Fordította: Ácsai Roland A szöveget gondozta: Egyed Erika

Írta: Jennifer Bosworth A mű eredeti címe: Struck Fordította: Ácsai Roland A szöveget gondozta: Egyed Erika

A művet eredetileg kiadta: Farrar Straus Giroux Books Copyright © 2012 by Jennifer Bosworth Jacket design by Andrew Arnold Jacket photograph © Steve Stone

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 346 2 Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást — nem sokszorosítható.

Kaliforniában soha nem esik, Bébi, neked nem mondták? Csak szakad, kislány, csak szakad. Albert Hammond

HA ANNYIRSZOR VÁGNA BELÉD A VILLÁM, amennyiszer belém, akkor mindig a legrosszabbra számítanál. Nem tudnád, hogy a fehéren izzó vonal, százmillió voltos elektromosságot szállítva, mikor cikázik le az égen, és talál el téged, hogy lyukat üssön a testeden, mint egy golyó, vagy leperzselje a hajad, esetleg elszenesítse a bőröd, vagy megállítsa a szíved. Hogy megvakítson vagy megsüketítsen - vagy egyszerre mindkettőt. A villám néha játékos kedvében van, ilyenkor a levegőbe emel, és húsz méterre elhajít, lerobbantja a cipőd és leégeti a ruhád, te meg ott maradsz gőzölgő, pucér testtel az esőben. A villámcsapás kitörölheti emlékeidet az utolsó néhány óráról, netán napról; túltelítheti az agyad, vagy

rövidre

zárhatja

személyiséggel

láthat

a el.

személyiségedet, Hallottam

és

olyan

egészen asszonyról,

másik akit

végstádiumban lévő rákból gyógyított fel a villám. Nyomorékról, aki járni kezdett utána. Előfordul, hogy a villám beléd csap, de a melletted álló kerül kórházba. Vagy hullaházba. Bármelyik eset megtörténhet, vagy egyik sem. Vagy olyan, amiről még harangozni sem hallottál. Az a helyzet a villámmal, hogy sohasem tudhatod, mit tesz veled. A villámcsapás bizarr, emberi akkumulátorrá változtathat, feltölthet energiával, hogy aztán csak pisloghatsz, mikor leszel spontán öngyulladás áldozata. Mintha bomba ketyegne benned, és... hát, azt is teheti, amit egy bomba szokott. De lehet, hogy ez csak velem van így. Mia Price-nak hívnak, és valóságos emberi villámhárító vagyok.

Létezik erre terápiás csoport? Jó lenne. Elmondom, miért. Mia Price-nak hívnak, és villámfüggő vagyok. Tessék. Most már te is tudod. Azt akarom, hogy a villám megtaláljon. Úgy kívánom, mint tüdő az oxigént. Semmitől sem érzed magad élőbbnek egy jó kis villámcsapásnál. Persze, ha túléled. Engem már jó párszor telibe trafált, ezért is költöztem Los Angelesbe. Mert, ahogy a nóta mondja: „Dél-Kaliforniában soha nem esik.” Persze, aztán így folytatódik: „Csak szakad, csak szakad. ” Mia Price vagyok, és már egy év telt el az utolsó villámcsapásom óta, de ez nem akadályoz meg abban, hogy továbbra is a legrosszabbra számítsak. L. A.-ben csak párszor villámlik évente. A mennydörgéseket le kellett cserélnem a földrengésekre, pontosabban egy bizonyos földrengésre. Arra, amelyik örökre megváltoztatta a várost és az életemet. Azon a napon, az Egyesült Államok minden idők legnagyobb természeti katasztrófájának a napján... esett. Pontosabban szakadt.

KEVESET

ALSZOM, NÉHÁNY ÓRÁT.

Krónikus inszomnia, a villámcsapás

egyik tűrhető mellékhatása. Nem olyan rossz, mint a testemet tetőtől talpig

érként

behálózó,

vörös

rajzolatok,

vagy

a

forróság

a

mellkasomban, amely a legkisebb érzelemtől is égetni kezd. Inszomnia? Ugyan már! Lehetne rosszabb (és általában szokott is). Az emberek azért rimánkodnak, bárcsak több órából állna a nap. Nos, én majdnem mind a huszonnégyet kihasználom. Nem azért bújok ágyba, hogy aludjak. Persze, ha sikerül, nem bánom. Ha meg nem, akkor... nos, megszoktam már. Amikor arra nyitottam a szemem, hogy egy srác áll az ágyam mellett, kénytelen voltam azt hinni, az álom a karjaiba vett. Ám aztán észrevettem a kezében szorongatott, csillogó ezüst tőrt - aminek szép, dekoratív pengéjéről lesírt, hogy semmilyen praktikus célra nem használható gyilkoláson kívül -, s úgy döntöttem, nem ilyen álmot akarok. Jó lett volna kicsivel tovább szunyókálni, de kénytelen leszek felébreszteni magam, mielőtt Rémálom Srác kibelez. - Ébredj, Mia! - mondtam magamnak kásás és rekedt hangon, amilyen hangom akkor lett volna, ha tényleg ébren vagyok. A srác hátraugrott, és elejtette a tőrt, ami tompa puffanással a fapadlóba állt. Hegyes lehet. Lehajolt érte, és kihúzta, de mintha nem tudta volna, mihez kezdjen vele. Az arca árnyékban volt, de a nagy, kerek, világító szemei és az ideges mozdulatai elárulták, hogy legalább annyira rémült, amennyire nekem kellett volna annak lennem. A rémálom folytatódott, ám a srác egész tűrhetően viselkedett. Úgy döntöttem, nem ébredek fel.

Becsuktam a szemem, hogy egy másik álomra nyissam fel újra. De azon az éjszakán nem volt újabb álmom, csak Rémálom Srác halk, távolodó léptei. Amikor újra kinyitottam a szemem, úgy éreztem, mintha egyetlen percet sem aludtam volna. Eljött a reggel, amitől annyira tartottam. A reggel, amikor öcsémnek, Parkernek, és nekem a földrengés után először kellett iskolába mennünk. Hányódott egy álmoskönyv valahol a házban, de nem kellett felütnöm, hogy tudjam, az álmomban látott kés rossz ómen. Mondjuk, előjelek nélkül is tudtam, hogy a mai nap szívás lesz. Felkelés közben vágást fedeztem fel a padlón, pont azon a helyen, ahová Rémálom Srác kése hullt. Különös. Ám ósdi padlásszobám padlóján számos vágás és repedés éktelenkedett egyébként is. Igyekeztem nem gondolni az álomra. Nagyobb és valósabb problémáim voltak, melyek miatt aggódhattam. Nem tudtam, mire számítsak a suliban, de a városban történt változásokból kiindulva arra vártam, amire mindig, vagyis a legrosszabbra. Kösz a figyelmeztetést, Rémálom Srác! Nem mintha segítene rajtam.

2

ANYA

HÁLÓSZOBÁJA ELŐTT

ÁLLTAM, az ajtón kiszűrődött a Próféta

hangja. Nem értettem a szavait, de mivel anyám egy hónapja csüggött ezen a vallásos műsoron, el tudtam képzelni a témáját. A világvége közeleg. Akik a Prófétának ajánlják lelküket, megmenekülnek. Akik nem, azok szenvedni fognak, meghalnak és tovább szenvednek. Persze, persze, persze. Hallottuk már. -

Anya? - kopogtattam az ajtón, mielőtt elfordítottam az ajtógombot.

Hét óra volt, a nap javában sütött, de anyám szobája sötét volt, akár egy barlang. Az ablak mellett ült, és rongyos fürdőköpenyében, amit hetek óta nem vett le, kifelé kukucskált a sötétítő résén. Tekintete az ablak és a tévé között ingázott, mely Rance Ridley Próféta műsorát, a Fény óráját közvetítette. Három műsora volt naponta, egy reggel, egy délután és egy este. Mióta anyát hazahoztuk a kórházból, megszállottja lett a Prófétának. Csak akkor mulasztotta el a műsort, ha elment az áram vagy nem volt adás. Szinte vártam az olyan órákat. -

Fivéreim és nővéreim! Isten utolsó ítélete hamarosan elérkezik. El

kell döntenetek, melyik oldalra álltok, a mennyére, vagy a föld megátalkodott, világi örömeinek oldalára! Hogy fel akartok- e emelkedni a paradicsomi boldogságba, vagy itt akartok maradni a porban, Isten szörnyű bosszújától sújtva! A Próféta mennydörgése elnyomta az ajtónyitás zaját. Néha eltűnődtem rajta, hogy anya hallása nem sérült-e meg a földrengéskor. Annyira nem volt tudatában, mi folyik körülötte. Az orvos - aki kerek öt percig

vizsgálta,

mielőtt

át

kellett

adnia

az

ágyát

egy

nála

rászorultabbnak - azt mondta, egész jól van. Alultáplált és dehidratált, de túléli. Három napig feküdt a romok alatt, szerzett néhány csúnya

zúzódást, pár bordája megrepedt és az arcát meg a karját vágások borították, amiket egy összeomló épület szétrobbant üvegfalának szilánkjai okoztak. A sebek tűrhetően gyógyultak. Fizikailag stabil volt, a körülményekhez képest. A mentális egészsége már más tészta volt. Az internetszolgáltatás - a közművekhez és a kábeltévéhez hasonlóan - a földrengés óta akadozott. Amikor éppen volt kapcsolat, rákerestem anya tüneteire, és biztos voltam benne, hogy akut stressz-reakcióban szenved - a poszttraumás stresszbetegség gonosz nagytesója -, ami felvillanó

emlékképekben,

szorongásban,

tévképzetekben,

az

érzelmekre való képtelenségben, sőt, amnéziában is jelentkezhet. Anyám

mindegyik

tünettel

rendelkezett,

és

még

néhánnyal.

Kórházban lett volna a helye, ahol pszichiáter és egy rakás nővér gondozza. De a kórházak továbbra is tele voltak életveszélyes sérültekkel: törött gerincűekkel, roncsolt lábúakkal, vagy olyanokkal, akiknek

elfertőződött

az

égési

sérülése.

Emberekkel,

akik

földrengéslázban szenvedtek, ami egyfajta immunbetegség, a rengés során a földből felszabaduló penészgombák okozzák. Emberekkel, akik a várost sújtó táplálék- és folyadékhiány következtében annyira legyengültek, hogy infúziós táplálásra szorultak. Láthatóan azoknak, akik testileg tűrhetően voltak, csak a pszichéjük nem volt makkegészséges, nem maradt hely. Szerencsére az akut stresszbetegség általában mindössze négy hétig tartott, és a földrengéstől éppen négy hét választott el bennünket. Három héttel és négy nappal ezelőtt húzták ki anyám eszméletlen és dehidratált testét a több tonna törmelék alól. Csoda, hogy még lélegzett. A többiek, akiket mellette találtak, nem voltak ilyen szerencsések. Vagy rögtön agyonzúzták őket a romok, vagy később fulladtak meg. Anyám voltaképpen az ő haláluknak köszönhette az életét. A romok alatti szűkös üreg nem dúskált az oxigénben.

Négy hét telt el a rengés óta... de legalább négyezernek érződött. -

Anya... - szólítottam meg halkan és finoman, mintha fájdalmat

okozhatnék neki a határozottabban kiejtett szavakkal. Teste megfeszült, válla előregörnyedt, amikor kinyújtott nyakkal felém fordította a fejét. Régóta mosatlan haja nedvesnek hatott a zsírtól. Arcbőréből - amely hetek óta nem látott napot - kiugrottak a viaszos, lazacszínű hegek. Minden alkalommal erőt kellett vennem magamon, hogy ne ránduljon össze

az

arcom,

ha

ránézek.

Az

én

testemet

behálózó

villámcsapáshegek legalább az arcomat megkímélték. De anyám arca... plasztikai sebészre lesz szüksége, ha el akarjuk kerülni, hogy minden tükörbe nézés a földrengést idézze fel benne. -

Isten haragjába belekóstolhattunk - folytatta a Próféta. - Az első

csapás előtt néhány perccel megsúgta nekem, hogy lesújt Los Angelesre. Közeleg a világvége, fivéreim és nővéreim, és itt veszi kezdetét, Los Angelesben. Mert ez többé már nem az Angyalok Városa! Ördögök irányítják hegyoldalba épített luxusvilláikból és hatalmas stúdióikból. A televízión, a filmeken és az interneten keresztül pestisként terjesztik a romlást. Egy ilyen velejéig romlott városban nem is csoda, ha a fiatalok egy bizonyos csoportja, akik Kószálóknak nevezik magukat, Átokföldön, a holtak sírjain táncolnak, vigadoznak és alkoholizálnak! Lehalkítottam a tévét, és igyekeztem nem nézni a Próféta szemének tejfehér golyóbisaiba. Hófehér haja lavinaként omlott vállára, dúsan és deresen, akár a jegesmedve bundája, bár mogyoróvaj simaságú, napbarnított arca és mosolya fehérített hasadéka alapján nem lehetett több harmincöt évesnél. De ha ránéztem, csak a szemét láttam. A vérerek filmje alatt üres volt és opálos a tekintete. -

Anya, Parkernek és nekem indulnunk kell - mondtam.

-

Tessék? - érkezett meg végre a reakció. - Hová... hová mentek? -

A szorongáscsökkentő és pszichózis elleni gyógyszerektől, melyeket

nem a legtörvényesebb módon szereztem számára, nehezen és vontatottan beszél. Ha a város valamelyik agyonterhelt orvosától sikerült volna időpontot kapnom, ő is olyan gyógyszereket írt volna fel, amiket képtelenség kiváltani. A földrengést követő egy-két napban az összes patikát kifosztották. Az élelem-, a víz- és a gyógyszerutánpótlás légi úton csordogált a városba. De a lezárt autópályák és a kamionok rendszeres kifosztása következtében nem volt belőlük elegendő. A rengés előtt a városban és környékén összesen tizenkilenc millióan éltek. Azóta kissé megcsappant a népsűrűség. Akik túlélték a rengést, úgy hagyták el a várost, mint a közmondásos patkányok a süllyedő hajót.

De így is túl sok

embert kellett ellátni élelemmel és

gyógyszerekkel. Ha a hírességek által bérelt és a segélyszervezetek rendelkezésére bocsátott magángépeket is beleszámítjuk, akkor is csak néhány szállításra alkalmas repülő és helikopter maradt. A készleteket felosztották a klinikák és kórházak között, és amint kikerültek a kamionból, rögtön elfogytak. Feltéve, ha a kamionnak sikerült eljutni a reptérről a rendeltetési helyére. Anyám gyógyszereinek beszerzésére csak a feketepiac maradt. Jól tudtam, hogy lopott gyógyszereket vásárolok, de nem kényeskedhettem. Morális iránytűmet alaposan kilengette a földrengés. -

Anya - szólítottam meg ismét. Láttam, hogy nehezére esik rám

összpontosítania. Figyelmét továbbra is az ablak és a Próféta kötötte le. - Parkernek és nekem iskolába kell mennünk. De suli után egyből hazajövünk. Néhány órát egyedül leszel. Anyám arcára lassan kiült valami. Rettegés attól, hogy a városban folyó lázongások és fosztogatások közepette egyedül kell maradnia a lakásban, méghozzá akadozó áram-, víz- és telefonszolgáltatás mellett. Anya úgy gyűrögette ölében a kezét, mintha új formára akarná gyúrni.

-

És ha valaki megpróbál betörni, amíg nem vagytok itthon?

-

Ellenőriztem minden ajtót és ablakot. Mindegyik zárva. Senki sem

jut be. - Szerencsére aznap reggel újra megvizsgáltam az ablakokat, mert a garázsban lévőt nyitva találtam. Kicsi ablakról volt szó, de egy férfi vagy egy nő bepréselhette magát rajta. Anya merev ujjakkal újra félrehúzta a sötétítőt. -

Az előbb egy fiatalember nézte a házat. Egy szemüveges fiú,

annyi éves lehet, mint te. Láttam már valahol. De nem emlékszem... nem emlékszem, hol. Amikor észrevett, elsomfordált. Ismerős valahonnan, Mia. Ismerős valahonnan, de nem emlékszem, honnan. - Olyan erősen csapott mindkét öklével a halántékára, hogy összerezzentem. - Miért mentek el mindketten? Egyikőtök nem maradhatna itthon? Nem akarok egyedül maradni ezzel a befelé bámuló fiúval. Nem akartam neki elmagyarázni, miért fontos, hogy Parker és én visszatérjünk a középiskolába, és miért nem maradhatunk még egy hetet itthon. Utolsó konzervjeinknél tartottunk, és az a néhány iskola, mely újra kinyitott, nemcsak ingyenes ebédet kínált, de élelmiszercsomagokkal is segítették azokat, akik rendszeresen látogatták az órákat. Parker és én mindennap egy-egy élelmiszeradaggal térhetünk haza. Ez nem a tanulásról szólt. Hanem a túlélésről. Anya a homlokához nyomta öklét, és úgy összehúzta magát, mintha becsapódásra készülne. Tényleg figyelte valaki a házat, vagy megint képzelődött? -

Anya... Anya, szeretném, ha bevennéd a gyógyszereidet, mielőtt

elmegyünk

iskolába.

Xanaxot

szorongásoldásra.

Thorazine-t

a

hallucinációkra és az emlékképekre. Leszegett állal felelt: -

Már bevettem őket.

-

Biztos? - kérdeztem türelmesen, bár tudtam, hogy anyám nem

emlékezhet rá, bevette-e a gyógyszereket, vagy sem. Még a saját nevére sem nagyon emlékezett. Sértetten nézett rám: -

Biztos.

Halk kopogtatás hallatszott, és Parker dugta be fejét az ajtón. Sűrű, szalmasárga haja zuhanyozástól nedves tincsekben lógott a szemébe. Víz legalább volt. Ez megnyugvást jelentett. A földrengés óta egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor zuhanyoztam, és nem akartam a Földönfutók szagát árasztva visszatérni a suliba. Parker anyához lépett, és átkarolta: -

Szeretlek. Gyorsan visszajövünk, rendben?

Anya teste megfeszült az érintéstől. Parker elengedte, és úgy tett, mintha nem esett volna rosszul neki a visszautasítás, de én tudtam az igazat. Kettőnk közül Parker az érzékenyebb. „Együtt érző” - mondogatta rá anya, de többről volt szó. Parker nemcsak együtt érző volt, hanem „gyógyító” is. Ha valakinek fájt valami, igyekezett enyhíteni. Ám anyánk maga köré vont falát Parker képtelen volt áttörni, és ez megkínozta. Nem mintha anya visszautasítása személyes lett volna. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Egyszerűen nem bírta elviselni az emberek közelségét, és minden nappal egyre jobban begubózott, csak töppedt és töppedt, mintha még mindig a leomlott falak nyomnák. -

Az autóban várlak - mondta Parker. Miközben kiment, nem nézett

a szemembe, de láttam, hogy könnyezik, és elszorult a torkom. Miután Parker távozott, én is anyához léptem, hogy megöleljem, bár tudtam, hogy olyan érzéketlen lesz, mint egy fadarab. Legszívesebben megragadtam volna a vállát, és alaposan megrázom, hogy térjen vissza közénk. Szükségünk van rá. Tekintetem a tévére kalandozott. A kamera éppen nagytotált mutatott. Egyformán öltözött tinédzserek álltak a Próféta két oldalán, a fiúk

ropogósra vasalt, fehér ingben és pantallóban, a lányok hosszú, fehér ruhában. Ketten közülük - egy fiú és egy lány - ikrek voltak, hirtelenszőke hajuk, elefántcsont fehérségük még a Prófétáét is lekörözte. Olyan magasak és vékonyak voltak, mintha kinyújtották volna őket. A Próféta kísérete örökbefogadott gyermekeiből. Tizenkét Apostolnak

nevezte

őket,

bár

nekem

csak

tizenegyet

sikerült

összeszámolnom a színpadon. Tekintetbe véve, hogy a Próféta képes volt több millió ember agyát átmosni, hogy elhiggyék, ő nem csupán ember, akit Prófétának hívnak, és nem is csak egy próféta a sok közül, hanem „A” Próféta, akit Isten választott, hogy kihirdesse a világvégét, bele sem akartam gondolni, milyen dresszúra alatt lehetnek ezek a gyerekek odahaza. -

Már megint ott van... a házat kémleli - mondta anya idegesen. - Az

a fiú. Nézd! Lehajoltam, hogy összehúzott szemmel kilessek a napsütésbe. Emberek haladtak el a járdán céltalanul őgyelegve. Földönfutók. Akiknek házait elpusztította a földrengés. Ám a fiút, aki állítólag a házat nézi, nem láttam. -

Mit akarhat tőlünk? - kapott anya az arcához, s ujjaival végigfutott

az állán kidudorodó, recés, rózsaszínű hegen. -

Nem tudom - feleltem, és szavaimat átitatta a kétségbeesés.

-

Minden darabjaira hullott, és a Próféta szerint csak rosszabb lesz.

Ő tudja, mit beszél. Isten szavát tolmácsolja, Mia. Istenem!

Ó,

istenem,

istenem,

istenem!

Elegem

lett

Isten

emlegetéséből, talán mert olyan keveset hallottam a nevét, mióta anyám anyja - a fanatikusan istenfélő, bibliadöngető nagymamánk - néhány éve megboldogult, és anyának végre nem kellett tovább megjátszania, hogy osztja anyja kénköves hitét. Nagymama úgy ment el közülünk, hogy

biztos volt benne, lánya egy napon majd kiül mellé egy bolyhos bárányfelhő szélére, és nem a pokolban végzi, ahol szerinte apám sül roston a többi hitetlennel. Anyám szigorú evangélikus neveltetése ellenére is rendíthetetlenül agnosztikusnak vallotta magát, nem hitt egyetlen vallásban sem, és nyugodtan várta, hogy a halál után kiderüljön, mi az igazság. Azt hiszem, anyám Próféta iránti rajongását a kétségbeesés szülhette. Ahogy a repülő utasai is imádkozni kezdenek, amikor légörvénybe kerülnek. Megérintettem anyám vállát. Hegyes, kiugró csontot tapintottam. A köntös alatt csont és bőr volt. -

Minden rendben lesz - mondtam, bár a mondat túlságosan gyakori

használata már kilúgozta valódi jelentését. Mostanában állandóan ezt hajtogattam mindenkinek, anyámnak, Parkernek és magamnak. -

Vigyázzatok odakint! - érintette meg kesztyűs kezemet, aztán

visszahúzta az ujját. - Vigyázz a testvéredre! -

Vigyázni fogok - azzal megfordultam, hogy elinduljak kifelé. A

Próféta suttogni kezdett a vállam fölött, mintha mögöttem állna: -

Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy

földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. Közeleg az idő - mondta a Próféta. - A vég közeleg!

PARKER

A HÁROMAJTÓS,

ezüst kisautóm anyósülésére telepedett.

Néztük a járdán poroszkáló Földönfutókat, rongyosak voltak és élettelenek, mint egy zombi horda. Nem először kívántam, hogy bárcsak nagyobb garázsunk lenne, és beállhatnék a kocsival, hogy ne kelljen kint hagynom az utcán. Egyelőre nem piszkálták, de minden reggel úgy léptem ki a házból, hogy biztos voltam benne, egy Földönfutó család kitörte az ablakát, és beleköltözött. A mi padlásszobás, családi házunk néhány saroknyival keletre állt Venice Beach-től, ahová a rengéseket követően nagy számban vándoroltak a Földönfutók, hogy felverjék alkalmi szálláshelyül szolgáló sátraikat. Gyakran bukkantak fel a környékünkön, hogy az ajtókon bekopogtatva élelmet, ruhát és tiszta vizet kolduljanak. Ám néha nem kértek. Körbenéztem, hogy látom-e a fiút. Nem szívesen gondoltam rá, hogy valaki betörés előtti terepszemlét tart, de arra sem, hogy anyám netán megint hallucinálni kezdett. A Díler - én legalábbis így hívtam - azt mondta, a Thorazine kontrollálja a képzelődéseket. Hirtelen Rémálom Srác jutott eszembe, és a tőr, melyet belém készült döfni. Aztán a garázs nyitott ablakára gondoltam. Ám az egészet rögtön elfelejtettem, amikor egy középkorú férfi, akinek homlokráncaiban feketén összegyűlt a piszok, észrevette az autóban ülő Parkert, és lehajolt, hogy megkopogtassa az üveget. Bajt szimatolva elindultam felé a járdán. A Földönfutó nem azok közé tartozott, akik már a földrengés előtt is hajléktalanok voltak. Látszott rajta, hogy nem szokott hozzá a nincstelenséghez, ami még agresszívebbé tette - erről a tényről Parker általában nem akart

tudomást venni. Ha anyánk nem lakik benne, talán a házunkat is hajléktalanszállóvá nyilvánította volna. Mire visszaértem a kocsihoz, Parker már leengedte az ablakot, és néhány gyűrött dollárt dugott ki rajta: -

Ennyim van - mondta. Átnéztem a férfi válla fölött, elkaptam

Parker pillantását, és megráztam a fejem. Néhány dollár veszteséget sem engedhettünk meg magunknak. A feketepiacon nem olcsók a gyógyszerek. Parkert nem érdekelte a véleményem. -

Köszönöm - bólintott a pénzt szorongató férfi. - Segíteni fog.

Minden dollár segít. Tudja, családom van. Nekik gyűjtök. Egy polgárőr, aki a környék biztonságára felügyelt, felénk kocogott a járdán, egyik kezét az övén lógó sokkolón tartva. Tetőtől talpig feketében volt, mintha tengerészgyalogosnak, vagy hasonlónak képzelné magát. Amikor

a

lázongások

és

fosztogatások

a

földrengés

után

megkezdődtek, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a Los Angeles-i rendőrségnek nincs elég embere rendet teremteni a káoszban. A Nemzetőrségnek és a Szövetségi Válságkezelési Ügynökségnek pedig máshol volt dolga. Középnyugaton több mint ötszázezer hektár mezőgazdasági terület esett áldozatul a bozóttüzeknek és az aszálynak, aminek következménye országos élelmiszerhiány lett. A Mexikóiöbölben szokatlanul erős hurrikánok dühöngtek, ezrek pusztultak el, és gyakorlatilag megszüntették a halászatot. Vad tornádók kerekedtek olyan államokban is, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, és egész városokat söpörtek el. Ehhez jött hozzá, hogy az Egyesült Államok több országgal háborúzott, mint amennyit követni tudtam, és a hadseregnek a tengerentúlon akadt dolga. A humanitárius szervezeteket pedig az afrikai éhínség és egy új, pusztító tömegjárvány kötötte le, mely Indiában ütötte fel a fejét.

Országunk kormánya a világ megmentésével volt elfoglalva, és nem maradt ideje Los Angelesre. A város vezetése sem tett sokkal többet érte. A legtöbb magas rangú vezető - beleértve a polgármestert is - eltűnt földrengés közben, az itt maradtak pedig azt sem tudták eldönteni, ki mivel van megbízva, nemhogy megoldást találjanak a zavargásokra. A polgárokra maradt, hogy megvédjék magukat, ezért polgárőrségeket alakítottak egyszerű civilekből. -

Haladjon tovább, uram! - kiáltott a polgárőr Parker védencére, aki

a zsebébe gyűrte a pénzt, és csoszogva elindult. A polgárőr, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje, meglökte. A férfi, akit legyengített az éhezés, megbotlott. -

Hé! - szállt ki Parker a kocsiból, és szembefordult a polgárőrrel. A

polgárőr Parker elé lépett, alig választotta el őket pár centiméter, de Parker nem hátrált meg. - Szükségtelen volt ezt tennie. Már elindult. A polgárőr összehúzott szemmel nézett Parkerre, talán valamelyik rendőrsorozatból leste el. -

Nem lett volna szabad pénzt adnia neki. Tudni fogják, hol kapnak

alamizsnát. Ez felbátorítja őket, hogy a negyedünkbe jöjjenek, ahelyett hogy a Sátorvárosban maradnának. Parker a polgárőrre meredt, de amikor észrevette, hogy a polgárőr milyen szeretettel tapogatja a sokkolóját, bölcsen csendben maradt. Megköszörültem a torkom, hogy felhívjam magamra a polgárőr figyelmét. -

Jó napot! - nyújtottam a kezem. - Miának hívnak, és ebben a

házban lakom - biccentettem a ház felé. A férfi alaposan megnézte ujjatlan bőrkesztyűmet, fekete garbómat, fekete farmeremet és a lábbelimet. A korai időpont ellenére már meleg volt. Semmi esetre sem garbós és kesztyűs idő, de nekem folyamatosan

takargatnom kellett a villámhegeket, ha nem akartam, hogy óvatlan tekintetek észrevegyék. Akkor tűnt fel, hogy a polgárőrrel szinte összeöltöztünk. Jóváhagyóan bólintott. -

Brent - mutatkozott be a polgárőr.

-

Köszönjük a segítségét! - mondtam, és a szememmel jeleztem

Parkernek, hogy hallgasson. -

Valakinek vigyáznia kell, hogy a csavargók ne árasszanak el

bennünket - mondta Brent. -

Sajnálom, hogy elvesztették az otthonaikat, és semmijük sem

maradt, de ideje, hogy a kerület élete visszazökkenjék a megszokott kerékvágásba. Egyetértő bólintásom őszinte volt. Semmit sem szerettem volna jobban, mint hogy megint minden a régi legyen. -

Megtenne egy szívességet? - kérdeztem. - Anyám felfigyelt rá,

hogy egy fiatalember bámulja a házunkat. Azt mondta, valahonnan ismerős neki. -

Mit gondolsz, betörést fontolgat?

-

Nem tudom, de nem ártana, ha valaki figyelne rá.

-

Személyleírása? - kérdezte Brent érdeklődő tekintettel.

-

Őőő... Körülbelül egyidős velem, és... igen, szemüvegben volt.

-

Napszemüvegben?

-

Őőő... igen - döntöttem el. Anyám erre nézvést nem szolgált

információval. -

Megtalálom - mondta Brent, és újfent megsimogatta a sokkolóját. -

Mondd meg a testvérednek, hogy máskor legyen okosabb! Ha az ember morzsákat szór el, előbb-utóbb megjelennek a csótányok. Parker motyogott valamit, de nem értettem, és reméltem, hogy a polgárőr sem. Nem árt, ha ez a fickó fedezi a házunkat. -

Nagyon köszönöm! - mondtam kicsit nagyobb lelkesedéssel a

szükségesnél, hogy jóvátegyem Parker ballépését. Amikor elhajtottunk, Brent szíjába akasztott hüvelykujjal a házunk előtt posztolt. Azon tűnődtem, anya kukucskált-e. Reméltem, hogy Brent jelenléte megnyugtatja. Parker alig szólalt meg útközben. Nem tudtam, hogy a polgárőrt kifogásolja a házunk előtt, vagy anya miatt aggódik, vagy az iskolába való visszatérés idegesíti. Talán egyszerre zavarta mindhárom, de különösen az utolsó dolog. Parker alig hallott valamit a barátairól a földrengés óta. Miután az internetszolgáltatás megindult, váltott néhány rövid e-mailt velük, amiből megtudhatta, hogy életben vannak, de ennél többet nemigen. A lázadások és a fosztogatások javában folytatódtak, sokan voltak betegek, sérültek, és sokan éheztek. Nehezen viselte, hogy nem tudja, a barátai jól vannak-e. Nem beszélt erről, de nem is kellett. Ismertem őt. Legalábbis eddig. Mert már semmi sem volt a régi. Parker és köztem mindössze két év volt, és világéletünkben közel álltunk egymáshoz. Ám a rengés óta megváltozott, hallgatag lett, befelé forduló. Addig azt hittem, a tragédia közelebb hozza az embereket egymáshoz, de anyámhoz hasonlóan Parker is távolodott tőlem. Nekem kellett volna a ragasztónak lennem, amely összetartja a családot, de úgy tűnik, nem voltam elég ragadós. A

Csendes-óceán

mellett

futó

Ocean

Avenue-n

lehetett

leggyorsabban megközelíteni a Skyline Középiskolát. Amennyire tudtam, az út járható volt, nem borította túl sok törmelék. Elhaladtunk ugyan néhány narancssárga mellényes, úteltakarítást végző önkéntes brigád mellett, akik a ledőlt épületek romjait hordták le az útról, de átjutottunk. Ám továbbhaladva kezdtem bánni, hogy e mellett az útvonal mellett döntöttem. Az Ocean Avenue-ról rálátás nyílt a Sátorvárosnak nevezett,

kiterjedt kunyhótelepre, melyet Venice és Santa Monica homokján állítottak fel. A város 2500 hektárnyi területe elpusztult, beleértve Los Angeles belvárosát is, amit az emberek Átokföldnek hívtak, mert az is volt. Összedőlt felhőkarcolók, beton- és üvegdarabok és üres, elpusztult épületek rom mezeje. Átokföldön egyetlen torony maradt talpon, és uralta a városképet, mint a holtak hatalmas emlékműve. Még a földrengés epicentrumától több kilométerre lévő épületek is súlyos károkat szenvedtek, különösen azok, melyek rossz állapotban voltak. Beomlott tetők, összedőlt falak. Tüzek ütöttek ki több helyütt, és szabadon terjedtek, mivel a tűzoltók és a mentőmunkások a katasztrófa által leginkább sújtott belvárosban segítettek. A nyugati oldalt csak elvétve érte kár. Láttál egy tucat teljesen ép házat, aztán hirtelen felbukkant egy, amire mintha rálépett volna egy óriás. Még a mi házunk falai és mennyezetei is - pedig abban az időben emelték, amikor az emberek „jó” házakat építettek - számos helyen megrepedeztek. Bele sem akartam gondolni, mi lenne Parkerrel és velem, ha a házunk összedőlt vagy leégett volna. A többi Földönfutóval élnénk a Sátorvárosban, és anyát a káosz közepén kellene ápolnunk. Elhajtottunk egy nő mellett, akit a holmiját tartalmazó műanyag szatyrok vettek körül, és bár a nap alig szállt fel a horizontról, széles ernyőt tartott a feje fölé. Arra gondoltam, hogy talán még sátra sincs, és az ernyőjén kívül nincs más fedél a feje fölött. -

Ma reggel volt internet? - nézett Parker hunyorogva az ernyős

nőre. - Megnézted az időjáráselőrejelzést? -

Mindig

megnézem,

nem?

-

Reggelente

szertartásosan

megnéztem legalább három időjáráselőrejelzés oldalt, nem mintha szükségem lett volna rá. Ugyanis mindig megérzem a vihart. A bőröm viszket ilyenkor, a csontom sajog, a szívemben és véremben égő tűz -

ami az első villámcsapásom óta csak erősödik - még forróbb lesz. Kivéve a Puente Hills-i földrengés napját. Aznap a villám szó szerint a derült égből csapott le. Lake Havasu Cityben - ahol ezelőtt éltünk - volt szerencsém hasonló viharhoz, de csak a monszun tikkasztó évszakában fordult elő, és az ilyen viharok általában véget is értek, amint elkezdődtek. De L. A.-ben nincsenek váratlan viharok, messziről látni közeledtüket. -

Milyen idő lesz? - tudakolta Parker.

-

Egész héten napsütés.

Bólintott. -

Nagyszerű. Más sem hiányozna, mint egy... - félbehagyta a

mondatot, és felém pillantott. - Tudod, micsoda - motyogta. Tudtam. Más sem hiányzott volna, mint egy elektromos vihar. És nem csak azért, mert az emberek azt rebesgették, hogy a Puente Hills-i földrengést egy villám okozta. Hanem, mert huszonöt kilométernyiről éreztem, ahogy a villámok cikáznak az égen, és semmit sem szerettem volna jobban, mint célpontjuk lenni. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne vágjam magam kocsiba, és száguldjak vele a belvárosba, a vihar szívébe, hogy kivehessem a részem belőle. Amikor a föld rengeni kezdett, és úgy tűnt, ha nem hagyja abba, az egész világ összedől, akkor is csak arra vágytam, hogy belém csapjon a villám. Az elevenségre, amit érezhetnék. A tökéletes fájdalomra, ami bármit tehet velem. Meg is ölhet. Szóval, tényleg újabb viharra volt a legkevésbé szükségünk. Feltűnt előttünk a Santa Monica-móló maradványa, akár egy rámpa az óceánban. A mólót tartó leghosszabb cölöpök eltörtek és meghajlottak a földrengéskor, sok száz turista csúszdázott róla a Csendes-óceánba, és jó pár puccos étterem. A híres Santa Monica-i óriáskerék úgy meredezett ki a habokból, mint egy felbukkanni készülő lovecrafti

tengerszörny gerince. Az elsüllyedt móló két oldalán ezernyi sátor és összeeszkábált kunyhó állt a homokon. Rengeteg ember lézengett a parton. Céltalanul. Várták, hogy visszakapják az életüket. És a káosz közepén úgy állt a Próféta nagy Fehér Sátra, ahol éjféli miséit celebrálta, mint egy délibáb, és kápráztatóan ragyogott a reggeli napban, miközben fehér falait könnyű szellő verdeste. A Próféta Követői makulátlanul fehér ruhában jártak a táborlakók közt, ásványvizes palackokat meg zablisztből készült süteményt kínáltak, melyekért cserébe csak néhány pillanatot kértek a Földönfutók idejéből. Még az útról is könnyű volt megkülönböztetni őket. Úgy váltak ki a tömegből, mint fehér gerlék a koszos, városi galambok közül. Láttuk, milyen lelkesen tartanak az emberek a Követőkkel a Fehér Sátorba. A távolból üvegcsörömpölést hallottam, és riasztó harsant. - Mia, vigyázz! - ragadta meg Parker a kormányt, és jobbra rántotta. Éppen idejében. Majdnem elcsaptam az úton átfutó férfit. Annyi lopott elektronikai cikk tornyozódott a kezében, hogy ki sem látott mögülük. Ép bőrrel sikerült átjutnia az Ocean Avenue-n, és a Sátorváros felé szaladva eltűnt egy fasorban. Csikorogva lefékeztem és megálltam a padkánál, aztán vártam, hogy a mellkasomban tomboló pokol hűlni kezdjen. Szívem a torkomban dobogott, és egész testemben remegtem az adrenalintól. Követők léptek a kocsinkhoz transzparensekkel a kezükben. A vég közeleg - állt az egyiken. A hatodik pecsét megrepedt - hirdette a másik. Ez volt a figyelmeztetés. Az igazi vihar csak most jön. Az egyik táblát tartó Követőre meredtem. Úgy mosolygott rám, mintha régi barátok lennénk, és intett, hogy húzzam le az ablakot.

Padlógázt adtam, és kilőttem a padkától, hogy biztosan guminyomok maradtak utánunk. Az iskola parkolója kész őrültekháza volt. Autók és buszok torlódtak össze, és senki sem tudta, ki jön, ki megy. Általában egy erre kijelölt ember irányította a forgalmat, de az illető aznap láthatóan nem jelent meg a munkahelyén. Dudálások és kiabálások hangzavarában szálltunk ki az autóból, füttyentések repkedtek, amíg a gyerekek lefurakodtak a buszokról. Az utak forgalmának csökkentése érdekében - amiket sok helyen még most is törmelékek és blokádok zártak le -, az iskolába visszatérő gyermekek számára a buszok igénybevételét javasolták, még akkor is, ha saját autóval rendelkeztek, vagy a szüleik be tudták volna hozni őket. De nem lettem volna nyugodt, ha a tanítás végén megérkező buszra kell várnom, miközben anyám otthon van betegen. Azt akartam, hogy bármikor hazaugorhassak, ha szükséges. Két polgárőr megpróbálta sorokba rendezni az emberáradatot, de senki sem figyelt rájuk. A srácok tülekedve és lökdösődve csörtettek be az iskolába, bár fejadagjukat csak a nap végén kaphatták meg. Egyikük a lábujjamra taposott, amikor elrobogott mellettem, a másik a bordáim közé könyökölt. Pedig nem lehettünk többen, mint egy átlagos tanítási napon, sőt, sokkal kevesebben. Mintha mindenki megőrült volna. Mindenki kétségbeesett volt. Éhes. Könnyes. Beteg. Rémült. Kivéve a Követőket. A Követők tökéletesen nyugodtan, és valamivel távolabb álltak tőlünk. Szemük apró villanykörteként ragyogott, szájuk sarkában mindentudó mosoly játszott. Valamilyen oknál fogva ők idegesítettek a leginkább. Még a földrengéslázban szenvedő srácoknál is jobban zavartak, akiknek kiütésektől vöröslött a bőrük, és szájukat,

szemhéjukat,

orr-

és

fülcimpáikat

földrengésláz

túlműködésre

készteti

sárga az

kelések

borították.

immunrendszert,

és

A a

fehérvérsejtek az egészséges vérsejteket is megtámadják. Testük önmaguk ellen folytatott, dühöngő harc mezeje volt. Ha a szenvedőkre néztem, egyszerűen felfordult a gyomrom, de amikor a Fény órája után, testi valójukban, közelről is láthattam a Követőket, legszívesebben sarkon fordultam és elrohantam volna. Olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Persze Parkert is magam után rángatva. De nem futamodhattunk meg, nem köthettünk nyúlcipőt, ha nem akartuk az éhezést választani. Rekedt madárhangon elhangzott az első csengetés, amíg Parkerrel a lökdösődésben a főépület felé haladtunk. A csengő bizonyára a földrengéskor sérülhetett meg. Újabb dolog, ami meghibásodott, miközben a városunk magatehetetlenül rázkódott. Brent polgárőr szavai jutottak eszembe. Ideje, hogy a dolgok visszatérjenek a régi kerékvágásba. De elnézve a Követők fehér ruháját viselő tanulók sokaságát, és a Sátorvárosból szalasztott diákokat, akik olyan soványak voltak, hogy a szemük egészen beesett a koponyájukba, a szájuk meg kicserepesedett és a bőrük elfehéredett a vízhiánytól, elfogott a balsejtelem, hogy a Skyline- ban semmi sem lesz olyan, mint régen. Az iskola felé haladva kiabálást és döbbent, fájdalmas jajgatást hallottunk. Parker és én megtorpantunk, kaptunk is néhány morgást és lökést a mögöttünk állóktól. Csapatnyi bestiális tekintetű, koszos ruhájú és retkes bőrű srác egy náluk sokkal kisebb és gyengébb kinézetű fiút fogott körbe. Amíg az egyik vadállat hátracsavarta a kezét, a másik a fiú veséjébe öklözött. A kölyök feljajdult, hátizsákja a földre esett. Az iskola felé baktató nyájra néztem abban bízva, hogy valaki

közbeavatkozik. Tesz valamit. Néhányan a szemük sarkából figyelték a közjátékot, mások úgy tettek, mintha nem látnának semmit. Megint mások gyorsítottak, mintha attól tartanának, hogy ők lesznek a következő áldozat. A forróság második szívként lüktetett mellkasomban. A fülemben visszhangzott. Mélyet lélegeztem. Szedd össze magad, Mia! Ha nem omlottál össze az elmúlt négy hétben, kibírod a következő néhány percet is. A dúvadak elengedték a srácot, majd durván taszítottak egyet rajta. A fiú megbotlott, és hogy össze ne essen, megkapaszkodott a zászlórúdban.

A

szeméből

csorgó

könnyeit

dühösen

letörölte

ruhaujjával. Parker

bénultsága

elmúlt,

és

megindult

a

támadók

felé.

Visszarántottam: -

Ne! - mondtam szigorúan.

Parker dühösen meredt rám: -

Nem tehetnek ilyet büntetlenül.

-

Már megtették.

A banda feltépte a srác hátizsákját, és a könyvek és füzetek közé túrva eltulajdonította annak értékesebb tartalmát - egy palack vizet meg egy energiaszeletet. A hátizsák szinte teljesen kiürült. Parker kiszabadította magát, és egy másodpercig azt hittem, a banda után ered. De elkésett vele. Már eltűntek. Parker felém pördült. -

Tehettem volna valamit!

-

Szétrúgathattad volna a segged.

-

Inkább, mint hogy ölbe tett kézzel nézzem. - A hangja egyre

idegesebb lett, ezért a sajátomat igyekeztem visszafogni, pedig egyre nőtt bennem a forróság.

Az emberek eltávolodtak tőlünk, most a mi veszekedésünkről nem akartak tudomást venni. -

Mit gondolsz, mi lenne, ha monoklival meg zúzódásokkal esnél

haza suli után? Anya kikészülne. Gondolj erre, Parker! Gondolj rá! Parker rám nézett: -

Nem anya az egyetlen a világon, akinek segítségre van szüksége.

Azzal eltűnt a diákok áradó masszájában. Visszafordultam a fiú felé. Egyik kezével továbbra is a póznát markolta, a másikkal az ütés helyét masszírozta. Ajka fájdalmas grimaszba torzult, és szemeit az ég felé fordította, talán így akarta elrejteni könnyeit. Vagy csak a halottak iránti tiszteletadásból félárbocon lógó zászlót nézte, ami talán még nagyon-nagyon sokáig ebben a pozícióban marad. Fehér ruhás lány közeledett a fiúhoz, kezében zsebkendőt tartott. Úgy mosolygott, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne. Halkan beszélt, de elég közel álltam ahhoz, hogy halljam: -

Elfogadod Rance Ridley Próféta szavait Isten szavaiként?

A srác megrázta a fejét, de a zsebkendőt elfogadta. Tovább kellett mennem, mielőtt többet hallhattam volna, de amikor visszanéztem, láttam, hogy folytatják a beszélgetést, és hideg futott végig a hátamon. Beálltam a nyúzott és beesett arcú nebulók sorába, és igyekeztem minél távolabb tartani magam a Követőktől. A lépcsőhöz érve feltűnt, hogy valaki festékspray-vel szavakat fújt rá, minden fokra egyet:

Lüktető halántékkal kaptattam fel a szavak mellett. Éppen be akartam lépni az ajtón, amikor elém vágott egy lány, akinek hosszú, fekete haja volt. Miközben félrelökött, dobozos kávéjának felét véletlenül a nyakamba löttyintette. -

Hé! Nem tudsz vigyázni?! - álltam meg, miközben széttárt

karomról csöpögött a kávé. Amikor lassan felém fordult, gyerekkorom kedvenc műsorának egyik ismétlődő mondata jutott eszembe: „Keresd meg a kakukktojást!” Ez a lány kakukktojás volt. Amíg a többiek úgy néztek ki, mintha háborúból jönnének, ez a csaj azt képzelte, hogy egy éjszakai szórakozóhely előtt áll sorban. Passzos, fekete ruhában és magas szárú csizmában volt. Ajakrúzsáról önkéntelenül a piros lámpa jutott eszembe. Nem emlékeztem, hogy láttam volna a suliban a földrengés előtt, pedig az a fajta lány volt, akit nem felejt el az ember. Ha nem a Skyline diákja, fejadag sem illeti meg. Talán abban bízott, hogy a segélyezőktől sikerül kiudvarolnia egy kis élelmet. Ahogy kinézett, minden esélye megvolt rá. Körbenéztem, és észrevettem, hogy elfogyott a tömeg. Ketten maradtunk, a fekete ruhás lány és én. -

Legalább elnézést kérhetnél! - mondtam a kukán bámuló lánynak.

A garbómba folyt kávé illatától összefutott számban a nyál. Hetek óta nem ittam kávét. -

Bocs - vetette oda hanyagul, és közben túlságosan mélyen nézett

a szemembe. Úgy mosolygott, mintha tudna egy titkot, és alig várja, hogy elmondhassa. - Nem vettelek észre. Ügyetlen vagyok, mi? Egyáltalán nem tűnt ügyetlennek, inkább olyannak, aki még tűsarkú csizmában sem esik hasra a jégen. -

Melyik oldalt fogod választani? - kérdezte.

-

Tessék?

-

A kérdés, a lépcsőn. Melyik oldalt választod?

-

Mik a lehetőségek?

-

Mi - tette kezét a mellkasára. - Vagy ők - biccentett a Követők felé,

akik továbbra is a zászlórúdnál álló fiúval társalogtak. -

Akkor inkább egyiket sem.

Felkacagott. -

Várj, meg sem hallgattad az ajánlatomat! Jó ajánlat. Tetszeni fog.

A második csengetés is felberregett. Nagyszerű. Az első napomon elkések az iskolából. Reméltem, hogy ettől még nem vonják meg tőlem az élelmiszersegélyt, mert ha igen, a fekete ruhás lánynak lesz nemulass! -

Nem érdekel - feleltem. A lány arcáról eltűnt a titokzatos mosoly,

kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én nem adtam neki újabb esélyt. Kikerültem, és beléptem az iskolába. És megtorpantam. Leesett az állam. Olyan hang hagyta el a torkom, mint amikor a levegő kiáramlik a lyukas gumiból. A tíz méter hosszú folyosó falát és mennyezetét képek, fotók és szórólapok borították, a padló két szélén pedig végig virágok és csokrok hevertek. A levegőt megfeküdte összekeveredett illatuk. Alig tudtam megállni, hogy ne kapjam az orromhoz a kezem, mintha szemétszag csapott volna meg. Az egész helynek temetőszaga volt. Az egyik falhoz léptem, hogy megnézzem a kollázst. Arcok. Rengeteg arc. Felnőttek. Gyerekek. Idősebb férfiak és nők. Kisbabák. Kutyák. Macskák. És a képek alá tűzve papírfecnikre kézzel írt sorok. Nagyon hiányzol. Örökké szeretni fogunk. Soha nem feledünk. Tudom, hogy most jobb helyen vagy.

De akadtak versek, hosszabb feljegyzések, sőt nekrológok is. A szemem égni kezdett. -

Ez a holtak fala.

Megrezzentem. Nem vettem észre, amikor a fekete ruhás lány mellém állt. Kipislogtam a könnyet a szememből, mielőtt ránéztem volna. -

Rájöttem.

A másik fal felé fordult. Hegyes sarka szétnyomott egy rózsaszirmot. -

Ez az eltűntek fala. Azoké, akik eltűntek a földrengéskor. Akiket

nem találtak meg. Anyámra gondoltam, aki a halottak mellett eltemetve várta, hogy elfogyjon az oxigén. Mi lett volna, ha nem találják meg? Én is kitettem volna a képét a folyosóra? Abban

reménykedve,

hogy

valamelyik

kórházban

vagy

klinikán

sínylődik? Elöntött a pánik. Lélegezni akartam, de nem jutott oxigén a tüdőmbe. A mellkasomban lévő forróság felizzott, mint a ki nem aludt parázs. A fekete ruhás lány oldalra döntött fejjel, kíváncsian nézett. -

Jól vagy? - tudakolta.

Elrohantam. Ki kellett jutnom a folyosóról, aminek falairól a holtak és eltűntek fotói bámultak. Aminek iskolaszag helyett ravatalozószaga volt. De leginkább a fekete ruhás lánytól szerettem volna elmenekülni, magam sem tudtam, miért.

AZ

ÓRÁRA NEM MEHETTEM BE.

Még nem. Szükségem volt némi időre,

hogy összeszedjem magam. Már úgyis elkéstem, mit számít néhány perc? Az első emeleti „bárban” találtam magam. Nem tudom, ki kezdte el a női mosdót bárnak nevezni, mintha belépve selyemkárpitos kanapé, vérvörös martini és lassú ütemű zenék várnának az emberre, de a név rajta maradt. Pedig ez is csak egy olyan iskolai vécé volt, mint a többi. Szürke falak. Szürke padlólapok. Szürkére festett bokszok. Még a zúgva és vibrálva égő fénycsövek is mintha szürkés fényt árasztottak volna. Ha az ember arra volt kíváncsi, hogyan fog kinézni a bebalzsamozása után, elég volt egy pillantást vetnie a vécé tükrébe. Odabent csend honolt, csak egy rosszul záródó csap csepegése hallatszott. Azért mielőtt lehúztam a kesztyűmet, bekukucskáltam az ajtók alatt. Az emberek biztosan azt hiszik, pikkelyek vannak a ruháim alatt. Pedig csak Lichtenberg-minták. Ez a villámhegek szakszerű megnevezése, amit feltehetően a bőrön átáramló elektronok okoznak. Más emberek esetében néhány nap alatt felszívódnak. De az enyémek soha. Minden villámcsapással tovább nőnek. Csak az arcom úszta meg. Amiért hálás lehetek. Elég tűrhető pofikával rendelkezem. Nagy, szürke szemek. Csókos száj. Kerek arccsontok. De egy újabb villámcsapás esetén... a villámhegek biztosan továbbterjednének az egyetlen szabad terület, az arcom felé. Addig folyattam a csapot, amíg jéghideg nem lett a víz, aztán az arcomba lötyköltem. A filmekben is így csinálják a szereplők, ha idegesek. Egy kis víz az arcra, nem? De a filmekben a nőknek közben nem jön le a sminkjük. Biztos van valami trükkjük, mert az én szemem

olyan lett, mint egy heroinistáé. Megpróbáltam ledörzsölni az arcomra csorgott szemfestéket, de csak még jobban szétmázoltam, és a kezem is foltos lett. Ez a nap egyre jobb lesz. Szappant nyomtam a tenyerembe, összedörzsöltem, majd habos kézzel nekiestem a szemem körül sötétlő festéknek. A bőröm vörös lett, irritált, a szemgödörnél szürkés árnyalatú. Aztán a szappan csípni kezdte a szemem, és összeszorítottam. - Bocsánat! Kérdezhetnék valamit? - Amilyen udvarias volt a hang, olyan erőszakos is, egyből riadókészültségbe helyeztem magam. Csöpögő arccal felnéztem, hogy lássam, ki lopakodott mögém, ki hatol be mindjárt az intim szférámba. Hosszú ujjú, fehér ingének nyaka olyan szoros volt, csoda, hogy levegőt kapott benne. Haját pedig olyan szigorú copfba kötötte, hogy kidülledtek a szemgolyói. De talán a fojtógallér és a mazochista lófarok nélkül is kidülledt volna a szeme, annyira lelkes volt. A Fény Egyházának, vagyis Rance Ridley Próféta követőinek vakbuzgósága tartotta hatalmában. De nem mindig volt ez így. A tükörbe sandítva ugyanis ráismertem. Mintha egy optikai játék lett volna, ahol a formákból hirtelen előugrik a háromdimenziós kép. Az arc, ami előugrott belőle Rachel Jacksoné volt, a lányé, aki előttem ült biológiaórán. Csak az általam ismert Rachel Jackson goth-fekete hajába kék csíkok voltak festve, és tarkóján kelta kereszt tetoválás díszelgett. Fekete bárányból fehér Követővé vált? Talán tényleg közel a világvége. Azon tűnődtem, mióta állhat mögöttem. Látta a villámhegeket a kezemen? Nem, szerencsére eltakarta a hab. Öblítés nélkül zártam el a csapot, és szappanhabos kezemet a kesztyűbe dugtam. Grimaszolva hallgattam a cuppogást.

-

Elnézést, nem zavarok? - Úgy hangzott, mintha életében először

ejtette volna ki ezt a mondatot. -

Legalább tíz csap van, ami közül választhatsz. - Miután a kesztyű

a helyére került, nyugodtan visszafordulhattam. Orrainkat két centiméter választotta el az eszkimó puszitól. -

Engem Rachel nővérnek hívnak - kezdte.

Fél szemöldököm felszaladt a homlokomon. -

Igen, tudom. Együtt jártunk biológiára, dereng?

Úgy tűnt, én vagyok a láthatatlan ember. Nem zavart. Amilyen körülmények között Lake Havasu Cityből távoznom kellett, teljesen kielégített, ha a hátralévő középiskolás éveimet anonimitásban élem le. Rachel lassan pislogott egyet. -

Maya, ugye?

-

Mia.

Elmosolyodott. Az általam ismert Rachel Jackson soha nem mosolygott. -

Tudod, Mia... - kezdte, és kitaláltam a folytatást. - Azon tűnődtem,

vajon elfogadod-e Rance Ridley Próféta szavait Isten szavaiként? -

Nem - feleltem. - És én nem... - Zavartalanul folytatta, mintha meg

sem szólaltam volna. -

Mert

ebben

az

esetben

szeretnénk

meginvitálni

a

Fény

Templomában tartandó éjféli misénkre, amit ma éjjel Ralph Ridley Próféta személyesen celebrál - darálta le egy szuszra a hivatalos meghívó szövegét. A rengés előtt alig három diák viselte a Követők fehér ruháját. Annak idején, akiknek volt egy kis sütnivalójuk, a Fény Egyházát csak egy újabb szélsőséges, vallásos elhajlásnak tartották. De miután a Próféta a Fény órája című műsorában sikeresen megjósolt néhány természeti katasztrófát és világkrízist, az emberek kezdtek odafigyelni rá és az

egyházára, méghozzá világszerte. Los Angeles lakossága akkor kezdte komolyan venni, amikor bevált a Puente Hills-i földrengést illető jóslata. Sajnos, túlságosan is komolyan vették. Nem igazán értettem az okát. Elvégre Kalifornia a földrengések állama! Mindenki tudta, hogy közeledik a „Nagy Rengés”. Lehet, hogy egy tudóst tartott a pincéjébe zárva, akinek az volt a dolga, hogy a földrengések esélyeit kikalkulálja, és ellássa információkkal. Az én logikus magyarázataim között nem szerepelt az a lehetőség, hogy Isten látta volna el a kataklizmák bekövetkezésének pontos dátumával és időpontjával. Emellett rühelltem az olyan vallásos vagy nem vallásos szervezeteket, amik emberekre mutogattak, és gonosznak bélyegezték őket. Talán azért, mert annak idején felém is bökött pár ítélkező ujj. Lake Havasu Cityben ugyanis tudták rólam, hogy afféle emberi villámhárító vagyok, egy szörnyszülött, és ennek megfelelően kerültek is. Néhányan egészen addig merészkedtek, hogy a villámcsapásaimat Isten büntetésének tartották, és biztosak voltak benne, hogy valami szörnyűséget tettem, amivel kiérdemeltem Isten haragját. Ezek közé tartozott boldogult nagyanyám is. A kezem viszketni kezdett a rászáradó szappantól. Rachel továbbra is a válaszomra várt. -

Tudod... köszönöm az ajánlatot, de a misék... nos, nem az én

világom - feleltem. -

Biztos vagy benne?

-

Meglehetősen. Fölöttébb. Voltaképp, százszázalékosan.

-

Mia nővér...

-

Egyszerűen csak Mia.

-

Az Úr előtt mindannyian fivérek és nővérek vagyunk - felelte

Rachel.

-

Ühüm. - Én egy kevésbé vérfertőző világban hittem, mindenesetre

elraktároztam magamban a gondolatot. Rachel oldalra döntött fejjel alaposan megnézett magának. -

Megmondjam, mit látok, ha rád tekintek? - Válaszra sem várva

folytatta: - Egy lányt, akinek gondterhelt ábrázata arról árulkodik, hogy keres valamit. Ez eddig elég homályos, és maradjon is így. De sajnos már bekaptam a horgot. -

Valamit? - kérdeztem, mintha biztatni akarnám, hogy győzzön

meg arról a „valamiről”, akármiről. -

Igazságot. Okot. Vigasztalást. - Elmosolyodott. - Fényt.

-

Mindegyiket? Vagy szabadon választható?

-

Ezekben a sötét időkben mindannyian keresünk valamit - felelte. -

De bármit is keresel, a Prófétánál megtalálod. Csak kérned kell. Elegem lett. -

Tudod, mit akarok? Hogy ti, Követők, és most nagyon udvarias

vagyok, hagyjatok békén! Nem kértem, hogy oldd meg az életem, és soha nem hordok fehéret, szóval, tényleg csak vesztegetitek velem az időtöket. -

Fogsz te még másként is beszélni - mondta Rachel, s hangja

hideggé, csaknem fenyegetővé vált. Továbbra sem állt félre az utamból. A kezem egyre jobban viszketett a rászáradó szappantól, és a mellkasomban születésnapi gyertyákként égő lángok lobogva forralták a vérem. Ki kellett jutnom innen. Ebben a suliban már nincs egyetlen biztonságos hely sem?! Megpróbáltam elsurranni mellette, de Rachel megragadta a karomat. A mosolya eltűnt, ám a fogai még mindig látszódtak, ahogyan szeme fehérje is a sáros írisze körül. Ajka úgy húzódott vissza a fogáról, mint két aszalt szilva. A világítás tényleg szörnyű ebben a mosdóban.

-

Van valamid, amire a Prófétának szüksége van. Elé kell járulnod,

vagy meghalsz, ha a vihar megérkezik, és a hatodik pecsét teljesen feltöretik. A többi hitetlennel együtt kínok között fogsz elpusztulni, és örökké a pokol tüzén égsz majd. Ha Rance Ridley Próféta szavát tagadod, Isten szavát tagadod! Próbáltam lerázni magamról a kezét, de úgy tapadt rám, mint sziklára a kagyló. -

Eressz. El. - Sziszegtem összeszorított foggal.

Meg sem hallotta. -

Cinikus - köpte ki a szót, de szó szerint. Nyálcseppek pöttyözték

az arcom. Szabadon lévő kezemmel letöröltem, és remegtem a dühtől. A forróság összegyűlt

bennem,

és

a mellkasom közepében

koncentrálódott. Izzani kezdett tőle a szívem, mint egy zsarátnok, mely bármelyik

pillanatban

fellángolhat,

és

felemésztheti

a

bensőm.

Legalábbis ezt éreztem. Fémes íz töltötte be a szám. Ózon és égő drótok szagát árasztottam. Mint a vihar, mielőtt széthasítja az eget. Uralkodj magadon, Mia! Nagy levegő. Pozitív gondolatok. Zen... -

Az Ítélet Napja közeleg, és te együtt fogsz égni a többi cinikussal,

akik nem vették komolyan a Próféta figyelmeztetését - mondta Rachel. Az

idő

hamarosan

elérkezik.

Szenvedés

lesz

osztályrészed,

elhamvadsz, a poraidat elnyeli a sötétség! Akkor majd... A bár ajtaja kivágódott. A fekete ruhás lány lépett be raj ta, mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna. Vörös száját lassan mosolyra húzta. Ujjai sötét hajtincsével játszottak. Ha a Követőknek létezett ellenpontja, ez a lány volt az. Tapadós, fekete ruhája úgy kidomborította idomait, mintha csak festék lett volna a bőrére öntve, és a csizmája sarka olyan hegyes volt, hogy gyilkosságot lehetett volna elkövetni vele.

Szeme Rachel kezére villant. A kézre, ami továbbra is a karomat markolta. Mosolya nem olvadt le az arcáról, de kiveszett belőle minden melegség. Szeme üvegesen sötét volt, mint két tükör, melyeket a csillagtalan, éjszakai égnek fordítottak. Nem tudom, mit láthatott meg Rachel ebben a szemben, de biztosan nem tetszett neki, mert eleresztett, és végre félreállt az utamból. -

Te is közéjük tartozol - mondta Rachel. Azt hittem a fekete

ruhásnak címezte szavait, de amikor felnéztem, láttam, hogy vádló tekintetét rám szegezi. Pedig azt sem tudtam, mit ért azalatt, hogy „közéjük”. Amikor Rachel és a lány szembeálltak egymással, önkéntelenül egy természetfilm jutott

eszembe,

amelyben két

szarvasbika készül

összeakasztani agancsát egy szarvastehén kegyeiért. És én voltam a szarvastehén. -

Ez a Követő zaklat téged? - kérdezte a fekete ruhás.

-

Őőő... - A válasz határozott igen volt, de valamiért nem akartam

lebuktatni Rachelt, aki rám nézett, és felkészült rá, hogy beárulom. Mióta a fekete ruhás belépett a bárba, Rachel viselkedése megváltozott. Mintha félt volna. Dacos lett, és védekező, de félt is. - Éppen menni készült. Úgy tűnt, a fekete ruhást nem sikerült meggyőznöm. Összehúzott, sötét szemmel Rachelre meredt: -

Mit mondtam neked?

Rachel az ajtó felé oldalazott. -

Nem emlékszem.

A fekete ruhás elállta az útját. -

Biztos? Pedig nagyon egyszerű üzenet volt. Akarod, hogy

emlékeztesselek rá? -

Távozz tőlem! - motyogta Rachel.

-

Hogy alaposabban az eszedbe vésd, megismétlem. - A lány azzal

erősítette meg a szavait, hogy ujjával a Követő mellkasába bökött. Keményen. Mintha el akarta volna törni a bordáját. - Ez az iskola a Keresők territóriuma. Mi formáltunk rá először jogot. Vagyis jó lenne, ha a többi jómadárral együtt elhúznátok innen, és máshol térítenétek! Ha megint toborzáson kaplak, nagyon kellemetlen következményei lesznek rád nézve, ebben biztos lehetsz. - Olyan erősen csípett Rachel arcába, hogy piros folt maradt a helyén. - Remélem, most megjegyezted! A fekete ruhás lány oldalra lépett, és Rachel az ajtó felé iszkolt. Aztán megtorpant, és visszanézett rám: -

Ne csatlakozz hozzájuk! - mondta. - Térj meg a Prófétához!

Megbocsát neked! Bármit követtél el, bármekkora bűnt, keblére ölel téged. Gondolkozz ezen, Mia! Megváltás. Ugye, megváltást keresel? Megváltást és feloldozást a bűneid alól. Belé akartam fojtani a szót, de nem jött ki hang a torkomon. A fekete ruhás egy lépést tett Rachel felé. -

Tűnj el!

Rachel kidüllesztette mellkasát, és egy másodpercre megint az a régi goth csaj volt, akit új személyisége bekebelezett. -

Nem félek tőled. Nincs benned Fény. Benne van - biccentett

felém. - Érzem. Benned nincs meg a Fény, Kereső. Örökre toborzó maradsz, és azoknak az árnyékában fogsz élni, akik a szektátokban igazi erővel rendelkeznek! Nem hittem volna, hogy fokozható, de a lány szeme még sötétebb lett. Reagálni már nem maradt ideje, mert Rachel kilépett a lengőajtón. Mielőtt eltűnt, megláttam a tarkóját. A kelta tetoválás helyén csúnya heg vöröslött, mintha kiégették volna. Aztán ott maradtam kettesben a fekete ruhással. Mellkasomból, Rachel távozásával, eltűnt a forróság. Nagy levegőt

vettem, majd kifújtam, és megcsóváltam a fejem. Mi a franc van velem? Nem álltam ilyen közel ahhoz, hogy elveszítsem a fej em, mióta a családommal el kellett menekülnünk Arizonából, ahol addig éltünk. Az idegszálaim kirojtosodtak. Ez egy ilyen nap volt. Ilyen hónap. „Gondolkozz ezen, Mia!Megváltás. Ugye, megváltást keresel?” Újabb borzongás futott fel csigolyáim létrafokain. -

Istenverte Követők - fordult felém a fekete ruhás.

-

Nem Isten áldottát akartál mondani? - kérdeztem remegő hangon.

Rövid nevetés tört ki belőle: -

Szóval, Miának hívnak. Bocs a kávéért! Szerencse, hogy

feketében vagy. Nem látszódnak a foltok. Ami engem illet, határozottan láttam a foltokat. -

Jut eszembe, engem Katrinának hívnak - nyújtotta felém a kezét.

Körmei ugyanolyan vörösre voltak festve, mint az ajka. Stoplámpaszínűre.

Tenyere

közepén

gyűrű

alakú,

vörös

heg

látszódott. Mint egy billog. Egy jel. Haboztam, mielőtt elfogadtam volna a felém nyújtott kezet. Nem tudtam, miért. Talán csak nem akartam felhívni a figyelmét a kesztyűs kezemre, vagy nem akartam, hogy hallja a cuppogást, amikor megszorítja. Vagy mert egy mosdóban furcsán hatott a formális gesztus. Vagy mert a kör alakú heg óvatosságra intett. Amikor összeért a tenyerünk, Katrina lehunyta a szemét. Aztán levegő után kapott, és gyorsan eleresztett. Fintorgó arccal rázogatta a kezét, mintha fájdalmat okoztam volna neki. -

Tényleg benned van - mondta Katrina. - Szerencse, hogy ma

reggel én botlottam beléd. Éreztem valamit, de olyan gyorsan történt az egész, hogy nem lehettem biztos benne. A gyomromat összehúzta a félelem. -

Fogalmam sincs, miről beszélsz.

-

A Szikráról. - Belenyúlt a hosszú pánton lógó, apró bőrretiküljébe,

és kivett belőle valamit: kicsi volt, lapos és téglalap alakú. Egy fekete szaténszalaggal átkötött kártyacsomag. Akár egy bűvész, megkeverte a paklit, majd hátlappal felfelé szétterítette a padlón. -

Válassz egyet! - mondta.

-

Ez valami trükk?

-

Meghívás.

Elindultam az ajtó felé. -

Órám van.

-

Csak egy másodperc az egész.

A kártyák nagyobbak voltak az átlagos kártyalapoknál. Puháknak tűntek, az időtől patinásnak. Választottam egyet, és kihúztam. Még annál is lágyabb volt az érintése, mint gondoltam. Mintha pamuthoz értem volna. Megfordítottam, és úgy tartottam, hogy csak én lássam. Még sohasem jósoltak nekem tarot-kártyából, de a Venice sétányon elég kártyavetőt láttam. A két ujjam közt tartott kártya egy sziklán álló tornyot ábrázolt. A toronyba villám vágott, és emberek zuhantak le a csúcsáról elnyújtott halálsikollyal, miközben vádló tekintettel bámultak rám. Nem kellett elolvasnom az írást, hogy tudjam a lap nevét. A Torony. A belvárosi felhőkarcolók közül egyedül a Torony élte túl a földrengést. Ez volt a legújabb és a legmagasabb felhőkarcoló, a Dubaiban található masszív, csillogó tornyok mintájára építették. A földrengés előtt néhány hónappal fejezték be a munkálatokat, és nemes egyszerűséggel a Torony nevet kapta, mintha a magassága tényén kívül nem lenne szükség egyéb körülírásra.

-

Mutasd! - mondta Katrina.

Kiszáradt a torkom. Megfordítottam a kártyát, hogy lássa. Elkerekedett a szeme. Kikapta a lapot a kezemből, és visszadugta a pakliba. Ismét megkeverte, és közben magában motyogott valamit. Legyezőként szétnyitotta a paklit. -

Válassz újra!

-

Miért?

Elém tolta a kártyákat. -

Gyerünk!

Újabb pillantást vethettem a tenyerén lévő, vörös, rücskös hegre, bár nagy részét eltakarták a lapok. -

Rendben, rendben - húztam ki egy másik lapot a pakliból, és

közben dühösen csóváltam a fejem. Volt néhány furcsa nap az élelemben. Néhány nagyon furcsa nap. De ez a nap mindet verte. Megfordítottam a lapot, hogy mindketten láthassuk. -

A Torony - suttogta Katrina.

-

Ügyes trükk. Hogy csináltad? - kérdeztem, miközben vissza

akartam adni neki a kártyát. -

Mondtam már, hogy nem trükk - bámult rám üveges szemeivel. -

Ez meghívás - suttogta, de nem vette el a kártyát. - Nálad maradhat mondta. - Majd iskola után visszaadod. Találkozzunk a 317-es teremben! -

Hogy?! Minek?

-

El kéne beszélgetnünk pár dologról.

Megráztam a fejem. -

Nem leszek ott. - Katrina minden szava újabb megerősítést

jelentett számomra abbéli elhatározásomban, hogy tartsam magam minél távolabb tőle. Nézett egy darabig, aztán bólintott.

-

Ott leszel - motyogta, és mielőtt biztosíthattam volna tévedéséről,

kisétált a bárból, és otthagyott a Torony lapjával a kezemben.

Ebéd. Az egyik fő ok, amiért Parkerrel visszatértünk az iskolába. Ám a tömött ebédlőben mégsem láttam az öcsémet. A pult előtt kígyózó sorhoz és az asztaloknál szorosan egymás mellett ülő emberekhez képest meglepően nagy csend uralkodott - különösen a parkoló reggeli káoszával összevetve. Semmi randalírozás, beszélgetés is alig. Az emberek az élelemre koncentráltak, a sorban állók elgyötört arcán feszült összpontosítás látszott. Feltűnt, hogy a régi klikkek felbomlottak. Mindössze két nagy csoport maradt: a Követők és a többiek. Egyik csoport sem vegyült a másikkal. Az étterem fele fehérben volt. Kisebb sokként ért döbbenetesen nagy számuk így egyszerre látva őket. Parkert továbbra sem láttam, viszont Rachel Jacksont igen. A Követők körében, az ablaknál ült. A beeső fényben olyan fehéren világított a ruhájuk, hogy félre kellett néznem. Nem is emlékeztem rá, mikor ettem utoljára menzán, de a meleg étel illatára - még ha ipari méretű kondérból érkezett is - éhesen korogni kezdett a gyomrom. Szerettem volna megkeresni Parkert. A reggeli eset és a bárban történtek után aggódtam, hogy egyedül kószál valahol. Egymás mellett kellett maradnunk. De a sor elején lévő kedvező pozíciómat nem akartam feladni. Parker biztosan megkereste a barátait, és együtt jönnek ebédelni. Hamarosan itt lesz. Megfordultam, hogy megnézzem, befutott-e, amikor lökést éreztem a hátamnál. Két lányt vettem észre magam előtt, akik az előbb még nem álltak ott. Egy colost és egy köpcöst. Zsíros hajuk csimbókokban lógott, és savanyú szagot árasztottak, mintha nem zuhanyoztak volna egy ideje. Hálát rebegtem magamban a vízvezetékszerelés isteneinek, hogy

reggel volt vizünk. A lányok a hátukat mutatták nekem. -

Hé! - Mintha meg sem hallottak volna. - Hé! - kopogtattam meg a

colos vállát. -

Mi van? - nézett hátra bosszúsan. Rájuk ismertem. Az egyik

elkapó, a másik dobó volt a softballcsapatban, és a hangsúly itt a múlt időn volt. Talán még nem esett le nekik, hogy az idei szezonnak vége. -

Elém álltatok! - vetettem a szemükre, hátha elszégyellik magukat.

-

Dehogy! - mondta a dobó.

-

Dehogynem.

-

Bizonyítsd be! - olyan gonoszsággal vicsorogta a szavakat, hogy

hátra kellett lépnem, és nekiütköztem a mögöttem állónak. A dobónak ugyanaz az állatias kifejezés ült az arcán, mint a reggel látott banda tagjainak. Azt üzente vele, hogy eltapos mindenkit, aki az útjában áll. Amikor a pulthoz értünk, visszafordult. A dobó és az elkapó elvették a tálcájukat. A nyelvembe haraptam, és kényszerítettem magam, hogy nyeljem le a dolgot. Végül is csak ketten voltak, mindössze néhány másodperccel késleltették, hogy az adagomhoz jussak. Mégis igazságtalannak éreztem. A hátam mögötti sorra néztem. Az emberek dühösek voltak, de túlságosan fáradtak ahhoz, hogy bármit tegyenek. -

Hé, csajok, ide gyertek! - intett a dobó, mire kispadnyi haverjuk

tódult elém. Miközben a softballcsapat játékosai sorra megragadták tálcáikat, még erősebben haraptam a nyelvem. Úgy látszik, tévedtem, a régi klikkek mégsem bomlottak fel. A softballos lányok kemények voltak, hírhedten erősek, és ezt tudták magukról. Ha összefogtak, nem akadt ember, aki kötekedni merészelt volna velük, vagy kiállt volna ellenük. Igazságtalanság...

Megint belobbant a mellkasomban lévő forróság, egyre halkult a műanyag tányérokon kaparászó villák zaja, és végül már csak a vénáimban végigparádézó forró vér dobolását hallottam. Ne foglalkozz vele! - mondtam magamnak. Nem fontos. Hagyd a csudába! De a viselkedésük nem volt sportszerű... Parkernek igaza volt. Nem szabad hagyni, hogy megtegyenek mindent, amit akarnak. Hogy elvegyenek bármit, mert nagyobbak, erősebbek, vagy mert falkában garázdálkodnak. A szívem sercegni kezdett az elektromosságtól. Éreztem, hogy kezem a dobó felé lendül. Bár józan eszem megkérdőjelezte a mozdulat helyességét. Mit akarsz vele művelni? Azt, amit azzal a férfival Lake Havasu Cityben? Nem érdemelte meg, ahogy ez a lány sem. Engedd. El. Sóhajtottam. Tudtam, hogy a hangnak igaza van. A szívemben pattogó lángok elcsitultak. Leeresztettem a karom, és a szemem sarkából észrevettem valamit. Egy

csapat

srác

közeledett

a

softballcsapat

felé.

Mintha

véletlenszerűen összeverődött társaság lett volna, gólyáktól végzősökig, jó fejektől az olyan bénákig, mint Andrew „Skizó” Buckley, aki paranoiás skizofréniában szenvedett. Bár szerintem nem volt az. Paranoiás volt, de talán nem skizofrén. Skizó a téma megszállott bloggere volt, és az összeesküvés-elméletek lelkes gyártója. Az iskolában szórólapokon reklámozta blogját, az Agymenést. Egy másik srácot is felismertem köztük. Egy magas, vékony srácot, akivel Parker néha együtt lógott. Quentin valaminek hívták. Nem emlékeztem a családnevére. Járt nálunk párszor, de öt szónál többet nem

beszéltem

vele.

Annyit

azért

észrevettem,

hogy

valami

megváltozott rajta, mióta utoljára láttam. A szeme. Rezzenetlen volt,

figyelő. Mint egy ragadozóé. A csapat mindegyik tagja ugyanilyen tekintettel nézett. Hátborzongató volt. Ennél csak a mozgásuk összehangoltsága volt hátborzongatóbb, mintha egy rugóra jártak volna. Mintha alakzatba rendeződött madarak lennének, vagy bábok, amiket ugyanaz a láthatatlan zsinór rángat. Quentin szólította meg a tolakodókat. Hangja hangosabb volt, erősebb és sokkal felnőttesebb, mint emlékeztem. -

Álljatok a sor végére!

A dobó teste megfeszült, és tálcáját pajzsként maga elé tartva lassan megfordult. -

Ugyan, miért? - vágott vissza a lány, bár hangjából kiveszett az

arrogáns magabiztosság, amit velem szemben alkalmazott. Quentin

felfelé

fordított

tenyérrel

széttárta

karját,

mintha

a

tanácstalanságát akarná kifejezni, de a mozdulatnak valójában fikarcnyi köze sem volt tanácstalansághoz. A szemem megakadt a tenyerén lévő golflabda nagyságú, vörös és tökéletesen kör alakú hegen. Ugyanolyan volt, mint Katrináé. Quentin csak a szájával mosolygott. -

Álljatok vissza a sor végére! - ismételte.

-

Skizó hozzátette:

-

Kiállítunk benneteket a játékból. - Skizo végigsimított V alakú

Drakula-frizuráján. Fekete pólót viselt, aminek elején kövér betűkkel a következő szó állt: Önkényuralom. A softballcsapat tagjai ideges pillantásokat váltottak egymással. Biztos voltam benne, hogy szembeszállnak velük. De a dobó vállat vont, és megadóan lehajtotta fejét. Kilépett a sorból, és csapatával a sor végére bandukolt. Quentin tekintete találkozott csészealj nagyságúra tágult szememmel.

-

Örülök, hogy visszatértél az iskolába, Mia - mondta, és kinyújtotta

felém heges kezét. Úgy ráztam meg a fejem, mintha egy szétfeszített medvecsapdát nyújtott volna. Hátrálni akartam, de nem tudtam a fal miatt. Quentin a homlokát ráncolta. Azt hittem, leengedi a kezét, de hosszú ujjai ráfonódtak a csuklómra. Egy másodpercig lágyan tartotta, aztán megrándult az arca, és hirtelen elengedte. Összenézett a társaival, és bólintott. Aztán összehangolt hátraarcot csináltak, mint egy katonai díszszemlén, majd elindultak egy asztal felé, ahol az ebédjük várta őket. Teliszedtem a tálcám, és helyet kerestem az ebédlő túlsó felében, minél távolabb Quentintől és vegyes bandájától. Sajnos így is többször pislogtak felém a kelleténél. Megpróbáltam nem tudomást venni róluk, és enni kezdtem. Ügy tettem, mintha továbbra is éhes lennék, és a gyomrom nem rándult volna csomóba. Két csomóba. Vagy inkább egy akasztókötélbe. Parker továbbra sem bukkant fel. Alig ettem pár kanállal, amikor hirtelen felálltam, és úgy döntöttem, megkeresem a testvéremet. -

Kéred a maradékot? - kérdeztem a mellettem ülő csont és bőr

sráctól. Rögtön kikapta a tálcát a kezemből. Köszönetmondásra sem maradt ideje, annyira lefoglalta, hogy a felvizezett burgonyapürét a szájába tömje. Gyorsan megtaláltam Parkert. Tudhattam volna, hol keressem. -

Helló! - mondtam halkan, amikor mellé álltam.

Szemét továbbra sem vette le az eltűntek fotóiról. „Látta ezt az embert?”- kérdezte a fal ezerszer. Bizsergést éreztem, és hátrapislantottam. Mintha a túlsó falról figyeltek volna a halottak. -

Lemaradsz az ebédről - mondtam.

Parker rám nézett: -

Elmentek.

-

Kik?

-

Jake, Kadin és Asher. Elhagyták a várost. Asher említette, hogy a

családjával talán elköltöznek, de... - Vállat vont, mintha nem tudná feldolgozni, hogy búcsú nélkül távoztak. -

Visszajönnek? - kérdeztem.

Megint vállat vont. -

Te visszajönnél?

Hallgattam, mert a válaszom nemleges lett volna. Talán mi sem lennénk itt, ha anya állapota lehetővé tette volna a távozást. Az utazás nem ajánlott az ő betegsége esetében. Különben meg hová mehettünk volna? Hetek óta nem láttam Parkert ennyire letörtnek. Hiába kutattam vigasztaló szavak után. L. A.-be költözésünk óta csak ismerőseim akadtak. A barátság komplikált dolog, és nekem elég bonyolult volt már az életem. Parkernek viszont három jó barátja lett - legalábbis annak hitte őket -, mióta itt lakunk. Kicsit féltékeny is voltam a közeli viszonyukra. L. A.ben csak anya és Parker tudott a titkomról, így ők lettek az egyetlen, igaz barátaim. Az egyetlenek, akikben bízhattam. -

Biztos vagyok benne, hogy felhívtak volna elköszönni, ha

lehetőségük van rá - mondtam Parkernek -

Mindegy. Elmentek és kész. - Fojtott hangja elárulta, hogy nagyon

is nem mindegy neki. Azon gondolkoztam, hogy beszámolok Parkernek a Quentinnel való találkozásról. Talán távolabbi barátainak ittléte jobb kedvre deríti. Kinyitottam a szám, de egyből becsuktam, amikor eszembe jutott Quentin furcsa tekintete, és az

a különös összehangoltság, ahogy ő meg Skizó és a többiek mozogtak. Meg az a heg. -

Láttad ezt? - mutatott Parker egy szórólapra, amit a fal közepére

tűztek.

317-es terem? Ismerős valahonnan. -

Talán segítene anyának - mondta Parker.

-

Még a szobáját sem hagyja el - emlékeztettem. - Azt hiszed,

elvonszolhatnánk az iskoláig? -

Legalább megpróbálhatnánk. Eddig semmi sem segített, amivel

próbálkoztunk. - A hangja feszült volt. Tudtam, hogy még mindig zabos rám, amiért reggel nem engedtem neki a hőst játszani. Mivel több példányt tűztek ki a szórólapból, letéptem azt, amit Parker nézett. -

Megmutatjuk anyának, és meglátjuk, mit szól.

Amikor az összehajtott szórólapot be akartam dugni a zsebembe, valamiben megakadt. Kihúztam a Katrinától kapott tarot kártyát. El is feledkeztem róla. Találkozzunk a 317-es teremben! -

Az egy tarot kártya?

A hegycsúcson magasodó toronyra néztem. A cikcakkos, sárga villámra. A zuhanás közben sikító emberekre. Szemük olyan kerekre nyitva, mint a szájuk. Idegesítő volt, ahogy egyenesen rám meredtek, mint a holtak szemei az emlékfalról. -

Igen - feleltem elgondolkozva.

Nem akartam elmondani, mi történt a bárban Katrinával. Nem akartam Parkert újabb őrült mentőakcióval terhelni. -

Találtam. - A kártyát a szórólappal együtt visszadugtam a

zsebembe. Legszívesebben a szemétbe dobtam volna a lapot abban reménykedve, hogy sohasem látom többé a gazdáját. De annyira antiknak tűnt. Nem dobhattam el csak úgy. -

Mia - kérdezte Parker komoran -, szerinted anya meggyógyul?

-

Persze, biztos vagyok benne. - Idősebb nővérként az volt a

dolgom, hogy hazudjak neki, ha ezzel gondterhelt lelkén könnyíthetek. -

Nem igaz - mondta Parker (ezek szerint rosszul végeztem a

munkám), s a fejét rázta. Sűrű, szőke hajának tincsei a szemöldökét verdesték. Ha valaki együtt lát bennünket, talán rá sem jön, hogy testvérek vagyunk. Az én hajamat ugyanis - a legutóbbi villámcsapás tövig égette, de most már a tarkómat verdeste - egyetlen árnyalat választotta el a koromfeketétől. Parker szeme üvegzöld volt, az enyém felhőszürke. Parker anyára hasonlított, én apára, akit olyan régen elvitt a gyomorrák, hogy alig emlékeztem rá. Ha fel akartam idézni, elő kellett vennem a fényképalbumot, és mindig meglepett, amikor a saját szemem nézett vissza rám az oldalakról. -

Haza kellene mennünk, megnézni anyát - mondta Parker. - Ha

sietünk, visszaérünk az utolsó órára. -

Parker... nem. Meg kell szoknia, hogy nem vagyunk otthon vele a

nap minden percében. Lehet, hogy jót tesz neki, ha egy kicsit nem ugráljuk körbe. - Megrángattam a pólóját, és elindultam az étkező felé. Gyere, talán még lesz időd ebédelni! Parker egy lépéssel lemaradva követett. Az eltűntek falának végén a zsebre dugott szórólap ikertestvérén akadt meg a szemem. Vagyis első ránézésre azt hittem, ugyanolyan. De egy apróságban különbözött. Amikor rájöttem az eltérésre, összeszorult

a gyomrom.

TÖBBET

KELLETT VOLNA EBÉDELNEM.

A tanítás végére korgott a

gyomrom az ürességtől, és alig tudtam magam elvonszolni a hirdetőtábláig, hogy megnézzem, hol tartják az áthelyezett órákat. A fakultatív órákat további értesítésig törölték, de a kötelező matematika-, tudomány-, irodalom- és történelemórán meg kellett jelennünk, ha be akartuk fejezni az évet, vagy az én esetemben, ha le akartam érettségizni. Az órákat az első emeletre tették át, részben a tanárhiány, részben a drasztikusan lecsökkent diáklétszám miatt. És nem utolsósorban azért, mert a felsőbb emeletek több kárt szenvedtek az alsóknál. Már csak egy irodalomórám volt hátra, Mr. Kale tartotta, ugyanaz a tanár, aki a rengés előtt - de azóta sem kedveltem jobban. Úgy viselkedett, mintha hadászatot oktatna, nem szóvirágos tizenkilencedik századi prózát meg költészetet. És mindig rájött, ha csak a Kötelezők rövident olvastad el az eredeti mű helyett. A faliújság előtt rendezetlen sor gyűlt össze. Beálltam, és közben a rikítóan

narancssárga

pólót

viselő

segélyosztókat

néztem,

akik

asztalokat állítottak fel és dobozokat rendezgettek, melyekben az egy óra múlva kiosztásra kerülő fejadagjaink lapultak. Néhány segélyosztó munkás övén ugyanolyan sokkoló lógott, mint Brent polgárőrnek, vagy paprikaspray. Elvégre több száz kiéhezett tinédzserről volt szó, nem akarták kockáztatni, hogy elszabaduljon a pokol. A sor haladni kezdett, és az előttem álló, egymás kezét fogó szerelmespár

egyszerre

lendülő

lábbal

összedugott fejjel bizalmasan suttogtak:

előrelépett,

miközben

-

Hogy döntöttél? - kérdezte a fiú a barátnőjét. - Eljössz?

A barátnő habozva felelt: -

Nem tudom... Tök jó lenne, de nincs szükség valami jelszóra,

vagy ilyesmire, hogy megtudjuk a helyét? Minden este máshol tartják. Rájöttem, hogy a Kószálásról beszélnek, és közelebb hajoltam, hogy kihallgassam őket. Addig azt hittem, hogy a Kószálás, ez a teljesen zártkörű, vándorló buli csupán Rance Ridley agyszüleménye, amivel azt akarja

bebizonyítani,

hogy

Los

Angeles

tényleg

megérett

az

ótestamentumi végítéletre. De ezek ketten valóságosnak tartották. -

A bátyám az egyik szervező - mondta a srác. - A tőle kapott belső

információk alapján megtalálhatjuk. Szerintem, ne hagyjuk ki! A hátizsákjából vékony, agyonolvasott kötetet húzott elő. A címlapjára sandítottam: T. S. Eliot: Atokföldje. Összehúztam a szemöldököm. Egy modern hosszúvers alapján fogják megtalálni a Kószálást? A párnak sajnos feltűnt, hogy hallgatózom. Gyanakodva rám néztek, és a fiú gyorsan visszasüllyesztette hátizsákjába az Átokföldjét. -

Majd később megdumáljuk!

A pár megnézte az órarendet, majd távoztak. Még mindig egymás kezét fogták, mintha félnének elengedni. Távolodó hátukat nézve irigység fogott el. Soha nem volt még fiúm, és kételkedtem benne, hogy valaha is lesz. Szörnyszülettségem a testemre volt írva, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárkinek - akármelyik fiúnak - látni engedjem. Persze, jó lett volna valaki, akivel törődhetek... aki törődik velem. Különösen ilyen időkben. A szerelmespárt a Kószálásról hallottakkal együtt megpróbáltam kiverni a fejemből. Bíztam benne, hogy tévednek, és a Kószálás nem létezik. Mert ha mégis... Ha tényleg vannak, akik Átokföldön - oly sok ember halálának helyén, ahol anyám is majdnem életét vesztette buliznak, akkor sajnos egyet kell értenem a Prófétával. Los Angeles

tényleg ótestamentumi leckét érdemel. Amikor megnéztem a beosztást, meglepődtem. Mr. Kale ugyanis továbbra is a harmadik emeleti termében tartotta óráját. Az egyetlen tanár volt, aki a felsőbb szinteken maradt. Méghozzá a 317-esben. Az üresen kongó, harmadik emeleti folyosó padlóját vékony gipszpor borította, mely a mennyezetről hullott le. Bíztam benne, hogy legalább azbesztet nem tartalmaz. Benéztem néhány ablakon, amik mellett elhaladtam. Rendetlenséget láttam, betört ablakokat, feldőlt padokat, és szétszóródott lapokat. Miért akart Mr. Kale ezen a szinten maradni? Hátborzongató volt ez az emelet. Mire a 317-eshez értem, az utolsó órát jelző csengetés csak halovány emlék volt. Óvatosan elfordítottam az ajtógombot, és kinyitottam az ajtót... -

„... beözönlik a fény a sötétség honába. Új fajták fognak..."1

Mr. Kale felnézett a kezében tartott könyvből. Amikor meglátott, abbahagyta az olvasást, de arca kifejezéstelen maradt. A jól ismert pléhpofa ellenére mindig tudtam, mikor ideges. Olajbarna szeme volt, és hasonló színű haja, amit hátranyalva hordott, és a tarkójáig ért. Arca himlőhelyes, és a szája melletti ráncokat mintha vésővel faragták volna ki. -

Örülünk, hogy visszatért körünkbe, Miss Price - mondta csikorgó

hangon. Mr. Kale mindig úgy beszélt, mintha üvegszilánkokkal gargarizált volna. Akár Shakespeare-t, akár Dickenst olvasott, az ő hangján minden „kőkemény kriminek” hallatszott. -

Bocsánat, nem akartam megszakítani a...

Mr. Kale elsöpörte bocsánatkérésemet. -

Biztos vagyok benne, hogy amíg otthon tartózkodott, folytatta a

1Frankenstein, Göncz Árpád fordítása.

kötelezők olvasását. Hiszen az év elején kiadtam a tanmenetet. Ezt komolyan mondja? Milyen tanár az, aki vészhelyzetben is házi feladatot követel? Mr. Kale ajkán halvány mosoly jelent meg. Külön élvezetet jelentett számára a kínzásom. -

Elmondaná nekünk, Miss Price, hogy Mary Shelly Frankenstein

című regénye hogyan kapcsolódik a Prométheusz-mítoszhoz? Bamba képet vágtam, ennél többre nem futotta tőlem. Hiába láttam a Frankenstein összes film feldolgozását - a szörnyben és magamban ugyanis sok közös vonást véltem felfedezni -, fogalmam sem volt, miről beszél Mr. Kale. -

„...avagy a Modern Prométeusz”, ez a könyv alcíme. -

Bármenynyire is szerettem volna, ez nem az én számból hangzott el. Először is, fiúhang volt. Másodszor pedig, tudta a választ. A hang gazdáját kutatva a leggyönyörűbb, legszomorúbb kék szemekkel találkozott a tekintetem, amelyek valaha egy fekete keretes, Clark Kent szemüvegen át rám néztek. A szemüveg mögött pedig... kissé szögletes arcot fedeztem fel, elegánsan elhúzott szájjal. És a szemüveg fölött... lágy, sötét hajat. Akárki volt, nem járt Mr. Kale óráira a földrengés előtt. Észrevettem volna. Ennél többet nem is tudtam volna csinálni. Azt is észrevettem, milyen tökéletesen egészséges. Nem vékony vagy alultáplált. Ruhája tiszta volt és rendes, már-már vasalásgyanús. Ehhez jöttek a manikűrözött körmök. De ha csak a szemeit néztem, azokat a megkínzott, kék szemeket, akkor olyan embert láttam, aki talán mindegyikünknél többet szenvedett. Mint Katrinával való első találkozásom esetében, most is úgy éreztem, a srác kilóg a sorból. Csak az stimmelt, hogy valami nem stimmel vele. Mr. Kale most a szemüveges fiút tüntette ki figyelmével: -

Mr. Parish, ha nem tévedek...

-

Jeremy - mondta a fiú.

Jeremy - ismételte egy vágyakozó, vékony hangocska a fejemben. -

Jeremy - ismételte Mr. Kale is. - Tudom, maga új nálunk, és talán valamivel liberálisabb oktatási stílushoz szokott, de az én órámon jelentkeznie kell, ha mondani kíván valamit.

Mr. Kale visszafordult felém: -

Üljön le!

Az óceánra nyíló ablakok mellett lévő helyemre szlalomoztam. Miközben elhaladtam Jeremy mellett, mélyen a szemembe nézett azzal a végtelenül szomorú tekintetével. Mintha hozzám ért volna, nézése felért egy érintéssel. A szívem vadul vert, mint azok az alkalmi ritmusszekciók, amik Venice Beachen annak idején összeverődlek - ütős hangszerek káosza. Leültem a helyemre. Szerencsére az ablak résnyire nyitva volt, és beáramlott rajta az óceán párásan hűs levegője. Megkockáztattam egy pillantást Jeremy tarkója felé. Olyan haja volt, amit az ember önkéntelenül is szeretne megtapogatni. Kicsit oldalt fordult, és rám nézett. Elkaptam a fejem, mintha egy golyót akarnék kikerülni. Amikor újra felnéztem, Jeremy már visszafordult. Sóhajtva felütöttem a könyvem, megmarkoltam a tollam, és a továbbiakban igyekeztem nagyon figyelmes képet vágni. Mindenhová néztem, csak Jeremyre nem, pedig úgy vonzott magához, mint egy vontatósugár-nyaláb. Mr. Kale összefonta karját, és elkezdett fel-alá sétálni a terem elején. Sétának szánta, de inkább hasonlított meneteléshez. Mr. Kale szemmel láthatóan képtelen volt olyan magáért való dologra, mint a sétálgatás. -

Mit tudunk még? Ki volt Prométheusz?

Mintha valakit is érdekelt volna. Mit számít, ki volt Prométheusz, amikor a fél osztály a másodperceket számolja a következő étkezésig, a másik fele meg csatlakozott egy szektához, amelynek a vezetője azt

hirdeti, hogy közeleg a világvége! Senki sem válaszolt, és a csend növekvő vákuuma beszippantott bennünket. Lesütöttem a szemem, amikor Mr. Kale szétnézett a teremben, hogy kit szólítson fel. Nem féltem, hogy megint engem pécéz ki, ez még szemétkedésből is sok lenne, de az ember sohasem tudhatja. Mr. Kale-lel kölcsönös ellenérzéssel viseltettünk egymás iránt. Nem igazán tudtam, mi irritálja annyira bennem. Hacsak az nem, hogy a kötelezőknél az olvasás helyett mindig a filmváltozatot részesítettem előnyben. Ez akkor vált számára nyilvánvalóvá, amikor A skarlát betűről olyan esszét sikerült leadnom, melyben a film szexjeleneteit elemeztem. De Mr. Kale-nek nem volt ideje kiválasztani senkit. Ismét Jeremy válaszolt. Két kezét mozdulatlanul az asztalán tartotta. -

Prométheusz a görög mitológia egyik alakja, aki azzal vonta

magára Zeusz haragját, hogy ellopta a mennyből a tüzet az emberek számára. Zeusz büntetésül egy sziklához láncolta, hogy mindennap egy sas lakmározzon a májából. A mája mindig visszanőtt, végtelen szenvedésre kárhoztatva ezzel Prométheuszt. Dr. Frankenstein hasonló bűnt követett el. A mennyei tűz az ő esetében az a villám volt, amivel életre keltette szörnyét. Az orvos istent akart játszani, de a végén megbűnhődik emiatt, saját szörnye pusztítja el. Oké. Hú. Okos és szexi. A legveszélyesebb kombináció. Jeremy a szemüvege ellenére sem tűnt könyvkukacnak. Inkább egy európai fehérneműmodellre hasonlított. Jeremy válaszának teljesen ki kellett volna elégítenie Mr. Kale-t, mivel nemcsak elolvasta a könyvet, de meg is értette. Ám Mr. Kale Jeremyre meredt. -

Mr. Parish, ha legközelebb közbekotyog, meg kell kérnem, hogy

hagyja el a termet. Ez az első napj a, de azt ajánlom, kövesse a

szabályokat, ha alá akarja velem íratni az élelmiszerjegyét! Az első napja? A suli bő egy hete elkezdődött. Kíváncsi voltam, Jeremy miért halogatta eddig a visszatérést. Parker és én csak anya miatt maradtunk otthon eddig. De elfogyott az élelmiszerkészletünk, és vele együtt a lehetőségeink is. -

Villámlás - mondta Mr. Kale, és a terem túlsó végébe masírozott. -

A mennyei tűz. A fegyver, mely Zeuszt az istenek királyává tette. Mely életre keltett egy szörnyet. Vajon miért hozta Ms. Shelley kapcsolatba a két történetet? Azt kívánta sugallni vele, hogy emberi kezekbe nem való ekkora hatalom? Mert rosszul használjuk? A villámlás említésére még lejjebb csúsztam a széken. Mr. Kale-nek nem kellett jelentkezőre várnia. Egy Lily nevű Követő karja a magasba lendült. -

A Próféta szerint Isten villáma okozta a földrengést.

-

Ő csak tudja. - Mr. Kale hangjából félreérthetetlen gúny csendült

ki. Egy másik Követő felpattant a helyéről: -

Maga is azt mondta! A mennyei tűz. Isten fegyvere. Az egész

teljesen logikus. Isten egy villámmal megrepesztette a hatodik pecsétet, és

földrengést

okozott

vele,

hogy

megbüntesse

Los

Angelest

szégyentelen elfajzásáért. -

Nos - mondta nyugodtan Mr. Kale -, reménykedjünk benne, hogy

a mondás nem téved, amikor azt állítja, a villám nem csap kétszer ugyanabba a fába. Másikat keres... A diákok nyugtalanul fészkelődtek a helyükön. Nem a földrengés említése tette őket nyugtalanná, hanem a lehetőség, hogy újra megtörténhet. Nem tudtam, hogy a villám okozta-e a földrengést, de nem voltam naiv, és bizonyos tényeket nem tagadhattam le. A földrengés napján a

vihar megtámadta Los Angeles belvárosát. Más szó nem volt erre. Nem voltam ott (bár a híradókban százszor láthattam felvételről), de a támadást a bensőmben éreztem: mintha bomba robbant volna bennem minden egyes becsapódó villámtól. A villámlások csak jöttek és jöttek, mintha a vihar keresett volna valamit. Akkoriban geológiai kutatás folyt - a dolog iróniája, hogy éppen a földrengéseket vizsgálták -, melynek során megnyitottak egy több kilométer mély tárnát, mely egészen a Puente Hills-i törésvonalig tartott, ami történetesen Los Angeles belvárosa alatt nyúlt el, és közvetlenül ezután érkezett a 8,6-os magnitúdójú földrengés, ami több mint három percen át tartott. A világ vezető földrengéskutatói felállítottak egy teóriát, mely szerint a Puente Hills-i törésvonal felületi súrlódása feltehetőleg „jelzőfényként” szolgálhatott a villámok számára. A villámcsapás exponenciálisan megnövelte a nyomást, és a rengés robbant, akár egy föld alatti atomfegyver. A tudósok okoskodásai mindenesetre megoszlottak az interjúk során. A villámlás teóriát senki sem tudta bizonyítani, de tagadni sem. Egyvalamit a saját káromon már megtanultam: az ember soha ne becsülje alá a villámlást és annak képességeit. A villám a legnagyobb boszorkánymester. Sok embert ért villámcsapás, de mindenkire másként hatott. Csupán egy dologban lehettél biztos a villámlással kapcsolatosan: hogy a mondás, mely szerint a villám nem csap kétszer ugyanabba a fába, nagy marhaság. Ugyanis, ha valamibe belecsap egyszer, nagy valószínűséggel újra megteszi. Az egésznek a pozitív és negatív töltéshez van köze. Egyfelől ott van a földi dolgok pozitív töltése, másfelől a felhők negatív töltése. A két töltés találkozik, és kész a villámcsapás. Más szóval, azért vág belém a villám újra és újra, mert

dagadok a pozitív energiától. Az a legviccesebb az egészben, hogy mindig pesszimistának tartottam magam. Amikor harminc perc múlva megszólalt a csengő, a diákok megrohanták Mr. Kale-t, és ételjegyüket az arca előtt lobogtatva megpróbálták minél előbb aláíratni vele. Csak akkor kaptuk meg a porciónkat, ha az ételjegyen minden tanár kézjegye szerepelt. Katrina ebben a teremben akart találkozni velem tanítás után, és bármennyire szerettem volna meglógni a lány elől, ülve maradtam, mert kínos lett volna újra elvonulni Jeremy előtt. Úgy döntöttem, megvárom, amíg csatlakozik a többi diákhoz. De arra várhattam. Jeremy ülve maradt, és én le sem tudtam venni róla a szemem. Lehajtotta a fejét, s a tenyerébe temette az arcát, miközben egész testében remegett. Azon gondolkoztam, beteg-e. Mintha rohamot kapott volna. Mozgásra lettem figyelmes, az ajtón Katrina lépett be. Még lejjebb csúsztam a székemen, de nem ült senki előttem, aki mögé elbújhattam volna. A terem rohamosan kezdett kiürülni. Katrina észrevett, és elmosolyodott. Aztán hirtelen felgyorsultak az események. Katrina Mr. Kale-hez hajolt, és súgott neki valamit. Tanárom általában sztoikus ábrázatára leplezetlen meglepődés ült ki. Aztán mindketten rám bámultak, ahogy döbbenten ülök a székemen. Jeremy váratlanul abbahagyta a remegést, és felém nézett. Abban a pillanatban az ablakon keresztül szellő áramlott be, a hátamnak csapódott, és a bőröm bizseregni kezdett. Mintha alvó lényemet ezernyi apró tűszúrás ébresztgette volna. Vihar. Vihar közelgett. Jeremy elindult felém.

- BESZÉLNEM

KELL VELED

- mondta. A hangjából ítélve minimum azt

akarta bejelenteni, hogy áthajtott a kutyámon. Nem mintha lett volna kutyám. -

Egy pillanat.

Megfordultam a széken, és rátettem a kezem az ablakpárkányra. A párás horizontot fürkésztem, ahol az ég összeért a Csendes-óceánnal. Ám egyetlen árva felhőpamacsot sem láttam a nagy kékségben. Ha gyülekeztek a felhők, akkor a látótávolságomon kívül. Csak semmi ha. A felhők valahol gyülekeztek. Éreztem. A vihar holnapra itt lesz. Ha nem, akkor holnaputánra. Nem tudtam pontosan, mikor ér ide, csak azt, hogy közeledik. Tudtam a vérem forrásából és a bőröm bizsergéséből. Visszafordultam. Jeremy az asztalom előtt állt. Könyveimet a táskámba söpörtem, és felálltam a székből. A fiú válla fölött észrevettem, hogy Katrina és Mr. Kale bennünket figyelnek. Katrina feltelepedett Mr. Kale asztalára, és lóbálni kezdte csizmás lábát. A többi diák elpárolgott. Mr. Kale nyitott teremajtaján két új vendég lépett be: Skizó és Quentin az ebédlőből. Mr. Kale, találtunk valakit... - kezdte Quentin, de amikor Skizóval észrevettek, megtorpantak. - Nem érdekes... - fejezte be Quentin. -

Én találtam rá először. Én! - mondta Katrina.

-

Nem jár érte díj - felelte Skizó.

-

De ha járna, én nyertem volna.

-

Gyerünk ki innen! - mondta Jeremy. - Te nem ismersz engem,

Mia, de bíznod kell bennem. Nem szabad lepaktálnod ezekkel az emberekkel, veszélyesek.

Szavaitól elfogott a pucolhatnék. -

Miss Price, szabadna egy szóra... - szólított meg Mr. Kale.

Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de megtettem. Nevezheted az impulzus-kontroli

pillanatnyi

zavarának,

átmeneti

őrületnek,

vagy

mindkettőnek. Mindenesetre megragadtam Jeremy kezét, és magam után húztam. Hirtelen hőhullám öntött el. A kezemből indult, végigfutott a karomon, aztán a nyakamat perzselte, majd elöntötte az agyam. Ennek nem lesz jó vége, gondoltam, mielőtt aztán az agyam elfehéredett. Majd elsötétült. És úgy maradt. A forróság is maradt. Aztán... ...egy tetőn álltam. Nagyon magasan, a föld felett. Szinte a levegőben. A mélyen alattam terpeszkedő városnak csak fényfoltjait láttam. A Torony tetején voltam. Átokföldön. Egy erős széllökés ledöntött a lábamról. Esés közben megláttam valamit, amitől elállt a szívverésem, de csak azért, hogy amikor újraindul, gyorsabban kalapáljon, mint valaha. Gyorsabban, mint bármelyik szívnek dobognia szabadna. Fekete felhők töltötték meg az eget, és olyan alacsonyan úsztak, hogy ha kedvem lett volna hozzá, beléjük döfhettem volna az ujjam. Örvénylettek, dagadtak és terjedtek. Éreztem az épület elektromos töltését. A felhőkét. A sajátomat. Az ellentétes töltéseket, melyek találkozni vágytak egymással. Talpra álltam, és az ég felé tartott kezeimmel hívtam a villámot.

-

Mia, Mia! Nézz rám!

Elszakítottam tekintetem az örvénylő felhőkről, és megláttam őt. Jeremyt. A tető szélén állt, és a fejét rázta: - Nem kell így történnie! - Nem történhet máshogy - feleltem.- Mert ez vagyok én. Ez a sorsom. - Még változtathatsz rajta. Olyan szomorú volt, hogy elszorult tőle a szívem. Arcom újra az égnek fordítottam, kezeim továbbra is a magasban. Fények villództak a felhők közt. De nem fehéren. Hanem vörösen. Vérszínű fények. Mennydörgés ütődött a szívemnek. Aztán... ...kinyitottam a szemem. A hátamon feküdtem. A körülöttem állókra pislogtam. Mr. Kale, Katrina, Quentin és Parker... -

Parker?! - Olyan hirtelen ültem fel, hogy összekoccant a fejünk. Aú! - kiáltottunk fel kórusban, és a fejünket vakartuk. Az

-

összefejelés mindenesetre helyrerázhatott valamit az agyamban, mert hirtelen emlékezni kezdtem mindenre, ami azelőtt történt, hogy elsötétült volna a világ, és álmodni kezdtem... A Toronyról, a villámról és Jeremyről. -

Jól vagy? Nem ütötted be a fejed a padlóba?

Tapogatni kezdtem a koponyámat, de nem fájt máshol, csak ahol a Parkerével összekoccant. Jeremy után kutatva körbenéztem. -

Hová tűnt?

Nem volt idejük válaszolni, mert Skizó visszarohant a terembe, és lihegve fölém hajolt: -

Túlságosan gyors volt... - zihálta Skizó. - Nem tudtam... nem

tudtam... -

Képtelen vagy kocogásnál gyorsabb tempóban szaladni a csökön

lábaiddal

anélkül,

hogy szívinfarktust kapnál?! - kérdezte Katrina. -

Én is előbb elkaptam volna, pedig tízcentis a csizmám sarka! -

Jeremy elrohant? - kérdeztem továbbra is kábán.

-

Csak addig maradt, hogy elkapjon, mielőtt a földnek csapódnál.

Micsoda gavallér! - mondta Katrina, aztán újra Skizóhoz fordult: Megtudtál valamit, mielőtt teljesen lerázott? -

Nem! - Skizó olyan erősen vágott öklével az asztalra, hogy nagy

robajjal felborult. -

Nyugalom, Mr. Buckley! - dörmögte Mr. Kale olyan mély hangon,

hogy eszembe juttatta a mennydörgést és az álmomat. A szívem még mindig kocsonyaként remegett. -

Ne

mondja

nekem,

hogy

nyugalom,

amikor

azoknak

is

kémkedhetett! Attól, hogy nem volt fehérben... -

Mr. Buckley! - mondta élesen Mr. Kale, és lebámult rá. A levegő

szinte szikrázott, miközben úgy tűnt, szavak nélkül kommunikálnak. A sercegést nem csak képzeltem. Ugyanúgy éreztem a levegőben lévő statikusságot, ahogy a közelgő vihar elektromos energiáját. Skizó összefonta karjait a mellkasa előtt. -

Rendben. Nyugodt vagyok. Látja? Csak nem tudom elhinni, hogy

meglógott. -

Én el tudom - vetette közbe Katrina. - Az a baj, hogy még soha nem

hallottál a futógépről! -

Cseszd meg!

-

Nyugi! Vagy megkérem Kale bátyót, hogy szuggeráljon meg, hogy

ne pofázhass vissza! -

Amit én természetesen nem tennék meg - mondta Mr. Kale

feszülten.

-

Az én hibám - mondta Quentin. - Nekem is utána kellett volna

erednem. De elvonta a figyelmem... - Quentin Parkerre tekintett: - Nem számítottam rád, haver! Parker zavartan rázta a fejét: -

Én sem értem, mit keresek itt.

Katrina csípőre tett kézzel megfordult. -

Mit mondott neked? - faggatott. Mivel továbbra is a padlón ültem,

fölöttem magaslott alakja. Feltételeztem, hogy Jeremyről beszél. -

Se-semmit - dadogtam. - Csak, hogy beszélnie kell velem. - És

hogy veszélyesek vagytok. -

Biztos vagy benne? - húzta résnyire a szemét Katrina.

-

Miért hazudnék? Nem is ismerem. Ma találkoztam vele életemben

először. - Pedig valahonnan nagyon ismerős volt. -

Helyes. Tartsd magad távol tőle! - mondta Katrina. - Nehogy

összeállj vele! Vicces, ő ugyanerre figyelmeztetett veletek kapcsolatosan. Katrina, állj távolabb! - bökte oldalba Mr. Kale a lányt. - Fel tud állni, Miss Price? -

Azt hiszem. - Nem tudtam elhinni, hogy elájultam. Nem tudtam

elhinni,

hogy

elájultam,

aztán

Jeremy

lelépett.

Rohadék.

Egy

szívdöglesztő rohadék. Mr. Kale a karját nyújtotta, hogy felsegítsen. Megláttam a tenyerén vöröslő kör alakú heget. Amikor összeért a kezünk, megrázott az áram, mintha elektromos vezetéket markoltam volna meg. Felszisszentem, és el akartam engedni, de Mr. Kale nem hagyta, amíg fel nem húzott. Távolabb hátráltam tőle. Tőlük. Az ablakokhoz és a viharjelzést hozó, óceáni szélhez. -

Ez meg mi volt? - követeltem a választ. - Mit művelt velem?

A tenyeremből, amit Mr. Kale megérintett, hirtelen a fejembe költözött

a vibrálás. A fülemhez kaptam a kezem, de a zúgást képtelen voltam kizárni, mert bennem volt, az agyamban sercegett. Mintha a fejem tele lett volna legyekkel, tele lett volna statikussággal. A zúgástól a saját gondolataimat is alig hallottam. Tekintetem egyik arcról a másikra ugrott. Kik ezek az emberek, és miért vágnak olyan képet, mint aki egy százdollárost talált a járdán, és meg szándékozik tartani? És mit keres itt Parker? -

Öt is meghívtuk, mint téged - felelte Mr. Kale.

-

Tessék? - elvettem a tenyerem a fülemről. Biztosan rosszul

hallottam. -

Azon gondolkoztál, mit keres itt Parker. Csak válaszoltam.

-

Honnan tudta... maga nem tudhatta... Maga nem lehet képes... -

Én nem voltam képes. Befejezni a mondatot. Eszembe jutott, hogy a levegő sercegni kezdett, amikor Mr. Kale Skizóra nézett, és hogy ez a sercegés a fejembe költözött. És megrémültem. A gondolataimban olvas. Olvas a kicseszett agyamban! Ilyen nincs. Ez lehetetlen. A következő pillanatban abbamaradt a zúgás. Mr. Kale mindentudó mosolyra húzta ajkát. Túl- sok-mindent-tudó mosolyra. Parkerre néztem. A zsebébe nyúlt, és kivett egy téglalap alakú lapot, aztán felém mutatta. Egy kép. Hímnős figura egy kör közepén. Újabb tarot lap. Újabb kör. Megráztam a fejem: -

Ez mit jelent?

Katrina kikapta Parker ujjai közül a lapot, elővette a pakliját, és belekeverte. -

A lap neve Világ - mondta Katrina, és Parkerre mosolygott. - Ezt a

lapot húzta. Pontosabban a kártya húzta őt. Azt jelenti, hogy közénk

való. A lehetséges Keresők mindig a Világot húzzák. És ez a pakli soha nem téved. Több mint kétszáz éves. Még a szépanyámé volt. Ő alapította a körünket, és a kártya mindig pontosan tudja, mi rejlik egy emberben. Parkernek az ügyünket kell szolgálnia. Felvontam

a

fél

szemöldököm,

és

Parkerre

néztem.

Parker

tanácstalanul felemelte kezét. -

Az utolsó óra előtt elkapott a folyosón, és arra kért, húzzak egy

lapot - magyarázta. - Aztán azt mondta, jöjjek ide tanítás után. Te is itt leszel. Katrinára pillantottam. Ott állt a magas sarkain, kezét hátratette, és pajkosan csábosan az ajkába harapott. Tiszta Lolita. -

Ki vagy te? Ebbe az iskolába jársz egyáltalán? Mert eddig nem

láttalak - tudakoltam. -

Mostanában sokat lógok itt - mondta. - Azt hittem, hogy a Skyline-

ban már mindenkit alávetettünk a Szikra-tesztnek. Csak akkor jöttem rá, hogy kihagytunk benneteket, amikor Mr. Kale elmondta, hogy ez az első tanítási napotok a rengés óta. Most Parkeren volt a sor, hogy magyarázatot várva, felhúzott szemöldökkel rám nézzen. Értetlenül megráztam a fejem. De az a szó, amit az előbb használt, a Szikra... Mintha ezt éreztem volna, amikor Mr. Kale megfogta a kezem. Szikrák. Apró villámlások. Mr. Kale megköszörülte a torkát: - Megpróbálom elmagyarázni. Mia, Parker, foglaljanak helyet! A fülemben

csengett

Jeremy

figyelmeztetése:

„Nem

szabadlepaktálnodvelük, veszélyesek. ” -

Azt hiszem, eleget tudok - mondtam nekik.

-

Mia - szólalt meg Parker -, legalább hallgassuk meg őket! Abból

nem lehet bajunk.

-

Nem. Haza kell mennünk. Most. Anya vár bennünket. Rémlik?

Vagy elfelejtetted anyát? Parker elpirult, és lesütötte a szemét: -

Az az érzésem, hogy ez fontos dolog.

-

Ha itt maradsz, szívesen hazaviszlek - nézett Quentin fürkésző

tekintettel Parkerre. Parker szinte észrevétlenül bólintott. Mintha megbabonázták volna. -

Maradok. - Határozott hangja nem adott helyt ellenvetésnek.

-

Öt perce van - mondtam Mr. Kale-nek. - Kik maguk?

Mint akik néhányszor elpróbálták már ezt a jelenetet - és kétség sem férhet hozzá, hogy így is történt -, Mr. Kale, Katrina, Skizó és Quentin felemelték a kezüket, mintha esküt tennének. Mindegyikük tenyerén kör alakú heg látszódott. Mi vagyunk a Keresők Köre - mondta Mr. Kale. A Keresők Köre –

-

ismételtem lassan. – Ha maga mondja. De mit keresnek? Elásott kincset? Vagy a Szent Grált? -

Embereket - mondta Mr. Kale, és mind a négyen leengedték a

kezüket.

-

Hozzád

hasonlókat. Katrina csípőjét riszálva mellém sündörgött. -

Mi vagyunk a válasz a kérdésre, amit fel kell tenned. Ki menti meg

Los Angelest a hamis Prófétától és a Követőitől? Ki menti meg a világot? -

Ez két kérdés volt - hívtam fel figyelmét.

Meg sem hallott: -

A válasz: mi fogjuk!

Pillantásom egyik arcról a másikra siklott, mialatt próbáltam eldönteni, hogy viccelnek-e. Ám Parker bólintott, mintha Katrina megerősítette volna a gyanúját.

-

Te tudtál erről? - kérdeztem Parkert.

Bólintása fejcsóválásba ment át, de nem elég határozottba. -

Én... - kezdte, aztán a hajába túrt. - Nem is tudom. A földrengés óta

azt érzem... -

Hogy csak a kezdet volt. Valami még rosszabbnak az előjele -

fejezte be Skizó. Parker ismét bólintott, de most már határozottan. -

Pontosan.

Skizó szeme véreres volt, mintha napok óta nem aludt volna. -

Mi is ezt éreztük. És hogy elkerülhetetlen. Valamit tennünk kell,

mert a földrengés csak az ébresztő volt. Tényleg az volt. Közeleg a harc, és nekünk a nagy nap előtt minden fellelhető katonát össze kell gyűjtenünk. Tekintsétek úgy, hogy besoroztunk benneteket. De miért minket? - tudakolta Parker. Quentin könnyedén megveregette Parker vállát: -

Mert

azt

hiszem,

mindketten

rendelkeztek

azokkal

a

képességekkel, amiket keresünk. Parker szeme elkerekedett: -

A Szikrával? Megvan bennem is?

-

Nos... nem egészen.

Parker lelkesülése, mintha alábbhagyott volna: -

Ó...

-

Hé, azért nem kell elkeseredni! Bennem sincs meg a Szikra, de ez

nem jelenti azt, hogy nem vagyok fontos. Nekem is megvan a szerepem, és örülök, hogy eljátszhatom. -

Mi a szereped? - kérdeztem, amikor a kíváncsiságom győzött a

józan ész fölött. A Keresők összenéztek, és végül Mr. Kale-től kaptam meg a választ, aki beszéd közben végig Parkerre nézett:

-

Azok a Keresők, akikben nincs meg a Szikra, még mindig

megérezhetik másokban, ahogyan maga is megérezte bennem, amikor összeért a kezünk. Továbbá azok a Keresők, akik hozzánk kötik az életüket, mind a Szikra „vezetőivé” válnak. Fejem ingaként billegett. Kötés? Vezetők? Szikrák? Természetesen ismertem a szavak jelentését, és tudtam, mit jelent a vezető szó. A vezető az elektromosság továbbítására szolgál. S mivel a villámhárító is egy vezető volt, emberi villámhárítóként gyakorlatilag én is az voltam. Az egész egyszerűnek hangzott, mégsem értettem belőle semmit. -

Rendben, tisztázzuk! Mi az a Szikra? - kérdeztem. Egyszerűen összefoglalva - mondta Mr. Kale -, a Szikra energia.

Elektromosság. -

Okoskodhatok egy kicsit? - nézett pitizve Mr. Kale-re Skizó. A tanár

bólintott, és Skizó szeme felcsillant. Olyan gyorsan beszélt, hogy nehezemre esett követni: -

Az emberi test elektromágneses teret produkál, és ha elég magas

feszültséget ér el, akkor ez a tér túllép a testen. Tudjátok, hogy minden egyes gondolatotok elektromos impulzussal jár? Most képzeljétek el, hogy egy hétköznapi embernél százszorta több elektromosság van a testetekben! Vagy ezerszer! Vagy százezerszer! Értitek már? És ezt az energiamennyiséget az akaraterőtökkel irányítanátok. Képzeljétek el, hogy pusztán gondolattal, mire lennétek képesek! Parker és én egymásra néztünk. Tudtam, hogy arra az esetre gondol, ami a Lake Havasu Cityből való távozásunkat megelőzte. Én néztem félre először. -

Fogadjuk el, hogy ez a Szikra tényleg létezik - kezdtem. - De

hogyan lehetne vele megmenteni Los Angelest? Ehhez már egy kicsit késő, nem? -

A Puente Hills-i földrengés csak figyelmeztetés volt - mondta

Quentin. - Hallottatok már a hét pecsétről, amiket a Jelenések Könyve emleget? Többet hallottam mostanában a Jelenések Könyvéről, mint szerettem volna. Mintha az lenne a Biblia egyetlen könyve, ami Rance Ridley prófétát érdekelte. -

Nos, ezek nem kézzelfogható, valóságos pecsétek - mondta

Quentin. - Hanem jelek. Ómenek. Fehér ló, vörös ló, fekete ló, fakó ló, fakó lovas. A háborút, az éhínséget és a halált jelképezik, valamint más csapásokat, melyek a világra szabadulnak. És erre a városra. -

Mi az ötödik? - kérdezte Parker.

Quentin és a többiek óvatosan egymásra pillantottak: -

Az a... őőő... látomás a mártírokról.

-

Mi közük a mártíroknak a világvégéhez?

Mr. Kale megköszörülte a torkát: -

Sajnos erről nem beszélhetünk a körön kívüliekkel. De ha úgy

döntötök, csatlakoztok hozzánk, többet mondhatunk. -

Mi a helyzet a hatodik pecséttel vagy jellel, vagy mivel? - kérdezte

Parker teljesen lenyűgözve. - Arról hallhatunk valamit? Ismét Quentin szólalt meg: A Biblia szerint a hatodik pecsét feltörésekor a nap elsötétedik, a

-

csillagok lehullanak az égről, hatalmas szél támad, a hegyek és a szigetek

elmozdulnak a

helyükről. Vagyis végzetes vihar

kerekedik, amit még végzetesebb földrengés követ. Amikor eszembe jutott az ablakon át érkező fuvallat, alig tudtam megállni, hogy ne borzongjak bele. A vihar közelgett. Egy újabb vihar. -

Már túl vagyunk egy viharon - emlékeztettem őket - és egy

földrengésen. Ez nem jelenti azt, hogy a hatodik pecsét feltöretett? És még mindig itt vagyunk! A világnak nem lett vége. Mr. Kale acélos tekintettel nézett rám:

-

Ha a hatodik pecsét feltörik, azt nem csupán Los Angeles érzi meg,

hanem az egész világ! -

És mi van a hetedikkel? - kérdezte Parker olyan hangon, mintha

nem lenne benne biztos, hogy tudni szeretné. -

A hetedik a véget jelenti. A föld és az emberek teljes pusztulását.

-

Fel kell kutatnunk mindenkit, akiben megvan a Szikra, ha ezt el

akarjuk kerülni - mondta Katrina. - Szükségünk van rád, Mia! Mutasd meg a kártyát, amit húztál! Bénult ujjakkal kihalásztam a lapot a farzsebemből, és az asztalra fektettem. -

A Torony - mondta Mr. Kale.

Skizó és Quentin kerek szemmel meredtek rám. -

Kétszer húzta ki egymás után - tette hozzá Katrina.

-

Ez mit jelent? - kérdezte Parker.

-

Semmit - mondtam, bár a hideg futkosott a hátamon. - Ez csak egy

ostoba tarot-kártya. Egy játék. Különben sem értem, mi köze a tarotnak a bibliai jelenésekhez! Szerintem, semmi. -

Ebben nagyon tévedsz, Mia - vette el a lapot Katrina az

asztalomról, és visszacsúsztatta a pakliba. - Minden összefügg egymással. Az egész mindenség. Nincsenek egyenes vonalak, csak körök, amik elindulnak, és végül visszaérkeznek a kezdetükhöz. Mi ennek a körnek a pontjai vagyunk. Még te is, Mia. - Megkevert lapok suhogtak halkan. - Hadd meséljek el egy történetet! Az órára pillantottam. Vajon anya jól van? Katrina tovább kevert. -

Ez a pakli az egyik ősömé volt, a Keresők Körének megalapítójáé,

és korának legnagyobb látnokáé. Cigánytáborával átszelte az óceánt, és amikor először Amerika földjére lépett, térdre kényszerítette egy látomás.

Tovább kevert. -

Jósolni kezdett, ugyanezekkel a lapokkal. Egész nap, és egész

éjjel jósolt, és a lapokat kiterítette maga köré. Miután végzett, tudatta népével, hogy látta a világ és az emberi faj végét, és hogy a pusztulás itt veszi kezdetét, az Újvilágban. Tovább kevert. -

Azt mondta, minderre jelek figyelmeztetnek majd. Az utolsó jel az

lesz, hogy az Angyalok Nagy Városában minden torony ledől... egy kivételével. És egy hamis Próféta próbálja majd meglovagolni a pusztulás árját. Tovább kevert. -

Csak egy módon kerülhető el a világ vége. Az ősöm megalapította

a Keresők Körét, akiknek az a feladatuk, hogy megkeressék azokat, akikben megvan a Szikra, hogy amikor eljön az idő, csatasorba állíthassák őket a hamis Próféta ellen. Az ősöm eljutott az Angyalok Városába, amely a látomásában megjelent előtte, s ott rájött, hogy a világ vége pár száz évig várat még magára, hiszen a majdan ledőlő tornyok még meg sem épültek. De tudta, hogy egyszer majd megépülnek, és elment arra a területre. Tovább kevert. -

Amikor a majdan felemelkedő és elbukó tornyok helyszínére ért,

megérezte a föld elektromos töltését. Az energiát. És újra látomása lett a világ végéről. Katrina abbahagyta a keverést. Mintha a szívverésem is abbamaradt volna egy pillanatra. -

Halála előtt - folytatta a lány- elmondta gyermekeinek, mit látott.

-

Mi volt az? - kérdeztem, és utáltam az izgatottságtól fojtott

hangomat. -

Egy lányt látott, aki az utolsó Torony tetején állt, míg körötte vihar

dühöngött, és vérvörös villámok szabdalták az eget. Eszembe jutott az álom, amit Jeremy kezének megérintése után láttam a vörös villámokról, és a gerincemen futkosó borzongás kiterjedt az egész testemre. -

E lány érkezése lesz az utolsó ómen a vég előtt. Azt mondta,

onnan ismerjük majd fel, hogy a bőre meg lesz jelölve, és mindig a Torony lapját húzza. Katrina oldalra döntött fejjel nézte a kesztyűmet és a garbómat: -

Vagy a Torony választja őt.

Bénultan álltam, amíg Katrina lerakta a kártyát a legközelebbi asztalra. Elfelezte a paklit, és az alsó felét a tetejére rakta. Válassz! Megráztam a fejem. -

Parker, mennünk kell! Gyere!

Nem néztem hátra, hogy követ-e. Az ajtó felé vetettem magam, de Parker utolért, mielőtt elfordíthattam volna az ajtógombot. -

Mia, várj! - ragadta meg a karom. - Mi van, ha igaz?

Leráztam magamról. -

Tudod te, hogy az emberek mióta beszélnek a világ végéről? A

kezdetektől fogva. És, ami engem illet, nagyon unom már. -

De...

-

Parker. - Megfogtam a vállát, és kedves, de határozott hangon,

ahogy anya szokta, ha valamit utoljára akar megértetni velünk, így szóltam: - Ez egy szekta. Ugyanolyanok, mint a Követők. -

Egyáltalán nem hasonlítunk a Követőkre - morogta Mr. Kale.

-

Nem magához beszélek - mordultam vissza. Olyanok voltunk, mint

két őrkutya. Mr. Kale arca megkeményedett, én pedig szédülni kezdtem, mintha hirtelen álltam volna fel. Vigyázzon, hogy beszél, Miss Price. Még mindig a tanára vagyok.

A fejemben megszólaló hang nem hozzám tartozott. Kale összehúzott szemmel nézett rám. Tudom, ki maga. Tudom, mi maga. Tudok a villámokról is. Éreztem, hogy a szemem egyre kerekebb lesz, és megráztam a fejem, mintha kirázhattam volna belőle Mr. Kale-t. -

Nem - motyogtam, és kezemet a fülemre tapasztottam. - Nem,

nem, nem. Ilyen nincs. Pedig van. Minden összefügg, Mia. Ez az energia. És mindenhol megtalálható. Nem szökhet el előle. -

Mia? - húzta össze a szemöldökét Parker. - Rosszul vagy?

Tényleg olyan nehéz elhinni?

Mindig akadtak

emberek,

akik

megmagyarázhatatlan dolgokra voltak képesek. Orvosok és gyógyítók. Gondolatolvasók. Emberek, akik a gondolatukkal tárgyakat mozgattak meg vagy tüzet gyújtottak. Emberek, akik a múltba és a jövőbe láttak. Ezekben az emberekben megvolt a Szikra, ahogy önben is. -

Nem...

Maga mire képes, Mia? Nem lenne itt az ideje, hogy rájöjjön? Vagy már tisztában van vele? Mr. Kale szeme olajbarnán fénylett. Megbabonázott. Nagy nehezen elfordítottam a fejem, megragadtam Parker karját, kirántottam a folyosóra, és becsaptam magunk mögött az ajtót. A fejemben elmúlt a zsongás, és vele elenyészett Mr. Kale hangja is. Parkert magam után vonszolva továbbrohantam a lépcsőig, ott aztán Parker megmakacsolta magát. Arra számítottam, hogy vissza akar majd menni, mert hallani akarja a végét, de az arckifejezésem meggyőzte arról, hogy nem lenne helyes. -

Olyan fehér vagy, mint egy szellem - mondta, és aggódva

összehúzta a szemöldökét. - Ugye, nem fogsz megint elájulni? Nem

akarsz leülni? Megráztam a lejem, és Mr. Kale termének ajtaja felé tekintve azért imádkoztam, nehogy kinyíljon. -

Hazamehetnénk végre, Parker? - Már könyörögtem. Nem

érdekeit. Olyan távol akartam kerülni a 317-es ajtótól, amennyire lehet. Parker is Mr. Kale ajtaja felé fordult. Aztán felsóhajtott, és bólintott: -

Gyerünk!

- EZ MÉG MINDIG ITT VAN? - kérdezte Parker, amikor befordultunk az utcánkba. A házunk előtt szobrozó Brent polgárőrre mutatott. Félterpeszben állt, mellkasa előtt összefont karral, mint egy született biztonsági őr. Amikor észrevettem, összeszorult a gyomrom. Történt valami? Valaki megpróbált betörni? Leparkoltam a padka mellett, és leállítottam a motort. Brent nem fordult felénk. Egyetlen izma sem rezzent. Mintha a Buckingham- palota elé képzelte volna magát. Parker aggódva sandított Brentre. -

Megnézem anyát. - Megkerülte a polgárőrt, kinyitotta az ajtót, és

besurrant. Hátranyúltam az ülésre rakott dobozért, mely a fej adagjainkat tartalmazta. -

Jó napot, polg... Jó napot, Brent! - mondtam közeledve.

-

Üdv, Mia! - bólintott.

-

Ugye, nem áll itt reggel óta? Nem, délben hazaugrottam bekapni egy szendvicset, de utána egyből

-

visszajöttem. Amikor azt kértem, tartsa a szemét a házon, nem arra gondoltam, hogy huszonnégy órás szolgálatot teljesítsen. Ha máshol is van dolga, akkor nyugodtan... -

Láttam azt a szemüveges srácot, aki a házat figyelte.

-

Biztos benne, hogy ő volt?

-

Annyi idős lehet, mint te. Negyedórája sincs, hogy itt járt. Amikor

észrevett, ideges lett, és gyorsan továbbsétált. De nem napszemüvege volt, mint állítottad. Inkább olyan értelmiségi. -

Szögletes, fekete kerettel? - száradt ki a szám.

-

Igen, pontosan.

-

Sötét haj, szívdöglesztően helyes arc?

Brent kidüllesztette mellkasát, és annyira hátradöntötte a fejét, hogy attól féltem, leesik. -

A sötét haj stimmel.

Nagyot nyeltem. Jeremy volt az. Csakis ő lehetett. -

Ismered a srácot? - kérdezte Brent.

-

Azt hiszem. Van egy közös óránk.

Brent szeme összeszűkült: -

Rád nyomult?

Forróság égette a nyakamat. -

Nem - vágtam rá gyorsan.

Brent polgárőr szája meggörbült. -

Azt hiszem, összeszedtél magadnak egy zaklatót. - A zsebébe nyúlt,

előhúzott belőle egy spray-s flakont, és felém nyújtotta. Elolvastam a feliratát: „Paprikaspray”. Bólintott. Célozd meg vele, és nyomd erősen a gombot. Csak arra vigyázz,

-

nehogy véletlenül feléd álljon a csőre! És ne lélegezd be, mert akkor úgy fogod érezni magad, mintha egy napalmadagot kaptál volna! -

Hát... kösz.

-

Ha meglátod a zaklatót, ne habozz, fújd a szemébe!

Hallottam Brent polgárőr búcsúzó szavait, amikor felsétáltam a járdán, és beléptem a házba. Jeremy zaklató lenne? Kizárt dolog. Egy ilyen srácnak nem kell üldöznie a lányokat. Amikor benyitottam, fojtott kiáltás ütötte meg a fülem, és ijedtemben elejtettem a paprikaspray-t. Ennyit a célzott fújásról. Anya szobájába szaladtam. Az ágyon feküdt. Lábát a mellkasához húzva egész testében remegett. A rémült kiáltozástól elment a hangja, és már csak szűkölésre futotta tőle. Arcán és állán csomósan és viaszosan kidudorodott a hegek domborműve.

Parker anya körül keringett, nem tudta, mit tegyen. Tartsa a távolságot, vagy érintse meg, és úgy próbálja kirángatni a visszatérő emlékképek ostromából. Vissza a valóságba, ahol biztonságban volt az otthonában, és nem várt élve eltemetve a halálára. A tettek mezejére léptem. Nem mondhatnám, hogy az elmúlt hónapok során hozzászoktam a hasonló epizódokhoz, de legalább már nem bénultam le tőlük. -

Hozd ide a Thorazine-t a fürdőből! - utasítottam az öcsémet. Parker

kiszaladt anya fürdőszobájába. Hallottam, ahogy a gyógyszeres üvegek közt matat. Néhány dolog csörömpölve a csapba hullt. Anyához hajoltam, és kedvesen beszéltem hozzá: -

Anya, Mia vagyok. Hallasz? Itt vagyok melletted, a szobádban.

Biztonságban vagy. Visszajöhetsz. Ígérem, hogy itt biztonságban leszel. Semmi rossz nem történhet veled. Ha hallott is, semmiféle jelét nem adta. Tovább suttogtam a vigasztaló szavakat, de közben ezt gondoltam: Ez lehetetlen, nem szabadna ilyen állapotban lennie. Nem voltam gyógyszerész, de annak a Thorazine és Xanax mennyiségnek, amit anya szedett, régen véget kellett volna vetnie az ilyen jeleneteknek. A bekapcsolt tévé képernyőjét betöltötte a Próféta arca. Szemeinek hályogos golyói mintha engem néztek volna beszéd közben. -

Ne gondolja senki, hogy tetszik nekem a rossz hír hozójának a szerepe

- mondta a Próféta. Búgó hangja nyugodtabb volt a szokásosnál. - Teljes szívemből azt kívánom, bárcsak ne történne meg. De nektek, Követőim, semmi okotok félni a gonosztól, mert együtt fogunk átsétálni a Halál Árnyékának Völgyén, hogy megérkezzünk a fénybe! Ha lelketeket Istennek ajánljátok,

és

felesküdtök

szolgálatára,

megmenekültök

a

közelgő

pusztulástól. Miközben a világ összedől körülöttetek a dühöngő viharban, ti biztonságban lesztek a szívében! Április 17-én, vagyis három nap múlva, a vihar megérkezik. De ti megmenekültök. Anya szűkölése hirtelen abbamaradt, és merev teste ellazult. Felült, a tévé

felé pislogott, és kézfejével letörölte arcáról a könnyeket. Engem mintha észre sem vett volna. Csak a Prófétát látta, az ő szavai húzták vissza a gyötrő emlékképek közül, nem az enyéim. Parker megjelent a fürdő ajtajában a gyógyszeres üvegekkel: -

Anya már...

-

Jól vagyok - mondta anya. Hangját a földrengés óta nem hallottam ilyen

tisztának. Nem azt mondom, hogy olyan volt, mint régen, de legalább úgy beszélt, mint aki „jelen van”. Aki nem álomképek közül motyog. Hunyorogva nézett rám, mintha nem tudna az arcomra fókuszálni. -

Mia. - Úgy ejtette ki a nevem, mintha nem lenne biztos benne, hogy így

hívnak. - Parker. Megérintette az egyik heget az arcán, aztán bólintott, mint aki elfogadott valamit. -

Egyedül szeretnék maradni.

Egyértelmű utalásként az ajtóra nézett. Egyikünk sem mozdult. Anya elméje nem volt ilyen tiszta hónapok óta. Még pislogni sem mertem, nehogy egyetlen másodpercéről is lemaradjak. -

Kérlek benneteket - mondta most már élesebb hangon hagyjatok

magamra, hogy gondolkozni tudjak! Parker olyan arcot vágott, mintha képen törölték volna. A düh, amit reggel éreztem anyával szemben, az őrjítő frusztráció, ami hónapok óta gyűlt bennem, most felszínre tört: -

Mi segíteni akarunk neked! - Nem azt mondom, hogy kiabáltam, de

majdnem. Anya mereven nézett a szemembe: -

Ti nem segíthettek nekem. - A hangjába visszatért valami a szokásos,

álmos lassússágból. - Elvesztem. Elvesztem a sötétben. Az Árnyak Völgyében. A tévére nézett. A Prófétára. -

Azt mondta, hogy egy vihar hamarosan pontot tesz a katasztrófákra.

Egy vihar, mely a világ végét jelenti. Azt mondja, ez Isten terve és akarata. Anyám szájának egyik sarkában halvány mosoly jelent meg: - De ő megmenthet bennünket. A tévé kapcsolójára csaptam, és a képernyő elsötétedett. -

Ez csak egy tévéevangélista, anya! Nem látod, hogy nincs hatalma! Ha

megnyomom a gombot, eltűnik. - Anyám hadonászva felém vetette magát, azt hittem, megüt. Nem ütött meg. Csak ellökött. Oldalra taszított, el az útjából, és visszakapcsolta a tévét. A Próféta arca újból megtöltötte a képernyőt. Anyám mélyeket sóhajtott, és a Próféta üres szemébe mosolygott. -

Menjetek ki! - mondta, le sem véve szemét a Prófétáról.

-

Mi történt? - kérdeztem Parkert a konyhában, ahol anya nem hallhatott

bennünket. Megrázta a fejét. -

Bementem megnézni, hogy van. Először egészen nyugodtnak tűnt. Az

ágyán ülve a Fény Óráját nézte. Aztán a Próféta a következő viharról és földrengésről kezdett papolni. Amikor anya meghallotta, teljesen kikészült. Quentin szavaira gondoltam: „Pusztító vihar érkezik, és egy mégpusztítóbb földrengés. ” Mindenki ugyanazt a nótát fújta. Fájni kezdett az állkapcsom, aztán rájöttem, hogy a fogcsikorgatás miatt. Gondolhattam volna, hogy a Próféta készítette ki anyát. Ez volt a modus operandija, nem? Megfélemlíteni a népet, amíg be nem hódolnak neki. És a legjobb módot választotta hozzá. Mindenki azon tűnődött, hogy a Puente Hills-i törésvonalba csapó villám váltotta-e a ki a rengést. Mert ha az új vihar ideér, ez nagy valószínűséggel megismétlődik. Különösen, hogy Átokföld megrepedt a törésvonal mentén, és több kilométer mély szakadék keletkezett. És a hamis próféta meglovagolja a pusztulás árját.

-

Mia - kezdte Parker, és aggódva összehúzta szemöldökét. - Van egy

kis problémánk. -

Én sajnos többről is tudok...

-

Akkor írd ezt is a listához! - Azzal megrázta a kezében tartott

gyógyszeres üvegeket. Azt hittem, úgy fognak csörögni, mint a rumbatök, de némák maradtak. Üresek voltak. Kikaptam az egyik üveget a kezéből, és az arcom elé tartottam: -

Hová lettek a gyógyszerek?

-

Talán anya túl sokat vett be.

Csóválni kezdtem a fejem, de aztán gyorsan abbahagytam. Általában a felügyeletem mellett szedte be a gyógyszereit, mert biztos akartam lenni abban, hogy a helyes dózist kapja. De a tablettákat a gyógyszeres szekrényben hagytam, és rengeteg időt töltött egyedül a hálószobájában. Vagyis a kelleténél több gyógyszert is bevehetett... Eszembe jutott, hogy felcsattant, amikor azt tudakoltam tőle, biztosan bevette-e a gyógyszereit. Legszívesebben berobogtam volna a szobájába, hogy kérdőre vonjam. De nem most. Most, amikor ránk förmedt, hogy tűnjünk el a szobájából. Az akut stressz-szindróma általában négy hét alatt elmúlik, de előfordul, hogy átmegy poszttraumás stressz-szindrómába, ami legalább olyan rossz. Anyát csak úgy tudtuk kezelni Parkerrel, ha begyógyszereztük. -

Meg kell keresnem a Dílert - mondtam, és felrobogtam a lépcsőn, hogy

tovább apasszam gyorsan fogyó készpénzkészletünket. Parker követett. -

Azt mondtad, nem mész vissza oda a legutóbbi eset után...

-

Semmiség volt. Az embereket naponta kirabolják.

Fogtam a pénzköteget, amit a szekrényemben, a Monopoly dobozában rejtegettem, és megszámoltam. Egyheti Thorazine és Xanax adagra futja, de az altatójáról le kell mondanunk.

-

Talán van más mód is, hogy segítsünk rajta. Ott van például az a

túlélőcsoport az iskolában. Lehet, hogy nem lenne több gyógyszerre szüksége. Mintha jobban lenne... egy hangyányit. Újabb rohama volt emlékeztettem.

-

A

Thorazine

adagja

mellett...

nem

beszélve

a

túladagolásról... nem lett volna szabad megtörténnie. -

Akkor engedd, hogy én menjek helyetted!

-

Nem. A Díler nem szolgálna ki téged. Nem ismer.

A Díler csak ajánlókkal rendelkező vásárlókat szolgált ki. Nekem az egyik szomszédasszonyunkon keresztül sikerült kapcsolatba lépnem vele, aki a feketepiacon vásárolta az inzulinadagját, mondanom sem kell, hogy tízszeres áron. De vagy a pénz, vagy a diabetikus sokk. A zsebembe süllyesztettem a pénzt. -

Óvatos leszek. - Bár ahová indultam, ott nem számított az óvatosság.

Az ajtóban felvettem a paprikaspray-t a földről, és zsebre tettem.

A VENICE BEACH PARTI SÉTÁNYÁHOZ nem volt fogható a földön. Ha fogsz egy cirkuszt, egy hippi kommunát, egy őrültekházát, egy hajléktalanszállót, egy cigánykaravánt meg egy belvárosi gettót, és addig rázod, amíg alaposan össze nem keverednek, majd az egészet kiöntöd egy hordalékos tengerpartra, ahol néhány ember a szemét ellenére is szörfözésre meg napozásra vetemedik, megkapod a Parti Sétányt. Persze ez a földrengés előtti időkre volt igaz. Amikor a Parti Sétányon sétálgatás még kellemes programnak ígérkezett, ha el kívántál tölteni egy napfényes délutánt. Mert most csak arra volt jó, hogy kiraboljanak, megverjenek, esetleg lelőjenek. Ez történik akkor, ha Los Angeles legszegényebb, legnagyobb bűnözési rátával rendelkező negyedei összeomlanak, és a város nem kínál más lehetőséget a lakóknak, mint hogy régi otthonaik romjától délre költözzenek. Persze lakhelyet ott sem biztosít számukra, ahogyan élelmet és ivóvizet sem. Fürdőszobát sem, azokon a zuhanyokon kívül, melyeknek segítségével az ember lemoshatta magát napozás után, és megszabadulhatott a bőrére ragadt sótól, ha úszni támadt kedve. Ez történik akkor... * Megpróbáltam feltűnés nélkül átvágni a sétányon tolongó tömegben, hogy eljussak a tengerpart és a Sátorváros közt emelkedő füves, pálmafasoros területre. A sétányon körülbelül olyan könnyű volt átjutni, mint egy betonfalon, és nehéz volt elvegyülni, mert közel s távol én voltam az egyetlen, aki az elmúlt néhány hétben zuhanyozott. Tudtam, hogy páran máris kiszúrtak, és azt is, mire gondolnak. Mi van nála, amire nekem szükségem lehet, és elszedhetném tőle? Magabiztosan néztem ezekbe a szemekbe. Nem hagyhattam, hogy

gyengének véljenek. Egyszer már elkövettem ezt a hibát. Eszetekbe ne jusson szórakozni velem, üzente a tekintetem. Most felkészülten érkeztem. Megérintettem a zsebemben dudorodó paprikaspray-t, és megértettem, miért cirógatja olyan szeretettel Brent a sokkolóját. Az emberek áradatán úgy evickéltem át, mintha egy sebes sodrású folyó túlpartjára igyekeznék. A mosdatlan testek bűze betöltötte az orromat. És a zaj... mindenki egyszerre beszélt. Hangosan. Dühösen. A gyerekek sírtak, a kisbabák bömböltek. Általában nincs klausztrofóbiám. A szűk helyek nem zavarnak, de a tömeg... a tömeg, az más történet. A hozzám préselődő, idegen és mocskos testektől úrrá lett rajtam a pánik, és minden agyi funkciómat elnyomta. Hirtelen megálltam. Képtelen voltam mozdulni, és mintha a többiek sem moccantak volna. Nem láttam mást, csak arcokat. Arcok mindenfelé. Meg szemek. Engem bámuló szemek. Azért bámultak, mert kilógtam közülük. Nem tartoztam ide, és ezzel mindenki tisztában volt. A fülemnél csecsemősírás harsant. Véget vetett a bénultságomnak. Átjutottam a sétány túloldalára, és a pálmafák mellett elhaladva felkapaszkodtam a füves dombra, ahonnan beláthattam az óceánig tartó, homokos partot. Az elmúlt hetekben a Sátorváros egyre inkább egy középkori városhoz kezdett hasonlítani, csak sokkal nagyobb volt - mindkét irányban addig terpeszkedett, amíg a szem ellátott. Füsttakaró lebegett fölötte, amit az örökké lobogó tábortüzek tápláltak. A nap legmelegebb óráiban is emberek ülték körül őket. Bámultak bele a lángokba. A sátrak között szomorú gyerekek őgyelegtek az éhségtől és a fáradtságtól lelassulva. Arcukat korom és hamu csíkozta. Hajuk és ruházatuk napról napra kócosabb és szakadtabb lett. A színes nejlonokból épült sátrak nagy része kifakult és elszürkült a füsttől. De az egyik sátor messziről feltűnt az embernek. Akkora volt, mint egy ház, és olyan magas, hogy nyugodtan felállhattál benne.

Az egykor terepszínű, vastag, katonai ponyvát lilára mázolták. Püspöki színre. Ugyanis a Díler minimum annak tartotta magát. - Van időpontod? - kérdezte a Díler tanyája előtt álló, kiöregedett védőjátékoshoz hasonlító testőr. Nincs. De van készpénzem.

-

Elnézett mellettem. A karján úgy dudorodtak az izmok, mintha csecsemőket dugott

volna

a ruhaujjába.

A

Dílertől árengedménnyel

kaphatta a

szteroidokat. -

Csak időponttal lehet belépni. A Díler nagyon elfoglalt.

-

Én törzsvásárló vagyok. Nem jár ezzel valami privilégium, vagy ilyesmi?

-

Nem. Nézze, csak szóljon be a sátorba, hogy Mia keresi! Fogadjunk,

hogy beengednek! Egy pillanatig attól féltem, az őr úgy dönt, végképp levegőnek néz. De megfordult, és fejét a sátorba dugva suttogott valamit. A Díler vékony, szinte vinnyogó hangon válaszolt, amit idegtépő vihogás követett. A Díler nevetésétől mindig a falra másztam. Örült nevetés volt. Egy labilis idegrendszeré. Akármelyik pszichotróp gyógyszerhez hozzáférhetett. Jobban tette volna, ha azokat szedi, és nem a kábítószereit, amiktől M&M’s drazsé nagyságúra tágult a pupillája. -

Küldd be! - dalolta a Díler.

Az őr félrehúzta előttem a ponyvát. Hunyorogva próbáltam hozzászokni a sötét sátorbelsőhöz. A lila festéken nemcsak a napfény nem hatolt át, de a levegő sem. Fülledt forróság csapott meg. Megszédültem, és kavarogni kezdett a gyomrom. A festék szaga még mindig érződött. A jázminillatú gyertyák és a gyógyszerszag keverékétől úgy éreztem, mintha a fejem méhekkel és felhőkkel volna tele. -

Azt hiszem, ez a sátor megsért egy csomó tűzvédelmi szabályt -

jegyeztem meg.

A Díler a sátor végében lévő színes párnahalmon henyélt, akár egy gettómaharadzsa. A mögötte égő gyertyák homályban hagyták az arcát. Kezét egy hatalmas rottweileren nyugtatta, melynek minden kilégzése egyegy mély morgás volt. -

Nem hittem, hogy ilyen hamar viszontlátlak, Mia Price! Mia, Mia, Mia

Price! - dalolta, aztán felvihogott. - Mindig örülök neked! Te vagy az egyik kedvenc vásárlóm! -

Megtisztelő. - Nem tudtam, mitől váltam a kedvencévé, de a kitüntető

címet boldogan elfogadtam, ha segített hozzájutni anya gyógyszeréhez. -

Gyere! - paskolta meg a párnákat a Díler. - Foglalj helyet, és mondd el,

miben segíthetek! -

De én nagyon siet...

-

Ülj le!

A rottweiler morogni kezdett, és cipő nagyságú, rózsaszín nyelvével megnyalta a száját. A Dílertől és a kutyától olyan távolságban ültem le, ami még nem tűnt udvariatlanságnak, de nem sugallt félelmet sem. A félelem kimutatása ebben a sátorban ugyanolyan veszélyes volt, mint a sétányon. A Dílert a félelem táplálta. -

Közelebb! - mondta a Díler. - Nem harapok! Bár Rosemary nevében

nem beszélhetek - veregette meg az eb vastag koponyáját. Elmondtam jövetelem okát. Ámulva füttyentett. -

Ezt aztán gyorsan bekapkodtad, kislány.

-

Nem nekem lesz.

-

Na, persze...

Megráztam a fejem. Bár nem számított, hogy a Díler mit hisz. Csak az, hogy megkapjam. Elővettem a pénzem, és leszámoltam kétszáz dollárt. Üvegenként százat. Miközben átnyújtottam a pénzt, Rosemary úgy bámulta a kezem, mintha

véres steak lenne. A Díler megszámolta a bankókat, és bánatos fejcsóválásba kezdett: -

Kevés.

Csak pislogtam. -

Mindig ennyit fizetek.

-

Esnek a részvények. Sajnos, emelnem kellett az árakat.

Összeszorult a torkom. -

Egy kevéssel még kiegészíthetem - mutattam utolsó, tizenhét dollárra

rúgó készpénzemet, de a fejcsóválás állandósult. -

Tudod te, mennyi kétségbeesett ember él ebben a városban?

Emberek, akik csak tőlem kaphatják meg, ami kell nekik, és mindent megadnának érte? Megdupláztam az árakat, szivi. Kétszáz dollár per üveg. Mintha rám zuhantak volna a sátorfalak. -

De én... én képtelen vagyok ennyit fizetni. Azt mondta, a kedvenc

vásárlója vagyok. Nem kaphatnék törzsvásárlói engedményt, vagy ilyesmit? -

Úgy beszélsz, mint egy igazi függő - mondta nevető és kegyetlen

szemmel. -

Nem vagyok füg...

-

Tudod, mit szoktam mondani a hozzád hasonló függőknek, akik miután

hiába forgatják ki a zsebeiket, megkérdezik tőlem, tehetnének-e valami szívességet nekem? Azt mondom nekik... de még mennyire. A Díler szeme az arcomról a testemre siklott. Kezem a zsebemben lapuló paprikaspray felé araszolt. De megállt, amint Rosemary figyelmeztetően felmordult. -

Tetszel neki - mondta a Díler, és átkarolt. Pupillái fekete üveggolyók

voltak. - Tetszel nekem. Összeszorította

szívem

a

félelem,

és

attól

tartottam,

mindjárt

összeroppantja. -

Hagyjuk az egészet... - mondtam. - Nem kellenek a gyógyszerek. Én

csak... ki szeretnék jutni innen.

A Díler arca elkomorult. -

Nem. Megkapod, amiért jöttél. Amire annyira szükséged van.

Kezem a paprikaspray felé lendült, de nem érte el. Kiáltani sem volt időm. Ha lett volna, akkor sem érek el vele semmit elvégre Sátorvárosban voltunk, melynek lakói hozzászoktak a sikítozáshoz. A Díler rám vetette magát, és a párnák közé nyomott. Olyan mélyre, hogy azt hittem, elsüllyedek. Elmerülünk mindketten, mint egy tóban. Küzdöttem, harcoltam, karmoltam, rúgtam, vicsorogtam, káromkodtam, de a Díler jó húsz kilóval többet nyomott nálam, és akármilyen drogot használt, erősebbé tette. Sikítani akartam, de a Díler betapasztotta tenyerével a számat. Beleharaptam az ujjába, és vér ízét éreztem. Ki akartam köpni, de képtelen voltam rá, mert egyik tenyere továbbra is a számon volt, míg másik kezével a pólómat rángatta, és a nadrágom cipzárját próbálta lehúzni. A vér íze elektromosságtól zúgó rézdrót ízévé változott a számban. A bensőmben égő forróság belobbant, és nem próbáltam csitítani. Hagytam, hogy dühöngjön. -

Ez meg mi? - kérdezte a Díler tanácstalanul. Kezét pucér hasamon

éreztem. Észrevette a villámrajzolatokat. Ijedtnek kellett volna lennem, de nem voltam az. A bensőmben dühöngő tűz elindult a karomban, és nehéz mással törődni, amikor éppen fel akarsz robbanni. -

Ez valami betegség?! - kérdezte hirtelen támadt undorral.

-

Igen. - Alig hallottam a saját hangomat. - Kér belőle?

Felült, arcát eltorzította a düh: -

Miért nem mondtad, te kis szajha?!

Felém hajolt, hogy lekeverjen egyet. Mielőtt eltalált volna a pofon, olyan hang hallatszott, mintha baseballütővel szétcsaptak volna egy grapefruitot. A Díler nyekkent egyet, majd a szeme kidülledt. A vércseppek festékcsöppként freccsentek szét. Aztán rám dőlt. És kioltotta a tüzem. Megpróbáltam lelökni magamról, de az ernyedt test súlyát alig tudtam megmozdítani. Valaki megragadta a Dílert, és legurította rólam. A sötétben nem láttam, ki

áll előttem. Ismerős volt a sziluett, de nem tudtam honnan. Az előttem álló srác fogott valamit a kezében. A tudatom szélére kecmergő emlékkép alapján valami mást kellett volna fognia. Valami fényeset, és... -

Mia - zihálta az alak. - Jól vagy? Jeremy? - A meglepetés mindent kitörölt az

-

agyamból,

az

emlék

felidézésének búcsút mondhattam. -

Jól vagy? - kérdezte ismét. Igen, persze, jól vagyok - vagy legalábbis kezdtem magamhoz térni. A

belső tűz halványult, és az agyam tisztult. Jeremy elfordította a szemét. Amikor lenéztem, észrevettem kigombolt nadrágomat és melltartóig felgyűrt pólómat. Felültem, és gyorsan eltakartam a bőröm. Vajon meglátta a villámhegeket? -

Húzzunk innen, mielőtt magához tér! - mondta Jeremy.

Összehúzott

szemöldökkel nézett a Díler kinyúlt testére. Egyik kezében nehéz, öntöttvas

serpenyőt

tartott,

amit valamelyik tábortűz mellől kaphatott fel. Ujjai úgy szorították a nyelét, mintha legszívesebben tovább püfölné vele a Dílert. Néhány órával ezelőtt azt gondoltam, hogy Jeremynek van a legszomorúbb szeme a világon. Most azt gondoltam, neki van a legdühösebb. Vajon hogyan jutott át az őrön? És honnan tudta, hol vagyok? Szabad

kezét

felém

nyújtotta,

hogy

felsegítsen,

aztán

gyorsan

visszarántotta: -

Bocs, nem szabad... - Hogy mit, azt nem árulta el. Bár sejtettem, miről

lehet szó. Amikor legutóbb megfogtam a kezét, Mr. Kale termének padlóján ébredtem fel. Megpróbáltam egyedül feltápászkodni, de egy üresben járó motorhoz hasonlító, mély morgás megállított. Jeremyvel a hang irányába fordultunk. Rosemary nedves, fekete szeme megcsillant a gyertyafényben.

-

Semmi hirtelen mozdulat! - mondta Jeremy, de addigra én már a

paprikaspray-m felé kaptam. Alig tudtam bepréselni a kezem a zsebembe. Rohadt szűk szabású farmerek! Kiszabadítottam a spray-t, és lassan elindultunk kifelé a sátorból. A hatalmas kutya a tekintetével követett bennünket. Aztán figyelmeztetően felmordult, de elkésett vele. Egy kéz elkapta a bokám, és kirántotta alólam a lábam. Hasra vágódtam a homokon, az esés kipréselte belőlem a levegőt. A Díler dühösen bámult rám. De most felkészültem. Az arca felé fordítottam a paprikaspray-t - legalábbis bíztam benne, hogy csőre megfelelő irányba áll és megnyomtam. Psssz! A Díler felkiáltott, és elengedte a bokám, hogy a szeméhez kaphassa kezét. Harákolt, mint akinek a torkán akadt egy szálka, és a köhögése ragadós volt. Összegörnyedtem. Úgy éreztem magam, mintha lenyeltem volna egy marék tűzhangyát, amik a tüdőm felé rágják magukat. Nedves szememből olajos könnyek szivárogtak. A Díler vakon felém kapott, de pókjárásban elmásztam a homokon. Rosemary felugatott. Belesajdult a fülem, és mintha a sátorfalat is megremegtette volna. Aztán ugrott. Az egyik illatgyertyát a párnákra döntötte, amik lángra kaptak. A tűz olyan gyorsan terjedt, mintha benzinnel locsolták volna fel a sátrat - de lehet, hogy csak a ponyvára kent festék tette meg hatását. Rosemary a Díler karjába mélyesztette a fogát. Aztán vadul megrázta a fejét, mintha szilánkokra akarná törni a csontjait. A Díler felüvöltött. Felugrottam, és lenéztem rá: -

Igaza volt - mondtam rekedten a paprikaspray-től. - A kutyájának

tényleg szimpatikus vagyok. A tűz elemésztette a párnákat, és már majdnem az egész hátsó falat beborította. A hőség elviselhetetlenné vált. Mégis megfordult a fejemben, hogy maradok, és megkeresem a gyógyszereket, de eszembe jutott, hogy a

Díler egy biztonságos széfben tartja őket. Jeremy eltakarta ingével a száját, és a kijárat felé intett. Nyomasztott a kudarc. A gyógyszereknek lőttek.

A Díler sátra előtt kisebb közönség verődött össze, de senki sem kísérelte meg eloltani a tüzet. Mivel a Díler megtiltotta, hogy tízméteres körzetben bárki sátrat verjen, nem aggódtak a továbbterjedése miatt. A Díler láthatóan nem örvendett nagy népszerűségnek a táborlakók körében. Még a testőre is „eltűnt bevetés közben”. Legalábbis, amíg meg nem láttam, hogy eszméletlenül fekszik néhány méterre a sátortól, ezt hittem. Nem... nem volt eszméletlen. Nyitott szemgolyója ide- oda rángott, mintha valamiféle éber REM-fázisban lenne. -

Mi történt vele? - préseltem ki a szavakat a torkomon. Égő

szememből hullottak a könnyek. Jeremy vállat vont, majd elfordult: -

Talán epilepsziás.

-

Nagyon

„valószínű”.

-

Mielőtt

hangot

adhattam

volna

abbéli

gyanúmnak, hogy Jeremy csinált vele valamit, Rosemary kiugrott a sátorból, és a tömeg felé trappolt. -

Kutyuska! - kiáltotta egy takonypóc kisfiú. Anyja az utolsó pillanatban

húzta el a robogó állat útjából, mielőtt fellökte volna. Egyre többen verődtek össze. -

Ideje kereket oldani - j avasolta Jeremy.

-

Határozottan egyetértek.

A rottweiler után futottunk, ami utat vágott nekünk a tömegben, és meg sem álltunk, amíg Sátorváros el nem maradt mögöttünk.

Amikor megálltunk, önkéntelenül kibuggyant belőlem a sírás. Kudarcot vallottam. Nem tudtam anyának gyógyszereket szerezni, és az egyetlen feketepiaci kapcsolatom halott volt. Halott. Méghozzá miattam. Legalább a könnyeim kimosták a szememben maradt paprikaspray-t. Mire összeszedtem magam, csupán egysaroknyira jártunk a házunktól. Szipogva töröl gettem az arcom, és kerültem Jeremy tekintetét. Olyan hallgatag volt, hogy kénytelen-kelletlen megszólaltam, hogy megtörjem a csendet. Nem volt kedvem társalogni, de abban reménykedtem, hogy elterelem vele a figyelmemet arról a tényről, hogy közvetlenül felelős vagyok egy ember haláláért. Annyi kérdésem lett volna Jeremyhez, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Amikor kinyitottam a szám, mégis egy állítás jött ki belőle kérdés helyett. -

Te nem a Skyline-ba jársz.

Megfontolta a választ: -

Nem.

-

És nem is a segélycsomag miatt voltál ott.

-

Nem.

-

Akkor mit kerestél a suliban?

Rám nézett, de most nem tudtam olvasni a szeméből. Úgy döntöttem, más irányból folytatom a faggatózást. Vagy vádaskodást. -

A házunk körül ólálkodtál.

Jeremy megtántorodott, és ijedt képet vágott: -

Észrevettél? - Arcából kifutott a vér.

-

Nem én, az anyám. És Brent polgárőr is látott iskola után. Azt hiszi,

szatír vagy. Jeremy arcán az aggodalmat - furamód - megkönnyebbülés váltotta fel.

A házatok előtt - mondta saját magának. - A házatok előtt láttak. - Nagy

-

levegőt vett, és kieresztette. - Nem vagyok sza... Ki az a Brent polgárőr? A negyedünkben teljesít szolgálatot. Sokkoló-fetisiszta. Jobb, ha távol

-

tartod magad tőle! Jeremy bólintott, és szemében újra felcsillant a düh: -

Emlékszem rá. Ha nem zavar meg, akkor... - de nem fejezte be.

-

Akkor, mit csináltál volna?

Meg sem hallotta a kérdésem: Szóval, te nem láttál soha a... házatoknál? Vagy csak elfelejtetted?

-

Téged nem felejtettelek volna el - feleltem, aztán elpirultam. - De csak

-

azért, mert nem vagy olyan, mint a Földönfutók. Feltűnő lettél volna. Mindössze ezért. Csak... mindegy. Jeremy összehúzott szemmel nézett rám, mintha idegen nyelven beszélnék, amit próbál magában lefordítani. Aztán félreálltunk, hogy elengedjük a járdán közeledő Földönfutókat. Könyörögve néztek ránk. Beesett volt az arcuk, és a szemgolyóik szinte lötyögtek az üregeikben. Néhányuk ajkán és orrcimpáján a földrengésláz vörös és nedvedző hólyagjai látszódtak. Tudna segíteni öt dollárral? - kérdezte egy nő, akinek hamu keveredett

-

a hajába. Egy kislány kezét fogta, aki úgy szopta az ujját, mintha tejes cucli lenne. Néhány dollárért egy vekni kenyeret sem kapott volna. Mivel Parker már helyettem is adakozott, nemleges volt a válaszom: -

Sajnálom, nem tudok segíteni, én...

Az asszony belém fojtotta a szót. Gyorsan beszélt, le akarta darálni a mondanivalóját, mielőtt elmenekülök: -

Éhesek vagyunk. Ha ma sem jutunk élelemhez, kénytelen leszek

elmenni a Fehér Sátorba, és én nem akarom odavinni a lányomat. Hallottam, mi történik ott. Az emberek bemennek, aztán amikor kijönnek... többé nem a régiek.

Hideg futkosott a hátamon. A többi Földönfutó körbevett bennünket, hirtelen pánikba estem. Nem voltam büszke a gondolatra, de az jutott eszembe, hogy olyan az egész, mintha galambot etetnék a parkban. Ha valamelyik észreveszi nálad a kenyeret, meglep az összes, és nem hagynak békén. Nem akartam elővenni a zsebemben lévő kétszáztizenhét dollárt, mert attól tartottam, egyikük kikapja a kezemből, és fújhatom. Aztán rádöbbentem, hogy már nincs is kétszáztizenhét dollárom. Egészen pontosan egyetlen dollárom sincs. A Dílernek adott pénz a lángok martaléka lett. Ökölbe szorítottam a kezem az oldalam mellett. Amikor rájöttem az újabb baklövésemre, pár másodpercig azt hittem, újra sírni kezdek. De a kút kimerült egy időre. -

Kérem! - könyörgött az asszony. Kislánya tovább szopta az ujját. A

szája sarkából nyál szivárgott, és sáros ösvényt vágott az arca porába. A Földönfutók még szorosabban közrefogtak. Az egyik férfi ajkán felhasadtak a hólyagok, vér és genny keveréke szivárgott belőlük beszéd közben. -

Könyörgünk - mondták -, könyörgünk, segítsenek! Nem akarunk a

Prófétához menni. -

Valamit csinál a magunkfajtákkal. Megváltoztat bennünket. Megérint a kezével, és megváltoztat.

-

Hallottunk történeteket.

-

Ne engedjék, hogy hozzá kelljen fordulnunk!

-

Sajnálom - nyeltem le a bűntudatom, ami megülte a gyomrom és égette

hasam. - Nincs pénzem. Esküszöm. -

Tessék! - vette elő Jeremy a pénztárcáját, majd az egyesével kihuzigált

bankjegyeket szétosztotta a Földönfutók közt. Csak úgy villogott előttem Benjamin Franklin arcképe, amíg el nem fogytak a százdollárosok. Leesett állal bámultam Jeremyre. -

Köszönöm! - mondta az asszony. A hálától levegőt is alig kapott.

Tétován elindult Jeremy felé, mintha meg akarná ölelni, aztán meggondolta magát, és hátralépett. - Hálásan köszönjük! A Földönfutók megismételték a nő szavait, miközben mindegyikük meghajolt Jeremy előtt, mintha egy ifjú herceg lenne. -

Tartsák magukat távol a Fehér Sátortól! - mondta búcsúzóul Jeremy.

Miután eltűntek, kérdőre vontam: -

Te mindig százdollárosokkal tömött pénztárcával rohangálsz?

Vállat vont, és tekintetem kerülve zsebre dugta a bukszáját. Hirtelen elegem lett Jeremy folytonos kitérő hadműveleteiből. -

Ide hallgass! - kezdtem -, te figyelted a házunkat, és nyilvánvalóan

koslatsz utánam. Köszönöm, hogy segítettél... lerendezni a Dílert, de egyedül is boldogultam volna. -

Azt te csak hiszed - mondta Jeremy akkora magabiztossággal, hogy

pislognom kellett. -

Tessék?

-

Bántott volna téged. Megvert volna, eltörte volna az állkapcsod,

kificamította volna a vállad. Az eszméletlen testedet pedig a testőrével egy árokba hajíttatta volna, hogy a Földönfutók végezzék el a maradék munkát. Döbbenten néztem rá: -

Nem tudhatod, mi történt volna.

-

De, tudhatom.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Mitől olyan biztos benne? Ha nem jön utánam, talán tényleg valami hasonló dolog történik. De Jeremy a részleteket illetően is határozott volt. -

Rendben - mondtam. - Mindegy. Megmentettél. Te vagy a nap hőse. -

Összehúzott szemmel néztem rá: - Ha már itt tartunk, mit műveltél a testőrrel? És nehogy azt mondd, hogy semmit, mert csináltál vele valamit. Ő is úgy járt, ahogy én Mr. Kale termében? Kifejezéstelen arccal bámult. Felsóhajtottam. -

Látom, azt akarod, hogy én mondjam ki. Jól van, tessék! Irodalomóra

után, amikor beszélgettünk, és én... őőő... hozzáértem a kezedhez... teljesen véletlenül egyébként... aztán elájultam... Volt egy furcsa álmom, és mire felébredtem, te eltűntél. Ezt csináltad a testőrrel is? Te... - Nevetségesnek éreztem még a feltételezést is. - Te valamiféle álmot bocsátottál rá? Megmasszírozta a tarkóját. -

Ezek nem álmok - mondta halkan.

-

Akkor mik?

-

Nem hinnéd el, ha elmondanám. Még nem állsz készen rá.

-

Honnan tudod, mire állok készen? Alig pár órája ismersz.

-

Én csak...

-

Te csak egyszerűen tudod - fejeztem be helyette felemelt hanggal. - Van

valami köze a Keresőkhöz? Tudod, azokhoz az őrültekhez, akiktől minél távolabb akartál tudni, aztán mégis otthagytál köztük, magatehetetlenül. Tudod, mit mondtak nekem, miután felébredtem a kis trükködből, ami szerinted nem álom volt? Jeremy keze a homlokára vándorolt. Hüvelykujjával az egyik, a többi ujjával a másik halántékát dörzsölgette. Aztán megfogta az orrnyergét. A nyaka megfeszült, mintha fájdalmai lennének. -

Sajnálom, hogy cserbenhagytalak - mondta. - Nem tudtam, mit tegyek.

-

Például nem kellett volna cserbenhagynod.

Elpirult. -

Már mondtam, hogy sajnálom. Haragudj rám, ha akarsz, de fogadd meg

a tanácsom, Mia! Ujjai még erősebben szorították az orrnyergét. Összepréselte a szemhéját. Távol kell tartanod magad a Keresőktől! -

Ők ugyanezt mondták veled kapcsolatosan.

-

Ne hallgass rájuk, bármit mondanak!

-

Miért ne?

-

Mert veszélyesek. Ezt már hallottam. De miért veszélyesek?

-

Most, hogy rájöttek, ki vagy, megpróbálnak majd felhasználni. - Olyan

erősen szorította össze a fogát, hogy féltem, üvegként pattan szét. Jeremy szavainak hallatán önkéntelenül tettem egy lépést hátrafelé. -

Miért, ki vagyok én? - kérdeztem a saját hangomat is alig hallva.

Katrina szavai jutottak eszembe: „Egy lányt látott, aki az utolsó Torony tetején állt, míg körötte vihar dühöngött, és vérvörös villámok szabdalták az eget... az utolsó jel a vég előtt...” -

Már mondtam, hogy nem tudom megmagyarázni - válaszolt Jeremy. -

De... - lehalkította hangját. - Megmutathatom. Jeremy hozzám lépett, megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Levegő után kaptam, mert megéreztem a testéből sugárzó forróságot, amire bőröm lázkitörésekkel felelt. Ez lett volna a Szikra? Kétlem, az nem egészen ilyen érzés. Mert tüzet éreztem. Nem olyan tüzet, ami a Díler sátrát kemencévé változtatta. Másfélét. Olyat, amibe szeretnéd beletenni a kezed. Amiben szeretnél elégni. Jeremy felemelte a karját. Remegett. -

Nem kell félned.

Ettől még jobban berezeltem, ki akartam nyitni a szám, hogy közöljem vele, de vibráló érintése a bőrömbe szívódott, és szédülés fogott el. Majdnem összeestem. Elmém megtelt fénnyel, aztán sötéttel, aztán... Mintha olyan képeskönyvet nézegettem volna, ami végigpörgetve filmmé válik. Csak ezek az oldalak rólam szóltak. * Mindenfelé beton- és üvegtörmelékek hegyei vettek körül. Lábam alatt vastag cementpor szőnyeg. Láttam az elpusztult és feldúlt utcákat, és a Torony fehér oszlopát, amely tompa végű tűként bökött az égbe. Atokföldön voltam. Pörgetés. Egy lépést tettem előre, és eltűnt lábam alól a talaj. Amikor lenéztem,

észrevettem, hogy az utcán tátongó szakadékba léptem. Elkezdtem zuhanni a sötétbe, a gyomrom felemelkedett a torkomig, tudtam, hogy ez az utolsó élve töltött pillanatom. Pörgetés. Emberek

táncoltak.

Egymáshoz

préselődő

testek.

Epileptikusan

rángatóztak az elektronikus zene mennydörgésszerű ütemére. Nem... nem volt mennydörgésszerű. Felnéztem. A Torony tetején álltunk. Az ég felhők fekete

vattájával

telítődött.

Nem

mennydörgésszerű

volt:

tényleg

mennydörgés volt. Villám villant... vörös villám cikázott le vérrel teli vénaként az égen. Égni kezdett a szemem. Pislogtam, hogy újra lássak. Pörgetés. A táncosok futni kezdtek. A torony tetejét megcélzó villám elől a Torony párkányához menekültek. Néhány táncos a mélybe vetette magát. Hallottam, ahogy sikítottak zuhanás közben. A többiek megfogták egymás kezét, hogy kört alkossanak. De nem voltak elegen hozzá, hogy bezárják a kört. Örültem ennek, mert sejtettem, ha körbeállnak, megtörik a vihar erejét. Nem akartam, hogy legyőzzék. Az én viharom volt, és nem akartam elszalasztani. Karjaimat az ég felé emeltem, és izgatottan vártam, ami következik. Mennydörgés hallatszott. Éreztem,

ahogy

saját

elektromos

töltésem

elindul

felfelé,

hogy

találkozhasson a villáméval. Hogy összekapcsolódjon vele. Hogy... Pörgetés. *

- Hé! Te! Veszed le róla azonnal a kezed! Jeremy elengedett. Úgy pislogtam, mintha erős fény hasított volna a szemembe. -

Takarodj, te perverz disznó!

Jeremy hátrálni kezdett. Ismét felemelte kezét, de most azért, hogy ürességével alátámassza, nincsenek ártó szándékai.

Egymásra bámultunk. Úgy ziháltunk, mintha az előbb futottunk volna versenyt. Jeremy már nem remegett, a fájdalom eltűnt szeméből. -

Láttad? - kérdezte. - Érted már?

A bőröm olyan vadul dalolt, hogy azt hittem, Jeremy is hallja. Tetőtől talpig lázban égtem. Megpróbáltam csitítani a szívem. Úgy éreztem magam, mint egy szétdurranás előtt álló villanykörte. -

Hallod, öcskös?! Azt mondtam, takarodj!

Amikor megfordultam, Brent polgárőrt vettem észre, aki a sokkolójával felénk iparkodott. -

Minden rendben! - tudattam vele.

-

Már hogy lenne?! Ez egy szatír!

Visszafordultam a távolodó Jeremy felé. -

Mi volt ez? Mit csináltál velem?

-

Takarodj, öcskös!

-

Most mennem kell - pislogott Jeremy idegesen Brent polgárőr felé.

Aztán szaporán elindult abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Utánakaptam, de nem értem el. Visszanézett a válla fölött: -

Ne menj Átokföldre, Mia! Kerüld el a Keresőkkel egyetemben!

Befordult a sarkon, és eltűnt. Utánafutottam volna, ha Brent polgárőr nem lép mellém. Láthatóan fölöttébb elégedett volt magával. Ezt alaposan elijesztettem - mondta önjelölt testőröm kidüllesztett mellkassal. Ránéztem. -

Igen. Ezer köszönet.

-

Gyere! - megveregette a hátam. - Gondom lesz rá, hogy épségben

hazaérj. Örülsz, hogy odaadtam a paprikaspray-t, mi? Félretettem iránta érzett haragomat, és bólintottam: -

El sem tudja képzelni, mennyire!

Parker biztosan az ablakból figyelt, mert egyből kinyitotta az ajtót, amikor a ház elé értem. -

Nyugodtan hazamehet! - mondtam Brent polgárőrnek. - Most már semmi

bajunk nem eshet. -

Biztos vagy benne? - húzta fel a fél szemöldökét. - Mi van, ha a szatír

visszatér? -

Ártalmatlan - erőltettem mosolyt az arcomra. - Tudja, ma megmentett.

Biztos vagyok benne, hogy rendes srác. Brent polgárőr bólintott: -

Ha te mondod! Aztán, vigyázz magadra, Mia Price!

Parker mellém lépett. -

Vigyázz a nővéredre, kölyök! - vágta hátba Brent polgárőr Parkert olyan

erősen, hogy megtántorodott. - Nehogy bajba kerüljetek nekem! Katonásan szalutált, majd távozott. -

Mi történt? - faggatott Parker, amint Brent polgárőr hallótávolságon kívül

került. - Vörös a szemed, csak nem sírtál? -

Nem sikerült gyógyszert szereznem - mondtam rekedten, mert a

torkom még mindig égett. „Nem megmondtam...” kezdetű mondatra számítottam, de egyszerűen csak bólintott: -

Semmi baj. Majd találunk más gyógymódot anyának. - Átkarolta a

vállam, és bekísért a házba. Akkor vettem észre, hogy Parker legalább két centivel magasabb nálam. Mikor nőtt meg ez a fiú? Az előszobafalon lógó díszes tükörben megnéztem magam. A tükör leesett a földrengéskor, de csodával határos módon megúszta egy átlós repedéssel. Legalább nem tört darabokra. Akkor semmi sem mentett volna meg bennünket a hétéves balszerencsétől. A tükörben, melynek cikcakkos repedése villámvonalban kettémetszette az arcom, alig ismertem magamra. Kócos hajam hamutól és homoktól

szürkéllett. Arcomon koromcsíkok. Szemem vörös volt, mint egy nyúlé, és úgy csillogtak benne a hajszálerek, mintha a testem villámrajzolatai a szememre vándoroltak volna. Hátat fordítottam a tükörképnek. Nem akartam ilyen állapotban látni magam. -

Hogy van anya? - kérdeztem remegő hangon.

Parker vállat vont: -

Nem tudom. Azóta ki sem jött a szobájából. Mivel nem hallom a tévét,

talán alszik. Bólintottam, majd a konyhába mentem, és kinyitottam a hűtő ajtaját. A Jeremyből áradó forróságtól úgy lángolt a bőröm, mintha leégtem volna a napon. Álltam a nyitott ajtó előtt, és hűtöttem magam a kiáradó hideg levegővel. Szerettem volna bemászni, magamra csukni az ajtót, kizárni a világot, és ott maradni a hideg sötétben. S amikor a testem forrósága elviselhetetlenné fokozódott, kikapcsolni magam. Kikapcsolni mindent. -

Mi történt a Dílernél? - tudakolta Parker.

-

Ellopta a pénzem, és kirúgott - mondtam egyszerűen. Az egészet?

-

Cakkpakk.

-

Most mit csináljunk?

Nem tudtam válaszolni. Becsuktam a hűtőajtót. -

Felmegyek a szobámba.

-

Mia!

-

Igen?

-

Gondolkoztam... de ne kapd fel a vizet, rendben? Csak javasolni

szeretnék valamit. Talán... talán elvihetnénk anyát az egyik misére. A partra. Eltartott néhány másodpercig, amíg felfogtam, mit mondott. A parton rendezett misék... A Próféta miséi. Ne engedjék, hogy a Prófétához kelljen fordulnunk. Csinál valamit a magunkfajtákkal.

Megváltoztat bennünket. Megérint, és megváltoztat. Ágyúgolyónyi súly telepedett gyomromba: -

Miért kellene elvinnünk?

-

Mert... - Nagy levegőt vett, mielőtt nekiállt volna meggyőzni. - Olvastam

pár dolgot a vallásos miszticizmusról. Ezekben a szektákban vagy egyházakban különös dolgok történhetnek. Az emberek odamennek egy softball nagyságú daganattal, aztán elég egy áldás, és a rák eltűnik, mintha ott sem lett volna. Néha tűzön lépdelnek át, vagy üvegszilánkokon, esetleg mérges kígyóval maratják meg magukat, és kutya bajuk sem lesz tőle. Az afrikai törzsek nagy aszályok idején esőhozó rituálékat hajtanak végre, és előfordul, hogy hipp-hopp, vihar kerekedik. -

Parker...

-

Néhány vélemény szerint ezek az emberek Isten segítségével hajtanak

végre csodákat. Mások úgy vélik, hogy... olyan, mint amikor összeszedsz egy csomó embert, akik ugyanabban hisznek vagy ugyanazt a dolgot szeretnék, és a vágyuk egyszer csak teljesül. Koncentrált akaratnak vagy kollektív tudatalattinak, vagy minek nevezik. Akarnod kell, hogy valami megtörténjen, és úgy lesz. Kicsit hasonlít arra, amit a Keresők a Szikráról, a koncentrált energiáról, meg a gondolat erejéről mondtak. Mintha a csodák azon múlnának, hogy miben és milyen erősen hiszel, érted már? - folytatta. - Talán anyánál is beválik, mint a földrengéslázban szenvedők esetében. Hisz a Próféta szavaiban, és ha hisz benne, talán meg is tudja gyógyítani... -

Nem - feleltem.

-

Legalább próbáljuk meg! Vigyük el a Próféta egyik miséjére, és

meglátjuk, mi lesz! A fejemet ráztam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy igazán dühös legyek. -

Komolyan el akarod vinni anyát a Prófétához? - kérdeztem. - Bátorítani

akarod a hitét egy televíziós szektavezérben, aki azt hirdeti, hogy három nap múlva itt a világvége? Láttam, ahogy a lelkesedés kiveszik szeméből.

-

Csak meg akarom gyógyítani.

-

Meggyógyul. - Próbáltam határozottnak mutatkozni, pedig bizonytalan

voltam. - Csak idő kérdése. -

És mit szólsz a földrengéstúlélő csoporthoz? - kérdezte.

-

Mi van vele? - nyomultam el mellette padlásszobám felé.

-

Azt mondtad, megkérdezzük róla anyát, és meglátjuk, lesz-e hozzá

kedve. Nem akartam Parkernek elárulni a vonakodásom valódi okát. Biztos voltam benne, hogy nem emlékszik a szórólapon lévő teremszámra. 317-es. Mr. Kale terme. Tudtam, ha Parker is rájön erre, az isten sem tartja itthon. Látványosan felvonszoltam magam a lépcsőn. -

Hulla vagyok, Parker. Majd holnap megkérdezzük anyát. - Azzal tettem

pontot a vita végére, hogy becsuktam magam mögött az ajtót. Kimerülten végigdőltem az ágyon. Szundítani akartam egyet, kilépni a valóságból egy kis időre. Ha nem tudtam volna, hogy anya altatótablettái hatástalanok az esetemben - és ha anya egy szemet is hagyott volna belőlük -, bizonyára bekaptam volna egyet. Minden altatót kipróbáltam, amit csak árultak, de egyik sem vált be. Levettem az éjjeliszekrényről a laptopot, és bekapcsoltam. Amikor a keresett weboldal betöltődött, ujjongtam magamban. Az internet lassú volt. Inkább

kíváncsiságból,

mint

valódi

érdeklődésből,

néhányszor

meglátogattam Skizó blogját. De az még a földrengés előtt volt. A Keresők előtt. Fapados honlapja volt a srácnak, se fotók, se grafika, se hirdetések. Csak fehér háttéren fekete betűk. Elég sok posztot rakott fel, ahhoz sokat, hogy végigolvassam mindet, ezért csak a címeket futottam át. Húsz másodperc alatt rájöttem, hogy a posztok két dolog körül forognak: Rance Ridley Próféta

és a közeledő apokalipszis körül. RANCE RIDLEY... PRÓFÉTA? A VILÁGVÉGE JELEI (PESTIS, ÉHÍNSÉG ÉS EGYÉB NYALÁNKSÁGOK) MIÉRT VÁSÁROLT INGATLANT A FÉNY EGYHÁZA ÁTOKFÖLDÖN? RANCE RIDLEY TÉGED IS BE AKAR SOROZNI ISTEN HADSEREGÉBE! KIDERÜL, HOGY BEBORUL! HOL LEHET A PRÓFÉTA TIZENKETTEDIK APOSTOLA? KICSODA VALÓJÁBAN RANCE RIDLEY PRÓFÉTA?

Az utolsó bejegyzést olvasni kezdtem. A dátum szerint mindössze öt perce tette fel. KICSODA VALÓJÁBAN RANCE RIDLEY PRÓFÉTA?

Talán ő a ma élő leghíresebb ember. Az ember, aki élő, televíziós közvetítésben

megjövendölte

a

Puente

Hills-i

földrengést

mindössze öt perccel a kezdete előtt. Az ember, aki Los Angelest a Bibliaöv elvesztett és megtalált csatjává változtatta. Aki gyorsabban megtéríti az embereket a Fény Egyházához, mint akármelyik Mountain Dew-tól betépett, mormon misszionárius. Az ember, akiről a Követők állandóan pofáznak. Ő Rance Ridley Próféta, és csak annyit kér, hogy add neki a lelked! Jól hangzik, nem? Mit szólnál egy jó kis vallásos lobotómiához az egyik éjféli miséjén? De kicsoda Rance Ridley Próféta a közismert tényeken túl? Honnan szalasztották, milyen úton jutott idáig? Mindent elmondok. Kezdjük azzal, hogy bár nem vagyok kispályás az internetes böngészés terén, Rance Ridley barátunk kifogott rajtam. Kénytelen voltam feladni a főhadiszállásomat, és ellátogatni a jó öreg könyvtárba, hogy kiderítsem, ki ez az agyalágyult, önjelölt próféta.

Elmondom, mire jutottam. Ami azt illeti, nem sokat tudtam összekaparni. Először is, a Próféta nem az igazi vezetékneve. Rance Ridley a néhai Ram Ridley fiaként látta meg a napvilágot, aki történetesen maga is a Fény Egyházának a prófétája volt, mielőtt Rance tizenhárom éves, zsenge ifjoncként át nem vette a gyeplőt. És máris a második ténynél tartunk: Rance Ridley bizony TIZENHÁROM éves korában vált prófétává! Őrület! De a vallásos szekták és követőik nem a józan eszükről híresek. A Fény Egyháza jó pár prófétát elfogyasztott Rance barátunk érkezése előtt. Már az elődei is azzal kérkedtek, hogy Isten szól rajtuk keresztül, és hogy a Nagyfőnök megsúgta nekik a világvége időpontját. Mivel mind tévedtek, páros lábbal rúgták ki őket az egyházból. Egy jó tanács: ha a világvége-kultusz irányítója kívánsz maradni, csakis akkor rukkolj elő a világvége időpontjával, ha tutira biztos vagy benne. Semmi jó nem sül ki belőle, ha aláásod a tekintélyed. Tehát a kis Rance Ridley nyomban átvette a Fény Egyházának irányítását, amint kiengedték a kórházból, ahol három napig kómában feküdt (hogy mi okozhatta a kómát, arról nem szól a fáma). De a lényeg, hogy amíg élet és halál közt lebegett, Isten azt mondta neki, váltsa le a papát, és álljon a helyére prófétai minőségben. Ramnek nem igazán tetszett a dolog, de nem sokat ugrálhatott, hiszen néhány nap múlva titokzatos körülmények közt elhalálozott. Különös egybeesés, mi? Akkor jött el a pillanat, hogy Rance a Ridley-t középső névvé téve felvette a Próféta családnevet. A történetben nagy lyuk következik, mely időszakról semmilyen információt nem találtam. Ő és a Követői visszavonultan tevékenykedtek. Akkor bukkant fel ismét, amikor adoptálta azokat a kölyköket, akiket Apostoloknak nevezett el. (Megjegyzés: a gyerekek árvaházba helyezéséről vagy

örökbefogadásáról semmilyen adatot nem találtam. Ha voltak is, Rance eltüntette őket. De miért? - kérdem én. Miért tüntetett el róluk minden adatot? Csak nem titkol valamit?) Ja, és a visszavonultság évei alatt fehér lett a haja, a szeme meg hályogos. És nem volt hajlandó eltávolíttatni a hályogot, mert elmondása szerint Istentől kapta. Biztos úgy van, ha ő mondja... Egy évvel ezelőtt Rance Ridley televíziós evangélistaként is debütált a Fény órája című műsorban. És ha egy kicsit is követed, mi folyik körülötted a világban, akkor innentől kezdve ismered Rance Ridley Próféta történetét. Mint ahogy azt is tudhatod, hogy ma végre megosztotta velünk a világvége időpontját. Április 17-e, a Harag Napja. A vég. Reménykedjünk, hogy Rance sem jobb az elődeinél!

Becsuktam a laptopot. Eleget olvastam. Eleget ahhoz, hogy felforduljon a gyomrom. Skizó írásának nagy része a tőle megszokott, üldözési mániás, összeesküvés-elméletes rizsa volt. Csak egy dolog zavart: hogy Skizó elismerte hiányos információit a Próféta életútját illetően. Normális esetben addig spekulált volna, amíg átlép a fantázia világába. De ha Skizó nem próbálta meg kitölteni a lyukakat, akkor... amit írt, igaz lehet. Az éjjeliszekrényen álló órára néztem. Életem leghosszabb napja állt a hátam mögött, és még csak fél hat volt. Karomra hajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és megtörtént a csoda. Elaludtam. És álmodtam. Vagy emlékeztem.

Arizona. Lake Havasu City. Egy évvel ezelőtt. Egy dolgot tudni kell az arizonai viharokról: néha szinte a semmiből bukkannak elő. A széláramlatok a Mexikói-öböl trópusi páráját elvegyítik az arizonai sivatag forróságával. Az egyik másodpercben tiszta az ég, a másikban már egy hatalmas, üllő alakú zivatarfelhő alakult fölötted. Óvatosnak kellett lennem, amikor kiléptem a házból, ha nem akartam, hogy elkapjon egy fekete felhő. De akadtak viharok... amik még engem is készületlenül értek. Elmondom, hogyan történt. Volt egy nálam néhány évvel fiatalabb lány, akit Jannának hívtak, és nem volt teljesen „velünk”. A részletek elkerülése végett legyen elég annyi, hogy elütötte egy autó. Eltört a karja, és amikor a feje a kövezethez csapódott, valami elmozdult az agyában. Többé nem volt a régi. Sokat mosolygott, de nem beszélt. Szeretett a város körül, céltalanul kószálni. A többi gyerek kerülte, és idiótának nevezte, pedig csak elveszettnek tűnt. Janna valamilyen okból kedvelt engem. Talán megérezte, hogy osztozom vele a kiközösítettek státuszában, és hogy elfogadom őt. Mert elfogadtam. Lake Havasu lakói ismerték a kis problémámat, és ennek megfelelően elkerültek. Aki egy egészen keveset is tud a viharokról, az villámlás közben nem áll fa mellé - ugyanezt a törvényt alkalmazták rám. De a Janna agyában történt károsulás érintette az önvédelmi reflexeit is. A szülei hiába tiltották tőlem, mindennap megjelent a küszöbömön. Az utolsó villámcsapásom napján tökéletesen tiszta volt az ég. Szombat volt, az időjáráselőrejelzés szerint semmi esély nem volt esőre. Vagyis nyugodtan elhagyhattam a házat. Amikor kiléptem, Janna a tornácon ült, és a semmibe révedve, elégedetten mosolygott. Megkérdeztem, lenne-e kedve sétálni, s ő bólintott. Janna

semmit sem szeretett jobban a sétánál. Néha oda-vissza járkált a város két vége között, és közben egyetlen szót sem szólt. Felkerekedtünk. Úgy döntöttünk, meglátogatjuk a London Bridge-t. A híd tényleg Londonban épült, csak egy amerikai pénzeszsák megvásárolta, darabjaira szedette,

és

a tégláit Lake Havasuba szállíttatta,

hogy

turistalátványosságul szolgáljon. Ez a nagy, Arizona közepébe csöppent London- darab a kedvenc helyem volt a városban. Janna és én éppen a korláton áthajolva figyeltük az alattunk úszó hajókat, amikor bizsergést éreztem a bőrömön. Felnéztem, és észrevettem, hogy nehéz, szürke felhő gyűlt a híd fölé, és úgy terjedt szét, mint tintacsöpp egy pohár vízben. Minden nagyon gyorsan történt. Túl gyorsan. Testemen minden szőrszál felmeredt, és mintha pisztolygolyót szopogattam volna, a számban fémes ízt éreztem. - Menekülj! - kiáltottam Jannának, de ő meg sem mozdult, csak pislogott rám. El kellett löknöm. Azt akartam, hogy minél messzebb legyen tőlem. A villám pontosan abban a másodpercben vágott belém. A hátamon át hatolt be, mintha ledöftek volna egy forró karddal, amit most vettek ki az olvasztótégelyből. Fájt, de több volt fájdalomnál. A fájdalom túllépte saját határait, és valami mássá változott. Életté. A mindenség lényegévé. Eltöltött és feltöltött. Annyira el voltam telve a villámmal, hogy észre sem vettem, mit műveltem, amíg vége nem lett. Amíg a hajam fekete hóként le nem hullott a fejemről. Akkor láttam meg Janna testét. Négy méterre tőlem, a híd közepén feküdt. Megállt a forgalom. Az emberek mutogatni kezdtek. Kiabálni. Odafutottak hozzá. Én moccanni sem tudtam. Janna testéről leégett a ruha. Edzőcipői lerobbantak a lábáról, csupasz talpa égővörös volt. Hólyagos. Dagadt. Karja és lába is vörös volt, mintha

valaki megnyúzta volna egy szikével, hogy látszódjon a hús. Haja az enyémhez hasonlóan leégett. Fejbőre felhólyagzott. És a mellkasán, a válla közelében... két ujjnyom vöröslött, beleégve a húsba. -

Te! - kiáltotta valaki a tömegből. - Te tetted!

Mindenki rám nézett. A Janna köré csődült emberek elindultak felém. Rettegés fogta marokra a szívem, és félő volt, hogy összeroppantja. A London Bridge korlátjához hátráltam. A testemet betöltő villámcsapás forróságától még kába voltam. Egy férfi határozott léptekkel közeledett... egy férfi, aki akkora volt, hogy könnyűszerrel áthajíthatott volna a korláton. Ráadásul nem egyedül volt. A tömeg felém nyomult. Szemükben gyűlölet. Gyűlölet és félelem. -

Gonosz vagy - mondta a nagydarab férfi, amikor a közelembe ért. -

Megölted azt a lányt. Gonosz vagy. Minden vádaskodást mellőző, egyszerű tényközlés volt ez. Mindenki tudta. Gonosz voltam. Gyilkos voltam. Egy szörny. A férfi keze felém lendült. Nem tudtam, hogy át akar dobni a korláton, meg akar fojtani vagy megüt. Csak annyit tudtam, hogy bántani akar. Meg kellett védenem magam. Magam elé emeltem a kezem. Mint mindig, akkor is az ujjatlan kesztyűmet viseltem. De a kezem forróságától füstölögni kezdett, több helyen átégett, aztán hamu formájában a földre hullott. A kezem az egyik pillanatban még füstölgött, a másikban vörös sugár cikázott elő az ujjaimból, és a férfiba csapódott. Először megbénult. Aztán rángatózni kezdett. A tömeg hátrált. A dühös kiáltások elbizonytalanodtak. Inkább félelmet, mint haragot sugalltak. A férfi bőre füstölni kezdett. Égő drótok és sülő hús szagát árasztotta. Elég, könyörgött agyamban egy hang. Elég! Megölöd! Furcsa volt. Amíg a hang nem szólalt meg bennem, fel sem fogtam, hogy

bántom azt az embert. Láttam az ujjamból kiugró vörös elektromosságot, ami hozzám kötötte a férfit, mint egy akkumulátorbikázó kábel, de nem tudatosult bennem a kapcsolat. Addig nem történt velem hasonló. De akkor igen. Megráztam azt az embert. Megsütöttem. Bennem volt a villám, és lecsaptam rá vele. Meg akartam ölni. Állj! Rándulást éreztem, mint amikor egy feszes drót elszakad. A vörös fényerek visszahúzódtak az ujjaimba, és a férfi füstölgő kupacként összeesett. A tömegre néztem. Arra számítottam, hogy megrohannak és vízbe dobnak. Nem

ellenkeztem

volna.

Megadtam

volna

magam.

Megérdemeltem,

bármilyen büntetést tartogattak is számomra. A férfinak igaza volt. Gonosz voltam. Jannára néztem, és észrevettem, hogy megmozdul, próbált felállni. Megkönnyebbülést éreztem. Életben volt. -

Nem akartam bántani - mondtam a tömegnek.

Hallgatással válaszoltak, de néma vádjuk hangosabb volt tucatnyi szirénánál. Vagy valódi szirénák hangját hallottam? Szirénák. Rendőrség. Önvédelmi reflexem újra bekapcsolódott. Senki sem próbált megállítani, amikor elrohantam a London Bridge-től. És mire a tömeg a házunkhoz ért, hogy a Price famíliát kiebrudalja Lake Havasu Cityből, nekünk már hűlt helyünk volt. Egy héttel később Los Angelesbe költöztünk, a városba, ahová anya a nagymama halála után akart költözni. Los Angelesbe, ahol a dal szerint soha nem esik. Anya megváltoztatta a családnevünket, hogy senki se találhasson ránk.

Kopaszságom elrejtése végett parókát hordtam. A villám nem mindig égette le a hajam, ahogy a legutóbbi alkalommal. Azt mondhatnám, hogy a haj vesztéssel szemben előnyben részesítettem a szívleállást. Parkerrel beiratkoztunk a Skyline Középiskolába, és igyekeztem elfeledkezni arról, amit Jannával és azzal a férfival tettem a hídon. Meg arról is, amit akkor tudtam meg, amikor útban Los Angeles felé felhívtam a kórházat. Tárcsáztam a 411-et, és egy telefonkezelő kapcsolta a Lake Havasu-i kórházat. Janna Scott szobáját kértem. Janna vette fel. Mivel addig nem hallottam beszélni, alig ismertem fel a hangját. -

Sajnálom - suttogtam. Könnyek folytak az arcomon.

-

Te vagy az, Mia? - szólalt meg hirtelen.

Megdöbbentem... beszélt. A változatosság kedvéért most én nem jutottam szóhoz. -

Jól vagyok - mondta.

-

Dehogy vagy - zokogtam fel. - Láttam, mit tettem veled.

-

Az égési sérülésekre gondolsz? - kérdezte meglepetten. - Az orvosok

szerint begyógyulnak. Szükség lesz egy kis bőrátültetésre, de utána jól leszek. Jobban, mint valaha. Fogalmam sincs, hogy csináltad, de... meggyógyítottál. Sokkal jobban vagyok. Megráztam a fejem, nem igazán értettem. -

Mi lett azzal az emberrel a hídon?

Hosszú ideig hallgatott. -

Életben marad - mondta végre halkan. - Jön valaki. Mennem kell. - A

tenyerével betapasztott kagylón át tompán hallottam, hogy valakihez beszél. Aztán elbúcsúzott: - Köszönöm, Mia! - Azzal letette.

LÁNGOLÓ

TESTTEL, CSATAKOSAN ÉBREDTEM.

Átizzadt ruhám nedves papírként

lógott lázas testemen. Lefejtettem magamról, és a fürdőszobába botorkáltam. Imádkoztam, hogy legyen víz. Amikor megnyitottam, folyni kezdett. Bedugtam a kádat, és belefeküdtem. Hagytam, hogy jéghideg víz zubogjon a lábamra. Le kellett hűtenem magam, mielőtt elolvadok. Megrándult az arcom, amikor párafelhő csapott fel a bőrömről, de a vérem forrósága fokról fokra hűlt. Lehunytam a szemem, és próbáltam elfelejteni az álmot. De magam előtt láttam Janna megperzselt, élettelen testét a híd közepén, és hallottam a szavait: Nem tudom, mit csináltál velem, de meggyógyítottál. Érthetetlen volt az egész. De ez volt az igazság. Olvastam Janna titokzatos felépüléséről

a

Havasu

News-ban.

Egy

szóval

sem

említették

a

közreműködésemet, de nem nehezményeztem. Úgy tűnt, Lake Havasu City azt is el akarta felejteni, hogy valaha léteztem. És ez teljesen rendben volt. Én is el akartam felejteni néhány dolgot. Például azt, amit azzal az emberrel tettem a hídon. Túlélte, de talán jobban járt volna, ha nem. Eszembe jutott, amit Rachel mondott nekem a bárban. „Megváltás. Ugye, megváltást keresel? Megváltást és feloldozást a bűneid alól.” Talán igaza volt. Talán tényleg megváltást kerestem. De nem Rance Ridley Próféta fehér sátrában szándékoztam megtalálni. Ha létezett számomra megváltás, csak úgy érhettem el, ha sikerül átsegítenem a családomat a következő napokon, heteken, hónapokon, vagy ki tudja, milyen hosszú időszakaszon. Meg kellett gyógyítanom anyát. Vigyázni Parkerre, hogy ne kerüljön bajba. És visszakormányozni életünket a stabilitásba, a józanságba, az egykori viszonylagos normalitásba. Mivel fogalmam sem volt, hogyan teljesítsem a küldetésemet, most inkább erre sem akartam gondolni. Maradt tehát Jeremy.

Jeremy, akinek érintésétől villámokat láttam és lángba borultam. Becsalogattam gondolataimba, magam elé állítottam, és vártam, mi történik. Csak néztem. Csak néztem. Ellazultam a jeges vízben. Ujjaimmal cirógatni kezdtem a villámhegeket, és a vérem újra forrni kezdett, bőröm annyira tüzelt, hogy a vizet is felmelegítette a kádban, én meg jobban izzottam, mint valaha. De ez jófajta forróság volt. Jófajta lángolás.

MIRE

FELÖLTÖZTEM ÉS TISZTA RUHÁT VETTEM,

hét óra elmúlt. Tekintve, hogy

ebédkor csak csipegettem, mardosnia kellett volna az éhségnek, ám túlságosan összeszorította a gyomrom az aggodalom. De tudtam, hogy ennem kell, ahogy Parkernek és anyának is. Nem csak anya fogyott le a rengés óta. Parkernek és nekem is kilátszottak a bordáink. A

konyhába

lépve

észrevettem,

hogy

Parker

kibontotta

szerény

élelmiszeradagunkat. Ételkészletünk a következőkből állt: két zöldség-, két bab- és két leveskonzerv. Két vekni fehér kenyér. Négy zacskó zabliszt. Egy doboz tejpor. Úgy tűnt, ennyi elég lesz a túléléshez. Parker keresésére indultam, hogy megkérdjem tőle, vacsorára levest óhajte pirítóssal, vagy babot pirítóssal (mintha a kedélyes Angliában, és nem a posztapokaliptikus Los Angelesben lettünk volna). Ám Parker nem volt a szobájában. Megálltam, és hallgatóztam. Akkor tűnt fel, milyen szokatlanul csendes a ház. Túlságosan csendes. Anyát sem találtam. Furcsa volt nélküle a szoba, mintha egy megszokott bútort vittek volna el. Anyám autója nem állt a garázsban. De sejtettem, hol van anya és Parker. És sejtettem, mit fogok csinálni Parkerrel, ha a kezeim közé kerül. Miközben az Ocean Avenue-n a Skyline irányába tartottam, a nap már javában ereszkedett. Mostanában nem szerettem kijárni napszállta után - ez volt a fosztogatások ideje -, és bíztam benne, hogy anyát és Parkert sikerül szürkület előtt hazarángatnom. Akárkit

bíztak

meg

a

Skyline

őrzésével,

nagyon

tarthatott

fosztogatásoktól, mert minden ajtóban őrök álltak. -

A földrengéstúlélő csoportba jöttem - mondtam a fickónak, aki a

főbejárat előtt posztolt. Amikor megszólaltam, hátrébb tántorodott, mintha

a

ráijesztettem volna, pedig látott átjönni az úton. A kelleténél kicsit meglepettebb szemmel nézett rám. -

Te vagy az a lány, ugye? - suttogta.

-

Tessék?

Megrázta a fejét. Zavartnak tűnt. -

Semmi. Nem érdekes. Csak... tudod az utat, ugye? A teremszám...

-

Tudom, 317-es. - Tarkómon éreztem a tekintetét, amíg az ajtó be nem

csukódott mögöttem. A

homályos főfolyosó kihalt volt, mégis betöltötték a halottak és eltűntek,

akiknek fotói a falakat borították. A szemükkel követtek, miközben megszaporáztam a lépteimet. Sohasem jártam a Skyline-ban tanítás után. Nem voltam semmiféle csapat, klub vagy csoport tagja. Így a szükségesnél egyetlen perccel sem kellett tovább maradnom a suliban. Volt valami hátborzongató a diákok nélküli, üresen kongó folyosókban, ahol csak saját lépteim visszhangját hallottam. Állandóan hátrapillantgattam, úgy éreztem, minden mozdulatomat figyelik. -

Tudtam, hogy visszajössz.

Előrenéztem, és megtorpantam. Katrina a lépcsőkorlátnak támaszkodva várt. A kirojtosodott kötélként feszülő nyak- és vállizmaim még tovább feszültek. Biztos voltam benne, hogy a napom már nem lehet rosszabb, de pesszimizmusom ezúttal kevésnek bizonyult. -

Nem hozzád jöttem - válaszoltam.

-

Ó, tudom én! Parker és a mamád Kale bácsinál vannak. Tudja, hogy

Parker téged kijátszva hozta el anyátokat. Ugye, sejted, honnan? - kopogtatta meg vörösre festett körmével a halántékát. A hátam megfeszült, és összeszorítottam a fogam, mintha valami keményet akarnék elharapni. -

Tartsd távol magad a családomtól!

Felemelt kézzel jelezte ártatlanságát.

-

Parker jött hozzánk. Ő nem olyan, mint te.

-

Mire célzol?

-

Nem olyan önző.

Mellkasom belobbant, és majdnem a képébe másztam. Nem vagyok egy harcias típus, de ez a nő kihozta belőlem az állatot. Akármit hiszel rólam, rosszul hiszed!

-

Katrina a falhoz hátrált, hogy minél távolabb kerüljön tőlem. Nagyot nyelt. Tudom, hogy megvan benned az erő - mondta. - Tudom, hogy jót

-

tehetnél vele a világ számára, de te elbújsz az árnyékban, és játszod a gyámoltalan kívülállót. Pedig nem vagy az. Az öcsédben nincs meg az erő, mégis eléggé férfi ahhoz a talpán, hogy kiálljon valamiért. Nem fél harcolni a hitéért. De miben hitt Parker? A Keresők ügyében? A Próféta képességében, amivel meggyógyítja anyát? Vagy a világvégében? Ez mindig változott. Hátraléptem.

Katrina

leplezni

próbálta,

de

én

láttam

rajta

a

megkönnyebbülést. Tudom, milyen képet vágnak az emberek, ha félnek tőlem. -

Mit tegyek, hogy békén hagyj bennünket? - tudakoltam.

-

Mit szólnál egy üzlethez? Elfeledkezünk az öcsédről, és nem zargatjuk

többé, ha mellénk állsz a Próféta és a Követők elleni harcban, amikor megjön a vihar - rukkolt elő ajánlatával Katrina. -

És ha visszautasítom?

-

Kizárt.

-

Kaphatok gondolkodási időt?

-

Egyszeri ajánlatról van szó, ami tíz másodpercig él. Tíz... kilenc...

nyolc... -

Több időre van szükségem!

-

Bocs, de ketyeg az óra. Négy... három... kettő...

Szerettem volna megfojtani, de ernyedt vállamból elszállt a harci kedv. Ha

csak így védhettem meg Parkert a Keresőktől, ha csak így védhettem meg önmagától, akkor nem tehettem mást. Csatlakozom hozzátok - mondtam. - De kizárólag akkor, ha ti mind,

-

egytől egyig, megesküsztök rá, hogy békén hagyjátok a családomat, még akkor is, ha ők nem akarják, hogy leszálljatok róluk. Parker innentől kezdve tabu, rendben? Megegyeztünk - kinyújtott jobb kezén újból megláttam a dudorodó

-

heget. - Kezet rá! Néztem a tenyerét, és azt kívántam, bárcsak ne ráztam volna meg délelőtt a bárban. Mit művelek én? Üzletet kötök ezekkel az emberekkel? Engem is meg akarnak majd billogozni? Ahhoz le kellene húznom a kesztyűm, és meglátnák a hegeket. Erre nem kerülhet sor. Katrina várt. Nem fogadtam el a felém nyújtott kezet. -

Szavamat adtam - mondtam, és elindultam felfelé a lépcsőn. Össze

kellett szednem családom elcsavargott tagjait. Katrina utánam kiáltott: -

Holnap korán reggel találkozunk!

-

Minek?

-

A körünk tagjává avatunk. Legyél Kale bácsi termében pontosan

hétkor! El ne késs!

Megálltam Mr. Kale terme előtt. A résnyire nyitott ajtón bekukucskáltam. A körbeállított padok mellett körülbelül tizenöten ülhettek. Anya és Parker is köztük volt Mr. Kale-lel egyetemben. Felismertem néhány diákot és tanárt. Ms. Markovic, a történelemtanárom, állva beszélt az egybegyűltekhez. Meglepett a jelenléte. Mivel Ms. Markovic a földrengés óta nem tartott órát, azt feltételeztem, elhagyta a várost. De karikás szeméből és a hajába vegyülő, addig nem látott szürke csíkokból arra következtettem, hogy

egyszerűen nem volt olyan állapotban, hogy munkába álljon. Anyához hasonlóan megviselt volt, és azon tűnődtem, min mehetett keresztül, kiket veszíthetett el. Eldöntöttem, hogy akármi folyik Mr. Kale termében, félbeszakítom pár pillanatra, amíg kirángatom anyát és Parkert. De mielőtt kivitelezhettem volna a tervem, Ms. Markovic suttogva megköszönte, hogy meghallgatták, és visszaült helyére. - Köszönjük, hogy elmondta nekünk, mi történt magával! - mondta Mr. Kale mennydörgő hangjának finomított változatával. - Igazán bátor dolog volt! Ki következik? Körbenézett a teremben. Óvatosabbnak kellett volna lennem, de nem gondoltam, hogy a résen át megláthat. Találkozott a tekintetünk, és pár másodperc szünetet tartott. El akartam tűnni, mielőtt felismer, de egy tört pillanattal tovább haboztam. Zúgni kezdett a fejem, és minden néma lett körülöttem. Maradjon, mondta a hangja a fejemben. És figyeljen. Elfordulva tovább folytatta: -

Már csak egy emberre maradt időnk. Valaki az újak közül netán? -

Anyámra nézett, és a kezét nyújtotta felé, mintha fel akarná segíteni. - Sarah Price, ha nem tévedek. Úgy éreztem, mintha valaki kipréselte volna a vért a szívemből. -

Ne! - formálták ajkaim a hangtalan szavakat. - Ne érjen hozzá!

Mr. Kale hangja megint ott szólalt meg, ahol semmi keresnivalója sem volt. Nem kényszerítem semmire, amit ne akarna megtenni. Édesanyja el akarja mondani a történetét. Csak figyeljen, Mia... Egyezséget kötöttünk, feleltem gondolatban. Békén kell hagynia a családomat! De Mr. Kale nem tudott a Katrinával kötött egyezségemről, hiszen a lánynak nem volt módja közölni vele a hírt, és úgy látszik, a fejemből nem

tudta kihalászni ezt az információt. Talán azért, mert a zúgástól nem tudtam erre gondolni. Lehet, hogy gondolatolvasó, de csak a felszínre kerülő gondolatokat érzékeli. Anyám

elfogadta

Mr.

Kale

kinyújtott

kezét,

és

felállt.

Idegesen

körbepislogott, úgy tűnt, mindjárt kicsúszik alóla a lába. Aztán összefonta a karjait, és Mr. Kale mögé nézett, mintha egy kizárólag általa látott mozivászon lógna ott. Nem fogja elmondani, gondoltam. Még Parkernek és nekem sem beszél az élve eltemettetés napjairól, nemhogy egy teremnyi idegennek! Mr. Kale megérintette a vállát: -

Beszéljen, Sarah, mondja el nekünk, mi történt! - bátorította, aztán

valami megváltozott. Nehéz lett volna pontosan megmondani, mi, de éreztem, hogy valami történt. Anya még határozottabban szegezte tekintetét a láthatatlan mozivászonra. Megtöltötte tüdejét levegővel, és belekezdett. Én meg csak figyeltem. Mást nem nagyon tehettem. -

A földrengés idején a belvárosban tartózkodtam. A Virág negyedben,

az egyik kliensemmel. Owen. Ez... ez volt a neve. Azt akarta, hogy dekoráljam ki az irodáját. Ugyanis ez a foglalkozásom... vagyis ez volt. „Az” előtt... — Szája kiszáradt, és szünetet kellett tartania egy pillanatra. Egészen addig a napig nem sejtettem, hogy Owen többre vágyik szakmai kapcsolatnál. Nem mondanám, hogy nem voltak bizonyos jelek, de nem vettem észre őket. Lefoglalt a családom, a munkám. Még randevúztunk is, de akkoriban ezt szimpla munkavacsorának fogtam fel. Owen extravagáns virágdíszítést akart az előszobába, és kérte, hogy kísérjem el a Virág negyedbe, hogy megmutathassa az elképzeléseit. Ám amikor odaértünk, valami ürüggyel kimentette magát, és távozott. Olyan sokáig maradt távol, hogy azt gondoltam, elszólította a munka. Nem vette fel a telefonját sem. Aztán a hátam mögé lopakodott, és megütögette a vállam. Amikor megfordultam, észrevettem, hogy hatalmas csokor virágot tart a kezében. „Mivel nem tudtam, milyen virágot szeret, mindegyikből vettem

egyet” - mondta. Aztán... - Anya remegő kézzel eltakarta az arcát. - Megcsókolt. A nagy csokortól kész mutatvány volt hozzám érnie, és a csokrot alaposan összelapítottuk. Nem volt szívem megmondani neki, hogy a férjem halála óta nem rajongok a virágokért. Egyik fajtáért sem. Számomra mindegyiknek halálszaga van. De abban az Owennel töltött pillanatban nem zavart a szaguk. Leengedte a kezét, szeme üvegessé vált: -

Amikor a föld rengeni kezdett, először arra gondoltam, hogy Istenem,

ez a csók jelent valamit, ha még a föld is megindul tőle. De a rengés folytatódott, és az emberek kiáltozni kezdtek. Owen meg csak fogta azt a csokrot. Akkor sem engedte el, amikor az épület ránk omlott. Visszatartott könnyei végigcsorogtak anya arcán. Először nem is vettem észre, hogy velem is ugyanez történik. -

Megmentette az életemet - folytatta. - A testével védelmezett, amikor

minden összeomlott körülöttünk. A lezuhanó épületdarabok eltörték a gerincét, de huszonnégy órát még életben maradt, amíg vártuk, hogy megmentsenek. Csendesen halt meg, álmában, anélkül, hogy elbúcsúzhatott volna. További két napra volt szükség, hogy a mentőcsapat megtaláljon bennünket. Vagyis... akkorra már csak engem. Mások is voltak körülöttünk a romok alatt. Beszorulva. Mind meghaltak. Meghaltak, és a csokor elhervadt, és az a szag, a bomló... ha eszembe jut, sikítani szeretnék. Anya visszaült Parker mellé. Öcsém sápadt arccal, döbbenten nézett. -

Köszönöm, hogy elmondta, Sarah - mondta Mr. Kale. - Ez igazán

nagyon... - hangja elbizonytalanodott, és motyogva fejezte be mondandóját: Köszönjük. A lépcsőházzal ellentétes irányba osontam a folyosón, és elbújtam az öltözőszekrények végében. Ott vártam ki, amíg meghallom a földrengéstúlélő csoport távozásának zaját. A távolodó hangok és léptek a lépcsőház felé tartottak. Kikukucskáltam, és észrevettem köztük Parkert és anyát. Helyes.

Parker hazaviszi őt, nem maradt ott Mr. Kale-el a Keresőkről diskurálni. Megvárta, amíg eltűnnek. Nem akartam, hogy anya megtudja, hogy minden szavát hallottam. Egyértelmű volt, hogy engem nem akar beavatni. Parkert igen, engem nem. Éppen ki akartam bújni a fedezékem mögül, amikor újra lépteket hallottam. Több lábét is, felfelé jöttek a lépcsőn. Eszembe jutott, hogy a villámcsapás-túlélők csoportjának szeánsza rögtön a földrengéstúlélőké után kezdődik, és visszabújtam. Amikor a léptek zaja elhalt, elindultam a folyosón. Imádkoztam, hogy Mr. Kale ajtaja csukva legyen, és nehogy megint meglásson. Szerencsére csukva volt, csak mormogást hallottam. Ha leguggolok, megérthettem volna az ajtó alatt kiszűrődő hangokat. Nyomás haza, Mia, parancsoltam magamra. És törődj a családoddal! Szerettem volna az okosabb felemre hallgatni, de... Ez a villámcsapástúlélők csoportja volt, amit feltehetően azok számára hoztak létre, akik villámcsapást szenvedtek a rengés napján tomboló elektromos viharban, és nem az olyanoknak, mint nekem. De akkor is... Kíváncsi lettem. És ami még ennél is fontosabb, gyanakodni kezdtem. Ugyan, mi a fenét akarhat Mr. Kale egy rakás villámcsapott embertől? Egy rakás hozzám hasonlótól... Úgyhogy hallgatózni kezdtem. És rögtön felismertem egy hangot, amit legszívesebben soha nem hallottam volna újra. Katrináét. -

Kétlem, hogy beesne egy új ember - mondta. - Akár le is vehetnénk azt

a hirdetést. Nézzünk szembe a ténnyel, Kale bácsi, ilyen távol Átokföldtől egyetlen

embert

sem

tudunk

toborozni,

ráadásul

a

Prófétával

is

versenyeznünk kell. Minden Keresőt a Kószálásra kellene állítanunk. Összehúztam a szemöldököm. Átokföld a legutolsó helynek tűnt a világon, ahová egy túlélő kívánkozna. Vissza a villámcsapás helyére? -

Nem minden túlélőt vonz a Kószálás ebben a városban, Katrina -

felelte Mr. Kale. - Akikbe a rengés előtt csapott a villám, nem érzik ugyanazt a vonzást. El tudnád képzelni Mia Price-ról, hogy beteszi oda a lábát? Mert rá kellene koncentrálnunk. A számhoz kaptam a kezem, hogy el ne áruljon a fulladozó hang, amit a nevem említésekor hallattam. Katrina mosolyogós hangon válaszolt: -

Ha már itt tartunk, Mia Price itt lesz holnap reggel, hogy részt vegyen a

beavatáson. -

Ne etess bennünket! Hazudsz. - A hang Skizóé volt. Csak megfelelő motivációra volt szüksége.

-

Katrina beavatta a többieket is az egyezségünkbe. Mindenki egyszerre kezdett beszélni, de Mr. Kale csendre intette a csoportot. Van egy kis probléma - mondta. - Az imént váltottam néhány szót Mia

-

öccsével. Öt nem érdekli a testvére véleménye. Kereső akar lenni. És én megígértem neki, hogy holnap beléphet közénk. Összeszorítottam a fogam. Parkernek és nekem komolyan el kell beszélgetnünk egymással. A lányra nagyobb szükségünk van a fiúnál - mondta Katrina.

-

Szerencsétlen helyzet. Ebben a srácban ég a tettvágy.

-

Talán beszélhetnék vele. Vázolhatnám előtte a szituációt - ajánlotta

Quentin. - A barátom. Vagy olyasmi. -

Ne fáraszd magad! Mia majd közli vele a rossz hírt helyettünk is.

Mr. Kale olyan hangosat sóhajtott, hogy az ajtó túloldalán is hallottam. -

Nekem ez nem tetszik. Senkit sem szabad zsarolással rávenni, hogy a

körünkhöz csatlakozzon. Azt tettem, amit tennem kellett - védekezett Katrina. - Ő a Torony Lánya, ebben biztos vagyok. Nélküle értelmetlen az egész. Jól tudja, mit jósolt az ősöm, a körünk alapítója. -

Nem vagyok biztos benne, hogy ő a Torony Lánya - jegyezte meg

Skizó. -

Te most szórakozol velem? Meg sem kell érintened, hogy érezd a

Szikrát! Ez a lány egy francos erőmű. Egyikünkben sincs meg az ő energiájának még a töredéke sem, és ez magára is vonatkozik, bácsikám. Szükségünk van rá, ha ki akarunk állni a Próféta és Követői ellen. Ha a körünkhöz kötnénk, és engedelmeskedne nekünk, felérne száz frissen toborzott, Szikrával rendelkező Keresővel! -

Erős, ez tény. De az erő csak akkor ér valamit, ha hajlandó használni -

mondta Skizó. - Különben is, mindenki tudja, hogy nem ez a valódi ok, amiért szükségünk van rá. Közelebb hajoltam, és vártam, hogy kifejtse azt a bizonyos „valódi okot”, de mindenki elhallgatott, mintha Skizó emlékeztetőjét emésztené. -

Lehet, hogy ő az, akit megjövendölt a prófécia, lehet, hogy nem -

szólalt meg végül Mr. Kale. - Akárhogy is, hamarosan kiderül. Ránk mindenféleképpen nagy munka vár. Aki még nem járt a Kószáláson, maradjon Katrina mellett, és kövesse a parancsait! Elmehetnek! Az ajtógomb elfordult, és a szívem a torkomba ugrott. Lerohantam a lépcsőn, és meg sem álltam a kocsiig. Jeremy nem tévedett. Most, hogy tudják, ki vagy, megpróbálnak majd felhasználni. Ezt mondta, mielőtt befogta a szemem és Átokföldre vitt. A Toronyhoz. Az volt a kérdés, mire akarnak felhasználni a Keresők? És hogyan tudom ezt megakadályozni, ha közéjük állok?

MIA MAJD KÖZLI VELE A ROSSZ HÍRT HELYETTÜNK IS, jósolta meg Katrina. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy igaza legyen, de tényleg erre készültem. Hazaérvén egyből Parker szobája felé vettem az irányt, és már felemeltem az öklöm, hogy dörömböljek az ajtaján, amikor az előszoba felől hangokat hallottam.

Anya

szobájából

érkeztek.

Talán

éppen

mélyenszántó

beszélgetést folytattak Parkerrel anya csoport előtt tett vallomásáról, és engem kihagytak. Megint. Lelopóztam az előszobába, és résnyire nyitottam anya szobájának az ajtaját. Parker nem volt nála, és először anyát sem láttam. Aztán észrevettem, hogy kezét összetéve az ágya mellett térdel. Levegő után kaptam, amikor rájöttem, hogy imádkozik. Évek óta nem láttam imádkozni. Akkor is kizárólag nagyanyánk jelenlétében tette. Egyedül soha. - ...bocsásd meg, Istenem, hogy elbuktam anyaként... és nem voltam képes gyermekeimet a fénybe vezetni! Az ő bűnük az én bűnöm. Könyörgök, Uram, bocsáss meg a lányomnak! Mutasd meg neki a fényt és az igazságot! És kérlek... bocsásd meg neki, amit azokkal az emberekkel tett, Arizonában! Kérlek, ne engedd, hogy másnak is ártalmára legyen! Kérlek, segíts, hogy megbocsássak neki! Könyörgöm hozzád, vedd le róla ezt a szörnyű átkot... Döbbenten tántorogtam el a szobájától a sötét nappaliba. Átkot? Hát, mégis ezt gondolja rólam? Az biztos, hogy magamat nemegyszer „elátkozottnak” tartottam, de mindig anya volt az első, aki megnyugtatott, hogy ez a legkevésbé sem átok. Szerinte különleges voltam. Egyedi. Ezek szerint hazudott. Kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a tornácra. Friss levegőre vágytam, de a párás óceáni szellő, mintha tűkkel bökdöste volna a bőröm, hogy

figyelmeztessen a vihar közeledtére, és csak növelte idegességemet. A távolban Sátorváros tengerparti tüzei fénylettek százszámra, és füstoszlopok nyújtózkodtak az ég felé. A sötét utcát kémlelve eszembe jutott valami... Megköszörültem a torkom: -Jeremy! - szólítottam meg, de közben roppant idiótán éreztem magam. - Itt vagy? Mintha csak arra várt volna, hogy megidézzem, kilépett a sövény mögül, mint egy árny, amitől összerezzent az előcsalogatója. Jeremy sötét, fénycsipkézte sziluettje felidézett bennem egy megfoghatatlanul homályos emléket. A tornácon állva vártam, hogy ő jöjjön oda hozzám. A tornácon égő lámpától színeket kapott alakja, és az emlék szétfoszlott. -

Hol a testőröd? - nézett szét.

-

Kimenőt kapott éjszakára - mondtam összehúzott szemmel. - Miért?

Meg kellene védenie tőled? Megrázta a fejét. A tornác világításának sárga fénye megcsillant fekete keretes szemüvege lencséjén, és nem láttam tőle a szemét. -

Mit keresel itt? - kérdeztem.

Zsebre dugta a kezét, mint aki nem tudja, mit kezdjen vele. Arca selymesnek tűnt, mintha most borotválkozott volna. Hogy önkéntelenül meg ne simítsam, inkább én is zsebre vágtam a kezem. -

Meg akartam győződni róla, hogy jól vagy a tengerparti incidens után,

és... - megköszörülte a torkát - azután, amit mutattam neked. Nem tudtam, mit mondjak. Igazság szerint továbbra is képtelen voltam megemészteni, ami történt. És ami történik azóta is. -

Mit érdekel az téged? - egy lépcsőfokot lejjebb léptem, és szemünk

egy magasságba került. - És miért vagy olyan ismerős? Találkoztunk már régebben is? Jeremy lehajtotta a fejét, és elfordította arcát. Kivette egyik kezét a

zsebéből, és kisimította haját a homlokából. Aztán

rám nézett a

szemüvegkerete fölött. Hangja lágy és halk volt: -

Én láttalak már régebben is.

Elpirultam: -

Tessék, te tényleg kukkoló vagy! - Szerettem volna közelebb állni

hozzá. Jeremy úgy vonzott, mintha ellentétes pólusú mágnes lenne, és arra kényszerített, hogy megérintsem. Hogy kapcsolódjak

hozzá. Erősen

hasonlított ahhoz, amit olyankor éreztem, amikor vihar úszott a fejem fölé. A vágyra, hogy lecsábítsam a villámot, és magamba vezessem. Lejjebb léptem egy újabb fokkal. Még egy lépés, és közvetlenül előtte fogok állni, néhány centire tőle. -

Jeremy, te hallottál már a Szikráról?

Teste megfeszült: -

Ki beszélt neked róla?

-

Akkor tudod, mi az. És azt is tudod, kik azok a Keresők. Bár te nem

vagy az, ugye? Úgy értem, te nem akarsz betoborozni valamilyen seregbe, vagy valami ügy mellé állítani? Gyorsan megrázta a fejét: -

Nem, én ezektől szeretnélek távol tartani.

-

Miért?

-

Minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked.

Nem szívleltem meg a tanácsát. -

Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de mondhatok valamit? - kérdeztem,

és közben fél szemmel a reakcióját lestem. - Azok az emberek, akiktől óva intettél, a Keresők... beszéltek nekem a közelgő apokalipszisről, és azt mondták, valami jósnőnek pár száz évvel ezelőtt látomása volt rólam és a Toronyról. - Figyeltem Jeremy arcát. Még csak nem is pislantott. - Mr. Kale olvas a gondolatokban, és képes csukott szájjal beszélni. De nem úgy, mint a hasbeszélők. A fejedben hallod a hangját. Te mit gondolsz ezekről? Mintha zavar hullámzott volna át Jeremy arcán. -

Azt,

hogy

vigyázz,

mire

gondolsz

Mr.

Kale

közelében,

de

legszerencsésebb lenne nagy ívben elkerülni. -

Te nem találsz benne semmi különöset - válaszoltam meg saját

kérdésemet. - Bár annak, aki olyan furcsa dolgokra képes, mint te, ebben nyilván nincs semmi szokatlan. Jeremy nagy levegőt vett, és lassan kifújta. -

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.

Közelebb lépett hozzám. Kivette kezét a zsebéből, akárha meg akarna érinteni. De az oldalához szorította a karját, mintha nem bízna benne. -

Az a dolog, amit délután mutattam neked...

-

Az álomra gondolsz?

Megrázta a fejét: -

Ezek nem egyszerű álmok. Ezek figyelmeztetések. Látomások. Mióta

az eszemet tudom, vagy ezer ilyet láttam - nézett mélyen a szemembe. - És te évek óta szerepelsz bennük, Mia. Annyiszor láttalak, annyiféle helyzetben, hogy képtelenség fejben tartani. Most meg itt állsz előttem, és nem igazán tudom, mit tegyek. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, bár nem tudtam, erre mit felelhetnék, de Jeremy csendre intett. -

Engedd befejeznem... Nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg,

hogy megtörténjen, amit láttam. Nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg anélkül, hogy... megkötöznélek, és beraknálak egy szekrénybe, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. -

Hé! - hátráltam egy lépcsőfokot. - Nagyon nem tetszik, amit hallok!

Kínjában a hajába túrt, és ökölbe szorította kezét. -

Rosszul fogalmaztam. Nem szándékozlak megkötözni. Csak azt

akartam kifejezni, hogy nem látok más utat, hogy megvédjelek a Keresőktől. És magadtól. Azt hiszem, fogalmad sincs, mire vagy képes, de a Keresőknek van. És ha a Próféta... tudomást szerez rólad, akkor... - Jeremy elharapta a mondatot, mintha már így is túl sokat mondott volna. -

Mi lenne?

-

Meg akarna szerezni - mondta tényszerűen Jeremy. - Mindent

megtenne, hogy a saját oldalára állítson. Ami még annál is rosszabb lenne, mintha a Keresők mellé állnál. De ha kívül tudnál maradni... ha nem keverednél bele... A szavába vágtam: -

Azt hiszed, olyan nagy öröm nekem belekeveredni akármelyik körbe?!

Utálom, ha próféciák szólnak rólam, ha tarot-kártyákat mutogatnak vagy be akarnak toborozni az Apokalipszis-csapatba. És... a te álmaidból, vagy látomásaidból, vagy mifenéidből sem kérek! - Felsóhajtottam. Hiba volt kijönni. Jeremy nélkül is több problémám volt, mint amennyit kezelni tudtam, és megkínzott tekintetével csak tovább tetézte a bajaimat. -

Kérlek, ne kövess többé! - nyögtem ki. - Azt akarom, hogy menj el.

Viszlát, Jeremy! Már az ajtónál jártam, amikor utánam kiáltott: -

Nem tudsz aludni. Csak ritkán.

Megfordultam: -

Ezt honnan tudod?

Fejem a tornáclámpa sugarából kitakart egy részt, és beárnyékolta Jeremyt. Akkor eszembe jutott, hol láttam őt, az emlék szökőárként zúdult rám. Az álmomban. Ő állt az ágyam mellett tőrrel a kezében. Rémálom Srác. Nem csoda, ha nem jutott eszembe. Azt hittem, nem valóságos. -

Te jártál a szobámban - buktak ki belőlem a szavak.

Jeremy elkerekedett szeméből kiolvastam, hogy nem tévedek. -

Mia, én...

-

Mit akartál azzal a tőrrel, Jeremy?

-

Semmit!

-

Akkor miért volt nálad? Miért törtél be a házunkba, jöttél fel a

szobámba és álltál mellettem egy késsel, mintha le akarnál döfni?

-

Esküszöm, hogy nem tettem volna meg! Elterveztem, de képtelen

voltam rá. Nem láttam más módot, hogy... -

Más módot? Hogy megvédj magamtól?

Elindult felém, de megtorpant, amikor az ajtónak hátráltam. -

Mia - kezdte óvatosan -, nem tudom, hogyan mondhatnám el neked

másképpen... Próbáltam megmutatni, de azt hiszem, nem értetted meg. Az elkövetkező néhány nap során nagy valószínűséggel szörnyű dolgot fogsz elkövetni. Valamit, amitől meg akarlak óvni. Egész testemben remegtem: -

Valamit, amit úgy akartál megakadályozni, hogy megölsz.

-

De képtelen voltam megtenni! Nem érdekel - ragadtam meg az ajtógombot. -

-

Tartsd

magad

távol tőlem! Ha legközelebb meglátlak a ház körül ólálkodni, kihívom a rendőrséget, a polgárőrséget, vagy bárkit, akit sikerül elérnem! -

Mia, kérlek...

Nem hagytam, hogy befejezze. Bebújtam a házba, magamra zártam az ajtót, és az ablakból lestem őt. Csak akkor lélegeztem fel, amikor elment, és úgy éreztem, mintha percek óta először vennék levegőt. Mielőtt a szobámba mentem, minden ajtót és ablakot leellenőriztem. Még a takaróm alatt is megállás nélkül remegtem. Pedig nem fáztam. Mert én sohasem fázom. Rettegtem.

„ Egyetlen

felhő sincs az égen...

Nem látni a napot, de felhőt sem. ” Flannery O’Connor: Alig akad ma jó ember

Április 15. Két nappal a vihar előtt...

EGÉSZ ÉJJEL

ÁLMATLANUL FEKÜDTEM,

és úgy rakosgattam egymásra az

aggodalmaimat, mintha megpróbálnám felépíteni belőlük a saját tornyomat. A hálószobám ablakán át bekukucskáló első fénysugárra talpon voltam. Még hat óra sem volt, de hétre a Mr. Kale termében rendezett „beavatásra” voltam hivatalos, bármit is fedett a szó. Előtte beszélnem kellett Parkerrel a Katrinával kötött egyezségemről. A fürdőszobában megnyitottam a csapot, hogy fogat mossak. Ám hiába vártam. Csak náthás szörcsögés jött a csőből. Megint nem volt víz. Jó kezdete egy újabb rossz napnak. A reggeli tisztálkodásomból ki kellett hagynom néhány fázist, nem nagy ügy. Ugyan kinek akartam volna imponálni? Jeremynek, annak a kéjgyilkosnak? Kizárt. Nem váltottam be a fenyegetésem, és nem hívtam fel a rendőrséget, hogy jelentsem a „szándékos késelés alapos gyanúját”, de az volt az érzésem, Jeremy nem tör be hozzánk a közeljövőben. Ugyanakkor abban is biztos voltam, nem most láttam utoljára. Belebújtam a ruháimba. Öltözékem annyira hasonlított az előző napi viseletemhez - fekete garbó, fekete farmer, fekete magas szárú cipő, ujjatlan kesztyű-, hogy eltűnődtem rajta, nem ugyanazok a ruhák-e? Ha így is állt a helyzet, nem zavart. Aztán levágtattam a lépcsőn. Azt hittem, csak én keltem a madarakkal, de a konyhából zajt hallottam. Csakis

Parker

lehet.

Biztos

a

beavatási

szertartásra

készül.

Megkeményítettem a szívem, mert tudtam, milyen csalódott lesz, ha megtudja, hogy változott a program. Beléptem a konyhába, és meglepetten pislogni kezdtem. A pult mellett nem Parker állt, hanem anya. Tiszta ruhában volt, és a haját hátrakötötte, nem

lógott zsírosan az arcába, ahogy szokott, hogy eltakarja vele a hegeket. Most minden sebhely tisztán látszódott: egy rózsaszín vágás a homlokán, egy a bal szeme alatt és néhány további a jobb orcáján. -

Jó reggelt! - köszöntött. Két kenyér ugrott ki a kenyérpirítóból.

Legalább volt áram. Anya tányérra rakta őket, majd betett két újabb szeletet. - Maradt vajunk vagy lekvárunk? Megráztam a fejem. Még az olyan alapszavak is kihívást jelentettek számomra, mint a nem vagy az igen. Elfintorodott. -

Üres pirítós. Hm. Szerencsére zabkását is csináltam - mutatott a

három tányérban dermedni kezdő, bézs színű masszára a konyhaasztalon. -

Anya? - kérdeztem, miközben egymásra pakolta a pirítósokat.

-

Hm? - nézett fel.

Mivel nem tudtam, mit akarok mondani, nem folytattam, ellenben mindkettőnk legnagyobb meglepetésére átkaroltam, és magamhoz öleltem. Az első másodpercben megfeszült a teste, mintha fájdalmat okoznék neki, aztán feloldódott az ölelésben. -

Szeretlek, anya.

-

Én is szeretlek, Mia - suttogta, mintha kettőnk között akarná tartani a

dolgot. Azt hiszi, meg vagy átkozva, emlékeztetett egy gúnyos hang. Iskolai ruhában Parker jelent meg az ajtóban, és legalább olyan döbbent képet vágott, mint én egy perce. -

Éhes vagy? - kérdezte anya.

-

Mint a farkas - felelte Parker. Szeme találkozott az enyémmel, aztán

elmosolyodott. A Katrinával tegnap este kötött egyezségünkre gondoltam, és nem viszonoztam a mosolyát. -

Korán kell beérnem a suliba - mondtam Parkernek, miközben leültem. -

Igyekezz a reggelivel! -

Nem, nem! - tiltakozott anya. - Azt akarom, hogy kellemesen induljon a

nap, Hogy lazítsatok kicsit. Akármi lesz abban az iskolában, várhat. -

De ez nagyon fontos - lopva a mellém ülő Parkerre pillantottam.

-

Kérlek, Mia! - vette ki anya az utolsó kenyeret is a pirítóból. - Ez

különleges reggel. Mielőtt enni kezdenénk, szeretném, ha elmondanánk egy imát. Parker kezében megállt a zabkásás kanál. Anya folytatta: K

-

evés időnk maradt. Ha helyesen akarunk élni, most kell elkezdenünk. Tudjátok, mit mondott a Próféta a viharról. Még három nap... nem, már csak kettő, és ideér. Azelőtt rendeznünk kell mindent Istennel. - Anya rám nézett. Mia, imádkozol velünk? Parker a kelleténél jóval erősebben csapta be a kocsiajtót: -

Miért nem tudtál imádkozni, ha az volt a kívánsága? Ha jobban érzi

magát az asztali áldástól, akkor vele kell imádkoznunk! Lehet, hogy jobban

-

érzi magát tőle, de igazából nem lesz jobban! -

Egyre jobb passzban van. Láttad, milyen állapotban volt ma reggel. Felkelt az ágyból, felöltözött és reggelit készített nekünk. Próbálkozik! Szerintem azért lett jobban, mert nem kell szednie azokat a gyógyszereket, amiket beleerőltettél. -

Én nem erőltettem bele semmit! - csattantam fel, és éles szögben

kikanyarodtam az útra. - Különben is azt képzeli, hogy a világnak néhány nap múlva vége lesz. Szerinted ez egészséges elmére vall? Mert szerintem nem. Parker magában füstölgött. -

Ha már a világvégénél tartunk - kezdtem közömbös hangon. - Hallottál

mostanában a Keresőkről? -

Nem.

-

Nagyszerű - bólintottam. - Most a szemembe is hazudsz.

Öcsém összehúzta magát, mint egy őz, ami abban reménykedik, hogy nem veszi észre a vadász. Aztán kifújta a levegőt: -

Mintha lenne más választásom! Ha beismerem, teljesen bepörögsz, de...

-

De mi?

-

De akkor is csatlakozom hozzájuk! Mert igazuk van, Mia. Valami baj van

Los Angelesszel, és nem a földrengés a legnagyobb probléma. Érzem. Ne mondd, hogy te nem érzed. -

Én nem érzek semmit, és te nem csatlakozol a Keresőkhöz.

-

Dehogynem. Ez a kötelességem. Nem, Parker. Nem csatlakozol.

-

Hosszan rám nézett, mintha olvasni akarna az arcomról. -

Tegnap este az iskolában jártál. Ezért nem állt a ház előtt az autód,

amikor hazaértünk - állapította meg. - Mit csináltál ott, Mia? Elmondtam neki. Nem alakult jól a beszélgetés. Alig érkeztünk meg a Skyline parkolójába, az öcsém kiugrott a kocsiból, és az iskola felé fúrta magát a tömegben. -

Várj, Parker! - kiáltottam utána.

Hátra sem fordult.

MONDTAM,

-

HOGY ELJÖSSZ!

– szólalt meg Katrina, amikor kinyitottam a

317-es terem ajtaját. Valójában a háta mögött álló emberekhez címezte szavait. AZ emberekhez, akik hosszú, vérvörös köpönyegekbe burkolóztak, melyek a diplomaosztókon viselt talárokhoz hasonlítottak. Fejüket és arcukat csuklyák és kifejezéstelen maszkok takarták. Csak Mr. Kale-en és Katrinán nem volt álarc, de a többiekhez hasonlóan ők is vörös köpönyeget viseltek. Katrina rúzsa tökéletesen passzolt öltözékéhez. Kesztyűs kezem ökölbe szorult. Mr. Kale-re meredtem. -

Azt mondta, ez nem szekta.

Katrina berántott a terembe, és bezárta mögöttem az ajtót. -

Ez egy titkos társaság - mondta Katrina. - Nagy különbség.

-

Az én nézőpontomból ugyanaz.

-

Foglalj helyet! - veregette meg Mr. Kale egy szék hátát, amit a terem

közepére állítottak. Az asztalokat a falak mellé tolták, hogy elférjenek a köpönyeges, álarcos alakok. A lámpákat lekapcsolták, a sötétítőt elhúzták. Nem látszódott Mr. Kale termének csodálatos óceánpanorámája. Szimatolni kezdtem, égett szagot éreztem. Katrina elővett egy kartonból kivágott négyszöget, és az ajtón lévő ablakra ragasztotta, hogy ne láthasson be rajta senki. A vörös köpönyeges alakok némán figyeltek fekete maszkjuk mögül. Az egyikük akár Parker is lehetett. Katrina a bácsikája különleges képessége nélkül is kitalálta gondolataimat: -

Parker itt járt, de Kale bácsi elküldte.

Bólintottam, és amennyire a körülmények engedték, megnyugodtam. Vajon Parker meddig haragszik rám? -

Hol van az álarcod? - kérdeztem.

Katrina válaszképpen elvett két maszkot Mr. Kale asztaláról, és az egyiket

a bácsikájának nyújtotta. -

Legalább láttál pár ismerős arcot, mielőtt belevágunk - kacsintott, aztán

felvette az álarcot. Mr. Kale maszkkal az arcán hátralépett a széktől, és széttárta karját, mintha azt mondaná: „csak rád vár”. Székhez kötözött rab képe villant elém, akinek fejére csuklyát húztak, és... Agyamban megint azt a bizonyos vibrálást éreztem, aztán Mr. Kale így szólt: -

Ez csak egy hétköznapi szék. Nem kell félnie.

-

Nem félek - mondtam, de elcsuklott a hangom. Aztán nagy levegőt

vettem, mintha víz alá merülnék, és leültem. Mielőtt a Keresők körbevettek volna, láttam, hogy egyikük leemeli egy fekete üst légáteresztő tetejét. Valami narancssárgán izzott benne, és füstfelhőt eregetett. Aztán az üst közelében észrevettem egy fekvő fémrudat... egy fémrudat, melynek egyik vége tökéletes körben végződött. Nem hittem volna, hogy valaha igazi billogvasat látok. De ahogy észrevettem, ráismertem. A félelem marka fojtogatni kezdte a torkomat. A Keresők vörös koszorúja szűkülni kezdett körülöttem. A sima, fekete maszkok kifejezéstelenül bámultak rám. A mandulavágású lyukak mögött szemek villogtak. Mindegyikük az előtte álló Kereső vállán tartotta a kezét. -

Mi folyik itt?! - kérdeztem csaknem kiabálva.

- Nyugalom

- mondta Katrina. - Tegnap este említettem, hogy az

egyezségünk megpecsételéséhez szükség van egy kis beavatási rituáléra. Utána egy leszel velünk. Tudjuk majd, hogy bízhatunk benned, és a maszkok lekerülnek. Rituálé? Említette volna, hogy valami rituálé lesz? Kizárt dolog. Arra emlékeznék. Mr. Kale elém állt, és a szemembe nézett. Az agyam zsibogni kezdett, mint amikor egy végtagunk elzsibbad, és lassan újra feltölti a vér. A Mr. Kale közelében álló Keresők megfogták a tanár vállát, és az egész

csoport összekapcsolódott egymással. - Minden

rendben - mondta egy fekete maszkos, és felismertem Quentin

hangját. - Mindannyian keresztülestünk ezen. Utána összekapcsolódsz velünk. Mi leszünk a drót, ami az energiád vezeti. Eszembe jutott, milyen összehangoltan mozogtak a Keresők, mintha valami láthatatlan szál fűzné össze őket. Én nem kértem ebből. Nem akartam hozzájuk

kötni

magam,

hogy

egész

életemet

velük

összefűzve,

megbillogozott Keresőként kelljen leélnem. -

Miért van szükség a rituáléra? Már beleegyeztem, hogy csatlakozom -

mondtam, és a csatlakozást percről percre jobban bántam. Mégis Jeremyre kellett volna hallgatnom, még akkor is, ha meg akart ölni. Távol kellett volna magam tartani a Keresőktől. - Nem elég egy fogadalom, vagy ilyesmi? Mr. Kale Katrinára pillantott a fejem fölött: -

Azt mondtad, mindent elmagyaráztál neki?

-

Talán nem figyelt eléggé - vonta meg a vállát Katrina.

-

Mia - kezdte a tanár -, a Körünk arra szolgál, hogy megtartsa és

koncentrálja tagjaink energiáját. Némi nyomást fog érezni, és egy kis bizsergést, de nem lesz fájdalom. -

Várjunk csak! Ne rohanjunk annyira...

Éreztem, hogy Mr. Kale megérinti a fejem. Érintése gyengéd volt, de a belőle sugárzó elektromosság felért egy áramütéssel. Megrándultam a széken. Nem hasonlított a villámütéshez. A villámcsapás során olyan ragyogó fájdalmat él át az ember, ami már túllép a fájdalmon. Ez más volt. -

Mintha azt mondta volna, hogy nem fog fájni. - Kétlem,

hogy erőtlen

hangomat rajtam kívül hallotta valaki. Aztán kezdetét vette a nyomás. Mintha valaki szivacsként ki akarta volna facsarni az agyam. Engedjen be, Mia! Ne küzdjön ellene! Engedje, hogy közénk tartozóvá változtathassam! Hallottam a hangját, és egyik részem szeretett volna hallgatni rá. Behódolni, és hagyni, hogy megtörténjen, aminek kell. De ez csak egy kis

részem volt. Elenyésző. Nem! Kifelé a fejemből! Forróság gyűlt össze a mellkasomban, és pattogott az elektromosságtól. Hallottam, hogy Mr. Kale felszisszen. Mit művel? Fogalmam sem volt, mit tettem. Én csak azt akartam, hogy vegye le rólam a kezét. Hogy eltűnjön a fejemből a nyomás. Kérem, Mia, hagyja abba! Ne küzdjön ellenem! Nem vagyok az ellensége. Elektromosságtól vibrált a bőröm. Szükségünk van magára, mondta Mr. Kale. De nekem nincsen magukra, vágtam vissza, és a bőröm elektromossága felizzott. Aztán elmúlt fejemből a nyomás. Eltűnt Mr. Kale keze. A Keresők köre tágulni kezdett, majd felbomlott, miközben hátrafelé botladoztak. Néhányan a szívüket markolászták, mintha defibrillálták volna őket. Talpra ugrottam, és megszédültem. Egy pillanatig csak sötétséget láttam, és szikrákat. Aztán minden kitisztult. Megfordultam. Mr. Kale a szárazon törölhető táblának dőlve zihált. Maszkja lehullott róla, hosszú haja elfüggönyözte az arcát, csak az orra állt ki belőle. Tenyerét bámulta haja fátyola mögül. Ujjai úgy füstölögtek, mintha szétmorzsolt volna egy marék égő cigarettát. -

Bácsikám! - sietett hozzá Katrina, hogy megvizsgálja a kezét. - Mit

tettél vele?! - vicsorogta felém. Láttam Mr. Kale feketére égett, elszenesedett tenyerét, és visszagondoltam a London Bridge-en történtekre. A Janna lábát borító égési sérülésekre, és a mellkasába égett ujjnyomokra. Amikor elkezdtem az ajtó felé hátrálni, senki sem akart megállítani.

A

TESTEM TETTE

A

DOLGÁT.

Órákra ment. Leült a helyére. Bámulta a táblára

rótt szavakat és egyenleteket. A gondolataimról ugyanez nem volt elmondható. Mindig visszatértek Mr. Kale termébe, és újraélték a történteket. Mr. Kale megint behatolt a fejembe, de most nem csak beszélt benne. Most ott volt az a nyomás, az a szörnyűséges nyomás, mintha új formára akarta volna gyúrni az agyamat. Órák alatt a többi diákra pillantgattam, és gondolatban fekete álarcokat montázsoltam rájuk. A hátizsákjaikat vizsgálgattam. Talán azért dudorodnak annyira, mert vörös köpönyegeket gyömöszöltek bele? Azért tapasztják tenyerüket az asztalra, hogy ne látszódjon a kör alakú billog? Elérkezett az ebédidő, de nekem nem akaródzott bemenni az étkezőbe, mert nem akartam Quentinnel vagy Skizóval találkozni, vagy - ami még rosszabb - Katrinával és Jeremyvel összefutni. Nem akartam magamon érezni a vizslató tekinteteket, és azon töprengeni, egy arctalan Kereső bámul-e, vagy egy srác, aki meg akar ölni? A Követők legalább nem titkolták kilétüket. Mindig tudtad, kivel van dolgod. Találtam egy rejtett beugrót, ahol meghúzhattam magam. Onnan lestem, hogy az ebédlőbe igyekvő diákok között mikor bukkan fel Parker. De tíz perc elteltével sem jelent meg. Pedig meg kellett vele értetnem, hogy a Keresők nem tréfálnak. Rituálékat hajtanak végre, ijesztő maszkokat viselnek, és olyan dolgokat tesznek az agyaddal, amit senkinek sem szabadna. Parker keresésére indultam. Az iskola előtti lépcsőn kezdtem, ahol Parker előszeretettel fogyasztotta el ebédjét a cimboráival. Összerándult a bőröm, amikor az óceán felől fújó szellő megérintette. A vihar közeledett. Ha tényleg vihar volt. Az előrejelzés nem változott, rendületlenül napos időt jósolt, huszonegy fok körüli átlaghőmérséklettel egész hétre.

Követők álltak az iskola előtti járdán, egymás kezét fogva hajladoztak, és vékony, magas hangon egy himnuszt énekeltek. A déli napban vakított a ruhájuk. A sor két végén álló Követők egy-egy lécre ragasztott kartontáblát tartottak. „Csak az igazak menekülnek meg!” - állt az egyiken. A bőröm fájt. Gondolataim úgy rohangáltak egymáson keresztül, mint hangyák a hangyavár tetején. Mi

van,

ha

Parker

visszament

Mr.

Kale-hez

kikönyörögni,

hogy

csatlakozhasson hozzájuk? Megállapodásunk rám eső részét nem teljesítettem. Elmenekültem, mielőtt befejezhették volna a beavató szertartást. Parker továbbra is szabad préda volt. Nem. Engem akarnak, vitatkoztam magammal. Bennem van meg a Szikra. Állítólag én vagyok a Torony Lánya. De ez sem segített. Egyetlen módon űzhettem el az aggodalmam, ha megtalálom Parkert. Már mindenhol kerestem, egy hely kivételével. Ott, ahová a legkevésbé akartam menni, és ahol a legnagyobb valószínűséggel lehetett. A 317-es teremben. De Mr. Kale termét zárva találtam, a lámpa sem égett. Lehet, hogy hazament, hogy az általam okozott égési sérülést ellássa. A legcsekélyebb mértékben sem bántam, amit tettem. Reméltem, hogy leégettem a billogot a tenyeréről. Ezt érdemelte, amiért megpróbálta irányítása alá hajtani az agyamat. Hallgatóztam néhány pillanatig, de néma csend honolt odabent. Egy másik teremből viszont... hangok szűrődtek ki. Mivel nem volt más nyom, amin elindulva folytathattam Parker keresését, úgy döntöttem, utánajárok a dolognak. Megkerestem a hangok forrását, és bekukucskáltam a terembe. Rögtön láttam, hogy Követőkhöz van szerencsém, méghozzá öthöz. Fehér ruhás alakjuk szinte egybeolvadt. Nehéz volt megmondani, hol végződik az

egyik, és hol kezdődik a másik. Körbevettek valakit, de nem láttam, kit. Viszont legalább most hallottam, miről beszélnek. -

...alulmaradnál a küzdelemben - mondta egy brutálisan szoros kontyot

viselő Követő. Rachel. Megismertem a nyakán vöröslő csúnya foltról, ahol valaha a tetoválása volt. - A Próféta Követői létszámfölényben vannak a Keresőkkel szemben. Ráadásul Isten a mi oldalunkon áll. A hatodik pecsét április 17-én felnyittatik, a föld darabokra hullik, és az alávalók elpusztulnak. Nincs túlvilág a hozzád hasonlók számára. Elnyel benneteket a feledés, és az örök sötétség világában fogtok sínylődni. Rachel kicsit odébb lépett. Fekete hajat és vörösre rúzsozott szájat pillantottam meg. Levegő után kaptam. Katrina. -

Az majd elválik - mondta Katrina megjátszott nyugalommal.

-

A Próféta már látta a jövőt! Nem állíthatjátok meg a vihart! - Ez már

egy másik Követő szájából hangzott el. A srác olyan makulátlan fehérségű ruhát viselt, mintha ki sem tenné otthonról a lábát folttisztító toll nélkül. Megnyalta a száját, ami olyan nedvesen csillogott, akár egy rózsaszínű, nyers disznóhús. - Isten akarata, hogy a föld megtisztuljon. A Próféta mondta nekünk. Katrina mosolyogva arra biztatta a fiút, hogy tegyen csodát a szeme láttára. A Követő fröcsögni kezdett. Ajkai úgy vonaglottak, mint két, arcára ragadt tengeri élőlény. -

Nem beszélhetsz így velem! Mutass tiszteletet a Fény Követője előtt!

-

Ha az Isteneteknek nem tetszik, miért nem tesz ellene? - kérdezte

Katrina. - Kérd meg, hogy sújtson agyon! - Felvetett fejjel a mennyezetre tekintett. - Gyerünk, Követők Istene! Mutasd meg, mire vagy képes! Mutasd ki haragod! - Behúzta a nyakát, mintha mennydörgésre számítana, aztán elmosolyodott. - Semmi. Rózsaszín Száj rámosolygott: -

A mi Istenünk túlságosan hatalmas ahhoz, hogy egy hozzád hasonló

jelentéktelen lényre pazarolja idejét. Ő általunk dolgozik. Hű szolgáin keresztül. És azt hiszem, azt szeretné, hogy egy kis alázatosságra tanítsunk. Nem igaz, Rachel nővér? -

Feltétlenül - mondta. - Azt hiszem, ez ragyogó ötlet, Anthony testvér.

Katrina arcáról eltűnt a magabiztosság. Vágyakozva nézett az ajtó felé, aminek a túloldalán szeretett volna lenni. Amikor észrevett, pislogott egyet, és szétváltak az ajkai, mintha segítséget akarna kérni tőlem. De nem tette. Elfordította a fejét, és becsukta a száját. A Követők fehér fala Katrinára omlott, úgy vetették rá magukat, mint sakálok a sebesült gazellára. De Katrina nem volt sebesült. Tele volt életerővel, és készen állt a harcra. Rúgott, ütött, és olyan erősen harapta meg Rózsaszín Száj kezét, hogy felordított. Sóbálvánnyá dermedve álltam az ajtó előtt, és agyam az elkerülhetetlen végkövetkeztetés felé száguldott: pár másodperc, és segítenem kell az általam gyűlölt lánynak. De haboztam. Aztán tovább haboztam. Katrinát minden elszántsága ellenére leszorították a Követők a tanári asztalra. Rachel elkapta Katrina haját, és az öklére csavarva addig húzta, amíg Katrina nyaka hátra nem hajlott: -

Micsoda gyönyörű haj! Mielőtt a Prófétára találtam, feketére festettem

a sajátomat. De a közelébe sem ért a tiédnek! Mindig fakó volt. A tiéd csillog. Fogadjunk, hogy szereted a hajadat? Az asztalon lévő kerámiavázában, a tollak és ceruzák között egy nagy olló állt. Rachel kivette szabadon maradt kezével, és csattogtatva Katrina haja felé közelítette. Katrina szeme golflabdányira tágult. Valami megtört bennem. Talán azért, mert a saját hajamat is többször leégette a villám, és nem tudtam nézni, hogy más is elveszítse — még akkor sem, ha gyűlöltem az illetőt. Kivágtam az ajtót, de elkéstem. Rachel tőből lenyeste Katrina haját.

Rachel győzelmi kiáltást hallatott a kezében maradt vastag, csillogó hajcsomó láttán. -

Na, Kereső, kié is ez a suli?

Az ajtót hangos csattanással visszarántották keretébe a rugók. Én legalább annyira megijedtem tőle, mint a Követők. -

Eresszétek el! - mondtam, és nagyon büszke voltam a beválthatatlan

ígéretek nélkül is fenyegető hangszínemre. Ám kiderült, hogy szükségtelen a fenyegetés. Felbukkanásom puszta ténye elég volt hozzá, hogy a Követők szorítása gyengüljön Katrinán. Kitépte magát közülük, és felém indult. Könnyes szemmel tapogatta maradék haját. Fiatalabbnak tűnt a fekete hajzuhatag nélkül. Olajbarna szeme nagyobb lett és kerekebb, szinte ártatlan. A Követők gúnyosan néztek ránk. Vállukat egymáshoz szorítva védvonalat alkottak. -

Közéjük álltál? Én figyelmeztettelek, hogy ne tedd. Sokkal többen

vagyunk náluk. Fordult a kocka, a Fény javára. Megmenekülhettél volna. -

Addig vagyok boldog, amíg nem tartozom közétek — feleltem.

-

Két nap. Ennyi maradt hátra neked. Amikor a vihar megérkezik, bánni

fogod, hogy nem máshogy döntöttél. -

Mit fogsz tenni, ha a világvége elmarad? - kérdeztem. - Elhiszed majd,

hogy hamis Prófétát imádtál? Vagy talál majd valami kifogást, és bebeszéli neked, hogy Isten így akarta próbára tenni hiteteket? -

A Próféta Isten igazi prófétája - mondta, és mindent megtett, hogy

irántam való lenézését kifejezze. Mondhatom, elég jól ment neki. - Ő sohasem téved. Majd meglátod. Hangom magabiztosabb volt valódi lelkiállapotomnál. -

Alig várom, hogy a Prófétád bolondot csináljon magából a világ előtt.

Rachel felém lépett. Szeme veszélyesen villogott. Oldala mellett lógó kezében megint csattogni kezdett az olló. Katrina az ajtó felé indult:

-

Tűnjünk innen!

Először fordult elő, hogy örömmel hallgattam Katrinára.

Katrinával megint a bárban találtam magam, pedig az öcsémet kellett volna keresnem. Legalább nem a Keresőkkel volt, akikben a legkevésbé sem bíztam. A csapnak dőlve figyeltem, ahogy maradék haját remegő ujjai közé csípi. -

Talán elmondhatnánk valakinek, mi történt - javasoltam. - Az

igazgatónak, vagy annak, aki most a sulit irányítja. Rachelt és a többi Követőt biztosan kicsapnák. Katrina karja az oldala mellé hullt. Feladta. -

Nem változtatna semmin.

Könnyezni kezdett, de az arca kifejezéstelen maradt. Egyetlen árva hang sem hagyta el a torkát. Csak egymás után gurultak le arcán a könnyek. Aztán ajka megremegett, és elvesztette önuralmát. Fájdalma hangos zokogással tört fel lénye mélyéről. -

A hajam... - takarta el az arcát.

Mellkasomat hirtelen szűknek éreztem, mintha megdagadt szívem nem fért volna el a bordák mögött. Nem tehettem róla. Az együttérzés könnyei készültek kitörni belőlem. Eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor a villám leégette a hajamat, és nemcsak villámheges szörnyszülött voltam, hanem kopasz, villámheges szörnyszülött. -

Nem is olyan rossz - mondtam. - Szerintem vagány. Csak egy kis

igazítás itt-ott, aztán bezselézed, és tiszta Audrey Hepburn leszel. Klasszikus frizurád lesz. Katrina leengedte a kezét, a fekete szempillafesték-könnyek kanyargós ösvényeket rajzoltak arcára. -

Köszönöm, hogy segítettél. Tudom, hogy nem nagyon csípsz. Ott is

hagyhattál volna, és nem vagyok benne biztos, hogy megálltak volna a hajvágásnál. A padlót bámultam. Arra gondoltam, hogy meddig néztem tétlenül az

eseményeket. Ha előbb közbeavatkozom, Katrinának talán megmarad a haja. -

Nincs mit - mondtam alázatosan. Könnyű alázatosnak lenni, ha az

embernek nincs mire büszkének lennie. -

És sajnálom. Tudod, a zsarolást meg mindent. De nem találtam más

módot, hogy mellénk állítsunk. Mivel ezt továbbra sem bocsátottam meg neki, gyorsan témát váltottam: -

Mit kerestél egy teremben a Követőkkel?

Katrina a fejét rázta: Nem az én hibám volt. Rachel nővérünk csapdát állított, és én szépen

-

belesétáltam. Direkt látványosan „terjesztette az igét” néhány lánynak a lépcső mellett,

és amikor észrevettem, felszaladt az emeletre. Én meg

követtem. Erre számított. Csak annyira tartotta a távolságot, hogy azt hihessem, üldözöm, és ne vegyem észre, hogy valójában ő vezet engem. Felültem a csapra. -

Miért olyan fontos a Skyline? Úgy értem, miért harcoltok érte annyira?

-

Mert a Keresők tették rá először a kezüket.

-

Ez lenne a ti toborzóbázisotok? A Fehér Sátor meg a Követőké?

-

Megpróbálnak behatolni a mi felségterületünkre - vicsorgott némán

Katrina. -

Miért egy iskolában toboroztok? Mért nem vertek fel egy sátrat a

parton, és csábítjátok be az embereket müzliszeletekkel, vagy mit tudom én, mivel? -

Az nem a mi stílusunk. Mi nem vesztegetjük meg az embereket, hogy

csatlakozzanak hozzánk. -

Csak megzsaroljátok őket.

Katrina összehúzta szemöldökét: -

Az kivételes eset volt. És már bocsánatot kértem miatta.

-

Ühüm. Szóval, hány Kereső van? Az egész társaság képviseltette

magát... tudod, ma reggel? - Kínosnak éreztem felhozni a beavatásomra tett

sikertelen kísérletet. Nemhogy beszélni, gondolni sem akartam rá. -

Nem mindenki - mondta vonakodva. - Vannak mások is. Más

iskolákban. A fiatalokból lesz a legjobb Kereső. Érzékeik éberebbek és elméjük nyitottabb, mármint az esetek nagy részében. - Rám pillantott. Persze vannak kivételek, bár ritkán kerülnek ki azok közül, akikben megvan a Szikra. Kényelmetlenül feszengeni kezdtem. Egyértelműen rám gondolt. -

És mi a helyzet Mr. Kale-lel? Ő a szektavezér?

-

Inkább kapitánynak mondanám. Ő birtokolja legrégebben a Szikrát, már

fiatalkora óta, és ő a legerősebb. A mi körünkben mindig a legnagyobb hatalommal bíró ember a vezető. Kale bácsi előtt... - Katrina a mellkasára ejtette állát, és a kezét bámulta. - Valaki más volt. De ő már elment. -

Elment? - Ezek szerint a Keresők Köréből is ki lehet lépni?

-

Meghalt - mondta közömbös hangon Katrina, és nyelt egyet.

Katrina egy pillanatig maga elé meredt, mintha gondolkozna valamin. -

Azt hiszem, ha tényleg csatlakoznál közénk, te vennéd át Kale bácsi

helyét. Elnevettem magam. Nem tudtam megállni. De Katrina el sem mosolyodott. -

Ugyan már! Te szórakozol velem!

-

Ez a szabály - mondta komolyan.

Abbahagytam a nevetést: -

Nem akarlak elkeseríteni, de én egyetlen szabály szerint játszom.

-

Hadd találjam ki! A sajátod szerint.

-

Valahogy úgy.

A padlót tanulmányozta: -

Különben sem számít. Úgysem leszel a vezetőnk. Nem, ha a

prófécia... - elharapta a mondatot, és megrázta a fejét. - Hagyjuk! Egyik felem kíváncsi lett volna Katrina mondatának végére, de mivel már fél perce én álltam a beszélgetés középpontjában, szerettem volna témát váltani.

-

Rachel is olyan, mint te? Megérzi a Szikrát az emberekben, és jelenti a

Prófétának? -

Biztosan jelentené, ha módja lenne rá, de nem áll vele közvetlen

kapcsolatban. A Prófétának túl sok követője van ahhoz, hogy minddel tartsa a kapcsolatot. Szerintem hasonló szenzorral rendelkezik, de csak akkor ér vele valamit, ha a kiszemeltjét rá tudja venni, hogy elmenjen vele az egyik éjféli misére, ahol megkapja a Próféta áldását. Téged is ezért akart odacsalogatni tegnap. Kirázott a hideg, amikor eszembe jutott Rachel eszelős tekintete, és erős szorítása a karomon. Csoda, hogy nem kékült be. Amíg távol tudod tartani magad a Fehér Sátortól, biztonságban vagy -

-

mondta Katrina. - A Próféta csak az Apostolok toborzásában bízik. Őket pedig teljesen leköti a Sátorvárosi Földönfutók térítése. Eszembe jutott Skizó blogjának a tizenkettedik Apostol hollétét firtató bejegyzése, és eltűnődtem, hogy talán valamelyik iskolában vadászik olyanokra... nos, mint én. -

Jut eszembe, nem láttad ma azt a srácot, ugye? - kérdezte Katrina. -

Kale bácsi utánanézett, nincs Jeremy Parish nevezetű diákja az iskolának. -

Nem láttam. - Úgy döntöttem, nem árulom el, hogy nagyon közelről

láttam tegnap este, és azt sem, hogy tegnapelőtt éjjel le akart szúrni egy tőrrel. -

Tudasd velem, ha felbukkanna!

-

Persze - hazudtam. Katrinában sem bíztam jobban Jeremynél. - Órára

kell mennem. -

Mia? - kezdte bátortalanul. - Kérhetek... kérhetek tőled egy szívességet?

Nemet akartam mondani, de olyan szánalmas látványt nyújtott lenyesett hajával, hogy adtam neki egy lehetőséget. -

Kérni kérhetsz.

-

Szeretném, ha elkísérnél valahová ma este. Szükségem van a

segítségedre. Ha megteszed, nem háborgatlak többet. Sem az öcsédet. A Keresők mindkettőtökről leszállnak. Meg akartam tudni néhány részletet, mielőtt kikosarazom, de két narancssárga pólós segélyosztó munkás nyomult be a bárba. Szemöldökük a homlokukra szaladt, amikor meglátták Katrina haját. -

Éjfélre érted megyek - mondta Katrina. - Vegyél fel másik ruhát, oké? -

nézett végig rajtam. -

Milyen ruhára gondolsz?

-

Most az egyszer villanthatnál egy kis bőrt is.

-

Álljon meg a menet, még bele sem egyeztem.

De Katrina már kifelé tartott. -

Éjfélkor - szólt hátra a válla fölött

Hihetetlen, de a nap fennmaradó része ágy telt el, mint egy átlagos tanítási nap

-

vagyis

mintha

öltözőszekrényemnél

várt

két

törött a

lábon

megbeszélt

vonszolódna. időben.

Parker

az

Megkaptuk

a

segélyadagunkat - ami aznap gyümölcskonzervből és csokoládéból állt -, és kivittük a kocsihoz. Parker egész idő alatt nem szólt hozzám, és nem nézett rám. Soha nem éreztem még ilyen magányosnak magam, és ezzel nem keveset mondok. Amikor hazaértünk, a porszívó éles zúgása ütötte meg fülünket. Anya a nappali megrepedezett mennyezetéről lehullt gipszdarabokat és port takarította fel. Háttal állt nekünk, és nem hallotta, hogy megjöttünk. Parkerrel egymásra néztünk. A földrengés óta nem mertük bekapcsolni a masinát, mert a hangos zajok pánikrohamhoz vezettek. Most egyetlen nap leforgása alatt minden megváltozott. Fogalmam sem volt, mire számíthatok még anyától. -

Anya! - próbálta Parker túlkiabálni a zúgást. - Anya!

Hirtelen ötlettől vezérelve becsaptam az ajtót. A csattanás megrázta a házat. Hónapok óta nem csapdostam ajtót, és nem is hittem volna, hogy ilyen jól eshet. Anya eldobta a csövet, és a szívéhez kapva megpördült. -

Oh... - mondta. - Már meg is jöttetek? - Azzal kikapcsolta a porszívót.

Parkerrel anyára meredtünk. Megijedt a hirtelen zajtól, de nem esett tőle pánikba. Nehezemre esett bevallani, hogy Parkernek talán mégis igaza volt, és a gyógyszerekkel csak késleltettem a gyógyulási folyamatot. Ha jobban belegondoltam, az is az elmúlt hónap bedrogozott, álomszerű állapotának a számlájára volt írható, hogy ilyen nagy rajongója lett a Prófétának, akinek prédikációit a Fény órájának köszönhetően háromszor is

élvezhette naponta. Ó, Istenem, gondoltam. Az én hibám. Tényleg az én hibám. Az én hibám, hogy anya ilyen lassan gyógyult. Az én hibám, hogy a Próféta imádója lett. -

Mia - nézett összeráncolt homlokkal anya a szemembe, ami hirtelen

könnyben kezdett úszni, vagy inkább fulladozni -, jól vagy? Lenyeltem a torkomban lévő üvegszilánkot, és ki nyögtem: -

Ühüm. - Gyorsan elfordultam: - Megyek, és... - szemem a konyhában

álló, túlcsorduló kukára esett - ...kiviszem a szemetet. - Elég béna ürügy volt. A földrengés óta nem volt szemétszállítás. Anya autója már alig fért a garázsba a bűzleni kezdő szemeteszsákoktól. A porszívó ismét felzúgott, én meg szobáról szobára jártam, és kettesével vittem ki a kukákat a garázsba. Mivel kifogytunk a szemeteszsákokból, egyből a szemétgyűjtő konténerbe öntöttem őket. Lélegzetemet visszatartva léptem a bűzlő garázsba, és emeltem fel a konténer fedelét. Fogtam anya fürdőszobai szemetét, és beleöntöttem. Az összegyűrt zsebkendőkkel mentolos cukorkához hasonlító fehér tabletták záporoztak alá. Csak akkor jöttem rá, mik azok, amikor már a konténer alján feküdtek. Az agyam lefagyott. -

Mia?

Anya állt a garázsajtóban. Lejött a lépcsőn, és megállt előttem. Akkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem visszatartani a levegőt, és nagyokat szippantok a kezembe ragadt kuka szagából. Öklendezni akartam, de nem a bűztől. -

Bocsánatot szeretnék kérni a reggeli eset miatt - mondta anya, és

láthatóan nem vette észre undorodó ábrázatomat. - Hiba volt erőltetnem az imádkozást. Nem erőltethetem rád a hitemet, én csak azt szeretném, ha megpróbálnál közeledni hozzá. Esetleg ma este közösen megnézhetnénk a Fény óráját. Vagy családilag ellátogathatnánk az éjféli misére, kíváncsi lennék rá.

Alig hallottam a szavait. -

Te kidobtad őket... A tablettákat.

Először értetlenül pislogott, végül bólintott: -

Igen, kidobtam őket.

-

Miért?

-

A Próféta szerint senki sem menekül meg a vihartól, aki valamilyen

függőségben szenved, vagy agyi változásokat előidéző gyógyszereket és drogokat szed. Meg kell tisztítani a vérünket, az agyunkat és a lelkünket. -

Tudod te, milyen nehéz volt beszereznem azokat a gyógyszereket?!

Mély ránc jelent meg a szemöldöke közt. Megrázta a fejét. Honnan tudhatta volna, hiszen titkoltam előtte. Ahogy annyi mindent, mióta felnőttem: hogy számkivetetett voltam az iskolában, hogy Lake Havasu Cityben elkerültek az emberek. Ha megláttak az utcán, inkább átmentek a túloldalra. Nem akartam, hogy aggódjon miattam. Azt akartam, hogy ő és Parker normális életet élhessenek, még akkor is, ha én ilyen „nem normális” vagyok. -

Miért nem mondtad, hogy nem akarod szedni őket többé?

-

Nem tudom, Mia - rázta meg a fejét. - Olyan zavart voltam.

-

Anya, sürgősen abba kell hagynod a Fény órájának bámulását és a

Próféta hallgatását, mert teljesen megőrjít. -

Nem - rázta meg ismét a fejét. - Nem, Mia. Ő segít nekem, hogy

először életemben tisztán lássak. És most nem csupán a földrengésről van szó. Hanem mindenről. Hogy helytelenül éltem eddig. -

Ha hallanád magad! Teljesen átmosta az agyad!

A szája megfeszült, mintha valaki meghúzott volna egy zsineget. -

Vigyázz a szádra!

Megértettem, mit érezhet a föld, amikor a törésvonalban nőni kezd a nyomás, és arra vágyik, hogy kitörhessen. Bennem is régóta nőtt a nyomás, és a mai nap történései az utolsó cseppek voltak a pohárban. -

Te vigyázz, hogy beszélsz! - vágtam a szemetest a falhoz, és közben

levertem egy befőttesüveg szöget. Az üveg szétrobbant, amikor a

betonpadlóhoz csapódott, és a garázs padlóját szétpattant szögek és szilánkok borították. - Tudod te, hogy hosszú hetek óta ki tartja össze ezt a családot?! Én. Tudom, hogy szörnyű dolgokon mentél keresztül. Tudom, hogy elvesztettél valakit, aki kedves volt számodra, és most zavart vagy és ijedt, de Parkernek és nekem szükségünk van rád. Mi is félünk! Anya arca elvörösödött, és a válla remegni kezdett. -

Nem beszélhetsz így velem! A gyerekeknek tisztelni kell a szüleiket! A

Próféta szerint... -

Nem érdekel a véleménye! Mi élünk itt veled, nem ő. Nem a Próféta. Mi

vagyunk a családod. Egy másodpercre meglágyult a tekintete, mintha megértette volna. Aztán elfintorodott, és kezeit apró öklökbe szorította a combjai mellett. -

Te. Nem. Érted - köpdöste ki a szavakat egymás után. - Annyira

elveszett voltam... mintha ködben bolyonganék... méghozzá vakon. De végre megláttam a fényt. Megint képes vagyok látni. Megértettem, miért történt, ami történt, és hogy Isten miért kímélte meg az életem, amikor meghalhattam volna a többiekkel. Azért, hogy megmutassa nekem az utat, az igazságot. Hogy megváltozhassak. Rámeredtem. -

Mi az igazság, anya?

-

Hogy ha nem ment meg, átkozottak vagyunk. A gyermekeim

átkozottak. - Térdre ereszkedett a koszos betonpadlón a szögek, szilánkok és bűzlő szemét közé. - Térdelj le velem! - könyörgött. - Imádkozzunk együtt megbocsátásért, hogy bűneink feloldoztassanak! -

Mi folyik itt? - jelent meg Parker az ajtóban. Anya lehajtott fejjel, halkan

imádkozott, én meg Parker mellett benyomultam a házba. A konyhában megtorpantam, vissza akartam fordulni, mondani vagy tenni valamit, amivel megváltoztathatom anya felfogását. De az agya többé már nem az övé volt. A Próféta birtokába került.

A

DÉLUTÁN FENNMARADÓ RÉSZÉT

és az estét a szobámban töltöttem. Nem

mentem le vacsorázni, bár hallottam a zörgést a konyhából. Reméltem, hogy anya vagy Parker bekopogtat hozzám egy tányér békelevessel, de arra várhattam. Öt perccel éjfél előtt a házunk előtt álltam, a sötét útpadkán. Vártam, hogy Jeremy felbukkanjon az árnyékból, és megakadályozza a távozásomat. De talán tényleg tegnap láttam utoljára. Katrina pontosan érkezett. Az ajtózár kattant, és beszálltam mellé. Alig tudtam levenni a szemem a lányról. Katrinából ugyan nem vált új Audrey Hepburn, de megpróbálta jelleméhez igazítani új frizuráját, és tüskés haja most punk-rock stílusban meredezett felfelé. Az új frizura passzolt a füstös szemfestékhez és a rúdtáncosnő öltözethez. Mellei majdnem kibuggyantak a vörös selyemfűzőből, és bőr forrónadrágjából kilátszott a fél feneke. -

Mi a véleményed? - nézte meg Katrina a haját a visszapillantó tükörben.

-

Illik hozzád - mondtam neki. Ennél több

dicséretre

nem

futotta.

-

Szóval, hová megyünk? -

Megtudod, ha odaérünk. Sóhajtottam, és bekapcsoltam

a

biztonsági

övet. -

Mindegy. Elindulhatnánk, mielőtt valakinek feltűnik a távozásom?

Katrina csikorgó gumikkal kilőtt, és mániákusan felkacagott. -

Kösz - mondtam. - Így nem volt feltűnő.

Matatni kezdett a retiküljében, aztán kihúzott belőle egy ezüst laposüveget. Lecsavarta a tetejét, és felém nyújtotta: -

Ideje kicsit ellazulnod.

Nézegettem a flaskát. Egyszer ittam egy kevéske bort, talán kicsit kapatos is lettem tőle, de erősebb alkohollal nem volt dolgom. -

Mi van benne?

-

Fincsi. Kóstold meg!

Alkohol... a hiánycikkek közé tartozott. A Próféta biztos örült neki. Megdöntöttem a flaskát, megtöltöttem a szám, és nyeltem. Fintorogni kezdtem az alkoholtól, de tényleg nem volt rossz, és kellemes melegség maradt utána a nyelőcsövemben. Katrina kerek szemmel meredt rám. Oda sem figyelt az útra. -

Úgy nyakalod, mint a vizet... - mondta hitetlenkedve. - Még csak nem is

köhögtél! -

Kellett volna?

-

Ez fehér villám, Mia!

Feszengeni

kezdtem,

mint

mindig,

ha

valaki

villámot

emlegetett

közelemben. -

Miért hívják így? Mert úgy éget, mintha tüzet nyelnél. Házi főzésű whiskey. Holdfény.

Tudod, mi az a holdfény? -

Persze. Nem vagyok hülye. Akkor miért mondtad, hogy finom?

-

Mert az. Persze az olcsó whiskeyk között. Te sokkal keményebb vagy,

mint hittem. Alábecsültelek. Szavai alátámasztásául néhányszor újra meghúztam a flaskát. Minden nyelés könnyebben ment. Hozzászoktam a bensőmet égető tűzhöz. És a fehér villám a fasorban sem volt az én saját készítésű, vörös villámomhoz képest. Mégis feszültnek éreztem magam. De csak addig, amíg az alkohol nem került a véráramomba. A fehér villám égetésére immúnis voltam, ám a hatására nem. Hátrahajtottam a fejem, és a kocsi mennyezetét bámultam, máris kótyagosnak éreztem magam. -

Azt hiszem, eleget ittál - vette vissza Katrina a flaskát, és ő is meghúzta.

Fintorgott. -

Hé! Te nem vedelhetsz! Nem akarok összecsókolózni egy másik

kocsival.

-

Minden rendben lesz - mondta nyugodtan, és elrakta a flaskát.

-

Na, persze! Mi van, ha lemeszelnek? Ez a pia úgy bűzlik, mintha hígítót

ittunk volna! Elkapnak, aztán sittre vágnak, vagy ilyesmi! -

A dutyik tele vannak. A rendőröknek nagyobbak a problémáik két

enyhe alkoholos befolyásoltság alatt lévő tinédzsernél. Mintha az ördögöt festettük volna a falra, szirénázó és villogó rendőrautók tűntek fel, és teljes sebességgel elrobogtak az ellenkező irányba. Láthatóan ügyet sem vetettek ránk. -

Mondtam, hogy lazításra van szükséged - mosolygott Katrina, de csak

addig, amíg észre nem vette az öltözetemet. - Ugyanabban vagy, mint a suliban. Végignéztem magamon, de egyre homályosabban láttam. -

Oh... tényleg. Elfelejtettem bőrt villantani. - Már az ötlettől röhögnöm

kellett. Az én bőrömet jobb, ha senki nem látja. Katrina összehúzta a szemöldökét: -

Ha harisnyát húznál a fejedre, kirabolhatnál egy bankot.

Oldalra fordultam, hogy kinézzek az ablakon, de a suhanó városkép még jobban megszédített. -

Mi lenne az a bizonyos szívesség? Miért van szükséged a

segítségemre? Katrina hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt. -

Mert megérzed másokban a Szikrát.

Katrinára néztem. Vagyis mindkét Katrinára. Rohadt fehér villám! Soha többé nem iszom házi főzésű whiskeyt éhgyomorra! -

Vészesen fogy az idő, és a Próféta olyan ütemben toboroz, amit

képtelenek vagyunk követni. Szeretném, ha segítenél behozni a lemaradást. -

De nem tartozom közétek.

-

Tekintsd magad tiszteletbeli Keresőnek. Csak ma éjszakára.

-

Micsoda megtiszteltetés! - mondtam.

-

Ez gúnyolódás akart lenni?

-

Jó füled van.

Koreatownban gyér forgalom fogadott bennünket, miközben Átokföld sötét, üres foltja felé közeledtünk. A sötétség szívében szinte világított az utolsó talpon maradt felhőkarcoló, az egykori belváros utolsó emléke. A Torony. Koreatown néhány kilométerre nyugatra helyezkedett el a pusztulás középpontjától, de ez a városrész is súlyos károkat szenvedett. Az épületek falait repedések erezték, és az út több helyen szétvált, mint egy tátogó seb, amely arra vár, hogy összevarrják. De leginkább a kihaltsága döbbentett meg. A rengés előtt Koreatownban nyüzsögtek az emberek. Most a berácsozott üzleteknek még a fényreklámjai sem világítottak. Átokföld fekete tava egyre terjeszkedett, hogy elnyeljen mindent maga körül. Azon tűnődtem, hogy talán néhány hónap múlva, amikor az emberek félelme oszlani kezd, és a Próféta által megjósolt világvége elmarad, a lakosság visszaszállingózik Los Angelesbe, és a város újra felpezsdül. Választ kellett kapnom: -

Katrina, hová megyünk?

Katrina szeme felém villant, aztán visszanézett az útra. Ujjai köré akarta fonni hajtincsét, de a levegőbe nyúlt. -

Szerintem már tudod. Ott voltál Kale bácsi terme előtt tegnap este.

Hallottad, miről beszéltünk. Hirtelen kijózanodtam. -

Mondd már meg! - követeltem.

-

Kószálásra.

- Miért? - kérdeztem, vagy inkább leheltem. Mintha gyomorszájon vágtak volna, pedig igazán felkészülhettem volna rá. -

A Kószálás magához vonz bizonyos embereket - magyarázta Katrina. -

Olyanokat, akikben nagyobb valószínűséggel pislákol a Szikra. Voltaképpen nem is a Kószálás vonzza őket, sokkal inkább Átokföld, pontosabban az energia, amit áraszt, egyfajta magnetikusság... de majd meglátod.

-

Nem, nem fogom meglátni - ráztam a fejem. - Állj meg!

-

Már majdnem ott vagyunk...

-

Azonnal állítsd meg a kocsit!

Meglepett, amikor Katrina engedelmesen lehúzódott a padka mellé. Átokföld szélénél már nem égtek az utcai lámpák. A házak betört ablakai sötéten ásítottak. Állt néhány magára hagyott kocsi az úton, de egyiket sem foglalták el a Földönfutók. Amennyire megítélhettem, nem voltak emberek a környéken. Ki akarsz szállni? - kérdezte Katrina. - Hajrá! Bár a házak népteleneknek tűnnek, biztosan találsz majd valakit, aki szívesen hazavisz. De az is biztos, hogy az illető nem olyan ember lesz, akivel szívesen találkoznál védelem nélkül, és itt most nem az óvszerre gondolok. Miért hagytam otthon a paprikaspray-met? Ráfoghattam volna Katrinára, és átvehettem volna az irányítást a jármű felett. -

Fordulj vissza! - sziszegtem a fogaim közt. A mellkasomban

lángnyelvek csapkodtak, és a whiskey miatt kezdtem elveszteni fölöttük az irányítást. Mintha megérezte volna bennem a növekvő forróságot, az ajtóhoz húzódott. -

El kell mondanom valamit, nem fogsz neki örülni.

Szárazon felkacagtam. Hátravetett fejjel a kocsi mennyezetének beszéltem: -

Ezt még tudod fokozni?

Katrina bólintott. -

Esküszöm, hogy nem tudtam róla, csak amikor már késő volt, érted?

Azelőtt tudtam meg, hogy felvettelek. Nagy levegőt vett, és lassan kiengedte. Legszívesebben megragadtam volna, hogy kirázzam belőle a választ. -

Az öcséd a Kószáláson van.

Egy pillanatra minden elnémult bennem. Még a szívem is megdermedt. -

Hazudsz. Mit keresne Parker a Kószáláson?

-

Quentinnel ment. Ugyanúgy kiszökött, mint te.

A szívem ismét verni kezdett. A lassú ütemek különálló robbanásokként

morajlottak a fülemben. -

Kereső akar lenni, Mia. Segíteni akar nekünk. A kezem kőként feküdt

az ölemben. Ha még részeg is voltam, már nem éreztem. Eszembe jutott, mit mondott tegnap Jeremy: „Ne menj Átokföldre, Mia! Kerüld el messzire, ahogy a Keresőket is!” Katrinára néztem, és egyetlen szót mondtam: -

Gázt neki!

KATRINA OLYAN

KÖZEL

ÁLLT MEG Átokföld széléhez, amennyire a romos utcák

engedték. A Puente Hills-i törésvonal egy vak törés volt. Vagyis a földlemezek nem váltak ketté, hanem felpúposodtak. Egész Átokföld legalább három métert emelkedett, és hatalmas, jó pár négyzetkilométer kiterjedésű fennsíkot képezett. Amikor Katrina negyvenöt méterre járhatott a fennsík kezdetétől - az aszfaltés betondarabok és a törött csövek falától -, befordult a Raktár negyed parkolójába, ahol néhány tucat autó állt. A fennsíkra rámpák vezettek fel, de ha az embernek nem voltak spéci abroncsai, akkor sem lett volna bölcs dolog autóval felhajtani rájuk, ha történetesen nem őrzik fegyveresek. A felhőkarcolók pusztulásakor a belvárost belepték az üvegszilánkok. A szilánkdombok olyanok voltak, mint hóbuckák egy kiadós hóvihar után. Gyalog voltunk kénytelenek megtenni a fennmaradó utat, bármilyen messze is volt a Kószálás helyszíne. Borzongás futott végig a bőrömön, amikor kiléptem az éjszakába. Felnéztem, de a csillagtalan égen nem láttam felhőt. Csak a lágyan derengő hold citroma függött a légben, mellette helikopter kerepelt, ami reflektorát a város egy távolabbi pontjára szegezte. Tipikus Los Angeles-i égbolt. Esőnek nyoma sem volt, a bőröm mégis jobban bizsergett, mint valaha, sajgott a láztól, mintha az általam érzékelt fantom-vihar ott lógna a horizonton. Katrina is kiszállt, és észrevette az arckifejezésem: -

Érzed, ugye? - intett széles mozdulattal az elpusztult városrész felé. - A

hely erejét. Az energiát. Mintha a föld repedéseiből szivárogna. - Izgatottan csillogó szemmel vakarózott. - Körülvesz bennünket. Katrina nem tévedett, mert akármi volt is az, éreztem. Mint egy ellentétes pólusú mágnes, úgy vonzott mind közelebb. A fennsík felé osontunk az árnyékban. Amikor észrevettem az Átokföld határát

őrző

fegyverest,

hálát

adtam

az

égnek,

hogy

a

bankrablóöltözékemben maradtam. -

Nem tetszik nekem a dolog - mondtam Katrinának. - Más utat kellene

találnunk. Valahogy ma éjjel nincs hangulatom hozzá, hogy lelőjenek. -

Nem igazi töltények. Csak altatólövedékek - erősködött Katrina. - Az

őrök különben sem hivatásos rendőrök, hanem önkéntesek. Ha rád lőnek, lehet, hogy elhibázzák. Hogy a dolgok mennyire csehül álltak, arra az volt a legékesebb bizonyíték, hogy ettől kellett volna jobban éreznem magam. -

Ne aggódj! - mondta Katrina. - Nem először csinálom.

-

Hányszor próbáltad már?

-

Sokszor. Ismerem a dörgést.

Közelebb lopóztunk a fennsík falához és az őrszemhez, aztán megálltunk a sötétben. Levegőt sem mertem venni. Néhány perc elteltével az őr végre továbbhaladt. -

Amikor azt mondom, most, futni kezdünk. Aztán olyan gyorsan

felmászunk a falon, ahogy csak tudunk. -

De mi van, ha...

-

Most!

Katrina a fennsík fala felé startolt, magas sarkú csizmáiban halkan futott a vastag cementporon. Utánaeredtem, csak a szívem zakatolását hallottam. Hervadt virágok émelyítő szaga csapta meg az orrom. Amikor lenéztem, száraz virágszirmokat láttam - koszorúk és csokrok maradványait, amiket az emberek helyeztek el a halottak emlékére. Kipárnázták a lépteimet és tompították sietős futásom zaját. A törött csöveket létrának használva felmásztunk a domboldalon. Nem mertem visszanézni. Nem mertem sehová sem nézni. Azt képzeltem, hogy az őr felénk fut. Szívem dobogását lábdobogásnak és fegyverropogásnak hittem. Katrina fűzője és forrónadrágja ellenére is majomügyességgel mászott felfelé. Én kevésbé brillíroztam, és majdnem sikerült felnyársalnom magam a hegyes vasakra.

Felértünk anélkül, hogy ledurrantottak volna. Katrina gyorsan szétnézett, és kiválasztotta az irányt. Az Olive Streeten indult el a Pershing Square felé, és továbbra is az árnyékban haladt. Fellélegeztem. Megcsináltuk. A törmelékhalmokon átevickélve és a feltört járdalapokon botladozva siettem utána. Az úttest darabjai véletlenszerű szögekben meredeztek felfelé, akár egy széttört jégtábla darabjai az óceánban. Mintha atombomba robbant volna a belváros szívében. Katrinával csendben haladtunk. Csak az üvegek ropogtak a talpunk alatt, miközben az aszfalt repedéseit kerülgetve a romos utcán lépkedtünk. Nehezemre esett a lábam elé nézni, mert az üvegporos út frissen hullott hóként szikrázott. Akkora volt a csend, mintha nem valódi utcán, hanem a pusztulás múzeumában járnánk. -

Az őrök csak Átokföld határát őrzik, ugye? - kérdeztem halkan.

-

Általában.

Nagyot

nyeltem,

és

igyekeztem

nem

venni

tudomást

a

bőröm

bizsergéséről, melyet most már a bőröm alatt is éreztem. Az energia ott vibrált a körmöm alatt, a fejbőrömön és a szemem mögött. Mindenhol. Minél beljebb kerültünk Átokföldjére, annál erősebben éreztem, mintha ismeretlen rovarparaziták fúródtak volna belém. Harminc perccel később megérkeztünk a Pershing Square-re, ami úgy nézett ki, mintha egy építőbrigád száz légkalapáccsal esett volna neki. A tér egy saroknyival délre feküdt a néhai felhőkarcolóktól, ezért az egész üvegmorzsaléktól ragyogott. De a Pershing Square legfőbb ismertetőjegye, a levendulaszínű, emeletes ház nagyságú oszlop büszkén meredt ki a romok közül. Óvatosan átmásztunk a betondarabokon, és behatoltunk a térre. Katrina hirtelen megtorpant, és szája elé tette az ujját: -

Pszt! - Aztán oldalra döntött fejjel hallgatózni kezdett, de akkor már én

is hallottam a motozást. A levendulaszínű oszlop mögül hangot hallottunk: -

Hol van az Akasztott Ember?

Megdermedtem, és körbenéztem, de mire felfoghattam volna, mi történik, Katrina visszakiáltott: -

Vízbefúlástól óvakodjék.

Az oszlop mögül előlépő alak egyenesen felénk indult. Zsebes nadrágot és fekete golyóálló dzsekit viselt, a kezében ugyanolyan kábítófegyvert tartott, mint az őrök. Izmaimat megfeszítve vártam a kábítólövedék becsapódását. -

Nyugi - suttogta Katrina. - Csak egy szervező.

-

Szervező?

-

Ő mondja meg, hol lesz a Kószálás. Ó! - Eszembe jutott az a pár,

akiket kihallgattam sorban állás közben. A srác azt mondta, a testvére barátja szervező, és tudja, hol tartják a Kószálást. Katrina a szervezőhöz lépett, aki suttogott valamit a fülébe. Katrina bólintott, és a szeme elkerekedett. Aztán a szervező visszahúzódott az oszlop mögé, és Katrina visszatért hozzám. A tekintete csillogott. -

Gyerünk! - mondta, és elindult felfelé az 5. utcán, a Bank negyed felé.

Megint iparkodnom kellett, ha nem akartam lemaradni. A bakancsom sokkal praktikusabb volt, a lábam hosszabb, de valahogy mégis sikerült néhány lépéssel előttem járnia. -

Mi volt az az előbb? Az akasztott emberrel meg a vízbefulladássál? -

tudakoltam. Kószálás protokoll. Ha nem tudod a jelszót, nem fogod megtudni a

-

Kószálás helyét sem. A jelszó mindig egy éppen passzoló sor T.S. Eliot Átokföldje című verséből. Olvastad? -

Nem rajongok a költészetért. Nem lep meg - mosolygott anélkül, hogy elővillantak volna fogai. - Nem

az a típus vagy, aki szeret a dolgok mélyére nézni. Az túlságosan ijesztő.

-

Leköteleznél, ha nem csinálnál úgy, mintha tudnád, milyen vagyok.

Miközben továbbhaladtunk, képtelen voltam levenni a szemem az előttünk magasodó ezüst oszlopról, az égbe nyúló Toronyról. Eszembe jutott, amit Jeremy mutatott nekem. Ahogy ott állok a Torony csúcsán a gyülekező viharfelhőkkel. Aztán bevillant egy másik általa mutatott látomás. Amiben Átokföldön megyek, és egyszer csak a semmibe lépek, aztán zuhanok, zuhanok, zuhanok. Gyorsan a lábam elé néztem, és megláttam a tátongó mélységet, amibe éppen lépni készülök. Reflexeim versenyt száguldva próbáltak megállítani, de már késő volt. Le fogok zuhanni. És meghalok.

Miközben megölni készült a gravitáció, az idő eléggé lelassult ahhoz, hogy elfogjon a megbánás minden dolog miatt, amit rosszul csináltam, minden hibás döntésem miatt, és minden ember miatt, akinek fájdalmat okoztam. Talán jobb is így. Mindenkinek könnyebb lesz, ha elnyel a sötétség. Legalább nem fogom elkövetni azokat a szörnyűségeket, amikre Jeremy figyelmeztetett. A szívem és a gyomrom, mintha ott maradtak volna a levegőben, ahol az előbb álltam, míg a testem többi része zuhanni kezdett. -

Mia!

Katrina elkapott, és visszarántott a tátongó mélységből. Sokkal erősebb volt, mint gondoltam. Úgy dobott arrébb, akár egy rongybabát. Fenékkel egy távolabbi törmelékkupacra huppantam. Próbáltam levegőhöz jutni, de a szívem minden dobbanása egy-egy robbanás volt, ami felzabálta előlem az oxigént. Katrina is zihált. -

Vigyázhatnál, hova lépsz! Egyik-másik repedés megvan ötven méter

mély is. Kinyiffanthattad volna magad! -

Tudom. Tudom, oké. Kösz! Nagyon. - Leveregettem a nadrágomról a

cement- és üvegport. - Köszönöm. - Képtelen voltam Katrinára nézni, amikor megismételtem. -

Csak...

próbálj

meg

óvatosabb

lenni

ezután,

rendben?

Nem

engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elveszítsünk - mondta, aztán segített felállni. „Kerüld Átokföldet”, hallottam a fejemben Jeremy hangját, miközben körhintaként forgott a kép, ahogy a mélységbe zuhanok. Katrinával megközelítettük a lyukat, és letekintettünk sötét, mélységes mélyére. Katrina felvett egy öklömnyi betondarabot, és beledobta. Aztán

hallgatóztunk. És tovább hallgatóztunk. De nem hallottuk, hogy valaha leért volna a fenekére. Rogyadozó lábbal megkerültem a lyukat, majd folytattuk utunkat az 5. utcán. Mindketten földre szegezett szemmel lépkedtünk, amíg újra meg nem kérdeztem, hová megyünk. Hol tartják ma a Kószálást. Katrina előrebökött. Követtem szememmel az ujját. A Toronyra mutatott. Hová máshova... A Toronyhoz közeledve mind többen bukkantak elő a sötétből, és hozzánk csapódva folytatták útjukat a Torony felé. Létszámunk harmincra gyarapodott. Bulizó társaság volt, akik jól érezték magukat. Dumáltak, röhögcséltek, üvegeket, füves cigiket és pipákat passzoltak át egymásnak. Láthatóan nem zavarta őket, hogy erre kanyarodhatnak a járőrök. Katrinától megtudtam nem tudom, miért várt vele eddig -, hogy az őrök közül sokan szervezőként működnek, mert így ingyen belépőt kapnak a Kószálásra. Katrina úgy sétálgatott a Kószálókkal, mintha régen látott barátai lettek volna. Szemérmetlenül flörtölt a srácokkal, és nem érdekelték a lányok rosszalló pillantásai, ha lecsapta a fiújukat a kezükről. Figyeltem, ahogy a Szikrát keresve megérinti a testüket, mielőtt leszólítja őket. Bár csevegve és kacarászva repkedett közöttük, amikor hozzáért egy-egy újabb emberhez, arca a legnagyobb összpontosításról árulkodott. A Kószálok közt Parker után kutattam, de sehol sem láttam. Talán már a Kószáláson volt. Katrina hátrajött hozzám, és a fiatalokra mutatott: -

Leesne az aranygyűrű az ujjadról, ha segítenél?

-

Úgy látom, nagyszerűen elboldogulsz. Különben sem azért vagyok itt,

hogy segítsek. Amint megtalálom az öcsémet, lelépek. -

Igen? És hogyan akarsz hazajutni? Gyalog? Netán taxit fogsz?

Volt benne valami.

-

Figyelj, kössünk üzletet! - Hátra akarta dobni a haját a válla fölött, de

aztán homlokát ráncolva eszébe jutott, hogy nem sok dobálnivalója maradt. -

Neked mindig van egy üzleti ajánlat a tarsolyodban, mi?

Vállat vont, aztán megigazította a fűzőjét. Mellei veszélyesen közel álltak a kibuggyanáshoz. Ha találsz három embert, akiben megvan a Szikra, segítek megkeresni

-

az öcsédet, és mindkettőtöket azonnal hazafuvarozlak. Különben itt ragadsz addig, amíg azt nem mondom, mehetünk. Jobbra fordultam, és kiválasztottam a hozzám legközelebb eső embert, egy szőke lányt, akinek haját pávatollak ékesítették. Kinyújtottam a kezem: -

Helló, Mia vagyok! Téged, hogy hívnak?

-

Jude.

A szeme elkerekedett, amikor tenyereink találkoztak. Az enyém is. Ereztem a teste elektrosztatikus sercegését. Ez könnyen ment. Visszarántotta a kezét. Tátott szájjal bámultam rá. -

Te is érezted, ugye? - suttogta.

Nagy nehezen megszólaltam: -

Igen. Igen, éreztem.

Ijedten nézett a szemembe. -

Valami nem stimmel velem - suttogta. - A rengés óta. Tudod, éppen a

belvárosban voltam, amikor... történt. - Az ajkába harapott. - Most meg minden éjjel visszajárok. De nem tudom, miért. Egyszerűen. .. nem tudok távol maradni. Valami idevonz. Veled is ez a helyzet? Könyörgött a szemével, hogy igent feleljek, de nem akartam becsapni. -

Van itt valaki, akivel beszélned kellene - mondtam inkább. - Ő mindent

megmagyaráz. Megkerestem a tekintetemmel Katrinát, és már éppen magunkhoz akartam inteni, amikor a lány

lapockáján észrevettem egy érszerű rajzolatot, mely hosszú tincsei alatt szétágazva csaknem teljesen rejtve maradt. Amikor észrevette, hogy nézem, rásöpörte a haját. -

Lichtenberg-féle villám rajzolatnak nevezik - mondta védekezőn, mintha

undorodva néztem volna a hegre. - A vihar óta van rajtam. El kellett volna múlnia... de nem akar. -

Azt mondod, a belvárosban voltál a rengés alatt?

Bólintott. -

Csak nem csapott...?

-

Belém a villám? - fejezte be helyettem a kérdést. - Nem. A mellettem

álló nőt találta el. Szívinfarktust kapott, és azonnal meghalt. Próbáltam újraéleszteni, de ilyen gyorsan elment - csettintett az ujjával. - Amikor telibe trafálta a villám, én is megrázkódtam, mini ha engem is eltalált volna. Az orvosom szerint közvetett villámcsapást szenvedhettem. Lepattant a nőről, és engem is megérintett egy pillanatra. -

Bocsáss meg... - mondtam, és otthagytam összezavarodva.

Katrinához siettem, és elrángattam a sráctól, akire éppen rátapadt. -

Mi az? - kérdezte bosszúsan.

Jude felé biccentettem: -

Találtam egyet.

Katrina elmosolyodott. -

Villámgyors voltál. - Elindult Jude felé, de nem engedtem el a karját.

Grimaszolva megpróbált lerázni, mintha megcsíptem volna. -

Mondott valami érdekeset - böktem ki. - A rengés alatt... - nyeltem

egyet. - Villámcsapás érte. - Jelent ez... - Nyeltem egyet, mert a torkom száraz volt, mint a sivatag. - Jelent ez valamit a számodra? Eszembe jutottak Mr. Kale szavai, amiket a fejemben mondott, és amik arra késztettek, hogy olyan gyorsan elmeneküljek tőle, ahogy csak tudok. Tudom, ki vagy. Tudom, mi vagy. És tudok a villámokról. Katrina úgy rázta meg a fejét, mintha csalódott volna bennem.

-

A Szikrának valahonnan érkeznie kell, nem? Azt hittem, erre már

magad is rájöttél. Nagy vagy önbecsapásban, Mia. Elengedtem a karját, és elfordult tőlem. Néztem, ahogy Jude-dal halkan beszélgetnek. A heg egyik ága kinyúlt Jude haja alól, és onnan is látszódott,ahol álltam. A bőrömet sanyargató energia, az elektromágnesesség, amit Átokföldre lépésem óta éreztem, csak erősödött a célunkhoz közeledve. A csoport a Torony forgóajtajához ért, melynek kitört üvegét deszkákkal pótolták, bár néhány palánk hiányzott. Idegesen pislogtam jobbra-balra, ahogy a Kószálok sorban beléptek rajta. Az egész olyan valótlan volt. A fölénk magasodó Torony. A bennünket körbevevő Átokföld. A csillogó üvegszilánktakaróval borított beton, gránit és vas hegyvonulatok. A pusztítás annyira teljes volt, mintha mindig így lett volna, mintha ez lenne a természetes állapot, csak a Torony nem illett a képbe. Katrina megrántotta a ruhám ujját, és követtem a tágas előtérbe, mely világos volt a magas ablakokon beömlő holdfénytől. -

Ez eddig a legjobb helyszín - mondta. - Általában elhagyatott

raktárakban vagy padlásokon tartják. Az egyik Kószálótói megtudtam, hogy egy billiárdos megvásárolta a Tornyot, és amíg titokban tudják tartani, szívesen vendégül látja a Kószálást. Felvontam a fél szemöldököm: -

Céges szponzora lett? Ez nagyon fogyasztói társadalmas. Nem kellene

megváltoztatni a nevét, ha már nem kószálás többé? -

Amíg minden éjjel más emeleten tartják, addig nem szükséges.

Eszembe jutott, amit Jeremy kezéhez érve láttam... amikor befogta a szemem. Állok a Torony tetején, és a felhők felé emelt karral hívom a villámot.

Nyeltem egyet. -

Ma melyik emeleten lesz?

-

Természetesen a 69.-en...

-

Biztos, hogy nem a tetőn? - kérdeztem, és amikor bólintott, kiengedtem

a tüdőmben túszul ejtett levegőt. - Nem igazán értem - mondtam a liftek felé lépkedve. - Miért engedélyezi a Torony tulajdonosa, hogy egy csapat Kószáló itt randalírozzon? Nem logikus. Katrina megvonta a vállát: -

Ajándék Toronynak ne nézd a fogát! - azzal belökdösött a zsúfolt liftbe,

és az ajtó bezáródott. -

Most már értem, miért kapcsolták vissza az áramot az épületben.

Ideges borzongással figyeltem a kijelzőn felfelé mászó emeletszámokat. Vagy az Átokföld talajából sugárzó, furcsa elektromosság irritálta a bőröm? Elértük a 69-ik emeletet, a lift megállt, és az ajtó kinyílt. Pislogva vártam, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. Nem volt világítás. Azzal elárulták volna a Kószálás helyszínét. Csak az UV-lámpák égtek. A relatív sötétben ijesztő mosolyok és a Prófétát idéző, fehér szemek lebegtek. Talán kétszázan lehettünk, egy tömött klubhoz képest tűrhető létszám. De hát a Kószálás zártkörű buli volt, már csak azért is, mert nagyon nehéz volt eljutni a helyszínére. Benyomultunk tehát a terembe. A DJ-pultnál két lemezlovas tandemben pörgette a korongokat. Mintha szakácsok lettek volna, akik a grill fölé hajolva kövér elektro-szeleteket forgatnak. Az emberek úgy vonaglottak, hogy az orgiának is beillett volna, a buli az egész emeletre kiterjedt. Az íróasztalbokszokat feltételezésem szerint még privátabb bulira használták. Egy pilótaszemüveget és gombolatlan cowboyinget viselő srác fehér porral teli zacskókat, és X- tablettákat osztogatott a partizóknak, akik boldogan elfogadták, és készpénzzel fizettek. Úgy látszott, a Kószálás a város egyetlen helye, amit nem érintett a drog- és alkoholhiány.

Az emeleten lévő ablakokat vagy kicserélték, vagy sértetlenül úszták meg a földrengést. A város alattunk terült el, és minden irányban beláttuk. Katrina az egyik ablakhoz ment, utánaeredtem. Közben a Szikra finom, elektromos bizsergését szondázva sorra érintettem az embereket, és szememmel a testvérem arcát kutattam. Az ablakon át kinéztünk a városra. Az ég sötét volt, de Los Angeles úgy csillogott, mintha a mennybolt szállt volna le a földre borostyánsárga csillagaival. A Tornyot hatalmas várárokként fogta körbe Átokföld sötétsége. Megborzongtam, és hátat fordítottam a panorámának. Legyünk túl rajta, gondoltam. Találj embereket Katrina seregébe, keresd meg az öcséd, és húzzatok el innen! Katrina elővette a laposüvegét, és a termet figyelve meghúzta. Engem is megkínált, de nemet intettem a fejemmel. Semmi fehér villám. Koncentrálnom kell. -

Hogy csináljuk? - Katrina fülébe kellett kiabálnom, hogy meghallja. -

Mármint a toborzást. Van valami szisztémád? -

Próbálj minél több embert megérinteni! Ha bennük van a Szikra, küldd

őket hozzám! Én majd horogra akasztom a halacskákat. Túl egyszerűen hangzott. -

Megkéred őket, hogy segítsenek megmenteni a világot? - kérdeztem. -

Ilyen nyíltan? -

Alapjában véve, igen.

-

Mi van, ha kikosaraznak?

Katrina elhúzta a száját. Nem tudtam, hogy gúnyolódik vagy mosolyog. -

Az ritkábban fordul elő, mint hinnéd. Az emberek többségének tetszik,

hogy saját, jelentéktelen énjük valami nagyobb dolog részese. Szeretik azt hinni, hogy küldetésük van. És a Kószálok nem olyan emberek, akik azt akarják, hogy az elpusztult világot a Próféta és a Követői építsék újjá - nézett rám megrovóan. - Eddig te vagy a szabályt erősítő kivétel. Jó vadászatot!

Felemelt karral betáncolt a tömegbe, ahol rögtön kezek csápjai tekeredtek rá, és eltűnt a szemem elől. -

Katrina, várj! - kiáltottam utána, de a hangom elveszett a dübörgő

ritmusban. Nagyszerű. Hogy találom meg, ha újabb Szikrát birtoklóra akadok? És hogyan bukkanok Parkerre ebben a tömegnyomorban? Pedig meg kell találnom. Nincs más választásom. Addig ki nem teszem innen a lábam, amíg meg nem lelem. Utat vágtam magamnak a csillogó fogsorú és szemű táncolók között, és közben végighúztam rajtuk kétoldalt kitárt ujjaimat, mint egy automata kocsimosó műanyag rojtjait. Azon gondolkoztam, érzékenyebb lennék-e a Szikrára, ha lehúznám a kesztyűm. Legszívesebben az összes bőrömet irritáló göncből kibújtam volna, és jéghideg vizet öntöttem volna magamra. A Kószálok hozzám nyomódtak, ugráló testükkel belém dörgölőztek és nekem ütköztek. Bőrük iszamos volt, a levegő az izzadságuktól párállott. Észrevettem Jude-ot a táncolok között. Mozdulatai nem követték a ritmust, és szeme a távolba révedt, mintha gondolatban máshol járna. Nem volt nehéz kitalálni, mire gondol. -

Helló, nem láttad Katrinát? - kérdeztem. - Azt a lányt, akihez

elküldtelek, hogy... arról a dologról beszéljen neked... tudod, miről. Jude bólintott, aztán felém hajolt: -

A Szikráról. Katrina mindent elmondott. És... csatlakozni fogsz hozzájuk?

-

Persze.

-

Tényleg? Át sem gondolod ezt a komoly döntést?

-

Felesleges. Amikor Katrina beszélt nekem a Szikráról, meg hogy mit

jelent, tudtam, hogy igazat mond, és hogy nem fogok megőrülni. Oka volt annak, hogy ez történt velem. Most minden értelmet nyert. -

Értelmet nyert - ismételtem, és azon tűnődtem, hogy Jude-nak Katrina

talán jobb üzleti feltételeket szabott, mint nekem.

-

Megnyugvást jelent számomra - folytatta Jude. - Most már tudom, mi

ellen kell harcolnom. Tudom, hogy befolyásom van a dolgokra. Eddig úgy tűnt, hogy a világ a vége felé száguld, és én nem tehetek semmit ellene. Most viszont... - mosolygott. - De úgyis tudod. -

Hogyne - mondtam bágyadtan. Talán meg sem hallotta a dübörgő

basszusoktól. Szerettem volna elmondani neki az igazat... hogy én maga vagyok a két lábon járó bizonytalanság. Még csak nem is értem, miről van szó. És ugyanolyan erőtlennek érzem magam, mint eddig. De csak ennyit motyogtam: - Később találkozunk! - és eltűntem a tömegben. Jude

mitől

ennyire

biztos

Katrina

világvége

műsorában

betöltött

szerepében, és engem miért kínoznak a kétségek? Valaki megérintette a vállam, és a terem hőmérséklete saját testhőmérsékletemmel egyetemben jelentősen megugrott. Levegő után kaptam, ahogy a forróság elöntötte az agyam, és elhomályosította a látásom. Elszédültem, és megbotlottam. Biztos voltam benne, hogy a földön kötök ki. De a kéz elengedte a vállam, és a forróság enyhülni kezdett. -

Mondtam, hogy kerüld Átokföldet - szólalt meg egy ismerős hang. Elég

közel ahhoz, hogy ismét érezzem a forróságot, a tüzet, még ha oly elérhetetlen távolságból kacérkodott is velem. A lángokat, amiket szerettem volna megérinteni, pedig a tulajdonosuk holtan akart látni.

Megfordultam, és ott állt előttem. Jeremy. Az UV-lámpák fényében fehéren és dühösen csillogott a szeme. Intett, hogy menjünk le a táncparkettről. Nem mozdultam. Az álomra gondoltam, amelyikről kiderült, hogy egyáltalán nem volt álom, és amelyikben Jeremy egy ezüst tőrrel állt mellettem. Csökönyösségem tovább dühítette. Most már tényleg úgy tűnt, hogy egy kanál vízben megfojtana. -

Erre nincs idő! - sziszegte a fülembe. - Ki kell jutnom innen!

-

Nem megyek veled.

-

Dehogynem.

Elkapta a könyököm, és kirángatott a táncolók közül. Amíg ott botladoztam mellette, úgy áradt belőle a forróság, mint a napfény. De hiába vártam, sőt, áhítottam, a szokásos sötétség elmaradt, Jeremy eleresztett, mielőtt megtörténhetett volna. Amint elvette rólam a kezét, lefékeztem. A táncparkett szélén álltunk. Karjaimat összefontam a mellkasomon. De nem csak sértettségből tettem. Meg akartam akadályozni, hogy a kezem kivitelezze akaratát, és megérintse Jeremyt. Hogy érezze a lángolást. De miért akarok taperolni egy fiút, aki le akart döfni? -

Kérlek, Mia! - dühös hangja könyörgővé lágyult. - Nem szabadna itt

lenned. Még szorosabban összefontam a karom, aztán a táncolókra néztem: -

Nem megyek el innen Parker nélkül.

Jeremy arca két arckifejezés közé fagyott: -

Ki az a Parker?

-

Az öcsém. Itt van valahol. Nem megyek el innen nélküle.

-

Ó! - mondta Jeremy, és leengedte a vállát, mintha megnyugodott volna.

Azt hitte, hogy egy másik srácról beszélek? Olyan srácról, akihez nem csak testvéri szeretet fűz?

Jeremy a tömeget pásztázta tekintetével. -

Tudod egyáltalán, hogy néz ki? — kérdeztem.

Bólintott: -

Egyszer már láttam.

A szívem összeszorult: -

Mikor? Belopóztál az ő szobájába is? Őt is le akartad szúrni?

-

Dehogy! Esküszöm, hogy a közelébe sem mentem. Én csak

téged...

- de nem fejezte be a mondatot, mintha szavai lezuhantak volna egy szakadékba. Biztos rájött, hogy az „én csak téged akartalak megölni” mondat sehogy sem venné ki jól magát. De ha végezni akart velem, miért olyan fontos számára, hogy megmentsen? Jeremy arcát tanulmányoztam. Próbáltam eldönteni, hogy szemet hunyjak-e a tőrös incidens felett, és megbízzam-e benne? De amikor ránéztem, csak egyetlen dologra tudtam gondolni: hogy legeltetni akarom rajta a szemem egész nap. Még villogó fogakkal és szemmel is szívdöglesztő volt kopott motorosdzsekijében, és az UV-fényben foszforeszkáló fehér farmerében. A fehér farmer kicsit lelohasztott, de Jeremyn még az is jól állt. Nagy nehezen levettem róla a szemem, aztán pipiskedni kezdtem, hogy átlássak az összetapadt táncolok masszája fölött. -

Tegyük fel, hogy elmennék veled! Gondolom, autóval jöttél.

-

Mocival.

-

Még jó, hogy nem bocival... - ráztam meg a fejem. Különben sem

akartam cserbenhagyni Katrinát. - Hová ülne az öcsém? Jeremy káromkodott magában. Állkapcsa megfeszült. Az ökle szintén. -

Itt kell hagynod őt.

-

Azt már nem. Miért akarod, hogy... - Nem folytattam. Eszembe jutott a

látomás, amit mutatott nekem, amikor a szememre tapasztotta a kezét. Amelyikben a mélységbe zuhantam. Ugyanabba, amibe ma éjjel majdnem sikerült beleesnem. - Valami történni fog, ugye? - kérdeztem elkerekedett

szemmel. - És te láttad. Jeremynek nem maradt ideje, hogy megerősítse vagy tagadj a szavaimat, mert a liftajtó kinyílt, és újabb csoport Kószáló érkezett. Csak

ezek

fehérben

voltak.

Úgy

értem,

talpig.

Kísértetekként

foszforeszkáltak az UV-fényben. -

Most kezdődik az igazi tánc - mondta Jeremy.

A Követők a DJ-pult felé siklottak, a lábuk szinte nem érte a talajt, fiatalok voltak. Mintha egyikük sem lenne több húszévesnél. De lehet, hogy csak a kifejezéstelen ábrázatukból sugárzó ártatlanság fiatalította meg őket. A lift közelében táncoló Kószálok észrevették őket. Lassuló mozgással abbahagyták a táncot, mintha felhúzott és lejárt játékszerek lettek volna. A két DJ felkapta a fejét, leesett állal nézték a feléjük vonuló társaságot, és megfeledkeztek a lemezekről. Amikor elfelejtették átúsztatni egyik számot a másikba, a többi Kószálónak is feltűnt valami. Dühös kiáltások reppentek fel innen-onnan, de gyorsan elhaltak, amikor észrevették a Követőket. A Követők vezetői - egy fiú és egy lány, akiknek egyforma, tejfölszőke haja úgy világított, mint a fehér hacukájuk - megálltak a DJ-pult előtt. Rájuk ismertem a Fény órájából. A Próféta két örökbefogadott gyermeke volt, az ijesztően nyurga ikrek. A többi Követő is ismerős volt. Skizó blogbejegyzésére gondoltam, „HOL LEHET

A

PRÓFÉTA

TIZENKETTEDIK

APOSTOLA?”,

és

gyorsan

megszámoltam őket. Bár tizenegyen voltak, meg voltam győződve, hogy csakis az örökbefogadott gyerekek lehetnek. Jeremyre néztem. Komor arcára. Vajon tudta, hogy közelednek az Apostolok? Látta őket, ahogyan azt is, hogy Átokföldön egy lyukba esem? A pánik szoros csomóba kötötte gyomrom. Hol a fenében van Parker? Az ikrek mondtak valamit a DJ-knek, amit csak ők hallhattak. A DJ-k heves fejrázással válaszoltak. De a többi Apostol körbefogta a pultot, és az ikrek megkapták, amit akartak.

Lekapcsolták a zenét, és elvették a mikrofonokat. Akkora némaság hullott a teremre, hogy azt hittem, átmenetileg megsüketültem. Az ikrek csillogó, üres szemmel és természetellenesen magasra húzott szájjal a döbbent Kószálok felé fordultak. Jeremy oldalba bökött, majd a terem túloldalán lévő ajtó felé biccentett. Az ajtó melletti fémlap egy lépcsőn lemenő pálcikafigurát ábrázolt. Megráztam a fejem. -

Üdv mindenkinek! - mennydörögte a lánytestvér.

-

Szép estét kívánunk! - hajolt meg a fiú. - Talán

már

feltettétek

magatokban a kérdést, vajon miért szakítottuk félbe a mulatságotokat. A Kószálok hallgattak. Felhördülésre számítottam, de még nem tértek magukhoz a sokkból. -

A Fény Egyházának Prófétájától, Rance Ridley-től hoztunk

számotokra fontos üzenetet - folytatta a lány, és még szélesebb lett a vigyora. Félő volt, hogy körbefutja a fejét. - Két nap múlva mindannyian meghaltok. Nem hittem, hogy a csend tovább mélyülhet, de ez történt, amíg a fiú meg nem törte: -

Hacsak... - jelentette be a fiútestvér - nem járultok a Próféta elé

bűnbánó szívvel, és bízzátok lelketeket végtelen kegyelmére. -

Még nincs késő - vette át a szót a lány. - Még megmenekülhettek. Ha

elég alázattal kéritek, a Próféta benneteket is részesít áldásában. -

És a pokol tüze nem érhet hozzátok.

-

Megmenekültök, amikor eljön a világvége.

-

A Paradicsomba léptek.

-

Isten súgta ezt a Prófétának, aki beszél hozzá.

-

De ha nem hallgattok a figyelmeztetésre... ha tovább haladtok a bűn

útján... akkor ti... Az ikrek végigfuttatták szemüket a termen, és így tett a többi Apostol is. Jeremyre néztem.

Gyorsan lehajtotta a fejét, mintha imádkozna. ...ti lesztek az elsők - folytatta a lány akik elpusztulnak a hatodik pecsét feltörésekor. Az elsők, akik elenyésznek, amikor a föld megnyílik, a csillagok lehullnak az égből és a hold vérszínűvé válik. És mindannyian... -

Pofa be, te kattant ribanc!

A hang, mint egy csengő, tovább rezgett a levegőben néhány pillanatig. A lány mosolya összezsugorodott: -

Ki merészelte ezt?

A fiú átkarolta a lányt. -

Ki merészelte illetlen szóval illetni a testvéremet?

-

A testvéred őrült, és te sem vagy jobb nála!

A Kószálok hirtelen egyszerre kiabáltak. Szitkok és sértések röpködtek. Az Apostolok visszakiabáltak. Nem értettem, miket mondtak. Olyan volt az egész, mintha bekapcsoltak volna száz turmixgépet, és belehajítottak volna minden szót. Az egyik DJ megkísérelte visszaszerezni a lány kezéből a mikrofont. De a fiú észrevette, és lendülő ökle a DJ torkának csapódott. Egy izgága Kószáló, akinek a szeme sem állt jól, és láthatóan készült valamire, a fiúra vetette magát, hanyatt lökte, és mindkét öklével püfölni kezdte. A lány megpróbálta lerángatni a fiúról a Kószálót, de az eltaszította magától. A lány elesett, zuhanás közben bevágta arcát a DJ-pult sarkába, és amikor felállt, vér szivárgott felhasadt szájából. Lecsorgott ajkára, majd fehér ruhájára, melyen sötét foltot hagyott. Most jött az igazi haddelhadd. Ám a fejemben ordibáló hanghoz képest - „Keresd meg Parkert! Keresd meg Parkert!” -, háttérzaj volt csupán. Kétségbeesett tekintettel pásztáztam a tömeget, de... Kiszúrtam egy ismerőst, aki elszánt képpel a verekedés felé tartott. Elkaptam menet közben. Quentin először le akarta magáról rázni a kezemet, aztán rám nézett, és

megtorpant, a szemét meresztgetve kérdezte: -

Mia, te meg mit keresel itt?! - Karjára tett kezemre nézett, és

megrándult az arca, mintha fájdalmat okoznék neki. Nem szorítottam erősen, de Quentin Kereső volt. Ha valóban kibocsátottam valamiféle Szikrát, bizonyára nem lehetett számára kellemes érzés. -

Hol az öcsém? Hol van Parker? - kiáltottam.

Értetlenül megrázta a fejét: -

Honnan tudjam?

-

Te hoztad ide.

-

Ez nem igaz - rázta egyre határozottabban a fejét. - Ha itt van, mással

jött el. - Résnyire húzta a szemét: - Ki adta ezt be neked? Hirtelen megvilágosodtam. -

Katrina - feleltem.

Quentin bólintott. -

Ez a trükk rá vall.

Katrina hazudott. Katrina becsapott. Az öcsém nincs itt. -

Remélem, alaposan képen rúgja egy Apostol! - mondtam. De nem

gondoltam komolyan. Túlságosan megkönnyebbültem ahhoz, hogy dühös legyek rá. - Ha találkozol vele, üzenem neki, hogy menjen a pokolba, és hogy nem kell hazavinnie! Visszafordultam Jeremy felé. Eldöntöttem, hogy hazamegyek vele, de Jeremy eltűnt. Cserbenhagyott. Jeremy lelépett... megint. Quentin felé fordultam, de csak a tarkóját láttam, mielőtt eltűnt a csetepatéban. Sajnos, megint csak Katrinára számíthattam, ha el akartam hagyni Átokföldet. Keresni kezdtem a szememmel. Ám Jeremy ismét felbukkant, és mielőtt megnyikkanhattam volna, a vállára dobott, és elindult velem a lépcsőház felé. Küzdhettem volna ellene.

Csépelhettem volna, amíg le nem tesz. De amikor megérintett, átáradt belém a forróság. Agyam fehéren felizzott, majd sötétségbe borult, aztán... ...Jeremyvel Atokföldön rohantunk. Kongó házak bámultak bennünket betört ablakszemeik éjfélpillantásával. A megvadult szél úgy tépte a bőröm, mintha le akarná nyúzni rólam. De nem adtam fel, nekifeszültem az orkánnak, mely cement- és üvegporral lepte be ruhánkat, és próbált eltemetni bennünket. -

Gyere! - ragadtam meg Jeremy kezét, és vakon futottam tovább.

A nagy por és szél miatt becsukott szemmel rohantunk keresztül a romos, törmelékkel bontott utcákon. Nem tudtam, mióta futhattunk. Azt sem, hová. Mintha csak a szél terelt volna bennünket erre-arra lökdösve. Aztán a szél minden átmenet nélkül elállt, és megláttam. -

Nem...

A Torony lábánál álltunk. Nyakamat nyújtogatva néztem fel a tetejére. Zenét hallottam, a lüktető basszus megremegtette az épületet, mintha minden emeleten hatalmas hangfalakat helyeztek volna el. De a mennybolt zengése elnyomta a Kószálok basszusát. Felhők. Vastag felhők - éjfeketék és hegymagasak - gyülekeztek a masszív épület fölött. A mennydörgés kitörölte minden gondolatomat. Éreztem a vihar elektromos töltését. A vihar okozta borzongást. -

Mennem kell - mondtam Jeremynek a felhőket bámulva.

Levegő után kapva visszatértem a jelenbe. Legalábbis reméltem, hogy ott vagyok. De amikor a szemem kinyílt, csak fekete falakat láttam. -

Mia, magadhoz tértél? - hallottam Jeremy hangját.

-

Mit műveltél vele? - Ezt Katrina kérdezte.

-

Semmit.

-

Nem kaphatsz csak úgy lányokat a válladra, hogy elrabold őket! Ki

vagy te? És miért menekültél el a múltkor? A Követőknek kémkedsz? - újra Katrina. -

Mi folyik itt? Hol vagyok? Semmit sem látok!

Csak pislogtam és pislogtam. Alakok bontakoztak ki a sötétből. Ereztem a talajt. Hideg volt és kemény. Beton. És hátam mögött a fal, aminek nekidőltem, szintén beton volt. Felemelt kezem kemény, kerek rúdba ütközött. Fém. Egy korlát. -

A lépcsőházban - mondta Jeremy.

A korlát segítségével felhúztam magam. Nem engedtem el. Éreztem, hogy lejt. Néhány emelettel feljebb, a csukott ajtó mögül, távoli kiáltásokat hallottam. A Kószálás tehát fent volt. Parker is ott van. Mászni kezdtem felfelé, aztán eszembe jutott... Parker nincs a Kószáláson. Katrina hazudott nekem. Hogy manipulálhasson. Bár pontosan nem láttam hol áll, visszafordultam felé. - Tudod, kivel találkoztam odafent? - kérdeztem. - Quentinnel. Találd ki, mit mondott! De nem is kell találgatnod, mert pontosan tudod, hogy hazudtál nekem... -

Sajnálom, Mia - vágott a szavamba. - Tudtam, hogy csak úgy

csalogathatlak ide, ha ferdítek egy kicsit a valóságon. -

Ez a hazugság meghatározása.

-

Azt tettem, amit kellett! Fogy az idő, és azt akartam, hogy érezd, milyen

Átokföldjén és a Toronyban tartózkodni. Azt hittem... nem is tudom... Hogy, ha elhozlak ide, akkor minden összeáll a fejedben, és elfogadod a sorsod. -

Pofa. Be. - Meglepően higgadt maradtam. - Fogd be, Katrina!

Elmegyünk. -

Rendben, menjünk! - válaszolt.

-

Te itt maradsz! Csak Jeremy és én távozunk. Te azt csinálsz, amit

akarsz, amíg elég távol tartod magad tőlem.

-

Tessék? Ne, Mia! Nem mehetsz el vele! Nem ismered. Mi van, ha

kém?! -

Kém vagy, Jeremy?

-

Nem - mondta.

-

Ezt tisztáztuk. Akkor megyünk. Ne kövess, Katrina!

-

Kérlek, Mia...

-

Gyerünk! - mondtam Jeremy árnyalakjának.

Elkezdtem leereszkedni a festéksűrűségű sötétbe, Jeremy léptei az enyémeket visszhangozták a hátam mögött. Harmadik pár lábat nem hallottam.

Hatvannyolc emeletet lesétálni nem csekélység. Éveknek tűnt, amíg a földszintre értünk. Mire kiléptünk Átokföldre, sajgott a lábam, a térdemet meg mintha kalapáccsal verték volna szét. De a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, hogy a hely elektromosságától úgy bizsergett a bőröm, mintha egy bogárraj élve akarna belakmározni. Elszántan vakartam a karomat, hogy megszüntessem a viszketést, ami nem hagyott alább. -

Jól vagy? - kérdezte aggódva Jeremy.

Nem igazán értettem a kérdést. Már elfelejtettem, milyen az, amikor az ember jól van. -

Hallgatnom kellett volna rád, és soha nem jönni ide - fordultam felé. -

Nem próbálsz még egyszer megölni, vagy aggódjak miatta? -

Igen, vagyis nem, nem kell aggódnod. És igen, nem kellett volna

idejönnöd. -

A Követőknek sem kémkedsz, ahogy Katrina feltételezi? - kérdeztem

fehér nadrágját méregetve. - De most komolyan, melyik srác hord manapság fehér farmert? Jeremy megrántotta a vállát. Gondoltam, jól mutat az UV-fényben. Ha a Követőknek kémkednék, nem gondolod, hogy már régen a Próféta elé vittelek volna? Lett volna rá alkalmam. Hosszan néztem az arcát, mielőtt elfogadtam a magyarázatát. Mire végeztem, arca minden vonását az emlékezetembe véstem. -

Hol a motorod? - kérdeztem végül.

Jeremy nem Átokföld szélén hagyta járművét, mint Katrina, hanem felhajtott az egyik rámpán, és majdnem a Toronyig jött vele. A Játék negyedben parkolt le a motorjával, Los Angeles belvárosának keleti felén, pár saroknyira a

céljától. A Játék negyedre alacsonyabb épületek voltak jellemzők, de a földrengés epicentrumához való közelsége miatt bőven kivette részét a pusztulásból. Néhány épület teljesen összeomlott, a többiből hatalmas faldarabok hiányoztak, és belátást engedtek a belsejükbe. A boltokból természetesen minden mozdíthatót elvittek. A Játék negyed standjain nemcsak játékokat árultak, hanem elektronikus szórakoztatóeszközöket is, kalóz-videójátékokat és mindenféle márkahamisítványt. A keselyűket hidegen hagyták az összeszerelhető, messzi országokban, ólomfestékkel bájosra pingált játékok. A föld, amin a motorja felé lépkedtünk, tele volt törött akcióhős figurákkal, fejetlen babákkal és testetlen babafejekkel, valamint szivacsot vérző plüssállatokkal. Észrevettem egy fekete játék gépfegyvert, aminek a csőre össze volt törve, és lepattogzott róla a festék. Megálltam, hogy felvegyem, mintha még egy játék fegyverrel a kezemben is nagyobb biztonságban éreztem volna magam. Meghúztam a ravaszt: ratatatata! Ijedten eldobtam. Jeremy rám pisszent. -

Meghallhatják az őrök.

-

Bocsánat - mondtam fülemet-farkamat behúzva. - Nem gondoltam,

hogy működik. Jeremy befordult egy sötét sikátorba. Régebben nem szívesen mentem volna rajta végig, olyan félelmetes volt. De most Átokföld minden utcája ebbe a kategóriába tartozott. -

Erre! Vigyázz, hová lépsz! Itt elég sok a...

Valami élőre léptem. Visítva vonaglott a lábam alatt, amíg le nem vettem róla a talpam - szintén visítva. A patkány és én ellentétes irányba menekültünk. Csakhogy a lábam beszorult egy aszfaltrepedésbe, a bokám kibicsaklott, és tutira elesek, ha nem kapaszkodom meg Jeremy karjában. Az érintésétől elborított a hőség, de nem fosztott meg az eszméletemtől. Amikor visszanéztem, láttam, hogy a patkány eltűnik egy csőben. A farka úgy csapdosott ide- oda, mint amikor az ember beszippant egy spagettit.

Amikor már a farka sem látszott, visszafordultam Jeremyhez. A testéből áradó forróság megnehezítette a gondolkozást, de legalább még itt voltam. A jelenben. Nem rabolt el valami bizarr látomás a Toronyról és a viharról. Bár egyedül is képes lettem volna megállni a lábamon, továbbra sem engedtem el Jeremy karját. Nem tudtam nem észrevenni, milyen szépek a bicepszei. Keze olyan könnyű volt a csípőmön, mint egy szellemé. Mivel nem sokkal volt magasabb nálam, orraink majdnem egy szintbe kerültek, ajkainkat pedig csupán néhány centi választotta el egymástól. A szívem lángokban lüktetett, és felforrt tőle a vérem. Eltoltam magam Jeremytől, pedig szaporán emelkedő mellkasa és izzó tekintete

arról

árulkodott,

hogy

viszonozza

a

lángolást.

Nem

sok

tapasztalatom volt e téren, mégis határozottan azt éreztem, meg akar csókolni. De számít ez valamit? Ha megtudná, hogy vörös vonalak hálózzák be a testem, elszállna belőle a vágyakozás. -

Miért nem történik meg? - tudakoltam.

-

Mi? - kérdezte Jeremy kábán és remegő hangon.

-

Tudod. Miért nem jönnek azok a látomások, vagy ómenek, vagy mik.

Amik olyankor szoktak meglepni, amikor... - az ajkamba haraptam. -

Amikor megérintelek - fejezte be Jeremy halk és bizonytalan hangon,

mintha nem kapna elég levegőt. - Általában képes vagyok uralni őket. Akiket megérintek, nem feltétlenül látják, amit én, legalábbis, amíg nem akarom. De a... te esetedben ez nem olyan egyszerű. -

Ó! - vér futott arcomba, és további néhány helyre a testemben.

A gyomromban verdeső pillangók egy időre elterelték a figyelmemet bőröm bizsergéséről. Jeremy válla mellett elnézve észrevettem a sikátor végében parkoló motort. Távolabb léptem Jeremytől, és a fennmaradó néhány métert egyedül tettem meg. Megálltam a jármű mellett, és alaposan szemügyre vettem. Bár nem értek a motorokhoz, mondhatom, lenyűgözött. És megrémített. A motor fekete volt,

csillogó és erős. De egy ember is alig fért el rajta, nemhogy kettő... Ám Jeremy felhajtotta az ülést, és kivett alóla egy pótbukósisakot. Átnyújtotta. Elvettem, és csak néztem. -

Megfelel?

-

Azt hiszem, nem válogathatok - mondtam, majd ajkamba harapva

Jeremyre néztem. - De mi lesz, ha... - Haboztam, nem tudtam, hogyan kérdezzem meg. - Szóval, ha az a dolog, ami történni szokott, amikor hozzád érek... mi lesz, ha motorozás közben is megtörténik, és leesek hátulról? -

Nem fogsz.

-

Mitől vagy olyan biztos benne?

-

Mert ahhoz meg kell érintselek - emelte fel a kezét felém fordított

tenyérrel, mint aki megadja magát. - Amíg ezek a kormányon vannak, nincs mitől tartanod. -

Szóval, én hozzád érhetek, de te nem érhetsz hozzám?

A homlokát ráncolva bólintott: -

Legalábbis a motoron - mondta végül. Mondata burkolt üzenetétől újból

forrni kezdett egyébként is felhevült vérem. Néhány pillanattal később már Jeremy derekát fogtam, combom belső felét a combjához tapasztva ültem a motoron, és az utak állapotához képest nyaktörő

sebességgel

repesztettünk.

De

Jeremy

olyan

gyakorlottan

manőverezett, mintha százszor végigment volna a feldúlt utcákon. A rámpához érve szorongani kezdtem, de nyoma sem volt az őröknek, és lassítás nélkül lesuhantunk rajta. A rámpa után Jeremy hátának dőltem, és amennyire ekkora sebesség mellett lehetséges volt, lazítani próbáltam. Elengedtem magam, és élveztem a testéből sugárzó hőt. Meggyőztem magam, hogy ha úgysem tehetek mást, legalább élvezzem, amíg tudom, mert lehet, hogy ennél közelebb soha nem leszünk egymáshoz.

Nem jössz be? - Hiába jöttek ki az én számból, még engem is

-

megleptek a szavak. Amikor a házunk előtt leszálltam a motorról, úgy éreztem, mondanom kell valamit, de a „kösz a fuvart, majd találkozunk!” nem elégített ki. Jeremy levette fekete bukósisakját, és legszívesebben tovább kócoltam volna szénálló haját, de uralkodtam mozdulataimon. -

Behívsz? - kérdezett vissza Jeremy, és lehajtotta fejét. - Azok után,

hogy... - Nem kellett befejeznie a mondatot. Már Átokföldön eldöntöttem, hogy fátylat borítok a gyilkossági kísérletre, de a legfőbb okom az volt, hogy... a közelében akartam maradni még egy kicsit. Az egész város megőrült, és csak Jeremyre számíthattam. Már amikor nem próbált megölni. -

Úgyis a házunk előtt éjszakáznál, nem? - kérdeztem. - Hogy szemmel

tarts. Kinézett hajtincsei alól, és olyan aprót bólintott, hogy alig vettem észre. -

Bent könnyebben megteheted - érveltem.

Az ajtóhoz vezettem, aztán beléptünk a sötét és néma házba, majd felmentünk a lépcsőn a padlásszobámba. A gyomrom héliumos lufiként lebegett bennem. Eddig nem járt idegen fiú a szobámban, leszámítva azt az alkalmat, amikor Jeremy betört, hogy leszúrjon, de erre nem akartam gondolni. Éppen be akartam tenni a szobám ajtaját, hogy belülről ráfordítsam a kulcsot, amikor Parker suttogását hallottam meg lentről: Mia!

-

A gyomrom lebegése elmúlt. -

Parker - tátogtam Jeremy felé, aztán felemeltem a mutatóujjam, majd

visszaosontam a földszintre. -

Mi az? - kérdeztem olyan természetesen, mintha semmi különös nem

lenne abban, hogy hajnali négykor surranok be a házba.

-

Hol voltál? - faggatott. - És ki ez az ürge?

-

Milyen ürge?

-

Aki felment a szobádba.

-

Ja, róla beszélsz!

-

Az a srác, aki elmenekült Mr. Kale terméből, ugye? A Keresők

figyelmeztettek, hogy tartsd magad távol tőle. Lehet, hogy a Követőknek kémkedik. -

A Keresők sok dolgot mondanak, ami köszönőviszonyban sincs a

valósággal - vágtam vissza. - Menj vissza a szobádba, és foglalkozz a saját dolgoddal! Parker nem felelt, de figyelmeztetően megrázta fejét. Aztán hátat fordított, én meg csak pislogtam a sötétben. Felajánlottam Jeremynek, hogy nyugodtan használja az ágyamat, mert én túlságosan fel vagyok pörögve az alváshoz. Miután visszautasította, pokrócból meg a kispárnámból alkalmi fekhelyet készítettem neki a keményfa padlón. Állig cipzárazott motoros dzsekijében lefeküdt, és behunyta a szemét. Én is leheveredtem. Teltek a percek. Szinte hallottam az óraketyegést. Feltoltam magam a könyökömmel: -

Jeremy - suttogtam. - Alszol?

Felnyitotta egyik szemét: -

Nem. Ebben hasonlítunk egymásra. Kevés alvással beérem. Általában

egész éjjel ébren vagyok, és olvasok. -

Én is. Vagyis én sem tudok aludni, de nem vagyok egy könyvkukac.

Inkább a filmekre szavazok. Nem mintha nem tudnék olvasni, és szoktam is... néha. Szóval, nem vagyok analfabéta, vagy ilyesmi. Szeretem a könyveket. Mi ütött belém, hogy szómenést kaptam? -

Jeremy... - kezdtem bizonytalanul.

-

Tessék, Mia?

Attól, ahogy a nevemet kiejtette - az udvariasság és a bensőségesség

keverékével szinte elfelejtettem, mit akartam kérdezni. -

Őőő... nem kérsz valamit? Vizet, kaját?

-

Nem, kösz.

-

Te tudod.

Felült, és hullámos tincsei az arcába hullottak. Félresöpörte a haját, majd levette a szemüvegét, és összecsukva az éjjeliszekrényre tette. -

Nem tudok aludni szemüvegben.

Meglepett, hogy Jeremy arcát mennyire megváltoztatja a szögletes, Clark Kent-keret. Sajnos nem volt elég fény, hogy alaposabban megnézzem. A szoba egyetlen fényforrása a sápadt hold volt, ami a hajnal közeledtével már alacsonyan járt. Eszembe jutott, amikor Jeremy először a szobámba jött, de különös módon most már egyáltalán nem féltem tőle. Egy egészen kicsit sem. -

Jeremy. - Szerettem kiejteni a nevét. Majdnem annyira, mint amennyire

hallani szerettem, ahogy ő ejti ki az enyémet. -

Parancsolj, Mia! - Már megint...

Az ajkamat rágva feltettem a kérdést, amit magamban már annyiszor szerettem volna. -

Hogy működnek a látomásaid? Szóval... melyik válik valóra? Melyik

véshető kőbe, vagy ilyesmi? -

Lehetőségekként tekintek rájuk. De némelyik valószínűbb a többinél. -

Jeremy visszafeküdt, és a plafont bámulta. - Minél többször látom, annál biztosabban megtörténik. -

És engem sokszor láttál - állapítottam meg halkan. A látomásra

gondoltam, amit Jeremy megosztott velem. A látomásra a Toronyról, rólam és a semmiből előbukkanó viharról. A gyomrom összerándult, méghozzá nagyon fenyegetően. Rémálom Srác. Így neveztem el Jeremyt, amikor álomképnek hittem. De a név továbbra is illett rá. Csak kiderült, hogy ő álmodott engem. -

Az utóbbi időben csak téged látlak - folytatta Jeremy. - A legkülönfélébb

helyzetek tömkelegében. És mindig...

-

Mindig a Toronyban kötök ki - fejeztem be helyette. - Mert gondolom, ezt

akartad mondani, nem? Mindig a Toronyban végzem a fejem fölött lógó viharral. Jeremy hosszan hallgatott. Végül így szólt: -

Igen.

Az a furcsa érzés fogott el, hogy titkolózik előttem. -

Vagyis, a valószínűségből egyre inkább tény lesz.

-

Talán. A részletek mindig változnak. Két dolog állandó: a vihar és a

Torony. Ezek... mindig visszatérnek. -

És mióta van ez veled? - kérdeztem halkan.

Olyan sokáig hallgatott, hogy azon tűnődtem, hallotta-e a kérdést. -

Kiskorom óta - mondta. - A látomások hatéves koromban kezdődtek.

Kivétel nélkül szörnyűek voltak. Elpusztuló vagy megsérülő emberekről. Sokáig azt hittem, ébren álmodom vagy elment az eszem, de aztán nyolcéves koromban... anyukámról volt látomásom. - Jeremy eltakarta szemét. Kórházban feküdt. Alig ismertem rá. Kopasz volt, és csontsovány. Két hónappal később gyomorrákot diagnosztizáltak nála. A daganat gyorsan nőtt. Ha az orvosok előbb észreveszik... - Leengedte a kezét, és nagyot nyelt. - A látomásaim nem véletlenek. Okkal látom őket. Segítenem kellett volna anyámnak,

és

előbb

orvoskézre

juttatni.

De

nem

értettem

meg

a

figyelmeztetést. Elképzeltem, milyen lenne, ha anyám meghalt volna a földrengés során, és mennyivel rosszabb lenne az egész, ha tudnám, hogy megelőzhettem volna. Valószínűleg sohasem bocsátanám meg magamnak. Láthatólag Jeremy is így volt ezzel. -

Gyerek voltál - mondtam. - Nem értetted, mi történik veled.

Rengeteg fájdalommal, szomorúsággal és még több dühvel rám nézett. Most már kezdtem érteni, mi táplálja a tekintete intenzitását. Aztán megenyhült a pillantása. -

Tudod, az első „igazi” látomásom rólad szólt - mosolyodott el halványan.

- Azok voltak az első olyan látomások, amikről tudtam, hogy bekövetkeznek, pedig... - a mosolya eltűnt. - Pedig nem jó dolgokat láttam. Nem kérdeztem, mit látott, mert nem voltam benne biztos, hogy tudni szeretném. -

Tehát ezért követtél? - kérdeztem. - És ez vezetett a szobámba azon az

éjjel? Mert látomásaid voltak rólam, és úgy érezted, neked kell... megváltoztatni a sorsot. -

Valami ilyesmi. Meg lehet változtatni?

-

Néha - mondta ólomnehéz hangon.

Vagyis nagyon ritkán. Eszembe jutott, hogy Átokföldön egy hajszálnyira voltam a haláltól. Vajon az mentett meg, hogy Jeremy megmutatta a jövőt? Megtorpantam, még ha csak egészen kicsit is, ahelyett, hogy egyenesen a mélységbe léptem volna? Igen, döbbentem rá. Az utolsó pillanatban bevillant a látomás. Jeremy megmentette az életemet. Kezdjük ott, hogy meg sem kellett volna mentenie, ha elkerülöm Átokföldet. Ha hallgatok rá. Tényleg meg akarja menteni az életem. A hálószobám padlóján fekvő fiúra néztem. A mellkasomban égő forróság leereszkedett a hasamba, aztán még lejjebb kúszott, ahol úgy izzott, mint a szén. Hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt, hogy meghívtam a hálómba. Mert annyira kívántam. Az iránta érzett vágyam különálló lénynek tűnt, saját akarattal rendelkező nagyvadnak, amely folyamatosan rohamozta a rácsot, ami mögé zártam, és kereste a réseket. A takaróm alá bújtam, pedig általában rajta alszom, mivel nincs rá szükségem, hogy tovább melegítsen. A benső tüzet most is tovább forrósította, de ez volt az egyetlen dolog, amit Jeremy és magam közé vonhattam, ez a vékony, gyenge fal. -

Jó éjt, Mia! - mondta Jeremy.

-

Jó éjt, Jeremy! - nyögtem ki, és szerencsére nem folytattam azzal, hogy:

„Kívánlak, kívánlak, kívánlak.” Lehunytam a szemem, mint aki alszik. Csak akkor jöttem rá, hogy nem színleltem, amikor reggel kinyitottam, és Jeremy hevenyészett ágyát üresen találtam. Csak egy kézzel írt üzenet hevert a párnán.

„Mondják: a világ vége tűz. Más mondja: jég. Mert a vágy forrósága űz, azt vallom én is: vége tűz. ” Róbert Frost: Tűz és jég (Weöres Sándor fordítása)

A LAP ALJÁRA odakanyarított egy utcanevet és egy házszámot. Gondom volt rá, hogy mielőtt lemegyek reggelizni, a zsebem mélyére süllyesszem az üzenetet. Jeremy és a levelében említett „vágya” annyira lekötötték a gondolataimat, hogy a veszekedés anyával a garázsban eszembe sem jutott, amíg meg nem láttam őt a konyhaasztal mellett. Egy enyhén odaégett, szomorú pirítóst bámult, amiből csak egyetlen harapás hiányzott. Pár pillanatig néztem, és vártam, hogy észrevegyen. Most nem volt annyira „egyben”, mint az elmúlt reggel. Fürdőköpenyben volt, és a haja kócosan lógott. Miközben néztem, anya orrára egy csepp tiszta víz futott, majd lehullt a pirításra. Anyám sírt. -

Anya? - szólítottam meg.

Felkapta a fejét, és gyorsan megtörölte az arcát, ám vörös és dagadt szemét nem tudta letörölni. -

Mia, azt hittem, elmentél - mondta sírástól kásás hangon. - Parker már

elindult. Meglepetten pislogtam: -

Busszal?

-

Csak annyit mondott, hogy egy iskolai barátjával megy. Nem mondta,

kivel. - Megcsóválta a fejét, és a pirítósnak címezte szavait. - Nekem meg eszembe sem jutott megkérdezni. Ugye, milyen rettenetesen rossz anya vagyok? Egy iskolai barátjával... Nem hangzott jól, de ráértem aggódni Parker miatt. Odahúztam egy széket, és leültem anya mellé: -

Miért sírsz?

Nem válaszolt, de a keze aggodalomról árulkodott. Ujjai hol egymásba fűződtek, hol szétbomlottak. Hirtelen késztetéstől vezérelve átnyúltam az asztal fölött, és mindkét kezemmel megfogtam a kezét. Meglepetten felkapta a fejét, aztán a szemembe nézett. Én meg az ő szemébe. Olyan mélyre tekintettem, mint még soha, és ugyanazt a végtelen bánatot fedeztem fel benne, mint Jeremy szomorú szemében. Mintha abba a mélységbe bámultam volna, ami majdnem elnyelt Átokföldön. Egyre mélyebbre néztem, de feneketlennek tűnt. Hirtelen rádöbbentem valamire. Ez a szomorúság... nem csupán a trauma számlájára írható. És nem pusztán az okozza, hogy elveszített egy szívéhez közel álló embert. Évek óta növekedett benne. A halott apám miatt volt, akire alig emlékeztem, a férj miatt, akit anya nem szűnt meg gyászolni. A háromévnyi küzdelem miatt, amin átment apám halálát követően. A villámcsapások miatt, amik sokszor majdnem halálra sújtottak. Amiatt, hogy mindent ott kellett hagynia az ismerős Lake Havasu Cityben, hogy egy másik városban, vadidegen emberek között, új életet kezdjen. Miért nem vettem észre eddig, hogy anya mennyire boldogtalan? Hogy mennyire boldogtalan már hosszú ideje? Mert titkolta előttünk. Azért. Nem akart bennünket terhelni a problémáival. Tudtam, hogy megy ez. Én is ugyanígy próbáltam kímélni őt. -

Sajnálom, amit tegnap reggel mondtam, anya - szorult össze a torkom. -

Annyira, de annyira sajnálom. Könny kezdett szivárogni a szeméből. Megszorította a kezem, láttam rajta, hogy nem tud megszólalni. Csak bólintott, én meg folytattam. -

Minden jobb lesz, megígérem. Gondoskodom róla, hogy minden jobb

legyen, oké? Megoldjuk a problémákat. - Ugyanazok a szavak voltak, amiket már annyiszor elsütöttem, de most először nem voltak üres ígéretek. Komolyan gondoltam őket. Be akartam tartani az ígéretemet, és szerettem volna, ha anyám ezúttal hisz nekem. Tovább bólogatott: -

Jó... jó.

Felálltam, és őt is felhúztam a székről, aztán a karjába vetettem magam, és hagytam, hogy úgy dédelgessen és szorítson, ahogyan jó néhány évvel ezelőtt tette, egy másik énemmel. Mivé lettünk, töprengtem. És mivé leszünk, ha az általunk ismert világ eltűnik? Nem tudtam a választ. Csak azt tudtam, hogy beváltom az anyának tett ígéretem. Mindent rendbe hozok. Nem tudtam, hogyan, de elhatároztam, hogy így lesz. -

Elkésel az iskolából, Mia! - mondta anyám a fülem mellett. Hangja alig

volt több a hang emlékénél. - Isten veled, Mia! Vonakodva engedtem el, de elengedtem. Várt a suli. Mostantól kezdve csak helyes dolgokat teszek, és úgy viselkedem, mint akinek van jövője, és nem csak bolyong az életben arra várva, hogy a következő villám lyukat égessen a világába. Volt jövőm, és elszántam magam, hogy ennek a jövőnek semmi köze nem lesz a Toronyhoz és a viharhoz. Jeremy szavaiból azt hámoztam ki, hogy a sorsom nincs „megírva”. Már az autóban ültem, és a suli felé hajtottam, amikor eszembe jutott anyám „isten veled!”-je. Hangjában véglegesség csengett, mintha ez lett volna utolsó találkozásunk. Lehúztam az ablakot. A becsapó széltől zsibogni kezdett a bőröm, mintha ezer tűt szúrtak volna belém egyszerre. Pánikszerűen feltekertem az ablakot, és közben majdnem lehajtottam az útról. Az utolsó pillanatban lefékeztem egy stoplámpánál, aztán csak ültem, kapkodtam a levegőt, és vakaróztam, hogy a

bőr alatti viszketés csillapodjon. Elfeledkeztem az anyámmal kapcsolatos újabb, rossz előérzetről. Mint mindig, aznap reggel is megnéztem az időjárás-előrejelzést, de ugyanazt mondta. Napsütést, és még több napsütést jósolt. Ám a bőröm azt súgta, hogy a vihar itt van a nyakunkon.

NÉHÁNY

PERCCEL AZ UTOLSÓ BECSÖNGETÉS UTÁN

Mr. Kale termében

találtam magam. Pontosabban nem „ott találtam magam”, hiszen én kényszerítettem magam, hogy belépjek. A Keresőkkel volt egy ügyünk, amit végleg le akartam zárni. Mr. Kale a nyugati ablakok előtt állt, háttal nekem. Az óceán naplénytől csillogott, csak a Sátorvárosból felszálló füst homályosította el. Hagytam, hogy a rugós ajtó becsapódjon mögöttem, és jelezze érkezésem. Mr. Kale meg sem rezzent. Lassan felém fordult. -

Csak így, egyedül? - kérdeztem, és látványosan körbenéztem,

mintha álarcos zsoldosai az asztal alatt lapulnának. Mr. Kale ráérősen felém lépegetett a padsorok között. Feltűnt, hogy a keze nincs bekötve, és nyomát sem látni az általam okozott égési sérülésnek. Felemelte a kezét, és nyitott tenyerét tanulmányozta, mintha próbálná felidézni, mi történt vele. -

Gyorsan gyógyulok - mondta érdes hangján. - Az egyik előny, amit

élvezhetünk. Amit a Keresők élvezhetnek? A Szikrával rendelkezők - nézett fel. –

-

Az olyanok, mint maga vagy én. A testünkben tárolt energia okozza. Megváltoztatja a szervezet működését. Biztos vagyok benne, hogy maga is felfedezett néhány különbséget. Vállat vontam: -

Én nem gyógyulok különösebben gyorsan.

A

villámcsapásoknak

köszönhetően

elég

sok

tapasztalattal

rendelkeztem e téren. Bár, jól meggondolva, többször is túléltem azt, aminek már régen végeznie kellett volna velem. Tehát a szavaiban lehetett némi igazság. -

Mindegyikünknek megvannak a maga különleges képességei -

húzta el Mr. Kale a száját, és én tudtam, hogy arra gondol, hogyan

nézett ki a keze huszonnégy órával ezelőtt. Mint egy grillezőn felejtett hús. -

Nem azért jöttem, hogy erről diskuráljunk - mondtam. Akkor miről óhajt beszélni?

-

Még nem jött rá? Nem olvasta ki a fejemből?

-

Ha szeretné, kiolvashatom.

-

Nem szeretném. Lehet, hogy régimódinak tart, de én maradok a

jól bevált kommunikációs formánál, a beszédnél. -

Akkor beszéljen!

Nekikezdtem. Elmondtam, hogyan csalogatott egy hazugsággal Katrina a Kószálásra. Miközben beszéltem, Mr. Kale arca elsötétedett. -

Az a lány! - mondta, miután befejeztem. Megrázta a fejét, és

sóhajtott. Még a sóhaja is érdes volt, és inkább morgásra hasonlított. - Viselkedése rossz fényt vet a Keresőkre. Igazán nem akarom mentegetni, de mióta elvesztette az édesanyját, képtelenség irányítani. Pislogtam egyet, és leesett állal bámultam. Ennél jobban az sem lepett volna meg, ha képen töröl. Mikor halt meg az anyja? -

Nem sokkal a rengés után.

-

Ne-nem is tudtam.

-

Katrina nem beszél róla. A munkába veti magát, hogy elterelje a

gondolatait. Megpróbáltam gátat vetni a bennem dagadó együttérzésnek. Nem akartam sajnálni Katrinát. Gyűlölni akartam. -

Nagyon sajnálom, hogy ekkora veszteség érte, de ettől az ellenem

elkövetett galádsága galádság marad. Mr. Kale bólintott: -

Valóban

így

van,

és

ha

tudtam

volna,

mire

készül,

megakadályozom. Katrina a végsőkig hű a Keresőkhöz. Mintha bizonyos

mértékben az anyjuk lenne. A Keresők ügyét minden dolog elé helyezi. És mindent elkövet, hogy legyőzzük a hamis Prófétát. Még akkor is, ha ezzel más bőrét kockáztatja. Vagy a sajátját - fejezte be keserűen. -

Katrina édesanyja... - kezdtem halkan. - A maga testvére volt?

-

Az ikertestvérem. Irene-nek hívták.

Megrándult az arcom. -

A földrengésben halt meg?

Megrázta a fejét: -

Szükségünk volt valakire, aki beépül a Fény Egyházába, hogy

többet tudjunk meg a Prófétáról és a terveiről. Irene vállalta a feladatot, hogy közel kerüljön a Prófétához... hogy, bekerüljön a privát szférájába. Hogy kipuhatolja a szándékait. -

A privát szférájába? Vagyis...? - A kérdést függőben hagytam.

-

Igen. Az ágyába. Ó! — Feszengeni kezdtem. - Úgy látszik, nagyon mellélőttek. Nem

-

nézik a Fény óráját? A Próféta egyfolytában arról beszél, hogy a paráznák a pokolban fognak elégni. -

Amit az ember mond, és amit tesz, két teljesen különböző dolog,

Miss Price. Néhányan, akik a Prófétáéhoz hasonló hatalommal rendelkeznek, hosszú ideig képesek elfojtani vágyaikat. De a szex és a hatalom között állandó a kapcsolat. A testvérem úgy döntött, ezt a tényt próbálja kiaknázni, hogy kipuhatolja a Próféta képességeit. A Követők szerint

csodákra képes,

betegeket

gyógyít,

démonokat

űz,

és

természetesen Istennel társalog. Sőt, nemcsak társalog vele, hanem Isten általa hajtja végre az akaratát. -

Maga szerint a Prófétában is megvan a Szikra? - találgattam.

Bólintott. -

Irene megerősítette ezt a feltételezést. Mielőtt a Próféta megölte.

Hideglelést kaptam a szavaitól, amíg emésztettem őket:

-

Honnan tudja, hogy ő tette? A testvérem olyan volt, mint én, csak sokkal erősebb. Szavak

-

nélkül is képes volt kommunikálni, méghozzá nagy távolságokat áthidalva. - Egy darabig hallgatott. Amikor megszólalt, bizonytalan volt a hangja. Mintha kövek gördülnének le egy hegyoldalon. - Éreztem, amikor a Próféta végzett vele. Éreztem a beléhatoló kés pengéjét. A kibuggyanó vért. Csak annyi ideje maradt, hogy közölje velem, ő volt. Rance Ridley tette. A hamis Próféta. -

Sajnálom - nyögtem ki. Hősies halál volt. Azért az ügyért halt meg, amelyben hitt, és ezt

-

kevesen mondhatják el magukról. Eszembe jutottak Quentin szavai az ötödik pecsétről, a mártírok látomásáról. -

Ő is mártír volt? Előre látta a saját halálát? Igen - mondta Mr. Kale megfeszített állkapoccsal. - De eltitkolta

-

előlem. Tudta, hogy megpróbálnám meggátolni, hogy a Próféta közelébe kerüljön. Persze, nem tudtam volna. Ő volt a mi Hierofánunk, és nekem nem lett volna elég erőm dacolni az akaratával. Bátran vállalta a halált, és a Hierofán szerepét én örököltem. Eszembe jutott, hogy Katrina a kellemetlen hajvágás epizód után a bárban említette, hogy régi vezetőjük a közelmúltban elhalálozott, és helyét Mr. Kale vette át. Valójában az anyja haláláról beszélt, s mindezt olyan a hangon, mintha egy távoli ismerőse haláláról számolna be. Úgy látszott, sokkal j obban külön tudja választani magában a munkát és a magánéletet, mint én. -

Mi az a Hierofán? - kérdeztem, mert akkor hallottam először ezt a

szót. -

Így nevezzük a körünk vezetőjét. Az antik görögöknél a szent

misztériumokba beavatott papokat hívták így.

-

Katrina szerint maga inkább olyan, mint egy kapitány. Azt hiszem, mindkettőből van bennem.

-

Sóhajtottam. -

Szegény Katrina - bukott ki belőlem önkéntelenül.

Mr. Kale oldalról rám pillantott, és egyik fekete szemöldökét felemelte. -

Katrina büszke anyja áldozatára. Ha eljönne a pillanat, ő sem

habozna életét adni

az ügyért.

Nem kell mindenkinek mártírnak lenni - meredtem a tanárra, és

-

mellkasomban

fellobbant a tűz. Valamilyen ismeretlen okból hirtelen

elöntött a düh. -

Nem - felelte Mr. Kale. - Sok módon el lehet pusztulni. De a gyáva

halálnál... azt hiszem, nincs rosszabb. Miért éreztem úgy, hogy szavait nekem címzi? Hiszen nem az én halálom volt a téma. És mégis, a szívemben égő láng még forróbb lett, kezdtem begőzölni. Mr. Kale egyenesen a szemembe nézett. Leengedte a karját, és felém lépett. -

Katrina továbbra is hisz benne, hogy magát jövendölte meg az

alapítónk. A megjelölt lány, aki mindig a Torony lapját húzza. A lány, akin a hatodik pecsét felnyílása és az apokalipszis elszabadulása múlik. -

Maga mit gondol erről?

-

Szerintem az említett lány, akárki legyen is az, nem gyáva. Tehát

nem, szerintem nem magát jövendölte meg. - Újabb lépést tett felém, tekintetét az enyémbe fúrta. Mintha úgy olvasná a szemembe írt gondolatokat, mint hallássérültek a feliratos filmeket. Az agyamban gyenge nyomást éreztem, mintha valaki rátámaszkodott volna, amit elektromos zümmögés követett. -

De ha nem maga a Torony Lánya, akkor is nagy segítségünkre

lehetne, Mia.

Újabb lépés. Mr. Kale-nek hosszú lába volt. Már csak egy lépés választotta el tőlem, és a fejem úgy zúgott, mint egy üvegbe zárt légy. Mr. Kale nyugtató, hipnotikus hangra váltott, amire nem lehetett nem figyelni. Alig vettem észre, hogy másik kommunikációs csatornára váltott. Még mindig csatlakozhat hozzánk, Mia. Továbbra is szükségünk van magára. Ne harcoljon tovább ellenünk! Álljon mellénk! Küzdjön a mi oldalunkon! Elég közel állt hozzám, hogy ellökhessem magamtól. De nem akartam. Képtelen voltam a szemem levenni a nyakáról. Vállig érő haja fennakadt az inggallérján, és az általában takarásban lévő bőr egy pillanatig fedetlenné vált. Éppen elég ideig, hogy meglássam az érszerű, vörös rajzolatot, mely Mr. Kale nyakától a füléig futott. Mr. Kale megint közelebb lépett. Kinyújtotta a karját, mintha magához akarna ölelni, de megláttam tenyerén a kör alakú billogot, és viszolygás kerített hatalmába. Mr. Kale igézete megtört. Gyorsan hátraléptem kettőt, hogy ne érjen el. A nyomás eltűnt az agyamról. Helyét olyan heves düh foglalta el, mintha a szívemben égő lángra benzint öntöttek volna, és hagynám lobogni. -

Tudom, mit művel - mondtam meglepően hűvös hangon, pedig a

bensőm olvadozott. - Nem csak olvas az emberek gondolataiban, ugye? Irányítani is képes őket. Ahogy anyámat is rávette, hogy egy rakás idegen előtt kipakoljon, pedig még... - Pedig még nekem sem mondta el. Gyorsan kiráztam fejemből a gondolatot, mielőtt Mr. Kale hozzáférhetett volna. - És tegnap velem is ezt akarta művelni -

folytattam. - Erről szólt volna a beavatása, hogy magukhoz

kössön. Kételkedett benne, hogy Katrina zsarolása elegendő lesz a

hűségemhez, ezért úgy döntött, biztosabb módot választ. -

Valóban képes vagyok bizonyos dolgokra rávenni az embereket

-

ismerte el a legcsekélyebb bűntudat nélkül. - De csakis abban az

esetben, ha lényük egy része hajlandóságot mutat rá. Az édesanyja el akarta mondani, min ment át. Különben képtelen lettem volna rávenni. Magának egyetlen porcikája sem akar segíteni nekünk? Megráztam a fejem. Részemről le akartam zárni az ügyet. -

Ha még egyszer zaklatja a testvéremet vagy engem, vagy csak

rossz szemmel néz ránk, a rendőrséghez fordulok, az igazgatóhoz, az újságírókhoz, bárkihez, aki

hajlandó

meghallgatni.

Elmondom nekik, hogy diákok toborzására szakosodott szektavezér. És akkor tudja, mi következik? Minimum páros lábbal rúgják ki, de az is lehet, hogy dutyiba kerül. És tudja, én mit fogok csinálni? Ajka megfeszült: -

Mit fog csinálni, Mia?

-

Folytatom az életem, mintha ez az egész meg sem történt volna.

-

Maga szerint ez lehetséges? - kérdezte Mr. Kale. - El tudja képzelni,

hogy becsukja a szemét az igazság előtt? Én beleláttam az elméjébe, Mia. Tudom, mit tett. Tudok arról az emberről, akiben kárt tett a Los Angelesbe költözésük előtt. És a lányról is tudomásom van, akit megmentett. Jannának hívják, ha nem tévedek. Maga visszahozta őt, meggyógyította. Tudom, hogy tart az erejétől, fél attól, hogy emberek sérülnek meg, amikor segíteni próbál. De ezek csak újabb érvek amellett, hogy csatlakozzon hozzánk. Nekünk legalább annyira szükségünk van magára, mint amennyire magának ránk. Ha hagyja, segíthetek kordában tartani a képességeit. Megpróbálnak felhasználni... A kezem ökölbe szorult. Senki eszköze nem leszek.

-

Tudok a körük szabályáról - mondtam. - Mindig a legerősebb

Kereső a vezér, igaz? Ha csatlakoznék, én lennék az, ugye? Elfoglalnám a helyét. Mr. Kale összehúzta a szemöldökét: -

Katrina ezt mondta volna?

-

Eleget mondott. Ezt akarja tőlem, nem? Hogy én legyek a szekta

vezetője. -

Nem... nem egészen. - Először láttam Mr. Kale-t zavarba jönni.

Lesütötte a szemét, és áthelyezte testsúlyát a másik lábára, mintha rajtakaptam volna valamin, amit nem akart bevallani. -

Hát? Mit akar tőlem?

-

Azt nem mondhatom el.

-

Akkor sohasem fogok csatlakozni.

Megfordultam, és határozott léptekkel elindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléptem volna, eszembe jutott valami, és megdermedtem. A mártírok látomása. Súly telepedett a mellemre, mintha valaki ráült volna, lélegezni is alig tudtam. A mártírok víziója. Jeremy látomása. Megpróbálnak felhasználni. Hirtelen megértettem, mire kellek a Keresőknek. Nem arra, hogy én vezessem őket a végső csatába... Hanem hogy feláldozzam magam értük. Mr. Kale rugós ajtaja olyan hangosan csapódott be mögöttem, mintha puskát sütöttek volna el a fülem mellett. Megint futva távoztam a 317-es teremből. Az üres folyosókon senkit sem kellett kerülgetnem. Kettesével szedve a lépcsőfokokat lerohantam a földszinti folyosóra, ahol megtorpantam. A folyosó öltözőszekrényein vörös szórólapok lógtak. Vérvörös lapok,

fekete betűkkel. A vörös köpönyeges, fekete maszkos Keresőket idézték fel bennem. A diákok már az aulában sorakoztak a fejadagjukért. Többen vörös szórólapokat tartottak kezükben, és csoportokba verődve izgatottan sugdolóztak, míg a Követők tisztes távolból figyelték őket. Úgy döntöttem, lemondok a napi ételadagomról. Ki kellett jutnom a gimnáziumból. Az öltözőszekrények mellett elindultam a cuccaimért, és direkt nem olvastam el a szórólapokat, amik mellett elhaladtam. Nem akartam tudni, mi áll rajtuk. A periférikus látómezőmön hosszú vércsíkká folytak össze a lapok. Ám a saját szekrényemhez érve nem kerülhettem el.

-

„Záróra uraim!” - Hátranéztem, és a vállam fölött hangosan olvasó

Parkert vettem észre. Kezében tartotta a fejadagját. Letéptem a szórólapot, összegyűrtem, és a legközelebbi szemetesbe hajítottam. -

Hazajössz velem? - kérdeztem.

-

Persze, miért ne mennék?

-

Azt hittem, azzal mész haza, akivel bejöttél.

-

Nem - mondta. Hiába vártam, hogy elárulja, kivel jött, lezárta a témát

egy „nemmel”. Megpróbálnak felhasználni. El akartam mondani, mit gyanítok a Keresőkről, hogy mi a fő ok, amiért be akarnak szervezni. De tudtam, hogy úgysem hinné el. Azt feltételezné, hogy vissza akarom állítani a hátam mögé.

Nem bízott bennem jobban, mint amennyire én benne. Inkább hallgattam, és visszafordultam a kombinációs zár felé. Amikor kinyitottam, valami kicsi és lapos dolog hullott a lábam elé. Lehajoltam érte. Egy tarot-kártya volt. Nem, nem egy tarot-kártya. Hanem a tarot lap. Katrina paklijának Tornya. -

Mi az? - kérdezte Parker.

Zsebre dugtam, mielőtt meglátja. -

Semmi - feleltem, és komolyan is gondoltam. Számomra nem

jelentett semmit. Kifelé menet el kellett haladnunk az elhunytak és eltűntek falai mellett. Megborzongtam, amikor észrevettem, hogy ezeket is megannyi vörös plakát borítja. A délutáni nap besütött a magas ablakokon, és a vörös papírról visszaverődve mindent pirosra festett - beleértve bennünket is.

- SZERETNÉM, HA ANYÁVAL MARADNÁL - közöltem Parkerrel, amikor leparkoltam a házunk előtt. - Ne menj sehova! Hamarosan visszajövök. Parker megszorította élelmiszercsomagját, ujjai a kartondobozba mélyedtek. -

Fogadjunk, hogy azzal a sráccal randizol! Hogy is hívják... Jason?

-

Jeremy.

-

Alig ismered, Mia. Ne tedd meg... akármit is akarsz csinálni vele.

Mint központi fűtés csövébe a forró víz, vér futott az arcomba. -

Kösz a jó tanácsot, Próféta. Szerinted, mit fogunk csinálni?

-

Hallottam, hogy csak reggel ment el.

-

És? Kellett neki egy hely, ahol leheveredhet. Kemény éjszaka állt a

hátunk mögött. -

Nem

mondod.

Mi

történt?

-

kérdezte

Parker

megjátszott

közömbösséggel. -

Szerintem már tudod. - Tényleg csak blöfföltem, de némasága

alátámasztotta a gyanúmat. - Quentin elmondta neked. Öcsém maga elé meredt, és úgy szorította a dobozt, mintha életre kelt volna, és ki akarna ugrani a kezéből. -

Azt mondta, múlt éjjel Átokföldön jártál, hogy Katrinának segíts. Te

miért teheted azt, ami neked tetszik, és nekem miért kell lemondanom arról, amit fontosnak tartok? -

Először is, én nem segítettem Katrinának. Másodszor... sokkal

kevesebbet tudsz nálam a Keresőkről és a valódi szándékaikról. Veszélyesek, Parker.

-

És? Az egész város veszélyes. Sőt, az egész világ. És tudod, mi a

legveszélyesebb? Melletted állni, Mia. Mégis ezt csináltam egész életemben, nem? Mindig melletted álltam... még akkor is, ha vihar közeledett. -

Parker...

-

De többé nem akarok melletted állni. - Hangja fájdalomról

árulkodott. De kimondani kevésbé lehetett fájdalmas, mint hallani. -

Akkor válassz! - mondtam neki, és megpróbáltam féken tartani a

bennem tomboló érzéseket. - Mi vagy ők. Mert nem ülhetsz egyszerre két lovon. Parker feltépte a kocsiajtót, és kiugrott. Az ölében tartott doboz tartalma a járdára borult. A vizes palackot a gyepre rúgta, máskülönben mindent ott hagyott, ahol volt, és beviharzott a házba. Én pedig ott maradtam a járó motorú kocsiban, és a kormányt markoltam, miközben egész testemben remegtem. Megvártam, amíg a bennem tomboló hőség alábbhagy annyira, hogy vezetni tudjak. Kihúztam a zsebemből Jeremy üzenetét, és kisimítottam. Tudtam, hogy be kellene mennem. Megnézni anyát. Kibékülni Parkerrel. Sok mindent meg kellett volna tennem, de egyiket sem vágytam megtenni. Különben is, eddig mindig azt tettem, amit kellett, aztán mit értem vele? Elolvastam Jeremy üzenetét. A szemem megakadt a szón: „vágylak”. Látni vágylak. Szüksége volt rám. Valaki akart engem. Én is vágytam látni őt. Abban a pillanatban nem volt semmi más, amit jobban vágytam vagy jobban akartam volna ennél.

A VENICE BOULEVARDON kelet felé haladtam. Egyre távolodtam a parttól és a Sátorvárostól, az otthonomtól és az őrjítő családomtól, miközben a Jeremy által megadott cím felé haladtam. Még a felhúzott ablak mögött is éreztem a vihar bizsergető figyelmeztetését. Mintha magamon viseltem volna tűkkel és szögekkel bélelt kabátként, a vihar volt az én vasszüzem. De az ég tiszta volt, felhőtlen és irgalmatlanul kék. Lehet, hogy az általam érzékelt vihar nem a szokásos, óceán felől érkező, és a víz fölött tornyosuló vihar lesz, hanem a derült égből csap le, mint a rengés napján? Mi van, ha a Próféta nem téved? Magamban mantráztam: -

Nem, nem, nem. Nem lesz vihar. Nem lesz vihar.

Az épületek ablakait éppen olyan vörös szórólapok tapétázták, amilyeneket a Skyline-ban láttam. Ezek borították a telefonpóznákat. Az ajtókat. A lakásokat. A fákat. Ezernyi volt belőlük, akármerre néztem. Nem kellett elolvasnom, hogy tudjam, mi áll rajtuk. Záróra uraim. -

Nem lesz vihar - folytattam. - Nem lesz vihar. Az úton egymás

ütközőjét érték az autók, mintha egy hatalmas, északi és déli irányban kilométerekre elnyúló keskeny parkolósáv lenne. Mintha az egész város vidéki

kiruccanásra

indult

volna.

Talán

hallották

a

Próféta

kinyilatkoztatását, mely szerint a világvége holnapra esedékes, és azt gondolták, ajánlatos minél messzebb kerülni Los Angelestől. -

Nem lesz vihar.

Lehajtottam a főútról, és kanyarogni kezdtem a mellékutakon. Mindenfelé vörös szórólapok borították a várost. Csakis a Keresők állhatnak a dolog mögött. Az utolsó Kószálás alatt megpróbálnak annyi csatlóst gyűjteni, amennyit lehetséges. Ez lesz az utolsó toborzóakciój uk, amivel kicsit elkéstek, ha elhiszik, hogy a Próféta által beígért vihar holnap lecsap. Megráztam a fejem. - Nem. Lesz. Vihar. Az ég bíborszínre váltott, mire megtaláltam Culver City egyik zsákutcájában a kicsi, régimódi házat. Pár kilométerre állt venice-i házunktól, mégis közel két órámba telt ideérni. A házak üresnek és lakhatatlanoknak tűntek. Néhány össze is omlott. A többinek kiverték az ablakait, és festékspray-vel fújták tele a falát. Csupán két ház tűnt érintetlennek, az egyik a Jeremy által megadott címen állt, a másik a túloldalon, és az ablakában lévő táblára régimódi, cirádás betűkkel a következőket írták:

Mintha nyomni kezdett volna zsebemben a kártyalap, amit Katrina tett a szekrényembe. Mielőtt átgondoltam volna, mit teszek, átvágtam az úton és megálltam a médium ajtaja előtt. „Tessék kopogni!” - állt az ajtógomb fölött lévő, rágólapnyi táblácskán. Így tettem. Katrina és Mr. Kale szerint a Torony Lánya mindig a Torony lapját húzza. Igaz, hogy Katrina paklijából már kétszer kihúztam, de még mindig a véletlen számlájára írhattam. Be akartam bizonyítani egyszer és mindenkorra, hogy nem én vagyok a Torony Lánya. A Médiumtól tarot jóslást kérek, így meglátjuk, mit mond egy másik pakli...

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a résen kikukucskált egy szem: -

Ki az? - kérdezte egy mélyről bugyborékoló, női hang.

Felvettem legkedvesebb mosolyomat: -

Tarot jóslást szeretnék!

Az ajtó kivágódott: -

Jöjjön be! - mondta egy töpörödött, hajlott hátú asszony, aki rakott

selyemszoknyát viselt, és vállát kötött kendő borította. Hosszú, ősz haja hetek óta nem látott fésűt. Nagyszerű, gondoltam. Los Angeles tele van menő médiumokkal, nekem meg sikerült kifognom azt, amelyik úgy néz ki, mintha egy mutatványos-truppból szökött volna. Mégis követtem őt a házba. -

Mit mondott, hogy is hívják? - kérdezte az asszony, miközben egy

sötét folyosón a hátsó szobába vezetett. Az egész hely hagymaszagtól bűzlött, könnyezni kezdett tőle a szemem. A jövendőmondás minden díszlete fellelhető volt: kristályok vitrinekben, szemöldökfáról lógó gyöngyök, foltvarrott párnák és lepedők kavalkádja. -

Még nem mondtam. Különben Miának.

-

Én Madame Lupescu vagyok. - Hát, persze, hogy így hívták. -

Foglaljon helyet! Egy kis asztalra mutatott, a csipketerítőről már csak a kristálygömb hiányzott. Leültem az asszonnyal szemben, ő meg rám bámult. Kezdett kínos lenni az egész. -

Öőő... maga mióta médium?

-

Azért jött, hogy ezt megtudja? - nézett rám nedvező szemhéjaival,

amik úgy lógtak, mint egy elefánté. -

Nem, én csak...

-

Maga csak próbált udvarias lenni, csevegni kicsit, és pazarolni az

egyre drágább időt. - Mosolygott, és megmutatta majdnem ínyig kopott, sárga fogait. Felém hajolt, lehelete kávészagot árasztott, hirtelen

kevésbé szerettem a kávét. - Kezdjük! Terebélyes szoknyájából selyemerszényt halászott elő, kioldozta a nyakát, és egy kártyapakli hullt a kezébe. Ugyanolyan réginek tűnt, mint a Katrináé. Azután keverni kezdett, görbe ujjai között meglepő ügyességgel pörgette a lapokat. Aztán színnel lefelé az asztalra fektette a paklit. -

Felezd el!

Úgy tettem. Madam Lupescu fogta a paklit, kihúzott belőle öt lapot, majd tökéletes kereszt alakban lefektette őket. Gyorsan

végignéztem

a

kártyákat.

Titokban

fellélegeztem,

és

elmosolyodtam. A Torony ugyanis nem szerepelt Madame Lupescu lapjai között. Nem én voltam a Torony Lánya. Szabad voltam. Akár fel is állhattam volna, hogy utolsó tízdollárosomat az asztalon hagyva kisétáljak az ajtón. De udvariatlanság lett volna faképnél hagyni a hölgyet. Elhatároztam, hogy meghallgatom Madame Lupescu jóslatát, aztán elfelejtem, és élem tovább az életem. -

Nagy Arkánum - füttyentett az öregasszony, és három ujjal a

három középső lapra mutatott. - Múlt, jelen, jövő - mondta, majd először az alsó, aztán a felső lapra bökött: - Ok és lehetőség. Most a múltat jelképező kártya következett. Ragyogó égitest két vonyitó ebbel. -

A Hold. Félelmet jelent. Öncsalást. Zavart.

Oké. Eddig igaz. Az ok kártyájára mutatott. Ez a lap nem nagyon tetszett. Egy kecskeszarvakkal és villás farokkal rendelkező szörny egy férfit és egy nőt szorított magához. -

Az Ördög. Ez az oka a Holdjának. A félelmének. Ő a rabság és a

tudatlanság. A szolgaság és a reménytelenség. De ez... - mutatott a

felső kártyára, a lehetőségre, melyen egy vörös köpönyeges alak látszódott, akinek ruházata túlságosan hasonlított a Keresőkére. Trónuson ült, arany jogarral a kezében, és csiricsáré aranykoronával a fején. - A Főpap, vagy más néven Hierofán. Kiszáradt a szám. -

A... Hierofán? Ez az én... - nyelnem kellett egyet. - Az én

lehetőségem? Az idős asszony bólintott. -

Ő a tudás és a hatalom, a feltétel nélküli tisztelet. A szabadság és

a törvény közt helyezkedik el a trónja, az engedelmesség és az engedetlenség között. A Menny és a Föld között. -

És mi a helyzet azzal a kettővel? - mutattam gyorsan a jelenre és

a jövőre. A jelenemet jelképező lap egy keréken csücsülő majmot ábrázolt. - Ez a Szerencsekerék, ugye? -

Igen - erősítette meg Madame Lupescu. - A Sors. Fordulópontot

jelez. Az ajkamba haraptam: -

És mit mond a jövőm? - Gyomrom úgy rángatózott az

izgatottságtól, mintha megettem volna valamit, ami még nem döglött meg teljesen. A jövőmre utaló kártyán egy meztelen férfi és egy meztelen nő állt egymás kezét fogva. Madame Lupescu a homlokát ráncolta. Aztán megfogta a lap sarkát, és... Elállt a lélegzetem. -

Ez nagyon különös - húzta le a meztelen párt ábrázoló lapot egy

másikról, mely hozzátapadt a hátuljához. Aztán a két lapot egymás mellé helyezte. Továbbra sem kaptam levegőt. Körmével megkopogtatta a meztelen alakokat.

-

A Szeretők.

Aztán a másik lapot kopogtatta meg, amin egy sziklaszirtre épült torony állt, melyet villám hasított ketté, és emberek zuhantak ki belőle az alattuk meredező sziklákra. -

A Torony - mondta.

Megráztam a fejem, és végre levegőhöz jutottam. -

A Torony csak véletlenül tapadt hozzá, nem? A Szeretők... ők

jelentik a jövőmet. -

Vagy a Torony. Választanod kell közöttük, mindkettő nem lehet a

tiéd. -

Választhatok?

-

Mindig választhat az ember.

A Toronyra néztem. A vádló tekintettel zuhanó emberekre. -

Mit jelent ez a lap? - kérdeztem. - A Torony.

- Magának?

- Madame Lupescu a szemembe nézett, mintha beleírták

volna a választ.- Az elengedést - mondta határozott bólintással. Feltárul, ami rejtve volt. Meglátja a dolgok valódi voltát a váratlanul felvillanó fényben. Aztán elengedni. Mindent elenged. Bólintottam: -

Mennyivel tartozom? Amennyit gondol.

Kivettem a tárcám a táskámból. -

Szép kristály - mutattam a Madame Lupescu mögött álló vitrinre.

Amikor elfordult, felkaptam a Szeretők kártyáját, és a pénztárcámba dugtam. Az asztalra tettem a tízdollárost. -

Köszönöm - mondtam, és őszintén hálás voltam. Bár Madame

Lupescu nem tudott róla, de megszabadított. Amikor újra kint voltam, kivettem a Szeretőket a pénztárcámból, és a hátsó zsebembe dugtam, Jeremy üzenete mellé.

Van választásom, Madame Lupescu ezt mondta. Előhúztam Katrina Tornyát, és eldobtam a járdán. Vegye fel, aki akarja. Én már választottam. És a választottam az út túloldalán állt mosolyogva egy tornácon. Aztán feltűnt valami... a bőröm nem bizsergett többé. A vihar, mintha soha nem létezett volna, elpárolgott.

Jeremy elém szaladt, hogy félúton találkozzunk. Kék szemével úgy méregetett, mintha rablótámadás jeleit keresné rajtam. -

Hol voltál ilyen sokáig? - firtatta. - Azt írtam, suli után találkozzunk.

És annak már két órája is elmúlt. Aggódtam érted. Kezem a zsebembe rejtett lapon pihent, a Szeretőkön. A viharra figyelmeztető bizsergés úgy elmúlt, mintha nem is lett volna. Mosolyogva megráztam a fejem: -

Most már nincs miért aggódni.

Nem lesz vihar. Jeremy összehúzott szeme közt árok keletkezett: -

Biztosan jól vagy?

-

Igen - erősítettem meg. - A közlekedési dugók miatt késtem.

Mintha mindenki el akarna menekülni, aki eddig a városban maradt. Kivéve a Követőket és a Keresőket. Jeremy megverten eresztette le a vállát. Haja a szemébe hullt. -

Mi a baj? - érintettem meg a karját, és az ingén keresztül is

éreztem a sugárzó forróságot. Azt mondta, én hozzáérhetek. Csak fordítva nem működik a dolog anélkül, hogy ne rángatna bele valamelyiklátomásába. De az én érintésem is elég volt ahhoz, hogy a gyomrom salsázni kezdjen, és a térdem elgyengüljön. Jeremy a fejét csóválta, és kerülte tekintetem. -

Elszúrtam. Hiba volt ennyit várnom. Most már késő.

Hurráoptimizmusom kezdett szétfoszlani, de még harcoltam ellene. Nem lesz vihar. -

Gyere! - mondta. - Bent elmondom.

A házban hiába nyomkodtam a kapcsolót, nem gyulladt fel a villany. Nem volt áram, a nap leszállt, és maradt a homály. Jeremy otthonosan vágott át a sötét házon, és hamarosan gyufa sercenést

hallottam.

Az

apró

lánggal

sorra

gyújtogatta

a

kandallópárkányon álló gyertyákat. A kandallóba néhány fahasábot és összegyűrt újságpapírt dobott, és kisvártatva lobogni kezdett a tűz. Némán figyeltem, amíg végzett. Miután a szoba világosságba borult, beljebb hatoltam a nappaliba, és körbenéztem. Nem sok látnivaló akadt. Az egyetlen bútor egy foltos huzatú, púpos kanapé volt. Se tévé, se könyvespolcok, se képek a falon. Csak a motor oldalára akasztható fekete bőrtáska lógott ki a képből. Biztosan Jeremyé volt, aki továbbra is a kandalló előtt kuporgott a lángokat bámulva. Narancssárga fények villogtak a szemében. -

Te itt laksz? - kérdeztem. Megpróbáltan palástolni a döbbenetem.

Annyira szomorú, üres odú volt. -

Nem - fújt a tűzbe Jeremy, és a lángok magasabbra csaptak.

Kovácsoltvas piszkavassal döfködte a parazsat. - A lakók elmentek a földrengés után. -

Csak úgy befészkelted magad? - Az jutott eszembe, hogy ha

valaki beköltözne a mi házunkba, nagyon pipa lennék. -

Egykor itt éltem. Régen, az anyámmal - felnézett a plafonra,

mintha látna valamit, ami előttem nem tárulhat fel. - Amíg élt, ez volt az otthonunk, aztán a rengés után visszajöttem megnézni, hogy áll-e még. Mivel üres volt, elkezdtem idejárni. Hogy megszökjek. Leültem a púpos kanapéra: -

Mi elől akartál megszökni?

-

A családom elől. Különösen apám elől. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm

őket. - Összeszorított fogakkal beszélt, és akkora keserűséggel, hogy nem csodálkoztam volna, ha a lángok közé köpve erősíti meg szavait.

Olyan erősen markolta a piszkavasat, hogy elfehéredtek a bütykei, és már azt hittem, mindjárt csapkodni kezdi vele a lángokat. De aztán észrevette rajtam, mennyire megijeszt a viselkedése. Anyám és Parker engem is sokszor kiborítottak, de sohasem annyira, mint Jeremyt a saját családja. Egyetlen pillanatig sem gyűlöltem őket. -

Bocs! — Jeremy eldobta a piszkavasat, és letelepedett a

kanapéra. Annyira közel ült hozzám, hogy a tűz mellett is éreztem a belőle pulzáló forróságot. Testem szeretett volna összeolvadni a testével. -

Nem kell sajnálnod - mondtam. - Minden családban akadnak

problémák. -

A miénkben más sincs. De nem erről szeretnék beszélni veled.

Hallgatott egy darabig, és szinte láttam, hogyan dolgoznak fejében a fogaskerekek, miközben megpróbálja szavakba önteni a mondanivalóját, aminek közlésével túl sokáig várt. -

Szeretnék mondani valamit - fordult felém. Arcaink közel kerültek

egymáshoz, és egy futó másodpercig azt hittem, megcsókol, lestem megfeszült. Akartam is, meg nem is. Amíg nem fog meg, és nem látom a Tornyot, addig nyugodtan megcsókolhat, nem? De az is lehet, hogy a Szeretők választása után többé nem látom a Tornyot. Madame Lupescu szerint választhattam. És én éltem a választás lehetőségével, és elloptam tőle a kártyalapot. -

Mondd! - Olyan közel hajoltam, hogy a szánkat csak lélegzetnyi

hely választotta el. Vártam, hogy kiküszöbölje ezt a távolságot. -

Azt akarom, hogy...

Éreztem a levegőt a számon, amivel kimondta a szavakat. Testemen borzongás futott végig. -

Azt akarod, hogy... - ismételtem, miközben belélegeztem őt. A

Szeretők, gondoltam. Ez az én választásom. Ez az én jövőm.

-

Akarlak...

Nem hagytam folytatni. Csak ezt akartam hallani. Akarlak. Még közelebb hajoltam, és egymáshoz ért az ajkunk. Meleg. Annyira meleg volt. Néhány másodpercig úgy maradtunk, mozdulatlanul, összeérő szájjal. Aztán ajkaink szétváltak, és halkan a számba sóhajtott, mintha megkönnyebbült volna. Hagytam, hogy a nyelvem azt tegye, amit szeretne, és megízlelje az övét. Aztán hirtelen átszakadt a gát bennem, átszakadt mindkettőnkben, és kétségbeesett mohósággal csókolózni kezdtünk. Jeremy ujjai megtalálták az arcomat, és a hajamba túrtak, hogy még erősebben az ajkára tapassza a szám. Szája égetően forró volt. Szerettem volna szólni neki, hogy ne érintsen meg, ne rángasson bele egy újabb látomásába, de attól féltem, hogy abbahagyja a csókolózást. És tudni akartam... Tudni akartam, hogy a jövőmnek része-e még a Torony. Akkor sem állítottam le, amikor a látásom elhomályosult, mint meleg lehelet párájától a hideg üveg. Robbanásig hevültem. Először csak fehérséget láttam, aztán kitisztult a kép. A szél egyszerre rohant meg minden irányból, mintha nem tudná eldönteni, merről fújjon. Alig láttam ki a hajam mögül, melyet arcomba söpört a szél. Zene hallatszott. Dübörgő basszus, elektronikus hangok kaotikus és vérpezsdítő szimfóniája. De nyomban elhallgatott, amint megzendült az ég. Az éhség hangja volt, mély és falánk. A fejem fölött úgy gyülekeztek és örvénylettek a viharfelhők, mint egy sereg dühös isten öklei, melyekkel le akarnak csapni a világra. Annyira közel voltak, hogy ha felnyúlok, szinte megérinthettem volna őket.

A Torony. Már megint. Mint mindig. Álltam a torony tetején, körülöttem egymáshoz dörgölőző, rángatózó testek, és a mennydörgés zenéjére magasba dobott kezek. Az éjszakában egy papírdarab repült, és nekem csapódott. Elkaptam, mielőtt továbbsodorhatta volna a szél, és elolvastam.

A mennydörgésbe beleremegtek a csontjaim. A levegő tele volt elektromossággal, és a vérem zúgott, harmóniában a vibrálással. Bőröm úgy táncolt, mintha minden sejtem helyet akarna cserélni egymással. Lángolt, mégsem éreztem volna magam soha élőbbnek, mint ha a vihar belém költözött volna. A kékesfekete felhők barnáspiros fénnyel villogtak, és éneklő vérem villámért esedezve feljajdult. Ugyanolyan vörös villámra vágytam, mint a testemet behálózó vonalak. Éreztem, hogy a karjaim emelkedni kezdenek. Felnyújtóznak. Amikor az államat a felhők felé emeltem, hagytam, hadd sodorja el a szél a szórólapot. -

Mia.

Bár a hajam továbbra is a szemembe hullt, láttam, hogy Jeremy oldalaz felém a testek présében. -

Nem lett volna szabad eljönnöd - mondta. - Te vagy a hiányzó

elem. Te vagy, akire várt. -

Ki? - kérdeztem.

-

Ő. - Jeremy szeme a hátam mögé fókuszált.

Valaki. Megfordultam, és tejfehér szempárral találtam szembe magam:

-

Záróra uraim!

-

Nem! - visszapördültem Jeremy felé. - Valami mást mutass! Nem

akarom a Tornyot! Villám csapott ki a felhők közül. Láttam tükörfényét Jeremy megkínzott szemeiben. A villámot követő mennydörgés olyan erősen megrázta a csontjaimat, hogy attól féltem, szilánkokra törnek. -

Záróra uraim - suttogta a hang a fülembe.

Megragadtam Jeremy arcát, és a magaméhoz húztam. -

Addig nem megyek el innen, amíg másik jövőt nem mutatsz

nekem! Azt mutasd, amit választottam! Számat a szájához nyomtam, és erősen, követelőzően megcsókoltam. Mutass mást! Mutass mást! Mutass mást! Aztán zuhanni kezdtünk. Jeremy és én növekvő sebességgel a föld felé száguldottunk, hogy végül belehulljunk az egyik mélységesen mély, feneketlen szakadékba, aztán... Aztán szél csapott meg minden irányból, mintha továbbra sem tudná eldönteni, merről fújjon. Alig láttam valamit az arcomat ostorozó hajtincsek mögül. Újra kezdődött az álom. És újra véget ért. Hogy újra kezdődjön. És befejeződjön. És... A szemem felnyílt, a homályos szobában sötét alak hajolt fölém. Levegőt vettem a sikításhoz. - Ébren vagy! Nagyon sajnálom, Mia! Nem lett volna szabad megérintenem téged. Nem gondolkoztam. Jeremy. A sötét alak Jeremy volt, de már nem Átokföldön voltunk, a sikoly elmaradhatott. Hangosan kifújtam a levegőt, és felültem. Talán kicsit túl gyorsan, mert a fejem kóvályogni kezdett. Mintha az agyam

örvénybe került volna. Tenyeremet a szememhez nyomtam: -

Mi történt? Miért lett ilyen sötét?

-

Kialudt a tűz.

A kandallóra néztem. A párkányon egyetlen magányos gyertya égett, de a kandalló morajló lángjai kialudtak. Még parázs sem pislákolt. -

Órákig nem voltál magadnál - mondta Jeremy. - Próbáltalak

visszahozni, de nem sikerült. Sajnálom, Mia! A látomásom beszippantott már máskor is embereket, de még nem volt rá példa, hogy ilyen hosszú időre. És sohasem az akaratom ellenére. -

Ne hibáztasd magad! - mondtam, mert eszembe jutott, hogy én

akartam az álomban maradni, amíg az általam kívánt jövőt meg nem mutatja nekem. De erre nem került sor. Ugyanaz a film ismétlődött újra és újra. A Torony és a vihar. A Torony és a vihar. A Torony és a vihar... és a Próféta. Nem lesz vihar! Kóválygó fejjel álltam fel. Jeremy annyira dühös volt magára, hogy elfelejtett felsegíteni. Ökölbe szorult keze az oldala mellett lógott, használhatatlanul. -

Hová mész?

Az ajtóhoz botorkáltam, és kinyitottam. Amikor a levegő a testemnek csapódott, viharjelző berendezésem újult erővel felzúgott. Bőröm úgy rezgett, mintha emberi hangvilla lennék. A vihar... sötét volt, és közeli. De az ég továbbra is tiszta maradt. Ám a feltámadó szellőtől a bőrömet bökdöső tűk és szögek mégis megszázszorozódtak. A járdán papírdarabot sodort a szél. Lerohantam a lépcsőn, és mielőtt tovább fújhatta volna, felkaptam.

-

Mia!

A kezem ijedten megrándult, és majdnem félbetéptem a szórólapot. Átnyújtottam Jeremynek. Arca elsápadt, állkapcsa megfeszült olvasás közben. -

„Záróra uraim” - suttogtam. - Mi zár be?

-

Ez idézet, egy versből - felelt Jeremy. - T. S. Eliot Átokföldje című

költeményéből. Akkor összeállt a kép. Jeremy szemébe néztem. -

Ki kell jutnunk Los Angelesből

MEGRÁZTAM A SZÓRÓLAPOT JEREMY ELŐTT: -

Világvége buli a világ tetején! Vagyis a Tornyon, nem?

Jeremy a hajába túrt: -

Könnyen lehet.

-

Tuti. Az a bizonyos T. S. Eliot sor pedig nem más, mint a jelszó,

amivel bejutsz a Kószálásra. És így akárki is nyomtatta a szórólapot, mindenkinek elárulta. A Kószálás pedig nem reklámozza magát. Szűkkörűségében rejlik az egyik vonzereje. - Megütögettem a szavakat, és gondolkozni kezdtem. - Katrina azt mondta, hogy egy pénzeszsák megvette a Tornyot, és felajánlotta a Kószálás számára. Skizó blogján azt olvastam, hogy a Próféta ingatlant vásárolt Átokföldön. Tehát erről van szó! Az ikrek... az Apostolok... azt mondták, ha a Kószálok nem bánják meg bűneiket, ők lesznek az első áldozatok. A Próféta... mondtam összeszorult torokkal. - Ő eszelte ki az egészet. A Toronyban tartott bulikat, meg a szórólapokat. Akkor vettem észre, hogy hadarok, de nem voltam képes lassítani, hogy összeszedettebbnek hassak. Hallanom kellett, hogyan hangzik kimondva. Akkor is, ha őrültségnek hangzott... de elképzelhetőnek. Nagyon is elképzelhetőnek. Az egész a Toronyban kezdődik - mondtam. - Lehet, hogy a Próféta aláaknázta a Tornyot. Vagy az egész rohadt várost! Ki tudja, ezek a fanatikusok mire képesek?! Vagy lehet, hogy... Az ajkamba haraptam, mert nem akartam kimondani a sejtésemet. Nagy levegőt vettem, és kiengedtem: - Katrina szerint a Pusztaságban van valami... valamilyen energiaforrás. Olyan, mint a Szikra, csak sokkal

erősebb. A földrengés felfedte, és most nem takarja semmi. -

Éreztem - mondta Jeremy. - A Toronynál a legerősebb.

Bólintottam: -

Mintha a hely valamiféle... nem is tudom, energiaközéppont lenne.

Ha tényleg közeledik valamiféle vihar, akkor ez az energia még a múltkorinál is több villámot vonzhat magához. Előfordulhat második rengés, egy sokkal végzetesebb földmozgás, és a Kószálok lesznek az első áldozatok. Ők az egyetlenek a városban, akik nyíltan utálják a Prófétát, és sokuk a Szikrát is birtokolja. A Próféta egy csapással megsemmisítené az ellenzéket. Jeremy lehunyta a szemét, mintha túl fájdalmas lenne nyitva tartani. -

És mit akarsz tenni?

-

Tenni! - dobtam a levegőbe a kezem.- Nem

tehetünk

semmit.

Túl késő. - Megráztam a fejem. Szégyelltem feladni, de nem volt más választásom. - Kijuttatom a családomat Los Angelesből. -

És a dugók? - kérdezte Jeremy olyan halkan, hogy alig hallottam.

Jeremy szavai az elmémben visszhangoztak. Elcsesztem. Nem lett volna szabad eddig várnom. Most már késő. Rámeredtem: -

Ezt akartad mondani, ugye? Hogy hagyjam el a várost... veled.

Jeremy lesütött szemmel bólintott. -

Nem hittem, hogy beleegyezel...

-

Igen. Igen, húzzunk el innen! Együtt.Valahogy majdcsak

kijutunk.

Jeremy rám nézett. Keze megint ökölbe szorult az oldala mellett. Ebből tudtam, mit szeretne tenni vele. Meg akart érinteni. Az ajka égetésére gondoltam, és azt kívántam, bárcsak megtehetné. De nem volt időnk enyelegni.

Otthagytuk a kocsim, és Jeremy motorján mentünk tovább. Úgy kerülgettük a járműveket, mintha akadálypályán lettünk volna. Az idő nagy részében csukott szemmel szorítottam Jeremy hátát, de olyan erősen, hogy csoda, hogy meg nem repedt a bordája. Bár a dugót megúsztuk, tizenegy felé járt az idő, mire a házunkhoz értünk. Szívem a mellkasomat verdeste, miközben az ajtóhoz rohantam. Mi lesz, ha Parker és anya nem hajlandók velünk jönni? Hogyan fogom rábeszélni őket? Kiderült, hogy feleslegesen aggódtam. Ugyanis, amint betettem a lábam a házba, tudtam, hogy üres. Nem kellett megnéznem, hogy anyám kocsija a garázsban áll-e. Nem kellett a nevüket kiáltozva egyik szobából a másikba rohannom. Mindezeket a dolgokat persze megtettem, de az ember néha már az előtt tudja, hogy elhagyták, mielőtt ráakadna a mindent megmagyarázó búcsúlevélre. Parker búcsúlevelét a komódján találtam meg, egy borítékban. Nekem címezte. Remegő ujjakkal kibontottam, és kivettem belőle egy jegyzetfüzetből kitépett lapot. Egyik széle recés volt a szakadás mentén.

Parker Gombóccá gyűrtem az üzenetet, és a komód fölött lógó tükörnek vágtam. Sikítani szerettem volna. -

Elmentek - mondtam a nappaliban várakozó Jeremynek. - Parker

csatlakozott a Keresőkhöz. Az anyám pedig... - eszembe jutott, milyen állapotban volt aznap reggel, és milyen végérvényesnek hangzott szájából az az „Isten veled, Mia!” Nem volt kétségem afelől, hová mehetett. Jeremy felém lépett, aztán megtorpant. Két lépés választotta el, hogy megérintsen. És én nagyon- nagyon szerettem volna, hogy megérintsen. Vágytam a vigasztaló melegére. Jobban akartam bárminél. De nem jött közelebb. -

El kell mennem anyáért, hogy hazahozzam - mondtam.

-

Tudod, hol van? - kérdezte, és bólintottam.

-

A Fehér Sátorban.

Elindultam az ajtó felé, de Jeremy meg sem moccant. -

Gyere! Majdnem éjfél. Mennünk kell! Mia... mi lesz, ha édesanyád

nem akar veled eljönni? Feltettem a kezem. Erre nem tudtam válaszolni. -

Jössz vagy maradsz?

Szájához kapta a kezét, és a földre nézett. -

Persze hogy megyek, csak... - mért végig tetőtől talpig. - Először

át kell öltöznünk. Jeremy a bőrtáskájával - amit behozott magával, hogy a Földönfutók el ne lopják - elvonult Parker szobájába ruhát váltani. Úgy látszik, bepakolt néhány fontosabb dolgot arra az esetre, ha mégis hajlandó lennék távozni vele a városból. És a fehér farmerje ezek közé tartozott. Már azelőtt is ódzkodtam a fehér viselésétől, hogy a Követők a legkevésbé kedvelt színemmé tették. Féltem, hogy a vörös vonalak átütnek a

halvány ruhákon. De anyámnak szerencsére volt egy fehér farmere, ami majdnem passzolt rám, és az egyik fiókja alján egy fehér garbóra bukkantam, amit évek óta - vagyis legutolsó síelése óta - nem viselt. Mivel fehér kesztyűben hiányt szenvedtünk, a szokásos feketénél maradtam. Miután felöltöztem, bekopogtattam Parker szobájába. Mivel nem jött válasz, benyitottam. -

Jeremy, te már... oh!

Jeremy félmeztelenül, háttal állt nekem. Mielőtt felvette volna fehér ingét, kicsit legeltethettem a szemem karcsú hátán. Felém fordult. Végignéztünk egymáson. -

Jó, hogy ilyen előrelátó voltál, és elhoztad a fehér farmered -

mondtam. Bólintott. Azt hittem, megkérdezi, miért hagytam magamon a fekete kesztyűt, de ha voltak is kérdései, magában tartotta őket.

SZABÁLYOS

TÁVOLSÁGOKRA EGYMÁSTÓL

máglyák égtek a parton. A tűz

hátborzongató sütőtökszínre festette a Fehér Sátor falait, mely felé tejfolyamként hömpölyögtek a fehér ruhás emberek. Észrevétlenül közéjük vegyülünk, aztán ugyanígy távozunk,

-

oké? - kérdezte Jeremy olyan halkan, hogy csak én halljam. - Ha megtalálod az édesanyádat, nehogy jelenetet csináljatok! Amikor, és nem ha. Tudom, hogy bent van.

-

Menet közben megállt, és felém fordult: Ez nem vicc, Mia. Nagyon óvatosnak kell lennünk.

-

Összehúzott szemmel néztem rá: -

Úgy csinálsz, mintha már jártál volna itt.

-

Hallottam pár dolgot, ennyi az egész.

Az aszfaltról lelépve bokáig süppedtünk a homokban. A Követők levették cipőiket, és mezítláb mentek tovább. Sátorváros koszos, elállatiasodott lakói keselyűként csaptak le a lábbelikre, és elrohantak velük. Bármennyire aggasztott, hogy Követők százai vesznek körül, némi biztonságérzetet adott az álruhám. A Követők folyójának mindkét oldalán Földönfutók álltak, akik sértegették a fehér ruhásokat, és homokot dobáltak az arcukba. Lesunyt fejjel, Jeremyhez bújva haladtam. Már majdnem elértük a Fehér Sátort, amikor megragadott valaki, és kirántott a sorból. Vad tekintetű férfival találtam magam szemközt, aki bűzlött a savanyú izzadságszagtól és a tábortűz füstjétől. Szürkeségig koszos arcára fehér homokfoltok tapadtak. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de túl szorosan fogott. Ráfért volna egy manikűr, mert a garbón át is éreztem, ahogy belém vájnak a körmei.

-

Adj át a hamis prófétádnak egy üzenetet! - mondta az arcomba. -

Mondd meg neki, hogy Jézus az örömlányok, a tolvajok és a bűnösök gyámolítója volt! Mondd meg neki, hogy az ő ótestamentumi Istene halott! Isten nem bünteti meg a gonoszt és menti meg csak az igazakat. Isten a szeretet! -

Engedje el! - mondta higgadtan Jeremy, amikor mellém lépett.

A férfi még jobban megszorított: -

Isten a szeretet - suttogta. - Mondjátok el a hamis prófétának,

hogy Isten a szeretet! - Aztán harciassága elszállt, és elengedett. Fehér ruhámon ott maradtak ujjainak fekete foltjai. -

Fiamis próféta - motyogta maga elé távolodva. - Hamis Isten.

Jeremy visszahúzott a sorba. -

Jól vagy?

-

Igen - mondtam remegve.

Odaértünk a Fehér Sátor kapujául szolgáló ponyvához. Az ajtó két oldalán egy-egy Követő állt. Mindenkitől kérdeztek valamit, mielőtt beengedték volna. -

Elfogadjátok Rance Ridley szavait Isten szavaiként? - kérdezte

tőlem egy fickó, akinek a fejbőre gumisimára volt borotválva, és homloka a cro-magnoni emberére emlékeztetett. Idegesen Jeremyre pislogtam: -

I-igen — mondtam dadogva.

-

Igen - felelte Jeremy jóval határozottabban. - Mindketten elfogadjuk.

A cro-magnonitól kaptunk egy kedves mosolyt, majd felhajtotta előttünk a ponyvát: -

Fivérem és nővérem, lépjetek be!

Amint beléptünk, összeszorult a gyomrom. Már így is legalább ötszázan voltunk, de minden pillanatban újabb Követők érkeztek.

Lábujjhegyre állva pásztáztam a tömeget. Itt volt a tévé is. Néhány kamera a színpadon állt, más kamerákkal éppen a gyülekezet tagjaival készítettek interjúkat. Az egész hely egy méhkas intenzitásával zümmögött. A párolgó testektől fülledt melegben csomagolófóliaként tapadt rám a fehér ruhám. A sátor közepén bokszringhez hasonlító emelvény állt, csak kötelek nem feszültek a szélein. Az állványokon mikrofonok várakoztak. A Prófétát egyelőre nem lehetett látni, de az ikerpár lány tagja már a színpadon állt, és lelkesítő himnuszokat énekelt a gyülekezettel, melyek inkább hasonlítottak csatadalhoz, mint Isten ájtatos dicséretéhez. Valahonnan zongora szólt, bár nem láttam sem hangszert, sem lejátszót. A lány arcán zúzódásnyomokat kerestem, mert a Kószáláson kitört verekedést nem úszhatta meg monokli vagy felrepedt száj nélkül. De semmi. A bőre csodával határos módon hibátlan volt, mini Mr. Kale marka, miután megsütöttem. -

Menjünk körbe! - ajánlotta Jeremy. - Ha nem találjuk őket,

közelebb furakodunk a színpadhoz. Minden újabb lépésért meg kellett küzdenünk. Cipőnk a homokba süllyedt, a sátor másodpercről másodpercre tömöttebb lett, és mindenki a színpad felé nyomakodott. Legalább egy órába került volna körbejárni a sátrat, és még több széttaposott lábkörömbe. Annyi arc volt, annyi fehér ruhás ember, hogy felhőszerű masszává olvadtak össze előttem. Beljebb nyomultunk a tömegben, de alig hat méter után testek falába ütköztünk. Csak úgy haladhattunk tovább, ha szétfeszegettük a Követőket. Kétségbeesetten káromkodni kezdtem, mire jó pár rosszalló szempár rám meredt: -

Bocsánat - motyogtam.

-

Megígérted, hogy nem csinálsz feltűnést - suttogta Jeremy.

A zene elhallgatott, és az ikerpár fiú tagja bejelentette a „műsor” kezdetét. -

Itt nem fogjuk megtalálni - mondta Jeremy. - Vissza kell mennünk

a házatokhoz, és várni. Egyszer úgyis hazaér. Távolabb léptem, mert bosszantott az ajánlata: -

Menj, ha akarsz! Nyugodtan hagyj cserben megint! Ebben jó vagy.

- Persze, nem gondoltam komolyan. Semmit sem akartam kevésbé, mint hogy Jeremy egyedül hagyjon. -

Mia... - utánam nyúlt. Mivel tudtam, mi lenne, ha hozzám érne,

még jobban eltávolodtam. A tömeg hirtelen előrelendült, és szökőárként körbezárt. A következő pillanatban csak azt tudtam, hogy Jeremy eltűnt, elválasztja tőlem a testek áthatolhatatlan masszája. Hiába pipiskedtem, csak idegeneket láttam. A hangszórókból tompa zaj hallatszott, ahogy valaki megütögette a mikrofont. Aztán torokköszörülés. A színpad felé fordultam, és egy férfit vettem észre a közepén... Egy férfit hosszú, teljesen fehér, dús sörénnyel és tejüveg színű szemekkel. A Próféta. Az ikertestvérek között állt. Hol lehet a Próféta többi adoptált gyermeke, tűnődtem. Megjelenik mind a tizenkettő a misén? Elvégre ez különleges este. A Próféta szerint holnap ilyenkor már nem lesz világ. A Próféta mosolygott, vakon megfogta a mikrofont, és előrehajolt: -

Fivéreim és nővéreim! - kezdte egyszerre lágy és parancsoló

hangon. Megnyugtatóan és hátborzongatóan. - Üdvözöllek benneteket eme sötét órán, és felszólítalak titeket, igazakat, hogy vigyetek fényt oda, ahol nincsen! Hogy ragyogtassátok fel Isten fényének bennetek lévő glóriáját! Mert csak a tiétekhez hasonló fénytől remeg meg a sötétség! Ragyogjunk, testvéreim! Ne csak egyórányi világosságunk

legyen, hanem egész éjszakányi, utolsó éjjelünkön e siralomvölgyben! A tömeg felujjongott, mintha ezernyi madár csapott volna fel vijjogva. A fülemhez kaptam a kezem, és ott is tartottam, amíg a hangerő nem mérséklődött. Amikor leengedtem, a Próféta folytatta beszédét. -

Néhányan közületek azért jöttek el ide ma este, hogy vigaszra

leljenek. Mások gyógyulást keresnek, megint mások csupán hasonló gondolkozású emberek között szeretnének lenni. Néhányan azt szeretnék hallani, hogy minden rendben lesz végül. Hogy a mi halálra ítélt világunk meggyógyítja önmagát. A Próféta egy másodpercre lehunyta hályogos szemét, aztán nagy levegőt vett. Leheletének szele a mikrofonba csapott. Amikor újra kinyitotta, lassan körbefordult, mintha minden egyes ember arcát szemre akarná venni a tömegben. Kíváncsi voltam, mit lát maga körül. Elmosódott angyalokat vagy ködös sötétséget? Amikor a Próféta feléjük tekintett, az emberek lesütötték a szemüket. Voltak, akik a szívükhöz kapták a kezüket, vagy összetett kézzel, halkan imádkozni kezdtek. Könnyek potyogtak az arcokra. Zokogások törték meg a csendet. A próféta most arrafelé fordult, ahol én is álltam, és mintha egyenesen rám nézett volna. Azon kaptam magam, hogy szeretném lesütni a szemem. Szeretném, de nem fogom. Hiszen nincs mitől tartanom. Csak egy voltam a sok egyforma alak között. -

Bárcsak azt mondhatnám nektek, amit hallani kívántok! - fordult

tovább a Próféta, és az ikrek is vele fordultak, mintha ugyanazon a tengelyen lennének. - De én csak Isten szócsöve vagyok, és attól tartok, Istennek más szándéka van a világgal, amit megsebzett a gyűlölet. A bűn. A nemtörődömség, a kapzsiság és az apátia. A sebet túl sokáig elhanyagolták. Így elfertőződött, és mára egyetlen gyógymód maradt: az amputáció.

A tömeg egy emberként kapott levegő után, és benn tartotta. A csendet a Próféta felharsanó hangja törte meg: -

De legyetek nyugodtak, fivéreim és nővéreim! Isten tudja, ki áll az

oldalán és ki van ellene! Isten velünk van ma éjjel, és ismeri mindannyitok arcát. Tudja, hogy bölcsen az Ő útját választottátok. Ne féljetek, legsötétebb mindig hajnal előtt van! Most mindent a legsűrűbb sötétség borít, az egész világot, de különösen Los Angelest, az Angyalok Városát... - megrázta a fejét, és utálkozva folytatta: - Talán akadnak még angyalok ebben a városban, de ők vannak kisebbségben. A démonoké a hatalom. Némelyek úgy emlegetik ezt a várost, hogy az Ördögök Városa, és mennyire igazuk van! Ez a pokol, ahol démonok főzik mérgeiket, hogy a műholdak, a televíziók, a mozik és az internet segítségével szétterítsék a világban. Az ördög itt ütötte fel először a fejét, de itt is fog először fűbe harapni. Olyan vihar közeleg, amilyet még nem látott a világ! A föld megremeg, a nap koromfekete lesz, a hold vérben úszik majd. Csillagok zuhannak a földre, és a föld minden hegye és szigete elmozdul helyéről! Ím, ígyen szólott az Úr! A Próféta megragadta, és a levegőbe emelte az ikrek kezét. Hármuk karja M-betűt formázott. És tényleg, mintha valamilyen fényt sugároztak volna. Nem szívesen láttam, de glóriaként fogta körül őket. Ezt a Követők újabb fülsiketítő örömkiáltása követte, de most nem fáradtam azzal,

hogy

befogjam

a

fülem.

Bénának

éreztem

magam.

Mozgásképtelennek. -

Isten szólt hozzám, fivéreim és nővéreim! - mennydörögte a

Próféta a mikrofonba, ahogy megpróbálta túlkiabálni az ujjongást és a tapsvihart. A tömeg lassan elcsendesedett a hangjára, de amikor több száz ember pisszeg a másik több száz emberre, az majdnem olyan hangos, mint a kiáltozás. A Próféta leengedte az ikrek karját, de továbbra is szorosan markolta a kezüket. - Isten szólott hozzám -

ismételte sokkal halkabban. - Beavatott a tervébe, ami egyszerre nagyszerű és szörnyű. De azt is mondta, hogy megmenti azokat, akik elfogadják a segítségét. Higgyétek el, hogy isten itt van velünk ma éjjel! Itt van, hogy felajánlja áldását és védelmét azoknak, akik nyitott szívvel és elmével behódolnak neki. Behódoltok neki? -

Igen! - ordította a tömeg.

-

Ki lesz az első, aki a színpadra lépve behódol, és elfogadja áldását?

A karok úgy lengtek, mint túlméretezett fűszálak egy hurrikánban. Emberek vágtak át a kezek mezején. Két-három ismerős arcot vettem észre, láttam már őket a Fény órájában és a Kószáláson... Az Apostolok a Követők között lépkedtek, és kiválasztottak pár nem fehérbe öltözött jelentkezőt, hogy a színpadhoz kísérjék őket. A tömeg szétvált, hogy utat adjon nekik. Az ikrek egy férfit vezettek a színpadra. Még abból a távolságból is jól látszott, hogy ajkát és szemhéját a földrengésláz pörkjei borítják. Olyan görnyedt volt, mintha a csontjai képlékenyebb anyagból lettek volna, mint általában az embereké. -

Készen állsz, hogy behódolj és megmenekülj? — kérdezte tőle a

Próféta. A férfi vadul bólogatott, és zokogva térdre hullt előtte. -

A feleségem meghalt a földrengésben - sírta. - Ő volt a

mindenem. Képtelen vagyok így tovább élni! Nem tudom nélküle folytatni az életem! A Próféta megérintette kezével a férfi homlokát, mire az megrázkódott, mintha defibrillálták volna. -

A feleséged már belépett a mennyek kapuján - válaszolta a

Próféta. - És ha nem is ma, de hamarosan csatlakozhatsz hozzá. Istennek még szüksége van rád, hogy érte küzdj a csatamezőn. De te megmenekültél, Testvér.

A Próféta elhúzta a kezét. A férfi remegve, és nagy, vizenyős szemekkel felállt. Az ikrek a színpad széléhez vezették, ahol a többi Apostol gondjaira bízták. Tovább figyeltem a férfit, akinek arcán a változás jelei mutatkoztak. Amikor letörölte a könnyeit, pislogni kezdtem, mintha rosszul látnék. A pörkök lehulltak a szemhéjáról, mint az álsebek, amiket a maszkmester ragaszt a színészekre. Bizonyára azok is voltak. De a hólyagok a szája körül... mintha azok is zsugorodni kezdtek volna, felszívódtak és leszáradtak. -

Zenét! - kiáltotta a Próféta. - Énekeljünk! Örvendezzünk Isten

dicsőségének fényében! A láthatatlan zongorista belekezdett egy ismerős dalba, a tömeg hajladozva énekelt, miközben egy állapotos nőt segítettek a színpadra. A hasát úgy tolta maga előtt, mint kézfogásra nyúj tott kart. -

Gyermekem házasságon kívüli gyermek lesz - mondta szégyentől

vörös arccal a mikrofonba. - Bűnös életet éltem, és nem akarom, hogy a gyermekemnek szenvednie kelljen a bűneim miatt. Könyörgöm, Próféta, add rá áldásod, add rá Isten áldását! A Próféta most az állapotos nő hasára helyezte tenyerét. A nő feje hátracsuklott, teste megrándult, majd eksztatikus kiáltás szakadt ki belőle. A gyomrom, mint egy lift, a torkom felé emelkedett. Hiába nyeldekeltem, nem akart visszasüllyedni. Szerettem volna kijutni, de a tömeg miatt képtelenség volt, ráadásul anyát is meg kellett találnom. Nem mehettem el nélküle, nem hagyhattam ezek között az őrültek között. Még akkor sem, ha közéjük akart tartozni. Ismét pásztázni kezdtem a tömeget. A sátorban én voltam az egyetlen, aki nem a színpadra meredt. A szemem sarkából megláttam a következő jelentkezőt, akit a Követők

a színpadhoz kísértek, és a fülemben olyan hangosan kezdett dobolni a vér, hogy minden más zajt elnyomott. A férfit fel kellett tolni a néhány fokból álló lépcsőn. De nem azért, mert ellenszegült, hanem mert sérült volt. Olyannyira, hogy kórházban lett volna a helye. Az égési sérültek között. Sőt, halottnak kellett volna lennie. Az egyik arca egészen eltorzult. Lefolyt,

mint az olvadt

viasz. A

vörös szövetek közt csak nyomokban volt felfedezhető a bőr. Sebe nedvezett, zavaros folyadék csöpögött belőle megállás nélkül, lefutott a megperzselt húson, hogy felszívódjon a válla és felsőteste köré csavart sárguló kötésben. A tömeg egyszerre szisszent fel, amikor meglátta a Díler tönkrement arcát, és egy új, sokkal mélyebb némaság takarója borult fölénk. De a Próféta nem látta a Dílert. Úgy közeledett hozzá, mint a többi elé járulóhoz. -

Miért jöttél hozzám, testvér? - tudakolta a Próféta. - Istennek

szeretnéd ajánlani a lelked? -

Nekem... - kezdte a Díler, de még ennek a rövidke szónak a

kipréselése is akkora fájdalommal járt, hogy felnyögött. - Nekem azt mondták, maga meggyógyíthat - hadarta el, de így is megvonaglott a szenvedéstől, és olyan szánalmas zokogásba kezdett, hogy még én is megsajnáltam, aki mindent tudtam a sebesülése körülményeiről. A Próféta a Dílerhez lépett: -

Igen, a Követőimnek gyógyulást ajánlok. De te nem vagy a

Követőm, vagy igen? -

Ne-ne-nem... - zokogta a Díler.

A Próféta elfordult: -

Akkor sajnos nem tehetek érted semmit.

-

Várjon! Istennek ajánlom a lelkem, mindent megteszek, csak

gyógyítson meg! - Az újabb szóáradat akkora fájdalommal járt, hogy a Dílernek zokogni sem maradt ereje. Vicsorgó fogai közt csak egy néma kiáltás hatolt át. A Próféta újra a férfi felé fordult, majd ujjai egyetlen mozdulatával magához intette a tömegben elvegyülő Apostolait, akik hazatérő galambokként engedelmeskedtek. -

Nyugodj meg, testvér! Fájdalmas lesz, de a pokol örökké tartó

fájdalmához képest, mely rád várna, csak egy futó pillanat! - A Próféta lágyan a Díler homlokára helyezte tenyerét, és a férfi néma sikolya hangosodni kezdett. A Próféta szabadon maradt kezét az ikrek fiútagjának nyújtotta. A többi Apostol egymás kezét fogva körbeállta a Dílert és a Prófétát, és teljesen eltakarták őket. Újabb körök, gondoltam. Mint a Keresőknél. Úgy látszik, több közös van a két csoportban, mint amennyit Mr. Kale hajlandó beismerni. -

Isten nevében elfogadom ennek az embernek a lelkét - szólalt

meg a Próféta. - Jöjjön el a gyógyulás pillanata! Nem jutottam levegőhöz, de nem is próbáltam. Az Apostolok behunyt szemmel álltak, és megszorították egymás kezét. A fülemben lévő csöngés a Díler szánalmas malacvisítását is elnyomta. Úgy remegett a levegő, mintha egy megkondított harang belsejében lettünk volna. Aztán hirtelen vége lett, az Apostolok elengedték egymás kezét, és hátraléptek. Újra megláttam a Prófétát. Még mindig a Díler homlokán nyugtatta kezét, aki... magasságos ég. A Próféta leengedte a kezét, és felkiáltott: -

Íme! Ez az ember meggyógyíttatott!

A Dílernek újra volt arca. Az égési sérülések eltűntek. Egyetlen karcolás sem látszódott rajta. Mintha sohasem lett volna megégve.

Amikor megtapogatta az arcát, a Díler szeme elkerekedett. Nevetni kezdett, majd halk kacagása vad röhögéssé hangosodott. Testéről leszaggatta a kötést, és ott állt félmeztelenül. A bőre sértetlen volt. Hibátlan. -

Új ember lettem! Más ember! - kiáltotta csillogó és furcsán üres

szemmel. - Isten jóságos! A tömeg ujjongani és kiabálni kezdett, az utolsó szavait visszhangozta: -

Isten jóságos!

-

Ki kívánja még, hogy megmentsem? - kiáltotta a Próféta. A tömeg

eddigi őrjöngése semmi sem volt ahhoz a tömeghisztériához képest, ami hatalmába kerítette a Követőket. Egy Apostol levezette a férfit az emelvényről, és a többiek is visszaolvadtak a tömegbe. A zongoraszó és a dal újra felharsant. Képtelen voltam levenni a szemem a színpadról. A fehér öltönyös, fehér hajú, fehér szemű Prófétát néztem. Csodát láttam. Igazi, hamisítatlan csodát. Ebben nem lehetett csalás. A Díler sebeinek a valódiságáról én kezeskedtem. Tehát a csodának is valódinak kellett lennie. Igaz volt. Az egész. -

Mia, te vagy az?!

Az énekléstől alig hallottam meg a nevem. Miközben megfordultam, abban reménykedtem - vagy inkább azért imádkoztam -, hogy anya arca nézzen vissza rám. De nem anyám szólított meg. A megtért gothot, Rachelt pillantottam meg néhány méternyire. Mint kés a vajban, úgy siklott felém a tömegben. Mintha senki sem állna az útjába. Mosolya majdnem a füléig szaladt. Mintha részeg lett volna. Szeme egyszerre volt álmodozó és prédaéhes. -

Hát nem csodálatos? - kérdezte. - Ennek a rengeteg embernek az

energiája. Érzed? Csak hányingert éreztem. -

Tetszik a barátnődnek a frizura, amit vágtam? - kérdezte

kárörvendően. El akartam menekülni, de utánam vetette magát. Nem felejtettem el, milyen erősek a kezei. Most is elkapott, és szorosan fogott. -

Csak nem kémkedsz utánunk, Mia? Talán

néhány

Kereső

haverodat is magaddal hoztad? -

Te megőrültél - feleltem.

-

Nem - csóválta meg lassan a fejét Rachel. - Én megmenekültem.

A következő pillanatban Rachel nővér túlkiáltotta az éneklést: -

Kém!

Miközben a színpad felé taszigált, a tömeg szétnyílt előttem. -

Ez a lány egy kém! Csak beöltözött!

A Próféta csendre intette a tömeget, mire az elhallgatott. Amikor Rachel újra „kémet” kiáltott, a szó betöltötte az egész sátort. A vérem forrt, kapkodva szedtem a levegőt. Rachel nővér végre elengedett, de túlságosan szédültem ahhoz, hogy képes legyek megmozdulni. Szerettem volna elfutni, de körbevett az emberek fala. Az Apostolok elindultak felém. A Próféta az ujjával jelezte az ikreknek, hogy vigyenek elé. Úgy néztek rám, mint két sólyom, amik észrevették a prédát, és égnek a vágytól, hogy szétszaggassák. Megráztam a fejem, és megpróbáltam ellenkező irányba áttörni a tömegen. Ám a körém sereglett Követők nem hagytak meglógni, és az emelvény felé lökdöstek. Az Ikrek odaértek hozzám. Megadóan felemeltem a kezem. Nem akartam, hogy hozzám érjenek. Attól rettegtem leginkább, mit éreznék, ha megérintenének... És mit

éreznének ők. A rövid lépcsőn felsétáltam az emelvényre, és megpróbáltam minél távolabb maradni a kese hajú ikrektől. Eddig nem láttam őket ilyen közelről, s csak ekkor vettem észre, hogy nincsen szempillájuk. A szemhéjuk teljesen csupasz. A Próféta felém fordult, és a tejüveg szemek láttán önkéntelenül megborzongtam. Hosszan meredt rám. Nagy levegőket vettem, próbáltam megnyugodni, de forrongó vérem át akarta venni az irányítást. -

Ki vagy te, nővérem? - tudakolta a Próféta. - Valóban kémkedni

jöttél? Amikor körbenéztem, rádöbbentem, hogy nem csupán az engem bámuló sok száz szempár tanúja az eseményeknek - minden kamera felém fordult. Ez egy rémálom. Televízión közvetített rémálom. Vajon Parker néz engem, és közben azt gondolja, bárcsak hallgatott volna rám...? És mi van Jeremyvel? Hol lehet? Hiába kerestem a szememmel. Egyedül voltam. Se Keresők. Se Jeremy. Csak én. -

Elnézést, hogy megzavartam a... műsort - mondtam a Prófétának.

- Nem vagyok kém. Azért jöttem, hogy megtaláljak valakit. - Hangom a körülményekhez képest egészen határozott volt. Ahhoz képest, hogy az öngyulladás határán jártam. -

Ne higgyen neki! - kiáltotta egy ismerős hang a hátam mögül. A

Díler rám mutatott. - Ne bízzon meg benne! Ő égetett meg. Bűnös lélek, drogfüggő! -

Nem, nem vagyok az! - ráztam meg a fejem, és a tömegre

néztem. Láttam a megkeményedő pillantásokat. - Nem vagyok kábítószerfüggő!

A halántékomban ismerős zúgást éreztem. Mint amikor Mr. Kale behatolt a gondolataimba. Azért egy függőséged csak van, igaz? A fejemben szóló hang nem tartozott hozzám. De a te kábítószered különleges, folytatta a hang. Te is különleges vagy. A Prófétára néztem. Engem bámult, mintha tisztán látna a szemére ereszkedő homályos függönyön át. A halántékomban folytatódott a zúgás. -

Kit akartál megtalálni, ha nem saját magadat? - kérdezte a

Próféta. Nem akartam megmondani. Nem fogom megmondani. Megint az a zúgás. -

Édesanyádat, ugye? - találgatott a Próféta. Feltéve, ha találgatás

volt. A fejemben beszélő hang mindenesetre az övére hasonlított. Szeretné, ha megmentenék? -

Nem - mondtam határozottan, mire a sátorban újabb kiáltás

hallatszott: -

De, de! Szeretném!

-

Hozzátok elém! - parancsolta a Próféta.

A tömeg szétvált, és megláttam őt... megláttam anyát, aki a színpad felé botladozott a homokban. A szívem két ütés közt ragadt. Véget kell vetnem ennek. Valahogy meg kell akadályoznom. De nem tudtam mást tenni, csak földbe gyökerezett lábbal nézni a közeledését. Az ikrek az emelvényre vezették anyát, két oldalról fogták a kezét. Anya alig vett róluk tudomást, de ami azt illeti, rólam sem. Csak a Prófétát leste. Arca kipirult az igalomtól, hegei csillogóan és rózsaszínűen

kimeredtek arcából. -

Anya és lánya - gondolkozott hangosan a Próféta. Végigmérte

anyámat, aztán kinyújtotta kezét: - Lépj közelebb, nővérem! Az ikrek eleresztették, és anya elindult a Próféta felé. Ösztönösen előrelendítettem a kezem, hogy megállítsam, a tömeg felháborodottan felhorkant, és rosszallóan kiáltozni kezdett. Anya végre rám tekintett: -

Engedj hozzá, Mia!

-

Ne - könyörögtem. - Anya, kérlek, ne tedd!

De lerázta magáról a kezem. -

Megteszem. Mert meg akarom tenni.

-

Ő nem menthet meg téged - mondtam valamivel hangosabban a

tervezettnél. A mikrofon felfogta a hangom, és a hangszórókba továbbította. - Csak magadat mentheted meg, anya! Kérlek, hallgass rám, és menjünk haza! -

Nem tehetem, Mia - mondta halkan, mintha hangja csak a csend

része lett volna. - Soha többé nem mehetek haza. Számomra ez az utolsó lehetőség. Elfordult tőlem, a Prófétára nézett, aztán elé állt, hogy a férfi a homlokára tehesse a kezét. -

A földrengés élve eltemetett - mondta anyám. - Napokig vártam,

hogy a halál elragadjon, és majdnem el is vitt. De semmit sem láttam odaát - mondta alig hallhatóan. - Azt hittem, világosság vár majd rám ott... vigasztalás... akármi. De a túlvilágon csupán a semmi fogadott. Csak a sötétség. Isten visszahozott az életbe. Adott egy újabb esélyt, hogy rátaláljak a fényre. -

Istennek más tervei vannak veled - mondta a Próféta, és

határozottan bólintott, mint aki meg van győződve erről. Hüvelykujjait anyám halántékához nyomta, és magához húzta a fejét. Anya lehunyta a

szemét, de a Prófétáé fehéren világított, amíg gyengéden megcsókolta anyám ajkát. Láttam, hogy anya nyakában egy pillanatra megfeszülnek az izmok, aztán elernyednek. A Próféta megfogta anyát, és maga előtt tartotta. Átnézett a válla fölött, hogy megtaláljon. -

Jöjj közelebb, leányom! - mondta.

Nem akartam tudomást venni a férfiról, de nyomást éreztem az agyamban, amit ismerős zúgás követett, és... képtelen voltam nem figyelni rá. A Próféta elengedte anyámat, de maga mellett tartotta. Anya ajka és arca nedves volt a könnytől, ugyanakkor sugárzott. Boldog volt. Amikor ránéztem, meghökkentem. Átváltozott. A reggel látott szomorúság... eltűnt a szeméből. A Próféta tette? Elűzte a szomorúságát? Mi van, ha rosszul ítéltem meg a Prófétát? Ha tévedtem az egésszel kapcsolatosan? Talán engem is meg kell menteni? Az én szemem is így csillogna, ha hagynám, hogy a Próféta megérintsen? Igen, suttogta egy hang a fejemben, ami nem az enyém volt. Én majd felszínre hozom a benned élő Fényt. -

Jöjj hozzám, leányom! - mondta a Próféta. - Jöjj közelebb!

Megráztam a fejem, de nem elég határozottan. Agyamban újra nyomást éreztem, és a csapdába esett légy zümmögését hallottam. Csak a légy nagyobb lett. Nem szimpla házi légy, hanem bögöly, vagy valami annál is nagyobb. Már-már egy sétarepülőgép. Aztán rándulást éreztem, mintha valaki ki akart volna nyitni bennem egy ajtót. -

Nem - feleltem, de csoszogva elindultam felé. Karnyújtásnyira

álltam meg tőle. Nyitott tenyerét a homlokomhoz közelítette. Amikor megláttam a bőrén a rajzolatot, levegő után kaptam. Vörös vonalak cikcakkozták a tenyerét. Villámrajzolatok. Hódolj be, mondta a hang a fejemben. Engedj nekem, és

megmentelek,! Ne harcolj ellenem! Hátra

akartam

ugrani,

de

elkéstem.

Ujjaival

megragadta

a

halántékomat. Tenyere erős volt és hatalmas, és a Szikra... a Szikrája akár egy villám, ragyogó és forró villanással borította el tudatomat, amíg fehéren nem izzott. Éreztem, ahogy terjeszkedni kezd az elmémben, egyre nagyobb uralomra tesz szert. Ne! Ellöktem, és megpróbáltam kirázni őt a fejemből. Te vagy a hiányzó láncszem, mondta a hang, az ő hangja. Istentől tudtam, hogy jönni fogsz. Kifelé a fejemből! Kinyitottam a szemem. De csak fehérséget láttam, mintha eltévedtem volna egy hóviharban. -

Van egy üzenetem a maga számára - mondtam gyengülő hangon.

-

Mi lenne az, gyermekem? - Az ő hangja. Erős. Magabiztos. Mint

Istené. -

Isten... Isten a szeretet. Maga pedig hamis próféta.

-

Sss - csitítgatott. Ideje aludni. Elaludni, és megválttatni.

A fehérség teljes lett. Vakító. Eltűntem. Megmentettek. Végre aludtam. Végre békére leltem.

Ha már semmit sem dobhatsz a tűzre, Vesd rá magadat. (ismeretlen szerző)

Április 17. A vihar

FELÉBREDTEM. Magamnál voltam. Ébren voltam, új nap várt rám, és egy új „én”. Ami a régi énemet illeti... megvolt, csak hallgatott. A félelmei, örökös aggodalmai és kétségei, a dühe, a sötétsége és a vágyai... nem tűntek el. Mindössze szunnyadtak. A régi Mia mélyen aludt. Az új Mia ellenben ébren volt, és kinyílt a szeme. Körbenéztem, nem tudtam, hol vagyok. Minden fehér volt. Minden jó volt, tiszta és biztonságos. Egy hatalmas ágy felhőjében feküdtem, krémszínű, egyiptomi szaténágyneműk között, amik láthatóan képtelenek voltak a gyűrődésre. Felültem. A szoba ismeretlen volt, de gyönyörű a maga elefántcsont és hószín fehérségében. Az erkélyre tolóajtón át lehetett kilépni. Az erkélyen túl pedig... az óceán nyújtózott a ködbe vesző horizontig. Reggel volt. Kicsit még korán. Kicsit még szürke. Kopogtattak. Nem rezzentem össze. Nyugodt voltam. Békesség töltött el, kibékültem a világgal. Még soha nem éreztem így magam. Ennyire biztonságban. Ennyire védve. -

Szabad! - mondtam.

A Próféta lépett be. Fehérben volt, gombos ingét gallérnál nyitva hagyta,

és

sportos,

fehér

nadrágot

viselt.

Hajának

lavinája

lágyhullámokban omlott a vállára. Hályogos szeme csak a régi énemet zavarta. Amelyik gyűlölte és rettegte, amit nem ismert vagy nem értett. Az új énem annak látta a Prófétát, aki valójában volt... Isten ajándékának. Áldásnak. Még az is lehet, hogy ő a megváltó. -

Jó reggelt, Mia! Jól aludtál? - tudakolta.

Mosolyogva bólintottam: -

Azt hiszem, az egész éjszakát átaludtam. Ilyen még nem fordult

elő. -

Érthető a kimerültséged. Annyi nehézségen mentél át az utóbbi

időben. Leülhetek melléd egy kicsit? Szeretnék beszélni veled. Néhány méterre az ágytól, a fal mellett egy szék állt. A Próféta tudhatta, hogy ott van, mert egyenesen odament, és az ágyhoz húzta. Keresztbe tett lábbal leült rá, ujjait összefonta az álla alatt, és könyökét megtámasztotta a térdén. A saját kezemre néztem, amit most nem a szokásos, fekete bőrkesztyű fedett. Puha, fehér gyapjúkesztyűt húztak rá. Vagyis valaki látta. A bőröm. A hegeim. Idegesség futott végig rajtam. De már nem számított többé. Biztonságos helyen voltam. Itt nem kellett titkolnom kilétemet. -

Hol vagyok? - kérdeztem.

-

A házamba hoztalak.

-

Oh... miért?

-

Mert különleges vagy. Egyedülálló. És szükségem van rád. Mi van anyával? - kérdeztem, mert eszembe jutott, ahogy a Próféta

-

megcsókolta, és szorosan maga mellett tartotta. - Hol van anya? kérdeztem. És hol van Jeremy, tettem hozzá gondolatban. Hová tűnhetett? A Próféta tejfehér fogakkal elmosolyodott. -

Édesanyádat is elhoztam ide, gondoltam, látni szeretnéd, ha

felébredsz. Csodálatos asszony, Mia. Nagyon megkedveltem, amíg pihentél. Sokat mesélt rólad. Kiderült, hogy benned és bennem van egy közös vonás. Combján átrakott lábát leengedte a földre, és kigombolta ingujját. Összehúzott szemöldökkel figyeltem. A Próféta könyékig tűrte az ingét. Aztán felém fordított tenyérrel felemelte a karját. Villámhegek virágoztak

tenyerén, mint egy tűzijáték, indáik lefutottak a csuklóján. - Magán is vannak - mondtam lélegzetvisszafojtva. - Isten ajándéka. Megjelölt bennünket, kiválasztottakat, hogy a ránk bízott erővel Isten munkáját végezzük a földön. A testemet behálózó hegekre gondoltam, és melegség töltötte el mellkasomat. -

Hányszor érte villámcsapás? - kérdeztem izgatottan.

A Próféta arcáról eltűnt a mosoly. Ebből tudtam, hogy rosszat kérdeztem. -

Háromszor. Hó!

Újfent elmosolyodott, de most csak a szájával. -

De

téged,

Mia...

számtalanszor

megcsapott.

Édesanyád

legalábbis ezt mondta. Bólintottam, és lesütöttem a szemem. Alázatos akartam lenni. Mert az nem jelent semmit, hogy engem több villámcsapás ért. Akkor is ő a Próféta. Ő Isten szócsöve. -

Benned nagy erő lakozik, Mia - mondta a Próféta. - Nem kell

szégyellned. Mármint addig, amíg nem rossz célokra használod. Felsóhajtottam, és a Prófétára néztem: -

Fájdalmat okoztam vele az embereknek. Igen, édesanyád beszélt

erről is. És láttam. -

Maga... maga látta, mi történt a... hídon?

-

Én beléd látok, Mia. Belelátok a fejedbe. Anyádnak nem kell

mindent elmondania rólad. Nélküle is tudom. De nem szándékosan tetted. Nem tudtad, hogyan tartsd féken az Istentől kapott erőd. Talán túl hatalmas, hogy egyedül uralhasd. Ezért van szükséged egy olyan emberre, mint jómagam... aki féken tartja az erőd. És jó célra fordítja. Bólintottam. Igaza volt. Szükségem volt valakire, aki féken tartja.

Szükségem volt a Prófétára. -

Honnan tud ennyi mindent? - sütöttem le a pillám szégyenkezve. -

Maga olyan, mint Mr. Kale? Ha mindent tud rólam, akkor feltételeztem, hogy Mr. Kale kiléte sem titok számára. A Próféta megvetően húzta el a száját, aztán aprót bólintott: -

Igen, hasonló hatalommal rendelkezünk.

Eszembe jutott, mit mondott Mr. Kale a nővéréről. Katrina anyjáról. Valóban a Próféta ölte meg? Kizárt dolog, döntöttem el a kérdést. Mr. Kale egyszerűen hazudott. A Próféta jó, és én biztonságban érzem magam mellette. Aggodalom fogott el. Ha Mr. Kale hazug ember, és Parker csatlakozott a Keresőkhöz... akkor az öcsém a rossz oldalon áll. A Próféta engem nézett. Jött a nyomás és a zúgás a fejben. Amikor újra találkozol az öcséddel, kapcsolatotok többé nem lesz a régi, adta tudtomra a Próféta hangja. Többé már nem az öcséd. Neked új családod van. Hozzád hasonló emberek alkotják. Megráztam a fejem. Megráztam, mert a régi Mia még bennem élt, és próbált magához térni, hogy átvegye az irányítást. Jelenlététől rossz érzés telepedett a gyomromba. -

Te is tudod, hogy igazam van, ugye? - kérdezte a Próféta. - Öcséd

Isten akarata ellen fordult. Isten terve ellen. A világot meg kell tisztítani, hogy a jóság és a világosság nevében újraépülhessen, és a te öcséd a Keresőkkel karöltve igyekszik megakadályozni ezt. - A Próféta szünetet tartott, és oldalra billentette a fejét, mintha csak egy számára hallható hangra figyelne. Isten beszél hozzá, gondoltam. A Próféta szomorúan megrázta a lejét: -

A testvéred beállt az ellenség közé. Számodra halott.

A levegő megakadt a torkomban: -

Nem... - ráztam a fejem. - Nem, nem, nem, nem.

-

De bizony - mondta a Próféta. Igen. Elárult és elhagyott téged.

Eltaszított téged azért, ami, és aki vagy. Az egykori Mia lázadozni kezdett bennem. Nem tetszett neki, ami történt, nem tetszett neki, amiket a Próféta Parkerről mondott. Ellenére volt az egész. Az ébredéskor tapasztalt lelki béke kezdett szétfoszlani. Régi Mia szétszaggatta. Kezdett visszatérni, és nagyon dühös volt. A szívemben pislákoló isteni fényt dühödt lángok váltották fel. -

Zaklatott lettél - mondta a Próféta.

-

Csodálja? - vicsorogtam vissza.

A Próféta felállt, és az ágyam fölé hajolt. -

Parker nem árult el. Csak azt tette, amit a lelkiismerete diktált -

mondtam, és próbáltam elhúzódni tőle, de nem volt hova. Fejemre tette a kezét, és úgy éreztem, mintha Isten fénye sugárzott volna belőle rám. Azonnal megnyugodtam. -

Mit csinált? - kérdeztem.

-

Megáldottalak.

-

Köszönöm. Határozottan jobban érzem magam.

-

Nem vagy éhes? Ideje reggelizni, és közben bemutatlak az új

családodnak is. - Felállt. - Magadra hagylak, amíg elkészülsz. Utána fáradj le az ebédlőbe! Nem kell sietned, de azért ne várass bennünket túl sokáig. - Mosolygott. - Fogy az időnk. Miután egyedül maradtam, elhúztam az üvegajtót, és kiléptem az erkélyre. Hűvösség fogadott, a levegő só- és óceánszagú volt. Bőröm fájdalmas szúrásokkal figyelmeztetett. Éreztem, hogy a vihar lassan alakot ölt, és sűrűsödve gyűjti erejét. Arra gondoltam, talán aggódnom

kellene... de képtelen voltam. Ha Isten úgy akarja, hogy vihar tomboljon Los Angelesben, akkor legyen. A korláton áthajolva lenéztem a partra. Végre megtudtam, hol vagyok. A Pacific Coast Highway menti homokparton sorakozó, Santa Monica-i luxusvillák egyikében. Amikor a korlát fölött kinézve két emeletet számoltam

össze,

füttyentettem

egyet.

Háromszintes

tengerparti

vityilló... Nagy értékű ingatlan lehetett, könnyen milliókat kóstálhatott. Persze a földrengés óta az ingatlanárak zuhanórepülésbe kezdtek, és talán ennek az ingatlannak az értékét is erősen lecsökkentette az óceán és a luxusházak között terpeszkedő Sátorváros jelenléte. A bizonytalan reggeli fényben alakok mozogtak a sátrak között. A tábortüzet táplálták, vagy reggelit kotyvasztottak a parázs fölé helyezett serpenyőkben. Déli irányban a ködbe burkolózó Santa Monica-móló ötlött a szemembe. A Fehér Sátrat is láttam, ahol a Próféta misézett. Mikor is lehetett? Tegnap éjjel? Mintha évek teltek volna el azóta. Az a kellemetlen érzés fogott el, hogy lemaradtam valami fontosról, átaludtam a film legfontosabb jelenetét. De ezzel is kibékültem. A Próféta áldása meggyógyított, és új emberré tett. A fürdőszobában bontatlan fogkefe és teli tubus fokrém várt a sampon, a hajkondicionáló és egy halom puha, fehér törülköző társaságában. Fogat

mostam, aztán levetkőztem egy gyors

zuhanyozáshoz.

Megengedtem a hideg vizet, és beálltam alá, miközben a testemet néztem a tükörben. A fehér fürdőszobában vörösebbnek tűntek a hegeim, mint valaha. Vörösek voltak, akár a vér. De nem baj. A Próféta is hasonlókkal dicsekedhet, bár neki közel sincs annyi, mint nekem. Nem tetszett neki, hogy engem többször ért villámcsapás. Nekem meg az nem tetszett, hogy irigy lett rám. Ha a villámcsapás isteni ajándéknak

számít, akkor Isten engem jobban kedvel a Prófétánál... De ez teljesen értelmetlennek tűnt. Ne gondolj rá! Lezuhanyoztam, és tizenöt perccel később újra magamra öltöttem a Követők fehér öltözetét. Szerettem volna ruhát váltani. Garbóm ujján ott sötétlettek annak a férfinak a maszatos ujjnyomai, aki tegnap este elkapott, és azt mondta nekem... mit is mondott? Valamit a szeretetről? Ne gondolj rá! Igen, így sokkal jobb volt. A gondolatok veszélyesek lehetnek, különösen, ha rossz dolgokra gondolsz, én pedig egész életemben ezt csináltam. Ám a Próféta segített nekem helyesen gondolkozni. Mr. Kalehez hasonlított, csak sokkal jobb volt nála, mert ismerte Isten terveit, és képes volt engem a jó útra vezetni. Végre nyugalmat éreztem... vihar utáni nyugalmat. Vagy vihar előttit? Kiléptem a második emeleti hálómból, és a rengeteg lépcsőfokon lesétáltam a földszintre, ahol beszélgetést és klasszikus zenét hallottam. Olyan illat csapott meg, mintha egy pékségbe léptem volna. A gyomrom hangos korgással követelte jogait. A zenét, a hangokat és az illatot követve egy szobába jutottam, aminek szédítően magas, legalább tízméteres mennyezete volt, és üvegfala, ami a vízre - és még több vízre - nézett, mintha a tengeren hajókáznánk. Sátorvárosból csak a felszálló füstoszlopok látszódtak. A hatalmas kandallóban tűz ropogott, a faragott faasztal majdnem végigérte a szobát. Az Utolsó Vacsora asztalára hasonlít, gondoltam, körben az Apostolokkal. Mind a tizenkettővel. Ismertem őket a tévéből, a Kószálásról és a miséről. De nem zaklatott fel a látványuk. A kese hajú és csupasz szemhéjú ikrek szorosan egymás mellett ültek. A fiú mosolygott. A lány nem.

A Próféta az asztalfőn trónolt, és egy sötétszőke hajú nővel beszélgetett, akinek előrehullt tincsei eltakarták arcát. Nem Apostol volt. A Próféta a kezét cirógatta. Amikor beléptem, a nő felém fordult. Mosolygott, furcsa módon még az arcán futó hegek is szépnek tűntek, fehér, bő vászonruhájában sebesült angyalnak látszott. -

Mia - állt fel, és hozzám sietett, hogy megfogja kezem. Néhány

másodpercig csak néztük egymást, aztán összeölelkeztünk. -

Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy - mondta anyám. - Annyira

boldog vagyok. Soha nem hittem volna, hogy így érezhetem magam. Ennyire... békésnek. - Én sem, anya - feleltem. Anya válla fölött láttam, hogy a Próféta és az Apostolai bennünket néznek. Az egyik Apostolon meg akadt a szemem. Akkurátusan elválasztott sötét haját a füle mögé fésülte. Fekete pillás, kék szeme volt. Eltartott egy darabig, amíg ráismertem a Clark Kent szemüveg nélkül. Hangosan levegő után kaptam, mintha gyomorszájon vágtak volna. A hiányzó tizenkettedik Apostol. Jeremy. A Júdás. Az Áruló. De kit árult el? Engem, vagy a Prófétát? -

Mia, valami baj van? - kérdezte anyám, amikor érezte, hogy a

testem megfeszül. Elengedett, és távolabb tolt magától. -

Jeremy - szólítottam meg -, te mit keresel itt? - Megint a kérdés,

amit újra és újra feltettem neki. -

Én hoztalak ide - felelte. - Atyámnak szüksége volt rád, és

elhoztalak neki. A Próféta a fiú vállára rakta a kezét: -

Te sohasem okozol csalódást nekem, fiam.

A Próféta felállt: -

Gyermekeim, üdvözöljük Miát a körünkben! Isten választotta ki őt,

ahogyan benneteket is, és megajándékozta erejével... Az erővel, amire szükségünk van, hogy kivitelezhessük a tervet, aminek elvégzésére Isten engem szemelt ki. Mia Price-szal kiteljesedik körünk, a tizenharmadik Apostollal. Az ikrek lánytagja a Próféta felé kapta a fejét: -

De Atyám... tizenhárom! A tizenhárom szentségtelen szám! És ez

a lány... - nézett rám lesújtó pillantással. - Még nem bizonyította hűségét. Hogyan bízhat meg benne? A Próféta kedvesen mosolygott a lányra, de tejüveg szeme valamivel összébb húzódott: -

Iris, elvesztetted a hitedet bennem?

Iris megdermedt a székében, mintha hirtelen lebénult volna. -

Nem, Atyám, hiszek magában - motyogta.

A Próféta a többiekre tekintett: -

Nem kell félnünk egy ostoba számtól, még ha az a tizenhárom is!

Nem a számokban van az erő, hanem a mi kezünkben! Feltartotta kezét, és a tenyerén lévő villámcsapás-rajzolatokat mutatta feléjük. -

Az erő a mi kezünkben van - ismételték egyetértésben az

Apostolok. Aztán a testük különböző pontjaira helyezték jobb kezüket. Iris a fejére tette. Testvére a bal vállára. Jeremy a szívére. Észrevettem, hogy megint engem néz, de most résnyire húzott szemmel fürkészte az arcom. -

Az erő a mi kezünkben van, amivel Isten munkáját elvégezzük -

mondta a Próféta. -

Az erő a mi kezünkben van, amivel Isten munkáját elvégezzük -

szajkózták az Apostolok. Iris, akinek még mindig a fején volt a keze, rám pillantott. -

Hol hatolt beléd Isten fénye? - kérdezte, de hangjából továbbra is

keserűség érződött, néhány cseppnyi méreggel átitatva. Értetlenül ráztam meg a fejem. -

Isten fénye?

-

A villám.

Elkerekedett a szemem. -

Ti mindannyian villámcsapottak vagytok?

-

Mi vagyunk a kiválasztottak - felelte Iris. - Isten választott ki

minket. Az ikrek fiútagja bólintott. -

Isten belénk vezette Szent Fényét, hogy kivitelezhessük tervét.

Mindünket az ajándékában részesített. -

Az

A Szikrára gondolsz? - kockáztattam meg. Apostolok

egymásra

meredtek.

Rosszallóan,

összehúzott

szemöldökkel rázták a fejüket, és motyogtak valamit. Megint rosszat mondtam. Próbáltam nem venni tudomást növekvő csalódottságomról, de nem irthattam ki magamból. Az Apostolok lerombolták a lelki békémet. -

Csöndet, gyermekeim! Mia új a körünkben - nézett rám a Próféta.

- Mia, telepedj le közénk! Mindent elmagyarázok. Úgy cselekedtem, ahogy mondta, és leültem a bal oldalán rám váró székbe, míg anyám a jobbján foglalt helyet. A Próféta felém fordult. Ahogy Jeremyben, a Prófétában is éreztem a Szikrát - vagy bármi is legyen a neve -, meg sem kellett érintenem. Mintha tábortűz mellett ültem volna. Szent tűz mellett. -

Mia, tudomásom van róla, hogy találkoztál a Keresőkkel - kezdte a

Próféta. Leeresztettem a pilláimat. Felesleges lett volna tagadni. Ha úgyis belém lát... akkor tudja ezt is.

-

Valóban találkoztam velük - vallottam be.

Az Apostolok újfent zúgolódni kezdtek, de a Próféta kezének egyetlen apró intésére elhallgattak. -

Akkor tudomásod van céljukról is, ami nem más, mint Isten szent

tervének meghiúsítása, mely terv szerint el kell pusztulnia a ma ismert világnak, hogy a szépség és a béke szellemében újjáépülhessen. Az Új Édenbe vetett reményünket akarják megsemmisíteni. -

Igen - mondtam halkan.

-

A Keresők engednék tovább rothadni a világot, amíg nem lenne

más belőle, mint egy fekete, bomló daganat. Egy gyógyíthatatlan betegség. De nálunk van a gyógyszer, és használnunk kell, mielőtt elkésünk vele. Bólintottam, de a homlokomon összeszaladtak a ráncok. -

A Keresők hisznek abban, hogy van remény a világunk számára.

A remény... annyira rossz dolog lenne? Éreztem, hogy Régi Mia nyugtalanul kapálózik a bensőmben. A Próféta üres szeme alatt atyai és kedves mosoly villant. -

Nem, a remény egyáltalán nem rossz dolog, Mia. Csak jelen

pillanatban teljesen hamis. És halálra ítélt. Az ellenállásukkal csupán Isten

szándékával

szegülnek

szembe,

és

hamis

reményeket

dédelgetnek. -

Ó!

-

Ha Isten azt akarná, hogy szembeszegüljenek az akaratával, őket

is akkora erővel látta volna el, mint bennünket. A mi erőnk, a mi ajándékunk,

Istentől

származik,

tehát

szent.

A

Keresők

nagy

önteltségükben tagadják Istent, mégis kivetették hálójukat azokra, akiket Isten a Szent Fényével megajándékozott. Megpróbálnak hatalmat szerezni az említett erő felett, és azokat a hitetleneket akarják Isten ellen fordítani, akiket maga Isten ajándékozott meg.

-

Hazudnak - döfött felém Iris a tekintetével.

-

Igen, hazudnak - erősítette meg a Próféta. - Ezért nem gúnyoljuk

azzal a névvel Isten ajándékát, amit ellenségeink használnak rá. Legyen csak náluk a Szikra! - mosolygott. - Miénk a Fény! Megkereste az arcomat, és hüvelykujját a halántékomhoz nyomta. Úgy éreztem, mintha a fejemben feljött volna a nap. Levegő után kaptam, és kinyíltam a fényben, akár hajnal hasadáskor a virágok. A Prófétával kapcsolatba lépve érzékelni kezdtem az Apostolok energiáját is. Velük is összeköttetésben állok, döbbentem rá, mert ugyanolyanok vagyunk. Ide tartozom, ezek közé az emberek közé, akiknek energiája kiegészíti az enyémet. Mindazonáltal egyikük Fénye sem vetekedhetett Jeremyével. Vele, mintha más szinten kapcsolódtunk volna egymáshoz. Ne gondolj Jeremyre, figyelmeztetett egy hang a fejemben. Elfeledkeztem róla, és a Próféta szavaira figyeltem. -

Te vagy az, akire vártunk, akit Isten megígért nekünk! Te vagy a

terv hiányzó darabja. Az utolsó láncszem az Isten viharát megidéző körünkhöz! Utolsó láncszem a körben? Nem egészen értettem, miről beszél, de elfogadtam. Nem kell mindent értenem, elég, ha engedelmeskedem a Prófétának. Amikor a Próféta leengedte a kezét, az elmémben lévő világosság halványulni kezdett, s szívemben és lelkemben derengett tovább. Ám lényem eldugott zugaiban, zárt ajtók mögött, ott várakozott a sötétség... És amíg meg nem fejtem, mire készül Jeremy, legjobb, ha ott is marad. -

És most - mondta a Próféta - élvezzük bőséges reggelinket! Mert

a munkához szükségünk lesz az erőre! Ma éjjel szemtanúi lehetünk az isteni terv megvalósulásának! - Mindkét tenyerét az asztalra fektette. -

Ma éjjel Isten dühének viharát a városra bocsátjuk! Szavai hallatán szívem kandallója újra belobbant. Isten Tüze bennem él, gondoltam. Isten fényessége! És végre megértettem. A vihar, amire vártam, nem a horizont alján rejtőzött. Hanem bennem.

A REGGELI FELÉRT EGY LAKOMÁVAL. Burgonyával és tojással teli tányérok gőzölögtek, a pirítósokról csöpögött a vaj. Dinnyeszeletek, eper, frissen facsart narancslé és zsíros, hideg tej, nem beszélve az apró, belga gofrikról, melyeket juharszirup és tejszín édesített. Bűntudat fogott el ettől a fényűző reggelitől, hiszen az ajtón túl emberek éheztek. Mégis úgy ettem, mintha utoljára ennék. Nem tudtam megállni. A gyomromat összerántó szorongás végre enyhült. Úgy zabáltam, mint aki hónapok óta nem evett. Az Apostolok egyenként elém járultak bemutatkozni. Mindig gondjaim voltak a nevek megjegyzésével, és legtöbbjükét elfelejtettem, amint kimondták. Csak az ikrek neve, Irisé és Iváné ragadt meg bennem. -

Láttalak benneteket a múltkor, amikor a Kószáláson kitört a

verekedés. Miért nem látszódnak rajtatok a sérülések? A Próféta gyógyított meg benneteket is, mint a Dílert? -

A Dílert? - kérdezte.

Forróság szökött az arcomba, és a tányéromba néztem. Szégyelltem, hogy efféle alakokat ismerek. -

Azt a férfit, akinek a múlt éjjel meggyógyította az égési sérüléseit.

Csak nem attól sérült meg? - kérdezte kedves érdeklődéssel a Próféta. Nem is vettem észre. De nem, nem én gyógyítom az Apostolaimat. Nincs rá szükség. Iris gúnyosan nézett rám: -

Mikor volt utoljára olyan zúzódásod vagy karcolásod, ami egy

napnál lassabban gyógyult meg? Eszembe jutott, hogy Mr. Kale szerint a Szikra, vagyis a Fény - mert ezt a szót kell használnom rá - birtoklásának egyik nagy előnye a gyors

gyógyulás. Akkor elhessegettem magamtól a gondolatot, de most emlékeztettem

magamat

azokra

a

ritka

alkalmakra,

amikor

a

villámcsapás sérülést okozott. Még a komoly égési sérülések is pár nap alatt meggyógyultak, egyetlen hegeim a villámcsapáshegek voltak. Mintha a hajam is gyorsabban nőtt volna vissza a normálisnál. -

Ez is az isteni ajándék része - mondta Iván, és én elfogadtam a

kézenfekvő magyarázatot. Az Apostolok általában barátságosak voltak velem, kivéve Irist. Egyikük sem zárt persze a karjaiba, és látszott rajtuk, hogy gyanús vagyok nekik. Védekezés sugárzott belőlük, mintha valamit el akarnék tulajdonítani tőlük. Némi irigykedést is éreztem. De ezt meg tudtam érteni. Elvégre én voltam a hiányzó láncszem. Rám volt szükség a Próféta tervének végrehajtásához, az isteni vihar megidézéséhez, bár még mindig nem igazán értettem, mi a terv. A bemutatkozások közben végig éreztem, hogy Jeremy lopva figyel. Még az asztal túloldaláról is érezni véltem a belőle sugárzó hőt, és elfogott a vágy, hogy mellette legyek, hogy megérinthessem. Nem tetszett a dolog. Régi Mia úgy érezhetett a fiú iránt, ahogy csak akart, de Új Miának meg kellett fékeznie érzéki vágyait és forró vérét. -

Jeremiah-t természetesen már ismered! - bazsalygott fogadott

fiára a Próféta. Kénytelen voltam Jeremyre nézni, és a gyomromba szédülős rosszullét telepedett. Látod, még az igazi nevét sem tudtad, mondtam magamnak. Csak képzelted az egész viszonyt. Bólintottam. A tányéromba néztem, és kapargatni kezdtem a villámmal. -

Jeremiah nagy segítségemre van. Isten beszél hozzám, de

Jeremiah-ra látomásokat bocsát. Biztosan említette neked, hogy mennyi látomásában szerepeltél az elmúlt években. Ezért elküldtem, hogy

keressen meg. A kezem megremegett, és a villa megcsikordult a tányéron. Jeremy arcába néztem. Mindig dühös szeme most meglepően nyugodt volt, mintha más ember nézett volna rám. Igaz, amit hallottam? Azért keresett meg, mert a Próféta megparancsolta neki? A Próféta bujtotta fel arra is, hogy végezzen velem? Nem. A Prófétának szüksége van rám a terve kivitelezéséhez. Kizárt dolog, hogy elrendelje a megölésemet. Megköszörültem a torkom, és az Apostolokra néztem: -

Nektek is vannak olyan ajándékaitok, mint... Jeremynek?

-

És neked is van, Mia - közölte a Próféta. - Méghozzá hatalmas

ajándék. Képes vagy magadban hordani az isteni Fényt. De szabadjára is engedheted, amikor akarod. Ezért annyira nagy dolog, hogy itt vagy velünk. Isten Fényének köszönhetően minden gyermekemben lapul egyegy ajándék, de a tiéd egészen különleges, Mia. Ha Iris eddig hidegen nézett rám, most szibériai fagy sugárzott belőle. Kerültem a tekintetét, és mosolyt erőltettem arcomra. Ajándék? Vajon, mire

gondolhatnak?

A

villámokkal

csak

fájdalmat

okoztam

az

embereknek. Persze, ez nem teljesen igaz. Ott volt például Janna, akinek fájdalmat okoztam ugyan, de meggyógyítottam. -

Atyám - szólalt meg Jeremy - kérem, mondja el Miának és az

édesanyjának, hogy Atyámat milyen áldásokban részesítette az Úr! Anyámra néztem. Csodáló arccal várta a Próféta válaszát. A Próféta anyám kezére tette a tenyerét, és összeérintette vele a homlokát. Másik kezével megfogta anyám arcát, és gyengéden megcsókolta. -

Ez a jó asszony már mindent tud rólam, amit kell - mondta a csók

után. - De legyen! - A Próféta anyám kezét fogva ismét felém fordult: Isten úgy látta jónak, hogy háromszor részesítsen kegyelmében, Mia.

Amikor első alkalommal villámcsapás ért, megfosztott szemem világától, ám részesített szent szavainak hallásában. Amikor második alkalommal belém csapott, erőt adott a kezembe, hogy szavait az elveszettek és a bűnösök közt terjesszem, és megtérítsem őket. Harmadszor is belém vágott, és újra megajándékozott, méghozzá azzal a képességgel, hogy saját Fényemet képes legyek összekötni az Apostolaimban lakozó Fénnyel, mindegyikükével. Hogy összeköttetésbe kerüljünk egymással, és ne legyen semmi, amit ne tudnánk véghezvinni. Így fogjuk erőink összeadásával feltámasztani Isten viharát. - Felhős szeme beszippantott. - És ebben az ajándékban téged is részesítettelek, Mia. Felébresztettelek, és nyitottá tettelek a befogadásunkra. Most már mindannyiunkkal megoszthatod az erődet. A Próféta megszorította anya kezét, aki elégedetten felsóhajtott. -

Sarah Price, Isten negyedik ajándékban is részesített általad.

Jeremyre néztem, vagy Jeremiah-ra, vagy akárhogy is hívták. Azon gondolkoztam, mit akart velem megértetni a Próféta szavainak segítségével. És hogy vajon érzi-e Régi Mia néma dühét a szívem mélyén. * Reggeli után elnézést kértem, és visszavonultam a szobámba, hogy az erkélyen elgondolkozzam a hallottakon, még ha a gondolkozás... kényelmetlen volt is. Annyi dolog volt, amire nem akartam gondolni, és ha egy-egy ilyen tiltott gondolat bevillant, bűntudat fogott el, mintha elárulnám vele a Prófétát. De a gondolatok tovább ostromoltak. Gondolatok anyáról és a Prófétáról, arról, ahogy megcsókolta. Arról, hogy Parker az ellenségem. A füle mögé simított hajú Jeremyről, aki meztelennek hatott a szemüvege nélkül, az álcája nélkül. A régi Jeremyt akartam visszakapni. De ez bűnös kívánság volt. A fehér ruhás, Clark

Kent-szemüveg nélküli Jeremiah a Próféta beépített embere volt. Jeremy pedig egy titokzatos idegen, aki azzal akarta megoldani a problémákat, hogy megöl, de képtelen volt megtenni. Az a srác, aki állandóan követett, és aki próbált megóvni egy nem kívánt jövőtől. Akinek az érintése olyan vágyakat ébresztett fel bennem, amik kárhozatosak és szégyentelenek. A korlátra dőltem, és a tenyerembe temettem az arcomat. Az óceán felől érkező széllökésektől figyelmeztetően bizseregni kezdett a bőröm, pedig tudtam, hogy semmilyen vihar nem lapul a horizonton. A bennem bujkáló vihar kitörni készült. Létemnek célja volt, és ideje volt betöltenem.

Segíteni

Isten

tervének

megvalósulásában,

hogy

összegyűrje és szemétbe hajítsa a világot, mint egy rosszul sikerült rajzot, és üres papírra újat kezdhessen. Ha a Próféta hisz benne - és ennél jobban semmiben sem hitt -, akkor tényleg ez Isten akarata. De vajon miért vannak ellene kifogásaim? -

Mia?

Megpördültem. -

Anya... Nem akartalak megijeszteni - állt mellém, és vékony karjával

átfogott. -

Semmi baj. - A súlyveszteségtől kiálló bordái nekem nyomódtak,

ölelésében nem találtam meg a régi vigasztalást. Mintha vesztett volna kézzelfoghatóságából. - Te mit gondolsz erről az egészről, anya? -

Az egészről?

-

Igen, erről az egész... őrületről. A Fényről, a viharról, meg a

többiről, amiről a Próféta beszélt? -

Hogy mit gondolok...? — nyögte ki a szavakat. Úgy beszélt,

mintha gyógyszerek hatása alatt állna. Bedrogozva. Benyugtatózva.

Mintha máshol lenne. Hátraléptem, hogy lássam az arcát. -

Az

a

véleményem

-

mondta

végül-,

hogy

Isten

útjai

kifürkészhetetlenek. És hogy beszélt Rance-hez... - elmosolyodott, és a szája elé kapta a kezét, mintha valami illetlenség csúszott volna ki rajta ...akarom mondani a Prófétához, aki megértette Isten akaratát. Követnünk kell őt, ha be akarunk lépni az isteni Fénybe. -

És mi lesz Parkerrel? - kérdeztem. - Nem is bánod, hogy a Próféta

megtiltja, hogy szeresd, mert az ellenségünk lett? Mély ránc jelent meg a szemöldöke közt, és végre igazi aggodalmat fedeztem fel a szemében: -

Én mindig szeretni fogom Parkert.

Nyugalom öntött el. -

Tényleg? Persze. - A ránc tovább mélyült. - De nem akarok Parkerre

gondolni. Túlságosan összezavar. - Felém fordult, és megfogta a vállam. - Téged mi bánt? Erről nem akartam beszélni vele. A hiba az én készülékemben volt. Pontosabban a Régi Mia készülékében. Témát váltottam: -

Mi van köztetek a Prófétával? Úgy látom... közel álltok egymáshoz.

-

Szerelmes vagyok belé - közölte egyszerűen anya.

Ijedten hátraléptem, és a keze lehullt rólam. -

Alig egy napja ismered!

Arcán rosszallás futott végig: -

Te nem szereted a Prófétát?! — A kérdés úgy bukott ki belőle,

mint egy lökés. -

Hogyne szeretném - feleltem gyorsan. - Ő egy próféta. Ő A

Próféta. Isten hírnöke.

Még ennél is több. - Felemelte a kezét, és megérintette arcán a

-

heget. - Ő csak a szépet látja bennem. Sohasem a csúnyaságot. A testemet borító villámhegekre gondoltam, és bólintottam: Az jó.

-

Azt mondja, állandóan legyek vele. Mindig maga mellett akar

-

tartani. Most is el kellett szöknöm, hogy lássalak, amíg az Apostolokkal beszélget. - Ráncolni kezdte a homlokát: - Vajon észrevette, hogy eltűntem? Ideje visszamennem. Mindig maga mellett akar tartani. Ezt már mondtad az előbb. - Néztem, ahogy újra mosolyt erőltet

-

az arcára. -

Valóban? Biztos izgatott vagyok az este miatt. Kicsit gyors nekem

ez a tempó. -

A viharra célzol?

Megrázta a fejét, és titokzatosan elmosolyodott. -

A Próféta csodálatos ember.

Kinyitottam a szám, hogy egyetértésemnek adjak hangot, de egyszerűen semmi sem jött ki rajta. Újabb kopogtatás mentett meg. Valami nem stimmel Új Miával. Sürgősen újabb áldásra van szükségem, döntöttem el. Szükségem van a Prófétára, hogy helyre tegye a gondolataimat. Azon tűnődtem, hogy lehetne Régi Miát kómában tartani. Méghozzá tartós kómában. Jeremy - vagyis Jeremiah - habozva nyitotta ki az ajtót. Csak anyámra nézett, rám nem. -

Ms. Price - mondta -, apám azt kéri, haladéktalanul térjen vissza

mellé. Anya rám nézett: -

Mindig maga mellett akar tartani - ismételte újra. Aztán elsietett,

és magamra hagyott Jeremyvel.

Jeremy becsukta az ajtót. Majd ráfordította a kulcsot. -

Beszélnünk kell - kezdte.

-

De én nem akarok. Nem beszélek árulókkal.

A düh visszatért Jeremy szemébe, a régi helyére. Átszelte a szobát, és elém állt, szemtől szembe. Testem lángra gyúlt a közelségétől. Jeremy megragadta a tarkómat, és a hajamba túrt. Érintése vad volt. Ugyanakkor gyengéd is. Ellentmondó. A csókja ugyanilyen. Szájával kinyitotta a számat. Nyelve az én nyelvemet ízlelte. Nukleáris hőség tombolt köztünk. Megolvasztottuk egymást, és egymásba olvadtunk, aztán... A világ szétfoszlott. A hálószoba eltűnt. Jeremy nem volt ott. És... A világ tetején, a Torony csúcsán nyitottam ki a szemem, szinte megérinthettem az éjszakai eget. A tetőn több száz Kószáló táncolt, tomboló energiájuktól izzott a levegő, karok csapkodtak és testek rángatóztak az őrjítő ritmusra. A káosz közepén álltam, és mindkét kezemmel egy-egy ifjú Apostol kezét fogtam. Tizenhárman álltunk egymás kezét fogva tökéletes kört alkotva. Jeremy a szemembe nézett, és a bennük lévő szomorúságtól megszakadt volna a szívem, ha nem oldódtam volna fel az eksztatikus élményben, hogy a saját Fényem csatlakozott a többi Apostol Fényéhez. -

Az erő a mi kezünkben van - skandáltuk -, az erő a mi kezünkben

van, és a kezünkkel elvégezzük Isten munkáját.

Hangunkat elnyelte a hangszórókból dübörgő, őrjítő ritmus. A Kószálok, mit sem sejtve a közeledő veszélyről, tovább táncoltak. Mert a veszély a nyakukon volt. A vihar. A levegő megváltozott... mozgott és sűrűsödött. Ózón-, szél- és égésszagot éreztem... valami égett. Elektromos tűz. A légnyomás leesett. Az ég felé fordítottuk fejünket. A bársonyosan tiszta éjszakai égbolt helyén fekete felhők kavarogtak. A vérem lángokat lüktetett, és a felhők saját szívverésem ütemére villództak. A mennydörgés robbanása elnyomta a Kószálok zenéjét. De a villámlástól csak még jobban megvadultak. Folytatták táncukat, és gúnyos szavakat kiabáltak az ég felé. Jeremyt kerestem, de nem állt már a körben. A Torony szélén pillantottam meg újra. A Próféta mögötte állt, és csillogó, ezüst tőrt tartotta nyakához. Ugyanazt a kést, amelyet Jeremy a szobámba hozott. - Jeremy! - Megpróbáltam túlordítani a basszust és a mennydörgést. Ki akartam tépni a kezem az Apostolokéból, de mintha egybeolvadt volna velük. Összeforrott az övékével. A Próféta felé kiáltottam, miközben tovább rángattam a karom. -

Engedje el!

A Próféta szomorúságtól legörbülő szájjal megrázta fejét: -

Elárult engem. Úgy szerettem, mintha a saját fiam lett volna.

Megbíztam, benne, de hátat fordított nekem. Vérvörös villám tépte szét az eget. Ez végre hatott a Kószálókra, és felsikítottak. A villám elvakított. Pislogtam egyet, és a színek lassan visszaszivárogtak a világba. Amikor újra Jeremyre néztem, vöröset láttam. Azt hittem, csak a karmazsin villámlás utóképe. De nem. Ez a vörös sötétebb volt. És folyékony. A Jeremy torkán tátongó vágásból vér bugyogott. A Próféta kezében

tartott kés is vörös volt ezüstszín helyett. Felsikoltottam, és végre kiszabadultam a körből. Jeremy Jelé rohantam, miközben mindenfelé villámok cikáztak. A világ széttört, mint egy tojás. Rengeteg vér volt, rengeteg. -

Ez a vég - szólt a Próféta. - Eljött az újrakezdés ideje!

A Próféta felemelte Jeremy testét. Jeremy engem nézett, amíg atyja le nem hajította a Torony párkányáról. -

Neee! - kaptam Jeremy zuhanó teste után, mely körül villámok

szabdalták a levegőt. Láttam, hogy az egyik villám vörösen izzó ágakkal a hasadékba csap, mely a földrengés során tárult fel. A világ megremegett, és a remegés rengéssé erősödött. A Torony először megingott, aztán elkezdett összeomlani, és darabjai a föld felé zuhantak. A vihar tovább dühöngött, és a villámok tovább csapkodták a földet. Tudtam, hogy én okoztam, és hogy már nem állíthatom meg. Már késő. Eljött a vég. Recsegni kezdett a fejem, szinte szétrepedt a túlzott feszüléstől. Hatalmas fájdalom öntött el, mintha az agyam két féltekéje szakadt volna szét. Összezárt szemmel a fejemhez kaptam. A szemhéjam belső felét még mindig vörös villámok hálózták be. Halántékomhoz szorított kézzel erőlködve kinyitottam a szemem, és ott találtam magam Jeremy karjai közt. Szája olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem meleg leheletét. Ujjai még mindig a hajamban voltak. A szám még égett a csóktól . De a jelenés véget ért. A fejem kitisztult. Régi Mia visszatért. Jeremy ébresztette fel a csókkal és a látomással. A Próféta által biztosított béke elmúlt. Helyét félelem, gyűlölet, düh és kétségbeesés vette át. Annyira betöltötték az érzelmek, hogy azt hittem szétrobbanok a nyomástól. Becsuktam a szemem, és Jeremy mellkasához nyomtam az arcom. Jeremy úgy szorított, hogy fájt, mintha

magába akart volna préselni. Aztán az ágyhoz vezetett, és maga mellé ültetett. Továbbra is átkarolt. Úgy járt át melege, mint a napfény, de több látomást nem okozott. -

Meghaltál - mondtam rekedten. - Megölt téged. Az apád végzett

veled. -

Tudom.

-

Nem engedhetjük, hogy megtörténjen!

-

Psszt! Nem fogjuk.

-

De megtörténik! Láttam! Rájön az igazságra! - mondtam, bár ha

belegondoltam, én sem tudtam, mi az igazság. - Rájön, hogy elárultad. Hogy megpróbáltad megakadályozni, hogy idekerüljek. -

Nem fog rájönni. Most már nem.

-

Ugyan miért?

Elfordította a fejét. -

Mert te nem fogod neki elmondani. Nem... soha nem tettem volna

ilyet! - tiltakoztam, de tudtam, hogy ez hazugság. Egyszer úgyis elmondtam volna a Prófétának, hogy Jeremy áruló. Rengeteg dolgot nem értettem. Hogyan vált Jeremy Apostollá? Mitől fordult a Próféta ellen, és hogyan törte meg maga fölött a Próféta uralmát? Hogyan érte el, hogy a Próféta ne jöjjön rá, hogy az Apostolok közt ő a Júdás? De leginkább azt nem értettem, hogy a Próféta miért nem tudta a gondolatainkból kiolvasni az igazat? A kérdések csak jöttek és jöttek. Amíg Jeremy csendre nem intett, fel sem tűnt, hogy kimondtam őket. -

Kevés időnk van - mondta. - A többiek gyanakodni kezdenek, ha

túl sokáig maradok. -

Nem bíznak benned... - találgattam.

Jeremy meg akarta igazítani a szemüvegét, aztán rájött, hogy nincs rajta. Eddig nevetségesnek tartottam, hogy senki sem ismerte fel Clark

Kentet Supermanként. De azóta, hogy én is bedőltem egy ilyen apró trükknek, már egyáltalán nem tűnt annak. Nem csoda, ha anyának ismerős volt az ablakunk előtt őgyelgő fiú. És érthető, hogy Jeremy miért, vonakodott elkísérni a misére. Bár mégis megtette. Méghozzá értem. Mert csak úgy állíthatott volna meg, ha megöl. Talán akkor jártunk volna legjobban, ha megteszi. Mindenkinek biztonságosabb lett volna. Az egész világnak. -

Érzik, hogy más vagyok, mint ők - mondta Jeremy. - Iris a

legrosszabb mind közül. Nem bízik senkiben Ivánt és Atyánkat kivéve. -

Észrevettem - mondtam, és borzongva gondoltam vissza a

reggelire, ami alatt végig arról győzködtem magam, hogy Iris idővel megismeri és megszereti új énemet. Düh fogott el, ha a Próféta tettére gondoltam. Úgy átmosta az agyam, hogy majdnem teljesen kimosott magamból. Ami pedig anyát illeti... törékeny idegrendszerével képes lesz-e valaha kiszabadulni a hipnózisból? Jeremy folytatta: -

Irisnek több oka van, hogy ne bízzon bennem. Az utóbbi időben

sokat eljártam, és még mindig dühös a Kószáláson történtek miatt. -

A verekedés miatt?

-

Mert nem jelentem meg a kis demonstrációjukon. Ő legalábbis azt

hiszi, hogy nem voltam ott. Szerinte elvesztettem a hitem. Vagyis, félig sem ismeri a történetet. -

A Próféta és az Apostolok mit tudnak a külön útjaidról? Azokról a

napokról, amikor nem szerepeltél a Fény órájában, és nem jöttél haza éjjel? A Próféta tudja... tudja, hogy velem voltál? Jeremy megrázta a fejét: -

Atyánk szeret úgy tenni, mintha minden gondolatunkat ismerné,

de túl sok gondolat kavarog egy ember fejében, túl nagy a káosz ahhoz, hogy mindegyiket ismerje. Néhány gondolatot kihalász a fejünkből, és ez

elég arra, hogy elhitesse velünk, minden titkunkat ismeri. De ez hazugság. Ez némi megnyugvással töltött el. -

Vagyis eltitkolhatunk előle pár dolgot.

-

Igen. Bár nem könnyű. Mert ha megpróbálsz nem gondolni

valamire, akkor általában másra sem tudsz gondolni azon kívül. Ami pedig azt illeti, hogy mit tudott a Próféta a veled töltött órákról... Jobbára szabad mozgásom volt. Én vagyok az örök kedvence. - Jeremy hangja keserűvé vált: - Olyan engedményeket kaptam, amikkel a többiek nem rendelkeztek. De amikor tegnap elhagytam ezt a házat... - pillantott rám. - Úgy terveztem, hogy soha nem térek vissza. A bűntudat kése a gyomromba szúrt. -

Nem a te hibád - biztosított Jeremy, amikor meglátta arcomon az

elkeseredést. - Meg kellett volna gátolnom, hogy a mise közelébe menj. Ha a kezdetektől őszinte lettem volna veled, máshogy alakulnak a dolgok. Napokkal ezelőtt elhagytuk volna a várost az öcséddel és édesanyáddal együtt, és akkor ez nem történik meg. - Szenvedő arccal megrázta fejét: - De féltem bevallani az igazságot, mert nem tudtam, mit gondolnál rólam. Felnéztem a padlóról, s egyenesen a szemébe: -

Miért?

Ökölbe szorította kezét, és a testéből sugárzó Fény változáson ment át. Megfakult, mint szmogfelhőtől a napfény. Az arcomat vizsgálta. Nem tudom, mit keresett rajta, de reméltem, megtalálta. -

Szeretném, ha megértenéd, miért hagytam, hogy a Próféta

felhasználjon. A jóslatai... nem egészen a sajátjai. Tőlem származnak. Legalábbis félig. Én látom a jövőben bekövetkező szörnyűségeket. Atyám pedig hangot hall, mely állítása szerint Istené, és amely közli vele bekövetkezésük időpontját, vagyis... - hagyta levegőben lógva a

mondatot, mint aki nagy zavarban van. -

Csapatmunka volt - mondtam halkan.

Jeremy lesütötte a szemét. -

Nélkülem nem tett volna szert ekkor hatalomra. De tudnod kell,

hogy sokáig vér szerinti apámként szerettem őt. Bálványoztam. Ha lehet, ezért még jobban utálom magam, mint őt. Anyám halálát követően egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerültem. Amikor Rance magához vett, néhány nagyon rossz embertől szabadított meg. Gyorsan rájöttem, hogy az elszenvedett villámcsapás és a látomások miatt fogadott magához, de nem zavart. Biztonságban éreztem magam mellette. Valaki vigyázott rám. - Jeremy a szemembe nézett. - Most már te is tudod, milyen érzés. Hogy mire képes az ember elméjével. Bólintottam. Jeremy nagy levegőt vett a folytatás előtt: -

Az életem Rance-szel kezdetben jobb volt, mint valaha,

beleszámítva az anyámmal töltött időszakot is. Első alkalommal lett családom. És nem csupán szűk családom, hanem egy egész gyülekezet, akik, úgy tűnt, még szeretnek is. Új életem a Biblia tanulmányozása és a Fény Egyháza körül forgott, de nem bántam. Ám ahogy idősödtem, ez megváltozott. Kezdtem más fényben látni a dolgokat. Feltűnt, hogy Atyám különös módon értelmezi a Bibliát. Minden értelmezésével ugyanoda lyukadt ki: körülbelül ezerévente az emberek annyira gonosszá válnak, annyira elaljasodnak, hogy nem lehet őket megmenteni, és csak egy isteni tisztogatás akadályozhatja meg, hogy a világból földi pokol váljék. Erre az egyik legjobb példa Noé és az árvíz. A gyülekezet tagjai persze, örökbefogadott fivéreimmel és nővéreimmel az élen, továbbra is itták Atyánk szavait. Mivel nem akartam eretnekké válni, hosszú ideig tartottam a szám, de végül nem bírtam tovább. Atyánk egyik istentiszteletén nyíltan szembeszegültem vele. - Szünetet

tartott, és nagy levegőt vett. - Nem sült el valami jól a dolog. Atyám hirtelen nagyon elcsendesedett, és amikor végre megszólalt, a szobámba zavart. Ott maradtam, amíg be nem jött hozzám. Azt mondta, nekem példaképül kell szolgálnom a többiek előtt, és ha ellentmondok neki, azzal a hatalmát kérdőjelezem meg. „Ez még egyszer nem fordulhat

elő...”,

mondta,

majd

áldásában

részesített,

hogy

megacélosítsa a hitemet. A gyomrom összeszorult. Tudtam, hogy ez mit jelentett. -

Vagyis agymosást hajtott végre rajtad.

-

Rejtettebb módokon folyamatosan ezt tette, de akkor vettem észre

először. De az agymosás csak akkor működik, ha a lényed egy része engedelmeskedni akar. Újra bólintott: -

Egyik felem engedelmeskedni akart. Hű fia akartam maradni. Nem

kívántam aláásni a hatalmát. Néhány naponta áldásában részesített, és úgy viselkedtem, ahogy elvárta tőlem. -

Hogyan szakadtál ki ebből az ördögi körből? - kérdeztem.

Jeremy a térdére könyökölt, aztán masszírozni kezdte a halántékát. -

Már

a

legelején

megállapodtunk

abban,

hogy

ha

újabb

„jelenésem” lenne, rögvest elé járulok, és töviről hegyire beszámolok neki róla. És én így is cselekedtem. Már addig is voltak műsorai, de a Fény órája csak azután indult el, hogy kezdte felhasználni a látomásaimat. És ez rendben is volt. Legalább valami jót tettünk. A vallással tökéletesen álcázhattuk, mi folyik valójában, és a legjobb eszköz volt, hogy az emberek meghallgassanak bennünket. Ráadásul a jóslatainkkal emberek ezreinek mentettük meg az életét. Nagyot nyelt, és megint meg akarta igazítani szemüvegét. De a szemüvege - az álcája - nem volt rajta. Most csak ő volt, teljes leplezetlenségben.

Annyi szomorúsággal és dühvel meredt rám, amennyit egy ember még éppen képes elviselni őrület nélkül. -

Volt egy látomásom a Puente Hills-i rengésről. Láttam a belváros

fölött megjelenő viharfelhőt, láttam, hogy villám vág a földbe, és hogy minden belereng... és egy kivételével az összes torony ledől. Lél egzet-visszafojtva bólintottam. -

Egy héttel a földrengés előtt láttam mindezt.

NEHÉZ VOLT ÚJRA SZÓHOZ JUTNI: -

De a Próféta nem figyelmeztetett a földrengésre addig, amíg...

-

Túl késő nem lett. - Jeremy egész teste megfeszült, és rázni

kezdte a düh, mintha egyszemélyes földrengést élne át. - Miután magamhoz tértem a látomásból, Atyámhoz siettem, hogy elmondjam neki. Követeltem, hogy értesítse a polgármestert, mielőtt bejelentené a Fény órájában, hogy a szükséges evakuálás elkezdődhessen. Azt mondta, felhívja a polgármestert, de előbb még ragaszkodott hozzá, hogy újabb áldásban részesítsen. Kiborultam, és attól tartott, valami meggondolatlan dolgot művelek. Rohangálni kezdek az utcákon azt kiabálva, hogy mindenki meneküljön a városból. - Jeremy remegése hirtelen abbamaradt. - Mire újra magamhoz tértem, a földrengésnek vége volt. A város romokban hevert, és sokan... nagyon sokan meghaltak. Pontosan ezt láttam. Ezt kellett volna megakadályoznom. -Jeremy... - Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem lehetett mit mondani. -

Miután rájöttem, mit tett a Próféta, elvesztettem az eszem. Aztán

Atyám elmagyarázta, hogy nem rajta múlott, Isten parancsolta meg neki, hogy csak közvetlenül azelőtt figyelmeztessen a földrengésre, mielőtt lesújtana. Azt mondta, Isten alázatosságra akarta tanítani Los Angeles népét. De én tudtam, hogy saját akarata szerint cselekedett, még ha nem is vallja be. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Megtört a hatalma fölöttem. Egy porcikám sem vágyott engedelmeskedni neki többé. Eljátszottam, hogy megbocsátottam neki. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Ha ellenszegülök... veszélybe kerülök. Láttam már dühösnek. Tudtam, hogy nem riad vissza az erőszaktól sem, ha valaki az útjába áll. Volt egy nő, aki a rengés után csatlakozott a Fény Egyházához.

Kedveltem őt, de határozottan kilógott közülünk. Hiába viselte a Követők fehér ruháját, soha nem vált igazi Követővé, ez látszott a szemében. Állandóan Atyám körül legyeskedett, udvarolt neki és flörtölt vele. Aztán egy nap egyszerűen eltűnt. Amikor Atyámat kérdeztem, hová lett, csak mosolygott. De soha nem válaszolt a kérdésre. - Jeremy megrázta a fejét. - Bárcsak eszembe jutna a neve! -

Irene - suttogtam. - Egy Kereső volt.

-

Volt... - takarta el a szemét Jeremy.

-

Mondd tovább!

Jeremy bólintott, és egy pillanat szünetet tartott, amíg összeszedte a gondolatait. -

Említettem neked, hogy régóta látomásaim vannak rólad. De

a

rengést követően megszaporodtak. Volt nap, amikor olyan gyorsan sorjáztak a látomások, hogy képtelen voltam kikelni az ágyból. Mást szinte nem is láttam. Csak téged. Téged újra és újra. -

Meg a Tornyot - mondtam. Na, igen. De azért akadtak más képek is. Villanások a Skyline- ról

és a házatokról. Édesanyádról és az öcsédről. A látomások elvezettek hozzád. És mint mondtam, nem véletlenül látom, amit látok. -

Hanem, hogy változtathass a jövőn. Atyám csak néhány gondolatfoszlányomat tudta elcsípni, de

-

ennyiből is rájött, hogy hamarosan közel kerülök hozzád. Utasított, hogy vigyelek elé, mert szüksége van rád Isten viharához. És nekem az jutott eszembe, hogy ha... -

Megszabadulnál tőlem... - próbáltam befejezni a mondatát a

legkönnyedebb hangomon, amitől Jeremynek megrándult az arca. -

Igen - mondta. - De amikor megláttalak... Amikor ott feküdtél

előttem, életnagyságban, és nem csak egy látomás képeként... nem tudtam végrehajtani a tervem. De nem is állhattam egyszerűen odébb.

Meg kellett védjelek. Távol kellett tartsalak a Keresőktől, a Toronytól, és elsősorban Atyámtól. A földrengést előidéző vihar az ő ötlete volt. -

Elő akarja idézni a saját viharát és földrengését? - kérdeztem

kétkedőn. - Szerinted ez lehetséges? -

Sok cselekedete tűnik képtelenségnek, mégis képes rájuk. Persze

ehhez másokra is szüksége van. Az Apostolokra és a Követőkre. Különösen azokra, akik a Fényt birtokolják, és rendíthetetlen hűséggel követik. De mind közül leginkább rád van szüksége. Te fogod villámmal feltölteni a következő vihart, és a villám nyitja fel a hatodik pecsétet. -

Eddig azt hittem, nem valódi pecsétekről van szó, hanem csak

előjelekről. A Keresők legalábbis ezt mondták. -

A hatodik pecsét teljesen más eset. Az a Puente Hills-i törésvonal.

Ha Atyámnak elég nagy rengést sikerült előidéznie, akkor dominóelv szerint végigfut a világon. A Puente Hills-i törésvonal a San Andreas törésvonalhoz kapcsolódik, az meg egy következőhöz. De nem a földrengés lesz a vihar egyetlen következménye. Vulkánok és kalderák törnek majd ki, és szökőárak törölnek el egész városokat. A pusztítás újabb pusztításokat eredményez, és Atyám szerint Isten éppen így akarja megtisztítani a földet. Jeremy nem folytatta, néhány pillanatig némán ültünk, mielőtt újra megszólalt: -

Nem csodálnám, ha gyűlölnél ezek után.

-

Miért gyűlölnélek? - meredtem rá.

Szája meggörbült: -

A sok halott miatt. A mamád is majdnem közéjük került.

-

Nem tehettél róla! Ha tudtad volna, hogy a Próféta megszabadul

tőled a földrengés idejére, akkor nem beszéltél volna neki róla. De ez nem szerepelt a látomásodban. Talán van néhány dolog, amin nem változtathatsz, hiába szeretnél.

Jeremy összeszorította a fogát. Megint remegni kezdett. -

Nem volt rá szükség, hogy előre lássam. Tudtam jól, ki a

nevelőapám. Csak azt nem akartam elhinni, hogy micsoda. -

Bebeszélted magadnak, hogy jobb ember ennél. Nem vállalhatod

magadra a felelősséget a Próféta tetteiért. Manipulált és kihasznált téged. Ő tehet mindenről. Te sem kérted a jövőbelátó képességedet, ahogyan én sem ezt az... akármicsodát. De változtathatunk a dolgokon, nem igaz? Még nem késő. Lassan bólintott, és én megkönnyebbültem. -

A Keresők eljönnek érted - mondta Jeremy. - A tegnapi misét

élőben sugározták a tévék. Tudják, mi történt. Megpróbálnak felhasználni... -

Biztos vagy ebben? Elég érthetően a tudtukra adtam, hogy nem

kérek belőlük. Bólintott, és láttam a szemében, hogy valamit elhallgat. -

Láttam. Atyám napszálltakor egy utolsó misére hívja a Követőket.

A tengerparton gyűjti össze őket, ahol szerinte biztonságban lesznek a földrengéstől. De nélküled képtelen lesz elég erős elektromos vihart kavarni a földrengés kiváltásához. A Keresők a misén fognak eljönni érted. Hacsak nem változik addig valami - tette hozzá elrévedve. -

Miért nem jönnek ide? Nem lenne egyszerűbb? - kérdeztem.

A fejét ingatta: -

Kétlem, hogy tudnák, hol keressenek. A Prófétának számos

ingatlana van, mindegyik más néven. A Követők nemcsak a lelküket adják a Prófétának, hanem mindenüket. A házaikat, a spórolt pénzüket. -

Veled

és

anyával

mi

lesz?

A

Keresők

mindannyiunkat

megmentenek, ugye? Feltett kézzel válaszolt: -

Én csak téged láttalak, de ez nem jelenti azt, hogy én és a mamád

ne menekülnénk meg veled együtt. Csak egy dolog biztos: a Keresők

ma éjjel eljönnek érted. - Mosolyt erőltetett az arcára, de a tekintete szenvedő maradt. Eszembe jutottak Madame Lupescu kártyalapjai. A lehetséges jövőm. A Szeretők vagy a Torony. Madame Lupescu azt mondta, választanom kell. Én választottam, és kitartok döntésem mellett. A Szeretők. Annyira közel hajoltam hozzá, hogy éreztem a testéből sugárzó forróságot. Ajkaim szétváltak, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, hogy azt hittem belezuhanok a fájdalommentesen égető tűzbe. Jeremy az oldala mellett tartotta a kezét, de még így is éreztem, hogy a benne lakozó Fény próbál megfosztani a tudatomtól. De ellenálltam, és Jeremyre koncentráltam. A bőre elevenségére. A szájára. Csókolózás közben elfelejtettünk levegőt venni, és amikor szétváltunk, mindketten levegő után kapkodtunk. Észrevettem, hogy Jeremy inge félig kigombolódott - én tettem volna? -, és megláttam a bőrébe égett, vörös, cikcakkos heget. Mintha egy remegő kezű piktor pingálta volna rá. Egy villámheg ágai. Jeremy észrevette a pillantásom. -

Meg szeretnéd nézni? - kérdezte.

Forró lehelete olyan közel volt az arcomhoz, hogy elégette előlem az oxigént, amivel éppen fel akartam töltekezni. Kinyitottam a számat, de mivel még mindig nem kaptam elég levegőt, csak bólintottam. Kigombolt három újabb gombot, és széthúzta az ingét. Villámhege fantasztikus, földöntúli rózsára hasonlított. Megérintettem kesztyűs kezem ujjával. -

Gyönyörű - mondtam őszintén. Rajta gyönyörű volt. Rajta minden

gyönyörű volt. Jeremy a kesztyűmre mutatott: -

Most már leveheted. Előttem nem kell titkolnod.

Hirtelen elrántottam a kezem.

-

Nem - mondtam, és Jeremy elszomorodott. - Még nem készültem

fel rá. -

Rendben - mondta némi megbántottsággal. Ő most mutatta meg a

villámhegét, én meg továbbra is rejtegetem előle. - Mennem kell, nehogy az Apostolok keresni kezdjenek. Már így is túl sokáig időztem. Felállt, begombolta az ingét, majd az ajtó felé fordult. Talpra ugrottam, lerántottam a kesztyűt és a padlóra dobtam. -

Jeremy! - Amikor hátrafordult, megmutattam neki a tenyeremen

lévő vörös rajzolatokat, ezeket a cikcakkos élet- és szerelemvonalakat. Visszajött, és a kezemre nézett. -

Bájosak - mondta. Korombeli srác szájából nem hallottam még így

a „bájos” szót. Megráztam a fejem, és azon gondolkoztam, mit szólna Jeremy, ha meglátná a vörös vonalakkal behálózott testemet. De nem sokáig töprenghettem rajta, mert Jeremy átölelt, ismét magához szorított, és száját a számra égette. Szerencsére abbahagyta, mielőtt újabb látomás robbantotta volna szét a tudatom. Lépteket hallottam a harmadik emeletre vezető lépcsőn. Egész testem megfeszült, és a gerincem megmerevedett. Jeremy kinyitotta az ajtót. A küszöb előtt Iris állt ajtógomb felé emelt kézzel. Gyanakodva méregette Jeremyt. -

Jeremiah testvér - kezdte, aztán rám siklott a tekintete.

A tőlem telhető legtestvéribb szeretettel mosolyogtam rá. -

Üdvözöllek, Iris nővér!

A könnyed hangvételt azzal a kifejezéstelen tekintettel kombináltam, mely egész reggel jellemzett. -

Mia nővér - fogadta üdvözlésem, szemét kissé összehúzta, aztán

újra Jeremyre nézett. - Néhányan kimegyünk a Földönfutók közé, a

partra, igét terjeszteni. Csatlakozol hozzánk, testvér? Rég óta nem tiszteltél meg bennünket a társaságoddal. - Célozgatott és vádolt, pedig senki nem kérte rá, de Jeremy úgy tett, mintha csak egy civillel állna szemben. -

Természetesen

-

lépett

ki

Jeremy

a

folyosóra.

Én

is

csatlakozhatom? - kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy ha anyával kiegészülve mindhárman kijutnánk a partra, megszökhetnénk. Miért várnánk meg a Keresők mentőcsapatát? Persze anyát nehéz lenne elcibálni. Dulakodni kezdene, és hátráltatna bennünket. De Iris így felelt: -

Atyánk

beszélni

szeretne

veled

a

mosolygott, majd hozzátette: - Négyszemközt.

dolgozószobájában

-

ÉSZREVESZI. Csak erre tudtam gondolni a Próféta szobája felé tartva. Észreveszi, hogy nem állok a hipnózisa alatt, és akkor... mit csinál velem? Nem ölhet meg, mert szüksége van rám. De anya... nélkülözhető. Eszembe jutott, mit ismételgetett anyám: Mindig maga mellett akar tartani. Kezdtem kapiskálni, miért hozta ide a Próféta. Ez nem a szerelemről, csakis az én zsarolásomról szólt. Ő volt a túsz. Ha az agymosás nem válik be nálam, anyámat akkor sem lennék képes magára hagyni. És ha a dolgok még ennél is rosszabbra fordulnának, élő pajzsként is használhatja. De bíztam benne, hogy a dolgok nem lesznek annál rosszabbak, mint amilyenek voltak. Kopogtattam a dolgozószoba ajtaján, és vártam, hogy a Próféta behívjon.

Helyette

anya

nyitott

ajtót,

szinte

ragyogott

hosszú

szaténruhájában, melynek csipkés volt az ujja meg a dereka, hogy a gyöngyökről és a többi díszítésről már ne is beszéljünk... Istenem... Esküvői ruha volt. Tetszik? - kérdezte anya, és azt kellett hinnem, hogy a szememben égő rettenetet meglepődésnek értelmezte. -

Anya, ez egy... honnan szereztétek? - kérdeztem.

-

Rance hozatta ma reggel - mondta, és mosolya fakóbb lett. - Nem

tetszik, ugye? Kifejezéstelen arcot öltöttem, és nyugodt, elfogadó hangot igyekeztem megütni: -

Dehogynem.

-

Küzdöttem

a

behódolás

ellen.

-

Nagyon

visszafogott. Klasszikus. Igen, klassz. Mindkettő egyszerre. Pofa be! Anya mosolya ismét felragyogott, és intett, hogy lépjek be a szobába. Körbenéztem. Másra számítottam. A Próféta Ótestamentumi Istenének szentélyére. De a szoba a végsőkig egyszerű volt. Falakat beborító könyvespolcok - könyvek nélkül. Az iroda egyetlen bútordarabja egy mahagóniasztal volt, amin nagy, bőrkötéses Biblia feküdt kinyitva. Láttam a betűket, és azt is, hogy nem Braille írás. A Próféta a kedvenc részeit bizonyára emlékezetből idézte fel. A Próféta háttal ült nekünk egy nagy, bőrborítású székben, amit az óceánra és a partra nyíló ablak irányába fordított. Az asztal mögött, a falon, üres vitrint vettem észre. Ha valaki megkérdezte volna, eredetileg mi lehetett benne, egy veszélyesen hegyes, csillogó tárgyra tippeltem volna. A tőrre, amivel néhány éjszakával ezelőtt Jeremy lépett a szobámba, és amivel a látomásban a Próféta elmetszette fogadott fia torkát. Vajon hol lehet most a tör; tűnődtem. Anyám megkerülte az asztalt, hogy a Próféta mellé álljon, mint egy hűséges és jó kutya. A Próféta felém fordította a székét. -

Szervusz, Mia! - üdvözölt. Csak képzeltem, vagy valóban más

hangon ejtette ki a nevem, mint eddig? Valahogy hűvösebben, távolságtartóbban, mintha... Ne! Ne gondolj rá! A másik Mia legyél. Az, akit ő szeretne. Jó híreink vannak. Anyád és én úgy döntöttünk, frigyre lépünk egymással. -

Hú! - Igyekeztem könnyednek hangzani, hogy ne vegyék észre

rajtam az eluralkodni készülő pánikot. - Alig egy napja ismerték meg egymást. Csak káprázott a szemem, vagy anyám mosolya tényleg feszültebbé vált? -

Tudjuk, hogy kicsit hirtelen a dolog, de...

-

Anyád és én úgy érezzük, mintha évek óta ismernénk egymást -

szakította félbe a Próféta. - Szerelem volt első látásra. Elmosolyodott saját humorizálásán. Anyám csatlakozott. Próbáltam minél magasabbra emelni a szám sarkait, de ellenálltak. -

És... mikor lesz a nagy nap?

-

Ma éjjel - mondta a Próféta. - A misén.

A gyomrom összeszorult. -

Ma éjjel? Miért nem a... tudja... a vihar után. Amikor minden

nyugodtabb lesz kicsit? -

Isten azt akarja, ma éjjel kössük meg frigyünket. Ez a határozott

kívánsága. -

Nagyszerű - feleltem. - Csodálatos.

Anyára néztem. Jeleket kerestem rajta, hogy lelkének egyik fele tudjae, hogy helytelen dolgot cselekszik. -

Csak nem bánt valami, Mia? - kérdezte a Próféta, habár a választ

leolvashatta az arcomról, vagy kiolvashatta a gondolataimból, melyeket egyre kevésbé tudtam kordában tartani. De érezném, ha olvasni próbálna bennük, nem? Jönne a nyomás, meg a zúgás a fejben, mintha egy légy került volna a koponyámba. Vártam, hogy elkezdődjön a szokásos ügymenet, de én voltam a fejem egyetlen lakója. -

- Nem hoz balszerencsét, ha a vőlegény leendő aráját esküvői

ruhában látja a frigy előtt? - bukott ki belőlem, és szerettem volna homlokon csapni magam. A Próféta néhány másodpercre lehunyta tejes szemét, mintha valamit elfelejtettem volna. -

Mi nem hiszünk a rossz vagy a jó szerencsében - mondta. - Csak

Isten akarata és terve létezik, és ez a tervének része. -

Mia, szeretném, ha te lennél a koszorúslányom - mondta anya. Az

egyik üres könyvespolcról ruhazsák lógott. Anya levette, és odahozta. Rance neked rendelte, és gyorsan megvarrták.

A karomra fektette a zsákot. Nehéz volt, mint egy ólomruha. -

Köszönöm - préseltem ki a fogaim közt.

-

Talán köszönöm, Atyám - javított ki a Próféta.

Amikor a szemébe néztem, a hályogon át megláttam szürkévé homályosult pupilláját. És hirtelen szerettem volna kitépni a szívét, de nem azért, hogy a padló alá temessem, hanem, hogy a saját szívem lángjával szénné égessem. Megtehetnéd, szólalt meg egy hang a fejemben. Megölhetnéd most is. Használd a benned lévő tüzet, mint a hídon. Sújts le vele a Prófétára, és tégy pontot az ügyre! De akkorra már anyám visszaállt mellé, és nem lehettem biztos benne, hogy a tüzem csak a Prófétát teríti le. Nem volt gyakorlatom a célzásban. A Prófétának igaza volt. Nem tudtam irányítani a Szikrát, vagy a Fényt, vagy akárhogy is hívják. Várnom kellett. -

Köszönöm, Atyám - motyogtam.

Elmosolyodott: -

Menj, és próbáld fel a ruhát! Remélem, passzolni fog rád!

* Tökéletesen illett rám a hosszú, fehér, magasított gallérú szaténruha, melyhez ugyanolyan szaténkesztyűk jártak, meg egy pár - nem hittem volna, hogy ilyen létezik - szintén fehér bokacsizma. Nem mintha tetszett volna, de ha már felvettem, benne maradtam. Az ágyra heveredve figyeltem a horizont felé süllyedő nap fényjátékát. Jeremy nem sokkal napnyugta előtt beállított. Kinyújtottam a karom. -

Látod, ez történik, ha egy vakra bízod a ruhaválasztást.

Meg akartam nevettetni. Még soha nem hallottam nevetni. Talán

elvesztette ezt a képességét. Nevetés helyett végigsimított kézfejével a ruha ujján. -

Mia, akármi történjen ma éjjel, az a legfontosabb, hogy minél

távolabb tartsd magad a Prófétától. Ha eljön az alkalom, ne habozz élni vele, még ha engem... vagy anyádat hátra kell is hagynod. Megráztam a fejem. -

Vagy mindannyian, vagy egyikünk sem.

Jeremy összeszorította a fogát, mintha fájdalom gyötörné. Nyakizma megfeszült. -

Lehet, hogy erre nem lesz mód. Ne feledd, mi forog kockán! Meg

kell ígérned, hogy akár nélkülünk is elmenekülsz! -

De Jeremy...

-

Ígérd meg! — A teste rázkódott, szempillái megremegtek, szemei

felakadtak. -

Ígérem. - Mondtam, és rádöbbentem, mi történik. Látomása volt.

Bármit is látott, minden azon múlott, elmenekülök-e egyedül. Közelebb léptem Jeremyhez, a szánk majdnem egymáshoz ért. -

Ígérem - ismételtem, és abban a pillanatban abbahagyta a

remegést. Kísérteties szemmel nézett rám: -

Záróra uraim.

* A nap tüzet rakott a horizont alján, mire az esküvői menet elindult a parton, keresztül Sátorvároson. Máglyák és tábortüzek lobogtak, olajos füst és odakozmált hús nehéz szaga töltötte meg a levegőt. Mindenki bennünket bámult, a Követők és a Földönfutók is, mintha királyi menet vágna át a szánalmas falujukon. Azon tűnődtem, hány Követő birtokolhatja a Szikrát, hány embert sikerült a Prófétának a miséken összetoborozni? Vajon többet, mint a Keresőknek a kétszáz éves

keresés során? És Parkernek sikerült valakit maguk mellé állítani egyetlen éjszaka alatt, ahogy a feladata szólt? Amikor az ég rózsaszínből lilává, majd sötétkékké fakult, ködfelhők kezdtek szállingózni az óceán felől, és koszorúként körbefogták a Követők vállát. Több ezer Követő állt a parton. Talán tízezrek is. Kizárt dolog volt, hogy beférjenek a sátorba, még a part is szűkös volt számukra. A Próféta hófehér öltönyéhez fehér nyakkendőt kötött. Anyám ruhája lobogott a lába körül, ahogy egymásba karolva lépkedtek. A búcsúzó nap parazsa aranyvörösre festette a bőrét, és láthatatlanná varázsolta az arcán lévő hegeket. Behunyta a szemét, és fejét a Próféta vállára döntve hagyta, hogy a vőlegény vezesse. Jeremyvel anyám és a Próféta mögött haladtunk. A többi Apostol párosával lépkedett utánunk. A hátunk mögött Iris és Iván gyalogolt. Iris tekintetét a hátamon éreztem, mint egy lézersugarat, amivel lyukat akar égetni rajtam. Az előttünk álló Fehér Sátor tömve volt Követőkkel. Már sugározták a Fény órájának utolsó adását, melyben a Próféta bejelentette házassági tervét. Minden Követő, aki élt és mozgott, ott volt ezen az éjszakán. Minden a Próféta tervei szerint alakult. Parker szavai jártak a fejemben, a vallásos miszticizmusról és az afrikai rituálékról mondottak, melyekkel esőt hoznak az aszályos vidékre. Ha elég embert gyűjtesz össze, akik ugyanabban a dologban hisznek, akkor a csoda megtörténhet. Mert az egész az energiáról, az összpontosításról és a kollektív tudattalanról szólt. Mi van akkor, ha több ezer agymosott embert összezsúfolsz egy szűk helyen, akik történetesen abban hisznek: hogy a vihar eljön, és a világ véget ér. Mi van, ha ezek közül néhányan ráadásul birtokosai valamiféle energiával kapcsolatos, misztikus erőnek is? Vajon mi történik? Csoda? A gondolatukkal, az energiájukkal és az akaratukkal

megalkotják a jövőt, amelyben hisznek? Hamarosan kiderül. Bár több ezren néztek, mégis magamon éreztem egy bizonyos szempár bizsergetését. Végigpásztáztam a tömegen, és észrevettem a sátorból kikukucskáló fiúarcot. Egy sűrű, szőke hajjal keretezett arcot. A fiú felém bólintott. Elfordítottam a fejem, nehogy észrevegyék, hová nézek. Nem csodálkoztam a fiú jelenlétén. Parker nem hagyta volna ki anya esküvőjét. A világért sem.

A FEHÉR SÁTOR

BEFOGADÓKAPACITÁSA

a végéhez közeledett mire

beléptünk. Néma csend telepedett a tömegre, amikor megláttak bennünket, a Követők szétváltak előttünk, hogy utat engedjenek a sátor közepén lévő emelvényhez. A médiát kitiltották az esküvőről, de a zongorista ott volt, és a zene már

elkezdődött.

Azon

kaptam

magam,

hogy

a

szokásos

koszorúslányjárással lépegetek a zene ütemére. Békésen biccentgettem és mosolyogtam a Követők felé, eljátszottam az Isten által választott Apostol szerepét. Szemem megakadt Rachelen és Skyline-os bandáján. Rachel a nagy napra különösen szoros lófarokba kötötte a haját, amitől egyébként is gúvadt szeme úgy meredt ki, mint egy mopszlié. Csak akkor dülledt ki még jobban, amikor észrevett az esküvői menetben. Megmutattam neki mind a harminckét fogam, de ezt én nem neveztem volna mosolynak. - Gratulálok neked és édesanyádnak! - vinnyogta valaki a fülembe. Odakaptam a fejem, és a Díler arcát vettem észre, de olyan közel, hogy éreztem a szájszagát. Ijedten hátrahúzódtam. Jeremy a könyökömnél fogva továbbvezetett, miközben úgy nézett a Dílerre, mint egy kígyóra, melynek a méregfogát kitörték ugyan, de továbbra is talál rá módot, hogy mérgével ártson az embernek. A lépcsőn felmásztunk az emelvényre. A Próféta suttogott valamit anyámnak, miközben a mikrofonhoz vezette. Anya bólintott. Mint alakzatba rendeződött vándormadarak, az Apostolok félkörben a Próféta és anyám mögé álltak. A fiúk az egyik, a lányok a másik oldalon. El kellett szakadnom Jeremytől, hogy én anya, ő pedig a Próféta mellé

állhasson. A vőlegény tanúja, és a koszorúslány. Rádöbbentem, hogy ugyanúgy össze vagyok kapcsolódva az Apostolokkal, mint a Keresők egymással, egymás energiájának vezetői vagyunk. Amikor együtt voltunk, teljesen egyszerre mozogtunk. Bármit művelt velünk a Próféta, egymáshoz kötött vele bennünket, és ez a kapocs nem bomlott fel az agymosás végével. Lehet, hogy felbonthatatlan? Egyáltalán nem tetszett ez a lehetőség. A Próféta intett, és a zene elhallgatott. Mély csönd követte. A tömeg néma volt, arcok ezrei bámultak felénk. Keresők után kutattam, Katrina, Mr. Kale, Skizó, Quentin és az öcsém arca után. Vajon itt vannak, és fehér ruhában, meglapulva várnak a megfelelő pillanatra? A csend megfeszült. Hallottam, ahogy a sátor mögött hullámok ostromolják a partot. Odakint feltámadt a szél, és vonyítva csapdosta a Fehér Sátor falait. A ponyván átszűrődtek a lángoló máglyák, mint óriási, narancssárga virágok. A vásznon villogtak, fényüket a falra vetítették. Gyerünk, Keresők, mire vártok? A papra, aki megkérdezi, van-e tudomása valakinek olyasmiről, mely a frigy ellen szólna? Ami azt illeti, egyetlen pap sem volt a közelben, de a Próféta nem hiába Próféta, gondoltam, egyedül is levezényel egy esküvőt. -

Fivéreim és nővéreim! - mondta végre a Próféta a mikrofonba, és

mély hangja betöltötte a sátort. - Szívemből üdvözöllek benneteket ma éjjel! Isten legigazabb Követői, rajtatok kívül senki sincs a világon, akikkel szívesebben osztanám meg örömöm! Az általunk ismert világ utolsó éjjelén arra kérlek benneteket, hogy fogjátok meg egymás kezét, hogy megoszthassátok velünk a Fényt! Engedjétek, hogy a szívetekből és kezetekből addig sugározzon, amíg tűzzé nem lészen! Isten szent tüzévé! Ujjongásra számítottam, de csak lábak surrogását, és egymáshoz súrlódó ruhák, bőrök zizegését hallottam, ahogy a Követők ezrei

egyszerre áhítatos és mohó arckifejezéssel kézen fogták egymást. Szemük élénken izzott. -

Ma éjjel - kiáltotta a Próféta -, az esküvőm éjjelén a Fény Egyháza

a Tűz Egyháza lesz! Adjátok nekem a bennetek lapuló Fényt, drága gyülekezetem!

Adjátok

nekem

a

tüzeteket!

Amíg

egymásba

kapaszkodtok, tűzetek égni fog, és megvéd a vihar dühétől! Igyekeztem, hogy ne üljön ki arcomra a rémület, de sejtettem, hogy nyugalmat sugárzó maszkom darabokra tört. Eddig is aggasztott a tömött sátor, amelyben az emberek csak szorosan egymás mellett állva fértek el, de miután mindenki megfogta a másik kezét, a színpad körül többrétegű emberi kerítés képződött. Nyugalom,

intettem

magam.

Jeremy

látta,

hogy

a

Keresők

megmentenek. Itt lesznek. Itt vannak. De Jeremy látomásai nem mindig váltak valóra. Állandó változásban voltak. Láttam Parkert, és tudtam, hogy a Keresők a közelben vannak. De ez még nem jelentette azt, hogy át tudnak juttatni bennünket az összefonódott Követőkön. A Próféta folytatta: -

Isten megáldott e jó asszony, Sarah Price szerelmével, akivel ma

éjjel megesküszünk... - Megfogta anya kezét, és közelebb húzta magához. - De Isten megáldott Sarah lányával is. - Tejes szemgolyóit felém fordította, és éreztem, hogy a figyelem felém fordul, én meg szerettem volna láthatatlanná válni, és eltűnni, hogy csak üres koszorúslányruhám álljon helyettem a színpadon. -

Megkérem Miát, hogy csatlakozzon a többi gyermekemhez! És

egymás kezét fogva alkossanak kört, amíg Sarah és én hűséget fogadunk egymásnak. Pislogni kezdtem, mint egy lassított felvételen. Láttam, hogy Jeremy

szeme először a sokktól kerekedik el, aztán a megvilágosodástól, majd a rettegéstől. Alig észrevehetően megrázta a fejét, mintha tagadni akarná, amire gondol. Amire mindketten gondoltunk. Legutóbbi, nekem is megmutatott látomásában az Apostolokkal egymás kezét fogva körbeálltunk a Torony tetején, és addig lüktetett belőlünk az elektromosság, amíg a levegő sűrűvé nem vált tőle. Aztán a vihar kitört a fejünk fölött. De a látomásában nem a parton voltunk. Ennek a Torony tetején kellene megtörténnie! Az Apostolok megfogták egymás kezét, és félkörük bennünket is be akart szippantani. Anyám rám mosolygott: -

Menj! - mondta halkan. - Csatlakozz a körhöz, Mia!

A Próféta szeme felém villant. Csatlakozz a körhöz, Mia, szólalt meg hangja a fejemben. Szükségem van a Fényedre! A Tüzedre! Ne! Isten, ha létezel, ne engedd megtörténni! Ne tedd ezt velem! Csatlakozz hozzájuk, parancsolta a Próféta a fejemben. Csatlakozz, vagy elveszem anyád életét, és a sötétségbe küldöm a lelkét. Ne hidd, hogy nem teszem meg! Ide-oda kapdostam a fejem, miközben segítséget kerestem a tömegben. A Keresőket, akikre nem hallgattam, amikor kellett volna. De ha jelen voltak is, nem szólaltak fel, hogy ellenvetésüket jelezzék. -

Mia? - szólított meg anyám hervadó mosollyal. - Menj! Fogd meg

a kezüket! Tekintetem Jeremyre esett. Behunyta a szemét, nyaka megfeszült, pillája remegett és szemgolyói mozogtak a szemhéja alatt. Amikor felpattanó szeme megtalálta az enyémet, kiolvastam belőle, hogy nagyot hibáztunk. A terv megváltozott.

Nem moccantam. A tömeg zúgolódni kezdett. Zárd be a kört, követelte a Próféta. Vagy ma éjjel végignézheted anyád halálát, és tudni fogod, hogy te vagy az oka. Mert nem voltál hajlandó betölteni a szereped. Én voltam a hiányzó láncszem a viharhoz. Ha ellenállok, nem lesz vihar. Nem lesz világvége. Az élet megy tovább. Anyám arca megnyúlt. Könnyes szemmel nézett rám. -

Kérlek, Mia! - könyörgött suttogva. - Tedd, amit apád parancsol!

A fejem ráztam. -

Ő soha nem lesz az apám.

A Próféta ajkai lecsúsztak fogpasztareklám fogsoráról, de mielőtt megszólalhatott volna, valami felrobbant odakint, és narancssárga fény csapódott a sátor oldalának. A lángok éhesen a vászonba martak, a tömeg felsikoltott. -

Elkezdődött! - mennydörögte a Próféta a mikrofonba. - Maradjatok

a helyeteken, fivéreim és nővéreim! Ne fussatok el az ellenség tüze elől, az ő tüzük gyenge, és tiszavirág-életű! Ne eresszétek el egymás kezét! Össze kell tartanunk! Egységes frontot kell alkotnunk az Isten akaratával szembeszegülök ellen! Újabb robbanások. Minden oldalról. Máglyák, jöttem rá. Máglyák lobbantak, aztán visszahúzták lángcsápjaikat. Belobbantak, aztán elcsitultak, mintha valakik benzintartályokat dobálnának a lángok közé. Nem tudtam, ez történt-e valójában, de egy dologban biztos voltam. A Keresők eljöttek értem. Megragadtam anyám kezét, és elrántottam a Próféta mellől, hogy a színpad széle felé rohanjak vele. Jeremyre néztem, követ-e bennünket, de mozdulatlanul állt a helyén. Szükségem volt pár másodpercre, hogy megértsem az okát. Az Apostolok körbeálltak bennünket. Egyesült energiájuk a levegőben

vibrált, amíg köddé nem sűrűsödött... felhővé. A légnyomás - mint vihar előtt szokott - leesett a sátorban. Ereztem, hogy a testemen minden szőrszál felmered. Az Apostolok elkezdték nélkülem. De egy alkotóelem hiányzott. Én voltam az utolsó láncszem. Én voltam a villámlás. Eszembe jutott a játék, melyet gyerekkoromba játszottam... A Vörös Kószáló. Vörös Kószáló, Vörös Kószáló, küldd Miát hozzám, ó! Képesek leszünk áttörni összekapcsolódott karjaikon? Vörös Kószáló, Vörös Kószáló, küldd Jeremyt hozzám, ó! De ha az Apostolokon áttörünk is, átjutunk-e a Követőkön? Akik elszánt ábrázattal még jobban megszorították egymás kezét. Csapdában voltunk. Újabb robbanások, újabb fények odakintről. A sátorponyva lassan égett. Mintha tűzálló bevonattal látták volna el - ellentétben a Díler sátrával -, ami persze nem jelentette azt, hogy tűzálló is. A Követők többsége mégsem mutatott aggodalmat, megbékéltek a gondolattal, hogy talán benn égnek a Fehér Sátorban... hogy azelőtt lelik halálukat, mielőtt dühös és borúlátó Istenük lerombolná a világot. Csak a Dílernek nem tetszett a lehetőség, hogy gyülekezettársaival megsüljön. Csupa fog és szem volt, vicsorgott és kiguvadtak a szemei. Ha akart, akkor sem szökhetett volna meg. Körbevették a többiek. A sátor belsejében sűrű, szürke felhő lebegett. Azt lehetett hinni, hogy az égő ponyva füstje okozta. De nem így volt. A levegő pára- tartalma állt össze felhőkké. A Fehér Sátor bejárata irányából dulakodás hallatszott. Észrevettem, hogy a kopasz cro-magnoni - akit a múlt éjjel is láttam - kiabálva lökdösődik valakivel. Ő volt az egyetlen Követő, aki nem fogta másnak a kezét, ám egyik gyülekezettársa sem vetemedett volna arra, hogy a Próféta parancsának ellenszegülve elengedje társa kezét, és a cro-

magnoni segítségére siessen. A cro- magnonit félrelökték az útból, és a hívatlan látogatók beözönlöttek. Nem Követők voltak. Tucatnyi vörös köpönyeges, kifejezéstelen maszkot viselő Kereső surrant be a homokon. Félelmetes látványt nyújtottak. De a Követők nem engedték el egymás kezét, és továbbra is a fehér szín dominált a vörössel szemben. Egyre több Kereső érkezett, míg vörös körbe nem fogták a fehér masszát. Hol lehetett Parker? Csak remélni tudtam, hogy a Fehér Sátor égő falain kívül, biztonságos helyen - ha létezett még biztonságos hely a földön. Az egyik Kereső megszólalt. Kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a ropogó lángokat. Hiába takarta álarc, ráismertem az érdes hangra: -

Engedje el a Követőit, hamis próféta! - követelte Mr. Kale. - A

szerepüknek vége. A Próféta elmosolyodott: -

Nem ingathatja meg a hitüket. Tudják, hogy én vagyok Isten igaz

Prófétája. Mr. Kale válaszképpen kilépett a Keresők köréből. Két társa a vállára tette a kezét. A sátorban felhalmozódott energia vibrálni kezdett a bőrömön.

A

Keresők

mintha

hátborzongató,

vöröses

ragyogást

árasztottak volna. Ám ezt, ha egyenesen odanézett, nem látta az ember - csak a szeme sarkából. A Követők idegesen összesúgtak. Mr. Kale két Követő fejére tette a tenyerét. A Próféta megérezhette, hogy valami olyasmi történik, ami nem szerepelt a tervei között, mert mosolya összeszorított fogú vicsorgássá változott. -

Akkor most próbára tesszük a hűségüket! - mondta Mr. Kale, és

megszorította

a

Követők

fejét.

Rángatóztak,

és

megpróbáltak

kiszabadulni, de Mr. Kale erősen fogta őket. A Keresők vörös fénye egy

pillanatra felragyogott, és ugyanez a vörös fény kezdett lüktetni Mr. Kale keze alatt is. A Követők egész külső köre vonaglani és kiáltozni kezdett. Némelyikük olyan éles fájdalomkiáltást hallatott, hogy szerettem volna befogni a fülem. A Követők külső köre eleresztette egymás kezét. Kábán egymásra meredtek, majd észrevették a falakat emésztő lángokat. És futásnak eredtek. -

A hitük nem olyan erős, mint képzelte - mondta Mr. Kale. -

Elkapom magát. Mr. Kale újabb fejeket ragadott meg, és a Követők újabb fala omlott le előtte. Nagyjából ötven kör volt még hátra. Nem tudtam, hogy Mr. Kale a Próféta igézetét törte-e meg, vagy csak rávette őket, hogy azt tegyék, amit lelkük másik fele szeretett volna: kiszabadulni ebből a halálos tűzcsapdából. De nem érdekelt, hogy csinálja, csak hogy gyorsan haladjon. A tűz egyre magasabbra kúszott a sátorban, és a füst összekeveredett a levegőben sűrűsödő felhőkkel. Alig láttam tőle a Keresőket. De amíg a felhők felszállva áthatoltak a ponyván, hogy az ég felé emelkedjenek, addig a füst benn rekedt. A sátor belmagassága nagy volt, de a füstnek így is csak néhány percre volt szüksége, hogy teljesen ellepjen bennünket. A szemem máris égett, és a torkom kezdte kiöklendezni a belélegzett levegőt. A Díler a nyakát nyújtogatva méricskélte, mi a helyzet a kijárat körül. Megnyugvás suhant át arcán, amikor megértette, mit művel Mr. Kale. De Mr. Kale még távol járt tőle, mert a Díler egy színpadhoz közelebb eső körben állt. A füst egyre terjedt, a sátorban katlanba illő forróság volt. A Díler hirtelen felkiáltott. A hipnózisa múlóban lehetett, mert kitépte kezét a mellette állókéból, és a kijárat felé indult. Nem jutott messzire. -

Gyáva! - kiáltotta az egyik Követő, akinek elengedte a kezét, egy

középkorú, kövérkés nő. Neki volt a legbájosabb pufók arca és leghalálosabb pillantása, amit valaha láttam. Ágyékon rúgta a Dílert, mire az térdre esett. - Cserbenhagyod a Prófétát, aki meggyógyított? Áruló! - süvöltötte. Összeállt a másik Követővel, akinek a Díler elengedte a kezét, és csupasz lábukkal rugdosni, taposni kezdték. A többi rúgástávolságnyira álló Követő is csatlakozott a mulatsághoz - Rachellel az élen. Boldogságtól kidülledt szemmel rugdosta a Dílert. -

Ez jár annak, aki szembeszegül a Prófétával! - kiáltotta, de szavait

sokkal inkább nekem, mint a kezelésbe vett férfinak címezte. A Díler egy darabig dobálta magát a homokon, aztán néhányat rándult, majd mozdulatlanná vált. Hogyan jutunk ki innen? Mr. Kale nem tudja mindenki agyát átprogramozni, mielőtt megfulladunk. Ha átjutunk az Apostolokon, Keresők százaival kell megvívnunk. Három méterre sem jutunk a színpadtól, már agyon is vernek. Kipislogtam a szememből a csípős füstöt, és amikor újra kinyitottam, a szállongó ködökön át végre észrevettem, akit kerestem. Éppen akkor lépett be a sátorba néhány vörös köpönyeges Követővel, és levette a maszkját, hogy láthassam az arcát. Hogy megmutassa, eljött értem. -

Parker! - kiáltottam, és újból megrántottam anya karját. - Anya,

gyere, Parker eljött értünk! Öcsém felbukkanása elvonta a figyelmem, és gyengülhetett a szorításom, mert anyámnak sikerült kitépnie a kezét. Visszafutott a Prófétához, aki gyengéden átkarolta, mintha számított volna a visszatértére. Szabadon maradt kezével fehér öltönye hajtókája alá nyúlt. Ezüstös villanást láttam, amikor előhúzta a jól ismert tőr sima, halálosan éles pengéjét. Anya továbbra is a Prófétához tapadt, még akkor is, amikor a kést a nyakának szegezte. Sőt, felsóhajtott, és hátravetette fejét, hogy feltárja védtelen bőrét.

Lelkének egyik fele ezt szeretné. Lelkének egyik fele meg akar halni. -

Ne! - Nem engedhettem, hogy feladja.

Elindultam felé, de a Próféta vagy megérezte a közeledésemet, vagy szemének ködén át észrevette elmosódott alakomat, és anyám torkának nyomta a kést. Vércseppek jelentek meg, leperegtek nyakán, hogy gyöngyként megüljenek a szaténruhán. Sötét gyöngyök a fehérek között. Néhányan döbbenten levegő után kaptak, de nem engedték el egymás kezét. Az sem törte meg hatalmát fölöttük, hogy szeretett Prófétájuk éppen egy ártatlan asszony nyakának szegezte a kést. Anyám vérének látványától, mintha bomba robbant volna bennem. Tűz vágtatott végig az ereimen, és összegyűlt kezemben. Éreztem, hogy az elektromosságtól pattogni kezd körülöttem a levegő. -

Csatlakozz a körhöz! - parancsolta a Próféta most már hangosan,

és mélyebbre nyomta a kést. Újabb vércsík. Anyám továbbra is mosolygott. Bámult a Próféta tejködös szemébe, és mosolygott. -

Szeretlek - lehelte.

A Próféta válaszképpen még mélyebbre döfte a kést. -

Mia! - Jeremy a kezemet bámulta.

Lenéztem, és én is megláttam. A kezem lángolt. Nem. Nem lángolt, hanem forró, vérvörös fénnyel ragyogott. Égetett. Energiafoszlányok

nyújtózkodtak

fel

a

tenyeremből,

mintha

azt

keresnék, mihez csatlakozhatnak. A kezem körül vörös glória ragyogott. -

Csatlakozz a körhöz! - mondta végzetes hangon a Próféta, és

tudtam, hogy többször nem fogja kérni. -

Mia, nem teheted meg! - könyörgött Jeremy. - Tudod, mi fog

történni! Jeremy szemébe néztem, mielőtt elfordultam. Mielőtt dühtől és kétségbeeséstől feszülő szívvel kinyújtottam karom az Apostolok felé. Ha nem engedelmeskedem, a Próféta elvágja anyám torkát, és nekem

végig kell néznem, ahogy meghal. Nem engedhettem, hogy ez megtörténjen. Nem nézhettem végig anyám halálát abban a tudatban, hogy cserbenhagytam. Hogy utoljára is cserbenhagytam. Inkább a világot hagyom cserben. Lelkem egyik fele abban reménykedett, hogy a vihar nem okoz újabb földrengést. Talán a Próféta terve akkor is csődöt mond, ha neki adom a villámlást. De a másik felem tudta az igazságot. Tudtam, hogy a Próféta terve beválik, mert Jeremy vagy ezerszer látta a jelenéseiben. Az

Apostolok

megtörték

körüket,

hogy

befogadjanak.

Amikor

megérintettem a kezüket, lobogó tűzvihar csapott ki a szívemből, végigfutott a karomon, majd a kezemen át a körbe. A két oldalamon álló Iván és Iris felsikoltott a fájdalomtól, amikor megégettem őket, de nem engedték el a kezem. Ha akarták sem tudták volna. Magamhoz hegesztettem őket. Vérvörös energiafoszlányok fonták be a karjukat, nyújtózkodtak és szétágaztak, mint a villámhegeim, hogy végül beborítsák az Apostolokat. Rémület ült a szemükben, ahogy a végtagjaikon és felsőtestükön cikázó energia végül teljesen elborította őket. Bebábozódtak a vörös villámokba. Éreztem a bőröm töltését, ahogy a viharfelhők gyűlni és örvényleni kezdtek

felettünk,

majd

tintaszínűvé

feketedve

elektromosságot

permeteztek. Az én elektromosságomat. A felhők megtöltötték a sátrat, átszivárogtak a ponyván, és az ég felé emelkedtek. A sátor tetején esőcseppek kezdtek kopogni. Karmazsin fény villant az égen, és mennydörgés detonációja hallatszott. -

Legyen meg a Te akaratod!

Eszelős vigyor ült a Próféta arcára, amikor villám gyújtotta fel az éjszakai eget, és a menny újra dörgött. Azon kaptam magam, hogy én is

vigyorgok. Hatalmába kerített a villámlás izgalma. Bizsergett tőle a bőröm, élőbbnek éreztem magam, mint valaha, és folytatni akartam. Ez nem hétköznapi vihar volt. Ez az én viharom volt, melynek olyan sokat kellett várnia, hogy kitörhessen. -

Mia!

A mennydörgéstől alig hallottam meg a hangot. Ha nem a legismerősebb hang lett volna a világon, talán meg sem hallom. -

Parker...

-

mondtam.

Hangom,

mintha

száz

kilométeres

messzeségből érkezett volna. Hátranéztem, és megláttam őt. Az öcsémet, aki a Mr. Kale által vágott ösvényen a színpad felé tartott a Követőkkel. De lassan haladtak. Túlságosan lassan. Elkéstek. A vihar elkezdődött, és megindult. Éreztem, hogy elúszik fölülünk. Hogy valami gyorsan maga felé vonzza. Átokföld. Úgy zúgott az energiától, mint egy föld alatti áramfejlesztő... mint a Szikra, vagy a Fény. Vagy nevezheted, ahogy akarod. Elektromosság volt, és az energia magához vonzza a másik energiát. A pozitív töltés a negatív töltést. A bennem tárolt energiát a viharnak adtam, de a felhők csak szállítótartályok voltak, amik azt keresték, minek adhatnák át terhüket. És ezt a helyet Átokföldön fogják megtalálni, a megrepedt föld mélyén. A hatodik pecsét. A Puente Hills-i törésvonal. Parker felbukkanása magamhoz térített a vihar önkívületéből. Jeremy kihasználta az alkalmat, és két lépéssel a hátam mögött termett. Vörös fény fürdette az arcát. A szívem... ez a szemétégető... érte sajgott. Nem akartam neki újabb fájdalmat okozni, de mintha ez lett volna a sorsom. -

Mia, engedd el őket! - mondta halkan.

Bólintottam, de amikor megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, hogy megszakítsam a kört, rájöttem, hogy lehetetlen. Összeolvadtam az

Apostolokkal. -

Tudtam, hogy nem szabad benned megbízni! - Iris alig tudta

kipréselni magából a szavakat a fájdalomtól, amit a velem való összeköttetés okozott. - De a szereped már betöltötted. Megadtad Atyánknak, amit akart. - Mosolya gyűlöletet sugárzott. Diadalt. Újból megkíséreltem elrántani a kezem, de csak annyit értem el, hogy majdnem kificamítottam a vállam. Nem tudok elszakadni tőlük. Előbb vissza kell vonnom az energiát, vissza kell szívnom magamba. De fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Az ég olyan erőset villant, hogy néhány másodpercig nem láttam, aztán fülsiketítő zengés következett. Amikor a látásom visszatért, Jeremy válla fölött a Prófétát vettem észre... szemében önkívület parázslóit. Továbbra is anyám torkának szegezte a kést. -

Most már késő! - kiáltotta. Mikrofonra sem volt szüksége, hogy

szavai az egész sátorban hallatszódjanak. - A Vihar Átokföld felé tart, hamarosan megreng a föld, és ledől az utolsó Torony, és vele pusztulnak a város elfajzott gyermekei! A világvége elkezdődött! Beszéd közben egyre jobban szorította anyát, és az utolsó szavaknál rángatózni kezdett a szenvedélytől. Az anyám nyakának szegezett kés még mélyebbre hatolt. Anya szeme elkerekedett, és vér... túl sok vér... csörgött a torkából. -

Neee!

-

üvöltöttem,

és

egyetlen

fájdalmas

nyalábban

visszaszívtam az Apostolokat borító elektromosságot. Elrántottam a kezem, és megtörtem a kört. Az energia gombafelhővé robbant, az Apostolok kiáltva hátraestek, és a színpadról a Követőkre zuhantak. Úgy éreztem, mintha a csontjaimat törnék vagy az izmaimat tépkednék le rólam, de a fájdalom nem számított.

Jeremy megragadott, és lefogott. Csapkodtam és rugdostam, de nem eresztett el. Anyám teste elernyedt a Próféta karjaiban. A Próféta ajka szétvált a zavarodottságtól. Akkor jöttem rá, hogy nem tudta, mit tett. Nem értette, miért vált anyám teste életnagyságú rongybabává a kezében. Nem látta őt. Aztán kitapintotta az anyám fehér ruháját átitató vért, mely egyre csak terjedt, és a ruha inkább már vörös volt, mint fehér. A Próféta megrázta a fejét, és így szólt: -

Ne!

Anyám szeme még nyitva volt. És rám nézett. Ő nézett rám. Anya, akit mindig ismertem. A Próféta előtti anyám. A földrengés előtti. Az, akiről azt hittem, örökre elvesztettem. És most tényleg megtörténik. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de a hangszálai már nem engedelmeskedtek, és semmi nem jött ki rajta. Összeroskadt, holt súly lett a Próféta kezében. A Próféta szeme az elektromosságtól villogó ég felé fordult. Minden vörös lett bennem. Tovább küzdöttem Jeremy ellen, aztán egyszer csak elengedett. A földre esett, és szemhéja mögött forgó szeme újabb látomást jelzett. Otthagytam a földön, és a Próféta felé léptem: -

Nézzen rám!

A Próféta rám nézett vak szemeivel: -

Ez nem szerepelt a tervben - mondta. - Nem akartam, hogy

meghaljon. Felemeltem a karom. Forróság fortyogott és sercegett a tenyeremben. A vérvörös fény felszívódott a szaténkesztyűmben. De most új fényerek nőttek ki belőle izzó drótokként. -

Nekem meg tervem sincs - mondtam. Minden erőmet a

tenyerembe koncentráltam, és... elengedtem. Annyi évig próbáltam visszatartani, annyi évig küzdöttem, hogy a tűz bennem maradjon... és most elengedtem. Minden maradék energiám, amit nem vitt el a vihar, a Prófétára zúdult. Kötélvastagságú, vörös fények ágaztak ki a kezemből, és a Próféta testébe hatoltak. Elengedte anyámat, de néhány eltévedt, elektromos nyaláb őt is eltalálta, és a teste megrándult. Gerince hátrahajlott, ahogy a nyalábok beborították, és áthatoltak a bőrén. Kicsúszott a Próféta karjából, és elterült a lábánál növekvő vértócsában. Aztán a villámok már csak a Prófétát érték. A Próféta szája néma sikolyra nyílt, Követők ezrei sikítottak helyette is. Fülsiketítő hangjuk betöltötte a sátort. A Próféta dús, jegesmedve haja tövig égett, hamuja a padlóra havazott. Fehér öltönye fekete cafatokra robbant, bőre elszenesedett, majd a repedező szénréteg alól kibuggyant a vére, és feltárultak izomrostjai. Újabb és újabb energianyalábokat lőttem belé, amíg el nem vesztette minden emberi formáját. Addig tüzeltem rá, míg elfogyott az energiám. A villámok eltűntek, és vakító fényük után - még a ponyvát faló lángok ellenére is - minden koromsötétnek tűnt a sátorban. A gyülekezet csoportos paralízise megtört. A Követők futni kezdtek az életükért. Láttam, hogy Iris elesik, és miközben Iván megpróbálta felsegíteni, ő is földre került. Egyiküket sem láttam újra felállni. Rachel a Skyline-osokkal megpróbálta visszatartani a Követőket, de amikor a bandája is cserbenhagyta, a tömeg egyszerűen elsöpörte. Amint a Próféta hatalma megtört fölöttük, általános lett a káosz és a zavar. Végre Rachel is rájött, hogy többé nem áll a Próféta irányítása alatt, és a kijárat felé startolt.

A Követők a színpad felé tolultak, már nem fogták egymás kezét. Láttam mindezt, de nem érdekelt. Letérdeltem anya mellé, és magamhoz húztam. Teste pehelykönnyű volt, de a ruhájába szívódott vér olyan súlyosnak tűnt, mintha köveket varrtak volna a szegélyek alá. Sírnom kellett volna, de nem tudtam. Üresnek éreztem maga, mintha lényem egyik fontos összetevője - talán a lelkem - elszállt volna belőlem a villámokkal együtt. Homályosan tudatában voltam annak, hogy a kezem teljesen csupasz. A hegek eltűntek róla. Azon tűnődtem, hogy a villámok szabadjára engedésével vajon az egész testemről eltűntek-e. Magamhoz szorítottam anya testét, és ringatni kezdtem. Csak akkor néztem fel, amikor Parker mellém lépett. Remegő sóhaj hagyta el az ajkam. A lemondás sóhaja. Ki kellett jutnunk. A füst ránk telepedett, és éreztem a lángoló falak forróságát. Ideje volt felnyalábolni anya testét, és eltűnni onnan. Legalább Parker mellettem volt, hogy segítsen. Nem hiszem, hogy nélküle képes lettem volna rá. A Próféta teste itt maradhat. Követői és Apostolai egyként elhagyták. Itt marad, amíg minden fehér el nem feketedik, mint az elszenesedett maradványa. Parkerre néztem. Azt hittem, arca érzéseim tükre lesz. Am ehelyett. .. tényleg mosolygott? Nem, nem mosolyoghat. Hacsak el nem vesztette az eszét. De az is lehet, hogy füstmarta szemem játszik velem, vagy... Vagy... Követtem Parker tekintetét, és anyám arcára néztem. Nyitva voltak a szemei. Éltek. Nem csupán pislákolt bennük az élet, hanem tényleg éltek. Anya felemelte a kezét, és megérintette vele a helyet, ahol a Próféta kése behatolt. A seb már nem vérzett. Új hege lett ott, vagy legalábbis az lesz belőle idővel. A kiégetett sebet hosszú, vörösesfekete szövet borította. Nem volt szép látvány, de a kiégetés legalább összezárta a sebet, és megállította a vérzést.

Eszembe jutottak az eltévedt energianyalábok, amiktől anyám teste összerándult, mielőtt eltaláltam a Prófétát. És amikor arra gondoltam, hogy egyetlen biztos dolgot tudok a villámcsapásról, hogy soha nem lehet tudni, milyen hatása lesz, majdnem felkacagtam. Anyám élt, és felült. Észrevettem, hogy sírok, és Parker is könnyezett, aztán egymást átkarolva összeborultunk. Újabb villám gyújtotta fel az eget, és elégette megkönnyebbülésemet, bőröm bizsergése emlékeztetett rá, hogy az éjszakának még nincs vége. Várt rám még egy feladat. A vihar Átokföld felé úszott, és nekem meg kellett előznöm. Vissza kellett vennem a viharnak adott villámot. Az emberek fuldokolva köhögtek. -

Ki kell jutnunk innen - mondta egy hang, ami mintha Mr. Kale-é lett

volna, de ennyi füsttel a torkában mindenkinek olyan hangja volt, mint neki. Jeremyt nem volt nehéz megtalálni a Keresők között. Ő volt az egyetlen, aki fehéret viselt. -

El tudsz juttatni Átokföldre? - kérdeztem, de előre tudtam a

választ. Bólintott. A szemében ülő dühöt és szomorúságot eltökélt komorság váltotta fel. Parkerre néztem, aki anyát támogatta. Anya arca olyan fehér volt, mint valamikor a ruhája. Mielőtt kiégettem volna nyakán a vágást, rengeteg vért vesztett. Menyasszonyi ruháját olyan színűre festette, amilyen a Keresők köpönyege volt. Az egyik közelemben álló Kereső levette álarcát. -Ne aggódj! - mondta Katrina. - Mi majd elvisszük a kórházba anyukádat. Tedd, amit tenned kell! Szeme az elszenesedett maradványra siklott.

-

Köszönjük - mondta, és nagybátyjához dőlt, aki felém biccentett:

-

Köszönjük - visszhangozta.

Nem volt időm hosszas búcsúzkodásra. Parkernek csak ennyit mondtam: -

Vigyázz anyára!

-

Hová mész? - kérdezte megfeszült izmokkal, mintha utánam

akarna kapni,

meg

akarná

akadályozni

távozásomat.

De

nem

engedhette el anyát. Megérintettem a karját, és a szeme elkerekedett. A tenyeremre meredt. -

Én is érzem - mondta csodálkozva. - Én is érzem benned a Szikrát.

-

Ég veled Parker! - köszöntem el, és hangom úgy csengett, mintha

utoljára látnánk egymást. Parker nem próbált megakadályozni abban, amire készültem. Utamra engedett. Nem vagyok benne biztos, hogy fordított helyzetben én ezt tettem volna.

SZÉL ÜVÖLTÖTT ÁTOKFÖLDÖN, és a bőröm vele vonyított. Felettünk továbbra is tiszta volt az ég, de láttam a közeledő vihart. Vajon mennyi idő, míg ideér? Mivel nem természetes, hanem ember által alkotott viharról volt szó, képtelenség volt megbecsülni. Ez Mia által alkotott vihar volt. Aznap éjjel az Átokföldre vezető rámpák mellett nem álltak kábítófegyveres őrök. Talán megsej dítették, hogy Isten büntetőlistáján a Kószálok lesznek az elsők, és az óvatosság mellett döntve elpárologtak a Kószálás közeléből. Jeremy akkora sebességgel szlalomozott Átokföld feldúlt utcáin, hogy a legkisebb baleset egyenlő lett volna a halállal. De ha nem érünk időben a Toronyhoz, úgy is halál fiai vagyunk. Amikor megálltunk, és leszálltam a motorról, a lábam földbe gyökerezett, és egész testem megbénult a bőrömet szurkáló izzó tűktől és szögektől. De a fájdalom önfeledt boldogságot rejtett magában. Az eufóriának azt a fajtáját, amitől azt éreztem, élek és össze vagyok kötve a világgal, minden molekulájával, ami körbevesz. Testemnek nem volt határa, aminél befejeződtem, és ahol elkezdődött a külvilág. Ez volt az az érzés - a lényemnél hatalmasabb dologban való feloldódás vágya-, ami miatt annyiszor kiálltam a villám alá. De még sohasem éreztem ilyen erősen. Én adtam kölcsön a viharnak a villámot, és éreztem, hogy vissza kíván térni belém. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az üvegpor az arcomba vágódjon, és a bőrömbe fúródjon. -

Hamarosan találkozunk! - suttogtam a vihar felé. - Erre

megesküszöm.

Jeremyre néztem, és észrevettem, hogy ő is lehunyta a szemét. Szempillái megremegtek. Amikor újra kinyitotta, félelmet láttam benne. Semmi mást, csak félelmet. Félrenézett. Én pedig vágyakozva visszafordultam a vihar felé. Cement- és üvegport vágott arcunkba a szél, miközben átfutottunk Átokföldön.

Kezünkkel védtük

szemünket

a törmeléktől.

Amikor

végignéztem magamon, láttam, hogy a koszorúslányruhámra tapadt szilánkoktól szabályosan ragyogok. Bőröm megint bizseregni kezdett a város fölött tornyozódó fekete felhőtől, mely megállíthatatlanul kelet felé úszott. A felhők mögött vérvörös fény villogott, és a bőröm együtt pulzált az elektromossággal. De a tűz nem lobbant fel a mellkasomban. Kieresztettem magamból, és most az égben lángolt. Villám villant. Halkan számolni kezdtem: -

Egy Mississippi, két Mississippi, három Mississippi... - Hatig

jutottam, mire a mennybolt felzendült. A húsomban éreztem a remegést. A vihar tíz kilométerre lehetett. Talán még közelebb. Igyekeznünk kellett. Fel kellett jutnunk a Torony tetejére, hogy minél közelebb legyünk hozzá. Most nem engedhettük meg magunknak, hogy elegánsan késve érkezzünk a partira. Közel jártunk a Toronyhoz, és hallottuk a magasból leszűrődő zenét. A világ tetejéről érkezett. De valami nem stimmelt. A Kószálok felhagytak a fekete fények használatával, amivel eddig a buli helyét leplezték. A Torony tetején világító reflektor fénykört vetített az égre. És több emeleten is világosságot láttunk. Szinte mindegyiken. Nem úsztak fényárban, de azért észlelhetőek voltak. Minél közelebb értünk, annál jobban ki-

vehettük az ablakok mögött mozgó és táncoló alakokat. Az emeletekről áradó, különböző DJ-k által kevert zenék őrjítő hangzavart képeztek különösen, ha a fejemben robajló égzengést is hozzáadtuk. -

A Prófétának sikerült megtöltenie a Tornyot! - mondtam a

hangomat elfújni igyekvő szélben. - Több ezren lehetnek itt! - Sok ezer leendő halott. És ez csak a kezdet lesz. Az első halálos áldozatok. Meg kellett akadályoznom. A széllel versenyt futva rohantunk a Torony felé, de az ajtókhoz érve Jeremy megállított. -

Mia - mondta érzelmektől feldúlt hangon.

-

Baj van? - néztem rá homlokom ráncolva.

Megrázta a fejét, és félrenézett. Eszembe jutottak remegő, sötét pillái és felpattanó szeme. -Jeremy... - Még mindig szerettem kimondani a nevét. - Új látomásod volt? Rólam? Arcában megrándult egy izom. Fekete szemével az enyémbe nézett. -

Nem

-

mondta

olyan

halkan,

hogy

alig

hallottam

a

mennydörgéstől. - Semmi olyat nem láttam, amit ne láttam volna már. Mindkét kezemmel megfogtam az arcát, és éreztem a belőle sugárzó forróságot. Számat az ajkára tapasztottam, a forróság tűzzé lett, ami összeolvasztott bennünket, és már nem lehetett megmondani, hol végződik az egyikünk, hol kezdődik a másikunk. De nem bocsátott rám látomást. Jeremy nem engedte, hogy lássam. Zihálva távolabb húzódtam. -

Miért nem mutatod meg nekem?

Úgy rázta meg a fejét, mintha ki akarná belőle rázni az eltitkolt látomást. Öklömmel vertem a mellkasát. De oldala mellett ökölbe szorított kézzel szoborként állt. Feladtam, és a mellkasára döntöttem a fejem.

-

Különben sem számít - mondtam. - Így is tudom, mi volt az. - A

mártírok látomása. Érzelmek fojtogatták torkomat: - Halál vár rám. Legalább anya és Parker megmenekülnek. És a világ tovább forog. Erről majd én gondoskodom. „Nem kell mindenkinek mártírhalált halni'’, jutottak eszembe Mr. Kale szavai. Nem kell mindenkinek. Csak nekem... talált, süllyedt. Amikor újra felemeltem a fejem, Jeremy szemében megláttam a halálom. Meg sem kellett érintenie, hogy megmutassa. Remegve felsóhajtottam, és újból megcsókoltam. Nem azért, hogy meglássam a végem, hanem, hogy érezzem, mi lehetett volna. .. A Szeretők és a Torony. Talán sohasem volt választásom. Úgy csókoltam meg Jeremyt, mintha utoljára tenném. És ez is volt az igazság. *

Amikor a liftajtó kinyílt a Torony tetején, egyszerre rohant le bennünket a szél és a zene ereje. Nem tudtam, melyik a hangosabb, de a széllökésektől rángatózni kezdett a bőr az izmaimon, mintha a testemet alkotó részecskék el akarnának válni egymástól, szét akarnának szóródni. Levegő után kaptam a fájdalomtól. A kíntól. De vágytam rá, hogy minél közelebb kerüljek a forrásához. Különféle érzetek üvöltöttek át rajtam. A vihar sziréndala a bőrömön játszott, a csontjaimban és a véremben. Kiléptünk a tetőre. A dupla lemezjátszók mögül egy rasztahajú DJ szolgáltatta a talpalávalót. A tető tömve volt Kószálókkal, akik a világ tetején a világvégét ünnepelték. Ragyogó, vörös villám hasította szét az eget, utófénye véres sebként

tátongott. A Kószálok levegő után kaptak, de a felhőkre mutogatva folytatták a táncot. A szívem ki akart törni a bordáim közül, és lélegzetem zihálássá gyorsult. -

Ki kell juttatnunk a Kószálókat! - ziháltam. - A vihar pillanatokon

belül itt lehet! Jeremy a lemezjátszópult mögé ugrott, és megkaparintotta a mikrofont. -

Már megint itt vagytok?! - méltatlankodott a DJ, de Jeremy

félrelökte. A zene hirtelen elhallgatott, és csak a szél süvítése hallatszott. A Kószálok tanácstalan arccal keresték a mulatság végének az okát. Szívem

hatalmasakat

lüktetett,

minden

dobbanása

egy-egy

mennydörgés volt. A vihar a nyakunkon volt. Fekete vattafelhők, felhőhegyek, üllőfelhők nyomultak felénk. Villám gyújtotta fel az eget, és pulzálni kezdett. Fénye beragyogta az éjszaka sötétjét. -

Egy Mississippi... két Mississippi... három Mississippi...

Mennydörgés rázta meg az eget. Kifutunk az időből. Mindig kifutunk az időből. Aztán a hangszórók által felerősítve egy hang szólalt meg. Jeremyé. -

Figyeljetek rám! Mindenki figyeljen rám! Ez a hely veszélyes!

Hagyjátok el a Tornyot olyan gyorsan, ahogy tudjátok! -

Nem megyünk sehova! Mi ide tartozunk! - A hang irányába

fordulva ismerős arcon akadt meg szemem. Jude volt az, a lány, akit én állítottam a Keresők oldalára, amikor azon az éjszakán Katrinának segítettem. Mindenki abbahagyta a táncot, és a fejek felém fordultak. Tekintetük természetellenesen nyugodt volt. Akkor rájöttem, hogy nem egyszerű Kószálókkal állunk szemben. Nem kellett vörös köpönyeget

viselniük ahhoz, hogy tudjuk, Keresőkkel van dolgunk. Látszott abból, amilyen egyszerre abbahagyták a táncot, és alakzatba rendeződtek, mintha láthatatlan fonál kötné össze őket. Az a helyzet, hogy az egyetlen ember, akinek láthatólag fogalma sem volt róla, mi folyik itt, a DJ volt. Elfordultam tőlük, és nyugat felé, a közeledő vihar irányába tekintettem. Koreatown felett villám hasított az égbe. -

Már nem sokáig - mondtam a távozni készülők elhaló hangján,

mintha már ott sem lennék. A mélyben tucatnyi autófényszóróra lettem figyelmes. Átokföldre hajtva a Torony felé közeledtek. Kószálok lennének?, tűnődtem. Akkor előbb is jöhettek volna. Mert a buliról lecsúsztak. A vihar felénk úszott, és én egyre kevésbé éreztem magam egésznek. Kezdtem széttöredezni, alkotórészeim a levegőbe emelkedtek. A tető közepére álltam, a Kószálok közé. Éreztem a Szikrájuk vibrálását és pattogását a bőrömön. Az energiáét, ami idehozta őket. A Torony kártyalapjára gondoltam, amit kihúztam, a halálba zuhanó emberekre. Jeremy eldobta a mikrofont, és felém fúrta magát a tömegben. -

Menj el, Jeremy! - mondtam. - Ez a hely neked sem biztonságos!

De csak a fejét rázta: -

Maradok.

-

Akkor állj hátrébb! - Végignéztem a Kószálókon. - Mindenki álljon

hátrébb! A gyűrű tágulni kezdett körülöttem, de Jeremy mellettem maradt. Egy másodpercig

újra

egésznek

éreztem

magam,

mintha

elszállt

részecskéim visszatértek volna belém. -

Mia... - kezdte, de újabb villám hasított végig az égen, és a

mennydörgés elnyelte szavait. Villám lövellt ki a felhőkből, felém nyújtóztak ágai, és égzengés remegtette meg az éjszakát,

melybe az egész Torony belerengett. Az ég felé nyújtottam a karomat. Tenyeremen dobolni kezdtek az első esőcseppek. Villám csapott ki a felhőkből és szétágazott a villogó égen, de vérem sikítva még többet követelt. Bőröm viszketve kívánta magába szívni a forróságot. -

Egy Mississippi...

Mennydörgés. A lift csengetve kinyílt, és vörös köpönyeges Keresők áradtak ki belőle, úgy mozogtak, mintha egy rugóra járnának. Beálltak a társaik közé, és ösztönösen megfogták egymás kezét. Jeremy nem csatlakozott hozzájuk. Rádöbbentem, hogy mivel nem tartozik közéjük, nem is kapcsolódhat össze velük. Erejét nem oszthatta meg a Kószálókkal. Magában állt. Olyan közel hozzám, ami még nem jelentett számára közvetlen életveszélyt. Még több villámlás, még több dörgés. Fény és zaj, vakító és fülsiketítő. Úgy éreztem, mintha bőröm lefeslene a húsomról. Újabb esőadag csöpögött a tetőre, aztán zuhogni kezdett. A levegőben tombolt az elektromosság, és a Szikrám úgy reagált rá, mintha a testemre robbanószert kötöttek volna. Minden szőrszálam égnek meredt. A fülem csengett. Réz ízét éreztem a számban, ebből tudtam, hogy a nyelvembe haraptam. A felhők felé fordítottam arcomat: -

Térj vissza hozzám! - suttogtam a villámnak.

Amikor lándzsája egyenesen a tenyerembe fúródott, felsikoltottam. Aztán... Égni kezdtem... és én voltam a tűz. Fájdalmam meghaladta a fájdalom fogalmát. Erre az érzésre még nem találtak ki szót - mert maga volt a tökély. A gyönyör agóniája.

Fülemben sikítássá erősödött a csengés. A levegő elektromosságtól izzott. Újabb villám lövellt ki az égből, egy izzó fa, melynek ágai fénysebességgel nőttek felém. Belém vágott. Újra. Újra. És Újra. Göcsörtös fénykarok nyúltak le értem, hogy megöleljenek. Hogy megtartsanak. Elkaptam őket, és olyan sokáig szorítottam ágaikat, amíg csak lehetett, hogy visszaszerezzem a viharnak adott villámot. A Keresők vérvörös derengésbe burkolóztak. A vihart a Követők köre támasztotta. Ez a másik, hasonló erővel rendelkező, de ellentétes célokat követő kör vajon megállíthatja-e? Forróság söpört át rajtam. És darabokra szakított. Ez a villámlás erősebb volt az általam teremtettnél. A vihar feldagadt. Nemcsak a saját villámomat adta vissza, hanem azt is, amit hozzátett. Eljutottam felvevőképességem végső határáig. Nagy nehezen végignéztem magamon. Rémes koszorúslányruhám leégett rólam, és meztelenül álltam. A villámrajzolatok újra megjelentek, vörösen izzva maródtak a bőrömbe. A hegek érrendszere mentén repedezni kezdtem, mint egy hamarosan szilánkjaira hulló üveg. Törtem... repedeztem... rángatózó testembe újabb és újabb villám fúródott.

Körülöttem

a

ruhám

hamuja.

A

villámhegek

világító

vércsíkokként ragyogtak. Képtelen voltam többet befogadni. A Keresőket beburkoló vörös fény addig erősödött, amíg remegni kezdett tőle a levegő. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy a világ elcsendesedett körülöttem. A vihar nem tombolt tovább. A felhőre néztem, és egy lyukat láttam a közepén. A vihar szemét. Nőtt és terjedt, egyre nagyobb és nagyobb lett. A vihar megtört, széttépte magát, és mögötte feltárult a tiszta, fekete ég, melyen a csillagok köde

üvegporként csillogott. Mosolyogtam, amikor a szívem utolsót dobbant. Aztán minden elnyugodott. Minden elsimult. Elengedtem az életet. Szemem csukódni, testem dőlni kezdett. A halál nem is olyan rossz dolog, futott át a fejemen. Legalább végre kipihenhetem magam. Akkor megláttam Jeremyt, aki felém ugrott, hogy elkapjon, mielőtt a földhöz csapódnék. Félelem markolta meg a szívem, de olyan erősen, hogy újra dobbant egyet... aztán még egyet... Ne, ne érj hozzám, szerettem volna kiáltani. NE ÉRJ HOZZÁM! Távolabb másztam Jeremytől. Mégis élek? Halottnak kéne lennem. Mozgok és érzek... érzem azt a rengeteg forróságot, ami belém áramlott, és megtelepedett bennem. -

Sajnálom... - mondtam rekedten. - De nem... biztonságos...

megérintened... egyelőre. Még mindig... túlságosan forró vagyok. Szívem a mellemben kalapált, a fejemben, a kezemben és a lábamban lüktetett. Dagadtam az elektromosságtól. Én voltam a megtestesült villám. Megint. Jeremy leesett állal nézett: -

Azt hittem, meghaltál.

Asztmásán felnevettem: -

Meghaltam. Egy kicsit.

Mindketten az eget fürkésztük, a távozó, füstként elszálló felhőket, melyek lassan semmivé enyésztek. Mosolyogtam.

Aztán

észrevettem,

hogy

Jeremy

tanulmányozza aggodalmasan összehúzott szemöldökkel. -

Mi az? Mi a baj? - kérdeztem.

Megrázta a fejét. -

Semmi - felelte, és elkezdte levenni fehér ingét.

az

arcomat

-

Te meg mit művelsz...? - kérdeztem, aztán végignéztem magamon.

- Ja! Megpróbáltam eltakarni a testem, de nem volt hozzá elég kezem. A körben álló Kószálok és Keresők tisztelettudóan lesütötték szemüket meztelenségem előtt, de azért elkaptam pár kíváncsi pillantást, ami a testemen lévő, furcsa rajzolatokat firtatta. Jeremy odaadta az ingét, hogy betakarjam magam vele, de eszébe sem jutott elfordulni. Engem nézett, én meg ott álltam anyaszült meztelenül a villám hegeimmel. Undor jeleit kerestem az arcán, de nem találtam. A mellkasán lévő villámheg élesen elütött a bőrétől, mint egy felrobbanni készülő, vörös csillag. -

Már megérinthetlek? - kérdezte halvány mosollyal.

Elvettem tőle az inget, és amikor a ruhadarab nem égett porrá a kezemben, bólintottam, aztán eltakartam vele a testemet. Jeremy óvatosan felém nyúlt, és végigfuttatta ujját a nyakamon lévő villámhegen. Arca megrándult, de nem rántotta vissza a kezét. Aztán a tenyerébe vette az arcomat, és közben hüvelykujjával simogatott. Arcán mintha sötét felhő futott volna át, de gyorsan eltűnt. Hozzám hajolt, és megcsókolt, és én bíztam benne, hogy nem égetem meg. A látomások elmaradtak. Jeremy megérintett, és én viszonoztam érintését. Végre csak mi voltunk. A Szeretők és a Torony.

„De nem félek a vihartól, mert most tanulom kormányozni a hajómat.” Louisa May Alcott (Sóvágó Katalin fordítása)

EGYIK

FELEM AZT HITTE,

hogy az Átokföldön töltött éj után minden

visszatér a régi kerékvágásba. Az éjszaka után, amikor meghaltam kicsit.

Az

éjszaka

után,

amikor

először

nem

szégyelltem

a

villámhegeimet, és elfogadtam magamat annak, aki vagyok... A Torony Lányának. Az éjszaka után, amikor anya abbahagyta a folytonos rettegést, és a családunk megbocsátotta egymásnak azokat a dolgokat, amik többé már egyébként sem számítottak. Az éjszaka után, amikor beleszerettem a jövőmet látó fiúba, és Los Angeles romjai között, fejünk felett

a

csillagos

éggel

megcsókoltam,

miközben

bőröm

elektromosságtól dalolt. Az éjszaka után, amikor megöltem egy Rance Ridley nevű embert... egy embert, aki Prófétának hívatta magát. Aki álnéven megvásárolta a Tornyot, és az épületbe csalogatta a Kószálókat, pedig a tévében folyton gyalázta őket. De már senki sem vonhatta felelősségre a tette miatt, mert a Próféta halott volt, szénné égett egy bizarr viharban. Szóval, a régi kerékvágásba mégsem lehetett visszatérni. A tanulmányaim folytatása nem igazán vonzott. Megváltoztam, és bár a hegeimet nem kellett rejtegetnem többé, megváltozott állapotomban nem mehettem vissza a középiskolába. A rajzolatok ki- terjedtebbek lettek. Jobb arcomon vörös erekként ágaztak szét, és a szemem között felfutottak a homlokomra. De a szemem volt a fő probléma. A villám oda is behatolt, és a fehérjét

vörösre festette. Na, és a pupilláim... világítottak. Nem nagyon, de észrevehetően. Hiába pislogtam, nem múlt el. Elgondolkoztam rajta, hogy ha szabadjára engednék egy kis villámot magamból, talán a szemem nem világítana, talán... De mivel ebben nem lehettem biztos, egyelőre megtartottam a villámot magamnak. Az a furcsa érzésem volt, hogy szükségem lesz még rá. Reméltem, hogy a Keresők drámájában már eljátszottam a szerepemet, csak ne kísértett volna elmémben Madame Lupescu kártyalapja. A Hierofán, a lehetőség. Egy újabb lehetséges jövő. Egyelőre teljesen kielégít, hogy minden időmet Jeremyvel tölthetem. Mióta a Próféta meghalt és az Apostolok szétszéledtek, nem volt otthona. A tengerparti villába még a holmijáért sem akart visszamenni. - Lezártam azt a korszakot az életemben - mondta, de én tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Látom a szemében, hogy a földrengés áldozatai továbbra is kísértik. Azon tűnődöm, vajon Jeremy képes lesz-e valaha megbocsátani magának? Tapasztalatból tudom, milyen nehéz. Bár Jeremy nem ment vissza a Próféta házához, én megtettem. Egyszer. Mert valamit a legfelső emeleten lévő szobában hagytam. A Szeretők kártyalapját. És meg akartam tartani. A vihar óta Jeremy a kanapénkon alszik, de mivel egyikünknek sincs szüksége sok alvásra, az éjszakát egymás karjaiba és lábaiba gabalyodva töltjük. Addig csókolózunk, amíg a forróság elviselhetetlenné nem fokozódik, akkor szétválunk, iszunk egy kis vizet, és újrakezdjük. Jeremy továbbra is tart attól, hogy megérintsen, pedig a vihar óta elmúltak a látomásai. Szerencsére az ellen semmi kifogása sincs, hogy én érintsem meg. Amit meg is teszek. Ahányszor csak tehetem.

Anya alig emlékszik valamire abból az időből, ami a Fény órájának mániás nézése és majdnem bekövetkezett esküvője/halála közt húzódott. Az az igazság, hogy a Próféta Követőinek nagy része hozzá hasonlóan tömeges amnéziában szenved. Még azok az emberek is csak ködösen emlékeztek a Próféta haláláig tartó időkre, akik személyesen soha nem mentek el a miséjére, hogy megkapják az „áldását”, csak a műsorát nézték. Megkérdeztem Mr. Kale-t, hogy a Próféta rendelkezhetett-e akkora erővel, hogy még a tévén keresztül is befolyásolni tudta az emberek akaratát. De ő nemet intett a fejével: -

Ennek semmi köze sincs az igazi erejéhez, sokkal inkább a szavai

erejéhez, és az időszakhoz, amikor kinyilatkoztatta őket. Az emberekben lakozó félelmet szólította meg, és a félelem meghallotta a szavát. Bólintottam, és eszembe jutott, hogy a Próféta csak akkor volt képes irányítani a tetteimet, ha egy kis részem engedelmeskedni akart neki. De az a Régi Mia volt. Most már megváltoztam. Ha annyiszor csap beléd a villám, mint belém, akkor mindig a legrosszabbra számítasz. De úgy érzem, hogy a legrosszabb már megtörtént, és anya is hasonlóképpen érez. Állítása szerint meghalt egy pillanatra, amikor a Próféta elvágta a torkát, de egyáltalán nem hasonlított a földrengés során átélt halálközeli élményére. Nem látott fényeket, vagy ilyesmit, de volt egy különös érzése... Hogy nincs egyedül. És hogy a földi élet után több vár rá sötétségnél. Egy héttel a vihar után anya bejelentette, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Teljesen elfeledkeztem róla. Szerény ünnepség volt, anya alig tudta összekaparni a tortához szükséges

alapanyagokat.

Mégis

ez

volt

életem

legnagyobb

születésnapi bulija. Anya meghívta Katrinát és Mr. Kale-t, Parker pedig Quentint és Skizót. Én csak Jeremyt hívtam, bár ő egyébként is nálunk lakott. Boldog felnőttkort! - köszöntött Katrina, miután Mr. Kale-lel

-

befutottak.

Átnyújtott

egy

sebtében

becsomagolt

ajándékot,

és

vigyorogva várta, hogy kibontsam. Átlátszó üveg volt, ami valami aljas, vörös folyadékot tartalmazott. -

Katrina...! - fejezte ki nemtetszését Mr. Kale morogva, de Katrina rá

se hederített. Annak a lánynak, aki képes kis híján elpusztítani a világot, aztán

-

megmenteni, nem fog megártani néhány korty itóka! Én vörös villámnak nevezem. Ugyanolyan, mint a fehér, néhány apró változtatással... Egészségedre! Kösz - mondtam meghatottam Lecsavartam a kupakot, és meghúztam az üveget. Simábban csúszott le, mint valaha. Katrina elővette a saját laposüvegét, és koccintottunk. -

A vihar előtti csendre!

-

Nem vihar utánit akartál mondani?

Katrina és Mr. Kale titokzatosan egymásra pillantottak, és rossz érzés fogott el. -

Hát persze. A vihar utánira! - Mindketten meghúztuk. - De mindig

van egy következő vihar... Mr. Kale is csomagot szorongatott a kezében, de a háta mögé dugta, mintha azt akarná, felejtsem el, hogy láttam. -

Az mi? - tudakoltam.

Katrina arca hirtelen komoly lett, és könyökével megbökte Mr. Kale-t: -

Adja oda, bácsikám!

-

Nem fog neki tetszeni - motyogta Mr. Kale.

-

Bácsikám, ez az övé, ha tetszik neki, ha nem.

Egykori irodalomtanárom bólintott, majd egy sóhaj kíséretében átadta ajándékát. Bágyadtan mosolyogtam: -

Igazán nem kellett volna... - makogtam bontogatás közben. Egy

vörös köpönyeget találtam benne a hozzá tartozó kerámiamaszkkal. -

A testvéremé volt - mondta Mr. Kale. - Remélem, jó lesz a méret.

Erre megint meg kellett húznom a vörös villámot. Éjfél is elmúlt, mire az ünnepség véget ért. Anya kimerült volt,de boldog, hogy ilyen jól sikerült. Hozzá akart látni a takarításhoz, de meggyőztük,hogy

eleget

fáradt

mára, és a takarítást Parker, Jeremy és én holnap egykettőre megcsináljuk helyette. -

Boldog születésnapot, Mia! - mondta anya, és hosszan magához

ölelt. Anya és én a zsúr előtt elmentünk sétálni a környékre. Csak kettesben. Vittük a Brent polgárőrtől kapott paprikaspray-t is, de nem volt rá szükség. Minden nyugodt volt. Egyelőre legalábbis. Anya megállt egy üres, félig ledőlt ház előtt. A kert gondozatlan volt, de a virágok még így is pompáztak benne. Leguggolt, és szedett belőlük egy kis csokorral. -

Nagyon hiányzik - mondta anya. Ennyi történt. Nem firtattam, kire

gondol: apára, Owenre, vagy ne adj’ isten a Prófétára. Hazaérve vázába rakta a csokrot, majd a konyhaasztal közepére állította. Hihetetlen, hogy a virágok mennyire fel tudták deríteni a konyhát. Anyám ölelése közben éppen erre a csokorra láttam, és mosoly jelent meg arcomon. -

Idősebbnek érzed magad? - kérdezte Parker, miután anyánk

elvonult lepihenni, és csak hárman maradtunk a konyhaasztal körül: Parker, Jeremy és én. -

Enyhén szólva. Inkább nyolcvannak, mint tizennyolcnak.

Parker nem nevette el magát. Komoly maradt a tekintete. Jeremy megérezte, hogy kettesben szeretnénk maradni Parkerrel, és valami ürüggyel távozott a konyhából. -

Még nem kértem tőled bocsánatot - kezdte Parker. - Amiért azt

mondtam, nem akarok melletted állni többé. Nem gondoltam komolyan. Az ölemre néztem. -

Az sem baj, ha komolyan gondoltad.

-

Nem - rázta meg Parker a fejét, hogy kócos, szőke tincsei a

szemöldökét csapkodták. Mostantól kezdve mindig melletted állok. Ígérem. Mosolyt erőltettem az arcomra. -

Rendben. - Bár bíztam benne, hogy soha többé nem kell a család

és a kötelesség között választanunk. Jeremy a hálószobámban várt rám. A nap folyamán már elmondtam neki, mit szeretnék születésnapomra. Átfutott a fejemen, hogy meggyújtok néhány gyertyát a nagy alkalomra, de aztán beláttam, hogy Jeremy és köztem már így is elég nagy a lángolás. Jeremy hozzám lépett, és átkarolt: -

Biztosan akarod?

Kedvenc dalát zengte véremben a tűz. Igen, igen, igen, igeeen! Válasz helyett megcsókoltam. A gyengéden és tapogatózva induló csók hamarosan felért egy ellenséges ostrommal. Az ágyra dőltünk. A hátát simogattam, a keze a derekam alatt volt és a hajamban. Aztán meghátrált. -

Mi ütött beléd?

-

Ez nem szerepelt a látomásaimban. Hogy összejövünk. Ezt nem

láttam előre. Az éjjeliszekrényre pillantottam, amin a Szeretők kártyája feküdt színnel felfelé. -

Én igen - csókoltam meg újra.