt mondtam: – Én is azt kívánom. – Nem akarok egyedül lenni ma éjjel – mondta Grace. Valami a szívembe szúrt. Behunytam a szememet egy pillanatra, majd felnéztem újra. Arra gondoltam, hogy beszököm hozzá; arra gondoltam, hogy azt mondom neki, szökjön ki. Elképzeltem, hogy a hálószobámban fekszünk a papírdarvak alatt, Grace meleg teste hozzám simul, nem aggódunk azért, hogy el kell bújni reggel, csak velem van, ahogy mi akarjuk, és egyre jobban fájt és fájt a vágyakozás erejétől. – Te is hiányzol. – Nálam van a telefontöltőd – suttogta Grace. – Hívj fel Becktől ma este, jó? – Jó – feleltem.

117

Miután letette, visszaadtam a telefont Rachelnek. Nem tudtam biztosan, mi a baj velem. Csak negyvennyolc óra, és újra láthatom. Nem sok idő. Egy csepp az idő tengerében, ami a közös életünk volt. Előttünk az örökkévalóság. El kellett kezdenem hinni benne. – Sam? – kérdezte Rachel. – Tudod, hogy neked van a legszomorúbb szomorú arcod a világon?

118

Tizenkilencedik fejezet Sam MIUTÁN ELVÁLTAM RACHELTŐL, VISSZAMENTEM BECK HÁZÁBA. Az idő napos volt, nem melegebb, mint a meleg ígérete – készülőben volt a nyár. Nem emlékeztem ilyen időjárásra. Olyan sok éve volt már, hogy ez a tavaszközeli idő nem zárt farkastestbe. Nehéz volt meggyőznöm magamat, hogy nem kell a kocsi biztonságos melegébe kapaszkodnom. Nem kellett félnem. Bízz a gyógyulásodban! Becsuktam a kocsiajtót, de nem mentem be a házba. Ha Cole még odabent van, fel kell készülnöm, hogy találkozzam vele. Inkább a ház mögé kerültem, átvágtam a nyálkás, halott, tavalyi füvön, és beléptem az erdőbe. Arra gondoltam, hogy meg kellene néznem a fészert, nincs-e bent valaki. Az épület, amely néhány száz méternyire rejtőzött a Beck háza mögötti erdőben, az új farkasok menedéke volt, amíg oda-vissza változtak. Volt odabent ruha, konzervek és elemlámpák. Még egy kis tévé is videóval meg egy kályha, amely egy csónakmotor akkujáról működött. Minden, amire egy bizonytalan, új farkasnak szüksége lehetett, hogy kényelmesen kivárhassa, megmarad-e az emberi formája. Néha-néha azonban egy-egy új falkatag túl gyorsan változott vissza farkassá, hogy kinyithatta volna a fészer ajtaját, aztán egy vadállat, az ösztönei rabszolgája, csapdába esett a falak között, amelyek embertől, átváltozástól és bizonytalanságtól bűzlöttek. Emlékeztem egy tavaszra, amikor kilencéves voltam, és még mindig viszonylag instabil a farkasbőrömben. Az egyik meleg nap lehántotta a bőrömet, és szégyenletesen csupaszon maradtam összegömbölyödve az erdőben, akár egy sápadt, új hajtás. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, elmentem a fészerhez, ahogy Beck mondta. A gyomrom még mindig fájt, ahogy az oda-vissza változásokkor szokott. Olyan erős volt a fájdalom, hogy összegörnyedtem, éles bordáim a combomba nyomódtak, ahogy az ujjamat harapdálva guggoltam, míg a roham elmúlt, aztán felegyenesedhettem, hogy kinyissam a fészer ajtaját. Megriadtam, mint egy csikó, amikor meghallottam a hangot az ajtón keresztül. Egy perc múlva, amikor a szívem megnyugodott, rájöttem, 119

hogy a hang énekel; akárki járt odabent utoljára, bekapcsolva hagyta a rádiót. Elvis kérdezgette, hogy magányos vagyok-e aznap éjjel, miközben beletúrtam a SAM feliratú ládába. Felvettem a farmeromat, de nem kerestem inget, mielőtt kinyitottam volna az ételes dobozt. Kinyitottam egy zacskó csipszet. A gyomrom csak akkor korgott, amikor biztos volt benne, hogy teletömik. Ültem ott a ládámon, vézna térdemet az államhoz húzva, hallgattam Elvis halk dúdolását, és arra gondoltam, hogy a dalszöveg is egyfajta költészet. Az előző nyáron Ulrik híres verseket tanított nekem – még emlékeztem a Havas este megállok az erdő mellett (Jánosy István fordítása) első felére. Próbáltam felidézni a második felét, miközben átrágtam magam az egész zacskó kukoricacsipszen, remélve, hogy megszabadulok a gyomorfájástól. Mire észrevettem, hogy a csipszet tartó kezem remeg, a hasamban érzett fájdalom az átváltozás kifordító szorításává változott. Nem volt időm az ajtóhoz jutni, mielőtt az ujjaim haszontalanná és tömpévé váltak volna, a körmeim pedig használhatatlanná a fán. Utolsó emberi gondolatom egy emlék volt: ahogy a szüleim becsapják a szobám ajtaját, és a zár bekattan, miközben a farkas a felszínre buggyan belőlem. A farkasemlékeket nehéz volt felidézni, de arra emlékeztem, hogy órákig tartott, mire letettem róla, hogy kijussak. Ulrik talált rám. – Ó, Junge – mondta szomorúan, egyik kezét végigfuttatva borotvált fején, miközben körülnézett. Üresen pislogtam rá, valahogy meglepve, hogy nem az anyám vagy az apám. – Mióta vagy idebent? A fészer sarkában kuporogtam, bámultam véres ujjaimat, az agyam lassan eltávolodott a farkasgondolatoktól, és emberi gondolatok töredékei felé közeledett. A ládák és a fedeleik szanaszét szórva, a rádió a padló közepén hevert, a vezeték ki volt tépve a falból. Vér száradt a padlóra, emberi és farkaslábak nyomaival. Csipsz és az ajtó szilánkjai borították a padlót, mint valami erőszakos konfetti, széttépett csipszesés ropiszacskók darabjaival körülvéve, amelyek tönkretett tartalma érintetlenül hevert. Ulrik átvágott rajtuk, a csizmája halkan ropogott a csipsz finom homokján, és félúton megállt, amikor hátrahúzódtam. A látásom 120

imbolygott, felváltva mutatta az összemocskolt fészert és a régi szobámat, teliszórva ágyneművel és széttépett könyvekkel. Ulrik kinyújtotta felém a kezét. – Gyere, állj fel! Menjünk be a házba! De nem mozdultam. Újra ránéztem töredezett körmeimre, véres szálkák fúródtak alájuk. Elvesztem az ujjaim kis világában, a pirossal finoman telirajzolt örvényekben, a vérembe ragadt, egyetlen szál farkasszőrben. A pillantásom a csuklóimon éktelenkedő új, göröngyös sebhelyekre tévedt, amelyek karmazsinszínnel voltak pettyezve. – Sam – szólt Ulrik. Nem néztem rá. Felhasználtam minden szavamat és minden erőmet, hogy megpróbáljak kijutni, és most nem tudtam magam rávenni, hogy fel akarjak állni. – Nem vagyok Beck – mondta gyámoltalan hangon. – Nem tudom, mit szokott csinálni, hogy kirángasson ebből, oké? Én nem beszélem a nyelvedet, Junge. Mire gondolsz? Csak nézz rám! Igaza volt. Beck vissza tudott húzni a valóságba, de Beck nem volt ott. Ulrik végül felemelt, a testem ernyedt volt a karjaiban, akár egy holttest, és visszavitt a házba. Nem beszéltem, nem ettem, nem mozdultam, míg Beck át nem változott, és nem jött haza – még most sem tudom, hogy órák vagy napok teltek el. Beck nem jött oda hozzám. Előbb a konyhába ment, és edényekkel csörömpölt. Amikor visszajött a nappaliba, ahol a kanapé sarkában rejtőztem, egy tányér tojás volt nála. – Csináltam neked kaját – mondta. A tojás pont olyan volt, ahogy szerettem. Beck arca helyett odanéztem, és azt suttogtam: – Sajnálom. – Semmit nem kell sajnálnod – mondta Beck. – Nem tudtál jobbat. És csak Ulrik szerette azt a vacak csipszet. Szívességet tettél. Letette a tányért mellém a kanapéra, és elindult a dolgozószobájába. Egy perc múlva fogtam a tojást, és csendben utánaosontam a folyosón. Leültem a nyitott szobaajtó előtt, és miközben ettem, hallgattam Beck ujjainak szeszélyes kopogását a billentyűzeten. Ez akkor volt, amikor még sérült voltam. Ez akkor volt, amikor azt hittem, Beck mindig itt lesz velem. 121

– Szevasz, Ringo. Cole hangja hozott vissza az ittbe és a mostba, évekkel későbbre, amikor már nem voltam kilencéves, akire jóindulatú őrzők vigyáznak. Cole megállt a könyököm mellett, miközben a fészerajtót néztem. – Látom, még ember vagy – mondtam jobban meglepődve, mint amit a hangom elárult. – Mit csinálsz idekint? – Próbálok farkassá változni. Komisz hideg futott végig a gerincemen ennek hallatán, eszembe jutott, milyen a bennem élő farkassal harcolni. Eszembe jutott, milyen, amikor forog a gyomrom átváltozás előtt. A rosszullét, ami akkor fogott el, amikor épp elveszítettem önmagam. Nem feleltem. Helyette belöktem a fészer ajtaját, a világítás után matattam. A hely pézsmaszagú, használatlan volt, emlékek és porszemek lebegtek az állott levegőben. Mögöttem egy kardinálispinty hallatta vékonyka hangját újra meg újra, de különben csend volt. – Akkor ez a megfelelő időpont, hogy megismerkedj ezzel a hellyel – mondtam neki. Beléptem a fészerbe, a cipőm talpa poros csosszanást hallatott a megviselt fapadlón. Minden a helyén volt, amennyire láttam – a kikapcsolt televízió mellett gondosan összehajtogatott pokrócok, színültig töltött víztartály, mögötte engedelmesen sorakozó, sorukra váró poharak. Minden az emberré váló farkasokra várt. Cole belépett a nyomomban, és halvány érdeklődéssel végignézett a ládákon és az ellátmányon. Körülötte minden megvetést és nyugtalan energiát sugárzott. Meg akartam kérdezni: Mit látott benned Beck? De inkább azt kérdeztem: – Erre számítottál? Cole néhány ujjnyira kinyitotta az egyik ládát, és belenézett; nem nézett félre, amikor válaszolt: – Mi? – Hogy ilyen farkasnak lenni? – Arra számítottam, hogy rosszabb lesz – mondta, és ezúttal rám nézett. Sunyi mosoly ült az arcán, mintha tudná, én min mentem keresztül, hogy ne legyek farkas. – Beck azt mondta, elviselhetetlen a fájdalom. Felvettem egy száraz falevelet, amit mi hoztunk be a fészerbe. – Aha, persze, de nem a fájdalom a legnehezebb dolog. 122

– Csakugyan? – Cole hangja olyan volt, mintha mindent tudna. Mintha azt akarta volna, hogy gyűlöljem. – Akkor mi a legnehezebb dolog? Elfordultam tőle. Tényleg nem akartam válaszolni. Mert nem hittem volna, hogy érdekli, mi a legnehezebb. Beck választotta ki őt. Nem fogom gyűlölni. Nem fogom. Kellett lennie valaminek a srácban, amit Beck látott. Végül azt mondtam: – Egyik évben az egyik farkas, Ulrik, úgy döntött, remek ötlet elkezdeni olasz fűszereket ültetni magról, cserépbe. Ulrik mindig ilyen hülyeségeket csinált. – Emlékeztem, hogy lyukakat fúrt a földbe, és beleszórta a magokat, pici, halottnak tűnő dolgokat, amelyek eltűntek a mély, fekete földben. „Jobb lesz, ha működik, a francba is", mondta barátságosan. A könyökénél ácsorogtam végig, az útjában voltam, és csak akkor mozdultam meg, amikor a könyöke véletlenül mellen bökött. „Gondolod, hogy tudnál közelebb állni, Sam?" Cole-hoz fordulva így folytattam: – Beck úgy gondolta, Ulrik őrült. Mondta neki, hogy a bazsalikom csomója csak két dolcsi a boltban. Cole felhúzta az egyik szemöldökét, az arckifejezése világosan mutatta, hogy szívességet tesz, amiért végighallgat. Nem törődtem vele. – Hetekig figyeltem Ulrik magjait nap mint nap, vártam, hogy megjelenjen egy kis zöld a földben, bármi, ami azt mondja, hogy ott az élet, és arra vár, hogy meginduljon. És ez az. Ez a legnehezebb része. Itt állok a fészerben, és várom, hogy a magok kibukkanjanak a földből. Nem tudom, hogy túl korán van-e, hogy életjeleket keressek, vagy a családomat ezúttal örökre elvitte a tél. Cole bámult rám. Az arckifejezéséből eltűnt a megvetés, de nem szólt semmit. Az arcában valami üresség volt, amire nem tudtam, hogyan reagáljak, így én sem szóltam semmit. Nem volt értelme tovább maradni. Megtettem az utolsó lépést, míg Cole hátramaradt, ellenőriztem az ételes dobozokat, hogy lássam, nincsenek-e bennük bogarak. Az ujjaimat a műanyag doboz szélébe akasztva álltam egy pillanatig, és hallgatóztam. Nem tudtam, mire várok. Csak a csendet hallottam, és még több csendet, meg még többet. Még a kardinálispinty is elhallgatott odakint. 123

Mintha Cole ott sem lenne, hegyeztem a fülemet, mint amikor farkas voltam. Megpróbáltam térképre rajzolni a közeli erdőrészben élő minden élőlényt, és minden zajt, amit ütöttek. De nem hallottam semmit. Valahol ott voltak a farkasok az erdőben, de számomra láthatatlanul.

124

Huszadik fejezet Cole ELVESZÍTETTEM A FOGÁST AZ EMBERI TESTEMEN, ÉS ÖRÜLTEM NEKI. Kényelmetlenül éreztem magam Sam jelenlétében. Volt pár különböző személyiségem, amelyek elég szépen működtek mindenkinél, akivel valaha találkoztam, de neki egyik sem tűnt megfelelőnek. Fájdalmasan, bosszantóan őszinte volt. Hogyan kellett volna válaszolnom erre? Megkönnyebbültem hát, amikor visszaértünk a házhoz, és bejelentette, hogy elmegy vezetni. – Megkérdezném, hogy akarsz-e jönni – mondta Sam -, de hamarosan átváltozol. Nem mondta, hogyan jutott erre a következtetésre, de az orrlyukai kissé összeszűkültek, mintha érezné a szagomat. Néhány pillanattal később zajosan felzörgött a Volkswagen dízelmotorja, ahogy kiállt a kocsibejáróról. Egyedül hagyott a házban, amely a napszakok váltakozásával változtatta a hangulatát. A délután felhős és hideg volt, és hirtelen a ház sem volt már az a kényelmes kuckó, inkább szürkülő szobák baljóslatú labirintusa, lázálomba illő hely. A testem hasonlóképpen nem volt határozottan emberi – de farkas sem. Furcsa volt a köztes állapot – emberi test farkasaggyal. Egy ember emlékei egy farkas szemén át. Először a folyosókon járkáltam, a falak körém szűkültek. Nem igazán hittem Sam diagnózisában. Amikor végül megéreztem a változás közeledtét az idegvégződéseimben, a nyitott hátsó ajtóhoz álltam, és vártam, hogy elragadjon a hideg. De még nem jött. Becsuktam hát az ajtót, és lefeküdtem a kölcsönágyamra, éreztem a hányinger gyötrelmét és a bőröm vonaglását. A rosszullét ellenére nagyon megkönnyebbültem. Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogok visszaváltozni farkassá. De ebben a nyomorúságos, köztes állapotban... Felkeltem, és visszamentem a hátsó ajtóhoz, megálltam a jeges szélben. Tíz perc után feladtam, és a kanapéra hevertem. A gyomrom kavargása köré gömbölyödtem. Az agyam száguldott a szürke folyosókon, de a testem mozdulatlan maradt. A fejemben végigsétáltam a folyosón, át a fekete 125

és a szürke árnyalatú, ismeretlen szobákon. Éreztem Isabel kulcscsontját a tenyerem alatt, láttam, ahogy a bőröm elveszíti a színét, miközben farkassá változom, éreztem a mikrofont a markomban, hallottam apám hangját, láttam, ahogy velem szemben ül az ebédlőasztalnál. Nem. Bárhová, csak haza ne. Hagytam, hogy bárhová elvigyenek az emlékek, csak oda nem. A fotóműteremben voltam a NARKOTIKA többi tagjával. Az első nagy megjelenésünk volt egy magazinban. Pontosabban az enyém. A téma „Kiskorú sikersztorik" volt, és én voltam a posztersrác. A NARKOTIKA többi része csak támogatásként volt jelen. Nem a stúdióban fotóztak minket, a fotós és az asszisztense kivitt a régi épület lépcsőházába, és próbáltuk elkapni a banda zenéjének hangulatát azzal, hogy korlátokkal vettek körül minket, meg különböző lépcsőfokokra kellett állnunk. A lépcsőházban kajaszag volt – hamis baconfalatok és salátaöntet, amit az ember sosem rendelne, meg valami rejtélyes, lábszagú fűszer. Épp kezdtem kijózanodni. Nem ez volt az első alkalom, de átkozottul közel volt. Ezek az új cuccok zümmögő, euforikus repülésre vittek, de még mindig hagytak maguk után egy kis bűntudatot. Nemrég írtam meg az egyik legjobb dalomat – „Zúzd szét az arcom (és add el a darabjait)", amely arra ítéltetett, hogy a legtöbb maxit adjuk el belőle -, és remek hangulatban voltam. De még jobb hangulatban lettem volna, ha nem kell ott lennem, mert szerettem volna beleszagolni az odakinti levegőbe, amely kipufogógáztól, éttermek szagától és minden borzongató, városi szagtól volt sűrű, és azt súgta, hogy vagyok valaki. – Cole! Cole! Hé, nagymenő! Megállnál egy pillanatra? Állj oda Jeremy mellé egy másodpercre, és nézz le ide! Jeremy, te nézz rá – mondta a fotós. Pocakos, középkorú fickó volt, egyenetlenül nyírt kecskeszakállal, ami egész nap idegesített. Az asszisztense egy huszonéves, vörös hajú lány, aki eddigre már szerelmet vallott, így aztán nem is érdekelt. Tizenhét évesen még nem fedeztem fel azt a cinikus mosolyt, amitől a lányok letépték a pólójukat. – Nem álltam meg – mondta Jeremy. A hangja olyan volt, mintha félálomban volna. Mindig olyan volt, mintha félálomban volna. Jeremy másik oldalán Victor lemosolygott a földre, ahogy a fotós mondta. 126

Nem éreztem a beállítást. Hogy gondolta, a NARKOTIKA hangzásához az illik, hogy egy erkélyről nézünk lefelé, mint valami szaros Beatles-borító? Megráztam a fejemet, és leköptem az erkélyről, amikor a vaku elsült, és ő meg az asszisztense a monitort bámulta bosszúsan. Újabb villanás. Újabb bosszús pillantás. A fotós a lépcsőfordulóba állt, és hat fokkal alattunk helyezkedett el. Behízelgő hangon megszólalt: – Oké, Cole, mi lenne, ha vinnénk bele egy kis életet? Tudod, egy mosolyt. Gondolj a legszebb emlékedre! Mosolyogj rám, ahogy az anyukádra szoktál! Felhúztam a szemöldökömet, és elgondolkodtam, hogy komolyan gondolja-e. A fotósnak biztosan volt egy villanásnyi emberismerete, mert felemelte a hangját, és így szólt: – Képzeld el, hogy a színpadon állsz... – Életet akarsz? – kérdeztem. – Mert ez nem az. Az élet váratlan. Az élet a kockázatról szól. Ez a NARKOTIKA, nem valami nyavalyás cserkészcsapat. Ez... Felé ugrottam. Elrugaszkodtam a lépcsőről, kitártam a karomat két oldalra, és láttam, ahogy az arcán átfut a pánik, épp, amikor az asszisztense felkapja fényképezőgépét, engem pedig elvakít a vaku. Fél lábra estem, és a lépcsőház téglafalának gurultam. Szétröhögtem az agyamat. Senki nem kérdezte, jól vagyok-e. Jeremy ásítozott, Victor felmutatta felém a középső ujját, a fotós meg az asszisztens kijelzőik felett kiáltoztak. – Hogy legyen némi inspirációtok – mondtam, és felálltam. – Nagyon szívesen. – Nem is éreztem fájdalmat. Azután hagyták, hogy azt csináljak, amit akarok. Az új dalomat dudorászva és énekelve követtek a lépcsőn fel-le, az ujjaimat a falhoz nyomtam, mintha le akarnám dönteni; lementünk az előcsarnokba, ahol beleálltam egy cserepes növénybe; és végül a stúdió mögötti sikátorba, ahol egy kocsi tetejére ugrottam, és horpadásokat hagytam magam után, hogy a szállodából hozott autó emlékezzen rám. Amikor a fotós kijelentette, hogy aznapra végeztünk, az asszisztens odajött hozzám, és a kezemet kérte. Odanyújtottam a tenyeremet, ő

127

pedig úgy fordította, hogy az ég felé nézzen. Aztán odaírta a nevét és a számát, miközben Victor a háta mögül figyelt. Mihelyt a lány bement a házba, Victor megmarkolta a vállamat. – Mi lesz Angie-vel? – Követelőző félmosoly ült az arcán, mintha tudná, hogy olyan választ kap, ami tetszeni fog neki. – Mi van vele? – kérdeztem. A mosoly eltűnt, és Victor megmarkolta a kezemet, rajta a telefonszámmal. – Nem hiszem, hogy túl boldog lenne ettől. – Vic. Haver. Semmi közöd hozzá. – Angie a húgom. Van közöm hozzá. A beszélgetés határozottan elrontotta a kedvemet. – Na jól van: Angie és én végeztünk. Olyan rég vége köztünk mindennek, hogy már történelemórákon tanítják. És még mindig semmi közöd hozzá. – Szemét – mondta Victor. – Így fogod elhagyni? Tönkreteszed az életét, és elsétálsz? Ez komolyan elrontotta a kedvemet. Közelgett az idő egy löketre, vagy egy sörre, vagy egy borotvapengére. – Hé, én megkérdeztem. Azt mondta, inkább egyedül folytatja. – És te hittél neki? És azt hiszed, olyan jó vagy. Te meg az istenverte zseniséged. Azt hiszed, örökké élhetsz így? Senki nem fog emlékezni az arcodra, ha húsz leszel. Senki sem fog emlékezni rád. Lehangoló volt. Már majdnem végzett. Ha azt mondtam volna, sajnálom, vagy ha csak csendben maradok, valószínűleg elfordult volna, és visszamegy a szállodába. Kivártam egy ütemet, aztán azt mondtam: – Legalább a csajok a saját nevemen fognak szólítani, haver. – Figyeltem az arcát, az enyémen önelégült vigyor ült. – Én legalább nem leszek örökké a NARKOTIKA dobosa. Victor megütött. Jó ütés volt, de nem adott bele mindent. Mindenesetre állva maradtam, bár valószínűleg felrepedt a szám. De éreztem az arcomat, és arra is emlékeztem, hogy miről beszéltünk. Ránéztem. Jeremy tűnt fel Victor mellett, akit az arcomnak csapódó ököl hangja valószínűleg kiokosított arról, hogy ez nem a szokásos vitáink egyike. 128

– Ne csak ácsorogj ott! – ordított Victor, és újra megütött, egyenesen az államon, és ezúttal tántorognom kellett, hogy állva maradjak. – Üss meg, te szarcsimbók! Üss meg! – Fiúk – mondta Jeremy, de nem mozdult. Victor válla a mellkasomnak vágódott, ötvenkilónyi visszafojtott harag, és ezúttal elzuhantam a földön, egy darab aszfalt a hátamba fúródott. – Kár beléd a levegő. Az élet neked csak egy hatalmas egotrip, te kiváltságos szemétláda. – Rugdosott, Jeremy pedig karba tett kézzel figyelt. – Elég – mondta. – Le... akarom... törölni... azt... a... vigyort... a... képedről – mondta Victor a rúgások között. Eddigre elfogyott belőle a szusz, és végül az egyik rúgása kibillentette az egyensúlyából, és mellém zuhant a földre. Az ég sötét épületek által szegélyezett szürkésfehér négyszögét néztem felettünk, és éreztem, hogy vér csurog az orromból. Angie-re gondoltam, aki otthon volt, és arra, ahogy nézett, amikor elmondta, hogy szakítani akar, és azt kívántam, bár látta volna, ahogy Victor kirugdossa belőlem a szart. Jeremy a mobiljával lekapott minket, ahogy a flaszteren fetrengünk valami városban, aminek még a nevére sem emlékeztem. Három héttel később kikerült a standokra a fotó, amelyen elrepülök a lépcsőről, Jeremy meg Victor pedig nézi. Az én arcom volt mindenhol. Senki nem felejt el egyhamar. Ott voltam mindenhol. Később, délután Beck házának padlóján fekve éreztem, hogy sürgetővé válik bennem az átváltozás. Olyan kitartó volt, hogy rájöttem, az előző hányinger csak színlelés volt, semmiben nem hasonlított az igazira, ami rágta és tépte a beleimet. Újra odamentem a hátsó ajtóhoz, és kinyitottam. Álltam, és néztem a füvet. Meglepően meleg volt odakint, a felhős égbolt nem volt már sehol, de egy-egy hideg fuvallat emlékeztetett a márciusra. Ezúttal a hideg átvágott az emberi testemen, egészen az odabent lakozó farkasig hatolt. Libabőrös lettem. A betontornácra léptem, és tétováztam. Talán a fészerbe kellene mennem, és otthagyni a ruháimat, hogy egyszerűbb legyen visszatérni később? De a következő szélrohamtól reszketve kétrét görnyedtem. Nem tudtam elmenni a fészerig. 129

A gyomrom morgott és összeszorult. Lekuporodtam és vártam. De az átváltozás nem jött olyan gyorsan, mint azelőtt. Majdnem egy napja voltam már emberi alakban, a testem biztosabb volt a formájában, és nem akarta könnyen feladni. Gyerünk, változz, gondoltam, miközben a szél újabb borzongáshullámot küldött át rajtam. Kavargott a gyomrom. Próbáltam tudatosítani, hogy ez csak egy válaszreakció az átváltozási folyamatra; nem igazán kell hánynom. Ha egyszerűen ellenállok az ingernek, rendben leszek. A hideg betonnak feszítettem az ujjaimat, és azt akartam, hogy a szél taszítson át a farkastestbe. Váratlanul eszembe jutott Angie telefonszáma, és valószerűtlen vágyat éreztem, hogy visszamenjek a házba, és felhívjam, csak hogy halljam, hogy mielőtt leteszem, azt mondja, halló. Vajon mit gondolhat most Victor, mindezek után? Fájt a mellkasom. Szedj ki ebből a testből! Szedj ki Cole-ból, gondoltam. De ez is csak egy újabb dolog volt, ami nem állt hatalmamban.

130

Huszonegyedik fejezet Grace AZNAP ÉJJEL AZ ÁGYAM SAM NÉLKÜL SEM VOLT MÁS. Semmi ismeretlen nem volt a matrac alakjában. Az ágynemű nem lett nagyobb nélküle. Nem voltam kevésbé fáradt egyenletes szuszogása nélkül, és a sötétben nem hiányzott a széles válla sem magam mellett. A párnán még éreztem az illatát, mintha csak a könyvéért kelt volna fel, és elfelejtett volna visszajönni. Ám a világ mégis teljesen más lett. Az előző éjszakai fájdalom visszhangjaként fájt a gyomrom. Sam párnájába temettem az arcomat, és próbáltam nem emlékezni azokra az éjszakákra, amikor azt hittem, örökre elment. Elképzeltem őt Beck házában, a másik oldalamra fordultam, és fogtam a mobiltelefonomat. De nem nyomtam be a számát, mert ostoba módon csak arra tudtam gondolni, amikor egymás mellett feküdtünk, és Sam vacogva azt mondta: Talán át kellene gondolnunk az életstílusunkat. Aztán arra gondoltam, ahogy azt mondta, hogy maradjak itt, és ne menjek át hozzá. Talán örült, hogy ott lehet, hogy van kifogása egyedül lenni. Talán nem. Nem tudtam. Rosszul éreztem magam, nagyon-nagyon rosszul, valami új és borzalmas módon, amelyet nem tudtam leírni. Sírni akartam, és emiatt hülyének éreztem magam. Visszatettem a telefonomat az éjjeliszekrényre, visszagördültem Sam párnájára, és aztán elaludtam. Sam Nyílt seb voltam. Nyugtalanul jártam a ház folyosóit, fel akartam hívni megint, de féltem, hogy bajba keverem, féltem valami névtelentől és hatalmastól. Addig járkáltam, amíg túl fáradt nem lettem, hogy állva maradjak, aztán felmentem a szobámba. Lámpát sem gyújtottam, csak az ágyamhoz léptem és lefeküdtem. A karomat kinyújtottam a matracon, és fájt a kezem, mert Grace teste nem volt alatta. 131

A gondolataim olyanok voltak, mint egy gennyes seb. Nem tudtam aludni. Az agyam elsiklott az üres ágy valóságától, és dalszövegekké formálta gondolataimat, az ujjaim elképzelték az akkordokat, amelyeket lefognának a gitár nyakán, hogy megtalálják a dallamot. Megoldani csak ő tud: egyenlet vagyok. De mások ezek az x-ek és y-ok. Nem jön ki semmi, hiába osztom, napjaim nélküle hiába szorzom. Ahogy a végtelen éjszaka lassan elvánszorgott, számtalan perc követett percet anélkül, hogy bárhová is jutnának, a farkasok felvonyítottak, a fejem pedig lüktetni kezdett. Az egyik tompa, lassú fájdalom, amelyet az agyhártyagyulladás örökül hagyott. Feküdtem az üres házban, és hallgattam, ahogy a falka lassú sírása együtt emelkedik és süllyed a nyomással a koponyámban. Kockára tettem mindent, és nem kaptam semmit, csak nyitott tenyerem hever üresen a mennyezet alatt.

132

Huszonkettedik fejezet Grace – SÉTÁLNI MEGYEK – mondtam anyának. Nem múlt el nap olyan lassan, mint az a szombat. Valamikor régesrégen, amikor még fiatalabb voltam, odalettem volna, hogy az egész napot anyámmal tölthetem a házban. Most nyugtalan voltam, mintha szállóvendégem lett volna. Nem igazán tartott fel semmiben, de nem is volt kedvem semmibe belekezdeni, amíg ott volt. Anya éppen a kanapé végén ült csinosan összekuporodva, Sam egyik itt hagyott könyvét olvasta. Amikor meghallotta a hangomat, felém kapta a fejét, és az egész teste megfeszült. – Mit csinálsz? – Sétálni megyek – feleltem, kísértésbe esve, hogy kivegyem a kezéből Sam könyvét. – Halálra unom magam, és beszélni akarok Sammel, de ti nem hagyjátok, és valamit csinálnom kell, vagy elkezdek mindent széthajigálni a szobámban, mint egy dühös csimpánz. Az igazság az volt, hogy az iskola meg Sam nélkül muszáj volt kimennem a házból. Sam előtt minden nyáron ezt csináltam – a gumiabroncs hintához menekültem a hátsó udvarba, könyvvel a kezemben. Szükségem volt az erdő hangjára, hogy kitöltse bennem az üres, nyugtalan űrt. – Ha csimpánzzá változol, nem fogom kitakarítani a szobádat – figyelmeztetett anya. – És nem mehetsz ki. Csak két napja, hogy kórházban voltál. – A láz miatt, ami már elmúlt – mutattam rá. Megpillantottam mögötte az eget, mélykék volt, és langyosnak látszott, és várandósnak tűnő faágak nyúltak a kékségbe. Mindenem viszketett, hogy odakint lehessek, megszagolhassam a közelgő tavaszt. A nappali ehhez képest szürke és néma volt. – Plusz a D-vitamin nagyon jó az olyan betegeknek, mint én. Nem maradok kint sokáig. Amikor nem válaszolt, megkerestem a klumpámat az előszobában, és belebújtam. A csend közöttünk függött, sokkal erősebben beszélt 133

arról, hogy mi történt aznap éjjel, mint az a néhány szó, amit váltottunk róla. Anya mélységesen kényelmetlenül érezhette magát. – Grace, szerintem beszélnünk kéne. Arról... – Elhallgatott. – Rólad és Samról. – Jaj, inkább ne! – A hangom pontosan annyi lelkesedést tükrözött, amennyit a javaslat hallatán éreztem. – Én sem akarom – mondta a könyvet becsukva. Anélkül, hogy megnézte volna az oldalszámot, ami szintén Samre emlékeztetett, aki mindig megjegyezte az oldalszámot, vagy az egyik ujját a könyvben hagyta, és úgy csukta be, mielőtt felnézett és megszólalt volna. Anya folytatta: – De beszélnem kell veled róla, és ha beszélgetsz velem, akkor elmondom apádnak, hogy beszéltünk, és nem kell majd vele beszélgetned. Nem láttam be, miért kellene bármelyikükkel is beszélgetnem. Eddig nem érdekelte őket, mit csinálok, vagy hol vagyok, amíg nem voltak itthon, és egy év múlva egyetemista leszek, vagy legalábbis nem fogunk egy fedél alatt élni. Arra gondoltam, kirohanok, de inkább karba tettem a kezem, és szembenéztem vele, vártam. Anya azonnal a tárgyra tért. – Védekeztek? – kérdezte. Lángba borult a képem. – Anya! De nem hátrált meg. – Igen? – Igen. De ez nem olyan. Anya egyik szemöldöke felemelkedett. – Ó, nem? Akkor milyen? – Úgy értem, hogy nem csak erről szól. Ez... – Kerestem a szavakat, hogy elmagyarázzam, hogy kifejezzem, miért gurultam rögtön dühbe a kérdésétől és a hangnemétől. – Ő nem csak egy srác, anya. Mi... De nem tudtam, hogy fejezzem be a gondolatot így, hogy máris hitetlenül felhúzott szemöldökkel figyel engem. Nem tudtam, hogyan kellett volna elmondanom neki olyasmit, mint szerelem, meg örökké, és csak akkor hasított belém, hogy nem is akarom. Az ilyen igazságot ki kell érdemelni. 134

– Ti micsoda? Szerelmesek vagytok? – Ahogy anya kimondta, elcsépeltté vált. – Tizenhét éves vagy, Grace. Ő hány éves? Tizennyolc? Mennyi ideje ismered? Csak néhány hónapja. Nézd, eddig még nem volt barátod. Inkább testi vágyaid vannak, mint bármi más. Az, hogy lefekszetek egymással, nem azt jelenti, hogy szerelmesek vagytok. Csak azt, hogy vágyaitok vannak. – Te is lefekszel apával. Ti ketten nem vagytok szerelmesek? Anya a mennyezet felé fordította a szemét. – Mi házasok vagyunk. Miért zavartattam magam egyáltalán? – Ez az egész beszélgetés nagyon hülye emlék lesz, amikor Sammel meglátogatunk benneteket az öregek otthonában – mondtam hidegen. – Hát jó. Őszintén remélem, hogy így lesz – felelte anya. Aztán könnyedén elmosolyodott, mintha a beszélgetésünk csak kötetlen csevegés lett volna. Mintha csak abban egyeztünk volna meg, hogy elmegyünk egy anya-lánya bálba. – De kétlem, hogy egyáltalán emlékezni fogunk rá. Sam valószínűleg csak egy fénykép lesz a szalagavatódról. Emlékszem, amikor én voltam tizenhét éves, és hidd el, nem szerelem volt a levegőben. Szerencsémre nekem volt józan eszem. Máskülönben több testvéred is lenne. Emlékszem, én a te korodban... – Anya! – csattantam fel kipirosodott arccal. – Én nem te vagyok. Én semmiben sem hasonlítok rád. Neked fogalmad sincs, mi történik a fejemben, vagy hogyan működik az agyam, vagy hogy szerelmes vagyok-e Sambe. Úgyhogy meg se próbálj erről beszélgetni velem! Ne is... ehh. Tudod mit? Végeztem. Felkaptam a tiltott telefonomat a konyhapultról, fogtam a kabátomat, és kivonultam. Behúztam magam mögött az ajtót, és lesétáltam a verandáról anélkül, hogy visszanéztem volna. Furdalnia kellett volna a lelkiismeretnek, hogy úgy ráförmedtem anyára, de szemernyi megbánás sem volt bennem. Annyira hiányzott Sam, hogy az már fájt.

135

Huszonharmadik fejezet Sam MIRE VÉGEZTEM AZ ÜZLETBEN, az idő rémisztően felmelegedett, még a tegnapinál is melegebb volt. A nap sütötte az arcomat, amikor visszamentem Beck házához, és kinyitottam a kocsiajtót. Kiléptem, és kinyújtottam a két kezemet, amennyire csak tudtam, behunytam a szememet, amíg csak úgy nem éreztem, mintha zuhannék. A szélrohamok között a levegő ugyanolyan hőmérsékletű volt, mint a testem, és olyan volt, mintha egyáltalán nem is lenne bőröm, mintha lebegnék, mint egy szellem. A madarakat meggyőzte az időjárás, hogy a hűtlen tavasz végleg visszatért, és éles hangon szerelmes dalokat énekeltek egymásnak a ház körüli bokrokban. Bennem is feltolult egy dal, némán formálta a szöveget a szám, próbálgattam a szavakat. Átlépek télbe és tavaszba, nyárba. Trilláznak madarak, szeretve, vágyva. Ha velem vagy, érzem, tudom, képtelenség, Hogy valaha galambra féltékeny lehetnék. A meleg, tavaszi napokra emlékeztetett, amelyek régen kicsomagoltak a farkastestemből, azokra a napokra, amikor olyan boldog voltam, hogy visszakaptam az ujjaimat. Nagyon nem volt rendben, hogy egyedül vagyok. Ellenőriznem kell a fészert. Tegnap óta nem láttam Cole-t, de tudtam, hogy ebben az időjárásban biztos, hogy ember valahol. És elég meleg volt ahhoz is, hogy valamelyik új farkas átváltozzék. A fészer ellenőrzése gyakorlatias dolog volt, jobb, mintha a házban ténferegtem volna, várva a holnapot, és azon gondolkodom, hogy tényleg elmegyeke a stúdióba, és Grace tényleg velem jön-e. Plusz Grace is azt akarta volna, hogy figyeljek Oliviára. Amikor már csak néhány méterre voltam, tudtam, hogy valaki van a fészerben. Az ajtó nyitva állt, és odabentről mozgás hangjait hallottam. A szaglásom meg sem közelítette farkasszaglásomat, de az orrom azt 136

mondta, hogy bárki van odabent, közülünk való. A falka pézsmaillatát csak részben tompította el az emberi verejték szaga. Farkasként meg tudtam volna mondani, melyik falkatársam van odabent. Most, emberként vak voltam. Az ajtóhoz léptem hát, és hármat kopogtam rajta. – Cole? Minden rendben odabent? – kérdeztem. – Sam? – Cole hangja mintha... megkönnyebbült volna? Hozzá képest fura volt. Karmok kaparászását hallottam, aztán morgást. Éreztem, ahogy a tarkómon figyelmesen égnek merednek a pihék. – Minden oké? – kérdeztem, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A fészer megtelt farkasszaggal, mintha a falakból is ez szivárgott volna. Először Cole-t pillantottam meg a ládák mellett állva. Egyik csuklóját bizonytalan gesztussal a szájához nyomta. És aztán, a pillantását követve a fészer sarkába, egy összekuporodott fickót láttam, félig egy élénkkék gyapjútakaróba burkolózva. – Ki ez?- suttogtam. Cole elvette a kezét a szájától, és elfordult tőlem és a sarokban kucorgó figurától is. – Victor – szólt egyszerűen. A neve hallatán a srác felénk fordult. Világosbarna haja csomós volt, és az arccsontjai körül göndörödött. Talán pár évvel lehet idősebb nálam. Az emlékezetem azonnal arra a pillanatra szökkent, amikor legutóbb láttam. Beck Tahoe-jának hátuljában ült összekötözött kézzel, és rám nézett. A szája némán formálta a segítség szót. – Ti ismeritek egymást? – kérdeztem. Victor behunyta a szemét, a vállai megremegtek, aztán azt mondta: – Én... várj... Mire pislogtam egyet, lerázta magáról a bőrét, és sápadt, szürke farkassá vált, az arcán sötét foltokkal. Gyorsabban változott át, mint bármelyikünket valaha is láttam átváltozni. Nem volt teljesen mentes az erőfeszítéstől, de természetesen történt, ahogy a kígyó levedli a bőrét, vagy ahogy a tücsök kilép előző teste törékeny héjából. Semmi fuldoklás. Semmi fájdalom. Semmi kínlódás, amit minden más átváltozáskor láttam vagy tapasztaltam.

137

A farkas megrázta magát, felborzolta a bundáját, és baljóslatúan felbámult rám Victor szemével. Kezdtem eltávolodni az ajtótól, hogy utat adjak neki, de Cole furcsa hangon megszólalt: – Ne fáradj! És ekkor, mintha valaki intett volna, a farkas a hátsó lábaira ereszkedett. Reszkettek a fülei. Ásított, közben felszűkölt, aztán az egész teste vadul megrázkódott. Cole-lal egyszerre fordítottuk el az arcunkat, épp amikor Victor hallhatóan felhördült, és visszaváltozott emberré. Csak úgy. Oda és vissza. Az agyam nem bírta felfogni. A szemem sarkából láttam, hogy magára húzza a takarót. Inkább a meleg, mint a szemérmesség miatt, gondoltam. Victor halkan megszólalt: – Az istenit! Cole-ra néztem, az arcán kimondottan közönyös kifejezés ült, amiről megtanultam már, hogy minden fontos dolog kísérője nála. – Victor – mondtam -, én Sam vagyok. Emlékszel rám? Most a padlón guggolt, s előre-hátra ringatózott a sarkán, mint aki nem igazán tudja, hogy leüljön vagy letérdeljen-e inkább. Ez és a szája formája azt súgta, hogy fájdalmai vannak. – Nem tudom – mondta. – Nem hiszem. Talán. – Cole-ra pillantott, és Cole arca kicsit megrándult. – Hát, Beck fia vagyok – mondtam. Ez közel járt az igazsághoz, és gyorsabb volt előrukkolni vele. – Segítek, ha tudok. Cole Sam sokkal jobban kezelte Victort, mint én. Én csak álltam és bámultam az ajtóból, vártam, hogy kiengedhessem, ha sikerül farkasnak maradnia. – Ez olyan... Hogy tudsz ilyen gyorsan átváltozni? – kérdezte Sam. Victor fintorgott, Samről rám pillantott, majd újra vissza Samre. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésbe került fegyelmeznie a hangját. – Rosszabb, amikor farkasból én leszek. Amikor belőlem lesz farkas, az könnyű. Túl könnyű, öreg. Még akkor is csinálom, amikor meleg van. A melegtől van, ugye? 138

– Eddig ez a legmelegebb napunk – felelte Sam. – A hét többi napján nem hinném, hogy ilyen meleg lesz. – Istenem – mondta Victor. – Nem hittem, hogy ilyen lesz. Sam rám nézett, mintha bármi közöm lenne ahhoz, ami történik. Megkerült, hogy kinyisson egy kempingszéket, aztán leült Victorral szemben. Hirtelen Becket juttatta az eszembe. Körülötte minden érdeklődést, aggodalmat és nyíltságot sugárzott, a válla ívétől kezdve a szemöldöke lejtésén át az enervált szemhéjáig. Nem emlékeztem, hogy így nézett-e rám Sam először. Nem tudtam felidézni, mit mondtam neki először. – Ez az első alkalom, hogy visszaváltoztál? – kérdezte Victort. Victor bólintott. – Erre egyébként emlékszem. – Rám bámult, és nagyon tudatában voltam az emberi testemnek. Annak, hogy csak állok ott, nincsenek fájdalmaim, nem vagyok farkas, csak állok ott. Sam folytatta, mintha az egész csak egy sétakocsikázás lett volna, tökéletesen normális. – Éhes vagy? – Én... – kezdett bele Victor. – Várj! Átvál... És visszasiklott a farkastestbe. A Sam arcán látott sokkból, és abból, ahogy egy ujját a szemöldökére szorította, tudtam, hogy ez nem volt normális. Ettől kicsivel könnyebb volt, hogy az egész szitut tökéletesen elcseszettnek éreztem. Victor, a farkas, mereven, a fülét hegyezve állt, figyelte az ajtót, engem és Samet. Victorra meredtem, eszembe jutott, ahogy a szállodai szobában ülünk, miután Beckkel találkoztam, és emlékeztem, hogy azt mondom: Készen állsz az újabb nagy dobásra, Vic? – Cole – mondta Sam, le nem véve a szemét Victorról. – Hányszor? Mióta vagytok itt? Vállat vontam, próbáltam hétköznapinak tűnni. – Fél órája. Egész idő alatt oda-vissza változott. Ez normális? – Nem – felelte Sam együtt érzően, még mindig a farkast figyelve, aki lekuporodott, és visszanézett rá. – Nem, ez nem normális. Ha elég meleg van, hogy ember maradjon, hosszabb ideig kellene embernek

139

lennie. Nem így... vagyis... – Elhalt a hangja, amikor a farkas újból felállt. Sam elhúzta a térdét Victor elől, ha esetleg ugrani akarna, de Victor füle hirtelen lekonyult, és ismét remegni kezdett. Mindketten elfordítottuk a fejünket, míg emberré változott, és volt ideje magára húzni a takarót. Victor felnyögött, halkan, és a tenyerébe hajtotta a homlokát. Sam visszafordult. -Fáj? – Uhh. Nem annyira. – Victor elhallgatott, felhúzta a vállát a füléig, és úgy maradt. – Istenem, egész nap ezt csinálom. Csak tudni akarom, mikor lesz vége. – Nem nézett rám, Sambe vetette a bizalmát. Sam megszólalt: – Bár válaszolhatnék a kérdésedre, Victor! Valami visszatart attól, hogy megmaradj az egyik formádban, és nem tudom, mi az. – Ez a legjobb, amit elérhetek? – kérdezte Victor. – Elakadtam, igaz? Ezt kapom, amiért hallgattam rád, Cole. Rég rájöhettem volna, hogy mindig ez van. De még mindig nem nézett rám. Emlékeztem arra a napra a szállodában. Victor rondán megzuhant, amikor kijózanodott. Ezek az új depressziós rohamok nagyon mélyre húzták, még a kitanult érdektelenségemben is láttam, hogy egy nap majd nem lesz képes kimászni valamelyik gödörből. Segíteni akartam neki, amikor meggyőztem, hogy legyen velem farkas. Nem volt teljesen önző tett. Nem csak azért csináltam, mert nem akartam egyedül megpróbálni. Ha Sam nem lett volna ott, elmondtam volna Victornak. Sam megöklözte Victor vállát. – Hé! Más a dolog, amikor még új vagy. Mindenki ilyen bizonytalanul kezdi, aztán kiegyensúlyozódunk. Jó, most szar érzés, és a szart egy egészen új szinten értem, de amikor tényleg meleg lesz, magad mögött hagyod az egészet. Victor mogorván Samre nézett, olyan arccal, amit milliószor láttam azelőtt, mert én kreáltam. Végül rám pillantott. – Neked kellene itt lenned, te szemét – mondta, aztán újból farkassá változott. 140

Sam felemelte a kezét, tenyérrel felfelé, mint aki könyörög, és csalódottan azt mondta: – Hogy... hogy... hogy... – Rádöbbentem, milyen gondosan uralja a vonásait és a hangját. Majdnem annyira kiborított, hogy a nyugalmat sugárzó Samből fortyogó massza lett, mint Victor átváltozásai. Azt jelentette, hogy Sam tökéletesen képes volt végig magán tartani a jóindulatú maszkot, de úgy döntött, hogy most leveszi. Ettől teljesen megváltozott róla a véleményem. Talán ezért szólaltam meg. – Valami felülírja benne a hőmérsékletet – mondtam. – Ezt gondolom. A melegtől emberré válik, de valami más azt mondja a testének, hogy változzon farkassá. Sam rám nézett. Nem hitetlenül, de nem is hitte, amit mondtam. – Mi más tehet ilyet? – kérdezte. Victorra néztem, lenézően, hogy ilyen bonyolulttá teszi az egeszet. Mennyire lett volna nehéz egyszerűen követni engem, farkassá változni, és visszatérni, ahogy kell? Bár sose jöttem volna ebbe a rohadt fészerbe! – Valami az agyi kémiájában? – kérdeztem. – Victornak gondja van az agyalapi mirigyével. Talán ahogy az kibillenti az egyensúlyából, az zavarja meg az átváltozást. Sam furcsán nézett rám, de mielőtt bármit mondhatott volna, a sápadt farkaslábai remegni kezdtek. Félrenéztem, aztán Victor megint ember volt. Egy szempillantás alatt. Sam Mintha két ember átváltozását figyeltem volna: Victor farkassá változott, Cole pedig valaki mássá. Csak én álltam ott úgy, hogy ugyanaz maradtam. Nem tudtam magára hagyni Victort abban az állapotban, így hát maradtam, és Cole is maradt, és percek váltak órákká, miközben arra vártunk, hogy a srác stabilizálódjon. – Nincs mód rá, hogy visszafordítsuk – mondta egyszerűen Victor, amikor kezdett lemenni a nap. Nem igazán kérdés volt.

141

Próbáltam nem megmerevedni, amikor az agyam visszaröppent arra a télre, mielőtt visszatértem Grace-hez. Feküdtem az erdő talaján, földbe markoló ujjakkal, a fejem szét akart hasadni a fájdalomtól. Bokáig érő hóban álltam, hánytam, amíg csak állni bírtam. Reszkettem a láztól, a fény kínjától behunytam a szememet, és imádkoztam a halálért. – Nincs – mondtam. Cole pillantása élesen függött rajtam, hallgatta, hogy hazudok. Meg akartam kérdezni, hogy Ha ez itt a barátod, miért én ülök mellette helyetted? Ahogy ott ücsörögtünk, várva Victor következő átalakulását, a nyitott ajtón hűvösebb levegő és halványuló fény lopódzott be, ami azt jelentette, hogy a naplementével esett a kinti hőmérséklet. – Victor, nem tudom, hogy maradhatnál most ember – mondtam. – De szerintem talán elég hideg van, hogy ha kiviszlek, farkas maradhass. Akarod ezt? Szeretnéd, ha abbamaradnának az átváltozások, még ha nem is maradsz önmagad? – Ó, istenem, igen – mondta Victor annyi érzelemmel, hogy az szinte mart. – És ki tudja – tettem hozzá -, talán ha stabilizálódik az állapotod... De nem volt értelme befejezni a mondatot, mivel Victor ismét farkas volt, és hátrahőkölt a közelségemtől. – Cole! – mondtam gyorsan, felugorva a székről. Cole felpattant, kinyitotta az ajtót. Összerezzentem a hideg huzattól, a farkas pedig behúzott farokkal, hátracsapott fülekkel kiiramodott a fák közé. Odaálltam Cole mellé a küszöbre, figyeltem, ahogy Victor átviharzik a fák között, majd biztonságos távolságra tőlünk megáll, és ránk néz. A feje fölött csupasz ágak remegtek a szeszélyes szélben, és hozzáértek a füle hegyéhez, de nem nézett félre. Jó néhány percig figyeltük egymást. Farkas maradt. Azt hittem, megkönnyebbülést érzek, őmiatta, de az érzés belém csípett. Már a következő meleg napra gondoltam, és arra, hogy akkor mi történik majd. Rájöttem, hogy Cole még mindig mellettem áll, félrebillentett fejjel, a pillantása Victoron függ. Gondolkodás nélkül azt mondtam:

142

– Ha így törődsz a barátaiddal, amikor szükségük van rád, nem szeretném látni, másokkal hogy bánsz. Cole nem kifejezetten mosolygott, de a szája sarka egy halvány kifejezésbe feszült, ami valahol a megvetés és az érdektelenség között volt. Nem vette le a szemét Victorról, de a tekintetében nem volt részvét. Szerettem volna mondani valamit, bármit, hogy szóra bírjam. Meg akartam bántani Victor miatt. – Igaza volt – mondta Cole mellettem, még mindig Victort figyelve. – Nekem kéne ott lennem. Nem igazán tudtam elhinni, hogy jól hallottam. Alábecsültem őt. Aztán Cole hozzátette: – Én vagyok megőrülve azért, hogy kijussak ebből a testből. Valahogy Cole mindig meg tudott lepni. Felé fordultam, és hidegen azt feleltem: – És még azt hittem vagy két másodpercig, hogy érdekel, mi van Victorral. De csak a te problémáidról van szó, rólad, hogy farkas légy. Alig várod, hogy kimenekülj a saját fejedből, igaz? – Ha te volnál idebent, te is alig várnád – mondta Cole, és most valóban mosolygott, komisz, féloldalas vigyorral, ami előbb az arca egyik, aztán a másik felén tűnt fel. – Én lehetek az egyetlen, aki a farkast akarja. Nem ő volt. Shelby is szerette volna. A megtört Shelby, aki alig volt ember, még akkor is, amikor egy lány arcát viselte. – Tényleg te vagy – mondtam. Cole mosolya néma nevetéssé vált. – Annyira naiv vagy, Ringo! Milyen jól ismerted Becket? Ránéztem, a leereszkedő képére, és csak azt akartam, hogy tűnjön el. Azt kívántam, bár Beck sose hozta volna ide. Ott kellett volna hagynia Cole-t és Victort Kanadában, vagy akárhol, ahonnan valók. – Elég jól ahhoz, hogy tudjam, sokkal jobb ember volt, mint te valaha leszel – mondtam. Cole arckifejezése nem változott, mintha a gonosz szavak nem jutottak volna el a tudatáig. Összeszorítottam a fogamat, majd ellazítottam, dühös voltam, hogy hagytam Cole-t hozzám férni. 143

– Attól még nem automatikusan rossz az ember, hogy farkas akar lenni – mondta Cole lágy hangon. – És pusztán attól, hogy ember akarsz lenni, nem leszel jó ember. Újból tizenöt éves lettem, ültem a szobámban Beck házában, a térdeim köré font karokkal, és a bennem élő farkas elől rejtőztem. A tél már egy hete ellopta Becket, és Ulrik is elmegy hamarosan. Aztán én, a könyvek és a gitár érintetlenül hever majd tavaszig, ahogy Beck könyvei is elhagyottan hevertek. Az önfeledtségben elfeledve ott volt a farkas. Nem akartam erről beszélgetni Cole-lal. – Átváltozol? – kérdeztem. – Kizárt. – Akkor menj vissza a házba, légy szíves! Kitakarítok itt. – Elhallgattam. Aztán, hogy meggyőzzem őt, legalább annyira, mint magamat, hozzátettem: – És az tesz rossz emberré, amit Victorral csináltál. Nem az, hogy farkas akarsz lenni. Cole ugyanazzal az üres tekintettel nézett rám, aztán a ház felé indult. Elfordultam tőle, és beléptem a fészerbe. Ahogy Beck tette énelőttem, összehajtottam a takarót, amit Victor ott hagyott, és kisöpörtem a koszt meg a szőrt a padlóról. Aztán ellenőriztem a víztartályt, átnéztem az élelmiszerek dobozait, és felírtam, mit kell pótolni. A csónakmotor mellett tartott jegyzetfüzethez léptem – odafirkált nevek listája állt rajta, néha dátummal ellátva, néha a fák leírásával, amelyek megmondták az időt, amikor mi nem tudtuk. Beck így tartotta számon, ki vált emberré és mikor. A nyitott oldalon még a tavalyi nevek álltak, a végén Beck nevével. Sokkal rövidebb lista volt, mint a tavalyelőtti, ami szintén rövidebb volt az azt megelőzőnél. Nagyot nyeltem, és lapoztam a jegyzettömbben. Felírtam az oldal tetejére az évszámot, és odaírtam Victor nevét meg a dátumot. Cole nevének is ott kellett volna lennie, de nem hittem, hogy Beck elmagyarázta nekik, hogy szoktunk bejelentkezni. Nem akartam odaírni Cole nevét. Azt jelentette volna, hogy hivatalosan is bekerül a falkába, a családomba, és ezt nem akartam. Hosszú ideig bámultam azt az üres lapot Victor nevével, aztán odaírtam a sajátomat.

144

Tudtam, hogy már nem tartozik oda, nem igazán, de ezen a listán végtére is emberek szerepelnek, nem igaz? És ki más volt emberibb, mint én?

145

Huszonnegyedik fejezet Grace A FÁK FELÉ INDULTAM. Az erdő még mindig szunnyadt és csupasz volt, de a meleg levegő felébresztette a nyirkos tavaszi illatokat, amelyeket elfedett a hideg. Madarak trilláztak egymásnak a fejem fölött, az aljnövényzetből a magasabb ágakra rebbentek, nyomukban megrázkódtak a gallyak. Éreztem a csontjaimban, hogy otthon vagyok. Néhány méterre az erdőbe hatolva hallottam, hogy az aljnövényzet megreccsen. A szívverésem felgyorsult, amikor megtorpantam, elhallgattatva az erdő talajának surrogását és recsegését a talpam alatt. Ismét hallottam a zörgést, amely nem közeledett, de nem is távolodott. Nem fordultam meg, de tudtam, hogy egy farkas az. Nem éreztem félelmet, csupán, hogy társaságra leltem. Hallottam a levelek zörrenését, ahogy a farkas engem követve haladt. Még mindig nem jött nagyon közel – csak óvatos távolságból figyelt. Szerettem volna ugyan látni, melyikük az, de túlságosan is lenyűgözött a jelenléte, nem akartam megkockáztatni, hogy elijesztem. Úgyhogy csak sétáltunk együtt, én kitartóan előrehaladva, a farkas pedig meg-megiramodva, hogy lépést tartson velem. A nap áthatolt a csupasz ágakon, és melegítette a vállamat, én pedig séta közben kinyújtottam a kezemet két oldalra, hogy annyit szívjak magamba belőle, amennyit csak tudok. Próbáltam kiradírozni a tegnapi láz emlékét. Úgy éreztem, minél messzebbre kerülök a dühömtől, annál erősebben érzem, hogy valami nincs rendben bennem. Az aljnövényzetben lépkedve eszembe jutott, amikor Sam elvitt arra az aranyló tisztásra az erdőben, és azt kívántam, bár ő is velem lenne most, hallgatná a szívem ismeretlen, gyors dobogását. Nem mintha minden időnket együtt töltöttük volna, vagy ne tudtam volna, mihez kezdjek magammal nélküle – ott volt a könyvesbolti munkája, nekem pedig az iskola és a konzultációk -, de most nyugtalan voltam. Igen, a lázam elmúlt, de nem éreztem, hogy végleg megszűnt volna. Mintha még mindig ott énekelne nyugtalanul a véremben, várva az alkalomra, hogy előbújhasson, ha a farkasok hívják. 146

Továbbsétáltam. A fák itt ritkábbak voltak, a nagy fenyőfák elbátortalanították az új csemetéket. A tó illata felerősödött, és az erdő talajának lágy porában megpillantottam egy farkas lábnyomát. A fenyőfák tompa zöldje alatt magam köré fontam a karomat. Fáztam a napfény nélkül. A bal oldalamon mozgás villant: egy szürkésbarna bunda, ugyanolyan, mint a fenyők törzse. Végül megláttam a hím farkast, aki velem volt. Elég sokáig állt egy helyben, hogy jól megnézhessem. Nem moccant, amikor belenéztem ragyogó zöld emberszemébe, és szemügyre vettem a fülei kíváncsi billenését. Mögötte a fák között megpillantottam a tó csillogását. Te vagy az egyik új farkas?, kérdeztem magamban, de nem mondtam ki hangosan, nehogy a hangom elijessze. Felfelé fordította az arcát, és láttam, hogy felém szimatol. Tudtam, hogy mit akar: lassan felé emeltem a kezemet, felkínálva a tenyeremet. Visszahőkölt, mintha a szagom miatt tette volna, nem a mozdulattól, mert miután hátraugrott, az orra tovább szimatolt. Nem kellett az orromhoz emelnem a tenyeremet, hogy tudjam, mit érez, mert még magam is éreztem. Az édes, rothadó mandulaillat csapdába esett az ujjaim között s a körmeim alatt. Sokkal baljóslatúbb volt a láznál. Úgy is mondhattam volna: Ez több, mint egyszerű láz. A szívem dobolt a mellkasomban, bár nem féltem a barna bundájú farkastól. Leguggoltam, és átöleltem a térdemet. A végtagjaim hirtelen reszketeggé váltak a tudástól vagy a láztól. Az aljnövényzetből madarak rebbentek fel egy hangrobbanással, amitől a barna farkas és én is összerándultunk. A madarakat egy szürke farkas riasztotta fel. Most közelebb osont. Nagyobb volt, mint a barna, de nem olyan bátor; a pillantása érdeklődő volt, de a fülei és a farka állása óvatosságra utalt. Az ő orra is megrándult a levegőt szimatolva, miközben közelebb óvakodott. Mozdulatlanul figyeltem, ahogy egy fekete farkas – felismertem Pault – tűnt fel a szürke mögött, s egy újabb állat követte, akit nem ismertem. Úgy mozogtak, mint egy halraj, folyamatosan egymáshoz érve, lökdösődve, szavak nélkül beszélgetve. Hamarosan hat farkas állt ott, mindannyian tartva a távolságot, mindannyian engem figyelve, mindannyian a levegőt szimatolva. 147

A bensőmben zümmögni kezdett az a szótlan valami, amitől belázasodtam, és ami bevonta a bőrömet ezzel a szaggal. Nem volt fájdalmas, pillanatnyilag nem, de nem volt helyénvaló sem. Tudtam, hogy miért akartam annyira Samet. Féltem. A farkasok körém gyűltek, tartottak az emberi formámtól, de kíváncsivá tette őket a szagom. Talán arra vártak, hogy átváltozom. De nem tudtam átváltozni. Ez az én testem volt, bármi legyen is, nem számított, hogy milyen hangosan nyögött, égett és könyörgött bennem a valami, hogy eresszem szabadon. Amikor legutóbb jártam az erdőben, és farkasok vettek körül, zsákmány voltam. Gyámoltalanul feküdtem a földhöz szegezve a saját vérem súlyától, bámultam a téli eget. Ők állatok voltak, én pedig ember. Most nem volt olyan határozott ez az eltérés. Nem fenyegetett támadás részükről. Csak aggodalmas kíváncsiság. Óvatosan megmozdultam, hogy kinyújtsam elmerevedett karjaimat, és az egyik farkas felszűkölt, magas és ideges hangon, ahogy az anyakutya hívja a kölykét. Éreztem, hogy felébred bennem a láz. Isabel mesélte, hogy az anyja, aki orvos, egyszer azt mesélte, hogy a gyógyíthatatlan betegek gyakran rejtélyes módon megérzik a betegségüket, mielőtt még diagnosztizálnák. Akkor kinevettem, de most tudtam, mire gondolt – mert éreztem. Valami nagyon nem volt rendben velem, valami, amiről nem hittem, hogy az orvosok tudnák, hogyan gyógyítsák meg, és ezek a farkasok is tudták ezt. Behúzódtam a fák alá, a két karommal ismét átöleltem a lábaimat, és néztem, ahogy a farkasok figyelnek. Sok hosszú pillanat múlva a nagy szürke farkas, le nem véve rólam a pillantását, lassan leült, mintha bármelyik pillanatban meggondolhatná magát. Kimondottan természetellenes volt. Egyáltalán nem farkasszerű. Visszatartottam a lélegzetemet. A fekete farkas a szürkére pillantott, majd vissza rám, aztán ő is lefeküdt, és a fejét a mancsaira fektette. Rám nézett, a füleit figyelmesen hegyezte. A farkasok laza kört alkotva egymás után lefeküdtek körém. Az erdő csendes volt, miközben a farkasok így

148

maradtak, óvón és türelmesen. Velem együtt vártak valamire, amire egyikünknek sem volt szava. A távolban egy vízimadár kiáltott kísértetiesen és lassan. Nekem mindig panaszosnak tűnt ez a hang. Mintha hívna valakit, akinek a válaszára nem számíthat. A fekete farkas – Paul – felém nyújtogatta a nyakát, az orrlyukai enyhén kitágultak, majd felszűkölt. A hangja lágy, lihegő visszhangja volt a gázlómadárénak, nyugtalan és bizonytalan. A bőröm alatt valami nyúlt és megfeszült. A testem mintha egy láthatatlan háború csatatere lett volna. Farkasoktól körülvéve ültem az erdő talaján, miközben a nap egyre alacsonyabbra szállt az égen, és megnyúltak a fenyőfák árnyai. Azon gondolkodtam, mennyi időm van.

149

Huszonötödik fejezet Grace A FARKASOK VÉGÜL MAGAMRA HAGYTAK. Ültem ott egyedül, próbáltam érezni a testem minden sejtjét, próbáltam megérteni, mi történik odabent. Megszólalt a telefonom Isabel. Felvettem. Vissza kellett térnem a való világba, még ha nem is volt olyan valódi, amilyennek szerettem volna. – Rachel nagyon boldog volt, hogy elmondhatta, őt kérted meg, hogy elvigye a leckédet, és lemásolja a jegyzeteit – mondta Isabel, miután beleszóltam a telefonba. – Vele több közös óránk... – Kímélj meg ettől! Nem érdekel, amúgy sincs szükségem a pluszmunkára, hogy összeszedjem a cuccodat. Sokkal jobban szórakoztatott az a gondolat, hogy azt hiszi, ez valami státusszimbólum. – Isabelnek olyan volt a hangja, mint aki jól szórakozik. Kicsit sajnáltam Rachelt. – Mindegy, azért hívlak, hogy megkérdezzem, mennyire vagy fertőző ? Hogy tudtam volna elmagyarázni, hogy érzem magam? És pont Isabelnek? Képtelen voltam. Őszintén válaszoltam, leszűkítve a dolgot az igazságra. – Nem hiszem, hogy fertőző. Miért ? – El akarlak vinni valahová, de közben nem szeretném elkapni a bubópestist. – Gyere a hátsó kertbe – mondtam. – Az erdőben vagyok. Isabelnek sikerült a hangjába egyenlő részben sűríteni az undort és a hitetlenkedést: – Az. Erdőben. Persze, tudhattam volna: aki beteg, mindig oda megy. Én személy szerint inkább máshová mennék, és kiereszteném a fáradt gőzt valami jó kis terméketlen pletykaterápiával, de azt hiszem, az erdő is kifizetődő és társadalmilag elfogadható alternatíva. Mindenki ezt csinálja mostanában. Vigyek sílécet ? Sátrat ? – Csak magadat – feleltem. 150

– Szeretném tudni, hogy mit csinálsz az erdőben – kérdezte. – Sétáltam – mondtam neki. Az igazságot, de nem a teljes igazságot. Nem tudtam, hogy mondjam el a többit. Később Isabelnek utánam kellett kiabálnia a fák mellől párszor, és várni néhány percet, míg előjöttem a sötétedő erdőből, de nem volt lelkiismeret-furdalásom. Még mindig el voltam veszve az élményben, amit a farkasok között éltem át. – Nem kéne haldokolnod, vagy ilyesmi? – vont kérdőre Isabel, amikor megpillantott a házunk felé jönni. Anyámmal lerendeztem a dolgot, most ideje volt visszamenni, és úgy gondoltam, nem fog komoly beszélgetést kezdeményezni, ha van velem valaki. Isabel a madáretető mellett állt zsebre dugott kézzel. A prémgalléros kapucni felpúposodott a vállán, a füle mellett. Amikor odaléptem hozzá, a pillantása köztem és a madáretető szélén egy kifakult, fehér madárkaki foltja között rebbent ide-oda. Nyilvánvalóan zavarta őt. Teljes Isabel-stílusban volt – tépett frizura, brutálisan és gyönyörűen beállítva, tintapacásra és drámaira festett szem. Tényleg el akart vinni valahová; éreztem egy kis bűntudatot, amikor egy átlátszó kifogással visszautasítottam. A hangja néhány fokkal hidegebb volt, mint a levegő. – A gyógykezelésed melyik részében szerepel, hogy az erdőben császkálj három fokban? Tényleg elég hideg volt, az ujjam kivörösödött. – Három fok van? Amikor kijöttem, nem annyi volt. – Hát most annyi van – mondta Isabel. – Találkoztam anyukáddal, amikor hátrajöttem, és megpróbáltam meggyőzni, hogy engedjen el velem egy paninire Duluthba ma este, de nemet mondott. Megpróbálom nem magamra venni. – Összeráncolta az orrát, amikor mellé értem, aztán együtt visszamentünk a házba. – Aha, én meg próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire haragszom rá per pillanat – vallottam be. Isabel megvárta, hogy félrehúzzam neki a hátsó ajtót. Nem szólt hozzá a haragomhoz, és nem is vártam el tőle; Isabel állandóan dühös volt a szüleire, ezért nem hittem, hogy egyáltalán megjelent a radarján a közlésem, mint szokatlan jelenség. – Itt is csinálhatok paninit vagy ilyesmit. Nem igazán van hozzá jó kenyerem. – De nem igazán akartam. – Inkább kivárom az igazit – mondta Isabel. – Rendeljünk pizzát! 151

A „rendeljünk pizzát" Mercy Fallsban azt jelentette, hogy felhívjuk a helyi pizzást, Mariót, és hatdolláros szállítási költséget fizetünk. Ez túl magas ár volt a stúdióbérlés után. – Le vagyok égve – mondtam sajnálkozva. – Én nem – felelte Isabel. Akkor mondta ezt, amikor épp beléptünk, és anya, aki még mindig a kanapén parkolt Sam könyvével, élesen felnézett. Jó. Reméltem, hogy azt hiszi, róla beszéltünk. Isabelre néztem. – Miért nem megyünk fel a szobámba? Felmegyünk...? Isabel integetett, hogy maradjak csendben, már Mario pizzériájával beszélt. Egy nagy sajtos-gombás pizzát rendelt. Lerúgta a széles sarkú csizmáját a hátsó ajtó előtti szőnyegre, aztán utánam jött a szobámba, közben könnyedén flörtölt a vonal túlsó végén lévő pasassal. A szobámban irtózatos meleg volt odakinthez képest. Elkezdtem lehámozni magamról a pulóvert, amikor Isabel összecsapta a telefonját, és oldalra vetette magát az ágyon. – Ingyen feltétet kapunk – mondta. – Fogadjunk, hogy ingyen feltétet kapunk. – Nem kell fogadnunk. Ez gyakorlatilag telefonszex volt, extravékony szegéllyel. – Én így csinálom – felelte Isabel. – Na figyelj! Nem hoztam a leckémet. Megcsináltam a lyukasórán. Nyomatékosan ránéztem. – Ha most elszúrod a sulit, nem kerülsz majd be egy jó egyetemre, aztán itt ragadsz Mercy Fallsban örökre. – Rachellel és Isabellel ellentétben engem nem töltött el a rémület erre a gondolatra. De tudtam, hogy egyikük sem tud elképzelni rosszabb sorsot. Isabel pofákat vágott. – Kösz, anyu. Majd észben tartom. Vállat vontam, és elővettem a könyvet, amit Rachel hozott át korábban. – Nos, nekem van leckém, és szeretnék bekerülni az egyetemre. Legkevesebb, hogy elolvasom a kötelezőt töriből ma este. Rendben? Isabel a takaróra fektette az arcát, és lehunyta a szemét. – Nem kell szórakoztatnod. Nekem elég, ha nem vagyok otthon. 152

Leültem az ágy fejénél. A mozdulat megdobta Isabel testét a takarón, de nem nézett fel. Ha Sam itt lett volna, és a helyemben lett volna, megkérdezte volna, milyen rossz a helyzet, és hogy ő jól van-e. Mielőtt megismertem volna, nem fordult elő, hogy ilyet kérdezzek, de elég sokszor hallottam őt, hogy tudjam, hogy kell. – Hogy mennek a dolgok? – kérdeztem. Furcsán hatott ez az én számból, mintha nem lett volna olyan őszinte, mint amikor Sam kérdezte. Isabel hangos, unott hangot hallatott, és kinyitotta a szemét. – Ezt kérdezi anyám pszichiátere. – A nyújtózkodását leginkább az epekedő kifejezéssel lehetne leírni. – Hozok valamit inni. Van itthon valami üdítő ? Megkönnyebbülésfélét éreztem, hogy ilyen könnyen megszabadultam a beszélgetéstől, és elgondolkoztam, hogy vajon újra meg kellene-e kérdeznem? Sam megtette volna. Nem tudtam Samre gondolni ilyen sokáig, úgyhogy csak azt mondtam: – Van a hűtőajtóban, és találsz a jobb oldali fiókban is. – Kérsz? – kérdezte Isabel az ágyról lecsusszanva. Leesett az egyik könyvjelzőm, és ráragadt a meztelen talpára. A térdére tette a lábfejét keresztben, és leszedte a talpáról a papírt. Gondolkodtam. Kicsit háborgott a gyomrom. – Gyömbért, ha van még. Isabel kiment a szobából, és egy doboz kólával meg egy doboz gyömbérrel tért vissza. Átadta a gyömbért. Bekapcsolta a rádiót az éjjeliszekrényen, az pedig Sam kedvenc alternatív állomását kezdte zümmögni, kissé sercegve, mert valahonnan Duluthtól délre sugározták. Felsóhajtottam; nem ez volt a kedvenc zeném, de őrá emlékeztetett, jobban, mint az éjjeliszekrényen heverő könyve, vagy a könyvespolc mellett felejtett hátizsákja. Most, hogy majdnem lement a nap, mintha jobban hiányzott volna. – Mintha egy olyan bárban lennék, ahol bárki felmehet a színpadra – mondta Isabel, és egy erősebb, duluthi popállomásra tekerte a rádiót. Elnyúlt mellettem hason fekve, ott, ahol Sam szokott feküdni, és kinyitotta az italát. – Mit nézel? Olvass! Én csak lazulok. Úgy látszott, komolyan mondja, ezért kinyitottam a történelemkönyvet. De nem akartam olvasni. Csak szerettem volna 153

összegömbölyödni az ágyamon, átölelni magamat, és vágyakozni Sam után. Isabel Eleinte klassz volt csak feküdni az ágyon, és nem csinálni semmit, szülők vagy zavaró emlékek nélkül. A rádió halkan szólt mellettem, Grace a könyve fölött ráncolta a szemöldökét, előre és néha hátrafelé lapozgatva, erősebben ráncolva a homlokát valamitől. Az anyja a házban dübörgött fel-alá, és felszivárgott az emeletre az odaégett pirítós illata. Ez az élet megnyugtatóan másé volt. Kellemes volt egy baráttal lenni, és nem beszélgetni. Már majdnem meg tudtam feledkezni Grace betegségéről. Egy idő után az éjjeliszekrény felé nyúltam, ahol egy szakadozott fedelű könyv hevert a rádiós óra mellett. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki annyiszor elolvasson egy könyvet, hogy így nézzen ki. Úgy festett, mint amin áthajtott egy iskolabusz, miután valaki fürdőzni vitte. A borító szerint verseskötet volt, Rainer Maria Rilkétől, kétnyelvű kötet. Nem hangzott lebilincselően, és a költészetet általában a pokol alsóbb köreire száműztem, de nem volt mást csinálni, így felemeltem és kinyitottam. Egy szamárfüles oldalon nyílt ki, amelynek a margóján kék kézírás volt, és néhány sort aláhúztak: „Ki volna az hát, / aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember, / és a fülelő állatok észreveszik már, / hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon / a megfejtett világban." Melléjük pedig folyékony kézírással, amelyet nem ismertem fel, findigen = tudni, gedeuteten = értelmezett?, és más jegyzetek, meg különféle német szavak. Közelebb emeltem az oldalt az arcomhoz, hogy megnézzek egy pici jelölést a sarokban, és rájöttem, hogy a könyv biztosan Samé, mert olyan szaga volt, mint Beck házának. Az illata emlékrohamot indított: Jack egy ágyon fekszik, és látom, ahogy a szemem láttára változik farkassá, figyelem, ahogy meghal. A pillantásom újra a lapra esett. „Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél / perzseli arcunk...” (Nemes Nagy Ágnes fordítása) Nem hiszem, hogy jobban megkedveltem volna a költészetet, mióta felvettem a könyvet. Visszatettem az éjjeliszekrényre, és a párnára 154

terített ágytakaróra tettem az arcomat. Ezen az oldalon alhatott Sam, amikor itt volt, mert megismertem az illatát. Milyen tökös srác, hogy idejött minden éjjel, csak hogy Grace-szel lehessen. Elképzeltem, ahogy itt fekszik, mellette Grace-szel. Láttam már csókolózni őket – ahogy Sam tenyere Grace hátára simult, mikor azt hitte, senki nem látja meg őket, és ahogy Grace arcának keménysége teljesen eltűnt, amikor megcsókolta. Könnyű volt elképzelnem, ahogy itt fekszenek, csókolóznak összefonódva. Elkeveredő lélegzettel, az ajkaik mohón tapadnak egymás nyakára, vállára, ujja hegyére. Hirtelen éhség támadt bennem valamire, amit nem kaphattam meg, és nem tudtam megnevezni. Cole kezét juttatta eszembe a kulcscsontomon, és hogy milyen forró volt a lehelete a számban, és hirtelen biztos voltam benne, hogy holnap felhívom, vagy megkeresem, ha ilyesmi lehetséges. Felkönyököltem, és próbáltam előrángatni az agyamat a csípőkre tapadó tenyerek és a Sam-illatú párna által elfelhőzött gondolatok közül, majd azt mondtam: – Vajon mit csinál most Sam? Grace ujjai közé csippentve tartotta a könyve lapját. Nem ráncolta a szemöldökét – a szavaim letörölték a koncentrációt az arcáról, és a helyét átvette valami sokkal bizonytalanabb kifejezés. Fel tudtam volna rúgni magamat, amiért azt mondtam, amit valójában gondoltam. Grace gyengéden elengedte a lapot, és kisimította. Aztán az ujjait egyik kipirult arcára nyomta, és ugyanezzel a gesztussal végigsimított az álláig. Végül megszólalt: – Azt mondta, megpróbál felhívni ma este. Még mindig üresen, bizonytalanul nézett rám, hát hozzátettem: – Elgondolkodtam, hogy valamelyik farkas ember-e már rajta kívül. Találkoztam egyikükkel. – Ez elég közel járt az igazsághoz, hogy még egy apáca se piruljon el tőle. Grace arca kitisztult. – Tudom. Mesélt egyikükről. Tényleg találkoztál a sráccal? Mi a fene! Elmondtam neki. – Átvittem Beckhez aznap éjjel, amikor téged kórházba vittek. Grace szeme elkerekedett, de mielőtt kérdezhetett volna, megszólalt a csengő – hangos, kellemetlen csengő volt, amely több szólamban zenélt. 155

– Pizza! – kiabált Grace anyja. A hangja túl élénk volt, és minden, amit Grace meg én mondhattunk volna egymásnak, odaveszett. Grace Megjött a pizza, és Isabel adott egy szeletet anyának, amit én nem tettem volna, aztán anya visszavonult a műterembe, így mi elfoglalhattuk a nappalit. Mostanra a veranda üvegajtaja mögött fekete volt az éjszaka, és lehetetlen volt megmondani, hogy este hét óra van-e vagy éjfél. A kanapé egyik végén ültem, ölemben tányérral és egy rám bámuló pizzaszelettel, Isabel pedig a másik végén, a tányérján két szelet hevert. Egy papírtörlővel itatgatta le a szeleteit óvatosan, hogy ne essen baja a gombának. A háttérben a Micsoda nő! ment a tévében, Julia Roberts éppolyan boltokban vásárolt, ahol Isabel otthon érezte volna magát. A pizza a dobozában hevert a dohányzóasztalon köztünk és a televízió között. Hegyekben állt rajta a feltét. – Egyél, Grace! – mondta Isabel. Felém nyújtotta a papírtörlő tekercset. A pizzára néztem, és próbáltam ételnek tekinteni. Elképesztő volt. Hogyan történhet meg, hogy egy szál sajtos-gombás pizza folyós, zsíros mozzarellával a tetején úgy felkavarja a gyomromat, ahogy az erdei séta nem tette: kifejezetten rosszul lettem tőle. Amikor a kajára néztem, a gyomrom felfordult, de ez nem egyszerű hányinger volt. Ugyanaz volt, ami előzőleg emésztett: a láz, ami nem láz volt. A rosszullét, ami több volt, mint egyszerű fejfájás, több mint egyszerű hasfájás. A betegség én voltam valamiképp. Isabel nem nézett rám, és tudtam, hogy kérdés következik. De nem igazán akartam kinyitni a számat. A halovány valami, amit az erdőben éreztem, most a hasamat rágta, és féltem attól, amit mondanék, ha megszólalnék. A pizza előttem hevert, nem tudtam volna elképzelni, hogy lenyelem. Annyival sebezhetőbbnek éreztem magam, mint az erdőben, körülöttem a farkasokkal. Nem akartam, hogy Isabel itt legyen velem. Sem anya. Samet akartam.

156

Isabel Grace arca elszürkült. Úgy meredt a pizzájára, mintha azt várta volna, hogy megharapja, végül pedig a hasára szorított kézzel így szólt: – Mindjárt jövök. Kissé letörten felállt a kanapéról, és kiment a konyhába. Amikor visszajött, egy újabb gyömbér volt a kezében, a másik keze tele volt tablettákkal. – Megint rosszul vagy? – kérdeztem. Kicsivel lejjebb vettem a hangot a tévén, bár a kedvenc jelenetem ment. Grace a szájába hajította a tablettákat, és egy gyors, hatékony korttyal lenyelte őket. – Kicsit. Az ember estére rosszabbul van, nem? Ezt olvastam. Ránéztem. Szerintem már tudja. Szerintem már arra gondol, amire én gondoltam, de nem akartam kimondani. Inkább megkérdeztem: – Mit mondtak a kórházban? – Hogy csak láz. Csak influenza – felelte, és abból, ahogy kimondta, tudtam, hogy eszébe jutott, elmesélte, milyen volt, amikor először megharapták. Hogy azt hitte, influenzás. Hogy mindketten tudtuk, hogy akkor nem influenzája volt. Végül kimondtam, ami azóta zavart, hogy beléptem a házba. – Grace, te büdös vagy Olyan szagod van, mint annak a farkasnak, amit találtunk. Tudod, hogy ennek valami köze van a farkasokhoz. Az egyik ujját előre-hátra tologatta a tányérja szélén, ahol a díszítés volt, mintha le tudná dörzsölni róla. – Tudom. Épp akkor megcsörrent a telefon, és mindketten tudtuk, hogy ki az. Grace rám nézett, és az ujjai teljesen mozdulatlanokká váltak. – Ne mondd el Samnek – kérte.

157

Huszonhatodik fejezet Sam AZNAP ÉJJEL, MIVEL ALUDNI NEM TUDTAM, kenyeret sütöttem. Az álmatlanságom oka nagyrészt Grace volt; az a gondolat, hogy felmenjek a szobámba, és ott feküdjek egyedül, várjam az álmot, teljesen elviselhetetlen volt. De nem tudtam aludni Cole jelenléte miatt sem. Tele volt nyugtalan energiával – járkált fel-alá, kipróbálta a hifit, leült a kanapéra, tévét nézett, aztán felugrott – ahogy én is. Olyan volt, mint egy felrobbanni készülő csillag közelében lenni. Szóval, kenyérsütés. Ezt is Ulriktól tanultam, aki hajmeresztően sznob volt a kenyér terén. Nem volt hajlandó megenni az üzletben vásárolt kenyeret, én pedig tízéves koromban a kenyéren kívül mindent visszautasítottam. Abban az évben sokat sütöttünk. Beck szerint mindketten lehetetlen alakok voltunk, és nem volt mit tenni a neurózisunkkal. Így hát Ulrikkal sok reggelt töltöttünk egymás társaságában, én a padlón ültem a konyhaszekrénynek dőlve, és a gitárt öleltem, amit Paultól kaptam, ő pedig valami tésztát gyömöszölt, és kellemesen szitkozódott, hogy az útjában vagyok. Egy szép napon, év elején, Ulrik talpra állított, hogy készítsem el én a tésztát; ez ugyanaznap volt, amikor Beck rájött, hogy Ulrik időpontot kért egy orvostól. Ezen az emléken azóta gondolkodtam, amióta láttam, ahogy Victor küzdött, hogy ember maradjon. Beck beviharzott a konyhába, láthatóan magánkívül a dühtől, Paul pedig követte. Az ajtóban habozott egy kicsit, úgy tűnt, nem nagyon aggódik, inkább egy érdekes balhéban reménykedik. – Mondd, hogy Paul hazudik! – jelentette be Beck, miközben Ulrik egy doboz élesztőt adott a kezembe. – Mondd, hogy nem voltál orvosnál! Paul úgy festett, mint akiből mindjárt kirobban a nevetés, és Ulrikon is láttam, hogy közel jár hozzá. Beck felemelte a kezét, mint aki meg akarja fojtani Ulrikot. – De igen. Tényleg odamentél. Te őrült anyaszomorító! Mondtam, hogy semmi értelme. Paul végül nevetni kezdett, Ulrik pedig vigyorgott. 158

– Mondd el neki, mit adtak, Ulrik! – szólalt meg Paul. – Mondd el, mit írt fel neked! De úgy tűnt, Ulrik rájött, hogy Becknek nem esik le a poén, így még mindig mosolyogva a hűtőszekrényre mutatott. – Tejet, Sam! – Haldolt – mondta Paul. – Bement, hogy farkasember, és kijött egy antipszichotikummal. – Szerinted ez vicces ? – tudakolta Beck. Ulrik végül ránézett, és fél kézzel egy és akkor mi van mozdulatot tett. – Ne csináld már, Beck! Azt hitte, őrült vagyok. Elmondtam neki mindent. Hogy télen farkassá változom, és a... mi az? Émelygés? Hányinger? Meg a dátumot, amikor idén visszaváltoztam emberré. Minden tünetet. Elmondtam neki a teljes igazságot, ő meg figyelt és bólogatott, aztán írt egy receptet az agybajomra. – Hol voltál? – kérdezte Beck. – Melyik kórházban? – St. Paulban – mondta. Ő és Paul huhogni kezdett Beck arcát látva. – Mi van, azt hitted, bemasírozok a Mercy Falls-i kórházba, és elmesélem, hogy vérfarkas vagyok? Becket nem mulattatta a dolog. – Szóval... csak ennyi? Nem hitt neked? Nem vett vért? Vagy valami? Ulrik felhorkant, és elfeledkezve róla, hogy nekem kellene tésztát dagasztanom, elkezdte hozzáönteni a lisztet. – Alig várta, hogy kívül tudjon az ajtón. Mintha az őrület fertőző volna. – Bár ott lehettem volna – mondta Paul. Beck a fejét csóválta. – Ti ketten idióták vagytok – mondta, de a hangja már engedékenyebb volt, amikor kifelé elment Paul mellett. – Hányszor kell még elmondanom, hogy ha azt akarjátok, hogy higgyenek nektek, meg kell harapnotok őket? Paul és Ulrik összenézett. – Komolyan mondja? – kérdezte Paul Ulrikot. – Nem hinném – felelte Ulrik.

159

A beszélgetés másfelé folyt tovább, miközben Ulrik befejezte a dagasztást, és félretette a tésztát, hogy megkeljen, de az aznapi leckét sosem fogom elfelejteni. Az orvosok nem tűntek nagy segítségnek a mi különös csatánkban. A gondolataim visszatértek Victorhoz. Nem tudtam kiverni a fejemből a látványt, ahogy erőfeszítés nélkül átsiklik emberből farkassá és vissza. Cole-lal ez kétségtelenül nem történt meg, mert besétált a konyhába, és bosszús arckifejezéssel felkapaszkodott a konyhaszigetre. A konyhában terjengő nehéz élesztőillattól elfintorodott, és így szólt: – Meg kéne lepődnöm, hogy sütsz, de nem teszem. Úgyhogy ismét csak elcsodálkozom az igazságtalanságon, hogy Victor nem tud ember maradni, én pedig nem tudok farkas maradni. Fordítva kellene lennie. Próbáltam kiszorítani a hangomból az ingerültséget, amikor válaszoltam: – Aha. Vágom. Farkas akarsz lenni. Nem akarsz Cole lenni. Farkas akarsz lenni. Ezt elég érthetően elmondtad. Nos, nincs olyan varázsitalom, amitől farkas maradsz. Sajnálom. – Feltűnt, hogy egy üveg whisky áll mellette a pulton. – Az honnan van? – A szekrényből – mondta Cole. A hangja kedélyes volt. – Miért zavar ennyire ? – Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy bepiálsz. – Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy józan maradjak – felelte Cole. – Arra gondoltam, hogy nem igazán mondtad el, hogy mi a gondod azzal, hogy farkas akarok lenni? Elfordultam tőle a mosogatóhoz, hogy ledörzsöljem a kezemről a lisztet; ragacsossá vált az ujjaim között, amikor víz érte. Miközben lassan lesúroltam a kezemet, azon gondolkodtam, mit akarok mondani. – Sok nehézségen kellett keresztülmennem, hogy ember maradhassak. Ismerek valakit, aki belehalt a próbálkozásba. Bármit megadnék, hogy visszakapjam a családomat, de a telet abban az erdőben kell tölteniük, miközben arra sem emlékeznek, kicsodák valójában. Embernek lenni... – Arra gondoltam, azt mondom, különös kiváltság, de túl nagy szavak lettek volna. – Farkasként az életnek nincs értelme. Ha nincsenek emlékeid, olyan, mintha soha nem is léteztél

160

volna. Semmit sem hagyhatsz magad mögött. Úgy értem, hogyan védhetném meg az emberi létet? Csak ez számít. Miért dobnád el? Shelbyt nem említettem. Shelbyt, az egyetlen olyan embert az ismerőseim közül, aki farkas akart lenni. Tudtam, hogy miért hagyta el az emberi életét. Bár ez nem azt jelentette, hogy egyetértek vele. Reméltem, hogy teljesült a kívánsága, és örökre farkas lett. Cole belekortyolt a whiskybe, és megborzongott, amikor lenyelte. – Ezzel már meg is válaszoltad a kérdést. Az a nincsenek emlékek rész. Az elkerülés csodálatos terápia. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Valószerűtlennek tűnt ebben a konyhában. A legtöbb embernek van valamiféle szerzett szépsége – minél régebb óta ismered, és minél jobban szereted őket, annál jobban néznek ki. De Cole, úgy látszik, átugrotta a játék végét. A szakadt jóképűségéhez és a hollywoodi külsejéhez nem volt szükség semmilyen szeretetre. – Nem hiszem – mondtam. – Nem hiszem, hogy ez egy jó ok. – Nem? – kérdezte Cole kíváncsian. Meglepett, hogy az arcán nem volt rosszindulat, csak halvány érdeklődés. – Akkor miért az emeleti fürdőszobába jársz vécére? Néztem rá. – Á, azt hitted, nem vettem észre? Ja. Mindig felmész pisilni. Gondolom azért, mert a földszinti fürdőszoba ronda, de nekem jónak tűnik. – Cole leugrott a pultról, és kissé bizonytalanul ért földet. – Nekem úgy tűnik, hogy kerülöd a fürdőkádat. Igazam van? Nem tudtam, honnan ismeri a történetemet, de gondolom, nem volt titok. Talán Beck mondta el neki, bár furcsa érzés volt erre gondolni. – Apróság – mondtam. – Kerülni a fürdőkádat, mert a szüleid egy kádban próbáltak megölni, az nem ugyanaz, mintha elkerülöd az egész életedet azzal, hogy farkassá válsz. Cole szélesen rám mosolygott. Az italtól nagyon derűs Cole lett belőle. – Ajánlok egy egyezséget, Ringo. Te nem kerülöd többé a fürdőkádat, én pedig nem kerülöm többé az életemet. – Ja, persze. – A szüleim óta akkor voltam utoljára fürdőkádban, amikor múlt télen Grace beletett, hogy felmelegedjek. De akkor félig

161

már farkas voltam. Alig voltam tudatában, hogy hol vagyok. És ott volt Grace, akiben bíztam. Nem pedig Cole. – De komolyan. Én egy nagyon célorientált ember vagyok – mondta Cole. – A boldogság, gondolom, a célok eléréséből lesz, igaz? Istenem, de jó ez a cucc! – Letette a whiskyt a pultra. – Übermelegem van, és bizsergek. Szóval, mit mondasz? Beugrasz a kádba, én pedig elkötelezem magamat és Victort, hogy önmagunk maradjunk. Mivel szerinted a kád csak egy apróság. Bánatosan elmosolyodtam. Végig tudta, hogy nem fenyeget olyan veszély, hogy én annak a fürdőszobának a közelébe menjek. – Touché – mondtam. Véletlenül eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor ezt a kifejezést hallottam: Isabel a könyvesboltban állt, és a zöld teámat itta. Mintha évek teltek volna el azóta. Cole Szélesen rámosolyogtam. Telítődtem a kellemes, lassú meleggel, amelyet csak erős itallal tudtam elérni. – Látod, mindketten komolyan el vagyunk cseszve, Ringo – mondtam. – Problémahegyek. Sam csak nézett rám. Nem igazán hasonlított Ringóra, inkább egy álmos, sárga szemű John Lennon volt, ha pontosak akarunk lenni, de a „John" nem volt találó név számára. Hirtelen részvétet éreztem iránta. Szegény gyerek még vizelni sem tud a földszinten, mert a szülei megpróbálták megölni. Elég durvának tűnik. – Közbeavatkozásnak érzed? – kérdeztem. – Szerintem a mai este épp jó a közbeavatkozáshoz, ember. – Kösz, majd én foglalkozom a problémáimmal – mondta Sam. – Gyerünk már – nyújtottam felé a whiskysüveget, de nemet intett. Ez majd ellazít – tájékoztattam. – Ha ebből eleget iszol, Kínáig is elevezel abban a kádban. Sam hangja kicsivel kevésbé volt barátságos. – Nem ma éjjel. – Haver – mondtam -, én itt próbálok barátkozni. Próbálok segíteni neked. Próbálok segíteni nekem. – Bajtársiasan karon fogtam.

162

Elhúzódott a szorításomból, de mintha nem komolyan gondolná. A konyhaajtó felé vonszoltam. – Cole, te teljesen kész vagy. Eressz el! – És azt mondom neked, hogy ez az egész folyamat egyszerűbb lenne, ha te is kész lennél. Átgondoltad a whisky nyújtotta lehetőséget? – Már a folyosón voltunk. Sam ismét ellenkezett. – De nem vagyok, Cole. Gyerünk! Ezt komolyan gondolod? Rángatta magát a szorításomban. Néhány lépésnyire jártunk a fürdőszoba ajtajától. Sam gyökeret vert, és mindkét karomra szükségem volt, hogy megmozdítsam. Meglepően erős volt; nem gondoltam volna, hogy egy ilyen cingár fickó így tud küzdeni. – Én segítek neked, te segítesz nekem. Csak gondolj bele, mennyivel jobban fogod érezni magad, miután szembenéztél a démonjaiddal – mondtam. Nem voltam biztos benne, hogy igaz, de jól hangzott. Azt is be kellett ismerjem, hogy piszokul kíváncsi voltam rá, hogy mit csinál Sam, ha szembenéz a hatalmas fürdőkáddal. Átlöktem magunkat a küszöbön, és a könyökömmel felkapcsoltam a villanyt. – Cole – mondta Sam, hirtelen nyugodtabb hangon. Csak egy fürdőkád volt. Csak egy üres fürdőkád a leghétköznapibb formában: elefántcsontszínű csempék vették körül, a fehér zuhanyfüggöny félre volt húzva. Egy döglött pók hevert a lefolyó mellett. A látványára Sam hirtelen vergődni kezdett a karomban, minden erőmre szükségem volt, hogy megtartsam. Éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek az ujjaim alatt, ahogy ellenkezik. – Kérlek. – Ez csak egy fürdőkád – mondtam, megfeszítve körülötte a karomat. De nem kellett. Totál elernyedt a szorításomban. Sam Egyetlen röpke pillanatig annak láttam, ami, ahogy az életem első hét évében láttam: egy egyszerű fürdőszobának, fakónak és praktikusnak. Aztán a pillantásom rátalált a kádra, és nem bírtam. Ott voltam az ebédlőasztalnál. Apám mellettem ült; anyám hetek óta nem ült mellém. Anyám azt mondta: 163

Nem hiszem, hogy tudom még szeretni. Ez nem Sam. Ez egy dolog, ami néha úgy néz ki, mint ő. Borsó volt a tányéromon. Nem ettem borsót. Meglepett, hogy borsót látok, mert anyám tudta ezt. Nem tudtam levenni róluk a szememet. Apám azt mondta: Tudom. Cole megrázott. – Nem halsz bele – mondta. – Csak úgy érzed. Aztán a szüleim fogták le vékony karjaimat. A kádhoz vittek, pedig nem volt este, és fel voltam öltözve. A szüleim megkértek, hogy szálljak be a kádba, és én nem tettem, és azt hiszem, örültek, mert az ellenállásom miatt könnyebb volt nekik, mintha bizalommal szót fogadtam volna. Apám beletett a vízbe. – Sam – szólt Cole. Ruhástul ültem a kádban, a sötétkék farmert feketére festette rajtam a víz, éreztem, ahogy felfelé szivárog a kedvenc, fehér csíkos pólómon, éreztem, ahogy az anyaga a bordáimra tapad, és egy percig azt hittem, egy percig, egyetlen irgalmas pillanatig azt hittem, csak játszunk. – Sam – ismételte Cole. Nem értettem, aztán megértettem. Nem akkor, amikor anyám nem nézett rám, csak a fürdőkád szélét bámulta, és nagyokat nyelt újra meg újra. Vagy amikor az apám maga mögé nyúlt, és anyámat szólongatta, hogy nézzen rá. Vagy amikor anyám kivette a felé nyújtott kezéből az egyik borotvapengét, óvatosan, két ujja közé csippentve, mintha egy tányérnyi finomság közül választott volna ki egy törékeny sós kekszet. Hanem akkor, amikor végre rám nézett. A szemembe. A farkasszemembe. Akkor láttam meg az arcán a döntést. Hogy elenged. És akkor kellett lefogniuk. Cole Sam valahol máshol járt. Csak ezzel magyarázhattam. A tekintete... üres volt. Kivonszoltam a nappaliba, és megráztam. – Térj magadhoz! Kint vagyunk! Nézz körül, Sam! Kint vagyunk. 164

Amikor elengedtem a karját, a padlóra rogyott, háttal a falnak, a tenyerébe temette az arcát. Hirtelen csupa könyök, térd és ízület lett, összehajtogatta magát, eltakarta az arcát. Nem tudtam, mit érzek, ahogy ott látom. Tudtam, hogy én tehetek róla, bármi is volt ez. Emiatt kezdtem gyűlölni. – Sam? – kérdeztem. Egy hosszú pillanat múlva, a fejét fel sem emelve, halk, vékonyka hangon annyit mondott: – Csak hagyj békén! Hagyj békén! Mit ártottam én neked? – A légzése egyenetlen volt; hallottam, ahogy a mellkasában akadozik. Nem úgy, mint a zokogás. Inkább, mint a fuldoklás. Lenéztem rá, és hirtelen harag buggyant fel bennem. Nem kellett volna ilyen rossz hatással lennie rá. Csak egy rohadt fürdőszoba. Őmiatta voltam ilyen kegyetlen – nem csináltam semmit, kivéve, hogy megmutattam neki azt a rohadt kádat. Nem az voltam, akinek gondolt. – Beck is maga választotta ezt – mondtam neki, mert most nem mondhatott ellent. – Ezt mondta nekem. Azt mondta, mindent megkapott a jogi egyetem után az életben, és nyomorultul érezte magát. Azt mondta, meg akarta ölni magát, de egy Paul nevű fickó meggyőzte, hogy van más út. Sam a szaggatott légzésén kívül nem adott más hangot. – Ugyanezt ajánlotta fel nekem is – mondtam. – Csakhogy én nem maradhatok farkas. Ne mondd, hogy nem akarod hallani. Te pont olyan rossz vagy, mint én. Nézz csak magadra! Ne beszélj nekem sérülésről! Nem mozdult, hát én mozdultam. A hátsó ajtóhoz mentem, és feltéptem. Az éjszaka szilajjá és hideggé vált, míg én piáltam, és a hideg levegő éles csavarodással jutalmazott a gyomromban. Megszöktem.

165

Huszonhetedik fejezet Sam VÉGIGMENTEM AZ ÁTGYÚRÁS ÉS A VEKNIFORMÁLÁS MOZZANATAIN, aztán a sütőbe tettem a kenyeret. A fejem zúgott a szavaktól, amelyek túl rövidek és összefüggéstelenek voltak, hogy dalszövegbe öntsem őket. Félig itt voltam, félig valahol máshol, Beck régi konyhájában állva egy olyan éjszakán, amely lehetett volna ma, vagy tíz évvel ezelőtt. A szekrényeken lévő fényképekről arcok mosolyogtak vissza rám, tucatnyi változata önmagamnak és Becknek, Becknek és Ulriknak, Paulnak és Dereknek, Ulriknak és nekem. Arcok, amelyek arra vártak, hogy újra visszaköltözzenek beléjük. A fényképek kifakultnak és réginek tűntek a konyha homályos éjszakájában. Emlékeztem, hogy ragasztotta fel őket Beck, amikor vadonatújak voltak, a kötelékeink betonba öntött bizonyítékai. Arra gondoltam, milyen könnyen döntötték el a szüleim, hogy nem szeretnek, csak mert nem tudtam a saját bőrömben maradni. És hogy milyen gyorsan kezdtem kerülni Becket, amikor azt hittem, az akaratuk ellenére fertőzte meg az új farkasokat. Olyan volt, mintha erezném a szüleim tökéletlen szeretetét áramlani az ereimben. Milyen gyorsan lehet dönteni! Amikor végre feltűnt, hogy Cole elment, kinyitottam a hátsó ajtót, és behoztam a ruháit az udvarról. Álltam ott, kezemben a kihűlt csomaggal, és hagytam, hogy belém vágjon az éjszakai levegő, hogy áthatoljon azokon a rétegeken, amelyek Sammé és emberré tettek, egészen a hason kúszó farkasig, amelyről azt képzeltem, hogy még mindig ott leselkedik bennem. Magamban visszajátszottam a beszélgetésünket Cole-lal. Valóban a segítségemet kérte? Ugrottam egyet, amikor megcsörrent a telefon. A konyhában nem volt telefon, ezért a nappaliba mentem, leültem a kanapé karfájára, és felvettem a telefont. Grace, reménykedtem vadul, Grace. – Szia! – Túl későn jöttem rá, hogy ha Grace ilyen későn hív, akkor valami baj van. 166

De nem Grace hangját hallottam, bár női hang volt. – Ki van ott? – Tessék? – kérdeztem. – Nem fogadott hívás volt a mobilomon erről a számról. Kettő. – Ki beszél? – kérdeztem. – Angie Baranova. – Mikor hívták? – Tegnap. Korán reggel. Nem hagytak üzenetet. Cole. Biztos, hogy ő volt. Meggondolatlan seggfej. – Biztosan téves hívás volt – mondtam. – Biztosan – felelte. – Mert csak kábé négy ember tudja a számomat. Módosítottam a véleményemet Cole-ról. Idióta seggfej. – Amint már mondtam – ragaszkodtam hozzá -, téves hívás. – Vagy Cole – mondta Angie. – Tessék? Nem vidám, csúf kis nevetést hallottam. – Akárki is vagy, tudom, hogy akkor sem mondanál semmit, ha ott állna melletted. Mert Cole ebben elég jó, nem? Rávesz arra, amire csak akar? Nos, ha ott van, és ő hívta a számomat, mondd meg neki, hogy új mobilom van. A száma 917-tűnj-el-az-életemből. Kösz. És letette. Megnyomtam a TALK-gombot, hogy megszakítsam a vonalat, és letettem. Beck könyveire néztem a kanapé végén álló kis asztalon. A könyvek mellett egy bekeretezett fotó állt, amit Ulrik készített Beckről épp azután, hogy Paul mustárt spriccelt rá, miközben húst sütöttünk a kertben. Beck rám hunyorgott, valószerűtlenül sárga kenőcs ragadt a szemöldökére és csomósodott össze a szempilláján. – Úgy látszik, egy igazi győztest választottál – mondtam Beck képének. Grace Aznap éjjel az ágyamban fekve próbáltam elfelejteni, hogyan néztek rám a farkasok, és próbáltam úgy tenni, mintha Sam velem volna. A sötétben hunyorogva közelebb húztam magamhoz Sam párnáját, de már az összes illatát elhasználtam, és újra csak közönséges párna volt. 167

Visszatoltam az ő térfelére, és helyette a kezemet emeltem az orromhoz, próbáltam megállapítani, hogy még mindig olyan-e a szagom, mint az erdei farkasoknak. Láttam magam előtt Isabel arcát, amikor azt mondja: Tudod, hogy ennek valami köze van a farkasokhoz, és próbáltam értelmezni az arckifejezését. Undor? Mintha fertőző lennék? Vagy szánalom volt ? Ha Sam velem lett volna, azt suttogtam volna: Gondolod, hogy aki haldoklik, tudja, hogy haldoklik? Fintorogtam magamra a sötétben. Tudtam, hogy túl drámai vagyok. Azt akartam hinni, hogy csak túl drámai voltam. A hasamra tettem a kezemet, az emésztő fájdalomra gondoltam, amely az ujjaim alatt néhány centiméterrel élt. A fájdalom most tompának tűnt, elszunnyadt. A bőrömbe mélyesztettem az ujjaimat. Tudom, hogy ott vagy. Szánalmas volt ébren feküdni, egyedül elmélkedni a halandóságom felett, miközben Sam csak pár kilométerre volt tőlem. Hiábavaló pillantást vetettem felfelé, a szüleim hálószobája felé, ingerülten, amiért megfosztottak a társaságától, épp, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ha most meghalok, sosem megyek egyetemre. Sosem élek majd egyedül. Sosem veszek magamnak saját kávéfőzőt (egy pirosat akartam). Sosem megyek feleségül Samhez. Sosem leszek az a Grace, akinek lennem kell. Olyan óvatos voltam egész életemben! A saját temetésemen gondolkodtam. Kizárt dolog, hogy anyának lenne elég józan esze, hogy elintézze. Apa megoldaná a befektetők és az ügynökségek vezetőinek hívásai között. Vagy a nagyi. Ő talán tenne valamit, ha megtudná, milyen vacak munkát végzett a fia az unokája felnevelésével. Rachel eljönne, és valószínűleg néhány tanárom is. Erskine tanárnő, aki azt akarta, hogy mérnök legyek. Isabel is, bár valószínűleg nem sírna. Eszembe jutott Isabel bátyjának a temetése – az egész város ott volt, az életkora miatt. Talán nekem is összegyűlik egy jó kis tömeg, nem azért, mert legenda voltam Mercy Fallsban, csak mert túl fiatalon haltam meg, hogy valóban élhettem volna. Szoktak

168

ajándékot vinni temetésre, ahogy az esküvőkre meg az újszülöttköszöntőkre? Az ajtóm előtt reccsenést hallottam. Egy hirtelen pattanás, egy láb a padlódeszkán, aztán az ajtó lassan kinyílt. Egyetlen aprócska pillanatig azt hittem, Sam az, aki valahogy, csodával határos módon besurrant. De aztán a takarókból rakott fészkemből megláttam apám vállának és fejének árnyékát, ahogy behajolt a szobámba. Megtettem, ami tőlem telt, hogy úgy lássa, alszom, miközben résnyire nyitva volt a szemem. Apám néhány tétova lépéssel beljebb jött, én pedig meglepve arra gondoltam, hogy azért jött, hogy lássa, jól vagyok-e. De aztán egy kicsit felemelte a fejét, hogy a mögöttem lévő helyre pillantson, és rádöbbentem, hogy nem azért jött, hogy megbizonyosodjon afelől, jól vagyok. Csak azért, hogy tudja, Sam nincs itt.

169

Huszonnyolcadik fejezet Cole A HIDEG ERDEI TALAJON KUPOROGVA, fenyőtűkkel a tenyeremben, vérfoltokkal a csupasz térdemen nem tudtam visszaemlékezni, mennyi ideje vagyok ember. Lebegtem a sápadt, kék reggelben, a köd mindent pasztellszínűre festett, ahogy körülöttem lebegett. A levegőben vér, fekália és sós levegő szaga terjengett. Elég volt egy pillantás a kezemre, hogy lássam, honnan jön a szag. A tó csak néhány méterre volt, és köztem és a víz között egy döglött szarvas hevert az oldalán. A bordáiról egy darab bőr vissza volt hajtva, felfedte a belső részeit, mint valami hátborzongató ajándékot. A szarvas vére kenődött a térdemre, és most már láttam, hogy a kezemre is. A fejem fölötti ágak között a ködtől láthatatlanul varjak károgtak egymásnak, alig várták, hogy a zsákmány elveszítse az érdeklődésemet. Körülnéztem, kerestem a többi farkast, akik segítettek leteríteni a szarvastehenet, de magamra hagytak. Vagy ami sokkal valószínűbb, én hagytam el őket azzal, hogy kelletlen emberré változtam. Apró mozgás ragadta meg a figyelmemet, és odakaptam a szemem. Beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, mi mozgott – a szarvas. A szeme. Pislogott, és eközben láttam, hogy éppen rám néz. Nem halt meg – haldoklott. Mókás, hogyan lehet két dolog egyszerre ilyen hasonló és mégis ilyen távoli. Volt valami a tiszta, fekete szemben, amitől megsajdult a mellkasom. Olyan volt, mint... a türelem. Vagy a megbocsátás. Átadta magát a végzetének, hogy élve felfalják. – Jézusom – suttogtam, lassan talpra állva. Próbáltam nem megijeszteni. Meg sem rezzent. Csak ennyi: pislogott. El akartam hátrálni, helyet adni neki, hagyni, hogy elmeneküljön, de a kilátszó csontok és a kifordult belek elmondták, hogy a menekülés már lehetetlen. Már tönkretettem a testét. Éreztem, ahogy keserű mosolyra húzódik a szám. Itt volt az én nagyszerű tervem, hogy nem leszek Cole, és feledésbe merülök. Hát itt volt. Pucéran álltam, halállal befestve, az üres gyomrom éhségtől 170

forgott, miközben szembenéztem az élelemmel, amelyet egy olyan lénynek kínáltak fel, aki már nem voltam. A szarvastehén újra pislogott, az arca szokatlanul gyengéd volt. Felfordult a gyomrom. Nem hagyhattam magára. Ez volt a helyzet. Tudtam, hogy nem tehetem. Körbepillantottam, és meghatároztam a helyzetemet – húszpercnyi sétára voltam a fészertől, talán. Még tízpercnyire a háztól, ha a fészerben nem lett volna semmi, amivel megölhetem a szarvast. Negyven perc vagy egy óra, amíg kiontott beleivel kell feküdnie. Elsétálhattam volna. Végül is haldoklott. Elkerülhetetlen volt, és mit számít egy szarvas szenvedése? A szeme újra pislogott, némán és elnézően. Sokat – ennyit számított. Kutattam valami után, ami fegyverként szolgálhatna. A tó partján heverő kövek nem voltak elég nagyok, és amúgy sem tudtam elképzelni, hogy agyonverem. Végigfutottam mindenen, amit az anatómiáról meg az azonnali halállal végződő autóbalesetekről és katasztrófákról tudtam. Aztán visszapillantottam a szarvas lemeztelenített bordáira. Nyeltem egyet. Csak egy pillanatba telt találnom egy hegyes végű botot. A szeme felém fordult, feketén és feneketlenül, és az egyik mellső lába a futás emlékeként megrándult. Volt valami borzalmas a csendben foglyul esett iszonyatban. A lappangó érzelmekben, amelyeket nem lehet kimutatni. – Sajnálom – mondtam neki. – Nem akarok kegyetlen lenni. A bordái közé döftem a faágat. Egyszer. Kétszer. Felsikoltott, a magas hangú sikoly nem volt sem emberi, sem állati, hanem valami borzalmas a kettő között, olyan hang, amit sosem felejtesz el, mindegy, hány csodálatos dolgot hallasz utána. Aztán elcsendesedett, mert az átfúrt tüdeje kiürült. Halott volt, én pedig meg akartam halni. Találni akartam egy módot, hogy farkas maradhassak. Vagy csak hogy ne tudjak többé ilyet tenni.

171

Huszonkilencedik fejezet Grace NEM HISZEM, HOGY ALUDTAM, de kopogás ébresztett fel a hálószobaajtómon, úgyhogy biztosan. Kinyitottam a szememet; még mindig sötét volt a szobában. Az óra szerint reggel volt, de csak éppen hogy. A számok 5.30-at mutattak. – Grace – szólt az anyám hangja 5.30-hoz képest túl hangosan. – Beszélnünk kell, mielőtt elmegyünk. – Hová? – A hangom károgás volt, még félig aludtam. – St. Paulba – mondta anya, és már türelmetlennek tűnt, mintha tudnom kellene róla. – Jól érzed magad? – Hogyan érezhetném jól magam öt órakor? – morogtam, de intettem neki, mivel kombinéban és pizsamanadrágban aludtam. Anya felkapcsolta a lámpát. Összerezzentem a hirtelen fényben. Alig volt időm észrevenni, hogy anyán a buggyos ujjú, világos inge van, aztán apa tűnt fel mögötte. Mindketten a szobámba nyomultak. Anya szája keskeny, hivatalos mosolyba szűkült, apa arcát pedig mintha viaszból faragták volna. Nem emlékeztem, láttam-e valaha, hogy ilyen rosszul érezték magukat. Egymásra néztek; gyakorlatilag láttam a láthatatlan buborékokat a fejük fölött. Kezdd te! Nem, kezdd te! Úgyhogy elkezdtem én. – Hogy vagy ma, Grace? – kérdeztem. Anya integetett, mintha nyilvánvaló volna, hogy jól vagyok, főleg, ha a gúnyolódáshoz elég jól érzem magam. – Ma van a művészeti vásár. Szünetet tartott, hogy lássa, kell-e tovább magyaráznia. Nem kellett. Anya minden évben elment – hajnal előtt távozott a műveivel telepakolt kocsival, és éjfél után ért haza, kimerülten és sokkal üresebb kocsival. Apa mindig elkísérte, ha épp szabadságon volt. Egyszer én is elmentem. Volt egy hatalmas épület, tele anyákkal és emberekkel, akik olyan festményeket vásároltak, mint anyáéi. Azóta nem mentem vele. – Oké – mondtam. – És? Anya apára nézett. 172

– És még mindig szobafogságban vagy – mondta apa. – Még ha nem is vagyunk itt. Magasabbra tornásztam magam, a fejem tiltakozásul zúgott. – Tehát bízhatunk benned, igaz? – kérdezte anya. – Hogy nem csinálsz semmi hülyeséget? A szavaim lassan és távolról jöttek az erőfeszítés miatt, hogy ne kiabáljak. – Ti most csak... próbáltok bosszút állni? Mert én... – Azt akartam mondani, hogy egy örökkévalóságig spóroltam, hogy megszerezzem Samnek az időpontot, de valami miatt a mondat befejezésének gondolatától elszorult a torkom. Behunytam, majd kinyitottam a szememet. – Nem – mondta apa. – Büntetésben vagy. Azt mondtuk, hétfőig szobafogságban vagy, és ez is történik. Sajnos Samuel időpontja történetesen ebbe az időintervallumba esik. Talán majd máskor. – Nem úgy nézett ki, mint aki sajnálja. – Hónapokkal előre kell időpontot foglalni, apa – mondtam. Nem hittem volna, hogy valaha láttam apa szájának vonalát ilyen rondának. – Nos, talán kicsivel jobban átgondolhattad volna a cselekedeteidet. Kis, lüktető fejfájást éreztem a szemöldökeim között. A bőrömre nyomtam az öklömet, aztán felnéztem. – Apa, ez volt a születésnapi ajándéka. Ez az egyetlen dolog, amit a születésnapjára kap. Bárkitől. Számára ez egy elég nagy dolog. – A hangom... elhalt. Nyelnem kellett egyet, mielőtt folytattam. – Hadd menjek el, légy szíves! Zárjatok be hétfőn! Mondjátok, hogy közmunkát kell végeznem. Felsikálom a vécét a fogkefémmel. Csak hadd menjek el. Anya és apa összenézett, és egyetlen hülye pillanatra azt hittem, mérlegelnek. Aztán anya azt mondta: – Nem akarjuk, hogy olyan sokáig kettesben legyél vele. Nem bízunk benne. Vagy bennem. Mondd csak ki! De nem mondták.

173

– A válasz nem, Grace – mondta apa. – Holnap találkozhatsz vele, és örülj, hogy azt legalább megengedjük. – Megengeditek? – kérdeztem követelőzve. A takarót szorongatva ökölbe szorult a kezem a testem mellett. Harag nőtt bennem – éreztem az arcomat, forró volt, mint a nyár, és hirtelen nem tudtam visszatartani. – A világnak ezt a részét eddig postán beküldött szavazattal irányítottátok az idő legnagyobb részében, most meg besétáltok ide, és azt mondjátok, Bocs, Grace, nem, légy boldog, hogy nem vesszük el az életnek ezt a kicsi részét is, amelyet sikerült összehoznod magadnak, ezt az embert, akit választottál. Anya felemelte a kezét. – Jaj, Grace, komolyan. Ne reagáld túl! Mintha szükségünk volna még több bizonyítékra, hogy nem vagy elég érett ahhoz, hogy ilyen sokat legyél vele. Tizenhét éves vagy. Előtted az élet. Ez nem a világ vége. Öt év múlva... – Ne... – mondtam. Meglepetésemre abbahagyta. – Ne mondd, hogy öt év múlva elfelejtem a nevét, vagy akármit is akartál mondani. Hagyd abba ezt a leereszkedő stílust! – Az ágy végébe hajítva az ágyneműt, felkeltem. – Ti ketten túl régóta tesztek úgy, mintha tudnátok, mi van a fejemben. Miért nem mentek el valami vacsorára, vagy galériamegnyitóra, vagy egy késői házbemutatóra, vagy egy egész napos művészeti kiállításra, és reménykedtek abban, hogy jól leszek, amikor visszajöttök? Ó, ez az. Máris ezt csináljátok. Válasszatok egyet! Szülők vagy szobatársak. Nem lehettek egyszer az egyik, aztán hirtelen a másik. Hosszú csend állt be. Anya a szoba sarkába nézett, mintha valami fantasztikus dal szólna a fejében. Apa a homlokát ráncolta. Végül megrázta a fejét. – Komolyan el fogunk beszélgetni, amikor hazaértünk, Grace. Nem hiszem, hogy igazságos volt tőled elkezdeni ezt, amikor tudod, hogy nem maradhatunk itt, hogy befejezzük. Ökölbe szorított kézzel összefontam a karomat a mellkasom előtt. Nem fogom szégyellni magam azért, amit mondtam. Nem fogom. Túl sokáig vártam, hogy kimondjam. Anya az órájára nézett, és a varázslat megtört. 174

Apa már kifelé tartott az ajtón, amikor megszólalt: – Később beszélünk erről. Mennünk kell. Anya, mintha olyasmit utánzott volna, amit apa mondott neki, hozzátette: – Bízunk benne, hogy tiszteled a tekintélyünket. De nem igazán bíztak bennem semmilyen téren, mert miután elmentek, rájöttem, hogy elvitték a kocsikulcsomat. Nem érdekelt. A hátizsákomban volt egy másik, amiről nem tudtak. Valami láthatatlan és veszélyes lapult bennem, és végeztem a jókislánysággal. Épp hajnalhasadás után értem Beck házához. – Sam! – kiáltottam, de nem jött válasz. A földszint elhagyatott volt, ezért az emeletre mentem. Semmi perc alatt megtaláltam Sam hálószobáját. A nap még a fák alatt járt, és csak vérszegény szürke fény hatolt be a szobába az ablakon át, de elég volt, hogy lássam az élet jeleit: a félrelökött ágyneműt az ágyon, a gyűrött farmert a padlón egy pár kifordított sötét zokni mellett, és egy lehajított pólót. Egy hosszú pillanatig csak álltam az ágy mellett, bámultam az összegyűrt ágyneműt, aztán belebújtam. A párnának olyan illata volt, mint Sam hajának, és sok éjszakányi rossz alvás után az ágy maga volt a mennyország. Nem tudtam, hol van Sam, de tudtam, hogy visszajön. Máris úgy éreztem, hogy megint vele vagyok. A szemhéjaim fájtak, hirtelen annyira nehéznek éreztem őket. Lehunyt szemem előtt éreztem az érzelmek, érzések és érzékek gubancát. A folyton jelenlévő fájdalmat a gyomromban. Az irigység kínját, amikor Oliviára, a farkasra gondoltam. A szüleim iránt érzett harag nyerseségét. Sam hiányának bénító kegyetlenségét. Ajkak érintését a homlokomon. Mielőtt tudtam volna, elaludtam – vagy inkább felébredtem. Nem úgy tűnt, mintha eltelt volna akár egy kis idő is, de amikor kinyitottam a szemem, a fal felé fordulva feküdtem, takaróval a vállamon. Általában, ha nem a saját ágyamban ébredtem – a nagymamámnál, vagy pár alkalommal szállodában, amikor kicsi voltam -, egy pillanatig zavart voltam, míg a testem rájött, hogy mások a fények, és a párna nem az enyém. De Sam szobájában kinyitni a szememet csak olyan volt,

175

mint... kinyitni a szememet. Mintha a testem képtelen lett volna elfelejteni, hol vagyok, mégha aludtam is. Amikor visszafordultam, hogy megnézzem a szoba többi részét, és köztem és a mennyezet között madarak táncoltak, nem lepődtem meg. Csak elcsodálkoztam. Több tucat különböző formájú, méretű és színű origami madár táncolt lassan a fűtőventilátorokból áradó levegőben, élet lassított felvételen. A magas ablakokon beáradó, ragyogó fény madárformájú árnyékokat vetett a szobában: a mennyezeten, a falakon, a könyvkupacokon és könyvespolcokon, a takarón, az arcomon. Gyönyörű volt. Elgondolkodtam, meddig alhattam. Azon is, hol lehet Sam. A fejem fölé nyújtottam a karomat, és rájöttem, hogy a nyitott ajtón át a zuhany tompa moraját hallom. Halványan hallottam, hogy Sam hangja a víz zubogása fölé emelkedik: Mint az üvegek, e hibátlan napok, Polcomon sorjázva a nap átragyog rajtuk, és árnyat vet, hibátalant, rosszabb napjaimra amott alant. Újra elénekelte a sort, kétszer, próbálgatta a szavakat. A hangja nedves volt és visszhangos. Elmosolyodtam, bár nem volt, aki látná. A veszekedés a szüleimmel mintha egy régi Grace-szel történt volna. A takarókat félrerúgva felálltam. A fejem őrült körpályára küldte az egyik madarat. Felnyúltam, hogy megállítsam, aztán végigmentem a madarakon, hogy megnézzem, miből készültek. Amelyiket lefejeltem, újságpapírból készült. Volt egy, amelyet egy fényes magazinborítóból hajtogatott. Egy másik egy olyan papírból készült, amelyre gyönyörű és komplikált virágok és levelek voltak nyomtatva. Egy újabb valaha egy adótáblázat lehetett. Volt egy, egy alaktalan és aprócska, amely két bankjegyből volt összecelluxozva. Egy iskolai bizonyítvány egy marylandi levelezős iskolából. Mennyi történet és emlék volt ott összehajtogatva, hogy megőrizze! Mintha Sam álmában aggatta volna fel őket maga fölé. Megpiszkáltam azt, amely épp a párnája fölött lógott. Egy gyűrött jegyzetpapírból készült, amelyet Sam kézírása borított, visszhangozva 176

azt, amit a háttérben hallottam. Az egyik sor így szólt: egy lány fekszik a hóban. Felsóhajtottam. Furcsa, üres érzés volt bennem. Nem rosszféle üresség. Csak az érzékek hiánya, mint amikor régóta fáj valami, aztán hirtelen rájössz, hogy elmúlt. Olyan érzés volt, mintha mindent kockára tettem volna, hogy itt lehessek egy fiúval, aztán rádöbbenek, hogy pontosan ő az, amit akartam. Mintha kép lennék, aztán megérteném, hogy valójában kirakósdarabka vagyok, amikor rálelek a másik darabra, amely mellém illik. Újból elmosolyodtam, a kecses madarak pedig táncoltak körülöttem. – Szia – szólt Sam az ajtóból. A hangja óvatos volt, bizonytalan abban, hogy is állunk ma reggel, a külön töltött napok után. A haja őrültmód szanaszét meredezett a zuhanyozástól, és galléros inget viselt, amelyben a gyűrött megjelenése és a farmerja ellenére furcsán hivatalosnak tűnt. Az agyam sikoltozott: Sam, Sam, végre Sam. – Szia – mondtam, és nem tudtam ellenállni a vigyorgásnak. Az ajkamba haraptam, de a mosoly még mindig ott volt, és csak szélesebb lett, amikor Sam arca visszasugározta rám. Ott álltam a madarai között, az ágy még őrizte a testem formáját mögöttem, a napfény ránk vetült, és a múlt éjszakai aggodalmaim lehetetlenül aprónak tűntek a reggeli ragyogáshoz képest. Hirtelen elöntött az érzés, hogy milyen hihetetlen ember Sam, aki előttem áll, és hogy az enyém, én pedig az övé vagyok.  Jelenleg – kezdte Sam, és megpillantottam a mára szóló stúdiószámlát a kezében, napsütötte szárnyú madárrá hajtogatva – nehéz elképzelni, hogy valahol a világban esik az eső.

177

Harmincadik fejezet Cole NEM TUDTAM KIŰZNI A SZAGÁT AZ ORROMBÓL. Sam elment, mire odaértem a házhoz; a kocsibejáró üres volt, a ház pedig visszhangosnak és üresnek tűnt. Berontottam a földszinti fürdőszobába – a kádkilépő még mindig össze volt gyűrődve ott, ahol előző éjszaka Sammel hadakoztam -, és olyan forróra tekertem a csapot, amilyenre csak tudtam. Beléptem a kádba, és figyeltem, ahogy lefolyik a vér. Feketének látszott a zuhanyfüggöny mögötti tompa fényben. Összedörzsöltem a tenyeremet, és vakartam a karjaimat, próbáltam a szarvas minden nyomát eltüntetni magamról, de akármilyen erősen sikáltam is a bőrömet, még mindig éreztem a szagát. És amikor csak az orromba szökött az illata, láttam őt. Sötét, lemondó pillantással nézett fel rám, miközben a belső részeit figyeltem. Aztán eszembe jutott, hogy nézett fel rám Victor a fészer padlóján fekve, keserűen, egyszerre Victorként és farkasként. Az én hibám. Eszembe jutott, hogy apám ellentéte vagyok. Mert én nagyon, nagyon jó vagyok a dolgok elpusztításában. Odanyúltam, és hidegre fordítottam a csapot. Egy pillanatig még elég forró volt a víz, hogy megegyezzen a testhőmérsékletemmel, és láthatatlanná váljak. Aztán jegessé vált. Káromkodva harcoltam magammal, nehogy kiugorjak a kádból. Azonnal csupa libabőr lettem, olyan gyorsan, hogy fájt, és hátrahajtottam a fejemet. A víz végigfolyt a nyakamon. Változz! Változz már! De a víz nem volt elég hideg, hogy átváltoztasson, csak arra volt jó, hogy a hidegétől felforduljon a gyomrom, és átsöpörjön rajtam a hányinger. A lábammal zártam el a csapot. Miért voltam még mindig ember? Nem volt értelme. Ha farkasnak lenni tudomány volt és nem varázslat, akkor a szabályok és a logika szerint kellett működnie. Annak pedig, hogy az új farkasok más hőmérsékletben és más időben változnak át... nem volt értelme. A fejem tele volt Victor oda-vissza változásaival, a fehér nőstényfarkas pedig tökéletes farkas formájában 178

engem figyelt csendben, ahogy a ház folyosóit járom, várva az átváltozást. Felkaptam a kéztörlőt a mosdó mellől, és megtörölköztem, aztán átkutattam a földszinti szekrényeket ruha után. Találtam egy sötétkék NAVY feliratú pulóvert és egy farmert, amely kicsit bő volt, de nem esett le rólam. Egész idő alatt, amíg ruhát kerestem, zúgott a fejem, új logikát keresett a lehetőségek között. Talán Becknek nem volt igaza, hogy a meleg és a hideg a változás oka. Talán nem is voltak okok valójában; talán csak katalizátorok voltak. Amely esetben van más módja is a változás előidézésének. Papírra volt szükségem. Nem tudtam a gondolataim leírása nélkül gondolkodni. Beck irodájából szereztem papírt, és kihoztam Beck határidőnaplóját is. Leültem az ebédlőasztalhoz, tollal a kezemben. A fűtés halkan zúgott. Melegem volt és elálmosodtam. Az agyam azonnal visszautazott a szüleim ebédlőasztala mellé. Ott ültem minden reggel az ötletfüzetemmel – apám ötlete volt -, és leckét írtam, vagy dalszöveget, vagy naplót, vagy valamit, amit a híradóban láttam. Ez még akkor volt, amikor biztosra vettem, hogy én fogom megváltani a világot. Victorra gondoltam, a lehunyt szemére, miközben lebeg valahol. Anyám arcára, amikor azt mondom neki, menjen a pokolba apámmal együtt. A számtalan lányra, akik arra ébredtek, hogy egy kísértettel feküdtek le, mert már nem voltam sehol, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, hanem valami örvénylő utazáson, amely vagy üvegből, vagy fecskendőből indult. Angie-re, a kezére, amit a mellkasára szorított, amikor elmondtam neki, hogy megcsaltam. Ó, igen, megváltottam a világot. Kinyitottam a határidőnaplót, és átböngésztem, még csak nem is olvastam, hanem felületesen átfutottam, kapaszkodót keresve. Voltak apró részek, amelyek talán hasznosak lehettek, de önmagukban jelentéktelenek voltak: Az egyik farkast holtan találtam ma. Megnéztem a szemét, de semmit nem jelentett számomra. Paul szerint már tizennégy éve nem változott át. Véres volt az arca. Pokoli szaga volt. Meg: Derek két órára farkassá változott a nyári hőségben. Ulrikkal egész délután próbáltunk rájönni, miért. És: Miért jutott Samnek mindannyiunknál kevesebb idő? Ő a legjobb közülünk. Miért kell ilyen igazságtalannak lennie az életnek? 179

A pillantásom a kezemre tévedt. Még mindig ott volt egy kis vér a hüvelykujjam körme alatt. Nem hittem volna, hogy a vér a bőrömön marad, miután átváltozom; a bundámon kellett volna lennie, nem a bőrömön. Ez azt jelentette, hogy a vér azután került a körmöm alá, miután emberré változtam. Azokban a pillanatokban, amikor visszakaptam az emberi testemet, de még nem voltam Cole. Az asztalra fektettem a fejemet. A fát jéghidegnek éreztem a bőrömön. Túl nagy meló volt rájönni a vérfarkasság logikájára. Még ha sikerülne is – még ha ki is találnám, hogy valójában mitől változunk át, és hol az elménk, amikor nem követi a testünket -, mi értelme volna? Hogy örökké farkas maradjak? Mindez a munka, csak hogy megőrizzek egy életet, amelyre nem tudok emlékezni. Egy életet, amit nem éri meg megőrizni. Tapasztalatból tudtam, hogy könnyebb módja is van megszabadulni a tudatomtól. És ismertem egyet: egyet, amellyel eddig túl gyáva voltam kísérletezni, amelynek a hatása végleges volt. Egyszer elmondtam Angie-nek. Még akkor, amikor nem gyűlölt, azt hiszem. Zongoráztam, az első turné után tértünk haza, amikor az egész világ a lábam előtt hevert, mintha egyszerre volnék király és hódító, teli lehetőségekkel. Angie még nem tudta, hogy a turnén megcsaltam. Vagy talán mégis. Amikor abbahagytam a zongorázást, és az ujjaim még mindig a billentyűk fölött lebegtek, azt mondtam: – Azon gondolkodom, hogy megölöm magam. Angie nem nézett fel a garázsban tartott, régi, lábtámaszos fotelből. – Aha, gondoltam. Mire mennél vele ? – Megvannak a maga előnyei – feleltem. – Csak egyetlen hátránya van. Angie nem szólt semmit egy hosszú pillanatig, aztán azt mondta: – Miért mondod el amúgy? Azt akarod, hogy lebeszéljelek róla? Az egyetlen, aki erről lebeszélhet vagy rábeszélhet, az te magad vagy. Te vagy a zseni. Tudod. Úgyhogy ez azt jelenti, hogy csak a hatás kedvéért mondtad. – Rizsa – mondtam. – Tényleg a tanácsodat kérem. De hagyjuk! – Mit gondolsz, mit fogok mondani? „A fiúm vagy, rajta, csináld ki magad! Ez egy szép és könnyű kiút." Biztos vagyok benne, hogy ezt fogom mondani. 180

Magamban egy szállodai szobában voltam, és hagytam, hogy egy Rochelle nevű lány, akit sosem fogok újra látni, lehúzza a nadrágomat, csak mert megtehettem. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az öngyűlölet gyengéd szirénhangon énekeljen: – Nem tudom, Angie. Nem tudom. Nem gondoltam. Csak azt mondom, min gondolkodtam, oké? Angie az öklébe harapott, és egy pillanatig a padlót nézte. – Oké, mi van ezzel? Jóvátétel. Ez a legnagyobb hátránya. Megölöd magad, és vége van. Így fognak emlékezni rád. Ennyi, és a pokol. Még mindig hiszel benne? Valahol útközben elveszítettem a keresztemet. Elszakadt a lánc, és most valószínűleg egy benzinkút mosdójában vagy egy szállodai szoba összegyűrt ágyneműjében csillog ajándékként valakinek, akinek nem akartam otthagyni. – Ja – mondtam, mert még mindig hittem a pokolban. A mennyország volt az, amiben már nem voltam annyira biztos. Nem említettem neki újra. Mert igaza volt: az egyetlen, aki lebeszélhetett vagy rábeszélhetett, én magam voltam.

181

Harmincegyedik fejezet Grace MINDEN PERCCEL TÁVOLABB KERÜLTÜNK MERCY FALLSTÓL, és mindentől, ami ott volt. Sam kocsijával mentünk, mert az dízel volt, és kevesebbet fogyasztott, de Sam hagyta, hogy én vezessek, mert tudta, hogy szeretnék. A CD-lejátszóban ott volt az egyik Mozart-lemezem, amikor beszálltunk, de átkapcsoltam a sercegő alternatív rock adóra, mert tudtam, hogy szereti. Sam meglepetten pislogott rám, én pedig megpróbáltam nem túl önelégültnek tűnni, hogy értek a nyelvén. Talán lassabban tanultam meg, mint ő az enyémet, de akkor is, le voltam nyűgözve magamtól. A nap gyönyörű volt és kék, az út alsóbb részeit vékony, sápadt ködréteg fedte, de mihelyt a nap a fák fölé emelkedett, kezdett elpárologni. Egy kedélyes férfihang és egy rosszra csábító gitár zümmögött a hangszórókból. Samre emlékeztetett. Mellettem Sam az ülésem hátára tette a karját, és finoman megcsípte az egyik nyakcsigolyámat, és együtt mormolta a dalt a hanggal, amely gyengédséget és meghittséget sugárzott. Kissé sajgó végtagjaim ellenére nehéz volt szabadulni az érzéstől, hogy minden kimondottan rendben van a világgal. – Tudod már, mit fogsz énekelni? – kérdeztem. Sam kinyújtott karjára fektette az arcát, és lusta köröket rajzolt a tarkómra. – Nem tudom. Túl hirtelen támadtál meg ezzel. És kissé lefoglalt, hogy száműzetésben voltam az elmúlt néhány napban. Azt hiszem, eléneklem a... valamit. Lehet, hogy béna leszek. – Nem hiszem, hogy béna leszel. Mit énekeltél a zuhany alatt? Nem volt zavarban, amikor válaszolt, ami kedves volt és szokatlan. Kezdtem rájönni, hogy a zene az egyetlen test, amelyben igazán kényelmesen érzi magát. – Valami újat. Talán valami újat. Hát... talán valamit. Felhajtottam az államközi országútra. Ilyentájt üres volt, minden sáv a miénk. 182

– Egy dalcsecsemő? – Egy dalcsecsemő. Inkább egy dalmagzat. Szerintem még lábai sincsenek. Várj, azt hiszem, keverem a csecsemőt az ebihallal. Igyekeztem felidézni, mijük fejlődik ki először a csecsemőknek, és kifejezetten felsültem vele, hogy időben vissza tudjak vágni. Így csak megkérdeztem: – Rólam szól? – Mind rólad szól – felelte Sam. – Csak semmi nyomás. – Neked nem is. Te csak lebegsz az életedben, és Grace vagy, én vagyok az, akinek futnia kell, hogy alkotásban és érzelmileg lépést tartson a változásaiddal. Tudod, nem vagy mozdulatlan célpont. Összeráncoltam a szemöldökömet. Azt hittem magamról, hogy frusztrálóan változatlan vagyok. – Tudom, mire gondolsz. De most itt vagy, nem igaz? – kérdezte Sam, és szabad kezének egyik ujjával a rojtos autóülésre bökött. – Küzdöttél, hogy velem lehess, ahelyett, hogy egy hétre bezárjanak. Az ilyesmiről teljes nagylemezek szólnak. Még a felét sem tudta. Elöntött valami sokszínű érzelem, amely a bűntudat, az önsajnálat, a bizonytalanság és az idegesség eredménye volt. Nem tudtam, mi a rosszabb: nem elmondani, hogy még mindig szobafogságban vagyok, és a betegség növekszik bennem, vagy elmondani. Egyet tudtam: nem leszek képes nem elmondani egyiket sem. De nem akartam tönkretenni ezt a napot. Ezt az egyetlen tökéletes szülinapot. Talán este. Talán holnap. Sokkal kiismerhetetlenebb vagyok, mint gondoltam. Még mindig nem értettem, hogy lenne ez elég egy nagylemezhez, bár értékeltem a gondolatot, hogy csináltam valamit, ami valóban lenyűgözte Samet, aki jobban ismert engem, mint én saját magamat. Témát váltottam, egy kicsit. – Mi lesz a lemezed címe? – Hát, nem lemezt csinálok. Csak demót. Elhessentettem a pontosítást. – Ha lemezt készítesz, mi lesz a címe? – Magamról fogom elnevezni – mondta Sam. – Azokat utálom. 183

– Elromlott játékok. Megráztam a fejem. – Ez olyan, mint egy együttes neve. Kicsit belecsípett a bőrömbe, épp csak hogy felvisítsak, hogy azt mondjam, aú. – Grace nyomában. – Semmi olyasmi, amiben szerepel a nevem – mondtam szigorúan. – Hát, épp most teszed lehetetlenné. Papíremlékek? Gondolkodtam. – Miért? Ja, a madarak. Fura, hogy sosem tudtam azokról a madarakról a szobádban. – Nem csináltam egyet sem, mióta igazából ismerlek – emlékeztetett Sam. – A legújabb az utolsó előtti nyárról van. Az összes új darum a könyvesboltban vagy a te szobádban van. Az a szoba olyan, mint egy múzeum. – Már nem – mondtam rápillantva. Sápadtnak és téliesnek látszott a reggeli fényben. Sávot váltottam, csak hogy sávot váltsak. – Igaz – ismerte be. Hátradőlt, elvette a karját a fejem mögül. Végigfuttatta az ujjait az előtte lévő szellőzőrács műanyag elválasztóján. Szerettem volna, ha újra a tarkómat fogná. Rám se nézve megszólalt: – Mire számítanak a szüleid, milyen fickóhoz mész majd hozzá? Valakihez, aki jobb nálam? – Kit érdekel, mit gondolnak? – kérdeztem gúnyosan. Későn jöttem rá, mit mondott, és addigra már nem tudtam, mit feleljek rá. Nem tudtam, hogy tényleg komolyan gondolja-e. Nem mintha valóban megkérte volna a kezemet. Nem ugyanaz volt. Nem tudtam kiigazodni az érzéseimen. Sam nyelt egyet, és kinyitotta majd becsukta a szellőzőt, kinyitotta, becsukta. – Vajon mi történt volna, ha nem találkozol velem? Ha befejezted volna a sulit, megnyerted volna azt az ösztöndíjat, hogy matektudós legyél valahol, ahová a matekzsenik járnak. És megismerkedtél volna valami nagyon elbűvölő, sikeres és vicces agyassal. Minden dolga közül ez volt mindig a legnyugtalanítóbb: a hirtelen, önostorozó hangulatingadozásai. Bár már hallottam, apa hogy önt lelket 184

anyába, és a lényeg elég sok hasonlóságot mutatott, hogy ugyanabba a fajtába soroljam Samet és anyát. Ezt jelenti kreatívnak lenni? – Ne légy hülye – mondtam. – Én nem töprengek azon, hogy mi lett volna, ha egy másik lányt húzol ki a hóból. – Te nem? Ez valahogy megnyugtat. – Feltekerte a fűtést, és a szellőzőre támasztotta a csuklóit. A nap már égetett minket a szélvédőn át, de Sam olyan volt, mint egy macska – neki sosem volt elég meleg. – Nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy örökké ember maradok. Tényleg felnövök. Ez elgondolkodtat, hogy szerezhetnék egy másik melót. – Másikat ? Úgy érted, a könyvesbolt helyett? – Nem tudom pontosan, hogy állnak a ház pénzügyei. Tudom, hogy van valami pénz a bankban, és látom, hogy kamatozik, és vannak alkalmi befizetések a bankszámlára valami alapítványtól vagy ilyesmitől, és a számlákat levonják róla, de nem igazán vagyok tisztában a részletekkel. Nem akarom felélni azt a pénzt, szóval... – Miért nem beszélsz valakivel a bankból? Biztos vagyok benne, hogy meg tudják nézni a kimutatásokat, és együtt kitalálhatnátok. – Nem akarok senkivel sem beszélni, amíg nem vagyok biztos benne, hogy B... – Sam elhallgatott. Nem csak szünetet tartott. Teljesen elhallgatott, olyan csend lett, ami több, mint egy mondatvégi pont. Kinézett az ablakon. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, mit akart mondani. Beck. Nem akart senkivel beszélni, amíg nem tudja biztosan, hogy Beck tényleg nem változik vissza többé. Sam ujjai kifehéredtek a műszerfalon, ahogy a szellőzőre nyomta őket, és a vállát mereven felhúzta a füléig. – Sam – mondtam rápillantva, amennyire mertem, miközben az utat figyeltem. – Jól vagy? Sam az ölébe tette a kezét, két ökölbe szorított keze egymáson nyugodott. – Miért csinálta azokat az új farkasokat, Grace? – kérdezte végül. – Ettől sokkal nehezebb. Jól megvoltunk. – Nem tudhatott rólad – mondtam odapillantva. Egy ujját lassan járatta fel-alá a homlokától az orráig és vissza. Kijáratot kerestem, ahol félreállhatok. – Azt hitte, hogy... – És most én voltam, aki nem tudta befejezni a mondatot úgy, ahogy akartam: ez az utolsó éved. 185

– De Cole... nem tudom, mit kezdjek Cole-lal – vallotta be Sam. – Úgy érzem, van valami, amit tudnom kéne róla, de nem tudom. És ha látnád a szemét, Grace. Ó, istenem, ha látnád a szemét, tudnád, hogy valami komoly baj van vele. Valami eltört benne. És a másik kettő, meg Olivia, és azt akarom, hogy menj egyetemre, nekem meg muszáj... valakinek muszáj... nem tudom, mit várnak tőlem, de olyan hatalmasnak tűnik. Nem tudom, mennyi az, amit Beck kívánna tőlem, és mennyi, amit magamtól elvárok. Én csak... – Elhalt a hangja, és én nem tudtam, mivel vigasztaljam. Némán autóztunk sok hosszú percig, a háttérben élénk gitárfutamok szóltak, miközben végtelen, fehér vonal futott a kocsi mellett. Sam a felső ajkához szorította az ujjait, mintha meglepődött volna azon, hogy beismerte a bizonytalanságát. – Még ébredezem – mondtam. Sam rám nézett. – A lemezed. Még ébredezem. Heves arckifejezéssel nézett rám. Talán meglepetéssel, hogy közelebb jutottam. – Pontosan ilyen érzés. Pontosan ez az. Egy nap majd hozzászokom, hogy reggel van, és a nap hátralévő részében ember leszek. Minden nap minden hátralévő részében. De addig csak botladozom. Ránéztem, és elkaptam a pillantását. – Mindenki ezt csinálja. Egy nap mindannyian rájövünk, hogy nem maradunk örökké gyerekek, és felnövünk. Te csak kicsivel később jutottál el ebbe a pillanatba, mint a legtöbben. Ki fogod találni, hogy legyen. Sam lassú mosolya szomorú volt, de őszinte. – Téged meg Becket totálisan ugyanabból a fából faragtak. – Gondolom, ezért szeretsz mindkettőnket – mondtam. Sam gitárhúrt formált a biztonsági övéből, és csak bólintott. Pár pillanattal később megszólalt: – Még ébredezem. Egy nap, Grace, írok neked egy dalt, és ez lesz a címe. És aztán ez lesz a lemezem címe. – Mert bölcs vagyok – mondtam. – Igen – felelte ő.

186

Aztán kinézett az ablakon, aminek örültem, mert ezzel időt adott, hogy a zsebembe túrjak egy papír zsebkendőért úgy, hogy ne lássa. Vérezni kezdett az orrom.

187

Harminckettedik fejezet Isabel MINDEN HARMADIK LÉPÉSNÉL egyszerre robbant ki belőlem a levegő. Egy lépés, újra teleszívtam a tüdőmet a hideggel. Egy lépés, hagyom kiszökni. Egy lépés, nem lélegezni. Nagyon régóta nem futottam már, és még hosszabb ideje nem futottam ilyen messzire. Mindig szerettem kocogni, mert lehetett gondolkodni, távol a háztól és a szüleimtől. De miután Jack meghalt, nem akartam gondolkodni. Ez most megváltozott. És most újra futottam, bár túl hideg volt, hogy kellemes legyen, és nem voltam formában. Még az új, légpárnás futócipőmben is fájt a sípcsontom. Cole-hoz futottam. Túl hosszú lett volna otthonról Beck házáig, még úgy is, ha az elmúlt hetekben futottam volna, ezért leparkoltam öt kilométernyire, bemelegítettem az áttetsző ködben, és elindultam. Öt kilométer elég, hogy meggondolhassam magam. De itt voltam, már láttam a házat, és még mindig futottam. Valószínűleg ótvarul néztem ki, de kit érdekel? Csak beszélgetni jöttem, nem számít, hogy nézek ki, nem igaz? A kocsifeljáró üres volt; Sam már elment. Nem tudom, hogy megkönnyebbültem-e, vagy csalódott voltam. Azt jelentette legalább, hogy jó esély van arra, hogy teljesen üresen találom a házat, mert Cole valószínűleg farkas. Megint nem tudtam, hogy megkönnyebbültem-e, vagy csalódott voltam. Úgy százméternyire a háztól sétára váltottam, a kezemet szúró oldalamra szorítva. Mire a hátsó ajtóhoz értem, már majdnem volt elég levegőm. Elfordítottam a gombot kísérletképpen, és az ajtó kinyílt. Beléptem a házba, és megálltam a hátsó ajtó mellett. Hangos hellót akartam kiáltani, amikor rájöttem, hogy talán nem csak Cole lehet ember. Hát csak álltam ott a sötét kis sarokban a hátsó ajtónál, néztem a 188

világosabb konyhát, és eszembe jutott, hogy ültem már ebben a házban, és néztem, ahogy Jack meghal. Grace könnyen mondta, hogy nem az én hibám volt. Az ilyen szavak egyáltalán nem jelentenek semmit. Hirtelen mennydörgésszerű hang riasztott meg. Hosszú szünet következett, aztán újabb csörömpölés, csapkodás és zűrzavar valahonnan beljebbről. Mintha egy hangtalan veszekedés tanúja lettem volna. Egy hosszú pillanatig csak álltam, próbáltam eldönteni, hogy kisurranjak-e hátul, és fussak-e vissza a kocsimhoz, vagy ne. Egyszer már hátradőltél ebben a házban, és nem csináltál semmit, gondoltam eltökélten. Beljebb léptem hát, átmentem a konyhán. A folyosón megálltam, benéztem a nappaliba, nem igazán értettem, mi van előttem. Vizet láttam. Rendetlen víztócsák csillogtak vékony, egyenetlen nyomokban a padlón, tökéletességükben majdnem jegesnek tűntek. Körbenéztem. A nappali romokban hevert. A lámpa a kanapéra dőlt, a roló ferdén lógott, a padlón képkeretek hevertek. A konyhai szőnyeg a kanapé végében álló kis asztalra hajítva, egyik oldalán csurom víz, és az egyik szék a hátán hevert, mint egy szemtanú, aki sokkot kapott, és nem tud felállni. Lassan a nappaliba léptem, füleltem, de a ház elcsendesedett. A pusztítás olyan bizarr volt, hogy csak szándékos lehetett – szétnyitott könyvek hevertek a vízfoltokban, és kitépett oldalak, behorpadt konzervdobozok gurultak a fal mellé, egy üres borosüveg volt az egyik szobanövény cserepébe szúrva, a festék több helyen lejött a falról. Aztán újra meghallottam a hangot, kaparászást és csapkodást, és mielőtt bármit tehettem volna, egy farkas támolygott ki a folyosóra a bal oldalamon, lepattanva a falról, miközben felém tartott. Kezdett világossá válni, hogy került a nappali a jelenlegi állapotába. – Te szent... – mondtam, és hátraléptem a konyhába. De nem úgy tűnt, hogy a farkas meg akarna támadni. Víz csorgott le az oldalán, miközben végigtántorgott a folyosón. Furcsán kicsinek látszott ebben a környezetben, szürkésbarna bundája elázott és a testére tapadt, nem volt ijesztőbb, mint egy kutya. A farkas néhány méternyire tőlem szemtelen, zöld szemekkel felnézett rám. 189

– Cole – leheltem, és a szívem dupla sebességre kapcsolt. – Te őrült! Meglepetésemre összerezzent a hangom hallatán. Eszembe jutott, hogy végül is csak egy farkas, és az ösztönei üvölthetnek a jelenlétemtől, amiért elállom a kijáratot. Elhátráltam, de mielőtt eldönthettem volna, hogy kinyissam-e neki a hátsó ajtót, Cole remegni kezdett. Mire néhány lépésnyire ért tőlem, minden ízében remegett, vonaglott és öklendezett. Hátraléptem, nehogy lehányja a szép futócipőmet, és karba tett kézzel figyeltem, ahogy átváltozik. Cole belekapart néhány új karmolást a falba – Sam imádni fogja -, miközben az oldalára dőlt. Aztán a teste varázslatot vitt véghez. A bőre bugyborékolt és megnyúlt, és láttam, ahogy a hosszú farkaspofa szélesre tárul a fájdalomtól. Lihegve a hátára fordult. Elnyúlva feküdt a padlón, újjászületett emberként, akár egy partra vetődött bálna, a karján halványrózsaszín seb-emlékek éktelenkedtek. Aztán kinyitotta a szemét, és rám nézett. Összerándult a gyomrom. Cole visszakapta az arcát, de a szeme még a vadállaté volt, elveszve a farkas gondolataiban. Végül pislogott, és a szemöldökén láttam, hogy már valóban lát engem. – Király trükk, mi? – kérdezte kissé tompa hangon. – Láttam már jobbat – feleltem hűvösen. – Mit csinálsz? Cole nem mozdult, csak ellazította ökölbe szorított kezeit, és kinyújtotta az ujjait. – Tudományos kísérletet végzek. Saját magamon. Hosszú, különös története van. – Részeg vagy? – Lehetséges – egyezett bele Cole lusta mosollyal. – Nem tudom, hogy az átváltozás lebontja-e a véralkohol egy részét. Bár nem érzem túl rosszul magam. Miért vagy itt? Összeszorítottam a számat. – Nem vagyok. Illetve már megyek is. Cole kinyújtotta felém a karját. – Ne menj el! – Mert ez jó bulinak látszik – mondtam. – Segíts kitalálni – mondta. – Segíts kitalálni, hogy maradhatok farkas. 190

Újra a bátyám ágyánál ültem, a testvérem mellett, aki mindent kockára tett, hogy ember maradjon. Figyeltem, ahogy elveszíti az ujjai és a lábujjai érzékenységét, és vinnyog a fájdalomtól, amikor az agya felrobban. Nem voltak szavaim, hogy leírjam a Cole iránt érzett undoromat. – Találd ki magad – mondtam. – Nem tudom – felelte Cole még mindig a hátán fekve, alulról nézve rám. – Elő tudom idézni, hogy átváltozzak, de nem maradok úgy. A hideg a kulcs, de azt hiszem, az adrenalin is. Próbáltam a jeges fürdőt, de nem működött, amíg meg nem vágtam magam, az adrenalin miatt. De nem tartós. Mindig visszaváltozom. – Hűha! Sam pipa lesz, ha meglátja, mit műveltél a házával – mondtam, és indulni készültem. – Isabel, légy szíves! – Cole hangja követett, még ha a teste nem is. – Ha nem tudok farkast csinálni magamból, öngyilkos leszek. Megálltam. Nem fordultam vissza. – Nem azért mondom, hogy manipulálni próbáljalak, oké? Csak ez az igazság. – Habozott. – Ki kell kerülnöm ebből így vagy úgy. Nem tudok... Ki kell találnom valamit, Isabel. Te többet tudsz a farkasokról. Kérlek, segíts nekem! Megfordultam. Még mindig a padlón feküdt, egyik keze a mellkasán, a másikkal felém nyúlt. – Csak azt kéred, hogy segítsek megölni magadat. Ne tégy úgy, mintha nem így lenne. Mit gondolsz, mi az, ha tényleg farkassá válsz örökre? Cole behunyta a szemét. – Akkor segíts megtennem! Felnevettem. Hallottam, milyen gonosz a nevetésem, de nem finomítottam rajta. – Hadd mondjak valamit, Cole. Itt ültem ebben a házban, pontosan ebben a házban – a padlóra mutattam, amikor kinyitotta a szemét -, abban a szobában, és néztem, ahogy a bátyám meghal. Nem tettem semmit. Tudod, hogy halt meg? Megharapták, és próbált nem vérfarkassá válni. Fertőző agyhártyagyulladást oltottam be neki, hogy olyan magas láza legyen, amit már a lázmérő sem mér, gyakorlatilag felgyújtottam az agyát, tönkretettem az ujjait, a lábujjait, és végül 191

megöltem. Nem vittem kórházba, mert tudtam, hogy inkább meghalna, mint hogy vérfarkas legyen. És a végén teljesült a kívánsága. Cole rám bámult. Ugyanazzal a halott tekintettel, amit már láttam korábban. Arra számítottam, hogy mond valamit, de semmi. A pillantása tompa volt. Üres. – Csak azért mondom, hogy tudd, kábé százszor próbáltam elfutni ez elől azóta. Gondoltam a piálásra, hé, anyámnak bejött, vagy a drogokra, hé, anyámnak bejött, és gondoltam arra is, hogy fogom apám nyolcmillió puskájának valamelyikét, és szétlövöm a fejemet. Szomorú? De nem azért, mert hiányzik Jack. Hiányzik, de nem ezért akartam megtenni. Hanem mert olyan átkozottul bűnösnek érzem magam azért, ahogy megöltem. Én öltem meg. És néha egyszerűen csak képtelen vagyok ezzel együtt élni. De megteszem. Mert ez az élet, Cole. Az élet fáj. Csak túl kell lenned rajta, ahogy tudsz. – Nem akarok – mondta Cole egyszerűen. Mintha mindig akkor jött volna elő az őszinteségével, amikor a legkevésbé számítottam rá. Tudtam, hogy együtt érzek vele, még akkor is, ha nem akarok, de nem tehettem róla, ahogy arról sem, hogy korábban megcsókoltam. Újra karba fontam a kezemet; úgy éreztem, próbál vallomást kihúzni belőlem. És nem tudtam, van-e még valami, amit meggyónhatok. Cole Itt feküdtem összetörve a padlón, és annyira bizonyos voltam benne, hogy ez az a nap, amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy véget vessek ennek. Aztán mégsem. Mert valahogy, amikor az arcát figyeltem, miközben a bátyjáról beszélt, már nem éreztem a sürgető vágyat. Mintha egy lufi lettem volna, amit egyre nagyobbra és nagyobbra fújtak, várva, hogy szétdurranjon, aztán bejött, és ő robbant szét előbb. És ki tudja, miért, de ez mindkettőnkből kieresztette a levegőt. Olyan érzésem volt, mintha ebben a házban mindenkinek lett volna oka a menekülésre, de én lettem volna az egyetlen, aki meg is próbálta. Nagyon elfáradtam.

192

– Nem jöttem rá, hogy te valójában ember vagy – mondtam. – Valódi érzelmekkel. – Sajnos. A mennyezetre bámultam. Nem tudtam biztosan, hogy folytatom. – Tudod – mondta -, mit nem akarok én többet csinálni? Nézni, ahogy ott fekszel pucéran. – Felé fordítottam a szememet, ő pedig hozzátette: – Mintha sosem lenne rajtad ruha. Mindig meztelen vagy, amikor találkozunk. Tényleg ember maradsz? Bólintottam, a padlóhoz súrlódó fejem hangja visszhangzott a koponyámban. – Jó, akkor nem csinálsz semmi cikit, míg elmegyünk valahová. Vegyél fel valamit, igyunk egy kávét! Úgy néztem rá, hogy tisztán kiolvashatta: Ó, az majd segít. Rám villantotta azt a keskeny, komisz mosolyát: – Ha a koffein után is úgy érzed, hogy meg akarod ölni magad, még mindig rengeteg időd lesz rá ma. – Uhh – nyögtem fel, amikor lábra álltam. Megdöbbentett a látvány így állva, ahogy körülnéztem a folyosón és a nappalin, amit szétszedtem. Nem számítottam rá, hogy megint ezt csinálom. A gerincem piszkosul fájt attól, hogy olyan sokszor átváltoztam egymás után. – Ajánlom, hogy valami hihetetlen kávé legyen. – Nem lesz jó – ismerte be Isabel. Furcsa kifejezés ült az arcán most, hogy felálltam: megkönnyebbülés? – De a semmi közepén határozottan jobb, mint amire az ember számítana. Vegyél fel valami kényelmeset! Öt kilométerre parkoltam.

193

Harmincharmadik fejezet Sam A STÚDIÓ KÍVÜLRŐL NEM VOLT FIGYELEMRE MÉLTÓ. Zömök, fáradtnak látszó épület, előtte egy zömök, fáradtnak látszó minibusszal, amely a kocsibejárón parkolt. A bejáró szabad részén egy mozdulatlan labrador retriever hasalt, ezért Grace az utcán állt meg. Szemügyre vette az utca meredek lejtőjét, és behúzta a kéziféket. – Döglött az a kutya? – kérdezte. – Gondolod, hogy tényleg ez az a hely? A minibuszra ragasztott matricákra böktem, mind helyi, Duluth-ban népszerű független együttes matricája volt: Megtalált Majmok, Idegen Életformák, Fura Fejek. Nem hallottam egyikről sem – túl kicsik voltak, hogy a rádiók játsszák a számaikat -, de a nevek elégszer előfordultak a helyi hirdetésekben, hogy ismerősek legyenek. – Aha, azt hiszem. – Ha elrabolnak valami fura hippik, te tehetsz majd róla – mondta Grace, kinyitva a kocsiajtót. A hideg reggeli levegő beszökött a kocsiba, és a város szagát hozta magával: kipufogógáz, aszfalt, sok épületben élő sok ember meghatározhatatlan szaga. – Te választottad a helyet. Grace lekicsinylően biggyesztette le a száját, és kiszállt. Egy pillanatig kissé bizonytalanul állt a lábán, de gyorsan összeszedte magát. Nyilván nem akarta, hogy lássam. – Minden oké? – kérdeztem. – Okébb már nem is lehetne – mondta a csomagtartófedelet felpattintva. Amikor behajoltam a gitáromért, gyomron vágott az idegesség. Nem az lepett meg, hogy ideges vagyok, hanem hogy ilyen soká tartott, amíg ideért. Megmarkoltam a gitártok fogantyúját, és reméltem, hogy nem felejtettem el minden hangot. A bejárathoz mentünk. A kutya nem nézett fel. – Szerintem döglött – mondta Grace. – Szerintem egy olyan gipszcucc, ami alá a kulcsot szokták eldugni. 194

Grace a farmerom zsebébe akasztotta az ujjait. Kopogni akartam a bejárati ajtón, amikor megpillantottam egy apró fatáblát, amelyre alkoholos filccel azt írták: A STÚDIÓ BEJÁRATA HÁTUL. Az épület mögé kerültünk, ahol a repedezett betonlépcsők elég szélesek voltak, hogy könnyedén lelépkedjünk rajtuk egy megvilágított pincébe, ahol egy kézírásos jel fogadott, amely szerint: ANARCHIA STÚDIÓ Rt. BEJÁRAT. Alatta egy virágláda állt, benne néhány ernyedt árvácskával, amelyet túl korán tettek ki, és megcsípett a fagy. Grace-hez fordultam: – Anarchia Részvénytársaság. Ez vicces. Grace lesújtó pillantást vetett rám, és bekopogott. A farmeromba töröltem hirtelen megizzadt tenyeremet. Az ajtó kinyílt, és egy újabb labradort láttunk, aki nagyon is élt, és egy huszonéves lányt, piros kendővel a fején. Annyira érdekesen nézett ki, és annyira nem volt csinos, hogy az már majdnem olyan jó volt, mintha csinos lett volna: nagy, horgas orr, álmos, sötétbarna szem, kiálló arccsontok. Fekete haját fél tucat egymásba fonódó fonatban viselte a feje búbjára tűzve, amitől úgy nézett ki, mint egy mediterrán Leia hercegnő. – Sam és Grace? Gyertek be! – A hangja gyönyörű volt és összetett, dohányos hang, bár odabentről kávéillat szivárgott ki, nem cigarettafüst. Grace hirtelen felélénkülve belépett a stúdióba, követve a koffein illatát, akár az egér a sajtszagot. Miután az ajtó becsukódott mögöttünk, már nem egy lepukkant ház pincéjében voltunk, hanem egy high-tech mentőkabinban egy másik univerzumból. Egy egész fal keverőpulttal és monitorokkal néztünk szembe; rejtett lámpák világították meg a billentyűzeteket és egy elegáns, alacsony, fekete kanapét. Az egyik fal üvegből volt, és sötét, hangszigetelt szobára nyílt, amiben egy pianínó állt, és egy sor mikrofon. – Dmitra vagyok – mondta a hajfonatos lány kezet nyújtva. Rezzenéstelen tekintettel nézett rám, épp akkor, amikor az orráról a szemére emeltem a pillantásomat, és abban a minutumban kimondatlan egyezséget kötöttünk: ő nem bámulja a sárga szememet, mert én sem bámulom az orrát. – Te Sam vagy, vagy Grace? 195

Mosolyogtam a komoly arccal feltett kérdésen, és kezet fogtunk. – Sam Roth. Nagyon örvendek. Dmitra bemutatkozott Grace-nek, aki a labradorral barátkozott, és azt mondta: – Mit csinálunk, srácok? Grace rám nézett. – Demót, gondolom – válaszoltam. – Gondolod? Milyen hangszerrel állunk szemben? Pár centivel megemeltem a gitártokot. – Oké. Csináltál már ilyet azelőtt ? – Nem. – Egy szűz. Néha pont erre van szüksége az embernek – mondta Dmitra. Kicsit Beckre emlékeztetett. Még ha mosolygott és viccelődött is, meg tudtam állapítani, hogy figyel és mérlegel, és közben döntéseket hoz Grace-ről és rólam. Beck is ezt csinálta: a bizalmasság benyomását keltette, miközben valójában azt mérlegelte, hogy megéri-e rád vesztegetnie az idejét. – Akkor rajta – folytatta. – Akartok egy kávét, mielőtt elkezdjük? Grace máris a főzőfülke felé vette az irányt, amerre Dmitra mutatott. Eközben ő megkérdezte: – Mit hallgatsz? Letettem a gitártokot a kanapéra, és kicsomagoltam a hangszert. Próbáltam nem túl elbizakodottnak tűnni. – Sok függetlent. The Shins, Elliott Smith, José González. Damien Rice. Gutter Twins. Ilyeneket. – Elliott Smith – ismételte Dmitra, mintha mást nem is mondtam volna. – Értem. Grace visszajött egy ronda bögrével, amelyre egy szarvast festettek, miközben Dmitra csinált valamit a számítógéppel, ami talán hasznos volt, vagy csak úgy nézett ki. Végül a másik szobába irányított. Mikrofonközönséget kaptam, egyet a hangomnak, egyet a gitárnak, mindkettő figyelmesen hajolt felém. Aztán átnyújtott egy fejhallgatót. – Így tudunk beszélgetni – mondta, és eltűnt a másik szobában. Grace maradt, kezével a mellette álló labrador fején.

196

Az ujjaim zsírosnak és alkalmatlannak tűntek a feladatra, amely előttük állt, a fejhallgatónak olyan szaga volt, mintha túl sok fejet megjárt volna. A széken ülve panaszosan néztem fel Grace-re, aki gyönyörű volt, és a vonásai kiélesedtek a furcsa, visszafogott megvilágításban, mint egy modell egy magazinból. Rájöttem, hogy meg sem kérdeztem reggel, hogy érzi magát. Hogy beteg-e még. Eszembe jutott, hogy megszédült a kocsiból kiszállva, és vigyázott, hogy ne vegyem észre. Nyeltem egyet összeszorult torokkal, és inkább megkérdeztem: – Szerzünk egy kutyát? – Igen – mondta Grace nagylelkűen. – De reggelente nem sétáltatom. Mert aludni fogok. – Én sosem alszom – feleltem. – Majd én sétáltatom. Ugrottam egyet, amikor meghallottam Dmitra hangját a fejhallgatóban. – Énekelnél és pengetnél egy kicsit, hogy beállíthassam a szinteket? Grace odahajolt, és megpuszilta a fejem búbját, óvatosan, hogy ne öntse az ölembe a kávéját. – Sok szerencsét. Szerettem volna, ha marad, amíg énekelek, hogy emlékeztessen rá, miért vagyok itt, de nem lett volna ugyanaz úgy énekelni arról, hogy hiányzik, miközben látom őt, így hagytam kimenni. Grace Helyet foglaltam a kanapén, és próbáltam úgy tenni, mintha Dmitra nem félemlítene meg. Nem csacsogott, amíg a keverőpulton babrált, és nem tudtam, zavarná-e, ha beszélnék, így csak ültem, és figyeltem, ahogy dolgozik. Hogy őszinte legyek, örültem a szünetnek, a lehetőségnek, hogy csendben legyek. A fejem rákezdett a szokásos lassú lüktetésre, a furcsa forróság újból szétterjedt a testemben. Megfájdult a fogam, ha fájó fejjel beszélnem kellett; a tompa fájdalom melege összegyűlt a torkomban és az orromban. Odanyomtam a zsebkendőmet, de száraz maradt.

197

Csak mára szedd össze magad, mondtam magamnak. Ez a nap nem rólad szól. Nem fogom tönkretenni Sam napját. Ültem hát a kanapén, háttérbe szorítva a testemet, ahogy csak tudtam, és figyeltem. Sam háttal ült, ahogy elfordult felhangolni a gitárját, a vállai a hangszer köré görnyedtek. – Énekelj nekem egy kicsit – mondta Dmitra, és láttam, hogy felé fordítja a fejét, amikor meghallotta a hangját a fejhallgatóban. Sam gyors pengetésú dallamba fogott, amit még nem hallottam tőle, és énekelni kezdett. A legelső hang remegett, az idegesség jeleként, aztán elmúlt, eltűnt halk, őszinte hangjában. A dal szívet tépő volt, veszteségről és búcsúzásról – először azt hittem, Beckről szól, vagy rólam, de aztán rájöttem, hogy Samről: Viszlát: százféleképpen mondhatod, Könnyeid százféleképpen onthatod. Kalapod fejedbe éppúgy nyomhatod, mielőtt kilépsz. Mondom: viszlát, viszlát. Kiáltom hangosan át, Mert mire hangom újra meglelem. Talán már nem tudom, hogy hogyan tehetem. Egészen más volt hangszórókból hallani, mintha még sosem hallottam volna énekelni. Ki tudja, miért, az arcom csak mosolyogni és mosolyogni akart. Nem tűnt helyénvalónak, hogy ennyire büszke vagyok valamire, amihez abszolút semmi közöm, de nem tehettem róla. A keverőpult előtt Dmitra mozdulatlanná merevedett, az ujjai a csúszkák felett lebegtek. Félrebillentett fejjel hallgatta Samet, aztán anélkül, hogy felém fordította volna a fejét, azt mondta:  Azt hiszem, valami jót fogunk ma csinálni. Csak mosolyogtam, mert én végig tudtam.

198

Harmincnegyedik fejezet Isabel DÉLUTÁN HÁROMKOR AZ EGÉSZ KENNY BÜFÉ A MIÉNK VOLT. Még a zsíros reggeli menütől bűzlött: olcsó szalonna, elázott krumplilepény, halvány cigarettaszag annak ellenére, hogy nem volt dohányzóhely. A bokszban velem szemben Cole ült félig lecsúszva, folyton beleütköztem hosszú lábaiba. Nem passzolt jobban a mucsai étterembe, mint én. Úgy festett, mintha egy felvágós dizájner rakta volna össze, aki tudta, mit csinál – Cole feltűnő vonásai durvák és szándékoltak voltak, elég élesek, hogy megvágd magad velük. A boksz körülötte lágynak és fakónak tűnt, majdnem komikusan ódivatúnak és vidékinek hozzá képest. Mintha egy ironikus fotósorozathoz pottyant volna ide. Eléggé lenyűgözött a keze – durvának látszott, csupa meredek él és kidudorodó véna futott a kézfején. Néztem, ahogy az ujjai fürgén mozognak, miközben hétköznapi dolgokat csinál, például cukrot tesz a kávéjába. – Zenész vagy? – kérdeztem. Cole rám nézett a szemöldöke alól. A kérdés valahogy zavarta, de túl jó volt, hogy sokat áruljon el magáról. – Aha – mondta. – Miféle? Olyan arcot vágott, amit az igazi zenészek szoktak, ha a zenéjükről kérdezik őket. A hangja elítélő volt, amikor válaszolt: – Egy kicsi mindenből. Billentyűs, gondolom. – Van egy zongoránk otthon – mondtam. Cole a kezére nézett. – Nem igazán csinálom már. – Aztán újra elhallgatott, és ez a hallgatás, ez a nehéz, egyre növekvő és mérgező hallgatás közénk ereszkedett az asztalra. Pofákat vágtam, de nem látta, mert nem nézett fel. Nem voltam valami jó csevegésben. Gondolkodtam, hogy felhívom Grace-t, hogy megkérdezzem, mit mondjak egy hallgatag, öngyilkosjelölt vérfarkasnak, de valahol elhagytam a telefonomat. Biztosan a kocsiban. – Mit nézel? – kérdeztem végül, nem igazán számítva válaszra. 199

Meglepetésemre Cole egyszerre csodálkozással és ellenszenvvel felém nyújtotta a kezét, a hüvelykujja volt a legközelebb hozzám. A hangja tükrözte az arckifejezését. – Ma reggel, amikor megint én lettem, egy döglött szarvas feküdt előttem. Nem volt teljesen halott. – Rám nézett. Most a szemembe nézett, hogy lássa, hogy reagálok. – De nem tudott felállni, mert mielőtt átváltoztam, feltéptem a hasát. És azt hiszem, hát, azt hiszem, ettem belőle. És azt hiszem, az után is, mert a kezem... Összekentem a beleivel. Lenézett a hüvelykujjára, és már láttam, hogy a körme alatt egy kis barna kosz van. Az ujja alig észrevehetően remegett. – Nem tudom kiszedni – mondta. Az asztalra tettem a kezemet, tenyérrel felfelé, és amikor nem értette, mit akarok, közelebb nyújtottam a karomat pár centivel, és megfogtam az ujjait. A másik kezemmel elővettem egy körömcsipeszt a táskámból. Kinyitottam, és a végét a körme alá dugtam, kikapartam alóla a barnaságot. Lefújtam a koszt az asztalról, visszatettem a csipeszt a táskámba, és elengedtem a kezét. Ott hagyta, ahol volt, kettőnk között, tenyérrel lefelé, szétterpesztett ujjait az asztallapra nyomva, mint egy menekülésre kész állat. – Nem hiszem, hogy a bátyád halála a te hibád volna. Lesújtóan néztem rá. – Kösz, Grace. – He? – Grace. Sam barátnője. Ő is ezt mondja. De ő nem volt ott. Mindegy, a srác, akit ő próbált így megmenteni, túlélte. Megengedheti magának a nagylelkűséget. Miért beszélgetünk erről? – Mert öt kilométert sétáltattál egy csésze kávéért. Mondd el, miért az agyhártyagyulladás. – Mert az agyhártyagyulladástól lázad lesz. – Cole üres arckifejezéséből tudtam, hogy rossz helyen kezdtem. – Grace-t gyerekkorában megharapták. De sosem változott át, mert az idióta apja bezárta a kocsiba egy nagyon meleg napon, és kis híján megsütötte. Úgy döntöttünk, ezt a hatást lázzal is elő lehet idézni, és az agyhártyagyulladásnál nem tudtunk jobbat. 200

– Harmincöt százalékos túlélési esély – mondta Cole. – Tíztől harminc százalékig – javítottam ki. – És már mondtam... Sam meggyógyult. Jack meghalt. – Jack a bátyád. – Volt, ja. – És te fertőzted meg őt? – Nem, Grace csinálta. De én szereztem a fertőzött vért, amit beadott neki. Cole türelmetlennek látszott. – Akkor nem is kell mondanom, hogy a bűntudatod miért önsajnálat. Az egyik szemöldököm felszökött a homlokomra. – Én nem... – Cssss – mondta. Visszahúzta kinyújtott kezét a kávésbögréje felé, és a só- és borsszórókra meredt. – Gondolkodom. Szóval, Sam sosem változik át ? – Nem. A láz kifőzte belőle a farkast, vagy ilyesmi. Cole megrázta a fejét, de nem nézett fel. – Ennek nincs értelme. Ennek nem lett volna szabad működnie. Olyan, mintha azt mondanád, reszketsz, amikor fázol, és izzadsz, ha meleged van, és hogy soha az életben ne reszkess többé, beteszünk egy pizzasütő kemencébe pár percre. – Hát nem tudom, mit mondjak. Ez lett volna Sam utolsó éve, és most farkasnak kéne lennie. A láz használt. Cole rosszallóan felnézett rám. – Nem mondanám, hogy a láz használt. Azt mondanám, hogy van valami az agyhártyagyulladásban, amitől abbahagyta az átváltozást. És azt mondom, hogy valami abban, hogy bezárták a kocsiba, Grace-t is lebeszélte az átváltozásról. Utóbbi kettő talán igaz. De hogy a láz csinálta? Azt nem tudod bebizonyítani. – Figyelek, Mr. Tudós. – Az apám... – Az őrült tudós – vetettem közbe. – Igen, az őrült tudós. Van egy vicc, amit el szokott mondani az óráin. Egy békáról szól. Azt hiszem, béka. Lehet, hogy szöcske. Legyen béka. Egy tudós fog egy békát, és azt mondja: „Ugorj, béka!" A béka ugrik három métert. A tudós leírja: A béka három métert ugrik. Aztán a 201

tudós levágja a béka egyik lábát, és azt mondja: „Ugorj, béka!" és a béka ugrik másfél métert. A tudós leírja: Ha levágjuk az egyik lábát, a béka másfél métert ugrik. Aztán a fickó levágja a béka másik lábát is, és azt mondja: „Ugorj!", és a béka csak fekszik. A tudós leírja a kísérlet végeredményét: Ha a béka mindkét lábát levágjuk, megsüketül – Cole rám nézett. – Vágod? Ingerült voltam. – Nem vagyok totál idióta. Azt gondolod, rossz következtetést vontunk le. De működött. Mit számít ez? – Samnek, gondolom, semmit, ha használt – mondta. – De egyszerűen nem hiszem, hogy Becknek igaza volt. Azt mondta, hogy a hidegtől farkasok leszünk, a melegtől pedig emberek. De ha ez igaz lenne, az új farkasok, mint én, nem lennének ilyen instabilok. Nem alkothatsz szabályokat, hogy aztán azt mondd, hogy rád nem érvényesek, mert a tested még nem tudja őket. A tudomány nem így működik. Elgondolkodtam. – Szóval azt hiszed, hogy ez több, mint békalogika? – Nem tudom. Ezen gondolkodtam, amikor jöttél. Próbáltam rájönni, hogy elő tudom-e idézni az átváltozást a hidegen kívül valami mással. – Adrenalinnal. És hülyeséggel. – Pontosan. Ezt gondolom, és talán nincs igazam. Azt hiszem, nem igazán a hideg az, ami átváltoztat. Azt hiszem, ahogy az agyad válaszol a hidegre, az mondja a testednek, hogy változzon át. Két teljesen különböző dolog. Az egyik a valódi hőmérséklet. A másik az a hőmérséklet, amit az agyad mond. – Cole a szalvétája felé nyúlt, aztán megállt. – Azt hiszem, papíron jobban tudok gondolkodni. – Papírom nincs, de... – Kivettem a táskámból egy tollat, és a kezébe adtam. Az arca teljesen megváltozott ahhoz képest, ahogy először rátaláltam. A szalvéta fölé hajolt, és egy kis folyamatábrát rajzolt. – Nézd... a hideg lenyomja a testhőmérsékletedet, és azt mondja az agyalapi mirigyednek, hogy tartson melegen. Ezért dideregsz. Az agyalapi mirigy olyan vicces dolgokat csinál, mint... megmondja, hogy korán kelő vagy-e, és megmondja a testednek, hogy termeljen-e adrenalint, és hogy milyen kövér legyél, meg... 202

– Nem, az nem így van – mondtam. – Csak kitalálod. – Nem. – Cole arcán őszinte kifejezés ült. – Ahol én felnőttem, ez egy udvarias vacsora melletti társalgási téma volt. – Újabb tételt adott a szalvétára rajzolt folyamatábrájához. – Akkor tegyünk úgy, hogy van itt egy kis doboz azokkal a dolgokkal, amelyeket az agyalapi mirigyed mond, amikor hideg van. – Egy új keretbe beleírta, hogy Farkassá változni; a szalvéta kissé kiszakadt a tolla alatt. Megfordítottam, hogy jobban lássam a kézírását – csipkés, rendetlen, egymás hegyén-hátán álló betűk. – Szóval, hogy illik ebbe az agyhártyagyulladás? Cole megrázta a fejét. – Nem tudom. De talán megmagyarázza, miért vagyok most ember. – Anélkül, hogy megfordította volna a szalvétát, nagy, nyomtatott betűkkel ráírta keresztben az agyalapi mirigyre: METAMFETAMIN. Ránéztem. Nem nézett félre. A szeme nagyon, nagyon zöld volt a délutáni fényben. – Tudod, hogy azt mondják, hogy a kábszer összezavarja az agyat? Nos, azt hiszem, igazuk van. Tovább néztem a szemébe, és láttam, hogy nyilvánvalóan arra várt, hogy megjegyzést tegyek a drogos múltjára. Ehelyett így szóltam: – Mesélj apádról! Cole Nem tudom, miért beszéltem neki az apámról. Nem ő volt a legegyüttérzőbb hallgatóság. De talán ezért mondtam el neki. Az első részt nem meséltem el, ami így szólt: Egyszer volt, hol nem volt, még mielőtt összekötözött farkas lettem volna egy Tahoe hátuljában, a Josephine Clubon is túl, még a NARKOTIKA előtt, volt egy fiú, akit Cole St. Claire-nek hívtak, és bármit megtehetett. És ennek a lehetőségnek a súlya olyan elviselhetetlen volt, hogy ő törte össze magát, mielőtt másnak esélye lehetett volna. Ehelyett azt mondtam:

203

– Valaha egy őrült tudós fia voltam. Ő legenda volt. Csodagyerek, aztán kamasz zseni, majd tudományos félisten. Genetikus volt. Aranyosabbá tette az emberek gyerekeit. Isabel nem mondta, hogy Az nem olyan rossz. Csak ráncolta a homlokát. – És ez jó volt – mondtam. És sokáig jó volt. Fényképek jutottak eszembe, amelyeken a nyakában ülök, a lábai körül pedig az óceán habja örvénylik. Emlékeztem a szójátékokra, amelyeket a kocsiban játszottunk. Eszembe jutottak a sakkfigurák, a tábla mellé állított gyalogok. – Sokat volt távol, de nem érdekelt. Minden klassz volt, amikor otthon volt, és a bátyámnak meg nekem jó gyerekkorunk volt. Ja, minden klassz volt, amíg nem lettünk idősebbek. Nehéz volt visszaemlékezni az első alkalomra, amikor anya kimondta, de elég biztosra vettem, hogy az volt az a pillanat, amikor minden kezdett széthullani. – Ne taszíts bizonytalanságba – mondta Isabel cinikusan. – Mit csinált apád ? – Nem ő – mondtam. – Én. Én mit csináltam. Mit tettem? Biztosan okos megjegyzést fűztem valami újságcikkhez, jól teljesítettem a suliban, hogy javítsak egy jegyet, megoldottam valami fejtörőt, amiről nem hitték, hogy meg tudom oldani. Egy nap anya először mondta, félmosollyal hosszú, tiszta arcán, amely mindig fáradtnak tűnt – talán azért, mert olyan régóta volt a nagyszerűség felesége: „Vajon kire ütött ez a gyerek?" A vég kezdete. Vállat vontam. – A suliban hagytam a tesómat. Apa azt akarta, hogy menjek vele a laborba. Azt akarta, hogy egyetemi tárgyakat vegyek fel. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő. – Elhallgattam, azokra az alkalmakra gondoltam, amikor csalódást okoztam neki. A csend mindig, mindig rosszabb volt, mint a kiabálás. – Én nem ő voltam. Ő zseni volt. Én nem. – Nagy ügy. – Nekem nem volt az. De neki az volt. Tudni akarta, miért van az, hogy még csak meg sem próbálom. Miért futok az ellenkező irányba? – Mi volt abban az irányban? – kérdezte Isabel. 204

Némán bámultam rá. – Ne nézz így rám! Nem azt próbálom kitalálni, ki vagy. Nem érdekel, hogy ki vagy. Csak azt akarom tudni, miért vagy az, aki. Ebben a pillanatban megdöccent az asztal vége, és három serdületlen kislány ragyogó, pattanásos arcába néztem fel. Három egyforma szempár nyílt tágra három egyforma, izgatott arcban. Az arcuk ismeretlen volt, de a testtartásuk nem, és azonnal tudtam, átható bizonyossággal, hogy mit fognak mondani. Isabel rájuk nézett. – Öhm, hello, ha sütit árultok a Cserkészcsapatnak, elmehettek. Valójában akármit akartok, elmehettek. A falkavezér kislány, akinek karika fülbevalója volt – Victor bokaszorítónak hívta az ilyet -, elém lökött egy rózsaszín füzetet. – Nem hiszem el. Én tudtam, hogy nem haltál meg. Tudtam! Aláírnád? Légyszi! A másik kettő kórusban, halkan óistenemezett. Azt hiszem, rettegni kezdtem attól, hogy felismernek. De csak arra tudtam gondolni, ahogy rájuk néztem, hogy egy hotelszobában majd beledöglöttem, hogy megírjam azokat a brutális, árnyalt dalokat, és a rajongótáborom három visongó, tízéves kiscsaj High School Musical-es pólóban. NARKOTIKA óvodásoknak. Rájuk néztem, és azt mondtam: – Tessék? Az arcuk kissé elkomorult, de a karika fülbevalós lány nem húzta vissza a jegyzetfüzetét. – Légyszi – mondta. – Aláírnád? Aztán nem zavarunk, eskü. Teljesen kész voltam, amikor hallottam a Zúzd szét az arcomat. Az a csengőhangom. Annyira imádom! A világ legjobb dala. Sírtam, amikor eltűntél. Nem ettem napokig. És aláírtam egy petíciót azokkal együtt, akik hittek benne, hogy még életben vagy. Ó, istenem! El sem hiszem. Életben vagy. Az egyik lány valóban sírva fakadt, elöntötte az érzelem, hogy ekkora szerencséjük van, hogy úgy találtak rám, hogy még ver a szívem.

205

– Ó – mondtam, és simán folytattam a hazugságot. – Azt hiszitek, én vagyok... ja. Sokan hiszik. Ez így megy egy ideje. De nem, nem én vagyok. – Éreztem magamon Isabel pillantását. – Mi? – Most a karika fülbevalós kislány álla esett le. – Pont úgy nézel ki, mint ő. Nagyon helyes vagy. – Olyan mélyen elvörösödött, hogy az már fájhatott. – Köszi. – Kérlek, csak menjetek el! A karika fülbevalós lány azt mondta: – Tényleg nem te vagy? – Tényleg nem én vagyok. Nem is tudjátok, hányszor hallom ezt, mióta bemondták a híradóban. – Bocsánatkérően vállat vontam. – Legalább hadd fényképezzelek le a mobilommal! Csak hogy elmondhassam a haveroknak. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondtam nyugtalanul. – Ez azt jelenti, hogy kifelé innen! – mondta Isabel. – Mondjuk, most. A lányok gonosz pillantásokat lövelltek Isabel felé, mielőtt elfordultak és összedugták a fejüket. Még mindig tisztán hallottuk a hangjukat. – Úgy néz ki, mint ő – mondta az egyik kislány sóvárogva. – Szerintem ő az – mondta a karika fülbevalós. – Csak nem akarja, hogy zavarják. Azért menekült el, hogy megszökjön a bulvárlapok elől. Isabel perzselő pillantással várta a választ. – Összetévesztenek valakivel – mondtam. A lányok visszamentek az asztalukhoz. A karika fülbevalós átnézett a boksz hátulja fölött, és azt mondta: – Én akkor is szeretlek, Cole! – Aztán lebukott. A másik két lány visítozott. – Cole? – kérdezte Isabel. Cole. Ott voltam, ahonnan indultam. Cole St. Clair. Amikor kimentünk, a lányok azért lefényképeztek a mobiljaikkal. A. Vég. Kezdete.

206

Harmincötödik fejezet Sam ÉLETEMBEN NEM DOLGOZTAM OLYAN KEMÉNYEN A ZENÉN, ahogy a stúdióban töltött első két órában. Amikor Dmitra úgy döntött, hogy nem vagyok Elliott Smith-epigon, csúcsfokozatba kapcsolt. Végigmentünk a sorokon egyszer, kétszer, háromszor, néha csak hogy kipróbáljunk egy új elrendezést, néha hogy plusz futamot vegyünk a pengetésem fölé, néha hogy hozzátegyünk egy dobeffektet. Pár dalt kísérő szólamokkal vettünk fel, időnként nem csak eggyel, addig, amíg nem lett belőlem egy egész falka Sam, akik többszólamú pompában búgtak. Csodálatos volt, szürreális, kimerítő. Kezdtem érezni, milyen keveset aludtam az éjjel. – Miért nem tartasz öt perc szünetet? – javasolta pár óra múltán Dmitra. – Kevergetem kicsit, amit eddig csináltunk, te meg állj fel, menj el pisilni, igyál egy kávét! Kezd kissé ellaposodni a hangod, és úgy fest, hogy a barátnődnek is hiányzol. A fejhallgatóban hallottam Grace méltatlankodását: – Én csak ülök itt! Elvigyorodtam, és levettem a fejhallgatót. Ott hagytam a gitárral együtt, és visszamentem a másik szobába. Grace olyan kimerültnek látszott, amilyen én voltam. Heverészett a kanapén, a lábánál a kutyával. Melléálltam, miközben Dmitra megmutatta a hangom formáját a monitoron. Grace átölelte a csípőmet, és a combomnak támasztotta az arcát. – Istenien szólsz idekintről. Dmitra megnyomott egy billentyűt, és a hangom összesűrítve és harmonizálva, megszépítve áradt a hangszórókból. Úgy hangzott... mintha nem én lennék. De, mégis. De mintha a rádióban szólna. Én voltam, de kívül, nem pedig odabent. A hónom alá dugtam a kezemet, és figyeltem. Ha ilyen könnyű tenni róla, hogy egy fickó úgy hangozzék, mint egy rendes énekes, azt gondolná az ember, hogy mindenkinek stúdióban volna a helye. – Csodás – mondtam neki. – Akármit csináltál. Csodásan szól. 207

Dmitra nem fordult meg, miközben kattintgatott, és mozgatta a csúszkákat. – Ez mind te vagy, bébi. Egyelőre még nem nagyon csináltam sokat. Nem hittem el. – Jó. Aha. Hé, hol a mosdó? Grace a folyosó felé intett az állával. – A konyhánál balra. Végigfuttattam a kezemet Grace fején, és megcsíptem a fülét, mire elengedett, aztán a főzőfülke mellett kiléptem az egérlabirintus-szerű folyosóra. Itt a folyosón, ahol a falak tele voltak bekeretezett és aláírt lemezborítókkal, már éreztem a cigarettafüstöt. A mosdóból visszafelé tartva megnéztem az albumokat és az aláírásokat. Karyn talán abban hitt, hogy mindent megtudhatsz valakiről a könyvek alapján, amiket olvas, de én tudtam, hogy a zenéből még több megtudható. Ha a falnak hinni lehetett, Dmitra szíve az elektronikus és a dance felé húzott. Lenyűgöző gyűjteménye volt, amit csodáltam, még ha a bandák nem is voltak nekem valók. Eszembe véstem, hogy ugrassam kicsit a svéd lemezborítók fantasztikus kollekciója miatt, amikor visszamegyek a stúdióba. Néha az ember szeme meglátja, amit az agya nem. Kinyitsz egy újságot, és a fejedben megjelenik egy mondat, amit tudatosan el sem olvastál. Belépsz egy szobába, és rájössz, hogy valami nincs a helyén, mielőtt rendesen megnéznéd. Úgy éreztem, ez történt. Cole arcát láttam, vagy valamit, ami rá emlékeztetett, bár nem tudtam, hol. Visszafordultam a falhoz, és újra végigfuttattam a szememet a lemezborítókon. Ezúttal lassabban. Megnéztem az illusztrációkat, a nyomtatott címeket és előadókat, azt keresve, ami az agyamba lökte a képet. És ott volt. Nagyobb volt, mint a többi, mert nem lemezborító volt, hanem egy újság csillogó címlapja. A képen egy fickó ugrott a néző felé, mögötte az együttes tagjai guggoltak és meredtek rá. Híres címlap volt. Emlékeztem rá, hogy láttam már azelőtt. Emlékeztem, hogy megjegyeztem, ahogy a srác a fényképezőgép felé ugrott teljesen kinyújtott végtagokkal, mintha csak a repülés számítana, mintha nem érdekelné, mi lesz, amikor földet ér. Arra is emlékeztem, hogy a magazin főcíme – ugyanazzal a betűtípussal szedve, mint amit az 208

együttes használt a lemezborítókon – ez volt: KITÖRÉS: A NARKOTIKA FRONTEMBERE A 18 ÉVES KORA ELŐTT ELÉRT SIKEREKRŐL BESZÉL. De nem emlékeztem rá, hogy a srác Cole arcát viseli. Egyetlen pillanatra behunytam a szemem, a borító még mindig ott égett a szemem előtt. Kérlek, gondoltam. Add, hogy csak rejtélyes hasonlóság legyen! Ne mondd, hogy Beck egy hírességet fertőzött meg. Kinyitottam a szememet, és Cole még mindig ott volt. És mögötte, életlenül, mert a fényképezőgépet csak Cole érdekelte, ott volt Victor. Lassan visszamentem a stúdióba; egy másik dalomat hallgatták, ami még jobban szólt, mint az előző. De hirtelen úgy tűnt, semmi köze az életemhez. Az igazi életemhez, amelyet a hőmérséklet emelkedése és esése diktált, még most is, hogy a bőröm határozottan emberi volt. – Dmitra – szóltam, és a lány megfordult. Grace is felnézett, a hangomban valami homlokráncolásra késztette. – Hogy hívják a NARKOTIKA frontemberét? Már láttam a bizonyítékot, amire szükségem volt, de nem igazán hittem el, amíg nem hallottam, hogy valaki kimondja hangosan. Dmitra arca vigyorba szaladt, lágyabb, mint amilyen egész idő alatt az arcán ült, míg a stúdióban voltunk. – Ó, ember, az egy óriási buli volt. Veszett, mint egy róka, de az a banda... – Megrázta a fejét, és úgy tűnt, eszébe jutott, hogy kérdeztem valamit. – Cole St. Clair. Hónapokkal ezelőtt eltűnt. Cole. Cole volt Cole St. Clair. És úgy éreztem, hogy a sárga szemem mögé nehéz elrejtőzni. Ez azt jelentette, hogy ezernyi szem keresi őt, várva, hogy felismerjék. És amikor megtalálják, megtalálnak mindannyiunkat.

209

Harminchatodik fejezet Isabel – HOL TEGYELEK KI? BECK HÁZÁNÁL? A terepjárómban ültünk, ami a Kenny büfé parkolójának távolabbi sarkán állt, hogy a parasztok ne tudják nekicsapni a kocsijuk ajtaját. Próbáltam nem nézni Cole-ra, aki hatalmasnak tűnt az első ülésen, a jelenléte sokkal nagyobb helyet foglalt el, mint a teste. – Ne csináld ezt! – kérte. – Mit ? – néztem rá. – Ne tégy úgy, mintha nem történt volna semmi! – mondta. – Kérdezd meg! A délutáni fény gyorsan kezdett kihunyni. Egy hosszú, sötét felhő vágott át a nyugati égen. Nem esőfelhő. Csak rossz időjárás, útban valahová máshová. Felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy akarom-e tudni. Nekem úgy tűnt, tudni róla több meló, mint nem tudni. De nem úgy tűnt, hogy visszagyömöszölhetjük a dzsinnt a palackba most, hogy kijutott, nem igaz? – Számít ez? – Azt akarom, hogy tudd – mondta Cole. Most ránéztem veszélyesen jóképű arcára, amely még most is hívogatott, veszélyes és édes hangon. Isabel, csókolj meg, vessz el bennem! Szomorú arc volt, ha már tudta az ember, mit keressen benne. – Tényleg? – Tudnom kell, hogy a tízéveseken kívül más is tudja, ki vagyok – mondta Cole. – Vagy tényleg meg kell ölnöm magamat. Hervasztó pillantást vetettem rá. – Találgassak? – kérdeztem. Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, eszembe jutottak ügyes ujjai, és csinos arcára gondolva azt mondtam: – Egy fiúzenekar billentyűse. – A NARKOTIKA énekese – mondta Cole. Vártam egy hosszú pillanatig, vártam, hogy azt mondja, vicceltem. De nem mondta. 210

Cole Az arca nem változott. Talán a célközönségem tényleg tíz év alattiakból állt. Az egész nagyon hervasztó volt. – Ne nézz így rám – mondta. – Csak mert nem ismertem fel az arcodat, nem jelenti azt, hogy nem hallottam a zenéteket. Mindenki plusz Jézus hallotta. Nem mondtam semmit. Mit lehetett volna mondani, tényleg? Az egész beszélgetés egy déjá vu volt, vagy mi; mintha végig tudtam volna, hogy meg fog történni, itt az autóban, a felhők alatt hűlő délutánban. – Mi van? – kérdezte Isabel felém hajolva, hogy egyenesen az arcomba nézhessen. – Mi van? Azt hiszed, érdekel egy kicsit is, hogy rocksztár vagy? – Nem a zenéről van szó – mondtam. Isabel a könyököm hajlatába nyomta az ujjait, a tűnyomokra. – Hadd találgassak! Drog, lányok, sok káromkodás. Mi van még, amit nem mondtál már el? Ma reggel a padlón feküdtél meztelenül, és azt mondtad, öngyilkos akarsz lenni. És aztán? Azt hiszed, hogyha tudom, hogy a jajistenem NARKOTIKA énekese vagy, az változtat valamin is? – Igen. Nem. – Nem tudtam, mit érzek. Megkönnyebbülést? Csalódottságot? Akartam, hogy megváltozzon bármi is? – Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte Isabel. – Rossz hatással vagy rám, kifelé a kocsimból? Rég késő. Már rég a hatásod alatt vagyok. Ezen nevetnem kellett, bár rosszul éreztem magam miatta, mert tudtam, hogy sértésnek veszi majd, bár valójában nem az volt. – Ó, hidd el, hogy nem így van. Vannak még apró, sötét nyúlüregek, amelyekben még nem jártál. Lerángatom az embereket azokba az alagutakba magammal, és soha nem kerülnek elő. Igazam volt. Megsértődött. Azt hitte, naivnak gondolom. – Nem felhúzni próbállak. Csak fair vagyok, és figyelmeztetlek. Én sokkal híresebb vagyok, mint a zeném. – Isabel arca kifejezetten fagyos lett, ezért azt hittem, hogy megfogtam. – Én, valószínűleg, kimondottan képtelen vagyok akármilyen területen olyan döntéseket hozni, amelyek nem önzőek. 211

Erre Isabel nevetni kezdett, magas hangú, komisz nevetéssel, amely olyan biztos volt magában, hogy egészen beindított. Hátramenetbe tette a sebességváltót. – Még mindig várom, hogy olyat mondj, amit még nem tudok. Isabel Hazavittem Cole-t, bár nagyon is tudtam, hogy rossz ötlet, és talán azért csináltam, mert rossz ötlet volt. Mire odaértünk, kápráztató este volt, majdnem giccses, olyan szép, az egész égbolt rózsaszínű volt, amit csak itt, Észak-Minnesotában lehet látni. Ott voltunk, ahol először találkoztunk, csak most már tudtuk egymás nevét. Egy autó parkolt a kocsibejárón: apa füstkék BMW-je. – Ne aggódj miatta – mondtam, amikor megálltam a bejáró másik oldalán, és megállítottam a dzsipet. – Ez apám. Hétvége van, úgyhogy a pincében lesz valami röviditallal, hogy legyen társasága. Azt sem fogja tudni, hogy itthon vagyunk. Cole nem tett megjegyzést, csak kicsusszant a kocsiból, bele a fagyos, felhős levegőbe. Megdörzsölte a karját, és üres, árnyaktól sötét szemmel nézett rám. – Gyorsan – mondta. Éreztem a szél csípését, és tudtam, mire gondol. Nem akartam, hogy pont most változzon farkassá, ezért megragadtam a karját, és az oldalajtó felé fordítottam, ami a második lépcsősor aljára nyílt. – Oda. Reszketett, mire becsuktam mögötte az ajtót, csapdába ejtve kettőnket egy kamra méretű lépcsőházban. Le kellett guggolnia, fél kézzel a falnak támaszkodva, úgy tíz másodpercig, miközben fölötte álltam, kezem az ajtógombon, várva, hogy ki kell-e nyitnom neki az ajtót, ha farkassá változik. Végül felállt, farkasszaga volt, de a saját arcát viselte. – Most először próbáltam nem farkassá válni – mondta. Aztán megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn, anélkül, hogy megvárta volna, hogy megmondjam, merre menjen. Követtem felfelé a keskeny lépcsősoron, és minden más láthatatlan volt a keze villanásán kívül az imbolygó korláton. Volt egy érzésem, 212

hogy ő meg én ebben a pillanatban egy autóbaleset résztvevői vagyunk, és ahelyett, hogy a fékre lépnék, a gázpedált taposom. A lépcső tetején Cole tétovázott, de én nem. Kézen fogtam és elmentem mellette, magam után húzva egy újabb lépcsősorhoz, felvittem a padlásszobámba. Cole behúzta a nyakát, hogy ne verje be a fejét a meredeken lejtő mennyezetbe, én pedig megfordultam, és megfogtam a tarkóját, mielőtt felegyenesedhetett volna. Hihetetlenül farkasszagú volt, ami az én fejemben Sam, Jack és Grace furcsa kombinációjává állt össze, meg Beck házának szagává, de nem érdekelt, mert a szája kábítószer volt. Miközben csókoltam, csak arra tudtam gondolni, hogy érezzem az alsó ajkát az ajkaim között, és a kezét, ahogy magához szorítja a testemet. Minden bizsergett és életre kelt bennem. Csak arra tudtam figyelni, milyen éhesen csókolt vissza. Messze a földszinten valami dobbant és csattant. Apa dolgozik. Az egy másik bolygó volt, más, mint ez itt, velem és Cole-lal. Ha Cole szája ilyen messzire vitt az életemtől, milyen messze vinne a többi része? A nadrágja felé nyúltam, ügyetlenkedtem a derékszíjával, kigomboltam a gombot. Cole behunyta a szemét, és éles lélegzetet vett. Kibontakoztam a karjából, és az ágyamhoz hátráltam. A szívem ezer kilométer per órával vert, ahogy néztem őt, ahogy elképzeltem, ahogy a súlya a matrachoz présel. Nem jött utánam. – Isabel – mondta. A keze az oldala mellett. – Mi van? – kérdeztem. Újra elfogyott a levegőm, ő pedig úgy nézett ki, mint aki nem is lélegzik. Eszembe jutott, hogy reggel kocogtam, még nem sminkeltem újra, nem csináltam meg a hajamat. Az a baj? A könyökömre támaszkodtam, reszketett a testem. Hullámokat vert bennem valami, amit nem tudtam beazonosítani. – Mi van, Cole? Ki vele! Cole csak nézett rám, állt ott, kigombolt farmerban, félig ökölbe szorított kézzel. – Nem megy. A hangom gúnyos volt, amikor végigmértem. – Nem úgy néz ki. – Úgy értem, hogy ezt nem csinálom többet. – Begombolta a nadrágját, és még mindig engem nézett. 213

Azt kívántam, bár ne tette volna. Elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen látnom az arckifejezését. Úgy éreztem, leereszkedő, akár ez volt a szándéka, akár nem. Nem mondhatott volna semmit, ami ne lett volna leereszkedő. – Isabel – folytatta -, ne duzzogj! Akarom. Tényleg akarom. Nem szóltam. Egy tollpihét bámultam, amely valamelyik párnából szökhetett ki a halványlila lepedőre. – Istenem, Isabel, ne nehezítsd meg, jó? Próbálom felidézni, hogy kell rendes embernek lenni, oké? Próbálok visszaemlékezni, ki voltam, mielőtt nem bírtam elviselni magamat. – Mi, azelőtt nem keféltél lányokkal? – vicsorogtam rá. Egy kövér könnycsepp szabadult el az egyik szememből. Hallottam, hogy megmozdul; amikor felnéztem, a tetőablakon bámult kifelé, a mellkasa előtt összefont karokkal. – Azt hittem, azt mondtad, tartogatod magad. – Mit számít az ? – Te nem akarsz lefeküdni velem. Nem akarod valami elcseszett énekessel elveszíteni a szüzességedet. Ettől az életed hátralévő részében gyűlölnéd magad. Ezt teszi a szex. Elég elképesztő. – A hangja keserű volt. – Csak nem akarsz semmit sem érezni, és úgy egy órán át remekül működik is. Aztán csak rosszabb lesz. Higgy nekem! – Hát, te vagy a szakértő – mondtam. Újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Nem sírtam azóta a hét óta, hogy Jack meghalt. Csak azt akartam, hogy Cole menjen el. Azok között az emberek között, akiket talán szerettem volna, hogy sírni lássanak, Cole St. Clair, a világ ura egyáltalán nem szerepelt. Cole az ablak két oldalán támaszkodott. Az utolsó napsugarak, amelyek áthatoltak a felhőkön, épphogy megvilágították az arcát. Nem nézett rám, amikor megszólalt: – Megcsaltam az első barátnőmet. Sokszor. Amikor turnéztam. Amikor visszajöttem, összevesztünk valami máson, és azt mondtam neki, hogy olyan sok lánnyal csaltam meg, hogy a nevükre sem emlékszem. Azt mondtam, hogy eleget láttam, hogy tudjam, őbenne semmi különleges nincs. Szakítottunk. Azt hiszem, én szakítottam vele. A legjobb barátom húga volt, így alapvetően rákényszerítettem őket, hogy válasszanak köztem és egymás között. – Szörnyű, kedvetlen 214

nevetést hallatott. – És most Victor odakint van valahol az erdőben, beleragadva egy farkas testébe. Egy farkassá változó srác testébe. Jó haver vagyok, nem? Nem mondtam semmit. Nem érdekelt az erkölcsi krízise. – Ő is szűz volt, Isabel – mondta Cole, végül ismét rám nézve. – Gyűlöl engem. Gyűlöli önmagát. Nem akarom ezt tenni veled. Bámultam rá. – Nem kértem segítséget, vagy igen? Azért hívtalak ide, hogy analizálj? Nem kell megmentened saját magamtól. Vagy magadtól. Mit gondolsz, ilyen gyenge vagyok? – Egy röpke pillanatig nem hittem, hogy kimondom. Aztán megtettem: – Hagynom kellett volna, hogy kinyírd magad. És megint az az arc, mindig az az arc. Amikor úgy kellett volna rám néznie, mint akit megbántottak, csak... semmi. Könnyek égették az arcomat, csíptek, amikor az állam alatt összetalálkoztak. Még csak azt sem tudtam, miért sírok. – Te nem olyan lány vagy – mondta Cole fáradtan. – Hidd el, eleget láttam belőlük, hogy tudjam. Figyelj! Ne sírj! Olyan lány sem vagy. – Ó, tényleg? Milyen lány vagyok? – Megmondom, ha rájöttem. Csak ne sírjál. Az, hogy észrevette, sírok, hirtelen elviselhetetlenné tette, hogy látja. Behunytam a szemem. – Kifelé! Kifelé a szobámból! Amikor újra kinyitottam a szememet, már elment. Cole Isabel szobájából lefelé menet a lépcsőn kísértésbe estem, hogy kimenjek és kivárjam, vajon az a borzongató gyomorszorítás, amit akkor éreztem, amikor bejöttem, az volt-e, aminek hittem. De a ház melegében maradtam. Úgy éreztem, tudok valamit magamról, amit eddig nem tudtam. Annyira új volt, hogy ha farkassá változtam volna abban a pillanatban, talán el is veszítem, és nem emlékeztem volna rá, amikor ismét Cole lettem volna. Lementem a főlépcsőn, észben tartva, hogy az apja ott van valahol a ház mélyén, míg Isabel egyedül van a tornyában. 215

Milyen lehetett felnőni egy ilyen házban? Ha túl nagy levegőt vettem volna, leesik a falról valami dekoratív tál, vagy elhullatják szirmaikat a tökéletesen elrendezett szárazvirágok. Persze, az én családomban is jómódban lehetett felnőni – mint a sikeres őrült tudósokéban általában , de a ház sosem nézett ki így. A mi életünk úgy festett, mint... mint ami be van lakva. Rossz felé fordultam a konyha felé menet, és a Minnesotai Nemzeti Múzeumban találtam magam: egy hatalmas teremben, amelyet kitömött állatok hadserege népesített be. Olyan sokan voltak, hogy ha a helyiség levegőjét nem töltötte volna meg egy gazdasági udvar dohos szaga, kétségbe vontam volna a valódiságukat. Minnesotában nincs állatvédelmi törvény ? Néhány állat meglehetősen rohadtul védett faj volt; de amúgy sem láttam őket soha New York állam északi részén. Valami egzotikus mintázatú vadmacskára pillantottam, aki visszanézett rám. Eszembe jutott Isabel riposztja egy korábbi beszélgetésünkből, amikor először találkoztam vele – arról, hogy az apja hajlamos lövöldözni. Az biztos, hogy a fal mellett egy farkas volt, örökös settenkedésben, üvegszeme csillogott a félhomályban. Sam biztosan hatással volt rám, mert hirtelen különösen iszonyatos halálnak tűnt. Távolinak a valódi testtől. Mint egy űrhajós, aki az űrben hal meg. Körülnéztem az állatok között – nagyon keskenynek éreztem a határt köztük és közöttem és kilöktem egy ajtót a terem másik oldalán, amiről reméltem, hogy visszavezet a konyha felé. Ismét tévedtem. Egy stílusos, kerek szobába jutottam, elegánsan megvilágította a lemenő nap az ablakokon át, amelyek az íves falak felét betöltötték. Középen egy gyönyörű versenyzongora állt – és semmi más. Csak a zongora és az íves, bordó falak. Ez a szoba csak a zenéről szólt. Rájöttem, hogy nem emlékszem, mikor énekeltem utoljára. Nem emlékeztem, mikor hiányzott legutóbb. Megérintettem a zongora szélét; a sima lakkréteget hidegnek éreztem. Valahogy akkor és ott, amikor a jeges este az ablakoknak feszült, várva, hogy átformálja a bőrömet, sokkal emberibb voltam, mint már hosszú ideje.

216

Isabel Egy darabig duzzogtam, aztán felkeltem az ágyról, és rendbe szedtem magam a pici fürdőszobában. Miután kisminkeltem magam, az ablakhoz mentem, amelyen Cole nézett ki. Vajon milyen messze járhat már? Meglepetésemre elemlámpa fénycsóváját láttam, amint kiszámíthatatlanul vág keresztül a mélykék estén, lefelé az erdőben, a mozaiktisztás felé. Cole volt az? Nem maradhat ember ilyen időben, hiszen borzongott, és közel járt az átváltozáshoz. Az apám? Ráncoltam a homlokom a talányos fényre, azon gondolkodva, hogy vajon bajt jelent-e? Aztán meghallottam a zongorát. Azonnal tudtam, hogy nem apám az, aki még csak nem is hallgatott zenét, és az is hónapokkal azelőtt volt, hogy anyám utoljára játszott. Ráadásul nem is anyám kifinomult, precíz játékát hallottam. Felkavaró, borzongató dallam volt, ami a felső tartományban ismétlődött újra meg újra, valakinek a soványka klimpírozása, aki arra számít, hogy az űrt más hangszerek töltik be. Olyan nehezen tudtam elképzelni Cole-t, hogy muszáj volt látnom játszani. Halkan lementem a földszinti zeneszobába, és megálltam az ajtó előtt, épp csak annyira hajoltam be, hogy ne vehessen észre. És ott volt. Nem ült le rendesen a székre, hanem egy lábbal rátérdelt, mintha nem akarna soká maradni. Ebből a szögből nem láttam a zenészujjait, amelyeket korábban felfedeztem, de nem is kellett látnom. Csak az arcát. Nem tudta, hogy közönsége van, elveszett a zongorafutamokban. Az esti megvilágításban mintha Cole minden páncélja lehullott volna. Nem az az agresszíven jóképű, beképzelt fickó volt, akit pár napja megismertem. Csak egy fiú, aki ismerkedett egy dallammal. Fiatalnak, bizonytalannak és kedvesnek látszott, és én becsapva éreztem magam, hogy összeszedte magát, amikor én képtelen voltam. Valahogy már megint őszinte volt, megosztott velem egy újabb titkot, miközben nekem nem volt semmim, amit cserébe hajlandó lettem volna megosztani vele. Egyszerre megláttam valamit a szemében. Láttam, hogy újra érez, és bármit is érzett, az bántotta. Nem álltam készen rá, hogy megbántsam. 217

Harminchetedik fejezet Sam DULUTHBÓL HAZAFELÉ az út piros hátsó lámpák, a sötétből hirtelen előbukkanó, majd ugyanolyan gyorsan eltűnő útjelzések, a hangszóróból és a számból hallatszó hangom, Grace szembejövő kocsik fényszóróinak villanásával és villogásával megvilágított arcának kollázsa volt. A szeme félig csukva volt az álmosságtól, de én úgy éreztem, soha többé nem fogok aludni. Olyan érzésem volt, mintha ez a nap lenne az egyetlen hátralévő nap a világon, és ébren kellett maradnom. Már meséltem Grace-nek Cole-ról, arról, hogy kicsoda, de úgy éreztem, van még mit mondanom. Valószínűleg bosszantottam Grace-t, de kedvességből nem szólt semmit. Újból elmondtam: – Azt hittem, ismerős valahonnan. Csak azt nem értem, Beck miért csinálta. Grace behúzta a kezét a dzsekije ujjába, és a kezével összefogta az anyagot. A bőre kékes színűnek látszott a rádió kijelzőjének fényében. – Talán Beck nem tudta, kicsoda. Én is csak mintha tudnám, mi volt a NARKOTIKA. Csak egy dalukat ismerem. Azt, amelyik összezúzott arcokról szól, vagy ilyesmi. – De sejtenie kellett. Kanadában találta. Amikor turnézott. Turnézott. Meddig tart, míg valaki Mercy Fallsban meglátja és felismeri? Mi lesz, ha idejönnek, hogy hazavigyék, és farkassá változik? Amikor nyáron ember lesz, csak elbújik a házban, és reméli, hogy senki nem ismeri fel? – Talán – mondta Grace. Egy zsebkendővel törölgette az orrát, aztán összegyűrte, és a kabátzsebébe dugta. – Talán elveszett akar maradni, és nem lesz gond. Szerintem meg kellene kérdezned. Vagy megtehetem én, mivel te nem kedveled. – Csak nem bízom benne. — Előre-hátra futtattam az ujjaimat a kormánykeréken. A szemem sarkából láttam, ahogy Grace az ajtónak dönti a fejét, és felsóhajt. Nem tűnt úgy, mint aki jól érzi magát. Hirtelen elöntött a bűntudat. Nagyon keményen dolgozott, hogy összehozza nekem ezt a tökéletes napot, én pedig tönkreteszem. 218

– A... sajnálom. Hálátlan vagyok. Nem aggódom többet, oké? Ezzel majd holnap foglalkozunk. – Hazudós. – Ne haragudj! – Nem haragszom. Csak álmos vagyok, és szeretném, ha boldog lennél. Levettem az egyik kezemet a kormányról, hogy megérintsem a kezét. A bőre nagyon forró volt. – Boldog vagyok – mondtam, bár most rosszabbul éreztem magam, mint eddig. Vergődtem aközött, hogy felemeljem a kezét és megszagoljam, hogy érzem-e rajta a farkast, vagy hogy hagyjam, ahol van. – Ez a kedvencem – mondta halkan. Nem jöttem rá, mire gondol, amíg nem léptette vissza a CD-t a dal elejére, amikor véget ért. A CD-n a másik Sam, a megváltoztathatatlan, aki örökké fiatal marad, azt énekelte, hogy Nyáron szerettem öt meg, édes nyári lány, miközben egy másik változatlan Sam a második szólamot énekli. A szívem dörömbölt a mellkasomban, miközben fényszórók csíkozták a kocsi belsejét, majd újra elsötétült minden. Nem tehettem róla, de arra gondoltam, mikor énekeltem legutóbb ezt a dalt. Nem ma a stúdióban, hanem azelőtt. Egy töksötét kocsiban ültünk, mint ez itt, a kezem Grace hajába keveredett, miközben vezetett, épp mielőtt szétrobbant a szélvédő, és az éjszaka búcsúvá változott. Boldog dalnak szántam. Rossz volt, hogy örökre megmérgezte az az emlék, mindegy, milyen jóra fordultak a dolgok utána. Mellettem Grace elfordította a fejét, hogy az arca az üléstámlán nyugodjon. Fáradtnak és távolinak tűnt. – Elalszol, ha nem szórakoztatlak? – kérdezte halvány mosollyal az arcán. – Jól vagyok – mondtam. Grace rám mosolygott, majd maga köré húzta a dzsekijét, mint valami takarót. Csókot dobott felém, aztán lehunyta a szemét. A háttérben a hangom azt énekelte, Légy a mindenünk, nyár, boldoggá tehetnél.

219

Harmincnyolcadik fejezet Sam A HÁZ ROMOKBAN ÁLLT. Amikor beléptem a nappaliba, az első, amit megpillantottam, Cole volt egy seprűvel és egy szemétlapáttal – groteszkebb látvány, mint a farkassá változása -, aztán mögötte megláttam a törött üveget és a felborogatott bútorokat. Grace aggodalmas hangon azt mondta: -Ó! A hangjára Cole megfordult. Volt benne annyi méltóság, hogy meglepődjön, de annyi már nem, hogy bűntudatosnak tűnjön. Nem is tudtam, mit mondjak. Mindig, amikor azt hittem, hogy végre sikerül egy kis együttérzést és kedvességet kicsiholnom magamból iránta, csinált valamit. A ház többi része is így néz ki? Vagy csak a nappali minden egyes négyzetcentimétere? Grace mindenesetre Cole-ra nézett, zsebre dugott kézzel és könnyed hangon megkérdezte: – Gondok vannak? – A hangjában mosoly volt. Kifejezett meglepetésemre Cole bánatosan visszamosolygott rá. Elbűvölő volt, és ezúttal bocsánatkérő. – Egy macskafalka – mondta. – Rendet rakok. – A második mondatot nekem címezte. Grace úgy nézett rám, hogy nyilvánvaló volt, kedvesebbnek kell lennem Cole-lal. Próbáltam visszaemlékezni, hogy voltam-e kedves hozzá egyáltalán. Biztos voltam benne, hogy kezdetben igen. Visszanéztem Grace-re. A konyha élesebb fényében sápadtnak és fáradtnak látszott, virágszirom-vékony bőrén sötétség tetszett át. Valószínűleg ágyban lenne a helye. Valószínűleg otthon kellene lennie. Gondolkodtam, hogy a szülei vajon mit gondolnak, és mikor érkeznek haza. Megkérdeztem: – Hozzam a porszívót? – Azaz: Kettesben hagyhatlak vele? Grace határozottan bólintott. -Jó ötlet.

220

Grace Ő volt hát Cole St. Clair. Sosem találkoztam még rocksztárral. Igazából csalódott sem voltam. Még seprűvel és lapáttal a kezében is úgy nézett ki, mint egy rocksztár, valószerűtlennek, nyugtalannak és veszélyesnek. De nem értettem egyet Sammel, ami Cole üres tekintetét illette. Úgy láttam, sok minden van a szemében. Nem mintha olyan jó emberismerő lettem volna. Egyenesen ránéztem, és megszólaltam: – Szóval, te vagy Cole. – Te vagy Grace – mondta, bár nem tudtam, honnan tudja. – Igen – mondtam, és az egyik szék felé indultam. Hálásan belesüppedtem. Kezdtem úgy érezni, mintha a testemet belülről kövekkel dobálták volna meg. Újra Cole-ra néztem. Szóval ez az a srác, akiről Beck azt remélte, hogy átveszi Sam helyét. Nyilvánvalóan jó ízlése volt Samet illetően, így hajlandó voltam megkockáztatni, hogy Cole esetében is így lehet. A lépcső felé pillantottam, hogy biztos legyek benne, Sam még nem ért vissza a porszívóval, és megkérdeztem: – Szóval. Erre számítottál? Cole Sam barátnőjét már azelőtt megkedveltem, hogy szóra nyitotta volna a száját, aztán, amikor beszélni kezdett, még inkább. Nem számítottam rá, hogy Samnek ilyen barátnője van. A maga keresetlen módján csinos volt, és a hangja nagyszerű: nagyon nyugodt, tényszerű és különleges. Először nem értettem a kérdését. Amikor nem válaszoltam rögtön, hozzátette: – Hogy ilyen farkasnak lenni? Valahogy imádtam, ahogy csak úgy előjött vele, és kimondta. – Jobb – feleltem beismerve az igazságot, mielőtt időm lett volna cenzúrázni magam. Grace nem undorodott, ahogy Isabel. Egyenesen a szemébe néztem hát, és elmondtam az igazság többi részét is. – Azért lettem farkas, hogy elveszítsem önmagam, és épp ezt kaptam. Amikor farkas vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy a többi farkassal legyek. 221

Nem gondolok a jövőre vagy a múltra, vagy hogy ki voltam. Ez nem számít. Csak a pillanat számít, és a többi farkassal lenni, csak kiélezett érzékek gömbjének lenni. Nincsenek határidők. Nincsenek elvárások. Csodálatos. A legjobb kábítószer a világon. Grace úgy mosolygott rám, mintha ajándékot kapott volna. Olyan szép mosoly volt, mindent tudó, nyílt mosoly, hogy abban a pillanatban azt gondoltam, bármit megtennék, hogy a barátja lehessek, és hogy újra lássam a mosolyát. Eszembe jutott, mit mesélt róla Isabel, hogy megharapták, de sosem változott át. És megkérdeztem: – Becsapva érzed magad, amiért nem változtál át? A kezére nézett, amelyet óvatosan a hasára simított, aztán vissza rám. – Mindig érdekelt, milyen lehet. Mindig úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. Köztes állapot. Mindig szerettem volna, ha... nem tudom. – Hallgatott egy sort. – Sétálni vitted azt a porszívót, Sam? És Sam ott termett, egy ipari porszívót vonszolt a szobába. Csak két másodpercre lépett ki, de a szoba világosabb lett, amikor együtt voltak, mintha két elem lettek volna, amelyek egymás közelségében ragyognak fel. Sam ügyetlenül cipelte a porszívót, amin Grace egy újabb mosollyal mosolygott, amiről azt gondoltam, csak Samnek jár, a srác pedig hervasztó pillantást lövellt felé, tele annyi mondanivalóval, amennyi csak sok, sötétedés után elsuttogott párbeszédben lehet. Isabelre gondoltam a házukban. Nekünk nem volt meg, ami Samnek és Grace-nek. Még csak a közelében sem jártunk. Nem hittem, hogy ami közöttünk van, az ehhez fogható, még ha ezer évet adunk is hozzá. Hirtelen örültem, hogy Isabelt ott hagytam az ágyon, aztán a házban egyedül. Fájt, ha hagytam magamat visszaemlékezni, hogy megmérgeztem mindenkit, akihez hozzáértem, de akkor jó érzés volt öntudatosnak lenni. Attól nem tudtam visszatartani magam, hogy folyton felrobbanjak, de legalább meg tudtam tanulni magamba zárni a radioaktív hamuesőt.

Grace

222

Rossz volt ülni a székben, miközben Sam és Cole takarított. Rendes körülmények között ugrottam volna segíteni. Egy ilyen rosszul kinéző szobát kitakarítani kielégítő volt, mert tényleg olyan volt, mintha valamit véghezvitt volna az ember. De ma este képtelen voltam. Csak arra voltam képes, hogy nyitva tartsam a szememet. Mintha egész nap valami láthatatlan lénnyel harcoltam volna, aki most utolért. A gyomrom meleg volt és telt a tenyerem alatt; elképzeltem, ahogy kavarog benne a vér. A bőröm pedig forró, forró, forró. Láttam, hogy a szoba másik felén Sam és Cole néma összhangban dolgozik. Cole a szemétlapáttal guggolt, miközben Sam rásöpörte a porszívónak túl nagy darabokat. Nem tudom, miért, de örültem, hogy látom őket együtt dolgozni. Újra arra gondoltam, hogy Becknek látnia kellett valamit Cole-ban. Nem lehetett véletlen, hogy újabb zenészt hozott a házba. Nem tett volna ilyen kockázatos dolgot, nem fertőzött volna meg egy híres rockert, ha nem lett volna jó oka rá. Talán azt hitte, ha Samnek sikerül embernek maradnia, ő meg Cole barátok lesznek. Jó lenne, ha Samnek lenne egy barátja, ha én... Láttam magam előtt Cole arcát, amikor megkérdezte, Becsapva érzed magad, amiért nem változtál át? Amikor fiatalabb voltam, elképzeltem, milyen farkasnak lenni. Elfutni Sammel, a farkassal az arany erdőbe, messze a szüleimtől és a modern élet zűrzavarától. És amikor azt hittem, hogy Sam elvész az erdőben, újra arról álmodtam, hogy vele megyek. Sam rémült volt. De most, Cole végre megmutatta az érem másik oldalát. Csak a pillanat számít, és a többi farkassal lenni, csak kiélezett érzékek gömbjének lenni. Igen. Nem lehet olyan rossz. Volt ellenszolgáltatás. Mancsok alatt érezni az erdő talaját, látni és megszagolni mindent, vadonatúj érzékekkel. Tudni, milyen a falka részévé válni, a vadon részévé válni. Ha elveszítem ezt a csatát, az talán nem is olyan borzasztó. Az erdőben élni, amelyet szeretek, olyan nagy áldozat lenne? Hirtelen a könyvespolcomon álló befejezetlen krimik jutottak eszembe. Arra gondoltam, hogy az ágyamon fekszünk, farmerba bújtatott lábaim Sam lábára fonódnak, amíg ő olvas, én pedig a 223

leckémet írom. Hogy a kocsijában ülünk lehúzott ablakoknál. Hogy kézen fogva sétálunk az egyetemi campuson. Egy kacatjainkkal teli lakásra gondoltam, a Sam tenyerébe rejtett gyűrűre, egy iskola utáni életre, Grace életére. Lehunytam a szememet. Nagyon fájt. Minden fájt, és nem tehettem semmit. Az erdő ígérete más volt, amikor nem volt választásom. Sam Gondoltam, hogy fáradt. Hosszú nap lehetett. Nem szóltam semmit, amíg Cole észre nem vette. – Átaludta a porszívózást? – kérdezte Cole, mintha Grace kisgyerek lenne, vagy egy kutya, akinek ez az egyik legaranyosabb szokása. Irracionális idegességet éreztem, nézve lehunyt szemét, lassú lélegzetvételeit, kipirult arcát. Aztán Grace felemelte a fejét, és a szívem újra verni kezdett. Az órára néztem. A szülei hamarosan hazaérnek. Haza kellett vinnünk őt. – Grace – szóltam, mert úgy látszott, újból el fog aludni. – Hmm? – Összegömbölyödött a fotelban, az arca a karfán nyugodott. – Mit mondtak a szüleid, mikorra kell hazaérned? – kérdeztem. Grace hirtelen felébredt, rám nézett, és láttam az arckifejezésén, hogy nem volt őszinte velem. Összeszorult a mellkasom. – Tudják, hogy eljöttél? Grace félrenézett, elpirult. Sosem láttam még, hogy szégyellte volna magát, és ez valahogy felerősítette, hogy betegnek látszik. – Haza kellene érnem, mielőtt megjönnek a vásárról. Éjfélre. – Szóval most – mondta Cole. Egyetlen gyámoltalan, szótlan pillanatig azt hittem, Grace meg én egyre gondolunk: nem akarjuk, hogy véget érjen ez a nap. Hogy nem akarunk így elválni, aztán bebújni két hideg ágyba, távol egymástól. De nem volt értelme hangosan kimondani, ezért így szóltam:

224

– Tényleg nagyon fáradtnak látszol, talán aludnod kéne. – Nem ezt akartam mondani. Kézen akartam fogni, és felvinni az emeletre a hálószobámba, és azt suttogni: Maradj! Csak maradj! De akkor az lennék, aminek az apja hisz, nem igaz? Grace felsóhajtott. – Nem akarok. Letérdeltem elé, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az arca még mindig a fotel karfáján nyugodott. Annyira fiatalnak és védtelennek látszott, nem vettem észre, mennyire hozzászoktam az élénk arckifejezéséhez, amíg nem múlt el. – Én sem akarom, hogy hazamenj – mondtam. – De azt sem akarom, hogy bajba kerülj. Tudsz... tudsz vezetni? – Muszáj lesz – mondta Grace. – Holnap szükségem lesz a kocsimra. Á, jól van. Holnap nincs suli, tanári értekezlet lesz. De holnapután. Lassan, bizonytalanul felállt. Feltűnt, hogy Cole és én is csak nézzük, ahogy megkeresi a kulcsát, és fogja a kezében, mintha nem tudná, mit kezdjen vele. Nem akartam, hogy elmenjen, de ennél is jobban szerettem volna, ha nem vezet autót. – Majd én vezetek – mondta Cole. Pislogtam rá. Cole vállat vont. – Vezetem az ő kocsiját, Ő meg veled jön. Aztán visszahozol engem, vagy... – Ismét vállat vont. Grace úgy nézett rám, mintha tényleg szeretné, hogy igent mondjak, szóval igent mondtam. – Köszi – mondta Grace Cole-nak. – Szóra sem érdemes. Nehezemre esett bízni Cole gyors átalakulásában jó fiúvá, de amíg nem teszi tönkre Grace kocsiját, boldog voltam, hogy néhány extra percet tölthetek Grace-szel, és megnyugodhatok, hogy biztonságban hazaért. Hazaindultunk hát, Cole magányos alakként Grace autójának volánja mögött, én pedig Grace kezét szorongatva az ölemben. Amikor a házukhoz értünk, Cole fürgén feltolatott a kocsibejáróra, miközben Grace hozzám hajolt és megcsókolt. Tartózkodó puszinak indult, aztán 225

szétváltak az ajkaim, Grace az ingembe kapaszkodott, és maradni akartam, istenem, maradni akartam... ...és Cole bekopogott az ablakon. Vacogott a hideg szélben, miközben én maflán letekertem az ablakot. – Talán nem akarod ledugni a torkán a nyelvedet, mivel az apukája figyel az ablakból. Neked pedig jó lesz sietned – nézett Grace-re -, mert két másodperc múlva neked – most rám nézett – össze kell szedned a ruháimat, és nem hiszem, hogy ehhez szülői közönséget szeretnél. Grace szeme tágra nyílt. – Itthon vannak? Cole az állával a ház előtt álló másik kocsi felé intett. Grace bámulta, beigazolva a korábbi gyanúmat, hogy nem kapott engedélyt. – Azt mondták, későn jönnek. Mindig éjfél után érnek haza erről a vásárról. – Bemegyek veled – mondtam, bár azt gondoltam, szívesebben kötném fel magam. Cole úgy nézett rám, mintha olvasna a gondolataimban. Grace megrázta a fejét. – Ne. Könnyebb lesz, ha nem vagy ott. Nem akarom, hogy üvöltözzenek veled. – Grace – mondtam. – Nem. Nem gondolom meg magam. Tudom kezelni. Ennek meg kell történnie. És ez volt az életem, dióhéjban. Gyorsan megcsókolni Grace-t, sietve elköszönni, szerencsét kívánni, elengedni, aztán kinyitni a kocsiajtót, hogy eltakarjam az átváltozó Cole-t a szomszédok kíváncsi tekintete elől. Cole a betonon guggolt, és remegve nézett fel rám. – Miért van szobafogságban? Rápillantottam, aztán megint a házra, hogy biztos legyek benne, senki nem figyel minket. – Mert a folyton távol lévő szülei úgy döntöttek, utálnak engem. Valószínűleg azért, mert az ágyában aludtam. Cole megjegyzés nélkül összevonta a szemöldökét. Gondolkodott. Reszkető vállai közé húzta a fejét. – Igaz, hogy hagyták megfőni a kocsiban? 226

– Aha. Az a pillanat az egész kapcsolatuk metaforája. – Szép dolog – mondta Cole. Egy pillanat múlva folytatta: – Miért tart ez ilyen sokáig? Talán tévedtem. Már éreztem a farkas szagát. Megráztam a fejemet. – Mert közben beszélgetsz velem. Ne küzdj ellene! Most úgy kuporgott, akár egy futó, az ujjait a betonra feszítette, az egyik térdét behajlította, mintha rajtra készen állna. – Tegnap éjjel... nem gondoltam... Elhallgattattam. És azt mondtam, amit korábban kellett volna: – Amikor Beck idehozott, senki voltam, Cole. Nagyon sérült, működésképtelen. Alig ettem, és sikoltoztam, ha meghallottam a csapból folyó víz hangját. Egyáltalán nem emlékszem rá. Hatalmas lyukak vannak a memóriámban. Még mindig sérült vagyok, de nem annyira, mint akkor. Ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam Becket, amiért téged választott? Senki. Cole furcsán nézett rám, aztán az útra hányt. Rángatózva és reszketve kihátrált emberalakjából, széttépve a pólóját, amikor a kocsim oldalának vetette magát. Cole, a farkas, hosszú ideig remegett a járdán, mire meg tudtam győzni, hogy induljon a Grace-ék háza mögötti erdő felé. Miután Cole elment, a nyitott kocsiajtóban ácsorogtam, és néztem a házat, vártam, hogy felgyulladjon a lámpa a szobájában, és odaképzeltem magamat. Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott az alakjának árnyéka, ahogy a könyvem lapjaira vetül. Hiányzott a haja illata, a szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen meg a szék hátára dobott nedves törülközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak jobban hiányzott.

227

Harminckilencedik fejezet Grace FURCSÁN FELSZABADÍTÓ ÉRZÉS VOLT TUDNI, hogy a botrány kellős közepébe sétálok be. Rájöttem, hogy egész nap azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha lebukom, vagy ha később rájönnek. És már nem kellett ezen töprengenem. Tudtam. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, és beléptem az előszobába. Láttam az apámat, aki karba tett kézzel állt. Anyám néhány lépésre ácsorgott tőle, félig a konyhaajtó mögött, a tartásuk egyforma volt. Nem szóltak semmit, és én sem. Azt akartam, hogy ordítsanak velem. Felkészültem az ordítozásra. Mintha az egész testem reszketett volna belül. – Nos? – kérdezte apám, amikor a konyhába léptem. Ennyi volt. Semmi kiabálás. Csak egy Nos?, mintha arra számított volna, hogy meggyónom bármely bűnömet. – Milyen volt a vásár? – kérdeztem. Apám rám bámult. Anya tört ki először: – Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna, Grace! – Nem teszek úgy – mondtam. – Kimondom: azt mondtátok, ne menjek el, de én elmentem. Anya ujjpercei kifehéredtek, ahogy az oldala mellett ökölbe szorította a kezét. – Úgy csinálsz, mintha nem tettél volna semmi rosszat. Halálos nyugalmat éreztem belül. Helyes volt azt mondani Samnek, hogy ne jöjjön be. Nem lettem volna képes ilyen eltökéltségre, ha ott van velem. – Nem is. Elmentem egy stúdióba, Duluthba a barátommal, megvacsoráztunk, aztán éjfél előtt hazajöttem. – Azt mondtuk, nem mehetsz – mondta apa. – Ettől lesz rossz. Szobafogságban vagy, és ennek ellenére elmentél. Nem tudod elképzelni, milyen mélyen csalódtunk benned. – Teljesen túlzásba viszitek! – csattantam fel. Arra számítottam, hogy hangosabb leszek, de a hangom ehhez képest vékonynak tűnt, a hátszél, amit Sammel idejövet kaptam, elült. Éreztem a pulzusomat a 228

gyomromban és a torkomban, forrón és betegen, de átléptem fölötte, és biztos hangon azt mondtam: – Nem kábszerezem, nem lógok a suliból, és nem lyukasztattam át egyetlen nem látható testrészemet sem. – És a... – Még kimondani sem tudta. – Szex? – fejezte be anya helyette. – A házunkban? És hogy hihetetlenül tiszteletlen vagy? Jöhettél-mehettél kedvedre, te meg... Végre megtaláltam a fűtőanyagot a kiabáláshoz. – Jöhettem-mehettem? Az egész bolygót rám hagytátok! Száz meg száz este ültem ebben a házban egyedül, vártam, hogy ti ketten hazagyertek. Milliószor vettem fel a telefont arra, hogy „Ó, későn jövünk, kicsim." Ezerszer oldottam meg, hogy egyedül jöjjek haza a suliból. Jöhettem-mehettem. Végre találtam valakit, akit én magam választottam, és ti képtelenek vagytok kezelni ezt. Ti... – Tinédzser vagy – mondta apa elutasítóan. Mintha nem is kiabáltam volna velük. Kétségbe vontam volna, hogy egyáltalán felemeltem a hangomat, ha a vér nem dobolt volna a fülemben, büntetően fájdalmas módon. Apa folytatta: – Mit tudsz te a felelősségteljes párkapcsolatról? Ő az első fiúd. Ha azt akarod, hogy elhiggyük, hogy felelősségteljes vagy, bizonyítsd be! És ez nem foglalja magában a korai szexet meg azt, hogy figyelmen kívül hagyod a szüleid kifejezett utasítását. Amit csináltál. – Megtettem – feleltem. – És nem sajnálom. Apa elvörösödött, a szín a gallérja alól indult, és egészen a haja tövéig jutott. A konyha fényében ettől nagyon, nagyon napbarnítottnak tűnt. – Na jó, Grace. Többet nem találkozol vele. Ettől már sajnálod? – Jaj, ne csináld már – mondtam. A szavak kezdtek távolinak és lényegtelennek tűnni. Le kellett ülnöm – feküdnöm – aludnom – valami. Apa szavai szögek voltak a halántékomban. – Nem én, te ne csináld! Nem viccelek. Nem tetszik nekem az az ember, aki mellette vagy. Ő nyilvánvalóan nem tisztel minket szüleidként. Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd miatta az életedet. Keresztbe fontam a karomat, hogy ne lássák, hogy remeg a kezem. Egyik részem a konyhában állt és velük beszélt, a másik gondolkodott.

229

Mi bajom van? Az arccsontjaim szúrtak, felmelegedtek. Végül a hangomra találtam: – Ezt nem teheted. Nem fogod megtiltani, hogy találkozzam vele. – Ó, dehogynem – mondta apa. – Tizenhét éves vagy, és az én házamban laksz, és amíg ez a két dolog igaz, bizony megtehetem. Amikor tizennyolc leszel, és elvégezted az iskolát, nem mondhatom meg, mit csinálj, de jelenleg egész Minnesota állam az én oldalamon áll. A gyomrom csinált valami furcsa, kicsi bukfencet, mint az idegességtől szokott, és ezzel egy időben bizseregni kezdett a homlokom. Az orromhoz nyúltam, és egy kis pirosság támadt az ujjamon, amikor elvettem. Nem hagyhattam, hogy meglássák, csak még jobban a középpontba kerültem volna. Az asztalról felkaptam egy papír zsebkendőt, és az orromhoz szorítva azt mondtam: – Ő nem csak egy srác. Anya elfordult, és mintha unná az egészet, legyintett. – Jól van. Abban a pillanatban gyűlöltem őt. Apa azt mondta: – Nos, a következő négy hónapban az lesz. Nem találkozol vele, amíg csak bármi beleszólásom van. Nem lesz több ilyen éjszaka. Ennek a beszélgetésnek pedig vége. Nem bírtam velük egy szobában lenni egy pillanatig sem. Nem bírtam nézni, ahogy anya a válla fölött visszanéz rám felhúzott szemöldökkel, mintha a következő lépésemet várná. És nem bírtam elviselni a fájdalmat. A szobámba rohantam, és úgy vágtam be az ajtót, hogy minden megremegett bennem.

230

Negyvenedik fejezet Grace A halál egy vad éjszaka és egy új út. Szavak ragadtak az agyamba dal helyett. Nem emlékeztem, ki írta őket, csak hogy Sam olvasta fel egyszer, felnézve egy könyvből, és próbálgatta, hogyan hangzanak. Emlékeztem a pillanatra: apa régi irodájában ültünk itt a házban, én egy kiselőadás jegyzeteit lapozgattam, Sam pedig egy könyv fölé görnyedt. Abban a kényelmes szobában, miközben jeges eső csorgott le az ablakokon, Sam hangján kimondva az idézet ártatlannak tűnt. Talán okosnak. Most, az én szobám sötét, üres csendjében lázasan futott át rajtam újra meg újra, és ijesztő volt. A betegségemet már lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Sokáig vártam, míg elállt az orrvérzésem. Miután kifogytam a papír zsebkendőkből, vécépapírral itattam fel a vért. Mintha soha nem akart volna elállni. A beleim megtekeredtek, a bőröm felforrt. Csak azt akartam tudni, hogy mi bajom van. Hogy meddig fog tartani. Hogy végül mi lesz velem. Ha ezt mind tudtam volna, ha lett volna valami szilárd kapaszkodóm a fájdalom helyett, azzal kibékültem volna. De nem tudtam egyetlen választ sem. Ezért nem tudtam aludni. Nem tudtam mozdulni. Csukva tartottam a szememet. Sam helye mellettem óriásinak tűnt. Azelőtt, amikor még velem volt, csak odagördültem, és a hátához szorítottam az arcomat, ha felébredtem éjjel. Hagytam, hogy a szuszogása álomba ringasson. De Sam nem volt ott aznap éjjel, és az álom távolinak és lényegtelennek tűnt a bennem terjedő tűzhöz képest. A fejemben hallottam apa hangját, ahogy megtiltja, hogy találkozzam Sammel. Az emléktől elakadt kissé a lélegzetem. Meg fogja gondolni magát. Nem gondolhatta komolyan. Valami másra tereltem a gondolataimat. A piros kávéfőzőre. Nem tudtam, hogy létezik-e ilyen valójában, de ha létezik, veszek egyet. Azonnal. Hihetetlenül fontosnak tűnt elérni ezt a célt. Pénzt szerezni, venni egy 231

piros kávéfőzőt, elköltözni. És találni egy új helyet, ahol bedughatom a konnektorba. A hátamra fordultam, és a hasamra tettem a kezemet, próbáltam megállapítani, hogy valóban érzem-e a vonaglást az ujjaim alatt. Megint nagyon melegem lett, és a fejem furcsa volt, lebegett, elszakadt a többi részemtől. Réz ízét éreztem. Nem tudtam kiűzni a számból. Rosszul éreztem magam. Mi történik velem? Nem volt kit megkérdezzek, így saját magam soroltam fel a tüneteket. Hasfájás. Láz. Orrvérzés. Fáradékonyság. Farkasszag. Ahogy a farkasok rám néztek, ahogy Isabel nézett rám. Sam ujjai a karomon, amikor visszafordított még egy utolsó ölelésre. Mind-mind búcsúnak tűnt. Végül eltűnt a kétely. Még ha csak egy vírusfertőzés is. Még ha valami komoly, de gyógyítható betegség. Még ha valójában nem is tudhattam... Tudtam. A fájdalom, amit éreztem – az volt a jövőm. A változás, amit nem tudok uralni. Álmodhatok a világ összes piros kávéfőzőjéről. De a testemé lesz az utolsó szó. Felültem a sötétben, visszaverve magamban a farkast, a takarókat az ölembe húztam. Sammel akartam lenni. A hűvös levegő az arcomba és a csupasz vállamba mart. Azt kívántam, bárcsak még Beck házában lennénk, Sam ágyában, a hálószoba madarainak ege alatt. Lenyeltem a fájdalmat, mélyebbre erőltettem. Ha ott lennék, magam köré vonhatnám a karjait, és ő azt mondaná, minden rendben lesz, és minden rendben is lenne, legalább ma éjszakára. Elképzeltem, ahogy visszamegyek hozzá. A pillantását. Egymáshoz dörzsöltem a talpaimat. Persze, hogy ostobaság. Ezernyi okom van, hogy itt maradjak, de... Visszaszorítottam a szúrós nyomást a fejemben. Koncentráltam. Magamban kilistáztam a dolgokat, amelyekre szükségem van. Egy farmer a szekrényem középső fiókjából, és egy pulcsi meg zokni. A szüleim nem fogják meghallani. A padló nem recseg nagyon. Lehetséges volt. Már hosszú ideje nem hallottam mozgást az emeletről. 232

Ha nem kapcsolom fel a világítást, talán nem veszik észre, hogy kigurulok a kocsibejáróról. A szívem zakatolt a szökés gondolatától. Tudtam, hogy nem éri meg még nagyobb bajba keveredni a szüleimmel, amilyen dühösek voltak. Tudtam, hogy nem lesz könnyű autót vezetni a vér zúgásával a fülemben, és a bőröm alatt kúszó lázzal. De valójában ennél nagyobb bajba már nem keveredhettem. Már megtiltották, hogy találkozzam vele. Mit tehetnek még, ami ennél is rosszabb? És nem tudhattam, hány éjszakám van még hátra. Anyára gondoltam, ahogy a szerelem és a vágy közötti különbségről tart lelkifröccsöt. Aztán arra, ahogy utána az erdőben sétáltam, és próbáltam összekaparni magamban némi bűntudatot, amiért kiabáltam vele. Apára gondoltam, ahogy kinyitotta az ajtómat, és Samet kereste. Mikor kérdezték meg utoljára, hogy hogy vagyok, hogy van-e szükségem tőlük valamire? Láttam a szüleimet együtt: család voltak. Mindig törődtek egymás életének apró részleteivel. Láttam Becket is, azt, ahogy ismerte Samet. Ahogy szerette. És Samet, ahogy még mindig Beck emléke fölött köröz, akár egy eltévedt műhold. Az család volt. A szüleim meg én... mi együtt laktunk, időnként. Kinőheti az ember a szüleit? Eszembe jutott, hogyan figyeltek a farkasok. Eszembe jutott, hogy azon gondolkodtam, mennyi időm lehet. Hogy hány éjszakát kell eltöltenem Sammel, hány éjszakát pazaroltam el itt egyedül? Még mindig éreztem a réz ízét. A rosszullétem nem csillapodott. Őrjöngött, de még mindig erősebb voltam. Még voltak dolgok, amelyeket tudtam irányítani. Felkeltem az ágyból. Valami halálos nyugalom töltött el, miközben a szobámban tipegtem, összeszedtem a farmeromat, alsóneműt, pólókat és két pár plusz zoknit. A hurrikán szeme. A hátizsákomba pakoltam a ruhákat a leckémmel együtt, meg Sam szeretett Rilkéjét az éjjeliszekrényről. Megérintettem a szekrényem szegélyét, megfogtam a párnámat, odaálltam az ablakhoz, ahonnan egyszer lenéztem egy farkasra. A szívem zümmögött a mellkasomban, arra várva, hogy anyám vagy apám bármelyik 233

pillanatban benyithat az ajtón, és ott találhat készülődés közben. Biztos voltam benne, hogy valaki megérzi a komolyságát annak, amit csinálok. De nem történt semmi. A folyosón kifelé menet a fürdőszobában összeszedtem a fogkefémet és a hajkefémet, és a ház néma maradt. A bejárati ajtó előtt elidőztem, és a kezemben a cipőmmel hallgatóztam. Semmi. Tényleg megteszem? – Viszlát – suttogtam. Remegett a kezem. Az ajtó átsurrogott a lábtörlő fölött, amikor behúztam magam mögött. Nem tudtam, mikor jövök vissza.

234

Negyvenegyedik fejezet Sam GRACE NÉLKÜL ÉJSZAKAI ÁLLAT VOLTAM. Hangyákra vadásztam a konyhában, egy pohárral és egy darab papírral vártam a süllyesztett lámpák elégtelen fénye mellett, hogy kivigyem őket. Elvettem Paul poros gitárját az állványáról a kandalló mellől, és felhangoltam. Először rendesen, aztán D-re, majd DADGAD-re, aztán vissza. A pincében átböngésztem Beck ismeretterjesztő könyveit, amíg találtam egy könyvet az adókról, egy másikat meg arról, hogyan szerezzünk barátokat és hassunk az emberekre, egy harmadikat pedig a meditációról. Hozzátettem a könyvhalomhoz, amelyet korábban soha nem szándékoztam olvasni. Az emeleten, a fürdőszobámban leültem a kőre, és kitapasztaltam, hogyan kell helyesen lábkörmöt vágni. A lábam alatt tartottam a tenyeremet, de csak az elrepülő körmök felét tudtam elkapni, ha pedig elrepültek, ahová akartak, csak a felét találtam meg a fehér kövön. Vesztett csata volt, ötvenszázalékos veszteséggel mindkét fél részéről. Félúton ebben a folyamatban Beck hálószobaablakán át jól hallottam, ahogy a farkasok üvölteni kezdenek. A daluk éjszakáról éjszakára változott, attól függően, hogyan éreztem magam. Zengő, gyönyörű, mennyei kórus, nehéz, faillatú bundában. Vagy kísérteties, magányos szimfónia, egymásra hulló hangokkal az éjszakában. Vidám, emelkedő dallam, amely a holdat hívta. Ma éjjel figyelemre éhes, zagyva tömeg vonyított, vakkantásokkal tarkítva. Nyugtalan. Egy disszonáns falka. Általában akkor üvöltöttek így, amikor Beck vagy Paul ember volt, de aznap éjjel velük volt mindkét falkavezér. Csak én hiányoztam. Felálltam. A hideg kő emberi talpamnak feszült. Az ablakhoz léptem. Egy pillanatig tétováztam, aztán kipöccintettem a zárat, és kitártam. Jeges éjszakai levegő zúdult be, de semmit nem számított. Csak ember voltam. Csak én. A farkasok sírása is beömlött, körülvett. Hiányzom? 235

Az összehangolatlan kiáltások folytatódtak, inkább tiltakozásként, mint énekként. Hiányoztok, srácok. Aztán tompa meglepetéssel rájöttem, hogy csak ennyi volt. Ők hiányoztak. Nem az. Ez – ez az ablakkeretnek támaszkodó ember, teli emberi emlékkel, félelmekkel és reményekkel, ez a személy, aki megöregszik majd – ez voltam én, és nem akartam elveszíteni. Nem hiányzott, hogy ott álljak közöttük vonyítva. Az nem volt ahhoz fogható, amit az ujjaim éreztek a gitárom húrjain. Szívszaggató énekük sosem lehetett olyan diadalmas, mint a hangom, amely Grace nevét mondja. – Egyesek aludni szeretnének! – kiáltottam a sötétségbe, amely elnyelte a hazugságot. Az éjszaka elcsendesedett. A sötétség némaságba fagyott, nem voltak madárhangok, nem volt levélzörgés a néma, néma éjben. Csak egy távoli úton surrogó autógumik. – Áááááááááááá! – kiáltottam ki az ablakon, és bohócnak éreztem magam, ahogy a falkámat fenyegettem. Szünet. Elég hosszú ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire akartam, hogy szükségük legyen rám. Aztán újból rákezdtek, éppolyan hangosan, mint addig, a hangjuk egymás fölött bukdácsolt, új céllal. Vigyorogtam. Összerezzentem az ismerős hangra mögöttem; a kezem kis híján átütötte az ablaktáblát. – Azt hittem, van benned annyi állati ravaszság és képesség, hogy meghalld, ha egy kilométerre a földre esik egy gombostű. Grace. Grace hangja. Amikor megfordultam, az ajtóban állt, a vállán hátizsákkal. A mosolya... szégyellős volt. – És itt vagyok, mögéd lopódzom, miközben... mit is csinálsz amúgy? Becsuktam az ablakot, és hunyorogva felé fordultam. Grace itt állt Beck hálószobájának küszöbén. Grace, akinek otthon kellett volna lennie a saját ágyában. Grace, aki kísértette a gondolataimat, amikor nem tudtam álmodni. Nem lepődhettem volna meg jobban. Nem tudtam 236

végig, hogy fel fog tűnni nálam? Nem arra vártam, hogy a saját küszöbömön találjam? Végül visszanyertem az uralmat az izmaim fölött, és átszeltem a szobát. Elég közel voltam, hogy megcsókoljam, de inkább a hátizsákja himbálódzó, elszabadult szíja után nyúltam, és végigfuttattam a hüvelykujjamat a recés felületen. A hátizsák jelenléte megválaszolta az egyik kimondatlan kérdésemet. A másik kérdésemre a leheletében még mindig ott időző farkasillat volt a válasz. És seregnyi más kérdésre – Tudod, mi lesz, amikor rájönnek? Tudod, hogy ez mindent megváltoztat? Jó neked, aminek látni fognak ezután? Aminek engem fognak látni? -szintén „igen" választ kapott, hiszen nem lett volna itt. Ki sem tette volna a lábát a szobájából, anélkül, hogy mindent átgondolt volna. Tehát csak egyetlen kérdést kellett feltennem: – Biztos vagy benne? Grace bólintott. És egyszerre minden megváltozott. Finoman meghúztam a hátizsák szíját, és felsóhajtottam. – Jaj, Grace! – Haragszol? Megfogtam a kezét, és előre-hátra ringattam, táncoltunk anélkül, hogy a lábunk moccant volna. A fejemben Rilke – „Szerelmesem, / te eleve elveszített, soha-el-sem-is-jött, / nem tudom, mily hang drága szívednek" (Jékely Zoltán fordítása.) – és Grace apjának hangja – Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne mondjak olyasmit, amit később megbánhatok – zűrzavarrá állt össze, és a vágy testet öltött, fizikailag, végül, vágyakozó kezeim között. – Félek – mondtam. De éreztem, hogy mosoly ül az arcomon. És amikor meglátta a mosolyomat, az aggodalmas felhő, amelyet észre sem vettem az arcán, elszállt, tiszta égboltot, és végre napsütést hagyva maga után. – Szia – mondtam, és megöleltem. Jobban hiányzott így, hogy valóban a karomban tartottam. Grace 237

Bizonytalan és lassú voltam, akár egy álomban. Valaki más élete volt, amelyben a lány a fiúja házába szökött. Ez nem a megbízható Grace, aki sosem adja be későn a háziját, vagy marad ki éjszaka bulizni, aki sosem csúszik ki a vonal mögül. És mégis itt voltam, ennek a lázadó lánynak a testében, gondosan Sam vadiúj, piros fogkeféje mellé állítva a sajátomat, mintha ide tartoztam volna. Mintha itt szándékoztam volna maradni egy időre. A szemem fájt a fáradtságtól, de az agyam csak brr, berregett éberen. A fájdalom csökkent, elnyugodott. Tudtam, hogy csak elbújt, félretolta a tudat, hogy Sam a közelemben van, de örültem a pihenésnek. A fürdőszobapadlón kis lábköröm-félholdakat láttam a vécékagyló mellett. Ennek a teljes hétköznapisága valahogy hazavezetett, véglegesen. Ott álltam Sam fürdőszobájában, Sam házában, és azt terveztem, hogy az éjszakát Sam hálószobájában töltöm Sammel. A szüleim ki fognak nyírni. Mi lesz az első dolguk reggel? Felhívnak a mobilomon? Hallják, hogy cseng, ott, ahová eldugták? Felhívhatják a rendőrséget, ha akarják. Ahogy apa mondta, még kiskorú vagyok. Lehunytam a szememet, elképzeltem Koenig rendőrt, ahogy bekopog az ajtón, a háta mögött a szüleimmel, akik várják, hogy hazavonszoljanak. Felfordult a gyomrom. Sam halkan kopogott a nyitott fürdőszobaajtón. – Jól vagy? Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy az ajtóban áll. Átöltözött valami melegítőnadrágba és egy pólóba, amin egy polip képe volt. Talán végső soron jó ötlet volt. – Jól vagyok. – Cuki vagy pizsamában – mondta tétova hangon, mintha valami olyat ismert volna be, amit nem akart. Kinyújtottam a kezemet, és a mellkasára tettem, éreztem, ahogy a lélegzete ütemére emelkedik és süllyed a vékony textil alatt. – Te is. Sam kicsi, szomorú mosolyra húzta a száját, aztán levette a kezemet a mellkasáról. Kézen fogva vezetett, lekapcsolta a fürdőszobában a villanyt, és végigmentünk a folyosón. Sam csupasz talpa csattogott a padlón. 238

A hálószobáját csak a folyosó fénye világította meg, és a veranda lámpájának fényudvara az ablakon át. Alig láttam a szépen összehajtogatott takaró fehér formáját az ágyon. A kezemet elengedve Sam megszólalt: – A folyosói villanyt is lekapcsolom majd, ha már odabent vagy, hogy ne menj neki semminek. Lehorgasztotta a fejét, szégyellősnek tűnt, és valahogy tudtam, mit érez. Mintha csak most találkoztunk volna először, mintha sosem csókolóztunk volna, vagy töltöttük volna együtt az éjszakát. Minden teljesen újnak és ijesztőnek tűnt. Bebújtam az ágyba, a kezemnek hűvös volt az ágynemű, miközben a matrac fal felőli széle felé araszoltam. A folyosó elsötétült, és hallottam, hogy Sam felsóhajt – nehéz, reszkető sóhaj volt -, aztán a lépteitől megreccsent a parketta. A szoba épp elég világos volt, hogy lássam a válla árnyékát, amikor mellém bújt az ágyba. Egy pillanatig csak feküdtünk, nem értünk egymáshoz, két idegen, aztán Sam felém fordult, hogy a fejünk ugyanazon a párnán legyen. Amikor megcsókolt, lágy, óvatos szájjal, az első csókunk borzongását éreztem, és minden csókunk összegyűlt ismerősségét. Éreztem a szíve dobbanását a pólóján keresztül, gyors dum-dumokat, amelyek még jobban felgyorsultak, amikor a lábaink összefonódtak. – Nem tudom, mi fog történni – mondta halkan. Az arca a nyakam mellett volt, a szavai egyenesen a bőrömbe szivárogtak. – Én sem – mondtam. Az idegesség és az a dolog a bensőmben facsarta a gyomromat. Odakint a farkasok váltakozva énekeltek, hangosabban majd halkabban, most alig lehetett hallani. Sam nagyon csendes volt mellettem. – Hiányzik? – kérdeztem. – Nem – mondta túl gyorsan ahhoz, hogy elhiggyem, valójában elgondolkodott a kérdésen. Egy pillanat múlva megkaptam a válasz többi részét, dadogva, tétován: – Én ezt akarom. Én én akarok lenni. Tudni akarom, mit csinálok. Emlékezni akarok. Számítani akarok. De nem volt igaza. Mindig számított, akkor is, amikor farkas volt a házunk mögötti erdőben.

239

Gyorsan elfordítottam a fejemet, hogy megtöröljem az orromat a papír zsebkendőben, amit a fürdőszobából hoztam magamnak. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, véres lett. Sam mély lélegzetet vett, és körém fonta a karjait. A vállamba temette az arcát, és éreztem, hogy a markába szorítja a pizsamafelsőm anyagát, amikor beszívja az illatomat. – Maradj velem, Grace – suttogta, én pedig a mellkasához szorítottam remegő ökleimet. – Kérlek, maradj velem! Éreztem a saját bőrömön a betegesen édes mandulaillatot, és tudtam, hogy nem csak a ma éjszakáról beszél. Sam Pillangó vagy, mi visszaalakul, Kinek – karomba gubózva, zárva. Átkomat megörökölve – hullik, lehullik a szárnya. elengedsz engem engedsz

240

Negyvenkettedik fejezet Sam ÉLETEM LEGHOSSZABB NAPJA azzal kezdődött és végződött, hogy Grace lehunyta a szemét. Másnap reggel nem kifejezetten Grace-szel a karomban ébredtem, hanem inkább egy rajtam és a párnámon bájtalanul elterülő Grace-szel, aki a matrachoz szegezett. Napfény keretezett minket, az ablakon beáradó napnégyzet tökéletesen magába fogta a testünket. Már későre járt, elaludtunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta nem aludtam így, holtan a világra, gondolattalanul a napsütésben. Felkönyököltem, furcsa, zuhanó érzésem támadt, mintha ezernyi átéletlen nap súlya halmozódott volna bennem egymásra, amikor lenéztem Grace-re. Motyogva ébredezett. Amikor felém fordította az arcát, megpillantottam egy vörös villanást, mielőtt az arcára fektette a karját. – Uhh – mondta a szemét kinyitva, hogy a csuklójára nézzen. – Kell egy pézsé? – kérdeztem. Grace felnyögött. – Majd én hozok. – Semmi baj – mondtam -, már fent vagyok. – Nem is. – De igen. Nézd! Könyökölök. Ezerszer jobban fent vagyok, mint te. – Normális esetben ez lett volna az a pont, amikor lehajolok és megcsókolom, megcsiklandozom, vagy végigsimítok a combján, vagy a hasára teszem a kezemet, de aznap féltem, hogy összetöröm. Grace úgy nézett rám, mintha feltűnt volna ezek hiánya. – A pólódba is beletörölhetem az orromat. – Értettem! – Kicsusszantam az ágyból, hogy hozzak egy zsebkendőt. Amikor visszaértem, a haja kócosan lógott, elrejtve az arcát. Megjegyzés nélkül megtörölte a karját, gyorsan összegyűrte a zsebkendőt, de nem volt elég gyors, hogy ne lássam rajta a vért. Megfeszültem. A kezébe adva egy csomag zsebkendőt, megszólaltam: – Szerintem orvoshoz kellene mennünk. 241

– Az orvosok semmire sem jók – mondta Grace. Az orrát nyomkodta a papír zsebkendővel, de nem volt ott semmi. Megtörölte a karját. – Akkor is el akarok menni – mondtam. Valaminek oda kellett csempésznie az aggodalmat a mellkasomba. – Utálom az orvosokat. – Tudom – mondtam. Ez igaz volt. Grace erről elég világosan fogalmazott azelőtt; személy szerint azt gondoltam, hogy ennek több köze van ahhoz, hogy utálja fecsérelni az idejét, mint akármilyen félelemhez vagy ellenérzéshez az egészségügyi szakma képviselői iránt. Azt hittem, igazából a várótermektől ódzkodik. – Az egészségközpontba megyünk. Ők gyorsabbak. Grace fintorgott, aztán beleegyezően vállat vont. – Oké. – Köszönöm – mondtam megkönnyebbülve, miközben ő visszahanyatlott a párnára. Grace behunyta a szemét. – Nem hiszem, hogy bármit is találnának. Azt gondoltam, valószínűleg igaza van. De mi mást tehettem? Grace Részben el akartam menni, hátha segíthet. De még jobban féltem attól, hogy mi lesz, ha nem? Milyen lehetőségem marad, ha ez kudarcot vall? Az egészségközpont csak fokozta a nap valószerűtlenségét. Én sosem jártam ott, de Samnek ismerős volt a környezet. A falakat rothadó tengerzöldre festették, a vizsgálóban pedig négy torz gyilkos bálna ugrándozott a zöld hullámok között. Miközben a nővér és az orvos engem kérdezgetett, Sam egyfolytában zsebre dugdosta és kihúzta a kezét. Amikor ránéztem, pár percre abbahagyta, aztán elkezdte az ujjait ropogtatni helyette. Szédültem, amit elmondtam az orvosnak, az orrom pedig udvariasan bemutatta a nővérnek, hogyan szokott vérezni. Csak a gyomorfájásomat tudtam leírni nekik, és mindketten rejtelmesen néztek, amikor megpróbáltam rávenni őket, hogy szagolják meg a bőrömet (az orvos végül megtette).

242

A belépésünk után kilencvenöt perccel egy szezonális allergiára felírt gyógyszerrel, egy javaslattal, hogy tömjem magamat vassal, egy sós orrspray-vel, valamint egy a kamaszokról és az alváshiányról szóló hegyi beszéd emlékével távoztunk. Ja, és Sam hatvan dollárral szegényebb lett. – Jobban érzed magad? – kérdeztem Samtől, amikor kinyitotta előttem a Volkswagen ajtaját. Púpos madárnak látszott a tavaszi időjárásban, fekete volt és merev a szürke felhők előtt. Lehetetlen volt megmondani a felhős égből, hogy most kezdődik a nap, vagy most ér véget. – Igen – mondta. Még mindig pocsék hazudozó volt. – Jó. – Én pedig még mindig szenzációs. És az a valami az izmaimban felnyögött, kinyújtózott és fájt. Sam elvitt egy kávéra, amit nem ittam meg, és miközben a Kenny büfében ültünk, a mobilja megszólalt. Sam felém fordította a készüléket, hogy lássam, Rachel száma van a kijelzőn. Hátradőlve átadta nekem a telefont. A karja a nyakam mögött volt, nagyon kényelmetlen, de nagyon kedves módon, ezért nem tudtam megmozdulni. A karjának simítottam az arcomat, és kinyitottam a telefont. – Halló. – Grace, jézusom, te totál begolyóztál? Összeszorult a gyomrom. – Biztosan beszéltél a szüleimmel. – Felhívtak otthon. Biztosan felhívták a Tundra Királynőjét is. Azt akarták tudni, hogy nálam vagy-e, mert kétségtelenül nem a saját ágyadban töltötted az éjszakát, és nem voltál telefonközelben ma, és kissé aggódtak, de úgy, hogy abba nagyon kellemetlen volna belekeverednem! A homlokomra szorítottam a kezemet, és az asztalra könyököltem. Sam udvariasan úgy tett, mintha nem figyelne, bár Rachel hangja tisztán hallható volt. – Sajnálom, Rachel. Mit mondtál nekik? – Tudod, hogy nem tudok jól hazudni, Grace! Nem mondhattam nekik, hogy nálunk vagy! – Tudom – feleltem. 243

– Úgyhogy azt mondtam, Isabelnél vagy. Hunyorítottam. – Azt mondtad? – Mit kellett volna mondanom? Hogy A Fiúnál vagy, hogy aztán megöljenek mindkettőtöket? A hangom kicsivel harciasabb volt, mint szerettem volna. – Végül úgyis rájönnek. – Hogy érted ezt? Grace Brisbane, ugye nem gondolod komolyan, hogy nem mész haza? Mondd, hogy csak azért csinálod, mert pillanatnyilag haragszol rájuk, amiért szobafogságra ítéltek. Vagy mondd, hogy csak azért, mert nem tudsz élni A Fiú lenyűgöző Fiúságai nélkül még egy éjszakát. De ne mondd, hogy azt hiszed, ez örökre szól! Sam arca furcsa fintorba torzult a Fiúságai említésére. – Nem tudom – válaszoltam Rachelnek. – Nem gondolkodtam ennyire előre. De nem, nem igazán érzem úgy, hogy mostanában visszamennék. Anya segítőkészen elmesélte, hogy szerinte Sam csak egy kaland, és hogy meg kell tanulnom, mi a különbség a szerelem és a vágy között. És múlt éjjel apa azt mondta, hogy tizennyolc éves koromig nem találkozhatunk. Sam sebzettnek látszott. Ezt a részt nem mondtam el neki. – Azta. A szülőfélék korlátoltsága mindig meg tud lepni. Főleg, mert A Fiú... nos, A Fiú nyilván hihetetlen, tehát mi a gondjuk vele? De akkor is, mit kéne csinálnom? Meg fogtok... öhm. Na, mi fog történni? – Végül megunom, hogy ugyanazt a két pólót kell hordanom állandóan, és haza kell majd mennem, hogy szembenézzek velük – mondtam. – De addig, azt hiszem... azt hiszem, nem beszélek velük. – Fura volt kimondani. Igen, dühös voltam rájuk azért, amit mondtak. De azt is tudtam, hogy önmagában azért ez annyit nem számított, hogy megszökjek. Az viszont igen, hogy ez csak a jéghegy csúcsa volt, és nem is annyira megszöktem, inkább csak hivatalossá tettem a közöttünk lévő érzelmi távolságot. Ma sem láttak többet belőlem, mint a kamaszéveim legtöbb napján. – Azta – mondta Rachel. Az ember abból tudta, hogy Rachel teljesen paff, hogy csak ennyit tudott mondani. – Végeztem – mondtam, és meglepett, hogy a hangom megremeg, de csak egy kicsit. Reméltem, hogy Sam nem vette észre. Odafigyeltem, 244

hogy a hangom kemény legyen, amikor hozzátettem: – Nem teszek úgy többé, mintha boldog család lennénk. Egyszer s mindenkorra én gondoskodom magamról. Hirtelen nagyon fontosnak tűnt ez a pillanat, ahogy ültünk a Kennyben, a szalvétatartóban Sam arca tükröződött, ahogy felém hajol, én pedig úgy éreztem magam, akár egy sziget, amely egyre távolabb és távolabb sodródik a parttól. Éreztem, ahogy az agyam lefényképezi a jelenetet, a lagymatag világítást, a tányérok csorba szélét, az előttem álló, még mindig teli kávésbögrét, Sam egymás fölött viselt pólóinak semleges színét. – Azta – mondta újból Rachel. Egy hosszú pillanatra elhallgatott. – Grace, ha tényleg komolyan gondolod... légy óvatos, oké ? Úgy értem... ne bántsd meg A Fiút! Ez olyan háborúnak látszik, ami után sok hulla marad, és a környező megyék falvai is kimerülnek a háborús fosztogatástól. – Higgy nekem – mondtam -, A Fiú az egyetlen dolog ebben az egészben, amihez elszántan ragaszkodom. Rachel hatalmasat sóhajtott. – Jól van. Tudod, hogy megteszem, amit csak kérsz. Valószínűleg koccannod kéne a hegyes orrú csizmák viselőjével is, hogy biztos legyen, tudja, mi folyik. – Köszi – mondtam, és Sam a vállamra hajtotta a fejét, mintha hirtelen annyira kimerült volna, mint én. – Holnap találkozunk, jó? Rachel beleegyezett, és letette. Visszacsúsztattam a telefont Sam oldalzsebes nadrágjába, aztán a fejére hajtottam a fejemet. Lehunytam a szemem, és egy pillanatig csak beszívtam a haja illatát, és úgy tettem, mintha már Beck házában lennénk. Csak össze akartam gömbölyödni Sammel, és nem aggódni azon, hogy szembe kell néznem a szüleimmel, vagy Cole-lal, vagy a mandula- és farkasillattal, amelyet megint eregetett a bőröm. – Ébresztő – mondta Sam. – Nem alszom – feleltem. Sam csak nézett rám. Aztán a kávémra. – Nem ittad meg a folyékony energiádat, Grace. – Nem várt a válaszomra, egyszerűen csak kivett néhány bankjegyet a tárcájából, és a saját üres bögréje alá csúsztatta. Fáradtnak látszott, és idősebbnek, sötét 245

karikák virítottak a szeme alatt, és engem hirtelen elöntött a bűntudat. Nagyon megnehezítettem a dolgokat számára. A bőröm fura volt és viszketett; megint éreztem a réz ízét a számban. – Menjünk haza – szóltam. Sam nem kérdezte, melyik hazára gondolok. A szó már csak egyetlen helyet jelentett.

246

Negyvenharmadik fejezet Sam TUDNOM KELLETT VOLNA, HOGY IDE VEZET. ÉS talán tudtam is, mert nem voltam meglepve, amikor megpillantottam a Beck kocsibejáróján álló kék terepjárót. Az a fajta fényes, hatalmas járgány volt, amelyben elfért volna egy kisebb bolt. A rendszámtáblán az állt, CULPEPER, és Tom Culpeper állt előtte. Vadul gesztikulált Cole-nak, akit mélységesen hidegen hagyott. Nem voltak rossz érzéseim Tom Culpeperrel kapcsolatban azokon kívül, amelyek arra sarkallták, hogy farkasokra vadásszon, és engem nyakon lőjön. Úgyhogy összeszorult a gyomrom, amikor megláttam a kocsibejárón. – Az ott Tom Culpeper? – kérdezte Grace, és a hangjában ott volt a lelkesedés minden hiánya, amit én is éreztem. – Gondolod, hogy Isabel miatt jött? Amikor leparkoltam az utcán, a végtagjaimon nyugtalan bizsergés futott végig. – Nem – mondtam. – Nem hiszem, hogy azért jött. Cole Tom Culpeper egy pöcs volt. Én gondolhattam ilyet, mivel én is az voltam. Öt perce próbálta kihúzni belőlem, hogy hol van Beck, amikor Sam kicsi, szürke Volkswagenje megállt a járda mellett. Sam összeszorított szájjal szállt ki a kocsiból a kormány mögül. Tisztán látszott, hogy van közös múltja a faszival. Tom Culpeper befogta a száját, amikor Sam átsétált a törékeny füvön. Nem vetett árnyékot a napfénytelen délutánban. – Mit tehetek önért? – kérdezte Sam. Culpeper a khaki nadrágja zsebébe akasztotta a hüvelykujjait, és Samet méregette. Hirtelen kedélyessé és bizalmassá vált. – Te vagy Geoffrey Beck sráca. Az örökbefogadott. Sam mosolya törékeny volt. 247

– Igen. – Nem tudod, itthon van? – Tartok tőle, hogy nincs – felelte Sam. Grace is csatlakozott hozzánk, köztem és Sam között állt meg. Az arcán halvány fintor ült, mintha olyan zenét hallana, amit más nem, és nem tetszene neki. Culpeper barátságos arckifejezése kiélesedett, amikor meglátta a lányt. Sam hozzátette: – Majd mondom neki, hogy benézett. – Ma már nem jön vissza? — kérdezte Culpeper. – Nem, uram. – Samnek sikerült egyszerre udvariasnak és szemtelennek lennie. Talán akaratán kívül. – Nagy kár. Mert van itt valami, amit nagyon szerettem volna személyesen átadni neki. De végtére is, azt hiszem, te is átadhatod. – Az állával a terepjáró hátulja felé bökött. Sam arca szürke lett, akár az ég odafent, amikor követtük a krapekot. Grace hátramaradt. – Gondolod, hogy ez talán érdekelheti Mr. Becket? – kérdezte Culpeper. Felemelte a hátsó ajtót. Az a pillanat. Vannak pillanatok, amelyek megváltoztatnak egy életre, és ez az én pillanatom volt. A kocsi hátuljában, műanyag szatyrok és egy benzineskanna mellett egy halott farkas hevert. Az oldalán feküdt, kissé megtaszítva, hogy beférjen, a lábai keresztben pihentek egymáson. Vér száradt a nyaka szőrére és a hasára. A szája kissé nyitva volt, a nyelve ernyedten lógott a szemfogai közül. Victor. Sam a szájához kapta az öklét, nagyon lágyan, aztán leengedte a karját. Bámultam a fakószürke arcot, rajta a sötét rajzolattal, és Victor barna szemét, amely üresen bámult a raktér kárpitozott belsejébe. Karba téve ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ne remegjen. A szívem magánkívül vert, kétségbeesetten. El akartam fordulni, de nem tudtam. – Mi ez? – kérdezte Sam hűvösen. Culpeper megragadta a farkas hátsó lábait, és egyetlen rántással áthúzta a testet a lökhárítón. Undorító puffanással ért földet a betonon. Grace felkiáltott, a hangja teli volt rémülettel, ami épp kezdett bennem is feltámadni. 248

El kellett fordulnom. Mintha kicsavarodtak volna a beleim odabent. – Meséld el ezt az apádnak – vicsorgott Culpeper. – Mondd meg neki, hogy ne etesse tovább ezeket a dögöket. Ha meglátok még egyet a birtokomon, le fogom lőni. Le fogok lőni minden egyes farkast, ami a szemem elé kerül. Ez itt Mercy Falls, nem a National Geographic. – Grace-re nézett, aki olyan rosszul festett, ahogyan én éreztem magam. – Azt hittem, több eszed van annál, hogy ilyen társaságba keveredj, tekintve, hogy kicsoda az apád — mondta neki Culpeper. – Jobb társaságba, mint a lánya? – sikerült Grace-nek visszavágnia. Culpeper halványan elmosolyodott. Sam nagyon, nagyon elcsendesedett, de Grace hangja mintha életre keltette volna. – Mr. Culpeper, biztos vagyok benne, hogy tisztában van a nevelőapám foglalkozásával. – Nagyon is. Egyike azon kevés dolognak, ami közös bennünk. Sam hangja zavaróan egyenletes volt. – Eléggé biztos vagyok benne, hogy vannak jogi következményei annak, ha elhullott vadállatot hagy egy magánterületen. Jelenleg nincs vadászidény semmilyen állatra, és főleg nem farkasokra. És gondolom, ha valaki tud erről a körülményről, az ő lesz. Tom megrázta a fejét, és visszament a vezetőülés melletti ajtóhoz. – Jól van. Sok szerencsét hozzá. Fél évnél többet kell évente Mercy Fallsban tölteni, ha azt akarja, hogy a bíró mellé álljon. Annyira be akartam neki húzni egyet, hogy az fájt. Le akartam törölni a mosolyt a pofájáról. Nem hittem, hogy meg tudom állni. Érintést éreztem a karomon, és amikor lenéztem, láttam, hogy Grace ujjai fogják a csuklómat ökölbe szorított kezem fölött. Az ajkába harapva felnézett rám. A szemében és a vállán láttam, hogy ő is ki akarja verni a szart a fickóból, és épp ez állított meg. – Jobban tennéd, ha elvinnéd ezt onnan, ha nem akarod, hogy áttolassak rajta – szólt Culpeper, és becsapta a kocsiajtót. Odarohantunk, hogy elhúzzuk Victor testét az útból, épp mielőtt a kocsi motorja felbőgött, és Culpeper kitolatott az útra. Évezredek óta nem éreztem magam ilyen fiatalnak, ennyire tökéletesen tehetetlennek egy felnőttel szemben. 249

Amikor a kék terepjáró eltűnt szem elől, Grace megszólalt: – Elment. A rohadék. Lerogytam a földre a farkas mellé, és felemeltem a pofáját. Victor szemei visszanéztek rám, tompán, élettelenül, másodpercről másodpercre veszett ki belőlük minden jelentés a halál innenső oldalán. Én pedig azt mondtam, amit már rég ki kellett volna mondanom... – Sajnálom, Victor. Annyira sajnálom... – A legutolsó embernek, akit valaha is el akartam pusztítani.

250

Negyvennegyedik fejezet Sam MINTHA MÁR TÚL SOK SÍRT ÁSTAM VOLNA EBBEN AZ ÉVBEN. Cole-lal kihoztuk a garázsból az ásót, és felváltva ástunk a félig fagyott földben. Nem tudtam, mit mondjak neki. A szám mintha tele lett volna szavakkal, amelyeket Tom Culpepernek kellett volna mondanom, és amikor próbáltam keresni köztük valami maradékot Colenak, nem sikerült. Azt akartam, hogy Grace várjon bent, de ragaszkodott hozzá, hogy velünk jön. A fák közül figyelt, a mellén szorosan összefont karral, vörös szemmel. A nyári szépsége miatt választottam ezt a lejtős, ligetes helyet: amikor esett az eső, felfordította a leveleket, amelyek ragyogó fehér háta hullámzott a szélben. Viszont sosem voltam itt emberként az évnek ennek a szakában, hogy lássam, ugyanolyan szép most is. Miközben ástunk, az este átformálta az erdőt, meleg napfényszalagokat vetett a talajra, és kék árnyékcsíkokat festett a testünkre. Minden sárgában és indigókékben úszott, akár egy impresszionista festmény három kamaszról egy esti temetésen. Cole megint átalakult, mióta legutóbb láttam. Amikor átadtam neki az ásót, váltottunk egy pillantást. És először azóta, hogy megismertem, az arca nem volt üres. Amikor a tekintetünk találkozott, fájdalmat és bűntudatot láttam... és Cole-t. Végre, Cole. Victor teste pár méterre feküdt tőlünk, félig betakarva egy lepedővel. A fejemben dalszöveg íródott neki, miközben ástam. Ha hajózol idegen sziget felé, Ha nem lelsz a hazai útra. Már mély tenger alatt jársz, úgy bizony. Talpunk alatti kútba'. Grace elkapta a pillantásomat, mintha tudná, mit csinálok. A dal akár róla is szólhatott volna, ezért inkább kivertem a fejemből a sorokat. 251

Ástam, aztán vártam, hogy áshassak. Erre gondoltam, amikor lement a nap. Amikor a sír elég mély volt, mindketten tétováztunk. Onnan, ahol álltunk, láthattuk Victor hasát és a sebet, amelybe belehalt. Végül állatként halt meg. Könnyedén lehetett volna Beck vagy Paul teste, amit Culpeper kihúzott a kocsija hátuljából. Tavaly én is lehettem volna. Majdnem én voltam. Grace Cole nem tudta megtenni. Amikor végeztek az ásással, és végre Sam mellé állt, és nézte a gödör mellett heverő testet, láttam, hogy Cole nem képes rá. Felismertem az önuralom mázát, ahogy ott állt, akadozó lélegzettel, amely minden egyes kilégzésnél megrázta a testét. Ott voltam. – Cole – szóltam, és Sam és Cole feje is felém fordult. Le kellett nézzenek, mert már rég túl fáradt voltam, hogy állva maradjak. A helyemről, a hideg, száraz levelek közül Victor felé intettem. – Miért nem mondasz valamit? Úgy értem, Victornak. Sam meglepetten rám hunyorított. Azt hiszem, elfelejtette, hogy nekem már egyszer el kellett búcsúznom tőle. Tudtam, milyen érzés. Cole nem nézett egyikünkre sem. A homlokához nyomta a kézfejét, és nyelt egyet. – Én nem... öhm... — Elhallgatott, mert bizonytalan volt a hangja. Láttam, ahogy az ádámcsutkája megmozdul, amikor újra nyelt egyet. Megnehezítettük számára. Egyszerre kellett harcolnia a gyásszal és a könnyeivel. Sam észrevette, és megszólalt: – Elmehetünk, ha egyedül akarsz maradni. – Kérlek, ne – suttogta Cole. Cole arca még száraz volt, de egy könnycsepp, hidegen a forró arcomon, legördült az államról. Sam várt egy hosszú pillanatig, hogy Cole megszólaljon, és amikor nem beszélt, egy verset idézett, halk és hivatalos hangon. „A hang felé 252

tart a halál, / mint egy cipő, amiben nincs láb, ruha, amelyben nincsen ember..." (Somlyó György fordítása.) Figyeltem, ahogy Cole tökéletesen nyugton maradt, miközben Sam beszélt. Nem mozdult. Nem lélegzett. Olyan nyugalomban volt, amiről tudni, hogy egészen átjárja. Sam egy lépéssel közelebb lépett, aztán óvatosan Cole vállára tette a kezét. – Ez nem Victor. Ez valami, amit Victor viselt egy kis ideig. Már nem. Mindketten a farkas merev, kicsi és holtában legyőzöttnek látszó testét nézték. Cole a földre rogyott. Cole Meg kellett néznem a szemét. Kitakartam a testet, így nem volt semmi köztem és Victor barna szeme között. Üres és távoli volt, a valódi szemének kísértete. A hideg megrázta a vállamat, finom fenyegetésként, hogy mi fog történni, de félretoltam, ki a fejemből. A szemébe néztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem egy farkas lenne körülötte. Eszembe jutott az a nap, amikor megkérdeztem Victort, nem akar-e zenekart csinálni velem. A szobájában voltunk, amely egy rész ágyból és három rész dobszerkóból állt, ő pedig épp szólózott. A visszhang úgy verődött vissza a kis szobában, mintha három dobos verné. A poszterek keretei zörögtek a falon, az ébresztőórája pedig lassan szökdécselt az éjjeliszekrény széle felé. Victor szeme mániákus buzgóságtól fénylett, és őrült képet vágott minden alkalommal, amikor megrúgta a basszdobot. Alig hallottam Angie kiabálását a szomszéd szobából: – Vic, vérzik tőled a fülem! Cole, csukd be azt a hülye ajtót! Becsuktam magam mögött Victor szobájának ajtaját. – Jól hangzik – mondtam neki. Victor odadobta az egyik dobverőjét. Az elívelt a fejem mellett, utána kellett ugranom, hogy elkapjam. Rácsaptam a cintányérra. – Victor! – üvöltött Angie. 253

– Ezek varázskezek! – kiabált Victor. – Egy nap az emberek fizetni fognak a kiváltságért, hogy hallhassák! – ordítottam vissza. Victor rám vigyorgott, és gyors futamot ütött egy dobverővel és lábdobbal. Megint rácsaptam a cintányérra, csak hogy felhúzzam Angie-t, aztán Victorhoz fordultam. – Mi újság? – kérdezte. Megint nekiesett a doboknak, futam közben ráütött a kezemben tartott dobverőre. – Szóval, felkészültél a dologra? – kérdeztem. Victor leengedte a dobverőjét. A pillantása megállapodott rajtam. – Mire? – NARKOTIKA – mondtam. Most, a jeges, hideg szélben, az eltűnő nap alatt kinyúltam, és megérintettem Victor vállának bundáját. Reszelős és egyenetlen hangon megszólaltam: – Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek. Azért jöttem ide, hogy elfelejtsek mindent. Azt hittem... Azt hittem, nincs vesztenivalóm. A farkas ott feküdt, kicsi volt, szürke és sötét a halványuló fényben. Halott. Muszáj volt néznem a szemét. Nem hagyhattam, hogy elfelejtsem, ez nem egy farkas. Ez Victor. – És tényleg működött, Victor – ráztam meg a fejemet. – Tudod, nem igaz? Minden elmúlik, amikor farkas vagy. Pont ezt akartam. Annyira, annyira jó! A tökéletes semmi. Most farkas lehetnék, és nem emlékeznék erre. Mintha soha nem is történt volna meg. Nem érdekelne, hogy halott vagy, mert arra sem emlékeznék, ki vagy. A látómezőm szélén láttam, ahogy Sam elfordítja tőlem az arcát. Élesen érzékeltem, hogy nem néz se rám, sem Grace-re. Behunytam a szemem. – Mindez... a... fájdalom. Ez... – A hangom megint cserbenhagyott, hirtelen veszélyesen bizonytalanná vált. De nem hagyhattam abba. Kinyitottam a szememet. – Bűntudat. Azért, amiért ezt tettem veled. Azért, amit mindig is csináltam veled. Ez... ez el fog múlni. – Elhallgattam, megdörzsöltem az arcomat. A hangom alig volt hallható. – De mindig ezt csinálom, nem, Vic? Elcseszem a dolgokat, aztán eltűnök. 254

Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a farkas egyik mellső mancsát; a szőr durva és hideg volt az ujjaim között. – Jaj, Vic! – mondtam, és a hangom elakadt a torkomban. – Annyira jó voltál! Varázskezek. – Soha többé nem lesznek kezei. A következő részt nem mondtam ki hangosan. Soha többé, Victor. Végeztem a meneküléssel. Sajnálom, hogy ez volt az ára, hogy megértsem. A szemem sarkából megpillantottam valamit, a sötétség megváltozott. Farkasok. Emberként sosem láttam még ennyit belőlük, de most a fák közötti sötét résekből bugyogtak elő. Tízen? Tizenketten? Elég messze voltak, hogy majdnem azt higgyem, csak képzelem a homályos alakokat. Grace pillantása is rajtuk függött. – Sam – suttogta. – Beck. – Tudom – mondta Sam. Mindannyian megdermedtünk, vártuk, meddig maradnak a farkasok, és hogy közelebb jönnek-e. Victor mellett kuporogva tudtam, hogy a csillogó szemek mindannyiunknak valami mást jelentenek. Samnek a múltat. Számomra a jelent. Grace jövőjét. – Victor miatt jöttek? – kérdezte Sam halkan. Senki nem felelt. Rájöttem: én vagyok az egyetlen, aki azért gyászolja Victort, aki valójában volt. A farkasok maradtak, ahol voltak, a jövendő éjszaka nézőközönsége. Végül Sam megfordult, és megkérdezte: – Készen állsz? Nem hittem, hogy ez olyasmi, amire fel lehet készülni, de eltakartam Victor arcát a lepedővel. Együtt, Sam meg én, megemeltük – a súlya semminek érződött kettőnk között és gyengéden a sírjába tettük, miközben Grace és a falka figyelt minket. Az erdő teljesen elnémult. Aztán Grace végül bizonytalanul, fél kezét a hasára szorítva felállt. Sam összerezzent, amikor az egyik farkas énekelni kezdett. Halk, szomorú hang volt, sokkal inkább emberi, mint azt lehetségesnek hittem. 255

A többi farkas hangja egyenként adódott hozzá, ahogy az este sötétedett, a dal úgy duzzadt, kitöltve az erdő minden hasadékát és vízmosását. Felébresztett bennem valami elmémben mélyre temetett farkasemléket, amelyben az égnek emelt fejjel hívtam a tavaszt. A magányos dal mindennél jobban megértette velem, hogy a sírban Victor hideg teste fekszik, és amikor a tenyerembe temettem az arcomat, rádöbbentem, hogy nedves az arcom. A kezemet leengedve láttam, hogy Sam Grace-hez lép, és megtartja az imbolygó lányt. Szorosan ölelte, ellentmondva a ténynek, hogy végül mindannyiunknak el kell engednünk.

256

Negyvenötödik fejezet Sam AMIKOR BEMENTÜNK, NEHÉZ VOLT MEGÁLLAPÍTANI, ki néz ki rosszabbul, a gyásztól lesújtott Cole, vagy Grace, akinek a szeme hatalmasnak látszott sápadt arcában. Fájt rájuk nézni. Cole leroskadt az egyik székre az ebédlőasztal mellé. Én a kanapéhoz vezettem Grace-t, és leültem mellé. Szerettem volna bekapcsolni a rádiót, beszélni hozzá, csinálni valamit, de mindent elhasználtunk már, így csak ültünk némán, elveszve a gondolatainkban. Egy óra múlva, amikor meghallottam, hogy nyílik a hátsó ajtó, mind a hárman összerezzentünk. Egy kicsit megnyugodtunk, amikor kiderült, hogy Isabel az, fehér, prémgalléros dzsekijébe burkolózva, a szokásos csizmában. A pillantása az asztalnál ülő, összefont karjaira hajoló Coleról rám, aztán végül Grace-re siklott, aki a mellkasomra dőlve feküdt. – Apád itt járt – mondtam hülyén, mert más nem jutott eszembe. – Tudom. Láttam, de akkor már késő volt. Nem tudtam, hogy idehozza. – Isabel az oldalához szorította a karját. – Hallanotok kellett volna, hogy károgott, amikor visszajött. Vacsora utánig nem tudtam lelépni, azt mondtam, könyvtárba megyek, mert ez az egyetlen hely, amiről nem tudja, hogy mikor van nyitva. – Hallgatott egy sort, félig Cole mozdulatlan alakja felé fordította a fejét, aztán vissza felém. – Ki volt az ? Úgy értem, a farkas. Az ebédlőasztal felé pillantottam, amely épphogy látszott a kanapéról, ahol ültünk. Tudtam, hogy Cole hall minket. – Victor volt. Cole barátja. Isabel figyelme visszatért Cole-hoz. – Nem is tudtam, hogy vannak barátai... – Úgy tűnt, rájött, hogy milyen szörnyen hangzik, mert hozzátette: – Itt. – Igen – mondtam együttérzőn. Bizonytalannak látszott, Cole-ra nézett, aztán megint ránk. Végül azt mondta: – Azért jöttem, hogy megtudjam, mi a terv. – Terv? – kérdeztem. – Mire? 257

Isabel ismét Cole-ra nézett, aztán Grace-re kicsivel hosszabban, majd rám meresztette a mutatóujját. Csikorgó mosollyal megszólalt: – Beszélhetnék veled egy percre? A konyhában? Grace tompán felemelte a fejét, és a homlokát ráncolta Isabelre, de odébb húzódott tőlem, hogy követhessem a konyhába. Alig léptem át a küszöböt, Isabel hangja belém harapott: – Mondtam, hogy a farkasok a házunk körül járnak, és hogy az apám nem nagy rajongó. Mire vártál? A vád hallatán felszaladt a szemöldököm. – Micsoda? Amit az apád művelt, azt kellett volna megelőznöm? – Te vagy a falkavezér. Ők most már a te farkasaid. Nem ülhetsz csak itt. – Nem igazán gondoltam, hogy apád kimegy, és... Isabel közbevágott: – Mindenki tudja, hogy apám mindenre lő, ami nem tud visszalőni. Arra számítottam, hogy csinálsz valamit! – Nem tudom, mit kéne tennem, hogy távol tartsam a farkasokat a területetektől. Azért mennek a tóhoz, mert ott jól lehet vadászni. Tényleg nem gondoltam, hogy a fegyvermániás apád feltűnően fittyet hányna a vadászati- és a fegyvertörvényre, hogy bebizonyítsa az igazát. – A hangom vádló volt, amiről tudtam, hogy nem fair. Isabel felnevetett, a nevetése ugatásnak tűnt, rövid és humortalan volt. – Neked, mindenki közül neked kellene a legjobban tudnod, hogy mire képes, az isten szerelmére! És mindeközben meddig fogsz még úgy tenni, mintha Grace-nek nem lenne semmi baja? Hunyorogtam. – Ne nézz rám ilyen birkaszemekkel! Ott ülsz vele, ő meg úgy néz ki, mint valami rákos beteg. Borzalmasan fest. És olyan szaga van, mint annak a döglött farkasnak. Szóval, mi folyik itt? Megrándult az arcom. – Nem tudom, Isabel – feleltem. A hangom még számomra is fáradtnak hangzott. – Elmentünk ma a klinikára. Semmi. – Hát akkor vidd a kórházba! – Mit gondolsz, mit fognak csinálni vele a kórházban? Talán, talán vért vesznek tőle. Mit gondolsz, mit találnak majd? Gondolom, a 258

„vérfarkas" nem szerepel a legtöbb listán, és nincs olyan diagnózis sem, hogy „olyan szaga van, mint egy beteg farkasnak". – Nem akartam dühösnek tűnni, nem haragudtam Isabelre. Saját magamra haragudtam. – Szóval akkor csak... mit is? Várjuk, hogy valami rossz történjen? – Mit kellene tennem? Kórházba vinni, és követelni, hogy oldjanak meg egy problémát, amivel még nem is találkoztak? Ami nincs benne az MSD Orvosi Kézikönyvben? Nem gondolod, hogy egész nap ezen aggódom? Egész héten? Nem gondolod, hogy kicsinál a gondolat, hogy nem tudom, mi történik? Nem mintha biztosra mehetnénk. Erre nincs... nincs példa. Soha senki nem volt olyan, mint Grace. Én itt a sötétben hadakozom, Isabel! Isabel rám meredt. Láttam, hogy a szeme kicsit kipirult a fekete smink mögött. – Gondolkozz! Légy kezdeményező, ahelyett, hogy csak válaszolsz a történésekre. Azt kellene keresned, mi ölte meg az első farkast, ahelyett, hogy bánatos szemekkel nézed Grace-t. És mégis mit gondoltál, amikor engedted, hogy itt maradjon? A szülei olyan üzenetet hagytak a hangpostámon, amin szalonnát lehet sütni. Mi lesz, ha megtudják, hol laksz, és megjelennek itt, miközben Cole átváltozik? Az aztán nagyszerű kezdet lenne egy beszélgetéshez. És ha már szóba került Cole... Tudod, hogy kicsoda? Mi a francot csinálsz, Sam? Mi a francra vársz még? Elfordultam tőle, és összekulcsoltam a kezemet a tarkómon. – Istenem, Isabel! Mit akarsz tőlem? Mit akarsz? – Azt akarom, hogy nőj fel – csattant Isabel. – Mit gondoltál, örökké abban a könyvesboltban dolgozhatsz, és egy álomvilágban élhetsz Grace-szel? Beck elment. Most te vagy Beck. Kezdj felnőttként viselkedni, vagy mindent elveszítesz. Gondolod, hogy az apám megáll egynél? Mert én már most megmondom, hogy nem végzett. És mit gondolsz, mi lesz, amikor keresni kezdik Cole-t? Amikor, bármi is történt azzal a farkassal, Grace-szel is megtörténik? Tegnap tényleg egy hangstúdióban voltatok? Irreális. Visszafordultam, hogy a szemébe nézzek. A két kezét ökölbe szorítva a hóna alá dugta, az állkapcsa merev volt. Meg akartam kérdezni, hogy azért csinálja-e, mert Jack meghalt, és nem bírja végignézni, hogy mással is megtörténik. Vagy azért, mert én életben maradtam, Jack pedig nem. Vagy mert most már ő is a részünk lett, 259

kibogozhatatlanul hozzám, Grace-hez, Cole-hoz és a többiekhez kötődött? Alapvetően nem számított, miért jött el, vagy miért mondta, amit mondott. Mert tudtam, hogy igaza van. Cole Amikor meghallottam az emelt hangokat a konyhából, felemeltem a fejemet; Grace-szel egymásra néztünk. Felkelt, és leült velem szemben az asztalhoz, a kezében egy pohár vízzel és néhány tablettával. Lenyelte a bogyókat, és letette a poharat. Az egész folyamathoz mintha nagy erőfeszítésre lett volna szüksége, de nem mondtam semmit, mert ő sem. A szeme alatt sötét foltok virítottak, az arca pedig élénkpiros volt az emelkedő láztól. Kimerültnek látszott. A másik helyiségben Sam és Isabel hangereje emelkedett. Éreztem a levegőben a feszültséget, amely mindannyiunk között drótként feszült. – Nem hiszem el, hogy ez megtörténik – mondtam. – Cole? Tudod, mi lesz, ha az emberek rájönnek, hogy itt vagy? – kérdezte Grace. – Nem bánod, hogy megkérdezem? – Ahogy a kérdést feltette, az teljesen nyílt és egyszerű volt. Semmi ítélkezés a híres arcom fölött. Megráztam a fejemet. – Nem tudom. A családomat nem fogja érdekelni. Már rég lemondtak rólam. De a médiát érdekelni fogja. – Azokra a lányokra gondoltam, akik lefotóztak a mobiljukkal. – A média imádni fogja. Mercy Falls komoly érdeklődést vonz majd. Grace kifújta a levegőt, és óvatosan a gyomrára tette a kezét, mintha attól félne, hogy átszakítja a bőrét. Korábban is így nézett ki? – Szeretnéd, hogy megtaláljanak? – kérdezte Grace. Felhúztam a fél szemöldökömet. – Á – mondta. Elgondolkozott ezen. – Gondolom, Beck azt hitte, többet leszel farkas. – Beck azt hitte, hogy meg fogom ölni magam – feleltem. – Nem hiszem, hogy ennél többet gondolt. Próbált megmenteni. A másik szobában Sam valami kivehetetlent mondott, Isabel pedig így szólt: 260

– Tudom, hogy te meg Grace minden másról beszélgettek, erről miért nem? Abban a pillanatban, amikor ezt kérdezte, ahogy kérdezte, mintha a tudás fájdalmas lett volna, úgy tűnt, mintha Isabel bele lenne esve Sambe. Ettől a lehetőségtől fura, bódult érzésem támadt. Grace csak nézett rám. Hallania kellett. De a reakcióját megtartotta magának. Ekkor Isabel és Sam bejött a nappaliba, Sam szégyenkezve, Isabel tehetetlenül. Sam Grace széke mellé állt, és a nyakára csúsztatta a kezét. Egyszerű mozdulat volt, nem beszélt birtoklásról, sokkal inkább kapcsolatról. Isabel szeme Sam kezén függött, gondolom, ahogy az enyém is. Lehunytam a szememet, majd kinyitottam. Közben Victort láttam. És nem voltam képes újra megtenni – tudatosnak kell lennem. – Lefekszem – mondtam. Isabel és Sam összenézett, a néma veszekedés még mindig folyt, aztán Isabel megszólalt: – Hazamegyek. Grace, Rachel azt mondta, nálam vagy. Én is azt mondtam nekik, de tudom, hogy nem hitték el. Tényleg itt maradsz ma éjjel? Grace csak felemelte a kezét, és megfogta Sam csuklóját. – Szóval én vagyok a józanság hangja – csattant Isabel. – Milyen ironikus! A józanság hallhatatlan hangja. Kiviharzott. Én vártam egy pillanatot, majd követtem őt a sötét éjszakába, és a fehér terepjáró ajtajában utol is értem. Az éjszakai levegő elég hideg volt, hogy égesse a torkomat. – Mi van? – kérdezte. – Mi van, Cole? Biztosan még az fájt, ahogy Sammel beszélt, a hangja. – Miért csinálod ezt vele? – Sammel? Szüksége van rá. Senki más nem mondja meg neki. – Állt dühösen, és most, hogy láttam őt sírni az ágyán, könnyű volt látni, hogy ugyanazok az érzések rágják őt belülről, csak soha nem engedi szabadjára őket. – És ki mondja meg neked? – kérdeztem. Isabel csak nézett rám. – Hidd el, én egyfolytában azt teszem. 261

– Hiszek neked. Egy másodpercig úgy tűnt, megint sírni fog, de aztán beszállt a kormány mögé, és berántotta az ajtót maga mögött. Nem nézett rám, miközben kitolatott a kocsibejáróról. Ott álltam, bámultam, amerre elment, a hideg szél elég erősen rángatott, hogy átváltoztasson. Minden tönkrement, és minden rossz volt, és hogy nem voltam képes átváltozni, az a világ vége kellett volna hogy legyen. De ehelyett ezúttal rendben volt.

262

Negyvenhatodik fejezet Sam MÁR MEGINT ITT TARTOTTUNK, A BÚCSÚZKODÁSNÁL. Grace az ágyamban feküdt, hanyatt, felhúzott térdekkel. A pólója felcsúszott egy kissé, felfedve néhány ujjnyit sápadt hasából. Szőke haja szétterült a feje egyik oldalán, mintha a levegőben szállna, vagy vízben lebegne. A villanykapcsoló mellett álltam, néztem őt, és csak... akartam. – Ne oltsd még le! – kérte Grace. Kicsit furcsa volt a hangja. – Csak ülj itt velem egy kicsit! Nem akarok még aludni. Azért lekapcsoltam a villanyt – a hirtelen támadt sötétségben Grace bosszankodó hangot hallatott -, aztán lehajoltam, és felkapcsoltam egy karácsonyi izzósort, amely a mennyezetre volt körben felerősítve. Átragyogtak a lassan forgó madarak furcsa alakzatain, mozgó árnyékokat vetve Grace arcára, mint a tűz fénye. Az ideges hang elragadtatottá vált. – Ez olyan, mintha... – kezdte, de nem fejezte be. Melléültem az ágyra, törökülésben. – Mintha micsoda? – kérdeztem, az ujjaim hátával végigsimítva a hasán. – Mmmm – mondta Grace félig hunyt szemmel. – Mintha micsoda? – kérdeztem újra. – Mintha a csillagokat nézném – felelte. – Miközben egy hatalmas madárraj húz el fölöttem. Felsóhajtottam. – Sam, tényleg szeretnék venni egy piros kávéfőzőt, ha van olyan. – Találok neked egyet – mondtam, és a hasára simítottam a tenyeremet. A bőre sokkolóan forró volt a kezemnek. Isabel azt mondta, kérdezzem meg, hogy érzi magát Grace. Hogy ne várjam, amíg elmondja, mert ő nem fogja, amíg csak késő nem lesz. Mert nem akar fájdalmat okozni. – Grace – mondtam, és rémülten elvettem a kezemet.

263

A pillantása a felettünk köröző madarakról lassan az arcomra vándorolt. Elkapta a kezemet, és úgy fordította, hogy a kezünk egymás köré fonódjon, az ujjai hegye az életvonalamon, és az enyéim az övén. – Mi az? – Amikor megszólalt, a lehelete réz- és gyógyszerszagú volt. Vér és lázcsillapító. Tudtam, hogy meg kellene kérdeznem tőle, mi történik, de akartam még egy percnyi békét. Még egy pillanatot, mielőtt szembenézünk az igazsággal. Feltettem hát a kérdést, amiről tudtam, hogy már nincs helyes válasz. A kérdést, amely egy másik párhoz tartozott, egy másik jövővel. – Amikor összeházasodunk, elmegyünk az óceánhoz? Még sosem voltam. – Amikor összeházasodunk – mondta, és nem hangzott hazugságnak, bár a hangja halk volt és szomorú -, minden óceánhoz elmehetünk. Csak hogy elmondhassuk, ott voltunk. Lefeküdtem mellé, a kezünk még mindig összefonódva pihent a hasán, váll váll mellett hevertünk, és együtt néztünk fel a boldog emlékek madárrajára, amely felettünk repült, foglyul ejtve a szobámban. A karácsonyi fények pislogtak felettünk, amikor az imbolygó szárnyak kitakarták az izzókat, olyan érzésem támadt, mintha mozognánk, hatalmas csónakban himbálóznánk, felettünk ismeretlen csillagképekkel. Eljött az idő. Behunytam a szememet. – Mi történik veled? Grace olyan sokáig hallgatott, hogy kételkedni kezdtem, kimondtame hangosan a kérdést. Aztán így szólt: – Nem akarok aludni. Félek elaludni. A szívem nemcsak hogy kihagyott egy ütemet, de teljesen lelassult. – Milyen érzés? – Fáj a beszéd – suttogta. – És a gyomrom... tényleg nagyon. – A hasára fektette a kezemet, aztán rátette a magáét. – Sam, félek. Majdnem túlságosan fájt megszólalni a vallomása után. Megszólaltam, és halkan, mert csak ennyire voltam képes, azt mondtam:

264

– A farkasoktól van. Gondolod, hogy valahogy elkaptad attól a farkastól? – Szerintem ez egy farkas – mondta Grace. – Szerintem ez az a farkas, aki én sosem voltam. Ilyen érzés. Olyan érzés, mintha át akarnék változni, de sosem történne meg. Az agyam sebesen végigpörgetett mindent, amit a farkasokról és a mi ragyogóan pusztító betegségünkről hallottam, de erre nem találtam példát. Grace volt az egyetlen. – Mondd, még mindig érzed? – kérdezte Grace. – A farkast odabent? Vagy már elment? Felsóhajtottam, és odahajoltam, hogy az arcához támasszam a homlokomat. Persze, hogy még ott volt. Persze. – Grace, kórházba foglak vinni. Rávesszük őket, hogy jöjjenek rá, mi bajod van. Nem érdekel, mit kell mondanunk nekik, hogy elhiggyék. – Nem akarok kórházban meghalni – mondta Grace. – Nem fogsz meghalni. – Felemeltem a fejemet, hogy ránézzek. – Még nem írtam rólad elég dalt. A szája féloldalasan mosolygott, aztán lehúzott magához, hogy a mellkasomra hajthassa fejét. Behunyta a szemét. Én nem csuktam be az enyémet. Figyeltem őt és a madarak árnyait az arcán, és... akartam. Több boldog emléket akartam, hogy felaggassam őket a mennyezetre, olyan sok boldog emléket ezzel a lánnyal, hogy a madarak telizsúfolják a mennyezetet, kilebbenjenek a folyosóra, és kirobbanjanak a házból. Egy óra múlva Grace elkezdett vért hányni. Nem tudtam egyszerre hívni a 911-et, és segíteni is neki, ezért ott hagytam a folyosó fala mellett összegömbölyödve. A hálószobától vékony vérnyom vezetett odáig. Az ajtóban álltam, kezemben a telefonnal, és nem vettem le róla a szememet. Cole – nem emlékeztem, hogy szóltam volna neki – feltűnt a lépcső tetején, és némán törülközőket hozott. – Sam – mondta Grace nyomorúságos, vékony hangon -, a hajam. A világ legkisebb aprósága volt, hogy véres lett a haja vége. De ez volt a világon a legfontosabb: hogy elvesztette a kontrollt. Amíg Cole segített Grace-nek az orrához és a szájához tartani a törülközőt, én ügyetlenül lófarokba fogtam a haját, hogy ne legyen útban. Aztán, 265

amikor meghallottuk, hogy a mentőautó megáll a ház előtt, talpra segítettük, és próbáltuk levinni a földszintre anélkül, hogy újra hányjon. A madarak lengtek és csapongtak körülöttünk, miközben kifelé siettünk, mintha velünk akartak volna jönni, de a madzagjaik túl rövidek voltak.

266

Negyvenhetedik fejezet Grace VOLT EGYSZER EGY LÁNY, akit Grace Brisbane-nek hívtak. Semmi különös nem volt benne, kivéve, hogy jól értett a számokhoz, nagyon jól hazudott, és könyvek lapjai között talált otthonra. Szerette a farkasokat a háza mögött, de egyet közülük mindennél jobban szeretett. És ez a farkas viszontszerette őt. Olyan erősen szerette viszont, hogy még azok a dolgok is különlegessé váltak benne, amelyek nem voltak különlegesek: ahogy a fogához kocogtatta a ceruzáját, a hamis dalok, amelyeket a zuhany alatt énekelt, és hogy amikor megcsókolta a farkasát, az tudta, hogy örökre szól. Pillanatfelvételekből összeálló emlékezet volt az övé: egy farkasfalka vonszolta a hóban, narancsízű első csók, búcsú egy repedt szélvédő mögött. A lehetséges dolgok ígéretéből összeálló élet: a lehetőségek egy halom egyetemi felvételi lapban, a borzongás, hogy idegen fedél alatt alszik, a jövő, ami Sam mosolyában volt. Olyan élet volt, amit nem akartam hátrahagyni. Olyan élet volt, amit nem akartam elfelejteni. Még nem végeztem. Olyan sok mindent kellett még mondanom.

267

Negyvennyolcadik fejezet Sam Pislákoló fények névtelen ajtók a szívem cseppenként szökik én még ébredezem de ő még alszik az intenzív osztály a halottak szállodája

268

Negyvenkilencedik fejezet Cole NEM TUDTAM, MIÉRT MEGYEK SAMMEL A KÓRHÁZBA. Tudtam, hogy felismerhetnek – bár erre csekély volt az esély borostásan és táskás szemmel. Azt is tudtam, hogy átváltozhatok, ha a testem úgy dönt, hogy megadja magát a hideg szeszélyeinek. De amikor Sam a kocsijához ment, hogy kinyissa, és kövesse a mentőautót, egy hosszú másodpercig nézte véres kezét, aztán kétszer is meg kellett próbálnia a zárba illeszteni a kulcsot. Hátramaradtam, készen eltűnni, ha éreztem volna, hogy a fekete reggel hidege farkassá változtat, de amikor megláttam Sam kezét, előreléptem, és elvettem tőle a kulcsot. – Szállj be – mondtam a fejemmel az anyósülés felé intve. És beszállt. Ezért hát itt voltam, álltam egy lány kórházi szobájában, akit alig ismertem, egy sráccal, akit csak kicsivel ismertem jobban, és még mindig nem tudtam biztosan, hogy miért törődöm velük. A szoba teli volt emberekkel – két orvos, egy fickó, akit sebésznek gondoltam, és egy teljes nővérhadsereg. Sok elsuttogott beszélgetés folyt, elég szakszóval, hogy a torkán akadjon bárkinek, de a lényeget felfogtam: fogalmuk sem volt, mi történik, Grace pedig haldoklott. Nem hagyták Samet ott állni mellette, ezért a sarokban ült egy széken. A térdére könyökölt, az arcát az egyik tenyerében gyűrögette. Én sem tudtam, mit csináljak, úgyhogy megálltam Sam mellett, és azon gondolkodtam, hogy mielőtt megharaptak volna, éreztem volna-e az intenzív osztályon a levegőben lógó halál szagát. Egy mobiltelefon szólalt meg a lábamnál, élénk, komolytalan hangon, és rájöttem, hogy Sam zsebéből jön a hang. Sam, akár egy lassított felvétel, kivette a zsebéből, és ránézett a készülékre. – Isabel az – mondta rekedten. – Nem tudok beszélni vele. Kivettem a telefont az érdektelen kézből, és felvettem. – Isabel. – Cole? – kérdezte Isabel. – Te vagy az, Cole? – Ja. 269

Aztán a legkomolyabb szavak, amelyeket valaha a szájából hallottam: -Jaj, ne! Nem mondtam semmit. De a háttérzaj biztosan elárult mindent. – A kórházban vagytok? – Ja. – Mit mondtak? – Amit te. Fogalmuk sincs. Isabel halkan káromkodott, újra és újra. – Mekkora a baj, Cole? El tudod mondani? – Sam itt van mellettem. – Remek – mondta Isabel fanyarul. – Ez nagyszerű. Hirtelen az egyik nővér azt mondta: – Vigyázat...! Grace félig felült, csak hogy újabb adag vért öklendezzen fel, végig a nővéren, aki az imént megszólalt. A nő hátralépett, hogy lemossa a kezét, miközben egy másik nővér vette át a helyét egy kendővel Grace számára. Grace visszahanyatlott az ágyra. Mondott valamit, amit a nővérek nem értettek. – Hogyan, kincsem? – Sam – sírta Grace, valami szörnyen állati és emberi hangon, visszataszítóan emlékeztetve a szarvastehén sikolyára. Sam talpra ugrott, épp amikor egy férfi és egy nő nyomakodott be a máris zsúfolt szobába. Láttam, hogy az egyik ápolónő tiltakozásra nyitja a száját, amikor a pár egyenesen felénk indult, de nem volt ideje megszólalni. – Te rohadék szemétláda! – és szájon vágta Samet.

270

Ötvenedik fejezet Sam LEWIS BRISBANE ÜTÉSE csak jó pár pillanat múlva kezdett el fájni, mintha a testem nem hitte volna el, ami történt vele. Mire a fájdalom elkezdődött, a hallásom zúgott és pattogott a bal fülemben, és meg kellett kapaszkodnom a falban, hogy ne essek át egy széken. Még mindig rosszul voltam Grace hangjától. Egy pillanat törtrészéig tökéletesen tisztán láttam Grace anyját, ahogy figyel, üres arccal, mintha várná, hogy megérkezzen rá egy kifejezés, nem csinált semmit, aztán Grace apja megint rám vetette magát. – Megöllek! – mondta. Csak bámultam az öklét, a fülem még sziszegett az első ütéstől. Az agyam nagy része még Grace-nél volt, a kórházi ágyban, és ami kicsi maradt, hogy Lewis Brisbane-nek szenteljem, nem igazán hitte, hogy újból meg fog ütni. Meg sem rezzentem. Mielőtt az ökle újból célba ért volna, hátratántorodott, küzdött az egyensúlyáért, és ahogy a látásom és a hallásom kitisztult, mind egyszerre, láttam, ahogy Cole visszarántja. Mintha csak egy zsák krumpli lett volna. – Nyugi, nagyfiú – mondta Cole. Aztán a nővérekhez fordult: – Mit bámulnak? Segítsenek a srácnak, akit megütött. – Picit megráztam a fejemet a felajánlott jégre, de felrepedt homlokomnak elfogadtam egy kendőt. Eközben hallottam Cole-t, amint azt mondja Brisbane-nek: – El fogom engedni. Ne akarja, hogy olyat tegyek, ami miatt mindkettőnket kihajítanak ebből a kórházból. Álltam, és néztem, ahogy Grace szülei az ágy mellé nyomulnak, és nem tudtam, mit tegyek. Minden állandóság összetört az életemben, és nem tudtam, most hová tartozom. Láttam, hogy Cole rám mered, és a tekintete valahogy eszembe juttatta a kezemben tartott kendőt és a fejemből lassan csepegő vért. A sebhez emeltem. A látásom perifériáján a karom mozgatásától színes pontok kezdtek körözni. A könyököm mellett megszólalt egy nővér: 271

– Bocsánat... Sam? Mivel nem vagy közvetlen hozzátartozó, nem maradhatsz itt. Megkértek minket, hogy küldjünk el. Csak néztem rá, teljesen üresnek éreztem magam. Nem tudtam, mit kellene mondanom neki. Az életem fekszik abban az ágyban. Hadd maradjak, kérem! A nővér elfintorodott. – Tényleg nagyon sajnálom. – Grace szüleire pillantott, majd ismét rám. – Jót tettél vele, amikor ide hoztad. Lehunytam a szememet, még mindig láttam az örvénylő színeket. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nem ülök le hamarosan, a testem megteszi helyettem. – Szólhatok neki, hogy elmegyek? – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta egy másik nővér, aki elsuhant mellettünk, valamivel a karjában. – Hadd gondolja a kislány hogy még itt van. Visszajöhet, ha... – Megállt egy kicsit, mielőtt hozzátette volna: – Mondd, hogy ne menjen messze. Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan kell lélegzeni. – Gyere – mondta Cole. Hátranézett a válla fölött Brisbane-re, aki bonyolult arckifejezéssel nézett utánam, miközben kifelé mentünk. Cole rámutatott, és így szólt: – Maga a rohadék szemétláda. Neki több keresnivalója van itt, mint maguknak. De a szeretet papíron nem számszerűsíthető, így ott kellett hagynom Grace-t. Cole Mire Isabel odaért a kórházba, a hajnal kezdett beszivárogni a kórházi büfé üvegtégla ablakain. Grace haldoklott. Ennyit kiszedtem a nővérekből, mielőtt kijöttem. Minden vérét kihányta, és K-vitamint meg vérátömlesztést kapott, hogy lelassítsák a folyamatot, de végül meg fog halni. Samnek még nem mondtam el, de szerintem tudta. Isabel lecsapott elém egy szalvétát az asztalra, Sam vérfoltos törülközője mellé. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy a szalvétán a büfében lefirkált folyamatábrám van. Nagy betűkkel virított rajta a METAMFETAMIN, emlékeztetve, hogy mennyit mondtam el 272

Isabelnek. Ledobta magát a műanyag székre velem szemben; minden porcikája azt üvöltötte, hogy dühös dühös dühös. Nem volt smink az arcán, eltekintve a két szemét keretező szétkenődött szempillafestéktől, ami úgy nézett ki, mintha már ott lenne egy ideje. – Hol van Sam? A büfé ablaka felé intettem. Sam a még sötét ég előtt még sötétebb folt volt. A karjait összefonta a feje mögött, úgy bámult ki a semmibe. Minden mozgott a helyiségben az idő múlásával: a fények a riasztóan narancssárga falon, ahogy a nap lassan felkelt, a székek előrehátra, ahogy a kórházi személyzet jött és távozott a reggeli után, a takarító a felmosójával és a NEDVES PADLÓ jelzésével. Sam volt a dolgok forgástengelye. Isabel feltette a következő kérdést: – Te miért vagy itt ? Még mindig nem tudtam. Megvontam a vállamat. – Segíteni. – Akkor segíts! – mondta Isabel, és közelebb tolta hozzám a szalvétát. – Sam! – mondta hangosabban. Sam leengedte a kezét, de nem fordult meg. Frankón meglepődtem, hogy egyáltalán megmozdult. – Sam! – ismételte Isabel, és ezúttal Sam ránk nézett. Isabel a helyiség másik végében álló önkiszolgáló pult és a kassza felé mutatott. – Hozz nekünk kávét! Nem tudtam, hogy mi volt megdöbbentőbb: hogy Isabel csak úgy azt mondta neki, hozzon kávét, vagy az, hogy Sam csinálta, jóllehet minden arckifejezés nélkül. Visszafordultam Isabelhez. – Hűha! Épp amikor azt hittem, már láttam a legdurvább formádat. – Most épp kedves vagyok – vágta oda Isabel. – Mi jót tesz azzal, hogy csak bámul kifelé? – Nem tudom, felidézi a szép napokat, amit együtt töltött a barátnőjével, mielőtt a lány meghal. Isabel egyenesen a szemembe nézett. – Gondolod, hogy ez majd segít Victor dolgában? Mert nekem sosem segít, amikor Jackre gondolok. – A szalvétára nyomta a mutatóujját. – Mesélj nekem! Erről! – Nem értem, mi köze ennek Grace-hez. 273

Sam két kávéscsészét hozott, az egyiket elém, a másikat Isabel elé tette. Magának semmit. – Grace-nek ugyanaz a baja, ami megölte azt a farkast, amit találtatok – szólalt meg reszelős hangon, mintha hosszú ideje nem használta volna. – Az a szag túl jellegzetes. Ugyanaz. Az asztal mellett állt, mintha azzal, hogy leül, beismerne valamit. Isabelre néztem. – Miből gondolod, hogy én képes vagyok arra, amire ezek az orvosok nem? – Mert zseni vagy – mondta Isabel. – Ezek az emberek a zsenik – feleltem. – Mert te tudod – mondta Sam. Isabel ismét felém tolta a szalvétát. És újból ketten ültünk az ebédlőasztalnál, én meg az apám, és ő felvázolt egy problémát. Vagy az egyik egyetemi előadásán ültem tizenhat évesen, és a megoldásom mellett az írásos munkámat nézte, keresve a jeleket, hogy a helyébe léphetek-e. Vagy valamelyik díjátadón voltam, vasalt ingekkel és régimódi nyakkendőkkel körülvéve, és apám azt mondta nekik ellentmondást nem tűrő hangon, hogy nagyszerű leszek. Arra az egyszerű mozdulatra gondoltam, ahogy Sam Grace vállára tette a kezét. Victorra gondoltam. Elvettem a szalvétát. – Több papírra lesz szükségem – mondtam.

274

Ötvenegyedik fejezet Sam NEM VOLT MÉG ILYEN HOSSZÚ ÉJSZAKA: Cole és én a büfében, végigmegyünk minden részleten, amit a farkasokról tudunk, míg Cole agya nem lesz tele vele, és el nem küldi Isabelt meg engem, hogy egyedül ülhessen az asztalnál, a tenyerébe támasztott fejjel és egy darab papírral. Elképesztőnek tűnt számomra, hogy minden, amit akartam, minden, amit valaha akartam, Cole St. Clair vállain nyugodott egy műanyag asztalnál egy összefirkált szalvétával, de mi másom maradt? Megszöktem a kórházi büféből, hogy leüljek a szobája elé, háttal a falnak, tenyerembe temetett arccal. Akaratom ellenére megjegyeztem mindent azokról a falakról, arról a helyről, arról az éjszakáról. Nem reménykedhettem abban, hogy beengednek, hogy láthassam őt. Hát csak azért imádkoztam, hogy ne jöjjenek ki, hogy megmondják, elment. Imádkoztam, hogy ne nyíljon ki az ajtó. Csak maradj életben!

275

Ötvenkettedik fejezet Sam ISABEL JÖTT, ÉS KIVONSZOLT A REGGELI NYÜZSGÉSBŐL egy üres lépcsőházba, ahol Cole várt rám. Tele volt nyugtalan energiával, két ökölbe szorított kezét összeütögette egymás fölött. – Oké, nem ígérhetek semmit – mondta. – Csak találgatok. De van egy... elméletem. Az a helyzet, hogy ha igazam van is, nem tudom jól bebizonyítani. Csak rosszul, tényleg. – Amikor nem szóltam semmit, folytatta: – Mi a közös dolog Grace-ben és abban a farkasban? – Várt, gondoltam válaszolnom kell. – A szag. Isabel megszólalt: – Én is ezt gondoltam. Bár elég nyilvánvaló, mivel Cole már rámutatott. – Az átváltozás – mondta Cole. – Sem a farkas, sem Grace nem változott át... mennyi is... egy évtizede, vagy még több? Ez a varázslatos szám, amennyi idő után meghalnak a nem változó farkasok, igaz? Tudom, hogy azt mondtad, ez a farkas természetes élethossza, de én ezt nem hiszem. Szerintem minden farkas, aki átváltozás nélkül halt meg, úgy pusztult el, mint az a farkas... valamitől. Nem az öregségtől. És szerintem ez öli meg Grace-t is. – A farkast, aki sosem volt – mondtam, hirtelen felidézve, amit az éjjel mondott. – Pontosan – mondta Cole. – Szerintem azért halnak meg, mert nem változnak már át. Nem hiszem, hogy az átváltozás az átok. Szerintem bármi is mondja a testünknek, hogy változzon át, az a rosszfiú. Hunyorogtam. – Ez nem ugyanaz. Ha az átváltozás a betegség, az egy dolog. Ha a betegség miatt változol át, az egy teljesen más történet. Szóval ez az elméletem, és ez csak összehordott tudomány, nem is kell mondjam. Tudomány mikroszkóp, vérvétel vagy valóság nélkül. Mindegy, Grace-t megharapták. Amikor megharapták, a farkasméreg, nem lévén jobb szó erre, bejutott a szervezetébe. Akármi van ebben a farkasnyálban, az igen rossz az embernek. Mondjuk azt, hogy az átváltozás a jófiú, és valami a

276

farkas nyálában védekező reakcióra készteti a testet – átváltozásra, hogy megszabaduljon a méregtől. Minden alkalommal, amikor átváltozol, sarokba szorítod a mérget. És valami miatt ezek az átváltozások az időjáráshoz kötődnek. Hacsak, persze... – Nem szünteted meg az átváltozást – fejezte be Isabel. -Ja. – Cole a lépcsők alja felé nézett, Grace emelete irányába. – Ha valahogy elpusztítod a tested azon képességét, hogy katalizátorként használja a hideget és a meleget, úgy tűnik, meggyógyultál, de nem. Csak... elgennyesedsz. Fáradt voltam, és nem egy tudományos típus. Cole azt is mondhatta volna, hogy a farkasméregtől tojást rakok, és ezen a ponton annak is láttam volna értelmét. – Oké. Szóval ez jónak hangzik, még ha kevés is. Mi a végeredmény? Mit javasolsz? – Azt hiszem, át kell változnia. Túl sokáig tartott, mire felfogtam, mit mondott. – Farkassá? Cole vállat vont. – Ha igazam van. – Igazad van? – Nem tudom. Behunytam a szemem. Anélkül, hogy kinyitottam volna, megkérdeztem: – És gondolom, van egy elméleted arra is, hogyan változzon át. Ó, istenem, Grace! Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondtam. – A legegyszerűbb a legnagyszerűbb – felelte Cole. Hirtelen megjelent előttem Grace barna szeme, ahogy egy farkas arcából néz rám. Átöleltem magam. – Újra meg kell harapni. A szemem kipattant, és Cole-ra meredtem. – Megharapni. Cole fintorgott. – Ez egy gondolkodáson alapuló tipp. Valami összekeveredett az átváltozási parancssorban, és ha újrageneráljuk az eredeti katalizátort, talán újra elindul a folyamat. Csak ezúttal nem egy kocsiban főzzük meg. 277

Mindenem lázadt a gondolat ellen. Hogy elveszítem Grace-t, elveszítem azt, ami Grace-szé teszi őt. Hogy megtámadjuk, miközben haldoklik. Hogy meghozzak egy ilyen döntést, sebtében, mert idő nincs rá. – De hetekig vagy hónapokig tart, mire átváltozol, miután megharaptak. – Szerintem az tart ennyi ideig, hogy a méreg kezdetben hasson – mondta Cole. – De ő már nyilvánvalóan elért odáig. Ha igazam van, azonnal át fog változni. Összekulcsoltam a kezemet a tarkómon, és elfordultam Cole-tól meg Isabeltől. Bámultam a halványkék betonfalat. – És ha nincs igazad? – Farkasnyálat kap egy nyílt sebbe... – Cole hallgatott egy sort, aztán hozzátette: – Ettől valószínűleg azonnal elvérzik, mivel úgy néz ki, hogy a méreg elpusztítja a vér alvadási képességét. Hagytak járkálni fel-alá pár hosszú pillanatig, aztán Isabel halkan megtörte a csendet: – Ha igazad van, Sam is meg fog halni. – Igen – felelte Cole olyan egyszerűen, hogy tudtam, már gondolkozott ezen. – Ha igazam van, amikor Sam tíz vagy tizenhárom éven már túl lesz, az ő gyógyulása sem gyógyulás lesz. Hihettem egy olyan elméletben, amelyet egy kórházi büfében, langyos kávé és gyűrött szalvéta felett agyaltak ki? Másom nem is volt. Megfordultam végül, és Isabelre néztem. Elkenődött szemfesték, kócos haj, bizonytalanul felhúzott váll – egészen más lány volt most, aki próbálta felvenni Isabel álarcát. – Hogy jutunk be a szobába? – kérdeztem.

278

Ötvenharmadik fejezet Isabel RÁM ESETT A VÁLASZTÁS, hogy kivigyem Grace szüleit a szobából. Samet utálták, így ő kiesett. Cole erejére máshol volt szükség, így ő is kiesett. Ahogy Grace szobája felé tartottam, rájöttem, hogy arra számítunk, hogy Cole megoldása nem fog működni. Mert ha mégis, mindannyian nagy bajba kerülünk. Megvártam, amíg a nővér kilép Grace szobájából, aztán résnyire nyitottam az ajtót. Szerencsém volt, csak az anyukája ült az ágya mellett. Grace helyett az ablakot bámulta. Próbáltam nem nézni Gracere, aki némán és fehéren feküdt, a feje ernyedten oldalra billent. – Mrs. Brisbane? – szólítottam meg a legjobb iskoláslány-hangomon. Felnézett, és észrevettem, Grace miatt elégedetten, hogy a szeme vörös. – Isabel? – Azonnal jöttem, ahogy meghallottam. Lehetne... Beszélhetnénk valamiről? Egy pillanatig csak meredt rám, aztán úgy tűnt, felfogta, amit kérdeztem. – Természetesen. Az ajtóban tétováztam. Add el, Isabel! – Öhm. Ne Grace közelében. Tudja, ahol... – mutattam a fülemre. – Ó – mondta az anyja. – Jól van. – Valószínűleg kíváncsi volt, mit akarok mondani. Hogy őszinte legyek, én is. A tenyerem ragacsos volt az idegességtől. Megpaskolta Grace lábát, és felállt. Amikor kilépett a folyosóra, a tenyeremmel eltakarva a másik kezemet Samre böktem, aki, ahogy tanácsoltuk neki, pár méternyire állt az ajtó másik oldalán. Úgy festett, mint aki mindjárt hányni fog, és én is úgy éreztem magam. – Az ő közelében sem – suttogtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy azt mondtam, Sam nem alkalmas a megtévesztésre. Miközben a gyomrom összeszorult, és azt tervezgettem, mit fogok meggyónni Grace anyjának, arra gondoltam, hogy a karma borzasztó dolog. 279

Cole Mihelyt Isabel kivitte Mrs. Brisbane-t – Csak ő volt odabent? Csak egyféleképpen tudhattam meg -, rajtam volt a sor. Miközben Sam odakint figyelt, hogy ne jöjjön be egy nővér sem, besurrantam a szobába. Vértől, rothadástól és félelemtől bűzlött. A farkasösztönöm felhorgadt bennem, azt suttogta, húzzak kifelé. Figyelmen kívül hagytam, és egyenesen Grace-hez léptem. Mintha különböző részekből rakták volna össze, amit mind betettek az ágyba, és esetlen szögekben elrendeztek volna. Tudtam, hogy nincs sok időm. Meglepődtem, hogy nyitva volt a szeme, amikor az arca mellé térdeltem, bár a szemhéja elnehezült. – Cole – szólalt meg. Egy álmos kislány elnyújtott, halk hangja volt, olyané, aki egyszerűen nem bír már tovább ébren maradni. – Hol van Sam? – Itt van – hazudtam. – Ne próbálj odanézni! – Meghalok, ugye? – suttogta. – Ne félj! – mondtam, de nem azért, amit mondott. Kihúzgáltam a kocsi fiókjait az ágya mellett, amíg meg nem találtam, amit kerestem: egy sor csillogó, éles dolgot. Kiválasztottam azt, ami ésszerűnek tűnt, és megfogtam Grace kezét. – Mit csinálsz? – Bár túl messze járt már ahhoz, hogy érdekelje. – Farkassá változtatlak – mondtam. Nem moccant, még csak kíváncsinak sem tűnt. Levegőt vettem, feszesre húztam a bőrét, és egy kis vágást ejtettem a kezén. Erre sem mozdult meg. A seb pokoli módon vérzett. – Sajnálom, ez gusztustalan lesz. De sajna én vagyok az egyetlen, aki meg tudja csinálni – suttogtam. Grace szeme kinyílt egy kicsit, miközben összegyűjtöttem a nyálamat. Nem is tudtam, hogy mennyire kell újrafertőződnie. Beck tudományos szintre emelte a dolgot, mindent kigondolt. Volt egy kis fecskendője a hűtőben. – Higgy nekem, ez kisebb sebbel jár – ezt mondta. Kiszáradt a szám, amikor arra gondoltam, Isabel elveszti a fogást Grace anyján. A vér úgy lüktetett a sebből, mintha ütőeret vágtam volna át. 280

Grace szemei lecsukódtak, de láttam, hogy küzd, hogy nyitva tartsa őket. A keze alatt vértócsa gyűlt. Ha tévedtem, megölöm. Sam Cole az ajtóhoz lépett, megérintette a könyökömet, és behúzott a szobába. Bezárta az ajtót, és elétolta a műtöskocsit, mintha az megállíthatna bármit. – Itt az igazság pillanata – mondta, és bizonytalan volt a hangja. – Ha nem működik, meghal, de addig légy vele! Ha működik... akkor gyorsan ki kell juttatnunk őt innen. Most. Szeretném, ha erős lennél, mert... Megkerültem őt, és elhalványult a látásom. Láttam már ennyi vért egyszerre, amikor a farkasok öltek, és az olyan sok vér volt, hogy több méteres körzetben bíborra festette a havat. És láttam már Grace vérét is, évekkel ezelőtt, amikor még csak farkas voltam, ő meg csak egy kislány, és haldoklott. De nem igazán készültem fel arra, hogy újra lássam. – Grace – mondtam, de még csak suttogás sem volt a szó, csupán a számmal formáltam. Ott voltam mellette, de ezer kilométerre tőle. Reszketett és köhögött, a keze a kórházi ágy rácsát markolta. A szoba túloldalán Cole az ajtóra meredt. Valaki rázta a kilincset. – Az ablakot – szólt. Bámultam. – Nem hal meg – mondta Cole, és tágra meredt a szeme. – Át fog változni. Visszanéztem az ágyon fekvő lányra, és ő rám nézett. – Sam – mondta. Rángatózott, a vállai összegörnyedtek. Nem tudtam nézni. Grace az átváltozás agóniájában. Grace farkassá változik. Grace, ahogy Beck és Ulrik meg minden farkas őelőtte, eltűnik az erdőben. Elveszítettem. Cole az ablakhoz rohant, és a kilincset rángatta. – Bocsi, ablak – mondta, és kirúgta az ablaktáblát. Én csak álltam ott. – Sam! Azt akarod, hogy így találják itt? – Hozzám sietett, és ketten kiemeltük Grace-t az ágyból. Hallottam, hogy zörög az ajtó, a túloldalán emberek kiáltoztak. 281

Másfél méter magasan volt az ablak. Ragyogóan napfényes, tiszta reggel volt, tökéletesen hétköznapi, eltekintve attól, hogy nem volt az. Cole ugrott először, káromkodott, amikor az alacsony bokrok közé érkezett, miközben én Grace-szel egyensúlyoztam az ablakpárkányon. Minden pillanattal egyre kevésbé volt Grace a karjaimban, és amikor Cole letette a földre az ablak alatt, a fűre öklendezett. – Grace – szóltam hozzá. Forgott velem a világ a csuklómra kenődött vérétől. – Hallasz engem? Bólintott, aztán térdre esett. Mellé térdeltem. A szeme hatalmasra nyílt, és rettegett, a szívem pedig meghasadt. – Meg foglak találni – mondtam. – ígérem, megtalállak. Ne felejts el! Ne... ne veszítsd el önmagad! Grace a kezem után kapott, de elvétette, helyette a talajra támaszkodott, hogy ne essen el. Aztán felkiáltott, és a lány, akit ismertem, eltűnt, csak egy barna szemű farkas maradt. Nem tudtam felállni. Térdeltem, kifosztva, a sötétszürke farkas pedig lassan elhátrált tőlünk. Az ember formánk elől. Nem hiszem, hogy tudtam levegőt venni. Grace. – Sam – szólt Cole -, elküldhetlek utána. Te is újrakezdheted. Egy pillanatra láttam magam előtt. Láttam, ahogy reszketve farkassá változom, láttam a tavaszokat, amikor elrejtőzöm a szellők elől, hallottam a hangot, amit akkor adtam, amikor elvesztettem magamat. Eszembe jutott a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy ez az utolsó évem, és életem hátralevő részében másnak a testében leszek foglyul ejtve. Eszembe jutott, ahogy az utca közepén álltam a Ferde Polc előtt, eltelve a bizonyossággal. Arra is emlékszem, hogy hallottam a farkasüvöltést a ház mögött, és mennyire örültem, hogy ember vagyok. Nem megy. Grace-nek megkell értenie. Nem megy. – Cole – mondtam – menj innen! Ne legyen több okuk, hogy megnézzék az arcodat. Kérlek... Cole fejezte be a mondatot helyettem. – Elviszem az erdőbe, Sam. Lassan talpra álltam, visszamentem az intenzív osztályra, a csendesen szétnyíló üvegajtón át. A barátnőm vére volt rajtam, és életemben először tökéletesen hazudtam. 282

– Próbáltam visszatartani.

283

Ötvennegyedik fejezet Sam HÁT EZ A VÉGE: mindenképpen elveszítettem volna őt. Ha Cole nem fertőzte volna meg újra, a kórházi ágyban veszítem el. Most, hogy Cole farkasmérge az ereiben lüktet, az erdőben tűnik el, mint minden, amit szeretek. Itt vagyok hát, és figyelnek – a szülei, gyanakvó pillantással, mivel nem tudják bebizonyítani, hogy elraboltam Grace-t, de mindenesetre ezt hiszik. És én is figyelek – mert Tom Culpeper keserűsége egyre tapinthatóbb ebben az aprócska városban, és Grace testét nem fogom eltemetni. És várok – a nyár hőségére és gyümölcseire, várom, hogy ki lép ki a fák közül hozzám. Várok az én édes, nyári lányomra. Valahol a sors nevet az Óperencián túli birodalmában, mert most én vagyok az ember, és Grace az, akit elveszítek újra meg újra, immer wieder, mindig ugyanúgy, minden télen, minden évben egyre többet veszítek el őbelőle, míg csak meg nem találom a gyógymódot. Ezúttal valódi gyógymódot, nem csak valami trükköt. Persze nem csak az ő gyógymódját. Tizenöt év múlva a saját gyógyulásomat és Cole gyógyulását és Olivia gyógyulását. És Beckét – az ő elméje még mindig egy farkas testében szunnyad? Figyelni fogom Grace-t, ahogy mindig is tettem, ő pedig figyelni fog engem, egy farkas arcából kitekintő barna szemekkel. Ez egy fiú története, aki valaha farkas volt, és egy lányé, aki azzá vált. Nem hagyom, hogy ez legyen a búcsúm. Ezer papírdaruvá hajtogattam kettőnk emlékeit, és kívántam valamit. Megtalálom a gyógymódot. Aztán megtalálom Grace-t.

284

Köszönetnyilvánítás ISMÉT CSAK LEHETETLENNEK ÉRZEM A FELADATOT, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik segédkeztek a Linger (Várakozás) létrejöttében. Olyan sokan vettek részt a Shiver (Borzongás) és a Linger (Várakozás) megteremtésében, hogy félek, kihagyok valakit. Először is, meg kell köszönnöm hihetetlen szerkesztőmnek, David Levithannak, aki segített hisztérikusan röhögni, miközben házimacskából tigrissé változtattam a Lingert (Várakozás). Nagyon sokat tanultam abból, hogy veled írtam ezt a könyvet. És meg kell köszönjem a Scholastic Kiadó egész csapatának, hogy fáradhatatlanul támogatnak engem és a sorozatot. Külön említeném Tracy van Straatent (Chicago mindig velünk lesz), Samantha Wolfertet, Janelle DeLuise-t és Rachel Horowitzot (Kelet-Európa gyurma a kezetekben), Stephanie Andersont (vakmerő műszaki szerkesztőmet fáradhatatlan munkájáért) és Rachel Count a Shiver (Borzongás) rajongói klub alapító tagját. Felsorolhatnék mindenkit a Scholasticnél, aki megnevettetett, vagy segített sikeressé tenni a könyveket, de az egész nap eltartana. Legyen elég ennyi: szeretlek benneteket. Ki kell emelnem Chris Stengelt, a borítótervezőt, őt különleges köszönet illeti. Chris, te vagy a grafikusok istene, és úgy döntöttél, jóra használod a hatalmadat. Köszönöm. Ügynököm, Laura Rennert, és a kutyája, Lola, fáradhatatlan bajnokok, és fáradhatatlanul meghallgatnak mindig, és nélkülük csak sártócsa lennék. A sárból pedig nem lesz nagy irodalom. Kösz különböző embereknek: Jennifer Laughrannak a NARKOTIKA-ért. Mariannek a mandulás teáért. Beau Carrnek a háztetőkről ordításért. Minden Gothic Girlnek, hogy visszaadták a józan eszemet. Verának, a lázcsillapító pontos adagolásáért. Halott németeknek, amiért csodálatos verseket írtak. Nem tudtam volna megírni ezt kritikus társaim, Tessa Gratton és Brenna Yovanoff segítsége nélkül. Tudom, hogy ott vagytok minden köszönetnyilvánításban, amit írok, de a fenébe is, ez az igazság. Gonoszul kotkodácsolhatnátok, amikor mentőövért könyörgök, de ehelyett mindig kidobjátok nekem. 285

Köszönet illeti a családomat. Kate, tudod, hogy te vagy az első olvasóm és a legjobb barátom. Apa, te lehetségessé teszed a vérfarkasok logikáját. Anya, mindig tudod, mikor szakad el a cérna. Andrew, köszönöm, hogy segítettél kidolgozni, mitől legyen Cole ütős. Jack, neked a számtalan autózást. Köszönöm anyósomnak, Karennek, hogy kordában tartotta az Egyes és Kettes Számú Dolgot, miközben én felforgattam New York Cityt. Köszönöm. És végül Ed, mindig Ed. Minden hozzád vezet.

A szerzőről MAGGIE STIEFVATER a Lament: The Faerie Queen's Deception (Panasz: A Tündérkirálynő tévedése) és a folytatás, Ballad: The Gathering of Faerie (Ballada: A tündérek gyűlése) szerzője. Cynthia Leitich Smith, a Tantalize (Kínok) szerzője Maggie írását „muzikális, varázslatos és sugárzó románcnak, éles elmék és költői szívek lefoglalására tökéletesen alkalmas műnek" nevezte. Maggie Virginiában él férjével és két gyermekükkel. Honlapját a www.maggiestiefvater.com címen látogathatja meg.

286

Vörös pöttyös könyvek élményt keresőknek – pont neked Felnőtteknek: Peter Marshall: Tombol a hold – megérint, felemel Pat Conroy: Hullámok hercege – mélyen felkavar Tessa de Loo: Ikrek – visszatalálsz Tara Moss: Fétis – húsodba vág John Ajvide LIndqvist: Hívj be! – lenyűgöz Kate Morton: Felszáll a köd – beavat a titokba Stef Penney: Gyengéd, mint egy farkas – megdermeszt és felhevít Sebastian Fitzek: A terápia – belereszketsz Monika Feth: Az eperszedő – izgalomban tart Már tizenhat éves kortól: Stephenie Meyer: twilight – alkonyat – megborzongat Stephenie Meyer: new moon – újhold – megbabonáz Stephenie Meyer: eclipse – napfogyatkozás – magával ragad Libba Bray: Rettentő gyönyörűség; Lázadó angyalok – megbűvöl Stephenie Meyer, Meg Cabot, Kim Harrison, Michele Jaffe, Lauren Myracle: Pokoli báléjszakák – megrémiszt Alyson Noel: Halhatatlanok-sorozat (Evermore, Blue Moon, Shadowland) – elvarázsol Claudia Gray: Evernight-sorozat (Evernight, Stargazer, Hourglass) – felcsigáz Cassandra Claire: A Végzet ereklyéi sorozat (Csontváros, Üvegváros, City of Ashes) – beleszeretsz Golden Keyes Parsons: A Napkirály árnyékában – fordulatos Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát – szórakoztat Polly Shulman: Enthusiasm – Rajongás – elbűvöl Én kíváncsi vagyok Rád. Írd meg ha tetszett! Vagy ha nem. [email protected] 287