Írta: CJ Roberts A mű eredeti címe: Captive in the Dark. Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: CJ Roberts A mű eredeti címe: Captive in the Dark Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: Neurotica Books, LLC Copyright © 2013 by CJ Roberts, Neurotica Books, LLC www.aboutcjroberts.com

Cover design by Amanda Simpson Photo credit: Kurt Paris A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014

ISBN 978 963 373 871 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördös János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akar elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

EZT A KÖNYVET NEKIK AJÁNLOM:

Az anyukámnak, amiért feltétel nélkül szeret - még úgy is, hogy egy csomag

felnőtt

pelenkával

mászkáltam

a

nyomában

az

élel-

miszerboltban, amíg meg nem vette nekem a csipszet. Szeretlek! A férjemnek, amiért jobban hisz bennem, mint én saját magamban. Még soha senkivel nem nevettem ilyen önfeledten. Van, amiben sosem fogunk egyetérteni, de senkivel sem vitatkoznék szívesebben egy életen át. R. Robinsonnak, aki végigolvasta a történet rengeteg változatát, és továbbra is vágyott az újabbakra. Semmi kétség - te vagy az első számú rajongóm. Köszönöm, hogy mindig ilyen nyílt és őszinte vagy; s hogy sohasem magyarázkodsz. K. Ekvallnak és A. Mennie-nek, akik végigterelgettek a Sötétben (hahaha), hogy végül felbukkanjak a másik oldalon. Bölcs szavaitok, kritikus megjegyzéseitek, lelkes és kutató szemetek, özönlő e-mailjeitek és képletes fenékbe rúgásaitok nélkül ez sosem jött volna össze. Köszönöm, hogy nem hagytátok, hogy feladjam. S. Davisnek, amiért elolvasta a művemet, amikor az még rettenetes volt, és mégis hitt a tehetségemben. A. Simpsonnak a hihetetlen dizájneri tehetségéért. A fiúk a klubból mindörökké! Éljen Justin! A csajoknak (tudjátok, kik vagytok): találkozzunk a 13. emeleten egy üveg bor társaságában. Mesélnivalóm van. Szeretlek titeket!

Prológus BOSSZÚ -

EMLÉKEZTETTE MAGÁT

CALEB. Ez volt a célja mindennek.

Bosszú, amit már tizenkét éve tervezget, de aminek a kivitelezéséhez csak pár hónapja fogott hozzá. Rabszolgaidomárként már legalább húsz lányt kiképzett. Néhányan közülük szolgálatkészek voltak, kéjrabszolgának ajánlva magukat a nyomorból való menekülésért, feláldozva a szabadságot a biztonságért. Mások elszegényedett farmerek odakényszerített lányai voltak, akiknek a családja így szabadult meg a hozomány terhétől. Akadtak olyanok is, akik egy sejk negyedik vagy ötödik feleségei voltak, és a férjük által küldött bankárok elégítették ki rajtuk különböző vágyaikat. De ez a bizonyos rabszolga, akit a forgalmas utca túloldaláról méregetett, más volt. Nem volt szolgálatkész, nem is kényszerítették, és nem is valaki más küldte hozzá. Színtiszta hódítás. Caleb próbálta meggyőzni Rafiqot arról, hogy a másfajta lányok közül bármelyiket képes kiképezni. Hogy a lehető legjobban fel lennének készítve a komoly, veszélyeket rejtő feladatra. De Rafiq hajthatatlan volt. Ő is régóta várt bosszúja kiteljesítésére, s hallani sem akart róla, hogy

bármit is a szerencsére bízzon. Sosem hibázott. És most... azzal teltek az évek, hogy felkészüljön erre a pillanatra. Eljött az idő, hogy bebizonyítsa, mennyit ér - annak az embernek, akinek mindent köszönhet, s éppúgy saját magának is. Már csak egyetlen akadály választotta el a revanstól. Lelketlenségének utolsó, igazi tesztje: szándékosan megfosztani valakit a szabadságától. Olyan sokat képzett ki, hogy már a nevükre sem emlékezett. Ezt is ki tudja képezni Rafiqnak. A terv egyszerű volt. Caleb visszatérne Amerikába, hogy keressen egy jelöltet a Virágvásárra, vagy ahogy az arabok mondják, Zahra Bayre. Az árverés a választott hazájában, Pakisztánban lenne, egy kicsivel több, mint négy hónap múlva. Biztos, hogy teleszemetelik férfiak uralta országokból érkező szépségekkel az egészet, ahol az ilyen nők beszerzését csak a kínálat és a kereslet korlátozza. De egy fejlettvilágbeli lány - az már eredmény lenne. Sokan vágytak európai lányokra, de az amerikaiak voltak a koronaékszerek az élvezeti iparban. Egy ilyen rabszolga megszilárdítaná Caleb pozícióját igazi játékosként, és így bebocsátást nyerne a világ legnagyobb hatalmú belső köréhez. Az volt a célja, hogy találjon valaki olyat, amilyet szokott: egy tökéletes

szépségű,

szegény,

valószínűleg

tapasztalatlan

és

alárendeltségre hajlamos fiatal nőt. Amint megtörtént a kiválasztás, Rafiq négy férfit küldött segítség gyanánt Calebnek, hogy Mexikóba csempésszék a lányt az országból. Rafiq felvette a kapcsolatot egy szövetségessel, aki biztos menedéket nyújtana Maderában az első hat hétre, amikor Calebnek segítenie kell majd a foglyának az új helyzetet megszokni. Amint az megfelelő engedelmességet tanúsítana, megtennék a kétnapos utat Tuxtepecbe, hogy felszálljanak a magánrepülőre. Végül Pakisztánban landolnának, ahol Rafiq segítene Calebnek az utolsó hetekben a Zahra Bay’ előtt.

Túlságosan könnyű - gondolta Caleb. Habár egy másodperc erejéig mindennek tűnt, csak könnyűnek nem. Caleb az utca túloldalán lévő megfigyelőállásból odapillantott a lányra, akit az elmúlt félórában figyelt. A haja ki volt simítva az arcából, és mély ránc gyűrődött a szája körül, miközben feszülten figyelte a lába előtt a földet. Fészkelődött olykor, leplezhetetlen nyugtalanság érzetét keltve. Vajon miért szorong ennyire? Caleb elég közel volt ahhoz, hogy lássa, de eléggé elrejtőzött ahhoz, hogy csak egy sötét járművet lehessen észrevenni erősen sötétített üveggel, egyéb jellegzetesség nélkül. Majdnem annyira láthatatlan volt, mint amennyire a lány szeretett volna az lenni. Érezhette-e, hogy az élete bizonytalanul kibillen az egyensúlyból? Érzékelhette-e magán a tekintetet? Hatodik érzéke volt a szörnyetegekre kiélezve? Caleb elmosolyodott a gondolattól. Perverz módon valahol mélyen azt remélte, hogy a lánynak tényleg van egy hatodik érzéke, amivel fényes nappal kiszúrja a szörnyetegeket. De már hetek óta figyelte, s ő észre sem vette a jelenlétét. Caleb hosszan kifújta a levegőt. Az a fajta szörnyeteg volt, amilyet senkinek sem jutna eszébe fényes nappal keresni. Ez egy elterjedt tévhit. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy nappal biztonságban vannak, és azt feltételezik, hogy a gonosztevők csak éjjel bújnak elő. A biztonság azonban - akár a fény - csupán látszat. Alatta az egész világot átitatja a sötétség. Caleb tudta ezt. Azt is tudta, hogy a valóban nagyobb biztonsághoz vezető egyetlen út a sötétség elfogadása. Nyitott szemmel járni benne, a részévé válni. Magához közel tartani az ellenségeket. Caleb tehát így csinálta. Közel tartotta az ellenségeit, nagyon közel. Annyira, hogy már nem tudta megkülönböztetni, hol végződnek azok, s hol kezdődik ő. Mert sehol sem volt biztonság; mindenhol szörnyek leselkedtek.

Lenézett az órájára, aztán vissza a lányra. A busz késett. A lány láthatóan idegesen ült a porban, térdén a hátizsákjával. Ha ez egy rendes buszmegálló lett volna, mások is kóvályognának körülötte, vagy ott ülnének egy padon. De nem az volt. Úgyhogy Caleb mindennap megfigyelte, hogy ugyanazon fa alatt üldögél a forgalmas út mentén. A lány családja szegény volt. Ez a második legfontosabb tényező a szépség mögött. A szegényeknek könnyebb eltűnni, még Amerikában is. Különösen, ha az illető elég idős ahhoz, hogy egyszerűen megszökjön. A hatóságok jellemzően azt válaszolták, amikor nem találtak meg valakit, hogy biztos megszökött. A lány nem mozdult, hogy továbbmenjen a buszmegállóból, pedig a busza már negyvenöt perce késett. Caleb ezt valamilyen oknál fogva érdekesnek találta. Annyira szeret iskolába járni? Vagy annyira utál otthon lenni? Ha utál otthon lenni, az megkönnyíti a dolgokat. Talán megmentésnek látná az elrablását. Caleb majdnem elnevette magát rendben. Méregette a lány lógó, előnytelen ruházatát: laza szabású farmer, szürke kapucnis pulóver, fejhallgató és egy hátizsák. Ez volt az állandó szerelése, legalábbis amíg oda nem ért az iskolába. Ott általában átöltözött valami nőiesebb, akár kihívóbb ruhába. De a nap végén visszaöltözött. Caleb megint arra gondolt, mennyire utálhatja az otthoni életét. Vajon azért öltözik úgy, mert az otthoni élete annyira szigorú és bizonytalan? Vagy azért, hogy megvédje magát a nem kívánt figyelemtől a veszélyes környéken az iskolába és visszafelé menet? Caleb nem tudta. De tudni akarta. Volt benne valami érdekes, amitől Caleb szerette volna azt hinni, hogy ő az a lány, akit keres. Olyan, aki képes beolvadni a környezetébe. Olyan, aki csalhatatlan érzékkel teszi azt, amit mondanak neki, ha tekintéllyel találkozik, vagy teszi azt, amit muszáj, amikor veszély

leselkedik. Egy túlélő. Az út túloldalán a lány a fejhallgatójával babrált. Szeme szenvtelenül a földre meredt. Csinos volt, nagyon csinos. Caleb nem akarta ezt tenni vele, de mi más választása lehetne? Belenyugodott abba, hogy ő a befejezés eszköze. Ha nem ő, akkor valaki más - akárhogy is, a saját helyzete ugyanaz. Továbbra is bámulta a lányt, a leendő rabszolgáját. Töprengett, vajon hogy tetszene a feltételezett célszemélynek. Azt beszélték, hogy az idei árverés vendégei között lesz Vladek Rostrovich, a világ egyik leggazdagabb - és minden bizonnyal egyik legveszélyesebb - embere. Erre az emberre kellene bízni a rabszolgát, akármennyi ideig is tart Calebnek közel kerülni hozzá, s megsemmisíteni mindent, ami fontos számára. Aztán megölni őt. Caleb azonban - nem először - azon morfondírozott, mi hajtja ehhez a lányhoz. Talán a szemei. Még távolról is látta, milyen sötét, titokzatos és szomorú szemek azok, és hogy milyen öregnek tűnnek. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, azután meghallotta az utca vége felől közeledő iskolabusz zötykölődését és csikorgó kerekeit. Alaposan szemügyre vette, ahogy a lány arca megkönnyebbülten kisimul. Mintha nemcsak a busz érkezéséről lenne szó, hanem menekülésről, sőt talán szabadságról. Végül megjött a busz, tökéletes összhangban a nappal, ami éppen elérkezett útjának tetőpontjára. A lány homlokráncolva felnézett, egy kicsit habozott, hagyta, hogy a fény megérintse az arcát, mielőtt eltűnt odabent. _______________ Egy héttel később Caleb a megszokott helyén ült, a lányt várta. A busz megállt és elment. A lány nem volt rajta, így Caleb úgy döntött, vár, és majd kiderül, felbukkan-e.

Már éppen indulni készült, amikor meglátta a lányt a sarkon, ahogy a buszmegálló felé lohol. Kifulladva, csaknem eszét vesztve ért oda. Érzelmes teremtés volt. Caleb megint eltöprengett, vajon miért akar ilyen kétségbeesetten eljutni az iskolába. A kocsi ablakán keresztül nézte a lányt, aki most fel-alá járkált, talán annak tudatában, hogy lekéste a buszt. Igazságtalannak tűnt, hogy múlt héten csaknem egy órát kellett várnia, most pedig a buszsofőr egyáltalán nem várt rá. Nincs lány, nincs megálló. Caleb elelmélkedett rajta, hogy várakozik-e majd egy órát, csak hogy bebizonyosodjon: nincs remény.

Megrázta

a

fejét.

Az

ilyen

viselkedés

kétségbeesett

természetről árulkodna. Egyszerre remélte, hogy a lány várni fog, és az ellenkezőjét is. Elaprózódott gondolatai megállásra kényszerítették. Egyáltalán nem lenne

szabad

reménykednie.

Feladatai

voltak,

végrehajtandó

napirenddel. Simán. Egyszerűen. Egyértelműen. Moralitásnak nincs helye, amikor bosszúról van szó. Az erkölcs tisztességes embereknek való - Caleb pedig olyan távol volt a tisztességestől, amennyire csak lehet. Nem hitt semmilyen felsőbb hatalom vagy a túlvilág létezésében, bár a Közel-Keleten felnőve sokat tudott a vallásról. De ha tényleg létezik túlvilág, ahol az ember azt aratja, amit életében vetett, ő már átkozott volt. Boldogan jut majd a pokolra miután Vladek meghalt. Ráadásul, ha létezne isten, vagy lennének istenek, egyikük sem tudta, hogy Caleb is létezik, máskülönben nem szarnának a fejére, amikor szükség lenne rájuk. Mindenki szarik Calebre, mindenki, kivéve Rafiqot. És a mindenért megbüntető túlvilág hiányában meg kell győződni róla, hogy Vladek Rostrovich még itt, a földön megfizetett a bűneiért. Húsz perc múlva a lány sírni kezdett. Ott, a járdán, előtte. Caleb képtelen volt másfelé nézni. A könnyek mindig is titokzatosak voltak a

számára. Szerette nézni, megízlelni őket. Az igazat megvallva, felállt neki tőlük. Egykor gyűlölte ezt a feltételhez kötött reakciót, ám már rég túl volt az önutálaton. Ezek a reakciók, ezek a válaszok már a lényének részét képezték. Akár jók voltak, akár rosszak. Többnyire rosszak ismerte el egy mosoly kíséretében, és megigazította az erekcióját. Mi rejlett ezekben az érzelemkifejezésekben, amitől a zsigereibe martak, és nem akarták elengedni? Színtiszta kéj árasztotta el, mint valami erős fájdalom. Csillapíthatatlan birtoklási vágyat hozott magával, hogy övé legyen a lány, és a hatalom is a könnyei fölött. Napról napra egyre inkább úgy gondolt rá, mint rabszolgára, nem pedig érdekes talányra. De azért sikerült a lánynak megőrizni a lefelé szegezett tekintetében megbúvó, vonzó titokzatosságot. Caleb fejét elárasztották a képek, amelyeken a lány édesen ártatlan arcát könnyek mossák, amint a térdére fekteti őt. Szinte érezte meztelen popsijának puhaságát a keze alatt, az erekciójának feszülő testsúlyának bizonyosságát, miközben elfenekelte. A fantázia rövid életű volt. Hirtelen egy autó kanyarodott a lány elé. Francba! Caleb felmordulva hessegette el a képeket. Szinte hihetetlen volt, hogy ez történik. Valami seggfej megpróbált lecsapni a prédájára. Nézte, ahogy a lány megrázza a fejét, visszautasítva a sofőr ajánlatát, hogy szálljon be a kocsiba. Nem úgy tűnt, mintha a pasas meghallaná. A lány elsétált a buszmegállóból, de a férfi követte a kocsival. Csak egy dolgot lehetett tenni. Caleb kiszállt az utcasarokra. Biztos volt benne, hogy a lány nem vette észre, milyen régóta parkol ott az autója. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy a félelemtől csak a földre szegezett tekintete előtt úszó kövezetet képes észrevenni. Nagyon gyorsan haladt, pajzsként maga előtt tartva a hátizsákját. Caleb átkelt az úttesten, és lassan a lány felé

sétált. Csak úgy mellékesen felmérte a terepet, miközben szándékosan elé célzott. Útvonalaik frontális ütközést ígértek. Annyira gyorsan, váratlanul történt az egész. Mielőtt kivitelezhetett volna valami egyszerű stratégiát a külső fenyegetés elhárítására, a lány hirtelen a karjaiba vetette magát, a hátizsák pedig hangos puffanással landolt a betonon. Caleb az idegen kocsira nézett, a benne ülő férfi árnyékára és oda nem illő sziluettjére. Egy másik ragadozó. - Jaj, istenem! - suttogta a lány Caleb ingébe. - Csak tegyél úgy, mintha, oké? A karok acélpántok módjára fonódtak a mellkasára, a hang pedig kétségbeesetten könyörgő volt. Caleb egy pillanatra elkábult. Milyen érdekes fordulat! Ő a jelenet hőse? Kis híján elvigyorodott. - Látom - szólalt meg a másik vadász tekintetét elkapva. Hülye seggfej, még mindig ott ült, zavartnak tűnve. Caleb átölelte a lányt, mintha ismerné. Úgy gondolta, hogy bizonyos értelemben tényleg ismeri. Egy játékos sugallat hatására végigfuttatta a kezét a két oldalán. A lány megfeszült, elakadt a lélegzete. A kocsi és a vetélytárs füstfelhő és csikorgó abroncsok kíséretében végre elhúzta a csíkot. A lány karjai már nem kértek védelmet, gyorsan elengedte Calebet. - Sajnálom - hadarta -, de az a fazon nem akart békén hagyni. Megkönnyebbülten csengett a hangja, ám az incidens hallhatóan megrázta. Caleb a szemébe nézett, ezúttal közelről. Pont olyan sötét, csábító és szomorú szempár volt, mint amilyennek képzelte. Azon kapta magát, hogy rögtön a magáévá akarja tenni - valami titkos helyre cipelni, ahol felfedezheti a tekintetének mélységét, megfejtheti a titkát. De nem most; nem ez a megfelelő idő és hely.

- Ez L. A.: veszély, ármány és filmsztárok. Nem ez áll a Hollywood felirat alatt? - próbálta feldobni a hangulatot. A lány zavartan megrázta a fejét. Nyilvánvalóan nem állt még készen a humorra. De amikor lehajolt, hogy felvegye a hátizsákját, azt motyogta: - Öö... igazából szerintem ez... „Ez annyira L. A. ” Viszont nincs ott a Hollywood felirat alatt. Semmi sincs a Hollywood felirat alatt. Caleb visszafojtott egy széles vigyort. A lány nem viccelődni próbált. Inkább csak olyan volt, mintha biztos talajt keresne a beszélgetésben. - Hívjam a rendőrséget? - kérdezte Caleb tettetett aggodalommal. Most, hogy a lány már kicsit biztonságban érezte magát, mintha tényleg látni kezdte volna őt. Szerencsétlen, de ugyanakkor teljességgel elkerülhetetlen volt ez a pillanat. - Öö... - A lány szeme ide-oda cikázott az övéről, egy kissé talán túl hosszan időzve a száján, mielőtt tekintete visszaröppent volna a saját sportcipős lábára. - Nem hinném, hogy szükséges. Amúgy sem csinálnának semmit, tele van a környék ilyen szemétládákkal. Ráadásul... tette hozzá szégyenlősen - még a rendszámát sem jegyeztem meg. A lány megint ránézett, tekintetével végigvándorolva az arcán. Aztán az ajkába harapott, és lenézett a földre. Caleb próbált aggodalmas képet vágni, de igazából mosolyognia kellett. Szóval a lány vonzónak talál. Gondolta, hogy a legtöbb nő így van ezzel - még akkor is, ha később, vagy túl későn jönnek rá, hogy a vonzalom igazából mit jelent. Ezek a naiv, szinte ártatlan reakciók viszont még mindig szórakoztatták. Figyelte őt, ezt a lányt, ahogy a földet méregeti, miközben egyik lábáról a másikra áll. Ahogy ott álldogált, szemlátomást boldogan, mit sem sejtve saját félénk, alázatos viselkedéséről, ami megpecsételte a sorsát, Caleb

szerette volna megcsókolni. Emlékeztetnie kellett magát, hogy miért van itt. - Talán igazad van - sóhajtott fel Caleb, együtt érző mosolyt villantva. A rendőrség fabatkát sem érne. A lány óvatosan bólintott, még mindig idegesen, vagy inkább már félénken, még mindig hol ide, hol oda dülöngélve. - Figyelj, nem tudnál... - Szerintem nekem most... Caleb ezúttal hagyta, hogy a vigyor szétáradjon az arcán. - Bocs, előbb mondd te! - suttogta a lány, és gyönyörűen elpirult. Alakítása az aranyos, félénk lány szerepében részegítő volt. Mintha csak egy tábla lógna a nyakában, amin az áll: „Megígérem, mindent megteszek, amit csak kérsz.” Caleb tudta, hogy indulnia kellene. Most rögtön. Ó, de hát annyira szórakoztató volt a helyzet! Végignézett az utcán. Hamarosan jönnek majd az emberek, de még nem most. - Nem, ne haragudj, mit mondtál? - vette szemügyre a hollófekete hajat, amit a lány folyton az ujjai között csavargatott. Hosszú volt, hullámos, és szépen keretezte a lány arcát. A tincsek vége a mellei fölé göndörödött. A mellek fölé, melyek egész kényelmesen elférnének a tenyerében. Pontot tett a gondolatmenet végére, még mielőtt a teste reagálhatott volna. A lány felnézett. Az arcába sütött a nap, így hunyorgott, amikor egymás szemébe néztek. - Öö... izé... tudom, hogy ez fura, főleg azután, ami történt, de lekéstem a buszt és... - hadarta izgatottan. - Te rendes fazonnak tűnsz. Mármint beadandóim vannak mára, és azt hiszem, jó lenne, ha el tudnál vinni az iskolába? Caleb vigyora a legkevésbé sem volt aljas. A lányé pedig olyan szé-

les, hogy látszódott az összes formás és fehér foga. - Iskolába? Hány éves vagy? Az arca a rózsaszín mélyebb árnyalatára váltott. - Tizennyolc! Tudod, végzős vagyok, most nyáron érettségizem mosolygott fel rá. A nap még mindig az arcába sütött, így hunyorgott, valahányszor találkozott a tekintetük. - Miért? - Semmi - hazudta Caleb, majd eljátszott a fiatalságának naivitásával. - Csak idősebbnek tűnsz. Újabb széles mosoly - még több formás fehér fog. - Nézd, szívesen elvinnélek, de pont az utca végén van találkozóm egy barátommal. Általában együtt autózunk, és most a csajszin a sor, hogy bevállalja a forgalmat a 405-ös úton - pillantott az órájára. - És máris késésben vagyok. Érezte, hogy elégedettség járja át, amint a lány arca elkomorodott. Arra, hogy nem, és arra, hogy csajszi. Mindig az volt az első lecke, hogy nem kapod meg, amit akarsz. - Aha, nem, oké. Vágom. Lazán összeszedte magát, de még mindig piroslott az arca. Közönyösen vállat vont, és elvándorolt a tekintete Calebről. - Megkérem majd anyukámat, hogy vigyen el. Nem nagy cucc. Mielőtt

Calebnek

esélye

lett

volna,

hogy

további

részvétet

nyilvánítson, a lány megkerülte őt, s bedugta a fülhallgatót. - Köszi, hogy kisegítettél azzal a fickóval. Viszlát. Ahogy elsietett, hallani lehetett a fülébe bömbölő zenét. Caleb eltöprengett rajta, vajon elég hangos-e ahhoz, hogy elfojtsa a zavarát. - Viszlát - suttogta. Megvárta, hogy a lány beforduljon a sarkon, mielőtt visszasétált a kocsijához. Aztán a volán mögé huppant, s elővette a mobilját. Fel kellett készülni az új szállítmány érkezésére.

Egy ELÉG SZÖRNYŰ FEJFÁJÁSSAL ÉBREDTEM, és egyszerre két dolgot vettem észre: hogy sötét van, és hogy nem vagyok egyedül. Mozgásban vagyunk? A homályban alig láttam valamit, de körbenéztem, szinte ösztönösen, hogy visszanyerjek valami egyensúlyfélét, felismerjek valami ismerős dolgot. Egy furgonban voltam, keresztben elterülve a padlón. Ijedten próbáltam egyszerre mindenemet megmozdítani, de a mozdulataim lassúk és gyengék voltak. A kezemet a hátam mögé kötözték, a lábam bár szabad volt, de mintha ólomból lett volna. Megint megpróbáltam fókuszálni a sötétben. Mindkét hátsó ablak erősen sötétített volt, de még ebben a gyászos félhomályban is ki tudtam venni négy különböző alakot. A hangjuk elárulta, hogy férfiak. Olyan nyelven beszéltek egymáshoz, amit nem értettem. Mintha egy hadarás-áradat lett volna, elharapott szavakkal. Valami zengő, nagyon idegen... Talán Közel-Kelet. Számít ez? Az agyam szerint igen, mert információ. Aztán ez a kis könnyebbség is elillant. A Titanic süllyedését sem akadályozta meg, hogy látták a jéghegyet. Az ösztönöm azt súgta, sikítsak. Azt szokott az ember, amikor a

legszörnyűbb rémálma bontakozik ki előtte. De én összeszorítottam az állkapcsomat a sugallatra. Tényleg azt akarom, hogy megtudják: ébren vagyok? Nem. Nem vagyok eredendően ostoba. Elég filmet láttam, elég könyvet olvastam, és elég régóta laktam szar környéken ahhoz, hogy tudjam: felhívni a figyelmet magamra a lehető legrosszabb, amit tehetek csaknem minden helyzetben. Egy gunyoros hang azt kiáltotta a fejemben: „Akkor mi az ördögért vagy itt?” Összerezzentem. Ez volt a legrosszabb, amitől rettegtem. Hogy valami beteg fasz elvonszol egy furgonnal, megerőszakol és hagy meghalni. Az első naptól kezdve, amikor felfedeztem, hogy változik a testem, nem volt hiány perverzekből az utcán. Részletesen elmondták, mit szeretnének művelni velem, az egész lényemmel. Óvatos voltam. Követtem a láthatatlanná válás összes szabályát. Lehorgasztottam a fejem, gyorsan gyalogoltam és megfelelően öltözködtem. Mégis rám talált a rémálmom. Megint. Szinte hallottam anyám hangját, amint azt kérdezi, mit csináltam. Négyen voltak. Könnyek árasztották el a szemem, és nyöszörgés szakadt fel a mellkasomból. Nem tehettem róla. A társalgás hirtelen elhalt körülöttem. Noha küzdöttem érte, hogy egy hangot se hallassak, és ne mozduljak meg, a tüdőm levegőért kapkodott, a pánik ritmusára emelkedve és süllyedve. Tudták, hogy ébren vagyok. A nyelvem nehéz és duzzadt volt a számban. Hirtelen ötlettől vezérelve olyan hangosan kiáltottam fel, ahogy csak bírtam: - Engedjenek el! Mintha haldokolnék, mert úgy éreztem, az történik. Úgy kiabáltam, mintha valaki odakint meghallaná, s tenne valamit. A fejem lüktetett. Segítség, valaki segítsen! Vadul hánykolódtam, minden irányba rúgkapálva, miközben az egyik

férfi megpróbálta megfogni a lábam. Ahogy a furgon rázkódott, elrablóim arab hangja egyre hangosabb és ingerültebb lett. Végül a lábfejem keményen beleütközött a férfi arcába. Hátraesett, a kocsi oldalának. - Segítség! - kiáltottam megint. Ugyanaz a férfi feldühödve megint nekem esett, és ezúttal nagyon erősen megütötte a bal arcom. Az eszméletem elhalványult, de előtte még megállapítottam, hogy a mozdulatlan testem négy vadidegen pasasra van bízva. Olyanokra, akiket sosem akartam megismerni. Amikor legközelebb magamhoz tértem, durva kezek nyúltak a hónom alá, miközben egy másik férfi a lábaimat tartotta. Kivonszoltak a furgonból, ki az éjszakai levegőre. Órákig lehettem eszméletlen. Úgy lüktetett a fejem, hogy nem tudtam beszélni. Mintha focilabdát rúgtak volna az arcom bal felének, alig láttam ki a bal szememen. Szédültem és gyakorlatilag minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhánytam magam. Elejtettek, mire egyszerűen az oldalamra fordultam. Ahogy ott feküdtem öklendezve, elrablóim számomra jelentés nélküli szavakat kiabáltak egymásnak, szaggatottan és csikorogva. A kép bevillant, először tisztán, aztán homályosan. Ez folytatódott, egyik dolog magával hozta a másikat. Az ellenkezéshez túl gyenge voltam, a hányásom mellé hajtottam a fejem, és megint elájultam. _______________ Nem sokkal később visszanyertem az eszméletem, vagy legalábbis valami olyan létállapotot, ami hasonlít ahhoz. Megrándultam. Mindenhol fájdalmat éreztem. A fejem lüktetett, a nyakam égető sajgásig merevedett, és ami még rosszabb: amikor megpróbáltam kinyitni a szemem, rájöttem, hogy nem tudom. Bekötötték. Villanásszerűen ugrott be. Sivító kerekek. Fémcsikorgás. Lépések. Futás. Pézsmaillat. Por. Sötét. Hányás. Fogoly.

Minden csepp erőmet es akaratomat latba vetve megpróbáltam felemelkedni. Miért nem tudok megmozdulni? A végtagjaim nem moccantak. Az agyam azt mondta a testemnek, hogy mozduljon, de a testem nem reagált. Újfajta pánik lett úrrá rajtam. Könnyek égették lehunyt szemhéjamat. A legrosszabbtól tartva megkíséreltem eltávolítani a kötést a szememről úgy, hogy a fejemet mozgattam. Fájdalom nyilallt a nyakamba, de a fejem alig moccant. Mit műveltek velem? Felhagytam a próbálkozással, hogy megmozduljak. Csak gondolkodj! - mondtam magamnak. - Erezz! Gondolatban gyors leltárt készítettem. A fejem egy párnán pihent, és az egész testem valami puhán feküdt, tehát valószínűleg egy ágyon vagyok. Kirázott a hideg. Még mindig éreztem a ruháimat a bőrömön ez jó hír. Textil a csuklóm körül, textil a bokám körül. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az ágyhoz kötöztek. Jaj, istenem! Visszatartva a bőgést, az ajkamba haraptam, amikor észrevettem, hogy a bokáig érő szoknyám magasan fel van hajtva a combomra. A lábaim széttárva. Csináltak velem valamit? Nyugodj meg! Mély levegőt kiengedve leállítottam a gondolatot, még mielőtt elhatalmasodott volna rajtam. Épnek éreztem magam, semmi hiányzó ujj. Gépiesen az itt és mostra összpontosítottam. Tudván, hogy minden részemnek birtokában vagyok, megkönnyebbülten sóhajtottam, bár inkább szipogásnak hatott. Ekkor hallottam meg a hangját. - Helyes. Végre felébredtél! Már kezdtem azt hinni, hogy súlyosan megsérültél. A testem megdermedt a férfihangtól. Hirtelenjében kényszerítenem kellett magamat a lélegzésre. A hang hátborzongatóan gyengéd, aggodalmas volt... és ismerős? Az akcentus, már amennyit a zúgó fülemtől hallottam belőle, amerikainak hatott, mégis volt benne valami furcsa.

Sikítanom kellett volna, annyira rettegtem, de egyszerűen lefagytam. Végig ott ült a szobában; végignézte, ahogy pánikba esem. Pár pillanat múlva remegő hangon szólaltam meg: - Ki vagy te? Semmi válasz. - Hol vagyok? A szavak és a hangom valamennyi késéssel, szinte lomhán jöttek elő, mintha részeg volnék. Csend. Székreccsenés. Lépések. A mellkasomban kalapál a szívem. - A mestered vagyok - nyomódott egy hideg kéz a verejtéktől csúszós homlokomnak. Megint az ismerősség szűnni nem akaró érzése. Mekkora hülyeség! Senkit sem ismerek, akinek akcentusa lenne. - Ott vagy, ahol akarom, hogy legyél. - Ismerem magát? A hangom rekedtes és erőtlen volt. Elárulta az érzelmeimet. - Még nem. A szemhéjam belső oldalán a világ haragosvörös nyalábokba robbant; a sötét látomástól elöntött az adrenalin. Maró félelem rágta az idegszálaimat, a „Veszély. Veszély. Fuss. Fuss!" üzenetet szállítva a végtagjaimba. Az elmém minden izomrostomnak vonyítva esedezett az összehúzódásért. Mindent megtettem, hogy a kötelek ellen feszüljek. Összerándultam. Utat engedtem a hisztérikus sírásnak. - Kérem, engedjen el! - nyöszörögtem. - Megígérem, hogy nem szólok senkinek. Csak haza akarok menni. - Attól tartok, ezt nem tehetem meg. A kétségbeesés tengerének megsemmisítő hullámai maguk alá temettek. Hangja híján volt a könyörületnek, engedékenységnek, érzelemnek... De volt valami, ami nem hiányzott belőle: a bizonyosság. És én képtelen voltam elfogadni ezt a bizonyosságot.

Kisimította a hajam a homlokomból. A bensőséges gesztus rossz előérzettel töltött el. Nyugtatni próbál? Miért? - Kérem:.., - kiáltottam, amint tovább pátyolgatott. Éreztem a súlyát, ahogy az ágyra nehezedik, s kihagyott a szívverésem. - Nem lehet - suttogta. - Sőt, mi több... nem is akarom. Egy percig csak a sírásom meg a mély, elgyötört szipogásom szakította meg olykor a kijelentését követő csendet. A sötétség pedig még elviselhetetlenebbé tette az egészet. Az ő légzése, az én légzésem, együtt, az üres térben. - Megmondom, mit fogok tenni. Kioldom a kötéseidet, aztán rendbe teszem ezeket a dudorokat és sebeket. Nem akartam, hogy egy medencényi vízben ébredj. Nagyon sajnálom az arcul ütést - simította végig ujjaival a járomcsontomat - de ez történik, amikor anélkül harcolsz, számolnál a következményekkel. - Medence? - rettentem meg. - Nem akarok belemenni semmilyen vízbe. Kérem... - könyörögtem - csak engedjen el! A hangja túl nyugodt, túl kifinomult, túl tényszerű volt. És túlságosan hasonlított Hannibal Lecterére A bárányok hallgatnakból. - Muszáj megfürödnöd, baba - hangzott a félelmetes válasz. Helló, Clarice... Csak sírni tudtam, amíg kioldotta a kötéseket. A karom meg a lábain merev és zsibbadt volt; túl nagynak, túl nehéznek és túl messzinek éreztem őket ahhoz, hogy a részem legyenek. Az egész testem álomba merült? Megint tettem egy kísérletet, próbáltam megütni vagy megrúgni. Az

erőfeszítésem

rángatózó,

szaggatott

mozdulatokba

torkollt.

Bosszúsan maradtam a tétlen fekvésnél. Fel akartam kelni. El akartam menekülni. Küzdeni akartam. Fájdalmat akartam okozni neki. És nem voltam rá képes.

A kötést a szememen hagyta, majd óvatosan felemelt az ágyról. Éreztem, ahogy felemelkedem, és lebegek a sötétben. Elnehezült fejem lelógott a karjáról. Éreztem a karját. Éreztem a bőrömön a ruháit. - Miért nem tudok megmozdulni? - szipogtam. - Adtam neked egy kis apróságot. Ne aggódj, elmúlik. Ijedten, vakon a sötétben, a végtagjaival körül fonva. A hangja megtestesült, formát öltött. Addig igazgatta a testemet a karján, amíg a fejem az ingére nem lógott. - Hagyd abba az erőlködést! Hangjából érződött, hogy mulattatja a viselkedésem. Szünetet tartva a küzdelemben, próbáltam a férfira és a részletekre összpontosítani, Érezhetően erős volt, és minden különösebb nehézség nélkül cipelte a súlyomat. A járomcsontom alatt éreztem kemény, széles mellkasát. Enyhe szappanillata volt, talán egy kis verejtékkel együtt férfias illat, ami egyszerre tűnt jellegzetesnek és távolian ismerősnek, Nem haladtunk sokat, csupán néhány lépést, ám nekem minden egyes pillanat örökkévalóságnak tűnt egy másik univerzumban – egy olyanba, ahol valaki másnak a testében voltam. De abban a másodpercben,

amikor

letett

egy

sima

és

hideg

felületre,

zuhanásszerűen visszatértem a saját valóságomba Pánik lett úrrá rajtam. - Mi az ördögöt művel? Kisszünet, aztán a szórakozott hangja: - Megmondtam, rendbe teszlek. Szóra nyitottam a számat, amikor az első hideg vízsugár elérte a lábam. Döbbenetemben kislányos sikkantást hallattam. Miközben kétségbeesetten próbáltam kimászni a kádból úgy, hogy testemet a széle

felé

görgettem,

a

víz

melegedett,

fogvatartóm

pedig

visszanyomott. - Nem akarok megfürödni! Engedjen el! Próbáltam levenni a szememről a kötést, folyton megütve az arcomat, hiszen tehetetlen karom nem engedelmeskedett az akaratomnak.

A

fogvatartóm csak nagyon nehezen tartotta vissza a nevetést. - Nem érdekel, akarod-e. Szükséged van rá. A vállamon éreztem a kezét, és összegyűjtöttem a maradék erőmet a támadáshoz. A karjaim hátracsapódlak, véletlenszerűen landolva valahol - azt hiszem, az arcán vagy a nyakán. Az ujjai a hajamba mélyedtek, hogy esetlen szögben húzzák hátra a fejemet. - Azt akarod, hogy én is durván játsszak? - morogta a fülembe. Nem válaszoltam, mire olyan erősen összezárta az ujjait, hogy a fejbőröm bizseregni kezdett. - Válaszolj a kérdésemre! - Nem - suttogtam ijedten szipogva. Késlekedés nélkül enyhített a szorításon. Mielőtt elvette volna az ujjait a hajamból, megmasszírozta a fejbőrömet. Kirázott a hideg, annyira borzongató volt az egész.

Le fogom vágni a ruhádat egy ollóval -

jelentette ki határozottan. - Ne aggódj! A víz csobogása és a szívverésem

mennydörgött

a

fülemben.

Arra

gondoltam,

hogy

levetkőztet és megfojt. - Miért? - böktem ki magamon kívül. Ujjaival a megfeszült nyakam tövét simogatta. Megborzongtam a félelemtől. Gyűlöltem, hogy nem látom, mi történik. Arra kényszerített, hogy mindent érezzek. Az ajkai hirtelen a fülemnél termettek; puhán, telten és hívatlanul. Még jobban hozzám dörgölte a száját, amikor megpróbáltam félrehajolni és elfordulni. - Lassan is levetkőztethetnélek, ráérősen, de ez egyszerűen hatékonyabb lesz.

- Tartsd magad távol tőlem, te seggfej! Ez az én hangom volt? Ennek a tökös énemnek tényleg el kell kussolnia. Még a végén elintézi, hogy megöljenek. Felkészültem, hogy valamiféle bosszút áll, de nem történt semmi. Egy rövidke kis hangot hallottam kitörni helyette, mintha felnevetett volna. A perverz kurva anyját! Lassan, óvatosan vágta le a pólómat. Eszembe jutott, hogy talán élvezi a pánikomat. A gondolat olyan utakra vitt az elmémben, amelyeket egyáltalán nem akartam felfedezni. Majd a szoknyámat vette le. Bár küzdöttem, a próbálkozásaim szánalmasak voltak. Ha a karom útban volt, könnyűszerrel távol tartotta. Ha felemeltem a térdem, egyszerűen visszanyomta. Még nem tette be a dugót a lefolyóba, a víz nem emelkedett.

A

didergő, megsemmisült énem ott ült egy szál fehérneműben. A melltartómért nyúlt, mire elakadt a lélegzetem. Megállíthatatlanul remegtem. - Nyugi - mondta csitítva. - Kérem! - Sikerült kipréselnem a szipogások között. - Kérem, akármit is gondol, hogy meg kell tennie, nem kell. Kérem, csak engedjen el, és nem mondom el senkinek, esküszöm... Esküszöm! Nem válaszolt. A melleim közé nyomta az ollót, és szétvágta a melltartót. Éreztem, ahogy a melleim kicsúsznak, és megint rám jött a zokogás. - Nem, nem, ne érjen hozzám! Azonnal

megragadta

a

mellbimbóimat,

és

összecsípte

őket.

Döbbenten és meglepetten sikítottam, és ismét közel álltam a síráshoz. Közel hajolt a fülemhez, és belesuttogta: - Akarod, hogy elengedjem? Bólintottam, mert képtelen voltam a szavak megformálására. - Igen, kérem? - szorította a mellbimbóimat még erősebben.

- Igen! Kérem! - szipogtam. - Jó kislány leszel? - hallottam a hangját, amit megint hideg közöny járt át, ellentétben a korábban kimutatni próbált gyengédséggel. - Igen - nyüszítettem összeszorított fogakkal, és sikerült a kezére tennem az enyémet. Óriási keze volt, erősen tartott. Meg sem próbáltam eltolni. Úgysem engedett volna el. - Jó kislány - válaszolta gúnyosan. Ám mielőtt elengedte volna szegény mellbimbóimat, tenyerével megdörzsölte az érzékennyé vált részt. Nem

akart

vége

szakadni

a

könnyeimnek,

miközben

arra

kényszerítettem magam, hogy engedelmeskedjek a könyörületesebb énjének. Csendben ültem, és próbáltam nem adni újabb okot a büntetésre. Amint levette a melltartóm maradványait és levágta a bugyimat, éreztem a fém csusszanását a bőrömön, s hogy az anyagot nyeső penge talán engem sem kímélne, ha túlfeszíteném a húrt. Miután benedvesítette valamivel a testem, ami csakis a kézi zuhany lehetett, végre bedugta a kádat. A víz elég meleg volt - kellemesebb, mint a meztelen bőrömet érő levegő de túlságosan rettegtem ahhoz, hogy

megkönnyebbüljek,

hogy

még

egy

darabban,

viszonylag

érintetlenül megvagyok. Valahányszor egy vágáshoz vagy olyan helyhez ért

a

víz,

amiről

nem

tudtam,

hogy

megsérült,

csípett,

és

összerezzentem tőle. Próbáltam gátat vetni a sírásnak, és nyugodtan beszélni. - Le tudná venni a kötést a szememről, kérem? Jobban érezném magam, ha egy szerűen látnám, mi történik. Nyeltem egyet, kiszáradt torokkal. - Nem fog bántani... ugye... nem fog? A fogaim vacogtak a válaszra várva. Még mindig vakon, még mindig csapdában.

Egy pillanatig hallgatott, de aztán megszólalt; - Fent kell hagynod a kötést a szemeden. Ami a bántásodat illeti, mostanra csak annyit terveztem, hogy rendbe teszlek. De értsd meg, hogy a viselkedésednek következményei vannak. Ha rosszat csinálsz, büntetés lesz a vége. Nem várta meg a válaszomat. - Szóval maradj veszteg, és nem kell majd, hogy bántsalak. Hozzálátott, hogy lecsutakolja a testem egy kellemes folyékony szappannal, ami mentától és levendulától illatozott. Az aroma virágokba borította a sötétséget; megtöltötte a helyiséget, körülölelte a bőrömet. Pont, mint a hangja. Régen szerettem a levendula illatát. Többé már nem. Most már undorodtam tőle. Amikor a mellemhez ért, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy még egyszer megpróbáljam lefogni a kezet. Szó nélkül kicsusszantotta az egyik szappanos kezét, és addig szorította a csuklómat, amíg el nem engedtem a másikat. Később rácsapott a combomra, amikor zárva tartottam a lábam, és nem hagytam, hogy a lábam közét is megmossa. Az az intim szférám része. Kiskorom óta senki sem látta, csak én. Senki sem én hozzá; még magam sem fedeztem föl teljesen. És most egy idegen, valaki, aki bántott engem, megismertette magát... velem. Meggyalázottnak éreztem magam, s ez az érzés a múltamra emlékeztetett, amit nagyon sokáig és nagyon

görcsösen

próbáltam

elfeledni.

Küzdöttem,

de

minden

érintéssel, minden határ áthágásával egyre inkább hozzá tartozott a testem - jobban, mint hozzám. Képtelen voltam abbahagyni a remegést. Aztán véget ért. Kihúzta a dugót a kádból, kihúzott engem is, megszárította a bőrömet, megfésülte a hajamat, kenőcsőt dörzsölt a horzsolásaimra, és adott egy fürdőköntöst, hogy vegyem fel. Rémült, megszégyenült, fáradt és vak voltam, de azért örültem, hogy

megtisztultam - kívülről legalábbis. A hangja lágy szellőként érte a nyakamat, ahogy támaszkodás nélkül előtte álltam. - Gyere velem! Mivel nem volt más lehetőség, hagytam, hogy kézen fogjon, és vakon kivezessen a fürdőszobából.

Kettő CALEB

A HELYISÉG KÖZEPE FELÉ

vezette szépséges foglyát. A lány

lépései bizonytalanok, rémültek voltak - mintha azt várta volna, hogy letaszítsák őt egy szakadék széléről. Megpróbálta siettetni, de csak visszahúzás volt az eredmény. Caleb részéről rendben volt a dolog. Felőle akár egész este is mehet a huzigálás. Ellenállás nélkül hagyta, hogy a lány nekiütközzön. Alig fojtotta el a nevetést, amikor annak elakadt a lélegzete, és úgy ugrott előre, mint a macska, amelyik kerüli a vizet. Illetve ebben az esetben az ő merevedését. Caleb előrenyúlt, hogy gyengéden megfogja a karját. A lány kivárt, szemlátomást túlságosan ijedt volt az előre- vagy hátramoccanáshoz. Kéj árasztotta el Calebet. Végre az övé volt - itt, a kezei között, az irányítása alatt. Lehunyta a szemét a pillanat mámorától. A lány több mint három órája érkezett meg, annak a selejtes emberszabású lénynek, Jairnak a vállán lógva. Sebesülten, koszosan, epeés izzadságszagúan, de nem ez volt a legrosszabb. Az egyikük - és nem kellett töprengeni rajta, melyikük - pofon vágta. Forróság kúszott lefelé a gerincén, amikor meglátta a vért az ajkain meg a lilában játszó duzzanatot a bal arcán és szemén. Ellenállt a kísértésnek, hogy helyben

megölje azt a faszkalapot. Kételkedett benne, hogy utolsó lehetőségként csúfította el. Elvégre nő volt - milyen nehéz lehet megbékíteni? Legalább a lánynak sikerült arcon rúgnia. Caleb még fizetett is volna, hogy lássa. A halk, de mély lélegzetvétel hangja visszarepítette a gondolatait a jelenbe. A vágy melegen befészkelte magát a gyomrába, s ránehezedett a golyóira. A farka fájdalmasra duzzadt. Végigfuttatta ujjait a lány vállán, miközben a bal oldalára fordította. Alaposabban szemügyre akarta venni. Rózsaszín ajka csak résnyire volt nyitva, lélegzete suttogva sietett ki-be rajta. Caleb semmit sem szeretett volna jobban, mint levenni a szeméről a kötést, belenézni azokba a lenyűgöző szemekbe, s addig csókolni őt, amíg meg nem adja magát neki - de ehhez még hosszú utat kellett megtenniük. Akár egy sólyomnak, a lánynak is szüksége volt a sötétségre, hogy megértse, ki a mestere. Meg keli tanulnia bízni benne, hogy számíthat rá, és megérezni, mit akar tőle. És ahogy minden mester megérdemli a fizetséget, úgy ő is meg fogja jutalmazni a lányt az engedelmességéért. Rendkívül kemény lesz, de annyira igazságos, amennyire csak lehet. Nem véletlenszerűen választotta ki a bosszú eszközét. Egy gyönyörű szolgát választott. S milyen legyen egy szolga, ha nem alkalmazkodó ha nem túlélő? Caleb közel hajolt hozzá, hogy belélegezze bőrének enyhe illatát a levendula alatt. - Szeretnél egy kis jeget az arcodra? - kérdezte. A lány hirtelen megdermedt a hangjától: lágyan és halkan szólt. Egy pillanatig komikus volt. Egyik lábáról a másikra állt, idegesen, vakon, irányválasztásra képtelenül. A keze az arcára vándorolt, és látszott, hogy ég a vágytól, hogy levegye a kötést a szeméről. Caleb

tiltakozó hangot hallatott, mire a kíváncsi ujjak azonnal visszatértek a köntös markolásához. Caleb valami szánalom félét érezve megint az ágyhoz akarta vezetni. A lánynak elakadt a lélegzete, amint a férfiujjak a köntöse hajtókája köré fonódtak, közben végigcirógatva az övéit. - Óvatosan, baba! Van valami mögötted, és utálnám, ha megint megsebesülnél. - Ne hívj babának! - érkezett a reszkető, mégis határozott válasz. Caleb teljesen mozdulatlanná vált. Senki sem beszélt vele így - főleg bekötött szemű, csaknem meztelen nők nem. Rögtön magához húzta, amíg a puha arcocska durván az övéhez nem préselődött. - Kibaszottul annak hívlak, aminek akarlak... baba. Hozzám tartozol. Megértetted? Arcán érezte a leheletnyi bólintást, és a fülénél hallotta a megadást jelző nyikkanást. - Helyes. Most pedig, baba - tolta el magától néhány centire -, válaszolj a kérdésemre! Kell jég az arcodra? Igen vagy nem? - I-i-igen - válaszolta a lány remegő hangon. Caleb megállapította, hogy most már jobb, de nem érte be ennyivel. - I-i-igen? - utánozta. Határozottan nekifeszült, uralva őt a méretével. Tudod, hogy kell szépen kérni? A lány behúzta a nyakát, mintha látta volna őt a szemkötőn keresztül, és grimasz torzította el a telt száját. Caleb kacagott volna rajta, de a pillanat hirtelen már nem volt humoros. A lány térde az ágyékának ütközött, erősen. Miért rúgják folyton tökön a nők a férfiakat? Lüktető fájdalom

kúszott

felfelé

meggörnyesztette a testét.

benne,

gúzsba

kötötte

a

beleit,

Akármit is evett, visszaköszönéssel

fenyegetett. Fent úgy folytatta a harcot a foglya, mint egy vadmacska. A lány

körmei a kezébe vájtak, ahogy megpróbálta kihámozni a köntöst markoló szorításból. Amikor ez nem sikerült, a könyöke őrült táncba kezdett, többször is eltalálva a férfi lapockáját. De Calebnek sikerült levegőhöz jutnia, ami valószínűleg állati mordulásnak tűnt a lány számára. - Engedj el, te kibaszott seggfej! Engedj el! - kiabálta eszeveszett bőgés és sikítozás közepette. Hánykolódva forgolódott a szorításában, gyengítve a fogást a köntösön. Calebnek át kellett vennie az irányítást, különben sokkal rosszabb helyzetbe sodorta volna magát, mint a mester büntetése. Caleb feldühödve álló helyzetbe tornázta magát. A lány fölé tornyosult, és mérges tekintete találkozott a fogolyéval. A lánynak sikerült levennie a kötést a szeméről, és most tökéletesen mozdulatlanul állt, iszony és döbbenet keverékével az arcán, méregetve őt. Nem pislogott, nem szólt, nem vett levegőt. Egyszerűen csak bámult. Caleb visszabámult. Megpörgette a lányt, és a kezeit az oldalához szorította. Düh öntötte el, miközben még jobban szorította a karjaival, kipasszírozva a levegőt a tüdejéből. - Te? A kérdés a kifújt levegővel együtt csúszott ki a lány szájából. Ez az egyetlen szó mintha egy kétségbeesés-hullámon és nyers indulatokon lovagolt volna. Caleb tudta, hogy ez a furcsa pillanat eljön majd egyszer. Többé már nem volt az ő hőse. Sosem volt az. A lány levegőért kapkodott, kutya módjára lihegve. A gondolat elszórakoztatta Calebet. - Baszd meg! - kiáltott fel, amikor keményen az orrának ütközött a lány feje. Ösztönösen elengedte, ujjait az orra két oldalára nyomva. A fogoly gyors volt, hosszú, sötét haja és köntöse lobogott a fürdőszobaajtó felé. Caleb utánavetette magát, megmarkolta a köntösét,

de amint visszahúzta, a kelme egyszerűen lecsúszott a lányról. Friss hús kerítette hatalmába az érzékeit. Ahogy a lány a fürdőszobaajtóért nyúlt, ám zárva találta, Caleb a hajába markolt, és ökölbe szorította a kezét. Durván visszahúzta, amitől a lány megbotlott, majd háttal a földre esett. Caleb többé már nem volt biztos a fogoly erejében, s nem mulattatták a hadonászó végtagok sem. Ráült, vele szemben. - Nem! - sikította a lány kétségbeesetten, térdével megint az ágyékot keresve, körmeivel az arca felé kapálózva, - Szeretsz harcolni, ugye? - mosolygott Caleb. - Én is szeretek. Nagyobb erőkifejtésbe került, mint gondolta, de a lány lábai köré fonta a sajátját, két csuklóját pedig annak feje mögé fogta a bal kezével. - Baszd meg! - lihegte a fogoly legyőzve, hullámzó mellkassal. Az egész teste megfeszült Caleb alatt; az izmai küzdöttek, nem akarván feladni, de megfizette az árát az erőlködésnek. Tekintete vad volt, tomboló, viszont egyre fogyott az ereje. Most már könnyű volt lefogni. Az övéhez oly bensőségesen simuló meleg, remegő test élménye lassan elárasztotta Caleb érzékeit. Megrészegítette. Finom puncija az ő hasához nyomódott, és csak az ing puha anyaga választotta el tőle. Telt és forró mellei hullámzottak az ő mellkasa alatt. Ahogy küzdött, a felhevült bőr még jobban hozzádörgölődött az övéhez. Ez majdnem több volt, mint amennyit elbírt. Majdnem. A fogoly mindkét csuklóját a bal kezében tartva hátrahúzódott, és tenyerével rácsapott a jobb melle alsó részére, aztán kezének hátuljával a bal melle alsó részére is. Rögtön fuldokló bőgés tört fel a lány torkából. - Tetszik? - horkant fel Caleb. Megint rácsapott a melleire, és megint, és megint, és megint, egészen addig, amíg egész teste el nem ernyedt, amíg nem érezte, hogy minden egyes izma ellazul alatta. A lány már

csak a könyökhajlatába zokogott. - Kérlek! Kérlek, hagyd abba! - brekegte. - Kérlek! Felhevült, elveszett és ijedt volt alatta. Ajkai gyorsan, némán mozogtak, olyan szavakat kiejtve, melyeket nem hallgatóságnak szánt. Caleb nagyot nyelt, régi emlékek lettek úrrá rajta. Pislogva visszazárta és lelakatolta őket. Egy reflex, amit gyorsan és könnyen kipipál ennyi év után. De ezúttal érezte, hogy a lány félelme éppen annyira harcol az ő szenvedélyével, mint amennyire összekeveredik vele - összesűrítve a levegőt, megtöltve a helyiséget. Olyan volt, mint egy új ember megteremtése, együtt lélegezni vele, nézni őt, kisajátítani a pillanatot. Caleb

mérge

elszállt.

Lenézett

a

lány

gyönyörű

melleire;

mélyrózsaszínek voltak, ahol megütötte őket, de tartós nyoma ennek nem

marad.

Óvatosan

elengedte

a

csuklóját.

Hüvelykujjával

önkéntelenül végigsimította szorítása vörös nyomát. Homlokát ráncolva tekintett le rá. Remélte, nem tartogat több meglepetést. Abban a pillanatban, hogy a lány érezte, hogy enyhül a szorítás a csuklója körül, rögtön keresztezte kezét a mellén. Caleb először azt hitte, hogy takargatni próbálja magát, de ujjainak masszírozó mozdulatai arról tanúskodtak, hogy inkább a fájdalom csillapítása foglalkoztatta. A lány a szemét is csukva tartotta. Nem akart tudomást venni róla, hogy a férfi lovagló ülésben a combjaira nehezül. A legtöbb ember nem akarja látni a rossz dolgok közeledtét. A pillanat talán elviselhetetlenül rosszabb volt, mivel a lány felismerte őt. Caleb felismerte az árulás vádját a tekintetében. Nos, túl kell tennie magát rajta - gondolta. A fogoly megadta magát. Caleb lassan megszabadította a saját súlyától, és fölébe állt. Szigorúnak kellett lennie: semmi kétséget nem hagyhatott afelől, hogy a nyilvánvaló ellenszegülésnek gyors és alapos megtorlással keli járnia. Csizmájának orrával taszított egyet a lány gyönyörű, kerekded, ruganyosan ívelt fenekén. - Kelj fel!

A hangja parancsolóan csengett. Nem tűrt vitát vagy ellenkezést. A lány teste összerándult a hangtól, de mozdulni nem volt hajlandó. - Kelj fel, vagy én fogok segíteni benne. Azt meg hidd el, hogy nem akarod. Ellenkezési vágyának dacára a lány elvette a jobb kezét a melléről, s megpróbálta felhúzni magát. Óvatosan a karjára támaszkodott, erőfeszítése szemmel látható volt, mivel a karja remegni kezdett a megerőltetéstől, és visszazuhant. - Jó kislány, meg tudod csinálni... kelj fel! Tudott volna segíteni neki, de akkor a lecke mit sem ér. Négy hónap nem túl hosszú idő, ha egy rabszolga kiképzéséről van szó. Nincs idő elkényeztetni. Minél hamarabb lép működésbe a túlélési ösztön, annál jobb - és esze ágában sem volt udvariaskodni a lánnyal, miközben az folyton tökön próbálta rúgni. Hat hetük volt együtt ebben a házban. Nem pocsékolhatta gyerekes bohóckodás hárítására. A lány savanyú tekintettel nézett rá, annyi gyűlöletet sűrítve a pillantásába, amennyit csak lehetett. Caleb visszafojtott egy mosolyt. Úgy gondolta, hogy többé már nem tartja őt a lány kedvesnek. Helyes. A kedvesség a punciknak való. A lány minden erejét összegyűjtve megtámaszkodott tenyerével a szőnyegen, s kiegyenesítette a könyökét. Légzése nehézkes volt, szeme összeszűkült a fájdalomtól, de a könnyei felszáradtak. Négykézláb erőltetve magát megpróbált felállni. Amikor teljesen felegyenesedett, Caleb kinyújtotta felé a kezét, mit sem törődve a rendíthetetlen ellenkezésével. A lány hátrahúzta a karját, hogy lazítson a szorításon, ám a tekintetét a földre szegezte, Ez dühítette Calebet, de a férfi nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta az érzés, és anélkül kalauzolta öt az ágy felé, hogy hozzáért volna. A lány óvatosan leült az ágy szélére, kezével a melleit takargatta, fejét

előrehajtotta, borzas, ébenfekete hullámok alkotta fátyol mögé rejtőzött. Caleb leült mellé. Ellenállt a kísértésnek, hogy kisimítsa a hajat az arcából. Most elrejtőzhetett előle, csak amíg le nem nyugodott. - Most pedig - szólalt meg kedvesen - szeretnél vagy nem szeretnél egy kis jeget az arcodra? Szinte érezte, hogy árad a lányból a borzongató düh. Nem félelem, düh? Efölött alig tudott napirendre térni. Várt ugyan némi dühöt, ám különösen furcsának találta, hogy még nem nyugodott bele az anyaszült meztelenségbe. Nem inkább ijedtnek kellene lennie, mint mérgesnek? Nem rimánkodnia kellene az ő kegyeiért? A reakciók nem illettek a megszokott és kiszámítható sablonba. Ez éppolyan szórakoztató volt, mint amennyire érdekes. - Tehát? A lány végül megerőltette magát, hogy a fogai között kipréselje - Igen. Kérlek! Caleb önkéntelenül felnevetett. - Na, ennyire nehéz volt? A fogoly állkapcsa láthatóan megrándult, de csendben maradt, tekintetét a horzsolt térdén nyugtatva. Jól van, gondolta Caleb, sikerült tökéletesen megértetnie magát. Felállt, az ajtó fele indult, ám mindössze egyetlen lépést tett, amikor meghallotta a megviselt hangot a háta mögött. - Miért csinálod ezt? - kérdezte tompán a lány. Caleb megfordult, szája sarkában ferde mosoly bujkált. Magyarázatot várt

tőle.

A

sorozatgyilkosok

is

meg

tudják

magyarázni.

A

magyarázkodásnak nincs jelentősége. - Azért, ami azon a napon történt az utcán? - folytatta. - Azért, mert én... - Nagyot nyelt, és Caleb tudta, hogy azért, mert nem akarja elsírni magát. - Mert flörtöltem veled? Én okoztam ezt magamnak? Az óriási erőfeszítés ellenére egy kövér könnycsepp csordult le

arcának jobb felén. Abban a pillanatban Caleb kénytelen volt úgy tekinteni rá, mint valamilyen furcsa teremtményre: tárgyilagosan, ám kielégíthetetlen kíváncsisággal. - Nem - hazudta. - Ennek semmi köze ahhoz a naphoz. A lánynak arra volt szüksége, hogy hazudjon neki; Caleb megértette ezt. Egy kegyes hazugság olykor elég ahhoz, hogy felszabadítson a csúf igazság súlya alól. Nem a te hibád. Talán saját magának is hazudnia kellett, mert emlékezett rá, mennyire akarta őt azon a napon és nem épp olyan indíttatásból, aminek köze lenne a küldetéséhez. - Megyek, hozok neked egy kis jeget. És némi aszpirinnek is hasznát vennéd. Mindketten összerezzentek a zárban forduló kulcs hangjára. Jair csak úgy belépett a szobába, Caleb pedig meg sem próbálta leplezni a haragját. - Mi a faszt keresel itt? Jair láthatóan részeg volt, ami még veszélyesebbé tette. Szemében harag villant, mielőtt az ágyon görnyedő lány felé vette az irányt. Tekintetét mohón végigfuttatta a meztelen testen, ajkai pedig kéjes vigyorra görbültek. - Látom, felébredt a kis kurva. A lány megijedt, nagyon megijedt. Teljesen összekuporodott az ágyon, kezével és hajával takargatva magát, próbálta felhúzni a paplant maga alól. Caleb megütközött a tényen, hogy róla tudomást sem vett, amikor együtt ültek az ágyon. Mintha jobban felbőszítette volna, mint amennyire ráijesztett; de csak miután lekerült a kötés a szeméről, és rájött, ki is a férfi valójában. Ez két dolgot jelenthetett. Az egyik, hogy a lány a rövid találkozás után úgy érezte, ismeri őt, a másik pedig, hogy nem találta félelmetesnek. Akárhogy is, a gondolkodási mintája nem tűnt túl fényesnek.

Caleb sokatmondóan nézett Jairra, aki úgy méregette a lányt, mintha egyszerre akarta volna megölni és megkefélni. Ahogy ismerte Jairt, lehet, hogy pontosan ezt akarta. Ez egy teszt volt. Próbált úgy tekinteni Jairra, mintha komolyan kellene venni. - Hát, nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő megnevezés, de igen, ébren van. - Hátrapillantott a válla fölött higgadtan a lányra. Azonnal észrevette könyörgő arckifejezését, ezért mosolyogva hozzátette: - És meglehetősen virgonc. Jair arcára leplezetlenül kiült a vágyakozás és a kéjsóvárság. Caleb tudta, hogy a hozzá hasonló férfiak hogyan szoktak fantáziálni arról, mit tennének az ijedt csajokkal. Jair habozás nélkül az ágy felé vetette magát, mocskos kezét a lány meztelen bokája köré fonta, s maga felé húzta. A lány sikoltva kapaszkodott az ágytámlába. Caleb villámgyorsan megfordult, elkapva az ágy vége felé cibált fogoly derekát. A karjába vette, nyugodtan ült hátát a támlának döntve, bal lábát a földön pihentetve. A lány összekuporodott az ölében, az ingébe fúrva az arcát. Eszeveszett, rimánkodó szipogás rázta az egész testét, úgy simult a mellkasához. Védelem gyanánt használta őt? Érdekes. Caleb összerezzent, amikor a lány körmei mélyen a bordái közé vájtak. Gyorsan és ügyesen lefejtette az ujjakat az ingéről, elkapva a csuklóit. - Ne, ne, ne, ne, ne... bukott ki belőle sokszor, miközben próbált megint biztonságra lelni a karjaiban. A gondolat hirtelen felbőszítette Calebet, és a lány saját lendületét kihasználva megfordította őt a karján. Miután biztonságba helyezte a csuklóit a mellei között magához szorította. Jair ismét a bokája után nyúlt. - Nem - jelentette ki Caleb nyugodtan, - A te feladatod az volt, hogy

elhozd nekem, nem pedig az, hogy megüsd vagy megdugd. - Ez faszság Caleb! - ordította Jair dühödten, éles akcentussal, amitől még durvábbnak hallatszott. - A kis kurva az arcomba rúgott. Az volt a minimum, hogy pofán vágom! Jár nekem valami kárpótlás. Saját nevének hallatán Caleb szorítása erősebb lett; egészen addig a pontig, hogy a karjában fuldokló lány abbahagyta a szipogást. A leszálló csend felkiáltójelet tett Caleb haragos tekintetének végére. Eltartott egy percig, mire Jair rájött, mit tett. Homályos pillantását egy pillanatra kitisztította a felismerés súlya. És ennyi elég is volt. Caleb látta, hogy az arab megértette: hiba volt elárulni a nevét a fogoly előtt. Miután eszébe jutott, hogy valaki levegőért kapkod a karjai között, lazított a fogáson. A lány gyors egymásutánban szívta be a levegőt. Egy darabig úgy tűnt, mintha elfelejtette volna folytatni a sírást. Rekedt, nyávogó hangot hallatott Caleb feszes karjaiban, ám a férfi semmit sem tett, hogy őt a biztonságáról meggyőzze. Caleb szabad kezével a lány álláért nyúlt, és Jair felé fordította az arcát, hogy lássa. - Hetekbe telhet, mire ez meggyógyul! Ahogy gyűlt benne az indulat, ujjai belevájtak foglya arcbőrébe. - Bassza meg! - sóhajtott Jair. - Igazad van. Szünetet tartott, majd hozzátette: - Ne mondd el Rafiqnak! Nem fordul elő többé. Jair nem volt olyan hülye, mint amilyennek látszott. tudta, hogy az ütés a legkisebb vétke. Elárulta a lány előtt Caleb nevét. A név hatalom. Jairnak tudnia kellett, hogy amit tett, azért megfizet. Ha mégsem, hát majd Caleb gondoskodik róla. A legbőkezűbb licitáló zsoldosaként Jair napi betevője az arisztokraták kéjrabszolgáinak beszerzéséből és őrzéséből származott. Egyetlen szó ezekről az amatőr hibákról, és a megbízásai

felszívódnak.

S

egyetlen

szó

a

Calebbel

való

baszakodásról, és Rafiq elintézi, hogy Jair szívódjon fel, lehetőleg valahol a sivatagban. De még maga az ötlet is, hogy bárkinek a védelmére szorulna, személyes sértés volt Caleb számára - nem vette tehát félvállról. - A magam ura vagyok, Jair - ejtette ki epésen a nevet. - Miért Rafiqtól félnél több ezer kilométer távolságból, amikor itt néhány lépésnyire én magam is megölhetlek? Jair megfeszült, de a száját befogta. Ó, igen - gondolta Caleb -, a csicskám vagy! A hangja olyan volt, mint az arzénnel átitatott cukor, amikor megszólalt: - Most pedig kérlek... hozz a vendégünknek egy kis aszpirint és jeget. Úgy tűnik, eléggé fáj a feje. Jair további megjegyzés nélkül hagyta el a szobát, ám teste megfeszült. Caleb mosolygott. Most, hogy ketten maradtak, a karjában lévő lány teljesen összeomlott. - Kérlek, kérlek, könyörgök neked, ne hagyd, hogy bántson! Istenre esküszöm, nem balhézom többet. Caleb keserűen felnevetett. - Na, már nem szeretnél balhézni? És miből gondolod, hogy én nem foglak bántani? - Azt mondtad, nem fogsz. Kérlek, ne bánts! - hallatszott a bőgéstől eltorzult válasz. A lány próbálta hangsúlyozni a „kérlek” szót. Caleb a lány hajába mosolygott. Már nem akarta, hogy a csodás domborulatok fedetlenül maradjanak Jair előtt, ezért áthajolt a lány fölött a paplanért. A mozdulat közben a matracba nyomta a lány arcát, s a fenekének feszítette hihetetlenül kemény farkát. A lány olyan vadul remegett, hogy Caleb eltöprengett rajta, hogyan bírja egyáltalán a teste. Elengedte a csuklóját, majd betakarta. - Meg kell nyugodnod. Nem akarom, hogy sokkot kapj.

A válasz csak egy nyüszítés volt. Caleb nevetve megsimogatta a haját. - Megígérem, hogy ha azt csinálod, amit mondok, mindig jobban jössz ki belőle, mint gondolod. Jair visszatért, kezében tartva, amit Caleb kért. A fogoly remegése felerősödött. Jair odalökte Calebnek az aszpirint, láthatóan még mindig dühös volt. - Még valamit? - érdeklődött csípősen. Caleb egyik kezével elkapta az üveget, megrázta a fejét, és ciccegő hangot hallatott. Elővett egy aszpirint és egy hasonlóan kinéző tablettát a zsebéből. Intett Jairnak, hogy jöjjön közelebb, és átadta neki a pirulákat. Elvette Jairtól a jégtömlőt, amit aztán félretett. - Ne legyél ilyen érzékeny, Jair! Árt a szépségednek. Jair felmordult. - Biztos vagyok benne, hogy a vendégünk bájosnak talál. Belement, hogy kedvesen viselkedjen, amíg nem bántod. A takaró alatt hirtelen abbamaradt a remegés, a lány teste íj módjára megfeszült. Caleb felállt az ágyról. - Gyerünk, legyél barátságos! Ajánld fel neki az ajándékokat, amiket hoztál. Jair

gyanakodva

nézett

Calebre,

de

az

ágyat

megközelítve

odanyújtotta a pohár vizet. A lány szeme tágra nyílt, és gyötrelem tükröződött benne, amit Caleb nem értett. - Gyerünk, baba! Nem lepődött meg rajta, hogy a becenév használatával sikerült egyértelműsíteni a dolgokat. Amikor találkozott a tekintetük, már nem dühöt, hanem helyénvaló félelmet látott. Nem tett további megjegyzést, úgyhogy a remegő kéz végül elérte a tablettákat és a poharat. A lány kínosan ügyelt rá, hogy ne érjen hozza Jairhoz. Ez okos döntés volt. Az üvegen kocogtatta a fogát, amikor nyelt, de sikerült megúsznia

kiloccsantás nélkül. Amikor a pohár kiürült, visszaadta Jairnak, megint figyelve arra, hogy ne érintkezzenek az ujjaik. Keresztülnézett rajta, Caleb felé. Mindketten elég szánalmasan festettek. - Köszönd meg, te ribanc! - köpte Jair, amikor a lány egyszerűen magzatpózba húzódott. Caleb összevonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. A fogoly tekintete megint Calebét kereste iránymutatásért, végül erőtlenül azt motyogta: - Köszönöm! Aztán még szorosabban tekerte maga köré a paplant. Caleb óvatosan közelítette meg a pamut borította halmot az ágyon, s leült. Elutasító tekintetét látva Jair kiment a szobából. A férfi ismét egyedül maradt fejtörést okozó szerzeményével. - A jeged. Karcsú kar nyúlt ki a paplan redői közül, elfogadván a felajánlást. - Nagyon büszke vagy - suttogta Caleb. - Én kedvesen viselkedtem, te meg

ördögfiókaként.

Azzal

az

emberrel

szemben

viszont,

aki

megerőszakolt volna, kizárólag engedelmességet mutattál... Ez sokat elmond. - Baszd meg magad! - jött a halk, rekedtes válasz. Caleb felkacagott. - Nos, kétségkívül érdekes vagy. És ez volt az igazság. Valamilyen oknál fogva ezt már a kezdetektől tudta, habár nem erre számított. Nevetése lassan alábbhagyott, és amikor legközelebb megszólalt, a hangja hideg volt, ám bársonyos, - De tudod... Sokkal szívesebben basználak meg téged. A textilhalom hánykolódott, majd vadul vonaglani kezdett, ahogy a lány megfordult és hátrahúzódott, mellkasához szorítva a paplant,

mintha az elegendő volna a feltartóztatáshoz. Caleb nem tudta megállni a nevetést. A lány szeme szikrákat szórt, de már látszott, hogy a pupillája kitágult. Üres volt a gyomra, a drogok pedig gyorsan hatottak. Attól a dózistól, amit Caleb adott neki, úgy beállt, mint a kapanyél. De aranyos volt. A feje lehanyatlott, ám gyorsan felemelte. Hirtelen mozdulatokkal próbált úrrá lenni magán. Caleb azon kapta magát, hogy ugyan csak egy kicsit, de mosolyog. - Mi... történik... velem? - motyogta a lány alig érthetően. A teste akarata ellenére elernyedt. Mégis küzdött, harcolt a szer ellen. - Most aludni fogsz, baba - jelentette ki Caleb egyszerűen. - Mi? Miért? - kerekedett el a szeme viccesen a döbbenettől, és az ajkába harapott, - Az arcom elzsibbadt, zsibbadt, zsibb... Furcsa vihogást hallatott, ami viszont gyorsan elhalt, átadva a helyet a mély sóhajtozásnak. Caleb az ajtóhoz sétált, rá nem jellemző módon lassan mosolyra görbülő szájjal.

Három HÉTÉVES

VOLTAM,

amikor először felhívták rá a figyelmemet, hogy

kurva vagyok. Azon ritka alkalmak egyikén, amelyeket az apámmal töltöttem. Élénken emlékszem rá, mert megijesztett vele. A Visszatérés a kék lagúnába című filmet néztük, és a Lilli nevű szereplő éppen pánikba esett, mert vért látott a lába között. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, mi történik, így megkérdeztem az apukámat. - A nők mocskos kurvák, piszkos vér csörgedezik az ereikben, ezért minden hónapban meg kell szabadulniuk tőle. A döbbenettől rettegő csendbe burkolóztam. Elképzeltem, hogy kifolyik az összes vérem, a bőröm rászottyad a csontomra. - Én nő vagyok, apa? Nagyot kortyolt a rumos kólájából. - Egy napon az leszel. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy elképzeltem a kivérzés borzalmait. - Honnan szerezhetek még vért? Nyíltan kinevetett. - Kérdezd meg anyádtól!

Sosem kérdeztem meg. Sosem beszéltem anyámnak azokról a dolgokról, amiket apa mondott, bár mindig rákérdezett, amikor hazavitt. Ösztönösen tudtam, hogy csak veszekednének, ha megtenném. Két évvel később, a kilencedik születésnapomon megjött az első menstruációm. Szánalomra méltóan zokogtam anyámnak, hogy hívjon orvost. De ő ehelyett berontott a fürdőszobába, és követelte, hogy mondjam meg, mi a baj. Szégyentől sugárzó testtel felnéztem rá, s azt válaszoltam: - Kurva vagyok. Tizenhárom

esztendős

koromban

találkoztam

legközelebb

az

apámmal. És addigra igencsak megértettem, mit jelent, hogy „kurva”. Anya „kurva” volt, amiért fiatalon szerelmes lett, s teherbe esett velem... majd az öcsémmel és a húgommal... és a másik húgommal... és a másik öcsémmel... - és hát a többiekkel. Miatta nyilvánvaló volt, hogy nekem is azzá kell válnom egyszer. Úgy tűnt, hogy a kurvaság a véremben van, a piszkos véremben. Így hitték a nagyszüleim; így hitték a nagynénéim, a férjükkel meg a gyerekeikkel együtt. Anya volt a legfiatalabb a testvérei között, ezért nagyon számított neki a véleményük. De a legfontosabb, hogy önmaga is elhitte. Elhitette velem is. Földet súroló ruhákba öltöztetett, megtiltotta, hogy sminkeljek, hogy fülbevalót hordjak, vagy hogy egy csatnál extrábbat műveljek a hajammal. Nem játszhattam a fiútestvéreimmel és unokatestvéreimmel. Nem ülhettem apa ölébe. Mindezt azért, hogy kordában tartsák az eredendő kurvaságomat. Tizenhárom éves koromra elegem lett a családom Kurvakiáltványából, vagy a nyelvükön szólva Puta Manifestó1-ból. Minden alkalmat kihasználtam a lázadásra. 1

Kurvakiáltvány (spanyol)

Sortokat, szoknyákat, és felsőket vettem kölcsön a barátaimtól. Összegyűjtöttem a születésnapi fel- köszöntések mellé kapott pénzt, és azt a járandóságot, amit anyától kaptam a bébiszitterkedésért, hogy színezett szájfényt meg körömlakkot vegyek, amikor elmegy kinézni magának a soron következő pasit. Anyám totális idegrohamot kapott, valahányszor megtalálta ezeket a dolgokat a szobámban. Disgraciada2!" - üvöltötte, és a pokolra való holmit a fejemhez vagdosta. Kegyvesztetté váltam a szemében. - Ezt műveled a hátam mögött? Ezt a..... ezt a kis semmit hordod? Mutogatod a csöcsödet meg a lábadat, mint egy útszéli ringyó. Mindig sírva fakadok, amikor mérges vagyok. És ha elöntenek az érzelmek, képtelen vagyok úrrá lenni az arckifejezésemen és a számon. - Baszd meg, anya! Baszd meg! Te vagy a kurva, nem én! Én csak... szipogtam. - Én csak úgy akarok öltözni, mint a többi velem egykorú lány. Hányok tőle. hogy a te hibáidért vezekeljek. Nem csináltam semmi rosszat. Anya tekintetét elárasztotta a könny és a düh. - Tudod, Livvie, azt hiszed, annyival különb vagy nálam. - Nagyot nyelt. - De nem vagy. Jobban hasonlítunk, mint gondolnád. És én mondom... Ha kurvaként viselkedsz, úgy is fognak bánni veled. Hangosan bőgve gyűjtötte szemeteszsákba a dolgaimat. - Azok a barátaim ruhái! - Hát akkor mar nem a barátaid. Nincs szükséged ilyen barátokra! - Utállak! - Hmm, ami azt illeti, én is utállak most. Annyi mindent feláldoztam... egy ilyen kis fattyúért. Levegőért kapkodva, zavarodottan ébredtem. Az álom körvonalai szertefoszlottak, de a bennem ólálkodó félelem nem. Annyira sötét volt, 2

Szégyentelen (spanyol)

hogy egy pillanatra azt hittem, nem ébredtem fel a rémálomból. Majd lassan, kockáról kockára minden beugrott. Mintha min den egyes képkockát nyilvántartásba vett és eltárolt volna a tudatom könyvtára. Közben enyhe, ám egyre elhatalmasodó érzés lett úrrá rajtam: hogy ez a rémálom valóság, az én valóságom. Hirtelen azon kaptam magam, hogy az álomba vágyakozom. Bármilyen rémálom jobb lenne ennél. A szívem minden eddiginél jobban összeszorult, a szememet szinte égette a sötétség. Közömbösen körbenéztem, ismerős tárgyakat vettem észre de egyik sem volt az enyém. Ahogy a homály tisztult, s egyre hidegebb és keményebb valósággá változott, arra gondoltam: tényleg elraboltak. A neonfényben úszó szavak kíméletlenül villogtak a fejemben. Megint körbe néztem: idegen dolgokkal körülvéve. Ismeretlen hely. Tényleg valami fura helyen vagyok. Sírni akartam. Sírni akartam, amiért nem láttam előre, hogy ez fog történni. Sírni akartam a jövőm bizonytalansága miatt. Sírni akartam, ami ért sírni akartam. Sírni akartam, mert minden valószínűség szerint meghalok, mielőtt kóstolót kaphatnék az életből. Sírni akartam, amiért annyira szörnyen, tragikusan, ostobán nő vagyok. Olyan sokat ábrándoztam arról a napról, amikor a segítségemre sietett az utcán! Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, aki csillogó páncélú lovagba botlott. Jézus Mária, még meg is kértem, hogy vigyen el!

Annyira

elkeseredtem,

amikor

nemet

mondott,

és

amikor

megemlítette, hogy más nővel találkozik, a gyomrom öklömnyire szűkült. Szidtam

magamat,

amiért

nem

valami

csinosabbat

vetten

fel.

Szégyenszemre a tökéletes hajáról, a titokzatos mosolyáról és szeme színárnyalatáról álmodoztam azóta minden egyes nap. Becsuktam a szemem. Milyen idióta voltam: egy átkozottul buta kislány!

Hát semmit sem tanultam az anyám hibáiból? Nyilvánvaló, hogy nem. Valahogy mégis sikerült elvesztenem az eszem egy kedves mosolyú jóképű seggfej látványától. És pont, mint anya, én is bedőltem, engem is átbasztak. Hagytam, hogy egy férfi tönkretegye az életem. Számomra érthetetlen okból, utáltam anyát abban a pillanatban. Ettől még jobban összefacsarodott a szívem. Dühösen kitöröltem a szememből kicsordulni készülő könnyeimet. Arra kell összpontosítanom, hogy valahogy kijussak innen, nem pedig arra, hogy sajnáljam magamat. Az egyetlen fényforrás egy közeli, halvány fényű éjjeli lámpa volt. A fájdalom egész testes sajgássá szelídült, de a fejgörcsöm még mindig tombolt. Nem voltam megkötözve, ugyanaz alatt a vastag paplan alatt feküdtem, tetőtől talpig vékony izzadságréteggel borítva. Félretoltam a paplant. Arra számítottam, hogy meztelen vagyok a takaró alatt. Ehelyett selymet találtam: egy kombinét és egy bugyit. Eszeveszetten markoltam az anyagot. Ki öltöztetett fel? Az öltöztetés érintéssel jár, az érintés pedig túl sok egyebet jelenthet. Caleb? Ő öltöztetett fel? A lehetőség rettegéssel töltött el. Legbelül pedig valami még borzalmasabb motoszkált bennem: a hívatlan kíváncsiság. Ellentétes érzéseimmel küszködve nekiláttam, hogy megvizsgáljam a testem. Mindenem fájt, még a hajam is, de a lábam között nem tapasztaltam észlelhető változást. Nem sajgott belül, hogy egy elárulja: megtörtént velem az, amire gondolni sem mertem, hogy egy bizonyos ponton megtörténhet. Átmenetileg megkönnyebbültem - de miután ismét körülnéztem

az

új

börtönömben,

semmivé

fosztott

a

megkönnyebbülésem. Ki kell jutnom innen! Kicsusszantam az ágyból. A szoba lelakottnak tűnt, megsárgult tapétával és vékony, foltos szőnyeggel. A hatalmas, négyoszlopos kovácsoltvas ágy volt az

egyetlen bútor, ami újnak látszott. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy ilyen helyre való holmi. Nem mintha sokat tudtam volna az ilyen helyekről. Az ágynemű öblítő illatú volt. Ugyanolyan, mint amilyennel a családom ruháit mostam otthon. Összeszorult a gyomrom. Nem gyűlöltem az anyámat, szerettem őt. Ezt többször kellett volna mondanom neki, még ha ő nem is mondta nekem gyakran. Könnyek csípték a szemem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy szétessek. Ki kellett találnom valami menekülési lehetőséget. Az első gondolatom az volt, hogy megpróbálom az ajtót. De el is vetettem, mert buta ötlet. Egyrészt emlékeztem rá, hogy be van zárva. Másrészt, ha mégsem, jó eséllyel a fogvatartóim karajba rohanok. Bevillant a Jair nevű fazon tekintete, mire a félelemtől vad remegés futott végig a gerincemen. Ehelyett inkább a függönyhöz settenkedtem - és kicsit félrehúztam. Az ablak be volt deszkázva. Alig tudtam visszatartani a bosszankodó kiáltást. Végigsimítottam az ujjaimmal a fán, próbáltam felhúzni, de lehetetlennek bizonyult. Francba! Az ajtó figyelmeztetés nélkül nyílt ki mögöttem. Megpördültem, hátammal a falnak ütköztem, mintha valahogy bele tudnék olvadni a függönybe. Az ajtó nem volt zárva. Vajon rám várt? Lágy és tompa fény szűrődött be, árnyékot vetett a padlóra. Caleb. A lábam megremegett a félelemtől, amint bezárta az ajtót, és felém indult. Úgy nézett ki, mint maga az ördög. Fekete nadrágban és fekete ingben volt. Lassan, megfontoltan lépdelt. Mégis elég jóképű volt ahhoz, hogy összezsugorodjanak a zsigereim, és összevissza verjen a szívem. Színtiszta perverzió. Az ajtón beáradó fénycsíktól hosszan és sötéten derengett az árnyéka. Mintha Poe híres sorai öltöttek volna testet előttem: „Mikor im valami koppant, künn az ajtón mintha roppant halkan

roppanna a zár. ”3 Fenébe, fenébe, fenébe. Oké, ezt már csak én tettem hozzá. Caleb felemelte a kezét, mintha meg akarna ütni, én pedig az arcom elé kaptam a karom, hogy védjem magam. A keze a falba ütközött. Miközben én összerezzentem, a disznó nevetett. Lassan leeresztettem a karomat, hogy eltakarjam a mellem. Caleb megragadta mindkét csuklómat, és a fejem fölött a falnak nyomta. Közé és a fal közé préselődve ijedt hörcsög módjára reagáltam. Megdermedtem, mintha a mozdulatlanság elkedvetlenítené a ragadozó természetét. Mint a kígyóét, amelyik csak élő egeret eszik. - Éhes vagy? - érdeklődött halkan, mély hangon. Hallottam a kérdést, de a szavaknak nem volt jelentésük. Az agyam megszűnt úgy működni, ahogy kellene. Az egyetlen dolog, amire összpontosítani tudtam, az ő közelsége volt. Az erős ujjaiból áradó forróság, ahogy a csuklómat szorítja. A levegőt betöltötte körülöttem a bőrének tiszta, nedves illata. A rám szegezett tekintetében rejlő láthatatlan nyomás. Mi ez az egész? Amikor nem sikerült válaszolnom, jobb kezének ujjai végigfutottak a jobb mellem alsó részén. A kombiné anyaga balzsamos selyemmé változtatta az érintését a bőrömön. Korábbi beszélgetésünk utat tört magának a fejemben: - Baszd meg magad! - ... sokkal szívesebben basználak meg téged. A

térdem

egy

kicsit

megrogyott,

a

mellbimbóm

pedig

megkeményedett. Egy gyors lélegzetvétellel elhajoltam az érintése elől, szorosan becsukott szemeimet a felemelt karomba temettem. Ajkaival a fülkagylómat cirógatta. - Válaszolsz? Vagy megint rá kell, hogy vegyelek? 3

Edgar Allan Poe: A holló (Tóth Árpád fordítása).

Étel? A gyomrom hirtelen összerándult. Állatias fájdalom. Igen, éhes voltam, amikor emlékeztetett rá. Kifejezetten éheztem. Összeszedtem a bátorságomat, és egy mély levegővel azt mondtam: - Igen. Éreztem,

ahogy

belemosolyog

a

fülembe,

aztán

ujjaival

megtámasztotta az államat. A szemem sarkából láttam, hogy fölém hajol. Lehelete hűvösen áramlott a felhevült bőrömre. - Igen - ismételte meg a válaszomat -, éhes vagy? Igen, válaszolsz? Vagy igen, megint rá kell, hogy vegyelek? Kalapált a szívem. Éreztem a leheletét az arcomon. Hirtelen nem volt elég levegő, mintha a közelsége kiszívta volna a tüdőmből. - Vagy egyszerűen csak igen? Az ajkaim szétnyíltak, a rekeszizmom pedig megemelkedett, annyi levegőért emelve a tüdőmet, amennyiért csak lehetett. Úgy tűnt, nem túl sokért. Pánikba estem, és rávettem magam, hogy válaszoljak. - Igen - hebegtem. - Éhes vagyok. Tudtam, hogy vigyorog, bár nem láthattam. Borzongás futott végig a gerincemen; olyan erősen, hogy a testem majdnem előrerándult az övé felé. Gyengéden megpuszilja az arcom. Szerintem nyöszörögtem. Aztán kisétált a szobából, én pedig ott maradtam bénán, még azután is, hogy hallottam becsukódni az ajtót. Caleb rövidesen egy megrakott ételhordó kocsival tért vissza. A gyomrom ételre ácsingózott, amikor megéreztem a hús és a kenyér illatát. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rá ne vessem magam az ennivalóra. Aztán Jair követte őt a szobába, egy széket cipelt. Jair láttán azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, és elnyelne. Korábban, amikor Jair meg akart erőszakolni, Caleb karjaiban leltem védelemre már

megint.

Gondolom,

hogy

valahol

a

lelkem

melyén

belekapaszkodtam a reménybe, hogy ez a férfi, Caleb, megvédene engem. Mást sem láttam, csak azt a szörnyű, vad tekintetet Jair szemében. Bántani akart engem. Az ajtó becsukódott. Felnéztem, és láttam, hogy Caleb az étel mellett ül. Megint kettesben voltunk. Félelem és éhség marcangolta a bensőmet. - Gyere ide! - szólalt meg. Megriadtam a hangjától, de elindultam felé. - Állj! Azt akarom, hogy idekússz. Megremegett a lábam. Kússszak? Szórakozol velem? Csak futni. Elfutni azonnal! Felállt, egyenesen rám nézett. Minek fussak? Hogy lássam, megint milyen gyorsan a földre nyom és bedrogoz? Térdre zuhantam a padlón. Mi más választásom lett volna? Lehorgasztottam a fejem, mégis éreztem magamon a tekintetét, ami a kezét ígérő súly módjára nehezedett rám. A térdem és a tenyerem előrefelé mozgott a padlón, amíg el nem értem a cipője orrát. Csapdában voltam. Csaknem meztelenül. Gyengén. Rémülten. Az övé voltam. Lehajolva két markába fogta a hajamat. Lassan felemelte a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk. Mereven nézett rám: szemöldökét összevonva, száját egyenes vonallá préselve. - Bárcsak ne tette volna ezt veled! Simogatta a bal szemem sarkát. - Tényleg nagyon szép lány vagy; igazán kár volt. Összeszorult a szívem. Egy emlék - az emlék - áttörte a védőfalam, és a tudatom előtétébe férkőzött. A nevelőapám is azt gondolta, hogy szép vagyok. Szép teremtés, és a szép teremtések nem járnak jól ebben a világban, főleg a hozzá hasonló férfiak kezei között. Ösztönösen megragadtam mindkét csuklóját, hogy megpróbáljam eltolni a kezét a hajamtól, de határozottan tartott. Nem durván, csak határozottan. Szavak nélkül is világossá tette, mit akar; még nem fejezte

be a szemrevételezésem. Képtelen voltam állni a tekintetét, így inkább valahová a feje fölé néztem. Mintha még a körülöttem lévő levegő is neki engedelmeskedne. Lehelete végigtáncolt az arcomon, remegő és izzadt tenyerem alatt pedig elképesztő erőről árulkodott az alkarja. Illata keveredett az ételekével, úgy áramlott be a tüdőmbe. A furcsa keverék vadállati ösztönöket szabadított fel bennem. Hirtelen ragadozónak éreztem magam. Fogaimmal akartam letépni a csontjairól a húst, és meginni a vérét. Nem tudtam féken tartani magam. - A te hibád, hogy ezt csinálta. Ez az egész a te hibád. Te sem vagy jobb nála - suttogtam. Olyan jólesett kimondani ezeket a szavakat! Bárcsak hamarabb megtettem volna... Egy verejtékcsepp csurrant le a nyakam oldalsó részén. Lassan végigkúszott a kulcscsontomon, a mellkasomon, végül a melleim közé ért - eszembe idézve a testemet. A puha, törékeny testemet. Mély lélegzetet vett, és lassan fújta ki a levegőt. Megborzongtam, mert képtelen voltam eldönteni, hogy a sóhaj nyugalomról árulkodik-e, vagy arról, hogy eszméletlenre fog ütlegelni. Az udvariasság vastag köpenyébe burkolt hangja megtöltötte a fejem. - Kíváncsi lennék, miről beszélsz, baba. Engem egy világ választ el tőle. És ezt a különbséget szerintem megtanulod majd becsülni - még ha ez szokatlan is lesz neked. De el ne tévedj; attól még olyan dolgokra vagyok képes, amilyeneket el sem tudsz képzelni. Provokálj csak még egyszer, és bebizonyítom. Azzal elengedett. Gondolkodás nélkül megint négykézlábra ereszkedtem, ismét a cipőjét bámulva. Biztosra vettem, hogy teljesen összeomlanék, ha

megpróbálnám elképzelni azokat a dolgokat, amiket már el sem tudtam képzelni. Mert elég szörnyű dolgokat tudtam azért elképzelni. Épp ilyeneken

morfondíroztam,

amikor

a

szavai

félbeszakították

a

gondolatmenetem. - Az egész életed meg fog változni. Meg kellene próbálnod elfogadni, mert nincs rá mód, hogy elkerüld. Akár tetszik, akár nem, akár harcolsz ellene, akár nem... a régi életednek vége. Már azelőtt vége volt, mielőtt itt felébredtél. Nem voltak szavak, nem volt én és nem volt itt. Őrültség az egész! Verejtékkel és rettegéssel ébredtem erre, erre a sötétségre. Félelem, fájdalom, éhség, ez az ember - mind engem kínoz. Le akartam tenni a fejem a cipője orrára. Hogy megállítsam. A szavak szövegbuborékok módjára csüngtek a levegőben, még mindig az ajkaira forrva. Menynyivel hamarabb? Még az utcai jelenet előtt? Megint az anyukámra gondoltam. Messze nem volt tökéletes, de jobban szerettem bárki másnál. Ez a férfi azt mondta nekem, hogy sosem láthatom öt többé, hogy soha többé nem láthatom a szeretteimet. Számítanom kellett volna valami ilyesmire. Minden gonosztevőnek van egy hasonló monológja. „Meg se próbálj elmenekülni, mert lehetetlen!" De eddig nem tudatosult bennem, hogy ezek mennyire szörnyű szavak. Felállt és fölém tornyosult, mintha egy isten lenne, aki kioltotta a napot, mit sem törődve a pusztulásommal. - Szólíts Mesternek! Valahányszor elfelejted, kénytelen leszek emlékeztetni téged. Így választhatsz az engedelmeskedés és a büntetés között. Teljes mértékben tőled függ. Felkaptam a fejem. Döbbent, rémült és dühödt tekintetem találkozott az övével. Nem fogom Mesternek szólítani. Kibaszottul. Nem. Biztos voltam benne, hogy látta az eltökéltséget a szememben. Kimondatlan kihívás rejtőzött benne. Csak próbálj meg kényszeríteni, seggfej! Csak

próbálj meg! Egyik szemöldökét felvonva válaszolt a pillantásával. Örömmel, baba. Csak adj rá okot! Ahelyett, hogy megkockáztattam volna egy számomra esélytelen összecsapást, visszairányítottam a földre a tekintetem. Ki fogok jutni innen. Csupán okosnak kell lennem. - Megértetted? - kérdezte önelégülten. Igen, Mester. A szavak kimondatlanul maradtak, hiányuk szinte tapintható volt. - Meg-ér-tet-ted? - hajolt előre, minden egyes szótagot hangsúlyozva. mintha egy gyerekhez beszélne, vagy olyanhoz, aki nem érti a nyelvet. A nyelvem a fogaimnak feszült. Bámultam a lábait. Képtelen voltam válaszolni, képtelen voltam ellenkezni. Gombóc kezdett gyűlni a torkomban, és nagyot nyeltem, hogy lent tartsam. A könnyek azonban végül utat törtek maguknak. Nem a fájdalom vagy a félelem, hanem a tehetetlenség miatt. - Nos, akkor rendben. Bizonyara nem vagy éhes. De én igen. Az étel említésétől összefutott a nyál a számban. Az ennivaló illata görcsbe rándította a gyomromat. Miközben darabokat tépett a kenyérből, körmeim a vékony szőnyegbe vájtak, ahol most már a könnyeim csöpögtek a padlóra. Mit akart tőlem, amit nem vehetett csak úgy el? Aprót szipogtam, igyekeztem nem bőgni. Megint hozzam ért, megsimogatta a tarkóm. - Nézz rám! Letöröltem a könnyeket az arcomról, és felnéztem rá. Fejét az egyik oldalra biccentve hátradőlt a széken. Úgy festett, mintha fontolgatna valamit. Reméltem, hogy akármi is az, nem jár számomra megaláztatással - de voltak kétségeim. Felemelt egy falat húst a tányérjáról, és lassan a szájába tette, miközben végig az arcomba bámult. Minden

egyes könnycseppet, ami kiszökött a szememből, letöröltem a kézfejemmel. Utána egy darabka marhahúst emelt fel. Nagyot nyeltem. Előrehajolt, és a mennyeien illatozó falatot az ajkaimhoz tartotta. Szinte szégyentelen megkönnyebbüléssel nyitottam ki a szimat, de gyorsan elkapta előlem. Megint felajánlotta. És megint. Minden alkalommal közelebb és közelebb kúsztam, amíg a lábai közé nem szorultam, kezeimet a testének két oldalán tartva. Hirtelen a keze köré fontam a karom, és bekaptam az ujjait, hogy megszerezzem tőle az ételt. Ó, istenem, annyira finom! Az ujjai vastagok és sósak voltak a nyelvemen, de sikerült közülük a húst kiügyeskednem. Gyorsan reagált: az ujjaival megtalálta a nyelvemet,

vadul

belecsípett,

a másik

kezével

pedig

kétoldalt

megszorította a nyakam. A szorítástól döbbenten kinyitottam a számat, miközben a fájdalom belenyilallt a torkomba. Az étel a földre zuhant a számból, és elveszve vonyítottam a kezei között. Elengedte a nyelvemet, majd az irányítást visszaszerezve, kétoldalt megfogta a fejemet, az arcom az övéhez emelte - Abszolút kedves voltam veled, túlságosan is, te pedig meg fogod tanulni, milyen udvarias dolog volt ez. Nagyon büszke és elkényeztetett vagy, amit duplán fogok kiverni belőled. Akkora lendülettel pattant fel, hogy hanyatt a földre estem. Kisétált a szobából, és bezárta az ajtót. Ezúttal hallottam a zár kattanását. Az étel ott hívogatott mellettem.

Négy

AZ

ÉHSÉGEM EGY DÜHÖDT,

élő vadállat volt, ami vonyítva marta a

bőrömet belülről. Kiéhezett állat módjára vetettem magam a lakomára olyan gyorsan erőltetve le a torkomon az ételt és az italt, ahogy csak bírtam. Még csak nem is tudtam, mit tömök a számba; hogy éppen csirkét vagy sült babot. Étel volt, ami enyhítette az ürességet a hasamban, szóval addig ettem, amíg többet már nem tudtam. Amíg tele nem voltam. Olaj, só és ételdarabok mocskolták be a kezem és az arcom, mire az utolsó falat csúszott le a torkomon. Már nem marcangolt az éhség, így végül észrevettem egy műanyag villát az üres papírtányérok között. Eszeveszetten megragadtam, és a bedeszkázott ablakhoz rohantam, eredménytelenül szurkálva a deszkákat. Miközben az étel folytatta az útját lefelé a hasamba, darabokra tört a kezemben az ablakot feszegető műanyag villa. Az ételtől gyorsan és felületesen lélegezve végül keresztülhajítottam a szobán a villa darabjait, egyenesen a zárt ajtó felé. Megint könnyek homályosították el a tekintetem, amint maga alá gyűrt a félelem és a szomorúság. Nem fogsz kijutni innen. Rábasztál.

Visszajön majd, és valami borzalmas dolgot csinál. Nagyon-nagyon, kibaszottul rosszat, és semmit sem tehetsz, hogy megállítsd. Kérlek, kérlek, kérlek, istenem... Kérlek, ments ki innen! A gyéren megvilágított fürdőszobába siettem, felemeltem a vécétetőt, és kihánytam mindent, amit megettem. A fűszeres epeáradatok között belesikoltottam a vécécsészébe. A kiáltás visszaverődött a porcelánról; elkínzott, gurgulázó hang volt, ami végül zokogó nyöszörgésnek és mély lélegzetvételnek adta át a helyét. Lehúztam a vécét, mielőtt a saját hányásom

látványától

megint

öklendezni

kezdtem

volna.

Tulajdonképpen egy kicsit jobban éreztem magam utána. Megint éhesnek, de nyugodtabbnak. Próbáltam felkapcsolni a villanyt, ám nyilvánvaló volt, hogy azt is eltávolították. A helyén egy másik éjjeli lámpa volt. A fürdőszobában keveredett a régi és az új. Gondosan figyelmen kívül hagytam a jakuzzit, ahol levetkőztettek és megtépáztak. Elég egy szempillantás, és máris újból rám teszi a kezét. Szándékosan másfelé néztem, inkább arra összpontosítottam, hogy a talpas mosdónál megmossam az arcomat és kiöblítsem a számat. Meg kellett tisztítanom a hányás ízétől és szagától a fejemet. A mosdó fölött volt egy kör alakú fémlemez. Kíváncsian az alsó széle alá vájtam a körmömet, de hiába próbáltam felfeszíteni, a falba volt építve. Kedveszegetten bámultam. Olyan fényes és hibátlan volt, mintha üveg lenne. Megláttam a tükörképemet - először, mióta elraboltak. A bal szemem körül halvány lilászöld színben játszott a bőr; tapintásra duzzadtnak tűnt. Most már eléggé ki tudtam nyitni ahhoz, hogy kilássak rajta, de a jobb szememhez képest deformáltnak tűnt. Miután megnyomogattam az ujjaimmal, meglepődtem, hogy kevésbé fáj, mint korábban. Szörnyen néztem ki. A feldagadt és monoklis szememen kívül a hajam is egy borzas szénaboglya volt. Furcsamód azon kaptam

magam, hogy próbálom elrendezni a hajam. Idiótának éreztem magam, amikor leesett a dolog abszurditása. Igen, Livvie, ne felejts el jól kinézni a jóképű emberrabló előtt... Hülye! Nem tudtam, mi történik velem, de Caleb állt a középpontjában. Ő volt minden fájdalom és zavar forrása. Akármi is ért vagy ér majd engem, az az ő elferdült és perverz vágyainak számlájára írható. Megsemmisülve sarkon fordultam, s elindultam kifelé. A hálószoba ajtaja kinyílt, én pedig hátraugrottam. Eszeveszetten néztem körül a fürdőben, hogy hogyan menekülhetnék, vagy hová rejtőzhetnék el. Semmi értelme nem volt, hiszen korábban már meggyőződtem róla: nincs kiút. De ettől az ösztön még ösztön maradt. Az ösztöneim azt súgták, bújj el - még akkor is, ha csupán néhány másodpercébe kerül majd megtalálni. Caleb dúdolgatva egyenesen a fürdőszobába sétált. Amint elérte a küszöböt, elrejtőztem a mosdó alá. Premier plánban. Higgadtan közelített felém, a korábban mutatott rosszindulat nélkül, és nyugodt hangon szólított meg: - Azt akarom, hogy felállj. Felém nyújtotta a kezét. Aggódva bámultam, érzésem szerint sokáig, mert a sérülésre gondoltam, amit az a kéz fog okozni. Az ő nyugalma és az én félelmem vastag, nehéz kígyóként tekergett közöttünk. Bántani fog, legbelül tudtam. A bizonyosság csaknem megbénított. A kegyeibe szerettem volna férkőzni, így próbaképpen kinyújtottam a karom. Vártam, hogy a piton rám támadjon. Megérintettem a kezét, de közben összegömbölyödve vissza akartam húzódni. Nem tettem. Mosolygott. A mosolya rögtön magával ragadott, annyira szép és gonosz volt. Ujjait a csuklóm köré fonta, érintésétől pedig olyan borzongás futott rajtam végig, mintha áram rázott volna meg. Valósággal kővé dermedtem. Lassan felsegített, s hamarosan ott álltam előtte tágra nyílt

szemekkel, izgatottan pihegve. Az arcához tartotta a tenyerem, így először érezhettem a bőrét. Ennek az egyetlen mozdulatnak a bensőségessége földre kényszerítette a tekintetemet. Hirtelenjében jobban féltem a kedvességétől, mint a kegyetlenségétől. Végigfuttatta az ujjaimat az arcán. Amikor megpróbáltam elhúzni a kezem, szorosan tartotta. Frissen borotválkozott, de tagadhatatlanul férfias volt. Érintése egyszerű volt, ugyanakkor különleges: meg akarta mutatni vele, hogy olyan is tud lenni, akár egy szerető. Gyengéd, meghitt, másfelől viszont nem az a fajta férfi, aki hozzászokott a nemleges válaszhoz. Igen, megértettem. Ő férfi, de én? Én csak egy lány vagyok, még csak nem is nő. A lábai elé kellene borulnom, áldozván férfiassága oltárán - hálát adva azért, mert odáig ereszkedett, hogy tudomást vegyen rólam. Mindez kiderült egyetlen érintésből. Felemelte a jobb kezét, hátrasimította a hajam a vállamról, aztán a karom hátsó részét cirógatta. Vad borzongás futott végig a gerincemen, amitől hátrálnom kellett. A mosdó jéghideg porcelánja horzsolta a bőrömet. Mintha táncolnánk, ő előrelépett. Széttárta az ujjait a hajamban, hogy birtoklóan, bölcsőként fonódjanak körém. Továbbra is a padlót bámultam. Megcsókolta az ujjaimat, foga közé vette, harapdálta. A hegyes szemfog, ami egykor kisfiús bájához tartozott, most baljós és sötét külsőt kölcsönzött neki. A fülemben dübörgött a szívverésem, meggyötörtté vált a légzésem, Szorongás terjedt végig a testemen, hogy émelygést okozva leülepedjen a gyomromban. Ellenkezzek? Kockáztassam meg a haragját? Az ösztöneim nem azt súgták, hogy meneküljek vagy rejtőzzek el, hanem

azt,

hogy

maradjak

veszteg.

engedelmeskedjek? Kérlek, hagyd abba!

Azt

mondták,

hogy...

Elengedte a kezem, amitől megszólalt bennem a vészcsengő. Nem tudván, mit kezdjek a kezemmel, magam köré fontam a karjaimat. Mintha lyukat égetett volna belém a tekintetével. Rám szegeződő pillantásának hevessége már-már a közönségesség határát súrolta. Vajon mit művel velem fejben? Nagyon furcsa dolog játszódott le bennem: előjött valamiféle alapvető és egyszerű tudás, ami rámutatott a hím- és a nőnem, a férfiasság és a nőiesség, a kemény és a puha, a ragadozó és a préda szembenállására. Igen, megrémültem. De a felszín alatt lapult egy homályosan ismerős érzés is. Vágy? Talán. Elkaptam a tekintetem az arcáról. Fantáziáltam erről a pasasról, álmodoztam róla, hogy hozzám ér. Szomjaztam a pillantását a meztelen bőrömön. Elképzeltem a puha száját a melleimen. És most itt volt, megérintett. Egyáltalán nem úgy, ahogy elképzeltem. Ez nem olyan volt, mint a képzelgéseim bármelyike - pedig akadt közöttük igazán beteges is. Bevallom, álmodtam arról, hogy Anne Rice vámpírjai megbecstelenítenek. Láttam szélesvásznon a fejemben. A tizennyolcadik században járunk, és én egy sikátorban állok, a jóképű, nem feltétlenül gonosz Lestat pedig a combjaim között.. Én kurva vagyok, ő meg csak egy újabb kuncsaft. Érzem, milyen veszélyes, mennyire vérszomjas, de egyetlen csók után már átkozottul nem zavar. Tudom, hogy belém fogja mélyeszteni az agyarait, még- is rábízom a sorsomat, abban a reményben, hogy a halál nem a véget jelenti számomra. De ez egyáltalán nem olyan volt, mint az álmaim. Egy álomban nem tudsz igazán érezni. Minden érintés a képzeleted szüleménye: a te gondolatod arról, hogy milyen ízű egy csók, milyen, amikor megdugnak, és milyen a valódi félelem. Amit sohasem éreztél igazán, azt az elméd nem tudja újra előhívni. A csókolózást ismertem, volt sejtésem a

pettingről is, de a végső céljáról még nem volt tapasztalatom. Amikor a barátom megérintett, tudtam, hogy rögtön leáll, amint kérem. Most pedig tudtam, hogy ez a férfi nem állna le. Minden a célon múlik. Ez valódi volt.. Igazi érintés, igazi fenyegetés, igazi férfi, igazi félelem. Megcirógatta az arcom, ujjait végigfuttatta a fülkagylómon, lefelé végig a nyakamon. Kézfejének külső része végigsimította a kulcs- csontomat. A légzésem nehézkessé vált, kiestem a ritmusból. Ez hiba volt, mégsem éreztem annyira rossznak. A félelmem mélyen és súlyosan befészkelte magát a gyomromba, ám lejjebb másfajta nehézség nyomasztott. Ellenkező

hangot

hallattam,

a

magam

szavak

nélküli

módján

könyörögve, hogy hagyja abba. Elég hosszú szünetet tartott, hogy végigmérjen, mielőtt folytatta. Lassan megráztam a fejem, próbáltam hátrahúzódni, de szorosan tartott a másik kezével - Nézz rám! - szólalt meg kimért, de tétova hangon. Összeszorítottam a szemem, megint lassan megráztam a fejem. Felsóhajtott. - Azt akarom, hogy nézz rám! Nem engedelmeskedtem, az érzések áradata jéggé dermesztett. Ez nem történhet meg. Velem nem. Ám éppen ez történt, és én képtelen voltam megállítani. Nyüszítettem, fejemet hátrahúzva neki- feszülve a kezének. Még izgatottabbá vált, amikor felemeltem a kezem, s megérintettem a csuklóit. - Ne-e-em - mondta lágyan, mintha egy gyereket dorgálna. Szörnyen remegett a kezem, a térdem pedig összerogyással fenyegetett. Még erősebben markolta a hajam, felfelé rántva a fejem, én pedig még erősebben szorítottam össze a szemem. Könnyek nélküli zokogás szabadult el az ajkaimról. Az ő türelmének vékony mezsgyéjén táncoltam, miközben átbillentem a saját józan eszem keskeny határvonalán. Előrehajolt, megpuszilta az arcomat, aztán a tarkómat. Bosszúsan felsóhajtottam, hátráltam, de nem jutottam vele semmire.

Hüvelykujjával megérintette az ajkamat, próbálván elcsitítani a bőgést és a nyöszörgést. - Hova lett a nagy bátorságod, baba? Semmi marás, semmi fújás? Hol van az én kemény csajom? A gyomrom öklömnyire zsugorodott. Fogalmam sem volt, hová tűnt a bátorságom. Egyáltalán bátor voltam én valaha? Nem hiszem. Sosem kellett bátornak lennem. Láthatatlanságra rendezkedtem be, a kamera mögötti ember szerepére. Mennyire szerettem volna láthatatlanná válni abban a pillanatban! Elment a hangom, gúzsba kötötte a pillanat jelentősége. Pánik- roham fojtogatott, amikor elengedett. A padlóra hanyatlottam, eltakartam a kezemmel az arcomat, és azt hajtogattam magamban: nem vagyok itt. Ez egy álom, egy borzalmasan bizarr álom. Most már bármelyik pillanatban felébredhetek. A mellkasomhoz húztam a térdem, előre hatra dülöngéltem. A mantrázástól csak még valóságosabbnak tűnt minden. Nem sírtam, amikor felemelt. Tudtam, hogy ez következik. Üresnek éreztem magam, mintha a testem puszta kagylóhéjként tartaná magában az összetört lelkemet. Az ágy felé vitt, erőlködés nélkül a lábamra állított mellette. Lassan már nem volt fókusza a tekintetemnek, mintha az agyam elkezdte volna kizárni a külvilágot. Egyszerűen csak álltam, várakoztam. Szorosan mögém állt, és lesöpörte a hajamat a bal vállamról. Éreztem, hogy nekem feszül a farka - keményen, baljóslatúan. Megint megcsókolta a nyakam. - Ne! - rimánkodtam elakadó hangon. Ilyennek tűntem hát, teljesen elhagyatottnak. - Kérlek... ne! Halk kacaja megcsiklandozta a nyakam. - Ez az első udvarias dolog, amit mondtál. Átölelt, miközben a fülembe suttogott.

- Csupán az a kár, hogy nem tanultál meg rendesen beszélni. Nyugodtan próbáld meg újra! Most mondd, hogy "kérlek, ne, Mester". Képes vagy rá? Sírni, sikítani akartam. Mindent akartam, csak azt nem, amit kért. Csendben maradtam. - Vagy talán... - nyalta mega fülem - ösztönzésre van szükséged? Hirtelen ellépett tőlem, hátamat megérintette a hűvös levegő. A földre rogytam, a homlokomat a paplanhoz szorítottam, miközben gombócokat gyürkésztem belőle. Mögém guggolt, a hátamat simogatta. Képtelen voltam

megállni:

hátravágtam

a

könyökömmel,

egyenesen

a

sípcsontjába. Fájdalom szúrt a könyökömbe, néhány másodpercig mozdítani sem bírtam. Az acélember. - Itt van az én kemény csajom - nyugtázta hűvösen. Belemarkolt a hajamba, s elvonszolt az ágytól. Vadul sikoltoztam, körmeimet a kezébe mélyesztettem, hogy eleresszen, de minden küzdelmem hiábavalónak bizonyult. Már vége is volt, mielőtt elkezdődött volna, mivel átfordított az arcomra, térdét pedig a lapockám közé nyomta. A padlóhoz voltam szegezve. Legyőzetve. - Gyűlöllek! - ordítottam. - Gyűlöllek, te senkiházi faszkalap! - Azt hiszem, az a szerencsém, hogy nem érdekel - válaszolta könyörtelenül. - Megmondom neked, mi zavar. Hogy még mindig nem tanultál semmi illemet. Könnyen is boldogulhatnál, baba, de el kell ismernem... Éreztem a leheletét az arcomon. - Így meg jobban tetszik nekem a dolog. Felnyúlt valamiért a fölöttünk lévő ágyra. Nyújtózkodtam, hogy meglássam, mi az, de a térde kegyetlenül fúródott a hátamba. Azon fáradozott, hogy elkapja mindkét csuklómat. Végül sikerült szorosan átfognia a kezeimet a bal kezével és összekötözni egy puha, selyemszerű kötéllel. Sírva erőlködtem alatta, de továbbra is hiába

próbáltam menekülni. Kizártam a tudatomból pár fájdalmas gondolatot, hogy elveszi az ártatlanságomat,

hogy

megbecsteleníti

a

testemet.

A

végső

lealacsonyodást, a szégyen utóízét. Ezt itt jobbnak éreztem. Jobban szerettem a beteg, elferdült, szadista énjét. Így könnyebb volt megfogalmazni, mit érzek iránta. Eltűntek a káprázatos angyalról szóló képzelgések, aki a megmentésemre szállt alá. Nem kellett a kékeszöld szeméről álmodoznom, vagy arról, hogy vajon milyen érzés az aranyszínű haja a kezeim között. Most már a szagától is hánytam. Így legalább mindketten tudjuk, miről van szó: erőszakról, nem csábításról, nem az ábrándról. Nem volt félreértés. Ó most már csak egy szörnyeteg. Csak egy újabb szörnyeteg. Csuklómnál fogva felhúzott a padlóról, és egyetlen gyors mozdulattal felkötötte a kezem a baldachinos ágy egyik oszlopához, mígnem bizonytalanul lábujjhegyen álltam. Mindent megmutatva lógtam ott, mereven kinyújtózva - mindenemet feltárva, levegőért kapkodva. Durván megragadta az arcomat. - Tudod, mi a baj veled, baba? Nem tudsz bölcsen dönteni. A vacsora másképpen is alakulhatott volna, te viszont ezt választottad. Volt valami észkombájn megjegyzés a nyelvem hegyén. Olyan szavak, amelyektől annyira dühös lett volna, mint amennyire én féltem, de aztán megcsókolt. Erőszakos, kisajátító csókkal, ami azt üzente, hogy hagyjam hamvába halni a beszólásomat. Támadásra kész. Nem volt benne nyelvezés; annál több esze akadt. Csupán telt ajkai préselődtek keményen az enyémre. Vége volt, mielőtt egyáltalán esélyem lett volna reagálni. Odament az ételes kocsihoz, és egy fekete zacskóban matatott. Elkerekedett a szemem. Honnan az ördögből került az elő? Az életben soha semmi sem olyan baljóslatú, mim egy fekete zacskó. A fekete

zacskó azt jelentette, hogy valami készül. Hirtelen mintha az összes vér kitódult volna a fejemből. Néhány tárggyal tért vissza - úgy mosolygott rám, mintha mind- ez teljesen normális volna. Óvatosan és megfelelő gondossággal tette le a holmikat az ágyra. Egy bőrnyakörvet emelt fel, hogy lássam; egy vastag; bőrszíjat fémkarikával a két végén, amelyek közül az egyiken egy kis lakat lógott; meg egy kulcsot. A nyakörv elején is volt egy kis fémkarika. Gyorsan a nyakam köré illesztette a szíjat. Amikor a helyére került, nyomást éreztem a torkomon. Meglóbálta a kulcsot a szemeim előtt, mielőtt letette az éjjeliszekrényre. Volt egy hosszú lánc is - hasonló ahhoz, amilyet kutyasétáltatáshoz szoktak használni, de mindkét végén kapoccsal. Átvetette a láncot az ágy póznáján, ami olyan csörömpölő hanggal járt, hogy ijedten felsikoltottam tőle. majd mindkét kapcsot a nyakörv elején lévő gyűrűbe illesztőt te. A plafont kellett bámulnom, hogy ne érezzem úgy magam, mint akit fojtogatnak. Minél jobban sírtam, annál nehezebben kaptam levegőt. Ezért abbahagytam, de a könnyek továbbra

is

lefelé

csorogtak

az

arcomon,

tócsába

gyűlve

a

fülkagylómban. Kérlek! Ne! Ne csináld ezt! Hangosan szerettem volna kimondani a szavakat. Könyörögni neki. De többé már nem tudtam beszélni. Túlságosan rettegtem, túlságosan dühös voltam, és túlságosan... büszke. Minden, amit meg kellett volna tennem, egyszerre tudatosult bennem. Tovább zokogtam. Mindkét kezét végigfuttatta a karjaimon, tenyerével masszírozta a melleimet; a testem beleremegett, a mellbimbóim megkeményedtek. A nyakörvemhez hasonló két vastag bőr csuklópánt vette át az eddigi szalag helyét. Apró láncszemek csörögtek rajtuk, hogy össze lehessen kötni őket. Kiakasztotta a láncot a nyakamból, hogy megfordítson. Megkönnyebbültem, amiért végre levegőhöz jutottam. Nem nagyon

foglalkoztam vele, hogy a nyakörvem most már a csuklópántomhoz volt erősítve. Így már jobban tudtam mozogni, a lánc lazább volt, a lábam pedig biztonságosan leért a földre. Az alkarjaim összezárta, aztán a testem előtt az ágy póznájához kötötte. Ez a testhelyzet teljesen ellehetetlenítette, hogy eltávolodjak tőle. A karizmaim megfeszültek a terheléstől. Nagyon megijedtem, és ezt képtelen voltam leplezni. Az övé voltam, és csak ő tudta, hogy ez mit jelent pontosan. Hátrébb lépett, valószínűleg, hogy felmérjen, vagy talán csak azért, hogy megcsodálja a művét. Akárhogy is, fenyegető véglegesség érzetével töltöttek el a tettei. Kihívást jelentettem számára, amit ő elfogadott. Az ágy felé fordulva álltam, csuklótól könyökig a póznának láncolt karokkal. Semmi sem volt rajtam, csak a kihívóan szexi fehérneműk, amiket ő választott. - Tedd szét a lábad - közölte egykedvűen. Nem engedelmeskedtem, úgyhogy hátulról megközelített, és beügyeskedte magát a lábaim közé. Döbbent sikkantást hallattam, amikor a bal keze alám nyúlt odalenn. Próbáltam elhúzódni. Fölöslegesen. - Ha nem kezdesz el szót fogadni, az egész kezemmel fogom betörni a kis puncidat. Megértetted? A hangja higgadtan, ám szigorúan csengett. A kérdése egyáltalán nem is kérdés volt, hanem a fenyegetés megerősítése. Hangosan nyöszörögtem, de azért bólintottam. - Jól van, baba. Most akkor legyen úgy, ahogy kértem. Megint hátrált, és várakozott. Lassan szétterpesztettem a lábam, egyre szélesebben és szélesebben, míg azt nem mondta, hogy elég. - Most told ki a csípődet hátra, felém. Megtettem,

amire

utasított.

A

megkötözött

nyugtattam a fejemet. - Készen állsz? - kérdezte hatásvadász szünettel.

karom

hajlatában

- Baszd meg! - suttogtam, próbálván leplezni a félelmem. Az első csapás a vádlimat érte, vakító fehér fény módjára villanva keresztül a tudatomon. A szám hangtalan sikolyra nyílt. Egészen biztos, hogy kibaszottul nem álltam készen erre! Kétségbeesetten próbáltam a hátam mögé nézni. Egy öv volt a kezében. A sikoly, ami a kijutásért küzdött a mellkasomban, végül kirobbant. A második övcsapás ott ért, ahol az első. Olyan gyorsan jött, hogy fel sem készülhettem rá. A térdem megbicsaklott, egész testemet az előttem lévő pózna felé rántva. A szeméremcsontom nekicsapódott az oszlopnak. Könnyeimet nyelve vonyítottam fájdalmamban. - Nyújtsd ki a lábad - mennydörögte. - Ha elájulsz, majd én felélesztelek. Továbbra is csak lógtam ott, a karomnál fogva, de ő folytatta. A következő csapást már hallottam, azelőtt, hogy éreztem volna: az öv fütyülve hasította a levegőt, mielőtt a combjaimon landolt volna. Küszködve próbáltam kitérni. Mocorogtam erre-arra, csaknem kihúzva a karomat a szorításból, úgy csavarodtam félre az ütlegek elől. De újra és újra a bőrömön csattant mind. Olyan hangosan, olyan sokáig ordítottam, hogy képtelen voltam levegőt venni. Hihetetlen erővel sújtott le, amikor a bokámat korbácsolta. Rögtön kinyújtottam a lábamat, hogy a másikkal masszírozzam a serült bokámat. Amikor a vádlimat korbácsolta, fel-le ugrálva próbáltam csillapítani a fájdalmat. Felemeltem a lábfejem, kétségbeesetten küszködve az égő érzéssel. Még sosem éreztem ilyen fájdalmat. Rémálmomban sem gondoltam, hogy ilyen fájdalom létezhet. Az egész testem bizsergett, lüktetett és viszketett a fájdalomtól. - Kérlek, istenem, hagyd abba! - visítottam. Lesújtott a derekamra. Azt hittem, elájulok. - Nem.... nem az istened. Próbáld újra! Csapások sora csattant a

testemen. Jajgattam és remegtem. Vonaglottam, úgy próbáltam az ágytól elhúzódva szabadulni a szorításból. - Mester! - ordítottam. - Mester! A kiosztott csapások erejével tudatosult bennem, amikor a szörnyű szót kiáltottam, hogy végül legyőzött engem. Mester. Tévedtem, a fájdalom nem volt jobb. Jaj, Istenem, bármit, csak a fájdalmat ne! - Végre. - mondta sötéten. - De ne hidd, hogy ezzel vége. Messze nincs még vége. Még sok mindenért vezekelned kell. Jobban sírtam, mint életemben valaha. Könnyeket szívtam a tüdőmbe, zokogás rántotta össze a mellkasomat. Még több? Többet már nem bírok ki. - Kérlek, Mester! Kérlek, többet ne! Elég hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy lehúzza a bugyimat. Amit annyira eláztatott a verejték, hogy hozzáragadt a parázsló bőrömhöz. Az alkaromba lihegtem. Le kell állnia. Muszáj. Meg akar ölni? Félrehajította a bugyit, és a felhurkásodott hátsó felemre nyomta az ujjhegyeit, Nyöszörögtem. Felállt, aztán nedves csattanás kíséretében lesújtott az övvel a fenekemre. - Sokkal jobb - jelentette ki. - Valahányszor érzed az övemet, azt akarom, hogy elmondd, miért érdemled meg. Az öv akkora erővel landolt a hátsómon, hogy a lábaim közé csavarodva vitte be az ütést. Kezeimmel a póznát szorongattam, arcomat az alkaromba nyomva, magamat harapva a fájdalomtól. Nem tudtam elég gyorsan gondolkodni ahhoz, hogy válaszoljak neki. Csupán visításra voltam képes, és könyörögni, hogy hagyja abba. - Csináld jobban! - közölte a térdhajlatomat korbácsolva. - Sajnálom, hogy megütöttelek! - sikoltottam; csak ez az egy dolog jutott eszembe. - Megütöttelek... mi van? - mordult fel.

A csapások olyan gyorsan érkeztek, hogy már nem tudtam számon tartani őket. Rogyadoztam és sikítoztam a korbácsütlegek alatt. - Hogy megütöttelek, Mester. Bocsánat! Rájöttem, hogy ez egy játék. Ha elfelejtettem hozzátenni, hogy „mester”, többször is megütött. Egyébként pedig egyszer. Mire befejeződött, kikészült a torkom, égett a testem, és a „Mester” szó a sírásnál is könnyebben jött a számra. A hajam szanaszét állt, beleragadva

a

tetőtől

talpig

elborító

izzadságba.

A

térdem

cserbenhagyott a verés közben. A karomnál fogva lógtam, levegőért kapkodva. Ő is zihált. Előkapott egy kefét a zacskóból, mire felnyüszítettem. - Kérlek, többet már ne... Mester, kérlek, többet ne! A hangom halk volt és rekedt, de meghallotta. - Psszt, baba Hátrafésülte a hajam, s kontyba rendezte a tarkómnál, Vizet is adott, annyit, amennyit csak akartam. A víz nagy része lecsöpögött a testemen, de annyira jóleső érzés volt, hogy azon kaptam magam: direkt öntöm félre. Vadul remegtem, amikor eloldozott. Csupán ki kellett oldania a kapcsot a pántokból, és kikötözni a felkarom, de amint kiszabadított, egy egészen újfajta fájdalom is kiszabadult. A földre rogytam és az arcomra fordultam. A szőnyeg szúrása gyötörte a bőrömet. Felsikoltottam, amikor az ujjai az eleven húsomba vájlak, miközben felemelt A paplan egészen más volt. Hűvös és hívogató. Vonaglottam rajta a levegőbe emelve a fenekemet. Többé már nem érdekelt, miként festek. Nem vonzott a szégyenkezés luxusa. Végigpermetezte vízzel a testem, és csak nyöszörögni tudtam. - Ez egy kicsit fájni fog, de megígérem, hogy jobban fogod érezni magad, amikor végzek.

Megfeszült a testem, összeszorítottam a fenekemet, attól tartva, hogy még nem végzett az övvel. Összerándultam, amikor a keze hozzáért a sebzett húsomhoz. Valami hűsítő krémmel kent be. Olyan jó érzés volt, hogy odasimultam a keze alá közben. Biztos voltam benne, hogy néhány helyen felhasadt a bőr. Sírni akartam, amikor abbahagyta, ám nem tettem. Lefeküdt mellém, arcával közel az enyémhez, de nem fordultam el. Egyenesen a szemébe néztem. Amikor viszont rám mosolygott, barátságos, hívogató, sőt kedves volt. Valahogy mindennek ellenére az első találkozásunk jutott eszembe. Becsuktam a szemem. Kimerülten megint elaludtam. Ezúttal nem álmodtam.

Öt CALEB BECSUKTA A LÁNY SZOBÁJÁNAK AJTAJÁT maga mögött, ráfordította a kulcsot és zsebre tette. Homlokát a zárt ajtónak nyomta. Megint maga előtt látta a testét, arccal lefelé a matracon fekve, válltól bokáig végigcikcakkozó hurkákkal beterítve. Minden csíkon végig akarta húzni a nyelve hegyét, egyetlen részt sem hagyva érintet- lenül. Az ajtón keresztül tompítva hallotta a sírását, és furcsa borzongás futott végig rajta. Feszültség gyűrűzött a zsigereiben, átterjedt az egész testére, izmait megfeszítette. Kinyújtotta mindkét kezét, erőteljesen ökölbe szorította őket - a bütyköket megroppantva -, aztán elengedte. Tovább lazította a testét, kényszerítve magát az oldódásra. Hajnali három volt, Ideges volt, izzadt, és szüksége volt valamire, bármire... talán egy nőre. A távolba nézett. A lámpák lágy fénye tompán, de éppen eléggé világított. Szerette ezt a házat. Minden egyes héttel, amit benne töltött, jobban megszerette. Annyit mondtak neki, hogy régen cukornádültetvény volt, amíg a mexikói forradalom véget nem vetett a rabszolgamunkának. A föld most már terméketlen volt, de a ház továbbra is állt. A tulajdonos több százezer dollárt költött otthonának átalakítására, beköttette az áramot is, bár sok minden befejezetlen maradt. A hatalmas, szögletes

konyha úgy nézett ki, mintha szét akarna esni, noha itt-ott megcsillant benne valami új és modern. Gáztűzhely és csúcskategóriás mikro egy helyen. A kerámia padlócsempe valószínűleg eredeti volt Caleb lába alatt, de a kandalló elektromos. Tulajdonképpen a ház egyetlen teljesen befejezett helyisége az volt, amiben ő lakott - a legnagyobb szoba a hozzá tartozó fürdővel együtt. A háttérben hallatszott a lány sírása, s a fel-felszakadó zokogás mintha felerősítve visszhangzott volna a fülében. Amikor becsukta a szemét, agyát rögtön betöltötte a felhevült, ágyhoz kötözött test képe feltárulkozva, teljesen az ő kegyeire bízva. Caleb felsóhajtott, és megigazította a sliccét. Talán elmehetne az utca végén lévő bárba, hogy találjon egy készségesebb nőt, aki elvonhatná a figyelmét az ajtó mögé zárt lányról. A hajába túrt, és kiengedett még egy nagy levegőt, amint átvágott a konyhán. Kinyitotta a hűtőt; a hűvös, nyirkos levegő kellemes érzés volt a bőrének, túl jó. Ebben a pillanatban minden

idegvégződése

készenlétben

volt.

Még

a

ruhái

is

hozzádörgölőztek, miközben mozgott. A hűtőajtóra könyökölve Caleb behajolt, és ujjait egy üveg Dos Equis sör köré fonta. Az üvegen lecsapódott páráról rögtön az izzadság jutott eszébe. Megint a lányra gondolt, és más lányokra, a korábbi rabszolgákra; sosem unta meg a sós

ízüket

és

az

édesen

illatozó

verejtéküket.

Csakis

nők

dicsekedhetnek ilyesmivel. Csak a nők tudtak olyan szexisek lenni, hogy az ember tisztára akarja nyalni őket, amikor koszosnak tartják magukat. Caleb behunyta a szemét, és homlokát a fagyasztónak támasztva adta át magát a rajta végigáramló közönséges érzéseknek. Bágyadtan mosolygott magában, mielőtt elillantak. Ki- nyitotta a szemét, és karjával eltolta magát a hűtőtől, gyengéden bezárva az ajtaját. Leigázta a lányt, az pedig behódolt neki. Apró győzelem, de kezdetnek jó. Felpattintotta az üveget, hagyta, hogy a kupak végigkacsázzon a

gránit konyhapulton. A szájához emelte a sört. Erős, hideg, szénsavas folyadék zúdult le a torkán, valamelyest enyhítve a testének hőjét. Tagadhatatlanul jól érezte magát. Hatalmasnak érezte magát, és semmi sem volt fontosabb a hatalomnál. Úgy tűnt, ezt még a lány is tudja, különben nem próbált volna minden adandó alkalommal ellenszegülni. Caleb a konyhapultnak dőlt, kezében az itallal, ám nem ivott belőle. A lány teljesen kattant. Szája sarka felfelé moccant, s az apró vigyor azzal fenyegetett, hogy széles mosollyá növi ki magát. Ha tudná, kivel van dolga, nem provokálná annyira. Kifejezetten ellenséges volt. Caleb arca összerándult, amikor visszaemlékezett, hogyan ütközött össze a női térd a golyóival. Bassza meg! Szerencséje, hogy nem kapott szíjat a fenekére akkor rögtön. Bár, ha úgy történt volna, talán a kajás incidens be sem következik. Rövid kacaj hagyta el a száját, felidézvén a lány arcát, amikor megmondta neki, hogy szólítsa Mesternek. A szemei mindent elárultak abban a pillanatban. Le kell őt rombolni az alapokig, addig semmi esély nem lenne az újjáépítésére. A kihívás ugyan váratlan, de finoman szólva is ígéretes volt. Caleb mosolya hirtelen elhalványult. A lefolyóba bámult, amint a vízcseppek lassan lefelé csöpögtek az üvegéről. Néhány csepp a fennmaradásért küzdve csüngött az ujjain, mielőtt leesett volna, hogy útnak induljon a lefolyó irányába. Felegyenesedett, s nagyot húzott az üvegből. Igen, lerombolja és felépíti őt - Vladekért. A lány volt a bosszú eszköze neki is és Rafiqnak is. Rajta keresztül elég közel kerülhetnek a gennyládához, hogy megöljék. Gyorsan ki kell irtani belőle a lázadó természetét, nem pedig csodálni. Muszáj volt kihozni belőle a Szolgát, akit meglátott benne. A szolga egy túlélő fajta. Bizonyos tekintetben alábecsülte a lányt. Heteken át figyelte, s ő heteken át játszotta a kaméleon-alapanyagot, akinek szokása volt, hogy

férfias, rosszul szabott ruhát visel, amikor a saját környékén jár. Caleb eleinte azt hitte, hogy egyszerű öltözködési döntésről van szó, de nemsokára már nem tartotta annyira meggyőzőnek ezt a korábbi következtetését. Főleg, amikor meglátta apró szoknyácskákban és színes felsőkben az iskolakerítésen keresztül. Utána már olyan nőnek tartotta, aki felismerte, mennyire fontos alkalmazkodni a környezethez. A lány tudta, hogy férfias világban él, s megfelelően reagált erre. Ez nagyon fontos volt az ő helyzetében lévő csajoknak, ebben a fajta szituációban. A saját szülei szemében ö lehetett az a tinédzser, akiért nem kell aggódni, mert nem visel kihívó ruhát a kanos fiatal srácok elcsábítására. A környéken ő volt a láthatatlan lány, semmi okot nem adott az érdeklődésre. Belül azonban önmaga volt - bárki is ő valójában. És akárki is legyen, tetszett Calebnek az álruha alatt. Akkor elkerülhetetlennek tűnt, hogy kiválassza őt. Ő volt az egyetlen, aki magára vonta a figyelmét, bár Calebnek fogalma sem volt róla, miért. Aztán az utcai jelenetnél, a furcsa találkozásuk során megértette, hogy meg kell mentenie. A lány hatott rá; hatna másokra is. Ebben a tekintetben talán hibát követett el, hiszen olyat választott, akit megmagyarázhatatlanul vonzónak talált. A titokzatosság azonban még jobban vonzotta, most pedig még inkább összezavarodott, még jobban belekeveredett. Hirtelenjében óriási pazarlásnak tűnt, hogy ekkora ajándékot szánjon Vladeknek! Megfordult, nekidőlt a pultnak, a széle nyomta a gerincét. Egyik kezével a pult szélét markolta, a másikban pedig az üveget tartotta, s gyorsan hűtötte magát, amint patakokban folyt a víz a karjáról, Ivott. Sok múlt a lányon, s így rajta is. A saját bosszúja mellett Rafiq előtt sem vallhatott kudarcot. Vladek Rostrovichnak meg kell halnia. Rafiqkal ebben mindig egyetértettek. Az egyes lépések végrehajtásának módja azonban más tészta volt. Ivott még egy kortyot, megforgatva a

folyadékot a szájában, mielőtt lenyelte, s érezte, ahogy a gyomrába megy. Az életek tönkretételében jó volt, és persze ez a helyzet sem volt más. Vagy mégis? Keveset kortyolt, jólesett volna még, de kiürítette az üveget. Megfordult, kiöblítette, és a csapból folyó vízre meredt. A lány őszintén retteg tőle, ebben biztos volt. Ezt ki kell használnia. Az ő gyámsága alatt azzá válhat, amivé csak kell a túlélés érdekében. Elfogadhatja a felé nyújtott kezet, és kihozhatja a legjobbat a dolgokból. Mindenben találhat valami jót, a legrosszabban is, bármeddig is tart. Caleb biztos volt benne, hogy a lány harcolni fog vele, de majd meggyőzi: nem érdemes. Ugyan kiitta az üveget, de semmilyen hatást nem érzett. Továbbra is nyugtalan volt. Megint odasétált a hűtőhöz, felbontott még egyet. Ismétlés. Még egy korty, még egy nyelés, a szomjúság csak növekszik. Újabb gondolatok vonták el a figyelmét. Vajon mit tenne a lánnyal, miután mindent sikerül elrendezni? Mozdulatlanul állt, figyelve a házat, fülével keresve a lány jeleit, de semmi. Nem jött lárma a zárt ajtó mögül. Semmi kétségbeesett visítás. A lány csak múlatta az idejét. Caleb az asztalhoz sétált, és hangtalanul kihúzott egy széket. Még egy húzás a sörből. Körüljáratta a tekintetét a helyiségen. Leült. Mihez kezdhetne egy lánnyal, aki sosem bízna meg benne? Ivott, letette az üveget az asztalra, hátrébb dőlt a széken, hátrahajtotta a fejét, és szemét becsukva, az orrán keresztül szívta be a levegőt. Fogalma sem volt róla, hogyan kell egy nőről hosszú távon gondoskodni. Sokat hallott a szerelemről az elmúlt tizenkét évben, de sosem érezte azt, amiről az emberek beszéltek. Önkéntelenül fel-le járatta az ujjbegyeit az üveg nyakán. Az egyetlen, aki iránt bármilyen ragaszkodást is érzett, Rafiq volt - ám kételkedett benne, hogy ezt szeretetnek lehetne hívni. Caleb megértette Rafiqot, megértette a

haragját és a bosszúszomját. Az életét is rábízta Rafiqra. Ha ő nem ad értelmet az életének, Caleb elveszett volna, s ezért tisztelte. A megértés, a bizalom és a tisztelet vajon egyenlő a szeretettel? Caleb nem tudta. Rafiq megtanította írni és olvasni, öt nyelven beszélni, nőt csábítani, elrejtőzni és gyilkolni - de szeretni soha. Megint hátradőlt, ivott, aztán máshová tette le az üveget. A vízgyűrűre révedt, ami az előző helyen maradt a simára lakkozott asztalon. Előrehajolt, végighúzta rajta a kezét, két hosszú, fényes csíkot hagyva. A két csík végigcikázott a csúszós és fényes asztallapon, mielőtt találkoztak volna, hogy egymásba gabalyodjanak, amikor Caleb összekulcsolja az ujjait. Néhány évvel ezelőtt Rafiq megismerkedett egy nővel. A nő most már a felesége volt. és két fiút szült neki. Caleb sosem találkozott velük, nem is szeretne, s soha nem is várta. Abszolút jól látta a saját viszonyát Rafiqkal. Habár nagy tiszteletet és kellő ragaszkodást érdemelt, miután Rafiq nevelte férfivá, Caleb nem tartozott a családhoz. Ez nem hozta őt zavarba, mivel a határok már a kezdetektől fogva világosak és állandóak voltak. Talán volt olyan pillanat, amikor Caleb valami féltékenység-félét érzett Rafiq családjával szemben. De ilyenkor azzal vigasztalta magát, hogy a kettejük közötti szövetség mélyebb. Osztoztak a bosszúvágyban. Egyenlő felek voltak a régi adósságok behajtásában. Ez illett Calebhez, mert fogalma sem volt a családról. Alig emlékezett a sajátjára. Caleb sok mindenre nem emlékezett: a születésnapjára, a korára s a régi nevére sem. Nem zavarta, hogy nem emlékszik, bár olykor azt kívánta, bárcsak tudná, hol nőtt fel, mert akkor elkerülhetné a helyet. Ez az apró részlet mindig felkavarta, valahányszor Amerikába kellett jönnie valamilyen okból. Mi van, ha él az anyja, akit halottnak gondolt? Ez volt a titkos rémálma: egy anya, aki örömmámorban úszik, amikor meglátja.

Mert akárki is lehetett az ő elrabolt fia, az a fiú minden kétséget kizáróan már halott, és Caleb azt akarta, hogy ez így is maradjon. Az üveg, ami valahogy megint kiürült, a kezében pihent. Hűvös volt az érintése. Olyan halkan állt fel, ahogy leült, és csendesen ársétált a konyhán. Kiöblítette az üveget, hallgatván a lefolyóba áradó víz lágy bugyogását. Majd fogott egy puha törülközőt, és letörölte jelenlétének minden nyomát. Nem a felejtéssel volt baja Calebnek, hanem az emlékezéssel. Egy zuhanyra volt szüksége, s még több sörre. Hiányozni fog neki a sör, amikor eljön az idő, hogy visszatérjen a száraz, kietlen Pakisztánba. Kitűnő segítséget jelentett a felejtés folyamatában. Csak remélte, hogy még nyitva van a bár ebben a fostallér kisvárosban. Caleb a szobájába érve levetkőzött, és besétált a fürdőszobába, hogy letusoljon. A víz hőmérsékletét beállítva hagyta, hogy a helyiséget megtöltse a gőz, végül belépett a kabinba, hogy a sugarak alá tartsa az arcát. A víz végigmosta meztelen testét. Kicsit leforrázta, de ő örült az enyhe fájdalomnak. Sosem vallotta volna be, de időről időre neki is éppen annyira szüksége volt a fájdalomérzetre, mint arra, hogy másoknak fájdalmat okozzon. Megint maga elé képzelte a lányt, hason fekve a matracon, válltól bokáig cikcakkban felhurkásodva. Perverz volt, hogy pont ez a kép mennyire vonzotta. Felizgatta ahelyett, hogy felfordult volna tőle gyomra. Milyen ironikus! Caleb képtelen volt ellenállni, hogy a múlton és Rafiqon töprengjen. Vladek nem volt mindig gazdag és hatalmas. Egyszer volt, hol nem volt, a csóró ruszkinak zsoldosnak kellett állnia, vagy üzérkednie mindennel, amit csak el lehet adni az embereknek - droggal, fegyverekkel, emberekkel, mindegy mivel. Bejárta Oroszországot, Indiát, Lengyelországot,

Ukrajnát,

Törökországot,

Afrikát,

Mongóliát,

Afganisztánt, majd egy sorsdöntő napon Pakisztánba érkezett. Mohamed Rafiq akkoriban fiatalember volt, a pakisztáni hadsereg egyik kapitánya, valami fanatikus dandártábornok irányítása alatt. A Szaddám Huszein elleni háború - melyet az amerikaiak Sivatagi Viharként emlegettek - zajlott éppen, Rafiqot pedig behívták, hogy segítse a földi koalíciós erőket. Rafiq, akinek az apja éppen akkor halt meg, az otthona közelében szeretett volna maradni, amíg el nem rendezi az anyja és a lánytestvére sorsát, ám nem tehette. A dandártábornok magasabb tisztségre szomjazott, és semmi sem visz úgy előre a ranglétrán, mint egy háború. Rafiq hiánya pedig elkerülhetetlen és végzetes katasztrófát jelentett, mivel kétéves távolléte alatt Vladek szemet vetett a testvérére, Anoudra. Mire Rafiq hazatért az örömhírrel, hogy ezredesi rangra emeltek, az anyját már fél éve meggyilkolták, a testvére pedig eltűnt. Mivel

Rafiq

rendelkezésére

felelősnek álló

forrást

érezte

magát

igénybe

vett,

a

történtekért, hogy

kiderítse

minden anyja

gyilkosának kilétét... Követte az összes nyomot és utánajárt az összes pletykának, úgy próbálta kideríteni, hogy Anoud vajon életben lehet-e. Három évbe telt, mire meghallotta Vladek Rostrovich nevét. Aki mintán megölte Rafiq anyját, elrabolta Anoudot, ám úgy tűnt, hogy hamarosan elege lett belőle. Egy kuplerájban nyugdíjazta, amit ő alapított Teheránban. Rafiq elment Teheránba, de az anyjához hasonlóan a testvére is rég halott volt már, mire odaért, hogy megmentse. A remény, hogy élve megtalálja, úgy szertefoszlott, mint ahogy a hamu szétrebben a szélben. Rafiq bosszúvágya pedig tovább növekedett. Porig akarta égetni a bordélyt, megölni az összes kuncsaftot, a tulajdonost hagyva a végére. Ha később hadbíróság elé állítják érte, s halálra ítélik, hát készségesen vállalja a kockázatot.

De aztán meghallott egy hangot. Méghozzá olyan szörnyűt, ami mintha a saját szenvedéséről szólt volna. Egy ajtóig követte az ordítást, ami mindent megváltoztatott. A sötétség mélyén, vérben és mocsokban fetrengve, egy apró, reszkető, dühös testet, egy fiút talált, akinek sürgősen orvosra volt szüksége. Egy fiút, akit a tulajdonos Kélebnek, azaz „kutyának” hívott. A fájdalommal küszködő, undorodó, s testvérét gyászoló Rafiq felismerte,

mit

lát

Kéleb

szemében.

A

szemek

ismerték

az

elmondhatatlan kínzás gyötrelmét. Halált vágytak, ami nem jöhetett elég hamar. Rafiq felajánlotta, hogy megveszi a fiút a tulajdonostól, aki figyelmeztette, hogy az valószínűleg már fél lábbal a sírban van, és nem óhajtja visszaadni az árát, ha meghal. Rafiq elfogadta a feltételeket, óvatosan vászonba csavarta a sebesült, nyüszítő kutyát, hogy be tudja vinni a kórházba. Kéleb eleinte hihetetlenül bizalmatlanul viselkedett, mert nem volt biztos benne, hogy Rafiq nem azt akarja tőle, mint mindenki más. Sokszor rátámadott Rafiqra, ütve, karmolva és rúgva - méghozzá vadul, mitsem törődve azzal, hogy ő maga mennyire sérül meg közben. Rafiq együtt érzett vele, ám a türelme fogyott, ráadásul semmi kedve nem volt egy felbőszült tinédzser állandó támadásait elszenvedni. Erővel nyugtatta le, amíg értelmesen nem tudott beszélni vele. Amikor viszont Rafiq kóstolót kínált neki valamiből, amire ki volt éhezve, Kéleb többé vált a puszta félelemnél. A sötétség leple alatt megtudta, milyen érzés először gyilkolni. Túl könnyű volt, túl gyorsan ment. Miközben Rafiq őrt állt az ajtóban, Kéleb lelőtte azt az embert, aki élete nagy részében kínozta. A holttest fölé állva csodálta a méretes lyukat, ami egykor Narweh arca volt. Kezében tartotta a 44-es Magnumot, amit Rafiqtól kapott kölcsön a jeles alkalomra. Rafiq egy amerikai tiszttől kapta a fegyvert hálából, amiért meg-

mentette az életét. Azt mondta, hogy „Piszkos Harry” pisztolya, de Kéleb nem tudta, ki az. Csak azt tudta, hogy az átkozott holmi hanyatt vágta a földön, amikor elsütötte. Lemaradt a látványosságról, ahogy Narweh arca szétrobban - csak utána csodálhatta meg a sérülést. Akárki is volt ez a Piszkos Harry, Kéleb csodálta a fegyvertárát. Aznap este Rafiq átruházta Piszkos Harry pisztolyának tulajdonjogát Kélebre, és megosztotta vele a történetet, hogyan talált rá akkor Teheránban. Beszélt az anyjáról és a testvéréről, a Vladek utáni hajsza hiábavalóságáról, de leginkább a saját szenvedélyes bosszú- szomjáról. Mire befejezte, szövetség köttetett. Olyan szilárd egyezség, ami minden mást mellékessé tett. Azon az estén - miután a fiú bevallotta, hogy csak a kutya névre emlékszik - Rafiq átnevezte Calebre, azaz hű tanítványra. _______________ Caleb pislogott; a víz már hideg volt a bőrén. Kilépett a zuhany alól, úgy érezte semmit nem használt. Tizenkét év telt el azóta a teheráni éjszaka óta. Tizenkettő. Öt pedig azóta, hogy megkérdőjelezte volna, miért teszi Rafiq ezt vagy azt. Kezdetben, amikor még fiatal srácként árnyék módjára járt-kelt a hatalmas

pakisztáni hadúr nyomában,

vadul terjedt

a kettejük

kapcsolatáról szóló pletyka. Az élet váratlanul tanítja meg a leckéket, bár férfifejjel már tudta, hogy ezek némelyike elkerülhetetlen. Mint az a nap,

amikor

Rafiq

megtanította

Calebnek,

hogy

a

szóbeszéd

elhallgattatásához a legnagyobb hangadót kell elcsitítani - véglegesen. Nehezebb volt, mint Narweh meggyilkolása, de könnyebb, mint várta. Azok az emberek, akik ilyeneket beszélnek, nem jó emberek, így könnyebb volt megölni őket. Ettől még azonban egy-egy fojtott suttogás, leereszkedő mosoly és sokatmondó tekintet elárulta neki, hogy még

mindig akadnak, akik kétségbe vonják a szándékait és a hitelességét a világukban. A tiszteletnek nagy ára van a bűnözők világában, pláne a KözelKeletet, és főleg egy Caleb-féle nyugatinak. Nincs félmegoldás figyelmeztette Rafiq. Mindent vagy semmit. Ha Caleb esélyt akart kapni arra, hogy megtalálja Vladeket, be kell merészkednie az ő világába. Ezért indult el a kéjrabszolgák kiképzésének útján. Félredobta a törülközőt, végigsétált a saját fürdőszobáján, ellépett az ágya előtt, egyenesen a nagy ablakokhoz. Félrehúzta a függönyt, és kibámult. Csillagok, sötét horizont; az éjszaka fekete fátyla, anélkül, hogy a hold meg akarná mutatni magát. Az út nem volt könnyű. Egyszerűbb bűnös férfiakat gyilkolni, mint ártatlan

nőket

eladni.

Leckét

jelentett

érzéketlenségből

és

céltudatosságból, s egy olyan ösvényt, ami a lélek megsemmisülését ígérte. Caleb ennek ellenére nekiindult. Eleinte Rafiq segítségével képezte ki őket, aztán egyedül. Minden egyes lánnyal, akit ő vitt árverésre, ismertséget szerzett magának a szexet árucikként adó-vevő siralmas világban. Minden tehetős, jómódú, kétszínű üzletember, aki ódákat zengett Caleb rátermettségéről, segített neki megvetni a lábát az alvilági elitben. Minden egyes sikerrel mélyebbre vájt a sötétben, és reményei szerint közelebb került ahhoz, hogy megtalálja Vladeket. De teltek az évek, és Vladek elérhetetlen maradt. Eközben Caleb egyre inkább bevonódott abba a világba, amit meg akart semmisíteni. Minden egyes cselekedettel ennek a világnak a közepe felé haladt, mígnem egy napon visszatekintve rájött, hogy már nem látja. honnan indult. Ki akart szállni. Olyan régen történt már; és azóta egy szót sem hallott Vladek Rostrovichról, hogy hová tűnt, vagy mi történt vele. Rafiq bosszúszomja

láthatóan

sosem

csillapodott,

ám

Caleb

olykor

eltöprengett rajta, hogy nem vált-e szokássá az is. Caleb elkezdte a saját tervét szőni, hogy tudassa Rafiqkal a benne lakozó zűrzavart. A sors fintora, hogy éppen azokban a napokban - hét esztendővel azután, hogy Rafiq kihozta őt abból a kuplerájból - valaki fel- ismerte a világ huszonhatodik leggazdagabb emberében. Dimitrij Balkban a korábbi gengsztert, Vladek Rostrovichot. Hét év alatt gyarapodott Vladek vagyona, kiváltsága és hatalma. Az alvilági

tevékenységeiből

szerzett

jövedelmét

törvényes

üzleti

törekvések finanszírozására használta. Most már ő volt az acélipar ura, tekintélyes kiterjedésű oroszországi olajlelőhely tulajdonosa, afrikai gyémántbányák

birtokosa,

s

annyi

részvénye

volt

az

európai

nagyvállalatokban, hogy mindez elfeledtette a világgal a nem túl di- cső indulását. Gondosan őrizték, rendkívül bizalmatlan volt. Ha Calebnek bármennyi esélye is volt a saját maga építette világból való kilépésre, az abban a pillanatban szertefoszlott. Ismét egy elmévé és egy célkitűzéssé forrt össze ö meg Rafiq. Bármilyen áldozat meghozatalára hajlandóak voltak az áhított végkifejlet elérésé ért. Caleb messzire jutott, és most elhatározta, hogy végigcsinálja. Legalább ennyivel tartozott Rafiqnak - ha nem többel. De tizenkét évnyi várakozás után már nemcsak a bosszúvágy hajtotta Calebet ebben a sötétben. Hanem a hiú remény is, hogy átvitt értelemben tényleg valamiféle fény vár rá mindennek a végén. Elengedte a függönyt. Nem érdekelte a kilátás, mert gondolatai visszatértek a hatalmas szobával szembe száműzött lányhoz, akit mindössze egy folyosó választott el tőle. Akire fontosabb szerep várt, mint valaha is sejtette volna. Caleb neki is tartozni fog majd valamikor. De egyelőre szüksége volt rá. Vladek közelébe férkőzni nem könnyű, főleg a multimilliomos Dimitrij Balk énjéhez nem. Öt évig tartott neki, hogy visszatérjen a gyökereihez, a rabszolga kereskedelemhez.

Caleb csinált egy fejkörzést. Megrándult az arca, amint egy izom a vállában összehúzódott, majd visszatért az eredeti, feszült helyzetébe. Átment a gardróbjához. Tizenkét évnyi tervezés, ügyeskedés és beépülés után végre közeledett a pillanat, amire Rafiqkal vártak. Négy hónap múlva rendezik meg a Zahra Bay'-t Pakisztánban. A terv első fázisa megvalósult. Jelen állás szerint nem volt biztos a lány szüzességében, de majd utánajár. Apró hátrányt jelente ne ugyanis, ha „virág” nélküli rabszolgát vinne egy virágárverésre. Rafiq viszont állította, hogy a származása a szépségével párosítva legalábbis ahogy Caleb leírta - helyet biztosít neki a legvágyottabb rabszolgák között az aukción... A félig felöltözött Caleb felhúzta Armani ingét, és fürge ujjakkal nekilátott begombolni. Eleinte nem értett egyet Rafiqkal, nem látta a potenciált egy laza erkölcsű amerikaiban, akinek a makacsság a védjegye. A lány közelsége és vonzerejének első kézből való megtapasztalása azonban rávette, hogy bevallja: igaza volt Rafiqnak. Ez a lány valahogy más volt, különleges. Felfelé haladva befejezte az inggombolást, szabadon hagyva a nyakát. Majd a mandzsettagombok következtek. Amikor - és nem ha - Vladek licitál a lányra, bizonyára érdeklődni fog majd a kiképzőjéről. A lelepleződés pillanatában Caleb ajándék- ként ajánlja majd őt Vladeknek, csodálata jeléül, ily módon meghallgatást kérve. Onnantól kezdve már csak azon múlik minden, hogy Caleb milyen benyomást tesz. Nagyon le kell nyűgözni Vladeket: nemcsak a lánnyal, hanem a saját személyével is. Eléggé lenyűgözni ahhoz, hogy hozzáférést engedjen a zárt körben zajló életéhez. Mintán bebocsátást nyer ebbe a körbe, megkeresi majd a legjobb módot arra, hogy elvegye Vladekről azt, amit a legjobban szeret és becsül, mielőtt meggyilkolja. Az ő halála nem lesz olyan gyors, mint

Narwehé volt. Nem lesz, 44- es Magnum az arcba, hogy sietősen véget vessen mindennek. Rafiq és Caleb tizenkét évig vártak, hogy belekóstoljanak a bosszúba, hát most ennek megfelelően ki akarják élvezni az ízét. Caleb várakozásai szerint a lány eközben - túlélő lévén - jól viselkedik majd. Amikor pedig mindent sikerül elrendezni, valamennyien ő, Rafiq és a lány módot találnak a továbblépésre. Egyedül. Miután Caleb teljesen felöltözött, kivette a kulcsot a másik nadrágja hátsó zsebéből, és átrakta ennek a zsebébe. Aztán szemügyre vette a tükörképét, és végigfuttatta a haján az ujjait. A szempillái túl hosszúak voltak, a szája túl telt - az egész arca ellentétesnek tűnt a megkérdőjelezhetetlen férfiasságával. Annyira átkozottul... bájos volt, mindig is ez volt a haja. Ha lenne valamilyen testi hibája, akár- milyen kicsi, az egész élete másképp alakult volna. Az ajtón kifelé menet magához vette Piszkos Harry fegyverét. Szüksége volt a hideg, nehéz fémre, hogy emlékeztesse; már nem "bájos” többé. Felmarkolta a zakóját, belebújt, és helyére illesztette a pisztolytartót. Vissza sem nézve, csendben zárta be az ajtót maga mögött. Végigment a folyosón, el az antik kanapé előtt, egyenesen a bejárati ajtó felé. A fények tompasága formaság és elővigyázatosság volt a házban ezen az esti órán. Senki sem tudta, hogy itt vannak - kivéve azokat, akik Calebbel utaztak, ám bennük még kevésbé bízott, mint az idegenekben. A kijáratot megközelítve még egyszer megakadt a tekintete a lány hálószobájának ajtaján. Hat hete van rá. Hat hét, hogy megértesse vele, mit várnak majd tőle. Aztán irány Pakisztán, hogy találkozzanak Rafiqkal. Aki makacs természetét tekintve a legkevésbé sem lesz udvarias a lánnyal, ha az nem engedelmeskedik a parancsának azonnal. Vladek pedig még

annyira sem lesz

udvarias.

A lánynak

készen kell állnia

az

alkalmazkodásra, a túlélésre. Caleb

végiglődörgött

a

hallon,

cipőjével

halkan

neszelve

a

kerámiapadlón. Amikor kinyitotta az ajtót, keresztüláramlott testén az éjszaka. A küszöbön megtorpant. Egyszeriben már nem izgatott, szomjas vagy kanos. Egy pillanatig úgy érezte, nem akar el- menni. De tudta, hogy muszáj, ezért elindult. Az éjszaka meleg volt, de kellemes; Caleb nyugtalansága valamelyest kezdett alábbhagyni tőle. A falu burkolat nélkül, földútjai teljesen kihaltnak tűntek. Egy hang sem hallatszott a helyiek kicsi beton- vagy faházaiból. Caleb séta közben nagyon figyelt arra a halk, csaknem megkülönböztethetetlen zajra, amit a talpa keltett a vastag porban. A lábukat összedörzsölve vadul ciripelő tücskök zaja mennydörgésnek tűnt a nyugodt éjszakában ugyanakkor kellemesen kísérte a lépteit. Minél tovább haladt Caleb az úton, annál kevésbé hallotta a tücskökét és a lépteit, mígnem végül teljesen elnyomta őket a zene és a lárma... Tényleg nyitva volt a bár ebben a fostallér kisvárosban. Szája sarka mosolyra húzódott.

Hat ESETT oDAKINT. Hallottam. Mély lélegzetet véve, lassan kinyitottam a szemem. Egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok, de aztán elárasztott a szomorúság. Nem tudtam pontosan, milyen nap van. Mindig sötétben tartott, csak éjjeli lámpák világították meg a szobát. Nem tudom, miért csinálta. Ha azért, hogy összezavarjon, akkor sikerült. Sosem gondoltam volna, hogy az idő nyomon követésének hiánya mennyire tönkreteheti az ember valóságérzékelését. Könnyen el lehetett tévedni a végtelen sötétségben meg a múló órákban. Sokat gondoltam haza, s az anyukámra, hogy vajon min megy vagy min nem megy keresztül. Talán sajnált minden alkalmat, amikor nem mondta el, hogy szeret engem. Talán megbánta, hogy nem ölelt át, amikor annyira borzalmasan szükségem lett volna rá. Most mát túl késő volt. Eltöprengtem, vajon sejtik-e, hol lehetek, vagy a rendőrség megmondta anyának, hogy már semmi esély a megtalálásomra. Az étkezések számon tartásával számoltam a napokat. Eddig hatszor reggeliztem. Haza akartam menni. Az első verés óta eltelt napok, órák vagy akármilyen időintervallumok megváltoztatták a kapcsolatot az elrablóm és köztem. Amíg aludtam, a sorsom irányítójává nevezte ki magát, én pedig nem tehettem mást, mint

hogy hagytam. Másnap kinyitottam a szemem, ő pedig egyszerűen bejött a szobámba egy tégely hűsítő krémmel, amivel a büntetésem után kenegetett. Ez alkalommal komolyabb arcot vágott. Az állandóan bujkáló mosoly nélkül. Rögtön tudtam, hogy nem szabad próbára tennem a türelmét. Hason fekve aludtam - pont úgy, ahogy hagyott. Semmi erőm vagy kedvem nem volt megmozdulni. A bőröm válltól bokáig fájdalmasan feszült és viszketett, főleg a hátsómon. Amikor megmozdítottam a fejem, égett és sajgott a vállam. Olyan fájdalom volt, amit még a lábaimban is éreztem. Az ágy mellé állva fölém tornyosult. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Kíváncsi voltam, vajon érez-e bármiféle szégyent amiatt, amit velem tett. - Fel tudsz kelni? - érdeklődött. A hangja tárgyilagos volt, a válasz nem érdekelte. - Nem hiszem - krákogtam. A szemembe könnyek gyűltek. Mindenem fáj, Mester. Lehajtva tartottam a fejem, reméltem, hogy megérti, milyen nehéz volt nekem az elvárt módon szólítani. A hangja halkult és ellágyult. - Elhiszem, de nézd csak, hogy hatott a modorodra... Összeszorítottam az állkapcsomat, egy szót sem szóltam. Most, ennyi nap elteltével egyszerre rettegtem is a társaságától, ugyanakkor vágytam is rá. Ha másért nem is, hát azért, mert gyűlöltem a sötétséget és a magányomat. Kicsusszantam az agyból, és napok óta először nem éreztem azt a pokoli szúró fájdalmat. Óvatosan felálltam, az izmaim merevek voltak és ellenkeztek. Összerándultam, mert végignyilallt bennem a fájdalom. Az első szörnyű eset után úgy töltöttem a napokat - nem tudom

pontosan, mennyit, talán hármat -, hogy a hasamon feküdtem, Caleb pedig mellettem volt. Segített felkelni, amikor a mosdóba kellett mennem, a segítőkészség álcája alatt megtagadva tőlem az intim szférát. Fürdetett, etetett, és minden egyes falat ételt az ajkamhoz emelt, hogy óvatosan elvegyem a kezéből. Néha úgy éreztem magam, mint egy játék baba. Amikor ellenkeztem vagy haboztam, puszta tenyérrel vágott a horzsolt fenekemre - ez elegendő bátorítás volt ahhoz, hogy engedelmeskedjek. Feladtam a saját akaratomat, ezt az árat fizettem meg. Hűvös krém került a bőrömre legalább naponta kétszer, ami mindig nagyon

furcsa

érzéseket

keltett

bennem.

Hozzám

ért,

ahogy

bemasszírozta a krémet. Próbált ugyan úgy tenni, mintha hétköznapi lenne minden mozdulat, nekem mégis különlegesnek, kiszámítottnak hatott. Mindig a bokámnál kezdte, amitől olyan eksztázisba jöttem, hogy harapdálnom kellett az ajkamat. Korábban még sosem masszírozott meg senki, s fogalmam sem volt, hogy a bokámnak ekkora figyelemre van szüksége. Amikor hozzám ért, jobb színben láttam azokat a dolgokat, amikről nem is tudtam, hogy annyira rosszul érzem magam miattuk. Teljesen mozdulatlanul feküdtem, próbáltam semmi jelét nem adni, hogy beleszédültem az ügyködésébe. Aztán megragadta a vádlimat, és addig gyúrta ujjaival a húsomat, amíg hosszan, mélyen bele nem sóhajtottam a párnába. Valahogy mindig sikerült egy kissé szétfeszítenie a lábamat, és a kényes részekhez olyan közel kenegetnie, hogy küszködtem, nehogy megálljt kiáltsak. Valahányszor viszont a fenekemet masszírozta, mindig beszélt hozzám. Szerintem végtelenül izgatta, hogy zavarba hoz. Egy napon még rosszabbra fordult a helyzet a szüntelen kérdezősködése miatt. - Szóval még sosem voltál férfival. Ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. Mintha olyan dolgokról

beszélgetnénk, amit már amúgy is tudott. Vajon miből rítt le rólam ez a tény? - Nem, Mester. - Nővel? Gyorsan megráztam a fejem. - Nem, Mester. De hazudtam. Voltam már nővel, legalábbis lánnyal. Nem tudom, hogy szexnek mondható-e, mert leginkább csak hagyta, hogy hozzáérjek és csókoljam. Nicole és én még sosem voltunk fiúval azelőtt. Szerintem csak kísérleteztünk a dologgal. A bőre annyira puha volt, rózsaszínű, s mindig enyhe vaníliaillatot árasztott. Imádtam érezni, hogy az apró mellbimbói

megkeményednek

a

nyelvemtől,

amikor

gyengéden

szívogatom őket, olykor fogazva egy keveset. Ö még nem volt teljesen érett. A mellei sokkal kisebbek voltak az enyémnél, de nem kevésbé szépek. A szája pedig nagyon más volt, mint a barátomé. Puhább, lágyabb és finomabb. Furcsa volt Nicole-ra gondolni, miközben Caleb dörzsölgetett. Mintha egy kisebb gombócnyi nyomás ülepedett volna a lábam közé, s egy pillanatra - miközben a bőröm megadta magát az érintésének, a tudatomat pedig fantáziaképek árasztották el - azt akartam, hogy ott megérintsen. - Nyúltál már valaha magadhoz? Lángvörösen elfordultam, és az arcomat a tenyerembe meg a párnába temettem. Felcsendült az a gúnyos kacagása, de nem erőltette a választ. Hozzászoktam a vallatásához, inkább szokásként kezeltem, mintsem bizalmaskodásként. De volt valami, amitől még mindig zavarba jöttem. A meztelenséghez aztán tényleg hozzá kellett szokni. Hálát kezdtem érezni azért, hogy csak Caleb jár ki-be a szobámba, senki más, viszont még előtte is elképesztően szégyenlős voltam. Túlságosan kényelmetlen lett volna bármilyen ruhát felvenni. Most, hogy gyógyultak

a sebeim, még a paplan is dörzspapírnak tűnt, ami korábban olyan puhán simult a bőrömhöz. Utáltam rajta ücsörögni evés közben. Kimentem a fürdőszobába - ami még mindig kopár és börtönszerű volt s belenéztem a tükörbe. A monoklim valamelyest halványuk, de az árnyalata

meghatározhatatlan

volt.

Megkönnyebbültem,

hogy

a

duzzanat eltűnt. A hajam szörnyű szénakazal módjára állt. Egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig bámultam magamat. Ki az a lány, aki visszanéz rám? Felemeltem a hajam, hogy szemügy- re vegyem a nyakörvem. Be kellett látnom, hogy a hatás figyelemre méltó. Úgy festettem, mint valami egzotikus élőlény, akit a brazil esőerdőben fogtak be. Milliomodjára is megkérdeztem magamtól, hogy Caleb vajon miért tart fogva. Nap mint nap pucéron flangáltam a közelében, de még nem használta ki teljesen a védtelenségemet. Teljesen a kényére-kedvére voltam bízva. Néha úgy tűnt, hogy küszködik az önmegtartóztatással, de eddig mindig sikerült neki. Becsúsztattam a mutatóujjam az elülső fémkarikába, s meghúztam - jó erős volt. A csuklópántok ugyancsak az állandó öltözetem részét képezték, és szintén lakat rögzítette őket. Megpróbálhattam volna levágni, de semmilyen eszköz nem akadt a szobában a művelethez. A kötelékekről valahogy még meztelenebbnek éreztem magam; ráirányították a figyelmet, hogy semmi más nincs rajtam. Megfordultam, hogy a napi szokásomhoz híven megvizsgáljam a halványuló öv nyomokat. Kinyílt az ajtó. A „mester” jött a reggelivel. A fürdőszoba küszöbére léptem, és őr bámultam, amint a lábával becsukta az ajtót. Esküszöm, ez az ember sohasem aludt. Nem tudtam, mennyi az idő, de mindenképpen túl korainak tűnt ahhoz, hogy frissen tusolva és felöltözve jelenjen meg. Mindig úgy öltözött, mintha partira vagy esti mulatozásra menne - sosem hétköznapi vagy kényelmes stílusban. Kivéve, persze, azt a napot, amikor megismerkedtünk. Összerezzentem, amikor

megszólalt. - Miért takargatod magad? Rögtön lepillantottam a földre, de nem mozdítottam a kezem a mellemtől. - Meztelen vagyok, Mester - válaszoltam remegő hangon. Letette a tálcát az ágyra. - Láttalak már meztelenül. Mitől lettél hirtelen ennyire szégyenlős? Vedd el a kezed, és gyere ide! Leengedtem a kezem, majd összekulcsoltam magam előtt, miközben lassan felé indultam. Felsóhajtott, amikor odaértem hozzá, félresöpörte a kezem a vénuszdombomtól. - Ne takargasd magad előttem! Nevetséges. Az ajkamba haraptam. - Igenis, Mester - mondtam szinte suttogva. Nagyon furcsa hangulatban voltam, Tény, hogy elég rossz volt a kedvem, de kinek ne lett volna az? Düh, félelem, zavarodottság és magány - mind megszokott érzéssé vált. Ma viszont még valamit éreztem ezek mellett, s minden észérv ellenére azt akartam, hogy Caleb megértse. Azt akartam, hogy szépeket mondjon nekem, vagy talán akár magához öleljen. A furcsa szó már nem illett a hangulatomra. Hirtelenjében sírni támadt kedvem, de inkább csak a padlót bámultam, és próbáltam semmire sem gondolni. Mélyet sóhajtott, és két kezébe fogta az arcomat. - Nincs tengersok időm, hogy megtanítsalak viselkedni. A rejtélyes szavak hallatán összeráncoltam a homlokom. Mi az ördögöt akar ezzel mondani? - Jobban vagyok - suttogtam, noha biztos voltam benne: az arcom másról árulkodik. A szívverésem felgyorsult, ahogy puha, meleg kezével rezzenéstelenül tartott. Az arca és azok az ajkak vagy sokkal közelebb voltak a kelleténél, vagy pedig nem elég közel. - Semmi okom rá, hogy ne viseljek megint ruhát.

Eltelt néhány másodperc, kék szemével az én melybarna szemembe nézett. Megrezzent a szája, kis gonosz mosoly húzta féloldalasra. Olyan mosoly volt ez, amit már alaposan kiismertem. Elfelejtettem mesternek szólítani. Úgy hangozhatott a mondandóm, mintha parancsféleséget adtam volna ki. Azt hiszem, meghajoltam előtte, s azt hiszem, pont erre várt. Elhúzódtam tőle, és rögvest a lába elé térdeltem. Reméltem, hogy megszán, és jóváhagyja a kérésemet. Az övtartójához nyúlt, a szívem a torkomban dobogott. Vadul ráztam a fejem, miközben a kezéért nyúltam, hogy szorosan közrefogjam a sajátommal. - Kérlek, ne üss meg - suttogtam rekedten. Letöröltem az arcomról a hulló könnyeket. - Bocsánat, Mester. Kérlek, ne üss meg! Nevetésszerű hangot hallatott, ami közelebb állt az unott morgáshoz. Félresöpörte a kezem. - Állj fel! - szólalt meg nyugodt hangon, ám én csak a lábát szorosan átölelve bőgtem. Mélyet sóhajtott, mielőtt durván kirántotta az ingét a nadrágjából, és villámgyorsan kigombolta. Nem tudom, mi ijesztett meg jobban: a gondolat, hogy megint megver, vagy hogy vetkőzni kezdett. Felhúzott a hajamnál fogva, s óceánnyi félelem árasztott el. - Vedd le az ingem! Lassan kinyitottam a szemem, apránként felmérve a pillanat részleteit. Azt hiszem, megdöbbentem. A magasságából adódóan farkasszemet néztem sima, nap csókolta mellkasával. Légzése felgyorsult, akárcsak az enyém. Talán hiba volt elmondanom neki, hogy jobban vagyok. Talán ez az egy dolog mentett meg az elmúlt néhány napban. Mivel csak engedelmeskedni voltam képes, a vállára tettem a kezem, és óvatosan lehúztam az anyagot, míg le nem csúszott róla. Az ing a földre esett. Tenyerébe fogta az arcomat, és letörölte a könnyeimet. - Még mindig azt hiszed, hogy valami köztünk feszülő anyagdarab megvédhet téged

tőlem? Könyörgő tekintettel bámultam rá. - Emeld fel az inget! - mondta. Lassan letérdeltem, még mindig felnéztem rá, hiszen fogta az arcom. Az ujjam hegyével felemeltem a ruhadarabot. - Vedd fel! Szélesen rám mosolygott, amikor magamra húztam az ingét. Lelógott a térdemig, és az ujjai is majdnem addig. - Meglátjuk... - suttogta a fülembe. Megborzongtam. Amikor sarkon fordult, hogy kimenjen a szobából - biztos egy másik ingért -, hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a megkönnyebbülés, amiért nem kaptam büntetést. Nekiláttam, hogy begomboljam a tőle kapott inget, s meglepődtem, hogy az illatától libabőrös lettem. Az inge és az illata beburkolt. Ez volt az első alkalom az érkezésem óta, hogy a jelenléte, hogy nekem támaszkodott, megnyugtatott. Az orromhoz emeltem a két mandzsettát, s mélyet lélegezve kényeztettem az érzékeimet.

Nem

ölelés

volt

ugyan,

de

attól

még

ugyanúgy

megnyugtatott. Rohadtul el kell tűnnöm innen, mielőtt megőrülök. Hamarabb tért vissza, mint vártam, és ing nélkül. Képtelen voltam levenni a szemem szálkás, izmos testéről, formás derekáról meg a vékony szőrcsíkról, ami a köldökétől a jól szabott nadrágja övéhez vezetett.

Összerándult

az

arcom,

a

szörnyű

éjszaka

emlékei

felbőszítették a testemet. Eszem ágában sem volt újra átélni annak az estének a borzalmait. De egy szót sem szóltam. Csak csendben engedelmeskedtem, amikor megfordított, és a hátam mögött összelakatolta a két csuklómat. Ezúttal biztosra ment, hogy ne tudjam kiügyeskedni tőle az ételt - nem mintha lett volna hozzá kedvem. Tulajdonképpen egyáltalán nem voltam éhes, csak szomorú. Nehéz volt úgy tennem, mintha éhes lennék, holott még mindig a

korábbi beszélgetésünk járt a fejemben. Megreggeliztetett, miközben előtte térdeltem a földön, hátul összekötött kézzel. Sokszor mosolygott, de hát nem ezt teszi mindig? Nagyon nyugodt volt és megfontolt. Soha, semmi kétségem nem volt afelől, hogy minden cselekedete mögött valamilyen sötétebb motiváció húzódott meg - még ennél a mosolynál is. Visszagondoltam arra a mondatára, hogy nincs túl sok ideje engem tanítgatni. Mit kellene megtanulnom? Mikor fogjuk elkezdeni? Tervezi, hogy elenged valaha? Egyáltalán túl fogom élni? Tagadhatatlanul jóképű férfi, akkor hát miért? Miért rabol nőket, amikor nyilvánvalóan önként is jelentkeznének? Az egész olyan volt, mint A gyűjtő. Elfordítottam a fejem, amikor még több tojást akart megetetni velem. - Nem vagy éhes? Megráztam a fejem. - Nem, Mester. - Rendben. Majd én befejezem. Beszélni akartam vele. Fontos kérdéseket akartam neki feltenni, melyekre tudtam, hogy úgysem válaszolna. Mindegyik kérdés ott kuporgott a nyelvem hegyén, arra várva, hogy kitörhessen a számból. Megnyaltam az ajkam, és felkészültem a kérdezgetésre, amikor megszólalt: - Feküdj le! Összevontam a szemöldököm. - Mit nem értesz ezen? Feküdj le! A bal vállamra tette a kezét, úgy húzott le a földre a nyakörvemre csatolt láncnál fogva. Kissé kellemetlenül éreztem magam ebben a testhelyzetben. Az összekötött kezeim nyomták a farokcsontomat, a sarkaim pedig hozzáértek a fenekemhez. Valamennyi küszködés után sikerült kihúznom magam alól a lábam, hogy összezárjam. - Van fogalmad róla, milyen szexi ez így? - kérdezte.

Összeszorítottam a fogam, és félrenéztem. - Nagyon jól áll neked a fehér, meg kell hagyni. Örülök, hogy felvetetted a ruha ötletét. Arról, hogy felöltözve látlak, eszembe jut, hogy levetkőztesselek. Szerintem ez egy kiváló lehetőség arra, hogy kényelmesebben érezd magad meztelenül a társaságomban, és én is kellemes látványban részesülök, miközben eszem. Szorosan összeszorítottam a térdemet, de szétnyitottam, amikor feszegette. Még mindig élénken élt bennem a verés emléke, így nem akartam felbosszantani. Elgyötört légzésemet leszámítva csend volt a szobában. Még sosem éreztem magam ennyire kitárulkozva. - Csinos - jelentette ki gyorsan beszívva a levegőt, majd érzelmektől túláradó hangon, kissé rekedten szólalt meg: - Meg merném kockáztatni, hogy a tökéletes rózsaszín árnyalat. Most... tartsd széttárva a lábad! Ne provokálj! Rácsuktam a szemem az elkerülhetetlenül ömlő könnycseppekre. A rettegés és a szégyenkezés haraggá változott, lassan kavargott a mellkasomban. Arra összpontosítottam, hogy lassan lélegezzek. A falat bámultam - teljesen mozdulatlanul, amíg ő evett. Furcsa érzés volt, hogy a lábaim tárva-nyitva állnak a tekintete előtt. A levegő mindenemet megérintette. Olykor mintha magától kinyílt volna ott lent, mint egy éhes kis száj. Eltöprengtem, hogy vajon látja-e, s imádkoztam, hogy ne lássa. Próbáltam

elképzelni,

hogyan

festhetek.

Szép

vagyok?

Vagy

gusztustalanul közönséges? Egyáltalán mi a fenéért foglalkozom ezzel? Mindenfélén gondolkodtam, amikor a combom között hirtelen érzett hideg fém érintése rángatott vissza a valóságba. A lábaim közé eresztet- te a láncot, előre-hátra mozgatva a szeméremajkaim között. Összeszűkült tekintettel néztem rá. Mindennél jobban szerettem volna pofán rúgni, hogy letöröljem azt a mosolyt. - Nem azért, hogy elbizakodott légy, mert már amúgy is az vagy, de

nagyon csinos vagy. A büszkeségem felülemelkedett a félelmen, így kénytelen voltam ráharapni a csalira. - Nagyon vicces... - Próbáltam összezárni a Iábamat. - ...hogy éppen te nevezel valakit elbizakodottnak. Alig tudta visszatartani a nevetést. - Egy-null oda, de nem én vagyok a földön, széttett lábakkal. Elsírtam magam. A tehetetlenség és a düh könnyek formájában buggyant ki belőlem. A gyengeség jele. - Gyűlöllek! - Nem gyűlölsz. Tényszerűen jelentette ki, mintha jól ismerne. A széttárt lábam közé térdepelt, és fölém hajolt, kezét a szőnyegre téve. Oldalra fordítottam a fejem. Megcsókolt; először a fülem mögött, aztán végig a nyakamon. - De azt kívánod, bárcsak gyűlölnél. - Hagyd abba! - suttogtam. - Miért? - suttogta ugyanolyan lágyan. - Hirtelen túl meleg lett az ingem? Pihegés szakadt fel a torkomból, amikor a puha anyagon keresztül meleg tenyerébe fogta a mellemet. Kinyitottam a számat, hogy megmondjam neki: ne hízelegjen saját magának de másik kezével a combom közé nyúlt, hogy ott is megérintsen. Jéggé dermedve feküdtem, megbénított a félelem. Az inge anyagán keresztül simogatott az ujjaival, mindvégig farkasszemet nézve velem. Nem hatolt belém nem is tudott volna, mert útban volt a ruhadarab ám az ujjai minden porcikámat megszállták. Mindenhol éreztem öt. Aztán a józan ész ellenére elárasztott a forróság.

Élvezet,

vágy...

nem

fájdalom.

Egyszeriben az egész testem Caleb ujjaira figyelt, és arra, amit velük csinált. A szívem kalapált, és vissza kellett tartanom a nyögést. Caleb szája sokatmondó mosolyra húzódott, majd lassan elvette a kezét, s

zihálva a földön hagyott. - Most pedig... Mondd, hogy nem gyűlölsz. - Nem. Meztelen mellkasa hozzám préselődött; a forróság bizsergéssel töltötte el az egész testem. A nyakamat csókolta, miközben végigfuttatta a kezeit a combomon. Mélyet lélegzett, majd susogva fújta ki a bőrömre. Forró merevedését a nadrágján keresztül is éreztem. Hozzám nyomta, mintha valahogy belém férkőzhetne. Küzdöttem a csuklópántokkal, próbáltam kiszabadítani a kezem. Lassított, és gyengéd szerelmes módjára nyugtatva cirógatott. Előre-hátra ringott rajtam, amíg csókolt, hozzám simult és a bőrömre lehelt. Valami megváltozott a testemben, pedig nem akartam. Melegem lett, nagyon melegem. Felgyorsult a légzésem, és csak az ő illatát éreztem végig

magamon.

belélegeztem,

betöltött

engem.

Lefelé

haladt,

végigcsókolta a mellem, széttárva a térdemet. - Állj... Állj! Az első ellenkezésem valódi volt, de a második... az nem biztos. Szája az ingen keresztül a mellbimbóm köré zárult, amitől valahogy még kínzóbbá vált a dolog, hiszen nem tudott teljesen hozzám férni. Keményen rászívott, amitől a mellbimbóm kemény lett, nedves és forró. Félig sóhajtottam, félig nyögtem. Képtelen voltam ellenállni, hogy csukott szemmel hátrahajtsam a fejem a szőnyegen, átadva magam azoknak az érzéseknek, amilyeneket még sosem éreztem. - Egyáltalán nem gyűlölsz. Szerintem éppen eléggé kedvelsz. Sírtam, de nem azért, amiért kellett volna. - Azt hiszem, tudok még valamit, ami tetszeni fog. Kezével és szájával lefelé haladt a testemen. Bár tudtam, hogy ellenkeznem kellene, képtelen voltam bármit is mondani. Úgyis megteszi, amit akar akár ellenkezem, akár nem. Annyira szörnyű lenne,

ha nem csinálnék semmit? Lehet érte hibáztatni? Tágra nyílt a szemem, amint forró szájával betakart odalent. Felnézett, megragadta a nyakörvemet, és indulatosan megcsókolt, mielőtt visszanyomott volna a földre. Döbbenten vonaglottam jobbra-balra, egyszerre sírtam és mordultam. A számban éreztem a saját ízemet; ott voltam az ö ajkain. Belém nyögött, miközben fel-le csúszkált a nyelve a rejtett húsomban, a mellkasomból nyögést és sikolyokat előcsalogatva. Olyan szorosan összeszorítottam a lábam, ahogy csak bírtam. Ujjai a combom belsejébe vájtak. Semmi mást nem éreztem, csak a száját magamon. Az egész testem annak a kicsi, rózsaszín szájnak a részévé vált ott a lábam között. Semmi lelkiismeret, semmi szégyen - akarta, amit akart, és nem törődött vele, ki adja meg neki. Elárult a saját testem. Izmaim megfeszültek, a testemen átfutó idegek abban az egy pontban csúcsosodtak ki, amit Caleb nyalt. A tudatom elhomályosult, és egy vakító

pillanatban

úgy

tűnt,

hogy

felrobbanok.

Homorítottam,

beharaptam az ajkamat, úgy vonaglottam az arcába, míg a durva rándulás végig nem futott rajtam, egyenesen belé. Lihegve feküdtem a földön, csendben nyögdécselve magamban, ahogy a gyengéd bizsergés szétáradt a testemben. Rajtam fekve pihent. Megcsókolta a nyakamat. - Mondtam, hogy tetszeni fog - suttogta. Nem tudtam szavakba önteni, amit akartam. Odafordítottam a fejem, és félig leeresztett szemhéjam mögül rápillantottam. - Nem kéne olyan erősen harapnod az ajkad, máskor ereszd ki bátran - mondta, és végighúzta a hüvelykujját a számon. Az ajka nedves volt a verejtéktől vagy tőlem. Remélem, a verejtéktől. Mosolygott, majd szájon csókolt... az én ízem volt az. Elszégyelltem magam. - Igenis gyűlöllek - jelentettem ki ernyedten, a plafont bámulva, szenvtelenül, kielégülten és kiüresedve. Félresimította a tincseket az

arcomból, és megint megcsókolt. Ujjai a nedves húsomba nyomódtak, s kénytelen voltam nyöszörögni, amint a testem vad lüktetésbe kezdett. - De a puncid nem gyűlöl... és az a fontos. Elmosolyodott, én meg becsuktam a szemem, és elfordultam. - Csak úgy mondom, hogy tudom már, hogyan foglak szólítani... Cica. Hirtelen megsajdult a szívem. Van nevem. Olivia. Livvie. Feltűnt, hogy sosem kérdezte meg. Még aznap sem, amikor az utcán találkoztunk. Tudatosult bennem, hogy ez azt jelentette: sohasem gondolt rám emberként - egyszer sem. Összeszorult a torkom a fájdalomtól. Akad még valaki ezen a világon, akit érdekel, ki vagyok? Eszembe jutott Nicole, a legjobb barátnőm. Őt érdekli. Ő sosem adná fel a reményt, hogy megtaláljon. Amikor végre visszatértem a valóságba, Caleb nagyon furcsa arckifejezéssel bámult rám. Még mindig mosolygott - nem önfeledten, csak kíváncsian; mintha tudná, hogy fényévekre jártam. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, bár fogalmam sincs, ő mire gondolt, vagy mire gondoltam én. Egyszerűen képtelenek voltunk másfelé nézni. Olyan zokogás rázta a mellkasomat, amit nem tudtam kiereszteni. Megtört a varázs. Lassan kibontakozott belőlem, aztán megragadta a karom, hogy felhúzzon. Szédelegtem és remegett a lábam. Éppen ki akartam rángatni a karom a támaszt nyújtó kezéből, amikor hirtelen nedves forróság áradt a combomra. Ösztönösen összeszorítottam a lábam, és lenéztem. Megsemmisülten vettem észre, hogy egy csepp nedvesség próbál leszökni. Caleb is látta, úgyhogy nem bírtam úrrá lenni az égető zavaromon és a friss könnyeken az arcomon. Caleb olyan hangot adott ki, mely félúton volt a sóhaj és a nyögés között, amikor lenyúlt, hogy ujjhegyével végigkövesse a forrást. Felfelé tartotta az ujjait, a hüvelykujja és a többi között dörzsölve az árulkodó

cseppet. Szörnyen elborzadtam, amikor két ujját lenyalta, s becsukta a szemét, kibaszottul élvezve a megszégyenülésemet. Felzokogtam. Ezúttal hangosan. - Mi a baj, Cica? - tolakodott felém. - Mi rossz van abban, hogy élvezem az örömöt, amit szereztem neked? Szemmel látható elégedettséggel figyelt engem, még akkor is, amikor az arcomon végiggördülő könnycseppek a földre hullottak. - Válaszolj! - győzködött. A hangjában alábbhagyott a mámor. Nem tudtam neki válasszal szolgálni. Határozottan megfogta mindkét megkötözött karomat, és odavezetett az ágyhoz, Ő ült le először, s megijesztett azzal, hogy az ölébe vont. Meglepett sikkantást hallattam, de gyorsan elnémultam. Milyen vadiúj poklot tartogatott nekem? - Miért sírsz, Cica? - kíváncsiskodott. - Fájdalmat okoztam neked ma? Gyengéden megcsókolta a vállamat. - Igen - válaszoltam bőgve. A mai fájdalom belső volt, a legrosszabb fajta. Meglepett arckifejezéssel hátrahúzódott a vállamtól, ám gyorsan magára öltötte a közönyösség maszkját. Ajkai megint megtalálták a vállamat, most felfelé kúsztak a tarkómon. Megfeszülve kerestem valami kiutat a simogatása elől, de tudtam, hogy nem létezik. - Válaszolj rendesen, kérlek! - mormolta. - Megbasztalak? Elakadt a lélegzetem, jéggé dermesztett a túláradó félelem. - Nem, Mester - mondtam a suttogásnál alig hangosabban. Szorosan körém fonta a bal karját, közelebb húzott magához, és a vállára nyomta a fejem. A félelmemet, a megszégyenülést és a félmeztelenségünket leszámítva pontosan erre vágytam kevesebb, mint egy órával ezelőtt. Azt akartam, hogy magához szorítson. Vigyázz, mit kívánsz... - Elélveztél? - suttogta ugyanolyan lágy hangon. Becsuktam a szemem, és próbáltam nem rázkódni a néma sírástól. - Semmi baj,

Cica, nekem elmondhatod az igazat. Gyerünk, mondd csak: „köszönöm, Mester, hogy hagytad, hogy elélvezzek”. Jobb kezével szétfeszítette a lábamat a combján, a hiábavaló próbálkozásommal

hadakozva,

hogy

összezárjam.

Könnyekkel

küszködtem, és járt az agyam. - Felbosszantasz, Cica. Válaszolj a kérdésre! - Nem Cica a nevem! - csattantam fel, megadván magamat a hisztérikus sírásnak. Caleb szinte abban a pillanatban a bal térdére fektetett, leszorította a lábam

a

jobbal,

és

kiosztott

egy

gyors

ütéssorozatot,

amitől

felordítottam. Gondolataim szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Miközben a józan eszemet próbáltam visszaszerezni, továbbra is záporoztak az ütések a pucér fenekemre. - Kérlek, hagyd abba! - könyörögtem. - Kérlek, hagyd abba! Bocsánat! Istenre esküszöm, nagyon sajnálom! Úgy tűnt, minden jár Caleb fejében, csak a kegyelem nem. Vonagló testemre hajolt, teljes súlyával a vállamra nehezedett, így teljes erőből fenekelhetett, míg az eszeveszett rettegéssel küzdöttem. - Kérlek... kérlek, Mester! - sikítottam szüntelenül, a torkomból feltörő elnyújtott nyögések közepette. Iszonyúan meg akartam dörzsölni a hátsómat, de erősen tartotta a szíjaimat. - A fájdalomtól lesz neked könnyebb, Cica? A büszkeséged azt kívánja, hogy kiverjék belőled az engedelmességet? A hangja mély és nyers volt - izgatott. A hasam alatt lüktetett a merevedése. Vagy az csak a szívem volt? Még egyszer ráütött a fenekemre, hogy kicsikarja a választ, amit nem voltam hajlandó megadni. Újból rám húzott, és akkor tudatosult bennem, hogy minden ütés után eldörzsöli az égő érzést. Miközben újabbakat osztott ki, eltöprengtem rajta: vajon miért?

A gondolataim elkezdtek széttöredezni, míg kiutat kerestem az éppen zajló eseményekből. Add csak meg neki, amit akar! Abba fogja hagyni. Mit követtem el, hogy ezt érdemlem? „Ha kurvaként viselkedsz, úgy is fognak bánni veled... "Ezek a szavak folyton kísértettek és büntettek. Egyszeriben megnyugvást jelentett, hogy amikor Caleb befejezi a büntetésemet, ő is meg fog bocsátani nekem. Nem tartja majd magát a képzeletbeli szabályszegéseihez. Meg fog bocsátani. Azt akartam, hogy megbocsássanak nekem. Akkor valami érdekes történt. Borzongás futott végig a testemen, és hirtelen kiürült az elmém. Semmire sem gondoltam. Tényleg semmire. Semmi fájdalom, szégyen, vágyakozás vagy szomorúság. Csak a hang, ahogy Caleb tenyere landol a fenekemen, a sikoltásom meg az ő fegyelmezett lélegzetvétele. Az ütései már nem fájtak; a hátsóm érzéketlen volt és meleg. Lassan elzsibbadtam az ölében. Furcsa, de békességet éreztem. Caleb elengedett. Még mindig erősen fogott, bár éreztem, hogy a teste ellazul körülöttem. Csendes pillanat volt, csak a lélegzetvételünk hallatszott. Az enyém durván és gyorsan, az övé mélyen és lassan. Némán simogatta a hátam - úgy, mint valami lóét, de nem bántam. Szükségem volt rá, sóvárogtam utána. Még jobban ellazultam. Néhány perc múlva szelíden törte meg a csendet. - Mi a neved? - Cica - válaszoltam valahonnan magamon kívülről. Gyengéden megdörgölte sajgó és duzzadt ülepemet. A légzésem lelassult, a testem békésen morajlott. - Sokkal könnyebb, ha beadod a derekad, Cica - jelentette ki lágyan. Sokkal könnyebb. Halk nyöszörgés volt csupán a válaszom. Fáradtságomat kihasználva lassan ülő helyzetbe nyalábok az ölében. Összegubancolódott haj

ragadt az arcomra, a nyakamra és a hátamra. Caleb félresimította. A normális, racionális gondolataim még mindig nem tértek vissza. Hálás voltam ezért. A normális, racionális gondolatok ijedtséget, dühöt vagy ezek valamilyen kombinációját követelték. Jó volt ezek nélkül létezni. Caleb tekintete az ajkamra tévedt, aztán feljebb, hogy találkozzon a messzire bámuló szememmel. Elővett egy apró kulcsot a zsebéből, és kinyitotta a lakatot, ami a két karomat a hátam mögött tartotta. Óvatosan az ölembe húztam őket, miközben a tudatom elkezdett visszaszivárogni. Ez nem volt ínyemre. - Csókolj meg - kérte. - És mielőtt még nemet mondanál... Puha, ruganyos szájához nyomtam a sós ajkamat, hogy elhallgattassam. Kicsit hátrahúzódott a fellobbanó merészségemtől. De az- tán hallottam a sóhajtását, és visszasimult hozzám. Mély lélegzetet vettem, nem engedvén

utat

a

zsibbadtságomba

betörni

akaró

mindenféle

érzelemnek. Igyekeztem természetesen csókolni, így küzdöttem a késztetéssel, hogy elfordítsam az arcom. Hirtelen sokkal gyengédebb lett. Pedig azelőtt sosem volt gyengéd, amikor megcsókolt. Kínos helyzetnek tűnt, de éreztem, hogy valami megváltozik benne. Apró nyögés szakadt fel belőle - olyan, amilyet még nem nagyon hallottam tőle. A mellemért nyúlt, ám visszahúzta a kezét. Megint visszafogta ma- gát. Egyszer csak valami irányításfélének az árnyékát éreztem. Min- den találkozásunkkor tehetetlen voltam vele szemben, ebben a pillanatban viszont tudtam, mit akar. Engem akart. Nem csupán a testem, hanem engem. S bár akkor és ott uralkodott rajtam, kezében tartotta az arcomat... ebben az egy csókban én birtokoltam őt. Váratlanul eltolt magától. - Jó kislány - állapította meg, de bársonyos hangjának remegése némi zavartságról árulkodott. Felállt, rám nézett, én pedig egyenesen visszabámultam. Mosolyogva megragadott egy maroknyit a hajamból.

- Nem lenne szabad rám nézned, hacsak meg nem kérlek rá, Cica. Kizárólag magadat sodrod bajba vele. A pillanatnak vége szakadt. Megint nála volt az irányítás, ráadásul dühös volt. Vajon azért, mert elveszítette a fejét, még ha csak egy másodperc töredékére is? Muszáj volt elmosolyodnom, amit nem lepleztem elég gyorsan. Gúnyos vigyorral vezetett a fürdőszobába a hajamnál fogva, hogy gyorsan és csendben megfürdessen. Miután megtörölt, és kifésülte a hajamat, megint összekötötte a csuklómat - ezúttal elöl. - Emeld fel a karod! - utasított szigorúan. A hangjában rejlő hirtelen erőtől összerezzentem. Két kezét a derekam köré tette, s megkötözött csuklóimat áthúzta az ágykeret rúdján. Kissé kellemetlen volt ez a helyzet,

mert

magasan

lábujjhegyre

kellett

emelkednem.

Megborzongtam az idegességtől, úgy vártam, hogy elkezdődjön az újabb kegyetlen verés. Szorongásom a tetőfokára hágott, amikor vastag, bőrből készült anyaggal takarta el a szemem. - Kérlek, ne, Mester! Kérlek... Annyira fáj! Végigfuttatta a kezét a mellemen, s addig szorította a mellbimbóimat, míg kőkemény kavicsokká váltak az ujjai között. Összerándultam, és fészkelődtem a szabadulásért. - Szeretem, ha fáj neked, Cica... ettől élvezek el. Egyetlen szó nélkül jéggé dermedtem. Vártam a legrosszabbat. - Nem kapsz szájpecket, de ha nem maradsz csendben, akkorát teszek a szádba, hogy minden fájdalmat elfelejtesz, amit előtte éreztél. Megharaptam az alsó ajkam. Még mindig ott álltam, üres fejjel, miután már rég kiment a szobából.

Hét HA

ÖSSZPONTOSÍTOTTAM,

lábujjhegyen tudtam maradni, ami enyhítette

az elviselhetetlen húzódást a vállamban és a hátamban. Merő fajdalom voltam, semmi más. Semmi gondolat, semmi érzelem -

csak egy

szabadulásért kiáltó test. A vádlim rángatózott a kíntól, be is górcsőit. Teljes súlyomat a padlónak nyomtam, hogy enyhítsem az égést a lábamban. Erre-arra fészkelődtem, remélvén, hogy találok egy olyan helyzetet, ami kicsit kevésbé sajog, mint az előző. A percek végtelen órákká nyúltak. Beette magát a fájdalom feszesen kinyújtott testem minden

izmába.

Elkezdtem

halkan

nyöszörögni,

ami

minden

lélegzetvétellel csak hangosabb lett. Pánikból pánikba Korábban a veréstől féltem. Most már nem bántam volna, ha meg ver, csak engedjen el. Szörnyű gondolat hasított belém. Mi van, ha itt sincs? Mi van, ha sokáig nem tér vissza? Hogyan bírhatnám ki ezt a kínt még egy órán át, pláne egész éjszaka? Ha éjszaka van egyáltalán. Próbáltam gátat szabni a fájdalomnak, próbáltam uralni a testemet a tudatommal. A hangra koncentráltam, ahogy a csuklómon lévő bőrszíj csikorgott az oszlopon. A légzésemre. Arra, hogy a testem melege

felhevítette mögöttem az ágy vasát. Próbáltam békét találni a fájdalmon túl, a szenvedésemen túl. Pont úgy, mint amikor elfenekelt. De most nem működött a trükk. Minden lélegzetvétellel úgy tűnt, mintha szorosabb lenne a kötelékem. Sírtam. Először csendben, aztán hangos, nyafogó ordítások közepette. Felfordult a gyomrom, és hirtelen rájöttem, miért nem peckelte ki a számat... Éreztem, hogy mindjárt elhányom magam. Küszködtem vele, hogy továbbra is lélegezzek, és megnyugtató gondolatok után kutattam a gyomorgörcs távoltartására. Az életem története: távol tartani az elkerülhetetlent. Izzadságcseppek csorogtak le a mellemen, hogy a köldökömben gyűljenek össze. Zavart, hogy ragadós verejték borítja mindenemet. A hajam az arcomba tapadt, a hátamra és az oldalamra. Az őrületbe kergetett. Vadul remegtem a tehetetlenségtől, merő fájdalommá változott minden izmom. Akkor olyat hallottam, amire egyáltalán nem számítottam. Egy pillanatra legyintettem magamban, hogy biztos a képzeletem szüleménye. Nem is tudom, eddig hányszor ébredtem arra a sötétben, hogy hallottam valamit. Képzelődöm. Némán álltam, tudatosan a körülöttem lévő hangokra összpontosítva. A vakság megélesítette a hallásomat, ám így sem tudtam megállapítani a zaj

forrását.

Mindenhonnan jött. Alig lélegeztem, mert nem akartam a saját sóhajommal elnyomni a zajt. Megint hallottam. Biztos, hogy egy nő. Sír? Nem, ez valami más. Sikítozik, igen - néha mintha fájdalomtól tenné, csak valahogy sokkal állatiasabb hangfekvéssel. Verejték gyöngyözött túlhevült bőrömön, méretes cseppekké duzzadva végigkúszott a testem vonalán. Erőlködtem, hogy halljak, de igyekeztem nem érezni. Figyelmesebben hallgatóztam, és elcsíptem a jellegzetes puffanásokat, mintha valamivel falat vagy más kemény felületű, nagy tárgyat

csapkodnának folyamatosan. Mozdulatlanul állva aprókat lélegeztem, úgy próbáltam rájönni, mi zajlik körülöttem. Valaki szexelt. Vajon... Caleb? Egy növel? Habár feltettem magamnak a kérdést, már tudtam rá a választ is. Hát persze! Caleb szexel. Kurva. Anyját. Parázsló meleg áradt szét a testemben. Nem tudtam lélegezni. Nem tudtam sikítani. Az érzelmek visszatértek. Odakötözött engem - meztelenül - az ágyhoz. És most éppen valami ribanc agyát kúrja szét valahol a házban. Rám nem is gondol. Vagy a fájdalomra, amit átélek miatta. Egyszerűen nem ér-dek-li. Forró könnyek folytak le az arcomon. Nem tudtam megállni, hogy elmerengjek rajta: vele vajon kedves volt? Ugyanúgy a lába közé fúrta az arcát, mint nekem? A gondolat furcsa dolgokat indított cl bennem. Azelőtt még sosem volt orgazmusom. Soha. De ő kierőszakolta belőlem. Mit jelent ez? Pánikba estem, s minden maradék erőmmel eszeveszetten próbáltam kiszabadítani magam... eredménytelenül. A másik nő sikolyai egyre hangosabbak és ércesebbek lettek. Pontosabban, amíg füleltem - méghozzá nagyon -, a hangja a lágy, halk dorombolás és a fülsiketítő sikolyok között váltakozott. Halk, aztán hangos. Átmenet nélkül. Egy pillanatra megfeledkeztem a fájdalomról, annyira magukkal ragadtak a hangok. Minél inkább hallgatóztam, mintha annál többet tudtam volna kivenni belőlük. Úgy tűnt, a nő élvezi. Hirtelen mélyebb, elgyötörtebb nyögéssorozat következett. Emlékeztem ezekre a nyögésekre akkorról, amikor elmélyedt bennem a nyelvével. Robbanásszerű forróság öntötte cl a testem az emlék felidézésétől - még több verejték, még több szédülés, még több nyöszörgés.

Szégyen,

élvezet...

folyton

csak

erre

gondoltam.

Becsuktam a szemem. Miért nem jön össze egy kibaszott ájulás? Caleb hangja egy kicsit megváltozott: elszántabb és elgyötörtebb lett, mint egy célhoz közeledő futóé. Összeszorítottam a fogam, s valami rejtélyes okból kifolyólag előrehajoltam. Égett a vállam. A küszködésem nem javított a helyzeten. A nő felsikoltott; rekedt, reszelős hangokat hallatott, amelyek mintha valahonnan a torka mélyéről törtek volna elő. Kiabált valamit. Talán az ő nevét. A gondolat valamiért felbőszített. Itt vagyok én, itt, ezen a helyen, egy kicseszett ágytámlához kötözve, mint egy állat, miközben egy másik nő a nevét sikítozza. Kétségkívül őrjítő orgazmusok közepette. Nekem meg Mesternek kellett szólítanom. Nem mondhattam ki a nevét. Még akkor sem, amikor elélveztem - nem mintha ki akartam volna mondani, de nem ez a lényeg. A nő megint kiabált. Ezúttal muszáj volt hangosan vonyítanom Caleb nevét. Nem eksztázisban, ahogy a nő, hanem kínok között. Még sosem mondtam ki a nevét azelőtt - ami nem is tudatosult bennem egészen mostanáig. Végiggondoltam az érkezésem óta eltelt napokat. A fejemben mindig Caleb volt, de nem hagytam, hogy a neve kicsússzon a számon. Ki mondtam megint, bátorságomat összeszedve még egy kicsit hangosabban. Le akartam győzni a vetélytársam. Új fájdalom kerített hatalmába.

Súlyos,

meleg,

nedves

érzés

a

lábam

között.

Összeszorítottam a lábam. - Caleb - mordultam fel. - Caleb! - sikította a nő. Megrántottam a kötelékeimet; figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, figyelmen kívül hagyva az égő érzést a lábamban, és mindent, ami akadályozta, hogy feszülten figyeljek. Hallottam az ő hangját is. - Caleb húztam előre magam. Lihegett, mélyen és nagyon. Egyre szaporább hangokat hallatott, még akkor is, amikor az idegen nő nyögései

megnyúltak és furcsává váltak. Pánik kerített hatalmába. Az izzadság. A kibaszott izzadság rám tapadt, idegesített, s olyan őrületbe kergetett, amilyet még sosem éreztem. Még a karomat is megpróbáltam volna lerágni, mint egy sakál, ha azt gondoltam volna, hogy úgy bármennyi esélyem is van. - Engedj el! - visítottam. - Engedj el! Szánalmasan zokogtam. Lihegtem, és olyan gyorsan szívtam be a levegőt,

ahogy

csak

bírtam.

A

nevét

suttogtam.

Az

izmaim

összerándultak. Sikolyaim egybemosódtak a nőével, az övével mindnyájunké együtt, az élvezet és a fájdalom összecsengésében. Hallottam, hogy a nő egyetlen velőtrázó sikoly kíséretében a csúcsra ér, amivel kissé túlszárnyalta az enyémet. Elájultam. Végre. Nem tudom, meddig voltam ott - kiszolgáltatottan lógva, egy másik világban. Az első emlékem, hogy meleg, nehéz súly telepszik a combomra, és erre felébredtem. Egy fikarcnyi félelmet sem éreztem. A hajam nedves volt, de tiszta, ismerős levendulaillat áradt belőle. Erős kezek nyomták a vállam az alattam lévő puha matracra, mire önkéntelenül egyszerre nyögtem fel a megkönnyebbüléstől, és nyöszörögtem a fájdalom emlékétől. Tudtam, hogy az ő kezei azok. Nem számít, ki ér hozzám a jövőben, az ő kezeit most már mindig felismerem. Amit viszont nem ismertem fel, az az, hogy vajon mi történik. Hüvelykujjai a gerincem két oldalára nyomódtak a két lapockám között, és végigszánkáztak felfelé a tarkómig. Ujjai szétnyíltak a nedves hajamban, és gyengéden meghúzták a tincseket. Bizsergett a fejbőröm, amit a testem követett. Úgy éreztem, mondanom vagy csinálnom kellene valamit. Kirohanni ellene, megütni, felrúgni, rákiabálni... Valami erőszakosat tenni, amivel

elképzelhetetlen fájdalmat okozok neki. A keze azonban túl kellemes érzést nyújtott, amire a sajgó testemnek nagy szüksége volt. Amúgy sem győzhetek ellene, soha. Hatalmas kezei mindkét vállamat nyomták. Hosszan engedtem ki a levegőt. Nem. Nem harcolok vele. Aztán

-

csak

mert

nem

tudtam

ellenállni

a

kísértésnek

-

megkérdeztem tőle: - Miért csinálod ezt? Miért pont én? Mély lélegzetet vett, aztán kifújta. Nem hagyta abba a masszírozást, és nem is tett úgy, mintha nem hallaná a kérdésem. - Miért ne pont te, Cica? Te valaki mást választanál magad helyett? A gyengédség elkezdett durvaságba fordulni. - Ha beleegyeznék, hogy elengedlek egy másik lányért, jobb lenne? Igent akartam kiabálni. Csend. Csak a kezével gyúrta a húsomat. - Mi történik majd velem? - érdeklődtem csendesen, szinte remélve, hogy nem hallja. Nem voltam benne biztos, hogy választ akarok. Semmi válasz. Aztán: - Amit csak szeretnék. Mielőtt megint megszólalhattam volna, újra a hajamba markolt. Csak most óvatosan elfordította a fejem, és a hüvelykujját a fülem mögötti mélyedésbe nyomta. Elernyedt a szám. Becsuktam a szemem Semmi másra nem tudtam gondolni, kizárólag a rajtam keresztüláramló érzésekre. Voltam már valaha ennyire kiéhezett az érintésre? Megkíméltem magam a választól. - Ki az a nő, akivel voltál? Az ujjai megtorpantak, én pedig átkoztam magam, amiért annyira... én voltam. Mégis felgyorsult a szívverésem, amikor több mint kíváncsian vártam a választ.

Kis híján elkerültem, hogy macskamód doromboljak és nyújtózkodjak a keze alatt, amikor az ujjai ismét végighaladtak a fejbőrömön meg a fülem mögött. - Cicám, cicám, milyen nagy füled van! Elnevette magát, amitől sötét borzongás futott végig rajtam. - Hé! - csattantam fel felháborodottan. - Nem is nagy a fülem. Egy kicsit sem. Amúgy tényleg nem! A kacagása felheccelt. - Nem mintha diszkrét próbált volna maradni. „Caleb! Ó, Caleb!” Nevetése azonnal elhalt, markolása pedig már nem volt kellemes a hajamban, bár a reakciója önkéntelennek tűnt. Haboztam, és baromi erősen az ajkamba haraptam. A hülyeségem most már sosem fog csillapodni? - Bocsánat, Mester - suttogtam. Túl hamar vége volt az egésznek. Úgy tűnt, annyi a beszélgetésnek. Váratlanul a fürdőszobába ment, ahonnan egy vödör vízzel és egy szivaccsal tért vissza, amit letett a padlóra. Felemelt, egy szóval sem említve, mire készül. Én sem mondtam semmit, mert féltem, hogy valami másfajta kínzásra ösztökélem. Letett a földre. Egy nagy, nedves folt mellé. - A padlóra pisiltél - jelentette ki, higgadt arckifejezés mögé rejtve az érzelmeit. A szégyentől és a félelemtől elfordítottam a fejem. Az ajtó felé sétált, majd kezével a kilincset markolva visszafordult. Azt mondta, nekem háttal: - Soha többé ne szólíts azon a néven, Cica! Nem ismersz. Nem úgy. Kiment, majd becsapta maga mögött az ajtót. A nagy foltot bámultam magam előtt, amikor hallottam a zár kattanását. Égett az arcom a szégyentől. Miért fáj a mellkasom? Pislogva álltam ellen a könnyeknek. Nem tudtam, mihez kezdjek Calebbel. Néha annyira kedves volt, máskor pedig zsigeri rettegést váltott ki belőlem. Ki a fene volt az a nő?

Ö miért szólíthatja Calebnek? Telt és múlt az idő. Nem hallottam többé a nőt, de gyakran eszembe jutott, vajon mi lehet vele. Az életem egyhangúvá vált: csak Calebről szólt, a büntetéseim, olykor az orgazmusaim meg a végeláthatatlan sötétség. Régóta nem láttam a napot, a holdat, vagy bármilyen más fényt, ami ne gyertyától vagy éjjeli lámpától származott volna. Nem tudtam követni a napokat. Korábban meg tudtam állapítani az ételből, amit hozott, de már abból sem. Most annyit tudtam, hogy Caleb azzal etet, amiről azt gondolja, hogy ennem kell, és akkor, amikor szerinte kell. Elvesztettem

a

fonalat.

Bárcsak

megmaradt

volna

valami

az

időérzékemből! Akkor... nem tudom, mit tudtam volna csinálni akkor. Valamit. Végül annyira feldühödtem, hogy kihúztam az éjjeli lámpát a falból, és teljes erőből elhajítottam. Hallottam, ahogy összetörik. Néhány órának érződő időt töltöttem sírva a koromsötétben. Féltem kihúzni a fürdőszobai éjjeli lámpát, hogy áthozzam, mert valószínűleg nem találtam volna meg a konnektort. Az ajtó aljához illesztettem a szemem, remélvén, hogy látok valamit, de csak sötétség honolt. Teljes erőből püföltem az ajtót, sírva és ordítva, de senki sem jött... senkit sem érdekelt. A sötétbe bámultam, és azon töprengtem, vajon ilyen érzés-e a halál. A hátamra feküdtem, s elképzeltem magam egy koporsóban a semmibe bámulva, teljesen elfeledve. Szerintem még el is aludtam nyitott szemmel. Bár nem tudtam biztosan, de úgy tűnt, hogy Caleb egyre ritkábban látogatja meg a szobámat. Közben én egyre és egyre fesztelenebb voltam a jelenlétében sőt, napról napra megnyugtatóbbá vált a látogatása. Ellenben ő mintha egyre mérgesebb lett volna rám. Ami még zavaróbb volt, hogy gyakran a haragja miatt kaptam büntetést, és ezt a két dolgot igyekeztem megrögzötten elkerülni. Amikor megérintett,

küszködtem, hogy mozdulatlan maradjak. Amikor beszélt hozzám, egy szót sem szóltam. Amikor nem sikerült ellenállnom, rögtön a bocsánatáért esedeztem. De minél jobban átengedtem magam, ő annál kegyetlenebbé vált. Nem értettem. - Feladom - mondta. - Nem tudom, mire gondolsz - bizonygattam neki. Kissé oldalra fordítottam a fejem, mert ismerős zajt hallottam. Kiéléseden a hallásom, úgyhogy a következő pillanatban már tudtam is, mi az. Edények. Gyorsan felültem, és elkezdtem püfölni az ajtót. Semmi válasz. A hátamra feküdtem, két sarkamat az ajtónak nyomtam, és nekiláttam valaminek, amiről tudtam, hogy ostobaság. Vadul rugdostam az ajtót, követelvén, hogy vegyen tudomást rólam. Megint csak semmi válasz. Komolyan pánikba estem. - Kérlek! - kiáltottam. - Sötét van itt, ki akarok menni! Csak csend. Kétségbeesetten felordítottam: - Caleb! Caleb... kérlek, nyisd ki az ajtót! Semmi. Legalábbis addig, amíg valaki olyan erővel nem rúgott az ajtóba, hogy színes villanást láttam. Szörnyen megijedtem, és hátrafelé kúsztam. Ez alkalommal örültem neki, hogy az ajtón nehéz, vastag, és be van zárva. Még sosem árasztott el olyan baljós előérzet, mint akkor, amikor meghallottam fordulni a kulcsot a zárban. A sötétség most először a szövetségesemnek tűnt. Bemásztam az ágy alá. Hihetetlenül szűk volt a hely: szinte odaszorultam hassal a padlóhoz, háttal a fakerethez. Nem tudtam elfordítani a fejemet sem. Visszatartottam a lélegzetem, amikor nyílt az ajtó. A szívverésem szó szerint megmozgatta az egész testem. Szorosan becsuktam a szemem, és azt kívántam, bárcsak máshol lennék. A fejemben egy hang korholt. Az ágy alá? Idióta Kibaszott idióta! - Mi a fasz? - suttogta. Rövid életű volt a megkönnyebbülésem,

miután rájöttem, hogy Caleb lépett be a szobámba. - Ó, Cica, most meg mit követtünk el? - gúnyolódott. - Bocsánat - szólaltam meg, de szerintem nem hallotta. Az ajtó becsukódott. Füleltem... csak a szívverésem. Suhogást hallottam. Tudtam, hogy körbejár a szobában, de nem tudtam megállapítani, hol van pontosan. Egészen addig, amíg meg nem ütötte a fülem, ahogy a cipője kopog a fürdőszoba kövén. Olyan durván haraptam az ajkamba, hogy vér ízét éreztem a számban. A hangja betöltötte a szobát. - Mondd csak, Cica... A lépései közelinek tűntek. - Egészen pontosan mikor képzelted magad a... - itt a megfelelő szót keresve megtorpant - ...szeretőmnek? A pulzusom a koponyámban lüktetett. - Akkor, amikor először elélveztél a számtól? Vagy a sok alkalom valamelyikén, amikor a térdemre fektettelek? Mintha az tetszene neked. Éreztem, ahogy besüpped az ágy a súlya alatt. Sajnos nem azon a felén, ahová bújtam. Most már leplezetlenül zokogtam. Tudta, hol vagyok, és szórakozott velem. - Bocsánat, Mester - suttogtam. Gúnyosan

felkacagott,

szó

nélkül

reagálva

a

szánalmas

viselkedésemre. - Ha én húzlak ki onnan, az nagyon fog fájni. Jobb, ha előjössz magadtól - mormolta. Bőgve közöltem vele, hogy előbújok, és máris könyörögtem, hogy ne bántson. Nevetségesnek éreztem magam, amikor hason csúszva, állat módjára kimásztam. Sírtam, rimánkodtam - képtelen voltam más érzelmet mutatni a félelmen kívül. Idegesített is a helyzet, mert lényegében megint magamat sodortam bajba. Amikor végre kint voltam, felsegített, és a mellkasára nyomta a fejem. Gyengéden előre-hátra ringott velem. Szorosan átfogtam, mindkét

kezemmel a derekába kapaszkodtam. Természetessé vált számomra, hogy menedéket keressek a karjaiban - még akkor is, ha az imént arra használta őket, hogy lefogjon és elfenekeljen velük. Többször elmondtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet. Elmondtam, hogy sajnálom az egészet. Felsóhajtva még közelebb húzott, majd ajkait a fülkagylómhoz nyomva megszólalt: - Sajnálni is fogod, Cica. Egy szemvillanás alatt arccal lefelé az ágyra nyomott. Nyöszörögtem, de nem ellenkeztem. Meg akartam mutatni neki, milyen engedelmes tudok lenni, s mennyire tartottam magam az ígérethez, hogy soha többé nem mondom ki a nevét. Hogy sosem gondolom, hogy bármilyen szintű meghittség lenne közöttünk. Avatott kezekkel összekötötte a csuklómat az ágytámla rácsai között. A testem megfeszülve felkészült. Az ő súlya eltűnt az ágyról. Aztán meghallottam, hogy vetkőzik. Ez most más volt. Nagyon más. Megfeszítettem a kötelékeimet. - Kérlek, ne! - mondtam önkéntelenül. Lassacskán készült fel. Körbenéztem a vaksötétben, próbáltam tisztán kivenni az alakját. A vér lüktetett a dobhártyámnál, szinte tapintani lehetett körülöttem a félelmet. Súlya ránehezedett az ágyra. s rögtön tudtam, hogy semmi esélyem elkerülni, ami most következik. Csupasz mellkasát meztelen hátamra fektette - összenyomott a súlyával. - A szeretőm akarsz lenni, Cica? Ezért szólítottál a nevemen? Vadul ellenkeztem, próbáltam ledobni magamról, és feszegettem a csuklópántomat. Semmit sem értem el vele. Éreztem, ahogy a farka megkeményedik a combjaim közt. Mozdulatlanul feküdtem. Teljesen pucér volt. Eddig még sohasem volt teljesen meztelen. Belezokogtam az ágyneműbe. A legkevésbé sem remegett a hangja, amikor tovább

beszelt a fülembe: - Annyiszor elélveztél már tőlem, de egyszer sem viszonoztattam veled a szívességet. Ki kell érdemelned a jogot, hogy a nevemen szólíthass. - Mester, kérlek! - visítottam bele a sötétbe. Hoztam préselődött, miközben a merevedése hihetetlenül forrón lüktetett a remegő lábaim között. - Nem, ne hívj így! Ma este ne. Szólíts a nevemen, hiszen mindjárt azon leszel, hogy kiérdemeld. Csak meg jobban sírtam. Felsóhajtott, durván és dühösen - csalódottan? Legördült rólam, hatalmas teste alatt megnyikordult a matrac, amikor lefeküdt mellém. Nem bírtam abbahagyni a zokogást, bár úrrá lett rajtam a megkönnyebbülés. Miért csinálja ezt? Sokáig simogatta a hajam, ujjaival az arcomat érintette. Megint reccsent az ágy, amint elhelyezkedett, hogy megmasszírozza a hátamat, a karomat, a lábamat... lassan, gyengéden, szakavatottan. A matracba sírdogáltam meg egy kicsit. Aztán már egyáltalán nem, amikor sikerült neki a biztonság csöppet sem indokolt érzetébe ringatni. Mindenem megfeszült, amikor visszafeküdt rám. Folyton arra kért, hogy lazítsak. Mindenhol csókolgatott nem úgy, mint eddig, nem dühösen és isten látja lelkem, nem kellett volna különbséget éreznem, de valamiért mégis éreztem. Még sosem kerültem férfihez ilyen közel. Nem tudtam, hogy az enyémhez préselt pucér teste milyen hatással lesz rám. Küzdöttem az ösztöneim ellen. A testem az övéhez akart simulni, de az eszemmel tudtam, hogy szörnyű hiba lenne. Milyen lenne úgy hozzáérni, ahogy ő ér hozzám? Vajon ugyanúgy megbabonáznám vele, mint ahogy ő engem?

Minden erőfeszítésem ellenére elvesztem a gyengéd cirógatásában. Szelíd nyögések hagyták el az ajkam, tenyerébe fogta a fenekem, megszorította és óvatosan széthúzta. Nem küzdöttem ellene. Még akkor sem,

amikor

ujjai

a

seggem

vájatát

követve

szétnyitották

a

nagyajkaimat. Félelem tört elő belőlem, ám vágy bontakozott ki belőle, amikor megtalálta az áruló kis dudort odabent. Összerándultam, de rávettem magam, hogy nyugodtan fogadjam az érintését. Csinálta már ezt velem, használta az ujjait a gaz kis csomónál, hogy a fellegekig repítsen. És igaza volt; sosem kérte tőlem ugyanezt cserébe. Egyszer sem. Szükségem volt erre. EI kellett felejtenem mindent, még ha csak néhány percre is. Jól éreztem magam vele, nagyon jól. Ráadásul nehéz lett volna úgy ellenállni, hogy tudom: mindenkepp rákényszerítene. Végeláthatatlanul

simogatott,

nyögéseket

előcsalogatva

a

mellkasomból. Már jött is... a bizsergés, ami a robbanáshoz vezet. - Tárd szét a lábad! - suttogta, miközben lüktető farkát a combom külső oldalához dörgölte. A gondolattól hangosabban felnyögtem, mint bármikor. Nem tudtam, mi történik velem. Csak azt, hogy szét kell tárnom a lábaimat. - Jobban! - mordult fel, és én engedelmeskedtem. Eszeveszetten reszkettem, amint az orgazmus odabent mélyen a hatalmába kerített. Felemeltem a csípőmet, hogy az ujjait keressem. Szavak nélkül könyörögtem a határozottabb érintésért. Megadta, amit akartam, és a lehető legtovább kapaszkodtam a csúcspontba. Alig érzékeltem, hogy feltérdelt, és elhelyezkedett a ledéren széttárt combjaim között. Abban a pillanatban, amikor valami a seggemhez ért, befogtam a számat. - Tedd le a fejed! - utasított, a kezét a lapockáim közé nyomta. Ujjaival összegyűjtötte a nedvességem, és hozzáértően rákente a szoros

izomgyűrűre. Szörnyen reszkettem. Nagyon meglepett, hogy a félelmem egyenlő arányban nőtt ki a borzasztó zavaromból, amién ilyen intim helyen érintenek meg, és abból, hogy fájni fog, amikor ott belém hatolnak. Ez nem olyan része volt a testemnek, amit közszemlére szántak. Én még egész biztosan nem láttam. Amikor viszont egy ujjával behatolt a nyíláson, hogy birtokba vegye azt a titkos tájékot, az egyetlen létező testrészemmé vált. Megfeszültem a betolakodás ellen, de alig számított. Lassan nyomult be, s lazításra kért, mielőtt kicsusszant volna, majd ismét be. Mintha az örökkévalóságig csinálta volna, s mindvégig inkább arra koncentráltam, hogy ne legyek még jobban zavarban, mintsem arra, hogy valójában mit csinált velem. Egy idő után már nem is tájt. Nyilvánvaló elégedettséggel, határozottan tartott a derekamnál fogva. Valami

elképesztően

óriási

dolog

nyomódott

a

nyílásomhoz.

Megdermedtem. Rohadtul esélytelen, hogy azt a dolgot belém csempészbe. Ellenkeztem. Küzdöttem az elkerülhetetlennel. - Lazíts, Cica, lazíts! Vegyél egy nagy levegőt... így, most még egyet! Széthasadtam. A feje tetejére állt a világom. Szorosan tartott, miközben belém nyomakodott, végig irányítva engem. Feszülten figyeltem a higgadt szavaira, s próbáltam pontosan úgy tenni, ahogy kérte. Mivel a fájdalom felülmúlta az élvezetet, igyekeztem a lepedőt a számba tömni. Eltartott egy darabig, mire teljesen behatolt. Megállt, az enyémre fektette a fejét, és kedvesen szólt hozzám. - Ne ellenkezz... Cirógatta a mellem, a hasam, megcsókolta a villám... és akaratom ellenére megint felnyögtem a kéjtől. Akaratom ellenére? Tényleg? Ellazult a testem, az óriási szerszáma pedig helyére került bennem. Lehelete melegítette a nyakamat, s felmordult. Olyan férfias, olyan ősi hang volt ez, hogy elbűvölt.

- Kérlek! - suttogtam, de fogalmam sem volt. mit kérek tőle. Bennem volt, minden sejtemben. A farka lüktetett bennem, éreztem. Sőt. mit több, tudtam, hogy ő is érez engem. Nemcsak a reszketésem. Hanem engem. Mindennap

valamivel

sebezhetőbb

voltam

az

előző

napinál.

Mindennap távolabb sodort engem a valódi önmagamtól. És most elvette tőlem az utolsó darabot, az énem utolsó morzsáját. De ki lett így belőlem? Az ő része? Valaki új? Nem tudtam. Nem akartam tudni. Fölém hajolt,, lecsókolta a könnyeket az arcomról. És közben nem moccant. Nem volt elég neki, hogy megbaszhatja a testem; a tudatomat is magáévá akarta tenni. Működött. Azt akartam, hogy kedves legyen velem. Hogy csókoljon. Hogy kellemessé tegye nekem. Féltem, hogy fájni fog, így megint védelmet vártam tőle. Milyen elfuserált dolog ez! Aztán megbaszott. Még soha életemben nem éreztem hasonlót. Érzetek támadtak rám és bénítottak meg, mintha az elmém képtelen lett volna reagálni az egészre. Az egész testem remegett és reszketett körülötte, ahogy újra és újra belém nyomult - mégis volt ebben valamiféle beteges élvezet. Csak gyűlt és gyűlt bennem, követelve, hogy kitörhessen. Ez vajon mindig ilyen? Ugyanilyen érzés lenne, ha nem így dugna, hanem a... még a gondolataim is elakadtak a punci szótól. Caleb úgy hívja, hogy a puncim. Elélveztem. Durván. Megállásra kényszerítette az erő, amivel lüktettem körülötte. Fájdalmas hangot hallatott, aztán a vállamhoz szorította a száját. - Úristen... tudtam, hogy ilyen leszel. Mielőtt rákérdezhettem volna, mire célzott ezzel, megmozdult bennem, és minden gondolat tovaröppent. Még néhányszor elélveztem, mialatt kefélt. Minden orgazmus olyan emberré tört, akit egyre kevésbé ismertem. Végül megszorította és

széthúzta a fenekem. - Annyira jó benned! Szeretem a szűk kis seggedet. Felmordulva belém döfte a farkát. Megduzzadt bennem, és nem hittem el,, hogy még ennél is nagyobb lesz. - Ó, baszd meg! - nyögött fel hangosan, s másodpercek múlva megtöltött az ondójával. Amikor már nem lüktetett bennem, rám feküdt, és kedves szavakat suttogott a fülembe. Halkan nyöszörögtem alatta. Egyszeriben megint maga volt a gyengédség és a biztonság. Kinyúlt valamiért, amit aztán alám rakott. Lassan húzta ki magát belőlem, farkával centiről centire haladva, rettenetes pánikot keltve. Ki fog folyni belőlem a spermája?! Akaratlanul összerándultam, ő pedig felszisszent. Megint új módot talált arra, hogy megszégyenítsen. Égő arcomon könnyek csurogtak. Most először fürödtünk együtt, a fürdőkádban összegabalyodva. A lábai közölt voltam, háttal annak a részének, amit még nem láttam. A mellkasán tartotta a fejem. Közönyösen és kimerülten bőgtem a karjaiban, minden erőm odalett. Simogatott, megmosdatott, beszélt hozzám. - Mi a neved? - Cica - válaszoltam erőtlenül. - És az enyém? - feszült meg a kezem alatt. - Mester. Fürdés után csendben megtörölt. Hálás voltam érte. Ellenkezés nélkül másztam be az ágyba. Vágytam a feledtető alvásra, habár reméltem, hogy nem a most történtekről fogok álmodni. Erőszak, zavarodottság és még több bizonytalanság. Még nagyobb kiszolgáltatottság. Az imáim válasz nélkül maradtak - az összes többivel egyetemben. Lefeküdt mellém, és tudtam: semmi esélyem az alvásra. Kinyitottam a szemem, hogy a sötétbe bámuljak. Érzéketlen voltam,

összetört a szívem. Nemcsak az döbbentett meg, amit tett. Sokkal inkább az sokkolt, hogy sikerült ellenem fordítania a testem. A fájdalom nagyon erős volt, olykor viszont mintha mégis tetézte volna azt a durva borzongást, ami végigfutott rajtam, amikor elélveztem tőle. Úrrá lett rajtam a szégyen. Egy részem nagyon élvezte, sőt. Néhányszor éppen akkor csusszant ki belőlem, mielőtt jött volna az a borzongás - és még szorosabban igyekeztem tartani. Hová kell majd mennem innen? Csak feküdtem ott; tágra nyílt szemekkel, aprókat lélegezve, legyőzetett lélekkel. Bámultam a semmibe. Mellém feküdt. Meztelen, meleg bőre hozzásimult az enyémhez. Próbáltam nem moccanni, nem gondolni rá, nem gondolni semmire ezen a sötét szobán kívül - ami rövid idő alatt az egész életemmé vált. Könnyek csordogáltak az arcomon. A jobb szememből patakzottak, végig az orrnyergemen, be a bal szemembe, s onnan le a párnámra. A párnám az egyetlen barátom. Szipogva elhatároztam, hogy megtartom a könnyeket magamnak. Az én könnyeim, nem az övéi. Amúgy sem érdekelné. Amúgy sem érdeklem. - Cica, nem szabad így viselkedni! - jelentette ki. Hangja nyilvánvalóvá tette, hogy teljesen ébren van, és készen áll a kínzásomra. - Tudom, hogy nem volt annyira rossz neked. Elélveztél, nem is egyszer. Megsebeztek a szavai. Szégyen nyilallt a mell kasomba, amitől még jobban magamba fordultam. Valami gonoszat szerettem volna mondani, de lenyeltem. Nem akartam kinyitni a számat. Ha megtettem volna, csak könnyekben török ki, márpedig nem óhajtottam többet sírni. Halálosan untam a sírást. Megpuszilta a fejem, én meg félrerándultam tőle. Nagyot nyeltem, s hosszan mély levegőt vettem. - Te csak fájdalmat akarsz okozni nekem - szólaltam meg higgadtan. A félelem szikrája bujkált a szavaimban. Még több erőszakot vártam ezért, de már le sem szartam. Ehelyett csitítgatni kezdett.

- Gyere ide! - mondta hihetetlenül gyengéden, biztonságot ígérve. Minden rendben lesz. Durván megragadott, és a mellkasához fordította az arcomat. Gondolkodás nélkül köré fontam a karjaimat, olyan szorosan, ahogy csak bírtam. Ő volt a kínzóm és a vigaszom; a sötétségé és benne a fény is egyúttal. Nem érdekelt, hogy bármelyik pillanatban bánthat. Most csak arra volt szükségem, hogy valaki megöleljen. Hogy valaki kedves legyen hozzám, és pont ezeket a szavakat mondja nekem. Minden rendben lesz. Persze, hogy nem lesz - ezt tudtam. De nem érdekelt. Szükségem volt a hazugságra. Szükségem volt a könyveimre, a filmjeimre, most pedig Caleb karjára. Egy

örökkévalóságig

szorított,

miközben

gyengéden

ringatott,

Egészen addig, amíg a sírásom el nem csitult, és már csak pihentem hozzá bújva. - Kérlek, ne hagyj itt! Utálok idebent lenni. Megsimogatta az arcomat, amitől felébredt bennem a remény. De aztán éreztem, hogy centiről centire kihátrál az ágyból, egyetlen biztató szó nélkül összeszedte a ruháit, és otthagyott. Elveszve visszafeküdtem, és közelebb húztam a párnákat. Olyan illatuk volt, mint neki.

Nyolc

LASSAN

NYÍLT KI AZ AJTÓ.

Caleb árnyéka pedig sokkal kevésbé tűnt

baljósnak a mögötte lévő szoba fényétől körülölelve. Be kell vallanom, hogy a látványa megkönnyebbülést jelentett. Caleb. Leállítottam magam, mielőtt kimondtam volna a nevét. Inkább hatalmas levegőt vettem helyette. Ültem... és vártam. Az ajtóban állt, aztán lazán nekidőlt a félfának. A bal kezében egy selyemköntösszerű valami lógott, már-már hanyagul odavetve. A holmira bámultam, amikor felém nyújtotta. Aggódva próbáltam kivenni az arckifejezését a sötétben. Ez megint valami kibaszott játék? Ha igen, az eddigi legkegyetlenebb. -

Nos,

cica?

Felveszed,

vagy

végre

túl

vagy

az

öncélú

szemérmességen? Váltam, hogy befejezze az incselkedést, de továbbra is csak kérdő tekintettel nézett rám. Odasétáltam hozzá, s kikaptam a kezéből - azt várva, hogy ellenállásba fogok ütközni. Ez elmaradt, úgyhogy kissé előreestem. Arccal a mellkasának ütköztem egy pillanatra, mielőtt egyensúlyba hoztam volna magam. Kacagott, szinte... aranyos volt. Az anyag puhán és érzékien siklott az ujjaim között, amikor

keresgéltem, hol nyílik. Még sosem voltam ilyen közel a nyitott ajtóhoz, tapintható volt az izgalmam. A másik helyiségből beszűrődő fény élénken hívogatott. A csúszós selyemmel babráltam. Caleb keze váratlanul az enyémért nyúlt. Mozdulatlanná nyugtatta túlságosan feszült, remegő ujjaimat. Felpillantottam rá, s végre ki tudtam venni a vonásait a szomszéd szoba fényében. Furcsán izgató volt a fényben látni őt, látni a maga valójában - olyan tisztán. mint annál a végzetes utcai jelenetnél. Mintha egy másik életben történt volna. Jobb kezét az arcom felé emelte. Színtiszta ösztön parancsolta meg, hogy lehunyjam a szemem, amikor először a szemöldökömet cirógatta, aztán a járomcsontomat, az állam vonalát, majd végighúzta a hüvelykujját a felső ajkam ívén. Elolvadtam. Korábbi késztetéseim, amelyek arra sarkaltak, hogy rázzam le magamról a simogatását, egyszer csak cserbenhagylak - nem tudom, pontosan mikor. Most már vártam az érintését. A bőröm önkéntelenül vágyakozott: arra várt, hogy a cirógatás csillapítsa az újfajta étvágyam. Hirtelenjében éreztem a súlyát a hátamon, és hallottam a halk mordulásait a fülemben, amint örömét lelte bennem. Elengedtem a köntöst, átadva az ő túlságosan avatott

kezébe.

Várakozó

és

zavarodott

voltam

egyszerre.

Megpróbáltam elfojtani a borzongást, amikor átbújtatta a fejemen. A selyem tetőtől talpig nyaldosta a húsom: először hűvösen, aztán a testem hőjét magába szívva melegen. - Tessék - mondta rekedten. Még egy simogatás, ezúttal a karomra. A mellkasára bámultam, a sötét gombokra a sötét anyagon. Megfogta a kezem, és kivezetett az ajtón. Megkeményedtek a selyemhez nyomódó mellbimbóim. Tényleg ki fog engedni? - Gyere - biztatott árnyalatnyi mosollyal. De én jéggé dermedtem. Folyton azt kérdeztem magamtól: valóban megtörténik ez? És mint mindig, a válasz az volt, hogy igen.

A nappaliba lépve mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Olyanba, amibe furcsa módon féltem bekerülni. Haboztam, mert a szoba túl nagynak, túl hidegnek tűnt, és túl világosnak az érzékeny szemeim számára.

Megszorítottam

közelségéről,

aztán

Caleb

abbahagytam.

kezét,

hogy

Rájöttem,

meggyőződjek milyen

a

nevetséges

gondolkodási minta ez, de azt is tudtam, hogy képtelen vagyok változtatni rajta. Hogy is hívják, amikor a fogoly az elrablójánál keres menedéket? Stockholm-szindróma? Olyanom van? Úgy lehet elkapni, mint az influenzát? Tudtam, hogy hülyeség ezen merengni. Egyszerű volt a válasz: nem akartam belefutni abba a másik fazonba, aki elrabolt ennyi az egész. Igen, igen, persze. Ez az ötlet megnyugtatott. Calebbel nem ez a helyzet, nem ilyen. Tényleg nem? Leráztam magamról a gondolatot, és a nyomaték kedvéért elengedtem Caleb kezét. Nesze neked, belső monológ! A tekintetem csak úgy falta a felületeket, a tárgyakat, mert ki tudja, mikor kerülök vissza a fekete dobozomba. Felnéztem a plafonra, valami három és fél méter magasra, s megcsodáltam a faltól falig futó vastag fagerendákat. Szép volt, tágas és grandiózus. A talpam alatt kerámia padlólapok voltak - hatalmasak, virágszerű formával. Faliszőnyegek és gyertyatartók keretezték az óriási szobát, hangsúlyozva az alacsony, antiknak tűnő székeket. Úgy éreztem magam, mint egy tizennyolcadik századi szalonban. Akármelyik pillanatban betoppanhatott volna egy csokornyakkendős férfi stílusos és haszontalan sétapálcát lóbálva, hogy teával kínáljon. Bár elég volt egyetlen pillantást vetnem az íves bejáratra a szobámmal szembeni hall felé, s rögtön tudtam, hogy a férfi valószínűleg nem angol lesz. A helynek eléggé spanyolos beütése volt. Hol az ördögben vagyok? Balra kiszúrtam egy konyhaféleséget. Legalábbis volt ott egy asztal. Egyenesen szemben, tőlem jobbra pedig megpillantottam... egy ablakot.

Azt hiszem, megrészegülve felsikkantottam. Leráztam magamról Caleb szorítását, és odaszaladtam. Próbált visszatartani, de nem jött utánam. Megragadtam a rácsokat, kikandikáltam. Még mindig éjszaka volt! Reméltem, hogy nappal, mert nem láttam napfényt... őőő... mióta? Az agyam képtelen volt feldolgozni bármit, ami túlmegy azon, hogy láthatom a kinti világot. Még mindig csapdában voltam. Börtön a börtönben. Mégis nagyobb szabadság, mint amennyihez bosszú ideje szerencsém volt. Ízelítő csupán, ami életben kellett hogy tartson. Túláradó lelkesedéssel bámultam ki az éjszakába. Kinyúltam a rácson, miközben azt kívántam, bárcsak ne lenne ott; s megérintettem az ablak langyos üvegét. A táj fakó volt, nehézkesen lehetett kivenni a vonalait. A hold sehol. Eszembe jutott, hogy vajon az áthatolhatatlan feketeség miatt engedett-e ki engem éppen ma - így nem tudtam, hol a pokolban vagyok. Lehettem három háztömbnyire az otthonomtól, vagy akár egy teljesen másik országban. Ez a gondolat gyötört, mivel Mexikó túl közel van Kaliforniához, mégis túl messze bármiben felmentő seregtől. Caleb hangja félbeszakította a töprengésemet. - Éhes vagy? - szolalt meg jóval mögöttem. Rá sem nézzem, annyira magával ragadott a kinti sötétség, és elvonta a figyelmemet minden mástól. Kiböktem egy „asszem -et. - Nos, az "asszem" egy eldöntendő kérdés. Nagyra becsülném, ha helyénvaló módon válaszolnál nekem, és felém fordulnál, ha hozzád beszélek. Elszakítottam a tekintetem az ablaktól, hogy ránézzek. Már megint az a nagy mosoly virított a képén. Ugyanaz, amit arra tartogatott, hogy olyan sok belső vívódást okozzon vele. Sötétben görcsbe rántott, világosban pedig csaknem megbénított. - Bocsánat, Mester - szabadkoztam, miután összeszedtem magam. Igen... Éhes vagyok. Az ablakhoz fordultam, és megszorítottam a rácsokat. Az ő hangja

visszhangzott a fejemben. „Annyira jó benned! Szeretem a szűk kis seggedet." - Csirke van rizzsel, vagy pedig tamale4. Melyiket óhajtod? - Hm... a rizst? - válaszoltam megint elfordulva. Még ez is vizsgának tűnt, egy játéknak. Egyáltalán nem voltam éhes, de féltem, hogy ha nem eszem, akkor vissza kell mennem a börtönömbe. Kivette a maradékot a hűtőből, és egy tányérra kanalazta. Milyen házias! - Éppen evéshez készülődtem, amikor úgy döntöttél, hogy előadod a kis... közjátékodat. Olyan csevegő hangon beszélt, mintha csak a szoba színvilágáról diskurálnánk. Óvatosan és halkan bezárta a mikro ajtaját, beállította az időzítőt - elmerült ebben a hétköznapi feladatban. A közjátékom. Ö ott járt bennem, mélyen. Vágy és fájdalom szikrája villant fel bennem egyszerre. Összeszorult a gyomrom. Közjáték. Amit ő közjátéknak hívott, nekem sorsfordító esemény volt. Soha nem leszek már ugyanaz, aki előtte, bár úgy tűnt, hogy ez mit sem számit neki. Szaporán pislogtam. Ne sírj, Livvie! Bizonyára nem valami jól lepleztem az érzéseimet, mert gyorsan hozzátette: - Nincs több sírás, Cica. Nincs több sötétség, úgyhogy nincs több könny. A szájába vette a kanalat, amit használt, és megint kinyitotta a hűtőt. Ott álltam, idióta módjára bámulva rá, s nem tudtam, mit kéne csinálnom. Bólintottam. Ennyire tellett tőlem. Kivett két sört a frigóból, letette őket a konyhapultra, aztán kivette a tányért a mikróból. - Tessék, fogd - nyújtotta felém a tányért -, de vigyázz, mert forró! Ülj le az asztalhoz! 4

Banánlevélben gőzölt töltött tésztaétel Mexikóban és Észak-Amerikában

A kezemben tartottam a tányért, miközben meg mindig csak álltam és bámultam. Addig, amíg el nem kezdte égetni az ujjaimat. - Francba! - kiáltottam fel, és odasiettem az asztalhoz, hogy letegyem rá a tányért. Az orra alatt kuncogott, míg betett még egy tányért a mikroba. A bal középső- és gyűrűsujjamat szopogattam, s úgy éreztem magam, mint egy idióta. Kivette a másik tányért is a mikróból, és letette az asztalra. Aztán felemelte az egyik sört, és hozzám lépett vele. Megfogta a bal kezemet, és a hosszú, kemény üveg köré fonta, a saját tenyere alá. A hűs nedvesség fantasztikus érzés volt az égett ujjaimnak. Felpillantottam rá, s hirtelen elakadt a lélegzetem. - Most már jobb? - érdeklődött. Én viszont valami mást hallottam, amitől

lüktetni

kezdtem.

Összeszorítottam

a

combomat.

Keze

egyszeriben eltűnt az enyémről, és kizökkentem a révületből. Kihúztam a székem, hogy leüljek. Utáltam, hogy megint éjszaka van. Lemaradtam róla, hogy napfényt láthassak. Senki sem gondol rá, milyen szerencsés, hogy minden nap láthatja a napfényt. Én biztosan nem gondoltam rá, egészen mostanáig. Elkeseredettség futott rajtam végig, megborzongatott, mélybe rántott ismét. Caleb észrevette. Mikor nem vett észre valamit? - Mi az? Most meg mi lehet a baj? Olyan szemekkel néztem rá, melyek szinte kiáltották: viccelsz?! Vállat vont - Bármikor visszaküldhetlek a szobádba. Összerezzentem a felvetéstől. - Ne! én... hálás vagyok. Csak... szerintem csak csalódott vagyok, amiért nincs fent a nap. Régóta nem láttam már napfényt. - Hmm. Ennyit válaszolt csak. Próbáltam nem ránézni; valahányszor megtettem, csak arra tudtam

gondolni, hogy ott járt bennem. Ahogy annyira lágyan és gyengéden jó érzésre kényszerítette a testem, pedig küzdöttem ellene. Aztán arra, hogy milyen kegyetlen volt. Az ételt turkálva a régi életemén túlmutató dolgokra gondoltam. Eltöprengtem rajta, hogy vajon kijutok-e innen valaha is. Az ötlet annál valószínűtlenebbnek tűnt, minél tovább maradtam Calebbel. Viszont azt is tudtam, hogy sohasem adhatom fel a reményt. Egyszer csak beugrott, hogy mi lenne Calebbel, amikor hazajutok. Bíróság elé kerülne? A gondolat vegyes érzéseket ébresztett bennem. Bassza meg, talán mégis Stockholm szindrómám van. - Nem azért hoztalak ki, hogy velem egyél, és a kajádat fixírozd. Felpillantottam rá. Megint mosolygott. Talán csak túl helyes ahhoz, hogy lecsukják. A börtön gondolata a saját szodómiámra emlékeztetett. - Mesélj az otthonodról, Cica! Testvérek? Éreztem a tűszúrásokat a szemem mögött, amelyek könnyáradattal fenyegettek. Letettem a villát, és eltakartam a tenyeremmel az arcomat, hogy visszaerőszakoljam a könnyeket. Nem akartam erről beszélni, vele nem; ahhoz túlságosan fájt. Az agyam racionális fele viszont azt súgta, hogy ha megnyílik előtte, akkor talán meglátja bennem az emberi lényt, és máshogy fog kezelni. Örökre kienged a sötétből, talán szabadon is bocsát. Ez egy lehetőség. Méghozzá nagy. A könnyeket most sikerült visszaverni. Meg tudom csinálni. Meg kell csinálnom. - Öt fiútestvérem van - válaszoltam. A lányokat nem voltam hajlandó megemlíteni. Sokáig méregetett, mielőtt megint megszólalt. - És te vagy...? - A legidősebb. Hátradőlt a széken, úgy bámult rám, azzal a sötét tekintetével. Mintha tudna valamit, amit én nem, és szórakoztatná. - A szüleid? Miért érdekelte hirtelen? - Csak anya. Apa régóta elment. - Meghalt? - kérdezte szinte előzékenyen.

- Nem - feleltem sarkosan. - Csak... elment. - Szóval a testvéreidnek más az apjuk? - Ööö... mások. Megint lenéztem a tányéromra. Az ételt tologatva próbáltam nem gondolni arra, hogy engem figyel. - Anyád több férfinak is szült gyereket? A hangja... rosszallóan csengett. Kissé megrázta a fejét, aztán az orra alatt azt motyogta: - A Nyugat. Tekintetét ismét az enyémbe fúrta. - Milyen érzés ez neked? Ki vagy te? A pszichómókusom? - Nem tudom. Szerintem nem számít. - És mit gondol a legnagyobb öcséd? - hajolt előre. Tényleg kíváncsi volt. Kezdtem egy kicsit megijedni. - Az öcsém? - kérdeztem vissza. Nem értettem, mit akar ezzel. Az öcsém tizennégy volt, és mindent leszart azon kívül, hogy az utcán csavarogjon a barátaival. Anyával és a többiekkel nekem kellett foglalkoznom. - A teher, hogy gondoskodjon rólad és az anyádról, gondolom, a legidősebb öcsédre hárult - tette hozzá érdeklődve, s egyben furcsán összezavarodva. - Aligha - válaszoltam gúnyosan. Ez valamennyire mintha felbosszantotta volna, de csak lassan bólintott a felismerés hatására. Vajon melyik bolygóról érkezett? - Igen, persze. Mindig elfelejtem... A tekintete szinte lesajnálóvá vált. Forrósig kúszott az arcomba, a torkomban egyre növekvő gombócot pedig már alig tudtam visszanyelni, hogy kordában tartsam. Ráharaptam az ajkamra, s lenéztem a tányéron hűlő kajámra. - Ha ennyi felelősséget cipelsz a villádon, hogy lehet, hogy még

mindig ártatlan vagy, egy reszkető kis teremtés, akinek meg kell mondani, mit csináljon? - Nem vagyok kisbaba - jelentettem ki határozottan, de a hangomból hiányzott valamiféle meggyőző erő. Az önbizalom. - Rendben - mondta széles vigyor kíséretében, ami gyorsan el is tűnt. - Anyádat hibáztatod? Döbbenten pislogtam, és egyszerűen bólintottam válasz gyanánt. Hogyan láthat ennyire belém? Letöröltem a könnyeket, mielőtt kicsordultak volna a szememből. - Igen! - visítottam, mielőtt a tenyerembe temettem az arcomat, s utat engedtem a sírásnak. - Nem akartalak megríkatni, Cica. Még jobban előrehajolt, kezével az enyém után nyúlva. Francokat nem. Megpróbáltam

elhúzni

a

kezem,

de

makacsul

tartotta.

Megkockáztattam, hogy ránézzek. Vajon az én fájdalmam tükröződött a szemében? Nyelt egyet mintha valami kitörő érzést fojtana vissza. Megköszörülte a torkát, s mire megszólalt, visszanyerte az önuralmát. - Szerinted hiányzol neki? Olyan tárgyilagosan kérdezte, mintha a válasz nem törhetett volna össze engem legbelül. De összetört, nagyon. Úgy zokogtam, hogy a könnyek elárasztották az egész arcomat, így folyton a hálóingembe kellett törölnöm a kezem. - Kérlek, hagyd abba! Miért vagy ennyire kegyetlen? Türelmetlennek látszott. - Csak felelj a kérdésemre! Nagyon egyszerű: szerinted hiányzol neki? Vagy gondolod, hogy már továbbléphetett, és megfeledkezhetett rólad? Kihúztam a kezem a határozott szorításából, és az asztalra csaptam.

- Te nem ismersz engem! Nem ismered a családomat. Semmit sem tudsz rólam. Csak valami beteg perverz vagy, aki nőket rabol el, hogy felsőbbrendűnek érezhesse magát! Szerinted nem szarom le, mit mondasz? De igen. Gyűlöllek! Abban a pillanatban, amikor a kirohanásom végére értem, hideg, sötét és súlyos félelem lett úrrá rajtam. Dühösnek tűnt. Szelíden a tányérjához ütögette a villáját, de elég volt rápillantani a szorítás hevétől elfehéredett bütykeire, melyek elárulták, hogy most éppen egy fikarcnyi szelídség sincs benne. A szemébe néztem, tekintetem az övébe fúrva, és nem sütöttem le a szemem. Reméltem, hogy alábbhagy a mérge. Ha másfelé nézek, nincs számomra remény. Hirtelen

felnevetett.

Olyan

hangosan

és

erősen,

hogy

összerezzentem, és a fülemre szorítottam a kezem. Ordítani akartam, csak hogy elhallgattassam. Felállt a székből, aztán kinyújtott karral odajött hozzám. Gyorsan az arcom elé kaptam a kezem, hogy védjem. Legnagyobb meglepetésemre a tenyerébe fogta az arcom, és olyan hévvel csókolt szájon, hogy egy kicsit belesajdultak az ajkaim. Az arcát közel tartotta az enyémhez, éreztem meleg leheletét a számon. - Ezért most nem kapsz ki. Cica. Nem kapsz ki, mert annyi mindem elárultál vele magadról. És kedvellek; kedvelem a mocskos kis szádat. Nem akarom bántani. Szívesebben csókolom, így. Megint az enyémre tette a száját. Ezúttal gyengéden, nyelvével körüljárva az ajkamat, amíg szét nem nyitotta. A csuklójára tettem a kezem, enyhén eltoltam magamtól, aztán elfordítottam a fejem, és a kézfejemmel megtöröltem a számat. Felegyenesedett, megfogta az állam, es felemelte. Megint egymásra néztünk. - De ha nem hagyod ezt abba, kénytelen leszek kemény leckét adni a mocskos szádnak. Megértetted? Lassan bólintottam, miközben még mindig az államat tartotta.

Elmosolyodott. - Helyes. Visszaült a helyére; láthatóan elégedett volt magával. Ennyit a sajnálatáról. - Igenis hiányzom az anyukámnak - győzködtem. - Sosem fogja feladni a keresést. Egyetlen anya sem adná fel a gyermeke keresését. A hangom azonban nem csengett túl meggyőzően, még a saját fülemnek sem. Egy pillanatra éppolyan megviseltnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam, de csak egy pillanatra. Akarom én tudni, hogy miért? Még többet akart a mostani nyomoromnál? - Ha te mondod - suttogta hűvösebb arckifejezéssel. Elfordultam, meghúztam a sörömet, felemeltem a villámat, és bekaptam egy nagy falatot. Ha tele a szám, nem tudok beszélni. Néhány percig csendben ültünk, csak az evés és az ivás hangja hallatszott. A villámra bámultam, a fémvillámra - túl sokáig, mert amikor éreztem, hogy figyelnek, felpillantottam. Caleb csak mosolygott rám. Kihívóan, hogy nyugodtan használjam ellene fegyver gyanánt. Furcsa volt a felismerés, hogy kiismertem a különböző mosolyait. Szerintem egy picikét berúgtam, mert a világ egy kicsit... nem tudom, ingatagnak tűnt. Számomra akkor ismeretlen okból kifolyólag kísértést éreztem arra, hogy megismételjek egy kérdést... óvatosan. Korábban azt mondta egyszer, hogy azt csinál velem, amit akar. De sosem árulta el, hogy mi lehet az. Ami megtörtént közöttünk, az már a legrosszabb? Meglepően reményteli voltam. - Mester... - itt megálltam. Nem mondott semmit, úgyhogy folytattam: Ami az előbb történt... az minden, amit terveztél velem? A kérdésem mintha a legkevésbé sem lepte volna meg, nekem mégis úgy tűnt, mintha a legfontosabb kérdést tettem volna fel neki, amit valaha csak lehetett.

Folytatta az evést, anélkül, hogy megint rám nézett volna. Turkáltam az ételt, és ittam a sört, amint a csend egyre sűrűbb lett. Nyilvánvaló volt, hogy tudja a választ, de nem akar semmit sem mondani. Kipirult az arcom, bár szerintem az alkoholnak nem sok köze volt ehhez. Ismét a tányéromra néztem. Minden eltűnt róla; vicces, mert nem emlékszem rá, hogy megettem. - Még egyet? - mutatott az italomra, szája sarkában azzal a bujkáló mosollyal. - Ööö... aha, azt hiszem. Felállt az asztaltól, és elindult a kis konyhában. Újból körülnéztem, még mindig egy kicsit sokkos állapotban attól, hogy ide kerülhettem. Sosem hittem, hogy ilyen megtörténhet velem. Sosem gondoltam, hogy az életem ilyen borzalmas fordulatot vehet, bár legalább nem a legrosszabbat. Nem mintha bármi okom lett volna az optimizmusra. Hamarosan visszatért egy üveggel a kezében, kinyitotta és ideadta nekem. - Ne igyál túl sokat, Cica! Nem akarom, hogy rosszul legyél. Beleittam az üvegbe, s rácsodálkoztam, hogy mennyire vízszerűnek tűnik már a számomra. Visszaült a székére, rám sem hederített, evett és ivott tovább. Ezzel felidegesített. - És mi a helyzet veled... Mester? - provokáltam. - A te családoddal? - Mi van velük? - Felteszem, nem mindannyian emberrablók. Tényleg elmosolyodott. Nem a megszokott félmosollyal, amit mindig próbált leplezni. Igazán. Istenem, milyen helyes ez a faszkalap! Nem igazság! - Nem. - Semmi lánytestvér? - Nincs. És nálad?

- Nincs. Ezt már megbeszéltük, nem? Tud valamit? - És az anyukád? Caleb arckifejezése üres lett. - Meghalt. Óriási veszteségérzet söpört végig az asztalon, és jobb belátásom ellenére mélyen meghatódtam. Ha az én anyukám meghalt volna... Elvesztem volna. Nem számít, hogy lehetetlen nőszemély és az sem, hogy olyan dolgokért tartott felelősnek, amelyekről valahol mélyen tudtam, hogy nem az én hibáim. Szerettem. Semmi más nem számít. Még az sem, hogy a szeretet egyoldalú - Részvétem - suttogtam, és úgy is éreztem. - Köszönöm - préselte ki a fogai között. - Hogyan halt meg? Olyan vadság lángolt a tekintetében, amilyet még nem láttam, de kötöttem az ebet a karóhoz. Becsületemre legyen mondva, ő szakította meg a szemkontaktust. Átdöfte a tameláját, és eszembe jutott, hogy azt az erőszakot szúrást nekem szánja. Problémái vannak az anyafigurával. De kinek nincsenek? - Mi történt az anyáddal? - kérdezte. - Férfiak jöttek mentek az életetekben, ígérgettek, elvették, amit akartak, aztán leléptek? - Nem mindig így megy? - válaszoltam epésen. Vagy még rosszabbul. - Gyere ide, Cica! A torkomban dobogott a szívem a hirtelen hat baritonná mélyülő hangjától. Már tudtam, hogy ez a hangszín mit jelent. A fejemmel akaratlanul nemet intettem - így már azelőtt láthatta a gondolataimat, hogy szavakba önthettem volna őket - Nem bántalak, Cica. Nem foglak, amíg nem kényszerítesz. Most pedig gyere! A hangja gyengéd és szigorú volt. Szavai a komolyság súlyával

nehezedtek rám. Felálltam, és lassan leküzdöttem a közöltünk lévő távolságot. Közvetlenül előtte álltam meg. Előrenyúlt, hogy az alkaromra tegye a kezét, megtámasztva engem. - Látod... - sóhajtott fel. - Most annyira édes vagy, annyira tanulékony és alázatos! Tisztelsz engem; tiszteled, amit megtehetek veled, ha úgy akarom. Amiért ilyen vagy, mást sem akarok, mint megvédeni téged, és levenni a kínt a kis válladról. Itt és most, ha én tennék neked egy ígéretet, akkor meg is tartanám. Felállt a székből, még mindig fogta a karomat. Elakadt a lélegzetem, a fejem pedig zakatolt az alkoholtól és a mellkasomban támadt újfajta szorongástól. Lenéztem a lábamra, mert nem akartam a szemébe pedig éreztem magamon a tekintetét. A légzése nehézkesebbnek tűnt, a szorítása jelentőségteljesebbnek. Lehajolt. Akkor már egyáltalán nem vettem levegőt. Szinte gyengéden csókolt meg, elő szőr az egyik arcomat, aztán a másikat. Aztán egyszerűen elsétált. - Pakold az edényeket a mosogatóba! Mindjárt jövök - szólt hátra nekem. Megigézve engedelmeskedtem. Gyorsan összegyűjtöttem az összes edényt, betettem őket a mosogatóba, s letöröltem az asztalt egy szivaccsal, amit találtam. Ha nem láttam volna, ahogy kinyitja az italomat, azt gondoltam volna, hogy beletett valamit. De nem, valószínű csak részeg voltam. Fel sem tűnt, hogy magamra maradtam, hogy menekülési útvonalat kereshettem volna, míg meg nem hallottam Caleb közeledő lépteit. Vizsgáztat? Hirtelenjében idomítás alatt lévő állatnak éreztem magam. Marad, Livvie! Marad! Jó kislány! - Nos, Cica, ez tényleg szuper volt, de attól tartok, hogy el kell intéznem valamit; ami azt jelenti, hogy vissza kell térned a szobádba. Jeges borzongás futott felfelé a gerincemen. Beleremegtem, kissé túl erősen is.

- Kérlek, Mester! - néztem egyenesen a szemébe. - Nem mehetek vissza oda. Kérlek, ne küldj vissza! A testem rázkódni kezdett a rettegéstől és a pániktól. De már nem olyan

eszeveszett

és

dühös

rohamként.

Az

alkohol

csaknem

ellehetetlenítette, hogy leplezzem az érzéseimet. - Cica, mindketten tudjuk, hogy könyörgéssel nem mész semmire. Megmondtam, hogy dolgom van, és nincs időm bébiszitterkedni. Attól még könyörögtem. - Nem kell bébiszittelned, megígérem. Nem leszek útban, csendben leszek; úgy viselkedek, ahogy akarod. Kérlek szépen! Ne küldj vissza abba a sötét szobába! Meg fogok őrülni ott. Ránéztem, mindent beleadva a rimánkodásba. Képtelen voltam visszamenni abba a szobába. Képtelen voltam visszamenni a sötétbe, a magányba, a falak ölelte félelembe. Mélyet sóhajtott, csendesen mérlegelve a szavaimat. - Áruld el, Cica: mi lenne a jó nekem ebben?

Kilenc CALEBET

MEGLEPTE,

hogy a foglya milyen messzire hajlandó elmenni

annak érdekében, hogy távol maradjon „a szobájától" Azon töprengett mégpedig nem először, hogy mégis mi a büdös francot gondolt. Tudta, hogy ezt végképp nem lenne szabad megtennie, át- hívni őt a saját területére. A lány már így is túlságosan beférkőzött a gondolataiba. Úgy tűnt, minél tovább tartózkodik a közelében, annál kevésbé bízhat magában. Főleg most, hogy minden egyes rá vetett pillantásától eszébe jutott, hogy reszketett alatta. A lány még többet akart, és nem is tudott róla. A szelíd teremtés, akivel Los Angeles utcáin találkozott, hosszú utat tett meg. Caleb tudta, hogy helytelenül cselekszik. Valahol mélyen mégis

tisztában

volt

vele,

hogy

most

sem

állíthatná

teljes

bizonyossággal, hogy ugyanazt tenné abban a helyzetben. Vagy hogy nem akarná megint megtenni. Volt valami ebben a lányban - valami, amit meg akart ízlelni és érinteni. Valami, amit ki akart sajátítani. Ez volt az első eset, hogy a lány bármit is felajánlott neki, és erős nyomást érzett, hogy visszautasítsa. Váratlan borzongás futott végig a gerincén, a farka pedig azonnal

megduzzadt. Az agyának kétségei támadtak afelől, mit akar, ám a testének egyáltalán nem. Becsukta a szemét, próbálta elképzelni, vajon mit érezhet a lány, aki néhány lépésnyire állt tőle bekötött szemmel, kissé reszketve. Érezte a hideg követ a saját fedetlen talpa alatt, a gyertyák friss illatát a levegőben és az aprócska verejtékcsíkot az ajkán. Meg akarta kóstolni az ö verejtékét. Bármit megtett volna, hogy ne kelljen a konyhaasztalnál lezajlott bukásra gondolnia. Hiba volt feltenni azokat a kérdéseket. Igazából nem is akarta tudni rájuk a választ. Főleg azt az anyákról szóló részt utálta. Azt mondta, hogy a sajátja meghalt. És ez akár igaz is lehet, amennyire tudta. Bár minden lényeges szempontból halott volt. Caleb szenvedélye rögtön alábbhagyott a lány szánakozó arckifejezésének felidézésekor. Bassza meg a szánalom! Neki nem volt rá szüksége. Semmire sem volt szüksége senkitől, főleg nem tőle. Hazugság. Calebnek feltehetően volt valahol egy anyja, s a lány szerint még mindig hiányolhatja őt. Miért nem tudott rá emlékezni? Valahol nagyon mélyen érezte, hogy egykor... szerette? De most már semmit sem érzett, amikor rá gondolt. Ez... nyugtalanító volt. Az idegesítő és zavarba ejtő gondolatoktól menekülve Caleb inkább a lányra összpontosított. Magában

elmosolyodott,

amikor

ránézett.

A

lány

ott

állt

a

túlméretezett, antik fürdőszoba pompájában. Némely országban ez már önmagában egy otthon. Ott állt tőle néhány méterre, bekötött szemmel és sebezhetően. De ez az ő döntése volt. Formás és félős alakja felélesztette Caleb lankadó merevedését. A lánynak fogalma sem lehetett a saját hatásáról; az ő kis ártatlan foglya. A haja teljesen kusza volt, magától száradt meg a fürdőzésük után. Zabolátlan volt, mint a lány maga, s csaknem annyira elragadó. Mielőtt belépett volna a férfi szobájába, egyre szemérmesebb lett. Caleb gyanította, mi az oka ennek. Szabadjára engedte benne a saját

gyönyörét, aztán a lány sokat evett és lerészegedett. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy ki lehessen találni, miért próbálta elkerülni a férfi szobáját, holott korábban olyan kitartóan küzdött a meghívásért. Nagyon aranyos volt berúgva. De amúgy is mindig aranyos volt, az illuminált állapotot leszámítva is. Végül azonban Calebbel tartott. Bízott benne, hogy a gondját viseli úgy, ahogy korábban ígérte. A lánynak elakadt a lélegzete az asztal helyrepattintásának hangjától, és Caleb eltöprengett rajta, hogy vajon mit gondolhatott, mi lehetett az. Csaknem felmordult, amikor észrevette, hogy a mellbimbói dacosan préselődnek a hálóing selyméhez - szinte esdekeltek érte, hogy vegye őket a szájába, s addig szívogassa, amíg a lány egész teste megadja magát a könyörtelen borzongásnak. Caleb felsóhajtott. Mégis mi az ördög történt vele? Miután eljött Teheránból, falta a nőket. Megtett mindent, amiről valaha is álmodott, hogy megtenné. Olyan sok nővel volt már, de egy sem volt rá ilyen hatással. Az első lecke, melyet minden rabszolgának meg kellett tanulnia, az volt, hogy az ő vágyaik nem számítanak. És az első lecke, amit minden mesternek meg kellett tanulnia, hogy ne legyen a saját vágyainak rabszolgája. Egyszerű a képlet: egy rabszolga irányításához először saját magadat kell irányítanod. Az elmúlt három hétben könnyebbé vált, hogy a foglyot a saját akaratához idomítsa. Hogy olyan reakciót csikarjon ki belőle, amilyenre képesnek tartotta. Ám minél jobban engedelmeskedett a lány teste, az elméje mintha annál jobban visszahúzódott volna. Márpedig Caleb minél kevésbé tudott olvasni a gondolataiban, annál jobban belé akart férkőzni minden értelemben, ahogy csak lehet. Ám minden alkalommal kint rekedt, megtagadva, visszautasítva és felbőszülten. Egyre agresszívabb

volt a lánnyal, de továbbra is ugyanolyan erők munkáltak köztük. Ez olyan módon kezdte el zavarni, amit nem bírt megmagyarázni. Tulajdonképpen

elégedettnek,

megkönnyebbültnek

kellett

volna

lennie. Vladek nem fog magának részt szakítani a lányból, akinek a tudata ép és érintetlen marad majd, még akkor is, ha a teste nem. Mégis elutasította a gondolatot, hogy Vladek hozzáérjen. - Vedd le a hálóinget - közölte Caleb halkan, de határozottan. Mosolygott, örömét lelte a döbbent kis összerándulásban, ami a szavait kísérte. A lány fészkelődött, csípőjének egyik oldaláról a másikra helyezte a súlyát, és kereste, mihez kezdjen a kezével. - Ööö...? - habozott. Hangja kis híján elveszett a csempészett fürdőszoba üreges terében. Caleb elindult felé, annyira nesztelenül, amennyire csak lehetett. Ki akarta élvezni a látható feszültséget, ami a lány törékeny alakját hatalmába kerítette. Tényleg egy beteg állatnak tartotta magát. A lány halkan lihegett, majd sietős lélegzetet vett, amikor Caleb a hasára tette a kezét, saját széles mellkasához szorítva a hátát. Meleg volt a teste, mennyeien meleg, - Félsz, hogy bántani foglak, Cica? - suttogta a fülébe. - Csak mert nem ez a szándékom, a legkevésbé sem. Megígértem, hogy nem bántalak, és nem is foglak. Egészen addig, amíg az ígéretedhez hűen megteszed, bármit is kérek tőled. A lány lélegzete nehézkessé és szaggatottá vált. Caleb hirtelenjében semmi többet nem akart, mint megcsókolni az alsó ajkát, amit ő éppen harapdált. Ehelyett inkább hátralépett, és egyszerűen meg ismételte: - Vedd le a hálóinget! A lány mély, ám reszkető lélegzetet vett, kétségtelenül kibúvót keresve. Caleb egyszerre érezte bölcsnek és fondorlatosnak, hogy megengedett neki egy tequilát vacsora után. Meglepte, hogy nem állt bizonytalanabbul a lábán, tekintve, hogy be volt kötve a szeme. A lány

remegő kézzel lehúzta a pántot a jobb válláról, kisvártatva a balról is felfedve gyönyörű melleit, amint a hálóing a derekára csúszott. Calebnek oda kellett figyelnie a légzésére; alig volt képes helyben maradni. A lány utána megpróbálta teljesen lehúzni a ruhadarabot, de széles csípője nem engedte. Caleb kibaszottul naivan szexinek látta így. Belefáradt a kísérletezésbe, hogy a ruhadarabot lefelé húzza, ami szégyenlősebb megoldás lett volna, s végül megpróbálta áthúzni a fején. Caleb teste mintha együtt hullámzott volna a dús keblekkel. A farka már nem is lehetett volna keményebb. Megragadta, s úgy rendezte, hogy ne tekeredjen fájdalmasan. - Állj! - szólalt meg rekedten. - Csak hagyd úgy, ahogy van. Odament hozzá, könnyedén a karjába kapta, s lefektette az asztalra, amit előkészített. A lány mintha nem tudta volna, mit kezdjen a kezével, de Caleb nem lepődött meg rajta, amikor ösztönösen eltakarta a mellét vele. Caleb engedelmességre akarta bírni a kezét, megregulázni a viselkedését,

aztán

mégis

hagyta,

hogy

meglegyen

a

csábító

szégyenlőssége. Főleg, mióta a halk kis szipogás, amit alig lehetett kivenni a kádba csobogó víztől, elárulta: könnyek rejtőznek a szőrmeszegélyes szemkötő alatt. Langyos, sós, ízletes könnyek, amelyeket egyszeriben a saját ajkán akart érezni. - Fordulj meg, Cica! - Mit fogsz csinálni? - rebegte. Amikor a lány habozott, Caleb hozzátette: - Megígérem, hogy nem bántalak. Szemlátomást megelégedett a válasszal, és lassacskán hasra fordult. Felkiáltott, amikor Caleb a hálóingert nyúlt, és felhúzta a derekáig. Ettől aztán kapálózni kezdett, hogy felkeljen, de Caleb gyorsan felhasználta a saját súlyát, hogy mozdulatlanul az asztalhoz szegezze.

- Ez a te érdekedben történik, nem pedig azért, hogy fájdalmat okozzak. Caleb hallotta a félelmet a lány hangjában, és bár egy icipicit megszédült tőle, valamennyire elbizonytalanodott. Igazság szerint nem akarta megtenni, amit korábban - nem számít, mennyire élvezte. A lány nem volt az övé, hogy azt tegye vele, amit csak szeretne. De egyetlen gondolat már önmagában is dühöt és vágyat ébresztett benne. Calebnek szólította. A nevét kiáltotta: félelmében, mérgében, mert szüksége volt rá - és isten látja Caleb lelket, ettől fejre állt. Az iránta érzett vágy elérte azt a bizonyos határt. A gyógyulásra nem kínálkozott más mód a fejében, mint magáévá tenni. Elgyengült érte, csak egy pillanatra. Ahogy a lány teste válaszolt az érintésre, egyszerűen elképzelhetetlen volt ilyen körülmények között. Alkalmazkodóan vibrált, esedezve az érintésért. Ezért aztán több fájdalmat okozott neki, mint szerette volna, s habozva tette a dolgát. Ez az érzés teljes egészében új volt a számára. - Mert... az előbb megsérülhettél. Szeretném enyhíteni. A lány teljesen megfeszült, de csöndben maradt. - Ehhez fel kell húznod a térdedet a mellkasodhoz, és széttenni a lábadat. A heves pír, ami kiült Cica arcára, leírhatatlan volt, Caleb leginkább mélyvörösnek látta. A férfi mosolyát viszont könnyen be lehetett sorolni a ragyogó kategóriába. A lány óvatosan engedelmeskedett, láthatóan hálás volt a segítségért. Caleb észrevette, hogy könnyebben beadta a derekát, amikor ragaszkodott, hozzá, hogy segítsen. Meghagyta neki a letört ellenállás illúzióját, mire az rábólintott az ő egyre gyarapodó követeléseire. Talán úgy érezte, hogy nem a saját szabad akaratából csinál valami közönségeset, hanem történik vele valami, ami a beleegyezésével vagy

anélkül is megtörténne. Nem tiltakozott, amikor Caleb az asztalhoz lakatolta a csuklóját, és feszítéket tett a térdei közé. - Ez segít, hogy nyugton maradj - magyarázta. Caleb tudta, hogy erre A

segítségre feltétlenül szükség van. A lány vadul megvonaglott, amikor

Caleb bekent ujjai először értek érzékeny és kétségkívül nagyon fájó fenekéhez. A fürdőszobát hamarosan betöltötte a könnyes szipogás és a szégyenteljes zokogás hangja, ami halkan visszhangzott a falak között, és mintha megmozgatott volna valamit Calebben is. Caleb ritkán érzett bűntudatot, de a lánynak nyugtalanító tehetsége volt ahhoz, hogy előcsalogassa belőle. Az érzés... idegennek, kellemetlennek és szörnyen idegesítőnek hatott. - Elég volt! Inkább csak zavarodban sírsz, semmi mástól. Hagyd abba a bőgést! Hangja betöltötte a helyiséget, a lány pedig láthatóan megdermedt. Caleb felsóhajtott. - Tessék, ez segíteni fog. Caleb egy kis síkosítót tett a kezére, s gyengéden a mutató- és a hüvelykujja közé fogta a lány csiklóját. A fogoly megborzongott, mozdulatlanná merevedett az érintéstől, és Caleb tudta, azt akarja, hogy engedje el az érzékeny húsát, ám erre természetesen nem volt hajlandó. - Rendben vagy, Cica. Minden rendben - biztatta kedvesen, miközben elkezdte masszírozni lényének sikamlós középpontját. Gyakorlott volt, amilyennek lennie kellett. Mindig figyelt rá, hogy ne masszírozzon túl erősen, miként arra is, hogy ne masszírozzon túl gyengéden. Annyira nem akarta meggyötörni. Pont úgy csinálta, hogy jóvátegye a dolgokat. Feszülten

figyelte,

ahogy

a

lány

összeszorítja

a

száját,

kétségbeesetten, nehogy a legkisebb hang is távozzon belőle.

Lassacskán mégis szétnyíltak az ajkai, s hallani lehetett halk zokogását. A halk zokogás kisvártatva nyöszörgéssé változott, ami gyors kis lihegésekbe váltott át, és végül elnyújtott, reszelős nyögéssé fajult. Caleb ismét rácsodálkozott, milyen készségesen válaszol a húsa, ahogy kissé elernyed a sötét rózsaszín szája, s olykor előbújik a cicanyelv, hogy újból megnedvesítse finom és ruganyos ajkait. A lány már közel járt, megfeszítette a kötelékeit. Próbálta elkerülni a végső megkönnyebbülés pillanatát, mégis önkéntelenül hullámzón Caleb ujjai alatt, hogy megtalálja, amitől félt. Caleb kicsit meghátrált, hogy kihasználja a pillanatot, és megtegye, amit meg kellett tennie. Bal kezével előrenyúlt, és megfogta a gumicsövet, amire szükség volt. Szépséges foglyát ismét az eksztázis hullámzó magaslataiba emelte, amitől az egyszerre nyögött és kiabált - majd bedugta a csövet a fenekébe. A lány durván összerándult a behatolástól, de Caleb stabilan tartotta. Lassan, figyelmesen dörzsölte a lány csiklóját, amíg annak ökölbe szorult keze el nem ernyedt, térde el nem lazult, a légzése pedig pihegéssé nem vált. Caleb mit sem törődött sliccének feszülő farkával, mint ahogy a testébe nyilalló vággyal sem, amitől megfájdult a hasa. Inkább arra összpontosított, hogy megnyugtassa engedelmes rabszolgáját, akinek az arca mélyvörösbe fordult kreol bőre alatt. Csak egy orgazmus hozhat ilyen pirulást, Caleb pedig nem tudott ellenállni a büszkeségnek, amiért odáig juttatta. Megsimogatta a lány hátat, s már nem lepődött meg rajta, hogy a keze felé íveli a testét. Hiányozni fog neki. Ez. Ő. A gondolatot lerázva nekilátott, hogy megbeszélje vele a dolgot. A lány csendesen zokogott, miközben Caleb feltöltötte őt vízzel, s elmondta neki: a nyomás, amit a hasában érez, teljesen normális; nem kell félni. De attól még félt. Jobb kezének ujjai szorosan Caleb ujjai köré fonódtak, míg balja ökölbe feszült az asztal műanyag borításán. Amikor

Caleb érezte, hogy több víz már nem fér belé, elzárta a csapot, és arra kényszerítette, hogy nyomjon. A lány ekkor aztán tényleg felsikoltott: könyörgött, hogy Caleb ne nyomja a hasát, s eszeveszett könyörgéséből meg

a

fájdalmas

arckifejezéséből

nyilvánvaló

volt,

mennyire

szégyenkezik. Caleb mindent megtett, hogy mozdulatlanul tartsa. Megígérte neki, hogy minden rendben lesz, hogy semmi oka nincs a félelemre és a szégyenkezésre, de hiábavaló volt a nyugtatgatással kísérletezni.

Végül

ahhoz

folyamodott,

hogy

teljes

súlyával

ránehezedjen. Az övé mellé tette az arcát, majd ismét feltöltötte vízzel és kiürítette, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy nincs már haszna a további közreműködésnek. Amikor vége lett az egésznek, levette a kötést a lány szeméről, kioldotta a kötelékeit, így feltérdeltethette az asztalon. Calebet meglepte, hogy a lány a nyaka köre fonta a karját, a nyakába fúrta az arcát, és nem akarta elengedni őt. Melegség árasztotta el a végtagjait mindenhol, ahol a remegő test hozzáért. Olyan kellemes érzés volt, mint hagyni, hogy a nap cirógassa az arcát. Hívatlanul az elméjébe furakodott az emlékkép, amint a lány felnéz rá ott az utcán - hunyorogva, pedig próbálta felmérni a tekintetével. Caleb elbűvölőnek tartotta, főleg, amikor mosolygott. Hirtelen égett a vágytól, hogy megint lássa úgy rámosolyogni. Ehelyett inkább hátratolta, hogy lecsókolhassa a langyos, sós könnycseppeket puha arcocskájáról. Meg az íze is olyan volt, mint a napé. Vajon mosolya vagy a könnyei tetszettek jobban neki. Elkalandozó gondolataitól összezavarodva magára hagyta a lányt, hogy megmoshassa az arcát, és utasította, hogy menjen a hálószobába, amikor befejezte. Caleb lassan sétált fel-alá a hálószobájában. Annyi minden járt a fejében! Rafiq tájékoztatta, hogy a szállítás rendben lesz, amikor

Tuxtepecbe érnek. Azt is megerősítette, hogy a Pakisztánba vezető útjuk vámellenőröktől mentes lesz, és lesz elegendő üzemanyaguk a táv valamennyi szakaszára. Mind jó hír volt, de Caleb legjobb esetben is szomorkás mélasággal gondolt rájuk, a legrosszabban pedig kifejezett rossz kedvvel. Tizenkét év után úgy tűnt, túl gyorsan történik a dolog. Valamikor szembesítenie kell a lányt a sorsával - méghozzá nagyon hamar. Erővel meg kell értetnie vele, hogy kurvát csinált belőle. Vladek kurváját. Önkéntelenül is elképzelte, milyen arckifejezést kap majd válaszul abban a pillanatban. Tudta, hogy addig halasztja, amíg csak lehet. Három hét. Hirtelen eszébe jutott, vajon mi tarthat a lánynak ilyen sokáig. Fontolóra vette, hogy visszamegy a fürdőszobába, de aztán jobb ötlete támadt. A legjobb, ha hagyja lenyugodni, s magától kijönni onnan. Caleb körülnézett a hálószobában. Senki sem tudná valójában felmérni a benne rejlő gazdagságot és vagyont. A poros mexikói város koronaékszerét. A perzsaszőnyeg Törökországból érkezett, a fa kárpitokkal együtt. Az ágynemű libatollból volt, az ágyneműhuzat a legfinomabb egyiptomi pamutból, a márványkandalló pedig Itáliából. Messze a kandalló volt a helyiség legtúlzóbb tárgya. Caleb biztosra vette, hogy sosincs elég hideg hozzá, hogy használni kelljen. A szoba egyik teljes falát megerősített üvegből készítették, rejtett tolóajtóval a teraszra. Caleb felsóhajtott és elmosolyodott. A lány talán még életében nem látott ilyen pompát. Vladek vajon hol fogja őt tartani? Összeszorult a gyomra. Meghallotta a kilincs zaját, és az ajtó felé fordult, hogy láthassa a reakcióját. Nem csalódott, amikor a lány elkerekedett szemekkel, csodálkozva a szája elé kapta a kezét. - Nem erre számítottál? - érdeklődött Caleb.

- N-n-nem! - válaszolta, miközben tüzetesen megvizsgálta a szobát. Caleb szívből felkacagott, és beljebb vezette. A lány félig révületbe esve körbesétált, és mindent megérintett az ujjával. - Te itt élsz? Hogy engedheted meg magadnak ezt a helyet? - kérdezte teljesen ártatlanul. Caleb tudta, hogy a kérdésben több a kíváncsiság, mint az él. Hirtelenjében azt kívánta, bárcsak ez lenne az otthona, így igenlő választ adhatna a csodálatra. Megdöbbentette a hirtelen támadt vágy, hogy lenyűgözze a lányt. Egy rabszolga aligha érdemes arra, hogy lenyűgözzék - emlékeztette magát a tényre. Caleb pakisztáni otthona épp ilyen figyelemre méltó, ha nem jobban. De azt ő sohasem fogja látni. Hirtelen ötlettől vezérelve elhúzta a lányt a függönytől, hogy szemtől szemben álljanak. Közel akarta tudni magához annak ellenére, hogy maga is tiltakozott kisfiús viselkedése ellen. A lány megtorpant, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy Caleb is ott van. Hogy merte elfelejteni, akár egy pillanatra is? Caleb megpróbálta magára vonni a figyelmét azzal, hogy gyengéden, ugyanakkor határozottan lehúzta a hálóinge pántját. - Mit csinálsz? - érdeklődött a lány szelíden. Caleb sokatmondó pillantást vetett rá, a legapróbb mosollyal a szája sarkában. - Megegyeztünk, Cica: te kint maradsz, én pedig egy engedelmes kismacskát kapok. Lassacskán előrehajolt, hogy megcsókolja az alsó ajkát. Pont úgy, ahogy akarta. De a lány teljesen beharapta. - Tönkreteszed a szádat, ha folyton ezt csinálod, Cica. Caleb felemelte a lány állát, hogy belenézzen a nagy, barna szemébe, melyet egyáltalán nem csúfított el a sírás miatti puffadtság. - Nem foglak megint megbaszni, ha ettől félsz. A lány próbált másfelé nézni, de Caleb farkasszemet nézett vele. Sőt,

ha eléggé koncentrált, talán még a szívverését is hallotta. Megint előrehajolt, és megcsókolta a fülét. - Csak egy kicsit önző leszek. - Az mit jelent? - kérdezett vissza a lány bizonytalanul. Caleb szó nélkül megfogta a kezét, és a hatalmas cseresznyefa franciaágyhoz vitte, amit annyi mindenre lehet használni, bár nem mindegyik lehetőség adja magát elsőre. - Megmutatom. Caleb leült az ágy szélére, habozó önkéntese pedig vele szemben állt. Kíváncsi tekintetének egyértelmű volt a lányból áradó szorongás. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig egyikük sem mondott semmit. Caleb egyszerűen nézett, vizsgálódott és fejben jegyzetelt. Amikor végre megszólalt, a lány összerezzent. - Csak érints meg! - Azt akarod, hogy megérintselek? Hol? Caleb kifejezetten élvezte, hogy egyszerre volt tartózkodó és kíváncsi. Ez bátorságról tanúskodott, ravasz és kalandozó természetről. Amiről úgy tűnt, hogy ő maga mit sem sejtett. Calebnek néha nehezére esett nem saját magát látni benne. Ez egyszerre volt hízelgő és zavaró. - Bárhol, ahol szeretnéd - mosolygott rá. A lány összevonta a szemöldökét, mintha a válasz további magyarázatot igényelt volna. Pedig nem igényelt. Caleb azt akarta, hogy megérintse öt. Akárhol, mindenhol - csak ne kelljen rá kényszeríteni. Talán azért, mert azt gondolta, hogy ha a lány szabad akaratából nyúl hozzá, akkor már nem fog bűntudatot érezni a korábbi erőltetés miatt. Vagy esetleg azért, mert szüksége volt az érintésére. Volt idő, amikor Caleb mindenkitől gyűlölte az érintést, mivel csak a kegyetlenséget ismerte. De megfelelő körülmények között most már inkább kedvére volt. - És utána? Mit fogsz csinálni? - tudakolta a lány szinte már dühösen, bosszúsan.

Caleb úgy gondolta, érti, hogy miért. A lánynak semmi oka nem volt feltételezni, hogy nem fogja őt kihasználni. Márpedig ha őszinte volt - és többnyire az volt maga sem volt biztos benne, hogy nem. Ennek ellenére tartotta a szavát. Rafiq legalább ennyit megtanított neki. - Itt fogom tartani a kezem - paskolta meg maga mellett az ágyat kétoldalt Caleb. - ...hacsak nem kéred másként. Mosolya pajkossá vált, és ezt tudta is, de képtelen volt ellene tenni. Próbált nem röhögni, amikor a lány gúnyosan felhorkantott, és a plafon felé forgatta a szemét. Nem hitt neki, egy szemernyit sem. Tartózkodó, de kíváncsi. A szobában csend honolt még néhány másodpercig. Caleb merev tekintettel méregette a lányt, miközben azt fontolgatta, mit mondjon vagy tegyen. Szíve egyre gyorsabban vert, és a légzése is szaporább lett. Tényleg feszült volt? A feszültség valóságos afrodiziákum. A lány állandóan harapdálta az ajkát, apró fehér fogaival a ruganyos húsba vájt. Caleb ujjai önkéntelenül az ágytakaróra préselődtek. Voltak helyek, ahol azt a szájat akarta erezni, s olyanok, ahol nem bánta volna, ha a kicsiny fogak belemélyednek. A lány megköszörülte a torkát, kizökkentve Calebet a hátsó gondolatokból. - Szóval, ööö... ha nem teszem meg, akkor vissza kell mennem a szobámba, ugye? Úgy tette fel a kérdést, hogy benne volt a válasz is. Caleb bólintott. Észrevette, hogy a lány válla egy árnyalatnyit leereszkedik, mintha jobban ellazulna. Akarta. Akarta Calebet. A férfi elfojtotta a mosolyt. - Oké. Megteszem. De meg kell ígérned, hogy az ágyon tartod a kezed. Megígéred?

Caleb képtelen volt tovább küzdeni a vigyorgás

ellen, és bólintott. A lány még csak meg sem kérdezte, hogy meddig mehet el az érintés tekintetében. Elpirult, de a hangja csaknem magabiztos volt. Caleb rácsodálkozott, milyen sok arca van. Az egyik

pillanatban félénk, a másikban meg vadmacska. - Csukd be a szemed, szerintem máshogy nem megy nekem. Caleb felnevetett,

főleg

mert

a

lány

elpirult,

de

nagy

nehezen

engedelmeskedett. Késő volt. Elég késő ahhoz, hogy akár koránnak is lehessen nevezni, attól függően, hogy az ember honnan nézi. A lány békésen aludt mellette, fenekét az ágyékához nyomva. Elképesztő, milyen hamar álomba merült, pedig Caleb gyanította, hogy elég sok volt ez neki. Lecsukta a szemét, és mélyen belélegezte a haja illatát, a lány illatával együtt. Arra gondolt, ahogy a kíváncsi kis ujjacskák végigfutottak hullámos szőke haján. Ez volt az első, amire a lány lecsapott. Az egész fejbőre vibrált tőle, az érzés végigfutott a tarkóján, a gerincén, onnan pedig a végtagjaiba sugárzott. Egyetlen érintés után már kételkedett benne, hogy képes lesz tartani magát az ígéretéhez. De veszteg maradt. Tudni akarta, milyen messzire foga lány elmenni. Azzal is győzködte magát, hogy ez a kiképzés része. Hogy megismertesse

vele

a

férfitestet,

hogy

hozzászoktassa

annak

megérintéséhez. Nem minden férfi volt olyan, mint ő. Sokan jobban szerettek kapni, mint adni, s Caleb csak arra tanította meg Cicát, hogyan adja át magát az ő kezének - arra nem, hogy miként csikarhatja ki az irányítást a kezdeményezéssel. Abban a pillanatban vallotta be magának, hogy direkt elkerülte ennek az oktatását, noha a lánynak szüksége lesz rá. Ez egy kissé sebezhetővé tette Calebet. Nem azért, mert az érintés rabszolgasorba kényszerítette - nem ilyen prózai okból kifolyólag. Az összes

rabszolga,

akit

kiképzett,

megérintette

őt,

méghozzá

rendszeresen. Velük azonban mindig tárgyilagos és szigorúan objektív

maradt, tájékoztatván őket közben, hogy mi keltett jó érzést, és min kell még dolgozni. Ezzel a lánnyal viszont... akart valamit. Sötét vágyai pedig úgy elterelték a figyelmét, ahogy azt aligha engedhette meg magának. Attól még meg kell tanulnia, nem igaz? Calebnek ki kellett bírnia. Nem volt más választása. Hozzásimult a lány érintéséhez, mire az szorosabban markolta a haját. A fájdalom szikrájától életre kelt a farka. A lány utána az arcának felfedezésére indult: törékeny ujjaival végigtáncolt a szemöldökén, a járomcsontján és az állának a vonalán. Amikor hüvelykujjait az ajkára nyomta, Caleb megfeszült, mert azt gondolta: meg fogja csókolni. Nem tette. Inkább végigfuttatta a kezét a nyakán, a vállán, és még az inge alá is bemerészkedett a felül nyitva hagyott gomboknál. Caleb érezte, hogy a lány testhőmérséklete megemelkedik. Hogy a méhéből áradó forróság áthatol azon a néhány centin, ami elválasztja az ágaskodó farkától. Végül ő volt az, aki pontot tett a dolog végére. Gyorsan elege lett abból, hogy tartania kell magát az ígéretéhez. Megmondta a lánynak, hogy elég volt, feküdjön le. Hangja nyugodtnak hatott, noha mindennek érezte magát, csak annak nem. A bal csuklóját, arany zsineggel rögzítette, ami az egyik ágytámlából állt ki. Vékony, de erős huzal volt, amivel kényelmesen alhatott a szökés veszélye nélkül. Aztán elment fürödni, s olyat tett, amire már nagyon régóta nem volt szüksége. Miközben fényes ondócseppek fröccsentek a zuhanyzó csempéjére, megint csak feltette magának a kérdést, hogy mégis mi a faszt gondolt. Most pedig ott feküdt mellette az ágyban, mintha a kedvese lenne, a kibaszott haját szagolgatva, s a karját cirógatva. Még rosszabb volt, hogy nem hitte, hogy képes lesz abbahagyni. Nem akarta abbahagyni. A lány dereka köré fonta a karját, és közelebb húzta magához, mire az

felsóhajtott. A kis ringyó még hátra is döntötte a fejét, hogy az arcát az ingébe fúrja. Talán egy csókot szeretett volna? Caleb nem vesztegette az időt a válaszra. Az övére nyomta az ajkát, finoman, kíváncsian. A lány ismét felsóhajtott, és lomhán kinyitotta a száját - még mindig aludt. Caleb felbátorodott, és a nyelve hegyével izgatta a szájat. Mazochistának érezte magát. Mi másért gyötörné így magát? Meleg, édes és enyhén alkoholízű volt. Halkan belenyögött Caleb szájába. A lány Caleb felé fordult, ajkaival már az övét keresve. A férfi meg- adta neki, amit mindketten akartak, és a nyelve óvatosan bemerészkedett a szájába. A lány egyszeriben farkaséhessé vált. Cuppogva, mohón szívogatta Caleb száját, még mindig álmában. A férfi visszatartotta a nevetést, amikor elhúzódott tőle, mire ő nyöszörgött és vakon keresni kezdte. - Mmm, Caleb - sóhajtott fel fájdalmasan. A megszólított pulzusa rögtön a háromszorosára gyorsult. Dübörgött a vér a fülében. Vajon róla álmodott? Vagy csak tettette, hogy alszik? Tudta, hogy megcsókolta, s önként viszonozta? - Igen, Cica? - kérdezte tényleg idegeskedve. - Mmm - válaszolta a lány, és mosoly bujkált a szája szegletében. Caleb újból meg akarta csókolni, de nem tette. A lány próbált felé fordulni, de a csuklóját tartó zsinór nem engedte. Összeráncolta a homlokát, ám nem ébredt fel. Caleb áthajolt rajta, és eloldozta, mire a lány azonnal felé fordult, és a vállára tette a fejét. Frissen kiszabadult karjával közel húzta őt magához. Bal lábával a matrachoz szegezte a combját. Forró kis puncija pedig odanyomódott Caleb csípőjéhez. Hát valóban kibaszottul ez történik? Caleb beletörődően átölelte a bal karjával, a másikat pedig a saját mellkasán nyugtatta, kalapáló szívére szorítva. Végül egy idő után az alvás kiszabadította az édes kínzás fogságából.

Tíz

UGYANAZ

AZ ÁLOM VOLT,

amelyik mindig visszaköszönt, attól a naptól

fogva, amikor először találkoztunk. Az, amelyiket repesve vártam, mielőtt esténként a párnára hajtottam a fejem. Nem akartam erről álmodni, de nem volt más választásom. Szerintem azért, mert a tudatalattim elhatározta: visszamegy, és újból végignéz mindent, ami akkor nem tűnt fel. Végigsietek a járdán, próbálok elmenekülni a furcsa fazontól mögöttem a kocsiban, amikor felnézek, és meglátom őt. Talán a könnyed léptei miatt, vagy azért, mert a tekintetét előttem hordozza végig, nem pedig rajtam, vagy bármi másért, de bizalomgerjesztőnek tűnik. Karomat a dereka köré fonom, és azt suttogom: „Csak tegyél úgy, mintha, oké?” Az álom börtönén túl érzem, hogy valódi izzadság csordogál a nyakamon. Homályosan rémlik, hogy hánykolódom és forgolódom,

ám

nem

tudom

összerakni,

miért

érzem

annyira

kellemetlenül magam. Belemegy a játékba, s meglep, amikor átölel. A veszélyes pillanat mintha nagyon hamar tovatűnt volna, de valamiért mégsem akarom

elengedni. Biztonságban érzem magam ezekben a karokban, pedig még sosem éreztem magam igazán biztonságban. És jó illata van, pont olyan, amilyet egy férfinak képzeltem. Friss, tiszta szappanillat, meleg bor és egy kis verejték. Az az érzésem, túl régóta szorongatom, ezért úgy engedem el, mintha megégetett volna. Aztán felpillantok, és szembesülök az előttem álló angyallal. Kis híján összecsuklik a térdem. Az álmomon kívül hallom magamat nyöszörögni. Egyik felem tudja, miért nem akarom tovább bámulni, de egyszerűen képtelen vagyok megakadályozni. Harmadik személyben álmodom. Néző lettem. Ő a legszebb teremtmény, akit valaha is láttam. Beleértve a kiskutyákat, a kisbabákat, a szivárványt, a naplementét és a napfelkeltét is. Még csak férfinak sem tudom nevezni - a férfiak nem néznek ki ilyen jól. A bőre gyönyörűen napbarnított, mintha a napfény kihasználta volna az időt, hogy tökéletesre csókolja. Izmos alkarját ugyanolyan aranyszínű szálak borítják, mint amilyen a haja. A szeme pedig a Karib-tenger kékeszöldjét utánozza, amit még csak filmplakátokon láttam. Mosolyog, mire nekem is muszáj elmosolyodnom. Bábuvá váltam. Ő mozgat. Mosolya felfedi szépséges fehér fogait, de a hegyes bal szemfogát is. A fogsora nem tökéletes, és ez az apró hiba mintha még inkább csodálatosabbá tenné. Beszél hozzám, mond valamit egy másik lányról, de nem vagyok hajlandó odafigyelni. A távolban ismerős hangot hallok, a saját hangomat. Az álmon belül? Azon kívül? Nem tudom biztosan. Csak annyit tudok, hogy könyörgök: fejeződjön be az álom. Nem találtam meg, amit kerestem, a hiányzó láncszemet. Abba kellene hagynom. Abba kellene hagynom, mielőtt a kibírhatatlan

részhez

érek,

amelyiknek

semmi

köze

nincs

az

emlékekhez, csak a vágyhoz és a képzelgéshez. Előrehajolok, felemelem a fejem. Azt akarom, hogy megfelelő célra használja telt

ajkait. Nem fogadom el a nemet válaszként. Amikor a nyelve becsúszik a szám résén, olyasmit érzek a lábam között, amilyet még soha. Fájdalmas telítettséget. Hirtelen érzem a szívverésemet - nemcsak a mellkasomban, hanem a titkos redők között is. Belenyögök a csókba, és kisvártatva hallom az ö mordulását is. Meg akarom érinteni, mindenhol. Az sem zavar, ha itt a járdán a magáévá tesz, annyira kívánom. Nem érdekel, mit fog mondani az anyám. Miatta akár kurva is leszek. Örülök, hogy kivártam. Örülök, hogy ö lesz az, aki megkap. Kezével megtalálja az utat a hajamba, s valamiért veszélyérzetem támad. Elhessegetem az érzést. A csók éhessé, mohóvá fajul - egy kicsit belefájdul az ajkam. Keze ökölbe szorul a hajamban. Az érzés ismerős, de távoli. Tovább akarok csókolózni. Sör ízét érzem? Egyszeriben túl ismerős az egész. Egy csók. Egy érintés. - Ezt csinálod, miután lefekszem, Livvie? Puta ruhát veszel fel, és megpróbálod elcsábítani az apádat? - Ö nem az apám! Őt kellene hibáztatni. Nem engem. - Ha kurvaként viselkedsz, úgy is fognak bánni veled. Gyűlöllek. Minden előzmény nélkül egyszer csak nyomasztó szomorúság lesz úrrá rajtam. Valami nagyon nem stimmel. Hátrahúzódom a csókból, és elkerekedik a szemem a rettenettől. Ugyanaz a fiatal arc, amiben szavakon túli szépséget láttam, vészjóslóan néz vissza rám. A szeme még mindig a tengerre emlékeztet, de a napsütötte karibi part helyett borzalmas lényeket látok a tekintetének mélységében ólálkodni. Már nem angyal, hanem az

ördög, akitől mindig is féltem. Kipattant a szemem, és az engem körülvevő semmibe bámultam. Kalapált a szívem, folytak a könnyeim, de mindezek ellenére szégyenletesen nedves voltam odalent. Egy régi kísértet fenyegetett azzal, hogy lehúz az új pokolba, de megpróbáltam ellenállni. Caleb békésen aludt mellettem, karjaival satu módjára átölelt. Biztos erőlködtem, hogy felkeljek. Az igazat megvallva, hátamnak feszülő izmos teste megadta azt a biztonságérzetet, amire hetek óta vágytam. Évek óta. Ráadásul az ő szobája kellemesen hűvös volt. Nem volt benne az a forró ragacsosság, ami beitta magát az enyémbe. Az én szobám - ez vicces. Eltöprengtem rajta, mi történt az előbb. Alig voltam képes felfogni az eseményeket. Szerintem, ha filmen láttam, vagy könyvben olvastam volna őket, úgy gondolnám, erotikus volt. De átélni, itt és most, hús-vér formában... Inkább csak ijesztő volt. Leginkább. Már a gondolattól is erősebben és gyorsabban vert a szívem, ám ez most más volt. Azt a nehéz, süllyedő bizsergésféleséget is éreztem a hasamban. Arra emlékeztetett, amikor gyerekként bújócskáztunk a sötétben. Nem akartam, hogy megtaláljanak, ülni a sötétben, nem tudván, hogy elkapnak-e vagy nem, egyszerre izgalmas és ijesztő volt. Már akkor tudtam, hogy ezt a fajta lázat élvezem, nem pedig a bújócskát. Caleb közelében folyton ezt éreztem. Állandóan az arcát láttam, csukott szemmel, a tenyerembe hajtott fejjel - a puha férfihúst az ujjaim között. Az egész dolog villanások sorozataként játszódott le a fejemben. Villanásokként, amelyek ébren tartottak a sötétben. Álmodtam róla, hogy én is megcsókolom. Hogy többet is teszek annál, mint hogy megcsókolom. Éreztem a keménységét a fenekemnél, és a józan ész ellenére ott is meg akartam érinteni. Látni akartam, mi járt bennem. Amikor tegnap este megkért, hogy hagyjam abba, kissé csalódott

voltam. Sőt, talán bántott is, hogy valamit esetleg rosszul csinálhattam. A hangja először rekedtesnek, távolinak hangzott, de aztán ellágyult, és azt mondta: jó voltam, túl jó. Valami hülye okból kifolyólag amellett, hogy teljesen zavarban voltam, nos, nem tudom, hogy a megkönnyebbülés-e a jó szó, vagy akár a büszkeség, de valami olyasmit is éreztem. Caleb furcsa ember: kegyetlen és kíméletlen, egy szörnyeteg. Máskor viszont mintha képes volna a gondoskodáshoz hasonlóra. Sírtam, kiabáltam és remegtem miatta a félelemtől, egy szempillantás múlva pedig szinte elhitette velem, hogy nem ő a felelős érte. Átölelt és biztonságot nyújtott. Hogy lehet ez? Úgy tűnik, hiszékenyebb vagyok, mint valaha is gondoltam magamról. Lassacskán szemügyre vettem a függönyöket. Olyan látvány tárult elém, amilyen már régóta nem. A napfény megejtette a nagy bemutatkozást, egy árnyalatnyival világosabbra festve a függönyöket. A szívverésem felgyorsult, és izgatottság futott végig rajtam. Mintha karácsony reggel lett volna. Óvatosan Caleb keze után nyúltam, hogy finoman eltoljam a mellemről. Felmordult, és egy pillanatra teljesen mozdulatlanná váltam ijedtemben. Mélyet sóhajtott, aztán legnagyobb megkönnyebbülésemre elfordult. Megszabadultam tőle. Sőt, ami még meglepőbb, valahogy megszabadultam az arany zsinegtől is, amit korábban a csuklómra kötött. Nem voltam hajlandó ezen agyalni, úgyhogy talán túl gyorsan kicsusszantam az ágyból, és a fény felé kúsztam. Félrehúztam a függönyt, csupán résnyire - de amikor napfény érte a szemem, belesajdult a fejem. Szorosan becsuktam a szemem. Olyan átkozottul hosszú idő volt! Apránként nyitogattam a szemem. Ezúttal megláttam, amire a lelkem annyira régóta vágyott. Láttam a fényt; a szép, meleg, biztonságot nyújtó fényt. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy minden, ami eddig történt,

csak álom volt, és most, hogy a nap már felkelt, felébredhetek belőle. Soha többé nem akartam elaludni. A szörnyek már sosem térnek vissza. Egy kicsit jobban elhúztam a függönyt, és egy nagy verandát véltem látni. Volt ott egy asztal nagy napernyővel, cserepek és növények és nyugágyak - meseszerű az egész. Az üvegnek nyomtam a tenyeremet, éreztem a nap melegét és a reggel hűvösét a bőrömön. Minden olyan valószerűtlen volt. Hátranéztem az alvó Calebre. Mélyeket lélegzett. Még sokáig nem fog felébredni. A szívem kalapált a mellkasomban. Ez volt az, az esélyem a menekülésre. „Ha megteszed, és elkap, halott vagy! Megőrültél?”kiáltozta az eszem. De azt is mondta: ha nem teszed meg most, talán sohasem lesz újabb esélyed. Az elhatározás megszületett. Elhúzok innen. Behúztam magam mögött a függönyt, és gyorsan körbenéztem. Azt kutattam, hogy tudnám kinyitni az ajtót. Felmértem a környéket, de nem sok mindent láttam: semmiféle épület, út vagy ember. Nem hagytam, hogy ez eltántorítson. Ujjaimmal végigtapogattam az üveget, hogy valahogy kinyissam az ablakot, de nem láttam és nem éreztem semmit. Ugyanezt megtettem a fal mentén is, ám szintén eredménytelenül. Idegesen és izgatottan pillantgattam a szobába. Caleb még mindig békésen aludt. Megnyomtam az üveget, de nem sokat segített. A FRANCBA! Láttam, hogy az üveg alatt sín fut, tehát rájöttem: félre kell húznom. Gondolkodj! Csak gondolkodj! Nem láttam, hol nyílik az ajtó, viszont valahogy ki kellett nyílnia, szóval talán... a zár olyan helyen van, ahol nem láthattam. Az ajtó tetejére meredtem. Megsemmisültem a felismeréstől, hogy esélyem sincs elérni. Az egyetlen lehetőségem, hogy kinyissam az ajtót, ott figyelt az egyik sarokban, egy nagy bőrborítású szék alakjában. Nehéznek látszott. Majdnem felsikoltottam. Visszanéztem Calebre. Hogy az ördögbe fogom

azt megmozdítani anélkül, hogy felébreszteném?! Csendesen a bőrborítású megváltóm fele sétáltam, és nagy erővel meglöktem. A szék halk, sercegő hangot hallatott a szőnyegen, mire rögtön az ágyra néztem. Továbbra is aludt. De kibaszottul esélytelen, hogy arrébb tudjam tenni a széket anélkül, hogy felébresszem. Körbepillantottam a szobában, és próbáltam nem elájulni, ahogy kitódult a vér az arcomból. Az egyik szekrény ajtaján ott lógott Caleb zakója, ami alól kikandikált egy vállra akasztható pisztolytáska. Lehet, hogy...? Ó, istenem, kérlek, kurvára az legyen! A puha anyagért nyúltam és felemeltem. A legnagyobb kicseszett pisztoly volt benne, amit valaha is láttam. Jó, az egyetlen, de akkor is. Hányingerem támadt. Az egyik felem el akarta felejteni az egész átkozott dolgot, és visszafeküdni az ágyba. Hogy is tartja a mondás? Szégyen a futás, de hasznos? Bassza meg! Megfogtam a fegyvert. Mázsás súlya volt, a fene egye meg. A szekrény kinyílt, és egy pillanatra tényleg meglepődtem, menynyi kínzóeszköz rejtőzik benne. Lovaglópálcák, korbácsok, láncok és egyéb dolgok, amiket nem ismertem fel a Nicole-éknál nézett Igazi szex epizódokból az HBO-n. Az ott egy tüskés dildo? Mindjárt végem! Vajon azt tervezte, hogy ezeket a cuccokat használja rajtam? Beteg állat. És mégis... Kiszúrtam egy, vagyis több bilincset, méghozzá szőr nélkülieket. Ez azt jelenti, hogy igaziak, nem? Csak mert ciki lenne, ha mégsem. Ki akartam próbálni. Felvettem Caleb zakóját, aminek azonnal lesújtott a mérete. Letettem a pisztolyt a székre, és elkezdtem feltűrni az ujjait. - Mi a francot művelsz? Caleb dühös hangjától egy másodpercre jéggé dermedtem Egymásra néztünk: az én tekintetem tágra nyílt és ijedt, az övé hideg és veszélyes. A fegyverért nyúltam, amint kipattant az ágyból. Gyorsabb voltam. Most az egyszer.

- Ne mozdulj, baszki! Egy lépést se! - visítottam szinte pánikban. Puszta félelemből is lelőhettem volna, amit szerintem felfogott, mert azonnal felhagyott a közeledéssel. Túl gyorsan vert a szívem, homályosan láttam. Légy észnél, Livvie! Kurvára légy észnél... - Tedd le a fegyvert, Cica! - suttogta, mintha én jobban féltem volna nála. Picsába, talán tényleg. Lehet, hogy neki nem ez az első eset, amikor pisztolyt szegeznek a képébe, de számomra vitathatatlanul az első, amikor valakinek az életére török. Sírni támadt kedvem. - Nem akartam ezt az egészet. Nem akartam bántani. Már nincs más választásod, Livvie. Vagy te, vagy ö. Utáltam a helyzetet. Úgy éreztem magam, mint egy ostoba lány a filmekben, amelyik fegyvert fog a leendő gyilkosára. Remeg a keze, a gyilkos pedig egyre közeledik. A lány rohadtul nem bírja megölni. Aztán halott. A lány. Aztán én vagyok halott. Mély lélegzetet vettem, és jó erősen markoltam a fegyvert - mit sem törődve azzal, hogy milyen nehéz, hogy remeg az alkarom, hogy egyenesen kéne tartanom. Főleg az izzadó tenyeremmel nem törődtem, amitől csúszott a markolata. - Kérlek, Caleb! - szinte könyörögtem. - Ne mozdulj! Hagyj elmenni, hogy ne kelljen megölnöm téged. Különben megteszem. Istenemre esküszöm, megteszem. Nyugodt volt, túlságosan nyugodt. - Senki sem fog megölni senkit, Cica. De nem engedhetlek el. Csak tedd le, és megígérem, egyáltalán nem foglak bántani. Ezen nevetnem kellett. Nálam volt fegyver, de ö tartott fogva engem. Ettől még veszettül röhögtem. A tudatom abba a különleges, sajátos üzemmódba kapcsolt. És tálán azért, mert a bazi nagy pisztoly a kezemben Piszkos Harryt idézte, szinte fuldokolva kiböktem: - „Tudom, mire gondolsz. Hatot lőttem, vagy csak ötöt? Őszintén, a

nagy hajcihőben magam sem számoltam. De mivel ez egy 44-es Magnum, a legerősebb lőfegyver, és simán szétrepítheti a fejedet, biztosan az jár most a fejedben: „Érezzem mázlistának magamat?” Úgy érzed, fafej?" Caleb arckifejezése megfizethetetlen volt. Egyszerre aggódott az épelméjűségemért, és dühöngött a hülyeségem miatt. - Cica... - kezdte. Gyors mozdulattal kibiztosítottam a pisztolyt; két kézzel, mert eggyel nem bírtam. Közben az ujjam kissé hozzányomódott a ravaszhoz, és most először valódi félelmet láttam végigfutni a vonásain.

Nyelt

egyet.

Levettem

az

ujjam

a

ravaszról,

és

megkönnyebbültem, hogy nem csináltam hülyeséget. Vagyis esetemben még nagyobb hülyeséget. A bilincsért nyúltam, és felé hajítottam. Anélkül kapta el, hogy megszakította volna a szemkontaktust. - A pisztoly nincs megtöltve, Cica. Kihagyott a szívverésem. - Faszság, Caleb. Ne akard, hogy kiderüljön, melyikünk blöfföl. Mosolygott, de csak egy picit. Aki nem ismeri olyan jól, mint én, annak elkerülte volna a figyelmét, hogy mi miatt. Nem tudom, miért, de lepillantottam a rövidnadrágjára. A köcsögnek felállt. - Bilincseld magad az ágyhoz, és ne akard, hogy még egyszer kérjem. Most már szélesen, sőt büszkén vigyorgott. - Cica, ha ez a vágyad, csak kérned kellett volna! Tényleg? Hagyta volna, hogy az ágyhoz bilincseljem? Koncentrálj, Livvie! - Kuss, és tedd, amit mondtam! - szúrtam oda epésen, összevonta a szemöldökét, és egy pillanatra elfelejtettem, kinél van az irányítás. Az izzadt tenyeremben csúszó nehéz fém emlékeztetett rá. - Most! A hozzám legközelebbi tartóoszlophoz sétált, néhány lépésnyire tőlem, s összebilincselte a csuklóit.

- Szorosabban! Türelmetlen

voltam

és

ideges.

Engedelmeskedett,

mire

megkönnyebbülten felsóhajtottam. Leeresztettem a fegyvert, hagyva egy pillanatot a szorongás csillapulására, a látásom kitisztulására és az adrenalin felszívódására. - Jobban vagy, baba? - suttogta még mindig játékosan. Megszállott módjára két lépést tettem felé, s úgy megpofoztam, hogy égett tőle a tenyerem. Azonnal előrevetette magát, két kézzel megragadta a csípőmet, és kirúgta alólam a bokámat. Hanyatt vágódtam, a fegyver mögém zuhant. A megbilincselt kezével már nem ért el, de a lába között még mindig próbált elkapni. Minden erőmmel hátrafelé kúsztam, hogy ne tudjon megfogni. Kiszabadultam, és beleütköztem a mögöttem lévő székbe. - Ezért még megfizetsz! - lihegte. Arcának jobb telén haragosvörös folt díszelgett. Megráztam a kezem. - Már megtettem. Ez az én köröm volt. Néhány perc múlva végre elég közel került a szék az ablakhoz. Felléptem, és kitapogattam a szélét. Kérlek, add, hogy igazam legyen! A szívem zakatolt a fülemben, kétségbeesetten becsuktam a szemem. Aztán

egy

kis

kapcsolóra

tapintottam,

és

megállt

a

szívem.

Visszanéztem Calebre. A mérges arckifejezésnek hűlt helye volt, bár a kezem nyoma ott maradt. Elmormoltam egy csendes imát, leszálltam, és egy húzó mozdulattál kinyitottam az ajtót. - Cica... - hallatszott Caleb hangja hátulról. Aggodalmasnak vagy szomorúnak tűnt. - Ne akard, hogy megtaláljalak. Ez fenyegetés volt? Nem maradok itt, hogy megtudjam. Nem néztem vissza. Úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta. Szúrt a tüdőm, amint mezítláb tapostam a porban. Még korán volt, nem

melegedért fel a talaj. Segítségért akartam kiáltani, de nem tudtam, elég messze vagyok-e ahhoz, hogy Caleb ne halljon, úgyhogy csak rohantam. Megláttam magam előtt egy kötényes férfit, aki egy raklapnyi ládát tolt be egy épületbe. - Segítsen! A férfi felém nézett, zavart és gyötrődő arckifejezéssel. Ahogy odaértem hozzá, egyszerűen a nyakába vetettem magam, és próbáltam vele együtt bevonszolódni. - Que pasa? Que te paso5? - kérdezte spanyolul. Még erősebben meglöktem, mire majdnem átestünk a taligán az épület felé haladva. Levegőért kapkodva próbáltam lelassítani, és spanyolul elmagyarázni, hogy amerikai állampolgár vagyok, akit elraboltak, és akarata ellenére fogva tartottak. Elmondtam neki, hogy elmenekültem, de a fogvatartóm nincs messze, így azonnal rendőrt kell hívni. - Ki ez az ember? - kérdezte. - Ki ez az ember, aki elrabolt? Éppolyan eszeveszettnek tűnt, mint én. Kinyitotta az ajtót, hogy szétnézzen arrafelé, amerről jöttem. - Jöjjön el az ajtóból! - kiabáltam. - Caleb! A neve Caleb. Kérem, csak hívja a rendőrséget! Hol a picsában vagyok? A férfi végre gyorsan bezárta az ajtót, és rázárta a lakatot. - Mexikóban. - Mexikóban! - Sí, Mexico - ismételte bőszen. Kibaszott Mexikó, tudtam! - A fenébe is, ott vagy - hallatszott egy másik pasas reszelős hangja a sarokból Azt hiszem, a másik volt a pultos. Felé pillantottam. Koszosnak tűm; nem úgy, mint aki szegény vagy elhanyagolt, hanem úgy, mint aki visszataszító életmódot folytat. Kora reggel volt, és ez az amerikai 5

Mi az? Mi történt veled? (spanyol)

motoros, aki közbeszólt, máris ott ült a kocsmában. Feltűnően bámult, belekortyolt a sörébe, s lenyalta a habot a bajuszáról. Hirtelen eszembe jutott, mi van rajtam. Szinte teljesen meztelen voltam Caleb zakója alatt. Keresztbe fontam a karom, és tettem egy lépést befelé a kocsmába. - Tudna segíteni rajtam, kérem? El kell jutnom a rendőrségre. Megint ivott, miközben megrázta a fejét. - Nem akarsz te a rendőrségre menni, szívem, hidd el nekem! Azok a mocskos mexikóiak akkora gazemberek, mint az állat. Csak eladnának annak a valakinek, akitől elmenekültél. A legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálsz visszamenni a határon, és hagyod, hogy a mieink segítsenek neked. A pultosra néztem. - Es la verdad6 - jelentette ki. Ez az igazság. Tehetetlenül felkiáltottam. - Nos, akkor abban tudnának segíteni, hogy eljussak a kibaszott határig? A pultos hátrahőkölt, és idegesen a hátsó helyiségbe sietett. A motoros felállt, megfogta a sörét, kiitta, aztán az asztalra csapta a poharat, s megtörölte a szájat a kézfejével - Hát, kicsim, nem kell annyira berágni! Odajött hozzám, végigfutatta a kezét a pulton, és szándékosan illetlenül méregetett. - Biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit. - Baszd meg! - közöltem, miközben undorodva néztem. Kuncogott. -

Valami

másfajta

megegyezésre

gondoltam,

váltságdíjra. Vagy a megtaláló jutalmára? Megint végigmert tetőtől talpig. - Persze, mindig hajlok a kompromisszumra. 6

Ez az igazság (spanyol)

nyuszika,

talán

Ekkor hangos dörömbölés hallatszott az ajtó felől. Akárki is állt a másik oldalán, nem volt valami jó kedvében. A motoros rám nézett, látta a hirtelen kétségbeesésem, és lenyomott pult mögé. - Bújjál le oda a picsába, és meg ne pisszenj, ha túl akarod élni! Ösztönösen magzatpózba kuporodtam a pénztárgép alatt. A motoros a hátsó szobába futott, és gyorsan visszajött néhány rekesz itallal. Mielőtt rájöttem volna, mit akar csinálni, lepakolta őket a földre, és a pult mellé húzta, pont mellém. Eközben folytatódott a mennydörgésszerű dörömbölés a kocsma ajtaján. - Meg ne moccanj! - mondta még utoljára, felkapott egy poharat a pultról, és elkezdte megtölteni sörrel, amikor egy hangos dörrenés szétrepesztette az ajtó fáját. Majdnem bepisiltem. - Azta'! - nevetett fel a motoros. A torkomban dobogott a szívem, és szorosan becsuktam a szemem, úgy próbáltam elképzelni, hogy valahol máshol vagyok. - Hol a picsában van? - követelte Caleb higgadtan és embertelenül. - Ki van hol, ember? - Ne játszd most a hülyét, faszkalap, vagy szétlövöm a kibaszott fejedet! - Hát, ez nem hangzik túl jól. Figyelj, ember, én csak azért vagyok itt, hogy ránézzek Javier kocsmájára. - És hol van Javier? - Baj van otthon az öreglánnyal, faszom tudja, mit érdekel engem. Én csak örülök az ingyen sörnek, amíg nincs itt. - És mi van a kint hagyott rekeszekkel? - Te tán még sose’ siettél sehonnan? Fülsiketítő csend telepedett a helyiségre. - Amúgy meg, ha egy kibaszott gépfegyverrel keresed itt, tényleg jó oka volt elrohanni - tette hozzá a motoros undokul vihogva. Megint

csend. Caleb léptei lassan és szilárdan közeledtek a pult felé. Ekkor tényleg bepisiltem egy kicsit. Nem éppen életem legkellemesebb pillanata volt, az biztos. - Mit mondtál, hogy hívnak? - érdeklődött Caleb. - Nem mondtam, de szólíts Csöpinek! Caleb rövid, zord kacajt hallatott. - Csöpi, mi? Nos, Csöpi... Hallottam a semmivel össze nem téveszthető hangot, ahogy Caleb kibiztosítja a fegyvert. - Egyetlenegy kibaszott alkalommal fogom feltenni a kérdést, aztán lyukat lövök a mellkasodba. Hol van a lány? Csöpi hangosan megköszörülte a torkát. - Jól van, ember, figyelj... Úgy látom, elvesztettél valakit, aki fontos neked, és én esküszöm, hogy ha halványlila fingom lenne róla, hogy hol van az illető, elmondanám. De nincs. Én csak söröztem itt, Javier-nek meg gyorsan el kellett mennie. Gondoltam, mi a fasz, inkább maradok. Semmit sem tudok a kurvádról. Úgyhogy legyél szíves... - hallottam, hogy elővesz egy pisztolyt, és kibiztosítja - ...vedd ki a kibaszott fegyvert az arcomból, mielőtt újramázolom Javier kocsmáját a tiéddel! A beálló csend összenyomta a levegőt körülöttem. Verejték csorgott le az arcomon, csípte a szorosan becsukott szemem. A körmöm a karomba vájódott. Biztos voltam benne, hogy valaki meghal, miközben itt rejtőzöm több rekesz húgymeleg sör mögött. Caleb hirtelen nevetésben tört ki. Jó erősen ráharaptam az ajkamra, hogy ne sikítsak Csöpi nemsokára csatlakozott a mókához, és kezdtem félni, hogy kiadott engem. - Rendben, Csöpi, megmondom, mi van. Elhiszem, hogy fogalmad sincs, miről beszélek. És bízom benne, hogy ha véletlenül egy vad sztorikat mesélő félpucér lánnyal találkozol, én leszek az első, akivel kapcsolatba lépsz. A nagy ház az utca végén. Calebet keresd! Senki

mást! - Megegyeztünk, ember. Elrakhatjuk végre ezeket? Csend lett. Néhány másodpercig semmit sem hallottam. Aztán hallottam, hogy Caleb lába egyre távolabb és távolabb kerül a pultról Mielőtt megkönnyebbülhettem volna, Caleb hangja csendült fel néhány lépésnyiről - De ha rájövök, hogy hazudtál nekem, megtalállak. És ha rájövök, hogy tettél valamit a tulajdonommal, megöllek Aztán elment.

Tizenegy

- HOL

VAN A LÁNY,

CALEB? - kérdezte Rafiq féken tartott haraggal a

hangjában. Caleb jól ismerte ezt a hangnemet. Eleinte mindig így szólt hozzá, amikor még nehéz eset volt. Ez nem tetszett Calebnek, egyáltalán nem. Kora este volt, s a lány még mindig sehol. Mostanra akár már több száz kilométerre is lehet. Mi a faszért hagyta elmenni? Caleb sosem szokott ilyen lobbanékony vagy ostoba lenni. Bár az utóbbi időben már nem volt ebben annyira biztos. Először is elfelejtette elzárni a fegyvert. Aztán szabadon engedte a lányt az éjszaka közepén. Most pedig ismeretlen erőket hozott mozgásba. - Nem tudom, hol van, Rafiq. Ha tudnám, máris visszahoznám. - Tényleg? - hangzott az epés felelet. Rafiq mióta kételkedett benne? Caleb adott-e valaha is okot erre? Persze, a „most" a válasz mindkét kérdésre. Úgyhogy Caleb ugyanolyan visszatartott haraggal válaszolt: - Tudom, milyen fontos, Rafiq. Tudom, miért vagyok itt. Elpusztítani Vladeket. Caleb egy kissé távolinak érezte magát a helyzettől. Hol és mikor tévesztette szem elől a célt? Mikor ingott meg a figyelmének fókusza? Furcsa módon nem érzett bűntudatot. Máris arra

gondolt, hogy másképpen is megtalálhatnák az utat Vladekhez. A szükséghelyzet szárnyakat ad a találékonyságnak. De ettől még mindig nem tudta, miért engedte el. Tudta, hogy itt van valahol a közelben: talán a csapossal rejtőzködött, ahogy a motoros testbeszéde elárulta. Akkor miért? Miért tett kockára ennyi mindent, amikor biztos, hogy nem nyerhet semmit sem, ám elveszíthet mindent? - Többnyire én is így gondolom, Caleb - mondta halkan Rafiq. - De nem szokásod hibát véteni, főleg nem ilyen óriásit. Ilyen könnyen megfeledkeztél róla, mennyi mindent tettem érted? Rád találtam. Befogadtalak. Segítettem, hogy olyan emberré válj, akitől az ellenségei tartanak. Emlékeztetnem kell rá, hol tartanál a közbenjárásom nélkül? Caleb állkapcsa erősen megfeszült. - Nem, természetesen nem - válaszolta. Lehetetlen volt számára elfelejteni úgy, hogy Rafiq szerette emlékeztetni rá. - Én pedig emlékeztethetnélek téged arra, hogy ölök érted? Caleb fenyegetésszerűségnek szánta, de furcsa rimánkodás lett belőle. Gyermektől a szülőnek. A vonal másik végén hosszas csend honolt, s Caleb annál kényelmetlenebbül érezte magát, minél tovább tartott. - Elbuktam előtted, Rafiq. Jóvá fogom tenni. Valahogy muszáj lesz megoldást találni. - Ne haragudj, hogy kételkedtem benned, khoya7 - lágyult el Rafiq hangja. - Tisztában vagyok vele, mennyi áldozatot hoztál. Csak... - Megértem. Rafiq - vágta rá Caleb, majd rövid szünetet tartott. Azonnal értesítelek. amint megtaláltam. Caleb letette a telefont, még mielőtt bármi más elhangozhatott volna. Gondolkodnia kellett, s minél tovább beszélt Rafiqkal, annál többször jutottak eszébe rossz dolgok ~ habár fogalma sem volt róla, mik 7

Testvér (arab)

lennének a jók. Sosem volt az a rágódós típus. Homlokára szorította az ujjait, próbálván enyhíteni a nyomást. Átverte az egyetlen embert, akiben megbízott? Az igazság súlya végül ránehezedett. Kivé vált vajon hirtelen? Biztosan nem olyanná, aki állja a szavát. A düh sav módjára fortyogott a mellkasában. A lány miatt volt! Amióta megakadt rajta a szeme, csakis zűrzavart és viszályt hozott az életébe. Megengedte magának, hogy érezzen iránta... valamit. Az meg úgy viszonozta, hogy az arcába nyomta a saját fegyverét. Tenyere az arcának bal felére tévedt. Még mindig égett, nemcsak egyféle értelemben. Megnyomta a járomcsontját, mert érezni akarta a feszülő, viszkető lángolást a felszín alatt. Meg kellene találnia. Vissza kellene hoznia. Átvenni fölötte az irányítást, és közben saját maga fölött is. Csak ezért akarod visszakapni? Eszébe jutott a lány puha, ruganyos teste, amint az övéhez préselődik, és ahogy két karjával körülfonja a derekát. Elengedte. A saját hülyesége volt. hogy így cselekedett, de elengedte. Csak arra tudott gondolni, hogy a lány vissza sem nézett Egyszerűen elmenekült... előle. Szinte meg sem akarta találni, de képtelen volt felhagyni a kereséssel. Esze ágában sem volt megint kudarcot vallani. Összpontosítás és tárgyilagosság váltotta fel a gyötrődést és az összezavarodottságot. Eljött az ideje, hogy meglátogassa a csapost. _______________ Miután Caleb elment a kocsmából, még több mint egy óráig nem moccantam a pult alatti rejtekhelyemen. Legalábbis azt hittem, hogy olyan sokáig - az időérzékem talált csalt. Ez történik az emberrel, ha hosszú hetekig fogva tartják egy sötét szobában. Végül a magát Csöpinek hívó behemót felnyalábolt, s addig rázott, amíg abba nem

hagy tant a zokogást. - Miért segít nekem? - tudakoltam, miután lenyugodtam. - Mert úgy nézel ki, mint akinek igencsak segítségre van szüksége. És amerikai vagy - ráncolta a homlokát. Kiengedett, Javier, a csapos már várt egy régi, rozsdás, babakék, meghatározhatatlan márkájú terepjáróval. Sejtelmem sem volt, hová akartak vinni, vagy mit terveztek velem, oda vittek, ahová csak kedvük tartotta. Csupán annyit tudtam, amennyit Csöpi mondott: biztonságban leszek, és ö segíteni fog. Ha lett volna más lehetőségem, olyan távol maradtam volna a retkes motorostól, amennyire csak lehet. Az is igaz, hogy nem volt számomra jobb alternatíva, s ezt ő is tudta. Szóval beszálltam a kocsiba. Mindössze tizenöt percig autóztunk, mielőtt egy kis betonépülethez kanyarodtunk volna. Francba! Félelmem egy pillanatra sem csillapodott. Sőt,

igencsak

fokozódott.

Amikor

körülnéztem,

mégis

arra

kényszerítettem magam, hogy figyeljek. Futásra készen. Csirkeháló vette körül az építményt, körülötte pedig csakugyan néhány baromfi lépkedett, az út porában ide-oda hajigált eleséget csipegették. Bűzlött a levegő a forróság és az állati ürülék szagának keverékétől. Ennek ellenére „otthonos” benyomást keltett a lelakott épület. Oldalára döntött gyerektricikli hevert a házikó mellett, az egyik csirke pedig a szakadt ülést csipkedte. - Miért jöttünk ide? - érdeklődtem. Ostobának éreztem magam, ugyanakkor bizakodónak. Reménykedtem, hogy hamarosan átlépjük a határt. Valami csoda folytán, vagy isteni beavatkozásnak köszönhetően, beérnem egy telefonnal is. Sok mindent reméltem, ráadásul egy idegentől. Untam, hogy új emberekkel találkozzam. - Szereznünk kell neked egy váltás ruhát. És Javier-nek van egy telefonja, amin el tudjuk rendezni a megállapodást.

Örömmámorban úsztam a telefon létezése miatt, ám utána fel fogtam a többit is. - Miféle megállapodást? Ideges voltam - most már kétszer annyira. Gyorsan úrrá lett rajtam a rettegés. - Ahogy mondják, szivi: fenék, fű vagy pénz, ingyen senki sem utazik. És mivel nincs füved, én meg jobban szeretem a lóvét a seggnél... Szerintem tudod, mire célzok. Turbó fokozatba kapcsolt a szívem. Dübörgő, szaggatott ritmus verte a dobhártyámat. Bumm, bumm, bumm. - Mennyi pénzről beszelünk? Nem akartam bevallani, hogy a családom kibaszottul le van égve. Eszem ágában sem volt fenékkel fizetni. - Egy ilyen csinos kis teremtésnél, mint te? Úgy saccolom, legalább százezer dollárt érhetsz valakinek. Majdnem elhánytam magam, annyira összeszorult a gyomrom a szavaitól. A családomnak semmiképpen sincs ennyi pénze. Az egyet len ember, akinek talán lehet, az Nicole. De az igazából nem az övé volt, hogy csak úgy elajándékozza, ugye. A szülei pénze volt, akiket alig ismertem. Nicole mindig egyedül volt abban a nagy házban. Belem hasított a kétségbeesés. Menekülni kell, már csak ezért is. Csöpire meredtem. Éreztem, hogy bizonyos dolgok elszabadulnak és elindulnak bennem. Harcolni vagy menekülni? Mindkettőt meg fogom tenni. - És ha nem? - suttogtam lélegzet-visszafojtva. Igazából nem akartam tudni a választ, mégis fel kellett tennem a kérdést, hiszen valószínű volt. - Ha nem érek annyit senkinek? Mosolyogva nézett le rám. - Ó, biztos vagyok benne, hogy legalább annyit megérsz Caleb barátodnak - mért végig lassacskán tetőtől talpig, fixírozott, aztán

szélesen rám vigyorgott. - Ugye, szivi? Nagyot nyeltem válasz helyett. Hol van a csapos? Hová tűnt? Egyáltalán számít? A motoros megragadott: a karomra zárult egy húsos, izzadt kéz. Vonszolt maga mögött, én pedig próbáltam kicsusszanni a szorításából. Meg akartam nehezíteni a dolgot. Egész úton röhögött rajtam, amiből tudtam, hogy robber ártok vele magamnak, mint neki. A házat jobban rendben tartották belülről, mint kívülről. Még képek is díszelegtek a betonfalakon, főleg vallásosak. Az egyiken közvetlenül előttem, a kicsi, műanyaggal bevont kanapé fölött Krisztus volt a kereszten, fájdalmas arckifejezéssel. Vérkönnyek folytak végig az arcán, miközben az ég felé tekintve bámult, s azt kérdezte: miért hagyta el Isten? Én is feltehetném ugyanezt a kérdést. Elhagytam a már ismert ördögöt egy olyanért, aki idegen volt nekem, és ennek ára lesz - remélhetőleg százezer dollár, de talán sokkal több annál. - Hol a telefon? A hangom rekedten csengett, mert közel jártam a síráshoz. Magamba szívtam a forró levegőt és a kétségbeesést. Fohászkodtam, hogy Nicole családja segítsen rajtam. Távolról sem voltam biztos abban, hogy hisznek majd nekem, abban meg pláne, hogy segítenek is. Vajon hívják a rendőrséget? Rám csapják a telefont? Csöpi a kanapé végébe mutatott, ahol egy régi tárcsás telefon hevert a mentőövem, ami várta, hogy elintézzem életem legfontosabb hívását.

Nem volt túl nehéz megtudni, hol él a csapos. Egyszerűen meg kellett várni a törzsvendégeket, hogy megérkezzenek a kocsmába, aztán meglobogtatni a tekintélyes amerikai bankjegyeket. A piszkos országok valamennyi állampolgára ismerte a dollár értékét. Az amerikai pénz

amerikai életet jelképez - esélyt a kiérdemelt jövőre az előre megírt helyett. Olyan jövőt, amiért megérte lopni, ölni, vagy eladni a másik lelkét. Caleb kénytelen volt gúnyosan kacagni azon milyen könnyűnek bizonyult megtalálni a lányt. Azt mondta neki: ne akarja, hogy megtalálja; s ezt komolyan is gondolta. Már megint nem hallgatott rá. Caleb tehát sikerrel cserkészte be a célpontot. Ott volt benne a győzelem érzése. De ott volt valami más is mellette. Vívódás. Mindig az a vívódás, amikor a lányról volt szó. Mit csináljon, amikor meglátja? Verje meg? Ordítson vele? Fenekelje addig, amíg sírva könyörög majd a bocsánatáért, vagy borítsa el csókokkal, mert ugyanez lesz a végeredmény? A lánynál sose lehetett tudni. Addig nem, amíg az adott pillanat át nem vette a hatalmat Caleb fölött, hogy irányítsa. Ráérősen visszasétált az ültetvényre, hogy begyűjtse a jutalmát. A győzedelmességtől és a dühtől eltekintve egyik alternatíva sem volt ínyére, hogy mi legyen a következő lépése. Remélte, hogy a csaposnak nincs családja. Remélte, hogy Cicája különösebb ösztönzés nélkül vele tart majd. Remélte, hogy senki sem fog gyilkolni. De attól még fontolóra vette az összes forgatókönyvet. Úgyhogy sétálgatott. Ráérősen. Miközben csizmája az út meleg porát taposta, a falusi tájat bámulta. Nem messze tőle ott terült el a város. A lány ott volt, a homokból és agyagból épült, meszelt falú házak valamelyikében, egy rozsdás bádogtető alatt izzadva. Több száz ilyen álldogált Caleb előtt, a horizonton, de ez nem számított. Hiába tűnt nagynak a város, kicsi volt minden olyan értelemben, ami számít. A szegénység kétségbeesést szült, a kétségbeesés korrupciót, a korrupció pedig biztos menedéket garantált. Nem számít, mi történt éjszaka - Caleb vissza fog térni, s nem üres kézzel. Csizmája sarka hangos reccsenéssel ütközött a földnek. Vissza sem nézett. Egyszer sem. Egyszerűen elmenekült tőle. Caleb haragra

gerjedt. - Szerencsésnek érzem magam? Igen, Cica, nagyon is. Gyorsított a tempón. A legjobb, ha akkor támad, amikor lángol a dühe, és jéghideg a szíve.

A nap égette a vállam, pedig már kora este volt. Tetőtől talpig por borította a testem, még a szám is tele lett vele, ahogy Kicsi motorbiciklijén repesztettünk felfelé az úton. Javier ideadta nekem a felesége egyik ruháját. Sajnos testesebb hölgyről volt szó, így a ruha nem sokkal bizonyult jobbnak a hálóingnél. De fekete volt, ami jó. Ráhúztam a hálóingre, s felvettem Caleb zakóját. Kis megkönnyebbülés volt ez ahhoz képest, ami most előttem állt. Nicole beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Legalábbis meg ígérte, hogy megteszi. Amint meghallottam a hangját, könnyekben törtem ki a megkönnyebbüléstől és a színtiszta örömtől. Ő is zokogott. A rossz vonalon keresztül hallottam elgyötört hangját, amikor elmondta: sosem hitte el, hogy megszöktem - nélküle. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az anyám nem bízott ennyire bennem. Sőt, Nicole-t tartotta egyedül felelősnek az eltűnésemért. Követelte, hogy hallgassa ki a lányt a rendőrség, és szedje ki belőle, hol vagyok. Miután ez nem működött, hiszen bűncselekménynek semmi jele nem volt - a könyveim nem kerültek elő és már betöltöttem a tizennyolcat, összeszedte minden holmimat, és Nicole-ék előkertjébe hajigálta. Anyám ordított Nicole-lal, lekurvázta, és önző gazdag tyúknak nevezte. Rám még csúnyábbakat mondott. A szívem összeszorult, valamelyest megtépázva a boldogságom. Calebnek talán igaza volt. Nicole viszont biztosított róla, hogy mindent helyrehoz, felhívja az anyámat, és elmeséli neki a történetet. Azt mondtam, ne fáradjon vele. Az anyám nem foglalkozik velem. De erre most magasról szarok bizonyos tekintetben. Élni akartam. Kijutni ebből a pokolból.

Pénzre volt szükségem, mégpedig sokra. Pontosan százezer dollárra. - Francba, Livvie! Mégis honnan szerezzek ennyit? A szüleim éppen hajóúton vannak. Nem éppen ezt akartam hallani. Felpillantottam Csöpire és Javierre. Egyikük várakozó tekintettel nézett vissza, a másik pedig az ajtón tartotta a szemét. Azt kívántam, bárcsak egyedül lett volna Javier a kocsmában. Ő rugalmasabbnak tűnt, bár attól még hagyta volna, hogy elkapjanak. - Szükségem van arra a pénzre, Nicky. Kérlek... - rimánkodtam magas, csaknem fülsértő hangon. - Nem tudom, mit fognak velem csinálni. Ettől elhallgatott. Éppen valamit magyarázott nekem, amikor Csöpi átvette a kagylót, és igencsak nyilvánvalóvá tette, hogy mi fog velem történni, ha Nicole nem megy bele a dologba. Mostanság folyton valakinek a tulajdona voltam. Csöpi rám nézett. A zsarukat kelleti volna hívnom. Tudtam viszont, hogy miután a saját anyám cserbenhagyott, a fakabátok valószínűleg még annyira sem törődnének velem. Főleg egy szegény, kábítószer uralta országban, mint Mexikó. Választhattam a rossz, a még rosszabb és az iszonyatos között. Ez igazából nem is volt választás. - Elmegyünk. Most. Nem vettem a fáradságot, hogy megkérdezzem, hová. Motorral mentünk, túl gyorsan ahhoz, hogy fontolóra vegyem az ugrást. Még mindig élt bennem egy halvány reménysugár, hogy ez az elbaszott terv működhet, és kiszabadulhatok. Amikor Csöpi motorja lassított, a szívverésem felgyorsult. Chihuahua felé tartottunk. Nicole holnap este találkozik velünk, hozza a pénzt. Fogalmam sem volt, hogyan fogja megcsinálni. Sőt, azt sem tudtam, hogy meg tudja-e csinálni. Csak azt tudtam, hogy azt mondta

Csöpinek: ott lesz az összeggel. Nem baj, ha blöffölt, mert legalább időt nyertem vele. Előtte viszont meg kellett állnunk, hogy összeszedjük Csöpi „bandáját”. Egyáltalán nem lelkesedtem érte, hogy hozzá hasonló emberekkel találkozzam, ám mint általában - most sem volt választásom vagy szavam. Szorosabbra húztam magamon Caleb zakóját. Lassabban haladtunk, így az illata felkúszott az orromba, Caleb felé terelve a gondolataimat. Vajon mi történik most? Keres engem? És ez a gondolat miért tölt el engem egyszerre rettegéssel és reménnyel? Miben reménykedem?

Egy

pillanatra

azt

kívántam,

hogy

bár

csak

mozdulatlanul feküdtem volna mellette az ágyon, bárcsak esélyt adtam volna neki a gyengédségre. Talán végül úgyis elengedett volna. Nagyot pislogtam. Jól döntötted Livvie. Ez működhet, lehet, hogy menni fog. Lekanyarodtunk egy lelakott ház elé, ahonnan nevetés, kiabálás és beszélgetés hallatszott ki. A levegőt rockzene töltötte meg. Megremegett a térdem, amikor leszálltam a motorról, és kis híján elestem. Csöpi röhögve sétált az ajtóhoz. - Vigyázz magadra, kislány! Nem akarod te, hogy az a motor rád dőljön. Szerintem ez nem volt annyira vicces. . Kinyitotta a bejárati ajtót, ahonnan a zenénél még rettenetesebb dolog áradt ki: marihuána szag. Megálltam odakint, a valaha meg- hozott összes döntősemen töprengve, amik miatt idáig jutottam, aztán átléptem a küszöböt. Mindenki elhallgatott. Kilenc motoros - köztük egy nő fordult felém, hogy megbámuljon. Nyugtalan lettem az otromba vizslatástól. Legtöbbjük láthatóan összezavarodott, néhányuk pedig láthatóan felizgult. - Emberek, ez itt Jessica - mutatott be Csöpi vidám hangon, valószínűleg fejben a pénzt számolva. Úgy döntöttem, álnevet használok, csak mert nem akartam, hogy bárki is megtudja az igazit. -

Senki sem fogja baszogatni... - nézett ram kéjsóvár tekintettel - ...hacsak ö maga nem akarta, hogy baszogassák. Még mindig síri csend, leszámítva a változatát,

ami

a

gagyi

November Rain hosszabb

hangszórókból

bömbölt.

Még

inkább

összekucorodtam Caleb zakója alatt. Még egy szippantás az illatából, még egy megbánt döntés. Az egész kibaszott helyzet perverz módon ironikus volt. Csöpi felém fordult, hogy befejezze a bemutatást. Jessica, ők itt Joker, Füstös, Casanova. Büdös, Boston, Abe, Disznó, Kölyök, meg a kurvája, Nancy. Kit a faszt érdekelt? Engem biztos nem. Bambán bámultam mindegyikükre, s egyikükre sem. Nancy becsmérlő pillantást vetett felém, mintha én kurváztam volna le üdvözlés gyanánt. Nem szóltam semmit. Szegényen és Los Angelesben felnőve azért tanultam valamit. Nem tűnhetsz gyengének, de túl dacosnak sem, mert még valaki kihívásnak tekinti. És elkezd baszogatni. Körbehordoztam a tekintetem, csupán néhány szempárba nézve, mielőtt a távolba révedtem.

Nem

reagáltam,

csak

közönyösen

bólintottam,

hogy

tudomásul vettem. Azt kívántam, Caleb bárcsak megtanított volna valami hasznosabbra is annál, hogy miként viseljem el a kemény kezet a fenekemen. Majdnem elnevettem magam, egy pillanatra elvesztettem a fejem, úgyhogy ráharaptam a nyelvemre. Nem fog kitörni a frász. Most nem, amikor észnél kell lennem. - Nancy, miért nem viszed magaddal Jessicát, hogy adj neki valamit enni, mielőtt összecsomagolunk és elindulunk? Oda akarok érni Chihuahuába, mielőtt leszáll az este. Nancy szemforgatva fordult Csöpi fele, majd egy másodpercig méregetett, mielőtt megszólalt: - Jó, akkor gyere!

Végigmentünk Nancyvel egy szűk folyosón, egyenesen egy másik apró szobába. Odabent néhány piszkos felfújható matrac és egy kis kupac ruha hevert a földön, amelyek mintha párnaként és paplanként is szolgáltak volna. Nancy mérgesen félrerúgta az útjába kerülő ruhákat, miközben a sarokban lévő ágy felé tartott, amelyet szintén ruhák, sminkcuccok, hajlakk és egyesével csomagolt óvszerek borítottak. Némán elfordultam. - Ide figyelj, kislány! Jobb, ha kifizeted nekem a kaját, vagy adsz helyette mást, mert nincs pénzem arra, hogy bárkivel jótékonykodjak. Nem szóltam semmit, csak kissé megdöbbentem. Ennyit a női összetartásról meg az együttérzésről. Aztán rájöttem, hogy túl sokat kértem. Caleb megtanított rá, hogy ne várjak együttérzést, még akkor sem, ha tőle időről időre kaptam egy keveset. Vagy a személyiségét figyelembe véve legalább valami olyasmit. Abba kellene hagynom a faszkalapon való elmélkedést. Nancy fölemelt egy levágott szárú farmersortot és egy ócska bőrtopot, aminek az elején csipkebetét volt. Muszáj volt elfintorodnom a ribancos cuccok láttán. Hirtelenjében valami a mellkasomhoz vágódott, és egy kis adag nassolnivaló landolt a lábamnál. Összeszorítottam a fogam. Gúnyos mosollyal válaszolt. Kurva. Felkaptam a csipeszes zacskót és a két

energiaszeletet.

Aha,

majd biztosan kárpótolom ezekért

a

finomságokért. Elkeskenyedett szájjal rugdosta tovább a ruhákat a sarokba. - Na, most ott fogsz állni, vagy leülsz enni? Hitetlenkedve néztem rá. Aztán hangos szavak szűrődtek át a másik szobiból. - Kibaszottul meghülyültél? Egyszerre több hang szólt közbe. - Hiba volt idehozni azt a picsát, ember - szólalt meg valaki.

- Jézusom, Csöpi. vissza kéne őt adnod, amíg lehet - tette hozzá más. - Mióta vagy ennyire punci? - kérdezte Csöpi. - Mi folyik itt? - tudakolta Nancy, miközben szikrázó szemmel rám meredt. A padlóra szegeztem a tekintetem. Megragadta a könyököm, megszorította, s könnyedén kitaszított a szobából, mielőtt kiment volna, hogy csatlakozzon a vitához. Ahogy Csöpi elmesélte a teljes történetet, a kiabálás fokozódott. Nagyjából negyvenöt percig tartott az adok-kapok aztán a legtöbb srác úgy döntött, lelép, és maga mögött hagyja a "szardobálást". Nancy holtsápadtan tért vissza. Találtam egy sarkot, ahova elbújhattam, amíg csomagoltak. Nem akartam, hogy bárki meglásson, és elkezdjen ordítani velem. Elég gyorsan pakoltak, legtöbbjük csak néhány maroknyi ruhát dobált egy hátizsákba - nyilván mindannyian azzal jöttek. Semmit sem éreztem, miközben figyeltem őket. Csak megjegyeztem a neveket, amik nem is érdekeltek. Annyira fáradt és ijedt voltam! Azt akartam, hogy... nem tudtam, mit akarok. A félelem és a pánik kimerített, magával ragadta az energiámat és a reményeimet. Kétségbeesés be, remény ki. Újra és újra. - Gyerünk, Kölyök, induljunk már! - hallottam Nancy hangját... A veszekedő párosra pillantottam. Nancy úgy csimpaszkodott a fiúra, hogy feltételeztem: a barátja. - Tudod, hogy nem tehetem meg. nem hagyhatom egyedül Csöpit. Amúgy meg nem félek én egy kibaszott perverztől! Hadd jöjjön, Csöpi majd örökre lenyomja azt a faszkalapot. Tovább vitatkoztak. - Szívem, kérlek, menjünk már! Kölyök néhány feszült másodperccel később válaszolt: - Nem. - Rendben - mondta Nancy halkan fortyogva. Aztán kiviharzott a

szobából. Mire vége lett a jelenetnek, csak Joker, Nancy, Abe és a Kölyök maradt Csöpivel és velem. Be kell valljam, nem tűntek valami jó fiúknak. Nancyről pedig már tudtam, hogy hatalmas ribanc. De legalább reggel hazajutok. Úgy határoztak, együtt töltjük az éjszakát. Késő volt. Nem tudtam, hány óra, de sötét. Sokáig ott maradtam a sarokban, amíg mindannyian söröztek és hangosan röhögtek. Szerintem olyan sokáig ültem ott, hogy talán meg is feledkeztek a jelenlétemről. Senki sem aludt, én pedig semmit sem tudtam csinálni. Csak vártam, hogy eljöjjön az éjszaka. A sarokban ülve hallgattam az óra ketyegését. De hogy mire vártam, arról fogalmam sem volt.

Váltságdíj. Pénzért adták el a szabadságát. Javier családja összebújt a sarokban, maga Javier csupán egy ernyedt test volt - alig lélegzett, de még élt. A faszkalap részesedést fog kapni a váltságdíjból, ha segít átcsempészni a határon, ami az övé. Megkockáztatott egy pillantást Javier családja felé, s azonnal észrevette a nő arcán a szánalmasan könyörgő kifejezést. Így fog rá nézni Cica is, amikor retteg majd, mit akar vele csinálni. Valamiért úgy képzelte, hogy az a nézés lágyult valamelyest. Ahogy tovább bámulta az asszonyt, Javier feleségét, valami összefacsarodott benne, és el kellett fordítania a fejét. Jó, hogy egyedül jött. És jó, hogy Javier felesége és gyereke is otthon volt. Miattuk éli túl Javier a ma éjszakát. Sosem ölne meg egy férfit a saját gyermeke előtt, de Jair és a többiek igazán nagy örömmel tennék meg. Caleb a dohányzóasztalhoz sétált, felemelt egy rövid ceruzát meg egy jegyzettömböt, ami a telefonnál hevert. Cica ezt a telefont használta, mégpedig ma. Megérintette ezeket a tárgyakat, de már nem volt itt a nyoma. Az illatára gondolt, ami beborította a párnáját, amin otthagyta

néhány hajszálát. Akkor dühöt érzett, most pedig... Javier mellé dobta a ceruzát és a jegyzettömböt. - Direcciones. A hora! Az útvonalat. Most. Javier köpködött és sírt. Véres nyál csöpögött remegő ajkáról, miközben írásra kényszerítette magát. Caleb szenvtelenül nézte. Váltságdíj. Ha pénzért tartják maguknál, ha nem érdekli őket a törvény az Államokba való visszajutással kapcsolatban, akkor vajon mi mást művelhetnek még vele ebben a pillanatban? Düh kerítette hatalmába, s küzdött az erős késztetéssel, hogy felrúgja Javiert. Az érzelmek csak arra jók, hogy irányítsunk, túléljünk és sikert érjünk el velük. Újra kellett tanulnia a leckét, amiről úgy gondolta, hogy már a mestere. Caleb magához vette a véres papírfecnit. A motorosok nem voltak túl messze, de tudta, hogy nem mehet oda egyedül. Vissza kell mennie a házhoz összeszedni Jairt és még néhány fegyverest. A motorosoknál biztos van stukker. Legnagyobb döbbenetére nem a saját épségéért aggódott. A lány, az az átkozottul ostoba lány. Vissza kell szereznie. Caleb már alig várta, hogy találkozzon a motorosokkal.

Felkeltem, és a fürdőszobába rohantam hányni. Hallottam a röhögcsélésüket a háttérben, és Kölyök azt mondta, hogy seggfejek. Átöleltem a vécécsészét, és talán húgyba nyúltam. De üres gyomorral és a nehéz fűfüsttől betépve nem igazán törődtem vele. Röhögtek rajtam. Seggfejek. Sosem lett volna szabad levennem a páncélomat. Sosem lett volna szabad megbíznom senkiben. El kellett volna menekülnöm Csöpitől, és fix, hogy nem kellett volna el- aludnom a fürdőben. De a fuldoklás és az öklendezés megviselt, így még jobban kimerültem. Meg be is voltam szívva, ugye. Könnyedén kezdődött a dolog: melegebbnek éreztem a bőröm, ami jó

volt. Enyhe bizsergés áradt szét a testemen, és kinyújtóztam. A gondolataim folyékonynak és szürreálisnak hatottak, mintha semmi sem az lett volna, ami. Mintha zuhantam volna, de jólesett a zuhanás, úgyhogy hagytam. Mintha burok lett volna körülöttem. Aztán a puhaság egyre durvábbá vált, a meleg pedig kellemetlenül forróvá. Összerándultam, összezavarodott a testem. Zúgott a fejem. Pislogni kezdtem, de nem tudtam teljesen kinyitni a szemem. Hirtelen az a furcsa érzésem támadt, hogy a mellbimbómat húzgálják a ruhámon keresztül valami tompa, de szilárd dologgal. Ösztönösen a nyomás ellen feszültem - a kezek ellen. Amikor rájöttem, hogy egy ember, lomha és erőtlen karokkal taszítottam el. Próbáltam ellenkezni, véres gyilkosságot kiáltani, de óriásinak éreztem a fejem, a nyelvem pedig döglötten hevert a számban. Egy erősen szívó szájat éreztem a mellemen, sikkantás hagyta el a torkomat. Végre áttörtem a homályt! És felébredtem. - Psszt, ne akarj mindenkit felébreszteni! Női hang volt. Nancyé. Mi a... büdös franc... történik? Sikítani próbáltam, és egy kéz fogta be a szimat. Túl súlyos és hatalmas ahhoz, hogy Nancyé legyen. Hangosabban akartam sikítani, át a tenyéren. Mégis egy másik hangot hallottam. Meg egy harmadikat. De kiét? Túl sötét volt ahhoz, hogy tudjam. - Siess, ember, mert felébred! Vadul csapkodtam a karommal. Meglepődtem, hogy női kezek ragadták meg és fogták le őket. Textil reccsent, a mellkasom pedig hirtelen fedetlen lett. A rajtam lévő férfi nem vesztegette az idejét, hogy a szájába vegye a mellemet, és a szakállának borostájával kar colja a bőrömet. Szabad kezével a ruhámat huzigálta, próbálta felemelni. Vadul rugdostam, de befurakodott a lábam közé, meztelen mellkasát pedig az enyémre fektette.

- Ne játszd az ártatlant, tudom, mi vagy. Kurva, nem? Élesen felkacagott, amiből végre kiderült, ki ő. Joker. - Fordítsd meg - mondta a másik férfi. - Nem tudom, ember. Ha elveszem a kezem, elkezd sikítozni. - Ne legyél már ilyen kibaszottul punci, öcsém! Hagyom, hogy te legyél az első, passzold ide! Tágra nyílt szemeim valamennyire hozzászoktak a sötétséghez, így elborzadva néztem, ahogy Joker megfogja a közelben heverő pólóját, és betömi a számba, míg Abe előretol Joker mellkasára, így rákerültem lovagló ülésben. A karom magasan a hátamhoz volt szorítva, lehetetlenné téve a küzdelmet. Szánalmasan sírtam és sikítoztam. Kiáltásaim süket fülekre találtak. - Miért hagyod, hogy ezt csinálják velem? - kiabáltam Nancy-re, aki a számba tömött póló ellenére valószínűleg megértette. Úgy nézett ki, mint aki elvesztette a fejét, méghozzá düh vagy izgatottság miatt. Tekintete vad volt, eszelős. Pont annyira élvezte, mint a férfiak. Joker visszafeküdt a földre, s megfogta a karomat, amivel hihetetlenül kényelmetlen testhelyzetbe kényszerített. Józan elmémbe borzalmas képek villantak, ami nem segített, hogy kiutat találjak a szituból. Mögöttem Abe letolta a nadrágját, és hozzám nyomta a hímtagját bármilyen bejáratot keresett. - Istenem, de jó vagy, bébi! Olyan messze húzódtam tőle, amennyire csak meg tudtam erőltetni a karomat, így szinte kiugrott a vállam. A vergődésemnek hála, még lehetetlenebb pózba kellett görnyednem. Végül sikerült kitornázni a rongyot a számból. Gyors mozdulattal úgy megharaptam Joker vállát, hogy a vére mintha a számba spriccelt volna. Felvonyított, amibe belerázkódott a fejem. A következő pillanatban a levegőbe repültem, és bordáimmal a vécének vágódva értem földet.

- Mi a fasz? Mi a fasz? Mi a fasz? - ismételgette Abe, míg Joker továbbra is kiabált és káromkodott. - Te kibaszott kurva! - rikkantotta Joker. Megragadta a hajamat, aztán hallottam a szörnyű reccsenést, amikor az ökle az arcomba csapódott. Egyszerre fuldokoltam a saját véremtől meg az övétől. - Édes Istenem, emberek, mi a fenét csináltok? - ordította Nancy, De semmit sem tehetett ellene, hogy a társa többször megrúgjon a bordáimnál. A lélegzetem ellenszegült, és csak azt hallottam: reccs, reccs, reccs. A fürdőszobából jövő kiabálás és sikoltozás bizonyára mindenkit megrémisztett a házban, mert kivágódott az ajtó. - Te jó isten! - kiáltotta Kölyök. - Te kibaszott idióta, mit műveltél! - tódította Csöpi. Aztán már semmire sem emlékszem, mert reszketett a testem, és egyre messzebbre sodródtam.

Tizenkettő VÉR. SOK

VÉR.

Elegyedett a vékony porréteggel a földön, és

összekeveredett a fiú szájában. Sírt. Még sosem ütötték meg ennyire. Fölötte egy idegen férfi kiáltott megint, de nem értette, mit. Szavai túl gyorsan pörögtek ahhoz, hogy összerakja őket. De amúgy sem értette volna, mert sosem hallotta még azokat a szavakat. Haza akart menni. Becsukta a szemét, és egy pillanatra odaröppent. Az anyja karjaiban volt magasan fent, aki megcsókolta a nyakát, s ő kuncogott. Ő volt „A Jóképű Kis Pasija". Apró lábait lóbálta a harsogó kacaj közepette, de az anyukája szorosan tartotta, így nem zuhant le. Könnyek égették a szemét. Minden égett. - Sukat! - mondta a férfi. A fiú ismerte a szót. A férfi mindig ezt mondta, amikor ő sírt vagy kiabált. A fiú befogta a száját, és próbált az orrán keresztül lélegezni - lenyelte a vért, ami a torka hátsó részébe szivárgott emiatt. Már nem volt éhes. Tele lett a hasa vérrel. Az éhsége vezetett ide. Narweh minden reggel egy kevéske kovász nélküli kenyeret tett vízzel a szoba kisasztalára, gonoszul mér égetve a fiút, amikor kiment. Összesen hatan voltak: két angol srác, egy spanyol, két arab meg a fiú.

Eleinte egyenlően osztoztak. De ahogy múltak a napok, és beköszöntött az éhség, harccá vált a dolog, ami egy vagy két teli hassal végződött, az ellenszegülök számára pedig vérző orral. A fiú gyakran győzedelmeskedett az ilyen csatákban, de a többiek egyesített ereje többször is megfosztotta öt a zsákmánytól. Így történt aznap is. Amikor megérezte az étel illatát, nem tudott uralkodni magán. Legutóbb két napja sikerült élelemhez jutnia. A víz forró volt, a kenyér pedig hideg, de túl gyorsan falta be mindet. Nem volt elég. Az asztalon lévő tál sok mindent tartogatott, és úgy érezte, csirkét szagolt. Elég fiatal volt ahhoz, hogy minden étel „csirke" legyen neki. A kisasztalnál ülve felemelte a húst. Égette a száját, de nem törődött vele. Az ajkaiba, a nyelvébe és a torkába hatoló bizsergő csiklandozás nem volt elég ahhoz, hogy felülemelkedjen a lopott étel mennyei aromáján. A fiú nem készült fel az ütésre. Az egyik pillanatban tele volt a szája finom csirkével, a következőben meg vérrel és piszokkal. Még csak azt sem tudta, mivel ütötték meg. Nem igazán értette, mivel érdemelte ki. Csak azt, hogy nem fog többet olyat csinálni. - Ghabi! Kéleb! Valami forró és nedves érkezett oldalról a képébe. Most már tényleg égett a szeme. Kis kezével megdörzsölte a szemét, ám ettől csak romlott a helyzet. Felvisított, gurgulázó hang tört elő vérrel telt torkából. Még a szenvedés közepette is érezte, hogy isteni étel csusszan a szájába. Nyelt egyet. Szorosan becsukta a szemét a fűszerek okozta lángoló fájdalomtól, kihúzta az ételt a hajából, az arcán keresztül egyenesen a szájába. Kétszer jobban égetett, mint addig, mert nyílt sebek éktelenkedtek a szájában. De láthatóan túl éhes volt ahhoz, hogy foglalkozzon vele. - Kéleb! - szólongatta a férfi, majd tarkón ragadta, s végighúzta a padlón, miközben ő próbált négykézláb kúszni.

A fiú sírt. Visított. Az anyukájáért könyörgött. Aki sosem jött el. Gyűlölte érte.

Összesűrűsödött a levegő. Szinte tapintani lehetett. Tele volt mindent felemésztő izgalommal, hogy vajon mi következik. A lány nem volt messze. Caleb ujjai még szorosabban kulcsolódtak a terepjáró volánjára. Simogassa vagy fojtogassa? Még mindig nem tudta. Csak azt tudta, hogy meg akarja érinteni. Még erősebben fogta a kormányt, és még jobban nyomta a gázpedált. Jair zavartan nézett rá az anyós ülésről. Bassza meg! - Hogy menekült el? - kérdezte vádlón Jair. Caleb olyan tekintetet lövellt felé, amivel remélte, hogy meggyilkolja ültében. Jair csak mosolygott. - Biztos jó a kicsike. Alig várom, hogy megkóstoljam, miután Rafiq rájön, hogy már úgyis mindegy. Caleb egy szót sem szólt. Inkább arra összpontosított, hogy féken tartsa az ereiben vadul buzgó indulatokat. .Sok múlott rajta Még mindig nem tudta, mi célja van Rafiqnak Jairral, és a reakció csak olyan dolgoknak

adna

hitelt,

amelyek

nem

igazak.

Caleb

hűsége

megkérdőjelezhetetlen maradt, még ha elhatározása meg is ingott a másodperc törtrészére. - Ha hozzáérsz, levágom a kezed - vetette oda fogcsikorgatva. Idióta. - Megjöttünk. Caleb a feltételezett célponttól kicsit távolabb parkolt le a terepjáróval. Nem volt nehéz kiszúrni a házat. Ez volt az egyetlen, ahol lámpa égett, és az egyetlen, ahonnan zene bömbölt. Mégsem akarta kockáztatni, hogy elveszítse a meglepetés erejét. „Akkor támadj, amikor az ellenfeled nincs rá felkészülve, s tűnj fel ott, ahol nem számítanak rád.“ Ez Szun-ce könyvének, A háború művészetének egyik legelső leckéje.

A Jair unokatestvéreit szállító másik autó mögöttük állt meg, majd elhallgatott a motorja. Három férfi szállt ki belőle, akik azonnal a terepjáró hátulja felé vették az irányt, hogy elővegyék a fegyvereiket. Caleb keze az S&W Model 29-es revolvere után kutatott, amiben tekintélyes 44-es Magnum töltények sorakoztak - akár egy ajtón is lyukat lehetett lőni vele. Vagy egy arcon. Tök mindegy. Jairra nézett. Késztetést érzett, hogy fejbe lője, és véget vessen az egésznek, de sikerült ellenállnia a kísértésnek. A fickó még mindig jó volt valamire. Caleb a revolverre pillantott. Jó ideje nem sütötte el, az ismerős érzés máris utat tört magának, az ujjain keresztül végigfutva a karján a mellkasáig, felgyorsítva a szívverését. Agyát elárasztotta az adrenalin, majdnem egy méterrel lejjebb pedig félig megmerevedett a gyilkolás gondolatától, meg attól, hogy visszaszerezze, ami jogosan az övé. Jair szemügyre vette az AK-47-esét, Caleb pedig figyelte, ahogy simogatja a fegyvert. Annyira megértette most öt, mint ahogy egyébként ritkán szokta. A vérszomj és a közös felfogás, ami egyezett bennük, kizárólag undorral töltötte el. Jair felhorkant, majd a földre köpött, Caleb lába mellé. Caleb előhúzta a pisztolyt, ellen- őrizte működik-e, közben pedig Jairt figyelte. Mindkettejük ujja a ravaszra fonódott. - Na? sürgette Jair. Válasz híján folytatta: Gyerünk, kerítsük elő a kis kurvádat! Caleb nem félt. A félelem azoknak való, akiknek van miért élni. Caleb rég túl volt a félelmen. Amint tekintetét végighordozta Jairon és az unokatestvérein, hagyta, hadd lássák rajta. Hadd lássák, hogy üres legbelül. Mindegyik férfi elfordította a fejét - leplezte a saját rettegését. Jair gúnyosan vigyorgott. Caleb hátat fordított nekik, hogy tudassa velük, kinél van az irányítás, kit kell követni. A csomagtartó halk kattanással zárult, amit ő robbanásnak hallott, és egy fura érzés hasított belé. Nem nézett vissza. Jair és a társai követték. Lépéseik a kora hajnali csendben visszhangoztak a poros, kavicsos

talajon. Közelebb érve egyre világosabban izzottak a fények, a zene egyre lármásabb lett, Caleb pedig végül meghallotta őket. Hangos, dühödt, hisztérikus emberi hangokat. Valami nem stimmelt. Valami nagyon nem stimmelt, megint az az idegen érzése támadt, ami felkavarta és hatalmába kerítette. Kihagyott a szívverése. Lépései bizonytalanná váltak, úgyhogy megállt, hogy visszanyerje az önuralmát. Nyugodt, mély lélegzet. Még egy. És még egy. Egy mérges női hang hatolt a fülébe a távolból. Mielőtt tudatosult volna benne, mit tesz, elkezdett futni. A többiek csendben a nyomába eredtek. A házhoz közeledve Caleb gyorsan lefékezett, így senki sem vehette észre, hogy ott vannak. Egy alacsony ablak alatt rejtőzött el. - Te hülye fasz! Most mi az ördögöt csináljunk vele? - rikkantotta egy férfi odabent. Caleb szíve kalapálni kezdett, de annyira, hogy csaknem megsüketítette a dübörgés a dobhártyáján. Küzdött, hogy az ellenőrzése alatt tartsa a légzését. Mit műveltek vele? - A kibaszott kurva megharapott, mégis mit tehettem volna? válaszolta egy másik pasas. Caleb óvatosan felemelte a tejét, és benézett az ablakon. Felismerte a motorost a kocsmából. Azt, amelyik Csöpiként mutatkozott be. Nagydarab tökfilkó volt, és csak még méretesebbnek tűnt, ahogy a csattogós motoros csizmájában fel-alá járkált a csöppnyi nappaliban. A fazon végigfuttatta ujjait hosszú, zsíros haján, mielőtt megint megszólalt: - Kezdjük ott, hogy mi a lófaszt csináltatok odabent, ti seggfejek? Megmondtam, hogy ne baszakodjatok vele! Egy filigrán szőke nő jelent meg a vitatkozók mögött. Sarki kurva gondolta Caleb. Túl sok smink, túl kevés ruha és éhség - az ilyenek mindig ki vannak éhezve valamire. Kiszámíthatatlanok. - Mi csak szórakoztunk, Csöpi. Ő volt az, aki bekattant. Csöpi fenyegető tekintettel felemelte az ujját.

- Ne etess, köcsög! Tudom, mit csináltatok ott. Caleb a látottakból és a hallottakból próbálta felmérni, hány ellenfél tartózkodik a házban. Nem volt egy hatalmas épület, de azért elég nagy és a hangok üres térben szálltak. A lány vajon hol van? Calebnek minden csepp önuralmát latba kellett vetnie ahhoz, hogy ott maradjon, ahol volt. Muszáj volt tudnia, ki és mi ellen fog kiállni. Ha a lány még életben van, mindenképpen ki kell hoznia, mielőtt a lövöldözés elkezdődik. Ha. Ha életben van... ha. Ujjai a ravaszra préselődtek. Egyvalamiben biztos volt: ha bármelyikük bántotta őt... A ritkás fekete hajú alak csinált vele valamit, bántotta, talán megerőszakolta ... vagy megölte. Caleb szája kiszáradt, nyelt egyet. Ki fogja nyírni azt a faszkalapot, a szőkének pedig végig kell néznie, hogy lássa, mi következik. - Baszd meg, Csöpi - vágott vissza a szőke. - Vedd elő Abe-et meg Jokert! Ők voltak azok, akik nem bírták a gatyájukban tartani a farkukat, nem én. Caleb belülről harapta a száját, míg vér ízét nem érezte. A többiek húzgálták mögötte a lábukat a porban, s a jelre vártak. - Ez az egyetlen bejárat - suttogta Jair, áttörve a gyilkos gondolatokon. - Hányán vannak bent? - Két férfi és egy nő a nappaliban, plusz legalább még egy ember hátul. Többen is lehetnek. Eljött az idő. A lány már halott vagy haldoklik, Caleb pedig nem ért rá, hogy megvárja, míg a banda többi tagja is előkerül. - Öt motor van ide kint - állapította meg Jair. Caleb bólintott. - Kettő hiányzik. Jair, Dani: ti ketten berúgjátok az ajtót, mi pedig mindannyian mögöttetek leszünk. Én bemegyek hátra Khaliddal, hogy megkeressük a lányt. Rápillantott Jairra, aki mosolygott. - Hadd érezzék, amikor elkezdődik.

Nem akarok gyorsan végezni. - Végre egyetértünk - vigyorgott még szélesebben Jair. - Bírom ezt az oldaladat, Caleb.

Narweh angoltudása csupán néhány egyszerű szóra és mondatra korlátozódott: igen, nem, egyél, aludj, gyere és szex. Fő kommunikációs eszközként egy botot használt, amivel megértésig verte a fiúkat - bár olykor sokkal rosszabbat is tett. Másfajta dolgok is történtek. Olyan dolgok, amikre Kéleb nem akart gondolni. Amikor engedelmes volt, gyakran étellel, ruhával és ajándékokkal jutalmazták különböző férfiak. Noha utálta, amit ezért tennie kellett, mindent megtett, hogy kibírja. Visszautasítás esetén nagyobb verést kapott, mint amekkorát egy felnőtt férfi képes elviselni. Kéleb éveinek számával együtt a teste is növekedett, szépsége kivirágzott. Miután ezekkel felfegyverezte a természet, arroganciája és éles esze is hamar követte őket. Jobban tudott arabul, mint angolul, bár az angol fiúk segítettek neki az elemi tudás megőrzésében. Hamarosan már ő választotta ki a kínzóit, egymás mellé szegezve őket a valódi vonzalom ígéretével - pedig képtelen volt rá, hogy ezt megadja nekik. Még mindig gyereknek számított sokak szemében és több mint kegyetlen bánásmódban részesítették. Emiatt csak egyvalamit értett meg: a túlélést. Éjről éjre, amikor a társaihoz közel húzódva szenvedett a kupleráj mocskos padlóján, egyre kevésbé emlékezett arra a fiúra, aki egykoron volt. Sőt, ami még rosszabb, hogy többé már nem is érdekelte. Kutya volt. Mindössze ennyi lehetett. Ösztön. Éhség. Folyton éhes volt. Ételre, menedékre, hatalomra, még többre... mindig többre. Még sóvárogni is megtanult a fájdalom után. Ami azt jelentette,

hogy még élt, hogy ezt is túlélte. Ha tudta kezelni a fájdalmat, képes volt irányítani a reakcióját és maga mellé állítani, ahelyett, hogy ellenségként tekintett volna rá, akkor szabad volt. Márpedig Kéleb mindennél éhesebb volt a hatalomra. Narweh tudta ezt. Valahogy mindig is tudta. Pont ezért hívta őt Kutyának, miközben a többi fiúnak és lánynak vonzó nevet adott, hogy vonzzák a kuncsaftokat. A cél az volt, hogy megalázza vele, hogy olyan mélyre taszítsa, ahol már nem is ember. Hogy az embernél alacsonyabb rendűnek érezze magát. A terv nem működött. Amikor Narweh a szemébe nézett, Kéleb nem volt hajlandó leszegni a tekintetét. És egy napon Narweh-nek elege lett. Kéleb tudta, hogy büntetés következik. A földön térdelt, s nem félt. Narweh imádta ütlegelni, ő pedig már nem küzdött ellene. Túl büszke volt hozzá. Összeszorította a fogát, amikor arra utasították, hogy vetkőzzön le. - Akkor most megerőszakolsz? - kérdezte folyékonyan arabul. - A barátaid vajon tudják, mennyire szeretsz kutyákat baszni? Kéleb arca égett a pofontól, amit kapott, mégis csendben tűrte. Keze ökölbe szorult maga mellett. Szabad vagyok - emlékeztette magát. Nyugodt, józan tekintetét Narweh eszelős szemeire emelte, közben pedig levette hosszú tunikáját. Narweh pillantása gyilkos maradt, de most már kéj kavargott a harag mögött. Kéleb majdnem elmosolyodott. Igen, tényleg gyönyörű állat volt. Még egy pofon után arra kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen - ám nem a földre, arra sohasem. Zajt hallott maga mögött és meg akarta nézni, mi az. Esze ágában sem volt viszont megadni annak a faszkalapnak a megelégedést, hogy sikerült felkeltenie a kíváncsiságát. Nem számított, úgyis hamarosan kiderült a rejtély. Egy tükör volt. Narweh közvetlenül elé tette a tükröt, látta benne, hogy a teste megremeg. Ez túl sok volt, nem bírja végignézni. Mégsem volt hajlandó a földre nézni.

- Mi a baj? - gúnyolódott Narweh. - Nem szereted nézegetni, milyen szép vagy? Hiúság, ez a te fajtád pestise. Emiatt gondolod, hogy mindent megérdemelsz, pedig valójában semmit sem. Sőt, annál is kevesebbet. Csak a halál jár neked. Kéleb megfeszült a testét elárasztó ösztönkésztetések ellen. Rávette magát a mozdulatlanságra, tudnia kellett kezelni a helyzetet. Mindent tudnia kellett kezelni. Narweh mögé térdelt, mire Kéleb megszűnt lélegezni. Bármit, csak ezt ne! Kérlek... Akármit. Becsukta a szemét. - Csukd be és elintézem, hogy soha többé ne tehesd meg. Kéleb hosszú idő óta először majdnem felnyüszített. Narweh felemelte hosszú ruháját, beleköpött a tenyerébe, s felkészült rá, hogy beléhatoljon - és nem volt mit tenni. Vagy ez vagy a halál. Kéleb erősen belecsimpaszkodott lényének abba a részébe, amelyik eltökélte, hogy szabad lesz. Nagy levegőt vett és bent tartotta, miközben vadember módjára birtokba vették a testét. Egy mukkot sem volt hajlandó hallatni. De a tükör… a tükör arra kényszerítette, hogy lássa, amiről próbálta elhinni, hogy valójában nincs is. Nem volt szabad. A fiú mögött, a tükörben, Narweh rámosolygott. Kéleb a földre nézett. Nem lett gyorsan vége. Narweh nem csak úgy használta, mint korábban, amikor a földre taszította és vadállat módjára üzekedett vele, ököllel és tenyérrel ütlegelve. Ezúttal ráérősen csinálta. Azt akarta, hogy Kéleb a visszavágás kényszerének minden egyes pillanatát érezze, s azt is, amikor rájön, hogy erre nincs esélye. Egy szipogás végül utat tört magának és Kélebnek fel kellett néznie a fiúra a tükörben. Leginkább... megtörtnek tűnt. Kéleb gyűlölte a fiút, gyűlölte a gyengeségét. Haragjában lesújtott a tükörre, összetörte, s a földre dobta. Az üvegdarabok felé lendült és az aktust megszakítva a kínzója ellen fordult. Narweh felnevetett,

méghozzá hangosan. Kéleb vérző ujjakkal markolta a törött tükröt és nekirontott. Mérete ellenére Kéleb még mindig fiúcska volt - langaléta, még esetlen. Ereje mit sem ért Narweh ellen. Ahogy rárontott, Narweh keményen a hasához fogta a talpát, majd bukfencre kényszerítve a padlóra küldte. Látása elhomályosult, tüdejéből pedig kiszorult a levegő. Narweh gyorsan felállt, kihasználva az előnyét. Lába többször egymás után rúgott Kéleb bordáiba, ágyékába és mellkasába. Kéleb levegőért és Narweh lábáért kapkodva az oldalára fordult. Egyik célt sem érte el. Elvesztette az eszméletét, elnyelte a sötétség. Mire legközelebb kinyitotta a szemét, azért tette, mert egy néma ordítással küszködött, miközben felhasadt a bőre. Mielőtt tudta volna, mi történik, újra és újra lesújtottak rá. Megpróbálta mozdítani a végtagjait, menekülni és harcolni, de le volt kötözve. Újabb korbácsütés, újabb húshasadás. Ezúttal Kélebnek sikerült felkiáltania.

Sosem érzett izgalom járta át Calebet, amikor meghallotta a dühös fegyver ropogást és a szilánkokra hasadó fa hangját. Ra-ta-ta-ta. Reccs. Bumm. Berúgták az ajtót. Rohanó léptek - az övéik. Ijedt sikkantások és mérges kiáltások - odabentről. Jair ment elöl, csatakiáltása még inkább megdöbbentette az áldozatokat. Mire Csöpi észbe kapott, Jair fegyverének hátulja az arcában landolt. Vér spriccelt Csöpi mögött a falra, miközben a földre hanyatlott. Az első vér, de nem az utolsó. A nő felsikoltott és a folyosó felé rohant - valami Kölyök nevűért kiáltozott. Caleb utána sietett. Mögötte Jair két unokatestvére verte a másik motorost, aki ott volt Csöpivel a nappaliban. A nő ordibált valakivel. Két ajtó volt Caleb előtt. Az egyik jobbra,

felkapcsolt villannyal, a másik pedig közvetlenül előtte, zárva. Bele lőtt kettőt az utóbbiba. Az ajtó kivágódott, mire Caleb a földre vetette magát. Csitt-csatt-bumm! A vadászpuska dörrenése végigszántott a szűk folyosón. - Kérsz még, faszkalap? - rikkantotta a férfi a folyosó másik végén. Csitt-csatt. Caleb felemelte a fejét és a motoros medencéjére célzott. El akarta kerülni a súlypontját, de nem kockáztathatta meg, hogy a térdét veszi célba, s elvéti. Meghúzta a ravaszt. A motoros felvonyított kínjában, amikor a töltény eltalálta. Elejtette a csőre töltött vadászpuskát és az alhasát szorongatta. Máris vér borította a pasas remegő ujjait, vonásait pedig sokk torzította el. Caleb mögött Khalid horkantva felnevetett és átlépett Caleb széttett lábain. Caleb kifújta a levegőt. Fel kellett készítenie magát arra, ami odabent várhatta. Felguggolt és az ajtóhoz legközelebbi falhoz lapult. - Nagyon egyszerűen is elintézhetjük - kurjantotta. - A barátaid nem segíthetnek rajtad. Elhallgatott, hogy időt hagyjon a megértésre. - Csak a lányt akarjuk. - Baszd meg! A nő beszélt. Hisztérikus volt. Kiszámíthatatlan. - Meg fogom ölni ezt a kibaszott kurvát, istenemre esküszöm, meg fogom! Caleb szíve bukfencet vetett. Él. - Mondd meg neki, hogy mondjon valamit! - kiabálta vissza Caleb. Nehézkes légzés, ellenállás. Félős nyafogás. - Én ... én ... - szólalt meg egy tétova férfihang ezúttal. - Én azt hiszem, sokkot kapott vagy valami. Figyelj ember, semmi közünk hozzá. Esküszöm. A férfi hangja el-elfúlt a félelemtől.

- Csak... menj el és mi itt hagyjuk őt neked. Caleb Khalidra nézett, aki fel volt készülve a támadásra, várta már a gyilkolást. Most már bármelyik másodpercben bonyolódhat a helyzet és akkor nem számít majd Khalidnak, hogy a lány él-e vagy hal-e. Csupán Calebnek számít. Sőt, Jairnak jobb lenne, ha a lány meghalna. Rafiq ugyanis Calebet és Jairt hibáztatná, az unokatestvérek pedig élveznék az ebből adódó veszekedést. Caleb gyorsan végiggondolta a lehetőségeit. Mennyi az esélye annak, hogy azok ketten fel vannak fegyverkezve odabent? A folyosó végi szoba a háló volt, a ház pedig egyáltalán nem tűnt nagynak. Ki visz fegyvert a fürdőbe? Caleb átgondolt döntés nyomán cselekedett. Minden lassított felvételként mozdult meg. Khalid léptei, ahogy a vérző motoros melletti vadászpuskáért ment. A szőke vérfagyasztó sikolya, ahogy Caleb pisztolya befordul az ajtó sarkán. A fiatal férfi rémült kiáltása, ahogy egy véres halmot szorít a mellkasához, és az apró fürdőszoba legtávolabbi sarkába botladozik. A szőke Calebre vetette magát: megmarkolta a haját, a ruháját és sziréna módjára ordított a fülébe. Egyetlen erős lökés és a nő máris elterült a vécén levegőért kapkodva, mert az ütközés kiszorította mindet a tüdejéből. Caleb tudta, hogy le kéne lőnie, egyszerűen kiiktatnia, de túlságosan lezsibbadt ahhoz, hogy bármit is tegyen. Az elé táruló látvány olyan helyre repítette, melyet régóta próbált száműzni az emlékeiből. Teherán. Vér. Korbács. Erőszak. Vér. Korbács. Erőszak. Szaggatott képek árasztották el az elméjét. A takarót markoló, ökölbe szorult keze. A nyöszörgése. A vér. Annyi vér! Szinte hallotta, hogy a korbács a húsába mar. Csattanós, nedves hangot adott, amikor friss vérben landolt. Kiáltása a levegőbe hasított és egy pillanatra azt hitte, végre meghal. Végre! Aztán a korbács megint lesújtott. És megint.

- Mi... történt? Az egész teste remegett a dühtől. Azon az estén érzett utoljára ilyet, amikor megölte Narweh-t. Caleb tekintete találkozott a reszkető sráccal, aki a mellkasához szorította Cicát. A lány próbált megszólalni, de nem tudott. - Ki vagy te? - Kölyök - bökte ki a fiú. Hangokat hallatott, de nem jött ki belőle semmi értelmes. Caleb felemelte a fegyverét és várt. - Mi... történt? - kérdezte megint, összeszorított foggal. - Kérlek... - könyörgött Kölyök, miközben kék szemében túlcsordultak az érzelmek. - Nem én voltam. Én próbáltam megállítani őket. Ők... - A suhanc nyelt egyet és magához szorította Cicát. Caleb ujja csaknem megrándult a ravaszon. Nem akart ránézni a lányra. Ha ránézett volna... - Ők mit csináltak?! Kölyök megvonaglott. A pisztoly még mindig egyenesen a fejére szegeződött. - Megpróbálták megerőszakolni, ennyi! Megpróbálták. De ... de-de-de nem tették meg. Ellenkezett és... és... Könnyek potyogtak Kölyök szeméből. Félelem. Halálfélelem. Kölyök elfordította a fejét és karját kitartotta Caleb felé. - Kérlek - suttogta. Caleb méregette a srácot. Kölyök. Illett rá a név. Az arca babapopsi simaságú volt, ajka egy kicsit túlságosan telt - éppúgy, mint az övé. Perverz gondolat ütött szöget a fejében. Életben hagyhatná, meg a nőt is. Igaz, nemsokára azt kívánnák, hogy bár ne tette volna. Caleb végül Cicára nézett, akinek az arca egy sebzett, véres romhalmaz volt. A szeme csukva, de a szája mozgott - vadul remegett, akárcsak a teste többi része. Feje esetlenül hanyatlott balra, karja egyenesen feküdt Kölyökén. Lejjebb pillantva a széttett lábain sérülések és csizma nyomok éktelenkedtek, ahol szemmel láthatóan rátapostak. Caleb nyelt

egyet. - Khalid - szólalt meg rezzenéstelen hangon. - Hozz egy takarót és tedd a lányra! Sokkot kapott. Aztán hozd ki nekem ezt a kettőt! Amikor Caleb megfordult, Dani ott állt Khaliddal a folyosón. A két férfi belépett, ő pedig kiment. Már hallotta is, ahogy a szőke küzd ellenük. A nappalihoz közeledve hagyta, hogy elárasszák a régi emlékek,

amelyek

összeverve

és

azokkal

remegve

a

képekkel

hever

a

elegyedtek,

fürdőszoba

hogy

padlóján.

Cica Ennyi

ösztönzésre volt szüksége ahhoz, hogy megtegye, amire készült. Belépett a nappaliba. Látta, hogy Jair Csöpi fölött áll, aki hátrakötözött kézzel, arccal lefelé feküdt a padlón. Caleb hátratolta Jairt, megragadta a motoros zsíros haját és meghúzta. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Jair visszafogná Calebet, de amikor találkozott a tekintetük, nyilvánvaló volt: Calebbel nem lehet baszakodni, s ezt Csöpi is hamarosan meg fogja tanulni. - Jair! Kést. Csöpi vergődött és káromkodott, így Calebnek lovagló ülésben rá kelleti nehezednie a hátára, hogy veszteg maradjon. Abban a másodpercben, amikor a kés markolata Caleb tenyerében landolt, endorfinlöket futott végig a gerincén. - Figyelmeztettelek, te seggfej! Elborult. Vérszomj homályosította el a látását. Negyvenöt fokos szögbe emelte a kést és egyenesen Csöpi nyakának hajlatába mártotta, a vállának tövébe. Csöpi torkából embertelen ordítás szakadt fel, amitől Caleb szervezetében még több endorfin szabadult fel. Kihúzta a kést, mire vér spriccelt a karjára, a mellkasára és a nyakára. Feje zúgott, orrlyukai kitágultak. Megint lesújtott a késsel ezúttal a tarkó felé, hogy kettévágja a gerincvelőt. Csöpi bűntársa visított, visított és csak visított, ami Calebet a hatalom

érzésével és színtiszta férfiúi elégedettséggel töltötte el. Jair és társai örvendezve kiabáltak, mert ők is sorra akartak kerülni. A nőből a háttérben éles és összefüggéstelen hangok jöttek elő, úgy könyörgött Calebnek, hogy hagyja abba. Caleb még egyszer felemelte a kést és újra mélyen bemártotta. Csöpi többé már nem adott semmilyen hangot. Csak vérezve darabokra szakadt Caleb kése alatt. Ahogy Csöpi teste összezuhant Caleb szorításában és már csak néhány centi izom, bőr és ín tartotta a fejét a testén, a férfi gondolatai lassan kezdtek kitisztulni. Felfogta a vérben ázó szoba látványát és hallotta azoknak a sikolyait, akiknek még hátravan a szenvedés. Gondolatai visszatértek Cicához. Megsérült. Szüksége volt rá. Caleb elengedte Csöpit és nézte, ahogy élettelen húskupacként zuhan a földre. Kezében az alvadt vérrel borított késsel, Csöpi vérében úszva fel állt. Tekintete megtalálta a Kölyök nevű nyöszörgő fiúét, s lassan felé indult. Kölyök már azelőtt elkezdett visítani, hogy Caleb oda ért volna hozzá. A férfi odanyomta a kés hegyét pihe-puha álla alá. - Kölyök! Magammal viszlek téged meg azt a kis kurvát. Amikor Cica felébred, elmondja nekem, mi történt. És ha bármelyikőtöknek is köze van hozzá, rátok sokkal rosszabb vár. Megértetted? Kölyök becsukta a szemét, könnyek patakzottak az arcán. Caleb kis híján hagyta, hogy a kés áthatoljon rajta. Volt valami a vonásaiban, az éretlenségében és a sírósságában, amitől Caleb a földhöz akarta vágni. Úgyhogy meg is tette. - Jair - vetette oda fagyosan - Hagyd életben ezt a nyámnyilát meg a csajt! Öld meg a többit, aztán égesd porig a házat! Caleb leejtette a kést és vissza sem nézett a fürdőszoba felé vezető úton. A korábbi pasas még mindig vérezve hánykolódott a folyosó padlóján,

de amikor meglátta Calebet közeledni, küszködött, hogy mozdulatlanná és láthatatlanná váljon. Caleben megint úrrá lett a düh. Ez volt az egyik férfi, aki bántotta Cicát. Vissza akart menni a késért és el akart játszadozni az erőszaktevő bökdösésével, de nem volt rá ideje. Kórházba kellett vinni Cicát. Lassan közelítette meg a remegő kis testet. Egyszeriben azt kívánta, bárcsak ne véresen jött volna érte. A lány nyöszörgött és sírt, amikor a karjaiba vette. Összeszorult a szíve, s ellen kellett állnia a kísértésnek, hogy a mellkasához szorítsa. Felemelte és a lehető leggyorsabban kisétált vele a házból, ki a fényre. Lenézett rá, ahogy a nap véres arcára sütött. A lány remegése csillapodott valamelyest, s egy picit összeráncolta a homlokát. Egy pillanatra olyannak látta őt, mint azon a napon: félénk lánykának, aki ámulattal pillantott fel rá. A megmentőjére. Kudarcot vallottam előtted. Caleb megcsókolta a homlokát és a fülébe suttogott: - Ne félj, Cica! Megígérem, hogy jóvá teszem.

Tizenhárom SÜLLYEDTEM,

ZUHANTAM.

Próbáltam nyitva tartani a szemem, de merő

homály volt a külvilág, mint valami délibáb. Valószerűtlen. Lehetett valóság ez? Körülöttem csupa vakító fény és tompított hangok, de nem tudtam megemelni a fejem, hogy lássam, honnan jön mindez. Egy fehér köpenyes férfi jelent meg előttem, aki beszélt. Mulder ügynök? Az X-akták egyik epizódjában voltam. Nem, ennek semmi értelme. Tudós? Orvos? Egy örült szikével? Képtelen voltam kivenni, mit mond, de az arca tele volt bátorítással, hazug ígéretekkel és üres szavak nyomával, hogy megnyugtasson engem. Alagút szerű, halványkék fény vett körbe. Mondani akartam valamit vagy felkelni, ám túl heves volt a fájdalom. Elnehezült szemhéjam lecsukódott és visszasüppedtem magamba. Voltak még pillanatok, amikor ki-be csúszkáltam az öntudatlanságba, de nem emlékszem rájuk tisztán. Az idő nem számított. Nem volt most, akkor vagy később. Csak fájdalom volt. Több fájdalom. Kevesebb fájdalom. Csak a

fájdalom volt állandó. Süllyedek. Lefelé. Lefelé. Lefelé. Nincs alja, csak még lejjebb - örökké. Sírok? Nem tudom, lehet. Biztos, mert égek. Süllyedek és égek. Anyámnak igaza volt. Pokolra jutok. Követhet-e el valaki akkora hibát, hogy soha ne lehessen neki meg bocsátani? Szerintem igen. Nem akarok égni. Nem akarok örökké zuhanni, letaszíttatni. Örökké ezt el sem tudom képzelni. Vége kell, hogy legyen a szenvedésnek. Nem ezt érdemlem. - Nem csak az én hibám volt! Benne is bíztam. Azt mondta, minden rendben lesz. Egy csók. Egy érintés. Még néhány csók. Még néhány érintés. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, mit mondjak. Nem csak az én hibám volt! Bocsáss meg! Bocsáss meg! Te köcsög ... bocsáss meg! Süllyedek. Még mindig égek. Örökké. Kinyitottam a szememet. Ezúttal tényleg. Sötétség. Csak egy halvány fényű lámpa a sarokban. Hirtelen ijedten próbáltam megmozdulni, s az egész testem összerándult az erőfeszítés okozta fájdalomtól. Egy pillanatra azt hittem, hogy talán még mindig álmodom. Égett a testem. Egyik kezemet a bordámra tettem és éreztem a törzsemet

körülvevő kötéseket. Fájt lélegezni. Folyamatos, halk zümmögést hallottam a fülemben és rájöttem, hogy belülről jön. Tűhegynyi pontokat láttam, valahányszor megmozdítottam a fejem, a fény pedig fájt. Ujjaim és pillantásom követték a sérüléseket. A bal karom sínben volt a nyakam körül, az orromat pedig valami ragasztószalag fedte. A szemem úgy bedagadt, hogy minden pislogás megviselt - hiábavaló, de szükséges gyakorlatot jelentett. Óvatosan megint az arcomhoz értem, és gyengéden eltávolítottam a süteményszerű anyagot a szememről. Egy árnyék, egy férfialak ült csendben és mozdulatlanul a sarokban. Pislogtam és előrehajoltam. Le van szarva a fájdalom! Caleb ült mellettem kísérteties mozdulatlansággal a sötétben. - Ne nagyon mocorogj - szólalt meg szinte suttogva. A fénybe hajolt. Ösztönösen mozdulni akartam, de a fájdalom nem hagyta. Caleb viharvert külseje sem. Durván nézett ki, mintha megjárta volna a poklot. Én is megjártam. Képek villantak fel: némelyik élesen, a többi homályosan. Annak a jelenetnek minden egyes másodperce újra lejátszódott a fejemben: gyorsan végigpörgetve, lassított felvételként, majd ismét gyorsan. Szóval visszaszerzett. A

felismerés

Megrémültem?

visszhangzott

Képtelen

voltam

bennem. bármilyen

Megkönnyebbültem? érzelmet

tanúsítani.

Egyszerűen csak ... zsibbadt voltam. Üresen zsibogott a fejem. Felállt a székről és felém indult. - Ne félj! Most már rendben leszel. Nem féltem. Nem voltam rendben és már soha nem is leszek. - Az arcod megsérült, de semmid sem tört el. A vállad kificamodott, néhány bordád pedig megrepedt, viszont azok sem törtek. Meg fogsz gyógyulni, de attól tartok, hogy csak pihenéssel és fájdalomcsillapítóval tudok szolgálni.

Mit számítottak nekem a szavai. Még mindig életben voltam. És még mindig Calebbel. Amikor felállt, meg sem rezzentem, csak néztem, ahogy közelít felém. Mégis mi maradt, amitől félhetek? Mim maradt, amit elveszíthetek? - Hol vagyok? Alig ismertem rá a saját hangomra. Rekedt és érdes volt; éppolyan száraz és merev, mint amilyennek a torkomat éreztem. - Valahol máshol - válaszolta. Ködösítés. Jellemző. Leült mellém az ágyra. Jó kis ágy, jó kis szoba - gondoltam. Olyan egyszerű dolgokra összpontosítottam, amelyeket a tompa agyam képes volt befogadni. Tényleg leszarom. A kezemért nyúlt. Az ujjaim ökölbe szorultak. Csak egy pici szorítás, egy pici feszültség. Bólintott és elvette a kezét. Véres a haja? Vér. Mindenhol. Becsuktam a szemem és tudatosan kizártam. Zsibbadt akartam maradni. Túl lenni az egészen. Készen álltam rá, hogy bármilyen előre kigondolt rosszindulatú szöveggel elő álljon nekem. Készen álltam, hogy elmondja, milyen hülye voltam, amiért azt hittem, hogy elmenekülhetek előle. Ez fordítva sült el, seggfej. Már úgyis tudom. Készen álltam, hogy erőszakkal vagy halállal fenyegessen. Csak rajta! Kérlek... - Sajnálom, Cica - suttogta. Ő sajnálja? Calebtől teljesen valószínűtlen a bűntudat, úgyhogy ez az utolsó dolog, amit vártam tőle. Az arckifejezésem a felhorkanás, a gúnyos mosoly, a nevetés és a sírás furcsa keverékébe torzult. Fájt, de kis híján kacagtam. Megtettem volna, ha nem fáj a levegővétel. - Amit veled tettek. Aha, szóval sajnálkozott, ám nem azért, mert elrabolt. - Oké. Az otthonom. A családom. Mindez azért, mert vissza akartam menni a semmirekellő anyámhoz. Még akkor is, ha ő nem akar viszont látni.

Sosem akart. Mindegy, hányszor kértem bocsánatot. Szúrt a szemem. Hihetetlen, hogy még mindig tudtam sírni miatta. Gyűlöltem. Gyűlöltem őt, mert annyira kibaszott módon szerettem és ez láthatóan nem volt kölcsönös. Caleb megköszörülte a torkát, majd nyelt egyet. - Gondoskodtam róla, hogy megfizessenek érte. Megfizessenek. Néhányan közülük talán rosszabbak voltak, mint Caleb. Megint egész testemben reszkettem, de a Caleb szájából elhangzó szavak valamelyest megelégedéssel töltöttek el. - Ja. Hát... nem lehetett ellenedre - rebegtem üresen. Valami mosolyféle húzódott a szája sarkában és ez valamiért a bensőmbe vágott. Az életem egy vicc volt - neki, az anyámnak, azoknak a faszkalap motorosoknak! Egy kegyetlen, fájdalmas vicc, én pedig igencsak készen álltam a csattanóra. Készen arra, hogy az életem és a vicc véget érjen. Hirtelen szükségem volt valakire. Szükségem volt arra, hogy ne érezzem magam annyira elhagyatottnak és magányosnak. Visszanyeltem

a

szavakat,

amelyekről

tudtam,

hogy

később

megbánnám őket, s csak annyit mondtam: - Caleb... - Mi az? Bizonytalanul bámultam rá, mert nem tudtam, mi a következő lépés. Féltem, mint mindig. Továbbra is kérdő tekintettel nézett rám, arca valamiféle torz, habozó maszkká változott. Ha a maszk valódi volt, szinte sajnáltam érte. Jobb volt, mint magamat sajnálni, de erősebb akartam lenni - még akkor is, ha jobb lett volna helyben elsüllyedni. Legyél túl rajta! - Nem tudom, mi velem a terved. Tudom... Tudom, hogy... - Itt megálltam, hogy összeszedjem magamat és a gondolataimat. Ki kellett mondanom a dolgot. Ha nem most, akkor soha. Hagytam, hogy a

fájdalom szikrái bátorítsanak. - ...tudom, hogy semmi jó. Akármi is az, amit tervezel. De esetleg megtennél nekem egy szívességet? - Öh? Pislogtam egyet. - Ha egy kicsit is van annyira szörnyű, mint amit azok a seggfejek műveltek velem... Belefáradtam, hogy az egyik szar túlélése után belelépjek valami még mélyebb kibaszott szarba. Szóval, ha csak tovább akarsz kínozni, szerintem jobb, ha meghalok. Csak tegyél nekem egy szívességet, és ne ... Nem akarok lassú halált. Úgy hátrált meg, mintha pofon vágtam volna. Vagy mégsem. Kétszer már pofon vágtam és sosem nézett úgy rám, mint most. Egyszeriben már nem kérdő tekintettel, nem habozva - hanem dühösen! És... sértetten. - Ezt gondolod? - kérdezte erőltetett tárgyilagossággal. - Azt hiszed, hogy én... Felállt és járkálni kezdett. Én csak bámulni tudtam. - Mégis mit kéne gondolnom, Caleb? - érdeklődtem rekedten. Az arcom forró volt, az orrom pedig fájt és eldugult. Fájt a lélegzetvétel. - Elrabolsz, megversz, és... elmondhatatlan dolgokat művelsz velem. Az égő érzés a mellkasomban mintha elhatalmasodott volna; mindaz a düh és kétségbeesés, ami összegyűlt bennem, most a felszínre tört. - Mit kellene gondolnom felőled? Ne akard, hogy megtaláljalak! utánoztam furcsa akcentusát. - Nem ezt mondtad? Végül megállt a szoba közepén. A szeme villámlott, majd meg enyhült. - Buta, buta lány vagy te, Cica. Ezúttal felnevettem. Hangosan, hisztérikusan, átkacagva a fájdalmon, ami pedig minden sejtembe belehasított. Még sosem mondott ennyire

igazat. Tényleg buta, buta lány voltam. Elég buta voltam azt gondolni, hogy az anyám valaha is megbocsát nekem. Elég buta voltam, hogy azt higgyem, lehetek más, mint aki vagyok, Minek nevezett az a kibaszott motoros? Lekurvázott! A címke minden hová követett. És mit tettem azért, hogy kiérdemeljem? Nem eleget! Még mindig érintetlen terület. Egy kurva, aki harcol a természete ellen. De minek? Igen, buta, buta lány voltam. Csak nevettem, nevettem és nevettem, amíg végül... összeomlottam. A nevetésem jajveszékeléssé fajult a mérhetetlen elveszettség, gyász és éjfekete kétségbeesés miatt. Aztán ott találtam magam mellett, átölelt. Hagytam. Mindig azoknál kerestem menedéket, akik a legjobban bántottak. Az anyám. Az apám. Caleb. Mint egy kivert kutya, aki a gonosz gazdájától koldul szeretetet. Ez volt minden, amit tudtam. És a karjai mégis olyan meleg biztonságot nyújtottak, ami szentséget jelentett számomra. A pusztító körforgás sosem ér véget, mert képtelen voltam megállapítani a különbséget, mielőtt túl késő lenne. - Gondoskodtam róla, hogy megfizessenek - suttogta megint, hideg és végleges hangon. A szavainak nem volt jelentése számomra, bár sejtettem, hogy neki sokat számítanak. Nekem csak az ölelése számított, csak az erős, kemény húsa, ami kézzelfoghatóan körülvett. Az ölelése mindent elmondott, amit a szája nem akart vagy nem tudott. Azt mondta: „biztonságban vagy és én meg is foglak védeni”. Sőt, valami törődésféle is volt benne, akármilyen elbaszott formában is - de hát úgyis minden elbaszott volt. Eközben csak azt hajtogatta: - Gondoskodtam róla, hogy megfizessenek. Éreztem valami mást is, ami furcsán valóságosnak tűnt a számomra. Valóságosabbnak mindennél. Gyűlöltem őt, meg nem is. És többé már nem értettem semmit, legkevésbé saját magamat. Sírtam egy darabig, vigasztalódtam az ölelése nyújtotta megnyugtató

hazugságban. Az illúzió és a képzelet segített. Sosem akartam innen elmenni. Itt akartam maradni örökre, szorosan a mellkasához simulva, hajamon a simogatásával, fülemben a szívverésével: jól - van, nincs baj, sze - ress. Szerelem. Azt akartam, hogy szeressen? Igen. Vágytam rá, hogy valaki szeressen. És mi a szerelem, ha nem az, amikor valaki kockáztatja az életét, hogy megmentsen? Caleb megmentett engem. Ez azt jelenti, hogy szeret? Valahol mélyen szerettem volna így gondolni. Hinni egy romantikus álomképben, ami nem létezik. Hinni akartam a hazugságnak. Sőt, mi több: azt akartam, hogy ne legyen hazugság. Egy idő után rávettem magam, hogy kibontakozzak az ölelésből. Minél tovább maradtam, annál jobban kételkedtem benne, hogy képes leszek tartani magam az elhatározásomhoz, hogy megszökjek - és ez veszélyes volt. Folyton őrlődtem az egymással viaskodó érzelmeim között. Caleb veszélyes. Nemcsak azért, mert nagyobb, erősebb és szadistább annál, mint ahogy jólesik gondolni rá. - Van itt valahol egy tükör? - kérdeztem bizalmatlanul, miközben szipogtam egyet. Nem a hiúságomról volt szó. Látnom kellett, hogy milyen közel álltam az imént az életem elvesztéséhez és azt akartam, hogy ez valóságos legyen a számomra. Egy kegyetlen adag valóság felráz majd az ostoba álomképek fogságából. Nagyon lassan, mondhatni kelletlenül engedett el. Hiába próbáltam távolságot hagyni magunk között, ujjhegyei gyengéden feldagadt szemem sarkához értek, arckifejezése pedig arról árulkodott, hogy a sebek, a fájdalom és a látszat nem számítanak. Szavai azokat a mély érzelmeket tükrözték, amiket leolvastam róla. - Nem szükséges. A sérülés nem maradandó. - Hú, olyan szörnyű? - tudakoltam. De a tekintete megváltozott, megkeményedett, hideggé vált és mindent elmondott, amit kellett. Azok a faszkalapok jól elbántak velem. A karom a hátam mögé ficamodik.

Fájdalom. Röhögés. Egy farok nyomódik hozzám, keresve a bejáratot. - Nem szükséges - ismételte határozottan. - A sérülés nem maradandó. Megtorpant, pedig a tétovázás nem illett egyébként határozott és magabiztos lényéhez. - Gondoskodtam róla, hogy megfizessenek érte. Caleb nem az a típus, aki elbizonytalanodna vagy bármit is megkérdőjelezne. Mégis úgy éreztem, hogy most éppen ezt tette. Valamit ki akart mondani, de nem mondta ki. - Tudom, mennyi mindenen mentél keresztül - nyúlt az államért, hogy gyengéden felemelje, s a szemembe nézzen. - De ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet. Kissé elfordítottam a fejem. Azt mondta - nem kérte -, hogy ne meneküljek el megint tőle. Virágnyelven leszidott, s a tudtomra adta, hogy csak nagyobb bajba kerültem azzal, hogy a kezembe vettem a dolgokat. Keserű pirula volt ez a mondat. Annál is inkább, mert igaza volt. - Igen, Caleb..., Igen, Mester - tettem hozzá esetlenül suttogva, megint üresnek érezve magamat. Caleb összeráncolta a homlokát. Ujjai továbbra is puhán táncoltak az állkapcsom vonalán. Bizonytalan volt, tűnődött és tartott tőle, hogy fájdalmat vagy kellemetlenséget okoz nekem. Ki nem állhattam a helyzetet. Mindig összezavarodtam, amikor a közelemben volt. Ellentmondott egymásnak az, amit tennem kellett, meg amit tenni akartam. Az életemen töprengtem, a létezésem történetén. A múltamon, ami az engem világra pottyantó anyám körül forgott. Hogy az akaratosságom ehhez a pillanathoz vezetett. Pont úgy, mint ahogy az övé a saját jelenéhez. Akármennyire erőlködtem, hogy ne legyek olyan, mint ő, úgy éreztem, éppen olyanná válok. Ez annyira igazságtalan! Calebre

bámultam, akinek az ujjai olyan finoman és ismerősen táncoltak az ajkam körül, hogy újra megállapítottam: az élet minden, csak nem igazságos. Eltoltam a kezét. Nem durván, de határozottan jeleztem, hogy megtagadom az érintését. Valahol mélyen azonban furcsamód tudtam, hogy ezzel saját magamat is megtagadom. Valami állatias dolog villant fel a szemében, mielőtt szenvtelen maszkká rendezte volna a vonásait. Egyenesen felült, hátával az ágytámlának. A köztünk lévő háromarasznyi távolság akár egy óceán is lehetett volna. A csend pedig a lecsapni készülő vihar előtti terhes nyugalom. Terve volt velem. És még mindig nem mondta el, mi az. - Caleb... - Tudod, nem igaz... Bizonyára leolvasta az arcomról a zűrzavart és számított is rá, mert zökkenőmentesen folytatta: - Álmodban azt mondtad, hogy nem csak a te hibád volt és tényleg nem... Semmi sem a te hibád. Hanem... Nem a tiéd. Hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. Akármennyire próbáltam, nem bírtam lenyelni. Egyszerűen ott ragadt és megfullasztott. Caleb ujjai a lábam felé csusszantak a lepedőn, aztán tétováztak, majd visszatértek a saját személyes terébe. Miért nem tudott egy gonosz, lélektelen gazfickó maradni, hogy egyértelmű legyen, mi az ő szerepe, s mi az enyém? Miért kellett neki állandóan váltani a hideg és kérlelhetetlen meg a biztonságot nyújtó és szeretetteljes között? - Mit műveltek veled, Cica? El tudod nekem mesélni? Lehunyta a szemét, én pedig eltűnődtem, vajon mit akar elrejteni. Miattam csinálja? Annak semmi értelme. Megkínzott, fogva tartott, megvert és olyan helyzetekbe kényszerített, amelyekre rémálmomban sem gondoltam. És most... most érez irántam... valamit?

A fejemben megszólalt egy hang, hogy mindannak ellenére, amit velem tett, mindig volt benne valami könyörület féle. Igen, még mindig életben voltam, és nem próbálta velem azt csinálni, mint amit azok az állatok próbáltak. Az ő szemükben nem számítottam embernek. Megértettem a vékony határvonalat a között, amit Caleb tett velem és a között, hogy mit tehetett volna olyan könnyedén ellenem. Mindig uralkodott magán. Mindig megmagyarázta, hogy ezt vagy azt miért csinálja. Csókolt és simogatott, a fellegekbe repített. Hús-vér embernek számítottam neki, mint ahogy ő is nekem. És most szöget ütött a fejembe, hogy jelentek neki valamit. Akármilyen érzelmi mélységre volt képes, tényleg jelentek neki valamit. A felismerés iróniájától összeszorult a gyomrom. Most már tudtam, milyen az igazi félelem, és Calebbel sohasem éreztem azt. Még ha bántott is, még ha szégyelltem is magam miatta, ott volt, hogy megmasszírozzon, hogy átöleljen - gondoskodjon rólam. Sosem tenne olyat, mint azok a faszfejek. Tudtam. De számít ez egyáltalán? Nem tudom. Talán semmi sem számít. Annyira

erőlködtem,

hogy

legyen

belőlem

valami,

valaki!

Megpróbáltam értelemmel megtölteni az életemet. De most, ahogy itt ültem, elhagyatottan, üresen és még mindig fogságban, tudtam, hogy sosem fogok színdarabot vagy könyvet írni, esetleg filmet rendezni. Úgy éreztem, hogy sosem leszek több annál, mint amit bárki is feltételezett rólam. Semmi sem számított. Sohasem. És nem is fog naiv voltam, amiért mást hittem, de azt reméltem, hogy az álmodozás nem annyira borzasztó dolog. - Már mindegy, Caleb - válaszoltam végül a kérdésére. A hangom ridegen és fáradtan csengett. - Minden mindegy. Néhány másodpercig csendben volt, de éreztem, hogy dühös. Én is az voltam. Még zsibbadtságomban is forrongtam. Néztem őt. Az apró

változások, amiket az elején észre sem vettem volna, már abszolút láthatóvá váltak a számomra. Milyen ablakon keresztül láthattam belé? Tudta, hogy látom? Sőt, ami még rosszabb: tényleg belém látott? - Te és én is tudjuk az igazságot. Számít, hogy mit csináltak veled. Nem volt düh a hangjában, csak bizonyosság. - Minden számít. Minden nagyon fontos. Pontosan annyira tudod, mint én. Ne legyél ennyire kishitű, mert mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez nem te vagy. Elnevettem magam, de a kacaj a torkomra fagyott, és szaggatott köhögésként jött ki belőlem. - Honnan is tudhatnád? Eddig még sosem kaptam tőle teljes választ. A szavai gyakran féligazságokat rejtettek, ám furcsa módon éreztem, hogy azért, mert nem tudta, hogyan válaszoljon. Azaz válaszolni akart. - Nem ismersz engem. Még az alapvető dolgokat sem tudod rólam, a nevemet sem. Hosszabb csend. Sokatmondó pillantással bámultam. Vártam a haragját, sőt vágytam. Harcolnom kellett valakivel, akiről tudtam, hogy igazából nem fog bántani. Feleselnem kellett. Akkor tudtam, hogy Calebnek igaza van, a feladás nem az én műfajom, akármennyire is szerettem volna, hogy az legyen. Megőrizte a nyugalmát, lehunyva tartotta a szemét. Gyönyörű, aranyszín haja vörösesbarnára színeződött a töveire alvadt vértől. Megborzongtam Gondoskodtam róla, hogy megfizessenek. Ízletes, szépséges szavak ilyet sosem hallhatok senkitől, csak egy olyan férfitól, mint Caleb. Megrezzent, megrándultak az izmai, de tökéletesen mozdulatlan maradt. Arckifejezése hideg volt, merev, de nem rám nézett. - Igazad van. Nem tudom az igazi neved. De a sajátomat sem, ami egy pillanatra sem akadályozott meg benne, hogy tudjam, ki vagyok és megszerezzem, amit akarok. Egyáltalán nem számítottam ezekre a szavakra. Meghökkenve és

összezavarodva ültem ott. Valami fontos dolgot osztott meg velem, de fogalmam sem volt, mit kezdjek vele vagy, hogy ettől a saját fájdalmam csillapodik-e. Felfogtam, hogy ezt csak néhány ember tudhatja, s az arckifejezéséből ítélve, mind igencsak fontosak voltak neki. Felgyorsult a pulzusom, mert tisztában voltam vele, hogy valamelyest megnyílt előttem. Rájöttem, hogy tudni akarom, hogyan lett azzá, aki most mellettem ül. Calebbé. Nem ez volt az igazi neve. Nem tudja az igazi nevét. Mi történt veled, Caleb? Ki tette ezt veled? És miért teszed most ezt velem? Az arcát figyeltem. Kemények voltak a vonásai, de nem fegyelmezte őket a szokásos rendjükbe. Akkor megéreztem. Minden filmnél és forgatókönyvnél, amivel a tanulmányaim során dolgom akadt, volt egy pillanat, amelyikben rájöttem az emberi természet egyik alapvető tulajdonságára, s arra, hogy miért vonzódom ahhoz a képzeletbeli világhoz. Minden alkotás az emberi mivoltot örökítette meg, annak minden jóságával, rosszaságával és ocsmány dicsőségével. Eleinte a saját életem kiegészítése volt mindez, ami furcsán tükröződött ezekben a "fikciókban". Minden történet az emberi gyarlóságra akart rávilágítani - nem akart, muszáj volt neki. Az emberi kötelékre, ami ahhoz kötötte őket, amit a múltban elkövettek azért, hogy azzá a képpé váljanak, ami létezik a fejükben. Az ilyen történetekben volt valami valódi és valami ijesztő, de az emberek csak emberek és a részletek nem mesélik el az egész történetet. Részletekben láttam már ezt az embert, Calebet. Milyen az egész ember, páncél nélkül és sebezhetően? Ki ez az ember, aki ezt bírta tenni velem vagy bárkivel és tükörbe tudott nézni? És milyen ember vagyok én, hogy látok benne valamiféle fényt, amivel valahogy helyre lehet hozni? Miért próbáltam meg? És ami még fontosabb, ő miért?

Kivárt. Kivártam. Faggatni akartam, még több részletet előásni, de tudtam, hogy azzal csak eltaszítanám. Kesztyűt dobott elém. Csak akkor adhat, ha kap is cserébe, s ha többet akartam tudni, rajtam áll, hogy képes vagyok-e lekötelezni. Talán ha minél többet tudunk meg a másikról, annál közelebb kerülünk egymáshoz és esetleg, netalán tán meggyőzhetem róla, hogy ne bántson többé. Adjam meg magam - mondta egyszer. Azt akarta, hogy megadjam magam. Ne csak a testemet. A lelkemet is. Megpróbálhatom. Megpróbálhatom, őérte. Nem azért a szadista, zavarba ejtő emberért, aki itt ül mellettem, nem Calebért. De megpróbálhatom a felszín alatt megbúvó vonzó idegenért. Azért, akivel az utcán találkoztam azon a végzetes napon - azért, akinek neve sincs. Készen álltam rá, hogy megkíséreljem és apránként megértsem őt. Hogy mi lesz belőle, a sorsra bízom. Megtettem az első lépést, mert ő sosem tette volna meg. Talán nem is volt rá képes. - Valahol mélyen tulajdonképpen örülök, hogy magam mögött hagytam a régi életemet. Láttam, hogy meglepődött a beszélgetésünk irányváltásától és jó érzés volt meglepni őt a változatosság kedvéért. - Nem mintha ez sokkal jobb lenne, de te legalább vissza akartál kapni... Nem hiszem, hogy az anyám is így van ezzel. Megnyaltam kiszáradt ajkamat, majd rávettem magam a folytatásra. - Szerinte magamnak köszönhetem az egészet. Hogy elszöktem... hogy kurva vagyok. De mindig is ezt gondolta rólam. A gombóc lejjebb süllyedt a torkomban ahelyett, hogy feljött volna. Meglepődtem, hogy az izmaim ellazultak. Jó érzés volt hangosan kimondani a dolgokat. Meséltem már a múltamról Nicole-nak, de ez most más volt. Caleb erős. Neki szeme sem rebben. Valahogy tudtam, hogy elbírja a súlyát és nem érzi a hozzá társuló terhet meg gyötrelmet,

mint Nicole. - Anyám gyűlöli magát, én pedig az ő egy része vagyok, aki testet öltött. Caleb szeme lassan kinyílt, homloka összeráncolódott - figyelmesen hallgatott. Folytattam: - Tizenhárom éves koromban anyám rajtakapott, hogy a pasija megcsókol. Vagyis inkább úgy talált minket, hogy csókolóztunk. A férfi fiatalabb volt nála, zöld kártyára pályázó bevándorló. Anya meg olyan emberre pályázott, aki nem tudja elhagyni. Paulónak hívták. Sosem akartam bajt okozni az anyámnak. Csak olyan szerettem volna lenni, mint a többi lány: olyan ruhát hordani, mint ők, azt csinálni, amit ők. De ő túl szigorú volt velem. Azt hiszem... - indultak meg a könnycseppek a szememből - azt hiszem, szerettem, ahogy Paulo rám nézett. A fiúk igazából rám sem néztek a suliban, tudod? Folyton azokat a hosszú, ronda ruhákat hordtam. Paulo viszont... ő úgy nézett rám, mintha én lennék a legszebb dolog, amit valaha látott. Caleb keze a lepedőn lassan az enyém felé kúszott. Mielőtt visszahúzhatta volna, tétován az ágyra tettem a felfelé fordított, nyitott tenyerem. Ujjaink szó nélkül összefonódtak. - Utána mi történt? - kérdezte valamilyen érzelemtől nyersre mart hangon, aminek a gyökerét nem tudtam azonosítani. - Anyám aludt. Kint voltam a nappaliban, néztem a tévét. Volt az a film az HBO-n, amiben Shannon Tweed szerepelt. Caleb nem ismerte minden idők leghírhedtebb húsvillantó softcore színésznőjének nevét. Kis híján elmosolyodtam ezen. Volt benne valami édesen ártatlan. Valami ártatlan a Caleb-álarc alatt. Megszorította a kezem, így sürgetett a folytatásra. Olyan érzés volt, mintha lenne valaki mellettem és a helyzet iróniája nem kerülte el a figyelmem. Anyám nem hitt nekem. De tudtam, egyszerűen tudtam,

hogy Caleb hinni fog. Ez az igazság, hiszen én mondom. - Volt benne ez a... szexjelenet. Egyedül voltam, úgyhogy... elkezdtem simogatni a mellemet. Tudtam, hogy helytelen ezt néznem, de... úgyis minden helytelen volt, amit tettem. Megszorítottam Caleb erős kezét a tenyeremben, mert egyre feszültebb lettem. Az egykori szégyen azzal fenyegetett, hogy szétszakítja, ami megmaradt belőlem. - Paulo rajtakapott. Egy fecske volt rajta és láttam, hogy merevedése van. Még sosem láttam ilyet. Sosem mutatják a filmekben. Még több könny folyt le az arcomon, ami elvakított. Mintha vízfestékkel mázolt emlékek árasztották volna el a látóteremet. - Fel akartam pattanni és lefeküdni aludni, de megállított. Részeg volt. Éreztem a sört a leheletén, amikor visszanyomott a kanapéra. Az ujjatlan felsőmre tette a kezét. Mondtam neki, hogy hagyja abba. De... azt mondta, hogy ha nem csókolom meg, akkor elmondja anyámnak, mit csináltam. Akaratlanul felzokogtam. - Jól van, Cica, nem kell többet mondanod. Caleb közel volt hozzám, testének melege az oldalamhoz préselődött, de csak a kezemet fogta. - Nem! Muszáj elmondanom, mi történt... hogy anyám miért nem szeret többé. Összeszorítottam a szemem, és a testi-lelki fájdalom egyszerre árasztott el. Azt akartam, hogy tudja ezt rólam. Azt akartam, hogy azt csinálja, amit mindig, amikor kivagyok. Hogy megszabadítson a fájdalomtól. - Megcsókolt. Az volt az első csókom. Sörízű volt, de ez nem tűnt annyira rossz dolognak. Valamiért mindig szerettem az alkohol szagát. Megcsókolt és beleszédültem. Amikor azt mondta, hogy nyissam ki a

számat... megtettem. Utána már más volt. Már nem tetszett. A nyelve sikamlós volt és kígyó módjára mozgott a számban, ki-be. Gáz volt. Próbáltam elhúzódni, de nem nagyon hagyta. Anya ekkor kapott rajta minket. Paulo felugrott. A kibaszottul borzalmas merevedése átütött a nevetséges alsógatyáján. Anya viszont nem rá volt mérges. Hanem rám. A tévére nézett, aztán vissza ránk. Próbáltam megmagyarázni, de csak annyit mondott: „Ezt csinálod, miután lefekszem, Livvie? Puta ruhát veszel fel és megpróbálod elcsábítani az apádat?” - Ő nem az apám - válaszoltam, de nem ez volt a lényeg. Próbáltam elmagyarázni, hogy ő csókolt meg engem. Nem én kértem rá. Nem akartam, igaziból nem. Paulo egy szót sem szólt. Olyan volt, mintha az egészet tudná rólunk, rólam és anyáról. „Ha kurvaként viselkedsz, úgy is fognak bánni veled” - mindössze ennyit mondott nekem. Egy darabig még sírtam, miután megismételtem anyám szavait. Azután az este után évekig ezek visszhangoztak a fejemben, valahányszor eszembe jutott, hogy fellázadjak ellene. Caleb csendben ült. Lazán fogta a kezemet. Rá akartam nézni, de nem mertem. Nem bírtam volna elviselni az undort, amit láthattam volna a tekintetében. Vagy a szánalmat. - Paulót kitoloncolták. Anya viszont sosem bocsátott meg nekem. Már nem figyelt rám, csak a testvéreimre... főleg a fiúkra. Mintha egy szellemmé változtam volna az anyám házában. Jelen voltam, de mégsem. Próbáltam visszaférkőzni a kegyeibe. Én voltam a kibaszottul tökéletes gyermek. Nem randiztam, nem jártam el otthonról. Jó jegyeket hoztam. A legelőnytelenebb ruhákat hordtam, amiket csak találtam. De... - De ő téged hibáztatott, hogy tönkretetted a boldogságát - szakította át Caleb hangja a visszaemlékezésemet. Bólintottam. Végre visszatért a zsibbadtság.

Éreztem, ahogy a karom lassan felemelkedik, aztán pedig Caleb puha ajkait a kézfejemen. - Ami azt illeti, Livvie, én sosem gondoltam, hogy kurva lennél. És te... te vagy a legszebb teremtés, akit valaha láttam. Az arcához emeltem az enyémet. Istenem, de gyönyörű volt! Annyira csodálatos, mert most először láttam őt és akármeddig tart a pillanat, ki szerettem volna élvezni. Kedvesen mosolygott, miközben tudtam, hogy sok mindent rejteget. Az arcom egy merő borzadály volt, ám ő mégis szépnek gondolt. - Nos, talán akkor pont ez a baj velem... túl jól nézek ki. Eltűnt az arcáról a mosoly, én pedig azt kívántam, bárcsak befogtam volna a számat. Próbáltam helyrehozni. - Hé, most már tudod a nevemet! Kissé elmosolyodott és lassan kihúzta a kezét az enyémből. A köztünk lévő meghittség szélsebesen szertefoszlott. Könnyek szöktek a szemembe, amikor felállt. - Nekem mindig Cica maradsz... Livvie. Most rajtam volt a sor, hogy erőtlenül mosolyogjak. A szavai kétértelműek voltak, ahogy mindig. Megkerülte az ágyat, átjött a bal oldalamra. Az éjjeliszekrény fölé hajolva kihúzta a fiókot. - A fájdalom ellen - tartott fel egy fecskendőt és levette a kupakját. - Mi az? - kérdeztem a tűtől megrettenve. - Már mondtam. - És ha nem akarom? Úgy tűnt, hogy mulattatja a helyzet. - Nemsokára, amikor az utolsó adag is kimegy, akarni fogod. - Aludni fogok tőle? Nem akarok aludni. - Nem - válaszolta, s valamiért úgy éreztem, hazudik. - Csak csillapítja

a fájdalmat. - És te? Hirtelen feszült lettem. És szégyenlős. - Mi van velem? - Csak úgy itt hagysz engem egyedül? A hosszú csend elgondolkodtatott, hogy csak képzeltem-e az elmúlt néhány percet. - Ha azt akarod, maradok - bámult rám, de én nem mondtam semmit. Nem bírtam rávenni magam, hogy bevalljam, milyen sebezhetőnek érzem magam. Az anyám elengedett. Megszabadultam tőle, de nem lettem szabad. - Cica? Hangja nyugodt volt, kék szemében pedig olyan érzelem tükröződött, amit nem tudok szavakba önteni. A tekintete és a hangsúlya arról árulkodott, hogy messze jár. Hirtelen megrázta a fejét, magához tért a röpke kábulatból. Vajon merre kalandozott? Egy pillanatnyi habozás után rekedten így feleltem: - Nem akarok egyedül lenni. - Maradok - mondta lágyan. Az arcom olyan volt, mintha egy cementeszsákkal ütöttek volna pofon. De ő itt volt. Gondoskodott rólam. Mert tudta, hogy szükségem van rá. Óvatosan felhúzta a takarót és épphogy a csípőm fölé emelte a hálóingem. Elállt a lélegzetem. A lábamat zúzódások borították, némelyik csizmasarok alakban. - Nézz rám, Cica! Tekintetünk pont akkor találkozott, amikor éreztem a tűszúrást. Másodpercekkel később elnehezült a szemhéjam. Repültem, zuhantam, aztán megint repültem. Nem álmodtam, csak repültem a se nem fekete, se nem fehér horizont felé.

Caleb bántott és bántani is fog. Nem ma, de talán holnap vagy a következő napon. De most először végre biztosan tudtam, hogy nem tudna elpusztítani. Számítana neki, ha nem léteznék. És nem számít, mi történt, a talpamra fogok esni, mert Caleb megmutatta, hogy képes vagyok rá. Furcsa ajándék ez és váratlan helyről érkezett.

Tizennégy

MEGVOLT

AZ OKA,

hogy miért nem akartam aludni. Nem akartam

álmodni. Nem akartam anyámra, Paulóra vagy a testvéreimre gondolni. Vagy bármire, ami utána Caleb és köztem történt. Főleg nem akartam magam elé képzelni Nicole-t, a szépséges Nicolet, elveszetten lófrálva Mexikóban, ahogy engem keres. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami történne vele. Forgolódtam mérgemben és szomorúságomban, az aggodalomtól pedig teljesen kiborultam. A váll fájásom nem javított a helyzeten, a forgolódás pedig olyan undok sajgáshoz vezetett, ami a csontomig hatolt. Aztán jött az elkerülhetetlen. A fojtott hangok. Az emlék, ahogy lefogtak és lehúzták a ruháimat. Hogy mennyire hidegen hagyta őket a sikítozásom, miközben szívogattak meg taszigáltak. Megint éreztem az egész testemen azokat a szörnyű ütlegeket. A gyógyszerek hatása ellen feszülve nagy nehezen kinyitottam a szemem és felsikítottam. Levegőt szippantottam az égő tüdőmbe, s próbáltam fókuszálni a tekintetemmel. Caleb felállt a székből, ahol ült, és felkapcsolta a villanyt.

Feleszméltem. Biztonságban vagyok. Itt vagyok. Itt van Caleb. Ő nem fog bántani. Elakadt a lélegzetem. A hangomat el nem sírt könnycseppek tették érzelmekkel terhessé. - Annyira valóságos volt! Olyan volt, mintha azok az állatok... Caleb mellém ült, én pedig odahúzódtam hozzá. Megnyugvást, vigaszt, akármit kerestem. Nem is kellett többet mondanom. - Minden rendben. Többé már nem tudnak bántani. Tökéletesek voltak ezek a szavak. Annyira helyén valóak és megnyugtatóak! Köré fontam a jobb karomat és közelebb húztam magamhoz. Hosszú, boldog másodpercekig csak a karját, a kemény mellkasát és a szívverését éreztem, ami szertefoszlatta a rémálmomat. Nagy levegőt vettem. - Szappanillatod van - suttogtam erőtlenül az ingébe. Nem tetszett a gondolat, hogy egyedül hagyott. Nem akarok egyedül lenni a sötétben, soha többé. Ujjai végigfutottak izzadt hajamon. - Megvártam, hogy elaludj. Nem tartott sokáig. Ez kissé meglepett. Hozzászoktam Caleb bántó megjegyzéseihez. Valami olyasmit vártam, hogy „Drága, drága Cicám, milyen jó nagy orrod van!” Már ennyire más volt a helyzet? Mi lettünk mások? Bizonyos tekintetben tudtam a választ. - Nem kellett volna a széken aludnod. - Tényleg? Caleb hangja kissé élcelődő volt, de hiányzott belőle a leereszkedés durvasága. Rájöttem, hogy incselkedik velem. - Seggfej. - Mindig vissza tudsz vágni - szorított még jobban magához.

A hangsúlya volt az, ami nagyon meglepett. - Ez most hirtelen olyan jó dolognak számít? - Azt jelenti, hogy nem omlottál össze - nevetett fel halkan, amitől kedvem támadt nekem is nevetni. De még képtelen voltam kacagni. Úgyhogy csak elégedetten felsóhajtottam. Volt valami furcsa, morbid humora a helyzetnek, ami csakis abban az időpillanatban

létezhetett,

csakis

Caleb

és

köztem.

Mindketten

próbáltunk belekapaszkodni, de éppolyan gyorsan eltűnt, mint ahogy érkezett. Aztán csak hallgattunk. Öleltük egymást, tudván, hogy milliónyi dolgot el kell mondanunk, meg kell kérdeznünk vagy el kell magyaráznunk - és egyikünk sem várta ezt túl nagy örömmel. - Ma el kell mennünk innen - suttogta Caleb, mintha így tompítaná a szavainak súlyát. Ismét verejték gyöngyözött az egész testemen, de attól még nem tudtam elengedni. Tényleg fel kéne kelnem. Kurva gyorsan. Ám eszem ágában sem volt megmoccanni. Addig nem, amíg Caleb ajkai a homlokomnál pihentek. Addig nem, amíg az enyém köré fonódó szálkás, izmos teste a biztonság és a valahová tartozás olyan érzetével töltött el, amire egész életemben ácsingóztam. De végül már túl veszélyes volt maradni. Nyilván éreztem valamit Caleb iránt. Némelyik érzés világos volt, a többi nem annyira. Ha megengedem magamnak, hogy rábízzam a biztonságomat, a vigasztalásomat, az életemet, vagy... a szívemet, annak fájdalom lesz a vége. Megint! Összerándultam a belső emlékeztető miatt. Mindig úgy tűnt nekem, hogy két különböző ember lakozik bennem, de nem egyenlő arányban osztoznak rajtam. Egyikünk, aki inkább a háttérben húzódik meg, erős, magabiztos, nagyszájú és nem érdemes

vele baszakodni. Ő küldte el Calebet a pokolba, s ő könyökölt-harapott a lapockái közé. Ő volt az, aki rávett, hogy ne adjam fel. De én inkább a másik voltam. Az, akinek szeretetre és megerősítésre van szüksége. Az, aki nem akarja elengedni Calebet, mert szent meggyőződése, hogy valamilyen ésszerűtlen, megmásíthatatlan oknál fogva fontos. Olyan érzéseim támadtak, mint korábban még soha, ráadásul azt is éreztem, hogy Caleb még nálam is jobban megsérült. Nem a szó tragikus értelmében, hanem alapjában véve, ami áthidalta a közöttünk lévő hatalmas távolságot. A másik felem szerint viszont ez egyáltalán nem számított. Valamiért elrabolt - emlékeztetett. Ne bízz benne! Ne legyél olyan, mint az anyád! Ne dőlj be ennek a szarságnak! Igazából nem érdekled! Elhúzódtam, de az eddigiekkel ellentétben könnyedén elengedett. A Karib-tenger mélykékjében pompázó szemek néztek le rám. Először úgy tűnt, annyi mindent ki akarnak fejezni, aztán viszont... semmit. Belefáradtam a semmibe. Akartam valamit. Szükségem volt valamire. - Mi az? - kérdezte gondosan kimért hangsúllyal. - Mondd el! - Szerintem elegem van a menekülésből. De abból is, hogy nem tudom, milyen szörnyűség vár rám a következő pillanatban. Inkább szeretném tudni, Caleb. Kérlek, mondd el és adj nekem időt ... Ott ülve nem igazán értettem, mit beszélek, ám valahol belül észhez tértem, de tényleg. Készülj fe ... Caleb mindig jól fésült szőke haja most a szemébe csúszott. Ellenálltam a hirtelen támadt kísértésnek, hogy félresimítsam. Ültünk a vészterhes csendben és néztem, ahogy a saját ölébe mered. Az állkapcsa megfeszült, ajkait összepréselte, de én nem féltem. Elegem volt abból, hogy féljek tőle. Ha bántani akart volna, már rég megtehette volna. Inkább el akarta nekem mondani. Csak ki kellett várnom. Csendben maradtam, úgy vártam a sóvárgott szavakat. A szívem a

torkomban dobogott, annyira akartam, hogy folytassa. - Bárcsak rád sem néztem volna, bárcsak sosem találkoztam volna veled... Vágyakozó szavai egyszeriben mély fájdalmat ébresztettek a mellkasomban, pedig tudtam, hogy nem szabadna. - Kötelezettségeim vannak, Cica. Nagyot nyelt. Szemöldöke egyetlen vonalba húzódott, amiből rögtön láttam, hogy egyszerre érez szomorúságot, dühöt és undort. Már majdnem úrrá lett rajtam a vágy, hogy megérintsem, de aztán rájöttem, hogy inkább amiatt kéne aggódnom, mit jelent ez az egész számomra nem pedig amiatt, hogy mit jelent neki. - Van egy ember, akinek muszáj meghalnia. Arra kellettél volna... arra kellesz... Itt egy pillanatra elhallgatott. - Ha ezt most nem teszem meg, sosem leszek szabad. Nem szabadulhatok, amíg ez nem történik meg. Amíg meg nem fizet azért, amit Rafiq anyjával és testvérével tett, meg azért, amit velem. Caleb hirtelen felpattant, hullámzott a mellkasa. Dühtől remegő ujjait végigfuttatta a haján, majd ökölbe szorította a kezét a tarkójánál. - Amíg oda nem lesz minden, amit szeret, amíg nem érzi ő is. Aztán már el tudom engedni. Akkor visszafizetem az adósságomat. Akkor, talán... esetleg. - Rafiq? Hallottam már a nevet korábban, de nem tudtam, hogy ennyire fontos. Miért ennyire fontos ez az ember? Több köze van ahhoz, ami velem történt, mint Calebnek? Caleb tekintete visszatért az enyémhez. Megint valahol messze járt és a szavait igazából nem nekem szánta. Most visszavette az irányítást meg a szenvtelen álarcot is, amit mindig oly könnyedén viselt. Én is

visszavettem a páncélomat. Az elmúlt néhány, szinte emberinek tűnő pillanat semmivé foszlott. - El foglak adni kéjrabszolgának. Annak az embernek, akit gyűlölök. A gyomrom mélyéről induló émelygéshullám epét pumpált a torkomba. Szavai durva, szaggatott ütéssorozatként találtak belém, mintha mindegyikre külön-külön összerezzentem volna. Elad. Kéj. Rabszolgának. A valóság keményen sújtott le rám, kiszorította belőlem a levegőt. Úgy éreztem, menten elhányom magam. A gyomrom már működésbe is lépett a torkommal együtt, hogy öklendezzek. Nincs több filmjelenet. Nincs több kitalált szereplő, akihez köthetem a helyzetet. Ez volt a valóság. Ez a végzetem. Egy tárgy lettem... egy árucikk. Kurvát csinált belőled, Livvie. Egy kibaszott kurvát. Caleb még mindig beszélt, de alig hallottam. Nagy nehezen abbahagytam az öklendezést és megköszörültem a torkom. - A kéj szexet jelent, ugye? Szexrabszolga? Caleb megállt egy másik mondat közepén, s feszülten bólintott. Lehorgasztotta a fejét, haja a szemébe lógott. Ezúttal nem éreztem kísértést arra, hogy félresimítsam a tincseket - sőt, az egész manipulációnak tűnt. Minden mozdulatát kiszámította. Pontosan tudta, hogyan ráncolja össze a homlokát a szomorúság ábrázolására. Hogyan engedje a tökéletes haját a még gyönyörűbb szemébe hullani, amivel sebezhetőnek és megbízhatónak tud tűnni. Hát többé már nem dőlök be neki. Akármit is éreztem iránta, az érzés haldoklott, nyomában pedig zsibbadtság honolt. - És aznap... azon a napon, amikor találkoztunk, azért voltál ott. Ismerted azt a seggfejt a kocsiban?

Caleb szemében düh villant, ami éppen olyan gyorsan el is illant. Kibaszottul jól leplezte az érzéseit. Miért ilyen? Mi a faszért foglalkozol vele, Livvie? Azt az egy dolgot csinálta belőled, amire megesküdtél, hogy sohasem leszel. - Tényleg számít? - Nem, asszem kurvára nem - vágtam közbe. Ő azt kívánta, hogy bárcsak ne találkozott volna velem? Nos, ez az érzés baszottul kölcsönös volt. Régi sérelem lángja lobbant fel bennem. Az életem egyre jobb és jobb volt. Végre úgy volt, hogy kitörök az értelmetlen létezésből és bebizonyítom mindenkinek, hogy nem vagyok értéktelen és az ösztöndíjam jelenti a kiutat. Erre közbejött Caleb. Pedig végre úgy volt... - Pedig végre úgy volt, hogy megmutatom neki, hogy nem volt igaza. - Nincs szükséged az anyád jóváhagyására - válaszolta Caleb. Eltalálta, hogy kire utaltam. Felpillantottam rá. - Lószart se tudsz arról, hogy mire van szükségem! Nem is tudom, mióta foglalkozom az agyfaszoddal, próbálok rájönni, hogy egy ilyen, mint te, miért is rabolhat el engem. Annak ellenére, amit műveltél velem, voltak ilyen gondolataim. - Gondolatok vagy képzelgések, Cica? - szúrta közbe halkan, még mindig kifürkészhetetlen arccal. - Mindkettő, azt hiszem - vallottam be. Nem számított, mit mondtam, valójában nem. - Azt mondtam magamban, hogy nem tehetsz róla, hogy történt veled valami, amitől ilyen lettél. Olyan elcseszett, mint én. De még nálam is jobban el vagy cseszve. És az agyam legeldugottabb szegletében azt hittem... - Hogy meg tudsz javítani? Sőt, hogy én megjavíthatlak? Hát ne haragudj baba, én nem akarom, hogy megjavítsanak. Akármit is őrizgetsz abban az iskoláslány buksidban a férfiakról, komplett

baromság. Ez nem egy szerelmi történet. Te nem a bajba került királykisasszony vagy, én pedig nem a szőke herceg, aki jött, hogy megmentsen. Megszöktél. Én meg elmentem, hogy visszahozzam, ami az enyém. Ennyi. Két év alatt, talán hamarabb is, meglesz, amit akarok. A bosszú. Utána biztosítom a szabadságodat. Baszki, még annyi pénzt is adok, hogy oda menj, ahová csak akarsz. Hogy megtehesd, amit csak akarsz. Addig is ... Sírni szerettem volna. De a sírás eddig egy csöppet sem javított a helyzetemen és biztos, hogy most sem javítana. - Mennyit? - Tessék? - Utána. Miután végeztem azzal, hogy a kurvád legyek, mennyit fogsz nekem fizetni? A kurváknak fizetni szoktak, nem? Caleb egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámult rám, aztán: - Mit szeretnél? - A szabadságomat. De helyette... mondjuk, egymillió dollárt? Inkább kérdés lett belőle, mintsem határozott követelés. Valójában semmit

sem

kellett

ajánlania

nekem.

Elvégre

nem

voltam

alkupozícióban. Azt csinálhatott velem, amit csak akart. - Egymillió dollárt? Az egy kicsit sok, nem gondolod? - Baszd meg! Caleb elvigyorodott. Az önhitt kis köcsög! - Én kérek elnézést! - gúnyolódott egy apró meghajlás kíséretében. Csupán azt akartam mondani, hogy nincs az a punci, ami megér ennyit. Habár a tiéd közel áll hozzá. Most visszatért ahhoz a stratégiához, hogy megdöbbentsen. Talán ha ugyanaz a naiv iskoláslány lettem volna, akivel pár hete találkozott, működhetett volna a dolog. De most éppen nem ő voltam és ez tetszett nekem. Hatalmam volt. Lehet, hogy a számító, dühös, harcos énem

végül teljesen átveszi az irányítást, így soha többé nem leszek gyenge. - Milyen közel? - Félúton - válaszolta félmosollyal. Kívülről békés tavacska voltam. Belül maga a tomboló óceán. - Mit kell tennem pontosan? - Engedelmeskedni. - Neked? - Igen és még... - Annak a pasasnak, akinek eladsz - fejeztem be helyette a mondatot. Felfordult a gyomrom, mégis a szemébe néztem. Túléltem ezt az embert. Reméltem, hogy akkor bármit túlélek. - Ki ő? Caleb lágyabb hangon szólalt meg, de mit számított az már nekem? Semmit. - A neve Dimitrij Balk. Multimilliomos, aki fegyverekkel, drogokkal és gyémántokkal kereskedik. Mindennel, aminek köze van a szenvedéshez meg a pénzhez. És ennek az embernek akart ő engem eladni már a kezdetektől fogva. Most már a szívem is összeszorult. „Te nem a bajba került királykisasszony vagy, én pedig nem a szőke herceg, aki jött, hogy megmentsen " Nem. Tényleg nem az. A való életben saját magadat kell megmentened. - Nem leszel örökre az övé - magyarázta Caleb kedvesen, - De eszköz vagy ahhoz, hogy nálam sokkal hatalmasabbaknak annyi legyen. Tulajdonképpen mindketten sakkfigurák vagyunk. Nekem csak nagyobb szerep jutott és az egész életemet erre a játékra tettem fel. Ha bármilyen reménnyel kecsegtethetlek, akkor az az, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy te és én is a számunkra szükséges dolgoknak a birtokában jöjjünk ki ebből az egészből. Hangsúlya elárulta, hogy nem kételkedik a saját szavaiban. Látszott,

hogy fontos neki, hogy én is elhiggyem őket. - Két év hosszú idő, Caleb. Bármi megtörténhet. A lelkem mélyén szerettem volna utat engedni az összeomlásnak. Visszautasítottam a gondolatot. Erősnek kellett lennem, mégpedig nem akárkiért: saját magamért. - És akkor mi lesz? Sokáig hallgatott. - A rabszolgák... - kezdett bele, de megtorpant, amikor észrevette, mennyire sokkol a kifejezés. - Sokat fogsz érni neki. Így amíg engedelmes leszel, semmi szükség nem lesz rá, hogy bántódásod essen. Meg fog téged... tartani. Gúnyosan felkacagtam. - Erről álmodik minden csaj. Egy multimilliomos. Nagyot nyeltem. Hangom élettelen volt, mintha nem is lennék önmagam. - Lehet, hogy nevetségesen boldog leszek és nekünk soha többé nem kell egymásra gondolnunk. - Lehet. - Jóképű ez a Dimitrij? Olyan jóképű, mint te? - érdeklődtem tompán, halkan és egész testemben zsibbadtan. Caleb láthatóan összerezzent. Helyes, jó érzés volt fájdalmat okozni neki. Néztem őt. Tökéletes példája volt annak, mivé válhatok, ha hagyom, hogy kemény és kérlelhetetlen legyek, s felemésszen a düh meg a bosszúvágy. Nem tudnék olyan lenni. Nem akartam rá hasonlítani. - Tőle is félig fogok elélvezni, mint tőled? Mondd el, Caleb! Mondj el mindent! Mondd el, így legalább tudni fogom, mibe csöppenek és mondd el azt is, hogy nincs számomra más kiút. Hogy így lesz nekem a lehető legjobb. Hogy majd tiszta lappal indulhatok, önálló lehetek és nem lesz szükségem arra, hogy a szőke herceg megmentsen.

Caleb hátat fordított nekem, két keze ökölbe szorult. El sem tudtam képzelni, hogy ezúttal vajon mi bőszítette fel. - Meg kéne próbálnod aludni valamennyit. Szúrni kezdett a szemem, de ez nem a sírás ideje volt. Nem akartam itt sírni, az ő jelenlétében. Belefáradtam a sírásba, s abba, hogy gyenge vagyok, hogy nincs a kezemben a saját életem. - Inkább nem aludnék. Nem akarok álmodni. Végigfuttattam az ujjaimat az izzadságtól összetapadt hajamon, miközben jéghideg eltökéltség lett úrrá rajtam. - Viszont szívesen lezuhanyoznék. Caleb megfordult és rögtön észrevettem, hogy az arca patthelyzetet tükröz.

A

szóváltás

véget

ért.

Szerintem

mindketten

megkönnyebbültünk, hogy egyelőre megúsztuk az elkerülhetetlent. Elárulta nekem, amit tudni akartam, pedig nem lett volna muszáj neki. Mégsem könnyebbültem meg, egy csöppet sem - legalábbis nem úgy, ahogy hittem. Azt hittem, hogy ha tudom majd, hogy mi vár rám, felkészíthetem magam a borzalmakra. De. Nem ezért borultál ki. Hanem azért, mert nem törődik veled. Minden, amit tett, azt a célt szolgálta, hogy rávegyen arra, amit ő akar. Minden érintés, minden csók, hogy azt mondta: szép vagy - mind hazugság volt. És te bedőltél neki. - Segítek. Felpillantottam a gondolataimtól hogy rábámuljak Caleb kinyújtott kezére. El akartam neki mondani, milyen rossz vicc ez a szó. Sőt, nemcsak ez, hanem az összes többi, amit valaha mondott, vagy készült mondani. De féltem, hogy cserbenhagy a hangom és elárulja a bennem rejtőző gyerekes érzéseket. Ép karommal lassacskán lehámoztam magamról a takarót és felálltam. A fejem szédült, s éreztem, hogy a testem is megy utána. A

pánikom egy pillanatra Caleb arcán is tükröződött, ám elsimultak a vonásai a megkönnyebbüléstől, amikor elkapott. - Livvie! - mondta halkan, remegő vállamat tartva. - Hadd segítsek... Továbbra is az ölemre szegeztem a tekintetem, miközben egyszerre sápadtam és pirultam el. Caleb is bámult, én pedig kénytelen voltam úgy érezni, mintha meghátráltam volna tőle. Tényleg Livvie-nek szólított? Figyelembe véve mindazt, ami közöttünk történt, elbizonytalanodtam, mit érzek az egyik pillanatban és mit a másikban. Minden másodpercet másfajta gyanú és bizalmatlanság hatott át, alattuk pedig sekélyes epekedés húzódott meg. Caleb nem az én szőke hercegem volt, ám ez nem azt jelentette, hogy be kell érnem kevesebbel. Kinyújtotta a kezét, hogy fogjam meg és úgy is tettem. Együtt mentünk a fürdőszobába. Bár ez korántsem számított szokatlannak, a külső-belső nyomorúságom miatt most mégis más volt - még megalázóbb. Az elhatározásom megreccsent a túláradó érzéseim súlya alatt. - Mi a baj? - kérdezte Caleb, de válasz helyett csak megráztam a fejem és még mindig a földet néztem. Elém állt, s egy pillanat erejéig csak méregetett. - Ha túlélem, nem mehetek vissza. Tovább kell lépnem és fogalmam sincs, hogy ez mit jelent - válaszoltam. Elakadt a szavam, mintha altatógázt kaptam volna. Meghunyászkodom, mert muszáj lesz, de valahogy meg kellett óvnom magamat az összeomlástól. - Te tudod? Caleb semmit sem mondott, ami semmit sem jelentett. Körém fonta a karját, mint azelőtt már oly sokszor és egy másodpercre szorosan átölelt. Tudtam, hogy az ölelése nem más, mint vigaszt nyújtó hazugság. Közeledett a végzet. Ezeknek a pillanatoknak a vége közte és köztem, amikor a hazugság mindennek tűnt, csak annak nem. Csupán ennyim maradt. A szabad karom bénán lógott az

oldalamon, a másik a sínben, de még így is jó érzés volt, hogy ölelnek, csak passzív résztvevőként is. El akart húzódni tőlem, ám még nem álltam készen arra, hogy lássam az arcát, úgyhogy közelebb léptem némán kérleltem, hogy várjon még egy csöppet. Egy szívverésnyi ideig még ölelt, aztán sietős csókot nyomott a fejem tetejére. - Mennyi időm van még, Caleb? Mennyi idő, míg magamra hagysz? Néhányszor megköszörülte a torkát, mielőtt elfúló hangon megszólalt: - Néhány hónap - kezdte, majd sietősen folytatta, nehogy megörüljek a hosszú haladéknak. - Úgy volt, hogy csak hat hétig leszel velem, aminek már kicsivel több, mint a fele eltelt. Nem sokáig leszünk már egyedül. Hozzám préselte magát és én hagytam. Komolyan beszélt - azt akartam, hogy folytassa. Egy kicsit eltöprengtem rajta, mit jelent mindez. Három és fél hete tűntem el hazulról. Több mint három hete. Képtelen voltam szavakba önteni a mélységes magányt, ami rám tört, amikor rájöttem, hogy már majdnem egy hónapja nem vagyok otthon. Azóta élek elszigetelten egyetlen másik emberi lénnyel. Igazából senki sem keres - már biztos nem. - Semmi esély nincs rá, hogy... - Nincs. Elhallgattam. Hangsúlya megfellebbezhetetlen volt. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon azért, mert fontolgatta... Fontolgatta, hogy megóvjon ettől a sorstól. Hinnem kellett, hogy igen. Hinnem kellett, hogy számítok neki annyira, hogy mérlegelje. Muszáj volt; ez jelentette az egyetlen kiutat ebből a helyzetből. De a lényem egy része ragaszkodott a valósághoz. - Fogok neked hiányozni, Caleb? Hagytam, hogy a karom a dereka köré fonódjon. Nem tudom, mi ösztönzött erre, s rögtön vissza akartam húzni. Magához szorított.

- Igen - jelentette ki. Amikor megpróbáltam felpillantani rá, kibontakozott az ölelésből és hátat fordított nekem. - De ez az égvilágon semmin sem változtat. Éreztem, hogy elhiszi, amit mond. Ismét bezárult előttem - látszott a megfeszített vállán, ahogy megint felém fordult. Megemelte a nyakmerevítőmet, mire a vállamba és a kulcscsontomba nyilalló fájdalom visszarántott a jelenbe. Mégis, csak álltam ott, révületben. A nyakmerevítő levétele után átemelte a hálóinget a fejemen. Óvatosan matatott vele a vállam körül, aztán bedobta a szennyestartóba. Csak a kötéseim voltak rajtam, úgy álltam előtte. Ma este nem úgy méregetett, mint a többi éjszakán. Semmi szexi nem volt rajtam. Ma este szinte üres tekintettel nézett rám. Visszasétált hozzám. - Mi a baj? - kérdezte megint, de mintha zavart lett volna vagy elutasító. Nem tudom, igazából melyik - talán mindkettő. - Semmi - válaszoltam komolyan, ám kételkedtem benne, hogy meghallotta. Éppen levette a kötéseket a törzsemről és elmondta, hogy igazából nincs szükség rájuk a bordáim gyógyulásához, de amíg a helyükön

vannak,

emlékeztetnek

rá,

hogy

ne

üljek

bizonyos

testhelyzetekben és kerüljek el egyes mozdulatokat. Visszateszi majd őket, miután végeztünk a tusolással. Igen - gondoltam keserűen, pont attól tartok a legjobban, hogy a bordáim nem gyógyulnak megfelelően. Körém fonta a karjait, miközben eloldozta a kötéseket. Bár az arca néhány centire volt a mellemtől, a szeméből úgy tűnt, észre sem vette. Furcsamód ettől még jobban zavarba jöttem. Nyilván, miután már nyílt kártyákkal játszottunk, semmi szükség nem volt arra, hogy valótlan érzéseket színleljen. De azt mondta, hogy hiányozni fogok neki. Ez csak jelent valamit. Nem? Miután lekerültek a kötések, egy pillanatig bámultuk egymást, mintha

mindketten próbáltuk volna kitalálni, mire gondol a másik. Aztán a fürdőszoba sarkában lévő zuhanyzóhoz sétált és kinyitotta a csapot. Sosem a zuhanyzóban fürösztött meg, mindig a kádban - mondjuk, ezt a változást most nem volt nehéz megértenem. Jelen pillanatban magam sem szívesen ücsörögtem volna a fürdővizemben. Csak azt nem értettem, hogy fog tudni segíteni a mosakodásban, ha a zuhany alatt állok. Nem igazán bírtam felemelni a karomat a fejem fölé, hogy hajat mossak, ráadásul a mozgás egyébként is fájdalmasnak bizonyult a bordáim miatt. Ha ez azt jelenti, hogy ő is együtt akar tusolni velem, hát nem tetszett az ötlet. Caleb ellenőrizte a víz hőmérsékletét és elégedettnek tűnt. Éreztem, hogy tetőtől talpig felmér, mire forróság szökött az arcomba, s belepirult az egész testem. Megköszörülte a torkát. - Menj, állj csak be zuhany alá!

Idehozom neked, amit kell. Ha

szükséged van rám itt, csak szólj! A szobában leszek. Bólintottam, amikor elsétált mellettem. Addig álltam ott, amíg ki nem ment és be nem zárta az ajtót maga mögött. A víz meleg volt és tiszta, nyugtatta a bőrömet. Több masszázsfej volt odabent, különböző magasságban. Így egy porcikámat se érte levegő a nyomás viszont olyan erős volt, hogy összerezzentem tőle, hiába áradtak ki lágyan és gyengéden a vízsugarak. Hagytam, hogy végigfolyjon rajtam a víz. Belélegeztem a gőzt, amitől mintha könnyebbé vált volna a légzés. Néhány másodpercig csak álltam, mielőtt beszappanoztam volna magamat. Legalábbis azokat a részeimet, amiket elértem. A zuhany alatt ácsorogva eltöprengtem. Egyedül zuhanyoztam három hét óta először. Tudtam, hogy amint kilépek a zuhanytálcából, egész életem legnehezebb útján indulok el. Mentenem kell majd a bőrömet. Erősnek, okosnak és bátornak kell lennem. Hagynom kell,

hogy a másik énem, a szívtelen énem vegye át az irányítást. És ez az énem... megszűnik majd létezni. - Érd el, hogy beléd szeressen! - suttogta a Szívtelen Én. - Érd el, hogy ne tudjon élni nélküled a gonosz, akit már ismersz. Éreztem, hogy egyre növekszik bennem és magával hozza az őrült ötletet, hogy tényleg hatalmam lehet Caleb felett. Sosem próbáltam még kihasználni a „női vonzerőmet”, de megvádoltak már vele. Mi lenne, ha valóban megpróbálnám? Caleb

elcsábításának

gondolata

megijesztett.

Olyannyira

elborzasztott, hogy fizikai fájdalmat éreztem tőle. Ugyanakkor... kíváncsivá is tett, hogy képes vagyok-e rá. Ez pedig kellemes izgalommal töltött el. Érdekelt, hogy térdre tudom-e kényszeríteni azt a gazfickót vágy segítségével. Most már tudtam, hogy miért nem dugott meg soha a hagyományos módon: egy szűzre volt szüksége. És ha szűzre volt szüksége, akkor mindennek kellett lennem, csak annak nem. Mielőtt észbe kaphattam volna, a zuhanyzó falának dőlve sírtam, sírtam és csak sírtam. Csupán megszokásból.

Tizenöt

MOST

MÁR KIDERÜLT AZ IGAZSÁG.

Sosem fogja elfelejteni, amit lány

szemében látott, amikor elmondta neki, mik vele a tervei. Hogy eladja szexrabszolgának. Mégis mit várt? Megértést? A bosszú volt a cél. Ő ezt nem értheti - még nem. Az a pillantás örökké kísérteni fogja. Még egy emlék a több száz mellé, melyek kísértik. Csakhogy eddig mindig áldozat volt azokban az emlékekben. Mindig a fiú, sohasem a férfi. Most már

az

a

férfi

is

kísérteni

fogja,

aki

belőle

lett.

Caleb

a

fürdőszobaajtónak dőlve összecsuklott. Kellett neki egy perc szünet, hogy levegőt vegyen, hogy ne öklendezzen, hogy elcsitítsa a gondolatokat, amelyek szétszakítják belülről. Caleb most először valami mást is akart a bosszún kívül. A lányt akarta. Akarta Livvie-t. Most már tudta a nevét, de ez volt a legkevesebb, amit megtudott. Tudott róla egy csomó dolgot - talán túl sokat is. Hogy előnytelen ruhát hordott az iskolában, mert azt akarta, hogy az anyukája szeresse. Hogy szomorú volt a szeme, mert érezte, hogy az nem szerette. Hogy voltak testvérei, fiúk és lányok is. Hogy felelősnek érezte magát értük és féltékeny volt rájuk. Hogy vicces volt és félénk, ugyanakkor tüzes és bátor.

Hogy az első csókja katasztrofálisan sikerült. Hogy úgy nőtt fel: senki sem volt, aki megvédje. És senki sem nyújtott neki testi örömöket, csak Caleb. Livvie túlélő volt. Caleb ennyit tudott, de azt nem tudta, mit kellett túlélnie. Jobbat érdemelt. Jobbat náluk és egészen biztosan jobbat őnála. Caleb látta ezt a tekintetéből és a viselkedéséből, de próbálta nem megtudni az okát. Azt akarta, hogy a lány névtelen maradjon. El akarta felejteni, hogy van neki múltja, története, álma, reménye és sok más dolga, ami... Livvie-vé teszi. Hallotta a sírását a fürdőszobaajtón keresztül, amitől majdnem kiszakadt a szíve a helyéről. Ő tette ezt vele. Miatta volt a sírás, miatta hullott minden egyes könnycsepp. Legnagyobb megdöbbenésére ettől most nem merevedése támadt, hanem... mélységes szomorúsága. Régóta, nagyon-nagyon régóta nem érzett szomorúságot. És akkor is csak saját maga miatt; mást még sosem sajnált, még a többi fiút sem. Miért pont most? Miért pont ez a lány? Ernyedt, véres testének látványa hasított a tudatába, ahogy ott lógott annak a fiatal férfinak a karjai között. Előregörnyedt. Meg is halhatott volna! Caleb tudta, hogy sosem bocsátotta volna meg magának, ha ez megtörténik. Akármilyen okból kifolyólag is, de érzett valamit a lány iránt. Valamit, amit azelőtt soha, s amit nem is tudott szavakba önteni. Csak azt nem tudta, hogy ez számít-e. Mindent elmondott neki, ami számít, hogy ez az egész nagyon személyes - de mit jelent ez a dolgok egészére nézve? A lány akkor fog neki megbocsátani, amikor ő Narweh-nek. A lány sosem lesz képes arra, hogy kilásson mindabból, amit ő tett vele. Szóval végül is mit számított ez? Ha sosem lehet övé a lány, akkor miért ne használhatná a bosszúra? Hát nem megérdemli?

Narweh halott! Te ölted meg. Mit nyersz azzal, hogy elpusztítasz valakit, akit nem láttál soha az életben? Caleb lerázta magáról a gondolatokat. Rafiq mentette meg. Tetőt biztosított a feje fölé, ételt adott a szájába, s nőket az ágyába. Caleb mindent neki köszönhetett, magát az életét is. Ha Rafiq holtan akarja látni Vladeket, akkor Caleb tartozik neki a pasas fejével. Rafiq

többet

akart,

mint

Vladek

élete.

Azt

akarta,

hogy

elmondhatatlanul szenvedjen. Azt akarta, hogy minden, amit az az ember valaha is szeretett, hamuvá porladjon a saját keze között. Ez nem fogja ugyan visszahozni Rafiq anyját vagy testvérét, de... helyénvalónak tűnt. Caleb számára mindig is helyénvalónak tűnt. Tényleg Rafiq hű tanítványa volt, márpedig ez az egy dolog adott értelmet az életének. Rafiq nélkül, a küldetésük nélkül... mi más maradna neki? Aligha áldozhatja fel az elmúlt tizenkét évet és az adósságát Rafiq felé három hétért és egy lányért, akit sosem tudna... Majdnem eszébe jutott a szó, hogy szeretni. Szeretni. Egyáltalán mi a francot jelent? Olyan könnyedén pattogtatja mindenki! De valójában mit jelent? Ennyi idő után és azok után, ami történt, egyáltalán képes lenne rá? Nem. Nem hitte, hogy igen. Megcsörrent a telefonja. Ilyen kései órán csak egyvalaki lehetett, aki jobbkor nem is jelentkezhetett volna. - Igen? - Hogy van? - érdeklődött Rafiq rideg és tárgyilagos hangnemben. - Néhány törött borda és egy kificamított váll. Caleb végigfuttatta kezét a még mindig kissé nedves haján és ökölbe szorította. Nem akarta most ezt a beszélgetést. - Nem hiszem, hogy három hét elég lesz ahhoz, hogy kellőképp helyre jöjjön. Az utazás túl sok lehet neki.

A vonal másik végén sokáig csend volt, így Caleb egy pillanatra azt hitte, megszakadt. - Jair azt mondja, túszokat ejtettél. Azt is mondja, hogy elég nagy látványosságot csináltál magadból a lány előkerítésekor... te mit gondolsz erről? Calebnek kinyílt a zsebében a bicska. Ez a beszélgetés nem vezet jóra. - Volt ott egy férfi és egy nő. Náluk lehetnek a válaszok, amiket keresek. Nem tudom, ki más tud még a lányról vagy rólam, lehetnek szemtanúk. Nem tudom, hogy sikerült-e neki felvenni a kapcsolatot valakivel az Államokból. Mindkettőnk seggét fedezem, Rafiq. És mióta kérsz tájékoztatást inkább Jairtól, mint tőlem? Calebnek épphogy sikerült megállnia a kiabálást. Nem akarta megijeszteni Cicát... Livvie-t. - Bárkitől kérek tájékoztatást akitől hasznos lehet. Az utóbbi időben te nem tartozol közéjük. Rafiq olyan csevegő hangon beszélt, mintha nem mélyen bántó szavak hagyták volna el a száját. - Elcseszted, Caleb. A lány megsérült, lehetnek szemtanúk és kétség, hogy a hatóság kíváncsi lesz a kibaszott lövöldözésre, amit rendeztél. Most meg felteszem, hogy kórházba vitted a csajt, ahol még több banánhéjon elcsúszhatunk. Hanyag munka, Caleb. Caleb nagyot sóhajtott; annyira elfáradt, hogy a kimerültség a lelke mélyéig hatolt. A dühe mégis előtérbe furakodott. - Annak ellenére, amit talán te és az újdonsült barátod, Jair gondoltok, nem vagyok idióta. Ezt a körzetet a kartellek uralják. Kétlem, hogy bármi olyan probléma felmerülne, amiből nem tudjuk kivásárolni magunkat. A ház most már tiszta, reggel pedig már úton leszünk a kapcsolatod otthona felé. A lány rendben lesz. Adj nekem egy kis időt és bizalmat!

- Hol vagy most? - Nem a te dolgod. Caleb letette, mielőtt eldurvulhatott volna a helyzet. A fenébe! Csak azt akarta, hogy békén hagyják. Livvie-nek szüksége van rád. Lassacskán kifújta a levegőt, és kiment a hálószobából. Hallotta, hogy az orvos és a felesége mérgesen sugdolózik a konyhában. A nő a férjét hibáztatta a bajért és próbálta meggyőzni, hogy lazítsa meg a ragasztószalagját,

hogy

mindent

maguk

mögött

hagyva

elmenekülhessenek. A doki azt mondta neki, hogy maradjon csendben és bízzon benne. Marha. Ha lenne egy csepp esze, hallgatna a feleségére. Caleb gyilkos. Ha akarta volna, mindkettejüket megöli ott, ahol vannak, az étkezőasztal székeihez ragasztva és elsétál. Bizonyára ez lett volna a legokosabb és leghatékonyabb döntés, de Caleb nem szeretett ártatlan embereket ölni. Főleg, miután azok segítettek neki. Caleb belépett a konyhába, s a beszélgetésnek hirtelen vége szakadt. A nő óvatosan méregette, a férje pedig egyszerűen felemelt szemöldökkel és kérdő tekintettel nézett rá. Talán éppen ezért volt orvos. Talán egy volt a világ tényleg önzetlenül segíteni akaró orvosai közül. Kár lenne kinyírni. - Hol tartják a ruháikat? - szólította meg Caleb az asszonyt, aki bambán meredt rá. Láthatóan egy szót sem tudort angolul. A doki beszélte valamennyire a nyelvet, mégis furcsán meghökkent. Caleb megrázta a fejét. Éppen latba vetette a spanyoltudását, amikor a feleség felvonta a szemöldökét. A férjéhez fordult és elmondta neki, hol találja meg, amire szükség van. - Értem, amit mond. Csak régóta nem kellett beszélnem - bámult rá a nő továbbra is bamba arckifejezéssel. Nem, igaziból egy szót sem értett. Caleb sarkon fordult és végig trappolt a házaspár otthonának

előszobáján, a háló felé. Szemlátomást jól éltek, még itt, Mexikóban is. A szoba berendezése nagyon szép volt, meleg színekkel és fehér bútorokkal - nagyon modern. Esküvői képük kristálykeretben pihent a komódon. Boldognak tűntek és feltehetően... szerelmesnek. Úgy gondolkodsz, mint egy nő! Caleb elmosolyodott magában. Na, ilyet még sohasem gondolt. De hát nem is boncolgatta még eddig filozófiailag a szerelem témakörét. Gyilkoltam érte. Fegyvert fogtam érte egy orvosra a kórházban, aztán hazáig követtem a szerencsétlent, hogy őt biztonságban tudjam. Még most is olyan holmik után kutakodom, amiktől ő jobban érezheti magát. Ez lenne a szerelem? Inkább reménykedj, hogy nem. Caleb mosolya elhalványult. Ez a gondolatmenet csak még több drámához vezethet. Még akkor is, ha akart... valamit. Mihez kéne kezdenie?

Elmagyarázni

Rafiqnak?

Mintha

megértené...

Mintha

érdekelné. Valószínűleg eresztene egy golyót mindkettejükbe vagy legalább a lányba. Aztán pedig kénytelen lenne lelőni őt is, mert végképp nem hagyná, hogy bántsa a lányt. Ez a gondolat szinte sokkolta. Azt már be is vallotta, hogy hiányozni fog neki, pedig még sosem mondott ilyet és most… feltételezte, hogy kockára tenné érte az életét Rafiqkal szemben. Határozottan elhessegette a képet. Jobb a dolgokat a helyükön kezelni. A lány meg fog gyógyulni. Rafiq megkapja, amit akar, aztán Caleb felszabadul a kötelezettségei alól. Szabadon engedi a lányt, aztán gyorsan napirendre tér a veszteségei fölött. Igen - bólintott ez lesz a legjobb mindenkinek. Még a lánynak is. Livvie-nek. Nem. Cicának hívják. Caleb megtalálta, amit keresett: a ruhákat Cicának. Az elfoglalt hálószobája felé tartva elment a túszok mellett a konyhában. Megint

elhalt a beszélgetés. Az asszony talán sírt, de most már sztoikus nyugalmat tanúsított. Bátor volt. - Reggel elmegyünk. Megígérem, egyiküknek sem esik bántódása. De el kell mondanom, hogy az irgalmamnak van egy feltétele. Ha bárkinek elmondják, hogy itt jártunk vagy mi történt magukkal. - A szavamat adtam! - győzködte az orvos. Látta a vérrel borított Calebet és tudta, hogy artériás vérről van szó. Sőt, talán azt is tudta, hogyan került rá. Így nem kellett kételkednie abban, amit mondott. Ahogy a doktor a felesége könnyes szemébe nézett, Caleb bepillantást nyert az egymás iránt érzett szerelmük mélységébe. Együtt élnek vagy együtt halnak, de akárhogy is, bármit megtennének, hogy megvédjék a másikat. Furcsa volt ezt látni. Még furcsább volt irigyelni a saját túszait. Soha senki nem nézett úgy rá, mintha nélküle nem lenne értelme az életnek, és ő sem tartott saját magán kívül senkit értékesnek. Akármi is volt a szerelem, olyan fogalmat jelentett, amit ő nem érthetett. Cicához visszafelé menet benézett egy másik szekrénybe, ahonnan friss ágyneműt vett ki. A levegő, mintha másmilyen lett volna, amikor belépett a hálószobába. A fürdő ajtaja résnyire nyitva állt, gőz szállingózott ki rajta. Caleb letette a ruhákat és az ágyneműt az ágyra, majd bement. A lány megtalálta a tükröt. Minden fürdőben volt egy és Calebnek sietségében nem jutott eszébe, hogy letakarja, annyira el akart menekülni az érzelmi kérdések elől. Csak állt és nézte a lányt, fontolgatva a következő lépést. - Tényleg jól elbántak velem, mi? - rándult meg a lány arca, amint megbökött egy hatalmas zúzódást, ami szinte elborította a szemét és a járomcsontját. - Halványulni fog - próbálta utánozni Caleb a laza stílusát. Mindketten

tudták, hogy semmi hétköznapi nincs ebben a helyzetben, de Caleb hajlandó volt tettetni, ha a lány is. - Úgy is elég szép leszek Dimitrijnek? A lány hangja olyan hideg és kemény volt, amilyennek még sohasem hallotta. Azt akarhatta, hogy a szavai fájjanak Calebnek, aki legnagyobb meglepetésére tudomásul vette, hogy tényleg fájnak. - Néhány hét múlva - vetette oda ugyanolyan durván, ám rögtön meg is bánta, amikor látta, hogy a nyugodt álarc mögött utat tör magának a szomorúság. Furcsa volt most a lány társaságában lenni. A bomba robbanni készült. Caleb nem tudta felmérni a reakcióit, amitől mindketten kiszámíthatatlanná váltak. A lány megfordult és teljesen meztelenül szembenézett Calebbel. A testét zúzódások csúfították, de attól még gyönyörű volt. Attól még... az a lány volt, akire vágyott. Volt valami a kiállásában, amitől hátrálni akart egy lépést, de leküzdötte a késztetést. Sosem hátrálna meg senkitől, főleg nem tőle. A lány... becserkészte őt. Olyan volt, mint egy párduc vagy oroszlán és furcsa volt belegondolni, milyen találó becenevet adott neki. Habár jelen pillanatban nem igazán volt cicás. A cicák nem úgy közelítenek meg, hogy egy pontra szegezik a tekintetüket és előrehajtják a fejüket, mintha vadászként a zsákmányt méregetnék. Olyan közel állt meg Caleb mellkasához, hogy az szinte érezte a hozzáérő mellbimbókat. Nem kellett volna kívánnia - nem, amikor így nézett ki. De kívánta. Tálán még jobban. Megverték és összezúzták, de túlélte! Szembenézett azokkal a faszkalapokkal és ő ontott először vért. Harcos és gyilkos rejtőzött benne valahol. Volt ebben valami szexi. Caleb akkor is így gondolta, amikor a lány ráfogta a saját fegyverét. - Caleb... - suttogta, mire Caleb csak annyit tudott válaszolni, hogy semleges hangot adva rábámult. - Annyi minden történt. Annyira

tehetetlennek érzem magam. Lófaszt, gondolta Caleb. - Ha csak... egyetlenegy dolgot kérhetnék... Caleben majdnem úrrá lett az ösztön, hogy hátrálépjen, de állta a sarat és bólintott egyet. Livvie esdeklő és éhes szemekkel nézett rá. - Szeretkezz velem - búgta olyan halkan, hogy Caleb azt hitte, csak a fejében hangzott el. Aztán észrevette, hogy a kis keze az inge alá csusszant. - Ezt az egy dolgot szeretném, hogy az én döntésem legyen. Meg fogom tenni, amit kérsz tőlem. Nem próbálok majd elmenekülni. De azt akarom, hogy ez az egy dolog, ez az egy döntés az enyém legyen. Caleb mondani akart valamit, akármit. Csakhogy minden gondolata a körül forgott, hogy milyen lehet benne lenni. Könnyű volt kitalálni, miért próbálkozott ezzel. Ha nem szűz, akkor... Nem érdekelte. Kibaszottul nem érdekelte. Majd később foglalkozik a problémával. „Nem" helyett csak ennyit válaszolt: - Nem akarok neked fájdalmat okozni. - Nem okoznál. Tudom, hogy nem tennéd. Caleb nem tudta megállni, hogy előre hajoljon és az övéhez érintse az ajkát. A lány finoman megremegett - mint a cica, akire emlékezett. Caleb szívverése felgyorsult, a farka pedig megduzzadva lüktetett. A cicanyelv félénken kinyújtózott, Caleb pedig kinyitotta neki a száját és hagyta, hogy úgy legyen, ahogy ő akarja. Caleb még nem mert hozzáérni, de az ösztönök tomboltak benne. Végül megtette azt a bizonyos lépést hátrafelé, s az ajtófélfának támasztotta a kezét - mire a lány előrenyomult és még bátrabban, még vadabbul csókolta. Mentolízű volt a szája - valószínűleg a fogkrémtől és a sós könnyektől. Caleb nem akarta, hogy sírjon. Most nem, semmiért sem. Lassan hátrahúzódott. - Állj!

A lány riadt és sebezhető arckifejezéssel nézett fel rá. - Valami rosszat tettem? - kérdezte, s a szavai lándzsaként fúródtak Caleb zsigereibe. - Jesszus, dehogy! Tökéletes vagy. Én csak... nem akarok neked fájdalmat okozni. És amilyen állapotban most vagy... Ha Caleb elpirult valaha életében, akkor éppen most tette. - Tudom, hogy fájdalmat okoznék neked. Szinte felmordult, amikor látta, hogy a lány elpirult, elmosolyodott és elfordította a fejét. - Akkor mi legyen? - Akkor gyere velem! Caleb megfogta a lány kezét, gondosan odafigyelve, melyik kéz az és odavezette az ágyhoz. Óvatosan rásegítette. A lány már sokkal szelídebb volt, mint néhány másodperccel azelőtt, de most sem teketóriázott. Gyengéden szájon csókolta, miközben melléfeküdt és behízelegte magát a lábai közé. Rengetegszer ismételt mozdulattal végigcsókolta a nyakát, a vállát, a mellét és a hasát. - Ah! - nyöszörögte, amint Caleb ajkai hozzáértek a puha, nedves szőrhöz a combjai között. Caleb még meg sem nyalta őt, de máris érezte a benne kígyózó feszültséget. Abban a reményben csókolta meg a puncijának tetejét, hogy megnyugtatja valamelyest. Ez aztán nem fájhat senkinek. Csak egy kicsit. Icipicit. Örömet fog neki szerezni. Eléri, hogy úgy érezze magát, ahogy megérdemli. Amikor érezte, hogy a combok lassan szétnyílnak és bővebb mozgásteret adnak neki, Caleb lehajtotta a fejét, hogy egyetlen lassú, avatott nyelvszántással végigjárja a hasítékot a lány kemény kavicsként ágaskodó csiklójáig - amitől az csak még jobban nyöszörgött és széttárta a lábait. - Akarod, hogy abbahagyjam? - suttogta a nedves szeméremajkak

közé, de esze ágában sem volt így tenni. - Dehogy, baszd meg! Akkor kinyírlak! - jelentette ki olyan őszintén, hogy Caleb önkéntelenül belekuncogott a combjába. - Hol tanultál meg így beszélni? - évődött vele, mire az válaszként kissé

feljebb

emelte

a

csípőjét.

Kissé

megvonaglott,

mire

mindkettejüknek eszébe jutott, mennyire sebesült volt. Caleb nem akarta, hogy a lánynak még egyszer kérnie kelljen. A lábát cirógatva egy kicsit mélyebbre kalandozott a nyelvével, szájával kóstolgatva és szívogatva a rózsaszín redőket. A lány tudtán kívül megpróbált elhúzódni tőle. Caleb tudta, hogy nem azért, mert nem élvezte, hanem mert a nyalás és a szívogatás annyi érzéket állított hadba egyszerre, hogy alig lehetett kibírni; s közben elképzelte, milyen lenne, ha a puha kis száj az ő farkát szívogatná, a nyelvecske pedig bejárná a tetejét. Belemordult a punciba. Csípője vadul ringott előre-hátra az ágyon, de továbbra is a lány élvezetére összpontosított. Egy kicsit lazított a tempón, hogy az hozzászokjon, majd szorosan megmarkolta és erősebben folytatta. A lány lihegett, nyögött és fel-le járatta a kis punciját Caleb éhes nyelvének hegyén. Fájdalomnak ezúttal nem volt nyoma sem – csak színtiszta élvezet. Caleb ujjai is odataláltak, hogy feltárják a nedves redőket, amelyek a test aprócska bejáratát rejtették. Megnyalta, mire a lány megremegett. Ujjbegye a csiklóhoz vándorolt - imádta, hogy erre nyöszörgés és vonaglás volt a válasz. - Caleb! - nyögdécselte, aztán ujjai az útba kerültek: belenyomták Calebét a húsába, úgy könyörgött valamiért, amit még nem értett egészen. - Ez annyira... úristen! Szerintem... - kulcsolódott a keze Calebére, de a mondatot nem fejezte be. Csak dörzsölte Caleb kezét a csiklójához, aki közben az ő ujjait szopogatta.

Caleb érezte a lány lüktetését a keze alatt. Azt kívánta, bárcsak láthatná, ahogy azok az apró izmocskák összehúzódnak. Ahogy nedvesség csorog belőle az ágyra. Még azt is felnyalná! De ez nem róla szólt. Sokáig a lány combján pihentette az arcát. Mindketten egyforma ütemben lihegve kapkodták a levegőt. Caleb keze lassan megmoccant és csaknem felsóhajtott, amikor a lány beletúrt a hajába. Annak ellenére, hogy úgy érezte, mintha a farkának behúztak volna egyet, azt kívánta, bárcsak soha véget nem érne ez a pillanat. Nem lehetett biztos benne, hogy a lány miért akart szexelni vele főleg mindazok után, ami kettejük között történt, s ami azokban az órákban, amelyekben nem lehettek együtt. De nem tagadhatta, hogy a dolog megváltoztatott benne valamit, méghozzá visszavonhatatlanul. Bizonyos tekintetben alábecsülte, hiszen meg módját, hogy hatást gyakoroljon rá. Abban a pillanatban nem bírta rávenni magát, hogy ezzel foglalkozzon, ám hamarosan igencsak számítani fog. - És veled mi lesz? A lány vontatott szavaiból Caleb arra következtetett, hogy csak udvarias akar lenni, de igaziból esze ágában sincs megmozdulni. Pláne nem hozzájárulni a befejezéshez. Caleb elmosolyodott. - Miattam ne aggódj! Nem vagyok hajlamos az önzetlenségre, úgyhogy mindketten élvezzük csak ki a pillanatot! Felnézett és látta, hogy a lány is elmosolyodik magában, aztán bólintva elbóbiskol. A lehető legóvatosabban feltápászkodott az ágyról, aztán megfogta a tiszta ágyneműt, amit hozott. A takaró tiszta volt, így hát nem zavarta vele őt álmában. Betakarta, majd bemászott mellé - ruhástul. Néhány másodpercig kedvére nézegette a lányt. Egyszerűen csak nézte, mi van

a zúzódásokon túl. Undok pittyegés zökkentette ki a gondolataiból. Meg akarta csókolni. Le akart vetkőzni, farkát a puha bőréhez dörgölni. Benne akart lenni. Megrázta magát, hogy felkeljen és felvegye a telefont a földről. SMS-t kapott: R: LANDOLTAM. HAMAROSAN TALÁLKOZUNK. Szédült, aztán mérges volt, aztán kiabálni akart és mindent felforgatni a szobában, aztán meg... fájó, nagyon fájó veszteséget érzett. A Livvievel töltött három és fél héten töprengett, aminek most már vége. Az adóssága ott lebegett a feje felett. Az üzenetre bámult és semmit sem érzett. Semmit. Ránézett Livvie-re, ahogy ott aludt és a benne mindig tekeregve forrongó düh szertefoszlott. Rafiq, gondolta, Rafiq! Most még bonyolultabbá vált a helyzet, mint valaha is hitte. Az alvó lányt nézegetve egyetlenegy gondolat férkőzött az elméjébe. Légy erős! Hogy ez vajon neki szól vagy a lánynak, nem volt ereje kideríteni. Csak azt tudta, hogy vissza akar bújni hozzá az ágyba, s úgy tenni, mintha az elmúlt néhány perc meg sem történt volna.