Írta: Maggie Stiefvater A fordítás az alábbi műből készült: Ballad: A Gathering of Faerie. Fordította: Robin Edina A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd

Írta: Maggie Stiefvater A fordítás az alábbi műből készült: Ballad: A Gathering of Faerie

Fordította: Robin Edina A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd Kiadta a Flux, a Llewellyn Publications (Woodbury, MN 55125 USA) egyik imprintje. www.fluxnow.com Copyright © 2009 Maggie Stiefwater A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 162 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-maii: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Anyukámnak, aki tündéreket mutatott nekem az erdőben

Leanan Sidhe Ahhoz voltam szokva, hogy én vagyok a vadász. Ha megakadt valamin a szemem, szépen kiszimatoltam, becserkésztem, és megszereztem magamnak a zsákmányt. A valamin természetesen öt értettem. Azt szerettem, ha a préda fiatal, tehetséges és hím. És minél vonzóbb, annál jobb. Az csak megédesítette az alkut. Rajtuk kellett tartanom a szemem, amíg meg nem haltak, így hát ezzel az erővel akár szemrevalók is lehettek. Nem kegyetlenkedtem. Nagylelkű voltam. Mindegyikük térden állva könyörgött azért, amit adtam neki: szépséget, ihletet, halált. Szürke hétköznapjaikból egészen rendkívüli életet varázsoltam. A velem való találkozás volt életük legcsodálatosabb ajándéka. Igazság szerint nem is annyira vadász, inkább a jótevőjük voltam. Ezen a napon azonban, ebben az őszi erdőben, egyik sem lehettem. Valaki ide szólított, megfoghatatlan tündéri alakomból valódi, hús-vér testbe öntött. Nem láttam senkit magam körül, de még éreztem a varázsige illatát a levegőben. Hallottam lépéseim neszét a száraz avaron, és a zaj nyugtalansággal töltött el. Sebezhetőnek éreztem magam ebben a vérvörös erdőben, zajt csapva, halandó leány alakjában. Nem voltam hozzászokva. A levegőben égő kakukkfű és megperzselt falevelek, a megidéző varázslat és az őszi máglyák szaga

terjengett. Amint sikerül rátalálnom akár csak egy apró emberi gondolatfoszlányra, már itt sem vagyok. - Helló, tündérke! Megperdültem, még éppen idejében ahhoz, hogy meglássam az öntöttvas rudat, mielőtt az kegyetlen erővel az arcomba csapódott.

A muzsika az életem. Alaposan áttanulmányoztam a Tövishamu Zeneművészeti Intézet összes szórólapját és tájékoztatóját, mielőtt beadtam a jelentkezésem. Az ismertetők szerint az iskola továbbfejleszti máris ígéretesnek mondható képességeinket. Azt ígérték, hogy a zene mellett elméleti ismereteinket is gyarapítják. A brosúrák valóságos regéket suttogtak arról, hogy sokoldalú, szupertehetséges ifjú zenészekként lépünk majd ki az intézet ajtaján, olyan kivételes tudással a fejünkben, hogy a kötelező tananyagon kívüli ismereteinkkel egy csapásra a legkiválóbb amerikai egyetemek hallgatóivá válunk. Akkoriban még azt gondoltam: Ez csúcs! Ráadásul Deirdre is oda jelentkezett, így nekem sem maradt igazán más választásom. Ám mindez még az előtt volt, hogy valóban betettem ide a lábam. Amikor megérkeztem, rá kellett ébrednem, hogy az iskola az bizony iskola, és iskola is marad. Ahogy Margaret 'Thatcher mondaná. Tizenkettő egy tucat. Persze még csupán hét napja tartózkodtam a Tövishamu Intézetben, ezért talán nem adtam elég időt szegénynek. A türelem azonban sosem volt az erős oldalam. Most őszintén: egyszerűen nem láttam be, miként volna képes a zeneelmélet és a kollégiumi szoba megkülönböztetni minket a többi középiskolás diáktól.

Könnyen lehetséges, hogy egészen másképp éreztem volna, ha történetesen csellón vagy más szokványos hangszeren játszom, mert akkor csatlakozhattam volna a campuson működő legalább nyolcmillió kamarazenekar egyikéhez. Amikor az emberek azt mondták, „zenész”, szinte soha nem egy „dudás” képe villant fel a gondolataik közt. Én pedig már-már úgy éreztem, hogy ha még egyszer meghallom a „népzenész” kifejezést, nyomban megütök valakit. Mindenesetre az első és a hatodik nap között mindenki (én és az osztálytársaim) igyekezett „orientálódni”. Megtudtuk, hol vannak az óráink, hogy hívják a tanárainkat, mikor lehet kajálni a menzán, és hogy a negyedik emeleti folyosó ajtaja folyton beragad. Az ötödik napon már pontosan tudtam, mi a dolgom. A hatodik napra már második természetemmé vált. A hetedik napon viszont már halálosan untam magam. Azon a hetedik estén egymagam ültem a bátyám autójában, és olyan zenét hallgattam, amelyben a vágyódással teli körítés mellett a düh volt a főfogás. Valahol olvastam, hogy a tudósok végeztek egy kísérletet, amelynek során rockot, illetve klasszikus zenét játszottak két különböző csoportba tartozó patkányoknak. Már nem emlékszem a részletekre, de kétheti kísérletezés után a klasszikus muzsikát hallgató patkányok békésen küzdötték magukat előre a majomlétrán, Birkenstock topánkával a lábukon, mialatt a rockon éldegélő patkányok kannibálokká változtak, és darabokra szaggatták egymást. Nem igazán értem, mit is akart bizonyítani ez a tanulmány anélkül, hogy az ember tudná, mégis melyik zenekar számait voltak kénytelenek hallgatni szerencsétlen állatok. Csak annyit tudok, hogy ha nekem két hétig egyfolytában Pearl Jamet kellene hallgatnom, én is felfalnám a szobatársamat. Tisztában voltam vele, hogy a hetedik esténél tartunk, mert éppen hét sebhely volt látható a jobb kezem fején. Hat függőleges

vonal és egy vágás keresztbe, hogy teljes legyen a hét. Magányosan üldögéltem saját kis szürke kárpitos világomban, és olyan hangosra tekertem fel a basszust, hogy még az ülepem is beleremegett. A kollégiumi szobákban szigorú hangerőszabályzat volt érvényben, különösképpen, amikor a diákok esetleg épp gyakoroltak. Ezért elég nehéz volt zenehallgatásra alkalmas helyet találni. Ez az élet igazi iróniája! Figyeltem, amint a nap vörös ösvényt éget az égboltra a Sewardkollégium épülete mögött. Az iskola György korabeli, oszlopos épületeivel ellentétben a kollégiumokban nem volt semmi előkelő vagy éppen feltűnő. Négyszögletes dobozok voltak, ablakaik, akárcsak ezernyi kimeredt, üveges tekintet. Az autóban olyan erővel harsogott a zene, hogy először nem is hallottam a kopogást a szélvédőn. Amikor végül mégis felfigyeltem rá, a bekukucskáló arc egy pillanatra meglepett, magam sem igazán értem az okát - kerek volt, hétköznapi és bizonytalan. A szobatársam, Paul pislogott rám. A srác egyébként oboán játszott. Az iskola vezetősége azt gondolhatta, remekül kijövünk majd egymással, mivel mindkettőnk hangszerének volt valami köze a fúvósokhoz, más közös pontunk azonban egyetlenegy sem akadt. Lehúztam az ablakot. Kérsz a mozihoz egy kis sült krumplit is? - kérdeztem. Paul felnevetett, sokkal harsányabban, mint a szavaim indokolták volna, majd saját merészségén elcsodálkozva szemmel láthatólag büszkeség töltötte el. Azt hiszem, kiverte tőlem a frász. Nagyon vicces, haver! Ez csupán egy a csodás szolgáltatásaim közül. Mi az ábra? Éppen felfelé igyekeztem a szobába, hogy megoldjam, tudod... - meglengetett az orrom előtt egy füzetet, mintha bármi jelentősége

volna a számomra - ...a számtan házi feladatot. Te is akarsz még dolgozni rajta egy kicsit? Akarok-e? Nem. Kell-e? Igen. - Lehalkítottam a rádiót. Hirtelen ráeszméltem, hogy libabőrös mind a két karom, pedig odakinn tombolt a meleg. Behúztam a karom a kocsiba. Tudatalattim valami idegen nyelven, amiből egy szót sem értettem, dermesztő hidegséget árasztva a testemben, halkan figyelmeztetett: furcsa események vannak itt készülőben. Azt gondoltam, magam mögött hagytam már ezt a balsejtelmet, hiszen nyár óta nem éreztem ehhez hasonlót. Sikerült azonban rezzenéstelenül Paul szemébe néznem. - Aha. Persze. Paul arcán óriási megkönnyebbülés tükröződött, mintha más válaszra számított volna, és rögtön ömleni kezdett belőle a szó a számtantanárunkról és az osztálytársainkról. Ha nem vagyok történetesen elfoglalva a bőrömön szaladgáló jéghideg borzongással, akkor sem hegyeztem volna a fülem. Az emberek rengeteget beszélnek, és általában, ha az első néhány szóra odafigyelünk, majd meghallgatjuk az utolsó mondatokat, a közepére igazán rá sem kell hederítenünk. Magától is összeáll a kép. Egy váratlan szófordulat azonban visszaterelte a figyelmem Paulra, mintha egy kristálytiszta hangot hallottam volna kicsendülni a hangzavarból, és azon nyomban kikapcsoltam a rádiót. Az előbb azt mondtad, hogy „zengik a holtak”? Paul értetlenül ráncolta a homlokát. — Mi van? Zengik a holtak. Ezt mondtad? Határozottan megrázta a fejét. - Nem. Azt mondtam, „ma énekelni voltam”. Blattolásórán vettem részt. A... Kinyitottam a kocsi ajtaját, és bólintottam, mielőtt befejezhette volna. Hiába kapcsoltam ki a rádiót, még mindig zeneszót hallottam.

S teljesen lekötött, ahogyan Paul sohasem lesz képes. Igyekeznem kellett, hogy össze tudjak kaparni neki egy mondatot. - Fussunk össze a szobában egy pár perc múlva, rendben? Csak pár percet adj! Mintha az a félrehallott kifejezés - zengik a holtak - kitárt volna egy kulcsra zárt ajtót, és most hallhattam a kifelé szüremlő muzsikát. Sürgető, követelőző muzsikát: egy pezsdítő, moll hangnemben játszott dallamot, teletűzdelve furcsa, régies, akcidens hangokkal. Mély férfihang énekelte a melódiát, amely egyszerre emlékezetembe idézte mindazt, amit nem érhetek el soha. Paul valami beleegyezésfélét dadogott, miközben én kiszálltam az autóból, becsaptam magam után az ajtót, majd be is zártam. Rohannom kell - mondtam. Nem is tudtam, hogy sportolsz - tréfálkozott Paul, de én már ott sem voltam. Keresztülfutottam a parkolón, a négyszögletes kollégiumi épületek között, a vajszínű oszlopokkal büszkélkedő Yancey Hall előtt, majd elszáguldottam a Seward Hall nevető szatírszoborral díszített szökőkútja mellett is. Sportcipőm talpa hangosan csattogott a téglával kirakott járdán, miközben követtem a dal ellenállhatatlan melódiáját, átadva magam a csábításának. A zeneszó egyre erősödött, összekeveredett a lelkemben lakozó, halk muzsikával - a sejtelmes szövettel, amely megszabta, ki vagyok valójában, és hová tartozom ebben a világban. A járda már eltűnt a talpam alól, de én csak rohantam tovább, botladozva az egyenetlen, elburjánzott fűben. Ügy éreztem magam, mintha a világ széléről készülnék leugrani. A lenyugvó őszi nap fényesen ragyogott a távoli dombok fölött, és csakis az járt a fejemben, hogy elkéstem. Ám akkor megpillantottam öt, amint ott sétált, akárki volt is messze a domboldalon, szinte már látótávolságon kívül. Alig volt

több puszta sziluettnél, egy bizonytalan magasságú sötét árnyalak a káprázatos, aranyfényben fürdő, végtelen dombon. Két kezét kinyújtotta maga mellett, tenyerét lefelé fordítva, mintha csitítani akarná a háborgó földet. S mielőtt alakja végleg beleveszett volna a mögötte sorakozó sötét fák árnyaiba, hirtelen megtorpant. A muzsika folytatódott tovább, olyan hangerővel, mint amikor fülhallgatóból tör elő a zene - egészen úgy hangzott, mintha az agyam teremtette, és kizárólag a saját fülemnek szánta volna a dallamot. Most már azonban megmagyarázhatatlan módon tudtam, hogy ez a muzsika nem nekem szól, hanem valaki vagy valami másnak. Csak hát szerencsétlenségemre én is meghallottam. Porig sújtott a felismerés. Az árnyalak lassan felém fordult. Egy hosszú pillanatig csak állt, tekintetét rám szegezve. Földbe gyökerezett a lábam. Nem a zenéjétől, amely még mindig csábított, nekifeszülve a már fejemben zsongó muzsikának, és azt dalolta: jöjjetek és kövessetek, hanem különös megjelenésétől. Lenyűgöztek az ujjai, amelyeket szétterített a föld fölött, a mélységbe kényszerítve valamit; kihúzott válla, amely erőről és kifürkészhetetlen titkokról árulkodott; ám legfőképpen a feje tetején díszelgő hatalmas, ágas-bogas agancs ejtett bűvöletbe, amely szinte beborította körülötte az eget. S akkor váratlanul nyoma veszett, lemaradtam eltűnésének pillanatáról, amikor a nap hirtelen alábukott a dombok peremén, alkonyi fényt borítva a világra. Mozdulatlanul álltam, kissé kifulladva, és éreztem a vér lüktetését a bal fülem fölött húzódó sebhely mélyén. Tekintetem továbbra is arra a helyre tapadt, ahol az imént még a furcsa alak állt. Nem tudtam eldönteni, vajon azt kívánom-e, bárcsak sohase láttam volna az agancsos figurát, hogy tovább folytathassam megszokott életem. Vagy inkább arra vágyom, bárcsak

korábban érkeztem volna, hogy rájöhessek, miért is látom újra a hozzá hasonló teremtményeket? Végül megfordultam, hogy visszatérjek az iskolába, de akkor valami kemény hasba vágott. Kis híján elveszítettem az egyensúlyomat, alig bírtam megállni a lábamon. A kemény test tulajdonosának még a lélegzete is elakadt. - O, te jó ég! Ne haragudj! A hang ismerős fájdalommal hasított a szívembe. Deirdre. A legjobb barátom. Vajon nevezhetem még annak? Levegő után kapkodtam. - Semmi gond. Amúgy is fölösleges luxus két vesét fenntartani. Deirdre megperdült, arca lángba borult, és a tekintete olyan gyorsan megváltozott, hogy nem tudtam megállapítani, eredetileg mit tükrözhetett. Képtelen voltam levenni róla a pillantásom. Anynyiszor láttam már ezt a ragyogó, szürke szempárt és a sápadt, keskeny arcot, amikor lehunyt szemmel róla ábrándoztam, hogy szinte furcsa volt most nyitott szemmel látni. -James!]ames!Te is láttad Őket? Egész biztosan közvetlenül melletted haladtak el! Igyekeztem összeszedni magam. - Kik azok az „Ők”? Deirdre egy lépést hátrált tőlem, hogy egy pillanatra a dombok irányába nézzen. Összehúzott szemmel, hunyorogva bámult bele a közelgő esti sötétségbe. - A tündérek. Nem is tudom... talán négyen vannak. Vagy öten? Komolyan az agyamra ment. Olyan hevesen forgolódott, hogy lófarokba fogott, sötét haja köröket rajzolt feje körül a levegőbe. Jól van. Figyelj, Dee, állj meg egy kicsit! Tengeribeteg leszek tőled. Mit is mondtál... tündérek? Már megint? Dee kis időre behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, már sokkal inkább önmaga volt. Kevésbé eszeveszett és őrjítő. - Badarság.

Azt hiszem, egyszerűen csak kiborultam. Mintha mindenhol tündéreket látnék. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Már abba is belesajdult a lelkem, hogy magam előtt látom. El is felejtettem, mennyire fájt. Mint egy szálka. Nem úgy, mint amikor először fúródik az ember bőrébe, hanem miután kihúzzák, és lassú, sajgó fájdalom marad utána. Deirdre a fejét rázta. — Ennél ostobább már nem is lehetnék! Most komolyan: egy örökkévalóság óta nem láttalak, és már az első öt percben mást sem csinálok, csak nyavalygok. Hiszen ugrálnom kellene örömömben! Annyira... sajnálom, hogy még nem volt alkalmunk találkozni. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy valami mást fog mondani. Mély, jelentőségteljes vallomásra számítottam, amellyel hajlandó lett volna elismerni, hogy fájdalmat okozott nekem. Amikor hiába vártam, szerettem volna duzzogni, és bántani egy kicsit, de nem volt elég merszem hozzá. Ehelyett még ki is segítettem a kellemetlen helyzetből, amilyen lovagias, önsanyargatásra hajlamos idióta vagyok. - Hát, a tájékoztatóban az állt, hogy a campus hatalmas területen fekszik. Akár évekbe is telhetett volna, mire itt összefutunk. Dee az ajkába harapott. - Fogalmam sem volt róla, milyen őrült órarendünk lesz. De... Hű! Olyan jó látni téged! Hosszú, kínos pillanat következett, amelyet máskor, még a nyári szünidő előtt egy baráti ölelés oldott volna fel. Még jóval Luke és a telefonomról küldött üzenet előtt - amelyet egyikünk sem tudott elfeledni. - Szép barna lettél - jegyeztem meg. Hazugság volt. Dee sohasem barnult le.

Deirdre arcán halvány mosoly derengett. - Te pedig levágattad a hajad. Végigsimítottam a hajamon, ujjaim elidőztek a hosszú forradáson a fülem fölött. - Le kellett borotválniuk, hogy össze tudják varrni a sebet. Utána levágtam az egészet, hogy mindenhol egyforma legyen. Először bele akartam borotválni a monogramom, de... bármilyen döbbenetes... most ébredtem rá, hogy a nevem kezdőbetűi a JAM szót alkotják. Mint a lekvár. Kissé megalázó felismerés volt. Dee nevetett. Fura módon örültem neki. - Illik hozzád - mondta vidáman, pillantása azonban a két kezemre tévedt, és a rájuk firkált szavakra, amelyek egészen a csuklómig beborították mindkettőt. Több volt rajtuk a tinta, mint a bőr. Szerettem volna érdeklődni, hogy s mint van; kérdezni akartam a tündérekről, az üzenetemről, ám semmi fontosat nem voltam képes kinyögni. - Biztosan jobban, mint hozzád. Újra felnevetett. Valójában nem volt igazi nevetés, de nem is számított, mert nem szántam mulatságosnak a megjegyzésem. Csak valamit mondanom kellett. - Mit kerestek itt? Egyszerre perdültünk meg, és az iskola egyik tanárával találtuk szemközt magunkat: Eve Linnettel. A drámatanárunkkal. Alacsony, halovány szellemalak volt csupán a félhomályban. Arca akár szépnek is tűnhetett volna, ha történetesen nem ráncolja haragosan a homlokát. - Ez a hely kívül esik az iskola területén. Balsejtelmem azt súgta, hogy valami nincs rendben, bár egy pillanatba beletelt, mire ráébredtem, mi lehet az. A tanárnő a dombok felől érkezett, nem az iskola irányából. Linnet a nyakát nyújtogatta, mintha csak most vette volna észre, hogy Deidre is jelen van; Dee arca vörösen lángolt, mintha

rajtakapták volna valami rosszaságon. Linnet hangja élesen csattant. — Sejtelmem sincs, miféle iskolákból kerültetek ide ti ketten, de itt mi nem tűrjük az afféle viselkedést. Az elmúlt nyár előtt még biztosan elsütöttem volna egy jó kis tréfát arról, hogy Dee és én... hogy csak barátok vagyunk, hogy láncra vert szerelmes rabszolgájaként senyvedek születésem óta, és hogy semmi sem történt köztünk, mert Dee taszítónak talál egy bizonyos kémiai vegyületet a bőrömben. De inkább csak annyit feleltem: Semmi afféle nem történt. Tisztában voltam vele, hogy bűntudat sugárzik a szavaimból, és bizonyára a tanárnő is ezen a véleményen volt. — Ó, valóban? Akkor meg miért vagytok itt? Ilyen messze? Végre felfogtam. A háta mögé lestem, a hullámzó dombok irányába, Linnet szeme pedig követte a tekintetemet. — A tanárnőre vártunk. Dee szúrós pillantást vetett rám, de nem úgy, mint Linnet, aki inkább dühösnek látszott, vagy rémültnek. Egy hosszú pillanatig egyetlen szót sem szólt, ám végül így válaszolt: — Szerintem most egyikünknek sem volna szabad itt lennie. Menjünk vissza a kollégiumba, és én szépen elfelejtem, ami itt történt. Különben is, borzasztó szerencsétlen így kezdeni egy tanévet. Kihágással. Amint Linnet sarkon fordult, hogy visszavezessen minket az iskolai campusra, Dee elismerő pillantást vetett felém, Linnetre viszont elég lesújtóan nézett. Nyilvánvaló volt, mi jár a fejében: ez a nő őrült! Vállat vontam, és megeresztettem Dee felé egy félmosolyt. Habár nehezen hittem volna, hogy bármi kétség férhet Linnet épelméjűségéhez. Ügy vélem, aznap este nem én voltam az egyetlen, aki hanyatt-homlok rohant a muzsika hívására.

Ez a tizenegyedik nap (11) (onze), a bal kezemen sötétlő rovátkák szerint. Az első hét - a szemérmes bemutatkozások és könnyed feladatok jegyében - immár békében eltelt, és most a második hét vicsorította ránk ádázul foga fehérjét. Előbukkantak a semmiből a monumentális házifeladat-hegyek, a feleletek a táblánál, és a középiskolai élettel együtt járó felettébb hiányos öltözékek. Igazán mulatságos volt — valamilyen különös oknál fogva tényleg azt gondoltam, hogy egy muzikális zsenikkel teli intézmény más lesz, mint a szokványos középiskolák. A valóságban csupán egy szempontból találtam másnak az itteni életet: mindenki a zenekarban elfoglalt helye szerint játszotta a szerepét. Rézfúvósok: a tökfejek. Fafúvósok: a sznobok klikkje. Vonósok: a túlbuzgó mócsingok, akiknek állandóan a levegőben a keze. Ütősök: az osztály bolondjai. Dudások: én. Egyedül Mr. Sullivan angolórája nem változott meg lényegesen a második héten. Az első tanóra volt, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Hozd a saját koffeindózisod! Megengedte, hogy kávézzunk az óráján. Igazán képmutató lett volna tőle, ha nem teszi. Sullivan azzal kezdte a tanévet, hogy egyszerűen felült a tanári asztalra, és a tanításhoz bekapcsolt valami zenét. Míg a többi tanár

a második héten nagy komolyan nyakig gombolta az inget és felkötötte a nyakkendőt, addig Sullivan ugyanaz maradt: Shakespeare és a hozzá hasonlók fiatal, pufók diplomatája. Gyilkos olvasnivalókat adott fel nekünk már rögtön az első héten, és ez sem sokat változott a későbbiekben. Talán jobban tiltakoztunk volna a gyilkos menynyiségű betűhalmazok miatt, ha nem ihattuk volna a koffeint, nem tologathattuk volna kedvünkre az asztalokat a teremben, és nem káromkodhattunk volna, amikor szükségét éreztük. — Mai témánk a Hamlet — jelentette be Sullivan a tizenegyedik napon. Hatalmas utazópoharat tartott a kezében; az egész termet betöltötte a kávé illata. Még sohasem láttam ezt az embert kávé nélkül. A tantestület egyik fiatalabb, kezdő tanáraként ő is a campuson lakott, és másodállásban a kollégium bentlakó tanácsadójaként működött. A felesége - a szóbeszédek szerint - elhagyta az Én kicsi pónim vagy valami ehhez hasonló szemetet gyártó cég ügyvezetőjének kedvéért. A szobája melletti előtér mindig úgy illatozott, akár egy koffeinnek emelt misztikus szentély. - Hányán olvasták már közületek? Kis létszámú osztály voltunk, még a Tövishamu Intézet átlagához képest is: mindössze nyolc diák ült a teremben. Egyetlen kéz sem lendült a magasba. Pogányok! - vetette oda Sullivan kedvesen. - Nos, talán még jobb is, hogy mindannyian szűz szemmel tekintetek majd a Hamletit. De azért legalább már biztosan hallottatok róla. Egyetértő morajlás futott végig az osztályon. A Hamletot ugyan még nem olvastam, de jóban voltam Shakespeare mesterrel. Amióta csak meghallottam, hogy „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”, tetszettek nekem a jó öreg Shakespeare eszmefuttatásai. Semmi rajongói önkívület vagy titkos kézrázás vagy

ilyesféle őrület. Ám ha netán elsétálnánk egymás mellett a folyosón, valószínűleg biccentenénk egymásnak üdvözlésképpen. Sullivan folytatta a témát. — Hát akkor, kezdjük rögtön ezzel! Mi jut eszetekbe akkor, ha azt halljátok: „Hamlet”? Nem, Paul. Nem kell jelentkezni. Csak bökd ki szép hangosan! A puffasztott rizs — szólalt meg Eric. Gyakorlatilag nem is volt diák. Azt hiszem, tulajdonképpen asszisztensként vett részt az órákon, de átkozott legyek, ha akár csak egyszer is láttam segédkezni valamiben. — Nem igaz? Az az ízetlen, natúr rostizé. Ez olyan ostoba válasz volt, hogy az osztály többi része azon nyomban felengedett. Eric éppen elég alacsonyra helyezte a mércét, hogy innentől kezdve bármit nyugodtan bekiabálhassunk. Szellemek - mondta Megan. Ének tanszakra járt. Az énekesek idegesítettek, mert nehezen tudtam besorolni őket a zenekari szerepeken alapuló személyiségtipológiámba. Lenni vagy nem lenni! - rikkantotta Wesley, akinek szintén Paul volt a keresztneve, de az egyértelműség érdekében a vezetéknevén szólíttatta magát. Igazán kedves gondolat tőle, mivel a szobatársam, Paul családi neve Schleiermacher volt, amelyet még leírni sem tudtam volna, hát még kimondani. Mindenki meghal — tette hozzá Paul. Erről megmagyarázhatatlan okból rögtön az agancsos fickó jutott eszembe az iskola mögött. Öngyilkosság — szólaltam meg végül én is -, és Mel Gibson. Mel Gibson? — kérdezte Eric értetlenül a hátam mögül. Sullivan rám szegezte a mutatóujját. - Szóval, neked fel kellett volna tenned a kezed, Mr. Morgan. Te ismered a Hamlet tragédiáját. Nem ez volt a kérdés - feleltem. - Azt kérdezte, hogy olvastuk-e. Láttam a film egy részét a tévében. Az volt a véleményem, hogy Mel Gibson skót szoknyában jobb alakítást nyújt.

— Ami kiváló megközelítés. Mármint a filmnézés, nem a szoknyás megjegyzés. Először a filmfeldolgozást fogjuk megtekinteni. Nem a Mel Gibson-változatot, sajnálom, James. Azután fogjuk csak elolvasni a drámát. - Sullivan egy televízió-képernyőre mutatott a háta mögött. - Ezért hoztam be ezt. Csak hát... Végigjáratta a tekintetét a félkörben felállított iskolapadokon, miközben mindannyian áhítattal lestük az ajkáról áradó bölcsességet. - Csak attól tartok, hogy laposra ülitek a feneketeket azokon a székeken, amíg végignézzük a filmet. Valami kényelmesebbre volna szükségünk. Ki dicsekedhet izmos karokkal? így tehát lehurcoltuk a két kanapét a második emeleti társalgóból a földszintre. Csupán négy emberre volt szükség, hogy egy-egy kanapét végigcipeljünk a folyosón, a többi tanterem becsukott ajtaja előtt, egyenesen a mi termünkbe. Sullivan segített odatolni őket a fal mellé, majd lehúzta a rolókat, hogy a nap fénye ne tükröződjön a képernyőn. Sötétség borult a helyiségre, így nem számított, hogy még délelőtt van. Elhelyezkedtünk a kanapékon, Sullivan pedig lovaglóülésben letelepedett mellénk egy székre. Megnéztük a Hamlet első negyedét (túlságosan komolyan vette magát a srác), és Sullivan engedékenyen tűrte, hogy ostoba tréfákat űzzünk a melodrámával átitatott részekből (vagyis az egészből). Érkezésem óta most először éreztem olyasmit, hogy talán tartozom valahová.

ÜZENETÍRÁS 195/200

Címzett:

Feladó:

Újabb fájdalmasan gyönyörű, őszi nap a kötőjeles nevű iskolák földjén; a fák lombjai még zölden susogtak a völgy mélyén, de körülöttük a dombok és hegyek északi lankáin már lassan vörös és narancsos színben lángoltak a levelek. Az összhatás szinte mesterkéltnek látszott, akár egy vasútmodell terepasztal. Az autóban „fülrepesztő” zene bömbölt, és minden bizonnyal ezért nem hallottam meg a telefoncsörgést; csak akkor jöttem rá, hogy valaki hív, amikor a szemem sarkából észrevettem a világító kijelzőt. Talán Dee az, végre. Felkaptam a mobilomat az utasülésről, és a megjelenő telefonszámra pillantottam. Anya. Sóhaj. Kihangosítottam a telefont, és a műszerfalra fektettem. - Igen. James? Igen. Ki beszél? A drága kisfiad. Méhednek gyümölcse. Apa ágyékából fogant gyermeked, miután isten tudja, mióta... Anya a szavamba vágott. - Úgy hangzik, mintha egy szélcsatornában volnál. Éppen vezetek.

Egy szélcsatornában? Előrehajoltam, és közelebb csúsztattam a telefont. - Ki vagy hangosítva. így már jobb? Nem igazán. Miért ülsz kocsiban egyáltalán? Tanítási idő van, vagy talán nem? Betuszkoltam a telefont a napellenzőbe. Valószínűleg még mindig kissé zajos volt, de ennél többet nem tehettem az anyám kedvéért. Ha tudtad, akkor miért hívtál? Csak nem lógsz a suliból? Hunyorogva fürkésztem az útjelző táblákat. Az egyik kisebb táblán a következő felirat állt: „Történelmi Belváros, Gallon, VA”. (Véleményem szerint a VA felesleges információ volt, mivel az a turista, aki idáig eljutott, bizonyára emlékezett még rá, éppen melyik államban jár.) A betűk alatt egyenes nyíl mutatott balra. - Nem, anya. A lógás csak a pancserek időtöltése, akik börtönben végzik, miután képtelenek munkához jutni. Anyának beletelt egy kis idejébe, míg rájött, hogy őt utánzóm, főleg, miután kissé sipítozva és enyhe skót akcentussal adtam elő a mondókáját. - Ez igaz - ismerte el. - Akkor meg hová mész? Tekintetem végigsiklott Gallon festői, ám gazdasági szempontból jelentéktelen főutcáján. - Órára megyek - válaszoltam. - Mielőtt megkérdeznéd, dudaórám lesz. És mielőtt megkérdeznéd, nem, a Tövishamu Intézetnek nincs saját skót dudás oktatója. Mielőtt megkérdeznéd, fogalmam sincs, miért adományoznak ösztöndíjat egy srácnak, akinek a skót duda a fő hangszere, különösen a második fel nem tett kérdésedre adott választ figyelembe véve. - Az osztálytársaim és én legalább két jegyet voltunk kötelesek szerezni zenei gyakorlatból, hogy megtornáztassuk a muzsikáláshoz szükséges -

izmainkat, és idővel sikeresen elkápráztassuk a különféle egyetemeket. Ezért kellettek nekem a dudaórák. Na és ki ez a fickó? Jó egyáltalán? - kérdezte anya kételkedve. Anya! Nem akarok gondolkodni rajta. Iszonyúan lehangoló élmény lesz, és te is tudod, hogy szeretek rendíthetetlen és boldog arcot mutatni a körülöttem szenvedő világnak. Egyáltalán miért vagy ott, ha nem a dudaórák miatt? Pontosan tudta a választ, de tőlem akarta hallani. Ha. Kétszeresen is ha. Semmi esélye. - Használd az anyai megérzésedet! Hé! Azt hiszem, megtaláltam a helyet. Mennem kell. Hívj fel! - kérte anyám. - Később. Amikor nem vagy ilyen szószátyár hangulatban. Leparkoltam az Evans-Brown zeneműbolt előtt. Már kezdtem azt gondolni, hogy a kötőjeles neveknek hagyománya van ebben a városban. - Jól van. Akkor hát beépítek egy hívást az órarendembe úgy harmincéves korom körül. Fogd be a szád! — mordult rám anya szeretetteljesen, és egy pillanatra rettenetes, gyerekes honvágy tört rám. - Hiányzol. Vigyázz magadra! És hívj fel! Még harmincéves korod előtt. Megígértem, majd letettem a telefont. Előhalásztam a dudám tokját a hátsó ülésről, és bementem az üzletbe. A betegesen zöld színű külső vakolat ellenére a bolt belseje melegséget árasztott, és otthonos érzést keltett bennem. A padlót sötétbarna szőnyeg borította, az aranybarna panelekkel burkolt fal mellett gitárok sorakoztak. Idősebb fickó üldögélt a pult mögött, aki láthatóan nem volt megbékélve évei számával, és egy Rolling Stones magazint olvasgatott. Amikor felnézett rám, azt is megfigyeltem, hogy ősz haját szorosan befonta, és hátul apró copfba fogta össze. Órára jöttem - közöltem vele.

Közelebbről szemügyre vett valamit a pulton, én meg a tetoválásokat tanulmányoztam a karján, amelyek közül a legnagyobb egy idézet volt John Lennon egyik radikálisabb dalszövegéből. - Mikorra volt megbeszélve? — kérdezte. A kezemre mutattam. A férfi hunyorogva fürkészte az irkafirkákat, míg meg nem akadt a szeme az idevágó részleten. Háromra? Éppen időben. A mögötte lógó faliórára pillantottam, amelyet szórólapok és képeslapok tömege vett körül. Két perc múlva hármat mutatott. Kissé dühített, hogy korai érkezésemet a legközelebbi teljes órához kerekítették, de egyetlen szót sem szóltam. Emelet. - A kivénhedt hippi az üzlet hátulja felé mutatott. Amelyik teremben Bili éppen tanít. Pillanatnyilag ő az egyetlen oktató itt. Kösz, bajtárs! - mondtam, mire Öreg Hippi mosollyal nyugtázta a humorom. Felbaktattam a nyikorgó, szőnyeggel borított lépcsőn az emeletre, amely forróbb volt Hádész poklánál is, és bűzlött az ideges diákok verejtékétől. Három ajtó sorakozott egymás mellett a sötét, keskeny folyosón. Bilire a kettes számú mögött bukkantam rá. Kicsivel szélesebbre tártam az ajtót, szemügyre vettem az akusztikai hatást biztosító csempéket a falakon, a régi, fából faragott székeket, amelyeken mintha tigriskölykök élesítették volna karmaikat. Végül alaposan megfigyeltem az egyik széken ülő, őszes hajú férfit is. Borzasztóan hasonlított George Clooneyra. Megfordult a fejemben, hogy ezt közlöm vele, mégis elvetettem a gondolatot, nehogy túlságosan közvetlennek találjon. — Hola!James vagyok. Nem állt fel, de egészen barátságos mosollyal üdvözölt, kezet rázott velem, majd a szemközt álló székre mutatott. — Én pedig Bili.

Mit szólnál ahhoz, ha rögtön elővennéd a hangszered, és játszanál nekem valamit, hogy tudjam, hol tartasz? Mármint, ha nem vagy túlságosan ideges... beszélhetünk is egy kicsit, de fél óra elég rövid idő egy dudaórához, ha sokat beszélgetünk. Letettem a tokot a földre, és letérdeltem mellé, kipattintva rajta a zárakat. - Nem vagyok ideges. Máris kezdhetjük. - Miközben a gyakorlósípom után kutattam a duda mellett, egy pillanatra felnéztem Bilire. Félrefordított fejjel olvasgatta a hangszertokomat borító autós matricák feliratait. Miközben a fickó elmerült az olvasásban — Óvakodj a sárkányoktól, mert ketchuppal bizony ízletes és ropogós eledel vagy1. —, én tetőtől talpig végigmértem. Gyakorló hangszere a földön hevert a széke mellett, tisztán és fényesen ragyogott; az enyém ütött-kopott vénség volt, sokszínű szigetelőszalag-darabkákkal teleragasztgatva, amelyek részben letakarták a lyukakat, hogy a hangszer tökéletesre legyen hangolva. Bili egyenesen tartotta a vállát; nekem az egyik vallani mindig magasabban volt a másiknál. Ez azért volt, mert olyan gyakran játszottam a dudán. A fickó hangszerének tokja még most is szinte teljesen újszerűnek látszott, az enyém viszont úgy nézett ki, mintha már néhányszor megjárta volna a poklot. Lassan kezdett felderengeni bennem a gondolat, hogy ez az egész talán mégsem olyan jó ötlet, különösen, amikor a fickó szeme csodálkozva elkerekedett gyakorló hangszerem láttán. Visszatettem a sípot a tokba. A szerény gyakorlósíp keskeny, műanyag változata csupán a teljes méretű skót dudák dallamsípjának, és legfőbb erénye, Hogy ezerszer halkabban szól, mint a valódi duda - és ennek köszönhetően ezerszer kevesebb az esélye annak, hogy halálra köveznek, miközben a négy fal között gyakorolsz. Sokkal könynyebb is játszani rajta, fizikai értelemben - nem kell közben bajlódni a fújj-bele-nyomd-meg-liheg-pufog technikákkal. Ugyanakkor olyan

a hangja, mint egy haldokló gúnárnak. Ha az ember igazán le akarja nyűgözni a hallgatóságát, akkor a valódi dudára van szüksége. Ezért most én is ezt választottam. — Hm. Nem baj, ha inkább a dudán játszom egy dallamot? Az iskola területén nehéz megfelelő helyet találni, ahol nyugodtan gyakorolhatok, és mintha már egy örökkévalóság telt volna el, amióta utoljára elővettem szegényt a tokból. Bili kissé meglepett arcot vágott, de végül egyszerűen vállat vont. - Persze. Most nincs itt senki más. Ahogy neked a legkényelmesebb. Mit fogsz játszani? - Még nem tudom. - Előhalásztam a dudámat; a bőr és fa elegyes illata olyan ismerős volt már számomra, mint a saját testemé. A burdonsípok szépen elfeküdtek a vállamon, miközben telefújtam levegővel a tömlőt; amint a sípok megszólaltak, hirtelen ráeszméltem, milyen harsányan fognak zengeni ebben az aprócska szobában. Magammal kellett volna hoznom a füldugómat is. Bili élénken figyelt, miközben én körülbelül húsz másodperc alatt behangoltam a hangszerem: szemügyre vette a tartásomat, és hallgatta, milyen egyenletesen tartom a hangokat hangolás közben. Kredeti tervem az volt, hogy lassan kezdek neki a muzsikának, majd egy olyan páratlanul gyönyörűséges dallammal fejezem be, hogy még a cipőmet is megcsókolja utána. A duda azonban hihetetlen hangerővel harsogott a teremben, és a végén már csak mielőbb túl akartam esni a dolgon. Belevágtam hát az egyik kedvenc táncos nótámba, egy lehetetlenül bonyolult, ujjfacsaró dallamba, amelyet még álmomban is vígan el tudtam volna játszani. Gyorsan. Tisztán. Tökéletesen. Bili arca kifejezéstelen volt. Nem látszott rajta az égvilágon semmi. Mintha minden érzelmet és gondolatot lesöpörtem volna róla a duda puszta hangerejével. Leemeltem a hangszert a vállamról.

Nincs mit tanítanom neked — mondta, és megrázta a fejét. De ezt már akkor is tudtad, amikor betetted ide a lábad, nem igaz? Ebben az országban nincs egyetlen ember sem, aki bármit is tudna még tanítani neked. Legalábbis ebben az államban. Versenyzel? Az elmúlt nyárig versenyeztem. Miért hagytad abba? Vállat vontam. Nem leltem örömöm abban, hogy bevallom neki. - Elértem a csúcsot. Azután már unalmasnak tűnt. Bili újra csak a fejét rázta. Tekintete az arcomat fürkészte, és könnyen kitaláltam a gondolatait, mert mindig ugyanaz járt a tanáraim fejében: olyan fiatal vagy (és én olyan vén). Majd határozottan így szólt: - Kapcsolatba fogok lépni az iskolával. Értesítem őket a fejleményekről, és majd ők kitalálják, mitévők legyenek. De ezzel már akkor tisztában voltak, amikor ide felvettek, nem igaz? Leeresztettem magam mellé a dudát. - Igen. A Carnegie Mellonra kellene jelentkezned. Duda tanszakuk is van. Nahát, ez még eszembe sem jutott! - mondtam. Hatástalan maradt a hangomból áradó gúny. Megfontolhatnád. Amikor itt már végeztél. - Bili figyelte, ahogy elpakolom a hangszerem. — Pocsékba menne a tehetséged, ha csak egyszerű konzervatóriumban tanulnál tovább. Elgondolkodva bólintottam, és hagytam, hogy tegyen még néhány értelmes megjegyzést, azután kezet ráztam vele, és hátat fordítottam a teremnek. Csalódott voltam, bár igazság szerint nem kellett volna így éreznem. Csak azt kaptam, amire számítottam. -

Egy lány üldögélt a járdaszegélyen, amikor kiléptem a zeneműboltból. Meglehetősen pocsék hangulatomban nem pazaroltam volna rá egyetlen futó pillantásnál többet, ha történetesen nem közvetlenül az autóm mellett ül. Bár a hátát mutatta felém, egész alakjáról lerítt a mérhetetlen unalom. Behajítottam a dudámat a hátsó ülésre, éppen elég hangosan és körülményesen ahhoz, hogy a csaj vegye a lapot - hogy képes vagyok akár át is gázolni rajta, ha nem mozdul, mire beindítom az autót. Hiába csaptam zajt a pakolászásommal, egy jottányit sem húzódott távolabb, ezért megkerültem az autót, és megálltam előtte, továbbra is rezzenéstelenül üldögélt ott a délutáni napfényben, állát felszegve, szemét behunyva, és úgy tett, mintha észre sem venne. Falán együtt jártunk valamelyik órára, és fel kellett volna ismernem. Ha viszont ő is az iskolába járt, akkor bizony egyáltalán nem tartotta be az öltözködési szabályokat - testhez simuló felsőrészt viselt, tele kézírásos nyomott mintákkal, és trapéz szárú farmernadrágot hatalmas, vastag talpú facipővel. A haja egészen különleges volt: borzas, vagy inkább göndör fürtök borították a fejét, elöl hosszan, míg hátul merészen rövidre vágva. - Kedveském! - szólítottam meg szívélyesen. - Útban van az üleped. Mit gondolsz, volnál szíves arrébb költöztetni terpeszkedő tagjaidat, hogy végre elhúzhassak innen? A lány szeme hirtelen kipattant. Mintha jéghideg vízben fuldokoltam volna. Rögtön libabőrös lett minden egyes porcikám, és a fejemben kísérteties melódia zsongta, hogy ez nem normális. Az elmúlt nyár eseményei kéretlenül is feltámadtak az emlékeim közt.

A lány - ha egyáltalán az volt - megrebbentette felém csillogó kék szemét, amelyet az alatta sötétlő, homályos árnyak csak még ragyogóbbá varázsoltak. Tekintetéből iszonyatos unalom áradt. - Már egy örökkévalóság óta várok rád. Amikor megszólalt, lehelete mámorító felhőként ölelt körül, álmosan bólogató vadvirágok, friss eső és távoli tüzek füstjének illata keveredett benne. Veszélyt jelző bizsergést éreztem a gyomrom tájékán. Megkockáztattam a kérdést: - Az „örökkévalóság” nálad hosszú évszázadokat jelent, vagy csak amióta az órám elkezdődött? Ne hízelegj magadnak! - válaszolta, és végre felállt, kezét nadrágja hátsó felébe törölve. Elképesztően magas volt vastag talpú cipőjében; egyenesen a szemembe bámult. Ilyen közelségből szinte elájultam az illatától. — Csak fél óra volt, bár tényleg hosszú évszázadoknak éreztem. Na, gyerünk! Álljunk meg egy percre! Micsoda? Vigyél magaddal a suliba! Rendben. Ezek szerint talán mégis ismertem. Valahonnan. Megpróbáltam elképzelni ezt a lányt egy tanórán, bármilyen órán, bárhol az iskola területén, de sehogy sem sikerült. Azután elképzeltem, amint egy erdei tisztáson mókázik valami szerencsétlen flótás körül, akit az imént áldozott fel az egyik pogány istenségnek. Erre a gondolatra sokkal hamarabb összeállt a kép. - Hm. A Tövishamuba? A lány erre lesajnáló pillantással mért végig. Én eközben kitartóan bámultam trapéz szárú nadrágját. - Csak hát nem emlékszem, hogy eddig lett volna alkalmam egy ilyen elbűvölő teremtményen legeltetni a szemem, mint szerény személyed. Elmosolyodott a „teremtmény” szó hallatán, majd egy határozott rántással kinyitotta az utasülés melletti ajtót. - Nem kell a melléduma. Menjünk!

Döbbenten meredtem az autómra, amint becsapta az ajtót. Általában én voltam a szemtelen pimasz, aki váratlan megjegyzéseivel lefegyverezte az embereket. A lány türelmetlenül intett nekem az ablakon keresztül. Megfordult a fejemben, hogy talán nem egészen jó ötlet beülni mellé a kocsiba. Egy ármánykodással, autóbalesetekkel és tündérekkel teli nyár után valószínűleg nem is tévedtem sokat. Beszálltam a kocsimba. A rádió azonnal életre kelt, amint bekapcsoltam a gyújtást. A lány elhúzta a száját. - Hú! Micsoda szemetet hallgatsz! — Rábökött az egyik gombra, és nyomban valami szédítően gyors dallam tört elő a hangszóróból. A homályos kijelzőn a 113.7-es szám villant fel. Nem vagyok éppenséggel egy műszaki zseni (csak mert kicsit sem érdekelnek a kütyük), de erősen kételkedtem abban, hogy ilyen frekvencia egyáltalán létezik. Jól van - szólaltam meg végül, elkormányozva a kocsit a járdaszegélytől. — Szóval a Tövishamuba jársz. Hogy hívnak? Azt egyetlen szóval sem állítottam - mutatott rá igen elmésen. Meztelen lábát feltette a műszerfalra; cipője a kocsi padlóján maradt. - Csak annyit kértem, hogy vigyél oda. De buta vagyok. Hát persze. Mi a neved? A lány pillantása ekkor a kormánykereket szorító kezemre tévedt, mintha a kérdésre az irkafirkákban találná a választ. Gondolataiba merülve ráncolta a homlokát. - Nuala. Nem. Eleonora. Nem. Polly. Várjunk csak! A Nuala tetszett eddig a legjobban. Igen, maradjunk a Nualánál! Úgy ejtette ki száján a nevet, hogy közben egészen elnyújtotta közepén a hangokat: Núúúúúúalaa. A lány arcán halvány félmosoly tűnt fel, az az önelégült fajta, amelyet inkább a saját arcomon szerettem látni.

Biztos, hogy ennél a névnél maradsz? Nuala a körmeit tanulmányozta, majd rágni kezdte az egyiket. Egy nő előjoga, hogy bármikor megváltoztassa a véleményét. És te nő vagy? - érdeklődtem. Sötét pillantással jutalmazott. — Nem hallottad még, hogy udvariatlanság ilyet kérdezni? Értem. Minő tapintatlanság tőlem! Szóval, találkoztunk már? Nuala erre csak legyintett. - Befognád végre? Próbálok figyelni. - Egészen hátratolta az ülését, tekintete egy pillanatra a mennyezetre meredt, majd behunyta a szemét. Belém nyilallt az a borzalmas gondolat, hogy nem is a rádióból harsogó zenét hallgatja, hanem egy távoli muzsikát, amely csakis az ő fülének szól. Némán vezettem tovább az autót, de azért rajta tartottam a szemem. A délutáni napsütés beragyogott az autó ablakán, és kiemelte a lány arcán sötétlő apró szeplők valóságos galaxisát. Nem illettek hozzá a szeplők. Ártatlanságot sugalltak. Emberi tökéletlenséget. Ekkor kinyitotta a szemét, és megjegyezte: - Szóval dudás vagy. Ez nem feltétlenül volt természetfeletti felismerés. Bárki könnyedén tudomást szerezhetett róla, aki véletlenül épp odakint álldogált a járdán, amikor Bilinek játszottam. Mégis, önkéntelenül is sejteni véltem valami burkolt célzást a kijelentése mögött. - Igen. Méghozzá bámulatos. Nuala vállat vont. - Nem játszol rosszul. Lopva rápillantottam. Mosolygott, méghozzá meglehetősen csibész módon. - Csak fel akarsz dühíteni. Csak azt akartam mondani, hogy hallottam már nálad jobbat is. - Nuala felém fordította a fejét, és a mosoly eltűnt az arcáról. Tudom, miről beszélgettetek odabent, dudás. Ok már nem nyújthatnak neked semmit. Szeretnél még jobb lenni? -

A veszélyt jelző bizsergés hirtelen fájdalmas nyilallásba fordult át. - Ez ostoba kérdés. Már tudod a választ, máskülönben meg sem kérdezted volna. Én segíthetek neked. Összehúztam a szemem, igyekeztem gondosan megválogatni a szavaimat. - Mégis hogyan képzeled? A szemem sarkából észrevettem, amint kiegyenesedik az ülésen, majd a következő pillanatban a fülemben éreztem a leheletét. - Titkokat suttognék a füledbe, amelyek örökre megváltoztatják az életed. Elhúzódtam tőle, mielőtt leheletének illata rabul ejthetett volna. Még a libabőröm is libabőrös lett. — És ezt bizonyára önzetlenül cselekednéd. Tudod, én tényleg alig nyerek rajta. Még csak észre sem vennéd. Te lehetnél a legbámulatosabb dudás, akit valaha hátán hordott a föld. Értem. — Mindenféle óva intő rémtörténet futott végig az agyamon az ördöggel kötött szerződésekről és ehhez hasonlókról, és most már határozottan bántam a döntést, hogy beültem mellé a kocsiba. — Nos, rendkívül hízelgő. De nem. — Közel jártunk az iskolához. Kíváncsi voltam, mihez kezd, amikor odaérünk. - Elégedett vagyok a mostani bámulatosságommal. Legalábbis annyira elégedett, hogy saját erőmből küzdjem magam felfelé. Hacsak nem akad a tarsolyodban egy ingyenes, kötelezettségmentes próba-előfizetés is, amit harminc nap után tartozás nélkül felmondhatok, és nem kell hozzá megadnom a bankkártyaszámom. Nuala elővillantotta a fogait, mintha vicsorogna. - Nagy udvaliatlanság visszautasítani a hozzám hasonlók segítségét. Az öntelt barmok, mint jómagad, ritkán kapnak ilyen ajánlatot.

Azért kedvesen utasítottalak vissza. Ezt legalább el kell ismerned - tiltakoztam. Még csak meg sem fontoltad. De igen. Hallottad azt a pillanatnyi kis szünetet? Egy másodperce? Akkor fontoltam meg újra. És a válaszom továbbra is nem. A lány felmordult, és dühösen bedugta a lábát hatalmas cipőjébe. Állítsd meg az autót! Itt kiszállok. Na és mi lesz az iskolával? Nuala ujjai hosszú karmokként kapaszkodtak az ajtó kilincsébe. Ne feszítsd a húrt, James Morgan! Engedj ki, és akkor megkímélem a szánalmas életed. A hangjából áradó vad fenyegetés meggyőzött arról, hogy komolyan beszél. Megállítottam a kocsit az út szélén. Mindkét oldalon fák sorakoztak. Nuala a kilincset rángatta, azután felcsattant: - A zár, te idióta! Az ajtókat automatikusan lezárta a rendszer. Megnyomtam a központi zár gombját, Nuala pedig kinyitotta az ajtót. Még egyszer visszafordult, és rám szegezte jéghideg kék szemét. A hangja megvetően hasított a csendbe: — Szerintem amúgy sem volnál képes elsajátítani, amit én taníthatnék neked. Önelégült majom! Becsapta rám az ajtót, mire gyorsan beletapostam a gázba, mielőtt még meggondolhatta volna magát. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, de nem láttam mást, csupán az útról felfelé szálló, száraz levelek örvényét. -

Káprázatos a sárga takaró, Az ősz őrjöngő tengere hullajtja Virágait a haldokló világra, ajándékait az újult ébredésnek. A meleg nyári napok mögött bujkáló, Végtelen, dermesztő éjszaka Egyre hosszabbra nő kegyetlen aratásunk ígéretével. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

Megmagyarázhatatlan okból annak a bizonyos délutánnak az emléke, amikor először merészelt bárki nemet mondani nekem, gyöttelmes tökéllyel vésődött a fejembe. Minden részletre pontosan emlékeztem életem egész hátralévő részében. James autójának fullasztó melegére, és ahogyan az ülés elnyűtt huzata bársonyosan a tenyeremhez simult. Az odakinn kavargó falevelekre, amelyek ragyogó színekben tündököltek: a tölgyfalevelek vörösesbarna árnyalata pontosan olyan volt, mint James haja. S ott volt a torkomat szorongató indulat is - harag. Valódi harag. Hosszú idő óta nem gyúlt harag a szívemben. Hosszú ideje nem történt már meg velem, hogy nem kaptam meg, amire vágytam.

Egészen addig duzzogtam, míg a nap vörösen izzó korongja el nem érte a fák lombjainak vonalát. A diákok lassan visszatértek a kollégiumokba, kettes, hármas, négyes csoportokba verődve. Sokan sétáltak azonban egyedül is, kezüket zsebre vágva vagy hátizsákjuk pántjába akasztva, miközben tekintetüket a földre szegezték. Könynyű prédává válhattak volna; távol a családtól és a barátoktól nehéz volt létezni, és ezeknek a magányos lelkeknek a muzsika volt az egyetlen társaságuk. Halvány fényt sugároztak felém, kék és tengerzöld ragyogással, a szememben sziporkázó mélység színpompás árnyalataival. Talán ha hosszabb idő telt volna el legutolsó áldozatom óta, még kísértésbe is esem. De még mindig erősnek éreztem magam, legyőzhetetlennek, tele élettel. S ott állt James is, négy másik diáktársával. Ez nem tűnt helyénvalónak. Az én áldozataimnak sosem voltak barátai - a muzsika volt az életük. Nem volt rendjén, hogy egy olyan srác, mint James, könnyedén megtalálja a hangot az emberekkel. Nem is lett volna szabad vágynia a társaságukra. Kételkedhettem volna, hogy valóban James az, rövidre nyírt gesztenyebarna haja és beképzelt majom járása ellenére is, ha nem ragyogott volna belsejében az a rendkívül élénksárga láng (egyébként a kedvenc színem), amely azt kiáltotta világgá: zene, zene, zenei Alig bírtam megállni, hogy le ne rohanjak hozzá. Rá akartam kényszeríteni, hogy elfogadja az ajánlatomat. Vagy megkínozni. Kegyetlenül. Akadt egypár ötletem, amely egészen hosszú időt vett volna igénybe. Türelem. Szedd össze magad! Tehát úgy döntöttem, inkább én is csatlakozom a kis baráti csoportosuláshoz, és észrevétlenül a nyomukba eredtem. Azt hiszem, valójában bárki megpillanthatott volna, ha elég erősen néz a megfelelő

irányba, de senki sem tette. Manapság soha senki sem próbál áthatolni a valóság leplén, bár más tündérektől hallottam, hogy ez nem volt mindig így. Az a néhány srác, aki most megérezte a jelenlétemet, és (elkapta a fejét, csupán az őszi levelek kavargó örvényét látta volna a járda szélén. A forgatag felfelé ívelt a levegőben, majd spirál alakban hanyatlott vissza a földre. Az mindig én voltam, a láthatatlan alkonyi borzongás, az a megfoghatatlan szorítás az ember torkában, a kéretlen könnycsepp a szem sarkában a rég feledett gondolatok nyomán. Miközben elsétáltak a kollégiumi épületek mellett, a kis csoport kettéoszlott, és a lányok befordultak a sarkon a saját szobáik felé. Akkor közelebb tudtam férkőzni, elég közel, hogy James belső ragyogása megérintse alkonyszín bőrömet. Elfogott a vágy, hogy hozzáérjek, és csillámló muzsikafolyamokat fakasszak a fejéből. Bárcsak igent mondott volna! James és az utolsó srác játékautomatákról beszélgettek. A fiú, akinek legfőbb jellegzetessége ártatlan, mosolygós arca volt, éppen megdöbbentő statisztikákat sorolt fel arról, évente hányán vesztik életüket a rájuk dőlő gépek miatt. Nem hiszem, hogy szándékosan rántották magukra azt az automatát — mondta James. Mutattak egy videofelvételt is — erősködött a kerek képű srác. Szerintem bizonyára létezik valahol egy bosszúálló automataangyal, aki rálökdösi a gépeket a rosszalkodó kreténekre, ha zokon veszik utolsó fillérjeik elvesztését. - James gyors egymásutánban lökő mozdulatot tett, rémült arcot vágott, majd a péppé zúzás hangját imitálta. - Megtanultad a leckét, fiacskám! Legközelebb csak fogadd el, hogy elvesztetted az utolsó petákodat is! Erre a kövér: - Azt leszámítva, hogy ezúttal nem lesz legközelebb.

Milyen igazad van. A halál meggátolja, hogy az ember megtanulja a leckét. Ezt kapd ki! A játékgépes tragédiák mögött talán nincsenek is erkölcsi tanmesék, hanem a természetes kiválasztódást szolgálják. A kövér srác nevetett, majd valamin megakadt a tekintete James válla fölött. - Hé, haver! Egy csaj mereszti rád a szemét. Ez nem újdonság - mondta James, de azért mégis megfordult, és átnézett rajtam valaki másra. A sárgán lobogó tűz a belsejében felragyogott és nagyot lobbant, felém nyújtóztatva lángjait, mintegy könyörögve, hogy valami mást alkossak belőle. A szeme azonban átnézett rajtam; tekintete egy sápadt lányon nyugodott meg. Fekete haja volt, arcából minden színt kimosott az utcai lámpák fénye, ujjai idegesen tépkedték hátizsákjának vállpántját. Hiányzott valami James hangjából, amikor odafordult kerekded haverjához: - Egy perc, és én is felmegyek. Rendben? Egy régi iskolatársam. Kerekfejű engedelmesen elvonult, James pedig a lámpák fénykörein átvágva, elindult a lány irányába. Narancssárgán ragyogó fényszálak libegtek a lány bensőjében, mint a neonszínű karamella. Eszembe jutott, hogy talán belőle is jó tanítvány válhatott volna, de én azt szerettem, ha a préda fiatal, jóképű és hím. James hangja nagyon bátor volt, vidám és erős, még gondolatainak kaotikus zűrzavara ellenére is. - Szia, kis flúgos! Mi újság? A lány visszamosolygott rá, bosszantóan bűbájosán - nem igazán érdekeltek saját nemem vonzó képviselői - és fura, elkámpicsorodott, bánatos arcot vágott. Ismét idegesítően elbűvölő módon. Éppen felfelé indultam a szobámba. Azért jöttem erre, mert mindig... úgy értem, soha... mert még sohasem láttam kivilágítva a szökőkutat. És kíváncsi voltam rá. Aha, persze. Tehát azért jöttél erre, mert találkozni akartál vele, de nem akarod bevallani. Értem. Abbahagyhatod a szemérmeskedést. -

Dühösen bámultam a lányra. James félig felém hajtotta a fejét, mintha a gondolataimra fülelt volna, mire sietve távolabb szökkentem. Hirtelen mozdulatomra a lánynak hirtelen megrebbent a szeme, és homlokát ráncolva követett a tekintetével, mintha tényleg megpillantott volna. Fenébe! Lehajoltam, mint aki a cipőjét akarja bekötni. Akárcsak egy igazi diák, aki minden halandó számára látható. A lány tekintete továbbsiklott. Miután lehajoltam, már nem látott egészen tisztán. Bizonyára rendelkezik azonban némi hatodik érzékkel. Még ez is bosszantott. Dee - mondta James. — Itt Föld. Föld hívja Dee bolygóját. Houston, úgy tűnik, akadozik a kapcsolat. Dee, Dee, hallasz engem? De rólam ismét Jamesre nézett. Nagyokat pislogott. - Hm. Igen. Ne haragudj! Nem aludtam jól múlt éjszaka. - A lánynak gyönyörű hangja volt. Arra gondoltam, biztosan szépen énekel. Felhagytam a cipőkötögetési álmanőverrel, és lassú léptekkel elindultam a szökőkút felé, hogy elrejtőzzem a vízben. Hallottam, ahogy James mond valamit a hátam mögött, Dee pedig felnevet, megkönnyebbülten, mintha már régen hallott volna mulatságos dolgot, és örülne, hogy létezik még humor a világon. Lefeküdtem a kút aljára - láthatatlanul, így nem éreztem a nedvességet -, és felnéztem a sötétedő égboltra. A víz finoman hullámzott a tekintetem előtt. Biztonságban éreztem magam benne, elrejtőzve a kíváncsi szemek elől, teljes védettségben. Dee és James odasétált a szatíros szökőkút széléhez, és közvetlenül fölöttem álltak meg, egészen közel egymáshoz, bár testük nem ért össze, elválasztotta őket egy észrevehetetlen korlát, amelyet még azelőtt emeltek maguk közé, hogy én felbukkantam a színen. James folyamatosan bohóckodott, egyik értelmetlen vicc következett a

másik után, újra meg újra megnevettetve a lányt, hogy ne kelljen beszélgetniük. A szenvedéséből gyönyörű dalt ihlettem volna. Meg kellett csak találnom a módját, hogy elfogadja az ajánlatomat. Dee és James a szatírra bámult, aki vidáman vigyorgott le rájuk, egy apró tölgyfalevélen táncolva a víz tetején, az örökkévalóságig. — Hallottalak gyakorolni - szólalt meg Dee. Bámulatba ejtett a tehetségem? Hogy őszinte legyek, tényleg azt gondolom, hogy sokat fejlődtél, amióta utoljára hallottalak. Ez lehetséges? Teljességgel lehetséges. A világ egy csodákkal teli, különleges hely. - James tétovázott. A vízben fekve sokkal tisztábban tudtam olvasni a gondolataiban. Hallottam, ahogyan a fejében megfogalmazódik a kérdés: Hogy bírod az itteni életet? Helyette azonban mindössze annyit mondott: - Egyre hidegebb van esténként. Néha szinte jéggé fagyunk a szobánkban! - Dee hangja túlságosan lelkesen felelt, mint aki örül az értelmetlen csevegésnek. — Mikor kapcsolják be egyáltalán a fűtést? Valószínűleg jó, hogy egyelőre még nem tették. Ha most fűtenének, akkor napközben hőgutát kapnánk a szobáinkban. Ez igaz. Délutánonként még tényleg tombol a meleg. Gondolom, a hegyek miatt van. Láttam, ahogy James küszködik a szavakkal, mielőtt kiejti őket a száján. Ez volt a legelső őszinte kijelentése azóta, hogy meglátta ezt a lányt a lámpa tövében állva. - Gyönyörűek a hegyek. Nem igaz? De valamiért elszomorodom, amikor csak rájuk nézek. Dee nem válaszolt, nem is reagált. Mintha meg sem hallaná Jamest, amikor éppen nem szellemeskedik. Mintha a fiú meg sem szólalt volna. Elhúzódott tőle, és tett néhány lépést a szökőkút körül. James nem követte. Dee a vízbe mártotta a kezét, egészen közel a lábamhoz.

Végül mégis megszólalt. - Ez a kút nagyon fura. Miért mosolyog így ez a szobor? James kinyújtotta a kezét, és megveregette a szatír hátsóját. - Mert anyaszült meztelen. - Még jó, hogy a ti kollégiumotok előtt áll, nem pedig a miénk előtt. Véleményem szerint elég otromba darab. Szívesen megrongálom a kedvedért - ajánlotta fel James. A lány nevetett. Majdnem el tudtam képzelni, milyen lehet, amikor énekel. - Inkább ne tedd! De most már indulnom kellene. Nem akarom, hogy újra elkapjon az a dilis tanár kapuzárás után. James a kezét nyújtotta felé, mintha meg akarná érinteni a karját, vagy átvenni a táskáját. - Visszakísérlek. Nem szükséges. Úgyis rohannom kell - utasította vissza Dee. - Holnap találkozunk? Mintha James vállára hirtelen ólomsúlyként nehezedett volna a fáradtság, kezét zsebre vágta. — Kétségkívül. Dee még egy utolsó mosolyt villantott rá, majd eliramodott a lánykollégium irányába. Hátizsákja ütemesen csapkodta a hátát futás közben. James még sokáig álldogált utána a kút mellett, mozdulatlanná dermedve, akár a szatír. Rövidre nyírt haja egyre vörösebbé vált a lenyugvó nap fényében, szemét félig lehunyta. A vízben feküdtem és vártam. Hosszú percek teltek el, a nap izzó korongja lassan hanyatlott a fák lombjainak vonalába, én azonban azt az aranyló fényt figyeltem, amely James belsejében ragyogott, az alkotó nagyság ígéretét. Miért is nem mondott igent? Vajon csak azért akartam ennyire megszerezni, mert képes volt visszautasítani? Hihetetlen képességekkel ruháznám fel. Ő pedig melegséget, éberséget, életet adhatna nekem.

Küldök neki egy álmot. Ezt fogom tenni. Nyújtok neki egy parányi kis betekintést mindabba, amit érte tehetnék, és amikor legközelebb találkozunk, már nem lesz képes visszautasítani. Fölöttem James riadtan megrezzent. Félrehajtott fejjel figyelt, mint az előbb, amikor megérezte a közelségemet. Csak ezúttal más ütötte meg a fülét. A töviskirály. Megkezdte útját a dombok között, és én hallottam, amint a melódia végigsuhan a tájon. Fülem még alig ismerte fel a dallamot, de amikor pislogtam, Jamesnek már hűlt helye volt. Villámgyorsan kipattantam a vízből - a felszíne lassú hullámokat vetett a testem körül -, és akkor megpillantottam James homályosan derengő alakját a sötétben, amint hanyatt-homlok rohan előre, mintha az élete múlna rajta. Egyenesen az agancsos király irányába, a holtak leikeinek dalolt borongós melódia hívó szavára. Ki rohan így a halál elébe?

Hosszú idővel az után, hogy James ismét visszatért kollégiumi szobájába a dombok közül, én is nekivágtam a sötét vidéknek. Engem azonban nem az agancsos király dala érdekelt. Tündérek muzsikája hívogatott - mintha valami táncos mulatság lett volna, bármilyen valószerűtlennek is tűnt. Sosem rajongtam a táncért. Ha akadt olyasmi a világtörténelemben, amit csakis azért találtak fel, hogy én totál kívülállónak érezzem magam, akkor az a tündérek tánca volt. Ez a mostani vigadalom sem sokban különbözött ettől a Tövishamu Intézet mögötti legnagyobb magaslaton, csak éppen tízszer akkora volt, mint bármely más táncos mulatság, amelyet valaha láttam. S egyetlen tündér sem érinthetett vasat, jómagam kivételével persze; már a közelsége

is messze a dombok közé űzte a tündérnépet, a vidék elszigetelt, elhagyatott részeire. Bármennyire csábító volt is tehát a Tövishamu. Intézet muzsikája az én fajtám számára, a láthatatlan vastömeg, amely az épületegyüttes alapjául szolgált, és a parkolóban sorakozó autók tündérmentes zónává kellett volna, hogy varázsolják még a környékét is. Most azonban tündérek százai gyülekeztek egyszerre, minden méretben és alakban, a magas és szépséges udvari tündérektől kezdve - akikre számítottam - az alacsony és rusnya manókig - akikre nem -, utóbbiak csupán nagy ritkán merészkedtek elő vackaikból, alávaló robotolásukból, hogy táncolni jöjjenek a tisztásokra. Mindannyian együtt mozogtak, kettes-hármas csoportokban, megérintve egymás haját, gyönyörűséges táncot lejtve. Tisztes távolságban megálltam - derékig ellepett a magasan lengedező mezei fű -, tenyeremmel végigsimítottam a ringó kalászokon, és mélyet sóhajtottam. Személy szerint egyiküknek sem örvendtem. Abban reménykedtem, hogy Tövishamut teljesen kisajátíthatom. A muzsikájuk azonban csábítóan hívogatott, ellenállhatatlanul vonzotta a testemet. Minél tovább álltam ott egy helyben, hallgatva a lüktető ritmust, annál pontosabban tudtam, hogy oda kell mennem, és át kell éreznem a zenét. A táncosok nem érdekeltek, sem ahogyan lehetetlen alakokban testet öltöttek, sem az az érzékiség, amellyel meztelen bőrük egymáshoz simult. A zenészek felé vettem az irányt. Kecses, szép arcú fiú hajolt az ölében szorongatott dob fölé, ő szolgáltatta a tánc igéző, ősi ritmusát. Ügyes hegedűs zengte síró muzsikáját a hangszerén, míg egy másik tündér a dobnak tökéletes ellenpontokat nyújtva pörgette tamburinját, és egy fuvolás hívogatta táncba hallgatóságát rémületes, őrjítő sürgetéssel. A dobos volt azonban az egyetlen, akit érdemes

volt figyelni. Olyan hangokat csalogatott elő a hangszeréből, mint amikor víz csöpög a vödörbe, vagy egy óriás lépked a földön, vagy az eső veri a ház tetejét. Az ő muzsikája volt képes elfeledtetni hallgatójával önmagát is. -Táncolsz, szépség? - Egy nagy lábú troli ragadta meg a kezem, akinek arca olyan volt, akár egy lapát. Amint azonban hozzáért az ujjaimhoz, azonnal el is engedte őket. Gúnyosan vigyorogtam rá. — Aha. Gondoltam, hogy ezt te sem kívánod magadnak. Egyik társához hajolt, és a trollokra jellemző, elnyújtott hangon közölte: — Egy leanan sidhe. S így nemes egyszerűséggel be is lettem jelentve. Éppen olyan alattomosan, mint amilyen a primitív ütemre lüktető zene volt, táncosról táncosra adták tovább a szavakat. Miközben átvágtam a tömegen, magamon éreztem a kíváncsi tekintetek tüzét. Nem akármilyen magányos tündérnek számítottam. Én voltam a leanan sidhe. A söpredéknek is a legalja. Kis híján ember. - Nem is tudtam, hogy a tánc is az erősségeid közé tartozik - kiáltotta oda nekem egy tündér, amint tovaperdült mellettem. A barátaival alig értek fel a csípőmig, és a nevetésük fájón belém szúrt, mint a méh fullánkja. Egy pillanatig néztem, ahogy pörögnek-forognak, apró lábaik tévedhetetlenül követik a dob pergő ritmusát, ám akkor észrevettem a tündérke zöld ruhája alól kikandikáló farkincát. Mosolyom vicsorgásba fordult. - Én pedig arról nem értesültem, hogy a beszéd a te erősségeid közé tartozik. Eddig abban a hitben éltem, hogy a majmok nem tudnak beszélni. A tündér dühödt pillantással bokáig rántotta a szoknyáját, majd a társait is elrángatta a közelemből. Kárörvendő grimasszal búcsúztam tőlük, és folytattam utam a sokaságon keresztül. Fogalmam sem volt,

hogy egészen pontosan mit is keresek — talán csak egy olyan helyet, ahol a muzsika varázsa végül engem is magával ragadna, és elfeledtetné velem az összes többi felhajtást. Menet közben valaki erősen megmarkolta a hátsó felemet; mire azonban megperdültem, már csupán vigyorgó arcok néztek szembe velem. Nem mintha nem tudtam volna megállapítani, ki nem látszik ártatlannak. Inkább az okozott gondot, bogy akár egyetlenegyet is találjak köztük, aki nem tűnt bűnösnek. Menjetek, és csesszétek meg magatokat! - közöltem velük, mire mind felnevettek. Szívesen — vetette oda egyikük, és szemérmetlenül mutogatott. - Van kedved segíteni? Semmi értelme nem volt csatározásokba bocsátkozni ma éjjel. Csak köptem feléjük egy hegyeset, és már indultam is tovább, igyekeztem minél távolabb kerülni a tapogatós bandától. A dob könyörgött lábaimnak, hogy perdüljenek táncra, de én nem voltam hajlandó. A zene szédítő volt, és bármely más éjszakán behódoltam volna a csábításának. Ma éjjel azonban csakis arra tudtam gondolni, mi mindenhez kezdhetne James azzal a muzsikával, amelyet most a zenészek játszottak. Nem is igazán értettem, miért jöttem ide. Mozdulatlan szigetként álltam a táncosok örvénylő tengerének közepében. Nem vették a fáradságot, hogy elfordítsák rólam bámész pillantásaikat, miközben együtt pörögtek, forogtak, ringtak szakadatlanul a zenével és egymással. Nevetés hullámai hömpölyögtek körülöttem. Eltévedtél, cailín? Be kell vallanom, iszonyatosan megrémített — nem csupán a hangban rejlő jóindulat, hanem az ártalmatlan megszólítás is: írül egyszerűen „lány” volt a jelentése. Megfordultam, és egy mosolygó

férfival találtam magam szemközt. Udvari öltözéket viselt, tunikáját kagyló formájú gombok díszítették egészen a nyakáig. Ember. Halvány, aranyszínű lánggal ragyogott, elég fényesen, hogy felkeltse az étvágyam, de annyira nem, hogy valóban kísértésbe hozzon. S bár meglehetősen jóképű fickó volt, görbe orrával és a nevető ráncokkal a szeme körül nem számított sem elég szépségesnek, sem elég tündöklőnek ahhoz, hogy váltott gyermek lehessen, akit kiskorában raboltak el a tündérek. Mindemellett fogadni mertem volna a fürtjeimbe, hogy ez a fickó a királynő legújabb halandó kegyence. Még én, a tündérvilág perifériára szorult számkivetettje is hallottam a róla keringő híreket. Gyanakvóan méregettem, és gőgösen feleltem: - Talán elveszettnek látszom, ember? A fickó szép sorjában szemügyre vette tépett szegélyű farmerszoknyámat, mélyen kivágott parasztblúzomat és hihetetlenül magas talpú cipőmet. Olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, és rájött, hogy egészen jó az íze. — Nehéz volna elképzelni téged bárhol, ahol nem szándékozol megjelenni - vallotta be. Ezen mosolyognom kellett. — Szokatlanul gonoszkodó a mosolyod - állapította meg. Mert szokatlanul gonosz vagyok. Még nem hallottad? A kegyenc tekintete visszatért az arcomra, és mosolygó szeme még inkább elkeskenyedett széles jókedvében. Hangja könnyed és játékos volt. - Hallanom kellett volna, ember? Hangosan nevettem a tévedésén. Most már legalább tudtam, miért szólított meg - azt hitte, én is a fajtájához tartozom. Ennyire rémesen festettem? - Távol álljon tőlem, hogy kiábrándítsalak - válaszoltam. - Hamarosan úgyis megtudod. Egyelőre még élvezem a tudatlanságodat, az igazat megvallva.

Errefelé csakis az igazat lehet vallani - vágott vissza a fickó. Ismét megmosolyogtam. Látom már, hogy így nem jutunk egyről a kettőre - folytatta a kegyenc, majd váratlanul kinyújtotta felém a kezét. — Volna kedved láncolni inkább? Csak egyetlen táncot? Nem szerettem tündérekkel táncolni, de hát ez a fickó tulajdonképpen nem is volt az. Osszeszorítottam a fogam. - Ebben a körben nem létezik olyasmi, hogy egyetlen tánc. Valóban. Tehát táncolunk, amíg azt nem mondod, hogy elég volt. És akkor megállunk. Haboztam. Rossz ötletnek tűnt, hogy Eleanor kegyencével ropjam a táncot anélkül, hogy előbb esedeznék a különleges kiváltságért. Ami csak még vonzóbbá tette az ajánlatot. - Hol marad a drága királynő? Más ügyekkel van elfoglalva. - Egy pillanatra mintha átsuhant volna valami az arcán, talán megkönnyebbülés, ám rögtön el is tűnt. Kezét továbbra is felém nyújtotta, én pedig elfogadtam a felkérést. S a muzsika magával ragadott minket. Lábaim felvették a dob ritmusát, amelyet párom már jól ismert, és sebesen a sokaság közepére perdültünk. A körön kívül már leszállt az éjszaka, ám mintha messze járt volna ettől a magaslattól, amelyet ragyogó fénnyel világítottak meg a lámpások és a levegőben szálló por. Kíváncsi tekintetek követték táncunkat. A kegyenc szorosan fogta a kezem, mintha támaszt akart volna nyújtani, és miközben táncoltunk, hangok ütötték meg a fülem, röpke beszélgetésfoszlányok. .. .a leanan sidhe... ...ha a királynő tudná... ...miért táncol vele... ...király lesz... -

Ujjaim megszorították a kegyenc kezét. — Szóval király lesz belőled; ezért vagy itt. A fickó szeme fényesen ragyogott. Mint minden halandó, ő is félig megrészegült a muzsika varázsától, amint bekapcsolódott a táncba. - Ez nem titok. Már a nyelvemen volt, hogy előttem az volt, de nem akartam ostobának látszani. - Te csupán halandó ember vagy. De tudok táncolni - tiltakozott. S tényleg tudott. Egészen jól ahhoz képest, hogy ember volt. A lüktető ritmus ide-oda ringatta a testét, lába bonyolult mintákat rajzolt a letaposott fűben. - És később varázserőm is lesz, amikor már királlyá lettem. - Megperdített. És ezt mégis hogyan képzeled, ember? A királynő megígérte, és én hiszek neki; képtelen hazudni. A kegyenc felkacagott, vadul, féktelenül, és én láttam rajta, hogy elbűvölte a muzsika, magával ragadta a tánc. Kiszolgáltatottá vált nekünk. - A királynő gyönyörű. Olyan káprázatosán szépséges, cailín, hogy az már fáj. Nem volt meglepetés számomra, hogy a királynő szépsége fájdalmat okoz neki. Mindenkinek fájdalmat okozott, aki csak ráemelte a tekintetét. - A varázslat nem úszik csak úgy a levegőben, ember! A fickó újra felnevetett, mintha valami mulatságosat mondtam volna. - Természetesen nem. Testből testbe száll. Igazam van? Akkor hát úgy vélem, valaki másét kapom majd meg. Baljós teremtménynek tartom magam, de ez a kijelentése még az én fülemnek is baljósan hangzott. - Egy másik varázserejű valakiből, hmm? Vajon honnan sikerül találniuk még egy ilyen valakit? És mi lesz a sorsa utána? A királynő nagyon ravasz.

Eszembe jutott, milyen fáradhatatlanul és észrevétlenül munkálkodott Eleanor a korábbi királynő háta mögött, precízen gondoskodva arról, hogy amikor a korona lehullik a fejéről, ő léphessen a helyébe új uralkodóként. - O, igen, nagyon ravasz. De nekem úgy hangzik, hogy ez a terv valaki más számára rendkívüli fájdalommal jár majd. A kegyenc hitetlenkedő arcot vágott. - Az én királynőm nem kegyetlen. Döbbenten bámultam rá. Ezt biztosan maga sem hiszi. Hacsak nem ejtették fejre kiskorában, vagy valami ilyesmi. De ő nem vonta vissza a kijelentését. Ezért csak ennyit nyilatkoztam: - Nem mindenki képes megtartani a varázslatot, még ha sikerül is ráakadnia. Shamhain, cailín. A halottak napja. Halloween éjjele. A varázslat akkor a legillékonyabb. És... a királynő nem ajándékozna nekem olyasmit, amit képtelen vagyok uralni. Ismeri a gyengeségeimet. Nem félek; hiszem, hogy hamarosan közétek fogok tartozni. Állj! — mordultam rá, és olyan hirtelen torpantam meg, hogy a kegyenc megrántotta a karomat, kényelmetlenül kifordítva vállamat a helyéről. - Szerintem fogalmad sincs róla, miket beszélsz. A fickó elengedte a kezem, és megállt előttem, két karját lazán leengedve. A körülöttünk forgolódó táncosok minket bámultak. Hangjuk suttogó, morajló tengerként hullámzott körülöttünk. Én nem sietnék ennyire, hogy eldobjam magamtól emberi mivoltom - vágtam az arcába, és hátrálni kezdtem. - Amíg saját szememmel nem látom, mit jelent valójában tündérnek lenni. Hiábavaló szavak. A kegyenc értetlenül meredt rám. Sarkon fordultam, és ott hagytam a fickót a tündérek körében. Mielőtt még félig láthatatlanná váltam volna, egy magas, vörös hajú tündér már kézen is fogta, és mire teljesen levetettem testi

formámat, egyre magasabbra szállva az emberi álmok és gondolatok szárnyán, a kegyencet már vissza is húzták a tánc forgatagába. Odafentről meg sem tudtam különböztetni a tündérektől, és abban sem voltam bizonyos, miféle érzés izzik a lelkemben. Inkább mindannyiuknak hátat fordítottam. Örömmel szabadultam meg tőlük. Egy álmot kellett ugyanis útjára küldenem.

Zenéről álmodtam. Egy dalról. Ragályos volt, megrészegítő, valahonnan a messzi távolból szállt felém. Gyönyörűen és elérhetetlenül. Meg akartam szerezni magamnak. A vágy szürke dalát. Egészen valóságosnak éreztem, mint ahogyan korábban egyetlen álmot sem. Tisztában voltam vele, hogy ez Nuala műve. Ez a dallam, amely már szinte fájt, olyan szépséges volt. Felébredtem.

Amikor felébredtem, a szám tele volt aranyló muzsikával. Mintha egy dal ragadt volna a fejembe, és vele együtt egy íz, egy szín, egy érzés is. Az égő fa füstje, a tölgyfaleveleken csillogó esőcseppek, és a torkomat fojtogató fényes aranyszálak. Arra emlékeztetett, hogy Dee szerelmét akarom, hogy kiválóbb dudás akarok lenni, hogy egyáltalán... akarok valamit. - Hé, James! Ébredj! - Paul hangja félresöpörte a dallam súlyát, szabaddá téve a mellkasom; újra lélegzethez jutottam. - Már hét negyven van.

Vettem egy mély lélegzetet. Megnyugtatott a levegőben keveredő szagok hétköznapisága: szennyes ruha, penészes tortillamaradványok és a régi fapadló áporodott bűzének elegye. Még sosem értékeltem igazán a tortilla illatát. Egészen emberi. Minden erőmmel megkapaszkodtam az emberiség árulkodó jeleibe; életmentő csónak volt a dal háborgó tengerében. Paul szavai a legkevésbé sem tűntek most fontosnak. — Hét negyven - ismételte Paul. Kijelentésének egy cipzár hangja adott nyomatékot. Talán a hátizsákját húzta össze. A zaj még inkább kiragadott az álom öleléséből. Igyekeztem nem neheztelni rá. - Ébren vagy? Ébren voltam. Csak rettenetesen hosszú időbe telt, hogy kikecmeregjek az álomból. Kipróbáltam a hangom, és kissé magam is meglepődtem, hogy működik. - Egyszerűen nem létezik, hogy már hét negyven van. Mi történt az ébresztővel? — Negyedórája megszólalt. Azután a szundi gomb is. De te meg se mozdultál. — Hulla voltam — vágtam rá gyorsan, és felültem. Atizzadtam az ágyneműt. - A hullák nem mozognak. Biztos vagy benne, hogy tényleg csörgött az óra? Ekkor vettem észre, hogy Paul már teljesen felöltözött. Még arra is volt ideje, hogy fekete haját lesimítsa egy kis vízzel, amitől úgy nézett ki, akárcsak egy olasz gengszter. - En felébredtem rá. - Paul rám meredt, tekintete elkerekedett a szemüvege mögött. - Talán beteg vagy? — Legfeljebb a fejemben, barátocskám. - Kikászálódtam az ágyból; mintha az álmok áttetsző pókhálójából próbáltam volna kiszakítani magam. Immár teljesen ébren azt is megállapítottam, hogy az ágyam felettébb nyugtalanító módon ugyanolyan illatot áraszt,

mint Nuala lehelete — az ősz, az eső, a vágy együttes illatát. Vagy talán belőlem, a bőrömből áradt. Egészen kellemetlenül érintett a gondolat. Erőszakkal visszatereltem a figyelmem Paulra. - De sajnos nem a szó szokványos értelmében. Szerinted mehetek így a suliba? — Pólómra és bokszeralsómra mutattam. — Haver, még én sem akarlak így látni. Jössz reggelizni? Sietned kell. Kutakodni kezdtem a padlón egy tisztának mondható nadrág után, miközben Paul az ajtó mellett ácsorgott. Láthatóan nem szívesen indult volna el nélkülem. Magamra rántottam némi ruházatot, és összeborzoltam a hajam. - Igen. Jövök. A reggeli a nap legfontosabb étkezése, kedves Paul. A világért sem hagynám ki. Szerinted észreveszi valaki, hogy ugyanez a cucc volt rajtam tegnap is? - Paul nem válaszolt, bölcsen felismerte, hogy csupán költői kérdés volt. - Készen vagyok. Mehetünk. Várj! Letérdeltem, és előhalásztam az utazótáskám az ágy alól. Miközben a tengernyi limlom között kotorásztam, úgy éreztem magam, mintha egy vizsgakérdést igyekeznék megválaszolni. 1. Tesztkérdés: Mi van ebben a táskában, ami segíthetne Jamesnek távol tartani magától az igen szép mellekkel büszkélkedő természetfeletti veszedelmet? a) egy óra, amely nem mutatja a pontos időt b) egy regény — valami borzalmas borítójú űrthriller amelyet édesanyja küldött neki, nem tudván, hogy fiacskája a továbbiakban a tanárai által a kezébe nyomott olvasnivalókkal tölti majd minden egyes éber pillanatát c) egy marék müzliszelet, amelyeket nukleáris holokauszt esetére csomagolt a táskájába, ha netán kifogyna a friss élelmiszerekből

d) egy

vasból készült karperec, amely abszolút nulla védelmet nyújtott neki a nyáron, de másoknak állítólag jól bevált. Ujjaim összezárultak a vaspánt körül. Vékony volt, egyenetlen, egy-egy gombbal mindkét végén. Előhalásztam a rumliból. Paul szótlanul figyelte, amint a pántot a csuklómra erősítettem. Hetek teltek el azóta, hogy a folt, amelyet a csuklómon hagyott, végre eltűnt. Jobban éreztem magam a bőrömhöz simuló vaspánttal a karomon. Felfegyverzettnek. Legyőzhetetlennek. Mindig is rettenetesen hazug voltam. Még magammal szemben is. Egymáshoz szorítottam a gombokat, mígnem a bőrömet is összecsípték. — Most már tényleg készen vagyok. A reggeli pontosan ugyanúgy zajlott, mint mindig. Egy rakás zenebolond egymás hegyén-hátán az ebédlőben egy túlságosan korai órában. Bárki tervezte azonban az ebédlőt, okos volt; a keleti oldalon magas ablakok nyújtóztak a padlótól egészen a mennyezetig. A reggeli nap fénye beragyogta a termet, megvilágítva az összekaristolt asztalokat és a megfakult festményeket a falakon. A nap bármely másik szakaszában az ebédlő egészen e világi, csaknem ütött-kopott hitványt nyújtott. Ám kora reggel, a nap első sugarainak fényében, lenyűgöző katedráiisnak tűnt. A halk beszélgetések moraját szinte teljesen elnyelte a müzlis tálak szélén megcsörrenő kanalak és a kocsonyás tojásrántottákban inrkáló villák zaja. Addig kavargattam a kukoricapelyhet, amíg kásává nem változott, számban még mindig az álombéli muzsikát ízlelgetve. - James, beszélhetnék veled egy másodpercre? Amikor végeztél a reggelivel?

A hang Sullivanhez tartozott. A campuson lakó tanárok többsége később reggelizett, egy külön a tanárok számára fenntartott teremben, távol a muzsikáló majmok tömegeitől. Sullivan azonban gyakran étkezett együtt a diákokkal. Mivel az övé volt az első óra, ésszerűnek tűnt, hogy már hajnalok hajnalán itt legyen velünk. Ráadásul, ugyan ki mással reggelizett volna, ha nem a diákjaival? Éppen audienciát tartok - válaszoltam. Reggelije fölött Sullivan végigjártatta tekintetét az asztaltársaimon. A szokásos gyanús társaság: Megan, Eric, Wesley, Paul. Mindenki ott volt, annak az egy embernek a kivételével, akire igazán vágytam. Talán már egy asztalnál sem képes ülni velem többé? Sullivan a többiekhez fordult: — Kedves udvaroncok, tudnátok nélkülözni Jamest egy pillanatra? Bajban van? - Megan éppen a legnépszerűbb brit káromkodásokat ecsetelte, de kis szünetet tartott, hogy a beszélgetésünknek szentelje figyelmét. Nem jobban a szokásosnál. - Sullivan nem várt válaszra; fogta a tányéromat, és átsétált vele egy üres asztalhoz, mintha biztos volna abban, hogy követni fogom a reggelimet. A jelek szerint a hatalom egy képviselője igényt tart a társaságomra. - Vállat vontam. Nem gondoltam, hogy hiányozni fog a jelenlétem; amúgy is borzalmas társaság voltam. - Az órán találkozunk! Csatlakoztam Sullivanhez, és letelepedtem az asztalhoz vele szemben. Nem állt szándékomban elfogyasztani az időközben péppé vált reggelimet, ezért csak figyeltem, ahogyan gondosan kiszedegeti a magokat a sajátjából. Hosszú, bütykös ujjai voltak. Általában véve mindene rendkívül hosszú volt. Megjelenése többnyire igencsak gyűrött összképet mutatott, mint akit bedobtak a szárítógépbe, azután

vasalás nélkül vettek fel újra. Ilyen közelről azt is megállapítottam, hogy egészen fiatal. Harmincas éveiben járhatott. Legfeljebb. Hallottam hírét a dudatanárodnak - mondta Sullivan. A szalvétáján tornyosuló, takaros kis halom összeomlott, amikor még egy mogyorót rakott a tetejére. - Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy „exdudatanárodnak”? - Felvonta fél szemöldökét, ám tekintetét nem emelte rám. Valószínűleg helyénvalóbb megfogalmazás volna - értettem egyet vele. Nos, hogy tetszik neked az élet a Tövishamu Intézetben? — Végre belemártotta kanalát a reggelijébe, és nekilátott az evésnek. Még a helyemen ülve is tisztán hallottam a ropogtatását; egy csepp tej sem lötyögött a táljában. Simán lepipálja a kínai kínzó technikákat. — Megmagyarázhatatlan okból tekintetem Sullivan kanalat tartó kezére tapadt. Egyik bütykös ujján széles fémgyűrűt viselt, melynek felületébe alakzatokat véstek. Ronda volt és fénytelen, akárcsak a csuklómat szorító pánt. Sullivan elkapta a pillantásom. Tekintete a csuklómra esett, majd visszatért a saját gyűrűjére. - Szeretnéd közelebbről is megnézni? - Letette a kanalat, és csavargatni kezdte a gyűrűt az ujján, megpróbálva áterőszakolni a széles bütykön. Beteges, bizonytalan melódia csendült a fülemben, és Sullivan hirtelen térdre hullott a szemem előtt, majd két kezére támaszkodva virágokat és vért okádott a földre. Egy másodpercre összeszorítottam a szemem, azután újra kinyitottam. Sullivan még mindig a gyűrűje csavargatásával volt elfoglalva. Megráztam a fejem. - Nem. Inkább nem szeretném. Ne vegye le, kérem!

A szavak kicsúsztak a számon, mielőtt átgondolhattam volna, hogy vajon normálisan hangzanak-e. Visszagondolva, teljesen lököttnek tűnhettem, de Sullivan mintha észre sem vette volna. Mindenesetre az ujján tartotta a gyűrűt. Nem vagy ostoba srác - mondta Sullivan. - Biztosan te is tudod, miért hívtalak ide. Ez egy zeneiskola, és te kitüntetéssel végeztél, mielőtt egyáltalán elkezdted volna a tanulmányaidat. Kikerestem az eredményeidet. Minden bizonnyal tisztában voltál vele, hogy nem fogunk tudni oktatót biztosítani neked a te szinteden. Ha a saját húsomnak és véremnek nem voltam hajlandó bevallani, mit keresek ezen a helyen, nem állt szándékomban kipróbálni a szerencsémet egy jöttment tanáron. - Talán ostoba vagyok. Sullivan megrázta a fejét. - Éppen eleget láttam már életemben, hogy messziről fel tudjam ismerni őket. Vigyorogni lett volna kedvem. Sullivannek igaza volt. Jól van. Tételezzük hát fel, hogy nem vagyok ostoba! — Félretoltam a reggelimet, és a két karomra támaszkodtam. — Tételezzük fel, hogy pontosan tudtam: nem itt fogom szemben találni magam Obi-Wan dudás reinkarnációjával. Tételezzük fel azt is, ha már így belejöttünk, hogy nem fogom elárulni magának, miért jöttem ide, feltételezve, hogy egyáltalán jó okom volt rá. Rendben - Sullivan az órára pillantott, majd vissza rám. Különös erő izzott a tekintetében, amelyet más tanároknál sohasem figyeltem meg; ez az ember nem egy újabb szürke szerencsétlen volt csupán a felnőtt élet végtelen taposómalmában. - Megkérdeztem Bilit, mit gondol, mihez kezdjek veled. Kis időbe telt, mire ráeszméltem, hogy Bili volt a dudatanár. Az volt a véleménye, hogy hagyjalak egyszerűen békén. Tudod, gyakorolj önállóan, amikor általában az óráid lennének, és hagyjuk

annyiban a dolgot. De szerintem ezzel megrontanánk az eszméjét annak, hogy zenét tanulni jöttél ide. Egyetértesz? Kissé valóban helytelen elképzelésnek tűnik - helyeseltem. Azért addig nem mennék el, hogy egyenesen megrontásról beszéljünk... Sullivan a szavamba vágott. — Ezért hát úgy gondoltam, hogy valamilyen más hangszerrel fogunk megismertetni. Fúvósok kizárva. Túlságosan hamar ráéreznél. Talán a gitár vagy a zongora. Amit öt percnél több idődbe és erőfeszítésedbe kerülne megtanulni. Az őszinteség érdekében vallomást kell tennem - mondtam. Gitározni valamelyest tudok. Az őszinteség érdekében vallomást kell tennem - visszhangozta a szavaimat Sullivan. - Én is tudok. De a zongora jobban megy. Értesz valamicskét a zongorához? Magától fogok órákat venni? Az igazi zongoratanárok időpontjai tele vannak igazi zongoristákkal. De mert nem akarom, hogy csak az idődet vesztegesd nálunk, szakítok rád némi időt a borzalmas angol irodalom dolgozatok között. És persze a zongoraórákat is beszámíthatod a zenei tanegységeid közé. Ha neked is megfelel. Mindig gyanakvással töltött el, amikor az emberek nyilvánvaló ok nélkül voltak kedvesek. Amikor pedig az emberek hozzám voltak nyilvánvaló ok nélkül kedvesek, még nagyobbra nőtt bennem a gyanakvás. - Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy valamiféle tudományos kísérlet vagy bűnbánó vezeklés szenvedő alanya vagyok. Úgy van — vágta rá Sullivan, majd felállt az asztaltól, kezében a táljával, amelynek alján még lapult némi nyúleledel. - Teljesíted a rám kiszabott kvótát a „megsegítem a diákokat, akik magamra emlékeztetnek, amikor még fiatal voltam és bolond” mozgalomban.

Hálás köszönetem érte. Szeretnék már ezen a héten kezdeni, de előttünk a washingtoni kirándulás, ezért találkozzunk jövő hét pénteken ötkor a gyakorlótermeknél! O, és hacsak nem akarod feltétlenül magaddal hozni, hogy biztonságban érezd magad, hagyd a szobádban az egódat! Nem lesz szükséged rá. Kedvesen rám mosolygott, és biccentett felém, mint azok az emberek, akik búcsúzásképpen bólintani szoktak egyet. Talán a japánok? Előhúztam egy tollat a zsebemből, és felírtam a kezemre: péntek 5 zongora. Nehogy elfelejtsem. Bár erősen kételkedtem benne, hogy megfeledkeznék róla.

A Chance Hall gyakorlótermei olyanok voltak, akár a rendőrségi fogdák. Egészen pici, tökéletesen négyzet alakú szobák, éppen csak akkorák, hogy elférhessen bennük egy pianínó és két kottaállvány. A diákok verejtékének legalább ezeréves bűze lengett a levegőben. Megvető pillantást vetettem a kottaállványokra - a dudások minden darabot fejből játszanak majd letettem a hangszertokomat a zongora mellé. Elővettem a gyakorlósípom, és letelepedtem. A pad hangosan megnyikordult a súlyom alatt. Napok választottak el az első zongoraórámtól, de még sohasem jártam a gyakorlótermekben. Körül akartam nézni bennük a pénteki óra előtt. Nem kifejezetten arra tervezték ezt a termet, hogy ihletet adjon a szárnyait bontogató ifjú muzsikusnak. A gyakorlósíp hangja már eleve igen kevéssé mondható szépnek - a haldokló gúnár szenvedését juttatja eszembe -, és nem igazán számítottam rá, hogy a terem rémes akusztikája ezen sokat javíthatna.

Az ajtóra pillantottam. A gombján egy kis elfordítható zárat fedeztem fel - gondolom azért, hogy gyakorlás közben ne törjék folyton az emberre az ajtót. Hirtelen, és teljesen véletlenül, eszembe jutott, hogy a gyakorlótermek tökéletes helyszínt kínálnak az öngyilkossághoz. Mindenki vidáman élne abban a hitben, hogy lelkesen gyakorolsz, míg csak lassan terjedni nem kezd a bűz. Bezártam az ajtót. Visszaültem a pad legszélére, és a számhoz emeltem a sípot. Nem igazán akartam nekifogni a gyakorlásnak, mert még mindig éreztem, hogy az álombéli dal ott bujkál valahol a tudatom peremén. Attól tartottam, hogy nem fogom tudni megállni, és az ujjaim önmdatlanul is játszani kezdik, ha nekilátok gyakorolni. S egyszerűen bámulatos volna. A félig elfeledett dallam könyörgött, hogy kezdjem el játszani, és fedezzem fel, milyen gyönyörűen hangzana, ha szabadjára engedném a szél szárnyain. Féltem azonban, hogy ha behódolok a csábításnak, valami olyasmire mondom ki az igent, amire egyáltalán nem akartam. Háttal ültem az ajtónak, és töprengtem, vitatkoztam magammal. Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott mozdulatlanul, amikor egyszer csak különös bizsergésre lettem figyelmes a fejemben. Tiszta libabőrös lett a karom. Rögtön tudtam, hogy van valaki a szobában rajtam kívül, bár az ajtó egyetlen hangot sem adott ki, és lépteket sem hallottam. Vettem egy mély, néma lélegzetet, azon törve a fejem, vajon mi a rosszabb: megnézni vagy nem tudni, ki áll a hátam mögött. Megnéztem. Az ajtó be volt csukva. Sőt: kulcsra volt zárva. Jéggé dermedt minden tagom. A hatodik érzékem azt üvöltötte, hogy valami nincs rendjén; nem vagy egyedül. Babonásan megtapogattam a csuklómra

feszülő vaspántot, és ez az apró mozdulat hirtelen segített összpontosítani. Valahonnan a közelből - a közvetlen közelemből - furcsa szag csapta meg az orromat, mint az ózon. Akárcsak közvetlenül egy villámcsapás után. Nuala? - találgattam. Nem érkezett válasz, de megéreztem egy érintést, mintha hátulról súly nehezedett volna a hátamra és a vállamra. Néhány másodperccel később már több volt egyszerű súlynál: melegséget éreztem, amint egy másik test szorosan hozzám simult — az ő lapockája az én lapockámhoz, az ő bordái az én bordáimhoz, a hajfürtjei a nyakamhoz. Nuala - amennyiben ő volt - nem szólalt meg, csak némán ült mögöttem a pádon, hátával a hátamhoz simulva. A bőröm libabőrös lett, azután kisimult, majd ismét tetőtől talpig bizseregni kezdett. Mintha képtelen lett volna hozzászokni a lány jelenlétéhez. Vas van rajtam - jegyeztem meg csendesen. A mögöttem üldögélő test nem mozdult. Talán képzelődtem, de érezni véltem egy szív ütemes lüktetését is. — Észrevettem. Lassan kifújtam tüdőmből a levegőt, nagyon lassan, összeszorított fogaimon keresztül. Megkönnyebbültem, mert valóban Nuala hangja szólt hozzám. Igen, az a tudat is elég rossz volt, hogy Nuala az, de egy ismeretlen teremtmény, aki a hátamnak támaszkodva együtt lélegzik, együtt létezik velem, még sokkal rosszabb lett volna. Meglehetősen kényelmetlen — törtem meg a csendet, és közben hirtelen tudatára ébredtem, hogy beszéd közben megfeszül a mellkasom, és a hátam Nuala hátához dörzsölődik. Ez az érzés egyszerre volt félelmetes és hihetetlenül érzéki. - Úgy értem, a vas. Most már értelmetlen vesződségnek tűnik. Csupán miattad vettem fel. Talán vegyem megtiszteltetésnek? - Nuala hangja gúnyosan csengett. - Nálam rosszabbak is ólálkodnak errefelé.

Vigasztaló gondolat. Te mégis mennyire számítasz rossznak, ha már ilyen szépen elbeszélgetünk? Nuala száján kiszaladt egy hang, mintha mondani akart volna valamit, ám azután meggondolta magát. Ránk telepedett a csend, némán és vészterhesen. Végül Nuala mégis megszólalt: — Csak azért jöttem ide, hogy meghallgassalak. Kopoghattál volna. Okkal zártam be az ajtót. Elvileg nem is kellett volna tudnod róla, hogy itt lézengek. Mi vagy te egyáltalán? Látó vagy valami olyasmi? Médium? Vagy valami olyasmi. Nuala elhúzódott tőlem, és a zongora felé fordult. Kis híján megszakadt a szívem, amikor nem éreztem bőrömön az érintését; a mellkasomat felfoghatatlan vágyódás kínja szorongatta. - Játssz valamit! Magasságos ég, te bestia! - Én is a zongora felé fordultam, hogy láthassam Nualát, és megráztam a fejem, hogy elkergessem a fájdalom ködét. - Nehéz eset vagy. Nuala előrehajolt a billentyűk fölé, és az arcomat fürkészte, miközben beszéltem. Haja az arcába hullott, eltakarva előlem a vonásait; a füle mögé kellett simítania kócos szőke fürtjeit. - Ez az érzés csak azt jelenti, hogy több akarsz lenni annál, aki most vág)7. Azt jelenti, hogy igennel kellett volna válaszolnod a nem helyett. Biztos vagyok benne, hogy meggyőzőnek szánta a szavait, de éppen az ellenkező hatást érte el velük. — Ha jutok is valamire ebben az életben, akkor az a saját érdemem lesz. Semmi csalás. Nuala vonásai borzalmasan eltorzultak szeplői mögött. - Nagyon hálátlan vagy. Még csak meg sem próbáltad eljátszani a dalt, amit ihlettem neked. Ez nem csalás. Végül egyedül is megalkotnád. Feltéve, ha megélnéd a háromezredik születésnapodat. -

Nem fogok igent mondani - jelentettem ki. Nem azért adtam azt a dallamot, hogy cserébe igent mondj csattant fel Nuala. - Az volt a célom, hogy megmutassam neked, mire volnánk képesek mi együtt. Tessék, az átkozott harmincnapos próba-előfizetésed! És te kihasználod a lehetőséget? Nem. Hát persze! Kérdéseket teszel fel. Darabokra cincálsz mindent. Néha egyszerűen gyűlöllek titeket, ostoba embereket! Sajgott a fejem a visszafojtott dühtől. - Nuala, most komolyan. Csak fogd be a szád egy pillanatra! Szétpattan tőled a fejem. Ne mondd nekem, hogy fogjam be a szám! - mordult rám, azután mégis befogta. Ne szívd mellre! - mondtam. - De nem igazán bízom benned. Letettem magam mellé a sípomat - mintha fegyver lett volna, amelyet Nuala bármikor ellenem fordíthat -, és ujjaimat inkább a zongora hűvös billentyűire fektettem. Saját hangszeremmel ellentétben, amelyet jól ismertem, és amely rengeteg, még feltáratlan lehetőséget tartogatott fürge ujjaim számára, a sima zongorabillentyűk ártatlanul és semmitmondóan sorakoztak előttem. Nualára pillantottam, ő pedig szótlanul nézett vissza rám. A szeme káprázatos fényben úszott. Idegen tekintetében nem találtam semmi emberit, amikor alaposabban megvizsgáltam, de igaza volt. Amikor a szemébe pillantottam, a saját tükörképemet láttam benne. Egy másik énemet, aki igenis több akart lenni. Aki pontosan tudta, mennyi gyönyörűség vár még rám odakinn, amit egyedül sohasem fedezhetnék fel. Nuala lekászálódott a pádról, nagyon óvatosan, nehogy megnyikorduljon alatta, és bebújt elém a zongorához, két karom kalitkaként vette körül a testét. Hátát nekem támasztotta, hátratolva engem a pádon, hogy ő is leülhessen a szélére. Azután keze rátalált az enyémre, amely ott hevert ügyetlenül a zongora billentyűin. -

Ujjait finoman az ujjaimra fektette. — Én nem tudok hangszeren játszani. Furcsán meghitt pillanat volt, amint Nuala két karom közé zárva ült előttem, tagjai tökéletes részletességgel utánozták a testtartásomat, és hosszú ujjai pontosan ráillettek az enyémekre. Fél tüdőmet odaadtam volna azért, hogy így ülhessek Dee közelében. - Ezt hogy érted? Nuala hátrafordította a fejét, csak hogy mélyet szippanthassak lélegzetének felhőjéből, tele a nyár és a csábító ígéretek illatával. Nem tudok játszani egyetlen hangszeren sem. Csak másoknak segíthetek. Az sem számítana, ha éppenséggel a világ leggyönyörűségesebb dallama ötlene az eszembe. Képtelen volnék lejátszani. Fizikailag vagy képtelen? Elfordította tőlem a fejét. - Egyszerűen képtelen vagyok. Nem tudom életre kelteni a zenét. Kellemetlen érzés szorongatta a torkomat. — Mutasd meg! Egyik kezét levette az enyémről, és lenyomott egy billentyűt. döbbenten figyeltem, ahogyan a zongora billentyűje lesüllyed egyszer, kétszer, ötször, tízszer -, és nem történik semmi. Csupán a tompa, súrlódó hang, amint Nuala ujja lenyomja a billentyűt. Ekkor megfogta a kezem, és ugyanahhoz a billentyűhöz vezette. Leütött egy hangot, ezúttal az én ujjammal. Egyszer. A zongora azon nyomban megszólalt, komor zendüléssel, ám rögtön elhallgatott, amint ismét felemeltem az ujjamat. Nuala egyetlen szót sem szólt. Nem is kellett. Annak az egyetlen hangnak az emléke még mindig ott zengett a fejemben. Csak egyetlen dalt adj! - suttogta Nuala. - Nem veszek el érte semmit cserébe. Nemet kellett volna mondanom. Ha tudtam volna, később menynyire fog fájni, nemmel válaszolok.

Talán. De csupán ennyit feleltem: - Ígérd meg! A szavadat akarom. - A szavamat adom. Semmit sem fogok elvenni tőled. Bólintottam. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem is láthatja a mozdulatot, ám mintha mégis tudta volna, mert a következő pillanatban ujjait ismét a kezemre fektette, és fejét az enyémnek támasztotta. Vadvirágok illata áradt a hajából. Vajon mire várt? Hogy én játsszak? Hiszen átkozottul nem értettem a zongorához! Nuala az egyik zongorabillentyűre mutatott. - Itt kezdd! Miközben teste közém és a hangszer közé ékelődött, a lényéből áradó ördög-tudja-miféle-varázslat pedig közém és az agyam közé, kissé sután lenyomtam a billentyűt, és rögtön felismertem, hogy ez a kezdő hangja annak a dalnak, amely ébredésem óta kísértett a gondolataimban. Ügyetlenül kapkodtam, míg megtaláltam a következő hangot, és közben több rossz billentyűt is leütöttem - a zongora idegen nyelven szólt, sehogy sem boldogultam vele. Jött a következő hang, erre valamivel gyorsabban sikerült rátalálnom. Azután a következő, mindössze egyetlen félreütéssel. S az utána következőt elsőre eltaláltam. Már játszottam is a melódiát, és bekapcsolódtam a másik kezemmel, tétován találgatva a fejemben zengő basszus szólamot. A dallam ügyetlen kalapálás volt, amatőr és mégis gyönyörű. S az enyém. Nem úgy hangzott, mintha Nualától raboltam volna el a dalt. Felismertem benne egy dallamfoszlányt, amellyel időnként már játszogattam az évek során, egy emelkedő basszus szólamot az egyik Audioslave albumról, és egy riffet is, amellyel a gitáromon próbálkoztam eddig. Ez a dallam az enyém volt, csak sokkal erőteljesebb és kifinomultabb. Abbahagytam a játékot, és a zongorára bámultam. Nem bírtam megszólalni, mert annyira akartam. Vágytam Nuala ajánlatára, és

iszonyatosan fájt, hogy vissza kell utasítanom. Összeszorítottam a szemem. - Szólalj meg! — kérte Nuala. Kinyitottam a szemem. - Fenébe! Azt mondtam Sullivannek, hogy nem tudok zongorázni.

E dal arany lett nyelvemen, olvadó cseppekkel. Arany nyelvem dalra fakad, vágyódó lelkemmel. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) –

Nem voltam tisztában az érzéseimmel. Zsongott a fejem a dallamtól, amelyet James az imént játszott. Olyan gyönyörű szép volt, teljesen megrészegültem tőle. Már csaknem el is feledtem, milyen csodás érzés, amikor az ihletem testet ölt, még anélkül is, hogy cserébe erőt raboltam volna Jamestől. Hirtelen belefáradtam emberi testem terhébe. Én most elmegyek - jelentettem be. Kibújtam a karja alól, és felálltam. James még mindig a billentyűkre meredt, válla mereven megfeszült. Hallottad, amit mondtam? - kérdeztem. — Elmegyek. Végre felemelte a tekintetét, ám a szemében villámló ellenséges indulat megdöbbentett. - Tégy meg nekem egy szívességet! mondta. - Ne gyere vissza! Egy hosszú pillanatig csak bámultam rá, és tényleg azt fontolgattam, hogy büntetésül megvakítom. Tudtam, hogy hatalmamban áll.

Korábban saját szememmel láttam, amint egy tündérnek sikerült; beleköpött egy ember szemébe, amikor észrevette, hogy a fickó látja, miközben az utcán sétálgat. Csupán egyetlen másodpercbe telt. James pedig most egyenesen felém fordította az arcát. Ám akkor belenéztem mogyoróbarna szemébe, és felrémlett előttem, ahogyan tágra nyílt pupillákkal, üres tekintettel néz a világba. Mint az a megvakított szerencsétlen. S képtelen voltam rá. Nem értettem az okát. Ezért hát egyszerűen leléptem, kissé megbotlottam a folyosóra menet, de láthatatlanná váltam, még mielőtt becsuktam volna magam után az ajtót. Amikor kívül kerültem a gyakorlótermen, olyan sietve igyekeztem kifelé az épületből, hogy kis híján belerohantam egy nőbe a folyosón. Gyorsan a falhoz simultam, mire a nő forgatni kezdte a fejét, és felemelte rózsaszínre lakkozott karmait. Esküszöm, hogy még szimatolt is egy kicsit az irányomba, ami inkább tündérekre valló bizarr viselkedés volt, embertől nem igazán számítottam volna rá. Már vártam, hogy vége legyen ennek a fura napnak. Elillantam a nő közeléből, és kiszaladtam az őszi estébe. Igyekeztem megfeledkezni James rám szegeződő tekintetéről, és megpróbáltam úgy tenni, mintha nem fájt volna, amikor azt kérte, ne jöjjek vissza többé.

Se veled, se nélküled kapcsolatot dédelgettem a kollégiumi szobámmal. Függetlenséget adott: szabadon szétdobálhattam a holmimat a padlón, és csokis kekszet ehettem reggelire akár három egymást követő napon is (ami mellesleg nem túl jó ötlet - az első pár órán ugyanis mindig fekete csokidarabkákkal volt tele a fogam). S a bajtársi hangulatról sem szabad megfeledkezni: hetvenöt srác egy épületben összezárva. Még egy követ sem hajíthatott el az ember anélkül, hogy mogyorón ne talált volna egy muzsikust. Ugyanakkor ez a hely szörnyen brutális volt: egy szorongató, kizsigerelő börtön. Sehová sem lehetett elbújni, némi magányra vágyva, hogy kis időre olyanná lehessen az ember, amilyen akkor, ha éppen senki sem figyeli. Elmenekülve a szerep nyomása alól, amelyet a tömegek raknak a vállára. Aznap délután esett az eső, ami a legrosszabb kínzást jelentette senki sem volt órán, senki sem járt odakinn. A kollégium csak úgy zsongott a pokoli hangzavartól. A szobánk dugig volt emberekkel. Honvágyam van - jelentette be Eric. Hiszen itt laksz a szomszéd városban. Nincs jogod hozzá, hogy honvágyad legyen! - mondtam. Éppen háromfelé osztottam a figyelmemet. Paullal és Erikkel csevegtem, a Hamletet olvastam,

miközben teljesen elmerültem a geometrialeckémben. Eric az égvilágon semmire sem figyelt. Hason heverészett, arcát a padlóra fektetve, és igyekezett elterelni gondolatainkat a tanulásról. Az aszszisztensek is a campuson laktak, másodlagos beosztásuk szerint a diákokat kellett kordában tartaniuk a kollégiumokban, de már a gondolata is elképesztően röhejes volt annak, hogy Eric bármiféle hatalmi szerepet tölthetne be az iskolai életben. Semmivel sem szörult belé több felelősségérzet, mint bármelyikünkbe. - Otthon finom makaróni vár rám - felelte Erik. — De ha haza akarok menni érte, akkor meg kell tankolnom az autót. - A hozzád hasonló naplopó megérdemli, hogy éhen haljon. Lapoztam egyet a Hamletben. — A makaróni túlságosan is jó kaja a magadfajtáknak. - Nekem anyám makarónija hiányzott. Mindig egy rakás sajtot tett bele, a tetejére pedig egy egész disznóra való sonkát. Pontosan tudtam, milyen gonosz könnyelműség ilyen fiatalon tönkretenni az artériáimat, de akkor is borzasztóan vágytam rá. Ez is benne van a drámában? - kérdezte Paul az ágyán fekve. Ő is a Hamlettel birkózott. - Mert pont úgy hangzik. Tudod: „nem vagy jól tán, uram, igen, meg ilyesmi, mi több volnál, mint léha naplopó...” Eric megszólalt: - A Hamlet csúcs. Az anyád csúcs - mondtam neki. Nyitott ajtónk előtt egy egész csapat fürdőnadrágos srác vágtatott végig a folyosón, hangos üvöltözés közepette. Nem is akartam tudni róla. Haver, én csak azt szeretném tudni, miért nem bírják kimondani egyszerűen azt, amit gondolnak — panaszolta Paul. Hangosan felolvasott egy részletet. - Mi az ördögöt akar ez jelenteni? - Azután hozzátette valamivel több átérzéssel. - Csak ezt az egy részt vagyok képes felfogni: „És nem fog rajta hit, ez általunk két ízbe

látott rémlátvány felöl”' Mert én is pont így érzem magam, amikor a sógornőmmel kell találkoznom. - Az a rész nem is olyan szörnyű - ellenkeztem. - Legalább érthető, hogy azt akarják közölni: „Horatio szerint gombát rágcsáltunk, de majd ő is meggondolja magát, amikor a nadrágjába csinál a szellemet látva.” A nyomába sem érhet ennek a „kalandos álmokkal szövetkezét zagyvaságnak. Ügy értem, csak úgy árad a duma az öregből. Mégis ki hibáztathatja szerencsétlen Oféliát, hogy öt felvonás után végzett magával? Csupán el akarta hallgattatni végre a sok szócséplőt. Az igazat megvallva, én is pontosan erre vágytam. A fúrdőgatyás srácok úszóleckét tartottak a folyosón, fölöttünk az emeleten pedig egy láb ütemesen verte a ritmust valami alig hallható zenére. A folyosó végén az egyik idióta a hegedűjén gyakorolt. Csupa magas hangot játszott. Mint a macskanyávogás. Lüktetett tőle a fejem. Paul felnyögött. - Apám, gyűlölöm ezt a könyvet! Egy dráma. Na persze. Miért is nem tudta Sullivan az Érik a gyümölcsöt vagy valami más, egyszerű angol nyelven írott regényt feladni? Megráztam a fejem, és ledobtam a vastag Hamlet kötetemet a földre. Az alattunk lévő emeletről kiáltás harsant, amelyet hangos puffanás követett, mint amikor valamit feldobnak a mennyezetig. - A Hamlet legalább rövid. Egy percre leugrom az aulába. Mindjárt visszajövök. Azzal otthagytam a Hamlet fölött homlokát ráncoló Pault és a padló fölött homlokát ráncoló Ericet a szobában, és elindultam lefelé. Az aulában is borzalmas hangzavar uralkodott - valaki éppen zongorázott odalenn, még nálam is ügyetlenebbül —, ezért kiléptem a hátsó ajtón. A kollégium épületének hátsó része boltíves csarnokban

1

William Shakespeare: Hamlet, ford.: Arany János.

folytatódott, amelyet óriási, krémszínű oszlopok tartottak. Zuhogott az eső, de ahhoz nem elég erősen, hogy a tető alá is beverjen. Hideg volt. Lehúztam pulóverem ujját a kezemre, és megmarkoltam a mandzsetta széleit, hogy kívül rekesszem a hűvös levegőt. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul bámultam a kollégium mögött hullámzó dombokat. Az eső mindenből kimosta a színeket, a dombok közötti mélyedéseket ködfelhőkkel töltötte fel, és lezúdította a földre az eget. Az előttem nyújtózó táj hihetetlenül ősi volt, változatlan, gyönyörű, és a látványba belesajdult a szívem. Szerettem volna, ha akkor a kezemben tartom a dudámat. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy Nuala talán most is figyel. Valahol a közelben, láthatatlanul, vészjóslón. A könyvtárban utánanéztem az interneten, hogy létezik-e a vasnál erősebb védelem a tündérek ellen, és találtam egyet, amelyet azután fel is írtam a kezemre, akisujjam tövébe: tövis, kőris, tölgy, vörös. Ez a védelmi vonal azonban mindaddig puszta felirat marad csupán, amíg rá nem jövök, hogy az ördögbe néz ki egy kőrisfa. Távolabb léptem az ajtótól, és az oszlopcsarnok vége felé sétáltam, ahol a legkevesebb víz tocsogott a téglákon. A francba! Duplán a francba! Ennyit a békés egyedüllétről. Apró, sötét alak kuporgott a fal mellett, két karját maga köré fonta, kapucniját mélyen a fejébe húzta. A legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy visszamenjek a szobámba, de a mozdulat, ahogyan keskeny kezét az arcára szorította, nagyon is sírásra vallott, testének körvonalai pedig elárulták, hogy az ismeretlen bizony csakis lány lehet. Nem sok ilyen alakkal futunk itt össze a fiúkoleszban. A lány lépteim hallatán sem emelte fel a fejét, de közelebb érve rögtön felismertem a cipőjét. Feketére polírozott Doc Martens bakancs volt. Lehajoltam mellé, és az ujjammal finoman megemeltem

kapucnijának szélét. Dee felpillantott rám, és leengedte arca elől a kezét. Nem láttam könnyeket az arcán, ám nyilvánvaló bizonyítékuk ott vöröslött kisírt szemében. Szia, kis flúgos! — mondtam halkan. - Mit keresel itt, ezen a rémületes vidéken, amelyet másképpen a fiúk körletének neveznek? Dee újra az arcához emelte a kezét, mintha egy számomra láthatatlan könnycseppet akarna letörölni. Megdörzsölte a szemét, majd felém nyújtotta a mutatóujját. - Kérsz egy szempillát? Tekintetem az ujja hegyére ragadt magányos kis szempillára meredt. - Valahol azt olvastam, hogy életünk során csak bizonyos mennyiségű szempilla áll a rendelkezésünkre. Ha most egyszerre kihúzogatod mindet, nem fog maradni a későbbiekre. Homlokát ráncolva nézte a szempillát. - Szerintem ezt csak kitaláltad. Hátamat a falnak támasztva letelepedtem Dee mellé, majd két karommal átfogtam a lábam. Hideg volt a tégla a fenekem alatt. - Ha ki akarnék találni valami mesét, akkor az ennél sokkal izgalmasabb volna. Az egész cikk arról szólt, hogy „a tini lányok kihúzogatják a szempillájukat, hogy megszabaduljanak a stressztől, és most mindegyiküknek rémesen kopasz a szemhéja”. Ilyesmit sosem találnék ki. Visszateszem, ha ettől jobban érzed magad - ajánlotta fel Dee. Piszkálgatni kezdte a szemét, amivel megint csak a vörös sírásnyomokra terelte a figyelmemet. Gyűlöltem a tudatot, hogy nemrég még sírt. - A hárfatanárom egy szörnyeteg. Na és a te dudaoktatód? Milyen? Kinyírtam és megettem ebédre. És most zongoraórákra kell járnom büntetésből. Dee összevonta a szemöldökét, a maga aranyos, aggodalmas módján. - Nem tudlak elképzelni, ahogy épp zongorázol.

Eszembe jutott a délután. Nuala ujjai a kezemen, és a zongora billentyűi a kezem alatt. - Én pedig nem tudom elképzelni, hogyan lehet egy hárfatanár szörnyeteg. Azt hittem, hogy ti hárfások mind olyan... nem is tudom... éteri teremtések vagytok. Ez a szó negyven pontot ér! Legalább ötvenet. Dee a fejét csóválta. - De hát az a nő igenis szörnyeteg! Folyton azzal zaklat, hogy tartsam kifelé a könyököm, de én egyszerűen nem akarom. Állandóan azt vágja a fejemhez, hogy mindent rosszul csinálok, és eddig csak idióta népzenészektől volt balszerencsém tanulni. Na és mi van, ha én nem szeretnék klasszikus zenét játszani? Ha én kizárólag ír népzenével akarok foglalkozni? Nem hiszem, hogy attól lesz valaki nagyszerű hárfás, hogy kifelé tartja a könyökét. Szája rémesen lebiggyedt, nyilván közel állt ahhoz, hogy ismét sírásban törjön ki. Soha nem fordulhatott elő azonban, hogy egy szemét tanár könnyeket fakasszon Dee szeméből, annál sokkal erősebb fából faragták. Egész biztosan valami más is nyomta a szívét. Dee az ajkába harapott, mintha ki akarta volna egyenesíteni szája legörbült vonalát. - És a kollégium egyszerűen elviselhetetlen, amikor kinn esik az eső. Tudod? Sehová sem lehet békében elvonulni. Nem voltam képes megkérdezni tőle, mi bántja igazán. Érdekes, most így belegondolva, valójában sohasem voltam képes rá. Ezért csupán felsóhajtottam, és kinyújtottam a feje fölé a karom, nyílt meghívás gyanánt. Dee még csak nem is habozott, nyomban közelebb húzódott, és arcát a mellkasomra fektette. Hallottam, ahogy felsóhajt: mélyebben, elkeseredettebben, mint én szoktam. Átöleltem a vállát, és a fejemet a falnak támasztottam. Éreztem Dee testének melegét, jelenlétét, mely valamiképpen mégis szürreális volt. Mintha ezer év telt volna el, amióta utoljára megöleltem.

Behunytam a szemem. Az járt a fejemben, vajon mit gondolna az, aki épp arra járva kilépne az oszlopok közül, és megpillantana minket. Hogy együtt járunk? Hogy Dee szerelmes belém, és titkos randira lopózott ide a lánykoleszből? Vagy az igazságot látná - hogy ez az egész nem jelent semmit? Volt idő, amikor azt hittem, van köztünk valami, egészen az elmúlt nyárig, amíg Luke fel nem bukkant. De bolond voltam. Gyötörte lelkem a vágy. Hogy ez a pillanat - ahogy a karomban tartom, és könnyei a pólómat áztatják - ugyanazt jelentse számára is, mint amit számomra jelent. Ha úgy lett volna, ha valóban a barátnőm lett volna, biztosan megkérdezem, vajon miért sírt. Miért üldögélt az én kollégiumom oszlopainak tövében a sajátja helyett. Megkérdeztem volna, hogy látta-e Nualát. Hogy Dee hibája volt-e, hogy Nuala egyáltalán betoppant az életembe. Azonban egyetlen kérdést sem tudtam feltenni neki. Beszélj! - kért Dee. Hangját elfojtotta pulóverem átnedvesedett szövete. Először azt hittem, félreértettem. Kinyitottam a szemem, és figyeltem, amint a szürke esőfelhők a földre zúdították terhüket. Tessék? Csak mondj valamit, James! Hallani akarom a hangod. Bolondozz! Beszélj hozzám! Semmi kedvem nem volt a bolondozáshoz. - Én mindig bolond vagyok. Akkor hát add önmagad! Miért sírtál? - kérdeztem. De nem válaszolt, mert nem tettem fel hangosan a kérdést. Az igazat megvallva, túlságosan hálás voltam már a puszta jelenlétéért is ahhoz, hogy megkockáztassam a kérdéseket, amelyekkel

könnyen elijeszthettem volna magamtól. Ezért hát fecsegtem neki az óráimról, Paul gyarlóságairól és az ébresztőóraként szolgáló tortilla chipsről. Komolytalan voltam és mulatságos, és miközben Dee halkan nevetett, én a lelkem mélyén lassan belepusztultam a vágyakozás ha.

Ha csak egyetlen pillanatra Békét lelnék egy szerető családi körben, Hamis vagy tán helytelen volna Szívemből mondani: „végre otthonra leltem’? - Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet)Pocsék hangulatba kerültem, miközben végignéztem, hogyan siet James a kollégium mögött kuporgó Dee megsegítésére. Gyorsan belefáradtam azonban a csaj síró-pityogó nagyjelenetébe, és úgy határoztam, hogy inkább moziba megyek. Úgy döntöttem, hogy ha már ilyen mennyiségű melodrámát kell végignéznem, akkor inkább egy hihetetlen gázsijú, gyönyörű filmsztár előadásában nézem végig, méghozzá széles vásznon. Úton a mozi felé gondolatban összeszedtem az összes apró kis részletet, amelyet ki nem állhattam Dee személyiségében. Miközben sorban álltam a jegyért — nem mintha valóban szükségem lett volna rá —, azon törtem a fejem, vajon a tükör előtt szokta-e gyakorolni azt a szánalmasan szomorú arckifejezést. Vagy csupán természet adta tehetsége volt hozzá, hogy együttérzést csiholjon ki a férfiúi lelkekből. Ehhez nekem tényleg semmi érzékem sem volt.

A srác a jegypénztárnál kifejezetten unott arcot vágott. — Melyik filmre? Lepjél meg! — mondtam, és meglebegtettem előtte egy bankjegyet. Beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjön, mire is célzok. - Komolyan? Halál komolyan. Felvonta a szemöldökét, beütött valamit a számítógépbe, azután gonoszul rám vigyorgott, amitől rögtön szeretetteljesen gondoltam az egész emberi fajra. Átnyújtott nekem egy jegyet, a nyomtatott oldalával lefelé fordítva. - Jobbra menj! Második terem. Jó szórakozást! Mosollyal jutalmaztam a szolgálatait, és elindultam a félhomályba burkolózó, szőnyeggel borított folyosón. A levegőben pattogatott kukorica illata, szőnyegtisztító szer és még valami — talán a mozikban mindig jelen lévő feszült várakozás - szaga terjengett. A már ismerős környezetben gondolataim egykettőre visszatértek korábbi foglalatosságukhoz: a Dee nevezetű leányzó legutálatosabb tulajdonságaihoz. Először is: túlságosan nagy volt a szeme. Ügy nézett ki, mint egy földönkívüli. Megkerestem, melyik ajtó tartozhat a második teremhez, és ellenálltam a kísértésnek, hogy megnézzem az ajtó fölötti kijelzőn, milyen filmet választott nekem a jegykiadó srác. Másodszor: a hangját elsőre szépnek találtam, de igen gyorsan idegesítővé vált számomra. Ha dalolászást akarok hallani, veszek magamnak egy CD lemezt. A terem csendes volt, és meglehetősen üres - mindössze kettő vagy három párocska üldögélt odabenn rajtam kívül. Az a gonosz vigyor a srác arcán talán azt jelentette, hogy egy bődületes baromságra adott nekem jegyet.

Harmadszor: a csaj kihasználta Jamest, csak hogy jobban érezze magát. Ezt a tulajdonságot csupán önmagamban értékeltem. Választottam magamnak egy helyet a terem kellős közepén, és felpakoltam a lábam az előttem lévő szék háttámlájára. Tökéletes ülőhely volt. Ha bárki bejön, és le merészel ülni elém, meggyilkolom. Negyedszer: Dee túlságosan tökéletesen illett James karjába. Mintha már sokszor üldögélt volna az ölében. Mintha kisajátította volna magának szegény fiút. Életre keltek szemem előtt a filmelőzetesek. Máskor sütkérezni szoktam a fényükben, élvezem az eljövendő filmek ígéretét. Ám aznap este képtelen voltam figyelni rájuk. S ha már itt tartunk, azt is tudtam, hogy már nem is leszek többé a színen, hogy megnézhessem a most reklámozott filmeket - mindnek a megjelenése a karácsonyi szezonban és a jövő évben volt várható ráadásul éppen egy beszélgetést gyakoroltam a fejemben Jamesszel, a legközelebbi találkozásunkra. „Viszonzatlan szerelem” — mondom majd. James erre laposan rám pillant, megszokott, ravasz módján, és így felel: „Mi van vele?” Mire én: „Igazán nem illik hozzád.” Csak így tömören. Tudatni akartam vele, hogy észrevettem. Vagy talán felfedhetném magam a csaj előtt, és így szólhatnék: „Ezek szerint nem én vagyok errefelé az egyetlen élősködő bestia.” Azután megidézhetném Owain egyik kopóját, hogy harapja le Dee két lábfejét. Akkor már nem illene olyan tökéletesen James ölelő karjába. Túlságosan alacsony volna. Mintha egy törpét ölelgetne az ember. Elvigyorodtam a mozi sötétjében. A film egy sodró lendületű rock balladával kezdődött a 70-es évekből, New York helikopterből fényképezett látképének kíséretében.

A gitárszóló egészen biztosan ihletett darab volt - hirtelen kíváncsi lettem, vajon az én művem volt-e. Hamarosan kiderült, hogy a srác a pultnál egy romantikus vígjátékra adott jegyet. Ez a műfaj nem volt az esetem, de legalább elterelte a gondolataimat Jamesről és a dalról, amelyet nekem játszott. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy talán soha nem hallom többé hangszeren játszva. Egészen beleszerelmesedtem. Fél órán át igyekeztem elmerülni a film cselekményében, de nem sikerült. Aranyos történet volt, még csókolóztak is, és közben gyönyörű zene szólt. Egyszerre azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon beleillenék-e én is James karjába. Hogy vajon az én fejem is éppen csak beférne-e az álla alá? Azután eszembe jutott az autója, amely egészen olyan illatot árasztott, mint James maga, és úgy éreztem, ez az illat ellenállhatatlanul a bőrömhöz tapadt. Francba! Felálltam, és kivágtattam a teremből. Nem álltam meg csevegni a jegykiadó sráccal, bár magamon éreztem kíváncsi tekintetét. Valószínűleg azt gondolta, hogy nem tetszett nekem a film. Talán igaza is volt. Elmentem mellette, ki az ajtón, egyenesen az esti alkonyatba. Elállt az eső; a távolból mennydörgés hallatszott. Végigsiettem az eső áztatta járdán, mintha legalábbis elmenekülhettem volna a saját gondolataim elől. Nem mintha sosem létezett volna testi vonzalom köztem és a tanítványaim között - azok a srácok, szegény kis báránykáim, majdnem mindig meg akartak szabadítani a ruháimtól, amitől persze csak még jobban igyekeztek, és egyre gyönyörűségesebben muzsikáltak. De velem ez nem fordulhatott elő. Én nem ember voltam. Teljesen elmerültem kínzó gondolataim mocsarában, és észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül, míg meg nem remegett

körülöttem az utcai lámpák fénye. Pislákolni és vibrálni kezdtek, akár a gyertyák, majd újra fényesen felragyogtak. Bárki - vagy bármi - járt is arra, nem sok előnyöm származott volna abból, ha gyávának mutatkozom. Ezért hát folytattam utamat a járdán, mintha nem is érzékeltem volna semmit. Talán csak egy magányos tündér akadt az utamba, aki idővel szépen békén hagy. Reményeim azonban egy csapásra szertefoszlottak, amikor hangokat hallottam a távolból, majd két tündért pillantottam meg, akik egyenesen felém tartottak a járdán. A gyomrom rögtön összerándult. Szokatlan érzés töltött el. Idegesség. A királynő közeledett. Mielőtt uralkodóvá lett volna - mielőtt az előző királynőt darabokra szaggatták hű alattvalói —, Eleanor mindig fehér ruhát viselt. A fehér mélyebb árnyalatot kölcsönzött sápadt aranyszínű hajának. Ám királynőként zöldbe öltözött, az ősi hagyományoknak megfelelően, és hosszú haja csaknem hófehérnek látszott az utcai lámpák fényében. Aznap esti ruhája is csodálatos mestermű volt: mélyzöld és fekete színű anyagból készült, ujját és magas gallérját aranyszínű gyűrűk és flitterek díszítették. A pompás gallér rásimult karcsú nyakára, és keretbe foglalta az állát. Ragyogó drágakövek csillogtak hosszú uszályán, amelyet a járdán húzott maga után. Az előző királynővel ellentétben Eleanor nem viselt koronát — csupán egy kicsi, matt fényű gyöngyökkel kirakott diadémet, amely épp úgy nézett ki, mint a kisgyerekek tejfogsora. Szépségétől fájdalom szorította össze a szívem. Vajon ugyanezt érezte James is, amikor rám nézett? Eleanor meglátott, majd felnevetett, egyidejűleg kedvesen és félelmetesen. A mellette közelgő férfi nem tündér volt, ahogyan először hittem, hanem a kegyence, akivel a múlt éjszaka találkoztam

a táncmulatságon. Röpke mosolyt villantott rám, majd tekintete visszatért Eleanorra. A férfi tetőtől talpig halandó ember volt; törékeny, elveszett és szerelmes. - Ó, a kis szajha! - szólt Eleanor kedvesen. — Mostanában milyen néven szólítanak téged? Túlságosan sokszor hallottam ezt a szót, már a szemem sem rebbent meg rá. Kihívóan felszegtem az állam. - Azt kéred tőlem, hogy ledjem fel a nevem egy olyan helyen, ahol bárki visszaélhet vele? Miután kimondtam, már meg is bántam. Vártam az elkerülhetetlen visszavágást, amelyben ezerszer volt már részem: a többi részeddel is bárki visszaélhet. Eleanor azonban csak jóindulatúan mosolygott rám. Csodálkozva eltűnődtem azon, hogy talán nem is szidalomnak, pusztán megszólításnak szánta a „szajha” kifejezést. Azután megszólalt. - Nem a valódi nevedet kérdem, tündér. Hogyan szólít a jelenlegi tanítványod? James visszautasított, ezért a Nuala név valójában hazugság volna. Hazudni pedig éppen olyan kevéssé voltam képes, mint Eleanor maga, ezért kénytelen voltam az igazságnak megfelelően válaszolni. Jelenleg nincs tanítványom. Eleanor szánalma úgy égette az arcomat, akár egy csattanós pofon. - Akkor hát meglehetősen gyengécske vagy, szegény kicsi drágám, nemde? -Jól vagyok. Alig néhány hónapja halt meg az utolsó. A kegyenc a homlokát ráncolta, gondolatai foszlányokban szálltak felém, amint azon töprengett, vajon udvarias együttérzést kell-e mutatnia. Eleanor gyengéden közelebb hajtotta hozzá szépséges fejét, és megmagyarázta a helyzetet. - A kis tündérnek szüksége van rájuk, hogy életben maradhasson. Az alkotóerejükre van szüksége. A szerencsétlenek egy idő után végül meghalnak persze, de a szex

biztosan nekik is megérte. Ne aggódj, kedvesem, nem engedem, hogy téged is megkaparintson! Költő a drágaságom. Ráébredtem, hogy a legutolsó mondatot nekem címezte, majd ismét visszafordult a kegyencéhez; a férfi állta a tekintetemet, szilárdan és minden ítélkezés nélkül. Ezúttal könnyebben olvastam a gondolataiban, a körülöttünk kavargó tánc hangzavarától távol. Finoman tapogatózni kezdtem a neve után, de a némaság kemény falába ütköztem - olyan állhatatosan őrizte a titkot, akár egy igazi tündér. Szóval a nők tekintetében mutatott megkérdőjelezhető ízlése ellenére mégsem volt teljesen ostoba. - Tehát most éppen új barátot keresel? — érdeklődött Eleanor, és hirtelen rádöbbentem, hogy mindvégig tisztában volt az igazsággal. Hogy nincs senkim. - Csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy kíméld meg az udvarom, kedvesem, amikor kiválasztod a következő... tanítványod. Rengeteg fontos esemény van készülőben, és nincs szükségünk arra, hogy bárki beleártsa magát az ügyeinkbe. Emlékezetes Samhainnak nézünk elébe. Egy pillanattal később jutott csak eszembe, hogy a Samhain tulajdonképpen mindenszentek előestéje. Halloween. A halottak napja. Állammal a kegyence felé intettem. - Miatta? Az a hír járja, hogy király lesz belőle. Valószínűleg túl messzire mentem, de már nem tudtam visszavonni. Ráadásul Eleanor úgy bámult rám, mintha egy rakás kiskutyát csodálna. - Hát tényleg semmi sem maradhat titokban a népem előtt! A kegyencet, egy röpke pillanatra, hirtelen rosszullét fogta el - bánta már, gondoltam magamban, hogy szabadjára engedte a nyelvét. A királynő megcirógatta ujjaival a férfi kezét, mintha megérezte volna a feszültségét. - Semmi baj, drágaságom, senki sem neheztel rád, amiért király lesz belőled. - Azzal újra felém fordult. - Erről

a témáról természetesen hallgatni fogsz a tanítványaid előtt. Rendben, kicsi múzsa? Csak mert az egész tündérnép tud a terveinkről, még nem szükséges, hogy az emberek is értesüljenek róluk. - Néma leszek, mint a réti virágok - feleltem gúnyosan. — Mi közük van ehhez az embereknek? Eleanor fájdalmas örömmel felnevetett. Kegyence megtántorodott nevetése puszta erejétől. - Ó, kedvesem, folyton elfelejtem, mily keveset tudsz. Egy ember... egy Látó vonz minket erre a helyre. És mi követjük, mint mindig, akaratunk ellenére. A legközelebbi Samhain után azonban már magunk fogjuk megválasztani az utunkat. És attól fogva boldogabbak és hatalmasabbak leszünk. - Rövid szünetet tartott. - Téged kivéve, persze. Te örökre hozzájuk vagy kötve, szegény teremtés. Csak bámultam rá, néma nehezteléssel, és nem tudtam eldönteni, hogy őt gyűlölöm jobban, vagy saját magamat. Eleanor szája mosolyra húzódott. - Elfeledem, milyen könnyen dühbe gurultok ti ifjak. Mondd, hány nyarat éltél meg eddig? Szótlanul meredtem az arcára, biztos voltam benne, hogy pontosan tudja a választ a kérdésre, és csak heccel, azt remélve, hogy haragra gerjedek vagy könnyekben török ki. Visszaemlékeztem, amint éhes lángok nyaldossák a bőröm. Egyszerre volt borzalmas emlék és szörnyű előérzet. Hosszú évek teltek el azóta, hogy a testem utoljára hamuvá égett, de a kín sohasem halványult el - bár minden más emlékem homályba veszett. - Tizenhatot. Az új királynő egészen közel lépett hozzám, és mutatóujjával végigsimított a nyakamon, egészen az államig, majd felemelte az arcomat. - Rendkívül különös halhatatlanság jutott osztályrészedül. Nem igaz? Csodálkozom, hogy nem esedezel térdre borulva a lábam előtt, hogy szabadítsalak meg a sorsodtól.

Még csak nem is láttam a lábát hosszú, zöld ruhájának szegélye alatt, nemhogy térdre boruljak előtte, még ha képes is lettem volna rá. Meghátráltam az érintése elől, kezemet ökölbe szorítottam. Okosabb vagyok annál. Nem bújhatok el a sorsom elől. Nem félek. Eleanor titokzatosan mosolygott. - És én még azt hittem, az én népem nem tud hazudni. Igazán te vagy közöttünk a legemberibb teremtmény. - A fejét csóválta. - Ne feledd, amit mondtam, kedvesem! Ne ártsd bele magad az elkövetkező eseményekbe, és talán még magam is szakítok rá időt, hogy idén végignézzem a máglyahalálod. Gúnyos mosolyt vetettem a királynőre. — Igazi megtiszteltetés volna a jelenléted - vetettem oda. - Tudom - válaszolt Eleanor. S kegyencével együtt egy szempillantás alatt eltűnt.

Álmomból felriadva az ágyam egyik sarkába húzódzkodtam, és lefejtettem a muzsika pókhálószerű szálait az arcomról. A vonásaimra tapadtak ezek a szépséges, veszedelmes melódiafüzérek, és addig kapartam, téptem őket, míg rá nem ébredtem, hogy valójában a semmivel küzdők, és elcsúfítom arcomat a körmeimmel. Semmi. Álombéli muzsika csupán. Nuala zenéje. Agysejteket romboló erővel ütöttem a fejemet a falhoz, miközben hátradőltem. Kezdtem meggyűlölni a reggeleket. S a telefon szakadatlanul csöngött, miniatűr törpe katonák egész seregével ostromolva a fejemet, hogy vígan kalapáljanak odabenn. Abban a pillanatban a telefont is gyűlöltem - de nem csak a szobámban zajongó készüléket, hanem minden egyes telefont, amely valaha déli tizenkét óra előtt merészelt csörögni. Legurultam az ágyról, és magamra rántottam a farmernadrágomat. Paul ágya üres volt. Továbbra is kábultan a muzsikától, az alvástól, a puszta kimerültségtől kezemet az arcomhoz kaptam, és végül megadtam magam. Halló?

James? - A hang kifejezetten kellemes volt, és sajnos vészjóslóan ismerős. A gyomrom fájdalmasan összerándult, rettegve az elkerülhetetlen megaláztatástól. A vállam és a fülem közé szorítottam a telefont, és nekiláttam bekötni a cipőmet. - Mint mindig. Itt Mr. Sullivan. - Nevetést hallottam a háttérben. - Angol irodalom óráról hívlak. Fene, franc, pokol stb. Az ébresztőórára pillantottam, amely szerint már kicsivel kilenc után járt az idő. Alávaló hazug! Hiszen Paul sosem ment volna suliba nélkülem. - Teljesen logikus — válaszoltam, sietősen lábamra húzva a másik cipőmet is. — Mivel maga az angol irodalom tanár. Sullivan hangja még ekkor is kedvesen csengett a telefonban. — Én is így gondoltam. Nos, az osztálytársaiddal éppen azon tanakodtunk, vajon csatlakozol-e hozzánk a mai órán. — Újabb nevetés hangzott fel a háttérben. Ki vagyok hangosítva? Igen. Paul, te mocskos áruló! - kiáltottam. Sullivannek pedig hozzátettem: - Éppen a szempillafestékkel bajlódtam. Elszaladt az idő. Egy pillanat, és már lenn is vagyok. Te mondtad, hogy menjek nélküled! — kiáltotta Paul a háttérben. Bár nem emlékeztem, hogy valaha is mondtam volna ilyet, mindenesetre teljesen rám vallott. Örömmel hallom - nyugtázta Sullivan a bejelentésemet. - Azt terveztem, hogy rád uszítom az osztályt, de ez így sokkal könnyebb. Kína összes teafüvéért sem maradnék le az érdekfeszítő órájáról - nyugtattam meg. Felálltam és körbefordultam, megpróbáltam -

kitalálni, honnan származik a finom virágillat. - A maga előadása és ragyogó mosolya bearanyozza az iskolában töltött napjaimat, ha nem bánja, hogy ilyen őszinte vagyok. — Ezt mindig jólesik hallani. Akkor hát hamarosan találkozunk. Köszönjetek el Jamestől, srácok! Az osztály hangos kiabálással elbúcsúzott, azután letettem a telefont. Még egyszer körbefordultam. Továbbra is az volt az érzésem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. - Nuala. - Vártam. - Nuala, még mindig itt vagy? Néma csend. Semmi sem lehetett csendesebb a kollégiumi szobáknál, amikor minden diák az iskolában volt. Fogalmam sem volt, vajon tényleg ott rejtőzik-e még, avagy sem, de azért elmondtam, ami a nyelvemen volt. - Ha még itt vagy, akkor jól figyelj ide! Hordd el magad a fejemből a pokolba! Nem kérek az álmaidból. Nem vágyom az ajánlatodra. Tűnj el végre a közelemből! Nem érkezett válasz, a nyári rózsák illata azonban ott lengedezett tovább a levegőben, felettébb oda nem illően a rendetlen fiúszobában, mintha Nuala tudta volna, hogy hazudtam. Felkaptam egy tollat a fiókos szekrény tetejéről, kerestem egy firkamentes kis részt a bőrömön a hüvelykujjam tövénél, felírtam rá, hogy ördögűzés, és megmutattam a szobának is, hogy Nuala lássa, én pedig ne feledkezzek meg róla. Végül felkaptam a hátizsákom, és magam mögött hagytam Nuala csodálatos illatát.

- James! - üdvözölt Sullivan melegen, amikor becsusszantam a padomba. - Remélem, jól aludtál?

Mintha angyalseregek zengtek volna altatódalt a fülembe - biztosítottam, és közben előhalásztam a jegyzetfüzetemet. Ahhoz képest egészen jól nézel ki — válaszolta, ám tekintetét már a táblára függesztette. - Éppen arra készültünk, hogy megvitassuk félévünk első, igazi, írásbeli házi dolgozatát, James. A metafora. Az óra első felében a metaforáról beszélgettünk. Ismerős ez a fogalom számodra? Gyorsan felírtam a kezemre a metafora szót. — A tanárom olyan volt, mint egy isten. Ez egy hasonlat — állapította meg Sullivan. Felírta a táblára a mint/akár szópárt. - A hasonlat mindig két fogalom összehasonlítását foglalja magába a mintvagy az akár kötőszó használatával. Egy metafora a következőképpen hangzana: a tanárom egy isten volt. Az is - rikkantotta Megan a jobbomon. Majd felkuncogott, és lángba borult az arca. Köszönöm, Megan! - hálálkodott Sullivan anélkül, hogy megfordult volna. Felírta a címet a táblára: Metafora a Hamletben. - De jobban kedvelem a félisten megszólítást, amíg be nem fejezem a doktorimat. Szóval. Tíz oldal. Metafora a Hamlefozn. Ez a feladat. Két hét múlva kérem a dolgozat vázlatát. Nyolc nyögés hallatszott egyszerre. Ne legyetek gyerekesek! - korholt minket Sullivan. — Szánalmasan könnyű lesz. Még az általános iskolások is képesek összedobni egy dolgozatot a metaforáról. Sőt, még az óvodások is. Aláhúztam a metafora szót a kezemen. Valószínűleg ez volt a világtörténelem legdögunalmasabb házi dolgozat témája. Személyes megjegyzés: érvágás. James, te még az osztálytársaidnál is kevésbé látszol lelkesnek, ha ez egyáltalán lehetséges. Vajon csupán a túlzott alvásmennyiség -

nyomait vélem felfedezni az arcodon, vagy tényleg minden kétséget kizáró undor az, amit látok? - kérdezte tőlem Sullivan. Valóban nem így képzelem eltölteni életem legforróbb, legizgalmasabb pillanatait - válaszoltam. - Nem mintha bármelyik angol házi dolgozat megírása versenyezhetne ezért a megtiszteltetésért valaha. Sullivan összefonta maga előtt a karját. - Megmondom neked a frankót, James. És ez mindenkire vonatkozik. Ha eszedbe jut valami ennél forróbb és izgalmasabb ötlet, amelynek van némi köze a Hamlethez és/vagy a metaforához, boldogan átnézem a készülő mű előzetes vázlatát. Az egésznek az a lényege, hogy tanuljatok valamit & zen az órán. És ha tényleg ki nem állhatjátok ezt a témát, úgyis vesztek magatoknak egy kész dolgozatot az interneten. Ilyet lehet? - álmélkodott Paul. Sullivan jelentőségteljes pillantással sújtotta. - Ennyi volt, indulás! Kezdjetek el gondolkodni a vázlaton, és folytassátok az olvasást! A következő órán megbeszéljük. A többiek mind összepakoltak, és szabadon távoztak, de mint ahogyan számítottam is rá, Sullivan félrehívott, amikor éppen indulni készültem. Megvárta, amíg mindenki elhagyja a termet, azután becsukta utánuk az ajtót, és letelepedett a tanári asztal szélére. Arckifejezése őszinteséget, együttérzést tükrözött. A reggeli napsütés, amely beragyogott az ablakon, megvilágította hátulról barna haját, fehér arany glóriát vonva a feje köré. Egészen úgy festett, akár egy megfáradt angyal az ólomüveg ablakon, aki már nem is játszik mennyei harsonáján, hanem inkább csak kötelességtudatból hurcolja magával kedvetlenül tovább. Ne kíméljen! - mondtam. Adhatnék neked egy szaktanári figyelmeztetést a késésed miatt - felelte Sullivan, és amint ezt kimondta, már tudtam, hogy esze

ágában sincs. - De azt hiszem, ezúttal csupán a kezedre ütök egyet. Ha még egyszer előfordul... .. .lógni fogok - fejeztem be helyette. Bólintott. Ez lett volna a megfelelő pillanat köszönetét mondani, de nem állt rá a szám. Nem is emlékeztem már, mikor mondtam utoljára köszönetét bárkinek. Pedig korábban sohasem tartottam magam hálátlan alaknak. Sullivan pillantása a kezemre esett; szeme fel- és lesiklott a bőrömre vésett szavakon, megpróbálta kibetűzni őket, megfejteni a jelentésüket. Minden szó érthető nyelven íródott, de ezt a nyelvet c sakis én ismertem. Tisztában vagyok vele, hogy te nem vagy átlagos középiskolás kölyök - közölte Sullivan. Homlokát ráncolta, mintha valójában nem is ezt akarta volna mondani. - Több van benned, mint amenynyit mutatsz magadból. — Tekintete a csuklómat szorító vaspántra tévedt. Különféle szellemes válaszokon törtem a fejem: Szokatlan mélységek rejlenek a lelkemben. Vagy: Személyiségem titkos tárházának számos szobája létezik. Es: Ideje volt, hogy valaki végre észrevegye. Egyik sem tűnt azonban helyénvalónak, ezért inkább mélyen hallgattam. Sullivan megrándította a vállát. - Bennünk, tanárokban is sokkal több rejlik, mint amennyit elárulunk magunkról. Ha szeretnél beszélgetni valakivel, ne félj hozzánk fordulni. Egyenesen a szemébe néztem. Ismét élénken felvillant előttem a kép, amint térdre hullva hányja ki magából a vért és a virágokat. Miről beszélgetnénk? Felnevetett, kurtán, vidámság nélkül. - A kedvenc egytálételreceptjeimről. Vagy: arról, hogy mi rémíti halálra a szobatársadat.

Vagy hogy most miért nézel ki olyan pokolian. Bármelyik téma megfelelne. Csak bámultam, halállal viaskodó alakjának képét ott láttam magam előtt, a saját pupillájában, és arra vártam, hogy elfordítsa a tekintetét. Nem tette. - Szívesen hallanék egy jó lasagnareceptet. Az is egytálétel, vagy nem? Sullivan bánatosan elhúzta a száját, ami ravasz utánzata volt a mosolygásnak. - Menj a következő órádra, James! Tudod, hol találsz, ha netán szükséged van rám. A széles vasgyűrűre pillantottam az ujján, majd tekintetem visszatért az arcára. - Mi volt maga, mielőtt angoltanár lett, Mr. Sullivan? Lassan bólintott, és töprengve az ajkába harapott. - Jó kérdés, James. Jó kérdés. — De nem válaszolt, és nem is faggattam tovább.

Az a domb, ahol általában gyakoroltam, stratégiai szempontból a legjobb helyen feküdt: elég messze a kollégiumi épületektől és a tantermektől ahhoz, hogy senki se szerezzen tudomást róla, melyik dalt játszom éppen, elég közel azonban arra az estre, ha esni kezd az eső, vagy veszett borzok akarnának rám támadni. Simán visszagyalogolhattam a suliba, mielőtt bőrig áztam vagy vadeledellé váltam volna. Csodálatos őszi délután volt, épp olyan, mint amilyet a reklámcégek szoktak fényes papírlapokra nyomtatni. A domb tetejéről remek volt a kilátás, onnan még szebbnek tűnt a táj, mintha egy konvex tükrös kamerán keresztül figyeltem volna a képet, olyannal, amilyennel a tolvajokat szokták szemmel tartani a bevásárlóközpontokban. Tűzifa illatát sodorta a szél a levegőben, és száguldó fellegek borították a ragyogó eget, amely olyan hatalmas volt, hogy saját égszínkék buborékjába zárta a dombot. Úgy éreztem, bárhol lehetnék a világban. Bárhol az univerzumban. Ez a domb önálló bolygóként lebegett a világegyetemben. A dudálás több tudományágat felölelő tevékenység: egyenlő arányban keveredik benne a zene, a testedzés, a logika és a memóriafejlesztés. Még a számokhoz is van némi köze. Három burdonsíp, egy basszus és két tenor. Egy dallamsíp, nyolc lyuk, egy nádszál a

sípban, két nyelv a nádon, amelyek egymás ellenében rezegve adták a dallamhangot. Egy tömlő, egy fúvóka a megtöltéséhez, végtelen számú fújtató-lihegő-röhögő lehetőség. Kiemeltem a dudát a tokból, és összeszorítottam a nádat, hogy a megfelelő hangot adja ki, majd bedugtam a dallamsípot a tömlőbe, és a vállamra vetettem a hangszert. Kis ideig hangoltam, és bemelegítésképpen eljátszottam néhány indulót, mielőtt lassan felbukkant a szokásos hallgatóságom. Eric a domboldalon üldögélt, egy gyötrelmesen vaskos szakdolgozattal a kezében, amely ráadásul valamilyen idegen nyelven íródott. Megan egy regényt olvasgatott. Két, számomra ismeretlen diák is ott üldögélt, háttal nekem, láthatóan belemerülve a leckéjükbe. Paul is megjelent, már csak szolidaritásból, ha másért nem. És Sullivan. Ez már újdonságnak számított. Felkaptatott a domboldalon, hosszú végtagjaival egészen úgy festett, akár egy imádkozó sáska. Közvetlenül előttem állt meg. Tekintete egy pillanatra megakadt a pólómon (rajta A hangok azt súgják, hogy ne bízzak benned felirattal), majd visszatért az arcomra. Kiengedtem a dallamsípot az ajkaim közül, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. Sullivan szokásos szeretetteljes mosolyával fordult felém. A szél belekapott a hajába, és hátul teljesen összeborzolta. Kócos hajával és hivatalos tanári zakója nélkül bárki könnyen összetéveszthette volna egy diákkal. Annak az ügyvezetőnek, akiért a felesége elhagyta, vagy észvesztőén dögösnek, vagy hihetetlenül gazdagnak kellett lennie, hogy Sullivant sorsára hagyja. -Talán elvettem a kedved a játéktól? - kérdezte Sullivan derűsen. Ha esetleg úgy értette, hogy totál rám jött a frász, amiért csatlakozott hűséges kíséretemhez a dombon, akkor a válaszom: igen. Ám hangosan csak annyit feleltem: - Beletapos a lelkembe.

Valóban? - Sullivan egyetlen pontos manőverrel letelepedett törökülésben a földre. - Nem akarom beleártani magam a gyakorlásodba. Nos, ez szemenszedett hazugság. Egész biztosan azért van itt, hogy beleártsa magát - jegyeztem meg, Sullivan pedig vidáman vigyorgott. - Tehát miről van szó? Ez talán valami felderítő hadművelet? Sullivan látványosan meghempergett a fűben, és nyilvánvalóan otthon érezte magát, azután előhúzott a zsebéből egy kisméretű diktafont, és lefektette kettőnk közé a földre. - Csak a saját fülemmel szeretném hallani Virginia állam legkiválóbb dudását. Tudod, nekem mindig úgy hangzik, mintha a dudások folyton ugyanazt az elnyűtt indulót játszanák újra meg újra. Melyik a leghíresebb nóta? Alba an Aigh? Szerintem a dudán mindegyik dallam ugyanúgy hangzik. Hűvös mosollyal jutalmaztam a szavait, amelyet akár grimasznak is vélhetett volna. — Mr. Sullivan — mondtam megrovóan. — Azt hittem, kettőnk közül én vagyok a mókás fiú. Mosolyogva nézett vissza rám. Kissé távolabb léptem, hogy feltöltsem levegővel a tömlőt, és azon törtem a fejem, hogy vajon mivel törölhetném le az önelégült vigyort az arcáról. Egy pergős ritmussal? Vagy egy fájdalmasan szép dallammal? Valódi briliáns technikára számít a versenyeredményeim alapján, ezért nem az ujjfacsaró mutatványoktól várhattam a sikert. Akkor valami olyat kell játszanom, ami felidézi lelkében a hitvesi csalódás keserves kínját. Még egyszer ellenőriztem a hangszerem pontos hangolását, azután játszani kezdtem a Cronan dallamát. A teljes igazság érdekében meg kell jegyeznem, hogy talán ez a legszívfacsaróbb és legszomorúbb darab, amelyet valaha dudára komponáltak, és még egy -

tehetségtelen dudás előadásában is könnyeket fakasztott volna Hitler szeméből. Szóval, Sullivannek nem maradt túl sok esélye. S én mindent beleadtam. Éppen elég keserves kínt hordoztam a lelkem mélyén, hogy hitelesen játszhassam a dallamot. Dee, akinek itt kellett volna lennie, de nem láttam sehol; a gyönyörű autóm, amelynek ott kellett volna állnia a parkolóban, nem pedig összetörnie az elmúlt végzetes nyáron, a bátyám járgányára kárhoztatva szegény fejemet; és a tagadhatatlan tény, hogy magányos szigetként álltam ezernyi ember között, és néha elviselhetetlen ólomsúlyként nehezedett a vállamra, hogy utolsó képviselője vagyok egy kihalásban lévő, veszélyeztetett fajnak. Abbahagytam a muzsikát. A diákok tapsoltak. Paul úgy tett, mintha letörölne egy könnycseppet az arcáról, és a fűbe ejtené. Sullivan benyomta a felvétel gombot a masináján. Eddig nem vett fel semmit? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy érdemes lesz-e. Homlokom ráncolva néztem rá, Sullivan pedig homlokát ráncolva meredt vissza rám. S akkor észrevettem, hogy libabőrös lett a karom, mintegy figyelmeztetés gyanánt. Ne mondj semmit! - Előbb hallottam Nuala hangját, mint hogy őt magát megpillantottam volna, amint Eric, Paul és Sullivan mellett elsétálva megállt mellettem. - Most egyedül te látsz engem, ezért ha szólsz hozzám, úgy fogsz kinézni, mint aki oxigén nélkül bennrekedt a szülőcsatornában, vagy ilyesmi. Szerettem volna azt mondani, hogy „kösz a menő tippet”, de igencsak nehéz szellemesen csípős lenni, ha az ember egyetlen szót sem szólhat. Ráadásul annak ellenére, hogy Nualát tartottam a legveszedelmesebb bestiának a környezetemben, aznap hihetetlenül dögösen

festett. Napszítta tincsek ragyogtak a hajában, szeplők pettyezték pisze orrát, ajka körül gúnyos mosoly játszott. Testhez simuló, fekete pólót viselt, rajta egyetlen szóval: harag. Farmernadrágja a csípőjéig ért, és fényes forradást pillantottam meg egyik csontja fölött a bőrén, ahol a pólója találkozott a nadrágjával. Bizonyára szégyentelenül mereszthettem Nualára a szemem, vagy a gondolataimban olvasott, mert a következő pillanatban megszólalt: — Elismerem, most az egyszer még tetszik is, ahogy kinézek. A tragikusan tehetséges zenészek általában nyálas és törékeny virágszálnak szeretnek elképzelni. — Letérdelt a hangszertokom mellé, és belenézett anélkül, hogy bármihez is hozzányúlt volna. - De te inkább vagány csajnak akarsz látni, és ennek szívből örülök. Letérdeltem, és úgy tettem, mintha a dudám sípjával babrálnék, hátat fordítva a hallgatóságomnak. Még mindig nem szólalhattam meg anélkül, hogy minden egyes szavam tisztán hallották volna, de legalább nem néztem ki úgy, mint egy idióta a távolba meredő tekintetemmel. Nuala kényelmesen elhelyezkedett, térde előbukkant szakadt farmerja szárából, és vidáman rám vigyorgott. - Ne mondd, hogy nem tetszem neked! Ennivalóan festett, de ez most teljesen mellékes volt. Enyhén hátborzongató érzés volt, hogy csak azért öltözködött, hogy engem felizgasson. - Nem csak az öltözékem - mondta Nuala. Ekkor ébredtem rá, kellemetlen megdöbbenéssel, hogy teste nem vetett árnyékot. - Az arcom. Csakis azért nézek így ki, mert te ezt akarod. A hozzád hasonló emberek... amikor a közeledben vagyok, átváltozom, hogy vonzóbb legyek a számodra. Nem tehetek ellene semmit. És hidd el, időnként egyszerűen borzalmas, miről ábrándoznak a muzsikusok.

De most az egyszer tényleg úgy nézhetek ki kívülről is, amilyennek belülről érzem magam. Én azonban nem akartam, hogy bárhogyan is kinézzen. Csak annyit akartam, hogy elhordja magát a dombomról. De igenis szeretnéd, hogy itt legyek veled. Másképp nem is jönnék vissza újra meg újra. — Nuala mosolya inkább vicsorgásnak látszott. Lámpalázas vagy, James? - kérdezte Sullivan. Ne legyen ennyire öntelt! - kiáltottam vissza. A dallamsípot visszaillesztettem a dudába, és gyorsan felálltam, hátat fordítva Nualának. Féltem attól, hogy igaza van - a végén annyira belefeledkezem a muzsikám varázsába, hogy feladom a küzdelmet, és térden állva könyörgök majd a segítségéért. Vállamra vetettem a dudát, és eljátszottam egy bonyolult táncot, amely elterelte a gondolataimat Nualáról. Az É hangjaim duplázása ma kifejezetten pocsékul sikerült; a dallam végén néhányat összefűztem, amíg erőteljesebben és tisztábban nem csendült a harmónia. Tökéletesen hangzik. Csak gyötrőd magad. Elképesztően csodásán játszol, mint bármely más napján az évnek - mondta Nuala. Közvetlenül a fülem mellett szólalt meg; rezzenéstelenül álltam, ő pedig beszélt, és közben virágillatú lehelete végigsimított az arcomon. - Adok neked egy ingyentippet, tökfej. Kérd meg Ericet, hogy hozza le a gitárját! Ez nem számít csalásnak, ugye? Csak egy aprócska javaslat. Fogadd meg, ha akarod! Tétováztam. Figyeltem, ahogyan a fehér fellegek tovasuhannak az égen a dombtető fölött: hatalmas, toronymagas, titkos birodalmak fehér és halványkék cseppekbol gyúrva. Követtem tekintetemmel sötét árnyékukat a dombok végtelen lankái fölött. Nem volt csalás. Ezzel még nem mondok igent.

- Eric! - szóltam, mire Nuala szája elégedett mosolyra húzódott. — Nem akarod lehozni a gitárodat? Eric felkapta fejét a könyvéből, és az arcán felragyogó öröm sokkal egyszerűbb és ártatlanabb érzésről árulkodott, mint Nuala sejtelmes mosolya. - De igen. Mindjárt hozom! Felpattant, és rögvest el is indult az iskola irányába. Amíg távol volt, belekezdtem egy olyan vidám és végtelen táncfüzérbe, hogy Nuala többé meg sem bírt szólalni, csak dühödten bámult rám, amiért elhallgattattam. S akkor megpillantottam Ericet, amint lassan baktat felfelé a domboldalon, kezében a gitártokkal, mellette pedig egy lány közeledett az erősítőt cipelve. Az arcomon elterülni készülő boldog vigyor miatt kénytelen voltam abbahagyni a játékot. Nuala hatalmasat tévedett. Ha tényleg úgy nézne ki, mint amire vágytam, akkor pontos mása volna annak a lánynak, aki éppen most mászott felfelé a dombon Ériekéi. Dee, akinek arca kipirult a nap melegétől és a mászástól, vidám mosollyal üdvözölt. - Szerinted legközelebb tudnál egy kicsivel közelebb gyakorolni az iskolához?

Aznap este, amikor kirohantam a dombok közé az agancsos fickó dalát keresve, közelebb jutottam, mint korábban bármikor. Elég közel kerültem hozzá, hogy különös fejdíszének minden egyes tövisét pontosan láthassam a lángoló vörös naplementében. Elég közel ahhoz, hogy észrevegyem, amint köpenyének sötét szövete végigsimít a fűszálakon. S hogy minden korábbinál tisztábban halljam a melódiát, kínzó szépségének teljében.

Dalának minden egyes szavát hallottam, a jelentésüket azonban nem értettem. De érteni vágytam. Hosszú időbe telt, mire távozása után visszataláltam a kollégiumba. Leültem a domboldalon, a szokványos őszi éjszakában, amelyet maga mögött hagyott, a szél halkan susogott a körülöttem hajladozó, hosszú fűszálak között. Tekintetemet a csillagokra függesztettem, és tudtam, hogy többre vágyom annál, ami vagyok, és amit a világ kínálhat nekem, és egyszerűen csak - tele volt a lelkem vágygyal.

Miután Sullivan elengedte a szaktanári figyelmeztetést a késésem miatt, már azt hittem, hogy sikerült megúsznom minden további megtorlást, ám nyilvánvalóan tévedtem. Másnap óra előtt Sullivan elkapta a karom a folyosón, éppen akkor, amikor belépni készültem az osztályterembe. Ma felmentelek az óra alól — közölte. Kávéillat libbent ki a teremből. - Hiányozni fog a Hamlet. Múlt alkalommal ez nem kifejezetten aggasztott. Ó, te jó ég! Ez még mindig a múlt óráról szól? Sullivan olyan villámló tekintetet vetett rám, amellyel tojást lehetett volna sütögetni, és elengedte a karom. - Csak közvetve. Azért kapsz kimenőt, mert Gregory Normandyval van találkozód. Legutoljára akkor láttam a „Gregory Normandy” nevet, amikor megkaptam a felvételemről szóló értesítést a Tövishamu Intézetből. Egy névjegykártya alján szerepelt, alatta az igen tiszteletreméltó „igazgató” címmel. Úgy éreztem magam, mint egy macska, amikor egy fürdővízzel teli kádat kínálnak neki. - Nem írhatom le inkább egymilliószor azt, hogy „nem késem el többet az iskolából”? Sullivan a fejét rázta. - Micsoda pazarlása volna az csodás ujjaid tehetségének, James! Menj és keresd meg Normandyt! Számít a

látogatásodra. Az irodában. És próbáld meg a minimumra csökkenteni a vitriolt. A te oldaladén áll. Igazság szerint még vártam is a Hamlettt, hogy stresszmentesen kezdhessem a napot. Meglehetősen igazságtalannak tartottam Sullivan részéről, hogy még ebéd előtt kiszolgáltat a hatalom helyi képviselőjének. Gregory Normandyra egy kicsiny, nyolcszögletű épületben akadtam rá, amelynek minden oldalán nyílott egy-egy ablak. Odabenn hangosan nyikorgott a cipőm talpa a nyolcszögletű előcsarnok parkettáján. Nyolc nő és nyolc férfi arca nézett le rám a falakon lógó festményekről, a kopaszság és a megvető fintorgás különböző fokozatait képviselve. Valószínűleg a büszke intézmény alapítóival álltam szemben. Az egész épületben virágok és menta illata érződött, bár nyomát egyiknek sem láttam. Végignéztem a barna műanyag névtáblákat a hét ajtón, mígnem a nyolcadikon rábukkantam Gregory Normandy nevére. Bekopogtam. - Nyitva van. Benyitottam az ajtón, és hirtelen elvakított az erős napsütés; az iroda keletre nézett, és a reggeli nap sugarai vakítón tűztek be az íróasztal mögötti ablakokon. Amikor szemem végre hozzászokott a fényhez, megpillantottan Normandyt az asztalánál ülve, amelyet papírhalmok és két virágokkal teli váza díszített. Kissé meglepődtem, különösen, ami a virágokat illeti, mert a fickó feje simára volt borotválva, karés mellizmaiból ítélve pedig könnyedén fenéken billenthetett volna, anélkül hogy akár egyetlen csepp verejtéket ejt. Még elegáns ingében és nyakkendőjében sem festett igazán úgy, ahogyan az ember egy igazgatót elképzelne, hacsak nem éppenséggel a helyi díjbirkózóklub igazgatójáról volt szó.

Normandy pillantása elidőzött a fülem fölött; kis időbe telt, mire ráébredtem, hogy a forradás köti le ennyire a figyelmét. - Bizonyára te vagy James Morgan. Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Foglalj helyet! Leültem egy székre vele szemben, és nyomban legalább öt centit süppedtem a plüsskárpitba. Normandy háta mögött, az ablakon át remek kilátás nyílt a szatíros szökőkútra. - Köszönöm! - mondtam kissé óvatosan. Hogy boldogulsz itt nálunk a Tövishamu Intézetben? Rendkívül élvezem a lehetőséget, hogy minden este házhoz szállíttassak némi ehető vacsorát - válaszoltam. Normandy furcsa arcot vágott, nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e. Sokatmondó arc volt, mintha Sullivan előre figyelmeztette volna, hogy idegborzoló okostojás vagyok, vagy talán megfeleltem valamilyen titkos elvárásának mint idegborzoló okostojás. Nem feltétlenül érdekelt. Szóval, sikerült felfedezned, hogy helyi dudaoktatónk nem igazán üti meg a színvonalat - mondta. Többféle választ is fontolgattam erre a megjegyzésére, ám végül egyszerűen csak vállat vontam. Normandy lecsavarta egy kólás üveg kupakját, ivott belőle egy kortyot, majd letette az asztalára. — Ami természetesen felvetheti benned a kérdést, hogy miért is hívtunk meg egyáltalán a Tövishamu Intézetbe. Ereztem, amint öntudatlanul is gyanakvóan összeszűkül a szemem. - Ami azt illeti, valóban felmerült bennem ez a kérdés. Nem mintha nem legyezgetné a hiúságomat. Mit gondolsz, hogyan boldogul nálunk a barátod, Deirdre?

Hirtelen libabőrös lett a karom, és a hangom élesebben csattant, mint kellett volna. - Miatta vagyok most itt? Normandy két középső ujjával tologatta papírjait ide-oda az asztal lapján; furcsamód finom és nőies mozdulat volt. — Szerinted miféle iskola vagyunk mi, James? Zeneművészeti - vágtam rá, de amint kimondtam, már tudtam, hogy nem ez a helyes válasz. Ám az igazgató csak tologatta tovább a papírlapokat az asztalon, és nem nézett rám. - Olyan módon érdekel minket a zene, ahogyan az orvosok a lázra tekintenek. Amikor lázat tapasztalnak, biztosan tudják, hogy valahol gyulladás van a szervezetben. Amikor mi kivételes zenei tehetséggel megáldott fiatalokkal találkozunk, biztosak lehetünk abban, hogy... Normandy ekkor felemelte a pillantását, azt várva, hogy én fejezzem be a gondolatot. ÁJltam a tekintetét. Nehéz volt elképzelni, hogy valóban arról beszél, amire gyanakodtam. Mit is mondott Sullivan? A tanárokban is sokkal több rejlik, mint amennyit elárulnak magukról? Mégis milyen válaszra számít tőlem? - kérdeztem. Normandy újabb kérdéssel válaszolt: - Hol szerezted azt a forradást? Nem mindennapi látványosság. A „baleseted” az újságokban is szerepelt. A felvételi aktádban őrzöm a cikket. Hatalmasat nyeltem, és amikor megszólaltam, meglepetten hallottam saját óvatos hangomat. — Mit akar tőlem? Azt akarom, hogy elmondd nekem, ha bármi különöset tapasztalsz. Különösen akkor értesíts, ha Deirdre Monaghan lát valami szokatlant. Oka van annak, hogy itt vagyunk. - Az itt szónál jelentőségteljesen az asztalára bökött. - Gondoskodni akarunk arról,

hogy az olyan srácok, mint te és Deirdre, sikeresen eljussanak a főiskoláig. Mindenféle... bonyodalom nélkül. Tenyeremmel végigdörzsöltem libabőrös karomat. - Miért mondja el nekem mindezt? Mr. Sullivan hallotta, ahogyan játszol. Úgy véli, a tehetséged nem kívánatos figyelmet kelthet. Deirdre játékát pedig már magam is hallottam, ezért pontosan tudom, milyen kiválóan hárfázik. Különös volt hallgatni, amint egyfolytában a Deirdre nevet emlegeti a Dee helyett. Mégis mit tudhat olyasvalaki a gondjairól, aki még azt sem tudja, hogy Dee a beceneve? - Értesíteni fogom mondtam. Hosszú szünet következett. — Ennyi az egész? Normandy egy bólintással felelt, én pedig felálltam. Felemelte a tekintetét. - Tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz beszélni Róluk. És jól is teszed. Nem kell mondanom neked, mennyire nem tanácsos Őket fennhangon emlegetni. De kérlek, szólj Patricknek... Mr. Sullivannek... ha Őt látod. Nem árultam el neki, mi jár a fejemben. Nem mintha nem bíztam volna meg benne, csak nem gondoltam, hogy a fickó még hasznos lehet. Azok a felnőttek, akiknek tudomásuk volt a tündérekről, a kis ujjukat sem mozdították értünk ezen a nyáron, sőt, talán még tovább is rontottak a helyzeten. — Hálás vagyok az aggodalmáért - feleltem udvariasan. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy az igazgató irodájába látogattam.

Az álom. saját dallammal, saját melódiával énekel. Mint a halál, sokszor néma, s csak ritkán fakad dalra Szépséges harmóniával, melyre nem emlékszik az ember, Midőn egyikről vagy másikról száll tova. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

James rengeteget aludt. Nem kellett agysebésznek lennem ahhoz, hogy megállapítsam, hol unalmában szunyái, hol azért, mert boldogtalan, hol mert éppen meg akarja győzni magát arról, hogy mégsem boldogtalan. Ráadásul lehetetlen időpontokban volt képes húzni a lóbőrt. Például amikor órán kellett volna lennie, vagy éppen késő délután, amitől persze totál éber lett, miközben a világ többi részén már mindenki az igazak álmát aludta. Laza alvásritmusát butácska és kerek fejű szobatársa James megingathatatlan magabiztosságának jeleként értelmezte, de én kristálytisztán átláttam James önpusztító hajlamain. Egy hűvös őszi nap a végéhez közeledett, és James most is aludt, szorosan összegömbölyödve az ágyán, miközben Kerekfejű másfelé járt, valami oboázással kapcsolatos ügyben. Letelepedtem James ágya végébe, és figyeltem, ahogyan alszik. James az alvást is éppen olyan

lelkesedéssel művelte, mint minden mást: teljesen belemerült az álmába, mintha ez is egy verseny lett volna, ahol egy pillanatra sem lazíthat. Osszefirkált kezét az arcához emelte, két csuklóját egymás felé fordította, különös, formás csomót alkotva. Ujjpercei ki voltak fehéredve. Kissé közelebb húzódtam, és kezemet alig néhány centire meztelen karja fölé emeltem. Válaszul a jelenlétemre rögtön libabőrös lett, mire akaratlanul is elégedett mosoly terült szét az arcomon. James megborzongott, de nem ébredt fel. A repülésről álmodott. Tipikus. A repülésről szóló álmok egészen véletlenül nem ön imádó személyiségről tanúskodnak? Mintha már olvastam volna erről egy cikket valahol. Nos. Küldhetnék neki egy felejthetetlen álmot. Átültem az ágy másik végébe, a láthatatlanság és fizikai valóság határán táncolva, hogy fel ne ébresszem, és belenéztem az arcába. A legszívesebben egy olyan álmot küldtem volna neki, amelyben összecsinálja magát egy rakás ember szeme láttára, vagy valami hasonlóan lealacsonyító jelenetet, de igazság szerint nem volt tehetségem a megalázó álmokhoz. Sokkal könnyebb volt számomra egy szívbemarkolóan gyönyörűséges álmot ihletni - olyan lélegzetelállítóan szépet, hogy az álmodó kisemmizett és reménytelen koldusként ébredjen utána. A nehéz úton tanultam meg, hogy kicsivel is sokra lehet vinni - az egyik legelső tanítványom megölte magát egy ilyen álombéli ihletésemből ébredve. Komolyan. Némelyik embernek egyszerűen nincs lelkiereje a szenvedéshez. Óvatosan James fejére helyeztem a kezem, és simogatni kezdtem a haját. Megborzongott az érintésemre, talán a hidegtől, vagy esetleg attól, hogy már tudta, mi következik, fogalmam sem volt. Beléptem az álmába, és mint mostanában szokásom volt, elképesztően bűbájos látványt nyújtottam. A nevén szólítottam.

James összerándult álmában. — Dee? — A hangja panaszosan csengett. Komolyan kezdtem meggyűlölni azt a lányt. Abbahagytam James hajának simogatását, és inkább rácsaptam a fejére. Olyan hirtelen váltam láthatóvá, hogy belesajdu.lt a fejem. Ébresztő, hitvány féreg! James arca megrezzent a kezem alatt. Még mindig lehunyt szemmel megszólalt: - Nuala. Felbőszült tekintettel bámultam rá. - Más néven az egyetlen nőszemély, aki valaha hajlandó lesz az ágyadba feküdni! Arca elé kapta a kezét. — Az isten szerelmére, szétrobban a fejem! Pokolian fáj. Végezz velem most rögtön, gonosz teremtés, és fossz meg a további szenvedéstől! Egyik ujjamat a gégéjére tettem, éppen elég erősen ahhoz, hogy áthaladási engedélyt kelljen kérnie, ha netán nyelni óhajtott volna. - Ne kísérts! James oldalra fordult, megszabadulva ujjam szorításától, és arcát kék kockás párnájába temette. Hangja tompán, elfojtva tört elő. Igazán megnyerő a természeted, Nuala. Áruld el, hány éve tünteted már ki Istennek eme zöld sárgolyóbisát hihetetlenül ragyogó személyiségeddel? - Láttam a gondolataiban, hogy száz, kétszáz, ezer évre becsüli a koromat. Azt hitte, olyan vagyok, mint a többi. - Tizenhat — csattant a válaszom. - Nem mondta még senki, hogy udvariatlan megkérdezni? James felém fordította a fejét, hogy a szemembe nézhessen. A homlokát ráncolta. - Én mindig rendkívül udvariatlan vagyok. A tizenhat nem tűnik hosszú időnek. Évekről beszélünk, ugye? Nem évszázadokról? Nem volt szükséges válaszolnom, mégis megtettem. Megvetően feleltem: - Nem évszázadokról.

James a párnájába fúrta a fejét, mintha iedörzsölhetné arcáról az álmosságot. Azután visszanézett rám, és felvonta az egyik szemöldökét. Nem vette le a szemét az arcomról, ám arckifejezése igencsak sokatmondó volt, amikor megszólalt. - A tündérek bizonyára gyorsabban.. . fejlődnek az embereknél. Lecsusszantam az ágyról, és lekuporodtam mellé a földre, így a szemünk egy magasságba került, egészen közel egymáshoz. - Szeretnél hallani egy elbűvölő tündérmesét, ember? — Díjtalan szolgáltatás? Fogamat csikorgatva sziszegtem rá. James hatalmasat ásított, és intett a kezével, miszerint cseppet sem érdekli, mihez kezdek magammal. Egyszer volt, hol nem volt, kerek tizenhat esztendővel ezelőtt, egy tündér bukkant fel a föld színén. Virginiában. Teljesen kifejlett és teljesen éber kis tündér, csak éppen alig kotyogott a fejében az ész. Nem emlékezett, hogyan került oda, csupán egy óriási tűzről derengett némi halovány emléke. Nekivágott hát vidáman a világnak, összefutott más tündérekkel, és meglehetősen hamar ráébredt, hogy a többi tündérhez hasonlóan ő is örök életű. Csak éppen a többi tündérrel ellentétben tizenhat évenként mindenszentek előestéjén máglyára kell lépnie, majd varázslatos módon, hipp-hopp újra felbukkan, emlékek nélkül, újjászületve a következő tizenhat évre. Öblít és ismétel. Újra meg újra. A végesteien nyavalyás végig. Elfordítottam az arcom James tekintete elől. Nem állt szándékomban ennyit elárulni. James hosszú ideig hallgatott, azután megszólalt: - Tündéreknek hívtad Őket. Fogalmam sincs, mire számítottam, de biztosan nem erre. – És?

És eddig azt hittem, hogy Ők... hogy ti... szóval, nem szeretitek ezt a megszólítást. - James felült. - Azt gondoltam, hogy mindenféle pompázatos eufémizmussal kellene illetnünk titeket, például a „jó szomszédok” vagy „tudodki”. A fenébe! Már összekeverem a mondavilágokat. Felpattantam, és nyugtalanul végigsepertem a szűkös kollégiumi szobán, valami megfelelően hegyes vagy súlyos tárgyat keresve, amelyet James fejéhez vághatnék. — Nos, én nem igazán tartozom közéjük. Mindegy. Nem számít. Nem is tudom: miért járt el a szám. Túlságosan el vagy telve csodálatos önmagaddal ahhoz, hogy egy frászkarikát is érdekeljen bármi, ami nem veled kapcsolatos. — Nuala! — James nem emelte fel a hangját, mégis olyan elementáris erővel törtek fel belőle a szavak, ami felért egy kiabálással. Hadd osszak meg most én veled egy elbűvölő tündérmesét. Alig két hónapja kerültem ki a kórházból. Azzal töltöttem a nyaramat, hogy vártam, amíg az orvosok összeszegecselik a koponyámat és megfoltozzák a tüdőmet. - Pillantásom a füle fölött húzódó forradásra tévedt. Friss volt még, és alig takarta el a haja. Eszembe jutott a számomra semmit nem jelentő sebhely a csípőcsontomon. James számára nyilván jelentett valamit, másképp nem is lett volna ott. Folytatta a mesét. — Összetörték az autómat. A káprázatos autómat, amelyet addig bütyköltem serdülőkorom minden egyes nyári hónapjában, mígnem végül tökéletes lett. Tönkretették a legjobb barátom életét, engem kis híján kinyírtak, és nem maradt az egész iszonyatból semmi a forradásokon és rajtad kívül. Némán bámultam rá. James felállt, egyenesen a szemembe nézett, és összefonta maga előtt a karját. Olyan tragikusan bátor volt, az arany szikrák a lelkében olyan fényesen ragyogtak, hogy csaknem összerogytam a vágytól. -

- Mondd hát meg nekem, Nuala! Miért is kellene, hogy most egy frászkarikát is érdekeljen bármi, ami nem velem kapcsolatos? Nem volt válaszom a kérdésére. Sarkon fordult, és felkapott egy barna kapucnis pulóvert az ágya végéből; elutasító gesztus. Végül kitört belőlem: - Mert én látom Okét, te pedig nem! James mozdulatlanná dermedt. Csak úgy egyszerűen. Nem rándult össze, nem reagált: csupán megállt. Hosszú, hosszú szünet következett. Mire megfordult, hogy szembenézzen velem, fejébe húzva a kapucniját, már ismét önmaga volt. - Hihetetlen adottságaid egyike. Úgy vélem, egy életre eleget láttam belőletek. Ezzel nem akarlak megsérteni sem téged, sem a bájaidat - mondta, és felém mutatott. Elmosolyodtam. — Éppen az ellenkezőjét bizonygatnám. Hová rohansz ilyen gyorsan? James gyászos arckifejezéssel rántotta magára a cipőjét. Mindketten pontosan tudtuk, hogy a töviskirályt indul meglesni. - Nem értem, mit akarsz tőlem. - James elviharzott mellettem, mintha semmi volnék. Mint a többi ember a vacak kis életében. Egyikkel sem törődött igazán, a bugyuta Dee kivételével, aki ellenben fikarcnyit sem törődött ővele. - Sosem fogok igent mondani neked. James kinyitotta az ajtót, majd becsukta maga után. Szép lassan. Én becsaptam volna a helyében. Most is be akartam csapni. Hosszú perceken át álldogáltam a szobájában, lelki szemeim előtt láttam, amint éjszakai megszokott rutinját követve kilopózik az egyik földszinti ablakon, hogy ne kelljen elhaladnia Sullivan szobája előtt. Feladhattam volna. Kereshettem volna magamnak egy másik fiút, akiben szintén ragyogott az aranyló ígéret, és elrabolhattam

volna az életét, de hát mi hasznom származott volna belőle? Amúgy is csak a halottak napjáig tartott az időm. Még ha nem is találok senkit, valószínűleg azelőtt nem halnék meg; hiszen még nem telt el olyan hosszú idő az utolsó tanítványom óta. Nem igaz? Igazság szerint semmi veszítenivalóm nem volt. Igazság szerint Jamest akartam. Kisuhantam az ablakon, a sötétkék éjszakába, lebegtem az emberek elvont gondolatainak hullámain, és akkor rábukkantam Jamesre. Kicsiny, meleg szikraként lapult a dombok mezejének ringó, száraz fűszálai között. Minden bizonnyal megérezte a jelenlétemet, amint csendesen letérdeltem mellé, de nem szólt semmit, miközben lassan hús-vér testet öltöttem, és a hideg éjszakai levegő a bőrömbe mart. Dühösen letéptem egy maréknyi füvet, és apró darabokra cincáltam. Amikor még fiatalabb voltam — vagy legalábbis újabb —, egyszer végignéztem, ahogyan egy tündér széttép egy embert. Az ember ugyanis lecsapolta a háza mögötti lápot, és akaratlanul is kiirtotta a vízben élő tündéreket. A lakjában élő tündér azonban előmászott, a régi mocsárhoz vonszolta a gyilkost, és darabokra szaggatta. Megkérdeztem, mi volt a bűne, ha nem is tudott a tündérek létezéséről. A tudatlanság nem mentség a bűnre - sziszegte válaszul a kopoltyús tündér. Akkor ébredtem rá először, hogy más vagyok, mint a többi tündér. Kegyelem, annak nevezték, ami bennem megvolt, a többiekből pedig hiányzott. Hosszú lista kezdete volt ez. Ledobtam a fűszálak maradványait a földre. - Megkérdezhetem, miért osonsz ki ide egyáltalán minden éjszaka? Nincsen valami, tudod, öntömjénező szentélyed, amit építhetnél inkább? Felnyögött. S akkor nagyon messziről megütötték fülemet a dal kezdő hangjai. James behunyta a szemét, mintha már maga a dallam

is fizikai fájdalmat okozna neki. Csupán halkan suttogott, szavaiból maró gúny csöpögött. - Felpezsdíti a testemet a merészségem. Most is kellemes izgalom járja át minden porcikámat. Érintsd meg a mellbimbómat! Kőkemény. Összerándultam. - Hát, ha te ezt élvezed. Ó, de még mennyire! - Pillantása a horizontra meredt, várta az agancsos fej felbukkanását a messzeségben. Azért tudod, ugye, hogy ez egyáltalán nem biztonságos? - kérdeztem. - Emlékszel, amikor azt mondtam, nálam veszedelmesebb dolgok is léteznek errefelé? Ez is a veszedelmesebb dolgok közé tartozik. Vagy talán ennyire idióta vagy? James nem méltatott válaszra, de pontosan tudtam, hogy a veszély is része volt a kaland vonzerejének. Egy röpke pillanattal James előtt vettem észre a tövisek hatalmas, sötét fellegét, és lerántottam magam mellé a földre, mígnem mindketten ott kuporogtunk a fű rejtekében. Összegömbölyödve ültünk egymás mellett, térdünket felhúztuk egészen az állunkig, karom a karjához simult, fejem a fejének támasztottam. Éreztem, ahogyan újra meg újra borzongás fut végig a testén különös közelségemtől, médium lélekkel megáldott teste figyelmeztető bizsergéssel riasztotta a jelenlétemre. De nem mozdult. A fülébe suttogtam, egészen közelről: - Cernunnos. Gwyn ap Nudd. Hádész. Hermész. A holtak királya. A dal most már hangosan szólt, panaszosan, élesen, és éreztem, ahogyan James harcol a csábítása ellen. A fülembe suttogott, nem is hallhatóan, talán végre ráébredt, hogy legalább annyit értettem a gondolataiból, mint a szavaiból. - Mit énekel? Lefordítottam - csendesen, csak James fülének szántam a szavakat:

Őrzöm a holtakat, s a holtak őriznek engem. Hideg és sötét lelkek, sokan vagyunk, mégis egyek, csak várunk, egyre várunk, zengi a holtak serege. S így zengem én: jöjjetek és kövessetek! S így zengem én: kik sem mennybe, sem pokolba nem léphetnek, jöjjetek és kövessetek! Megszenteletlen, áldatlan, tévelygő lelkek, jöjjetek mind hozzám a tölgyek lombjai közül! Nyomorult féldémonok, kik a porban kuporogtok, hatalmam csapdájában, jöjjetek és kövessetek! Közeleg napotok. Halljátok hangomat! Készüljetek az ünnepre!

James egész testében megborzongott. Fejét lehajtva két keze közé szorította. Így is maradt, ujjpercei kifehéredtek, amíg a töviskirály dala el nem halt a távolban, és a nap le nem nyugodott, sötétséget borítva ránk. James lassan felült, és a tekintetéből kiolvastam, hogy valami megváltozott közöttünk, ám ez egyszer nem tudtam, mi az. - Szokott olyan baljós előérzeted lenni, hogy valami borzalmas fog történni? — kérdezte James, de nem volt ez valódi kérdés. Felültem. - Én szoktam lenni a borzalom, ami emberekkel történik. James fejébe húzta a kapucniját, és felállt. Azután - vannak még apró csodák - kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, mintha emberi lény lettem volna. A hangja nyersen csengett. - Ahogyan te mondtad. Valami nálad is borzalmasabb.

Washington, D.C.. ezer mérföldnyire feküdt a Tövishamu Intézettől. Jól van, azért nem egészen. De teljesen úgy éreztem. Mintha a Marion Színház felé robogó buszunk egy űrhajó lett volna, amely elragadott minket őszi falevelekkel borított távoli bolygónkról, elrepítve a társaságot egy betonból gyúrt holdra, amelyet rendezett sorokban növekvő fák pettyeztek, lakói pedig kizárólag háromrészes öltönyben rohangáló földönkívüliek voltak. Paul ült mellettem, az ablakhoz közel, nehogy okádni kezdjen, miközben én tollakat szedtem szét, és a darabokat egy jegyzettömbön egyensúlyoztam az ölemben. Valahol a busz elején utazott Deirdre is. Gondolataim nagyrészt ott keringtek körülötte. Az ablakon túl a nap sugarai rézsútosan szűrődtek át a toronymagas épületek között, itt-ott előbukkanva a betonrengetegből, amikor éppen semmi sem állta útjukat. Ahol megcsókolták a házak tetejét, vérvörösen ragyogott a fény. Emberek százai tolongtak az utcákon turisták, üzletemberek, szegény koldusok, akiknek szeme éhesen, haragosan vagy kimerültén pillantott be a buszba. Mind magányosnak látszottak. Egyedül voltak az emberek hullámzó tengerében. Mellettem Paul váratlanul közölte: - Részegre kell innom magam. Rengetegszer szólalt meg ugyanezen a súlyos, vontatott hangon,

ám ez a megjegyzése némileg eltért szokásos repertoárjától. Amikor az ember meghúzta Paul hátán a zsinórt, általában ilyesmikkel rukkolt elő: „Nem értem, mit akar ezzel mondani”, miközben éppen egy nyitott könyv vagy egy halom jegyzetlap fölé hajolt. Vagy éppen: „Elegem van abból, hogy senki sem ismeri fel az oboa hangjának gyönyörű árnyalatait, haver.” A duda hangját is csak igen kevesen értékelték, és szívesen folytattam volna együtt érző beszélgetést a témáról Paullal, ha az oboa nem olyan iszonyatosan elviselhetetlen hangszer. Elfordítottam tekintetem az odakinn tolongó emberekről, és a füzetemen heverő toliakra néztem, illetve az egymás mellett sorakozó tollalkatrészekre. Halkan csilingeltek, valahányszor zöldre váltott egy közlekedési lámpa, és a busz meglódult. - A részeg kifejezés rendkívül alpári. A spicces vagy mámoros már romantikusabban hangzik. Apám, ha nem iszom le magam hamarosan a sárga földig, talán sohasem lesz alkalmam rá. - Paul szeme az ölemben tartott jegyzettömbre tévedt. Odaadta nekem a tollát a hátizsákjából, azt is szétszedtem, és most belső részeivel gazdagította a gyűjteményemet. - Mikor hullik az ölembe még egy ilyen lehetőség? Szülőktől távol? Majdnem felügyelet nélkül? Hát, nem is tudom. Talán a főiskolának nevezett kis kaland során. Azt hallottam, hogy a középiskola után részesülhetnek benne az olyan kivételes tehetségű, fehér bőrű fiatalok, mint amilyenek mi vagyunk. - Nekiláttam összeszerelni a tollakat, megkeverve az alkatrészeket, így a végén három teljesen egyedi íróeszközt hoztam létre. Addig akár meg is halhatok. És akkor? Halott vagyok, és sosem ittam le magam. Józan szűzként érkezem meg a gyöngykapu elé?

Meg tudtam érteni az aggodalmát. Az egyik tollal rávéstem a kezemre: szent. - Szerintem sokan volnának azon a véleményen, hogy kizárólag ilyen módon találhatod magad a gyöngykapu előtt. Mi ez a hirtelen támadt lelkesedés a részeg mámor iránt? Paul megrándította a vállát, és kinézett az ablakon. - Nem tudom. Feltételezem, hogy ha felelősségteljes felnőtt lettem volna, akkor szépen megmagyaráztam volna neki, hogy nincs szüksége lerészegedésre ahhoz, hogy megvalósíthassa önmagát, vagy ilyesmi. De éppen unatkoztam, és egyébként is meglehetősen felelőtlen volt a természetem, ezért így feleltem: - Majd én szerzek neked. - Mit? Sört, Paul. Próbálj összpontosítani! Azt akarod, vagy nem? Alkoholt. Paul szeme még inkább elkerekedett a szemüvege mögött. - Komolyan beszélsz? Hogyan...? Csitt! Ne fájjon a fejed az én kifürkészhetetlen útjaim miatt! Ez vagyok én. Ittál már sört valaha? - Felírtam a sör szót a mutatóujjam oldalára, mert a kezemen már elfogyott a hely. Paul felnevetett. - Hahaha! A szüleim szerint a sör meggyalázza a lelket. Rávigyorogtam. Annál jobb! Ez a kaland rendkívül szórakoztatónak ígérkezett. Végre kezdtek felpörögni a dolgok. Min vigyorogsz ennyire, James? - Sullivan, aki pár sorral előttünk ült, hátrafordult, és gyanakvó tekintettel méregetett. - Egészen hátborzongató. Összeszorítottam a számat, hogy elrejtsem kivillanó fogsorom, de még így sem hervadt le arcomról a mosoly. Kíváncsi lettem, vajon mióta hallgatózott. Nem mintha bármit is számított volna. Gonosz terveimet Sullivan tudomásával vagy anélkül is végre tudtam hajtani.

Sullivan felvont szemöldökkel méregette kényszeredett mosolyomat. Hangosan kellett beszélnie, hogy túlkiabálja a busz zaját. - Sokkal jobb, de még mindig felettébb baljóslatú. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy enyhén etikátlan terveket forgatsz a fejedben. Mint például egy kisebb ország lerohanását. Megint csak vigyorognom kellett. Minden tanár közül Sullivan értett leginkább a nyelvemen. - Ezen a héten biztosan nem. Sullivan homlokát ráncolva pillantott Paulra, majd vissza rám. — Nos, bármit is terveztek, remélem, nem törvénybe ütköző. Paul szaporán pislogott, de én csak közömbösen vállat vontam. — A legtöbb országban nem az. Sullivan görbe szája bánatos mosolyra húzódott. - És ebben az országban? - Mindenki másnál jobban értette a gondolataimat, és ezt a tényt egyszerre találtam kényelmetlennek és vigasztalónak. Kedves tanár úr, csak a tehetségét vesztegeti az efféle deduktív érveléssel. Nem hozott magával egy angol verses kötetet, amit inkább olvasgathatna? Olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben ott folytatná a faggatózást, ahol abbahagyta, ám végül csupán nekem szegezte a mutatóujját. - Magán tartom a szemem, Mr. Morgan! — Telefirkált kezemre bökött az ujjával. — Ezt jegyezze fel! — Azzal visszafordult a székén. Nem volt azonban több hely a kezemen, ezért nem is izgattam magam. Körülöttem a diákok izgatottan zsongtak, miközben a busz behajtott egy óriási, szürke parkolóba. Mit is fogunk most megnézni? - kérdezte Megan valahonnan Sullivan közeléből. A Raleigh-Botts együttes előadását - válaszolta kedvenc tanárom. Ez már a harmadik kötőjeles név volt rövid időn belül. Baljós

előjelnek tartottam. Elhatároztam, hogy nyitva tartom a szemem, ha ezek után netán sáskaözön vagy véreső következne. Sullivan hozzátette: - Egy kiváló kamarazenekar, akik igen széles repertoárt adnak elő ma este. Bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Thieves tananyagában mindegyik szerepelni fog a tanév során. Meghiszem azt! - kiáltott Mrs. Thieves a busz elejéből. — Mindenki gondosan őrizze meg a programfüzetet! A busz beállt az egyik üres helyre, Sullivan és Mrs. Thieves pedig átterelte a diákcsapatot a parkolón a színház irányába. Megfigyeltem, hogy Sullivan szája némán mozog, amint fejben megszámolja tolongó diákjait. Negyvenhat. Harmincnégy - mondtam neki, különösebb lelkesedés nélkül. Fog be, James! - válaszolt kedélyesen. - Nem működik. Sullivan és Mrs. Thieves nem lebecsülendő varázserejének eredményeképpen sikerült eljutnunk a színház előcsarnokába. Dermesztő hideg uralkodott odabenn, örökzöld növények illata lengett a levegőben, és faltól falig borvörös szőnyeg borította a padlót. A faburkolat vakító fehér színben pompázott, rajta cikornyás kézirattekercsekkel. Egy másik diákcsoport máris ott menetelt előttünk a csarnokon keresztül. Főiskolások. Óvodásoknak néztünk ki mellettük. A lányok a hajukat dobálták, és hangosan vihogtak, behehe!, két évvel közelebb jártak a családi autókhoz, a foci edzésekhez és a botoxhoz, mint az én buszomban utazó lányok. Azt kívántam, bárcsak el sem jöttem volna. Szia! — hallottam Dee hangját. Felmosolygott rám, kissé féloldalasán, mellkasához szorítva a jegyzetfüzetét. A vörös, a fekete és a fehér szépséges csendélete: a szőnyeg, a haja, az arca. - Akarsz a barátom lenni?

Nem, meglehetősen utálatosnak tartalak — feleltem. Dee arca vidáman felragyogott. Belém karolt, és közelebb húzódott hozzám. - Nagyszerű. Akkor ülj mellém! Megengedik egyáltalán? Sullivan éppen nem volt a közelemben, hogy megtilthassa. Óvatosan előrefurakodtam a várakozó diákok között, az elsötétített színházterem felé. Odabenn már senki sem fogja tudni megállapítani, hogy ki kicsoda; kintről tisztán láttam, hogy csupán a kis színpadot világítják meg a reflektorok a terem legelején. - Mi majd megengedjük. Végül is független, fiatal amerikai polgárok vagyunk. Senki sem parancsolgathat nekünk. Persze. - Dee felnevetett, és megcsipkedte a laza bőrt a könyökömön. Teljesen kiszáradt a szám attól, hogy megérintett. A kicsiny színházteremben olyan messzire ültünk le a főiskolásoktól, amilyen messze csak tudtunk; mindenfelől diákok suttogásának zaja vett körül minket. Itt benn még hidegebb volt. A közelemben ülő Dee és a jéghideg hőmérséklet kibillentett az egyensúlyomból, elveszítettem a kapcsolatot lényem egy részével. Dee kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. A fülembe suttogott: - Megfagyok idebenn. A te kezed legalább meleg. Közelebb hajoltam hozzá, és visszasuttogtam: - Az együttes kizárólag pingvinekből áll. Olvastam a programfüzetben, hogy nem hajlandók játszani, csak ha tíz fok alá süllyed a hőmérséklet a teremben. Fölötte ugyanis izzadni kezdenek, és úszólábaik megcsúsznak a hangszerek húrjain. Dee hangosan felnevetett, majd bűntudatosan a szája elé kapta a kezét. - James! - sziszegte haragosan. - A végén Thieves ordítani fog velem miattad. Borzalmas tud lenni. Megszorítottam a kezét, tenyeremben melengettem az ujjait. Valószínűleg a változókor gyötri. Ne vedd a szívedre! -

Nem volnék meglepve. Mi a csoda tart még ilyen sokáig? — Dee a nyakát nyújtogatva körülnézett, mintha rejlene valamiféle magyarázat a késlekedésre a teremre boruló sötétségben. — Most komolyan. Mind halálra fagyunk még az előadás kezdete előtt. Könnyen lehet, hogy igazad van a pingvinekkel kapcsolatban. Valószínűleg szokatlanul hosszú időre van szükségük a bemelegítéshez. - Felhorkant. - Érted? A bemelegítéshez? Zseniális komikus válna belőled. Dee könnyedén rácsapott a karomra azzal a kezével, amelyet nem fogtam. — Fogd be! Megelégszem azzal, hogy kettőnk közül te vagy a mókamester. Akkor felvillantak a fények a színpadon, és az összes többi lámpa elhalványult a teremben; a nézőtér elcsendesült. Az együttes tagjai szép sorjában felvonultak, és elfoglalták helyüket a színpadon; öszszesen nyolcán voltak. Mellettem Dee alig bírta visszafojtani a kuncogását. Közelebb hajoltam hozzá; az öklét harapdálta, csak hogy fel ne nevessen. Gyámoltalanul suttogta: - Pingvinek. Az együttes minden tagja elegáns szmokingot viselt; hátrasimított fekete hajuk fényesen csillogott. Tagadhatatlan volt hasonlóságuk a pingvinekkel. Dee kuncogása azonban hamar abbamaradt, amikor játszani kezdtek. Nem is tudom, mi volt az első darab; nem bírtam rávenni magam, hogy elfordítsam róluk a tekintetemet, és a programfüzetbe pillantsak. Mellettem Dee néma mozdulatlanságba dermedt, miközben a maroknyi vonós hangszer édes dallamokkal zengte melódiáját. Felsóhajtottam, lelkem végre elcsendesült, és figyelmesen hallgattam. Semminek nem voltam tudatában a zenén és azon a fontos tényen kívül, hogy Dee keze a tenyerembe simult. -

Amikor a darabnak vége szakadt, Dee továbbra sem húzta el az ujjait, és együtt tapsoltunk, ügyetlenül és bolondosán szabadon maradt kezünkkel. A zenekar két további művet játszott, egyik sem volt már olyan bámulatra méltó, mint az első, ám még így is hideg borzongás futott végig tőlük a hátamon. Dee egyszer csak elhúzta a kezét, és a fülembe súgta: — Mosdó. Csendesen felállt, és ott hagyott, tenyeremből hiányzott kezének könnyed terhe, és izzadságának cseppjei hűvösen tapadtak bőrömre a légkondicionáló hideg fuvallatában. Még két rövid darabot sikerült végigülnöm, bár szinte oda sem figyeltem, gondolataim állandóan Dee körül forogtak. Nem bírtam kiverni fejemből izzadt tenyerét, és hogy a pisilésen kívül talán más oka is akadt a távozásra. A teremben olyan hideg volt, hogy képtelen voltam megállapítani, vajon libabőrös karom csupán a dermesztő hőmérsékletnek, vagy esetleg természetfeletti erők érkezésének köszönhető-e. Mintha megvakultam volna. Sietve felpattantam a helyemről, és kisétáltam a színházteremből. Még annyi fáradságot sem vettem, hogy megnézzem, észrevette-e bárki is a távozásom. Odakinn, a főépületben megpillantottam egy igen hivatalos kinézetű fickót az ajtó mellett. Úgy tűnt, elég kényelmetlenül érzi magát az egyenruhájában. Megkérdeztem, merre találom a mosdókat. Majd hirtelen ötlettől vezérelve azt is megkérdeztem tőle, hogy esetleg látta-e, amint Dee erre kószál. - Sötét haj, vérlázítóan szép arc, körülbelül ilyen magas. Felvillant tekintetében a felismerés. - Azt mondta, szüksége van egy kis friss levegőre. Betegnek látszott. Ajánlottam, hogy menjen fel a teraszra. Felfelé mutatott a borvörös szőnyeggel borított lépcsősoron az emeletre.

Kösz, Jeeves! — hálálkodtam, és felkocogtam a lépcsőn. Végigmentem a keskeny folyosón, benyitogattam az ajtókon, amíg rá nem bukkantam egyre, amely egy kis teraszra nyílt, kilátással a színház mögött húzódó ocsmány sikátorra és az üzletek hátsó bejáratára. Balra tőlünk valamennyire rá lehetett látni az autóktól nyüzsgő utcára. Kiléptem a jóleső melegbe, és becsuktam magam mögött az ajtót. Dee a földön kuporgott a fal mellett. Az ajtó kattanására felkapta a fejét. Életemben talán akkor először azt mondtam neki, amit valójában gondoltam. — Jól érzed magad? Dee alakja egészen kicsinek látszott a fehérre festett fal tövében. Kinyújtotta felém a karját, panaszosan, tudatos vagy öntudatlan utánzásaként a mozdulatnak, ahogyan legutóbb a karom nyújtottam felé azon az estén, amikor a Seward-kollégium épülete mögött ráakadtam. Leültem mellé a földre, és Dee hozzám simult. Odalenn az utcán duda harsant, egy motorbicikli motorja robajlott, és beindult valami munkagép. S akkor életemben másodszor mondtam ki neki azt, amit éppen gondoltam, bár nem úgy értettem a szavaimat, ahogyan Dee valószínűleg hitte. - Hiányoztál nekem. Fáztam. Hoznom kellett volna magammal egy pulóvert. Látod? Teljesen szétesem, amikor anyám nincs velem, hogy pontosan megszabja, mit tegyek - hangjába gúny keveredett. Szét vagy zuhanva — helyeseltem. Dee köré fontam a karomat. A szívem hevesen vert, miközben igyekeztem összekaparni a bátorságom, hogy harmadjára is kimondjam neki pontosan azt, amire éppen gondoltam. Lehunytam a szemem, és hatalmasat nyeltem. Végül sikerült. - Dee, tulajdonképpen miért jöttél ki a teremből? Mi a baj? -

Tényleg kimondtam. De nem számított, mert Dee nem válaszolt. Kibontakozott a karomból, és felállt, majd odasétált a korláthoz. Hosszú ideig rezzenéstelenül állt, figyelte a tovasuhanó autókat, mintha ez volna a legfontosabb a világon. Már attól tartottam, valaki észreveszi az eltűnésünket, és a keresésünkre indul. Felálltam hát én is, és csatlakoztam hozzá a korlát mellett, némán szemlélve a világot. Dee rám pillantott. Ereztem magamon fürkésző tekintetét, amint végigsimít az arcomon, hajamon, vállamon, mintha elemzést készítene rólam, felmérve, mennyit érek a valóságban. Megvizsgálva, mivé váltam kilencévi barátság után. Szeretnél megcsókolni? - kérdezte. Mély lélegzetet vettem. James! - szólalt meg újra. - Csak tudni akarom. Szeretnél megcsókolni? Szembefordultam vele. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Dee arca furcsa bizonytalanságot tükrözött, szája egyenes vonallá keskenyedett. - Mert ha szeretnél... most megcsókolhatsz. Végül sikerült megszólalnom, a hangom azonban idegenül csengett. Mintha nem is az enyém lett volna. — Fura módját választottad annak, hogy csókot kérj. Dee az ajkába harapott. - Csak azt gondoltam... tudni akartam... ha nem szeretnél, tudod, nem akarom tönkretenni, úgy értem... Nem így kellett volna történnie ennek az egésznek, és én egyszerűen nem találtam a szavakat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megfogtam Dee kezét. Azon nyomban libabőrös lett a karom, és még egy hosszú pillanatig csukva tartottam a szemem. Elkapott a mindent elsöprő vágy, hogy fogjak egy tollat, és írni kezdjek a

kezemre. Ha csak felvéshetem a bőrömre, hogy csók vagy vétéef vagy szájvíz, máris képes lettem volna megoldani a helyzetet. A távolban felharsant egy autó riasztója. Előrehajoltam, és nagyon finoman szájon csókoltam. Nem ez fogja megváltoztatni a világot. Nem szállt alá angyali kórus az égből, hogy énekükkel kísérjék első csókunkat. A szívem azonban rögtön megállt, és nem hittem, hogy valaha is képes leszek ismét lélegezni. Dee lehunyta a szemét. - Próbáld újra! Két kezemmel átfogtam a tarkóját, ahogyan már ezerszer elképzeltem magamban. Meleg volt a bőre, verejtéktől nedves, haja sampon- és virágillatot árasztott. Újra megcsókoltam, nagyon óvatosan. Hosszú szünet következett, ám akkor Dee egyszer csak visszacsókolt. Hirtelen jéghideg lettem ezen a forró, washingtoni estén, miközben Dee száját az ajkamra tapasztotta, karjával pedig végre szorosan átölelt. S én csak csókoltam és csókoltam és csókoltam. Botladozva a terasz hátsó sarkába húzódtunk, még mindig csókolózva, majd kissé hátrahúzódtam, arcomat a haján pihentettem, és megpróbáltam rájönni, mi az ördög történik. Egy darabig csak álldogáltunk a sötét árnyak között. Szorosan magamhoz öleltem, ám akkor Dee váratlanul sírva fakadt. Először csupán reszketést éreztem, azután hátraléptem, hogy az arcába nézhessek. Könnyek barázdálták szépséges vonásait. Felnézett rám, könnyektől maszatos arccal, mélységesen szomorú tekintettel. Ajkába harapott. - Luke jutott az eszembe. Arra gondoltam, amikor megcsókolt. Miközben te csókoltál engem. Meg sem rezzentem. Azt hiszem, azt gondolta rólam... szerintem jobb embernek tartott annál, amilyen valójában voltam. Sokkal... önzetlenebbnek. Sokkal... másabbnak. Elengedtem a kezét, és hátráltam egy lépést.

James! - mondta. A szívem halott volt; semmilyen hatást nem tett rám a hangja. A következő lépéssel elértem a teraszra vezető ajtót; kezemmel a kilincset kerestem. Körülöttem lóhere, kakukkfű és vadvirágok illata lengett a levegőben. A hatodik érzékem figyelmeztetést suttogott, de én csak menekülni akartam. James, kérlek! James! Sajnálom. Nem akartam ezt mondani. - Dee hangja megbicsaklott, de szüntelen ismételgette a nevemet. Végül sikerült kinyitnom azt az átkozott ajtót. Arcomba csapott a dermesztően hideg levegő. Dee sírni kezdett, úgy, ahogy még sohasem hallottam. - Te jó ég! James! Annyira sajnálom, James! Végigsiettem a folyosón, le a lépcsőn, el az egyenruhás fickó mellett, ki az ajtón, egyenesen a parkolóba, amíg a várakozó autók között átvágva meg nem találtam a buszunkat. Nuala már a járdaszegélyen ülve várakozott, mire odaértem. Egyetlen szót sem szólt azonban, amikor leroskadtam mellé. Ami nagy szerencse volt, mert nem maradtak bennem szavak. Sem muzsika. Semmi voltam. Térdemre helyeztem összefont karom, és lehajtottam a fejem. Végül Nuala megkérdezte: - Ők miattad vannak itt, vagy a lány miatt? -

Ez az édes nyári éjszaka csupán egy perc, utána még egy perc és még egy. Gyönyörűséges hangzavar, cukor az ajkamon, táncos forgatag. Rád gondoltam, mielőtt elmúlt az egy perc, utána még egy perc és még egy, Mígnem szám kimerültén valaki más ajkára lelt, s immár elvesztem örökre. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

A washingtoni kiruccanás után békén hagytam Jamest. Nos, nem teljesen. Nem társalogtam vele, és még álmokat sem küldtem rá, de továbbra is követtem minden lépését. Arra vártam, mikor játssza el újra a dalt, amelyet neki ihlettem. Vártam, hogy egyáltalán bármit játszani kezdjen. A kollégium épületén kívül töltöttem az estéimet, a hátsó oszlopcsarnokban üldögélve, ahol James a csajt találta azon az első éjszakán. Hallgattam az odabenn nyüzsgő emberi élet hangjait. Tiszta Radio Voyeur. Néhány nappal a washingtoni utazást követő egyik este, jóval napnyugta után, más hangok ütötték meg a fülem; nem a kollégiumból származtak, hanem az épületen kívülről. A tündérek énekeltek

és táncoltak ismét ugyanott, az iskola mögötti magaslaton. Ezúttal azonban nem merészkedtem a közelükbe, csak álltam a kollégium oszlopainak tövében, és figyelmesen hallgatóztam, karomat a testem köré fonva. A daoine sidhe dalolt - azok a tündérek, akiknek a zene a lételeme, és csak a muzsika szólíthatja elő őket rejtekükből. Elméletileg nem is jelenhettek volna meg a következő napforduló előtt, ám most mégis itt voltak, jelenlétükről félreismerhetetlenül árulkodott a hegedű és a síp jajgatása. Talán ez is része volt annak, amiről Eleanor beszélt, amikor azt mondta, hogy a tündérnap hamarosan sokkal erősebb lesz? Ezt jelenthette a korábban erőtlen daoine sidhe újbóli felbukkanása? Váratlanul egy kéz érintését éreztem a vállamon, és riadtan eszméltem fel a mély töprengésből. Félig láthatatlanná váltam, mielőtt rádöbbenhettem volna, mi történik velem. Csitt! - nevetett egy hang. - Csitt, kicsi szépségem! Először a nevetés bőszített fel, azután a becézgetés még egy lapáttal rátett a dühömre. Megperdültem, és összefontam magam előtt a karom. Egy tündér mosolygott le rám, bőre zöldes árnyalatot vett fel, mint a daoine sidhe minden képviselőjéé, amikor az emberek világában jártak. Felém nyújtotta a kezét. — Mit akarsz tőlem? - kérdeztem gorombán. Mosolya egy pillanatra sem hervadt le az arcáról, kezét továbbra is felém nyújtotta. A tündérek jellegzetes illatfelhője lengte körül: a lóhere, a homályos naplementék és a muzsika illata. Semmiben sem hasonlított James megszokott, alig érezhető illatához, amely mindig borotvakrémre és a duda bőrtömlőjére emlékeztetett. — Nem kell magányosan üldögélned itt az éjszakában. Szól a muzsika, és reggelig mind együtt táncolunk.

Hátrapillantottam a magaslat tetején mulatozó tündérnép távoli ragyogására. Jól ismertem azokat a szavakat, amelyek hűen jellemezték a tündérek táncát, mivel Steven, egyik régi tanítványom papírra vetette mindet, amint egymás után a fülébe súgtam őket: hangzavar, gyönyörűséges, cukor, nevetés, kimerültség, lélegzetelállító, vágy, félholt. Visszafordultam az előttem álló szépséges, zöld tündérhez. - Nem tudod, ki vagyok? -Te vagy a leanan sidhe - felelte. Csodálkoztam rajta, hogy kilétem ismerve mégis táncba hívott. Éhes tekintete bebarangolta a testem. — És gyönyörű vagy. Táncoljunk! Egyre erősödik a hatalmunk, és a tánc minden korábbinál szédítőbb. Gyere velem, és táncoljunk! Hiszen ezért vagyunk most itt! Pillantásom felém nyújtott kezére esett, de nem fogadtam el. Ezért vagytok ti itt — válaszoltam. - Engem egészen más ok szólított ide. — Ne légy butus, kicsike! — erősködött a tündér, és gyorsan kézen ragadott. - Mindannyian a gyönyöröket keressük ezen a helyen. Megrántottam a kezem; nem engedte el. - Talán nem hallottad? Haldoklom. Haldokló tündérekkel táncolni nem nagy mulatság. Szájához emelte a kezem, és megcsókolta, majd megfordította, csókokkal borítva csuklóm finom bőrét is. Valahol a nyalogatás és a harapás között. - Még nem vagy halott. Nagyot rántottam a kezemen, de a tündér már a csuklómat szorította, és hihetetlenül erős volt. Sokkal erősebb, mint amilyen egy daoine sidhe egyáltalán lehetett volna, ilyen közelségben az emberekhez, a vashoz, a modern technológiához. — A pokolba is, azonnal engedj el, vagy hamarosan nem én leszek itt az egyetlen haldokló tündér!

Tehát csakis halandó emberekkel vagy hajlandó együtt mulatni? - Hangja gyengéden szólt hozzám, mintha nem is vasmarokkal szorított volna, mintha nem is a tündér kifejezést használtam volna. Az a hír járja, hogy akit a leanan sidhe megcsókol, az előtt feltárul a mennyország. Ha ismerem a nevét, könnyedén végezhettem volna vele. A harchoz sosem volt tehetségem, de az öldöklés mindig jól ment. Egyetlen tündér sem árulná el azonban a nevét, különösen a törékeny daoine sidhe népéből, akik oly sokat megőriztek ősi varázserőnkből. Valóban? Úgy bizony. És azt is rebesgetik... — Száját a fülemhez szorította, ígéreteket suttogva, mint minden tündér, örök életről és mámoros örömökről. - ...hogy amikor a leanan sidhe férfival hál, nincs még egy olyan gyönyör a földön. - Leeresztette a kezét, és másik csuklómat is forró tenyerébe szorította. Szóval nemi erőszaknak néztem elébe. Csak éppen a tündérek sosem nevezték így. Úgy mondták: „bűvöletbe ejt” és „elcsábít” és „úrrá lesz rajta a vágy”. A halandó ember esendő sorsa volt, hogy akarata ellenére magáévá tegye a kósza tündérnép. Egy rendes tündérnek jogai voltak; egy rendes tündérnek sosem kellett volna elviselnie a daoine sidhe csókjait a nyakán és a testében lüktető muzsikát, mert a királynő sohasem adta volna az áldását rá. Én azonban nem voltam sem ember, sem tündér, ezért senki mást nem érdekelt a sorsom, csakis egyedül engem. Ezeken a dolgokon töprengtem, meg azon, hogy zöld ujjai kellemetlenül szorítják a csuklómat, a csorbóka érintésére emlékeztetve, és azon is elgondolkodtam, milyen ragyogóan fehér az őszi hold, amint a kollégium oszlopcsarnoka fölé emelkedik, mintha kivillanna mosolygó szájából ritkás fogazata, miközben a tündér -

keze végigmatatta a testemet, amelyet James fantáziája tett gyönyörűvé. Egyik kezével a tarkómat fogta, ujjai olyan hosszúra nyúltak, hogy szinte teljesen átérték a nyakam. Éppen elég erővel szorított, hogy a tudomásomra hozza, mire volna képes. Államnál fogva felemelte a fejem, mintha igazi szeretőm lett volna, én pedig engedelmeskedtem az érintésének. - Én nagyon szeretném látni a mennyországot. Leköptem. A nyál megcsillant az arcán, sötét szeménél is fényesebben csillogott az esti félhomályban, és a fickó úgy mosolygott rám, mintha a legszebb ajándékot adtam volna neki a világon. Gyűlöltem. Szívemből gyűlöltem minden egyes tündért az átkozott lekezelő magatartásukért. Kiálthattam volna, ám akkor hirtelen ráébredtem, ahogy korábban sosem, hogy egyetlen élő lélek sem sietne a segítségemre a sikolyomat hallva, bármerre is jártam ezen a földön. — Könnyek? Tényleg rendkívül emberi teremtés vagy te — jegyezte meg a tündér, bár csak hazudott, hiszen én sosem hullattam könynyeket. - Ne sírj, kicsikém, tönkreteszi a szépségedet! - A tündér a blúzomba nyúlt. Összerándultam. Tehetetlenül küzdöttem ellene, és életemben másodjára képtelen voltam elérni, amire kétségbeesetten vágytam. Szabad kezemet ökölbe szorítottam - ismerős, könnyed mozdulat volt -, és teljes erőmből orrba vágtam. Valahol olvastam, hogy egyetlen jól irányzott ütéssel be lehet verni valakinek az orrcsontját az agyába, kioltva egyben nyomorúságos életét is. A tündér szédítően gyors volt; félrefordította a fejét, mire az öklöm lepattant az állcsontjáról. Azután elkapta a karomat. Én azonban még gyorsabb voltam, éles körmömmel végigszántottam a homlokán és

az arcán, előbb fehér, majd bíborvörös karmolásnyomokat hagyva a bőrén. Biztosan fájhatott, de a mosoly mintha örök időkre az arcára vésődött volna. A tündér még mindig átkulcsolva tartotta a csuklómat, és most olyan erővel szorította, hogy elakadt a lélegzetem. Csavargatni próbáltam a karom, hogy megszabaduljak bőrömbe préselődő ujjaitól, de a puszta érintése összemorzsolta a csontjaimat. Küszködtem, rugdostam, vergődtem a szorításában, mintha az bármit segített volna. Erős volt. Mint napforduló idején. Sokkal erősebb annál, mint amilyen egy daoine sidhe lehetett volna egy emberekkel teli épület közvetlen szomszédságában. Gondolatban el akartam szakadni a jelentől, el akartam menekülni egy gyönyörűségesen szép álom legmélyére, ám amit másoknak szoktam ajándékozni, a tündöklő ragyogás és a földöntúli álmok, számomra elérhetetlenek voltak. A tündér mindent magához ragadott.

Ébren voltam, bizsergett a bőröm, a szemem tágra nyílt. Még soha életemben nem voltam ennyire éber. Szinte már fájt. A szobában koromsötét volt, és ránézés nélkül is tudtam, hogy az óra hajnali hármat mutat. Pontosan tudtam az időt, mert az álmom még mindig égette a szemem - arról álmodtam, hogy egy másodperccel előbb felébredek, mint ahogyan valójában felébredtem. Felültem, magamra kaptam egy pólót az ágyam végéből, nadrágot rántottam, és már a cipőmet készültem a lábamra húzni. Nincs idő. Nem volt rá idő. A szűkös kis szoba túlsó felében Paul hangosan felnyögött, láthatatlan, sötét kupacként forgolódott, és a párnájáért nyúlt. Lerúgta magáról a takaróját. Biztosan melege volt, bár nekem a hideg futkosott a hátamon. Kiosontam az ajtón a folyosóra, és visszafojtottam a lélegzetem. Gyors akartam lenni és néma. Még azt sem tudtam, hová az ördögbe megyek. Vagy miért kell sietnem. Homályos zöld fény világította meg a többi szoba ajtaját. Végiglopakodtam a folyosón, befordultam a sötét lépcsőházba, amely izzadságszagot és az éjszakai levegő illatát árasztotta. Egy pillanatig haboztam az ablak mellett, amelyen át ki szoktam lopózni, hogy

meglessem az agancsos királyt, de az iménti álmomban nem ezt láttam. A hátsó ajtó felé vezetett az utam. Besettenkedtem a földszinti főfolyosóra, és elosontam Sullivan ajtaja előtt. Felvillant előttem a kép, amint az ajtó egyszer csak felpattant, és Sullivan ugrik elő mögüle, akárcsak egy bütykös kelj félj ancsi. Az ajtó azonban csukva maradt, és sikeresen végigjutottam a folyosón a hátsó ajtóig. Elfordítottam a zárat, hogy biztosan vissza tudjak jönni az épületbe, azután borzongva kinyitottam az ajtót, és megálltam a hátsó oszlopcsarnok küszöbén. Nualát pillantottam meg. A kollégium falának dőlt, természetellenesen kifacsarodott tagokkal, karja széttárva a feje fölé nyúlt, mint akit keresztre feszítettek. Fejét félig felém fordította, könnyek csorogtak le az arcán, két lábával teljes erejéből kapálózott. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire észrevett, amint ott állok egy helyben, kimeredt szemmel bámulva a vergődését. Amikor azonban meglátott, különös és meghatározhatatlan kifejezést fedeztem fel a tekintetében. Teste furcsán összerándult, és akkor végre rájöttem. Mert én látom. Őket, te pedig nem! - Ne csak álldogálj ott! - mordult fel Nuala. De nem harapósam Inkább, mint egy csapdába esett vadállat. Megragadtam csuklómon a vaspántot, a gombokat kilazítva lerántottam magamról, és már rohantam is Nuala felé. Miután karja a csapdából kiszabadulva lehanyatlott, láthatatlan támadójára mutatott, de túl későn ahhoz, hogy a figyelmeztetésnek hasznát vehessem. Valami belém vágott, keményen, mintha áramütés ért volna, embertelen erővel. Megtántorodtam, és meglendítettem a vas karpántot. Vak voltam ugyan, de nem ostoba. Egy láthatatlan test az egyik

oszlopnak zuhant, mire én rögtön támadást indítottam az oszlop ellen, kardként nyújtva ki magam elé a pántot. Még egyet ütöttem, és akkor a tündér hirtelen láthatóvá vált. Gyönyörű volt, zöld, és visszataszítóan idegen. Üdv, dudás! - sziszegte. A következő pillanatban hattyúvá változott, mintha mindig is az lett volna, és szárnyra kelve tovalibbent az oszlopok között a meszszeségbe. Figyeltem, amint a fehér folt lassan eltűnik a sötét égen, azután visszafordultam Nualához. A téglákkal kirakott teraszon ült, a haját húzkodta, minden eredmény nélkül - nyilván némileg rendbe akarta hozni a frizuráját. Még mindig sírt. De nem egészen úgy, mint egy ember. Csendesen gördültek végig könnyei az arcán, egyik a másik után, és mintha észre sem vette volna őket, miközben a pólóját rángatta, és kiszívott egy sebet a csuklóján. Ő volt az egyetlen? - kérdeztem. Féreg — morogta Nuala. Mint akinek nem is változtattak hangján a könnyek. - Mocskos tündérfajzatok! Gyűlölöm őket! Gyűlölöm! Letérdeltem elé a földre. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem vagy egyáltalán éreznem. A hideg téglák nyomták a lábamat a farmernadrágon keresztül. Nem tudtam, mit mondjak. Meg kellett volna talán kérdeznem, hogy jól van-e? Még abban sem voltam bizonyos, hogy pontosan mi történt. Megerőszakolták? Létezik egyáltalán olyasmi, hogy valakit félig megerőszakolnak? A ruhája csapzott volt, és egyre csak hullottak a könnyei - ez a pszichopata teremtés sírt—, szóval, úgy értem, mindez nem jelenthetett semmi jót. Akarom mondani, biztosan valami borzalmas dolog történt. Úgy éreztem, hogy talán meg kellene ölelnem, vagy valami, habár sohasem adta jelét, hogy az a fajta volna, aki értékeli az érzelmes

testi érintkezést az emberekkel. Hacsak nem amikor az ember bőre az ujjához simul, miközben gyors mozdulattal kést döf a bordái közé. Fogd már be! - Nuala az arcára szorította a kezét. - A fenébe, James! Hallgass el! Ugyanakkor ébredtem rá, hogy a gondolataimra céloz, amikor Nuala rádöbbent, hogy könnyek áztatják az arcát. Felpattant, és nedvességtől csillogó tenyerére meredt. Abban a pillanatban hihetetlenül lesújtottnak és emberinek látszott. Óvatosan megmozgatta az ujjait, figyelve a félhomályban megcsillanó könnycseppeket. A látványra még több néma könny csordult ki a szeméből, egyik a másik után, mintha sosem akarna vége szakadni a folyamnak, és mintha a világ legszörnyűségesebb felfedezése lett volna, hogy tündér létére sírva fakadt. Összezavarodtam. Egymás társaságában mindig megszokott szerepünket játszottuk, és Nuala most hirtelen cserbenhagyott. Már fogalmam sem volt, mégis kinek kellene lennem a közelében. Nuala rövid farmerszoknyájába dörzsölte a kezét, dühödt mozdulattal törölve le a könnyeket, majd szoknyájának szegélyét megrántva kisimította a ruházatát. A háta mögé nyújtottam a kezem, hogy lesöpörjem a koszt a pólójáról. Összerándult az érintésemre. Nem tudtam, mihez kezdjek a reakciójával, ezért egyszerűen úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Most már tudod. - Nuala nem nézett rám, remekül elfoglalta magát azzal, hogy láthatatlan porszemeket pöckölt le a szoknyájáról. Beszélgetni könnyebb volt, mint hallgatni. - Mit tudok most? Hogy mi a helyzet. Velem. Nagyokat pislogtam. Arckifejezéséből és érdes hangjából kikövetkeztettem, hogy ez rendkívül jelentőségteljes kijelentésnek számított.

Emlékezetemben visszapergettem az iménti eseményeket és minden egyes elhangzott szót. - Nuala, te vagy az, aki képes mások gondolataiban olvasni, nem én. Nuala visszapillantott rám, testtartása olyan egyértelműen üzente, mindegy, nem számít, hogy már-már azt hittem, hangosan kimondta. Mégis így válaszolt: — A magányos tündérek közé tartozom. Tudod te, hogy ez mit jelent? Egy pillanatra elhallgatott, mintha tényleg választ várt volna tőlem. Azt jelenti, hogy számkivetett flúgos vagyok, James. Nem emlékeztem, hogy valaha is a nevemen szólított volna, és ez most rendkívül különös hatást tett rám, mintha már semmilyen Nualáról alkotott véleményemben sem bízhattam volna. Rejtőzött egy toll a farmerom zsebében, és vágytam rá, hogy elővehessem. Már láttam is lelki szemeim előtt a kezemre firkantott szavakat: nevén nevezni. Felőlem egész nyugodtan - mondta Nuala. Allával a nadrágzsebem felé bökött, ahol a toll lapult. — Hát nem érted? Még nálad is iitődöttebb csodabogár vagyok. Szorosan összefontam magam előtt a karom. Meg kellett volna eresztenem egy vérlázítóan gúnyos megjegyzést, hogy enyhítsek a pillanat komolyságán, de nem akartam. Azt szerettem volna, ha befejezi a mondandóját. Senki nem áll ki mellettem. Fogalmad sincs, mekkora szerencséd van. Megvédelmeznek az emberek törvényei, az iskolai szabályok, ott vannak a szüleid, Sullivan, sőt, még Paul is, és mind távol tartják tőled a sötétséget. Én egyedül állok a világban. Senkinek nem jelentek semmit. Hát tényleg akkora ostobaság, hogy eddig tartott, mire rádöbbentem, mennyire irigylem az életed? - Felnevetett, féktelenül és boldogtalanul. - És te... te lettél volna az én

nagybecsű potyautazásom, amíg idén lángra nem lobban a máglyám, és el nem feledek mindent. Nagyot sóhajtottam. Ha történetesen Dee ül velem szemben, vártam volna még néhány pillanatot, amíg teljesen be nem robban, de Nuala nem Dee volt, és nem igazán hittem, hogy a két lány személyisége ugyanúgy működik. Arra gondoltam, amit korábban fel akartam vésni a bőrömre, nehogy később elfelejtsem. Nuala! - mondtam végül. Rám emelte a tekintetét. Nuala, nem köthetnénk esetleg tűzszünetet? Úgy értem, holnap megint nyugodtan szidalmazhatsz és megkísérelhetsz a halálomba csábítani, én pedig teljes lelki nyugalommal bánok veled úgy, mint egy pszichopata bestiával, kutatva a leghatékonyabb módszerek után, hogyan füstöljelek ki az életemből. De most komolyan: nem köthetnénk tűzszünetet csak a mai estére? Mert belesajdul a fejem ebbe az egész zűrzavaros helyzetbe, és... nem mehetnénk el például enni valamit? Létezik olyan hely egyáltalán, ahol az éjszaka közepén is kiszolgálják az embert? Kifürkészhetetlen volt az arckifejezése. - Állandóan az jár a fejemben, hogy talán eljön az idő, amikor már nem fogok meglepődni azon, milyen ostobán vakmerő vagy. Féltél te tőlem valaha is? Az igazsághoz híven feleltem. - Folyamatosan a frászt hozod rám. S akkor felkacagott, őrült, valódi nevetéssel, mintha a világ legnagyobb mókamestere volnék. Amikor így nevetett, vagy a világ legfélelmetesebb bestiájának vagy a leggyönyörűbb teremtésének látszott, akivel életem során találkoztam, és képtelen voltam eldönteni, hogy azért tölt-e el ez a különös érzés, mert szeretném újra megnevettetni, vagy mert legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék.

Egy üres moziban ültem hajnali öt órakor, egy tündéri múzsa társaságában, aki mellesleg enyhén pszichopata vámpírhajlamokkal büszkélkedhetett, és A hatodik érzék című filmet néztem. Ifjú életem során máris számos igencsak kísérteties és hátborzongató élményben volt részem, többek között (1) saját szememmel láttam, amint a legjobb barátom tárgyakat mozgat puszta akaraterejével, (2) egy lelketlen tündér bérgyilkos kirángatott a ronccsá zúzott autómból, és (3) lelkemben éreztem az agancsos király éjszakai hívódalának kérlelhetetlen vonzását. S tulajdonképpen az is elég hajmeresztő tapasztalatnak számíthatott volna, ahogy itt ültem Nuala mellett, és néztem, amint egy őrült kis srác azt magyarázza Bruce Willisnek a filmvásznon, hogy látja a holt lelkeket. Ám szinte egészen helyénvalónak éreztem. Jól van, elismerem, Nuala talán kissé túlzásba esett a pattogatott kukoricára csurgatott vajat illetőn, de hát én magam sem tudtam, hogyan kell működtetni ezeket a mozis kukoricapattogtató gépeket. Különben is, lehet egyáltalán túl sok a vaj a pattogatott kukoricanr - Figyelj! - utasított Nuala. Nem evett a kukoricából. Felmerült bennem a gondolat, hogy talán nem is volt szüksége ennivalóra,

pont. Pontosan tudtam, hogy az embereknek nem szabad enniük a tündérek eledeléből, mert akkor csapdába esnek a tündérvilágban. Vajon ugyanez volt a helyzet a tündérekkel is az emberek világában? Nuala rácsapott a karomra, hogy visszatérítse a figyelmemet a filmre. - Látod? Ahányszor valami természetfölötti esemény van készülőben, a rendező jelzést ad. Vöröset. Látod ott a vöröset? Nem vettem magamnak a fáradságot, hogy rámutassak, menynyire ironikus, hogy éppen Nuala mutogatja mindezt nekem. Aha. - Olyan hosszú ideje ücsörögtem már a széken, hogy kis híján elzsibbadt a fenekem. Fészkelődtem egy kicsit, és felraktam a lábam az előttem lévő ülés háttámlájára. Nuala szeme még mindig a széles vászonra tapadt; a film kockái vibráló fényt vetettek az arcára. Pupillája egy ütemre tágult ki és szűkült össze a ragyogó képek váltakozásával. Szokatlanul emberi volt, mégis több ezer mérföld választotta el attól, hogy ő is a halandók közé tartozzon. - Hány filmet láttál eddig? - érdeklődtem. Nem mintha nem találtam volna érdekesnek a filmet, csak hát már legalább tizennégyszer láttam a végét, és most sokkal jobban érdekelt, miért üldögél Nuala egy moziban, és miért éppen ezt a filmet választotta a megnézendő kasszasikerek hosszú listájáról. Elnyújtózott a mellettem lévő székben. - Talán több ezret is. Nem tudom. Mielőtt rájöttem volna az igazságra, rendező szerettem volna lenni. Kissé fáradt voltam; néhány hosszú pillanatba is beletelt, mire ráeszméltem, miről is beszél. Nem maradt azonban időm, hogy válaszoljak, mert Nuala lesújtó pillantással illetett és folytatta: — Tudod, tizenhat év alatt senkiből sem válik rendező. Különben is, mi értelme volna?

Buta kérdésnek hangzott a számomra. — Ugyanannyi értelme volna, mint amikor mások akarnak rendezői pályára lépni. Tényleg ez a vágyad? Filmeket akarsz rendezni? Igen, filmeket. Megrendezni és eljátszatni az emberek életét, lenyűgöző háttérzenével. Mintha ezernyi életet élnél egyszerre anélkül, hogy a sajátodtól el kellene búcsúznod. - Nuala - le sem véve a szemét a mozivászonról - lustán elmosolyodott. - Még művésznevet is választottam magamnak: Izzy Leopard. Erre nevetésben törtem ki. Nuala nagyot csapott a karomra, mire rögtön libabőrös lettem. - Fogd be! Eltakartam arcomat a karommal, és nevettem tovább. — Magasságos ég, te nő! Hogy jutott eszedbe ez a név? Úgy hangzik, mintha egy részeg azt kérdezné, könnyű-e elkapni a leprát. Nuala újra rám csapott. - Fogd be! Különleges. Megjegyeznék az emberek. Tudod, azt mondogatnák: „Ó, Izzy Leopard filmje!” „Tényleg?” „Egyszerűen káprázatos.” És leprás. Nuala arckifejezése semmi jót nem ígért. - Megölhetnélek. Ó, bárcsak volna annyi pénz a zsebemben, ahányszor ezt a fejemhez vágták! Bárcsak volna annyi pénz a zsebemben, ahányszor ezt te a fejemhez vágtad! Kivette a kezemből a pattogatott kukoricás vödröt, és a másik oldalára helyezte. - El sem hiszem, hogy én még képes voltam kukoricát adni neked. Sózott vajat kellene itatnom veled, amiért kigúnyoltad a rendezői művésznevemet. Derűsen vigyorogtam rá. — Valóban. Ez még a halálnál is szörnyűbb sors volna. - Elgondolkodtam azon, amit mondott, hogy ezernyi életet élhetne anélkül, hogy a sajátjától el kellene búcsúznia.

Ezernyi emberi életet. Fontos különbségnek tűnt. - De, tudod, tizenhat év hosszú idő. Lehetett volna belőled rendező. Nuala szembefordult velem a székén, szemhéját leeresztette, és olyan hangosan beszélt, hogy tisztán halljam a szavait az utolsó jelenet izgatott várakozással teli zenéje mellett is. - Komolyan mondom, te tényleg különlegesen nehéz eset vagy. Nem kell agysebésznek lenned ahhoz, hogy rájöjj. Mindig dühítettek azok az emberek, akik folyton kifogásokat hoztak fel önmaguk védelmében. - Mire? Nem volt elég az idő? Legalább megpróbálhattad volna. A próbálkozáshoz tizenhat év is éppen elég hosszú. Nuala haragosan rám sziszegett, és megrázta a fejét. - Tényleg ostoba vagy, dudás! Már nem is emlékszel, mi történt a zongoránál? Nos, nem csak hangokat, szavakat sem tudok leírni. Ha netán valami újat kellene alkotnom rendezés közben, akkor egyszerűen... egyszerűen nem sikerülne. Semmi sem történne. - Nehéz ügy. De nem reménytelen - állapítottam meg. Nuala szeme erre nem is annyira elkeskenyedett, sokkal inkább kővé dermedt. — Jól van. Mi történik, amikor külsőt változtatok két film között? Sokatmondó félmosollyal nyugtáztam a szavait. — Madonna is ezt művelte egész karrierje során. Nuala mindkét kezét a magasba emelte, és begörbítette az ujjait, mintha a nyakam köré képzelte volna őket. - Aha. Ahogy gondolod. És ehhez mit szólsz? Olyan vagyok, mint az összes többi tündér. Oda megyek én is, ahová a legerősebb Látó vezet minket. Szóval mi történik akkor, ha a Látó hirtelen úgy határoz, hogy átköltözik az ország túlsó végébe, éppen amikor már megtaláltam a helyem? Hát nem érted? Még normális életet sem élhetek, nemhogy valódi

karrierről álmodozzam. Egyáltalán nem arról van szó, hogy megpróbálom-e valóra váltani a vágyaimat, avagy sem. Megértettem a szavai mögött rejlő, kijózanító valóságot: Nuala eléggé ember volt ahhoz, hogy tündérként nyomorúságos legyen az élete, és éppen annyi volt benne a tündérből, hogy tönkretegye számára az emberi lét minden előnyét. De hangosan csak ennyit mondtam: — Lemaradtam a Látóról szóló résznél. Nuala legyintett egyet a film felé, anélkül hogy egyetlen pillantásra méltatta volna. A vászon azon nyomban elsötétült, és sűrű feketeség borult ránk. Néhány másodperc elteltével hozzászoktam a folyosók mentén futó apró lámpák homályos fényéhez, mégsem láttam mást magam előtt, csakis Nuala hatalmas, égszínkék szemét. Bár arcának egyetlen vonását sem tudtam kivenni a sötétben, tisztán láttam a tekintetében tükröződő hitetlenkedést. Az álbarátnőd? Mindössze két másodperc kellett, hogy rájöjjek. Miként lehetséges, hogy olyan sokat tudsz a tündérekről, de arról fogalmad sincs, mi fán terem a Látó? Amikor Dee került szóba, egyszerre nyomasztó súlyt éreztem a gyomromban. Már semmi kedvem nem volt ott lenni, és egy ragadós moziszékben üldögélni. Fel akartam állni, nyugtalanul sétálgatni, mozogni. Legszívesebben lyukat ütöttem volna öklömmel a falba. Nuala pillantása a kezemre tévedt, mintha ő is elképzelte volna, amint a falat öklözöm. - Az előző királynő Látó volt. O halott. Most pedig a te drágalátos álbarátnőd a legerősebb Látó. Ezért vagyunk itt mi is. Ne nevezd így többet! Láttam szemében a széles vigyort, miközben szándékosan félreértelmezte a szavaimat. - Egyszerűen így hívják. Látja és vonzza a

tündéreket. Mindig a közelében kell maradnunk. Ahol a Látó van, ott él és lélegzik a tündérnép is. Hirtelen eszembe jutott, amit Dee mondott azon az első estén, amikor véletlenül összefutottunk az iskola mögött. Láttad Okét? A tündéreket? Belefáradtam abba, hogy a sötétben meresztgessen a szememet, és hogy egyáltalán nyitva tartsam, ezért becsuktam, és az öklömre hajtottam a fejem. - Tehát Ok mindig is körülötte fognak zsongani. — Nem igazán bíztam benne, hogy Dee elég erős lesz ehhez. Amíg fel nem bukkan egy erősebb Látó. - Nuala hangja a korábbinál közelebbről szólt hozzám, de nem nyitottam ki a szemem. Ereztem lélegzetét karomnak bőrén. - Miért írtad a kezedre a halott szót? Nem emlékszem. Én pedig nem hiszek neked. Mi járt a fejedben, amikor leírtad? Nem emlékszem. Szereted a csajt? Nuala, hagyj békén! Komolyan. Nem adta fel könnyen. - Ez egy eldöntendő kérdés. Igen vagy nem? Ez nem olyan, mintha egy hús-vér embernek válaszolnál. Inkább mintha önmagadnak tennél vallomást. Lehunyt szemhéjamra feszülő öklöm hatására lassan színes mintázatokat kezdtem látni a sötétségben, a világos ibolyától az élénkzöldig. A minták értelmetlen összevisszaságban táncoltak előttem. Nagyon szépen megkértelek, hogy szállj le a témáról, Nuala! Ez nem valami titkos férfikóddal ellátott üzenet, hogy légy szíves, kérdezgess tovább, amíg nem változtatom meg a válaszom. Pusztán azt jelenti, hogy tényleg nem akarok beszélni róla. Sem veled, sem senki mással. Ne vedd magadra!

Nuala kezébe fogta mindkét öklöm, és jéghideg borzongás futott végig a karomon. - Miért nem játszottál semmilyen zenét, amióta megcsókoltad? Hagyj békén! Nem válaszoltam a kérdésére. Még ha akkor szándékomban is áll válaszolni, mégis mit mondhattam volna? Hogy az olyan ostoba hiábavalóságok, mint a muzsika és a lélegzetvétel azóta elveszítették minden jelentőségüket? És olyan erős fehér zaj uralkodik a fejemben Dee csókja óta, hogy képtelen vagyok megragadni egyetlen nyomorult hangot is? Kezdetnek megfelel - mondta Nuala. Megint olvasott a gondolataimban. Talán szüntelenül ezt tette. Nem volt kedvem hozzátenni semmit a Dee körül forgó gondolataimhoz. Inkább témát váltottam. Bizonyos mértékig. - Szerintem talán még szerencsés is vagy. -Én? Igen. - Öklömre támasztva félrefordítottam a fejem, hogy a szemébe nézzek, mire ő egyik kezével végigsimított az arcomon. Különös, idegen érintésére megfeszült a bőröm. - A halhatatlanságot borzalmas volna elviselni ebben az elfuserált világban, ha egyes-egyedül te birtokolnád. Emlékezned kellene a hosszú évekre, miközben egyre-másra tűnnek el mellőled az emberek. Legalább nem kell végignézned, ahogy az ismerőseid megöregszenek és meghalnak, te pedig vígan éled tovább az örök életed. Nuala homlokát ráncolva nézte arcomon nyugvó ujjait. - A többi tündér megőrzi az emlékeit. Most mondtad, hogy nem vagy olyan, mint a többiek. Nekik nincsenek valódi érzelmeik. De neked sokkal emberibbnek kell lenned. Nem igaz? Hogy hatalmadba tudj keríteni minket. Nem felelt.

Mégis mennyire vagy ember? - Már amikor kicsúszott számon a kérdés, nem igazán tudtam, hogy is értem. De nem vontam vissza. Nuala hosszú ideig csak hallgatott, már-már azt hittem, nem is fog válaszolni. Végül levette kezét az arcomról, és mégis megszólalt: -Túlságosan is. Korábban egyáltalán nem tartottam magam emberinek, de úgy tűnik, tévedtem. Vagy talán egyszerűen haldoklom. Könnyen lehetséges, hogy mindig ez történik. Honnan is tudhatnám? Tizenhat év nem is tűnik hosszú időnek, amikor már éppen a végén jársz. Hátradőltem a székemen. Nem igazán tetszett, ahogy éreztem magam, ezért rámordultam: - Hagyd abba az önsajnálatot! Sértődötten visszavágott: - Majd akkor hagyom abba, amikor te is! Tekintetem a kezemre fordítottam, a félhomályban csupán néhány szót tudtam kibetűzni a sok közül: halott, valkűr, követni. írjunk együtt valamit! Nuala meglepetten rám meredt, és összevonta a szemöldökét. Ne pazarold rám ezt a „fogalmam sincs, miről beszélsz” tekintetet - mondtam. - írjunk együtt valamit! Úgy érted, azt szeretnéd, ha segítenék neked alkotni valami szépet. Nem. Úgy értem, mindketten törjük a fejünket, és csak az én kezem segítségével papírra vetjük közös alkotásunkat. Mégis mit? Nem tudom. Zenét? Színdarabot? Nuala olyan arcot vágott, mint aki leplezni igyekszik az elégedettségét. - Te nem írsz színdarabokat. Ha írnánk együtt egy darabot, zenével, akkor te rendezhetnéd. Sullivan órájára valamilyen kreatív ötlettel kell előállnunk, aminek van némi köze a metaforához. Úgy értem, sajnos nem filmről van -

szó, de hát az ördögbe is, csak ennyi idő áll rendelkezésünkre halottak napjáig. Nuala erre mély érzéssel pillantott rám, mint amilyet Dee arcán szerettem volna látni, amikor rám nézett. Valamiért azt gondoltam, hogy meg fog csókolni, talán mert tekintete a számra tapadt. Fejembe villant a borzalmas gondolat, hogy ha megteszi, közben Dee arcát látom majd magam előtt, és akkor Nuala megöl. Lassú, fájdalmas halállal, amelyet nehéz volna kimagyarázni a biztosító előtt. Nuala pillantása a számról a szememre siklott. - Vedd elő a tollad! - utasított. Engedelmeskedtem. Nem volt nálam papír, de ez nem okozott gondot. — Mi legyen a címe? Nuala habozás nélkül átmászott a mögöttem lévő székbe, hogy két karjával átölelhesse a vállam. Hatodik érzékem figyelmeztetett, milyen borzongató az érintése, ám egy egészen másik érzékem forrón fellángolt, amikor fejét az enyém mellé hajtotta, és szája sarka finoman az arcomhoz ért. Gyors mozdulattal kattintottam egyet a tollon. Kipattant a hegye, egy pillanatig a tenyeremen nyugtattam, miközben a Nualából áradó csendre összpontosítottam. Azután leírtam: Ballada.

Mivel nem voltam igazi zenész diák, és mivel Sullivan híján volt mindennemű szervezési képességnek, végül a régi koncertépületben kellett tartanunk a zongoraórámat. Kiderült ugyanis, hogy a gyakorlótermekben telt ház van péntek délután öt órakor. Minden helyiségben igazi zongoristák, igazi klarinétosok, igazi csellisták játszottak igazi tanáraik és karnagyaik vezényletével. Ezért hát a felettébb ronda Brigid Hall felé vettem az irányt. Annak bizonyságául, hogy a régi hangversenyépület többé már nem hasznos tagja a Tövishamu Intézet kampuszának, a karbantartók nem törődtek többé a Brigid Hallt a többi épülettől elválasztó gyeppel, amelyet most ropogós, őszi falevelek borítottak. Szabad utat engedtek a jellegtelen, sárga téglafalakon csimpaszkodó örökzöld puszpángnak és borostyánnak is. A látvány minden odalátogató szülő számára egyértelmű üzenetet közvetített: Az intézmény területének ezen részéről, kérjük, ne készítsenek fényképeket! Ez az épület ocsmány külseje miatt oktatási célra alkalmatlan. Ne higgyék, hogy nem vettük észre! Útközben üzenetet jelzett a telefonom a zsebemben. Elővettem, és a kijelzőn Dee neve jelent meg. Amikor kinyitottam a telefont, rögtön megpillantottam az üzenet első szavait:

James, annyira sajnálom. Hirtelen görcs szorította össze a gyomromat, rosszullét környékezett. Kitöröltem az üzenetet, anélkül hogy tovább olvastam volna. Visszadugtam a telefont a zsebembe, majd a Brigid Hall oldalát megkerülve a bejárat felé indultam. Az ajtóról már pergett a vörös festék, és ez különös módon jelentőségteljes részletnek tűnt a számomra. Nem emlékeztem, hogy láttam volna még egy vörösre festett ajtót az iskola területén. Magányos farkas volt, akárcsak én. Könnyedén, bajtársi gesztussal megöklöztem az ajtó gombját. — Te meg én, haver - mormoltam az orrom alatt -, egyformák vagyunk. Beléptem az épületbe. Egy hosszú, keskeny helyiségben találtam magam, tele régi, összecsukható székekkel, amelyek mindegyike gondosan egy a terem túlsó végében lévő alacsony színpad felé volt fordítva. Penész, korhadó fapadlózat és a tejüveg ablakokon bekandikáló borostyán szaga terjengett a levegőben. A színpadon süllyesztett lámpák világítottak meg egy hangversenyzongorát, amely éppen olyan rusnya és ősrégi volt, mint az épület maga. Az egész csendélet leginkább egy villámkurzusra emlékeztetett mindarról, amit a legjobb lett volna elfelejteni az ötvenes évek építészeti stílusából. Sullivan a zongoránál ült, bütykös ujjaival a billentyűzetet próbálgatta. Nem játszott semmi különösebben észbontót, de nyilvánvalóan jól kiismerte magát a hangszeren. S a zongora, önmagához képest, korántsem hangzott olyan rémesen, mint ahogyan kinézett. Átvágtam az összecsukható székekkel teli nézőtéren, felkaptam egyet a legelső sorból, és felvittem magammal a színpadra.

Üdvözletem, sensei! - rikkantottam, és ledobtam a hátizsákomat a zongora melletti székre. - Gyönyörűséges példány ez a zongora! Csodás, ugye? Szerintem mostanra már mindenki megfeledkezett erről az épületről. — Sullivan eljátszott egy rövid kis dallamot, és csak utána állt fel a zongoraszékről. — Furcsa belegondolni, hogy régen ezt használták hangversenyteremnek. Igencsak ízléstelen egy hely. Nem igaz? Nem kerülte el a figyelmemet a távolságtartó megfogalmazás: nem „mi használtuk”. Sullivan homlokát ráncolva fürkészte az arcom. — Jól érzed magad? Nem sokat aludtam. - És akkor még kozmikus méreteket öltőén enyhe kifejezést használtam. Nem vágytam másra, csak hogy vége legyen a napnak, és végre ágyba zuhanhassak. Mármint azon kívül, amit az órámon sikerült szundítanod — mondta Sullivan. Néhányan most hevesen bizonygatnák, hogy félálomban a leghatékonyabb a tanulás. A fejét csóválta. - Értem. Magam is megvizsgálom majd a hatékonyságát a következő vizsgád alkalmával. - A zongoraszékre mutatott. — íme, a trónod. Leültem a zongorához; a szék megnyikordult, és vészesen ingadozni kezdett a súlyom alatt. A hangszer maga olyan ősi volt, hogy a készítő neve szinte teljesen lekopott a billentyűzet fölötti tábláról. Ráadásul bűzlött is. Mint a vénséges vénasszonyok. Sullivan feltett egy kottát a tartóra; Bach egyik műve volt, és biztos vagyok benne, hogy nem a legbonyolultabbak közül, de túlságosan sok vonal szerepelt benne a dudára írt darabokhoz képest. -

Sullivan körbefordította az összecsukható széket, és lovagló ülésben telepedett le rá. Fürkésző pillantással méregetett. - Szóval, még sohasem zongoráztál. Nuala kezemre simuló ujjainak emléke különös módon összekeveredett fejemben a tegnap éjszaka eseményeivel; ökölbe szorítottam a kezem, majd újra ellazítottam, hogy ne remegjen. - Egyszer kipróbáltam, miután beszéltünk róla. Egyébként... - Végigfuttattam ujjaimat a zongora billentyűin, és ezúttal, Nuala emlékének hatására, valóban megborzongtam, bár csak egészen enyhén. - Tulajdonképpen vadidegenek vagyunk egymás számára. -Tehát nem tudod leblattolni azt a kottát az állványon. Még egy pillantást vetettem a papírlapra. Idegen nyelven szólt hozzám - ha megkínoznak sem tudtam volna megfejteni. Vállat vontam. - Nekem ez kínaiul van. Sullivan hangja hirtelen megváltozott; megkeményedett. - Na és mi a helyzet azzal a kottával, amit magaddal hoztál? - Elveszítettem a fonalat. Sullivan állával a karom felé bökött, amelyet eltakart fekete, ROFLMAO feliratú pamutpólóm hosszú ujja. — Vagy talán tévedek? Meg akartam kérdezni, honnan tud róla. Lehetséges, hogy csak ráhibázott. A kezemet borító irkafirkát — felerészt szavakat, felerészt hangjegyeket - most maradéktalanul eltakarta a pólóm ujja. Könnyen elképzelhető volt, hogy korábban feltűrtem, még az órája közben. Már nem emlékeztem. - Nem tudok kottából játszani a zongorán. Sullivan felállt, majd elhessegetett a zongoraszékről, és leült a helyemre. - De én igen. Húzd fel a pólód ujját! Megálltam a citrom- és narancssárga árnyalatú reflektorfényben, és szép lassan felhúztam pólóm hosszú ujját. Mindkét karom tele volt írva; apró nyomtatott betűk, hangjegyek csorba szárai sorakoztak

egymás mellett a sietősen megrajzolt vonalakon. A hangjegyek körbefonták a karom, a jobb oldalon csúnyább és nehezebben olvasható vonásokkal, ahol a bal kezemmel kellett írnom. Egyetlen szót sem szóltam. Sullivan karomra meredő tekintete haragot, rémületet és kétségbeesést tükrözött. Csupán egyetlen kérdést tett fel: — Hol kezdődik? Egy pillanatig keresgélnem kellett, hogy megtaláljam a darab elejét bal karom könyökhajlatában. Sullivan felé fordítottam, kezemet kinyújtva, mintha könyörögnék neki valamiért. Azután játszani kezdett. Sokkal régebbi volt a hangzása, mint ahogyan emlékeztem rá, amikor együtt énekeltem és dúdoltam Nualával. Modális muzsika volt, amely táncot járt dúr és moll hangnem között. Sokkal vagányabban is hangzott, mint ahogyan az emlékezetemben élt. Titokzatoskodó, gyönyörű, vágyakozó, sötét, sziporkázó, mély és magas melódia volt. A nyitány. Minden egyes témát és motívumot magába foglalt, amely felbukkant közös színdarabunk cselekményében. Sullivan a bal karomra írt muzsika végére ért, és abbahagyta a játékot. Lapos, bőr aktatáskájára mutatott, amelyet még korábban a zongora lábának támasztott. - Add csak ide! Átnyújtottam neki a táskát, és némán figyeltem, ahogy belekotor, és előhúzza a mélyéről azt a kis diktafont, amelyet a múltkor a dombra is magával hozott. A zongora tetejére állította, és olyan tekintetet vetett rá, mintha a kis szerkezet a világ összes titkát rejtegetné magában. Azzal lenyomta a lejátszás gombot. Meghallottam a hangom, halkan és bádogszerűen csengett a felvételen. — Eddig nem vett fel semmit? — kérdeztem. Sullivan hangja szólalt meg, fiatalnak és erőteljesnek hatott így testetlenül. - Nem tudtam, hogy érdemes lesz-e.

Hosszú csend következett, csak a szalag susogását lehetett hallani, és a távolban csicsergő madarakat. S akkor Nuala hangja ütötte meg a fülem: - Ne mondj semmit! - Nem döbbentem rá azonnal, mit is jelent, hogy Nuala szavait a magnószalagról hallom vissza. Folytatta: - Most egyedül te látsz engem, ezért ha szólsz hozzám, úgy fogsz kinézni, mint aki oxigén nélkül bennrekedt a szülőcsatornában, vagy ilyesmi. Sullivan kinyújtotta a kezét, és lenyomta a stop gombot. Mondd, hogy nem fogadtad el az ajánlatot, James! A hangja olyan feszülten és komoran csengett, hogy rögtön kiböktem az igazságot. — Nem. Ezt most csak úgy mondod? Mondd, hogy életed egyetlen évét sem ajándékoztad neki! Semmit sem adtam neki. - Ám közben fogalmam sem volt, vajon igazat mondok-e. Nem éreztem igaznak a szavaimat. Szeretnék hinni neked - csattant fel Sullivan, hangja ezúttal már dühösen támadt rám. Megragadta a kezem, és az arcom elé rántotta, hogy közvetlen közelségből bámulhassam a saját bőrömet tarkító jegyzeteket. - De el kell árulnom, hogy ezt sosem adják ingyen az embereknek. A tanítványom vagy, és követelem, hogy áruld el, kinek vagy minek tettél ígéretet azért, hogy ezt megkaphasd, mert az én felelősségem, hogy a hozzád hasonló ütődött és ragyogóan tehetséges kölyköket megmentsem a biztos haláltól, most pedig alaposan rendbe kell hoznom néhány dolgot. Mondanom kellett volna valamit. Ha semmi szellemes nem telt ki tőlem, legalább valamit kinyöghettem volna. Sullivan elengedte a kezem. - Hát nem játszottál elég kiválóan egyedül is? Az állam legjobb átkozott dudása vagy, és neked még alkut kellett kötnöd, hogy még jobb lehess? Sejthettem volna, hogy

neked ennyi nem lesz elég. Talán abban a hitben ringattad magad, hogy ezzel csak a saját életedet teszed kockára? Az ilyesmi sohasem csak rólad szól. Lerántottam a karomra a felsőm hosszú ujját. - Fogalma sincs, miről beszél. Nem kötöttem alkut. Nem tudhatja. 'Falán mégis pontosan tudta. Sejtésem sem volt róla, mennyit tudott ez az ember. Sullivan pillantása a zongora klaviatúrája fölötti, félig lekopott betűkre tévedt, miközben ökölbe szorította, majd kiengedte a tenyerét. - James, tisztában vagyok vele, hogy ostoba kontárnak tartasz. Az együgyű muzsikus, aki feladta ifjonti álmait, hogy senkiházi tanár legyen, mindenki lábtörlője egy flancos középiskolában. Ez a véleményed rólam, igaz? Nuala, aki valóban képes volt a gondolataimban olvasni, talán szabatosabban is megfogalmazhatta volna, de Sullivan még így is egészen közel járt a valósághoz. Pedig tényleg nem számított természetfölötti jelenségnek. Megrándítottam a vállam. Azt gondoltam, hogy pillanatnyilag egy szavak nélküli gesztus a legbiztonságosabb válasz. Sullivan elhúzta a száját, és ádáz tekintettel meredt a billentyűkre, miközben végigfuttatta rajtuk az ujjait. - Azért tudom ilyen jól, mert tíz évvel ezelőtt én is a te cipődben jártam. Közel jártam ahhoz, hogy legyek valaki. Senki sem állhatott az utamba, és akadtak néhányan a Juilliard Konzervatóriumban, akik egyetértettek velem ebben. A zene volt az életem. Nem rajongok az erkölcsi eszmefuttatásokért - jegyeztem meg. Ó, ez a tanmese érdekes csavarral végződik - vágott vissza Sullivan keserűen. - Tönkretették az életem. Még azt sem tudtam, hogy Ők egyáltalán léteznek. Semmi esélyem sem volt. De neked van.

Arról próbálok beszélni neked, hogy Ők a hozzánk hasonló emberek hátán igyekeznek előrébb jutni. Mert mi arra vágyunk, amit Ők kínálnak, és mert úgy nem tetszik nekünk a világ, ahogy van. De egyet meg kell értened, James. Csak mert vágyunk arra, ami nekik van, Ok pedig arra, ami nekünk van, még nem jelenti azt, hogy a végén kedvünkre lesz a jutalom. Sosem végződik jól ez a történet. Eltolta magát a zongorától, és felállt a székről. - Most ülj le! Elképzelésem sem volt, mi mást mondhatnék, ezért felfedtem előtte legalább az igazság egy részét. - Nem igazán van kedvem zongorázni. — Nekem sem volt — válaszolta Sullivan. — De ez a hangszer legalább nem különösebben izgatja a fantáziájukat. Ezért mindkettőnknek remekül megfelel. Ülj le! Engedelmesen letelepedtem hát a zongorához, de még mindig úgy véltem, hogy Sullivan mégsem tud annyit Nualáról, mint ahogyan hiszi.

Amikor előhúztam a hátizsákomból a hatos sörcsomagot, Paul olyan csodálattal bámult rám, mintha legalábbis egy jókora tojást tojtam volna. A csomagot letettem az ágya melletti íróasztalra, és körbefordítottam a széket, mielőtt lovagló ülésben letelepedtem volna rá. Még mindig van kedved lerészegedni? Paul szeme szokásos méretének kétszeresére kerekedett. - Apám, ezt meg honnan szerezted? A hátam mögé nyúltam, hogy felvegyek egy tollat az asztalról, majd a következőt firkantottam rá: a lista. Magam sem igazán tudtam, miért teszem, mindenesetre jobban éreztem magam utána. Mihály arkangyal alászállt a mennyekből, és akkor megkérdeztem tőle: „Mondd csak, mi módon húzhatnám én ki szívbéli barátom, Paul testéből ama szúró tövist?”, mire ő azt felelte: „Ezzel sokra mehetsz, fiam.” Azzal a kezembe nyomott hat üveg Heinekent. Ne kérdezd, miért éppen Heinekent! Ennyi elég, hogy részeg legyek? - Paul továbbra is olyan tekintettel méregette a sörös csomagot, mintha hidrogénbomba volna. - A filmekben állandóan isznak, mégsem részegednek le soha. Egy olyan sörszűznek, mint jómagad, nem kell sokáig vedelnie. - Hihetetlenül örvendtem, amiért nem kell azon aggódnom,

hogy Paul netán kidobja a taccsot, hála rendkívüli előrelátásomnak. Nagyon is kedveltem Pault, de alig hiszem, hogy szívesen áldoztam volna életem bármely percét okádékának eltakarítására. - És mind a tiéd. Paul erre kétségbeesett arcot vágott. - Te nem fogsz inni? Engem minden agyműködésemet befolyásoló tevékenység kibillent a lelki egyensúlyomból. - Az asztalra borítottam a ceruzákat és tollakat a ceruzatartóként szolgáló bögréből; csörömpölve gurultak szerteszét. Átnyújtottam Paulnak a bögrét. Csak mert szereted, ha mindig a saját kezedben van az irányítás -jegyezte meg Paul, meglepő éleslátással. Azután a kezében tartott bögrére meredt. — Ez meg minek? Arra az esetre, ha túl szemérmes volnál egyenesen az üvegből inni. Haver, ez az izé tele van ceruzaforgáccsal, meg még ki tudja, miféle szeméttel. Átnyújtottam hát neki egy üveg sört, majd visszafordultam az íróasztalhoz, kezembe vettem az egyik filctollat azok közül, amelyeket a tartóból kiborítottam, és kerestem egy darabka papírt is. Szorgalmasan írogattam, betöltve a szobát az alkoholos filc átható szagával. - Bocs, ha netán megsértettem a finom lelkedet, hercegnő! Ürítsük poharunk! A pizza is hamarosan megérkezik. Mit művelsz? Gondoskodom róla, hogy ne zavarjanak. - Megmutattam neki a kis táblát, amelyet villámgyorsan összedobtam. Paul gyengélkedik. Ne zavard szegényt a szépítő alvásban! Ölel és csókol: Paul. Még egy szívecskét is rajzoltam a neve köré. Te mocsok! — berzenkedett Paul, miközben felálltam, és kinyitottam az ajtót, épp csak annyi időre, hogy kiragasszam a táblát

kívülről az ajtóra. A hátam mögött hallottam, ahogyan kinyitja a sörös üveget. - Haver, ez iszonyúan bűzlik. Üdv a sörivók világában, barátom! - Ledobtam magam az ágyamra. - Mint minden bűn és vétek, ez is figyelmeztetéssel lép be az életünkbe, amit nagy általánosságban figyelmen kívül szoktunk hagyni. Paul a párát törölgette az üveg külsejéről. - Mi történt a címkékkel? Nem volt szükséges tudnia, mennyi időbe telt, mire sikerült levennem az összes címkét az üvegekről, és kicserélnem a kupakokat is. Mindezt puszta szeretetből. - Olcsóbban lehet hozzájutni azokhoz, amelyekre téves címkét ragasztottak, vagy csak megrongálódott rajtuk a felirat. Tényleg? Ezt jó tudni. - Paul elszánt arcot vágva húzott egyet a sörből. - Honnan fogom tudni, hogy már kezdek részeg lenni? Amikor lassan kezdesz majd olyan mókás fiúvá válni, mint én. Nos, legalábbis a szokásosnál mókásabban fogsz viselkedni. A kis javulás is nagy előrelépés. Paul hozzám vágta a söröskupakot. Igyál meg egy egész üveggel, mielőtt megérkezik a kaja! - javasoltam. - Üres gyomorra sokkal hatásosabb. Figyeltem, amint Paul félig kiüríti a kezében tartott üveget, majd felpattantam, és a CD-lejátszóhoz léptem, amelyet magammal hoztam. - Hol tartod a lemezeidet, Paul? Egy kis zene is szükségeltetik a nagy alkalomra. Paul gyorsan ledöntötte a sör másik felét, bár az utolsó kortynál kissé félrenyelt, és tétován az ágya alá mutogatott. Adtam neki még egy üveget, és csak azután hasaltam le a földre az ágya mellé. Lelkileg felkészültem a legrosszabbra.

Csupán óriási akaraterővel sikerült magamba fojtanom a káromkodást. Nuala szemében huncut gonoszkodás csillogott, alig néhány centire tőlem, Paul ágya alatt. Meglepetés! - mondta. Nem leptél meg! - válaszoltam gondolatban. De igen. Tudok olvasni a gondolataidban. Elfelejtetted? A matrac aljára mutatott. - Egészen mulatságos, amit itt művelsz. Az igazi sör? Ujjamat a számhoz emeltem, és némán csendre intettem. Nuala elvigyorodott. Te nem vagy jó ember — állapította meg. — És ez tetszik nekem benned. Odalökte nekem Paul CD lemezekkel teli tokját, és szeplős arcát behajlított karjára fektette. - Később még találkozunk! Felálltam a lemezekkel a kezemben, majd hátrapillantva megnéztem, mi a helyzet Paullal. Máris sokkal életrevalóbban festett. Hála a morális gátlások feloldásának. - Szóval, lássuk, mit rejtegetsz ebben a tokban! - Mielőtt válaszolhatott volna, én máris a lemezek között lapozgattam. - Ezek a fickók mind bullák, Paul! Beethoven valójában nem halt meg. - Paul felém bökött az üvegével. — Az csak rosszindulatú szóbeszéd. Puszta leplezése a tényeknek. Esküvőket tart Vegasban. Elvigyorodtam. — Igazad van. Oóóó, Paul! Paul. Mi a fene! Van itt egy Kelly Clarkson-CD is. Mondd, kérlek, hogy a húgodé! Mondd, hogy van egy húgod! Paul enyhén védekező álláspontra helyezkedett. - Hé! Jó hangja van a csajnak! -Te jó ég, Paul! - Tovább lapozgattam a gyűjteményében. - Az agyad egy kulturális pusztaság. One Republic? Maroon Five? Sheryl

Crow? Talán kislány vagy? Nem is tudom, mit tegyek fel, amitől nem növesztesz rögtön melleket és kezdesz csokoládé után áhítozni. Add ide nekem! - kérte Paul. Kikapta a kezemből a tokot, és kivett belőle egy lemezt. — Hozz nekem még egy üveggel, amíg ezt felteszem! Szerintem kezd hatni. Tehát így történt, hogy éppen Britney Spears „Hit Me Baby One More Time” című számát hallgattuk, amikor a futár megérkezett a vacsoránkkal: kolbászos, zöldpaprikás pizzát rendeltem, extra sajttal, extra szósszal, extra kalóriával, extra adag mindennel. A pizzafutár csodálkozva vonta fel a szemöldökét. A haverom éppen nehéz napjait éli - magyaráztam, és jókora borravalót adtam neki. - Csakis Britney Spearsszel és extra adag sajttal képes átvészelni ezt az időszakot. Igyekszem megfelelő támaszt nyújtani neki. Paul már együtt dalolt Britneyvel, mire kinyitottam a dobozt, és szeletekre szakítottam a pizzát. Átnyújtottam neki egy darabot, egy másikat pedig magamhoz vettem. - Ez fantasztikus, haver! - lelkendezett. - Már értem, miért vannak úgy oda érte a főiskolás srácok. Britney Spearsért vagy a sörért? E-mail my heart — énekelte Paul. Kígyót melengettem a keblemen. Paul! — mondtam. - Elgondolkodtam egy kicsit ezen a metaforás házi feladaton. Paul a pizzájáról a szájába lógó sajtfüzért tanulmányozta. Óvatosan válaszolt, nehogy beszéd közben elszakítsa. — Hogy mekkora baromság? Fején találtad a szöget. Ezért felmerült bennem a gondolat, hogy csinálhatnánk helyette valami mást. Együtt. Haver, utánanéztem az interneten. Legalább negyvenöt dollár darabja.

Felemeltem a legfelső sajtréteget a saját pizzaszeletemen, és lekapartam a szósz egy részét. - Miről beszélsz? Paul legyintett felém. - Ó! Én azt hittem, arról van szó, hogy az internetről akarsz venni egy kész dolgozatot. Miután Sullivan megemlítette, utánanéztem a lehetőségeknek. Egy letöltés negyveneit dolcsiba kerül. Emlékezetembe véstem, hogy említést tegyek Sullivannek, miszerint mi diákok fiatalok és befolyásolhatók vagyunk. - Igazság szerint arra céloztam, hogy valami egészen mást is csinálhatnánk a dolgozat helyett. Tényleg képes volnál kész dolgozatot vásárolni az interneten? Ugyan! - felelte Paul szomorúan. - Még ha volna is hitelkártyám. Szánalmas megnyilvánulása volna a gyávaságnak. Nem gondolod? Tényleg nem abban rejlik a merészség, hogy az ember megvásárolja valaki más dolgozatát - helyeseltem. - Amikor kijózanodtál, szeretném, ha elolvasnál valamit. Egy színdarabot. A Hamlet is egy színdarab - jegyezte meg Paul rendkívüli éleslátással. Felém nyújtotta a kezét. — Hadd olvassam most! Felkaptam a jegyzetfüzetem az ágyamról, és odadobtam neki. Paul átfutotta a Ballada szövegét, miközben együtt énekelt Britney Spearsszel. Csak annyi szünetet tartott, hogy kibökje: - Ez elképesztően jó anyag, James. Más anyag nem is telik tőlem - válaszoltam. Sullivan! - hallatszott Nuala figyelmeztetése az ágy alól. Éles pillantást vetettem az ágyra, azután az ajtó felé vettem az irányt, éppen, amikor felhangzott rajta a kopogás. Kinyitottam, és a folyosóra léptem, becsukva magam mögött az ajtót. Sullivan arckifejezése nem volt biztató. — James. Mr. Sullivan.

Érdekes zenei stílust választottatok magatoknak ma estére. Kissé oldalra billentettem a fejem. — Őszintén hiszem, hogy a Tövishamu Intézetben töltött idő minden zenei műfaj iránt mély érdeklődést ébresztett fel bennünk. A szobában Paulnak sikerült megütnie egy irdatlanul magas hangot. Véleményem szerint a srác tökéletes hangnemben énekelt. Nyilvánvalóan pályát tévesztett. Nem az oboára kellett volna pazarolnia a tehetségét, amikor Mariah Careyvel turnézhatna. — Magasságos ég! - szörnyülködött Sullivan. — Egyetértek. Szóval, mi szél hozta szépséges emeletünkre? Sullivan nyakát nyújtogatva vette szemügyre az ajtónkra kifüggesztett írást. - Pizza. A futár értesített, hogy minden jel szerint egyikőtök valami erősen sörre emlékeztető italt vedel. Lesheti, mikor adok neki még egyszer borravalót, ha úgy dalol, mint egy kanári, valahányszor valaki kissé furán néz rá. Sullivan összefonta maga előtt a karját. - Tehát ez az oka annak, hogy Paul odabenn simán kiénekli a magas E hangot a C fölött? Annyi világos, hogy te nem ittál. Nem érzem rajtad a bűzét, ráadásul most is határozottan a szokásos elbűvölő önmagadat adod. Rokonszenves mosolyt villantottam rá. - Egészen őszintén állíthatom, hogy egyikünk sem iszik alkoholt. Gyanakvóan összehúzta a szemét. - Mire készülsz? Magasba emeltem a kezem, mintha csak megadni készültem volna magam. - Paul akart lerészegedni. Én csak azt szerettem volna, ha lazít egy kicsit. Három üveg alkoholmentes sör után én azt hiszem... - Szünetet tartottam, miközben Paul egy újabb magas hanggal próbálkozott, és csúfos kudarcot vallott. - Azt hiszem, mindketten elégedettek lehetünk az eredménnyel, miközben, meglepő módon, semmi törvénybe ütközőt nem követtünk el. -

Sullivan szája megvonaglott. Nem volt hajlandó mosollyal jutalmazni az igyekezetem. — Döbbenetes! Főként az értelmi szerző személyét figyelembe véve. És hogyan sikerült Pault bolonddá tenned? A pultos a városi kocsmában kedvesen rendelkezésemre bocsátott egy Heineken rekeszt és néhány kupakot. A kupakokat kicseréltem hat alkoholmentes sörösüvegen, azután lehámoztam a címkéket is, és beadtam Paulnak egy hihető tündérmesét a leárazott sörről. Úgy vélem, a csapos nagyon jó fej volt. Némely tanáromhoz hasonlóan. - Sokatmondóan felvontam a szemöldököm, és kíváncsian vártam, vajon ráharap-e a csalira. Micsoda hihetetlen fondorlat és intrika! Belesajdul azonban a szívem, ha arra gondolok, mennyi szabadidődet vette igénybe ez a kis cselszövés. Nos, távol álljon tőlem, hogy tönkretegyem az estéteket, amely a bajtársiasság, csalás és műsör szilárd alapjain nyugszik. - Sullivan fürkésző tekintetet vetett rám, és a fejét csóválta. - Istenem, James! Miféle csodabogár vagy te? Meglepetten pislogtam vissza rá. - Egy olyan, aki már alig várja, hogy visszatérhessen szobája rejtekébe, és megpróbálja rávenni Pault, hogy a fejére húzva viselje az alsóneműjét. Sullivan a kezével törölte le arcáról a mosolyt. - Jó éjszakát, James! Bízom benne, hogy nem kell másnaposságra számítanom egyikőtök részéről sem. Csupán egy széles vigyorral válaszoltam, majd visszasurrantam a szobába, behúzva magam mögött az ajtót. Kösz, Nuala! Igazán nincs mit - felelte. Ki volt az? — érdeklődött Paul. -A jó édesanyád. - Átnyújtottam neki a negyedik üveget. — Anynyit kell majd pisilned, mint egy versenylónak.

Szerinted a versenylovak többet pisilnek a többi lónál? - kérdezősködött Paul. - Nem tűnik valószínűnek, de hát másképp miért is ne mondhatnánk egyszerűen azt, hogy „annyit kell pisilni, mint egy lónak”? Kezembe vettem egy újabb pizzaszeletet, és leheveredtem az ágya mellé a földre. A padlón jó néhány fokkal hűvösebb volt, és a huzatban erőteljesen megcsapta az orrom Nuala virágillatú lehelete. - Talán több vizet isznak. Vagy esetleg mindenki tojik rá, hogy a többi ló egyáltalán pisil-e avagy sem. Tojik a pisire - visszhangozta Paul nevetve. Én is nevettem, bár egészen más okból. Tisztán láttam Nuala gunyoros mosolyának vonalát az ágy széle alatt. Bárhol lehetnél, Paul észre sem venne. Miért biíjtál az ágy alá? Mert rád akartam ijeszteni - vallotta be Nuala. Felajánlottam neki a pizzaszeletemet, mire Nuala nagyon furcsa, döbbent arckifejezéssel bámult rám, és megrázta a fejét. Újra eszembe jutottak a régi tündérmesék, amelyekben az ember örökre a tündérvilágban ragadt, ha nem tudott ellenállni a tündérek eledelének. Arra gondoltam, hogy talán fordítva is hasonlóan működik. Fejünk fölött a CD-lejátszó a következő lemezre váltott, és felhangzott az én egyik Breaking Benjamin-albumom. Ez az igazi zene - tájékoztattam Pault. Fölöttem az ágyon Paul ritmusra dobolt a lábával. - Britney is igazi, haver. De ez kissé valószerűbben hangzik. - Egy darabig hallgatott. - James, azt hiszem, te vagy az eddigi legfrankóbb haverom. Enyhe bűntudatot éreztem. Egészen enyhét. - Mert sört hoztam neked? Nem. Csak mert te olyan... tudod. Olyan te vagy. Senkihez sem hasonlítasz. - Paul egy pillanatig habozott, azután összeszedte -

magát. - Amikor téged látlak, én is ezt akarom. Egyszerűen csak más lenni, mint a többiek. Még amikor seggfejként viselkedsz, akkor is önmagadat adod, és nem másokat majmolsz. És ezt mindenki nagy tiszteletben tartja. Nuala közben végig engem nézett. A szeme ragyogott a sötétben, egészen közel hozzám, és hatalmasnak tűnt az arcához képest. Te is ezt gondolod rólam ? Különösen, ami a seggfejséget illeti - válaszolta Nuala. Átható pillantását továbbra sem vette le az arcomról, és én sem tudtam levenni róla a szemem. Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék Paulnak. Nem bírtam másra gondolni, csakis Nuala illata és az arcát tarkító apró szeplők jártak a fejemben. - Most csak hízelegsz - feleltem végül, ám a tekintetem továbbra is Nuala vonásait fürkészte. Fogd be! - mordult rám Paul. - És fogadd el a bókot! Elvigyorodtam. - Szerinted akkor is ilyen lényegre törő leszel, amikor kijózanodsz? Ki van zárva. Arra eszméltem, hogy Nualával egymás kezét fogjuk. Nem emlékeztem, miként történhetett; én fogtam meg először a kezét, vagy Nuala nyújtotta ki felém az övét a sötétségből, már nem is tudtam. Ám annyi bizonyos volt, hogy egymás kezét fogtuk, és Nuala ujjaival lassan dörzsölgette a csuklóm bőrét, miközben én a kézfejét simogattam az ujjaimmal. S azt sem értettem, mindez mit jelent - hogy csak egyszerűen fogjuk egymás kezét, és az ember normális esetben ilyesmit művel egy pszichopata tündéri teremtéssel, vagy ez az érzés, amely végighullámzott a testemen, sokkal többet jelentett puszta figyelmeztetésnél, hogy egy természetfeletti jelenség közelében heverészek.

Ráadásul — folytatta Paul az eszmefuttatását — te is flúgos vagy, mégis hihetetlenül menő. Tudod? Telis-tele firkálod a kezed, és totál megszállott vagy. Ennek ellenére minden srác, aki csak ismer, olyan akar lenni, mint te. - Paul feje hangos koccanással a falnak ütődött az ágya mellett. - Reményt adsz a hozzám hasonló idiótáknak. Abban a pillanatban Nuala bőrömet cirógató ujjai jelentették nekem az egész világot. Csak arra vágytam, hogy magával húzzon az ágy alá, és eltűnjön velem együtt a sűrű sötétségben. Sikerült azonban kinyögnöm egy választ: - Te nem vagy idióta. Jaj, haver, neked gőzöd sincs róla. Kíváncsi vagy rá, milyen hibbant is vagyok valójában? Erről máskor soha nem beszélnék senkinek. De ez most jólesik. Nuala lehelete a bőrömet simogatta, és kétségem sem volt afelől, hogy az én bűzös, szalámi és zöldpaprika szagú leheletem is egyenesen az arcába vágott. De ha bánta, akkor sem mutatta. Szája sarkában ártatlan és csodálatosan szép félmosoly játszott, és meggyőződésem, hogy azon nyomban meggyilkolt volna, ha ennek tudatában van. Ezt hallgasd meg! Minden egyes éjjel éneklést hallok. Ujjaim hirtelen jéggé dermedtek. Nuala ujjai szintén. Mindketten mozdulatlanná merevedtünk, egymásnak tökéletes tükörképeiként. Minden éjszaka éneklő hangokat hallok, és olyan érzésem van, mintha csak álmodnék. Mintha egy álomba csöppentem volna, ahol az ember tudja, hogy más nyelven beszélnek hozzá, mégis tökéletesen ért minden szót. Érted, mire gondolok? Mindegy. Ez a dal úgyis csak egy lista. Egy névsor. - Paul elhallgatott, és én tisztán hallottam, ahogyan hangosan nyeli a kortyokat, egyiket a másik után, azután még egyet és még egyet. - És tudom, amikor a neveket -

hallom, hogy ez a holtak névsora. Egyszerűen csak tudom, mert utána mindig ezt ismétli: emlékezz ránk, zengik a holtak, nehogy mi emlékezzünk rád. Reszketni kezdtem. Addig észre sem vettem, hogy testem egy ideje már nyugodtan, borzongás nélkül hever Nuala mellett. Sikerült normális hangon megszólalnom. - Ki szerepel rajta? Én - felelte Paul. -Te? -Aha. Meg egy csomó ismeretlen név. És Sullivan. És te. És... Nem tudtam a nevét, mielőtt meg nem mondtad, de az a lány is rajta van a listán. Dee. Deirdre Monaghan, ugye? Haver, szerintem mind meghalunk. Méghozzá hamar. - Még több hangos kortyolás következett. — Most már őrültnek tartasz? Nuala keze ökölbe szorult a markomban. - Nem tartalak őrültnek. Már korábban szólnod kellett volna erről. Én hiszek neked. Tudom - válaszolta Paul. Erősen reszketni kezdtem. Tudom, hogy hiszel, mert valahányszor felhangzik az ének, te már rohansz is kifelé. De ha szólnék neked róla, és azt felelnéd, hogy te is hallod, akkor azzal valahogy valóságossá tennénk ezt a rémálmot. Érted, miről beszélek? Nuala kiengedte ökölbe szorított ujjait, és lassan megfordította velük a kezemet, amíg láthatóvá nem vált számomra a bőrömön sötétlő írás: a lista. A fenébe!- gondoltam magamban. Igen - suttogta Nuala halkan. Amikor idejöttem, azt reméltem, vége lesz ennek az őrültségnek - panaszolta Paul. Én is abban reménykedtem - feleltem.

Magára hagytam az ágyán szundikáló Pault, képzelt alkoholmámorának ködében, és visszavonultam a negyedik emeleti fürdőszobába. Pontosan tudtam, mekkora bolondság felhívni, hiszen semmi vigasztalást nem nyerhettem Dee hangjának hallatán. Paul döbbenetes bejelentése azonban a frászt hozta rám. Kizökkentett az egyensúlyomból. Az egy dolog, hogy én belekeveredtem valamiféle természetfölötti cselszövésbe. Az viszont már egészen más, hogy Dee nevét halljam a holtak névsorában, és belegondoljak, hogy talán ő is nyakig belecsöppent valami borzalmas dologba. Dee? Lehámoztam egy darabka zöld festéket a téglafalról. Az éjszaka olyan feketén szűrődött be a fejem melletti kicsi ablakon át, hogy az üvegen tisztán kirajzolódott a tükörképem, amint a mobiltelefont a fülemhez szorítom. — James? - Dee hangja meglepettnek tűnt. - Tényleg te vagy! Egy hosszú pillanatig nem bírtam megszólalni. Egy pillanatig túlságosan fájt a tudat, hogy valóban Dee van a vonal túlsó végén, a csók után arcomba vágott szavai a torkomat fojtogatták. Mondanom kellett valamit. - Aha. Vad és őrületesen izgalmas estétek van? Felcsendült egy éjszakai madár éneke, hangosan és tisztán, egészen közelről. Nem tudtam megállapítani, hogy közvetlenül az ablak előtt dalol-e, vagy a vonal túlsó oldaláról hallom. Dee lehalkította a hangját. - Éppen most készülünk lefeküdni. Ez a mi vad és őrületes változatunk az éjszakai életre.

Hú! Bestiák vagytok! - Ajkamba haraptam. Csak kérdezd meg! Dee, emlékszel még arra, amikor itt először egymásba futottunk? Emlékszel még, mi volt az első kérdésed? Biztosan azt gondolod, hogy elefántagyam van, és ilyen régmúlt dolgokra is emlékezem. Ó! Várj csak! Ó! Arra gondolsz... Igen, arra. Amikor megkérdezted, hogy én is láttam-e a tündéreket. - Azóta láttad Őket máskor is? Hosszú csend következett. Azután mégis válaszolt: — Micsoda? Nem. Természetesen nem. Miért, te talán igen? A bőrömön még mindig érződött Nuala nyári esőt és égő fa füstjét idéző illata. Felsóhajtottam. - Nem. Minden... veled minden rendben? Dee felnevetett, aranyosan, bizonytalanul. — Igen, hát persze. Vagyis... azon kívül, hogy teljesen össze vagyok zavarodva. Vagy nem? Nem tudom. Téged kérdeztelek. Akkor igen. Minden rendben. Kifejezéstelen volt a hangom. - Tündérek sehol. Csitt! Ugyan miért? Csak mert nem ólálkodnak többé a közelünkben, nem jelenti azt, hogy a tetőről akarom világgá kiabálni ezt a szót - figyelmeztetett Dee. - Minden rendben. Egy hosszú pillanatig egyetlen szót sem szóltam. Nem igazán tudtam, mire is számítottam. Legalább őszinteséget vártam tőle. Most vajon mi volt a következő lépés: szembesítsem a hazugságaival? Nagyot sóhajtottam, és nekitámasztottam a fejem az omladozó falnak. - Csak biztos akartam lenni benne. -

Kösz! — mondta. - Ez sokat jelent nekem. Tükörképemre pillantottam a túlsó falon függő régi, keskeny tükörben. A másik James homlokát ráncolva bámult vissza rám, az ocsmány forradás a fején éppen olyan sötétnek látszott, mint mogorván összevont szemöldöke. Most mennem kell - búcsúzott Dee. Jól van. -Jó éjt! Letettem a telefont. Meg sem kérdezte, én hogy vagyok. -

Rémisztő sokaság, érzéseim serege, Megszámlálni is lehetetlen volna. Mint megannyi teremtmény, kúszva és repülve Tépik testem apró darabokra. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) –

Éppen James álmát figyeltem, amikor megidéztek. Az utazás röpke pillanata közben csak az utolsó kép járt a fejemben: James, amint saját csataterén küzd, az alvás mezején, két karjával szorosan magához öleli a párnáját, bőrét közös alkotásunk jegyzetei borítják. A Ballada köré szövődtek álmai, teljesen önállóan. Semmiféle ihletet nem kapott tőlem. A főszereplőről álmodott, aki tulajdonképpen saját maga metaforája volt, egy egoista varázsló a hétköznapi emberekkel teli világban. S a helyszínt is megálmodta, amelyben a darabot elő lehetne adni: egy alacsony, lapos, borostyánnal befuttatott, sárga téglaépület jelent meg a gondolataiban. Eric is ott volt, gitáron játszott, és hogyishívják... Kerekfejű.... Paul az egyik szereplőt játszotta, eltúlzott gesztusokkal és döbbent arckifejezéssel. James mindent olyan élénken és életszerűen festett maga elé, egészen az épület pézsmaillatáig, hogy úgy éreztem, mintha ez egyszer én álmodtam volna.

S akkor... Bumm! ... hirtelen köddé váltam. Ropogós őszi falevelek susogó forgatagában öltöttem ismét testet, a levelek széle hidegen és élesen vágott a bőrömbe, az októberi éjszaka rezzenetlen volt, és dermesztő. Ejfekete fák között találtam magam, ám a közelben lágy fénnyel világítottak a kollégium homlokzati lámpái. Megcsapta orrom az égő kakukkfű keserű bűze, ám még így is beletelt egy kis időbe, mire rádöbbentem, hogy megidéztek. Ilyesmi bizony nem gyakran fordult elő velem. Senkinek sem volt rá szüksége, hogy engem előszólítson titkos rejtekemből. — Miféle teremtmény vagy te? — csattant fel egy hang, egészen közelről. Homlokom ráncolva, morcosán fordultam a hang és a jellegzetes szag irányába. Egy ember állt mellettem, halandó, öreg és csúnya. Legalább negyvenéves lehetett. Egyik kezében gyufát tartott, a vége még mindig füstölt, a másik kezében pedig egy kakukkfűgallyacska izzott. Egy röpke pillanatra nem találtam a szavakat, nem jutott eszembe az égvilágon semmi. Evek óta nem idézett meg ember. — Veszedelmes — feleltem neki. Felvont szemöldökkel mérte végig a ruházatomat. — Pedig embernek látszol — állapította meg, kissé megvetően, majd ledobta, és bőrcsizmájának sarkával alaposan a ropogós avarral borított földbe taposta a gyufát és a kakukkfüvet. Haragos tekintettel meredtem az ismeretlen nőre. Egy négylevelű lóhere lógott a nyakában, szárával egy vékony zsinórra erősítve - ezért volt hát képes látni a tündéreket. Hirtelen felismeréssel ébredtem rá, hogy már korábban is láttam az arcát, méghozzá a

gyakorlótermekhez vezető folyosón. A szipákolós nő. Visszavágtam: -Te is embernek látszol. Miért szólítottál ide? Nem kifejezetten rád volt szükségem. Tettem egy szívességet a királynőtöknek, és most szükségem volna némi segítségre. Nem éreztem rajta félelmet, ami meglehetősen bosszantott. Az emberekből rendszerint áradt a rettegés orrfacsaró bűze. Arról sem lett volna szabad tudniuk, hogy az égő kakukkfűvel magukhoz szólíthatnak minket, és hogy a négylevelű lóhere láthatóvá teszi a tündérnépet a szemük előtt. S ami a legfontosabb, egyáltalán nem volt rendjén, hogy egy ember csípőre tett kézzel álljon előttem, mintha csak azt kérdezné: És akkor mi van? Nem vagyok csodatévő dzsinn - mondtam mereven. A nő a fejét rázta. - Ha dzsinn volnál, már régen az autómban ülnék, úton a szállodám felé. Ehelyett azonban most kedélyes társalgást folytatunk arról, hogy ki és mi vagy valójában. Hajlandó volnál segíteni, avagy sem? Azt az utasítást kaptam, hogy nekem kell eltakarítanom a hulladékot a feladat teljesítése után. Akaratlanul is kíváncsi lettem. Eleanor emberektől kér szívességet, és bármiben állt is ez a szívesség, az eredmény takarítanivalót hagyott maga után? A hangomba azonban annyi érdektelen közönyt csempésztem, amennyit csak össze tudtam kaparni. - Jól van. Nekem mindegy. Mutasd! A nő beljebb vezetett az erdőbe, azután elővett egy kis zseblámpát a táskájából, és a földre irányította a fényét. Egy test hevert az avarban. Valahogy előre tudtam, hogy ott lesz. Természetesen számtalan holttestet láttam már életem során, de ez most egészen más volt. Ez egy tündér holtteste volt. Nem egy hozzám hasonlóan szépséges teremtésé — sőt, éppen ellenkezőleg. Apró volt, és összeaszott,

hófehér haja szalmaként terült el zöld ruhája fölött. Egyik lába kilógott a szoknya széle alól, ujjai között úszóhártya feszült. Ennek ellenére éppen olyan volt, akárcsak én, mert a bean sidhe közé tartozott - egy kísértő lélek. Magányos tündér volt, aki mellett nem állt ki soha senki, és az emberek között tengette életét, jajongással figyelmeztetve őket a közelgő halálra. S most ő maga feküdt itt holtan, virágok borították körülötte a földet, haláltusájának végső mementójaként. Még sohasem láttam halott kísértetet. Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, ki végzett vele, ám egy gyors pillantás a nő gondolataiba rögtön elárulta, hogy ő volt a gyilkos. A többi emberhez hasonlóan ez a nőszemély is hihetetlenül ostoba volt, könnyedén rátaláltam emlékei között, ahogyan a szellemasszony jajveszékelését követve becserkészte áldozatát. Ott láttam azt is, amint előhúz egy vasrudat a táskájából, azután... már csak a küzdelem következett. Eleanor egy embert bérelt fel arra, hogy egyikünket megölje? — Takarítsd el te magad! — vágtam a nő arcába. — Nem vagyok féreg. Cipője szögletes orrával megbökte a hártyás lábat, száját undorodva elhúzta. - Nem vagyok rá hajlandó. Nem tudnád egyszerűen csak - és közben tétován intett tökéletesre manikűrözött kezével elvarázsolni innen? — Fogalmam sincs. Még sosem kényszerültem rá, hogy megszabaduljak egy tündér hullájától. A nő riadtan összerezzent a tündér szó hallatán. — A másik tegnap nem ezt válaszolta. Csupán annyit mondott, hogy gondjaiba veszi, és mire visszanéztem, nyomtalanul eltűnt. Gyanakvás férkőzött a hangomba. - Mi tűnt el? — Egy bauchan. Annak a másiknak nem jelentett gondot, hogy megszabaduljon tőle. Egyszerűen csak... ennyit csinált. - Újra bemutatta

az idétlen legyintést. Szívesen űztem volna valamilyen csúfos tréfát belőle, már csak az ostobasága miatt is, de ha a nő Eleanor védelme alatt áll, keményen meg kellett volna fizetnem a mulatságért. Egy bauchan. Ismét egy másik magányos, az emberekkel való kapcsolatáról közismert tündér. Lassan iszonyú rémület lett úrrá rajtam. Az egy dolog volt, hogy tizenhat évente egyszer máglyán kellett végeznem - miután hamuvá égtem, mindig vissza is tértem. Abban viszont már erősen kételkedtem, hogy akkor is sikerülne ez a mutatvány, ha történetesen egy vasrudat döfnének keresztül a nyakamon. Nem segíthetek. Idézz meg valaki mást! — Mielőtt akár egy szót is szólhatott volna, sietve kereket oldottam, félig láthatatlanul, megkapaszkodva a kollégiumból áradó emberi gondolatok áramlatába. A pokolba! - hallottam még utoljára a nő hangját, miközben távozásom nyomán száraz levelek örvénylő forgataga ölelte körül. S azzal köddé váltam.

A kollégium épületének meleg, sodródó sötétjében kerestem menekvést, és letelepedtem James ágyának végébe. A szoba másik felében Kerekfejű halkan hortyogott. Igazság szerint messzebb kellett volna mennem, nehogy ismét én legyek a legközelebbi tündér, ha annak a gyilkos nőszemélynek esetleg újra kedve támad a tündéridézéshez. De nem akartam egyedül maradni. Maga a tény, hogy tudatában voltam ennek az érzésnek, jobban megrémített, mint önmagában az, hogy nem akartam egyedül lenni. Láthatatlanul közelebb húzódtam Jameshez. Nem öleltem át azonban a vállát, és nem is simogattam a haját, mint amikor álmot

akartam bocsátani rá. Inkább odafészkeltem magam a mellkasára, mintha valódi emberlány volnék, akit James szívéből szeret. Mintha én volnék Dee, aki meg sem érdemelte őt, darabokra tört, egoista seggfejsége ellenére sem. James megborzongott. Teste még álmában is figyelmeztette a jelenlétemre. Ostoba módon ettől megint csak sírhatnékom támadt. De nem fakadtam könnyekre, inkább látható testet öltöttem, mert Jamest olyankor kevésbé rázta tőlem a hideg. A lepedője átható bűzt árasztott, mintha ki sem mosta volna érkezése óta. Neki magának azonban kellemes illata volt. Erőteljes és valódi. Dudájának bőrtömlőjére emlékeztetett. Összegömbölyödtem testének rejtett ívében, lehunytam a szemem, ám ekkor azonnal a kísértetasszony holttestének képe villant fel előttem. Azután egy vörös bundás bauchant láttam, amint ármányos mosollyal az arcán egy emberre leselkedik a fák közül. Majd a következő pillanatban az avaron fekve mosolygott kimeredt szemmel az égre. Hosszú betonvas állt ki a nyakából. Mögöttem James az alvás fogságában éppen egy rémálommal küzdött. Az erdőn vágott keresztül, a száraz falevelek hangosan zörögtek a léptei alatt. Két meztelen karját sötét hangjegyek és betűk borították, egészen pólója rövid ujjának széléig. Tetőtől talpig libabőrös volt, és a kották furcsán eltorzultak a bőrén. Az erdő elhagyatott volt, de James valakit mégis keresett. Az erdőt átjárta az égő kakukkfű és a falevelek, az idéző varázslatok és a Halloween napi máglyák ocsmány bűze. — Ó! - mondta James az álomban. Egy kurta kis hang volt csupán, nem is szó. Egyszer csak lekuporodott az avarban, és összefirkált két kezébe temette az arcát, válla gyászosan lecsüggedt. Fekete pont volt a halott falevelek őszi tengerében. Mellette ott feküdt a

holttestem. James válla fölött jól láttam az arcomból kitüremkedő vasbotot és az örökkévalóságba meredő tekintetemet. Az igazi James megrázkódott - vadul, egész testében reszketett, és csak az keringett a fejemben: James a jövőbe lát. Mi van, ha most épp az én jövömről álmodik? Megfordultam, és egyenesen alvó arcába bámultam, amely alig látszott a szoba sötétjében. Véget akartam vetni az álmának. Egészen közel feküdtünk egymáshoz, meleg lehelete az ajkamat simogatta. Ilyen közelről alaposan szemügyre vehettem a csúnya forradást a füle fölött. Most láttam csak, mekkora lehetett a seb, mielőtt öszszefoltozták a fejét. Csodálkoztam, hogy nem esett ki rajta az agya. Bosszúsan ráncoltam a homlokom. Tisztában voltam vele, hogy szüksége van az alvásra, hiszen múlt éjszaka szinte le sem hunyta a szemét, most mégis azt akartam, hogy felébredjen. A karjába csíptem. James nem rándult meg, nem riadt fel, még csak nem is habozott. Egyszerűen csak kinyitotta a szemét, és egyenesen az enyémbe nézett, közvetlen közelről. Amikor megszólalt, alig hallottam a hangját; a szavak csupán azért kellettek, hogy úgy tehessünk, mintha szükségem volna rájuk. - Nem haltál meg. - Gondolatai még ködösek voltak, lassúak és álomittasak. Megráztam a fejem, és a lepedő közben halkan susogott a fülem alatt. - Még nem. James szája újra megmozdult, ám inkább csak lehelet tört elő belőle szavak helyett. - Mit akarsz? Ez nem ugyanaz a kérdés volt, mint amelyet korábban szegezett nekem. Korábban úgy értette, hogy mit akarok tőle. Ma éjjel azonban más járt a fejében.

Kihúztam a karját a párnája alól, bőre megfeszült a hidegtől, amikor ujjaim a csuklója köré kulcsolódtak. James békésen tűrte, amíg karját a vállam köré fontam, olyan módon, hogy a csuklóját szorító vaspánt közben az én karomnak nyomódjon. Az érintésre kissé zsongani kezdett a fejem, ám a többi tündérrel ellentétben nekem nem ártott a vas közelsége. Ráadásul kellő védelmet nyújtott nekem az idéző varázslatok ellen. James fejében megfogalmazódott a kérdés: miért? Hangosan mégsem mondott semmit. Magamhoz szorítottam a csuklóját, teljes erőmből, hogy a vas közvetlenül érintkezhessen a bőrömmel. - Azért, hogy ha valaki meg találna idézni egy tündért, nehogy én legyek az áldozat. James továbbra sem szólalt meg, csak kissé oldalra fordult, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen. - Ne ölj meg! - suttogta. - Most aludni szeretnék. Úgy is tett. S miközben bőrömön éreztem vas karkötőjének tűzforró érintését, én magam is mély álomba merültem. Nem is tudtam, hogy képes vagyok aludni.

-James? Jó érzés volt a párnámba temetni az arcomat. A telefont a fülemhez szorítottam anélkül, hogy megmozdítottam volna a fejem. - Mmmm. Igen. Mi van? James, te vagy az? A hátamra fordultam, és a sápadt reggeli fénybe bámultam, amely csíkokat festett a mennyezetre. Megigazítottam kezemben a telefont, nehogy véletlenül megszakítsam a hívást. - Anya, miért van az, hogy valahányszor felhívsz a telefonomon, azt kérdezed: tényleg én vagyok-e? Talán csak nekem nem árulod el, de több száz téves hívást intézel naponta, amikor majdnem az én számomat hívod, csak sikerül félreütnöd, és egymás után kapják fel a telefont a srácok, akik majdnem én vagyok, csak mégsem? Sosem hangzik ugyanúgy a hangod a telefonban - válaszolta anyám. - Most is elmosódott és érthetetlen. Másnapos vág}'-? Mélyet sóhajtottam. Paul ágyára pillantottam; a srác még mindig teljes kómában feküdt. Nyála a párnájára csordult, karja lelógott, egészen úgy festett, mintha egy repülőgépből pottyantották volna az ágyára. Mélységes irigységet éreztem. - Anya! Ugye tudod, hogy hétvége van? És hogy még nincs tíz óra? Sőt, még kilenc sincs.

Sajnálom, hogy ilyen korán felcsörgettelek - mondta. Nem igaz. Valóban. Nem sajnálom. Ma meglátogatlak, és fel akartalak ébreszteni, hogy gyere ki elém az autóbusz-állomásra. Villámgyorsan felültem, azután kis híján kiugrottam az ágyból. Mi a francos nyavalya? — Nuala ült az ágyam végében, térdét áliáig lelhúzta, két karját lába köré fonta. Meg sem éreztem a jelenlétét. Veszedelmes, tűnődő és észvesztőén vonzó látványt nyújtott. Ugye az imént nem káromkodtál? Hang nélkül formáltam Nualának a szavakat: mi a fene? Csak vállvonogatás volt a válasz. Folytattam anyámmal a csevegést. - De igen. Csakis a te bosszantásodra mondtam. Talán fontosabb terveid voltak mára, mint hogy drága anyáddal találkozz, akinek rettenetesen hiányzol? Nem. Csak valami megcsípett. Örülni fogok, hogy láthatlak. Mint mindig. Valóságos eksztázisba estem a hírre, hogy jössz. Mintha eloszlottak volna a felhők életem borús egén, és kezemet kinyújtva arra eszmélnék, hogy eső helyett eper ízű gumicukor hullik a magasból. A kedvenced - jegyezte meg anyám. - A buszom menetrend szerint negyed tizenegykor érkezik. Addigra sikerül kiérned? Dee is jöjjön! Az édesanyja neki is küldött néhány holmit. Lehet, hogy épp jobb dolga is akad. Tudod, az emberek hétvégén nagyon elfoglaltak. Alszanak, meg ilyesmi. — Óvatos pillantást vetettem Nualára; különlegesen gonoszkodó kifejezés ült az arcán. Benyúlt a takaró alá, és megfogta a nagyujjam. Forgatni kezdte az ujjai között, mintha le akarta volna csavarozni a lábamról. Pokolian fájt és csiklandozott egyszerre. Rúgtam egyet, hogy megszabaduljak a kínzástól, és magam alá húztam a lábam, minél távolabb Nualától. -

Hangtalanul súgtam neki: gonosz bestia. Láthatóan hízelgésnek vette, hogy ezt észrevettem. Aki Terry Monaghan génjeit hordozza, képtelen reggel sokáig aludni, még hétvégén is. Ha szegény Dee túlságosan el van foglalva, az csakis azért fordulhat elő, mert éppen egy hidat tervez vagy a világhatalom átvételén kénytelen ügyködni. Most leteszlek, mert még be akarom fejezni ezt a regényt, mielőtt megérkezünk. Menj és öltözz fel! Meghívlak titeket ebédelni. Nagyszerű. Csodás. Elbűvölő. Most akkor kikászálódom a jó, meleg ágyikómból. Légy jó! Hamarosan találkozunk. Szeretném azt mondani, hogy akkor szépen megcsörgettem Dee telefonját, ő felvette, azután együtt mentünk anyám elé az állomásra, és minden rózsásan helyreállt közöttünk, de a való világban - ahol Jamest mindenki átverte, akinek volt hozzá tehetsége - ez nem így történt. Nem telefonáltam. Még annyit sem tettem, amit a filmekben szokás, hogy az ember gyorsan beüti a számot, majd rögtön utána le is csapja a telefont, mielőtt a másiknak alkalma nyílna felvenni. Anyámmal folytatott beszélgetésem után inkább a telefonom nyomott mintás hátulját bámultam, amíg meg nem állapítottam, hogy nem értelmetlen marketing firkálmány csupán a különös mintázat, hanem sátáni jelkép, amely a jobb vételt volt hivatva elősegíteni. Az ágyam melletti éjjeliszekrényen hevert egy toll, és gyorsan felírtam vele a kezemre: 10:15. A szavak nagy részét tegnap este lemosta bőrömről a zuhany; a félkész szavak látványától émelyegni kezdett a gyomrom. Befejeztem a még menthető szavakat, és a nyálam segítségével dörzsöltem le azokat a kibetűzhetetlen foltokat, amelyek túlságosan elmosódtak. Mire ismét az ágy végébe pillantottam, Nualának már csak hűlt helyét találtam. Tipikus. Amikor szükségem lett volna rá, rögtön elillant.

Többször is kinyitottam és becsuktam a telefonomat, kattintgatva a fedelet, megpróbáltam újraindítani az agyműködésemet. Nem mintha gyötört volna a lelkiismeret, amiért nem csörgettem meg Dee számát. Amúgy sem vette volna fel a telefont, ha meglátja a nevemet a kijelzőn. Mégis gyötrő fájdalmat éreztem a gyomrom tájékán, vagy a fejemben, mintha éhes lettem volna, bár egyáltalán nem voltam az. Ébredj fel, Paul! - Lerúgtam magamról a takarómat; puha halomba gyűrődött össze ott, ahol nemrég még Nuala üldögélt. Száraz falevelek hullottak élettelenül a földre. - Anyámmal fogunk ebédelni.

Anyám egyszerűen képtelen a pontosságra. Ez a képességhiány nem, létezésének eme elengedhetetlen eleme - olyan ellenállhatatlan erővel hatja át egész lényét, hogy még a busza is késve érkezett. Nem bírt időben érkezni. Ezért hát Paul és én egy pádon üldögéltünk egymás mellett a buszpályaudvar előtt, az őszi nap sugara egyenesen ránk tűzött, immár azonban minden erőt nélkülözött. Felfoghatatlan számomra, hogy vagy képes írni a bőrödre. Paul egy tollal küszködött éppen, igyekezett rávenni a makacs íróeszközt, hogy betűket varázsoljon a kezére. Hétköznapi golyóstoll volt, amelynek meg kellett nyomni a végén egy gombot, hogy kijöjjön a hegye. Paul folyamatosan nyomkodta, újra meg újra, azután meg is rázta, mintha attól jobban írna a szerencsétlen. Egész seregnyi apró pontot firkált a kézfejére, de még egyetlen betűt sem sikerült leírnia. — Mintha az ábécét próbálnám papírra vetni egy hot doggal.

Autók robogtak el mellettünk, a busz azonban még mindig váratott magára. Kinyújtottam kezemet a tollért anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is levettem volna a szememet az útról. - Felvilágosítalak. Készülj fel rá, hogy el foglak kápráztatni! Átadta nekem a tollat, és a kézfejemre mutatott. - írd oda azt, hogy Manlove! Közvetlenül a bőröm fölött tartottam a tollat. - Nahát, Paul! Sejtelmem sem volt, hogy te így érzel irántam. Tisztában vagyok vele, milyen elbűvölő a személyiségem, de azért... Paul arcán olyan széles vigyor terült el, hogy még a szemem sarkából is láttam. - Dehogy, haver! Járt nálunk egy, tudod, minek hívják. Vendég muzsikus. Egy nálunk vendégeskedő oboaoktató. Mindegy. Ezen a héten érkezett. Kitalálod, mi volt a neve? Amanda Manlove. Elismerő hangot hallattam. - Nem lehet igaz! — Igen, haver. Pont ezt mondtam én is! Ügy értem, komolyan. Ezzel a névvel kellett a csajnak végigszenvednie az általános iskolát. A szülei biztosan gyűlölték szerencsétlent. A máglya szót firkantottam a kezemre. Paul torkából fuldokló hörgés tört elő. - Ne-em! Ezt hogy csináltad? Hogy bírtad rá a tollat az írásra? Nem is hagyott pontocskákat a bőrödön. Rendesen írt. Ki kell feszíteni alatta a bőrt, zsenikém — világosítottam fel Pault, és be is mutattam a műveletet. Leírtam a nevem, és be is karikáztam. Visszavette a kezemből a tollat, és erősen kifeszítette a bőrét. O is a máglya szót firkantotta a kezére. - Miért pont „máglya”? Fogalmam sem volt róla. - Be akarok tenni egy máglyás jelenetet a Ballada egyik felvonásába - hazudtam.

Műtüzet kellene akkor varázsolnunk a színpadra. Az vagy nagyon bonyolult, vagy nagyon elcsépelt volna. Kivéve persze az alkoholos tüzet. Az alkohol nem láthatatlan lánggal ég? - Paul tekintete a hátam mögé meredt. - Hé, váratlan berepülés. A csaj az a régi sulidból. Megdermedtem. Nem fordultam meg, hogy igazoljam a megállapítását. - Paul, jobban teszed, ha most nem hülyéskedsz velem. Szerinted észrevett? Paul immár a fejem fölé emelte a tekintetét. - Hát, igen. Minden jel arra vall, hogy nagyon is észrevett. Szia! - szólalt meg tétován Dee, közvetlenül a vállam mögött. Már a hangja is újra felidézte bennem a fájdalmas szavakat: „Luke jutott az eszembe. Miközben te csókoltál engem.” Sötét pillantást vetettem Paulra, amellyel azt üzentem, kösz a figyelmeztetést, majd felálltam, és Dee szemébe néztem. Zsebre vágtam a kezem, és nem szóltam egy szót sem. Szia, Paul! - üdvözölte Dee a szobatársamat is, akit láthatóan furdalt a lelkiismeret. - Nem bánod, ha váltok néhány szót Jamesszel? Anyámat várom — közöltem. A gyomrom görcsbe rándult; képtelen voltam gondolkodni. Iszonyú fájdalom hasított belém, ha csak Dee arcára néztem. -Tudom. - Dee az út felé pillantott. - Anya mondta, hogy küldött vele néhány dolgot nekem is. Felhívott. Az én anyám, nem a tiéd. Állítólag a 64-es úton nagy a forgalom, ezért biztosan nem érkezik meg egyhamar. A te anyád, nem az enyém. - Kényelmetlenül feszengett, a vállát vonogatva, majd gyorsan hozzátette: - A templomi járattal jöttem be a városba, és gondoltam, figyelmeztetlek, hogy késni fog. Ha netán máris itt várnál. - Minden vonása, minden szava, a hangja kínos félszegségről, békiilékeny alázatról, nyomorult érzésekről árulkodott. -

Paul tapintatosan felajánlotta: - Én majd itt várok. Kösz, bajtárs! - Csupán parányi gúny keveredett a hangomba. Paul átnyújthatja hamvaimat anyámnak, miután Dee porrá égette önértékelésem maradék morzsáit is. Egy röpke pillanatra eltöprengtem, hogy vajon mondhatnék-e nemet. - Jól van, menjünk! Paul utoljára még vágott egy bánatos arcot, mielőtt elindultam Dee nyomában. Némán sétáltunk, miközben lassan magunk mögött hagytuk a pályaudvart, és még akkor sem szóltunk egymáshoz, amikor nekivágtunk az emelkedőnek Gallon belvárosa felé. Egy utcányira megpillantottam az Evans-Brown zeneműboltot. Kíváncsi lettem, vajon ott van-e még Bili, a dudatanár, vagy talán ő is nyomtalanul eltűnt, amikor nem mentem hozzá többé, mint Nuala. Séta közben benéztem az elhagyatott üzletek üres kirakataiba, figyeltem, amint tükörképünk megnő, majd ismét összehúzódik a sötét üvegtáblákon. Dee összefonta maga előtt a karját, és az ajkát harapdálta. Én a zsebembe süllyesztett kézzel, vállamat lecsüggesztve, megközelíthetetlen szigetként baktattam mellette. Borzalmasan érzem magam — törte meg végül Dee a csendet. Igazságtalan kijelentésnek hangzott. Önzőnek. Dee is bizonyára ugyanezt érezte, mert rögtön hozzátette: - Azért, amit veled műveltem. Én csak... minden éjjel, sírnom kell, amikor belegondolok, hogy mindent tönkretettem kettőnk között. Nem válaszoltam. Elhaladtunk egy üzlet mellett, amely férfiruhákat reklámozott, és a kirakatában egy csomó kalapos próbababafej sorakozott egymás mellett. A tükörképem egy pillanatra belebújt egy keménykalapba. Mintha... nem is értem az okát... Úgy értem, annyira sajnálom. Nem akarom, hogy ezzel mindennek vége legyen köztünk. Tudom jól, hogy hibáztam. Csak egyszerűen össze vagyok törve.

Valami nem stimmel velem, és tudom nagyon jól, mekkora hibát követtem el. - Még nem sírt, de enyhén megbicsaklott a hangja, amikor arról beszélt, mennyire össze van törve. A repedéseket tanulmányoztam a járdán. Hangyák meneteltek rajtuk keresztül egyenes sorokban. Ez nem azt jelentette, hogy eső közeleg? Mintha derengett volna az emlékeim közt, hogy anyám egyszer azt mesélte nekem, hogy a hangyák azért masíroznak egyenes vonalban, mert szagnyomokat hagynak maguk után, hogy később hazataláljanak. Dee megragadta a kezem, és hirtelen megtorpant, engem is megállítva maga mellett. - James, kérlek, mondj valamit! Kérlek! Ez most... nagyon nehéz volt. Könyörgöm, csak mondj már valamit! Szavak egész sokasága tolongott a fejemben, amelyeket nem lehetett kimondani. Szigorú és határozott vonások, betűk százai, olyan szavakat alkottak a gondolataimban, amelyeket le kellett volna írni. Szóval, itt álltam én a járda kellős közepén, Dee úgy szorongatta a kezemet, hogy az már fájt, és közben rám nézett túlságosan ragyogó szemével, a könnyeivel viaskodva, és az én fejem tele volt szavakkal, mégsem bírtam kinyögni egyetlenegyet sem. Mégis kénytelen voltam. Amikor végül sikerült megszólalnom, magam is meglepődtem, milyen higgadt a hangom, és milyen öszszefüggőek a mondataim. Mintha egy mindentudó, pártatlan narrátor költözött volna a testembe, és most hivatalos biztonsági bejelentést tenne a nyilvánosságnak. - Nem tudom, mit mondhatnék, Dee. Nem tudom, mit akarsz még tőlem. S akkor hirtelen rám törtek a gondolatok, és már tudtam, mit kellene mondanom neki. A szavak szinte szétrobbantak a vágytól a fejemben, hogy hangosan is megformáljam őket: de fájdalmat okozol nekem. Pokolian gyötrődöm. Ahogy itt állunk, és te a kezemet fogod, majdnem belehalok. Kihasználsz? Hogy teheted? Hát ennél többet

nem is jelentek neked? Csupán egy átkozott helyettes vagyok az életedben. Eltaláltam? De nem ejtettem ki őket a számon. Dee mégis úgy bámult rám, mintha megtettem volna. Szeme egészen tágra nyílt, és alaposan vissza kellett gondolnom, hogy valóban nem szóltam-e egy szót sem. Elfordította a fejét, az üres járdát nézte. Majd a lábára pillantott, mintha a Doc Martens látványa bátorságot öntene a leikébe. - El akartam mondani neked. Hogy mennyire kedveltem. Luke Diliont. Kedvelted - visszhangoztam, és egyszerre meghallottam saját hangomban a tompa hitetlenkedést, de nem is próbáltam változtatni rajta. Jól van. Szerettem. Nem bírtam bevallani neked. Bűntudatom volt. Bár mi ketten csak barátok voltunk. - Dee egy pillanatra habozott, de én nem siettem a segítségére. És iszonyatosan nehéz volt, amióta... amióta elment. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy sosem látom többé, és azt is tudom, hogy túl kell jutnom végre rajta, és most úgy érzem magam, mintha kifelé másznék egy sötét veremből, és megkapaszkodtam volna a legközelebbi dologban, amit csak találtam, és ez te voltál. És ezzel rettenetes hibát követtem el. Felemelte rám a pillantását, és most végre könnyeket láttam a szemében. Pontosan tudtam, hogy meg fogom tenni, bármit is kérjen tőlem, mint mindig. — Kérlek, James! Teljesen összezavarodott a fejem. Te vagy a legjobb barátom. Nem veszíthetlek el téged is. Nem hiszem, hogy képes vagyok rá - válaszoltam. - Mármint erre. Jó érzés volt kimondani az igazságot. Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, amíg felfogta szavaim értelmét. Azután arca elé kapta a kezét, és félig hátat fordított nekem.

Sírva fakadt, tehetetlenül és gátlások nélkül, mint amikor az ember már annyira elkeseredik, hogy fikarcnyit sem érdekli, ki lesz tanúja záporozó könnyeinek. Nem bírtam nézni. Megfogtam a vállát, és magamhoz húztam egy ölelésre. Hajának ismerős, finom illata időgépezetként röpített vissza a megszámlálhatatlan ölelés emlékei közé, amelyek mind barátságunk hosszú évei alatt születtek, Luke felbukkanása előtt, amikor még csak egyedül rám volt szüksége. Homlokomat a vállán nyugtattam, és a kirakat üvegére kirajzolódó, ölelkező tükörképünket bámultam. Most ne rá gondolj, könyörgöm! Nem rá gondolok - súgta Dee, és a vállamba rejtette az arcát, könnyeivel áztatva a pólómat. Nem igazán tudtam, hogy most én segítek kimászni a veremből, vagy ő ránt engem magával a mélybe. Tudom, hogy őrült vagyok - hallatszott halk hangja a pólómból. - Csak kérlek, tarts ki mellettem, James! Rendben? Amíg el nem telik egy kis idő, tudod, a múlt nyár óta. És talán... talán újra megpróbálhatjuk. És ezúttal minden a helyén lesz. Semmi zűrzavaros bolondság. Fogalmam sem volt, pontosan mire gondolt. Megpróbálhatunk újra barátok lenni, megpróbálhatunk csókolózni, vagy megpróbálhatunk lélegzethez jutni, ám abban a pillanatban mindezt beárnyékolta az a hihetetlen erőfeszítésem, hogy hinni próbáljak neki. Hajára tapasztottam a kezem, magamhoz ölelve a fejét, és eltöltötte lelkem a bizonyosság, hogy újra fájdalmat fog okozni nekem, és nincs elég erőm, hogy eltaszítsam magamtól, mielőtt még megtehetné.

Mi ez az érzés, mely torkomat szorítja? Mézédes íz, darázsfullánk, Gyengéd figyelem, mely látnom adja Kezed vonalát s még sok mást, Mi nem is számít. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) –

Amikor visszagondolok arra a bizonyos délutánra, számos lehetőség eszembe jut, hogyan akadályozhattam volna meg, hogy Eleanor felfedezze James iránti érzéseimet. Magam elé képzelem, miként kerülhettem volna el, hogy egyáltalán észrevegyen. Vagy, ha már én magam nem tudtam elrejtőzni, bizonyára megtalálhattam volna a módját annak, hogyan rejtsem el előle a kapcsolatunkat. James a buszpályaudvaron várakozott Kerekfejű társaságában. Dinka Dee már visszatért az iskolába. James lelkének megnyomorítása kétségtelenül túlságosan kimerítette szegényt, és most szüksége volt némi szépítő pihenésre. Kerekfejű ismert néhány varázslótrükköt - a jelek szerint rejtett mélységei voltak a srácnak —, és éppen iratkapcsokat tüntetett el, majd varázsolt elő ismét a kezében. Számomra nem volt nehéz felfedezni a bűvészmutatványt, amellyel

elérte a kívánt eredményt, de el kellett ismernem, hogy nem végzett pancsermunkát. Természetes, lezser nemtörődömséggel adta elő mutatványait, mintha csak tudtul akarta volna adni a világnak: igenis létezik varázslat a földön. James pedig gúnyos mosolyával szemlélte barátja igyekezetét, és ez a mosoly kezdett lassan a szívemhez nőni. Mosolygott, mert pontosan tudta, hogy igenis létezik varázslat, és azzal is tisztában volt, hogy amit Kerekfejű mutogat neki, az nem volt varázslat, mégis be t udta csapni, és James élvezte ezt a különös ellentmondást. Tisztes távolban üldögéltem tőlük a fűben, éppen elég messze Jamestől ahhoz, hogy ne érezze meg a jelenlétemet, de elég közel ahhoz, hogy tisztán hallhassam a beszélgetésüket. James lelkében szokás szerint lángolt a tűz, aranyló ragyogással, és hónapok óta most először tört rám az éhség. Abban a pillanatban ébredtem rá, hogy ha nem kötök senkivel alkut Halloween előtt, az valószínűleg nagyon fájdalmas lesz a számomra. Ugyanakkor arra is rádöbbentem, hogy nem akarom többé egyetlen évétől sem megfosztani Jamest, még akkor sem, ha történetesen igent mondana az ajánlatomra. Úgy éreztem magam, mintha lebegnék. Már nem tudtam, ki vagyok valójában. - A buszodra vársz? Nem ismertem fel a sima, mohazöld cipőt, amely megállt előttem, Eleanor hangját azonban bárhol felismertem volna. Felemeltem ültömben a fejem, és megpillantottam Eleanor névtelen, halandó kegyencét az oldalán. Kissé előrehajolt, és kinyújtotta a kezét, mintha fel akart volna segíteni a földről, ám Eleanor ujjainak csettintésére nyomban visszahúzta.

— Ccc. Nem bölcs ötlet, szerelmem. A leányzót éhség gyötri, te pedig, tudod jól, ínycsiklandó falat vagy. - Eleanor lenézett rám, és inkább ő maga nyújtotta felém a kezét. Minden egyes ujján gyűrű csillogott, némelyiküket hosszú aranyláncok kötötték össze egymással, amelyek hurkokban lógtak a tenyerébe. Ülve maradtam. Eleanor homlokát ráncolva pillantott rám, arca gyengéd és gyötrő szánalmat tükrözött. - Hát nem állsz fel a királynőd előtt, drágám? Vagy talán túlságosan gyengének érzed magad? Felemeltem rá a tekintetem, hangom ingerülten csattant, de meg sem próbáltam leplezni bosszúságomat. - Miért? Talán engem is meggyilkoltatsz, ha nem teszem? Eleanor meglepetten elhúzta sápadt ajkát. - O, szóval te vagy az, aki nem volt hajlandó segítséget nyújtani múlt éjszaka. Megmondtam neked, hogy akad néhány elintézendő ügyünk errefelé, amihez nincs szükségünk kíváncsiskodó bajkeverőkre. Kegyence engem figyelt. Arckifejezése egészen tisztán és nyilvánvalóan üzente: állj fel! Még mindig nagyon nehezen olvastam a gondolataiban, de annyit világosan ki tudtam venni, hogy a közelmúltban szemtanúja volt a halálnak, és nem kívánta magának ismét ezt a kiváltságot. Felálltam. — Én nem ártom magam az ügyeidbe. - Legalábbis tudtommal nem. Vagy talán észre sem vettem. Lopva Jamesre pillantottam, mire Eleanor is arra fordította a tekintetét. Az állomás mellett egy asszony közeledett felé, karját már messziről ölelésre tárta. James arcán őszinte öröm ragyogott fel. Korábban még sohasem láttam boldognak. Eleanor váratlanul hangos nevetésben tört ki, teli torokból kacagott. A távolban még az emberek is beleborzongtak, majd körülnéztek, és megjegyzéseket tettek a viharra, amely állítólag csak később

várható. Eleanor megtörölgette a szemét - mintha tudna sírni és a fejét csóválta, arcán hitetlenkedő mosollyal. — O, kicsi leanan sidhe, hát az ott a legújabb áldozatod? Nem volt ínyemre a nevetése, és az sem tetszett, ahogyan Jamesre nézett. Milyen különös, ám mégis rendkívül találó választás. Néhány hónapja kis híján megöltem, és csak a daoine sidhe hozta vissza az életbe a Látó kérésére. Most pedig te fogsz végezni vele. Elbűvölően szabályos körforgást érzek a dologban, te nem így látod? Nem válaszoltam. Csupán keresztbe fontam magam előtt a karom, és figyeltem a büszkén mosolygó Jamest, miközben anyja éppen Holdvilágképűt ölelgette. Mintha ő maga találta volna fel az ölelkezést és az anyját egyaránt. Ó! — Eleanor szépséges szája elé kapta a kezét. Kegyencéhez hajolt, öröme szinte elviselhetetlen volt. - 0! Látod ezt, kedvesem? - A halandó egyetértő mormogással felelt. — Hát ezért reszketsz a vágytól, kicsi szajha? Mert megtartóztatod magad? A nagy fenét reszkettem. Nem volt semmi bajom. Hiszen nem telt még el olyan hosszú idő Steven óta. - Nem tartozik rád. De még mennyire rám tartozik. Minden alattvalóm sorsát a szívemen viselem, és borzalmas belegondolnom, hogy bármiben is szűkölködsz. Valóban? - mosolyogtam nem kevés gúnnyal. Csak kérned kell - mondta Eleanor. James felé fordult, tekintete a távolba révedt, mintha emlékei között járt volna. - Mi a gond? Nem hajlandó alkut kötni veled? Ha akarod, simulékonyabbá tehetem. Első alkalommal igencsak könnyű volt megtörni. Láttam a megtört, életéért küzdő James képét Eleanor gondolatai között, méghozzá olyan kristálytisztán, hogy kétségem sem férhetett

hozzá: nekem szánta az emléket. Vad elszántsággal vágtam vissza: Nem áll szándékomban alkut kötni vele. És az alkuim csakis rám tartoznak. Neked is vannak ügyeid, hát nekem is. Én nem ártom magam a te dolgodba, te se ártsd magad az enyémbe. Túlságosan messzire mentem, de James halállal viaskodó látványa mély sebet szakított fel bennem. Elfordítottam a fejem, várva Eleanor haragjának viharát. Ő azonban csak a vállamra tette a kezét, és a fejét csóválta, hangosan csettintve a nyelvével. - Takarékoskodj az erőddel! Ha alku nélkül ki akarsz tartani a halottak napjáig, minden cseppjére szükséged lesz. Felnéztem az arcára. Mosolygott. Rettenetes volt ez a mosoly, elárulta nekem, hogy pontosan tudja, miként érzek James iránt, és rendkívül érdekesnek találja. Eleanor, a többi udvari tündérnéphez hasonlóan, szerette összezúzni az útjába sodródó érdekes dolgokat, különösen azokat, amelyeket korábban már sikerült összezúznia. Lesöpörtem vállamról a kezét, és amikor megfordultam, hogy szembenézzek vele, már nyomát sem találtam.

A jó öreg Tövishamu Intézetben a legtöbb órámon körülbelül tizennyolcán üldögéltünk együtt. A tanár a terem elejében foglalt helyet, mi többiek pedig, a hosszú hetek során, kényelmesen elfoglaltuk helyeinket a ránk leginkább jellemző személyiségtípusok szerint. Első sor: stréberek és kiválóságok, akárcsak jómagam. Második sor: a stréberek és kiválóságok baráti köre. Harmadik sor: akik nem számítottak sem strébernek, sem pancsernek (utóbbiak az utolsó sorban ültek). A harmadik sor lakói egyáltalán nem érdekeltek engem. Sem másokat. Túl jók voltak a rosszasághoz, a jósághoz pedig túl rosszak. Hátsó sor: mint korábban már említettem, pancserok, bajkeverők, és azok a flegmatikus egyének, akik rá se bagóztak erre az életnek nevezett majomparádéra. Érdekes volt, hogy valójában mind az első, mind az utolsó sorban megtaláltam a helyem. Pedig ez nem igazán tűnt lehetségesnek. Általában békés és otthonos osztályszerkezetünk azonban ma reggel egy csapásra szétrobbant, amikor Sullivan óráját összevonták Linnet drámairodalom-órájával, kétségtelenül valamiféle becstelen oknál fogva, amelyre csak a későbbiekben derül majd fény. Elfoglaltunk tehát egy tágasabb, napsütötte tantermet a folyosó végén, amelybe mindannyian befértünk, és hirtelen azon kaptuk

magunkat, hogy újra meg kell küzdenünk korábban elfoglalt ülésrendünkért, illetve személyiségtípus szerinti besorolásunkért. Ekképpen történt, hogy Paul és én az utolsó sorban találtuk magunkat, ahová alighanem eredetileg is tartoztam, és ahová valószínűleg Paul is könnyedén be tudott illeszkedni, már csak azért is, mert többnyire a társaságomban lógott. Nem számítottam azonban arra, hogy történetesen Dee mellett kötök ki, aki körülbelül annyira tartozott a hátsó sorba, mint én a Tövishamu Intézetbe, úgy általában. Egyetlen közös óránk sem volt, és túlságosan sokáig tartott, mire rájöttem, hogy azért van jelen, mert ő is Linnet drámairodalomórájára jár. Hosszú pillanatokig szó nélkül ültem, miközben az őszi szél befújt a terem egyik hatalmas ablakán, összeborzolva a jegyzetlapokat a padokon. Különböző lehetőségeken törtem a fejem, amelyekkel odafordulhatnék hozzá: mulatságos megjegyzéseken, tájékoztató jellegű kijelentéseken és követelőző kérdéseken. Végül azután csupán ennyit mondtam: - Szóval tényleg ebbe a suliba jársz. Dee megtette nekem a szívességet, és felnevetett, bár valószínűleg ez volt életem legsutább poénja. Közelebb hajolt az asztala fölött, hogy a fülembe suttogja: - Bocs, amiért tegnap a nyakadba zúdítottam magam a bőgésemmel. A másik oldalamon Paul megfogta a kezem, hogy írjon rá valamit. Éreztem, amint óvatosan formálja a betűket a bőrömön, miközben én valami értelmes válaszon morfondíroztam. Dee tágra nyílt szemével most is gyönyörű volt, mint mindig, de hiányzott belőlem az a gyötrő igyekezet, hogy mulatságos és szórakoztató legyek, amelyet máskor érezni szoktam mellette. Eszembe jutott, hogy talán mégis ki tudom keverni ezt a kínt, és túljutok rajta. Talán nem is kell fájnia többé.

Mielőtt elkezdjük az órát, kérem, hogy mindenki adja előre házi dolgozatának a vázlatát! - szólalt meg Linnet hangja a terem elején, megkímélve engem életem második legsutább poénjától. Linnet még a megszokottnál is kisebbnek és törékenyebbnek látszott innen hátulról, a pancserok, bajkeverők és flegmák hátsó sorából. - Mr. Sullivan számára is összegyűjteném a füzeteket. Úgy értesültem, hogy a tanár úr is mára adott határidőt a vázlatok benyújtására. - Sullivannek nyoma sem volt a teremben; mostanára már általában a tanári asztalon ücsörgött. Mellettem Dee kinyitotta a mappáját, hogy elővegye belőle a vázlatát, és eközben véletlenül megpillantottam az alatta megbújó papírlapot. Valamiféle dolgozat lehetett. Egy hatalmas, bekarikázott 42-es virított rajta. És közvetlenül mellette egy hatalmas 1-es, arra az esetre, ha Dee figyelmét netán elkerülte volna, hogy a 42 százalék elégtelen eredményt jelent. Az egykor a kitűnők első sorába tartozó, gyönyörű és elveszett Dee felpillantott rám, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy láttam a dolgozatát, és egyben rögtön azt is tudnám, mit jelent számára az elégtelen osztályzat. Szeme egy pillanatra rémülten kikerekedett, könyörgött, én pedig csak bámultam rá, nem is próbálva leplezni a döbbenetem. Dee a lapra fektette a kezét, nagyon óvatosan, nehogy a szellő belekapjon a szélébe. Ujjai eltakarták az osztályzatot. Ez a mozdulat azonban nem rejthette el a nyilvánvaló bajt. Hátsó sor! Kérem a vázlatokat! - harsant ismét Linnet kellemetlen, ellentmondást nem tűrő hangja. Kiragadott minket a döbbenet kábulatából. Dee előreadta a vázlatát az előtte ülőnek, majd Paul és én is előreküldtük füzeteinket, a Ballada tökéletesen egyforma vázlatával. Összekulcsoltam kezemet -

a pad tetején, és ekkor megpillantottam a bőrömön Paul dőlt betűs kézírását, amely erősen kirítt saját szögletes, nyomtatott betűim közül. Sikerült találnia elegendő helyet, hogy odabiggyessze a bal kezemre: a nőktől begörcsöl az agyam.. Felvont szemöldökkel, kérdőn pillantottam rá, mire Paul olyan tekintettel válaszolt, mintha azt mondaná: Ez igaz is, vagy nem? Negyvenkét százalék. A fenébe! Tudomásom szerint Dee még sohasem kapott ötös alánál gyengébb osztályzatot, és arra az egyetlen alkalomra is csak azért emlékszem, mert rögtön felhívott. Már a születésénél technikai tökéletességre programozták; egy ilyen osztályzat egészen biztosan rövidzárlatokat és sorozatos meghibásodásokat okozott a rendszerében. Nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot. - Szeretném, ha négyes csoportokba rendeznétek a padokat! hangzott Linnet utasítása a terem elejéből. - Mindkét osztály nemrég fejezte be a Hamlet olvasását, sőt, még a filmet is megnéztük, ezért arra kérem a társaságot, hogy kisebb csoportokban vitassuk meg a drámát. Figyelem a részvételt, és értesíteni fogom Mr. Sullivant, amikor ma délután visszaérkezik, milyen aktívan vettek részt a tanítványai a megbeszélésben. — Azzal szövegelt tovább a táblára írott vitakérdésekről, és hogy amíg mi javában vitatkozunk, addig ő átolvassa a vázlatainkat, meg miegymás, és csak mondta, ezért hát húzogatni kezdtük a padokat, hogy köröket alakítsunk, és a fémlábak zaja a padlón végül teljesen elnyelte a tanárnő záporozó szavait. Paullal végül ismét Dee mellé ültünk, és került hozzánk egy másik lány is a harmadik sorból, aki egyáltalán nem volt elragadtatva, hogy a csoportjában ötven százaléknál nagyobb arányban képviselteti magát a hátsó sor.

Az igen kevéssé elragadtatott leányzó a Georgia névre hallgatott (trombitán játszott — de ezt megpróbáltam nem felróni szegénynek), és a táblán szereplő öt kérdés felolvasásával nyomban magához ragadta a kezdeményezést. - Jól van. Első kérdés. A Hamlet melyik szereplőjével tudsz leginkább azonosulni? Egyenesen Dee arcába néztem, iszonyú keményen - olyan tekintettel, amely nem csupán a székhez szegezi az embert, hanem még jókora lyukakat is éget a bőrébe. - Én Oféliával. Mert senki sem mondta el neki, mi az ördög folyik körülötte, ezért szép csendesen megölte magát. Dee pislogott. Georgia pislogott. Paul nevetésben tört ki. Linnet gyanakvó arcot vágott a terem elején, mert hát valljuk be őszintén, öt perccel egy olyan dráma megvitatásának kezdete után, amelyben gyakorlatilag a szereplők mindegyike vagy már az elején halott, vagy holtan végzi, a hisztérikus kacaj valóban jogosan kelt némi feltűnést. Ez most a komoly vita, nem pedig a könnyed csevej ideje figyelmeztetett minket bosszús tekintettel Linnet. Baljóslatú léptekkel indult el felénk, akár egy fenyegető medúza. Szándékosan igyekezett elfordítani pillantását a kezemről. Mi igenis komolyan vitatkozunk. - Dee arcára néztem, aki ideoda kapkodta tekintetét Linnet és közöttem. - Éppen arról beszélgettünk, milyen jelentősége van a való életben a Hamlet és Ofélia között feszülő kommunikációhiánynak, és hogy mekkora seggfej volt Hamlet, amiért végig elhallgatta Ofélia elől a gondolatait. Sullivan értékelte volna a drámáról alkotott nyers elemzésemet - hé, legalább elolvastam az anyagot, nem igaz? Linnet azonban

haragosan ráncolta a homlokát. - Szeretném, ha az én órámon jobban ügyelnél arra, miféle szavakat használsz! Ekkor minden figyelmemet a tanárnőre összpontosítottam, és igyekeztem olyan hangot megütni, mintha érdekelne az egész. — Mostantól majd megpróbálom a tizenhármas korhatár alá szorítani a nyelvezetemet. Remek. Biztos vagyok benne, hogy az ilyesmit Mr. Sullivan sem tűri meg az óráján. - Kijelentése enyhe kérdőjelben végződött, mintha maga sem lett volna teljesen meggyőződve az igazáról. Kedvesen mosolyogtam. Linnet homlokán elmélyültek a ráncok, majd medúzacsápjaival mégis továbbsiklott a szomszédos vitacsoporthoz. Georgia dühös tekintetet vetett rám, ceruzájával megütögette a füzetét, és újra felvette a beszélgetés fonalát: — Azt hiszem, én Horatióval tudok leginkább azonosulni, mert... Talán Hamlet tudta, hogy Ofélia úgysem értené meg - vágott a szavába Dee, Georgia pedig utálkozva forgatta a szemét. - Ofélia rögtön a fejéhez vágta volna Hamletnek, hogy butaságot csinál, anélkül hogy ismerte volna az összefüggéseket. - Azt feltételezed, hogy Oféliának fogalma sem volt, Hamlet min ment keresztül - mondtam. - De Ofélia már az elején is ott volt. Emlékszel? Pontosan tudja, hogy Gertrúd és Claudius miféle áruló nyavalyások. Nem akkor jár először Dániában, Dee. Hahó! Miről is beszélgetünk? — érdeklődött Georgia. - Ofélia semmit sem tud Gertrúdról és Claudiusról. Csak Hamlet tud róla, hogy Claudius megölte az apját, a szellem miatt, és a szellem egyedül Hamlettel beszélt. Ofélia ezért nem tudhat semmiről. Leintettem Georgiát, és újra Dee felé fordultam. - Ofélia csak azért tapogatózik a sötétben, mert Hamlet nem bízik benne eléggé

ahhoz, hogy megossza vele a gondjait. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy képes egymaga is megoldani a helyzetet, ami már első alkalommal sem volt igaz, most pedig végképp nem állja meg a helyét. El kellett volna fogadnia Ofélia segítségét. Dee szeme kissé túlságosan is fényesen csillogott. Pislogott egyet, mire eltűnt a ragyogás. - Ofélia nem volt igazán jó emberismerő. Távol kellett volna tartania magát Hamlettól, ahogyan Polonius tanácsolta neki. Az embereket csak akkor érte baj, ha túl közel álltak Hamlethez. Mindenki miatta halt meg. Igaza volt, amikor elűzte magától Oféliát. Georgia megpróbált közbevágni, de én áthajoltam az asztalom fölött, és fogcsikorgatva Dee szemébe vágtam: - De Ofélia szerelmes volt Hamletbe. Dee csak bámult rám, én pedig visszabámultam rá, megdöbbenve saját szavaim erején. Hogy egyáltalán kimondtam őket. Paul törte meg végül a feszültséget: - Most jöttem csak rá! Ez az egész fordított nemekkel alkotott metafora eltérítette a figyelmemet a lényegről. Sullivan biztosan Polonius. Nála is működik az a bizonyos apafigura szerep Oféliával. - Hálásan köszönöm, Okostojás Kapitány! - morogtam neki, visszahuppanva a székembe. Georgia a táblára mutatott. - Szeretné valaki megvitatni a második kérdést? Senki sem vágyott rá, hogy megvitassa a második kérdést. Összefontam magam előtt a karomat. Valamiféle gyönyörteljes eltávolodást éreztem az egész jelenettől, tárgyilagos higgadtságot, amelyet Dee társaságában sohasem tapasztaltam magamon korábban. Mégiscsak sikerül kiábrándulnom belőle. — Szerintem Hamletnek nem volna szabad fogadnia Ofélia hívásait, ha úgyis csak hazudni fog

neki - mondtam. - Ofélia lassan beletörődik, hogy Hamlet darabokra zúzza a szívét, és amúgy csak barátkoznak, de még a csak barátok sem hazudnak egymásnak. Georgia fura arcot vágott, és már éppen szóra nyitotta a száját, amikor Paul ujját az ajkához érintve csendre intette, és Dee arcát figyelte. Dee nagyon halkan szólalt meg, és már nem az iskolai stílusát használta. Mindenkinek kétféle hangja van - a nagy nyilvánosság előtt használatos hang, és az, amely csak neked szól, a hang, amelyen csak akkor szólal meg, amikor egyedül vagytok, és senki más nem hallhatja. Dee ezen a hangon szólalt most meg, tavaly nyári hangján, amikor még őszintén hittem, hogy rengeteg közös nyár áll előttünk, változás nélkül. - Hamlet nem bírná elviselni, ha Oféliának újra baja esne. Dee rám nézett. Nem a szemembe, hanem a sebhelyre a fülem fölött. — Ó! — mondtam. Különös módon egészen addig a pillanatig - amikor is Dee a forradásomra pillantott, és újra azon a régi, meghitt hangon szólt hozzám - nem ébredtem rá, hogy valójában ő is szeretett engem. Egész idő alatt szeretett, csak éppen nem úgy, ahogyan én azt akartam volna. Ó, a francba! Az őszi szél, amely belibbent a magas ablakokon, egyszerre sokkal hűvösebbnek tűnt, és össze nem illő szagokat sodort a levegőben: a kakukkfű és a lóhere illatát, azzal a dohos bűzzel keveredve, amely akkor csapja meg az ember orrát, amikor felfordít egy sziklát. Csak ültem a helyemen, és nagyon sokáig nem szólaltam meg.

-James és Paul, idejönnétek hozzám egy percre? - Linnet a tanári asztalnál ült, és az arca semmi jót nem ígért. Sokkal több tanári méltóság sugárzott róla, mint Sullivanről, és ő az asztal mögött ült, nem rajta. - Deirdre és Georgia, ti ketten folytathatjátok a dráma megvitatását! Felálltam, ám mielőtt még előresétáltam volna Paullal a tanári asztalhoz, megérintettem Dee kezét. Fogalmam sincs, vajon tudta-e, mit is akartam kifejezni a gesztussal, de azt akartam, hogy megértse... már nem is tudom, mit akartam megértetni vele. Azt hiszem, szerettem volna, ha tudja, hogy végre felfogtam. Nem láthattam az arcát az érintésem után, de azt jól láthattam, miként ráncolja a homlokát Georgia. Paul és én megálltunk a tanterem elejében a tanári asztal előtt, mint két katona, akik csak a lovaggá ütésre várnak. Nos, legalábbis én úgy álltam. Paul nyugtalanul izgett-mozgott. Nem hiszem, hogy életében valaha is bajba került volna. Ti ketten barátok vagytok? - kérdezte Linnet. Parányi madárként fészkelt az asztala mögött, fürtjei szőke toliakként borzolódtak a fején. Sötét és baljóslatú tekintettel pislogott fel ránk. Már éppen belevágtam egy részletes és kimerítő eszmefuttatásba a közöttünk létező csaknem vér szerinti kötelékről, amikor Paul válaszolt: — Szobatársak is. Nos. - Linnet kiteregette maga elé a vázlatainkat. — Akkor nem értem. Ez valamiféle csalás vagy netán plágium akar lenni? Vagy valami igen kevéssé mulatságos tréfa? Nem az én feladatom, hogy Mr. Sullivan tanítványainak munkáit osztályozzam, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a házi dolgozatról készített vázlatotok minden részletében megegyezik. Paul rám nézett. Én viszont Linnetre. - Egyik sem. Nem olvasta el őket?

Linnet lazán legyintett. - Egyikből sem értettem egy szót sem. Közelebb húzta magához az én címlapomat, és hangosan felolvasta a szöveget: „Ballada: Dráma három felvonásban — Alapja a metafora fogalma, S megérteni csupán az fogja, Ki a Világot a maga valójában látja” A tanárnő kérdőn felhúzta egyik szemöldökét. - Nem értem, mi köze ennek a gyenge firkálmánynak az eredeti feladathoz. Hát nem egy tízoldalas fogalmazást kellett volna írnotok a metaforáról? És még mindig nem kaptam magyarázatot arra, hogy miért egyezik meg mindenben Paul vázlata a tiéddel. Sul... Mr. Sullivan érteni fogja. - A legszívesebben felkaptam volna asztaláról a vázlatokat, mielőtt még kísértésbe esik, hogy rájuk firkántson valamit a keze ügyében heverő piros tollal. - Ez egy csoportos kezdeményezés. A színdarab maga a házi dolgozatunk. Lgyütt írjuk és adjuk is elő majd a későbbiekben. Csak ti ketten? Mint valami paródiát? Nem igazán értettem, miért is kellene elmagyaráznom mindezt ennek a nőnek, amikor nem is Linnet adja majd az osztályzatot. A vázlatom egyik sarkát gyűrögette előre-hátra, miközben le sem vette rólunk fürkésző tekintetét. Szerettem volna rácsapni a kezére. Én és Paul, és még egypáran. Mint mondtam, Mr. Sullivannek aligha lesz gondja vele. -Talán mások is készülnek ilyesféle projektmunkával? - Linnet homlokát ráncolva meredt ránk, azután a vázlat gyűrött sarkára esett a pillantása, mintha elképzelni sem tudná, hogyan kerülhetett oda a gyűrődés. - Nem tűnik igazságosnak, hogy egy ilyen

drasztikusan más jellegű projektet ugyanolyan értékrendszert követve osztályozzunk, mint a többi, hagyományosabb fogalmazást, amelyek az eredeti szabályok szerint íródtak. Ó, egek! Ez a nő most a szabályokról fog előadást tartani nekünk, én pedig nem leszek képes visszafogni magam, és valami végtelenül gúnyos megjegyzés talál kicsúszni a számon, a végén pedig bajba keverem Angyal Pault pusztán bűnrészesség vádjával. Titokban az ajkamba haraptam, és igyekeztem kevéssé dühös tekintetet mereszteni a tanárnőre. — Mr. Sullivan új tanerőnek számít a Tövishamu Intézetben. Sőt, a tanításban sincs még nagy tapasztalata. Nem hiszem, hogy tisztában van annak a következményeivel, ha engedi, hogy a tanítványai túlságosan eltávolodjanak a szabályoktól. — Linnet egymásra helyezte a vázlatokat, és a piros tollért nyúlt. Fájdalmasan megrezzentem, amikor mindkettő tetejére ráfirkantotta: szerkesztés/külalak. - Azt hiszem, elbeszélgetek vele egy kicsit, amikor visszatér. Valószínűleg új vázlatot kell majd készítenetek. Nagyon sajnálom, ha abban a hitben ringatott titeket, hogy ilyen lazán értelmezhetitek a feladatot. Vissza akartam vágni valami igazán csípős és találó megjegyzéssel, mint például: sajnálom, hogy ilyen lazán értelmezte a „nőies külső” fogalmát, vagy mégis ki halt meg és faragott istent magából, drágám, de végül megelégedtem egy feszült, jéghideg mosollyal. - Világos. Még valami? Linnet haragosan meredt rám, mintha valóban kiejtettem volna számon az imént felderengett megjegyzések legalább egyikét. - Ismerem az efféle fiatalembereket, Mr. Morgan. Különlegesnek gondolja magát, de várjon csak, amíg ki nem kerül a való életbe! Rá fog jönni, hogy semmivel sem különb másoknál, a szellemes megjegyzéseivel és a tiszteletlenségével pedig nem viszi túl sokra. Könnyen lehet, hogy

Mr. Sullivan ragyogó csillagnak tartja magát, de biztosíthatom, hogy én egészen más véleményen vagyok. Naponta nézem végig, amint a magához hasonló csillagocskák kialszanak az égbolton. Kösz a tippet! - mondtam.

Rettenetesen játszottam. A gyönyörű dombom gyönyörű tetején álltam egy gyönyörű nap kellős közepén, körülöttem minden az ősz színeiben pompázott, a dudám is remekül szólt, a levegő tökéletes finomsággal simogatta a bőrömet, és én egyetlen apró dologra sem voltam képes összpontosítani. A hatalmas 1-es Dee dolgozatán. Paul listája a holtak neveivel. Nuala ujjai a csuklómon. Lehunytam a szemem, és abbahagytam a játékot. Lassan kifújtam tüdőmből a levegőt, és megpróbáltam lényemnek arra a rejtett zugára koncentrálni, ahová a versenyek alatt szoktam visszavonulni, ám ezt a helyet most megközelíthetetlenüi keskeny repedésnek éreztem, ahová esetlen és elcsigázott tagjaimmal nem bírtam beférkőzni. Ismét kinyitottam a szemem. A dombtető elhagyatott volt, mert még mindenki épp zenekari próbán vagy magánórán vett részt. Kész szerencse! Legalább senki sem volt fültanúja az ügyetlenkedésemnek. Talán tényleg csak egy óriási hulló csillag voltam, és egy nagy senki leszek valamilyen irodában, amikor kikerülök innen. Pillantásom az árnyékomra esett, a zöldeskék, hosszú foltra a letaposott füvön, és akkor váratlanul egy másik hosszú árnyék bukkant fel közvetlenül mellette. — Borzalmas vagy ma - jegyezte meg mögöttem Nuala.

Kösz a biztatást! — feleltem. Nem azért vagyok itt, hogy jobban érezd magad. — Nuala megkerült, hogy a szemembe nézhessen, és nagyot nyeltem, amikor megláttam csípőnadrágját és feszes pólóját, amely az óceán minden színárnyalatában tündökölt, akárcsak a szeme. - Azért vagyok itt, hogy jobban játssz. Hoztam neked valamit. Felém nyújtotta az öklét, majd szép lassan kinyitotta, hogy feltáruljon előttem a csoda. Nuala - mondtam, és átvettem tőle az ajándékot. - Ez egy kavics. - Közelebb tartottam az arcomhoz, hogy jobban szemügyre vehessem, de valóban pusztán egyszerű kődarab volt. Körülbelül olyan hosszú, mint a hüvelykujjam, áttetsző fehér, a felülete pedig tökéletesen sima, az idő múlásának tanúságaként. Nuala felhorkant, és kikapta a kezemből a követ, mielőtt megakadályozhattam volna. - Ez egy aggály elleni kavics - közölte. — Ide nézz, buta ember! - A kavicsot a tenyerén pihentetve, megdörzsölte a felszínét hüvelyk- és mutatóujja között. Mégis mit kellene látnom? Nuala akkor a bal kezébe vette a kavicsot, és a hüvelykujjamat a jobb kezébe fogta, ugyanúgy tartva, mint az imént a követ. - Most te dörzsöld! - adta ki az utasítást, és szája sarkában mosoly bujkált. Hogy ellazítson. - Ujjaival végigsimított a hüvelykemen, mint ahogyan a kaviccsal tette. Bőre finoman súrolta az ujjamat, láthatatlan ígéreteket hagyva maga mögött, mire - ó, a pokolba!- elgyengült tőlük a térdem. Nuala vidáman rám mosolygott, és a kezembe nyomta a követ. — Igen. Már érted. Dörzsöld meg a kavicsot, valahányszor rád tör a pánik, vagy egyszerűen tisztán kell gondolkodnod. Az jutott eszembe, hogy a segítségével talán végre leszokhatnál a kezed pingálásáról. -

Nem mintha ettől kevésbé volnál szánalmas idegbeteg. De legalább a többi ember nem látja rajtad, hogy szánalmas idegbeteg vagy, mígnem már úgyis túl késő. Újra nyeltem egy nagyot, ám ezúttal egészen más ok miatt. Ez a kis aggály elleni kavics volt a leggondoskodóbb ajándék, amelyet valaha kaptam. Már nem is emlékeztem azokra az időkre, amikor ajándékozások alkalmával nem kellett tettetnem a hálás köszönetét. S most valóban hálát éreztem, az egyszerű köszönöm mégis olyan szánalmasan kevésnek tűnt, nem bírtam kinyögni. Rosszal éreztem magam, amiért elsőként csupán egy gúnyolódó válasz ötlött az eszembe. Önkéntelenül is el akartam hárítani azt a melengető érzést, amelytől lángba borult az arcom. Újra uralkodni akartam magamon, a saját kezembe ragadva az irányítást. Később is megköszönheted nekem. - Nuala a farmernadrágjába törölte a tenyerét, bár egyetlen porszem sem látszott a kavicson, amely összekoszolhatta volna. - Amikor legközelebb elfelejtesz tollat vinni magaddal. Ez... - Hirtelen elhallgattam, mert furának hallottam a hangom. Tudom - mondta. - Akkor most akarsz játszani, vagy sem? Nem hagyhatod abba azzal az utolsó dallal. Egyszerűen... Iszonyatos volt? - segítettem ki immár teljesen higgadt hangon, zsebre vágva a követ, és megigazítva vállamon a dudát. Szebben akartam kifejezni magam, mint például... nem, igazad van. Az iszonyatos tökéletesen fedi az igazságot. - Kis ideig hallgatott, és az arca egyszerre egészen más kifejezést öltött. Csaknem ártatlan volt. - Eljátszhatnánk az én dallamomat? - Arra gondolt, amelyet álmomban küldött nekem, és amelyet később a zongorán játszottam. Nem vitt rá a lélek, hogy visszautasítsam. Úgy éreztem, hogy illene megjutalmaznom a röpke pillanatokért, amelyekben világos

gondolatokról és embergyilkos ösztönöktől mentes viselkedésről tett tanúságot. - Nem fog beleférni a duda hangterjedelmébe. Megváltoztathatjuk. Elhúztam a szám. Valóban begyömöszölhetnénk a szükséges korlátok közé a dallamot, de azzal mintha kiszippantanánk belőle az életet. A melódia örömteli hangulatát a magas hangok adták, ám azokat a dudával sohasem érhettem volna el. Nem lesz olyan szörnyű. Hajrá! - biztatott Nuala. Időközben észbe kaphatott, milyen kedvesen cseng a hangja, mert hirtelen öszszevonta a szemöldökét, és harapósan hozzátette: - Annál borzalmasabb már biztosan nem lehet, mint az a dal, amit az előbb hentes módjára hasogattál. Ha! Eles késként vájnak szívembe a szavaid. Jól van. Bizonyítsd be, hogy tévedtem! Újra megigazítottam a dudám sípjait, Nuala pedig a vállam mögé állt. Árnyékaink a füvön egyetlen kékeszöld alakká olvadtak össze, amelynek két lába és négy karja nőtt. Mindössze egyetlen pillanatig tétováztam, majd a hátam mögé nyúlva megfogtam Nuala kezét. Előrehúztam magam mellett, hogy ujjai összezáruljanak a dallamsíp körül. Nuala keze aprónak látszott a sípon, ki kellett nyújtóztatnia az ujjait, hogy le tudja fedni az összes lyukat. -Te is tudod, hogy ez nem fog működni - suttogta Nuala. Persze hogy tudtam. Korántsem jelentette azonban azt, hogy örülnöm is kellett neki. Az övé alá csúsztattam a kezem, és saját ujjaimat helyeztem a síp hanglyukaira, miközben Nuala keze továbbra is az enyémen nyugodott. — De legalább úgy tehetünk, mintha te is játszanál. Hol van a másik kezed? Át kellett fűznie a karom és a felsőtestem között, nehogy a tömlő útjába kerüljön, de végül sikerült ujjait a másik kezemre fektetnie.

A nevetségesen hatalmas cipősaroknak köszönhetően éppen elég magas volt ahhoz, hogy állát a /államra támaszthassa. Hangom kissé mélyen és érdesen tört elő a torkomból. - Először egy táncos nóta, utána a te muzsikád? Te vezényelsz - válaszolta. Ó, de várom már azt a napot! - sóhajtottam. Belefújtam a dudámba. Ezúttal nem hangzott borzalmasan. Mintha minden kiröppent volna a fejemből, ami addig zűrzavaros gondolataim közt kísértett, csak a muzsikának és Nuala testem köré fonódó karjának voltam tudatában. A dalocska, amelyet játszottam, könnyedén táncolt a levegőben, akár egy héliumos léggömb, a magas hangok egészen az égig szökelltek, a mély szólamok pedig a földig rántották a dallamot, mielőtt az újfent a magasba röppent volna. S az ujjaim - újra muzsikáltak! Olajozott szelepekként csattogtak a sípon, fel és le, minden egyes hang tökéletes, egyenletes és kristálytiszta volt. A rövidke félhangok önfeledt kacajként, bugyborékolva törtek elő a hangszerből az ütem súlyos és telt alaphangjai között. Elhallgattattam a dudát - teljesen, tökéletesen -, és széles mosollyal jártattam végig tekintetem a domboldalon. Nuala szólalt meg először: - Szóval, ha most végre befejezted a hencegést. Akarod a segítségem, vagy sem? Én... mi? — Megpróbáltam feléje fordítani a fejem, de a vállamon fészkelő álla túlságosan közel volt ahhoz, hogy az arcába nézhessek. Igyekeztem felidézni emlékezetemben, hogy az imént éreztem-e játék közben a múzsa ihletésének erejét, de nem emlékeztem másra, csak a zenére, és Nuala ujjaira a kezemen. S azután semmi másra a dallam féktelen örömén kívül. - Én azt hittem, máris segítettél.

Mindegy. Ne is törődj vele! Játszhatunk végre? -Te vezényelsz - feleltem gunyorosan. Ó, de várom már azt a napot! - vágott vissza ő is gúnyolódva. Beindítottam a burdonsípokat, készen várva Nuala utasításait. S ezúttal megéreztem - először a különös csendet, amely végigcsörgedezett az ereimen, majd az aranyló ihlet forróságát, amely elömlött egész testemen, hosszú sugarai pedig előtörtek ujjaim hegyén. A dallam, amelyet korábban a zongorán játszottam, egyszerre rendezett egységgé állt össze a fejemben, kicsiny dobozkává, amelyet gondolatban ide-oda fordíthattam, hogy megvizsgáljam, mi teszi gyönyörűvé, hol vehetnék ki belőle hangokat, és hol adhatnék hozzá másokat, hogy megfeleljen a duda hangterjedelmének. Nuala forró lehelete az arcomat simogatta, ujjai szorosan simultak a kezemre, mintha kényszeríthetné a dudát, hogy csak neki játsszon. S akkor megszólaltattam a dallamot. Egyszerre meghallottam a korábbi riffeket, a melódia alapját, ahogyan a duda kitartó muzsikájával pótolhattam a hiányzó magas hangokat. A dallam fájdalmasan csendült fel, szinte lélegzett, kígyózott és ragyogott. Majd’ meghasadt belé a szívem, amikor megszólaltattam. Mintha maga a duda is erre a dallamra született volna. Mintha én magam is erre születtem volna. Hogy ezt a dallamot játsszam, miközben Nuala nyarat idéző lehelete az arcomat simogatja, eltölti szívem a csend békéje, és semmi sem fontosabb a világon ennél a tökéletes muzsikaszónál. Szinte hallani véltem Nuala dúdoló hangját a fülemben, és amikor félig oldalra fordítottam a fejemet, láttam lehunyt szemét, és a világ leggyönyörűbb mosolya ült szeplős, örömteli arcán. Ez a pillanat jelentette számomra akkor az egész világot. A szél leterítette, majd ismét felborzolta az aranysárga fűszálakat, és fölöt-

tünk csak az ég mély, tiszta kékje szorított minket a földhöz. Eme csodás égbolt súlya nélkül felröppentünk volna a magasban tornyosuló felhők közé, messze ettől a tökéletlen helytől. Nuala váratlanul elengedte a karomat, és hátrált egy lépést. Engedtem, hogy a duda mély sóhajtással elhallgasson, és szembefordultam vele. Már a nyelvemen volt, hogy kimondjam: Kérlek, kössünk mégis alkut! Ne hagyd, hogy nemet mondjak! Nem akarom hullócsillagként végezni egy öltöző mélyén, utolsót lobbanó, kihunyó fénnyel. Nuala arckifejezése azonban a torkomra fagyasztotta a szót. - Ne kérd ezt! - mondta. - Visszavonom az ajánlatomat. Nem kötök alkut veled.

Enyém ez az ősz, az évnek alkonya, s az éj, Nyárról őrzött keserves emlék, így mondom el neki, kicsoda is vagyok. Messzire sodródtam hát a kezdetektől, így akarok mindent, így akarom azt, aki voltam, így akarom öt is. Ez életem alkonya, végső botlásom E sötét táncba való zuhanásom. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

Fényesen ragyogó lángként születtem a földre, az évnek ezen a táján. Már nem igazán emlékeztem első tanítványomra, de hatalmas és sárga színben pompázó festményeire tisztán emlékszem, és arra is, hogyan érte utol a gyors, erőszakos halál. A második fickó kicsivel tovább tartott. Talán hat hónapig, bár az is lehetséges, hogy csak magamat akartam most vigasztalni, amikor számba vettem emlékeimet. Borzasztóan akart engem; rettenetesen meggyötörték az álmok, amelyekkel elhalmoztam, és a szavak, amelyeket a fülébe suttogtam. Meg sem várta, amíg a teste önként felmondja a szolgálatot. Az éjszaka közepén egyszer csak rám tört az

éhség. Amikor rátaláltam, úgy lógott a kötélen, mint lemészárolt disznó a hentesnél. S azután ott volt az első, aki már egészen tisztán élt az emlékezetemben. Akkoriban már ügyesebben bántam az erőmmel, és megtanultam, hogyan tartsanak ki a tanítványaim minél hosszabb ideig. Jack Killiannek hívták, és csodálatos hegedűművész volt. James jutott róla az eszembe, emlékeztem, mennyire vágyott ő is a többre. Egyre többre és többre. Még azt sem igazán értette, mi az a több, csak annyit tudott, hogy több akar lenni, hogy a világ sokkal többet tartogat számára, és ha nem sikerül megszereznie, akkor ez az élet csupán egy rettenetes tréfává válik, amelyet a természet űz vele. Két évig húzta. A segítségemmel a hegedűje olyan gyönyörűen szólt, hogy a hallgatóság könnyekre fakadt. A dallamok, amelyeket komponált, a hagyományokra épültek, ugyanakkor a kortárs irányzatokból is merítettek, ha szükségessé vált. Dinamitként robbant a zenei életbe. Killian rengeteget turnézott, albumokat adott ki, és csak egyre többet, többet, többet, többet akart, én pedig egyre többet, többet, többet, többet vettem el tőle, mígnem egy napon rám nézett, és így szólt: — Brianna... - azt mondtam neki, hogy Brianna a nevem - Haldoklom. Mindez régen történt. Most egy mozi sötét nézőterén ültem egy széken, ahogyan nem lett volna szabad, lábamat feltéve az előttem lévő szék támlájára, és igyekeztem nem is gondolni rá. Amúgy sem voltak elegen a moziban ahhoz, hogy bárkit zavart volna a lábam; végül is csupán egy matiné előadásról volt szó Virginia állam Gallon nevezetű városkájában. Egy akciófilmet néztem, amelynek cselekménye három különböző kontinensen söpört keresztül. Egymást érték az akciójelenetek, a feszült pillanatok és egy rakás olcsó szemét, amelynek le kellett volna kötnie a figyelmemet, de nem tudtam másra gondolni, egyedül James

arcát láttam magam előtt a dombtetőn, amint már éppen szóra akarta nyitni a száját, hogy alkut kérjen tőlem. Lehunytam a szemem, ám ekkor Killian arca bontakozott ki előttem. Már azt hittem, rég elfeledtem. Azt hittem, rég elfeledtem mindőjüket. - Röpítsük a levegőbe ezt a koszfészket! - mondta a faragatlanul jóképű hős a széles vásznon, mire kinyitottam a szemem. Egy detonátoron tartotta az ujját; még nem ébredt rá, hogy valahol a vásznon túl, harmatos szemű szívszerelme odabenn sínylődik abban az épületben, amelyet épp felrobbantani készül. A nő éppen a mobilján hívta, és a kamera azt is megmutatta, hogy a készülék le van halkítva, ezért a fickó nem hallhatta a rezgést a körülötte kerengő helikopterek hangzavarában. Idióta! Az ilyen kretének megérdemlik, hogy egyedül pusztuljanak el. Nem lett volna szabad törődnöm az áldozataim sorsával. Hogyan is törődhettem volna velük, ha egyszer élni akartam? A Csiszolatlan Arcú Hős megnyomta a detonátor gombját. A vásznat teljesen beterítette a hatalmas tűzgomolyag, amely két helikoptert is elsöpört, méghozzá rendkívül valószerűtlen módon. Ha én rendezem ezt a filmet, a robbanás előtti utolsó pillanatban még ráközelítettem volna a kamerát a hősnő arcára, amint izmai megfeszülnek, amint hirtelen ráébred: Csapdába estem. Innen nem jutok ki élve. Éhség gyötört. Még sohasem húztam ennyi ideig alku nélkül. Ismét Killianra terelődtek a gondolataim, ahogyan rám emelte a tekintetét, és még a hangja is a fülemben csengett — azt hittem, rég elfeledtem azt is. Ám ezúttal, amikor felötlött emlékeim között a jelenet, én voltam ott, és én néztem Jamesre. -James... - suttogtam. — Haldoklom.

- A szentek szentje - mormolta Paul mély tisztelettel, amikor bekopogtam Sullivan szobájának ajtaján. Lesújtó pillantást vetettem a szobatársamra, bár igazság szerint nekem is pokolian furdalta oldalamat a kíváncsiság. Elsősorban az érdekelt, mit akar tőlünk Sullivan. Másodsorban izgatta a fantáziámat, milyen lehet egy tanár szobája. Mindig úgy képzeltem, hogy napközben előbújnak rejtekükből, megtartják az óráikat, azután cipős dobozokban tárolódnak az egyik ágy alatt, amíg újra szükség nincs rájuk. — Szerinted mit akar? — kérdezte Paul immár századszor, amióta megpillantottuk az üzenetet az ajtónkon. Ugyan ki tudhatja, mit akar Sullivan? - válaszoltam. Ekkor Sullivan hangja hallatszott odabentről. - Nyitva van. Paul elkerekedett szemmel bámult rám, ezért hát kinyitottam az ajtót, és én léptem be rajta először. Sullivan szobájában állni... fura érzés volt. Mert pontosan úgy nézett ki, mint a mi szobánk. Ugyanaz a régi, nem egészen fehérre festett (Paul szerint ez a szín „madárkaki fehér” volt, de nem vettem tudomást a megjegyzéséről, mert a gúnyolódás az én szerepemhez tartozott) mennyezet magasodott fölénk, ugyanaz a kis, fiókos ágy

állt benne, még a nyikorgó parketta is egyezett. A szoba egyetlen, huzatos ablaka a kollégium épülete melletti parkolóra nézett. A két helyiség között a legnagyobb különbség a Sullivan szobájában rejlő kis konyha volt, közvetlenül saját fürdőszobája mellett. S a mi szobánkkal ellentétben, amely leginkább keksz, szennyesruhaés cipőszagot árasztott, Sullivan szobájában fahéj illat lengedezett az éjjeliszekrényen álló gyertyából (tiszta Martha Stewart), némi virágillattal vegyítve. Hatalmas csokor százszorszép virított a parányi konyhaasztalkán, feltételezhetően ez volt a gyönyörteljes virágillat forrása. Paul és én a százszorszép bokrétára meresztettük a szemünket, azután egymásra néztünk. Haver! A virág iszonyúan... jól néz ki. Kértek omlettet? - kérdezte Sullivan a konyhából. Furán festett a tanári egyenruhája nélkül. Fekete, kapucnis, Juilliard feliratú pulóvert viselt, hozzá pedig farmernadrágot, amely gyanúsan divatos benyomást keltett a hatalom egyik képviselőjén. Főzőkanalat tartott a kezében. - Mást nem tudok főzni, csakis omlettet. Most vacsoráztunk - hárította el Paul az ajánlatot. Kissé mintha megijedt volna Sullivantől, mintha rendkívül félelmetes élmény lett volna számára a felfedezés, hogy Sullivan élő ember, méghozzá nem is sokkal idősebb nálunk. Odasétáltam Sullivan mellé, és belestem a keverőtálba. - Nekem rántottának tűnik. Ez egy omlett — bizonygatta Sullivan. Attól még rántottának néz ki. Az illata is arra vall. Biztosíthatlak, hogy ez egy hamisítatlan omlett. Kihúztam az egyik széket a kerek asztalka alól, és kényelmesen leültem. Paul sietve követte a példámat. - Felőlem arról is biztosíthat, hogy ez egy süldő malac - erősködtem tovább -, de nekem akkor is az a véleményem, hogy rántottát sütöget.

Sullivan morcosán elhúzta a száját, majd nagy gonddal végrehajtotta a bonyolult rituálét, amely ahhoz szükséges, hogy az ember a rántottát egy serpenyőbe helyezze, méghozzá oly módon, hogy közben megőrizze egy omlett alakját. - Nos, ha nem zavar titeket, beszélgetés közben enni fogok. — Nem venném a lelkemre, ha miattunk kellene elsorvadnia. Pácban vagyunk? Sullivan átcipelte az íróasztalától a székét a konyhába, és letelepedett a tojásaihoz. - Te mindig benne vagy a pácban, James. Paul soha. Egyáltalán mennyi idő van még hátra napnyugtáig? — Harminckét perc — vágta rá Paul. Sullivan és én meglepetten meredtünk a szobatársamra. Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy első találkozásunk óta nem is igazán néztem Paulra. Formáltam róla egy első benyomást kerek szemüvege mögött pislogó kerek szeme, kerek fején mosolygó kerek arca alapján, és ezt az első, kerekded képet idéztem fel gondolatban, valahányszor csak ránéztem. Furcsa felismerés volt, hogy nem is vettem eddig észre azt a metsző kifejezést a tekintetében, az aggodalmas ráncot a szája sarkában, csak most, Sullivan konyhaasztalánál ülve a fénycsővilágítás alatt, miután heteken át minden egyes éjszakát ugyanabban a szobában töltöttük. Felmerült bennem a kérdés: vajon Paul változott meg, vagy inkább én? Igazi meteorológus vagy - jegyeztem meg kissé harapósan. Boszszús voltam, amiért elárulta Sullivannek, hogy egyáltalán érdekli, mikor nyugszik le a nap, és gálád módon megváltoztatta kerekded lényét, amikor nem figyeltem oda. - Vagy minek hívják azt, aki ismeri a napnyugta, napkelte és a holdfázisok idejét? Semmi baj sincs azzal, ha az ember tájékozott - mondta Sullivan, és sokatmondó pillantást vetett rám, mintha ezzel a kijelentéssel bűntudatot akart volna ébreszteni bennem. Nem sikerült. Bekapott

egy falat tojást, és teli szájjal folytatta: - Ma volt szerencsém néhány szót váltani dr. Linnettel. Paul és én egyszerre horkantunk fel. - Mégis minek a doktora? A rondaságé? - kérdeztem. Gyenge próbálkozás, James. Angolból, pszichológiából vagy valami ilyesmiből szerzett PhD fokozatot. Neked mindössze annyit szükséges tudnod, hogy a neve után álló három betű - PhD - elegendő hatalmat ad neki ahhoz, hogy megnyomorítsa az életünket, ha éppen kedve tartja, mivel az én nevem után csupán két betű áll: M. A. Utóbbi két betű ebben az iskolában annyit jelent, hogy a béka feneke alatt vagyok a többi tanárhoz képest. - Sullivan lenyelt még egy kevés tojást, majd villájával az asztalon heverő mappájára bökött. — Elhozta nekem a vázlataitokat. A jelek szerint rendkívül mély benyomást gyakoroltatok a tanárnőre. Igen. Órán velünk is megosztotta mély benyomásának egy részét. — Kinyitottam a mappát. A két vázlat a belsejében lapult szépen egymásra téve, az egyiknek a sarka még mindig felkunkorodott, ahol Linnet előre-hátra gyűrögette. Még mindig dühös voltam miatta. Felhozott számos... súlyos kifogást. - Sullivan letette a tányérját az asztalra, majd a lábát is kényelmesen megpihentette mellette. - Elsőként azt említette, hogy a vázlatotok meglehetősen lazán értelmezi az általam kiosztott feladatot. Véleménye szerint általában véve túlságosan is lazán kezeltem az osztályt. És azt sem felejtette el kihangsúlyozni, hogy szerinte James igencsak pökhendi és tiszteletien magatartást tanúsított az óráján. Inkább meg sem szólaltam. Nem állíthattam ugyanis, hogy az imént felsorolt súlyos kifogások nem feleltek volna meg a valóságnak. A tanárnő azt javasolta... várjunk csak! Add ide azt a mappát! Leírtam a gondolatait, mert egyet sem akartam elfelejteni közülük. —

Sullivan kinyújtotta a kezét, Paul pedig óvatosan beletette a mappát. Sullivan előhúzott belőle egy papírlapot a két vázlat alól. - Lássuk csak! Javaslatok. Egy: Szabjon a feladatokhoz szigorú szabályokat, készen arra, hogy azokat lelkiismeretesen be is tartatja, különösen a nehezen kezelhető tanítványaival szemben, hiszen legalább egy ilyen ül az óráin. Kettő: Tartson kellő távolságot a diákjaitól, hogy kivívja az egészséges tiszteletüket. Három: Különös könyörtelenséget tanúsítson, amikor a nehezen kezelhető tanítványok munkáit osztályozza. A magatartásbeli problémák a tisztelet hiánya és a túlfejlett önértékelés eredményeként jelentkeznek. Sullivan leengedte arca elől a papírt, és rólam Paulra fordította a pillantását. - Azután azt javasolta, hogy mondjam el neked... - Paul felé biccentett -, hogy a hétfői óra előtt dolgozd át újra a vázlatodat a kiadott feladatnak megfelelően, és a hármas osztályzatodat négyesre javíthatod, neked pedig - ismét rám nézett - adjak hármast, és figyelmeztesselek, hogy hétfőre dolgozd át a vázlatodat, ha nem akarsz a munkádra egyest kapni. Paul szája elkerekedett, és biztos vagyok benne, hogy ennek a legkevésbé sem volt tudatában. Összefontam magam előtt a karom, és csak hallgattam. Bármi volt is Sullivan szándéka velünk, már rég meghozta a döntését - ezt egy vak majom is kristálytisztán láthatta. Amúgy sem voltam hajlandó jobb osztályzatért könyörögni. A pokolba vele! Sullivan az asztalra csúsztatta a mappát, és összefonta mellkasán a karját, tükörként utánozva a mozdulatomat. - Tehát csak egyetlen kérdésem van, James. - Ki vele! Állával a két vázlat felé bökött. - Ki fogja játszani Blakeley szerepét? Szerintem belőlem kiváló Blakeley válhatna.

Paul erre szélesen elvigyorodott, és nekem is megjelent egy mosoly a szám sarkában. - Ez azt akarja jelenteni, hogy mégsem kapok hármast a vázlatomra? Sullivan levette a lábát az asztalról. - Azt jelenti, hogy hadilábon állok a szabályokkal. Egy megkeseredett drámatanár nem fogja megszabni nekem, hogyan tanítsak. Ez a darab szinte lángol, srácok! Már a vázlatból is világos a számomra. Egy roppantul szellemes, önsanyargató szatíra születhetne belőle, és nem látom be, miért ne tehetnétek egy próbát, hogy osztályzatot szerezzetek vele. De sokkal keményebben meg kell dolgoznotok érte az osztály többi részénél. Nekik egy egyszerű házi dolgozatot kell csak írniuk. Minket nem érdekel - lelkesedett azonnal Paul. - Ez sokkal izgalmasabb. Valóban az. Hol fogjátok tartani a próbákat? Egyikünk sem válaszolt azonban rögtön, mert a távolban felhangzott az agancsos király lassú, könyörgő éneke. Némi erőfeszítéssel sikerült hangomat a csábító dallam fölé emelnem. - A Brigid Hallban. Érdekes választás - felelte elgondolkodva Sullivan. Pillantása ekkor Paulra siklott, aki mániákusan dobolt ujjaival az asztal lapján, mint akinek túl sok koffein kering az ereiben, és szaporán pislogott. Paul éppenséggel nem pattant fel, hogy együtt daloljon a holtak királyával, de akár ki is akaszthatott volna magára egy hatalmas táblát a következő felirattal: „Szerinted hogy vezetek? Érdeklődj az idegeim felől! A számom: egy-két-ha, parókaszalon.” Bosszúsan bámultam rá. Talán valami baj van, Paul? - kérdezte Sullivan. Paul... — kezdtem volna a kitérő választ. A holtak királyának dalát hallom - vallotta be Paul váratlanul.

Hát, ez csúcs volt! Államat a tenyerembe támasztottam, és az arcomon doboltam az ujjaimmal. Sullivan rám nézett, majd vissza Paulra. - Mit mondott? —A holtak névsorát dalolja — magyarázta Paul. Ujjainak hegyével kapaszkodott az asztal lapjába, csontjai kifehéredtek. Erősen az asztalhoz préselte az ujjait, mintha egy dallamot játszana rajta. - Nem azokét, akik már most is halottak. A jövőben elhalálozó emberek névsorát hallom. A tanár úr szerint én... most már bizonyíthatóan bolond vagyok? Nem. - Sullivan az ablakhoz lépett, és nekiveselkedett a vállával. Az ablak megnyikordult, azután engedett. Sullivan feltolta néhány centire; hideg levegő áradt be a nyíláson a dal hangjaival együtt. A csontjaimba hatolt, csábított, hogy álljak fel és kövessem. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy felugorva helyemről ki ne rohanjak a szabadba. — Október táján sokan... nos, talán nem sokan... mindenesetre néhányan hallják a király énekét. Egészen mindenszentek előestéjéig. De hát miért? - kérdezte Paul. - Miért éppen nekem kell hallanom? Sullivan a fejét rázta. - Nem tudom. Minden embernek mást mond. De nem jelenti azt, hogy megőrültél. — Szavai mégsem hangzottak különösebben biztatóan. Mintha az őrültség tulajdonképpen a vonzóbb lehetőség volna. Sullivan a pulthoz lépett, és kezébe vett egy jegyzetfüzetet; letette az asztalra Paul orra elé. Paul engedelmesen kezébe vette a tollat a vázlataink mellől. - Ez miért kell? Sullivan kissé szélesebbre tárta az ablakot, és ismét jelentőségteljesen rám pillantott, mielőtt Paul kérdésére válaszolt volna. - Hálás volnék, ha leírnád a király dalában szereplő neveket.

A Seward-kollégium előcsarnoka hihetetlen biztonságot nyújtó helyiség volt, és abban a pillanatban határozottan az anyaméh öleléséhez fogható biztonságra volt szükségem. Négy rendkívül kényelmes karosszék állt benne, ami igen fontos egy biztonságos menedékben, a hozzájuk illő négy, pihe-puha, párnázott dívánnyal. A sarkokban négy alkóv nyílt, mindegyikben a világ egy-egy különleges csodájával. Északi sarok: egy Mózesnél is idősebb zongora, amely úgy muzsikált, akár egy calliope. Déli sarok: egy antik görög szobor reprodukciója - valami fejét vesztett csaj, tökéletesre formált keblekkel. Keleti sarok: egy könyvespolc, rajta a világirodalom összes fontos kötetével, amelyet sohasem fog elolvasni senki ember fia - mind lenyűgöző keménykötésben. Nyugati sarok: egy büféautomata (mert időnként csupán chips jutott reggelire). Hajnali két óra felé járt az idő. A folyosó végén Sullivan kulcsra zárt ajtaja mögött pihent, mit sem sejtve éjszakai barangolásomról. Valahol a negyedik emeleten Paul hangosan hortyogott. Irigyeltem tőle az alvást. Én úgy éreztem, hogy egyszerűen muszáj járkálnom, kiabálnom vagy valami; a gondolataim egyre csak a közelgő Halloween körül forogtak. Ahányszor megkíséreltem kiverni a fejemből, a hajam

ismét égnek meredt, és újra libabőrös lett a karom. Az alvás számomra ki volt zárva. Az előcsarnok visszatartotta lélegzetét, némán és sötéten, miközben furcsa színbe borította az ablakok előtt álló utcai lámpák beszüremlő fénye. A világ legkényelmesebb karosszékeinek árnyéka megnyúlt, és a székek eredeti méretének legalább tízszeresére növekedett. Lehuppantam az egyikre, és hosszú ideig csak ültem, rezzenéstelenül, mintha el is feledtem volna már, hogyan kell mozogni. Magányosnak éreztem magam. Nem volt nálam toll. Előhalásztam a kavicsot a zsebemből, és addig dörzsölgettem a hüvelykujjammal, amíg a vágy, hogy a bőrömre firkáljak, el nem halványult. Nuala, itt vagy? — Itt vagyok — suttogta az egyik szomszédos székből; a szélén ült, mint aki készen áll arra, hogy bármelyik pillanatban felugorjon és futásnak eredjen, ha szükséges. Nem is értem, miért fogta suttogóra a hangját, hiszen csak én hallhattam, de túlságosan örültem a viszontlátásnak, hogy ugrassam miatta. Nem találkoztunk azóta, hogy a dombtetőn együtt gyakoroltunk, és már az is megfordult a fejemben, hogy talán örökre elment. Mintegy félig állva, közelebb vonszoltam székemet a padlón, mígnem a két karosszék egymással szembe került, és meztelen térdünk összeért. Nuala arcába néztem. Nem igazán akartam hangosan feltenni neki a kérdést, amely a szívemet nyomta. Tényleg azt gondolod, hogy meg fogunk halni, mint ahogyan Paul hiszi? És szerinted Ők fognak megölni minket? Úgy értem, nem egy borzalmas kollégiumi tűzben végezzük mind?

A félhomályban Nuala halovány szeme egészen feketének látszott, és mély karikák sötétlettek körülötte. - Tündéreket gyilkolnak. Magányos tündéreket, mint amilyen én is vagyok. Akik sokat forgolódnak az emberek között. Láttam a holttestüket. Talán attól tartanak, hogy figyelmeztetünk titeket a veszélyre. Nem mintha bármit is elárultak volna nekünk. Különös volt belegondolni, mennyire fáradtnak látszik. Egészen emberinek és sebezhetőnek tűnt, alakja eltörpült a mögötte magasodó óriási karosszék mellett. Ha történetesen Dee van mellettem, meg kellett volna vigasztalnom, vagy bolondoznom kellett volna neki egy kicsit, de Nuala társaságában sosem kellett alakoskodnom. Máris tisztán látta, mi rejlik a fejemben, ezért tökéletesen értelmetlen lett volna leplezni előtte az igazságot. S az igazság az volt, hogy kezdtem azt érezni, lassan elszabadul körülöttem a pokol. Kezembe temettem az arcom, és addig dörzsölgettem a szemem, amíg végül színes szikrákat nem láttam magam előtt. Hiszen már magad is láttad, vagy nem? Állítólag te volnál a híres médium. - Nuala hangjában keserűség csengett, mintha azt hitte volna, hogy szándékosan takargatok előle mindenféle közelgő halálról és pusztításról szóló rémmeséket. Nuala, Paul kísérteties kinyilatkoztatásai, a te ijesztgetéseid arról, hogy nálad rosszabbak is megfordulnak errefelé, a Dee körüli hátborzongató rejtélyek... mindez merőben új számomra. Nem vagyok különösebben tehetséges médium. Megérzem, ha valami nem stimmel, időnként, de azt már nem tudnám megmondani, mi az a valami, mikor várható, vagy esetleg illene-e tennem valamit ellene. Megpróbáltam megfejteni ezeket az üzeneteket, de képtelen vagyok. Csak érzések értelmes szavak helyett. És akarod tudni a teljes

igazságot? Olyan sok fura esemény vesz körül mostanában, hogy meg sem tudom állapítani, éppen melyiktől áll égnek a hajam. Én csak... - Elhallgattam. ...túl vagy terhelve - fejezte be helyettem Nuala, a gondolataimban olvasva. - Akármi is van készülőben, pokoli nagy gazság lehet. Hirtelen összerándultam, hangokat véltem hallani az éjszakában. Mindketten megdermedtünk. Csendben ültünk tovább, fülünket hegyezve, amíg meg nem bizonyosodtunk arról, hogy csak a távolban tovarobogó teherautók zaját halljuk, és nincs más ott rajtunk kívül. Habár a kollégiumra teljes csend borult, nem szólaltam meg többé fennhangon. Inkább hüvelykujjammal Nuala karcsú, meztelen térdét cirógattam, végigsimítva csontjainak vonalán, és ahol térde az én térdemnek feszült. Pillantásom közös árnyékunkra esett a sima padlón. Mi az ördög folyik körülöttünk, Nuala? Miért nem hagynak már végre békét nekünk? Ugyan mit akarhatnak még tőlünk? Egy hosszú pillanatig némán hallgatott, és betűkkel borított ujjaimat figyelte, ahogy a bőrét simogattam. A hangja kissé megremegett, amikor válaszolt: - Hatalmat. A királynő hatalmat akar. Szerintem szövetséget kötött a daoine sidhe tagjaival. Ők azok, akiket a muzsikaszó vonz, nem igaz? Eddig azt hittem, hogy a királynő ellenségei. Az előző királynő ellenségei voltak. Akit a te drágalátos álbarátnőd tinédzser éveinek ragyogó teljében oly segítőkészen megöletett. Mindez még akkoriban történt, amikor a daoine sidhe csupán napforduló idején volt képes megjelenni, vagy valamilyen csodálatos muzsikának köszönhetően. De valami megváltozott. S ez csakis az új királynő engedélyével történhetett. A tündér, aki... - Nuala

hangja elcsuklott, majd újra próbálkozott: - A tündér, a fickó, akit láttál... az a hattyúszerű seggfej... ő is közéjük tartozott. Nem táncolhatott volna a dombon, csak napforduló idején. Szeretném megkeresni azt a fickót. - Megleptek a saját szavaim. Hangosan és dühösen törtek elő a számból. Nuala rám nézett, szemében sötét, vad tűz lobogott, és az arckifejezéséből tisztán leolvashattam a gondolatát: én is. — Fáradtnak látszol - mondtam hirtelen. Nem értettem az okát, de nem szívesen láttam kimerültnek, mint ahogyan az sem tetszett, amikor a hattyútündért emlegetve megbicsaklott a hangja. Nem is gondolkodott a válaszán, amit immár biztos jeleként értelmeztem annak, hogy hazudik. - Nem igaz. - Elfordította a tekintetét, majd gyorsan hozzátette: - Megtudakolom, mire készülnek. Nekem nincs veszítenivalóm. Még másfél hét, és amúgy is hulla leszek. Felsóhajtottam, és két tenyeremet a lábára szorítottam, várva a hideg borzongást, amely mindig libabőrrel borítja be a testemet. De újra feltámadsz. Akár egy főnix. Igaz? Feltámadsz hamvaidból. Tehát nem halsz meg igazán. Nuala keményen a mellkasára csapott. — Ez a lány meghal. Semmivé lesz minden, ami most engem Nualává tesz. Csak mert egy test előmászik a hamuból, még nem jelenti azt, hogy az én leszek. Felcsúsztattam kezemet a combján, csak annyira, hogy megfoghassam ökölbe szorított két kezét a lába mellett. Óvatosan a tenyerembe szorítottam, és kettőnk közé húztam őket. Hihetetlenül hosszú, puha keze volt. Egyáltalán nem hasonlított az én szögletes, robusztus tenyeremre, szorgalmas dudálásban megizmosodott ujjaimra. - A helyedben engem már régen kitört volna a frász. Elképesztően bátor vagy, szégyellem magam melletted.

Te vagy bátor - mondta Nuala. - Ostobán vakmerő. Ez vonzóvá tesz. Megráztam a fejemet. - Az elmúlt nyáron, a balesetem előtt, pontosan tudtam, hogy neki fogok menni a fának. Már reggel előre tudtam, ébredésem első pillanatában. Egész nap tisztában voltam vele. S csak arra vártam, hogy megtörténjen. — Felnevettem, örömtelen kacagással. — Kész szerencsétlenség voltam aznap. S amikor végre bekövetkezett, amire vártam, csak annyi jutott eszembe, hogy hát, ennyi volt. Te nem tudsz olvasni a gondolataimban. - Nuala keze megfeszült a tenyeremben. - Iszonyúan félek. Nem tartanál olyan bátornak, ha belelátnál a fejembe. Az arcába néztem. — Mert mire gondolsz? Nuala nyomban lesütötte a szemét, tekintete a kezeinkre siklott, amelyek időközben valahogy egymásba fonódtak. Érdes, firkákkal tarkított ujjaim összekulcsolódtak karcsú, tiszta ujjaival. - Hogy milyen nehéz. Milyen igazságtalan. Milyen rettenetes kínokat kell elszenvednem, amíg élve elégek a máglyán. - O is felnevetett, durván, boldogtalanul. Miért mész oda egyáltalán? Ha előre tudod, hogy egy máglyán fogod végezni Halloween éjjelén, miért nem zárkózol be valahová egy szobába? Amikor pedig meggyújtják a tüzeket, és téged szólítanak, mondd nekik egyszerűen azt, hogy dugják a gyufájukat oda, ahol a nap nem éri. Nuala a világtörténelem leggyilkosabb pillantásával sújtott. Csoda, hogy nem ölt meg abban a szent pillanatban. - Milyen elmés ötlet! Hogy ez még nem jutott eszembe! És abban is biztos vagyok, hogy korábbi énjeim sem gondoltak erre soha. Idióta. -Jól van, jól van. Vettem a lapot. Ezzel most bizonyára kiérdemlek még egy lesújtó pillantást, de... biztos vagy benne? -

Miben? Hogy idióta vagy? - Nuala gúnyosan nevetett, az ujjai azonban megremegtek a tenyeremben; szorosan fogtam a kezét, hogy megnyugtassam. — Abban, hogy égni fogsz. Biztos voltál abban, hogy autóbalesetben fogod végezni? Ezzel megfogott. Elhúztam a számat. Egyszerűen tudom. Érted? Mindenki más is tud róla, és legalább egymillió tündér közölte már velem, de már azelőtt is, egyszerűen csak tudtam. Még egy gyertya lángjának közelségét sem bírom elviselni. — Nuala vállán hideg borzongás futott végig; oldalához szorította a karját, hogy uralkodni tudjon a remegésén. — Az elmúlt néhány évben azt gondoltam, hogy a halál fog igazán fájni, hiszen nem dicsekedhetek különösebben értékes emlékekkel. Semmi olyasmi nem történt velem, amit ne tudnék újra megismételni. Érted? Most azonban inkább a feledéstől félek. Nem akarok felejteni. — Mi változott? Nuala rám meresztette a szemét, hangja haragosan csengett. — Te, te beképzelt majom! Mindent elrontottál. Mindent lehetetlenné tettél. Amikor az emberek azt mondják, „kihagyott a szívverésem”, baromságot beszélnek. Valójában az történik, hogy a szív mintegy dadogni kezd, és egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy megáll, ám végül mégis eszébe jut, hogy a dobogás jót tesz neki. Ó, a fenébe, Nuala! Ne engem! Ne ezt a féleszű és öntelt James Morgant! Megrántotta a kezem. - Fogd be! Már így is tudom, mekkora seggfej vagy! — Hát, ez nagy megkönnyebbülés. Nuala megkímélt attól, hogy tovább hagyjon beszélni. — A vonzalomról elmélkedtem. Van egy elméletem róla. A szerelemről. — Közben nem volt hajlandó a szemembe nézni. -

Nagyot nyeltem, de sikerült kinyögnöm: - Biztosan remek elmélet. Nuala szigorú pillantást vetett rám. - Fogd már be! Azt gondolom, hogy a szerelemnek semmi köze a másik ember személyiségéhez. Vagyis, talán egy kicsi. Szerintem igazán csak saját magunk számítunk ebben a dologban. Például tegyük fel, hogy beleszere... nagyon megkedvelsz egy öntelt idiótát. Ez egyáltalán nem számít. Valójában csak az számít, hogyan érzed magad ennek az idiótának a társaságában. Ha a legjobb embernek érzed magad a világon, amikor együtt vagytok, akkor azért kedveled annyira. Egyáltalán nem arról szól a vonzódás, milyen kedves vagy jó ember a másik. Megnedvesítettem kiszáradt alsó ajkam. - Tetszik az elméleted. Az önző emberek kalauza a szerelemhez. Nem téged szeretlek, bébi, igazából magamba vagyok szerelmes. Nuala szégyenlősen elmosolyodott. - Rögtön gondoltam, hogy te megérted a lényegét. - Először habozott, ám amikor újra megszólalt, áradt belőle a szó, mint aki abba sem tudja hagyni. - Tetszik nekem, ahogy most kinézek. Tetszik az is, ahogy viselkedem. Mindenki azt gondolja, hogy rád vetem magam, és kiszívom belőled az életet, mert annyira vágyom rád, és mert olyan tehetséges dudás vagy. Senki sem feltételezi rólam, hogy képes vagyok ellenállni. Pedig képes vagyok. Hiszen most itt ülsz előttem, bámulatosan nézel ki, és én nem vettem el tőled semmit. Nem is akarok. Vagyis, tulajdonképpen akarok, úgy értem, iszonyúan vágyom arra, hogy megtegyem, de nem akarom, hogy feláldozd miattam életednek akár egyetlen másodpercét is. Ilyet még sohasem tettem. Én... büszke vagyok magamra. Nem pusztán közönséges pióca vagyok. És nem is vagyok olyan, mint a többi tündér. Nem akarlak kihasználni. Csak az akarok lenni, aki akkor vagyok, amikor veled lehetek.

Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Még az érzéseimmel sem voltam tisztában. Nem éreztem a vágyat, hogy a bőrömre firkáljak. Nem éreztem vágyat arra sem, hogy felpattanjak, és kimeneküljek a szobából. Nem feszengtem kényelmetlenül, nem tört rám a frász, nem borzongtam, még csak éhség sem gyötört. Csupán jólesett együtt üldögélni vele, miközben térdünk összeért, és homlokomat összekulcsolt ujjainkon pihentettem. Ezt nem akarom elfelejteni. Hogy nem öltelek meg, mert beléd szerettem — mondta Nuala. A hangja furcsán remegett; nehezére esett kimondani a szavakat. - Nem kell válaszolnod. Tudom jól, hogy a bamba és önző álbarátnődbe vagy szerelmes, és nem belém. Semmi gond. Én csak... Előrehajoltam és megcsókoltam. Sikerült meglepnem, mert ajka még éppen egy szót formált, amikor a szám a szájához ért. A bőrömön enyhe borzongás futott végig, egészen finoman, miközben Nualát csókoltam, de nem lettem libabőrös. Azután hátradőltem a saját székemen, és behunytam a szememet. Újra kinyitottam. Alsó ajkamat óvatosan beszívtam, a nyár és Nuala ízét éreztem rajta, majd ismét kiengedtem. Nuala csendesen nézett vissza rám. Nem volt baj? - kérdeztem. A hangja hihetetlenül lazán csengett. Rögtön elárulta, mekkora erőfeszítésébe került nemtörődöm nyugalmat kényszerítenie rá. Egészen jó csók volt. Úgy értem, ne hízelegj magadnak, nem ez volt a világtörténelem legcsodásabb csókja, de... Nem volt baj, hogy megcsókoltalak? - tettem fel újra a kérdést. Lassan és óvatosan ejtettem ki a szavakat, mert még én magam is a válaszon töprengtem.

Nuala tekintete az arcomat fürkészte, és én némán bámultam vissza rá. Azután gyengéden kiszabadította ujjait az ujjaim közül, elhúzta a térdét, és lassan felállt. Még kis ideig szótlanul nézett le rám előnyös helyzetéből, fölém magasodva, miközben szőke fürtjei az arcába hullottak. Akár egy öldöklő angyal az áldozatára, úgy pillantott le rám. S én csak bámultam, annyira belefeledkezve a látványba, hogy el is felejtettem ügyelni az arckifejezésemre. Nuala ekkor óvatosan bemászott a székembe, és elhelyezkedett az ölemben. Sima, nyárillatú lábát kétoldalt behajlította mellettem. Magasságos mennyei pokol! Még mindig igyekeztem megőrizni némi józan önuralmat, amikor kinyújtotta felém a kezét, és két karomat egymás után a teste köré fonta. Végezetül egészen közel hajolt hozzám, arcán bizalmas, csibész kis mosollyal, amely úgy lángra gyújtott, mint még soha semmi. S akkor megcsókolt. Attól tartok, ha tündérrel szerelmeskedik az ember, biztosan pokolra jut. Viszonoztam a csókját.

Egy pillanattal az előtt ébredtem fel, hogy Nuala hangját meghallottam. - Ébredj fel! - suttogta a fülembe. — Valaki jár odakinn. Kinyitottam a szememet. A jobb lábam teljesen elgémberedett, mert Nuala rajta feküdt, összekuporodva mellettem a világ legkényelmesebb karosszékében. - A fenébe! - sziszegtem bosszúsan. Borzasztóan zsibbad a lábam.

Nuaia iecsusszant az ölemből, lába hangtalanul ért földet a szék mellett. Lenézett a kezére, és kissé meglepett arcot vágott, amikor ráeszmélt, hogy még mindig fogom az ujjait. Kezébe kapaszkodva húztam fel magamat a székből, és elkínzott grimaszt vágtam, amikor megmacskásodott lábam a padlóhoz ért. Nem hallottam semmit. Most mit csinálunk? Nuala hangja alig volt hallható. — Hallgatózni szeretnék. Kéz a kézben sétáltunk a hátsó ajtóhoz. Nos, Nuala sétált. Én csak bicegtem, és rendkívül ostobán éreztem magam miatta. Megálltunk közvetlenül a csukott ajtó mögött, a sötétség meleg köpenyébe burkolózva, pár lépésnyire egymástól, ám továbbra is egymás kezét fogva. Mintha „Adj, király, katonát!” játszottunk volna, arra számítva, hogy valaki beront az ajtón, és megpróbálja áttörni a védvonalunkat. S akkor én is meghallottam azt, ami az imént felkeltette Nuala figyelmét. Sullivan. Két hang szűrődött be az ajtón túlról, és az egyik félreismerhetetlenül Sullivané volt: lényegre törő és haragos. - ...tudni akarom, mi keresnivalója van itt. Az éjszaka közepén a kollégium közvetlen közelében. A másik hang fensőbbséges volt, és egyértelműen nőhöz tartozott. S valamiért nagyon ismerősen csengett. — A közelben kempingezem. Nem tudtam aludni, ezért úgy döntöttem, besétálok a városba. - A nagy fenét döntött úgy! Saját szememmel láttam, ahogy meggyújtja a kakukkfüvet. Pontosan tudom, mire való. Azt hiszi, nem sejtem, hogy valami gyanús folyik itt? Nuala sietve közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe suttogjon, ajka egészen a bőrömhöz simult, nehogy bárki más meghallhassa

szavait. - Már hallottam ennek a nőnek a hangját. Magányos tündéreket gyilkol. Nem volt időm eltöprengeni azon a különös tényen, hogy mindketten ismerősnek találtuk ezt a női hangot; a beszélgetés az ajtó túloldalán ugyanis tovább folytatódott. -Azt hiszem, túlságosan is okosnak gondolja magát - csikorogta a női hang. Majdnem sikerült rájönnöm, honnan ismerem, már csak a belőle áradó leereszkedő rosszindulat alapján is. - Ám valójában az égvilágon semmit sem tud. Szerintem jobban teszi, ha elengedi a karomat, mielőtt még dühbe találnék gurulni, és valami egészen kellemetlen mesét adnék elő magáról a zsaruknak. Nuala sokatmondó pillantást vetett rám. - Halandó - suttogta. Ó, asszonyom! - Sullivan hangja legalább húsz fokkal süllyedt fagypont alá. - Alig hinném, hogy fenyegetni akar engem. Magánál sokkal rosszabbakkal is találkoztam már. - Szünet következett; némi dulakodás hallatszott. - Addig nem megy sehová, amíg el nem árulja nekem, miért is idézte meg Őket a tanítványaim kollégiumi épülete mögött. És ne jöjjön nekem holmi kempingezésről vagy botanikai kutatómunkáról szóló maszlaggal! Tudom. Tudom. Semmi köze hozzá. Ha valóban ismeri Őket, akkor azt is tudja, hogy jobban jár, ha nem üti bele az orrát olyan dolgokba, amelyek során esetleg levághatják. Delia, jutott hirtelen az eszembe, mire Nuala homlokát ráncolva pillantott rám. Ismeretlen volt számára ez a név. Dee nagynénje. Most már felismerem a hangját. A tündérek réges-régen megmentették egyszer az életét, és Delia azóta is folyton a kezükre játszik. Nuala szemöldöke felszaladt. Ne mondja meg nekem, mivel járok jobban! Életem utóbbi két éve alatt igyekeztem gondoskodni arról, hogy ezeknek a srácoknak

ne kelljen keresztülmenniük azon, amin én mentem keresztül. Sullivan hangja fenyegető morgássá mélyült. - De egész idő alatt egyetlenegyszer sem merült fel bennem, hogy egy halandó embertől kellene tartanom. Árulja el, mit keres itt? Delia hangja dermesztően fagyos volt. - Jól van hát. Csak az itteni muzsika segítségét akartam kihasználni, hogy megidézzek egyet a daoine sidhe tündérei közül. Tartoznak nekem egy szívességgel. Bizonyára rendkívül hiszékenynek látszom. Ami azt illeti, inkább meglehetősen törékenynek látszik. - Hoszszú szünet következett, és hirtelen furdalni kezdett a kíváncsiság, vajon mi tölthette ki a csendet a túloldalon. - Olyan embernek tűnik, akinek sok veszítenivalója van, és én ismerek néhány különleges egyént, akik szíves-örömest hozzásegítenék ezeknek az elvesztéséhez. Sullivan komoran felelt: - Sajnos rettenetesen téved. Ama örömteli állapotnak örvendhetek, hogy nem gátolják utamat sem emberi kapcsolatok, sem felhalmozott anyagi javak, hála a maga drágalátos barátainak. Mindazonáltal rendkívül kényelmetlen helyzetbe hozhatom, ha nem meséli el rögtön, mi az ördögöt keres idekinn. Az új királynőnek teszek néhány szívességet - csattant Delia válasza. - A politikában. Amit O maga nem tudna végrehajtani. Az új királynőnek? - Sullivan hangja egészen elvékonyult. Eleanornak? Megdermedt a szívem. Honnan ismerte Sullivan ezt a nevet? Igen, Eleanornak. Kéz kezet mos alapon. Sullivan ingerülten tette fel a kérdést: - Miért van itt? Néma csend. Vajon bólintás vagy fejrázás volt a válasz, amely a szemünk elől rejtve maradt? Vagy talán semmi? Azután ismét Sullivan szólalt meg. Aggodalom csendült a hangjában. - Egy Látó? Itt?

Delia felnevetett. - És ha belegondolunk, hogy állítólag maga oltalmazza ezeket a gyerekeket! Maga nem tud semmit! Sullivan folytatta a faggatást. - Ki az? Egy percig teljes csend honolt, ám akkor Nualával mindketten hátraugrottunk az ajtótól, amint az hirtelen megrázkódott a zsanérjain. Alig ismertem meg Sullivan hangját, amint dühödten a nőre vicsorgott. - Egyet már megöltem Közülük, és meggyőződésem, hogy egy halandó emberrel sokkal könnyebben végeznék. Ne szórakozzon velem! Delia lassan és higgadtan formálta a szavakat, amelyekből csöpögött a méreg. - Fiam, vegye le rólam a kezét! Az ajtó új fent megrázkódott. Hát jól figyeljen, mert ennél egy szóval sem árulok el többet - mondta Delia, furcsán elfojtott hangon. - Maga azt akarja, amit Ők akarnak. Ki akarják űzni Őket az emberek világából, Ők pedig minket akarnak kiűzni a sajátjukból. Én megölök minden tündért, aki az emberekkel cimborái, Ők megölnek minden embert, aki a tündérek közé merészkedik. Igen, talán néhányan a maga tanítványai közül is - ezt igen megvető hangnemben ejtette ki a száján hamarosan halálukat lelik. De hosszú távon, bizony bolond volna, ha közbeavatkozna. Sullivan hallhatóan ismét visszanyerte az önuralmát. - Miért? Miért most? Ha ismeri Eleanort, akkor tudja, hogy Nekik nem szokás feltenni ezt a kérdést - felelte Delia. - Nos, hallja, hogy közelednek? Nem lesznek odáig a boldogságtól, ha látják, hogy maga itt zaklat engem. Igen, bizony én is elengedném magam. Nem akarom újra viszontlátni magát az iskola területén.

- Ó, biztosíthatom, nem fog újra látni. Néma csend borult ránk. Nuala és én hátrahúzódtunk az ajtótól a sötét árnyak közé, arra várva, hogy Sullivan mindjárt belép. Az ajtó azonban zarva maradt, Sullivan pedig odakinn maradt a titkaival együtt.

Kiderült számunkra, hogy Paul és én vagyunk a legostobább okos emberek a földkerekségen, mert egyszerűen képtelenek voltunk színpadra vinni azt az átokverte darabot. Velünk tartott Megan, és persze Eric is, aki éppen egy szék támláján üldögélve várta, hogy végre az ő szerepe következzen a forgatókönyvben. Sullivannek azt mondtam, hogy egyelőre még nincsen szükségünk rá, ami kész szerencsének bizonyult, hiszen eddig mindössze egyetlen téren arattunk sikert: totál hülyét csináltunk magunkból. Megan homlokát ráncolva tanulmányozta szerepét a zongora mellett. Feszülten gyűrögette a papírt a kezében, amivel az őrületbe kergetett, de igyekeztem összpontosítani, és inkább arra figyeltem, hogyan olvassa fel a szövegét. Hozzám intézte a szavait, de nem nézett rám, mert még egyetlen sort sem sikerült a fejébe vésnie. Kifejezéstelenül mormolt, ugyanolyan hangsúllyal ejtett ki minden egyes szót, és végül az egész szöveg érthetetlenül egybefolyt. — BűvészmutatványLeonOcskatrükkökSemmitöbb. Idegesen egyik lábamról a másikra álltam. — Miért ragad a színpad? Mintha valaki egy üveg mézet öntött volna magába, aztán meg kihányta volna az egészet a világot jelentő deszkákra. És talán még rá is vizelt.

Ez nincs a szövegedben! - rivallt rám Paul. Nincs bizony! — dühöngött Eric. Kissé mogorva hangulatban volt, mert két szerepe közül még egyikig sem sikerült eljutnunk. -Jól van. Ez a nyomorult zongora iszonyúan dühít - morogtam, a hangszer óriási tömegét mustrálva Megan mellett. - Szerintetek félre tudjuk majd tolni a színpad szélére? Túl sok helyet foglal. Miért izgat téged annyira az a zongora? - kérdezte Megan. Nem szükséges, hogy itt álljon elöl, a színpad kellős közepén. Csak azokban a jelenetekben kell majd, amikor Paul nem tud az oboán játszani. Egyszerűen útban van. Nem számít - torkollt le Megan. Meglebegtette a szövegkönyvet a kezében (Istenem, mennyire idegesített! Miért nem volt képes rendben tartani a lapjait?), és szinte átfúrt a tekintetével. — Folytathatnánk végre? Ismételd el még egyszer az utolsó sorod! — javasolta Paul. Szerény véleményem szerint legalább tízszer kellett volna még elismételnie ahhoz, hogy olyan benyomást keltsen, mintha ember és nem egy mechanikus női robot szájából hangoznának el a szavak. De a még egyszer kezdetnek megfelelt. Megan újra meglengette azt az átkozott szöveget, és elismételte az iménti mondatot: — BűvészmutatványLeonOcskatrükkökSemmitöbb. Nekem nem kellett a szövegemet néznem, de idiótán éreztem volna magam, ha Megan arcába kell bámulnom, ezért inkább a feje búbjára függesztettem a tekintetem, miközben ő a gyűrött szövegkönyv lapjait bújta. - Ott voltam, Anna. A saját szememmel láttam. Borzalmas ez az egész. Nem ez szerepel a szövegedben! - kiáltott fel ismét Paul. Nem bizony! — helyeselt Eric. — De attól még való igaz. -

— Éhes vagyok - panaszolta Paul. Kínai kaját ígértem mindenkinek, ha a próba kedvéért kihagyják a vacsorát a kollégium éttermében. Szerettem volna ráírni a kezemre a mechanikus ember szót, de inkább bedugtam a kezemet a zsebembe, és megmarkoltam Nuala kavicsát. Kétségbeesetten forgattam az ujjaim között, miközben a szemem a szövegkönyvre meredt, és megpróbáltam rájönni, miért is éreztem olyan kolosszálisán reménytelennek ezt az egész darabot. - Addig nincs kaja, míg Eric jelenete legalább sorra nem kerül. Az ég szerelemére, ez csak egy félórás színdarab! Az ajtó ekkor váratlanul megnyikordult, és mindannyian egyszerre kaptuk fel bűntudatosan a fejünket, mintha valami súlyosabb gaztetten kaptak volna minket egy metaforákkal teli színdarab kontár előadásánál. Észrevettem, amint Paul szája némán a félelmetesen dögös szavakat formálja, majd megpillantottam Nualát, amint belép a terem végében nyíló piros ajtón. Nuala végigsétált a középső folyosón az összecsukható székek között, akárcsak egy mindenre elszánt amazon testhez álló trapéznadrágjában, és láthatóan cseppet sem feszélyezte, hogy minden szem őt bámulja. Felbaktatott a színpadra, egyenesen hozzám lépett, és kikapta a kezemből a szövegkönyvet. Hasa csábítóan kivillant sárga pólója alól, amelynek hosszú ujján fekete betűkkel nyomott felirat díszelgett: kezedbenkezedbenkezedben. Igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni, bár különös módon éppen egy mosoly igyekezett utat törni magának, ezért inkább a szövegre szegeztem a tekintetemet, mintha Nualával együtt olvasgattam volna, és úgy mutattam be a többieknek: - Srácok, ez itt Nuala. Nuala egyetlen pillantásra sem méltatta őket. - Helló! — mondta. - Azért jöttem, hogy kisegítselek titeket a szánalmas tipródásból. Király?

Nagyon király — suttogta Paul. Megan dühös tekintettel méregette Nualát. Szerintem féltékeny volt. Hát, kénytelen lesz túltenni magát rajta. Máris jobban éreztem magam ugyanis, hogy Nuala ott állt mellettem. Jól van. Akkor most fussunk végig újra az első jeleneten, hogy én is láthassam! - adta ki Nuala az utasítást. Arra számítottam, hogy valaki megkérdőjelezi, mi jogon szól bele a darabba, de senki sem szólt egy szót sem. Igazság szerint azt hiszem, mindannyian borzasztóan megkönnyebbültünk, amiért végre akad valaki, aki láthatóan tudja, mit csinál, vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha tudná, és még csak nem is érdekelt senkit, kicsoda valójában az illető. Nuala rám nézett, felvonta egyik ördögien ívelt szemöldökét, mint aki megerősítésre vár, hogy nyugodtan átveheti az irányítást. Mintha valaha is érdekelt volna, hogy az engedélyemet kérd — mondtam magamban, mire Nuala önelégült vigyort vágott. Finoman megérintette a kézfejem - egy tinta nélküli ponton -, majd visszaadta nekem a szövegkönyvet. Az a buta kis mosoly minduntalan ott bujkált a szám szögletében. Az ajkamba haraptam, szemem a papírlapokra szegeztem, amíg uralkodni nem tudtam az arcomon. - Mindenki készen áll egy újabb próbálkozásra? Nuala lekuporodott a színpad szélére, akár egy lecsapni készülő ragadozó, és gyorsan belevágtunk az első jelenetbe. Nuala előtt még ostobábbnak éreztük magunkat, és csak a jelenet feléig jutottunk el, amikor hirtelen megállított minket. Hűha! — jegyezte meg, és újra kivette a kezemből a szöveget. — Hát, srácok, ez tényleg elég szánalmas. Mit is mondtál, mégis ki vagy te? - kérdezte Megan kissé ellenségesen. -

Nuala felemelt tenyerét mutatta felé, mintha belé akarná fojtani a szót, és összevont szemöldökkel vizslatta a forgatókönyvet. - Jól van. Először is, James, hozzád egyáltalán nem illik León. Hol... Paulnak kellene Leont játszania. Miért is adtátok neki Campbell szerepét? Campbell egy mindenki által félreismert, megalomániás varázslózseni. Nyilvánvaló, hogy ezt a karaktert egyenesen rád szabták. A többiek harsányan röhögtek. Hát ennyire egyértelmű? - kérdeztem. James, kérlek... — felelte Nuala. Meglengette az orrom előtt a szöveget. - Ebbe a darabba körülbelül annyi finomság szorult, mint a bubópestisbe. Campbell, a félreismert, csodás tehetségű varázsló és hű barátja, León, akiket darabokra szaggat a buta birkákból toborzott társadalom, mert valósággal rettegnek az igazi varázslattól? Apám, vajon kiről is van itt szó? De ez tulajdonképpen része a darab bájának. - Azzal váratlanul Meganra mutatott, aki erre riadtan összerezzent, mintha Nuala éppen lézerlövéseket készült volna leadni ujjai hegyéből. - Úgy vélem, sokkal kevésbé fog nehezedre esni, hogy egy Paul-Leonnak add elő azt a szöveget, mint amikor James-Leonnal álltái szemben. Mert hát James León szerepében olyan, mint... Haha! Belegondolni is nevetséges! - A gondolat kétségkívül olyan elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy még egy találó hasonlat sem jutott hirtelen az eszébe. - Mindegy. Próbáljátok ki! És légy végre Anna! Talán nem olvastad végig a darabot? Nem emlékszel, mi történik vele? Hát, tulajdonképpen semmi, Leonhoz és Campbellhez képest - szipogta Megan. Csak mert nem olvasod elég figyelmesen. — Nuala végiglapozta a szövegkönyvet, ügyelve, hogy minden egyes lap gyűrődés nélkül és rendben kerüljön vissza a helyére (O, te jó ég, tényleg kezdtem menthetetlenül belezúgni...), és az egyik oldalra mutatott. — Látod

ezt itt? A hit válsága. Minden egyes szavadat úgy kell előadnod eddig a pontig, itt, ni, hogy amikor ezt a sort elrebeged, a közönség minden egyes tagjának elakadjon a lélegzete, és úgy érezze, mintha kirántották volna lába alól a talajt. Akárcsak Anna. Megan lapozgatni kezdett gyűrött lapjai közt, mígnem megtalálta a kérdéses sort. — Erre eddig egyáltalán nem gondoltam. Nuala lazán vállat vont, mintegy azt sugallván, nélkülem sosem jutott volna eszedbe, majd rám emelte a pillantását. - És most te játszod Paul szerepét az elején. Te fordulsz Campbell szerepében a közönséghez. Talán elmagyarázzam neked, hogy hinned kell a szerepedben, és segítened kell, hadd higgyünk benne mi is? Nem volt szükséges elmagyaráznia, és ezt Nuala is pontosan tudta. Nem kellett visszakérnem tőle a szöveget, mert már régen emlékezetembe véstem az első oldalt. — Várjunk csak! — mondta Nuala, és odalépett a villanykapcsolókhoz. Leoltotta a nézőtér fölötti lámpákat, és helyette bekapcsolta a reflektorokat, fényárba borult szigetet teremtve a színpadon, a sötétség tengerében. S egyszerre valósággá vált a darab. Most — jelentette be ünnepélyesen Nuala. Hangja kizárólag nekem szólt, jelentőségteljes nyomatékkal. - Ez itt a te helyed. Kisétáltam a színpad elejére — legyél Campbell! —, és szélesre tártam a karomat, mintha a nézőket akarnám üdvözölni, vagy a mennyből igyekeznék megidézni egy felsőbb hatalmat. - Üdvözlöm Önöket, hölgyeim és uraim! Ian Everett Johan Campbell vagyok, a harmadik s egyben utolsó is. Remélem, megnyerhetem szíves figyelmüket. El kell ugyanis mondanom Önöknek, hogy amit itt és most látni fognak, az a színtiszta valóság. Talán nem lenyűgöző, talán nem megdöbbentő, talán még botrányosnak sem nevezhető, annyit

mégis elmondhatok a kétség leghaloványabb árnyéka nélkül, hogy ez a valóság. Es ezt... - itt hatásszünetet tartottam - mélységesen sajnálom. Két karomat leengedtem, ajkamba harapva a színpadra néztem, majd sarkon fordultam és elsétáltam. Eric tapsolt a nézőtéren, amikor csatlakoztam Nualához a színpad szélén. Hála az égnek! Ez már sokkal jobb volt - suttogta Nuala a fülembe. Nem volt szükséges azonban, hogy ezt elmondja. Együtt figyeltük, amint Paul és Megan eljátssza León és Anna kettősét, és csodák csodája, Paul sokkal lenyűgözőbb Leonnak bizonyult nálam. S mert Paul játszotta Leont, vagy, mert Nuala lelki beszéde megtette hatását, Megan is jobb Annává változott. Időnként ugyan még bele kellett pillantaniuk a szövegükbe, de most már egészen... elfogadhatónak tűnt a darab. Bűvészmutatvány, León. Ócska trükkök - szavalta Megan. Még a vállát is megrándította közben. Úgy értem, teljesen élethűen. Semmi több. S Paul fennhéjázva pózolt. Vagyis, tényleg belebújt León bőrébe. — Ott voltam, Anna. A saját szememmel láttam. Egy nő felzokogott a nézőtéren. Azt gondolták, hogy a valóságot látják. Tudták, hogy színtiszta valóság. Immár képtelen voltam letörölni arcomról az átszellemült mosolyt. Nuala a karomba csípett, és amikor feléje fordultam, az ő arca is ragyogott az alkotás örömétől. Ez olyasmi volt, amit egész életemben magától értetődőnek vettem. Kösz, Izzy Leopard! - hálálkodtam gondolatban. Rátok fért - válaszolta Nuala, de leolvastam az arcáról, hogy valójában úgy értette: én is köszönöm neked.

A fiúk nem hozhattak be lányokat a Seward. Hallba (minden elkövetőre az a büntetés várt, hogy levágják a mogyoróit, majd a trófeát elsőbbséggel postázzák a kedves szülőknek), ezért az ajtó előtt vártuk a futársrácot, aki a kínai kajánkat hozta. Végül a világ legkényelmesebb karosszékeit kivonszoltuk az előcsarnokból a téglákkal kövezett hátsó verandára. Gyönyörű szép este volt — sárga, arany és vörös színekben lángoltak a dombok a kollégium épülete mögött. Kissé hűvös volt már ahhoz, hogy vérszívó rovaroktól kelljen tartanunk, ahhoz viszont túlságosan meleg, hogy fázzunk. Még soha nem ízlett annyira étel, mint az a csirke a zöldséges rizzsel, amelyet műanyag villával ettem a dobozból, a világ legkényelmesebb karosszékében terpeszkedve, miközben Nuala a karfán ült. Azt próbálom elmagyarázni, hogy léteznek emberek, akik allergiásak a vízre - erősködött Paul két vörös és nyálkás kinézetű falat között. A vízre senki sem lehet allergiás — ellenkezett Megan. — Hiszen az emberi testnek úgy kilencven százaléka víz. Közbevágtam. - Nem kilencven százaléka. Senki sem kilencven százalékban víz Mrs. Tieves kivételével. O gyakorlatilag csobog járás közben. Eric felhorkant, és rizst köhögött fel a torkából. Ó, ez nagyon szexi! — morogta Megan, és figyelte, amint Eric lerugdossa a rizsszemeket a téglákról. - Mindegy. A vízre senki sem lehet allergiás. Az olyan, mintha az ember a... a... lélegzésre volna túlérzékeny. Nuala lesajnáló tekintettel sújtotta Megant, mielőtt megszólalt volna. - Pedig igaz. Eddig körülbelül két eset fordult elő. Olvastam

róla. Olyan ritka betegség, hogy egy örökkévalóságba telt, mire egyáltalán diagnosztizálták. Most pedig azoknak a szerencsétleneknek mindenféle fura módszerekkel kell megakadályozniuk, hogy meg ne öljék magukat a puszta létezésükkel. Paul hálás pillantást vetett Nualára, és még hozzátette: - Mint amikor az emberek a napfényre allergiásak. Kiskorukban borzalmas égési sérüléseket szenvednek el, és ha nem óvják őket a naptól, idejekorán meghalnak rákban. Zárt térben kell leélniük az életüket, lefüggönyözött ablakok mögött. Vagy ha nem, undorító kelésekkel lesz tele a testük. Borzalmasan hangzik - szólalt meg Eric. - Mintha saját magára volna allergiás az ember. Vagy az életre. Mintha arra születne, hogy meghaljon. Nuala elfordította a fejét, tekintetét a távoli dombokra függesztette. Ujjaimmal kis köröket rajzoltam a csuklójára, mire hirtelen rám pillantott. Megkínáltam egy adag rizzsel. — Megkóstolod? Olyan pillantást vetett rám, mintha azt mondaná: viccelsz? Ám vagy kíváncsivá tette a gondolat, vagy nem akart csalódást okozni nekem, vagy szeretett volna emberi benyomást kelteni a többiekben, mert közelebb hajolt hozzám, és engedelmesen kinyitotta a száját. Sikerült bepakolnom a rizst anélkül, hogy a felét ráborítottam volna a ruhájára, ami nem is volt olyan könnyű feladat, mint amilyennek hangzik. Csupán egyetlen kósza rizsszem tapadt az alsó ajkára, vészesen kapaszkodva, miközben Nuala megrágta, majd kétkedő kifejezéssel az arcán lenyelte a falatot. Ott neked... van ott egy... - A szájára mutattam, szalvéta után keresgélve, mire rájöttem, hogy az összes Megan kezében van. Nuala könnyedén lesöpörhette volna ajkáról a rizst, de inkább egészen közel hajolt hozzám, arcomba hulló haja csodásán illatozott, és így

történhetett meg, hogy éppen Nuala ajkát szívtam nagyon gyengéden a számba, amikor Dee váratlanul csatlakozott hozzánk a verandán. Szia, Dee! - üdvözölte Paul. Szeme tágra nyílt, és olyan várakozásteljes izgalommal nézett körbe, mintha azt mondaná: Hűha, hozza valaki a pillecukrot, itt most barbecue lesz! Nuala lassan kihúzta ajkát a fogaim közül, és hátrahajolt a széken, én pedig hatalmasat nyeltem, mielőtt megfordultam, hogy Dee arcába nézzek. Hirtelen megmagyarázhatatlan nevethetnékem támadt. Milyen érzés, Dee? Dee arcát aranyló fénybe borították a lemenő nap sugarai, vonásai kővé dermedtek. Összefonta mellkasa előtt a karját, és egyenesen rám nézett. - Szia, James! Helló! - Megfelelően lezser hangot sikerült megütnöm. Hé, szia, Dee! Épp most osztozkodom egy kis rizsen ezzel a szuper szexi csajjal. Es te hogy vagy? Ragyogó mosoly terült el Nuala arcán. Szóval ti házhoz rendeltétek a vacsorát? — kérdezte Dee, bár eléggé nyilvánvaló volt. Nem - feleltem. - Paul elkötött egy autót. Kiderült róla, hogy a Fortune Garden futáráé volt. Ezt nevezem én jó üzletnek! Kettő az egyben. Nem mosolyodott el. Nuala azonban igen. Még rengeteg kaja van - szólalt meg ekkor Nuala. Rám pillantott, és már elég jól ismertem ahhoz, hogy halljam az élt a hangjában. -Jut mindenkinek. Dee ismét rám szegezte a tekintetét, hangja dermesztően fagyos volt. — Pault és Megant már ismerem. A többiekhez, azt hiszem, még nem volt szerencsém.

Eric kétségkívül nem tartozott azon „többiek” közé, akik iránt Dee nagy érdeklődést mutatott, én mégis őt mutattam be elsőként. — Ez itt Eric. Nappal asszisztens, éjszaka viszont bűnüldözéssel foglalatoskodik. - Ekkor Nuala felé fordultam, aki olyan átható pillantással figyelt, amelyet képtelen voltam megfejteni. Arckifejezése láttán elfogott a vágy, hogy a kezembe vegyek egy tollat. Elfogott a vágy, hogy előhúzzam zsebemből a kavicsot. - O pedig Nuala. — Megfordult a fejemben a gondolat, hogy hozzábiggyesztem a barátnőm titulust, csak hogy láthassam Dee reakcióját, ám továbbra is csak Nuala szeplőit és tengerkék szemét bámultam, és egyre az járt a fejemben, mennyire nem hasonlítanak egymásra, most amikor mindketten itt álltak, egymás mellett. Arra eszméltem, hogy túlságosan hosszan bámulom Nualát. Visszafordultam hát, hogy Dee arcára pillantsak, az arckifejezése azonban szemernyit sem változott. A hangjának azonban sikerült még néhány fokot esnie fagypont alá. - Te is az iskolában tanulsz, Nuala? Nuala elfordította rólam a tekintetét, hogy Dee szemébe nézzen, és még láttam a tekintetében fellobbanó utálat vad lángjait. Hirtelen megdöbbentett, mert Nuala pillantásában a tűz nem hasonlított Megan féltékeny tekintetére. Sokkal... mélyebb volt. Szinte védelmező. Halálra kellett volna rémülnöm tőle, most mégis inkább jó érzéssel töltött el. -Többek között. — Nuala veszedelmes mosolyt küldött Dee felé. — Szóval te James barátja vagy? Dee felvillantotta mesterkélt színpadi mosolyát, amelyre még régi iskolaéveinkből emlékeztem. — Kilenc éve ismerem. Nuala a hajamat simogatta; igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy lehunyjam a szemem jóleső érintésére. - Az hosszú idő.

Nagyon jó barátok vagyunk — mondta Dee. Nyilván. Dee háta mögött Paul karmokba hajlította az ujjait, a levegőbe hasított, és némán tátogta: miau. Na, és te mióta ismered Jamest, Nuala? - érdeldődött Dee. Ó, körülbelül egy hónapja. Dee mosolya még fagyosabbá vált. - Az viszont nem túl hosszú idő. Nuala mosolya egyszerre lehervadt az arcáról, amint leadta az utolsó sortüzet is. Ujjai a hajamról a tarkómra siklottak. - O, nem tartott sokáig rájönnöm, milyen kincset találtam. De ezt neked nem is kell magyaráznom. Igaz? Hiszen már kilenc éve ismered. Dee homloka ráncba szaladt, miközben Nuala tarkómat cirógató ujjait figyelte, és azt, ahogyan egész testemmel Nuala felé hajoltam. Úgy van - felelte Dee. - Nekem nem szükséges magyaráznod. - Pillantása körbejárt. Átsiklott Meganon és az előtte heverő két doboz ételen, Ericen és a falhoz támasztott gitáron, Paul kerek szemén, Nuala kezén a nyakamon, és végül ismét rajtam állapodott meg. Pontosan tudom, hogyan festett a jelenet. Ügy tűnt, nélküle is egészen jól megvagyok. Együtt üldögéltem a barátaimmal, nevetgélve a rendelt vacsoránk fölött, teljesen elégedetten az élettel. Nuala a karosszékem karfáján fészkelt, láthatóan odavolt értem, és minden jel arra vallott, hogy mi ketten egy pár vagyunk. Amint Campbell is megmondta: „Talán nem lenyűgöző, talán nem megdöbbentő, talán még botrányosnak sem nevezhető, annyit mégis elmondhatok a kétség leghaloványabb árnyéka nélkül, hogy ez a valóság. És ezt mélységesen sajnálom.” Ez volt a valóság. Sőt, minden rendben volt. S ezt mélységesen sajnáltam. -

Mert korábban azt gondoltam, hogy csodálatos érzés volna viszszaadni a kölcsönt. De nem volt az. Láttam a Dee arcára kiülő érzelmeket - vagy talán a gondosan leplezett érzelmek hiányát -, és magamra ismertem. Túlságosan sokszor történt meg velem ugyanez. Valamiféle kifogást mormolt, hogy megszabadulhasson a kínos helyzetből, és jóllehet valóban sajnáltam, ez az érzés nem volt elegendő ahhoz, hogy utánarohanjak. Nem csupán Nuala miatt. Egészen bizonyos voltam abban, hogy bár Nuala gyűlölte, mégsem tartott volna vissza, hogy Dee után menjek, és enyhítsek a csapáson. Én azonban végleg letettem arról, hogy Dee számára enyhítsem az élet csapásait. Mikor tette meg ő nekem ugyanezt a szívességet? Befejeztem a hősködést. A legszívesebben megcsókoltam volna Nualát, amiért visszaadta a szabadságomat.

Nem kell a madárnak létét bizonygatni, Sem a halat céljára emlékeztetni. Csak mi vesznénk el az élet tengerén, Ha nem szólítanánk egymást a nevén. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) – Saját kis birodalmamként vettem birtokba a világ legkényelmesebb karosszékeit, ahogyan James nevezte őket. Eredetileg azt fontolgattam, hogy körülnézek, és Jamesnek tett ígéretemhez hűen megtudakolom, pontosan milyen gazság van készülőben, ám kevéssel éjfél előtt James lelopakodott hozzám a szobájából. Mezítláb közlekedett, csaknem hangtalanul, miközben rendkívül csinosan festett pólóban és melegítőnadrágban. Felálltam a székből, hogy félúton találkozzunk az előcsarnok közepén, és közelről észrevettem, hogy James nem csupán csinosan fest, hanem borzasztóan kimerültnek is látszik. Hatalmas táskák ültek a szeme alatt. Már nem is emlékeztem, mikor aludt utoljára, ahogy így belegondoltam. - Szia, te őrült! - üdvözölt, kissé feszélyezve, most amikor már nem akartuk többé állandóan megfojtani egymást.

Ott álltam előtte, két karom leengedve a testem mellett. — Szia, te állat! S azután csókolózni kezdtünk. Nem volt eszeveszett csók, sokkal inkább gyengéd, fáradt ajkunk összeért annak örömére, hogy egyáltalán megtehettük. Furcsa érzés volt, mintha két egészen más ember állt volna most egymással szemközt ahhoz a két emberhez képest, akik korábban voltunk. Amikor én életemben először profi rendezőként feszíthettem, vagy amikor James az ajkamat harapdálta álbarátnője szeme láttára. Nem volt rossz érzés, csak furcsa. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy James ilyen jellegű csókokra is képes. Szavak nélkül befészkeltük magunkat az egyik puha karosszékbe, és szorosan egymáshoz simulva összegömbölyödtünk. A mellkasára hajtottam a fejem, és hallgattam, amint a szíve lassan és megnyugtatóan dobogott. Hallottam a gondolatait. Meg akarta kérdezni tőlem, hogy most mit csinálunk? A közelgő Halloween járt a fejében. S akkor eszébe jutott, hogy én is hallom a gondolatait, és hirtelen bűntudata támadt, mert nem állt szándékában emlékeztetni, milyen kevés időm maradt csak hátra. Mintha legalábbis meg tudtam volna feledkezni róla. Szédületes voltál a próbán - suttogta James, hogy elterelje gondolataimat a hónap végéről. Tudom. A hajamba suttogta szavait. - Tudom, hogy nem volt olyan, mintha a széles vászonra rendeztél volna filmet vagy ilyesmi... Fogd be! — Nem is értettem az okát, de már éppúgy nem volt kedvem a boldogságról beszélgetni, mint ahogyan a Halloweenről sem.

James zokon vette a letorkolásomat. Gondolatai ekkor a kavics körül kezdtek forogni, és hogy a Balladái valójában nekem szánta ajándékul, de hangosan nem mondott ki semmit. James sohasem vallotta volna be, hogy valami fáj neki. - Fogd be! - ismételtem, bár egyetlen szó sem hagyta el a száját. Komoly igyekezetembe került, hogy a hangom higgadt maradjon. A torkom egyszerre kiszáradt, és alig fért ki rajta a hangom, amikor végre kitaláltam, mit is mondjak neki. - Tudod jól, mennyire élveztem. Csak azt akarod, hogy még egy kicsit fényesítsem az egódat. James megragadta a lehetőséget a könnyed évődésre. - Úgy van! Csak hallani akartam a szádból, milyen csodálatos is vagyok. Elképesztő az éleslátásod, mintha a gondolataimban olvasnál. Belécsíptem. — Akkora tökfej vagy! James dorombolásra emlékeztető hangot hallatott, mintha hízelgésnek vette volna a megjegyzésemet. Mást azonban nem mondott, és én sem szólaltam meg többé, csak pihentünk, összefonódva, lehunyt szemmel egymásba gabalyodva, és hallgattuk lassuló lélegzetünket. A szépség és a szörnyeteg. Nos, talán inkább A szörnyeteg és a szörnyeteg. Nem állt szándékomban elaludni. Úgy értem, azt az egy korábbi esetet leszámítva, még soha életemben nem aludtam. Ismertem az „elcsigázott” és az „unott” szó jelentését, de még sosem volt szerencsém megtapasztalni, milyen érzés, ha valaki „álmos”, „fáradt” vagy „egész testében sajog a kimerültségtől”. Egészen mostanáig. Amikor már csupán néhány nap választott el mindenszentek előestéjétől, hónapok óta nem léptem alkura senkivel, és a testem cserben akart hagyni. Be akartam tartani az ígéretemet Jamesnek, hogy ma megtudom, miben mesterkedik a tündérnép. Vagy pontosabban, mi közük a diákoknak a tündérnép mesterkedéseihez.

De elaludtam. Három órát és huszonhét percet aludtam. Megijesztett, mennyire fáradtnak érzem magam. Eszembe juttatta, milyen könnyen megeshet, hogy egy éjjel lehunyom a szemem, és nem nyitom ki már soha többé. S azután - csak a semmi. Mindig ezt hajtogatták nekem - a tündéreknek nincs lelkűk. Miközben aludtam, James elhúzódott tőlem, teste keményen megfeszült, és ökölbe szorított kézzel vívta ádáz küzdelmét az álommal. Testtartása lehetővé tette, hogy elillanjak anélkül, hogy felébreszteném, el a székből, el a testemből. Abban a pillanatban, hogy láthatatlanná váltam, száraz leveleket pillantottam meg a padlón, és James testén hideg borzongás futott végig. Egykor még élvezettel figyeltem az alakváltásomat kísérő levélforgatagot. Szabadság. Utazás az emberi gondolatok szárnyán. Régen virágok és zöld nyári levelek szálltak a levegőben, valahányszor alakot váltottam. Később a virágok helyébe erdei gyümölcsök léptek, a levelek megsárgultak, majd vörösre váltottak. Mostanra már csak száraz, halott levelek maradtak. Eltűntek a virágok. S a gyümölcsök is. Kiröppentem a kollégiumból a dombok irányába, fürkésző tekintetem azokat kutatta, akiket mindig is igyekeztem messze elkerülni: más tündéreket. Hatalmasat ásítottam. Máris elfáradtam.

Táncolunk és táncolunk; Lelkemnek fonalát tartod kezedben. Pörögsz és forogsz; Felgombolyítod egész életem. Nevetünk és nevetünk; Már oly messzire sodródtam. Zuhanok és zuhanok; Elfeledem, ki voltam. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

Immár másodjára kerestem fel a tündérek táncos mulatságát a Tövishamu Intézet mögött. Amint beléptem a tündérek körébe, az októberi éjszaka hidege nyomban szertefoszlott, felváltotta a táncoló testek és a tündérfények melege. A lüktető muzsika azonnal átjárta fáradt testemet, ide-oda ringatott, kitörölve minden gondolatot a fejemből egy kivételével: táncolj! Mint mindig, most is rögtön a muzsikusok felé vettem az irányt, figyeltem hajladozó testük ritmusát, amint előcsalogatták a melódiát a hegedűkből, a fuvolákból és a hárfákból. Megálltam mellettük, és velük ringatóztam, hagytam, hogy a dob átadja dübörgő

lüktetését a szívemnek. Megfordultam, és szemügyre vettem a tündérek megszámlálhatatlan sokaságát a dombtetőn. Korábban remek ötletnek tűnt, hogy idejöjjek kérdezősködni, hiszen a tánc megoldotta a nyelvet és szóra bátorította a hallgatagot is, ám most itt állva közöttük, szinte megdermesztett a táncolok serege és a feladat súlya. Egy kéz hirtelen kézen ragadott, és el vonszolt a zenészek mellől. Botladozva megfordultam, és a daoine sidhe egyik tündérével találtam magam szemközt. Arca és haja fényes volt és fakó, akár egy falevél fonákja. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. A gyomrom görcsbe rándult. - Maradj! - figyelmeztetett, és egy daoine sidhe leány bukkant fel mellette, aki tépett szegélyű báli ruhát viselt, alóla kikandikált láncokkal díszített cargo nadrágja. A tündér, amelyik kézen fogott, most felém fordult: — Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy valóban te vagy az. Azt hittem, meghaltál. Szabad kezemmel az ujjait feszegettem. - Ugyan miért hitted? Közelebb hajolt. - Azt gondoltam, talán téged is meggyilkoltak. Az emberekhez fűződő kapcsolataid miatt. Mögötte a lány egyik ujját elhúzta a nyaka előtt, ha esetleg nem értettem volna tisztán a „meggyilkol” szó jelentését. Felhagytam a hadakozással. - Kik vagytok? A lány válaszolt: - Una vagyok. Ő pedig Brendan. - S vidáman felkacagott, mintha valami rendkívül mulatságosat mondott volna. Összehúztam a szememet. — Elmondanátok még egyszer, miért is tanúsítotok ilyen nagy érdeklődést irántam? Brendan gyors pillantást vetett a többi tündérre. -Táncolj velünk! - javasolta Una, azzal kézen fogta Brendant, a másik kezét pedig felém nyújtotta.

-Túl szorosan fogod a kezem - mordult a lányra Brendan, de elengedte a csuklómat, és megfordította a kezét, mintha fel akarna kérni. Amikor haboztam, még hozzátette: - A dudásról van szó. Megfogtam a kezét. Táncra perdültünk, elvegyültünk a hajladozó testek forgatagában, kedélyes kis hármasunk apró kört alkotott a nagy körön belül. Una egy pillanatra elengedte a kezemet, és ujjával cikornyás mozdulatot tett a fejünk fölött. Egyszer csak egy izzó kört pillantottam meg a levegőben, leheletfinom pókhálóhoz hasonlót, amely könnyed harmatként borult ránk, éppen amint Una ismét kézen ragadott. Különös érzés fogott el, mintha a muzsika hangját hirtelen kiszorították volna a fülemből, amely így tompa zümmögéssé halkult a háttérben. Nem szeretnénk ugyebár, ha bárki hallgatózna - magyarázta Una. - Tarts lépést a táncolókkal, különben gyanút keltesz. Nyugodtan megdicsérheted fortélyos ravaszságom, leanan sidhe! Bámulatos! — dicsértem meg készségesen. - Mi a helyzet a dudással? Nem is igazán a dudásról van szó - válaszolta ezúttal Brendan. - Una csak azért mondta, hogy velünk tarts. Inkább a holtakról szól ez a történet. Aminek végül is van némi köze a dudáshoz, hiszen hamarosan ö is halott lesz - tette hozzá Una ragyogó mosollyal. - És te is. Szóval, igazából rólad is van szó. Először is, el kell árulnod nekünk, merre húz a szíved - mondta Brendan. — Lényednek tündér avagy ember oldala játszik fontosabb szerepet az életedben?

És semmi csellel ne próbálkozz! - figyelmeztetett Una. Két kezükkel szorosan fogták az enyémet, miközben egyre csak pörögtünk-forogtunk a táncolok között; úgy éreztem, csapdába estem. Nem tudtam hazudni, ugyanakkor az igazságot sem árulhattam el. Mégis mit művelnének ezek a tündérek, ha tudomásukra jutna, valójában mit érzek? Hallgatásom felért egy vallomással. Brendan bizonyos fokú elégedettséggel fürkészte az arcomat. Pompás. Reméltem, hogy szerelmes vagy a dudásba. A daoine sidhe soha nem tanúsított érdeklődést az emberek sorsa iránt, ám ebben az esetben szükségünk van rájuk. Te magad olyan közel jársz ahhoz, hogy ember légy, amilyen közel egy tündér egyáltalán juthat. A dudáshoz fűződő érzelmeid pedig még bizonyosabbá teszik számomra, hogy az oldalukra állsz, ha eljön az idő. Nyers hangon feleltem: - Ugyan mit vártok tőlem? Én máris haldoklóm. Nem érdekelnek a megbízatások. Felséges új királynőnk — Brendan hangjába ezeknél a szavaknál maró gúny keveredett - egyáltalán nem örvend, hogy követni kénytelen a Látót, ahová csak szíve vágya húzza. Sok szóbeszéd kering, miszerint uralkodónk szövetségre kíván lépni a holtakkal, hogy megtörje a Látó hatalmát, bár arról nincs tudomásom, miféle ocsmány mágiával tervez végrehajtani egy ilyen rettenetes tettet. De abban biztos lehetsz, hogy vér kell hozzá — tette hozzá Una. - Mégpedig rengeteg! Úgy bizony - helyeselt Brendan. - Emberi vér. Emberi veszteség. Nem daoine sidhe. Akkor meg mi hasznotok abból, ha mégis megmenekülnek végzetüktől? - faggatóztam. - Ha egyszer a daoine sidhe sosem tanúsít érdeklődést az emberek sorsa iránt? -

Egy dolog a szabadság — válaszolta Brendan. — És egészen más egyik urat a másikra váltani. A kérdés tehát az, hogy felcseréljük-e a Látót az agancsos királyra — amivel egyben az emberekhez fűződő ősi kapcsolatunkat is elveszítjük -, pusztán azért, hogy éppen olyan átkozottakká váljunk, mint az elveszett lelkek és a sötét tündérnép, akik máris a király alattvalóiként sínylődnek. Már az is éppen elég nehéz számunkra, hogy Eleanort szolgáljuk anélkül, hogy követnénk őt arra a sötét helyre. Egyet kellett értenem vele. — És mit vártok tőlem? -Tartsd szemmel a Látót! - mondta Brendan. - Vigyázz rá, nehogy baja essék Samhain éjszakáján! Pontosan ezt akartam életem utolsó napján: Dee mellett bébicsőszködni. — Kissé el leszek foglalva — csattantam fel. — Égni fogok egy máglya tetején. Elfelejtetted? — Ezért kell nekünk a dudás - felelte Brendan. - Mondd el neki! Szereti a lányt. Megbotlottam. Una segített felegyenesedni. Körülöttünk mintha felgyorsultak volna a táncosok, a zene lázasan, kitartóan lüktetett. Miközben körbeforogtunk, egyszer csak megpillantottam Eleanort és a kegyencét, amint belépnek a körbe, és a levegő megreszket a királynő földöntúli szépségétől. Miközben Eleanor mással volt elfoglalva, a kegyenc lopva párjára pillantott, és abban a röpke pillanatban rémület tükröződött az arcán. Ismét megbotlottam. — Eleget táncolt — jegyezte meg Una Brendan felé fordulva. — Én döntöm el, mikor volt elég — tiltakoztam. - Senki sem ismer engem úgy, mint én önmagamat. —

A két tündér azonban elengedte a kezemet, és a muzsika egyszerre visszazúdult a fülembe, még a korábbinál is hangosabban. Tovaperdültem, nélkülük amúgy is sokkal könnyedebb léptekkel jártam a táncot. A többiek utat engedtek nekem. Egyedül táncoltam tovább. A ritmus könyörtelenül visszhangzott a testemben, egyre csak hajtott előre, egy ütemet verve a szívemmel. Egy pillanatra elképzeltem, hogy James is itt van velem a körben, és együtt táncolunk. Amint ez a gondolat az eszembe ötlött, képtelen voltam kiverni a fejemből. Magam előtt láttam derekam köré fonódó, napbarnított karját, testemnek feszülő, forró, erős tagjait, sima bőrömhöz simuló borostás arcát, mire hirtelen annyira felkorbácsolódott szívemben a vágy olthatatlan lángja, hogy még lélegezni is alig tudtam. Mintha ébren álmodtam volna. A dob rendületlenül verte a ritmust, végtelen táncot és örök életet ígérve, és én lehunytam a szemem, hogy megadjam magam a csábító ábrándnak. Forgás közben éreztem James ujjainak érintését hátam meztelen bőrén, lángra lobbantva érzékeimet. Nem létezett számomra más, csupán James bőr- és szappanillata, homlokomnak feszülő homloka, csípőmhöz simuló csípője, amint testünk tökéletes harmóniában, egyetlen hangszerként ringatózik, hajladozik, pörög és forog. A sürgető muzsika, amely egyre csak hajt minket tovább: táncolj, táncolj, táncolj! S végül saját, kétségbeesetten sikongó testem: még, még, még! Már magam sem tudtam, hogy a világ forog körülöttem, vagy én magam. Akartam. Elkeseredetten vágytam rá, hogy James most itt legyen, táncoljon velem, szinte már hallani véltem a hangját. Nuala! Nuala! Nyisd ki a szemed!

Lassan sötétség borult a dombtetőre; az éjszaka végül mégiscsak győzelmet aratott a tündérfények varázsa fölött. A muzsika is lassan elcsendesedett. Már csupán a dobot hallottam, ütemesen vert, akár a szívem. A fenébe is, Nuala! Csillagokat láttam magam fölött az égen, és valóban megcsapta az orromat a félreismerhetetlen illat: James dudája, James lehelete, James bőre. Nuala, csak áruld el, mit tegyek! Fogalmam sincs, mihez kezdjek! Mondd, hogy segítsek! Csupán az járt a fejemben, hogy ha korábban érkezik, együtt táncolhattunk volna.

Kora hajnal volt még, törékenynek látszott a reggeli fény. Az embernek olyan érzése támadt, hogy ha túl erősen fújja ki tüdejéből a levegőt, a horizonton derengő fény egyszerre szertefoszlik, és újra sötétség borul a tájra. Ebben a dermesztő félhomályban bukkantam Nualára az iskola mögött, a legmeredekebb domb tetején. Barna kapucnis pulóverem semmi védelmet nem nyújtott a hideg ellen, és még csak néhány perce térdeltem mellette a fűben, amikor máris reszketni kezdtem egész testemben. - Nuala - szólongattam ismét, mert semmi más nem jutott eszembe, amit mondhatnék. Annyira hozzászoktam már, hogy Nuala mindig határozott, merész és bizony könyörtelen, hogy most képtelen voltam levenni a szemem a fűben heverő erőtlen lányról. Egészen úgy festett, mint azok a krétával rajzolt alakok a rendőrségi helyszíneléseken, karját a feje fölött széttárva feküdt, hosszú, mezítelen lába teljesen összegabalyodott. Valójában egy fiatal lány volt csupán. Törékeny, ifjú test, és kissé arra emlékeztetett, mintha valaki más ruháiba öltözött volna, csak hogy idősebbnek nézzen ki. Miért nem ébredsz fel végre? Lélegzete egészen lelassult, és úgy tűnt, egyet-kettőt simán kihagyhatna, minden erőfeszítés nélkül, majd a következőt, sőt, a következőt is.

Összeszorítottam a fogamat, igyekeztem megacélozni magam a hideg ellen, majd lerántottam magamról a pulóveremet, és Nuala lábára borítottam. Egyik karom a térde alá csúsztattam - ó, egek, jéghideg volt a bőre -, a másikat pedig a nyaka alá, és óvatosan az ölembe emeltem. Szorosan magamhoz öleltem kihűlt testét. Tetőtől talpig libabőrös lettem, ám ezúttal nem Nuala közelségétől. A valódi hideg borzongatott. A mellkasomon ringattam Nuala fejét, és még pólóm szövetén keresztül is éreztem bőrének fagyos érintését. Egészen közel hajoltam hozzá. Lehelete végigfutott az arcomon, de semmilyen illatot nem hozott magával. Sem nyári virágillatot, sem mást. Mi történt veled? Mi a baj? — kérdezgettem. Egyáltalán nem éreztem bánatot vagy haragot, mert elképzelni sem tudtam, miért is nem nyitja ki végre a szemét. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt ülök a mező közepén egy haldokló lánnyal a karomban, és az agyam egyszerűen képtelen bármit is felfogni azon kívül, hogy milyen formában rendeződtek szőke tincsei az arcán, milyen sápadt a fű a hajnali fényben, és hogy egy szál barna fonal kibomlott a pulóverem ujján. Hirtelen arra eszméltem, hogy valaki más is kuporog előttem a fűben - és teljesen halálra rémített, mert fogalmam sem volt, honnan kerülhetett elő a semmiből, és arra sem emlékeztem, mióta lehet már ott. A szentimentális érzelmek rendkívül veszedelmesek — jegyezte meg az illető, és ekkor döbbentem rá, mélységes borzalommal, hogy ismerem. Ugyan miért? - kérdeztem, és szép lassan előhúztam a karomat Nuala lába alól, hogy láthatóvá váljon a csuklómra feszülő vaspánt. Ó, ne aggódj, dudás! - nevetett Eleanor. - Most nem azért jöttem, hogy megöljelek. Csak észrevettem a bánatodat, és látni

óhajtottam, vajon segítségére lehetek-e egyik haldokló alattvalómnak. Rettenetes volt a szépsége, édes és szilaj egyszerre, amitől fájdalmasan összeszorult a torkom. Előttem térdelve kinyújtotta hosszú ujjait Nuala homloka felé, ám végül mégsem érintette meg. - Nem is értem, hogyan volt képes szegénykém elviselni azt a vasat. Milyen ironikus, hogy végül egy ember lett a veszte. — Ezt meg hogy érted? Eleanor kényelmesen a sarkára ült, halovány zöld ruhájának hullámai virágszirmokként terültek szét körülötte a fűben. - Hát, ez a lány egy leanan sidhe, dudás. Bizonyára te is tudod, miként tud csak életben maradni. Igaza volt. Tudtam. Csak nem akartam beismerni magamnak. Élettel, ugye? Emberi élettel? Évekkel, dudás. Éveket vesz el azoknak az embereknek az életéből, akiket megajándékoz az ihletével. Téged viszont egyetlen évtől sem fosztott meg, igaz? — Eleanor gyengéden összefonta kezét az ölében, és szeretetteljesen szemlélte, mintha egymásba fonódó ujjainak elrendezése különleges gyönyörűséggel töltené el. - Amint mondottam, a szentimentális érzelmek rendkívül veszedelmesek. És tipikusan az emberre vallanak. Megrázkódtam a hidegtől és Eleanor közelségétől. Minden érzékem azt sikoltotta, hogy az új tündérkirálynő ősi, zabolátlan teremtmény, és hogy menekülnöm kell a közeléből. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy fel ne kapjam Nualát, és villámgyorsan kereket ne oldjak vele. - Mennyire van szüksége? Eleanor felém fordította szépséges arcát, mosolyából elővillant csodaszép, fehér gyöngyfogsora, és hirtelen ráébredtem, hogy pontosan erre a kérdésre várt. De nem érdekelt. Tudni akartam.

Azt hiszem, csekély két év segítségével kitartana Halloween éjjeléig - válaszolta Eleanor, és újabb mosolyt vetett összekulcsolt kezére, halovány, titkos kis mosolyt, amelytől megreszkettek körülöttünk a fűszálak. — Tudod, el kell égnie azon az éjszakán. Teste csupán tizenhat esztendőt élhet a földön, még akkor is, ha nem fosztja meg magát az emberi élet erejétől. Ezért lép tizenhat évenként önként a máglyára. Szegény teremtés pontosan tudja, hogy ha nem pörköli magát ropogósra - vont vállat Eleanor örökre meghal. Természetesen most valószínűleg amúgy is véget ér a szenvedése. Egy röpke pillanatra behunytam a szememet. Hosszabb időre is szívesen behunyva tartottam volna, hogy töprenghessek kicsit a hallottakon, de a világ legszerencsétlenebb gondolatának tűnt, hogy akár csak egyetlen másodpercre is levegyem a tekintetem Eleanorról, amíg a közvetlen közelemben tartózkodik. - Hogyan kell csinálnom? Eleanor gyengéd pillantásával fürkészte az arcomat. - Mit, dudás? Nagy erőfeszítéssel tudtam csak visszafogni magam, nehogy felmorduljak. - Hogyan adhatok neki két évet az életemből? - Két év igazán nem volt sok. Amikor megvénülök, nem fog érdekelni, ha két évvel korábban halok meg. Bármit szívesen megadtam volna azért, hogy Nuala hideg, nyirkos bőre ismét felmelegedjen, és sápadt ajkába visszatérjen a szín. De hát tudod jól, hogy el fog felejteni téged a máglyahalál után. - Eleanor kedvesen csücsörített szájával, amely most egy szépséges rózsabimbóra emlékeztetett, a szeme azonban tűzben égett. Kicsiny gyermekre hasonlított, akinek már furdalta az oldalát egy nagy titok, és szinte könyörgött, hogy végre megoszthassa valakivel. Eddig valóban azt hittem - válaszoltam. - De feltételezem, hogy te ismered a módját, hogyan őrizhetné meg az emlékeit. -

A felkelő nap hajnali sugaraiban szája örömteli mosolyra húzódott, amely a legkülönfélébb emlékeket ébresztette fel a szívemben: pillangók, virágok, napsütés, halál, rothadás. - Való igaz - suttogta. - Senki se mondja, hogy nem vagyok alattvalóim kegyes és jóságos uralkodója. Ha a leanan sidhe megbízik benned eléggé ahhoz, hogy elárulja neked valódi nevét, dudás, azt a nevet, amely hatalmat ad neked fölötte, tündéri lénye fölött, akkor megmentheted az emlékeit. Végig kell nézned, amint elég a máglyán, elejétől a végéig, és közben hétszer egymás után el kell ismételned a valódi nevét, megállás és szünet nélkül, és amikor kiemelkedik hamvaiból... mindenre emlékezni fog. Gyanakvás borzongatta a testemet, ám ennek ellenére Eleanor szavait igaznak véltem. Mégis fel kellett tennem a kérdést: - Miért akarsz segíteni rajta? Eleanor széttárta ölében a kezét, mintha csak egy könyvet nyitna ki, és kecsesen megvonta a vállát. - Csakis önzetlen nagylelkűségem az oka. Most pedig siess hamar, és csókold meg a lányt, dudás! Leheld két évedet a testébe, ha valóban úgy óhajtod. - Felállt, és lesöpörte ruháját sápadt kezével. - Lám, lám. Megreszketett körülötte a levegő, majd hirtelen erős rántást éreztem minden tagomban, és köddé vált. A nap egyre magasabbra hágott az égbolton, Nuala viszont hanyatlott. Kisimítottam szőke tincseit szeplős arcából, és könnyedén ajkához érintettem a szám. Egyáltalán nem olyan érzés volt, mintha Nualát csókoltam volna. Inkább mintha egy holttestet tartottam volna a karomban. Semmi sem történt. Egy haldokló lányt csókoltam, és nem történt az égvilágon semmi. Csak két év, Nuala. Az nem olyan hosszú idő. Neked akarom adni. Vedd el, kérlek! Vijra megcsókoltam, és a szájába fújtam a leheletem.

Nem éreztem, hogy bármi is történt volna. A pokolba! Nem kellene máris felpattannia, ha működik a trükk? Újra próbálkoztam három az igazság, nem? -, és igyekeztem elképzelni, amint az életem átfolyik Nuala testébe. Nem érdekelt, hogy elvesz két évet. Azt sem bántam volna, ha történetesen tíz évemtől foszt meg. Nuala feje hátrahanyatlott, teste lúdbőrzött a hidegtől. Halottnak és dermedtnek látszott, akár egy fagyasztott csirke. A fenébe is, Nuala! - Remegett a kezem; időnként egész testemben megborzongtam. Benyúltam a zsebembe, és előhúztam a telefonomat. Fél kézzel kinyitottam, behunytam a szemem, megpróbáltam felidézni emlékeim közt a számokat. Elképzeltem őket a bőrömre írva, és akkor már meg is voltak. Megnyomtam a hívás gombot. A telefon kétszer kicsörgött, majd Sullivan álomittas hangja szólalt meg a vonal túlsó végén. - Halló? - Majd kötelességtudóan hozzátette: — Itt Patrick Sullivan beszél. Tövishamu Intézet. Szükségem van magára - hadartam. - Segítenie kell. Az álomittas hang egyszerre sokkal éberebben csengett. — James? Mi történt? Nem igazán tudtam, mit feleljek erre. Egy lány haldoklik a karomban. Miattam. — Én... más is felébredt már? Be kell vinnem valakit a kollégiumba. Szükségem van a segítségére. - Hirtelen ráébredtem, hogy csak magamat ismétlem, ezért gyorsan elhallgattam. Sejtelmem sincs, miről beszélsz, de kinyitom neked a hátsó bejáratot. Feltéve persze, hogy még nem tetted meg. Pár perc múlva ott vagyok - mondtam. Sullivan még javában beszélt, amikor becsuktam a telefont, és visszadugtam a zsebembe. Ügyetlenül Nuala karja és térde alá helyeztem a karom. - Gyerünk, bébi! - Lassan, tántorogva felálltam. A pulóverem a földön kötött

ki. Mindegy. Később is visszajöhetek érte. Keresztülgázoltam a derékmagassága füvön, amíg az iskolai campus széléhez nem értem, azután óvatosan megkerültem a kollégiumot. Sullivan melegítőnadrágban várt rám a hátsó bejáratnál. Szótlanul kitárta előttem az ajtót, miközben Nualával a karomban bemanővereztem az ajtónyíláson. Csak annyit mondott: - Az ajtóm nyitva van. A szobáját még mindig belengte a fahéj és a százszorszépek illata, bár pillanatnyilag egyik sem volt látható, a padlón pedig papírhalmok hevertek megmagyarázhatatlan összevisszaságban. Sullivan a gondosan bevetett ágyra mutatott, amelyet beragyogott az ablakon beáradó hideg napfény. Finoman kellett volna az ágyra tennem, de már iszonyúan sajgott minden izmom, ezért félig-meddig ledobtam Nualát a karomból. Sullivan mellettem toporgott. — Az iskola növendéke? — Nem. - Kisimítottam Nuala haját az arcából. — Hozza rendbe! Sullivan felnevetett, kissé tehetetlenül. - Megtisztelsz a belém vetett bizalmaddal. Mi baja a leányzónak? — Nem tudom. Azt hiszem, én vagyok a baja. — Kerültem a tekintetét. - A tündérek közül való. O a múzsám. — Magasságos ég, James! — Sullivan megragadta a felső karomat, és maga felé perdített. - Azt mondtad, nem kötöttél alkut vele! Mégis mit keres most az ágyamon? Csak álltam és bámultam rá, miközben ujjai a karomat markolták, egész testemben reszketve. Gyűlöltem magamat érte. - Nem kötöttem alkut. Ezért van most itt. Semmit sem vett el tőlem, és azt hiszem, haldoklik. Kérem, Sullivan! Keményen nézett a szemembe. — Kérem!

Idegenül csengett a hangom. Alig hallhatóan. Kétségbeesetten. Sullivan nagyot sóhajtva elengedett. Két kezébe temette az arcát, és sokáig dörzsölgette, mielőtt újra odalépett hozzám, az ágy mellé. - James, egész biztosan tévedsz. A leanan sidhe lassan elhalványul, amikor híján van az életerőnek. Nem képes látható alakot ölteni. Ez a tündér... ez a lány... ez egy emberi reakció. Nem halandó ember. Sullivan Nuala homlokára tette a kezét; tekintetével a testét vizsgálgatta. - Borzasztóan sovány - állapította meg. — Mikor evett utoljára? Tessék? Nem tudom. Nem eszik rendes ételt. - Ám amint ezt kimondtam, eszembe jutott az ajkára tapadt apró rizsszem. Hát, próbáljuk ki az elméletemet! Takard be! Teljesen átfagyott. Azzal eltűnt a parányi konyhában, és hallottam, amint kinyílik a hűtő ajtaja. Kiszabadítottam egy takarót Nuala lába alól, és gondosan betakargattam vele. Ujjamat végighúztam jéghideg arccsontjának vonalán; valóban soldcal élesebben rajzolódott ki a bőre alatt, mint amikor először találkoztunk. Megsimogattam a szeme alatt húzódó sötét árkokat. Hirtelen elfogott egy fura, elkeseredett érzés, amitől szerettem volna én is összegömbölyödni mellette és behunyni a szemem. Gyümölcsös illatfelhő kísérte Sullivant, amikor visszatért mellém. - Csak egy kis cukros üdítő - mondta Sullivan, szinte bocsánatkérően. Tekintete egy pillanatig elidőzött Nuala bőrét cirógató ujjaimon. - Ez volt a legcukrosabb, amit a konyhában találtam. Akadt persze méz is, de az túl ragacsos. Emeld meg egy kicsit a fejét! Remélem, eléggé tudatánál van ahhoz, hogy nyelni tudjon. Fogalmam sincs, mi az ördögöt csinálok. Nuala fejét a karomra támasztottam. Sullivannel kettesben játszottuk az ápolónősdit. Én tartottam Nuala állát, miközben Sullivan egy korty üdítőt öntött a szájába.

Vigyázz, nehogy félrenyeljen! Hátrahajtottam a fejét, és végigsimítottam a torkán. Korábban már láttam, ahogyan Dee teszi ugyanezt a kutyájával, amikor egy tablettát próbált beadni neki. Nuala nyelt egyet. S akkor még egyszer elismételtük az egész mutatványt. Addig folytattuk, amíg le nem nyelt kis híján fél pohár üdítőt. Akkor köhögni kezdett. Arra gondoltam, hogy a köhögés csak jót jelenthet. Még? - kérdezte Sullivan. Sejtelmem sem volt, kinek tette fel a kérdést, mert én biztosan nem tudtam a választ. Nuala kinyitotta a szemét. Láttam rajta, hogy még nincs teljesen magánál, ám ekkor tekintete lassan az arcomra siklott, azután Sullivanre, majd körbejárt az egész szobában. S az ajkáról elsőként elhangzó szavak tipikusan Nualára vallottak: - Ó, a fenébe! -

Nem is harap, csupán csipeget barátom, a Halál S lassanként gyermekké töpörödöm. Csakhamar kicsivé leszek, sorsom kezében talál, S én eltűnők gyengéd mosolya mögött. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

- Jobban érzed magad? — kérdezte James. Valamilyen különös oknál fogva most egy alma jutott eszembe róla. Egészen lebarnult a dombtetőn töltött sok-sok óra alatt, amíg a dudáján gyakorolt, és lassan növekvő haja még vörösebb volt, mint valaha. Amint ott állt mellettem a dombon, ujjaival az aranyló fűszálak kalászait simogatva, mindene ropogós almára emlékeztetett. Év végi gyümölcsre, amely a nyár elmúlását várta csak, mielőtt teljes pompájában megmutatkozna. Egy müzliszelet csomagolását gyűrögettem a tenyeremben. — Feltételezem, minden jobb annál, mint eszméletlenül heverni. Mi az ördögért akarja Sullivan, hogy idekinn gubbasszak a dombon? Elvégre nem egy nyavalyás mosómedve vagyok, akire a szemét között bukkantál. Nem ereszthettek utamra csak úgy egyszerűen a szabadban, arra számítva, hogy fogom magam, és örökre eltűnök.

James megajándékozott egy halovány félmosollyal, de észrevettem, hogy ujjaival a tőlem kapott kavicsot dörzsölgeti. - Alig hinném, hogy Sullivan valóban az eltűnésedre számít, kedvenc kis viperám. Esetleg reménykedik benne. De nem hiszem, hogy számít rá. Azt mondta, beszélgetni szeretne. Bárhol tudok beszélgetni. Ó, azt tudom. De én értem, mit akar elkerülni. Te nem? A te... szokványostól erősen eltérő megjelenésed némi feltűnést kelthet a kampuszon. Különösen a fiúkollégiumban. A hosszú, száraz fűszálak ropogtak a hátam alatt, amint leheveredtem, és pillantásomat a mélykék égboltra emeltem. Egyetlen felhő sem volt a láthatáron, és a földön fekve nem láttam a ragyogó színekben lángoló fákat sem a domb lábánál. Körülöttem azonban minden - a csípős reggeli levegő, a füstszag és az élénk szél — azt kiáltotta világgá, hogy mindenszentek előestéje közeleg. James fölém hajolt, árnyéka beborította a testemet; fáztam a nap sugarainak jóleső melege nélkül. - Jól vagy? Ne kérdezgesd már ezt tőlem folyton! - zsörtölődtem. - Jól vagyok. Rózsásan. Pokoli káprázatosán. Boldogabb már nem is lehetnék. Hogy találtál rám? -A fűben hevertél, alig néhány méternyire tőlem. Nem volt nagy művészet. Hajolj le, hadd fenekeljelek el! - fenyegettem meg, mire szomorkás mosolyra görbült a szája. - Úgy értettem, hogy korábban. Hogy találtál rám a dombtetőn, miután elájultam? Gyakorlatilag még sötét éjszaka volt. Ó, te jó ég! Elpirult. Még csak nem is sejtettem soha, hogy James Morgan egyáltalán képes elpirulni. Egész biztosan nem csupán képzeltem. Elfordította a fejét, mintha azzal leplezni tudná lángoló

arcát, vörösen izzó fülét azonban még így is jól láthattam. - Én... ööö... rólad álmodtam. - Rólam álmodtál? - Először csak arra tudtam gondolni, hányszor keringtek Dee körül az álmai, és hogy rólam viszont egyszer sem álmodott. S akkor hirtelen ráébredtem, mit is jelenthetett lángban égő arca. - Mégis mit álmodtál? James elgondolkodva ráharapott a kavics sarkára, majd összefonta maga előtt a karját. - Ha! Pontosan tudod te is, mit álmodtam. Egy pillanatig homlokomat ráncolva vizslattam az arcát, egyik szemöldökömet felvonva, míg végre rádöbbentem, hogy a gondolatolvasó képességemre céloz. S akkor arra is ráébredtem, hogy egyáltalán nem olvastam a gondolataiban. Mert nem is tudtam. Kétségbeesetten bámultam Jamesre, megpróbáltam kikutatni gondolatainak fonalát, amelyet megragadva mindig nyilvánvalóvá vált előttem, mi jár a fejében. De semmit sem találtam. Még csak arra sem emlékeztem, hogyan is csináltam régen. Mintha az ember hirtelen arra eszmélne, hogy nem lélegzik többé, és igyekezne felidézni emlékei között a tüdő működtetésének mikéntjét. James a magasba emelte mindkét kezét, mint aki megadja magát az ellenségnek. — Hé! Nekem nincs hatalmam a tudatalattim fölött! Igazán nem vonhatsz felelősségre holmi álombéli fantazmagóriák miatt. Egyébként is komoly kétségeim vannak afelől, hogy valaha képes volnék úgy táncolni a való életben. Miközben még mindig a gondolatai után keresgéltem, hirtelen belém nyilallt a felismerés. Nem ragyogott bensőjében az aranyszí nű láng. Mióta nem látom már lelkében a muzsikát? Azt sem tud tam felidézni, mikor láttam utoljára. Tudtam... egyszerűen tudtam, hogy nem James változott meg. Hanem én.

Elnyújtóztam a fűben, és eltakartam két kezemmel az arcom. Ez nem egy őrült táncról szóló álom volt csupán. — James nem kérdésnek szánta a szavait. Hallottam, ahogyan súlya alatt megroppannak mellettem a fűszálak. — Történt veled valami tegnap éjjel? Nem hallom többé a gondolataidat - suttogtam a kezem mögül. James hallgatott. Hogy vajon csak azért, mert nem találta a szavakat, vagy mert rögtön átérezte, mekkora veszteség ez nekem, nem tudhattam. Elvettem kezemet a szemem elől. Legalább az arcát látnom kellett, ha már a gondolatait képtelen voltán kifürkészni. Tekintete a távolba révedt, messze járt tőlem. Gondolatai immár elérhetetlenek voltak számomra, mintha nem is léteznének. Szólj valamit! - kértem elkeseredetten. — Elviselhetetlen ez a csend. Áruld el, mi jár éppen a fejedben! Üdv az én világomban! - mondta James. - Nekem találgatnom kell, ha tudni akarom, mi történik az emberek fejében. — Akkor a szemembe nézett, és valamit láthatott, amitől kissé ellágyult a hangja. Vállat vont. — Csak azon töprengtem, hogy talán ez is része a dolognak. Része annak, hogy egyre közelebb járunk Halloweenhez. Találkoztam Eleanorral. Azt mondta nekem, hogy a tested kezd kimerülni, és égned kell, ha nem akarsz végleg meghalni. Könnyen lehet, hogy erről van szó. Kimerültél. Egyáltalán nem érzem kimerültnek magam. Ügy érzem... — Féltem kimondani. James megcirógatta ujjai hegyével a kézfejemet, és úgy nézett le rá, mintha hihetetlenül fontos volna számára. - Tudom. Nézd... Nuala — habozott. - Eleanor még mást is mondott. Ha meg akarod őrizni az emlékeidet, létezik rá egy mód.

Görcsbe rándult a gyomrom. - Miért árulná el neked? Mit törődik ő velem? Sejtelmem sincs. Tud hazudni? Megráztam a fejem; a fűszálak megzörrentek alattam. Hirtelen eszembe jutottak Brendan és Una szavai. - Nem. De nem feltétlenül mondja el a teljes igazságot. James bosszúsan elhúzta a száját. - Igen. Igen, én is erre gondoltam. Azt mondta, ha hétszer egymás után elismétlem a nevedet, miközben te a máglyán égsz, nem veszíted el az emlékeidet. A valódi nevemet? - Ám valójában az járt a fejemben: az emlékeimet.? James bólintott. Van fogalmad róla egyáltalán, hogy az mit jelent? Habozás nélkül felelt: - Van némi halovány fogalmam arról, hogy rendkívüli balszerencse, ha a neved valamilyen úton-módon kiszivárog. Igazam van? Még a végén arra kényszeríthetnének az emberek, hogy áruházakat rabolj ki, szexuális bűntényeket kövess el, Steven Seagal-filmeket nézz, és olyasféle dolgokat művelj, amik magadtól eszedbe sem jutnának. Ezért is nem árulnám el a nevem soha senkinek - mondtam. Ismét lenézett a kezére, pillái elrejtették előlem a tekintetét. Igen, tudom. Rajtad kívül. - Felültem, hogy egyenesen a szemébe nézhessek. - De előbb még ígéretet kell tenned nekem. James szeme egészen tágra nyílt, vagy az ártatlan csodálkozástól, vagy értetlen zavarában. Eddig még egyik kifejezést sem volt szeren csém felfedezni az arcán. - Mit ígérjek? Meg kell ígérned, hogy nem fogsz kényszeríteni... azokra ;i szörnyűségekre.

— Nuala — szólalt meg ünnepélyesen James. - Sohasem kényszerítenélek, hogy akár csak egyetlen Steven Seagal-filmet is végig kelljen nézned. Nem értette. Nem fogta fel a kérésem súlyát. Senki sem árulta el halandó embernek a valódi nevét. Senki. Soha. - ígérd meg, hogy... ígérd azt... — Nem jutott eszembe, mit is kellene megígértetnem vele. Mintha egy ember ígérete bármit is nyomott volna a latban. Szégyentelenül tudtak hazudni. James egészen közel hajolt, és egy pillanatra azt hittem, meg fog csókolni. De e helyett inkább csak magához ölelt, és az enyém mellé fektette az arcát a fűbe. Ereztem szívének dobogását, azt a lassú, nyugodt, meleg lüktetést. Az enyém kétszeres gyorsasággal kalapált. Egyenetlen és kapkodó lélegzete az arcomat simogatta. Egy csók sohasem jelentette volna számomra ugyanezt. - Nuala - súgta, és a hangja mélyen, furcsán csengett... érdesen. - Ne félj tőlem! Nem kell elárulnod a neved. De én... szívesen megteszem érted, ha akarod. Tisztában vagyok vele, hogy biztosan van valamiféle buktató a dologban, de akkor is megpróbálnám. Behunytam a szememet. Ez már túlságosan sok volt. A váratlan remény, hogy megőrizhetem az emlékeimet, a tündérek szavai tegnap éjjel tánc közben, valódi nevem elárulásának veszedelme, James suttogó szavai a fülemben. Sohasem állt szándékomban hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Olyan erősen szorítottam össze a szememet, hogy szürkés fényeket láttam felvillanni a szemhéjam mögött. - Amhrán-Liath-na-Méine. Hirtelen szédülés fogott el, amint kimondtam. Valóban hangosan kiejtettem a számon. Tényleg megtettem. James még szorosabban ölelt magához, mintha attól abbahagynám a reszketést. A fülembe súgta: — Hála az égnek! Már azt gondoltam,

hogy azt mondod, Izzy Leopard, amitől engem persze elfog a nevetés, és végül kegyetlenül meggyilkolsz. Akkora állat vagy! - morogtam, de valójában megkönnyebbültem. Halálra rémültem, de meg is könnyebbültem. James lassan elengedett. Előtte még sietve meggyőződtem arról, hogy teljességgel képes vagyok uralkodni az arckifejezésemen. James hátradőlt, és kinyújtóztatta a lábait. - Elzsibbadt a hátsó felem. Szerinted nagy gáz volna, ha rosszul ejteném ki a nevedet? Úgy értem, nem igazán tartozik a könnyen kimondható nevek közé, mint mondjuk a Jane Doe. Igaz? — Ez nem vicces! - csattantam fel kissé élesebben, mint szándékomban állt. Nem lett volna szabad engednem, hogy cserbenhagyjanak az idegeim. Hiszen tudtam jól, hogy James akkor is bolondozik, amikor halálosan komoly, de nehéz volt ezt észben tartani, amikor immár elérhetetlenek voltak számomra a gondolatai. Én is tudom, mennyire komoly, kedvenc kis gyilkosom — mondta. - Talán ez lesz életem legkomolyabb cselekedete. Mindketten riadtan összerándultunk, amikor a telefonja váratlanul megszólalt a zsebében. James előhúzta, és homlokát ráncolva meresztette szemét a kijelzőre. - Sullivan. Kinyitotta, és közelebb hajolt hozzám, mígnem a telefonja szendvics módjára ékelődött kettőnk füle közé. - Igen? — James? Ugyan miért teszi fel nekem mindenki ugyanezt a kérdést? kérdezte James. - Igen, én vagyok. Sullivan hangja távolinak tűnt. - Telefonban egészen más a hangod. A lány még veled van? — Természetesen.

Figyelj! Sajnálom, hogy ennyit váratok magamra. Van... a fenébe! Tartsd egy kicsit! - Szüret. — Bocs! Nézd, be tudnád vinni kocsival a városba? A kávézóban találkozhatunk. Foglaljatok kinn egy helyet. Egy kovácsoltvas asztalt. El tudja viselni? Persze. Jól van. Rendben. Akkor ott találkozunk, körülbelül tizenöt perc múlva. - Sullivan ismét habozott. - James... - Újabb szünet, amelyet lemondó sóhaj követett. - James, a többi növendéknek egy szót sem szólhatsz erről. Láttad mostanában Deirdre Monaghant? -

Csicseregtek körülöttünk a madarak, és autók robogtak el a kis kávézó mellett. Gyönyörű nap volt. Kezemet az asztalra helyeztem, nagyon óvatosan, és Nuala kavicsát forgattam körbe-körbe az ujjaim között. Rettenetesen vágytam rá, hogy tollat ragadjak, és felírjam a bűntudat szót a bőrömre. Csaknem érezni véltem a betűk ízét a számban. Keserű ízt. — Nem volt igazságos Sullivantől csak úgy a nyakadba zúdítani ezt az egészet — morogta Nuala. Haragos tekintetet vetett a pincérnőre, aki időközben visszatért három pohár ásványvízzel. - Igen, jó lesz, teljesen megfelel. Hagyja ott őket! - Utóbbi megjegyzését a pincérnőnek címezte, aki az én pillantásomat igyekezett elkapni, miközben átrendezte a poharakat az asztalon. - Komolyan mondom. Még várunk valakire. Csak... - Nuala fura kis mozdulatot tett a kezével, mintha vizet rázott volna le az ujjairól. A pincérnő távozott. Megpróbáltam felidézni az utolsó szavakat, amelyeket Dee a számból hallott. Talán valami borzalmas kegyetlenséget vágtam a fejéhez? Színét sem láttam, amióta tétlenül hagytam, hogy Nuahi játszi könnyedséggel kettéhasítsa - de arra már nem emlékeztem, hogy én mennyire viselkedtem gonoszul. Mintha rémlett volna,

hogy borzalmas dolgokat mondtam. Mindenesetre az eltűnése az én lelkemen száradt. Dudás! - csattant fel Nuala. - Sullivan egyetlen szóval sem említette, hogy valami baj történt volna. Csak azt kérdezte tőled, hogy láttad-e a csajt mostanában. Az önmarcangolás nem vezet semmi jóra. - Kinyitotta a száját, mint aki folytatni akarja a szóáradatot, ám akkor inkább hátradöntötte a székét a mögötte álló asztalhoz, és felkapott egy tollat, amelyet gondatlan gazdája a számla mellett hagyott. Átnyújtotta nekem. - Hajrá! Újabb ok a bűntudatra. A bőrömről lassan teljesen lekoptak a tintanyomok, erre most kiderül, hogy visszaeső függő vagyok. Nuala a kezembe nyomta a tollat. - Hacsak nem akarod, hogy én írjak neked valamit. Azonnal elöntött a megkönnyebbülés, amint a toll hegyét a kézfejemhez érintettem. Két szót firkantottam a bőrömre: fekete folyó. Végül egy kattintással kikapcsoltam a tollat, és mélyet sóhajtottam. Ez meg mi az ördögöt jelent? — kérdezte Nuala. Fogalmam sem volt. Csak remek érzés volt kiadni végre magamból. Nuala megragadta a kisujjamat, és nagyot csavarintott rajta. Már nem tudok a gondolataidban olvasni. Beszélned kell hozzám. Nem tudom, mit jelent - válaszoltam. - A felét sem értettem annak a rengeteg irkafirkának a kezemen, mielőtt veled találkoztam. Továbbra is homlokát ráncolva bámult rám, de rögtön felkapta a fejét, amikor a zaklatott külsejű Sullivan kilépett a kávézóból a teraszra, és az ajtóban összefutott a pincérnővel. Közelebb hajolva mondott neki valamit, majd csatlakozott hozzánk az asztalnál. Már szóra nyitotta a száját, amikor megelőztem: - Megtalálták?

Sullivan megrázta a fejét. — Nem. — Ügyetlenül húzogatta a székét, míg elégedett nem volt a távolsággal, amely az asztal szélétől elválasztotta. - De kérlek, ne hibáztasd magad miatta, James! Csak azért mondtam el neked, mert tudtam, hogy a barátod, és talán hallottál felőle mostanában. Reménykedtem, hogy azt válaszolod, Dee felhívott. Legalább ezernyi teljesen ártalmatlan helyen lehet. Nuala jelentőségteljes pillantást vetett rám, de hogy mi volt a jelentősége, azt képtelen voltam megállapítani. És legalább ezernyi kifejezetten ártalmas helyen - vetettem ellen. Ami valamennyiünkre egyaránt igaz. - Sullivan kinyitotta az étlapot, de nem nézett bele. — Már keresik, de egyelőre csupán találgatásokra alapozhatunk. Most azonban a figyelmemet teljességgel leköti ez az igencsak konkrét probléma itt, az orrom előtt. Én - mondta Nuala. Amikor Sullivan egyenesen az arcába nézett, még hozzátette: - Értem. Utál engem. De semmi személyes ellenszenv. Sullivan elhúzta a száját. — Hm. Nem utállak. Csak éppen nem bízom benned. És... a bizalmatlanságom nem is személy szerint neked szól. Csak hát fajtádnak egyetlen ártalmatlan képviselőjével sem volt eddig szerencsém megismerkedni. Most sem sikerült - válaszolta Nuala vicsorgásra emlékeztető mosollyal. - De Jamest sohasem bántanám. Sullivan rám nézett. - Szeretnél valamit hozzátenni, James? Megrándítottam a vállamat. - Én hiszek neki. Már mondtam. Nem kötöttünk alkut. Semmit sem vett el tőlem. - Ráadásul káprázatosán csókolt, és többet tudott rólam, mint bárki más ezen a világon. De ezt a részt nem említettem. Sullivan gondterhelt arcot vágott, amitől ránc keletkezett két szemöldöke között. Két ujjával dörzsölgetni kezdte, mintha zavarba

jött volna. - A végén még gyomorfekélyt kapok. El tudod képzelni, mennyivel könnyebb volna az életed, ha egyszerűen csak bejártál volna az óráidra, megtanultál volna zongorázni, és több latin jelzővel a neved után végezted volna az iskolát, mint Cicero? Tudod, ahelyett, hogy barátságot kötsz egy embergyilkos tündérrel, akinek kedvenc munkamódszere, hogy kiszippantja az életet az áldozataiból. Megpróbálhatnád legalább egy kicsikét átérezni, mivel is küszködöm én itt. — Pincérnő! — figyelmeztetett minket Nuala kedélyes hangon. Mindannyian elhallgattunk, amikor a pincérnő felbukkant az asztalunk mellett, hogy felvegye a rendelést. Egyikünk sem pillantott bele az étlapba, Nuala pedig amúgy sem ismerte az ízeket, ezért csak annyit mondtam: — Marhasült és sült krumpli mindenkinek. Nekem majonéz nélkül - tette hozzá Sullivan mogorván, vasgyűrűjét körbe-körbe forgatva az ujján. Szeretni fogom a sült krumplit? — érdeklődött Nuala. A sült krumplit mindenki szereti. Még azok az emberek is, akik egyébként azt állítják, Hogy nem szeretik - feleltem. Sullivan bólogatott. - Ez igaz. A pincérnő fura tekintetet vetett ránk, majd elvitte az étlapokat. Miután elment, én szólaltam meg elsőként: - Tudni akarom, miért van Nualának hirtelen szüksége az ételre. — Miért rám néztek? - kérdezte Sullivan. Mindketten őt bámultuk ugyanis. — Mert valami azt súgja nekem, hogy ennél az asztalnál maga rendelkezik a legtöbb ismerettel a tündérekről — válaszoltam. - Ami igencsak hihetetlennek tűnik, a társaság összetételét figyelembe véve. Sullivan felsóhajtott. - Hét évet töltöttem közöttük, ezért jogosan rendelkezem némi ismerettel. A királynő egyik udvarhölgyének kegyence voltam.

Homályos szavaival rengeteg tündérre célozhatott, ám különös módon csupán egyetlenegyre tudtam gondolni. Nualával nyilvánvalóan egy hullámhosszon voltunk, mert egyszer csak kibökte: — Eleanor. Nem akarom tudni, hogyan találtad ki - dörmögte Sullivan. De mondd, hogy nem azért, mert együtt láttál vele. Nem — válaszolta Nuala. — Miért? Annyira el volt bűvölve? Sullivan erre még erősebben dörzsölgette a két szemöldöke között húzódó ráncot. Tekintete felém fordult. - Mindegy. Nem számít. Hét év alatt rengeteget lehet tanulni, ha odafigyel az ember. Hamar rájöttem, amikor Eleanor társaságában voltam, hogy engem senki sem néz. így aztán tulajdonképpen azt bámultam meg, amit csak akartam. És nem tetszett, amit láttam. Emberekkel ölettek meg más embereket. Fekete mágia mindenütt. Olyan rituáléknak voltam szemtanúja, amitől égnek állna a hajad. Halandó embereket láttam teljesen belefeledkezni a... pusztán a... lelketlen gyönyörbe. Semminek sem volt ott többé jelentősége. Számomra. Nem létezett idő. Nem voltak következmények. Nem... a legrosszabb az volt, amit az embergyerekekkel műveltek. Nem borzongott meg. Nem igazán. Csupán félig lehunyta a szemét, és egy pillanatra elfordította a fejét. Azután visszafordult felém, pillantása a karomra esett. - Egy szúnyog csücsül a karodon. Odacsaptam, ahova nézett, majd megnéztem a kezemet. Semmi. Sullivan hangja fáradtan csengett. — Ennyit jelentünk mi nekik, az udvari tündérnépnek. Erre kellett rádöbbennem. Nem tekintenek minket egyenlő fajnak. A mi szenvedésünk fikarcnyit sem számít Eleanornak és a többieknek. Semmik vagyunk. A tündérnép szemében talán - vetette ellen Nuala. - De számunkra. .. a magányos tündérek számára nem. Az én számomra nem.

Sullivan meglepetten felvonta a szemöldökét. - Tényleg? Tehát egyáltalán nem is akartál alkut kötni Jamesszel? Megelégedtél a barátság mézédes nedűjével? Szerettem volna a védelmére kelni, bár pontosan tudtam, hogy Sullivannek igaza van. Amikor először találkoztunk, Nuala szemében én csak egy újabb célpont voltam. De én is ugyanolyan bűnös voltam, nem igaz? Mert hát ő is csupán egy újabb tündér volt az én számomra. Nuala némán meredt Sullivanre, szája kissé tátva maradt. - Nézze! - mondtam. - Tisztában vagyok vele, hogy mindketten szíves-örömest egymás torkának ugranának az asztal fölött, de én alig hiszem, hogy ez volna a leghasznosabb módja az időtöltésnek, és különben is, őszintén kétlem, hogy elég pénz lapul a zsebemben ahhoz, hogy lefizessem a pincérnőt az ilyesféle maradványok eltakarítására. És nézze csak! Megérkezett az ebédünk. Faljuk fel inkább azt, egymás helyett! Miután a pincérnő letette elénk a szendvicseket az asztalra, és körbeforgattuk őket, a majonéz nélkülit keresve, újra feltettem az iménti kérdésemet: - Szóval, miért is van most szüksége Nualának ennivalóra? Ha egyszer nem azért van, mert nem tőlem szippantja el az életerőt? Legalábbis maga ezt mondta. Akkor mi az oka? Sullivan kihalászta a salátát a szendvicséből, öntudatlanul is viszolygó arcot vágva. - Én csak azt mondom, hogy elvileg halványodnia kellene... egyre láthatatlanabbá válnia... ha nem nyer belőled erőt. Sőt, ami azt illeti, sokkal kevésbé tűnik légiesnek, mint amikor utoljára láttam. - Nuala láthatóan tiltakozni akart, ezért Sullivan gyorsan hozzátette: - Egyszer szemtanúja lehettem, miként halványodik el a nővéred két áldozat között.

Nuala elhallgatott. Nem egyszerűen csak elhallgatott, teljesen elnémult. Egyetlen hang sem hagyta el az ajkát, nem mozdult, nem pislogott, még csak levegőt sem vett. Szoborrá dermedt. S csak anynyit kérdezett, egészen halkan: - A nővérem? Nem is tudtad, hogy van egy... nos, miért is tudtál volna róla? - Sullivan kirángatta a paradicsomszeleteket is a szendvicséből, gondosan halomba rakta őket úgy, hogy hozzá se érjenek a salátalevélhez. - Természetesen egyáltalán nem hasonlított rád, amikor láttam... hiszen bármilyen alakot képesek vagytok ölteni. De ő is kétségkívül leanan sidhe volt. Nem is gondoltam volna, hogy rokonok vagytok, ha Eleanor el nem árulja. Ugyanaz volt az apátok. Sajnálom. Nem akartalak elszomorítani. Utóbbi kijelentése kissé összeegyeztethetetlennek tűnt korábbi viselkedésével Nuala iránt. Talán a tündér döbbent hallgatása lágyította meg a szívét. — Tehát ketten vagyunk? — Ketten. Ugyanazon a néven - válaszolta Sullivan. Olyan tekintettel nézett Nualára, mintha ennek a részletnek különös jelentőséget illett volna tulajdonítania. - A dombok fölött. Ami a dombok alatt ellentéte. Vagyis: ember. Nem volt kedves tőlük ez a megszólítás. Várjunk csak! — mondtam. - Szóval Ők embernek nevezték Nualát? Nem hittem, hogy bármiféle reményt csempésztem volna a hangomba, de Sullivan gyorsan rávágta: - Nem a szó szoros értelmében. Csak azért szólították ezen a néven őket, mert a leanan sidhe sok időt töltött az emberek társaságában, és gyakran hasonlított is rájuk. iMég emberi szokásokat is felvett időnként. Felötlött bennem, amint Nuala a moziban üldögél, és rendezőnek képzeli magát. Nagyon is emberi volt.

Arra eszméltem, hogy Sullivan kimeredt szemmel bámulja Nualát, mire én is feléje fordultam. Szemét lehunyta, és roppant elégedett mosoly terült szét az arcán. Egy félig megrágott krumplihasábot tartott a kezében. Én mondtam, hogy ízleni fog neked a sült krumpli - vigyorogtam. Nuala kinyitotta a szemét. - Simán eléldegélnék rajta. Még ha nem is kapnék mást enni soha. Igen rövid időn belül legalább kétszáz kilót nyomnál. - Sullivan nagyot harapott a szendvicséből. - Még sohasem láttam, hogy Ők valaha emberi eledelt ettek volna. Nos, kering néhány történet arról, hogy az alacsonyabb rendű egyedek babot és ilyesmit is fogyasztanak, bár én magam még egyszer sem voltam szemtanúja. De... mióta is eszel emberi ételt? Emlékszel még az első alkalomra? Kissé összerándult a gyomrom arra az emlékre, amint finoman lecsókolom Nuala ajkáról az odaragadt rizsszemet. -James megkínált egy kevés rizzsel. Néhány nappal ezelőtt. Sullivan összehúzta a szemét, és még néhányat harapott a szendvicséből, hogy elősegítse az agyműködését. — Mi van akkor, ha ez az eset éppen a fordítottja annak, ami az emberekkel történik a tündérek között? Közismert tény, hogy ha valaki eszik a tündérvilágban felkínált eledelből, örök időkre ott ragad. Még sohasem hallottam ugyan ennek az ellenkezőjéről a tündérekkel és az emberi ételekkel kapcsolatban, de nem is jut eszembe sok olyan helyzet, amikor egy tündér ennivalót fogadna el egy ember kezéből. Kivéve természetesen azt a kedves, fekélykeltő szituációt, amelyet ti ketten ötlöttetek ki a számomra. Én nem válhatok emberré! - jelentette ki Nuala. Hangjából sütött az indulat, vagy dühében, vagy keserves kétségbeesésében.

Sullivan védekezőn felemelte a kezét. — Azt egy szóval sem állítottam, hogy emberré válhatsz. De egyébként is kettős természettel vert meg a sorsod. Talán a kettő között ingadozol. James! Riadtan pislogtam, hirtelen ráébredve, hogy hozzám beszél. Igen? Paul már beszámolt arról, hogy minden éjszaka hallja Cernunnos énekét. Te magad ugyan tapintatosan hallgattál a témáról, de nekem azért volt némi gyanúm. Letettem a szendvicsemet. - Ezt már tényleg nem tudja számon kérni rajtam. Nem kötöttem alkut, nem társalogtam Cernunnosszal, sem más effélét nem műveltem, amit maga károsnak találhatna a saját egészségemre vagy másokéra nézve. Nyugi, csak lassan a testtel! Pusztán arra gondoltam, hogy ha te is hallottad, vagy netán találkoztál vele, útbaigazíthatnád hozzá kedves új barátnőnket. Nem ismerem a holtak urának természetét, de talán ő többet tud a helyzetről, amelybe a leányzó csöppent. - Sullivan a tovarobogó autókra pillantott. — Eleanor egyszer tett egy homályos célzást a leanan sidhe testvérek Cernunnoshoz fűződő kapcsolatára. Mi van akkor, ha pontosan olyan kapcsolat fűzi össze őket, mint ami engem ezzel a szendviccsel? - kérdeztem. - Nem igazán tartom remekbe szabott ötletnek, hogy kiküldjem Nualát a holtak királyával randevúzni, miközben valamilyen oknál fogva lassan elveszíti az összes vagány, természetfölötti képességét. Nem hinném, hogy egyszerűen fenéken tudná billenteni a fickót, ha a végén mégis balul sülnének el a dolgok. Sullivan vállat vont. — Ennél jobb tanácsot nem adhatok. Mi más lehetősége volna? Magad mondtad, hogy ez a tizenhatodik éve, nem igaz? Tehát... tudomásunk szerint szépen vissza fog térni a szokásos kerékvágásba, miután a máglyán elég.

Ha elégek - mondta Nuala. Tekintetét a tányérjára szegezte. Ezt meg hogy érted? - kérdeztem. Talán nem is akarok - válaszolta. Néma csend ereszkedett az asztal köré. Végül Sullivan törte meg, finoman és gyengéden. - Nuala! - Ez volt az első alkalom, hogy a nevén szólította. - Láttam porrá égni a nővéredet, amikor még a tündérvilágban éltem. Muszáj volt máglyára lépnie. Tudom, hogy nem akarod... borzalmas, hogy egyáltalán szükség van rá... de másképp örökre meghalsz. Nuala nem nézett fel a tányérjáról. - Talán inkább meghalok, mintsem úgy térjek vissza, amilyen régen voltam. - Összegyűrte a szalvétáját, és az asztalra dobta. - Azt hiszem, ki kell mennem a mosdóba. - Mesterkélt mosolyt villantott rám. - Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? Azzal felállt az asztaltól, és eltűnt a kávézó belsejében. Sullivan felsóhajtott, és két ujjával nyomkodni kezdte egyik szemét. - Szerencsétlen helyzet ez, James. A nővére közel sem ennyire emberi. Szinte meg sem érezte a lángokat, miközben égett. Nuala... Újra félig lehunyta a szemét, csaknem megalázkodva hunyorgott. Mintha egy embert égetnének majd halálra. Elővettem a kavicsot a zsebemből, és őrülten forgatni kezdtem a tenyeremben. A kör alakjára összpontosítottam, amelyet hüvelykujjam rajzolt sima felszínére. Igazad volt. Érted? Ezt próbálom megmagyarázni neked — mondta Sullivan. — Nuala nem olyan, mint a többi. Még mindig úgy vélem, hogy megveszekedett idióta voltál, amiért nem menekültél hanyatt-homlok előle, de ő tényleg más. Elmegyek vele Cernunnoshoz - jelentettem be. Sullivan szája tátva maradt a döbbenettől. - Maga is tudja, Hogy nem állíthat meg. -

Tisztában vagyok vele, hogy meg akarná próbálni. De inkább azt árulja el, hogyan tehetném biztonságosabbá a találkozást. Ha egyáltalán lehetséges. Magasságos ég! - szörnyülködött. - Mint a tanárod és kollégiumi nevelőd az a feladatom, hogy távol tartsalak a bajtól, nem pedig az, hogy belesodorjalak. A maga ötlete volt. A szíve mélyén bizonyára azt kívánja, hogy én is menjek, máskülönben nem is említette volna a dolgot a fülem hallatára. Ne próbálkozz nekem a fordított pszichológiával! — figyelmeztetett Sullivan. Ujjait a két szeme közt húzódó ráncba mélyesztette. — Elkísérnélek, de ebben az évben én nem hallom a holtak énekét. Nem keresheted fel Cernunnost, csak ha ő szólít. Az... őrültség volna. A fenébe is, James! Fogalmam sincs. Viseljetek vöröset! Tegyetek sót a zsebeitekbe! Az mindig tanácsos. El sem hiszem, hogy mindezt egy tanár szájából hallom - ámuldoztam. El sem hiszem, hogy tanár létemre ilyesmivel traktállak. Éppen felírtam a kezemre, hogy vörös és só, amikor Nuala kilépett a kávézóból. Bármilyen érzelem kavargott is a szívében, mielőtt bement, mostanra nyomát sem láttam az arcán, és helyette tüzes elszántság költözött a szemébe. Indulhatunk? - kérdeztem.

Ha Nuala még mindig képes lett volna olvasni a gondolataimban, minden bizonnyal megölt volna. Ugyanis az járt a fejemben, miközben egymás mellett haladva lépkedtünk a magas fűben, hogy nagyon is emberinek tűnik, határozott kijelentése ellenére, miszerint semmiképpen sem válhat halandóvá. Míg a városban jártunk, vettem neki egy pulóvert és egy farmernadrágot (mindkettőt gyűlölte, mivel csaknem teljesen eltakarták a testét - ez volt ugyanis a lényeg), hogy ne fagyjon halálra éjszakánként, amikor a dombokat járjuk. Nem mintha gondot jelentett volna, hogy embernek látszik. Sőt, ettől csak kevésbé tűnt félelmetesnek számomra a tény, hogy éppen kézen fogva igyekszünk a holtak királya elé járulni. S rögtön hihetőbbé vált az a gondolat is, hogy talán, de csak talán, emlékezni fog rám Halloween után, és lehet közös jövőnk a kollégium előcsarnokában való titkos szerelmeskedésen túl is. — Borzalmasan hideg van itt — morgolódott Nuala. — Mintha tudtam volna, miről beszélek, amikor azt mondtam, hogy szükséged lesz egy pulóverre — mondtam. — Fogd be! - mordult rám. Alakja sötét, barna sziluettként rajzolódott a döbbenetesen rózsaszínű égboltra. A dombok lábánál

sorakozó fák némelyike már elhullajtotta leveleit, kopár, fekete ágaik a tél közeledtét sugallták. - Elijeszted a holtakat. Hallod már az agancsos király dalát? Nem hallottam. Oly sok végtelen éjszakán keresztül igyekeztem tudomást sem venni róla, hogy lassan kétségeim támadtak, vajon egyáltalán hallom-e még valaha. Úgy éreztem, már el kellett jönnie annak az órának, amikor idekint szokott bolyongani, agancsos ügyeit intézve, de a dombok közt néma csend honolt. Füvet taposó lépteink zaját leszámítva. Napközben a fű ropogása egészen halknak tűnt, elnyomta a szél zúgása, most azonban a jeges szellő alig hallható susogása mellett lármás lépteink leginkább egy elefántcsorda vonulására emlékeztettek. - Mind ez idáig csak a nagy semmit hallottam. De menjünk még egy kicsit tovább, oda, ahol korábban láttam! Csendesebben lépkedj! - sziszegte figyelmeztetőn Nuala. Itt nem lehet csendesebben lépkedni. Különben is, te meg beszélsz... és az még a lépéseinknél is nagyobb zajt csap. Megrántotta a kezemet. - Az égvilágon semmi sem lehet most zajosabb a te fülsértő lépteidnél! Meg a te metsző hangocskádnál, drága! - vágtam vissza. - Akár egy hárpia, erőszakos és visí... hoppá! Olyan váratlanul torpantam meg, hogy a keze kiszakadt az enyémből, és Nuala kis híján orra bukott. Mi történt? - kérdezte a kezét dörzsölgetve, és visszatért mellém. Bocs! - mondtam minden sajnálkozás nélkül. Lenéztem a föld re. - Belebotlottam valamibe. A lábam előtt egy nagy rakás valami hevert. Vagyis egy nagy rakás valaki. Kifacsart tagokkal feküdt a fűben, amit aligha feltételeztem volna eleven emberről. Egy szívdobbanásnyi pillanatra fejembe hasi tott a gondolat: Dee. Ám akkor észrevettem, hogy az előttem fekvő

test egy férfié. Tunikát, hosszú, szoros nadrágot és bőrből varrt lábbelit viselt. Vagy egy kosztümös szerepben tetszelgő színész lehetett a megboldogult, vagy egy tündérekkel hancúrozó nyomorult. Nuala próbaképpen megbökte a fickó vállát a lábával, mire a holttest nedves cuppanással a hátára toccsant. Jaj, mindjárt hányok! - kiáltottam, csak hogy valóban el ne hányjam magam. Nuala halkan felsóhajtott. - Eleanor kegyence. Tegnap éjjel még ő is ott volt a táncon. Szerinted ki végzett vele? Lábujja hegyével megérintette a férfi szívéből kiálló tőr markolatát. - Ez egy csontból faragott tőr. Ők tették. Számtalanszor láttam ehhez hasonló fegyvert Eleanor kezében. Amikor először találkoztunk, a fickó még boldogan újságolta, hogy hamarosan király lesz belőle. Talán a hullák királya. Egyszerre voltam megdöbbenve, elborzadva és lenyűgözve. Soha életemben nem láttam még teljesen halott hullát, a tévésorozatokban szereplőktől eltekintve persze, és ez a példány bizony igencsak gyomorforgató első élménynek bizonyult. Eszembe jutott, hogy esetleg jelentenünk kellene a rendőrségnek a gyilkosságot. Úgy értem, igen nagy gondatlanság volt a tündérektől, hogy csak úgy leszúrtak valakit, azután sorsára hagyták a hullát a mező közepén. — Mit követtél el, ember, hogy kiérdemelted a halált? — kérdezte Nuala a holttestet. Meglepetten pillantottam rá. Nuala szavai rendkívüli együttérzésről árulkodtak. Akkor eszméltem csak fel, hogy a töviskirály énekét hallom a fejemben, és fogalmam sincs róla, mióta dalol már odabenn. — Nuala, a dal. A király...

Megragadta a karomat, és gyorsan körbefordított. - Ott! S valóban ott állt a király. Agancsai szinte beleolvadtak a háta mögött sötétlő kopár ágak sűrűjébe. Hosszú léptekkel haladt el mellettünk, és máris messze járt tőlünk. Sohasem jutott volna eszembe, hogy a végén még üldözőbe kell vennem. Mindig úgy gondoltam, hogy az ember többnyire kétségbeesetten menekül egy ilyen rémületes teremtmény elől. Nuala és én együtt indultunk el a nyomában, de egy lépéssel sem jutottunk közelebb. Sőt, egyre növekedett közöttünk a távolság, a vörös-arany fűszálak hullámzó tengerében. S akkor vettem észre, hogy a király időközben futásnak eredt, egy hatalmas vadállat lassú, kecses szökellésével. Agancsa minden egyes szökkenésnél ide-oda hintázott. Én is nekiiramodtam, és a hátam mögött tisztán hallottam, amint Nuala léptei is egyre gyorsabban és pattogósabban követik egymást. Az agancsos király utat tört magának a mezőn keresztül, a magas fűszálak azonban rögvest a helyükre ugrottak, még mielőtt odaérhettünk volna. A hűvös levegő a torkomat marcangolta, és már-már végleg feladtam, amikor egy hosszú, fekete köpönyeg libbent elő a háta mögül. Úgy vetettem magam ismét az üldözésbe, mintha az életem függene tőle. Kinyújtottam a kezem, amilyen messzire csak bírtam, és ujjaim megragadták a libegő kelmét. Durva szövésű és dermesztően hideg volt. Akár a halál. Másik kezemet Nuala felé nyújtottam. Éreztem, amint ujjaival megkapaszkodik a kezemben, majd egy pillanattal később a töviskirály vonszolni kezdett minket. Már nem is tudtam, hogy futok-e vagy inkább repülök. A fű egyre gyorsabban lapult lábunk alatt a földhöz, és a nap lassan lehanyatlott a dombok mögött. A levegő megfagyott a számban és az orromban,

és csupán zúzmarás felhők formájában tört elő az éji sötétben. Fejünk fölött felragyogtak a csillagok milliói, sokkal több, mint amenynyit valaha is láttam életem során. Hallottam, hogy Nualának elakad a lélegzete a gyönyörűségtől, vagy éppen a félelemtől. Talán mindkettőtől. Futottunk tovább. Üstökösök suhantak tova az égen, a szél alattunk süvített, és a dombok hullámai egymást követték a végtelen messzeségbe. Az éjszaka sötétje egyre mélyült, majd hirtelen, a dombok közötti völgyben hatalmas fekete folyó bukkant elő. S mi egyenesen feléje tartottunk. Az agyam azt üvöltötte: engedd el! Vagy talán Nuala hangját hallottam. Sejtelmem sincs, miért kapaszkodtam a király válláról leomló köpenybe. Alattam feketén csillogott a halál, tele csillagokkal, akárcsak az ég a fejünk fölött. Még sohasem láttam ilyesmit. Legfeljebb csak messziről pillanthattam meg a vég sötét ígéretét. Eddig azonban nem ugorhattam fejest a mélyére tágra nyílt szemmel. Valaki felkacagott. Éppen amikor a testünk találkozott a folyó sötét felszínével.

Sosem oly szomorú, mint mosolyod látva, Sosem oly hamis, mint igaz te vagy, Sosem oly halott, mint életed csodálva, Sosem oly egyedül, mint ha velem vagy. —Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) –

Sötétség honolt. Nem. Nem is sötétség. Csak a semmi. Elvileg fognom kellett volna James kezét, de nem éreztem semmit a tenyeremben. Nem éreztem sem a vállamra nehezedő pulóvert, sem a számból elillanó lélegzetet. Sőt, még a számat sem. Ujjaimat az ajkamhoz érintettem, hogy bebizonyítsam magamnak, valóban ott van, ám semmit sem találtam. Nem volt ajkam. Nem voltak ujjaim. Csupán a mindent elnyelő sötétség - mert természetesen testem sem volt, ezért semmit sem láthattam nem létező szememmel. Eltűnt az idő. Csak a puszta semmi nyújtózott előttem és mögöttem a messzeségbe, kezdet és vég nélkül. Megszűntem létezni.

Fel akartam sikoltani, de hát száj vagy hangszálak, ráadásul hallgatóság híján, ugyan mit is számított? Akkor egyszer csak mégis lett karom, mert valaki megragadta. S fülem is, mert James hangját hallottam: - Nuala! Miért nem hall engem? Szemcsés, durva valamit dörzsöltek a bőrömre, kezembe nyomták, számhoz érintették. Sós íze volt, mint a sült krumplinak. Légy üdvözölve a halálban! - szólalt meg egy másik hang, amely mély volt, elemi és ősi. A lábunk alól tört elő rémséges mennydörgéssel a mélyből, vagy talán saját bensőmből fakadt. Rögtön kipattant a szemem. Hirtelen megvilágosodott előttem a szememben rejlő egyszerű varázslat; ahogyan szemhéjam a pupillámra borult, alsó és felső szempilláim vonala pislogás közben tökéletesen illeszkedett, tekintetem pedig minden erőfeszítés nélkül James arcára siklott. Továbbra is minden oldalról a semmi ölelt körül minket, de James itt is mellettem volt, vörös pulóvere a lenyugvó nap színében tündökölt. Megkapaszkodtam felém nyújtott kezébe, a sókristályok egymáshoz simuló tenyerünk közé ékelődtek. Az a kevés, amit James karjából megpillantottam, teljesen libabőrös volt. A halálodat látod - folytatta az ismeretlen hang, és akkor ráébredtem, hogy a hatalmas agancsos királyt hallom, aki egyszer csak megjelent előttem a semmiben. - Ő pedig a sajátját. Mit látsz hát, James Antioch Morgan? Mellettem James ide-oda forgatta a fejét, mintha más látnivaló is akadt volna a nagy semmin kívül. — Egy kertet. A virágok fehér és zöld színben virítanak. Minden csupa fehér és zöld. Zenét is hallok. Azt hiszem... azt hiszem, a földből származik. Vagy talán a virágok muzsikálnak.

Te mit látsz, Amhrán-Liath-na-Méine? — szegezte nekem a kérdést Cernunnos. Hangja még a korábbinál is mélyebben zengett. Összerándultam. - Honnan tudod a nevem? Minden teremtmény nevét ismerem, aki csak birodalmamon áthalad — válaszolta a töviskirály. - De a tiéd azért sem titok előttem, mert én adtam neked, leányom. James a váratlan hírre erősebben szorította a kezem, de könnyen lehet, hogy én szorítottam meg az övét. Fennhangon tiltakoztam: Senki leánya nem vagyok. - Talán mégis voltam. Hiszen korábban azt is határozottan állítottam volna, hogy testvére sem vagyok senkinek. Te mit látsz, Amhrán-Liath-na-Méine?— ismételte meg kérdését a töviskirály. Fákat - hazudtam. - Magas fákat. Cernunnos közelebb lépett hozzánk, sötét tömeg a sötét semmiben, és csak azért vált láthatóvá, mert neki szilárd lényege volt, a semminek pedig még az sem. Mit látsz, Amhrán-Liath-na-Méine? — kérdezte, immár harmadszorra. Nem láttam az arcát. Túlságosan magas volt, nem is láthattam, és ez a tény legalább annyira megrémített, mint a válaszom. - Semmit suttogtam. S én tudtam jól, hogy ez jut osztályrészemül, amikor meghalok, mert nem volt lelkem. A végtelen űr elnyelte a szavam, amíg már magam is kételkedni nem kezdtem, hogy valóban kiejtettem-e a számon. A semmi is tartogat örömöket - szólt végül Cernunnos. Agancsa magasan a feje fölé nyújtózott a feketeségbe. Olyan sűrű volt ez a feketeség, hogy elöntött a vágy a csillagok fénye után. - Nem kell következményekkel számolnod. Örök életed van. Féktelen élvezetek -

hevernek a lábaid előtt, ha meghallod a dalt. A semmi csekélyke ár egy ilyen életért, amikor a végén, a hideg földön hajtod nyugovóra a fejed. James ujjaival figyelmeztetően megszorította, majd újra elengedte a kezem. Üzenni próbált nekem valamit. Cernunnos közelebb hajolt hozzám, ő is mondani igyekezett valamit, ki akart csikarni belőlem egy választ, de sejtelmem sem volt, mi lehet az. Nem voltam hozzászokva az ilyen súlyos szavakhoz. Igen — feleltem végre-valahára. - És közben egy egész sereg tündér gúnyolódik rajtam. Holttestek egész sora hever a hátam mögött, kiszippantottam belőlük az élet utolsó cseppjét is, csak hogy elkerüljem a halált. Na, és mihez kezdek az életemmel? Arra használom, hogy még több embert fosszak meg az életerejétől. Mígnem belefáradok, és elégek, azután kezdem újra az egészet az elejéről. - Hálátlanul hangzottak a szavaim. De ha egyszer hálátlannak is éreztem magam! Cernunnos összefonta maga előtt a kezeit, amelyek egyáltalán nem tűntek vadállatiasnak. Ráncosak voltak, izmosak és kísértetiesen fehérek. - Nekem köszönheted a létezésnek ezt a formáját, leányom. Az ereidben csordogáló mérgezett vérem kényszerít máglyára téged minden tizenhatodik esztendőben. Az én vérem az oka annak, hogy csupán fél életet kaptál, és a maradékot azoktól kell elrabolnod, akiknek lelkűk van, és akik utolsó leheletülcet is elcserélik egy morzsányi ihletedért. Én csupán azt gondoltam, hogy örömödet fogod lelni a hosszú évek tánccal, gyönyörökkel és imádattal teli pillanataiban. Sosem akartam, hogy ez az élet fájdalmat okozzon neked, bár magam is látom arcodon a gyötrelem nyomait. A nővérem - mondtam, és a keserűség akaratlanul is metsző élt csempészett a hangomba —, örömét leli ebben az életben?

Örömét lelte - válaszolta Cernunnos. - Most már halott. — Furcsa mozdulatot tett James felé, a tenyerét mutatta neki, mire James hirtelen összerándult, mintha megpillantott volna valamit a kusza vonalak között. A lány az álmomból - szólalt meg James. - Akit a vassal leszúrtak. Azt hittem, Nuala... azt gondoltam, hogy Nuala jövőjét látom. Hozzám hasonlóan te is egyaránt látod a múltat és a jövőt. - Az agancsos király félrefordította a fejét, tekintete a semmibe révedt, mint akit szólít valami a messzeségben. - Nem kellett volna még meghalnia. Bosszút fogok állni a haláláért, még onnan is, ahol most állok. Félelmetes volt, ahogyan ezt kimondta; nem hallottam mást, csak a szavaiból áradó tagadhatatlan igazságot, és egyszerre parányi szánalmat éreztem a nővérem gyilkosa iránt. A beálló csendben a semmi tovább húzott, rángatott, azzal fenyegetve, hogy ismét megfoszt a testemtől. Hideg borzongás futott végig a tagjaimon, amikor a nővéremre gondoltam, akit sohasem ismertem. Mostanra semmivé lett — mintha sohasem létezett volna. Ez egyben azt is jelentette, hogy azok a szerencsétlenek, akik életükkel táplálták, mind hiába haltak meg. A sötétségben hirtelen rádöbbentem, hogy még ha most embernek érzem is magam, valójában mégsem vagyok az. Egyszerűen tudtam, meglepő és égető bizonyossággal, hogy még mindig tündér vagyok, csak az emberi eledel hatására lassan kezdem elveszíteni különleges képességeimet. Továbbra is ez a sors várt rám életem végén, ez a döbbenetes, sötét üresség. Nem akarok semmivé válni - esedeztem váratlan kétségbeeséssel. Már azt sem tudtam, hogy Jameshez vagy Cernunnoshoz beszélek-e. -

Akkor hát mit akarsz, Amhrán-Liath-na-Méine? - S amikor Cernunnos ezt a kérdést feltette, egyszerre megértettem, mit akart tőlem hallani az imént. A szavak már ott csücsültek a nyelvem hegyén, arra várva, hogy kimondjam őket. Ám mielőtt megtettem volna, emlékek egész sora villant fel egymás után a fejemben. Amint a vízben fekszem, teljesen láthatatlanul, tökéletes biztonságban. Azután a levegőben suhanok az emberi gondolatok szárnyán, szinte megrészegülve a szabadságtól. Egyetlen könnyed legyintés egy széles mozivászon felé, elővarázsolva bármilyen kedvemre való filmet. A gyötrelmesen édes melódia, amelyet James szívében ihlettem. Az örök ifjúság biztonsága. A tündérek gyönyörei, amelyekben én magam is részesültem. Ember akarok lenni - jelentettem ki. Cernunnos akkor széttárta a karját, ujjaiból zöld és fehér fény csörgedezett a semmibe, akár a vér folyamai. A szín egyre erősödött, majd körülvett minket, mígnem egy félhomályos kertben állva találtuk magunkat, és a halovány fény zöld színűre festett mindent, amint áttört a hatalmas, emberméretű levelek sokaságán. Súlyos, fehér virágok csüngtek a hozzánk legközelebb eső növényen, trombitára emlékeztettek, mögöttük pedig sápadt liliomok nyújtották nyakukat az ég felé. Éhesnek látszottak. Választhatsz - mondta Cernunnos. - Amikor tested már a máglyán lángol, választhatod azt is, hogy emberként szüless újra. A nővérednek is megtettem ugyanezt az ajánlatot, de ő csak gúnyosan nevetett rajta. Belenéztem a jövőbe, és azt kellett látnom, hogy te is ezt fogod tenni. Én bizony nem! - tiltakoztam. - Nem az igazságot láttad. Az agancsos király lassan közelebb sétált Jameshez, aki dacosan felszegte az állát, és félelem nélkül nézett fel rá. Megrémített James -

arcának elbűvölt kifejezése. Előtte is állt egy még kimondatlan választás. - Ez a dudás előtt történt. Dudás, tudnod kell, hogy a halandó emberek, akik távozni kívánnak birodalmamból, nem távozhatnak soha. James arca meg sem rezzent. Magasba tartotta a bal kezét, amelyiket nem fogtam, hogy Cernunnos láthassa tenyerén az írást; egyetlen szócskát, amely még nem mosódott le, és nem is újonnan került a többi közé. Máglya. Ez állt rajta. — De én mégis távozok. Nem igaz? Kissé csalódottnak tűnt a hangja. Cernunnos tetőtől talpig végigmérte Jamest, és nem tetszett a tekintetében felvillanó kifejezés; bíráló volt és mohó. James zavartalanul folytatta: - Mindketten tudjuk. Mert én ott leszek Nuala mellett Halloween éjjelén. Tisztában vagyok vele, hogy a maga szívét nem tölthetik el olyan érzések, mint az enyémet, egy emberét, de tudom, hogy törődik Nuala sorsával. Nem akarhatja, hogy egyedül lépjen a máglyára. Az agancs enyhén oldalra fordult. - Te nem félsz tőlem, dudás. A tetejébe pedig az sem igazán érdekel, vajon elhagyod-e valaha ezt a helyet. És ezért fogsz távozni innen. James félrefordította az arcát, hogy egyikünk se láthassa a vonásait. Rejtve maradtak előttem nem csupán a gondolatai, hanem immár arckifejezése is, és hirtelen rendkívül távolinak tűnt. Keze mozdulatlan és jéghideg volt. El is feledtem az elmúlt napokban, hogy éppen a halált üldözte, amikor először találkoztunk. Cernunnos akkor közelebb lépett hozzám, agancsának csúcsa félresöpörte a fejem fölött libegő zöld levelek törékeny indáit. Fiatalnak és gyengének éreztem magam sötét árnyékában. — Leányom, érted, amit mondok neked?

Alig észrevehetően bólintottam. Feketét viselj, leányom, a máglyádra! A dudással együtt. Fekete ruhadarabokkal takarjátok a testeteket, hogy életre éhező holtaim meg ne lássanak. - Cernunnos hétköznapian emberinek tűnő kezével megfogta James vállát, mire James egész testében összerándult, mintha meg is feledkezett volna arról, hogy mi is ott vagyunk. -James Antioch Morgan - szólt a holtak királya, és amikor James nevét kiejtette a száján, muzsikaszó ütötte meg a fülemet. - Eljön az idő, amikor választanod kell majd. A helyes döntést hozd! James szeme felcsillant a sötétben. - Melyik a helyes döntés? Amelyik fáj - felelte Cernunnos.

A halálnak születésnapi torta illata van. Én legalábbis erre a következtetésre jutottam, mivel Nualát és engem erőteljes illatfelhők lengtek körül a Cernunnosszal történt találkozásunkat követő reggelen. Gondolom, nem is igazán torta-, inkább gyertyaszagot árasztottunk. Mint amikor az ember elfújja az aprócska lángokat. Borzalmasan bűzlött a hajunk és a ruháink is. James Morgan, nem fogom miattad elveszíteni az állásomat! Ébresztő! A halálból való visszatérésem után Sullivan arca volt az első, amit megláttam. Feje sötét sziluettként rajzolódott a világoskék, bárányfelhőkkel borított égboltra. Az első érzés pedig, amely elfogott, arcom fél oldalának forró zsibbadása volt. Képes volt pofon ütni? - méltatlankodtam. Képes voltál meghalni? - vágott vissza Sullivan. - Az elmúlt öt percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam újra lelket verni beléd. A pofont azért kaptad, mert már kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nuala — jutott eszembe, és sietve felültem. Ő jól van - mondta Sullivan vádaskodó hangon, amikor egyszer csak megpillantottam Nualát, kissé távolabb. - Nem ő találta olyan rendkívül csábítónak a halált.

Utóbbi megjegyzését elengedtem a fülem mellett. — Miért üldögélünk mindannyian a szökőkút szélén? Tekintetem elsiklott a szatír hátsója mellett, és Pault pillantottam meg a kút túloldalán. Éppen egy fánkot majszolt. Nos, volnátok szívesek elmesélni, hol jártatok az elmúlt két napban? — kérdezte Sullivan. - Paul, kezdenéd te a beszámolót, ha már a reggelimet eszed? Nualával gyors pillantást váltottunk. - Paul is felkereste a töviskirályt? - hitetlenkedtem. - Váriunk csak egy kicsit! Két napja történt? Ma van Halloween! - újságolta Sullivan. - Október harmincegyedike, reggel hét óra negyvenegy perc. — Amikor mindannyian értetlen szemeket meresztettünk rá, még hozzátette: - Szívesen szolgálnék pontosabb adatokkal, de az órám sajnos nem méri a tizedmásodperceket. Arra számítottam, hogy Nuala arca elborul a Halloween hallatán, de egyetlen arcizma sem rándult, mindössze ennyit kérdezett: Gyújtanak máglyákat a kampusz területén? Sullivan bólintott. - A tantestület tagjai gyújtják meg őket, amint besötétedik. Több is lesz ebben az évben. — Szeme egyszerre elkeskenyedett. - Mit mondott? Cernunnos? Vártam, hogy Paul vagy Nuala válaszol valamit, de azok ketten úgy néztek rám, mintha én volnék a főkolompos. Ezért hát szép sorjában beszámoltam a történtekről, miközben Sullivan a fogsorát simogatta ide-oda a nyelvével. Paul, neked mit mondott? - kérdezte Sullivan. Paul sietve lenyelte a fánk utolsó morzsáit is. — Olyasmiket mutatott, amikről nem szabad beszélnem. Sullivan homlokát ráncolva, dühös szemmel meredt Paulra, de ő egyetlen szót sem volt hajlandó kibökni.

Menjetek, és szedjétek rendbe magatokat! - adta ki az utasítást Sullivan. - Egytől egyig rettentően bűzlötök. És James, rád még szükségem lesz. Normandy kíván látni téged. Király - válaszoltam. Halloween. Hát végre ez a nap is elérkezett. Azt kívántam, bárcsak köddé válhatnék -

Feltételeztem, hogy Normandy irodájába megyünk a kis csevejünkre, de Sullivan inkább készített egy hatalmas kanna kávét a szobájában, és leültetett a konyhaasztalához egy bögrével a kezemben. A kávé rettenetesen fekete volt, és ezt meg is mondtam neki. Ma éjszaka mindkettőnknek éberségre lesz szüksége - közölte Sullivan. - A máglyákat kilenc előtt meg sem gyújtják. Amikor a máglyákat említette, a gyomrom egy másodpercre beteges görcsbe rándult. Csupán egy röpke pillanatig töprenghettem azonban a különös érzésen — mikor is voltam utoljára ideges? —, mert Gregory Normandy nyitott be az ajtón, és lépett a szobába. Most is öltönyt és nyakkendőt viselt, akárcsak legutóbb, de ezúttal minden ruhadarabja gyűröttnek látszott, mintha már hosszú ideje viselné őket. Sullivant szóra sem méltatta, csupán kihúzott egy széket, és leült rá velem szemben. Szervusz, James! - üdvözölt. Gyors pillantást vetettem Sullivanre. Kávét? — kérdezte Sullivan Normandytól. Kérek. - Normandy elfogadta a felkínált bögrét, majd ismét rám emelte a tekintetét. Alakja óriásinak tűnt, amint két könyökét az asztal lapjára támasztotta. Az asztal szinte eltörpült mellette. - El

kell mondanod nekem mindent, amit csak Deirdre Monaghanről tudsz. Volt valami a modorában, feltételezgetés vagy más egyéb, ami felborzolta a kedélyemet. Felemeltem a kezem. — Körülbelül ilyen magas, sötét hajú, szürke szemű, farmerben kifejezetten dögös. -James! - Sullivan hangja figyelmeztetően csengett. — Ez most nem a megfelelő pillanat. Csak válaszolj a kérdésre! Ez is feldühített. Nem igazán értékeltem, hogy Sullivan éppen most akar hatalmat gyakorolni fölöttem, mindazok után, amin együtt keresztülmentünk. - Miért? Ha akkor előre tudtam volna, mi lesz a válasz a kérdésemre, talán fel sem teszem. Válaszul Sullivan előhúzott a zsebéből egy karcsú telefont, és átcsúsztatta nekem az asztal lapján, mintegy bevezetésképpen. Kérdőn néztem fel az arcába, ő azonban csak bökött egyet az állával a készülék felé. - Olvasd el a piszkozatok közé mentett üzeneteket! Néhány kattintással eltüntettem a háttérképet, és végiglapoztam a menüt, míg meg nem találtam az üzenetek részben a piszkozatok mappát. Tizenöt el nem küldött üzenet. Mindegyiket nekem címezték. Kiszáradt a szám, miközben tekintetem végigfutott a szavakon. Hiányoznak a régi beszélgetéseink. Még több tündért láttam. Luke itt volt. Nincs minden rendben. Megöltem egy embert. Hallom, hogy közelednek. S végül a legrosszabb következett, mert ugyanaz a szó állt benne, mint abban az üzenetben, amelyet én magam küldtem, még az iskola kezdete előtt.

Szeretlek. Egy hosszú pillanatig némán meredtem a kijelzőre, majd lassan összecsuktam a telefont. Halványan tudatosult bennem, hogy az ablak előtt egy madár zengi csúnya, repetitív dalát, egy kajla P betű virít a bal kezem fején, és egy teljes percnyi szünet telt el két lélegzetvételem között. Normandy törte meg a csendet. - Azt hiszem, most már magad is belátod, hogy ideje megbíznod bennünk. Nem. Na és ehhez mit szól? - vágtam vissza. Hallottam a saját hangom, kifejezéstelennek és idegennek hatott, de nem próbáltam változtatni rajta, miközben tekintetem továbbra is a telefon kijelzőjére meredt. - Maguk ketten előbb szépen elmesélik nekem, mit keresünk mi itt. Ügy értem, hogy itt, a Tövishamu Intézetben. És nem a negédes „vigyázunk rátok, nehogy baj történjen” dumára vagyok kíváncsi. Sokkal inkább arra, hogy „ugyan miért csődítettek ide minket, amikor még azt sem tudják, mi a pokol folyik az orruk előtt?” Például saját bevallása szerint is tudomása volt róla, hogy Dee körül valami nem stimmel, már rögtön az elején, most pedig végképp benne van a bajban, és magának tennie kellett volna valamit... Akkor hirtelen elhallgattam, mert Normandy is megszólalt, és akkor ráébredtem, hogy egyáltalán nem rá haragszom. Magamra voltam dühös. A kezemre bámultam. James - mondta Sullivan. Hallottam, hogy Dee telefonja az asztal lapját súrolja, amint óvatosan a kezébe veszi. Nézd, fiam! Te nem vagy ostoba - folytatta Normandy. - Azt gondoltam, világosan fogalmaztam, amikor legutóbb találkoztunk. Mi... én és a tantestület néhány tagja... az után alapítottuk

a Tövishamu Intézetet, hogy felismertük, Ök elsősorban a zeneileg tehetséges fiatalokat zaklatják és rabolják el. Mint a fiamat is. Homályosan felderengett a fejemben egy emlék, hogy hallottam valamit erről, még amikor Dee és én először jelentkeztünk az iskolába. Visszafogtam azonban magam, és nem csúszott ki a számon, hogy „aki megölte magát”. Még tőlem is igencsak tapintatlan megjegyzésnek számított volna. Elrabolták - tájékoztatott Normandy egészen higgadtan. — Még az előtt történt, hogy Róluk tudomást szereztem. Nem engedhettem, hogy ez bárki mással megtörténjen. Ezért hoztuk létre ezt az iskolát, hogy felkutassuk a veszedelemben forgó fiatal tehetségeket, és gondosan szemmel tartsuk őket. És a töviskirály? - kérdeztem. — Kósza jelenléte a környéken nyilvánvalóan nem a véletlen egybeesés müve, ha csak az iskola nevére gondolunk. Az a fickó egy kanári - jegyezte meg Normandy lapos mosolylyal, mintha ez a kijelentés mulatságos lett volna, vagy legalábbis egykor mulatságosnak számított volna. - Egy természetfölötti kanárimadár. Értetlenül pislogtam rá. A bányászok régen kanárit tartottak odalenn a tárnákban, hogy a madár tudassa velük, amikor az oxigén szintje veszedelmesen lecsökken. Ha a kanári meghalt, a bányászok tudták, hogy minél előbb ki kell jutniuk az aknákból. Cernunnos a mi kanárink. Ha a növendékeink közül valaki látja vagy hallja, abból rögtön tudjuk, hogy különösen fogékony a természetfölötti befolyásra. Sullivan tekintete lyukat égetett a fejembe. Nos, a rendszerük nyilván remekül bevált - gúnyolódtam.

Normandy elengedte füle mellett a csípős megjegyzést. - Igen, igazság szerint valóban bevált. Eddig még nem fordult elő számottevő bonyodalom a Jó Szomszédokkal. — Az utolsó szavaknál jelentőségteljesen pillantott Sullivanre, és egyszerre eltöprengtem, vajon rejlik-e valamiféle titokzatos történet a pillantása mögött, vagy egyszerűen csak tudott Sullivan Eleanorhoz fűződő egykori kapcsolatáról. - Hosszú ideig semmi. Valójában csupán elsőrangú zenei középiskolaként működtünk több éven keresztül. Egészen mostanáig. .. amikor is Ok nagyobb számban bukkantak fel az intézet körül, mint a korábbi tanévek során bármikor. Patrick szerint egy Látó van a növendékeink között, bár én magam abban a hitben éltem, hogy Látók nem léteznek többé. És az ösztönöm azt súgja, hogy az a Látó éppen Deirdre. Nos, elmeséltem neked mindent az iskoláról. Talán most te is elárulhatod nekem: igazam van? Semmi okom nem volt arra, hogy hazudjak. — Igen. Azt hiszem, ezen a nyáron kezdődött. Sullivan és Normandy sokatmondóan összenéztek. - Tehát Deirdre vonzotta ide Őket a kampusz közelébe. Mindet, az utolsó szálig - vonta le a következtetést Normandy. — Van ennek bármi jelentősége a mai éjszakára nézve? Vajon Ok megelégedtek azzal, hogy a lány a fogságukba esett? Vagy Deirdre talán egy nagyobb terv része? — tudakolta Sullivan. — Egy nagyobb terv része — vágtam rá tétovázás nélkül. Egyetlen szóval sem említettem Nualát; erősen kételkedtem, hogy Normandy egyáltalán tud róla. — Szerintem értesítenünk kellene a tantestület többi tagját mondta Sullivan. - Még visszaszerezhetjük a lányt, de előbb fel kell készülnünk.

Ellenállásra kell számítanunk. Már évek óta nem kellett foglalkoznunk ilyesmivel. - Normandy az asztal lapjára támaszkodva álló helyzetbe tornázta magát. - Patrick, maga jöjjön velem! Sullivan habozott, és hagyta, hogy Normandy nélküle induljon el. Amikor az igazgató hallótávolságon kívülre ért, Sullivan még utoljára hozzám fordult. - Gondoskodj róla, hogy Nuala ne legyen láb alatt, és ne kövess el semmi ostobaságot! Maradjatok benn! Talán a Brigid Hall volna a legjobb. Ha előtte már nem találkozunk, várjatok meg a szökőkút mellett, amikor a máglyákat meggyújtják. Én ott maradtam az asztalnál, miközben ellenállhatatlanul, lúdbőrzött mindkét karom. - És Dee? Vele mi lesz? - kérdeztem. Majd mi gondoskodunk róla. Neked Nuala miatt fájjon a fejed! Utóbbi megjegyzését nem is lett volna szükséges hozzáfűznie. Jobban már nem is fájhatott volna miatta a fejem. -

Álom és halál számomra egyre megy: Mindkettő bői visszatérhetek. Alomból az ébredés hoz vissza, S a halálból szavaim hatalma. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

James kinyitotta a Brigid Hall vörösre festett ajtaját, majd elállt az utamból, hogy elsőként léphessek be rajta. — Nem - tiltakoztam. - Hölgyeké az elsőbbség. James lesújtó pillantással jutalmazott, amit kellemes változásként nyugtáztam korábbi feszült arckifejezése után. - Elbűvölő. — De azért mégis előttem lépett be. Az összecsukható székek pontosan úgy sorakoztak egymás mellett, mint amikor legutóbb itt jártunk, James pedig széttárt karral sétált végig közöttük a folyosón. — Üdvözlöm Önöket, hölgyeim és uraim! - szavalta, miközben arcát megvilágította az ablakok tej üvegén át beszüremlő fénysugár. Egyenesen sétált előre; elképzeltem, amint hosszú köpeny lobog mögötte. Ian Everett Johan Campbell vagyok, a harmadik s egyben utolsó is. — A reflektorfény végigkövet a folyosón — vágtam közbe, felzárkózva a háta mögött.

Remélem, megnyerhetem szíves figyelmüket - folytatta James. Megállt, és úgy tett, mintha valakinek kezet csókolna az egyik sor szélén. - El kell ugyanis mondanom Önöknek, hogy amit itt és most látni fognak, az a színtiszta valóság. Fuss fel a lépcsőn! - utasítottam. - A zene felcsendül, amint a lábad az alsó lépcsőfokhoz ér. James felszökkent a lépcsőn, és a színpadba süllyesztett fények vörösebbre festették a haját, mint amilyen valójában volt. Folytatta beszédét, miközben lassan kijelölt helyére sétált. - Talán nem lenyűgöző, talán nem megdöbbentő, talán még botrányosnak sem nevezhető, annyit mégis elmondhatok a kétség leghaloványabb árnyéka nélkül, hogy ez a valóság. És ezt... - Egy pillanatra hatásszünetet tartott. Zene elhalkul — mondtam. James behunyta a szemét. — Mélységesen sajnálom. Felmentem hozzá a színpadra. - Abban a jelenetben, amikor előszólítanak, és felfedik, mi vagy valójában, valakinek meg kell majd adnia a jelet a kísérőzenéhez, hogy tökéletesen illeszkedjen a mondathoz. Erről ne feledkezz meg! Rövid csend következett - csupán egy röpke pillanattal volt hoszszabb a kelleténél -, mielőtt James megszólalt: - Te fogod megadni a jelet. - A szünet elárulta számomra, hogy ebben ő maga sem biztos. Nem tudhatta biztosan, vajon sikerrel járunk-e ma éjszaka. S én sem. Az igazat megvallva, sejtelmem sem volt róla, hogy tényleg nekem találták-e ki a boldog véget érő meséket és az örökké tartó boldogságot. Jól van - mondtam végül, olyan óriási néma űrt követően, hogy akár egy kisteherautó is vígan elfért volna benne. - Igen, persze. Újra rám tört a fáradtság. Súlyos kimerültség nehezedett a testemre, -

és hirtelen úgy éreztem, ha most elalszom, sohasem ébredek fel többé. James kifelé bámult az ablakon a lemenő nap korongjára, szeme elkeskenyedett, tekintete messze járt. Tudtam, hogy James is érzi Halloween éjjelének egyre nehezedő súlyát, éppolyan erősen, mint én magam. - Eljátszanád nekem a dalomat? — kérleltem. Darabokra tépsz, ha elrontom? - Nem várt válaszra, csak engedelmesen elhelyezkedett a zongoraszéken. Nem egészen úgy, mint egy igazi zongorista, válla előregörnyedt, csuklója a zongora billentyűin pihent. - Attól tartok, képtelen vagyok rá bájos segítséged nélkül. Hazug - korholtam. De azért csatlakoztam hozzá, bebújtam karja alatt az ölébe, mint azon az első napon a zongoránál. Két karja körbezárt, amint leültem a szék szélére, testemmel James tartását utánozva. S mint korábban, karom most is felvette karjának ívét, miközben kezem a kézfején nyugodott. Gerincem tökéletesen illeszkedett összegörnyedt mellkasának hajlatába. Ám ezúttal nem jelent meg libabőr James karján. Arcát most a hajamhoz szorította, és mély lélegzetet vett; sóhaja olyan gyötrelmesen árulkodott a benn dúló vágyról, hogy nem is volt szükséges a gondolataiban olvasnom. S ezúttal kihúzta kezét a tenyerem alól, és inkább az ujjaimra fektette őket. A zongora billentyűi melegséget árasztottak érintése nyomán, mintha élőlények lettek volna. James — mondtam halkan. Kezemet összefirkált tenyerébe fogta, és mutatóujjamat a zongora egyik billentyűjére nyomta. Annyira szerettem volna megszólaltatni, hogy szinte már fájt. A billentyű azonban csupán suttogó hangot hallatott, amikor lesüllyedt, majd felfelé ismét felszisszent az ujjam alatt. Nem csendült fel muzsika a nyomában.

Hamarosan — törte meg a csendet James. - Hamarosan te is képes leszel éppen olyan rosszul játszani ezen a hangszeren, mint én. Hosszú ideig csak bámultam kezemre simuló ujjait a billentyűkön, hátammal erős mellkasának dőlve, majd lehunytam a szemem. Ma éjszaka terveznek valamit Dee ellen - böktem ki végül. Ezért árulta el neked Eleanor, hogyan mentheted meg az emlékeimet. Azt akarja, hogy a máglyám mellett maradj, ahelyett hogy Dee keresésére indulnál. James nem válaszolt. Már lassan kételkedni kezdtem abban, hogy valóban kiejtettem-e számon a szavakat. -James, hallottad egyáltalán, amit mondtam? Kifejezéstelen volt a hangja. - Miért mondtad ezt el nekem? Bármilyen választ el tudtam volna képzelni Jamestől, de erre végképp nem számítottam. - Tessék? Minden egyes szót külön-külön is elismételt, kristálytiszta hangsúllyal, mintha nagy fájdalmat okoztak volna neki. - Miért—mondtad-ezt-el-nekem? Mert szereted - feleltem bánatosan. Homlokát elkeseredetten a vállamra ejtette. - Nuala — súgta. Nem mondott azonban semmi többet. Sokáig ültünk ott mozdulatlanul, a magas ablakokból beszüremlő napsugár közben végigsiklott a zongorán, a legmagasabb hangoktól egészen oda, ahol kezünk még mindig a billentyűkön pihent. Mit jelent a neved? - kérdezte végül James, homlokával továbbra is a vállamra borulva. Megrezzentem a hangja hallatán. - A vágy borongós dala. James félrefordította a fejét, és megcsókolta a nyakam. Megijesztett csókjánakszomorúsága. Nem tudom, miből gondoltam szomorúnak, egyszerűen csak éreztem. Azután kiegyenesedett, én pedig fáradtan a -

mellkasának dőltem. Elnehezülő szememet lehunyva hagytam, hogy magához öleljen, és szívének dobbanásával egy ütemre lélegeztem. Ne aludj el, Izzy! - kérlelt James, mire kinyitottam a szemem. - Nem hiszem, hogy jó ötlet. Nem is aludtam! - tiltakoztam, ám közben kis híján leragadtak a pilláim, és már nem is emlékeztem, meddig voltak lehunyva. James keze a mellkasomra simult, erősen magához szorítva a testem. - A szíved észveszejtő sebességgel kalapál. Akár egy nyálé. Azok az állatok, amelyeknek különösen gyorsan ver a szíve, rövid ideig élnek. A nyulak, az egerek és a madarak. Szívük olyan sebességgel lüktet, ahogyan csak erejük bírja. Talán minden teremtménynek csupán bizonyos mennyiségű szívdobbanás adatik, és ha valakinek a szíve kétszeres gyorsasággal ver, feleannyi idő alatt használja fel forrásait, mint a többi normális ember. Menjünk! - mondtam. Felkészültél? -Menjünk!- ismételtem, immár határozottabban. Már csak túl akartam esni rajta.

- Hűha! Az élő halottak éjszakája — jegyeztem meg csodálkozva, miközben átvágtunk a Brigid Hall előtt burjánzó kerten. - Vagy inkább, az élő bolondok éjszakája. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a flúgos muzsikusok is táncra perdülnek néha. A kampusz teljesen átalakult. A Brigid Hall előtti kertből nézve egészen úgy festett, mintha egy szenzációs buli kellős közepébe csöppentünk volna. Rengeteg feketébe öltözött alak tolongott mindenütt, akik valamiféle lüktető basszus szólamra pörögtek-forogtak, bár én magam alig tudtam kihámozni a hangzavarból a ritmust. Amikor azonban közelebb értünk, rá kellett döbbennem, hogy a dübörgő basszus egy éppen divatos popegyüttestől származik. Az ember azt hihetné, hogy egy zeneművészeti iskola legalább egy zenekart össze tud kaparni a nagy alkalomra, de csak egy DJ toporgott a hangfalak között. S ami messziről szexi, összehangolt táncnak látszott, valójában csak egy csapat kétséges egyensúlyérzékkel megáldott, vonagló serdülő volt. Néhányan közülük álarcot viseltek, mások azonban vették maguknak a fáradságot, és igazi jelmezt öltöttek. Többségében mégis csupán egy rakás flúgos muzsikuspalántát láttam magam előtt, akik csapnivaló zenére billegtek. Pontosan ilyesmire számítottam Halloween éjjelén a Tövishamu Intézetben.

Az ehhez hasonló pillanatokban... — Nuala elhallgatott, és megbámult egy pocakos srácot, aki figyelemre méltó műmelleket viselt. - Megkérdőjelezem, hogy valóban ember akarok-e lenni. Elkormányoztam egy lány közeléből, aki dögösnek szánt macskajelmezben feszített. - Egyetértek. Hogy érzed magad? — Úgy érzem magam, hogy ha még egyszer felteszed nekem ezt a kérdést, megöllek - válaszolta Nuala kedvesen. — Vettem az adást. - Lábujjhegyre álltam, és szemem valami hasznos segítség után kutatott. Vagy legalább egy ismerős arc után. Mintha az iskola népessége legalább ötszörösére, vagy akár tízszeresére növekedett volna, amíg hátat fordítottam. Igyekeztem könnyed hangot megütni. - Sullivan azt az utasítást adta, hogy a perverz szatír mellett találkozzunk vele. Először őt kellene megkeresnünk, igaz? — Halványlila gőzöm sincs. Miért is volna? — Talán mert már korábban is végigcsináltad ezt? — vetettem fel. Nuala sötét pillantással sújtott. - Jól van. Keressük meg Sullivant! — Vagy Pault — tette hozzá sietve Nuala. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon mit is mondhatott Cernunnos Paulnak. — Vagy Pault. Végigverekedtük magunkat a sokaságon, amely sűrű, fekete tömegként hullámzott a narancssárgán ragyogó máglyák fényében. Testem még mindig Cernunnos sajátos parfümjének bűzét árasztotta, ám ennek ellenére egyszer csak megcsapta orromat a diákok fölött lengedező, különös szag. Vadnövények aromáját szimatoltam. Egy kesernyés, édes, földszerű illatot. Az elmúlt nyár emlékét idézte, és hirtelen felvetődött bennem, hogy a maszkok mögött rejtőző arcok némelyike talán nem is emberi. —

Nuala szavakba öntötte a gondolataimat: — Mégis kinek a bulija ez? Eddig is tisztában voltam vele, hogy Halloween éjjelén a tündérek is bizonyára felbukkannak, de azt gondoltam, hogy seregeik a dombok között maradnak majd. Sullivan! - vakkantotta Nuala a hátam mögött. S valóban ott állt, komoran és tettre készen. Egyenesen felénk iramodott. - Hol a pokolban voltatok? - kérdezte igen nyájasan. Éppen magát kerestük. Sikerült Dee nyomára bukkanniuk? kérdeztem vissza. — Nem. Nuala széles mozdulattal a táncosokra mutatott. — Erősen úgy tűnik, hogy valami különösen fura esemény zajlik itt. — Úgy van — helyeselt Sullivan. — Elég annyit tudnotok, hogy az iskola jelenleg megszállás alatt áll, és az éjszaka előrehaladtával a helyzet csak egyre súlyosabbá válik majd. És Dee? - erősködtem. — Mi lesz, ha ma éjjel forralnak valamit ellene? Mi lesz, ha valami borzalmas fog történni? Sullivan tekintete körbejárt a táncoló tömegen. - Dee valahol ott van, ahol Ok. Még most is keressük. Ha segíteni akarsz, ma éjszaka messze elkerülöd a bajt, hogy Dee legyen az egyetlen növendékünk, aki miatt aggódnunk kell. Nualára pillantott. - A tanárok mindenfelé tüzeket gyújtanak a kampuszon. Hogy távol tartsák a holtakat. Amerre csak jársz, amikor felkészültél... mindig találsz egy közelben lobogó máglyát. Nuala arca meg sem rezzent. - Kösz! — Es James? — Sullivan tekintete elsiklott mellettünk a messzeségbe; amikor megfordult, észrevettem, hogy fekete kabátot visel, amely hosszan lobogott mögötte a szélben. Egy pillanatra Cernunnos képe ötlött fel bennem, hosszú, fekete köpenyével; azután ismét

visszatértem a jelen pillanatba. Sullivan befejezte mondandóját: Keressétek meg Pault! Sokkal eszesebb, mint amilyennek látszik.

A máglya fellobbant a Seward épület mögött. Először a gázolaj bűze érződött a levegőben, kiáltások hallatszottak, majd lángok nyújtóztak egyre magasabbra az ég felé. Diákok - legalábbis én annak hittem őket - ugrándoztak a tűz körül, alakjuk fekete sziluettként rajzolódott ki a vakítóan fehér lángok előtt. Nuala arcát fürkésztem. Arra vártam, hogy - nem is tudom - sikoltson vagy ilyesmi, ám ő csupán elfintorodott. Az orrát ráncolta. Én a helyében már régen pánikba estem volna, de Nuala mindöszsze enyhén zavarodottnak látszott. Mintha nem igazán értett volna egyet a diákok máglyagyújtási technikájával, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki éppen arra készül, hogy önként valamelyik tűzbe vesse magát. Megborzongtam, bár nem is fáztam. A máglya elég hatalmas volt ahhoz, hogy érezzem a melegét onnan is, ahol álltunk. Izgulsz? — kérdezte Nuala gonoszkodva. Csak azt kívánom, bár rövidebb volna a neved — feleltem. Mire hétszer végigmondom, belefárad a nyelvem. Akkor inkább hallgass el, és takarékoskodj az erőddel! - morogta, de azért megfogta a kezem, miközben a nyakát nyújtogatva szemlélte a sokaságot. - Csak én gondolom, vagy tényleg többen tolonganak itt, mint korábban? Homlokomat ráncolva figyeltem a járdán összegyűlt tömeget. S most már nem csupán a járdán - a parkolóban, a belső udvarban, a szökőkút körül is nyüzsögtek. Most már ügyesebb táncosok

is voltak közöttük. Milyen kifejezést is használt Sullivan? Megszállás? Nem emlékeztem pontosan, de a megszállás találóan hangzott. Megmutattam Nualának libabőrös karomat, mielőtt lerángattam a pulóverem ujját - a testem figyelmeztetett a körülöttünk tolongó tündérek közelségére. És ezek csak azok, akiket még én is láthatok — mondtam. Meg kell találnunk Pault. - Meg akartam kérdezni Nualát, pontosan mikor kell a máglyára lépnie, de nem szerettem volna, ha úgy érzi, siettetem. S őszintén szólva, szerettem volna addig halasztgatni a dolgot, ameddig csak lehet. Nem érdekelt, miféle tündér Nuala — számomra igencsak kockázatosnak hangzott, hogy élve elégjen a máglya tüzében. Különösen úgy, ha a lángok között végül az emberi lét mellett dönt. Tündéri teste hirtelen emberi testté változik, külön-külön érezve minden egyes perzselő lángnyelvet a bőrén, amint a tűz lassan felemészti eleven húsát... Hányinger kerülgetett. Csak Paul felbukkanása mentett meg attól, hogy végképp kiforduljon a gyomrom. Egyenesen felénk tartott. Haver! - kiáltotta már messziről. - Micsoda pokol! Kezemmel a vállára csaptam. - Pillanatnyilag annyi mindenre vonatkozhat a megjegyzésed, hogy fogalmam sincs, pontosan mire célzol. Vajon Ők miről próbálják elterelni a figyelmünket? - tűnődött hangosan Paul. — Szia, Nuala! Bennfentes vagy a ma éjszakai eseményekben? Ezt a kifejezést Jamestől tanultam. Tetszik? Bennfentes vagy? Bámulatos — válaszolta Nuala. — Tudom, hogy ma éjjel valami történik a tündérek és a holtak között, valamiféle szövetségre lépnek. Könnyen lehet, hogy egy szertartásról van szó. Mi azt reméltük, te talán többet tudsz.

Figyeltem, amint valaki egy széket hajít a máglyára. — Ó, jaj, nem túl jó ötlet! Szóval, igen, Paul, mit tudsz a ma éjszakáról? Paul a lángokra mutatott. - Apám, az a fickó az előbb egy asztalt dobott a tűzre. Mi az ördög! Szerintem az a társalgóból származik! — Megrázta a fejét, majd feljebb tolta a szemüveget az orrán. - Annyit tudok, hogy amikor ma éjjel meghalljuk Cernunnos énekét - óvatosan ejtette ki a nevet, gondosan formálva a hangokat, mintha egy ismeretlen fűszerhez ért volna egy fontos recept olvasása során -, rosszra fordul a helyzet. Minden halott előbújik a rejtekéből. Legalábbis, akik felett ő uralkodik. Akik nincsenek sem fenn a mennyben, sem lenn a pokolban. A dalából ennyit sikerült megértenünk - magyarázta Nuala. Körbepillantott, miközben egy csapat diák tülekedett el mellettünk, de senki sem figyelt ránk. Paul a fejét vakargatta. - Nos, megtudtam, hogy ezek az új életre kelt, kószáló hullák kissé... mi volt az a szó, amit a múltkor említettél, James? Amikor a Red Buliról és a chipsről beszélgettünk? Mohó. Igen. Ez az. Mohó. A holtak kissé mohók. Tehát úgy vélem, azért gyújtják ezeket a tüzeket, hogy távol tartsák a holt lelkeket. Amíg a máglyák fénykörében maradunk, nincs semmi gáz. Ha eltávolodunk, eledel lesz belőlünk. Lelki eledel, nem is hangzik rosszul - állapítottam meg. - Szóval, egy rakás jó szándékú felnőtt ember arra adta a fejét, hogy egy iskolát építsen a természetfölöttire érzékeny ifjúság védelmére, méghozzá pontosan az élő halottak útjába. Briliáns terv. Értem én, hogy azon néhányak, akik hallják közülünk a holtak királyának dalát, nagyobb kockázatot jelentenek, de most komolyan. Miért éppen a holtak?

Értem, haver, komolyan - bólogatott Paul. - De tudod, szerintem régen az volt a helyzet, hogy a tündérnép... bocsi, úgy értem, Ők - javította ki magát, amint a bámészkodók közül páran felkapták a fejüket. - Szerintem Ok régen tartottak a holtaktól. A régi időkben, tudod, a hetvenes években, ez a hely védelmet jelentett ellenük. Újabb kiáltás harsant, a kampusz túlsó végéből, amikor egy másik máglya is lángra kapott. Nuala szeme elkeskenyedett. Itt Patrick Sullivan beszél, a tantestület egyik barátságos képviselője, illetve szeretett kollégiumi nevelőtanárotok! - Sullivan a jelek szerint szerzett magának egy mikrofont, és a hatalmas hangfalakat használta a közérdekű bejelentéshez. - Egy kis időre félbeszakítom a mulatságot, hogy mindenkit arra kérjek, maradjon a kampusz területén belül! Halloween nem a megfelelő időpont, hogy egy kis etyepetyére félrevonuljatok a dombok közé, fiúk, lányok! Emlékeztek a horrorfilmekre? Mindig valami rettenetes szörnyűség történik a szerelmeskedő párocskákkal! Maradjatok a máglyák közelében, és érezzétek jól magatokat! Paul és én jelentőségteljes pillantást váltottunk. Én csak arra vagyok kíváncsi, haver — töprengett hangosan Paul —, hogy Ők mit próbálnak rejtegetni előlünk. Te nem? Azok a tanárok és növendékek, akik bármit is tudnak az egészről, fel-alá rohangálva igyekeznek megvédeni a diákságot, nehogy megbűvöljék őket a körülöttünk táncoló bestiális lények. A szertartással van kapcsolatban - bizonygatta Nuala. - A szövetséggel, ami összefűzi Okét a holtakkal. De hát nem masírozhatunk ki csak úgy a holt lelkek kiéhezett serege elé, hogy megtudakoljuk, mi az ördög folyik itt - tiltakoztam. A gyomrom fájdalmasan összerándult, amint gondolatban -

megjelent előttem Nuala a lángok között, Dee pedig a tündérek fogságában. Szörnyű rosszullét kerülgetett a veszteség baljós előérzetére. Akkor meghallottam Cernunnos dalának első hangjait. Paul vonásai eltorzultak. - Már közel jár. S nem egyedül érkezett.

Mikor eljö a vég, sötéten s éhesen, Egyedül leszek, kedvesem. Mikor eljö a vég, feketén s mohón Búcsút veszek, szerelmem. — Arany nyelv: Stephen Slaughter versei (részlet) —

Először szárnyak suhogása ütötte meg a fülem. Csapkodtak, suttogtak és fényesen ragyogtak a fejem fölött, majd továbbsuhantak, eltávolodtak a máglya lángjaitól, vissza az egyre sűrűsödő éjszaka mélyére. Hunyorogva fürkésztem a sötétséget. Mozgott és hullámzott, itt-ott visszatükrözve a hold sugarát. James a fülembe suttogott: - Ha belegondolok, hogy én valaha téged tartottalak félelmetesnek... Képtelen voltam válaszolni; torkomon akadtak a szavak. A töviskirály dala messzire zengte: jöjjetek és kövessetek! Kimondhatatlan borzalmak menekültek előtte, és vonszolták magukat a háta mögött. Bármennyire is rémisztő volt a megszenteletlen holtak sokasága, akiknek árnyai csupán haloványan derengtek a máglyákon túli sötétben, sokkal inkább megijesztett a gyomrom tájékán jelentkező jéghideg bizonyosság. Minden máglya égett. Holt lelkek járták a

vidéket. Megfeszítettem a térdemet, hogy uralkodni tudjak lábam remegésén. Kezdtem kifutni az időből. Paul! - hangzott Sullivan kiáltása a közvetlen közeliinkből. Paul, tudnom kell, ki szerepel ma éjjel a holtak névsorában. Történt változás? Gyere ide! Siess! Paul, akit mintha mozdulatlanná dermesztett volna Cernunnos éneke, hirtelen felocsúdott a révületből. Gyors pillantást váltott Jamesszel, majd átverekedte magát egy tetőtől talpig zöldbe öltözött csoport mellett (túlságosan magasak és hajlékonyak voltak ahhoz, hogy diákok lehessenek), hogy megkeresse Sullivant. A térdem össze akart csuklani; szédülés fogott el. Nehezemre esett bevallani Jamesnek, hogy eljött az idő. Attól féltem, ha kimondom, azzal valóságossá válik a borzalom. Izzy — szólt James. Ügyetlenül a hónom alá nyúlt, mielőtt még ráeszméltem volna, hogy zuhanok. Némileg több gyengédséggel azután lefektetett a földre. Bolond voltam. Már hamarabb meg kellett volna tennem. Végül mégiscsak gyáva nyúl voltam. Súlyosnak éreztem a szemhéjam; hátra kellett hajtanom a fejem, hogy Jamesre nézhessek. - Szeretem, amikor ezen a néven szólítasz. James félig lehunyta a szemét fájdalmában. - Most aztán nehogy elérzékenyülj nekem! Kizárólag azért vagyok képes megbirkózni ezzel a szörnyűséggel, mert te olyan elképesztően vagány vagy. Szedd össze magad! — ajánlottam, mire James halkan felnevetett. - Segíts fel! A karomnál fogva talpra húzott, a lábam azonban újra összecsuklott. Mások ügyet sem vetettek ránk; a növendékeket teljesen rabul ejtette és elkápráztatta a közöttük táncoló tündérek varázsa. Nem is

volt baj. Másra sem volt szükségem, mint hogy kirángasson a lángok közül egy jó szándékú bámészkodó. Nos, tényleg össze kell kapnod magad! - mondtam kedélyesen. - Mert azt hiszem, a karodban kell a máglyához vinned. James szótlanul nyelt egyet, és kissé ügyetlenül felemelt, egyik karját a lábam alá helyezte, a másikkal a hátamat támasztotta. Megkapaszkodtam a nyakában, és ellenálltam a kísértésnek, hogy arcomat a pulóverébe temessem. Nagyon jó lett volna magammal vinni az illatát, a duda, a bőr és a szappan jellegzetes elegyét, de most amúgy is csak Cernunnos bűze áradt belőle. Egyedül kellett hát végigcsinálnom. James némán megkerülte velem a máglyát. A tűz immár hatalmasra nőtt, magasra csaptak a lángok, amelyek a prédául esett bútorok mérgező gázaival keveredtek. Ezen az oldalon, az épületektől legtávolabb eső ponton, teljesen egyedül voltunk. Csak mi ketten, és a dombok mélységes sötétje a tűz fénykörén túl. A lángok heve már messziről perzselte arcom bőrét. James nem is annyira térdelt, inkább leroskadt velem a földre, majd hirtelen magához szorított, teljes erejéből. Nuala - súgta. - Borzalmas előérzetem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Mellkasom iszonyúan sajgott az erőfeszítéstől, amellyel a szívemet lüktetésre kényszerítettem. - Nincs más lehetőségem - suttogtam vissza. - Segíts felállni! Nem tudsz felállni. Életbevágóan fontos volt, hogy saját erőmből lépjek a máglyára, a táncoló lángok közé. Sejtelmem sem volt, hogy ennek a meggyőződésemnek létezik-e valós oka, vagy csupán elvből tartom magam hozzá, de egyszerűen úgy éreztem, hogy magamnak kell megtennem az utolsó lépéseket. - Vigyél egészen közel, azután segíts talpra!

James néhány lépéssel közelebb vitt a tűzhöz, és ott megtorpant. - Most pedig mondd ki a nevem! - kértem. - Csak hogy biztosan tudjam, nem fogod elrontani, és nem felejtelek el örökre. S akkor James a fülembe súgta a valódi nevem. Tökéletesen. Azután talpra állított, én pedig kiegyenesedtem. Nem maradt idő semmi többre. Nem maradt idő, hogy kezemet a fehéren izzó lángokhoz emelve hozzászokjak a forróság gondolatához. Nem maradt idő, hogy azon aggódjak, vajon James ott marad-e mellettem, vagy inkább Dee keresésére indul. Nem maradt idő, hogy azon törjem a fejem, vajon a nevem ismételgetése valóban beválik-e. S arra sem maradt idő, hogy belegondoljak, ha mégsem válik be, tényleg olyan lesz, mintha meghalnék. Mert az a lány, aki a lángokból ma éjjel új testet nyer, nem én leszek. Többé már nem. El kellett volna mondanom Jamesnek, hogy szeretem, mielőtt elindultam. De már arra sem maradt idő. Botladozva léptem a lángokba.

Ez maga volt a pokol. A pokol várta szívszaggató sikolyát. A pokol figyelte, miként szorul ökölbe a keze, pörkölődik meg a haja, és görbül sírásra a szája, bár a kibírhatatlan hőség elrabolta könnyeit, mielőtt legördülhettek volna az arcán. Térdre roskadt. Moccanni sem bírtam. Csak álltam egy helyben, karomat a testemhez szorítva, miközben a tűz heve az arcomat perzselte. Nem tudtam legyűrni a tagjaimat rázó reszketést. A pokol maga gondoskodott róla, hogy minél hosszabb ideig tartson, amíg Nuala teste semmivé porlad a lángokban.

Ember. Ember. Ember. Könyörgök, hadd legyek ember!

Túlságosan sokáig tartott, mire sikerült rátalálnom a hangomra. Egy borzalmas pillanat erejéig azt hittem, elfelejtettem a nevét, bár éppen az imént súgtam a fülébe. Akármennyi idő telt is el azóta. Másodpercek, percek, órák? - Amhrdn-Liath-na-Méine - mondtam. Halkan. Ha netán bárki hallgatózna. Nuala felsikoltott. A francba! A gyötrelmes, éles sikoly lassan elhalt, de nekem továbbra is a fülemben csengett. Képtelen voltam megszabadulni tőle. S ami még rosszabb, képtelen voltam kiverni a fejemből arcának fájdalmas vonásait, amint a hang elhagyta az ajkát. Az agyam újra meg újra lejátszotta szemem előtt a képet, Nuala lángokban vonagló és reszkető, sötét alakjára vetítve. Összefontam magam előtt a karom, kezemet ökölbe szorítva préseltem a testemhez, még a csontjaim is kifehéredtek. Megismételtem: — Amhrdn-Liath-na-Méine. Ismét felsikoltott. Egész testem libabőrös lett. Talán Eleanor mégis képes volt hazudni. Könnyen lehet, hogy csak elferdítette az igazságot. Fogalmam sem

7

volt, mit műveltek a szavaim Nualával, de már a gondolatára is kivert a hideg veríték, hogy harmadszorra is elismételjem a nevét. Dudás! Riadtan összerezzentem a váratlan hangra. Először nem tudtam megállapítani, honnan szállt felém, ám akkor ráébredtem, hogy a hátam mögül harsant. Milyen messziről, rejtély maradt. Valahonnan az éhes sötétségből származott. Dudás! James Morgan! Hunyorogva fürkésztem a fekete éjszakát, egy röpke pillanatra megkönnyebbülten fordítottam el tekintetem Nuala máglyán égő alakjáról. Dudás, ha szereted a Látót, most rögtön jöjj velem! Kellemetlen görcsbe rándult a gyomrom, amint megfordultam, és megpillantottam a sötétben kuporgó tündért, a máglyától távol. A bőre zöldes színezetű volt, amitől egészen hullaszerű hatást keltett a lángok libegő fényében. - Mit akarsz tőlem? A leanan sidhe talán nem figyelmeztetett? Hogy őrizd a Látót ma éjjel? - A tündér felegyenesedett, nyúlánk alakja és az elegáns mozdulat nyomban elárulta, hogy nem halandó emberrel állok szemben. - Meg fogják ölni, és a szívéből új királyt támasztanak a holtaknak, dudás. Az új király irányít majd minket és a holtakat is, a Látó hatalmával. Alantas sors ez számunkra. Számodra viszont, és az összes többi ember számára, maga a pokol. Hátrapillantottam a vállam fölött a máglyára. Még mindig tisztán láttam Nuala sötét alakját a pusztító lángok közepette, a túlsó oldalon pedig a táncoló diákok vonagló tagjait. Miért kellene bíznom benned? — kérdeztem tőle, de valójában inkább azt akartam tudni, miért kellene magára hagynom Nualát a tűzben, amikor megígértem neki, hogy ott leszek mellette, és

kimondom a nevét. Most ráadásul újra kellett kezdenem az egészet - hétszer kell elismételnem, megállás nélkül, így mondta Eleanor, és végig kell néznem, ahogy Nuala teste porrá ég, elejétől a végéig. A tündér szája mesterkélt mosolyra húzódott, fehér fogai megcsillantak a sötétben. - Egyszer megmentettük az életed, nem emlékszel, dudás? Amikor a Látó arra kért minket, mi megmentettük az életed. Luke Dillon élete helyett a tiédet választotta. A szívem hirtelen megállt. Lélegezni sem bírtam. Úgy vélem, nem fogod fel a helyzet súlyát, ember! Elrabolják a Látó hatalmát. Oda mehetnek majd, ahová csak kedvük tartja, megtehetnek bármit. És ezért megölik azt a lányt. Azt hittem, szereted. Újabb sikoly hasított a levegőbe, ám ezúttal valahonnan a tündér háta mögül, és én ezt a hangot is felismertem. Túlságosan is hasonlított Dee énekhangjára ahhoz, hogy bárki másé lehessen. A tündér meg sem rezzent. - Dudás, én most nem állnék itt, hogy veled beszélgessek, ha nem kifejezetten rád volna szükség. Csak egy... egy pillanatot kérek - könyörögtem. Visszafordultam a máglyához. Nuala a hamuban térdelt, keze eltakarta az arcát, haja és ujjainak hegye megfeketedett, válla rázkódott a gyötrelemtől. Ez így nem volt igazságos. Hát nem kellett volna már legalább az eszméletét elvesztenie - egy kis kegyelmet kapnia? Amhrdn-Liath-na-Méine — mondtam ki újra. Láttam, amint Nuala teste erősen megrázkódik. - Amhrdn-Liath-na-Méine. - Csonka ujjait ökölbe szorítva az arcához emelte. - Amhrdn-Liath-naMéine. - Még négyszer egymás után elsuttogtam a nevét, és Nuala minden egyes alkalommal megkínzott, rettenetes sikolyt hallatott. Bárcsak mindkettőt megmenthetném! Miért tart ennyi ideig, hogy Nuala elégjen?

S akkor mögöttem egy másik sikítás hallatszott, mintegy válaszként Nuala sikolyára, tele fájdalommal. Dee kiáltott. Döntenem kellett. Az eszemmel pontosan tudtam, hogy Dee megmentésére kell sietnem. Ő volt a fontosabb. Még ha nem is Dee lett volna, felmérhetetlen volt a hatalma, és általa óriási erőre tehetett szert a tündérek népe. Nem volt kérdés — éppen ezért árulta el nekem Eleanor, hogyan menthetem meg Nuala emlékeit. Mert arra számított, hogy Nuala mellett maradok, és végignézem a máglyahalálát, elejétől a végéig, ahelyett hogy beleártanám magam a cselszövéseikbe. Igaza volt. Nualát akartam. Ó, egek! Én igenis Nualát akartam! Dee iránti ostoba rajongásom éretlennek és üresnek tűnt ehhez az érzéshez képest. Ám ahhoz, hogy Nuala az enyém lehessen, itt kellett maradnom, amíg testének utolsó porcikája is hamuvá nem porlad. S addigra már túl késő lesz Dee számára. Nualát mentsem meg, vagy a világot? Bárcsak egyedül magammal tolnék ki, de a döntésemmel én és Nuala is elveszítünk mindent. A legrosszabb az volt, hogy utolsó pillantásommal még észrevettem, amint Nuala elveszi arca elől a kezét. S még láthatta, ahogyan hátat fordítok neki, és otthagyom. Egyedül.

A filmekben a szereplőknek mindig van tervük. Tisztában vannak vele, milyen rettenetesek az esélyeik, de azt is pontosan tudják, merre haladnak, hatalmas fegyvereket cipelnek magukkal, tele lőszerrel, és pontról pontra követnek egy őrületes tervet, amelynek általában a küzdősportokhoz és egy megbízható csigarendszerhez van leginkább köze. A való életben a főhősnek beteges görcs szorongatja a gyomrát, adrenalináradat száguld az ereiben, és a fejében mindössze halvány elképzelések derengenek arról, merre is van a gubanc. A világegyetem pedig közben harsányan röhög, és azt vágja az arcába: hát, hajrá, kis haver! A való élet egy nagy rakás mocsok volt. Bűzlött. A tündér a máglyánál a Brigid Hall felé nézett, ezért egyenesen arrafelé vettem az irányt. Rohanás közben szavak formálódtak és zsongtak a fejemben, csak arra várva, hogy a kezemre firkantsam őket - tűz, árulás, menj vissza —, de félresöpörtem mindet, és igyekeztem inkább kapkodó lélegzetemre összpontosítani, miközben mélyen beszippantottam a hideg, éjszakai levegőt. Sullivanre az egyik máglya mellett bukkantam rá, amelyet a parkolóban emeltek a Yancey épület szomszédságában. Éppen néhány ágacskát kötözgetett össze egy piros szalaggal a lángok narancsvörös

fényében. Izzó szikrák pattogtak körülöttünk. — James! Azt hittem, te most... — Egyszerre elhallgatott, és ezzel örök hálára kötelezett. Borzalmasan kifulladtam. — Én... maga... muszáj... velem... jönnie. Nem faggatott. — Hová megyünk? Levegő után kapkodtam. — Brigid. Valami történik a Brigid Hallban. A Brigid Hall üres - mutatott a régi koncertteremre Sullivan. Az ablakok sötétek voltak; az épület kívül esett a máglyák fénykorén. Most még inkább roskatagnak és kietlennek látszott elhanyagolt, burjánzó kertje mögött. - Halloween idején mindig kulcsra zárják. Megráztam a fejem. - Egy szó szerint zöldfülű figurától szereztem az értesüléseimet. A maga tudomása szerint Ok képesek új királyt teremteni a holtaknak? Sullivan egy hosszú pillanatig csak bámult rám, majd ennyit mondott: — Induljunk! A kezembe nyomta az ágakat, és futásnak eredt, kabátjának szárnya hosszan lobogott mögötte. Utánairamodtam. Lábam hangosan dobogott előbb a betonozott járdán, azután az őszi, ropogós, vágott gyepen, miközben magunk mögött hagytuk a lángoló máglyákat. Megéreztem azt a pillanatot, amikor kiléptünk a tűz fényköréből. A levegő szinte megfagyott körülöttünk, és a föld mintha elmozdult volna lépteink elől. — Védelmet nyújtanak, el ne ejtsd őket! - kiáltott hátra nekem Sullivan, és hirtelen rájöttem, hogy az ágakról beszél. - Siess! Bevetettem magam a nyíratlan fűbe. Közvetlenül mellettem sikoly harsant, és egy hatalmas, bársonyosan fekete szempárt pillantottam meg, amint lassan felemelkedett a sötétben. Megráztam felé az ágakat, mire újra felsikoltott, akárcsak az imént Nuala, azután

ismét visszavonult. Testek körvonalait láttam Sullivan körül táncolni, feléje bukdácsoltak, majd mégis elillantak. Már egészen közel jártam az épülethez, amikor egy sötét figura bontakozott ki előttem, és megállásra kényszerített. Alig bírtam megőrizni az egyensúlyomat. Kicsiny árnyalak volt, fekete és mohó. Linnet. — Magasságos ég! - kiáltottam hátratántorodva. - Maga halott! Alakja közvetlenül a föld fölött lebegett. Amikor jobban szemügyre vettem, a felfedezés első döbbenete után, már nem is értettem, honnan tudtam olyan biztosan, hogy Linnettel állok szemben. Mert hát szinte egyáltalán nem hasonlított önmagára. Veszedelmes, halovány gázfelleg volt csupán, ocsmány és fojtogató. Maradj távol attól, amit nem értesz! - sziszegte Linnet fenyegetően. -Térj vissza a máglyákhoz! Hagyd ezt a dolgot a hozzáértőkre! És még ez a nőszemély akart nekem egyest adni angol irodalomból! - Most aztán kihozott a sodromból! - vágtam vissza, és kinyújtottam magam elé a védelmet nyújtó ágakat. Nem volt igazi arca, többé már nem, de mintha gúnyos kacaj hagyta volna el nem létező ajkát. — Te csak egy komédiázó taknyos vagy! Sullivan megragadta a vállam, és a kabátja alá penderített. - De én nem vagyok az! Ez sok mindent megmagyaráz, Linnet. Őszintén remélem, hogy a pokolban fog elrohadni! - Azzal az ajtó felé tuszkolt, és közben hevesen a kabátjára mutogatott. - Feketét kellene viselned, James! Az épület továbbra is teljesen elhagyatottnak látszott - sötét volt és néma. A vörösre mázolt ajtó előtt álltunk. Ez volt az egyetlen vörös színű ajtó a kampuszon. S valamilyen különös oknál fogva, gondolatban visszaröppentem annak a bizonyos mozinak a nézőterére,

Nuala mellé, ahol éppen azt ecsetelte, hogy a Hatodik érzék jeleneteiben a vörös szín mindig egy természetfölötti jelenségre figyelmeztet. Leráztam magamról Sullivan kabátját, és tenyeremet az ajtóra helyeztem. Hideg borzongás futott végig a karomon. Egy gyors lökéssel kinyitottam az ajtót.

- James! - kiáltott fel Eleanor. - Rettenetesen csalódott vagyok, amiért itt kell látnom téged. Azt reméltem, hogy az igaz szerelemnek semmi sem állhat az útjába. Kis időbe telt, mire sikerült felfedeznem szépséges alakját a teremben, mivel rengeteg tündér zsúfolódott össze odabenn. A székek rendetlen összevisszaságban hevertek szerteszét, az egyik fal mellett pedig virághalmok sorakoztak. Két mozdulatlan test hevert előttünk, kezük és arcuk zöldes színezetű volt. Eleanor a színpad mellett állt pávatollakból készült ruhájában. Jóindulatú mosollyal fordult felém. Ingujját konyákig feltűrte; vörös kis patakok futottak végig egyik karján egészen a kezétől, bemocskolva mandzsettájának egyébként makulátlan szélét. Egy szívet tartott a kezében. S a szív dobogott. Elfeledtem, hogy Sullivan ott áll mögöttem. Kiröppent a fejemből minden, csakis Dee sikolyának hangja csengett a fülemben. - Ha az ott Dee szíve - mondtam fenyegetően, átlépve az egyik zöld holttest fölött -, nagyon morcos leszek. - A tündérek, akik közül többen is csontból faragott tőrt viseltek a derekukon, szó nélkül utat engedtek nekem, miközben végigsétáltam a székek között. Kíváncsi

tekintettel méregettek. Néhányan még mosolyogtak is rám, és jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással. Ne butáskodj! - felelte Eleanor. - Az övé. - Laza mozdulattal a háta mögé legyintett, a színpad irányába, ahol a kegyenc - a halott kegyenc - hevert egy sötét, poros körben, hátát ívben megfeszítve, hangos nyögések közepette. A mellkasán tátongó sebből fekete vér szivárgott. Nem óhajtottam megadni Eleanornak azt az örömöt, hogy elárulom neki, mennyire undorodom, ezért hát összeszorítottam a fogam, és úgy néztem a szemébe. — Igen. Láthatóan remekül érzi magát. Hol van Dee? Eleanor olyan gyönyörűségesen mosolygott, hogy kis időre elvakított. Félresöpörte halovány fürtjeit az arcából, vörös maszatot hagyva az arcán, majd a lába elé mutatott. Rögtön felismertem Dee vállának vonalát, esetlen cipőjét. Eleanor vállat vont. - Tulajdonképpen szívességet teszünk neki. Nem igazán tűri jól a feszültséget, igaz? Amikor Siobhan kivájta Karre szívét, a drága Deirdre összehányta a cipőmet. - Eleanor a szívvel egy pár zöld papucs felé mutatott az egyik szék alatt. - Sajnos meg kellett kérnem Padraicot, üsse fejbe, hogy kissé lehiggadjon. Egy fehér fürtös tündér várakozás teljes pillantást vetett rám, majd megszólalt: - Most rögtön végezzek a dudással, királynőm? Siobhan, te kis vérszomjas! Hiszen szelíd és nyájas nép a miénk — csitította Eleanor. Azután rám emelte a tekintetét. A kezében lévő szívből egy csepp vér bugyborékolt elő. - Kedves dudásom, miért nem térsz vissza inkább a máglyához, hogy a szerelmeddel lehess? Igazán nagy érdeklődéssel várom, vajon sikerrel jártok-e. Én is - válaszoltam. - Amint Dee itt áll mellettem, pontosan ezt szándékozom tenni.

A színpadon Eleanor kegyence gyötrelmes kiáltást hallatott. Veres ujjai az arcára tapadtak. Hamarosan vége a szenvedésednek, kedvesem. Cernunnos nemsokára itt lesz — vigasztalta Eleanor. Azután ismét hozzám fordult: - Ha vársz egy pillanatot, már kész is vagyok vele, és viheted. Siobhan, még egyszer szükségem volna arra a késre. A földön Dee egyszer csak felnyögött, és kezét a fejére szorítva a hátára fordult. Eleanor, egyik kezében a szívvel, a másikban a tőrrel, Siobhan felé biccentett, mire a fehér hajú tündér Dee vállára helyezte a lábát. Akkor a mellettem álló tündérre vetettem magam, és kikaptam a tőrt az oldalán lógó tokból. Mielőtt Siobhan észbe kaphatott volna, én máris Eleanor mellett termettem, és a pengét szépséges torkára szorítottam. Mindkét karom fájdalmasan libabőrös lett az érintéstől. Ez nagy butaság volt - jegyezte meg Eleanor. - Most mihez kezdesz? A tündérek összesúgtak, halk suttogásuk mély, dallamos melódiával hullámzott végig a termen. Sokkal fontosabb kérdés — igyekeztem minél biztosabb kézzel tartani a tőrt, miközben lassú borzongás futott végig a testemen -, hogy vajon te mihez kezdesz most? Azt próbálom eldönteni, hogy lassú vagy gyors halállal végezzek -e veled - sziszegte Eleanor. - Én személy szerint az előbbit választanám, de már alig maradt időm, hogy kivájjam a drága Deirdre szívét, mielőtt Cernunnos megérkezik. Ezért legyen inkább a második. Szavaira furcsa, szorongató érzés jelentkezett a torkomban, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg nem blöffölt. És ha én kérem, hogy kegyelmezz meg neki?

A teremre teljes csend borult. Eleanor az ajtó irányába nézett, ahonnan Sullivan közeledett a székek közti folyosón, majd pár lépésnyire tőlünk megállt. Nem kapkodta el a közbelépést. Amikor Sullivan elmesélte, hogy egykor Eleanor kegyence volt, mindig úgy képzeltem, hogy megszökött tőle. Sohasem gondoltam volna, hogy esetleg a királynő engedte el. Patrick — üdvözölte Eleanor. A hangja teljesen megváltozott. Távozz innen, kérlek! Sajnos nem tehetem. Bármennyire is bosszantó alak James, nem szeretném végignézni a halálát. Tényleg rendkívül bosszantó - ismerte el Eleanor. Mintha nem is tartottam volna egy borotvaéles pengét a torkán. Mintha jelenlegi kegyence - vajon még most is jelenleginek számított egy hatalmas kráterrel a mellkasa közepén? — történetesen nem vergődött volna odafenn a színpadon. - És nagyon is pimasz. Sullivan egyetértően bólintott. - És ha már itt tartunk, a másik növendékemre is szükségem lesz. Eleanor finoman összeráncolta a homlokát; ennél szépségesebb ráncokat a világ még sohasem látott. Még az én szívem is belesajdult a látványba. — A lányt ne kérd tőlem! Neked adom ezt a pökhendi idiótát. Szabadon elmehettek. De ne kérj olyat, amit nem adhatok meg. Amit nem akarsz megadni - helyesbített Sullivan, és az ő hangja is megváltozott. - Mindig az számít, amit akarsz, nem amire képes vagy. Amit te fontosnak tartasz. Hirtelen mintha egyedül Eleanor és Sullivan létezett volna a teremben. - Számomra az alattvalóimé az elsőbbség. Ne mondd nekem, hogy ezt nem érted meg, Patrick Sullivan. Hiszen te sem

magad miatt törtél be ide, hanem a növendékeid érdekében. Igenis kiharcolom a szabadságot a népemnek! És igazán nem is kerül sokba neked. Csupán két ember élete az ára - állapította meg Sullivan kedélyesen. Eleanor hangjában jégcsapok ropogtak. - Nem prédikálhatsz nekem! Áldoztál-e akár csak két gondolatot is arra a két holttestre, amely fölött átléptél, hogy elém járulj? Alig hiszem. Hiszen csupán tündérek voltak, nem igaz? Dee földön heverő alakjára pillantottam. A hátán feküdt, jobb arcán csúnya véraláfutás sötétlett, tekintetét azonban rám emelte. Teljesen kifürkészhetetlen volt. Tudtam, mire képes. Ha úgy akarja, könnyedén kirobbanthatott volna minket a teremből. Ha valóban így gondolkodom, Eleanor, az csak azért van, mert a legjobb mestertől tanultam - felelte Sullivan. — Mit is mondhatnék, ahhoz képest, hogy veszélyeztetett fajról van szó, egészen nemtörődöm módon gyilkolod a híveidet. Nem kifejezetten könnyű ezt a népet irányítani — csattant fel Eleanor. - Szeretném látni, te hogyan csinálnád. Ha az emlékezetem nem csal, annak idején akadt pár ötletem, ami jól bevált. Eleanor hátrált néhány lépést a tőröm elől, hogy farkasszemet nézhessen Sullivannel. — Jól bevált volna. Ha rendelkezésemre áll még egy pár kéz, hogy meg is valósítsam őket. Szíves-örömest betöltöttem volna azt a szerepet. Tisztában voltam a veszélyekkel. Eleanor elfordította dühtől eltorzult arcát. — Azt az árat nem voltam hajlandó megfizetni. De ezt igen? — szegezte neki a kérdést Sullivan.

Eleanor ismét egykori kegyencére pillantott. S akkor egy jelentéktelen kis durranás törte meg a csendet. Nem értettem, mit is jelentett valójában a zaj, amíg Sullivan háta mögött észre nem vettem Deliát, Dee átkozott, levakarhatatlan, elvetemült nagynénjét, amint az ajtó mellett éppen átlép a két tündér holtteste fölött. A kezében egy parányi, valószerűtlen pisztolyt tartott. Sullivan óvatosan a gyomrára szorította a kezét, majd lassan az egyik összecsukható széknek tántorodott. Mintha lassított felvételt néztem volna. Behunytam a szemem, de még így is pontosan láttam magam előtt, mi történik. Sullivan térdre hullott, majd virágokat és vért hányt a földre. Nem hiszem el, hogy végül nekem kell itt keménykezűnek lennem - harsant Delia kiáltása. - Két hete egy szállodában gubbasztok, és minden éjszaka térdig gázolok a tündérek hulláiban. Vágjátok ki a lány szívét, mielőtt nagyon begurulok!

Eleanor hangja fagypont alá süllyedt. - Legszebb lovamat adom annak, aki idehozza nekem annak a nőnek a bal szemét! Szavai híven tükrözték saját gondolataimat. Várj! - csattant fel Delia mérgesen, amikor a teremben egyszerre minden kéz tőr után kapott. - Ha úgy tetszik, nyugodtan kivájhatjátok a szemem, de talán inkább a lány szívének kivájásával kellene bajlódnotok. Már majdnem tizenegy óra van. Mitévő leszel, ha a töviskirály megérkezik, és a kis Deirdre szíve még nincs a fickó mellkasában? — Azzal a színpadon fekvő kegyencre mutatott. Lehajoltam, megragadtam Dee karját, és sietve talpra állítottam. Delia és Eleanor szótlanul bámultak rám. Az ajtótól Delia

és a pisztolya választott el. Eleanor és az átkozott, boszorkányos ármánykodása pedig mindentől. - Miért nem mented meg magad? - sziszegtem Dee fülébe. Az elmúlt nyáron még ennél is több tündérrel kellett szembenéznie, én pedig nagyrészt halott voltam, mégis sikerült kiszabadulnia a kutyaszorítóból. Most viszont, miközben Nuala egyedül volt kénytelen égni a máglyán, és Sullivan lassan elvérzett a padlón, Dee a kisujját sem mozdította. Dee azonban helyettem inkább Delia felé fordult. — Elkövettem én valaha bármit is ellened? - Rekedtes volt a hangja, mintha korábban sikoltozott vagy énekelt volna. Delia megrázta a fejét, és egészen sajátos arcot vágott, amely mintha a hitetlenkedés karikatúrája lett volna; mint akinek még azt is nehezére esik elhinni, hogy Dee egyáltalán érdemesnek találta feltenni a kérdést. - Én csak a hangodat akarom, amikor neked már nincs többé szükséged rá. Siobhan türelmetlenül megszólalt: — Királynőm... nincs idő. Vágd ki a lány szívét, és helyezd Karre mellkasába, tedd őt királyunkká! A fejemben hirtelen felcsendült a töviskirály éneke, amint egyre közelebb ért. Csak éppen a korábbi jöjjetek és kövessetek helyett a kövessetek, faljatok, habzsoljatok szavakat dalolta. Eleanor Siobhanra nézett, és kurta biccentéssel nyugtázta szavait. Ezek után minden homályos összevisszaságban történt. Siobhan Dee felé vetette magát, egyik kezét kinyújtotta, mintha Dee vállát akarná megragadni, a másikban a csontból faragott tőrt szorongatta. Dee összevont szemöldökkel szemlélte a pengét, amely csalhatatlan biztossággal, egyenesen a szívének tartott. S akkor én kilendítettem a karomat, és csuklómmal Siobhan arcába vágtam.

Siobhan felsikoltott - különös, vékony hangon —, és botladozva hátratántorodott, miközben a tőr csörömpölve a padlóra hullott. Virágok záporoztak a tündér arcából. Vagy az arca omlott szét virágokká. Eleanor hátrált egy lépést, éppen amikor Siobhan valóságos virágzuhatagként a lábai elé omlott. Dühösnek látszott. A karomra pillantottam. Pulóverem ujja visszahúzódott, felfedve a csuklómra feszülő vaspántot; egy sárga virágszirom még most is ott lengedezett a szélén. Szóval az átkozott csecsebecse a végén mégiscsak hasznosnak bizonyult! Csuklómat a döbbent Eleanor felé nyújtottam. - Vajon rád is ugyanezt a hatást gyakorolná? Erre végképp dühbe gurult. James - szólalt meg Sullivan a két széksor közül. Nehezen formálta a szavakat. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezt az igencsak zavaró körülményt. — Színpad. Bal oldal. Hát persze. A kijárat a színpad mögött. Megragadtam Dee kezét, és felhúztam magam után a lépcsőn. Oldalvást haladtam, hogy közben szemmel tarthassam Eleanort. Cernunnos dala fülsiketítőén harsogott a fülemben. Ideje volt lelépni a színről. — A helyedben én nem tenném — szólt Delia fenyegetően, minket bámulva. - Ebben a kis masinában még rengeteg golyó csücsül. És pillanatnyilag egyáltalán nem érzem méltóságomon alulinak, hogy valakit lepuffantsak. Eleanor elegánsan összefonta maga előtt a karját, és hűvösen megjegyezte: -Valaki mást is. — Félrefordította a fejét, pillantása a székek között húzódó folyosóra tévedt. - Patrick, húzd a fejedre a kabátodat! Éppen csak sikerült megfejtenem, mire céloz a szavaival, amikor a hátsó ajtó váratlanul feltárult.

Egy hosszú pillanatig csupán néma csend és dermesztő hideg uralkodott a teremben, leheletünk sűrű fellegekbe tömörült arcunk előtt. S akkor elindult a holtak áradata. Csak úgy özönlöttek befelé az ajtón! A falakon futkostak, molylepkék módjára körbezsongták a lámpákat, őrült árnyakat festettek a padlóra és a székekre. A nedves föld és a kén utánozhatatlan bűzét hozták magukkal. Jövetelüket hangzavar kísérte: éles sikolyok, gurgulázó kiáltások, torokhangú dalolás. Lepattantak a tündérekről, mintha csak közönséges kavicsok volnának, ám amikor Deliát megpillantották, a hangok is egyre sürgetőbbé váltak. Delia megperdült, és villámgyorsan leadott egy lövést, abban a pillanatban, amikor a holtak megrohanták. Teljesen eltűnt a megfoghatatlan sötétség súlya alatt, és ha el is hagyta hang az ajkát, nem hallottam a fölötte vijjogó sikolyok zűrzavarán keresztül. A holtak minket is észrevettek. - Dee! - kérleltem. - Csinálj már valamit! Tudom, hogy képes vagy rá. Dee tágra nyílt szemmel bámult rám. Ismertem ezt a tekintetet. Mintha a fejében egy fényesen villogó rendszerüzenet figyelmeztetett volna: túlterhelés-túlterhelés-túlterhelés. Amikor megpillantottam, hirtelen ráeszméltem, hogy Dee erre a pillanatra készült — a teljes reménytelenség és lemondás pillanatára — már hosszú-hosszú ideje, és csodálkoztam magamon, hogy egészen mostanáig nem ismertem fel az árulkodó jeleket, csak amikor már túlságosan késő volt. A holtak keresztülbotladoztak a székeken, felmásztak az ablakokra, karmaikat a színpad szélébe mélyesztették. Deliából csupán egy nyöszörgő, rugdalózó kupac látszott a földön. Két kézzel megragadtam Dee vállát, és mélyen a szemébe néztem. - Dee! Tedd

meg nekem ezt a szívességet! Tartozol nekem! Tudod te is, hogy tartozol! Dee tekintete az enyémbe fúródott, és szinte láttam, amint az agya lassan feldolgozza a szavaimat. Arra vártam, hogy végre csináljon valamit - röpítse a holtakat a hátsó terembe, hívja le a mennynek seregeit az ellenségeinkre, bármit. Nem tett azonban mást, csak szépen megfogta a kezem, és hátrált egy lépést. Ám amint a holtak megostromolták a színpadot, egy pillantás a földre hirtelen ráébresztett, hogy azzal az egy lépéssel immár mindketten ugyanabba a sötét körbe kerültünk, amelyben Eleanor kegyence feküdt. A holtak a kör széle mentén kavarogtak, elsuhantak mellettünk, és különös alakokat öltöttek, amelyekhez hasonlót még sohasem láttam. Dee megrángatta a kezem, hogy kissé előrébb lépjek, távolabb a kör poros szélétől. Eleanor kegyence mozdulatlanul és csendesen feküdt a lábunknál. Üveges szeme kimeredt. Azt hittem, meghalt, ám váratlanul pislogott egyet. Nagyon lassan. Ezen a félhomályos körön kívül semmi más nem létezett a földkerekségen. Népesség: három fő. Három teljesen különböző módon megtört ember. Kicsiny világunkra néma csend ereszkedett. A holtak körülöttünk lebegtek, nem jöttek közelebb, de nem is húzódtak távolabb. Sötét gomolyagot alkottak, akárcsak a viharfelhők az égen. S a következő pillanatban Cernunnos lépett elő közülük.

- Égi Eleanor, nem szóltál igazat nekem. - Cernunnos a kör széle mentén sétálgatott. A holtakhoz hasonlóan ő sem lépett közelebb, de nem is hátrált meg. Ebben a környezetben még félelmetesebbnek hatott - a színpadon állva, ahol nemrég még a szerepemet szavaltam, a zongoraszék mellett lépkedve, ahol kettesben üldögéltem Nualával. Nem tartozott ide. Cernunnos a kör irányába fordította agancsos fejét, és én akkor először lettem figyelmes a szemére. Mélységesen megdöbbentem. Üresen tátongó fekete íriszét izzó vörös vonal ölelte körül, és egyszerre kavargott mélyén a múlt, a jelen és a jövő. Akár az örvénylő zuhanás. Mintha tükörbe néztem volna. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Én mindig csak az igazat szólom - tiltakozott Eleanor. Hangjába némi ingerültség vegyült. — Más nem is tudja elhagyni az ajkam. Egy utódot ígértél nekem. — Cernunnos a körbe tekintett. Úgy éreztem, mintha szeme kizárólag engem fürkészne. - Nem hármat. Eleanor a magasba emelte kegyence szívét. - Nos, kissé összekuszálódtak a szálak — egyenesen rám nézett, és közben lebiggyedt az ajka. - Gondolom, nem áll szándékodban adni nekünk egy kis időt, hogy helyrehozzuk a dolgokat?

Minden úgy van jól, amint van - felelte Cernunnos. - A kör bezárult. Én itt vagyok. Hárman vannak a körben, és nem is változik semmi, amíg egyet ki nem választok közülük, hogy az utódom legyen. Eleanor lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, - Hát legyen! Én vagyok a holtak királya. Őrzöm a holtakat, és a holtak őriznek engem. Kiérdemeltem a tisztségem. Bőségesen gyarapítottam a holtak seregeit, mielőtt én is soraikba léptem. Méltó hát tisztemre ez a három ember? Akad-e a holtak közt olyan, aki kezeskedik értük? A holtak mozgolódtak, gomolyogtak, rendezték soraikat. Sötét folt bontakozott ki előttünk a levegőben, mintha valami elhomályosította volna a látásunkat, majd egy hang csendült fel a mélyéből. Siobhan hangja. - A dudás kezétől leltem halálomat. Egy szárnyas, rákszerű teremtmény mászott keresztül a székeken, két szeme vörös fényű lámpásként ragyogott sötét koponyájában. Én a kegyenc kezétől haltam meg. Dee lehunyta a szemét, és vállamhoz szorította a homlokát. Akkor a veszedelmes felleg, amely egykor Linnet volt, előrelibbent. - Engem a Látó gyilkolt meg. Komolyan azt gondoltam, hogy hazudik. Ugyanakkor bugyuta ötletnek tűnt volna, még egy hullától is, hogy Cernunnosnak hazudni merjen. Dee fülébe súgtam: — Ez igaz? Dee a fejét rázta felém. — Rászedtek. Csapdába csaltak. Ők is tudták, hogy meg kell ölnöm valakit ahhoz, hogy ez a varázslat működjön. Egyedül csak a szívemet akarták megszerezni neki. Karre arcára pillantottam, a homlokán gyöngyöződő verejtékcseppekre, és egyszer csak ráébredtem, miben is állt Eleanor nagy terve. Elképzeltem a kegyencet, aki Látó és holtak királya egy személyben - a tündérek szövetségeseivé válnának a mohó hadnak, amely Deliát elpusztította; és bárhová mehetnének, ahová csak -

kedvük tartja. Hirtelen megértettem, miféle kétségbeesés vezette oda hozzám azt a tündért a máglya mellé. Tehát mindhárman méltók vagytok - állapította meg Cernunnos. - De csak egy lehet az utódom. - Pillantása hosszan elidőzött Dee arcán, és jéghideg borzongás futott át a testemen. Váratlan ötlettől vezérelve megkérdeztem: - Miért van szükséged utódra? Az agancsos fej lassan felém fordult. - Elfáradtam, dudás. Szívesen letenném már a terhem. Századok teltek el azóta, hogy én abban a körben álltam. És így választod meg, ki kövessen téged a tisztedben? — faggattam tovább. — Aki ebbe a körbe téved vagy esik, rögtön elég erős is ahhoz, hogy uralkodjon felettük?—A körülöttünk örvénylő árnyalakokra mutattam. -Az utódom beletanul majd a feladatába - válaszolta Cernunnos. Hangja nem lett sem dühösebb, sem szenvedélyesebb a korábbihoz képest, mielőtt még megszólaltam. - Ahogyan én is tettem. És temérdek emberöltőnyi idő áll az utódom rendelkezésére, hogy felfedezze mindazt, amit én. Szóval, szerinted mindannyian képesek vagyunk ellátni a feladataidat? — Karre földön heverő alakjára mutattam. — Ez a fickó például? Ugyan mennyi ész szorulhatott a fejébe, ha eleve holtan érkezik a körbe? Na és Dee? — Hátráltam tőle egy lépést, és végigmértem. — Még a gondolatát sem képes elviselni annak, hogy megölt egy embert. És te? — szegezte nekem Cernunnos a kérdést. Én? — Megmutattam neki a kezem, tele volt firkálva. - Még magamat is alig bírom összetartani, nemhogy egy egész légiónyi holt lelket. Ráadásul egy pökhendi kis mitugrász vagyok, aki saját magán

kívül nem törődik senki mással. Bárkit megkérdezhetsz. Megmondják neked. Cernunnos felém hajtotta ágas-bogas fejét. - Ez nem az igazság, dudás. Tudom, mi rejlik a szívedben. És ezért választalak téged utódomnak. Csend következett. Semmi. Kezemet leengedtem a testem mellé. A töviskirály dala zsongott a fejemben. Éreztem, amint körülvesz halott lényének idegensége, lelkének ősi és sötét keserűsége. Nem - suttogta Dee. - Te nem lehetsz a király, James. Már éppen eleget tettél értem. - Cernunnos szemébe nézett. - Válassz inkább engem! Cernunnos azonban a fejét rázta. - Nem, Látó. A dudás igazat szólt rólad. Akkor engem válassz! - szólalt meg Sullivan. Megperdülve láttam, ahogyan lassan ő is becsoszog a körbe, vérfoltos kezét még mindig oldalára szorítva. Nem változhat a körben a szám - jelentette ki Cernunnos. Csak addig nem, amíg az utódot ki nem választod magadnak - válaszolta Sullivan. Sietve átléptem a kegyenc fölött, hogy felkínáljam neki támaszul a vállamat. Visszautasításra számítottam, de elfogadta a segítségemet, és teljes súlyával rám támaszkodott. A mozdulattól még több vér csordult ki az ujjai közül a kezén megcsillanó vasgyűrűre. - Választottál. És én itt vagyok. Nem tiltja semmi, hogy változtass a döntéseden. Változtasd hát meg! Engem válassz! A vörös szegélyű szempár alaposan felmért kettőnket. — Miért is változtatnék a döntésemen, lovag? Mert bennem is megvan minden, ami Jamesben rejlik, de én haldoklom.

Akad olyan a holtak között, aki kezeskedik érted? Sullivan egy hosszú pillanatig csak hallgatott, majd bólintott. A körön kívül egy sötét, hajlott alak emelkedett fel lassan a földről, dühtől tajtékozva. A kegyenc másik oldalán Dee riadtan összerezzent. — Én kezeskedem érte — vicsorgott Delia. — Ellopta a védelmemet. Ezért a kezétől haltam meg. Sullivan reszkető kézzel benyúlt a zsebébe, és három ágacskát húzott elő, piros szalaggal összekötözve. Pontosan ugyanúgy néztek ki, mint azok, amelyeket nekem adott. Ide-oda fordítgatta őket Cernunnos arca előtt, mintegy bizonyítékul, hogy régen valóban Deliához tartoztak. Nem voltam biztos benne, hogy szeretném, ha Cernunnos megváltoztatná a döntését. Nem akartam, hogy Sullivan meghaljon, de ezt az életet sem kívántam neki. Azt akartam, hogy végre befejeződjön ez a móka, és Sullivan visszatérjen a normális életbe, annak ellenére, hogy egykor a tündérek befolyása alatt állt. Azt szerettem volna, ha bebizonyítja, hogy ez a visszatérés egyáltalán nem lehetetlen. Sullivan hirtelen összerándult mellettem, megtántorodott, és rám dőlt. Nagy nehezen sikerült állva maradnom, és a töviskirály felé fordultam. - Cernunnos, kérlek! Csinálj valamit! — Lovag! — szólalt meg Cernunnos ünnepélyesen, Sullivanhez intézve szavait. - Te vagy az utódom. Ezennel kinevezlek a holtak királyává. Mostantól te őrződ a holtakat, és a holtak őriznek téged. Te... Miközben Cernunnos beszélt, Dee hátrafelé húzott, minél távolabb Sullivantől. Félre kellett ugranom, nehogy rátapossak Karre testére. —

- Engedj el! - kiáltottam dühösen. Ám akkor észrevettem, miért is igyekezett minél távolabb húzni. Sullivan alakja egyre sötétedett, magába szippantotta a fényt. Mindkét karját kitárta, fekete kabátja körülötte libegett, örvénylett. Lehajtotta a fejét. Hallottam Cernunnos dalának beteges jajongását a fejemben, és egyszerre görcsbe rándult a gyomrom. Nem akartam látni, ahogy tövisszerű agancsok nőnek ki Sullivan hajából. De nem ez történt. Mindannyian hátráltunk előle, még Cernunnos is, nagyobb teret engedve neki, és közben feszülten figyeltük, amint ott áll, széttárt karokkal, lehorgasztott fejjel. S akkor egyik pillanatról a másikra hatalmas, fekete szárnyak terültek szét mögötte. Sullivan felemelte a fejét, és lassan kinyitotta a szemét. Megőrizte a saját tekintetét. Kifújtam tüdőmből a levegőt; nem is érzékeltem, hogy visszafojtottam a lélegzetem. Sullivan másik oldalán Cernunnos a hamuba rúgott, s ezzel megszakította a kört. Amint a hamufelhő szertefoszlott, a holtak megrohamoztak minket. A teremben minden egyes sötét alak a körben tátongó rés felé röppent, mászott, tülekedett. Elsőként Delia. Sullivan akkor nagyon halkan megszólalt: - Állj! S a holtak engedelmeskedtek. Azután hozzám fordult. Igyekeztem nem túlságosan bámulni a szárnyait. Ördög és pokol! - James — szólt Sullivan. Hangját furcsának, csikorgónak éreztem. - Te és Deirdre most térjetek vissza a máglyákhoz! Senki sem fog bántani titeket. Egy ujjal sem! Miközben beszélt, jelentőségteljes pillantást vetett Eleanorra. A királynő szája apró, lefelé fordított U betűt formált, ajkát összeszorította. - Parancsod szerint.

Sullivan háta mögött Cernunnos lesétált a lépcsőn, és elindult a székek közti folyosón az ajtó irányába. Feltételeztem, hogy immár letette terhét, és ezzel be is fejezte pályafutását. Ki tudhatta, hová indult? Vagy éppenséggel honnan érkezett? Talán egykor ő is hétköznapi fickó volt, akárcsak én és Sullivan. Sullivan... - mondtam, és a szárnyakról végre az arcára emeltem a szemem. Siessetek! - csattant fel, és a hangja egyszerre sokkal inkább emlékeztetett arra a Sullivanre, akit ismertem. - Halloween éjszakája van, és én most már a holtak királyának számítok. Nem akarlak megölni titeket. Menjetek! Köszönöm! - böktem ki, és ezúttal egyáltalán nem éreztem furának, hogy kimondtam. Megfogtam Dee kezét, és rohantunk.

Amikor kiléptünk az épületből, egyszerre feltűnt, mennyire elröppent az idő. A hajnal ígérete már halványan ragyogott a horizonton a parkoló fölött, bár az égbolt maga még sötéten borult fölénk. A holtak éjszakájából már csupán néhány óra maradt hátra. Tekintetem azon nyomban a Seward Hall felé fordult, a máglyát kereste, amelyben korábban Nuala állt. A máglya tüze az eget perzselte. Nem láttam az alját, de az aranyszínű lángok teteje messziről látszott, egészen a magasba nyúltak, és visszatükröződtek a felhőkön. S a tűz dalolt. Ha csak egyetlen pillanatra békét lelhetnék A kollégiumok tetői fölött aranyló fény olyan volt, akár a neon, szemembe égette táncának izzó mintázatát. Gyönyörűséges hangzavar, cukor az ajkamon, táncos forgatag Szikraként röppentek a szavak a levegőbe. Fogalmam sem volt, mindenki hallja-e csodás muzsikájukat, vagy csak az én fülemnek szólnak. Nem értettem tisztán, mit is jelentenek; összegubancolódtak a zenével.

Tépik testem apró darabokra Ezernyi dallam fonódott egybe, egytől egyig mind gyönyörűségesen szomorú volt, légies és aranyló, akárcsak a magasba nyúló lángok az égen. Így akarok mindent Hirtelen elengedtem Dee kezét. A mi dalunk hangjai ütötték meg a fülem - a dalé, amelyet Nuala és én együtt írtunk a moziban. S akkor meghallottam Nuala dalát is. Amelyet a zongorán játszottam el neki. Már oly messzire sodródtam, Zuhanok és zuhanok, S elfeledem, ki voltam. Nuala lényének minden egyes apró részecskéje a magasba szökött a lángokkal, színek, szavak és muzsika káprázatos, fölénk tornyosuló kakofóniájában. Egyre gyorsabban repült felfelé, egyre ragyogóbban, és én olyan sebesen rohantam, ahogy csak a lábam bírta, miközben Dee az első máglya mellett maradt. Sejtelmem sem volt, mit fogok tenni. Csak az járt a fejemben, hogy még időben oda kell érnem, és meg kell őriznem valamit abból, ami lényéből megmaradt. Átverekedtem magam a diákok tömegein - már csak a növendékek voltak ott, a tündérek nem, semmi bűbáj, semmi varázslat -, és eliramodtam a szökőkút mellett. Már nem láthattam az eget a máglya fölött; eltakarta szemem elől a kollégium. Megkerültem az

épületet, oldalam fájdalmasan szúrt a fejvesztett rohanástól, és kapkodva vettem a levegőt. Megtorpantam. Nem is tudom, mire számítottam. Nualára. Vagy egy holttestre. Valamire. De nem... a semmire. A Seward épület mögötti máglya közepében még parázslott a hamu, ami azonban az imént táncoló láng volt, mostanra szürke hamuvá égett. Nyoma sem maradt annak a hatalmas, aranyszínű robbanásnak, amelyet a Brigid Hall előtt állva láttam. Ahol Nuala állt, csupán megszenesedett pernyét találtam. A szél felkapta a legfelső réteget, a levegőbe sodorta, majd az arcomba vágta, mintákat rajzolva a szemcsékbe. Semmit sem találtam. Egyáltalán semmit. Nem láttam magam előtt mást, csak Nuala arcát, amikor magára hagytam a tűzben. Bizonyára azt gondolta, hogy végül mégsem őt választottam, hanem Dee fontosabb volt számomra nála. Azt hihette... Lassan térdre roskadtam a hamuba, figyeltem, ahogyan szürke szemcséi a farmernadrágom szárára tapadnak, és éreztem, ahogyan lábujjaim belemélyednek vastag rétegeibe. A máglya túloldalán Pault pillantottam meg a parázsló hamu fölött hullámzó hőségen át. A Seward Hall mögött magasodó oszlopok mellett álldogált, és engem figyelt. Dee csatlakozott hozzá, tekintete rajtam pihent. Váltottak néhány szót. Egyikük sem vette le rólam a szemét, egyetlen pillanatra sem. Tudtam, hogy rólam beszélnek. Nem érdekelt. Tudtam, hogy engem néznek, de az sem érdekelt egy fikarcnyit sem. Kezemet az arcomra szorítottam. Hosszú ideig maradtam ott mozdulatlanul. Azután lépéseket hallottam, és valaki lekuporodott elém.

James - szólt hozzám Paul. - Szeretnéd tudni, mit mondott nekem Cernunnos? Nem nyitottam ki a szemem; csak mélyet sóhajtottam. -Azt mondta nekem, hogy Nualának ezen a máglyán kell égnie. Elvettem arcom elől a kezem. Reggeli fény világította meg Paul vonásait. - Ezt mondta neked? Azt is említette esetleg, hogy el fogom szúrni az egészet? Paul szomorúan mosolygott. - Igen. Azt mondta, hogy neked cl kell majd menned. Bármennyire is maradni akarnál, végül meglio zod azt a döntést, amelyik fáj. És aztán a lelkemre kötötte, hogy b.ii mi történjék, amikor Nuala besétál abba a tűzbe, itt kell maradnom mellette. És végig kell néznem. Ezért ott álltam a belső udvarban, és, haver, mindenféle iszonyatos rémség lefolyt a szemem előli, de egész idő alatt a helyemen maradtam. És figyeltem. Megnedvesítettem kiszáradt ajkam; hamu íze volt. l\s? — Elejétől a végéig — ismételte Paul. Az arcába bámultam. Nyugalmat kellett erőltetnem a hangomra. — De hát nincs itt semmi. Paul a lába elé meredt. — Cernunnos azt is mondta, hogy ásni kell. — Segítek — szólalt meg Dee. Észre sem vettem, hogy ott áll Paul háta mögött. A szemébe néztem, és csak bólintottam, mert nem bírtam megszólalni. Ásni kezdtünk. Félrekapartuk a legfelső, fehér hamuréteget, amely már száraz volt, halott és hideg. Megégettük ujjainkat a mélyben izzó, forró parázson. Addig ástunk együtt, amíg Dee fel nem adta a hőség miatt. Azután addig folytattuk, amíg Paul is fel nem hagyott az ásással. Én azonban kitartottam, egyre mélyebbre ástam a máglya még forró magjába a hamutakaró alatt. A bőröm —

égett és felhólyagzott, miközben egymás után rakosgattam félre a még füstölgő, szétporladó salakot és fadarabokat. Azután egyszer csak ujjakat éreztem. Hosszú és kecses ujjakat, majd keze megkapaszkodott az enyémben. Paul megragadta a karomat, úgy húzott, Dee pedig Pault rángatta. Végül együttes erővel húztuk fel hamvaiból. Nuala volt az. — Szentséges ég! - hüledezett Paul. Azután rögtön hátat is fordított, mert Nuala mocskos volt a hamutól, és tetőtől talpig meztelen. Szótlanul fürkészte az arcomat. Nem akartam a „Nuala” néven szólítani, mert ha nem válaszol, abból rögtön tudtam volna, hogy elfelejtett. Jobb volt hát az áldott tudatlanság pillanatában leledzeni, mint bizonyosat tudni. Gyors mozdulattal lerántottam magamról a pulóverem, és felajánlottam neki. - Hideg van - mondtam. — Milyen hősies tőled — gúnyolódott Nuala. Elfogadta azonban a ruhadarabot, és magára húzta. Egészen a combja közepéig leért. Láttam, hogy lábának többi részét libabőr fedi. S akkor azt is észrevettem, hogy szeme Dee alakjára tapad, aki Paul mellett állt, kissé távolabb, és minket figyelt. Amikor Dee megérezte, hogy őt nézem, megfordult, és a hátát mutatta nekünk, akárcsak Paul. Mintha tapintatosan egyedül akartak volna hagyni minket. — Azt hittem, elhagytál - suttogta Nuala. — Annyira sajnálom — súgtam vissza bocsánatkérően. Megdörzsöltem a szemem, hogy visszafojthassam a rám törő könnyeket, és közben hihetetlenül ostobán éreztem magam. - Az az átkozott hamu csípi a szemem.

- Nekem is - válaszolta Nuala. Egymás karjaiba borultunk. Mögöttünk Dee hangját hallottam, amelyet Paul tétova válasza követett: — Hosszú az út, de csak ez az egy áll előttünk. Nincs igazam? Igaza volt.

Üdvözlöm Önöket, hölgyeim és uraim! Ian Everett Johan Campbell vagyok, a harmadik s egyben utolsó is. Remélem, megnyerhetem szíves figyelmüket. El kell ugyanis mondanom Önöknek, hogy amit itt és most látni fognak, az a színtiszta valóság. Talán nem lenyűgöző, talán nem megdöbbentő, talán még botrányosnak sem nevezhető, annyit mégis elmondhatok a kétség leghaloványabb árnyéka nélkül, hogy ez a valóság. Es ezt… mélységesen sajnálom. A Brigid Hall zsúfolásig megtelt. Sőt, kétszeresen is dugig volt. Minden székbe jutott egy-egy párnázott hátsó. Még az emberek ölében is ültek egyesek. A hátsó ajtó közelében álltak a nézők. A vörös ajtó tárva-nyitva volt, hogy néhányan fejüket bedugva figyelhessék az előadást. Nem volt hosszú a darab - mindössze fél óra talán. S ezúttal még a szokásosnál is valóságosabbnak tűnt a színjáték, mert a felhők hamar elhozták az éjszakát. A nézőközönség koromfekete sötétségben ült. A színpad jelentette az egyetlen szilárd talajt ezen a földön, és egyedül mi kaptunk helyet rajta. A kinti világ vált metaforává, és mi voltunk az élet valóságos szereplői. Ott álltam a nézősereggel szemben a színpad közepén, én, lan Everett Johan Campbell, és eltüntettem Eric/Francist a szemük

elől. A közönségnek elakadt a lélegzete. Reflektorfényekkel kijátszott bűvészmutatvány volt csupán, mégis bámulatosan hatott. Végül is, valóságos volt. Mindannyian tudták, hogy a varázslat igenis létezik. Paul éppen Nuala muzsikáját játszotta az oboáján, amikor Wesley/Blakeley a színpadra szólított engem. Eladtad a lelked - vádolt meg Wesley. Rámosolyogtam. — Csak találgatsz. Maga az ördög vagy. Hízelegsz - feleltem. Miféle ember képes arra, amit te művelsz? Miféle ember, kinek még birtokában van a lelke? — kérdezte Wesley. — Ki tud embereket eltüntetni a föld színéről? Virágokat fakasztani a sziklából? Könnyeket csalni egy portré szeméből? Lassan köröztem Wesley körül. Sullivan mondta, hogy ezt tegyem, még amikor vele együtt gyakoroltunk - eredetileg ő játszotta Blakeley szerepét. Szerinte ezzel arrogáns és nyughatatlan benyomást keltettem, amilyen Campbell valójában volt. Paul oboamuzsikája is ritmusra lüktetett és tekergett, fokozatosan haladva a csúcspont felé, amelyről kivétel nélkül mindig lemaradt, hiába kardoskodott Nuala, hogy mennyire fontos. Te is tudod a választ. Csak nem akarod bevallani - vágtam lefitymálóan Wesley szemébe. — Túlságosan ijesztő. Senki sem akar tudomást venni róla. Miközben itt az igazság mindenki orra előtt. Dee szokásos helyén ült a fal mellett. Sikerült meggyőznöm, hogy ne menjen haza - és adjon a Tövishamu Intézetnek egy valódi esélyt. Hosszú út állt még előtte, de Paul és én megtettünk érte minden tőlünk telhetőt. Hogyan is engedhettem volna egyedül haza,

amikor pontosan tudtam, hogy továbbra is tündérek lesik minden lépését? Gúnyt űzöl belőlem - mondta Wesley. Tekintete arcomról a közönségre siklott, egyetlen pillanatra. Ez nem volt része a szerepének; gyorsan visszafordult felém. - Milyen erő lehet az, amely képes végrehajtani e tetteket? Mi lehet az, ami oly nyilvánvaló, hogy itt van az orrom előtt? Ki...? Nuala vadul integetett Paulnak, hogy hallgasson el. Paul teljesen váratlanul éppen a megfelelő ponton hagyta abba a muzsikát, mire én kis híján lekéstem a pillanatot. Mindenki - vágtam rá, kissé kapkodva. Wesley ingerült kézmozdulattal legyintett. — És én még azt hittem, hogy az igazat fogod mondani nekem. Mintha te valaha is viselted volna az igazság terhét, életednek akár csak egyetlen napján! De hát ez az igazság, Blakeley! A legvarázslatosabb, legveszedelmesebb, leghalálosabb, legmesésebb élő teremtmény a földön... — Elhallgattam. Mozgásra lettem figyelmes a terem végében, az ajtónál. Újabb néző dugta be a fejét, igyekezve elcsípni valamit a színdarabból. Csak éppen ez a bizonyos néző hatalmas szárnyakat viselt a hátán, amelyek eltűntek az ajtónyílás két oldalán. Láthatóan senki más nem vette észre az érkezését, ami nagy szerencse volt, mert éppen a következő kulcsszót súgta némán felém: ...az ember. S mintha tekintetével azt üzente volna: sült bolondot csinálsz magadból. A közönség figyelt és várt, én pedig csak álltam szótlanul, és Sullivan sötét alakját bámultam, furcsa kis félmosollyal az arcomon. Libabőrös lett mindkét karom.

Még találkozunk - búcsúzott Sullivan. Szavait rajtam kívül senki más nem hallotta. - Őszintén sajnálom. Állj készen! Wesley a segítségemre sietett: — Micsoda? Az ember - böktem ki végül. - A földkerekség legveszélyesebb és legcsodásabb teremtménye az ember. -