Fordította: Szakál Gertrúd A szöveget gondozta: Robin Edina

Friss szerelmesként a múltba utazni – ez talán nem a legjobb ötlet. A tizenhat éves újdonsült időutazó, Gwendolyn legalábbis így gondolja. Neki és Gideonnak ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is. Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni. (Egyik sem igazán egyszerű!) Amikor ráadásul Gideon nagyon titokzatosan kezd viselkedni, Gwendolyn számára világossá válik, hogy mihamarabb át kell vennie az irányítást a saját hormonjai felett. Különben semmi nem lesz az időtlen szerelemből!

Romantikus, humoros, példátlan – Gideon és Gwen kalandjaival Kerstin Gier mindenkor elvarázsolja közönségét. Tizennégy éves kortól ajánljuk. 3 999 Ft

Vörös pöttyös könyvek

élményt keresőknek – pont neked

elragadó

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Írta: Kerstin Gier A mű eredeti címe: Saphirblau. Liebe geht durch alle Zeiten A borítót illusztrálta; Eva Schöffmann-Davidov A művet eredetileg kiadta: Arena Verlag GmbH Fordította: Szakál Gertrúd A szöveget gondozta: Robin Edina Original title: Saphirblau. Liebe geht durch alle Zeiten © 2010 by Arena Verlag GmbH, Würzburg, Germany Through Balla & Co Literary Agents, Hungary Kerstin Gier / Saphirblau Illustrations by Eva Schöffmann-Davidov © 2010 by Arena Verlag GmbH, Würzburg, Germany ISSN 2060 4769 ISBN 978 963 243 395 8

A kötet megjelent 2010-ben, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsanna, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Frank, nélküled soha nem sikerült volna.

ELŐSZŐ

London, 1602. május 14.

S

outhwark utcái sötétek voltak. Sötétek és elhagyatottak. Alga, szennyvíz és döglött hal bűze úszott a levegőben. A fiú akaratlanul is megszorította a lány kezét, és felgyorsította lépteit. – Jobb lett volna, ha inkább közvetlenül a folyó partján jövünk végig. Ezekben a kanyargós

sikátorokban csak eltéved az ember – suttogta. – Na, igen. És minden sötét utcasarkon ott bujkál egy tolvaj vagy egy vérszomjas gyilkos. – A lány hangja vidáman csengett. – Pompás, nemde? Ezerszer izgalmasabb, mint azok között a büdös falak között üldögélni és házi feladatot írni! – Azzal felemelte nehéz ruhája szélét, és továbbsietett. A fiú akaratlanul is elmosolyodott. Lucynek rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy minden helyzetben és minden időben pozitívan tudjon gondolkodni. Még Anglia úgynevezett aranykora – amely nevét meghazudtolóan búskomornak bizonyult – sem tudta elijeszteni, sőt, épp ellenkezőleg… – Kár, hogy soha sincs három óránál több időnk sehol – jelentette ki, amikor a fiú utolérte. – Jobban tetszett volna, ha nem folytatásokban kell végignéznem a Hamletet. – Ügyesen kikerült egy undorító, sáros tócsát. A fiú legalábbis őszintén remélte, hogy csak sár volt benne. Ezt követően a lány tett néhány csintalan tánclépést, majd kecsesen megpördült a tengelye körül. – „Így tesz a lelkiesméret bennünket gyávákká…” Hát nem volt csodálatos? A fiú bólintott, és ügyelnie kellett, nehogy megint elmosolyodjon. Lucy jelenlétében ugyanis túl gyakran tört rá a mosolyoghatnék. Ha nem figyel, a végén még féleszű idióta benyomását kelti! Úton voltak a London híd felé. A Southwark híd, amely tulajdonképpen kedvezőbb helyen lett volna az átkeléshez, ez idő tájt sajnálatos módon még nem létezett. Viszont igyekezniük kellett, ha nem akarták, hogy bárkinek is feltűnjön titkos kis kiruccanásuk a 17. századba. Te jó ég! Mit meg nem adott volna a fiú azért, hogy levehesse végre ezt a merev fehér gallért! Olyan volt a tapintása, mint azoké a műanyag galléroké, amelyeket a kutyákra szoktak ráadni műtétek után.

4

Lucy bekanyarodott a sarkon a folyó irányába. Úgy tűnt, a gondolatai még mindig Shakespeare körül kalandoznak. – Mégis mennyit adtál annak az embernek, hogy beengedjen bennünket a Globe Színházba, Paul? – Négyet azokból a nehéz érmékből. Fogalmam sincs, mennyit érhetnek. – A fiú felnevetett. – De szerintem egész évben nem üti ennyi pénz a markát. – Mindenesetre nagy hatással volt rá a bőkezűséged. Elsőrangú helyeket kaptunk. Futva értek a London híd lábához. Lucy itt megint megállt, ahogyan úton odafelé is, hogy megcsodálja a hídra épített házakat. Paul azonban gyorsan maga után húzta. – Hiszen tudod, mit mondott Mr. George: ha túl sokáig álldogálsz egy ablak alatt, előbb-utóbb a fejedre üríti valaki az éjjeliedényét – emlékeztette Lucyt. – Egyébként is, feltűnést keltesz! – Észre sem lehet venni, hogy hídon állunk. Pontosan úgy fest, mint bármelyik közönséges utca. Ó! Odanézz! Forgalmi dugó! Lassan ideje lesz építeni még néhány hidat. A híd – a mellékutcákkal ellentétben – meglehetősen forgalmas útvonal volt, de a járművek, gyaloghintók és kocsik, amelyek a Temze túlsó partjára tartottak, most egyetlen tapodtat sem mozdultak előre. Valahonnan a sor elejéről emberek káromkodása és lovak nyerítése hallatszott, de hogy miért állt le a forgalom, azt nem lehetett tudni. Közvetlenül mellettük az egyik kocsiból egy fekete kalapos úriember hajolt ki. Merev, fehér csipkegallérja egészen a füléig ért. – Nem vezet másik út a büdös folyójuk fölött? – kiáltott oda franciául a kocsisának. A kocsis a fejét rázta. – Még ha lenne is másik út, akkor sem tudnánk megfordulni, sajnos beragadtunk! Előremegyek és megnézem, mi történt. Bizonyára hamarosan folytathatjuk az utunkat, Sire. Az úriember morgolódva húzta vissza a fejét kalapostul, gallérostul a kocsiba, miközben a kocsis leszállt, és utat tört magának a tömegen keresztül. – Hallottad ezt, Paul? Ezek franciák – suttogta Lucy izgatottan. – Turisták! – Igen. Remek. De most tovább kell mennünk, már nem sok időnk maradt. – A fiú homályosan emlékezett, hogy ezt a hidat a történelem során valamikor lerombolták, majd később tizenöt méterrel odébb ismét felépítették. Nem a legmegfelelőbb hely volt tehát az időutazáshoz. Követték a francia kocsist, ám nem sokkal előrébb már olyan sűrűn álltak az emberek és a járművek, hogy lehetetlen volt átjutni a tömegen. – Azt hallottam, hogy amott kigyulladt egy olajoshordókat szállító kocsi – mondta az előttük álló asszony. – Ha nem vigyáznak, a végén még az egész híd leég. – De tudomásom szerint nem ma – mormogta Paul, és karon ragadta Lucyt. – Gyere! Visszamegyünk, és a másik oldalon várjuk meg az időutazást. – Emlékszel még a jelszóra? Csak arra az esetre, ha nem sikerül idejében átérnünk. – Valami kotta meg láva? 5

– Gutta cavat lapidem, te kis buta. – Lucy kuncogva nézett fel a fiúra. Kék szeme csak úgy csillogott a boldogságtól, és Paulnak hirtelen eszébe jutott, mit mondott a bátyja, Falk, amikor a tökéletes időzítésről kérdezte: – Én nem sokáig teketóriáznék. Egyszerűen megcsókolnám. Könnyen megeshet, hogy lekever neked egy pofont, de akkor legalább tudod, mihez tartsd magad. Falk természetesen tudni akarta, ki a kiszemelt áldozat, de Paul nem rajongott az olyan szónoklatokért, amelyek mindig úgy kezdődtek, hogy „A de Villiers- és a Montrose-család tagjai szigorúan csak üzleti kapcsolatot tarthatnak fenn egymással!”, és úgy végződtek, hogy „A Montrose lányok mind buta csitrik, és öregkorukra elsárkányosodnak, akárcsak Lady Arista”. Na és ha buta csitrik? Meglehet, hogy a többi Montrose lány buta, de Lucy semmi esetre sem az. Lucy, akin mindennap újra és újra elcsodálkozott, és akire legféltettebb titkait is rábízta. Lucy, akivel szó szerint… Nagy levegőt vett. – Miért álltál meg? – kérdezte Lucy, de Paul már le is hajolt hozzá, és szó nélkül szájon csókolta. Három másodpercig rettegett, hogy a lány ellöki magától, de első meglepetése után Lucy viszonozta a csókot. Először csak egészen óvatosan, azután annál szenvedélyesebben. Az időzítés valójában minden volt, csak épp tökéletes nem, és valójában rettenetesen sietniük kellett volna, mert bármelyik pillanatban bekövetkezhetett az időutazás, ráadásul valójában… Paul elfelejtette, mi is volt a harmadik valójában. Most csak Lucy számított. Ekkor azonban a tekintete egy fekete kapucnis alakra vándorolt, mire ijedten hátratántorodott. Lucy egy pillanatig értetlenül meredt Paulra, majd elvörösödött, és a földre bámult. – Sajnálom – suttogta zavartan. – Larry Coleman is azt mondta, hogy olyan velem csókolózni, mintha valaki egy marék éretlen köszmétét nyomna az arcába. – Köszmétét? – Paul megrázta a fejét. – Na és ki az a Larry Coleman? Lucy most már teljesen összezavarodott, és Paul még csak fel sem róhatta neki. Rendet kellett teremtenie a fejében uralkodó káoszban. Félrehúzta Lucyt a fáklyák fényéből, finoman megszorította a lány vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Ide figyelj, Lucy! Először is, veled csókolózni körülbelül olyan, mint… mintha zamatos eperbe harapnék. Másodszor, ha ez a Larry Coleman az utamba kerül, orrba nyomom. Harmadszor, sürgősen jegyezd meg, hol hagytuk abba! Pillanatnyilag ugyanis akadt egy aprócska problémánk. Azzal némán a nyurga férfira mutatott, aki épp abban a pillanatban sétált elő az egyik kocsi árnyékából, és hajolt le a francia úriember kocsijának ablakához. Lucy szeme tágra nyílt a rettegéstől. – Jó estét, báró úr! – üdvözölte a kocsi utasát a férfi. Ő is franciául beszélt, és amikor Lucy meghallotta a hangját, körmét ijedtében Paul karjába mélyesztette. – Mennyire örülök, hogy látom! Hosszú volt az út Flandriából idáig. – A férfi ekkor hátrahajtotta a kapucniját. 6

A kocsi belsejéből meglepett kiáltás hallatszott. – A hamis márki! Mit keres maga itt? Mire véljem a váratlan látogatást? – Erre én is kíváncsi lennék – suttogta Lucy. – Hát így üdvözli az ember a saját leszármazottját? – kérdezte vidáman a magas férfi. – Hiszen mégiscsak az ön unokája unokájának az unokája vagyok, és még ha előszeretettel emlegetnek is úgy, mint a keresztnév nélküli férfit, biztosíthatom önt, hogy van nevem. Méghozzá nem is egy, hogy egészen pontos legyek. Megengedi, hogy beszálljak a kocsijába? Nem igazán kényelmes idekint ácsorogni, márpedig ezen a hídon még jó darabig nem lehet átkelni. – Meg sem várta a báró válaszát, sőt még csak körül sem nézett. Kinyitotta az ajtót, és beszállt a kocsiba. Lucy félrehúzta Pault, még messzebb a fáklyák fénykörétől. – Tényleg ő az! Csak épp sokkal fiatalabb. Most mit tegyünk? – Semmit – súgta vissza Paul. – Aligha mehetünk oda, hogy üdvözöljük. Nem is lenne szabad itt lennünk. – De hogyhogy ő itt van? – Ostoba véletlen. Semmi esetre sem láthat meg minket. Gyere! El kell érnünk a partot. De egyikük sem mozdult. Mindketten bénultan meredtek a kocsi sötét ablakára, még jobban megigézve, mint az imént a Globe Színházban. – A legutóbbi találkozásunkkor már érthetően tudtára adtam, mit gondolok magáról – hallatszott most a francia báró hangja a kocsiból. – Ó, igen. Ez kétségtelen! – A látogató halk nevetésétől Paulnak libabőrös lett a karja, bár az okát maga sem tudta volna megmondani. – A döntésem megingathatatlan! – A báró hangja kissé megbicsaklott. – Át fogom adni ezt az ördögi gépezetet a szövetségnek, nem érdekel, miféle galád módszerekkel próbál eltántorítani a szándékomtól. Tudom, hogy az ördöggel cimborál. – Mire gondolhat? – kérdezte Lucy. Paul csak a fejét rázta. Ismét felhangzott a kísérteties kacaj. – Az én szűk látókörű, elvakult elődöm! Mennyivel könynyebb lehetett volna az élete, és persze az enyém is, ha inkább rám hallgat, és nem a püspökére vagy a szövetség szánalmas fanatikusaira. Ha az eszét használta volna ahelyett, hogy a rózsafüzérét morzsolgatja. Ha felismerte volna, hogy valami sokkal hatalmasabb eszme része, mint amiről a papjai prédikálnak. A báró mintha válaszképpen pusztán egy miatyánkot mondott volna. Lucy és Paul legalábbis csak halk mormolást hallott. – Ámen! – mondta a látogató mély sóhajtás kíséretében. – Ez tehát az utolsó szava az ügyet illetően? 7

– Maga az ördög személyesen! – dühöngött a báró. – Hagyja el a kocsimat, és soha többé ne kerüljön a szemem elé! – Ahogy óhajtja. Már csak egy apróság van hátra. Eddig nem említettem, nehogy szükségtelenül felzaklassam, de a sírkövén, amelyet a saját szememmel láttam, 1602. május 14. szerepel a halál dátumaként. – De hiszen az… – hebegte a báró. – …ma van. Helyes. És már nem sok idő maradt hátra éjfélig. A báró zihálni kezdett. – Mit művel? – kérdezte Lucy suttogva. – Megszegi a saját törvényeit. – Paulnak már a tarkója is lúdbőrzött. – Arról beszél, ami… – Félbehagyta a mondatot, mert a gyomrában egyszer csak ismerős, kellemetlen érzés terjedt szét. – A kocsisom mindjárt visszaér – figyelmeztette látogatóját a báró, és ezúttal egyértelmű rettegés csendült ki a hangjából. – Igen, abban biztos vagyok – felelte a férfi szinte már unott hangon. – Ezért is kell mihamarabb befejeznünk ezt a beszélgetést. Lucy a gyomrára szorította a kezét. – Paul! – Tudom, én is érzem. Már csak ez hiányzott. Futnunk kell, ha nem akarjuk nyomorultul a folyó mélyén végezni. – Azzal megmarkolta Lucy karját, és maga után húzta a lányt, ügyelve arra, hogy menet közben ne fordítsa a kocsi ablaka felé az arcát. – Tulajdonképpen odahaza érte a halál egy kellemetlen influenza következtében – hallották még a látogató hangját, amikor elosontak a kocsi mellett. – Ám mivel legutóbbi látogatásaim végső soron ahhoz vezettek, hogy ön most itt van Londonban, és kiváló egészségnek örvend, sajnos valamiképpen felborult a kontinuum oly kényes egyensúlya. És amilyen korrekt ember vagyok, kötelességemnek érzem, hogy kissé asszisztáljak a sorsnak. Pault ugyan meglehetősen lekötötte a gyomrában érzett összetéveszthetetlenül ismerős érzés és annak kiszámítása, hány métert kell még megtenniük a partig, a szavak jelentése mégis elszivárgott a tudatához. Hirtelen megtorpant. Lucy oldalba bökte. – Fuss! – sziszegte a lány, miközben ő maga is futásnak eredt. – Már csak pár másodpercünk van! Paul is nekilódult, bár reszketett a térde. Miközben rohant, és a közeli part kezdett elmosódni a szeme előtt, a kocsi belsejéből borzalmas, ám fojtott kiáltást hallott, amelyet fájdalmas hörgés követett: „Ördögfajzat!” – végül halálos csend támadt.

8

Az Őrzök krónikái 1992. december 18. Lucyt és Pault ma 15 órakor az 1948-as évbe küldtük elapszálás céljából. Amikor tizenkilenc órakor visszatértek, a sárkányterem ablaka előtti virágágyásban értek földet teljesen átázott, 17. századi öltözékben. Meglehetősen zavartnak tűntek, és összevissza beszéltek, ezért határozott tiltakozásuk ellenére értesítettem Lord Montrose-t és Falk de Villiers-t az érkezésükről. A történetre azonban hamarosan fény derült. Lord Montrose még egészen pontosan emlékezett arra a jelmezbálra, amelyet 1948-ban a kertben rendeztek, és amelynek során néhány vendég, köztük Lucy és Paul is, túlzott mennyiségű alkohol elfogyasztása után az aranyhalas medencébe esett. Lord Lucas magára vállalta a felelősséget az ügyben, és megígérte, hogy saját kezűleg pótolja a „Ferdinand Picard”, illetve „Mrs. John Laing” nevezetű, eltiport rózsákat. Lucyt és Pault a legszigorúbban figyelmeztették, hogy a jövőben – korszaktól függetlenül – tartózkodjanak az alkohol fogyasztásától. Feljegyezte: J. Mountjoy, 2. fokozatú adeptus

1

–

M

ár elnézést kérek, de ez itt egy templom! Szent helyen nem illik csókolózni! Rémülten hátrahőköltem, és kinyitottam a szemem. Azt gondoltam, egy régimódi lelkészt pillantok majd meg lobogó reverendában, amint felháborodott tekintettel egyenesen

felénk siet, hogy erkölcsi prédikációt tartson nekünk. De nem lelkész volt, aki megzavarta az együttlétünket. Még csak nem is ember, hanem egy kis vízköpő, aki az egyik templomi padon kuporgott közvetlenül a gyóntatószék mellett, és ugyanolyan meglepetten meredt rám, mint én őrá. Ami tulajdonképpen szinte lehetetlen volt, mivel az én állapotomat többé aligha lehetett volna a meglepett szóval jellemezni. Ha egészen őszinte akarok lenni, inkább úgy fogalmaznék: erőteljes gondolkodástechnikai kimaradásaim voltak. Minden ezzel a bizonyos csókkal kezdődött. Gideon de Villiers megcsókolt engem – Gwendolyn Shepherdet. Természetesen komolyan el kellett volna gondolkodnom, vajon mi sarkallta erre – egy templom gyóntatószékében, valahol Belgravia közepén, az 1912-es évben – nem sokkal az után, hogy túlestünk egy rendkívül zaklatott menekülésen, amelynek során nem csupán nevetséges matrózgallérral díszített, bokáig érő, szűk ruhám volt a terhemre. Hosszasan elemezgethettem volna, mi lehet az oka annak, hogy Gideon – korábbi tapasztalataimmal ellentétben – mesterien értett a csókhoz. Azon is eltöprenghettem volna, hogy jelenlegi helyzetünk igazán nem számít ideális körülménynek a csókolózáshoz, ugyanis fal volt köztünk, rajta egy egészen apró ablakocskával, amelyen Gideon gyakorlatilag átpréselte a fejét és a karjait. Nem is beszélve arról, hogy semmi szükségem nem volt még több káoszra az életemben, miután épp csak három napja tudtam meg, hogy nekem sikerült örökölnöm a családomban az időutazásért felelős gént. A meztelen valóság azonban az volt, hogy a csók közben semmire sem gondoltam, kivéve talán, hogy „Ó!”, és „Hmmm!”, meg hogy „Mééég!”. Ezért sem vettem észre a gyomromat összeszorító húzó érzést, így csak most, amikor ez a kis vízköpő karba tett mancsokkal meredt rám a templomi padról, amikor a tekintetem a gyóntatószék khakiszínű függönyére vándorolt – amely az imént még zöld bársony volt –, most kezdett csak derengeni, hogy időközben visszaugrottunk a jelenbe. 10

– A francba! – Gideon visszahúzta a fejét a gyóntatószék túlsó oldalára, és a tarkóját masszírozta. Francba? Egy csapásra lepottyantam a hetedik mennyországból, és megfeledkeztem a vízköpőről. – Annyira azért szerintem nem volt rossz – vágtam vissza, igyekezvén a lehető leglazábbra venni a figurát. Sajnos azonban kissé ki voltam fulladva, ami nem tett jót az összbenyomásnak. Képtelen voltam Gideon szemébe nézni, inkább tovább bámultam a gyóntatószék barna poliészterfüggönyét. Te jó ég! Majdnem száz évet utaztam az időben anélkül, hogy bármit is észrevettem volna, mert ez a csók teljességgel… meglepett. Úgy értem, az egyik pillanatban még semmi sem jó a fickónak, a következőben egy hajtóvadászat kellős közepén találom magam, és pisztollyal felfegyverzett férfiak elől kell menekülnöm, majd egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – azt állítja, hogy különleges vagyok, és megcsókol. De még hogy! Azonnal féltékeny lettem minden lányra, akivel eddig a csókolózást gyakorolhatta. – Sehol senki. – Gideon körbekémlelt a gyóntatószékből, azután kilépett a templomba. – Nagyszerű. Busszal megyünk vissza a Temple-be. Gyere! Már biztosan várnak minket. Kábán meredtem rá a függönyön keresztül. Ez akkor most azt jelenti, hogy csak úgy napirendre akar térni az esemény felett? Csókolózás után (sőt, lehetőség szerint még előtte, de ezzel már elkéstünk) mégiscsak illenék néhány alapvető dolgot tisztázni, nem? A csók esetleg szerelmi vallomás akart lenni? Talán még az is lehet, hogy Gideon és én mostantól együtt járunk? Vagy csak smároltunk egy jót, mert épp nem volt jobb dolgunk? – Ebben a ruhában nem szállok buszra – jelentettem ki kategorikusan, miközben a lehető legméltóságteljesebb mozdulattal felálltam. Inkább haraptam volna le a nyelvemet, mintsem feltegyem bármelyik kérdést azok közül, amelyek a fejemben kavarogtak. A ruhám fehér volt, égszínkék szaténszalagokkal díszítve a csípőmön és a galléromnál, minden bizonnyal az 1912-es év legújabb divatja szerint. Ez az öltözék azonban nem igazán volt alkalmas arra, hogy a huszonegyedik század közlekedési eszközein utazzanak benne. – Taxit hívunk. Gideon erre kérdőn felém fordult, de nem ellenkezett. Szalonkabátjában és élére vasalt nadrágjában a jelek szerint ő sem akart feltétlenül buszon utazni. Pedig tényleg jól állt neki a múlt századi viselet, főleg így, hogy a haja már nem volt a füle mögé nyalva, mint két órával korábban. Zilált tincsei a homlokába hulltak. Én is kiléptem a templomhajóba, és megborzongtam. Iszonyú hideg volt. Vagy talán csak azért dideregtem, mert az elmúlt három napban szinte egy percet sem aludtam? Vagy ez is a csók utóhatása volt? A testem feltehetőleg több adrenalint termelt az utóbbi időben, mint az azt megelőző tizenhat évben összesen. Annyi minden történt, és olyan kevés időm volt mindezt feldolgozni, hogy szinte fel11

robbant a fejem a sok zavaros információtól és élménytől. Ha képregényfigura lettem volna, a fejem fölött biztosan szövegbuborék lebegett volna, benne egy hatalmas kérdőjellel. És talán néhány halálfejjel. Megpróbáltam összeszedni magam. Ha Gideon napirendre akar térni a történtek felett – hát jó, benne vagyok. – Oké, akkor húzzunk el innen! – vetettem oda neki. – Fázom. Tüntetőleg el akartam sietni mellette, de ő megfogta a karomat. – Figyelj! Az előbbi miatt… – Itt elhallgatott, nyilván abban a reményben, hogy a szavába vágok. Természetesen nem tettem. Nagyon is kíváncsi voltam, mit szeretne mondani. Egyébként is alig kaptam levegőt – olyan közel álltunk egymáshoz. – Az a csók. Azt én… – Ismét csak félmondatok. De én gondolatban mindjárt kiegészítettem őket. Azt én nem úgy gondoltam. Ó, már értem. De hát akkor nem is kellett volna megtennie, nem igaz? Ez pont olyan, mint amikor az ember meggyújt egy függönyt, aztán csodálkozik, ha az egész ház kigyullad. (Elismerem, ez elég gyenge hasonlat volt.) Egy cseppet sem akartam megkönnyíteni a dolgát, tehát hűvösen végigmértem, és várakozó álláspontra helyezkedtem. Pontosabban csak megpróbáltam hűvösen végigmérni és várakozó álláspontra helyezkedni, de kétségtelenül most is sikerült azzal az „Én vagyok a kis Bambi, kérlek, ne lőj le!” pillantással ránéznem. Nem tehetek róla. Már csak az hiányzott, hogy remegni kezdjen az alsó ajkam. Azt én nem úgy gondoltam. Gyerünk! Mondd ki! Gideon azonban nem szólt egy szót sem. Kihúzott egy hajtűt összekuszálódott hajamból (csigákba tekert, bonyolult frizurám időközben úgy nézhetett ki, mintha fészket rakott volna benne egy madárpár), a kezébe vette az egyik hajfürtömet, és az ujja köré csavarta. A másik kezével az arcomat kezdte simogatni, azután lehajolt hozzám, és még egyszer megcsókolt, ezúttal egészen óvatosan. Behunytam a szemem – és ugyanaz történt, mint az előbb: az agyamban megint beállt a jótékony adásszünet. (Nem sugárzott mást, csak hogy „Ó!”, „Hmmm!”és „Még!”) Mindenesetre csak körülbelül tíz másodpercig tartott, akkor ugyanis egy ideges hang szólalt meg közvetlenül mellettünk: – Csak nem kezditek elölről az egészet? Ijedtemben eltaszítottam magamtól Gideont, és egyenesen a kis vízköpő pofájába bámultam, aki időközben fejjel lefelé csüngött az empóráról, amely alatt álltunk. Pontosabban egy vízköpő szelleme szólt hozzánk. Gideon elengedte a hajamat, és semleges arckifejezést öltött. Jaj, ne! Most vajon mit gondolhat rólam? Zöld szeméből semmit sem tudtam kiolvasni enyhe megütközésen kívül. – Én… mintha hallottam volna valamit – mentegetőztem halkan. – Értem – felelte Gideon kissé elnyújtva, de barátságosan.

12

– Engem hallottál – rikoltotta a vízköpő. – Engem hallottál! – Akkora lehetett, mint egy macska, az arca is leginkább macskáéra hasonlított, bár nagy és hegyes hiúzfülei között két kerekded szarv is meredezett, és apró szárnyacskák díszelegtek a hátán. Sőt még hosszú, pikkelyes gyíkfarkat is viselt, amely háromszög formában végződött, és izgatottan csapkodott ide-oda. – És látsz is engem! Nem válaszoltam. – Jobb, ha most indulunk – mondta Gideon. – Látsz és hallasz engem! – örvendezett tovább a kis vízköpő, majd leugrott az empóráról az egyik imapadra, és lelkesen ugrándozott. Olyan volt a hangja, mint egy náthás, rekedt gyereké. – Észrevettem ám! Csak most ne kövessek el semmi hibát, különben soha nem szabadulok meg tőle. Szándékos közömbösséggel néztem végig a padsoron, miközben kifelé igyekeztem. Gideon kinyitotta előttem az ajtót. – Köszönöm! Nagyon kedves! – hálálkodott a vízköpő, és velem együtt kisurrant az utcára. Kiléptem a járdára, és hunyorogva felnéztem az égre. Felhős volt, a nap látszott még ugyan, de úgy tippeltem, hamarosan beesteledik. – Várj meg! – kiáltotta a vízköpő, és megrángatta a szoknyámat. – Sürgősen beszélnünk kell! Hé! Ráléptél a lábamra… Ne tégy úgy, mintha nem látnál! Tudom, hogy látsz. – A szájából kibugygyant egy korty víz, egyenesen gombos csizmám orra elé. – Hoppla! Bocsika! Csak olyankor fordul elő, amikor izgatott vagyok. Felnéztem a templom homlokzatára. Viktoriánus stílusban épült, színes üvegablakokkal és két csinos tornyocskával. A tégla és a krémszínű vakolat váltakozásának köszönhetően vidám, csíkos minta tarkította a falat. De bármilyen magasra is néztem, az egész épületen egyetlen szobrot vagy vízköpőt sem fedeztem fel. Különös, hogy ez a szellem mégis itt lebzsel. – Itt vagyok! – kiáltotta a vízköpő, és közvetlenül az orrom előtt felkapaszkodott a falra. Olyan gyorsan és ügyesen mászott, mint egy gyík. Egy másodpercig a feje melletti téglára meredtem, azután elfordítottam a fejem. A vízköpő most már nem volt biztos abban, hogy tényleg látom. – Jaj, kérlek! – nyafogta. – Olyan jó lenne végre valaki mással is beszélgetni, nem csak Sir Arthur Conan Doyle szellemével! Ravasz kis fickó, meg kell hagyni! De nem dőltem be neki. Sajnáltam bár, de tudtam, milyen fárasztóak tudnak lenni ezek a kis bestiák, ráadásul megzavart csókolózás közben, és Gideon most nyilván szeszélyes kis libának tart miatta. – Légyszi, légyszi, légyszííííííí! – könyörgött a vízköpő. Továbbra sem vettem róla tudomást. Isten bizony, volt elég bajom nélküle is. Gideon kilépett az út szélére, és leintett egy taxit. Persze rögtön sikerült egy szabad kocsit kifognia. Egyesek az ilyesmiben mindig szerencsések. Vagy valamiféle természetes tekintélyük van. 13

Mint például a nagymamámnak, Lady Aristának. Elég, ha megáll az út szélén, és szigorú tekintettel körbenéz – máris csikorogva fékez az összes taxis. – Jössz, Gwendolyn? – De hát nem hagyhatsz itt csak úgy! – Mintha egy magányos kisgyermek esedezett volna rekedtes-sírós, szívbe markoló hangon. – Hiszen csak most találtunk egymásra. Ha kettesben lettünk volna, valószínűleg sikerült volna rábeszélnie, hogy maradjak. Hegyes szemfogai és karmai ellenére kimondottan bájos volt, és bizonyára nem nagyon akadt társasága. (Sir Arthur Conan Doyle kísértetének nyilván más dolga is volt. Egyébként is: mit keresett Londonban?) De ha az ember mások jelenlétében szellemekkel diskurál, akkor szerencsés esetben hazugnak vagy színésznek nevezik, de többnyire egyszerűen csak őrültnek nézik. Nem akartam megkockáztatni, hogy Gideon őrültnek tartson. Különben is, az utolsó vízköpő démon, akivel megismerkedtem, anynyira függővé vált tőlem, hogy a végén még vécére sem tudtam elmenni nélküle. Rezzenéstelen arccal beültem a taxiba, és mereven előrenéztem, miközben elindultunk. Gideon, aki mellettem ült, kibámult az ablakon. A taxisofőr végigmustrálta a ruhánkat a visszapillantó tükörben, majd felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Nagyra értékeltem a tapintatát. – Mindjárt fél hét – fordult oda hozzám Gideon. A jelek szerint igyekezett semleges témáról beszélgetést kezdeményezni. – Nem csoda, hogy majd’ éhen halok! Ekkor vettem észre, hogy nekem is korog a gyomrom. A reggelizőasztalnál uralkodó rémes hangulatnak köszönhetően a pirítósom felét sem ettem meg, a menzai koszt pedig pocsék volt, mint mindig. Kissé vágyakozva gondoltam vissza Lady Tilney étvágygerjesztő szendvicseire és süteményeire, amelyekről sajnos le kellett mondanunk. Lady Tilney! Csak most jutott eszembe, hogy ideje átbeszélnünk Gideonnal, ami az 1912-ben tett látogatásunk alatt történt. Végül is eléggé balul sült el a kis kiruccanás, nekem pedig fogalmam sem volt, mit fognak mindehhez szólni az Őrzők, akik az időutazás-küldetés témában bizony nem ismertek tréfát. Gideont és engem azzal a feladattal küldtek a múltba, hogy beolvassuk Lady Tilneyt a kronográfba, (Ennek okát – csak úgy mellékesen jegyzem meg – még most sem igazán értem, de meglehetősen nagy feneket kerítettek az egésznek. Amennyire sikerült felfognom, legalábbis a világ megmentése forgott kockán.) Mielőtt azonban erre sort keríthettünk volna, váratlanul színre lépett az unokatestvérem, Lucy, és persze Paul, akik nyilvánvalóan a gonosz szerepét játsszák a történetben. A de Villiers-család mindenesetre meg volt győződve a bűnösségükről, és velük Gideon is. Lucy és Paul állítólag ellopta a második kronográfot, és valahol elrejtőztek vele az időben. Évek óta senki nem hallott róluk – egészen addig, amíg fel nem bukkantak Lady Tilney teadélutánján, és meg nem zavarták kedélyes kis társaságunkat. Nagy ijedtségemben nem sikerült megjegyeznem, pontosan mikor kerültek elő a pisztolyok, de annyi biztos, hogy Gideon egyszer csak fegyvert szegezett Lucy fejének. Egy valódi pisztolyt, amelyet tulajdonképpen nem is lett volna szabad magával hoznia. (Mint ahogy nekem sem lett volna 14

szabad magammal vinnem a mobiltelefonomat, de hát mobiltelefonnal legalább nem lehet lövöldözni!) A csetepatét követően a templomba menekültünk. Én azonban egész idő alatt nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy Lucy és Paul története mégsem olyan fekete és fehér, mint ahogyan azt a de Villiers klán előszeretettel hangoztatja. – Mit fogunk mondani Lady Tilneyvel kapcsolatban? – kérdeztem. – Nos, igen. – Gideon fáradtan dörzsölte meg a homlokát. – Nem gondolom, hogy hazudnunk kellene, de ebben az esetben talán célszerű lenne, ha egy-két dolgot nem említenénk meg. Legjobb, ha az egészet rám bízod. Na, már megint visszatért a jó öreg parancsolgatós hangnem. – Hát persze – mondtam. – Bólogatni fogok, és befogom a számat, ahogyan azt a lányoknak illik. Ösztönösen összefontam a karomat a mellkasom előtt. Miért nem volt képes Gideon normálisan viselkedni? Először megcsókol (és ráadásul nem is egyszer!), majd közvetlenül utána elkezdi itt nekem az Őrzők Páholyának nagymesterét játszani! Mindketten tüntetőleg kibámultunk a magunk ablakán. Végül Gideon törte meg a csendet, és ez bizonyos mértékig elégtétellel töltött el. – Mi a baj? Elvitte a cica a nyelvedet? – Szinte már feszélyezettnek hangzott. – Tessék? – Anyukám kérdezte ezt mindig, amikor még kicsi voltam. Amikor olyan konokul bámultam magam elé, mint te most. – Neked van anyukád? – Csak amikor kimondtam, ébredtem rá, milyen ostoba is ez a kérdés. Gideon felvonta az egyik szemöldökét. – Mégis mit gondoltál? – kérdezte széles vigyorral. – Hogy android vagyok, akit Falk bácsikám és Mr. George csavarozott össze? – Nem is olyan elképzelhetetlen. Vannak kisbaba korodban készült fényképeid? – Amikor megpróbáltam elképzelni Gideont kisbabaként, kerekded és puha, pufók arcocskával és kopasz fejecskével, én is elmosolyodtam. – De hol vannak a szüleid? Ők is itt élnek, Londonban? Gideon megrázta a fejét. – Apám meghalt, anyám pedig Antibesben él, Dél-Franciaországban. – Egy pillanatra összeszorította a száját, és már azt hittem, ismét hallgatásba burkolózik. Azután mégis folytatta: – Az öcsémmel és az új férjével, Monsieur Nevezzcsakpapának Bertelinnel. A mostohaapámnak van egy cége, amely elektronikai készülékekhez gyárt mikroalkatrészeket platinából és rézből. Az üzlet nyilvánvalóan remekül megy: a puccos jachtját legalábbis Krőzusnak nevezte el. Őszintén elképedtem. Ennyi személyes információ egyszerre! Ez egyáltalán nem volt jellemző Gideonra. – Ó! De biztosan nagyon menő lehet ott nyaralni, nem? – Na, persze – felelte gúnyosan. – Van egy medencéjük, akkora, mint három teniszpálya, azon az elfuserált jachton meg aranyból vannak még a vízcsapok is.

15

– Mindenesetre kellemesebbnek képzelem, mint egy fűtetlen víkendházat Peeblesben. – Az én családom általában Skóciában töltötte a nyári szünidőt. – A helyedben, ha a családom DélFranciaországban élne, én minden hétvégén meglátogatnám őket. Még akkor is, ha nem lenne medencéjük meg jachtjuk. Gideon a fejét ingatta. – Ó, igazán? És mégis hogy oldanád meg, ha közben néhány óránként ki kellene ruccannod a múltba? Nem éppen a legszuperebb élmény, ha az ember közben egy telezsúfolt autóban száguld végig az autópályán. – Ó! – Ez az egész időutazásos történet még túlságosan új volt a számomra ahhoz, hogy minden következményével számolni tudjak. Hosszú évszázadok során mindössze tizenkét génhordozó létezett, és én még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy közülük az egyik én vagyok. Eredetileg az unokatestvérem, Charlotte volt kiszemelve erre a feladatra, aki nagy buzgalommal készült a szer epére. De anyám kifürkészhetetlen okokból trükközött valamit a születési dátumommal, és már kész is volt a baj. Gideonhoz hasonlóan nekem is választanom kellett: vagy ellenőrzött időutazásokat t eszek a kronográf segítségével, vagy bármikor, bárhol meglephet egy váratlan időugrás, ami – ezt saját tapasztalatból tudom – nem éppen kellemes érzés. – Természetesen magaddal kellene vinned a kronográfot, hogy időközben veszélytelen időutazásokat tehess – gondolkodtam hangosan. Gideon szomorúan felsóhajtott. – Na, igen. Ezzel a módszerrel tényleg lazán utazgathatnék, sőt, útközben rengeteg történelmi helyszínt is meglátogathatnék. Csak hát eltekintve attól, hogy soha nem engednék meg nekem, hogy a kronográffal a hátizsákomban útra keljek, te mégis mihez kezdenél addig a masina nélkül? – kérdezte, és kinézett a mellettem lévő ablakon. – Hála Lucynek és Paulnak, most már csak egy kronográf maradt. Vagy talán elfelejtetted? – A hangja megint tele volt indulattal, mint mindig, amikor Lucyről és Paulról esett szó. Megvontam a vállam, és én is kibámultam az ablakon. A taxi csigalassan vánszorgott a Piccadilly irányába. Fantasztikus. Délutáni csúcsforgalom a belvárosban. Gyalog valószínűleg gyorsabban odaértünk volna. – Nyilvánvalóan még nem vagy egészen tisztában azzal, hogy a jövőben nem sok alkalmad lesz elhagyni ezt a szigetet, Gwendolyn! – Gideon hangjába keserűség költözött. – Vagy éppenséggel ezt a várost. A skóciai nyaralások helyett a családod jobban tette volna, ha megmutatja neked a nagyvilágot. Most már ugyanis késő. Jobb, ha belenyugszol, hogy amiről eddig álmodoztál, már csak a Google Earth ablakain keresztül láthatod. A taxisofőr előrángatott egy agyonhasznált könyvet a zsebéből, lazán hátradőlt, és olvasni kezdett. – De hiszen… te jártál Belgiumban és Párizsban – mondtam. – Hogy onnan utazz a múltba, és vért vegyél attól a hogyishívjáktól, meg az az izé… 16

– Igen, persze – vágott Gideon a szavamba. – A bácsikám, három Őrző és egy jelmeztervező társaságában. Klassz utazás volt! Nem beszélve arról, hogy Belgium ráadásul őrülten egzotikus egy ország! Hát nem mindannyian arról álmodozunk, hogy egyszer elutazhatunk három napra Belgiumba? Hirtelen támadt felindultságától kissé megijedtem, ezért csak halkan mertem megkérdezni: – Hová utaznál szívesen, ha te választhatnád meg az úti célt? – Úgy érted, ha nem lennék megátkozva ezzel az időutazósdival? Ó, te jó ég! Nem is tudom, hol kezdeném. Chile, Brazília, Peru, Costa Rica, Nicaragua, Kanada, Alaszka, Vietnam, Nepál, Ausztrália, Új-Zéland… – Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Na, igen. Szóval mindenhová, kivéve talán a Holdat. De nem igazán okoz örömet olyasmin gondolkodni, amit az ember soha nem tehet meg. Bele kell törődnünk, hogy az életünk utazástechnikai szempontból meglehetősen egyhangú lesz. – Eltekintve az időutazásoktól. – Elvörösödtem, mert úgy mondta, „az életünk”, és ez olyan… intimen hangzott. – Ez legalább afféle igazságtétel, cserébe az állandó kontrollért és a bezártságért – bólintott Gideon. – Ha nem lennének az időutazások, már rég belehaltam volna az unalomba. Paradox, de így igaz. – Én már azzal is megelégednék, ha időnként megnézhetnék egy izgalmas filmet. Komolyan. Vágyakozva néztem egy kerékpáros után, aki a forgalmi dugóban álló járművek között cikázott. Haza akartam végre jutni! Az előttünk rostokoló autók egyetlen millimétert sem haladtak, amit olvasmányába merült sofőrünk a jelek szerint cseppet sem bánt. – Ha a családod Dél-Franciaországban él, akkor te hol laksz? – kérdeztem Gideont. – Nemrég kaptam Chelsea-ben egy lakást. De oda tulajdonképpen csak tusolni és aludni járok. Már ha egyáltalán hazajutok. – Felsóhajtott. Az utóbbi három napban szemmel láthatólag ugyanolyan keveset aludt, mint én. Vagy még kevesebbet. – Azelőtt, tizenegy éves koromtól fogva Falk bácsikámnál laktam, Greenwichben. Amikor anyám megismerkedett Monsieur Tenyérbemászóval, és úgy döntött, hogy elhagyja Angliát, az Őrzők természetesen kifogást emeltek. Végtére is, alig volt hátra néhány év az iniciációs ugrásomig, és még rengeteg dolgot meg kellett tanulnom. – És anyukád magadra hagyott? – Az én anyukám soha nem tett volna ilyesmit, ebben biztos voltam. Gideon vállat vont. – Szeretem a bácsikámat, szerintem vele minden oké, kivéve, amikor a Páholy nagymesterét játssza. Mindenesetre ezerszer jobban szeretem, mint az úgynevezett mostohaapámat. – De… – Alig mertem feltenni a következő kérdést, ezért suttogóra fogtam a hangom. – De hát nem hiányzik az anyukád? 17

Ismét csak vállvonogatás. – Tizenöt éves koromig, amikor még kockázatmentesen utazgathattam, mindig náluk töltöttem a szünidőt. És anyám is eljön néha Londonba, legalább évente kétszer. Hivatalosan azért, hogy meglátogasson, valójában azonban inkább csak az érdekli, hogy elköltse Monsieur Bertelin pénzét. Rajong a ruhákért, a cipőkért és az antik ékszerekért. És a többcsillagos makrobiotikus éttermekért. A hallottak alapján a nő tényleg mintaanya… – És az öcséd? – Raphael? Ő időközben igazi franciává vált. Papának nevezi Monsieur Pénzeszsákot, és egy szép napon majd átveheti a platinabirodalmat. Habár pillanatnyilag úgy fest, még az érettségivel sem fog boldogulni az a világ lustája. Inkább a lányokkal tölti az idejét, mint a könyveivel. – Gideon az ülés háttámlájára fektette a karját a hátam mögött, mire a légzésem rögtön felgyorsult. – Miért nézel olyan ijedten? Most talán sajnálsz? – Egy kicsit – feleltem őszintén, és arra a tizenegy éves fiúra gondoltam, akinek egyes-egyedül kellett itt maradnia Angliában. Azoknál a fontoskodó férfiaknál, akik rákényszerítették, hogy vívni tanuljon és hegedüljön. És pólózzon! – Falk igazából nem is a nagybátyád. Csak egy távoli rokon. Mögöttünk valaki dühösen dudálni kezdett. A taxisofőr futólag felpillantott, majd beindította az autót, és olvasott tovább. Csak abban reménykedtem, hogy nem a legizgalmasabb fejezetnél tart. Gideon mintha nem is törődött volna vele. – Falk mindig olyan volt hozzám, mintha az apám lenne – mondta, és félszegen rám mosolygott. – De most komolyan: nem kell úgy bámulnod rám, mintha én lennék David Copperfield. Tessék? Miért gondolnám, hogy ő David Copperfield? Gideon felsóhajtott. – Charles Dickens regényhősére gondolok, nem a bűvészre. Előfordul veled néha, hogy könyvet olvasol? Hát itt volt megint a régi, nagyképű Gideon. Már teljesen megszédültem a sok kedvességtől és meghittségtől. Különös módon szinte megkönnyebbültem, hogy visszakaphatom a jól ismert undorító alakot. Megpróbáltam minél magasabbra felhúzni az orromat, és kissé elhúzódtam tőle. – Hogy őszinte legyek, én a modern irodalmat részesítem előnyben. – Ó, igazán? – Gideon szeme vidáman csillogott. – És például mit? Gideon nem tudhatta, hogy Charlotte kuzinom évekig rendszeresen zaklatott pont ugyanezzel a kérdéssel, mégpedig ugyanilyen arrogáns hangsúllyal. Tulajdonképpen nem is olvastam olyan keveset, ezért mindig készségesen felvilágosítottam legutóbbi élményeimről, ám mivel Charlotte az én olvasmányaimat folyton elintézte annyival, hogy „igénytelen” meg „ostoba, kislányoknak szóló kacat”, egyszer csak betelt a pohár, és egyszer s mindenkorra elrontottam a szórakozását. Olykor a saját fegyverükkel kell legyőzni a tudálékos embereket. Ennek az a trükkje, hogy folyamatosan kell beszélni, és legalább egy elismert szerző nevét meg kell említeni, lehetőleg egy olyanét, akinek a

18

könyvét tényleg olvastuk is. Ezenkívül pedig minél egzotikusabbak és minél idegenebbül hangzanak a nevek, annál jobb. Felszegtem hát az államat, és egyenesen Gideon szemébe néztem. – George Matusseket például szívesen olvasom, meg Wally Lambet, Pjotr Selvjenikit és Liisa Tikaanenent. A finn szerzőket általában véve klassznak tartom, olyan különleges a humoruk. Aztán elolvastam mindent Jack August Merrywethertől, habár az utolsó könyvében kissé csalódtam. Helen Marundit is ismerem, de ez magától értetődő, Tahuro Yashamotót, Lawrence Delaneyt és természetesen Grimphookot, Tscherkowskyt, Malandot, Pittet… Gideon meghökkent arcot vágott. Én a szememet forgattam. – Rudolf Pittet, nem Bradet. A szája sarka kissé megvonaglott. – Bár meg kell hogy mondjam, az Ametiszthó egyáltalán nem tetszett – hadartam tovább. – Túl sok benne a dagályos metafora. Szerinted nem? Miközben olvastam, végig arra gondoltam, hogy valaki más írta helyette a könyvet. – Ametiszthó? – ismételte Gideon, és széles mosoly terült szét az arcán. – Ja, az! Azt én is szörnyen dagályosnak találtam. Ellenben a Borostyánlavina teljesen magával ragadott! Nem tudtam ellenállni: vissza kellett mosolyognom rá. – Igen, a Borostyánlavinával tényleg megérdemelte az osztrák nemzeti irodalmi díjat. És mi a véleményed Takoshi Mahuróról? – A korai műveivel nincs semmi bajom, de kissé fárasztónak találom, hogy minden egyes könyvében a gyermekkori traumáit dolgozza fel – válaszolta Gideon. – A japán írók közül jobban kedvelem Yamamoto Kawasakit vagy Haruki Murakamit. Most már tényleg nem bírtam visszafojtani a kuncogást. – De Murakami tényleg létezik ám! – Tudom – felelte Gideon. – Az egyik könyvét egyszer ajándékba kaptam Charlotte-tól. Ha legközelebb könyvekről beszélgetek vele, majd ajánlani fogom neki az Ametiszthót. Ki is írta? – Rudolf Pitt. – Charlotte könyvet ajándékozott Gideonnak? Milyen… kedves tőle. Vajon hogy jutott eszébe ez az ötlet? És vajon mi mindent csináltak még együtt azon kívül, hogy könyvekről beszélgettek? Kuncogós hangulatom egy szempillantás alatt szertefoszlott. Egyáltalán hogy voltam képes csak úgy itt ülni és Gideonnal csevegni, mintha soha semmi nem történt volna köztünk? Először is, legfőbb ideje lett volna néhány alapvető dolgot tisztáznunk. Rámeredtem, és mély levegőt vettem anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mit akarok tőle kérdezni. Miért csókoltál meg? – Mindjárt odaérünk – közölte Gideon. Gondolataimból kizökkentve néztem ki az ablakon. Tényleg – valamikor a szócsatánk közben a taxisofőr nyilvánvalóan félretette a könyvét, és folytatta az utat, most pedig éppen lekanyarodott a Crown Office Row-ra, a Temple-negyedben, ahol az Őrzők titkos társaságának főhadiszállása volt. 19

Nem sokkal később le is parkolta az autót a tagok számára fenntartott parkolóhelyek egyikén, egy csillogó-villogó Bentley mellett. – Egészen biztos abban, hogy itt megállhatunk? – Igen, természetesen – biztosította Gideon a sofőrt, majd kiszállt. – Nem, Gwendolyn, te a taxiban maradsz, amíg hozok pénzt – szólt rám, amikor én is ki akartam szállni. – És ne felejtsd el: bármit is kérdezzenek, te hagyod, hogy én beszéljek. Mindjárt jövök. – Ketyeg az óra – figyelmeztette a taxisofőr mogorván. Figyeltük, amint Gideon eltűnik a Temple tiszteletre méltó épületei között, és csak most fogtam fel, hogy zálogul hagyott a viteldíjért. – A színházban dolgoznak? – kérdezte a taxisofőr. – Tessék? – Épp azon töprengtem, miféle árnyék röpdös felettünk. – Csak a furcsa jelmez miatt kérdeztem. – Nem. A múzeumban. – Az autó teteje felől különös, kaparászó hangok hallatszottak. Mintha egy madár szállt volna le rá. Egy nagy madár. – Mi ez? – Mi? – kérdezett vissza a taxisofőr. – Azt hiszem, egy varjú vagy valami olyasmi szállt le az autó tetejére – mondtam bizakodva. De természetesen nem varjú volt az, ami a tetőről bekukucskált az ablakon. Hanem a belgraviai kis vízköpő. Amikor megpillantotta rémült arckifejezésemet, macskapofája diadalmas mosolyra húzódott, és hatalmas adag vizet köpött a szélvédőre.

20

A szeretet előtt nincs gát; mindenen áthág, nem köti semmi sem. Nincs vége, kezdete, nyitja, kitárja szárnyát örökre, szüntelen. Matthias Claudius (1740-1815) (Kosztolányi Dezső fordítása)

2

–

M

ost aztán csodálkozol, mi? – kiáltott fel a kis vízköpő. Amióta csak kiszálltam a taxiból, megszakítás nélkül beszélt hozzám. – Nem olyan könnyű ám a magunkfajtát lerázni! – Jól van. Ide hallgass…! – Idegesen fordultam vissza a taxi felé. Azt mondtam a sofőr-

nek, hogy sürgősen friss levegőre van szükségem, mert rosszul vagyok. Ő persze gyanakodva bámult rám, és csodálkozott, hogy a ház falával beszélgetek. Gideonnak nyoma se volt. – Ráadásul repülni is tudok. – A vízköpő ennek bizonyítékául széttárta a szárnyait. – Akárcsak egy denevér. Gyorsabban, mint bármelyik taxi. – Most már tényleg elég legyen! Az, hogy látlak, még nem jelenti, hogy… – Látsz és hallasz! – vágott a szavamba a vízköpő. – Tudod, milyen ritkán fordul ez elő? Az utolsó ember, aki látott és hallott is engem, az Madame Tussaud volt, de ő sajnos nem sokat adott a társaságomra. Többnyire szenteltvizet loccsantott rám, és buzgón imádkozott, valahányszor meglátott. Szegénykém egy kicsit túl érzékeny volt. – A vízköpő a szemét forgatta. – Tudod, hogy van ez: az a sok levágott fej… – Újabb adag vizet köpött ki, közvetlenül a lábam elé. – Hagyd ezt abba! – Ne haragudj! Már megint felizgattam magam. Csak egy kis emlék abból az időből, amikor még ereszcsatorna voltam. Kevés reményem volt arra, hogy megszabaduljak tőle, de legalább meg akartam próbálni. Barátságosan persze. Lehajoltam hozzá, míg a szemünk egy magasságba nem került. – Biztos vagyok benne, hogy kedves fickó vagy, de nem maradhatsz velem! Az én életem már így is elég bonyolult, és őszintén szólva, tökéletesen megelégszem azokkal a szellemekkel, akiket már ismerek. Tehát kérlek szépen, menj el! – Én nem vagyok szellem – tiltakozott a vízköpő sértődött hangon. – Én démon vagyok. Jobban mondva, olyasvalami, ami egy démonból marad. – És mégis mi a különbség? – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Nekem nem lenne szabad sem szellemeket, sem démonokat látnom, értsd már meg! Vissza kell térned a templomodba. – Hogy mi a különbség? Nagyon is sok! A szellemek csupán a halott emberek képmásai, akik valamilyen okból nem akarnak eltávozni ebből a világból. De én démon voltam életemben. Nem 22

vehetsz egy kalap alá a közönséges szellemekkel. Egyébként pedig az nem az én templomom. Csupán szeretek ott lógni. A taxisofőr tátott szájjal bámult rám. Az autó nyitott ablakán keresztül feltehetőleg minden egyes szót hallott – legalábbis minden szót, amit én ejtettem ki a számon. Megdörzsöltem a homlokomat. – Nekem mindegy. De semmiképpen sem maradhatsz velem. – Mitől félsz? – A vízköpő bizakodón közelebb lépett, és félrebillentette a fejét. – Manapság már senkit nem vetnek máglyára, mint régen a boszorkányokat, csak mert egy kicsit többet lát és tud, mint az átlagember. – Nem, manapság azokat, akik szellemekkel… és démonokkal beszélgetnek, beszállítják a pszichiátriára – mondtam. – Hát nem érted, hogy… – Hirtelen elhallgattam. Semmi értelme nem volt tovább magyarázkodni. Barátságos módon nem érem el a célomat. Ezért összeráncoltam a homlokomat, és amilyen nyersen csak tudtam, így szóltam: – Pusztán azért, mert olyan szerencsétlen vagyok, hogy látlak téged, még messze nem tarthatsz igényt a társaságomra. A vízköpőt ez a jelek szerint cseppet sem hatotta meg. – De te az enyémre igen! Amilyen szerencsés vagy… – Hogy egészen világosan fogalmazzak: zavarsz! Szóval, tűnj el! – dühöngtem. – Nem! Nem megyek! Utólag még megbánnád. Egyébként ott jön a smacizós barátod. – Azzal összecsücsörítette a száját, és hangosan cuppogni kezdett. – Jaj, fogd már be a szád! – Láttam, amint Gideon hatalmas léptekkel befordul a sarkon. – És tűnj el végre! – Az utóbbit már csak sziszegtem, anélkül, hogy a számat mozgattam volna. Akár egy hasbeszélő. Mondanom se kell, hogy a vízköpő meg sem rezzent. – Miféle hangnem ez, hölgyem? – kérdezte vigyorogva. – Mindig gondolj arra: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Gideon nem volt egyedül, mögötte ott fújtatott Mr. George is, aki kénytelen volt futni, hogy lépést tudjon tartani Gideonnal. Már messziről mosolygott rám. Felegyenesedtem, és kisimítottam a ruhámat. – Gwendolyn! Hála az égnek! – mondta Mr. George, miközben zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette. – Jól vagy, kislányom? – A dagi igencsak kifogyott a szuszból! – állapította meg a vízköpő. – Jobban nem is lehetnék, Mr. George. Csak volt egy kis… bonyodalom. Gideon, aki épp néhány fontot adott át a taxisofőrnek, figyelmeztető pillantást lövellt felém. – …az időzítéssel – tettem hozzá, és a taxisra meredtem, aki a fejét csóválva lassan kikormányozta az autót a parkolóból, majd elhajtott. – Igen, Gideon már említette, hogy voltak komplikációk. Hihetetlen, hogy van valahol egy rés a rendszerben. Ezt nagyon alaposan meg kell vizsgálnunk. Sőt, át kell gondolnunk, nem akarunk-e 23

valamin változtatni. De a lényeg, hogy semmi bajotok nem történt. – A karját nyújtotta nekem, ami kissé furcsán festett, mert Mr. George csaknem fél fejjel alacsonyabb volt nálam. – Gyere, kislányom! Van még néhány dolgunk. – Tulajdonképpen minél hamarabb haza akartam érni – vetettem ellen. A vízköpő feltornázta magát egy csatorna leszálló csövén, és függeszkedve végigaraszolt felettünk az eresz mentén, miközben teli torokból énekelte, hogy Friends will be friends. – Ó, igen. Persze, persze – bólogatott Mr. George. – De ma még csak három órát töltöttél a múltban. Ahhoz, hogy holnap délutánig semmi baj ne történjen, még néhány órát elapszálnod kell. Ne félj, semmi fárasztó! Egy hangulatos pincehelyiségbe mész, ahol megcsinálhatod a házi feladatodat. – De… az anyukám már biztosan aggódik! – Ráadásul aznap szerda volt, és szerdán nálunk mindig grillcsirke volt sült krumplival. Arról már nem is beszélve, hogy otthon várt rám a fürdőkád és a finom, puha ágy! Valakit az én állapotomban még házi feladatokkal is zaklatni – ez már szinte arcátlanság volt. Egyszerűen felmentést kellene kérniük a tanáraimtól: „Mivel Gwendolyn mostanában mindennap fontos küldetéseket teljesít időutazásai alkalmával, a jövőben kérjük felmentését a házi feladatok elkészítése alól.” A vízköpő tovább gajdolt odafenn a tetőn, és uralkodnom kellett magamon, nehogy kijavítsam. Hála a SingStarnak és a barátnőmnél, Leslie-nél megrendezett karaoke-délutánoknak, még a Queen együttes dalszövegeit is jól ismertem, és pontosan tudtam, hogy ebben a dalban nincs szó uborkáról. – Két óra elég lesz – közölte Gideon, aki megint akkorákat lépett, hogy Mr. George és én alig tudtuk követni. – Aztán hazamehet, és kialhatja magát. Utáltam, amikor a jelenlétemben egyes szám harmadik személyben beszélt rólam. – Igen, és már előre örül neki – mondtam csípősen. – Ugyanis tényleg nagyon fáradt. – Felhívjuk édesanyádat, és megmondjuk neki, hogy legkésőbb tíz órakor valaki hazavisz – ajánlotta fel Mr. George. Tíz órakor? Agyő, grillcsirke! Fogadni merek, hogy az én adagomat addigra már rég bekebelezi az én kis falánk öcsikém. – „When you’re through with life and all hope is lost” – énekelte a vízköpő, és félig repülve, félig mászva leereszkedett a téglafal mentén, majd kecsesen földet ért mellettem az aszfalton. – Majd azt mondjuk, hogy még órád van – mondta Mr. George, inkább csak magának, mint nekem. – Az 1912-ben tett kirándulásodat talán jobb, ha meg sem említed neki. Ő úgy tudta, hogy 1956-ba küldtünk téged elapszálni. Megérkeztünk az Őrzők főhadiszállása elé. Már évszázadok óta innen ellenőrizték a temportálásokat. A de Villiers-család állítólag közvetlenül Saint Germain gróftól származott, a férfiak ágának egyik leghíresebb időutazójától. Mi, a Montrose-család leszármazottai, ellenben a női 24

ágat képviseltük, ami a de Villiers klán számára elsősorban azt jelentette, hogy valójában nem is számítunk. Saint Germain gróf volt az, aki felfedezte, hogy a kronográf segítségével időzíteni lehet a temportálásokat, és ő adta ki azt az ütődött utasítást is, miszerint feltétlenül be kell olvasni a kronográfba mind a tizenkét időutazót. Időközben már csak Lucy, Paul, Lady Tilney és egy cicababa hiányzott a körből. Utóbbi nőszemély valami udvarhölgy volt, a nevét képtelen voltam megjegyezni. Na, ezektől kellett volna még egy pár csepp vért kicsalnunk. A fenyegető kérdés az volt: mi történik akkor, ha egyszer tényleg mind a tizenkét időutazót beolvassák a kronográfba, és bezárul a kör? Ezt mintha senki nem tudta volna igazán pontosan. Sőt, amint a grófról esett szó, az Őrzők úgy kezdtek viselkedni, mint a lemmingek. Az elvakult rajongás ehhez képest semmi! Nekem viszont szó szerint összeszorult a torkom, valahányszor Saint Germainre gondoltam, mivel egyetlen múltbéli találkozásunk minden volt számomra, csak épp kellemes nem. A Páholy központja külsejében nem igazán különbözött a Temple Church körüli keskeny utcácskák többi épületétől, amelyekben többnyire a Jogtudományi Intézet docenseinek ügyvédi irodái kaptak helyet. Én azonban tudtam, hogy a főhadiszállás sokkal nagyobb és sokkal lenyűgözőbb, mint amilyennek kívülről látszott, és hogy elsősorban a föld alatt nyújtózott, méghozzá hatalmas területen. Már majdnem elértük az ajtót, amikor Gideon visszatartott, és a fülembe súgta: – Azt mondtam nekik, hogy halálra rémültél, úgyhogy próbálj meg kissé zavart arckifejezést ölteni, ha ma korán szeretnél hazamenni. – Azt hiszem, már amúgy is elég zavart az arckifejezésem – morogtam. – A sárkányteremben várnak rátok – lihegte Mr. George, amikor felértünk a ház folyosójára. – Menjetek előre, én még gyorsan megkérem Mrs. Jenkinst, hogy hozzon nektek valami harapnivalót. Biztosan megéheztetek. Van valami különleges kívánságotok? Mielőtt még megszólalhattam volna, Gideon már karon is fogott, és továbbvonszolt. – Lehetőleg mindenből jó sokat! – kiáltottam még oda Mr. George-nak, mielőtt Gideon magával húzott egy ajtón a következő folyosóra. Hosszú szoknyámban alig tudtam követni anélkül, hogy fel ne bukjak. A vízköpő könnyed mozdulatokkal ugrándozott mellettünk. – Szerintem a smacizós barátodnak nincs valami jó modora – közölte. – Így csak a kecskéket szokás rángatni. – Ne siess már annyira! – kértem Gideont. – Minél hamarabb túl vagyunk rajta, annál korábban tudsz hazamenni. – Vajon gondoskodás csendült a hangjában, vagy egyszerűen csak meg akart szabadulni tőlem?

25

– Igen, de… az is lehet, hogy én is szívesen jelen lennék. Erre még nem gondoltál? Nekem is van egy csomó kérdésem, és elegem van abból, hogy senki nem válaszolja meg őket. Gideon kissé lelassította a lépteit. – Ma már egyébként se válaszolna neked senki. Ma csak azt akarják tudni, hogyan lehetséges, hogy Lucynek és Paulnak sikerült elcsípnie bennünket. És ez ügyben még mindig te vagy a legfőbb gyanúsítottunk. A gyanúsítottunk szóval mélyen megbántott, és ezen nem tudtam túltenni magam. – Én vagyok az egyedüli, aki az egészről a világon semmit sem tud! Gideon felsóhajtott. – De hiszen ezt már máskor is megpróbáltam elmagyarázni neked. Most talán teljesen tudatlan vagy, és… ártatlan, de senki nem tudja, mit fogsz tenni a jövőben. Ne felejtsd el, hogy akkor is el tudsz majd utazni a múltba, hogy tájékoztasd Lucyt és Pault a látogatásunkról. – Ekkor elhallgatott. – Illetve előfordulhat, hogy véletlenül tájékoztatod őket. A szememet forgattam. – De éppúgy te is! És különben is, miért olyan biztos, hogy épp kettőnk közül tette valaki? Margret Tilney talán nem hagyhatott magának üzenetet a múltban? Vagy az Őrzők? Odaadhatnának az egyik időutazónak egy levelet, bármelyik időből bármelyik időbe. – Mi? – értetlenkedett a vízköpő, miközben elszállt a fejünk felett. – Elárulná valaki nekem is, miről beszéltek? Egy szót sem értek. – Biztosan van néhány lehetséges magyarázat – mondta Gideon, és közben még jobban lelassított. – De ma az volt a benyomásom, hogy Lucy és Paul valahogy… hatással volt rád. – Azzal megállt, elengedte a karomat, és komolyan a szemembe nézett. – Te beszéltél volna velük, végighallgattad volna a hazug történeteiket, talán még a véred is önként odaadtad volna, hogy beolvassanak a lopott kronográfjukba, ha én nem lettem volna ott. – Nem, ilyet nem tettem volna – ellenkeztem. – De tényleg szívesen meghallgattam volna, mit akarnak mondani nekünk. Nem tettek rám rossz benyomást. Gideon bólintott. – Látod? Pontosan erre gondolok. Gwendolyn, ezeknek az embereknek az a céljuk, hogy leromboljanak egy évszázadokon át gondosan őrzött titkot. Olyasmit akartak megkaparintani, amihez semmi joguk. És ehhez már csak a mi vérünkre van szükségük. Nem hiszem, hogy bármitől is visszariadnának annak érdekében, hogy tényleg megkaparintsák – magyarázta, és közben kisimított egy rakoncátlan barna hajtincset az arcából, amitől akaratlanul is elakadt a lélegzetem. Egek, milyen fantasztikusan nézett ki! Azok a zöld szemek, ajkának szépen ívelt vonala, halvány bőre – egyszerűen mindene tökéletes volt. Ráadásul hihetetlenül jó illat áradt belőle, és egy másodpercre eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen a mellkasára hajtom a fejem. De természetesen nem tettem meg. – Talán elfelejtetted, hogy mi is meg akartuk szerezni az ő vérüket. És te szegeztél pisztolyt Lucy fejéhez, nem pedig fordítva – jelentettem ki. – Nála nem is volt fegyver. 26

Gideon összeráncolta a homlokát. – Gwendolyn, kérlek, ne légy olyan naiv! Kelepcébe csaltak minket. Lucynek és Paulnak fegyveres erősítésük is érkezett, azaz legalább négyen voltak egy ellen! – Kettő ellen! – kiáltottam fel dühösen. – Én is ott voltam! – Öt, ha Lady Tilneyt is beleszámoljuk. Ha nincs a pisztolyom, lehet, hogy már halottak lennénk. De legalábbis erőszakkal vért vehettek volna tőlünk, mivel pontosan ezért voltak ott. És te még beszélni akartál velük? Az ajkamba haraptam. – Halihó! – szólalt meg a vízköpő. – Rám nem gondol senki? Én ugyanis egyáltalán nem látom át az egészet! – Megértem, hogy össze vagy zavarodva – folytatta Gideon, most már sokkal gyengédebben, ám még mindig félreérthetetlen felsőbbrendűséggel a hangjában. – Egyszerűen túl sok mindent láttál és tapasztaltál az elmúlt napokban, és ez teljesen felkészületlenül ért. Hogyan is érthetnéd, miről van szó? Haza kell menned, hogy kipihenhesd magad. Szóval essünk túl ezen a kihallgatáson minél gyorsabban! – Azzal ismét megfogta a karomat, és magával húzott. – Én majd beszélek, te pedig szépen megerősíted, amit már elmondtam. Rendben? – Igen, de ezt már legalább hússzor hallottam tőled! – feleltem ingerülten, és a „Hölgyek” feliratú sárgaréz táblácska előtt megállva nagyot dobbantottam a lábammal. – Kezdjétek csak el nélkülem, nekem ugyanis már 1912. júniusa óta vécére kell mennem. Gideon eleresztett. – Megtalálod egyedül a felfelé vezető utat? – Természetesen – jelentettem ki eltökélten, bár nem voltam egészen biztos benne, hogy rábízhatom magam a tájékozódási képességemre. Ebben a házban ugyanis túl sok volt a folyosó, a lépcső, az eldugott sarok és az ajtó. – Nagyon jó! Az okostóbiástól megszabadultunk – örvendezett a vízköpő. – Most végre elmagyarázhatod, mi folyik itt valójában! Megvártam, amíg Gideon befordul a következő sarkon, majd kinyitottam a vécé ajtaját, és ráförmedtem a vízköpőre: – Na, gyerünk! Befelé! – Tessék? – A vízköpő sértődötten emelte rám a tekintetét. – A vécébe? Nahát, ez aztán már… – Nem érdekel a véleményed. Nem sok olyan hely van, ahol nyugodtan lehet démonokkal társalogni, és nem akarom megkockáztatni, hogy valaki meghalljon minket! Indulás! A vízköpő befogta az orrát, és kelletlenül belépett a helyiségbe. Odabent csupán enyhe fertőtlenítő- és citromillat uralkodott. Gyorsan belestem a fülkébe. Nem volt ott senki. – Akkor most ide hallgass! Tudom, hogy előreláthatólag nem fogok egykönnyen megszabadulni tőled, de ha velem akarsz maradni, akkor be kell tartanod néhány szabályt. Világos? – Ne piszkáljam az orromat, ne beszéljek csúnyán, ne ijesztgessem a kutyákat. – darálta a vízköpő. 27

– Micsoda? Nem. Én azt szeretném, ha tiszteletben tartanád az intim szférámat. Éjjelente és a fürdőszobában egyedül szeretnék maradni, és ha esetleg ismét megcsókolna valaki – ezen a ponton nyelnem kellett –, nem szeretném, ha közönségem lenne. Világos? – Ccc – ciccegett fejét csóválva a vízköpő. – És ezt olyasvalaki mondja, aki berángatott engem egy vécébe! – Szóval megegyeztünk? Tiszteletben tartod az intim szférámat? – Semmi esetre sem akarom nézni, ahogy zuhanyozol, vagy – fúj! – ahogy csókolózol – felelte a vízköpő nyomatékosan. – Ettől tényleg nem kell tartanod. És rendszerint azt is meglehetősen unalmas dolognak tartom, hogy alvó embereket bámuljak. Az a sok hortyogás meg szuszogás! A többiről nem is szólva. – Ezenkívül ne kotyogj, amikor az iskolában vagyok, vagy valakivel beszélgetek! És könyörgöm: ha már feltétlenül énekelned kell, legalább akkor tedd, amikor nem vagyok jelen! – A trombita hangját is jól tudom utánozni! – újságolta lelkesen a vízköpő. – Vagy a postakürtét. Van kutyád? – Nincs! – Mély levegőt vettem. Ehhez a fickóhoz kötélidegzetre lesz szükségem. – Nem tudnál szerezni egyet? Végső esetben egy macska is megfelel, de azok mindig olyan arrogánsak, és nem lehet őket olyan könnyen feldühíteni. Néhány madár is rendelkezik azzal a különleges képességgel, hogy látja a démonokat. Van madarad? – A nagymamám ki nem állhatja a háziállatokat – jelentettem ki, és alig álltam meg, hogy hozzá ne tegyem: valószínűleg a láthatatlan háziállatokat is utálja. – Oké, akkor kezdjük elölről az egészet! Az én nevem Gwendolyn Shepherd. Örülök, hogy megismerhettelek. – Xemerius – mutatkozott be a vízköpő, és egész kis pofája csak úgy sugárzott az örömtől. – Nagyon örvendek. – Azzal felmászott a mosdókagylóra, és mélyen a szemembe nézett. – Komolyan! Nagyon-nagyon örvendek! Veszel nekem egy macskát? – Nem. Most pedig kifelé, ugyanis tényleg vécéznem kell! – Hopika! – Xemerius sietve kibukdácsolt az ajtón anélkül, hogy előzetesen kinyitotta volna. Kisvártatva a folyosón ismét felhangzott a Friends will be friends. Sokkal tovább maradtam a mellékhelyiségben, mint szükséges lett volna. Alaposan megmostam a kezem, és jó sok hideg vizet fröcsköltem az arcomba abban a reményben, hogy kicsit kitisztul a fejem. Sajnos mégsem sikerült megállítanom körhinta módjára pörgő-forgó gondolataim áradatát. A hajam úgy festett a tükörben, mintha varjak vertek volna benne tanyát, megpróbáltam hát az ujjaimmal lesimítani a rakoncátlan tincseket, és igyekeztem néhány bátorító szóval felvidítani magam. Úgy, ahogy a barátnőm, Leslie tette volna, ha ott van velem. – Már csak néhány óra, és túl leszel rajta, Gwendolyn. Ahhoz képest, hogy milyen rettenetesen fáradt és éhes vagy, egyáltalán nem nézel ki olyan rosszul. 28

A tükörképem nagy, karikás szeme rosszallóan meredt rám. – Na, jó. Nem mondtam igazat – ismertem be. – Borzasztóan nézel ki. De mindent összevetve néztél már ki rosszabbul is. Például annak idején, amikor bárányhimlőd volt. Tehát fel a fejjel! Meg tudod csinálni. Xemerius odakint a folyosón denevér módjára függött fejjel lefelé az egyik kristálycsillárról. – Egy kicsit kísérteties ez a hely – jegyezte meg. – Épp az imént ment el itt egy félkezű templomos lovag. Ismered? – Nem – feleltem. – Hála az égnek, nem ismerem. Gyere! Erre megyünk. – Elmagyarázod nekem, hogy is van ez a dolog az időutazásokkal? – Azt magam sem értem. – Akkor szerzel nekem egy macskát? – Nem. – De én tudom, hol lehet ingyen macskát kapni. Hohó! Abban a lovagi páncélban van egy ember. Lopva a lovagi páncél felé sandítottam. Tényleg az volt a benyomásom, hogy a lehajtott sisakrostély mögött felvillan egy szempár. Ugyanaz a szobor volt, amelynek tegnap még pajkosan megveregettem a vállát abban a hitben, hogy csak dísz. Mintha a tegnapi nap óta évek teltek volna el. A sárkányterem ajtaja előtt összefutottam Mrs. Jenkinsszel, a titkárnővel. Egy tálcát tartott a kezében, és hálás volt, amiért kinyitottam neki az ajtót. – Egyelőre csak teával és keksszel tudok szolgálni, aranyom – mondta bocsánatkérő mosoly kíséretében. – Mrs. Mallory már rég hazament, nekem pedig még körül kell néznem a konyhában, mit tudnék gyorsan elkészíteni nektek, szegény éhes gyerekeknek. Jól nevelt kislány módjára bólintottam, de biztos voltam benne, ha egy kicsit jobban hallgatózom, meghallottam volna, hogy korgó gyomrom pontosan ezt mondja: „Rendeljen csak valamit a kínaiból!” A teremben már vártak rám. Ott volt Gideon bácsikája, Falk de Villiers, aki borostyánszínű szemével és ősz sörényével mindig egy farkasra emlékeztetett engem, a mindig fekete öltönyt viselő, rideg, haragos tekintetű Dr. White és – legnagyobb meglepetésemre – Mr. Whitman is, aki angolt és történelmet tanít az iskolánkban, és akire mellesleg a Mókus csúfnevet ragasztottuk. Máris duplán rosszul éreztem magam, és zavaromban babrálni kezdtem a ruhám világoskék szalagját. Aznap reggel ugyanis Mr. Whitman rajtakapott engem és a barátnőmet, hogy lógunk az órájáról, és hosszas erkölcsi prédikációt tartott nekünk. Ráadásul elkobozta Leslie szorgos kutatómunkájának eredményét. Eddig csak feltételeztük, hogy Mr. Whitman az Őrzők Belső Köréhez tartozik, feltevésünk azonban most hivatalosan is beigazolódott.

29

– Hát itt vagy, Gwendolyn! – mondta Falk de Villiers barátságos hangon, ám mosolytalanul. Úgy festett, mint akinek nem ártana egy alapos borotválkozás. Talán ő is azok közé a férfiak közé tartozik, akik reggelente megborotválkoznak ugyan, de estére már háromnapos szakálluk nő. Lehetséges, hogy csak a száját körülvevő sötét borosta okozta, mindenesetre jóval feszültebbnek és komorabbnak tűnt, mint előző nap vagy akár aznap délben. Ilyen hát egy ideges falkavezér. Mr. Whitman felém kacsintott, Dr. White pedig az orra alatt dörmögött valamit, amiből csak annyit értettem, hogy „nők”, meg hogy „pontosság”. Dr. White mellett – mint mindig – most is ott ácsorgott a kis szőke szellemfiú, Robert. A jelek szerint egyedül ő örült nekem, mert sugárzóan rám mosolygott. Robert Dr. White fia volt, aki hétéves korában belefulladt egy úszómedencébe, és a szelleme azóta apja minden lépését követte. Rajtam kívül természetesen senki nem látta Robertet, és mivel Dr. White folyton ott volt a közelében, még nem volt alkalmam normálisan elbeszélgetni vele, például hogy kiderítsem, miért is kísért még mindig az élők között. Gideon karba tett kézzel nekidőlt a művészi faragványokkal díszített falnak. Csak futólag pillantott rám, majd tekintete a Mrs. Jenkins tálcáján lévő kekszekre vándorolt. Remélhetőleg az ő gyomra is ugyanolyan hangosan korgott, mint az enyém. Xemerius még előttem besurrant a terembe, és elismerő pillantással mérte végig a helyiség berendezését. – A hétszázát! – kurjantotta. – Nem rossz kégli! – Miközben körbesétált a teremben, sorra megcsodálta a művészi faragványokat, amelyekkel én sem tudtam soha betelni. Különösen a kanapé fölött elhelyezett sellő tett rám mély benyomást. Minden egyes pikkelyét aprólékosan kidolgozták, és az uszonyain a kék és a türkiz minden elképzelhető árnyalatát fel lehetett fedezni. A sárkányterem nevét arról a hatalmas sárkányról kapta, amely a terem mennyezetéről függő kristálycsillárok között tekergett, és olyan élethűnek látszott, mintha bármikor kiterjeszthetné a szárnyait, és egyszerűen elrepülhetne. Xemerius láttán a kis szellemfiú döbbenten meresztette a szemét, és Dr. White lába mögé rejtőzött. Szívesen megmondtam volna neki, hogy „Ne félj, nem bánt! Csak játszani akar”. (Természetesen abban a reményben, hogy ez igaz is.) Sajnos azonban nem ajánlatos egy szellemmel démonokról beszélgetni, amikor olyanok veszik körül az embert, akik egyiket sem látják. – Akkor én utánanézek, találok-e még valami harapnivalót a konyhában – mondta a titkárnő. – Már rég haza kellett volna mennie, Mrs. Jenkins – figyelmeztette Falk de Villiers. – Az utóbbi időben túl sokat túlórázik. – Igen, menjen csak haza! – utasította Dr. White nyersen. – Senki nem fog közülünk éhen halni. De igen! Én! És biztos voltam abban, hogy Gideon is ugyanezt gondolja. Amikor találkozott a tekintetünk, Gideon elmosolyodott. 30

– Nem mondhatnám, hogy a keksz egészséges vacsora fejlődésben lévő gyerekek számára – tiltakozott csendesen Mrs. Jenkins. Gideon és én persze nem voltunk már gyerekek, de azért megérdemeltünk volna egy tisztességes étkezést. Kár, hogy egyedül Mrs. Jenkins osztotta a véleményemet, mert neki sajnos nem sokat ért a szava. Az ajtónál beleütközött Mr. George-ba, aki még mindig teljesen ki volt fulladva, ráadásul két nehéz, bőrkötésű könyvet cipelt magával. – Á, Mrs. Jenkins! – lihegte. – Köszönjük a teát, most már hazamehet. Kérem, zárja be az irodát! Mrs. Jenkins rosszallóan elhúzta a száját, de udvariasan csak ennyit mondott: – Holnap kora reggel itt leszek. Mr. George hangos szusszanás kíséretében bezárta Mrs. Jenkins mögött az ajtót, és az asztalra tette a vastag köteteket. – Nos, itt vagyok. Kezdhetjük. A Belső Kör mindössze négy tagjával ugyan nem vagyunk határozatképesek, de holnap már majdnem teljes lesz a létszám. Sinclair és Hawkins, ahogyan arra számítani lehetett, nem tud eljönni, de mindketten átruházták rám a szavazati jogukat. Ma elég, ha felvázoljuk, hogyan tovább. – Akkor talán üljünk le! – Falk a székekre mutatott a faragott sárkány alatt álló asztal körül. A társaság tagjai helyet foglaltak. Gideon velem szemben egy szék háttámlájára akasztotta a szalonkabátját, és feltűrte az ingujját. – Csak megismételni tudom: Gwendolynnak nem volna szabad jelen lennie ezen a megbeszélésen. Fáradt, és nagyon meg van rémülve. Az lenne a legjobb, ha most elapszálna, utána pedig valaki rögtön hazavinné. De előbb még rendeljen neki az a valaki egy jókora pizzát extra adag sajttal! – Ne aggódj! Csak lehetőséget szeretnénk biztosítani Gwendolynnak, hogy beszámoljon a tapasztalatairól – mondta Mr. George. – Azután személyesen kísérem le a kronográfhoz. – Bennem nem igazán kelti rémült kislány benyomását – morogta a fekete Dr. White. A székének háttámlája mögött ott állt Robert, a kis szellemfiú, és kíváncsian bámulta a kanapén terpeszkedő Xemeriust. – Mi az az izé ott? – kérdezte tőlem. Természetesen nem válaszoltam. – Én nem vagyok izé. Gwendolyn egyik jó barátja vagyok – felelte helyettem Xemerius, és kinyújtotta a fiúra a nyelvét. – Sőt, talán a legjobb barátja. Venni fog nekem egy kutyát. Szigorú pillantással illettem a kanapét. – Megtörtént a lehetetlen – szólalt meg Falk. – Amikor Gideon és Gwendolyn felkereste Lady Tilneyt, már várták őket. Az itt jelenlévők mindannyian tanúsíthatják, hogy látogatásuk időpontját teljesen véletlenszerűen választottuk ki. Ennek ellenére Lucy és Paul már várt rájuk. Ez nem lehet véletlen. – Vagyis valaki tájékoztatta őket a találkozóról – tette hozzá Mr. George, aki az egyik hatalmas könyvet lapozgatta. – A kérdés csak az: vajon ki? 31

– Inkább mikor? – vetette közbe Dr. White, és rám pillantott. – És mi célból? – mondtam én. Gideon homloka ráncba szaladt. – A cél kézenfekvő: szükségük van a vérünkre, hogy beolvashassák a lopott kronográfba. Ezért is hoztak magukkal erősítést. – A krónikákban egyetlen szó sincs feljegyezve a látogatásotokról – állapította meg Mr. George. – Pedig legalább három Őrzővel találkoztatok, nem is beszélve a feljáróknál posztoló őrökről. Emlékeztek a nevükre? – Az első titkár személyesen fogadott bennünket. – Gideon hátrasimított egy hajtincset a homlokából. – Burghes vagy valami ilyesmi. Azt mondta, hogy estefelé várják Jonathan és Timothy de Villiers-t elapszálásra, míg Lady Tilney már kora reggel elapszált. És egy Winsley nevű úr vitt el minket a konflisán Belgraviába. Meg kellett volna várnia minket a kapu előtt, de amikor kijöttünk a házból, a konflis már nem volt ott. Gyalog kellett menekülnünk, és egy rejtekhelyen vártuk meg az időugrást. Éreztem, ahogy elpirulok, amikor felidéztem a rejtekhelyen töltött időt. Gyorsan vettem egy kekszet, és ujjaimmal az arcomba fésültem a hajam. – A feljegyzést ezen a napon a Belső Kör egyik tagja, bizonyos Frank Mine készítette. Csak néhány sorból áll, egy kevés az időjárásról, azután a szüfrazsettek tiltakozó felvonulásáról a belvárosban, és arról, hogy Lady Tilney pontosan megjelent az elapszáláson. Semmi különös. A de Villiers ikrekről nem tesz említést, pedig abban az időben ők is tagjai voltak a Belső Körnek. – Mr. George felsóhajtott, és becsukta a könyvet. – Felettébb különös. Minden jel belső összeesküvésre utal. – A fő kérdés továbbra is az, miképp juthatott Paul és Lucy tudomására, hogy ti ketten azon a bizonyos napon, abban a bizonyos időpontban tesztek látogatást Lady Tilneynél? – mondta Mr. Whitman. – Tyűha! – szólalt meg Xemerius a kanapén. – Mennyi név! Már szinte zúg tőlük a fejem! – De hiszen a magyarázat kézenfekvő! – jelentette ki Dr. White, miközben le sem vette rólam a szemét. Az egész társaság elgondolkodva, sötét tekintettel bámult maga elé – beleértve engem is. Egyelőre nem követtem el semmit, de itt nyilvánvalóan mindenki abból indult ki, hogy valamikor a jövőben késztetést fogok érezni arra, hogy eláruljam Lucynek és Paulnak, mikor fogjuk meglátogatni Lady Tilneyt. Bármi okom legyen is rá. Mindez szörnyen zavaros volt, és minél tovább gondolkodtam, annál kevesebb logikát sikerült felfedeznem benne. Egyszerre nagyon egyedül éreztem magam. – Micsoda furcsa szerzetek vagytok! – kiáltotta Xemerius, és elrugaszkodott a kanapéról, hogy azután fejjel lefelé egy kristálycsillárra függeszkedjen. – Időutazás? Az én fajtám sok mindent megélt már, de ez még nekem is új! 32

– Én csak egyet nem értek – mondtam. – Miért gondolta, hogy az Őrzők krónikái említést tesznek a látogatásunkról, Mr. George? Úgy értem, ha megemlítenék a látogatásunkat, az már korábban is feltűnt volna önnek, és tudta volna, hogy azon a bizonyos napon fogunk odautazni, és azt is, mi vár ránk ott. Vagy az egész úgy működik, mint abban a filmben Ashton Kutcherrel? Minden alkalommal, amikor valamelyikünk visszatér a múltba, máris megváltozik az egész jövő? – Ez egy rendkívül érdekes és filozofikus kérdés, Gwendolyn – jegyezte meg Mr. Whitman, mintha épp órát tartana. – Nem ismerem azt a filmet, amelyikről beszélsz, de valóban, a logika törvényei alapján már a múltban történt legjelentéktelenebb változás is képes szélsőségesen befolyásolni a jövőt. Ray Bradbury egyik novellájában… – A filozófiai vitát talán egy későbbi időpontra halasztjuk – vágott a szavába Falk. – Most szeretnék többet megtudni a Lady Tilney-féle csapdáról, és arról, hogyan sikerült elmenekülnötök. Gideonra néztem. Ideje volt tehát előadnia az ő pisztolymentes változatát. Én a magam részéről vettem még egy kekszet. – Szerencsénk volt – mondta Gideon éppolyan nyugodt hangnemben, mint ahogyan korábban is beszélt. – Rögtön észrevettem, hogy valami nincs rendjén. Lady Tilneyt egyáltalán nem lepte meg, hogy meglátogattuk. Az asztal meg volt terítve. Amikor Paul és Lucy felbukkant, a komornyik pedig megjelent az ajtóban, Gwendolyn és én átrohantunk a szomszéd szobába, onnan le a cselédlépcsőn, és elhagytuk a házat. A konflis időközben eltűnt, tehát futottunk. – Úgy tűnt, nem különösebben esik nehezére a hazugság. Semmi árulkodó arcpír, semmi szemrebbenés, semmi erőltetett felfelé bámulás. A hangjában a bizonytalanságnak még csak a leghalványabb árnyalatát sem sikerült felfedeznem. Mégis úgy éreztem, a történetéből hiányzik az a bizonyos valami, amitől tényleg hihet ővé válna. – Különös – jegyezte meg Dr. White. – Ha ezt a csapdát elég körültekintően tervelték volna ki, fel lettek volna fegyverkezve, és gondoskodtak volna arról, hogy ne tudjatok elmenekülni. – Kezdek szédülni – szólalt meg Xemerius a csilláron függeszkedve. – Így lett volna, meg úgy lett volna… Utálom a múlt idejű feltételes módot! Várakozással telve néztem Gideonra. Most aztán ideje volt előrukkolni valamivel, ha a pisztolymentes verziónál akart maradni. – Azt hiszem, egyszerűen megleptük őket – bökte ki Gideon. – Hm – mormolta Falk az orra alatt. A többiek arcán sem tükröződött semmi biztató. Nem csoda! Gideon mindent elrontott! Ha már hazudik az ember, akkor elő kell adni egy rakás zavaró részletet, ami ráadásul senki emberfiát nem érdekel. – Tényleg nagyon gyorsak voltunk – vágtam bele hirtelen. – A cselédlépcsőt nyilván nem sokkal korábban fényesítették ki, majdnem el is estem. Tulajdonképpen nem is futottam, hanem végigcsúsztam a lépcsőn. Ha nem kapaszkodtam volna meg a korlátban, most ott feküdnék kitört nyakkal 33

1912-ben. Tényleg, mi történik, ha az ember valamelyik időutazása alkalmával meghal? A halott teste magától visszaugrik a jelenbe? Na, mindegy, szóval nagy mázlink volt, hogy odalent nyitva állt az ajtó, mert éppen akkor jött be egy szolgálólány kosárral a kezében. Tudják, egy olyan kövérkés szőke. Már azt hittem, hogy Gideon felborítja. A kosárban tojás volt, rettenetes disznóól kerekedett volna, ha összeütköznek. De végül sikerült kikerülnünk a lányt, és végigrohantunk az utcán. Még hólyag is nőtt a lábujjamon. Gideon hátradőlt a székében, és összefonta maga előtt a karját. Nem tudtam pontosan értelmezni a tekintetét, de elismerésnek vagy hálának nyomát sem fedeztem fel benne. – Legközelebb tornacipőt veszek fel – törtem meg a beállt csöndet. Aztán vettem még egy kekszet. Rajtam kívül szemmel láthatólag senkinek sem ízlett. – Van egy elméletem – szólalt meg Mr. Whitman kimérten, miközben a jobb kezén lévő pecsétgyűrűjével játszott. – És minél többet töröm rajta a fejem, annál biztosabb vagyok abban, hogy helyes a feltevésem. Ha… – Lassan tényleg ostobának érzem magam, mert már annyiszor elismételtem. Gwendolynnak nem lenne szabad részt vennie ezen a megbeszélésen – csikorogta Gideon. Éreztem, ahogy a sértettség valami sokkal fájdalmasabb érzéssé változik bennem. Most már nem csupán megbántva éreztem magam, hanem el is voltam keseredve. – Igaza van – értett egyet Dr. White. – Könnyelműség megengedni, hogy a lány jelen legyen ezen a tanácskozáson. – De Gwendolyn tapasztalataira is szükségünk van – vetette ellen Mr. George. – Bármilyen apró részlet, amely Lucy és Paul ruházatával vagy megjelenésével kapcsolatban feltűnt neki, vagy bármi, amire az ott elhangzottakból emlékszik, közelebb vihet bennünket kettejük bázisidejéhez. – Azokra a dolgokra holnap vagy holnapután is emlékezni fog – válaszolta Falk de Villiers. – Azt hiszem, tényleg az a legjobb, ha lekíséred elapszálni, Thomas. Mr. George karba tette a kezét nagy pocakja előtt, és hallgatott. – Majd én lemegyek Gwendolynnal… a kronográfhoz, és felügyelem a temportálást – mondta Mr. Whitman, azzal hátratolta a székét. – Helyes – bólintott Falk. – Két óra bőven elég lesz. Majd valamelyik adeptus megvárja, míg visszatér. Rád idefent van szükségünk. Kérdőn néztem Mr. George-ra. Ő azonban lemondóan vállat vont. – Gyere, Gwendolyn! – Mr. Whitman már fel is állt. – Minél hamarabb túlesel rajta, annál hamarabb kerülsz ágyba, és akkor legalább holnap megint jól teljesíthetsz az iskolában. Egyébként már nagyon kíváncsi vagyok a Shakespeare-fogalmazásodra. Te jó ég! Ennek aztán kötélből vannak az idegei! Most előállni Shakespeare-rel… álmomban sem jutott volna eszembe! 34

Egy pillanatig mérlegeltem, nem kellene-e inkább tiltakoznom, de végül úgy döntöttem, mégsem teszem. Alapjában véve semmi kedvem nem volt tovább hallgatni az idióta fecsegésüket. Haza akartam menni, és el akartam felejteni ezt az egész időutazós kócerájt, Gideonnal egyetemben. Titokzatoskodjanak csak a csicsás termükben, amíg a végkimerüléstől össze nem esnek! Különösen Gideonnak kívántam a legjobbakat teljes szívemből. Beleértve természetesen egy jó kis rémálmot! Xemeriusnak igaza volt: mind furcsa szerzetek voltak. Csak az volt a ciki, hogy ennek ellenére sem bírtam megállni, hogy ne sandítsak Gideonra, és ne gondoljak valami őrültséget, mint például azt, hogy „Ha most egyszer még rám mosolyog, mindent megbocsátok neki”. Persze nem mosolygott rám. Kifejezéstelen arccal mért végig, és lehetetlen volt megmondani, mi jár a fejében. Hirtelen nagyon távolinak tűnt az a pillanat, amikor megcsókoltuk egymást, és valamiért nem tudtam kiverni a fejemből azt a béna mondókát, amelyet Cynthia Dale, osztályunk szerelmi szaktekintélye szokott hajtogatni: „Zöld szemű békakirály, ily csúfságot szeretni kár…” – Jó éjszakát! – mondtam méltóságteljesen. – Jó éjszakát! – mormolták a többiek. Úgy értem, mindenki, Gideont kivéve. Ő így búcsúzott: – Ne felejtse el bekötni a lány szemét, Mr. Whitman! Mr. George bosszúsan felhorkant. Mialatt Mr. Whitman kinyitotta az ajtót, és kitessékelt a folyosóra, még hallottam, hogy Mr. George így szól: – Nem gondoltatok még arra, hogy talán éppen ez a kirekesztő magatartás vezet majd azokhoz az eseményekhez, amelyek meg fognak történni, ha egyáltalán megtörténnek? – Hogy erre a kérdésre adott-e bárki is választ, már nem hallhattam. A nehéz ajtó bezárult mögöttem, és a bent maradók hangja többé nem juthatott el a fülemhez. Xemerius megvakarta a fejét a farka végével. – Ez tényleg a legdurvább társaság, amellyel valaha találkoztam! – Ne vedd a szívedre, Gwendolyn! – vigasztalt Mr. Whitman, majd elővett egy fekete sálat a zakója zsebéből, és az orrom alá tartotta. – Egyszerűen csak te vagy az új versenyző ebben a játékban. A nagy ismeretlen az egyenletben. Mit mondhattam volna? Számomra az egész játék új volt! Három napja még fogalmam sem volt az Őrzők létezéséről. Három napja az életem még teljesen normális mederben folyt. Na jó, legalábbis nagyjából. – Mr. Whitman, mielőtt még bekötné a szememet… nem ugorhatnánk be Madame Rossini műhelyébe a holmijaimért? Időközben már két garnitúra iskolai egyenruhát is itt hagytam, és holnap fel kell vennem valamit. Az iskolatáskám is nála van. – Semmi akadálya. – Menet közben Mr. Whitman jókedvűen forgatta a sálat a levegőben. – Akár át is öltözhetsz. A mostani időutazásod alkalmával senkivel sem fogsz találkozni. Melyik évbe kell küldenünk téged? 35

– Annak úgysincs jelentősége, ha már egyszer be vagyok zárva egy pincébe – válaszoltam egykedvűen. – Nos, igen. Egy olyan évet kell kikeresnünk, amikor gond nélkül landolhatsz a… az említett pincében anélkül, hogy bárkivel is találkoznál. 1945-től kezdve ez nem jelenthet problémát. Azelőtt óvóhelyként szolgált a pince. Mit szólnál 1974-hez? Akkor születtem, vagyis egész jó év volt. – Felnevetett. – Vagy vegyük inkább 1966. július 30-át! Akkor nyerte meg Anglia a vb-döntőt Németország ellen. Bár a futball téged nem igazán érdekel, vagy igen? – Akkor végképp nem, ha egy ablaktalan pincében kell ücsörögnöm húsz méterrel a föld alatt – feleltem fáradtan. – De hiszen mindez csak a te biztonságodat szolgálja – sóhajtott fel Mr. Whitman. – Álljunk meg egy szóra! – szólt közbe Xemerius, aki mellettem verdesett a szárnyaival. – Már megint nem tudom követni. Ez azt jelenti, hogy most beszállsz egy időgépbe, és elutazol a múltba? – Igen. Pontosan – feleltem. – Akkor válasszuk inkább az 1948-as évet! – lelkesedett Mr. Whitman. – Akkor rendezték a nyári olimpiai játékokat Londonban. Előresietett, így nem láthatta, hogy a szememet forgatom. – Időutazás! Ccc! Jó kis barátnőre tettem szert! – mondta Xemerius, és most először mintha némi tiszteletet hallottam volna a hangjában. A helyiség, amelyben a kronográf állt, mélyen a föld alatt volt, és bár eddig mindig bekötött szemmel hoztak le ide és vittek el innen, úgy képzeltem, körülbelül tudom, merre található. Már csak azért is, mert szerencsére 1912-ben és 1782-ben szemkötő nélkül hagyhattam el a szobát. Amikor elindultunk Madame Rossini varrószobájából, és Mr. Whitman végigvezetett a föld alatti folyosókon és lépcsőkön, már egészen ismerősnek tűnt az út, csak az utolsó szakaszon volt az az érzésem, hogy szándékosan tesz velem még egy kört, csak hogy összezavarjon. – Hű, de izgi! – örvendezett Xemerius. – De vajon miért rejtették el ezt az időgépet a legsötétebb pincetömlöcben? Hallottam, amint Mr. Whitman néhány szót vált valakivel, azután kinyílt egy nehéz ajtó, majd újra bezárult, és Mr. Whitman levette rólam a sálat. Hunyorogva néztem szét a lámpafényben. Mr. Whitman mellett egy fiatal, vörös hajú férfi állt fekete öltönyben. Kissé idegesnek tűnt, és szemmel láthatólag izzadt. Körülnéztem, vajon merre l ehet Xemerius. A kis démon épp azzal szórakoztatta magát, hogy kidugta a fejét a zárt ajtón keresztül a folyosóra, míg testének többi része bent maradt a helyiségben. – Még soha nem láttam ilyen vastag falakat – ámuldozott, amikor ismét előbukkant. – Belefalazhattak volna akár egy egész elefántbikát is, méghozzá keresztbe, ha érted, mire gondolok. 36

– Gwendolyn, ez itt Mr. Marley, első fokozatú adeptus – szólalt meg Mr. Whitman. – Itt fog várni rád, amikor visszajössz, és felkísér hozzánk. Mr. Marley, ez itt Gwendolyn Shepherd, a Rubin. – Megtisztel, hölgyem. – A vörös hajú meghajolt felém. Zavartan rámosolyogtam. – Hát, izé… én is nagyon örülök. Mr. Whitman egy villogó kijelzővel felszerelt, szupermodern széffel bajlódott, amelyre korábbi látogatásaim alkalmával fel sem figyeltem. Egy falikárpit mögé rejtették el, amelyre középkort idéző mesejelenetek voltak hímezve. Lovaikon feszítő, bojtos sisakú lovagok és lefátyolozott várkisasszonyok bámultak egy félmeztelen fiút, aki szemmel láthatólag épp legyőzött egy sárkányt. Miközben Mr. Whitman begépelte a kódot, a vörös hajú Mr. Marley diszkréten a földre szegezte a tekintetét, pedig egyébként sem lehetett volna semmit látni, mert Mr. Whitman széles háta eltakarta előlünk a kijelzőt. A széf ajtaja halkan feltárult, mire Mr. Whitman kivette a vörös bársonykendőbe csavart kronográfot, és az asztalra helyezte. Mr. Marley csodálkozva visszafojtotta a lélegzetét. – Mr. Marley-nak ma nyílik alkalma először megfigyelni, hogyan működik a kronográf – mondta Mr. Whitman, és rám kacsintott. Az állával egy zseblámpa felé intett, amely az asztalon hevert. – Vedd magadhoz arra az esetre, ha gond lenne az elektromos árammal! Így nem kell a sötétben ücsörögnöd. – Köszönöm. – Azon töprengtem, hogy talán egy rovarirtó sprayt is kérnem kellene. Egy ilyen régi pince biztosan tele volt pókokkal, sőt, talán még patkányokkal is. Nem volt korrekt, hogy teljesen egyedül küldtek oda. – Kaphatnék egy furkósbotot is? – Egy furkósbotot? Gwendolyn, senkivel sem fogsz találkozni. – De lehet, hogy patkányok vannak ott. – Hidd el nekem, a patkányok jobban félnek tőled, mint fordítva! – Mr. Whitman kibugyolálta a kronográfot a bársonykendőből. – Lenyűgöző. Nemde, Mr. Marley? – Igen, uram. Lenyűgöző, uram. – Mr. Marley tiszteletteljesen bámult a titokzatos készülékre. – Nyalizós! – fintorgott Xemerius. – A vörös hajúak mindig nyalizósok. Szerinted nem? – Én nagyobbnak képzeltem – mondtam. – És nem gondoltam volna, hogy egy időgép ennyire hasonlíthat egy kandallóórához. Xemerius füttyentett. – Ezek aztán jókora kövecskék! Ha igaziak, én is széfben tartanám ezt az izét. – Meg kell hagyni, a kronográf valóban elképesztően nagy drágakövekkel volt kirakva, amelyek a különös szerkezet képekkel és feliratokkal díszített felületein úgy csillogtak, akár a koronaékszerek. – Gwendolyn az 1948-as évet választotta – jelentette be Mr. Whitman, miközben apró csapóajtókat nyitogatott ki, hogy működésbe hozza a még apróbb fogaskerekeket. – Na és mit rendeztek abban az évben Londonban, Mr. Marley? 37

– Nyári olimpiai játékokat, uram – felelte Mr. Marley. – Stréber! – kiáltotta Xemerius. – A vörös hajúak mindig stréberek. – Nagyon helyes. – Mr. Whitman felegyenesedett. – Gwendolyn augusztus 12-én déli tizenkét órakor ér oda, és pontosan százhúsz percig marad. Készen állsz, Gwendolyn? Nagyot nyeltem. – Már csak azt szeretném tudni… Biztos abban, hogy senkivel sem fogok ott találkozni? – Eltekintve persze a patkányoktól és a pókoktól. – Mr. George kölcsönadta a gyűrűjét, hogy senki ne árthasson nekem. – Legutóbb az irattárban landoltál, amelyet mindig gyakran használtak. Ez a szoba azonban üresen áll. Ha okosan viselkedsz, és nem hagyod el a helyiséget – egyébként is zárva lesz –, egészen biztosan nem találkozol senkivel. A háború utáni években a pincerendszernek ezt a részét ritkán használták, egész Londonban mindenki inkább a felszínen építkezett. – Mr. Whitman felsóhajtott. – Izgalmas idők voltak azok. – De ha valaki mégis épp akkor lép be abba a szobába, amikor ott vagyok, és meglát engem? Legalább a jelszót ismernem kellene. Mr. Whitman kissé bosszúsan felvonta a szemöldökét. – Senki nem fog belépni, Gwendolyn. Még egyszer elmondom: egy zárt helyiségbe fogsz megérkezni, ott vársz százhúsz percet, majd temportálsz a jelenbe anélkül, hogy arról 1948-ban bárki is tudomást szerezne. Ha mégis észrevenne valaki, a látogatásodat feljegyezték volna az Őrzők krónikáiba. Most különben sincs időnk utánanézni, mi volt aznap a jelszó. – A részvétel a fontos – szólalt meg Mr. Marley bátortalanul. – Tessék? – Az olimpia ideje alatt ez volt a jelszó: A részvétel a fontos. – Mr. Marley zavartan bámulta a földet. – Ezt az egyet megjegyeztem. A többi ugyanis mind latinul van. Xemerius a szemét forgatta, Mr. Whitman pedig olyan képet vágott, mintha legszívesebben ő is ezt tenné. – Valóban? Nos, akkor… Gwendolyn, hallhattad. Nem mintha szükséged lenne rá, de ha ettől jobban érzed magad… Idejönnél végre? A kronográf elé léptem, és engedelmesen odanyújtottam Mr. Whitmannek a kezemet. Xemerius leszállt mellettem a földre. – És most? – kérdezte izgatottan. Most következett a dolog legkellemetlenebb része. Mr. Whitman kinyitott egy csapóajtót a kronográfon, és bedugta a mutatóujjamat a résbe. – Szerintem a legjobb, ha egyszerűen beléd kapaszkodom – közölte Xemerius, és mint egy kismajom, hátulról belecsimpaszkodott a nyakamba. Nem lett volna szabad éreznem semmit, valójában mégis olyan érzés volt, mintha valaki a nyakam köré tekert volna egy nedves sálat. Mr. Marley kikerekedett szemmel figyelte az eseményeket. 38

– Köszönöm a jelszót! – mondtam neki, majd elfintorodtam, amikor egy hegyes tű mélyen az ujjbegyembe hatolt, és a helyiség megtelt vörös fénnyel. Szorosan megmarkoltam a zseblámpát, a színek és az emberek elmosódtak a szemem előtt, majd hirtelen erős lökést éreztem.

39

Gian Petro Baribi domonkos rendi szerzetes Inkvizíciói jegyzőkönyve A Páduai Egyetemi Könyvtár archívumából Az írást megfejtette, fordította és szerkesztette: Dr. M. Giordano Firenze, 1542. június 23. A kongregáció vezetője egy olyan esetet bízott rám, amely rendkívüli diszkréciót és tapintatot igényel, továbbá a maga nemében felülmúlhatatlan kuriózumnak tekinthető. M.1 legfiatalabb lánya, Elisabetta, aki tíz éve a külvilágtól szigorúan elzárva, a kolostor falai között él, állítólag egy szukkubuszt2 hordoz a szíve alatt, amely arról tanúskodik, hogy Elisabetta az ördöggel paráználkodott. Látogatásom során ténylegesen alkalmam nyílt meggyőződni a lány terhességéről, mint ahogyan enyhén zavart elmeállapotáról is. Míg az apátasszony, aki teljes bizalmamat élvezi, és véleményem szerint józan ítélőképességgel rendelkezik, nem zárja ki a jelenség természetes magyarázatát, a boszorkányság gyanúja épp Elisabetta apjától származik. Ő ugyanis azt állítja, hogy saját szemével látta, amint az ördög fiatalember képében átkarolta a lányt a kertben, majd füstfelhő 3 formájában dematerializálódott, és enyhe kénszagot hagyott maga után. Állítólag két további növendék tanúsíthatja, hogy többször is látták az ördögöt Elisabetta társaságában, aki értékes drágakövekkel ajá ndékozta meg a lányt. Bármily valószerűtlenül hangzik is a történet, M. és R. M. 4 szoros barátságára, valamint M. vatikáni kapcsolataira való tekintettel, nehezemre esik az apa józan eszében kételkedni, és a lányát pusztán erkölcstelen viselkedéssel vádolni. Ezért a holnapi naptól fogva kihallgatom az összes érintettet.

1

Szinte egészen biztos, de legalábbis nagy valószínűséggel Giovanni Alessandro. Conte di Madrone-ról (1502-1572) van szó. V. LAMORY: Itália nemzetségei a 16. században. Bologna. 1997. 112. ff. 2 Itt: démoni eredetű sarj. 3 A füstfelhőt és a kénszagot a Conte feltehetőleg a történet hihetősége érdekében találta ki. 4 Az R. M. monogram valószínűleg a Mediciek Rudolfo nevű sarjára utal, aki 1559-ben elkövetett látványos öngyilkosságával hívta fel magára a figyelmet, ld. PAVANI: Az elfeledett Mediciek legendái. Firenze. 1988. 212. ff.

3

–

X

emerius? – A nedves érzés eltűnt a nyakamról. Gyorsan bekapcsoltam a zseblámpát. A helyiséget azonban, ahová megérkeztem, már bevilágította a plafonról lelógó villanykörte gyenge fénye.

– Helló! – szólalt meg valaki. Ijedten fordultam körbe. A szoba tele volt mindenféle ládákkal és bútorokkal, az ajtó mellett pedig egy sápadt fiatalember támaszkodott a falnak. – A rrr… részvétel a fontos – dadogtam. – Gwendolyn Shepherd? – dadogta vissza ő. Bólintottam. – Honnan tudja a nevem? A fiatalember elővett egy összegyűrt papírlapot a nadrágzsebéből, és odanyújtotta nekem. Éppolyan izgatottnak tűnt, mint amilyennek én is éreztem magam. Nadrágtartót viselt, és kis kerek szemüveget. Szőke haját oldalt elválasztotta és hátrazselézte. Jól beleillett volna egy régi gengszterfilmbe, mint a láncdohányos felügyelő koravén, de egyébként ártalmatlan asszisztense, aki beleszeret a tollas boákat kedvelő gengszterszeretőbe, és a végén mindig lelövik. Kicsit megnyugodtam, és körülnéztem. Rajtunk kívül senki nem volt a helyiségben, Xemeriust sem láttam sehol. Ezek szerint a falakon át tudott ugyan hatolni, de az időn nem. Tétován átvettem a lapot a kezéből. Meg volt sárgulva. Egy régi, kockás füzetlap, amelyet gondatlanul téptek ki a helyéről. Rajta meglehetősen csúnya, ám annál ismerősebb írással ez állt: Lord Lucas Montrose számára – fontos!!!!! 1948. augusztus 12., déli 12 óra. Alkímia laboratórium. Egyedül gyere! Gwendolyn Shepherd A szívdobogásom azonnal felgyorsult. Lord Lucas Montrose a nagyapám volt! Tízéves koromban halt meg. Nyugtalanul meredtem az „L” betű lendületes vonalára. Sajnos semmi kétség nem

41

férhetett hozzá: a szaggatott kézírás a megtévesztésig hasonlított az enyémre. De hát hogy lehetett ez? Felnéztem a fiatalemberre. – Honnan szerezte? És ki maga? – Ezt te írtad? – Lehetséges – válaszoltam, miközben a gondolataim lázasan forogtak egyetlen kérdés körül. Ha én írtam, akkor miért nem emlékszem rá? – Honnan szerezte? – Már öt éve nálam van ez a papír. Valaki egy levéllel együtt a kabátzsebembe csúsztatta. Azon a napon, amikor a második fokozatomat ünnepeltük. A levélben ez szerepelt: „Aki megőrzi a titkokat, annak a titok mögötti titkot is ismernie kell. Bizonyítsd be, hogy nem csak hallgatni tudsz, hanem gondolkodni is!” Aláírás nélkül. Más kézírás volt, mint a cédulán lévő… elegánsabb, kissé talán régimódi is. Az ajkamat harapdáltam. – Nem értem. – Én sem. Hosszú évekig azt hittem, ez afféle vizsga lesz – magyarázta a fiatalember. – Még egy teszt, hogy úgy mondjam. Senkinek nem beszéltem róla, mindvégig csak arra vártam, hogy valaki majd megemlíti, vagy további utasítások érkeznek. De semmi nem történt. Ma pedig leosontam ide, és vártam. Tulajdonképpen már nem is számítottam rá, hogy bármi történni fog. Azután egyszer csak alakot öltöttél a semmiből, itt a szemem előtt. Pontosan tizenkét órakor. Miért írtad nekem ezt a levelet? Miért kell ebben az eldugott pincében találkoznunk? És melyik évből jöttél? – 2011-ből – válaszoltam. – Sajnálom, de a többi kérdésre én sem tudom a választ. – Megköszörültem a torkom. – Ki maga? – Ó, bocsáss meg, kérlek! A nevem Lucas Montrose. Lord nélkül. Második fokozatú adeptus. A szám egyszerre teljesen kiszáradt. – Lucas Montrose. Bourdonplace 81-es szám. A fiatalember bólintott. – Igen, ott laknak a szüleim. – Akkor… – Rámeredtem, és mély levegőt vettem. – Akkor te vagy a nagyapám. – Jaj, ne! Már megint! – panaszkodott a fiatalember, és nagyot sóhajtott. Aztán összeszedte magát, ellépett a fal mellől, leporolt egyet a sarokban egymás tetejére pakolt székek közül, és odatette elém. – Nem akarunk inkább leülni? Úgy érzem, mintha gumiból lenne a lábam. – Én is úgy érzem – feleltem hálásan, és ledobtam magam a párnázott székre. Lucas levett még egy széket, és leült velem szemben. – Szóval az unokám vagy? – Halvány mosoly futott át az arcán. – Tudod, ezt elég furcsa elképzelni. Még csak nem is vagyok házas. Pontosabban még el sem jegyeztem senkit. – Hány éves is vagy? Ó, bocsáss meg, ezt tudnom kellene, 1924-ben születtél, tehát 1948-ban huszonnégy éves vagy. – Igen – bólintott. – Három hónap múlva leszek huszonnégy. – És te hány éves vagy? 42

– Tizenhat. – Épp, mint Lucy. Lucy. Eszembe jutott, mit kiáltott utánam, amikor elmenekültünk Lady Tilneytől. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ott ülök a nagyapám előtt. Megpróbáltam összehasonlítani Lucast azzal a férfival, akinek a térdén ülve számtalan izgalmas történetet hallgattam. Aki mindig megvédett, amikor Charlotte azt állította, hogy csak feltűnést akarok kelteni a szellemhistóriáimmal. De a velem szemben ülő fiatalember sima arca egyáltalán nem mutatott hasonlóságot annak az idős férfinak ráncoktól barázdált arcával, akit én ismertem. Viszont feltűnt, mennyire hasonlít anyukámra: a kék szeme, állának merészen ívelt vonala, és ahogyan most mosolygott. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Ez már egyszerűen… egyszerűen túl sok volt. – Hát, így állunk – mondta Lucas csendesen. – Kedves… kedves nagyapa vagyok? Könnyek csiklandozták az orrom, és csak nagy nehézségek árán tudtam visszafojtani őket. Inkább csak bólintottam. – A többi időutazó mindig nagyon hivatalosan és kényelmesen landol odafent a sárkányteremben a kronográfnál, vagy az irattárban – folytatta Lucas. – Miért választottad éppen ezt a régi, sötét laboratóriumot? – Nem én választottam. – Megtöröltem kézfejemmel az orromat. – Én azt sem tudtam, hogy ez egy laboratórium. Az én időmben itt egy teljesen normális pincehelyiség van, benne egy széffel, abban tartják a kronográfot. – Tényleg? Nos, mostanában sem használják már laborként – magyarázta Lucas. – De eredetileg titkos alkímia laboratórium volt. Ez az egyik legrégebbi helyiség az épületben. Már évszázadokkal Saint Germain gróf páholyának megalapítása előtt is folytattak itt kísérleteket híres londoni alkimisták, hogy megalkossák a bölcsek kövét. A falakon néhol még lehet látni hátborzongató rajzokat és titokzatos képleteket, és azt mondják, a falak azért olyan vastagok, mert csontokat és koponyákat temettek beléjük… – Ekkor elhallgatott, és most ő kezdte el az ajkát harapdálni. – Tehát te is az unokám vagy. Megkérdezhetném, hogy… melyik gyerekem gyereke vagy? – Az anyukámat Grace-nek hívják – válaszoltam. – Hasonlít rád. Lucas bólintott. – Lucy mesélt nekem Grace-ről. Azt mondta, ő a legkedvesebb a gyerekeim közül, a többiek mind nyárspolgárok. – Erre a gondolatra elhúzta a száját. – Nem tudom elképzelni, hogy az én gyerekeim nyárspolgárok legyenek… de még azt sem, hogy egyáltalán gyerekeim lesznek… – Lehetséges, hogy a nyárspolgárság nem rajtad múlik, hanem inkább a feleségeden. Lucas felsóhajtott. – Mióta Lucy két hónapja először felbukkant nálunk, mindenki ezzel ugrat, mert vörös haja van, pontosan olyan, mint annak a lánynak, aki… hát… érdekel. De Lucy nem

43

akarta nekem elárulni, kit fogok elvenni feleségül, mert akkor szerinte még a végén meggondolnám magam. És akkor ti nem születnétek meg. – A hajszínnél sokkal fontosabb az időutazásért felelős gén, amit a jövendőbelidtől fogunk ör ökölni – mondtam. – Azt már biztosan felismerted. – Épp ez a legfurcsább. – Lucas előrébb csúszott a székén. – A nefrit vonalból két lányt is egyformán… vonzónak találok. A négyes és a nyolcas obszervációs számút. – Aha – bólogattam. – Tudod, az a helyzet, hogy pillanatnyilag nem igazán tudok dönteni. Talán egy aprócska utalás részedről egy csapásra megszüntetné a határozatlanságomat. Megvontam a vállam. – Felőlem. A nagymamám, tehát a te feleséged La… – Ne! – kiáltott fel Lucas. Tiltakozásul mindkét karját felemelte. – Meggondoltam magam, inkább mégse áruld el! – Zavartan vakargatni kezdte a fejét. – Ez a Saint Lennox iskolai egyenruhája, ugye? Felismerem a címert a gombokon. – Úgy van – feleltem, és közben végignéztem sötétkék kabátomon. Madame Rossini szemmel láthatólag kimosta és kivasalta a holmijaimat, úgy néztek ki, mintha újak lettek volna, és enyhe levendulaillatot árasztottak. Ráadásul még a kabátkámmal is csinált valamit – most sokkal jobban állt. – A húgom, Madeleine is a Saint Lennoxba jár. A háború miatt még csak most fog végezni. – Maddy néni? Nem is tudtam. – Minden Montrose lány a Saint Lennoxba jár. Lucy is. Pontosan olyan az iskolai egyenruhája, mint a tiéd. Maddyé sötétzöld, fehér mintával. A szoknyája pedig kockás… – Lucas megköszörülte a torkát. – Hm… már ha ez téged egyáltalán érdekel… de most jobb, ha inkább megpróbáljuk kitalálni, vajon miért kellett ma itt találkoznunk. Tehát, tegyük fel, hogy te írtad azt az üzenetet… – …mármint, hogy én fogom megírni! – …és eljuttatod hozzám valamelyik jövőbeni időutazásod során… Szerinted miért tetted? – Úgy érted, miért fogom megtenni? – Felsóhajtottam. – Valahogy logikusnak tűnik. Feltehetőleg egy csomó mindent el tudnál nekem magyarázni. De még én sem tudom… – Tanácstalanul meredtem fiatal nagyapámra. – Jól ismered Lucyt és Pault? – Paul de Villiers január óta jár ide rendszeresen elapszálni. Ezalatt az idő alatt két évvel idősebb lett, ami kissé rémisztő. Lucy pedig júniusban volt itt először. Általában én vagyok velük a látogatásaik alatt. Rendszerint nagyon… viccesen töltjük együtt az időt. Segítek nekik megcsinálni a házi feladatukat. És meg kell hogy mondjam, Paul az első de Villiers, akit szimpatikusnak találok, – Ismét megköszörülte a torkát. – Ha 2011-ből jössz, biztosan ismered őket. Furcsa elképzelni, hogy időközben lassan negyvenévesek lesznek… Add át nekik üdvözletemet! – Nem. Sajnos nem tehetem – ráztam meg szomorúan a fejem. Ez az egész olyan bonyolult! És valószínűleg óvatosabbnak kell lennem. Nem mondhatok el csak úgy bármit, míg ki nem derítem, 44

mi a helyzet velük valójában. Anyám szavai még mindig ott visszhangzottak a fülemben: „Ne bízz senkiben! Még a saját megérzésedben sem!” De valakiben meg kellett bíznom, és ki lett volna erre megfelelőbb, mint a saját nagyapám? Elhatároztam, hogy mindent felteszek egy lapra. – Nem adhatom át nekik az üdvözletedet. Ellopták a kronográfot, és elutaztak vele a múltba. – Micsoda? – Lucas szeme tágra nyílt a szemüvege mögött. – De miért tettek volna ilyet? Nem tudom elhinni. Hiszen soha nem tennének… Mégis mikor történt? – 1994-ben – válaszoltam. – Abban az évben, amikor születtem. – 1994-ben Paul húsz, Lucy pedig tizennyolc éves lesz – mondta Lucas inkább csak magában. – Tehát két év múlva. Mert most Lucy tizenhat éves, Paul pedig tizennyolc. – Lucas bocsánatkérőn elmosolyodott. – Természetesen úgy értem, hogy nem itt és most, hanem csak akkor most, amikor elapszálni jönnek ebbe az évbe. – Az elmúlt éjszakákon nem aludtam valami sokat, ezért az az érzésem, hogy az agyam jelenleg vattacukorból van – ráztam meg a fejem. – Számtanból pedig egyébként is egy nagy nulla vagyok. – Lucy és Paul… amit mesélsz, annak semmi értelme. Soha nem tennének efféle őrültséget. – Márpedig megtették. Azt reméltem, te talán meg tudnád mondani, miért. Az én időmben mindenki azzal traktál, hogy ők… gonoszak. Vagy bolondok. Vagy mindkettő. De mindenképpen veszélyesek. Amikor találkoztam Lucyvel, azt mondta, kérdezzelek téged a zöld lovasról. Tehát: mi az a zöld lovas? Lucas döbbenten nézett rám. – Te találkoztál Lucyvel? Épp most mondtad, hogy ő és Paul eltűnt, amikor te születtél. – Aztán úgy tűnt, még valami az eszébe jutott: – Ha magukkal vitték a kronográfot, hogy tudsz te most az időben utazgatni? – 1912-ben találkoztam velük. Lady Tilneynél. És van egy másik kronográf is, ezt használják az Őrzők a mi temportálásainkhoz. – Lady Tilney? Ő már négy éve halott. És a másik kronográf nem működik. Felsóhajtottam. – De most már igen. Figyelj rám, Nagyapa! – Erre a szóra Lucas összerezzent. – Számomra ez az ügy sokkal zavarosabb, mint a te számodra, mert néhány nappal ezelőtt még halvány fogalmam sem volt az egészről. Semmit sem tudok megmagyarázni neked. Elapszálni küldtek ide. Bár még azt sem tudom, hogyan írjuk ezt az idétlen szót, én is tegnap hallottam először. Ez még csak a harmadik alkalom, hogy időutazást teszek a kronográf segítségével. Korábban háromszor volt ellenőrizetlen temportálásom. Ami nem okozott túl nagy élvezetet. Tulajdonképpen mindenki azt hitte, hogy az unokatestvérem, Charlotte a génhordozó, ugyanis ő a megfelelő napon született, az anyám pedig hazudott a születési dátumommal kapcsolatban. Ezért vett Charlotte helyettem táncórákat, mindent tud a pestisről és György királyról, tud vívni, női nyeregben lovagolni és zongorázni, és csak a jó ég tudja, mit tanulhatott még a misztériumórákon. – Minél tovább beszéltem, annál sebesebben bugyogtak elő belőlem a szavak. – Én mindenesetre semmit sem tudok, kivéve azt 45

a keveset, amit eddig elárultak nekem, és az tényleg nem valami sok, sem igazán hasznos. És ami még rosszabb: eddig még arra sem volt időm, hogy felfogjam, mi történik körülöttem. Leslie, a barátnőm, mindennek utánajárt az interneten, de Mr. Whitman elvette tőlünk a mappát a sok összegyűjtött információval, aminek amúgy is csak a felét értettem. Ráadásul úgy érzem, mintha mindenki valami rendkívüli dolgot várt volna tőlem, és most mind csalódottak lennének. – „ Vörös Rubin G-dúrban a holló hatalmával, zárja be a kört tizenegy társával” – mormolta Lucas. – Pontosan. A holló hatalma, blablabla. Nálam sajna nem jött be. Saint Germain gróf úgy kezdett el fojtogatni, hogy közben több méterre állt tőlem, és hallottam a hangját a fejemben, aztán meg egyszer csak ott termettek azok a fickók a Hyde Parkban pisztollyal és karddal a kezükben, és le kellett szúrnom egyiküket, különben megölte volna Gideont, aki egy… egy olyan… – Nagy levegőt vettem, de a következő pillanatban már megint ömlött belőlem a szó. – Gideon tulajdonképpen egy undorító alak, úgy tesz, mintha csak kölönc lennék a nyakán, és ma reggel megcsókolta Charlotteot, igaz, csak az arcán, de lehet, hogy ez jelent valamit, nekem viszont nem lett volna szabad megcsókolnom őt anélkül, hogy előbb megkérdeztem volna erről, és egyébként is csak egy-két napja ismerem, de hirtelen olyan… olyan kedves volt, és azután… minden olyan gyorsan történt… és mindenki azt hiszi, hogy én árultam el Lucynek és Paulnak, hogy meglátogatjuk Lady Tilneyt, mert szükségünk van a vérére, és Lucy meg Paul vérére is szükségünk van, viszont nekik is szükségük van az én véremre és Gideonéra, mert már csak a miénk hiányzik a kronográfjukból. És senki nem akarja nekem elárulni, mi történik, ha mindenki vérét beolvassák a kronográfba, és néha azt gondolom, hogy maguk az Őrzők sem tudják pontosan. És Lucy azt mondta, kérdezzelek a zöld lovasról. Lucas egészen keskenyre húzta össze a szemét a szemüvege mögött. Nyilvánvalóan kétségbeesetten próbálta megfejteni szóáradatom értelmét. – Fogalmam sincs, mi az a zöld lovas – mondta rövid hallgatás után. – Sajnálom, de most hallok róla először. Talán egy film címe? Miért nem kérdezed… egyszerűen kérdezd meg tőlem ugyanezt 2011-ben! Rémülten pillantottam rá. – Ó, értem már! – bólintott szomorúan Lucas. – Nem tudod megkérdezni, mert addigra rég halott leszek, vagy öreg, süket és vak, egy öregek otthonában tengetem a napjaimat… nem, nem, kérlek, nem is akarom tudni! Ezúttal nem sikerült visszatartanom a könnyeimet. Legalább fél percig zokogtam, mert – bármilyen furcsán is hangzik – egyszerre borzasztóan hiányzott a nagyapám. – Nagyon szerettelek szipogtam végül. Lucas odanyújtott nekem egy zsebkendőt, és együtt érzőn nézett rám. – Biztos vagy benne? Nem is szeretem a gyerekeket. Idegtépőek. Valahogy olyan… De te talán különlegesen aranyos kislány leszel. Sőt, egészen biztosan. 46

– Igen, az voltam. De te minden gyerekkel kedvesen bántál. – Hangosan kifújtam az orromat. – Még Charlotte-tal is. Egy darabig hallgattunk, azután Lucas elővett egy órát a zsebéből, és így szólt: – Mennyi időnk van még? – Pontosan két óra hosszára küldtek ide. – Az nem valami sok. Máris túl sok időt elpazaroltunk – mondta Lucas, és felállt. – Szerzek papírt és ceruzát, aztán megpróbálunk egy kis rendszert teremteni ebben a káoszban. Legjobb, ha itt maradsz, és nem mozdulsz innen. Csak bólintottam. Amikor Lucas eltűnt, csüggedten bámultam magam elé, arcomat a kezembe temetve. Igaza volt: most az a legfontosabb, hogy tisztán lássunk. Arra gondoltam, ki tudja, mikor találkozom újra a nagyapámmal. Mit meséljek el neki minda bból, ami még ezután fog történni? És mit ne meséljek el? Azon is kétségbeesetten törtem a fejem, vajon Lucas milyen hasznos információkkal tudna szolgálni számomra. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen szövetségesem. Csak éppen nem a megfelelő időben. A sok sötét rejtély közül innen ugyan melyiket tudná felderíteni? Lucas sokáig nem jött vissza, az én bizonytalanságom pedig minden egyes perccel tovább nőtt. Talán mégis hazudott, és mindjárt felbukkan Lucy, Paul és egy nagy kés társaságában, hogy vért vegyenek tőlem. Végül nyugtalanul felálltam, hogy keressek valamit, amit szükség esetén fegyverként használhatnék Az egyik sarokban egy deszka hevert, benne rozsdás szögekkel. De amikor felemeltem, szétmállott az ujjaim között. Pontosan ebben a pillanatban ismét kinyílt az ajtó, és megjelent fiatal nagyapám egy jegyzettömbbel a hóna alatt, és egy banánnal a kezében. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Tessék! Biztosan megéheztél. – Lucas odadobta nekem a banánt, majd levett egy harmadik széket is a rakásról, odaállította közénk, és rátette a jegyzettömböt. – Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott. Az a bárgyú Kenneth de Villiers odafent ácsorgott a folyosón. Ki nem állhatom ezeket a de Villiers-ket. Mindenbe beleütik azt a kíváncsi, hosszú orrukat, mindent ellenőrizni és irányítani akarnak, és persze mindig mindent jobban tudnak! – Egyetértek – dünnyögtem. Lucas megrázta a csuklóját. – Akkor talán kezdjünk hozzá, kisunokám! Te vagy tehát a Rubin, a tizenkettedik a körben. A Gyémánt két évvel előtted született meg a de Villiers-családban. Tehát ő a te idődben körülbelül tizenkilenc éves lehet. És hogy is hívják? – Gideon – válaszoltam, és elég volt kimondani a nevét, máris melegem lett. – Gideon de Villiers.

47

Lucas ceruzája sebesen szántotta a papírt. – És egy undok fickó, mint a de Villiers klán tagjai általában, de te azért megcsókoltad, ha az imént jól értettem. Nem vagy te egy kicsit túl fiatal még az ilyesmihez? – Nem hinném – ráztam meg a fejem. – Épp ellenkezőleg: nagyon is le vagyok maradva. Rajtam kívül az osztályban már minden lány tablettát szed. – Na, jó, kivéve Aishanit, Peggyt és Cassie Clarkot. De Aishani szülei indiaiak, és rögtön megölnék a lányukat, ha csak egyetlen pillantást merne vetni valamelyik fiúra, Peggyt szerintem inkább a lányok érdeklik, és ami Cassie-t illeti, hát előbb-utóbb biztosan elmúlnak majd a pattanásai, és akkor talán megint sokkal kedvesebb lesz az embertársaihoz, és nem zsémbeli folyton, hogy „Mit bámulsz olyan hülyén?”, ha egy srác véletlenül ránéz. – Ja, és Charlotte sem valami gyakorlott, ami a szexet illeti. Gordon Gelderman ezért Jégkirálynőnek csúfolja. De már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy tényleg ráillik ez a név… – A fogamat csikorgattam, mert eszembe jutott, hogyan nézett Charlotte Gideonra – és viszont. Elég volt jobban belegondolnom, hogy Gideon bizony nem sokat teketóriázott, már ismeretségünk második napján megcsókolt, és mindjárt könnyen el tudtam képzelni, mi minden történhetett közte és Charlotte között annyi év alatt. – Miféle tablettát? – érdeklődött Lucas. – Tessék? – Ó, te jó ég! 1948-ban még nyilván tehénbélből készült óvszerrel védekeztek, ha egyáltalán védekeztek. De inkább nem is akartam tudni. – Nem akarok veled szexről beszélni, Nagyapa. Tényleg nem. Lucas a fejét csóválva meredt rám. – Én pedig hallani sem szeretném ezt a szót a te szádból. Természetesen itt most nem a „nagyapa” szóra gondolok. – Oké. – Megpucoltam a banánt, amíg Lucas lejegyzett néhány dolgot. – Ti milyen szót használtok rá? – Mire? – A szexre. – Mi nem beszélünk róla – felelte Lucas, mélyen a jegyzettömb fölé hajolva. – Legalábbis nem tizenhat éves lányokkal. De lépjünk tovább! Lucy és Paul tehát ellopta a kronográfot, mielőtt még belekerült volna a két utolsó időutazó vére. Ezért helyezték működésbe a másik kronográfot, de abból meg természetesen hiányzik az összes többi időutazó vére. – Nem. Már nem. Gideonnak sikerült majdnem minden időutazót meglátogatnia, és vért venni e tőlük. Már csak Lady Tilney hiányzik, és az Opál. Valami Elise. – Elaine Burghley – javított ki Lucas. – I. Erzsébet egyik udvarhölgye, aki tizennyolc éves korában halt meg gyermekágyi lázban.

48

– Úgy van. És persze Lucy és Paul vére is hiányzik még. Ezért mi az ő vérükre vadászunk, ők pedig a mienkre. Én legalábbis így értelmezem. – Akkor most két kronográf van, és mindkettővel teljessé tehető a kör? Ez tényleg… hihetetlen! – Mi történik, ha bezárul a kör? – Akkor kiderül a titok – jelentette ki Lucas ünnepélyesen. – Ne kezdd már te is! – ráztam meg dühösen a fejemet. – Nem lehetne legalább egyszer kicsit konkrétabban fogalmazni? – A jóslatok a sas felemelkedéséről szólnak, illetve arról, hogy az emberiség legyőzi a betegséget és a halált. Új korszak köszönt be a földre. – Aha – mondtam, miután semmivel sem lettem okosabb. – Valami jó dolog fog tehát történni, ugye? – Sőt, nagyon jó dolog. Olyasvalami, ami döntő lépést jelent az emberiség fejlődésében. Ezért alapította meg Saint Germain gróf az Őrzők Társaságát, és ezért tartoznak sorainkba a világ legokosabb és leghatalmasabb férfijai. Egy célunk van: meg kell őriznünk a titkot, hogy csak a megfelelő időpontban kerülhessen napvilágra, és akkor megmenthesse az emberiséget. Oké. Ez legalább világos kijelentés volt. Legalábbis világosabb, mint bármely magyarázat, amelyet a nagy titokról eddig hallottam. – De miért nem akarja Lucy és Paul, hogy bezáruljon a kör? Lucas felsóhajtott. – Fogalmam sincs. Mit is mondtál, mikor találkoztál velük? – 1912-ben – feleltem. – Júniusban. Június 22-én. Vagy 24-én, már nem emlékszem pontosan. – Minél inkább próbáltam visszaemlékezni, annál jobban elbizonytalanodtam. – Még az is lehet, hogy 12-én. Páros szám volt, abban biztos vagyok. Esetleg 18-a? Mindenesetre délután történt. Lady Tilneynél meg volt terítve az asztal ötórai teához. – Ekkor hirtelen ráébredtem, mit is mondtam az imént, és a számhoz kaptam a kezem. – Jaj! – Mi a baj? – Épp most kotyogtam ki neked az időpontot, te pedig el fogod árulni Lucynek és Paulnak. Ezért tudnak majd lecsapni ránk. Tehát valójában te vagy az áruló, és nem én. Habár… valószínűleg teljesen mindegy. – Micsoda? Jaj, dehogy! – Lucas hevesen megrázta a fejét. – Ilyet biztosan nem teszek. Semmit nem fogok kifecsegni nekik rólad, hiszen az már maga az őrület volna! Ha holnap elmesélem nekik, hogy valamikor a jövőben el fogják lopni a kronográfot, és a múltba utaznak vele, szegények ott helyben holtan esnek össze. Nagyon pontosan át kell gondolnunk, mit árulunk el a másiknak a jövőről. Hallod? – Na, jó. Talán nem mindjárt holnap mondod el nekik, hiszen még sok-sok év áll előtted. – Elgondolkodva eszegettem a banánomat. – Másrészt viszont… vajon melyik időbe temportáltak a 49

kronográffal? Miért nem ebbe? Itt legalább lenne egy barátjuk. Úgy értem: te. Talán hazudsz nekem, és itt várnak az ajtó előtt, hogy lecsapolják a véremet. – A leghalványabb sejtelmem sincs, hová utazhattak. – Lucas felsóhajtott. – El sem tudom képzelni róluk, hogy képesek lennének ilyen őrültségre. És azt sem értem, miért tennék! – Majd bátortalanul hozzátette: – És egyébként is, nekem fogalmam sincs semmiről. – Ebben az időben tehát nyilvánvalóan mindketten tökéletesen tudatlanok vagyunk – jelentettem ki hasonlóan bátortalanul. Lucas felírta a papírra, hogy zöld lovas, másik kronográf és Lady Tilney, majd végül egy hatalmas kérdőjelet biggyesztett a lap aljára. – Újra találkoznunk kell, méghozzá később! Addig egy csomó mindent megtudhatok… Erről eszembe jutott valami. – Eredetileg 1956-ba kellett volna küldeniük elapszálni. Tehát lehet, hogy már holnap este találkozhatunk. – Haha! – nevetett Lucas. – Neked 1956 lehet, hogy holnap este van, de nekem… Mindegy, gondolkozzunk csak! Ha egy későbbi évbe küldenek elapszálni, akkor is ugyanebbe a helyiségbe fogsz megérkezni? Bólintottam. – Szerintem igen. De aligha várhatsz itt rám éjjel-nappal. Ráadásul Gideon is bármikor felbukkanhat itt, hiszen neki is elapszálnia kell. – Tudom már, hogy csináljuk! – lelkesedett Lucas. – Ha legközelebb ebben a helyiségben landolsz, egyszerűen feljössz hozzám! Van egy irodám a második emeleten. Csak két őrszem mellett kell elhaladnod, de az nem probléma, elég, ha azt mondod, eltévedtél. Az unokahúgom vagy. Hazel. Vidékről érkeztél. Már ma elkezdek mesélni rólad mindenkinek. – De Mr. Whitman szerint ez a terem mindig be van zárva, és azt sem tudom pontosan, hol vagyunk. – Természetesen szükséged lesz egy kulcsra. És az aznapi jelszóra. – Lucas körülnézett. – Másoltatok neked egy kulcsot, és itt bent eldugom valahol. Ugyanez érvényes a jelszóra is. Felírom egy darab papírra, és beteszem a rejtekhelyünkre. Legjobb, ha valahol a falban dugjuk el. Ott hátul kissé meg vannak lazulva a téglák. Látod? Talán találunk mögöttük egy üreget. – Azzal felállt, utat tört magának a sok limlom között, és letérdelt a fallal szemben. – Ide nézz! Legközelebb, amikor lejövök ide, hozok magammal szerszámot, és készítek egy tökéletes rejtekhelyet. Te pedig, amikor legközelebb megérkezel, csak kihúzod ezt a követ, és megtalálod mögötte a kulcsot és a jelszót. – De hát itt rengeteg kő van. – Jegyezd meg egyszerűen ezt, lentről az ötödik sorban, körülbelül középen. A pokolba! A körmöm volt! Mindegy, szóval ez a tervem, és szerintem egész jó. – De hát akkor mostantól fogva mindennap le kell jönnöd ide, hogy felírd az aznapi jelszót – akadékoskodtam. – Hogy akarod csinálni? Nem Oxfordban tanulsz? 50

– A jelszót nem változtatják meg mindennap – magyarázta Lucas. – Olykor hetekig ugyanaz marad. Egyébként meg ez az egyedüli lehetőségünk, hogy megszervezzük a következő találkozónkat. Jegyezd meg ennek a kőnek a helyét! Odateszek mögé egy térképet is, hogy megtaláld az utat fölfelé. Innen titkos járatok indulnak szerteszét, amelyek fél Londont behálózzák. – Az órájára nézett. – És most szépen visszaülünk, és tovább jegyzetelünk. A lényeg a rendszer. Majd meglátod, a végén mindketten okosabbak leszünk. – Vagy csak két tudatlan ember egy dohos pincében. Lucas kissé oldalra döntötte a fejét, és rám vigyorgott. – Annyit csak úgy mellékesen talán mégis elárulhatnál, hogy a nagymamád neve A-val kezdődik-e. Vagy esetleg C-vel? Elmosolyodtam. – Melyiknek Örülnél jobban?

51

A TIZENKETTEK KÖRE Név

Drágakő

Alkimista folyamat

Állat

Fa

Lancelot de Villiers

Borostyán

Calcinatio

Béka

Bükk

Opál

Putrefactio et

Bagoly

Dió

1560-1607 Elaine Burghley 1562-1580

mortificio Achát

Sublimatio

Medve

Erdei fenyő

Akvamarin

Solutio

Ló

Juhar

Smaragd

Distillatio

Sas

Tölgy

Citrin

Coagulatio

Kígyó

Páfrányfenyő

Karneol

Extractio

Sólyom

Almafa

Nefrit

Digestio

Róka

Hárs

Paul de Villiers

Fekete

Ceratio

Farkas

Berkenye

• 1974

Turmalin

Lucy Montrose

Zafír

Fermentatio

Hiúz

Fűz

Gyémánt

Multiplicatio

Oroszlán

Tiszafa

Rubin

Projectio

Holló

Nyír

William de Villiers 1636-1689 Cecilia Woodville 1628-1684 Robert Leopold Saint Germain gróf 1703-1784 Jeanne de Pontcarreé Madame d’Urfé 1705-1775 Jonathan és Timothy de Villiers 1875-1944 1875-1930 Margret Tilney 1877-1944

• 1976 Gideon de Villiers • 1992 Gwendolyn Shepherd •1992

Az Őrzők krónikái, 4. kötet – A Tizenkettek Köre

4

–

G

wenny! Gwenny, ébredj! Nagy nehezen sikerült a felszínre emelkednem álmom legmélyebb mélységeiből. Álmomban púpos vénasszony voltam, aki a káprázatosan szép Gideonnal ült szemközt, és azt állította,

hogy a neve Gwendolyn Shepherd, és 2080-ból érkezett. Amikor kinyitottam a szemem, a kishúgom, Caroline ismerős, pisze orrát láttam magam előtt. – Na, végre! – mondta Caroline. – Azt hittem, soha nem ébredsz fel. Már aludtam, amikor tegnap este hazajöttél, pedig próbáltam ébren maradni. Megint hoztál magaddal egy olyan fantasztikus ruhát? – Nem, most nem. – Felültem az ágyban. – Tegnap át tudtam ott öltözni. – Ez most már mindig így lesz? Mindig csak akkor érsz majd haza, amikor már alszom? Anya olyan furán viselkedik, amióta az a dolog történt veled. Nicknek és nekem pedig hiányzol. N élküled olyan dögunalmasak a közös vacsorák. – A közös vacsorák már azelőtt is dögunalmasak voltak – feleltem, és visszahanyatlottam a párnámra. Előző este egy limuzin szállított haza. A sofőrt nem ismertem, de a vörös hajú Mr. Marley elkísért egészen a házunk ajtajáig. Gideonnal utána már nem találkoztam, amit nem is bántam igazán. Elég volt nekem a tudat, hogy egész éjjel róla fogok álmodni. Az ajtóban Mr. Bernhard, a nagymamám komornyikja fogadott, szokása szerint udvariasan, ám rezzenéstelen arccal. Az anyukám lejött a lépcsőn, és szorosan átölelt, mintha épp egy expedícióról tértem volna haza a Déli-sarkról. Én is örültem, hogy végre láthatom, bár még mindig dühös voltam rá egy kicsit. Megdöbbentő érzés volt, hogy a saját anyám hazudott nekem. Ráadásul azt sem volt hajlandó elárulni, hogy miért. Néhány értelmezhetetlen részleten kívül – „ne bízz senkiben – veszélyes – titok – blablabla” –, semmi olyasmit nem tudtam meg tőle, ami megmagyarázhatta volna a viselkedését. Ezért aztán – és mert hullafáradt voltam – meglehetősen szűkszavúan elfogyasztottam egy kis hideg csirkesültet, majd lefeküdtem anélkül, hogy elmeséltem volna Anyának, mi minden

53

történt velem aznap. Ugyan mit is kezdett volna a beszámolómmal? Már így is épp eléggé aggódott. Majdnem olyan fáradtnak tűnt, mint amilyen én voltam. Caroline megint megrázta a karomat. – Hé! Vissza ne aludj! – Jól van már. – Nagy lendülettel átdobtam a lábam az ágy keretén, és megállapítottam, hogy a hosszas telefonbeszélgetés ellenére, amelyet Leslie-vel folytattam előző éjjel lefekvés előtt, többékevésbé sikerült kialudnom magam. De vajon hol lehet Xemerius? Még akkor eltűnt, amikor este bementem a fürdőszobába, és azóta nem mutatkozott. A tusolóban végre teljesen magamhoz tértem. Titokban anyám drága samponjával és hajbalzsamával mostam meg a hajam, kockáztatva, hogy elárul a fantasztikus rózsa- és grépfrútillat. Miközben szárazra dörzsöltem a fejem, akaratlanul is eltöprengtem, hogy vajon Gideon szereti-e a rózsát és a grépfrútot, de azután szigorúan rendreutasítottam magam. Alig aludtam egy-két órát, máris erre az idióta pasasra gondoltam! Mégis miféle óriási esemény történt? Egy kicsit talán csókolóztunk a gyóntatószékben, de nem sokkal azután Gideon megint csak magára öltötte az undok fickó szerepét, és zuhanásom a hetedik mennyországból nem olyasmi volt, amire szívesen emlékszem vissza, akár kialudtam magam, akár nem. Ezt különben Leslie-nek is megmondtam, aki tegnap este totál rá volt kattanva a témára. Megszárítottam a hajam, felöltöztem, majd letrappoltam a lépcsőn az étkező irányába. Caroline, Nick, én és az anyukám a ház harmadik emeletén laktunk. A lakrészünk – ellentétben a kégli többi részével, amely egyébként ősidők óta (legalább!) a családom tulajdonában volt – egészen otthonosan volt berendezve. A ház többi része viszont tele volt antik cuccokkal és a különféle ősöket ábrázoló festményekkel, akik közül ráadásul elég kevesen nyújtottak szemet gyönyörködtető látványt. Volt egy báltermünk is, ahol megtanítottam Nicket kerékpározni. Persze csak titokban, de hát manapság nagyvárosi forgalomban kerékpározni borzalmasan veszélyes, ezt tudja mindenki. Mennyire sajnáltam, hogy anyám és mi nem ehettünk odafent a saját lakásunkban! A nagymamám, Lady Arista, ragaszkodott ahhoz, hogy mindannyian a sötét étkezőben üljünk össze, amelynek falborítása leginkább a tejcsokoládé színére hasonlított. Ez az egyetlen szép hasonlat, amely valaha eszembe jutott róla. A másik… inkább gusztustalan. Ma reggel legalább jobb volt a hangulat, mint előző nap. Ez rögtön feltűnt, amint beléptem az étkezőbe. Lady Arista, aki engem mindig egy balett-tanárnőre emlékeztetett, aki bármelyik pillanatban az ember ujjára csaphat, barátságosan üdvözölt: – Jó reggelt, gyermekem! –, és Charlotte az anyukájával együtt rám mosolygott, mintha tudnának valamit, amiről nekem fogalmam sincs.

54

Mivel Glenda néni amúgy soha nem mosolygott rám (másra se nagyon, eltekintve attól, amikor kissé gunyorosan feljebb húzta a szája sarkát), és Charlotte tegnap még rémes dolgokat vágott a fejemhez, azonnal gyanakodni kezdtem. – Történt valami? – kérdeztem. Tizenkét éves öcsém, Nick rám vigyorgott, amikor leültem a helyemre Caroline mellé, Anya pedig elém csúsztatott egy tányért, rajta pirítóssal és rántottával. Kis híján elájultam, olyan farkaséhes lettem, amikor megéreztem az étel illatát. – Ó, magasságos ég! – szörnyülködött Glenda néni. – Grace, csak nem akarod, hogy a lányod a mai napon kielégítse az egész havi zsír- és koleszterinszükségletét? – De igen, pontosan ezt akarom – vágta rá Anya szenvtelenül. – Később gyűlölni fog téged, amiért nem ügyeltél jobban az alakjára – tájékoztatta kedvesen Glenda néni, és ismét elmosolyodott. – Gwendolyn alakja tökéletes – közölte Anya. – Most még talán az – folytatta Glenda néni. Még mindig mosolygott. – Tettetek valamit Glenda néni csészéjébe? – súgtam Caroline fülébe. – Az imént telefonált valaki, és azóta Glenda néni és Charlotte teljesen fel van dobva – suttogta vissza Caroline. – Mintha kicserélték volna őket! Ebben a pillanatban Xemerius szállt le odakint az ablakpárkányra. Összecsukta a szárnyát, majd átcsusszant az ablaküvegen. – Jó reggelt! – köszöntöttem jókedvűen. – Jó reggelt! – viszonozta Xemerius az üdvözlésem, és az ablakpárkányról egy üres székre ugrott. Miközben a többiek kissé csodálkozva bámultak rám, Xemerius megvakarta a hasát. – Elég nagy a családod. Eddig még nem sikerült teljesen átlátnom az egész társaságot, de az már feltűnt, hogy igen sok nőszemély lakik ebben a háztartásban. Azt is mondhatnám, túl sok. Ráadásul néhányan közülük állandóan úgy festenek, mint akiket sürgősen meg kellene csiklandozni. – Xemerius megrázta a szárnyát. – Hol vannak a gyermekekhez tartozó apukák? És hol vannak a háziállatok? Ekkora ház, és még egyetlen kanárimadár sincs benne! Végtelenül csalódott vagyok. Elvigyorodtam. – Hol van Maddy néni? – érdeklődtem, miközben boldogan nekiláttam az evésnek. – Attól tartok, drága sógornőm alvásszükséglete még a kíváncsiságát is felülmúlja – jelentette ki méltóságteljesen Lady Arista. Tökéletesen egyenes háttal ült a reggelizőasztalnál, és egy fél szelet pirítóst tartott a két ujja között. (Én egyébként sem láttam soha másként ülni a nagymamámat, csakis tökéletesen egyenes háttal.) – Miután tegnap korán kellett kelnie, egész nap elviselhetetlenül rosszkedvű volt. Nem hiszem, hogy valaha látni fogjuk még őt délelőtt tíz óra előtt. 55

– Én nem is bánom! – hangzott fel Glenda néni éles hangja. – A zafírtojásról meg a toronyóráról szóló locsogásával tényleg az ember idegeire megy. És te hogy érzed magad, Gwendolyn? El tudom képzelni, hogy ez az egész mennyire zűrzavaros lehet a számodra. – Hm – mondtam. – Rettenetes lehet váratlanul rádöbbenni, hogy az ember magasabb célra hivatott, anélkül, hogy képes lenne megfelelni az elvárásoknak. – Glenda néni a villájára szúrt egy darabka paradicsomot. – Mr. George szerint Gwendolyn eddig egészen jól boldogult – jegyezte meg Lady Arista, ám még mielőtt megörülhettem volna a szolidaritásának, még hozzátette: – Legalábbis a körülményekhez képest. Gwendolyn, ma megint várni fog egy kocsi az iskola előtt, hogy a Temple-be vigyen. Ezúttal Charlotte is elkísér. – Azzal belekortyolt a teájába. Nem tudtam volna kinyitni a számat anélkül, hogy ki ne potyogott volna belőle a rántotta, ezért csak riadtan bámultam Lady Aristára, és helyettem Nick és Caroline tette fel a kérdést: – De hát miért? – Azért – kezdte fontoskodva Glenda néni, és közben nyomatékosan bólogatott –, mert Charlotte tanulta meg mindazt, amit Gwendolynnak kellene tudnia, hogy többé-kevésbé teljesíthesse a feladatát. Az elmúlt két nap kaotikus eseményei után, amelyeket mellesleg nagyon is jól el tudunk képzelni, a Temple-ből most az a kérés érkezett, hogy Charlotte segítsen az unokahúgának felkészülni az elkövetkező időutazásokra. – Glenda néni arca pontosan úgy ragyogott, mintha a lánya most nyerte volna meg az olimpiai játékokat. Legalább. Az elkövetkező időutazásokra? Tessék? – Ki ez a gonosz, vörös hajú piszkafa? – érdeklődött Xemerius. – Nagyon remélem, hogy csak távoli rokonságban állsz vele. – Nem mintha ez a kérés váratlanul ért volna bennünket, mégis sokat gondolkodtunk rajta, vajon teljesítsük-e. Végtére is, Charlotte-nak többé nincsenek kötelezettségei. De hát – ezen a ponton a gonosz, vörös hajú piszkafa… vagyis Glenda néni teátrálisan felsóhajtott – Charlotte nagyon is tudatában van e küldetés fontosságának, és készen áll arra, hogy önzetlenül hozzájáruljon a sikeréhez. Anya is felsóhajtott, és együtt érző pillantást vetett rám. Charlotte kecsesen a füle mögé simította fénylő, vörös hajának egy tincsét, és megrezegtette felém a szempilláit. – Mi? – kérdezte Nick. – Mégis mit taníthatna Charlotte Gwennynek? – Ó! – kiáltott fel Glenda néni, és arca azon nyomban kipirult a nagy igyekezettől. – Rengeteg mindent. De abszurd lenne azt gondolni, hogy Gwendolyn ilyen rövid idő alatt be tudja pótolni, amit Charlotte évek alatt tanult meg, nem is beszélve a… nos, a természetes tehetség oly igazságtalan megoszlásáról a két lány esetében. Csak a legszükségesebb ismereteket próbálhatjuk meg átadni. Gwendolynból mindenekelőtt tragikus módon hiányzik az általános műveltség és a mindenkori időszakhoz illő jó modor – ahogy hallottam. 56

Micsoda szemtelenség! Mégis kitől hallhatott ilyesmit? – Nos, igen. A jó modorra bizony nagy szükség van, amikor az ember egyedül üldögél egy bezárt pincehelyiségben – mondtam. – Még meglátja egy pincebogár, ahogy az orromat túrom. Caroline felkuncogott. – Ó, nem, Gwendolyn, sajnálom, hogy ezt kell mondanom neked, de az elkövetkező időben egy cseppet bonyolultabb lesz az életed. – Charlotte megajándékozott egy pillantással, amelyet talán együtt érzőnek szánt, mégis inkább kárörvendőnek hatott. – Az unokatestvérednek igaza van. – Mindig is féltem egy kissé Lady Arista átható tekintetétől, most azonban szabályszerűen összerezzentem tőle. – Legfelsőbb utasításra a következő hetekben sok időt fogsz eltölteni a tizennyolcadik században – jelentette ki. – Mégpedig emberek között – toldotta meg Charlotte. – Olyan emberek között, akik nagyon is furcsállanák, ha még azt sem tudnád, hogy hívják az éppen uralkodó királyt. Vagy, hogy mit jelent a „retikül”. A micsoda? – Mi az a retikül? – kérdezte Caroline. Charlotte finoman elmosolyodott. – Kérdezd meg a nővéredtől! Dühösen néztem rá. Miért okozott neki mindig akkora örömet, ha butának és műveletlennek állíthatott be? Glenda néni halkan nevetgélt. – Az valami kézitáska-féleség, egy bárgyú kis erszény, általában tele fölösleges, hímzéshez használatos holmival – tájékoztatott Xemerius. – És persze zsebkendővel. És repülősóval. Aha! – A retikül egy elavult kifejezés, és kézitáskát jelent, Caroline – válaszoltam anélkül, hogy levettem volna a szemem Charlotte-ról. Az unokatestvérem meglepetten pislogott, de az arcáról továbbra sem hervadt le a finom mosoly. – Legfelsőbb utasításra? Mit jelentsen ez? – Anya Lady Aristához fordult. – Azt hittem, megállapodtunk, hogy Gwendolynt távol tartják a küldetéstől, amennyire csak lehet. Hogy kizárólag kockázatmentes évekbe küldik elapszálni. Hogyan dönthettek most egyszerre úgy, hogy ekkora veszélynek teszik ki? – Az nem a te dolgod, Grace – szögezte le a nagymamám hűvösen. – Már tényleg épp elég bajt okoztál. Anya az ajkába harapott. Haragos pillantása ide-oda vándorolt köztem és Lady Arista között, majd hirtelen hátratolta a székét, és felállt. – Indulnom kell dolgozni – mondta. Megcsókolta Nick feje búbját, majd Caroline-ra és rám nézett. – Érezzétek jól magatokat az iskolában! Caroline, ne felejtsd el magaddal vinni a sálat a kézimunka szakkörre! Este találkozunk. 57

– Szegény! – suttogta Caroline, amikor Anya kilépett az ajtón. – Tegnap este sírt. Azt hiszem, egyáltalán nem örül neki, hogy te örökölted az időutazó gént. – Igen – feleltem. – Már nekem is feltűnt. – De ezzel nincs egyedül – súgta ekkor Nick, és sokatmondó pillantást vetett Charlotte-ra és Glenda nénire, aki továbbra is rendületlenül mosolygott. Még soha nem figyeltek rám ennyien, amikor beléptem az osztályba, mint ma. Ennek az volt az oka, hogy az osztálytársaim fele látta, amint előző délután beszállok egy fekete limuzinba. – Még lehet fogadni – kiáltotta Gordon Gelderman. – Szuper nyeremény jár a helyes válaszért! Első lehetőség: a tegnapi laza, homokos fickó egy tévéproducer, aki elvitte Charlotte-ot és Gwendolynt egy showműsor szereplőválogatójára, és Gwendolyn bizonyult jobbnak. Második lehetőség: a pasas a homokos unokatesójuk, aki limuzinokat szervizel. Harmadik lehetőség… – Jaj, fogd már be, Gordon! – dühöngött Charlotte, majd látványosan hátradobta a haját, és leült a helyére. – Azt hiszem, igazán elmagyarázhatnád nekünk, hogy lehet az, hogy először te kavartál a pasival, de végül mégis Gwendolyn szállt be vele a limuzinba – kérte Cynthia Dale behízelgő hangon. – Leslie azt akarta nekünk bemesélni, hogy ez a szépfiú korrepetálja Gwendolynt! – Naná! A korrepetáló tanárok már csak limuzinnal közlekednek, és kézen fogva sétálgatnak a mi kis jégkirálynőnkkel – gúnyolódott Gordon, miközben gonoszkodó pillantást vetett Leslie-re. – A napnál is világosabb, hogy itt ködösítés folyik, méghozzá meglehetősen gyenge. Leslie vállat vont, és rám vigyorgott. – Hirtelen nem volt jobb ötletem – jelentette ki, majd lazán ledobta magát a székére. Xemeriust kerestem a tekintetemmel. Utoljára az iskolaépület tetején láttam, ahonnan vidáman integetett nekem. Bár megparancsoltam neki, hogy tanítás alatt ne merészkedjen a közelembe, nem hittem, hogy tartani fogja magát az utasításomhoz. – A zöld lovas a jelek szerint zsákutca – jelentette Leslie halkan. Velem ellentétben a barátnőm nem sokat aludt az éjjel, mivel órákig böngészett újabb információk után az interneten. – Így nevezik az egyik híres, apró nefritfigurát a Ming-dinasztia idejéből, de az egy pekingi múzeumban áll. Aztán van még egy szobor a Cloppenburg nevű német város főterén, továbbá két azonos című könyv. Az egyik egy regény 1926-ból, a másik egy gyermekkönyv, amely azonban csak a nagyapád halála után jelent meg. Eddig csak ennyit találtam. – Arra gondoltam, hogy talán egy festmény lehet – mondtam. A filmekben is mindig a festmények mögött vagy magukon a festményeken rejtették el a titkokat. – Nem talált – sajnálkozott Leslie. – Ha kék lovasról lenne szó, másképp állna a dolog… A ZÖLD LOVAS-t még egy anagrammakeresőn is többször lefuttattam. De… na, jó, ha jelent is va58

lamit a VAZÖS OLDAL, számomra nincs semmi értelme. Mindenesetre kinyomtattam néhányat, hátha neked beugrik valami. – Azzal odanyújtotta nekem a papírlapot. – LOZA ÖLDVAS – olvastam. – VAL OZLÖDSA. Hm, hm, lássuk csak… Leslie kuncogott. – Ez a kedvencem: SAVA ZÖLDLO. Ó, Mókus közeledik! Mr. Whitmanre gondolt, aki – szokása szerint – dinamikus léptekkel jött be az osztályterembe. Csúfnevét hatalmas barna szemének köszönhette. Amikor Leslie-vel egymás közt Mókusnak kezdtük nevezni, még fogalmunk sem volt arról, ki is ő valójában. – Még mindig arra várok, hogy a tegnapi miatt szaktanárit kapunk – suttogtam, de Leslie megrázta a fejét. – Ki van zárva – szögezte le. – Vagy talán Gilles igazgató úrnak is meg kellene tudnia, hogy az iskola angoltanárja egy szörnyen titkos társaság oszlopos tagja? Én ugyanis elmondanám, ha bemártana minket. Ó, már csak ez kellett! Felénk tart. És már megint olyan… nagyképűen néz! Mr. Whitman tényleg felénk tartott. A vastag mappát, amelyet tegnap a lányvécében elkobzott tőlünk, most odatette Leslie elé az asztalra. – Arra gondoltam, szívesen visszakapnád ezt a… felettébb érdekes gyűjteményt – mondta gúnyosan. – Igen, köszönöm – felelte Leslie, és kissé elpirult. Gyűjtemény alatt Mr. Whitman a barátnőm óriási, időutazásról szóló kutatási iratrendezőjét értette, amelyben egyszerűen minden benne volt, amit mi ketten (de persze inkább Leslie) eddig az Őrzőkről és Saint Germain grófról kiderítettünk. A harmincnegyedik oldalon, közvetlenül a telekinézisről szóló bejegyzések után szerepelt egy rövid jegyzet, amely Mr. Whitmant személyesen érintette. Vajon Mókus is tagja a Páholynak? Gyűrű. Mit jelent? Csak remélni tudtuk, hogy Mr. Whitman ezt a feljegyzést nem vonatkoztatta saját magára. – Leslie, nem szívesen mondok ilyet, de azt hiszem, jobban járnál, ha inkább az iskolai tanulmányaidba fektetnél ennyi energiát. – Mr. Whitman mosolygott ugyan, de hanglejtése a szimpla gúnyon kívül még valami másról is árulkodott. Kissé halkabban folytatta: – Nem minden tesz jót az embernek, ami első pillantásra érdekesnek tűnik. Ez talán fenyegetés akart lenni? Leslie szó nélkül felvette a mappát az asztalról, és beletette az iskolatáskájába. A többiek kíváncsian bámultak minket. Nyilván azon tanakodtak, vajon miről beszélt Mr. Whitman. Charlotte elég közel ült ahhoz, hogy hallja is, amit a tanár mond, és nyomban félreérthetetlenül kárörvendő kifejezés jelent meg az arcán. Amikor Mr. Whitman azt mondta: „És te, Gwendolyn, lassan megérthetnéd, hogy a diszkréció olyan tulajdonság, amelyet nem csak elvárunk, de meg is követelünk tőled”, Charlotte egyetértően bólintott. – Igazán kár, hogy ennyire méltatlannak bizonyultál. Micsoda igazságtalanság! Úgy döntöttem, követem Leslie példáját, és néhány másodpercig farkasszemet néztem Mr. Whitmannel. Azután a tanár mosolya szélesebbre húzódott, és váratlanul 59

megpaskolta az arcomat. – Na, de fel a fejjel! Biztos vagyok benne, hogy még rengeteget fogsz tanulni – tette hozzá, miközben továbbindult. – És nálad mi újság, Gordon? Megint az internetről másoltad le az egész fogalmazásodat? – Hiszen a tanár úr mindig azt mondja, hogy minden fellelhető forrást felhasználhatunk – védekezett Gordon, és közben sikerült a hangmagasságát egyetlen mondat alatt kétoktávnyi hangterjedelemben variálnia. – Mit akart tőletek Whitman? – Cynthia Dale fordult hátra a padunk felé. – Miféle mappa volt az? És téged miért simogatott meg, Gwendolyn? – Semmi okod a féltékenységre, Cyn – felelte Leslie. – Minket sem szeret jobban, mint téged. – Ah! – méltatlankodott Cynthia. – Nem is vagyok féltékeny. Emberek, miért gondolja mindenki, hogy szerelmes vagyok ebbe a fickóba? – Talán azért, mert te vagy a William Whitman Fanclub elnöke? – találgattam. – Vagy’ talán azért, mert hússzor egymás után felírtad egy cetlire, hogy Cynthia Whitman, és azzal indokoltad, hogy csak tudni akartad, milyen érzés – toldotta meg Leslie. – Vagy, mert… – Jól van, na! – sziszegte Cynthia. – Az csak egyszer fordult elő. Már régen vége. – Tegnapelőtt történt – jegyezte meg Leslie. – Időközben érettebb és felnőttebb lettem. – Cynthia felsóhajtott, és körülnézett az osztályban. – Minden ezek miatt a kölyökképűek miatt van. Ha legalább értelmes fiúk járnának ebbe az osztályba, senki nem lenne rákényszerülve, hogy egy tanárba essen bele. Apropó! Mi a helyzet azzal a pasa ssal, akinek tegnap beszálltál a limuzinjába, Gwenny? Van köztetek valami? Charlotte félig felnevetett, félig felhorkantott, amivel azonnal sikerült magára vonnia Cynthia figyelmét. – Jaj, ne csigázd már tovább a kíváncsiságomat, Charlotte! Jár vele valamelyikőtök? Mr. Whitman időközben beállt a tanári asztal mögé, és felszólított minket, hogy legyünk szívesek Shakespeare-re és a szonettjeire fordítani a figyelmünket. Kivételesen még hálás is voltam neki. Inkább Shakespeare, mint Gideon! A fecsegés lassan elült, és hangos sóhajtásoknak és papírzörgésnek adta át a helyét. De még eljutott hozzám, amikor Charlotte azt mondta: – Hát Gwenny tutira nem. Leslie együtt érzőn tekintett rám. – Fogalma sincs róla – suttogta. – Tulajdonképpen csak szánni tudom. – Igen – súgtam vissza, de valójában csak magamat szántam. A Charlotte társaságában eltöltendő délután igazán szórakoztatónak ígérkezett…

60

Suli után a limuzin ezúttal nem közvetlenül a kapu előtt várt ránk, hanem kicsit odébb, diszkrét távolságban. A vörös hajú Mr. Marley idegesen járkált fel és alá az autó előtt, amikor aztán meglátott minket, még idegesebb lett. – Á, maga az! – mondta Charlotte feltűnően csalódottan, mire Mr. Marley elvörösödött. A nyitott ajtón át Charlotte belesett a limuzinba. Az autó a sofőrt – és Xemeriust – leszámítva üres volt. Charlotte kiábrándultnak látszott, ami engem viszont felvillanyozott. – Ugye hiányoztam? – Xemerius elégedetten terpeszkedett el az üléseken, miután az autó elindult. Mr. Marley elöl ült, Charlotte pedig némán bámult ki mellettem az ablakon. – Ez jólesik – mondta Xemerius anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat. – De biztosan megérted, hogy más kötelezettségeim is vannak azon túl, hogy mindig rád vigyázzak. A szememet forgattam, mire Xemerius boldogan kacarászott. Egyébként tényleg hiányzott. A suliban rém unalmasak voltak az órák, és amikor Mrs. Counter előadása a Baltikum ásványi kincseiről sehogyan sem akart véget érni, már nagyon vágytam Xemerius mókás megjegyzéseire. Ráadásul szívesen bemutattam volna őt Leslie-nek, már amennyire ez lehetséges volt. A barátnőm ugyanis el volt ragadtatva attól, hogy ismerek egy vízköpő démont, bár a róla készült kezdetleges rajzaim valószínűleg kevéssé nyerték volna el szegény Xemerius tetszését. („Ezek meg miféle ruhacsipeszek?” – kíváncsiskodott Leslie az általam rajzolt szarvacskákra mutatva.) – Végre egy láthatatlan barát, aki a hasznodra válhat! – mondta lelkesen. – Gondolj csak bele! Xemerius mégiscsak más, mint James, aki csak értelmetlenül álldogál a fülkéjében, és folyton a rossz modorodra panaszkodik. Ez a vízköpő akár még kémkedhet is neked: utánanézhet, mi zajlik a zárt ajtók mögött. Erre még nem is gondoltam. De tényleg: ma reggel, amikor arról a reti… revi… szóval, amikor a kézitáska régi nevéről volt szó, Xemerius valóban nagyon hasznosnak bizonyult. – Xemerius lehetne az ingujjadba rejtett adu ász – vélte Leslie. – Nem úgy, mint James, aki csak egy sértődős semmirekellő. Sajnos, ami Jamest illeti, igaza volt. James… nos, igen. Milyen is volt James? Ha tudott volna láncokat csörgetni vagy kristálycsillárokat rezegtetni, akkor legalább hivatalosan is kinevezhették volna iskolai kísértetnek. James August Peregrin Pimplebottom húszéves forma, csinos fiú volt, fehérre púderezett parókában és virágmintás szalonkabátban, és mellesleg kétszázhuszonkilenc éve meghalt. Az iskolánk egykor James szülőháza volt, és a legtöbb szellemhez hasonlóan ő sem akarta tudomásul venni, hogy már eltávozott az élők sorából. Szellemként élt életének évszázadait különös álomnak tekintette, és még most is azt remélte, hogy egyszer felébred belőle. Leslie feltételezése szerint James egyszerűen átaludta azt a döntő pillanatot, amikor az ember meglátja a káprázatos, csalogató fényt az alagút végén. 61

– James sem teljesen haszontalan – szálltam vitába Leslie-vel. Hiszen épp előző nap döntöttem úgy, hogy James, aki a 18. század szülötte volt, igenis segítségemre lehet, például mint vívásoktató. Néhány órán át végtelen boldogsággal töltött el a remény, hogy Jamesnek köszönhetően én is ugyanolyan ügyesen bánok majd a karddal, mint Gideon. Ez a gondolat azonban sajnos hatalmas tévedésnek bizonyult. Első (és a jelek szerint egyben utolsó) vívásóránkon, amelyet ebédszünetben tartottunk az üres osztályteremben, Leslie a földön fetrengett a nevetéstől. Ő természetesen nem láthatta James – számomra nagyon is professzionálisnak ható – mozdulatait, és az utasításait sem hallhatta („Csak parírozzon, Miss Gwendolyn, csak parírozzon! Terc! Prim! Terc! Kvint!”). Mindössze engem látott, amint kétségbeesetten hadonászok a levegőben Mrs. Counter mutatópálcájával – egy láthatatlan kard szúrásait és vágásait hárítva. Vagyis az egész tökéletesen értelmetlen volt. És még nevetséges is. Amikor Leslie végre eleget nevetett, kifejtette, hogy jobb lenne, ha James inkább valami mást tanítana nekem, és ezúttal kivételesen James is osztotta a véleményét. Azt mondta, a kardvívás és a párbaj a férfiak dolga, és szerinte a legveszélyesebb eszköz, amelyet a nőknek a kezükbe szabad venniük, az a kötőtű. – A világ kétségtelenül sokkal jobb hely lenne, ha ehhez a szabályhoz a férfiak is tartanák magukat – mondta Leslie. – De amíg nem teszik, addig a nőknek is fel kell készülniük mindenre. – James kis híján elájult, amikor Leslie a következő pillanatban előhúzott egy húsz centiméteres pengéjű kést az iskolatáskájából. – Ez segít megvédeni magad, ha valamelyik közönséges alak a múltban netán ismét rád akarna támadni. – Ez olyan, mint egy… – …mint egy japán konyhakés. Úgy vágja a zöldséget és a nyers halat, mint a vajat. Végigfutott a hideg a hátamon. – Kizárólag vészhelyzet esetére – fűzte hozzá Leslie. – Csak hogy nagyobb biztonságban érezd magad. Ez volt a legjobb fegyver, amihez hirtelenjében, fegyverviselési engedély nélkül hozzá tudtam jutni. A kés azóta Leslie anyukájának késtokká átalakított szemüvegtokjában lapult az iskolatáskámban, egy tekercs celluxszal együtt, amely – Leslie véleménye szerint – még jó szolgálatot tehet. A sofőr nagy lendülettel vette be a kanyart, mire Xemerius, aki nem kapaszkodott meg idejében, végigszánkázott a csúszós bőrülésen, és egyenesen Charlotte-nak ütközött. A következő pillanatban már össze is szedte magát, és visszaült a helyére. – Merev, mint egy templomi tartóoszlop – panaszkodott a vízköpő, és megrázta a szárnyát, miközben Charlotte arcát fürkészte. – Egész nap itt lesz a nyakunkon? 62

– Igen. Sajnos – mondtam. – Igen sajnos mi? – kérdezte Charlotte. – Sajnos megint nem ebédeltem – feleltem. – A te bajod – vetette oda Charlotte. – Az igazat megvallva, nem ártana, ha leadnál pár kilót. Végül is bele kell férned azokba a ruhákba, amelyeket Madame Rossini még nekem készített. Egy pillanatra összeszorította a száját, nekem pedig mintha szánalom ébredezett volna a szívemben. Charlotte valószínűleg őszintén örült, hogy Madame Rossini kosztümjeit viselheti, aztán jöttem én, és mindent elrontottam. Természetesen nem szándékosan, de mégis. – A ruha, amelyet a Saint Germain grófnál tett látogatáskor kellett viselnem, otthon van, a szekrényben – mondtam. – Ha akarod, neked adom. Felvehetnéd Cynthia legközelebbi jelmezes bulijára. Fogadok, mindenki elájul, ha meglát benne! – Az a ruha nem a tied – jelentette ki Charlotte nyersen. – Az Őrzők tulajdona, te nem dönthetsz a további sorsáról. Semmi keresnivalója nincs a ruhásszekrényedben. – Azzal ismét kinézett az ablakon. – Házsárt, házsárt, házsárt – kántálta Xemerius. Charlotte igazán nem törte össze magát, hogy szeretetre méltó legyen. Erre soha nem volt képes. A fagyos légkört most valahogy mégis nyomasztónak éreztem. Újabb próbálkozást tettem: – Charlotte…? – Mindjárt ott vagyunk – szakított félbe. – Annyira izgulok, hogy vajon találkozunk-e valakivel a Belső Körből. – Mogorva arckifejezése egy szempillantás alatt megváltozott. – Úgy értem, azokon kívül, akiket már ismerünk. Borzasztóan izgalmas lesz! Az elkövetkezendő napokban csak úgy nyüzsögnek majd az élő legendák a Temple-ben! Híres politikusok, Nobel-díjasok és kitüntetésekkel teleaggatott tudósok vendégeskednek majd e szent falak között anélkül, hogy a világ értesülne a nagy eseményről. Itt lesz Koppe Jötland! Ó, és Jonathan Reeves-Haviland… Olyan szívesen kezet ráznék vele! – Önmagához képest Charlotte kifejezetten lelkesnek tűnt. Nekem ellenben halvány gőzöm sem volt, kiről beszél. Kérdőn pillantottam Xemeriusra, de ő csak megvonta a vállát. – Sajnálom, de még soha nem hallottam ezekről a paprikajancsikról – mondta. – Nem ismerhetünk mindenkit – feleltem megértően mosolyogva. Charlotte felsóhajtott. – Nem, de nem árt, ha időnként beleolvasunk egyik-másik komolyabb napilapba vagy folyóiratba, hogy tájékozódjunk az aktuális világpolitikáról. Ahhoz persze néha az agyunkat is be kellene kapcsolni… vagy legalábbis rendelkezni kellene ilyesmivel. Mint mondtam, nem könnyítette meg a dolgom. A limuzin ekkor megállt, és Mr. Marley kinyitotta a kocsi ajtaját. Feltűnt, hogy azon az oldalon, ahol Charlotte ült. 63

– Mr. Giordano a Régi Refektóriuinban várja önöket – mondta Mr. Marley, és az volt az érzésem, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudta magába fojtani az „uram” szócskát. – Odakísérem önöket. – Ismerem az utat – intette le Charlotte, és felém fordult. – Gyere! – Van benned valami, amitől minden embernek kedve támad parancsolgatni neked – állapította meg Xemerius. – Elkísérjelek? – Igen – feleltem, és belevetettük magunkat a Temple körül kanyargó keskeny utcácskák sűrűjébe. – Jobban érzem magam, ha mellettem vagy. – Veszel nekem egy kutyát? – Nem! – De azért szeretsz, ugye? Azt hiszem, gyakrabban kell eltűnnöm hosszabb-rövidebb időre. – Vagy gyakrabban kellene hasznossá tenned magad – válaszoltam, és Leslie szavai jutottak eszembe. Xemerius lehetne az adu ász. Igaza volt. Ki másnak van olyan barátja, aki képes átlebegni a falakon? – Ne piszmogj már! – szólt rám Charlotte. Az unokatestvérem és Mr. Marley néhány méterrel előttünk haladt, egymás mellett, és csak most tűnt fel, mennyire hasonlítanak egymásra. – Igenis, Fräulein Rottenmeier 5! – morogtam.

5

Fräulein Rottenmeier szigorú házvezetőnő a Johanna Spyri azonos című regénye alapján 1937-ben készült, Heidi című gyermekfilmben.

64

Meet the time as it seeks us. Nos, az / Idő sürget: menjünk elé. William Shakespeare: Cymbeline (Lator László fordítása)

5

H

ogy rövid legyek: a Charlotte és Mr. Giordano társaságában eltöltött táncóra sokkal borzalmasabb volt, mint gondoltam. Főképpen azért, mert mindent egyszerre próbáltak megtanítani nekem. Miközben a menüett tánclépéseivel küszködtem (csíkos, meggypiros abroncsszoknyá-

ban, amely meglehetősen elütött iskolai egyenruhám krumplipüré színű blúzától), egyidejűleg azt is fel kellett fognom, miben különböztek a Whig párt politikai nézetei a Toryétól, hogyan kell helyesen tartani egy legyezőt, és mi a különbség a „Fenség”, a „Főméltóságú úr” és a „Méltóságos úr” megszólítás között. Alig telt el egy óra, és alig tanultam meg tizenhét különféle módját egy legyező kinyitásának, máris hasogatni kezdett a fejem, és azt sem tudtam, merre van a bal és merre a jobb. Kétségbeesett kísérletem, hogy viccel próbáljam kissé oldani az ügy reménytelenségét („Nem tarthatnánk egy rövidke szünetet? Már nem érzem magam valami fenségesen.”), szintén kudarcba fulladt. – Ez nem mulatságos! – szólalt meg Giordano szokásos orrhangján. – Ostoba teremtés! A Régi Refektórium egy nagy terem volt a földszinten, magas ablakokkal, amelyek a belső udvarra néztek. Egy zongorán és néhány széken kívül nem volt benne más bútor. Xemerius ezért szokásához híven felfüggeszkedett fejjel lefelé az egyik csillárra, és akkurátusan összehajtogatta a szárnyait. Mr. Giordano így mutatkozott be: – Giordano. Csak Giordano, kérlek. A történettudományok doktora, közismert divattervező, reiki mester, kreatív ékszertervező, ismert koreográfus, harmadik fokozatú adeptus, a 18. és a 19. század szakértője. – Atyavilág! – hődült fel Xemerius. – Itt valakit bizony kőbölcsőben ringattak! Magamban csak igazat tudtam adni neki. Mr. Giordano – pardon: csak Giordano – kísértetiesen emlékeztetett a Teleshop műsorok őrült kereskedőire, akik mindig úgy beszéltek, mintha ruhacsipesz volna az orrukon, és mintha az asztal alatt épp most készülne vádlijukba harapni egy elvet emült őzpincsi. Minden pillanatban arra vártam, hogy mosolyra húzza telt (művileg feltöltött?) ajkát, és így szól: „És most, kedves nézőink, íme, legújabb modellünk: Brigitta, a luxuskivitelű szobaszökőkút! A boldogság oázisa mindössze huszonhét fontért! Kihagyhatatlan alkalom, telefonáljanak most! Én mindjárt kettőt is hazavittem a lakásomba… 66

Ehelyett azonban – mosolygás nélkül – így szólt: – Drága Charlotte! Csókollak, édesem! – Azzal jobbról és balról a levegőbe cuppantott Charlotte füle mellett. – Hallottam, mi történt! Hi-he-tet-len! Ennyi év gyakorlás, ennyi elpazarolt tehetség! Megszakad az ember szíve. Égbekiáltó botrány és micsoda igazságtalanság… Akkor hát ő lenne az? Helyetted? – Miközben tetőtől talpig végigmért, duzzadt ajkával lekicsinylőn csücsörített. Nem tehettem róla, megbabonázva bámultam vissza rá. Különös, égnek álló frizurája nyilván iszonyatos mennyiségű zselé és hajlakk segítségével volt a fejéhez cementezve. Arcának alsó felét keskeny, fekete szakállcsíkok szabdalták, mint folyók a térk épet. A szemöldökét formára pödörték, és valamiféle fekete filctoll-szerűséggel kihúzták, és ha nem tévedek, az orra be volt púderezve. – És ennek kellene holnapután estig megtanulnia, hogyan illeszkedjen be az 1782-es év egyik soirée-jába? – kérdezte. Az „ennek” szóval kétségkívül rám utalt. A soirée-val valami másra. A kérdés csak az, hogy mire. – Hé, hé! Szerintem Virsliszáj megsértett téged – háborgott Xemerius. – Ha megfelelő szitokszót keresel, amit a fejéhez vághatnál, szívesen leszek a souffleur-öd. A Virsliszáj egyelőre megteszi – gondoltam. – A soirée egy rém unalmas esti muri – folytatta Xemerius. – Csak arra az esetre, ha nem tudnád. A szupé után összeülnek, felváltva játszanak valamit a többieknek zongorán, és közben megpróbálnak nem elaludni. – Ó, köszönöm! – hálálkodtam. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg kockáztatni akarnak – mondta Charlotte, és egy székre tette a kabátját. – Hiszen az, hogy Gwendolynt az emberek közé engedik, ellentmond a titoktartás összes szabályának. Csak rá kell nézni, és az ember rögtön látja, hogy valami nem stimmel vele. – A számból vetted ki a szót! – helyeselt harsányan Virsliszáj. – De hát a grófról mindannyian tudjuk, milyen excentrikusak a hangulatai. Ott elöl megtalálod Gwendolyn fiktív életrajzát a forgatókönyvvel. Hajmeresztő… olvass csak bele! Bocsánat, de miről is van szó? A hajmeresztő sztorik és forgatókönyvek számomra eddig a filmek világába voltak száműzve. Charlotte egy mappát lapozgatott, amely a zongorán hevert. – Gwendolyn lesz a batteni vikomt gyámleánya? Gideon pedig a vikomt fia? Nem kockázatos ez egy kicsit? Mi van, ha jelen lesz valaki, aki ismeri a vikomtot és a családját? Miért nem döntöttek inkább egy száműzetésben lévő francia vikomt mellett? Giordano felsóhajtott. – Ez a megoldás nem jöhetett szóba Gwendolyn nyelvi hiányosságai miatt. A gróf valószínűleg próbára akar tenni bennünket. Be kell bizonyítanunk neki, hogy sikerül eb67

ből a szánalmas fruskából 18. századi dámát varázsolnunk. Egyszerűen nincs más választásunk! – sopánkodott Giordano a kezét tördelve. – Szerintem, ha Keira Knightley-ból sikerült, akkor velem sem lesz gond – mondtam bizakodva. Keira Knightley kábé a világ legmodernebb csaja, mégis csodálatosan néz ki a kosztümös filmekben, még akkor is, amikor pedig bénábbnál bénább parókákat kell viselnie. – Keira Knightley? – A fekete szemöldök olyan magasra szaladt fel Giordano homlokán, hogy már-már eltűnt feltupírozott hajkölteménye alatt. – Egy film az más. De Keira Knightley-nek tíz percet sem kellene a 18. században töltenie ahhoz, hogy leleplezzék. Már csak amiatt is, ahogy mosolygás közben felvillantja a fogait, ahogy nevetés közben hátraveti a fejét, és kitátja a száját! Ilyet egyetlen nő sem tett volna a 18. században! – Olyan pontosan maga sem tudhatja – jegyeztem meg. – Hogy mondtad? – Azt mondtam, olyan pontosan… Virsliszáj szeme szikrákat szórt. – Akkor hát ideje elmondanom neked az egyes számú szabályt: amit a mester mond, azt nem vonjuk kétségbe. – És ki a mester…? Ó, értem már! Maga az – hebegtem, és közben kissé elpirultam, Xemerius pedig felvihogott. – Oké. Szóval, nevetés közben nem mutatjuk meg a fogainkat. Megjegyeztem. – Ez gyerekjáték lesz. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a soirée közben bármi okom támadhatna a nevetésre. Virsliszáj mester valamelyest megnyugodott, visszaeresztette szokásos helyére a szemöldökét, és mivel nem hallhatta Xemeriust, aki a mennyezetről hangosan lekiabált, hogy „Tökfej!”, nekifogott a lehangoló leltárnak. Arra volt kíváncsi, mit tudok az 1782-es évről a politika, az irodalom, a társasági szokások és a divat vonatkozásában, majd a válaszom hatására („Azt tudom, hogy mi nem volt akkoriban. Például nem volt automata vízöblítéses vécé, és a nőknek nem volt választójoguk.”) néhány másodpercre a tenyerébe temette az arcát. – Mindjárt bepisilek idefent a röhögéstől! – közölte Xemerius, és sajnos… sajnos lassanként rám is átragadt a jókedve. Alig tudtam visszafojtani a kacagást, amely ekkor már a rekeszizmom mélyéről próbált előtörni. Charlotte szelíden így szólt: – Azt hittem, elmondták neked, hogy Gwendolyn abszolút felkészületlen, Giordano. – De én… legalább az alapokat… – A mester arca egy pillanatra felemelkedett két tenyere közül. Nem mertem odanézni, mert ha netalán elkenődött Virsliszáj arcán a make-up, akkor nekem végem. – És mi a helyzet a zenei előképzettségeddel? Zongora? Ének? Hárfa? És hogy állsz a szalontánccal? Egy egyszerű Menuett á deux biztosan nem jelent gondot, de mi van a többi tánccal?

68

Hárfa? Menuett á deux? Naná! Most aztán végképp odalett az önuralmam, és nem bírtam tovább visszatartani a vihogást. – Még jó, hogy legalább egyikünk jól érzi magát! – harsogta Virsliszáj magából kikelve, és feltehetőleg ez volt az a pillanat, amikor elhatározta, hogy addig gyötör, amíg el nem megy a kedvem a nevetéstől. Tényleg nem tartott sokáig, amíg eljutottunk erre a pontra. Negyedóra is elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, én vagyok a legeslegutolsó, legidétlenebb, legszerencsétlenebb idióta. Pedig Xemerius a mennyezeten mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen. – Gyerünk, Gwendolyn! Mutasd meg ennek a két szadistának, hogy meg tudod csinálni! Nagyon szívesen megmutattam volna. De sajnos képtelen voltam rá. – Tour de Main, bal kéz, ostoba liba, most jobbra, Cornwallis kapitulált, és Lord North 1782. márciusában lépett vissza, ami ahhoz vezetett, hogy… Jobbra! Nem! Jobbra! Elképesztő! Charlotte, kérlek, mutasd meg neki még egyszer! És Charlotte megmutatta. El kell ismernem, csodálatosan táncolt. Őt nézve gyerekjátéknak tűnt az egész. Alapjában véve az is volt. Egy lépés ide, egy lépés oda, körbejárunk, közben folyamatosan mosolygunk anélkül, hogy a fogaink láthatóvá válnának. A zene a falborításba rejtett hangszórókból szólt, és meg kell mondanom, nem az a fajta muzsika volt, amitől az embernek rögtön viszketni kezd a talpa. Lehet, hogy jobban meg tudtam volna jegyezni az egyes lépések sorrendjét, ha közben Virsliszáj nem fecsegett volna folyamatosan. – 1779-től tehát Spanyolországgal is hadban álltunk… most a muliné, kérlek, a negyedik férfit egyszerűen oda kell képzelnünk, és meghajlás, úgy, egy kicsit kecsesebben. Most még egyszer elölről, ne felejtsük el a mosolyt, a fejünket egyenesen tartjuk, fel az áll, épp most veszett el Észak-Amerika Nagy-Britannia számára, te jó ég, nem, jobbra, a kart mellmagasságban tartjuk és végig kinyújtjuk, ez egy keserves csapás, az emberek haragszanak a franciákra, hazafiatlannak számít… Ne a lábadat nézd, ebben a ruhában úgysem lehet látni! Charlotte-nak időnként furcsa kérdései voltak („Ki volt 1782-ben Burundi királya?”), és folyamatosan csóválta a fejét, amitől csak még bizonytalanabb lettem. Egy órával később Xemerius unatkozni kezdett. Lerepült a csillárról, integetett nekem, majd eltűnt a falon keresztül. Szívesen megbíztam volna, hogy keresse meg Gideont, de erre végül semmi szükség nem volt, mert további negyedóra menüett kínzás után Gideon Mr. George társaságában belépett a Régi Refektóriumba. Még épp láthatták, amint Charlotte, Virsliszáj és én egy képzeletbeli másik férfival együtt eltáncolunk egy figurát, amelyet Virsliszáj „le chain”-nek nevezett. Oda kellett nyújtanom a kezem láthatatlan táncpartneremnek, ám sajnos nem azt a kezemet nyújtottam oda neki, amelyiket kellett volna. 69

– Jobb kéz, jobb váll, bal kéz, bal váll – sipítozta Virsliszáj dühösen. – Olyan nehéz megjegyezni? Nézd csak meg, Charlotte tökéletesen csinálja! A tökéletes Charlotte még akkor is tovább táncolt, amikor észrevette, hogy látogatóink érkeztek. Én bezzeg zavarba jöttem, megálltam, és kínomban legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. – Ó! – mondta végül Charlotte, és úgy tett, mintha csak most venné észre Mr. George-ot és Gideont. Könnyed meghajlással köszöntötte őket, amelyről most már tudtam, hogy a pukedlizés egyik fajtája. A menüett elején és végén szokták alkalmazni, illetve néha közben is. Tök idiótán kellett volna hatnia, hiszen Charlotte az iskolai egyenruháját viselte, mégis valahogy… bájos volt. Kétszeresen is rosszul éreztem magam. Egyrészt a piros-fehér csíkos, borzalmas abroncsszoknya miatt (az iskolai egyenruhámhoz tartozó blúzzal együtt úgy nézett ki, mintha én is egy olyan műanyag bója lennék, amilyeneket építkezéskor szoktak kitenni az útra), másrészt mert Virsliszáj egy pillanatra sem hagyta abba a panaszáradatát. – …nem tudja, melyik a jobb keze, és melyik a bal… az ügyetlenség netovábbja… nehéz felfogású… reménytelen vállalkozás… ostoba teremtés… kacsából nem lehet hattyút csinálni… semmi esetre sem állhatja meg a helyét azon a soirée-n anélkül, hogy feltűnést keltene… Nézzék csak meg! Mr. George így is tett, és persze Gideon is, nekem pedig lángba borult az arcom. Ugyanakkor azt éreztem, hogy mindjárt szétvet a düh. Ami sok, az sok! Szélsebesen leoldottam magamról a szoknyát a kipárnázott abronccsal együtt, amelyet még Virsliszáj szíjazott a derekamra, és közben folyamatosan háborogtam: – Nem tudom, miért kellene a 18. században politikáról beszélgetnem. Hiszen ma sem teszem. A leghalványabb fogalmam sincs a politikáról! Na és? Ha valaki Izébizé márkiról kérdez, majd azt mondom, hogy egy szemernyit sem érdekel a politika. És ha valaki feltétlenül el akar velem táncolni egy menüettet – amit kizárt dolognak tartok, mivel egyelőre senkit sem ismerek a 18. században –, majd azt mondom: köszönöm, nagyon kedves, de kibicsaklott a bokám. Ezt az egy mondatot képes vagyok úgy is elrebegni, hogy közben nem látszanak a fogaim. – Látja már, mire céloztam? – kérdezte Virsliszáj, és megint tördelni kezdte a kezét. Észrevettem, hogy ez igen rossz szokása. – A jó szándéknak még csak a csírája sincs meg benne. Ehhez társul ijesztő tudatlansága és tehetségtelensége az élet minden területén. Ráadásul, amint kiejtem Lord Sandwich nevét, úgy vihog, mint egy ötéves kiskölyök. Ó, igen. Lord Sandwich. Felfoghatatlan, hogy tényleg így hívták. Szegény fickó! – Bizonyára… – kezdte Mr. George, de Virsliszáj beléfojtotta a szót. – Charlotte-tal ellentétben ebből a lányból teljességgel hiányzik az… espliéglerie! Hahhh! Bármi volt is az, ha Charlotte-ban megvolt, én hallani sem akartam róla. Charlotte kikapcsolta a CD-lejátszót, és leült a zongorához, ahonnan cinkos mosolyt küldött Gideon felé. Gideon visszamosolygott rá. 70

Engem ellenben csak egyetlen pillantásra méltatott, abban azonban minden benne volt. Mégpedig nem a szó pozitív értelmében. Feltehetőleg rendkívül kínos volt számára, hogy egy helyiségben kellett tartózkodnia egy olyan szerencsétlennel, mint én, főleg mivel minden bizonnyal nagyon is tudatában volt annak, hogy ő maga milyen nagyszerűen néz ki koptatott farmerében és szűk fekete pólójában. Valamilyen rejtélyes okból még dühösebb lettem. Már nem sok hiányzott ahhoz, hogy a fogamat csikorgassam. Mr. George aggodalmasan nézett előbb rám, majd Virsliszájra, aztán megint rám. Végül a homlokát ráncolva így szólt: – Sikerülni fog, Giordano. Charlotte személyében szakavatott asszisztenst tudhat maga mellett. És van még néhány napunk az eseményig. – Még ha néhány hetünk lenne, az sem volna elég! Nincs az az idő, ami elég lehetne arra, hogy felkészítsük ezt a lányt egy nagyszabású bálra – panaszolta Virsliszáj. – Egy soirée talán még elmegy. Szűk társaságban, ha szerencsénk van, de egy bál – ráadásul adott esetben a hercegi pár jelenlétében – teljesen ki van zárva. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a gróf tréfát űz belőlünk. Mr. George elkomorodott. – Egészen biztosan nem ez a helyzet – mondta. – És abban is egészen biztos vagyok, hogy nem az ön dolga megkérdőjelezni a gróf döntéseinek bölcsességét. Gwendolyn meg fogja oldani a feladatot. Nem igaz, Gwendolyn? Nem szóltam semmit. Az elmúlt két órában teljesen tönkretették az önértékelésemet. Ha csak arról van szó, hogy ne legyek túlzottan feltűnő – azt valahogy megoldom. Egyszerűen behúzódok egy sarokba, és illedelmesen legyezgetem magam. Habár inkább nem is legyezgetem magam, ki tudja, mi mindent jelenthet. Tehát csak álldogálok majd a sarokban, és összeszorított szájjal mosolygok. Természetesen senki nem zavarhat meg közben, senki nem kérdezgethet Stafford márkiról, és senki nem kérhet fel táncolni. Charlotte halkan klimpírozni kezdett. Kedves kis dallamot játszott abban a stílusban, amilyen zenére az imént táncoltunk. Gideon odaállt mellé, Charlotte pedig felnézett rá, és mondott neki valamit, amit sajnos nem hallottam, mivel Virsliszáj olyan hangosan sóhajtozott. – Megpróbáltuk hagyományosan megtanítani neki a menüett alaplépéseit, de attól tartok, más módszerekhez kell folyamodnunk! Nem tehettem róla, csodálnom kellett Charlotte-ot: egyszerre volt képes beszélni, Gideon szemébe nézni, elragadó gödröcskéket varázsolni az arcára és közben még zongorázni is! Virsliszáj még mindig siránkozott. – …talán segítene, ha szemléltető ábrákat alkalmaznánk, vagy krétával jeleket rajzolnánk a padlóra, de ahhoz… – Holnap már folytathatja is az oktatást – szakította félbe Mr. George. – Gwendolynnak ugyanis most elapszálnia kell. Jössz, Gwendolyn? Megkönnyebbülten bólintottam, és magamhoz vettem az iskolatáskámat és a kabátomat. Meg voltam mentve. Idegességem nyomban örömteli várakozásnak adta át a helyét. Ha minden jól megy, 71

a mai elapszálásom alkalmával egy olyan időbe küldenek, amely a nagypapával történt első találk ozásom utánra esik, így a titkos rejtekhelyen megtalálhatom a kulcsot és a jelszót. – Majd én viszem. – Mr. George levette a vállamról az iskolatáskát, és bátorító mosollyal ajándékozott meg. – Már csak négy óra, és mehetsz haza. Ma már sokkal kevésbé tűnsz fáradtnak, mint tegnap. Kiválasztunk neked egy szép, nyugodt évet… Mit szólnál az 1953-hoz? Gideon szerint akkoriban nagyon kellemes volt a lab… a kronográfszobában. Állítólag még egy kanapé is volt odabent. – 1953 tökéletes lesz – bólintottam, próbálva palástolni kitörő lelkesedésemet. Öt évvel az után, hogy Lucasszal találkoztam! Bizton számíthattam rá tehát, hogy időközben sikerült megtudnia egyet s mást. – Ja, és Charlotte! Mrs. Jenkins hívott neked egy taxit, hazamehetsz. Charlotte abbahagyta a zongorázást. – Igenis, Mr. George – felelte udvariasan, majd félrebillentette a fejét, és rámosolygott Gideonra. – Te is végeztél mára? Mi a csoda? Csak nem akarja megkérdezni, nincs-e kedve Gideonnak elmenni vele moziba? Még a lélegzetem is elállt. Gideon megrázta a fejét. – Nem. Elkísérem Gwendolynt. Charlotte és én egyformán meghökkentünk. – Nem kíséred el – mondta meglepetten Mr. George. – A mai adagodat már bőven teljesítetted. – És kimerültnek tűnsz – jegyezte meg Charlotte. – Ami nem is csoda. Inkább alvásra kellene használnod ezt az időt. Ezúttal kivételesen egyetértettem Charlotte-tal. Ha Gideon velem jön, sem a kulcsot nem tudnám kivenni a rejtekhelyről, sem a nagyapámat nem tudnám megkeresni. – Nélkülem Gwendolyn négy tökéletesen értelmetlen órát töltene el a pincében – magyarázta Gideon. – Ha viszont vele mennék, ez alatt az idő alatt talán tanulhatna valamit. – Majd könnyed mosoly kíséretében hozzátette: – Például azt, hogyan különböztetjük meg a jobb és bal kezünket. A végén csak sikerül megtanulni azt a menüettet. Micsoda? Az ég szerelmére – csak táncórát ne! – Kárba veszett igyekezet – morogta Virsliszáj. – Be kell fejeznem a leckém – mondtam olyan barátságtalanul és visszautasítóan, amennyire csak tőlem telt. – Ráadásul holnapra meg kell írnom a Shakespeare-fogalmazásomat. – Abban is tudok segíteni – ajánlotta fel szolgálatait Gideon, és közben nyomatékosan rám nézett. Nem igazán tudtam értelmezni a tekintetét. Aki nem ismerte, annak akár ártatlannak is tűnhetett a pillantása, én azonban nem dőltem be neki. Charlotte még mindig mosolygott ugyan, ám mostanra eltűntek arcáról a helyes kis gödröcskék.

72

Mr. George vállat vont. – Felőlem. Így legalább Gwendolyn nem érzi majd annyira egyedül magát, és nem kell félnie. – Ami azt illeti, semmi kifogásom az egyedüllét ellen – ellenkeztem kétségbeesetten. – Különösen, ha egész nap emberek közt kell lennem, mint ma is. – Tök idióta emberek között. – Tényleg? – kérdezte Charlotte gúnyosan. – Egyébként sem vagy soha igazán egyedül, hiszen mindig ott vannak veled a láthatatlan barátaid, nem igaz? – Pontosan – feleltem. – Gideon, csak zavarnál. Menj inkább Charlotte-tal moziba! Vagy felőlem könyvklubot is alapíthattok – gondoltam magamban. De hát tényleg ezt akartam? Egyrészt semmire sem vágytam jobban, mint hogy beszéljek a nagyapámmal, és alaposan kikérdezzem, mit tudott meg a zöld lovasról. Másrészt homályos emlékek bukkantak fel az elmémben az előző napról („Óóó!” és „Mmmh!” és „Mééééég!”). Ebből elég! Össze kell szednem magam végre, és Gideon azon tulajdonságaira kell összpontosítanom a figyelmem, amelyeket annyira utálok benne. Gideon azonban nem hagyott rá időt. Már ki is nyitotta az ajtót nekem és Mr. George-nak. – Ne kéresd már magad, Gwendolyn! Irány az 1953-as év! Meg voltam győződve arról, hogy Charlotte lyukat égetett volna a hátamba a tekintetével, ha képes lett volna rá. Lefelé menet az egykori alkímia laborba, Mr. George – miután előre elnézést kért – bekötötte a szemem, és nagyot sóhajtva megfogta a kezem. Gideonra rábízta az iskolatáskámat. – Tudom, hogy Mr. Giordano nem egyszerű eset – mondta Mr. George, amikor magunk mögött hagytuk a csigalépcsőt. – Ennek ellenére kicsit jobban is igyekezhetnél a kedvére tenni. Hangosan felhorkantam. – Ő is igyekezhetne egy kicsit a kedvemre tenni! Reiki mester, kreatív ékszertervező, divatteremtő… mit keres egyáltalán az Őrzőknél? Azt hittem, közéjük csak kiváló tudósok és politikusok tartoznak. – Mr. Giordano afféle csodabogár az Őrzők között – ismerte el Mr. George. – De briliáns koponya. Az egzotikus… hát igen… szakmái mellett, amelyek egyébként multimilliomossá tették, elismert történész és… – …és amikor öt évvel ezelőtt megjelentetett egy értekezést eddig ismeretlen forrásokra hivatkozva egy bizonyos londoni titkos társaságról, amely kapcsolatban áll a szabadkőművesekkel és a legendás Saint Germain gróffal, az Őrzők úgy döntöttek, hogy sürgősen meg kell ismerkedniük vele közelebbről is – vette át a szót Gideon, aki előttünk baktatott. A hangja visszaverődött a kőfalakról. Mr. George megköszörülte a torkát. – Nos, igen. Ez is igaz. Vigyázat, lépcső!

73

– Értem – feleltem. – Tehát Giordano azért tagja az Őrzők Társaságának, hogy ne márthassa be őket. És miféle eddig ismeretlen források voltak azok? – Minden tag nyújt valamit a Társaságnak, amitől erősebbé válik a szervezet – folytatta Mr. George, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – És Mr. Giordano képességei rendkívül sokszínűek. – Kétségtelenül – mondtam. – Hol találhatnánk még egy férfit, aki önállóan fel tud ragasztani a körmére egy strassz kövecskét? Mr. George erre hirtelen köhögni kezdett, mintha félrenyelt volna. Azután egy darabig csendben haladtunk tovább. Gideonnak már a lépéseit sem hallottuk, feltételeztem, hogy előresietett (mivel be volt kötve a szemem, mi csigalassan tudtunk csak lépkedni). Végül összeszedtem magam, és megkérdeztem: – Pontosan miért küldenek engem a soirée-ra és a bálba, Mr. George? – Ó, hát még senki nem tájékoztatott? Gideon tegnap este – vagyis sokkal inkább éjszaka – látogatást tett a grófnál, hogy tájékoztassa őt a legfrissebb… kalandotokról. Egy levéllel tért vissza, amelyben a gróf nyomatékosan kéri, hogy te és Gideon kísérjétek el őt Lady Brompton soirée-jára, valamint egy nagyszabású bálba néhány nappal később. Ezenkívül tervezünk még egy délutáni látogatást is a Temple-ben. Az egésznek az a célja, hogy a gróf közelebbről megismerhessen téged. Első találkozásomra gondoltam Saint Germain gróffal, és megborzongtam. – Azt értem, hogy jobban meg akar ismerni. De miért akarja, hogy idegen emberek közé menjek? Ez talán valami vizsga? – Csak azt bizonyítja, hogy semmi értelme téged mindenből kihagyni. Őszintén szólva, én nagyon örültem a levélnek. Ezek szerint a gróf sokkal jobban bízik benned, mint a tiszteletre méltó Őrző urak némelyike, akik azt gondolják, hogy te csupán statiszta vagy ebben a játékban. – És áruló – tettem hozzá sötéten, és dr. White-ra gondoltam. – Vagy áruló – mondta Mr. George könnyedén. – A vélemények ez ügyben megoszlanak. Nos, megérkeztünk, kislányom. Leveheted a kendőt a szemedről. Gideon már várt ránk. Még egyszer utoljára megpróbáltam megszabadulni tőle, mégpedig úgy, hogy közöltem: meg kell tanulnom fejből egy Shakespeare-szonettet, és hangosan fogom mondogatni, de ő csak vállat vont, és kijelentette, hogy nála van az iPodja, és nem is fog engem hallani. Mr. George kivette a kronográfot a széfből, és a lelkünkre kötötte, hogy semmit ne felejtsünk a múltban. – A legkisebb papírfecnit se! Hallod, Gwendolyn? Az iskolatáskád teljes tartalmát vissza kell hoznod ide. És természetesen magát az iskolatáskát is. Megértetted? Bólintottam, azzal kivettem Gideon kezéből a táskát, és szorosan magamhoz öleltem. Azután odanyújtottam Mr. George-nak az ujjamat. Méghozzá ezúttal a kisujjamat – a mutatóujjamat ugyanis már teljesen meggyötörte a sok tűszúrás. – És ha valaki belép a helyiségbe, mialatt mi ott vagyunk? 74

– Nem lép be senki – biztosított Gideon. – Ott ugyanis késő éjszaka van. – Na és? Attól még eszébe juthat valakinek, hogy inspiratív találkozót tartson a pincében. – Konspiratív – javított ki Gideon. – Ha már itt tartunk. – Tessék? – Ne aggódj! – csitított Mr. George, és a felnyitott ajtócska alatt bedugta az ujjamat a kronográf belsejébe. Ajkamba haraptam, amikor megéreztem a gyomromban a már jól ismert hullámvasútérzést, és a tű a húsomba fúródott. A helyiség rubinvörös fénybe borult, és a következő pillanatban teljes sötétség vett körül. – Hahó? – szólaltam meg egészen halkan, de senki nem válaszolt. Egy másodperccel később Gideon is földet ért mellettem, és azonnal felkapcsolta a zseblámpáját. – Látod, nem is olyan rossz kis hely – mondta, majd az ajtóhoz lépett, hogy felkapcsolja a villanyt. Még mindig csak egy csupasz villanykörte lógott le a mennyezetről, de a helyiség többi része legutóbbi látogatásom óta egyértelműen előnyére változott. Első pillantásom a falra esett, oda, ahová Lucas a titkos rejtekhelyünket tervezte kialakítani. Előtte székek voltak egymásra pakolva, de sokkal szebben, mint korábban. Sehol egy szem törmelék, a múltkori látogatásomkor tapasztaltakhoz képest a szoba sokkal tisztább és rendezettebb volt. A fal előtt feltornyozott székeken kívül állt még benne egy asztal és egy kopott, zöld huzatú kanapé is. – Igen, tényleg sokkal otthonosabb, mint amikor legutóbb itt jártam. Egész idő alatt féltem, hogy felbukkan egy patkány, és megharap. Gideon lenyomta a kilincset, és kissé megrázta. Az ajtó nyilvánvalóan zárva volt. – Csak egyszer volt nyitva – mesélte vigyorogva. – Az tényleg szép este volt. Titkos folyosó vezet egészen az Igazságügyi Palota pincéjéig. Onnan aztán még mélyebben visz az út csontokkal és koponyákkal teli katakombákon keresztül… És innen nem is olyan messze – 1953-ban – van egy borospince. – Jó volna, ha lenne hozzá kulcsunk. – Ismét a fal felé sandítottam. Valahol ott, egy meglazított tégla mögött van elrejtve a kulcs. Felsóhajtottam. Milyen kár, hogy hiába tudom! De valahogy már az is jó érzéssel töltött el, hogy tudok valamit, amiről Gideonnak kivételesen fogalma sincs. – Megittad a bort? – Mire gondolsz? – Gideon levett egy széket a rakásról, és az asztal mellé állította. – Tessék, ülj le! Érezd jól magad a házi feladatoddal! – Ó, köszönöm. – Leültem, kivettem a holmijaimat a táskámból, és úgy tettem, mintha teljesen belefeledkeznék a könyvembe. Eközben Gideon kinyújtózott a kanapén, elővett egy iPodot a nadrágzsebéből, és a fülébe dugta a fülhallgatót. Két perccel később megkockáztattam felé egy pillantást, és láttam, hogy becsukta a szemét. Talán elaludt? Tulajdonképpen nem lenne csoda, ha belegondolunk, hogy előző éjjel is úton volt. 75

Kis időre teljesen elmerültem az egyenes, hosszú orr, a sápadt bőr, a puha ajkak és a sűrű, ívelt szempillák csodálatában. Ebben az ellazult állapotban Gideon sokkal fiatalabbnak tűnt valódi éveinél, és egyszerre pontosan el tudtam képzelni, hogyan nézhetett ki kisfiú korában. Biztos voltam benne, hogy nagyon aranyos volt. A mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt, és azon kezdtem töprengeni, vajon megkockáztathatom-e… nem, az túl veszélyes lenne. Sőt, még a fal felé sem kellene többé néznem, ha azt szeretném, hogy közös titkomra Lucasszal ne derülhessen fény. Mivel nem maradt más választásom, és aligha lettem volna képes négy órán át bámulni, ahogy Gideon alszik (habár annak is megvolt a maga vonzereje), végül a tanulmányaimnak szenteltem az időmet: először a Kaukázus ásványi kincseinek, azután pedig a francia rendhagyó igéknek. A Shakespeare életéről és munkásságáról szóló fogalmazásnak már csak a befejezése hiányzott, amelyet végül elszántan egyetlen mondatban foglaltam össze: Élete utolsó öt évét Shakespeare Stratford-upon-Avon-ben töltötte, és ott is halt meg 1616-ban. Na, kész is voltam. Most már csak egy szonettet kellett kívülről megtanulnom. Mivel mindegyik egyforma hosszú volt, véletlenszerűen ráböktem egyre: „Gyilkos csatát vív szemem és szívem, hogy osszák meg látásod birtokát” 6 – mormoltam. – Rám gondolsz? – kérdezte Gideon, majd felült, és kivette a dugókat a füléből. Sajnos nem tudtam megakadályozni, hogy elvörösödjek. – Ez Shakespeare – mondtam. Gideon elmosolyodott. – „Szívemet képedtől tiltja a szem, s ez vitatja amannak a jogát…” Vagy valami ilyesmi. – Szinte egészen pontosan – feleltem, és összecsuktam a könyvet. – De hiszen még meg sem tanultad – háborodott fel Gideon. – Holnapig úgyis elfelejteném. Legjobb, ha reggel tanulom meg, közvetlenül suli előtt, akkor jó esélyem van arra, hogy Mr. Whitman angolórájáig nem megy ki a fejemből. – Annál jobb! Akkor most gyakorolhatjuk a menüettet. – Gideon felállt. – Itt bőven van hely. – Jaj, ne! Kérlek, ne! Gideon azonban már meg is hajolt előttem. – Szabad ezt a táncot, Miss Shepherd? – Semmi sem szolgálna nagyobb örömömre, uram – biztosítottam, miközben a Shakespearekötetemmel legyezgettem magam. – De sajnálatos módon kibicsaklott a bokám. Talán kérdezze meg a kuzinomat! Azt a bájos hölgyet ott, a zöld ruhában. – A kanapéra mutattam. – Ő biztosan szívesen megmutatná önnek, milyen jól táncol. – Én viszont önnel szeretnék táncolni. Azt ugyanis, hogy a kuzinja hogyan táncol, már régóta tudom. – Kanapé kuzinomra gondoltam, nem Charlotte kuzinomra – feleltem. – Biztosíthatom önt… uraságodat, hogy Kanapéval sokkal élvezetesebb táncolni, mint Charlotte-tal. Kanapé talán nem 6

Shakespeare 46. szonett. Szabó Lőrinc fordítása.

76

annyira kecses, de annál finomabb, sokkal bájosabb, és a jelleme is összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint Charlotte-é. Gideon nevetett. – Ahogy már mondtam, az érdeklődésem kizárólag önnek szól. Kérem, tiszteljen meg! – Egy olyan úriember, mint ön, bizonyára tekintettel van a kibicsaklott bokámra! – Sajnálom, de nem. – Gideon kivette iPodját a nadrágzsebéből. – Kis türelmét kérem, a zenekar azonnal készen áll. – Jobbról és balról a fülembe helyezte a kis fülhallgatókat, majd talpra rántott. – Ó, ez jó! Linkin Park! – lelkendeztem, miközben a pulzusom Gideon közelségétől egykettőre az egekbe szökött. – Hogyan? Pardon. Egy pillanat, azonnal intézkedem. – Végighúzta ujjait a kijelzőn. – Így. Mozart. Ez jó lesz. – Azzal felém nyújtotta az iPodot. – Nem, tedd a szoknyád zsebébe, mindkét kezedre szükséged lesz. – De hát így te semmit sem hallasz a zenéből – tiltakoztam, miközben a fülemben felcsendült a hegedűszó. – Hallom én. Ne kiabálj! Szóval képzeljük el, hogy ez itt egy nyolcas alakzat. Balra tőlem áll még egy úr, jobbra tőlem még kettő, szépen egy sorban. A te oldaladon ugyanez a kép, csak hölgyekkel. Meghajlás. Pukedliztem egyet, és kissé habozva a kezébe helyeztem a kezemet. – De azonnal abbahagyom, amint ostoba teremtésnek nevezel! – Soha nem tennék ilyet – jelentette ki gálánsan Gideon, és egyenes vonalban elvezetett a kanapé mellett. – Tánc közben legfontosabb a társalgás. Megkérdezhetem, miért viseltetik ellenszenvvel a tánc iránt? A legtöbb fiatal hölgy rajong érte. – Pssszt! Összpontosítanom kell. – Eddig egészen jól ment. Magam is meglepődtem. A tour de main tökéletesen sikerült, egyszer balra, egyszer jobbra. – Megcsinálhatnánk még egyszer? – Ne engedd le az állad! Úgy, pontosan. És nézz a szemembe! Soha nem veheted le rólam a szemed, bármilyen jóképű is a szomszédom. Elvigyorodtam. Ez meg mi volt? Talán bókot akar kicsikarni belőlem? Na, ezt a szívességet nem teszem meg neki. Bár meg kell hagyni, Gideon tényleg jól táncolt. Vele egészen más volt, mint Virsliszájjal – valahogy minden ment magától. Lassanként egyre kevésbé tűnt reménytelennek, hogy végül sikerül megtanulnom a menüettet. Gideon is észrevette. – Nézzenek csak oda! Hiszen egyre jobban csinálod, jobb kéz, jobb váll, bal kéz, bal váll… Nagyon jó!

77

Igaza volt. Egyre jobban csináltam. Tulajdonképpen gyerekjáték volt az egész. Diadalmasan forogtam körbe az egyik láthatatlan úrral, majd ismét Gideon kezét fogtam meg. – Ha! Ami azt illeti, olyan kecsesen mozgok, mint egy szélmalom! – mondtam. – Végtelenül pimasz összehasonlítás! Lazán letáncolod bármelyik szélmalmot! – tódította Gideon. Felnevettem, de aztán összerezzentem. – Hoppá! Most megint a Linkin Park megy. – Mindegy. – Miközben a Papercut című szám kalapált a fülemben, Gideon zavartalanul végigvezetett az utolsó figurán, majd meghajolt. Szinte szomorú voltam, hogy már vége is a táncnak. Pukedliztem, majd kivettem a dugókat a fülemből. – Tessék! Nagyon kedves tőled, hogy megtanítottál. – Pusztán önérdekből tettem – válaszolta Gideon. – Végtére is én vagyok az, aki különben nyilvánosan felsülne veled, vagy már elfelejtetted? – Nem. – A jókedvem ismét köddé vált. Tekintetem véletlenül áttévedt a szemközti falra, a székek mögé, mielőtt még észrevettem volna magam. – Hé! Még nem végeztünk – szólalt meg Gideon. – Ez már egész szép volt, de még nem tökéletes. Most meg miért vágsz olyan gyászos képet? – Szerinted miért ragaszkodik hozzá Saint Germain gróf, hogy elmenjek egy soirée-ra és egy bálra? Egyszerűen iderendelhetne magához a Temple-be, és akkor nem kockáztatná, hogy idegenek előtt leégetem magam. Senki nem csodálkozna a viselkedésemen, és nem rögzítené a látottakat az utókor számára. Gideon egy ideig csak nézett rám, mielőtt válaszolt volna. – A gróf nem szívesen fedi fel a lapjait, de minden egyes ötlete mögött zseniális terv rejtőzik. Van egy határozott gyanúja, már ami a Hyde Parkban ránk támadó embereket illeti, és azt hiszem, ki akarja csalogatni a rejtekéből azt vagy azokat, akik az eseményeket a háttérből irányítják. Ezért akar bemutatni minket egy nagyobb társaságnak. – Ó! – csodálkoztam. – Úgy érted, megint ott lesznek azok a férfiak a kardokkal, és… – A míg emberek között vagyunk, nem bukkannak fel – mondta határozottan Gideon. Azzal felült a kanapé karfájára, és karba tette a kezét. – Ennek ellenére mégis túl veszélyesnek tartom a gróf tervét. Legalábbis számodra. Az asztal szélének támaszkodtam. – Nem Lucyt és Pault gyanúsítottad a Hyde Parkban történtek miatt? – Igen is, meg nem is – felelte Gideon. – Egy olyan férfinak, mint Saint Germain gróf, élete során nem kevés ellensége akad. A krónikák több meghiúsult merényletről is beszámolnak. Feltételezem, hogy Lucy és Paul, annak érdekében, hogy elérjék céljukat, összefogtak a gróf ellenségeivel. – A gróf is ezt gondolja? 78

Gideon vállat vont. – Remélem. Egy darabig gondolkodtam. – Arra szavazok, hogy szegd meg újra a szabályokat, és hozz magaddal egy olyan James Bond-pisztolyt – javasoltam végül. – Az ellen nem tehetnek semmit a kardos fickók. Tényleg, honnan szerezted? Én is jobban érezném magam, ha lenne egy ilyen kis masinám. – Az olyan fegyvert, amellyel nem tudsz bánni, rendszerint ellened fordítják – válaszolta Gideon nagy bölcsen. A japán zöldségdaraboló késemre gondoltam. Kellemetlen volt elképzelni, amint épp ellenem fordítják. – Charlotte jó vívó? És pisztollyal is tud bánni? Megint csak vállvonogatás. – Tizenkét éves kora óta jár vívni. Persze, hogy jó. Persze. Charlotte mindenben jó volt. Kivéve a kedvességet. – A grófnak biztosan tetszett volna – jegyeztem meg. – Én nyilvánvalóan nem voltam az esete. Gideon felnevetett. – Most még változtathatsz a képen, amelyet rólad alkotott. Mindenekelőtt azért is szeretne téged jobban megismerni, hogy megvizsgálja, nem mond-e mégis igazat a jövendölés. – A holló hatalmáról? – Mint mindig, valahányszor erről volt szó, most is kellemetlenül éreztem magam. – Vajon azt is elárulja a jövendölés, hogy mire utal? Gideon habozott, majd csendben megszólalt: – „…Rubinvörös holló száll az égen át, világok közt hallván a halottak dalát. Ám alig eszmél rá titkos hatalmára, bezárul a kör, bármi is az ára…” – Gideon megköszörülte a torkát. – De hiszen te libabőrös lettél! – Mert félelmetesen hangzik. Különösen az a rész az éneklő halottakról. – Megdörzsöltem a karomat. – Van tovább is? – Nincs. Többé-kevésbé ez minden. Szerinted sem igazán illik rád, ugye? Ebben igaza volt. – Rólad is áll valami a jövendölésben? – Természetesen – bólintott Gideon. – Minden időutazóról. Én vagyok a gyémántsörényű oroszlán, amelynek láttán a nap… – Egy pillanatra mintha zavarba jött volna, de azután vigyorogva folytatta: – …blablabla. Ó, és a te üküküknagyanyád, az a csökönyös Lady Tilney, éppenséggel egy róka, egy nefrit róka, amely elbújik egy hársfa alatt. – Ki lehet egyáltalán bármit is deríteni ebből a jövendölésből? – Mindenképpen. Habár csak úgy nyüzsögnek benne a szimbólumok. Minden csak értelmezés kérdése. – Gideon a karórájára nézett. – Még van időnk. Én pedig arra szavazok, hogy folytassuk a táncórát. – A soirée-n is szokás táncolni?

79

– Nem igazán – felelte Gideon. – Ott inkább csak esznek, isznak, beszélgetnek, és… zenélnek. Biztosan téged is meg fognak kérni, hogy adj elő valamit. – Na, igen. Mégiscsak jobban tettem volna, ha zongoraórára járok ahelyett, hogy Leslie-vel a hip-hop tanfolyamon lógok. De tulajdonképpen egészen jól tudok énekelni. Tavaly Cynthia buliján magasan én nyertem a karaoke-vetélkedőt. A Somewhere over the rainbow egészen egyedi interpretációjával. És mindezt úgy, hogy – meglehetősen előnytelenül – buszmegállónak voltam öltözve. – Aha… értem. Ha valaki megkér, mondd egyszerűen azt, hogy mindig elcsuklik a hangod, ha közönség előtt kell énekelned. – Ezt mondhatom, de azt nem, hogy kibicsaklott a bokám? – Tessék, itt a fülhallgató. Kezdjük még egyszer elölről! – Azzal meghajolt előttem. – Mit csináljak, ha nem te kérsz fel, hanem valaki más? – kérdeztem pukedlizés, pontosabban meghajlás közben. – Akkor mindent ugyanígy csinálsz – mondta Gideon, és megfogta a kezemet. – Bár ami azt illeti, a 18. században minden szigorú etikett szerint működött. Egy férfi soha nem kért fel egy idegen lányt anélkül, hogy előzetesen bemutatták volna neki. – Kivéve, ha a lány előbb kacér mozdulatokat tett a legyezőjével. – Lassanként a véremmé váltak a tánclépések. – Valahányszor akár csak egy centiméterrel megdöntöttem a legyezőmet, Giordano rögtön ideg-összeroppanást kapott, Charlotte pedig úgy ingatta a fejét, mint egy szomorú bólogatós kutya. – Pusztán segíteni akar neked – mondta Gideon. – Igen. Fején találtad a szöget. A föld pedig korong alakú – dohogtam, pedig az ilyesmi biztosan nem illik menüettezés közben. – Az ember azt hihetné, hogy nem különösebben kedvelitek egymást. – Mindketten láthatatlan partnerünkkel forogtunk körbe. Ó, valóban? Az ember azt hihetné? – Szerintem Glenda nénin, Lady Aristán és a tanárainkon kívül senki más nem rajong Charlotteért. – Ezt nem hiszem – válaszolta Gideon. – Ja, megfeledkeztem Giordanóról és rólad. Hoppá! Az előbb véletlenül forgatni mertem a szememet. Ez biztosan tilos a 18. században. – Nem lehet, hogy egy kicsit féltékeny vagy Charlotte-ra? Nevetnem kellett. – Bízz bennem, ha olyan jól ismernéd, mint én, nem tennél fel ilyen buta kérdést. – Tulajdonképpen egészen jól ismerem – vallotta be Gideon halkan, és ismét megfogta a kezem.

80

De csak arról az oldaláról, amelyet neked mutat – vágtam volna vissza, de ekkor leesett, mit is mondott Gideon az imént, és egyetlen pillanat leforgása alatt rettenetesen féltékeny lettem Charlotte-ra. – Mégis mennyire jól ismeritek ti egymást…? – Elhúztam a kezem Gideontól, és odanyújtottam a nem létező szomszédjának. – Hát, körülbelül annyira, amennyire ismerni szokás a másikat, ha az ember sok időt tölt vele. – Amikor elment előttem, gonoszkodó vigyor jelent meg az arcán. – És hát… egyikünknek sem maradt túl sok ideje más… barátságokra. – Értem. Szóval meg kell elégedni azzal, amit az ember kap. – Egyetlen másodperccel sem bírtam tovább magamban tartani a kérdést: – És… hogyan csókol Charlotte? Gideon a kezemért nyúlt, amely legalább húsz centiméterrel volt magasabban, mint kellett volna. – Úgy vélem, nagyszerűen fejlődik, hölgyem, ami a társalgást illeti, de ilyesmiről egy úriember nem beszél. – Igen. Ezt a kifogást el is fogadnám, ha úriember lennél. – Ha valaha alkalmat adtam önnek arra, hogy a viselkedésemet úriemberhez méltatlannak ítélje meg, akkor… – Jaj, fogd már be! Bármi legyen is közted és Charlotte között, egy cseppet sem érdekel. De szerintem elég nagy pimaszság, hogy egyidejűleg velem… kavarsz, és ez még szórakoztat is. – Kavarok? Milyen durva szó! Nagyon hálás lennék önnek, ha felvilágosítana pillanatnyi rosszkedve okáról, és közben még a könyökének is szentelne egy kis figyelmet. Ennél a figuránál ugya nis a könyök lent van. – Ez nem vicces – duzzogtam. – Nem engedtem volna, hogy megcsókolj, ha tudom, hogy te és Charlotte… – Megint véget ért Mozart, és jött a Linkin Park. Nem baj, ez úgyis jobban illett a hangulatomhoz. – Én és Charlotte… Mi van velünk? – …hogy nem csak barátok vagytok. – Ki mondta ezt? – Te? – Én ilyet biztosan nem mondtam. – Aha. Akkor tehát… meg sohasem… izé… csókoltátok meg egymást? – Kihagytam a pukedlit, és szikrázó szemmel néztem rá. – Ezt sem mondtam. – Gideon meghajtotta magát, és benyúlt a zsebembe az iPodjáért. – Még egyszer! Gyakorolnod kell, hogyan tartsd a karodat. Különben klassz volt. – A te társalgásod azonban hagy némi kívánnivalót maga után – dühöngtem. – Akkor most van valami közterek Charlotte-tal, vagy nincs? – Azt hittem, téged egyáltalán nem érdekel, van-e köztünk valami. 81

A szemem még mindig szikrákat szórt. – Úgy van. Nem érdekel! – Akkor minden rendben. – Gideon visszaadta az iPodot. A fejhallgatóban megszólalt a Hallelujah – mármint a Bon Jovi-félé változata. – Nem jó számot indítottál el – tájékoztattam. – De, de – erősködött Gideon, és közben szélesen vigyorgott. – Azt gondoltam, most valami megnyugtatóra van szükséged. – Te… te egy akkora… akkora… – Igen? – Bunkó vagy… Még egy lépéssel közelebb jött, így most már körülbelül egy centiméterre csökkent a hely kettőnk között. – Látod? Ez a különbség közted és Charlotte között: ő sosem mondana ilyet. Hirtelen alig kaptam levegőt. – Lalán mert neki nem adsz rá okot. – Nem, nem erről van szó. Azt hiszem, egyszerűen jobb a modora. – Igen, és erősebbek az idegei – egészítettem ki. Valami megmagyarázhatatlan okból nem voltam képes levenni a szemem Gideon szájáról. – Csak arra az esetre, ha netán még egyszer megpróbálnád… ha esetleg valahol ismét egy gyóntatószékben unatkoznánk: többször nem hagyom magam lerohanni! – Úgy érted, többször nem is engeded, hogy megcsókoljalak? – Pontosan – suttogtam, miközben képtelen voltam megmozdulni. – Kár – mondta Gideon, és a szája olyan közel került az enyémhez, hogy már éreztem a leheletét az ajkamon. Tisztában voltam vele, hogy nem feltétlenül viselkedem úgy, mintha komolyan gondolnám, amit mondtam. Nem is gondoltam komolyan. Már az is nagy teljesítmény volt tőlem, hogy nem ugrottam Gideon nyakába. Azt a pillanatot, amikor elfordulhattam volna, vagy eltolhattam volna őt magamtól, mindenesetre rég elszalasztottam. Ezt nyilván Gideon is észrevette. A kezével gyengéden megsimogatta a hajam, majd végre megéreztem ajka finom érintését a számon. „And every breath we took was hallelujah” – énekelte Bon Jovi a fülembe. Mindig is tetszett ez az átkozott dal, egyike volt azon keveseknek, amelyeket egymás után tizenötször is meg tudtam hallgatni. Mostantól pedig örökre összefonódik majd az emlékeim között Gideonnal. Halleluja.

82

6

E

zúttal senki nem zavart meg minket. Sem az időutazás, sem a szemtelen vízköpő démon. A Hallelujah alatt a csók egészen gyengéd és óvatos volt, de azután Gideon mindkét kezével a hajamba túrt, és szorosan magához ölelt. Ez már egyáltalán nem gyengéd csók volt, és engem is

meglepett a saját reakcióm. A testem hirtelen egészen ellágyult és súlytalanná vált, majd a karom szinte magától Gideon nyaka köré tekeredett. Fogalmam sem volt, hogyan, de anélkül, hogy egy pillanatra is abbahagytuk volna a csókolózást, egyszer csak a zöld kanapén találtuk magunkat, és ott csókolóztunk tovább egészen addig, míg Gideon teljesen váratlanul fel nem ült, és az órájára nem nézett. – Ahogy mondtam, tényleg kár, hogy többé nem csókolhatlak meg – súgta kissé kifulladva. A pupillája hatalmasra tágult, és az arca láthatóan kipirult. Azon töprengtem, vajon én hogyan nézhetek ki. Mivel átmenetileg valamiféle emberi pudinggá mutálódtam, nem voltam abban az állapotban, hogy félig fekvő helyzetemből kiszabaduljak. És rémülten állapítottam meg, hogy fogalmam sem volt, mennyi idő telt el a Hallelujah óta. Tíz perc? Fél óra? Bármi lehetséges volt. Gideon rám nézett, és mintha zavarodottságot fedeztem volna fel a tekintetében. – Össze kellene pakolnunk a holminkat – mondta végül. – És sürgősen kezdened kellene valamit a hajaddal. Úgy néz ki, mintha valami idióta mindkét kezével széttúrta volna, aztán egy kanapéra hajított volna téged… Bárki vár is ránk odaát, tudni fogja, hogy egy meg egy az kettő… Jaj, te jó ég, ne nézz már így rám! – Hogy? – Mintha meg sem tudnál mozdulni. – De hát pontosan így van – jelentettem ki nagy komolyan. – Pudinggá változtam. Te változtattál pudinggá. Mosoly futott át az arcán, azután talpra ugrott, és elkezdte összepakolni az iskolai cuccaimat. – Gyere, te kis puding, állj fel! Van nálad fésű vagy hajkefe? – Valahol ott a táskában – feleltem bambán. Gideon a magasba tartotta Leslie anyukájának napszemüvegtokját. – Ebben? 84

– Nem! – kiáltottam, és ijedtemben nyomban vége szakadt a pudinglétnek. Felugrottam, kirántottam Gideon kezéből a japán konyhakést tartalmazó tokot, és visszadobtam a táskába. Ha Gideon csodálkozott is, nem mutatta. Visszatette a széket a helyére, a fal mellé, és ismét az órájára pilla ntott, miközben én előkotortam a hajkefémet. – Mennyi időnk van még? – Két perc – válaszolta Gideon, és felemelte a földről az iPodot. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett oda. Vagy mikor. Sietve fésülni kezdtem a hajam. Gideon elgondolkodva figyelt. – Gwendolyn? – Hm? – Leeresztettem a hajkefét, és olyan nyugodtan viszonoztam a pillantását, amennyire csak tudtam. Egek! Olyan hihetetlenül jól nézett ki, a testem egy része máris újra pudinggá akart változni. – Neked…? Vártam. – Nekem mi? – Á, semmi. A gyomromban közben elkezdődött a szokásos szédülős érzés. – Azt hiszem, mindjárt indulunk – mondtam. – Markold meg jól a táskát! Semmi esetre sem eresztheted el. És gyere kicsit közelebb, különben az asztalon fogsz landolni. Még menet közben elmosódott minden a szemem előtt. Egy másodperc sem telt el, finoman a talpamra érkeztem, közvetlenül Mr. Marley tágra nyílt szeme előtt. Xemerius szemtelen kis pofája Mr. Marley válla fölött meredt rám. – Na, végre! – üdvözölt Xemerius. – Már negyedórája vagyok kénytelen hallgatni, amit ez a vörös hajú magában hablatyol. – Jól van, Miss…? – dadogta Mr. Marley, és hátrált egy lépést. – Igen, jól van – felelte Gideon, aki mögöttem ért földet, és rögtön végigmért. Amikor rámosolyogtam, gyorsan elkapta a tekintetét. Mr. Marley köhintett néhányat. – Azt az üzenetet kell átadnom, hogy várják önt a sárkányteremben, uram. A bel… a Hetedik megérkezett, és beszélni szeretne önnel. Ha megengedi, a Misst a kocsijához kísérem. – A Missnek egyáltalán nincs kocsija – közölte Xemerius. – Még jogosítványa sincs, te tökfej! – Szükségtelen, magammal viszem a sárkányterembe. – Gideon a fekete kendőért nyúlt. – Erre tényleg szükség van? – Sajnos igen. – Gideon összecsomózta a tarkómon a kendőt. Közben néhány szál hajamat is hozzáfogta, ami nagyon fájt, de nem akartam nyafogni, ezért inkább az ajkamba haraptam. – Ha 85

nem ismered a kronográf helyét, nem is tudod elárulni, és senki nem leshet ki minket meglepetésszerűen, amikor – legyen az bármikor – a szóban forgó helyiségben landolunk. – De hát ez a pince az Őrzők tulajdona, ráadásul a be- és kijáratokat minden időben gondosan őrizték – vetettem ellen. – Először is, több út vezet ebbe a pincerendszerbe, mint amennyi a Temple épületeiből kiindul. Másodszor, nem zárhatjuk ki, hogy valakinek a saját sorainkból érdeke fűződhet egy váratlan rajtaütéshez. – „Ne bízz senkiben! Még a saját megérzésedben sem!” – mormoltam. Itt csupa bizalmatlan ember él. Gideon a csípőmre tette a kezét, és előretolt. – Pontosan. Hallottam, amint Mr. Marley elköszön, azután bezárult mögöttünk az ajtó. Némán baktattunk egymás mellett. Pedig számtalan dolog járt a fejemben, amelyről szívesen beszélgettem volna, csak azt nem tudtam, hol kezdjem. – A megérzésem azt súgja, hogy megint nyaltátok-faltátok egymást – jegyezte meg Xemerius. – A megérzésem és az éleslátásom. – Csacsiság! – feleltem, mire Xemerius élesen felnevetett. – Hidd el, a 11. század óta járok ezen a földön, és nagyon jól tudom, hogy néz ki egy lány, aki épp most mászott elő a szénakazalból. – Szénakazal! – ismételtem bosszúsan. – Hozzám beszélsz? – kérdezte Gideon. – Mégis ki máshoz beszélnék? – kérdeztem vissza. – Mennyi az idő? Apropó széna! Farkaséhes vagyok. – Mindjárt fél nyolc. – Gideon váratlanul elengedte a kezem. Egy sor elektronikus pittyegő hangot hallottam, azután a vállammal egy falnak ütköztem. – Hé! Xemerius ismét nevetésben tört ki. – Ezt nevezem igazi gavallérnak! – Bocsáss meg! Ez a nyavalyás telefon! Idelent nincs térerő. Harmincnégy nem fogadott hívás. Nagyszerű! Ez csak… Ó, te jó ég! Az anyám! – Gideon nagyot sóhajtott. – Tizenegy üzenetet hagyott. A fal mellett tapogatózva haladtam előre. – Vagy leveszed ezt a béna sálat a szememről, vagy vezetsz! – Jól van, jól van! – Újra megfogta a kezem. – Nem is tudom, mit gondoljak azokról az alakokról, akik bekötik a barátnőjük szemét, hogy nyugodtan megnézhessék az üzeneteiket a telefonjukon – morfondírozott Xemerius. Ezt én sem tudtam. – Valami baj történt? 86

Újabb sóhajtás. – Feltételezem. Különben ritkán hívjuk egymást. Még mindig nincs térerő. – Figyelem! Lépcső! – figyelmeztetett Xemerius. – Talán valaki megbetegedett – találgattam. – Vagy megfeledkeztél valami fontos eseményről. Az én anyukám is egy csomó üzenetet hagyott a múltkor a telefonomon, csak azért, hogy emlékeztessen, ne felejtsem el felköszönteni Harry bácsikámat a születésnapja alkalmából. Huh! Ha Xemerius nem kiáltott volna fel, hogy óva intsen, nekimentem volna a lépcsőkorlát végének. Gideon észre sem vette. Így kénytelen voltam segítség nélkül feltapogatózni a csigalépcsőn. – Nem, biztosan nem. Soha senki születésnapját nem szoktam elfelejteni. – A hangja izgatottnak tűnt. – Nyilván Raphaellel van valami. – Az öcséddel? – Állandóan veszélyes helyzetekbe keveredik. Jogosítvány nélkül vezet autót, toronymagas sziklákról ugrál le, és biztosítókötél nélkül mászik hegyet. Fogalmam sincs, kinek és mit akar ezzel bizonyítani. Tavaly siklóernyőzés közben megsérült, és három hétig feküdt a kórházban koponyasérüléssel. Az ember azt hinné, hogy megtanulta a leckét, de nem: a születésnapjára vetetett magának Monsieur Bertelinnel egy motorcsónakot. Az az idióta pénzeszsák persze minden kívánságát teljesíti. – Amikor a földszintre értünk, Gideon felgyorsította a lépteit, én pedig többször is felbuktam. – Á, végre! Itt már működik. – Csak tippelni tudtam, hogy most nyilván a telefonjára beérkezett üzeneteit hallgatja meg. Én sajnos semmit nem hallottam. – Jaj, ne! – Ez többször is elhangzott egymás után. Gideon újfent elengedte a kezem, én pedig vakon tapogatóztam előre. – Ha nem akarsz nekimenni a falnak, most be kellene fordulnod balra – tájékoztatott Xemerius. – Ó, úgy tűnik, most már neki is feltűnt, hogy nincs beépített radarberendezésed. – Oké… – mormolta Gideon. Futólag megérintette az arcomat, majd a tarkómat. – Gwendolyn, sajnálom. – A hangjában aggodalom csengett, de elég egyértelmű volt, hogy nem értem aggódott. – Innen visszatalálsz egyedül? – Kibogozta a sálat, én pedig hunyorogva pislogtam az erős fényben. Madame Rossini műterme előtt álltunk. Gideon megsimogatta az arcom, és szomorúan rám mosolygott. – Ismered az utat, ugye? Az autó már odakinn áll. Holnap találkozunk. Meg sem várta a válaszom, már sarkon is fordult. – Köd előttem, köd mögöttem – kárálta Xemerius. – Nem valami udvarias eljárás, ami azt illeti. – Mi történt? – kiáltottam Gideon után. – Az öcsém lelépett otthonról – felelte anélkül, hogy hátrafordult vagy akár lassított volna. – És hármat találhatsz, hogy hová tart. – Ám még mielőtt egyet is találgathattam volna, Gideon már be is kanyarodott a következő folyosóra. – Akkor nem a Fidzsi-szigetekre tippelek – morogtam magamban. 87

– Szerintem jobban tetted volna, ha nem mászol be vele a szénakazalba – dorgált Xemerius. – Most azt hiszi, könnyen megkaphat, és nem erőlteti meg magát többé. – Fogd be, Xemerius! Idegesít, hogy folyton a szénáról beszélsz. Csak egy kis csókolózás volt, semmi több. – Semmi okod paradicsommá változni, drágaságom! Zavaromban teljesen elvörösödtem, ami még jobban felbosszantott. – Gyerünk! Indulás! Éhes vagyok. Ma legalább van némi esélyem, hogy vacsorára hazaérjek. És útközben talán megláthatjuk egy pillanatra a Belső Kör titokzatos tagjait. – Csak azt ne! Egész délután náluk hallgatóztam – panaszkodott Xemerius. – Ó, nagyszerű! Akkor mesélj! – U-nal-mas! Azt hittem, vért fognak inni koponyából, és titokzatos rúnákat mázolnak majd az alkarjukra. De nem. Csak nyomták a sódert. Öltönyben és nyakkendőben. – És mégis miről? – Lássuk csak, vajon össze tudom-e szedni azt a sok badarságot? – Azzal megköszörülte a torkát. – Lényegében arról folyt a szó, hogy megszeghetik-e az aranyszabályt annak érdekében, hogy túljárjanak a Fekete Turmalin és a Zafír eszén. Szuper ötlet, vélte a társaság egyik fele. Neeem, semmi esetre sem, tiltakoztak a többiek. De igen, különben a világ nem lesz megmentve, ti gyávák, vitatkozott tovább az első csoport. Mire a másik: neeem, ez gonoszság volna, ráadásul veszélyes is a kontinuumra és az erkölcsre nézve; majd az első csapat ismét kijelentette: igen, de tökmindegy, ha ezzel megmenthetjük a világot. Ezután kenetteljes locsogás következett mindkét oldalon… és azt hiszem, közben elszundítottam. Végül azonban mindenki egyetértett abban, hogy a Gyémánt sajnos hajlamos önhatalmúlag cselekedni, míg a Rubin minden jel szerint egy üresfejű kis liba, és nem jöhet szóba az „Opál művelet” és a „Nefrit művelet” nevet viselő időutazás-küldetések során, mert egyszerűen túl ostoba. Eddig tudtál követni? – Hát… – Természetesen a védelmembe vettelek, de nem hallgattak rám – folytatta Xemerius. – Arról beszéltek, hogy amennyire csak lehet, távol kell téged tartani minden fontos információtól. És hogy a hiányos neveltetésedből adódó naivitásod és tudatlanságod miatt már most is biztonsági kockázatot jelentesz, ráadásul maga vagy a megtestesült indiszkréció. Mindenesetre a barátnődet, Leslie-t is megfigyelés alatt akarják tartani. – Azt próbálják meg! – A jó hír az, hogy az alkalmatlanságodért teljes egészében anyádat okolják. Különben is, mindig a nők a hibásak mindenért, ebben mind egyetértettek a Fontoskodó Urak. Azután megint csak igazolásokról, varrodai számlákról, levelekről és a józan észről volt szó, majd némi huzavona után mindannyian megegyeztek abban, hogy Paul és Lucy az 1912-es évbe utazott a kronográffal, és a 88

párocska most ott éldegél. Bár ebben a vonatkozásban a „most” talán nem a legmegfelelőbb kifejezés. – Xemerius megvakarta a fejét. – Mindegy, a lényeg, hogy ott bujkálnak, és ebben mindenki egészen biztos, és a legközelebbi alkalommal a te csodálatos, erős hősöd fel fogja őket kutatni, és lecsapolja a vérüket, és visszaszerzi tőlük a kronográfot, ha már arra jár, és akkor elkezdték az egészet megint elölről, blablabla, aranyszabály, kenetteljes fecsegés… – Érdekes – mondtam. – Úgy találod? Ha igen, az kizárólag azért van, mert olyan végtelenül szórakoztató módon tudom összefoglalni a sok unalmas szövegelést. Kinyitottam a következő folyosóra vezető ajtót, és épp válaszolni akartam Xemeriusnak, amikor meghallottam egy hangot: – Még most is ugyanolyan arrogáns vagy, mint régen! Ez Anya hangja! És valóban: amikor bekanyarodtam a sarkon, megpillantottam az anyámat. Falk de Villiers-vel állt szemközt, és mindkét kezét dühösen ökölbe szorította. – Te pedig ugyanolyan önfejű, ráadásul képtelen vagy belátni a hibáidat! – vágott vissza Falk. – Isten tudja, miért próbáltad eltitkolni előlünk Gwendolyn valódi születési dátumát, de a megátalkodottságoddal jelentős kárt okoztál az ügyünknek. – Az ügyeteknek! A ti ügyetek mindig fontosabb volt a számotokra, mint maguk az emberek, akik az ügy részesei! – kiabálta Anya. A lehető leghalkabban becsuktam magam mögött az ajtót, és továbbmentem. Xemerius a falon függeszkedve követett. – Boáh! Elég dühösnek látszik! Tényleg az volt. Anya szeme szikrákat szórt, az arca ki volt vörösödve, a hangja pedig szokatlanul magasan csengett. – Abban állapodtunk meg, hogy Gwendolynt nem keveritek bele. Hogy nem teszitek ki semmiféle veszélynek! Most pedig tálcán kínáljátok fel a grófnak. Hiszen ő még teljesen… ki van szolgáltatva! – És ez egyedül a te hibád – felelte Falk de Villiers hűvösen. Anya az ajkába harapott. – Mint a Páholy nagymestere, te viseled a felelősséget! – Ha kezdettől fogva nyílt kártyákkal játszottál volna, Gwendolyn most nem lenne felkészületlen. Csak hogy tudd: Mr. George-ot talán megtéveszthetted a megható kis történeteddel, hogy gondtalan gyermekkort akartál biztosítani a lányodnak, de engem nem. Én továbbra is kíváncsian várom, mit tud mondani nekünk az a bábaasszony. – Még nem találtátok meg? – kérdezte anyám kissé halkabban. – Csak napok kérdése, Grace. Mindenütt ott vannak az embereink. – Ekkor észrevette, hogy én is ott állok, és a rideg, haragos kifejezés eltűnt az arcáról. – Miért vagy egyedül, Gwendolyn?

89

– Drágám! – Anya odarohant hozzám, és hevesen megölelt. – Arra gondoltam, inkább eljövök érted, mielőtt megint olyan későn érnél haza, mint tegnap. – …és kihasználod a lehetőséget, hogy szemrehányásokkal halmozhass el engem – tette hozzá Falk, és idegesen felnevetett. – Miért nincs veled Mr. Marley, Gwendolyn? – Az utolsó szakaszt egyedül is megtehettem – feleltem kitérően. – Min veszekedtetek? – A mamád szerint a 18. századba tett kirándulásaid túl veszélyesek – válaszolta Falk. Nem tudtam rossz néven venni tőle. Pedig a rám leselkedő veszélyeknek még a töredékét sem ismerte. Senki egy szót sem szólt neki azokról a marcona alakokról, akik a Hyde Parkban támadtak ránk. Én legalábbis inkább haraptam volna le a nyelvem. Lady Tilneyről és a pisztolyokról sem tudhatott semmit, és azt, hogy Saint Germain gróf hátborzongató módon megfenyegetett, eddig csak Leslie-nek árultam el. Ja, és persze a nagyapámnak. Elgondolkodva néztem Falkra. – A legyező használatát és a menüettet megoldom – vetettem oda könnyedén. – Nincs ebben semmi kockázatos, Anya. Az egyedüli veszélyt az jelenti, hogy ripityára zúzom a legyezőt Charlotte fején… – Na, látod, Grace – mondta a nagymester, és rám kacsintott. – Engem nem tudsz átverni, Falk! – Anya vetett még egy utolsó sötét pillantást a férfira, majd belém karolt, és elvonszolt. – Gyere! A többiek már a vacsoraasztalnál várnak. – Holnap találkozunk, Gwendolyn! – kiáltotta még utánunk Falk. – És… a legközelebbi viszontlátásra, Grace! – Viszlát! – motyogtam az orrom alatt. Anya is dünnyögött valamit, de egy szót sem értettem belőle. – Szóval, ha engem kérdezel… szénakazal! – szögezte le Xemerius. – Engem nem tévesztenek meg a civakodásukkal. Messziről felismerem a szénakazal szagú kapcsolatokat. Felsóhajtottam. Anya is felsóhajtott, és szorosan magához vont. Így tettük meg az utolsó néhány métert a kijáratig. Először kissé mereven sétáltam mellette, de azután a vállára hajtottam a fejem. – Nem kell veszekedned miattam Falkkal. Túl sokat aggódsz, Anya. – Te könnyen beszélsz… Nem valami kellemes érzés arra gondolni, hogy mindent elrontottam. Észrevettem, hogy dühös vagy rám. – Ekkor ismét felsóhajtott. – Mégpedig jogosan. – De attól még szeretlek – mondtam. Anya a könnyeivel küszködött. – Én pedig jobban szeretlek, mint képzeled – suttogta. Kiértünk a ház előtti kis utcácskára, és anyám úgy nézett körül, mintha attól félne, hogy valaki a sötétben utánunk kémkedik. – Mindent megadnék azért, hogy normális családom legyen. – Mit nevezünk normálisnak? – kérdeztem. – Minket semmi esetre sem. – Csupán nézőpont kérdése. Nos, hogy telt a napod? – érdeklődtem csúfondárosan. 90

– Ó, csak a szokásos – felelte Anya halvány mosoly kíséretében. – Először civakodtam egy kicsit az anyámmal, azután egy nagyot a nővéremmel, a munkahelyemen a főnökömmel veszekedtem, és végül még az… expasimmal is összekaptam, aki puszta véletlenségből egy borzasztóan titkos páholy nagymestere. – Nem megmondtam? – Xemerius szinte ujjongott. – Szénakazal! – Látod? Ez tulajdonképpen teljesen normális, Anya. Anyám mégis mosolygott. – És a te napod hogy telt, szívem? – Szintén semmi különös. Az iskolában volt egy kis bosszúságom Mókussal, azután tánc- és illemtanóra következett ennél a kétes hírű titkos társaságnál, amely mellesleg időutazásokkal foglalkozik, utána – mielőtt még megfojthattam volna szeretetre méltó kuzinomat – tettem egy kis kirándulást az 1953-as évbe, hogy nyugodtan megírhassam a házi feladatomat, és így holnap kevesebb gondom legyen a fent nevezett Mókussal. – Egész szórakoztatónak hangzik. – Anya cipőjének sarka hangosan kopogott a kövezeten. Ismét gyanakodva körülnézett. – Nem hiszem, hogy bárki követne minket – nyugtattam meg. – Anélkül is van elég dolguk. A házban csak úgy hemzsegnek a fontosnál fontosabb emberek. – Összeül a Belső Kör. Ez nem túl gyakran fordul elő. Utoljára akkor gyűltek össze, amikor Lucy és Paul ellopta a kronográfot. A Belső Kör tagjai szét vannak szóródva a világban… – Anya? Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondanod nekem, amit tudsz? Az senkinek sem segít, ha folyton a sötétben kell tapogatóznom. – A szó legszorosabb értelmében! – fűzte hozzá Xemerius. Anya megtorpant. – Túl sokat képzelsz rólam! Azzal a kevéssel, amit tudok, semmire sem mennél. Feltehetőleg csak még jobban összezavarna. Vagy ami még rosszabb: még veszélybe is sodródnál miatta. A fejemet ingattam. Ilyen gyorsan nem fogom feladni. – Ki vagy mi az a zöld lovas? És miért nem akarja Paul és Lucy, hogy bezáruljon a kör? Vagy tulajdonképpen mégis akarják, de csak azért, mert a saját céljaikra akarják felhasználni a titkot? Anya a homlokát dörzsölgette. – A zöld lovasról ma hallok életemben először. És ami Lucyt és Pault illeti, biztos vagyok benne, hogy nem önző indítékok vezérelték őket. Találkoztál Saint Germain gróffal. Olyan eszközök felett rendelkezik… – Ekkor ismét elhallgatott. – Jaj, szívem, semmi nem lenne a segítségedre abból, amit elmondhatnék neked. Hidd el! – Kérlek, Anya! Már épp elég rossz az is, hogy ezek a fickók itt annyira titokzatoskodnak, és nem bíznak bennem. De te az anyukám vagy!

91

– Igen – bólintott, és könnyek gyűltek a szemébe. – Az vagyok. – A jelek szerint ez az érv sem volt elég meggyőző. – Gyere! A taxi már fél órája várakozik. Alighanem félhavi fizetésembe fog kerülni. Nagyot sóhajtottam, és követtem anyámat. – Metróval is mehetünk. – Nem. Sürgősen meleg ételre van szükséged. Ráadásul már rettenetesen hiányzol a testvéreidnek. Nem bírnának ki még egy vacsorát nélküled. Meglepő módon csendes és kellemes estét töltöttünk együtt, mivel a nagymamám Glenda nénivel és Charlotte-tal elment az operába. – Tosca – rikkantotta Maddy nénikém vidáman, és megrázta szőke fürtjeit. – Remélhetőleg kissé lehiggadva térnek haza – tette hozzá, majd hamiskásan rám kacsintott. – Milyen jó, hogy Violetnek volt még néhány jegye! Kérdőn néztem a többiekre. Kiderült, hogy Maddy nénikém barátnője (egy kedves, idős hölgy, aki a csodálatos Mrs. Violet Purpleplum névvel büszkélkedhetett, és aki mindig sálat és zoknit kötött nekünk karácsonyra) eredetileg a fiával és a leendő menyével szeretett volna elmenni az operába, de a sors úgy hozta, hogy a leendő meny hamarosan valószínűleg egy másik asszony leendő menye lesz. Mint mindig, amikor Lady Arista és Glenda néni házon kívül volt, azonnal remek hangulatunk kerekedett. Kicsit olyan volt, mint az általános iskolában, amikor a tanár elhagyja az osztálytermet. Még vacsora közben fel kellett pattannom, hogy megmutassam a testvéreimnek, Maddy néninek, Anyának és Mr. Bernhardnak, hogyan tanította meg nekem Virsliszáj és Charlotte a menüettet és a legyező használatát. Xemerius mindig súgott, valahányszor kifelejtettem valamit. Így utólag magam is inkább komikusnak találtam az egészet, mint tragikusnak, és meg tudtam érteni, miért mulat mindenki olyan jól. Kis idő múlva már mindenki táncolt (kivéve Mr. Bernhardot, aki viszont lábujjhegyre állva, ritmusra billegett), és orrhangon beszélt, Giordanót utánozva. Közben egymást túlharsogva kiabáltunk. – Ostoba nőszemély! Nézd csak meg, hogyan csinálja Charlotte! – Jobbra! Nem! A jobb az, amelyiken balról van a hüvelykujjad! És: – Látom a fogaidat! Micsoda hazafiatlanság! Nick huszonháromféleképpen mutatta be, hogyan kell egy szalvétával legyezni magunkat úgy, hogy közben rejtjelezett üzeneteket küldünk a szemben ülőnek. – Ez itt a következőt jelenti: „Hoppá! Nyitva van a slicce, uram!”, ha pedig kissé lejjebb eresztjük a legyezőt, és átnézünk fölötte: „Hahh! A felesége akarok lenni!” De ha fordítva csináljuk az egészet, akkor: „Hehe, a mai naptól fogva háborúban állunk Spanyolországgal…”

92

El kellett ismernem, Nick tényleg hihetetlenül tehetséges színész. Caroline végül tánc közben (inkább kánkán volt, mint menüett) olyan magasra lendítette fel a lábát, hogy az egyik cipője belerepült a bajor krémmel teli tálba, amelyet eredetileg utóételnek szántunk. Ez az esemény kissé letörte féktelen jókedvünket, de csak amíg Mr. Bernhard ki nem halászta a cipőt, rá nem tette Caroline tányérjára, és halál komolyan ki nem jelentette: – Örülök, hogy ilyen sok maradt a krémből. Miss Charlotte és a két hölgy biztosan szeretne majd egy kis desszertet, amikor hazatérnek az operából. A nagynéném sugárzó pillantást vetett rá. – Maga mindig olyan gondoskodó, kedvesem! – Az a feladatom, hogy mindannyiukról gondoskodjak, asszonyom – válaszolta Mr. Bernhard. – Ezt megígértem az ön testvérének, mielőtt meghalt. Elgondolkodva meredtem rájuk. – Azon töprengek, vajon mesélt-e önnek a nagyapám valamit egy bizonyos zöld lovasról, Mr. Bernhard. Vagy neked, Maddy néni. Maddy néni a fejét rázta. – Zöld lovas? Az meg mi akar lenni? – Fogalmam sincs – mondtam. – Csak annyit tudok, hogy meg kell találnom. – Ha keresek valamit, általában az ön nagyapjának a könyvtárába megyek – magyarázta Mr. Bernhard, és barna bagolyszeme megvillant a szemüvege mögött. – Ott eddig még mindig megtaláltam, amit kerestem. Ha segítségre van szüksége, jól kiismerem magam, mert én szoktam leporolni a könyveket. – Nagyszerű ötlet, kedvesem! – helyeselt Maddy néni. – Készséggel állok szíves szolgálatára, asszonyom. – Mr. Bernhard megrakta a kandallót, majd jó éjszakát kívánt nekünk. Xemerius követte. – Feltétlenül meg kell néznem, hogy leveszi-e a szemüvegét, mielőtt lefekszik aludni – mondta. – És reggel beszámolok, ha esetleg kisettenkedne a házból, hogy titokban baszszusgitárosként lépjen fel egy heavy metál zenekarban. A testvéreimnek hétköznap mindig idejében le kellett feküdniük, de Anya ma kivételt tett. Miután jóllaktunk és kifáradtunk a sok nevetéstől, kényelmesen elhelyezkedtünk a kandalló előtt, Caroline odabújt Anyához, Nick hozzám, Maddy néni pedig befészkelte magát Lady Arista hatalmas fotelébe, kifújt egy szőke hajtincset az arcából, és elégedetten végignézett rajtunk. – Nem mesélnél megint a régi időkről, Maddy néni? – kérte Caroline. – Amikor még kislány voltál, és folyton vidékre kellett látogatnod ahhoz a borzasztó unokatestvéredhez, Hazelhez. – Ah, azt már annyiszor hallottátok! – legyintett Maddy néni, és a lábtartóra tette rózsaszín filcpapucsát. De nem sokáig kérette magát. A borzasztó unokatestvérről szóló történetek mindegyike ugyanúgy kezdődött: – Hazel a legeslegbeképzeltebb fruska volt, akit csak el tud képzelni az ember. – Erre mi kórusban mindig ezt feleltük: – Pontosan olyan, mint Charlotte! –, mire Maddy néni a fe-

93

jét ingatta, és így szólt: – Nem. Hazel még nála is sokkal-sokkal rémesebb volt. A farkuknál fogva felemelte a macskákat a magasba, és a feje fölött körbe-körbe forgatta őket. Miközben az államat Nick fején nyugtatva hallgattam a történetet, amelynek során a tízéves Maddy néni Gloucestershire összes megkínzott macskáját megbosszulta, és gondoskodott arról is, hogy Hazel alaposan megfürödjön a pöcegödörben, az én gondolataim Gideonhoz vándoroltak. Vajon most hol lehet? Mit csinál? Kivel tölti az idejét? És vajon esetleg ő is épp rám gondol – ezzel a különös, meleg érzéssel a gyomra tájékán? Valószínűleg nem. Csak nehezen sikerült visszafojtanom egy mély sóhajtást, amikor arra gondoltam, hogyan váltunk el Madame Rossini műhelye előtt. Gideon még csak vissza sem pillantott rám, pedig néhány perccel korábban még csókolóztunk. Már megint. Annak ellenére, hogy előző este ünnepélyesen megesküdtem Leslie-nek telefonon, hogy ez soha többé nem fordul elő. – Nem. Legalábbis amíg nem tisztázzuk egyértelműen, mi van köztünk! Leslie mindenesetre csak nevetett. – Ugyan már! Engem nem versz át. A napnál is világosabb, hogy mi van köztetek: őrülten szerelmes vagy abba a pasiba! De hát hogyan lehettem szerelmes egy olyan pasiba, akit csak néhány napja ismertem? Egy olyan fiúba, aki általában lehetetlenül viselkedik velem? Igaz, azokban a pillanatokban, amikor nem viselkedik lehetetlenül, akkor egyszerűen… olyan… olyan hihetetlenül… – Visszajöttem! – károgta Xemerius, és nagy lendülettel leszállt az étkezőasztalra, a gyertya mellé. Anya ölében Caroline hirtelen összerezzent, és Xemerius irányába meredt. – Mi a baj, Caroline? – kérdeztem halkan. – Á, semmi! – rázta a fejét. – Mintha egy árnyékot láttam volna. – Tényleg? – Döbbenten néztem Xemeriusra. Ő erre csak vállat vont, és elvigyorodott. – Hamarosan telihold lesz. Az érzékeny emberek olyankor néha megpillanthatnak bennünket. De többnyire csak a szemük sarkából. Amikor jobban szemügyre akarnak venni, kiderül, hogy ott se vagyunk… – Azzal ismét felkapaszkodott a csillárra. – Az idős hölgyemény a loknikkal… ő is többet érez és lát, mint amennyit bevall. Amikor próbaképpen a vállára tettem az egyik lábamat, rögtön odanyúlt… A te családodban ezen persze cseppet sem csodálkozom. Szeretettel néztem Caroline-ra. Az érzékeny gyermek – remélem, nem örökölte Maddy néni látnoki képességeit. – Most következik a kedvenc részem! – mondta Caroline csillogó szemmel, és Maddy néni szemléletesen elmesélte, hogyan állt a szadista hajlamú Hazel finom kis nyári ruhájában nyakig a trágyalében, miközben teli torokból kiabálta, hogy: – Ezért még megfizetsz, Madeleine, ezért még megfizetsz! 94

– És tényleg megfizettem – nevetett Maddy néni. – Nem is egyszer. – De ezt a történetet majd egy másik alkalommal hallgatjuk meg – jelentette ki Anya határozottan. – A gyerekeknek most már ágyban a helyük. Holnap iskola. Erre mindannyian hangosan felsóhajtottunk, és persze Maddy néni sóhajtozott a leghangosabban. A péntek palacsintanap a suliban, ilyenkor senki nem hagyja ki az ebédet a menzán, mert kábé ez az egyedüli étel ott, amely valamelyest élvezhető. Mivel tudtam, hogy Leslie él-hal a palacsintáért, nem engedtem, hogy bent maradjon velem az osztályteremben, ahol Jamesszel volt találkozóm. – Nyomás enni! – utasítottam. – Nem venném a szívemre, ha miattam kellene lemondanod a palacsintáról. – De akkor senki nem lesz itt, aki falazhatna neked. Ráadásul kíváncsi vagyok a részletekre rólad, Gideonról és a zöld kanapéról… – Ennél részletesebben már nem tudom elmesélni – feleltem. – Akkor egyszerűen meséld el újra! Annyira romantikus! – Menj palacsintát enni! – Ma feltétlenül el kell kérned a telefonszámát – mondta Leslie. – Úgy értem, ez aranyszabály: az ember nem csókolózik olyan sráccal, akinek még a telefonszámát sem tudja. – Fííínom, ropogósra sült palacsinta almatöltelékkel… – De… – Xemerius majd őrködik. – Azzal az ablakpárkányra mutattam, ahol Xemerius ült, és unottan rágcsálta farka hegyes végét. Leslie végre feladta. – Na, jó. De ma valami értelmeset tanuljatok! Mrs. Counter pálcájával hadonászni értelmetlen időveszteség! És ha valaki meglát, bevisznek a diliházba. Ezt jól jegyezd meg! – Menj már végre! – sürgettem, és kitoltam az ajtón éppen akkor, amikor James belépett. James örült, hogy ezúttal magunk vagyunk. – A szeplős barátnőd mindig felidegesít az udvariatlan locsogásával. Nem beszélve arról, hogy levegőnek néz. – Ez azért van, mert… felejtsd el! – Tehát… miben lehetek ma a segítségedre? – Arra gondoltam, esetleg megtaníthatnád, hogyan mondják az emberek egy 18. századi soiréen, hogy „szia”. – Szia? – Igen. Szia! Hi! Jó estét! Biztosan tudod, hogyan köszöntötték egymást akkoriban az emberek, ha találkoztak. És hogy mit csináltak közben. Kézfogás, kézcsók, meghajlás, pukedli, fenség, őfőméltósága, méltóságos úr… Ez az egész olyan felfoghatatlanul bonyolult, és borzasztóan könnyű elhibázni… 95

James nyomban gőgös hangnemre váltott. – Akkor nem, ha pontosan azt teszed, amit mondok. Elsőként azt fogom neked megtanítani, hogyan pukedlizik egy úrinő egy olyan úr előtt, aki a társadalmi ranglétra ugyanazon fokán áll, mint ő. – Szuper! – örvendezett Xemerius. – A kérdés már csak az, honnan ismeri fel egyáltalán Gwendolyn, hogy az adott úr a társadalmi ranglétra melyik fokán áll. James a vízköpőre meredt. – Ez meg mi? Hess, hess! Tűnj el innen, cicamica! Xemerius hitetlenkedve kapkodott levegő után. – Hogy mondta? – Jaj, James! Nézd már meg egy kicsit jobban! Ez Xemerius, a barátom… a vízköpő démon. Xemerius, ez itt James, szintén a barátom. James egy zsebkendőt rázott ki a ruhaujjából. Gyöngyvirág illata töltötte be a levegőt. – Bármi legyen is ez… el kell tűnnie. Arra emlékeztet, mintha éppen egy szörnyű lázálom gyötörne, egy lázálom, amelyben illemtanórát kell tartanom egy neveletlen kislánynak. Felsóhajtottam. – James! Ez itt nem álom, mikor érted már meg végre? Lehet, hogy több mint kétszáz évvel ezelőtt lázálmod volt, de azután… Szóval, te és Xemerius, ti mindketten… mindketten… – …halottak vagyunk – fejezte be Xemerius. – Ha pontosan akarjuk kifejezni magunkat – tette hozzá, és oldalra billentette a fejét. – Ez az igazság. Miért kertelsz annyit? James a zsebkendőjével legyezgette magát. – Ezt nem is akarom hallani. A macskák különben sem tudnak beszélni. – Talán úgy nézek ki, mint egy macska? Ostoba szellem! – háborodott fel Xemerius. – Valahogy úgy – felelte James anélkül, hogy ránézett volna a démonra. – Kivéve talán a füledet. És a szarvadat. És a szárnyadat. És azt a furcsa farkadat. Ah! Hogy én mennyire utálom ezeket a lázálmokat! Xemerius szétterpesztett lábakkal odaállt James elé. Farkával dühödten csapkodott maga körül. – Én nem vagyok lázálom! Én démon vagyok – jelentette ki, és idegességében nagy adag vizel köpött a földre. – Egy hatalmas démon. Varázslók és építőmesterek bűvöltek meg a ti időszámításotok szerinti tizenegyedik században, hogy kőből faragott vízköpő képében vigyázzak egy templom tornyára, amely rég nem is létezik már. Amikor homokkő testemet több száz éve összetörték, már csak ez maradt belőlem… egykori énem árnyéka, örökre arra kárhoztatva, hogy ezen a földön járjak -keljek, míg világ a világ. Ami feltehetőleg eltart még néhány millió évig. – Lalala, nem is hallottam semmit – mondta James. – Szánalomra méltó vagy – morogta Xemerius. – Veled ellentétben nekem nincs más választásom, a mágus varázsigéje ideláncol ehhez a világhoz, le azonban bármikor feladhatnád nyomorúságos szellemlétedet, és elmehetnél oda, ahová az emberek kerülnek, amikor meghalnak.

96

– De hát én nem haltam meg, te buta cica! – kiáltotta James. – Én csak beteg vagyok, és rettenetes lázálmoktól gyötörve fekszem az ágyamban. És ha nem váltunk most rögtön témát, elmegyek! – Jól van, na! – csitítottam, miközben megpróbáltam a táblamosó szivaccsal feltakarítani a víztócsát, amelyet Xemerius hagyott maga után. – Inkább folytassuk! A rangban egyenlő úr előtt tehát úgy pukedlizünk… Xemerius a fejét csóválva átrepült felettünk az ajtó irányába. – Szóval akkor én majd falazok. Elég kínos lenne, ha valaki rajtakapna, amint pukedlizel. Az ebédszünet sajnos nem volt elég hosszú ahhoz, hogy minden fogást elsajátítsak, amelyet James meg akart nekem tanítani, de a végén három különböző módon tudtam pukedlizni, és a kezemet csókra nyújtani. (Örülök, hogy ez a szokás mára feledésbe merült.) Amikor visszajöttek az osztálytársaim, James meghajlással köszönt el, én pedig még gyorsan a fülébe súgtam, hogy köszönöm. – Na, milyen volt? – érdeklődött Leslie. – James szerint Xemerius egy furcsa macska, és csupán lázas fantáziájának szüleménye – tájékoztattam a barátnőmet. – Ezért csak remélni tudom, hogy mindaz, amit ma tanított nekem, nem pusztán a lázálmaiban létezik. Különben most már azt is tudom, mit tegyek, ha bemutatnak Devonshire hercegének. – Ó, az jó – mondta Leslie. – És mit teszel? – Mélyen és kitartóan pukedlizek – feleltem. – Nem olyan kitartóan, mint a király előtt, de kitartóbban, mint egy márki vagy egy gróf előtt. Tulajdonképpen egészen egyszerű. Ezenkívül mindig szépen oda kell nyújtani a kezem kézcsókra, udvarias mosoly kíséretében. – Nézzenek csak oda! Soha nem gondoltam volna, hogy James mégiscsak jó lehet valamire. – Leslie elismerően körülnézett. – Mindenkit el fogsz kápráztatni a 18. században. – Reménykedjünk benne! – sóhajtottam. Az óra hátralévő részében semmi sem ronthatta el a jókedvemet. Charlotte és az az ostoba Virsliszáj csodálkozni fog, hogy most már a „főméltóságú” és a „méltóságos” közötti különbséget is ismerem, pedig ők igazán mindent megtettek, hogy a lehető legbonyolultabban magyarázzák el nekem. – Egyébként van egy elméletem a holló hatalmáról – újságolta Leslie iskola után, a szekrényeink felé menet. – Olyan egyszerű, hogy még senkinek nem jutott az eszébe. Találkozzunk holnap délelőtt nálatok, és mindent magammal viszek, amit eddig összegyűjtöttem. Már ha anyukám nem tervezett be újabb takarítónapot, és nem oszt ki a család minden tagjának egy-egy pár gumikesztyűt… – Gwenny? – Cynthia Dale csapott a hátamra. – Emlékszel még Regina Curtizre, aki az előző tanévig egy osztályba járt a tesómmal? Most egy anorexiások számára fenntartott klinikán ápolják. Te is ott akarod végezni? – Nem – feleltem elképedve. 97

– Oké, akkor edd meg ezt! Most azonnal! – Azzal Cynthia odadobott nekem egy karamellás cukorkát. Elkaptam, és szófogadóan lehámoztam róla a papírt. De amikor a számba akartam tenni a cukorkát, Cynthia megfogta a karomat. – Állj! Tényleg meg akarod enni? Ezek szerint nem is fogyózol? – Nem – mondtam ismét. – Akkor Charlotte hazudott. Azt állítja, hogy azért nem jársz ebédelni, mert olyan aszott akarsz lenni, mint ő… Add vissza a cukorkát! Téged nem is fenyeget anorexia. – Cynthia bekapta a cukorkát. – Tessék! Meghívó a születésnapomra. Megint beöltözős buli lesz, és az idei mottó: Minden zölden zöldell. Elhozhatod a barátodat is. – Nos… – Tudod, ugyanezt mondtam Charlotte-nak is, nekem mindegy, kettőtök közül ki hozza magával azt a csodás pasit. Lényeg, hogy ott legyen a partimon. – Ez begolyózott – súgta a fülembe Leslie. – Hallottam! – közölte Cynthia. – Te is elhozhatod Maxot, Leslie. – Cyn, mi már fél éve nem járunk együtt. – Ó, milyen ciki! – csóválta a fejét Cynthia. – Az idén valahogy túl kevés fiút sikerült meghívnom. Vagy hoztok magatokkal srácokat is, vagy vissza kell mondanom néhány lánymeghívást. Például Aishanit, de ő valószínűleg amúgy is lemondja, mert a szülei nem engedik el vegyes bulikra… Ó, nem hiszek a szememnek, az meg ott kicsoda? Csípjen meg valaki! „Az meg ott” egy magas srác volt szőke, rövidre nyírt frizurával. Az igazgatói iroda előtt állt Mr. Whitmannel együtt. És furcsán ismerősnek tűnt. – Aúúú! – sikította Cynthia, mivel Leslie – kívánságának megfelelően – belecsípett. Mr. Whitman és a fiú erre felénk fordult. Amikor a srác végigmért sűrű, sötét szempillái mögött csillogó zöld szemével, azonnal tudtam, ki ez az idegen. Egek! Most talán legjobb lenne, ha Leslie engem is jó erősen megcsípne. – Remek! – mondta Mr. Whitman. – Raphael, ez a három lány az osztálytársad lesz. Cynthia Dale, Leslie Hay és Gwendolyn Shepherd. Üdvözöljétek Raphael Bertelint, lányok, hétfőtől a ti osztályotokba fog járni. – Helló – mormoltuk Leslie-vel, Cynthia pedig így szólt: – Ez most komoly? Raphael ránk vigyorgott, de közben lazán a nadrágzsebében felejtette a kezét. Tényleg nagyon hasonlított Gideonra, bár kissé fiatalabb volt. A szája teltebbnek látszott, bőrének pedig bronzos árnyalata volt, mintha épp egy négyhetes nyaralásból tért volna haza a Karib-tengerről. DélFranciaországban valószínűleg mind így néztek ki a boldog emberek. – Miért váltasz iskolát a tanév kellős közepén? – kérdezte Leslie. – Lalán rossz fát tettél a tűzre?

98

Raphael még szélesebben vigyorgott. – Attól függ, mit értesz alatta. Valójában azért vagyok itt, mert tele lett a hócipőm az iskolával. De valami oknál fogva… – Raphael Franciaországból költözött ide – vágott a szavába Mr. Whitman. – Most gyere, Raphael! Gilles igazgató úr már vár. – Akkor hétfőn találkozunk! – búcsúzott Raphael, és az volt az érzésem, mintha kizárólag Lesliehez szólt volna. Cynthia várt, amíg Mr. Whitman és Raphael eltűnt Gilles igazgató úr irodájában, majd mindkét kezét a mennyezet felé nyújtva felkiáltott: – Köszönöm! Köszönöm, édes istenem, hogy meghallgattad az imáimat! Leslie oldalba bökött a könyökével. – Úgy festesz, mint akinek épp most hajtott át egy busz a lábfején. – Várd ki, míg elmesélem, ki ez! – suttogtam. – Akkor te is úgy fogsz festeni.

99

Minden kor egy-egy szfinx, mely szakadékba veti magát, amint talányát megfejtették. Heinrich Heine

7

G

ideon öccsével történt találkozásom és az utána következő, Leslie-vel lefolytatott heves beszélgetésem miatt (Leslie tízszer megkérdezte, hogy „Biztos vagy benne?”, én tízszer válaszoltam, hogy „Teljesen biztos!”, azután még mindketten legalább százszor elmondtuk, hogy „Ez

őrület!”, és hogy „Nem hiszem el!”, meg hogy „Láttad a szemét?”) Charlotte jó néhány perccel hamarabb ért oda a ránk váró limuzinhoz. Megint Mr. Marley-t küldték értünk, és most még idegesebbnek tűnt, mint valaha. Xemerius az autó tetején üldögélt, és ide-oda legyezgette a farkát. Charlotte már bent ült a hátsó ülésen, és ingerülten nézett rám. – Hol voltál ilyen sokáig? Egy Giordanót nem szokás megvárakoztatni. Azt hiszem, egyáltalán nem vagy tisztában azzal, mekkora megtiszteltetés a számodra, hogy tőle tanulhatsz. Mr. Marley megilletődött arckifejezéssel betessékelt az autóba, majd becsukta ránk az ajtót. – Valami baj van? – Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy lemaradtam valami fontos dologról. Charlotte tekintete csak megerősített ebben. Amikor a kocsi elindult, Xemerius a tetőn keresztül becsusszant az utastérbe, és ledobta magát a velem szemközti ülésre. Mr. Marley most is elöl foglalt helyet, a sofőr mellett. – Jó lenne, ha ma egy kicsit jobban meg tudnád erőltetni magad folytatta Charlotte. – Számomra ez az egész rémesen kínos. Végtére is az unokatestvérem vagy. Hangosan felnevettem. – Ó, ugyan már, Charlotte! Nekem nem szükséges így alakoskodnod. Te kiválóan szórakozol azon, hogy én ilyen ügyetlenül viselkedem! – Nem igaz! – Charlotte megrázta a fejét. – Ez megint csak jellemző rád: a gyermeteg önzés irányítja a gondolataidat. Mindenki csak segíteni akar neked, hogy… ne ronts el mindent az alkalmatlanságod miatt. Habár… talán már nem is lesz rá lehetőséged. El tudom képzelni, hogy mindent lefújnak… – De miért? Charlotte egy darabig némán nézett rám, majd szinte kárörvendő hangon kijelentette: – Még idejében meg fogod tudni. Ha egyáltalán megtudod. – Történt valami? – kérdeztem, de nem Charlotte-tól, hanem Xemeriustól. Nem estem a fejemre. – Mesélt valamit Mr. Marley, mielőtt megérkeztem? 101

– Csak egy sor zagyvaságot – legyintett Xemerius, miközben Charlotte összeszorította a száját, és makacsul kinézett az ablakon. – Nyilván volt egy kis közjáték … Csillogó Kövecske ma reggeli időutazása során… – tette hozzá, és közben farkával megvakarta a szemöldökét. – Ne harapófogóval kelljen már kihúzni belőled mindent! Charlotte, aki érthető módon azt hitte, vele beszélek, így szólt: – Ha nem késtél volna el, most tudnád. – …Gyémánt – javította ki magát Xemerius. – Valaki… nos, hogy is fejezzem ki magam? Valaki elagyabugyálta. A gyomrom fájdalmasan összerándult. – Micsoda? – Ne izgasd fel magad! – mondta Xemerius. – Még életben van. Legalábbis erre következtettem a vörös hajú ideges dadogásából. Jaj, nekem! Hiszen te olyan fehér vagy, mint egy lepedő! Ó, ó… ugye nem fogsz hányni? Szedd már össze magad egy kicsit! – Nem tudom – suttogtam. Tényleg rettenetesen éreztem magam. – Mit nem tudsz? – sziszegte Charlotte. – Az első, amit egy génhordozó megtanul, hogy a saját érdekeit háttérbe szorítsa, és mindent megtegyen az ügy sikeréért. Te ezzel szemben épp az ellenk ezőjét teszed. Belső szemeim előtt megjelent Gideon, amint vérrel borítva fekszik a földön. Alig kaptam levegőt. – Mások mindent megtennének, hogy Giordanótól tanulhassanak. Te pedig úgy teszel, mintha ez valami kínzás lenne. – Jaj, fogd már be végre, Charlotte! – kiáltottam fel. Charlotte ismét az ablak felé fordult. Reszketni kezdtem. Xemerius kinyújtotta egyik mancsát, és nyugtatólag a térdemre fektette. – Meglátom, mit tudok kideríteni. Megkeresem a smacizós barátodat, azután beszámolok neked. Rendben? De nehogy bőgni kezdj! Különben felbosszantom magam, és vizet köpök erre a jó kis bőrülésre, a kuzinod meg majd azt hiszi, bepisiltél. Azzal nagy lendülettel elrugaszkodott, és eltűnt a kocsi tetején keresztül. Másfél gyötrelmes órába telt, mire ismét felbukkant mellettem. Másfél órába, mialatt a legrettenetesebb vészhelyzeteket képzeltem el, és inkább éreztem magam halottnak, mint élőnek. Nem javított a helyzeten, hogy időközben megérkeztünk a Temple-be, ahol már várt rám a kérlelhetetlen mester. De én nem voltam abban az állapotban, hogy oda tudjak figyelni Giordano gyarmati politikáról szóló eszmefuttatásaira, és Charlotte tánclépéseit sem voltam képes utánozni. Mi van, ha Gideont ismét fegyveresek támadták meg, és ezúttal nem tudott védekezni? Amikor épp nem vérben fürödve láttam magam előtt, akkor elképzeltem, amint az intenzív

102

osztályon fekszik, ezernyi cső áll ki a testéből, és sápadtabb, mint egy kifehérített lepedő. Miért nem volt a közelemben senki, akitől megkérdezhettem volna, hogy van Gideon? Ekkor végre megérkezett Xemerius a falon keresztül a Régi Refektóriumba. – Mit tudtál meg? – kérdeztem rögtön, nem törődve Giordano és Charlotte rosszallásával. Éppen azt akarták megtanítani nekem, hogyan kell tapsolni egy 18. századi soirée-n. Természetesen teljesen másképp, mint ahogyan én tapsoltam. – Ez a Süti, süti pogácsát, te ostoba nőszemély! – harsogta Giordano. – A kisgyerekek tapsolnak így a homokozóban, amikor örülnek valaminek… Hová néz ez már megint? Megörülök! – Minden a legnagyobb rendben, Szénakazal kisasszony! – mondta Xemerius, és boldogan vigyorgott. – A fiút jól kupán vágták, és egy időre ártalmatlanították, de a jelek szerint gyémánt keménységű a koponyája, és még csak agyrázkódása sem lett. És az a seb a homlokán még… Jaj, nekem! El ne sápadj megint! Mondom, hogy minden rendben! Mély levegőt vettem. Teljesen elszédültem a megkönnyebbüléstől. – Így már jobb – bólogatott Xemerius. – Semmi okod hiperventillálni. Loverboynak még megvan az összes szép, fehér foga. És egyfolytában káromkodik magában, ami szerintem jó jel. Hála istennek! Hála istennek! Hála istennek! Akinek viszont nem sok hiányzott a hiperventilláláshoz, az Giordano volt. Engem azonban nem különösebben zavart. Cseppet sem érdekelt már az ordítozása. Épp ellenkezőleg: kifejezetten szórakoztató volt nézni, amint a szakállcsíkok között sötét rózsaszínből lilára vált az arca. Mr. George épp jókor érkezett, így megakadályozhatta, hogy Virsliszáj mérgében felpofozzon. – Ma még rosszabbul haladtunk. Ha ez egyáltalán lehetséges. – Giordano leroskadt egy díszes székre, és pillanatnyi arcszínével megegyező árnyalatú zsebkendőjével törölgetni kezdte a homlokát. – Egész idő alatt üveges szemmel meredt maga elé. Ha nem ismerném, azt hinném, kábítószer hatása alatt van! – Giordano, kérem… – kezdte Mr. George. – Ma egyikünknek sincs igazán jó napja… – Hogy van… ő? – kérdezte Charlotte, és felém sandított. – A körülményekhez képest megfelelő az állapota – felelte Mr. George. Charlotte ismét rövid, vizsgálódó pillantást vetett rám. Komoran viszonoztam. Vajon beteges kielégülést okoz neki, hogy tudomása van valamiről, ami szerinte őrülten érdekelne engem? – Ah! Badarság! – háborgott Xemerius. – A fiú remekül van, hidd el, kincsem! Épp az imént kebelezett be egy hatalmas borjúszeletet sült krumplival és zöldségkörettel. Ez talán úgy hangzik, mintha a körülményekhez képest megfelelő lenne? Giordanót bosszantotta, hogy senki sem figyel rá. – Csak azt nem szeretném, ha a végén még engem hibáztatnának – jelentette ki fennhangon, és hátratolta a székét. – Dolgoztam már életemben

103

ismeretlen tehetségekkel, sőt, a legnagyobbakkal is, de ilyen, mint ez, még soha, de soha nem került a kezeim közé. – Drága Giordanóm, ön is tudja, mennyire értékeljük a munkáját. És senki nem lenne alkalmasabb önnél arra, hogy Gwendolynt… – Mr. George hirtelen elhallgatott, mert Giordano duzzogva előrebiggyesztette az alsó ajkát, és felszegte a fejét, betonkeményre zselézett frizurájával egyetemben. – Csak azt ne mondják, hogy nem figyelmeztettem önöket! – sziszegte. – Ez minden, amit kérek. – Rendben – sóhajtott fel Mr. George. – Én… igen. Nos, helyes. Átadom az üzenetét. Jössz, Gwendolyn? Addigra már le is csatoltam az abroncsszoknyát, és szépen ráterítettem a zongoraszékre. – Viszlát! – mondtam Giordanónak. A mester még mindig látványosan duzzogott. – Attól tartok, nem kerülhetjük el a viszontlátást. A régi alkímia laboratórium felé menet – az utat időközben már bekötött szemmel is ismertem – Mr. George elmesélte, mi történt aznap reggel. Kissé meg volt lepve, hogy Mr. Marley még nem tájékoztatott az eseményekről, én pedig nem vettem a fáradságot, hogy elmagyarázzam neki, miért alakultak így a dolgok. Egy kisebb feladattal (hogy mifélével, azt Mr. George nem akarta elárulni nekem) a múltba küldték Gideont (Mr. George a pontos évszámot sem volt hajlandó közölni), és két órával később ájultan találtak rá egy folyosón, nem messze a kronográfszobától. A homlokán felrepedt seb éktelenkedett, amely minden bizonnyal egy buzogányhoz hasonló tárgytól származott. Gideon semmire sem emlékezett, a támadója feltehetőleg lesből támadott. – De ki…? – Nem tudjuk. Nyomasztó helyzet, különösen a jelen körülmények között. Alaposa n megvizsgáltuk, sehol nem szúrták meg. Nem találtunk semmit, ami arra engedne következtetni, hogy vért akartak venni tőle… – A homlokán lévő sebből szivárgó vér nem lett volna elég? – kérdeztem, miközben enyhén megborzongtam. – Valóban lehetséges – értett egyet Mr. George. – De ha… valaki biztosra akart volna menni, más módon vett volna vért tőle. Na, igen, számtalan magyarázat jöhet szóba. Senki sem tudta, hogy Gideon azon az estén felbukkan ott, tehát elképzelhetetlen, hogy valaki kifejezetten őrá várt volna. Sokkal valószínűbb az, hogy véletlen találkozásról van szó. A… bizonyos években csak úgy hemzsegtek idelent a felforgató elemek, csempészek, bűnözők, alvilági figurák a szó legszorosabb értelmében. Én személy szerint úgy gondolom, hogy ez az eset pusztán bosszantó balszerencse volt… – Mr. George megköszörülte a torkát. – Nos, igen. Mindenesetre úgy tűnik, Gideon szerencsésen átvészelte a kalandot. Dr. White legalábbis nem talált komoly sérülést rajta. Így a terveknek megfe104

lelően vasárnap délben elindulhattok a soirée-ra. – Felnevetett. – Milyen mókásan hangzik: egy soirée vasárnap délben. Igen. Hahaha! Nagyon vicces. – Hol van most Gideon? – kérdeztem türelmetlenül. – Kórházban? – Nem. Pihen. Legalábbis remélem. A kórházban csak a computertomográfos vizsgálatot várta ki, és mivel az szerencsére negatív volt, önkényesen kikövetelte, hogy hazabocsássák. Tegnap este ugyanis váratlan vendége érkezett: az öccse… – Tudom – mondtam. – Mr. Whitman ma beíratta Raphaelt a Saint Lennoxba. Mr. George nagyot sóhajtott. – A fiú megszökött otthonról, miután valami ostobaságot követtek el a barátaival. Falk őrült ötlete volt, hogy tartsuk itt Raphaelt Angliában. Nehéz időket élünk, és mindannyiunknak – főleg Gideonnak – akad jobb dolgunk is, mint hogy holmi renitens fiatalokkal törődjünk… De Falk még soha nem tudott semmit megtagadni Selinától, és a jelek szerint ez Raphael utolsó esélye arra, hogy középfokú végzettséget szerezzen. Elszakítva a barátaitól, akik rendkívül rossz hatással voltak rá. – Selina… Gideon és Raphael anyja? – Igen – felelte Mr. George. – Tőle örökölték szép zöld szemüket. Nos, meg is érkeztünk. Leveheted a kendőt. Ezúttal teljesen egyedül voltunk a kronográfszobában. – Charlotte szerint a legújabb fejlemények miatt le fogják fújni a 18. századba tervezett időutazásunkat – mondtam reménykedve. – Vagy talán elhalasztják? Csak, hogy Gideonnak legyen ideje kipihenni magát, én pedig gyakorolhatnék még egy kicsit… Mr. George megrázta a fejét. – Nem. Nem halasztjuk el. Minden elképzelhető óvintézkedést meg fogunk tenni, de a gróf számára nagyon fontos volt a szoros ütemezés. Gideon és te holnapután elmentek erre a soirée-ra. Ez már egészen biztos. Van valami különleges kívánságod az évet illetően, ahová ma küldünk elapszálni? – Nincs – feleltem közönyt színlelve. – Az idő úgysem játszik semmilyen szerepet, ha az ember be van zárva egy pincehelyiségbe, nem igaz? Mr. George óvatosan kicsomagolta a kronográfot a selyemkendőből. – Így van. Gideont általában az 1953-as évbe küldjük. Az egy nyugodt év volt, csak arra kell ügyelnünk, nehogy találkozzon önmagával – tette hozzá mosolyogva. – Még elképzelni is rémes, milyen lehet saját magunkkal öszszezárva üldögélni. – Végigsimította kövér pocakját, és elgondolkodva maga elé meredt. – Mit szólnál az 1956-os évhez? Az is egy nagyon nyugodt év volt. – Rendben. Tökéletes lesz – válaszoltam. Mr. George a kezembe adta a zseblámpát, és lehúzta a gyűrűjét az ujjáról. – Csak arra az esetre, ha… ne félj, garantáltan senki nem lesz ott hajnali fél háromkor.

105

– Hajnali fél háromkor? – ismételtem rémülten. Hogy fogom felkeresni a nagyapámat az éjszaka közepén? Senki nem fogja elhinni nekem, hogy eltévedtem a pincében hajnali fél háromkor. Előfordulhat, hogy teljesen üres lesz a ház. Akkor pedig minden hiábavaló lenne! – Ó, Mr. George, kérem, ne! Ne küldjön éjnek idején azokba a rémisztő katakombákba, ráadásul egyedül…! – Gwendolyn, ennek semmi jelentősége olyan mélyen a föld alatt, egy lezárt szobában… – De én… éjszaka félek! Kérem, semmi esetre sem szabad egyedül… – Annyira kétségbe voltam esve, hogy könnyek szöktek a szemembe anélkül, hogy erőltetnem kellett volna. – Jól van, no! – mondta Mr. George, és apró szemével bátorítóan nézett rám. – Elfelejtettem, hogy te… Válasszunk egyszerűen egy másik időpontot! Mondjuk délután három körül? – Az sokkal jobb lesz – bólogattam. – Köszönöm, Mr. George. – Nincs mit. – Mr. George egy pillanatra felpillantott a kronográfról, és rám mosolygott. – Tényleg sokat várunk el tőled. Azt hiszem, a helyedben én is kellemetlenül érezném magam teljesen egyedül egy pincében. Főleg mivel néha még olyan dolgokat is látsz, amelyeket mások nem… – Igen, köszönöm, hogy emlékeztet rá – mondtam. Xemerius szerencsére nem volt ott velünk, mert biztosan nagyon felbosszantotta volna, hogy „dolog”-nak nevezték. – Hogy is volt az a történet a sarkon túli sírhantokról tele csontokkal és koponyákkal? – Ó! Nem akartalak még jobban megijeszteni. – Semmi baj. A halottaktól nem félek. Az élő emberekkel ellentétben a szellemek – saját tapasztalataim szerint legalábbis – nem árthatnak. – Észrevettem, hogy Mr. George gyanakodva felvonja egyik szemöldökét, ezért gyorsan hozzátettem: – Természetesen ettől függetlenül félelmetesnek tartom őket, és semmi esetre sem szeretnék éjszaka a katakombák szomszédságában üldögélni… – Azzal odanyújtottam neki egyik kezemet, a másikkal pedig magamhoz szorítottam az iskolatáskámat. – Legyen ezúttal a gyűrűsujjam, az eddig még nem került sorra. A szívem őrülten kalapált, amikor elővettem a kulcsot a téglák mögül, és széthajtogattam a papirost, amelyet Lucas rejtett el a megbeszélt helyre. Csak latin szavak álltak rajta, semmi személyes közlés. A nap jelszava szokatlanul hosszúnak tűnt, és meg sem próbáltam kívülről megtanulni. Kivettem egy tollat a mappámból, és felírtam a kezemre. Lucas egy térképet is rajzolt a föld alatti járatokról. E szerint az ajtó előtt rögtön jobbra kellett fordulnom, azután háromszor egymás után balra, míg el nem érem a nagy lépcsőt, ahol az első őröket találom. Az ajtó gond nélkül kinyílt, amint elfordítottam a kulcsot a zárban. Elgondolkodtam, de azután úgy döntöttem, inkább nem zárom vissza, arra az esetre, ha visszafelé nagyon sietnem kell majd. A folyosón dohos szag uralkodott, és a falakon egyértelműen látszott, milyen ősrégi a pincerendszer. A mennyezet alacsony volt, a folyosó pedig elég szűk. Néhány méterenként oldalfolyosó vagy ajtó szakította meg a fal folytonosságát. A zseblámpám és Lucas térképe nélkül valószínűleg eltévedtem volna, még akkor is, ha furcsa módon is106

merősnek éreztem a járatrendszert. Amikor a lépcső előtti utolsó folyosóra befordultam, hangokat hallottam, és visszafojtottam a lélegzetemet. Eljött az ideje, hogy meggyőzzem az őröket arról, nyomós okuk van beengedni engem. A 18. századi őrökkel ellentétben ezek itt egy cseppet sem tűntek veszélyesnek. A lépcső alján ültek, és kártyáztak. Összeszedtem magam, és közelebb léptem. Amikor megláttak, az egyiknek kiestek a lapok a kezéből, a másik pedig felugrott, és kapkodva keresgélni kezdte a kardját, amely a falnak volt támasztva. – Jó napot kívánok! – mondtam bátran. – Ne zavartassák magukat! – Hogy… hogy… hogy? – dadogta az első, miközben a másik a kardját szorongatva, tanácstalanul meredt rám. – Nem gondolja, hogy a kard kissé egzotikus fegyvernek számít a 20. században? – kérdeztem megrökönyödve. – Mégis mihez kezd, ha valaki egy kézigránáttal jelenik itt meg? Vagy netán gépfegyverrel? – Nem túl gyakran járnak erre az emberek – válaszolta zavartan az őr, karddal a kezében. – Ez inkább afféle hagyományőrző fegyver, amely… – Ekkor megrázta a fejét, mintha saját magát akarná megfegyelmezni, azután összeszedte magát, és vigyázzba állt. – Jelszó? A tenyeremre sandítottam. – Nam quo din iuventus non discitur, in matura aetate nescitur. – Helyes – vágta rá az, amelyik még most is a lépcsőn ült. – Honnan érkezett, ha szabad kérdeznem? – Az Igazságügyi Palotából – feleltem. – Erre sokkal rövidebb az út! Ha akarják, egyszer megmutatom. De most nagyon fontos találkozóm van Lucas Montrose-zal. – Montrose? Nem is tudom, egyáltalán bent van-e ma – mondta a kardot markoló férfi, a másik pedig így szólt: – Felkísérjük, Miss, de előbb el kell árulnia a nevét. Csak a jegyzőkönyv miatt. Kiböktem az első nevet, amely az eszembe jutott. Talán kissé elhamarkodott döntés volt. – Violet Purpleplum? – ismételte a fegyveres őr hitetlenkedve, miközben a másik a lábamon legeltette a szemét. Az iskolai egyenruhánk szoknyájának hossza valószínűleg nem teljesen felelt meg az 1956-os év divatjának. Mindegy, lényeg, hogy beengedjenek. – Igen – feleltem kissé ingerülten, mert már bántam, hogy ezt a nevet választottam. – Most mit vigyorog? Nem mindenkit hívhatnak Smithnek vagy Millernek. Indulhatnánk végre? A két férfi egy darabig még vitatkozott, hogy melyikük kísérjen fel, de végül a kardos őr engedett, és visszaült az első lépcsőfokra. Felfelé menet a másik arra volt kíváncsi, hogy jártam-e már itt. Azt mondtam, hogy persze, már jó néhányszor, és hogy milyen szép a sárkányterem, nem igaz? És hogy a fél családom tagja az Őrzők Társaságának, mire a férfi nyomban úgy emlékezett, mintha valóban látott volna a legutóbbi kerti partin. – Ön volt az a lány, aki a limonádét mérte ki. Lady Gainsley-vel együtt. 107

– Ööö… pontosan – bólogattam, és már benne is voltam egy csevegés kellős közepében a kerti partiról, a rózsákról, és olyan emberekről, akiket soha életemben nem láttam. (De ez nem akadályozott meg abban, hogy elmondjam a véleményemet Mrs. Lamotte furcsa kalapjáról, és arról a visszataszító tényről, hogy éppen Mr. Mason volt az, aki félrelépett egy irodista lánnyal. Pfuj!) Amikor az ablakokhoz értünk, kíváncsian kinéztem – minden nagyon ismerősnek látszott. Ám valahogy különös érzés volt, hogy a Temple tiszteletet parancsoló falain túli város egészen más képet mutat, mint az én időmben. Legszívesebben azonnal kirohantam volna megnézni, hogy elhigygyem. Az első emeleten az őr bekopogott az egyik iroda ajtaján. Egy táblácskán megpillantottam a nagyapám nevét, és ez büszkeséggel töltött el. Tényleg sikerült! – Mr. Montrose, egy bizonyos Miss Purpleplum keresi – szólt be az őr az ajtónyíláson. – Köszönöm, hogy felkísért – hálálkodtam, miközben beléptem az irodába. – A következő kerti partin biztosan találkozunk. – Igen. Már előre örülök – felelte az őr, de addigra már becsuktam az orra előtt az ajtót. Diadalittasan megfordultam. – Na, mit szólsz? – Miss… Purpleplum? – Az asztalnál ülő férfi hatalmas szemeket meresztett rám. Egyértelmű volt, hogy ő nem a nagyapám. Riadtan bámultam vissza rá. Nagyon fiatal volt, tulajdonképpen még majdhogynem kisfiú, kerek arca és világos, barátságos szeme nagyon is ismerős volt számomra. – Mr. George? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ismerjük egymást? – A fiatal Mr. George felemelkedett. – Igen, hát persze. A legutóbbi kerti partiról – dadogtam, miközben a fejemben hatalmas zűrzavar keletkezett. – Én voltam az a lány, aki kitöltötte a limonádét… de hol van a nagy… Lucas? Nem említette, hogy találkozója van ma velem? – Én a titkára vagyok, és nem olyan rég dolgozom itt – hebegte Mr. George zavartan. – De nem, semmit sem mondott. Mindenesetre bármelyik pillanatban itt lehet. Nem akar addig helyet foglalni, Miss…? – Purpleplum! – Úgy van. Hozathatok esetleg egy kávét? – Megkerülte az asztalt, és kihúzott nekem egy széket, ami épp kapóra jött. Ugyanis meglehetősen bizonytalanul álltam a lábamon. – Nem, köszönöm. Nem iszom kávét. Tanácstalanul nézett rám, én pedig szótlanul bámultam rá vissza. – A… cserkészeknél van? – Hogyan? – Úgy értem… az egyenruha miatt.

108

– Nem. – Képtelen voltam megállni, továbbra is döbbenten meredtem Mr. George-ra. Ő volt az, semmi kétség! Az ötvenöt évvel idősebb énje nagyon hasonlított rá, azzal a különbséggel, hogy most már nem volt haja, viszont szemüveget viselt, és körülbelül ugyanolyan magas volt, mint amilyen széles. A fiatal Mr. George-nak ellenben rengeteg haja volt, amelyet szabályos választékkal és rengeteg pomádéval sikerült kordában tartania, ráadásul kifejezetten vékony testalkatú volt. Szemmel láthatólag kellemetlenül érezte magát, amiért úgy megbámultam, mert elpirult, majd visszaült a helyére az asztal mögé, és lapozgatni kezdett a papírjai között. Azon töprengtem, vajon mit szólna, ha elővenném a zsebemből a pecsétgyűrűjét, és megmutatnám neki. Legalább egy negyedórát ültünk ott szótlanul, azután kinyílt az iroda ajtaja, és belépett a nagyapám. Amikor meglátott, egy pillanatra elkerekedett a szeme, majd sikerült összeszednie magát, és megszólalt: – Á, nézzenek oda! Az én drága unokahúgom! Felpattantam. Legutóbbi találkozásunk óta Lucas Montrose felnőtt emberré vált. Elegáns öltönyt viselt, hozzá csokornyakkendőt, és bajusza volt, amely nem igazán állt jól neki. Csiklandozta az arcom, amikor megpuszilt. – Mennyire örülök, Hazel! Meddig maradsz a városban? És a kedves szüleid is elkísértek? – Nem – habogtam. Miért épp azt a rettenetes Hazelt választotta! – Ők otthon maradtak, a macskákkal… – Ő itt egyébként Thomas George, az új titkárom. Thomas, ez pedig itt Hazel Montrose Gloucestershire-ből. Említettem is neked, hogy bizonyára hamarosan meglátogat. – Azt hittem, Purpleplumnak hívják! – csodálkozott Mr. George. – Igen – feleltem. – Úgy hívnak. Az a második nevem. Hazel Violet Montrose Purpleplum. De ugyan ki tudná ezt fejben tartani? Lucas a homlokát ráncolta. – Most elmegyünk Hazellel egy kicsit sétálni – fordult végül Mr. George-hoz. – Rendben? Ha valaki keres, mondd azt, hogy egy ügyféllel beszélgetek. – Igen, Mr. Montrose, uram – mondta Mr. George, és igyekezett közömbös arckifejezést ölteni. – Viszlát! – búcsúztam. Lucas karon fogott, és kivezetett a szobából. Mindketten úgy vigyorogtunk, mint a vadalma. De csak akkor szóltunk ismét egymáshoz, amikor bezártuk magunk mögött a nehéz kaput, és kiléptünk a napsütötte utcára. – Nem akarok a rettenetes Hazel lenni! – fakadtam ki szemrehányóan, miközben kíváncsian körülnéztem. Úgy tűnt, a Temple nem sokat változott az elmúlt ötvenöt évben, az autókat leszámítva. – Talán úgy nézek ki, mint aki a farkuknál fogva lóbálja a macskákat?

109

– Purpleplum! – mondta Lucas éppolyan szemrehányó hangon. – Feltűnőbb nevet nem is választhattál volna. – Azután megragadta mindkét váltamat, és alaposan szemügyre vett. – Kisunokám! Te még most is pontosan ugyanúgy nézel ki, mint nyolc évvel ezelőtt. – Igen, hiszen az csak tegnapelőtt volt – feleltem. – Hihetetlen! Mindvégig azt hittem, hogy talán csak álmodtam az egészet… – Tegnap 1953-ban jártam, de akkor nem voltam egyedül. – Mennyi időnk van ma? – A ti időtök szerint háromkor érkeztem, és pontosan hét órakor fogok visszautazni. – Akkor legalább van egy kis időnk beszélgetni. Gyere! A sarkon túl van egy kis kávézó, ott megihatunk egy teát. – Lucas belém karolt, és elindultunk a Strand Street felé. – Nem fogod elhinni, de három hónapja apa vagyok – mesélte útközben. – Meg kell mondanom, remek érzés. És azt hiszem, Arista jó választás volt. Claudine Seymore viszont eléggé zűrös életet él, és állítólag nem veti meg az italt. Már délelőttönként is legurít egy-egy pohárkával. – Végigmentünk egy sikátoron, majd a kapuív alatt kiléptünk az utcára. Ott teljesen magával ragadott a látvány. A Strand most is nagyon forgalmas volt, de kizárólag veteránautók közlekedtek rajta. A piros, kétfedelű buszok úgy néztek ki, mintha egy múzeumból kerültek volna elő, és pokolian zajosak voltak. A legtöbb ember, aki a járdán sétált, kalapot viselt – a férfiak, a nők, sőt még a gyerekek is! A túloldalon álló ház falán egy plakátot fedeztem fel, amely a High Society című filmet reklámozta a földöntúli szépségű Grace Kellyvel és a hihetetlenül csúnya Frank Sinatrával a főszerepben. Szájtátva bámészkodtam jobbrabalra, alig tudtam lépést tartani Lucasszal. Minden úgy nézett ki, mint egy nosztalgia -képeslapon, csak sokkal színesebb változatban. Lucas bevezetett egy csinos kis sarki kávézóba, és teát rendelt péksüteménnyel. – Legutóbb éhes voltál – emlékezett vissza. – Itt nagyon finom a szendvics is. – Köszönöm, nem kérek. Nagyapa, Mr. George 2011-ben úgy tesz, mintha még soha életében nem látott volna engem. Lucas megvonta a vállát. – Ne is törődj vele! A következő találkozásotokig még ötvenöt év fog eltelni. Valószínűleg egyszerűen el fog felejteni. – Igen, meglehet – mondtam, és felháborodva tapasztaltam, milyen sok ember dohányzik. Közvetlenül mellettünk, az egyik veseasztalnál, amelyen hatalmas üveg hamutál állt, egy kövér úr szivarozott. A levegőt szinte vágni lehetett. 1956-ban még senki nem hallott a tüdőrákról? – Sikerült kiderítened, mit jelent a zöld lovas? – Nem, viszont rájöttem valami sokkal fontosabbra. Tudom, miért fogja ellopni Lucy és Paul a kronográfot. – Lucas lopva körülnézett, majd közelebb húzta a székét az enyémhez. – A látogatásod után Lucy és Paul még néhányszor megjelent elapszálni anélkül, hogy bármilyen különös dolog tör110

tént volna. Együtt teáztunk, kikérdeztem tőlük a francia igéket, és négy órán át unatkoztunk. Ők nem hagyhatták el a házat, ez volt az előírás, és Kenneth de Villiers, az a vén spicli, gondoskodott arról, hogy maradéktalanul be is tartsuk az előírásokat. Egyszer ugyanis kicsempésztem Lucyt és Pault, hogy megnézhessenek egy filmet, és kicsit körülnézhessenek a városban, de pechünkre rajtakaptak minket. De miket beszélek: Kenneth kapott rajta minket. Hatalmas botrány kerekedett. Én fegyelmi büntetést kaptam, és fél éven keresztül mindig ott állt egy őr a sárkányterem bejáratánál, amíg Lucy és Paul nálunk volt. Ez csak akkor változott meg, amikor megkaptam a harmadik adeptusi fokozatomat. Ó, nagyon köszönöm! – Ezt már a pincérnőnek mondta, aki olyan eredetien nézett ki, mint Doris Day Az ember, aki túl sokat tudott című filmben. Világosszőkére festett haja rövidre volt nyírva, és légies ruhát viselt loknis szoknyarésszel. Sugárzó mosoly kíséretében tette le elénk, amit rendeltünk, és azon sem csodálkoztam volna, ha elkezdi énekelni, hogy Que sera, sera. Lucas megvárta, amíg a pincérnő hallótávolságon kívül nem kerül, majd folytatta: – Természetesen óvatosan puhatolózni kezdtem, hogy kiderítsem, mi lehetett az okuk arra, hogy eltűnjenek a kronográffal együtt. Semmire sem jutottam. Az volt az egyetlen problémájuk, hogy őrülten szerelmesek voltak egymásba. Az ő idejükben nyilván senki nem nézte jó szemmel a kapcsolatukat, ezért titokban tartották. Csak néhányan tudtak róla, például én és az anyukád, Grace. – Akkor talán csak azért menekültek a múltba, mert máshol nem lehettek együtt! Mint Rómeó és Júlia? – Ó! Milyen hihetetlenül romantikus! – Nem – rázta meg a fejét Lucas. – Nem ez volt az oka. – Nagyapám a teáját kevergette, én pedig sóvárogva bámultam a szalvétával leterített kosárkát, amelyben csábítóan illatoztak a meleg péksütemények. – Én voltam az oka – folytatta Lucas. – Micsoda? Te? – Szóval, nem közvetlenül én. De az én hibám volt. Egy napon ugyanis az az eszelős ötletem támadt, hogy még egy kicsit visszább küldöm Lucyt és Pault a múltba. – A kfonográffal? De hogyan… – Ó, egek! Mondom, hogy eszelős ötlet volt. – Lucas a hajába túrt. – De hát minden alkalommal négy órát kellett a négy fal között eltöltenünk a kronográffal összezárva. Így talán érthető, hogy mindenféle ostoba dolgot kitaláltunk. Alaposan áttanulmányoztam a régi térképeket, a titkos feljegyzéseket és az Őrzők krónikáit, majd régi kosztümöket szereztem a raktárból, végül beolvastuk Lucy és Paul vérét a kronográfba, és próbaképpen visszaküldtem őket két óra hosszára az 1590-es évbe. Úgy ment, mint a karikacsapás. Amikor letelt a két óra, visszaugrottak hozzám, 1948-ba, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, hogy eltűntek. Fél órával később pedig visszamentek 1992be. Tökéletesen működött.

111

Beleharaptam egy tejföllel vastagon megkent péksüteménybe. Jobban tudtam gondolkodni, ha volt valami a számban. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, feltettem hát az elsőt, ami eszembe jutott: – De hát 1590-ben még nem is létezett az Őrzők Páholya, ugye? – Nem bizony. Akkoriban még ez az épület sem létezett. És éppen ez volt a mi szerencsénk. Vagy pechünk. Ahogy vesszük – felelte Lucas, és belekortyolt a teájába. Enni még nem evett semmit, és lassan komolyan el kellett gondolkodnom, vajon miképp fogja felszedni azt a sok felesleges kilót. – A régi térképek segítségével rájöttem, hogy a sárkánytermet magában foglaló épület pontosan arra a helyre épült, ahol a 16. század végétől a 17. század végéig egy kis tér volt, a közepén szökőkúttal. – Nem egészen értem… – Várd ki a végét! Ez a felfedezés olyan volt számunkra, mint egy ajándékba kapott, ingyenes menetjegy. Lucy és Paul a sárkányteremből egyenesen erre a kis térre érkezett a múltban, és csak arra kellett ügyelniük, hogy a megfelelő időpontban visszatérjenek, és akkor automatikusan a sárkányterembe temportáltak vissza. Tudsz még követni? – És amikor fényes nappal jelentek meg a téren? Nem tartóztatták le és égették el őket máglyán boszorkányság gyanúja miatt? – Csendes kis tér volt, általában észre sem vették őket. És ha mégis, az emberek csak csodálkozva dörzsölgették a szemüket, és arra gondoltak, hogy egy pillanatra biztosan nem figyeltek oda. Természetesen ettől függetlenül hihetetlenül veszélyes vállalkozás volt, de mi zseniális ötletnek találtuk. Rettenetesen örültünk, hogy eszünkbe jutott, és hogy ilyen módon mindenkit át tudtunk ejt eni. Lucy és Paul hihetetlenül jól szórakozott. Persze én is, annak ellenére, hogy minden alkalommal tűkön ültem, míg Lucy és Paul vissza nem tért hozzám. Jobb nem is gondolni arra, mi történt volna, ha valaki közben bejön… – Nagyon merész! – jegyeztem meg. – Igen – ismerte el Lucas, és kissé bűntudatos arcot vágott. – Ilyesmit csak fiatalon csinál az ember. Ma már nem tenném meg, egészen biztosan nem. De arra gondoltam, ha igazán veszélyes lenne, akkor az öreg és bölcs énem a jövőből biztosan közbeavatkozna. Érted? – Miféle bölcs én a jövőből? – kérdeztem vigyorogva. – Hát én magam! – kiáltott fel Lucas, de rögtön le is halkította a hangját. – Hiszen 1992-ben még tudni fogom, mit főztem ki Lucyvel és Paullal 1948-ban, és ha valami rosszul sikerül, biztosan figyelmeztettem volna őket a könnyelmű, fiatal énemre… legalábbis így gondoltam. – Értem – mondtam kissé elnyújtva, és vettem egy újabb süteményt, hogy még jobban tudjak gondolkodni. – De nem tetted meg? Lucas megrázta a fejét. – Nyilvánvalóan nem. Én idióta! Így aztán egyre könnyelműbbekké váltunk. Amikor Lucy a Hamletet tanulta az iskolában, 1602-be küldtem őket. Három egymást követő 112

napon, három részletben megnézhették a darabot Lord Chamberlain társulatának előadásában, a Globe Színházban. – Southwarkban? Lucas bólintott. – Igen. Meglehetősen bonyolult akció volt. Át kellett kelniük a London hídon a Temze túlsó partjára. Ott meg kellett próbálniuk a lehető legtovább nézni az előadást, majd még a temportálás kitűzött időpontja előtt vissza kellett érniük. Az első két napon minden rendben ment, de a harmadik napon baleset történt a London hídon, amikor is Lucy és Paul tanúja volt egy bűnténynek. Nem értek vissza idejében a partra, hanem az 1948-as év Southwarkjában landoltak, félig a Temzében, miközben én megőrültem az aggodalomtól. – Szemmel láthatólag már az emlékek is kiborították: teljesen elsápadt az arca az orra körül. – Csuromvizesen, 17. századi kosztümben értek a Temple-be nem sokkal azelőtt, hogy temportáltak volna 1992-be. Minderről csak a következő látogatásuk során szereztem tudomást… Nekem már megint csak úgy zúgott a fejem a sok különböző évszám hallatán. – Miféle bűntény volt az, amit láttak? Lucas még egy kicsit közelebb húzta a székét. Annyira komolyan nézett rám, hogy a szeme egészen sötétnek látszott a szemüvege mögött. – Hát éppen erről van szó! Lucy és Paul a saját szemével látta, amint Saint Germain gróf megöl valakit. – A gróf? – Lucy és Paul azelőtt csak kétszer találkozott a gróffal. Mégis egészen biztosak voltak abban, hogy ő volt az. Az iniciációs időugrásukat követően mindkettejüket az 1784-es évben mutatták be neki. A gróf rendelkezett így. A később született időutazókat csak élete vége felé akarta megismerni. Csodálkoznék, ha a te esetedben másképp történt volna. – Lucas megköszörülte a torkát. – Fog történni. De mindegy. Mindenesetre az Őrzők Lucyval és Paullal, no meg a kronográffal külön ezért utaztak el Észak-Németországba, ahol a gróf az utolsó éveit töltötte. Magam is ott voltam. Ott leszek. Mint a Páholy nagymestere – el tudod képzelni? Összeráncoltam a homlokom. – Nem folytathatnánk esetleg…? – Jaj, már megint elkalandoztam, ugye? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ezek a dolgok még csak ezután fognak megtörténni, pedig már rég megtörténtek. Hol is tartottam? – Hogyan követhetett el a gróf 1602-ben egy gyilkosságot… Ó! Már értem! Valamelyik időutazása alatt tette! – Pontosan. Mégpedig sokkal fiatalabb korában. Elképesztő véletlen volt, hogy Lucy és Paul épp abban a pillanatban volt ugyanazon a helyen. Már ha ebben az összefüggésben véletlenről beszélhetünk. A gróf maga is leírta valahol: „Aki hisz a véletlenekben, az nem fogta fel a sors hatalmát.” – De kit gyilkolt meg? És miért?

113

Lucas ismét körülnézett a kávézóban. – Ezt, drága unokám, eleinte mi sem tudtuk. Hetekig tartott, amíg rájöttünk. Az áldozat nem más volt, mint Lancelot de Villiers, az első időutazó a körben. A Borostyán! – Megölte a saját ősét? De miért? – Lancelot de Villiers belga báró volt, aki 1602-ben egész családjával áttelepült Angliába. Saint Germain gróf krónikáiban és titkos feljegyzéseiben, amelyeket az Őrzőknek hagyott hátra, az áll, hogy Lancelot 1607-ben halt meg, ezért nem gondoltunk rá eleinte. De valójában – és most megkíméllek aprólékos nyomozásunk részleteitől – a bárónak 1602-ben a saját kocsijában elvágták a torkát… – Ezt nem értem – motyogtam. – Még nekem sem sikerült a kirakó minden egyes darabját a helyére illesztenem – mondta Lucas, miközben elővett a zsebéből egy csomag cigarettát, és rágyújtott. – Ehhez jön még, hogy 1949. szeptember 24-e óta nem láttam Lucyt és Pault. Feltételezem, hogy a kronográffal együtt egy olyan évbe menekültek, amikor én még nem éltem, mert különben már rég felkerestek volna. Ó… a pokolba! Ne nézz oda! – Mi a baj? És mióta dohányzol? – Ott jön Kenneth de Villiers azzal a borzalmas húgával. – Lucas megpróbált fedezékbe vonulni az étlap mögé. – Mondd meg nekik, hogy zavartalanul szeretnénk beszélgetni! – suttogtam. – Nem tehetem… ő a főnököm. Nemcsak a Páholyban, hanem a való életben is. Az övé ez az átkozott kancellária… Ha szerencsénk van, nem látnak meg minket. Nem volt szerencsénk. Egy magas, negyvenes éveiben járó férfi és egy hölgy türkizkék kalapban céltudatosan az asztalunk felé tartott, majd leült a két szabad székre anélkül, hogy valaki meghívta volna őket. – Úgy tűnik, ma délután mindketten lógunk a munkából. Nem igaz, Lucas? – mondta Kenneth de Villiers nyájasan, és vállon veregette Lucast. – Nem mintha nem hunynám be mindkét szemem azok után, hogy olyan bravúrosan lezártad tegnap a Parker esetet. Még egyszer gratulálok! Hallottam, hogy vidéki látogatód van. – Borostyánszínű szemével alaposan végigmért. Igyekeztem a lehető legelfogulatlanabbul visszanézni rá. Nagyon különös, hogy a de Villiers-család tagjainak hangsúlyos arccsontja és arisztokratikusan egyenes orra generációkon át fennmaradt. Ez a példány is figyelemre méltó jelenség volt, habár annyira azért nem volt jóképű, mint például Falk de Villiers az én időmben. – Hazel Montrose, az unokahúgom – mutatott be Lucas. – Hazel, ez itt Mr. és Mrs. de Villiers. – Nem a felesége vagyok, hanem a húga – világosított fel Mrs. de Villiers, és felnevetett. – Ó, remek! Van cigarettája. Azonnal koldulnom kell öntől egyet. 114

– Sajnos éppen indulni készültünk – közölte Lucas, miközben gálánsan odanyújtott a hölgynek egy cigarettát, és meggyújtotta. – Van még néhány irat, amelyet fel kell dolgoznom… – De nem ma, barátom. Nem ma. – A főnöke barátságosan kacsintott Lucasra. – Ha csak Kenneth van itt velem, mindig nagyon unatkozom – mondta Mrs. de Villiers, és kifújta az orrán át a cigaretta füstjét. – Semmi másról nem lehet vele beszélgetni, csak a politikáról. Kenneth, kérlek, rendelj még teát mindenkinek! Honnan is érkezett pontosan, kedvesem? – Gloucestershire – válaszoltam, és köhögni kezdtem. Lucas lemondóan sóhajtott. – A bácsikámnak, azaz Hazel apjának hatalmas birtoka van ott, rengeteg állattal. – Ó! Imádom a vidéki életet! És imádom az állatokat! – lelkesedett Mrs. de Villiers. – Hát még én! Különösen a macskákat!

115

Az Őrzök krónikái / A Cerberus őrség jegyzőkönyve 1956. július 24. „Nam quod in iuventus non discitur, in matura aetate nescitur.” 7:00 Cartrell novícius, aki nem jelent meg az éjszakai Ariadné-vizsgán, hét óra késéssel érkezik meg a feljáróhoz. Enyhén támolyog, és alkoholszaga van, amiből arra következtetünk, hogy bár nem ment át a vizsgán, de a rég elfeledett borospincét megtalálta. Kivételesen beengedem az előző napi jelszóval. Különben nem történt semmi említésre méltó. Feljegyezte: J. Smith, novícius, délelőtti őrség 13:12 Meglátunk egy patkányt. Fel akarom szúrni a kardomra, de Leroy megeteti a szendvicse maradékával, és elkereszteli Audrey-nak. 15:15 Miss Violet Purpleplum egy számunkra ismeretlen útvonalon érkezik az Igazságügyi Palotából a feljáróhoz. Hibátlanul előadja a mai jelszót, majd kívánságának megfelelően Leroy felkíséri az irodákhoz. 15:24 Audrey megint itt van. Különben nem történt semmi említésre méltó. Feljegyezte: P. Ward, novícius, délutáni őrség 18:00 – 0:00 Semmi említésre méltó. Feljegyezte: N. Cartrell, novícius, éjszakai őrség 0:00 – 6:00 Semmi említésre méltó. Feljegyezte: K. Elbereth / M. Ward, novíciusok

8

A

lépcső aljánál posztoló őr fejét a korlátnak támasztva aludt. – Szegény Cartrell! – suttogta Lucas, miközben elosontunk a horkoló férfi mellett. – Attól tartok, soha nem válik belőle adeptus, ha továbbra is ennyit iszik… De annál jobb nekünk.

Gyere gyorsan! Már teljesen kifulladtam, mivel a kávézóból egészen idáig rohantunk. Kenneth de Villiers és a húga nagyon sokáig feltartott minket, órák hosszat csevegtünk velük csak úgy általában a vidéki életről és a gloucestershire-i vidéki hétköznapokról részletesen is (tudniillik ismertem néhány kedves anekdotát Madeleine kuzinomról és egy Clarisse nevű birkáról), valamint szó esett a Parker ügyről (amiből csak annyit értettem, hogy a nagyapám megnyerte), a cuki kis trónörökösről, Charlesról (figyelem!), továbbá Grace Kelly összes filmjéről és a monacói herceggel kötött háza sságáról. Időnként köhögtem, és megpróbáltam a beszélgetést a dohányzás egészségre ártalmas következményeire terelni, de nem jártam sikerrel. Amikor végre elhagytuk a kávézót, már olyan késő volt, hogy még vécére menni sem maradt időm, pedig legalább egy liter tea volt a hólyagomban. – Még három perc – zihálta Lucas, miközben végigrohantunk az alagútrendszeren. – Pedig még annyi mindent el akartam neked mondani. Bárcsak ne jött volna be az a dögvészes kelevény főnököm…! – Nem is tudtam, hogy egy de Villiers alkalmazottja vagy – mondtam. – Végtére is, te vagy a leendő Lord Montrose, a felsőház tagja. – Igen – felelte Lucas morcosan. – De amíg apám örökébe nem lépek, addig is el kell tartanom valahogy a családomat. Ez az állás egyszerűen adta magát… Mindegy, figyelj rám! Mindent, amit Saint Germain gróf az Őrzőkre hagyott – az úgynevezett titkos feljegyzéseket, a leveleket, a krónikákat és minden hasonlót –, először alaposan cenzúrázott. Az Őrzők csak azt tudják, aminek a fennmaradásához Saint Germain hozzájárult, és minden információ azt a célt szolgálja, hogy az őt követő generációk mindent megtegyenek azért, hogy a kör bezáruljon. De egyetlen Őrző sem ismeri a teljes titkot. – De te ismered? – kiáltottam fel reménykedve. – Pssszt! Nem. Én sem ismerem. 117

Befordultunk az utolsó sarkon, és feltéptem a régi alkímia labor ajtaját. A cuccaim az asztalon hevertek, pontosan ott, ahol hagytam őket. – De Lucy és Paul ismeri a titkot, erről meg vagyok győződve. Amikor utoljára találkoztam velük, már nem sok hiányzott nekik ahhoz, hogy megtalálják a dokumentumokat. – Lucas az órájára nézett. – A pokolba! – Tovább! – unszoltam, miközben magamhoz vettem az iskolatáskámat és a zseblámpámat. Az utolsó pillanatban jutott eszembe visszaadni Lucasnak a kulcsot. A gyomromban már éreztem is az ismerős rosszullétet. – És kérlek, borotváld le a bajuszodat, Nagyapa! – A grófnak voltak ellenségei, akikről a krónikákban csak érintőlegesen esik szó – ontotta Lucas a szót. – Egy régi, egyházközeli titkos szervezet különösen rossz néven vette a gróf ténykedéseit, ők voltak a Firenzei Szövetség. Ennek a szervezetnek 1745-ben, a londoni páholy alapító évében dokumentumok jutottak a birtokába Saint Germain gróf hagyatékából… Szerinted nem áll jól nekem a bajusz? A helyiség forogni kezdett körülöttem. – Szeretlek, Nagyapa! – tört ki belőlem. – …olyan dokumentumok, amelyek többek között azt is bizonyítják, hogy nem elég mind a tizenkét időutazó vérét beolvasni a kronográfba! A titokra csak akkor derül fény… – hallottam még, mielőtt magával ragadott volna az idő árja. A másodperc töredékrészével később már egy lámpa erős fénye vakított el. És közvetlenül előttem egy fehér ingbe öltözött felsőtestet láttam. Ha csak egyetlen centiméternyivel odébb érkezem, közvetlenül Mr. George lábfején értem volna földet. Halkan felsikoltottam, majd hátráltam néhány lépést. – Legközelebb gondolnunk kell arra, hogy magaddal vigyél egy darab krétát, és megjelöld a helyet, ahová érkezel – mondta Mr. George a fejét ingatva, és kivette a kezemből a zseblámpát. Nem csak ő várta a visszatérésemet. Mellette ott állt Falk de Villiers, Dr. White pedig egy széken ült az asztalnál. A háta mögül Robert, a kis szellemfiú kukucskált ki, az ajtó mellett, a falnak támaszkodva pedig Gideon állt hatalmas fehér tapasszal a homlokán. Amikor megláttam, mély levegőt kellett vennem. A szokásos testtartását vette fel, karba tett kézzel állt, de arcának színe alig volt sötétebb, mint a tapasz, és a szeme alatti fekete karikák természetellenesen erős zöld színt kölcsönöztek az íriszének. Valósággal ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odafussak hozzá, átöleljem, és ráfújjak a sebére, ahogyan azt régebben Nickkel tettem, valahányszor megsérült. – Minden rendben, Gwendolyn? – kérdezte Falk de Villiers.

118

– Igen – feleltem anélkül, hogy levettem volna a szemem Gideonról. Te jó ég, mennyire hiányzott, milyen borzasztóan! Csak most döbbentem rá. A csók a zöld kanapén tényleg még csak egy napja történt? Habár – egyetlen csókról a mi esetünkben aligha lehetett beszélni… Gideon rezzenéstelenül nézett vissza rám, szinte már érdektelenül, mintha most látna életében először. Nyoma sem volt többé annak, ami tegnap történt köztünk. – Felkísérem Gwendolynt, hogy hazamehessen – jelentette ki Mr. George nyugodt hangon, azzal megfogta a hátamat, és gyengéden eltessékelt Falk mellett az ajtó irányába. Közvetlenül Gideon felé. – Kipihen… jobban vagy? – kérdeztem. Gideon nem válaszolt, csak bámult rám. Valami nem volt rendben azzal, ahogy rám nézett. Mintha nem is ember lettem volna, hanem tárgy. Valami jelentéktelen, mindennapi, mint például egy… szék. Lehet, hogy mégis agyrázkódást kapott, és nem emlékezett, ki vagyok? Hirtelen fázni kezdtem. – Gideonnak ágyban a helye, de néhány órát elapszálnia kell, ha nem akarunk megkockáztatni egy ellenőrizetlen temportálást – közölte Dr. White barátságtalanul. – Könnyelműség lenne ismét egyedül… – Két óra egy csendes pincehelyiségben 1953-ban, Jake – vágott a szavába Falk. – Egy kanapén. Túl fogja élni. – Igen, minden bizonnyal – szólalt meg Gideon, és a tekintete, ha lehet, még jobban elsötétült. Egyszerre sírni támadt kedvem. Mr. George kinyitotta az ajtót. – Gyere, Gwendolyn! – Egy pillanat, Mr. George! – Gideon megragadta a karomat. – Egy dologra még kíváncsi lennék: melyik évbe küldte Gwendolynt az imént? – Az imént? 1956 júliusába – felelte Mr. George. – Miért? – Csak… mert cigarettaszaga van – állapította meg Gideon, miközben olyan erősen szorította a karom, hogy az már fájt. Kis híján elejtettem az iskolatáskámat. Önkéntelenül megszagoltam a kabátom ujját. Igaza volt – a füstös kávézóban töltött órák egyértelműen nyomot hagytak rajtam. Hogy fogom én ezt most megmagyarázni? A helyiségben minden tekintet felém fordult, és rádöbbentem, hogy nagyon gyorsan ki kell találnom valami jó kifogást. – Oké, lebuktam – sóhajtottam, és lesütöttem a szemem. – Rágyújtottam. De csak három cigarettát szívtam el. Komolyan mondom. Mr. George a fejét ingatta. – De Gwendolyn, megmondtam, hogy semmit ne vigyél… – Sajnálom – vágtam a szavába. – De annyira unatkoztam abban a sötét pincében, és a cigaretta segít leküzdeni a félelmet… – Próbáltam megilletődött arcot vágni. – Gondosan összegyűjtöttem a 119

csikkeket, és visszahoztam mindent. Ne aggódjon, senki nem talál ott egy csomag Lucky Strike-ot, és kezd el csodálkozni, vajon hogyan került oda. Falk felnevetett. – A mi kis hercegnőnk mégsem olyan jó magaviseletű, mint ahogy kinéz – morogta Dr. White, mire megkönnyebbülten fellélegeztem. Szemmel láthatólag hittek nekem. – Ne nézz már olyan döbbenten, Thomas! Én tizenhárom éves koromban szívtam el az első cigarettámat. – Én is. Az elsőt és egyben az utolsót. – Falk de Villiers ismét a kronográf fölé hajolt. – Tényleg nem ajánlatos dohányozni, Gwendolyn. Biztos vagyok benne, hogy anyukád meglehetősen kiborulna, ha tudomást szerezne róla. Még a kis Robert is hevesen bólogatott, és szemrehányó tekintetet vetett rám. – Azonkívül árt a szépségnek – tette hozzá Dr. White. – A nikotintól csúnya lesz a bőröd, és megsárgulnak a fogaid. Gideon egy szót sem szólt. De a karomat továbbra is erősen szorította. Rákényszerítettem magam, hogy ártatlanul a szemébe nézzek, és megpróbálkoztam egy bocsánatkérő mosollyal. Enyhén összehúzott szemmel nézett vissza rám, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Azután elengedte a karomat. Nagyot nyeltem, mert hirtelen mintha gombóc nőtt volna a torkomban. Miért viselkedik így? Az egyik pillanatban kedves és gyengéd, a másikban ismét hűvös és megközelíthetetlen. Ezt senki sem tudná elviselni. Én legalábbis nem. Hiszen annyira valóságosnak tűnt, ami idelent lejátszódott kettőnk között a múltban! Most pedig nem volt jobb dolga, mint hogy az első adandó alkalommal az egész társaság előtt leleplezzen? Mit akar ezzel elérni? – Gyere most már! – noszogatott Mr. George. – Akkor holnapután találkozunk, Gwendolyn – búcsúzott Falk de Villiers. – Az lesz a te nagy napod. – Ne felejtse el bekötni a szemét! – kiáltott utánunk Dr. White, és még hallottam, ahogy Gideon gúnyosan felnevet, mintha az orvos valami gonosz tréfát űzött volna velem. Azután bezárult mögöttünk a nehéz ajtó, és már kint is voltunk a folyosón. – Úgy tűnik, nem szereti a dohányosokat – mondtam halkan, és legszívesebben könnyekben törtem volna ki. – Hadd kössem be a szemedet! – kérte Mr. George, így megálltam, amíg csomót kötött a kendőre a tarkómon. Utána elvette az iskolatáskámat, és óvatosan elkezdett terelgetni előre. – Gwendolyn… tényleg óvatosabbnak kellene lenned. – Néhány cigaretta még nem öli meg az embert, Mr. George. – Nem arra gondoltam. – Hanem mire? – Az érzéseidre. 120

– Hogyan? Az érzéseimre? Mr. George felsóhajtott. – Drága gyermekem, még a vak is látja, hogy… egyszerűen óvatosabbnak kellene lenned, ami a Gideon iránti érzelmeidet illeti. – Én… – kezdtem, de rögtön elhallgattam. Mr. George nyilvánvalóan éleslátóbb volt, mint feltételeztem róla. – Szerelmi kapcsolat két időutazó között még soha nem állt szerencsés csillagzat alatt. Mint ahogyan a de Villiers- és a Montrose-család közötti kapcsolatok sem. És az olyan nehéz időkben, mint ez a mostani, mindig szem előtt kell tartani, hogy alapjában véve senkiben sem bízhatunk. – Talán csak képzelődtem, de az volt a benyomásom, hogy Mr. George hátamhoz simuló keze reszket. – Az sajnos cáfolhatatlan tény, hogy a józan eszünk látja kárát, amint szerelmesek leszünk. Márpedig a józan ész az, amire most a legnagyobb szükséged van. Vigyázz! Lépcső. Némán mentünk fel a lépcsőn, majd Mr. George levette a fejemről a kendőt. A tekintete most végtelenül komoly volt. – Képes vagy rá, Gwendolyn. Én megingathatatlanul hiszek benned és a képességeidben. Kerek arcán megint kiütköztek az izzadságcseppek. Világoskék szeméből csak aggodalmat tu dtam kiolvasni, éppúgy, mint anyáméból, amikor rám nézett. Hirtelen nagyon rokonszenvesnek éreztem Mr. George-ot. – Tessék. A pecsétgyűrűje – mondtam. – Megkérdezhetem, hány éves, Mr. George? – Hetvenhat – felelte Mr. George. – Ez nem titok. Rámeredtem. Bár ezen soha nem gondolkoztam el igazán, de simán tíz évvel fiatalabbnak tartottam volna. – Akkor 1956-ban…? – Huszonegy éves voltam. Abban az évben kerültem ide írnokként, és lettem tagja a Páholynak. – Ismeri ön Violet Purpleplumot, Mr. George? Ő a nagy-nagynéném egyik barátnője. Mr. George felvonta a szemöldökét. – Nem, nem hinném. Gyere, elkísérlek az autóig! Biztos vagyok benne, hogy anyukád már nagyon vár. – Igen, egészen biztosan. Mr. George…? De Mr. George már elindult. Nem maradt más választásom, mint a sarkában maradni. – Holnap délben érted megy valaki a házatokhoz. Madame Rossininek szüksége van rád: fel kellene próbálnod egy ruhát. Azután Giordano megpróbál megtanítani még néhány dologra. És még elapszálnod is kell. – Remek napom lesz – mondtam igen kevés meggyőződéssel a hangomban. – De hát ez nem… varázslat! – suttogtam döbbenten. Leslie felsóhajtott. – A szó hókuszpókuszos értelmében talán nem az, de mindenképp mágikus képesség! Ez a holló hatalma! 121

– Ez inkább egyfajta defekt – mondtam. – Olyasvalami, ami miatt kinevetik az embert… Amit amúgy sem hisz el senki. – Gwenny, az nem defekt, ha valaki mások számára nem érzékelhető dolgokat érzékel. Ez inkább áldás. Látod a szellemeket, és tudsz velük beszélni. – És a démonokat – egészítette ki Xemerius. – A holló a mitológiában az emberek és az istenek világa közötti kapcsolatot szimbolizálja. A hollók az élők és a holtak világa között közvetítenek. – Leslie úgy fordította a mappáját, hogy én is el tudjam olvasni, amit az interneten talált a hollóról. – El kell ismerned, hogy ez rendkívüli módon egybevág a különleges képességeiddel. – És a hajszíneddel – tette hozzá Xemerius. – Fekete, mint a holló tollazata… Az ajkamba haraptam. – De a jövendölésben mindig olyan… Jaj, fogalmam sincs, olyan fontosnak és hatalmasnak tüntetik fel. Mintha a holló hatalma legalábbis valamiféle titkos fegyver lenne. – Lehet, hogy az is! – vélte Leslie. – Ha nem hinnéd többé, hogy ez csak valami furcsa fogyatékosság, amely lehetővé teszi számodra, hogy szellemeket láss. – És démonokat – ismételte nyomatékosan Xemerius. – Olyan szívesen elolvasnám azt a jövendölést! – mondta Leslie. – Borzasztóan kíváncsi vagyok, pontosan mi áll benne. – Charlotte biztosan szívesen felmondja neked kívülről. Szerintem biztosan megtanulta misztériumórán. Ott amúgy is mindig mindent versbe szednek. Az Őrzők. Sőt, még anyukám is. Meg Gideon. Gyorsan elfordultam, nehogy Leslie meglássa, hogy a szemem hirtelen megtelt könnyel, de már késő volt. – Jaj, édesem! Nehogy megint sírni kezdj már! – sajnálkozott Leslie, és egy zsebkendőt nyújtott felém. – Tényleg túlzásokba esel. – Nem. Nem esem túlzásokba. Emlékszel még, amikor Max miatt három napig egyfolytában bőgtél? – szipogtam. – Persze, hogy emlékszem. Még csak fél év telt el azóta. – Most el tudom képzelni, hogy érezted magad akkoriban. Sőt, azt is értem, miért kívántad, hogy bárcsak halott lennél. – Annyira buta voltam! Egész idő alatt ott ültél nálam, és azt hajtogattad, Max nem érdemli meg, hogy egyáltalán rá gondoljak, mert úgy viselkedett velem, mint egy görény. És hogy meg kellene mosnom a fogam… – Igen, és közben a The Winner Takes It All végtelenített változata szólt. – Idehozhatom – ajánlotta Leslie. – Ha attól jobban érzed magad.

122

– Nem. De ideadhatnád a japán konyhakést, hogy harakirit kövessek el. – Hátravetettem magam az ágyamra, és behunytam a szemem. – Miért kell a lányoknak mindent olyan drámaian felfogniuk? – kérdezte Xemerius. – A srácnak épp rossz kedve van, és mogorván néz, mert fejbe kólintották, és számodra már össze is dőlt a világ. – Mert nem szeret engem – panaszoltam kétségbeesetten. – Azt nem tudhatod – jegyezte meg Leslie. – Maxnál sajnos biztos lehettem benne, ugyanis fél órával a szakításunk után valaki látta, hogy azzal az Annával csókolózik a moziban. De ilyesmit tényleg nem lehet Gideon szemére hányni. Neki csak egy kis… hangulatingadozása van. – De miért? Látnod kellett volna, ahogy rám nézett! Mintha undorodott volna tőlem. Mintha egy… pincebogár lettem volna. Egyszerűen nem bírom ki. – Az előbb még széket emlegettél. – Leslie a fejét rázta. – Most légy szíves, szedd össze magad! Mr. George-nak igaza van: amint szerelmes leszel elmegy a józan eszed. Pedig nem sok választ el bennünket attól, hogy falakat döntő áttörést érjünk el! Reggel ugyanis, amikor Leslie megérkezett hozzánk, és kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyamon, Mr. Bernhard bekopogott a szobámba – ilyet különben soha nem tett –, és letett az asztalomra egy tálcát, amelyen tea volt. – Egy kis frissítő a fiatal hölgyeknek – mondta. Döbbenten meredtem rá, mivel nem tudtam emlékezetembe idézni, hogy akár egyszer is feljött volna a mi emeletünkre. – Nos, mivel ön annyira érdeklődött, bátorkodtam egy kicsit körülnézni – folytatta Mr. Bernhard, és bagolyszemével komolyan pillantott ránk szemüvegének kerete fölött. – És ahogyan előre sejtettem, meg is találtam. – Mit? – kérdeztem. Mr. Bernhard félrehajtotta a szalvétát a tálcán, és alatta egy könyv feküdt. – A zöld lovast – válaszolta. – Úgy emlékszem, ezt kereste. Leslie azonnal felugrott, és a kezébe vette a könyvet. – De hát én már láttam ezt a kötetet a könyvtárban, nincs benne semmi különös… – motyogta. Mr. Bernhard elnézően rámosolygott. – Feltételezem, ennek az az oka, hogy a könyv, amelyet ön a könyvtárban látott, nem Lord Montrose tulajdona volt. Úgy gondolom, ez a példány ellenben érdekelheti. – Azzal Mr. Bernhard röviden meghajolt, és visszavonult, mi pedig azonnal rávetettük magunkat a könyvre. Egy papírdarab hullott belőle a földre, amelyre valaki alig olvasható apró számok százait írta. Leslie arca teljesen kipirult az izgatottságtól. – Jóságos ég! Hiszen ez egy kód! – kiáltott fel. – Ez abszolút csodálatos! Mindig is ilyenre vágytam. Már csak azt kell kitalálnunk, vajon mit jelent!

123

– Igen – károgott Xemerius. Épp a függönytartómon lógott. – Ezt nem most hallom először. Azt hiszem, ez is egyike azoknak a híres utolsó mondatoknak… Leslie-nek azonban nem kellett öt perc sem ahhoz, hogy felfogja, a számok a szöveg egyes betűire utalnak. – Az első szám mindig az oldal, a második a sor, a harmadik a szó, a negyedik a betű. Látod? 14-22-6-3, vagyis a tizennegyedik oldalon, a huszonkettedik sorban, a hatodik szónak a harmadik betűje. – Megrázta a fejét. – Micsoda olcsó trükk! Minden második gyerekkönyvben benne van, ha jól emlékszem. Mindegy, az első betű tehát „E”. Xemerius elismerően biccentett a fejével. – Hallgass a barátnődre! – Ne feledkezz meg arról, hogy ez élet-halál kérdése! – figyelmeztetett Leslie. – Azt hiszed, el akarom veszíteni a legjobb barátnőmet, csak mert egy kis csókolózás után nem képes többé az eszét használni? – A számból vetted ki a szót! – Ezt természetesen Xemerius mondta. – Az a legfontosabb, hogy abbahagyd a bőgést, és inkább azt próbáld meg kideríteni, mire jött rá Lucy és Paul! – rimánkodott Leslie. – Ha ma megint az 1956-os évbe küldenek elapszálni – egyszerűen csak kérd meg rá Mr. George-ot –, ragaszkodnod kell ahhoz, hogy négyszemközt beszélhess a nagyapáddal. Micsoda agyament ötlet volt a részéről, hogy egy kávézóba vigyen téged! És ezúttal mindent fel fogsz jegyezni. Mindent, amit csak mond, az utolsó szóig. Hallod? – Leslie felsóhajtott. – Biztos vagy benne, hogy Firenzei Szövetség volt a neve annak a szervezetnek? Sehol nem találtam róla semmit. Feltétlenül látnunk kellene azokat a titkos feljegyzéseket, amelyeket Saint Germain gróf hagyott az Őrzőkre. Bárcsak Xemerius képes lenne elmozdítani a tárgyakat a helyükről, akkor megkereshetné az archívumot, a falon át bejuthatna, és egyszerűen elolvashatná… – Ez az! Dörgöld csak az orrom alá a haszontalanságomat! – csattant fel Xemerius sértődötten. – Végül is csupán hét évszázadra volt szükségem ahhoz, hogy beletörődjek: már egy könyvet sem tudok átlapozni. Kopogtattak, és Caroline dugta be a fejét a szobámba. – Kész az ebéd! Gwenny, egy óra múlva jönnek érted és Charlotte-ért. Felnyögtem. – Charlotte-ért is? – Igen, Glenda néni mondta. Meg hogy szegény Charlotte-ot arra használják fel, hogy reménytelenül tehetségtelen idiótákat tanítson. Vagy valami ilyesmi. – Nem vagyok éhes – jelentettem ki. – Mindjárt jövünk – mondta Leslie, és oldalba bökött. – Ugyan már, Gwenny! Később is ráérsz sajnálni magad. Most enned kell valamit! Felültem, és kifújtam az orromat. – Most nincs idegzetem ahhoz, hogy végighallgassam Glenda néni kárörvendő megjegyzéseit.

124

– Hát, pedig az idegeidre szükséged lesz, ha túl akarod élni, ami mostanában vár rád. – Leslie talpra rántott. – Charlotte és a nagynénéd jó lesz bemelegítésnek. Ha túléled az ebédet, a soirée már gyerekjáték lesz. – És ha nem, akkor még mindig ott a harakiri – fűzte hozzá bátorítóan Xemerius. Madame Rossini üdvözlésképpen hatalmas keblére szorított. – Az én kis Hattyúnyak kisasszonyom! Hát itt vagy! Annyira hiányoztál! – Ön is nekem – feleltem őszintén. Madame Rossininek már a puszta jelenléte a maga túláradó kedvességével és a csodálatos francia akcentusával (Attiúniak! Bárcsak Gideon is hallaná!) egyszerre hatott élénkítően és megnyugtatóan. Balzsam volt ez az asszony a sérült önértékelésemre. – El leszel ragadtatva, ha meglátod, mit varrtam neked. Giordano majdnem sírt, amikor megmutattam neki a ruháidat, olyan szépek. – Elhiszem – bólogattam. Giordano biztosan azért sírt, mert nem vehette fel a ruhákat ő maga. Mindenesetre ma legalább valamelyest barátságos volt, nem utolsósorban azért, mert ezúttal egészen jól ment a tánc, és Xemerius súgóként való debütálásának köszönhetően azt is pontosan tudtam, melyik Lord állt a Toryk és melyik a Whigek pártján. (Xemerius egyszerűen Charlotte válla fölött felolvasta, ami a cédulán állt.) Xemeriusnak hála, saját életrajzomat is – Penelope Mary Gray, született 1765-ben – hibátlanul fel tudtam mondani, beleértve elhunyt szüleim összes keresztnevét. Csak a legyező használata ment továbbra is ügyetlenül, de Charlotte azzal az építő javaslattal állt elő, hogy egyszerűen csak ne használjak legyezőt. Az óra végén Giordano átadott nekem még egy listát is. Csupa olyan szó szerepelt rajta, amelyeket semmi szín alatt nem szabad használnom. – Holnapig tanuld meg fejből, és el ne felejtsd! – adta ki a parancsot orrhangon. – A 18. században nincsenek buszok, hírolvasó bemondók, porszívók, semmi nem szuper, király vagy menő, senki nem hallott még a maghasadásról, a kollagén tartalmú krémekről vagy az ózonlyukakról. Ó, tényleg? Miközben megpróbáltam elképzelni, ugyan miért fogna el a kísértés egy 18. századi soirée-n, hogy olyan mondatot képezzek, amelyben előfordul a hírolvasó bemondó, az ózonlyuk és a kollagén tartalmú arckrém, udvariasan azt találtam válaszolni: „Oké!”, mire Giordano rettenetesen felhúzta magát: – Neeeem! Éppen hogy nem oké! A 18. században nincs oké, ostoba teremtés! Madame Rossini befűzte a korszázst a hátamon. Megint meglepett, mennyire kényelmes. Az ember ösztönösen egyenes tartást vesz fel, amikor ilyesmit visel. A csípőmre egy kipárnázott drótállványt szereltek fel (feltételezem, hogy a 18. század csodálatos időszak lehetett a nagy popójú és széles csípőjű nők számára), majd Madame Rossini egy sötétvörös ruhát húzott át a fejemen. A hátamon gombok és kapcsok hosszú sorával bíbelődött, miközben én csodálkozva tapogattam végig ujjaimmal a nehéz, hímzett selymet. Ó! Ez a ruha is milyen gyönyörű volt! 125

Madame Rossini lassú léptekkel körüljárt, majd arcán elégedett mosoly ragyogott fel. – Varázslatos! Magnifique! – Ezt a ruhát a bálon fogom viselni? – kérdeztem. – Nem, ezt az estélyi ruhát a soirée-ra veszed fel. – Madame Rossini apró, tökéletesen kidolgozott selyemrózsákkal tűzködte körül a ruha mély dekoltázsát. Mivel a szája tele volt gombostűvel, meglehetősen érthetetlenül beszélt, a fogai közt szűrve a szavakat. – A hajadat most nem kell bepúderezni, a sötét szín fantasztikusan jól áll ehhez a vörös ruhához. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. – Azzal hamiskásan rám kacsintott. – Feltűnést fogsz kelteni, Hattyúnyak kisasszonykám, n’est-ce pas. Habár bizonyára nem ez a cél. De mit tehetnék? – A kezét tördelte, de Giordanóval ellentétben az ő alacsony termetéhez és teknősbéka -nyakához ez kifejezetten jól illett. – Valódi kis szépség vagy, és ez ellen az sem használna semmit, ha sötétbarna posztóba öltöztetnélek, így ni, Hattyúnyak kisasszony! Készen is vagyunk. Most pedig következhet a báli ruha. A báli ruha halványkék volt, krémszínű hímzéssel és fodrokkal, és ugyanolyan tökéletesen állt rajtam, mint a vörös színű. Ha lehetséges, ennek még látványosabb volt a dekoltázsa, és a szoknya egy méter szélesen lebegte körül a lábamat. Madame Rossini gondterhelten méregette a copfomat. – Még nem tudom, hogyan fogjuk megoldani. A paróka nem éppen kényelmes, főleg, ha ezt a rengeteg hajat mind el kell rejtenünk alatta. De a te hajad annyira sötét, hogy púderrel valószínűleg csak egy rémes szürke árnyalatot érnénk el. Quelle catastrophe! – Azzal összeráncolta a homlokát. – Mindegy. Ami a divatot illeti, tényleg absolument trendi lennél, de… micsoda rettenetes divat volt az! Aznap először mosolyodtam el. Rhémes! Rhettenetes! Milyen igaz! Nem csak a divat, hanem Gideon is rhémes és rhettenetes, és tőlem akár undok is! Én mindenesetre mostantól kezdve így gondolom. (Basta!) Úgy tűnt, Madame Rossininek fogalma sem volt arról, mennyire jót tesz a lelkemnek. Még mindig a 18. század divatja miatt háborgott. – A fiatal lányok addig púderezték a hajukat, míg végül úgy néztek ki, mint a saját nagyanyjuk. Borzasztó! Bújj csak bele ebbe a cipőbe! Gondolj arra, hogy táncolnod kell majd benne! Most még van idő átalakítani. A cipők – hímzett vörös topánka a vörös ruhához és világoskék arany pánttal a báli ruhához – megdöbbentően kényelmesek voltak ahhoz képest, hogy úgy néztek ki, mintha egy múzeumból kölcsönözték volna őket. – Ezek a legszebb cipők, amelyeket valaha is viseltem! – mondtam lelkesen. – Remélem is! – mosolygott Madame Rossini sugárzó arccal. – Így ni, angyalkám! Készen vagyunk. Idejében bújj ma ágyba, mert holnap mozgalmas napod lesz! – Miközben visszaöltöztem a farmeromba és a kedvenc sötétkék pulcsimba, Madame Rossini visszatette a ruhákat a fej nélküli

126

próbababákra. Azután a faliórára nézett, és összeráncolta a homlokát. – Ez a megbízhatatlan fiú! Már negyedórája itt kellene lennie! A szívem nyomban a torkomban kezdett dobogni. – Gideon? Madame Rossini bólintott. – Nem veszi komolyan a ruházkodást. Azt hiszi, teljesen lényegtelen, hogy egy nadrág tényleg az ő alakjára van-e szabva. Pedig egyáltalán nem mindegy! Sőt! Nagyon is fontos, hogy hogyan áll rajta a nadrág. Rhémes. Rhettenetes. Borhzalmas – próbálgattam legújabb mantrámat. Kopogtattak. Igaz, csak alig hallhatóan, de minden fogadalmam egyetlen pillanat alatt levegővé vált. Hirtelen alig vártam, hogy viszontláthassam Gideont. Ugyanakkor rettenetesen féltem is a találkozástól. Nem bírtam volna ki még egyszer, hogy olyan sötét tekintettel nézzen rám. – Á! – szólalt meg Madame Rossini. – Hát itt van. Szabad! Egész testemben megfeszültem, de nem Gideon lépett be az ajtón, hanem a vörös hajú Mr. Marley. Szokása szerint idegesen és zavartan dadogott: – El kell kísérnem a Ru… ööö… a Misst elapszálni. – Rendben – feleltem. – Épp most készültünk el. – Mr. Marley mögül Xemerius vigyorgott rám. Mielőtt bementem volna Madame Rossinihez, elküldtem. – Képzeld, az imént átrepültem egy hús-vér belügyminiszteren! – újságolta boldogan. – Nagyon király érzés volt! – És hol van a fiú? – mennydörögte Madame Rossini. – Fel kellene próbálnia a ruháját! Mr. Marley megköszörülte a torkát. – Az előbb láttam a Gyé… Mr. de Villiers-t a másik Ru… Miss Charlotte-tal. Az öccse is vele volt. – Tiens! Az engem egyáltalán nem érdekel! – jelentette ki Madame Rossini bosszúsan. Engem viszont igen! – gondoltam. Már el is képzeltem, amint SMS-t írok Leslie-nek. Egyetlen szóból állt az üzenet: harakiri. – Ha nem jelenik meg azonnal, a nagymesternél teszek panaszt – fenyegetőzött Madame Rossini. – Hol a telefonom? – Sajnálom – morogta Mr. Marley. Habozva tekergetett egy fekete kendőt a kezében. – Megengedi…? – Természetesen – sóhajtottam, és hagytam, hogy bekösse a szememet. – Ez a stréber sajnos igazat mond – szólalt meg Xemerius. – A te Csillogó Kövecskéd úgy flörtöl odafent a kuzinoddal, mintha fizetnének neki érte. A jóképű öcsikéjével egyetemben. Mi a csudát esznek a fiúk a vörös hajú lányokon? Azt hiszem, moziba fognak menni. De ezt inkább nem is részletezem, mert még a végén megint bőgni kezdesz. Megráztam a fejem. 127

Xemerius az égnek emelte a tekintetét. – Ha akarod, szemmel tartom őket. Hevesen bólogattam. A pincébe vezető hosszú úton Mr. Marley állhatatosan hallgatott, én pedig átadtam magam saját sötét gondolataimnak. Csak amikor megérkeztünk a kronográfszobába, és Mr. Marley levette rólam a kendőt, kérdeztem meg: – Hová küld ezúttal? – Én… megvárjuk a Kilencest, ööö… Mr. Whitmant – felelte Mr. Marley, és a földre szegezte a tekintetét. – Én természetesen nem vagyok felhatalmazva arra, hogy működtessem a kronográfot. Kérem, foglaljon helyet! Alig dobtam le magam egy székre, az ajtó máris újra kinyílt, és Mr. Whitman lépett be rajta. Közvetlenül mögötte pedig Gideon. A szívem egy pillanatra megállt. – Szia, Gwendolyn! – köszönt Mr. Whitman a legsármosabb mókusmosolyával. – Örülök, hogy látlak. – Azzal félretolta a fali kárpitot, amely mögé a széfet rejtették. – Akkor hát ideje, hogy elapszálni küldjünk. Alig hallottam, amit mondott. Gideon még mindig nagyon sápadt volt, de sokkal egészségesebbnek tűnt, mint előző este. A vastag fehér kötés eltűnt, így láthattam a hajtövénél sötétlő sebet, amely jó tíz centiméter hosszú volt, és számos vékony ragtapasszal volt összefogatva. Vártam, hátha mond valamit, de csak szótlanul nézett rám. Xemerius nagy lendülettel épp Gideon mellett ugrott elő a falból, mire én riadtan kaptam levegőért. – Hoppla! Na, itt is van a fiatalember! Még idejében figyelmeztetni akartalak, kincsem, komolyan mondom. De nem tudtam eldönteni, kinek eredjek a nyomába. Charlotte nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ma délutánra gyermekfelügyeletet vállal Gideon csinos öccsénél. Elmentek együtt fagylaltozni. Azután pedig moziba mennek. Véleményem szerint a mozik az újkor szénakazlai. – Minden rendben, Gwendolyn? – kérdezte Gideon, és felvonta egyik szemöldökét. – Idegesnek tűnsz. Szeretnél talán egy cigarettát megnyugtatásul? Melyik márka is a kedvenced? A Lucky Strike? Egy szót sem tudtam kinyögni, csak bámultam rá. – Hagyd őt békén! – vicsorgott Xemerius. – Nem veszed észre, hogy szerelmi bánatban szenved, te ostoba balfék? Mégpedig miattad! Egyáltalán mit keresel itt? Mr. Whitman kivette a széfből a kronográfot, és az asztalra helyezte. – Lássuk csak, hová lesz az utazás… – Madame Rossini várja önt, uram – fordult Mr. Marley Gideonhoz. – Már csak ez hiányzott! – bosszankodott Gideon, majd az órájára nézett. – Egészen megfeledkeztem róla. Nagyon mérges volt? 128

– Meglehetősen haragosnak látszott a hölgy – felelte körülményesen Mr. Marley. Ebben a pillanatban ismét kinyílt az ajtó, és Mr. George sietett be rajta. Teljesen ki volt fulladva, és mint mindig, ha megerőltette magát, a homlokán izzadságcseppek fénylettek. – Mi folyik itt? Mr. Whitman a homlokát ráncolta. – Thomas? Gideon azt mondta, még Falkkal és a belügyminiszterrel beszélgetsz. – Úgy is volt. Míg fel nem hívott Madame Rossini, és meg nem tudtam, hogy Gwendolynt már elvitték elapszálni – mondta felháborodottan Mr. George. Most először láttam igazán dühösnek. – De… Gideon azt állította, hogy megbíztál minket… – kezdte Mr. Whitman teljesen összezavarodva. – Nem bíztam meg senkit! Gideon, mi folyik itt? – Mr. George apró szeméből minden jóindulat eltűnt. Gideon összefonta maga előtt a karját. – Azt gondoltam, talán örülne, ha mentesítenénk ez alól a feladat alól – válaszolta nyíltan. Mr. George egy zsebkendővel felitatgatta az izzadságcseppeket a homlokáról. – Köszönöm a gondoskodást – jegyezte meg epésen. – De igazán nem kellett volna. Most pedig azonnal felmész Madame Rossinihez. – Szívesen elkísérném Gwendolynt – ajánlotta fél Gideon. – A tegnapi eset után talán jobb, ha nincs egyedül. – Ostobaság! – ellenkezett Mr. George. – Semmi okunk feltételezni, hogy bármilyen veszély fenyegetné, hacsak nem ugrik vissza túl messzire az időben. – Ez igaz – értett egyet Mr. Whitman. – Például az 1956-os évbe? – kérdezte Gideon kissé elnyújtva, és közben egyenesen Mr. George szemébe nézett. – Ma délelőtt belelapoztam a krónikákba, és meg kell mondanom, hogy 1956 tényleg kimondottan nyugodt időszak benyomását kelti. Leggyakrabban a következő mondatot olvashattam: „Nem történt semmi említésre méltó.” Az ilyen mondat zene füleinknek, nem igaz? Időközben már megint a torkomban dobogott a szívem. Gideon viselkedését csak úgy tudtam magyarázni, hogy rájött, mit is tettem valójában előző nap. De hogy a csodába sikerült kiderítenie? Hiszen csak cigarettaszagom volt, ami talán gyanús, de ennyiből még nem derül ki, mi történt 1956-ban. Mr. George szemrebbenés nélkül nézett vissza rá. Mindazonáltal kissé ingerültnek tűnt. – Amit az előbb mondtam, az nem kérés volt, Gideon. Madame Rossini már vár rád. Marley, maga is mehet. – Igen, uram. Mr. George, uram – motyogta Mr. Marley, és már-már szalutált. Amikor az ajtó bezárult Mr. Marley mögött, Mr. George szikrázó szemmel nézett Gideonra, aki tapodtat sem mozdult a helyéről. Mr. Whitman is enyhe csodálkozással mérte végig. 129

– Mire vársz? – kérdezte Mr. George hűvösen. – Miért hagyta, hogy Gwendolyn fényes nappal érkezzen meg? Nem volt ez szabályellenes? – folytatta a faggatózást Gideon. – Ó, ó! – sopánkodott Xemerius. – Gideon, ez nem a te… – próbált Mr. Whitman közbeavatkozni. – Semmilyen szerepet nem játszik, hogy a nap mely szakában érkezik meg – vágott a szavába Mr. George. – Mivel egy zárt pincehelyiségbe érkezik. – Féltem – tettem hozzá gyorsan, és talán kissé éles hangon. – Nem akartam egyedül lenni éjszaka ebben a pincében, közvetlenül a katakombák szomszédságában… Gideon tekintete egy pillanatra átvándorolt rám, és ismét felvonta a szemöldökét. – Na, persze. Hiszen te olyan félős kis nyuszi vagy, már majdnem elfelejtettem. – Halkan felnevetett. – 1956 volt az az év, amikor a Páholy tagja lett, Mr. George, nem igaz? Milyen furcsa véletlen! Mr. George a homlokát ráncolta. – Nem értem, mire akarsz kilyukadni, Gideon – szólalt meg ismét Mr. Whitman. – De azt javasolnám, hogy most menj fel Madame Rossinihez. Mr. George és én majd gondoskodunk Gwendolynról. Gideon megint rám nézett. – Következő a javaslatom: most elmegyek próbálni, azután pedig egyszerűen Gwendolyn után küld, mindegy hova. Akkor nem kell szegénynek éjszaka félnie. – Csak tőled – toldotta meg Xemerius. – Mára már bőven letudtad az adagodat – válaszolta a tanárom. – De ha Gwendolyn fél… – együtt érzőn pillantott felém. Nem vehettem tőle rossz néven. Feltehetőleg tényleg ijedtnek tűntem. A szívem még mindig a torkomban dobogott, és képtelen voltam bármit is mondani. – Felőlem így is csinálhatjuk – vonta meg a vállát Mr. Whitman. – Semmi nem szól ellene, vagy igen, Thomas? Mr. George lassan megrázta a fejét, bár úgy nézett ki, mintha tulajdonképpen az ellenkezőjét akarta volna tenni. Gideon arcán elégedett mosoly futott át, és végre megmozdult. – Akkor később találkozunk – mondta diadalmasan, de számomra úgy hangzott, mint valami fenyegetés. Amikor bezárult mögötte az ajtó, Mr. Whitman felsóhajtott. – Különösen viselkedik, amióta fejbe ütötték. Nem gondolod, Thomas? – De, nagyon is – felelte Mr. George. – Talán még egyszer el kellene vele beszélgetnünk a feljebbvalókkal szemben alkalmazott hangnemről – folytatta Mr. Whitman. – A korához képest egészen… Na, igen. Nagy nyomás nehezedik 130

rá, ezt is figyelembe kell vennünk. – Ekkor bátorítóan rám pillantott. – Nos, Gwendolyn? Készen állsz? Felálltam a helyemről. – Igen – hazudtam.

131

Rubinvörös holló száll az égen át, Világok közt hallván a halottak dalát. Ám alig eszmél rá titkos hatalmára, Bezárul a kör, bármi is az ára. Büszke oroszlán – arca sugárzó gyémánt, De fényét sötét igézet ontja ki némán, Amint a nap leáldozik, változást hoz ő: A holló halálával eljövend az idő. Részlet Saint Germain gróf titkos feljegyzéseiből

9

N

em kérdeztem, melyik évbe küldenek, mert úgysem volt semmi jelentősége. Tulajdonképpen minden úgy nézett ki a régi laboratóriumban, mint a legutóbbi látogatásomkor. A zöld kanapé a helyiség közepén állt. Dühös pillantást vetettem rá, mintha mindenért szegény bútordarab

lenne a felelős. Ugyanúgy, mint a múltkor, most is székek tornyosultak a fal előtt, ahol Lucas rejtekhelye volt. Én pedig kétségbeesetten tépelődtem. Kiürítsem a rejtekhelyet? Ha Gideon gyanút fogott – márpedig kétségtelenül gyanút fogott –, akkor első dolga lesz, hogy átvizsgálja a szobát. Vagy nem? Eldughatnám a tartalmát valahol kint a folyosón, és visszajöhetnék, mielőtt Gideon megérkezik… Lázasan elkezdtem odébb pakolni a székeket, azután mégis meggondoltam magam. Először is, a kulcsot nem rejthetem el, hiszen miután visszajövök ide, az ajtót is vissza kell zárnom. Másodszor, még ha Gideon meg is találja a rejtekhelyet, hogyan tudná bebizonyítani, hogy nekem bármi közöm van hozzá? Egyszerűen buta képet vágok majd. Gondosan visszatettem hát a székeket a helyükre, és a pakolás árulkodó nyomait is eltüntettem a porban. Végül ellenőriztem, hogy az ajtó zárva van-e, majd leültem szépen a zöld kanapéra. Kicsit úgy éreztem magam, mint négy éve, amikor Leslie-vel a béka ügy miatt Gilles igazgató úr irodája előtt kellett várakoznunk, amíg időt nem tudott szakítani arra, hogy erkölcsi prédikációt tartson nekünk. Valójában semmi rosszat nem tettünk. Cynthia személyesen ütötte el a békát a kerékpárjával, és mivel utólag nem mutatkozott elég bűnbánónak („De hát az csak egy hülye béka volt!”), Leslie és én feldühödtünk, és megfogadtuk, hogy megbosszuljuk a béka halálát. A parkban akartuk elásni, de előtte – mivel már amúgy is döglött volt – arra gondoltunk, talán kicsit felrázná Cynthiát, és oldaná a békák iránti előítéleteit, ha még egyszer viszontláthatná… a levesében. Senki sem sejthette, hogy a béka láttán Cynthia hisztérikus sikoltozó rohamban tör majd ki… Gilles iga zgató úr mindenesetre úgy bánt velünk, mint két veszélyes bűnözővel, és később sem felejtette el ezt a szerencsétlen epizódot. Valahányszor találkoztunk vele a folyosón, mindig megjegyezte: – Nahát, a két gonosz békalány! – amitől rettentő pocsékul éreztük magunkat. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Gideonnak semmi oka sem volt arra, hogy ilyen szörnyen bánjon velem. Semmi rosszat nem tettem. Folyton azt hajtogatta mindenki, hogy bennem nem lehet 133

megbízni. Bekötötték a szemem, és senki nem válaszolta meg a kérdéseimet – így nem csoda, hogy megpróbáltam saját szakállamra kideríteni, mi is folyik itt valójában. Hol marad ennyi ideig? A mennyezetről lelógó villanykörte sercegni kezdett, a fénye egy pillanatra elhalványult. Meglehetősen hideg volt a föld alatti laborban. Elképzelhető, hogy a háború utáni évek valamelyikébe küldtek, mégpedig télen. Maddy néni sokat mesélt azokról a borzasztóan hideg telekről. A vízvezetékek befagytak, az utcákon döglött állatok hevertek megfagyva. Próbaképpen a levegőbe fújtam, hogy lássam, vajon látszik-e a leheletem. De nem látszott. A fény megint villódzni kezdett, és hirtelen félni kezdtem. Mi lesz, ha egyszer csak kialszik, és itt kell ülnöm a sötétben? Ezúttal senki nem gondolt arra, hogy a kezembe nyomjon egy zseblámpát, és egyébként sem mondhatom, hogy gondoskodóan bántak volna velem. A sötétben biztosan előmerészkednek a patkányok a rejtekükből. Talán éhesek… És ahol patkány van, ott csótány is van. Még az egykarú templomos lovag szelleme is messze elkerülné ezt a helyet. Krrrrk. Ez a villanykörte volt. Lassanként arra a meggyőződésre jutottam, hogy Gideon jelenléte mindenképpen kívánatosabb, mint a patkányoké vagy a szellemeké. De nem jött. A lámpa viszont úgy villódzott, mintha nem sokáig tartana már ki. Amikor gyerekkoromban féltem a sötétben, mindig énekeltem, így ösztönösen most is ezt tettem. Először egészen halkan, aztán egyre hangosabban. Hiszen senki nem hallhatott meg. Az éneklés segített leküzdeni a félelmemet. A hideg ellen is jótékony hatásúnak bizonyult. Az első néhány perc után még a villanykörte is abbahagyta a villódzást. Viszont Maria Mena minden dalánál újrakezdte, és Emiliana Torrinit sem túlzottan kedvelte. A régi Abba-számokat ellenben nyugodt, egyenletes sugárzással nyugtázta. Sajnos azok közül nem sokat ismertem, és még azoknak sem igazán emlékeztem a szövegére. De a villanykörte a „lalala, one chance in a lifetime, lalalala” változatot is elfogadta. Órák hosszat énekeltem. Legalábbis úgy tűnt. A The Winner Takes it All (Leslie kedvence szerelmi bánat esetére) után ismét elölről kezdtem az I wonderrel. Közben végigtáncoltam a helyiségen, hogy ne fázzak. Csak miután harmadjára is elénekeltem a Mamma miát, akkor vettem biztosra, hogy Gideon már nem jön. Micsoda időpazarlás! Gond nélkül felosonhattam volna az emeletre. Rázendítettem a Head over Heelsre, és amikor ott tartottam, hogy „You’re wasting my time”, Gideon váratlanul ott termett a kanapé mellett. Összecsuktam a számat, és szemrehányóan néztem rá. – Hogyhogy ilyen későn jöttél?

134

– Képzelem, milyen hosszúnak tűnt az idő. – A tekintete még mindig ugyanolyan hűvös és különös volt, mint korábban. Odament az ajtóhoz, és rázni kezdte a kilincset. – De volt annyi eszed, hogy ne hagyd el a helyiséget. Hiszen nem tudhattad, mikor érkezem. – Haha! Ez talán valami vicc? Gideon háttal az ajtónak dőlt. – Gwendolyn, nekem fölösleges ártatlanságot színlelned. Alig tudtam elviselni a tekintetéből áradó ridegséget. Zöld szeme, amelyet egyébként annyira szerettem, most leginkább zöld tortazselére emlékeztetett. Igen, arra az undorítóra, amelyiket az i skolai menzán szoktunk kapni. – Miért vagy ilyen… durva hozzám? – A villanykörte megint felvillant. Nyilván hiányoztak neki az Abba-slágerek. – Nincs nálad véletlenül egy villanykörte? – A cigarettaszag elárult. – Gideon a kezében lévő zseblámpával játszott. – Egy kicsit utánanéztem a dolgoknak, és összeállt a kép. Nagyot nyeltem. – Mi olyan nagyon rossz abban, hogy dohányoztam? – Nem dohányoztál. És csak feleolyan jól tudsz hazudni, mint gondolod. Hol van a kulcs? – Milyen kulcs? – Az a kulcs, amelyet Mr. George adott neked, hogy felkereshesd őt és a nagyapádat 1956-ban. – Gideon felém lépett. – Ha van egy kis eszed, akkor valahol itt dugtad el, ha nincs, akkor még mindig nálad van. – A kanapéhoz lépett, és ledobálta róla a párnákat a földre. – Itt nincs. Rémülten meredtem rá. – Mr. George nem adott nekem semmiféle kulcsot. Tényleg nem! És a feltevésed a cigarettaszagról… – Nem csak cigaretta volt. Szivarszagot is éreztem rajtad – mondta szenvtelenül. Kutató pillantása végigsiklott a szobán, majd végül a fal előtt feltornyozott székeken állapodott meg. Megint fázni kezdtem, és egyidejűleg a villanykörte is mintha megreszketett volna. – Én… – kezdtem tétován. – Igen? – kérdezte Gideon mesterkélt szívélyességgel a hangjában. – Talán elszívtál egy szivart is? A három Lucky Strike mellé? Ezt akartad mondani? Hallgattam. Gideon lehajolt, és zseblámpájával bevilágított a kanapé alá. – Mr. George felírta neked a jelszót egy cédulára, vagy fejből megtanultad? És visszafelé hogy tudtál eljönni a Cerberus őrség mellett anélkül, hogy a jegyzőkönyvben említést tettek volna rólad? – Miről zagyválsz itt egyáltalán? – kérdeztem. Szerettem volna felháborodott hangot megütni, de sajnos kissé félénkre sikeredett. – Violet Purpleplum… Milyen különös név, nem gondolod? Hallottad már? – Gideon ismét felegyenesedett, és fürkészően rám nézett. Nem. A zöld tortazselé nem volt elég jó hasonlat, már ami a szemét illeti. Most már inkább neonzölden világított. Lassan megráztam a fejem.

135

– Furcsa – folytatta. – Pedig a családotok egyik közeli barátja. Amikor véletlenül megemlítettem ezt a nevet Charlotte-nak, azt mesélte, hogy a kedves Mrs. Purpleplum minden karácsonyra szúrós sálakat kötöget nektek. Ó! Az az idióta Charlotte! Nem tudta volna tartani a száját? – Nem, ez tévedés – feleltem dacosan. – Csak Charlotte kap szúrósakat. A mieink mindig finom puhák. Gideon a kanapénak dőlt, és karba tette a kezét. A zseblámpa megvilágította a mennyezetet, ahol a villanykörte továbbra is idegesen villódzott. – Utoljára kérdezem: hol van a kulcs, Gwendolyn? – Esküszöm, hogy Mr. George nem adott nekem kulcsot – bizonygattam, és kétségbeesetten próbáltam menteni, ami menthető. – Neki semmi köze az egészhez. – Valóban? Mint már említettem, szerintem nem vagy tehetséges hazudozó. – Azzal a székek felé fordította a zseblámpát. – A helyedben én valamelyik bútor kárpitjában rejtettem volna el a kulcsot. Hát, jó. Kutassa csak át a bútorokat! Akkor legalább elfoglalja magát valamivel, míg vissza nem ugrunk az időben. Remélhetőleg már nincs sok hátra addig. – Másrészt viszont… – Gideon úgy fordította a zseblámpát, hogy annak fénye egyenesen az arcomba világított. – Másrészt viszont az igencsak sziszifuszi munka lett volna. Oldalra léptem, és dühösen így szóltam: – Hagyd abba! – És nem mindig érdemes magunkból kiindulni – folytatta Gideon. A villanykörte vibráló fényében szeme egyre sötétebbnek tűnt, és a tekintetétől hirtelen félni kezdtem. – Az is lehet, hogy egyszerűen a nadrágzsebedbe dugtad a kulcsot. Add ide! – Azzal kinyújtotta felém a kezét. – Nincs nálam semmiféle kulcs, értsd már meg! Gideon lassan elindult felém. – Én a helyedben önként odaadnám. De hát, mint már mondtam, nem mindig érdemes magunkból kiindulni. Ebben a pillanatban a villanykörte végérvényesen felmondta a szolgálatot. Gideon közvetlenül előttem állt, zseblámpájának fénye valahová a falra esett. Eltekintve ettől a kis fénysugártól, a helyiségben koromsötét volt. – Tehát? – Ne közelíts! – kiáltottam fel. Hátráltam néhány lépést, míg a hátam a falhoz nem ért. Tegnapelőtt még úgy éreztem, nem lehet elég közel hozzám. Most azonban úgy tűnt, mintha egy idegennel lennék összezárva. Egyszerre szörnyen dühös lettem. – Mi ütött beléd? – fakadtam ki. – Én nem bántottalak téged! Nem értem, hogyan tudsz egyik nap megcsókolni, másik nap pedig már gyűlölni. Miért? – Könnyek gyűltek a szemembe, és már nem tudtam megakadályozni, hogy végiggördüljenek az arcomon. Még jó, hogy ez a sötétben nem látszott. – Talán mert nem szeretem, ha hazudnak nekem. – Gideon a figyelmeztetésem ellenére ismét elindult felém, és ezúttal nem tudtam tovább hátrálni. – Különösen, ha olyan lányról van szó, a ki egyik nap még a nyakamba ugrik, a következő nap pedig úgy intézi, hogy jól összeverjenek. 136

– Miről beszélsz? – Láttalak téged, Gwendolyn. – Micsoda? Hol láttál? – A múltban, természetesen. Az időutazásom alatt, tegnap reggel. El kellett intéznem valamit, de csak néhány méterre jutottam, amikor te egyszer csak ott álltál előttem a folyosón, mint valami délibáb. Rám néztél és mosolyogtál, mintha örülnél, hogy látsz. Azután sarkon fordultál, és bekanyarodtál a következő folyosóra. – Mégis mikor történhetett ez? – Annyira össze voltam zavarodva, hogy néhány másodpercre még sírni is elfelejtettem. Gideon nem vett tudomást a közbevetésemről. – Amikor egy másodperccel később én is befordultam ugyanazon a sarkon, valaki fejbe ütött, és így már nem voltam abban az állapotban, hogy tisztázzam veled a helyzetet. – Hogy én… ez a seb tőlem származik? – Újra patakzani kezdtek a könnyeim. – Nem – felelte Gideon. – Azt nem hiszem. Semmi nem volt a kezedben, amikor megláttalak, ráadásul kétlem, hogy képes lennél ilyen erős ütésre. Nem. Csak odacsalogattál, ahol már várt rám valaki. Ki van zárva. Teljességgel kizárt. – Soha nem tennék ilyesmit. – Sikerült végül többé-kevésbé érthetően kinyögnöm. – Soha! – Engem is sokkolt a dolog – jegyezte meg Gideon könnyedén. – Amikor azt hittem, hogy… barátok vagyunk. De amikor tegnap este visszatértél az elapszálásból, és cigarettaszagod volt, eszembe jutott, hogy talán egész idő alatt hazudtál nekem. És most add ide a kulcsot! Letöröltem a könnyeimet. Sajnos szüntelenül újabbak gördültek végig az arcomon. Csak nagy nehezen tudtam visszafojtani a zokogást, és ezért csak még jobban gyűlöltem magam. – Ha ez így van, akkor miért mondtad mindenkinek, hogy nem láttad, ki ütött le? – Mert ez az igazság. Nem láttam, ki volt az. – De rólam sem mondtál semmit. Miért nem? – Mert Mr. George-ot már régóta… Te sírsz? – A zseblámpa fénye az arcomba világított, és anynyira elvakított, hogy be kellett csuknom a szemem. Úgy nézhettem ki, mint egy csíkos mókus. Miért is használtam szempillafestéket? – Gwendolyn… – Gideon kikapcsolta a zseblámpát. És most mi következik? Motozás a sötétben? – Menj innen! – zokogtam. – Nincs nálam kulcs, esküszöm. És bárkit is láttál, az nem lehettem én. Én soha, de soha nem engedném, hogy valaki bántson téged.

137

Bár semmit sem láttam, éreztem, hogy Gideon ott áll közvetlenül előttem. Testének melege olyan volt, akár egy hősugárzó a hideg sötétben. Amikor a kezével megérintette az arcom, hirtelen összerezzentem. Erre gyorsan visszahúzta a kezét. – Sajnálom – suttogta. – Gwen… én… – Egyszerre gyámoltalannak tűnt, de én túlságosan is öszsze voltam zavarodva ahhoz, hogy elégtételt érezzek. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg csak némán álltunk egymással szemben. Még mindig megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Hogy ő mit csinált – azt nem láthattam. Valamivel később újra bekapcsolta a zseblámpát, megköszörülte a torkát, és a karórájára meredt. – Még három perc, és temportálunk – mondta tárgyilagos hangon. – Ki kellene jönnöd onnan a sarokból, különben a faragott ládán fogsz landolni. – Azzal visszament a kanapéhoz, és felvette a földről a párnákat, amelyeket korábban ledobált. – Tudod, az Őrzők közül nekem mindig is Mr. George tűnt a leglojálisabbnak. Olyasvalakinek, akiben meg lehet bízni. – Mr. George-nak ehhez tényleg semmi köze – mondtam, miközben tétován előmerészkedtem a sarokból. – Egészen másképp történt. – A kezem fejével letöröltem a könnyeket az arcomról. Úgy döntöttem, jobb, ha elmondom Gideonnak az igazat, hogy legalább ne gyanúsítsa hűtlenséggel szegény Mr. George-ot. – Amikor első alkalommal egyedül küldtek ide elapszálni, véletlenül összefutottam a nagyapámmal. – Na, jó, talán nem a színtiszta igazat mondtam. – A bort kereste… de ez most mellékes. Különleges találkozás volt, különösen az a része, amikor rádöbbentünk, kik is vagyunk. Hogy újra beszélgethessünk egymással, a kulcsot és a következő látogatásomkor használandó jelszót elrejtette ebben a szobában. És ezért jártam itt tegnap, vagyis 1956-ban Violet Purpleplum néven. Hogy találkozhassak a nagyapámmal! Néhány éve meghalt, és nagyon hiányzik nekem. Te talán nem ugyanezt tetted volna, ha lehetőséged van rá? Az, hogy újra beszélhettem vele, olyan… – Elcsuklott a hangom. Gideon is hallgatott. Testének körvonalára meredtem, és feszülten vártam. – És Mr. George? Akkoriban már a nagyapád titkára volt – szólalt meg végül. – Tényleg láttam egy pillanatra, a nagyapám azt mondta neki, hogy Hazel vagyok, az unokahúga. Már biztosan régen elfelejtette, hiszen csak egy lényegtelen találkozás volt, amelynek már kerek ötvenöt éve. – A gyomromra tettem a kezem, – Azt hiszem… – Igen – bólintott Gideon. Azután kinyújtotta a kezét, de végül mégis meggondolta magát. – Mindjárt indulunk – mondta bénultan. – Gyere még néhány lépést közelebb! A helyiség forogni kezdett körülöttem, majd enyhén támolyogva egy lámpa éles fényébe pislogtam, és ekkor megszólalt Mr. Whitman. – Hát itt vagytok. Gideon az asztalra tette a zseblámpát, és futólag rám pillantott. Lehet, hogy csak képzeltem, de mintha ezúttal együttérzés villant volna a szemében. Még egyszer lopva letöröltem az arcomat, de 138

Mr. Whitman így is észrevette, hogy sírtam. Rajta kívül senki nem volt a helyiségben. Xemerius biztosan elunta a várakozást. – Mi a baj, Gwendolyn? – kérdezte Mr. Whitman együtt érzőnek szánt bizalmaskodó hangján. – Történt valami? – Ha nem ismerem réges-rég, feltehetőleg kísértésbe estem volna, hogy ismét könnyekben törjek ki, és kitárjam neki a szívem. („Az a csu-húnya Gideon fe-heldühített”) De túl jól ismertem már Mr. Whitmant. Ugyanebben a hangnemben beszélt múlt héten is, amikor megkérdezte az osztályt, ki rajzolta fel a táblára Mrs. Counter karikatúráját. – Úgy látom, ifjú művészünk igazán tehetséges! – mondta elismerően, és közben kedvesen mosolygott. Cynthia (hát persze!) abban a pillanatban elárulta, hogy Peggy volt az, mire Mr. Whitman abbahagyta a mosolygást, és Peggy kapott egy beírást a naplóba. – Ami a tehetségedet illeti, nem állítottam valótlant. Figyelemre méltó tehetséged van ahhoz, hogy bajba sodord magad – tette még hozzá. – Hm? – kérdezte, és közben barátságosan mosolygott. De én ugyan nem dőltem be neki. – Egy patkány – szipogtam. – Mr. Whitman azt ígérte, hogy nem nincsenek patkányok… De akkor tönkrement a villanykörte, és ezúttal nem adott nekem zseblámpát. Teljesen egyedül voltam a sötétben azzal az undorító patkánnyal. – Kis híján még azt is hozzáfűztem, hogy „Meg fogom mondani az anyukámnak!”, de még idejében visszafogtam magam. Mr. Whitman kissé döbbent arcot vágott. – Sajnálom – mondta. – Legközelebb nem fordul elő. – Azután ismét elővette fölényes, tanári hanghordozását. – Most pedig hazamész. Ajánlom, hogy idejében feküdj le, mert holnap nehéz napod lesz. – Elkísérem az autóig – szólalt meg Gideon, és elvette az asztalról a fekete kendőt, amivel a szememet szokták bekötni. – Hol van Mr. George? – Egy megbeszélésre kellett mennie – felelte Mr. Whitman, és összeráncolta a homlokát. – Gideon, azt hiszem, át kellene gondolnod, milyen hangnemben beszélsz az idősebbekkel. Sok mindent elnézünk neked, mert tudjuk, hogy pillanatnyilag nem könnyű az életed, de több tiszteletet kellene tanúsítanod a Belső Kör tagjaival szemben. Gideon rezzenetlen arccal, mégis udvariasan így szólt: – Igaza van, Mr. Whitman. Sajnálom. – Azzal felém nyújtotta a kezét. – Jössz? Már-már ösztönösen a keze után nyúltam. Ám ezt nem tehettem meg anélkül, hogy ne veszítettem volna el végérvényesen a méltóságomat, és ez borzasztóan fájt. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy újra elbőgjem magam. – Hát akkor… viszlát! – köszöntem el Mr. Whitmantől, miközben szemem a földre meredt. Gideon kinyitotta az ajtót. – Holnap találkozunk – búcsúzott Mr. Whitman. – És ne feledjétek, hogy a megfelelő mennyiségű alvás a legjobb felkészülés. Az ajtó bezárult mögöttünk. 139

– Úgy, úgy! Szóval teljesen egyedül voltál a sötét pincében egy undorító patkánnyal – csipkelődött Gideon, és rám vigyorgott. Alig hittem a fülemnek. Két napig mindössze hűvös pillantásokra méltatott, az utóbbi néhány órában ráadásul még a vérem is megdermedt a tekintetétől, mint a háborús teleken kővé fagyott állatok ereiben. És most ez? Egy tréfa, mintha mi sem történt volna? Lehet, hogy Gideon az a fajta szadista, aki csak akkor képes mosolyogni, ha előtte teljesen kiakasztott? – Nem akarod bekötni a szemem? – Még nem voltam abban a hangulatban, hogy élvezzem az ostoba vicceit, és nem is bántam, ha ezt észreveszi. Gideon vállat vont. – Feltételezem, ismered az utat. Megspórolhatjuk a szembekötősdit. Gyere! – Újabb barátságos mosoly ragyogott rám. Most először láttam, hogyan néznek ki a föld alatti folyosók a jelenben. A falak szépen be voltak vakolva, az utat tökéletesen megvilágították a beépített lámpák, egyik-másik még mozgásérzékelővel is el volt látva. – Nem túl izgalmas, ugye? – kérdezte Gideon. – Minden kifelé vezető folyosó különleges ajtóval és riasztóberendezéssel van biztosítva. Manapság olyan biztonságos idelent, mint egy banki széfben. De ez a védelmi rendszer csak a hetvenes években lett így kialakítva, korábban be lehetett járni innen fél Londont a föld alatt. – Nem érdekel – jelentettem ki mogorván. – Miről szeretnél beszélgetni? – Semmiről. – Hogy tehetett úgy, mintha mi sem történt volna? Az ostoba vigyorgása meg ez a könnyed csevegés teljesen kiakasztott. Felgyorsítottam a lépteimet, és bár dühömben összeszorítottam a számat, nem tudtam megakadályozni, hogy ki ne robbanjon belőlem: – Én erre képtelen vagyok, Gideon! Nem tudok kiigazodni azon, hogy egyszer megcsókolsz, másszor meg úgy bánsz velem, mintha mélyen megvetnél. Gideon egy pillanatig hallgatott. – Én is inkább csak csókolnálak, mint megvetnélek – mondta végül. – De te sem könnyíted meg az ember dolgát. – Nem bántottalak – szögeztem le ismét. Gideon megállt. – Jaj, ugyan már, Gwendolyn! Csak nem gondolod komolyan, hogy elhiszem azt a sztorit a nagyapádról? Hogy véletlenségből épp abban a helyiségben bukkan fel, ahol te elapszálsz! Ez éppen olyan valószínűtlen, mint hogy Lucy és Paul véletlenül bukkant fel Lady Tilneynél. Vagy azok a fickók a Hyde Parkban. – Igen. Pontosan. Én rendeltem oda őket személyesen, mert már régóta vágytam arra, hogy leszúrhassak valakit egy karddal. Ja, és szerettem volna végre egy olyan férfival szemtől szembe találkozni, akinek hiányzik a fél arca! – kiáltottam bosszúsan. – Hogy mit és miért fogsz a jövőben… 140

– Jaj, állítsd már le magad! Annyira elegem van az egészből! Múlt hétfő óta végtelenített rémálommá vált az életem. Amikor azt hiszem, végre felébredtem, kiderül, hogy még mindig álmodom. A fejemben milliónyi kérdés kavarog, amelyekre senki nem ad választ, és mindenki elvárja tőlem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek egy olyan ügyért, amelyből egy szót sem értek! – Újfent nekiiramodtam, már majdnem futottam, de Gideonnak nem okozott gondot lépést tartani velem. A lépcsőnél senki nem állt, hogy megkérdezze tőlünk a jelszót. Miért is állt volna, ha minden bejáratot olyan biztonsági berendezéssel láttak el, mint a Fort Knoxban? Kettesével vettem a lépcsőfokokat. – Senki nem kérdezte, hogy egyáltalán akarom-e mindezt. Dilinyós tánctanárokkal kell vesződnöm, akik egyfolytában szidnak, a kedves kuzinom pedig megmutathatja mi az, amit ő tud, én viszont soha nem fogom megtanulni, és te… te… Gideon a fejét rázta. – Hé, bele tudnád képzelni magad az én helyzetembe? – Mostanra az ő türelme is elfogyott. – Ugyanis az én sorsom sem különb! Te vajon mit szólnál, ha előre tudnád, miszerint előbb vagy utóbb gondoskodni fogok, hogy valaki egy bunkósbottal jól fejbe vágjon? Alig hiszem, hogy ilyen körülmények között még mindig szeretetre méltónak és ártatlannak tartanál, vagy igen? – Egyébként sem tartalak annak! – válaszoltam hevesen. – Tudod, mit? Most már azt is el tudnám képzelni, hogy magam váglak fejbe azzal a bunkósbottal. – Na, látod – mondta Gideon, és megint elvigyorodott. Én csak dühödten fújtattam. Elhaladtunk Madame Rossini műhelye mellett. Az ajtó alatt fény szűrődött ki a folyosóra. Valószínűleg még a kosztümjeinken dolgozott. Gideon köhintett. – Mint mondtam: sajnálom. Most már beszélhetnénk egymással normálisan? Normálisan! Nevetnem kell. – És… mit csinálsz ma este? – érdeklődött ártatlanul Gideon, elővéve lehető legbarátságosabb stílusát. – Természetesen szorgalmasan gyakorlom a menüettet, elalvás előtt pedig olyan mondatokat próbálok majd alkotni, amelyekben nem fordul elő a porszívó, a vérnyomásmérő, a jogging és a szívtranszplantáció – feleltem csípősen. – És te? Gideon az órájára nézett. – Charlotte-tal és az öcsémmel találkozom, és… hát, majd meglátjuk. Végül is szombat este van. Hát persze. Csináljanak csak, amit akarnak. Nekem elegem van. – Köszönöm, hogy felkísértél – vetettem oda, amilyen hűvösen csak tudtam. – Innen már megtalálom az utat. – Egyébként is arrafelé tartottam – felelte Gideon. – És abbahagyhatod a rohanást. Dr. White azt tanácsolta, lehetőleg ne erőltessem túl magam.

141

És bár szörnyen haragudtam rá, egy pillanatra rossz lett a lelkiismeretem. Lopva rápillantottam a szemem sarkából. – De ha a következő sarkon valaki fejbe vág, ne mondd, hogy én csalogattalak oda! Gideon elmosolyodott. – Most még nem tennél ilyet. Soha nem tennék ilyet – futott át az agyamon. Bármilyen undorítóan is viselkedik velem. Soha nem engedném, hogy valaki fájdalmat okozzon neki. Bárkit is látott – az semmi esetre sem lehettem én. Az előttünk magasodó kapuívet egy fényképezőgép vakuja világította meg. Sötét volt már, de a Temple még mindig nyüzsgött a turistáktól. A hátsó parkolóban ott állt a már ismerős fekete limuzin. Amikor közelebb értünk, a sofőr kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Gideon megvárta, amíg beszállok az autóba, majd lehajolt hozzám. – Gwendolyn? – Igen? – Túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lássam az arcát. – Azt kívánom, bárcsak jobban bíznál bennem, – Ez olyan komolyan és őszintén hangzott, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. – Bárcsak bízhatnék! – feleltem végül. Csak amikor Gideon becsapta az ajtót, és az autó elindult, jutott eszembe, hogy jobb lett volna, ha ezt mondom: „Én is ugyanezt kérem tőled.” Madame Rossini szeme lelkesen csillogott. Megfogta a kezem, és a nagy falitükör elé vezetett, hogy véleményezhessem fáradozása eredményét. Első pillantásra alig ismertem magamra. Ennek mindenekelőtt máskor egyenes szálú hajam volt az oka, amely most számtalan lokniba csavarva, gigantikus frizuraként tornyosult a fejem tetején, hasonlóan Janet kuzinom esküvői hajviselethez. Néhány tincs dugóhúzóhoz hasonló fürtökben hullott csupasz vállamra. A ruha sötétvörös árnyalata miatt még sápadtabbnak tűnt a bőröm, mint amilyen egyébként is volt, mégsem tűntem betegnek, sőt, inkább szinte sugároztam. Madame Rossini ugyanis bepúderozta az orromat és a homlokomat, végül egy kis pirosítót tett az arcomra, és bár előző nap sokáig ébren voltam, sminkművészetének köszönhetően egyáltalán nem látszottak karikák a szemem alatt. – Akárcsak Hófehérke! – rebegte Madame Rossini, és egy textildarabkával meghatódottan felitatgatta a könnyeit. – Vörös, mint a vér, fehér, mint a hó, fekete, mint az ébenfa. Veszekedni fognak velem, mert olyan feltűnő leszel, mint egy tarka kutya. Mutasd csak a körmödet! Igen, très bien, szép tiszta és rövid. Most pedig rázd meg a fejed! Csak bátran, ennek a frizurának ki kell tartania egész este. – Kicsit olyan érzés, mintha egy kalap lenne a fejemen – jegyeztem meg. – Majd megszokod – biztosított Madame Rossini, és még egy adag hajrögzítő lakkot fújt a frizurámra a több ezer hajtű mellé, amelyek a loknihegyet voltak hivatottak összetartani a fejemen, és akkor még nem is tettem említést azokról a hajtűkről, amelyek csak díszként szolgáltak, és ugyan142

olyan rózsák voltak rájuk tűzve, mint amilyenek a dekoltázsomat szegélyezték. Bűbájosak voltak! – Így! Készen vagyunk, Hattyúnyak kisasszony. Szeretnéd, ha megint lefényképeznélek? – Ó, igen! – Keresgélni kezdtem a táskámat és a mobiltelefonomat. – Leslie megölne, ha nem örökíteném meg ezt a pillanatot. – Szívesen készítenék néhányat kettőtökről is – ajánlotta fel Madame Rossini, miután minden oldalról legalább tízszer lefotózott. – Rólad és arról a neveletlen fiúról. Hogy mindenki láthassa, milyen tökéletesen, mégis diszkréten egymáshoz illő az öltözéketek. De Gideont majd Giordano veszi kezelésbe, én megtagadtam, hogy újabb vitát nyissak a mintás harisnya szükségszerűségéről. Ami sok, az sok. – Ez a harisnya nem is olyan rossz – állapítottam meg. – Ennek az az oka, hogy bár pontosan úgy néz ki, mint a korabeli harisnyák, az elasztánnak köszönhetően mégis sokkal kényelmesebb – magyarázta Madame Rossini. – Korábban valószínűleg teljesen elszorították ezek a nyavalyás harisnyakötők az emberek combját, a tiéd viszont csak egyszerű dísz. Természetesen nem reménykedem abban, hogy valaki bekukkant a szoknyád alá, de ha előfordulna, az illetőnek igazán nem lesz oka panaszra, ne’est-ce pas? – Azzal összecsapta a tenyerét. – Bien, most pedig feltelefonálok, és közlöm velük, hogy bevetésre készen állsz. Miközben telefonált, én ismét odaálltam a tükör elé. Izgatott voltam. Gideont reggel óta minden erőmmel igyekeztem kiűzni a gondolataim közül, és ez valamelyest sikerült is, de csak azon az áron, hogy most meg folyton Saint Germain grófra kellett gondolnom. Az újabb találkozástól való félelemhez megmagyarázhatatlan várakozás társult. Előre örültem ugyanis a soirée-nak, és ezt magam is kissé ijesztőnek találtam. Anya előző este megengedte, hogy Leslie nálunk aludjon, így egészen kellemes esténk kerek edett. Jót tett nekem, hogy Leslie-vel és Xemeriusszal aprólékosan kielemezhettük az eseményeket. Talán csak azért mondták, hogy felvidítsanak, de mindketten azon a véleményen voltak, hogy még nincs okom szerelmi bánatomban a folyóba vetni magam. Azt állították ugyanis, hogy Gideonnak a körülményeket figyelembe véve alapos oka volt úgy viselkedni, ahogy végül viselkedett, sőt, Leslie hozzátette, hogy a nemek egyenjogúságát ideje kiterjeszteni arra, hogy időnként a férfiaknak is lehessen rossz napjuk. Ezek után következett Leslie határozott kijelentése, miszerint egészen biztosan érzi, hogy Gideon a szíve mélyén nagyon kedves fickó. – Nem is ismered! – ingattam a fejem. – Ezt csak azért mondod, mert tudod, hogy ezt akarom hallani! – Igen. És mert én is szeretném, ha ez lenne az igazság – felelte Leslie. – Ha végül kiderül róla, hogy egy görény, akkor személyesen fogom felkeresni, és lekeverek neki egy hatalmas pofont! Megígérem.

143

Xemerius csak későn érkezett haza, előtte ugyanis kérésemre Charlotte-ot, Raphaelt és Gideont tartotta szemmel. A vízköpő démonnal ellentétben Leslie és én egyáltalán nem találtuk unalmasnak a beszámolóját Raphaelről. – Ha engem kérdeztek, kissé túl jól néz ki a fiúcska – akadékoskodott Xemerius. – És ezt tudja is magáról. – Akkor Charlotte-nál jó helyen kopogtat – mondta Leslie elégedetten. – A mi kis jéghercegnőnknek eddig még mindenkiből sikerült kiölni az életkedvet. Leslie-vel az ablakpárkányomon ücsörögtünk, míg Xemerius az asztalon foglalt helyet, akkurátusan maga mellé fektette a farkát, és belekezdett a mondókájába. Charlotte és Raphael először fagylaltozni ment, azután moziba, és végül egy olasz étterem előtt találkoztak Gideonnal. Leslie és én a legapróbb részletekig mindent tudni akartunk, a film címétől kezdve a pizzák feltétein át az utolsó kimondott szóig. Xemerius szerint Charlotte és Raphael makacsul elbeszélt egymás mellett. Míg Raphael szívesen beszélgetett volna az angol és a francia lányok, valamint a szexuális viselkedésük közötti különbségekről, Charlotte folyton az elmúlt tíz év irodalmi Nobel-díjasaira terelte a szót, aminek az lett a következménye, hogy Raphael szemlátomást unatkozott, és elkezdett feltűnően más lányokat bámulni. A moziban pedig Raphael (Xemerius legnagyobb csodálkozására) egyáltalán nem próbált Charlotte-hoz közeledni, ellenkezőleg, körülbelül tíz perc elteltével mély álomba merült. Leslie úgy vélte, ez a legszimpatikusabb dolog, amit az utóbbi időben hallott, és én mélyen egyetértettem vele. Azután természetesen feltétlenül tudni akartuk, hogy Gideon, Charlotte és Raphael rólam is beszélte az étteremben, mire Xemerius (kissé vonakodva) a következő felháborító párbeszédet adta tovább nekünk (amit gyakorlatilag szimultán tolmácsoltam Leslie-nek): Charlotte: Giordano nagyon aggódik, hogy Gwendolyn holnap mindent el fog rontani, amit csak lehet. Gideon: Ideadnád, kérlek, az olívaolajat? Charlotte: A politika és a történelem Gwendolyn számára egyszerűen hétpecsétes titok, még a neveket sem képes megjegyezni – egyik fülén be, a másikon ki. Nem tehet róla, az agyának egyszerűen kevés a kapacitása. Tele van tömve fiúzenekarok tagjainak a nevével és giccses szerelmes filmek siralmasan hosszú stáblistáival. Raphael: Gwendolyn az időutazós unokatesód, nem? Tegnap találkoztam vele a suliban. Hosszú, sötét haja és kék szeme van. Charlotte: Igen, és van egy anyajegy a halántékán, ami úgy néz ki, mint egy banán. Gideon: Mint egy kis félhold. Raphael: Hogy is hívják a barátnőjét? Azt a szőke szeplőset. Lilly? 144

Charlotte: Leslie Hay. Valamivel nagyobb az agykapacitása, mint Gwendolyné, viszont kiváló példa arra, hogy a kutyák hasonlítanak a gazdájukra. Az ő kutyája egy bozontos szőrű arany retriever keverék. A neve Bertie. Raphael: Milyen aranyos! Charlotte: Te szereted a kutyákat? Raphael: Különösen a szeplős arany retriever keverékeket. Charlotte: Értem! Na, akkor próbálj nála szerencsét! Nem lesz túl nehéz dolgod. Leslie még sűrűbben váltogatja a pasijait, mint Gwendolyn. Gideon: Tényleg? Hány… barátja volt már Gwendolynnak? Charlotte: Most komolyan! Hű! Nagyon kínos, nem akarok semmi rosszat mondani róla, csak hát… nem sokat válogat, különösen, ha iszik. A mi osztályunkban körülbelül mindenki megvolt már neki egyszer, és a felsőbb évesek közül… Hát, igen. Valahol elvesztettem a fonalat. Inkább azt sem árulom el, milyen csúfnevet ragasztottak rá. Raphael: Sulimatrac? Gideon: Ideadnád a sót? Amikor Xemerius elbeszélésének ehhez a pontjához ért, legszívesebben felugrottam volna, hogy azon nyomban lerohanjak Charlotte-hoz, és megfojtsam, de Leslie lefogott, és emlékeztetett, hogy a bosszú hidegen tálalva jó. Az érvemet, miszerint engem nem a bosszúvágy motivál, hanem a szí ntiszta vérszomj, nem fogadta el. Egyébként azt is mondta, hogy ha Gideon és Raphael csak negyedolyan okos, mint amilyen szívdöglesztő, akkor úgysem hiszik el Charlotte egyetlen szavát sem. – Szerintem Leslie tényleg hasonlít egy kicsit az arany retrieverekre – jegyezte meg Xemerius, majd szemrehányó tekintetem láttán hozzátette: – Én szeretem a kutyákat, hisz tudod! Olyan okos állatok. Igen, Leslie tényleg okos volt. Időközben tudniillik sikerült megfejtenie a Zöld lovas című könyv titkát. Igaz, a fáradságos munkával kiszámolt eredmény kissé hervasztó volt. Csupán egy további számkód jött ki két betűvel és furcsa vonásokkal. Ötvenegy nulla három nulla négy egy pont hét nyolc nulla vessző nulla nulla nulla nyolc négy kilenc pont kilenc egy o. Már majdnem éjfél volt, amikor átsettenkedtünk a házon, egyenesen a könyvtárba. Pontosabban csak mi settenkedtünk Leslie-vel – Xemerius előrerepült. A könyvtárban biztosan legalább egy órát töltöttünk a keresgéléssel. Az ötvenegyedik könyv a harmadik sorban… Ötvenegyedik sor, harmincadik könyv, negyedik oldal, hetedik sor, nyolcadik szó… de bármelyik sarokban kezdtük is el a számolást, semmi értelmeset nem találtunk. Végül találomra húzkodtuk ki a könyveket, és megráztuk őket, azt remélve, hogy talán további cédulák hull145

nak ki belőlük. Semmi. Leslie mégis bizakodó maradt. Felírta a kódot egy papírdarabra, amelyet időről időre előhúzott a nadrágzsebéből, és alaposan megnézett. – Ez jelent valamit – mormolta újra meg újra. – És én, ha törik, ha szakad, kiderítem, hogy mi a jelentése. Azután végre ágyba bújtunk. A csörgőórám reggel kíméletlenül kirángatott mély álmomból, és attól a perctől fogva egyfolytában csak a soirée körül jártak a gondolataim. – Itt jön Monsieur George, hogy elkísérjen téged – térített vissza Madame Rossini a valóságba. Odanyújtott egy apró táskát, a retikülömet, és az utolsó pillanatban még gondolkodóba estem, ne csempésszem-e bele a japán konyhakést. Leslie azt tanácsolta, hogy ragasszam celluxszal a combomhoz, de ezt a megoldást elvetettem. Amilyen szerencsétlen vagyok, még megsérültem volna, és az is rejtély volt számomra, hogyan szedegetném le a ragasztószalagot a combomról, ha a dolog komolyra fordul. Amikor Mr. George belépett, Madame Rossini épp egy széles, gazdagon hímzett sálat borított a vállamra, és arcon csókolt. – Sok szerencsét, Hattyúnyak kisasszony! – búcsúzott. – Aztán épségben hozza vissza nekem, Monsieur George! Mr. George kissé erőltetetten mosolygott. Mintha most nem lett volna olyan kerekded és nyugodt az arca, mint máskor. – Ez sajnos nem rajtam múlik, Madame. Gyere, kislányom, még be kell hogy mutassalak néhány embernek. Már dél is elmúlt, amikor lassan felsétáltunk egy emeletet, a sárkányteremhez. Az öltözködés és a frizurakészítés két teljes óránkba telt. Mr. George szokatlanul hallgatag volt, én pedig arra próbáltam összpontosítani, hogy a lépcsőn véletlenül se tapossak rá a ruhám szegélyére. Folyton a legutóbbi, 18. századbeli látogatásunkra gondoltam, és arra, milyen nehéz lenne ebben a terjedelmes ruhában elmenekülni a karddal felfegyverzett férfiak elől. – Mr. George, mondana néhány szót a Firenzei Szövetségről? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Mr. George megállt. – A Firenzei Szövetségről? Kitől hallottál róla? – Tulajdonképpen senkitől – feleltem, és nagyot sóhajtottam. – De időnként eljut hozzám néhány információ. Csak azért kérdezem, mert… mert félek. A Szövetség emberei voltak azok, akik megtámadtak minket a Hyde Parkban, ugye? Mr. George komolyan nézett rám. – Talán igen. Sőt, elég valószínű. De nem kell félned. Nem hiszem, hogy ma támadással kellene számolnotok. A gróffal és Rakoczyval közösen minden elképzelhető óvintézkedést megtettünk. Épp mondani akartam valamit, de Mr. George megelőzött: – Hát, legyen. Különben úgysem hagynál nekem nyugtot. Abból kell kiindulnunk, hogy 1782-ben volt egy áruló az Őrzők között. Talán ugyanaz a férfi, aki már évekkel korábban is kiszivárogtatott olyan információkat, amelyek a Saint Germain gróf ellen irányuló párizsi, doveri, amszterdami és németországi merényletekhez vezettek. – Mr. George megdörzsölte kopasz fejét. – A krónikák azonban nem említenek nevet. Bár a 146

grófnak sikerült legyőznie a Firenzei Szövetséget, az Őrzők soraiban rejtőző áruló kilétére soha nem derült fény. Az 1782-es évbe tett látogatásaitok célja, hogy végre megtaláljuk ezt az embert. – Gideon szerint Lucynek és Paulnak is köze van ehhez. – Tényleg rendelkezésünkre áll néhány adat, amely erre a feltételezésre enged következtetni. – Mr. George a sárkányterem ajtajára mutatott. – De most nincs időnk részletesen beszélni erről. Bármi történjék is: maradj Gideon mellett! Ha szétválasztanak benneteket, bújj el valahol, ahol biztonságban megvárhatod a temportálás időpontját. Bólintottam. Időközben valamiért teljesen kiszáradt a szám. Mr. George kinyitotta az ajtót, és előreengedett. Széles szoknyámmal így épp csak elfértem mellette. A terem tele volt emberekkel, akik mind rám bámultak. Zavaromban azonnal az arcomba szökött a vér. Dr. White-on, Falk de Villiers-n, Mr. Whitmanen, Mr. Marley-n, Gideonon és Csak Giordanón kívül öt másik sötét öltönyös férfi állt ünnepélyes arckifejezéssel a hatalmas sárkány alatt. Azt kívántam, bárcsak ott lenne velem Xemerius, hogy megmondja, melyik közülük a belügyminiszter, és melyik a Nobel-díjas, de vízköpő barátom más megbízatást kapott. (Nem tőlem, hanem Leslie-től. De erről majd később.) – Uraim? Megengedik, hogy bemutassam önöknek Gwendolynt? – Ez inkább amolyan költői kérdés volt, amelyet Falk de Villiers adott elő ünnepélyes hanghordozással. – Ő a mi Rubinunk. Az utolsó időutazó a Tizenkettek Körében. – Ma este Penelope Gray, Batten negyedik vikomtjának gyámleányaként kel útra – egészítette ki Mr. George a nagymester bevezetését, Giordano pedig ezt mormolta az orra alatt: – És ma estétől valószínűleg A legyező nélküli hölgy néven vonul be a történelembe. Gyors pillantást vetettem Gideonra, akinek borvörös, hímzett szalonkabátja tényleg csodálatosan illett a ruhámhoz. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem viselt parókát, különben nagy idegességemben még hisztérikus nevetésben törtem volna ki. Gideon azonban egyáltalán nem nyújtott nevetséges látványt. Tökéletesen nézett ki. Barna haja a tarkóján copfba volt kötve, egy tincs pedig – mintha csak véletlenségből hullott volna a homlokába – ügyesen eltakarta a sebet. Mint oly sokszor, most sem igazán tudtam értelmezni az arckifejezését. Szép sorjában kezet fogtam minden ismeretlen úrral, mindegyik bemutatkozott nekem (egyik fülemen be, a másikon ki, így Charlotte-nak nyilván igaza volt az agyam kapacitását illetően), és én minden alkalommal elmormoltam valami ilyesmit: „Nagyon örülök” vagy „Jó estét, uram!”. Az igazat megvallva, meglehetősen komoly úriemberekkel volt dolgom. Csak egyikük mosolygott, a többiek pontosan úgy bámultak, mintha akkor közölték volna velük, hogy amputálni kell a lábukat. Az, amelyik mosolygott, biztosan a belügyminiszter volt, a politikusok ugyanis nagyvonalúbban osztogatják a mosolyukat, ez pusztán a foglalkozásukból adódik.

147

Giordano tetőtől talpig végigmért, és már vártam a kommentárt, de helyette csak színpadiasan sóhajtott. Falk de Villiers sem mosolygott, de legalább annyit mondott: – Ez a ruha tényleg remekül áll neked, Gwendolyn. Az igazi Penelope Gray bizonyára nagyon boldog lett volna, ha ilyen pompásan fest. Madame Rossini nagyszerű munkát végzett. – Így igaz! Én láttam egy portrét a valódi Penelope Grayről. Nem csoda, hogy vénlányként élte le az életét Derbyshire legeldugottabb szegletében – csúszott ki Mr. Marley száján. A következő pillanatban az arca céklavörössé vált, és kínjában többé le sem vette a szemét a padlóról. Mr. Whitman Shakespeare-t idézte, legalábbis feltételeztem, mivel Mr. Whitman valóságos megszállottja volt Shakespeare-nek. – „S ó, lásd, szerelmünk mennyi kéjt adott, hogy üdvem így pokollá válhatott?”7 Ó, de hiszen semmi okod elpirulni, Gwendolyn. Dühösen meredtem rá. Hülye Mókus! Ha tényleg elpirultam, az még előzőleg történt, és egészen biztosan nem őmiatta. Ráadásul nem is értettem az idézetet – ugyanúgy lehetett bók, mint ahogyan sértés. Ekkor azonban váratlan támogatást kaptam Gideontól. – „A beképzelt ember túl nagyra becsüli magát önnön értékéhez képest” – fordult barátságos arccal Mr. Whitman felé. – Arisztotelész. Mr. Whitman mosolya kissé elhalványult. – Mr. Whitman tulajdonképpen csak azt akarta kifejezni, milyen jól nézel ki – mondta Gideon ezúttal felém fordulva, és megint az arcomba szökött a vér. Gideon úgy tett, mintha nem venné észre. De amikor néhány másodperccel később ismét rápillantottam, elégedetten mosolygott magában. Mr. Whitman ellenben úgy nézett ki, mint aki csak nehezen képes magába fojtani egy újabb Shakespeare-idézetet. Dr. White, akinek öltönynadrágba bújtatott lábai mögött most is ott bujkált a kis Robert, és nagy szemeket meresztett rám, ekkor az órájára nézett. – Lassan ideje indulnunk. A tiszteletesnek délután négykor keresztelőt kell tartania. A tiszteletesnek? – Ma nem a pincéből indultok a múltba, hanem egy templomból a North Audley Streeten – magyarázta Mr. George. – Hogy ne vesztegessetek el olyan sok időt azzal, hogy elmentek Lord Brompton házáig. – Ilyen módon minimálisra csökkentjük a támadás lehetőségét az oda- vagy visszaúton – tette hozzá az idegen urak egyike, mire Falk de Villiers bosszúsan pillantott rá. – A kronográf már készen áll – jelentette be. Az asztalon álló, ezüstfogantyús ládára mutatott. – Odakint két limuzin vár. Uraim… – Sok sikert! – mondta még utoljára az a férfi, akiről azt gondoltam, hogy a belügyminiszter. Giordano ismét hatalmasat sóhajtott. 7

William Shakespeare: Szentivánéji álom – Első felvonás, 1. szín (fordította: Arany János)

148

Dr. White, kezében egy elsősegélydobozzal (minek?), tartotta az ajtót. Mr. Marley és Mr. Whitman kétoldalt megfogta a láda egy-egy fogantyúját, és kivitték a folyosóra. Olyan ünnepélyesen, mintha magát a frigyládát cipelnék. Gideon néhány lépéssel mellettem termett, és a karját nyújtotta. – Na, kis Penelope, akkor most bemutatunk téged a finom londoni társaságnak – mondta. – Készen állsz? Nem. Egy cseppet sem álltam készen. És a Penelope tényleg borzalmas név volt. De nem maradt más választásom. Olyan higgadtan pillantottam fel Gideonra, amennyire csak tudtam. – Készen. Ha te is készen állsz.

149

…fogadom, hogy tisztességes és udvarias leszek, Tisztelettudó és könyörületes, Szembeszállok az igazságtalansággal, Támogatom a gyengéket, Hű leszek a törvényhez, Megőrzőm a titkot, Betartom az Aranyszabályokat, Ettől a pillanattól kezdve egészen a halálomig. Részlet az adeptusok eskütételéből Az Őrzök krónikái, 1. kötet – A titok őrzői

10

L

egjobban attól rettegtem, hogy újra találkoznom kell Saint Germain gróffal. Legutóbbi találkozásunk alkalmával hallottam a hangját a fejemben, miközben a keze rákulcsolódott a nyakamra, és lassan megszorította, pedig több mint négy méter távolság volt közöttünk. Nem tudom pon-

tosan, milyen szerepet játszol, kislány, sem azt, hogy egyáltalán fontos vagy-e. De nem tűröm, hogy valaki megszegje a szabályaimat. Időközben feltehetőleg tényleg megszegtem néhány aranyszabályát – de be kell vallanom, hogy fogalmam sem volt, miféle szabályokról lehet szó. Mindez egyfajta daccal töltött el: mivel senki sem veszi a fáradságot, hogy elmagyarázza vagy megindokolja nekem az előírásokat, igazán nem kellene csodálkozniuk, ha nem tartom be őket. De minden mástól is féltem. Titokban ugyanis meg voltam győződve arról, hogy Giordanónak és Charlotte-nak igaza van: biztosan borzasztóan fel fogok sülni Penelope Gray szerepében, és mindenki észre fogja venni, hogy valami nincs rendben velem. Egy pillanatra már a derbyshire-i település neve sem ugrott be, ahonnan Penelope származott. Valami „B” betűs. Vagy „P”. Vagy… – Megtanultad fejből a vendégek névsorát? – A mellettem ülő Mr. Whitman sem járult éppen hozzá, hogy kissé megnyugodjak. Mégis mi okból kellett volna kívülről megtanulnom a vendégek névsorát? Fejrázásomat Mr. Whitman halk sóhajtással vette tudomásul. – Én sem tudom fejből – mondta ekkor Gideon. Szemben állt velem a limuzinban. – Teljesen elrontja a mulatságot, ha mindig előre tudjuk, kivel fogunk találkozni. Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon ő is olyan izgatott-e, mint én. Hogy izzad-e a tenyere, és olyan gyorsan ver-e a szíve, mint az enyém. Vagy Gideon talán olyan sokszor utazott a 18. századba, hogy ez az ő számára már semmi különöset nem jelent? – Még a végén véresre harapdálod az ajkadat – szólalt meg Gideon. – Egy kicsit… ideges vagyok. – Az látszik. Segítene, ha megfognám a kezed? Határozottan megráztam a fejem.

151

Nem, az csak még jobban elrontana mindent, te idióta! Függetlenül attól, hogy a viselkedésedet illetően most már semmit sem értek! Nem is beszélve a kapcsolatunkról úgy általában! Ráadásul Mr. Whitman máris úgy bámul, mint valami tudálékos Mókus! Kis híján felnyögtem. Vajon jobban érezném magam, ha a fejéhez vághatnék néhányat a felkiáltójellel ellátott gondolataim közül? Egy pillanatig komolyan megfontoltam a lehetőséget, de azután mégis elvetettem. Végre megérkeztünk. Amikor Gideon a templom előtt kisegített a kocsiból (ha az ember ilyen ruhát visel, az efféle manőverekhez feltétlenül szüksége van egy segítő kézre, ha nem mindjárt kettőre), feltűnt, hogy ezúttal nem hozott magával kardot. Micsoda könnyelműség! A járókelők kíváncsian méregettek bennünket, miközben Mr. Whitman kinyitotta nekünk a templom kapuját. – Kicsit jobban Iparkodjatok! – suttogta. – Nem akarunk feltűnést kelteni. – Neeem, hát persze, hogy nem. Egy cseppet sem volt feltűnő, hogy fényes nappal két limuzin áll meg a North Audley Streeten, és egy csapat öltönyös fickó kiveszi a csomagtartóból a frigyládát, majd a járdán át becipelik a templomba. Habár… messziről nézve a láda akár egy kisebb koporsónak is elment volna… Kirázott a hideg. – Remélem, legalább a pisztolyra gondoltál – súgtam oda Gideonnak. – Furcsa elképzeléseid vannak erről a soirée-ról – felelte, le sem halkítva a hangját, és a vállamra terítette a sálat. – Ellenőrizte már valaki a kézitáskád tartalmát? Nehogy valamelyik előadás közepén megcsörrenjen a mobilod! A jelenetet elképzelve nem tudtam elnyomni egy mosolyt, mivel a csengőhangom akkor éppen hangos békabrekegés volt. – Rajtad kívül senki nem lesz ott, aki felhívhatna – feleltem. – Nekem pedig nincs is meg a számod. Vethetnék mégis egy pillantást a táskádba? – A neve retikül – közöltem, és egy vállrándítás kíséretében odatartottam neki a bugyellárist. – Repülősó, zsebkendő, parfüm, púder… példás – dicsért meg Gideon. – Ahogy kell. Gyere! – Azzal visszaadta a retikült, meglógta a kezem, és bevezetett a templom kapuján, amelyet Mr. Whitman utána be is zárt mögöttünk. Odabent Gideon elfelejtette elengedni a kezem, ami teljesen rendben is volt, mert különben még az utolsó pillanatban pánikba esem, és elfutok. Az oltár előtt Falk de Villiers és Mr. Marley épp azzal foglalatoskodott, hogy a (teljes díszöltözetben pompázó) tiszteletes szkeptikus tekintetétől kísérve kiemelje a kronográfot a frigy… hm… a ládából. Dr. White nagy lépésekkel szelte át a termet, majd így szólt: – A negyedik oszloptól tizenegy lépés balra, akkor biztosan jó helyen lesztek. Nem feltétlenül tudom garantálni, hogy a templom 18:30-kor teljesen üres lesz – aggodalmaskodott a plébános. – Az orgonista szeret kicsit tovább maradni, és van az egyházközségünknek néhány tagja, akik általában szóba elegyednek velem az ajtónál, és nehezen…

152

– Ne aggódjon! – nyugtatta meg Falk de Villiers. A kronográf most közvetlenül az oltáron állt. A délutáni nap fénye megtört a színes üvegablakokon, és a drágakövek végtelenül hatalmasnak tűntek. – Mi itt leszünk, és segítünk önnek az istentisztelet után, hogy meg tudjon szabadulni a báránykáitól. – Ezután ránk pillantott. – Készen álltok? Gideon végre elengedte a kezem. – Én temportálok elsőként – mondta. A plébánosnak leesett az álla, amikor meglátta, hogy Gideon egy káprázatos fényörvényben egyszerűen eltűnik. – Gwendolyn! – Miközben Falk megfogta a kezem, és a kronográfba tolta az egyik ujjam, bátorítóan rám mosolygott. – Pontosan négy óra múlva találkozunk. – Remélhetőleg – válaszoltam halkan, de akkor már bele is fúródott a tű a húsomba, a terem megtelt vörös fénnyel, és én behunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, kissé meginogtam, de valaki megfogta a vállam. – Minden rendben – súgta Gideon a fülembe. Alig láttam valamit. Csak egy gyertya világította meg az oltárhelyiséget, a templom többi része kísérteties sötétségbe burkolózott. – Bienvenne – hangzott fel egy reszelős hang, és bár számoltam vele, mégis összerezzentem. Egy férfialak jött elő az egyik oszlop árnyékából, és a gyertya fényében felismertem Rakoczynak, a gróf barátjának sápadt arcát. Első találkozásunkhoz hasonlóan most is vámpírra emlékeztetett, fekete szemében nem csillant meg a fény, két szemgödre ijesztő, sötét lyuk volt csupán a félhomályban. – Monsieur Rakoczy – szólalt meg Gideon franciául, majd udvariasan meghajolt. – Örülök, hogy látom. A kísérőmet már ismeri. – Természetesen. Mademoiselle Gray, ma este. Örvendek. – Rakoczy finoman meghajolt. – Ööö, très… – motyogtam. – Részemről a szerencse – váltottam végül angol nyelvre. Soha nem lehet tudni, milyen meggondolatlan dolgok szaladnak ki az ember száján egy idegen nyelven, különösen, ha kissé hadilábon állunk azzal a bizonyos nyelvvel. – Az embereim és jómagam elkísérjük önöket Lord Brompton házához – mondta Rakoczy. Az volt a leghátborzongatóbb, hogy ezeket az embereket nem láttuk ugyan, de hallottam a sötétben a lélegzetvételüket és a mozdulataikat, amikor Rakoczy mögött végighaladtunk a templom főhajóján, egészen az ajtóig. Odakint az utcán sem láttam senkit, pedig többször is körülnéztem. Hűvös volt a levegő, enyhén szitált az eső, és ha létezett is köztéri világítás, ebben az utcában ma este minden lámpa elromlott. Olyan sötét volt, hogy még a mellettem haladó Gideon arcát sem láttam tisztán, és mindenütt mintha életre keltek volna az árnyak: mintha lélegeztek és halkan zörögtek volna. Erősen megszorítottam Gideon kezét. Most el ne merjen engedni! – Ezek mind az én embereim – suttogta Rakoczy. – Erős, harcedzett férfiak. Kurucok. A visszaúton is elkísérjük önöket. Milyen megnyugtató! 153

Lord Brompton háza nem volt messze, és minél közelebb értünk, annál kevésbé volt sötét. A Wigmore Street-i úrilak már fényesen ki volt világítva, és kifejezetten otthonosnak tűnt. Rakoczy emberei megálltak az árnyékban, egyedül ő kísért el bennünket a házig, ahol a nagy bejárati csarnokban – ahonnan pompás, íveli korláttal díszített lépcső vezetett fel az első emeletre – személyesen Lord Brompton fogadott bennünket. Most is ugyanolyan kövér volt, mint ahogy emlékeztem rá, és a sok gyertya fényében az arca zsírosan csillogott. A csarnokban a lordon és négy lakájon kívül senki nem volt. A szolgák az ajtó mellett felsorakozva fegyelmezetten várták a további utasításokat. A vendégseregből egyelőre semmi sem látszott, de a tompa hangzavar és a zongorán játszott dallam néhány taktusa eljutott a fülemig. Miközben Rakoczy mély meghajlás kíséretében visszavonult, világossá vált számomra, miért fogad minket Lord Brompton személyesen, mielőtt még bárki mással találkozhatnánk. A lord szívélyesen biztosított bennünket arról, milyen nagy örömére szolgál, hogy eljöttünk, és hogy mennyire élvezte első találkozásunkat, de azt is közölte, hogy – „öhöm, öhöm” – talán az lenne a legokosabb, ha erről a bizonyos találkozásról a felesége előtt nem tennénk említést. – Csak hogy elkerüljük a félreértéseket – tette hozzá. Közben szakadatlanul kacsintgatott, mintha valami belement volna a szemébe, és legalább háromszor kezet csókolt nekem. – A gróf biztosított róla, hogy ön Anglia egyik legelőkelőbb családjából származik. Remélem, megbocsátja a 21. századról folytatott szórakoztató beszélgetésünk során mutatott arcátlanságomat, és azt az abszurd ötletemet, hogy ön egyszerű színésznő. – Ismét túlzott kacsintgatásba kezdett. – Ez biztosan a mi hibánk is – felelte Gideon könnyedén. – Hiszen a gróf mindent megpróbált, hogy erre a tévútra terelje önt. Most, hogy így magunk közt vagyunk… a gróf különös öregúr, nem gondolja? A mostohatestvérem és én már megszoktuk a tréfáit, de ha az ember nem ismeri őt eléggé, olykor igazán megdöbbentő tud lenni. – Gideon levette a sálamat, és odaadta az egyik lakájnak. – Nos, de mindegy is. Hallottuk, hogy az ön szalonja kitűnő zongorával és csodálatos akusztikával rendelkezik. Rendkívül örültünk Lady Brompton meghívásának. Lord Brompton néhány másodpercig elmerült a dekoltázsom szemlélésében, majd így szólt: – A feleségem úgyszintén el lesz ragadtatva, hogy megismerheti önöket. Erre, erre! A többi vendég már megérkezett. – Azzal felém nyújtotta a karját. – Miss Cray? – Mylord! – Vetettem egy pillantást Gideonra, és ő bátorítólag rám mosolygott, miközben követett bennünket a szalonba, amelyet egy szépen ívelt, kétszárnyú ajtón keresztül, közvetlenül a bejárati csarnokból lehetett megközelíteni. A szalonról azt képzeltem, hogy az egy nagyobbacska nappali, de a terem, amelybe beléptünk, közel akkora volt, mint a mi báltermünk. A hosszanti fal melletti kandallóban tűz lobogott, és a nehéz függönyökkel díszített ablakok előtt egy spinét állt. Végigjárattam a tekintetemet a faragott lábú, tetszetős asztalkákon, a tarka mintás kanapékon és az aranyozott karfájú székeken. A termet 154

több száz gyertya fénye világította be, mágikus csillogást kölcsönözve a szalonnak. Én csak elbűvölve álltam. Sajnos a fény rengeteg idegen arcot is megvilágított, és csodálkozásomba (Giordano figyelmeztetését követve szorosan összezártam a számat, nehogy véletlenül tátva maradjon) most ismét félelem vegyült. Ez lenne az a bizonyos szűk körű esti társaság? Akkor milyen lehet egy bál? Nem jutottam odáig, hogy alaposabban szemügyre vegyek mindent, mert Gideon máris könyörtelenül bevonszolt magával a tömegbe. Sok szempár méregetett bennünket kíváncsian, és kisvártatva egy alacsony, gömbölyded asszony sietett felénk, akiről utóbb kiderült, hogy ő Lady Brompton. Bársonnyal szegélyezett világosbarna ruhát viselt, a haja pedig egy terjedelmes paróka alá volt elrejtve, amely a rengeteg gyertya miatt hihetetlenül tűzveszélyesnek tűnt. Vendéglátónk kedves mosollyal üdvözölt minket. Teljesen ösztönösen pukedliztem, Gideon pedig kihasználta az alkalmat, hogy magamra hagyjon, illetve hagyta, hogy Lord Brompton magával húzza. Még mielőtt eldönthettem volna, hogy felháborodjak-e ezen, Lady Brompton már beszédbe is elegyedett velem. Szerencsére a megfelelő pillanatban eszembe jutott a település neve, ahol éltem – illetve ahol Penelope Gray élt. Lady Brompton bátorítólag bólintott, mire én megnyugtattam őt arról, hogy bár a vidék békés és nyugodt, rettenetesen hiányzik nekem a társasági élet, amely itt, Londonban teljességgel magával ragadott. – Biztos vagyok benne, hogy megváltozik a véleménye, amint Genoveva Fairfaxnek ma ismét alkalma nyílik teljes repertoárját előadni a zongorán. – Egy kankalinszínű ruhát viselő hölgy lépett oda hozzánk. – Sőt, ha meghallja, egészen biztosan visszavágyik majd vidékre. – Psszt – suttogta Lady Brompton, de közben kuncogott. – Ez nem illendő, Georgiana! – Ahogy Lady Brompton cinkosan rám vetette pillantását, egészen fiatalnak tűnt. Hogy köthetett ki e mellett a kövér vénember mellett? – Lehet, hogy nem illendő, de igaz! – A sárga ruhás nő (még a gyertyafényben is rendkívül előnytelen volt számára ez a szín) halkan közölte velem, hogy a férje a legutóbbi soirée-n elaludt, és hangosan horkolni kezdett. – Ez ma nem fordulhat elő – biztosított Lady Brompton. – Hiszen ma vendégül láthatjuk a csodálatos, misztikus Saint Germain grófot, aki hegedűjátékával szórakoztat majd bennünket. És Lavinia már alig várja, hogy énekelhessen, mégpedig Mr. Merchanttal duettben. – Ahhoz azonban előbb jól meg kell itatnod borral – mondta a sárga ruhás nő, majd szélesen rám mosolygott, és közben szinte minden foga látszott! Én ösztönösen ugyanolyan szélesen rámosolyogtam. Hohó! Tudtam én, hogy Giordano csak egy utálatos, fontoskodó alak! Valahogy mindenki sokkal lazábban viselkedett, mint gondoltam. – Ez olyan, mint egy cirkuszi egyensúlyozó mutatvány – sóhajtott fel Lady Brompton, mire kissé megremegett a parókája. – Ha túl kevés bort kap, nem énekel, ha túl sokat, akkor meg illetlen matrózdalokat ad elő. Ismeri Saint Germain grófot, kedvesem? 155

Rögtön elkomolyodtam, és akaratlanul is körülnéztem. – Néhány nappal ezelőtt már bemutattak neki – feleltem, és kis híján vacogni kezdett a fogam. – A mostohabátyám… ismeri. – A tekintetem Gideonra vándorolt, aki a kandalló közelében állt, és éppen egy zöld ruhás, elképesztően szép fiatal nővel társalgott. Úgy festettek, mint akik már régóta ismerik egymást. Ez a nő is úgy nevetett, hogy kilátszottak a fogai. Egészséges fogak voltak, nem pedig szuvas, lyukas csonkok, ahogy Giordano el akarta hitetni velem. – Hihetetlen figura ez a gróf, nem igaz? Órák hosszat képes lennék hallgatni, ahogy mesél – lelkesedett a sárga ruhás nő, miután tudatta velem, hogy ő Lady Brompton unokahúga. – Különösen a franciaországi históriáit szeretem! – Igen, azokat a pikáns történeteket – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lady Brompton. – Azok természetesen nem a fiatal hölgyek ártatlan füleinek valók. A grófot kerestem a tekintetemmel, és végül meg is találtam. Egy sarokban ült, és éppen két másik férfival beszélgetett. Messziről elegánsnak és kortalannak hatott, és mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem, rám emelte sötét tekintetét. A gróf hasonlóan volt öltözve, mint a többi férfi a teremben – parókát viselt és szalonkabátot, hozzá kissé idétlen térdnadrágot és furcsa, kapcsos cipőt. De a többiekkel ellentétben ő nem úgy festett, mintha most lépett volna elő egy kosztümös filmből, és most először sikerült igazán felfognom, hol is vagyok valójában. Szája mosolyra görbült, mire én udvariasan biccentettem, miközben egész testem libabőrös lett. Csak nagy nehézségek árán tudtam leküzdeni a reflexszerű mozdulatot, hogy a torkomhoz ne kapjak. Nem szívesen emlékeztettem volna az előző találkozásunkra. – A mostohabátyja egyébként igazán csinos fiatalember, kedvesem – szakította felbe gondolataimat Lady Brompton. – A pletykákkal ellentétben, amelyek hozzánk is elértek. Saint Germain grófról ismét Gideonra siklott a tekintetem. – Igen. Valóban nagyon… nagyon jól néz ki. – Ez mintha a zöld ruhás nőnek is feltűnt volna. Egy kacér mosoly kíséretében éppen Gideon nyaksálját igazította meg. Giordano valószínűleg megölt volna, ha így viselkedem. – Ki az a hölgy, aki ott… akivel beszélget? – Lavinia Rutland. London legszebb özvegye. – Csak semmi szánakozás, kérem! – vetette közbe Kankalin kisasszony. – Lancashire hercege már egy ideje vigasztalgatja, a hercegné legnagyobb bosszúságára, és időközben Lavinia ráadásul a feltörekvő politikusok iránt is nagy érdeklődést mutat. Érdekli az ön bátyját a politika? – Azt hiszem, ez pillanatnyilag lényegtelen – jegyezte meg Lady Brompton. – Lavinia úgy fest, mintha most készülne kibontani egy ajándékot. – Azzal újra végigmérte Gideont tetőtől talpig. – Nos, a pletykák gyengécske testalkatról és előnytelen termetről szóltak. Milyen végtelenül örvende-

156

tes, hogy mindebből egy szó sem igaz! – Hirtelen riadt kifejezés ült ki az arcára. – Ó, hiszen még nem is kaptak inni! Lady Brompton unokahúga körülnézett, és oldalba bökött egy fiatalembert, aki a közelében állt. – Mr. Merchant? Tegye kissé hasznossá magát, és szerezzen nekünk néhány pohárral Lady Brompton különleges puncsából! És magának is hozzon egy pohárral! Szeretnénk hallani, ahogy énekel. – Ez itt egyébként a varázslatos Miss Penelope Gray, a batteni vikomt gyámleánya – mutatott be a férfinak Lady Brompton. – Szívesen megismertetném vele közelebbről is, de szegény lánynak nincs vagyona, ön pedig egy hozományvadász, tehát nem éri meg bevetni a kerítő szenvedélyemet. Mr. Merchant, aki egy fejjel alacsonyabb volt nálam, mint ahogy sokan mások is a teremben, nem tűnt különösebben sértődöttnek. Gálánsan meghajolt, és a ruhám dekoltázsát bámulva így szólt: – De ez még nem jelenti azt, hogy nem veszem észre egy ilyen varázslatos fiatal hölgy bájait. – Örülök, hogy így gondolja – mondtam bizonytalanul, mire Lady Brompton és az unokahúga hangos nevetésben tört ki. – Jaj, ne! Lord Brompton és Miss Fairfax a zongora felé tart! – jajveszékelt Mr. Merchant, és a szemét forgatta. – Rosszat sejtek. – Gyorsan! Az italokat! – adta ki a parancsot Lady Brompton. – Ezt senki emberfia nem bírja ki józanul. A puncs, amelybe eleinte alig mertem belekortyolni, fantasztikus volt. Leginkább gyümölcsíze volt, egy kis fahéjjal és még valamivel. A gyomrom kellemesen felmelegedett tőle. Egy pillanatra teljesen ellazultam, és élvezni kezdtem a pompásan kivilágított terem és a sok jól öltözött ember látványát. Azután Mr. Merchant hátulról a dekoltázsomba nyúlt, és én kis híján kiborítottam a puncsot. – Félrecsúszott egy azok közül az elbájoló kis rózsák közül – állította, miközben meglehetősen egyértelmű célzással vigyorgott az arcomba. Tanácstalanul meredtem rá. Efféle helyzetre nem készített fel Giordano, így azt sem tudtam, mit tanácsol az etikett egy rokokó taperoló esetére. Segítséget keresve néztem Gideon felé, de ő annyira el volt mélyülve a fiatal özveggyel folytatott csevegésben, hogy semmit sem vett észre. Ha az én évszázadomban lettünk volna, azt mondtam volna Mr. Merchantnek, hogy vegye le rólam a koszos mancsát, különben nála valami más fog félrecsúszni. De adott körülmények között ez a reakció kissé… udvariatlannak tűnt. Így hát csak rámosolyogtam, és ezt válaszoltam: – Ó, köszönöm. Nagyon kedves. Észre sem vettem. Mr. Merchant meghajolt. – Állok szolgálatára, kisasszony. – Hihetetlen, milyen pimasz volt. De azokban az időkben, amikor a nőknek nem volt választójoguk, nem volt abban semmi különös, ha egyébként sem tisztelték őket eléggé. 157

A csevegés és nevetgélés lassanként elhalt, amikor Miss Fairfax – egy keskeny orrú nő gyékényzöld ruhában – a zongorához lépett, leült, megigazította a ruháját, és a billentyűkre tette a kezét. Nem is játszott rosszul. Egyedül az éneklése hatott kissé zavaróan. Hihetetlenül… magas volt a hangja. Ha még egy icipicit magasabban énekel, az emberek azt hitték volna, hogy egy kutyasíp szól. – Igazán frissítő, nem igaz? – Mr. Merchant gondoskodott arról, hogy mindig legyen puncs a poharamban. Legnagyobb megdöbbenésemre (és egyben megkönnyebbülésemre) Lady Brompton keblét is éppoly nyíltan megfogdosta, azzal az ürüggyel, hogy egy hajszál tapadt vendéglátónk dekoltázsára. Lady Bromptont ez nem igazán zavarta, egyszerűen kéjencnek nevezte Mr. Merchantot, és a legyezőjével a férfi ujjaira csapott. (Aha! Szóval, tulajdonképpen ezt a célt szolgálta a legyező!) Ezt követően a háziasszony és az unoka húga egy kék virágmintás kanapéhoz vezetett, amely az ablak közelében állt. Nekem kellett középre ülnöm, ők pedig kétoldalt foglaltak helyet. – Itt már biztonságban van a ragadós ujjaktól – mondta Lady Brompton, és anyáskodva megpaskolta a térdemet. – Most már csak a füle van veszélyben. – Igyon! – súgta a fülembe az unokahúg. – Szüksége lesz rá! Miss Fairfax még csak most kezdte. A kanapé szokatlanul kemény volt, a háttámla pedig annyira puha, hogy képtelenség volt nekitámaszkodni, kivéve, ha az összes szoknyámmal együtt el akartam volna süllyedni végtelen mélységeiben. Egyértelművé vált számomra, hogy a 18. században nem azért építették a kanapékat, hogy az ember sokáig üldögéljen rajtuk. – Nem is tudom. Nem szoktam alkoholt fogyasztani – felellem habozva. Egyetlen tapasztalatomat az alkohollal kapcsolatban két évvel korábban szereztem. Egy pizsamapartin történt Cynthiánál. Egy teljesen ártalmatlan partin. Fiúk nélkül, chipsszel és High-School-Musical DVDkkel. És egy salátástállal tele vaníliafagyival, narancslével és vodkával… A vodkában az volt a durva, hogy a vaníliafagyi teljesen elnyomta az ízét, és a kotyvalék nyilvánvalóan mindenkire más hatást gyakorolt. Miközben Cynthia három pohár után feltépte az ablakot, és egész Chelsea hallhatta, amint azt ordítja: „Zac Efron, szeretlek!”, Leslie a vécékagyló fölé hajolva hányt, Peggy szerelmi vallomást tett Sarahnak („Ollyan séép vagy, vegyél felességül!”), Sarah pedig sírógörcsöt kapott anélkül, hogy tudta volna, mitől. De a vodka rám volt a legrosszabb hatással. Cynthia ágyán ugráltam, és végtelenített szalag módjára ordítottam, hogy Breaking free. Amikor Cynthia apja bejött a szobába, odatartottam elé Cynthia hajkeféjét, mintha az egy mikrofon lenne, és ezt kiabáltam: – Énekelj velem, kopasz! Riszáld a csípőd! – Másnap képtelen voltam megmagyarázni a történteket. Ez után a kissé kínos történet után Leslie és én elhatároztuk, hogy a jövőben nagy ívben elkerüljük az alkoholt (és néhány hónapig Cynthia apját is), és azóta következetesen tartottuk magunkat ehhez az elhatározáshoz. Még ha időnként furcsa érzés is volt, hogy csak mi vagyunk józanok a sok piás között. Mint például most. 158

A terem túlsó oldala felől éreztem, hogy Saint Germain gróf megint rám szegezi a tekintetét, és a tarkóm kellemetlenül bizseregni kezdett. – Állítólag ért a gondolatolvasáshoz – suttogta Lady Brompton mellettem, és ekkor úgy döntöttem, átmenetileg feloldom az alkoholtilalmat. Csak ma estére. És csak néhány korty erejéig. Hogy legyűrjem a félelmemet Saint Germain gróftól. Meg a többiektől. Lady Brompton különleges puncsa döbbenetesen gyorsan halott, és nem csak nálam. A második pohár után mindenki úgy gondolta, hogy Miss Fairfax nem is énekel olyan borzasztóan, a harmadik után verni kezdtük a lábunkkal a taktust, és meg voltam győződve arról, hogy még soha nem voltam ilyen jó buliban. Tényleg – az emberek itt sokkal lazábbak voltak, mint vártam. Ha egészen pontos akarok lenni, lazábbak voltak, mint mi a 21. században. És a világítás tényleg grandiózus volt. Miért is nem tűnt fel korábban, hogy a több száz gyertya fényében mindenkinek olyan volt az arcszíne a teremben, mintha bearanyozták volna? Még a gróf is, aki időről időre rám mosolygott a terem túlsó végéből, be volt aranyozva. A negyedik pohár ital végérvényesen elhallgattatta figyelmeztető belső hangomat (Légy óvatos! Ne bízz senkiben!). Már csak az a tény zavarta meg a hangulatom, hogy Gideon a jelek szerint kizárólag a zöld ruhás nőnek szentelte minden figyelmét. – Most már eleget tornáztattuk a fülünket – rendelkezett végül Lady Brompton, majd tapsolva felemelkedett, és előrement a spinéthez. – Drága, drága Miss Fairfax! Exquisit volt az előadása! – lelkendezett, és kétoldalt arcon csókolta Miss Fairfaxét, majd leültette a legközelebbi székre. – De most mindenkitől nagy tapsot kérek Mr. Merchantnek és Lady Laviniának. Nem, nem, semmi kifogás, tudom, hogy titokban együtt gyakoroltak. Amikor a Melltaperoló leült a spinéthez, és lendületesen belekezdett egy Arpeggióba, Lady Brompton unokahúga úgy viháncolt mellettem, akárcsak egy őrült tini kedvenc fiúbandájának koncertjén. A szép Lady Lavinia sugárzó mosollyal ajándékozta meg Gideont, és zöld ruhájában előresuhogott. Láttam, hogy annyira azért már nem fiatal, mint gondoltam. De gyönyörűen énekelt! Mint Anna Netrebko, akit két éve láttunk a Royal Opera House előadásán, a Covent Gardenban. Na jó, talán nem olyan jól, mint Netrebko, de az biztos, hogy öröm volt hallgatni. Már ha az ember kedveli a dagályos olasz operaáriákat. Igazság szerint én nem különösebben rajongtam értük, de a puncsnak köszönhetően most kivételt tettem. És az olasz operaáriák a 18. században szemmel láthatólag nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy feldobják a hangulatot. A teremben ülők féktelenül jól érezték magukat, csak a szegény kutyasíp… Miss Fairfax vágott savanyú ábrázatot. – Elrabolhatlak egy pillanatra? – Gideon lépett oda a kanapé háttámlájához, és rám mosolygott. Naná, most, hogy a zöld dámának más dolga akadt, megint az eszébe jutottam. – A gróf örülne, ha egy kicsit szórakoztatnád.

159

Ó! Hát persze. Jöjjön, aminek jönnie kell. Nagy levegőt vettem, fogtam a poharamat, és a tartalmát egyetlen mozdulattal legurítottam. Amikor felálltam, kellemes szédülés fogott el. Gideon kivette a kezemből az üres poharat, és rátette az egyik asztalkára, amelyiknek olyan formás lábai voltak. – Csak nem alkoholt ittál? – suttogta a fülembe. – Nem, csak puncs volt – suttogtam vissza. Hoppá, itt valahogy nem volt egészen egyenes a padló. – Elvből nem iszom alkoholt, tudod? Ez a legfontosabb elveim egyike. Alkohol nélkül is lehet remekül szórakozni. Gideon felvonta a szemöldökét, és odatartotta nekem a karját. – Örülök, hogy remekül szórakozol. – Igen, kölcsönös az érzés – bólintottam. Hú, ezek a padlók a 18. században valamiért nagyon ingatagok voltak. Korábban fel sem tűnt. – Úgy értem, talán egy kicsit öreg hozzád, de ez nem kell, hogy téged zavarjon. Meg az sem, hogy viszonya van Lord Akárhonnani herceggel. Nem, tényleg, tök jó a buli. Az emberek sokkal kedvesebbek, mint amire számítottam. Olyan fesztelenek, és kedvelik a közvetlen testi érintkezést. – Azzal a zongorázó laperolóra és a Netrebko-utánzatra bámultam. – És… kétségkívül szívesen énekelnek. Nagyon szimpatikus. Az ember legszívesebben felpattanna, és maga is dalra fakadna. – Ne merészeld! – sziszegte Gideon, miközben odavezetett a kanapéhoz, amelyen Saint Germain gróf ült. Közeledtünkre a gróf egy fiatalember rugalmasságával pattant fel, és várakozásteljes mosolyra húzta a száját. Hát, jó – gondoltam, és elszántan felszegtem az állam. Tegyünk úgy, mintha nem tudnám, hogy a Google szerint te nem is vagy igazi gróf. Tegyünk úgy, mintha tényleg lenne egy grófságod, és nem holmi tisztázatlan származású szélhámos lennél. Tegyünk úgy, mintha legutóbb nem kezdtél volna el fojtogatni. És tegyünk úgy, mintha színjózan lennék. Elengedtem Gideon kezét, benyúltam a nehéz, vörös selyemruha ráncai közé, szétterítettem a szoknyám, és mélyen térdet hajtva bókoltam. Csak akkor emelkedtem fel újra, amikor a gróf felém nyújtotta a kezét. Minden ujját ékköves gyűrűk díszítették. – Drága gyermekem – mondta. Csokoládébarna szeme vidáman csillogott, miközben megpaskolta a kezem. – Csodálom ezt eleganciát. Négy pohár után Lady Brompton különleges puncsából mások még a saját nevüket sem tudják kimondani. Ó, hát még számolta is! Bűntudatosan lesütöttem a szemem, tulajdonképpen öt pohár volt. De tényleg megérte! Legalábbis nem bántam, hogy elmúlt a szorongásom, amelyet félelmeim tápláltak. És a kisebbségi komplexusaimat sem hiányoltam. Nem, én igenis szerettem bódult és ittas énemet. Még akkor is, ha kicsit bizonytalan lábakon állt. – Merci pour le compliment – rebegtem. – Elragadó! – kiáltott fel a gróf. 160

– Sajnálom, jobban kellett volna vigyáznom – szabadkozott Gideon. A gróf halkan felnevetett. – Drága fiam, neked más dolgod volt. És ma este elsősorban az a célunk, hogy szórakozzunk, nem igaz? Főleg, mivel Lord Alastair, akinek feltétlenül be szeretném mutatni ezt a szeretetre méltó fiatal hölgyet, mostanáig nem jelent meg. Bár állítólag már úton van ide. – Egyedül? – kérdezte Gideon. A gróf mosolygott. – Annak nincs jelentősége. Az Anna Netrebko-utánzat és a Melltaperoló egy utolsó dühödt akkorddal befejezte közös áriáját, mire a gróf elengedte a kezem, hogy megtapsolhassa őket. – Hát nem csodálatos? Igazán nagy tehetség, és ráadásul milyen gyönyörű! – Igen – feleltem halkan, és én is tapsolni kezdtem, igyekezvén, nehogy „Süti, süti pogácsát” mímeljek. – Ahhoz már kell némi adottság, hogy így megcsörgesse a kristálycsillárokat. – A taps felborította egyébként is érzékeny egyensúlyérzékemet, és kissé meginogtam. Gideon megfogta a karomat. – Ezt nem tudom elhinni – sziszegte mérgesen, miközben a szája egészen közel hajolt a fülemhez. – Még két órája sem vagyunk itt, és te már tökrészeg vagy! Az ég szerelmére, mit képzelsz? – Azt mondtad, hogy tökrészeg! Ezt beárulom Giordanónak – villogtam. Az általános tumultusban senki más nem hallhatta a szavaim. – Különben is, most már késő akadékoskodnod. Késő bánat, puncsos gondolat. – Ekkor egy csuklás félbeszakított. – Hoppla! Bocsika. – Körülnéztem. – De hát a többiek még nálam is sokkal részegebbek, szóval nem kell a hamis erkölcsi felhá borodás, köszönöm szépen. Ura vagyok a helyzetnek. El is engedhetsz nyugodtan, úgy állok itt, mint egy kőszikla a hullámok sodrában. – Figyelmeztetlek! – suttogta Gideon, majd mégis elengedett. A biztonság kedvéért kissé terpeszbe álltam. A bő szoknya alá úgysem látott be senki. A gróf vidáman figyelt minket, az arca semmi mást nem tükrözött, csak nagyapai büszkeséget. Lopva rápillantottam, ő pedig egy kedves mosollyal jutalmazott, amelytől egészen ellágyult a szívem. Miért is féltem tőle annyira? Csak nehezen sikerült az emlékezetembe idéznem, amit Lucas mesélt: hogy ez a férfi elvágta a saját őse nyakát… Lady Brompton ismét előresietett, és megköszönte Mr. Merchantnak és Lady Laviniának az előadást. Azután – mielőtt még Miss Fairfax újra felállhatott volna – nagy tapsot kért az este díszvendégének, a sokat látott, titokzatos, hírneves Saint Germain grófnak. – Megígérte nekem, hogy ma játszik nekünk valamit a hegedűjén, kedves grófom – emlékeztette, és Lord Brompton behozott egy hegedűtokot, olyan gyorsan, ahogy csak nagy pocakja engedte. A bepuncsozott közönség lelkesen éljenzett. Tényleg szuper buli volt.

161

A gróf mosolyogva elővette a hegedűt a tokjából, és hangolni kezdett. – Soha nem jutna eszembe csalódást okozni önnek, Lady Brompton – mondta lágy hangon. – De öreg ujjaim már nem olyan fürgék, mint hajdanán, amikor a hírhedt Giacomo Casanovával játszottam duettet a francia udvarnál… és néhány napja a köszvény is kínoz kissé. Kollektív sutyorgás és sóhajtozás hullámzott végig a termen. – …ezért ma este szeretném továbbadni a hegedűt fiatal barátomnak – folytatta. Gideon kissé ijedtnek látszott, és a fejét rázta. Amikor azonban a gróf felvonta a szemöldökét, és nyomatékosan bólintott, végül szerény meghajlás kíséretében elvette kezéből a hangszert és a vonót, majd előrement a spinéthez. A gróf megfogta a kezem. – Mi ketten pedig szépen leülünk a kanapéra, és átadjuk magunkat a muzsika élvezetének. Rendben? Ó, semmi okod reszketni. Te ugyan még nem tudod, de tegnap délután óta mi ketten nagyon jó barátok vagyunk. Ugyanis igazán bensőséges beszélgetést folytattunk egymással, és sikerült minden nézeteltérést tisztáznunk. Tessék? – Tegnap délután? – ismételtem. – Az én szemszögemből nézve persze – magyarázta a gróf. – Számodra ez a találkozás még csak ezután fog bekövetkezni. – Ekkor felnevetett. – Biztosan észrevetted már, hogy szeretem bonyolulttá tenni a dolgokat. Döbbenten meredtem rá. Ám ebben a pillanatban Gideon játszani kezdett, én pedig teljesen elfelejtettem, mit akartam kérdezni. Ó, egek! Lehet, hogy a puncs volt az oka, de – a hegedű tényleg nagyon szexi volt. Már maga a mozdulat is, ahogy Gideon a kézébe vette, és az álla alá helyezte! Mást nem igazán kellett volna tennie, én máris teljesen odavoltam meg vissza. Hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára, és a haja a homlokába omlott, amint a vonót felemelte, és végighúzta a húrokon. Amikor az első hangok betöltötték a termet, még a lélegzetem is elakadt, olyan gyengéd és megindító volt a dallam. Egyszerre sírni támadt kedvem. A hegedű eddig nem foglalt el igazán előkelő helyet a kedvenc hangszereim listáján, tulajdonképpen csak filmekben szerettem, a különleges pillanatok zenei aláfestéseként. De ez a jelenet hihetetlenül szép volt, és mindkettő szereplője csodálattal töltött el: a keserédes melódia és a fiú is, aki előcsalogatta a muzsikát a hangszerből. A teremben mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta, Gideon pedig egészen elmerült a játékban, mintha rajta kívül senki nem lenne jelen. Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor a gróf az arcomhoz ért, és ujjával gyengéden letörölt egy könnycseppet. Ijedten rezzentem össze. A gróf rám mosolygott, sötétbarna szemében melegség csillant.

162

– Emiatt nem kell szégyenkezned – mondta halkan. – Ha másképp történt volna, nagyon csalódott lennék. Magam is meglepődtem azon, hogy visszamosolyogtam rá. (Tényleg! Hogy tehettem? Hiszen a gróf nemrég még fojtogatott!) – Mi ez a dallam? – kérdeztem. A gróf vállat vont. – Nem tudom. Feltételezem, hogy még csak ezután fogják megkomponálni. Amikor Gideon a darab végére ért, a teremben pokoli tapsvihar tört ki. Gideon mosolyogva meghajolt, és sikeresen elhárította, hogy ráadást kelljen játszania, de a szép Lady Lavinia ölelésével szemben már nem védekezett ilyen sikeresen. Lady Lavinia a karjába kapaszkodott, így Gideonnak nem maradt más választása, mint hogy magával cipelje a kanapéhoz, ahol ültünk. – Hát nem nagyszerűen játszott? – kiáltotta Lady Lavinia lelkesen. – Amint megpillantottam ezeket a kezeket, mindjárt tudtam, hogy rendkívüli dolgokra képesek. – Fogadni mernék – morogtam. Szívesen felálltam volna a kanapéról, már csak azért is, hogy Lady Lavinia ne fentről nézzen le rám, de sajnos nem sikerült. Az alkohol harcképtelenné tette a hasizmaimat. – Csodálatos ez a hangszer, márki – hajolt oda Gideon a grófhoz, és átnyújtotta neki a hegedűt. – Ez egy Stradivari. A mester személyesen készítette nekem – felelte a gróf álmodozva. – Szeretném, ha a tied lenne, fiam. A mai este a legjobb alkalom, hogy ünnepélyesen neked ajándékozzam. Gideon elvörösödött. Feltételeztem, hogy örömében. – Ezt… én nem… – A gróf sötét szemébe nézett, majd lehajtotta a fejét, és így válaszolt: – Nagyon megtisztel, márki. – A megtiszteltetés az enyém – felelte a gróf ünnepélyes komolysággal. – Szent ég! – motyogtam magam elé. Úgy tűnt, ezek teljesen odavannak egymásért. – Ön is olyan muzikális, mint a mostohabátyja, Miss Gray? – érdeklődött Lady Lavinia. Nem, valószínűleg nem. De annyira biztosan, mint te – gondoltam. – Szívesen énekelek, ez minden – mondtam azután hangosan. Gideon figyelmeztető tekintetet vetett rám. – Énekel! – kiáltotta Lady Lavinia. – Akárcsak én és a mi kedves Miss Fairfaxünk. – Nem egészen – jelentettem ki határozottan. – Olyan magas hangokat nem tudok kiénekelni, mint Miss Fairfax – végtére is nem vagyok denevér –, és a tüdőm befogadóképessége sem olyan bámulatra méltó, mint az öné. De szívesen énekelek. – Ma este talán már eleget muzsikáltunk – jegyezte meg Gideon. Lady Lavinia sértődött arccal fordult hozzá.

163

– Természetesen nagyon örülnénk, ha Ön még egyszer megtisztelne bennünket – fűzte hozzá gyorsan Gideon, és sötét pillantást vetett rám. Ám mivel épp csodálatosan részeg voltam, ez egyszer nem törődtem vele. – Te… csodálatosan játszottál – áradoztam. – Sírnom kellett! Tényleg. Gideon elvigyorodott, mintha vicceltem volna, és beletette a Stradivarit a tokjába. Lord Brompton két puncsos pohárral a kezében, szuszogva odalépett hozzánk, és biztosította Gideont, hogy teljesen lenyűgözte játékának virtuozitása. Kifejezte azt is, mennyire sajnálja, hogy szegény Alastair lemaradt az est fénypontjáról. – Gondolja, hogy Alastair idetalál még ma este? – kérdezte a gróf kissé bosszús hangon. – Meg vagyok róla győződve – felelte Lord Brompton, és felém nyújtotta az egyik poharat. Mohón belekortyoltam. Hihetetlenül jó kis lötty volt! Elég volt beleszagolni, és máris az egekben éreztem magam. Készen álltam, hogy megragadjak egy hajkefét, felugorjak egy deszkára, és elénekeljem a Breaking freet Zac Efronnal vagy nélküle! – Mylord, feltétlenül rá kell beszélnie Miss Grayt, hogy adjon elő nekünk valamit – szólalt meg ekkor Lady Lavinia. – Annyira szeret énekelni! Volt valami különös színezet a hangjában, ami megütötte a fülem. Valahogy Charlotte-ra emlékeztetett. Bár külsőre egyáltalán nem hasonlított az unokatestvéremre, valahol mélyen, a világoszöld ruha alatt mégiscsak ott rejtőzött egy Charlotte, ebben biztos voltam. Az a fajta nőszemély volt, aki mindent úgy rendez, hogy mi, többiek, a saját középszerűségünket megtapasztalva ismerjük fel, ő maga milyen nagyszerű és különleges. Huhh! – Na, jó – mondtam, és újból megkíséreltem feltápászkodni a kanapéról. Ezúttal sikerült. Sőt! Állva is maradtam. – Akkor hát énekelek egyet. – Tessék? – rezzent össze Gideon, és megrázta a fejét. – Semmiképpen sem fog énekelni. Attól tartok, a puncs… – Miss Gray, mindannyiunknak nagy örömet szerezne, ha énekelne nekünk – kérlelt Lord Brompton, és olyan hevesen kacsintgatott, hogy az álla alatt sorakozó tizenöt hurka erősen beler emegett. – És ha a puncs az oka mindennek, annál jobb. Jöjjön! Előrekísérem és bejelentem. Gideon a karomnál fogva visszatartott. – Ez nem jó ötlet – suttogta. – Lord Brompton, kérem, a húgom még soha nem énekelt publikum előtt… – Egyszer mindent el kell kezdeni – jelentette ki Lord Brompton kedélyesen, és magával húzott. – Itt egymás közt vagyunk. Kérem, ne legyen ünneprontó! – Pontosan. Ne legyél ünneprontó! – ismételtem meg, és leráztam magamról Gideon kezét. – Nincs véletlenül egy hajkeféd? Csak mert jobban tudok énekelni, ha közben hajkefét tartok a kezemben.

164

Gideon kissé kétségbeesettnek tűnt. – Kizárt – rázta meg a fejét, majd követett engem és Lord Bromptont a spinéthez. Mögöttünk hallottam, amint a gróf halkan felnevet. – Gwen… – sziszegte Gideon. – Hagyd abba ezt az őrültséget! – Penelope – javítottam ki, majd egy húzásra kiürítettem a puncsos poharat, és a kezébe nyomtam. – Mit gondolsz, tetszeni fog nekik az Over the rainbow? Vagy a… – itt kuncogni kezdtem – …Hallelujah! Gideon felnyögött. – Ezt tényleg nem teheted. Gyere, menjünk vissza! – Nem, az túl modern, nem gondolod? Majd meglátjuk… – Gondolatban végigböngésztem a teljes repertoáromat, miközben Lord Brompton harsány szavakkal felkonferált. Mr. Merchant, a taperoló, rögtön mellettünk termett. – Ha szüksége van zongorakíséretre, ezer örömmel állok szolgálatára – közölte. – Nem, köszönjük, a hölgynek… valami egészen másra van szüksége – hebegte Gideon, és leült a zongoraszékre. – Kérlek, Gwen… – Pen… ha már itt tartunk – javítottam ki újra. – Tudom már, mit fogok énekelni. Don’t cryfor me, Argentina. Annak tudom a teljes szövegét, és a musicalek valahogy olyan időtlenek, nem gondolod? Persze, az is lehet, hogy ezek nem ismerik Argentínát… – Ugye nem akarod ennyi ember előtt nevetségessé tenni magad? Aranyos próbálkozás volt, hogy elvegye a bátorságom, de az adott körülmények között teljesen hiábavaló. – Ide hallgass! – súgtam a fülébe bizalmasan. – Én ezektől az emberektől nem tartok. Először is, már kétszáz éve halottak. Másodszor pedig, mindannyian szuper jól érzik magukat, és egyébként is tökrészegek… természetesen téged kivéve. Gideon felnyögött, és tenyerébe temette az arcát, miközben a könyökével megnyomott néhány billentyűt a spinéten. – Ismered… ööö… ismeri esetleg az Emléket? A Macskákból? – kérdeztem Mr. Merchantet. – Ó, sajnos nem – felelte Mr. Merchant. – Nem baj, akkor legfeljebb a capella énekelek – mondtam bizakodó hangon, és a közönség felé fordultam. – A dal címe Emlék, és arról szól, hogy… egy macskának szerelmi bánata van. De alapjában véve ránk, emberekre is vonatkozik a mondanivalója. Átvitt értelemben. Gideon megint felemelte a fejét, és hitetlenkedve meredt rám. – Kérlek… – súgta még egyszer. – Egyszerűen senkinek sem beszélünk róla – nyugtattam meg. – Oké? Ez itt a mi titkunk marad. – Eljött a nagy pillanat! A nagyszerű, különleges és csodaszép Miss Gray énekel nekünk! – kiáltotta Lord Brompton. – Életében először közönség előtt.

165

Izgulnom kellett volna, mert ekkor minden beszélgetés félbeszakadt, és minden szempár rám irányult, de cseppet sem izgultam. Ha! Milyen mennyei volt az a puncs! Feltétlenül el kell kérnem a receptjét. Mit is akartam énekelni? Gideon leütött néhány hangot a spinéten, és felismertem az első taktusokat. Emlék. Ja, igen. Pontosan. Hálásan Gideonra mosolyogtam. Milyen kedves tőle, hogy segít! Nagy levegőt vettem. Ennél a dalnál az első hang különösen fontos. Ha azt elszúrja az ember, akkor már lőttek az egésznek. Kristálytisztán kell kiénekelni, hogy „Éjfél…”, anélkül, hogy rögtön az elején tolakodó módon betöltenénk vele az egész termet. Örültem, mert számomra úgy hangzott a saját hangom, mintha maga Barbra Streisand énekelt volna. – „…sűrű csönd ül a járdán, mire gondol a vén Hold, hogy csak mosolyog rám.” Nézzenek oda! Gideon a jelek szerint zongorázni is tudott. Méghozzá nem is olyan rosszul. Ó, egek, ha nem lettem volna már így is borzasztóan szerelmes belé, hát most tutira beleszerettem volna. Nem is kellett a billentyűkre néznie, csak engem figyelt. És egy kicsit mintha csodálkozott volna, mint aki épp most tesz megdöbbentő felfedezést. Talán arról, hogy a Hold nem férfi, hanem nő. – „Holdfény derűs emléket ébreszt, újra ébred a régmúlt…” – daloltam csak neki. A teremnek nagyon jó volt az akusztikája, majdnem úgy hangzott, mintha mikrofonba énekelnék. Vagy talán csak azért tűnt úgy, mert egyetlen pisszenés sem hallatszott. – „Gyertek hozzám vissza még!” – Sokkal izgalmasabb így énekelni, mint a SingStarral. Tényleg csúcs szuper volt. És még ha mindez csak egy szép álom lett volna, még ha Cynthia apja – szörnyű dühösen – bármelyik pillanatban beléphetett volna a szobába, ez a pillanat akkor is megérte volna. Ezt már megint senki sem fogja elhinni nekem.

166

„Time ain’t nothin’ but time. It’s a verse with no rhyme, and it all comes down to you.” „Az idő nem más, csak idő. Nem vers, se nem ritmus, se nem erő. Csak rád borul, csak rád zuhan.” Bon Jovi

11

C

sak az bosszantott, hogy olyan rövid volt a dal. Kísértést éreztem, hogy hozzáköltsek egy versszakot, de az ilyesmi csak elrontja az összhatást, így hát mégsem tettem. Kissé sajnálkozva elénekeltem tehát a kedvenc soraim: „Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő, jaj, a hajnal pir-

kad már…” – amitől hirtelen még biztosabban éreztem, hogy ezt a dalt nem kimondottan macskákról írták. Talán a puncs volt az oka – igen, egészen biztosan –, de számomra úgy tűnt, a soirée vendégeinek a mi kis előadásunk is éppen annyira tetszett, mint az olasz operaáriák. Legalábbis lelkesen ta psoltak, és miközben Lady Brompton előresietett, lehajoltam Gideonhoz, és őszinte örömmel így szóltam hozzá: – Köszönöm! Ez tényleg nagyon kedves volt tőled! És olyan fantasztikusan játszol! Megint a kezébe temette az arcát, mintha képtelen lenne felfogni, mit tett. Lady Brompton átölelt, Mr. Merchant pedig úgy vezette le túláradó érzelmeit, hogy mindkét oldalon arcon csókolt, „Aranytorkocskának” nevezett, és ráadást követelt. Én olyan jó hangulatban voltam, hogy azonnal folytattam volna, de ekkor Gideon felébredt tompa bénultságából, villámgyorsan felpattant, és megragadta a csuklómat. – Biztos vagyok abban, hogy Andrew Lloyd Webber el lenne ragadtatva, ha tudná, mennyire értékelik a muzsikáját, de a húgomnak most pihenésre van szüksége. Egészen múlt hétig csúnya torokgyulladása volt, ezért orvosi utasításra kímélni kell a hangját… máskülönben akár örökre elveszítheti. – Isten őrizz! – kiáltott fel riadtan Lady Brompton. – Miért nem mondta ezt már hamarabb? Szegény kislány! Eközben én elégedetten dúdoltam magamban a Mondd, hogy csodálsz című dalt a West Side Storyból. – Én… az ön puncsa tényleg nem mindennapi – mondta Gideon. – Attól tartok, ráveszi az embert, hogy minden óvatosságát levetkőzze. – Ó, igen. Ez így van – értett egyet Lady Brompton, és csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Azután kicsit halkabban folytatta: – Épp az imént leplezte le a titkomat. Egész London irigyli hangulatos estélyeimet, szinte ölik egymást egy-egy meghívásért. De évekig tartott tökéletesíteni a receptet, és csak a halálos ágyamon szándékozom továbbadni. 168

– Milyen kár! – sajnálkoztam. – De igaza van. Az ön soirée-ja sokkal csodálatosabb, mint amilyennek elképzeltem! Nekem azt mesélték, hogy egy unalmas, merev… – …a nevelőnője igen konzervatív – vágott a szavamba Gideon. – És a derbyshire-i társasági életről is elmondhatjuk, hogy… kissé maradi. Lady Brompton kuncogott. – Ó, igen. Ebben egészen biztos vagyok. Nahát, itt van végre Lord Alastair! – A háziasszony az ajtó felé nézett, ahol Lord Brompton éppen egy új vendéget üdvözölt. Feltehetőleg középkorú férfi volt, de ezt igencsak nehéz lett volna megállapítani a hófehér paróka miatt, amelyet viselt. Csillogó fonallal és ékkövekkel olyan gazdagon hímzett szalonkabát volt rajta, hogy messziről úgy tűnt, mintha szikrázna. A lenyűgöző hatást még tovább fokozta az a tetőtől talpig feketébe öltözött férfi, aki közvetlenül mellette állt. Fekete köpenybe burkolózott, koromfekete haja volt és olivaszínű bőre, és még távolról is észrevettem, hogy két szeme, Rakoczyéhoz hasonlóan, hatalmas, fekete lyukakhoz hasonlít. A színpompás, drágakövekkel felékszerezett társaságban sötét alakja úgy hatott, mint valami idegen test. – Már azt hittem, Alastair ma nem tisztel meg bennünket. Ami nem lett volna nagy tragédia, ha engem kérdeznek. A jelenléte nem feltétlenül járul hozzá a féktelen jókedvhez. Megpróbálom rábeszélni egy pohár puncsra, aztán elküldöm a szomszéd szobába kártyázni… – Mi majd megpróbáljuk egy kis énekléssel feldobni a hangulatát – ajánlotta fel szolgálatait Mr. Merchant, és a spinéthez ült. – Megtisztelne, Lady Lavinia? Cosi fan tutte? Gideon a karjára fektette a kezem, és félrevont a többiektől. – Szedd össze magad! Mégis menynyit ittál? – Néhány pohárral – vallottam be. – Az alkoholon kívül biztos van benne még valami titkos hozzávaló. Talán abszint? Mint abban a szomorú filmben Nicole Kidmannel. Moulin Rouge. Felsóhajtottam. – „A világ hirtelen oly szép hely lett, jöjjön hát, mi jöhet…” Lefogadom, hogy ezt is el tudod játszani. – Csak hogy tisztázzuk: utálom a musicaleket – közölte Gideon. – Mit gondolsz, kibírod még néhány percig? Lord Alastair ugyanis végre megérkezett, és miután üdvözöltük, már mehetünk is. – Máris? Milyen kár! – sajnálkoztam. Gideon a fejét ingatta. – A jelek szerint minden időérzékedet elveszítetted. Ha tehetném, hideg víz alá tartanám a fejed. Ekkor Saint Germain gróf lépett oda hozzánk. – Ez egy… egészen különleges előadás volt – jegyezte meg, és felvonta a szemöldökét, miközben Gideonra nézett. – Sajnálom – mondta Gideon mély sóhaj kíséretében, majd a két újonnan érkezett vendég felé pillantott. – Lord Alastair kissé terebélyesebbnek látszik, mint korábban.

169

A gróf felnevetett. – Ne reménykedj! Legfőbb ellenségem még mindig kirobbanó formában van. Rakoczy látta őt ma délután Gallianónál, amint vívott. A fiatal piperkőcöknek esélyük sem volt vele szemben. Kövessetek, alig várom, hogy lássam az arcát. – Ma este olyan kedves – suttogtam Gideon fülébe, miközben a gróf mögött haladtunk. – Tudod, legutóbb borzalmasan rám ijesztett, de ma szinte már az az érzésem, mintha a nagyapám lenne, vagy valami olyasmi. Mintha kedvelném. Olyan aranyos volt tőle, hogy neked ajándékozta a Stradivarit. Biztosan egy egész vagyont érne, ha valaki megpróbálná elárverezni az eBayen. Hoppá! Még mindig olyan ingatag itt minden. Gideon a csípőmre tette a kezét. – Esküszöm, megöllek, ha ezen túl leszünk – mormolta. – Érthetetlenül beszélek? – Még nem – felelte. – De biztos vagyok benne, hogy az is sorra kerül. – Hát nem megmondtam, hogy bármelyik pillanatban beállíthat? – Lord Brompton egyik kezét a csillogó aranyba öltözött férfi vállára tette, a másikat a gróféra. – Úgy tudom, már ismerik egymást. Lord Alastair, ön még soha nem említette nekem, hogy személyesen ismeri a híres Saint Germain grófot. – Ez nem olyasmi, amivel dicsekedni szoktam – válaszolta Lord Alastair arrogánsan, és a fekete ruhás, oliva bőrű férfi, aki mögötte állt, rekedt hangon helyeselt: – Úgy van. – Fekete szeme szinte lyukat égetett a gróf arcába, így semmi kétségem nem maradt afelől, hogy mélyen megveti. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán kardot rejteget a köpenye alatt, amelyet bármelyik pillanatban előránthat. Rejtély volt számomra, egyáltalán miért viselte azt a köpenyt. Először is, a teremben elég meleg volt, másodszor, ebben az elegáns környezetben igencsak udvariatlanul és furcsán hatott. Lord Brompton vidáman nézett végig a kis társaságon, mintha semmit sem vett volna észre az ellenséges hangulatból. A gróf ekkor előrelépett. – Lord Alastair, mennyire örülök! Bár már jó ideje nem találkoztunk, nem feledkeztem meg magáról. Mivel Saint Germain háta mögött álltam, az arcát nem láthattam, de úgy hangzott, mintha mosolyogna. A hangja barátságosan és vidáman csengett. – Még emlékszem a rabszolgaságról és az erkölcsről folytatott beszélgetéseinkre, és arra, milyen meglepőnek találtam, hogy ön olyan tökéletesen el tudja választani egyiket a másiktól. Pontosan úgy, mint annak idején az édesapja. – A gróf soha nem felejt el semmit – hízelgett Lord Brompton. – Az elméje fenomenális! Az elmúlt néhány napban, amelyet a társaságában töltöttem, többet tanultam, mint előtte egész életemben. Tudta ön például, hogy a gróf képes mesterséges úton előállítani a drágaköveket?

170

– Igen, tudomást szereztem róla. – Lord Alastair tekintete, ha lehetséges, még hűvösebbé vált, a kísérője pedig idegesen kapkodta a levegőt, mintha ámokfutáshoz készülődne. Megigézve bámultam a köpenyét. – A tudomány nem feltétlenül Lord Alastair vesszőparipája, amennyire emlékszem – jegyezte meg a gróf. – Ó, de milyen udvariatlan vagyok. – Azzal tett egy lépést oldalra, hogy helyet engedjen Gideonnak és nekem. – Hiszen be akartam mutatni önnek ezt a két elbűvölő ifjú embert. Őszintén szólva, ez volt az egyedüli oka annak, hogy ma este eljöttem ide. Az én koromban az ember már inkább kerüli a társaságot, és korán lefekszik. Gideon láttán a lord szeme döbbenten kikerekedett. Lord Brompton közénk furakodott. – Lord Alastair, bemutat hatom önnek a batteni vikomt fiát? És a vikomt gyámleányát, az elragadó Miss Grayt. A pukedlim két okból sikerült kissé kevésbé tiszteletteljesre, mint ahogyan azt az etikett előírta: egyrészt féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat, másrészt a lord vérlázító arroganciájától teljesen megfeledkeztem arról, hogy én csupán a batteni vikomt vagyontalan gyámleányát személyesítem meg. Hé, hiszen én magam is egy lord unokája voltam, dicsőséges ősök hosszú sorával a családfámon, ráadásul a mi időnkben a származás már egyáltalán nem játszott szerepet – minden ember egyenlőnek születik, vagy nem? Lord Alastair tekintete máskor bizonyára megfagyasztotta volna a vért az ereimben, de a puncs megbízható fagyállónak bizonyult, ezért méltóságteljesen viszonoztam a pillantását. Különben sem sokáig méltatott a figyelmére. Gideon volt az, akiről le sem vette a szemét, miközben Lord Brompton vidáman csevegett tovább. Senki nem vette a fáradságot, hogy bemutassa nekünk Lord Alastair feketébe öltözött kísérőjét, és úgy tűnt, senki nem vette észre, amikor a sötét alak Lord Alastair válla fölött rám meredt, és felmordult: – Te! Zafírszemű démon! Hamarosan pokolra jutsz! Tessék? Ez már aztán mindennek a teteje! Segélykérő pillantást vetettem Gideonra, aki kissé feszülten mosolygott. De csak akkor szólalt meg, amikor Lord Brompton már épp indulni készült, hogy odakísérje hozzánk a feleségét, és hozzon még néhány pohár puncsot. – Kérem, Lord Brompton, ne fáradjon! – mondta. – Egyébként is hamarosan el kell köszönnünk. A húgom még kissé gyengélkedik a hosszú betegség után, és nincs szokva ahhoz, hogy éjszaka sokáig maradjon ki. – Azzal ismét a csípőmre tette a kezét, a másikkal pedig az alkaromért nyúlt. – Amint láthatja, kissé bizonytalanul áll a lábán. Mennyire igaza volt! A padló tényleg kellemetlenül ingott a lábam alatt. Hálásan támaszkodtam hát Gideonnak. – Ó, hamarosan visszajövök! – kiáltotta a lord. – A feleségem biztosan rá tudja beszélni, hogy maradjanak még. 171

Saint Germain gróf mosolyogva nézett utána. – Nagylelkű ember… és mindene a harmónia. Nem bírná elviselni, ha veszekednénk. Lord Alastair leplezetlen ellenszenvvel méregette Gideont. – Akkoriban még Welldone márki néven utazgatott, ha jól emlékszem. Ma pedig egy vikomt fia. A jelek szerint önhöz hasonlóan a pártfogoltja is hajlik a szélhámosságra, gróf úr. Milyen sajnálatos! – Ezt nevezik diplomáciai álnévnek – fejtette ki a gróf még mindig mosolyogva. – De a diplomáciából ön persze mit sem ért. Mindegy. Hallottam, mennyire élvezte azt a kis párbajt legutóbbi találkozásukkor, tizenegy évvel ezelőtt. – Én minden párbajt élvezek – jelentette ki Lord Alastair. Úgy tett, mintha nem hallotta volna, amint a kísérője fennhangon azt morogja: „Zúzzátok szét Isten ellenségeit az angyalok és arkangyalok kardjaival!”, és szenvtelenül folytatta. – És azóta tanultam még néhány új fogást. Az ön pártfogoltja azonban ezalatt a tizenegy év alatt mintha csak néhány napot öregedett volna, és ahogyan arról magam is meggyőződhettem, nem volt ideje javítani a technikáján. – Maga is meggyőződhetett? – kérdezett vissza Gideon, és megvetően felnevetett. – Ahhoz saját magának kellett volna eljönnie. De csak az embereit küldte rám, az ő legyőzésükhöz pedig elég jó volt a technikám. Ez is csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha az ember a saját kezébe veszi az ügyei intézését. – Mármint…? – Lord Alastair szeme összeszűkült. – Á, arról az esetről beszél, ami a Hyde Parkban történt múlt hétfőn. Igaza van… azt tényleg a saját kezembe kellett volna venni. Egyébként is csak egy spontán ötlet volt. De a fekete mágia és egy… lány segítsége nélkül aligha menekülhetett volna meg. – Örülök, hogy ilyen nyíltan beszél róla – szólalt meg a gróf. – Mert amióta az ön martalócai fiatal barátaim életére törtek, kissé neheztelek… Eddig azt hittem, én vagyok az ön a gressziójának a célpontja. Bizonyára megérti, hogy ilyesmit nem tűrök el még egyszer. – Ön azt teszi, amit helyesnek tart, és én is igyekszem azt tenni, amit jómagam helyesnek tartok – felelte Lord Alastair, a kísérője pedig ezt hörögte: – Halál! Halál a démonokra! –, mégpedig olyan furcsa hangon, hogy még azt sem tartottam kizártnak, hogy fénykardot rejteget a köpenye alatt. Az legalábbis nyilvánvaló volt, hogy nincs ki a négy kereke. Nem voltam képes tovább figyelmen kívül hagyni a viselkedését. – Bár nem mutattak be bennünket egymásnak, és elismerem, hogy nekem is megvannak a magam nehézségei az illemszabályokkal – kezdtem, és közben egyenesen a szemébe néztem –, de azt, amit itt a halálról és a démonokról összehord, felettébb udvariatlannak tartom. – Ne beszélj hozzám, te démon! – förmedt rám Darth Vader. – Én a te zafírszemed számára láthatatlan vagyok! És a füleddel sem hallhatsz engem.

172

– Szép is lenne – feleltem, és hirtelen nagyon szerettem volna hazamenni. Vagy legalábbis vissza a kanapéra, puha háttámla ide vagy oda. Az egész terem úgy ingadozott körülöttem, mint hajó a nyílt tengeren. Gideon, a gróf és Lord Alastair átmenetileg elveszítette a fonalat. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy érthetetlen dolgokat vágjanak egymás fejéhez, és megütközve bámultak rám. – Az utódaim kardja a húsotokba vág majd, a Firenzei Szövetség megbosszulja mindazt, ami az én nemzetségemmel történt, és lesöpör e föld színéről mindent, ami nem Isten akarata szerint való – szónokolta Darth Vader csak úgy a semmibe. – Kivel beszélsz? – suttogta Gideon. – Azzal a sötét alakkal – feleltem, és Gideonhoz közelebb húzódva egyenesen Darth Vaderre mutattam. – Jó lenne, ha valaki közölné vele, hogy a köpenye bé… nem igazán felel meg a legújabb divatnak. És hogy én, már megbocsásson, nem vagyok démon, és nem akarom, hogy az utódai kardja a húsomba vágjon, és hogy lesöpörjenek a föld színéről. Aú! Gideon megszorította az alkaromat. – Miféle komédia zajlik itt, gróf úr? – kérdezte Lord Alastair, és megigazított egy hivalkodó brosst a nyaksálján. A gróf nem vett róla tudomást. Nehéz szemhéja alól engem figyelt. – Ez érdekes – mondta halkan. – Az ifjú hölgy nyilvánvalóan belelát az ön sötét, zavart elméjébe, kedves Alastair. – Annyi bort ivott, hogy attól tartok, képzelődik – próbálta Gideon menteni a helyzetet, majd a fülembe sziszegte: – Fogd be a szád! Ijedtemben fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom, mert egy csapásra világossá vált előttem, hogy a többiek nem látják és nem hallják Darth Vadert, mégpedig azért nem, mert csak egy átkozott szellem volt! Ha nem lettem volna olyan részeg, már hamarabb is rájöhettem volna erre a kézenfekvő magyarázatra. Mennyire buta tud lenni néha az ember! Sem a ruházata, sem a hajviselete nem illett ebbe az évszázadba, amikor pedig rákezdett arra a patetikus hörgésre, rögtön észre kellett volna vennem, kivel illetve mivel állok szemben. Lord Alastair büszkén felszegte a fejét, és így szólt: – Mindketten tudjuk, kettőnk közül ki adta el a lelkét az ördögnek, gróf úr. Isten segítségével meg fogom akadályozni, hogy ezek a… pokoli teremtmények egyáltalán megszülethessenek! – A szent Firenzei Szövetség kardjai szúrják át a szívüket! – egészítette ki Darth Vader kenetteljesen. A gróf nevetett. – Még mindig nem érti az idő törvényeit, Alastair. Már maga a tény, hogy ezek ketten itt állnak ön előtt, ékesen bizonyítja, hogy a terve menthetetlenül meghiúsul. Talán jobb, ha ez ügyben nem számít Isten segítségére. És az én türelmemmel se nagyon számoljon. – Egyszerre

173

jéghideggé vált a tekintete, és észrevettem, hogy a lord megriad. Egy pillanatra az arrogancia utolsó szikrája is eltűnt a szeméből, és páni félelem ült ki az arcára. – Azzal, hogy megváltoztatta a játékszabályokat, eljátszotta a saját életét – szólalt meg ekkor a gróf ugyanazon a rideg hangon, amellyel legutóbbi találkozásunkkor halálra rémített, és hirtelen ismét meg voltam győződve arról, hogy képes lenne saját kezével elvágni egy ember torkát. – Rám nem hat a fenyegetése – suttogta Lord Alastair, de az arckifejezése elárulta. Holtsápadtan kapott az ádámcsutkájához. – Csak nem akarnak máris indulni, kedveseim? – Lady Brompton odasietett hozzánk suhogó ruhájában, és vidáman nézett végig rajtunk. Saint Germain gróf vonásai ismét kisimultak, és szívélyesen pillantott Lady Bromptonra. – Hát itt van a mi varázslatos vendéglátónk. Meg kell hogy mondjam, ön valóban rászolgál a hírnevére, asszonyom. Rég nem szórakoztam ilyen remekül. Lord Alastair a nyakát dörzsölgette. Lassan visszatért a szín az arcába. – Sátán! Sátán! – kiáltotta Darth Vader felháborodottan. – Széttépünk téged, saját kezünkkel tépjük ki a hazug nyelved… – Fiatal barátaim éppúgy sajnálják, mint én, de sajnos indulnunk kell – folytatta a gróf mosolyogva. – Hamarosan viszontláthatja őket Lord és Lady Pimplebottom bálján. – A társaság mindig csak akkor érdekes, ha érdekes vendégeket hívok meg – mondta Lady Brompton. – Ezért örülnék, ha a közeljövőben újra vendégül láthatnám önt és elragadó fiatal barátait. Mindannyiunk örömére szolgált a látogatásuk. – Részünkről a megtiszteltetés – hálálkodott Gideon, és csak óvatosan engedte el a karom, mintha nem lenne biztos abban, hogy megállok a lábamon. Habár a terem még mindig úgy billegett, mint egy hajó, és a gondolataim is mintha tengeribetegségben szenvedtek volna (csak hogy az er edeti hasonlatnál maradjunk), búcsúzáskor sikerült még egyszer összeszednem magam, és Giordano – de mindenekelőtt James – nevelésének megfelelően viselkednem. Csak Lord Alastairt és a még mindig vadul fenyegetőző szellemet nem méltattam egyetlen pillantásra sem. Térdet hajlottam Lord és Lady Brompton előtt, majd megköszöntem a szép estét. A szempillám se rebbent, amikor Lord Brompton nyálas csóknyomot hagyott a kézfejemen. A gróf előtt mélyen meghajoltam, de nem mertem még egyszer a szemébe nézni. Amikor csendben megjegyezte, hogy „akkor tegnap délután találkozunk”, csak bólintottam, és lesütött szemmel vártam, amíg Gideon ismét mellettem termett, és határozottan karon fogott. Hálásan bíztam rá magam, hogy kivezessen a szalonból.

174

– Ez nem lehet igaz, Gwendolyn! Nem egy pizsamapartin vagy valamelyik osztálytársadnál! Hogy tehetted? – Gideon durván a vállamra dobta a sálam. Úgy festett, mint aki legszívesebben jól pofon vágna. – Sajnálom – mondtam sokadjára. – Lord Alastair csak egy inas és a kocsisa társaságában érkezett – suttogta Rakoczy, aki úgy bukkant fel Gideon háta mögött, akár egy dobozból előugró ördögfajzat. – A templomot és az odavezető utat biztosítjuk. A templom minden bejáratánál őr áll. – Akkor gyere! – szólt Gideon, és a kezem után nyúlt. – Ha gondolja, vihetem is az ifjú hölgyet – javasolta Rakoczy. – Mintha nem állna biztosan a lábán. – Vonzó ajánlat, de köszönöm, nem szükséges – felelte Gideon. – Ezt a néhány métert meg tudja tenni gyalog is, nem igaz? Eltökélten bólintottam. Sűrűn esett az eső. Bromptonék pompásan kivilágított szalonjából kilépve, a vaksötétben vezető út még félelmetesebb volt, mint idefelé jövet. Az árnyak mintha megelevenedtek volna, minden sarokban fenyegető alakot véltem látni, csak arra várva, hogy ránk támadhasson. – …elsöpörjük a föld színéről, ami nem Isten akarata szerint való – suttogták az árnyak. Kétségkívül Gideon sem tartotta biztonságosnak a helyet, mert olyan gyorsan ment, hogy alig tudtam lépést tartani vele, ráadásul egyetlen szót sem szólt. Sajnos az esővíztől sem tisztult ki a lejem, és a talaj is ingatag maradt a lábam alatt. Ezért hát végtelenül megkönnyebbültem, amikor megérkeztünk a templomba, és Gideon leültetett az oltár előtti padok egyikére. Miközben néhány szót váltott Rakoczyval, lehunytam a szemem, és csendben elátkoztam a könnyelműségemet. A puncsnak természetesen pozitív mellékhatásai is voltak, de mindent együttvéve jobban lettem volna, ha tartom magam a Leslie-vel kötött antialkohol-paktumhoz. Utólag persze mindig okosabb az ember. Most is csak egyetlen gyertya égett az oltáron, mint amikor megérkeztünk, és ettől az apró, villódzó fényszigettől eltekintve az egész templom sötétségbe borult. Amikor Rakoczy végre elvonult – „az embereim minden ajtót és ablakot őriznek, míg önök vissza nem térnek a jövőbe” –, váratlanul erőt vett rajtam a félelem. Felnéztem Gideonra, aki épp akkor lépett a padom mellé. – Idebent pontosan olyan félelmetes, mint odakint. Miért nem marad itt velünk? – Udvariasságból. – Gideon összefonta maga előtt a karját. – Nem akarja végighallgatni, ahogy veszekszem veled. De ne aggódj, nincs itt senki. Rakoczy emberei minden zugot átvizsgáltak. – Meddig kell még várnunk? – Már nem sokáig. Gwendolyn! Ugye tisztában vagy vele, hogy pontosan az ellenkezőjét tetted mindannak, amit tenned kellett volna? Mint mindig, ha úgy vesszük. 175

– Nem lett volna szabad magamra hagynod. Lefogadom, hogy te is pontosan az ellenkezőjét tetted annak, amit tenned kellett volna! – Te csak ne okolj engem! Először berúgsz, aztán musicaleket énekelsz, végül épp Lord Alastair előtt viselkedsz úgy, mint egy őrült! Mi volt az a halandzsa a kardokról és a démonokról? – Nem én kezdtem. Az a fekete, rémisztő sze… – Az ajkamba haraptam. Egyszerűen nem mondhattam el neki, már így is épp elég furának tartott. Gideon teljesen félreértette hirtelen támadt hallgatásomat. – Jaj, ne! Kérlek, ne hányj! Vagy ha mégis muszáj, akkor valahol távolabb tőlem. – Kissé undorodva pillantott rám. – Most komolyan, Gwendolyn, én megértem, hogy annak is megvan a maga szépsége, ha az ember egy-egy buliban leissza magát, de ezen a partin igazán nem kellett volna! – Nem vagyok rosszul. – Legalábbis még nem. – És soha nem szoktam inni, ha buliba megyek, mindegy, mit mesélt neked Charlotte. – Semmit nem mesélt! Nevetnem kellett. – Neeem. Hát persze. Azt sem mondta, hogy Leslie és én már az összes srácot kipróbáltuk az osztályunkból, és a felsőbb évfolyamokból is majdnem mindet, ugye? – Miért mondana ilyet? Lássuk csak – talán mert egy alattomos, vörös hajú boszorkány? Megpróbáltam megvakarni a fejem, de képtelen voltam áthatolni ujjaimmal a feltornyozott löknihegyen. Ezért kihúztam egy hajtűt, és azt használtam. – Sajnálom! Tényleg! Charlotte-ról sok minden rosszat el tudnék mondani, de az biztos, hogy ezt a puncsot meg sem szagolta volna. – Ez így igaz – felelte Gideon, és végre elmosolyodott. – Akkor viszont ezek az emberek Andrew Lloyd Webbert sem hallhatták volna kétszáz évvel korábban, mint ahogy megszületett, és az bizony nagyon sajnálatos lett volna. – Igen… még akkor is, ha holnap valószínűleg úgy érzem majd magam, mint aki legszívesebben elsüllyedne szégyenében. – A kezembe temettem az arcom. – Sőt, tulajdonképpen már most is, ha jobban belegondolok. – Ez jó – örvendezett Gideon. – Ugyanis azt jelenti, hogy csökken az alkohol hatása. De azért még volna egy kérdésem: mire kellett volna a hajkefe? – Hogy azzal helyettesítsem a mikrofont – motyogtam az ujjaim között. – Jaj! Tényleg borzasztó vagyok. – De szép hangod van – mondta Gideon. – Még nekem is tetszett, pedig én utálom a musicaleket. – Akkor hogy tudtad olyan mesterien lejátszani, ha egyszer utálod? – Az ölembe tettem a kezem, és felnéztem Gideonra. – Hihetetlenül jól csináltad! Van egyáltalán valami, amihez nem értesz? – Te jó ég, úgy beszéltem, mint egy rajongó.

176

– Nincs! Hidd csak nyugodtan, hogy félisten vagyok! – Gideon elvigyorodott. – Ez is annyira édes tőled. Gyere! Mindjárt indulnunk kell. A megjelölt helyre kell állnunk. Felálltam, és megpróbáltam nem imbolyogni. – Ide – vezényelt Gideon. – Gyere már, ne bámulj olyan kétségbeesetten! Alapjában véve sikeres volt az este. Talán egy kicsit másképp alakult, mint gondoltuk, de minden a terv szerint történt. – Hé! Itt állj meg! – Mindkét kezével átfogta a csípőmet, és magához húzott, míg a hátam a mellkasához nem ért. – Nyugodtan nekem dőlhetsz. – Egy pillanatra elhallgatott. – És sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem. – Már el is van felejtve. – Ami nem egészen fedte a valóságot, de hát ez volt az első alkalom, hogy Gideon bocsánatot kért a viselkedéséért. Talán az alkohol volt az oka, vagy éppenséggel az, hogy már alábbhagyott a hatása, mindenesetre nagyon meghatódtam. Egy darabig csak némán álltunk, és a gyertya vibráló fényét figyeltük. Az oszlopok között is mintha mozogtak volna az árnyékok, és sötét mintákat festettek a földre és a mennyezetre. – Ez az Alastair… miért gyűlöli annyira a grófot? Valami személyes ügy? Gideon az egyik hajtincsemmel kezdett játszani. – Ahogy vesszük. A Firenzei Szövetség valójában egy évszázadokkal ezelőtt alapított családi vállalkozás. A 16. századba tett látogatásai során a gróf véletlenségből összetűzésbe keveredett Conte di Madrone családjával Firenzében. Vagy mondjuk inkább úgy: a gróf képességeit ez a család teljességgel félreértette. Az időutazások nem voltak összeegyeztethetők a Conte vallásos felfogásával, és volt valami bonyodalom a lánya körül is. A Conte legalábbis meg volt győződve, hogy démonnal áll szemben, és úgy érezte, Isten felhatalmazta arra, hogy a pokolfajzatot kiirtsa. – A hangja egyszerre egész közelről hallatszott, és mielőtt folytatta volna, szájával finoman a nyakamhoz ért. – Amikor Conte di Madrone meghalt, a fia vitte tovább az örökséget, azután az ő fia, és így tovább. Lord Alastair e fanatikus, beképzelt démonvadászok utolsó sarja, ha úgy tetszik. – Értem – mondtam, bár ez nem volt teljesen igaz. A történet valahogy mégis összefüggött mindazzal, amit nem sokkal korábban láttam és hallottam. – Mondd, te most csókolgatsz engem? – Nem, csak majdnem – motyogta Gideon, miközben az ajka már szinte a bőrömhöz ért. – Semmi esetre sem szeretném kihasználni, hogy részeg vagy, és pillanatnyilag istenítesz. De valahogy nehezemre esik… Behunytam a szemem, és a vállára hajtottam a fejem, ő pedig még szorosabban magához vont. – Ahogy már mondtam, nem könnyíted meg az ember dolgát. Valahányszor templomban vagyok veled, mindig ostoba ötleteim támadnak… – Van valami, amit még nem tudsz rólam – mondtam behunyt szemmel. – Olykor én… én… szóval olyan embereket látok, akik már régen meghaltak… időnként látom és hallom őket. Mint az előbb is. Azt hiszem, a férfi, aki Lord Alastair mellett állt, ez az itáliai Conte lehetett. 177

Gideon hallgatott. Valószínűleg azon gondolkodott, hogyan ajánlhatna nekem minél tapintatosabban egy jó pszichiátert. Felsóhajtottam. Jobb lett volna, ha említést sem teszek róla. Most a tetejébe még őrültnek is tart. – Kezdődik, Gwendolyn – figyelmeztetett, majd kicsit előrébb tolt, és megfordított, hogy szemben álljak vele. Túl sötét volt, semmit sem tudtam kiolvasni az arcvonásaiból, de azt láttam, hogy nem mosolyog. – Jó lenne, ha abban a néhány másodpercben, amikor én már nem vagyok itt, állva tudnál maradni. Felkészültél? Megráztam a fejem. – Nem igazán. – Most elengedlek – mondta, és a következő másodpercben eltűnt. Egyedül maradtam a templom sötét árnyékaival. Alig néhány másodperccel később már éreztem is a szédítő érzést a gyomromban, és az árnyak forogni kezdtek körülöttem. – Itt van – hallottam Mr. George hangját. Hunyorogni kezdtem az éles fényben. A templom ki volt világítva, és a halogénizzók – Lady Brompton szalonjának gyertyafényéhez viszonyítva – kellemetlenül bántották a szemem. – Minden rendben – szólalt meg Gideon, de közben vizsgálódó tekintettel mért végig. – Elteheti az orvosi táskát, Dr. White. Dr. White érthetetlenül motyogott valamit. Az oltár tele volt pakolva különféle eszközökkel, amelyekre az ember inkább számítana egy műtőben álló gurulós asztalkán, mint itt. – Te jó ég, Dr. White! Ezek netalán érfogók? – Gideon felnevetett. – Milyen jó tudni, mit gondol ön egy 18. századi soirée-ról. – Minden eshetőségre fel kellett készülnöm – válaszolta Dr. White, miközben visszarakosgatta felszerelését a táskájába. – Nagyon kíváncsiak vagyunk a beszámolótokra – szólalt meg ekkor Falk de Villiers. – Először is örülök, hogy végre levethetem ezeket a holmikat. – Gideon már el is kezdte kikötni a nyaksálját. – Minden… rendben ment? – kérdezte Mr. George, és idegesen rám sandított. – Igen – válaszolta Gideon, miközben ledobta magáról a kendőt. – Minden terv szerint ment. Bár Lord Alastair valamivel később érkezett meg, mint vártuk, de még idejében ahhoz, hogy találkozzon velünk. – Ekkor rám vigyorgott. – És Gwendolyn kiválóan teljesítette a feladatát. A batteni vikomt igazi gyámleánya sem viselkedhetett volna tökéletesebben. Nem tudtam megakadályozni, hogy el ne vörösödjek. – Erről nagy örömmel számolok be Giordanónak – mondta Mr. George büszkeséggel a hangjában, és felém nyújtotta a karját. – Nem mintha másra számítottam volna… – Nem. Természetesen nem – értettem egyet.

178

Caroline suttogására ébredtem: – Gwenny, hagyd abba az éneklést! Ez nagyon ciki! Iskolába kell menned! Hirtelen felültem, és rámeredtem. – Énekeltem? – Tessék? – Azt mondtad, hagyjam abba az éneklést. – Azt mondtam, ideje felkelni. – Szóval, akkor nem énekeltem? – Aludtál – közölte Caroline a fejét csóválva. – Siess, mert megint elkésel. És Anya üzeni, hogy semmiképp sem használhatod a tusfürdőjét. A zuhany alatt igyekeztem kiverni a fejemből az előző nap eseményeit. De nem nagyon sikerült, ezért értékes perceket pazaroltam el, miközben homlokomat a tusoló fülkéjének ajtajához tapasztva egyfolytában azt mormoltam magamban, hogy „az egészet csak álmodtam”. A fejfájásom már csak hab volt a tortán. Amikor végre lementem az étkezőbe, a reggelinek szerencsére már jóformán vége volt. Xemerius a csilláron lógott, és a fejét himbálta. – Na, kijózanodtál, te kis iszákos? Lady Arista tetőtől talpig végigmért. – Szándékosan sminkelted ki csak az egyik szemed? – Ööö… nem. – Gondoltam, visszamegyek a fürdőszobába, de Anya rám szólt: – Először reggelizz meg! A szempilládat utána is ráérsz kifesteni. – A reggeli még mindig a nap legfontosabb étkezése – tette hozzá Glenda néni. – Badarság! – tiltakozott Maddy néni. Köntöst viselt, és a kandalló előtti karosszékben üldögélt felhúzott lábbal, mint egy kit lány. – A reggelit akár ki is lehet hagyni. Ezzel a módszerrel egy csomó kalóriát meg lehet spórolni, amit azután este befektethetünk egy pohárka borba. Vagy kettőbe, vagy háromba. – Úgy tűnik, az alkohol szeretete családi vonás – jegyezte meg Xemerius. – Igen, és ez meg is látszik az alakján – suttogta Glenda néni. – Lehet, hogy egy kicsit kövér vagyok, de süket még nem, Glenda – háborodott fel Maddy néni. – Jobb lett volna, ha ágyban maradsz – élcelődött Lady Arista. – A reggeli mindenki számára nyugalmasabb, ha kialszod magad. – Ez sajnos nem rajtam múlik! – vágott vissza Maddy néni. – Éjszaka megint látomása volt – fordult oda hozzám Caroline. – Bizony – erősítette meg Maddy néni. – Borzalmas volt. Annyira szomorú! Szörnyen megviselt. Volt benne egy csiszolt rubinból készült csodálatos szív, amely csillogott a napfényben… Egészen magasan volt, fent egy sziklaszirten. Nem voltam biztos abban, hogy hallani akarom a történet folytatását. 179

Anya rám mosolygott. – Egyél valamit, szívem! Legalább egy kis gyümölcsöt. És ne hallgass oda! – És akkor jött az az oroszlán… – Maddy néni felsóhajtott. – Pompás, aranyló bundája volt… – Úúúú – óbégatott Xemerius. – És fogadok, hogy villogó zöld szeme. – Összefilcezted az arcodat – szóltam oda Nicknek. – Psszt! – felelte Nick. – Most jön a legizgalmasabb rész. – Amikor aztán az oroszlán meglátta a szívet a sziklaszirten, a mancsával rácsapott, és a szív lehullott a szakadékba, sok-sok méter mélyre – mesélte Maddy néni, és drámai mozdulattal a mellkasához kapott. – Végül földet ért, és több száz apró darabra tört. Amikor közelebbről is szemügyre vettem, láttam, hogy a darabkák valójában vércseppek… Nagyot nyeltem. Hirtelen rosszullét fogott el. – Hoppá! – mondta Xemerius. – És hogy van tovább? – kérdezte Charlotte. – Nincs tovább – felelte Maddy néni. – Eddig tartott, így is elég borzasztó. – Ó! – nyafogta Nick csalódottan. – Olyan izgalmas volt az eleje! Maddy néni bosszúsan villantotta rá a tekintetét. – Én nem forgatókönyveket írok, édes fiam! – Szerencsére – morogta Glenda néni. Azután felém fordult, kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Helyette viszont megszólalt Charlotte. – Gideon mesélte, hogy egészen jól átvészelted a tegnapi soirée-t. Meg kell mondanom, hogy nagyon megkönnyebbültem. Azt hiszem, mindannyian nagyon megkönnyebbültünk. Nem vettem róla tudomást, ehelyett inkább szemrehányóan bámultam a csillárt. – Már tegnap este el akartam mesélni, hogy ez a stréber Gideonnál vacsorázott. De… hogy is fejezzem ki magam? Te egy kissé… indiszponált voltál – nyögte ki végül Xemerius. Dühbe gurultam. – Én nem tehetek róla, hogy a te Csillogó Kövecskéd meghívta, hogy maradjon ott náluk vacsorára. – Xemerius elrugaszkodott, és átrepült az üres asztal fölött Maddy néni megüresedett székébe, ahol egyenes háttal helyet foglalt, majd gyíkfarkát akkurátusan a lábai közé fűzte. – Úgy értem, az ő helyében én is ezt tettem volna. Egyrészt Charlotte egész nap dajkálta Gideon kisöccsét, másrészt még a lakást is rendbe szedte, és Gideon ingeit is kivasalta. – Micsoda? – Ahogy mondtam: nem tehetek róla. Gideon mindenesetre annyira hálás volt, hogy azonnal meg kellett mutatnia, milyen gyorsan elő tud varázsolni egy spagettit három személyre… Hű, hogy annak a srácnak milyen jó kedve volt! Az ember azt hihette volna, hogy bedobott valamit. Most pedig csukd be szépen a szád, mert mindenki téged bámul. 180

Tényleg mindenki engem bámult. – Most megyek, és kisminkelem a másik szememet is – jelentettem ki. – És talán érdemes egy kis pirosítót is kenned az arcodra – javasolta Charlotte. – De ez csak egy tipp. – Gyűlölöm! – dühöngtem. – Gyűlölöm! Gyűlölöm! – Jóságos ég! Csak azért, mert kivasalta a pasid vacak ingeit? – Leslie a fejét ingatta. – Ez tényleg… butaság! – Gideon főzött neki – nyafogtam. – És Charlotte egész nap a lakásában volt! – Igen, téged viszont a templomban fogdosott és csókolgatott – válaszolta Leslie, és felsóhajtott. – Nem is. – Nem, de szerette volna… – Charlotte-ot is megcsókolta! – De csak búcsúzásképpen, és akkor is csak az arcán! – ordította Xemerius közvetlenül a fülembe. – Szerintem, ha még egyszer el kell ismételnem, menten felrobbanok. Most lelépek. Ez a csajos duma egyszer még a sírba visz. – Néhány szárnycsapással már fent is termett az iskola tetején, és kényelmesen elhelyezkedett a magasban. – Egy szót sem akarok többé hallani erről – jelentette ki Leslie. – Most sokkal fontosabb, hogy mindenre emlékezz, ami tegnap elhangzott. Olyan részletekre gondolok, amelyektől tényleg sok minden függhet, tudod, olyasmire, ami élet-halál kérdése! – Már mindent elmondtam neked, amit tudok – morogtam, és megdörzsöltem a homlokom. A három aszpirinnek köszönhetően elmúlt a fejfájásom, de még maradt valami tompa nyomás a halá ntékom mögött. – Hm. – Leslie a jegyzetei fölé hajolt. – Miért nem kérdezted meg Gideont, miféle alkalom volt az, amikor tizenegy évvel ezelőtt találkozott Lord Alastairrel, és hogy miféle párbajról volt szó? – Még rengeteg dolgot nem kérdeztem meg tőle, hidd el! Leslie ismét felsóhajtott. – Készíteni fogok neked egy listát. Így időnként bedobhatsz neki egyegy kérdést, amikor az stratégiai szempontból kedvező, és a hormonjaid megengedik. – Azzal eltette a jegyzettömbjét, és az iskola kapujára szegezte a tekintetét. – Fel kell mennünk, különben elkésünk. Feltétlenül jelen szeretnék lenni, amikor Raphael Bertelin először lép be az osztályunkba. Szegény srác… valószínűleg olyan számára az iskolai egyenruhánk, mint valami fegyencöltözet. Tettünk még egy kis kitérőt James fali fülkéje felé. A reggeli tülekedésben senkinek sem tűnt fel, ha váltottam vele néhány szót, főleg, mivel Leslie úgy állt oda, mintha vele beszélnék. James az orrához emelte parfümmel átitatott zsebkendőjét, és körülnézett. – Úgy látom, ezúttal nem hoztad magaddal a neveletlen macskát. 181

– Képzeld el, James, soirée-n voltam Lady Bromptonnál. És pontosan úgy pukedliztem, ahogyan te tanítottad. – Lady Brompton. Úgy, úgy. Nem feltétlenül áll jó társaság hírében. Állítólag túlságosan is jó a hangulat az estélyein. – Így igaz. Abban reménykedtem, hogy ez talán általános. – Hála istennek, nem! – James sértődötten csücsörített. – Na, mindegy. Azt hiszem, következő szombaton bálra vagyok hivatalos a szüleidhez. Lord és Lady Pimplebottomhoz. – Ezt el sem tudom képzelni – közölte James. – Az anyám rendkívül nagy hangsúlyt fektet a kifogástalan társaságra. – Na, köszönöm szépen! – mondtam, és indulni készültem. – Te tényleg sznob vagy! – Ezt nem sértésnek szántam – kiáltott utánam James. – És mi az a sznob? Raphael már az ajtóban állt, amikor odaértünk az osztályteremhez. És olyan boldogtalannak tűnt, hogy megálltunk mellette. – Helló! Én Leslie Hay vagyok, ez pedig itt a barátnőm, Gwendolyn Shepherd – szólította meg Leslie. – Pénteken találkoztunk az igazgatói iroda előtt. Raphael arcán halvány mosoly jelent meg. – Örülök, hogy ti legalább felismertek. Nekem komoly problémáim voltak ezzel a tükör előtt. – Igen – ismerte el Leslie. – Úgy nézel ki, mint az utaskísérők egy luxushajón, de majd megszokod. Raphael most már szélesebben vigyorgott. – Csak arra ügyelj, hogy a nyakkendőd bele ne lógjon a levesbe – toldottam meg. – Velem újra meg újra előfordul. Leslie bólintott. – A koszt egyébként többnyire élvezhetetlen. Máskülönben nem olyan rossz itt. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan szinte otthon érzed majd magad. – Te még soha nem jártál Dél-Franciaországban, ugye? – kérdezte Raphael kissé szomorúan. – Nem – felelte Leslie. – Látszik. Soha nem fogom otthon érezni magam egy olyan országban, ahol huszonnégy órán át egyvégtében szakad az eső. – Mi, angolok nem szeretjük, ha folyton negatív színben tüntetik fel az időjárásunkat – mondta Leslie. – Á, ott jön Mrs. Counter. Szerencsédre imádja a franciákat. Szeretni fog téged, ha időnként – mintegy véletlenül – becsempészel néhány francia szót a mondataidba. – Tu es mignonne – vágta rá rögtön Raphael.

182

– Tudom – felelte Leslie, miközben magával vonszolt engem. – De én nem vagyok oda a franciákért. – Tetszel neki – állapítottam meg, és ledobtam a könyveimet az asztalra. – Felőlem – vont vállat Leslie. – Sajnos nem a zsánerem. Nevetnem kellett. – Hát persze! – Jaj, ugyan már, Gwen! Elég, ha egyikünk elveszíti a fejét. Ismerem az efféle alakokat. Csak problémát tudnak okozni. Egyébként pedig csak azért érdeklem, mert Charlotte azt mondta neki, hogy könnyen megkaphat. – És mert úgy nézel ki, mint a kutyád, Bertie – tettem hozzá. – Igen, pontosan. Ezért is. – Leslie felnevetett. – Azonkívül mindjárt el is fog felejteni, ha Cynthia beindul rá. Odanézz! Még fodrászhoz is elment, és új fonatokat csináltatott magának. Leslie azonban tévedett. Raphaelt szemmel láthatólag kevéssé érdekelte a Cynthiával folytatott beszélgetés. Amikor pedig szünetben a gesztenyefa alatti padon ültünk, és Leslie megint a Zöld lovas kódját tanulmányozta, Raphael arra ténfergett, majd a megkérdezésünk nélkül leült hozzánk, és így szólt: – Ó, de király! Geocaching! – Micsoda? – kérdezte Leslie megütközve. Raphael a papirosra mutatott. – Nem ismeritek a geocachinget? Ez afféle modern kincsvadászat GPS segítségével. Azok a számok teljesen úgy néznek ki, mintha földrajzi koordináták lennének. – Nem, ezek csak… tényleg? – Megnézhetem? – Raphael kivette Leslie kezéből a cédulát. – Igen. Feltéve, hogy a betűk előtti nulla egy felső indexbe írt nulla, és így fokot jelent. A vonások pedig perceket és másodperceket. Ekkor éles hang hatolt el a fülünkig. Cynthia vadul gesztikulálva próbált megértetni valamit Charlotte-tal, mire az unokatestvérem dühös pillantást lövellt felénk. – Ó, egek! – Leslie roppant izgatott lett. – Akkor ez azt jelenti, hogy 51 fok, 30 perc, 41, 78 másodperc északra, és 0 fok, 08 perc, 49,91 másodperc keletre? Raphael bólintott. – Tehát a számok egy helyet jelölnek? – kérdeztem. – Igen, igen – bólogatott Raphael. – Egy meglehetősen kicsi helyet, ami körülbelül négy négyzetméter lehet. És… mi van ott? Egy rejtekhely? – Bárcsak tudnánk! – mondta Leslie. – Még azt sem tudjuk, hol van. Raphael megvonta a vállát. – Ezt könnyen kideríthetjük. – De hogyan? Kell hozzá GPS? És hogy működik az ilyesmi? Fogalmam sincs róla – hadarta Leslie izgatottan. – De nekem van. Segíthetek, ha akarod – ajánlotta fel Raphael. – Mignonne.

183

Megint a lépcső irányába néztem. Most már Sarah is ott állt Cynthia és Charlotte mellett, és mindhárman dühösen néztek ránk. Leslie semmit sem vett észre az egészből. – Oké. De ma délután kellene – kötötte ki. – Ugyanis nincs vesztegetni való időnk. – Nekem sincs – mondta Raphael. – Találkozzunk egyszerűen négykor a parkban! Addig valahogy megpróbálom lerázni Charlotte-ot. – Ne gondold, hogy olyan könnyű lesz! – Együtt érző pillantást vetettem rá. Raphael vigyorgott. – Azt hiszem, alulbecsülöd a képességeimet, időutazó kislány.

184

Mindannyian láthattunk már olyat, hogy egy csésze leesik az asztalról, és darabokra törik, de azt soha nem fogjuk látni, ahogy egy csésze ismét összeáll darabjaiból, és visszaugrik az asztalra. A rendezetlenségnek vagy entrópiának ezen növekedése különbözteti meg a múltat a jövőtől, és kölcsönöz ilyen módon irányt az időnek. Stephen Hawking

12

–

F

elvehettem volna egyszerűen az előző heti ruhámat – mondtam, amikor Madame Rossini rám adott egy halvány rózsaszín „kislányok álmát”, amely telis-tele volt hímezve krémszínű és bordó virágokkal. – A kék virágosat. Még ott van a szekrényemben, csak szólnia kellett volna,

hogy hozzam magammal. – Psszt, Hattyúnyak kisasszony! – csitított Madame Rossini. – Mit gondolsz, miért fizetnek engem? Hogy kétszer kelljen ugyanazt a ruhát felvenned? – Azzal a hátamon sorakozó gombokkal kezdett bíbelődni. – Csak egy kicsit megrémültem, hogy sikerült tönkretenned a frizurádat. A rok okóban egy ilyen mestermű napokig kitartott. A hölgyek ülve aludtak, csak hogy kárt ne tegyenek benne. – Na, igen, de aligha mehettem volna olyan frizurával iskolába – válaszoltam. Azzal a hajtoronynyal valószínűleg már a busz ajtajában fennakadtam volna. – Gideont Giordano öltözteti? Madame Rossini csettintett a nyelvével. – Pah! A fiatalembernek, saját állítása szerint, ehhez nincs szüksége segítségre! Ami azt jelenti, hogy megint unalmas színeket fog viselni, és lehetetlenül köti meg a nyakravalóját. De én feladtam. Na, akkor most mit csináljunk a hajaddal? Hozom a sütővasat, aztán pedig egyszerűen belefonunk egy szalagot, et bien. Miközben Madame Rossini a hajamat formázta a sütővassal, jött egy SMS Leslie-től: „Várok még pontosan két percet, ha le petit français addig nem érkezik meg, akkor elfelejtheti mignonne-t”. Visszaírtam: – Hé! Csak negyedóra múlva kellene találkoznotok! Adj neki még legalább tíz percet! Leslie válaszát már nem tudtam elolvasni, mivel Madame Rossini kivette a telefont a kezemből, hogy elkészítse a – már-már kötelező – fotókat. A rózsaszín jobban állt nekem, mint gondoltam (a valós életben nem igazán volt az én színem…), de a frizurám úgy nézett ki, mintha az ujjamat a konnektorba dugva töltöttem volna az éjszakát. A rózsaszín szalag, amelyet Madame Rossini belefont a hajamba, úgy hatott, mint a hajam megzabolázására tett hiábavaló próbálkozás. Amikor Gideon értem jött, nem tudta leplezni, mennyire szórakoztatja a látvány. – Hagyd már abba! Ha már valakit ki kell nevetni, te sokkal inkább rászolgáltál! – ripakodott rá Madame Rossini. – Ha! Hogy te megint hogy nézel ki! 186

Magasságos ég! Igen! Hogy megint hogy nézett ki! Tényleg meg kellene tiltani, hogy valaki ilyen jól nézzen ki – egy idétlen, sötét színű térdnadrágban és egy hímzett, palackzöld kabátban, amely tökéletesen kiemelte ragyogó, zöld szemét. – Fogalmad sincs a divatról, édes fiam! Különben felvetted volna a smaragd brosst, amely ehhez az öltözethez illik. És ez az ide nem illő kard! Te úriember vagy, nem katona! – Ebben biztosan igaza van – ismerte el Gideon, és tovább kuncogott. – De az én hajam legalább nem úgy néz ki, mint azok a drótkefék, amelyekkel a fazekaimat szoktam kisikálni. Igyekeztem sértődött arckifejezést ölteni. – Amelyekkel te a fazekaidat sikálod? Nem téveszted véletlenül össze magad Charlotte-tal? – Tessék? – Hiszen újabban ő a takarítónőd! Gideon kissé összezavarodott. – Ez… így… nem egészen… állja meg a helyét – motyogta. – Ha! A helyedben én is kínosan érezném magam – folytattam. – Adja ide, legyen szíves, a kalapomat, Madame Rossini! – A kalap – egy hatalmas szörnyeteg, rózsaszín tollakkal díszítve még mindig kevésbé volt ciki, mint a hajam. Én legalábbis így gondoltam. Egyetlen pillantás azonban a tükörbe elég volt, hogy kiderüljön, sajnos tévedtem. Gideon újfent nevetésben tört ki. – Indulhatunk? – kérdeztem morcosan. – Vigyázz az én kis Hattyúnyak kisasszonykámra, hallod? – Mindig azt teszem, Madame Rossini. – Azt te csak úgy gondolod – morogtam a folyosóra érve. A kezében tartott fekete kendőre mutattam. – Nem kötöd be a szemem? – Nem, ezt most kihagyjuk. Közismert okokból kifolyólag – felelte Gideon. – És a kalap miatt. – Még mindig azt hiszed, hogy legközelebb csapdába csallak, és fejbe váglak egy deszkával? – Megigazítottam a kalapom. – Egyébként még egyszer átgondoltam a dolgot. És időközben rájöttem, hogy létezik egy nagyon egyszerű magyarázat az egészre. – Éspedig? – Gideon felvonta a szemöldökét. – Utólag képzelted be magadnak. Miközben ájultan feküdtél, rólam álmodtál, így végül az egészet az én nyakamba varrtad! – Igen, ez a lehetőség már bennem is felmerült – válaszolta legnagyobb meglepetésemre, majd megfogta a kezem, és magával húzott. – De… nem! Tudom, mit láttam. – De akkor miért nem mesélted el senkinek, hogy – állítólag – én voltam az, aki csapdába csalt? – Nem akartam, hogy még az eddiginél is rosszabb véleménnyel legyenek rólad. – Gideon elvigyorodott. – És… nem fáj a fejed? – Annyit nem ittam… – tiltakoztam. 187

Gideon nevetett. – Neeem. Hát persze, hogy nem. Alapjában véve színjózan voltál. Kihúztam a kezem a kezéből. – Nem beszélhetnénk valami másról? – Jaj, ugyan már! Egy kicsit csak ugrathatlak vele! Olyan aranyos voltál tegnap este! Mr. George tényleg azt hitte, hogy halálosan kimerültél, amikor elaludtál a limuzinban. – Az legfeljebb két percig tartott – mondtam. Kínosan éreztem magam. Valószínűleg folyt a nyálam, vagy más rettenetes szörnyűséget műveltem. – Remélem, rögtön lefeküdtél. – Hm. – Már csak halványan emlékeztem arra, ahogy Anya mind a négyszázezer hajtűt kihúzgálta a hajamból, és hogy már akkor aludtam, mielőtt a fejemet a párnára hajtottam volna. De ezt nem akartam elmesélni neki, hiszen ő még utána remekül szórakozott Charlotte, Raphael és a spagetti társaságában. Gideon olyan hirtelen állt meg, hogy beléütköztem, és még a lélegzetem is elakadt. Felém fordult. – Ide hallgass… – motyogta. – Tegnap nem akartam mondani, mert azt gondoltam, túlságosan sokat ittál, de most, hogy megint józan és harapós hangulatodban vagy… Ujjaival óvatosan végigsimított a homlokomon, amitől én a hiperventilláció határára sodródtam. Ahelyett, hogy folytatta volna a mondókáját, megcsókolt. Már akkor lehunytam a szemem, amikor az ajka még hozzá sem ért a számhoz. A csóktól sokkal jobban megmámorosodtam, mint előző nap a puncstól: a lábamból kiszaladt az erő, és az egész testemet forróság öntötte el. Amikor Gideon ismét elengedett, mintha elfelejtette volna, mit akart mondani. A karját a fejem mellett nekitámasztotta a falnak, és komoly tekintettel nézett rám. – Ez így nem mehet tovább. Megpróbáltam úrrá lenni a légzésemen. – Gwen… Mögöttünk a folyosón léptek zaja hallatszott. Gideon villámgyorsan visszahúzta a kezét, és megfordult. Egyetlen szempillantással később Mr. George már ott is állt előttünk. – Hát itt vagytok. Már várunk rátok. Miért nincs bekötve Gwendolyn szeme? – Teljesen megfeledkeztem róla. Kérem, kösse be! – felelte zavartan Gideon, és átadta Mr. George-nak a fekete kendőt. – Én… majd előremegyek. Mr. George sóhajtott, és Gideon után bámult. Azután rám pillantott, és még egyszer felsóhajtott. – Azt hittem, figyelmeztettelek, Gwendolyn – mondta, miközben bekötötte a szemem. – Óvatosabbnak kell lenned, ami az érzelmeidet illeti! – Hát igen – bólintottam, és árulkodóan piros arcomhoz kaptam. – Akkor ne engedje, hogy ennyi időt töltsek vele… Ez már megint jellemző volt az Őrzők logikájára. Ha meg akarták volna akadályozni, hogy beleszeressek Gideonba, akkor gondoskodniuk kellett volna arról, hogy csúnya és ostoba férfi váljon

188

belőle. Béna focistafrizurával, koszos körmökkel és lehetőleg beszédhibával. A hegedűt is jobb lett volna, ha kihagyják. Mr. George végigvezetett a folyosón. – Talán már túl régen volt, amikor én tizenhat éves voltam. De arra még emlékszem, milyen könnyen befolyásolható az ember ebben az életkorban. – Mr. George… Elmesélte bárkinek is, hogy szellemeket látok? – Nem – felelte Mr. George. – Úgy értem, megpróbáltam, de senki nem akart meghallgatni. Tudod… az Őrzők mind tudósok és misztikusok, de a parapszichológia nem igazán érdekli őket Vigyázat, lépcső! – Leslie… ő a barátnőm, de ezt már biztosan régen tudja, szóval Leslie szerint ezek a… képességek jelentik a holló hatalmát. Mr. George egy ideig hallgatott. – Igen. Szerintem is – mondta végül. – De pontosan miben kellene, hogy segítsen nekem a holló hatalma? – Drága gyermekem! Ha tudnám a választ! Azt kívánom, bárcsak többet hallgatnál a józan eszedre, de… – …de az reménytelenül elveszett. Ezt akarta mondani? – Felnevettem. – Valószínűleg igaza van. Gideon a kronográfszobában várt ránk Falk de Villiers-vel együtt, aki szórakozottan megdicsérte a ruhámat, miközben működésbe hozta a kronográf fogaskerekeit. – Tehát, Gwendolyn, ma kerül sor a beszélgetésedre Saint Germain gróffal. Ott délután van, egy nappal a soirée előtt. – Tudom – bólintottam, és Gideon felé sandítottam. – Ez nem különösebben nehéz feladat – folytatta Falk. – Gideon felkísér a grófhoz, és érted is megy. Ezek szerint egyedül kell maradnom a gróffal. Rögtön szorongás vett rajtam erőt. – Ne félj! Hiszen tegnap olyan jól megértettétek egymást. Már nem emlékszel? – Gideon a kronográfba helyezte egyik ujját, és rám mosolygott. – Készen állsz? – Készen, ha te is készen állsz – suttogtam, miközben a szoba megtelt fehér fénnyel, és Gideon eltűnt a szemem elől. Tettem egy lépést előre, és odanyújtottam a kezem Falknak. – A nap jelszava: Qui nescit dissimulare nescit regnare – mondta Falk, és rányomta az ujjamat a tűre. A rubin felragyogott, és körülöttem minden egyetlen vörös színáradattá mosódott össze. Amikor földet értem, már nem is emlékeztem a jelszóra. – Minden rendben – hangzott fel Gideon hangja közvetlenül mellettem. – Miért van itt ilyen sötét? Hiszen a gróf számít az érkezésünkre. Lehetett volna olyan kedves, hogy meggyújt nekünk egy gyertyát. 189

– Igen, de nem tudja pontosan, hová érkezünk – felelte Gideon. – Miért nem? Nem láttam semmit, de úgy tűnt, mintha megvonta volna a vállát. – Még soha nem kérdezte, nekem pedig az a bizonytalan érzésem támadt, hogy talán nem örülne neki, ha megtudná, hogy az általa annyira kedvelt alkímia laboratóriumot használjuk a temportálásokhoz. Légy óvatos! Itt minden tele van törékeny tárgyakkal… Eltapogatóztunk az ajtóig. Odakint a folyosón Gideon meggyújtott egy fáklyát, és kivette a tartójából. A fáklya ijesztő, villódzó árnyakat vetett a falra, mire én önkéntelenül közelebb húzódtam Gideonhoz. – Hogy is volt az az átkozott jelszó? Csak arra az esetre, ha valaki leütne téged… – Qui nescit dissimulare nescit regnare. – Evés után vagy pihenj, vagy tégy meg ezer lépést? Felnevetett, és visszadugta a fáklyát a tartójába. – Mit csinálsz? – Csak gyorsan… Szóval az előbb… Mr. George félbeszakított minket, amikor valami nagyon fontosat akartam mondani neked. – Azzal kapcsolatos, amit tegnap a templomban meséltem? Szóval… megértem, ha emiatt őrültnek tartasz, de ezen egy pszichiáter sem segíthet. Gideon összeráncolta a homlokát. – Megtennéd, hogy egy percre elhallgatsz? Most épp össze kell ugyanis szednem minden bátorságomat, hogy szerelmet valljak neked. Az ilyesmiben egyáltalán nincs gyakorlatom. – Tessék? – Beléd szerettem – mondta komolyan. – Gwendolyn. A gyomrom akaratlanul is görcsbe rándult, mintha valaki rám ijesztett volna. De valójában a váratlan öröm okozta. – Tényleg? – Igen, tényleg! – A fáklya fényében láttam, hogy Gideon mosolyog. – Tudom, hogy még egy hete sem ismerjük egymást, és eleinte eléggé… gyerekesnek találtalak, és valószínűleg undokul is viselkedtem veled. Borzasztóan bonyolult a személyiséged, soha nem lehet tudni, mit fogsz tenni legközelebb, és néhány dologban még ijesztően… tapasztalatlan vagy. Néha szeretnélek észhez téríteni. – Oké, tényleg feltűnően gyakorlatlan vagy, ami a szerelmi vallomásokat illeti – jegyeztem meg. – Egyébként meg olyan vicces, okos és leírhatatlanul kedves vagy – folytatta Gideon, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. – És ami a legrosszabb: elég, ha csak egyazon helyiségben vagyunk, máris ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megérintselek és megcsókoljalak… – Igen, ez tényleg rémes – suttogtam, és a szívem nagyot dobbant, amikor Gideon kihúzta a hajamból a kalaptűt – mire a tollas borzadály nagy ívben lerepült a fejemről –, majd szorosan magá190

hoz ölelt és megcsókolt. Körülbelül három perccel később teljesen kifulladva nekidőltem a falnak, és minden erőmmel igyekeztem állva maradni. – Gwendolyn! Hé! Egyszerűen csak lélegezz normálisan be és ki! – mondta Gideon vidáman. Belebokszoltam a mellkasába. – Azonnal hagyd ezt abba! Elviselhetetlenül beképzelt vagy! – Sajnálom. Csak olyan… mámorító érzés, hogy miattam még levegőt is elfelejtesz venni. – Azzal újra kiemelte a fáklyát a tartóból. – Most gyerünk! A gróf már biztosan vár. Csak amikor a következő sarkon befordultunk, akkor jutott eszembe a kalap, de már nem volt kedvem visszamenni érte. – Furcsa, de épp arra gondoltam, mennyire örülni fogok azoknak az unalmas elapszáló estéknek 1953-ban – jegyezte meg Gideon. – Csak te és én, és Kanapé kuzinod… Lépteink visszhangoztak a hosszú folyosókon, mire lassanként magamhoz tértem rózsaszín álmomból, és eszembe jutott, hol vagyunk. Pontosabban, hogy melyik időben vagyunk. – Ha átvenném a fáklyát, te elővigyázatosságból előhúzhatnád a kardodat – javasoltam. – Soha nem lehet tudni. Melyik évben is ütöttek le? (Ez egyike volt annak a rengeteg kérdésnek, amelyet Leslie írt fel nekem egy cédulára, és akkor kellett feltennem, amikor a hormonháztartásom éppen megengedte.) – Csak most tűnt fel, hogy én ugyan szerelmet vallottam neked, de te nekem nem – felelte kitérően Gideon. – Elmulasztottam volna? – Legalábbis szóban igen. És nem vagyok biztos benne, hogy szavak nélkül is számít. Csitt! Felsikoltottam, ugyanis közvetlenül előttünk egy kövér, sötétbarna patkány keresztezte az utat, komótosan, mintha cseppet sem tartana tőlünk. A fáklya fényében a szeme vörösen fénylett. – Be vagyunk egyáltalán oltva pestis ellen? – kérdeztem, és az út hátralévő részét szorosan Gideonba kapaszkodva tettem meg. Az első emeleti szoba, amelyet Saint Germain gróf irodának használt a Temple-ben, kicsi volt, és – ahhoz képest, hogy a gróf volt az Őrzők Páholyának nagymestere – kifejezetten szerény. Az egyik fal teljes hosszában mennyezetig érő polcokon bőrkötésű könyvek sorakoztak, előttük egy íróasztal állt két karosszékkel, amelyeknek egyforma huzatuk volt, és ugyanebből az anyagból készültek a függönyök is. Más bútor nem volt a helyiségben. Kintről beszűrődött a szeptemberi napfény, a kandallóban nem égett tűz, így is elég meleg volt. Az ablak a belső udvarra nézett, ahol ott csobogott a kis szökőkút, éppúgy, mint a mi időnkben. Az ablakpárkány és az íróasztal tele volt pakolva papírral, lúdtollakkal, pecsétviasszal és könyvekkel, amelyek egy része szabálytalanul hevert egymás tetején, és félő volt, hogy ha bármelyik darab megcsúszik, fel fogja borítani a káosz közepén álló tintatartót. Kényelmes kis szoba volt, és bár senki nem volt odabent, mégis minden apró szőrszál felállt a hátamon, amikor beléptem. 191

Egy fehér Mozart-parókát viselő mogorva titkár kísért el idáig, és mielőtt rám csukta volna az ajtót, ennyit mondott: „A gróf biztosan nem fogja sokáig megvárakoztatni.” Nem szívesen váltam el Gideontól, aki miután átadott a mogorva Őrzőnek, olyan jókedvűen tűnt el a következő ajtó mögött, mint aki remekül kiismeri itt magát. Az ablakhoz léptem, és kinéztem a csendes belső udvarra. Minden olyan békés volt, de nem tudtam megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy nem vagyok egyedül. Arra gondoltam, hogy talán valaki figyel a könyvek mögötti falba vágott nyíláson keresztül. Vagy a kandallópárkány fölötti tükör a másik oldalról tulajdonképpen ablak, mint a bűnügyi rendőrség kihallgatószobáiban. Egy darabig egyszerűen csak egy helyben álldogáltam, és rendkívül kellemetlenül éreztem magam. Azután arra gondoltam, hogy a titkos megfigyelő a végén még észreveszi, hogy megéreztem a jelenlétét, ha továbbra is ilyen természetellenesen merev pózban állok ott. Tehát felemeltem a legfelső könyvet az ablakpárkányon lévő kupacról, és felütöttem. Marcellus: De medicamentis. Aha. Marcellus – bárki volt is – nyilvánvalóan felfedezett néhány szokatlan gyógyászati módszert, amelyeket ebben a kis könyvecskében gyűjtött össze. Találtam egy érdekes részt, amely a májbetegségek gyógyításával foglalkozott. E szerint elég, ha megfogunk egy zöld gyíkot, eltávolítjuk a máját, majd azt rákötjük egy vörös kendőre vagy egy természeténél fogva fekete rongydarabra (természeténél fogva fekete? Hm?), és végül a rongyot vagy kendőt felakasztjuk a májbeteg jobb oldalára. Ha ezek után a gyíkot szabadon engedjük, és azt mondjuk neki, hogy „Ecce dimitto te vivam…”, és így tovább latinul, akkor a májprobléma megoldódik. A kérdés ugye csak az, hogy a májoperációt követően a gyík egyáltalán képes-e még elfutni. Becsuktam a könyvet. Ennek a Marcellusnak nyilván nem volt ki a négy kereke. A következő könyv sötétbarna bőrbe volt kötve, nagyon vastag és nehéz volt, ezért le sem vettem a kupacról, csak belelapoztam. Mindenféle démonokrul, s hogy melly módokon lehetnek ezek a varázslók és közönséges halandók szolgálatjára – állt rajta aranyozott betűkkel, és bár nem voltam sem varázsló, sem „közönséges halandó”, kíváncsian kinyitottam valahol a közepe táján. Egy ronda kutya képe nézett rám, amely alá azt írták, hogy ez Jestan, a Hindukus egyik démona, aki betegséget, halált és háborút hoz. Jestant nem találtam szimpatikusnak, így tovább lapoztam. A következő oldalról különös, szarvszerű kinövésekkel büszkélkedő torz pofa meredi rám (a Star Trek filmek klingonjaihoz hasonlított a legjobban), és miközben undorodva bámultam vissza rá, a klingon lehunyta a szemét, és felemelkedett a papírról, mint füst a kéményből, majd sebesen összesűrűsödött. Vörösbe öltözött alakká változott, amely közvetlenül mellettem öltött testet, és izzó szemmel nézett le rám. – Ki merészeli megidézni a nagy és végtelen hatalmú Berithet? – kiáltotta. Természetesen kissé meglepődtem, de tapasztalatból tudtam, hogy bár a szellemek veszélyesnek tűnnek, és előszeretettel fenyegetőznek, rendszerint egy tollpihét sem tudnak megmozdítani. Erősen

192

reméltem, hogy ez a Berith sem több egyszerű szellemnél, a valódi démon könyvlapok közé préselt árnyánál, aki remélhetőleg már réges-régen búcsút mondott az élők világának. – Senki nem idézett meg – mondtam ezért udvariasan, de meglehetősen lazán. – Berith vagyok. A hazugság démona, a pokol nagyhercege! – mutatkozott be visszhangzó hangon. – Van, aki csak Bolfrinak nevez. – Igen, ide van írva – válaszoltam, és megint a könyvbe pillantottam. – Ezenkívül szebbé teszed az énekesek hangját. – Vonzó adottság. Mindenesetre a megidézés után (ami már önmagában elég bonyolultnak tűnt, mivel a jelek szerint babiloni nyelven íródott) különféle áldozati ajándékokat kellett neki hozni – lehetőség szerint például eleven torzszülötteket. Ez viszont még semmi nem volt ahhoz képest, amit azért kért, hogy különféle fémeket arannyá változtasson. Ugyanis erre is képes volt. A sikemiták – bárkik is voltak azok – ezért imádták ezt a Berith nevezetű démont. Míg meg nem érkezett Jákob a fiaival, és minden férfit Sikemben „a legkegyetlenebb kínok között kardjukkal meg nem öltek”. Ennyit erről. – Berith huszonhat légió parancsnoka! – visszhangozta maga Berith. Mivel eddig nem bántott, még jobban felbátorodtam. – Furcsának találom azokat, akik harmadik személyben beszélnek saját magukról – jegyeztem meg, majd gyorsan lapoztam egyet. Ahogyan azt reméltem is, Berith újra eltűnt a könyvben, akár a füst, ha elfújja a szél. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. – Érdekes olvasmány – hangzott fel egy halk hang a hátam mögül. Szélsebesen megpördültem. Saint Germain gróf észrevétlenül surrant be a szobába. Egy művészien faragott markolatú botra támaszkodott, magas, vékony alakja most is, mint mindig, nagy hatással volt rám, sötét szeme élénken ragyogott. – Igen, nagyon érdekes – suttogtam kissé bizonytalanul. Azután észbe kaptam, becsuktam a könyvet, és mély meghajlással pukedliztem. Amikor újra előbukkantam szoknyáim zuhatagából, a gróf mosolygott. – Örülök, hogy eljöttél – üdvözölt, majd a kezemért nyúlt, és a szájához emelte. Alig éreztem az érintését. – Szükségesnek tartom, hogy elmélyítsük az ismeretségünket, mivel az első találkozásunk egy kissé… szerencsétlenül zajlott le, nem gondolod? Nem szóltam semmit. Az első találkozásunkkor legfőképpen azzal voltam elfoglalva, hogy gondolatban elénekeljem a nemzeti himnuszt, a gróf tett néhány sértő megjegyzést a nőknél általánosságban hiányzó intelligenciára, ami esetemben szerinte különösen érvényes, és végül meglehetősen szokatlan módon fojtogatni és fenyegetni kezdett. Igaza volt: a találkozásunk kissé szerencsétlenül zajlott le. – Milyen hideg a kezed – mondta. – Gyere! Ülj csak le! Én már öregember vagyok, nem tudok sokáig állni. – Felnevetett, elengedte a kezem, és letelepedett az íróasztal mögötti karosszékbe. A 193

sok könyvvel a háttérben egyszerre úgy festett, mintha a saját portréja lenne: egy kortalan férfi nemes vonásokkal, élénk tekintettel és fehér parókával, körülötte a titokzatosság és a veszély aurája, amely menthetetlenül fogva tartott. Kénytelen-kelletlen helyet foglaltam a másik karosszékben. – Érdekel a mágia? – kérdezte a gróf, és ujjával a könyvkupacra mutatott. Megráztam a fejem. – Múlt hétfőig egyáltalán nem érdekelt, hogy őszinte legyek. – Örült helyzet, nem igaz? Anyukád ennyi éven át meghagyott téged abban a hitben, hogy teljesen hétköznapi lány vagy. Most pedig egy csapásra kiderül, hogy valójában az emberiség legnagyobb titkainak fontos része vagy. El tudod képzelni, vajon miért tette? – Mert szeret engem. – Szerettem volna, ha a válaszom inkább kérdésnek hangzik, de végül nagyon határozottra sikerült. A gróf nevetett. – Igen. Így gondolkodnak a nők! Szeretet! A női nem tényleg túl nagy jelentőséget tulajdonít ennek a szónak. „A szeretet a válasz” – mindig úgy meghatódom, amikor ezt meghallom. De van úgy, hogy épp szórakoztat. Attól függ. Azt azonban a nők soha nem fogják megérteni, hogy a férfiaknak tökéletesen más elképzelésük van a szeretettől, mint nekik. Hallgattam. A gróf kissé oldalra hajtotta a fejét. – A szeretetről alkotott odaadó felfogásuk nélkül a nőknek sokkal inkább nehezükre esne, hogy alárendeljék magukat a férfiaknak. Igyekeztem semleges arckifejezést ölteni. – A mi időnkben ez… hála az égnek… megváltozott. Nálunk a férfiak és a nők egyenrangúak. Senkinek nem kell a másiknak alárendelnie magát. A gróf megint nevetett, ezúttal kicsit tovább, mintha valami tényleg nagyon humorosat mondtam volna. – Igen – bólintott végül. – Hallottam erről. De hidd el nekem, teljesen mindegy, milyen jogokat szavaznak meg a nőknek, ez mit sem változtat az emberek természetén. Mit mondhattam volna? Úgy véltem, legjobb, ha semmit nem mondok. Amit a gróf említett – hogy tudniillik az ember természetén aligha lehet változtatni –, az ő természetére is igaz lehetett. Egy darabig még mosolyogva fürkészett engem, majd minden átmenet nélkül így szólt: – Ami a mágiát illeti… a jövendölés szerint értesz hozzá. „Vörös Rubin G-dúrban a holló hatalmával, zárja be a kört tizenegy társával.” – Ezt már én is hallottam néhányszor. De még senki nem tudta nekem megmondani, tulajdonképpen miben is áll a holló hatalma. „Rubinvörös holló száll az égen át, világok közt hallván a halottak dalát. De alig eszmél rá titkos hatalmára, bezárul a kör, bármi is az ára.” Megvontam a vállam, Ezekből a kecskerímekből még nem derül ki semmi. – Ez csak egy kétes eredetű jövendölés – mondta a gróf. – Nem feltétlenül igaz. – Hátradőlt, és ismét elmerült a szemlélésemben. – Mesélj nekem valamit a szüleidről és az otthonodról!

194

– A szüleimről? – Egy kicsit meglepődtem. – Róluk nem sok mesélnivaló akad. Az apám meghalt, amikor hétéves voltam. Leukémiája volt. A betegsége előtt docensként tanított a Durhami Egyetemen. Durhamben éltünk a haláláig. Azután anyukám a kistestvéreimmel és velem Londonba költözött, a nagyszüleim házába. Ott élünk a nagynénémmel, az unokatestvéremmel és Maddy nagy-nagynénémmel. Az anyukám egy kórház igazgatóságán dolgozik. – És vörös a haja, mint minden Montrose-lányé, igaz? Mint ahogyan a testvéreidé is? – Igen. Rajtam kívül mindenki vörös hajú. – Vajon miért találta ezt olyan érdekesnek? – Az apámnak sötét haja volt. – Az összes többi nő a Tizenkettek Körében vörös hajú. Tudtad? Ezelőtt nem sokkal ez a hajszín még sok országban elegendő volt ahhoz, hogy valakit boszorkánynak bélyegezzenek, és máglyára küldjenek. A mágiát a különböző korokban és kultúrákban egyaránt találták csodálatosnak és fenyegetőnek. Ez az egyik oka annak is, hogy én ilyen behatóan foglalkoztam vele. Amit az ember ismer, attól nem kell tartania. – Előrehajolt, és egymásnak támasztotta az ujjait. – Engem személyesen az érdekelt a legjobban, milyen kapcsolatuk volt a témával a távol-keleti kultúráknak. Indiai és kínai utazásaim során számos olyan tanárral volt szerencsém találkozni, akik készen álltak átadni a tudásukat. Beavattak az Akasha-krónika rejtelmeibe, és sok olyan dolgot tanultam, ami a legtöbb nyugati kultúra szellemi befogadóképességét meghaladná. És ami az inkvizíció urait még manapság is meggondolatlan tettekre sarkallná. Az Egyház semmitől nem tart jobban, mint hogy az ember egyszer csak eljut a felismerésre, miszerint Isten nem rajtunk kívül, a messzi mennyországban tr ónol és hoz döntéseket a sorsunkról, hanem bennünk él. – Vizsgálódva nézett rám, majd elmosolyodott. – Mindig frissítően hat rám, ha veletek, a 21. század gyermekeivel szentségtörő témákról beszélgethetek. A „herezis” szó hallatán a szempillátok se rebben. Hát, tényleg nem. Valószínűleg akkor sem rebbenne, ha tudnánk, mi az a herezis. – Az ázsiai mesterek messze előttünk járnak a szellemi fejlődés ösvényén – folytatta a gróf. – Néhány kisebb… képességet, mint például amit neked is bemutathattam legutóbbi találkozásunkkor, tőlük tanultam. A tanítómesterem egy titkos rend szerzetese volt, aki a Himalája világtól elzárt részén élt. Ő és a testvérei képesek anélkül megértetni magukat egymással, hogy használnák a hangszalagjukat, és képesek anélkül legyőzni az ellenségeiket, hogy egyetlen ujjukat is megmozdítanák. Ilyen hatalmas a szellemük és a képzeletük ereje. – Igen, ez bizonyára nagyon hasznos – helyeseltem óvatosan. Nem akartam, hogy eszébe jusson még egyszer megmutatni nekem az egészet. – Tegnap este, azon a soirée-n, azt hiszem, kipróbálta ezt a képességét Lord Alastairen is. – Ó, a soirée. – A gróf megint elmosolyodott. – Az én szempontomból arra majd csak holnap kerül sor. Milyen örvendetes, hogy ténylegesen találkozni fogunk ott Lord Alastairrel. Legalább tudja majd értékelni a kis előadásomat? 195

– Mindenképpen mély benyomást tesz rá – feleltem. – De nem sikerül igazán megfélemlítenie. Azt mondja, gondoskodni fog arról, hogy soha ne szülessünk meg. Meg még valamit a pokolfajzatokról. – Igen. Sajnálatos módon rettenetes a modora. Mindenesetre össze sem hasonlítható az ősapjával, Conte di Madronéval. Annak idején meg kellett volna ölnöm, amikor még alkalmam volt rá. Akkoriban még fiatal voltam, és sajnos meglehetősen naiv is… Nos, ezt a hibát nem követem el még egyszer. Még ha saját kezűleg nem is tudom megölni: a lord napjai meg vannak számlálva, mindegy, hány embert gyűjt maga köré, és milyen virtuózan bánik a kardjával. Ha még fiatal lennék, magam hívnám ki párbajra. De így majd megteszi az utódom. Gideon igazán figyelemre méltó vívó. Gideon nevének említésére, mint oly gyakran, most is elöntött a melegség. Eszembe jutott, amit nemrég mondott, és ettől még hevesebben kezdett verni a szívem. Önkéntelenül is az ajtó felé néztem. – Tulajdonképpen hová ment? – Egy kis kirándulást tesz – válaszolta a gróf könnyedén. – Épp van annyi ideje, hogy délutáni látogatást tegyen egyik kedves barátnőmnél. A hölgy itt lakik a közelben, és ha Gideon kocsival megy, néhány percen belül ott van. Hogyan, kérem? – Gyakran meglátogatja? A gróf ismét mosolygott. Meleg, barátságos tekintetében azonban ott bujkált még valami más is, amit nem tudtam megfejteni. – Olyan régóta azért még nem ismeri. Csak nemrégiben mutattam be őket egymásnak. A hölgy okos, fiatal és nagyon attraktív özvegyasszony, és én azon az állásponton vagyok, hogy az sosem árthat egy fiatalembernek, ha némi időt tölt nálánál tapasztaltabb nők társaságában. Képtelen voltam erre bármit is válaszolni, de ezt nyilván nem is várta el tőlem. – Lavinia Rutland azok közé az áldott teremtések közé tartozik, akiknek örömükre szolgál, ha továbbadhatják tapasztalataikat – közölte a gróf. Igen. Ez tény. Nem is vártam tőle mást. Felháborodottan meredtem a kezemre, amely időközben önkéntelenül is ökölbe szorult. Lavinia Rutland, a zöld ruhás nő. Innen hát a tegnapi bizalmas viszony… – Az a benyomásom, hogy nincs ínyedre a dolog – jegyezte meg a gróf behízelgő hangon. Ebben teljesen igaza volt. Egyáltalán nem volt ínyemre. Csak nagy önmegtartóztatás árán tudtam újra a gróf szemébe nézni. Még mindig meleg és barátságos mosoly ült az arcán. – Kicsikém! Rendkívül fontos idejében megtanulnod, hogy egyetlen nő sem formálhat jogot egy férfi birtoklására. Az olyan nők, akik ezt

196

teszik, végül magányosan halnak meg. Minél okosabb egy nő, annál hamarabb kiismeri a férfi természetét. Micsoda süket duma! – Ó, de te még természetesen nagyon fiatal vagy, nem igaz? Nekem úgy tűnik, sokkal fiatalabb vagy, mint más lányok a te korodban. Valószínűleg most vagy először szerelmes. – Nem – mordultam fel. De. De! Legalábbis most először hatott rám így. Ilyen mámorítóan. Ilyen életbevágóan. Ilyen megismételhetetlenül. Ilyen fájdalmasan. Ilyen édesen. A gróf halkan nevetett. – Nincs okod arra, hogy szégyenkezz. Csalódott lennék, ha másképp lenne. A soirée-n is pontosan ugyanezt mondta, amikor Gideon hegedűjátéka hallatán könnyekben törtem ki. – Alapjában véve nagyon egyszerű a tényállás. Egy szerelmes nő habozás nélkül meghalna a kedveséért – magyarázta a gróf. – Feláldoznád az életed Gideonért? Nem szívesen. – Ezen még nem gondolkoztam – feleltem zavarodottan. A gróf felsóhajtott. – Sajnálatos módon, és hála anyád kétségbe vonható óvatosságának, még nem sok időt töltöttetek el egymás társaságában. Már most látszik azonban, milyen remekül végzi Gideon a feladatát. A szerelem csak úgy világít a szemedből. A szerelem – és a féltékenység! Milyenség? – Semmi sem számítható ki jobban, mint egy szerelmes nő viselkedése. Senki sem ellenőrizhető könnyebben, mint egy olyan nő, akinek tetteit a férfi iránti érzelmei irányítják – folytatta a gróf. – Ezt már az első találkozásunkkor elmagyaráztam Gideonnak. Természetesen sajnálom, hogy ennyi energiát pazarolt az unokatestvéredre… mi is a neve? Charlotte? Most én bámultam rá kikerekedett szemmel. Valami oknál fogva Maddy néni látomása jutott eszembe, és a rubinszív, amely egy sziklaszirten feküdt a szakadék szélén. Legszívesebben befogtam volna a fülem, csak hogy ne kelljen tovább hallgatnom a gróf szelíd hangját. – Gideon mindenesetre ebben a tekintetben sokkal agyafúrtabb, mint én voltam az ő korában – mondta a gróf. – És meg kell hagyni, a természet nem volt szűkmarkú vele. Micsoda adoniszi külső! Micsoda szabályos arc, micsoda báj, micsoda tehetség! Valószínűleg egyébként sem kell sok mindent tennie, amúgy is fürtökben lógnak rajta a lányok. „Fisz-dúrban az oroszlán gyémánt sörényével, multiplicatio, s lesz nappalból éjjel…” Az igazság úgy hatott rám, mintha valaki a gyomromba öklözött volna. Minden, amit Gideon tett, az érintései, a gesztusai, a csókjai, a szavai, minden csak azt a célt szolgálta, hogy manipuláljon engem. Hogy belészeressek, mint korábban Charlotte. Hogy könnyebben irányíthasson.

197

És milyen igaza volt a grófnak: túl sok mindent nem is kellett tennie ezért. Az én kis buta lányszívem magától odarepült hozzá, és a lába elé vetette magát. Belső szemeim előtt már meg is jelent az oroszlán, amint a szakadék szélén fekvő rubinszív felé közelít, majd mancsának egyetlen mozdulatával félresöpri. A szív lassan hullott alá a mélybe, majd odalent, a szakadék alján a földnek csapódott, és ezer apró vércseppecskévé robbant szét. – Hallottad már a hegedűjátékát? Ha nem, gondoskodni fogok arról, hogy részese lehessél. Semmi sem alkalmasabb egy női szív meghódítására, mint a zene. – A gróf álmodozva pillantott a mennyezetre. – Casanova is ezt a trükköt alkalmazta. A zenét és a költészetet. Úgy éreztem, nyomban meghalok. Ott, ahol az előbb még a szívem volt, most dermesztő hideg terjedt szét. Beszivárgott a gyomromba, a lábamba, a karomba, a kezembe és végül a fejembe is. Mint valami film előzetesében – leperegtek előttem az elmúlt napok eseményei, a The Winner Takes It All zenei aláfestésével: a gyóntatószékben történt első csóktól kezdve egészen az imént, a pincében tett szerelmi vallomásig. Mindez csak egy tökéletesen kivitelezett, nagyszabású manipuláció része volt – kivéve néhány megszakítást, amikor Gideon valószínűleg teljesen önmagát adta. Az az átkozott hegedű pedig csak hab volt a tortán. Bár később próbáltam felidézni, utólag már nem tudtam pontosan, miről is beszélgettünk a gróffal, mert onnantól, hogy birtokába vett a hideg, minden mindegy volt. Szerencsére a beszélgetésünk javarészt az ő monológjából állt. Kellemes, szelíd hangján mesélt nekem toszkánai gyermekkoráról, arról, micsoda szégyen volt törvénytelen gyerekként a világra jönni, arról, milyen nehéz volt megtalálni a vér szerinti apját, és arról, hogy már fiatal fiúként is a kronográf rejtelmeivel és a jövendöléssel foglalkozott. Tényleg próbáltam odafigyelni, már csak azért is, mert tudtam, minden egyes szót tovább kell adnom Leslie-nek, de mindhiába. A gondolataim egyre csak a saját ostobaságom körül forogtak. Arra vágytam, hogy végre egyedül legyek, és kibőghessem magam. – Márki? – A mogorva titkár bekopogott, majd benyitott. – Az érsek küldöttsége megérkezett. – Ó, nagyszerű! – lelkendezett a gróf, majd felállt, és rám kacsintott. – Politika! Ezekben az időkben még mindig részben az Egyház kezében. Én is összeszedtem magam, és pukedliztem. – Nagy örömömre szolgált, hogy beszélgethettünk – mondta a gróf. – És már előre örülök a legközelebbi találkozásunknak. Valami egyetértésfélét mormogtam. – Kérlek, add át az üdvözletemet Gideonnak, és üzenem, hogy mélységesen sajnálom, amiért ma nem tudtam fogadni. – Azzal a gróf fogta a botját, és elindult az ajtó felé. – És ha adhatok egy tanácsot: egy okos nő tudja, hogyan rejtse el a féltékenységét. Mi, férfiak, különben mindig olyan biztosak vagyunk magunkban… – Még egyszer utoljára felhangzott a halk, szelíd nevetés, majd egyedül

198

maradtam. De nem sokáig, mert néhány perc múlva visszajött a morcos titkár, és így szólt: – Ha lenne szíves követni. Pedig jobban szerettem volna visszaülni a székbe, és lehunyt szemmel a könnyekre várni, de nem jöttek. Ami talán jobb is. Némán követtem hát a titkárt vissza a lépcsőn lefelé. Egy darabig csak álldogáltunk (még mindig úgy éreztem, hogy összeesek, és ott helyben meghalok), míg a férfi aggodalmas pillantást nem vetett a faliórára, és meg nem szólalt: – Hol késlekedik? Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Gideon lépett ki a folyosóra. A szívem egy rövid időre megfeledkezett arról, hogy már ezer darabban hever egy szakadék mélyén, és még néhány gyors dobbanás erejéig visszatért a mellkasomba. A testemben szétáradó hideg helyébe heves aggodalom költözött. Gideon ruházatának rendetlen állapotát, kócos, izzadt haját, kivörösödött arcát és szinte már lázasan fénylő zöld szemét még talán Lady Lavinia rovására írtam volna, de ekkor felfedeztem egy mély vágást a ruhaujján. Az ingét díszítő csipke a mellkasán és a csuklójánál is véres volt. – Ön megsérült, uram – kiáltott fel riadtan a mogorva titkár. A számból vette ki a szót. (Na, jó: az „uram” nélkül. És az „ön” nélkül). – Hívatok orvost! – Ne! – tiltakozott Gideon olyan magabiztosan, hogy legszívesebben pofon ütöttem volna. – Ez nem az én vérem. Legalábbis nem mind. Gyere, Gwen! Sietnünk kell. Kicsit feltartóztattak. Megragadta a kezem, és magával húzott. A titkár követett minket a lépcső aljáig, és közben néhányszor elhebegte, hogy „De, uram! Mi történt? Nem kellene a márkit…?”. Gideon azonban csak annyit válaszolt, hogy ahhoz már túl késő, és amint lehet, újra fel fogja keresni a grófot, hogy jelentést tegyen neki. – Innen már egyedül megyünk tovább – közölte, amikor leértünk a lépcsőn, ahol a két őr kivont karddal állt. – Kérem, adják át üdvözletemet a márkinak! Qui nescit dissimulare nescit regnare. A két őr utat engedett nekünk, a titkár pedig búcsúzásképpen meghajolt. Gideon kivett egy fáklyát a tartójából, és tovább húzott. – Gyere! Legfeljebb már csak két percünk van! – Még mindig egészen jókedvűnek tűnt. – Tudod már, mit jelent ez a jelszó? – Nem – feleltem, és magam is csodálkoztam, hogy szélsebesen újraéledt szívem nem kívánkozott vissza a szakadékba. Egyszerűen úgy tett, mintha minden rendben lenne, és annyira reménykedtem abban, hogy a szívemnek esetleg mégis igaza lehet, hogy kis híján belehaltam. – De helyette megtudtam valami mást. Kinek a vére az ott, a ruhádon? – „Aki nem tudja, hogyan kell színlelni, az uralkodni sem tud.” – Gideon bevilágított a fáklyával a következő folyosóra. – XI. Lajos. – Milyen találó! – jegyeztem meg.

199

– Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy hívták a fickót, akinek a vére bemocskolta a ruhámat. Madame Rossini biztosan nagyon mérges lesz. – Gideon kinyitotta a labor ajtaját, és egy tartóba tűzte a fáklyát. A vibráló fény egy óriási asztalt világított meg, tele különös eszközökkel, palackokkal, üvegcsékkel és poharakkal, amelyek különféle színű folyadékokkal és porokkal voltak megtöltve. A falak nem nagyon látszottak a sötétben, de annyit sikerült kivennem, hogy szinte egész felületük tele volt írva és rajzolva, és közvetlenül a fáklya fölött egy durva vonalakkal felrajzolt halálfej vigyorgott, a szeme helyén pentagrammákkal. – Gyere ide! – szólalt meg Gideon, és áthúzott magával az asztal túloldalára. Végre elengedte a kezem. De csak azért, hogy mindkét kezét a csípőmre tegye, és magához húzzon. – Hogy sikerült a beszélgetésed a gróffal? – Nagyon… tanulságos volt – feleltem. A mellkasomban úgy verdesett a fantomszív, mint egy kis madár, és le kellett nyelnem a gombócot, amely a torkomban keletkezett. – A gróf elmagyarázta, hogy te… hogy te és ő azt a bizarr nézetet osztjátok, hogy a szerelmes nők sokkal könnyebben irányíthatók, mint a többiek. Biztosan nagyon bosszantott, hogy fölöslegesen végezted el az összes fárasztó előkészületet Charlotte-nál, és azután nálam megint mindent elölről kellett kezdened, nem igaz? – Miről beszélsz? – Gideon a homlokát ráncolva meredt rám. – De nagyon jól végezted a feladatod – folytattam. – Egyébként a grófnak is ez a véleménye. Igaz, nem voltam különösebben nehéz eset… Jóságos ég, annyira szégyellem magam, ha belegondolok, mennyire megkönnyítettem a dolgod! – Nem voltam képes többé a szemébe nézni. – Gwendolyn… – kezdte, majd hirtelen elhallgatott. – Mindjárt kezdődik. Talán jobb lenne, ha inkább utána folytatnánk a beszélgetést. Nyugodt körülmények között. Bár egyelőre halványlila gőzöm sincs, mire akarsz kilyukadni… – Csak azt akarom tudni, hogy igaz-e – erősködtem. Természetesen igaz volt, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyomromban máris jelentkezett az előttünk álló temportálás előjele. – Tényleg azt tervezted, hogy magadba bolondítasz, pontosan úgy, mint ahogyan azt korábban Charlotte-tal tetted? Gideon levette rólam a kezét. – Ez a legrosszabb pillanat erre. Gwendolyn! Mindjárt megbeszéljük. Megígérem. – Nem! Most beszéljük meg! – A gombóc felrobbant a torkomban, és folyni kezdtek a könnyeim. – Elég, ha igent vagy nemet mondasz! Eltervezted az egészet? Gideon megdörzsölte a homlokát. – Gwen… – Igen vagy nem? – zokogtam. – Igen – felelte Gideon. – De kérlek, ne sírj! 200

És a szívem – ezúttal csak a második kiadás, a fantomszív, amelyet a remény táplált – aznap másodszor hullott le a sziklaszirtről, és tört ezernyi apró szilánkra. – Rendben. Tulajdonképpen csak ennyit akartam tudni – suttogtam. – Köszönöm, hogy őszinte voltál. – Gwen. Szeretném megmagyarázni… – De ekkor Gideon köddé vált. Néhány másodpercig, miközben a hideg visszakúszott a testembe, a lobogó fáklya fényébe bámultam, és a fölötte lévő halálfejre. Megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet, azután minden elhomályosult a szemem előtt. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy hozzászokjak a kronográfszoba világosságához, de már hallottam Dr. White izgatott hangját, és azt, ahogyan szétszakítja Gideon ingét. – Semmiség – tiltakozott Gideon. – Csak egy apró vágás. Alig vérzett. Még ragtapaszra sincs szükségem. Dr. White, elpakolhatja az érfogóit! Nem történt semmi. – Üdv, szénakazal lány! – köszöntött Xemerius. – Nem fogod kitalálni, mire jöttünk rá! Jaj, ne! Csak nem megint bömböltél? Mr. George mindkét kezével megragadott, és körbefordított a tengelyem körül. – Sértetlen! – jelentette megkönnyebbülten. Igen. Eltekintve a szívemtől. – Tűnjünk el innen! – kiáltotta Xemerius. – Tökfej öccsének és Leslie barátnődnek ugyanis nagyon érdekes hírei vannak számodra! Képzeld, rájöttek, mely koordinátákat jelölik a Zöld lovasban talált kódok. Nem fogod elhinni! – Gwendolyn? – Gideon úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy az első busz elé vetem magam miatta. – Minden rendben – mondtam anélkül, hogy a szemébe néztem volna. – Mr. George, megtenné, hogy felkísér? Sürgősen haza kell mennem. – Természetesen – bólintott Mr. George. Gideon tett egy mozdulatot felénk, de Dr. White lefogta. – Maradj veszteg! – Előzőleg teljes hosszában leszakította Gideon kabátjának és ingének ujját. Gideon karjára rászáradt a vér, és lent, a válla alatt egy kis vágás látszott. Robert, a kis szellemfiú rémülten meredt a sok vérre. – Ki volt az? Le kell fertőtleníteni, és össze kell varrni – állapította meg Dr. White komoran. – De semmiképp sem most – szögezte le Gideon. Sápadt volt, és korábbi vidámsága szertefoszlott. – Később is elintézhetjük. Először beszélnem kell Gwendolynnal. – Erre tényleg semmi szükség – válaszoltam. – Mindent tudok, amit tudnom kell. Most pedig hazamegyek. – Úgy van – helyeselt Xemerius. – Holnap is van nap – mondta Mr. George Gideonnak, miközben kezébe vette a fekete kendőt. – És Gwendolyn fáradtnak látszik. Reggel iskolába kell mennie.

201

– Pontosan! Ma éjjel pedig még kincsvadászatra megy – lelkendezett Xemerius. – Vagy majd meglátjuk, mit találunk a koordináták által megadott helyen… Mr. George bekötötte a szemem. Utoljára Gideon zöld szemét láttam, amely természetellenes kontrasztot alkotott sápadt arcával. – Jó éjt mindenkinek! – búcsúztam még, azután Mr. George kivezetett a szobából. A kis Roberten kívül senki nem válaszolt. – Nem akarom, hogy tovább fúrja az oldaladat a kíváncsiság – mondta Xemerius. – Leslie és Raphael remekül szórakozott ma délután… nem úgy, mint te a jelek szerint. Na, mindegy, sikerült nekik egészen pontosan meghatározni a koordinátákat. És most hármat találhatsz! Szerinted hol van a titkos rejtekhely? – Itt Londonban? – kérdeztem. – Bingó! – kiáltott fel Xemerius. – Tessék? – kérdezte Mr. George. – Semmi – feleltem. – Bocsásson meg, Mr. George! Mr. George felsóhajtott. – Remélem, jól ment a beszélgetés Saint Germain gróffal. – Ó, igen – feleltem szomorúan. – Minden tekintetben nagyon tanulságos volt. – Hahó! Én is itt vagyok – kiáltotta Xemerius, és a bőrömön éreztem nedves auráját, amikor majom módjára a nyakamba kapaszkodott. – És tényleg nagyon-nagyon érdekes híreim vannak. Tehát a rejtekhely, amelyet keresünk, itt van Londonban. És ami még jobb: Mayfairben. Egészen pontosan a Bourdon Place környékén. Még pontosabban: Bourdon Place, 81-es szám! Na, mit szólsz? Nálunk, otthon? A koordináták egy olyan helyet jelölnek, amely a mi házunkban van? Vajon mit rejthetett el ott a nagyapám? Talán egy másik könyvet? Olyan feljegyzésekkel, amelyek végre továbbvihetnek minket a végső megoldáshoz? – Eddig tehát jó munkát végzett a kutyalány és a francia – szögezte le Xemerius. – Bevallom, erről a koordináta-izéről fogalmam sem volt. De most… most jövök én! Mert csak a kivételes, csodálatos és rendkívül okos Xemerius tudja átdugni a fejét minden falon, hogy megnézze, mi rejtőzik mögötte. Ezért ma éjjel mi ketten kincsvadászatra indulunk! – Szeretnél róla beszélni? – kérdezte Mr. George. Megráztam a fejem. – Nem. Ráér holnapig – feleltem, és a szavaimat nem csak Mr. George-hoz intéztem. Ma éjjel ébren fekszem majd, és siratom az összetört szívem. Az önsajnálat és lírai képek vizében szeretnék fürödni. És lehet, hogy Bon Jovitól a Hallelujah-t fogom hallgatni. Végül is, mindenkinek megvan a saját dala hasonló esetekre.

202

Epilógus

London, 1782. szeptember 29.

H

áttal a falnak érkezett meg, kezét a kard markolatára helyezte, és körülnézett. Az udvaron egy lélek sem volt, ahogyan azt Lord Alastair megígérte. Szárítókötelek voltak kifeszítve faltól falig, a kiterített fehér lepedők finoman lobogtak a szélben.

Paul felnézett az ablakokra, amelyek visszatükrözték a délutáni nap fényét. Az egyik ablakpárkányon egy macska feküdt, és gúnyosan bámult rá, egyik mancsát lelógatva a szegélyen. Lucyre emlékeztette a férfit. Levette a kezét a kard markolatáról, és kisimította csuklóján a csipkét. Ezek a rokokó ruhák az ő szemében mind egyformák voltak: idétlen térdnadrágok, furcsa, kényelmetlenül hosszú szalonkabátok, ráadásul mindenütt ezek a hímzések meg csipkék – rettenetes. Eredetileg azt a kosztümöt és parókát akarta felvenni, amelyet az 1745-ös évbe tett látogatásaikhoz csináltattak, de Lucy és Lady Tilney ragaszkodott ahhoz, hogy teljesen új öltözéket varrasson a szabóval. Azt állították, hogy mindenki megbámulná, ha 1782-ben az 1745-ös év divatjának megfelelő ruhákban jelenne meg, és nem érdekelte őket, hogy csak rövid időre találkozik Lord Alastairrel egy félreeső helyen, ahol átadják egymásnak a szükséges papírokat. Benyúlt a kabátja és az inge közé, ahol az összehajtogatott másolatok lapultak egy barna borítékban. – Nagyon jó! Pontosan érkezett. A barátságtalan hang hallatán összerezzent. Lord Alastair előlépett a kapuív árnyékából. Szokása szerint elegáns ruhát viselt, bár ezúttal kirívóan színes volt az öltözéke, és rengeteg ékszerrel volt felcicomázva, amelyek csillogtak a napfényben. Nem illett az egyszerű lepedők közé, annyi biztos. Még kardjának markolata is mintha színaranyból készült volna, és drágakövekkel volt kirakva, ami ártalmatlan, sőt, egyenesen nevetséges külsőt kölcsönzött a fegyvernek. Paul futólag a kapu felé pillantott, amelyen túl, az út mentén zöld gyep terült el egészen a Temzéig. Lovak fújtatása hallatszott, így Paul feltételezte, hogy Lord Alastair kocsin érkezett.

203

– Egyedül van? – kérdezte Lord Alastair. Hanghordozása leírhatatlanul arrogáns volt, ráadásul úgy beszélt, mint aki krónikus orrdugulásban szenved. Közelebb lépett. – Milyen kár! Szívesen viszontláttam volna a csinos, vörös hajú kísérőjét. Olyan… szokatlan módon fejezte ki a véleményét. – Csak csalódott volt, hogy ön nem élt azokkal az előnyökkel, amelyekhez legutóbbi információink által jutott. És persze bizalmatlan is, hiszen nem tudhatjuk, vajon most mi a terve ezekkel az iratokkal. – Az információ hiányos volt! – Nem volt hiányos! A Firenzei Szövetség tervei nem voltak megfelelően átgondolva. Negyven év alatt öt merénylet hiúsult meg a gróf ellen, és ebből kettőért személyesen ön a felelős! Pedig a legutóbbi alkalommal – tizenegy éve – nagyon biztosnak tűnt magában! – Ne aggódjon! A következő kísérlet nem hiúsul meg! – bizonygatta Lord Alastair. – Az elődeim, és én is, eddig mindig elkövettük azt a hibát, hogy úgy próbáltuk meg legyőzni az úgynevezett grófot, mintha csupán halandó emberrel állnánk szemben. Megkíséreltük leleplezni, megrágalmazni és rossz hírbe hozni. Megpróbáltuk visszavezetni az eltévedt lelkeket, mint amilyen ön is, a helyes útra, anélkül, hogy rájöttünk volna, hogy már réges-régen a démoni vér áldozatává váltak. Paul gyanakvóan ráncolta a homlokát. A lord és a Firenzei Szövetség többi tagjának kenetteljes szónoklatából soha nem értett semmit. – Megpróbáltunk úgy végezni vele, mintha hétköznapi ember lenne: méreggel, karddal vagy pisztollyal – folytatta Lord Alastair. – Milyen nevetséges! – Rekedt nevetés tört fel a torkából. – Bármit is tettünk, mintha mindig előttünk járt volna egy lépéssel. Bárhova mentünk, már előttünk odaért. Legyőzhetetlennek tűnt. Mindenütt befolyásos barátai és védelmezői vannak, akik hozzá hasonlóan szintén ismerik a fekete mágiát. Páholyának tagjai korunk leghatalmasabb férfijai. Évtizedekig tartott, mire megértettem, hogy egy démont nem lehet emberi eszközökkel legyőzni. De most már bölcsebb vagyok. – Örömmel hallom – mondta Paul, és oldalra pillantott. A kapuban két másik férfi jelent meg, fekete ruhában, a kardjuk csupaszon lógott az oldalukon. Csőbe húzták! Lucynek igaza volt. Alastair egyáltalán nem szándékozott tartani a szavát. – Önnél vannak a levelek? – Természetesen – válaszolta Lord Alastair, azzal előhúzott egy piros zsinórral átkötött, vastag köteg papírt a kabátjából. – Időközben – nem utolsósorban önnek és az ön kitűnő információinak köszönhetően sikerült egyik jó barátomat becsempészni az Őrzőkhöz. Most már naponta ellát engem fontos újdonságokkal, tudta ön például, hogy a gróf jelenleg megint itt időzik a városunkban? Ó, hát persze, hogy tudta! – Kezével méregetni kezdte a köteget, majd odadobta Paulnak. Paul egy kézzel ügyesen elkapta. – Köszönöm. Bizonyára készíttetett róla másolatokat. – Arra nem volt szükség – vetette oda a lord arrogáns hangnemben. – És ön? Elhozta, amit kértem? 204

Paul a kabátjába rejtette a leveleket, és a magasba tartotta a barna borítékot. – A de Villierscsalád leszármazási táblája öt oldalon, kezdve a 16. században Lancelot de Villiers-vel, az első időutazóval, egészen Gideon de Villiers-ig, aki a 20. században született. – És a női vérvonal? – kérdezte Lord Alastair, és már-már izgatottnak tűnt. – Az is benne van. Elaine Burghleytől kezdődően egészen Gwendolyn Shepherdig. – Paulnak nehezére esett kimondani ezt a nevet. Gyors pillantást vetett a két férfira. Azok megálltak a kapuban, a kezüket kardjuk markolatán tartva, mintha vártak volna valamire. Fogcsikorgatva be kellett vallania magának, hogy már sejti, mire. – Nagyon helyes. Akkor adja ide! Paul habozott. – Ön nem tartotta magát a megállapodásunkhoz – mondta, hogy időt nyerjen. A két férfira mutatott. – Arról volt szó, hogy egyedül jön. Lord Alastair egykedvűen követte Paul tekintetét. – Egy úriember az én társadalmi helyzetemben sosincs egyedül. A szolgálóim mindenhová követnek. – Még egy lépést tett előre. – És most adja ide a papírokat! A többiről majd én gondoskodom. – És ha meggondolom magam? – Nekem személy szerint teljesen mindegy, hogy ezeket a papírokat az ön élő vagy már halott kezéből kaparintom meg – felelte hanyagul a lord, és díszes kardmarkolata felé nyúlt. – Vagy, hogy másképp fejezzem ki magam: nem játszik szerepet, hogy az átadás előtt ölöm meg önt, vagy csak utána. Paul is a kardjához nyúlt. – Megesküdött nekem! – Bahh! – kiáltotta Lord Alastair, és kivonta a kardját. – Az ördögöt nem lehet erkölcsös tettekkel megfutamítani! Ide azokkal a papírokkal! Paul hátrált két lépést, és ő is előhúzta a fegyverét. – Nem azt mondta az imént, hogy közönséges fegyverekkel nem lehet minket legyőzni? – kérdezte, és amilyen gúnyosan csak tudta, felvonta a szemöldökét. – Az most majd kiderül – válaszolta a lord. – En garde, démon! Paul szívesen beszélgetett volna még egy kicsit, de Lord Alastair a jelek szerint csak a megfelelő alkalomra várt. Egyetlen szökkenéssel ott termett előtte, nyilvánvalóan eltökélte, hogy megöli Pault. Csak az volt a baj, hogy ez az elhatározás Lord Alastair briliáns vívótudásával kombinálva Paul szempontjából nem igazán tűnt jó ötletnek. Legalábbis Paul így gondolta, amikor kevesebb, mint két perc elteltével megint a falnak vetett háttal kényszerült küzdeni. Amennyire tudta, hárította a támadásokat, elbújt a lepedők mögött, és megpróbálta sarokba szorítani a lordot. De mindhiába. A macska dühösen fújtatva leugrott az ablakpárkányról, és elmenekült a kapun keresztül. Az ablakok mögött semmi nem mozdult. A pokolba! Miért is nem hallgatott Lucyre? Pedig hogy könyör205

gött, hogy vegyék kisebbre a kronográf időablakát. Akkor talán ki tudott volna tartani addig, amíg köddé nem válik a lord szeme előtt. Lord Alastair fegyvere megcsillant a nap fényében. Következő csapása olyan erős volt, hogy Paulnak majdnem kiesett a kard a kezéből. – Várjon! – kiáltotta, és közben jobban zihált, mint amennyire ténylegesen ki volt fáradva. – Ön győzött! Átadom a papírokat. Lord Alastair leengedte a kardját. – Okos döntés. Paul látszólag kifulladva nekitámaszkodott a falnak, és odadobta Lord Alastairnek a barna borítékot. Még ugyanabban a pillanatban ellenfelére vetette magát, de Lord Alastairt ez láthatóan nem érte váratlanul. Ledobta a borítékot a földre, és könnyedén kivédte Paul támadását. – Átlátok a démonok minden fondorlatán! – kiáltott fel nevetve. – De most tudni akarom, milyen színű a véred! – Azzal egy trükkös támadólépéssel kicselezte Pault, és a következő pillanatban Paul érezte, amint Lord Alastair pengéje felhasítja kabátja ujját és alatta a bőrét. Meleg vér folyt végig a karján. Nem fájt olyan nagyon, tehát feltételezte, hogy csak egy kis karcolásról van szó, de ellenfele kárörvendő vigyora és az a tény, hogy Lord Alastair légzése alig gyorsult fel, míg ő maga zihálva kapkodott levegőért, nem tette optimistává. – Mire vártok? – kiáltott oda Lord Alastair a két lakájnak. – Nem hagyhatunk neki több időt! Vagy azt akarjátok, hogy a szemünk előtt váljon levegővé, mint a legutóbbi ellenfeleitek? A feketébe öltözött szolgák nyomban a segítségére siettek. Amikor a lepedők közé értek, Paul már tudta, hogy elveszett. Legalább Lucy biztonságban van, futott még át az agyán. Ha vele jött volna, most neki is meg kellene halnia. – Mi az utolsó szavad? – kérdezte Lord Alastair, és Paul arra gondolt, ideje letenni a kardot, térdre ereszkedni és imádkozni. Akkor talán az ájtatos lord kegyeletből vár még egy keveset a megölésével. De könnyen lehetséges, hogy meg kell halnia, mielőtt még térdre ereszkedhetne. Ebben a pillanatban mozgást észlelt a lepedők mögött, és Lord Alastair egyik embere hangtalanul összecsuklott, mielőtt megfordulhatott volna. Egy másodperccel később a másik fekete ruhás már kivont karddal rontott rá az új ellenfélre, egy zöld kabátos fiatalemberre, aki most előlépett a lepedő mögül, és könnyedén hárította a támadást. – Gideon de Villiers – nyögte hálásan Paul, miközben újult erővel próbálta kivédeni Lord Alastair kardcsapásait. – Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire örülni fogok a viszontlátásnak, kölyök. – Valójában csak kíváncsi voltam – mondta Gideon. – Megláttam a kocsit az utcán, rajta Lord Alastair címerével, és meg akartam nézni, vajon mit keres itt, ebben az elhagyatott udvarban… – Mylord, ez az a démon, amelyik megölte Jenkinst a Hyde Parkban! – zihálta Lord Alastair embere. 206

– Azt tedd, amiért fizetlek! – ripakodott rá Lord Alastair, és mintha megduplázódott volna az ereje. Paul érezte, hogy másodszor is eltalálják, ugyanazon a karján, valamivel feljebb. Ezúttal egész teste megvonaglott a fájdalomtól. – Mylord… – A szolga mintha szorult helyzetbe került volna. – Vedd át ezt itt! – kiáltotta Lord Alastair dühösen. – Én majd elintézem a másikat! Paul megkönnyebbülten kapott levegőért, amikor a lord végre otthagyta. Gyors pillantást vetett a karjára. Vérzett ugyan, de még képes volt tartani a kardot. – Hiszen mi ismerjük egymást! – Lord Alastair most Gideonnal nézett farkasszemet, kardjának pengéje sötétvörös volt Paul vérétől. – Úgy van – felelte Gideon, és Paul – kissé kelletlenül – csodálta a fiúból áradó nyugalmat. Vajon egyáltalán nem fél? – Tizenegy évvel ezelőtt, nem sokkal Saint Germain gróf elleni sikertelen gyilkossági kísérlete után találkoztunk Galliano vívóleckéjén. – Welldone márki – mondta a lord megvetően. – Emlékszem. Egy üzenetet adott át nekem, magától az ördögtől. – Egy figyelmeztetést adtam át önnek, amihez sajnos nem tartotta magát. – Zöld szeme vészjóslóan megvillant. – Démonivadék! Rögtön tudtam, amint megláttam! És igaz ugyan, hogy egészen ügyesen védekezett, de talán emlékszik, hogy a mi kis mérkőzésünket én nyertem meg. – Jól emlékszem – felelte Gideon, és megrázta a csuklóján fodrozódó csipkét, amely láthatóan zavarta. – Mintha csak a múlt héten történt volna. Ami az én esetemben igaz is, ha pontosak akarunk lenni. En garde. Fém csörrent fémen, Paul azonban nem láthatta, ki kerekedik felül, mivel az inas ismét összeszedte magát, és kivont karddal közelített felé. A férfi nem vívott olyan elegánsan, mint a gazdája, de nagyon vehemensen küzdött, és Paul a rövid szünet ellenére érezte, hogy sérült karjából gyorsan elszáll az erő. Mikor jön már el a temportálás időpontja? Már nem tarthat sokáig! Összeszorította a fogát, és támadásba lendült. Percekig nem szólt senki egy szót sem, csak a pengék csörgése és a párbajozók zihálása hallatszott. Azután Paul meglátta a szeme sarkából, amint Lord Alastair értékes kardja a levegőbe repül, majd kongva a kövezethez csapódik. Istennek hála! A szolga néhány lépést hátrált. – Mylord? – Ez piszkos trükk volt, démon! – kiáltott fel a lord bosszúsan. – Ellentétes minden szabállyal! Enyém volt a találat! – Úgy látom, ön nem tud veszíteni – lelelte Gideon. A karján sötétlő sebből vér szivárgott. Lord Alastair szeme izzott dühében. – Öljön meg, ha mer! 207

– Arra nem ma kerül sor – közölte Gideon, és visszatette a kardot a hüvelyébe. Paul észrevette, ahogy a lord titokban az inas felé int, és az inasnak megfeszülnek az izmai. Villámgyorsan közéjük vetette magát, és kivédte a csapást, mielőtt a támadó kardjának hegye behatolhatott volna Gideon bordái közé. Ugyanabban a pillanatban Gideon újra előrántotta a kardját, és leszúrta a férfit. A sebből csak úgy patakzott a vér, és Paulnak el kellett fordulnia. Lord Alastair kihasználta az alkalmat, hogy felemelje a kardját, és hegyére tűzze a kövezeten heverő barna borítékot. Azután szó nélkül sarkon fordult, és kirohant a kapun. – Gyáva kutya! – kiáltott utána Paul dühösen, majd Gideonhoz fordult. – Megsebesültél, kölyök? – Csak egy karcolás – felelte Gideon. – De te nem vagy valami jó bőrben. A karod! Az a sok vér… – Összeszorította a száját, és fenyegetően felemelte a kardot. – Miféle papírok voltak azok, amelyeket átadtál Lord Alastairnek? – Családfák – válaszolta Paul kétségbeesetten. – Az időutazók vérvonala férfi- és női ágon. Gideon bólintott. – Tudtam, hogy ti vagytok az árulók. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen ostobák vagytok! Meg fogja próbálni kiirtani a gróf összes utódját! És most már a női vérvonalon szereplő neveket is ismeri. Ha rajta múlik, soha nem születünk meg. – Meg kellett volna ölnöd, amikor alkalmad nyílt rá – bólintott Paul szomorúan. – Becsapott minket. Figyelj rám! Nincs sok időm, bármelyik pillanatban temportálhatok. De fontos, hogy előbb meghallgass. – Eszemben sincs! – Gideon zöld szemében harag szikrázott. – Ha tudtam volna, hogy ma itt talállak, magammal hoztam volna egy kémcsövet… – Hiba volt szövetkezni vele – hadarta Paul. – Lucy kezdettől fogva ellenezte. De én azt hittem, ha segítünk a Szövetségnek ártalmatlanná tenni a grófot… Késő bánat! – Ekkor a gyomrához kapott. Ujjai beleütköztek az összekötözött levélkötegbe, amelyet a kabátjába rejtett. – Tessék! Vidd ezt magaddal, kölyök! Gideon tétován nyúlt a csomagért. – Ne nevezz többé kölyöknek! Fél fejjel magasabb vagyok nálad. – A jövendölésnek arról a részéről van szó, amelyet Saint Germain eddig eltitkolt az Őrzők elől. Tanácsos lenne elolvasnod, mielőtt hanyatt-homlok visszarohannál hőn szeretett grófodhoz, hogy bemárts minket. Ó, te jó ég! Lucy megöl, ha megtudja. – Ki garantálja nekem, hogy ezek nem hamisítványok? – Egyszerűen olvasd el őket! Akkor megtudod, miért loptuk el a kronográfot. És miért akartuk megakadályozni, hogy a gróf bezárja a vérkört. – Paul levegőért kapott. – Gideon, vigyáznod kell Gwendolynra! – tette hozzá sietve. – Meg kell védened őt a gróftól! – Bárkitől megvédeném Gwendolynt! – Gideon szemében büszkeség csillant. – De nem tudom, mi közöd van neked ehhez. 208

– Nagyon is sok közöm van hozzá, fiú! – Paulnak vissza kellett fognia magát, nehogy túl sokat áruljon el. Ha ennek a kölyöknek akár csak halvány sejtelme lenne az egészről… – gondolta. Gideon karba tette a kezét. – A ti árulásotok miatt Alastair emberei majdnem megöltek minket a Hyde Parkban. Gwendolynt és engem! Szóval aligha fogod tudni elhitetni velem, hogy számít neked, miként szolgál az egészsége. – Fogalmad sincs… – Paul elhallgatott. Egyszerűen nem maradt több ideje. – Mindegy. Hallgass ide! – Arra gondolt, amit Lucy mondott, és megpróbált nyomatékosságot csempészni a hangjába. – Egyszerű kérdés – egyszerű válasz: szereted Gwendolynt? Gideon egy pillanatra sem vette le Paulról a szemét. Tekintetében valami fel-fellobbant, ezt Paul világosan látta. Talán bizonytalanság? Na, szép! A karddal ugyan jól bánt a fiú, ám az érzelmek t erén meglehetősen kezdőnek tűnt. – Gideon! Tudnom kell a választ! – sürgette Paul türelmetlenül. A fiú arcvonásai hirtelen ellágyultak. – Igen – bökte ki végül. Paul dühe egy szempillantás alatt elszállt. Lucy előre tudta. Hogyan is vonhatta kétségbe? – Akkor olvasd el a papírokat! – mondta még gyorsan. – Csak akkor értheted meg, valójában miféle szerepet játszik Gwendolyn, és mennyit kockáztat. Gideon rámeredt. – Ezzel meg mit akarsz mondani? Paul előrehajolt. – Gwendolyn meghal, ha te nem lépsz közbe. Te vagy az egyetlen, aki képes megakadályozni a tragédiát. És benned megbízik… a jelek szerint. Amikor megérezte, hogy hamarosan eluralkodik rajta a szédítő érzés, szorosan megmarkolta Gideon karját. Mit nem adott volna egy-két perc haladékért! – Ígérd meg, Gideon! – kérte kétségbeesetten. Ám Gideon válaszát már nem hallhatta. Minden összemosódott körülötte, kicsúszott lába alól a föld, és már röpült is időn és téren át.

A Zafírkék egy trilógia második kötete. A harmadik kötet Smaragdzöld címmel előreláthatólag 2012-ben jelenik meg. Aki tudni akarja, mi található a Montrose-család Bourdon Place 81. szám alatti házában, a koordináták által jelölt rejtekhelyen, az megpróbálhatja feltörni az alábbi számkódot: 1 51 13 3 1 62 13 5 1 23 29 1 2 3 13 6 8 1 1 17 25 5 3 11 3 7 8 4 32 6 3 1 209

3 12 3 1 2 4 3 329 3 2 4 359 15 4 4

210

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS „Amint te megváltozol, minden megváltozik körülötted. Ez a mágia!” E könyv születése közben hihetetlenül sok csodálatos dolog történt, és olyan sok nagyszerű emberrel találkoztam, hogy nem is tudom mindegyiket felsorolni. Csak ennyit mondanék: végtelenül hálás vagyok azokért a varázslatos eseményekért, amelyek lehetővé tették, hogy megismerjem ezeket az embereket. És… nem. Nem hiszek a véletlenekben. Köszönet az olvasóknak, akik vették a fáradságot, és e-mailt vagy levelet küldtek nekem, vagy eljöttek egy-egy szerzői estemre, hogy megismerjenek. A ti dicséretetek volt a legjobb motiváció. Talyn aka Dorit, köszönöm, hogy sasszemmel olvastad át a könyvet. Nagyon sok inspirációt és ötletet merítettem a Bagoly kreatív könyvklubban. Köszönöm, kedveseim, hogy ennyit törtétek a fejeteket! Kamelin – megtaláltad a megfelelő nevet Gideon öccsének. A Purpleplum nevet egyébként szintén a Baglyoktól csentem el. (Én is szeretném, ha ilyen nevem lenne!) Szeretettel üdvözlöm a Rubinvörös-fórum tagjait, Laurát, Nathiiit, jellyt, jojot, JOllyt, miát, sunrise-t, AyAyt, cocót, AnÁt, leo<3-at és a többieket – csodálatosak vagytok! Mint ahogyan Daniela Kern is, aki a honlapot és a fórumot üzemelteti! Még mindig nem tudom felfogni, hogy épp a kedvenc illusztrátorom, Eva Schöffmann-Davidoff készíti ennek a könyvsorozatnak a borítóját! Tisztában vagyok azzal is, hogy sok ember csak a borító miatt veszi meg a könyvet – ezzel ebben az esetben semmi bajom. Meg tudom érteni, és magam is így tennék. Köszönet Thomas Frotznak is, aki az addig csak a képzeletemben létező Xemeriusnak valódi, háromdimenziós és rendkívül bájos testet kölcsönzött. Remélem, hamarosan sok-sok Xemerius születik e világra, akiket majd oda lehet állítani az íróasztalra. A varázsigén, amely életre kelti őket, még dolgozom. Köszönöm mindenkinek, aki ebben az évben olyan türelmes volt velem – hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy vagytok nekem! Mivel szorít az idő (Hé! Az utolsó fejezetet még be sem fejezted!), név szerint csak négy embernek mondok köszönetét: csodálatos ügynökömnek, Petra Hermannsnak, nagyszerű lektoromnak, Christiane Düringnek, kedves barátnőmnek, Evának és fáradhatatlan kicsi mamámnak. Köszönök mindent, Mama, azt is, hogy egy tizennégy éves lelkesedésével olvasod ezeket a könyveket. Eva, voltak napok, amikor a te támogatásod nélkül egyetlen szót sem írtam volna le. Petra, téged tényleg az ég küldött! Christiane – nem tudom, hogy csinálod, de a végén mindig azt hiszem, ezek mind az én ötleteim voltak! Pedig a tieid a legjobbak! Köszönöm nektek kettőtöknek a Londonban eltöltött gyönyörű napokat is.

A LEGFONTOSABB SZEREPLŐK FELSOROLÁSA A MONTROSE-CSALÁD A JELENBEN: Gwendolyn Shepherd a tizedik osztályba jár, és egy napon rájön, hogy képes utazni az időben. Grace Shepherd, Gwendolyn édesanyja. Nick és Caroline Shepherd, Gwendolyn fiatalabb testvérei.

Charlotte Montrose, Gwendolyn unokatestvére. Glenda Montrose, Charlotte édesanyja, Grace nővére. Lady Arista Montrose, Gwendolyn és Charlotte nagymamája, Grace és Glenda édesanyja. Madeleine (Maddy) Montrose, Gwendolyn nagy-nagynénje, az elhunyt Lord Montrose húga. Mr. Bernhard, háztartási alkalmazott a Montrose-családnál. Xemerius, egy vízköpő alakjában kísértő démon szelleme.

A SAINT LENNOX GIMNÁZIUMBAN Leslie Hay, Gwendolyn legjobb barátnője. James August Peregrin Pimplebottom, az iskolai szellem. Cynthia Dale és Gordon Gelderman, Gwendolyn osztálytársai. Mr. Whitman, angol- és történelemtanár, az Őrzők Belső Körének tagja. Raphael Bertelin, új diák a Saint Lennoxban, Gideon öccse.

AZ ŐRZŐK FŐHADISZÁLLÁSÁN, A TEMPLE-BEN: Gideon de Villiers, Gwendolynhoz hasonlóan ő is képes utazni az időben. Falk de Villiers, Gideon másodfokú nagybátyja, Saint Germain gróf Páholyának, az Őrzők Rendjének nagymestere. Thomas George, a Páholy Belső Körének tagja. Mr. Whitman, dettó. Dr. Jake White, orvos és a Páholy Belső Körének tagja. Mrs. Jenkins, titkárnő. Madame Rossini, varrónő. A MÚLTBAN: Saint Germain gróf, időutazó és az Őrzők Rendjének alapítója. Miro Rakoczy, Saint Germain gróf lelki társa és barátja, Fekete Leopárd néven is ismert. Lord Brompton, a gróf ismerőse és támogatója. Lady Brompton, Lord Brompton életvidám felesége. Margret Tilney, időutazó, Gwendolyn üknagymamája, Lady Arista nagymamája.

212

Paul de Villiers, időutazó, Falk de Villiers öccse. Lucy Montrose, időutazó, Grace unokahúga, Grace és Glenda bátyjának, Harrynek a lánya. Lucas Montrose, később Lord Lucas Montrose, Lucy nagyapja, Grace apja – a Páholy nagymestere egészen haláláig. Mr. Merchant, Lady Lavinia Rutland, vendégek Lady Brompton soirée-ján. Lord Alastair, angol főnemes itáliai ősökkel, a Firenzei Szövetség feje a 18. században.

213