Írta: Stephanie Perkins A mű eredeti címe: Anna and The French Kiss Fordította: Pásztor Judit A szöveget gondozta: Egyed Erika

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Stephanie Perkins A mű eredeti címe: Anna and The French Kiss Fordította: Pásztor Judit A szöveget gondozta: Egyed Erika A művet eredetileg kiadta: Dutton Books, a member of Penguin Group (USA) Inc. Jacket photography © 2010 by Michael Frost Cover design by Kristina Duewell Copyright © 2010 by Stephanie Perkins ISSN 2060-4769 ISBN 978-963-245-713-0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széll Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt, Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Jarrodnak, a legjobb barátomnak és igaz szerelmemnek

1. fejezet Íme, az összes dolog, amit Franciaországról tudok: Madeline, Amélie és a Moulin Rouge. Az Eiffel-torony és a Diadalív, noha fogalmam sincs, valójában ezeknek mi is a funkciója. Napóleon, Marié Antoinette és egy rakás király, akiket mind Lajosnak hívtak. Igazából azt sem tudom, hogy ők mit tettek, de mintha a francia forradalomhoz lett volna valami közük, annak pedig a Bastille ostromához. A leghíresebb múzeumukat Louvre-nak hívják, aminek piramis alakja van, ott látható a Mona Lisa azzal a szoborral együtt, ami egy nőt ábrázol karok nélkül. Azt tudom még, hogy kávézók és bisztrók – vagy bárhogyan is nevezik őket – találhatók minden utcasarkon. Meg pantomimszínészek. A kajáról azt mondják, finom, és az emberek sok bort isznak, meg sokat dohányoznak. Azt is hallottam, hogy nem szeretik az amerikaiakat és a fehér edzőcipőket. Néhány hónappal ezelőtt apám beíratott oda egy bentlakásos középiskolába. Idézőjelei gyakorlatilag hangosan sercegtek a telefonon keresztül, amikor kijelentette, hogy külföldön élni 5

„nagyszerű tanulási tapasztalat” és „olyan becses emlék, amelyet örökké kincsként fogsz őrizni”. Igen. Becses emlék. Ezzel szívesen vitatkoztam volna, ha nem lettem volna máris totálisan kiakadva. Mióta bejelentette, próbálkoztam kiabálással, könyörgéssel, érveléssel és bőgéssel, de semmi nem hatotta meg. Így hát birtokosa lettem egy diákvízumnak és egy új útlevélnek, amely fennen hirdeti: Anna Oliphant az Amerikai Egyesült Államok állampolgára. Most pedig itt vagyok a szüleimmel Párizsban – éppen pakolom kifelé a dolgaimat egy olyan szobában, amely gyakorlatilag kisebb, mint a bőröndöm –, a Párizsi Amerikai Gimnázium legújabb végzős diákjaként. Nem mintha hálátlan volnék. Úgy értem, ez Párizs. A Fények Városa! A világ legromantikusabb helye! Dehogy vagyok érzéketlen ez iránt! Csak arról van szó, hogy ez az egész bentlakásos iskola dolog sokkal inkább szól apámról, mint rólam. Amióta befutott bestselleríró lett, és egyre silányabb regényeket ír, amikből aztán még silányabb filmeket készítenek, azóta egyfolytában azzal próbálja elkápráztatni New York-i nagykutya barátait, hogy ő mennyire kulturált és gazdag. Az apám nem kulturált. Viszont gazdag. Ez nem volt mindig így. Amikor a szüleim még együtt éltek, szigorúan alsó középosztálybeli családnak számítottunk. Aztán, nagyjából a válással egy időben, apámból nyomtalanul kiveszett a tisztesség utolsó morzsája is, és korábbi álma, hogy ő legyen a Dél következő nagy írója, átalakult azzá, hogy ő legyen a Dél következő sikeres írója. Így aztán sorozatban kezdte gyártani azokat a regényeket, amelyek kis georgiai városokban játszódnak, és tipikus amerikai értékrendű 6

emberekről szólnak, akik szerelembe esnek, majd rendszerint kijön rajtuk valamilyen életveszélyes betegség, és meghalnak. Nem viccelek. És miközben engem ez teljesen kiborít, a nők valósággal falják a könyveit. Imádják apám történeteit, éppúgy, ahogy odavannak a sodrott kötésű pulóvereiért, a természetellenesre fehérített mosolyáért meg a narancsos árnyalatúra barnítókrémezett bőréért. És ezzel bestseller íróvá s egyben totális seggfejjé tették. Két könyvéből filmet is készítettek, de már másik három is gyártás alatt áll. Ebből dől a pénz. Hollywoodban. A frissen szerzett vagyon a hamis presztízzsel együtt aztán annyira eltorzította az elméjét, hogy egyszer csak kipattant ez a képtelen ötlet, hogy nekem Franciaországban kéne élnem. Egy évig. Egyedül. Nem értem, miért nem küldött inkább Ausztráliába vagy Írországba, vagy bárhová, ahol legalább angolul beszélnek. Az egyetlen francia szó, amit tudok, az oui, ami azt jelenti: „igen”, és még azt is csak nemrég tanultam meg, hogy úgy betűzzük: o-u-i, nem pedig w-e-e. Jó, legalább az új iskolám diákjai angolul beszélnek. Olyan sznob amerikaiak számára alapították annak idején, akik nem vágytak saját gyerekük társaságára. Úgy értem, tényleg nem. Ki küldi a gyerekét bentlakásos iskolába? Tiszta Roxfort. Csak itt nincsenek helyes varázslófiúk, mágikus cukorkák és repülésórák. Ehelyett kilencvenkilenc másik diákkal leszek összezárva. Összesen huszonöten vannak az egész végzős évfolyamon, szemben az atlantai hatszázzal. Ugyanazokat a dolgokat fogom tanulni, mint otthon a Clairemont Középiskolában, csak itt kezdő franciaórákra is járnom kell majd. 7

Ja. Kezdő francia. Semmi kétség, az elsősökkel kell majd együtt szenvednem. Totálisan magam alatt vagyok. Anyu azt mondja, le kell győznöm a keserűségemet, és punktum, de hát nem ő az, akinek otthon kell hagynia mesés legjobb barátnőjét, Bridgette-et. Vagy a mesés állását a Royal Midtown 14 multiplex moziban. Vagy a mesés srácot, Tophot a Royal Midtown 14 multiplexnél. És azt sem bírom elhinni, hogy elszakítanak az öcsémtől, Seantól, aki még csak hétéves, és messze nem elég nagy ahhoz, hogy egyedül legyen otthon suli után. Nélkülem valószínűleg elrabolja az a hátborzongató alak az utca végéből, akinek mocskos coca-colás törülközők lógnak az ablakában. Vagy véletlenül megeszik valamit, ami Red Dye #40-et tartalmaz, amitől rögtön bedagad a torka, és senki sem lesz ott, hogy hívja a mentőket. Akár meg is halhat. És fogadok, hogy azt sem engedik majd meg, hogy hazamenjek a temetésére, és jövőre egyedül kell kijárnom a sírjához, amire apám bűnronda gránitangyalkákat tetet majd. Mindezek fényében csak remélni tudom, hogy apám nem várja el tőlem, hogy oroszországi vagy romániai egyetemekre adjam majd be a jelentkezésemet. Az én álmom az, hogy filmelméletet tanuljak Kaliforniában. Szeretnék az ország legnagyobb női filmkritikusa lenni. Egy napon meghívnak minden filmfesztiválra, és jelentős rovatom lesz egy jelentős újságban, menő tévéshow-m, és hihetetlenül népszerű weboldalam. Mindebből egyelőre csak a weboldal létezik, és az sem olyan nagyon népszerű. Még. De csupán kevéske időre van szükségem, hogy dolgozzak rajta, ennyi. – Anna, indulnunk kell! 8

– Mi? – kapom fel a fejem, miközben gondolataimba merülve hajtogatom tökéletes négyzetekbe a pólóimat. Anyu csak néz rám, ujjai között forgatva nyaklánca teknősamulettjét. Apám barackszínű pólóingben és fehér tengerészcipőben virítva bámul kifelé a kollégiumi szobám ablakán. Késő van, de az utca túloldalán egy nő teli torokból énekel valami operaária-szerűséget. A szüleimnek vissza kell menniük a szállodájukba. Mindkettőjüknek kora reggel indul haza a gépe. – Ó! – szorítom magamhoz kicsit erősebben az éppen kezemben levő pólót. Apám ellép az ablaktól, és ijedten látom, hogy könny csillog a szemében. A gondolat, hogy apám – még akkor is, ha az én apámról van szó – a sírás szélén áll, gombócot formál az én torkomban is. – Hát, kölyök – mondja apu –, azt hiszem, felnőttél. Megdermedek. Apu magához húzza merev végtagjaimat, és egy nagy medvés ölelésbe zár. A szorítása ijesztő. – Vigyázz magadra! Tanulj szorgalmasan, és szerezz barátokat! – mondja. – És légy óvatos a zsebtolvajokkal! – teszi hozzá. – Tudod, sokszor párban dolgoznak. A vállába bólogatok, aztán elenged, és kimegy a szobámból. Anyu még ott marad. – Csodálatos éved lesz itt – mondja. – Egyszerűen tudom, és kész. – Az ajkamba harapok, hogy ne remegjen. Anyu magához ölel. Lélegezni próbálok. Beszív. Háromig számol. Kifúj. A bőre grapefruitos testápolótól illatozik. – Felhívlak, amint hazaértem – mondja. Haza. Atlanta nekem többé nem az otthonom. – Szeretlek, Anna. 9

Most már sírok. – Én is szeretlek – felelem. – Vigyázz helyettem Seanyra! – Persze. – És Jack kapitányra – teszem hozzá. – Figyelj oda, hogy Sean rendesen etesse, takarítsa alatta az almot, és töltse mindig fel a vizesüvegét. És vigyázz, nehogy túl sok csemegét adjon neki, mert attól elhízik, és nem bír majd kijönni az iglujából. De azért figyelj oda, hogy legalább néhányat adjon neki mindennap, mert szüksége van C-vitaminra, de ha beleöntjük a vizébe azokat a vitamincseppeket, nem issza meg... Anyám hátrahúzódik, és a fülem mögé simítja a sötét hajamban világító szőke melírcsíkot. – Szeretlek – ismétli újra. És ekkor olyat tesz, ami még az összes adminisztráció, repülőjegyvásárlás és megbeszélés után is sokkszerűen ér. Olyat, ami egy év múlva amúgy is megtörténne, amikor egyetemre megyek, de nem számít, hány napja, hónapja vagy éve áhítozom erre, amikor tényleg megtörténik, mégsem vagyok felkészülve rá. Anyu elmegy. Egyedül vagyok.

10

2. fejezet Érzem, hogy jön, de nem tudom megállítani. PÁNIK. Itt hagytak! A szüleim gyakorlatilag elhagytak! FRANCIAORSZÁGBAN! Mindeközben Párizs furcsán csendes. Még az operaénekes is elhallgatott éjszakára. Nem omolhatok össze. A falak itt vékonyabbak, mint a ragtapasz, szóval, ha kiborulok, a szomszédaim – az új osztálytársaim – hallanának mindent. Émelyeg a gyomrom. Ki fogom hányni azt a bizarr padlizsánkrémet, amit vacsorára ettem, és mindenki hallani fogja, és közben senki nem hív, hogy nézzem vele a pantomimest, ahogy kiszabadul a láthatatlan dobozából, vagy bármit csinálni, amivel itt az emberek a szabadidejüket töltik. Odarohanok a mosdókagylóhoz, hogy vizet fröcsköljek az arcomra, de félrelöttyen, és az arcom helyett a pólómat áztatja el. Ettől aztán még jobban zokogok, mert még nem pakoltam ki a törülközőimet, és a vizes ruhám emlékeztet azokra az őrült 11

Six Flags vízitúrákra, amikre Bridgette és Matt rángatott el magával, és ahol a víz furcsa színű és festékszagú volt, billió trillió baktérium-mikrobával tele. Istenem! Mi van, ha itt is vannak baktérium-mikrobák a vízben? A francia vizet vajon biztonságos inni? Szánalmas vagyok. Szánalmas. Hány tizenhét éves van, aki ölni tudna azért, hogy eljöhessen otthonról? A szomszédaim bezzeg nem omlanak össze. A szobáik falai mögül semmiféle sírás nem hallatszik át. Felkapok egy pólót az ágyról, hogy szárazra töröljem magam, amikor megtalálom a megoldást. A párnám. Arccal beleomlok a hangtompítóba, és zokogok, zokogok és zokogok. Valaki kopogtat az ajtómon. Nem. Biztosan nem az én ajtómon. De megint! – Hahó! – szól egy lányhang a folyosóról. – Hahó! Jól vagy? Nem, nem vagyok jól. MENJ EL! De újra szólít, így hát muszáj kimásznom az ágyamból, és kinyitnom az ajtót. Szőke, hosszú, dús, fürtös hajú lány áll odakint. Magas és nagydarab, de nem túlsúlyos, inkább olyan, mint egy röplabdajátékos, és a folyosói lámpa fényénél orrában kis gyémántszerű piercing csillan meg. – Jól vagy? – kérdezi gyöngéden. – Meredith vagyok, a szomszéd szobában lakom. A szüleid voltak, akik most mentek el? Duzzadt szemeimmel jelzem, hogy helyes a feltételezése. – Én is sírtam az első estén – mondja, majd félrebillenti a fejét, gondolkozik egy pillanatig, aztán bólint. – Gyere. Chocolat chaud.

12

– Csokoládéshow? – kérdezem csodálkozva. Miért akarnék én most bármiféle csokoládéshow-t nézni? Az anyám épp az imént hagyott magamra, rettegek kimenni a szobámból, és... – Nem – mosolyog. – Chaud. Forró. Forró csoki. Készítek magunknak a szobámban. Ó! Akaratom ellenére követem. De mielőtt kilépnék az ajtómon, Meredith keresztbe nyújtja előttem a karját, akár egy középkori várőr. Mind az öt ujján gyűrűt visel. – Ne feledd a kulcsodat! – figyelmeztet. – Az ajtók automatikusan záródnak mögötted. – Tudom – felelem, és előhúzom a pólóm alól a nyakláncomat, hogy bebizonyítsam, készültem. A hétvégi, új diákoknak tartott helyismeret-szemináriumon húztam rá a szobakulcsomat a láncomra, amikor elmondták nekünk, milyen könnyű kizárni magunkat. Bemegyünk a szobájába. Eláll a lélegzetem. Ugyanaz a lehetetlen méret, mint az enyém, kétszer három méter, ugyanaz a mini íróasztal, miniruhásszekrény, miniágy, minihűtőszekrény, minimosdókagyló és minizuhanyzó. (Minivécé nincs, az közös a folyosó végén.) De... ellentétben az én steril fülkémmel, itt a fal és a plafon minden egyes négyzetcentiméterét poszterek, képek, fényes csomagolópapírok és franciául írt, élénk színű szórólapok borítják. – Mióta vagy itt? – kérdezem elhűlten. Meredith ad egy zsebkendőt, én pedig kifújom az orrom, olyan rettenetes hanggal, ami leginkább egy dühös liba gágogására emlékeztet, de ő meg sem rezdül, sőt pofát sem vág. 13

– Tegnap érkeztem. Ez a negyedik évem itt, ezért nem kellett mennem a szemináriumra. Egyedül repültem ide, és most várom, hogy megérkezzenek a barátaim. – Körülnéz a szobában, csípőre tett kézzel, láthatóan csodálva saját keze munkáját. Ekkor veszem észre a nagy halom újságot, ollót és ragasztót a földön, és rájövök, hogy ez az egész mű éppen most készül. – Nem rossz, mi? A fehér fal nem az én világom. Körbejártatom a tekintetem a szobában, mindent megvizsgálva. Hamar észreveszem, hogy a legtöbb arc a képeken ugyanazé az öt emberé: Johné, Paulé, George-é, Ringóé, és valami futballjátékosé, akit nem ismerek. – Folyton a Beatlest hallgatom, semmi mást – magyarázza Meredith a tekintetemet követve. – A barátaim cukkolnak is emiatt, de... – Ő ki? – mutatok a futballjátékosra. Piros-fehér mezt visel, nagyon sötét és dús a szemöldöke, és ugyanolyan árnyalatú a haja. Tulajdonképpen egészen jóképű. – Cesc Fàbregas – feleli Meredith. – Istenem, ő a legfantasztikusabb középpályás a világon. Az Arsenalban játszik. Az angol futball-klubban. Ismered? Megrázom a fejem. Nem követem a sportot. Lehet, hogy kellene? – Jó lábai vannak – mondom. – Mm! Ugye? Azokkal a combokkal szöget lehetne kalapálni. Miközben Meredith chocolat chaud-t főz a kis főzőlapján, megtudom, hogy ő is végzős, és hogy csak nyáron focizik, mert a mi iskolánkban sajnos nincs lány focicsapat, és hogy azelőtt az államok közötti bajnokságban játszott Massachusettsben. Onnan jött, Bostonból. Felhívja a figyelmemet, hogy ezt a 14

sportot itt futballnak kell neveznem, ami – ha belegondolok – valóban értelmesebb. Úgy tűnik, csöppet sem bánja, hogy mindenféle kérdéssel zaklatom, meg hogy piszkálom a dolgait. Elképesztő a szobája. A falakra ragasztott képeken kívül legalább egy tucat porcelán teáscsészéje van, teletömve csillogó műanyag gyűrűkkel, borostyánköves ezüstgyűrűkkel és préselt virágos üveggyűrűkkel. Úgy fest, mintha évek óta itt lakna. Felpróbálok egy gyűrűt, amihez gumi dinoszaurusz van rögzítve. A T-rex pirosan, sárgán és kéken villog, amikor összenyomom. – Bárcsak az én szobám is ilyen lenne! – sóhajtom. Tényleg nagyon tetszik, de közben tudom, hogy ehhez én túlságosan rendmániás vagyok. Nekem tiszta falakra, üres íróasztalra van szükségem, és arra, hogy minden mindig el legyen pakolva a megfelelő helyre. Meredith boldognak látszik a bókomtól. – Ezek a barátaid? – kérdezem, miután visszateszem a dinoszauruszt a csészéjébe, és rámutatok egy képre, amelynek a sarka a tükör keretébe van bedugva. Kicsit szürkés, árnyékos és vastag, fényes papírra van nyomtatva. Nyilvánvaló, hogy valami iskolai fotószakkör terméke. A képen négy ember áll egy óriási üreges kocka előtt, és a stílusos fekete ruhákból, illetve a szántszándékkal összekuszált frizurákból egyértelműnek látszik, hogy Meredith az iskola művészklikkjéhez tartozik. Valamiért kissé meglep ez. Oké, a szobája művészi, és ott vannak azok a gyűrűk az ujjain meg a piercing orrában, de a többi dolga átlagos – lila pulcsi, vasalt farmer, lágy hang. Ráadásul itt ez a focidolog. Viszont fiús csajnak sem nevezhető. 15

Szélesen elmosolyodik, amitől megcsillan az orrpiercingje. – Igen – feleli a kérdésemre. – Ellie készítette a képet a La Défense-nál. Az ott Josh, St. Clair, én és Rashmi. Holnap a reggelinél megismered majd őket. Mindnyájukat, kivéve Elliet, mert ő tavaly végzett. A gyomromban a görcs kezd oldódni. Ez meghívás, hogy vele reggelizzek? – De azért biztos vagyok benne – folytatja –, hogy hamarosan találkozol vele is, mert St. Clairrel jár. Most a Parsons Parisban tanul fotográfiát. Sohasem hallottam arról az iskoláról, de úgy bólintok, mintha én magam is azt fontolgatnám, hogy egy napon ott tanulok majd tovább. – Ellie igazán tehetséges – teszi hozzá Meredith. A hangjában az a kis él ugyan mást sugall, de nem firtatom. – Josh és Rashmi is együtt járnak. Ó! Ezek szerint Meredith szingli. Sajnos, tudom, milyen ez. Otthon öt hónapig jártam egy Matt nevű sráccal, aki viszonylag magas, viszonylag vicces és viszonylag jóképű. Az a tipikus „mivel jobb nem akad, akarsz velem járni?” felállás. A legtöbb, ameddig jutottunk, a csókolózás volt, és még az sem okozott igazán örömet. Túl sok a nyál. Mindig le kellett törölnöm utána az államat. Amikor megtudtam, hogy Franciaországba jövök, szakítottunk, de az sem volt igazán drámai. Nem sírtam, nem küldtem neki könnyes e-maileket és nem követtem a kocsiját. Most Cherrie Millikennel jár, aki valami kórusban énekel, és ragyogó samponreklámhaja van. De még csak nem is zavar. Nem igazán.

16

Ráadásul a szakítás végre lehetővé tette, hogy szabadon epekedhessek Toph, a szuperpasi után, akivel együtt dolgoztam a moziban. Nem mintha Matt idejében nem epekedtem volna utána, de akkor is. Addig bűntudatom volt miatta. Azután viszont, a nyár végén valami elkezdődött Tophfal, de tényleg. Mégis Matt az egyetlen srác, akivel valaha jártam, és ő is alig számít. Egyszer elmeséltem neki, hogy összejöttem egy Stuart Thistleback nevű sráccal a nyári táborban. Stuart Thistlebacknek gesztenyebarna haja volt, basszusgitáron játszott, és őrülten szerelmesek voltunk egymásba, de ő Chattanoogában lakott, és akkor még egyikünknek sem volt jogosítványa. Matt tudta, hogy mindezt csak kitaláltam, de túl kedves volt ahhoz, hogy ezt értésemre is adja. Éppen meg akarom kérdezni Meredithtől, milyen órákra fog járni, amikor a telefonja csiripelni kezdi a „Strawberry Fields Forever” első ütemeit. A szemeit forgatva felveszi, és beleszól: – Anya, itt éjfél van. Emlékszel? Hat óra időeltolódás. Rápillantok az ébresztőórájára, ami egy sárga tengeralattjárót formáz, és meglepetten látom, hogy igaza van. Leteszem a régen kiürült chocolat chaud-s csészémet az asztalára. – Mennem kell! – suttogom. – Bocs, hogy ilyen sokáig maradtam. – Várj egy pillanatra! – szól Meredith, kezével befogva a telefon mikrofonját. – Örülök, hogy megismertelek. Reggelinél találkozunk? – Igen. Szia! – felelem olyan lazán, ahogy csak bírom, holott annyira izgatott leszek a meghívástól, hogy miközben kiszökdécselek a szobájából, egyből nekimegyek a falnak. 17

Hoppá. Nem fal. Egy srác. – Aúúú! – tántorodik hátra. – Bocs! – mondom megszeppenve. – Nagyon sajnálom, nem láttam, hogy van itt valaki. Megrázza a fejét, kissé még szédülten. Az első dolog, amit észreveszek rajta, a haja. Amúgy is ez az első, amit mindenkin észreveszek. Sötétbarna, rendezetlen, és valahogy egyszerre rövid és hosszú. A Beatles jut eszembe, valószínűleg, mert épp most láttam őket Meredith szobájában. Művészfrizura. Zenészfrizura. Amolyan úgy-teszek-mintha-nem-érdekelnepedig-nagyon-is-érdekel frizura. Gyönyörű haj. – Semmi baj, én sem láttalak téged – szólal meg végül. – Jól vagy? – Ó, anyám, angol akcentus. – Ööö... Itt lakik Mer? Komolyan, melyik amerikai lány képes ellenállni az angol akcentusnak. A srác megköszörüli a torkát. – Meredith Chevalier. Magas lány, dús, göndör hajjal – néz rám kérdőn, mintha kissé őrült vagy félsüket lennék, akár Oliphant nagyanyám. Nagyi mindig csak mosolyog, és a fejét rázza, valahányszor megkérdezem tőle: „milyen salátaöntetet kérsz, nagyi?” vagy „hova tetted nagyapa műfogsorát?”. – Bocs! – tesz a srác egy egészen kis lépést hátra. – Menni készültél. – Igen! Itt lakik Meredith. Most töltöttünk együtt vagy két órát – vágom ki hirtelen büszkén, éppúgy, mint az öcsém, Seany, valahányszor talál valami undorító élőlényt a kertben. – Anna vagyok! Új diák! – teszem még hozzá. Ó, Jézus. Mi ez a borzasztó lelkesedés? Az arcomba pír szökik, ami elég megalázó. 18

A gyönyörű fiú élvezettel elvigyorodik. A fogai meseszépek, felül egyenesek, alul kissé görbék, enyhe mélyharapással. Gyengém az ilyen mosoly, talán, mert az én életemből kimaradt a fogszabályozás, aminek következtében a két első fogam között mazsolanagyságú rés éktelenkedik. – Étienne vagyok – mutatkozik be. – Egy emelettel feljebb lakom. – Én meg itt – mutatok bárgyún a szobám felé, miközben az agyam kattog: francia név, angol akcentus, amerikai iskola. Anna összezavarodott. A srác koppint kettőt Meredith ajtaján, miközben odaszól nekem: – Hát, akkor, szia, Anna, majd találkozunk. Ehtienn úgy mondja a nevem: Ahna. A szívem kis híján kiugrik a helyéből: bumm-bumm-bumm. Meredith kinyitja az ajtót. – St. Clair! – sikoltja. Még mindig a fülén van a telefonja. Nevetnek, ölelkeznek és egyszerre beszélnek. – Gyere be! Hogy utaztál? Mikor értél ide? Joshsal már találkoztál? Anya, le kell tennem! Meredith telefonja és ajtaja egyszerre csapódik be. Ügyetlenkedek a nyakláncomon levő kulccsal. Mögöttem két lány illeg-billeg összeillő rózsaszín fürdőköpenyben, vihogva és cseverészve. A folyosó túlsó végén egy csapat fiú röhögcsél, és pajzán megjegyzéseket tesznek a lányokra. Meredith és a barátja nevetése kihallatszik a szobából a vékony falakon keresztül. A szívem összeszorul, és a gyomrom görcsbe rándul. Még mindig én vagyok az új lány. És még mindig egyedül vagyok. 19

3. fejezet Másnap reggel gondolkozom, hogy bekopogtassak-e Meredith ajtaján, de az utolsó pillanatban inamba száll a bátorságom, és egyedül megyek le reggelizni. Azt legalább tudom, hol van az étkező (helyismeret-szeminárium: második nap). Újra ellenőrzöm, nálam van-e az étkezőkártyám, és kinyitom a Hello Kitty-s esernyőmet. Szemerkél az eső. Az időjárást csöppet sem érdekli, hogy ez az első napom az új iskolámban. Egy csapat cseverésző diákkal együtt megyek át az úton. Észre sem vesznek, miközben együtt kerülgetjük a pocsolyákat. Egy kocsi, amely elég kicsi ahhoz, hogy az öcsém játék autója legyen, elsüvít mellettünk, és lefröcsköli az egyik szemüveges lányt, aki cifra káromkodásba kezd, barátnői nem kis derültségére. Kicsit lemaradok mögöttük. A város kékesszürke. A felhős égbolt és a kőépületek egyforma hűvös eleganciát sugároznak, a Panthéon viszont csillámlik előttem. Hatalmas kupolái és lenyűgöző oszlopai 20

felfelé törnek, hogy megkoronázzák a környéket. Valahányszor meglátom, nehezemre esik levenni róla a tekintetem. Olyan, mintha az ókori Rómából lopták volna el, vagy legalábbis a Capitol Hillről. Az osztályterem ablakaiból mindebből semmi sem látszik. Nem tudom, ennek mi a célja, de talán valaki egyszer majd elmondja. A környék neve Latin Negyed, vagy más néven ötödik arrondissement. A zsebszótáram szerint ez kerületet jelent. A mi arrondissement-ünkben az épületek szinte egymásba olvadnak, és fényűző esküvői tortákra emlékeztetve ívelnek a sarkok körül. A járdák zsúfoltak a rengeteg diáktól és turistától, kétoldalt pedig egyforma padok, díszes lámpaoszlopok, fémrácsokkal körülvett bokros fák, gótikus katedrálisok, apró crêperie-k, képeslapállványok és kacskaringós kovácsoltvas erkélykorlátok szegélyezik. Ha ez vakáció lenne, biztosan el volnék bűvölve. Vennék Eiffel-tornyos kulcstartót, fényképeket készítenék a macskakövekről, és rendelnék egy tányér csigát. De ez nem nyaralás. Most itt kell élnem, és ettől igen kicsinek érzem magam. Az amerikai gimnázium főépülete csak kétpercnyi járásra van a Résidence Lambert-től, a harmadikosok és negyedikesek kollégiumától. A bejárat hatalmas árkád alatt található egy ápolt, szépen metszett fákkal teli udvar mélyén. Az ablakokból minden emeleten muskátlik virítanak és borostyánok kúsznak le, a sötétzöld ajtók közepébe pedig, amelyek háromszor olyan magasak, mint én, fenséges oroszlánfejeket véstek. Az ajtók mindkét oldalán lóg egy-egy piros-fehér-kék zászló, az egyik amerikai, a másik francia. 21

Úgy néz ki, mint valami filmes díszlet. Mondjuk a Kis hercegnőé, ha Párizsban forgatnák. Hogyan lehetséges, hogy ilyen iskola a valóságban is létezik? És hogyan lehetséges, hogy engem ide írattak be? Apám tiszta őrült, ha azt hiszi, hogy én ide tartozom. Nagy nehezen összecsukom az esernyőmet, és a fenekemmel benyomom az egyik súlyos faajtót, amikor egy sznob kinézetű, műszörfös frizurás srác furakszik el mellettem. Nekimegy az esernyőmnek, aztán gyilkos tekintetet lövell felém, mintha: (1) az én hibám lenne, hogy annyi türelme van, mint egy kisgyereknek, és (2) nem lenne már amúgy is bőrig ázva. Két pont mínusz Párizsnak. Cseszd meg, sznob srác! Az első szint belmagassága hihetetlenül nagy. Hatalmas csillárok lógnak a mennyezetről, amit flörtölő nimfák és epekedő szatírok freskói díszítenek. A levegőben halványan érződik a tisztítószerek narancsillata és a táblafilcek szaga. Követem a gumisarkak csikorgásának hangját az étkező felé. A lábaink alatt egymást érintő verebek márványmozaikja látható, a folyosó legvégén pedig egy falba épített aranyozott óra, amely harangozással jelzi az időt. Az egész iskola legalább annyira félelmetes, amennyire lenyűgöző. Olyan diákoknak kellene ide járniuk, akiknek saját testőreik és shetlandi pónijaik vannak, nem pedig olyannak, aki ruhatára nagy részét a Target diszkontáruházaiból szerzi be. Noha az iskolát bemutató túrán már láttam, az étkező látványától mégis megint a földbe gyökerezik a lábam. Én eddig egy átalakított tornateremben ebédeltem, amely fecskenadrágoktól és hypótól bűzlött. Hosszú asztalok álltak benne összerögzített padokkal, papírpoharakkal és műanyag szívószálakkal. A hajhálós nők, akik a kassza mögött 22

serénykedtek, fagyasztott pizzát, fagyasztott sült krumplit és fagyasztott fasírtokat kínáltak, úgynevezett táplálkozásom további részét pedig szódavizes tartályok és italautomaták biztosították. De ez! Akár étterem is lehetne. Csakúgy, mint a történelmi pompájú előcsarnok, az étkező is ragyogó és modern. Mindenfelé kör alakú nyírfa asztalok állnak, fölöttük pedig virágok lógnak mennyezetre függesztett kaspókban. A falak mandarin– és lime színűek, és a pult mögött kifogástalanul öltözött francia férfi hófehér szakácssapkában hihetetlenül sokféle ételt kínál, amelyek egytől egyig gyanúsan frissnek néznek ki. Van ott számtalan láda üveges ital, de magas cukortartalmú, koffeines kólák helyett különböző fajta gyümölcslevek és legalább egytucatféle ásványvíz van bennük. Egy különálló, kifejezetten kávéknak berendezett asztalt is látok. Kávé. Ismerek néhány diákot a clairemonti sulimban, akik ölni tudnának iskolai kávéért. A székek máris tömve vannak diákokkal, akik a barátaikkal cseverészve reggeliznek, háttérben a szakácsok kiabálásaival és az edények (valódi porcelán, nem műanyag) csörömpölésével. A küszöbön álldogálva húzom az időt. Lányok és fiúk mennek el mellettem, majd szétszélednek minden irányban. A gyomrom összeszorul. Asztalt keressek, vagy először a reggelimet szerezzem be? És hogy a fenébe rendeljek, ha a menü francos franciául van kiírva? Egyre rémültebben állok, amikor egy hang a nevemet kiáltja. Ó, kérlek, ó, kérlek, ó, kérlek... A tömeg kétségbeesett átfésülése után meglátom az ötgyűrűs kezet, amely a terem túlsó végéből integet, majd 23

rámutat a mellette levő üres székre. Sietve indulok felé, hálásan és szinte fájdalmas megkönnyebbüléssel. – Gondoltam, bekopogok érted, hogy együtt jöhessünk, de nem tudtam, nem vagy-e későn kelő típus – mondja Meredith kissé aggódóan fürkészve az arcomat. – Ne haragudj, kopognom kellett volna! Olyan elveszettnek látszol. – Kösz, hogy foglaltál nekem helyet – teszem le a táskámat, és leülök. Két másik diák ül még az asztalnál, akiket felismerek a Meredith tükörkeretébe dugott fényképről. Ettől megint kicsit ideges leszek, és megigazítom a lábamnál levő hátizsákomat. – Ez Anna, a lány, akiről beszéltem – mondja nekik Meredith. Hórihorgas, rövid hajú és hosszú orrú srác szalutál nekem a kávéscsészéjével. – Josh – mutatkozik be. – És Rashmi – int a mellette ülő lány felé, aki egyik kezét a srác kapucnis felsőjének mellső zsebében tartja. Rashminak kék keretes szemüvege van és sűrű fekete haja, amely egészen a háta közepéig omlik le. Éppen csak rám néz. Rendben van. Nem számít. – Mindenki itt van, kivéve St. Clairt – nyújtogatja Meredith a nyakát, és körülnéz az étkezőben. – Ő általában késik. – Mindig – helyesbít Josh. – Mindig késik. Megköszörülöm a torkom. – Szerintem, találkoztam vele tegnap este. A folyosón – mondom. – Klassz haj és angol akcentus? – kérdi Meredith. – Ööö. Igen. Azt hiszem – felelem olyan közömbösen, ahogy csak bírom. Josh elvigyorodik: 24

– St. Clairbe mindenki bele van esve. – Ó, fogd már be! – szól rá Meredith. – Én nem – néz rám Rashmi most először rendesen, mintha azt mérlegelné, vajon van-e esély arra, hogy beleszeressek az ő barátjába. Aki most éppen elengedi a lány kezét, és színpadiasan nagyot sóhajt: – Nos, én viszont igen. Meg is hívom a szalagavató bálra. Ez a mi évünk lesz, úgy érzem. – Ebben az iskolában is van szalagavató bál? – kérdezem. – Jézus, dehogy! – feleli Rashmi, majd visszafordul a barátjához. – Ó, igen, Josh. Te és St. Clair igazán jól mutatnátok egymáshoz illő szmokingban. – Frakkban. – Az angol akcentus hallatán Meredith és én is nagyot ugrunk a székünkben. A folyosói fiú. A gyönyörű fiú. A haja nedves az esőtől. – Ragaszkodom a frakkhoz, máskülönben a virágcsokrodat Steve Carvernek adom. – St. Clair! – Josh felugrik a székéből, és a két fiú vidáman üdvözli egymást azzal a klasszikus, kétszer hátba veregetős öleléssel. – Semmi csók? Össze vagyok törve, haver – mondja St. Clair. – Hát, arra gondoltam, elszomorítaná az asszonyt – feleli Josh. – Még nem tud rólunk. – Felőlem – vonja meg a vállát Rashmi, de most már mosolyog. Jól áll neki. Sokkal többször kellene használnia a szája szegleteit. Gyönyörű Folyosói Fiú (Étienne-nek vagy St. Clairnek kellene hívnom?) ledobja a táskáját, és lehuppan az egyetlen szabad székre Rashmi és közém. 25

– Anna – néz rám meglepődve, és én is megdöbbenek. Emlékszik rám. – Szép esernyő – mondja. – Én is hasznát tudtam volna venni. – Beletúr a nedves hajába, amiből néhány csepp víz a karomra csöppen. Eláll a lélegzetem. A gyomrom viszont sajna magáért beszél. A srác szemei elkerekednek a korgó hang hallatán, ekkor veszem észre, milyen nagyok és milyen barnák ezek a szemek. Mintha szüksége volna bármilyen további fegyverre a női nemmel szemben. Joshnak nyilván igaza van. Tuti, hogy az iskolában minden lány bele van zúgva. – Szörnyen hangzik – mondja a gyomromra mutatva. – Ezt az izét nagyon gyorsan meg kell etetned. Hacsak... – úgy tesz, mintha alaposan megvizsgálna, majd közelebb hajolva azt suttogja: – Hacsak nem azok közé a lányok közé tartozol, akik sohasem esznek. Attól tartok, azt nem tudnám tolerálni, akkor örökre el kéne tiltsalak az asztalunktól. Eltökélem, hogy józanul beszélek a jelenlétében, ezért egyszerűen bevallottam: – Nem vagyok biztos benne, hogyan kell rendelni. – Könnyű – feleli Josh. – Beállsz a sorba. Megmondod, mit kérsz. Elveszed a finom ételt. Aztán odaadod nekik az étkezőkártyádat és egy liter vért. – Úgy hallottam, idén másfélre emelték – teszi hozzá Rashmi. – Csontvelő – helyesbít Gyönyörű Folyosói Fiú. – Vagy a bal fülcimpád. – A menüre gondoltam, köszönöm szépen – mutatok a szakács fölött lógó nagy táblára. A ma reggeli választék művészi dőlt betűs folyóírással van felsorolva rózsaszín, sárga 26

és fehér krétával. Franciául. – Nem kifejezetten az anyanyelvem. – Nem beszélsz franciául? – kérdezi Meredith. – Spanyolul tanultam három évig – felelem. – Nem igazán számítottam rá, hogy valaha Párizsba költözöm. – Semmi baj – mondja Meredith gyorsan. – Nagyon sokan nem beszélnek itt franciául. – De a legtöbben igen – szól közbe Josh. – De vannak, akik nem valami jól – sandít rá Rashmi sokatmondóan. – Először az ételek nyelvét fogod megtanulni – mondja Josh, rá sem hederítve barátnője megjegyzésére, majd megdörzsöli a hasát, mint egy csontos Buddha. – Oeuf. Tojás. Pomme. Alma. Lapin. Nyúl. – Nem vicces – csap nagyot a karjára Rashmi. – Nem csoda, hogy Isis folyton megharap. Seggfej. Újra a táblára pillantok. Még mindig franciául van. – És, ööö... addig? – Oké – tolja hátra a székét Gyönyörű Folyosói Fiú. – Gyere velem! Még én sem ettem. Akaratlanul is észreveszem, mennyi lány bámul rá szájtátva, miközben áttekergünk a tömeg között. Egy szőke csaj horgas orral és parányi ujjatlan topban azonnal turbékolni kezd, amint odaérünk mögé a sorba: – Hé, St. Clair! Hogy telt a nyarad? – Szia Amanda! Jól – feleli St. Clair. – Itt maradtál vagy hazamentél Londonba? – kérdezi a lány áthajolva a barátnőjén, egy alacsony, lófarkas lányon, oly módon, hogy a dekoltázsa a lehető legelőnyösebben mutatkozzon meg. 27

– Anyámnál voltam San Franciscóban. És neked milyen volt a szünidőd? – érdeklődik St. Clair udvariasan, és örömmel fedezem fel, hogy a hangja közönyös. Amanda hátracsapja a haját, amitől hirtelen olyan, mint Cherrie Milliken. Cherrie imádja suhogtatni, rázogatni, és az ujjai között csavargatni a haját. Bridgette-nek meggyőződése, hogy Cherrie a hétvégéit azzal tölti, hogy forgó ventilátorok előtt áll, és szupermodellnek képzeli magát, de szerintem erre nem ér rá, mert inkább tengeri moszatos és papayás iszapba csavarja a haját a hőn áhított selymes ragyogás soha nem szűnő vágya kedvéért. – Mesés volt! – Hajcsapás, hajrepülés. – Elmentem egy hónapra Görögországba, aztán a nyár többi részét Manhattanben töltöttem. Apámnak van egy elképesztő tetőtéri lakása, ami a Central Parkra néz. Minden mondatban kihangsúlyoz legalább egy szót. Felhorkanok, hogy ne nevessek, és Gyönyörű Folyosói Fiú is furcsán köhint. – De te nagyon hiányoztál. Nem kaptad meg az emailjeimet? – Ööö, nem. Biztos rossz címre küldted őket. Hé – bök oldalba –, mindjárt ránk kerül a sor. – Hátat fordít Amandának, mire ő és a barátnője sértődötten néznek össze. – Itt az ideje az első francia leckédnek. A reggeli itt egyszerű és főleg péksüteményből áll, persze a leghíresebb a croissant. Tehát semmi virsli, semmi tojásrántotta. – Szalonna? – kérdezem reménykedve. – Határozottan nem – nevet. – Második lecke: a szavak a táblán. Hallgasd figyelmesen és ismételd utánam: Granola. –

28

Összeszűkítem a szemem, ő pedig megjátszott ártatlansággal nyitja tágra. – Azt jelenti: granola. Látod? És ez? Yaourt? – Jesszus. Mit tudom én. Joghurt? – Őstehetség! És azt mondod, még sohasem éltél Franciaországban? – Ha-ha. Rohadtul vicces. Ha-ha – felelem, próbálva utánozni az angolos kiejtését. – Ó, értem – mosolyog. – Nincs egy napja, hogy ismersz, de máris az akcentusom miatt ugratsz. Mi jön ezután? A hajamat kifogásolod? Vagy a magasságomat? Netán a nadrágomat? A francia férfi a pult mögött barátságtalanul kiált oda nekünk. Bocsánat, Séf Pierre. Enyhén szólva elvonja a figyelmem ez az angol-francia-amerikai tökéletes fiú, aki gyorsan hozzám fordul: – Joghurt granolával és mézzel, lágy tojás vagy körtés briós? Fogalmam sincs, mi az a briós, ezért rávágom: – Joghurt. Leadja a rendelésünket tökéletes franciasággal. Vagy legalábbis az én szűz füleimnek úgy hangzik, és ez megenyhíti Séf Pierre-t. Eltűnik arcáról a barátságtalan tekintet, és készségesen keveri a granolát és a mézet a joghurtomba. Sőt, még kevés áfonyalekvárt is csöpögtet a tetejére, mielőtt ideadja. – Merci, Monsieur Boutin! – köszöni meg St. Clair. Megragadom a tálcámat, és a fejemet ingatom: – Semmi Pop-Tart? Semmi Cocoa Puff? Ki vagyok bukva. – Pop-Tart töltött keksz kedden van, Eggo gofri szerdán, viszont Cocoa Puff kakaós pelyhet soha, de soha nem adnak. Meg kell elégedned a Froot Loops gyümölcsös müzlivel pénteken. 29

– Sokat tudsz az egészségtelen amerikai ételekről angol srác létedre – jegyzem meg. – Narancslé? Grapefruit? Áfonya? – kérdezi, majd miután rámutatok a narancsra, kihúz a ládából kettőt. – Nem vagyok angol. Amerikai vagyok. Elmosolyodom: – Naná. – Tényleg – bólogat. – Amerikainak kell lenned, hogy felvegyenek az amerikai gimnáziumba, nem emlékszel? Beállunk a pénztár előtti sorba, meglep, milyen gyorsan halad. A régi iskolámban a diákok folyton tolakodtak és türelmetlenül sürgették a pénztárosokat, itt viszont mindenki udvariasan várakozik. Hátrafordulok a sráchoz, épp időben ahhoz, hogy elcsípjem a tekintetét, amint tetőtől talpig végigmér. Elakad a lélegzetem. A gyönyörű fiú engem mustrál. Nem veszi észre, hogy rajtakaptam. – Anyám amerikai – magyarázza. – Apám pedig francia. Én San Franciscóban születtem, de Londonban nőttem fel. Valami rejtélyes módon visszanyerem a hangom. – Te aztán igazi nemzetközi srác vagy... – Így van – nevet fel. – Nem olyan uncsi egynemzetiségű, mint ti, többiek. Majdnem visszavágok évődve, amikor eszembe jut: van barátnője. Valami gonosz kis manó megbökdösi a rózsaszín agyi redőimet, és arra kényszerít, hogy emlékezzek erre a Meredithszel való tegnap esti beszélgetésünkből. Ideje témát váltani. – Mi az igazi neved? – kérdezem. – Tegnap este úgy mutatkoztál be, hogy... – St. Clair a családnevem. Étienne a keresztnevem.

30

– Étienne St. Clair – megpróbálom úgy kiejteni, mint ő, franciásan és sikkesen. – Borzasztó, ugye? – vág egy pofát. – Az Étienne nem rossz – felelem nevetve. – Miért nem hívnak így az emberek? – Ó, az Étienne nem rossz? Milyen nagylelkű tőled, hogy ezt mondod. Ekkor egy másik srác is beáll mögénk a sorba, kis termetű, barna bőrű, pattanásos fiú, sűrű fekete hajjal. A srác izgatott lesz, ahogy meglátja St. Clairt, aki visszamosolyog rá. – Helló, Nikhil! Jól telt a nyarad? – Ugyanaz a kérdés, mint Amandának, de ezúttal az érdeklődése őszinte. És ez elég is ahhoz, hogy a srác belevágjon egy történetbe a Delhibe utazásáról, piacokról, templomokról és monszunszelekről. (Egynapos kiránduláson volt a Tádzs Mahalban. Miközben én Panama City Beachre mentem Georgia összes többi lakójával együtt.) Feltűnik egy másik fiú is, csontos és sápadt, felzselézett hajjal, mire Nikhil elfelejt minket, és ugyanazzal a lelkes fecsegéssel üdvözli most már a barátját. St. Clair – elhatározom, hogy így nevezem, mielőtt zavarba hoznám magam – visszafordul hozzám: – Nikhil Rashmi öccse. Most kezdi az első évet. Rashminak van még egy húga is, Sanjita, aki harmadikos, és egy nővére, Leela, aki két éve végzett. – És neked van testvéred? – érdeklődöm. – Nincs. És neked? – Egy öcsém, otthon, Atlantában. Georgiában. Délen. – Tudom, hol van Atlanta – vonja fel a szemöldökét.

31

– Oké, oké! – Odaadom az étkezőkártyámat a pénztár mögött álló férfinak. Csakúgy, mint Monsieur Boutin, ő is frissen vasalt fehér egyenruhát és keményített szakácssapkát visel. És biciklikormány alakú bajusza van. Hú. Nem tudtam, hogy errefelé ilyet is hordanak. Séf Kormánybajusz lehúzza a kártyámat a masinán, majd egy gyors merci kíséretében visszaadja. Köszönöm. Még egy szó, amit értek. Kitűnő. Miközben visszafelé haladunk az asztalunkhoz, Amanda egyfolytában St. Clairt bámulja barátai gyűrűjéből, a Szép Sznob Szakaszból. Nem vagyok meglepődve, hogy ott látom közöttük a műszörfös frizurás, szúrós tekintetű srácot is. St. Clair a tanórákról mesél – mit várhatok az első napon, milyen tanáraim lesznek –, de én már rég nem arra figyelek. Egyetlen dolgot látok, a szabálytalan alsó fogsorú mosolyát és a laza, magabiztos járását. Én is ugyanolyan bolond vagyok, mint az összes többi lány.

32

4. fejezet A H-tól P-ig sor lassan halad. Az előttem levő srác vitába keveredik az oktatási tanácsadóval. Odapillantok az A-tól G-ig sorra, és látom, hogy Meredith (Chevalier) és Rashmi (Devi) már meg is kapták az órarendjeiket, és nagyban hasonlítgatják őket egymáséhoz. – De én nem kértem a színjátszást, én a számítástechnikát választottam – méltatlankodik az előttem álló fiú. A zömök oktatási tanácsadó türelmesen néz rá. – Tudom – feleli –, de a számítástechnika nem illett bele az órarendedbe, az alternatív választásod pedig igen. Talán felvehetnéd a számítástechnikát jövő... – Az én alternatív választásom a számítástechnika volt! Várjunk csak. Megtehetik ezt? Beoszthatnak minket olyan órára, amit nem kértünk? Meghalok – MEGHALOK –, ha megint kell testnevelésre járnom. – Tulajdonképpen, David – futja át az adminisztrátor a papírokat –, te nem is töltötted ki az alternatív választás 33

formanyomtatványát, ezért nekünk kellett kijelölnünk neked egy tantárgyat. De biztos vagyok benne, hogy élvezni... A mérges fiú kikapja az órarendet a nő kezéből, és elviharzik. Juj! Nem úgy néz ki, mintha az oktatási tanácsadó hibája lenne. Előrelépek, és olyan kedvesen mondom a nevem, ahogy csak tudom, hogy kárpótoljam kicsit a bunkó miatt, aki most ment el. A nő hálásan mosolyog rám. – Emlékszem rád, drágám – mondja. – Legyen kellemes első napod! – Azzal átnyújt egy félbevágott sárga lapot. Visszatartott lélegzettel futom át. Oké. Semmi meglepetés. Végzős angol, matematika, kezdő francia, fizika, európai történelem és valami, amit furcsán, titokzatosan „La Vie”-nek neveznek. Amikor beiratkoztam, az oktatási tanácsadó úgy jellemezte az „Élet” nevű tantárgyat, hogy a végzősök órarendjében szerepel, és hasonlít a tanulószobához, de időnként meghívott vendégek tartanak előadást olyan témákról, mint például csekkfüzetek vezetése, apartmanok bérlése vagy lepénysütés. Vagy bármi. Megkönnyebbültem, amikor anyu megengedte, hogy felvegyem ezt a tárgyat. Az egyik jó dolog ebben az iskolában az, hogy a matek, a tudomány és a történelem a végzősöknek már nem kötelező. Sajnos, anyu viszont elég konvencionális, és nem engedte, hogy úgy végezzek, hogy ne tanuljak még egy évet mindháromból. „Soha nem jutnál be jó egyetemre, ha fazekasságot tanulnál”, figyelmeztetett, amikor összeráncolt szemöldökkel végignézte a tájékoztató csomagomat. Kösz, anyu! Küldjetek el némi kultúráért a művészetek városába, és szenvedtess végig velem még egy évet matekból. Odasomfordálok Meredith és Rashmi mellé, miközben úgy 34

érzem magam, mint a harmadik kerék, mégis imádkozom néhány közös óráért. Szerencsém van. – Három velem és négy Rashsal! – sugárzik Meredith, miközben visszaadja az órarendemet. Szivárványszínű műanyag gyűrűi egymáshoz csörrennek. Rash. Milyen szerencsétlen becenév. Olyan emberekről pletykálnak, akiket nem ismerek, és a gondolataim az udvar túlsó oldalára vándorolnak, ahol St. Clair várakozik Joshsal együtt a Q-tól Z-ig sorban. Vajon lesznek vele is közös óráim? Úgy értem, velük. Közös óráim velük. Az eső már elállt, és Josh St. Clair felé rúgja a vizet egy pocsolyából. St. Clair nevet, és mond valamit, amitől mindketten még hangosabban hahotáznak. Hirtelen észreveszem, hogy St. Clair alacsonyabb, mint Josh. Sokkal alacsonyabb. Különös, hogy eddig ezt nem vettem észre, de hát, ő csöppet sem úgy viselkedik, mint egy alacsony fiú. A legtöbbjük szégyenlős, vagy arrogáns, vagy a kettő borzasztó kombinációja, St. Clair viszont magabiztos és barátságos és... – Jézus, ne bámuld már ennyire! – Micsoda? – kapom oda a fejem, de Rashmi nem hozzám beszél. Meredithre nézve ingatja a fejét, aki éppen annyira zavarban van, mint én. – Lyukat égetsz St. Clair fejébe – mondja Rashmi. – Ez már ciki. – Fogd már be! – szól rá Meredith, de aztán rám mosolyog, és megvonja a vállát. Hát, ez mindent megold. Nem mintha szükségem lett volna még egy okra, hogy ne epekedjek utána, de a csodafiú immár hivatalosan is ki van zárva. – Ne mondj neki semmit! – mondja Meredith. – Kérlek! 35

– Persze – felelem. – Mert mi nyilvánvalóan barátok vagyunk. – Nyilvánvalóan. Nyüzsgünk, amíg az iskola igazgatónője meg nem érkezik, hogy megtartsa üdvözlőbeszédét. Méltóságteljesen mozog, úgy jár, akár egy balerina. Hosszú a nyaka, és hófehér haját gondosan rendezett kontyba fogta össze, ami inkább előkelővé teszi, mint időssé. Az összhatás párizsias, noha a felvételemet visszaigazoló levélből tudom, hogy az igazgatónő Chicagóból származik. Tekintetét végigjáratja rajtunk, a száz alaposan válogatott tanulóján. – Köszöntök mindenkit egy újabb izgalmas tanév kezdetén a Párizsi Amerikai Gimnáziumban. Örülök, hogy sok-sok ismerős arcot látok, de még boldogabb vagyok, hogy újakat is. Úgy tűnik, az iskolai beszéd az egyetlen olyan dolog, amin a franciák sem tudnak csiszolni. – Azoktól a diákoktól, akik már tavaly is ide jártak, azt kérem, üdvözöljék melegen az elsősöket és az új felsőbb osztályos tanulókat. Elszórt, udvarias taps. Körülnézek, és döbbenten látom, hogy St. Clair engem néz. Tapsol, és felém emeli a kezét. Elpirulok, és elkapom a fejem. Az igazgatónő tovább beszél. Koncentrálj, Anna! Koncentrálj! De magamon érzem a tekintetét, mint a nap melegét. Bele is izzadok. Behúzódom az egyik tökéletesen metszett fa alá. Miért néz? Még mindig néz? Azt hiszem, igen. Miért, miért, miért? Ez jó nézés vagy rossz nézés vagy közömbös nézés? De amikor végül újra oda merek sandítani, azt látom, hogy egyáltalán nem is engem figyel, hanem a kisujja körmét rágja. 36

Az igazgató befejezi a beszédét, Rashmi pedig rögtön a fiúkhoz siet. Meredith bevezet az épületbe az angolórára. A professeur még nem érkezett meg. Leülünk a hátsó sorban. Az osztályterem kisebb, mint amihez hozzászoktam, a padlónak sötét, csillogó burkolata van, és az ablakok olyan magasak, hogy úgy néznek ki, mintha ajtók volnának. De a padok, a fehér tábla és a falba épített ceruzahegyező ugyanolyan, mint Amerikában. Ezekre az ismerős dolgokra koncentrálok, hogy kicsit megnyugtassam az idegeimet. – Tetszeni fog neked Professeur Cole – mondja Meredith. – Nagyon jó fej, és mindig a legjobb könyveket adja fel kötelezőnek. – Apám regényíró – kotyogom ki gondolkodás nélkül, és persze azonnal meg is bánom. – Tényleg? Hogy hívják? – James Ashley-nek – felelem. – Ez az írói álneve. Azt hiszem, az Oliphant nem volt elég romantikus. – Még egyszer: hogy? A megaláztatási faktor megtöbbszöröződik. – A döntés?A kapu? – próbálkozom. – Filmet is készítettek belőlük. Á, mindegy, felejtsd el, mindnek olyan homályos címe van... Hirtelen azonban izgatottan előrehajol: – Nem, anyám imádja A kaput! Vágok egy pofát. – Nem is olyan rossz – mondja Meredith. – Egyszer megnéztem vele a belőle készült filmet, és komolyan bőgtem, amikor az a lány meghalt leukémiában.

37

– Ki halt meg leukémiában? – kérdezi Rashmi, miközben lehajítja a táskáját mellém. St. Clair mögötte jön, és leül Meredith elé. – Anna apja írta A kaput – közli Meredith. – De ez nem olyasvalami, amire büszke vagyok – köhintek zavartan. – Bocs, de mi az A kapu?– rázza a fejét Rashmi. – Az a történet egy fiúról, aki segít világra hozni egy kislányt a liftben, aztán a kislány felnő, és a fiú beleszeret – magyarázza Meredith, miközben St. Clair a székében hátradőlve elveszi Meredith órarendjét. – De az eljegyzésük utáni napon kiderül, hogy a lány leukémiás. – Az apja tolja be tolókocsiban a templomba az oltárhoz – folytatom én. – Aztán a nászúton meghal. – Juj! – rázkódik meg Rashmi és St. Clair egyszerre. Elég a szégyenből. – Hol van Josh? – kérdezem. – Ő harmadikos – feleli Rashmi úgy, mintha ezt nekem már rég tudnom kellene. – Előkészítő matekra ment. – Ó! – bólintok. A társalgásunk megreked. Remek. – Három közös óránk van, Mer. Hadd nézzem a tiéd! – dől hátra újra St. Clair, és most az én lapomat veszi el. – Ó, kezdő francia. – Mondtam neked. – Nem olyan rossz az – nyújtja vissza mosolyogva az órarendemet. – Mielőtt észbe kapsz, nélkülem fogod olvasni a reggeli menüt. Hmm, lehet, hogy nem is akarok megtanulni franciául. Ó, Jézus. Hogy a fiúk mekkora idiótákká tudják tenni a lányokat. 38

– Bonjour à tous. – Egy merész türkiz ruhát viselő nő vonul be nagy léptekkel, és leteszi a kávéscsészéjét a pódiumra. Fiatalos, lendületes, és a legszőkébb haja van, amit tanár fején életemben láttam. – Annak a... – szemeit körbejáratta a teremben, amíg tekintete meg nem állapodik rajtam... Mi van? Mit csináltam? – ...annak az egyetlen személynek a kedvéért, aki még nem ismer, m’appelle Professeur Cole. – Színpadiasan meghajol, az osztály pedig felnevet. Mindenki megfordul és rám néz. – Helló! – mondom vékony hangon. A gyanúm beigazolódott. A jelenlevő huszonöt ember közül – az egész végzős osztályban – én vagyok az egyetlen új. Ami azt jelenti, hogy az osztálytársaimnak az az előnyük is megvan velem szemben, hogy mindegyikük ismeri az összes tanárt. Az iskola ugyanis olyan kicsi, hogy minden tantárgyat mind a négy évfolyamnak ugyanaz a professeur tanítja. Kíváncsi volnék, miféle diák ment el innen, hogy megüresedett a helyem? Nyilván olyasvalaki, aki nálam sokkal menőbb. Valami rasztafrizurás, tetoválásos szexbomba, akinek kapcsolatai vannak a zeneiparban. – Úgy látszik, a takarítók megint figyelmen kívül hagyták a kérésemet – ingatja a fejét Professeur Cole. – Mindenki álljon fel! Tudjátok a feladatot. Én nem tudom, de amikor látom, hogy a többiek a padjaikat kezdik tologatni, én is azt teszem. Nagy körben rendezzük el őket. Különös egyszerre látnom az összes osztálytársamat. Megragadom az alkalmat, hogy felmérjem őket. Nem hiszem, hogy kilógnék közülük, de az ő farmerjük, cipőjük és táskájuk láthatóan újabb, csillogóbb, drágább, mint az enyém. 39

Ebben semmi meglepő nincs. Az én anyám középiskolai biológia-tanár, ami nem biztosít nekünk túl sok extra költőpénzt. Apu fizeti a jelzálogot és besegít a számlákba, de ez nem igazán elég, anyu pedig túl büszke ahhoz, hogy többet kérjen. Azt mondja, apu úgyis elutasítaná, csak hogy vehessen magának még egy fitneszgépet. Lehet, hogy igaza van.

@ A délelőtt hátralevő része változatosan telik. Tényleg tetszik Professeur Cole, és a matektanár, Professeur Babineaux is elég kedves. Ő párizsi, rángatja a szemöldökét és köpköd, miközben beszél. Hogy igazságos legyek, nem gondolom, hogy a köpködés valami speciálisan francia dolog lenne. Talán pösze. Nehéz megmondani az akcentus miatt. Azután kezdő franciaórám van. Professeur Gillet, mint kiderül, szintén francia. Naná. Idegennyelv-órára mindig anyanyelvi tanárt küldenek. Az én spanyoltanáraim is azok voltak, és emlékszem, mindig a szemüket forgatták és sóhajtoztak, hogy „¡Aye, dios mio!”, valahányszor jelentkeztem. És csalódtak, ha nem értettem meg valamit, ami számukra teljesen egyértelmű volt. Le is szoktam a jelentkezésről. Ahogy előre sejtettem, az osztályban csak elsősök vannak. Meg én. Ja, és egy harmadikos, a mérges srác a reggeli órarendosztásról. Lelkesen mutatkozik be, hogy ő Dave, és láthatóan legalább annyira megkönnyebbült, mint én, hogy nem ő az egyetlen felsőbb éves. 40

Talán Dave mégsem olyan rossz fej.

@ Délben követem a rohamot az étkezőbe. Elkerülöm a fő sort, és egyből a pénztárhoz megyek az önkiszolgáló gyümölcs és péksütemény részlegen kiválasztott dolgaimmal, holott a tészta istenien illatozik. Akkora balfék vagyok. Inkább éhezem, mint hogy franciául rendeljek. Oui, oui!, mondanám, véletlenszerűen rámutatva egy ételre a táblán. Aztán Séf Kormánybajusz ideadna nekem valami undorító izét, amit akkor már szégyellnék nem megvenni. Hát persze, hogy rostonsült galambot akartam kérni! Mm! Pont olyannak látszik, ahogy a nagyi készíti. Meredith és a barátai ugyanannál az asztalnál ülnek, mint reggel. Nagy levegőt veszek, és odaülök hozzájuk. Legnagyobb megkönnyebbülésemre egyikük sem tűnik meglepettnek. Meredith megkérdezi St. Clairt, látta-e már a barátnőjét, amióta visszajött. – Nem, ma este találkozunk – feleli St. Clair. – A nyári szünet alatt nem is láttad? – faggatózik tovább Meredith. – Elkezdődött már náluk a tanítás? Milyen tantárgyakat vett fel ebben a félévben? – Folyton kérdéseket tesz fel Ellie-ről, St. Clair pedig rövid válaszokat ad. Josh és Rashmi csókolózik – még nyelvet is látok –, tehát inkább a kenyeremhez és szőlőmhöz fordulok. Ó, milyen bibliai vagyok. A szőlőszemek kisebbek, mint amit megszoktam, és a héjuk enyhén ráncos. Vagy az piszok rajta? Vízbe mártom a szalvétámat, és dörzsölgetni kezdem az apró lila golyócskákat. 41

Segít, de még így is olyan repedezettnek tűnnek. Hm! St. Clair és Meredith elhallgat. Amikor felpillantok, azt látom, hogy mindketten igen jól szórakozva bámulnak rám. – Mi van? – kérdezem. – Semmi – feleli St. Clair. – Folytasd csak a szőlőfürdetést! – Piszkosak voltak – mondom. – Megkóstoltál már egyet is? – kérdi Meredith. – Nem, mert még mindig van rajtuk néhány sárpötty – felelem, és megmutatok egyet nekik. St. Clair kikapja az ujjaim közül, és beledobja a szájába. A látvány teljesen hipnotizál: az ajka, a torka, ahogy nyel. Tétovázom. A tiszta ételt vagy az ő jó véleményét részesítsem előnyben? Elvesz a tányéromból még egy szőlőszemet, és mosolyog: – Nyisd ki a szád! Gépiesen engedelmeskedem. A szőlőszem végigsimítja az alsó ajkamat, miközben becsusszan a számba. Ahol aztán szétrobban, és én úgy megdöbbenek a leve ízétől, hogy kis híján kiköpöm. A zamat intenzív, sokkal inkább emlékeztet szőlőcukorra, mint magára a gyümölcsre. Az, hogy soha életemben nem kóstoltam ehhez hasonlót, nem fejezi ki eléggé az igazságot. Meredith és St. Clair nevet. – Várj, amíg meg nem kóstolod borként – mondja Meredith. St. Clair a villájára szúr egy kis tésztát. – Na, és milyen volt a franciaóra? – érdeklődik. – Professeur Gillet ijesztő – felelem, kissé meglepődve a hirtelen témaváltástól. – Az egész nő csupa homlokránc. – Letörök egy darabot a bagettemből. A héja ropog a fogaim

42

alatt, a belseje pedig könnyű és rugalmas. Ó, atyám! Még egy nagy falatnyit teszek a számba. Meredith elgondolkodva néz. – Eleinte félelmetesnek tűnhet, de miután megismered, igazán kedves – mondja. – Mer a kedvence – magyarázza St. Clair. Rashmi elhúzódik Joshtól, aki kissé szédültnek látszik. – Haladó franciát és haladó spanyolt tanul – teszi hozzá Rashmi Meredithre mutatva. – Talán lehetnél a korrepetitorom – fordulok hozzá. – Pocsék vagyok az idegen nyelvekben. Az egyetlen ok, hogy ez az iskola elnézte nekem a spanyol jegyeimet, az, hogy az igazgató olvassa apám ostoba regényeit. – Honnan tudod? – kérdi Meredith. A szemeimet forgatom: – Említette egyszer-kétszer a telefonos interjúm során. Folyton A világítótorony szereplőválogatásáról kérdezett. Mintha apámnak bármi beleszólása lenne. Vagy mintha engem érdekelne. Nem vette észre, hogy az én ízlésem filmek terén csöppet kifinomultabb ennél. – Szívesen tanulnék olaszt is – mondja Meredith. – De itt nem lehet. Jövőre Rómába szeretnék menni egyetemre. Vagy Londonba. Ott is tanulhatok olaszt. – De Róma biztosan jobb hely az olasztanuláshoz, nem? – kérdezem. – Igen, csak... – St. Clairre pillant – ...én mindig is szerettem Londont. Szegény Mer. Ez nagyon súlyos. – És neked mik a terveid? – fordulok St. Clairhez. – Hol szeretnél továbbtanulni? 43

St. Clair megvonja a vállát. A mozdulat érdekes, lassú, és valahogy egész testből történik. Meglepően franciás. Ugyanaz a vállrándítás, amilyet tegnap este a pincér produkált az étteremben, amikor megkérdeztem, van-e pizzájuk. – Nem tudom – feleli végül St. Clair. – Attól függ. Az biztos, hogy történelmet szeretnék tanulni. – Előredől, mint aki valami sötét titkot készül megosztani velem. – Mindig egyike akartam lenni azoknak a fickóknak, akik interjúkat készítenek a BBC-ben vagy a PBS Specialsben. Mint én! Vagy majdnem. – Én meg a klasszikus mozicsatornánál szeretnék dolgozni, és Hitchcockról és Capráról vitatkozni Robert Osborne-nal. A csatorna legtöbb műsorát ő vezeti. Úgy értem, tudom, hogy öreg csóka, de állati jó. Mindent tud a filmekről. – Tényleg? – kérdezi St. Clair, és látszik, hogy komolyan érdeklődik. – St. Clair folyton történelemkönyveket búj, amelyek akkorák, mint a nagyszótárak – vág közbe Meredith. – Nem könnyű kirángatni a szobájából. – Főleg, ha Ellie is bent van vele – jegyzi meg Rashmi sokatmondóban. – Te beszélsz? – vonja fel a szemöldökét St. Clair. – Amit ti Josh-sal műveltek... Hogy ne is említsem... Henrit. – Henri! – kiált fel Meredith, és St. Clairrel együtt nevetni kezd. – Egyetlen istenverte délután, és ti sohasem hagyjátok, hogy elfelejtsem – sandít Rashmi Josh felé, aki látszólag elmélyülten döfködi a tésztáját. – Ki az a Henri? – kérdezem, megpróbálva átvenni tőlük a kiejtést: En-rí. 44

– Egy idegenvezető a másodikos versailles-i kirándulásunkról – magyarázza St. Clair. – Vézna kis seggfej volt, de Rashmi otthagyott csapot-papot a Tükörteremben, csak hogy a lábai elé vethesse magát... – Nem is! Meredith a fejét csóválja: – Egész délután egymást fogdosták. Mindenki előtt. – Aztán az osztály két teljes órát várt a buszon, mert Rashmi elfelejtette, hogy mikorra kellett volna visszaérnie – teszi hozzá St. Clair. – NEM volt két óra... – Végül Professeur Hansen nagy nehezen megtalálta valami bokor mögött a díszkertben, harapásnyomok borították az egész nyakát – folytatja Meredith. – Harapásnyomok! – horkan fel St. Clair. Rashmi dúl-fúl: – Fogd be, angol nyelv. – Mi? – kérdez vissza St. Clair. – Angol nyelv – ismétli Rashmi. – Így hívtunk mindannyian a tavaly tavaszi utcai vásáron prezentált lélegzetelállító bemutatótok után Ellie-vel. St. Clair tiltakozni próbál, de túlságosan nevet. Meredith és Rashmi tovább folytatják az oda-vissza szurkálást, én meg... megint elkalandozom. Azon töprengek, vajon Matt most jobban csókolózik-e, hogy tapasztaltabbal gyakorol. Valószínűleg miattam csókolt rosszul. Jaj, ne! Én rosszul csókolok. Tuti. Egy napon szobrot állítanak majd nekem, ami egy ajkat ábrázol, amibe az lesz belevésve: A VILÁG 45

LEGROSSZABBUL CSÓKOLÓ EMBERE. És Matt beszédet mond arról, hogy csak azért járt velem, mert más nem akadt éppen, de csöppet sem izgattam fel, szóval csupán időpocsékolás voltam a számára, inkább Cherrie Millikennek udvarolt volna már akkor is, hisz ő aztán csúcsszuper. Ezt mindenki tudja. Ó, Jézus! Vajon Toph is azt gondolja, hogy rosszul csókolok? Csak egyetlenegyszer történt meg. Az utolsó napomat töltöttem a moziban, másnap indultam Franciaországba. Csendes este volt, szinte az egész nyitvatartási idő alatt csak mi ketten voltunk az előcsarnokban. Talán mert ez volt az utolsó estém, talán mert tudtuk, hogy négy hónapig nem fogjuk látni egymást, talán mert úgy éreztük, ez az utolsó esélyünk – bármi is volt az oka, lazák voltunk. Merészek. A flörtölés egész este egyre erősödött, és már haza kellett volna érnünk, de el sem bírtunk indulni. Csak tovább nyújtottuk a beszélgetést. Végül azt mondta, hiányozni fogok neki. Aztán a zümmögő bejárati fények alatt megcsókolt. Aztán eljöttem. – Anna? Jól vagy? – kérdezi valaki. Az egész asztal rám bámul. Ne bőgj! Ne bőgj! Ne bőgj! – Ööö... Merre van a mosdó? – kérdezem. A mosdó a kedvenc menedékem kínos helyzetekben. Soha senki nem kíváncsiskodik tovább, amint megemlítem. – A folyosó végén – feleli St. Clair, aki láthatóan aggódik kissé miattam, de nem mer semmit kérdezni. Valószínűleg attól fél, hogy a tamponok nedvszívó képességéről vagy túlzott veseműködésről beszélnék. 46

@ Az ebéd további részét a WC-ben töltöm. Olyan erős honvágyam van, hogy az már fizikailag fáj. A fejem nyilall, a gyomrom émelyeg, és ez az egész totál igazságtalan. Én sosem kértem, hogy ide jöhessek. Otthon nekem is megvoltak a saját barátaim, a saját poénjaink és a saját lopott csókjaim. Bárcsak a szüleim megadták volna a választás lehetőségét: „Anna, a végzős évedet Atlantában vagy Párizsban szeretnéd tölteni?” Ki tudja? Még az is lehet, hogy Párizst mondtam volna. A szüleim nem gondoltak erre, hogy szerettem volna, ha van választásom.

47

5. fejezet Címzett: Anna Oliphant Feladó: Bridgette Saunderwick Tárgy: Most ne nézz oda, de... ...a lepedőd jobb alsó sarka nincs rendesen behajtva. HA! Megnézted. És most hagyd abba a láthatatlan ráncok simítgatását! Komolyan. Mi újság a Le Academe du Fraunch-ban? Van valami izgis hír, amiről tudnom kellene? Ha már itt tartunk, találd ki, ki jár velem együtt matekra?? Drew! És képzeld, feketére festette a haját, és ajakpiercing-je van. És totálisan kallipigosz (nézd meg a szótárban, lusta disznó). A szokásos társasággal ebédeltem, de nélküled már nem ugyanaz. Nem beszélve arról, hogy az az ostoba Cherrie is megjelent. Folyamatosan ide-oda csapkodta a haját, és esküszöm, 48

hallottam, ahogy dúdolod azt a samponreklámdalt. Kinyomom a szemem Sean Darth Maul játékfigurájával, ha mindennap velünk fog ülni egy asztalnál. Egyébként anyád felbérelt, hogy vigyázzak az öcsédre suli után, úgyhogy jobb, ha most megyek is. Nem akarom, hogy miattam valami baja legyen. Te gyökér! Gyere haza! Bridge Ui.: Holnap nevezik ki a vezető dobost a zenekarban. Kívánj nekem sok szerencsét! Ha Kevin Quiggley-t választják helyettem, az ő szemét szúrom ki Darth Maullal. Kallipigosz. Formás fenekű. Ez szép volt, Bridge. A legjobb barátnőm szómániás. Az egyik legféltettebb kincse egy Oxford Angol Értelmező Szótár, amit gyakorlatilag fillérekért vett két évvel ezelőtt a bolhapiacon. Az Oxford Angol Értelmező Szótár húszkötetes sorozat, amely nemcsak az összes angol szó minden egyes jelentését tartalmazza, hanem a történetüket is. Bridge időről időre elejt valami ritkán használatos szót a beszélgetései során, mert imádja nézni az emberek kínos feszengését, és hallgatni a zavart habogásukat. Én már régen megtanultam, hogy ne tegyek úgy, mintha érteném, amit mond. Úgyis mindig rajtakap. Szóval Bridgette szavakat gyűjt, és úgy tűnik, az életemet éli. Nem hiszem el, hogy anyu felbérelte, hogy vigyázzon Seanra. Tudom, hogy nincs nála jobb választás, hiszen azelőtt 49

is mindig együtt vigyáztunk rá, de akkor is. Olyan furcsa, hogy ott van nálunk, nélkülem. És az is furcsa, hogy beszélget anyámmal, miközben én meg itt rostokolok a világ másik végén. Legközelebb lehet, hogy azt meséli, hogy másodállást kapott a moziban? Ha már itt tartunk, két nap telt el, és Toph még nem küldött e-mailt. Nem mintha elvártam volna tőle, hogy mindennap írjon, vagy akár minden héten, de... tagadhatatlanul történt közöttünk valami. Úgy értem, csókolóztunk. Vajon ez a dolog – bármi legyen is az – véget ért azzal, hogy eljöttem? Az igazi neve Christopher, de utálja, ha Chrisnek hívják, ezért Tophként mutatkozik be mindenkinek. Sokkolóan zöld a szeme és állati klassz a pajesza. Mindketten balkezesek vagyunk, mindketten imádjuk a hamis sajtos tortilla chipset az engedményes polcról, és mindketten utáljuk Cuba Gooding Jr. amerikai színészt. Az első munkanapomtól odáig vagyok Tophért, attól a perctől kezdve, amikor bedugta a fejét a jégkásakészítő gép alá, és egyenesen a csapból vedelte a málnaízű italt, ami miatt egész este kékeslilásak voltak az ajkai. Nem sokan tudnak kék fogakat produkálni. Tophnak sikerült. Frissítem a postafiókomat – csak a biztonság kedvéért –, de semmi új nem jelenik meg. Már órákkal ezelőtt lecövekeltem a számítógépem előtt, várva, hogy Bridge hazaérjen végre a suliból. Úgy örülök, hogy írt nekem. Valami miatt azt akartam, hogy ő írjon először. Talán mert szerettem volna, ha azt hiszi, annyira boldog és elfoglalt vagyok, hogy írni sincs időm. Holott az igazság az, hogy szomorú vagyok és magányos. És éhes. A minihűtőszekrényem teljesen üres. 50

Átmentem ugyan az étkezőbe, de megint elkerültem a fő sort, és csak kenyeret ettem, amivel nem igazán laktam jól. Hátha St. Clair holnap megint rendel nekem reggelit. Vagy Meredith. Tuti, hogy valamelyikük megteszi. Válaszolok Bridge-nek, írok neki az új barátféleségeimről, az eszméletlen étkezőről az éttermi minőségű kajáival, és a hatalmas Panthéonról az utca végén. Akaratom ellenére írok St. Clairről is, és megemlítem, hogyan hajolt át hozzám Meredithen keresztül fizikaórán, hogy kölcsönkérjen tőlem egy ceruzát, pontosan akkor, amikor Professeur Wakefield kijelölte a laborpartnereket, és ezért, mivel úgy látta, hogy St. Clair mellettem ül, EGÉSZ ÉVRE ő lett a laborpartnerem. Ami a legjobb dolog a mai napban. Mesélek még Bridge-nek a rejtélyes „Élet” órámról is, a La Vie-ről, mert ő meg én egész nyáron azt találgattuk, hogy mi az ördög lehet ez. (Én: „Fogadjunk, hogy az ősrobbanásról és az élet értelméről fogunk eszmét cserélni.” Bridge: „Lüke, valószínűleg különböző légzéstechnikákat tanítanak nektek, és hogy hogyan lehet az ételt energiává alakítani.”) Ehhez képest ma mindösszesen annyit tettünk, hogy csöndben írtuk a házi feladatunkat. Kár. Én az angolórán feladott első regény olvasásával töltöttem az időt. És hűha. Ha eddig nem vettem volna észre, hogy Franciaországban vagyok, hát most igen. Mert az Akár a vizes csokoládéban szex is van. SOK-SOK szex. Egy nő vágya gyakorlatilag lángra gyújt egy egész épületet, aztán egy katona rádobja egy lóra a meztelen testét, és azt csinálják, miközben galoppoznak. Ezt a könyvet semmiképp sem engedték volna

51

otthon elolvasni, abban a Bibliaolvasó közegben. Az általam valaha olvasott legerotikusabb regény a Skarlát betű volt. Írnom kell Bridge-nek erről a könyvről.

@ Majdnem éjfél van, mire befejezem az e-mailt, de a folyosó még mindig hangos. A harmadikosoknak és negyedikeseknek nagy a szabadsága, mert állítólag elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy kezelni tudjuk. Én tudom is, de az osztálytársaimat illetően komoly kétségeim vannak. A folyosó túloldalán lakó srác ajtaja előtt máris hatalmas piramis áll üres sörösdobozokból, ugyanis itt, Párizsban tizenhat évesen már legálisan lehet sört és bort inni. A tömény alkoholhoz kell tizennyolcnak lenni. Na, nem mintha azzal nem találkoztam volna itt. Kíváncsi volnék, ha anyámnak fogalma lenne arról, hogy errefelé legálisan az asztal alá ihatom magam, beleegyezett volna-e, hogy idejöjjek. Mert eléggé meglepettnek látszott, amikor említették a helyismeret-szemináriumon, és az aznap esti vacsoránál kaptam is tőle egy hosszú előadást a felelősségről. De én nem tervezem, hogy berúgok. Mindig is úgy gondoltam, hogy a sörnek pisiszaga van. Van néhány részmunkaidős fiatal, akik a portán dolgoznak felváltva, de csak egy bentlakó kollégiumigazgató van köztük. A neve Nate, és a lakása a földszinten található. Valamelyik környékbeli egyetemen tanul. Az iskolánknak valószínűleg sokat kell fizetni neki azért, hogy velünk lakjon.

52

Nate a húszas éveiben jár, alacsony, sápadt, és kopaszra borotválja a fejét, ami így furcsán hangzik, de tulajdonképpen vonzó. Halk szavú, és olyan srácnak tűnik, aki figyelmesen tud hallgatni, a hangjából egyszerre árad a felelősségtudat és a nepackázz-velem attitűd. A szüleim imádták. És van egy nagy tál kondom az ajtaja mellett. Kíváncsi vagyok, a szüleim azt is látták-e. Az elsősök és másodikosok másik kollégiumban vannak elszállásolva. Nekik többen kell osztozniuk egy szobán, az emeleteket nemek szerint különítették el, és ők még rengeteg felügyeletet kapnak. Kijárási tilalmuk is van éjszakára. Nekünk nincs. Csak alá kell írnunk egy füzetet, valahányszor kimegyünk vagy bejövünk éjszaka, hogy Nate tudja, még életben vagyunk. Hát igen. Ez a bizalom. Kimerülten vonszolom végig magam a mosdóba vezető folyosón. Beállok a sorba – mindig van sor, még éjfélkor is – Amanda mögé. Ő az a lány, aki letámadta St. Clairt a reggelinél. Gúnyosan végigméri a kifakult farmeromat és a tavalyi, rostos narancslét reklámozó pólómat. Nem is tudtam, hogy ő is a mi emeletünkön lakik. Szuper. Nem szólunk egymáshoz. Ujjaimmal simogatom a tapéta virágmintáját. A Lambert Kollégium sajátságos keveréke a párizsi kifinomultságnak és a tinédzseres praktikusságnak. A folyosóknak kristálycsillárok adnak aranyos ragyogást, de a hálószobáinkban fluoreszkáló izzók zümmögnek. A padlók csillogó keményfából készültek, de ipari minőségű szőnyegekkel vannak borítva. Friss virágok és Tiffany-lámpák ékesítik az előcsarnokot, viszont lepusztult fotelek és kanapék állnak benne, és az asztalok tele vannak karcolva monogramokkal és durva szavakkal. 53

– Szóval te vagy az új Brandon – mondja Amanda. – Tessék? – Brandon. A huszonötödik. Tavaly kirúgták, mert az egyik tanár kokaint talált a táskájában. – Újra végigmér, és a homlokát ráncolja. – Honnan jöttél, egyébként? – Ezúttal érzem az őszinte érdeklődést a hangjában. Nyilván tudni akarja, miért választottak egy olyat, mint én, a megüresedett helyre. – Atlantából. – Ó! – mondja. Mintha ez megmagyarázná a totális és tökéletes tuskóságomat. Csessze meg! Atlanta Amerika egyik legnagyobb városa. – Szóval... te meg St. Clair, a reggelinél úgy tűnt, egész jól összebarátkoztatok. – Aha – felelem. Csak nem fenyegetettnek érzi magát miattam? – A helyedben azért nem gondolnék semmire – folytatja –, még ha elég jól nézel is ki ahhoz, hogy ellopd a barátnőjétől. Ősidők óta együtt vannak. Ez bók volt? Vagy nem? Ez a hangsúlyozósdi kezd nagyon az agyamra menni. (Menni.) Amanda úgy tesz, mintha untatnám, még ásítást is színlel. – Érdekes haj – jegyzi meg aztán. Öntudatosan megérintem a melírcsíkom. – Kösz! – felelem. – A barátnőm csinálta. – Bridge a múlt héten festett egy vastag szőke tincset a barna hajamba. Általában a jobb fülem mögé fésülve hordom, de ma hátrafogtam lófarokba.

54

– Neked ez tetszik? – kérdezi Amanda. Tipikus rosszindulatú duma, ami azt hivatott jelenteni, hogy szerintem borzasztó. Leejtem a kezem. – Persze. Azért csináltattam. – Tudod, én nem lapítanám így hátra – mondja. – Úgy nézel ki, mint egy bűzös borz. – De legalább nem bűzlik úgy – jelenik meg mögöttem Rashmi. Meredithnél volt, tompán áthallatszott a hangjuk a falon. – Pompás parfüm, Amanda. Legközelebb használj kicsivel többet! Nem tudom, így éreznek-e egész Londonban. – Szép szemüveg – acsarkodik vissza Amanda. – Bravó! – feleli Rashmi közönyösen, de észreveszem, hogy azért megigazítja a szemüvegét. A körmei acélkékek, épp, mint a szemüvegkerete. Hozzám fordul: – Én két emelettel feljebb lakom, a 601-esben, ha bármire szükséged van. Reggelinél találkozunk. Szóval, nem vagyok neki ellenszenves! Vagy csak Amandát még jobban utálja. Akárhogy is van, hálás vagyok, és kedvesen köszönök távolodó alakjának. Visszainteget, majd eltűnik a lépcsőházban, épp mikor Nate jön onnan lefelé, és a maga csendes, barátságos módján közelít felénk. – Nemsokára mentek feküdni, ugye? – Persze – feleli Amanda édesen mosolyogva. – Remek. Jól telt az első napod, Anna? Olyan furcsa, hogy itt máris mindenki tudja a nevemet. – Igen, kösz, Nate! – felelem. Nate úgy bólint, mintha valami olyasmit mondtam volna, amin érdemes elgondolkodni, majd jó éjszakát kíván, és továbbmegy a fiúk felé, akik a folyosó túlsó végén lődörögnek. 55

– Utálom, amikor ezt csinálja – füstölög Amanda. – Mit? – Folyton ellenőrizget minket. Micsoda seggfej! A WC-ajtó kinyílik, és egy apró, vörös hajú lány jön ki, megkerülve Amandát, aki csak áll ott mozdulatlanul, mintha ő lenne a Küszöb Királynője. A lány nyilván harmadikos. Nem ismerem fel a végzősök angolórájáról a körből. – Jézus, beleestél a WC-be? – kérdezi Amanda gúnyosan. A lány sápadt arca rózsaszínné változik. – Csak használta – jegyzem meg. Amanda odacsoszog a WC-ajtóhoz, bolyhos lila papucsa neki-neki csapódik a sarkának. Aztán, mielőtt becsapja maga mögött az ajtót, még odaveti nekem: – Úgy nézek ki, mint akit érdekel? Bűzös borz!

56

6. fejezet Egy hét az iskolában, és térdig gázolok az exkluzív nemzetközi oktatásban. Professeur Cole tanmenete mentes a szokásos Shakespearetől és Steinbecktől, helyettük lefordított művekre koncentrálunk. Mindennap olyan vitát folytatunk az Akár a vizes csokoládéról, mintha valamiféle könyvklubban lennénk, nem pedig unalmas, kötelező iskolai tanításon. Szóval az angolóra király. Másfelől viszont a franciatanárom minden kétséget kizáróan analfabéta. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a tankönyvünk címe ellenére – Francia: első szint – Professeur Gillet csak és kizárólag franciául beszél? Ráadásul napjában legalább tucatszor felszólít. És én persze egyetlenegyszer sem tudom a választ. Dave Madame Guillotine-nak szólítja. Találó név. Dave egyébként már tavaly is járt erre az órára, ami hasznos, bár nyilvánvalóan nem annyira, miután megbukott, és 57

újra kell járnia. Bozontos haja van, és durcás szája, arcbőre pedig a sápadt és a szeplős különleges kombinációja. Számos lány odáig van érte. Történelemre is együtt járunk. Én a harmadikosokkal vagyok, mert a végzősök tananyaga az államigazgatás, amit otthon már tanultam. Így Dave és Josh között ülök. Josh az osztályban csendes és visszahúzódó, de tanításon kívül hasonlít a humora St. Clairére. Érthető, miért olyan jó barátok. Meredith szerint rajonganak egymásért, Josh St. Clair természetes karizmája miatt, St. Clair pedig azért, mert Josh elképesztő művész. Szinte sohasem látom filctoll és vázlatfüzet nélkül. A rajzai hihetetlenül jók – vastag, merész húzások és apró, kifinomult részletek –, az ujjai folyton tintásak. De új iskolám legfigyelemreméltóbb sajátossága az, ami a tanításon kívül történik. Amit a csillogó brosúrák sohasem említenek. Éspedig: bentlakásos iskolában tanulni olyan, mint bent lakni a középiskolában. Nem menekülhetsz el. Még amikor a hálószobámban vagyok, akkor is hallom a hangos popzene bömbölését, a mosógépen való veszekedést vagy részeg táncolást a lépcsőházban. Meredith azt állítja, mindez kissé lecsendesedik majd, amikor a harmadikosoknál elmúlik az újdonsült szabadság varázsa, de én nem vagyok olyan biztos ebben. Azonban. Péntek este van, és a Lambert Kollégium kiürült. Az osztálytársaim bárokban szórakoznak, és most először nyugtom van. Ha lehunyom a szemem, majdnem olyan, mintha otthon lennék. Az áriázástól eltekintve. Az operadíva az utca túloldalán levő étteremben szinte minden este énekel. Ahhoz képest, milyen erős hangja van, meglepően kis termetű. Ő is 58

azok közé tartozik, akik leborotválják a szemöldöküket, csak hogy aztán ceruzával visszarajzolják. Úgy néz ki, mintha a Rocky Horror Picture Show egyik szereplője lenne. Bridge telefonon hív, miközben a Rushmore című filmet nézem az ágyamból. Ez egy Wes Anderson-film. Wes elképesztő, fantasztikus író-rendező, aki a gyártás minden egyes aspektusában részt vesz, és olyan jellegzetes stílusa van, amit bármikor fel lehet ismerni: szomorkás, ravasz, fanyar és sötét. A Rushmore az egyik kedvencem. Egy srácról szól, akit Max Fischernek hívnak, és megszállottja az iskolának, ahonnan kirúgják. Milyen lenne az életem, ha annyira szenvedélyesen rajonganék a Párizsi Amerikai Gimnáziumért, mint Max a Rushmore gimiért? Először is, nem lennék egyedül a hálószobámban fehér pattanás elleni arckrémmel bekenve. – Óóóóóó-neeeee – dühöng Bridge a telefonba –, uuuuuutááálom őket! – Nem őt választották a dobszekció vezetőjének a zenekarban, ami érthetetlen, hiszen mindenki tudja, hogy az iskolában ő a legtehetségesebb dobos. Az ütőhangszerek oktatója mégis Kevin Quiggley-t választotta, mert azt gondolta, hogy a srácok a dobok mögött nem igazán tudnák vezetőjükként tisztelni Bridge-et – csak mert ő lány. Ja, így már aztán tényleg nem fogják tisztelni. Seggfej! Szóval Bridge most utálja a zenekart, utálja az oktatót és utálja Kevint, aki egy hülye alak aránytalanul nagy egóval. – Csak várd ki a végét! – vigasztalom. – Nemsokára te leszel a következő Meg White vagy Sheila E., és Kevin Quiggley azzal fog hencegni, hogy milyen jól ismert téged annak idején. Aztán az egyik nagy koncerted után, amikor odamegy majd hozzád, hogy különleges bánásmódot és a

59

színfalak mögé belépési jogot kérjen, te elegánsan ellépsz mellette anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetnél rá. Hallottam az elcsigázott mosolyt a hangjában: – Miért mentél olyan messzire, Banán? – Mert az apám egy seggfej. – A legnagyobb. Hajnali háromig beszélünk, így másnap kora délutánig ki sem kelek az ágyból. Aztán nagy nehezen felöltözöm, hogy odaérjek, mielőtt az étkező bezár. Hétvégén csak reggelire és ebédre van nyitva. Alig vannak néhányan, amikor megérkezem, de Rashmi, Josh és St. Clair a szokásos asztalnál ül. A nyomás nagy. Egész héten ugrattak, mert mindent elkerültem, amit rendelni kellett volna. Soroltam a kifogásokat („allergiás vagyok a marhahúsra”, „semmi sem finomabb, mint a kenyér”, „a ravioli messze túl van értékelve”), de nem odázhatom el örökké a rendelést. Megint Monsieur Boutin dolgozik a pult mögött. Elszántan megragadok egy tálcát, és nagy levegőt veszek: – Bonjour, ööö... leves? Sopa? S’il vous plaît? – Helló, és tessék! – hallom a választ. Először az udvarias kifejezéseket tanultam meg, abban a reményben, hogy a franciák akkor megbocsátják nekem, hogy a mondanivalóm többi részével agyoncsapom az ő gyönyörű nyelvüket. Egy narancssárgás-vörös levessel teli tartályra mutatok. Tökpüré, azt hiszem. Az illata csodálatos, a zsálya és az ősz aromáját idézi. Kora szeptember van, és az idő még mindig meleg. Mikor érkezik el az igazi ősz Párizsba? – Ó, soupe – javít ki finoman.

60

– Sí, soupe. Úgy értem, oui. Oui! – Elpirulok. – És, ööö, az a... ööö... csirke-saláta-zöldbab-izé? Monsieur Boutin felnevet. Igazi vidám, döcögős Mikuláskacagással. – Csirke és haricots verts, oui – mondja. – Tüdod, nyügodtan beszélhetsz angolül. Én nagyon jól értem. Még jobban elpirulok. Hát persze, hogy beszél angolul egy amerikai iskolában. Én, hülye meg körtéken és bagetteken élek öt napja. Átnyújt nekem egy tányér levest és egy kis tál csirkesalátát, miközben a gyomrom hatalmasat kordul a meleg ételnek a puszta látványára. – Merci– mosolygok. – De rien! Szívesen. És remélem, ezután nem eszel hideget, csak hogy elkerülj! – A szívére teszi a kezét, mint akinek összetört a lelke. Rámosolygok és megrázom a fejem. Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni. Meg tudom... – NA, UGYE, NEM IS VOLT OLYAN SZÖRNYŰ, ANNA? – kurjant oda St. Clair az étkező túlsó végéből. Megpördülök, és lefelé mutatok a hüvelykujjammal, remélve, hogy Monsieur Boutin nem látja. St. Clair pedig vigyorogva válaszol az angol verzióval, a V-t formáló mutató– és középső ujjával, maga felé fordított tenyérrel. Monsieur Boutin barátságosan cöccög mögöttem. Kifizetem az ételt, és leülök St. Clair mellé. – Köszi, elfelejtettem, hogy kell csúnyát mutatni egy angolnak. Legközelebb a helyes gesztust használom. – Szívesen – feleli St. Clair. – Mindig örülök, ha taníthatok valamit. – Ugyanazt a ruhát viseli, amit tegnap, farmert és kissé szakadt pólót Napóleon sziluettjével az elején. Amikor tegnap 61

kérdeztem erről, azt mondta, hogy Napóleon a példaképe. „Nem azért, mintha jó ember lett volna, ezt jegyezd meg! Igazi seggfej volt. De alacsony seggfej, mint én.” Azon gondolkozom, hogy vajon Ellie-nél aludt-e. Valószínűleg ez az oka, hogy nem öltözött át. Minden este elmegy métróval a lány egyetemére, és ott tölti az egész éjszakát. Rashmi és Mer szerint Ellie-nek ők már nyilván nem elég jók. – Tudod, Anna – mondja most Rashmi –, a legtöbb párizsi ért angolul. Nem kellene ennyire szégyenlősnek lenned. Ó, igen. Kösz, hogy erre így rámutattál. Most. Josh a feje mögé emeli a kezét, és felborzolja a haját. A pólója ujja felhúzódik, és láttatni enged egy tetoválást – halálfejet és keresztbe tett csontokat – a jobb felkarján. A vastag vonalakból meg tudom állapítani, hogy saját maga tervezte. A fekete tinta sötéten virít sápadt bőrén. Bámulatos tetoválás, noha kissé komikusan hat hosszú, csontos karján. – Ez igaz – mondja. – Én alig beszélek néhány szót, mégis elboldogulok. – De, ez nem olyasvalami, amivel kérkednék – ráncolja Rashmi az orrát, Josh pedig hirtelen előredől a székében, hogy puszit nyomjon rá. – Jézusom, már megint kezdik – vakarja meg a fejét St. Clair, és elfordul. – Mindig ilyen súlyos volt? – kérdezem lehalkítva a hangom. – Nem. Tavaly még súlyosabb. – Fúj... Ezek szerint már régen együtt vannak? – Múlt tél óta, azt hiszem. – Az elég hosszú idő. 62

Vállat von, én pedig elhallgatok, azon töprengve, vajon akarom-e tudni a választ a következő kérdésemre. Valószínűleg nem, mégis megkérdezem: – És te, mióta vagy együtt Ellie-vel? St. Clair egy pillanatra elgondolkozik, majd így felel: – Egy éve, körülbelül. – Kortyol a kávéjából – úgy tűnik, itt mindenki kávézik –, majd hangosan az asztalhoz csapja a csészét, ami szétrebbenti Rashmit és Josht. – Ó, bocsánat! – mondja. – Megzavartalak netán titeket? Felém fordul, és bosszankodva tágra nyitja barna szemeit. Eláll a lélegzetem. Még amikor mérges, akkor is gyönyörű. Lehetetlen Tophfal összehasonlítani. Teljesen másképp vonzó, totálisan másféle. – Hogy témát váltsak – mondja, és ujjával felém bök –, azt hittem, a déli szépségeknek déli akcentusuk van. Megrázom a fejem: – Csak amikor anyámmal beszélek. Olyankor néha előfordul, mert neki van egy kicsi. De Atlantában a legtöbb embernek nincsen. Elég városiasan beszélnek. És sajnos túl sokan vannak, akik a gengszterszlenget használják – teszem hozzá elhúzva a számat. – Ide a lét, vaze! – feleli a maga udvarias és előkelő angol akcentusával. Narancssárgás-vörös levest köpök az asztalra. St. Clair meglepetten felnevet, ha-HA, én is nevetek, amolyan fájdalmas, hascsikarásos módon. Ad egy szalvétát, hogy letöröljem az államat. – Ide a lét! Vaze – ismétli komolyan. Köhögök.

63

– Kérlek, azonnal hagyd abba! Ez túl... – levegő után kapkodok – ...sok. – Oké, akkor különleges alkalmakra kell tartogatnom. – A születésnapom februárban van – köhögés, fuldoklás, lihegés. – Légy szíves, ne felejtsd el! – Az enyém meg tegnap volt – feleli. – Nem hiszem. – Pedig igaz – mondja, miközben törölgeti a kiköpött levesemet az asztalról. Próbálom kivenni a kezéből a szalvétát, és magam feltakarítani, de ő ellöki a kezemet. – Tényleg! – kap a fejéhez Josh. – Elfelejtettem, haver. Boldog születésnapot! – Igaziból nem volt tegnap születésnapod, ugye? – hitetlenkedem. – Mert akkor csak mondanod kellett volna valamit. – De, komolyan tegnap volt a tizennyolcadik szülinapom – mondja, és megvonja a vállát, majd a szalvétát az üres tálcájára dobja. – De az én családom nem igazán torta– és partisapkarajongó. – Na, de kell, hogy legyen torta a születésnapodon – erősködöm. – Ez szabály. És a legjobb az egészben. – Visszagondolok a Star Wars tortára, amit anyu, Bridge és én készítettünk Seanynak tavaly nyáron. Lime zöld volt, és Yoda fejét formázta. Bridge még vattacukrot is tett rá fülszőrzetnek. – De azért csináltál valami különlegeset tegnap este, ugye? Úgy értem, Ellie elvitt valahová? Felemeli a kávéscsészéjét, majd ivás nélkül vissza is teszi az asztalra. – A születésnapom ugyanolyan nap, mint a többi. És ez rendben is van így. Nincs szükségem tortára, esküszöm. 64

– Oké, oké! Rendben – emelem fel megadóan a kezem. – Akkor nem kívánok neked boldog születésnapot. Még megkésve sem. – Ó, viszont kívánhatsz nekem boldog pénteket – mondja újra mosolyogva. – Semmi kifogásom a péntekek ellen. – Ha már itt tartunk – fordul hozzám Rashmi –, miért nem jöttél velünk tegnap este? – Programom volt. A barátnőmmel, Bridgette-tel – felelem. Mindhárman rám merednek, további magyarázatra várva. – Telefonos program – teszem hozzá. – És voltál már valahol a héten? – tudakolja St. Clair. – Elhagytad egyáltalán a szobádat? – Persze – felelem. Mert igen. Átmentem a kollégium másik részébe. St. Clair felvonja a szemöldökét: – Mekkora egy hazudós vagy! – Tisztázzuk csak! – teszi Josh imapozícióba a kezeit. Az ujjai karcsúak, akár a teste többi része, és az egyik mutatóujján fekete tintapaca éktelenkedik. – Egy egész hete vagy Párizsban, és még nem láttad a várost? Egyetlen részét sem? – A múlt hétvégén voltam kint a szüleimmel – felelem. – Láttam az Eiffel-tornyot. Messziről. – A szüleiddel, nagyszerű. És mik a terveid ma estére? – kérdezi St. Clair. – Mosni talán? Vagy kisúrolni a zuhanyzót? – Hé! A súrolás nem is olyan rossz ötlet – mondom. Rashmi összevonja a szemöldökét: – És mit fogsz enni? Az étkező zárva lesz. Az aggodalma megható, de nem kerüli el a figyelmem, hogy nem hív, hogy csatlakozzam hozzá és Joshhoz. Nem mintha el 65

akarnék menni velük. Ami a vacsorát illeti, azt terveztem, hogy igénybe veszem a kollégium ételautomatáit. Nincs bennük túl sok minden, de megteszi. – Sejtettem – mondja St. Clair, amikor semmit sem válaszolok. Csóválja a fejét. Sötét, bozontos hajában ma van néhány göndör tincs is. Lélegzetelállító, komolyan. Ha olimpiai versenyszám lenne a hajkorona, St. Clair tuti biztos, hogy győzne, erőlködés nélkül. Tíz pont. Aranyérem. Vállat vonok: – Még csak egy hét telt el. Nem nagy dolog. – Ismételjük el a tényeket még egyszer! – mondja Josh. – Ez az első hétvégéd távol az otthonodtól? – Igen. – Az első hétvégéd szülői felügyelet nélkül? – Igen. – Az első hétvégéd szülői felügyelet nélkül Párizsban? És te a szobádban akarod tölteni? Egyedül? – ő és Rashmi szánakozó pillantással néznek össze. St. Clairre nézek segítségért, de látom, hogy ő is félrebillentett fejjel néz engem. – Mi van? – kérdezem bosszúsan. – Leves van az államon? Zöldbab a fogaim között? St. Clair elmosolyodik. – Tetszik a melírcsíkod – mondja végül. Aztán előrenyúl, és finoman megérinti. – Tökéletes hajad van.

66

7. fejezet A bulizók elhagyták a kollégiumot. Én rágcsálok valami nasit, amit az automatából vettem, és frissítem a weboldalamat. Eddig megkóstoltam: egy szelet Bountyt, ami, mint kiderült, ugyanaz, mint a Mounds, és egy csomag madeleines-t, valami kagyló alakú kekszet, ami nem volt valami friss, és jó szomjas lettem tőle. A kettő együtt stabilizálta a cukorszintemet. Mivel semmi új filmet nem láttam mostanában, amiről kritikát írhatnék a Femme Film Fan számára (hiszen elszakítottak attól, ami a legjobb, legtisztább és legcsodálatosabb dolog Amerikában – a mozitól), a weboldalam szerkesztésével szórakozom. Új címlapot készítek, aztán átírok egy régi kritikát. Este pedig Bridge küld egy emailt: Elmentem Mattel és Cherrie M-mel (mint meretricius, azaz ’hamiskás’) tegnap este moziba. És találd ki, mi történt? Toph érdeklődött felőled!! 67

Mondtam neki, hogy remekül vagy, DE NAGYON várod a decemberi hazalátogatást. Szerintem értette a célzást. Beszélgettünk kicsit az együtteséről (persze még mindig semmi koncert), de Matt végig pofákat vágott, úgyhogy mennünk kellett. Tudod, hogy érez Toph iránt. Ó! És Cherrie próbált rábeszélni minket, hogy nézzük meg apád legújabb könnyfakasztó filmjét. TUDOM, MIT GONDOLSZ. Te gyökér! Gyere haza! Bridge Meretricius. Hivalkodóan attraktív, de olcsó és hamis. Igen! Ez annyira Cherrie. Csak remélni tudom, hogy Bridge nem állított be túlságosan kétségbeesettnek, annak ellenére, hogy elepedek egy e-mailért Tophtól. És nem hiszem el, hogy Matt még mindig haragszik rá, pedig már nem is járunk együtt. Tophot mindenki szereti. Jó, néha bosszantja a főnökeinket, de az csak azért van, mert gyakran elfelejti a munkabeosztását. És olyankor beteget jelent. Újra elolvasom Bridge e-mailjét, remélve, hátha most majd azt látom, hogy Toph azt mondta, őrülten szerelmes beléd, és örökké várni fog rád. De nincs ilyen szerencsém. Szóval böngészni kezdem a kedvenc fórumomat, hogy megnézzem, mit írnak apám új filmjéről. A kritikák A döntésről nem valami fényesek, annak ellenére, hogy nagy kasszasiker. Egy rendszeres fórumozó, gépnarancs88 például azt írja: „Ez egy nagy szar. Büdös nagy szar. Olyan, mint lefutni egy kilométert júliusban bőrnadrágban” Hát, ez elég hitelesen hangzik.

68

Egy idő után elunom magam, és kutatást folytatok az Akár a vizes csokoládé után. Meg akarok bizonyosodni, hogy semmilyen információt nem mulasztok el, mielőtt megírom az esszémet. Még két hétig nem esedékes, de most van időm. Egész éjjel. Bla-bla-bla. Semmi érdekes. Éppen újra ellenőrizni akarom az e-mailjeimet, amikor meglátom a következő bekezdést: „A hőség a regényben végig a szexuális vágy szimbóluma. Tita a konyhájában tudja kontrollálni a hőséget, de a testében égő tűz erős és pusztító.” – Anna? – Valaki kopog az ajtómon, mire nagyot ugrom a székemben. Nem. Nem valaki. St. Clair. Egy régi Mayfield Dairy pólót viselek, sárga-barna tehén logóval, és rózsaszín flanel pizsamaalsót, ami telis-tele van hatalmas eprekkel. És még csak melltartó sincs rajtam. – Anna, tudom, hogy bent vagy. Látom a kiszűrődő fényt. – Várj egy másodpercet! – szólok ki. – Egy pillanat múlva kinyitom. – Felkapom a fekete kapucnis felsőmet, és jól felcipzárazom a tehén feje fölé, mielőtt feltépem az ajtót. – Sziabocsigyerebe! Szélesre tárom az ajtót, de ő csak áll ott egy pillanatig és bámul rám. Nem tudom leolvasni az arcáról, mit gondol. Aztán hirtelen huncut mosolyra húzódik a szája, és mellettem elhaladva bejön a szobámba. – Szép eprek. – Fogd be! – Nem, komolyan mondom. Aranyos. És, még ha ezt nem is úgy érti, hogy olyan el-akaromhagyni-a-barátnőmet-miattad aranyos, valami fellobban 69

bennem. Az „erős és pusztító tűz”, amelyet Tita de la Garza annyira jól ismert. St. Clair a szobám közepén áll. Megvakarja a fejét, mire a pólója az egyik oldalon feljebb húzódik, felfedve egy darabot meztelen hasából. Fmmmp! A belső tüzem felgyullad. – Ez a szoba igazán... ööö... tiszta – mondja körülnézve. Csssz. Lángok eloltva. – Igen? – kérdezek vissza. Tudom, hogy tiszta a szobám, pedig még nem is vettem egy valamirevaló ablaktisztítót. Akárki mosta le legutóbb az ablakomat, fogalma sem volt, hogyan kell rendesen használni a Windexet. A titka az, hogy egyszerre csak keveset kell spriccelni belőle. A legtöbb ember túl sokat spriccel, ami aztán a sarkokba kerül, és lehetetlen szárazra törölni anélkül, hogy csíkokat vagy rongyfoszlányokat ne hagynánk... – Igen. Aggasztóan tiszta. St. Clair körbejár, a kezébe vesz dolgokat, és megvizsgálja őket, pont, ahogy én tettem Meredith szobájában. Alaposan szemügyre veszi a banános és elefántfigurás gyűjteményemet, amely az éjjeliszekrényemen sorakozik. Felemel egy üvegelefántot, és kérdőn felvonja a szemöldökét. – Ez a becenevem. – Elefánt? – kérdezi, majd a fejét rázza: – Bocs, de ezt nem értem. – Anna Oliphant. Banán Elefánt. A barátnőm gyűjti ezeket nekem, én pedig hidakat és szendvicseket gyűjtök neki. Mert őt úgy hívják, hogy Bridgette Saunderwick. St. Clair leteszi az üvegelefántot, és odalép az íróasztalomhoz. – Szóval bárki szólíthat úgy, hogy Elefánt? 70

– Banán Elefánt. És nem. Határozottan nem. – Bocsánat! – mondja. – De nem ezért. – Hanem? Miért? – Megigazítasz utánam mindent, amihez csak hozzányúlok. – A fejével a kezem felé int, amivel éppen az elefántot állítom vissza a pontos helyére. – Nem túl udvarias dolog tőlem megtapogatni a dolgaidat. – Ó, semmi baj! – mondom gyorsan, és elengedem a kis elefántfigurát. – Bármit megfoghatsz, ami az enyém. Megdermed, majd különös kifejezés suhan át az arcán, mielőtt felfogom, mit is mondtam. Persze, nem úgy értettem. Na, nem mintha az olyan rossz lenne. De nekem Toph tetszik, St. Clairnek pedig barátnője van. És ha más is lenne a helyzet, Mer még mindig előnyt élvez. Sohasem tenném meg ezt vele azok után, hogy milyen kedves volt hozzám az első nap. És a másodikon. És a hét minden további napján. Ráadásul, St. Clair egy vonzó srác csupán. Minek annyira felizgatnom magam? Úgy értem, Európa utcái tömve vannak gyönyörű srácokkal, nem? Akik ápoltak, tiszták, normális a frizurájuk és stílusos a kabátjuk. Nem mintha láttam volna bárkit is, aki csak távolról olyan jóképű lenne, mint Monsieur Étienne St. Clair. De akkor is. Elfordítja tőlem a fejét. Csak képzelem, vagy tényleg zavarban van? De, miért lenne zavarban? Én vagyok az, aki hülyeségeket beszél. – Ez a pasid? – mutat rá a laptopom háttérképére, egy fotóra, amin a munkatársaimmal bohóckodunk. A kép a legújabb fantasztikus regényből készült filmadaptáció éjféli

71

bemutatója előtt készült. Legtöbbünk manónak vagy varázslónak öltözött. – Akinek csukva van a szeme? – MICSODA? – Azt hiszi, randiznék egy olyan sráccal, mint Hercules? Hercules a mozi igazgatóhelyettese. Tíz évvel idősebb nálam, és igen, Hercules a valódi neve. És noha édes, és többet tud a japán horrorfilmekről, mint bárki más, lófarka van. Lófarka. – Anna, csak viccelek – vigyorodik el St. Clair az arckifejezésemet láva. – Ez itt. A pajesszal – mutat Tophra. Ezért szeretem annyira ezt a képet. A fejünket egymás felé fordítjuk, és olyasfajta rejtélyes mosoly ül az arcunkon, mintha saját kis titkunk lenne. – Ó! Hát... nem. Nem igazán. Úgy értem, Toph a majdnem pasim volt. Eljöttem, mielőtt... – feszengve hallgatok el – ...mielőtt valami nagy dolog történhetett volna. St. Clair nem válaszol. Rövid, kínos csendet követően zsebre teszi a kezét, és himbálózni kezd a sarkán. – Mindenkiről gondoskodni – szólal meg hirtelen. – Tessék? – kérdezem értetlenül. – Tout pourvoir – int a fejével az ágyamon levő párna felé, amin ezek a szavak egy egyszarvú képe fölé vannak hímezve. A nagyszüleimtől kaptam ajándékba. Az Oliphant család jelszavával és címerével. Nagyon régen volt, amikor a nagyapám Amerikába költözött, hogy feleségül vegye a nagyanyámat, de a mai napig is odaadóan ragaszkodik mindenhez, ami skót. Folyton olyan dolgokat vesz Seanynak és nekem, ami skót kockás (kék és zöld kockák fekete és fehér csíkokkal). Például az ágytakarómat. – Igen, én tudom, mit jelent. De te, honnan tudod? 72

– Tout pourvoir. Ez franciául van. Kitűnő. Az Oliphant család jelszava, amit kisgyerekkorom óta sulykolnak belém, kiderül, hogy FRANCIÁUL van, és én még csak nem is tudtam róla. Köszi, nagyapa! Mintha eddig nem tűntem volna elég idiótának. De honnan az égből kellett volna sejtenem, hogy egy skót jelszó franciául lehet? Azt hittem, utálják a franciákat. Vagy azok csak az angolok? Ó, mit tudom én. Mindig azt hittem, hogy latinul van, netán más holt nyelven. – Az öcséd? – mutat St. Clair az ágyam fölé kiakasztott egyetlen képre. Seany vigyorog rajta a fényképezőgépbe, és anyu egyik megfigyelt teknősére mutat, ami felemeli a fejét, és úgy néz ki, mintha le akarná harapni az egyik ujját. Anyu az aligátorteknősök szaporodási szokásait kutatja, és havonta többször meglátogatja az ő törzsét a Chattahoochee folyónál. Az öcsém imád vele menni, míg én inkább az otthonunk biztonságát részesítem előnyben. Az aligátorteknősök rosszindulatúak. – Igen. Ez Sean – felelem. – Ez a név kicsit túlságosan ír egy olyan családban, amelynek skót címere van, nem? Elmosolyodom. – Ez fájó pont. Anyám imádta ezt a nevet, de a nagyapám, apám apja, kis híján belepusztult, amikor meghallotta. Ő inkább Malcolmot, Ewant vagy Dougalt akart. St. Clair elneveti magát. – Hány éves? – kérdezi. – Hét. Másodikos. – Elég nagy a korkülönbség.

73

– Hát, vagy baleset volt, vagy utolsó szalmaszál, hogy megmentsen egy széteső házasságot. Sosem mertem megkérdezni, melyik. – Hű, el sem hiszem, hogy ezt csak így kikotyogtam. Leül az ágyam szélére. – Szóval a szüleid különváltak? Az íróasztalom széke körül álldogálok, mert nem ülhetek le mellé az ágyra. Talán, majd, ha jobban hozzászokom a jelenlétéhez, véghez tudom vinni ezt a bravúrt. De most még nem. – Igen. Az apám elköltözött, amikor Sean féléves volt. – Sajnálom – mondja, és érzem a hangján, hogy komolyan is gondolja. – Az enyémek is elváltak. Megborzongok, és a karjaim alá dugom a kezeimet. – Akkor én is sajnálom. Szívás. – Semmi baj. Apám egy seggfej. – Az enyém is. Úgy értem, nyilvánvalóan az, ha ott tudott hagyni minket, amikor Seany még kisbaba volt. Mert ezt tette. De az is az ő hibája, hogy én ide kerültem. Párizsba. – Tudom. Tudja? – Mer mondta. De biztos vagyok benne, hogy az én apám rosszabb. És sajnos, ő van itt Párizsban, anyám pedig egyedül, több ezer mérföldnyire innen. – Az apád itt lakik? – kérdezem meglepődve. Tudtam, hogy francia, csak nem tudom elképzelni, hogy valaki bentlakásos iskolába küldje a gyerekét, amikor ugyanabban a városban lakik. Ennek semmi értelme. – Van egy művészeti galériája itt, és egy másik Londonban. A két város között ingázik. 74

– Milyen gyakran találkozol vele? – Ha rajtam múlik, soha – feleli St. Clair elkomorodva, miközben rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, egyáltalán miért jött be a szobámba. Meg is kérdezem tőle. – Nem mondtam volna? – áll fel az ágyamról. – Ó, hát, ha valaki nem jön ide, és nem rángat el innen téged, sohasem mozdulsz ki. Úgyhogy, én most kiviszlek. Az izgatottság és a bosszúság különös keverékét éreztem a gyomromban. – Most? – Most. – Oké! – Kis szünet. – És Ellie? Visszaül, majd hátradől, és most már fekszik az ágyamon. – A terveink meghiúsultak – mondja olyan legyintéssel, hogy az visszatart a további kérdezősködéstől. A pizsamaalsómra mutatok: – Nem igazán vagyok sétához öltözve. – Ugyan már, Anna! Most komolyan, végig kell mennünk ezen még egyszer? Bizonytalanul ránézek, mire az egyszarvús párna a fejemhez repül. Visszahajítom, elvigyorodik, felugrik az ágyról, és teljes erővel hozzám vágja. Megpróbálom elkapni, de nem sikerül, sőt, még kétszer megüt vele, mielőtt megengedi, hogy elvegyem. Összegörnyed a nevetéstől, én meg hátba vágom. Aztán próbálja visszaszerezni a párnát, de erősen szorítom, és birkózni kezdünk, míg végül ő hirtelen elengedi, engem pedig a lendület az ágyra visz, szédülten és izzadtan. St. Clair lehuppan mellém, erősen liheg. Olyan közel fekszik hozzám, hogy a haja csiklandozza az arcom szélét. A karjaink majdnem összeérnek. Majdnem. Megpróbálom kifújni 75

a levegőt, de már nem tudom, hogyan kell lélegezni. És akkor eszembe jut, hogy nincs rajtam melltartó. És most már paranoiás vagyok. – Oké – zihál. – íme, a... – lihegés, lihegés – ...terv. Nem akarok így érezni, ha a közelemben van. Azt akarom, hogy a dolgok normálisak legyenek. A barátja szeretnék lenni, nem pedig a ki tudja, hányadik ostoba lány, aki olyasmi után epekedik, amit sohasem kaphat meg. Erőltetem, hogy felálljak. A hajam teljesen összeborzolódott és elektromossá vált a párnacsatától, ezért előkapok egy gumi hajpántot a fiókomból, és hátraszorítom vele. – Vegyél fel valami rendes nadrágot – mondja St. Clair –, és megmutatom neked Párizst. – Ennyi? Ennyi a terv? – Az egész mindenséget. – Hű! A mindenséget. Ez tetszik. St. Clair morog, és megint hozzám vágja a párnát. Ekkor megszólal a mobilom. Valószínűleg anyu az, ezen a héten minden este hívott. Felkapom a telefont az íróasztalomról, és majdnem kinyomom, amikor meglátom a hívó nevét. Megáll a szívem. Toph.

76

8. fejezet – Remélem, svájci sapkában jársz – üdvözöl Toph. Máris nevetek. Felhívott! Toph felhívott! – Még nem. – Fel-alá járkálok a kis szobámban. – De neked vehetek egyet, ha szeretnéd. Ráhímezheted a nevedet, és viselheted a névkártyád helyett. – Köszönés helyett lengethetném a svájci sapkámat – mondja, és hallom a hangján, hogy vigyorog. – Senki sem lenget köszönés helyett svájci sapkát – felelem én is mosolyogva. St. Clair még mindig az ágyamon fekszik. Megtámasztja a fejét, hogy lásson. Rámutatok a laptopomon levő képre. Toph, tátogom. St. Clair megrázza a fejét. Pajesz. Aha – tátog vissza. – Szóval, tegnap bejött a moziba a nővéred – mondja Toph. Mindig nővéremként emlegeti Bridge-et. Egyformán magasak 77

vagyunk, egyformán karcsú az alakunk, és mindkettőnknek hosszú, egyenes hajunk van, csak az övé szőke, az enyém meg barna. És, ahogy az törvényszerű olyan embereknél, akik rengeteg időt töltenek együtt, egyformán beszélünk, bár ő sokszor nagy szavakat használ. És a karjai formásan izmosak a dobolástól. És nekem rés van az első fogaim között, ő pedig korábban fogszabályzót hordott. Más szavakkal, ő olyan, mint én, csak szebb, okosabb és tehetségesebb. – Nem tudtam, hogy dobol – folytatja Toph. – Jó? – A legjobb – vágom rá határozottan. – Ezt azért mondod, mert a barátnőd, vagy, mert tényleg jól csinálja? – Ő a legjobb – ismétlem. A szemem sarkából látom, hogy St. Clair rápillant az éjjeliszekrényemen levő órára. – A mi dobosunk elhagyta a bandát. Szerinted a nővéredet érdekelné a dolog? Toph tavaly nyáron alapított egy punkegyüttest, a Penny Dreadfulst. Gyakran változnak a tagjai, és sokat vitatkoznak a szövegek tartalmáról, de egyelőre semmiféle fellépésük nincs. Ami kár. Fogadok, hogy Toph nagyon jól néz ki a gitárja mögött. – Szerintem érdekelné – mondom. – A seggfej ütőtanára nem választotta meg szekcióvezetőnek a zenekarukban, így van némi kieresztésre váró dühe. – Megadom a számát. Toph elismétli, miközben St. Clair a képzeletbeli karóráját ütögeti. Csak kilenc óra, nem igazán értem, mire ez a nagy sietség. Még én is tudom, hogy Párizsban ez korán van. Ő azonban hangosan megköszörüli a torkát. – Hé, bocs, most mennem kell – mondom Tophnak. – Valaki van ott veled? 78

– Ööö, igen. Egy barátom. Elvisz valahová. Kis szünet. – Egy srác? – Csak egy barát – felelem, miközben hátat fordítok St. Clairnek. – Van barátnője. – összeszorítom a szemem. Kellett ezt mondanom? – Szóval, akkor nem fogsz minket elfelejteni? Úgy értem... – lelassít – minket itt Atlantában? Cserbenhagyni valami francia kedvéért, és soha nem visszatérni? A szívem zakatol. – Persze, hogy nem. Karácsonykor otthon leszek. – Jó. Oké, Annabel Lee. Úgyis vissza kell mennem dolgozni. Hercules nyilván dühöng, hogy nem állok az ajtóban. Ciao. – Tulajdonképpen – mondom – au revoir! – Akármi! – nevet fel, és letesszük a telefont. St. Clair felkel az ágyamból. – Féltékeny a pasid? – kérdezi. – Mondtam már. Nem a pasim – felelem. – De tetszik neked. Elpirulok. – Hát... igen. St. Clair arckifejezése kifürkészhetetlen. Talán bosszús. Az ajtó felé int. – Még mindig van kedved jönni? – Mi? – kérdezem kissé összezavarodottan. – Igen, persze. Csak hadd öltözzek át! Kiengedem a szobámból, majd öt perccel később már észak felé tartunk. Felkaptam a kedvenc pólómat, egy cuki kis turkálós szerzeményt, amely pont a megfelelő helyeken simul 79

rám, hozzá farmert és fekete vászon edzőcipőt. Tudom, hogy az edzőcipő nem valami franciás – inkább hegyes orrú csizmát vagy félelmetesen magas sarkú cipőt kellett volna felvennem –, de legalább nem fehéret választottam. Tényleg igaz, amit a fehér edzőcipőkről mondanak. Csak amerikai turisták hordják, és nagy, ronda darabok, amelyek fűnyíráshoz vagy házfestéshez valók. Csodálatos az este. Párizs fényei sárgák, zöldek és narancsszínűek. A meleg levegő keveredik az emberek csevegésének zajával az utcákon, és a borospoharak csörrenésével az éttermekben. St. Clair kedve újra felderült, és most hátborzongató részleteket mesél Raszputyin életrajzából, aminek az olvasását ma délután fejezte be. – Szóval az a néhány orosz beletett a vacsorájába egy adag ciánt, ami öt embernek is elegendő lett volna ahhoz, hogy meghaljon, érted? De ez nem ért semmit, jött a B terv, hátba lőtték egy revolverrel. Ami még mindig nem ölte meg. Sőt, maradt ereje ahhoz, hogy fojtogatni kezdje az egyik támadóját, úgyhogy rálőttek még háromszor. És még akkor is megpróbált felállni! Ezért agyonverték, betekerték egy lepedőbe és bedobták a jeges vízbe. És most figyelj... A szeme csillog. Ugyanazzal a ragyogással, mint mikor anyu beszél a teknőseiről, vagy Bridge a cintányérokról. – A boncoláskor megállapították, hogy a halála oka tulajdonképpen a fagyás volt. A folyó vizének hidegétől! Nem a méreg, a lövés vagy a verés. Természet Anya. Ráadásul a karjai felemelt helyzetben fagytak meg, mintha megpróbálta volna kiszabadítani magát a jég alól. – Micsoda? Na, ne...

80

Néhány német turista pózol egy kopott aranybetűs kirakat előtt. Odébb megyünk, hogy ne rontsuk el a fotójukat. – És még nincs vége – folytatja St. Clair. – Amikor hamvasztották a testét, felült. Komolyan! Mert valószínűleg a fickó, aki előkészítette a testet, elfelejtette elvágni az inakat, és azok az égéstől összezsugorodtak... Elismerően bólintok. – Szörnyű, de lenyűgöző. Folytasd! – ...amitől a karjai és a lábai meghajlottak. De akkor is – mosolyog győzedelmesen –, mindenki majd megőrült, amikor ezt meglátta. – És azt mondják, hogy a történelem unalmas! – mosolygok vissza, és úgy érzem, minden tökéletes. Szinte. Mert ebben a pillanatban elhagyjuk a kollégium bejáratát, és most messzebb vagyok tőle, mint eddig valaha. A mosolyom kissé elhalványul, és visszatérek a természetes lelkiállapotomhoz: ideges vagyok és bizonytalan. – Tudod, köszönöm! – mondja váratlanul St. Clair. – A többiek mindig sokkal hamarabb belém fojtják a szót... – Észreveszi a változást a viselkedésemben, és megáll. – Jól vagy? – Jól – felelem. – Na, persze. Mondták már neked, hogy rettenetesen hazudsz? Borzasztóan rosszul. A legrosszabbul, akit valaha hallottam. – Én csak... – habogom zavartan. – Igeeeen? – Párizs olyan... idegen. – Keresem a megfelelő szót. – Félelmetes. – Dehogy! – legyint gyorsan. 81

– Neked könnyű ezt mondani – mondom. Kikerülünk egy méltóságteljes úriembert, aki lehajol, hogy felszedje a kutyája, egy petyhüdt hasú basset hound termékét a járdáról. Nagyapa figyelmeztetett, hogy Párizs járdái olyanok, akár az aknamező, de eddig egyáltalán nem ezt tapasztalom. – Te ismered Párizst, amióta az eszedet tudod – folytatom. – Folyékonyan beszélsz franciául, európai stílusban öltözködsz... – Tessék? – Tudod. Szép ruhák, szép cipők. Felemeli a bal lábát, amelyen valami kopott, agyonhordott bakancsféleség van. – Ez? – Jó, nem. De sohasem hordasz edzőcipőt. Én bezzeg totálisan kilógok. Nem beszélek franciául, félek a métrón, és noha valószínűleg magas sarkúban kellene járnom, utálom a magas sarkú cipőket... – Én örülök, hogy nem hordasz magas sarkút – vág közbe St. Clair. – Akkor magasabb lennél, mint én. – Így is magasabb vagyok, mint te. – Éppen hogy. – Kérlek! Legalább öt centivel verlek, úgy, hogy bakancsban vagy. Oldalba lök a vállával, én meg elmosolyodom. – Nyugi! – mondja. – Velem vagy. És én gyakorlatilag francia vagyok. – Angol – mondom. – Amerikai – vigyorodik el. – Egy amerikai, angol akcentussal. Ez nem olyasféle turbókeverék, ami miatt duplán utálhatnak a franciák? St. Clair a szemeit forgatja:

82

– Ideje volna felhagynod a sztereotípiákkal, és kialakítanod a saját véleményedet. – Én nem gondolkodom sztereotípiákban. – Igazán? Kérlek, akkor világosíts fel! – Rámutat egy előttünk sétáló lány lábára, aki franciául cseverészik a mobiltelefonjába. – Egészen pontosan mi ez? – Edzőcipő – dünnyögöm. – Érdekes. És az az úriember ott, a járda túloldalán? Lennél szíves elmagyarázni nekem, hogy ő ott balra mit visel? Meg tudnád mondani, mi az a szerkentyű, ami a lábaihoz van rögzítve? Persze, hogy edzőcipő. – De hékás, látod azt a pasit ott? – mutatok egy férfi felé, aki farmersortban és Budweiser feliratú pólóban van. – Én is ennyire nyilvánvaló vagyok? St. Clair a pasira sandít. – Nyilvánvalóan mi? Kopaszodó? Túlsúlyos? Ízléstelen? – Amerikai. Melodrámaian felsóhajt: – Komolyan, Anna. Túl kell ezen lépned! – Én csak nem akarok megsérteni senkit. Úgy hallom, itt könnyen megsértődnek az emberek. – Rajtam kívül senkit sem sértesz meg. – És mi van vele? – mutatok egy középkorú nőre, aki khaki sortot és kötött topot visel, amit fehér csillagok és csíkok díszítenek. Videokamera van az övéhez szíjazva, és egy horgászkalapos férfival vitatkozik. Aki feltehetőleg a férje. – Abszolút sértő. – Úgy értem, vagyok annyira nyilvánvaló, mint ő?

83

– Tekintve, hogy amerikai zászlót visel, megkockáztatom, hogy nem. – A hüvelykujja körmét rágja. – Figyelj. Azt hiszem, tudok egy megoldást a problémádra, de várnod kell rá. Csak ígérd meg, hogy nem kéred többé, hogy hasonlítgassalak össze ötvenes nőkkel, és mindent megoldok. – Hogyan? Mivel? Egy francia útlevéllel? Felhorkan. – Nem azt mondtam, hogy franciává teszlek. – Kinyitom a szám, hogy ellenkezzem, de belém fojtja a szót. – Megegyeztünk? – Meg – felelem kissé aggódva. Nem vagyok odáig a meglepetésekért. – Remélem, bejön! – Ó, igen! – feleli St. Clair, és olyan önelégültnek látszik, hogy legszívesebben a szavát venném, hogy tényleg rendben lesz, amikor észreveszem, hogy sehol sem látom a kollégiumunkat. Nem hiszem el. Teljesen elterelte a figyelmem. Eltart egy pillanatig, míg felismerem a tüneteket, a talpam bizsereg és a gyomrom reszket. Végre izgatott vagyok, hogy kijöttem! – Szóval, hova megyünk? – kérdezem, és alig tudom eltitkolni a lelkesedésemet. – A Szajnához? Tudom, hogy valahol errefelé van. Leülünk a partjára? – Nem beszél. Jön. Nem kérdezek többet. Mi a baj velem? Ez már a második alkalom egy percen belül, hogy hagyom, hogy kétségek között tartson. – Először látnod kell ezt! – Megragadja a karomat, és áthúz az út túloldalára. Egy dühös kis robogós kiabálva nyomkodja a csenevész dudáját, én pedig felnevetek. 84

– Várj, mi a... – kezdem, de aztán eláll a lélegzetem. Hihetetlenül óriási katedrális előtt állunk. Négy vastag oszlop tartja impozáns szobrokkal, rózsaablakokkal és bonyolult faragványokkal díszített gótikus homlokzatát, s egy sudár harangtorony tör fel belőle a koromfekete éjszakai égbolt felé. – Mi ez? – suttogom. – Híres? Tudnom kellene, mi ez? – Ez az én templomom. – Ide jársz? – kérdezem meglepetten. Nem tűnik templomba járó típusnak. – Nem. – Egy kőtábla felé int a fejével, jelezve, hogy olvassam el. – Saint-Etienne-du-Mont. Hé! Saint Etienne. Mosolyog. – Mindig is kicsit a sajátomnak éreztem. Anyával sokszor jöttünk el ide, amikor kicsi voltam. Csomagolt magunknak hideg ebédet, és itt ettük meg a lépcsőn. Néha a vázlatfüzetét is elhozta, és lerajzolta a galambokat és a taxikat. – Anyád művész? – Festő. Látható munkája a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. – Büszkének hangzik, és eszembe jut, amit egyszer Meredith mondott, hogy St. Clair azért csodálja Josht, mert olyan jól rajzol. És hogy St. Clair apjának két művészeti galériája van. És hogy St. Clair is képzőművészetet fog tanulni ebben a félévben. Meg is kérdezem, hogy ő is művész-e. Megvonja a vállát: – Nem igazán. Bár az volnék! Nem örököltem anya tehetségét, csak a művészetek nagyrabecsülését. Josh sokkal jobb. És ami azt illeti, Rashmi is. 85

– Jól kijöttök egymással, igaz? Anyáddal. – Imádom – jelenti ki egyszerűen, mindenféle tinédzser szégyenlősség nélkül. A katedrális dupla ajtaja előtt állunk, és én csak nézek fel, feljebb és még feljebb. Magam elé képzelem az én anyámat, amint aligátorteknősök adatait gépeli a számítógépébe, mert neki az a szokásos esti tevékenysége. Csak most nem este van Atlantában. Lehet, hogy éppen élelmiszert vásárol. Vagy a Chattahoochee folyóban gázol. Vagy A birodalom visszavágot nézi Seannal. Fogalmam sincs, mit csinál, és ez zavar. Végül St. Clair megtöri a csendet: – Gyere! Egy csomó mindent meg kell nézned! Minél beljebb megyünk a városba, Párizs annál zsúfoltabbá válik. St. Clair mesél az anyjáról, hogy hogyan készít csokidarabos palacsintát vacsorára és sült tonhalas tésztát reggelire. Hogyan festette a lakása minden szobáját a szivárvány különböző színeire. Hogyan gyűjti a helytelenül betűzött nevét a reklámküldemények címzésén. Az apjáról viszont egy szót sem szól. Elmegyünk egy másik hatalmas épület mellett, ami úgy néz ki, mint valami középkori várrom. – Istenem, itt mindenfelé ott a történelem – jegyzem meg. – Ez mi? Bemehetünk? – Múzeum, és persze. De nem ma este. Azt hiszem, most zárva van – feleli. – Ó, értem – mondom, és próbálom eltitkolni a csalódottságomat. St. Clair jól szórakozik. – Ez még csak az első hét az iskolából. Rengeteg időnk van, hogy megnézzük a múzeumodat. 86

Nekünk. Valamilyen okból az egész bensőm megbizsereg. St. Clair és én. Én és St. Clair. Nemsokára beérünk egy olyan városrészbe, amelyet még a mi környékünknél is több turista látogat, mindenfelé zsúfolt éttermek, boltok és hotelek láthatók. Utcai árusok kurjongatnak angolul: „Kuszkusz! Vegyenek kuszkuszt!”, és az utcák olyan szűkek, hogy autók nem is járhatnak rajtuk. Az úttesten sétálunk, a sűrű tömeg kellős közepén. Olyan érzés, mintha valamiféle karneválon lennénk. – Hol vagyunk? – kérdezem, és közben azt kívánom, bárcsak ne kellene ennyi mindent kérdeznem. – A rue St. Michel és a rue St. Jacques között. Szúrós pillantást lövellek felé. – A rue utcát jelent – magyarázza mosolyogva. – És még mindig a Latin Negyedben vagyunk. – Még mindig? Hiszen már mióta jövünk! – Mióta? Tíz, tizenöt perce? – incselkedik. Hm! Nyilvánvaló, hogy a londoniak vagy párizsiak, vagy bármi legyen is ő, nincsenek hozzászokva az autóhasználat áldásaihoz. Nekem szörnyen hiányzik a kocsim, még ha vannak is vele problémák indításkor. Meg nincs benne légkondicionáló. És elromlott a hangszóró. Ezt el is mondom St. Clairnek, mire elmosolyodik: – Semmire sem mennél vele, ha volna autód. Tizennyolc éves korod alatt itt úgysem vezethetnéd. – Te viszont vezethetnéd – mondom. – Nem, én sem – rázza a fejét. – Azt mondtad, most volt a születésnapod! Tudtam, hogy hazudtál, senki sem... – Nem ezért – nevet St. Clair. – Nem tudok vezetni. 87

– Komolyan mondod? – Nem tehetek róla, de gonosz vigyor terül el az arcomon. – Úgy érted, van valami, amit én tudok, te pedig nem? Visszavigyorog: – Döbbenetes, ugye? De igazából soha nem volt okom megszerezni a jogsit. A tömegközlekedés itt is, San Franciscóban is és Londonban is tökéletesen kielégítő. – Tökéletesen kielégítő – ismétlem cinikusan. – Fogd be! – mondja nevetve. – Egyébként tudod, hogy miért hívják ezt a környéket Latin Negyednek? Felvonom a szemöldökömet. – Évszázadokkal ezelőtt a Sorbonne diákjai, ami a világ egyik legrégibb egyeteme, és itt van a közelben, szóval a diákok latinul tanultak, és egymás között is latinul beszéltek. És a név rájuk ragadt. Pillanatnyi szünet. – Ennyi? Ez az egész sztori? – kérdezem. – Igen. Jézusom, igazad van! Elég híg. Kikerülök egy másik agresszív kuszkuszárust. – Híg? – kérdezek vissza. – Unalmas. Érdektelen. Gyenge. Híg. Ó, istenem, megint egy édes anglicizmus. Befordulunk egy sarkon, és egyszer csak ott van előttem – a Szajna. A város fényei visszatükröződnek a víz hullámzó felszínén. Visszafojtom a lélegzetem. Káprázatos látvány. Párok andalognak a folyóparton, és könyvárusok kínálnak piszkos kartondobozokból puha fedelű könyveket és régi magazinokat böngészésre. Egy vörös szakállú férfi pengeti a gitárját, és szomorú dalt énekel. Pár pillanatig hallgatjuk, majd St. Clair beledob néhány eurót a férfi gitártokjába. 88

És aztán, amint visszafordítjuk a tekintetünket a folyó irányába, meglátom. A Notre-Dame-ot. Felismerem a fényképekről, természetesen. És ha a St. Etienne katedrális, akkor semmi, de SEMMI sem hasonlítható a Notre-Dame-hoz. Az épület olyan, akár egy óriási gőzhajó, amely lassan úszik lefelé a folyón. Masszív. Hatalmas. Fenséges. Pompás kivilágítása furcsa módon Disneylandre emlékeztet, de sokkal varázslatosabb bárminél, amit Walt valaha is megálmodott. Zöld kúszónövények sokasága folyik lefelé a falakon, egészen a vízig, teljessé téve a tündérmesét. Lassan kifújom a levegőt. – Ez csodálatos – suttogom. St. Clair engem néz. – Sohasem láttam ehhez foghatót. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Át kell kelnünk egy hídon, hogy odamenjünk. Eddig nem is tudtam, hogy szigetre épült. St. Clair elmondja, hogy az Ȋle de la Citére megyünk, a város szigetére, és hogy ez Párizs legrégebbi kerülete. A Szajna ragyog alattunk, mélyen és zölden, és éppen egy hosszú, kivilágított hajó úszik el a híd alatt. Áthajolok a korláton. – Nézd! – kiáltom a hajóra mutatva. – Az a pasi totál részeg. Tuti, hogy mindjárt beleesik a... – visszanézek, és látom, hogy St. Clair bizonytalanul tántorog az úton, többméternyi távolságra a híd szélétől. Egy pillanatra összezavarodom. Aztán megértem. – Mi a baj? Csak nem félsz a magasságtól? – kérdezem. St. Clair előremered, és a Notre-Dame kivilágított épületére fókuszálja a tekintetét. 89

– Én csak nem bírom felfogni, miért áll valaki egy híd peremén, miközben mellette több mint elegendő mennyiségű sétaterület van. – Ó, szóval a sétaterületről van szó, ugye? – Hagyd abba, vagy kikérdezlek Raszputyinról. Esetleg a francia igeragozásról. Áthajolok a híd korlátján, és úgy teszek, mintha imbolyognék. St. Clair elsápad. – Ne! Ne! – Kinyújtja a karjait, mintha meg akarna menteni, majd a gyomrához kap, mint aki helyette inkább hányni fog. – Ne haragudj! – ugrom el a korlát mellől. – Bocsánat! Nem vettem észre, hogy ennyire komoly. Az egyik kezével int, hogy ne beszéljek, a másikkal pedig még mindig az émelygő gyomrát szorítja. – Sajnálom – ismétlem újra, egy pillanat múlva. – Gyere! – mondja végül St. Clair bosszúsan, mintha én volnék az, aki miatt eddig nem mehettünk. A Notre-Dame felé int. – Nem emiatt hoztalak ide. Nem tudok elképzelni semmit, ami jobb lenne a NotreDame-nál. – Nem megyünk be? – kérdezem. – Zárva. Rengeteg időnk lesz megnézni később, emlékszel? Bevezet az épület előtti térre, én pedig megragadom az alkalmat, hogy megcsodáljam őt hátulról is. Kallipigosz. Mégiscsak van valami, ami jobb, mint a Notre-Dame. – Itt vagyunk – közli. Tökéletes kilátás nyílik a bejáratra, három kolosszális boltívre, amelyen apró kőfigurák százai állnak. A szobrok úgy néznek ki, mint megannyi kőbaba, mindegyik különálló és egyedi. 90

– Hihetetlenül szépek – suttogom. – Nem ott. Itt – mutat a lábam elé. Lenézek, és meglepődve látom, hogy egy kis kőkörben állok. A közepén, pontosan a két lábam között rézszínű nyolcszög van csillaggal, körülötte a kőbe vésve pedig a következő szavak olvashatók: POINT ZÉRO DES ROUTES DE FRANCE. – Mademoiselle Oliphant – szólal meg St. Clair ünnepélyesen. – Ezek a szavak azt jelentik, hogy „Franciaország útjainak nulla kilométerpontja”. Más néven, ez az a pont, ahonnan Franciaország összes távolságát mérik. – Megköszörüli a torkát. – Ahol minden elkezdődik. Ránézek. Mosolyog. – Üdv Párizsban, Anna! Örülök, hogy itt vagy.

91

9. fejezet St. Clair bedugja az ujjai hegyét a zsebébe, és a cipője orrával rugdossa a macskaköveket. – Na? – kérdezi végül. – Köszönöm – mondom döbbenten. – Igazán édes tőled, hogy elhoztál ide. – Ó... hát, oké. – Felegyenesedik, és vállat von – megint azzal a teljes testes francia vállrándítással, amit olyan jól csinál –, és szokásos magabiztossága visszatér. – Valahol el kell kezdeni. És most kívánj valamit! – Mi? – Hogy én milyen nagyszerűen bánok a szavakkal. Igazán írnom kellene valami epikus költeményt vagy legalább rímjátékot valamelyik macskaeledel-reklámba. Elmosolyodik. – Helyezd a lábad a csillagra, és kívánj valamit! – Ja, oké, persze. – Összezárom a lábaimat, hogy a kör közepén legyenek, majd nagy levegőt veszek: – Azt kívánom, hogy... 92

– Ki ne mondd hangosan! – St. Clair előreveti magát, mintha a testével akarná megállítani a szavaimat, mire a szívem nagyot dobban. – Hát semmit sem tudsz a kívánságokról? Csak bizonyos számú adatik egy életben. Hullócsillagok, szempillák, pitypangok... – Születésnapi gyertyák. Elereszti a füle mellett a megjegyzés cinikus felhangját. – Pontosan. Ki kell használnod őket, amikor lehetőséged van rá. Ráadásul a legenda szerint mindaz, amit ezen a csillagon állva kívánsz, tényleg valóra válik. – Szünetet tart, mielőtt folytatja: – És ez a legenda jobban tetszik, mint a másik, amelyet nemrég hallottam. – Melyik? Halálnak halálával halni mérgezéstől, lövéstől, veréstől és fulladástól? – Fagyástól, nem fulladástól – nevet St. Clair. Gyönyörű, kisfiús nevetése van. – De nem. Valaki azt mondta itt az előbb, hogy aki ezen a ponton áll, egy napon biztos, hogy visszatér Párizsba. És ahogy kiveszem a szavaidból, ez a tanév neked több mint elég lesz ebből a városból. Igazam van? Lehunyom a szemem. Anyu és Sean jelenik meg a szemeim előtt. És Bridge. Majd Toph. Bólintok. – Oké. Szóval tartsd csukva a szemed! És kívánj valamit! Nagy levegőt veszek. A közeli fák hűvös nedvessége megtölti a tüdőmet. Mit is szeretnék? Nehéz kérdés. Haza akarok menni, de el kell ismernem, élvezem a mai estét. És mi van, ha ez az egyetlen alkalom egész életemben, amikor Párizsban lehetek? Tudom, hogy épp az imént mondtam St. Clairnek, hogy nem akarok itt lenni, mégis van egy részem – apró, parányi rész –, ami kíváncsi. Ha holnap telefonálna apám, hogy hazarendeljen, lehet, hogy csalódott 93

lennék. Még nem láttam a Mona Lisát. Nem voltam az Eiffeltorony tetején. És nem sétáltam át a Diadalív alatt. Szóval, akkor mit szeretnék? Újra akarom érezni Toph ajkait. Azt akarom, hogy várjon rám. De megint csak van egy másik részem – olyan rész, amit igazán, igazán utálok –, ami tisztában van vele, hogy még ha tényleg össze is jönnénk, jövőre akkor is elutazom egyetemre. És találkoznék vele karácsonykor, aztán jövő nyáron, aztán... lehet, hogy ennyi lenne az egész? És van még valami, amit szeretnék. Valaki. Akire próbálok nem odafigyelni. Akit nem lenne szabad akarnom. Akit úgysem kaphatok meg. És aki most itt áll velem szemben. Szóval mit kívánjak? Valamit, amiben nem is vagyok biztos, hogy szeretném? Vagy valakit, akire nem biztos, hogy szükségem van? Vagy valakit, akiről tudom, hogy nem lehet az enyém? A fenébe is! Döntsön a sors! Azt kívánom, történjen úgy, ahogy a legjobb nekem! Hogy is van az a dolog az általánosítással? Kinyitom a szemem. A szél erősebben fúj. St. Clair kisimít egy hajtincset az arcából. – Ez valami nagy dolog lehetett, ahogy láttam – mondja.

@ Visszafelé úton odamegyünk egy mozgó szendvicsárushoz késő esti könnyű vacsorára. Az élesztős illattól összefut a nyál a számban, és a gyomrom várakozásteljesen megkordul. 94

Paninit rendelünk, olyan szendvicset, amit forró grillen kilapítva sütnek. St. Clair az övét füstölt lazaccal töltve kéri, ricotta sajttal és metélőhagymával. Én az enyémet pármai sonkával, Fontina sajttal és zsályával. És, noha St. Clair gyorsételnek nevezi, amit a kezünkbe kapunk, az semmiben sem hasonlítható a Subwayben kapható lottyadt szendvicsekhez. St. Clair segít az euróval. Szerencsére ez olyasvalami, amit könnyű megérteni. A papírpénzek és az aprópénzek világos, logikus elnevezéseket kaptak. Miután fizetünk, továbbsétálunk az utcán, élvezve a gyönyörű estét. Rágcsáljuk a ropogós kenyeret, és engedjük, hogy a meleg, nyúlós sajt végigfolyjon az állunkon. Felnyögök a gyönyörtől. – Éppen most volt kajagazmusod? – kérdezi St. Clair vigyorogva, miközben törölgeti a ricottát a szájáról. – Hol voltál eddig egész életemben? – kérdezem a csodálatos paninitől. – Hogyan lehetséges, hogy én még sohasem ettem ilyen szendvicset? St. Clair is nagyot harap a sajátjából. – Mmmf grmfa mrfa – mondja mosolyogva. Ami, feltételezem, valami olyasmit jelent, hogy „mert az amerikai ételek pocsékok”. – Mmmf mrga grmfa mmrg – felelem. Ami meg azt jelenti, hogy „igen, de a burgerek azért elég jók”. A papírt, amibe a szendvicseinket csomagolták, még lenyaljuk, mielőtt eldobjuk. Mennyei. Később, amikor már majdnem visszaérünk a kollégiumba, és St. Clair éppen arról mesél, amikor ő és Josh elzárást kaptak, mert rágógumit dobtak

95

a mennyezetre – megpróbáltak harmadik mellbimbót kreálni az egyik nimfának –, az agyam észlel valamit. Valami különöset. A harmadik mozi mellett megyünk el egyetlen háztömbön belül. Oké, ezek kis mozik. Egytermesek, minden valószínűség szerint. De három. Egy háztömbön belül! Hogy nem vettem ezt észre hamarabb? Ó, hát persze. A helyes fiú miatt. – Ezek közül van, ami angol nyelvű? – szakítom félbe az elbeszélését. St. Clair zavarodottnak látszik. – Tessék? – kérdezi. – Mozi. Van a közelben olyan, ahol angolul is játszanak filmeket? Felvonja a szemöldökét: – Ne mondd, hogy nem tudod! – Mit? Mit nem tudok? Láthatóan örül, hogy megint olyasmit tud, amit én nem. Elég bosszantó, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy miközben ő mindent tud a párizsi életről, az én tudásom egy csokis croissant-éval vetekszik. – És nekem még az volt a benyomásom, hogy mozirajongó vagy. – Mit? Mit kell tudnom? – faggatom újra izgatottan. St. Clair túlzottan nagy kört ír le a karjával, miközben tisztán látható, hogy élvezi a helyzetet. – Párizs... – mondja ünnepélyesen – ...a filmek szeretetének... a fővárosa... a világban. Földbe gyökerezik a lábam. – Viccelsz – nézek rá.

96

– Nem – rázza a fejét. – Sehol sem találsz másik olyan várost, ahol jobban becsülnék a filmeket. Több száz, de lehet, hogy ezer mozi is van itt. Úgy érzem, kiugrik a szívem a helyéről. Szédülök. Ez nem lehet igaz. – Csak a mi környékünkön legalább egy tucat lehet. – Micsoda? – Komolyan mondod, hogy nem vetted észre? – Nem, nem vettem észre! És hogy lehet, hogy senki sem mondta ezt nekem? – Úgy értem, ezt a helyismeretszeminárium legelső napján meg kellett volna említeniük. Ez itt az egyik legfontosabb információ! Folytatjuk a sétánkat, és csak kapkodom a fejem minden irányba, amikor látom a plakátokat és feliratokat. Kérlek, légy angolul! Kérlek, légy angolul! Kérlek, légy angolul! – Azt hittem, tudod – szólal meg újra St. Clair. – Különben mondtam volna. – Most végre mentegetőzni kezd. – A film itt nagyon elismert művészetnek számít. Rengeteg olyan mozi van, ahol új filmeket adnak, de még több, ahol régieket. Ahol a klasszikusokat játsszák, és olyan műsorokat, amelyek különböző rendezőkről, műfajokról, huszadrangú brazil színésznőkről vagy akármiről szólnak. Lélegezz, Anna, lélegezz! – És ezekben a mozikban angolul mennek a filmek? – kérdezem elfúló hangon. – Legalább a harmadukban igen, azt hiszem. A harmadukban! Több száz – vagy talán ezer! – mozinak a harmadában. – Néhány amerikai film francia szinkronnal megy, de ezek nagyrészt gyerekfilmek – folytatja St. Clair. – A többit viszont 97

meghagyják angolul, és aláteszik a francia feliratot. Várj csak, itt van! – Egy újságosstandról levesz egy magazint, aminek az a címe, hogy Pariscope, kifizeti a kampós orrú, vidám embernek az árát, aztán az orrom elé nyomja. – Ez minden szerdán megjelenik. „VO” azt jelenti: version originale. „VF” pedig: version française, azaz szinkronizált. Szóval maradj a VO-nál. A filmek listája egyébként az interneten is megtalálható – teszi hozzá. Átfutom a szememmel a magazint, és a tekintetem elhomályosodik. Soha életemben nem láttam ilyen hosszú filmlistát. – Jézus, ha tudom, hogy ennyi kell a boldogságodhoz, a többivel nem is bajlódtam volna – jegyzi meg St. Clair. – Imádom Párizst – jelentem ki. – Biztos vagyok benne, hogy ő is imád téged. Tovább beszél, de én már nem figyelek. Van ezen a héten egy Buster Keaton-maraton. És egy másik teen slasher flicks filmekből. És egy egész műsor a hetvenes évek autós üldözéseiről. – Mi? – kérdezem, mikor ráébredek, hogy olyan kérdésre vár választ, amit nem is hallottam. Amikor nem felel, felnézek a filmlistából, és látom, hogy tekintete egy alakra mered, aki most lép ki a kollégium kapuján. A lány körülbelül olyan magas, mint én. Hosszú haja természetes, divatos, párizsias módon omlik alá. Rövid ezüst ruhát visel, amely csillog a lámpafényben, és hozzá piros kabátkát. Bőrcsizmája kopog a járdán. Enyhe szemöldökráncolással tekint vissza a válla fölött a Lambert Kollégiumra, de aztán megfordul, észreveszi St. Clairt, és egész lénye felderül. 98

A magazin leereszkedik a kezemben. Ő csakis egyvalaki lehet. A lány szaladni kezd, majd beleveti magát St. Clair karjaiba. Csókolóznak, és a lány beletúr St. Clair hajába. A gyönyörű, tökéletes hajába. A gyomrom összerándul, és elfordulok a látványtól. Amikor végre szétválnak, a lány beszélni kezd. A hangja meglepően mély – szexi –, és gyorsan beszél: – Tudom, hogy úgy volt, hogy ma nem találkozunk, de itt jártam a közelben, és gondoltam, hátha van kedved eljönni velem abba a klubba, amiről a múltkor beszéltem. Tudod, amit Matthieu ajánlott. Nem voltál bent a kollégiumban, ezért megkerestem Mert, és egy jó órát beszélgettünk. Hol voltál? Háromszor hívtalak a mobilodon, de rögtön a postafiókod jelentkezett. St. Clair, úgy tűnik, zavarban van. – Ööö... Ellie, ez itt Anna – mondja. – Egész héten ki sem tette a lábát a kollégiumból, ezért gondoltam, megmutatom neki... Legnagyobb csodálkozásomra Ellie szélesen elmosolyodik. És elég különös módon, ebben a pillanatban azt is észreveszem, hogy az izgalmas hangja és párizsias öltözéke ellenére, ő valahogy olyan... átlagos. Viszont barátságos kinézetű. Ám ez még mindig nem jelenti azt, hogy kedvelem. – Anna! Atlantából, igaz? És hová mentetek? – tudakolja kedélyesen. Tudja, hogy ki vagyok? St. Clair elmeséli az esténket, miközben én eltöprengek ezen a furcsa fejleményen. Vajon St. Clair beszélt neki rólam? Vagy Meredith? Remélem, hogy St. 99

Clair, de még ha így is van, nem úgy néz ki, mintha valami olyasmit mondott volna, amitől Ellie fenyegetve érezné magát. Nem tűnik ijedtnek attól, hogy az ő rendkívül jóképű pasijával töltöttem az utóbbi három órát. Kettesben. Jó érzés lehet ekkora önbizalommal rendelkezni. – Oké, bébi! – szakítja félbe Ellie St. Clair elbeszélését. – A többit elmondhatod később is. Készen állsz az indulásra? Mondta volna St. Clair, hogy elmegy vele? Nem emlékszem. Ennek ellenére bólint. – Igen, csak hadd vegyek fel... ööö... – rám pillant, majd a kollégium bejárat felé. – Mit? Így is jöhetsz. Tök jól nézel ki. Gyere! – mondja Ellie, miközben már bele is karol St. Clairbe. – Örülök, hogy találkoztunk, Anna. Végre megtalálom a hangom. – Igen, én is – felelem. Aztán St. Clair felé fordulok, de ő nem néz rám rendesen. Oké. Ahogy akarod. Rámosolygok a legjobb, amolyan mit-bánom-én-hogy-van-barátnőd mosolyommal, és odalökök neki egy vidám sziát. Nem válaszol. Rendben, ideje lelépnem. Elsietek, és előveszem a kapukulcsomat. Ám miközben kinyitom a kaput, nem tehetek róla, de hátrapillantok. St. Clair és Ellie még mindig karonfogva sétál a sötétben, és Ellie szája még mindig be nem áll. És ahogy ott nézem őket, St. Clair feje egyszer csak visszafordul felém. Egyetlen rövid pillanatra.

100

10. fejezet Jobb így. Tényleg. Ahogy telnek a napok, rájövök: tulajdonképpen örülök, hogy találkoztam a barátnőjével. Valahogy megkönnyebbültem. Kevés dolog rosszabb annál, mint hogy olyan ember iránt érzel valamit, aki iránt nem kéne, és nekem nagyon nem tetszett az, amerre az utóbbi időben a gondolataim elkalandoztak. Nem akarok egy másik Amanda SpittertonWatts lenni. St. Clair egyszerűen csak barátságos. Az egész iskola szereti őt – az összes professeur, a népszerű diákok, csakúgy, mint a népszerűtlenek –, és miért is ne tennék? Hiszen okos, vicces és kedves. És igen, hihetetlenül vonzó. Mégis, annak ellenére, hogy ennyire közkedvelt, nem túl sok emberrel tölti együtt a szabadidejét. Csak a mi kis csapatunkkal. És miután a legjobb barátját legtöbbször lefoglalja Rashmi, hát, kénytelen... velem lógni. 101

Az együtt töltött esténk óta minden étkezésnél mellettem ül. Ugrat az edzőcipőm miatt, kérdezget a kedvenc filmjeimről, segít a francia-házifeladataimban. És megvéd. Mint a múlt héten fizikaórán, amikor Amanda gonoszul la moufette-nek nevezett, és befogta az orrát, amint elhaladtam az asztala mellett. St. Clair erre odaszólt neki, hogy „dugulj el”, és az óra hátralevő részében kis papírgalacsinokat dobált a hajába. Később megnéztem azt a szót a szótárban, amit Amanda használt. Azt jelenti: „bűzös borz”. Milyen eredeti. De aztán, épp mikor újra érezni kezdem azt a nyilallást a szívemben, St. Clair egyszer csak eltűnik. Bámulok kifelé vacsora után a szobám ablakából, és nézem az utcaseprő munkásokat, amint élénkzöld egyenruhájukban takarítják az utcát, amikor meglátom, hogy kilép a kollégium kapuján, és elsiet a métro felé. Ellie felé. A legtöbb estén a többi barátommal együtt tanulok a társalgóban, amikor ő hazajön. Lehuppan mellém, és elsüt egy viccet arról, hogy éppen melyik részeg harmadikos flörtöl egy lánnyal a portáspult mögött. (Mindig van egy részeg harmadikos, aki flörtöl egy lánnyal a portáspult mögött.) És vajon csak az én képzeletem játéka, vagy tényleg kócosabb a haja, mint egyébként? A gondolat, hogy St. Clair és Ellie csinálják – azt –, féltékenyebbé tesz, mint amit akár magamnak is bevallanék. Toph és én e-mailezgetünk ugyan egymással, de a levelek sohasem többek, mint barátságosak. Nem tudom, ez azt jelentie, hogy még mindig érdeklem, vagy éppen azt, hogy nem, de azt tudom, hogy az e-mailezés nem ugyanaz, mint a csókolózás. Vagy mint az. 102

Az egyetlen ember, aki megértené az egész St. Clairhelyzetet, az Mer, de hát neki nyilván nem mondhatok semmit. Olykor attól tartok, ő féltékeny rám. Mint például a múltkor, amikor észrevettem, hogy kettőnket figyel ebéd közben, és amikor megkértem, hogy adja ide a szalvétát, olyan furcsán lökte oda nekem. Vagy amikor St. Clair banánokat és elefántokat firkál a házi feladatom margójára, és Mer észreveszi, azonnal kimértté és csendessé válik. De talán szívességet teszek neki. Én erősebb vagyok, mint ő, mivel én még nem ismerem St. Clairt olyan régóta. St. Clair mindig tiltott gyümölcs volt neki. Úgy értem, szegény Mer. Bármelyik lány, ha napi szintű figyelmet kapna egy elképesztően klassz sráctól, akinek édes akcentusa és tökéletes haja van, emberfeletti erőfeszítések árán tudná csak elkerülni, hogy kialakuljon benne a súlyos, fájdalmas, szüntelen, mindent felemésztő rajongás. Nem mintha velem is ez történne. Hisz mondtam. Nagy megkönnyebbülés tudni, hogy ez velem nem fog megtörténni. Megkönnyíti a dolgokat. A legtöbb lány túl hangosan nevet a viccein, és különböző ürügyeket talál, hogy finoman hozzáérhessen. Hogy megérinthesse. Én viszont ehelyett a szemeimet forgatom, ha idétlen poént mond, és teljesen másképp viselkedem, mint a többi lány. És amikor megérintem a karját, akkor azt nem finoman teszem, hanem meglököm. Mert a barátok ezt teszik. Ráadásul vannak fontosabb dolgok, amikkel foglalkozom: a filmek. Egy hónapja vagyok Franciaországban, és noha már felmentem lifttel az Eiffel-torony tetejére (Mer vitt fel, miközben St. Clair és Rashmi lent várt a gyepen ücsörögve – 103

St. Clair, mert fél a magasságtól, Rashmi pedig, mert elvből nem csinál semmi olyasmit, ami turistás), és noha sétáltam a Diadalív kilátóján (ahová szintén Mer vitt fel, mialatt St. Clair lent maradt, és azzal fenyegette Josht és Rashmit, hogy ha nem hagyják abba a csókolózást, belöki őket az autók közé), még mindig nem voltam moziban. Tulajdonképpen még egyszer sem hagytam el a kollégiumot egyedül. Enyhén kínos. De van egy tervem. Először meggyőzök valakit, hogy jöjjön el velem moziba. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne, mindenki szereti a filmeket. És akkor majd mindent lejegyzetelek, amit tesznek vagy mondanak, aztán már magabiztosan vágok neki, hogy egyedül is visszamenjek ugyanabba a moziba. És egy mozi is jobb, mint a semmi. – Rashmi. Mit csinálsz ma este? Várjuk, hogy elkezdődjön a La Vie. Múlt héten tanultunk a helyben termelt élelmiszerek fogyasztásának fontosságáról, azelőtt pedig arról, hogy hogyan kell megírni egy egyetemi felvételi esszét. Ki tudja, mit húznak elő ma a tarsolyukból? Csak Meredith és Josh nincsen itt, Josh, mert harmadikos, Mer pedig, mert ő ehelyett extra nyelvórát vesz, haladó spanyolt. Csak úgy, szórakozásból. Őrület. Rashmi elgondolkozva ütögeti a tollát a füzetéhez. Már két hete dolgozik a Brownba való felvételi esszéjén. Ez egyike azon kevés egyetemeknek, amelyekben egyiptológiát lehet tanulni, és az egyetlen, ahová Rashmi menni szeretne. – Te ezt nem érted – mondta néhány napja, amikor rácsodálkoztam, hogy még mindig nem fejezte be. – A Brown a jelentkezőinek nyolcvan százalékát elutasítja.

104

De én kétlem, hogy ő bajban lehetne. Csupa ötös mindenből, és a legtöbb tantárgyból százszázalékos teljesítményt nyújt. Én már postáztam az egyetemi jelentkezéseimet. Eltart még egy ideig, mielőtt válaszolnak, de nem aggódom. Az általam választott egyetemek nincsenek a legnevesebbek között. A mozival kapcsolatos hátsó szándékom miatt az utóbbi napokban próbálok különösen barátságos lenni Rashmival. Tegnap este, miközben simogattam Isist, a nyusziját, kétszer is emlékeztetett, nehogy beszéljek róla valakinek, mert az állattartás nem megengedett a kollégiumban. Mintha kifecsegném. És mintha Isis titok lenne. A nyúlpisi szaga a szobája ajtaja előtt semmivel sem téveszthető össze. – Semmi különöset, azt hiszem – feleli az estéjére vonatkozó kérdésemre. Veszek egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam az idegeimet. Nevetséges, milyen nehéz feltenni egy kérdést, ha a válasz olyan sokat jelent az embernek. – Nem akarsz moziba jönni? Az Ez történt egy éjszaka című filmet adják a Le Champóban. – Csak mert nem mentem el moziba, még nem jelenti azt, hogy nem néztem át rendszeresen a fenséges Pariscope-ot. – Micsodát? – kérdez vissza, majd hozzáteszi: – Azt most inkább nem jegyzem meg, milyen szörnyen ejtetted ki a mozi nevét. – Az Ez történt egy éjszaka című filmet. Clark Gable és Claudette Colbert a főszereplők. Öt Oscar-díjat nyert. Nagy durranás volt. – Melyik században? – Ha-ha. Komolyan, tetszeni fog. Azt hallottam, nagyon jó. Rashmi a halántékát dörzsöli. 105

– Nem tudom. Nem igazán szeretem a régi filmeket. Az egész amolyan „Hé, haver, öregfiú. Gyerünk, vegyük fel a kalapunkat, és csináljunk valami nagy félreértést.” – Ó, ugyan már! – tekint fel St. Clair egy vaskos könyvből, amely az amerikai forradalomról szól. Mellettem ül. Furcsa arra gondolni, hogy jóval többet tud az amerikai történelemről, mint én. – Hát nem ez benne éppen a bájos? A kalap és a félreértés? – Akkor miért nem mész el vele te? – kérdezi Rashmi. – Mert Ellie-vel lesz ma este – vágom rá. – Honnan tudod, hogy mit csinálok ma este? – vonja fel a szemöldökét St. Clair. – Kérlek! – könyörgöm Rashminak. – Légyszi, légyszi! Esküszöm, tetszeni fog. És Joshnak meg Mernek is. Rashmi épp kinyitja a száját, hogy ellenkezzen, amikor megérkezik a tanár. Minden héten más tartja ezt az órát, olykor valaki az iskola vezetőségéből, olykor egy professeur. Most meglepődve látom, hogy Nate jön be. Azt hiszem, legalább egyszer mindenkire rákerül a sor, aki az iskolában dolgozik. Nate megvakarja a kopasz fejét, és kedvesen rámosolyog az osztályra. – Honnan tudod, mit csinálok ma este? – ismétli St. Clair immár suttogva. – Lééééégyszi! – esedezem tovább Rashminak. Ő pedig belenyugvó grimaszt vág. – Oké – sóhajtja. – De a következő filmet én választom. Hurrá! Nate megköszörüli a torkát, mire Rashmi és St. Clair azonnal felnéz. Ez az egyik dolog, ami tetszik az új barátaimban. Hogy tisztelik a tanárokat. Megőrjít, amikor azt 106

látom, hogy a diákok visszafeleselnek nekik, vagy rájuk sem hederítenek, talán mert az én anyám is tanár, és nem jó érzés arra gondolni, hogy vele is szemtelen valaki. – Rendben, emberek, elég! Amanda, elég – hallgattatja el az osztályt Nate a maga csendes módján. Amanda hátracsapja a haját, nagyot sóhajt, és közben St. Clair felé sandít. Ő rá sem hederít. Hah! – Van egy meglepetésem a számotokra – mondja Nate. – Mivel az időjárás hamarosan rosszra fordul, és nincs már sok meleg nap hátra, elintéztem nektek, srácok, hogy a hetet a szabadban töltsétek. Iskolán kívül töltjük az időt kreditpontokért. Imádom Párizst! – Megszerveztem egy kincsvadászatot – folytatja Nate, és felemel egy köteg papírt. – Ezen a listán kétszáz tétel szerepel, amelyek mindegyikét egytől egyig megtalálhatjátok a kerületünkben, de lehet, hogy a helyiek segítségét kell kérnetek. Ó, az ördögbe, ne! – Le kell fényképeznetek ezeket a dolgokat! Két csoportban fogtok dolgozni. Juhé! Valaki más beszélhet a helyiekkel. – A lefényképezett tételek összeadott száma határozza meg, melyik csapat győz, de minden egyes csapattag telefonján vagy kameráján kell lennie legalább egy képnek, ha kreditpontokat akar kapni. NEEEEEEEEEE! – Van egy díj – mosolyodik el Nate újra, amikor végre megint mindenki rá figyel. – Az a csapat, amelyik a legtöbb

107

tételt találja meg a csütörtöki tanítás végéig... – kis hatásszünetet tart –, nem kell, hogy iskolába jöjjön pénteken. Nos, ezért talán megéri. Az osztályteremben kitör a fütty– és tapsvihar. Nate kiválasztja a két csapatkapitányt az alapján, hogy ki könyörög a leghangosabban. Steve Carver – a srác a műszörfös frizurával – és Amanda legjobb barátnője, Nicole. Rashmi és én egyszerre morranunk fel a bajtársiasság ritka pillanatában. Steve az öklével a levegőbe csap. Micsoda tökfej! A kiválasztás elkezdődik, és elsőnek Amandát szólítják. Természetesen. Aztán Steve legjobb barátját. Természetesen. Rashmi meglök a könyökével: – Fogadjunk öt euróban, hogy engem választanak ki utolsóként. – Na, fogadjunk! – felelem. – Tuti, hogy engem. Amanda felém fordul a székében, és lehalkítja a hangját: – Ez egy biztonságos fogadás, Bűzös Borz. Ki akarna téged a csapatába? Az állam bárgyún leesik. – St. Clair! – riaszt meg Steve hangja. Nem meglepő, hogy őt hamar kiválasztják. Mindenki ránéz, de ő Amandára mered. – Én – feleli a lány előbbi kérdésére. – Én akarom Annát a csapatomba, és te is szerencsés lehetsz, ha veled lesz. Amanda elvörösödik, és gyorsan előrefordul, de az utolsó pillanatban még egyszer felém lövell egy gyilkos pillantást. Mit tettem én valaha is ellene? További nevek hangzanak el. Továbbiak, de NEM az enyém. St. Clair próbálja elkapni a tekintetemet, de én úgy teszek, mintha nem venném észre. Nem bírok ránézni. Túlságosan is meg vagyok alázva. A kiválasztásra várók csapata hamarosan leszűkül rám, Rashmira és egy csontos 108

srácra, akit valamilyen okból Sajtburgernek hívnak. Sajtburger arcán folyamatosan olyasfajta meglepett kifejezés ül, mint aki hallja a nevét, de nem tudja, merről jön a hang. – Rashmi – mondja Nicole gondolkodás nélkül. Mintha pofon vágtak volna. Most már csak én maradtam egy olyan sráccal, akit Sajtburgernek. hívnak. Lesütöm a tekintetem a padomra, és arra a képre fókuszálok, amit Josh rajzolt rólam korábban a történelemórán. Középkori földművesnek vagyok öltözve (a fekete pestisről tanulunk éppen), marcona arckifejezéssel nézek, és egy döglött patkány van az egyik kezemben. Amanda súg valamit Steve fülébe, aki, érzem, önelégülten rám vigyorog, és arcomat elönti a pír. Steve megköszörüli a torkát: – Sajtburger.

109

11. fejezet – Tartozol öt euróval – mondom. Rashmi mosolyog: – Megveszem a mozijegyedet. Legalább egy csapatban vagyunk. Nicole felosztotta Nate listáját, így Rashmi és én ketten indulunk útnak. Talán nem is lesz olyan rossz ez a hét. Rashminak köszönhetően tulajdonképpen kredit-pontokat is gyűjtök. Megengedi, hogy pár fotót én készítsek el – egy szoborról, ami valami pasasról készült, akit Budénak hívtak, meg egy csapat focizó utcagyerekről –, pedig ő találta meg mind a két témát. – Hiányzik a foci – sóhajt Meredith este a moziba menet, mikor elmeséljük neki a történetünket. Még a rugalmas fürtjei is ernyedtnek és csüggedtnek tűnnek ma este. A szél végigsöpör a széles avenue-n, mi pedig összehúzzuk magunkon a kabátjainkat, és megborzongunk. Barna falevelek összemorzsolódott avara ropog a talpunk alatt, ahogy Párizs felé közelít az ősz. 110

– Nincs valami bajnokság itt, amihez csatlakozhatnál, vagy ilyesmi? – kérdezi Josh, és átöleli Rashmit, aki odabújik hozzá. – Folyton látok itt embereket focizni. – Kukucs! – Ismerős kócos fej furakodik be Mer és közém, mi pedig úgy megugrunk, mint két megijesztett macska. – Jézusom! – kap a szívéhez Mer. – Majdnem infarktust kaptam. Mit csinálsz te itt? – Ez történt egy éjszaka – mondja St. Clair. – Le Champo, igaz? – Nem Ellie-vel vagy? – tudakolja Rashmi. – Nem vagyok meghívva? – kérdez vissza St. Clair, és befészkeli magát Meredith és közém. – Persze, hogy meg vagy hívva – feleli Mer. – Csak azt hittük, más programod van. – Mindig más programod van – teszi hozzá Rashmi. – Nincs mindig más programom. – De igen – vitatkozik Rashmi. – És tudod, mi a furcsa? Mer az egyetlen, aki idén egyáltalán látta Ellent. Vagy ő most már túl jó hozzánk? – Ó, hagyd ezt abba! Ne kezdd megint! – Csak mondom – vonja meg a vállát Rashmi. St. Clair megrázza a fejét, de egyikünk figyelmét sem kerüli el, hogy tulajdonképpen nem tagadja, amit Rashmi mond. Ellie lehet, hogy nagyon barátságos, de az világos, hogy nincs többé szüksége az amerikai gimnazista barátaira. Ezt még én is látom. – Egyáltalán mit csináltok ti ketten minden este? – szalad ki a számon, mielőtt még megállíthatnám a szavakat. – Azt – feleli Rashmi szimplán. – Azt csinálják. Azért hagy minket cserben állandóan, hogy kefélhessen. 111

St. Clair elpirul. – Tudod, Rash, te néha olyan durva vagy, mint azok a hülye harmadikosok az emeletünkön. Dave hogy-is-hívják és Mike Reynard. Istenem, mekkora seggfejek! Mike Reynard a francia– és törióráról ismerős Dave legjobb barátja. Nem is tudtam, hogy St. Clair mellett laknak. – Csak óvatosan, St. Clair! – mondja Josh, és a máskor oly nyugodt hangnemében most van egy kis él. Rashmi St. Clair szemébe néz: – Szóval engem is seggfejnek nevezel? – Nem, de ha nem vonod vissza, amit mondtál, akkor lehet. A testük megfeszül, mintha össze akarnák akasztani az agancsaikat egy természeti dokumentumfilmben. Josh próbálja visszahúzni Rashmit, de ő lerázza magáról, és kifakad: – Jézus, St. Clair, nem teheted meg, hogy velünk lógsz egész nap, majd ejtesz minket minden francos este! Aztán szépen visszajössz, amikor csak kedved tartja, és úgy teszel, mintha minden rendben volna. Mer próbálja őket félbeszakítani: – Hé, hé, hé... – Minden rendben is van! Mi a fene ütött beléd? – háborog St. Clair. – HÉ! – Mer kihasználja tekintélyes magasságát és erejét, hogy közéjük fúrja magát. Majd meglepetésemre könyörögni kezd Rashminak: – Tudom, hogy hiányzik neked Ellie. Tudom, hogy ő volt a legjobb barátnőd, és vacak érzés lehet, hogy továbblépett rajtad, de mi még mindig itt vagyunk neked. – Majd St. Clairhez fordul. – Azért... Rashminak igaza van. Bántó, hogy szinte sosem látunk. Mármint iskolaidőn kívül. – Olyan a 112

hangja, mint aki menten elsírja magát. – Azelőtt olyan közel álltunk egymáshoz. Josh átöleli, ő pedig szorosan hozzásimul. Josh Meredith fürtjein keresztül vádlón néz St. Clairre. Ez a te hibád. Hozd helyre! St. Clair leereszt. – Igen, oké. Igazatok van. Elég furcsa bocsánatkérés, de Rashmi bólint, Mer megkönnyebbülten felsóhajt, mire Josh finoman eltolja magától, és újra a barátnője mellé lép. Kínos csendben lépdelünk tovább. Szóval Rashmi és Ellie a legjobb barátnők voltak. Belegondolok, hogy nekem is milyen nehéz, hogy átmenetileg elszakítottak Bridge-től, de azt elképzelni sem tudom, milyen szörnyű lenne, ha Bridge teljesen cserbenhagyna. Bűntudatot érzek. Semmi kétség, miért ilyen keserű Rashmi. – Bocs, Anna! – szólal meg St. Clair egy hosszú, néma perc után. – Tudom, hogy izgatott voltál a film miatt. – Semmi baj. Ez nem az én dolgom. Az én barátaim is veszekednek. Úgy értem... az otthoni barátaim. Nem mintha ti nem volnátok a barátaim. Csak azt akarom mondani..., hogy minden barát veszekszik időnként. Juj. Milyen lehangoló. A rosszkedv ránk telepszik, akár a sűrű köd. Mindenki visszavonul a saját csendjébe, és a gondolataim furcsa kört tesznek. Bárcsak itt lehetne Bridge! Bárcsak St. Clair ne lenne Ellie-vel, és bárcsak Ellie ne bántotta volna meg Rashmit, és bárcsak Rashmi jobban hasonlítana Bridge-re! Bárcsak itt lehetne Bridge! – Hé – szólal meg hirtelen Josh. – Oda nézzetek! 113

És akkor a sötétség utat enged a vakítóan fehér neonnak. Art deco homlokzat, amely beleég az éjszakába, jelzi, hogy megérkeztünk a CINEMA LE CHAMPO-hoz. A betűk eltörpítenek mindent maguk körül. Mozi. Létezett valaha ennél szebb szó? A szívem szárnyalni kezd, ahogy elmegyünk a színes filmposzterek mellett, és átsétálunk a csillogó üvegajtókon. Noha az előcsarnok kisebb, mint amihez hozzászoktam, és hiányzik a vajas popcorn ropogása, van valami a levegőben, amit felismerek, valami, ami egyszerre avítt, divatjamúlt és vigasztaló. Ígéretéhez híven Rashmi kifizeti a jegyemet. Kihasználom az alkalmat, és kis papírlapot meg tollat húzok elő, amiket direkt erre a célra tettem a kabátzsebembe, és amikor Merre kerül a sor, leírom a szavait fonetikusan. Oon ploss see voo play. St. Clair áthajol a vállaim fölött, és azt suttogja: – Rosszul betűzted. Zavartan nézek fel, de ő mosolyog. Gyorsan újra lehajtom a fejem, hogy a hajam eltakarja az arcomat. A mosolyától jobban elpirulok, mint bármi mástól. Egy perc múlva már követjük is a kék fények által jelzett utat a folyosón. Kíváncsi vagyok, hogy a lámpák itt vajon minden moziban kékek-e, vagy néhol aranyan ragyogók, mint az amerikai mozikban. A szívem gyorsabban dobog. Minden más ugyanolyan. Ugyanolyan ülések. Ugyanolyan képernyő. Ugyanolyan falak. Most először otthon érzem magam Párizsban.

114

Rámosolygok a barátaimra, de Mer, Rashmi és Josh mással van elfoglalva, vitatkoznak valamin, ami vacsoránál történt. St. Clair viszont visszamosolyog. – Jó érzés? – kérdezi. Bólintok. Úgy tűnik, örül ennek, és beáll mögém a sorba. Ha tehetem, mindig a középsőtől négy sorral feljebb ülök, és ma este tökéletes helyeink vannak. Az ülések klasszikus vörös színűek. A mozi elsötétedik, a vetítés elkezdődik, a címfelirat felvillan. – Uh, végig kell ülnünk a stáblistát? – kérdezi Rashmi. A készítők névlistája a film elején gördül le a képernyőn, mint a régi filmeknél általában. Én boldogan olvasom a neveket. Imádom a stáblistákat. Mindent imádok, ami a filmekkel kapcsolatos. A mozi sötét, kivéve a képernyőn villódzó fekete, fehér és szürke színű fényeket. Clark Gable úgy tesz, mintha aludna, s kezét egy üres buszülés közepére teszi. Pillanatnyi bosszús tétovázás után Claudette Colbert óvatosan odébb teszi, és leül. Gable mosolyog magában, St. Clair pedig felnevet. Különös, de folyton azon kapom magam, hogy elkalandozik a figyelmem. A sötétben világító hófehér fogsora felé. Az enyhén hullámos, dús haja felé, amely oldalt kócosan kiáll. A ruhája öblítőjének friss, finom illata felé. Finoman meglök, hogy szavak nélkül felajánlja nekem a közöttünk levő kartámaszt, de én elutasítom, mire ő ráteszi a kezét. A karja egészen közel van az enyémhez. Rásandítok a kézfejére. Az enyém olyan apró az övéhez képest. És hirtelen úgy érzem, meg akarom érinteni. Nem meglökni, megnyomni vagy barátságosan megölelni. Érezni szeretném a bőre redőit, láthatatlan vonalakkal 115

összekötni a szeplőit, a csuklója belső oldalát megsimítani. Megmozdul. Az a különös érzésem támad, hogy legalább annyira érzékel engem, ahogy én őt. Nem bírok koncentrálni. A filmvásznon mozgó szereplők civódnak, de ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám megmondani, hogy min. Vajon milyen régóta nem figyelek? St. Clair köhint, s megint megmozdul. A lába hozzám ér. És ott marad. Megbénulok. El kellene húznom a lábamat, ez így túlságosan természetellenesnek tűnik. Hogy lehet, hogy nem veszi észre, hogy a lába hozzáér az enyémhez? A szemem sarkából látom az álla és az orra profilját, és – ó, édes istenem! – a szája ívét. Hoppá. Rám pillant. Tudom, hogy rám pillant. A képernyőre szegezem a tekintetem, mindent megpróbálva, hogy bebizonyítsam: Engem Igazán Érdekel Ez A Film. St. Clair megmerevedik, de nem mozdítja el a lábát. Visszatartja a lélegzetét? Szerintem igen. Én is az enyémet. Kifújom a levegőt és összerezzenek, jaj, hogy ez milyen hangos és természetellenes volt. Megint. Megint rám sandít. Ezúttal automatikusan odafordulok, pont, amikor ő újra a filmvászonra néz. Ez egy tánc, és olyan feszültség kering a levegőben, és valamelyikünknek muszáj mondania valamit. Fókuszálj, Anna! Fókuszálj! – Tetszik? – suttogom. Röpke gondolkodás után visszakérdez: – A film? Bólintok, és hálás vagyok, hogy a sötétség elrejti a pirulásomat. – Nagyon tetszik – feleli aztán. 116

Megkockáztatok egy pillantást, és St. Clair visszanéz rám. Mélyen. Még sohasem nézett rám úgy, mint most. Én fordulok el először, aztán érzem, hogy pillanatokkal később ő is elfordul. Tudom, hogy mosolyog, és a szívem zakatolni kezd.

117

12. fejezet Címzett: Anna Oliphant Feladó: James Ashley <[email protected]> Tárgy: Finom emlékeztető Helló, szívem! Régóta nem beszéltünk már. Ellenőrizted a postafiókodat? Sokszor hívtalak, de gondolom, nagyon lefoglal, hogy megismerd Párizst. Nos, ez csak finom emlékeztető, hogy hívd fel a te jó öreg apádat, és mondd el neki, hogy megy a tanulás. Beszélsz már valamennyit franciául? Megkóstoltad a libamájat? Milyen izgalmas múzeumokat látogattál meg? És ha már az izgalmasnál tartunk, biztos vagyok benne, hogy hallottad a jó hírt. Az incidens első helyezettként debütált a NY Timesnál! Úgy néz ki, még mindig megvan a varázserőm. Jövő héten indulok egy délkeleti turnéra, szóval nemsokára látom az öcsédet, és 118

átadom neki a jókívánságaidat. Csak lézer-fókuszálj az iskolára, és TALÁLKOZUNK karácsonykor. Josh áthajol nyurga testével a vállam fölött, és a laptopomat fürkészi. – Csak én érzem úgy, vagy téged tényleg fenyegetnek? – Nem csak te érzed úgy – dünnyögöm. – Azt hittem, apád író. Mi ez a „lézer-fókuszálj” meg „finom emlékeztető” duma? – Apám a klisék nagymestere. Nyilván még egyetlen regényét sem olvastad. – Egy pillanatra elhallgatok. – Nem hiszem el, hogy van képe azt írni, hogy átadja Seanynak a jókívánságaimat. Josh undorral csóválja a fejét. A barátaim és én a társalgóban töltjük a hétvégét, mert megint esik. Semmilyen útikönyvben nem említik, de kiderült, hogy Párizs legalább olyan esős, mint London. Legalábbis St. Clair szerint. Aki az egyetlen a csapatból, aki most sincs itt. Elment valamilyen fotókiállításra Ellie iskolájába. Bár tulajdonképpen mostanra már itt kéne lennie. Késik. Mint mindig. Mer és Rashmi az egyik kanapéra kucorodva üldögél, a legújabb, angolórán feladott regényt olvasgatva, aminek a címe Balzac és a kis kínai varrólány. Visszafordulok apám emailjéhez. Finom emlékeztető... az élet szívás. És ha már az emlékeztetőnél tartunk: ennek a hétnek az emlékei – hogy St. Clair mellett ülök a sötét moziban, hogy a lába az enyémhez ér, hogy milyen volt az a pillantás, amit egymással váltottunk – elöntenek újra, és szégyennel töltenek 119

el. Minél többet gondolkozom róla, annál jobban meg vagyok róla győződve, hogy semmi sem történt. Mert SEMMI sem történt. Amikor eljöttünk a moziból, Rashmi kijelentette: – A vége túl összecsapott. És a legjobb részekből semmit sem mutattak. Mire befejeztem a film védelmét, már vissza is értünk a kollégiumba. Beszélni akartam St. Clairrel, észlelni valami jelét annak, hogy megváltozott közöttünk valami, de Mer odajött, megölelte és jó éjszakát kívánt neki. És mivel én nem tudtam volna megölelni anélkül, hogy megérezze a szívem kalapálását, csak Mer mögött lődörögtem. Aztán amolyan béna viszlátot intettünk egymásnak. Majd befeküdtem az ágyamba, jobban összezavarodva, mint bármikor azelőtt. Mi történt? Akármilyen izgalmas volt is, nyilván eltúloztam az elmémben, mert a következő reggelinél St. Clair csöppet sem viselkedett másképp, mint azelőtt. Kedélyesen beszélgettünk, ahogy szoktunk. És én tudatosítottam magamban, hogy ott van neki Ellie. Rám nincs szüksége. Biztosan csak kivetítettem rá a saját, Toph iránti frusztrált érzéseimet. Josh vizsgálódva méreget. Elhatározom, hogy kérdezek tőle valamit, még mielőtt ő tenné meg. – Hogy állsz az extra feladataiddal? – Az én csapatom a La Vie-n végül is győzött (na, nem nekem köszönhetően), így Rashminak és nekem nem kellett bemennünk az iskolába pénteken. Josh pedig ellógott az utolsó órájáról, hogy velünk lehessen. Ami miatt elzárást kapott, és számtalan oldal plusz házi feladatot. 120

– Eh – legyint válaszul, miközben lehuppan a mellettem levő székre, és előveszi a vázlatfüzetét. – Van jobb dolgom is. – De... nem kerülsz még nagyobb bajba, ha nem csinálod meg? – kérdezem aggódva. Én soha életemben nem lógtam óráról, és nem tudom megérteni, hogy tud valaki mindent ennyire félvállról venni. – De, biztos – feleli, majd kinyújtja az ujjait, és a fájdalomtól összerándul az arca. – Mi a baj? – kérdezem összeráncolt szemöldökkel. – Begörcsölt – feleli. – A rajzolástól. De ez oké, mindig így van. Különös. Sosem gondoltam volna, hogy a művészet is okozhat sérüléseket. – Te igazán tehetséges vagy. Ezzel akarsz foglalkozni? Úgy értem, ebből akarsz élni? – Egy képregényalbumon dolgozom. – Tényleg? Az szuper. – Félretolom a laptopomat. – És miről szól? A szája sarkában szégyenlős mosoly jelenik meg. – Egy srácról, aki egy sznob bentlakásos iskolába jár, mert a szülei nem akarják, hogy otthon legyen. Felhorkanok: – Ilyet már hallottam valahol. A te szüleid mivel foglalkoznak? – Apám politikus. Az újraválasztási kampányán dolgozik. Annyira, hogy mióta elkezdődött az iskola, nem is beszéltem „Wasserstein szenátorral”. – Szenátor? Szenátor, mint szenátor? – Szenátor, mint szenátor. Sajnos.

121

Atyaég. Mégis, mit gondolt apu? Olyan iskolába küldeni engem, ahová az Amerikai Egyesült Államok SZENÁTORAINAK a gyerekei járnak? – Itt mindenkinek borzalmas apja van? – kérdezem. – Ez ide felvételi követelmény? Josh a fejével Rashmi és Mer felé int: – Az ő apjuk nem szörnyű. De St. Clairé nem kispályás. – Hallottam – mondom. A kíváncsiság felülkerekedik bennem, és lehalkítom a hangomat. – Mi a baj vele? Josh vállat von. – Egyszerűen csak seggfej. Szűk pórázon tartja St. Clairt és az anyját, de mézesmázos mindenki mással. Ami valahogy még rosszabbá teszi az egészet. Hirtelen elvonja a figyelmem egy különös, lila-piros kötött manósapka, amely besétál a társalgóba. Josh odafordul, hogy megnézze, mit bámulok. Meredith és Rashmi is észreveszi a mozdulatát, és felnéznek a könyveikből. – Ó, Jézusom! – mondja Rashmi. – Rajta van A Sapka. – Nekem teszik A Sapka – lelkendezik Mer vidáman. – Meg ami benne van – jegyzi meg Josh. Meredith sötét pillantást lövell rá. Hátrafordulok, hogy alaposabban megnézzem A Sapkát, s meglepődve látom, hogy már mögöttem van. És St. Clair feje tetején csücsül. – Szóval A Sapka visszatért – mondja Rashmi. – Aha – feleli St. Clair. – Tudom, hogy hiányzott nektek. – Van valami története A Sapkának? – kérdezem. – Csak annyi, hogy St. Clair anyja kötötte a kisfiának tavaly télen, és mi mindannyian egyetértünk abban, hogy egész Párizsban ez a legocsmányabb ruhadarab – közli Rashmi.

122

– Ó, tényleg? – St. Clair lehúzza a fejéről, és Rashmi fejére húzza. A lány két fekete copfja mókásan kandikál ki belőle. – Remekül áll. Igazán elbűvölő. Rashmi fenyegetően felmordul, és visszahajítja neki A Sapkát, majd lesimítja a copfjait, St. Clair pedig visszateszi a saját, összekuszálódott hajára, és én azon kapom magam, hogy Merrel értek egyet. Ez a sapka tulajdonképpen nagyon helyes. St. Clair kedvesnek és torzonborznak néz ki benne, akár egy Teddy maci. – Milyen volt a kiállítás? – kérdi Mer. St. Clair vállat von: – Semmi különös. És ti, mit csináltatok? – Anna megosztotta velünk az apja finom emlékeztetőjét – mondja Josh. St. Clair értetlen arcot vág. – Erre inkább nem térnék vissza megint – zárom be a laptopomat. – Ha kész vagy, van számodra valamim – mondja St. Clair. – Mi? Kinek? Nekem? – Emlékszel, megígértem, segítek, hogy ne érezd magad annyira amerikainak? Elmosolyodom. – Megszerezted a francia útlevelemet? – kérdezem. Nem felejtettem el az ígéretét, de azt hittem, ő igen, hiszen ez a beszélgetés hetekkel ezelőtt zajlott. Meglep és hízeleg, hogy emlékszik. – Jobb. A tegnapi postával jött. Gyere, a szobámban van! – Azzal a kabátja zsebébe teszi a kezét, és határozottan elindul a lépcső felé.

123

Bevágom a laptopomat a táskámba, amit a vállamra csapok, és a többiek felé megvonom a vállam. Meredith sértődöttnek tűnik, és egy pillanatra feltámad bennem a bűntudat. De hát, nem az van, hogy ellopom tőle St. Clairt. Hisz én is a barátja vagyok. Öt lépcsőfordulón keresztül követem, miközben A Sapka előttem himbálózik. Aztán felérünk az ő emeletére, és végigvezet a folyosón. Ideges vagyok és izgatott. Még egyszer sem láttam a szobáját. Mindig az előcsarnokban találkozunk vagy az én emeletemen. – Otthon, édes otthon – mondja, miközben elővesz egy „A -emet San Franciscóban hagytam” feliratú kulcstartót. Újabb ajándék az anyjától, gondolom. A szobája ajtajára egy rajz van kiragasztva: őt ábrázolja, amint Napóleon-kalapban virít. Josh munkája. – Hé, 508! A szobád éppen az enyém fölött van. Sosem mondtad. St. Clair mosolyog: – Lehet, hogy nem akartam, hogy engem vádolj, mert a hangos cipődübörgésemtől nem tudsz aludni éjszaka. – Te piszok! Tényleg dübörögsz. – Tudom. Bocs! – nevet, és kinyitja előttem az ajtót. A szobája tisztább, mint amire számítottam. A képzeletemben egy fiúszobáról mindig undorító kép jelenik meg – szennyes alsónadrághegyek, izzadságfoltos pólók szanaszét heverve, bevetetlen ágyak olyan ágyneművel, amit hetek óta nem cseréltek, poszterek sörösüvegekről és neonszínű bikinis csajokról, üres ásványvizes palackok és chipses zacskók, repülőgépmodellek letört darabjai, és félredobott videojátékok mindenfelé.

124

Így nézett ki Matt szobája is. Ami mindig visszataszított. Sosem tudtam, mikor ülök rá egy Taco Bell szószos zacskóra. De St. Clair szobája tiszta. Az ágya be van vetve, és csak egy kis ruhakupac van a padlón. A falon nincsenek ciki poszterek, csak egy antik világtérkép az íróasztala fölé kiragasztva, és két színes olajfestmény az ágya fölött. Meg könyvek. Még sohasem láttam ennyi könyvet egy szobában. Magasan tornyosulnak a falak mellett – vaskos történelmi kötetek, rongyos puha fedelű könyvek, és... egy Oxford Angol Értelmező Szótár. Pont, mint Bridge-é. – Nem hiszem el, hogy két embert is ismerek, akik elég őrültek ahhoz, hogy meglegyen nekik az Oxford Angol Értelmező Szótár – csóválom a fejem hitetlenkedve. – Ó, tényleg? – vonja fel a szemöldökét St. Clair. – Ki a másik? – Bridge. Istenem, a tiéd új? – A könyvgerincek ropogósak és fényesek. Bridgette sorozata legalább tízéves, az ő könyveinek a gerince igencsak repedt és töredezett. St. Clair, úgy tűnik, zavarban van. Az Oxford Angol Értelmező Szótár újonnan körülbelül ezer dollárba kerül, és noha sohasem beszéltünk erről, jól tudja, hogy nekem közel sincs annyi költőpénzem, mint a többi osztálytársamnak. Ez egészen nyilvánvaló, amikor a menün a legolcsóbb ételt rendelem minden alkalommal, valahányszor étterembe megyünk. Apu, bár luxusoktatást akart nekem biztosítani, nem foglalkozik a napi kiadásaimmal. Kétszer kértem, hogy emelje meg a heti zsebpénzemet, de elutasította, mondván, hogy meg kell tanulnom beosztani a pénzt. Ami elég nehéz, amikor nem ad eleget, amit beoszthatnék.

125

– Mi történt vele és azzal az együttessel? – kérdezi St. Clair témát váltva. – Ő lesz végül a dobosuk? – Igen, ezen a hétvégén lesz az első próbájuk. – Ez annak a srácnak a bandája, Pajesznak, igaz? St. Clair nagyon jól tudja Toph nevét. Csak bosszantani akar ezzel a „Pajesz’-ezéssel, tehát figyelmen kívül hagyom. – Igen – felelem. – Szóval, mid van a számomra? – Tessék – mondja, és elővesz egy sárga, kipárnázott borítékot az íróasztalából, majd a kezembe nyomja. A gyomrom úgy táncol, mintha születésnapom lenne. Feltépem a borítékot. Egy kis matrica hullik ki belőle a földre. A kanadai zászló. Felveszem. – Ööö... Kösz... – mondom bizonytalanul. Az ágyára hajítja a sapkáját, és beletúr a hajába, ami azonnal minden irányba szétrepül. – Az iskolatáskádra, hogy az emberek ne gondolják, hogy amerikai vagy. Az európaiak sokkal elnézőbbek a kanadaiakkal. Felnevetek. – Tényleg? Akkor imádom. És tényleg köszönöm. – Nem vagy megsértődve? – Dehogyis, ez tökéletes. – Online kellett megrendelnem, ezért tartott ilyen sokáig. Nem tudtam, hogy Párizsban hol találhatnék ilyet, bocs. – Kotorászik az íróasztalfiókjában, és elővesz egy biztosítótűt. Aztán kiveszi a kezemből a kis juharleveles zászlót, és óvatosan az iskolatáskám zsebére tűzi. – Kész. Most már hivatalosan is kanadai vagy. Próbálj meg nem visszaélni az újdonsült hatalmaddal! 126

– Oké – vigyorgok. – Mindenesetre ma este tuti, hogy elmegyek valahová. – Jó – feleli, és lelassul. – Meg is kell tenned. Mindketten mozdulatlanul állunk. Olyan közel van hozzám. A tekintete fogva tartja az enyémet, és a szívem fájdalmasan zakatol a mellkasomban. Hátralépek és félrenézek. Toph. Nekem Toph tetszik, nem St. Clair. Miért kell erre folyton emlékeztetnem magam? St. Clair foglalt... – Ezeket te festetted? – kérdezem, kétségbeesetten próbálva megváltoztatni a hangulatot. – Az ágyad fölött. – Visszanézek, és látom, hogy még mindig engem néz. Mielőtt válaszolna, rágja kicsit a hüvelykujja körmét. A hangja furcsa: – Nem. Anyám. – Tényleg? Hűha, nagyon jók. Nagyon-nagyon... szépek. – Anna... – Ez itt van Párizsban? – Nem, ez az az utca, ahol felnőttem. Londonban. – Aha. – Anna... – Hm? – Háttal állok neki, és próbálom a festményeket vizsgálni. Tényleg nagyon jók. Csak valahogy nem tudok koncentrálni rájuk. Hát persze, hogy az ott nem Párizs. Tudhattam volna... – Az a srác. Pajesz. Tetszik neked? A hátam megvonaglik. – Ezt már kérdezted máskor is. – Úgy értem – mondja idegesen –, nem változtak az érzéseid? Amióta itt vagy? Kell egy pillanat, hogy megfontoljam, mit mondjak. 127

– A kérdés nem az, hogy én mit érzek – felelem végül. – Engem érdekel, de... nem tudom, hogy én érdeklem-e még őt. St. Clair közelebb araszol. – Még mindig hívogat? – kérdi. – Igen. Úgy értem, nem túl gyakran. De... igen. – Oké. Oké, hát... – mondja pislogva. – Szóval ez a válaszod. Félrenézek. – Mennem kell. Biztos van valami programod Ellie-vel. – Igen. Illetve nem. Úgy értem, nem tudom. Ha te nem csinálsz semmi... Kinyitom az ajtót. – Akkor, szia! Köszi a kanadai állampolgárságot – mondom, és megérintem a matricát a táskám zsebén. St. Clair furcsán sértettnek tűnik. – Szívesen. Örülök, hogy a szolgálatodra lehettem. Kettesével szedem a lépcsőfokokat az emeletemre. Mi történt az előbb? Az egyik pillanatban tök jól voltunk, a következőben pedig, mintha nem tudtam volna elég gyorsan elmenekülni. Ki kell jutnom innen. El kell mennem a kollégiumból. Lehet, hogy nem vagyok bátor amerikai, de azt hiszem, lehetek bátor kanadai. Felkapom a Pariscope-ot a szobámból, és lerohanok a lépcsőn. Megyek, megnézem Párizst. Egyedül.

128

13. fejezet Un place s’il vous plaît. Egy jegyet kérek. Kétszer is ellenőrzöm a kiejtésemet, mielőtt a jegypénztárhoz lépek, és odacsúsztatom az euróimat. A pénztárosnőnek a szeme sem rebben, csak kettétépi a jegyemet, és ideadja az ellenőrzőszelvényt. Méltóságteljesen elveszem, és elmotyogom a köszönetemet. A nézőtér bejáratánál aztán a jegyszedő ellenőrzi a jegyemet. Enyhén betépi, és tudom, mert a barátaimnál láttam, hogy illik adnom neki egy kis borravalót ezért a teljesen haszontalan műveletért. Megérintem a kanadai matricámat, hogy szerencsét hozzon, de nincs rá szükségem. Az aprópénz átadása könnyű. Megcsináltam. Megcsináltam! A megkönnyebbülésem olyan erős, hogy alig veszem észre, ahogy a lábaim a kedvenc soromba visznek. A mozi majdnem üres. Három korombeli lányt látok hátrébb, előttem pedig idős pár ül, egy csomag cukorkán osztozva. Sokan nem szeretnek egyedül moziba járni, de nekem semmi bajom ezzel. Mert 129

amikor a fények kialszanak, egyetlen kapcsolat létezik számomra a teremben, ami a film és köztem jön létre. Belesüppedek a puha székbe, és átadom magam a filmelőzeteseknek. Francia reklámok ékelődnek közéjük, és jól szórakozom azon, hogy próbálom kitalálni, miről szólnak, még mielőtt mutatnák a terméket. Két ember kergeti egymást a kínai nagy falon, hogy valamilyen ruházatot reklámozzon. Hiányos öltözetű nő egy hápogó kacsához dörgölődzik, hogy bútort hirdessen. Techno ritmus és egy táncoló ember sziluettje próbál arra ösztönözni, hogy... mit is csináljak? Menjek el valami klubba? Vagy rúgjak be? Fogalmam sincs. Aztán elkezdődik a Mr. Smith Washingtonba megy. James Stewart naiv, idealista férfit játszik, akit a szenátusba küldenek, ahol mindenki azt hiszi, hogy félrevezetheti. Azt gondolják, hogy gyorsan megbukik majd és kirúgják, de Stewart jól megmutatja nekik. Erősebb, mint amit feltételeznek róla, erősebb, mint ők. Tetszik nekem ez a film. Joshra gondolok. Kíváncsi vagyok, vajon az ő apja milyen szenátor. A párbeszédek a képernyő alján sárgán feliratozva jelennek meg franciára fordítva. A mozi csendes, tiszteletteljes, egészen az első poénig, amin a párizsiak és én együtt nevetünk. A két óra gyorsan elrepül, aztán hunyorogva pislogok az utcai lámpa fényétől, átadom magam a kellemes bódulatnak, és arra gondolok, hogy mit nézek meg holnap.

@ 130

– Ma este megint moziba mész? – kérdezi Dave, miközben megnézi, hányadik oldalon van nyitva a francia szöveggyűjteményem, és kinyitja a sajátját is a családról szóló fejezetnél. Mint általában, most is párban dolgozunk, hogy fejlesszük a társalgási képességeinket. – Aha – felelem. – A texasi láncfűrészes mészárlás megy ma. Tudod, csak hogy kicsit ünnepi hangulatba kerüljek. – Ezen a hétvégén lesz halloween, de itt nem látok semmilyen dekorációt. Az is nyilván amerikai dolog. – Az eredeti vagy a feldolgozás? – kérdezi Dave, és mivel Professeur Gillet éppen elvonul a padunk mellett, gyorsan hozzáteszi: – Je te présente ma famille. Jean-Pierre est... l’oncle. – Ööö. Mi? – Quoi? – javít ki Professeur Gillet. Megijedek, hogy ott marad egy ideig, de továbbmegy. Phű! – Persze, hogy az eredeti – felelem, de azért lenyűgöz, hogy egyáltalán tudja, hogy van egy feldolgozott változat is. – Ez vicces. Nem gondoltam volna rólad, hogy szereted a horrorfilmeket – jegyzi meg Dave. – Miért nem? – háborodom fel a burkolt célzáson. – Én értékelek minden jól elkészített filmet. – Igen, de a legtöbb csaj finnyás az ilyen dolgokban. – Ez meg mit akar jelenteni? – A hangom felemelem, és Madame Guillotine odakapja a fejét a terem túlsó végéből. – Marc est mon... frère – teszem hozzá, miután elolvasom az első szót, amit megpillantok a franciakönyvemben. Fivér. Marc az én fivérem. Hoppá. Bocsi, Sean. Dave megvakarja a szeplős orrát.

131

– Tudod, szerintem a csajok azért ajánlják a horrorfilmeket a pasijaiknak, hogy félhessenek, és hozzájuk tapadhassanak. Felhorkanok. – Jaj, ne már! Én legalább annyi rettegő pasit láttam horrorfilm kellős közepén kimenni a moziból, mint lányt... – És egyébként ezzel együtt hány filmet nézel meg ezen a héten, Oliphant? Négyet? Ötöt? Tulajdonképpen hatot. Vasárnap kettőt is láttam. Kialakítottam egy rutint: iskola, házi feladat, vacsora, mozi. Lassan bejárom a várost, moziról mozira. Vállat vonok, nem akarván bevallani ezt neki. – És engem mikor akarsz elhívni magaddal? Lehet, hogy én is szeretem az ijesztő filmeket. Úgy teszek, mintha a könyvben levő családfát tanulmányoznám. Ez nem az első alkalom, hogy Dave ilyesmire céloz. És tulajdonképpen helyes srác, de úgy nem tetszik. Nehéz komolyan venni egy fiút, aki még mindig szántszándékkal esik hátra a székével, csak hogy bosszantsa a tanárait. – Szeretek egyedül menni – próbálok kitérő választ adni. – Talán, mert ez lehetőséget nyújt, hogy elgondolkozzam a kritikámon. – Ami igaz is, de azt nem említem neki, hogy általában nem egyedül megyek. Olykor Meredith csatlakozik hozzám, olykor Rashmi és Josh. És igen, olykor St. Clair. – Értem. A kritikáid. – Kihúzza a spirálfüzetemet a Francia: első szint nyelvkönyvem alól. – Hé! Add vissza! – sziszegem. – Mi is a weboldalad címe? – Dave gyorsan átfutja az oldalakat, miközben én próbálom visszaszerezni a füzetemet. Filmnézés közben nem jegyzetelek, inkább várok, amíg lesz 132

időm átgondolni a dolgokat. Viszont szeretem papírra vetni az első benyomásaimat rögtön, ahogy hazaérek. – Már mondtam neked. Na, add már vissza! – És különben is, mi a lényege ennek az egésznek? Miért nem mész moziba csak úgy, szórakozni, mint más normális ember? – Ez nekem szórakozás. És már mondtam, jó gyakorlási lehetőség. Ráadásul otthon nemigen láthatok ilyen klasszikusokat nagy képernyőn. Arról nem is beszélve, hogy nem ilyen fenséges csendben. Párizsban senki sem beszél a filmek alatt. Isten óvja azt az embert, aki ropogós snacket vagy csörgős zacskókat visz be a moziba. – És minek kell ezt gyakorolni? Ez nem olyan dolog, ami nehéz lenne, vagy ilyesmi. – Ó, tényleg? Szeretném látni, milyen hatszáz szavas kritikát írsz egy filmről. „Tetszett. Klassz volt. Voltak benne robbanások.” – Újra a jegyzetfüzetem után kapok, de Dave a feje fölé emeli. Nevet. – Öt csillag a robbanásokért. – Add. Azt. VISSZA! Árnyék vetül ránk. Madame Guillotine magasodik fölénk, várva, hogy folytassuk. Az egész osztály minket bámul. Dave elengedi a füzetemet, én pedig összehúzom magam. – Ööö... très bien, David – mondom. – Amikor befejezitek ezt a lenyűgöző párbeszédet, kérlek, folytassátok a gyakorlatot. – A szeme összeszűkül. – És deux oldalt kérek, melynek témája vos familles, en français, pour lundi matin.

133

Megszégyenülten bólintunk, a magas sarkak pedig elkopognak. – Pour lundi matin? Mi a fenét jelent ez? – sziszegem Davenek. Madame Guillotine meg sem áll, úgy mondja: – Jövő hétfőre, Mademoiselle Oliphant.

@ Ebédnél lecsapom a tálcámat az asztalra. Lencseleves löttyen ki a tányérom szélén, és a szilvám elgurul. St. Clair elkapja. – Mi bajod? – kérdezi. – A francia. – Nem megy jól? – Nem megy jól. Visszateszi a szilvámat a tálcámra, és elmosolyodik. – Rá fogsz érezni. – Könnyű azt mondani neked, Monsieur Kétnyelvű. A mosolya lehervad. – Bocs – mondja. – Igazad van, ez nem volt fair tőlem. Időnként elfelejtem. Dühösen kavargatom a lencselevesemet. – Professeur Gillet miatt mindig hülyének érzem magam – füstölgök. – Pedig én nem vagyok hülye. – Persze, hogy nem. Őrültség lenne bárkitől is folyékony beszédet elvárni ilyen hamar. Idő kell ahhoz, hogy bármit megtanuljunk, főleg egy nyelvet. – Csak annyira elegem van abból, hogy kimegyek oda – mutatok ki az ablakon és olyan tehetetlen vagyok. 134

St. Clair meglepődik azon, amit mondok. – Nem is vagy tehetetlen. Minden este elmész a kollégiumból, gyakran egyedül. Ez óriási változás ahhoz képest, amilyen akkor voltál, amikor ideérkeztél. Ne légy olyan szigorú magaddal! – Hm! – Hé – húzódik közelebb. – Emlékezz arra, mit mondott Professeur Cole, amikor a lefordított regények hiányáról beszélt Amerikában. Azt mondta, nagyon fontos, hogy megtapasztaljunk idegen kultúrákat, különleges helyzeteket. És amit te teszel, az pontosan ez. Kimész egyedül a városba, folyamatosan próbára teszed magad. Büszkének kellene lenned magadra. Ne foglalkozz a franciaórával, az semmit sem jelent. – Igen, de Professeur Cole könyvekről beszélt, nem a való életről. És az nagy különbség. – Tényleg? És a filmek? Nem te vagy az, aki folyton azt mondja, hogy a mozi az élet visszatükrözése? Vagy az egy másik híres filmkritikus volt? – Fogd be! Az más. St. Clair felnevet, tudva, hogy megfogott. – Látod? – kérdezi. – Kevesebb időt kellene azzal töltened, hogy a francia miatt aggódsz, és többet azzal, hogy... – hirtelen elhallgat, a figyelmét eltereli valami mögöttem, és az arcán az undor egyre erősödő kifejezése látszik. Megfordulok, és azt látom, hogy Dave térdel mögöttünk az étkező padlóján. A feje lehajtva, és felemelt kezében egy kistányért tol az orrom elé. – Engedd meg, hogy ezt a fánkot a legalázatosabb bocsánatkérésemmel együtt prezentáljam neked – mondja. Az arcom lángba borul. 135

– Mit művelsz? – kérdezem. Dave felnéz és vigyorog: – Bocs az extra feladat miatt! Az én hibám. Szóhoz sem jutok. Amikor nem veszem el tőle a desszertet, Dave feláll, és látványos mozdulattal leteszi elém az asztalra. Mindenki minket bámul. Aztán elhúz egy széket a mögöttünk levő asztaltól, és befurakszik St. Clair és közém. St. Clair hitetlenkedve megszólal: – Érezd magad otthon, David! Dave, úgy tűnik, nem is hallja. Belemártja az ujját a tányéromon levő ragacsos csokoládémázba, majd lenyalja. Vajon tiszta a keze? – Szóval. Ma este. A texasi láncfűrészes mészárlás. Sohasem fogom elhinni, hogy nem félsz a horrorfilmektől, ha nem engeded meg, hogy elvigyelek. Ó, istenem! Ugye, Dave NEM hív randira St. Clair előtt? St. Clair utálja Dave-et, emlékszem, amikor ezt mondta, mielőtt az Ez történt egy éjszaka című filmet néztük. – Ööö... bocs, de... – lázasan kutatok valami kifogás után. – Mégsem megyek. Valami közbejött. – Ugyan már. Semmi sem lehet olyan fontos egy péntek estén. – Belecsíp a karomba, én pedig kétségbeesetten nézek St. Clairre. – Fizikaprojekt – szólal meg St. Clair, mereven bámulva Dave kezét. – Az utolsó pillanatban adták fel. Rengeteg munka. Partnerek vagyunk. – Ott lesz az egész hétvége, hogy a házi feladattal foglalkozzatok. Lazíts, Oliphant! Élj egy kicsit!

136

– Tulajdonképpen – folytatja St. Clair – úgy hallottam, Annának még van egy jó adag extra feladata is erre a hétvégére. Köszönhetően neked. Dave végre szembefordul St. Clairrel. Összehúzott szemekkel nézik egymást. – Ne haragudj! – mondom Dave-nek. És komolyan is gondolom. Szörnyen érzem magam, hogy visszautasítom, főleg így, mindenki előtt, ő kedves srác, annak ellenére, amit St. Clair gondol róla. Dave újra St. Clairre néz. – Világos – mondja pillanatnyi szünet után. – Értem. – Mit? – kérdezem összezavarodva. – Nem vettem észre... – mutat Dave St. Clairre és rám. – Ó, nem! Nem. Nincs semmi. Izé... Úgy értem, hamarosan megnézünk majd valamit együtt, oké? Csak ma este nem érek rá. A fizika dolog miatt. Dave bosszúsnak látszik, de megvonja a vállát. – Nem számít. Egyébként jössz a holnap esti buliba? Nate halloweenpartit szervez a Lambert Kollégium lakói számára. Nem terveztem, hogy részt veszek rajta, de hazudok, csak hogy Dave kicsit jobban érezze magát. – Aha, biztos. Ott találkozunk. Feláll. – Klassz. Szavadon foglak. – Helyes. Persze. És kösz a fánkot! – szólok utána. – Szívesen, szépség! Szépség. Szépségnek nevezett! De álljon meg a menet. Nekem nem tetszik Dave. Vagy mégis?

137

– Seggfej! – mondja St. Clair abban a pillanatban, ahogy Dave hallótávolságon kívül kerül. – Ne légy durva! Megfejthetetlen arckifejezéssel néz rám. – Akkor bezzeg nem tiltakoztál, amikor kitaláltam neked a kifogást. Félretolom a fánkot. – Csak meglepett, és kész. – Meg kellene köszönnöd! – Köszönöm szépen! – mondom szarkasztikusan. Észreveszem, hogy a többiek minket bámulnak. Josh megköszörüli a torkát, és rámutat a Dave ujja által összemaszatolt desszertre. – Meg akarod enni? – Vedd csak el! – felelem. St. Clair olyan hirtelen áll fel, hogy a széke majdnem felborul. – Hova mész? – kérdezi Mer. – Sehova – feleli St. Clair. Aztán elvonul, meglepett csendben hagyva minket. Egy pillanattal később Rashmi előrehajol. Felvonja sötét szemöldökét, és azt mondja: – Tudjátok, Josh és én láttuk őket veszekedni valamelyik este. – Kiket? St. Clairt és Dave-et? – kérdezi csodálkozva Mer. – Dehogyis, St. Clairt és Ellie-t. Szerintem ez a baja. – Igen? – kérdezem. – Aha, egész héten ilyen feszült volt – bólogat Rashmi. Elgondolkozom. – Ez igaz. Hallottam, ahogy fel-alá járkál a szobájában. Ilyet nem szokott csinálni. – Nem mintha direkt hallgatóznék, de 138

mióta tudom, hogy St. Clair lakik fölöttem, nem tehetek róla, de észreveszem, ahogy jön-megy. Josh furcsán néz rám. – És, hol láttátok őket? – tudakolja Mer. – A Cluny métro előtt. Éppen köszönni akartunk nekik, de aztán megláttuk az arcukat, és inkább másfelé mentünk. Határozottan nem az a fajta párbeszéd volt, amit meg akartunk volna zavarni. – És miről vitatkoztak? – kérdi Mer. – Azt nem tudjuk. Nem hallottuk. – Biztos Ellie az oka. Olyan más lett – mondja Mer elgondolkozva. Rashmi a szemöldökét ráncolja: – Azt hiszi, most, hogy a Parsonsba jár, már sokkal jobb, mint mi vagyunk. – És ahogy öltözködik – csóválja a fejét Mer, tőle szokatlan, keserű felhanggal. – Mintha azt gondolná, hogy ő is párizsi. – Mindig is ilyen volt – fortyog Rashmi. Josh némán eszi a fánkomat, majd nagy műgonddal letörli a fehér porcukorszemeket az ujjairól, és előveszi a vázlatfüzetét. A mód, ahogy a rajzolásra fókuszál, és teljesen kimarad Meredith és Rashmi társalgásából, olyan... szándékosnak tűnik. Az az érzésem, hogy többet tud St. Clair állapotáról, mint amit mutat. Vajon a fiúk is megbeszélik az ilyesmit egymással? Vajon St. Clair és Ellie szakítanak?

139

14. fejezet Nrm gondoljátok, hogy kissé közhelyes halloween estéjén egy sírkertben piknikezni? – kérdezem. Öten – Mer, Rashmi, Josh, St. Clair és én – lófrálunk a Cimetière du Père-Lachaise-ben, amely egy domboldalon helyezkedik el, ahonnan egész Párizsra rá lehet látni. A sírkert önmagában is olyan, mint egy miniatűr város. Széles ösvények töltik be az utcák szerepét a művészi síremlékek „kerületei” között, amelyek apró gótikus kastélyokra emlékeztetnek a boltíves ajtónyílásaikkal, díszes szobraikkal és színes üvegablakaikkal. Kerítésként vastag kőfal szolgál őrökkel és vaskapukkal, öreg gesztenyefák nyújtják ágaikat a fejünk fölé, és lengetik utolsó aranyszínű leveleiket. Ez csendesebb „város”, mint Párizs, de nem kevésbé lenyűgöző. – Hé, hallottátok, amit Anna mondott? – kérdi Josh, eltúlzottan utánozva a déli akcentusomat. – Ó, Jézusom, nem is így mondtam – forgatom a szemem. 140

– Dehogynem – helyesel Rashmi, aztán megigazítja a vállán a táskáját, és követi Mert egy ösvényen. Örülök, hogy a barátaim ismerik az utat, mert nekem fogalmam sincs, hol vagyunk. – Már mondtam, hogy van akcentusod. – Ez temető, nem sírkert – jegyzi meg St. Clair. – Van különbség? – kérdezem, hálásan a lehetőségért, hogy figyelmen kívül hagyhatom A Párt. – A temető olyan földterület, amely speciálisan temetésekre van elkülönítve, míg a sírkert mindig egy templomkertben található. Persze manapság a szavak gyakorlatilag felcserélhetők, szóval ez nem is igazán számít... – Hogy te mennyi haszontalan dolgot tudsz, St. Clair! Az a szerencséd, hogy ilyen rohadtul helyes vagy – mondja Josh. – Szerintem ez érdekes – jegyzi meg Mer. St. Clair mosolyog: – A „temető” szó előkelőbb. És el kell ismernetek, ez a hely nagyon előkelő. Vagy, bocsánat – fordul vissza hozzám –, te inkább lennél a Lambert bulijában? Úgy hallom, Dave Higgenbunkó viszi a söröshordóját. – Higgenbaum – helyesbítek. – Ezt mondom. Higgenbumm. – Jaj, szállj már le róla! Ráadásul, mire ez a hely bezár, még mindig rengeteg időnk marad bulizni – mondom elhúzva a számat. Egyikünk sem szándékozik részt venni a bulin, annak ellenére, amit tegnap Dave-nek mondtam. St. Clair meglöki a karomat egy hosszú termosszal. – Talán azért vagy ideges, mert nem lesz alkalma elkápráztatni a városi utcai versenyekről való elképesztő tudásával? – Fogd be! – nevetek. 141

– És úgy hallom, kivételes ízlése van a filmeket illetően is. Talán egyszer elvisz a Scooby-Doo 2 éjféli vetítésére. Odacsapok a táskámmal, ő pedig nevetve kitér. – Aha! Itt van! – kiált fel Mer, rátalálva az üvegház felé vezető ösvényre. Kiterít egy takarót a gyepre, míg Rashmi és én apró almákat, prosciuttós szendvicseket és büdös sajtokat veszünk elő a táskáinkból. Josh és St. Clair a közeli műemlékek között kergetőznek. Kis francia iskolás fiúkra emlékeztetnek, akiket a kerületünkben szoktam látni. Csak az egyforma gyapjúpulóver hiányzik róluk. Mer mindenkinek tölt kávét St. Clair termoszából, én pedig boldogan kortyolgatom, élvezve kellemes melegét, ami az egész testemet elárasztja. Régen azt hittem, a kávé keserű és undorító, de mint mindenki más, most már én is több csészével iszom mindennap. Aztán nekilátunk az ennivalónak, és mintegy varázsszóra, a fiúk azonnal ott teremnek. Josh leül törökülésben Rashmi mellé, St. Clair pedig Meredith és közém huppan le. – Levelek vannak a hajadban – nevet Mer, és kiszed egy barna levélmaradványt St. Clair fürtjeiből. Ő elveszi tőle, porrá morzsolja, és belefújja Mer hajába. Mindketten nevetnek, és a bensőmben valami furcsán nyilallni kezd. – Talán fel kellene venned A Sapkát! – mondom. Mielőtt elindultunk, megkért, hogy hadd tegye a táskámba. Amit most odavágok az ölébe, talán kicsit túl erősen. Fájdalmasan feljajdul, és előregörnyed. – Óvatosan! – harap bele Josh egy rózsaszín almába, és tele szájjal mondja: – Van ott lent egy olyan testrésze, ami neked nincs.

142

– Igen? Egy testrész – mondom. – Ez izgalmas. Mesélj még róla! Josh sajnálkozón elmosolyodik: – Elnézést! Kiváltságos információ. Csak azok tudhatnak róla, akiknek ugyanolyan testrészük van. St. Clair kirázza a hajából a maradék leveleket, és felveszi A Sapkát. Rashmi vág egy pofát. – Most komolyan? Ma is? Nyilvános helyen? – kérdezi. – Mindig – feleli St. Clair. – Amikor csak velem vagy. Rashmi felhorkan. – Szóval, mit csinál ma Ellie? – tudakolja aztán. – Uh. Valami borzasztó jelmezes partira megy – válaszolja St. Clair. – Te nem szereted a jelmezes partikat? – kérdi Mer. – Én sosem veszek fel jelmezt – rázza a fejét St. Clair. – Csak sapkát – jegyzi meg Rashmi. – Nem vettem észre, hogy bárki az amerikai iskolán kívül ünnepelné itt a halloweent – mondom. – Néhányan igen – feleli Josh. – A kereskedők évekkel ezelőtt próbálták elterjeszteni, de nem sikerült nekik. Viszont adj egy esélyt egy egyetemi bigének, hogy felöltözhessen feslett ápolónőnek, és azonnal ugrik. St. Clair Josh arcához vág egy darab kecskesajtot. – Seggfej! Ellie nem öltözik feslett ápolónőnek – morogja. – Csak átlagosnak? – kérdezem ártatlanul. – Mélyen kivágott ruha és hatalmas dudák? Josh és Rashmi felröhög, St. Clair pedig a szemére húzza A Sapkát. – Uhhh. Utállak mindnyájatokat!

143

– Hé – szólal meg Meredith sértődötten. – Én nem mondtam semmit. – Uhhh. Utállak mindnyájatokat, kivéve Mert. Amerikai turisták kis csoportja lődörög mögöttünk. Zavarodottnak látszanak. Egy húszas éveiben járó szakállas srác szóra nyitja a száját, de Rashmi közbevág: – Jim Morrison arra van – mutat lefelé az ösvényen. A szakállas srác megkönnyebbülten mosolyog, megköszöni és továbbmennek. – Honnan tudtad, mit akarnak? – kérdezem. – Mindig azt akarják – von vállat Rashmi. – Pedig Victor Noirt kellene keresniük – mondja Josh. Mindenki nevet. – Kit? – kérdezem. Frusztráló a tudatlanság. – Victor Noir. Újságíró volt, akit Pierre Bonaparte lőtt le – mondja St. Clair, mintha ez bármit is megmagyarázna. Felhúzza A Sapkát a szeméről. – A sírján fekvő szobra állítólag segíti a... termékenységet. – A dákója fényesre van már dörzsölve – folytatja Josh. – Hogy szerencsét hozzon. – Miért beszélünk megint A Testrészről? – kérdi Mer. – Képtelenek vagytok más témát találni? – Komolyan? – csillan fel a szemem. – Fényes dákó? – Aha – vigyorog St. Clair. – Nahát, ez olyasvalami, amit látnom kell – hörpintem fel az utolsó korty kávémat, letörlöm a kenyérmorzsákat a számról, és felugrom. – Hol van Victor? – Első vagyok! – kiáltja St. Clair, miközben már talpra is szökken, és futásnak ered. Én meg utána. Átvág a csupasz fák törzsei között, én is utat török magamnak az ágakat kerülgetve. 144

Mindketten nevetünk, amikor az ösvényhez érünk. És egyenesen beleütközünk egy őrbe, aki morcosan mered ránk a katonai sapkája alól. St. Clair angyali mosollyal néz a fickó szemébe, és megvonja a vállát. Az őr bosszúsan csóválja a fejét, de továbbenged minket. St. Clair mindent megúszik. Lassan sétálunk tovább, aztán egyszer csak oda mutat, ahol emberek tömege kattogtatja a fényképezőgépét. Miközben várunk a sorunkra, hirtelen cingár fekete macska ugrik elő egy rózsákkal és borosüvegekkel borított sírbolt mögül, és a bokrok közé szalad. – Hát, ez elég hátborzongató volt – jegyzem meg. – Boldog halloweent! – Tudtad, hogy ez a hely háromezer macska otthona? – kérdezi St. Clair. – Hát persze. El van raktározva ez az információ az agyamba a „párizsi macskafélék” címszó alatt. Nevet. A turisták továbbmennek a következő fényképezőhelyre, mi pedig mindketten mosolygunk, ahogy közelítünk Victor Noir felé. A férfi életnagyságú szobra a sírboltja tetején fekszik, szeme csukva, cilindere a teste mellé letéve. És annak ellenére, hogy szürkészöld patinájú alakja fel van öltözve, a nadrágján figyelemre méltó kidudorodás látható, ami valóban fényes bronzszínűre van simogatva. – Ha megérintem, megint kívánhatok valamit? – kérdezem, a nulla kilométerpontra gondolva. – Nem. Victor szigorúan csak a termékenységgel foglalkozik. – Gyerünk. Simogasd meg! – mondom. St. Clair egy másik sírig hátrál. 145

– Nem, köszönöm – nevet. – Nincs szükségem ilyen problémára. A mosolyom az arcomra fagy, amint megértem a jelentését annak, amit mond. Rázd le, Anna! Nem kellene, hogy zavarjon. Ne hagyd, hogy lássa, mennyire zavar. – Hát, ha te nem érinted meg, akkor majd én – mondom. – Én egyáltalán nem vagyok ilyen veszélyben. – Lehalkítom a hangom, és mintha valami nagy titkot árulnék el, azt suttogom: – Tudod, azt hallottam, tulajdonképpen szexelned kell ahhoz, hogy teherbe ess. Látom, hogy azonnal megfogalmazódik benne egy kérdés. Ciki. Talán túlságosan elhamarkodtam ezt a viccet. St. Clair félig zavarban van, félig kíváncsi. – Szóval, akkor te szűz vagy? – kérdezi végül. ARGH! ÉN ÉS A NAGY SZÁM. Minden vágyam az, hogy hazudjak, de az igazság bukik ki belőlem: – Még sohasem találkoztam olyan fiúval, akit annyira szerettem volna. Úgy értem, még sohasem jártam olyan fiúval, akit annyira szerettem volna. – Elpirulok, és simogatni kezdem Victort. – Van egy szabályom. – Éspedig? A szobor még mindig meleg az előző látogatók kezeitől. – Megkérdezem magamtól: ha a legrosszabb megtörténne, ha tényleg teherbe esnék, szégyellném-e elmondani a gyerekemnek, hogy ki az apja? És ha egy fél pillanatig is el kell gondolkoznom a válaszon, akkor semmiképp nem teszem meg. Lassan bólint. – Ez egy jó szabály – mondja. 146

Észreveszem, hogy már egy ideje rajta tartom a kezem Victor büszkeségén, és gyorsan elrántom. – Várj, várj, várj! – mondja St. Clair, és előveszi a mobiltelefonját. – Még egyszer, az utókor számára. Rányújtom a nyelvem, újra felveszem a nevetséges pozíciót, St. Clair pedig lefényképez. – Briliáns, ezt fogom látni minden alkalommal, valahányszor hívsz... – Ebben a pillanatban meg is szólal a telefonja, mire nagyot ugrik. – Kísérteties – mondja. – Ez Victor szelleme – vigyorgok. – Azt akarja tudni, hogy miért nem érinted meg. – Csak anyám – feleli. – Várj! – Húú-húúú, simogass meg, St. Clair. Felveszi a telefont, és megpróbál komoly arccal beleszólni, miközben Meredith, Rashmi és Josh baktat oda hozzánk, cipelve a piknikünk maradványait. – Kösz, hogy így ott hagytatok minket! – jegyzi meg Rashmi. – De hát, mondtuk, hogy hova jövünk – védekezem. Josh megragadja a szobor privát részét. – Azt hiszem, ez hét év balszerencsét jelent – mondja. Mer felsóhajt: – Joshua Wasserstein, mit szólna az anyád? – Büszke lenne, hogy az Előkelő Oktatási Intézmény, ahová küldött, ilyen finom dolgokra tanít – feleli Josh, és lehajol, hogy megnyalja Victort. Mer, Rashmi és én egyszerre visítunk fel.

147

– Olyan orális herpeszt kapsz! – kapom elő a fertőtlenítőmet, és kinyomok egy gombócnyit a tenyeremre. – Komolyan, gyorsan tegyél belőle a szádra! Josh a fejét csóválja. – Anna, hogy te milyen neurotikus vagy! Mindenhová magaddal cipeled ezt az izét? – Tudod – mondja Rashmi –, azt hallottam, hogy ha túl sokat használsz ebből, tulajdonképpen felerősíted vele a baktériumokat, és még jobban megbetegszel. Megdermedek. – Micsoda? Nem! – HA! – nevet Josh. – Édes istenem, jól vagy? Mer ijedt hangjára gyorsan megfordulok. St. Clair egy sírboltnak dőlve áll, csak az tartja vissza attól, hogy a földre rogyjon. Mind a négyen odaszaladunk hozzá. Még mindig a füléhez tartja a telefont, de már nem hallgatja. Egymás szavába vágva kérdezzük: – Mi történt? Jól vagy? Mi a baj? Nem válaszol. Nem is néz ránk. Aggódva nézünk egymásra. Nem, inkább rettegve. Valami igazán nagy baj lehet. Josh és én leültetjük St. Clairt a földre, mielőtt leesne. Felnéz, és meglepődve látja, hogy tartjuk. Az arca sápadt. – Az anyám – motyogja. – Mi történt? – kérdezem. – Meg fog halni.

148

15. fejezet St. Clair részeg. Az arca a két combom közé fúródik. Kedvező körülmények között ez akár izgalmas is lehetne. De tekintetbe véve, hogy percek választják el a hányástól, valahogy nem annyira vonzó. A térdeim felé tolom a fejét egy kissé kevésbé kínos pozícióba, ő pedig felnyög. Ez az első alkalom, hogy hozzáérek a hajához. Lágy, mint Seanyé volt kisbaba korában. Josh és St. Clair negyedórája került elő. Bűzlöttek a cigarettától és az alkoholtól. És mivel egyikük sem dohányzik, nyilvánvalóan valami bárban voltak. – Bocsika, de aszonta, ide hozzam – motyogta Josh, miközben maga után ráncigálta barátja ernyedt testét, be a szobámba. – Folyton ezt ha-ha-hajtogatta. St. Clair a szokásosnál is erősebb brit akcentussal dünnyögte: – Az apám egy ssseggfej. M-m-megölöm. Ki-kikinyírom. Issszo-nnnyú rrrészeg va-va-vajok! – Aztán a feje előreesett, az álla pedig erősen a mellkasához csapódott. 149

Riadtan vezettem az ágyam mellé, leültettem a földre, és az ágy oldalához támasztottam a hátát, hogy el ne dőljön. Josh rámeredt Sean fényképére, ami a falamon van. – Cukkki – mondta. – Óóóneeem, Josh egy sssseggfej. Ko-ko-komolyan. – St. Clair a nyomaték kedvéért kimeresztette a szemét. – Tudom, tudom, hogy az – feleltem, noha nem úgy gondoltam. – Abbahagynád ezt? – szóltam rá Joshra, aki az ágyamon állt, és az orrát Sean képéhez nyomta. – Ő jól van? – intettem St. Clair felé. – Az anyja meg fog h-h-halni. Nem h-h-hiszem, hogy JÓL lenne. – Josh letántorgott az ágyamról, és a telefonomért nyúlt. – M-m-mondtam R-r-rashminak, hogy f-f-felhívom. – St. Clair anyja nem fog tudod-mit-csinálni. Hogy mondhatsz ilyet? – háborodom fel, majd visszafordulok St. Clairhez. – Anyukád jól lesz. Minden rendben lesz vele, hallod? St. Clair büfögött. – Jézusom! – Nem voltam ilyenfajta dolgokra felkészülve. – Rák – motyogta, és lehajtotta a fejét. – Nem lehet rákos. – Rrrrashmii, én vajjok – motyogta Josh a telefonomba. – Mer? Add ide Rrrashmit. Vvwészhelyzet. – Nincs vészhelyzet! – kiáltottam bele a kagylóba. – Csak részegek. Néhány másodperccel később Meredith dörömbölt az ajtómon, és én beengedtem. – Hhhhonnan tudtad, hhhhoj itt vájjunk? – ráncolta Josh a homlokát elképedve. – És hhhol van Rrrrashmi? 150

– Hallottalak titeket a falon keresztül, idióta – felelte Meredith. – Ezenkívül engem hívtál, nem őt. – Azzal elővette a mobilját, és tárcsázta Rashmi számát, aki egy perccel később már ott is volt. Csak álltak ott és néztek megrökönyödve, miközben St. Clair motyogott, Josh pedig továbbra is döbbenten bámult a két lány hirtelen megjelenése miatt. A kis szobám még kisebbnek tűnt a zsúfoltság miatt. Végül Mer letérdelt. – Jól van? – fogta meg St. Clair homlokát, de ő ellökte a kezét. Mer megbántottan nézett. – Jól vajjok – mondta St. Clair. – Az apám egy ssseggfej, az anyám meg fog hhhalni, és... issstenem, de rrrészeg vajjok! – Megint rám nézett. A szemei üvegesek voltak, akár a fekete márvány. – Rrrrészeg. Rrrrészeg. Rrrrészeg. – Tudjuk, hogy dühös vagy apádra – mondtam. – Igazad van, ő egy seggfej. – Úgy értem, mit mondhattam volna? Épp most tudta meg, hogy az anyja rákos. – És hát, abban is igazad van, hogy részeg vagy. Határozottan. Eközben A Pár vitatkozott. – Hol a francban voltál? – kérte számon Rashmi Joshtól. – Azt mondtad, hogy három órával ezelőtt itthon leszel! Josh a szemeit forgatta: – Kint. Kimentünk. Valakinek segítenie kellett neki... – És te ezt nevezed segítségnek? St. Clair totálkáros. Katatóniás. És te! Istenem, úgy bűzlesz, mint az autó kipufogója és a hónalj... – Nem hhhagyhattam, hogy eeegyedül igyon.

151

– Neked kellett volna vigyáznod rá, te barom! Mi lett volna, ha történik valami? – Sssör. Ppppálinka. Ez történt. Ne légy ilyen prűd, Rash! – Cseszd meg! – csattant fel Rashmi. – Komolyan, Josh. Menj a francba! Előrelendült, és visszalökte Josh-t az ágyamra. A fiú testének súlyától a matrac megrázkódott, amitől St. Clair feje megint előreesett, és álla egy újabb koppanással ütődött a mellkasának. Rashmi kiviharzott a szobából. A folyosón addigra már kisebb tömeg gyűlt össze, ő pedig, mit sem zavartatva magát, további káromkodásokat kiabált, miközben utat tört közöttük. Mer utánaszaladt – „Rashmi! RASHMI!” –, az ajtóm becsapódott. És ez volt az a pillanat, amikor St. Clair feje a combjaim között állapodott meg. Lélegezz, Anna! Lélegezz! Josh, úgy tűnik, eszméletlen. Jó. Helyes. Eggyel kevesebb, akivel bajlódnom kell. Talán hoznom kéne St. Clairnek egy kis vizet. Nem azt szoktak a részeg emberekkel itatni? Hogy ne kapjanak alkoholmérgezést vagy ilyesmit? Eltolom magamtól, de ő megragadja a lábfejemet. – Rögtön visszajövök – mondom. – Megígérem. Szipog. Jaj, ne. Ugye nem sír? Mert noha az igaz, hogy édes, amikor egy srác sír, én annyira, de annyira nem vagyok felkészülve erre. A cserkészeknél nem tanítottak meg rá, hogy mit kell tennem érzelmileg instabil, részeg fiúkkal. Kiveszek egy üveg vizet a hűtőmből, és leguggolok. Felemelem a fejét – most érintem meg másodszor a haját és az ajkaihoz tartom a megdöntött üveget: 152

– Igyál! Lassan rázza a fejét: – Ha többet iszom, hányni fogok. – Ez nem alkohol. Víz. Még jobban megdöntöm az üveget, és a víz belefolyik a szájába, majd lecsorog az állán. Kezébe fogja a palackot, aztán elejti. A víz szétfolyik a padlómon. – Ó, neeee – suttogja. – Sajnálom, Anna. Sajnálom. – Semmi baj – mondom. És olyan szomorúnak látszik, hogy ledőlök mellé. A farmerom fenekével pont belefekszem a pocsolyába. Juj! – Mi történt? – kérdezem. St. Clair felsóhajt. Mélyen és kimerülten. – Nem engedi, hogy m-meglátogassam anyámat. – Mi? Hogyhogy? – Ezt csinálja, mindig is ezt csinálta. Ez az ő m-módszere, hogy kontroll alatt tartson. – Nem értem... – Féltékeny. Hogy anyám j-jobban szeret engem, mint őt. Ezért nem engedi, hogy meglátogassam. Az agyam kattog. De hiába. Ennek semmi értelme, egyáltalán semmi. – Hogy tehet ilyet? – kérdezem értetlenkedve. – Anyukád beteg. Kemózni fogják. Szüksége lesz rád. – Azt akarja, hogy a hálaadási szünetben látogassam meg. – De hát, az csak egy hónap múlva lesz! Lehet, hogy addigra... – leállítom magam. Abban a pillanatban, amikor gondolatban befejezem a mondatot, rosszul leszek. Nem lehet. Az én korombeli srácoknak nincsenek olyan szüleik, akik meghalnak. St. Clair anyja kemoterápiát fog kapni, ami

153

természetesen segíteni fog. Jól lesz. – Szóval, mit akarsz tenni? Akkor is elrepülsz San Franciscóba? – Apám megölne. – Na és? – Dühös vagyok. – Akkor is, legalább látnád anyádat! —Te ezt nem érted. Apám nagyon-nagyon mérges lenne. – A lassúságtól, ahogy mondja, végigfut a hátamon a hideg. – De... nem kéri meg anyukád az apádat, hogy küldjön érted? Úgy értem, neki nem mondhat nemet. Most, hogy... beteg. – Ő mindig engedelmeskedik apámnak. Engedelmeskedik. Mintha gyerek lenne. Gyorsan világossá válik, miért nem beszél soha St. Clair az apjáról. Az én apám, lehet, hogy csak magával van elfoglalva, de sohasem tartana távol anyámtól. Szörnyen érzem magam. Lelkiismeretfurdalásom van. Az én problémáim annyira jelentéktelenek az övéihez képest. Úgy értem, az én apám elküldött Franciaországba. Na és? Nagy cucc. – Anna? – Igen? Kis szünet. – Semmi. – Mi van? – Semmi. De a hangsúlya határozottan nem semmire utal. Felé fordulok, és látom, hogy a szemei le vannak hunyva. A bőre sápadt és fáradt. – Mi az? – kérdezem újra, és felülök. St. Clair kinyitja a szemét, észrevéve, hogy megmozdultam. Kínlódva megpróbál

154

ő is felülni, én pedig segítek neki. Aztán, amikor el akarok húzódni, megragadja a kezem, hogy megállítson. – Nagyon bírlak – mondja. A testem megmerevedik. – És nem úgy, mint egy barátot. Olyan érzés, mintha lenyeltem volna a nyelvemet. – Ó... hm... És... ő...? – Elhúzom a kezem az övéből. Ellie neve súlyosan és kimondatlanul kering a levegőben. – Ez nem helyes. Nem helyes, amióta megismertelek. – A szeme újra lecsukódik, és a teste imbolyogni kezd. Részeg. Csak részeg. Higgadj le, Anna! Részeg, és hatalmas krízisen megy keresztül. SEMMIKÉPP sem tudja, hogy mit beszél. Szóval mit tegyek? Ó, istenem, mit kellene most tennem? – És te, bírsz engem? – kérdezi St. Clair. És rám néz azokkal a nagy barna szemekkel – amik, oké, kicsit vörösek az ivástól és talán a sírástól is –, és úgy érzem, megszakad a szívem. Igen, St. Clair. Bírlak téged. De nem mondhatom ezt hangosan, mert ő a barátom. És a barátok nem engedik, hogy a barátjuk részegen könnyelmű kijelentéseket tegyen, és nem várják el, hogy másnap aszerint is viselkedjen. Na, de... ez St. Clair. Aki gyönyörű, tökéletes, csodálatos... És nagyszerű. Ez az egész nagyszerű. És akkor lehány.

155

16. fejezet Éppen a hányását mosom fel egy törülközővel, amikor kopogtatást hallok az ajtómon. A könyökömmel nyitom ki, hogy a hányás ne érintkezzen az ajtókilinccsel. Ellie az. Kis híján elejtem a törülközőt. – Ó! Feslett ápolónő. Nem hiszem el. Aprócska, fehér, gombos ruha, vörös kereszt éppen a mellbimbókon. Mély dekoltázs. – Anna, aaaannyira sssajnálom – motyogja St. Clair mögöttem, Ellie pedig rögtön odasiet mellé. – Édes istenem, St. Clair! Jól vagy? – Rekedtes hangja megint meglep. Mintha az ápolónőjelmez nem volna elég már önmagában is, hogy kölyöknek és alkalmatlannak érezzem magam. – Persze, hogy nincs jól – dünnyögi Josh az ágyamról. – Épp most hányta le Annát. Josh ébren volt? Ellie megüti Josh lábát, ami lelóg az ágy széléről. 156

– Kelj fel! Segíts átvinni a saját szobájába! – mondja határozottan. – Magamtól is fel tudok kelni – próbálja St. Clair feltolni magát, mire Ellie meg én azonnal kinyújtjuk a karunkat, hogy támogassuk. Ellie rám bámul, én meg gyorsan hátralépek. – Honnan tudtad, hogy itt van? – kérdezem. – Meredith hívott fel, de már egyébként is úton voltam. Épp azelőtt kaptam meg az üzenetét. Felhívott néhány órával ezelőtt, de nem hallottam, mert erre a hülye partira készülődtem – mondja a jelmezére mutatva, láthatóan mérgesen önmagára. – Itt kellett volna lennem. – Kifésüli St. Clair haját a homlokából. – Jól van, bébi! Most már itt vagyok. – Ellie? – St. Clair zavarodottnak hallatszik, mintha csak most vette volna észre a barátnőjét. – Anna? Miért van itt Ellen? Neki nem kellene itt lennie. Ellie gyűlölettel teli pillantást lövell felém, én pedig zavartan megvonom a vállam: – Nagyon-nagyon részeg – mondom. Ellie megint megüti Josht, aki legurul az ágyról. – Jól van, jól van – morogja, majd egészen elképesztő módon fel is tud állni, sőt, St. Clairt is felhúzza a padlóról, és a vállainál fogva két oldalról támogatják. – Nyisd ki az ajtót! – utasít Ellie élesen. Én kinyitom, ők pedig kitántorognak. St. Clair hátranéz: – Anna. Anna, sajnálom. – Semmi baj. Már fel is takarítottam. Minden rendben, nem nagy dolog. – Nem. Minden mást sajnálok.

157

Ellie hátrakapja a fejét, dühösen és zavarodottan néz rám, de engem nem érdekel. St. Clair annyira szörnyen néz ki. Bárcsak letennék. Alhatna ma este az ágyamban, én meg átmehetnék Merhez. De már ráncigálják is a rozoga lift felé. Aztán félrehúzzák a fémrácsot, és bepréselik magukat. St. Clair szomorúan bámul rám, miközben a liftajtó becsukódik. – Jól lesz! Anyukád jól lesz! – kiáltom utána. Nem tudom, hall-e még. A lift nyikorogva elindul felfelé, és én addig nézem, amíg el nem tűnik a szemem elől.

@ November 1., vasárnap. Mindenszentek napja. Elég különös, de a párizsiak ezen a napon látogatják meg a temetőket. Elmennek a szeretteik sírjához, hogy virágokat és személyes emléktárgyakat helyezzenek el rajtuk. A gondolattól rosszul leszek. Remélem, St. Clairnek nem jut eszébe, hogy ma milyen ünnep van. Amikor felébredek, benézek Meredithhez. Ő már volt fenn St. Clairnél, de St. Clair nem nyitott ajtót. Vagy nagyon mélyen aludt, vagy nem akart látogatókat fogadni. Vagy, ami a legvalószínűbb, mindkettő. – A legjobb, ha hagyjuk aludni – mondja Mer. Biztos vagyok benne, hogy igaza van, de nem tehetek róla, folyton fülelek felfelé. Az első mozdulatok késő délután kezdődnek, de még ezek is nagyon tompák. Lassú csoszogások és nehézkes léptek.

158

Vacsorázni sem jön ki a pizzériába, ahová minden vasárnap este járunk. Josh, aki rosszkedvű és halovány, azt mondja, idefelé jövet benézett hozzá, de St. Clair nem vágyott társaságra. Josh és Rashmi kibékült, és Rashmi önelégülten látja, hogy Josh mennyire szenved a másnaposságtól. Mindenféle érzelmek kavarognak bennem. Aggódom St. Clairért és az anyjáért, rettenetesen mérges vagyok az apjára, és nem tudok semmire koncentrálni egyetlen másodpercnél tovább, mielőtt a gondolataim vissza nem kanyarodnak ehhez: St. Clair bír engem. És nem csak barátként. Éreztem az igazságot a szavai mögött, de hogyan tekinthetnék el a ténytől, hogy részeg volt? Abszolút, határozottan, száztíz százalékosan csontrészeg. És bármennyire is vágyom arra, hogy lássam, hogy meggyőződhessek a saját szemeimmel arról, hogy jól van, nem tudom, mit mondanék neki. Beszélnénk erről? Vagy úgy tennénk, mintha semmi sem történt volna? Azt hiszem, neki most barátságra van szüksége, nem kapcsolati drámára. Ezért, akármilyen nehéz is, el kell hitetnem magammal, hogy St. Clair figyelme számomra nem is annyira hízelgő – vagy boldogító –, mint amilyen valójában. Toph éjfél körül felhív. Hetek óta nem beszéltünk telefonon, de itt annyi minden történik, hogy teljesen elvonja a figyelmemet az otthoni dolgokról. Nem vágyom semmi másra, csak visszafeküdni az ágyamba. Olyan zavaros. Minden olyan zavaros.

@ 159

St. Clair reggeliről is hiányzik. És feltételezem, órákra sem fog ma bejönni (ugyan, ki hibáztatná ezért?), amikor egyszer csak megjelenik angolórán, tizenöt perc késéssel. Aggódom, hogy Professeur Cole le fogja szidni, de a tanári kar valószínűleg értesült a történtekről, mert a professeur egy szót sem szól, csak együtt érző pillantást vet St. Clairre, és folytatja az órát. – Tehát, miért nem érdeklik az amerikaiakat a lefordított regények? – kérdezi tőlünk. – Miért van az, hogy olyan kevés külföldi művet jelentetnek meg angolul? Próbálom elkapni St. Clair tekintetét, de ő lefelé bámul a Balzac és a kis kínai varrólány című könyvére. Helyesebben inkább csak átbámul rajta. Arca sápadt, gyakorlatilag áttetsző. – Nos – folytatja a professeur –, gyakran mondják, hogy a kultúrában is, csakúgy, mint az élet más területein, csak a pillanatnyi kielégülést hozó dolgok érdekelnek bennünket. Gyorsételek. Önkiszolgáló kassza. Letölthető zene, film, könyv. Azonnal oldódó kávé, azonnali megtérülés, azonnali üzenetek. Azonnali fogyás! Folytassam? Az osztály nevet, St. Clair komoly marad. Aggódva figyelem. Az arcán sötét borosta mutatkozik. Nem is gondoltam, hogy ilyen gyakran kell borotválkoznia. – Az idegen nyelvű regények azonban kevésbé cselekményközpontúak, mint az amerikaiak. Más a ritmusuk, sokkal gondolatibbak. Arra késztetnek, hogy kutassuk a történetet, találjuk meg a történetet a történetben. Vegyük például a Balzacot. Kinek a története ez? A narrátoré? A kis varrólányé? Vagy Kínáé? Szeretnék odanyúlni, megszorítani a kezét, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz. Nem itt kellene most ülnie. Nem tudom elképzelni, én mit tennék a helyében. Az apjának 160

azonnal ki kellett volna kérnie az iskolából. Kaliforniában kéne lennie. Professeur Cole megütögeti a regény borítóját, és azt mondja: – Dai Sijie Kínában született és nevelkedett. Aztán Franciaországba költözött. A Balzacot franciául írta, de a történet a szülőhazájában játszódik. Majd ezt a regényt lefordították angolra. Szóval hány lépés ez összesen az írótól hozzánk? Egy? Amikor franciáról angolra fordították? Vagy beleszámoljuk az első fordítást is, amelyiket a szerző csak az elméjében végzett el, kínairól franciára? És vajon mit veszítünk, valahányszor egy történetet újraértelmeznek? Csak félig figyelek rá. Óra után Meredith, Rashmi és én csendesen sétálunk St. Clairrel együtt a számtanórára, és aggódó pillantásokat váltunk egymással, amikor ő nem figyel. Bár biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudatában van ennek, és ettől még rosszabbul érzem magam. A gyanúm a tanári karról megerősödik, amikor Professeur Babineaux félrehívja St. Clairt, mielőtt elkezdené az órát. Nem tudom követni az egész párbeszédet, de hallom, amikor megkérdezi tőle, hogy nem szeretné-e inkább az orvosi szobában tölteni az órát. St. Clair azonnal elfogadja a javaslatot. Amint elhagyja az osztálytermet, Amanda Spitterton-Watts máris az arcomban van. – Mi van St. Clairrel? – Semmi – felelem. Naná, majd elmondom neki. Megrázza a haját, és nem kis kárörömmel látom, hogy a reggeli gyümölcsléről egy rost beleragadt a szájfényébe.

161

– Mert Steve mondta, hogy ő és Josh totálisan kiütötték magukat szombat este. Látta őket keresztültántorogni a halloweenpartin, és St. Clair irtóra ki volt borulva az apjára. – Hát, Steve rosszul hallotta. – Azt mondta, St. Clair meg akarta ölni az apját. – Steve egy rakás szar – szól közbe Rashmi. – És, te hol voltál akkor, Amanda? Annyira tajtrészeg voltál, hogy kénytelen vagy Steve elbeszélésére hagyatkozni? Ám csak ideiglenesen sikerült elhallgattatnia. Ebédre már teljesen nyilvánvaló, hogy az egész iskola tud mindent. Nem tudom, kinek járt el a szája, valamelyik tanárnak, netán Steve vagy egy másik gyökér haverja emlékezett másra is abból, amit St. Clair mondott, de a teljes diáksereg felbolydul. És amikor St. Clair megérkezik az étkezőbe, az egész pont olyan, mint egy rossz tinédzserfilm jelenete. A társalgások abbamaradnak. Az evőeszközök csörömpölése megszűnik. Az italok félúton a szájak felé megállnak. St. Clair megdermed az ajtóban, felméri a helyzetet, és azonnal ki is fordul az étkezőből. Mind a négyen utánafutunk. Mire utolérjük, éppen az iskola bejáratán át siet kifelé az udvar irányába. – Nem akarok beszélni róla – mondja nekünk, hátra se fordulva. – Akkor nem beszélünk róla – feleli Josh. – Menjünk el máshová ebédelni. – Crêpes? – kérdi Mer. Tudja, hogy az St. Clair kedvence. – Mm, az nagyon jól hangzik – csatlakozik hozzá Rashmi is. – Éhes vagyok – jelenti ki Josh. – Menjünk! Előreindulunk, remélve, hogy St. Clair követ bennünket. Úgy is tesz, de a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem sóhajtunk 162

fel megkönnyebbülten. Mer és Rashmi megy elöl, Josh hátramarad St. Clairrel. Josh kis semmiségekről beszél – egy új tollról, amit a művészetórájára vett, egy rapszámról, amit a szomszédja bömböltet szünet nélkül, és izzadó fenekekről szól –, és ez segít. Legalábbis St. Clair kezd minimális életjeleket adni. Időnként visszamotyog valamit válaszként. Én ide-oda ingázom a két pár között. Lehet, hogy kicsit szenteskedő ez tőlem, de nem tehetek róla, akármennyire aggódom St. Clair miatt, a lógástól is legalább annyira félek. Nem akarok bajba kerülni. Vissza-visszapillantgatok az iskola felé, mire Josh olyan pillantást lövell felém, amely azt sugallja: az iskola ma nem törődik ezzel. Remélem, igaza van. A kedvenc crêperie-nk csak pár perc sétára van, és a lógás miatti aggódásom szégyenletesen enyhül, ahogy látom, amint a crêpe készítő ember vajat önt a serpenyőbe. Megrendelem a sajátomat, úgy, ahogy mindig szoktam, rámutatva a banános és a nutellás crêpe képére, és hozzáteszem, hogy kérem. A férfi ráönti a meleg csokoládés-mogyorós öntetet a vékony, palacsintaszerű crêpe-re, beletekeri a banánt, majd még több Nutellát nyom a tetejére, végső tollvonásként pedig egy kanálnyi vaníliafagyit is tesz rá. Igazi vaníliából, ami fekete pöttyöktől sötétlik. Felnyögök, amint átadom magam az első falat mennyei ízének. Meleg, lágy, édes és tökéletes. – Nutella van az álladon – közli Rashmi, villájával az államra mutatva. – Mm – mondom. – Jól néz ki – mondja Josh. – Mint egy kis szépségtapasz.

163

Belemártom az ujjam a csokoládéba, és bajuszt festek magamnak. – És most? Még jobb? – kérdezem. – Hát, ha nem Hitler-bajuszt pingáltál volna magadnak – feleli Rashmi. Meglepetésemre St. Clair nevetéshez hasonló röfögésszerű hangot ad ki. Fellelkesedem. Újra belemártom az ujjam a csokiöntetbe, és a bajuszom egyik oldalát felfelé kanyarintom. – Nem jól csinálod – közli Josh. – Gyere ide! – Azzal ő is belenyúl az ujja hegyével az öntetem szélébe, és nagy műgonddal megfesti a bajuszom másik felét is a biztos művészkezével, majd az én felemet is megigazítja. Megnézem magam az étterem üvegében, és masszív, kunkorodó bajuszt látok. Mindannyian nevetnek és tapsolnak, Mer még fotót is készít. A szomszéd asztalnál ülő férfiak, egytől egyig művészien megkötött sállal a nyakukban, méla undorral néznek bennünket, ezért úgy teszek, mintha megpödörném a nutella bajuszomat. A többiek felnevetnek, és végre, végre St. Clair szája is icipici mosolyra húzódik. Csodálatos látvány. Letörlöm a csokoládét az arcomról, és visszamosolygok rá. A fejét csóválja. A többiek belevetik magukat valami fura arcszőrzetről szóló beszélgetésbe – Rashminak van egy nagybátyja, aki egyszer teljesen leborotválta az összes haját és szőrzetét, kivéve azt, ami az arca körül nőtt –, St. Clair pedig közelebb hajol hozzám. Az arca majdnem az enyémhez ér. A tekintete még mindig tompa, a hangja pedig érdes. – Szombat este... – kezdi.

164

– Felejtsd el, nem nagy ügy! – szakítom félbe. – Feltakarítottam. – Mit takarítottál fel? Hoppá. – Semmit. – Eltörtem valamit? – kérdezi zavarodottan. – Nem! Nem törtél el semmit. Csak, tudod... – és elmutogatom. St. Clair felemeli a kezeit és felnyög: – Ó, sajnálom, Anna! Tudom, mennyire tisztán tartod a szobádat. Félrenézek, zavarban amiatt, hogy ez az egész szóba került. – Semmi baj. Tényleg – nyugtatom. – Legalább odaértem a mosdóig? Vagy a zuhanyzóig? – A padlón történt. És a lábamon. De csak egy kicsit! – teszem hozzá gyorsan, látva a rémült kifejezést, ami kiül az arcára. – Ráhánytam a lábadra? – Semmi baj! Én totál ugyanígy viselkedtem volna a te helyzetedben. – A szavak kiszaladnak a számon, mielőtt esélyem lenne megállítani őket. Annyira igyekeztem nem szóba hozni a dolgot. St. Clair arcán fájdalom suhan át, majd átvált egy nem kevésbé gyötrelmes témára. – És... – rápillant a többiekre, ellenőrizve, hogy még mindig lefoglalja-e a figyelmüket az arcszőrzetes téma. Még mindig. Egészen közel húzza a székét, és lehalkítja a hangját. – És... nem mondtam neked valami furcsát? Szombat este? Ajjaj! – Furcsát?

165

– Mert... Csak egészen homályosan emlékszem arra, amikor a szobádban voltam. De olyan érzésem van, mintha beszélgettünk volna... valamiről. A szívem gyorsabban ver és nehezen lélegzem. Emlékszik. Valamennyire. Mit jelent ez? Mit kellene mondanom? Amennyire ő tudni akarja a válaszokat, én annyira nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre. Húzom még az időt. – És miről beszélgettünk? – kérdezem. Kínosan fészkelődik a székében. – Mondtam valamit a... barátságunkról? Jaj! – Vagy a barátnőmről? Jaj, jaj! Hosszan ránézek. Szem alatti sötét karikák. Mosatlan haj. Leeresztett vállak. Annyira boldogtalan, annyira nem önmaga. Nem én leszek, aki tovább fokozza a nyomorúságát. Nem számít, mennyire akarom tudni az igazságot, most nem kérdezhetem meg. Mert még ha tetszem is neki, akkor sincs most csöppet sem olyan állapotban, hogy elkezdjen egy új kapcsolatot. Vagy befejezzen egy régit. Ha pedig az derülne ki, hogy nem tetszem neki, akkor valószínűleg a barátságunk is tönkremenne. Mert a dolgok onnantól kezdve elég mások lennének. Márpedig St. Clairnek most barátra van szüksége. Megpróbálok könnyed és őszinte arcot vágni, amikor válaszolok: – Nem. Anyukádról beszélgettünk. Semmi másról. Ez a helyes válasz. Megkönnyebbültnek tűnik.

166

17. fejezet A pâtisserie-nek vastag deszkákból álló patinás keményfa padlója van, és pompás csillárja, amelyről topázkristályok függnek csilingelő zsinórokon. Úgy ragyognak, akár a mézcseppek. A nők a pult mögött pazar süteményeket csomagolnak barna-fehér csíkos dobozokba, majd türkiz szalaggal átkötnek minden dobozt, és ezüst csengettyűvel díszítik őket. Hosszú a sor, de itt mindenki türelmesen élvezi a hangulatot. Mer és én lépcsőzetes, embermagasságú vitrinbe kiállított süteményköltemények előtt várakozunk. Az egyik ínycsiklandozó alkotás fát formáz, ami macaronokból és kerek piskótaszeletekből készült, amelyeknek a máza láthatóan olyan vékony, mint a tojáshéj, tölteléke pedig annyira lágy és kívánatos, hogy menten elalélok a látványtól. Mellette miniatűr süteményekből, gâteaux-kból álló összeállítást látok, mandulaglazúrral bevonva és cukrozott árvácskával díszítve. Ismét St. Clairről beszélgetünk. Ahogy mostanában mindig. 167

– Én csak attól félek, nehogy kirúgják – mondom lábujjhegyre állva. Megpróbálok a vitrinen keresztül átkukucskálni a sor elejére, de egy hajszálcsíkos öltönyös férfi, kezében izgő-mozgó kiskutyával elállja a kilátást. Ma nagyon sok kutya van a boltban, ami Párizsban persze egyáltalán nem szokatlan. Mer megrázza a fejét, göndör fürtjei ide-oda ugrálnak kötött sapkája alatt. Az övé, nem úgy, mint St. Clairé, türkizkék és teljesen hagyományos fazonú. Nekem St. Clairé jobban tetszik. – Nem fogják kirúgni – mondja Meredith. – Josht sem rúgták ki, pedig ő már sokkal régebb óta lóg órákról. És az igazgatónő sohasem rúgna ki olyan diákot, akinek az édesanyja... tudod. St. Clair anyja nincs valami jól. Méhnyakrák. 2B stádium. Előrehaladott. Olyan szavak ezek, amelyeket soha nem akarok senkivel összefüggésben hallani, akit szeretek. Külső sugárkezelés, kemoterápia, ezek immár mindennapi részei St. Clair életének. Susan, az édesanyja halloween után egy héttel kezdte el a kezeléseket. St. Clair apja Kaliforniában van, és hetente ötször beviszi a kórházba sugárkezelésre, heti egyszer pedig kemoterápiára. St. Clair meg itt kínlódik. Meg tudnám ölni az apját. St. Clair szülei évek óta külön élnek, de az apja nem engedi, hogy az anyja elváljon tőle. És miközben ő szeretőket tart Párizsban és Londonban is, Susan egyedül él San Franciscóban. Az apja néhány havonta meglátogatja, nála tölt pár éjszakát, újraépíti a hatalmát, aztán megint otthagyja. 168

De most mégis ő vigyáz rá, miközben St. Clair itt szenved közel tízezer kilométernyi távolságra. Ez az egész helyzet annyira kiborít, hogy rágondolni is alig bírok. St. Clair egészen nyilvánvalóan nem önmaga az utóbbi hetekben. Lóg a suliból, és romlanak a jegyei. Nem jár már reggelizni, és minden vacsorát Ellie-vel költ el. Az órákon és az ebédeken kívül, amelyek során mindvégig hidegen és szoborszerűen ül mellettem, csak akkor látom, amikor reggelente felébresztem, hogy ideje készülődni az iskolába. Meredith és én váltjuk egymást. Ha nem kopogtatunk be az ajtaján, egyáltalán nem megy iskolába. A pâtisserie ajtaja kinyílik, és csípős szél hasít végig a bolton. A csillár úgy rezeg, mint a zselatin. – Olyan tehetetlennek érzem magam – kesergek. – Bárcsak segíthetnék rajta! Mer megborzong, és megdörzsöli a karját. A mai gyűrűi finom üvegből készültek, és úgy néznek ki, mint a vattacukrok. – Ó, igen – sóhajtja. – Én is. Még mindig nem bírom elhinni, hogy az apja nem engedi, hogy meglátogassa az anyját hálaadáskor. – Nem? – kérdezem döbbenten. – Mikor tiltotta meg? – És vajon, miért van az, hogy Mer tud róla, én meg nem? – Mióta az apja hallott St. Clair romló jegyeiről. Josh mondta, hogy az igazgatónő felhívta az apját, csak mert aggódott miatta, és ahelyett, hogy az apja hazahívta volna, megtiltotta neki, hogy addig hazarepüljön, amíg „nem viselkedik megint felelősségteljesen”. – De hát, teljesen lehetetlen, hogy bármire is oda tudjon figyelni, amíg nem látja az anyját! Ráadásul az anyjának is

169

szüksége van rá, szüksége van a támogatására. Együtt kéne lenniük! – Annyira jellemző az apjára, hogy még egy ilyen helyzetet is felhasznál ellene. Gyötrő kíváncsiság kerekedik felül bennem. – Te találkoztál már vele? Az apjával? – kérdezem. Tudom, hogy közel lakik az iskolánkhoz, de én még sosem láttam. És St. Clairnek határozottan nincs róla bekeretezett fényképe. – Igen – feleli Mer lazán. – Már igen. – És? – Hát... kedves volt. – KEDVES? Hogy lehet kedves? Az az ember egy szörnyeteg! – Tudom, tudom, de személyesen olyan... kifogástalan a modora. Sokat mosolyog. Nagyon jóképű. – Aztán hirtelen témát vált. – Szerinted Josh rossz hatással van St. Clairre? – Josh? Nem. Úgy értem, talán. Nem tudom... Nem – rázom végül a fejem, miközben lassan araszolunk előre. Már majdnem rálátunk az első vitrinre. Látok egy kis darabkát egy golden alma tarte tatins-ból. És a szélét egy csillogó csokoládé-málna gâteau-nak. Eleinte minden ennivaló túlságosan kifinomultnak tűnt az én ízlésemnek Párizsban, de három hónap után már értem, miért olyan híresek a franciák a konyhaművészetükről. Az ételek itt roppant zamatosak. Egy éttermi vacsorát órákban lehet mérni, nem pedig percekben. Annyira más, mint Amerika. A párizsiak minden reggel a piacokon lófrálnak a legfrissebb gyümölcsökért és zöldségekért, és rendszeresen járnak szakboltokba sajtért, halért, húsért, baromfiért és borért. És süteményért. 170

Én legjobban a süteményes boltokat szeretem. – Csak úgy tűnik, mintha Josh erősítené, hogy teljesen rendben van, ha nem foglalkozik semmivel – folytatja Mer. – Úgy érzem magam, mintha folyton én lennék a rossz: „Kelj fel! Menj iskolába! Csináld meg a házi feladatodat!” Miközben Josh: „Ne törődj semmivel, haver! Csak menj, ahová jólesik!” – Igen, de azért nem hiszem, hogy azt mondaná neki, hogy ne foglalkozzon semmivel. Egyszerűen csak tudja, hogy St. Clair nem tud most mindennel megbirkózni – felelem, de közben nekem is van némi rossz érzésem. Jó lenne, ha Josh kicsit ösztönzőbb módon támogatná. Mer kinyitja a száját, hogy ellenkezzen, de megelőzöm: – És, hogy megy a foci? – Futball – helyesbít, és rögtön felderül az arca. Csatlakozott a helyi lánycsapathoz múlt hónapban, és a legtöbb délután edzésre jár. Mialatt elmeséli a legújabb élményeit, oda is érünk az első vitrinhez, ahol szépen elrendezve sorakoznak a négyszögletű citromtorták, krémesek, olvasztott csokoládés és karamellás fánkok, és porcukorral megszórt piros gyümölcsös sütemények. És még több macaron. Macaronok minden elképzelhető ízben és színben. Fűzöldek, rózsaszínes pirosak és napsárgák. Miközben Mer a krémesekről érdeklődik, én kiválasztok hatot. Rózsa. Feketeribiszke. Narancs. Füge. Pisztácia. Ibolya. Aztán észreveszem a fahéjas és mogyorós pralinét, és ott helyben meg akarok halni. Szinte ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy átmásszak a pult fölött, belevájjam az ujjaimat a törékeny külső mázba, és addig nyaljam az ínycsiklandozó tölteléket, amíg már nem tudok lélegezni. Annyira lefoglal az 171

álmodozás, hogy nem is veszem észre, hogy a mögöttem álló férfi hozzám beszél. – Tessék? – fordulok hátra, és egy méltóságteljes urat látok egy basset hounddal az ölében. Mosolyog rám, és valamit mond. Ismerősnek tűnik. Fogadni mernék, hogy láttam már valahol. Barátságos, gyors franciasággal beszél. – Ó! – mutogatok sután, és megvonom a vállam. – Je ne parle pas... Én nem beszélek... Lelassít, de még így sincs sejtelmem sem, hogy mit mond. – Mer. Kérlek! Mer! Meredith a segítségemre siet. Beszélgetnek egy jó percig, és a férfi szeme kedvesen csillog, amíg Mer nem mond neki valamit, amitől hirtelen arcára fagy a mosoly. – Ce n’est pas possible! – Nem kell hozzá beszélnem a nyelvet, hogy felismerjek egy „ó, nem!”-et. A férfi szomorúan rám néz, aztán elköszönnek egymástól. Én is elrebegem a saját bizonytalan viszlátomat. Mer és én fizetünk a sütinkért – ő egy millefeuille-t választott, leveles tésztát tejsodóval –, majd kimegyünk a boltból. – Ki volt ez? Mit akart? Miről beszélgettetek? – faggatom. – Nem ismerted meg? – csodálkozik Meredith. – Ez az a férfi, aki azt a mozit vezeti a rue des Écoles-on, azt a kicsit a piros-fehér fényekkel. Folyton ott sétáltatja Pouce-t a kollégiumunk előtt. Átverekedjük magunkat egy csapatnyi galambon, amik csöppet sem zavartatják magukat, hogy mindjárt rájuk lépünk, nyugodtan turbékolnak, csapdosnak a szárnyaikkal, és felfelröppennek. – Pouce? – kérdezek vissza. 172

– A basset hound. Ó! Hát persze, hogy ismerem. – De, mit akart? – Csak azon gondolkodott, hogy vajon miért nem látta a barátodat már egy ideje... St. Clairt – teszi hozzá, látva az értetlen arckifejezésemet. A hangja kissé keserű. – Gondolom, megnéztetek már ott együtt jó néhány filmet. – Megnéztünk egy spagettiwestern-ismétlést múlt hónapban – felelem. Zavarban vagyok. Ez a férfi azt hitte, hogy St. Clair és én együtt járunk? Meredith hallgat. Féltékeny. De hát, semmi oka féltékenykedni. Semmi – semmi – nincs közöttünk. És ez így teljesen rendben is van, komolyan. Túlságosan is aggódom St. Clair miatt, mintsem hogy másképp gondoljak rá. Neki most egy régi, megszokott, biztos pontra van szüksége, és Ellie az. Újabban én is egyre többet gondolok az én biztos pontomra. Megint hiányzik Toph. Hiányzik a zöld szeme, és azok az esték a moziban, amikor annyira megnevettetett, hogy szinte sírtam. Bridge azt mondja, gyakran érdeklődik rólam, bár mostanában nem beszéltünk, mert annyira elfoglaltak az együttes miatt. A dolgok egészen jól alakulnak a Penny Dreadfuls számára. Végre kitűzték az első fellépésük időpontját. Pont karácsony előtt lesz, és én, Anna Oliphant is ott fogok csápolni a nézők között. Egy hónap. Alig várom. Jövő héten is találkozhattam volna velük, de apu úgy gondolja, nem éri meg olyan sok pénzért hazarepülnöm ilyen rövid szünidőre, anyu pedig nem engedheti meg magának, hogy kifizesse az utamat. Tehát a hálaadást itt töltöm egyedül. Illetve... nem egyedül. 173

Eszembe jut a hír, amit Mer mondott néhány perccel ezelőtt. St. Clair sem megy haza hálaadásra. Mindenki más, beleértve a barátnőjét is, Amerikában lesz. Ami egészen pontosan azt jelenti, hogy csak mi leszünk az épületben négy teljes napig. Egyedül. Egész úton a kollégium felé ez a gondolat jár a fejemben.

174

18. fejezet – Boldog hálaadááást! Boldog hálaadááást! Boldog há-la-adást, St. Cla-airrr... Az ajtója kivágódik, és St. Clair fáradt, karikás szemekkel mered rám. Sima fehér pólót visel fehér-kék csíkos pizsamaalsóval. – Hagyd. Abba. Az éneklést. – St. Clair! De örülök, hogy látlak! – ragyogok rá a legszélesebb, fogréses mosolyommal. – Tudtad, hogy ma ünnep van? Visszacsoszog az ágyába, de nyitva hagyja az ajtaját. – Hallom – feleli mogorván. Bemegyek. A szobája... hát, hogy is mondjam, kaotikusabb, mint amikor először láttam. Piszkos ruhák és törülközők kupaca szanaszét a padlón. Félig üres vizespalackok mindenfelé. Az iskolatáskája tartalma, összegyűrődött papírok és üres munkalapok kiborulva az ágya alól. Vonakodva szagolok bele a levegőbe. Nyirkos. Állott szag van. 175

– Imádom, amit csináltál ezzel a hellyel – jegyzem meg. – Olyan koleszos. – Ha azért jöttél, hogy kritizálj, el is mehetsz azzal a lendülettel, ahogy idejöttél – dünnyög a paplan alól. – Nem. De tudod, hogy van ez a rendetlenséggel. Ha lehetősége van rá, kivirágzik. Sóhajt egyet, hosszan, szenvedő hangon. Felveszek egy halomnyi tankönyvet az íróasztal melletti székéről, mire számos rajz hullik ki a padlóra az oldalak közül. Egytől egyig mind szénrajz, amely anatómiai szívet ábrázol. Eddig még csak firkálgatásokat láttam tőle, semmi komolyat. És miközben igaz, hogy Josh technikailag jobb, ezek a rajzok is gyönyörűek. Erőteljesek. Szenvedélyesek. Felveszem őket a padlóról. – St. Clair, ezek elképesztőek. Mikor készítetted őket? Csend. Óvatosan visszahelyezem a szíveket az államismeretkönyvének lapjai közé, vigyázva, nehogy elmosódjanak még jobban, mint amennyire máris el vannak. – Szóval. Ma ünneplünk. Te vagy az egyetlen ember Párizsban, akit ismerek. – Nem sok itteni étteremben szolgálnak fel töltött pulykát – jegyzi meg egy morranás kíséretében. – Nekem nem kell pulyka, csak egy megemlékezés arról, hogy ma fontos nap van. Ott – mutatok ki az ablakon, habár ő nem is figyel rám – erről halvány fogalma sincs senkinek. Még jobban magára húzza az ágyneműjét, és azt dünnyögi: – Én londoni vagyok. Én sem ünneplem a hálaadást. – Ugyan, kérlek! Te mondtad az itteni legelső napomon, hogy amerikai vagy. Emlékszel? Nem váltogathatod a 176

nemzetiségedet aszerint, ahogy éppen megfelel a szükségleteidnek. És ma a mi országunkban mindenki gyümölcstortát és casserole-t lakmározik, és nekünk is ki kell ebből vennünk a részünket. – Hmmm! Ez nem egészen úgy megy, ahogy terveztem. Ideje taktikát változtatni. Ráülök az ágya szélére, és meghuzigálom a lábát. – Légyszi! Légyszi, légyszi! Csend. – Gyerünk már! Nekem szükségem van egy kis mókára, neked pedig, hogy kitedd a lábad ebből a szobából. Csend. A frusztrációm növekszik. – Tudod, a mai nap mindkettőnknek pocsék. Nem te vagy az egyetlen, aki itt ragadt. Én is mindent megadnék azért, hogy most otthon lehessek. Csend. Veszek egy lassú, mély lélegzetet. – Oké. Akarod tudni, mi a helyzet? Aggódom miattad. Mi mindannyian aggódunk miattad. A pokolba is, szinte másról sem beszélünk hetek óta, csak rólad. De én vagyok az egyetlen, aki jártatom is a számat! Szívás, ami történt, és még nagyobb szívás, hogy nincs semmi, de semmi, amit bármelyikünk is mondhatna vagy tehetne, hogy megváltoztassa ezt a helyzetet. Úgy értem, semmit sem tehetek, és ez irtóra kiborít, mert utállak így látni téged. De tudod, mit? – állok fel újra. – Nem hiszem, hogy anyukád örülne neki, hogy olyan dolog miatt kínozd magad, amit úgysem tudsz befolyásolni. Nem akarná, hogy így elhagyd magad. És azt hiszem, szeretne annyi jó

177

dolgot hallani, amennyit csak lehet, amikor jövő hónapban hazamész... – HA hazamegyek jövő hónapban... – AMIKOR hazamész, ő boldognak szeretne látni téged. – Boldognak? – Most már dühös. – Hogyan lehetnék az... – Oké, nem boldognak – helyesbítek gyorsan. – De ilyennek sem, amilyen most vagy, az biztos. Nem akarja majd azt hallani, hogy nem jársz be órákra, nem tanulsz. Azt szeretné, hogy elvégezd ezt az iskolát. Annyira közel vagy már hozzá, St. Clair. Ne rontsd el! Csend. – Rendben. – Nem igazságos, nem ésszerű tőlem, hogy ennyire dühös vagyok rá, de nem tehetek róla. – Légy csak tunya! Hagyd el magad! És élvezd a nyomorúságos, ágyban töltött napodat. – Elindulok az ajtó felé. – Talán nem is olyan vagy, amilyennek hittelek. – Miért, milyennek hittél? – kérdi keserűen. – Olyan srácnak, aki felkel az ágyból akkor is, amikor a dolgok vacakul állnak. Olyan srácnak, aki felhívja az anyját, hogy „Boldog hálaadást!”, nem pedig kerüli a vele való beszélgetést, félve attól, amit az anyja talán mondani fog. Olyan srácnak, aki sohasem engedné, hogy a seggfej apja győzzön. De azt hiszem, tévedtem. Ez – mutatok körbe a szobájában, noha ő háttal fekszik nekem még mindig teljesen mozdulatlanul – nyilván az, ami neked jó. Hát akkor hajrá. Boldog hálaadást! Én megyek. Az ajtó éppen becsapódik, amikor meghallom: – Várj! St. Clair utánam jön. A tekintete homályos, a karjai ernyedtek. 178

– Nem tudom, mit mondjak – szólal meg végül csendesen. – Akkor ne mondj semmit! Csak zuhanyozz le, vegyél fel valami meleg ruhát, és gyere értem! A szobámban várlak.

@ Húsz perccel később engedem be, megkönnyebbülten látva, hogy a haja nedves. Megmosta. – Gyere be! – mondom, leültetem az ágyam elé a padlóra, előveszek egy törülközőt, és alaposan megdörzsölgetem vele a sötét haját. – Még megfázol. – Tudod, hogy ez csak mítosz – jegyzi meg, de nem állít le. Egy-két perc múlva sóhajt egyet, mintha kissé ellazulna. Lassan dolgozom, módszeresen. – Szóval, hová megyünk? – kérdezi, amikor befejezem. A haja még mindig nyirkos, de néhány tincs már kezd göndörödni. – Nagyon klassz hajad van – jegyzem meg, ellenállva a kísértésnek, hogy megfésülgessem az ujjaimmal. Felhorkan. – Komolyan. Gondolom, mindenki folyton ezt mondja neked, de tényleg klassz. Nem látom az arckifejezését, de a hangja elcsendesedik. – Kösz – mondja. – Szívesen – felelem udvariasan. – És nem igazán tudom, hová megyünk. Arra gondoltam, csak úgy elindulunk, aztán... majd meglátjuk, hol leszünk, ha odaérünk.

179

– Micsoda? – hüledezik. – Semmi cél? Semmi percről percre megtervezett útvonal? Megütöm a tarkóját a törülközővel. – Vigyázz, mert kitalálok egyet. – Istenem, ne! Bármit, csak azt ne! – Még el is hiszem, hogy komolyan beszél, amíg meg nem fordul, arcán félvigyorral. Újra rácsapok a törülközővel, de igazából olyan megkönnyebbülést érzek, hogy sírni tudnék. Ez a félvigyor több, mint amit hetek óta láttam az arcán. Fókuszálj, Anna! – Cipő. Szükségem van cipőre – mondom, és felkapom az edzőcipőmet, majd a télikabátomat, a sapkámat és a kesztyűmet. – Hol van a te sapkád? Rám sandít: – Mer? Te vagy az? A sálamat is vegyem fel? Hideg van kint, mami? – Oké, fagyj halálra! Azt hiszed, érdekel? – vonom meg a vállam, de ő előhúzza a kötött manósapkáját a kabátzsebéből, és rádobja a hajára. Ezúttal a mosolya teljes és ragyogó, és egészen váratlanul ér. Megáll a szívem. Addig bámulok rá, amíg el nem komolyodik, és fel nem vonja a szemöldökét. És ekkor az én hangom az, ami felcsendesül: – Menjünk!

180

19. fejezet – Itt van. Ez a tervem. St. Clair követi a tekintetemet a masszív dóm irányába. A liláskék égbolt, amit Párizs mindennap lát, amióta lecsökkent a hőmérséklet, kissé tompítja, homályosítja az aranykupola ragyogását, de az én kíváncsiságomat nem csökkenti. – A Panthéon? – kérdezi. – Tudod, már három hónapja itt vagyok, és még mindig fogalmam sincs, mi ez. – Rálépek a zebrára, amely a gigantikus építmény felé vezet. Megvonja a vállát: – Ez egy panteon. Megállok, és rámeredek, ő pedig előrébb tol, hogy el ne üssön egy kék turistabusz. – Ó, tényleg. Egy panteon. Hogy is nem gondoltam erre korábban? – csapok a homlokomra. St. Clair a szeme sarkából rám sandít, és vigyorog. 181

– A panteon olyan helyet jelent, ahol sírboltok vannak. Híres embereké, akik fontosak egy nemzet számára. – Ez minden? – kérdezem kissé csalódottan. Úgy néz ki, mintha legalább néhány királyt megkoronáztak volna itt, vagy ilyesmi. Felvonja az egyik szemöldökét. – Úgy értem, síremlékek és műemlékek itt mindenfelé vannak – mondom. – Mitől más akkor ez? – Elindulunk felfelé a lépcsősoron, és az egyre közeledő oszlopok teljes magassága szinte megfélemlít. Ilyen közel még sosem voltam hozzájuk. – Nem tudom – feleli St. Clair. – Azt hiszem, semmitől. Ez nem is olyan fontos épület egyébként. – Nem fontos? Nyilván viccelsz – mondom sértődötten. Én szeretem a Panthéont. Nem, én IMÁDOM a Panthéont. – Ki van itt eltemetve? – kérdezem. – Ööö... Rousseau, Marie Curie, Louis Braille, Victor Hugo... – A párizsi Notre-Dame írója? – Pontosan. Aztán Voltaire. Dumas. Zola. – Hűha. Látod? Nem mondhatod, hogy a névsor nem lenyűgöző. – Felismerem a neveket, ha legtöbbjükről nem is tudom, miről híresek. – Nem is mondtam – feleli St. Clair. A pénztárcájáért nyúl, és kifizeti a belépőjegyünket. Próbálom megelőzni, hiszen az én ötletem volt, hogy idejöjjünk, de ragaszkodik a fizetéshez. – Boldog hálaadást! – mondja, és a kezembe nyomja a jegyemet. – Gyerünk, nézzünk meg néhány halott embert! Ahogy belépünk, hihetetlen számú kupola, oszlop és boltív fogad bennünket. Minden hatalmas és kerek. A falakon szentek, harcosok és angyalok óriási freskói láthatók. Az 182

ámulattól elnémulva sétálunk a márványok között, kivéve, amikor St. Clair rámutat valakire, aki fontos, mint például Jeanne d’Arc vagy Saint Geneviève, Párizs védőszentje. St. Clair szerint Saint Geneviève mentette meg a várost az éhínségtől. Gondolom, valós személy volt, de szégyellem megkérdezni. Amikor vele vagyok, mindig ráébredek, mennyi mindent nem tudok. A középső kupola legmagasabb pontjáról himbálózó rézgömb lóg lefelé. Oké, most nem bírom ki. – Mi az? – kérdezem. St. Clair vállat von, és körülnéz valami tábla után kutatva. – Meg vagyok döbbenve – mondom. – Azt hittem, te mindent tudsz. Talál valamit. – Foucault ingája. Ja, persze – bólint, majd elámulva néz felfelé. A táblára franciául írtak, ezért várok valami magyarázatot. Ami nem jön. – Nos? – kérdezem kissé türelmetlenül. St. Clair a padlón levő mértékegységes gyűrűre mutat. – Ez a Föld forgását demonstrálja. Látod? Ez a sík lap minden órában körbefordul. Tudod, vicces – mondja, egészen a plafonig felnézve –, de nem kell ekkora szerkezet ahhoz, hogy a lényeget bebizonyítsuk. – Ó, milyen franciás gondolkodás. Mosolyog. – Gyerünk, nézzük meg a kriptát! – Kriptát? – dermedek meg. – Úgy érted, a kripta kriptát? – Miért, mit gondoltál, hol vannak a holttestek? Köhintek. 183

– Oké. Persze. A kripta. Gyerünk. – Hacsak nem félsz. – A temetőben sem volt semmi bajom, ugye? – Megmerevedik, én pedig elszégyellem magam. Nem hiszem el, hogy eszébe juttattam a Père-Lachaise-t. El kell terelnem a figyelmét. Gyorsan, valamit ki kell találnom! Kimondom az első szót, ami az eszembe jut: – Versenyezzünk! – Azzal szaladni kezdek a legközelebbi kriptabejárat felé. A lábam dobogása hangosan visszhangzik az egész épületben, és a turisták mind engem bámulnak. Meg. Fogok. Halni. A. Szégyentől. És akkor – St. Clair utánam iramodik. Meglepetésemben felnevetek, és gyorsítok. Fej fej mellett haladunk, már majdnem ott vagyunk, amikor egy dühös biztonsági őr ugrik elénk. Próbálok megállni, és megbotlom St. Clairben. Ő megtámaszt, miközben az őr franciául kiabál valamit. Az arcom elvörösödik, de mielőtt bocsánatot kérnék, St. Clair megteszi helyettem. Az őr azonnal megenyhül, és egy percnyi szelíd dorgálás után el is enged minket. Megint, mint a Père-Lachaise-ben, St. Clair gyakorlatilag peckesen vonul tovább. – Te mindent megúszol – ingatom a fejem. Nevet. Nem vitatkozik, mert tudja, hogy igazam van. De a hangulata megváltozik abban a pillanatban, amint meglátjuk a lépcsőket. A csigalépcső, amely a kriptákhoz vezet lefelé, meredek és szűk. A bosszúságom helyét aggódás veszi át, amikor meglátom a szemeiben a rettegést. Teljesen megfeledkeztem a tériszonyáról. – Tudod... nem is annyira akarom látni a kriptát – mondom.

184

St. Clair sötéten rám néz, mire elhallgatok. Aztán elszántan megfogja a durva kőfalat, és lassan elindul lefelé. Egy lépés. Kettő. Három... Nem hosszú lépcső ez, de a haladás gyötrelmes. És amikor végre leérünk az aljára, turisták türelmetlen hordája tülekedik elő mögülünk. Kezdenék St. Clairtől bocsánatot kérni – annyira hülye voltam, hogy ide hoztam szegényt –, de közbevág: – Nagyobb, mint gondoltam – mondja. – A kripta. – A hangja feszült és kimerült. És nem néz rám. Elterelés. Oké. Vettem a lapot. – Tudod – mondom óvatosan –, az előbb hallottam, amint valaki azt mondta, hogy a kripta az egész épület alatt végighúzódik. Végtelen katakombákat vizualizáltam, amelyek csontokkal vannak kidekorálva, de ez nem is olyan szörnyű. – Legalábbis semmi koponya vagy lábszárcsont – mondja erőltetett nevetéssel. A kripta jól meg van világítva. Nagyon hideg van itt lent, de az egész tiszta, tágas és fehér. Nem olyan, mint egy föld alatti börtön. De St. Clair még mindig zaklatott és zavarban van. Valamit tennem kell. Egy szobor felé sietek. – Hé, nézd! Ez Voltaire? – kérdezem. Továbbmegyünk a folyosón. Meglep, mennyire üres az egész. Rengeteg hely van jövőbeli síremlékeknek. Néhány további felfedezés után St. Clair végre ellazul, és apró dolgokról kezdünk társalogni, mint például a múlt heti számtandolgozat, vagy az a furcsa bőrdzseki, amit Steve Carver hord mostanában. Hetek óta nem beszéltünk normálisan. És ez most majdnem olyan, mint... azelőtt. Ekkor fülsértő amerikai hangot hallunk mögöttünk. – Ne menj őmögötte. Mer’ akkor egész nap itt ragadsz. 185

St. Clair megmerevedik. – Otthon kellett volna maradnia, ha úgy betojik néhány lépcsőfoktól. Már majdnem megpördülök, de St. Clair megragadja a karom. – Ne! Nem érdemes. Átvezet a következő folyosóra, én pedig próbálom kibetűzni a nevet, amit a falba véstek, de olyan mérges vagyok, hogy csak foltokban látok. St. Clair szörnyen feszült. Tennem kell valamit. Addig hunyorítok a névre, amíg végre úgy-ahogy rá tudok fókuszálni. – Emily Zola. Érdekes, ő mindössze a második nő, akit itt lent láttam. Hogy lehet ez? De mielőtt St. Clair válaszolni tudna, a fülsértő hang megint megszólal: – Nem Emily, hanem Émile. – Amikor hátrafordulunk, egy mogorva férfit látunk Euro Disney-s pulóverben. – Émile Zola férfi. Elpirulok. Odanyúlok St. Clair karjáért, hogy elhúzzam onnan megint, de ő már a pasas arcában van: – Émile Zola férfi volt – helyesbít. – Te pedig egy seggfej vagy. Foglalkozz a saját idióta dolgoddal, és hagyd őt békén!! Hagyd őt békén, békén, békén! A kiáltása hangosan visszhangzik az egész kriptában. Euro Disney, meglepődve a kirohanáson, visszasomfordál a feleségéhez, aki rémülten áll. Mindenki más is minket bámul, tátott szájjal. St. Clair megragadja a karom, és a lépcsőhöz rángat, én pedig rettegek attól, mi történik most. Az adrenalin felviszi majdnem az egész csigalépcsőn, de néhány lépcsőfokkal a teteje előtt, mintha a 186

teste akkor venné észre, mi történik, hirtelen megáll, és veszélyesen hátratántorodik. Hátulról megtámasztom. – Itt vagyok – nyugtatom. Halálos markolással szorítja meg az ujjaimat. Gyengéden felvezetem, amíg vissza nem érünk a kupolák és oszlopok alá, a földszint nyitott terébe. Ott elengedi a kezem, és lerogy a legközelebbi padra, majd lehorgasztja a fejét, mintha hányni készülne. Várom, hogy megszólaljon. Nem teszi. Leülök mellé a padra. Ami valójában emlékmű Antoine de Saint-Exupéry tiszteletére, aki A kis herceg-et írta. Repülőgépszerencsétlenségben halt meg, szóval, gondolom, semmi sem maradt meg belőle, amit eltemethettek volna. Nézem, ahogy az emberek fényképeket készítenek a freskókról. És nézem a biztonsági őrt, aki az előbb ránk kiabált. Mindenfelé nézek, csak St. Clairre nem. Végre felemeli a fejét. A hangja higgadt: – Keresünk pulykavacsorát? – kérdezi.

@ Órák hosszat olvasgatjuk a különböző éttermek étlapjait, amíg végre találunk egy megfelelő helyet. A keresés játékba megy át, amibe végre belefeledkezhetünk. Muszáj elfelejtenünk azt a férfit a kriptában. És muszáj elfelejtenünk, hogy nem vagyunk otthon. Amikor nagy nehezen találunk éttermet, ami „amerikai hálaadás napi vacsorát” hirdet, lelkes csatakiáltást hallatunk és 187

győzelmi táncot lejtünk. A mâitre d’ kissé megrémül a lelkesedésünktől, de azért leültet minket egy asztalhoz. – Briliáns – mondja St. Clair, amikor megérkezik a főfogás. Felemeli a poharát, amiben szénsavas ásványvíz van, és elmosolyodik. – Arra, hogy találtunk magunknak Párizsban rendes pulykavacsorát. Visszamosolygok rá. – Anyukádra! – mondom. A mosolya egy pillanatra elhalványul, de aztán átveszi a helyét egy másik, egy lágyabb. – Anyura! – mondja. Koccintunk. – Szóval, ööö... Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz, de hogy van? – A szavak kiszaladnak a számon, mielőtt megállíthatnám őket. – Kifárasztja a sugárkezelés? Eszik eleget? Azt olvastam, ha a beteg nem keni be a bőrét minden éjszakára, égési sérülései lehetnek, és csak tudni akartam... – elbizonytalanodik a hangom, miután meglátom az arckifejezését. Úgy néz rám, mintha agyarakat növesztettem volna. – Ne haragudj! Túl indiszkrét vagyok. Befogom a... – Nem – szakít félbe. – Nem erről van szó. Csak... te vagy az első ember, aki tud erről egyáltalán valamit. Hogy... hogy lehet...? – Ó, hát... Csak aggódtam, ezért kicsit utánanéztem a dolgoknak. Tudod, csak hogy... tudjam... – fejezem be idétlenül. Egy másodpercig hallgat, majd csendesen azt mondja: – Köszönöm. Lenézek az ölemben fekvő szalvétára. – Semmiség...

188

– Nem, ez nem semmiség. Nagyon is valami. Amikor Ellienek próbálok beszélni erről, a leghalványabb fogalma sincs az egészről... – Hirtelen elhallgat, mintha túl sokat mondott volna. – Mindegy. Köszönöm. Újra összeakad a tekintetünk, és látom, hogy ámulva néz rám. – Szívesen – mondom. A vacsora további részét azzal töltjük, hogy az anyjáról beszélünk. És amikor elindulunk az étteremből, még mindig róla beszélünk. A Szajna partján sétálunk. Telihold van, égnek a lámpák, és ő addig beszél, amíg végül úgy nem tűnik, mintha egy egész embernyivel könnyebbé vált volna. Aztán egyszer csak megáll. – Nem akartam ennyit beszélni – mondja. Mélyet lélegzem, beszívva a kellemes folyóillatot. – Örülök, hogy ennyit beszéltél – felelem. Annál az utcánál járunk, amelyikre letérve visszaérnénk a kollégiumba. Tétovázva odanéz, aztán hirtelen azt mondja: – Nézzünk meg egy filmet! Még nincs kedvem visszamenni. Nem kell kétszer kérnie. Találunk egy mozit, ami új filmet ajánl, könnyed amerikai komédiát, és ott maradunk még egy másikra is. Nem emlékszem, mikor nevettem ennyire utoljára, és mellettem St. Clair még jobban kacag. Hajnali két óra van, mire visszaérünk a kollégiumba. A portáspult üres, és Nate-nél sötét van. – Azt hiszem, egyedül mi vagyunk az egész épületben – jegyzi meg St. Clair. – Akkor senki sem fogja bánni, ha ezt csinálom! – mondom, azzal felpattanok a pultra, és fel-alá masírozom rajta. Aztán St.

189

Clair jó hangosan elkezd harsogni egy dalt, én pedig bolondos táncot lejtek rá, és a végén látványosan meghajolok. – Gyorsan! – kiáltja hirtelen St. Clair. – Mi az? – ugrom le a pultról. Csak nem itt van Nate? És látta, mit csinálok? De St. Clair a lépcsőházhoz szalad. Kivágja az ajtót, és kurjant egy nagyot. A visszhangtól mindketten nagyot ugrunk, majd teli torokból hatalmasat sikoltunk együtt. Felvillanyozó érzés. Aztán St. Clair kerget engem a liftig, és felmegyünk a tetőre. Ő hátul marad, de velem nevet, amikor átköpök a korláton, megpróbálva eltalálni egy fehérneműreklámot. A szél erős, és célt tévesztek, úgyhogy szaladok is lefelé a lépcsőn két lépcsőfordulónyit. A kollégium lépcsőháza széles és stabil, tehát St. Clair csak néhány méternyire van tőlem lemaradva. Aztán elérjük az ő emeletét. – Hát akkor... – mondja. A társalgásunk órák óta először elakad. Nem nézek rá. – Ööö... Jó éjszakát! – mondom. – Holnap találkozunk? Késői reggeli a crêperie-ben? – Az jó lenne. – Hacsak... – kezdi, de elhallgat. Hacsak mi? Tétovázik, meggondolja magát. A pillanat elmúlik. Még egyszer kérdőn ránézek, de ő elfordítja a fejét. – Oké – mondom. Nehéz eltitkolni a csalódottságomat. – Akkor holnap reggel. – Elindulok lefelé a lépcsőn, de aztán hátrapillantok. Csak néz rám. Felemelem a kezem, és integetek. Furcsán szoborszerű. Kinyitom az emeletemre nyíló ajtót, és a fejemet ingatom. Nem értem, miért változnak át közöttünk a

190

dolgok mindig tökéletesből furcsává. Olyan, mintha képtelenek lennénk normális emberi kommunikációra. Felejtsd el, Anna! Ekkor kivágódik a folyosóajtó. A szívem megáll. St. Clair idegesnek tűnik. – Ez nagyon jó nap volt – mondja. – Ez volt az első jó napom hosszú idő óta. – Lassan elindul felém. – Nem akarom, hogy véget érjen. Most nem akarok egyedül maradni. – Ööö... – Nem kapok levegőt. Megáll előttem, és az arcomat fürkészi. – Nem volna baj, ha a szobádban aludnék? Nem akarok neked kényelmetlenséget okozni... – Nem! Úgy értem... – Szédülök. Alig bírok értelmesen gondolkozni. – Igen. Igen, persze, semmi gond. St. Clair egy pillanatig mozdulatlan. Aztán bólint. Előhúzom a nyakláncomat, és beteszem a kulcsomat a zárba. Ő mögöttem állva vár. A kezem reszket, amint kinyitom az ajtót.

191

20. fejezet St. Clair a padlómon ül. Nagy lendülettel áthajítja a bakancsát a szobám túloldalára, és az hangos puffanással ütődik az ajtómnak. Ez az első zaj, amióta bejöttünk. – Bocs – mondja zavartan. – Hova tegyem a cipőmet? De mielőtt még válaszolhatnék, hirtelen kitör belőle: – Ellie szerint el kellene mennem San Franciscóba. Jó párszor már majdnem meg is vettem a repülőjegyemet, de mindig belém villant, hogy anyu biztosan nem örülne ennek. Ha apám nem akarja, akkor ő sem. Csak további fölösleges feszültségeket okoznék. Megdöbbenek az őszinte vallomáson, és még jobban azon, amit ezután mond: – Néha azon gondolkozom, hogy ő... Ellie..., hogy ő, tudod... – elhalkul a hangja – mintha azt akarná, hogy ne legyek itt.

192

Sohasem beszél a barátnőjéről. Akkor, most miért? Nem hiszem el, hogy nekem kell Ellie-t megvédenem. Sorba állítom a bakancsait az ajtóm előtt, csak hogy ne kelljen ránéznem. – Valószínűleg csak elege van abból, hogy ilyen állapotban lásson téged – mondom. – Ahogy nekünk mindnyájunknak is – teszem hozzá. – Biztos vagyok benne... biztos vagyok benne, hogy Ellie még mindig ugyanúgy odavan érted, mint valaha. – Hm. – Nézi, ahogy elpakolom a saját cipőimet is, és kiürítem a zsebeimet. – És veled mi van? – kérdezi egypercnyi szünet után. – Mi van velem? St. Clair megvizsgálja az óráját. – Pajesz. Jövő hónapban találkozol vele. Most mi van? Újraépíti a... határvonalat? Amit ő fektetett le, én pedig tiszteletben tartottam? Vagyis én nem. Nem igazán. De nem bírtam ezt elmondani neki most, hogy megemlítette Ellie-t. – Igen, alig várom, hogy újra lássam. Vicces srác, kedvelnéd te is. Elmegyek a fellépésükre karácsony előtt. Toph remek srác, tényleg bírnád. Ó, ezt már mondtam, igaz? De tényleg. Ő nagyon... vicces. Fogd be, Anna! Fogd. Be. St. Clair kikapcsolja, majd bekapcsolja, majd megint kikapcsolja a karórája szíját. – Nagyon fáradt vagyok – mondom. És ez igaz is. A társalgásunk, mint mindig, most is teljesen kimerített. Bemászom az ágyamba, és azon töprengek, vajon ő mit fog tenni. Lefekszik a padlóra? Visszamegy a szobájába? Látom, hogy leteszi az óráját az íróasztalomra, és leül az ágyamra. Aztán mellém fekszik. Ő a takaró fölött, én pedig alatta. 193

Mindketten teljesen fel vagyunk öltözve, kivéve a cipőinket, de az egész helyzet így is több mint kínos. Felugrik. Biztos vagyok benne, hogy ki akar menni a szobámból, és nem tudom, megkönnyebbültnek vagy csalódottnak érzem-e ettől magam, de... csak lekapcsolja a villanyt. A szoba koromsötétbe borul. Amikor csoszog visszafelé az ágyamhoz, beleütközik. – Aúú! – jajdul fel. – Hé, itt egy ágy van – jegyzem meg. – Kösz, hogy szólsz. – Szívesen. – Olyan hideg van itt. Van valami ventilátorod, vagy ilyesmi? – kérdezi. – Ez a szél – felelem. – Az ablakom nem záródik rendesen. Odatettem alá egy törülközőt, de nem sokat segít. Kitapogatja az ágyat, és visszafekszik. – Ó! – mondja. – Mi az? – kérdezem. – A szíjam. Nagyon furcsa lenne, ha... Hálás vagyok, hogy nem látja, hogy elpirulok. – Dehogyis – felelem, és hallgatom, ahogy kihúzza a bőrszíjat a nadrágja övbújtatójából, majd óvatosan leteszi a padlómra. – Ööö... – szólal meg újra. – Nagyon furcsa lenne, ha... – Igen. – Ó, fogd már be! Nem a nadrágomról beszélek. Csak a takaró alá szeretnék befeküdni. Ez a szél borzasztó. – Becsusszan a takaróm alá, és most már egymás mellett fekszünk. Az én szűk ágyamon. Vicces, de sosem gondoltam

194

volna, hogy az első alkalommal, amikor együtt alszom egy fiúval, akkor, hát, tényleg együtt alszom vele. – Most már csak a Tizenhat gyertya kellene, és a Felelsz vagy mersz játék – jegyzem meg. Köhint: – M-mi? – Film, te perverz. Csak azon gondolkoztam, jó ideje nem volt már itt alvós vendégem. Szünet. – Ó! – mondja. –… –… – St. Clair? – Igen? – A könyököd a hátamban van. – Bocs. – Megmozdul, aztán megint megmozdul, majd még egyszer, amíg kényelmesen el nem helyezkedik. Az egyik lába az enyémhez ér. A két réteg nadrág ellenére, ami közöttünk van, meztelennek és védtelennek érzem magam. Újra megmozdul, és most már az egész lábam, a lábikrámtól a combomig hozzáér az övéhez. Érzem a haja illatát. Mm! NE! Nyelek, és ez olyan hangos. Ő megint köhint egyet. Próbálok nem ficánkolni. Óráknak tűnő, de valójában biztosan csupán néhány percnyi idő után a légzése lelassul, és a teste elernyed. Végre én is lazulni kezdek. Szeretném az emlékezetembe vésni az illatát, a bőre érintésének érzését – most már az egyik karja is az enyémhez simul és a teste keménységét. Nem számít, mi lesz, erre az éjszakára egész életemben emlékezni fogok. 195

Tanulmányozom a profilját. Az ajkait, az orrát, a szempilláit. Olyan gyönyörű. A szél zörgeti az ablaküveget, és a lámpák lágyan zümmögnek a folyosón. Mélyen alszik. Vajon milyen régóta nem pihent rendesen éjszaka? De miért cipelem a vállamon az ő nehéz terhét is? Miért törődöm ennyire vele, és közben miért kívánom, hogy bárcsak ne tenném? Hogyan zavarhat össze egy ember ennyire? Mi ez? Testi vágy? Vagy valami teljesen más? És lehetséges egyáltalán, hogy így érezzek valaki iránt anélkül, hogy az érzelmeim viszonzásra találnának? Azt mondta, bír engem. Tényleg ezt mondta. És, még ha részeg is volt, nem mondta volna, ha legalább egy pici igazság ne lenne benne. Ugye? Nem tudom. Mint oly sokszor, amikor vele vagyok, semmit sem tudok. Alvás közben közelebb húzódik hozzám. Érzem a meleg leheletét a nyakamon. Semmit sem tudok. Ő olyan gyönyörű, olyan tökéletes. Kíváncsi vagyok, vajon ő... vajon én... Fénysugár világít a szemembe, és zavartan hunyorgok. Nappali fény. Az órám piros számai 1l:27-et mutatnak. Hű. Akartam én eddig aludni? Milyen nap is van? És akkor meglátom magam mellett az ágyamban. Majdnem kiugrom a bőrömből. Szóval nem álmodtam. A szája enyhén kinyílva, a takaró lerúgva róla. Az egyik karja a gyomrán nyugszik. A pólója kissé felcsúszott, és látom a hasát. A tekintetem megmerevedik. Atya gatya! St. Clairrel aludtam.

196

21. fejezet Úgy értem, nem FEKÜDTEM LE vele. Nyilván. De vele aludtam. Egy fiúval aludtam! Visszabújok a takaróm alá, és vigyorgok. Alig várom, hogy elmeséljem Bridge-nek. Csakhogy... mi van, ha elkotyogja Tophnak? És Mernek sem mondhatom el, mert ő meg féltékeny lenne, ami azt is jelenti, hogy Rashminak és Joshnak sem beszélhetek róla. Ráébredek, hogy senki sincs, akinek elmondhatnám. Ez vajon azt jelenti, hogy helytelen? Olyan sokáig ágyban maradok, amíg csak lehetséges, de végül a hólyagom győz. És mire visszajövök a fürdőből, St. Clair már néz kifelé az ablakon. Amikor megfordul, felnevet: – A hajad. Mindenfelé feláll. – És a szavait alá is támasztja azzal, hogy az ujjait agancsként a feje fölé nyújtja. – Te beszélsz? – vágok egy pofát.

197

– Ó, nálam ez szándékos. Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy a legjobb módja, hogy elérjem ezt az elhanyagolt kinézetet, ha tényleg elhanyagolom. – Szóval azt mondod, hogy borzasztóan elhanyagoltan nézek ki? – Belepillantok a tükörbe, és riadtan látom, hogy úgy festek, mint egy sokszarvú szörnyeteg. – Nem. Nekem tetszik – feleli vigyorogva, és felveszi a nadrágszíját a padlóról. – Reggeli? Odaadom neki a bakancsát. – Dél van – mondom. – Kösz. Ebéd? – Hadd zuhanyozzak le előbb! Egy órára elválunk, aztán újra találkozunk a szobájában. Az ajtaja ki van támasztva, és francia punkzene tölti be a folyosót. Megdöbbenek, amikor belépek, és látom, mekkora rendet rakott. A ruhák és törülközők kupacát összekészítette mosásra, az üres palackokat és chipses zacskókat pedig egytől egyig kidobta. Reményteljesen néz rám. – És ez csak a kezdet. – Remekül néz ki – dicsérem meg, és tényleg így is van. Mosolygok. Újra sétával töltjük a napot. Aztán részt veszünk egy Danny Boyle filmfesztiválon, majd megint kószálunk a Szajna partján. Megtanítom, hogyan kell kavicsot kacsáztatni a vízen, nem hiszem el, hogy nem tudta. Aztán esni kezd az eső, ezért beugrunk egy könyvesboltba a Notre-Dame-mal szemben. A sárga-zöld lógón ez áll: SHAKESPEARE AND COMPANY. Belül óriási káoszt találunk. Vásárlók tömege csoportosul a pultnál, és amerre nézek, mindenfelé könyvet, könyvet és még 198

több könyvet látok. De nem ám szépen elrendezve polcokon, asztalokon és betűk szerint, ahogy megszoktam. Itt a könyvek roskatag halmokban ingadoznak, sok helyen le is esnek a székekről és leborulnak a megereszkedett polcokról. Vannak ezenkívül szakadt kartondobozok a földön, szintén túlcsordultan könyvekkel, és a lépcsőn egy halom könyv mellett fekete macska szunyókál. De a legmeglepőbb dolog az, hogy minden könyv angol nyelvű. St. Clair észreveszi az ámuló arckifejezésem. – Még sosem voltál itt? – kérdezi. Megrázom a fejem, ő pedig csodálkozik. – Pedig ez elég híres bolt. Hé, nézd... – a kezébe veszi a Balzac és a kis kínai varrólány egy példányát –, ismerős, nem? Szédülten járkálok, egyrészt izgatottan amiatt, hogy körül vagyok véve az anyanyelvemmel, másrészt rettegve, hogy felborítok valamit. Egyetlen rossz mozdulat az egész boltot tönkreteheti. Minden összerogyhat, és maga alá temethet bennünket a törtfehér lapok lavinája. Az eső hangosan kopog az ablaküvegen. Átverekszem magam egy csapat turistán, és a regények szekciójához lépek. Nem tudom, miért keresem, de nem tehetek róla. Visszafelé haladok. Christie, Cather, Caldwell, Burroughs, Brontë, Berry, Baldwin, Auster, Austen. Ashley. James Ashley. Apám könyvei. Hat kötet. Kihúzom Az incidens egyik keményfedelű példányát a polcról, és összerezzenek a borító ismerős naplementéjének látványától. – Mi az? – kérdezi St. Clair. Megriadok. Nem vettem észre, hogy mögöttem áll. Kiveszi a kezemből a könyvet, és a szeme tágra nyílik a felismeréstől. Megnézi a hátsó borítót, ahonnan apu írói 199

portréja vigyorog ránk. Arca túlságosan napbarnított, a fogsora pedig természetellenesen fehéren vakít. Levendulaszínű pólóinget visel, és a haját lágyan fújja a szél. St. Clair felvonja a szemöldökét. – Nem látom a hasonlóságot, ő sokkal jobb képű, mint te. Idegesen hadarni kezdek, de megpaskolja a karomat a könyvvel. – Ez rosszabb, mint gondoltam – mondja nevetve. – Mindig így néz ki? – Igen – felelem. Kinyitja a könyvet, és elolvassa a fülszöveget. Szorongva figyelem. Az arckifejezése egyszer csak zavarttá válik. Látom, hogy megáll az olvasásban, majd valamit újraolvas. Aztán rám néz, és csendesen azt mondja: – A rákról szól. Ó! Édes. Istenem. – Ennek a nőnek rákja van. Mi történik vele? Nem tudok nyelni. – Apám egy idióta. Mondtam neked, totál seggfej. Gyötrelmes csend. – Sokat elad belőlük, ugye? – kérdezi aztán. Bólintok. – És az emberek élvezik ezeket. Szórakoztatónak tartják, igaz? – Sajnálom, St. Clair. – Könnyek tolulnak a szemembe. Sohasem gyűlöltem ennyire apámat, mint most. Hogy teheti ezt? Hogy csinálhat pénzt olyasvalamiből, ami ennyire szörnyű? St. Clair becsukja a könyvet, és visszahajítja a polcra. Aztán levesz egy másikat, A kapu címűt. A leukémiáról szólót. Apám a borítón inget visel, amelynek a felső gombjait lezserül 200

kigombolta. A karjai keresztbe téve, arcán ugyanaz a röhejes vigyor. – Ő egy szörnyeteg – mondom. – Egy totális... húgyagyú pszichopata. St. Clair felhorkan. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán észreveszi, hogy sírok. – Ne, Anna! Anna, sajnálom. – Én sajnálom – rázom a fejem. – Nem kellett volna ezt látnod. – Kikapom a kezéből a könyvet, és dühösen hajítom vissza a polcra. A lendülettől egy másik kupac felborul, és kettőnk között a földre esik. Gyorsan lehajolunk, hogy felszedjük a könyveket, mire összekoccantjuk a fejünket. – Juj! – mondom. St. Clair is a fejét dörzsöli. – Jól vagy? – kérdezi. Kiveszem a könyveket a kezéből. – Jól. Jól vagyok – felelem, majd visszahalmozom a könyveket a polcra, és a bolt hátsó része felé botladozom, amilyen messze csak lehet apámtól. Pár perc múlva St. Clair újra mögöttem van. – Nem a te hibád – mondja csendesen. – Nem te választod meg a szüleidet. Én ezt mindenkinél jobban tudom, Anna. – Nem akarok erről beszélni – rázom a fejem. – Rendben – feleli, majd kezébe vesz egy verseskötetet. Pablo Neruda. – Ezt olvastad? Megrázom a fejem. – Helyes. Mert épp most vettem meg neked. – Tessék? – Szerepel a jövő félévi angolórai tanmenetünkben – mondja. – Úgyis meg kellene venned. Nyisd ki! – biztat. 201

Kissé zavartan megteszem. Van egy bélyeg az első oldalon: SHAKESPEARE AND COMPANY, Kilometer Zero Paris. Pislogok. – Zéró kilométer? Ez ugyanaz, mint a Point Zéro? – És eszembe jut az első alkalom, amikor együtt mentünk ki a városba. – A régi idők emlékére – mosolyog St. Clair. – Gyere, elállt az eső! Menjünk innen!

@ Még az utcán is csendes vagyok. Átmegyünk ugyanazon a hídon, amelyiken első este – én megint kívül, St. Clair pedig belül –, és ő kettőnk helyett is beszél: – Mondtam már neked, hogy Amerikában is jártam iskolába? – kérdezi. – Micsoda? Nem. – Tényleg, egy évig. Nyolcadikban. Szörnyű volt. – A nyolcadik mindenkinek szörnyű – mondom. – Hát, nekem még szörnyűbb volt. A szüleim éppen akkor váltak külön, és anyám akkor költözött vissza Kaliforniába. Kisgyerekkorom óta nem voltam ott, de vele mentem, és beíratott egy borzasztó nyilvános iskolába... – Ó, ne! Nyilvános iskola – nyafogok megjátszott kényeskedéssel. Meglök a vállával. – A többi gyerek kegyetlen volt – mondja. – Mindenért csúfoltak, a magasságom miatt, az akcentusom miatt, az

202

öltözködésem miatt. Megesküdtem, hogy soha többé nem megyek vissza. – De hát, az amerikai lányok imádják az angol akcentust – szalad ki a számon gondolkodás nélkül, aztán meg imádkozom, nehogy észrevegye, hogy elpirultam. St. Clair felkap egy kavicsot, és bedobja a folyóba. – De nem abban az életkorban. És főleg nem olyan srácnál, aki a térdzoknijukig ér. Nevetek. – Szóval, amikor a tanév véget ért, a szüleim másik iskolát kerestek nekem. Én vissza akartam menni Londonba, ahol a barátaim voltak, de apám ragaszkodott Párizshoz, hogy szemmel tarthasson. Így kerültem végül ebbe a középiskolába. – Milyen gyakran látogatsz vissza Londonba? – kérdezem. – Nem olyan gyakran, mint szeretnék – feleli. – Még mindig vannak ott barátaim, és a nagyszüleim, apám szülei is ott élnek, ezért a nyári szünetekben London és San... – A nagyszüleid angolok? – vágok közbe csodálkozva. – Nagyapa igen, de grandmère francia. A másik két nagyszülőm pedig amerikai, természetesen. – Hűha. Te aztán tényleg nemzetközi vagy. St. Clair elmosolyodik. – Azt mondják, legjobban az angol nagyapámra hasonlítok, de csak az akcentusom miatt. – Nem tudom. Én rád sokkal inkább angolként tekintek, mint bármi másként. És nemcsak úgy hangzol, hanem úgy is nézel ki. – Tényleg? – csodálkozik. Mosolygok.

203

– Igen. És ezt a legjobb értelemben gondolom – teszem gyorsan hozzá, bizonytalan arckifejezését látva. – Hű! – sandít rám oldalról St. Clair. – Na, mindegy. Szóval tavaly nyáron egyáltalán nem bírtam gondolni sem arra, hogy apámmal legyek, ezért ez volt az első nyár, amit teljes egészében anyámnál töltöttem. – És milyen volt? Fogadjunk, hogy a lányok már nem ugrattak az akcentusod miatt. – Nem, már nem – nevet. – De a magasságom ellen semmit sem tehetek. Mindig alacsony leszek. – Én pedig mindig torzszülött leszek, mint apám. Mindenki azt mondja, hogy hasonlítok rá. Ő olyan... ápolt, mint én. Őszintén meglepettnek tűnik. – Mi a rossz abban, ha valaki ápolt? Bárcsak én is kicsivel rendezettebb volnék. És, Anna, én sohasem találkoztam apáddal, de garantálom, hogy csöppet sem hasonlítasz rá. – Honnan tudhatnád? – Hát, először is, ő úgy néz ki, mint Barbie párja, Ken. Te pedig gyönyörű vagy. Megbotlom, és leesek a járdáról. – Jól vagy? – kérdezi, tekintete tele aggodalommal. Félrefordítom a fejem, miközben megfogja a kezem, és felsegít. – Jól vagyok. Jól! – mondom, lesöpörve a homokot a tenyeremről. Ó, istenem, én TÉNYLEG torzszülött vagyok. – Láttad már, hogy néznek rád a férfiak, nem? – folytatja St. Clair. – Ha néznek, az csak azért van, mert komplett idiótát csinálok magamból – emelem fel az összekarcolt kezeimet. – Az a srác ott most is téged bámul. 204

– Micso...? – fordulok meg, és látom, hogy egy sötét hajú fiatalember engem néz. – Miért néz? – Gondolom, tetszik neki, amit lát – feleli St. Clair mosolyogva. Elpirulok, ő pedig tovább beszél: – Párizsban megszokott dolog elismerni valamit, ami attraktív. A franciák nem fordítják el a tekintetüket a széptől, mint más kultúrákban szokták. Nem vetted észre? St. Clair azt gondolja, attraktív vagyok. És gyönyörűnek nevezett. – Hát, nem – felelem. – Nem vettem észre. – Akkor nyisd ki a szemed! Nézem a kopár faágakat, a lufikkal játszó gyerekeket, a japán turistacsoportot. Mindenfelé figyelek, csak rá nem. Megint megállunk a Notre-Dame előtt. Rámutatok az ismerős csillagra, és megköszörülöm a torkom. – Akarsz megint kívánni valamit? – kérdezem. – Először te – mondja. Fürkészőn nézi az arcomat, elgondolkodva, mintha próbálna belőle kitalálni valamit. Aztán rágni kezdi a hüvelykujja körmét. Ezúttal nem tudok ellenállni. Egész álló nap erre gondoltam. Rá. A mi titkunkra. Azt kívánom, hogy St. Clair megint velem töltse az éjszakát! Aztán utánam ő is rálép a rézszínű bronzcsillagra, és lehunyja a szemét. Rájövök, hogy nyilván az anyukájával kapcsolatban kíván valamit, és lelkiismeret-furdalásom támad, hogy nekem ez még csak eszembe sem jutott. A gondolataim csakis St. Clair körül forogtak. Miért kell neki foglaltnak lennie? Vajon a dolgok másképp alakultak volna, ha velem hamarabb találkozik, mint Ellie-vel? 205

És másképp alakulnának, ha az anyukája nem betegedett volna meg? Azt mondta, gyönyörű vagyok, de nem tudom, ez csak amolyan flörtölős szöveg volt-e a mindenkihez kedves St. Clairtől, vagy komolyan így gondolja. Én is ugyanazt a St. Clairt látom, akit mindenki más? Nem, nem hiszem. De lehet, hogy többnek látom a barátságunkat annál, mint ami valójában, mert többnek akarom látni.

@ Az aggodalmam a vacsora folyamán fokozatosan elillan. Az éttermünk fala borostyánnal borított, és a faégetésű kandallók nagyon otthonos hangulatot árasztanak. Utána kellemes, jóllakott csokoládékrém transzban sétálunk. – Menjünk haza! – mondja St. Clair, és a szavaktól kalapálni kezd a szívem. Haza. Az én otthonom az ő otthona is. Amikor visszaérünk a kollégiumba, még mindig nincs senki a portáspultnál, de Nate kidugja a fejét az apartmanja ajtaján. – Anna! Étienne! – üdvözöl minket. – Helló, Nate! – köszönünk vissza. – Jól telt a hálaadásotok? – érdeklődik kedvesen. – Igen. Köszönjük! – feleljük egyszerre. – Ugye, nem kell ellenőriznem titeket később, srácok? – kérdi Nate. – Tudjátok a szabályt. Nem alszunk ellenkező neműek szobájában.

206

Az arcom lángba borul, és St. Clair is elpirul kissé. Mert tényleg. Ez a szabály. És az én agyam – az én szabályismerő, szabálykövető agyam – múlt éjjel minden nehézség nélkül kikapcsolt. Ezt a szabályt egyébként a személyzet is notóriusan megszegi. – Nem, Nate – mondjuk megint egyszerre. Megcsóválja a borotvált fejét, és visszamegy az apartmanjába. De aztán az ajtó gyorsan kinyílik ismét, és egy maroknyi valamit dob felénk, mielőtt újra becsapja. Kondomok. Ó, istenem, de megalázó. St. Clair arca most már élénkvörös, ahogy felszedegeti az apró, ezüst, négyzet alakú zacskókat a padlóról, és begyömöszöli őket a kabátzsebébe. Nem beszélünk, még csak nem is nézünk egymásra, miközben megyünk felfelé a lépcsőn az én emeletemre. A pulzusom minden lépcsőfokkal egyre gyorsabb. Vajon követ a szobámba, vagy Nate teljesen elszúrta ennek az esélyét? Elérjük a lépcsőfordulót, és St. Clair vakarni kezdi a fejét. – Ööö... – Hát... – Átöltözöm pizsamába. Oké? – A hangja komoly, és aggódva fürkészi a reakciómat. – Igen. Én is. Én is... elkészülök a lefekvéshez. – Akkor pár perc múlva találkozunk? – Fent nálad vagy lent nálam? – kérdezem megkönnyebbülten. – Hidd el, nem akarnál az én ágyamban aludni – feleli nevetve, és el kell fordítanom a fejem, mert dehogynem, szent atyám, de még mennyire, hogy szeretnék. De értem, miről beszél. Tényleg igaz, hogy az én ágyam tisztább. Besietek a 207

szobámba, és felkapom az epres pizsamámat és az atlantai filmfesztiválos pólómat. Nehogy már úgy nézzen ki, mintha el akarnám csábítani vagy ilyesmi. Na, nem mintha egyébként el tudnám. St. Clair néhány perccel később kopogtat, és megint a kék csíkos, fehér pizsamaalsója van rajta, és fekete póló olyan logóval, ami azé a francia együttesé, aminek a zenéjét korábban hallgatta. Problémáim támadnak a lélegzéssel. – Szobaszerviz – mondja. Az agyam... üres. – Ha-ha – mondom roppant szellemesen. Elmosolyodik, és lekapcsolja a villanyt. Bemászunk az ágyba, és a helyzet abszolút, teljesen és minden ízében kínos. Mint mindig. Átgördülök az ágy szélére. Mindketten mereven és egyenesen fekszünk, óvatosan, nehogy egymáshoz érjünk. Nyilván mazochista vagyok, hogy folyton ilyen helyzetbe hozom magam. Segítségre van szükségem. Pszichiáterhez kellene mennem, vagy kipárnázott zárkában, kényszerzubbonyban lennem, vagy ilyesmi. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után St. Clair hangosan kifújja a levegőt, és megmozdul. A lába beleütközik az enyémbe, én pedig összerándulok. – Bocs – mondja. – Semmi baj. – Anna? – Igen? – Köszönöm, hogy megengeded, hogy megint itt aludjak. Tegnap éjjel... A nyomás a mellkasomban igazán kínzó. Mi? Mi, mi, mi? – Már nem is tudom, mióta nem aludtam ilyen jól. 208

A szoba csendes. Egy pillanat múlva visszafordulok a másik oldalamra, és lassan, lassan kinyújtom a lábam, amíg a lábfejem hozzá nem ér a bokájához. Élesen beszívja a levegőt. Én meg elmosolyodom, mert tudom, hogy nem láthatja az arcomat a sötétben.

209

22. fejezet Szombaton megint nagy séta, majd étterem és mozi. Újabb kínos beszélgetés a lépcsőházban, újra egy meleg test az ágyamban. Tétova érintések. Majd alvás. Ám az összes kínos pillanat ellenére sem volt még soha ilyen jó iskolai szünidőm. Vasárnap reggel viszont minden megváltozik. Amikor felébredünk, St. Clair kinyújtózik, és véletlenül megüti a mellemet. Ami nemcsak hogy fáj, de mindkettőnket halálra is rémít. Aztán a reggelinél megint távolivá válik. Az üzeneteit nézi a telefonján, miközben beszélek, majd szórakozottan bámul kifelé a kávézó ablakán. És ahelyett, hogy napközben megint Párizsban lófrálnánk, azt mondja, házi feladatot kell írnia a kollégiumban. Ami, biztos vagyok benne, hogy igaz is. Nagyon lemaradt az utóbbi időben. De a hangneme olyan, mintha pofon vágna, és tudom, mi az igazi oka az eltávolodásának. A diákok ma 210

érkeznek vissza a szünidőről. Josh, Rashmi és Mer este már itt lesz. Csakúgy, mint Ellie. Próbálom nem venni magamra, de fáj. Azt fontolgatom, hogy elmegyek egy moziba, de aztán úgy döntök, inkább a történelem-házifeladatommal foglalkozom. Vagy legalábbis ezt mondom magamnak. A füleim azonban minduntalan felfelé hallgatóznak, és minden, az ő szobájából lehallatszó mozdulat azonnal elvonja a figyelmemet a tanulástól. Olyan közel van, és mégis olyan messze. Aztán, ahogy a diákok sorra érkeznek, a Lambert Kollégium egyre hangosabb, és nehéz elkülöníteni a hangokat. Már abban sem vagyok biztos, hogy ott van-e egyáltalán. Meredith nyolc óra körül robban be, és elmegyünk vacsorázni. Vidáman cseveg a bostoni szünidejéről, de az eszem máshol jár. Ő most valószínűleg Ellie-vel van. Eszembe jut az első alkalom, amikor együtt láttam őket – a csókjuk, Ellie keze, amint St. Clair haját simogatja és elmegy az étvágyam. – Szörnyen csendes vagy – jegyzi meg Mer. – Még nem is mesélted, neked hogy telt a szüneted? Sikerült kicsalogatnod St. Clairt a szobájából? – Kicsit – felelem. Nem mesélhetek neki az éjszakáinkról, de valamilyen okból a nappalainkról sem szeretnék. Meg akarom őrizni az emlékeket magamnak, elrejtve. Ők az enyémek. A csókjuk. Ellie keze St. Clair hajában. A gyomrom felkavarodik. Mer felsóhajt.

211

– És én még azt reméltem, hogy talán kijön a csigaházából. Sétál egyet, szív egy kis friss levegőt. Csinál valami, tudod, őrültséget. A csókjuk. Ellie keze... – De, ti – legyint Mer – nem csináltatok semmi őrültséget, amíg nem voltunk itt, ugye? Majdnem megfulladok a kávémtól.

@ A következő néhány hét elég zűrzavaros. Újra elkezdődik a tanítás ideges professeurökkel, akik gyorsan el akarnak érni az éves tanmenetük feléig. Olyan feladatokat kapunk, hogy szinte egész éjjel fenn kell maradnunk, ha lépést akarunk tartani az őrült tempóval, és rengeteget magolunk, hogy felkészüljünk a félévi vizsgáinkra. Most először tudatosodik bennem, mennyire teljesítményközpontú ez az iskola. A diákok itt igazán komolyan veszik a tanulást, és a kollégium majdnem olyan csendes, mint amilyen akkor volt, amikor elutaztak a hálaadásra. Sorra érkeznek a levelek az egyetemekről. Engem felvettek minden iskolába, ahova jelentkeztem, de alig van időm az ünneplésre. Rashmi bejut a Brownra, Meredith pedig a két első választására – Londonba és Rómába is. St. Clair viszont továbbra sem beszél az egyetemről. Egyikünk se tudja, hová jelentkezett, egyáltalán jelentkezett-e bárhová, és témát vált, valahányszor felhozzuk a kérdést. Az anyja végzett a kemóval, és ez az utolsó hete a külső sugárkezelésből. Jövő héten, épp, amikor otthon leszünk, akkor 212

kapja az első belső sugárkezelést. Ez háromnapos kórházi tartózkodást igényel, és örülök, hogy St. Clair ott lesz vele. Azt mondja, az anyja jókedvű, és azt állítja, jól van – már amennyire a körülményekhez képest lehetséges –, de ő türelmetlenül várja, hogy a saját szemével is meggyőződhessen erről. Ma van a hanuka első napja, és ennek tiszteletére az iskola felmentést ad a házi feladatok és a dolgozatok alól. Tulajdonképpen Josh tiszteletére. – Én vagyok az egyetlen zsidó az egész amerikai gimnáziumban – mondja a szemét forgatva. Érthetően bosszús, mert az olyan seggfejek, mint Steve Carver, a reggelinél megpaskolták a karját, és hálálkodva köszönték meg neki a felmentést. A barátaim és én, kihasználva a szabad délutánt, elmegyünk egy áruházba, hogy karácsonyi ajándékokat vásároljunk. A bolt ismerős módon gyönyörű. Csillogó piros és arany szalagok lógnak himbálózó koszorúkról. Zöld girlandok és fehér villogó fények függönye ereszkedik le a liftek mentén és a parfüméria pultján keresztül. És a hangszórókból amerikai zene szól. – Ha már itt tartunk – fordul Mer Joshhoz –, te bejöhetsz egyáltalán ide? – Nyugi, kis katolikus barátom, nyugi! De tulajdonképpen – ránéz Rashmira –, mennünk kell, ha időben el akarjuk érni a vacsorát a Marais-ban. Úgy vágyik a lelkem egy jó adag kóser kajára, mint semmi másra. Rashmi rápillant a telefonján levő órára. – Igazad van – mondja. – Jobb, ha sietünk. Elköszönnek tőlünk, és csak hárman maradunk. Örülök, hogy Meredith is itt van. Hálaadás óta a dolgok látványosan 213

visszafejlődtek St. Clair és köztem. Világossá vált, hogy Ellie a barátnője, én pedig a barátja vagyok, aki történetesen lány. És szerintem St. Clairnek bűntudata van, hogy néhány napra átlépte ezeket a határokat. Én pedig bűntudatot érzek, hogy bátorítottam. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem arról a hétvégéről, és noha még mindig egymás mellett ülünk az étkezéseknél, most már közöttünk van az a dolog. A barátságunk könnyedsége egyszer és mindenkorra szertefoszlott. De szerencsére senki sem vette észre. Azt hiszem. Egyszer ugyan megláttam, hogy Josh tátog valamit St. Clairnek, aztán felém int. Nem tudom, mit mondott, de St. Clair válaszul amolyan „fogd be” stílusban rázta meg a fejét. De persze, ez bármiről szólhatott. Valami most felkelti a figyelmemet az áruházban. – Ez... nem a Looney Tunes zenéje? Mer és St. Clair felkapják a fejüket. – Hoppá, de! Azt hiszem, az – bólint St. Clair. – És az előbb hallottam a „Love Shack”-et is – jegyzi meg Mer. – Ez most már hivatalos – mondom. – Amerika véglegesen tönkretette Franciaországot. – Szóval mehetünk? – tart fel St. Clair egy kis szatyrot. – Én végeztem. – Úúú, mit vettél? – kérdi Mer. Elveszi St. Clair szatyrát, és kihúz belőle egy finom, csillogó sálat. – Ez Ellie-nek lesz? – Frászt. Anyunak. Mer hallgat kicsit, majd megkérdezi: – Ellie-nek nem vettél semmit?

214

– Arrrgh... – St. Clair bosszúsan túr a hajába. – Nem bánnátok, ha hazafelé beugranánk a Sennelier-be? A Sennelier csodálatos kis művészkellékes bolt, az a fajta, amely miatt azt kívánom, bárcsak lenne valami okom olajfestéket vagy pasztellkrétákat venni. Mer és én elmentünk oda Rashmival múlt héten, és Rashmi vett Joshnak egy új vázlatfüzetet hanukára. – Hűha. Gratulálok, St. Clair – mondom. – íme, A Barátnőjükkel Legrosszabbul Bánó Pasik verseny mai győztese. És én még azt hittem, Steve az esélyes. Láttad, mi történt számtanon? – Arra gondolsz, amikor Amanda rajtakapta, ahogy méregeti Nicole-t? – kérdezi Mer. – Azt hittem, nyakon szúrja a ceruzájával. – Jól van, na. El voltam foglalva – morogja St. Clair. Rápillantok: – Csak ugrattalak. – Jó, de azért nem kell olyan rohadtul tetűnek lenned. – Nem voltam tetű. Sőt, görény sem voltam, sem szarházi, sem bármi az átkozott brit jelzőid közül... – Dugulj el! – Kikapja Mer kezéből a táskáját, és fenyegetően néz rám. – HÉ! – szól rá Mer. – Karácsony van! Ho-ho-ho. Díszítsd fel a házad, és hagyd abba a veszekedést. – Nem is veszekedtünk – mondjuk egyszerre mindketten. Meredith a fejét csóválja. – Gyerünk, St. Clairnek igaza van. Menjünk innen! Ettől a helytől libabőrös leszek. – Szerintem szép – ellenkezem. – És szívesebben nézek szalagokat, mint döglött nyulakat. 215

– Ne emlegessük már megint a nyulakat! – forgatja a szemét St. Clair. – Éppen olyan rossz vagy, mint Rashmi. Átverekedjük magunkat a karácsonyi tömegen. – Én megértem, miért ideges ettől Rashmi! – mondom. – Ahogy fel vannak ott lógatva, olyan, mintha orrvérzésben haltak volna meg. Szörnyű. Szegény Isis. – Párizs minden egyes üzlete óriási műgonddal elkészített művészi ünnepi dekorációval készül a karácsonyra, és ez alól a hentesüzlet sem kivétel. Minden alkalommal, valahányszor moziba megyek, el kell haladnom a sorban felakasztott döglött nyulak előtt. – Ha esetleg nem vetted volna észre – mondja St. Clair –, Isis tökéletesen életben van, és abszolút jól érzi magát a hatodik emeleten. Kimegyünk az üvegajtón keresztül az utcára. Vásárlók rohannak mindenfelé, és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha apámat látogatnám meg Manhattanben. De aztán feltűnik az ismerős villanyoszlopok, padok és fák sora, és az illúzió szertefoszlik. Az égbolt szürkésfehér. Úgy néz ki, mintha havazni készülne, de itt nem szokott havazni. A métro felé indulunk a tömegben. A levegő hideg, de nem zord, és elegyedik a házak kéményeinek füstjével. St. Clair és én tovább civódunk a nyulakról. Tudom, hogy neki sem tetszik a hentes kirakata, de valamilyen okból most vitatkozni akar velem. Mer bosszús. – Abbahagynátok végre? – szól ránk. – Tönkreteszitek az ünnepi hangulatomat. – Ha már az ünnepi hangulatnál tartunk – nézek nyomatékosan St. Clairre, majd Merhez fordulok –, még mindig szeretnék felülni valamelyik óriáskerékre, amit a

216

Champs-Elysées mellett állítottak fel. Vagy arra a nagyra a Place de la Concorde-nál, ami olyan szépen ki van világítva. St. Clair sötéten mered rám. – Megkérnélek, hogy gyere velem – mondom neki –, de tudom, mi lenne a válasz. Mintha pofon vágtam volna. Ó, istenem. Mi a baj velem? – Anna – szól rám Mer. – Bocs – mondom csendesen, és magamtól elborzadva nézek le a cipőmre. – Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Egy vörös arcú férfi hangosan szitkozódik a szupermarket előtt. Kosarakat árul, amelyek tele vannak jégbe fagyasztott osztrigával. A keze nyilván majd megfagy, és szörnyen frusztrált lehet, de ebben a pillanatban szívesen helyet cserélnék vele. Kérlek, St. Clair! Kérlek, mondj valamit! Megvonja a vállát, de látszik, hogy a mozdulat erőltetett. – Oké – mondja. – Anna, hallottál mostanában Tophról? – kérdezi Mer, kétségbeesetten próbálva témát változtatni. – Igen – felelem hálásan. – Tegnap este kaptam tőle e-mailt. – Igazság szerint már egy ideje nem is gondoltam Tophra. De miután St. Clair nyilvánvalóan továbblépett, határozottan kilépett a képből, a gondolataim visszakanyarodtak a karácsonyi szünidőre. Nem sokat hallottam sem Tophról, sem Bridge-ről mostanában, mert annyira lefoglalta őket az együttes, engem pedig a félévi vizsgák, ezért meglepő volt – és izgalmas – megkapni a tegnapi e-mailt. – És, mit írt? – tudakolja Mer. bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam, őrület mostanában ez a sok próba, vicces volt, amit a francia 217

galambokról írtál, hogy fogamzásgátló magvakkal etetik őket azok az őrült párizsiak, inkább az itteni iskolai pizzába kellene tenni belőle, idén legalább hatan kapták be a legyet. bridge azt mondja, eljössz a fellépésünkre, várom, annabel lee. szia. toph. – Nem sokat – felelem. – De várja, hogy találkozzunk – teszem hozzá. Mer elvigyorodik. – Biztos szörnyen izgatott vagy. Mindketten nagyot ugrunk egy hangos üvegcsörömpölés hallatán. St. Clair rúgott bele egy sörösüveget a csatornába. – Jól vagy? – kérdi Mer. De St. Clair válasz helyett hozzám fordul: – Volt már időd, hogy belenézz abba a verseskötetbe, amit vettem neked? Annyira meglepődöm, hogy eltart egy másodpercig, míg válaszolok: – Ööö... nem. Jövő félév előtt nem kell elolvasnunk, ugye? – Odafordulok Merhez, és megmagyarázom: – Megvette nekem a Neruda-kötetet. Mer odakapja a fejét St. Clair felé, aki elfordítja az arcát Mer fürkésző pillantása elől. – Aha, oké. Csak kérdeztem. Mivel nem említetted... – dünnyögi St. Clair, majd kedvetlenül elhallgat. Furcsán pillantok rá, majd visszatérek Merhez. Ő is zaklatottnak tűnik, és olyan érzésem van, mintha elmulasztottam volna valamit. Nem, tudom, hogy elmulasztottam valamit. Fecsegni kezdek, hogy kitöltsem a különös csendet: 218

– Úgy örülök, hogy megyek haza. A repülőm szombat reggel hat óra körül indul, szóval őrülten korán kell kelnem, de megéri. Időben oda kell érnem, hogy lássam a Penny Dreadfulst. Aznap este lépnek fel. St. Clair feje hirtelen felemelkedik. – Mit mondtál, mikor indul a repülőd? – Reggel hatkor – ismétlem. – Az enyém is – mondja. – Atlantában kell átszállnom. Fogadjunk, hogy ugyanazon a gépen utazunk. Egy taxival kéne mennünk. Valami belém nyilall. Nem tudom, hogy akarom-e. Minden olyan fura köztünk mostanában. Hol vitázunk, hol nem. Valamilyen kifogás után kutatok, amikor elmegyünk egy ápolatlan szakállú hajléktalan mellett. A métro előtt fekszik, és kartonpapírt tekert maga köré, hogy melegítse. St. Clair belenyúl a zsebébe, és az ott talált összes euróját beledobja a férfi kalapjába. – Joyeux Noël– mondja, majd visszafordul hozzám. – Szóval? Mi legyen a taxival? Hátrapillantok a hajléktalanra, mielőtt válaszolok. A férfi megrökönyödött ámulattal nézi a kalapba dobott összeget. A szívemet beborító jég megreped. – Hánykor találkozzunk? – kérdem.

219

23. fejezet Egy ököl veri az ajtómat. A szemem kipattan, és az első értelmes gondolatom ez: -ai, -as, -a, -âmes, -âtes, -èrent. Miért álmodom a múlt idejű igeragozásról? Kimerült vagyok. És annyira fáradt. Annyira álm... MI, MI, MI? A következő sorozat gyorstüzelő kopogtatás teljesen magamhoz térít, és ráhunyorítok az órámra. Ki a franc veri az ajtómat hajnali négy órakor? Várjunk csak. Négy óra? Nincs valami, ami miatt...? Ó, ne. NE, NE, NE! – Anna? Anna, bent vagy? Negyedórája várok az előtérben. – Olyan zajt hallok, mintha valaki négykézlábra ereszkedne, majd St. Clair a padló felől puffog. – Látom, nem ég nálad a villany. Briliáns. Szólhattál volna, hogy úgy döntöttél, nélkülem mész. Kirobbanok az ágyból. Elaludtam! Nem hiszem el, hogy elaludtam! Hogy történhetett ez meg? 220

St. Clair bakancsának kopogása távolodni kezd, a bőröndje pedig súlyosan húzódik mögötte. Kivágom az ajtót. És noha ilyenkor csak tompítottan világítanak, a folyosó kristály falilámpáitól hunyorognom kell. Aztán St. Clair kerül a fókuszomba. Döbbenten áll. – Anna? – Segíts – lihegem. – Segíts! Ledobja a bőröndjét, és odarohan hozzám. – Jól vagy? – kérdezi aggódva. – Mi történt? Berántom, és felkapcsolom a lámpámat. A szoba a maga rendetlenségében fénybe borul. A bőröndöm cipzárja nyitva, a tetején hatalmas ruhakupac. Piperecuccok szétszórva a mosdó körül. Az ágyam, ahogy kiugrottam belőle, a paplanom összevissza tekeredve. És én. Ráébredek, hogy nemcsak hogy a hajam állhat őrülten, és az arcom van bekenve pattanás elleni krémmel, hanem flanel batmanes pizsamát viselek. – Ez lehetetlen – mondja vigyorogva. – Te elaludtál? Én ébresztettelek fel téged? Lerogyok a padlóra, és kétségbeesetten kezdem gyömöszölni a ruháimat a bőröndömbe. – Még nem pakoltál be? – kérdezi. – Ma reggel akartam befejezni! LENNÉL SZÍVES SEGÍTENI VÉGRE? – Kapkodva rántom fel a bőrönd cipzárját, ami ettől beleakad a sárga denevérbe a pizsamafelsőmön, én pedig felsikítok a frusztrációtól. Le fogjuk késni a repülőt. Le fogjuk késni, és ez az én hibám lesz. És ki tudja, mikor indul a következő járat. És itt ragadunk egész napra, és nem érek oda időben Bridge és Toph fellépésére. És St. Clair anyukája sírni fog, hogy a fia nélkül kell bemennie a kórházba az első belső sugárkezelésére, mert ő 221

itt rostokol a világ másik felén egy repülőtéren, és ez MIND. AZ. ÉN. HIBÁM. – Oké, oké – mondja, majd nekikezd kiszabadítani a cipzárt a pizsamámból. Én közben mindvégig valami szánalmas, a nyögés és a vonítás közötti furcsa hangot hallatok. Aztán a bőrönd végre enged, St. Clair pedig a vállamra teszi a két kezét, hogy megnyugtasson. – Öltözz fel! Töröld le az arcod! A többit én elintézem. Igen, egyszerre egy dolgot. Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni. ARRRGH! Összepakolja a ruháimat. Ne gondolj arra, hogy hozzányúl a fehérneműidhez. NE gondolj arra, hogy hozzányúl a fehérneműidhez. Felkapom az utazáshoz kiválasztott ruháimat – szerencsére tegnap este kikészítettem őket –, és megdermedek. St. Clair felnéz, és látja, hogy a kezemben tartom a farmeromat. Hadarva azt mondja: – Kimegyek... – Fordulj el – zihálom. – Csak fordulj el, nincs idő! Gyorsan megfordul, és vállai mélyen a bőröndöm fölé görnyednek, hogy bizonyítsa, mennyire Nem Leskelődik. – Szóval, mi történt? – kérdezi. – Fogalmam sincs. – Még egyszer odapillantok, hogy megbizonyosodjam, még mindig fenntartja a Nem Leskelődés állapotát, majd egyetlen sebes mozdulattal kibújok a pizsamámból. És tulajdonképpen anyaszült meztelenül állok egy szobában az általam valaha látott leggyönyörűbb sráccal. Vicces, de valahogy nem így képzeltem ezt a pillanatot.

222

Nem. Nem vicces. Százszázalékosan totál ellentéte a viccesnek. – Azt hiszem, talán, homályosan emlékszem arra, hogy lenyomtam a szundi gombot. – Fecsegek, hogy enyhítsem a megalázottságomat. – Vagy legalábbis azt akartam, de lehet, hogy helyette véletlenül kikapcsoltam a vekkert. Bár a telefonomon is beállítottam az ébresztést, úgyhogy nem értem, mi történt. Fehérnemű felvéve. – Visszahangosítottad tegnap este a telefonodat? – Mi? – Beugrom a farmeromba. Ezt a zajt ő próbálja elszántan nem észrevenni. A fülei meggypirosak. – Tegnap este moziba mentél, igaz? Nem némítottad le a telefonodat a film alatt? Igaza van. De hülye vagyok. Ha nem mentem volna el Meredith-szel az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-filmre, amit tudom, hogy annyira imád, nem némítottam volna le a telefonomat. És már a taxiban lennénk a repülőtér felé. – A taxi! – kiáltok fel rémülten, miközben áthúzom a fejemen a pulóveremet, és amikor felnézek, magamat látom a tükörben. A tükörben, ami éppen szemben van St. Clairrel. – Semmi baj – mondja. – Szóltam a sofőrnek, hogy várjon, mielőtt feljöttem hozzád. Csak egy kis extra borravalót kell neki adnunk. – A feje még mindig lefelé néz. Nem hinném, hogy látott valamit. Megköszörülöm a torkomat, mire felpillant. Találkozik a tekintetünk a tükörben, ő pedig felugrik. – Jézus! Én nem... Úgy értem, egészen mostanáig nem... – Oké. Igen, rendben. – Megpróbálom lerázni magamról az aggodalmat azzal, hogy félrenézek, és ő is azt teszi. Az arca 223

lángol. Elmegyek mellette, és lemosom a megszáradt fehér krémet az arcomról, miközben ő behajítja a fogkefémet, dezodoromat és sminkcuccaimat a bőröndömbe, aztán már rohanunk is lefelé a lépcsőn az előtérbe. Hál’ istennek a sofőr tényleg megvárt minket. Szájából cigaretta lóg ki, arcán bosszús kifejezés ül. Mérgesen odakiált nekünk valamit franciául, St. Clair pedig visszaválaszol neki ellentmondást nem tűrő hangon, és egy perc múlva már száguldunk is Párizs utcáin, átsuhanva piros lámpákon, és merészen szlalomozva a többi autó között. Rettegve kapaszkodom az ülésben, és becsukom a szemem. Aztán a taxi hirtelen megáll. – Megérkeztünk. Jól vagy? – kérdezi St. Clair. – Igen. Persze – hazudom. Kifizeti a sofőrt, aki számolás nélkül elhúz. Megpróbálok odaadni St. Clairnek néhány papírpénzt, de ő megrázza a fejét, és azt mondja, ő állta a fuvart. Úgy ki vagyok borulva, hogy most az egyszer nem is ellenkezem. És csak miután odarohanunk a megfelelő terminálhoz, leadjuk a csomagjainkat, átmegyünk a biztonsági embereken, és megtaláljuk a bejáratunkat, akkor szólal meg legközelebb: – Szóval Batman, mi? Pukkadj meg, St. Clair. Keresztbe teszem a karomat, és lerogyok az egyik műanyag székre. Annyira nincs kedvem most ehhez. Ő leül a mellettem levő székre, és lazán rádobja a karját a másik oldalán levő üres székre. A velünk szemben lévő férfi beletemetkezik a laptopjába, én pedig úgy teszek, mintha én is beletemetkeznék az ő laptopjába. Hát, a hátuljába legalábbis.

224

Amikor nem felelek, St. Clair először dudorászni, majd csendesen énekelni kezd: – „Csengőszó, Batman jó, Robin, ébredj fel...” – Igen, remek. Értem. Ha-ha. Milyen hülye vagyok. – Mi van? Ez csak egy karácsonyi dal – vigyorog, és most már kicsit hangosabban folytatja: – „Batmobil lerobban az M1-es úton, hej!” – Várj! – fortyanok fel. – Hogyhogy? – Hogyhogy hogyhogy? – Rosszul énekled. – Nem, nem. – Kis szünetet tart. – Miért, te hogy énekled? Megütögetem a kabátom zsebét, hogy megint ellenőrizzem az útlevelemet. Phű. Még mindig ott van. – Úgy, hogy: „Csengőszó, Batman jó, Robin fészket rak...” St. Clair felhorkan: – „Fészket rak?” Robin nem „rak fészket... ” – „Batmobil lerobban, és Joker hülyét kap" Egy pillanatra rám mered, majd tökéletes meggyőződéssel közli: – Nem. – De – felelem ugyanolyan határozottan. – Most komolyan, mi van azzal az úttal? – M1-es. Ami összeköti Londont Leedsszel. Önelégülten ránézek: – Na, látod. Batman amerikai. Nem jár az M1-es úton. – Amikor nyaral, akkor igen. – És ki mondja, hogy Batmannek van ideje nyaralni? – Miért vitatkozunk Batmanről? – Előrehajol. – Eltereled a figyelmünket az igazi témától. Arról a tényről, hogy te, Anna Oliphant, ma reggel elaludtál. 225

– Kösz. – Te – és a nyomaték kedvéért ráüt a lábamra – elaludtál. Újra a férfi laptopjára fókuszálok. – Igen – mondom. – Mintha már említetted volna. Rám villant egy huncut mosolyt, és megvonja a vállát, azzal a teljes testes mozdulattal, ami angolból egy pillanat alatt franciává változtatja. – Hé, megcsináltuk, nem? És semmi baj nem lett – mondja. Előkapok a hátizsákomból egy könyvet. Az a címe, hogy A filmed vacak – Roger Ebert gyűjteménye a rossz filmekről írt kedvenc kritikáiból. Ez nyilvánvaló jelzés akar lenni St. Clairnek, hogy hagyjon békén. Meg is érti. Kissé magába roskad, és dobolni kezd a lábaival a ronda kék szőnyegen. Lelkiismeret-furdalásom támad, hogy ilyen kemény vagyok vele. Ha ő nincs, lekésem a gépet. Ujjai szórakozottan dobolnak a hasán. Sötét haja ma reggel különösen rendezetlen. Lefogadom, hogy ő sem kelt fel sokkal korábban, mint én, de, mint mindig, az ágyfrizura rajta sokkal vonzóbb, mint rajtam. Fájdalmasan nyilall belém azoknak a reggeleknek az emléke, amikor együtt ébredtünk. Hálaadáskor. És amiről még mindig nem beszéltünk. Egy unott nő hangosan szólítja a sorokat beszállásra, először franciául, majd angolul. Elhatározom, hogy kedves leszek St. Clairrel, ezért elteszem a könyvemet. – Hol ülünk? – kérdezem. Megvizsgálja a beszállókártyáját. – 45 G – mondja. – Megvan az útleveled? Még egyszer megtapogatom a kabátzsebemet. – Meg – bólintok.

226

– Jó – mondja, aztán a keze hirtelen belenyúl a zsebembe. A szívem hatalmasat dobban, de ő nem veszi észre. Előhúzza az útlevelemet, és kinyitja. VÁRJUNK! MIÉRT VETTE EL AZ ÚTLEVELEMET? A szemöldöke felszalad. Megpróbálom visszavenni tőle az okmányt, de úgy tartja, hogy ne érjem el. – Miért állnak keresztbe a szemeid? – kérdezi nevetve. – Volt netán valamilyen szemműtéted, amiről nem tudok? – Add vissza! – Még egyszer megpróbálom elvenni tőle, de megint nem járok sikerrel, ezért taktikát változtatok, és helyette inkább a kabátjáért nyúlok. Kicsenem belőle az ő útlevelét. – NE! Kinyitom, és látom... a bébi St. Clairt. – Atya gatya! – nevetek. – Milyen régi ez a fotó? Visszalöki az én útlevelemet, az övét pedig kikapja a kezemből. – Felsős koromban készült – mondja. Mielőtt válaszolhatnék, a mi szekciónkat szólítják. Beállunk a sorba. Az unott utaskísérő átcsúsztatja St. Clair beszállókártyáját egy masinán, amely eltépi, majd int neki, hogy mehet. Aztán átadom én is a jegyemet. – Most még csak a negyven és ötven közötti sorban ülők szállhatnak be – mondja a nő. – Kérem, üljön le, amíg nem szólítom az ön sorát. – Visszaadja a jegyemet, és lakkozott körmei kattognak a papíron. – Mi? Én a negyvenötösben... De nem. Ott van, vastagon nyomtatva a jegyen az én sorom száma: Huszonhárom. Fel sem merült bennem, hogy nem egymás mellett fogunk ülni, ami butaság, mivel nem egyszerre foglaltuk le a helyünket. Már az is puszta véletlen, hogy egy 227

gépen utazunk. St. Clair vár a folyosó végén, és néz. Tehetetlenül tárom szét a karom, és felmutatom neki a beszállókártyámat: – Huszonhármas sor. Meglepődik. Ő is elfelejtette. Valaki rám morog franciául. Egy tökéletes frizurájú, fekete hajú üzletember próbálja odaadni a jegyét az utaskísérőnek, csak elállom az útját. Bocsánatkérés-félét mormolok, és oldalra lépek. St. Clair csüggedten leereszti a vállát, majd viszlátot int, és eltűnik a sarok mögött. Miért nem ülhetünk egymás mellett? Mi értelme a helyfoglalásnak egyáltalán? Az unott nő most az én szekciómat szólítja, én pedig ronda dolgokat gondolok róla, miközben átcsúsztatja a beszállókártyámat a masinán. Aztán kedvetlenül megkeresem a helyemet. Legalább ablak mellett van. Az ülések közötti folyosó zsúfolt az öltönyös üzletemberektől. Megint a könyvemért nyúlok – hosszú lesz ez az utazás –, amikor hallom, hogy udvarias angol akcentus szólítja meg a mellettem ülő férfit: – Bocsásson meg, uram, azt szeretném kérdezni, bánná-e, ha helyet cserélnénk. Tudja, a barátnőm itt ül, és babát vár. És mivel kicsit rosszul szokott lenni a repülőutakon, gondoltam, talán jó lenne, ha valaki hátrafogná a haját, miközben... tudja... – St. Clair felemeli a hányószacskót, és megrázza. A papír dramatikusan csörög. A férfi nyomban kisprintel a helyéről, az én arcom pedig lángban ég. Az ő terhes barátnője? – Köszönöm, uram – mondja St. Clair. – Az én helyem a negyvenöt G. – Azzal lehuppan az üressé vált helyre, és megvárja, hogy a férfi eltávolodjon, mielőtt újra megszólal. A 228

túloldalon ülő másik férfi rémülten néz ránk, de St. Clairt nem érdekli. – Valami borzasztó pár mellett ültem, akik egyforma hawaii inget viselnek. Semmi okát nem látom, miért kellene végigszenvednem ezt a hosszú utat egyedül, ha veled is szenvedhetek. – Ez hízelgő, köszönöm – mondom, de nevetek, és végre ő is jókedvűnek látszik – egészen addig, amíg el nem kezdődik a felszállás. Ekkor erősen megragadja az ülés karfáját, és arca egy lime torta színéhez megtévesztően hasonló árnyalatúvá változik. Próbálom elterelni a figyelmét egy történettel, amikor eltörtem a karomat, miközben Pán Pétert játszottam. Amikor kiderült számomra, hogy a repüléshez nem csak annyi kell, hogy boldog dolgokra gondoljunk és kiugorjunk az ablakból. Miután a felhők fölé érünk, St. Clair végre ellazul. A nyolcórás repülőút gyorsan elszáll. Nem beszélünk arról, mi vár ránk az óceán túlsó oldalán. Nem beszélünk az anyjáról. Nem beszélünk Tophról. Ehelyett a SkyMallt böngészgetjük. A mit-választanál-ha-csak-egydolgot-vehetnél-egy-oldalról játékot játsszuk. Nagyot nevet, amikor a hot dog készítő masinát választom, én pedig ugratom a páramentes zuhanytükör és a világ legnagyobb keresztrejtvénye miatt. – Ezek legalább praktikusak – mondja. – Tényleg? Mi a fenét csinálsz egy óriási keresztrejtvényposzterrel? – kérdezem. – „Ó, ne haragudj, Anna, nem tudok ma moziba menni veled, mert a vízszintes kétezer-hatszázhuszonkilencen dolgozom: norvég madárfütty.” – Én legalább nem veszek ronda nagy műanyag követ azért, hogy eltakarjak vele egy csúnya villanyoszlopot. Nem zavar, hogy gyeped sincs? 229

– Más dolgokat is elrejthetek mögé. Mint például... elrontott francia dolgozatokat. Vagy illegális holdfénytükröző berendezést. – Felkacag azzal a csodálatos kisfiús nevetésével, én pedig vigyorgok. – De te mit kezdesz egy motorizált úszó medencetálcával? – Majd használom a kádban. – Letöröl egy könnycseppet az arcáról. – Óóó, nézd! Egy Mount Rushmore kerti szobor. Éppen erre van szükséged, Anna. És csak negyven dollár! Igazi alkalmi vétel! Aztán elkezdünk durva rajzokat készíteni a repülőn utazó többi emberről, majd az Euro Disney-s pasasról. St. Clair szeme vidáman csillog, miközben lerajzolja, ahogy a pasas lezuhan a Panthéon csigalépcsőjén. Van ott rengeteg vér. És Miki egér füle. Néhány óra múlva elálmosodik. A feje a vállamra hanyatlik. Nem merek mozdulni. A nap feljön, és az ég rózsaszínes narancssárgára változik, ami a szörbetet juttatja eszembe. Beleszagolok a hajába. Nem perverzióból. Csak mert... ott van. Talán mégis korábban felkelt reggel, mint gondoltam, mert zuhanyfriss illata van. Tiszta. Egészséges. Mmm. Aztán ki-be zuhanok egy békés álomba, és a következő dolog, amit hallok, a pilóta recsegő hangja a hangszórókon keresztül. Megérkeztünk. Itthon vagyok.

230

24. fejezet Be vagyok sózva. Olyan, mintha a Chuck E. Cheese’s animációs bandája bulit csapna a gyomromban. Mindig utáltam a Chuck E. Cheese’st. Miért gondolok most a Chuck E. Cheese’sre? Nem tudom, miért vagyok ideges. Újra látom anyut. És Seanyt. És Bridge-et! Bridge azt mondta, kijön a reptérre. St. Clair csatlakozó járata San Franciscóba csak három óra múlva indul, tehát felülünk a terminálok között járó vonatra, és elkísér az érkező oldalra. Nem szóltunk egy szót sem, mióta leszálltunk a gépről. Azt hiszem, elfáradtunk. Aztán elérjük a biztonsági ellenőrzési pontot, amin túl ő már nem jöhet. Hülye biztonsági szabályok. Bárcsak bemutathatnám őt a családomnak. A Chuck E. Cheese’s banda tombolása a tetőfokára hág, ami furcsa, hiszen nem is vagyok ideges amiatt, hogy tőle el kell válnom. Két hét múlva újra látom. – Jól van, Banán. Azt hiszem, el kell köszönnünk. – Megfogja a hátizsákja vállszíját, én is ugyanezt teszem. 231

Ez az a pillanat, amikor meg kellene ölelnünk egymást. De valamilyen okból nem tudjuk megtenni. – Üdvözöld anyukádat a nevemben – mondom neki. – Úgy értem, tudom, hogy nem ismerem. Csak olyan kedvesnek tűnik abból, amiket meséltél róla. Remélem, jól van. Lágyan elmosolyodik. – Kösz. Megmondom neki. – Felhívsz majd? – Igen, persze. De te úgy el leszel foglalva Bridge-dzsel meg Mit-tudom-én-hogy-hívjákkal, hogy eszedbe sem jut majd az angol haverod, St. Clair. – Ha! Szóval mégis angol vagy! – döfök az ujjammal a gyomrába. Elkapja a kezemet, és nevetve dulakodunk. – Nekem... nincs... nemzetiségem – mondja hahotázás közben. Kiszabadítom magam. – Akárhogy is van, most megfogtalak. Au! – Egy ősz hajú, napszemüveges férfi erősen a lábamhoz üti a vörös szövetbőröndjét. – Hé, maga! Kérjen bocsánatot! – kiált rá St. Clair, de a pasas már hallótávolságon kívül van. Megdörzsölöm a sípcsontomat. – Semmi baj – mondom. – Mi voltunk útban. Egyébként is mennem kellene már. Megint itt az alkalom az ölelésre. Miért nem tudjuk megtenni? Végül összeszedem magam, előrelépek, és a nyaka köré fonom a karjaimat. Ő merev marad, és az egész helyzet kínos és ügyetlen, különösen az útban levő hátizsákjainkkal. De megint érzem a haja illatát. Mennyei. 232

Aztán szétválunk. – Érezd magad jól ma este! – mondja. – Úgy lesz – felelem. – Neked pedig további jó utat. – Kösz – mosolyog félszegen, és rágni kezdi a hüvelykujja körmét. Átsétálok a biztonsági kapun, és lemegyek a mozgólépcsőn. Aztán még egyszer visszanézek. St. Clair fel-le ugrál és kapálózva integet. Kitör belőlem a nevetés, és az ő arca is felderül. Aztán a mozgólépcső lesüllyed. St. Clair eltűnik a látóteremből. Nagyot nyelek, és előrefordulok. És akkor... meglátom őket. Anyu gigantikus mosollyal néz, Seany pedig ugrál és integet, éppúgy, mint St. Clair.

@ – Bridgette azt üzeni, nagyon sajnálja – mondja anyu, miközben fizet a mogorva nőnek a repülőtér parkolóházának díjbeszedő bódéjában –, de próbálnia kell a fellépésre. – Helyes – mondom sértődötten. – Hiszen nem az van, hogy négy hónapja nem láttuk egymást. – Bridge egy ROCKSZTÁR – kel a védelmére Seany a hátsó ülésről. A hangja tele van csodálattal. Aha. Valaki szerelmes. – Ó, tényleg? – kérdezem mosolyogva. – Azt mondja, az együttesük egy napon az MTV-ben is benne lesz, de nem abban a bénában, hanem valamelyik menőben, amit csak speciális csatornacsomagban tudsz fogni. Hátrafordulok. Az öcsém furcsán önelégültnek látszik. – És honnan tudsz te speciális csatornacsomagokról? 233

Seany a lábait lóbálja. Az egyik szeplős térdkalácsát Star Wars-os ragtapaszok fedik. Úgy körülbelül hét vagy nyolc. – Hát, Bridge mondta – feleli. – Ó, értem. – És az imádkozó sáskákról is mesélt. Hogy a lány sáskák megeszik a fiú sáskák fejét. És Hasfelmetsző Jackről is, meg a NASA-ról, és azt is megmutatta, hogy kell sajtos makarónit készíteni. A finomat, a pépes csomagolt sajtból. – És még? – Egy csomó más dolgot. – Van abban valami él, ahogy ezt mondja. Olyan fenyegetésféleség. – Ó, figyelj csak, hoztam neked valamit – mondom, majd kicipzárazom a hátizsákomat, és előhúzok belőle egy műanyag tokot. Egy eredeti Star Wars buckalakó van benne. Hogy megvettem az eBayen, az egész heti zsebpénzemet felemésztette, de tudtam, hogy megéri. Seany igazán vágyott már erre. Későbbre tartogattam, de úgy érzem, most kell visszanyernem a népszerűségemet. Feltartom a dobozt. A kis mérges figura egyenesen a hátsó ülésre mered. – Boldog karácsonyt! – mondom várakozásteljesen. Seany keresztbe teszi a karját, úgy közli: – Ez már megvan nekem. Bridge megvette. – Sean! Mit tanítottam neked az ajándékok megköszönéséről? – szól hátra anyám. – Köszönd csak meg szépen a nővérednek! Biztosan sok fáradságába került megszereznie ezt neked. – Semmi baj – motyogom, és visszateszem a figurát a hátizsákomba. Elképesztő, hogy milyen kicsinek tudom magam érezni egy undok kis hétéves miatt. 234

– Nagyon hiányoztál neki, ez a baj – vigasztal anyu. – Folyton rólad beszélt. Csak nem tudja kifejezni, most, hogy itt vagy... Sean! Ne rugdosd az ülésemet! Mit mondtam neked az ülésem rugdosásáról, miközben vezetek? Seany duzzog. – Elmegyünk a McDonald’sba? – kérdezi nyafogva. Anyu rám néz: – Éhes vagy? Ettél a repülőn? – Hát, bírnék enni – felelem. Lehajtunk az autópályáról, és keresünk egy autós McDonald’s-ot. De még nem árulnak ebédet, mire Seany hisztizni kezd. Amikor lenyugszik, hagymás sült krumplit választunk. Anyu és Seany kólát kér hozzá, én kávét rendelek. – Már kávézol? – kérdezi anyu meglepetten. Megvonom a vállam: – Az iskolában mindenki kávézik. – Hát, remélem, azért még tejet is iszol – mondja anyu. – Ahogy Sean is tejet iszik most éppen? – nézek rá. Anyu szúrósan néz vissza. – Ez különleges alkalom – mondja. – A nővére hazajött karácsonyra. – Aztán rámutat a hátizsákomon levő kanadai zászlóra. – Ez mi? – A barátom, St. Clair vette. Hogy ne érezzem magam annyira nem odavalónak. Felvonja a szemöldökét, miközben újra az autópálya felé indul. – Olyan sok kanadai van Párizsban? Az arcom forrósodik. – Nem. Csak tudod, olyan idétlennek éreztem magam eleinte. Mint azok a béna amerikai turisták a fehér 235

edzőcipőikkel és a kameráikkal a nyakukban. Azért vette nekem, hogy ne érezzem magam annyira... zavarban. Annyira amerikainak. – Abban, hogy amerikai vagy, semmi szégyellnivaló nincs – szól rám anyu élesen. – Istenem, anyu. Tudom. Csak úgy értem... á, felejtsd el. – Ez az az angol fiú, akinek francia az apja? – Mi köze ennek ehhez? – Mérges vagyok. Nem tetszik, amit sugallni próbál. – Egyébként is, ő amerikai. Itt született. Az anyja San Franciscóban él. Együtt utaztunk a repülőn. Megállunk egy piros lámpánál. Anyu rám néz. – Tetszik neked – állapítja meg. – Ó, JÉZUS, ANYU! – Igen. Neked tetszik ez a fiú. – Csak barát. Van barátnője. – Annááának van paaasiiiijaaa! – kántálja Seany. – Nincs is! – ANNÁÁÁNAK VAN PAAASIIIJAAA! Belekortyolok a kávémba, és majdnem kiköpöm. Ez undorító. Olyan, mint a moslék. Nem, rosszabb, mint a moslék, a moslék legalább organikus. Seany még mindig csúfolódik. Anyu hátranyúl, és elkapja a rugdosódó lábát. Közben észreveszi, milyen arcot vágok a kávémtól. – Ó, ó! Egyetlen félév Franciaországban, és hirtelen Miss Kifinomult lett belőled. Apád boldog lesz. Mintha én akartam volna Franciaországba menni! Mintha én kértem volna, hogy Párizsban tanulhassak! És még meri emlegetni aput. – ANNÁÁÁNAK VAN PAAASIIIJAAA!

236

Visszakanyarodunk az autópályára. Csúcsidő van, és az atlantai forgalom beáll. A mögöttünk levő autó tompa basszusa miatt a mi kocsink is rázkódik, az előttünk levő pedig kipufogógázt lövell egyenesen a ventilátorunkba. Két hét. Csak két hét.

237

25. fejezet Sofia halott. Mert anyu csak háromszor használta, amióta elmentem, és most szerelőnél van a Ponce de Leon Avenue-n. Lehet, hogy az autóm egy nagy kupac piros fémhulladék, de ő az én piros fémhulladékkupacom. A saját pénzemből fizettem ki, amit pattogatott kukorica bűzével a hajamban és mesterséges margarinnal a kezemen kerestem meg. És a kedvenc filmrendezőmről, Sofia Coppoláról neveztem el. Sofia készíti azokat a novellisztikus, impresszionista filmeket a maga csendes, de tökéletes stílusában. És a mindössze két amerikai nő közül az egyik, akit valaha is jelöltek a legjobb rendező Oscar-díjára, az Elveszett jelentés című filmjéért. Győznie kellett volna. – Miért nem viteted el magad a barátaiddal? – kérdezi anyu, amikor panaszkodom, hogy az ő minivanjét kell vezetnem a Penny Dreadfuls fellépésére. – Mert Bridge és Toph már ott lesz. Az előkészületek miatt. – Jack kapitány tengerimalac-csemegéért vinnyog, szóval 238

bedobok egy narancssárga golyót a ketrecébe, és megvakarom a szőrt a füle mögött. – És Matt nem tud elvinni? – próbálkozik tovább anyu. Matt? Hónapok óta nem beszéltem vele. Azt hiszem, ő is megy, de, uh, az azt jelenti, hogy Cherrie Milliken is vele lesz. Nem, köszönöm. – Én nem hívom fel Mattet – felelem. – Hát, Anna. Vagy Matt, vagy az én minivanem. Választanod kell! A volt pasimat választom. Valaha jó barátok voltunk, úgyhogy várom is, hogy újra találkozzunk. És talán Cherrie nem is olyan szörnyű, mint ahogy emlékszem. Csakhogy az. Totálisan az. Mindössze öt perc a társaságában, és képtelen vagyok felfogni, hogy tud vele ebédelni Bridge nap mint nap. Hátrafordul, hogy rám nézzen a hátsó ülésen, és a tincsei csak úgy suhognak, akár egy vitaminnal dúsított samponreklám hajfüggönye. – Szóval, milyenek a srácok Párizsban? – kérdezi. Megvonom a vállam. – Párizsiak. – Ha-ha. Vicces vagy. Élettelen nevetése az egyik ellenszenves ismertetőjegye. Vajon mit lát benne Matt? – Senki különleges? – kérdezi Matt mosolyogva, és rám sandít a visszapillantó tükrön keresztül. Érdekes, valahogy elfelejtettem, hogy barna szeme van. Miért van az, hogy a barna szem egyes embereket elképesztővé tesz, másokat pedig teljesen átlagossá? És ugyanez a helyzet a barna hajjal is. Statisztikai alapon St. Clair és Matt hasonlít egymásra. Szemek: barna. Haj: barna. Faj: kaukázusi. Csak a 239

magasságban van szignifikáns különbség. És mégis. Olyan, mint összehasonlítani az ínyenc szarvasgombát a Mr. Goodbar csokiszelettel. Az ínyenc szarvasgombára gondolok. És a barátnőjére. – Nem igazán – felelem Matt kérdésére. Aztán Cherrie belekezd egy történetbe arról, hogy mi történt a kórusban, belerántva Mattet egy olyan beszélgetésbe, amibe – ezzel tisztában van – én nem tudok beleszólni. Mr. Goodbar ellát a ki-kicsoda részletekkel, de a gondolataim másfelé sodródnak. Bridgette és Toph felé. Vajon Bridge ugyanúgy néz ki? És vajon Toph és én ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk? Most esik le igazán. Nemsokára látni fogom Tophot. Utoljára, amikor együtt voltunk, csókolóztunk. Nem tehetek róla, de fantáziálni kezdek a találkozásunkról. Toph kiszúr a tömegben, nem tudja levenni a szemét rólam, és nekem ajánlja a dalait. Aztán találkozom vele a színfalak mögött. És sötét sarkokban csókolózunk. Lehet, hogy a küszöbén állok annak, hogy az egész téli szünidőt végigsmároljam Tophfal? Mire megérkezünk a klubba, a gyomrom egy merő görcs, de az a jófajta. Csakhogy amikor Matt kinyitja az ajtót, rádöbbenek, hogy ez nem is klub. Sokkal inkább... bowlingpálya. – Jó helyen járunk? – kérdezem. Cherrie bólint. – Az összes klassz kiskorú banda itt játszik. – Ó! – Bridge nem említette, hogy bowlingpályán fognak játszani. Persze, semmi gond, ez így is nagy dolog. És arról teljesen megfeledkeztem, hogy kiskorúak. Ami butaság, hisz nem voltam olyan sokáig Franciaországban.

240

A bejáratnál azzal fogadnak bennünket, hogy pályát kell bérelnünk, ha ott akarunk maradni a show-ra. Ez egyben azt is jelenti, hogy bowlingcipőt is kölcsönöznünk kell. Hát nem. Én aztán semmiképp nem veszek fel bowlingcipőt. Emberek százai viselik, és ne mondja nekem senki, hogy egy spriccelésnyi Lysol megöli az összes undorító és bűzös lábbaktériumot. Úgysem hiszem el. – Oké – mondom, amikor a férfi letesz elém egy pár cipőt a pultra. – Nyugodtan megtarthatja őket. – Hölgyem. Nem játszhat bowlingcipő nélkül. – Nem is játszom. – Hölgyem. Vegye el a cipőket! Feltartja a sort. Matt felkapja a pár cipőt, és azt mondja: – Bocsánat. – Aztán a fejét csóválva fordul hozzám: – Már el is felejtettem, hogy vagy az ilyen dolgokkal. – Aztán, mivel Cherrie duzzog, az ő cipőjét is viszi. Majd eldugja őket egy narancssárga kagylófotel alá, és átsétálunk a távolabbi falhoz tolt színpad elé. Ott már kisebb tömeg gyűlt össze. Bridge és Toph még sehol, más ismerőst pedig nem látok. – Azt hiszem, ők lesznek az elsők – mondja Matt. – Úgy érted, ők a nyitószámai egy kiskorúaknak szóló show-nak, amit bowlingpályán rendeznek meg? – kérdezem. Matt szúrós pillantást lövell felém, mire körülbelül félméternyit zsugorodom. Mert igaza van. Ez a lehetőség még így is nagyszerű! Hisz az első fellépésük! Ahogy azonban körülnézek, a csalódottságom újra visszatér. Olcsó pólók és puffos sportdzsekik feszülnek hatalmas sörpocakokon. Dagadt pofák vigyorognak mindenfelé. Oké, tudom, hogy egy bowlingpályán vagyunk, de az amerikaiak és a párizsiak közötti különbség akkor is megdöbbentő. Szégyellem magam, 241

hogy olyannak látom az országomat, amilyennek egy francia láthat minket. Nem fésülködhettek volna meg legalább ezek az emberek, mielőtt kilépnek a házukból? – Medvecukrot akarok – jelenti ki Cherrie. Azzal a snackpulthoz masírozik, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy drága Cherrie, ezek az emberek itt a te jövőd. Ez a gondolat kicsit feldob. Amikor visszajön, felvilágosítom, hogy egyetlen falat az ő Red Dye #40-et tartalmazó snackjéből az én öcsémet meg is ölheti. – Jézus, de morbid – feleli. És ez megint eszembe juttatja St. Clairt. Mert amikor ugyanezt elmondtam neki három hónappal ezelőtt, ahelyett, hogy morbiditással vádolt volna, őszinte érdeklődéssel kérdezte: „Miért?”. Ami szerintem a minimum, ha valaki ilyen érdekes beszédtémát hoz fel. Kíváncsi vagyok, St. Clair vajon látta-e már az anyukáját. Hmm, két órája van Kaliforniában. Úgy volt, hogy az apja kimegy érte a reptérre, és egyenesen a kórházba viszi. Valószínűleg már az anyukája mellett van. Kellene neki küldenem egy SMS-t valami jókívánsággal. Elő is veszem a telefonomat, de a kis tömeg hirtelen ujjongani kezd. És én megfeledkezem az SMS-ről. A Penny Dreadfuls kiszalad a színpadra, izgatottságtól és energiától ragyogva, a... személyzeti szobából. Oké. Nem olyan elegáns, mint a színfalak mögül előbukkanni, de ők FANTASZTIKUSAN néznek ki. Legalábbis ketten közülük. Reggie, a basszusgitáros olyan, mint mindig. Ismerem, mert időnként bejárt a moziba, és ingyenjegyet kunyerált Tophtól a legújabb vígjátékra. Hosszú frufruja van, amely a fél arcára 242

rálóg, és eltakarja a szemét, így sohasem tudom megmondani, mit gondol. Mint például, amikor megkérdeztem: „Milyen volt a Vasember? Mire ő azt felelte a maga unott hangján: „Jó”. És mert a szemei el voltak rejtve, nem tudtam, hogy ez most jó jó volt, vagy közepes jó, vagy rossz jó. Ami eléggé bosszantott. De Bridgette sugárzó. Ujjatlan felsőt visel, ami szépen megmutatja kidolgozott, izmos karját, szőke haját pedig Leia hercegnős kontyba tűzte fel és evőpálcikákkal szúrta át. Kíváncsi vagyok, vajon ez Seany ötlete volt-e. Bridge azonnal észrevesz, és az arca felderül, akár egy karácsonyfa. Vidáman integetek neki, ő pedig a dobverőit a magasba emeli, egymáshoz ütögetve őket megadja a ritmust, aztán eszeveszetten dobolni kezd. Reggie becsatlakozik a basszusgitárjával, aztán Toph is belevág – őrá nézek utoljára, mert tudom, hogy amint meglátom, a szemeim többé el sem mozdulnak róla. Mert Toph. Még mindig. Totálisan. Szexi. A húrok közé csap, majd egy dühös punk-rock sikítást hallat, és a homloka meg a pajesza máris csillog az izzadságtól. A nadrágja élénkkék és olyan szűk, hogy SENKI MÁS, akit ismerek, nem bírná felhúzni, és ez eszembe juttatja a Kékeslilás Málna Száját, ami olyan szexi, hogy meg tudnék halni. Aztán... kiszúr engem a nézők között. Felvonja az egyik szemöldökét, és elmosolyodik, azzal a lusta mosollyal, amitől felrobban az egész bensőm. Matt, Cherrie meg én őrülten csápolunk és ugrálunk, és ez az egész annyira felvillanyozó, hogy még az sem zavar, hogy Cherrie Millikennel táncolok. – Bridge fantasztikus! – kiáltja Cherrie. 243

– Tudom! – felelem, és a szívemet büszkeség tölti el. Mert ő az én legjobb barátnőm, és én mindig tudtam, mennyire tehetséges. Hát, most már mindenki más is tudja. És nem tudom, mit vártam, talán, hogy Reggie játékát zavarni fogja a frufruja, de ő is nagyon jó. A kezei csak úgy röpködnek a húrokon, eszeveszett basszusakkordokat pengetve, amelyek az őrületig fokozzák a hangulatot. Az egyetlen apró gyengeség az egészben... Toph. Ne értsen félre senki. Az ő „lúzer-vagyok” előadásmódja és dalszövegei tökéletesek. Magával ragadóak. Olyan sok düh és szenvedély van benne, hogy még az a bumburnyák a pult mögött is bólogat a fejével. És persze Toph kinézete is megteszi a magáét. A gitárjátéka az, ami kicsit gyenge. Nem mintha sokat értenék a gitározáshoz. Biztos vagyok benne, hogy szörnyen bonyolult hangszer, és nyilván gyakorlással nagyon sokat fejlődhet. Nehéz valamiben előrejutni, ha az embernek folyton a snackpult mögött kell rostokolnia. Erőteljesen játszik, igazán felvillanyozó. El is felejtem, hogy bowlingpályán vagyunk, mint ahogy azt is, hogy a volt pasimmal és a barátnőjével ugrabugrálok. És máris vége van. Messze túlságosan hamar. – Mi vagyunk a Penny Dreadfuls, köszönöm, hogy eljöttetek meghallgatni minket. Az én nevem Toph, a basszusgitárnál Reggie, és hátul a szuperszexi lány, Bridge! Teli torokból éljenzek és kurjongatok. Bridge sugárzóan mosolyog Tophra. Ő visszamosolyog rá, majd visszafordul a tömeg felé, és szúrós tekintettel azt mondja: – És nehogy megpróbáljátok ágyba vinni, mert ő már az enyém. VISZLÁT, ATLANTA! JÓ ÉJSZAKÁT! 244

26. fejezet Várjunk csak. Mi van? Bocsánat, de mit mondott? Toph látványos, agresszív mozdulattal felrúgja a mikrofonállványt, és mindhárman leugranak a színpadról. Az már kevésbé dramatikus, amikor rögtön utána vissza kell jönniük, hogy elpakolják a felszereléseiket, mielőtt a következő együttes színre lép. Próbálom elkapni Bridge tekintetét, de nem néz rám. Csak a cintányérállványra figyel. Toph hatalmasat kortyol egy üveg vízből, ideint nekem, majd megragadja az erősítőjét, és a parkoló felé indul. – Hű! Nagyszerűek voltak! – lelkendezik Cherrie. Matt megütögeti a hátamat. – Na, mit szólsz? Bridge néhány hete már mutatott nekem egy hangfelvételt a próbájukról, úgyhogy én tudtam, milyen fantasztikusak lesznek. A könnyeimet próbálom visszatartani. – Ööö... Mit mondott? 245

– Azt, hogy Bridge pár hete lejátszotta neki néhány dalukat – feleli Cherrie, túl közel hajolva az arcomhoz. Hátrahúzódok. – Nem. Toph mit mondott a végén? Az atlantás dolog előtt. – Mire gondolsz? Hogy ne dugjátok meg a barátnőmet? – kérdezi Cherrie. Nem kapok levegőt. Szívrohamom van. – Jól vagy? – kérdezi Matt. Miért nem nézett rám Bridge? Előretántorgok, de Matt elkap. – Anna! Ugye te tudtad, hogy Bridge és Toph együtt járnak? – Beszélnem kell Bridge-dzsel. – A torkom összeszorul. – Nem értem... Matt káromkodik. – Nem hiszem el, hogy Bridge nem mondta el neked. – Mi... mióta? – dadogom. – Hálaadás óta – feleli Matt. – Hálaadás? De hát, nem is mondta... egyszer sem mondta... Cherrie jókedvűen kérdezi: – Nem tudtad? – NEM, NEM TUDTAM. – Gyere, Anna! – fogja meg a karomat Matt, és megpróbál elvezetni onnan, de félrelököm, és felugrom a színpadra. Kinyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Bridge végre rám néz. – Sajnálom – suttogja. – Sajnálod? Egy egész hónapja jársz Tophfal, és sajnálod? – Csak megtörtént. És el akartam mondani, készültem elmondani...

246

– De elvesztetted az uralmadat a szád fölött? Mert olyan könnyű lett volna, Bridge. Beszélni könnyű. Nézz rám! Most is éppen besz… – Tudod jól, hogy csöppet sem lett volna könnyű! Nem akartam, hogy ez történjen, csak egyszerűen... – Ó, nem akartad tönkretenni az életemet? Csak úgy „megtörtént”? Bridge feláll a dobjai mögül. Lehetetlen, de most valahogy magasabb nálam. – Hogy érted, hogy tönkretenni az életedet? – Ne játszd nekem a hülyét, pontosan tudod, miről beszélek! Hogy tehetted ezt velem? – Mit? Nem is jártatok! Visítok a frusztrációtól. – Hát, most már aztán biztosan nem is fogunk! Gúnyosan elmosolyodik. – Elég nehéz járni valakivel, ha nem is érdekled. – HAZUG! – Mi bajod? Itt hagysz minket, elmész Párizsba, és elvárod tőlünk, hogy addig megálljon az életünk? Leesik az állam. – Én nem hagytalak itt titeket. Engem elküldtek. – Ó, igen! Szegénykém. Párizsba. Miközben én itt ragadtam Szarlantában, Georgiában, ugyanabban a tetves iskolában, tetves bébiszitterkedéssel keresve kevés zsebpénzt... – Ha az öcsémre való vigyázás annyira tetves, miért csinálod? – Nem úgy értettem... – Mert ellenem akarod fordítani őt is? Gratulálok, Bridge! Megcsináltad. Az öcsém imád téged, engem pedig utál. Szóval

247

hajrá, költözz csak hozzánk, miután visszamegyek a suliba, hiszen ezt akarod, nem? Az egész életemet! Megrázkódik a dühtől. – Menj a pokolba! – Vedd csak el az életemet! Tessék, a tiéd lehet! Csak majd vigyázz annál a résznél, amikor A LEGJOBB BARATNŐD ELÁRUL! – Nagyot rúgok a cintányérállványba, és a rézkorong fülsiketítő csattanással esik le a színpadra, hangosan visszhangozva az egész bowlingteremben. Matt a nevemet kiáltja. Vagy mindvégig a nevemet kiáltotta? Megragadja a karomat, és elráncigál az elektromos kábelek és csatlakozók közül, le a színpadról és el, el, el. A bowlingteremben mindenki engem bámul. Lehajtom a fejem, hogy a hajam eltakarja az arcom. Sírok. Mindez sosem történt volna meg, ha nem adom meg Tophnak Bridge számát. Az a sok késő esti próba, és... Toph azt mondta, már szexeltek is! Mi van, ha a mi házunkban csinálták? Átjön vajon hozzá olyankor is, amikor Bridge az öcsémre vigyáz? Lehet, hogy az én hálószobámban csinálják?? Mindjárt hányok. Mindjárt hányok. Mindjárt... – Nem fogsz hányni – mondja Matt. Észre sem vettem, hogy hangosan beszéltem, de nem is érdekel, mert a legjobb barátnőm Tophfal jár. Bridge Tophfal jár. Bridge Tophfal jár. Bridge... Tophfal jár. Toph itt van. Közvetlenül előttem, a parkolóban. Sudár alakja lezseren áll, és a szűk kék nadrágba szorított csípőjét a kocsijának támasztja. – Mizu, Annabel Lee? Sosem érdekeltem. Bridge azt mondta. 248

Ölelésre nyitja a karját, de én már Matt autója felé menekülök. Azért még hallom, ahogy bosszúsan kérdezi: – Mi ütött belé? Matt felháborodva válaszol neki valamit, de nem tudom, mit, mert csak futok, futok és futok, és olyan messze akarok innen lenni, amilyen messze csak lehet. Bárcsak az ágyamban lennék! Bárcsak otthon lennék! Bárcsak Párizsban lennék!

249

27. fejezet Anna! Anna, lassíts! Szóval Bridgette Tophfal jár? – kérdezi St. Clair a telefonban. – Hálaadás óta. És, azóta Bridge folyamatosan hazudik nekem! Az atlantai égbolt és a kék és fehér lámpákkal kivilágított toronyházak elmosódnak az autó ablakán keresztül. Az épületek itt sokkal inkább elkülönülnek egymástól, mint Párizsban, nincs közöttük kapcsolat. Csak fantáziátlan téglalapok, amelyeket úgy terveztek, hogy magasabbak és jobbak legyenek, mint a mellette levők. – Azt akarom, hogy vegyél egy mély lélegzetet – mondja St. Clair. – Oké? Vegyél egy mély lélegzetet, és kezdd el újra az elejétől! Matt és Cherrie a visszapillantó tükörben néz, ahogy újra elmesélem a történteket. A vonal elcsendesedik.

250

– Ott vagy? – kérdezem. És közben meglepődve látom, hogy egy rózsaszín zsebkendő jelenik meg az arcom előtt, Cherrie kezében, akinek az arcán bűntudat látszik. Elfogadom a zsebkendőt. – Itt. – St. Clair mérges. – Csak sajnálom, hogy nem ott vagyok. Veled. Bárcsak tehetnék valamit! – Nem jössz ide megverni? – Máris csomagolom a dobócsillagomat. Szipogok és megtörlöm az orrom. – Annyira hülye vagyok. Nem hiszem el, hogy azt gondoltam, tetszem neki. Ez a legrosszabb része. Tudni, hogy soha nem is érdekeltem. – Baromság. Érdekelted. – Nem – vitatkozom. – Bridge mondta. – Persze, mert féltékeny! Anna, én ott voltam, amikor az a srác először hívott téged telefonon. És láttam, hogy néz rád azon a fényképen. – Tiltakozni próbálok, de közbevág: – Bármelyik működő farokkal rendelkező srác bolond lenne, ha nem érdekelnéd. Döbbent csend, a vonal mindkét végén. – Ööö... mert... természetesen... annyira intelligens vagy. És vicces. Nem mintha nem lennél vonzó. Mert az vagy. Vonzó. Ó, a francba... Várok. – Ott vagy még, vagy már letetted, mert olyan rohadtul idióta vagyok? – Itt vagyok. – Istenem, de megdolgoztattál ezért. St. Clair azt mondta, vonzó vagyok. Már másodszor.

251

– Olyan könnyű veled beszélgetni – folytatja –, hogy olykor elfelejtem, hogy nem az egyik haver vagy. Cseszd meg! Összekever Joshsal. – Hagyd abba! Most éppen nem arra van szükségem, hogy egy fiúhoz hasonlíts... – Nem úgy értettem... – Hogy van anyukád? Ne haragudj, elhappoltam az egész beszélgetést, pedig róla kellett volna szólnia, én meg még csak meg sem kérdeztem... – Megkérdezted. Ez volt az első dolog, amikor felvetted a telefont. Mert technikailag én hívtalak. Mégpedig azért, hogy megkérdezzem, milyen volt a fellépés, és tényleg arról is beszéltünk. – Ó! – Szórakozottan játszadozom a Matt autójának padlólemezén fekvő plüsspandával, ami egy szaténszívet tart a kezében, rajta: I WUV U. Ajándék Cherrie-től, nem kétséges. – De tényleg, hogy van? Anyukád. – Anyu... rendben van. – A hangja hirtelen fáradt lesz. – Nem tudom, jobban vagy rosszabbul-e, mint vártam. Bizonyos szempontból mindkettő. A legrosszabbat képzeltem el, zúzódásokkal teli és csontvázszerű testet, és megkönnyebbültem, hogy nem ez a helyzet, de mégis, így... látni őt... Azért nagyon sokat fogyott. És roppant kimerült, és abban a borzasztó kórházi szobában fekszik, azzal a rengeteg műanyag csővel... – Megengedik, hogy ott maradj vele? Most is ott vagy? – Nem, a lakásán vagyok. Csak rövid látogatásokat engedélyeznek a sugárveszély miatt. – Apád is ott van?

252

Egy pillanatig nem válaszol, és attól tartok, megszakadt a vonal. De aztán megszólal: – Itt. És elviselem. Anyu kedvéért. – St. Clair? – Igen? – Sajnálom. – Kösz. – A hangja csendes. Eközben Matt autója befordul az utcánkba. Sóhajtok. – Le kell tennem! Már majdnem hazaértem. Matt és Cherrie visznek haza. – Matt? A volt pasid? – Sofia szerelőnél van. – Mm! Letesszük, miközben Matt megáll az autófelhajtónkon. Cherrie hátrafordul, és rám bámul. – Hát ez érdekes volt. Kivel beszéltél? – szegezi nekem a kérdést. Matt rosszkedvűnek tűnik. – Mi van? – kérdezem. – Végigbeszéled az utat azzal a sráccal, hozzánk meg nem is szólsz? – Bocs – motyogom, majd kiszállok a kocsijából. – Ő csak egy barát. Köszi a fuvart! Matt is kiszáll. Cherrie készül követni, de Matt éles pillantást lövell felé. – Szóval, mit jelent ez? – kérdezi számonkérően. – Már nem vagyunk barátok? Ejtesz minket? A házunk felé vánszorgok. – Fáradt vagyok, Matt. Megyek aludni. 253

Csak jön utánam. Előkotrom a lakáskulcsomat, de ő megragadja a csuklómat, és megakadályozza, hogy kinyissam az ajtót. – Ide figyelj, tudom, hogy nem akarsz beszélni erről, de hadd mondjak el csak egyetlen dolgot, mielőtt bemész, és álomba sírod magad... – Matt, kérlek... – Toph nem rendes srác. Sosem volt az. Fogalmam sincs, mit láttál valaha is benne. Mindenkinek visszabeszél, teljesen megbízhatatlan, és azokat az idióta cuccokat hordja... – Miért mondod most mindezt? – kérdezem, és már megint sírok. Kiszabadítom a csuklómat a szorításából. – Tudom, hogy te sosem szerettél engem annyira, mint én téged. Tudom, hogy már akkor is inkább vele lettél volna, ezt már régen megemésztettem. Túl vagyok rajta. A szégyen megsemmisítő. Noha tudtam, hogy Matt mindvégig tisztában volt vele, hogy nekem tetszik Toph, borzasztó ezt így hallanom tőle. – De még mindig a barátodnak tartom magam – folytatja. Elkeseredett és dühös. – És nagyon elegem van abból, ahogy végignéztem, hogyan vesztegetted az energiáidat erre a seggfejre. Mindvégig féltél beszélni vele arról, hogy mi történik kettőtök között, pedig ha csak egyszer is összeszedted volna a bátorságodat, és megkérdezed tőle, mi a helyzet, rájöttél volna, hogy ő nem érdemli meg mindezt. De nem tetted. Sosem kérdezted meg, igaz? A fájdalom súlya elviselhetetlen. – Kérlek, menj el – suttogom. – Kérlek, csak menj el! – Anna. – A hangja lecsillapodik, és vár, amíg újra ránézek. – Akárhogy is, hiba volt tőle és Bridge-től, hogy nem szóltak 254

neked. Oké? Te ennél jobbat érdemelsz. És én őszintén remélem, hogy bárki is az, akivel beszéltél – és a táskámban levő telefonom felé mutat –, jobb ennél.

255

28. fejezet Címzett: Anna Oliphant Feladó: Étienne St. Clair <[email protected]> Tárgy: KELLEMES KARÁCSONYT Hozzászoktál már az időeltolódáshoz? Átkozott pokol, nem tudok aludni. Felhívtalak volna, de nem tudom, ébren vagy-e, vagy családi programod van, vagy mi. A tengerparti köd olyan sűrű, hogy nem látok ki az ablakomon. De ha kilátnék, teljesen biztos vagyok benne, hogy azzal szembesülnék: én vagyok az egyetlen élő ember San Franciscóban. Címzett: Anna Oliphant Feladó: Étienne St. Clair [email protected] Tárgy: Elfelejtettem mondani

256

Tegnap láttam egy srácot, aki atlantai filmfesztiválos pólót viselt a kórházban. Megkérdeztem tőle, ismer-e téged, de nem. Láttam még egy hatalmas, szőrös pasast is Mikulásné asszonyság öltözetben. Ajándékokat osztogatott a rákos betegeknek. Anyu a mellékelt fotót kapta. Mindig ilyen döbbenten nézek? Címzett: Anna [email protected] Feladó: Étienne St. Clair [email protected] Tárgy: Ébren vagy már? Ébredj fel! Ébredj fel ébredj fel ébredj fel. Címzett: Étienne St. Clair <[email protected]> Feladó: Anna Oliphant Tárgy: Re: Ébren vagy már? Ébren vagyok! Seany elkezdett ugrálni az ágyamon, körülbelül három órával ezelőtt. Aztán ajándékokat bontogattunk, és cukros süteményt ettünk reggelire. Apu adott nekem egy szív alakú aranygyűrűt. „Apu szívecskéjének”, tette hozzá. Mintha én az a típusú lány lennék, aki szív alakú gyűrűt hord. AZ APJÁTÓL. Seanynak meg egy rakás Star Wars-os cuccot, és egy kőcsiszoló készletet vett. Azt hiszem, ezeknek én is sokkal jobban örültem volna. Nem hiszem el, hogy anyu meghívta karácsonyra. Azt mondja, azért, mert az ő válásuk békés (hm, nem az), és Seanynak és nekem szükségünk van apafigurára az életünkben. Közben meg 257

mást sem tesznek, csak veszekednek. Ma reggel éppen a hajam miatt. Apu azt akarja, hogy festessem vissza az eredeti színére, mert úgy gondolja, ezzel úgy nézek ki, mint egy „közönséges prostituált”, anyu pedig azt szeretné, hogy igenis melíroztassam újra. Mintha bármelyiküknek is lenne ebbe beleszólása. Hoppá, mennem kell! Megérkeztek a nagyszüleim, s nagyapa harsogva követeli az ő kis nyuszikáját. Aki én volnék. Ui.: Imádom a fotót. Mikulásné asszonyság a seggedet bámulja. És nem kellemes, hanem boldog karácsonyt, te csodabogár. Címzett: Anna Oliphant Feladó: Étienne St. Clair [email protected] Tárgy: HAHAHA! Ez egy ÍGÉRETGYŰRŰ? Apád ÍGÉRETGYŰRŰT adott neked? Címzett: Étienne St. Clair <[email protected]> Feladó: Anna Oliphant Tárgy: Re: HAHAHA! Erre totál nem is válaszolok. Címzett: Anna Oliphant [email protected] Feladó: Étienne St. Clair [email protected] Tárgy: Nem közönséges prostituált 258

Semmi mondanivalóm sincs a prostituáltakról (azon kívül, hogy pocsék prostituált lenne belőled, mert ez a szakma messze nem elég higiénikus neked), csak szerettem volna leírni ezt a szót. Nem furcsa, hogy mindkettőnknek az apánkkal kell töltenünk a karácsonyt? Ha már a kellemetlen dolgoknál tartunk, beszéltél azóta Bridge-dzsel? Én most indulok busszal a kórházba. Mire hazaérek, részletes leírást várok a karácsonyi vacsorádról. Ma eddig még csak egy tál müzlit ettem. Hogy tudja anyu megenni ezt a szemetet? Úgy érzem, mintha fűrészport ettem volna. Címzett: Étienne St. Clair <[email protected]> Feladó: Anna Oliphant Tárgy: Karácsonyi vacsora MÜZLI? Karácsony van, te meg GABONÁT eszel?? Lélekben küldök neked egy tál ételt a mi házunkból. A pulyka a sütőben, a mártás a tűzhelyen, a tört krumpli és a casserole pedig előkészületben, mialatt ezt írom. Várj! Fogadjunk, hogy szoktál ilyenkor karácsonyi kalácsot vagy húsos pitét, ilyesmit enni, ugye? Hát, lélekben küldök neked egy hatalmas karácsonyi kalácsot is. Bármi legyen is az. Nem, még nem beszéltem Bridgette-tel. Anyu folyton azzal nyúz, hogy vegyem már fel a telefont, ha hív, de a téli szünet enélkül is elég szívás. (MIÉRT van itt az apám? KOMOLYAN. MENJEN MÁR EL! Óriási fehér kötött pulóvert visel, úgy néz ki, mint egy idióta hóember, és folyton átrendezi a dolgokat a konyhaszekrényünkben. 259

Anyu szörnyen ki van akadva. NA, EZÉRT NEM KELLETT VOLNA MEGHÍVNIA AZ ÜNNEPEKRE. Mindegy. Jobb, ha nem teszek még én is hozzá a drámához. Ui.: Remélem, anyukád jobban van. Annyira sajnálom, hogy a mai napot a kórházban kell töltened. Igazán kívánom, hogy bárcsak tudnék mindkettőtöknek küldeni egy tányér pulykát. Címzett: Anna Oliphant Feladó: Étienne St. Clair<[email protected]> Tárgy: Re: Karácsonyi vacsora TE sajnálsz ENGEM? Nem én vagyok az, aki sosem kóstolt karácsonyi kalácsot. A kórház ugyanolyan volt, mint máskor. Nem untatlak a részletekkel. Csak annyit, hogy egy órát kellett várnom visszafelé a buszra, és eleredt az eső. Most, hogy már a lakásban vagyok, apám ment el a kórházba. Mindketten kiváló munkát végzünk abban a tekintetben, hogy úgy teszünk, mintha a másik nem létezne. Ui.: Anyu „Boldog karácsonyt” kíván neked. Szóval boldog karácsonyt anyámtól, de kellemes karácsonyt tőlem. Címzett: Étienne St. Clair <[email protected]> Feladó: Anna Oliphant 260

Tárgy: MENTS MEG Minden idők. Legrosszabb. Vacsorája. Öt perc sem kellett hozzá, hogy az egész szétrobbanjon. Apám erőltette Seanyt, hogy egye meg a rakott zöldbabot, és amikor nem ette, apu megvádolta anyut, hogy nem ad az öcsémnek elég zöldséget. Mire anyu az asztalra csapta a villáját, és azt mondta, hogy apunak nincs joga beleszólni, hogyan nevelje a gyerekeit. Aztán apu előhúzta az „én vagyok az apjuk” szarságot, anyu meg a „cserbenhagytad őket”-et, és mindeközben a félig süket nagyanyám MINDVÉGIG azt kiabálta, hogy „HOL VAN A SÓ? SEMMI ÍZE NINCS A CASSEROLENAK! ADJÁTOK IDE A SÓT!” Aztán nagyapám arról kezdett panaszkodni, hogy anyunak a pulykája is „csöppecskét sótlan”, mire anyu kiborult. Úgy értem, elkezdett üvölteni. Ami kiakasztotta Seanyt, sírva rohant be a szobájába, és amikor utánamentem, éppen egy NYALÓKÁT BONTOTT KI!! Fogalmam sincs, honnan szerezte. Nagyon jól tudja, hogy nem ehet Red Dye #40-et! Szóval kikaptam a kezéből, amitől még jobban hisztizett, mire anyu berontott, és VELEM kezdett kiabálni, mintha én adtam volna neki azt a marhaságot. Nem azt mondta, hogy: „Köszönöm, hogy megmentetted az egyetlen fiam életét, Anna!” Aztán apu is bejött, és a veszekedés újraéledt, miközben észre sem vették, hogy Seany még mindig zokog. Ezért kivittem a szobából, adtam neki süteményt, és most 261

körbe-körbe rohangál, a nagyszüleim pedig továbbra is az asztalnál ülnek, mintha még lenne rá esély, hogy mindannyian visszaüljünk, és befejezzük a vacsoránkat. MI A BAJ AZ ÉN CSALADOMMAL? És most apu kopogtat az ajtómon. Remek. Lehet ez a hülye szünidő még ennél is rosszabb?? Címzett: Anna Oliphant Feladó: Étienne St. Clair [email protected] Tárgy: MEGMENTELEK Teleportálom magam Atlantába. Felveszlek, és elmegyünk olyan helyre, ahol a családjaink nem találhatnak meg minket. Seanyt is magunkkal visszük. És hagyjuk, hogy addig fussa a köreit, amíg ki nem fárad, aztán te meg én hosszú sétát teszünk. Mint hálaadáskor. Emlékszel? És mindenféléről beszélgetünk, KIVÉVE a szüleinket... Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem beszélgetünk. Csak sétálunk. És addig sétálunk, amíg a világ többi része meg nem szűnik létezni. Sajnálom, Anna! Mit akart az apád? Kérlek, írd meg, mit tehetek! Címzett: Étienne St. Clair <[email protected]> Feladó: Anna Oliphant Tárgy: Sóhaj. De jó lenne. 262

Köszi, de végül nem volt annyira szörnyű. Csak bocsánatot akart kérni. A pillanat egy törtrészéig majdnem egészen emberi volt. Majdnem. Aztán anyu is bocsánatot kért, és most együtt mosogatnak, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Ó, a francba! Nem akartam drámakirálynő lenni, hiszen a te problémáid annyival nagyobbak, mint az enyémek. Ne haragudj! Címzett: Anna Oliphant Feladó: Étienne St. Clair <[email protected]> Tárgy: Bolond vagy? Az én napom unalmas volt. A tied rémálom. Jól vagy? Címzett: Étienne St. Clair<[email protected]> Feladó: Anna Oliphant Tárgy: Re: Bolond vagy? Jól vagyok. És örülök, hogy vagy nekem, és beszélhetek veled. Címzett: Anna Oliphant Feladó: Étienne St. Clair <[email protected]> Tárgy: Szóval... Ez azt jelenti, hogy felhívhatlak most?

263

29.

fejezet

A borzasztó ünnepek történetében a mostani tutira a legelső helyen áll. Rosszabb, mint egyszer július negyedikén, amikor nagyapa skót szoknyában jelent meg, hogy megnézze a tűzijátékot, és ragaszkodott hozzá, hogy a skót himnuszt énekelje az amerikai helyett. Rosszabb, mint az a halloween, amikor Trudy Sherman és én mindketten Glindának, a jó boszorkánynak öltözve mentünk iskolába, és ő fűnek-fának eldicsekedett, hogy az ő jelmeze jobb, mint az enyém, mert nekem átlátszik a ruhámon a lila „Hétfő” feliratú bugyim, ÉS TÉNYLEG TOTÁLISAN ÁTLÁTSZOTT. Nem beszélek Bridgette-tel. Mindennap hív, de én nem veszem fel a telefont. Vége. A karácsonyi ajándékát, amit vettem neki, a kis dobozkában piros-fehér csíkos papírba csomagolva, behajítottam a bőröndöm aljába. Egy apró makett van benne a Pont Neufről, Párizs legrégibb hídjáról. Igazából egy játékvasút-terepasztal része volt, és az én szegényes nyelvtudásom miatt St. Clair töltött legalább tizenöt percet

264

azzal, hogy meggyőzze az eladót, hogy adja el nekem a hidat külön. Remélem, visszavihetem. A Royal Midtown 14-ben csak egyszer voltam, és noha jó volt újra látni Herculest, sajnos Toph is ott volt. Nagy lazán odajött, hogy „Helló, Anna, miért nem beszélsz Bridgedzsel?”, és nekem máris rohannom kellett a mosdóba. Az egyik új lány utánam jött, és azt mondta, hogy szerinte Toph egy érzéketlen, anyaszomorító, tetű seggfej, és hogy igazán nem kellene hagynom, hogy így tönkretegyen. Ami kedves volt, de igazából nem segített. Utána Hercules és én megnéztük a legújabb giccses karácsonyi filmet, és kinevettük a színészek összeillő karácsonyi pulóverét. Mesélt nekem egy rejtélyes csomag marhasültről is, amit a hatos teremben talált, és azt mondta, élvezi a weboldalamat. Szerinte a kritikáim egyre jobbak. Ennek legalább örültem. És az is jó volt, amikor apu elment. Szünet nélkül a francia nevezetességekről faggatott, amikor épp nem bosszantó telefonhívásokat intézett a kiadójával. Mindannyian megkönnyebbültünk, amikor végre kilépett az ajtón. Az egyetlen állandó fénypont St. Clair. Mindennap beszélünk – vagy telefonon, vagy e-mailen, vagy SMS-ben. Nem tudom nem észrevenni, hogy amikor Toph és én voltunk elszakítva egymástól, a mi kommunikációnk milyen gyorsan kifulladt, de most, hogy St. Clairt nem látom mindennap, csak egyre többet beszélünk. Ami miatt még rosszabbul érzem magam Tophfal kapcsolatban. Ha jobb barátok lettünk volna, tuti, hogy kapcsolatban maradunk egymással. Így viszont butaság volt azt 265

feltételezni, hogy lehet esélyünk. Nem hiszem el, hogy éppen Matt volt az az összes ember közül, aki rámutatott, milyen rosszul kezeltem ezt az ügyet. És őszintén, most, hogy volt időm visszapörgetni az eseményeket, rájöttem, hogy Toph azért mégsem olyan óriási veszteség. Csak Bridgette miatt esik annyira rosszul az egész. Hogy tudta eltitkolni előttem? Az ő árulása sokkal-sokkal fájdalmasabb. Ezen a szilveszteren nincs hová mennem, szóval itthon maradok Seanyval. Anyu elment a munkatársaival. Sajtos pizzát rendelek, és nézzük a Baljós árnyakat. Ezzel akarom bebizonyítani az öcsémnek, hogy mennyire szeretem – végigülöm vele az egész Jar-Jar-francos-Binkset. Utána rögtön előveszi az akciófiguráit, miközben nézzük a tévében a Times Square szilveszteri műsorát. – Kszúúú! Kszúúú! – lő Han Solo a rohamosztagosra, mielőtt az fedezékbe bújik a kanapé párnája alatt. – Még jó, hogy rajtam van a lézerálló kabátom – mondom, és előretörök. – Nincs olyan, hogy lézerálló kabát! HALOTT vagy! – Han átrohan a kanapé háttámláján. – JUUU-HÉÉÉÉ! A kezembe veszem Amidala királynőt. – Han, veszélyben vagy! Menj a másik irányba! A rohamosztagoson rajta van a lézerálló kabátja. – An-naaaa, hagyd abba! Kszúúú! Kszúúú! – Rendben. Hagyd csak rá egy nőre a férfi dolgát – mondja Amidala, és erősen megüti a rohamosztagos fejét a sajátjával. – NEEEEEE! – mondja a rohamosztagos, és leesik a kanapéról. Han leugrik a szőnyegre, és újra lőni kezd. Felkapom a fiatal Obi-Want. – Óóó, Amidala. Gyönyörű vagy. Csók, csók, csók! 266

– Ne! – visít Seany, és kikapja a kezemből Obi-Want. – Nincs csók. Másik figurát veszek ki Seany játékos dobozából. Egy buckalakót, valószínűleg azt, amit Bridgette vett neki. Hát, jó. – Óóóó, Amidala. Csók, csók, csók! – A buckalakók nem csókolóznak! Hanem TÁMADNAK! RARRRRR! ~ Elveszi tőlem ezt is, de aztán megáll, és vizsgálódva nézi a hepehupás kis fejet. – Miért nem beszélsz Bridge-dzsel? – kérdezi hirtelen. – Megbántott? Meghökkenek. – Igen, Sean. Csinált valamit, ami nem túl szép. – És ez azt jelenti, hogy nem fog többet vigyázni rám? – Nem, dehogyis. Biztosan fog – nyugtatom. – Szeret téged. – De én nem szeretem őt. – Sean! – Sírtál miatta. Mostanában mindig sírsz. – Behajítja a buckalakót a doboza legaljára. – Megvan még az, amit te vettél nekem? Elmosolyodom. Előveszem a hátizsákomat, kiveszem belőle, és Seany felé nyújtom a figurát, de valami nem hagy nyugodni. Felsóhajtok: – Egy feltétellel kaphatod meg – mondom. – Kedvesnek kell lenned vele. Vagy Bridgette, vagy nagyapa, ezek anyu bébiszitter-lehetőségei. És nagyapa egyre öregebb már ehhez – mondom, a hatalmas kupacnyi akciófigurára mutatva. – Oké – mondja Seany szégyenlősen. Erre odaadom neki a buckalakót, ő pedig magához öleli. – Köszönöm. Ekkor megszólal a konyhai telefon. Nyilván anyu ellenőrzi, hogy minden rendben van-e velünk. Seany veszi fel, miközben én új pasi után nézek Amidala számára. 267

– Nem értelek – hallom Seanyt. – Légy szíves, beszélj angolul! – Sean? Ki az? Csak tedd le! – mondom szórakozottan. Aha! Luke Skywalker! Hiányzik ugyan egy karja, de nem baj. Amidala és Luke csókolózik. Várjunk csak. Amidala nem Luke anyja? Félrehajítom Luke-ot, mintha személyesen engem sértett volna meg, és újra átkutatom a dobozt. – Furcsa a hangod... Igen, itt van. – Sean? – Te a PASIJA vagy? – nevet az öcsém tébolyodottan. Kirohanok a konyhába, és megkaparintom a telefont. – Halló? St. Clair? – Nevetés a vonal másik végén. Seany rám nyújtja a nyelvét, én pedig a fejénél fogva odébb lököm. – DUGULJ EL! – Tessék? – mondja a hang a telefonban. – Seanhoz beszéltem. Te vagy az? – Igen, én. – Honnan szerezted meg ezt a számot? – Hát, tudod, van az a könyv. Fehér lapjai vannak. És fel van sorolva benne az összes telefonszám. Internetes formában is létezik. – Ő a pasiiiid? – kérdezi Seany közvetlenül a telefon mellett. Megint ellököm. – Ő egy barátom, aki fiú. Menj és nézd a szilveszteri műsort! – Mi történt a mobiloddal? – kérdezi St. Clair. – Elfelejtetted feltölteni? – Nem hiszem el! Ez annyira nem rám vall.

268

– Tudom, én is megdöbbentem, amikor a hangpostafiók jelentkezett. De örülök, hogy megvan most már a rendes számod is. A biztonság kedvéért. A gondolat, hogy extra erőfeszítést kellett tennie ahhoz, hogy felhívjon, boldoggá tesz. – Na, és mit csinálsz éppen? Nem kellene valahol buliznod? – kérdezem. – Hát, anyu nem érezte jól magát, ezért itthon maradtam. Ő alszik, én pedig, úgy tűnik, egyedül fogom nézni a visszaszámlálást. – Az anyukája néhány nappal ezelőtt jött ki a kórházból. Az állapota folyton ingadozó. – És mi van Ellie-vel? – A szavak kiszaladnak a számon, mielőtt megállíthatnám őket. – Ööö... beszéltem vele korábban. Hiszen tudod, Párizsban már elmúlt éjfél. Ő karácsony másnapján vissza is ment. Elképzelem, ahogy Amidala-csókokat váltanak a telefonon keresztül. A jókedvem egy pillanat alatt szertefoszlik. – Most éppen bulizik valahol – folytatja. És a hangjában mintha morcosság bujkálna. – Sajnálom, hogy a második választásod vagyok. – Ne légy hülye! Harmadik. Anyu alszik, emlékszel? – mondja, és a hangjában újra mosoly bujkál. – Kösz... Viszont most lehet, hogy le kellene tennem, mielőtt az én első választásom elalszik – mondom, amikor észlelem, hogy Seany gyanúsan elcsendesedik a másik szobában. – Lehetetlen. Hisz az előbb beszéltem vele. Egyébként hogy van? Vidámnak hangzott, még ha nem is értett egyetlen szót sem abból, amit mondtam.

269

– Tényleg viccesen beszélsz – mosolygok. Imádom a hangját. – Te beszélsz, Atlanta? Hallom, előjött a déli akcentusod... – Nem is! – De igen! Ezen a héten többször is. Hümmögök, de a mosolyom egyre szélesebb. Meredithszel is beszéltem párszor a szünidőben, de az sohasem volt olyan szórakoztató, mint a St. Clairrel való társalgás. Besétálok a telefonnal a nappaliba, ahol Seany összekucorodva alszik a tőlem kapott buckalakóval a kezében. Aztán együtt nézzük St. Clairrel a visszaszámlálást. Én három órával előrébb járok, mint ő, de nem bánjuk. Amikor nálunk éjfélt üt az óra, megfújjuk a képzeletbeli dudánkat, és képzeletbeli konfettit szórunk szét. És három órával később, amikor náluk lesz éjfél, megint ünnepelünk. És most először, mióta itthon vagyok, teljesen boldognak érzem magam. Ez furcsa. Otthon. Milyen sokáig vágyakoztam utána, és amint ideértem, rájöttem, hogy minden megváltozott. Itt vagyok a technikailag saját házamban, és ráébredtem, hogy az otthonom most egészen máshol van. De ez így sem egészen igaz. Hiányzik Párizs, de az nem az otthonom. Sokkal inkább hiányzik... ez. Ez a melegség, ami most a telefonból árad. Lehetséges volna, hogy az otthon egy személy, nem pedig egy hely? Azelőtt Bridgette volt számomra az otthon. Az új otthonom talán St. Clair. Ezen töprengek, miközben a hangunk elfárad, és lassan abbahagyjuk a beszélgetést. De nem tesszük le. Együtt

270

maradunk. Csak együtt vagyunk. Az én lélegzésem. Az ő lélegzése. Az én lélegzésem. Az ő lélegzése. Sohasem tudnám neki elmondani, de igaz. Ez az otthonom. Mi ketten.

271

30. fejezet Elszomorít, milyen megkönnyebbülést érzek, hogy megyek vissza Franciaországba. A repülőút csendes és hosszú. Ez az első utam egyedül. Mire a gépem leszáll a Charles de Gaulleon, alig várom, hogy odaérjek a gimimbe, még ha ez azt is jelenti, hogy segítség nélkül kell boldogulnom a métrón. Majdnem olyan érzés, mintha már nem is félnék egyedül közlekedni. De hát, ez nem lehet igaz. Ugye? Az út vissza a Latin Negyedbe problémamentes és könnyű, és mire észbe kapok, már nyitom is ki az ajtómat, és pakolom kifelé a cuccaimat a bőröndömből. A Lambert Kollégium kellemesen nyüzsög a visszaérkező diákok beszélgetésétől. Átkukucskálok a függönyömön az utca túloldalán levő étterem felé. Nincs ott az operaénekes, de még csak délután van. Ma este ő is nyilván visszatér. A gondolattól elmosolyodom.

272

Felhívom St. Clairt. Ő tegnap este jött vissza. Az időjárás az évszakhoz képest meglepően enyhe, ezért ő és Josh a szabadban vannak. A Panthéon lépcsőjén üldögélnek, azt mondja, menjek utánuk. Hát persze, hogy utánuk megyek. Aztán, nem tudom megmagyarázni, de ahogy sétálok az utcánkon, hirtelen elfog az idegesség. Miért remegek? Csak két hét telt el, mióta nem találkoztunk. De milyen rendkívüli két hét. St. Clair abból a megfogalmazhatatlan és zavarba ejtő valamiből átváltozott a legközelebbi barátommá. És ő is ugyanígy érez. Nem kell megkérdeznem, tudom, éppen olyan jól, ahogy a saját gondolataimat ismerem. Húzom az időt, és a hosszabbik utat választom a Panthéonhoz. A város gyönyörű. Feltűnik a csodálatos St.Etienne-du-Mont, és magam előtt látom St. Clair anyját, amint a piknikebédet kicsomagolja a kisfiának, és galambokat rajzol. Próbálom elképzelni, ahogy St. Clair rohangál körbe-körbe kisiskolás egyenruhában, rövidnadrágban és sebes térdekkel, de nem megy. Csak a mostani énjét látom magam előtt, aki nyugodt és magabiztos, keze a zsebében, járása peckes. Az a fajta ember, aki olyan természetesen magával ragadó, hogy mindenki vonzódik hozzá, és mindenkit elbűvöl. A januári nap kikukucskál a felhők közül, és jólesően melegíti az arcomat. Két férfi, kezükben olyan kistáskával, amit leginkább férfiretikülnek lehetne nevezni, megáll, hogy csodálja az eget. Egy takarosan öltözött nő is csak néz felfelé álmélkodva. Mosolygok, és elhaladok mellettük. Aztán megyek még egy saroknyit, és a mellkasom hirtelen annyira erősen, olyan fájdalmasan összeszorul, hogy alig kapok levegőt. 273

Mert ott van ő. Ott ül, beletemetkezve egy túlméretezett könyvbe, fölé görnyedve, és teljesen elmerülve. A szél összekócolja a sötét haját, és a körmét rágja. Josh jó méternyivel odébb ül, filctollával firkálva fekete vázlat-füzetébe. Rengeteg ember jött ki ide, hogy feltöltődjön az ilyenkor oly ritka napsütéstől, de én senkit sem látok igazán. Csak őt. Megkapaszkodom a járda melletti kávézó egyik szabadtéri asztalának szélében, hogy el ne essek. Az egyik vendég riadtan néz rám, de nem érdekel. Kissé megingok, és levegő után kapkodok. Hogy lehettem ilyen bolond? Hogy hihettem egy pillanatig is, hogy nem vagyok szerelmes belé?

274

31. fejezet Figyelem őt. A bal kisujjának a körmét rágja, szóval a könyv nyilván jó. A kisujjkörömrágás izgatottságot és örömöt jelent, a hüvelykujjkörömé pedig gondolkodást és aggódást. Meglepődöm, hogy mennyire ismerem már ezeknek a gesztusoknak a jelentését. Ennyire alaposan figyeltem őt? Két idősebb, szőrmebundát és hozzá illő kalapot viselő nő csoszog el mellettem. Az egyikük megáll, hátrafordul, és kérdez tőlem valamit franciául. Nem tudom a kérdés pontos jelentését, de kiveszem a hangsúlyból, hogy aggódik, jól vagyok-e. Bólintok, és megköszönöm. Még egyszer nyugtalanul végigmér, aztán továbbmegy. Nem tudok járni. Mit mondjak majd neki? Tizennégy napi folyamatos telefonbeszélgetés után, most, hogy itt van személyesen, kétlem, hogy egyáltalán egy hellót el tudok rebegni. A kávézó egyik vendége feláll, hogy segítsen. Inkább elengedem a kerek asztalt, és átbotladozom az úttesten. Alig tartanak meg a térdeim. Minél közelebb jutok, annál inkább 275

eluralkodik rajtam a gyengeség. A Panthéon hatalmas. A lépcsők olyan távolinak tűnnek. Ekkor felnéz. A tekintetünk találkozik, és ő lassan elmosolyodik. A szívem egyre gyorsabban zakatol. Már majdnem ott vagyok. Leteszi a könyvét, feláll. És az a másodperc, amikor kimondja a nevem – az az a szent pillanat, amikor minden megváltozik. Ő többé már nem St. Clair, mindenki haverja, mindenki barátja. Ő Étienne. Étienne, mint azon az estén, amikor először találkoztunk. Étienne – a barátom. Annyival több, mint azelőtt. Étienne. A lábaim három ütemre mozognak. É-ti-enne, É-tienne, É-ti-enne. A neve úgy olvad szét a nyelvemen, akár a forró csokoládé. Olyan gyönyörű, olyan tökéletes. A torkom összeszorul, ahogy kitárja a karját és ölelésébe zár. A szívem őrülten kalapál, és zavarban vagyok, mert tudom, hogy ő is érzi. Aztán szétválunk, és én hátratántorodom. Szerencsére elkap, mielőtt leesnék a lépcsőn. – Hű! – mondja. De, nem hiszem, hogy a majdnem leesésemre gondol. Elpirulok, és az ügyetlenségemre fogom a dolgot. – Rosszabbul is végződhetett volna – mondom. Phű. A hangom egész normális. Csak néz rám ámultan. – Jól vagy? – kérdezi aztán. Észreveszem, hogy a kezei még mindig a vállamon nyugszanak, és az egész testem megmerevedik az érintésétől. – Aha. Persze. Remekül! – Helló, Anna. Hogy telt a szünidőd? 276

Josh. El is felejtettem, hogy ott van. Étienne óvatosan elenged, köszönök Joshnak, és társalogni kezdek vele, miközben végig azt kívánom, bárcsak visszatérne a vázlatfüzetéhez, és magunkra hagyna minket. Egy perccel később Josh mögém pillant – ahol Étienne áll –, és furcsa kifejezés ül az arcára. A beszéde elakad, aztán hirtelen beletemeti az orrát a füzetébe. Hátrafordulok, de Étienne pókerarccal néz. Aztán leülünk egymás mellé a lépcsőre. Nem voltam ilyen ideges a társaságában az iskola legelső hete óta. A gondolataim kuszák, a nyelvem összeakad, és a gyomrom egy merő görcs. – Hát – mondja egy gyötrelmes perc után. – Úgy tűnik, a szünidőben elhasználtuk az összes társalgási témánkat. A nyomás a bensőmben kissé lecsillapodik, legalábbis eléggé ahhoz, hogy beszélni tudjak. – Ja, igen, azt hiszem, inkább vissza is megyek a kollégiumba. – Úgy teszek, mintha fel akarnék állni, ő pedig felnevet. – Hoztam neked valamit – mondja, miközben visszahúz a kabátom ujjánál fogva. – Egy megkésett karácsonyi ajándékot. – Nekem? De én nem hoztam neked semmit! – szabadkozom. Belenyúl a kabátzsebébe, majd ökölbe szorítva előhúzza a kezét, rejtegetve benne valami nagyon kicsi dolgot. – Nem valami nagy cucc, szóval ne légy túl izgatott – mondja. – Óóó, mi az?? – kíváncsiskodom. – Akkor láttam meg, amikor anyuval elmentünk vásárolni, és te jutottál eszembe róla... – Gyerünk már! Étienne! 277

Nagyot pislog, mikor meghallja a keresztnevét. Mélyen elpirulok, és tisztában vagyok vele, hogy pontosan tudja, mit gondolok. Az arcára kiül a csodálkozás, majd azt mondja: – Csukd be a szemed, és nyújtsd ki a kezed! Még mindig vörös arccal előrenyújtom az egyik kezemet. Aztán az ujjai hozzáérnek a tenyeremhez, mire a kezem úgy hátrarándul, mintha megrázta volna az áram. Ettől az a valami elrepül, és halk csengéssel landol mögöttünk a földön. Kinyitom a szemem. Rám mered, ugyanolyan döbbenten, mint én. – Hoppá – mondom. Félrebillentett fejjel néz rám. – Azt hiszem... Azt hiszem, itt esett le – mutatok lefelé, majd négykézlábra ereszkedem, de igazából azt sem tudom, mit keresek. Nem éreztem, mit tett a kezembe. Csak őt éreztem. – De nem látok semmit! Csak kavicsokat és galambszart – teszem hozzá, próbálva lazán viselkedni. Hol van? És mi az? – Megvan – szólal meg hirtelen, s felkap egy apró, sárga tárgyat a fölötte levő lépcsőfokról. Feltápászkodom, és újra kinyújtom a kezem, immár felkészítve magam az érintésre. Étienne vár egy kicsit, majd néhány centi távolságból beleejti a tenyerembe a valamit. Mintha ő is el akarná kerülni, hogy megint hozzám érjen. Egy üveggyöngy. Egy banán. Megköszörüli a torkát. – Tudom, hogy azt mondtad, Bridgette az egyetlen, aki banánnak hívhat téged, de anyu múlt hétvégén jobban érezte magát, ezért elvittem a kedvenc gyöngyboltjába. Ott megláttam ezt, és rád gondoltam. Remélem, nem bánod, hogy valaki más 278

is hozzátesz a gyűjteményedhez. Főleg most, hogy te meg Bridgette... tudod. Összecsukom a kezem a gyöngy körül. – Köszönöm. – Anyu nem értette, miért kell ez nekem. – És mit mondtál neki? – Hát hogy neked lesz, természetesen – feleli a legnagyobb természetességgel. Sugárzom. A gyöngy olyan könnyű, hogy alig érzem, kivéve az apró hideg foltot, ahol a tenyeremhez ér. És ha már a hidegnél tartunk… Összerázkódom. – Lecsökkent a hőmérséklet, vagy csak én fázom? – kérdezem. – Tessék – mondja Étienne, miközben letekeri a nyakáról a lazán köré tekert fekete sálját, és ideadja nekem. Óvatosan elveszem tőle, és a saját nyakam köré tekerem. Ebbe kicsit bele is szédülök. Olyan az illata, mint egy frissen fürdött kisfiúnak. Olyan illata van, mint neki. – Szép a hajad – mondja. – Megint bemelíroztattad. Öntudatosan megérintem a melírcsíkomat. – Anyu segített – mosolygok. – Ez a szél kegyetlen, megyek, iszom egy kávét – áll fel Josh, összecsapva a füzetét. Már megint elfelejtettem, hogy itt van. – Ti nem jöttök? Étienne rám néz, hogy én mit válaszolok. Kávé! Meghalok egy igazi kávéért. Rámosolygok Joshra: – Jól hangzik. Aztán elindulok lefelé a Panthéon lépcsőjén, lazán és tündöklőén, a világ leggyönyörűbb városában, két vonzó, 279

intelligens és vicces sráccal, és fülemtől a fülemig vigyorgok. Ha Bridgette most látna! Úgy értem, kinek kell Christopher, amikor Étienne St. Clair is a világon van? De, amint eszembe jut Toph, ugyanazt a gyomorfacsarodást érzem, amit mindig, valahányszor rá gondolok. Szégyellem, hogy valaha azt hittem, várni fog rám. Hogy annyi időt vesztegettem rá. Előttem Étienne nevet valamin, amit Josh mond. És ekkor egyszerre ellenállhatatlanul rám tör a pánik. Mit fogok csinálni? Szerelmes vagyok a legjobb barátomba.

280

32. fejezet Ez fizikai betegség. Étienne. Mennyire szeretem. Szeretem Étienne-t. Szeretem, amikor hirtelen felszalad az egyik szemöldöke, valahányszor mondok valamit, amit okosnak vagy viccesnek talál. Szeretem hallgatni, ahogy a bakancsában keresztülcsörtet a szobám fölött. Szeretem a neve első szótagján a hangsúlyt, és szeretem az édes akcentusát. Szeretek mellette ülni fizikaórán. Hozzáérni a laborfeladatok alatt. Szeretem a rendetlen kézírását. Szeretem odaadni neki a táskáját, amikor vége az órának, mert akkor az ujjamnak legalább tíz percig Étienneillata lesz. És amikor Amanda mond valami bénát, és ő megkeres a tekintetével, és mindketten a szemeinket forgatjuk, azt is szeretem. Szeretem a kisfiús nevetését, a gyűrött pólóit és a nevetséges kötött sapkáját. Szeretem a nagy barna szemeit, azt, ahogy rágja a körmét, és szeretem a haját, annyira, hogy bele tudnék halni. 281

Csupán egyetlen dolog van, amit nem szeretek vele kapcsolatban. Ellie. Amit azelőtt éreztem Ellie iránt, az semmi sem volt ahhoz képest, amit most érzek. Nem számít, hogy fél kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztam vele. A legelső képet, amikor először láttam, sehogy sem tudom lerázni magamról. Az utcai lámpa alatt. Az ujjai Étienne hajában. Valahányszor egyedül vagyok, a gondolataim visszavándorolnak ahhoz az estéhez. Tovább képzelem. Megérinti a mellkasát. Még tovább képzelem. A hálószobája. Leveszi a ruháját, az ajkaik összekapcsolódnak, a testük összeér, és... – ó, istenem! – felmegy a lázam, és émelyeg a gyomrom. Aztán fantáziálok a szakításukról. Hogyan bánthatná meg St. Clair Ellie-t, vagy hogyan bánthatná meg Ellie St. Clairt, és erre én hogyan bánthatnám vissza Ellie-t. Szeretnék beleragadni a párizsi stílusú hajába, és olyan erősen megráncigálni, hogy kiszakadjon a koponyájából. És bele akarom vájni a körmömet a szemgolyójába, és kikarmolni. Kiderül, hogy nem is vagyok kedves ember. Étienne és én korábban is ritkán beszéltünk róla, de most aztán végképp tabutéma lett. Amitől eléggé szenvedek, mert mióta visszajöttünk a téli szünetről, úgy tűnik, megint vannak problémáik. Mint egy megszállott rajongó, számon tartom, hány estét tölt velem, ahhoz képest, hogy ővele mennyit. Határozottan én vagyok a győztes. De, akkor, miért nem szakít vele? Miért, miért, miért? Állandóan ez gyötör, olyannyira, hogy szinte szétszakadok. A nyomás a bensőmben már olyan elviselhetetlen, hogy úgy érzem, muszáj beszélnem valakivel, vagy tényleg szétrobbanok a feszültségtől. Mereditht választom. Ahogy látom, ő 282

valószínűleg ugyanolyan megszállott, mint én. Az ő szobájában vagyunk, segít esszét írni a tengerimalacomról franciaórára. Focisortot visel kasmírpulóverrel, és noha ez így elég idétlenül hangzik, mégis olyan kedvesen meredithes. Még rágcsálnivalót is készít nekünk. Csak úgy, szórakozásból. – Jó, csak nem jelen időt kellene használnod – mondja az egyik mondatomra. – Nem eteted Jack kapitányt réparudakkal éppen most. – Ja, tényleg – felelem. Kijavítom a ragozást, ahogy tudom, de nem igazán az igéken jár az eszem. Hanem azon, hogyan hozhatnám föl Étienne-t minél természetesebben. – Akkor olvasd el hangosan még egyszer az egész mondatot – mondja Meredith. – Óóóó, és légyszi, azon a vicces hangodon! Azon a mű-franciáson, ahogy valamelyik nap café crème-et rendeltél az új helyen, tudod, ahol St. Clairrel voltunk. A rossz francia kiejtésem, esküszöm, nem volt szándékos, de kapva kapok a lehetőségen. – Tudod, van valami, amin... ööö... töprengek mostanában – kezdem. Tudatában vagyok a fejem fölött lebegő kivilágított feliratnak, ami villogva mutatja a nyilvánvalót – SZERETEM! ÉTIENNE-T! –, mégis folytatom. – Miért vannak még mindig együtt Ellie-vel? Úgy értem, alig találkoznak már. Ugye? Mer rágcsálás közben megáll... Kész. Megfogott. Most már tudja, hogy én is szerelmes vagyok Etienne-be. De aztán, amikor látom, milyen erősen gondolkozik a válaszon, rájövök, hogy ő is éppen annyira csapdába esett ebben a drámában, mint én. Még csak észre sem vette a hangomban a furcsa tónust.

283

– Igen – feleli végül, és lassan visszaereszkedik a padlóra. – De ez nem ilyen egyszerű. Ők már ezer éve együtt vannak. Gyakorlatilag olyanok, mint egy öreg házaspár. És ráadásul mindketten nagyon... megfontoltak. – Megfontoltak? – Igen. Tudod, St. Clair nem szereti felkavarni az állóvizet. És Ellie ugyanilyen. Az is rettentő sokáig tartott neki, hogy kitalálja, melyik egyetemre jelentkezzen, és még akkor is olyat választott, ami csak néhány kerülettel van odébb. Úgy értem, a Parsons nagynevű iskola meg minden, de Ellie csak azért ment oda, mert ismerős volt neki a hely. Ami pedig St. Clairt illeti, most, hogy az anyjával ez a helyzet, azt hiszem, fél attól, hogy elveszíthet egyszerre több, hozzá közel álló embert is. És Ellie sem fog vele szakítani, amíg az anyja beteg. Semmiképp. Még akkor sem, ha ez már nem egészséges kapcsolat. Szórakozottan nyomogatom a gombot a tollam végén. Klikkklikk-klikkklikk. – Szóval azt gondolod, boldogtalanok? Meredith felsóhajt: – Nem boldogtalanok, de... nem is nagyon boldogok. Közepesen boldogok, azt hiszem. Van ennek értelme? Van. És ezt utálom. Klikkklikk klikkklikk. Tehát, nem mondhatok semmit St. Clairnek, mert akkor kockáztatnám a barátságunkat. Muszáj ugyanúgy viselkednem, mintha semmi sem változott volna, mintha semmi többet nem éreznék iránta, mint mondjuk Josh iránt. Aki a következő napon körülbelül billiomodik alkalommal nem figyel történelemórán. Egy képregény, Craig Thompson Viszlát, Melák Rice c. műve van az ölébe rejtve, és bőszen írogat

284

valamit az alatta levő vázlatfüzetébe. Jegyzeteket készít, de nem a Bastille ostromáról. Ő és Rashmi már megint civódtak ebédnél. Étienne lógásai miatt most már senki sem aggódik, de Josh riasztó rendszerességgel hiányzik az órákról. A házi feladatokat sem készíti el szinte sohasem. És persze minél többet piszkálja emiatt Rashmi, ő annál inkább ellenáll. Professeur Hansen az osztályterem elején sétál fel-alá. Alacsony ember vastag szemüveggel és ritka hajjal, ami szanaszét száll, valahányszor a professeur a nyomaték kedvéért rácsap az asztalra. Ő tanítja a történelem sötét részét, és sosem kényszerít minket, hogy évszámokat magoljunk be. Meg tudom érteni, miért érdekli ennyire Étienne-t ez a tantárgy, ha ilyen tanára van már négy éve. Bárcsak ne mindenről Étienne jutna eszembe. Körbenézek a körülöttünk ülő harmadikosok között, és rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit gyilkolnak a hormonok. Emily Middlestone lehajol, hogy felvegyen egy leejtett radírt, miközben Mike Reynard a mellét fixírozza. Undorító. Kár, hogy Emily Mike legjobb barátjába, Dave-be van belezúgva. A radírleejtés szándékos volt, viszont Dave rá sem hederít, mert Professeur Hansen járkálását követi a tekintetével. Aztán észreveszi, hogy nézem, és kihúzza magát. Gyorsan félrefordítom a fejem. Emily döbbenten mered rám, de én megnyugtatóan rámosolygok. Emily a szünidő után egy melírcsíkkal a hajában tért vissza a suliba, ami rózsaszín, a haja többi része pedig szőke, szóval nem egészen úgy néz ki, mint az enyém. De akkor is.

285

Professeur Hansen elmeséli Marie Antoinette kivégzésének a részleteit. Nem bírok odafigyelni. Étienne és én moziba megyünk tanítás után. És, oké, Josh és Rashmi is jön – Mer nem tud, mert fociedzése van –, de ez akkor is úgy alakítja a mostani hét állását, hogy Anna 4, Ellie 1. A tanár megint az asztalra csap, mire a balra mellettem ülő vörös hajú lány akkorát ugrik ijedtében, hogy leesnek a papírjai. Lehajolok, hogy segítsek neki felvenni őket, és meglepődve látom, hogy egy egész papír tele van firkálva az ismerős koponyás tetkó mintájával. Csodálkozva nézek fel, mire a lány arca pont olyan vörös lesz, mint a haja. Joshra sandítok, majd felvonom a szemöldököm a lány felé. A szemei elkerekednek a rettegéstől, de én megrázom a fejem, és mosolygok. Nem mondom el. Mi is a lány neve? Isla. Isla Martin. Az én emeletemen lakik, de olyan csendes, hogy gyakran meg is feledkezem a létezéséről. Hangosabbnak kellene lennie, ha Josh tetszik neki. Mindketten szégyenlősek. Kár, mert aranyosan néznének ki együtt. Valószínűleg kevesebbet is veszekednének, mint Rashmival. Miért van az, hogy a megfelelő emberek sosem találnak egymásra? Miért fél annyira mindenki kilépni a kapcsolatából, még akkor is, ha tudja, hogy az nem jó? Később is ezen morfondírozom, mialatt Étienne és én Josh szobája előtt várunk az első emeleten, mozira készen. Étienne odanyomja a fülét Josh ajtajához, de aztán gyorsan el is rántja, mintha megégette volna az ajtó. – Mi az? – kérdezem. Vág egy pofát. – Már megint. Kimegyek utána az épületből. 286

– Rashmi bent van nála? – Jól elvannak – mondja szimplán. – Jobb, ha nem zavarjuk őket. Örülök, hogy előttem van, így nem láthatja az arcomat. Nem mintha készen állnék arra, hogy lefeküdjek bárkivel – mert nem –, de mégis, ez valamiféle ostoba falat képez közöttünk. Én mindig érzem. És most megint Étienne-re és Ellie-re gondolok. Étienne ujjbegyei cirógatják Ellie meztelen vállát. Ellie ajkai Étienne nyakát csókolgatják. Ne gondolj erre többet, Anna! Hagyd abba, hagyd abba, HAGYD ABBA! Inkább az anyukájáról kérdezem. Befejezte a kezeléseket, de márciusig még nem lehet tudni, hogy visszahúzódott-e a betegség. Az orvosoknak várniuk kell a kivizsgálással, amíg a sugárzás kimegy a szervezetéből. Étienne folyton aggódás és reménykedés között hányódik, én pedig igyekszem mindig a remény felé terelni, valahányszor lehetőségem nyílik rá. Most éppen jól érzi magát az anyukája, ezért ő is. Mesél valamit a gyógyszereiről, de a figyelmem elvándorol, ahogy a profilját nézem. Visszatérnek a hálaadási emlékek. Azok a szempillák, az az orr, ami a szobám sötétjében kirajzolódott. Istenem, de gyönyörű. Elsétálunk a kedvenc mozinkba, abba, amit, Anyuci és Apuci Basset Houndja Mozinak” neveztünk el. Csak néhány utcányira van, egy kényelmes, egytermű kis mozi, amit az az úriember vezet, aki mindig Pouce-t sétáltatja, a kutyát a pâtisserie-ből. Nem igazán hiszem, hogy volna .Anyuci” is a háznál – Pouce gazdája inkább amolyan,Apuci és Apuci”-féle pasas –, de akkor is jó név. Ahogy belépünk, a barátságos,

287

méltóságteljes férfi vidáman üdvözöl minket a jegypénztár mögül: – Jo-ja! Atlanta, Jo-ja! Visszamosolygok. Sokat gyakorlom vele a franciát, ő pedig velem az angolt. Emlékszik rá, hogy Atlantából jöttem, Georgiából (Jo-ja!), és most is társalgunk egy keveset az időjárásról. Aztán megkérdezem tőle, hogy Pouce boldog kutya-e, és hogy ő, az úr szeret-e finom ételeket enni. Legalább próbálkozom. A ma délutáni film a Római vakáció, és a mozi többi része teljesen üres. Étienne kinyújtja a lábát, és kényelmesen hátradől a székében. – Oké, kitaláltam egyet: rossznak lenni még sohasem... – ... tűnt ilyen jónak. – Igen! – mondja csillogó szemekkel. Ez az egyik kedvenc játékunk. Valamelyikünk elmondja az elejét egy közhelyes mondatnak egy filmből, a másiknak pedig be kell fejeznie. Most én kezdem: – Ilyen barátokkal... Ő is utánozza az elmélyített hangomat: – ...kinek kellenek ellenségek? A nevetésem visszhangzik az elfüggönyözött falak között, Étienne viszont próbál komoly maradni. Ami nem sikerül neki, így még szélesebben vigyorodik el. A látványtól egyet kihagy a szívverésem, és furcsán nézhetek, mert hirtelen eltakarja a száját. – Ne bámuld! – mondja. – Mit? – A fogaimat. Az alsó fogsoromat bámulod. Megint felnevetek. 288

– Mintha nekem jogom lenne bárki fogait kigúnyolni. Képzeld, én az első fogaim közötti résen három méterre tudok vizet köpni. Bridge folyton ezzel ugra... – hirtelen elhallgatok, és rosszul érzem magam. Még mindig nem beszéltem Bridgette-tel. Étienne leengedi a kezét a szája elől. Az arckifejezése komoly. – Nekem tetszik a mosolyod – mondja csendesen. Nekem is a tiéd. De nincs bátorságom, hogy ezt hangosan is kimondjam.

289

33. fejezet A portáslány mosolyog, amikor meglát. – Helló, Anna! Csomagod jött! – mondja. A Lambert Kollégium ajtaja megint kinyílik, és a barátaim csődülnek be rajta. A lány átad nekem egy nagy barna dobozt, én pedig boldogan aláírom. – Anyukádtól? – kérdezi Mer. Az arca rózsaszín a hidegtől. – Igen! – felelem. Ma van a születésnapom. És pontosan tudom, mit rejt a csomag. Türelmetlenül odaviszem a társalgó kanapéjához, és keresgélek valamit, amivel kinyithatnám. Josh készségesen előhúzza a szobája kulcsát, és felhasítja vele a ragasztószalagot. – AHH!– kiált fel. Rashmi, Mer és Étienne is belekukkant, én pedig diadalmasan nézek rájuk. – Nem! – mondja Mer. – De! – felelem. Étienne kivesz egy keskeny zöld dobozt. 290

– Sütemény? Josh kikapja a kezéből. – Nem egyszerű sütemény, kedves angol barátom. Ez Thin Mints. – Aztán hozzám fordul: – Kinyithatom? – Persze! – A születésnapom a cserkészlányok szokásos évi süteményvásárával egy időben van, és mindig ezeket kaptam torta helyett. Az időzítés tökéletes. Rashmi kivesz egy doboz citromkrémes töltött kekszet. – Anyukád csúcs. – Mi olyan különleges a... Tagalongsban? – kérdezi Étienne, egy másik dobozt vizsgálgatva. – TAGALONGS? – tépi ki a kezéből Mer. – Ó, semmi, azon kívül, hogy ez a legfenségesebb csemege az egész bolygón – magyarázom Étienne-nek. – És csak ilyenkor lehet kapni. Nem hallottál még a cserkészlánysütikről? – Valaki cserkészlánysütiket emlegetett? Meglepődve látom, hogy Amanda Spitterton-Watts kémlel át a vállam fölött. A szemei kidüllednek, amikor meglátja a készletemet. – Cserkészlánysüti? – tűnik fel egy újabb arc mögöttünk, ismerősen zavarodott kifejezéssel. Sajtburger. Amanda undorodva lebiggyeszti a száját, és visszafordul hozzám. – Muszáj adnod nekem egy Thin Mintet – mondja. – Ó, persze. Hogyne – felelem. Josh vág egy pofát, de én akkor is adok. Amanda érzékien belemélyeszti a fogait a csokoládés ostyába, drámaian megragadja Étienne karját, és felnyög az élvezettől. Étienne megpróbál elhúzódni, de Amanda szorítása erős. Aztán megnyalja a száját. Elképesztő, hogy egyetlen morzsa sincs az ajkain. Hogy a fenébe csinálja? – Kóstoltál már valaha ilyet? – kérdezi Étienne-től. 291

– Persze – füllenti Étienne. Rashmi felhorkan. Valaki zavartan köhint mögöttem, és azt látom, hogy Sajtburger ácsingózva bámulja a dobozomat. Ránézek Amandára, majd kiveszek egy egész csomagnyi Thin Mintet. – Tessék, Sajtburger – nyújtom a csomagot a fiú felé. Ő meglepetten rám néz, de hát, ő mindig így néz. – Hűha! Köszi, Anna! – mondja, majd elveszi a sütiket, és elsiet a lépcső felé. Josh el van borzadva: – Méradododaazösszessütit? – Komolyan – pillant Mer bosszúsan Amandára. – Menjünk valami nyugalmasabb helyre. – Azzal felkapja a csomagomat, és felviszi az emeletre. Mint mindig, most is van friss tej a hűtőszekrényében. Boldog születésnapot kívánnak nekem, és koccintunk a poharainkkal. Aztán kipukkanásig tömjük magunkat süteménnyel. – Mm! – nyög Étienne a padlóról. – Tagalongs. – Mondtam neked – bólogat Mer, csokoládés mogyorókrémet nyalogatva a gyűrűjéről. – Bocs, hogy mi nem vettünk neked semmit – roskad össze Rashmi –, és kösz, hogy mégis osztozol velünk. Mosolygok. – Szívesen. – Tulajdonképpen – tápászkodik fel Étienne – vacsoránál akartam neked odaadni, de azt hiszem, ez is legalább olyan jó alkalom – mondja, azzal belenyúl a táskájába. – De hiszen, te utálod a születésnapokat! – mondom.

292

– Még ne köszönd meg! És nem utálom, csak a sajátomat nem ünneplem. Bocs, hogy nincs becsomagolva – teszi hozzá, és átad egy spirálfüzetet. Kicsit összezavarodom. – Ööö... köszönöm – mondom bizonytalanul. – Ez balkezes – világosít fel Étienne. – Látod? A másik oldalra nyílik. Észrevettem, hogy a régi füzeted már majdnem tele van jegyzetekkel és filmkritikákkal, ezért gondoltam, nemsokára szükséged lesz újra. Soha senki nem szokott emlékezni rá, hogy balkezes vagyok. Gombóc nő a torkomban. – Tökéletes – mondom. – Tudom, hogy nem valami nagy... – Nem. Ez tökéletes. Köszönöm. Rágni kezdi a kisujja körmét, és egymásra mosolygunk. – Ó, St. Clair! Ez olyan édes – szipog Josh. Étienne a fejéhez vágja Mer egyik párnáját. – Még igazából sosem magyaráztad el nekem – szólal meg Rashmi –, hogy miért írogatod folyton ezeket a kritikákat? – Ó! – felelem, miközben elszakítom a tekintetem Étienneről –, mindig is ezt akartam csinálni. Szeretek filmekről beszélgetni és véleményt alkotni. Viszont szörnyen nehéz bekerülni a szakmába, ez amolyan életre szóló állás, szóval a lehető legtöbb gyakorlásra van szükségem... – És miért nem akarsz inkább rendező lenni? Vagy forgatókönyvíró vagy színésznő, vagy ilyesmi? – kérdezi Rashmi. – Senki sem akar kritikus lenni, ez olyan... bizarr. – Nem is bizarr – ellenkezik Étienne. – Szerintem tök klassz. Megvonom a vállam. 293

– Én csak... szeretem kifejteni a véleményem. Ez lehetőség arra, hogy valakit valami igazán nagyszerű felé terelhessek. És hát, sokat beszélgettem egy nagy filmkritikussal Atlantában, a kedvenc mozim mellett lakott, szóval gyakran járt oda, és ő egyszer azzal kérkedett, hogy mennyire nincs egyetlen valamirevaló női filmkritikus sem Pauline Kael óta, mert a nők túl lágyak. És minden bárgyú filmre négy csillagot adnak. Be akarom bizonyítani, hogy ez nem igaz. Mer elvigyorodik: – Naná, hogy nem igaz! – Nem hiszem, hogy bárki, aki téged ismer, merné állítani, hogy könnyű kiérdemelni a jó véleményedet – jegyzi meg Étienne. Összezavarodva nézek rá: – Hogy érted ezt? – Mindjárt elalszom – szól közbe Josh ásítást mímelve. – Szóval, mi a terv? Várom, hogy Étienne válaszoljon, de nem teszi. Ezért én fordulok oda Joshhoz: – Tessék? – kérdezem. – Ne üljünk már itt egész este! Menjünk el valahová! Persze nyilván nem mozira gondol. Feszengve fészkelődöm. – Én szeretek itt bent lenni – jegyzem meg. Josh szeme felcsillan. – Anna. Ittál már valaha? – kérdezi váratlanul. – Persze – hazudom. De a pirulásom elárul. Mindnyájan felsikoltanak. – Hogy lehet, hogy fél év eltelt a suliból, és te még nem ittál? – hüledezik Rashmi. Tovább fészkelődöm. 294

– Én csak... nem szoktam. Még mindig illegális. – Franciaországban vagy – világosít fel Josh. – Legalább ki kell próbálnod! És hirtelen mindnyájan ugrabugrálni kezdenek. Mint a gyerekek. – IGEN! Rúgassuk be Annát! – kiabálják. – Nem tudom... – Nem kell berúgni – mosolyog Étienne. Ő az egyedüli, aki még mindig ül. – Csak... jól érezni magad. – Boldog születésnapi berúgást! – kurjant Josh. – Boldog születésnapot! – helyesbít Étienne. – Gyerünk, Anna! Tudok egy tökéletes helyet az ünneplésre. És mivel ő mondta, a szám válaszol, mielőtt az eszem belemenne: – Oké. Megbeszéljük, hogy kicsivel később találkozunk. Miért is egyeztem bele? Sokkal szívesebben maradnék bent a kollégiumban, és néznék meg egy Michel Gondry-maratont. Tiszta ideg vagyok, és alig tudom kiválasztani, mit vegyek fel. A ruhatáram nem igazán hemzseg bárokba járós cuccoktól. Mire végre leérek a társalgóba, már mindenki ott van, még Étienne is. Meg is lepődöm, hogy ez egyszer pontos. Háttal ül nekem. – Oké – mondom. – Kezdődjön a buli! A hangom hallatára Étienne megfordul. És leesik az álla. Miniszoknyában vagyok. Mióta Párizsban lakom, még nem volt rajtam, de a születésnapom, úgy éreztem, elég megfelelő alkalom arra, hogy felvegyem.

295

– Hű, Anna! – Rashmi látványosan megigazítja a szemüvegét, és a lábamra mered. – Miért rejtegetted eddig ezeket? Étienne az ajtó felé indul, de még menet közben is a lábaimat fixírozza. Öntudatosan körbefogom magamon a kabátomat, ő pedig beleütközik Rashmiba. Talán Rashminak igaza van. Gyakrabban kellene miniszoknyát viselnem.

296

34. fejezet A klubban az együttes kőkeményen játszik, a sikoltó gitárok, őrjöngő dobok és üvöltő ének hangzavarától még a gondolataimat is alig hallom. Az összes, amit tudok, az, hogy jól érzem magam. Nagyon jól. Miért nem ittam én eddig még soha? Olyan ostoba voltam, ez irtó klassz. Most már tökéletesen megértem, miért isznak az emberek. Nem igazán tudom, mit ittam, de azt tuti, hogy gyümölcsíze volt. Eleinte undorítónak éreztem, de minél többet ittam belőle, annál finomabb lett. Vagy annál kevésbé éreztem az ízét. Valószínűleg ez utóbbi az igaz. Atyám, furcsán érzem magam. Olyan erősnek. Hol van Étienne? Végigpásztázom a sötét termet, végignézek a kiábrándult párizsi fiatalok rángatózó testén, akik jó nagy adag francia punk rock zenére eresztik ki a dühüket, míg végül megtalálom Étienne-t, amint a falnak dőlve beszélget Merrel. Miért 297

beszélget vele? Mer nevet, és a göndör haját igazgatja. Aztán megérinti Étienne karját. Épp, mint Amanda. Nem hiszem el. Mielőtt észbe kapok, a lábaim már viszik is oda hozzájuk a testem többi részét. A zene az ereimben dübörög. Átbotladozom egy srác lábán, aki mond rám valami csúnyát franciául, én pedig bocsánatkérést motyogok, és tovább dülöngélek. Mi baja van? Étienne. Beszélnem kell Étienne-nel. – Helló! – kiáltok nagyot a fülébe, ő pedig összerándul. – Jézusom, Anna! Jól vagy? Mennyit ittál? – kérdezi Mer. Mutatom a kezemen. Három ujjammal. Néggyel. Öttel. Körülbelül. – Táncolj velem! – mondom Etienne-nek. Ő meglepődik, de azért odaadja a sörét Meredithnek, aki sötét pillantást lövell felém, de most nem érdekel. Étienne nekem jobban a barátom, mint neki. Megragadom a karját, és a táncparkettre húzom. A dal átvált valami még vadabbra, és én hagyom, hogy magával sodorjon. Étienne követi a testemet a tekintetével, majd felveszi a ritmust, és már együtt mozgunk. A terem forog körülöttünk. A haja izzadt. Az én hajam is izzadt. Közelebb húzom magamhoz, ő pedig nem tiltakozik. Ritmusra vonaglom a testén lefelé. És amikor felemelkedem, látom, hogy a szeme csukva van, az ajkai pedig enyhén kinyíltak. Egymáshoz simulva kígyózunk. Az együttes új számba kezd, ami egyre hangosabb és hangosabb. A tömeg tomboló mámorban úszik. Étienne a többiekkel együtt üvölti a refrént. Én nem értem a szöveget – még ha beszélnék franciául, akkor is kétlem, hogy ki tudnám venni a szavakat az ordításon 298

keresztül –, csak azt tudom, hogy ez az együttes SOKKAL, DE SOKKAL JOBB, mint a Penny Dreadfuls. HA! Addig táncolunk, amíg nem bírjuk tovább. Csak akkor állunk le, amikor már levegő után kapkodunk, a ruhánk átitatódik az izzadságunktól, és alig bírunk talpon maradni. Étienne odavezet a bárhoz, és én teljes súlyommal ránehezedek. Ő meg mellém dől. És nevetünk. Én annyira, de annyira nevetek. Aztán egy idegen lány kiált oda franciául. – Tessék? – fordul hátra Étienne, majd a szeme döbbenten kerekedik el, amikor meglátja, ki szólt hozzá. A lánynak sima haja van és kemény arcvonásai. Egyfolytában kiabál, és a mondanivalójából kiveszek néhány válogatott szitokszót. Étienne franciául válaszol, és a gesztusaiból meg a hangsúlyából meg tudom állapítani, hogy védekezik. A lány megint kiabál, majd gúnyosan rámosolyog, végül megfordul, és keresztülverekszi magát a lüktető tömegen. – Mi volt ez? – kérdezem. – Cseszd meg! Cseszd meg! – Ki volt az? Mi történt? – Felemelem a hajam, hogy a tarkóm kapjon egy kis levegőt. Melegem van. Annyira meleg van itt. Étienne ráüt a zsebére, és az arcára kiül a pánik. – A francba! Hol a telefonom? Kotorászom a retikülömben, és előveszem a sajátomat. – HASZNÁLD AZ ENYÉMET! – kiáltom túl a zenén. Megrázza a fejét: – A tiédet nem használhatom. Akkor megtudja. A fenébe, megtudja. – Beletúr a hajába, és mielőtt észbe kapok, már siet

299

is nagy léptekkel kifelé az ajtón. A nyomában futok. Kitörünk a klubból a hideg éjszakába. Hópelyhek hullanak az égből. Nem hiszem el. Párizsban sohasem havazik! És a születésnapomon mégis! Kinyújtom a nyelvem, de nem érzem a pihéket. Még jobban kinyújtom. Étienne eközben még mindig kétségbeesetten keresi a mobilját. Végül aztán megtalálja a kabátzsebében. Rögtön felhív valakit, de az nyilván nem veszi fel, mert frusztráltan felüvölt. Hátrahőkölök. – Mi történik? – kérdezem döbbenten. – Mi történik? Mi történik? Megmondom, mi történik. Az a lány ott bent, aki meg akart ölni, Ellie szobatársa volt. Látott minket táncolni, felhívta Ellie-t, és mindent elmondott neki. – Na és? Csak táncoltunk. Kit érdekel? – Kit érdekel? Ellie már így is ki van rád bukva! Utálja, ha együtt vagyunk, és most nyilván azt fogja hinni, hogy van valami... – Utál engem? – Össze vagyok zavarodva. Hát, mit tettem én ellene? Nem is találkoztam vele hónapok óta. Étienne megint üvölt egy nagyot, és belerúg a falba, majd fájdalmában még hangosabbat ordít: – CSESZD MEG! – Nyugodj már meg! – szólok rá. – Jézusom, Étienne, mi van veled? Csak rázza a fejét, majd az arckifejezése hirtelen üressé változik. – Nem így kellene véget érnie – mondja csendesen, és beletúr a nedves hajába. Minek kellene véget érnie? Ellie-nek vagy nekem? – Olyan régen elkezdett darabokra törni... 300

Ó, istenem! Szakítani fognak? – ...De én most nem állok készen erre – fejezi be a mondatot. A szívem jéggé dermed. Csessze meg. Komolyan. CSESSZE.MEG. – És miért nem, St. Clair? Miért nem állsz készen rá? Felnéz rám, amikor a nevét mondom. St. Clair, nem Étienne. Megbántódik, de nem érdekel. Ő újra St. Clair. A flörtölős, mindenkivel haverkodó St. Clair. GYŰLÖLÖM. Mielőtt válaszolni tudna, elindulok dülöngélve a járdán. Nem bírok többé ránézni. Olyan bolond voltam. Annyira idióta. Ugyanaz történt, mint Tophfal. Utánam kiált, de én csak megyek tovább. Egyik lábamat pakolom a másik elé. Annyira erősen koncentrálok a lépéseimre, hogy nekimegyek egy villanyoszlopnak. Szitkozódom és belerúgok. És még egyszer, és még egyszer, és még egyszer. Aztán hirtelen visszaránt St. Clair és elhúz onnan, miközben én még mindig rugdalózom és visítok, és olyan kimerültnek érzem magam, hogy semmi mást nem akarok, csak HAZAMENNI. – Anna. Anna! – Mi folyik itt? – kérdezi egy hang. Meredith, Rashmi és Josh vesz körül minket. Mikor jöttek ide? És mióta néznek vajon bennünket? – Minden rendben – mondja nekik St. Clair. – Csak kicsit részeg... – NEM vagyok részeg! – tiltakozom. – Anna, részeg vagy, és én is részeg vagyok, és ez az egész teljesen röhejes. Menjünk haza! – Én nem akarok veled hazamenni! 301

– Mi a fene ütött beléd? – Mi ütött belém? Még van képed megkérdezni? – Rashmi felé dülöngélek. Ő megtámaszt, miközben döbbent pillantást vált Josh-sal. – Egy dolgot árulj el nekem, St. Clair! Csak egyetlen dolgot akarok tudni. Rám bámul. Dühös. Zavarodott. Elhallgatok, hogy összeszedjem magam, és lenyugtassam a hangomat, majd megkérdezem: – Miért vagy még vele? Csend. – Helyes. Ne is válaszolj! És tudod mit? Ne is hívj fel! Végeztünk. Bonne nuit. És már robogok is el, miközben ő mégiscsak válaszol: – Mert most nem akarok egyedül lenni. – A hangja visszhangzik az éjszakában. Megfordulok, hogy még egyszer, utoljára szembe nézzek vele, és azt mondom: – Nem voltál egyedül, seggfej.

302

35. fejezet – Hű, Anna! Te aztán nagyon rosszfajta részeg vagy. A fejemre húzom a takarót. Rashmi van a telefonban. A fejem majd szétmegy. – Mennyit ittatok tegnap este St. Clairrel? Étienne. Mi történt tegnap este? Emlékszem a klubra. Emlékszem a zenére és... táncoltunk is? Igen, azt hiszem, táncoltunk... és, ó, igen, ott volt valami lány, aki kiabált ránk. Aztán kimentünk a klubból, és... ó, ne. Ó, ne. Ó, ne. Ó, ne. Ó, ne. Gyorsan felülök, és ójajafrancosmindenségit a fejem menten SZÉTROBBAN. Behunyom a szemem, hogy kizárjam a fájdalmas fényt, és lassan, nagyon óvatosan visszaereszkedem az ágyra. – Gyakorlatilag szexeltetek a táncparketten – közli Rashmi. Tényleg? Megint kinyitom a szemem, és azon nyomban meg is bánom. 303

– Azt hiszem, influenzás lettem – mondom rekedten. Szomjas vagyok. A szám kiszáradt. Undorító. Olyan íze van, mint Jack kapitány ketrece aljának. – Inkább másnapos vagy. Innod kell egy kis vizet! De ne túl sokat, mert megint hányni fogsz. – Megint? – Nézz bele a mosdókagylódba. Felnyögök. – Inkább nem. – Josh meg én gyakorlatilag az ölünkben hoztunk haza. Meg kellene köszönnöd nekünk. – Kösz. – Annyira nincs most kedvem Rashmihoz. – És Étienne jól van? – érdeklődöm. – Nem láttam. Este Ellie-hez ment. Épp, mikor azt hittem, rosszabbul már nem érezhetem magam. Megcsavarom a párnám sarkát. – És... ööö... mondtam neki valami furcsát tegnap este? – Azon kívül, hogy úgy viselkedtél, mint egy féltékeny barátnő, és azt ordibáltad, hogy soha többé nem akarsz vele beszélni? Nem. Semmi furcsát, egyáltalán. – Felnyögök, amint sorra, kíméletlenül felidézi számomra az eseményeket. – Figyelj – mondja, miután befejezte –, végül is, mi a helyzet kettőtökkel? – Hogy érted ezt? – Nagyon jól tudod, hogy értem. Elválaszthatatlanok vagytok. – Kivéve, amikor a barátnőjével van. – Igen. Szóval, mi a helyzet? Megint felnyögök. – Nem tudom. 304

– És... izé... csináltatok már valamit? – Nem! – De tetszik neked. És te is tetszel neki. Abbahagyom a párnám szorongatását. – Gondolod? – Ugyan kérlek. A srácnak merevedése van, valahányszor megjelensz a közelében. A szemem egyszerre kipattan. Ezt most szimbolikusan érti, vagy valóban látott valamit? Nem! Koncentrálj, Anna! – De akkor, miért... – Miért van még mindig Ellie-vel? Tegnap este megmondta neked. Magányos, vagy legalábbis attól fél, hogy magányos lesz. Josh azt mondja, az anyja féltése miatt túlságosan ki van akadva ahhoz, hogy bármi mást is meg merjen változtatni az életében. Szóval Meredithnek igaza volt. Étienne fél a változástól. Ó, miért nem beszéltem erről Rashmival hamarabb? Most már olyan egyértelműnek tűnik az egész. Hát persze, hogy neki bennfentes információi vannak, hiszen Étienne elmondja a dolgokat Joshnak, Josh pedig Rashminak. – Te tényleg azt gondolod, hogy tetszem neki? – kérdezem, mert nem bírom megállni. Felsóhajt. – Anna. Állandóan téged ugrat. Ez a klasszikus fiú-húzzalány-lófarkát szindróma. És abban a percben, amint bárki más is csak valami távolról hasonlót tesz veled, azon nyomban melléd áll, és elküldi a francba. – Ó! Hallgat kicsit, majd a hangja komollyá válik: – Neked igazán tetszik, ugye? 305

Igyekszem, hogy el ne sírjam magam. – Nem. Nem erről van szó. – Hazug... Szóval felkelsz ma, vagy mi lesz? Kajára van szükséged. Beleegyezem, hogy fél óra múlva találkozzunk az étkezőben, de fogalmam sincs, miért, hiszen abban a pillanatban, ahogy felkelek az ágyból, már vissza is akarok mászni. Hányingerem van, és a fejem olyan, mintha valaki eltalált volna egy krikettlabdával. És ha már ütésnél tartunk, hirtelen megüti az orrom a saját szagom. A pórusaim alkoholszagúak és savanyúak. A hajam bűzlik a cigarettafüsttől. És a ruháim. Ó, gusztustalan. Öklendezve rohanok a mosdókagylóhoz. És akkor meglátom a tegnap esti hányásomat. És hányok. Megint. A zuhanyzóban furcsa zúzódásokat találok a lábamon és a lábfejemen. Fogalmam sincs, hogyan keletkeztek. Beállok a kis kicsempézett sarokba, és folyatom magamra a forró vizet. És folyatom. És folyatom. Mire elindulok az étkezőbe, már húsz perc késésben vagyok a reggeliről. Vagyis az ebédről. Vagy bármi van most. Párizst legalább tíz centiméteres hótakaró borítja. Mikor történt ez? Hogy alhattam át az első hóesést? A vakító fehérségtől hunyorognom kell. Szerencsére Rashmi egyedül ül az asztalunknál, amikor bevánszorgok. Nem tudnék szembenézni senki mással. – Jó reggelt, napfény! – néz elégedetten a nedves hajamra és a duzzadt szemeimre. – Amit nem értek, hogy hogyan gondolhatják az emberek, hogy az ivás tulajdonképpen szórakozás. 306

– Te is jól szórakoztál, amikor táncoltál tegnap este. – Kár, hogy nem emlékszem! Rashmi odacsúsztat elém egy tányér száraz pirítóst. – Edd meg ezt! ÉS igyál egy kis vizet, de ne túl sokat. Mert lehet, hogy megint kihányod. – Már megtörtént. – Akkor rendben. Jó kezdet. – Hol van Josh? – kérdezem, miközben beleharapok az egyik pirítósba. Fúj. Nem vagyok éhes. – Jobban érzed majd magad, ha megeszed – mondja Rashmi, látva az arckifejezésemet. – Josh még alszik. Nem töltjük együtt minden időnket, tudod. – Igen. Persze. Ezért lógunk mi – te meg én – folyton együtt. Hoppá. Rashmi barna bőre elvörösödik. – Tudom, hogy meglepő lesz neked, amit most mondok, de nem te vagy az egyedüli, akinek problémái vannak – sóhajt. – Josh és én nem éppen a legjobb időszakunkat éljük mostanában. Összehúzom magam a székemben. – Ne haragudj! – mondom. A gyümölcsléje kupakját babrálja. – Oké. – Szóval... mi történt? Jó ideig noszogatni kell, de amint egyszer elkezdi, olyan, mintha átszakadna valami védőgát. Kiderül, hogy sokkal többet veszekszenek, mint hittem. Leginkább azon, hogy Josh nem törődik az iskolával. És, hogy Rashmi nyaggatja emiatt. Rashmi szerint Josh ideges, mert ő még nem végez az idén. Mi, 307

többiek, mindannyian egyetemre megyünk, ő pedig itt marad még egy évig. Erre eddig nem is gondoltam. És Rashmi a húga, Sanjita miatt is aggódik, aki Amandával barátkozik, és az öccse, Nikhil is nyugtalanítja, akin zsarnokoskodnak az osztálytársai, és a szüleire is dühös, akik folyton a nővéréhez, Leelához hasonlítgatják, aki két évvel ezelőtt a végzős diákok búcsúbeszédét tartotta az amerikai gimnáziumban. Mer mindig túlságosan elfoglalt a foci miatt, Étienne állandóan velem lóg, és... elveszítette a legjobb barátnőjét is. Ellie még mindig nem hívta fel. És miközben kiönti a szívét, egyre jobban szégyellem magam. Sohasem vettem észre, hogy senki sincs, akivel beszélgethetne. Úgy értem, tudom, hogy Ellie volt a legjobb barátnője, és hogy ő már soha sincs velünk, de valahogy nem tudatosult bennem, hogy ez azt jelenti, Rashmi magányos. Vagy talán azt hittem, Josh elég neki. – De, majd csak túl leszünk ezen is – mondja a Joshsal való problémáihoz visszakanyarodva. Próbál nem sírni. – Mindig így van. Csak kicsit nehéz. – Adok neki egy zsebkendőt, ő pedig kifújja az orrát. – Kösz! – Szívesen. Én meg köszönöm a pirítóst. Félmosoly jelenik meg az arcán, ami azonnal le is hervad, amint meglát valakit mögöttem. Megfordulok a székemben, hogy kövessem a tekintetét. És ott van ő. A haja teljesen összekuszálódott, a napóleonos pólója van rajta, ami gyűröttebb, mint valaha. Monsieur Boutin felé csoszog egy tányér... száraz pirítóssal. Úgy néz ki, mintha egy 308

hete nem aludt volna. De még így is gyönyörű. A szívem összeszorul. – Most mit mondjak neki? Mit kellene mondanom neki? – Lélegezz! – mondja Rashmi. – Vegyél egy mély lélegzetet. A lélegzés lehetetlen. – Mi van, ha nem szól hozzám? Hiszen én mondtam neki, hogy ne beszéljen velem soha többé. Rashmi előrenyúl, és megszorítja a kezem. – Minden rendben lesz – mondja. – Jön, úgyhogy én mindjárt elmegyek. Csak viselkedj természetesen! Minden rendben lesz. Helyes. Minden rendben lesz. Igen. Az út, amíg az asztalunkhoz ér, gyötrelmesen hosszú. Lehunyom a szemem. Aggódom, hogy nem fog ideülni, hogy valóban SOHA TÖBBÉ nem beszél velem, de hallom, hogy leteszi a tálcáját az asztal túloldalára velem szemben. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy nem mellettem ült, de ez rendben van. Csak legyen itt. – Helló! – mondja. Kinyitom a szemem. – Helló! – A francba – kap a fejéhez Rashmi. – Fel kell hívnom Josht. Megígértem neki, hogy felébresztem, mielőtt lejövök enni, de teljesen elfelejtettem. Na, sziasztok, srácok! – Azzal úgy elhúzza a csíkot, mintha fertőző betegek lennénk. Tologatom a pirítóst a tányéromon. Meg kellene próbálni lenyomni még egy falatot. Legalább lefoglalnám a számat. Étienne köhint, majd megkérdezi: – Jól vagy? 309

– Nem. És te? – Pokolian érzem magam. – Úgy is nézel ki. – Mondja a lány, aki úgy fest, mint egy ázott ürge. Mondjuk úgy, hogy nevetek. Ő meg, mondjuk úgy, hogy megvonja a vállát. – Kösz szépen, Étienne! Piszkálgatja a pirítósát, de nem emeli a szájához. – Szóval megint Étienne vagyok? – sandít rám. – Túl sok neved van – mondom. – Nekem csak egy nevem van – feleli. – Csak az emberek hívnak kétféleképpen. – Mindegy. Igen. Megint Étienne vagy. – Jó. Kíváncsi vagyok, hogy ez a párbeszéd vajon bocsánatkérésnek számít-e. – Milyen volt ő? – Nincs kedvem kimondani a nevét. – Dühös. – Sajnálom – mondom. Pedig nem, csak mindent elsöprő vágyat érzek, hogy bebizonyítsam, még mindig lehetünk barátok. Egyszerűen szükségem van rá. – Nem akartam összezavarni a dolgokat, nem tudom, mi ütött belém... Megdörzsöli a halántékát. – Kérlek, ne mentegetőzz! Nem a te hibád – sóhajtja. – De, ha én nem rángatlak ki a táncparkettre... – Anna – mondja Étienne lassan. – Te nem kényszerítettél semmi olyasmire, amit én ne akartam volna megtenni. Az arcom forróvá válik, amint a megértés dinamitként robban szét a bensőmben. Tetszem neki. Étienne-nek tényleg tetszem. 310

De az eufória helyét azon nyomban átveszi a kétség, és eksztatikus örömömet egy pillanat alatt az érzelmi skála másik végébe taszítja. – De... még mindig együtt vagytok? – kérdezem, rettegve a választól. Fájdalmasan lehunyja a szemét. Nem tudok uralkodni a hangomon. – Vele töltötted az éjszakát, ugye? – Nem! – Étienne szeme újra kipattan. – Nem, nem, Anna, én... nagyon régóta... nem töltöttem az éjszakát Ellie-vel. – Esdeklőn néz rám. – Már karácsony előtt óta. – Akkor, nem értem, miért nem szakítasz vele. – Már sírok. A gyötrelemtől, hogy olyan közel vagyok ahhoz, amire vágyom, és mégis olyan messze. Kétségbeesetten néz. – Olyan régóta vagyunk együtt – csóválja a fejét. – Rengeteg mindent átéltünk közösen. Ez annyira bonyolult... – Csöppet sem bonyolult. – Felállok, és az asztal túloldalára lököm a tálcám. A pirítósok egytől egyig lecsúsznak a tányérról, és leesnek a földre. – Én felkínáltam magam, de te visszautasítottál. Nem fogom még egyszer elkövetni ugyanezt a hibát. Azzal elviharzom. – Anna! Anna, várj! – szól utánam. – Oliphant! Jobban érzed magad? – hallom váratlanul. Hátrahőkölök, mert kis híján beleütközöm Dave-be. Mosolyog. A barátai, Mike és Emily Middlestone, más néven A Lány A Rózsaszín Melírcsíkkal, mögötte várnak a tálcáikkal. – Ööö... Mi? – Hátranézek. Étienne áll. Utánam akart jönni, de most, hogy látja Dave-et, már nem olyan biztos benne. 311

Dave nevet. – Láttalak tegnap este a társalgóban. Gondolom, nem emlékszel. A barátaid szörnyen kínlódtak, hogy betegyenek a liftbe, ezért segítettem nekik. Rashmi ezt nem is említette. – Aztán a mosdódba hánytál valami undorítót – közli kedélyesen. Dave a szobámban volt? – De, most már jól vagy? – kérdi, miközben a fiile mögé tesz egy borzos tincset. Még egy pillantást vetek Étienne-re, aki előrelép, de aztán megint hezitál. Visszafordulok Dave felé, és valami új és csúnya érzés keményedik a bensőmben. – Jól vagyok – felelem kicsit túl kedvesen. – Klassz! – vigyorog Dave. – Mert ma este elmegyünk a Montmartre-ra, az ír pubba. Nem akarsz jönni? Egy jó időre, azt hiszem, eleget ittam, úgyhogy a fejemet csóválom: – Kösz, de ma inkább itthon maradnék. – Klassz! És esetleg máskor? – próbálkozik tovább Dave. – Amikor jobban érzed magad? Meg akarom büntetni Étienne-t, bántani olyan módon, ahogy ő engem, ezért így felelek: – Aha. Szívesen. Dave szemöldöke magasra szökik, talán a meglepetéstől. – Klassz! Akkor majd találkozunk. – Megint mosolyog, ezúttal kissé szégyenlősen, majd a barátai után megy a szokásos asztalukhoz az étkező túlsó végén. – Klassz! – hallom Étienne hangját magam mögül. – Igazán klassz volt veled beszélgetni. 312

Gyorsan megfordulok. – Mi bajod? Te járhatsz nyugodtan tovább Ellie-vel, de én nem is beszélhetek Dave-vel? Étienne elszégyelli magát. Lenéz a bakancsára. – Ne haragudj! Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel a bocsánatkéréssel. – Ne haragudj! – ismétli. És ezúttal rám néz. Tekintetében könyörgés bujkál. – Tudom, hogy nem fair ezt kérnem tőled, de több időre van szükségem. Hogy elrendezzem a dolgokat. – Itt volt rá az egész tanév – mondom hidegen. – Kérlek, Anna! Kérlek, légy a barátom! – A barátod – nevetek fel keserűen. Étienne kétségbeesetten néz rám. Nemet akarok neki mondani, de hát én még SOHA nem tudtam neki nemet mondani. – Kérlek! – ismétli. Keresztbe teszem a karom, hogy védjem magam. – Hát persze, St. Clair. A barátod vagyok.

313

36. fejezet Nem hiszem el, hogy együtt ebédeltél Daviddel – csóválja a fejét Mer, miközben figyeli, ahogy Dave leparádézik a lépcsőn. Mi az ellenkező irányba megyünk, fizikaórára. – Dave-vel – javítom ki. – És akkor? Kedves srác. – Hát, ha szereted a rágcsálókat – jegyzi meg St. Clair. – Bár azokkal a nagy lapátfogakkal nehéz lehet csókolózni. – Tudom, hogy nem bírod, de legalább megpróbálhatnál kulturált lenni – forgatom a szemem. Visszafogom magam, és nem emlékeztetem rá, hogy egyikünk sem dicsekedhet tökéletes fogsorral. Az utóbbi néhány hét borzasztó volt. St. Clair és én még mindig barátok vagyunk – elméletben –, de az a dolog újra visszatért közénk, és most még nagyobb és fájdalmasabb, mint hálaadás után volt. Olyan hatalmas, hogy fizikailag érzem. Valódi súly, valódi test, ami megakadályozza, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. – Miért? – A hangja gyanakvó. – Ti ketten most együtt jártok? 314

– Igen, kitűztük az első randink időpontját, rögtön azután, hogy megkérte a kezem. – Vágok egy pofit. – Ugyan, kérlek! Csak barátok vagyunk. Mer elvigyorodik: – Nem hinném, hogy Dave csak barátkozni akarna. – Hé, nem tudja valaki, mit adtak fel angolból? – kérdezem. – Témaváltó, Anna a neved – morogja Rashmi, de barátságos hangnemben. A szülinapom utáni reggel óta érezhetően közelebb állunk egymáshoz. – Én nem váltok témát. Csak nem hallottam, mi a házi feladat angolból. – Ez elég különös – jegyzi meg St. Clair. – Mert én láttam, ahogy leírtad. – Tényleg? – Igen – feleli, és kihívóan néz rám. – Ó, ugyan már, srácok! – forgatja a szemét Mer. A barátainknak kezd elege lenni a vitáinkból, noha fogalmunk sincs, mi van most közöttünk. És én pontosan így is szeretném. – Anna, egy összehasonlító elemzést kell írni a Konyha két történetéről. Emlékszel? Naná, hogy emlékszem! Tulajdonképpen várom is, hogy megírhassam ezt a házi feladatot. Épp most fejeztük be egy japán írónő, Banana Yoshimoto könyvének olvasását, és eddig ez a kedvencem. Mindkét története szívfájdalomról és gyászról szól, de mindkettő át van itatva... egyszerűséggel és románccal. Akaratlanul is összehasonlítom apám regényeivel. Ő is szerelemről és halálról ír. De míg az ő könyvei csöpögős melodrámával vannak tele, Yoshimoto a gyógyító folyamatra helyezi a hangsúlyt. Az ő karakterei is szenvednek, de ők újra összerakják az életüket. Megtanulnak megint 315

szeretni. Az ő történetei keményebbek, de nagyobb boldogságot is hoznak. A szereplők szenvednek az elején és a közepén, de nem a végén. A végkicsengés mindig pozitív. El kellene küldenem apámnak egy példányt belőle. És pirossal bekarikázni a happy endet. – Ööö... dolgozunk akkor rajta együtt? Ma este? – kérdezi St. Clair. Erőfeszítéseket tesz, hogy barátságos legyen. Szörnyű. Folyton próbálkozik, én pedig folyton elutasítom. – Nem tudom – felelem. – A varrónőhöz kell mennem felpróbálni a menyasszonyi ruhám. St. Clair arca megvonaglik a frusztrációtól, de valami miatt ez nem tölt el olyan elégedettséggel, mint reméltem. – Jaj, jól van – mondom végül. – Rendben. – Kölcsön kell kérnem a számtanfüzetedet – fordul Mer St. Clair-hez. – Biztos kihagytam valamit, mert ma valahogy nem állt össze semmi a fejemben. – Ó! – feleli St. Clair, mintha csak most venné észre, hogy Mer is ott áll mellette. – Persze, odaadom. Amikor csatlakozol hozzánk. Rashmi vigyorog, de nem mond semmit. St. Clair visszafordul hozzám: – Szóval, tetszett a könyv? – Igen – felelem. Tapintható körülöttünk a feszültség. – És neked? St. Clair egy pillanatra elgondolkodik. – Nekem legjobban az írónő neve tetszik – mondja végül. – Ba-nah-na. – Rosszul ejted ki – mondom. Finoman oldalba lök. 316

– Akkor is az tetszik a legjobban.

@ – Oliphant, mit válaszoltál a kilencesre? – suttogja Dave Röpdolgozatot írunk. Nem megy túl jól, mert az igeragozás nem az erősségem. A főnevekkel még úgy-ahogy elboldogulok – hajó, cipőfűző, szivárvány. Le bateau, le lacet, l’arc-en-ciel. De az igék? Bárcsak mindent lehetne jelen időben mondani. Tegnap elmegyek a boltba tejért. Tegnap este két órát utazik busszal. Egy héttel ezelőtt énekelek a macskádnak a tengerparton. Megbizonyosodom róla, hogy Professeur Gillet másfelé figyel, mielőtt válaszolok Dave-nek. – Gőzöm sincs – suttogom. Noha tulajdonképpen tudom a választ. Csak ki nem állhatom a csalást. Felmutatja hat ujját, de én arra is rázom a fejem. És arra tényleg nem is tudom a választ. – Hatos? – sziszegi, nem bízva abban, hogy megértettem, mit akar. – Monsieur Higgenbaum! Dave megmerevedik. Madame Guillotine odajön, kitépi Dave kezéből a dolgozatát, és nem kell tudnom franciául ahhoz, hogy megértsem, amit mond. Egyes. – És a magáé is, Mademoiselle Oliphant – mondja, és az én papíromat is elragadja. Ez annyira igazságtalan! – De...

317

– Én nem tűröm a csalást! – közli sötéten, és a pillantása olyan súlyos, hogy legszívesebben elbújnék a padom alá. Aztán visszamasírozik az osztályterem elejébe. – Mi a fene? – suttogja Dave. Lecsittegem, de a tanárnő már pördül is hátra: – Monsieur! Mademoiselle! Azt gondoltam, világosan beszéltem, nincs beszéd dolgozat alatt. – Elnézést, professeur – mondom, miközben Dave tiltakozik, hogy ő nem mondott semmit. Ami hülyeség, hiszen mindenki hallotta. És ekkor... Professeur Gillet kiküld minket. Nem hiszem el. Engem még sohasem küldtek ki óráról. Azt az utasítást kapjuk, hogy várjunk a folyosón, amíg ki nem csengetnek, de Dave-nek más tervei vannak. Lábujjhegyen eloson, és int, hogy kövessem. – Gyere! Menjünk el a lépcsőházig, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Nem akarok menni. Már így is elég nagy bajban vagyunk. – Ugyan, sose tudja meg. Visszajövünk, mielőtt az óra véget ér – győzköd Dave. – Megígérem. És kacsint egyet, mire rázom ugyan a fejem, mégis követem. Miért nem tudok én nemet mondani helyes fiúknak? Azt várom, hogy megálljon, amint a lépcsőházhoz érünk, de ő le is megy a lépcső aljáig. Sőt, meg sem áll az udvarig. – Itt jobb, nem? – kérdezi. – Ki akar bent rostokolni egy ilyen szép napon? Roppant hideg van, és én sokkal szívesebben maradnék bent az iskolában, de inkább nem szólok semmit. Ücsörgünk a fagyos padon, és Dave snowboardozásról vagy síelésről, vagy valami ilyesmiről fecseg. Nem is figyelek rá. Azon töprengek, 318

hogy vajon Professeur Gillet megengedi-e, hogy kijavítsam a dolgozatomat. Meg azon, hogy vajon nem néz-e ki a folyosóra, hogy ellenőrizzen minket. És hogy vajon még nagyobb bajba kerülünk-e. – Tudod, igazából örülök is, hogy kiküldött minket – mondja váratlanul Dave. – Tessék? – Kényszerítem magam, hogy rá figyeljek. – És miért? Mosolyog. – Sosincs alkalmam egyedül lenni veled. És aztán – csak úgy – előrehajol és megcsókol. Csókolózom. Dave. Higgenbaummal. És... jó. Aztán árnyék vetődik ránk, én pedig elszakítom az ajkam Dave-étől, amely már éppen kezdett túl aktív lenni. – A francba, már ki is csengettek? – kérdezi Dave. – Nem – feleli St. Clair. – Még van öt percetek, hogy élvezzétek a nyálkeverést. Megalázottan húzom össze magam. – Mit csinálsz te itt? – kérdezem. Meredith, aki mögötte áll, és egy köteg papírt tart a kezében, felsóhajt: – Ezt mi kérdezhetnénk tőletek. Minket Professeur Hansen küldött el papírokért. – Aha – bólintok. – Helló, Dave! – köszön Mer Dave-nek. Dave Mer felé bólint, de közben végig St. Clairt nézi, akinek az arca hideg és kemény.

319

– Na jó, akkor... hagyunk is titeket, hogy folytassátok... amit csináltatok – mondja Mer vidáman, és rám kacsint, miközben karon fogja St. Clairt. – Szia, Anna! Szia, Dave! St. Clair zsebre vágja a kezét. Nem néz rám, peckesen elvonul, és nekem összerándul a gyomrom. – Mi a baja ennek a srácnak? – kérdezi Dave. – Kinek? Étienne-nek? – kérdezek vissza, és magam is meglepődöm, amikor a neve kiszalad a számon. – Étienne? – Dave felvonja a szemöldökét. – Én azt hittem, St. Clairnek hívják. Szívesen megkérdezném, hogy „akkor miért nevezted ennek a srácnak?”, de nem akarok barátságtalan lenni. Csak megvonom a vállam. – Egyébként, miért lógsz vele folyton? – kérdezi Dave. – A csajok odáig vannak tőle, de én nem értem, mitől olyan különleges. – Vicces – felelem. – És igazán kedves srác. Kedves. Ezzel a szóval jellemeztem Dave-et is St. Clairnek valamelyik nap. Mi baj van velem? Mintha Dave egy picit is hasonlítana St. Clairhez. De látom, hogy elkedvetlenedik, és rosszul érzem magam. Nem fair St. Clairt dicsérnem előtte. Főleg azután, hogy csókolóztam vele. Dave bedugja a kezét a nadrágzsebébe. – Vissza kell mennünk! – mondja csendesen. Felcsörtetünk az emeletre, és én elképzelem, ahogy Professeur Gillet vár ránk, orrlyukaiból füst gomolyog, akár egy bősz, feldühödött sárkányéból. De amikor odaérünk, a folyosó üres. Bekukucskálok a terem ablakán, és látom, hogy a professeur éppen akkor fejezi be az órát. Észrevesz engem, és bólint. 320

Nem hiszem el. Dave-nek igaza volt. A professeumek fogalma sincs, hogy elmentünk.

321

37. fejezet Oké, lehet, hogy Dave nem olyan vonzó, mint St. Clair. Eléggé nyurga, és enyhén lapátfogai vannak, de a szeplős orra aranyos. És tetszik, ahogy folyton kisimítja kócos haját a szeméből, és a flörtölős mosolya is mindig levesz a lábamról. És igaz, hogy kicsit éretlen, de csöppet sem olyan, mint a barátja, Mike Reynard, aki másról sem beszél, mint a Rózsaszín Melírcsíkos Lány melléről. Még olyankor is, amikor a lány hallótávolságon belül van. És noha nem hinném, hogy Dave-et valaha is lázba hozna egy történelemkönyv, vagy felvenne egy, az anyukája által kötött vicces sapkát, de a lényeg: Dave szabad. St. Clair pedig nem. Egy hét telt el, mióta csókolóztunk, és azóta tulajdonképpen járunk. Vagy valami olyasmi. Sétáltunk együtt párszor, fizetett néha kajánál, és kavartunk különböző helyeken a kollégium körül. De nem lógok együtt a barátaival, és ő sem az enyéimmel. Ami jó, mert az én barátaim szünet nélkül ugratnak miatta. 322

Most éppen a társalgóban vagyok velük együtt. Péntek este van, tehát nincsenek itt túl sokan. Nate áll a portáspult mögött, mert a többi dolgozó sztrájkol. Valaki mindig sztrájkol Párizsban, előbb vagy utóbb itt is meg kellett történnie. Josh Rashmit rajzolja, aki közben hindiül beszél telefonon a szüleivel, St. Clair és Meredith pedig egymást kérdezik ki államigazgatásból. Én az e-mailjeimet nézem. Meglepődve látom, hogy érkezett egy Bridgette-től. Majdnem két hónapja nem írt. Tudom, hogy nem akarsz rólam hallani, de azt gondoltam, még egyszer, utoljára megpróbálom. Sajnálom, hogy nem szóltam neked Toph-ról. Féltem, mert tudtam, mennyire tetszik neked. Remélem, egy napon majd megérted, hogy nem akartalak megbántani. És azt is remélem, hogy jól telik a második féléved Franciaországban. ÉN izgatott vagyok, mert csak két hónap van hátra, hogy végezzek, és alig várom a szalagavató bált! A ti iskolátokban is van szalagavató bál? És te elmész valakivel? Mi történt azzal az angol sráccal? Amikor írtál róla, akkor olyan több-mintbarátságnak hangzott. Mindegy. Sajnálom, és remélem, hogy jól vagy. Nem zaklatlak többé. És most nem használtam semmilyen ritka szót, mert tudom, hogy utálod. – Jól vagy, Anna? – kérdezi St. Clair. – Tessék? – csapom össze a laptopomat. – Úgy nézel ki, mintha az „Anyuci és Apuci Basset Houndja Mozi” bezárt volna – mondja. 323

Bridgette és Toph együtt megy a szalagavató bálra. Miért vagyok emiatt kiborulva? Sosem érdekeltek a szalagavató bálok. De nyilván csináltatnak majd olyan boríték nagyságú képeket. Toph szmokingban lesz, amit punk rockosít biztosítótűkkel, Bridgette pedig meseszép klasszikus báli ruhában virít, és Toph a kezével átfogja Bridgette derekát valami idétlen pozitúrában, és meg lesznek örökítve együtt az örökkévalóságnak. Én meg sohasem megyek el semmilyen szalagavató bálra. – Semmi baj. Jól vagyok – felelem St. Clairnek háttal, és megtörlöm a szemem. St. Clair felegyenesedik. – Valami baj csak van. Hiszen sírsz. Kinyílik a bejárati ajtó, és a decibelszint azon nyomban megemelkedik, amint Dave, Mike és három harmadikos lány belép. Ittak, és most hangosan vihognak. Emily Middlestone, a Rózsaszín Melírcsíkos Lány erősen kapaszkodik Dave karjába, Dave egyik keze pedig lazán nyugszik a lány derekán. Szalagavató báli pozitúra. A belém nyilalló féltékenység meghökkent. Emily arca kipirult, és harsányabban nevet, mint bárki más. Mer megrúg a cipője orrával. A többiek, még Josh és Rashmi is érdeklődéssel figyelik a helyzetet. Újra kinyitom a laptopomat, és elhatározom, hogy azért sem tűnök olyan dühösnek, amilyen valójában vagyok. – Anna! – kurjant Dave egy gigantikus, eltúlzott integetés kíséretében. Emily arcáról lehervad a mosoly. – Mit hagytál ki! – Lerázza magáról a lányt, és ernyedt karokkal bukdácsol felém. Úgy néz ki, mint egy frissen kikelt csibe hasznavehetetlen szárnyakkal. – Ismered azt a kávézót a kék 324

ablakokkal? Képzeld, elloptuk a kinti székeiket, és mindet beleállítottuk a szökőkútba. Látnod kellett volna a pincérek arcát, amikor megtalálták őket. Állati volt! Ránézek Dave lábára. Tényleg vizes. – Mit csinálsz? – huppan le mellém. – Az e-mailjeidet nézed? St. Clair felhorkan. – Díjat érdemelsz a briliáns meglátásaidért. A barátaim önelégülten vigyorognak. Szégyellem magam megint, magam és Dave miatt is. De Dave rá se néz St. Clairre, csak tovább vigyorog. – Hát, láttam a laptopot, meg a cuki szemöldökráncolást, ami azt jelenti, hogy Anna erősen koncentrál, és összeraktam a dolgokat, és... – NE! – mondom St. Clairnek, aki éppen kinyitja a száját, hogy megint szóljon valamit. Erre meghökkenten becsukja. – Nem akarsz feljönni? – kérdezi Dave. – Bulizunk kicsit a szobámban. Valószínűleg vele kellene mennem. Elvégre a pasim, vagy mi. Plusz haragszom St. Clairre. És az ellenséges tekintete még határozottabbá tesz. – Persze – mondom. Dave felkurjant, és talpra ránt. Aztán megbotlik St. Clair tankönyvében, St. Clair pedig úgy néz, mint aki gond nélkül képes lenne gyilkosságot elkövetni. – Ez csak egy könyv – jegyzem meg neki. Undorral ráncolja össze a szemöldökét. Dave felvisz az ötödik emeletre. St. Clair emeletére. El is felejtettem, hogy egy emeleten laknak. Mint kiderül, Dave szobája a lég... amerikaibb hely, amit Párizsban láttam. A 325

falakat giccses poszterek borítják – 99 ÜVEG SÖR A FALON, Reefer Madness, és egy nő hatalmas dudákkal fehér bikiniben. A dekoltázsa tele van homokkal, és úgy pózol, mintha azt mondaná: „El tudjátok ezt hinni? Homok! A tengerparton!” A lányok Dave bevetetlen ágyára kuporodnak. Mike azonnal rájuk veti magát, ők pedig visítva kezdik ütni-verni. Én a küszöbön toporgok, amíg Dave be nem húz, és az ölébe nem ültet. Az íróasztalszékén ülünk. Egy másik srác is bejön. Paul? Pete? Valami ilyesmi. Az egyik harmadikos, sötét hajú, szűk farmeros lány úgy nyújtózkodik, hogy Paul/Pete jól lássa a köldökgyűrűjét. Ó, kérem. A társaság párokra osztódik, és mindenki kavarni kezd. Emilynek nincs partnere, ezért elmegy, de az utolsó pillanatban azért még egy rosszindulatú pillantást lövell felém. Dave nyelve a számban mozog, de én nem tudom elengedni magam, annyira nyáladzik. A keze a szoknyám alá kúszik, majd megállapodik a fenekemen. Lepillantok a másik kezére, és látom, hogy alig nagyobb, mint az enyém. Kisfiúkéz. – Hugyoznom kell – áll fel Mike Reynard, földre lökve a ma esti partnerét. Azt gondolom, kimegy a szobából, de ehelyett valami megbocsáthatatlant tesz. Lehúzza a nadrágja cipzárját – ott mindenki szeme láttára –, és belepisil Dave zuhanyzójába. És senki nem szól egy árva szót sem. – Nem állítod meg? – kérdezem hitetlenkedve Dave-től. De ő nem is válaszol a kérdésemre. A feje hátraesve, szája kitátva. Alszik?? – Mindenki a zuhanyzóba pisil – csücsöríti a száját felém Mike. – Miért, te inkább sorban állsz a mosdóban?

326

@ Próbálom leküzdeni az undoromat, miközben repülök lefelé a lépcsőn a saját emeletemre. Mégis, mit gondoltam? Simán elkaphattam volna valami életveszélyes betegséget. Tuti, hogy Dave SOHASEM takarított még, mióta itt lakik. Visszagondolok St. Clair tiszta, rendes szobájára, és valami egészen új módon vagyok féltékeny Ellie-re. St. Clair sohasem ragasztana ki sörösüveges posztert, vagy tartana házibulit a szobájában, vagy használná WC-nek a zuhanyzóját. Hogy kerültem én Dave-hez? Ez tulajdonképpen sohasem volt igazi döntés, csak úgy megtörtént. Csak azért vagyok vele, mert haragszom St. Clairre? A gondolat ideget ér. Most már szégyellem és hülyének is érzem magam. A nyakláncomért nyúlok, és rám tör a pánik. Kulcs. Nincs meg a kulcsom. Hol hagytam? Szitkozódom, mert nincs az a kincs, amiért visszamennék Dave szobájába. Talán a földszinten van. Vagy egyáltalán nem is hoztam magammal, mikor kimentem a szobámból. Ez azt jelenti, hogy oda kell mennem a portáspulthoz? Csakhogy – újra káromkodom – a dolgozók sztrájkolnak. Ami azt jelenti, hogy be kell mennem Nate-hez, ami azt jelenti, hogy fel kell ébresztenem az éjszaka kellős közepén. Ami azt jelenti, hogy szörnyen dühös lesz rám. Mer ajtaja kivágódik, és St. Clair jelenik meg. – Jó éjt! – mondja befelé, miközben becsukja az ajtót. Mer visszaköszön. Aztán St. Clair rám néz, én pedig összerándulok.

327

– Szia, Anna! Na, te meg Higgenbaum jól elvoltatok? – tudakolja csúfondárosan. Nem akarok Dave-ről beszélni. Csak megtalálni a francos szobakulcsomat, meg azt akarom, hogy St. Clair menjen el. – Igen. Nagyszerűen. Köszönöm. St. Clair pislog. – Te sírsz. Ma este már másodszor. – És újfajta éllel a hangjában hozzáteszi: – Bántott téged? Megtörlöm a szemem. – Tessék? – MEGÖLÖM azt a... És máris félúton jár a lépcső felé, amikor utánanyúlok. – Nem! – St. Clair ránéz a karján nyugvó kezemre, én pedig gyorsan elveszem onnan. – Csak kizártam magam. És ideges vagyok, mert elhagytam azt a hülye kulcsot. – Ó! Csak állunk ott egy pillanatig, nem tudva, mit kezdjünk magunkkal. – Lemegyek a földszintre – mondom, kerülve a tekintetét. – Lehet, hogy ott hagytam. St. Clair utánam jön, én pedig túlságosan kimerült vagyok, hogy ellenkezzem. Bakancsának kopogása visszhangzik az üres lépcsőházban. Klomp. Klomp. Klomp. A társalgó sötét és üres. A márciusi szél zörgeti a bejárati ajtó üvegét. St. Clair odabotorkál a kapcsolóhoz, és felkapcsolja a villanyt. Tiffanylámpa, piros szitakötők díszítik gumós türkiz szemekkel. Emelgetni kezdem a kanapépárnákat. – De egész este a padlón ültél – emlékeztet St. Clair. Visszagondolok, és igaza van. Aztán rámutat egy fotelra. – Segíts felemelni ezt. Lehet, hogy valaki berúgta alá. 328

Félretoljuk a fotelt. Nincs alatta. – Nem lehet, hogy ott hagytad... fent? – Enyhe undorral mondja, tehát tudom, hogy Dave-re gondol. – Nem tudom. Annyira fáradt vagyok. – Megnézzük? – Tétovázik kicsit. – Vagy... megnézzem? Rázom a fejem, és megkönnyebbülök, hogy nem erősködik. Ő is megkönnyebbültnek tűnik. – Nate? – kérdezi. – Nem akarom felébreszteni – felelem. St. Clair rágja a hüvelykujját. Ideges. – Alhatnál a szobámban – mondja aztán. – Én majd alszom a padlón, te pedig megkaphatod az ágyat. Nem kell... ööö... együtt aludnunk. Megint. Ha nem akarsz. Ez a második alkalom, az egyik karácsonyi e-mailjén kívül, amikor valamelyikünk is említi azt a hétvégét. Döbbenten állok. A kísértésbe az egész testem belesajdul, de be kell látnom, hogy ez százszorosan is rossz ötlet. – Nem. Jobb, ha most rögtön elintézem – felelem. – Mert reggel úgyis beszélnem kellene Nate-tel, és akkor el kellene magyaráznom, hogy... hogy hol töltöttem az éjszakát. Csalódott? Csak egy pillanat múlva válaszol: – Akkor veled megyek. – Nate mérges lesz. Jobban járnál, ha bemennél a szobádba. De ő válasz helyett határozottan odamegy Nate apartmanjához, és bekopogtat. Egy perccel később Nate kinyitja az ajtót. Mezítláb van, csak egy régi pólót és bokszeralsót visel. Zavartan félrenézek. Nate megdörzsöli a kopasz fejét. – Mmm? A rombuszmintás szőnyegére bámulva mondom: 329

– Kizártam magam. – Mmm? – Elfelejtette magával vinni a kulcsát – magyarázza St. Clair. – Elkérheti a tartalék kulcsot? Nate felsóhajt, és int, hogy menjünk be. Az ő apartmanja sokkal nagyobb, mint a miénk, saját fürdőszobával, nappalival, egy teljes méretű (noha amerikai mértékkel mérve kicsi) konyhával és egy különálló hálószobával. Odacsoszog a nappalijában levő fa faliszekrényhez, ami tele van szegeken lógó rézkulcsokkal, mindegyik fölött festett arany szám. Leveszi a 408-ast, ideadja nekem, majd azt mondja: – Reggeli előtt vissza szeretném kapni. – Persze – felelem, és olyan erősen markolom a kulcsot, hogy behorpasztja a tenyerem. – És bocsánat. – Na, mars! – morogja Nate, mi pedig kisietünk a folyosóra. Egy pillantást vetek a kondomos tálra, ami még egy kínos hálaadási emléket idéz bennem. – Látod? – kérdezi St. Clair, miközben lekapcsolja a szitakötőlámpát. – Nem is volt olyan szörnyű. A társalgó újra teljes sötétségbe borul, az egyetlen fény a portáspulton levő számítógép képernyővédőjéről sugárzik. Bizonytalanul botladozom előre, tapogatva a falat, St. Clair pedig hátulról belém ütközik. – Bocs – mondja. A lehelete meleg a nyakamon. De nem húzódik el. Egész végig közel marad a nyomomban, miközben végig csetlünk-botlunk a folyosón. Aztán a kezem végre megérinti a lépcsőház ajtaját. Kinyitom, és mindketten eltakarjuk a szemünket a hirtelen fénytől. St. Clair bezárja mögöttünk az ajtót, de nem indulunk el felfelé a lépcsőn. A teste még mindig hozzám simul. 330

Hátrafordulok. Az ajkai egyetlen leheletnyire vannak az enyémtől. A szívem olyan sebesen zakatol, hogy kis híján szétrobban. De aztán St. Clair hátrébb húzódik. – Szóval te és Dave... ? – kérdezi. Ránézek a kezére, amely az ajtón nyugszik. Ezek nem kisfiúkezek. – Már nem – felelem. Hallgat, aztán megint közelebb lép egyet. – És azt valószínűleg nem mondod el, hogy mi volt abban az e-mailben, ugye? – Nem. Még egy lépés közelebb. – De felidegesített. Miért nem mondod el? Hátralépek. – Mert ciki, és semmi közöd hozzá. St. Clair összeráncolja a szemöldökét a frusztrációtól. – Anna, ha nem mondhatod el a legjobb barátodnak, hogy mi bánt, akkor mégis kinek mondhatnád el? És egyszerre igen erősen kell küzdenem, hogy ma este harmadszorra el ne sírjam magam. Mert a sok kínos pillanat és viszálykodás ellenére ő még mindig a legjobb barátjának tart engem. És ez a tény sokkal nagyobb megkönnyebbüléssel tölt el, mint képzeltem. Hiányzott. Utálok haragudni rá. És mielőtt észbe kapok, már ontom is a híreket Bridgette-ről és Tophról és a szalagavató bálról, ő pedig figyelmesen hallgat, és egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. – Én meg sohase megyek el egyre sem! – panaszolom végül. – Amikor apu beíratott ide, azt is elvette tőlem.

331

– De... a szalagavató bálok bénák – mondta St. Clair összezavarodva. – Azt hittem, örülsz, hogy itt nem rendeznek ilyet. Leülünk egymás mellé a legalsó lépcsőfokra. – Örültem is. Egészen mostanáig. – De... Toph egy seggfej. Utálod. És Bridgette-et is! – Rám sandít. – Még mindig utáljuk Bridgette-et, ugye? Nem maradtam le semmiről? Megrázom a fejem. – Még mindig utáljuk. – Rendben, akkor ez éppen a megfelelő büntetés lesz neki. Csak nézd így: bele fogja préselni magát egy olyan szatén borzalomba, amit egyetlen épelméjű lány se venne fel soha, aztán elkészítik róla azokat a szörnyű fotókat... – A fotók – nyögöm. – Ne! Azok szörnyűek, Anna – mondja, arcán őszinte undorral. – Az a sok lehetetlen póz, és a rettenetes képaláírások: „Egy este, amire emlékezni kell”; „Egy varázslatos pillanat”... – „Amiből az álmok készülnek.” – Pontosan. – Oldalba lök a könyökével. – Ó, és ne feledd az emlékbe megvásárolható fényképes kulcstartót. Bridgette tuti, hogy vesz egyet. És ez zavarba hozza majd Tophot, aki emiatt szakít is vele, és ennyi. A szalagavatós fotó egyben a végüket is jelenti majd. – De legalább kiöltözhetnek. – Utálsz kiöltözni. – És táncolhatnak.

332

– Itt is táncolhatsz! Hálaadáskor végigtáncoltad a portáspultot. – Nevet. – Bridgette-nek semmi esélye, hogy asztalon táncolhasson a szalagavató bálon. Megpróbálok dühös maradni. – Hacsak nem lesz csont részeg. – Pontosan. – De valószínűleg az lesz. – Csak semmi „valószínű”. Tuti, hogy totálisan bekómázik. – Tehát igazán ciki lesz, amikor kiadja magából a vacsoráját... A magasba emeli a két kezét. – Ja, tényleg! Az a borzasztó báli kaja! Hogy is felejthettem el? Gumiszerű csirke, üveges barbecue-szósz... – ...Toph cipőjére. – Undorító – fintorog. – És mindez tutira a fotózás alatt történik. Végre megkockáztatok egy mosolyt, ő pedig elvigyorodik: – Ez már jobban tetszik. Egymás szemébe nézünk. A mosolya ellágyul, és megint kedvesen meglök. A vállára hajtom a fejem. A lépcsőházi lámpa kialszik. Mindegyik időzítőre van kapcsolva. – Kösz, Étienne! Megmerevedik a keresztneve hallatán. A sötétben az ölembe veszem az egyik kezét, és megszorítom. Ő is megszorítja az enyémet. A körmei rövidre vannak rágva, de imádom ezeket a kezeket. A legtökéletesebb méretűek.

333

38. fejezet Most már értem, miért áradoznak az emberek a párizsi tavaszról. Az új, zsenge falevelek élénkzöldek, a gesztenyefák rózsaszín bimbóktól roskadoznak, és a járdák mentén citromsárga tulipánok virágoznak. Bármerre nézek, mosolyognak az emberek. Meleg gyapjúsáljaikat vékonyabb, könnyebb, lágyabb kendőkre cserélik. A Luxembourg-kert zsúfolt, de ez kellemes tömeg. Mindenki boldog, mert ez az első meleg nap az évben. Hónapok óta nem láttunk napfényt. Én viszont más okból vagyok hálás. Ma reggel Étienne telefonhívást kapott. Susan St. Clair nem lesz James Ashley-regény főszereplője. A PET/CT vizsgálat eredménye negatív, a ráknak nyoma sincs. Továbbra is vizsgálják háromhavonta, de jelenleg, ebben a pillanatban St. Clair anyja él, a szó legteljesebb értelmében. És mi eljöttünk, hogy megünnepeljük a nagyszerű hírt.

334

Étienne meg én elnyúlunk a Grand Bassin, egy nyolcszög alakú medence előtt, ami roppant népszerű hely játék csónakok úsztatására. Meredith bajnoki meccset játszik egy sportcsarnokban az utca túloldalán, és Josh meg Rashmi ott szurkol neki. Mi is bent voltunk egy ideig. Mer fantasztikusan játszik, de a szervezett sportra mindketten csak igen korlátozott ideig vagyunk képesek odafigyelni. Tizenöt perce tartott a mérkőzés, és Étienne máris folyamatosan a fülembe sustorgott, és felvont szemöldökkel noszogatott. Nem kellett túl sokat győzködnie. A vége előtt nem sokkal majd visszamegyünk, hogy lássuk az utolsó perceket. Furcsa, hogy először vagyok itt, mert ez a park a Latin Negyed mellett van. Nem is tudtam, mit veszítek. Étienne eddig mutatott nekem méhészetet, virágoskertet, bábszínházat, körhintát és egy olyan udvart, ahol úriemberek játszottak boules-t, azaz gyeplabdát. Azt mondja, Párizs legjobb parkjában vagyunk, de szerintem, ez a világ legjobb parkja. Bárcsak elhozhatnám ide Seanyt! Apró vitorlás hajó suhan el mögöttünk, én meg boldogan felsóhajtok: – Étienne. Egymás mellett fekszünk, a medence peremének támaszkodva. Ő megmozdul, és a lába kényelmes helyet talál az enyémnek támaszkodva. A szemünk csukva. – Hmm? – kérdezi. – Ez aaaannyival jobb, mint egy focimeccs. – Mmm, ugye? – Szóval ilyen szemetek vagyunk – mondom.

335

Lustán rám csap a kezével, mire csendesen felnevetünk. Valamivel később arra eszmélek, hogy a nevemet ismétli. – Mi az? – kérdezem. Valószínűleg elszunyókáltam. – Egy vitorlás van a hajadban. – Tessék? – Mondom, egy vitorlás van a hajadban. Próbálom felemelni a fejem, de az visszahuppan, mert a hajam beakadt valamibe. Étienne nem viccelt. Egy körülbelül Seany-korú fiú siet felénk, és izgatottan hadar valamit franciául. Étienne vidáman nevet, ahogy igyekszem kiszabadítani a játék hajót a hajtincseim közül. A hajó felborul, a hajam pedig beleér a medencébe. A kisfiú rám kiabál. – Hahó, nem segítenél? – nézek kétségbeesetten Étienne-re, akinek már a könnye is csorog a nevetéstől. Nagy nehezen feltápászkodik, a fiú pedig a hajamért nyúl, és tépkedni kezdi a vizes gubancokat. – AUUU! Étienne felé csap, mire a fiú elengedi a hajam. Étienne ujjai körbefonják a hajtincseimet, és finoman húzgálják belőle a textilt, a zsinegeket és a fát. Aztán visszaadja a hajót a fiúnak, és mond neki még valamit, ezúttal lágyabb hangon. Remélhetőleg figyelmezteti, hogy tartsa távol a hajóját az ártatlan nézelődőktől. A fiú magához öleli a játékát, és elszalad. Kicsavarom a hajam. – Uh. – Ez nagyon tiszta víz – vigyorog Étienne. – Naná, hogy az – dünnyögöm. De közben imádom, hogy mennyire tudja, mit gondolok.

336

– Gyere! – Feláll, és a kezét nyújtja. Elfogadom, és ő felsegít. Azt várom, hogy aztán elengedi, de nem. Ehelyett biztonságos helyre vezet, messze a medencétől. Olyan jó fogni a kezét. Megnyugtató. Azt kívánom, bárcsak a barátok gyakrabban fognák egymás kezét, ahogy a gyerekeknél látom olykor az utcán. Nem tudom, miért kell szégyellnünk ezt, amikor felnövünk. Leülünk a fűbe, egy hatalmas lombkoronájú, rózsaszínű virágos fa alá. Körbenézek, hogy nincs-e ott parkőr, aki elzavarna minket a gyepről, de nem látok egyet sem. Etienne igazi szerencsetárgy, ha ilyen dolgokról van szó. A hajam átitatja a pólóm hátulját, de valahogy most ez sem tűnik zavarónak. Még mindig fogjuk egymás kezét. Oké, most már el kellene engednünk. Ez az a pont, amikor normális lenne elengednünk. Miért nem engedjük el? A Grand Bassin-ra erőltetem a tekintetem. Ő is. De nem nézzük a hajókat. A keze ég, de nem engedi el az enyémet. Aztán... közelebb húzódik. Csak éppen hogy. Lenézek, és látom, hogy a pólója hátulja felcsúszik, felfedve a háta egy kis darabját. A bőre sima és világos. Ez a legszexibb dolog, amit valaha láttam. Megint megmozdul, és az én testem ugyanúgy válaszol. Most már összeérnek a karjaink, és összeérnek a lábaink. A keze szorítja az enyémet, és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Megteszem. Sötét szemei az enyémet fürkészik. – Mit csinálunk? – kérdezi feszült hangon.

337

Olyan gyönyörű, olyan tökéletes. Szédülök. A szívem zakatol, a pulzusom száguld. Az arcomat az övé felé fordítom, és ő ugyanilyen lassú odafordulással válaszol. Lehunyja a szemét. Az ajkaink szinte összeérnek. – Ha kéred, hogy csókoljalak meg, megteszem – suttogja. Ujjai a csuklóm belső oldalát simogatják, és én lángra gyúlok. – Csókolj meg! – kérem. Megteszi. Őrülten csókolózunk. Mintha az életünk múlna rajta. A nyelve becsúszik a számba, finoman, de követelőzően, és ez csöppet sem hasonlítható semmihez, amit eddig tapasztaltam, és hirtelen megértem, miért mondják az emberek, hogy a csóktól el lehet olvadni, mert a testem minden egyes négyzetcentimétere beleolvad. Az ujjaim a hajába markolnak, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Az ereim lüktetnek, és a szívem majdnem szétrobban. Soha életemben nem akartam még ennyire semmit. Soha. Hátradönt, és most már fekszünk a fűben, és csókoljuk egymást, és nem érdekel, hogy ott vannak körülöttünk a gyerekek a piros lufijaikkal, az idős emberek a sakkkészleteikkel, és a turisták a laminált térképeikkel. Semmi sem érdekel. Minden, amit akarok, Étienne. Ahogy rám nehezedik, rendkívüli élmény. Érzem, hogy az egész teste hozzám nyomódik, beszívom a borotvakrémje és a samponja illatát, és azt az extra aromát, ami egyszerűen csak... ő. A legfinomabb illat, amit valaha el tudtam képzelni. Be akarom őt lélegezni, megenni, meginni. Az ajkai olyan édesek, mint a méz. Az arcát egészen rövid borosta fedi, ami 338

kicsit dörzsöli a bőröm, de ez sem érdekel, csöppet sem érdekel. Fantasztikus érzés. A keze mindenhol jár, és nem számít, hogy a szája máris szorosan tapad az enyémhez, én csak közelebb, közelebb és még közelebb akarom érezni magamhoz. Aztán megáll. Hirtelen. A teste megdermed. – Hogy tudtad megtenni? – sikolt egy lányhang.

339

39. fejezet Az első gondolatom Ellie. Ellie ránk talált, és most megfojt a puszta kezeivel, itt, a bábosok, a körhintalovak és a méhészek szeme előtt. A nyakam belilul, a lélegzésem abbamarad, és meghalok, őt meg börtönbe zárják, ahonnan szárított bőrre írt pszichotikus leveleket fog küldözgetni Étienne-nek, egészen élete végéig. De nem Ellie az. Hanem Meredith. Étienne legördül rólam. Meredith gyorsan elfordítja a fejét, de látom, hogy sír. – Mer! – szólalok meg, ám ő elfut, még mielőtt bármit is mondhatnék. Étienne-re nézek, de ő csak hitetlenkedve vakarja a fejét. – A francba! – morogja. – Pontosan – hallom Rashmi hangját. Meghökkenve látom, hogy ő és Josh is ott van. – Meredith – dünnyögöm. – Ellie. – Nem értem, hogy hagyhattuk, hogy ez megtörténjen. Étienne-nek van barátnője, 340

és mindkettőnknek van egy közös barátunk, aki szerelmes belé – ez olyan titok, ami nem titok, és soha nem is volt az. Étienne talpra szökken. A pólója tele van elszáradt fűvel. Aztán Meredith nevét kiáltja, utánarohan, és eltűnik egy erdős liget mögött. Josh és Rashmi is mond valamit, de nem értem a szavaikat. Most akkor mi történik? Étienne elhagy engem? Meredith miatt? Nem bírok nyelni. A torkom összeszorul. Rajtakaptak, hogy csókolózom egy olyan sráccal, akivel nem volt jogom csókolózni – ráadásul ez volt életem legcsodálatosabb perce és most ez a srác elhagy. Mindenki szeme láttára. Aztán egy kéz jelenik meg előttem, és tekintetem kábultan vándorol felfelé a csuklóra, majd tovább a könyökre, a koponyás tetoválásra, majd a vállra, a nyakra, és végül az arcra. Josh. Megfogja a kezem, és talpra segít. Az arcom nedves, és nem is emlékszem, mikor kezdtem el sírni. Josh és Rashmi nem szól egy szót sem, csak odavezetnek egy padhoz. Hagyják, hogy siránkozzak arról, hogy nem tudom, hogy történhetett ez, hogy én nem akartam senkit megbántani, és hogy istenem, csak ne mondják el Ellie-nek. Meg, hogy mennyire nem hiszem el, hogy ezt tettem Merrel, és hogy ő biztosan soha többé nem szól majd hozzám, és hogy nem is csodálkozom, hogy Étienne is így elrohant, mert én annyira, de annyira szörnyű ember vagyok. A legszörnyűbb a világon. – Anna. Anna – szakít félbe Josh. – Ha volna egy euróm minden hülyeségért, amit valaha tettem, meg tudnám venni a Mona Lisát. Minden rendben lesz. Mindketten rendben lesztek. 341

Rashmi keresztbe teszi a karját. – Nem csak a te szád dolgozott ott annyira. – Meredith... ő olyan... – zokogom – ...kedves... – Már megint ez a szó. Annyira nem megfelelő. – Hogy tehettem ezt vele?! – Igen. Ő nagyon kedves – helyesel Rashmi. – És igen. Elég szemét dolog volt tőled. Mégis, mit gondoltál? – Én nem gondolkodtam, csak megtörtént. Mindent tönkretettem. Mer gyűlöl engem. És Étienne is gyűlöl engem! – St. Clair biztosan nem gyűlöl téged – jegyzi meg Josh. – Mer helyében én gyűlölném őt – mondja mogorván Rashmi. – Olyan sokáig az orránál fogva vezette. Josh felháborodik. – Soha egyszer sem adott neki olyan jelet, hogy több lenne számára barátnál. – Igen, de nem is utasította el! – Másfél éve jár Ellie-vel. Azt hihetné az ember, ez azért elég egyértelmű elutasítás... Ó, bocs, Anna. Még jobban zokogok. Ott maradnak velem a padon, míg a nap alá nem bukik a fák mögött, aztán visszakísérnek a parkból a Lambert Kollégiumba. Amikor megérkezünk, a társalgó üres. Még mindenki más élvezi a gyönyörű időt. – Beszélnem kell Merrel! – mondom. – Ó, nem, nem kell! – rázza a fejét Rashmi. – Adj neki egy kis időt! Odasomfordálok a szobám elé, mint valami megszidott gyerek, és előhúzom a kulcsomat. Azon az estén, amikor nem találtam, csak bent hagytam a szobámban. A Beatles hangosan dübörög a falon át Mer szobájából, és eszembe jut az első 342

estém a kollégiumban. A „Revolution” vajon Mer sírását bömböli túl? Visszadugom a kulcsomat a pólóm alá, és ráhuppanok az ágyamra. Aztán megint felpattanok, és járkálok a szobámban, majd újra visszafekszem. Nem tudom, mit tegyek. Meredith gyűlöl engem. Étienne eltűnt, és fogalmam sincs, hogy akkor most tetszem-e neki vagy ő is gyűlöl, és azt gondolja, rettenetes hibát követett el. Lehet, hogy fel kellene hívnom? De mit mondjak neki? „Szia, itt Anna. Tudod, a lány, akivel csókolóztál, a parkban, aztán dobtad. Akarsz velem lógni?” De tudnom kell, miért ment el. Tudnom kell, mit gondol rólam. A kezem őrülten remeg, amint a fülemhez teszem a telefont. Hangpostafiók. Felnézek a plafonra. Vajon fent van a szobájában? Nem tudom megmondani. Mer zenéje túl hangos, hogy meghallhassam a lépteit, szóval fel kell mennem, ha tudni akarom. Ellenőrzöm a kinézetem a tükörben. A szemem dagadt és vörös, a hajam pedig úgy néz ki, mintha most öklendezte volna ki egy bagoly. Lélegezz. Egyszerre csak egy dologra koncentrálj. Mosd meg az arcod. Fésülködj meg. Mosd meg a fogad, a biztonság kedvéért. Lélegezz megint. Nyisd ki az ajtót. Menj fel a lépcsőn. A gyomrom görcsbe rándul, mikor kopogtatok a szobája ajtaján. Nem válaszol. Odanyomom a fülem a róla készült Napóleonkalapos portréhoz, és hallgatózni próbálok. Semmi. Hol van? HOL VAN? Visszamegyek az én emeletemre, ahol John Lennon éles hangja még mindig majd szétrepeszti a folyosót. A lábaim lelassulnak, mikor Mer szobája elé érek. Muszáj bocsánatot 343

kérnem tőle, nem számít, mit mondott Rashmi. De Meredith iszonyúan dühös, amikor kinyitja az ajtót. – Ó, remek! Te vagy az – húzza el a száját. – Mer... Annyira sajnálom. Gonoszul felnevet. – Ó, tényleg? Hát, valóban úgy néztél ki, mint aki nagyon sajnálja, amikor a nyelved a légcsövéig nyomult. – Sajnálom – ismétlem. Annyira tehetetlennek érzem magam. – Csak megtörtént. Meredith ökölbe szorítja a kezét, ami most furcsán gyűrűtlen. Smink sincs az arcán. Valójában teljesen elhanyagolt. Még sohasem láttam így. – Hogy voltál képes, Anna? Hogy voltál képes ezt tenni velem? – Én... én... – Te mi? Tudtad, hogy érzek iránta! Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tetted! – Sajnálom – ismétlem újra. – Én nem is tudom, mit gondoltunk. .. – Különben meg mindegy is. Úgysem választja egyikünket sem. A szívem megdermed. – Tessék? Hogy érted ezt? – Idáig futott utánam. Elmondta, hogy úgy nem érdeklődik irántam. – Az arca elvörösödik. – Aztán elment Ellie-hez. Most is ott van. Minden elhomályosodik. – Elment Ellie-hez?

344

– Mint mindig, ha problémája akad. – A hangja gonoszul önelégültté válik. – Na, milyen érzés? Már nem is olyan jó, ugye? – Aztán becsapja az ajtót az orrom előtt. Ellie. Ellie-t választotta. Megint. Berohanok a mosdóba, és felhajtom a WC-kagyló fedelét. Ki akarom adni magamból az ebédet, de a gyomrom csak kavarog, szóval visszahajtom a WC-fedelet, és leülök rá. Mi a baj velem? Miért vonzódom folyton a nem megfelelő fiúkhoz? Hiába nem akartam, hogy Étienne egy másik Toph legyen, mégis az lett. Csak ez sokkal rosszabb, mert Toph csak tetszett. Étienne-t pedig szeretem. Nem tudok soha többé a szemébe nézni. Hogyan is nézhetnék még egyszer? Vissza akarok menni Atlantába. Anyukámat akarom. A gondolattól elszégyellem magam. Egy tizennyolc éves lánynak nem lenne szabad így sírni az anyukája után. Nem tudom, milyen régóta vagyok bent, de hirtelen bosszús hangokra leszek figyelmes a mosdó folyosóról. És valaki döngeti a WC-ajtót. – Jézusom, az egész éjjelt bent akarod tölteni? Amanda Spitterton-Watts. Mintha a dolgok lehetnének még rosszabbak. Megnézem magam a tükörben. A szemeim úgy néznek ki, mintha összekevertem volna az áfonyadzsúszt a Visine szemcseppel, az ajkaim pedig olyan duzzadtak, mintha darázs csípte volna meg őket. Megnyitom a csapot, és hideg vizet fröcskölök az arcomra, majd némi karcos papírtörlővel szárazra törlőm, aztán a kezeimmel eltakarva kimegyek, és elindulok a szobám felé. – Helló, bulimiás – szól utánam Amanda. – Hallottalak ám.

345

A hátamon felborzolódik a szőr. Megfordulok, mire a fakó szemei nagy ártatlanul kerekre nyílnak horgas orra fölött. Vele van Nicole meg Rashmi húga, Sanjita is, és ott van még... Isla Martin, a kis törékeny, vörös hajú harmadikos. Ő hátul álldogál, nem velük van, csak a WC-re vár. – Totál kiokádta a vacsoráját – közli Amanda a többiekkel. – Nézd csak az arcát! Gusztustalan. – Anna mindig gusztustalanul néz ki – vihog Nicole. Az arcom tüzel, de nem reagálok, mert éppen ez az, amit Nicole akar. Amanda megjegyzését azonban nem hagyhatom szó nélkül. – Nem hallhattál semmit, Amanda. Nem vagyok bulimiás. – Tanúi voltatok, hogy la moufette hazugnak nevezett? – néz Amanda a barátnőire. Sanjita felemeli a manikűrözött ujjait. – Én igen – mondja. Fel szeretném pofozni Rashmi húgát, de inkább elfordulok. Rájuk sem hederítek. Amanda megköszörüli a torkát: – Na, és mi ez az egész St. Clairrel és veled? Megdermedek. – Mert mialatt te hánytál, hallottam, mit mondott Rashmi annak a leszbinek a szobája ajtaján keresztül. Megperdülök. NEM lehet, hogy azt mondta. A hangja olyan, mint a mérgezett cukorka, édes, de halálos. – Valami olyasmit, hogy ti ketten összejöttetek, erre most az a nagydarab hülye leszbi kibőgi a szemeit. Leesik az állam. Nem jutok szóhoz. – Na, nem mintha valaha is lett volna esélye St. Clairnél – teszi hozzá Nicole. 346

– Én azt sem értem, miért hiszi Anna, hogy neki volna esélye – jegyzi meg Amanda, majd hozzám fordul. – Dave-nek igaza van. Te tényleg egy ribanc vagy. Neki sem voltál elég jó, St. Clairnek meg pláne nem lennél az. Tuti. – Hátracsapja a haját. – Ő „A” kategória. Te meg „D”. Még csak meg sem próbálom felfogni, amit mond. A hangom remeg. – Ne merészeld így nevezni Mereditht még egyszer! – sziszegem. – Hogy? Leszbinek? Meredith Chevalier egy nagydarab. Hülye. LESZBI! Olyan erősen ütöm meg, hogy mindketten átesünk a mosdó ajtaján. Nicole üvölt, Sanjita vihog, Isla pedig könyörögni kezd, hogy hagyjuk abba. A diákok összeszaladnak a szobáikból, körülállnak minket és biztatnak. Aztán valaki letép róla. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezi Nate, miközben visszatart. Valami csorog az államon. Letörlöm, és látom, hogy vér. – Anna megtámadta Amandát! – vádaskodik Sanjita. Isla bátortalanul megszólal: – Amanda piszkálta őt... – Amanda csak védte magát! – kiabálja túl Nicole. Amanda megtapogatja az orrát, és arca eltorzul a fájdalomtól. – Azt hiszem, eltörte – nyafog. – Anna eltörte az orrom. Tényleg eltörtem volna? Könnyek csorognak végig az arcomon. A vér nyilván Amanda karmolásának az eredménye.

347

– Mindannyian várjuk a magyarázatot, Mademoiselle Oliphant – mondja Nate. Csak rázom a fejem, miközben Amanda vádaskodások tirádájába kezd. – Elég! – állítja le Nate. Amanda döbbenten hallgat el. Azelőtt sosem hallottuk, hogy Nate felemelte volna a hangját. – Anna, az isten szerelmére, mi történt? – néz még mindig rám. – Amanda úgy nevezte Mereditht, hogy... – suttogom. Nate dühös. – Nem hallom – szól rám. – Amanda azt mondta, hogy... – kezdem újra, de gyorsan elhallgatok, mert észreveszem Meredith szőke fürtjeit mindenki más fölé magasodva. Nem mondhatom ki. Nem, azok után, amit ma tettem ellene. Lenézek a kezemre, és elszorul a torkom. – Sajnálom. Nate felsóhajt: – Rendben, emberek. – A többiek felé int. – A show-nak vége, mindenki vissza a szobájába! Ti hárman pedig – mutat rám, Amandára és Nicole-ra – maradjatok itt. Senki sem mozdul. – Mindenki vissza a szobájába! – kiáltja el magát Nate. Sanjita gyorsan elindul lefelé a lépcsőn, és lassan mindenki szétszéled. Csak Nate és mi hárman maradunk ott. Meg Isla. – Isla, menj vissza a szobádba! – utasítja Nate őt is. – De én itt voltam. – Isla lágy hangja szokatlanul bátran cseng. – Láttam, hogyan történt. – Rendben. Akkor mind a négyen, irány az igazgatói iroda.

348

– És az orvos? – nyafog Nicole. – Totál eltörte Amanda orrát. Nate előrehajol, és megvizsgálja Amandát. – Nincs eltörve – állapítja meg végül. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Biztos? – erősködik Nicole. – Szerintem tutira látnia kellene egy orvosnak. – Mademoiselle, kérem, tartózkodjunk a beszédtől, amíg az igazgatói irodába nem érünk. Nicole befogja a száját. Nem hiszem el. Engem még sohasem küldtek az igazgatói irodába! A volt igazgatóm a clairemonti középiskolában még csak nem is tudta a nevemet. Amanda nehézkesen mozogva előresántikál a lifthez, én pedig hátul bandukolok egyre fokozódó rettegéssel. Abban a pillanatban azonban, amikor Nate hátat fordít nekünk, Amanda felegyenesedik, összeszűkíti a szemét, és azt tátogja: Véged van. Ribanc.

349

40. fejezet Az igazgatónő elzárásra ítélt. ENGEM. ELZÁRÁSRA. Amanda egy hétvégét kapott, de én tanítás után be leszek zárva az épületbe két teljes hétig. – Csalódtam benned, Anna – mondta az igazgatónő, masszírozva a feszültséget a balerinanyakából. – Mit fog szólni az édesapád? Apám? Kit érdekel az apám? Mit fog szólni anyu? Meg fog ölni. Olyan mérges lesz, hogy soha többé nem mehetek haza, örökre száműz Franciaországba. És úgy végzem, mint az egyik koldus a Szajna partján, aki bűzlik, mint a káposzta vagy egy több hónapja mosdatlan hónalj. És ennivalónak meg kell majd főznöm a cipőmet, ahogy Charlie Chaplin tette Az aranylázban. Az életem TÖNKREMENT. Az elzárás igazságtalan arányban lett kiszabva, én ugyanis megtagadtam, hogy elmondjam, minek nevezte Mereditht Amanda. Mert én gyűlölöm azt a szót. Egyrészt, mintha 350

homoszexuálisnak lenni szégyellni való lenne. Másrészt pedig, mintha azért, mert Mer szereti a sportot, az automatikusan azt jelentené, hogy ő leszbikus. Ennek a sértésnek még csak értelme sincs. Ha Meredith meleg lenne, miért akadt volna ki annyira Étienne-en és rajtam? Gyűlölöm Amandát. Amikor az igazgató megkérdezte Islát, hogy mi történt, ő megvédett engem, ez az egyetlen oka, hogy nem kaptam egészen a tanév végéig tartó elzárást. A hallgatásom okát is megértette, ő sem árulta el az igazgatónőnek, hogy mit mondott Amanda Merről. Némán meg is köszöntem neki a szemeimmel. Amikor visszaérkezünk a kollégiumba, mindenki ott őgyeleg a társalgóban. A verekedésünk híre gyorsan elterjedt, és az osztálytársaink sebek után kutatva, fürkészőn vizslatnak minket. Kérdésekkel ostromolnak bennünket, mintha valamiféle ciki celeb-sajtótájékoztatón lennénk, de én rájuk sem hederítek, elindulok felfelé a lépcsőn. Amanda azonban máris bírósági tárgyalást tart, és bőszen terjeszti a saját verzióját. Mindegy. Túlságosan is dühös vagyok most ahhoz, hogy ezzel a baromsággal foglalkozzak. Elmegyek Dave és Mike mellett a lépcsőházban. Mike bunkó módon szándékosan meglöki a vállamat a sajátjával, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. – Mi a franc bajod van? – förmedek rá. Dave és Mike meglepett, de önelégült vigyorral néz össze. Beviharzom a szobámba. Mindenki gyűlöl. Étienne otthagyott a barátnője miatt. MEGINT. Meredith utál, és Rashmi meg Josh is tutira nem boldogok az események miatt. Dave és Mike szintén ki nem állhat. És Amanda meg a barátnői 351

is gyűlölnek, és most már mindenki más is, aki a társalgóban hallotta az ő sztoriját. De jó lenne kikérni Rashmi tanácsát. Ó, bárcsak hallgattam volna rá, és nem mentem volna át Merhez. Akkor Mer nem kiabált volna rám. És nem tudtam volna meg, hogy Étienne Ellie-t választotta. És nem támadtam volna neki Amandának. És nem kaptam volna elzárást a következő két hétre. MIÉRT VÁLASZTOTTA ÉTIENNE ELLIE-T? MIÉRT? Étienne. Akinek tökéletesek az ajkai és tökéletes a csókja. Aki olyan édes, mint a méz. És aki soha, soha, SOHA nem fogja feladni a hülye barátnőjét! Meghökkenek, amikor kopogtatást hallok az ajtómon. Annyira magamon kívül vagyok, hogy a közeledő lépések neszét sem hallottam. – Anna? Anna, bent vagy? A szívem kihagy egy ütemet. Az akcentus angol. – Jól vagy? Amanda lent komplett baromságokat beszél. Azt mondja, megütötted. – Megint kopogtat, immár hangosabban. – Kérlek, Anna! Beszélnünk kell! Kivágom az ajtót. – Beszélni? Ó, most már beszélni akarsz? Étienne megrökönyödve bámul rám. A szemem fehérje még mindig vérvörös, egy tízcentis karmolás nyoma húzódik végig az arcomon, és az egész testem támadásra készen megfeszül. – Anna! – Mi van, azt hitted, nem fogom kitalálni, hogy Ellie-hez mentél megint? – Micsoda? – kérdez vissza döbbenten. – Nos? – teszem keresztbe a karomat. – Odamentél? Nem gondolta, hogy tudom. – Igen, de... de... 352

– De mi? Nyilván azt hiszed, hogy én komplett idióta vagyok, ugye? Valamiféle lábtörlő, aki örökké az oldalvonalnál vár majd rád? És hogy te nyugodtan visszaszaladhatsz hozzám, valahányszor a dolgok bonyolulttá válnak, és részemről ez teljesen rendben lesz? – Sohasem gondoltam ezt! – Mégis MINDIG ezt teszed! Étienne kinyitja a száját, majd hirtelen becsukja. Az arckifejezése a sértett és a dühös között váltakozik. Végül megkeményedik. És elviharzik. – AZT HITTEM, BESZÉLNI AKARSZ! – kiáltok utána gúnyosan. Becsapom az ajtómat.

353

41. fejezet Lássuk csak. Tegnap: (1) csókolóztam a legjobb barátommal, noha megesküdtem magamnak, hogy sohasem fogok, (2) elárultam egy másik barátomat ugyanezzel a csókolózással, (3) összeverekedtem egy lánnyal, aki már régóta fente rám a fogát, (4) kaptam két hét elzárást, és (5) szóban nekiestem a legjobb barátomnak, és addig bántottam, amíg el nem rohant. Helyesbítek. Amíg el nem rohant megint. Ha ez verseny lenne, hogy ki tud egyetlen nap alatt a legtöbb kárt okozni magának, tutira én nyernék. Anyám tüzet fog okádni, amikor tudomást szerez az Amandával való verekedésemről, így valószínűleg egész nyárra eltemettem magam. A barátaim szemébe sem tudok nézni többé. Szégyellem magam amiatt, amit Meredithszel tettem, és Rashmi meg Josh is egyértelműen az ő pártján áll. St. Clair pedig... hát, ő rám se hederít. St. Clair. Nem Étienne többé, nem az én Étienne-em. És ez jobban fáj, mint bármi más. 354

Az egész reggel borzalmas. Kihagyom a reggelit, és a lehető legutolsó pillanatban surranok be angolórára. A barátaim úgy tesznek, mintha észre se vennék, hogy megjelentem, de rajtuk kívül mindenki más sustorog és bámul. Nyilván Amanda pártján állnak. Csak remélni merem, hogy nem tudnak a St. Clairrel való ügyemről, ami elég valószínűtlen, ha azt vesszük, milyen hangosan kiabáltam vele tegnap este a folyosón. Azzal töltöm az órát, hogy titokban oda-odasandítgatok rá. Annyira kimerültnek látszik, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét, és szerintem nem is zuhanyozott. De még így is gyönyörű. Utálom ezt. És magamat is utálom, hogy kétségbeesetten vágyom arra, hogy rám nézzen, és azt még jobban utálom, hogy Amanda rajtakap, hogy bámulom, és önelégülten mosolyog, mintha azt mondaná: „Látod? Mondtam neked, hogy nem a te súlycsoportod. ” És Mer. Nem volna szükséges az egész testével elfordulnia tőlem a székében – noha megteszi, éppúgy, mint St. Clair –, mert a belőle áradó ellenséges hullámok enélkül is elérnének hozzám újra meg újra, egész órán. A számtan ugyanennek a szenvedésnek a meghosszabbítása. Amikor Professeur Babineaux kiosztja a házi feladatunkat, St. Clair úgy adja tovább a papírköteget a feje fölött, hogy rám se néz. – Kösz – motyogom. Megdermed, de csak egy pillanatra, aztán visszasüpped a rólam tudomást sem vevő rideg állapotba. Nem próbálok még egyszer beszélni vele. A franciaóra is ugyanilyen rossz, csak már meg sem lepődöm. Dave olyan messze ül tőlem, amilyen messze csak lehet, de a mód, ahogy nem figyel rám, természetellenes és szándékos. Nem tudom, neki mi a baja, és nem is érdekel, mert önmagában az, hogy rá gondolok, undorral tölt el. Néhány 355

taknyos elsős megjegyzéseket tesz rám, és amikor odaszólok nekik, hogy duguljanak el, Madame Guillotine dühbe gurul. Nem azért, mert azt mondtam nekik, hogy duguljanak el, hanem mert nem franciául mondtam. Mi baj van ezzel az iskolával? Az ebédidőt a mosdóban töltöm, pont, mint az első napomon. Úgysincs étvágyam. Fizikaórán hálás vagyok a sorsnak, hogy nincs semmilyen labormunka, mert nem bírnám elviselni, hogy St. Clair új partnert keres magának. Professeur Wakefield monoton hangon beszél valamit a fekete lyukakról. Az előadása közepénél Amanda nyújtózkodik egyet, s közben a feje mögött ledob egy összehajtogatott papírt, ami a lábamnál landol. Elolvasom a padom alatt. HÉ, BŰZÖS BORZ, HA MÉG EGYSZER KIKEZDESZ VELEM, TÖBBET KAPSZ, MINT EGY KARMOLÁS. DAVE AZT MONDJA, TE EGY REPEDT SARKÚ LOTYÓ VAGY. Hű! Nem mondhatom, hogy bárki is nevezett volna már így. De miért beszél Dave Amandával rólam? Ez a második alkalom, hogy Amanda ilyesmit mond. És nem hiszem el, hogy lotyónak neveznek, csak mert csókolóztam valakivel! Galacsinná gyűröm a levelet, és a tarkójához vágom. Csakhogy a célzóképességem olyan pocsék, hogy a széke háttámláját találom el. A galacsin megpattan, és úgy akad a hosszú tincsei közé, hogy Amanda észre sem veszi. Kicsit jobban érzem magam. A levél beleragad a hajába. 356

És még mindig ott van. Még mindig... Aztán hoppá, Amanda megmozdul, a papírgalacsin a földre esik, és Professeur Wakefield pont ezt a pillanatot választja, hogy elinduljon a padsorok között sétálni. Ó, ne! Mi van, ha megtalálja a levelet, és hangosan felolvassa? Igazán nincs szükségem még egy gúnynévre ebben az iskolában. Mellettem St. Clair is a galacsint mustrálja. Professeur Wakefield már majdnem a padunknál jár, amikor St. Clair mintegy véletlenül kicsúsztatja a lábát, és rálép. Majd vár, amíg a professeur elsétál, és csak azután veszi fel a földről. Hallom, ahogy szétbontja, és az arcom elvörösödik. Aztán a nap folyamán először rám pillant. De még mindig nem mond semmit. Josh is csendes a történelemórán, de ő legalább nem ül át máshová. Isla viszont rám mosolyog, és hihetetlen, de a kedvességnek ez az egyetlen megnyilvánulása segít. Körülbelül harminc másodpercig. Mert aztán Dave, Mike és Emily összebújnak, és hallom, hogy a nevemet említik, miközben hátranéznek rám és nevetnek. A helyzet egyre rosszabb, még ha reggel nehezen is tudtam volna elképzelni, hogy ez lehetséges. A „La Vie”-n szabadfoglalkozás van. Rashmi és St. Clair rajzolgatnak valamit a művészetórájukra, én pedig úgy teszek, mintha beletemetkeznék a házi feladatomba, amikor csilingelő, csúfondáros nevetést hallok a hátam mögül. – Talán ha nem lennél ekkora lotyó, Bűzös Borz, még mindig lennének barátaid. Amanda Spitterton-Watts, a legnagyobb klisé az iskolában. A szép gonosz lány. Tökéletes bőr, tökéletes haj, jeges mosoly, jeges szív. 357

– Mi bajod? – kérdezem. – Te. – Kitűnő. Köszönöm. Hátracsapja a haját. – Nem akarod tudni, mit mondanak rólad az emberek? – Nem válaszolok, mert tudom, hogy úgyis el fogja mondani. Meg is teszi. – Dave azt mondja, csak azért feküdtél le vele, hogy St. Clairt féltékennyé tedd. – MICSODA? Amanda újra felnevet, peckesen odébbáll, de közben még odaveti: – Dave jól tette, hogy dobta azt a szánalmas seggedet. Le vagyok döbbenve. Mintha valaha is lefeküdtem volna Dave-vel! Ráadásul mindenkinek azt mondja, hogy ő ejtett engem? Hogy merészeli? Mindenki ezt gondolja rólam? Ó, istenem, St. Clair is ezt gondolja rólam? St. Clair azt gondolja, hogy lefeküdtem Dave-vel?

@ A hét hátralevő részében a totális kétségbeesés és a forrongó düh között hányódom. Minden délután elzáráson vagyok, és valahányszor végigmegyek az iskola vagy a kollégium folyosóin, hol innen, hol onnan hallom, ahogy a nevemet suttogják. Nagyon várom a hétvégét, de mint kiderül, az még a hétköznapoknál is rosszabb. Mivel az elzárás alatt elvégeztem az összes házi feladatomat, semmi dolgom nem marad.

358

Gyakorlatilag az egész hétvégét moziban töltöm, de annyira zaklatott vagyok, hogy még a filmeket se tudom élvezni. Az iskola tönkretette a filmeket. Ez most már végérvényes. Nincs miért élni. Hétfő reggelre a hangulatom annyira keserű, hogy veszem a meggondolatlan bátorságot, hogy konfrontálódjak Rashmival az étkezőben, a reggeliért való sorban állás közben. – Miért nem szólsz hozzám? – szegezem neki a kérdést. – Tessék? – kérdez vissza. – Te nem szólsz énhozzdm. – Micsoda? – Én sohasem küldtelek el az asztalunktól. Te nem ültél oda többé. – A hangja hűvös. – De hát, mérges vagy rám! Amiatt, amit... Merrel tettem. – Minden barát veszekszik időnként – teszi keresztbe a karját, és rájövök, hogy engem idéz. Én mondtam ezt múlt ősszel, amikor ő vitatkozott St. Clairrel Ellie-ről. Ellie. Én is ejtettem Rashmit, éppúgy, mint Ellie. – Sajnálom – mondom összetörten. – Semmit sem tudok jól csinálni. Rashmi karja ellazul, és huzigálni kezdi az egyik hosszú copfját. Kínosan érzi magát, ami szokatlan tőle. – Csak ígérd meg, hogy ha legközelebb megtámadod Amandát, tényleg el is töröd valamijét! – mondja végül. – De, én nem akartam! – tiltakozom. – Nyugi! – mondja, és még egy feszengő pillantást vet rám. – Nem vettem észre, hogy ilyen érzékenyen érint ez az ügy. – Tudod, még mindig van egy hetem az elzárásból amiatt a verekedés miatt.

359

– Szigorú büntetés. Miért nem mondtad el az igazgatónőnek, mit mondott Amanda? Majdnem elejtem a tálcámat. – Tessék? Te honnan tudod, mit mondott? – Nem tudom – ráncolja a szemöldökét Rashmi. – De valami nagyon súlyos lehetett, ha ezt a reakciót váltotta ki belőled. Megkönnyebbülten fordítom félre a tekintetem. – Amanda csak rossz pillanatomban talált – mondom, ami nem is teljesen hazugság. Leadom a rendelésem Monsieur Boutinnak – a kedvencemet, nagy tányér joghurtot kérek müzlivel és mézzel –, majd visszafordulok Rashmihoz. – És ti, ugye... nem hiszitek el, amit Amanda és Dave mond? – Dave egy seggfej. Ha azt gondolnám, lefeküdtél vele, most nem beszélgetnék veled. Olyan erősen markolom a tálcámat, hogy az ujjbegyeim kifehérednek. – Szóval akkor... ööö... St. Clair tudja, hogy sosem feküdtem le Dave-vel? – Anna. Mi mindannyian úgy gondoljuk, hogy Dave seggfej. Hallgatok. – Beszélned kellene St. Clairrel! – mondja Rashmi. – Nem hiszem, hogy beszélni akar velem – csóválom a fejem. Továbbtolja a tálcáját, de közben még odaszól: – Én meg azt hiszem, hogy igen. Megint egyedül reggelizem, mert még mindig nem bírok szembenézni Merrel. Aztán öt percet kések angolóráról. Professeur Cole az asztalán ül, és kávét kortyolgat. Összehúzza 360

a szemét, miközben besurranok a helyemre, de nem szól semmit. Narancssárga vállpántos ruhája meg-meglibben, ahogy lóbálja a lábát. – Emberek! Ébresztő! – mondja aztán. – Még mindig a műfordítás technikai aspektusairól beszélgetünk. Én végezzem el az összes munkát? Halljam, ki tudja elmondani, milyen problémákkal kell egy fordítónak szembenéznie? Rashmi felnyújtja a kezét. – Azzal, hogy a legtöbb szónak többféle jelentése van. – Helyes – bólint Professeur Cole. – Tovább! Fejtsd ki! St. Clair Rashmi mellett ül, de nem figyel, hanem valamit indulatosan firkálgat a könyve margójára. – Hát... – kezdi Rashmi –, a fordító feladata, hogy kiválassza, melyik jelentésre gondolhat az író. Ráadásul egy szónak lehetnek olyan jelentései is, amelyek csak a szövegkörnyezetből következnek. – Tehát, te azt mondod – foglalja össze Professeur Cole –, hogy egy fordítónak nagyon sok döntést kell meghoznia. És hogy minden szóban, mondatban vagy szituációban sokféle jelentést lehet felfedezni. – Pontosan – helyesel Rashmi. Aztán rám sandít. Professeur Cole felnevet: – Biztos vagyok benne, hogy mindegyikünkkel előfordult már, hogy félreértett valamit, amit egy másik ember mondott vagy tett, ugye? Pedig mi mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük. Látjátok, milyen bonyolulttá válhat minden abban a pillanatban, amint... olyasvalamik, mint a szavak, belépnek a képbe? Ráadásul vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet másik kultúrába átültetni.

361

Félreértések emlékei özönlik el az elmémet. Toph. Rashmi. St. Clair? – Vagy mit szóltok a következőhöz? – Professeur Cole odasétál az egyik magas ablakhoz. – A fordító, még ha meggyőződése is, hogy hű marad az eredeti szöveghez, akkor is beleviszi a saját élettapasztalatait és véleményét a döntésekbe, amiket hoz. Talán nem tudatosan, de valahányszor egy szó alkalmazott jelentéséről dönt, ő határozza meg, hogy melyik az a jelentés, amelyiket ő helyesnek vél, a saját, adott témában való személyes múltbeli tapasztalatai alapján. Személyes múltbeli tapasztalatok. Mint például, hogy azért, mert St. Clair mindig azonnal Ellie-hez szaladt, ha bármilyen gondja volt, feltételeztem, hogy most is azt tette. Erről van szó? És valóban meg is tette? Már nem is vagyok benne olyan biztos. Azzal töltöttem az egész végzős évemet, hogy vágy és szívfájdalom, eksztázis és árulás között hányódtam fuldokolva, és ilyen állapotban nagyon nehéz tisztán látni az igazságot. És vajon, amikor az érzelmeink egy másik ember érzelmeitől függnek, azok hatására hányódnak, csapódnak, zsugorodnak, növekednek, csavarodnak erre-arra és torzulnak, akkor előbb vagy utóbb nem fognak menthetetlenül sérülni és szertefoszlani? Az óra véget ér, én pedig csetlek-botlok a gondolataim ködében a számtanóra felé. Már majdnem ott vagyok, amikor meghallom, hogy valaki a torkát köszörüli mögöttem: – Lotyó! Megdermedek. Ne! Menj tovább! Szorosabban ölelem magamhoz a könyveimet, és lépdelek tovább a folyosón. Aztán kicsit hangosabban hallom: 362

– Lotyó! És a legrosszabb az egészben, hogy míg megfordulok, még csak nem is tudom, ki mondta. Hiszen annyian gyűlölnek. Aztán észreveszem, hogy Mike az. Csúfondárosan felröhög, ám én elnézek fölötte. Dave-re. Aki a fejét vakarja, és elfordul. – Hogy voltál képes? – kérdezem tőle. – Te hogy voltál képes? – szól közbe Mike. – Én mindig mondtam Dave-nek, hogy nem éred meg az erőfeszítést. – Ó, igazán? – A tekintetem még mindig Dave-re szegeződik. – Hát, én legalább nem vagyok hazug. – Dehogynem vagy az – motyogja Dave az orra alatt. – Tessék? Mit mondtál? – Hallottad. – Dave hangja most már kicsit hangosabb, de közben jól láthatóan feszeng, és a barátjára pislantgat. Elfog az undor. Dave egy hitvány hernyó. Persze. Miért nem láttam ezt korábban? A kezem ökölbe szorul. Még egy szót szól, egyetlen szót... – Lotyó! – mondja. Dave a földre zuhan. De nem az én öklömtől.

363

42. fejezet Auuu! – szorongatja St. Clair a kezét. Mike St. Clair felé veti magát, de közéjük ugrom. – Ne! Dave a földön nyög. Mike félretaszít, de St. Clair odalöki a falhoz, és gyűlölettel teli hangon sziszegi: – Ne merj hozzányúlni! Mike megrökönyödve ugrik hátra. – Te pszichopata! – üvölti, és nekitámad St. Clairnek, épp, amikor Professeur Hansen közéjük lép, karjaival védve magát az esetleges ütésektől. – Hé, hé, HÉ! Mi folyik itt? – A történelemtanárunk rámered kedvenc tanítványára. – Monsieur St. Clair. Az igazgatói irodába! MOST. – Dave és Mike egymást túlkiabálva bizonygatja az ártatlanságát, de Professeur Hansen félbeszakítja őket. – Fogjátok be mindketten, vagy menjetek ti is Étienne után! – Elhallgatnak. St. Clair nem néz rám, csak elviharzik a megadott irányba. 364

– És te, jól vagy? – fordul hozzám Professeur Hansen. – Nem bántott valamelyik őrült? Még mindig döbbenten állok. – Ööö... St. Clair csak engem védett – nyögöm ki végül. – Ez ez nem az ő hibája volt. – Ebben az iskolában nem védekezünk az öklünkkel, tudod jól – mondja a professeur szigorúan, majd vet még egy ferde pillantást rám, és elindul St. Clair után az igazgatói irodába. Mi történt? Úgy értem, tudom, mi történt, de... mi történt? Ez azt jelenti, hogy St. Clair nem gyűlöl? Felvillan a lelkemben a remény első sugara, még akkor is, ha lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy Dave-et és Mike-ot nálam is jobban utálja. A tanítás végéig már nem látom, de amikor késő délután megérkezem az elzárásra, ott ül a hátsó padban. Elcsigázottnak látszik. Valószínűleg egész délután itt volt. A mára beosztott professeur éppen nincs bent, így csak mi ketten vagyunk a teremben. Elfoglalom a szokásos helyemet – elég szomorú, hogy van szokásos helyem – a terem túlsó végében. St. Clair a kezeit bámulja, amik rajzszéntől maszatosak, így tudom, mivel töltötte az idejét. Megköszörülöm a torkomat. – Köszönöm! Hogy kiálltál mellettem – mondom csendesen. Semmi válasz. Oké. Visszafordulok a tábla felé. – Ne köszönj semmit! – szólal meg egy perccel később. – Már ezer éve meg kellett volna ütnöm Dave-et. – A bakancsai a márványpadlót rugdossák. Megint odasandítok. – Mennyi elzárást kaptál? – Két hetet – feleli. – Seggfejenként egyet.

365

Röviden felnevetek, mire felkapja a fejét. A tekintetében a saját reményemet látom visszatükröződni. De aztán ez szinte rögtön el is tűnik az arcáról. Ami fáj. – Tudod, az nem igaz – mondom keserűen –, amit Dave és Amanda terjeszt. St. Clair lehunyja a szemét. Másodpercekig meg sem szólal. És amikor újra felnéz, akaratlanul is észreveszem, mennyire megkönnyebbült. – Tudom – feleli végül. A késleltetett reakciója kicsit bosszant. – Biztos vagy benne? – kérdezem ezért kissé élesen. – Igen – feleli ezúttal rögtön, és több mint egy hét elteltével először néz rám. – De akkor is jó hallani a te szádból, tudod? – Tudom – elfordulok. – Vagy legalábbis el tudom képzelni. – És ez pontosan mit akar jelenteni? – Felejtsd el! – Nem. Hadd ne felejtsem el! Elegem van a sok felejtésből, belefáradtam, Anna. – Te fáradtál bele? – A hangom remeg. – Én voltam az, akinek mást sem kellett tennie egész évben, CSAK felejteni. Gondolod, hogy könnyű minden este a szobámban ülni, és Ellie-re meg rád gondolni? Gondolod, hogy ez könnyű volt nekem ennyi időn keresztül? A válla leesik. – Sajnálom – suttogja. De én már sírok. – Azt mondod, gyönyörű vagyok, tetszik a hajam, és szép a mosolyom. A lábadat a lábamhoz nyomod sötét mozikban, aztán, amikor a fények felgyulladnak, úgy viselkedsz, mintha semmi sem történt volna. Az ágyamban alszol egymás után 366

három éjszaka, aztán egyszerűen... nem foglalkozol velem a következő hónapban. Mit kellene mindezzel kezdenem, St. Clair? Azt mondtad a születésnapomon, hogy félsz egyedül lenni, holott én egész végig itt voltam neked. Egész végig. – Anna. – Felemelkedik, és felém indul. – Annyira sajnálom, hogy megbántottalak. Szörnyű döntéseket hoztam. És tisztában vagyok vele, hogy nem érdemlem meg a megbocsátásodat, amiért ilyen sokáig tartott, hogy eljussak ide. De nem értem, miért nem adod meg nekem az esélyt. Még csak azt sem engedted múlt hétvégén, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Csak nekem estél, a legrosszabbat feltételezve rólam. De az egyetlen igazság, amit tudok, az, amit akkor érzek, ha veled vagyok. Azt hittem, te is hiszel ezekben az érzésekben. Azt hittem, hiszel bennem, azt hittem, ismersz... – De hát, éppen ez az! – robbanok ki a székemből, és hirtelen ott vagyok közvetlenül előtte. – Nem ismerlek téged. Én mindent elmondok neked, St. Clair. Az apámról, Bridgetteről és Tophról, Mattról és Cherrie-ről. Elmondtam azt is, hogy szűz vagyok. – Lesütöm a szemem, túlságosan elszégyellem magam attól, hogy így hangosan kimondtam. – És mindeközben te mit árultál el nekem? Semmit! Én semmit sem tudok rólad. Sem az apádról, sem Ellie-ről... – Jobban ismersz, mint bárki más – vág közbe. Most már nagyon dühös. – És ha valaha is vetted volna a fáradságot, hogy figyelj, megértetted volna, hogy a helyzet az apámmal most több mint borzasztó. És nem tudom elhinni, hogy olyan rossz véleménnyel vagy rólam, hogy azt feltételezed, várnék egy teljes tanévet, hogy megcsókoljalak, aztán abban a pillanatban, ahogy megtörténik, én... befejezem veled.

367

PERSZE, hogy Ellie-hez mentem akkor éjjel. HOGY SZAKÍTSAK VELE, A FRANCBA! A csend fülsiketítő. Szakítottak? Ó, istenem! Nem kapok levegőt. Nem kapok levegőt. Nem kapok... Egyenesen a szemembe néz. – Azt hányod a szememre, hogy félek egyedül lenni, és ez igaz. Így van. És nem vagyok büszke rá. De, nézd meg magad közelebbről, Anna, és lásd be, nem én vagyok az egyetlen ebben a teremben, aki ezzel a problémával küszködik. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, gyorsan és dühösen. A szívem az övével együtt dübörög. Nyel egyet. Én is nyelek. Aztán tétovázva előredől, a testem pedig áruló módon utánozza. Lehunyja a szemét. Én is lehunyom a szemem. Ekkor az ajtó felcsapódik, és mi szétrebbenünk. Josh lép be a terembe, és megvonja a vállát: – Meglógtam számtan-előkészítőről.

368

43. fejezet Az elzárás hátralevő részében nem bírok ránézni. Hogyan félhetnék én az egyedülléttől, amikor az utóbbi időben mást sem csináltam, csak egyedül voltam? Nekem egész évben nem volt pasim, neki viszont volt barátnője. Habár az igaz, hogy ragaszkodtam Toph ideájához. Megtartottam őt – és a gondolattól megvonaglik az arcom – biztonsági tartaléknak. Aztán ott volt Dave. Hát igen. Ő tényleg ott volt, és én is ott voltam, és ő hajlandó volt, és én is hajlandó voltam. Lehet, hogy azért voltam Dave-vel, mert dühös voltam St. Clairre, de lehet, hogy... lehet, hogy csak belefáradtam az egyedüllétbe. Hát, olyan nagy bűn az? De ha meg nem az, akkor St. Clairtől sem bűn, hogy nem akar egyedül maradni. Fél a változástól, fél nagy döntéseket hozni, de hát, én is. Matt azt mondta, hogy ha beszéltem volna Tophfal, megspórolhattam volna magamnak több hónapnyi gyötrődést. Én azonban túlságosan féltem attól, hogy netán tönkreteszek valamit, ami lehetséges, hogy van köztünk, 369

ahelyett, hogy szembenéztem volna azzal, ami valóban volt. És ha vettem volna a fáradságot, hogy odafigyeljek arra, amit Matt próbált elmagyarázni, talán St. Clair és köztem ez a beszélgetés már régen lezajlott volna. De St. Clair is mondhatott volna valamit! Nem én vagyok az egyetlen, aki hibázott. Várjunk csak! Nem éppen ezt mondta az imént? Hogy mindketten hibáztunk? Rashmi is azt állította, én hagytam faképnél őt. És igaza volt. Ő és Josh tulajdonképpen segített nekem azon a napon a parkban, én meg hálátlanul ejtettem őket. És Mereditht is. Ó, istenem, Meredith. Mi a baj velem? Miért nem próbáltam meg még egyszer bocsánatot kérni tőle? Hát, képtelen vagyok megtartani egy barátot? Beszélnem kell vele. Ma. Most. Azonnal. Amikor Professeur Hansen elenged minket az elzárásról, rögtön az ajtóhoz rohanok. De amint a folyosóra érek, valami visszatart. Megállok a nimfák és szatírok freskói alatt, és megfordulok. St. Clair az ajtóban áll, és engem bámul. – Beszélnem kell Meredithszel – mondom, és az ajkamba harapok. St. Clair lassan bólint. Aztán Josh jelenik meg mögötte, és különös meggyőződéssel néz rám. – Hiányzol neki – mondja. – Minden rendben lesz. – Aztán St. Clairre pillant. – Mindketten rendben lesztek. Ezt már korábban is mondta nekem. – Igen? – kérdezem. Josh felvonja az egyik szemöldökét, és elmosolyodik. – Igen. 370

Csak miután elindulok, akkor gondolkozom el, hogy ez a „mindketten” vajon Mereditht és engem vagy St. Clairt és engem jelent-e. Remélem, mindkettőt. Visszamegyek a kollégiumba, és miután pár percre beszaladok a saját szobámba, már kopogtatok is az ajtaján: – Mer? Beszélhetünk? Résnyire kinyitja az ajtaját. – Helló! – mondja. A hangja elég kedves. Nézzük egymást. Aztán felemelek két csészét: – Chocolat chaud? Úgy néz ki, mint aki a látványtól menten sírva fakad. Beenged, én pedig leteszek egy csészét az asztalára. – Sajnálom! Annyira sajnálom, Meredith – mondom csendesen. – Nem, én sajnálom – tör ki belőle váratlanul. – Olyan ostoba voltam. Nem volt jogom haragudni rád. – Ez nem igaz – felelem. – Tudtam, hogy érzel iránta, és mégis megcsókoltam. Ez nem volt helyes. El kellett volna mondanom neked, hogy nekem is tetszik. Az ő ágyán ülünk. Egy csillogó, csillag alakú gyűrűt forgat az ujján. – Én nagyon jól tudtam, hogyan éreztek egymás iránt – mondja. – Mindenki tudta, hogyan éreztek egymás iránt. – De... – Csak nem akartam elhinni. Annyi idő után még mindig volt bennem valamiféle... ostoba reménykedés. Tudtam, hogy Ellie-vel problémáik voltak, és azt gondoltam, hogy talán... – elcsuklik a hangja, és eltart egy percig, amíg folytatni tudja.

371

Megkavarom a forró csokimat. Olyan sűrű, hogy már majdnem szósz. Jó tanítványa voltam Mernek. – Azelőtt folyton együtt lógtunk – folytatja. – St. Clair és én. De miután te megérkeztél, alig láttam. Az órákon melletted ült, ebédnél is és a moziban is. Mindenhol. És noha mindvégig gyanakodtam, csak amikor először hallottam, hogy Étienne-nek szólítod, akkor tudtam biztosan, hogy szereted. És abból, ahogy ő reagált, ahogy felcsillant a szeme, valahányszor így hívtad, tudtam, hogy ő is szeret téged. De próbáltam nem tudatosítani magamban ezt, mert nem akartam elhinni. A kételkedés gyötrelme újra feltámad bennem. – Én nem tudom, hogy szeret-e engem – mondom. – Nem tudom, hogy most szeret-e, vagy valaha szeretett-e egyáltalán. Minden annyira összezavarodott. – Teljesen nyilvánvaló, hogy többet akar barátságnál – feleli Mer, és kiveszi a csészémet a remegő kezemből. – Hát nem látod? Szenved, valahányszor csak rád néz. Még soha életemben nem láttam senkit így szenvedni. – Ez nem igaz – rázom a fejem. Eszembe jut, amit St. Clair az imént mondott, hogy a helyzet az apjával most igazán rosszra fordult. – Azért szenved, mert más, fontosabb dolgok bántják. Mer rám néz. – Miért nem vagytok ti ketten együtt? A kérdés egyenessége meghökkent. – Nem tudom – sóhajtom. – Néha azt gondolom, hogy meghatározott számú alkalom van, hogy az ember... összejöjjön valakivel. És mi ketten már annyi alkalmat elszalasztottunk – a hangom elcsendesül –, hogy talán végleg eljátszottuk az esélyünket. 372

– Anna. – Mer elhallgat, majd a fejét csóválva így folytatja: – Ez a legnagyobb szamárság, amit életemben hallottam. – De... – De mi? Szereted őt, és ő is szeret téged, és a világ legromantikusabb városában éltek. Megrázom a fejem. – Ez nem ilyen egyszerű. – Akkor hadd mondjam másképp! Egy csodálatos fiú szerelmes beléd, és te még csak esélyt sem adsz neki?

@ Hiányzott Meredith. Amikor visszamegyek a szobámba, egyszerre érzem magam megvigasztalódva és elszomorodva. Ha St. Clair és én nem beszélünk ma az elzárás alatt, vajon megpróbáltam volna még egyszer bocsánatot kérni Mertől? Valószínűleg nem. Az iskola véget érne, elindulnánk a saját külön útjainkon, és a barátságunk örökre tönkrement volna. Ó, nem! A szörnyű igazság leterít. Hogy nem vettem észre? Hiszen ez ugyanaz. Pontosan. Ugyanaz. Bridge nem tehetett róla. A vonzódás ott volt, én meg nem voltam ott, ők összejöttek, és ő nem tehetett erről. Én pedig mindvégig őt okoltam. Olyasvalamiért éreztettem vele bűntudatot, ami egyáltalán nem az ő hibája. Még csak nem is próbáltam figyelni rá, egyetlen telefonhívására sem válaszoltam, és egyetlen e-mailjére sem. Ő mégis kitartóan próbálkozott. Megint eszembe jutott, amit Matt és Rashmi mondott. Én tényleg cserbenhagyom a barátaimat. 373

Előhúzom a helyéről a bőröndömet, és kicipzárazom az első zsebét. Még ott van. Kicsit megviselten ugyan, de ott a kis csomagocska piros-fehér csíkos papírban. A játék híd. És megfogalmazom életem legnehezebb levelét. Remélem, megbocsát!

374

44. fejezet A hét hátralevő része csendesen zajlik. Postára adom Bridge csomagját, újra csatlakozom a barátaimhoz az étkezéseknél, és folytatom az elzárásos büntetésem letöltését. St. Clair és én továbbra sem beszélünk. Illetve, keveset igen, de jelentéktelen dolgokról. Legtöbbször csak ülünk egymás mellett, és nyugtalanul fészkelődünk, ami nevetséges, hisz ez az egész probléma nem pont emiatt van? Hogy nem beszélünk? De a régi szokásokat nehéz megtörni. Az elzárás alatt egysornyi távolságra ülünk egymástól. Érzem, hogy egész órán engem néz, egész héten. És én is nézem őt. De sosem együtt megyünk át a kollégiumba, ő lassan pakolja össze a dolgait, hogy nekem legyen időm előremenni. Szerintem mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk. Még ha sikerülne is elkezdenünk valamit, nincs semmi reményünk. Az iskolának majdnem vége. Jövőre én a San Franciscó-i Állami Egyetemen fogok filmelméletet és filmkritikát tanulni, ő pedig még mindig nem árulta el, hová 375

megy. Holott egyenesen megkérdeztem tőle a pénteki elzárás után, de ő megint valami olyasmit mormogott, hogy nem akar beszélni róla. Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki nehezen éli meg a változásokat. Szombaton az „Anyuci és Apuci Basset Houndja Mozi” a kedvenc Sofia Coppola-filmemet játssza: az Elveszett jelentést. Üdvözlöm a méltóságteljes úriembert és Pouce-t, majd becsusszanok a szokásos helyemre. Ez az első alkalom, hogy megnézem ezt a filmet, amióta Párizsban vagyok, és a hasonlóságot a történet és az életem között nem tudom nem észrevenni. A film két amerikairól szól, egy középkorú férfiról és egy fiatal nőről, akik egyedül vannak Tokióban. Küzdenek, hogy megértsék az idegen környezetüket, de közben azért is küzdenek, hogy megértsék a saját romantikus kapcsolatukat is, amelyben élnek, és amely, úgy tűnik, lassacskán darabokra hullik szét. Aztán ez a két ember találkozik, és újabb küzdelem vár rájuk – az egymás iránti egyre erősödő vonzalmuk –, miközben mindketten tudják, hogy ez a kapcsolat teljesen lehetetlen. A film az elszigeteltségről és a magányosságról szól, de a barátságról is. Arról, hogy pontosan azok legyünk, amire a másik embernek szüksége van. Egy ponton a lány megkérdezi a férfit: „Könnyebb lesz majd?” A férfi első válasza az, hogy „nem”, aztán „de”, végül „könnyebb lesz”. És elmondja neki, hogy „minél jobban tudod, ki vagy és mit akarsz, annál kevésbé idegesítenek fel a dolgok”. És akkor rájövök... hogy oké. Az is rendben van, ha St. Clair és köztem sohasem lesz több barátságnál. Mert az ő barátsága 376

önmagában annyira megerősített engem, mint még soha senkié. Kiragadott a szobámból, és megmutatta a függetlenséget. Más szavakkal, ő pontosan az volt, amire szükségem volt. És ezt sosem fogom neki elfelejteni. Sőt, biztosan nem is akarom soha elfelejteni. Amikor a film véget ér, meglátom magam a mozi mosdójának a tükrében. A melírcsíkom nem lett felfrissítve, mióta anyu karácsonykor kiszőkítette. Még egy dolog, amit meg kell tanulnom egyedül csinálni. Még egy dolog, amit meg akarok tanulni egyedül csinálni. Be is ugrom a mozi melletti Monoprix-be – ami olyasmi, mint egy mini SuperTarget –, hogy vegyek hajszőkítőt, és amikor kisétálok az ajtón, ismerős alakot veszek észre az út túloldalán. Nem hiszem el. St. Clair. A kezei a zsebében vannak, és úgy néz körül, mintha várna valakit. A szívem hatalmasat dobban. Tudja, hogy Sofia a kedvenc filmrendezőm. Tudta, hogy itt leszek, és rám vár, hogy kijöjjek. Végre eljött az idő, hogy beszélhessünk. Ragyogva repülök át a zebrán az ő oldalára. Olyan boldog vagyok, amilyen már régóta nem voltam. Épp a nevét akarom kiáltani, amikor észreveszem, hogy már nincs egyedül. Egy idősebb férfi csatlakozott hozzá. A férfi jóképű, és ahogyan áll, meghökkentően ismerős. St. Clair franciául beszél. Nem hallom ugyan, de a szája mozgása mindig más, ha franciául beszél. Megváltoznak a gesztusai és az egész testbeszéde valahogy folyamatosabb. Egy csoportnyi üzletember halad el előttük, és átmenetileg eltakarják őket előlem, mert St. Clair alacsonyabb náluk. Várjunk csak egy pillanatra. A másik férfi is alacsony.

377

Megdöbbenve ébredek rá, hogy St. Clair apját látom. Alaposabban szemügyre veszem. Tökéletesen van felöltözve, nagyon párizsias. A hajuk ugyanolyan színű, noha az apjáé ezüstös tincsekkel tarkított, és rövidebb, rendezettebb. És ugyanaz a magabiztosság lengi körül őket, noha St. Clair most éppen eléggé bizonytalannak tűnik. Elszégyellem magam. Már megint elkövettem ugyanazt a hibát. Rá kell végre jönnöm, hogy nem mindig minden rólam szól. Elbújok egy métrótábla mögé, de akaratlanul is hallótávolságon belül helyezkedem el. A bűntudat újra feltámad bennem. El kellene mennem, de... itt van St. Clair legnagyobb rejtélye. A szemem előtt. – Miért nem iratkoztál be? – kérdezi az apja. – Már három hete meg kellett volna tenned. Megnehezíted a számomra, hogy meggyőzzem őket, hogy felvegyenek. – Nem akarok itt maradni – mondja St. Clair. – Vissza akarok menni Kaliforniába. – Utálod Kaliforniát. – A Berkeley-re akarok menni. – Te nem tudod, mit akarsz! – legyint az apja bosszúsan. – Pont olyan vagy, mint anyád. Lusta és önző. Képtelen vagy döntéseket hozni. Szükséged van valakire, aki meghozza helyetted őket, és én úgy döntöttem, Franciaországban maradsz. – Nem maradok ebben a francos Franciaországban, oké? – fakad ki St. Clair angolul. – Nem maradok itt veled! Hogy folyton ott lihegj a nyakamon! És ekkor döbbenek rá. Az egész párbeszédet végigkövettem. Franciául. Ó! Atya. Gatya. 378

– Hogy merészelsz így beszélni velem? – tombol az apja. – Ráadásul nyilvános helyen! Egy jó nagy pofon kellene... St. Clair visszavált franciára: – Szeretném látni, ahogy felpofozol. Itt, mindenki szeme láttára. – Aztán az arcára mutat. – Miért nem teszed, apám? – Te... – Monsieur St. Clair! – kiáltja egy barátságos nő mély kivágású ruhában az út túloldaláról, mire St. Clair és az apja is meglepetten fordul oda. Monsieur St. Clair. Az apja. Ez olyan furcsa. A nő átlibben az úton, és két oldalról megcsókolja St. Clair apjának az arcát. A férfi viszonozza az üdvözlést, és szívélyesen mosolyog. Egész viselkedése megváltozik. Bemutatja a nőnek a fiát. A nő meglepettnek látszik, St. Clair – Étienne – pedig mogorván néz. Az apja és a nő csevegni kezd, őróla pedig lassan meg is feledkeznek. Étienne keresztbe teszi a karjait. Aztán leengedi őket. Az aszfaltot rugdossa. Majd zsebre teszi a kezeit, kiveszi őket. Gombóc nő a torkomban. Az apja egyre csak a nővel flörtöl. A nő megérinti a vállát, és felé dől. A férfi rávillant egy briliáns, egy elbűvölő mosolyt – St. Clair mosolyát –, amit különös másik ember arcán látni. Ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy amit Mer és Josh mondott, az igaz. St. Clair apja tényleg elragadó. Természetes karizmája van, épp, mint a fiának. A nő folytatja a flörtölést, St. Clair pedig eloldalog. Észre sem veszik. Csak nem sír? Előrehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem, és hirtelen azt látom, hogy egyenesen rám néz. Ó, ne. Ó, ne. Ó, ne. Ó, ne. Ó, NE. 379

Megáll. – Anna? – Öööö... Szia! – Az arcom lángban ég. Szeretném visszatekerni ezt a filmet, és összezúzni, megsemmisíteni. Az arckifejezése zavarodottból dühösbe vált át. – Végighallgattad? – szegezi nekem a kérdést. – Sajnálom... – Nem hiszem el, hogy hallgatóztál! – Véletlen volt. Épp erre jártam, és... itt voltatok. És mivel már annyit hallottam az apádról, egyszerűen kíváncsi lettem. Sajnálom. – Hát – mondja gúnyosan –, remélem, amit láttál és hallottál, megfelel a legmagasabb szintű elvárásaidnak. – Azzal elvonul mellettem, de én elkapom a karját. – Várj! Nem is beszélek franciául, nem emlékszel? – Esküszöl – kérdezi lassan –, hogy egyetlen szót sem értettél a beszélgetésünkből? Elengedem. – De. Értettem – felelem őszintén. – Értettem az egészet. St. Clair nem mozdul. A földet nézi, de nem dühös. Csak zavarban van. – Hé – érintem meg a karját. – Ez oké. – Anna, semmi oké nincs ebben. – A kezével indulatosan int az apja felé, aki még mindig a nővel flörtöl. És, aki még mindig nem vette észre a fia eltűnését. – Valóban nincs – helyeslek, és közben gyorsan gondolkozom. – De egyszer éppen te mondtad, hogy a családunkat nem mi választjuk. És tudod, ez rád is igaz. Olyan áthatóan néz rám, hogy attól félek, eláll a lélegzetem. Összeszedem a bátorságomat, és belekarolok. Elvezetem 380

onnan. Sétálunk egy saroknyit, majd lehúzom egy padra egy sápadtzöld redőnyű kávézó mellett. A fiatal srác, aki bent ül, odébb húzza a függönyt, és minket bámul. – Mesélj nekem apádról! – mondom. Megmerevedik. – Mesélj nekem apádról! – ismétlem. – Gyűlölöm. – A hangja csendes. – Minden idegszálammal gyűlölöm őt. Gyűlölöm, amit az anyámmal tett, és amit velem. Gyűlölöm, hogy valahányszor találkozunk, mindig más nővel van, és gyűlölöm, hogy azok mind azt hiszik, hogy ő csodálatos, bűbájos férfi, miközben valójában egy elvetemült gazember, aki inkább megaláz, mint hogy józanul megbeszélné velem a továbbtanulásomat. – Ő választott neked egyetemet. Ezért nem akartál sosem beszélni erről, ugye? – Nem akarja, hogy anyu közelében legyek. Távol akar tartani minket egymástól, mert amikor ketten együtt vagyunk, akkor erősebbek vagyunk nála. Átnyúlok, és megszorítom a kezét. – St. Clair, te így is erősebb vagy nála. – Te ezt nem érted – rázza a fejét, és kihúzza a karját az enyémből. – Az anyám és én tőle függünk. Mindenben! Az övé az összes pénz, és ha magunkra haragítjuk, anyu utcára kerül. Nem értem. – De, mi van anyukád művészetével? Felhorkan. – Abban nincs pénz. És ami mégis van, a fölött apám rendelkezik. Pár pillanatig hallgatok. Olyan sok problémánkat vezettem vissza arra, hogy ő nem akart beszélgetni, de ez nem volt fair. 381

Amikor az igazság ennyire szörnyű. Amikor az apja egész életében basáskodott fölötte. – Szembe kell szállnod vele! – mondom. – Könnyű neked ezt mondani... – Nem, nem könnyű nekem ezt mondani! Nem könnyű téged így látni. De nem hagyhatod, hogy győzzön. Okosabbnak kell lenned, mint ő, és a saját fegyverével legyőzni. – A saját fegyverével? – nevet fel utálkozva. – Köszönöm, nem. Én inkább nem játszanék az ő szabályai szerint. Az agyam erősen kattog. – Ide figyelj! – fogom meg a karját –, abban a pillanatban, amikor az a nő feltűnt, apád egész személyisége teljesen megváltozott... – Észrevetted, ugye? – Fogd be, és figyelj, St. Clair! A következőt kell tenned: visszamész hozzá most rögtön, és ha a nő még mindig ott van, megmondod neki, hogy mennyire boldog vagy, hogy apád a Berkeley-re küld téged. Megpróbál közbevágni, de nem hagyom. – Aztán elmész a galériájába, és elmondod mindenkinek, aki ott dolgozik, hogy mennyire boldog vagy, amiért apád a Berkeley-re küld téged. Aztán felhívod a nagyszüleidet, és elmondod nekik, hogy mennyire boldog vagy, hogy apád a Berkeley-re küld téged. Aztán elmondod a szomszédainak, a boltosának, a cigarettaárusának és MINDENKINEK, aki körülveszi az életében, hogy mennyire boldog vagy, hogy apád a Berkeley-re küld téged. A hüvelykujja körmét rágja. – Apád tombolni fog, mint egy őrült – folytatom –, és akkor nem cserélnék veled egy másodpercre sem. De ő nyilvánvalóan 382

az az ember, akinek a látszat fenntartása mindennél fontosabb. Ezért hát, mit fog tenni? Elküld téged a Berkeley-re, csak hogy megőrizze a büszkeségét. St. Clair hallgat kicsit, majd óvatosan azt mondja: – Őrült terv, de... annyira őrült, hogy akár még működhet is. – Tudod, nem mindig egyedül kell megoldanod a problémáidat. Ezért beszélgetnek az emberek a barátaikkal – mondom mosolyogva, és nagyra nyitom a szemem a nyomaték kedvéért. A fejét csóválva keresi a szavakat. – MENJ! – nógatom. – Gyorsan, mielőtt a nő elmegy! St. Clair megint tétovázik egy keveset, de megtolom. – Menj. Menj, menj, menj! Megvakarja a tarkóját. – Köszönöm! – Menj! És megy.

383

45. fejezet Visszatérek a Lambert Kollégiumba. Izgatottan várom, mi történik, de St. Clairnek egyedül kell szembenéznie az apjával. Ki kell állnia magáért. Megakad a szemem az asztalomon fekvő üveggyöngy banánon, és a tenyerembe fektetem. St. Clair annyi ajándékot adott nekem ebben az évben – a gyöngyöt, a balkezes jegyzetfüzetet, a kanadai zászlót. Jó érzés végre visszaadni neki valamit. Remélem, működni fog az ötletem. Úgy döntök, előveszem a házi feladatomat. Amikor átfutom a jegyzeteimet, szemembe ötlik az angol feladatunk. A tanév utolsó témaköre a költészet. A Neruda-kötet. Ott áll a polcon az íróasztalom fölött, ugyanazon a helyen, ahová hálaadáskor tettem. Mert ez iskolai könyv, ugye? És egy újabb ajándék. Tévedés. Nagyon nagy tévedés. Úgy értem, ez tényleg iskolai könyv, ugyanakkor szerelmes kötet is. Igazán szexi szerelmes versekkel. Miért adta volna nekem, ha nem jelentenének semmit ezek a versek? 384

Megvehette volna a Banana Yoshimoto-könyvet is. Vagy az egyik fordításos szövegkönyvet. De ő szerelmes verseskötetet adott. Felnyitom az első lapot, és rögtön megakad a tekintetem a pecséten: SHAKESPEARE AND COMPANY, KILOMETER ZERO PARIS. És erről eszembe jut, amikor ott álltam a csillagon, azon az első estén. Amikor még nem tudtam, hogy beleszerettem. És aztán, amikor megint ott álltam a csillagon, a hálaadási szünidőben. Amikor már tudtam. Csak bámulom ezt a rosszul időzített könyvet. Miért is nem mondta el nekem egyszerűen? És miért nem nyitottam ki, amikor karácsonykor kérdezett róla? Rám tör a vágy, hogy újra elmenjek a Point Zéróhoz. Már csak néhány hetem maradt Párizsban, és még nem voltam a Notre-Dame belsejében. Mit keresek én a kollégiumban szombat délután? Beugrom a cipőmbe, kirohanok az épületből, és megállás nélkül futok végig az utcákon. Nem tudok elég gyorsan odaérni. Ott kell lennem! Most. Azonnal. Nem tudom megmagyarázni. Az emberek csak bámulnak, ahogy lélekszakadva szaladok át a Szajna fölötti hídon, az Ȋle de la Citére, de ez most nem érdekel. A katedrális ugyanolyan lélegzetelállító, mint máskor. Turisták csoportja gyülekezik a Point Zéro körül, én pedig megint megcsodálom a csillagot, miközben elfutok mellette, de most nem várok a soromra, csak megyek, megyek és megyek tovább, amíg bent nem vagyok a katedrálisban. Ami újra áhítattal tölt el. A magas boltíves mennyezet, a gazdagon díszített festett üvegek, az arany– és márványszobrok, a pompásan faragott famunkák... a Notre-Dame megbabonázó. Orgonazene és 385

sokféle nyelv mormolása vesz körül. Égő gyertyák meleg illata tölti be a levegőt. Még sosem láttam annál gyönyörűbbet, mint a szivárványszínű fény, ami bevilágít a rózsaablakokon. Lelkes idegenvezető megy el mellettem, szélesen gesztikulálva és mutogatva: – Képzeljék csak el! A korai tizennyolcadik században ez a katedrális olyan erősen megrongálódott állapotban volt, hogy a város vezetősége azon gondolkodott, lebontja. Szerencsénkre azonban Victor Hugó hallott erről a tervről, és megírta A párizsi Notre-Dame című regényt, hogy felhívja az emberek figyelmét a katedrális dicsőséges történetére. És, hihetetlen, de működött! A párizsi emberek kampányolni kezdtek, hogy megmentsék az épületet, majd a katedrálist renoválták, és most újra eredeti fényében tündököl! Elmosolyodom, és ott hagyom őket, miközben eljátszom a gondolattal, hogy az én apám vajon milyen épületet menthetne meg az írásaival. Valószínűleg egy baseballstadiont. Vagy egy Burger Kinget. Megnézem a magas oltárt és a Szűz Máriaszobrokat. Olyan békés minden, én mégis nyugtalan vagyok. Beleolvasok az útikalauzomba, és a figyelmemet megragadják a szavak: Galerie des Chimères. A vízköpők. Persze! Fel kell mennem, muszáj látnom a várost, amíg még tehetem. A torony bejárata – a Notre-Dame csúcsa felé – a főbejárattól balra van. Miközben megveszem a jegyet, esküszöm, hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Fürkészem az udvart, de nem látok senki ismerőst. Úgyhogy elindulok felfelé a lépcsőn.

386

Az első pihenő egy ajándékboltba vezet, de én megyek tovább. És tovább. És tovább. Hű. Az biztos, hogy jó sok lépcső van. Atya gatya, vége lesz ennek valaha? Komolyan? MÉG TÖBB LÉPCSŐ? Ez nevetséges. Soha nem veszek házat lépcsőkkel. Még a bejáratom előtt sem lesz egyetlen lépcsőfok sem, csak rámpa. Minden egyes további lépcsőfokkal egyre jobban utálom a vízköpőket, míg végül elérem a kijáratot... Tényleg iszonyúan magasan vagyok. Követem a szűk folyosót, amely az északi toronyból a déli felé vezet. Ott van az én kerületem! És a Panthéon! Masszív kupolája lenyűgöző, még innen is, de a turisták körülöttem a vízköpőkről készítenek fényképeket. Nem. Nem vízköpők. Szörnyek. St. Clair egyszer azt mondta, hogy a legtöbb ember, ha azt a szót hallja, hogy vízköpő, ezekre a szörnyekre gondol. Pedig a vízköpők tulajdonképpen esővízcsatornaként használatosak. Ezeknek a szörnyeknek a funkciójára nem is emlékszem. Talán védték a katedrálist? Démonokra figyelmeztettek? Ha St. Clair itt lenne, elmondaná még egyszer a történetet. Fontolgatom, hogy felhívom, de valószínűleg még mindig az apjával van elfoglalva. Nincs szüksége arra, hogy szókincsbeli kérdésekkel zaklassam. A Galerie des Chimères nagyon klassz. A szobrok félig emberek, félig szörnyek, groteszk, fantasztikus figurák csőrökkel, szárnyakkal és farkakkal. Az én kedvencem a kezében tartja a fejét és kinyújtja a nyelvét, miközben a várost szemléli. De lehet, hogy csak frusztrált. Vagy szomorú. Megnézem a harangszéket is. Ez... jó nagy harang. 387

Mit csinálok én itt? Egy őr áll a másik lépcsősor mellett. Nagy levegőt veszek. – Bonne soirée – mondom. Mosolyog, és továbbenged. Bemegyek. Ez a lépcső olyan, mint egy nagyon szűk csavarhúzó, és ahogy haladok felfelé, csak még szűkebb és szűkebb lesz. A kőfalak hidegek. Most először félek a leeséstől. Örülök, hogy egyedül vagyok. Ha valaki jönne lefelé, valaki, aki csak kicsivel testesebb, mint én, fogalmam sincs, hogy férnénk el egymás mellett. A szívem gyorsabban ver, a fülemet léptek zaja után kutatva hegyezem, és már éppen kezdem azt hinni, hogy hiba volt idejönnöm, amikor... Ott vagyok. Párizs legtetején. Mint a vízköpőknél, itt is védő drótszerkezetet feszítettek ki, ami megakadályozza, hogy az emberek leessenek vagy leugorjanak. Ekkora magasság esetén ezért hálás is vagyok. Nincs itt rajtam kívül senki más, úgyhogy leülök az egyik csendes kősarokra, és nézem a várost. Nemsokára elmegyek innen. Mit szólna apám, ha látna most, ilyen melankolikus hangulatban amiatt, mert lassan búcsút kell mondanom Párizsnak, holott tavaly nyáron olyan erősen küzdöttem azért, hogy ne kelljen idejönnöm. Apu jót akart. Most, mialatt nézem a masszív hajókat, amint siklanak lefelé a Szajnán, és a büszke Eiffel-tornyot, ahogy a Champ de Mars fölé magasodik, már tudom, hogy így van. Egyszer csak egy hang zökkent ki a gondolataimból – rekedt kiáltás a lépcső felől, majd dobogó léptek. Valaki fut felfelé. És én egyedül vagyok. Nyugalom, Anna! Biztos, hogy csak valami turista. Egy futó turista?

388

Felkészülök a támadásra, és nem is kell sokáig várnom. A következő pillanatban egy férfi tör ki a kilátóba. Apró futósortot visel és edzőcipőt. Merő szórakozásból futott fel ezen a rengeteg lépcsőn? Nem is vesz rólam tudomást, csak megnyújtja az izmait, helyben kocog vagy harminc másodpercig, majd újra elindul lefelé. Hát ez fura volt. Aztán, amikor éppen újra lenyugszom, megint kiáltást hallok. Felugrok. Miért kiáltana a futó? Talán van ott más is, aki megijedt a futótól, és fél, hogy leesik. Fülelek további lépések zaja után, de nem hallok semmit. Bárki is az, megállt. St. Clair jut eszembe, és hogy mennyire fél ő is a magasságtól. Ez a valaki lehet, hogy nem tud tovább jönni. És hirtelen belém villan, hogy talán tényleg leesett. Lenézek a lépcsőre. – Helló? Bonsoir? Ça va? – Semmi válasz. Lemegyek néhány lépcsőfoknyit, és közben azon gondolkozom, hogy miért én csinálom ezt, nem pedig az őr. – Van ott valaki? Segítségre van szüksége? Furcsa mozgást hallok, óvatosan folytatom lefelé az utam. – Hahó! – Nyilván nem beszél angolul. Hallom a zihálását. Éppen alattam van, a következő sarok mögött... Visítok. Ő is visít.

389

46. fejezet Mi a fenét keresel itt? Jézus, St. Clair! Halálra rémítettél. Lekuporodva markolja a lépcsőkorlátot, és rosszabbul néz ki, mint amilyennek valaha is láttam. – Akkor, minek jöttél le? – vág vissza. – Csak próbálok segíteni. Sikoltást hallottam. Azt gondoltam, talán valaki megsérült. Máskor sápadt arca most céklavörös. – Nem. Nem sérültem meg – mondja. – Mit csinálsz itt? – kérdezem megint, de nem válaszol. – Legalább engedd, hogy segítsek! Feláll, és a lábai remegnek, mint a nyárfalevél. – Jól vagyok. – Nem vagy jól. Nyilvánvalóan nem vagy jól. Add a kezed! Ellenkezik, de én elkapom a kezét, és vezetni kezdem lefelé. – Várj! – mondja, majd felpillant, és nagyot nyel. – Látni akarom a csúcsot. Hitetlenkedve nézek rá: 390

– Naná, hogy akarod! – Nem – mondja meglepő határozottsággal. – Látni akarom a csúcsot. – Oké, menj! – bólintok, és elengedem. Ő csak áll ott. Sóhajtok, es megint megfogom a kezét: – Ó, gyere már! – A haladásunk fájdalmas és lassú. Hálás vagyok, hogy most senki sincs mögöttünk. Nem szólunk egy szót sem, de a keze szorítása szinte összetöri az ujjaimat. – Már majdnem ott vagyunk – biztatom. – Ügyes vagy, nagyon ügyes. – Fogd. Be. Le kellene löknöm. Végre felérünk. Elengedem a kezét, ő pedig lerogy a padlóra. Adok neki néhány percet, majd megkérdezem: – Jól vagy? – Igen – feleli nyomorúságosan. Nem igazán tudom, mit tegyek. Fent ragadtam egy apró tetőn Párizs kellős közepén a legjobb barátommal, aki fél a magasságtól, és nyilvánvalóan dühös rám. És arról még mindig fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért van itt. Leülök, a hajókra szegezem a tekintetem, és harmadszor is megkérdezem: – Mit csinálsz itt? Nagy levegőt vesz. – Érted jöttem. – És honnan az ÉGBŐL tudtad, hogy itt vagyok fent? – Láttalak. – Hallgat egy kicsit. – Eljöttem, hogy megint kívánjak valamit, és éppen a Point Zérón álltam, amikor megláttam, hogy belépsz a toronyba. Kiáltottam a nevedet, és te körbe is néztél, de nem láttál.

391

– Tehát elhatároztad, hogy egyszerűen... feljössz? – kérdezem hitetlenkedve, noha a bizonyíték ott van előttem. Nyilván emberfeletti erőre volt szüksége ahhoz, hogy túljusson az első néhány lépcsőfokon egyedül. – Fel kellett jönnöm. Nem tudtam volna megvárni, amíg lejössz, nem tudtam tovább várni. Látnom kellett téged most. Tudnom kell... Elhallgat, és a pulzusom száguld. Mit, mit, mit? – Miért hazudtál nekem? A kérdés meghökkent. Nem az, amit vártam. Vagy reméltem. Még mindig a padlón ül, onnan néz rám felfelé. A barna szemei hatalmasak és szomorúak. Össze vagyok zavarodva. – Bocs. Nem tudom, miről... – Novemberben. A crèperie-ben. Azt kérdeztem tőled, mondtam-e valami furcsát azon az éjszakán, amikor részegen benn voltam a szobádban. Hogy mondtam-e valamit a kapcsolatunkról, vagy az Ellie-vel való kapcsolatomról. És te azt mondtad, hogy nem. Ó, istenem! – Honnan tudtad meg? – Josh mondta el. – Mikor? – Novemberben. Meg vagyok döbbenve. – Én... én... – A torkom száraz. – Ha láttad volna az arckifejezésedet, amikor ezt kérdezted... Hogyan mondhattam volna el neked? Amikor az anyukád...

392

– De ha megtetted volna, nem vesztegetem el ezt a sok hónapot. Azt gondoltam, hogy elutasítasz, hogy nem érdekellek. – De hát, részeg voltál! És barátnőd volt! Mit kellett volna tennem? Istenem, St. Clair, azt sem tudhattam, komolyan gondoltad-e. – Persze, hogy komolyan gondoltam. – Feláll, s a lábai azonnal megtántorodnak. – Óvatosan! Egy lépés. Kettő. Három. Lassan lépeget felém, én pedig kinyújtom a kezem, hogy vezessem. Olyan közel vagyunk a peremhez. Leül mellém, és erősebben szorítja meg a kezemet. – Komolyan gondoltam, Anna. Komolyan gondolom. – Nem ért... Most már dühös. – Azt mondom, hogy szerelmes vagyok beléd! Szerelmes voltam beléd ebben az egész francos tanévben! Megpördül velem a világ. – De Ellie... – Mindennap megcsaltam. A gondolataimban. Úgy gondoltam rád újra meg újra, ahogy nem lett volna szabad. Őt nem is lehet hozzád hasonlítani. Én még sohasem éreztem így senki iránt... – De... – Az első tanítási napon – húzódik közelebb – nem véletlenül lettünk fizikapartnerek. Láttam, hogy Professeur Wakefield az alapján jelöli ki a laborpartnereket, hogy ki ki mellett ül, ezért odahajoltam hozzád, hogy kölcsönkérjek egy ceruzát pont a megfelelő pillanatban, hogy azt higgye,

393

melletted ülök. Anna, a partnered akartam lenni már a legelső napon. – De... – Nem tudok tisztán gondolkozni. – Vettem neked egy szerelmes verseskötetet! „Titkosan szeretlek, ahogy a bűnös dolgokat; akár a lélek az árnyat. Csak pislogok. – Neruda. Csillaggal megjelöltem ezt a részt. Istenem – morogja. – Miért nem nyitottad ki? – Mert azt hittem, iskolai könyv. – Azt is mondtam, hogy gyönyörű vagy. És az ágyadban aludtam! – Sosem tettél egyetlen lépést sem! És barátnőd volt! – Igen. És bár szörnyű társa voltam, valójában sohasem csaltam volna meg. De azért, közben azt hittem, te tudod. Mindazok után, amik köztünk történtek, azt hittem, tudod. Csak köröket teszünk. – Honnan tudtam volna, ha sosem mondtál semmit? – És én honnan tudtam volna, ha te sosem mondtál semmit? – Ott volt Ellie! – Neked meg Toph! És Dave! Szóhoz sem jutok. Párizs háztetőit bámulom. Megérinti az államat, és felemeli, hogy ránézzek. Benn tartom a lélegzetem. – Anna! Sajnálom, ami a Luxembourg-kertben történt. Nem a csók miatt, soha életemben nem csókolóztam még így, hanem mert nem mondtam el neked, miért futok el. Mereditht követtem. Miattad. Érints meg még egyszer. Kérlek, érints meg még egyszer! – Arra gondoltam, amit az a seggfej tett veled karácsonykor. Toph sohasem próbálta megmagyarázni, ami történt, sem 394

bocsánatot kérni. Hogy tehettem volna én ugyanezt Merrel? És azt is tudom, hogy fel kellett volna hívjalak, mielőtt elmentem Ellie-hez, de nagyon véget akartam már vetni a vele való kapcsolatomnak, egyszer és mindenkorra, és nem gondolkoztam tisztán. Felé nyúlok. – St. Clair... Visszahúzódik. – Na, meg ez is. Miért nem hívsz már Étienne-nek? – De hát... senki más nem hív így. Fura. Nem? – Nem. Nem fura. – Elszomorodik. – Valahányszor azt mondod, hogy „St. Clair”, olyan, mintha megint elutasítanál. – Én sohasem utasítottalak el. – De igen. Ráadásul Dave miatt – jegyzi meg epésen. – Te pedig engem utasítottál el Ellie miatt a születésnapomon. Nem értem. Ha olyan nagyon tetszettem, miért nem szakítottál vele hamarabb? A folyóra bámul. – Összezavarodtam. Annyira hülye voltam. – Igen. Az voltál. – Megérdemlem, hogy ezt mondd. – Igen. Megérdemled. – Várok kicsit. – De én is hülye voltam. Igazad volt. Az... egyedüllét dologgal kapcsolatban. Csendben ülünk. – Gondolkoztam az utóbbi időben – szólal meg egy idő után. – Anyámról és apámról. Hogy miért adja meg magát anyu apámnak. Miért nem hagyja el. Amennyire szeretem őt, annyira gyűlölöm is emiatt. Nem értem, miért nem áll ki magáért, miért nem küzd azért, amit ő akar. Pedig én is ugyanezt tettem. Pont olyan vagyok, mint ő. 395

A fejemet rázom. – Nem vagy olyan, mint anyukád. – De igen. Viszont többé már nem akarok olyan lenni, és azt teszem, amit akarok. – Újra felém fordul, az arca nyugtalan. – Elmondtam apám barátainak, hogy jövőre a Berkeley-n tanulok. És működött. Apa szörnyen, szörnyen dühös rám, de működött. Azt mondtad, használjam ki a büszkeségét. És igazad volt. – Szóval... – óvatos vagyok, alig merve elhinni –, Kaliforniába költözöl? – Muszáj lesz. – Helyes. – Nagyot nyelek. – Az anyukád miatt. – Miattad – mondja. – Mindössze húsz perc vonatútra leszek az iskoládtól, és ingázni fogok, hogy minden este láthassalak. És tízszer teszem meg azt az utat egy héten, hogy minden éjjel veled lehessek. A szavai túl tökéletesek. Biztos valami félreértés, egészen biztosan félreértés... – Te vagy a legfantasztikusabb lány, akit valaha ismertem. Csodálatos vagy és okos, és úgy meg tudsz nevettetni, mint senki más. És tudok veled beszélgetni. És tisztában vagyok vele, hogy mindezek után nem érdemellek meg, de amit mondani próbálok, az az, hogy szeretlek, Anna. Nagyon szeretlek. Visszatartom a lélegzetem. Nem bírok beszélni, de a szemeim megtelnek könnyel. Félreérti. – Ó, istenem! – hunyja le a szemét. – Már megint elfuseráltam a dolgot, igaz? Nem akartam így neked támadni. Úgy értem, akartam, de... oké. – A hangja elcsuklik. – 396

Elmegyek. Vagyis mehetsz elöl, én meg utánad, és megígérem, hogy soha többé nem foglak zaklatni... Elkezd felállni, de én megragadom a karját. – Ne! Megdermed. – Sajnálom. Sohasem akartalak bántani – mondja. Ujjaimmal megcirógatom az arcát. Nem mozdul. – Kérlek, ne mentegetőzz, Étienne! – Mondd még egyszer a nevem – suttogja. Lehunyom a szemem, és előredőlök. – Étienne. A kezébe veszi a kezeimet. Azok a tökéletes kezek, amik annyira illenek az enyémekhez. – Anna. A homlokunk összeér. – Igen? – Mondanád, kérlek, hogy szeretsz? Mindjárt itt halok meg. Nevetünk. Aztán a karjaiban vagyok, és csókolózunk, először gyorsan – hogy bepótoljuk az elvesztegetett időt –, aztán lassan, mert miénk a világ összes ideje. És az ajkai lágyak és mézédesek, és ahogyan óvatosan, de szenvedélyesen csókol, az elárulja, hogy ő is élvezi az én ajkaim ízét. A csókok között elmondom neki, hogy szeretem. Újra és újra és újra.

397

47. fejezet Rashmi megköszörüli a torkát, és ránk mered. – Komolyan – mondja Josh. – Mi sosem voltunk ilyenek, ugye? Mer felnyög, és hozzávágja a tollát. Josh és Rashmi szakított. Bizonyos szempontból különös, hogy ilyen sokáig vártak, mert nyilvánvalóan elkerülhetetlen volt. De hát, más dolgok is. És azokhoz is sok idő kellett. Olyan barátságosan váltak el, ahogy csak lehetett. Nem lett volna értelme együtt maradniuk a jövőbeni nagy távolság miatt. Mindketten megkönnyebbültnek látszanak. Rashmi izgatottan várja a Brownt, Josh pedig... nos, neki még meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy mi mindannyian elmegyünk, ő pedig itt marad. Mert itt marad. Épphogy átcsúszott megint. És most beletemetkezik a rajzolásba, ezért a keze állandó görcsben van. Hogy őszinte legyek, kicsit aggódom miatta. Tudom, milyen érzés egyedül lenni. De Josh helyes, vicces srác. Tuti, hogy hamar szerez majd új barátokat. 398

A vizsgáinkra tanulunk a szobámban. Alkonyodik, és meleg szellő lobogtatja a függönyömet. A nyár már majdnem itt van. Nemsokára újra látom Bridge-et. Megint kaptam tőle e-mailt. A dolgok kissé ingatagok még, de próbálkozunk. Majd csak jobb lesz. Étienne és én egymás mellett ülünk, a lábaink összefonódnak. Az ujjai körkörös mozdulatokat írnak le a karomon. Belefúrom az arcomat a nyakába, beszívva az illatát a samponnak, az arcszesznek és annak, ami egyszerűen csak ő, és amiből sosem elég. Félrebillentem a fejem. Megcsókolja a melírcsíkomat, majd a szája rátapad az enyémre, én pedig ujjaimmal beletúrok a tökéletes, kócos hajába. IMÁDOM a haját, és most már megérinthetem, amikor csak akarom. És még csak nem is bosszantja. Legtöbbször. Meredith elfogadta a kapcsolatunkat. Persze sokat segít, hogy Rómába megy egyetemre. – Képzeljétek – mondta a beiratkozás után –, egy egész város elbűvölő olasz srác lesz ott. Bármit mondanak majd, az szexi lesz. – Olyan olcsó leszel – ugratja Rashmi. – „Szeretnél-ó rendelni-ó egy spagettit? – Ó, tégy magadévá, Marco!” – Vajon Marco szereti a futballt? – kérdezi Mer álmodozva. Ami minket illet, Étienne-nek igaza volt. Az iskoláink csak húszpercnyi utazásra vannak egymástól. Nálam lesz minden hétvégén, máskor pedig olyan gyakran látogatjuk meg egymást, amilyen gyakran csak lehetséges. Együtt leszünk. Mindkettőnknek teljesült a Point Zéro-kívánsága – a másik. Ő azt mondta, minden alkalommal engem kívánt. Akkor is, amikor beléptem a toronyba. 399

– Mm! – mondom. A nyakamat csókolja. – Na, ebből elég! – mondja Rashmi. – Én kimentem. Élvezzétek csak nyugodtan a hormonjaitokat. Josh és Mer utánamegy, és mi kettesben maradunk. Pont, ahogy szeretem. – Ha! – szólal meg Étienne. – Pont, ahogy szeretem. Az ölébe húz, én pedig körbefonom a lábaimat a derekán. Az ajkai bársonyosan puhák, és addig csókolózunk, amíg az utcai lámpák vibrálni nem kezdenek. S míg az operaénekes el nem kezdi az esti rutinját. – Hiányozni fog – sóhajtom. – Majd én énekelek neked – mondja, és a melírcsíkomat a fülem mögé simítja. – Vagy elviszlek operába. Vagy visszahozlak ide, hogy meglátogassuk. Amit csak akarsz. Bármit, amit akarsz! Az ujjaimat az övéibe kulcsolom. – Itt akarok maradni, ebben a pillanatban – mondom. – Nem ez a címe a legújabb James Ashley-bestsellernek? Ebben a pillanatban? – kérdi huncut mosollyal. – Csak vigyázz! – emelem fel az egyik ujjam. – Egy napon majd találkozol vele, és személyesen közel sem lesz annyira szórakoztató. Étienne elvigyorodik: – Ó, szóval csak enyhén lesz szórakoztató? Azt hiszem, tudom kezelni az enyhén szórakoztatót. – Komolyan beszélek! Meg kell ígérned nekem most rögtön, ebben a pillanatban, hogy nem hagysz el azonnal, amint megismered apámat. A legtöbb srác hanyatt-homlok menekülne. – Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb srác. 400

Mosolygok: – Tudom. De akkor is meg kell ígérned. A tekintete az enyémbe fúródik. – Anna, megígérem, hogy soha nem hagylak el. A szívem válaszul nagyot dobban. És Étienne tudja ezt, mert megfogja a kezemet, és a mellkasához szorítja, hogy megmutassa, mennyire dobog az ő szíve is. – És most te jössz – mondja. Még mindig szédelgek. – Én? Mivel? Nevet. – Ígérd meg, hogy te sem lépsz le rögtön, ahogy bemutatlak az én apámnak. Vagy még inkább, hogy nem hagysz el őérte. Hallgatok kicsit, majd megkérdezem: – Szerinted lesz kifogása ellenem? – Ó, egészen biztosan lesz. Oké. Ez nem igazán az a válasz, amit vártam. Étienne látja a riadalmam, ezért gyorsan hozzáteszi: – Anna. Tudod, hogy apámnak kifogása van minden olyasmi ellen, ami engem boldoggá tesz. Márpedig te boldogabbá teszel, mint eddig bárki. – Elmosolyodik. – Ó, igen! Gyűlölni fog téged. – Szóval ez akkor... jó dolog? – Nem érdekel, mit gondol. Csak az, hogy te mit gondolsz. – Szorosabban magához húz. – Mint például, ha azt gondolod, hogy le kellene szoknom a körömrágásról. – Már csonkig rágtad a kisujjad körmét – mondom vidáman. – Vagy hogy el kellene kezdenem vasalni a lepedőimet. – ÉN NEM VASALOM A LEPEDŐIMET.

401

– De igen. És én imádom ezt. – Elpirulok, Étienne pedig megcsókolja a meleg arcomat. – Tudod, anyu szeret téged. – Tényleg? – Egész évben másról se beszéltem neki, csak rólad. Irtó boldog, hogy végre együtt vagyunk. Mosolygok belül és kívül. – Alig várom, hogy találkozzam vele! Visszamosolyog, de aztán az arckifejezése aggódóvá válik. – És az apád nem fog ellenezni engem? Mert nem vagyok amerikai? Úgy értem, nem vagyok teljesen amerikai? Ugye, ő nem az a flúgos, patrióta őrült? – Nem. Szeretni fog téged, mert te boldoggá teszel engem. Tudod, azért ő nem mindig olyan szörnyű. St. Clair felvonja az egyik szemöldökét. – Oké! Azt mondom, nem mindig. Csak az idő nagy részében. De... ő tulajdonképpen jót akar. Arról is azt gondolta, hogy jót tesz, amikor ide küldött. – És, az volt? Jó? – Nézzenek oda, bókvadász. – Hát, nem tiltakoznék egy bók ellen. Játszadozom egy hajtincsével. – Szeretem, ahogy kiejted, hogy „banán”. Bah-nán. És időnként pergeted az r-jeidet. Azt is imádom. – Brrriliáns – suttogja a fülembe. – Mert rengeteget gyakoroltam. A szobám sötét, és Étienne körbeölel a karjával. Békés csendben hallgatjuk az operaénekest. Meglep, mennyire hiányzik majd Franciaország. Atlanta volt az otthonom majdnem tizennyolc évig, és noha Párizst csak az utóbbi kilenc

402

hónapban ismerem, megváltoztatott. Jövőre újabb várost kell megismernem, de most már nem félek. Mert igazam volt. Kettőnk számára az otthon nem egy hely. Hanem egy személy. És mi otthon vagyunk végre.

Vége

403

Köszönetnyilvánítás Még mindig az első három fejezetnél lennék elakadva, ha nem lett volna Paula Davis. Paula, hála neked, írtam egy regényt. Köszönöm, hogy elsőként hittél Annában és Étienne-ben. És bennem. Ha tehetném, elneveznék rólad egy holdat, egy bolygót vagy egy egész galaxist. Köszönöm Kate Schafer Testermannek, az ÁlomÜgynökömnek, hogy Valódi Ügynökömmé lett. Nem gyakran történik meg az életben, hogy az álmunk valóra válik. Még mindig csipkedem magam. Nagy megtiszteltetés, hogy Julie Strauss-Gabelt is magam mellett tudhattam, akinek szerkesztői karrierjét már oly régóta csodálom. Julie, köszönöm a türelmes és bámulatos útmutatásaidat. Még mindig alig tudom elhinni, hogy nemcsak hogy elolvastad a regényemet, de dolgozni is akartál vele. Annyira hálás vagyok. És szerencsés. És döbbent. Egész szívemmel kiterjesztem köszönetemet a Penguin minden további dolgozójára. Extra ölelés Lisa Yoskowitznak, Lauri Horniknak és Scottie Bowditchnak. Köszönöm a szüleimnek, akiktől csak bátorítást kaptam, amikor bejelentettem, hogy kreatív írást fogok tanulni. Tudatában vagytok annak, milyen ritka ez? Nagyon szeretlek titeket. Végtelen köszönet Laini Taylornak és Sumner Smithnek. Laini, te nemcsak briliáns tanácsokat adtál, hanem briliáns emaileket is írtál. Köszönöm az útmutatást (és a húgyagyú 404

pszichopatát). Sumner, te vagy a legőszintébb olvasó, akit csak egy író kívánhat magának. Köszönöm a romantikus bölcsességedet és a fertőző lelkesedésedet. A weaverville-i könyvtárosok is mindvégig lankadatlanul fantasztikusak voltak. Köszönöm, hogy tapintatosan félrenéztek, valahányszor a Notre-Dame-ot gugliztam, és extra köszönet Lauren Biehlnek, amiért megengedte, hogy egy egész évre kisajátítsam a dolgozatát. Merci beaucoup nővéremnek, Karának, hogy bátor volt akkor, amikor én nem tudtam az lenni. Merci merci, merci Manning Krullnak, az amerikai-párizsi szuperhősnek. És köszönöm neked, Kiersten White, hogy mindig mellettem voltál. Egyszerű: nélküled nem éltem volna túl az elmúlt évet. Megtiszteltetés volt ezt az ismeretlen utat veled együtt járnom be. Az alábbi emberektől nemcsak válaszokat kaptam a kérdéseimre, hanem mérhetetlen morális támogatást is: Jim Di Bartolo, Marjorie Mesnis, a North Asheville-i könyvtárosok, Taiyo la Paix, Fay és Roger Perkins, Mary és Dave Prahler, a Tennerek, Staci Thomas, Natalie Whipple, Thomas Witherspoon, Sara és Jeff Zentner, valamint mindenki, aki olvassa a blogomat. Külön köszönet Amanda Reidnek, hogy kéken tartotta a hajamat, továbbá Ken Hanke-nek és Justin Southernek, a kivételes filmkritikusoknak. Chris Prahler számtalan verziót javasolt, hogyan mondjak neki köszönetét. Íme, a legrövidebb: „Köszönöm a kedvenc sógoromnak!” Chris az egyetlen sógorom, de a hálám azért őszinte.

405

Ez a történet az Országos Regényíró Hónapban született. Köszönöm Chris Batynek és munkatársainak mindazt, amit tettek, hogy inspirálják az írókat. És végül köszönöm neked, Jarrod Perkins. Aki mindig a legelső olvasóm leszel. Aki reggelente kirángat az ágyból, kávét és teát önt le a torkomon, és betuszkol a dolgozószobámba. Aki vacsorát főz, majd odahozza az íróasztalomhoz, aztán elviszi a piszkos edényt. Aki egy percig sem kételkedik abban, hogy megcsinálom. Aki letörli a könnyeimet, nevet a vicces részeken, és komolyan elgondolkodik a leggyakrabban feltett kérdésemen: „elég szexi a srác?”. Igazán szeretlek, Jarrod! Köszönöm, hogy az vagy, ami, mert te vagy a kedvencem!

406