TANA FRENCH A HALOTT HASONMÁS VILÁGSIKEREK. A mű eredeti címe

T ANA FRENCH A HALOTT HASONMÁS VILÁGSIKEREK A mű eredeti címe

The Likeness

Anthonynak, számtalan okból

Prológus Éjszakánként, ha egyedül alszom, még mindig álmodom néha Whitethorn House-ról. Álmomban mindig tavasz van, hideg, tiszta fény, késő délutáni ködpára. Fölmegyek az agyonkoptatott kőlépcsőn, bekopogok az ajtón - a hatalmas, ősrégi, sárgaréz kopogtató már feketedik, és olyan nehéz, hogy minden egyes alkalommal megijeszt a koppanása -, majd egy kötényes öregasszony, akinek az arcára van írva, hogy érti a dolgát, és nem ismeri a tréfát, beenged. Aztán visszaakasztja az övére a nagy, rozsdás kulcsot, és elsétál a kocsi behajtón a virágjukat hullató cseresznyefák alatt, én pedig becsukom mögötte az ajtót. A ház mindig üres. A világos hálószobákban bútorok sehol, a néma csöndben csak a padlódeszkákat taposó lépteim visszhangja kígyózik a magas mennyezet felé, a napsütésben csillogó porszemcsék között. A szélesre tárt ablakokon beszűrődő vadjácint illat a padlót fényesítő méhviasz szagával keveredik. Az ablakkeretekről pattogzik a fehér festék, a párkány fölött ott himbálózik egy belógó borostyáninda. Kint lustálkodó örvös galambok burukkolnak. A szalonban a zongora fel van nyitva, a tűző napsütés fényoszlopában szinte rá sem lehet nézni a gesztenyeszínben ragyogó fára. A szellő úgy emelgeti a megsárgult kottalapokat, mintha ember ujja volna. Az asztal meg van terítve ötünknek, ott vannak a csontszínű porcelántányérok meg a hosszú nyakú borospoharak. Á kristálytálból frissen vágott lonc kandikál ki, de az ezüstnemű már patinásán fakó, s a nehéz damasztszalvétákat porréteg redőzi. Dániel cigarettatárcája kinyitva hever a terítéke mellett, az asztalfőn, nincs benne más, csak egy végigégett gyufaszál. Valahonnan a házból neszek hallatszanak, elhalóan, mintha valaki a hallótávolság határán csettintgetne az ujjával: csoszogás, suttogó hangok. A szívbajt hozzák rám. A többiek mégsem mentek el, valahogy teljesen félreértettem a dolgot. Csak elbújtak. Itt vannak még, itt lesznek örökkön-örökké. Szobáról szobára követem az apró neszeket, minden lépés után megállok, és fülelek, de soha nem vagyok elég gyors: tovatűnnek, mint a délibáb, mindig épp csak a következő ajtó mögé vagy a következő lépcsőfordulóba. Félbemaradt, elfojtott vihogás, nyikorduló fapadló. Föltépem a ruhásszekrények ajtaját, hármasával veszem a lépcsőfokokat, a korlátpillér körül megpördülve elcsípek a szemem sarkából egy villanásnyi mozgást, és a folyosó végén álló foltos, öreg tükörben megpillantom az arcomat. Rám nevet. 1. fejezet Ez Lexie Madison története, nem az enyém. Nagyon szeretném elmesélni az egyiket úgy, hogy ne gabalyodjak bele a másikba, de ez nem így működik. Régen azt hittem, saját kezűleg varrtam össze kettőnket jó szoros öltésekkel, és ezt a varrást bármikor fölfejthetem, ha

kedvem tartja. Most viszont azt gondolom, hogy ennél mindig is mélyebb volt a kapcsolatunk, amely a föld alá rejtőzött, kívül esett a látómezőmön, és semmi hatalmam nem volt fölötte. Mégis van valami, ami kizárólag az enyém: mindaz, amit csináltam. Frank a többiek, főként Dániel számlájára írja az egészet, Sam pedig, amennyire meg tudom ítélni, úgy gondolja, hogy valami rejtélyes és kissé bizarr módon Lexie a hibás. Ha szóvá teszem, hogy nem így volt, óvatos oldalpillantásokat vetnek rám, és témát váltanak - az az érzésem, hogy Frank szerint a Stockholm-szindróma valamiféle hátborzongató változatának estem áldozatul. A beépített ügynökökkel ilyesmi időnként előfordul, de most nem ez a helyzet. Nem próbálok védeni senkit, nincs is már senki, akit védhetnék. Lexie és a többiek soha nem fogják megtudni, hogy őket hibáztatják, és akkor se érdekelné őket, ha megtudnák. De önök azért ne csak ennyit nézzenek ki belőlem. Lehet, hogy valaki más osztott, de én vettem föl az asztalról a lapokat, én játszottam ki minden egyes kártyát, és mindig megvolt rá a magam oka. A legfontosabb dolog, amit Alexandra Madisonról tudniuk kell, a következő: soha nem létezett. Frank Mackey és én találtuk ki őt már jó régen, egy napfényes júliusi délutánon, Frank poros Harcourt Street-i irodájában. Franknek olyan ember kellett, aki be tud épülni a UCD, azaz a University College Dublin campusán működő drogbandába. Én pedig akartam ezt a munkát, talán jobban, mint életem során addig bármit. Frank Mackey legendás figura volt: még csak a harmincas éveiben járt, de már titkos műveleteket irányított. Azt mondták róla, minden idők legjobb ír titkos ügynöke: vakmerő, félelmet nem ismerő kötéltáncos, aki mindig védőháló nélkül lép föl. Úgy sétált be az IRAsejtekbe, bűnbandákba, mint más a törzskocsmájába. Azt a történetet mindenki elmesélte nekem, amikor a Kígyó (hivatásos gengszter és komplett elmebeteg, aki egyszer a saját emberei közül intézett el valakit úgy, hogy az illető mind a négy végtagjára lebénult, és csak azért, mert nem fizetett egy rundot, amikor rákerült a sor) gyanút fogott, és azzal fenyegetőzött, hogy szögbelövővel veszi kezelésbe Frank kezét. Frank ekkor a fazon szemébe nézett úgy, hogy még csak ki sem verte a verejték, és addig blöffölt, amíg a Kígyó végül vállon veregette, és engesztelésképpen megajándékozta egy hamis Rolex órával. Frank a mai napig hordja. Akkoriban még zöldfülű, tejfelesszájú újonc voltam: mindössze egy éve végeztem a templemore-i rendőrtiszti főiskolán. Amikor Frank pár nappal azelőtt meghirdette, hogy várja olyan zsaruk jelentkezését, akik jártak egyetemre, és elmennek huszonegy-huszonkét évesnek, én éppen egy számmal nagyobb, neonsárga mellényben járőröztem egy Sligo megyei kisvárosban, amelynek lakói zavarbaejtően hasonlítottak egymásra. Izgulnom kellett volna a találkozásunk előtt, de én nem izgultam egy cseppet sem. Annyira akartam a megbízást, hogy más érzelmeknek nemigen maradt bennem hely. Az iroda ajtaja nyitva állt, és Frank az íróasztala szélén ült farmerben meg kifakult kék pólóban. Éppen a dossziémat futotta át. Az iroda kicsi volt, és rendetlen, kusza benyomást keltett, mintha főleg raktározásra használná. Az íróasztala üres volt, még egy családi fotót sem láttam. A polcokon pedig a papírok közé blues-CD-ken és bulvárlapokon kívül odakeveredett egy pókerpakli is, meg egy rózsaszín női kardigán, amelyen még rajta volt az

árcédula. Egyből eldöntöttem, hogy kedvelem ezt a fickót - Cassandra Maddox - szólalt meg, és fölpillantott. - Igen, uram - mondtam. Frank átlagos termetű, köpcös, de kisportolt testalkatú, széles vállú, rövidre nyírt, barna hajú férfi volt. Én olyasvalakire számítottam, aki annyira jellegtelen külsejű, hogy gyakorlatilag láthatatlan, mint a cigarettás férfi az X-aktákban, de ennek a fickónak érdes, markáns vonásai voltak, nagy kék szeme, és olyan kisugárzása, hogy valósággal izzott körülötte a levegő. Nem volt az esetem, de biztosra vettem, hogy nagy érdeklődést vált ki a nők körében. - Frank. Az uramozást hagyjuk meg az íróasztal lovagjainak. - A Dublin óvárosára jellemző akcentusban beszélt, amely kifinomult, de határozott, mint egy párbajra szóló kihívás. Lecsusszant az asztalról, és kezet nyújtott. - Cassie - mondtam, és megráztam a kezét. Egy székre mutatott, majd újra az asztal szélére kuporodott. - Itt az áll - kocogtatta meg a dossziémat -, hogy jól teljesít nyomás alatt. Kellett egy másodperc, hogy fölfogjam, miről beszél. Még gyakornokként Cork városának egy igen lepra részébe helyezték, ahol lebeszéltem a tervéről egy bepánikolt, skizofrén tinédzsert, aki azzal fenyegetőzött, hogy elvágja a torkát a nagyapja borotvakésével. Erről már szinte el is feledkeztem. Addig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy alighanem ezért vettek számításba erre a munkára. - Remélem, így van - mondtam. - Hány éves is, huszonöt? - Huszonhat. Az ablakon beáramló fény megvilágította az arcomat, és Frank hosszan, elgondolkodva jól megnézett magának. - Simán elmegy huszonegynek. Itt az áll, hogy három évig járt egyetemre. Hova? - A Trinityre. Pszichológiát hallgattam. Megjátszott ámulattal fölvonta a szemöldökét. - Á, egy profi! És miért nem fejezte be? - Az angol-ír akcentusok által kiváltott, a tudomány számára eddig ismeretlen allergia miatt feleltem. Ez tetszett neki. - Ezek szerint kiütést fog kapni a UCD-től? - Majd gondosan szedem az antihisztaminomat. Frank leszökkent az asztaláról, az ablakhoz lépett, és intett, hogy kövessem. - Oké mondta. - Látja azt a párocskát? Egy fiú meg egy lány ment az utcán élénk társalgás közepette. A lány előkereste a kulcsát, és kinyitotta egy lehangoló tömbház kapuját. - Meséljen róluk! -

mondta Frank. Az ablaknak dőlve, két hüvelykujját a derékszíjába akasztva figyelt. - Diákok - mondtam. - Könyvek vannak a táskájukban. Kaját vásároltak, a Dunne szupermarket szatyrai vannak náluk. A lány jobban van eleresztve, mint a fiú. Drága kosztümkabátot visel, a fiú farmerén viszont van egy folt, és nem azért, mert az trendi. - Ők ketten egy pár? Vagy csak barátok? Lakótársak? - Egy pár. Séta közben közelebb voltak egymáshoz, mint a barátok szoktak lenni, és a fejükkel is kissé összehajoltak. - Régóta járnak együtt? Tetszett, hogy másképp kell működnie az agyamnak, mint addig. - Már jó ideje, igen - feleltem. Frank kérdőn fölvonta a szemöldökét, és én egy pillanatig nem voltam biztos benne, honnan is tudom. Aztán beugrott. - Nem néztek egymásra beszélgetés közben. Az új párok folyton egymást nézik, a bejáratott kapcsolatokban viszont nem kell olyan gyakran „bejelentkezni". - Együtt élnek? - Nem, különben a fiú is automatikusan a kulcsáért nyúlt volna. Ez a lány lakása. De van legalább egy lakótársa. Mindketten fölnéztek ugyanis az egyik ablakra, hogy szét van-e húzva a függöny. - Milyen a kapcsolatuk? - Jó. A lány megnevettette a fiút, pedig a pasik többnyire nem nevetnek egy lány viccein, csak akkor, ha még a „befűzési szakaszban" vannak. Mindkét szatyrot a fiú vitte, a lány pedig tartotta neki a kaput. Törődnek egymással. Frank bólintott. - Szép volt. A titkos ügynöki munka felerészben intuíció, és itt nem valamiféle pszicho-szarságokra gondolok. Hanem arra, hogy az ember észreveszi a dolgokat, és elemzi őket úgy, hogy még nem is tudja, hogy ezt teszi. Ezen kívül gyorsnak és tökösnek kell lenni. Ha mondani vagy csinálni akar valamit, tegye meg gyorsan, és teljes meggyőződéssel. Ha totojázik, hogy átgondolja még egyszer, elcseszi az egészet, és ez akár az életébe is kerülhet. Egy-két évig sokszor n e m lesz elérhető. Van családja? - Egy nagynéném meg egy nagybátyám - mondtam. - Barátja? - Van. - Kapcsolatba léphet velük, de ők magával nem. El tudják ezt fogadni? - Kénytelenek lesznek - mondtam. Frank még mindig lazán, görnyedten támaszkodott az ablakkeretnek, de elcsíptem a kék szempár csillanását: most már élénken figyelt. - Nem valamiféle kolumbiai kartellről van szó, és magának jobbára a legalsó szinten lévő emberekkel lesz dolga - legalábbis eleinte - de

tudnia kell, hogy ez a munka nem veszélytelen. Ezeknek a pofáknak a fele az idő nagy részében nincs magánál, a másik fele pedig nagyon komolyan veszi, amit csinál, ami azt jelenti, hogy egyiküknek se okozna gondot, hogy megölje magát. Ez nyugtalanítja? - Nem - feleltem, és így is gondoltam. - Egyáltalán nem. - Pompás - mondta Frank. - Akkor hozunk egy kávét, és nekilátunk. Beletelt egy percbe, mire fölfogtam, hogy ennyi volt: föl vagyok véve. Háromórás interjúra számítottam, meg egy halom fura tesztre, tintapacákkal meg az anyámra vonatkozó kérdésekkel, de Frank nem így dolgozik. Ma sem tudom, melyik volt az a momentum, amikor döntött. Sokáig vártam az alkalmas pillanatra, amikor megkérdezhetem tőle. Most viszont már nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e egyáltalán tudni, mit látott bennem, mi súgta azt neki, hogy én ezt jól fogom csinálni. Hoztunk a büféből égett ízű kávét meg egy zacskó csokis kekszet, és a nap hátralevő részében megalkottuk Alexandra Madisont. A nevet én választhattam. („így jobban meg tudod jegyezni", mondta Frank.) Azért lett Madison, mert az hasonlít a saját családnevemre, így simábban odafordulok, ha hallom, és azért lett Lexie, mert gyerekkoromban ez volt a képzeletbeli testvérem neve. Frank elővett egy nagy papírlapot, és készített egy ábrát Lexie Madison életének eseményeiről. - A Holles Street-i Kórházban születtél 1979. március elsején. Apád Sean Madison, alacsonyabb beosztású, Kanadában szolgáló diplomata. Ez azért kell, hogy szükség esetén gyorsan kivonhassunk a forgalomból. Elég egy családi vészhelyzet, és volt, nincs. És azért is jó, mert emiatt sokat utaztál gyerekkorodban, ezzel magyarázható, hogy nem ismer senki. Írország ugyanis kis ország, mindenkinek van egy unokatestvére, akinek a barátnője egy iskolába járt az emberrel. Lehetnél külföldi is, de nem akarom, hogy idegenes akcentussal kelljen szarakodnod. Az édesanyád Caroline Kelly Madison. Dolgozzon valahol? - Legyen ápolónő. - Vigyázz! Gondolkodj gyorsabban, figyelj oda, hogy milyen következményeket vonhat maga után a választásod! Az ápolónőknek ugyanis minden országban új munkaengedélyt kell szerezniük. Tehát az édesanyád szakképzett ápolónő, de mióta a család elköltözött Írországból - te ekkor hétéves voltál -, nem dolgozik. Testvéreket akarsz? - Persze, miért is ne? - mondtam. - Legyen egy öcsém. - Volt ebben valami mámorító. Egyfolytában nevetnem kellett, ha arra gondoltam, milyen korlátlan, szédítő szabadsággal ruház föl ez a helyzet rokonok, országok, lehetőségek sora hevert előttem, és én bármelyiket választhattam. Ha úgy tartja kedvem, felnőhetek tizenhét testvéremmel egy bhutáni palotában, ahol lehet saját sofőröm. Gyorsan begyömöszöltem a számba még egy kekszet, nehogy Frank meglássa, hogy mosolygok, és azt higgye, nem veszem komolyan a dolgot - Amit a szíved kíván. Az öcséd hat évvel fiatalabb nálad, ezért még Kanadában él a szülőkkel. Hogy hívják? - Stephen. - A képzeletbeli öcsém neve. Élénk volt a fantáziám gyerekkoromban. - Jól kijössz vele? Milyen a srác? ...gyorsabban! - szólt rám Frank, amikor levegőt vettem.

- Nagypofájú kölyök. Futballőrült. A szüleinkkel folyton veszekszik, mivel tizenöt éves, de velem még szóba áll... A repedezett asztallapra ferdén estek a napsugarak. Frank tisztaságot árasztott a szappanra és valódi bőrre emlékeztető illatával... Jó tanár volt, sőt csodálatos tanár. Fekete golyóstollával dátumokat, helyszíneket, eseményeket körmölt a papírlapra, és lassanként előbukkant a semmiből Lexie Madison, akár egy polaroid fénykép. Tömjénfüstként gomolyogva vált le a papírról, és lengte be a szobát ez az én arcomat viselő lány, ez a félig elfeledett álomból elém csöppent élet. Mikor járt először fiúval? Hol élt a srác? Hogy hívták? Melyikőtök szakított? Miért? Frank keresett egy hamutartót, és kipöckölt nekem a paklijából egy Player'st. Amikor pedig az utolsó napsugár is lecsusszant az íróasztalról, és kezdett homályosodni az égbolt, megpördült a székével, levett az egyik polcról egy üveg whiskyt, és megbolondította egy kicsit a kávénkat - Rászolgáltunk - mondta. - Egészségedre! Nyughatatlan kis teremtést csináltunk Lexie-ből: okos, művelt lány lett, aki világéletében jó kislány volt, de a megállapodottság utáni vágyat nem plántálta belé a neveltetése, és soha nem is sajátította el ezt a képességet. Kissé talán naiv volt, kissé megfontolatlan, aki a kelleténél készségesebben, gondolkodás nélkül válaszol bármire, amit kérdeznek tőle... Csali a csaj - jelentette ki nyers őszinteséggel Frank -, és olyan csalinak kell lennie, amire ráharapnak a dílerek. Ártatlannak, hogy ne szimatoljanak veszélyt. Tisztességes, jó hírű lánynak, hogy hasznát vehessék, de lázadó szelleműnek is, hogy ne firtassák, miért megy bele a játékba. Mire végeztünk, ránk sötétedett. - Szép munka volt - mondta Frank, majd összehajtogatta a papírt, és a kezembe nyomta. - Tíz nap múlva kezdődik egy nyomozókiképző kurzus, elintézem, hogy bejuss. Aztán visszajössz hozzám, és én is dolgozom veled egy darabig. Mire a UCD-n októberben megkezdődik a tanév, ott leszel. Leakasztott a felső polc sarkáról egy bőrdzsekit, lekapcsolta a villanyt, és rácsukta az ajtót a kis, sötét irodára. Elkápráztatva, megbabonázva lépkedtem a buszpályaudvar felé, egy nagy titok és egy vadonatúj, másféle világ kellős közepén lebegtem, és közben az egyenruhám zsebében meg-megzörrent Lexie Madison „életrajza". Ennyire gyorsan játszódott le az egész, és ennyire egyszerűnek is tűnt. Nem taglalom részletesen az események hosszú, kusza láncolatát, amely a beépített ügynöki munkától a családon belüli erőszak csoportig, a CSBE-ig repített. Íme a zanzásított verzió: megkéselt a UCD első számú speedfalója, és a szolgálatteljesítés közben elszenvedett sebesülés révén bekerültem a gyilkossági csoportba, amely lelkileg kikészített, ezért kiszálltam. Évek óta nem jutott eszembe Lexie és az ő rövid, árnyszerű élete. Nem vagyok az a típus, aki hátrafelé tekinget, legalábbis nagyon igyekszem, hogy ne legyek az. Ami elmúlt, elmúlt, és ha úgy teszünk, mintha nem így lenne, az merő időpocsékolás. Most viszont úgy gondolom, valójában mindig is tudtam, hogy Lexie Madison nem múlhat el következmények nélkül. Ha létrehozunk valakit, egy emberi lényt, akinek van első csókja, humorérzéke és kedvenc szendvicse, nem várhatjuk, hogy ha már nem vesszük hasznát,

egyszerűen köddé váljon, és ne maradjon belőle más, csak sebtében odakapart feljegyzések meg némi whiskys kávé. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy Lexie egy napon visszajön, és megkeres. Négy évig várt vele, és gondosan kiválasztotta a megfelelő pillanatot Április elején, kora reggel kopogtatott, néhány hónappal azután, hogy eljöttem a gyilkossági csoporttól. Éppen a lőtéren voltam. A lőtér, amelyet használunk, mélyen a föld alatt van a városközpontban, a fejünk fölött sűrű szmog kíséretében ott pöfög a dublini autók fele. Nem kellett volna feltétlenül ott lennem, hiszen mindig is jó lövő voltam, és csak hónapok múlva volt esedékes a következő minősítő lövészetem, de akkoriban egy ideje már jóval az előtt ébredtem reggelenként, hogy munkába kellett volna indulnom, és olyan nyugtalanul, hogy semmi másra nem voltam alkalmas. Úgy tapasztaltam, hogy egyedül a lőgyakorlat nyugtatja meg citerázó idegeimet. Szép komótosan eligazgattam a fülvédőmet, ellenőriztem a fegyveremet, és megvártam, míg mindenki más a saját célpontjára koncentrál, hogy ne lássák, ahogy az első néhány lövésnél felvillanyozódom, mint egy áramütött rajzfilmfigura. Aki könnyen kiborul, az idővel elsajátít bizonyos speciális készségeket: kifinomult trükköket fejleszt ki, megtalálja a módját, hogyan leplezheti a baját. Ha gyorsan tanul, rövid időn belül képes lesz úgy végigcsinálni a napot, hogy majdnem pontosan úgy nézzen ki, mint egy normális emberi lény. Azelőtt soha nem voltam ilyen. Mindig is úgy gondoltam, hogy idegei csak a Jane Austenregények szereplőinek vannak, meg azoknak a héliumhangú lányoknak, akik soha nem fizetnek egy kört, ha rájuk kerül a sor. Az, hogy vészhelyzetben nem remeg a kezem, ugyanolyan természetes volt a számomra, mint hogy nem hordok magammal repülősót a retikülömben. Amikor a UCD „drogdémona" megszúrt, jóformán föl sem bosszantott az eset A rendőrség pszichomókusa heteken át próbált meggyőzni arról, hogy súlyos trauma ért, de végül kénytelen volt feladni, beismerni, hogy kutyabajom, és visszaengedni dolgozni. Ezt bizonyos fokig sajnálta, hiszen nem sűrűn akad az útjába megkéselt zsaru, akivel játszadozhat. Szerintem szívből remélte, hogy kialakult nálam valami különleges, igazi ínyenceknek való komplexus. Bármilyen kínos, nem valami látványos sorozatgyilkosság vagy rossz véget ért túszdráma tett be nekem, és még csak nem is egy rendes, kedves fiú, aki mondjuk emberi szerveket tárolt volna műanyag ételesdobozokban. A gyilkosságiaknál pofonegyszerű volt az utolsó esetem, amolyan tucatügy, semmi figyelmeztető jel... Annyi történt, hogy egy szép nyári reggelen holtan találtak egy kislányt, és én éppen a közös irodában ökörködtem a társammal, amikor jött a hívás. Kívülről nézve még jól is ment minden, hiszen alig egy hónap alatt megoldottuk az ügyet, megszabadítottuk a társadalmat a gonosztevőtől, és a médiában meg az éves statisztikai összesítésben is szépen mutatott a dolog. Semmi drámai autós üldözés, lövöldözés, miegymás. Fizikai értelemben én jártam a legrosszabbul, de ez is csupán néhány karmolást jelentett az arcomon, amelyek után még csak heg sem maradt. Látszólag minden szempontból igazi happy enddel zárult tehát az ügy. Csakhogy, mint tudjuk, fecseg a felszín, hallgat a mély. Vesta-művelet - ha az ember a gyilkossági csoport bármely nyomozója előtt kiejti ezt a kulcsszót, még ma is furcsa pillantásokat kap válaszul, még olyanoktól is, akik nem ismerik a teljes történetet

Jelentőségteljesen magasba kúszó kezek, szemöldökök jelzik, hogy a beszélgetőpartner sietve elhatárolódik ettől a rengeteg járulékos kárt okozó, sokszorosan elcseszett ügytől. Minden fontos szempont alapján vereséget szenvedtünk, mégpedig csúfosan. Vannak emberek, akik fölérnek egy kisebb Csernobillal, ott parázslik bennük az alattomosan terjedő méreg. Aki a közelükben levegőt vesz, az belülről rohad szét. Hasonlóképpen vannak olyan bűnügyek is - kérdezzék meg bármelyik zsarut! -, amelyek rosszindulatú, gyógyíthatatlan betegségként falnak föl mindent, amihez hozzáérnek. Olyan változatos tünetekkel jöttem ki a Vesta-műveletből, amelyektől az említett lélekgyagyász ugrált volna örömében a kis, bőr-szandálos lábain - csakhogy hál' istennek senkinek se jutott eszébe, hogy az összekarmolt arcom miatt pszichiáterhez küldjön. Pedig együtt állt a traumára utaló összes szokványos tünet: remegés, étvágytalanság, plafonig ugrás minden egyes alkalommal, ha csöngettek, vagy megcsörrent a telefon - ráadásul egyéni cikornyákkal megfejelve. Furcsa dolgok történtek például a mozgáskoordinációmmal: életemben először fordult elő, hogy megbotlottam a saját lábamban, nekimentem az ajtófélfának, bevágtam a fejem a fali kredencbe. És abbamaradtak az álmaim. Pedig azelőtt mindig nagylélegzetű, vadul áradó képek sorjáztak előttem éjszakánként sötétlő hegyeket nyaldosó tűzoszlopok, téglafalon robbanásszerűen áthatoló szőlőkacsok, a sandymounti tengerparton fénycsóva kíséretében szökellő őzek. A Vesta-művelet után viszont, amint párnát ért a fejem, pörölyként kólintott fejbe a sűrű, koromfekete álom. Sam (aki akkor már a barátom volt, bár ezt a tényt újra meg újra riadtan kérdőjeleztem meg) azt mondta, adjak időt magamnak, majd elmúlik. Amikor pedig azt feleltem, hogy én ebben nem vagyok ennyire biztos, jámboran bólintott, mondván, hogy majd ez is elmúlik. Sam olykor határozottan az agyamra ment. Fontolóra vettem a zsarukörökben nagy hagyománnyal bíró megoldást - pia, jó korán és jó sokszor -, de elriasztott a gondolat, hogy a végén majd olyanokat hívogatok hajnali háromkor, akiket nem kéne, és zagyva monológokat zúdítok rájuk, meg aztán fölfedeztem, hogy a lőgyakorlatnak majdnem ugyanilyen jó az érzéstelenítő hatása, mégpedig zűrös mellékhatások nélkül. Annak fényében, ahogy az erős zajokra általában reagáltam, ez abszolút logikátlan volt, de nem bántam. Az első lövések után az agyam hátsó fertályában kiment egy biztosíték, a külvilág elhalványult, és jó messzire került, a kezem sziklaszilárdan markolta a fegyvert. Nem létezett más, csak én, a papírmasé célpont, a jól ismert, szúrós lőporszag meg a pisztoly visszarúgására készen álló, szálfaegyenes hátam. Nyugodtan, kábán, eltompulva jöttem el a lőtérről, mintha teletömtek volna Valiummal. Mire elmúlt a hatás, túljutottam egy újabb munkanapon, és csak kényelmes otthonomban vertem be a fejem újra a bútorok kiálló, éles sarkaiba. Eljutottam odáig, hogy negyven yardról tízből kilencszer fejbe lőttem a célpontot, és az aszott kis emberke, aki a lőteret vezette, kezdett egy lótréner vizslató szemével méregetni. Még a belügyi bajnokságról is vartyogott valamit. Aznap reggel hét óra körül végeztem. Éppen az öltözőben tisztogattam a fegyveremet, és úgy próbáltam tereferélni két fickóval az erkölcsrendészetről, hogy azért ne keltsek olyan benyomást, mintha velük akarnék reggelizni, amikor megcsörrent a mobilom. - Jézusom! - mondta az egyik erkölcsrendész. - Te a családon belüli erőszaknál vagy, nem?

Kinek van arra energiája, hogy ilyenkor verje az asszonyt? - Ami igazán fontos, arra mindig tud időt szakítani az ember - feleltem, és előbányásztam a zsebemből a szekrénykulcsomat. - De lehet, hogy a szupertitkos műveletekről hívnak - vigyorgott rám a fiatalabbik. Mesterlövészeket keresnek - Nagydarab, vörös hajú fazon volt, és „aranyosnak" tartott. Úgy ült a padon, hogy az izomzata a lehető legjobban kidomborodjon, és korábban egyszer rajtakaptam, hogy „lecsekkolja" a gyűrűsujjamat. - Biztos hallották, hogy mi nem érünk rá - mondta a haverja. Előhalásztam a szekrényemből a telefont. A képernyőn az állt, hogy „Sam O'Neill", és az egyik sarokban villogott a korábbi sikertelen hívást jelző ikon. - Szia - mondtam. - Mi a helyzet? - Cassie! - szólalt meg Sam. Borzalmas volt a hangja: mintha nem kapna levegőt, és rosszul lenne. Mintha valaki kiverte volna belőle a szuszt. - Jól vagy? Hátat fordítottam a két erkölcsrendésznek, és elvonultam a sarokba. - Igen, jól vagyok. Miért kérded? Mi a baj? - Jézusom - mondta Sam, majd olyan hangot hallatott, mintha szorongatnák a torkát. Négyszer hívtalak! Már el akartam küldeni hozzád valakit. Miért nem vetted föl azt a rohadt telefont? Ez nem Sam stílusa volt. Nála szelídebb fickót soha életemben nem ismertem. - A lőtéren vagyok - mondtam. - A mobil pedig bent volt a szekrényemben. Mi történt? - Bocs. Nem akartam... Bocs. - Megint az a kis rekedtes hang. - Kihívtak. Egy esethez. A szívem vadul dörömbölt a bordáimon. Sam a gyilkossági csoportnál van. Tudtam, hogy alighanem le kéne ülnöm, de nem hajlott a térdem. Inkább nekidőltem az öltözőszekrényeknek. - Kiről van szó? - kérdeztem. - Mi? Nem... jaj, istenem, nem, nem... úgy értem, nem olyan, akit ismerünk. Vagy legalábbis nem gondolnám... Figyelj, ide tudnál jönni? Végre kaptam levegőt. – Sam! - szólaltam meg. - Mi a franc folyik ott? Nem tudnál... nem tudnál egyszerűen idejönni? Wicklow-ban vagyunk, Glenskehy mellett. Tudod hol van, ugye? Követed az útjelző táblákat, áthajtasz Glenskehy falun, továbbmész egyenesen dél felé, és bő egy kilométer múlva jobbra van egy kis dűlőút. Látni fogod a szalagkordont. Ott várunk. Az erkölcsrendész fiúkat, úgy tűnt, kezdi érdekelni a dolog. - Egy óra múlva kezdődik a műszakom - mondtam. - Annyi idő alatt épphogy odaérek. - Majd beszólok a CSBE-re, hogy szükségünk van rád.

- Nincs szükségetek rám. Én már nem vagyok a gyilkosságin, Sam. Ha gyilkossági ügyről van szó, ahhoz semmi közöm. Férfihang a háttérben: határozott, könnyed hanghordozás, jellegzetesen nyújtja a szavakat... Ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. - Várj egy kicsit] - mondta Sam. A fülem és a vállam közé szorítottam a telefont, és elkezdtem összerakni a pisztolyomat. Ha nem ismerős az áldozat, és Samnek ilyen a hangja, akkor csak valami durva ügy lehet, mégpedig nagyon durva. Írországban ugyanis mindmáig többnyire egyszerű gyilkosságok történnek: drog miatti összetűzések, rosszul elsült betörések, FUJ-, illetve más források szerint FUSZ-gyilkosságok (azaz „férjuram jó hozzám", vagy „folyton ugyanaz a szar"), meg zajlik egy szövevényes családi viszály Limerick megyében, amely évtizedek óta felsrófolja a számadatokat. Nekünk nem jutott ki a rémálmoknak az a fajta orgiája, mint más országoknak: nem voltak sorozatgyilkosok, kifinomult, cizellált kínzás, sem pincék, amelyek padlóját az őszi avart idéző hullaszőnyeg borítja. De most már mindez csak idő kérdése. Dublin ugyanis az utóbbi tíz évben olyan gyorsan változott, hogy az agyunk nem is bírja követni. A kelta tigris nagy ugrásának köszönhetően túl sok embernek lett helikoptere, túl sokan zsúfolódtak össze pokolbéli, csótányoktól hemzsegő lakásokba, és a kelleténél jóval többen gyűlölik a neonfényű irodai kockákban zajló életüket, amelyet csak a hétvégék kedvéért viselnek el. Mindezek súlya alatt kezdünk megroppanni. A gyilkosságiaknál lehúzott időszak vége felé már éreztem az új kor közeledtét: az őrület sivító dalát hozta a levegő, és Dublin a nyakát behúzva vonaglott, mint a veszett kutya a nagy őrjöngés előtt. Látni való volt, hogy előbb-utóbb valaki kikapja a sorból az első horror sztorit. Nálunk hivatalosan nincsenek profilkészítők, de a gyilkosságiak, akiknek többsége nem járt egyetemre, és akiket a kelleténél jobban lenyűgözött a pszichológiából szerzett „fél diplomám", engem használtak erre a célra. Tűrhetően csináltam. A szabad időmben sok tankönyvet és statisztikát olvastam, igyekeztem pótolni a hiányosságaimat. Előfordulhat tehát, hogy Sam zsaruösztöne erősebbnek bizonyult a védelmező ösztönénél, és segítségül hívott, mert szükségét érezte. Alighanem valami szörnyűséget talált a tetthelyen. - Várj csak! - szólalt meg a vörös hajú. Felhagyott a kirakati pózzal, kihúzta magát ültében. Te a gyilkosságiaknál voltál? - Pontosan ezért nem akartam különösebben haverkodni. Az utóbbi néhány hónapban túlságosan is sokszor hallottam ezt a mohó, pletykaéhes hanghordozást. - Valaha igen - feleltem a legbájosabb mosolyom kíséretében, a tekintetem pedig azt sugallta, hogy „ezt a helyedben nem feszegetném." Vöröske kíváncsisága gyors párbajt vívott a libidójával. A jelek szerint arra jutott, hogy a libidójának úgysincs sok esélye, mért a kíváncsisága kerekedett felül. - Te dolgoztál azon az ügyön, igaz? - csusszant közelebb pár szekrénnyel. - A meggyilkolt kislány ügyén. Mi az igazság? - Az összes pletyka igaz - mondtam neki. Közben a vonal másik végén Sam fojtott hangon vitatkozott valakivel. Kurta, frusztrált kérdéseit könnyed, elnyújtott hanghordozással

szakította félbe valaki, és tudtam, hogy ha a vörös hajú csak egy pillanatra befogná a száját, rájönnék, ki az. - Azt hallottam, hogy a társad begolyózott, és megdugott egy gyanúsítottat - informált segítőkészen az erkölcsrendész. - Arról én honnan tudnék? - mondtam, miközben megpróbáltam úgy lehámozni magamról a golyóálló mellényt, hogy ne essen le a fülemhez szorított telefon. Első gondolatom az volt, hogy megmondom a vörösnek, csináljon inkább magával valami kreatív dolgot, merthogy a volt társam elmeállapota, illetve szerelmi élete nem tartozik rám. Már nem. Sam az addiginál is feszültebb, dúltabb hangon szólt bele a telefonba. - Föltennél egy napszemüveget meg csuklyát vagy kalapot vagy ilyesmit? A fejem fölött megállt a kezemben a félig lehúzott golyóálló mellény. - Ez meg mi a francot jelentsen? - Légy szíves, Cassie! - Sam hangán érződött, hogy nincs messze a törésponttól. - Nagyon kérlek! Ősrégi, rozoga Vespával járok, ami nem valami vagány dolog egy olyan városban, ahol az ember annyit ér, amennyit költ, de megvannak a maga előnyei: a városi forgalomban körülbelül négyszer gyorsabban halad az átlagos SUV-nál, tudok vele parkolni, és a barátválogatást is igen praktikusan lerövidíti. Ha ugyanis valaki leereszkedő pillantást vet rá, azzal aligha leszek jóban. Miután kijutottam a Vespával a városból, ideális motoros idő köszöntött rám. Éjszaka ólmos eső pofozgatta az ablakomat, de hajnalra kifulladt, és a majdnem-tavasz első jeleként tiszta kék lett az ég. A korábbi években ilyen reggeleken kimotoroztam a városból, és a gyorshajtás határán egyensúlyozva, teli tüdőből énekeltem a szélben. Glenskehy eldugott kis falu Dublintói délre, a wicklow-i hegyekben. Semmihez sincs különösebben közel - én a fél életemet Wicklow-ban éltem le, de csak egy-egy útjelző táblán láttam néha a nevét. Pontosan ilyen helynek is bizonyult: elszórt, öregedő házak a templom körül, ahova havonta egyszer jön pap, meg egy kocsma és egy mindent áruló vegyesbolt. Elég kicsi és elszigetelt falucska ahhoz, hogy az a kétségbeesett generáció se vegye észre, akik elérhető árú ingatlant hajkurászva barangolják be Írország vidéki tájait. A főutca (a szóösszetétel mindkét tagját a fogalom tágabb értelmében használom) így csütörtök reggel nyolckor képeslapra kívánkozóan idilli látványt nyújtott, és tök üres volt, csak egy öregasszony húzta a bevásárlókocsiját ki tudja, minek a viharvert gránit emlékműve mellett. A néni háta mögött púpos, cukrozottmandula-színű házikók sorakoztak, amelyekre közömbösen néztek le a zöldes-barnás hegyek. El tudtam képzelni, hogy valakit itt megöljenek, de csak az ír hagyományban mélyen gyökerező; az országgal egyidős bűncselekményekre tudtam gondolni. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a nemzedékek óta folyó telekhatár vitának áldozatul esett farmer, az italtól és a nyomorúságos körülményéktől megvadult férj által megölt asszony, vagy a férfi, aki negyven évvel tovább lakott egy házban a fivérével, mint kellett volna, nem gyakorolhatott ekkora

hatást egy olyan tapasztalt nyomozóra, mint Sam. A telefonban hallott másik hang is nyugtalanított. Sam ugyanis az egyetlen általam ismert nyomozó, akinek nincs társa. Inkább szólóban szárnyal - minden ügyön más csapattal dolgozik; helyi egyenruhásokkal, akik szakember segítségét kérik, vagy társult kollégákkal a gyilkossági csoportból, akiknek egy-egy nagyobb ügyhöz harmadik ember kell. Sam bárkivel ki tud jönni, tökéletes háttérember. Nagyon szerettem volna tudni, melyik régi munkatársamat segíti ki ezúttal. A falun kívülre érve keskenyebb lett az út, élénk színű rekettyebokrok közt kanyargott fölfelé. A szántóföldek itt már kisebbek és kövesebb talajúak voltak. A domb tetején két férfi állt. Az egyik - a szőke, robusztus, szemmel láthatóan feszülten és szétvetett lábbal, kabátzsebbe dugott kézzel álldogáló - Sam volt, az egy-két méterrel arrébb álló másik pedig állát fölszegve feszítette hátát az erős szélnek. A nap még alacsonyan járt az égbolton; a két fickó hosszúra nyúlt árnyéka baljóslatúan hatott A sziluettjük a tajtékzó felhők előterében már-már vakítóan fényes volt, úgy néztek ki, mint két óriás hírvivő, akik egyenesen a napból sétáltak le a csillámló útra. A hátuk mögött rezegtette-csapkodta a szalagkordont a szél. Odaintettem nekik, és Sam is fölemelte a kezét. A másik viszont csak oldalra billentette a fejét, olyan gyorsan, mintha kacsintott volna, és én egyből tudtam, ki az. - Basszanak orrba! - mondtam, mielőtt még leszálltam volna a Vespáról. - Hiszen ez Frankie! Honnan kerültél elő? Frank fél karjával átölelt, és fölkapott a földről. Az eltelt négy év semmit sem változtatott rajta: majdnem biztos voltam benne, hogy ugyanaz a viharvert bőrdzseki van rajta most is, Cassie Maddox! - mondta. - A világ legjobb áldiáklánya. Hogy vagy? Mi ez a CSBE-dolog? - Megváltom a világot. Adtak hozzá fénykardot meg minden. - A szemem sarkából elcsíptem a zavart homlokráncolását (a beépített ügynöki munkámról nemigen beszélek neki, még abban sem vagyok biztos, hogy kiejtettem-e előtte valaha is a számon Frank nevét), de csak akkor döbbentem rá, milyen borzalmasan néz ki, amikor felé fordultam. Fehér volt a szája széle, és túlzottan tágra nyílt a szeme. A gyomromba markolt valami. Ez nagyon durva ügy kell, hogy legyen. - Jól vagy? - kérdeztem tőle, miközben levettem a bukósisakomat. - Remekül - felelte Sam. Próbált rám mosolyogni, de elég féloldalasra sikeredett. - Hú! - mondta megjátszottan affektálva Frank. Eltolt magától kartávolságra, és jól szemügyre vett. - Hadd nézzelek! Ilyen göncökben járnak manapság a jól öltözött nyomozók? - Utoljára gyakorlónadrágban és „Miss Kitty mókatárába. TE kellesz!" feliratú topban látott. - Bekaphatod, Frank - mondtam neki. - Én legalább átöltöztem egyszer-kétszer az utóbbi években. - Ne értsd félre, le vagyok nyűgözve! Nagyon üzletasszonyos szerkó. - Megpróbált megpördíteni a tengelyem körül, de ellöktem a kezét, A jegyzőkönyv kedvéért közlöm, hogy

nem éppen Hillary Clintont idézte az öltözetem. A munkaruhám volt rajtam - fekete nadrágkosztüm, fehér ing és nem voltam oda tőle különösebben, de amikor átmentem a családon belüli erőszakhoz, az új főnököm egyfolytában a megfelelő testületi imázs kialakításáról meg a lakosság bizalmának elnyeréséről papolt nekem. A jelek szerint a farmer meg a póló ezekre a nemes feladatokra alkalmatlan, és nekem nem volt energiám ellenállást tanúsítani. - Hoztál napszemüveget, kapucnit vagy valamit? - kérdezte Frank. - Remekül mennek majd ehhez a hacukához. - Azért rángattál ide, hogy a divatról csacsogjunk? vontam kérdőre. Elővettem a háti tatyómból egy ősrégi, piros svájcisapkát, és meglengettem felé. - Na nem, ezt majd egy másik alkalommal... Ezt vedd föl. - Azzal Frank előhúzott a zsebéből egy visszataszító, tükrös napszemüveget, amely Don Johnsonon mutatott volna jól a Miami Vice-ban, 1985-ben, és a kezembe nyomta. - Ha már ekkora hülyét csinálok magamból - néztem rájuk jó szúrósan -, ajánlom, hogy baromira megalapozott magyarázattal szolgáljatok. - Majd annak is eljön az ideje. Ha nem tetszik, nyugodtan visszaveheted a bukósisakodat. Frank kivárta, míg végül vállat vontam, és fölvettem az idióta szemüveget. A felvillanyozó érzés, hogy újra látom, elillant, megint kezdett feszülni a hátam. Sam úgy néz ki, mint aki rosszul van, ezen kívül Frank is beszállt az ügybe, és nem akarja, hogy engem fölismerjenek a tetthelyen: mindez nagyon is azt sejtette, hogy egy beépített ügynököt gyilkoltak meg. - Elbűvölő vagy, mint mindig - mondta Frank. Fölemelte a szalagkordont, hogy átbújhassak alatta, és ez a pillanat annyira ismerős volt, annyiszor megtettem már ezt a gyors, könnyed mozdulatot, hogy hirtelen otthonosan éreztem magam. Automatikusan megigazítottam a pisztolyomat az övemnél, és hátrapillantottam a vállam fölött, hogy hol a társam, mintha csak a saját ügyem tetthelyére szálltam volna ki, de aztán észbe kaptam. - A sztori a következő - szólalt meg Sam. - Ma reggel negyed hét körül egy Richárd Doyle nevű helybeli fickó ezen a dűlőúton sétáltatta a kutyáját. Elengedte a pórázról, hadd fusson egyet a mezőn. A dűlőútról nem messze van egy romos ház, a kutya beszaladt oda, és nem akart kijönni. Doyle-nak végül be kellett mennie utána. Azt látta, hogy a kutyája egy nő holttestét szimatolja. Fölkapta az ebet, kirohant vele a házból, és telefonált az egyenruhásoknak. Egy kicsit megnyugodtam, mert nem ismertem más női titkos ügynököt. - És én miért vagyok itt? - érdeklődtem. - Rólad nem is beszélve, drágám. Vagy átmentél a gyilkosságiakhoz, csak nekem nem szólt senki? - Majd meglátod - mondta Frank. Mögötte lépkedtem a dűlő úton, csak a tarkóját láttam. Hidd el nekem, meg fogod látni. Hátrapillantottam a vállam fölött Samre. - Aggodalomra semmi ok - mondta halkan. Egyenetlenül eloszló, virító foltokban kezdte visszanyerni az arcszínét. - Nem lesz semmi gond. Az emelkedő dűlőút nem volt elég széles ahhoz, hogy két ember egymás mellett haladjon

rajta. Sáros ösvény volt csupán, amelynek két oldalán belógtak a burjánzó galagonyabokrok. A sövény résein át elénk tárult az őrült, összevissza alakú, zöldellő legelőkre szabdalt domboldal, amelyen elszórtan birkák legelésztek, és valahonnan a távolból újszülött kisbárány bégetése hallatszott. A hideg levegő olyan sűrű volt, hogy szinte kortyolni lehetett, a napfény hosszú, aranyló sugarakban szűrődött át a galagonyabokrokon. Eszembe jutott, hogy legjobb lenne menni, menni át a hegyen és még tovább, és Samre meg Frankre hagyni a szép reggel felszíne alatt megbúvó mocskot. - Itt vagyunk - szólalt meg Frank. A sövényt megszakító romos kőfal parlagon hagyott szántóföld határát jelezte. A ház, amelyhez hasonlók mindmáig szép számmal akadnak szerte Írországban, harminc-negyven méterrel beljebb volt a •dűlőútról. A nagy krumplivész miatti éhínség idején, a tizenkilencedik században üresedett meg: lakói meghaltak vagy kivándoroltak, és soha nem követelte vissza senki. Elég volt egyetlen pillantás, hogy még inkább úgy érezzem: nagyon messze akarok lenni attól, ami itt folyik, bármi legyen is az. Komótosan köröző emberektől benépesített, életteli mezőt kellett volna látnom magam előtt: a fűben lassan, lehajtott fejjel lépkedő egyenruhásokat fehér overallban, fényképezőgéppel, vonalzóval, ujjlenyomatporral ténykedő technikusokat, hordágyat cipelő halottkémeket. Ehelyett összesen két egyenruhás állt egyik lábáról a másikra a házikó ajtajának két oldalán. Olyan benyomást keltettek, mintha nem éreznének biztos talajt a lábuk alatt. Két bosszús vörösbegy ugrabugrált dühödt csivitelés kíséretében az eresz körül. - Hol vannak a többiek? - kérdeztem. Samhez szóltam, de Frank felelt - Cooper már el is ment. - Cooper az állami patológus. Gondoltam, jó, ha minél előbb megnézi, mikor állt be a halál. A technikusok várhatnak, a bizonyítékok nem szaladnak el. - Jézusom! - mondtam. - Ha mászkálunk rajtuk, nagyon is elszaladnak. Sam, nyomoztál már kettős gyilkosság ügyében? Frank fölvonta a szemöldökét. - Van még egy hulla? - Te leszel az, ha ideérnek a technikusok. Hogy hat ember bóklásszon egy tetthelyen, mielőtt ők elvégeznék a dolgukat? Ki fognak nyírni. - Annyit megér - mondta vidáman Frank, és átlendítette az egyik lábát a falon. - Egy kis ideig még suba alatt akarom tartani ezt a dolgot, és ez nem könnyű, ha elárasztják a terepet a technikusok. Az emberek kiszúrnák őket. itt valami nagyon csúnyán nem stimmelt. Sam ügye volt, nem Franké, Samnek kellett volna eldöntenie, hogyan kezelik a bizonyítékokat, és kit mikor vonnak be. Amit viszont abban a házban látott, annyira fölkavarta, hogy engedett Franknek. Hagyta, hogy elsöprő lendülettel berontson, félretolja őt az útból, mint egy buldózer, és haladéktalanul, hatékonyan a napi céljaihoz kezdje igazítani az ügyet. Próbáltam elkapni Sam tekintetét, de ő éppen felhúzódzkozott a falra, és nem nézett egyikünkre sem. - Tudsz falat mászni ebben a toalettben - érdeklődött nyájasan Frank -, vagy átsegítselek? -

Vágtam egy pofát, és nagy ívben átlendültem. Földet érve bokáig süllyedtem a magas, nedves, pitypangos fűbe. A ház valamikor nagyon régen két szobából állt. Az egyik ennyi idő után is többé-kevésbé épségben megvolt - még a tető nagy része is -, a másikból viszont csak faltöredékek és ablaknyílások maradtak. A résekben mezei szulák, moha és földet seprő kis kék virágok vertek gyökeret. Az ajtónyílás mellé valaki festékszóróval - nem túl művészien - odaírta, hogy „SHAZ", de ahhoz, hogy valakik rendszeresen itt múlassák az időt, nem volt elég komfortos a hely. Még a portyázó tinédzserek is sorsára hagyták, hogy majd a maga idejében békében összedőlhessen. Ő Cassie Maddox nyomozó - mondta Frank. - Ők pedig Noel Byrne őrmester és Joe Doherty közrendőr a rathoweni őrsről. Glenskehy az ő területük. - Így vezeklünk a bűneinkért - mondta Byrne. A hangjából ítélve komolyan gondolta. Az ötvenes éveiben járó, görnyedt hátú, vizenyős kék szemű férfiból ázott egyenruha és a lúzerség szaga áradt. A Doherty nevű nyakigláb, elálló fülű kölyöknek, amikor kezet nyújtottam, kissé megkésve beugrott valami, pontosan úgy, mint egy rajzfilmben: szinte hallottam a csattanó hangot, ahogy kocsányon lógó szemgolyói visszaugrottak a helyükre. Csak a jóisten tudja, mit hallott rólam - a zsaruk között jobban működik a pletykagépezet, mint bármelyik bingó klubban - de abban a pillanatban nem volt időm ezen rágódni. Előadtam a mosolygós-megbámulós számomat, ő pedig motyogott valamit, és úgy engedte el a kezemet, mintha meg égette volna. - Szeretnénk, ha Maddox nyomozó vetne egy pillantást a mi kis holttestünkre - mondta Frank. - Azt mindjárt gondoltam - szólalt meg engem méregetve Byrne. Nem voltam benne biztos, hogy úgy értette, ahogy hangzott - nem úgy nézett ki, mint akinek van energiája holmi dévajkodásra. Doherty idegesen heherészett - Készen állsz? - kérdezte halkan Sam. - Megöl a várakozás izgalma - feleltem. Némileg fensőbbségesre sikeredett a válasz. Frank fejét kissé meghajtva már lépett is be a házba, és félrehúzta a belső szoba ajtaját elfüggönyöző szederindákat. - Hölgyeké az elsőbbség - mondta színpadias mozdulat kíséretében. Ingnyakamba akasztottam a csődörszemüveget, nagy levegőt vettem, és beléptem. Békés, szomorú kis szobának kellett volna lennie. A tető lyukain át ferdén beeső, az ablakokat elfedő faágak szövevényén átszűrődő, hosszú napsugarak fénye úgy reszketett, mint ahogy azt víz tükrén látni. A száz éve kihűlt családi tűzhely padlóján egész halom, kéménybe pottyant madárfészek hevert; a sparhelthez való rozsdás piszkavas még ott lógott a helyén. Valahol a közelben elégedetten turbékolt egy örvös galamb. Aki azonban látott már holttestet, az pontosan tudja, hogy megváltozik tőle a levegő: mélységes csönd honol, fekete lyukként beszippantó hiányérzet fog el, megáll az idő, megfagynak,a molekulák a mozdulatlan valami körül, amely megtudta a végső titkot, de már

soha nem mondhatja el. A „szimplán" halott emberen kívül többnyire semmi más nincs a szobában. A gyilkosságok áldozatai viszont mások: ők soha sincsenek egymagukban. A csönd fülsiketítő kiáltássá erősödik körülöttük, a levegő kézlenyomatokkal terhes, és mintha festékkel csíkozták volna. A holttest pedig szinte füstölög egy másik ember beleégetett bélyegétől, és ez a másik, a gyilkos, ugyanolyan erővel markol belénk, mint áldozata. Ezen a tetthelyen azonban az nyilallt belém először, hogy milyen kevés nyomot hagyott maga után a gyilkos. Pedig idefelé jövet igyekeztem lelkileg felkészülni arra, hogy olyan dolgok várhatnak rám, amiket jobb lenne el sem képzelni (anyaszült meztelenül, szétvetett kézzel-lábbal heverő holttest, amelyen olyan sűrűn sorakoznak a sötétlő sebhelyek, hogy össze sem lehet számolni őket, netán a szobasarkokba szétdobált testrészek), de ez a lány úgy nézett ki, mint aki gondosan elhelyezkedett a padlón, majd hosszú, egyenletes sóhajjal kilehelte a lelkét. Olyan benyomást keltett, mintha maga választotta volna ki az időpontot és a helyet, és nem szorult volna rá senki más segítségére. Hanyatt feküdt az árnyak közt a tűzhely előtt, akkurátusan elrendezett pózban, lábfejek összezárva, két karja az oldalához szorítva. Nyitott tengerész gyapjúkabátja széthullott szárnyai látni engedték indigókék farmerét - fölhúzva, becipzározva - és a kék topját, amelyre elöl sötétlő csillagot batikoltak házilag. Az egyetlen szokatlan dolog az erősen ökölbe szorított keze volt. Frank és Sam is bejött velem, és én értetlen pillantást lövelltem Frank felé - szóval, mitől is olyan nagy durranás ez? -, de ő csak nézett rám, és semmit sem árult el az arca. A lány középmagas volt, és tömör, fiús testalkatú, akárcsak én. A szemközti fal felé forduló fejéből a gyér fényben csak rövid, göndör fekete fürtöket láttam, meg egy darabka fehérséget-, a kiugró arccsontja gömbölyű ívét és a kis, hegyes állát. - Ezt nézd meg - mondta Frank. Fölkattintott egy apró, de igen erős fényű elemlámpát, és kis fénykörbe vonta a lány arcát. Egy másodpercre összezavarodtam - Sam hazudott volna? -, mert mégiscsak ismertem valahonnan ezt a lányt, milliószor láttam már ezt az arcot. Aztán léptem egyet előre, hogy jobban megnézzem magamnak, és ekkor elnémult, megfagyott körülöttem a világ, zúgó áradatként hömpölygött felém a sötétség, csak a lány arca fehérlett ragyogva a középpontban. Vagyis az én arcom. Az orr hajlásszöge, a széles szemöldök lendületes íve, de a legapróbb vonások is kristálytisztán, tűélesen az enyéimet idézték - én hevertem ott elkékült ajakkal, mozdulatlanul. A szemem alatt sötétlő árnyak mint megannyi zúzódás. Nem éreztem a kezemet, a lábamat, nem éreztem, hogy lélegeznék. Egy pillanatig mintha önmagamról levágva lebegtem volna, mintha csak vitt, vitt volna a légáram. - Ismered? - hallottam valahonnan Frank hangját. - Talán rokonod? Mintha megvakultam volna: a szemem egyszerűen képtelen volt befogadni a látványt. Ez lehetetlen! Lázálom, hallucináció, a természet összes törvényét velőtrázó sikollyal végighasító repedés. Rádöbbentem, hogy mereven, lábujjhegyen állok, a kezem már félúton van a pisztolyom felé, és minden idegszálam kihegyezve arra, hogy életre-halálra megküzdjek ezzel a halott lánnyal. - Nem - mondtam. A hangom furcsán, idegenül csengett, mintha valahonnan kívülről jött volna. - Soha nem láttam.

- Téged örökbe fogadtak? Sam riadtan kapta oldalra a fejét, de nekem jól jött a kertelés nélkül föltett kérdés. Mintha megcsíptek volna, hogy magamhoz térjek végre. - Nem - mondtam, de egy rettenetes, ingatag pillanatig nem voltam biztos a válaszban. Persze láttam a fotókat, amelyeken anyám fáradtan mosolyog a kórházi ágyon, és a mellén ott vagyok én, a kis jövevény. Tehát nem, nem, nem! - Kire hasonlítasz a családban? - Mi? - Eltartott egy másodpercig, mire fölfogtam a kérdést. Nem tudtam levenni a szemem a lányról, ahhoz is erőt kellett vennem magamon, hogy pislogjak. Nem csoda, hogy Doherty és a fülei rajzfilmbe illően reagáltak rám. - Anyámra. Nem mintha apám nők után futkosott volna, és ez... Nem, nem. Frank vállat vont. - Egy próbát megért. - Azt mondják, mindenkinek van valahol egy hasonmása - szólalt meg mellettem halkan Sam. Túl közel állt hozzám, és beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, miért: azért, hogy elkaphasson, ha szükséges. Nem vagyok ájulós típus. Gyors mozdulattal, jó erősen ráharaptam belülről az ajkamra, és a belém nyilalló Fájdalomtól kitisztult a fejem. - Nincs nála igazolvány? A pici szünetből tudtam, hogy valami gáz van. A francba! Mintha megint hasba vágtak volna. Személyazonosság-lopás! Nem volt egészen világos a számomra, hogy működik az ilyesmi, de ha ez a lány csak egy pillantást vetett valaha rám, és szorult belé némi kreativitás, alighanem lehetett közös útlevelünk, és BMW-ket vásárolhatott a nevemre fölvett hitelből. - Diákigazolvány volt nála - felelte Frank. – Ezen kívül a bal kabátzsebében kulcscsomó, a jobb zsebben elemlámpa, a jobb elülső farmerzsebben irattárca. Tizenkét font meg némi apró, egy ATM bankkártya, pár régi nyugta, meg ez. - Frank előhalászott az ajtó melletti kupacból egy átlátszó, műanyag bizonyítéktároló tasakot, és a tenyerembe csapta. Trinity College-os diákigazolvány volt benne, igazán dögös, hipermodern, digitális. Nemigen hasonlított a rétegelt színespapír-fecnikre, amiket mi használtunk annak idején. A fényképen látható arc tíz évvel fiatalabbnak nézett ki a szoba sarkában fekvő holttest krétafehér, beesett arcánál. A képről a saját mosolyom köszönt vissza. A gazdája hetykén oldalra csapva viselte a csíkos, buggyosan bő sapkát, és egy pillanatig vadul kalimpálva, lázasan dolgozott az agyam: De nekem soha nem volt ilyen csíkos, ugye? Mikor... Úgy tettem, mintha a fény felé döntenem az igazolványt, hogy ki tudjam silabizálni az apró betűket, de csak azért, hogy hátat fordíthassak a többieknek. Madison, Alexandra J. A következő, örvénylő pillanatban mindent megértettem: ezt mi csináltuk Frankkel! Mi hoztuk létre Lexie Madison minden egyes csontját, minden egyes izomrostját, mi kereszteltük el, pár hónapig mi kölcsönöztünk neki arcot, testet, aztán eldobtuk, de neki több kellett Négy éven átjárt vissza a föld mélyéből kikelve, az éjszakai szélből kiperdülve, majd ideszólított minket, hogy nézzük meg, mit csináltunk. - A rohadt életbe! - mondtam, amikor újra sikerült levegőt vennem, - Amikor az egyenruhások

rákerestek a számítógépben - mondta Frank, és visszavette tőlem a bizonyítékos zacskót -, azzal a jelzéssel jött föl a neve, hogy ha ezzel a lánnyal bármi történik, haladéktalanul hívjanak engem. Annak idején nem vettem ki a rendszerből, gondoltam, idővel még szükségünk lehet rá. Sose lehet tudni. - Nem mondod! - jegyeztem meg a holttestre meredve, és buzgón szuggeráltam magam, hogy ez nem egy gólem, hanem egy hűs-vér, eleven halott lány, hogy ilyen faramuci szóhasználattal éljek. - Sam! - szólaltam meg. - Mit tudunk eddig? Sam fürkész tekintettel, villámgyorsan végigmért. Miután meggyőződött róla, hogy nem fogok elalélni, sikítani, vagy ki tudja, mi járt a fejében, bólintott. Kezdett kicsit jobban hasonlítani önmagára. - Fehér nő - mondta -, huszonöt-harminc év körüli, egyetlen szúrt seb a mellkasán, Cooper szerint éjfél körül halt meg, plusz-mínusz egy óra. Ennél pontosabbat sokkhatás, környezeti hőmérséklet-változás, volt-e fizikai aktivitás a halál időpontja körül s a többi - nem tud mondani. Én a többséggel ellentétben jól kijövök Cooperrel, de most örültem, hogy lekéstem a látogatását. A kis házikóban már így is túl sok volt a döngő léptű láb, a feszengő ember, a rám irányuló tekintet. - Itt szúrták le? - kérdeztem, Sam a fejét rázta. - Nehéz lenne megmondani. Majd megvárjuk, mit mondanak a technikusok, de az éjszakai eső sok mindent elmosott. Lábnyomot biztos nem találunk a dűlőúton, vérnyomokat sem, meg ehhez hasonlók. Ezzel együtt azt mondanám, hogy nem ez az elsődleges tetthely. A lány ugyanis még legalább egy kis ideig talpon volt, miután leszúrták - látod? A vér egyenesén lecsöpögött a farmernadrágja szárán. - Frank készségesen odairányította az elemlámpa fénycsóváját. Ezen kívül a nadrág mindkét térde sáros, és az egyiken szakadás is látható, mintha futás közben elesett volna. - Fedezéket keresett - mondtam. Az elfeledett rémálmok örök képe tolult elém-, sötétben kanyargó dűlőút, futó lány a kavicsokon esetlenül csúszkáló lábakkal, a fülében doboló vérrel. Éreztem, hogy Frank óvatosan a háttérben marad, és nem szól semmit, csak figyel. - Elképzelhető, mondta Sam. - Lehet, hogy a,gyilkos üldözte, vagy legalábbis a lány azt hitte; üldözi. Akár a gyilkos bejárati ajtajától kezdve rajzolódhatott ki a nyomvonala, ezt már sosem fogjuk megtudni, hiszen rég eltűnt. Szerettem volna csinálni valamit a kezemmel: hajamba túrni vele, szám elé tenni, akármit. Zsebre dugtam, hogy maradjon nyugton. - Tehát itt menedéket talált, és összeesett. - Nem egészen. Én úgy gondolom, amott halt meg. - Sam elhúzta a szederágakat, és a külső szoba egyik sarka felé intett a fejével. - Van egy jókora vértócsánk. Pontosan nem tudhatjuk, mennyi vér volt - majd meglátjuk, tudnak-e segíteni a technikusok de ha egy ilyen éjszaka után ekkora tócsa maradt belőle reggelre, akkor alighanem rengeteg. A lány valószínűleg annak a falnak támaszkodva ült, mert a legtöbb vér a topja elején még a farmere ölében és ülőrészén van. Ha feküdt volná, leszivárgott volna kétoldalt. Látod ezt? A lány topjára mutatott, és nekem nagy robajjal leesett a tantusz: ez nem ruhafesték...! Fölgyűrte a topot, és a sebre szorította, így próbálta elállítani a vérzést - folytatta Sam.

A sarokban kuporogva, zuhogó esőben csordogál az ujjai közt a meleg vér..: - Hogy jutott el idáig? - kérdeztem. - Az emberünk végül utolérte - mondta Frank. - Illetve valaki utolérte. A lány fölé hajolt, a cipőfűzőjénél fogva fölemelte az egyik lábát - jeges borzongás futott végig a tarkómon, amikor hozzáért -, és megdöntötte az elemlámpáját, hogy a futócipő sarkára essen a fény: le volt koptatva, és mélyen beleivódott a sár. Vonszolták. Mégpedig a halál beállta után. A holttest alatt itt nem gyűlt össze vértócsa. Mire tehát ide került, már nem vérzett. A fickó, aki megtalálta, esküszik rá, hogy nem nyúlt hozzá, és én hiszek neki. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt leokádja a szájába tömött öklét, tehát biztos nem ment közelebb hozzá, mint amennyire muszáj volt. Szóval a lányt nem sokkal a halála után mozgatták. Cooper szerint még nem állt be a hullamerevség, nincsenek másodlagos hullafoltok, és nem töltött hosszú időt az esőben, mert épp csak egy kicsit nyirkos. Ha egész éjjel a szabadban lett volna, teljesen át lenne ázva. Lassanként, mintha a szemem csak most kezdené megszokni a gyér fényt, rájöttem, hogy a kisebb-nagyobb sötét foltok, amelyeket árnyéknak és esővíznek néztem, valójában vértócsák. Vér volt mindenütt: csíkokban a padlón, a lány farmerén, és mindkét kézfején is, egészen a csuklójáig. Nem akartam látni az arcát, és senki másét se. Meredten bámultam a topját, míg végül elmosódott a sötét csillag. - Lábnyomok vannak? - A túrót! - mondta Frank. - Még a lánytól sem. Azt gondolná az ember, hogy a földúton találunk bőven, de, mint Sam barátunk már mondta, közbeszólt az eső. A másik szobában sincs más, csak egy nagy halom sár, tele a betelefonáló fickónak meg a kutyájának a lábnyomaival. Többek között ezért sem aggódtam túlzottan amiatt, hogy te itt mászkálsz. A dűlőúton ugyanez a helyzet. Idebent pedig... - Körbepásztázott az elemlámpával a padló szélein, bevilágított a sarkokba: üres, sima sár mindenütt. - Amikor idejöttünk, így nézett ki a terep mindenhol. A lábnyomok, amiket a holttest körül látsz, tőlünk, Coopertől meg az egyenruhásoktól származnak. A fazon, aki a lányt idehozta, maradt még egy kicsit, és rendet rakott maga után. A mező közepén van egy letört rekettyeág, alighanem arról az ajtó melletti nagy bokorról származik. Úgy sejtem, távozóban azzal söpörte föl a padlót. Majd meglátjuk, találnak-e rajta a technikusok vérmintát meg ujjlenyomatot. De hát ha valaki lábnyomok nélkül jár... Megint a kezembe adott egy bizonyítékos tasakot. - Látsz valami olyasmit, ami nem stimmel? A fehér, műbőr irattárcába ezüstszállal bele volt varrva egy pillangó, és halvány vérnyomok látszottak rajta. - Túl tiszta - mondtam. - Azt mondtad, a farmere elülső zsebében volt, márpedig akkor csurom véresnek kéne lennie. - Bingó! A farmer zsebe merev az alvadt vértől, ezen meg csak egy-két foltocska? Ugyanez a helyzet az elemlámpával meg a kulcscsomóval is: egy csepp vér sincs rajtuk, csak egy-két elkenődött paca.

Úgy néz ki, a fiú végigment a zsebein, majd letörölte a cuccot, mielőtt visszarakta volna. Ujjlenyomatot vetetünk a technikusokkal mindenről, ami állja a technikát annyi ideig, de nem fogadnék rá, hogy találnak bármi használhatót. Valaki nagyon, de nagyon elővigyázatosan dolgozott... - Szexuális jellegű támadásra utaló jel van? - kérdeztem. Sam arcizma megrándult, de én már rég túl voltam a hajdani problémámon. - Cooper a boncolásig nem tud biztosat mondani, de az előzetes halottszemlén nem látott semmit, ami erre utalna. Talán szerencsénk lesz, és találunk a lányon némi idegen vért, mivel a késes gyilkosok sokszor megvágják önmagukat is. De alapvetően nem várom lélegzetvisszafojtva a DNS-vizsgálatot. Tehát az első benyomásom - láthatatlan gyilkos, aki nem hagy nyomot - nem járt messze a valóságtól. Aki eltölt pár hónapot a gyilkossági csoportnál, az egy mérföldről is fölismer egy „olyan ügyet". Az agyam utolsó, összefüggően gondolkodni képes zuga most munkába lépett, és emlékeztetett rá, hogy teljesen mindegy, mi ez az ügy, nem az én problémám. Nagyszerű - mondtam. - Akkor mi az, amit tudtok róla, azonkívül, hogy a Trinityre járt, és álnéven futott? - Byrne őrmester szerint helybeli - mondta Sam. - Whitethorn House-ban lakik, innen talán fél mérföldre, néhány diáktársával együtt. Mindössze ennyit tud róla. A lakótársaival még nem beszéltem, mert... - Sam most Frank felé intett. - Mert rimánkodtam neki, hogy ne tegye - vette át a szót zökkenőmentesen Frank. - Van egy kis ötletem, és mielőtt teljes gőzzel beindulna a nyomozás, szeretném tudni, mit szóltok hozzá. - Szemöldökét fölvonva az ajtó és az egyenruhások felé intett a fejével. - Talán elmehetnénk egyet kószálni. - Miért is ne? - mondtam. Bent a házban a lány holtteste amúgy is fura dolgot művelt a levegővel, amely mintha sistergett volna tőle - ahhoz a cérnavékony nyüszítéshez hasonlóan, amit a tévé produkál levett hanggal. Nehéz volt itt tiszta fejjel gondolkodni. - Ha túl sokáig tartózkodunk ugyanabban a szobában, a világegyetem antianyaggá változhat tettem hozzá, majd visszaadtam Franknek a bizonyítékos tasakot, és a nadrágomba töröltem a kezem. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, hátrapillantottam a vállam fölött, és a lányra néztem. Frank már lekapcsolta az elemlámpáját, de a félrehúzott szederágak helyén beáramló tavaszi napsütés egy pillanatra megvilágította a holttestet, és egy villanásra, amíg az árnyékom rá nem vetődött, vakítóan fölragyogott a sötétben a lány ferde álla, ökölbe szorított keze, a nyaka merész íve. Fénylett, vérben úszott, és könyörtelenül hasonlított rám. Mintha csak a saját szellememet érte volna szerencsétlenség. Ekkor láttam őt utoljára. Abban a pillanatban nem gondoltam erre - egész más járt a fejemben -, de az a ma már hihetetlennek tűnő tíz perc, amely azóta is olyan elevenen él az emlékezetemben, mintha élt vasaltak volna az életembe - szóval az volt az egyetlen alkalom,

amikor összekerültünk. A két egyenruhás görnyedten álldogált, mint két babzsák, pontosan ott, ahol hagytuk őket. Byrne szinte kataton állapotban bámult valahova, Doherty pedig úgy vizsgálgatta az egyik ujját, hogy kénytelen voltam azt hinni, az orrát túrta. - Jól van - mondta Byrne, miután felszínre bukkant a transzállapotból, és észlelte, hogy visszajöttünk. - Akkor mi megyünk. A lány teljes egészében a maguké. A helyi egyenruhások időnként aranyat érnek: kapásból darálják a tudnivalókat több mérföldes körzetben mindenkiről, fölsorolnak fél tucat lehetséges indítékot, tálcán nyújtják át az első számú gyanúsítottat. Máskor pedig az az egyetlen vágyuk, hogy átpasszolják nekünk az egész zűrzavart, és folytassák az őrszobán a kártyapartit. Nyilvánvaló volt, hogy ezúttal a „máskor" van... - Egy darabig szükségünk lesz rád - mondta Sam, és ezt jó jelnek tekintettem, mert kezdett nyugtalanítani, hogy Frank ennyire kézbe vette az irányítást. - Lehet, hogy a technikusok is a segítségedet kérik majd, én pedig meg foglak kérni, hogy mondj el minden létező infót a környékről. - A lány nem helybéli - szólt közbe Doherty, és a nadrágjába törölte az ujját Megint engem bámult. - Azok ott a Whitethorh House-ban mind jöttmentek. Semmi közük Glenskehyhez. - Mázlista disznók - morogta a mellkasának Byrne. - De itt élt - magyarázta türelmesen Sam-, és itt is halt meg. Ezért át kell vizsgálnunk a környéket Ebben alighanem maguknak is segíteniük kéne, hiszen ismerősek errefelé. Byrne még jobban behúzta a nyakát. - Ezek itt egytől egyig dilinyósok - mondta morózusan. - Komplett dilinyósok. Összesen ennyit kell tudni róluk. - A legjobb barátaim egy része is dilinyós - mondta vidáman Frank. - Tekintse kihívásnak a feladatot. - Azzal odaintett nekik, és elindult a mezőn. Suhogott-zizegett a léptei alatt a nedves fű. Követtük. Nem néztem Samre, de tudtam, hogy a két szemöldöke között ott van az aggodalmas kis ránc. Arra azonban nem volt energiám, hogy nyugtatgassam. Most, hogy kijutottam abból a kis házból, egyetlen, pofonegyszerű érzés munkált bennem-, a színtiszta felháborodás. Az én arcom, az én régi nevem! Mintha egy szép napon arra jönnék haza, hogy egy másik lány szép nyugodtan vacsorát főz a konyhámban, a legkényelmesebb farmerom van rajta, és együtt énekel a kedvenc CD-mmel. Olyan dühös lettem, hogy alig kaptam levegőt. Eszembe jutott az igazolványképe, és nagyon szerettem volna bemosni neki egyet, hogy lefagyjon az arcáról a mosolyom. - Ez igazán kellemes kiruccanás volt - mondtam, amikor utolértük Frankét a mező végében. Most már mehetek dolgozni? - A CSBE nyilván sokkal szórakoztatóbb hely, mint gondoltam, ha ennyire sietsz - mondta gúnyos elismeréssel Frank, - Napszemüveg...!

Hagytam a napszemüveget ott, ahova tettem. - Ha ez a lány nem családon belüli erőszak áldozata lett, márpedig nem látok semmit, ami erre utalna, kurvára semmi közöm hozzá. Szóval pontosan miért is rángattatok ki ide? - Hát hiányoztál, bébi! És ilyenkor bármilyen ürügy megteszi. - Frank rám vigyorgott, én pedig igen zabosán néztem rá. - És komolyan úgy gondolod, hogy kurvára semmi közöd hozzá? Biztos ezt mondod majd akkor is, amikor azonosítani próbáljuk, és nem győzzük kapkodni a telefont, mert mindenki, akit valaha ismertél, a te nevedet adja meg halálra vált hangon! Nemde? Elpárolgott a haragom, mintha leeresztettek volna. Kellemetlen üresség maradt utána a gyomromban. Franknek, a kis szarházinak, igaza volt: amint ennek a lánynak az arca megjelenik az újságokban, mellette a felhívással, hogy jelentkezzen, aki tudja az igazi nevét, tömegével telefonálnak majd mindazok, akik ismertek engem mint Lexie-t, a halott lányt mint Lexie-t, vagy engem mint engem, és mind tudni akarja majd, hogy melyikünk halt meg, és kik voltunk mi ketten, ha egyikünk sem volt Lexie Madison. Olyan zűrzavar lesz, mint egy kaotikusan nyüzsgő tükörteremben. Akár hiszik, akár nem, csak ott, abban a pillanatban esett le nekem, hogy ebből az ügyből semmiképpen sem hátrálhatok ki olyan egyszerűen, hogy „Nem ismerem, nem akarom ismerni, kösz, hogy pocsékba ment a délelőttöm, szevasztok, majd találkozunk." - Sam! - szólaltam meg. - Megoldható, hogy még egy-két napig ne tedd közzé a fényképét? Csakhogy szólhassak pár embernek. - Persze fogalmam sem volt, hogy öntöm ezt szavakba. Tudod, Louisa néni, találtunk egy halott lányt, és... - Ha már így szóba hoztad - mondta Frank -, elárulom, hogy ez érdekes módon pontosan egybevág az én kis ötletemmel. - A mező sarkában ott hevert egy rakás nagy, kerek, mohos kő. Frank fölnyomakodott a kupac tetejére, és ott ücsörgött az egyik lábát lóbálva. Láttam már így csillogni a szemét korábban is. Ez mindig azt jelentette, hogy mindjárt jön valami látványos lezserséggel előadott, totálisan agyament ötlet. - Miről van szó, Frank? sürgettem. - Úgy látom - kezdte, miután kényelmesen hátradőlt a kőrakáson, a kezét a tarkójára kulcsolva -, hogy egészen egyedi alkalom kínálkozik. Szégyen-gyalázat lenne, ha veszni hagynánk. - Valóban? - kérdezte szkeptikusan Sam. - Veszni hagynánk? - kontráztam én is. - Bizony, bizony. De még mennyire! - A szája sarkában megjelent az a bizonyos veszedelmes mosoly. - Itt a soha vissza nem térő alkalom - folytatta szép komótosan -, hogy belülről nyomozzunk ki egy gyilkossági ügyet. És itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy benyomjunk egy tapasztalt beépített ügynököt az áldozat életének kellős közepébe. Csak bámultunk rá mindketten. - Láttál valaha ehhez foghatót? Ez egyszerűen gyönyörű, Cass! Valóságos műalkotás.

- Vagy inkább műfaszkodás - mondtam. - Mi a francról hadoválsz itt, Frankie? Frank úgy tárta szét a karját, mintha napnál világosabb lenne, mire gondol. - Figyelj ide! Voltál már Lexie Madison, igaz? Most lehetsz megint. Egyenesen... ne, ne, várj egy kicsit, hallgass végig! Szóval, mondjuk, nem halt meg, csak megsebesült, egyenesen visszasétálhatsz az életébe, és fölveheted a fonalat ott, ahol ő elejtette, érted? - Isten az égben! - mondtam. - Hát ezért nem voltak technikusok meg hullaháziak? Ezért kellett félnótásnak öltöznöm? Hogy senki ne vegye észre, hogy van egy tartalék hullád? Levettem a sapkámat, és visszagyömöszöltem a táskámba. Ehhez még Frank mércéjével mérve is gyorsan kellett gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy miután kiért a helyszínre, másodperceken belül összeállt az agyában a terv. - Olyan infókhoz juthatsz így hozzá, amit az életben nem szedne össze egyetlen zsaru sem, közel férkőzhetsz mindenkihez, akihez a lány valaha közel állt, azonosíthatod a gyanúsítottakat... - Csalinak akarod használni - szólt közbe túlságosan is kimérten Sam. - Nyomozónak akarom használni, pajtás - felelte Frank. - Amikor utoljára dolgom volt vele, még az volt. - Azért akarod odaküldeni, hogy az emberünk megpróbálja befejezni a melót. Tehát csalinak kell. - És? A beépített ügynököket egyfolytában csalinak használják. Semmi olyat nem kérek tőle, amit magam is meg ne csinálnék gondolkodás nélkül, ha... - N e m ! - jelentette ki Sam. - Semmi szín alatt. Frank fölvonta a szemöldökét. - Ki vagy te, az anyukája? - Én vagyok ennek az ügynek a vezető nyomozója, és azt mondom, hogy erről szó sem lehet. Semmi szín alatt. - Talán tíz másodpercnél tovább kéne gondolkoznod rajta, haver, mielőtt... Mintha ott se lettem volna. - Hahó! - szólaltam meg. Felém fordultak, és megbámultak. - Bocs - mondta Sam, nehéz volt eldönteni, hogy zavartan vagy dacosan. - Szia! - vigyorgott rám Frank. - Frank - mondtam -, hivatalosan bejelentem, hogy életemben nem hallottam ennél hibbantabb ötletet. Te baromira el vagy szállva. Teljesen még vagy húzatva. Olyan vagy... - Mi ebben a hibbant? - kérdezte sértődötten Frank. - Jézusom! - mondtam. A hajamba túrtam, és megpördültem a tengelyem körül. Közben azon filóztam, hogy hol is kezdjem. Hegyek-völgyek, mezők, szabályos térközönként eloszló egyenruhások, házikó halott lánnyal - és mindez nem valami elcseszett álom... - Oké, kezdjük

azzal, hogy lehetetlen. Ilyesmiről soha még csak nem is hallottam. De hiszen éppen ettől szép! - mondta Frank. - Ha olyasvalakinek adod ki magad, aki valóban létezik, Frank, az kábé félóráig tart, és valami konkrét céllal teszed. Például átadsz valamit egy idegennek, vagy átveszel tőle valamit. Te pedig most arról beszélsz, hogy ugorjak fejest ennek a lánynak az életébe pusztán azért, mert egy kicsit hasonlítok rá... - Egy kicsit! - Tudod egyáltalán, milyen színű a szeme? Mi van, ha kék, vagy... Azért ennyit nézzél ki belőlem, bébi. Barna. - És mi van, ha számítógép-programozó, vagy teniszezik? Mi van, ha balkezes? Ezt nem lehet megcsinálni! Egy órán belül lebuknék. Frank előhúzott a bőrdzsekije, zsebéből egy összenyomódott pakli cigarettát, és kihalászott egy szálat. Megint furán csillant a szeme, imádja a kihívásokat. - Töretlenül hiszek benned mondta. - Kérsz egy cigit? - Nem - feleltem, pedig jó lett volna rágyújtani. Nem tudtam le állni, egyfolytában föl-le meg körbe-körbe járkáltam a magas fűben. Még csak nem is kedvelem, kívánkozott ki a számon, pedig ennek aztán végképp nem volt semmi értelme. Frank vállat vont, és rágyújtott. - Hogy lehetséges-e, az hadd legyen az én gondom. Megengedem, hogy nem biztos, de ezt majd menet közben átgondolom. Mi van még? Sam kezét mélyen a zsebébe süllyesztve másfelé nézett, rám hagyta a dolgot. - Az van még - mondtam -, hogy az egész végtelenül etikátlan. Ennek a lánynak bizonyára vannak családtagjai, barátai. Azt akarod mondani nekik, hogy él, csak pár öltés az egész, miközben ott hever majd a hullaházi boncasztalon, és Cooper fölszabdalja? Jézusom! Frank! - A lány álnéven él, Cass - jegyezte m e g tárgyszerűen Frank. - Tényleg azt hiszed, hogy kapcsolatban áll a családjával? Mire lenyomozzuk őket, vége lesz ennek az egésznek. Soha nem tudják meg, mi történt. - És a haverjai? Az egyenruhások szerint a diáktársaival lakik együtt. Mi van, ha volt például barátja? - Azok, akik szeretik - mondta Frank -, azt akarják majd, hogy kapjuk el a fickót, aki ezt művelte vele: Bármi áron. Én ezt akarnám a helyükben. - Az ég felé fújta a füstöt. Samnek egy kicsit megmozdult a válla. Azt hitte, Frank csak játssza az eszét. De Sam soha nem volt titkos ügynök, így nem tudhatta, hogy a titkos ügynökök mások. Nincs olyan, amit ne tennének, meg magukkal vagy másokkal annak érdekében, hogy elkapják az emberüket. Frankkel erről a dologról nem lett volná értelme vitatkozni, mert komolyan gondolta, amit mondott: ha az ő gyerekét gyilkolták volna meg, és valaki elhallgatta volna ezt előtte, hogy elkaphassa a tettest, ő zokszó nélkül tudomásul vette volna. Ez a titkos, ügynöki munka

egyik legfőbb csábereje a kíméletlenség meg az, hogy nincs határ. Erős „anyag" ez, lélegzetelállítóan erős. Ez volt az egyik oka, hogy eljöttem, kiszálltam. - És aztán? - kérdeztem. - Amikor vége lesz, azt mondod majd nekik, hogy „hoppá, jut eszembe, van egy kis bökkenő: a barátnőjük három hete meghalt"? Vagy addig leszek Lexie Madison, amíg el nem érem azt a kört, amikor már nyugodtan kimúlhatok végelgyengülésben? Frank hunyorogva a napba nézett. Elgondolkodott a szavaimon. - Elfertőződhet a sebed vidult fel végül az arca. - Bekerülsz az: intenzívre, az orvosok mindent megpróbálnak, amire a modern orvostudomány képes, de hiába. - Jézus Krisztus a biciklin! - mondtam. Úgy éreztem, mintha hiába beszéltem volna. - Mi a franctól tűnik ez neked jó ötletnek? - Mi van még? - kérdezte Frank. - Gyerünk, ne kímélj! - Az van még - szólt közbe Sam, aki még mindig a dűlőutat kémlelte -, hogy rohadtul veszélyes. Frank fölvonta a szemöldökét, Sam felé döntötte a fejét, és rám villantott egy kis gonosz, csak nekem szóló mosolyt. Egy pillanatig már-már kibillentett az egyensúlyomból, erőt kellett vennem magamon, hogy ne mosolyogjak vissza. - Az van még - mondtam -, hogy már amúgy is elkéstünk. Byrne, Doherty meg az a kutyás fazon már tudja, hogy meggyilkoltak egy lányt. Azt akarod mondani, hogy mind a hárman tartani fogják a szájukat, csak mert te úgy látod jónak? A kutyás fazon már alighanem szétkürtölte egész Wicklow megyében. - A kutyás fazont Richárd Doyle-nak hívják, és nem szándékozom megkérni, hogy tartsa a száját, Amint végzünk, megkeresem, és gratulálok neki, amiért megmentette a lány életét Hiszen tragikus következményekkel járhatott volna, ha nem hív minket azonnal, ő egy hős, aki nem kis lélekjelenlétről tett tanúságot, és ezt annyi embernek mondja el, ahánynak akarja. Byrne-t pedig láttad, bébi. Nem éppen boldog tagja a rendőrök népes és dicsőséges családjának. Ha elejtek egy célzást, hogy akár áthelyezés is kisülhet ebből az ügyből, nemcsak a saját száját fogja tartani, hanem Dohertyét is. Egyéb? - Igen, van egyéb is - mondtam. - Tök értelmetlen az egész. Sam több tucat gyilkossági ügyön dolgozott már, Frank, és a legtöbbet meg is oldotta anélkül, hogy ilyen agyament mutatványokra lett volna szüksége. Amiről beszélsz, azt előkészíteni is hetekig tartana... - Vagy legalábbis napokig - helyesbített Frank. - Addigra meg Sam talál valakit. Feltéve, ha nem cseszed el a nyomozását azzal, hogy eljátszatod mindenkivel, hogy nincs is gyilkosság. Ezzel az egésszel csak az idődet pocsékolod, meg az én időmet, m e g mindenki másét.

- Elcseszném ezzel a nyomozásodat? - kérdezte Frank Samtől. - Csak elvi lehetőségként vetem föl, de ha mondjuk a közvélemény egy ideig... mondjuk, pár napig úgy tudná, hogy nem gyilkosság volt, csak testi sértés. Elcseszné ez a nyomozást? Sam kis szünet után felsóhajtott. – Nem - mondta. - Igazából nem. A gyilkossági kísérlet és a tényleges gyilkosság utáni nyomozás nem sokban különbözik egymástól. És amint Cassie már említette, pár napig amúgy sem verhetjük nagydobra a dolgot, hiszen még azt sem tudjuk, ki az áldozat. De nem ez a lényeg... - Oké - mondta Frank. - Akkor íme a javaslatom. Hetvenkét órán belül többnyire van gyanúsítottatok, igaz? Sam nem szólt semmit. - Igaz? - Igaz - felelte Sam. - És nem látok rá semmi okot, hogy ezúttal ne így legyen. - Nincs is rá semmi ok - helyeselt nyájasan Frank. - Ma csütörtök van. Vasárnap estig nyitva hagyjuk a dolgot. A civileknek nem mondjuk el, hogy gyilkosság történt. Cassie otthon marad, hogy a gyilkos véletlenül se láthassa meg, és kezünkben maradjon a legfőbb ütőkártyánk. Én kiderítek erről a lányról mindent, amit csak tudok - ezt persze mindenképpen meg kéne csinálni, jól mondom? Nem leszek láb alatt, erre szavamat adom. Mint mondtad, vasárnap estére biztosan a látókörödbe kerül valaki. Ha így lesz, akkor én kihátrálok az ügyből, Cassie visszamegy a CSBE-sekhez, és gond nélkül megy tovább minden a rendes kerékvágásban. Ha pedig véletlenül mégsem... hát, akkor még mindig előttünk az összes lehetőség. Egyikünk sem felelt. - Csak három napot kérek, srácok - mondta Frank. - Minden kötelezettségvállalás nélkül. Mi bajotok lehet ebből? Samet ez mintha valamelyest megnyugtatta volna, engem azonban nem nyugtatott meg, mert tudtam, hogyan dolgozik Frank: apró lépések sorozata után, amelyek mind abszolút veszélytelennek és ártatlannak tűnnek, az ember egyszer csak nyakig benne van valamiben, aminek igazából a közelébe se akart menni. - De miért, Frank? - kérdeztem. - Ha erre választ adsz, akkor oké, otthon fogok rohadni ezen a csodás tavaszi hétvégén, és szar tévéműsorokat bámulok ahelyett, hogy programot csinálnék a barátommal, mint minden normális ember. Rengeteg időt és munkát akarsz belefeccölni valamibe, amiről könnyen kiderülhet, hogy abszolút nem volt semmi értelme. Miért? Frank a szeme fölé kapta a kezét, hogy szúrós szemekkel végigmérhessen. - Hogy miért? ismételte. - Jézusom, Cassie! Azért, mert megtehetjük. Azért, mert a rendőri munka története során még senkinek nem adódott ilyen lehetősége! Azért, mert baromira bámulatos, elképesztő dolog lenne! Hát nem érted? Mi a túró van veled? Csak nem az íróasztal lovagja lettél? Úgy éreztem magam, mintha teljes erőből gyomorszájon vágott volna. Abbahagytam a fölalá járkálást, és a hegyoldal felé fordultam, el Franktői, Samtől meg a két egyenruhástól, akik

a nyakukat tekergetve kukucskáltak be a házba, és szájtátva bámulták az én véres holttestemet. Egy kis idő múlva lehalkított hangon megszólalt a hátam mögött Frank: - Bocs, Cass. Nem számítottam erre, ennyi az egész. A gyilkosságiaktól, persze, nem lepett volna meg, de hogy pont te... Nem hittem, hogy komolyan beszélsz... azt hittem, csak alaposan végig akarsz venni mindent. Nem fogtam föl, mi a helyzet. Őszinte döbbenetről árulkodott a hangja. Pontosan tudtam, hogy ez is a megdolgozás része, és tételesen föl tudtam volna sorolni az összes fogást, amit bevet, de mindez nem számított, mert igaza volt. Öt évvel, vagy akár csak egy évvel azelőtt habozás nélkül fejest ugrottam volna vele együtt ebbe a szédítő, semmi máshoz nem hasonlítható kalandba, és már rég a házban nyüzsögtem volna: megnéztem volna, ki van-e lyukasztva a halott lány füle, és hol van a választék a hajában. Most viszont csak néztem a mezőt, és kristálytisztán, tárgyilagosan, magamat mintegy kívülről szemlélve megfogalmazódott bennem a kérdés: mi a franc történt velem? - Oké - mondtam végül. - Hogy a sajtónak mit mondotok, az nem az én problémám, majd ti lejátsszatok egymás közt. A hétvégére kivonom magam a forgalomból. De legyen világos, Frank, hogy semmi mást nem ígérek. Akárkit talál vagy nem talál Sam, nem mondtam, hogy megcsinálom. Ez így érthető? - Ez már beszéd! - mondta Frank, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. - Egy pillanatig már azt hittem, a földönkívüliek valami mikrochipet ültettek az agyadba. - Elmész a picsába, Frank - mondtam feléjük fordulva. Sam nem látszott valami boldognak, de emiatt akkor nem volt időm aggódni. Arra volt szükségem, hogy elvonulhassak, és gondolkodhassak a dolgon. - Én még nem mondtam rá igent - szólalt meg Sam. - Természetesen tiéd az utolsó szó - mondta Frank. Nem úgy nézett ki, mintha különösebben aggódna. Én viszont tudtam, hogy keményebb csata vár rá, mint gondolná. Sam alkalmazkodó, könnyen kezelhető fiú, de időnként a sarkára áll, és ha ilyenkor jobb belátásra akarja bírni az ember, az olyan, mintha egy házat akarna félretolni az útjából. Csak döntsd el gyorsan, mert ha csináljuk - legalábbis egyelőre -, akkor sürgősen hívnunk kell egy mentőt. - Majd szólj, hogy mit döntöttél - mondtam Samnek, - Én. hazamegyek. Este látlak? - Frank szemöldöke fölszaladt. A titkos ügynököknek megvan a maguk irigylésre méltó pletykagépezete, de az általános rendőrségi mendemondáktól - némiképp hangsúlyosan távol tartják magukat, meg aztán mi sem vertük nagydobra a dolgot Sammel. Frank kajánul nézett rám, és ide-oda forgatta a nyelvét a szájában, de rá se hederítettem. - Nem tudom, mikor végzek - mondta Sam. Vállat vontam, - Én úgyse megyek sehova. - Hamarosan találkozunk, bébi - mondta boldogan, újabb cigarettára gyújtva Frank, és

búcsút intett nekem. Sam visszakísért a dűlőútra. A mezőn szorosan mellettem lépkedett, olyannyira, hogy összeért a vállunk. Az volt az érzésem, hogy nem szeretné, ha egyedül kellene elhaladnom, a holttest közelében. Pedig valójában nagyon is szerettem volna még egyszer megnézni magamnak, lehetőleg egyedül, és hosszan, csöndben szemlélni, de éreztem a hátamon Frank tekintetét, ezért még a fejemet se fordítottam a ház felé, amikor elmentünk mellette. - Én szerettelek volna figyelmeztetni - mondta hirtelen Sam. - De Mackey azt mondta, ne tegyem, és ehhez elég keményen ragaszkodott, nekem pedig nem volt elég tiszta a fejem ahhoz, hogy... Szólnom kellett volna. Ne haragudj. Nyilván Frank is hallotta a Vesta-műveletről szóló pletykákat, ahogy mindenki más abban a nyomorult kis univerzumban, ahol élek, - Látni akarta, hogy reagálok - mondtam. - Amolyan bátorságpróba volt. Amúgy meg érti a módját, hogy megkapja, amit akar. úgyhogy semmi gond. - Ez a Mackey... jó zsaru? Nem tudtam, mit mondjak erre. A Jó zsaru" jelzőt komolyan vesszük, és nem osztogatjuk könnyen. Különböző dolgok kiterjedt, bonyolult konstellációját jelenti, és ez a konstelláció minden egyes rendőrnél más és más. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Frank megfelelne Sam kritériumainak, vagy akár az enyémeknek. - Pokolian vág az agya mondtam végül -, és elkapja az emberét. Vagy így, vagy úgy. Megadod neki a három napot, amit kér? Sam felsóhajtott. - Ha részedről oké, hogy a hétvégén nem mozdulsz ki otthonról, akkor azt hiszem, igen. Tulajdonképpen tényleg nem árt, ha nem verjük nagydobra az ügyet, amíg nincs valami halvány fogalmunk arról, hogy mivel is van dolgunk. Jobb várni, amíg legalább azonosítjuk a lányt, vagy képbe kerül egy gyanúsított, vagy bármi. Különben csak még nagyobb lesz a zűrzavar. Nem szívesen áltatnám a lány barátait hiú reményekkel, de persze akár segíthet is földolgozni a csapást, ha kapnak pár nap haladékot, és hozzászokhatnak a gondolathoz, hogy ő esetleg nem éli túl... Látszott, hogy csodaszép napnak nézünk elébe. A nap már javában, szárította föl a füvet, és szinte vágni lehetett a csöndét - még a vadvirágok között ide-oda cikázó, parányi bogarak neszezését is hallottam. Á zöldellő domboldalak viszont valamiért nyugtalanítottak. Makacs, titkolózó benyomást keltettek, mintha a hátukat fordították volna felém. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, miért van ez: azért, mert üres a táj. Egész Glenskehyből egyetlen ember sem jött megnézni, mi folyik ott. Amikor kiértünk a dűlőútra, és a fák meg a sövény eltakart a többiek elől, Sam szorosan magához ölelt. - Azt hittem, te vagy az - mondta fejét a hajamba fúrva, halk, remegő hangon. - Azt hittem, te vagy az!

2. fejezet Valójában nem szar tévéműsorok előtt töltöttem a következő három napot, ahogy Franknek mondtam. Eleve nehezen maradok meg egy helyben, és ha nyugtalan vagyok, végképp muszáj mozognom, így aztán - látják, én aztán tényleg kalandvágyból választottam ezt a munkát! - takarítottam. Fölsikáltam, kiporszívóztam és kifényesítettem a lakásom minden négyzetcentiméterét, a szegélylécektől a tűzhely belsejéig. Leszedtem a függönyöket, kimostam őket a fürdőkádban, majd fölcsipeszeltem őket a vészkijárati ajtóra. A paplanomat pedig földobtam az ablakpárkányra, és egy fakanállal jól kiporoltam. Ha lett volna festékem, lefestem a falakat is. Az igazat megvallva fontolóra is vettem, hogy fölveszem a dilibogyó jelmezemet, és keresek egy barkácsboltot, de ígéretet tettem Franknek, hogy nem hagyom el a lakást, úgyhogy inkább lepucoltam a vécé víztartályának a hátulját. És közben Frank szavain gondolkodtam. De hogy pont te. A Vesta-művelet után áthelyeztettem magam a gyilkossági csoporttól, amely után a CSBE talán nem tűnik komoly kihívásnak, de hál' istennek békés hely, bár tudom, hogy ez a szó itt elég furcsán hat. Arra gondolok, hogy valaki vagy veri a másikat, vagy nem, ilyen egyszerű az egész, és nekünk mindössze annyi dolgunk van, hogy eldöntsük, melyik eset forog fenn a kettő közül, és ha veri, hogyan lehetne elérni, hogy abbahagyja. A CSBE tehát őszinte, lényegre törő hely, ráadásul vitán felül hasznos, amit ott csinálunk, márpedig erre mindennél jobban vágytam. Baromira elegem volt a nagy tétben folyó játszmákból, az etikai dilemmákból, a komplikációkból. De hogy pont te... Az íróasztal lovagja lettél? Émelygős érzést váltott ki belőlem az elegáns, szépen kivasalt kosztümöm, amely a szekrényajtóra akasztva, munkára készen várta a hétfőt. A végén már rá se bírtam nézni. Bevágtam a szekrénybe, és rácsaptam az ajtót. És természetesen egész idő alatt, bármit is csináltam, a halott lány járt a fejemben, úgy éreztem, muszáj, hogy legyen valami nyomravezető jel az arcán, valami titkos, kódolt üzenet, amit csak én tudok leolvasni, csak használnom kéne egy kicsit az agyamat, meg egy kis idő kéne hozzá, hogy észrevegyem. Ha a gyilkossági csoportnál lettem volna, el tudtam volna csórni egy tetthelyen készült fotót, vagy az igazolványa másolatát, hogy otthon nyugodt körülmények között szemügyre vegyem. Persze, Sam is hozott volna valamit, ha megkérem, de nem kértem meg. A háromnapos szobafogságom alatt Cooper bizonyára elvégzi a boncolást. Majd megőrjített a gondolat... Azelőtt soha nem láttam senkit, aki egy kicsit is hasonlított volna rám. Dublin tele van ijesztő lányokkal, akik közül, esküszöm az élő istenre, mindegyik egy és ugyanaz a személy, vagy legalábbis ugyanott hidrogéneztetik a hajukat. Én viszont, ha nem is vagyok ötcsillagos cicababa, nem vagyok jellegtelen. Az anyai nagyapám francia volt, és a francia meg az ír vonások különös, egyedi elegyet alkottak bennem. Testvérem nincs, csak nénikéim, bácsikáim, meg egy rakás víg kedélyű másodunokatestvérem, és közülük sem hasonlít rám senki.

A szüleim ötéves koromban meghaltak. Anyám bárénekesnő volt, apám újságíró. Apám éppen egy koncertről fuvarozta haza anyámat Kilkennyből egy esős decemberi éjszakán, amikor egy síkos folton a kocsi megcsúszott, hármat pördült - apám alighanem túl gyorsan hajtott -, és végül fejjel lefelé állt meg egy mezőn. Egy farmer meglátta az autó égő lámpáit, és kiment megnézni, mi történt Apám másnap halt meg, anyámhoz már későn érkezett a mentő. Ezt már ismeretségünk kezdetén el szoktam mondani az embereknek, hogy ne kelljen kerülgetni a témát. Ilyenkor vagy a torkukon akad a szó, vagy mondanak valami nyúlósnyálas frázist („Biztos nagyon hiányoznak neked!"), és minél jobban ismerjük egymást, annál tovább érzik szükségét a melodrámai érzelgésnek. Én pedig nem szoktam tudni, mit is felelhetnék, hiszen ötéves voltam akkor, és azóta több mint huszonöt esztendő telt el. Azt hiszem, biztonsággal kijelenthető, hogy többé-kevésbé túl vagyok rajta. Jó lenne, ha maradt volna róluk annyi emlékem, hogy hiányozhatnának, de igazából legföljebb a gondolat fájhat, hogy nekem is lehetnének szüleim, meg néha a dalok hiányoznak egy kicsit, amiket anyám énekelt nekem, de erről nem szoktam beszélni. Szerencsém volt, hiszen a hasonló helyzetbe került gyerekek ezrével hullanak ki a szociális védőháló lyukain: nevelőszülőkhöz vagy rémálommal felérő intézetekbe kerülnek. Engem azonban a szüleim a koncertre menet beadtak apám Wicklow-ban élő nővéréhez meg a férjéhez, hogy ott aludjak. Emlékszem az éjszaka közepén megcsörrenő telefonra, a lépcsőn lesiető lábak dobogására, a folyosóról beszűrődő izgatott, fojtott hangokra, az induló autó zajára meg a jövés-menésre, amely mintha napokig tartott volna. Végül Louisa néni leültetett a félhomályos nappaliban, és elmagyarázta, hogy egy kicsit még náluk maradok, mert az anyukám meg az apukám nem jön vissza. Louisa néni jóval idősebb volt apámnál, és nekik nem lett gyerekük Gerard bácsival: Gerard bácsi történész, és ők ketten folyton bridzseznek. Azt hiszem, soha nem szoktak meg engem igazán, amikor náluk laktam. Nekem adták a vendégszobát a magas franciaággyal, a kis, törékeny dísztárgyakkal meg a habokból kiemelkedő Vénuszt ábrázoló, abszolút nem nekem való metszettel együtt, de némi aggodalom ült ki az arcukra, amikor olyan idős lettem, hogy a saját posztereimét akartam kirakni a falra. Ugyanakkor tizenkét és fél éven át etettek, járattak iskolába, művészi tornára meg zeneórára. Tétován, de szeretettel megpaskolták a fejemet, valahányszor a kezük ügyébe kerültem, és békén hagytak. Cserébe vigyáztam, nehogy rájöjjenek, ha lógtam a suliból, leestem valamiről, amire nem lett volna szabad fölmásznom; vagy ott fogtak büntetésből órák után, netán éppen rászoktam a dohányzásra. Elmondhatom tehát - ami mindig mintha sokkolta volna az embereket -, hogy boldog gyerekkorom volt. A szüleim halála után néhány hónapig sokat időztem a kert végében, ahol addig sírtam, amíg el nem hánytam magam, és csúnya szavakat ordítoztam a szomszéd gyerekeknek, akik barátkozni próbáltak velem. De a gyerekek pragmatikusak, az árvaságnál sokkal súlyosabb helyzetekből is élve és virulva kerülnek ki. Én sem tudtam pár hónapnál tovább dacolni a ténnyel, hogy a szüleimet semmi sem hozhatja vissza, és nem tudtam dacolni az ezernyi eleven dologgal sem, ami körülvett: Emma, a szomszéd kislány a kerítésen átlógva hívott játszani, az új, piros biciklim csábítóan csillant a napfényben, a sufniban pedig ott voltak a félvad kismacskák. A körülöttem kitartóan izgő-mozgó felfedeznivalók végül kivárták, hogy fölébredjek, és menjek játszani. Korán megtanultam,

hogy ha az ember sokáig siratja, amit elvesztett, könnyen eldobhat magától mindent. Amolyan .„nosztalgia-metadonnal" sikerült leszoknom, egy kevésbé erős függőséget kiváltó, kisebb valószínűséggel őrületbe kergető szerrel: az után vágyakoztam, amim sosem volt Amikor új pajtásaimmal Curly Wurly csokit vettünk a boltban, én,mindig meghagytam a felét a képzeletbeli nővéremnek (a ruhásszekrényem aljában tároltam a csokit, amíg ragacsos tócsává nem változott, és bele nem folyt a cipőimbe). Hagytam neki helyet a franciaágyban is, ha nem aludt épp nálunk Emma vagy valaki más. Amikor pedig a szörnyű Billy Maclntyre, aki mögöttem ült az iskolában, a copfjaimba törölte a taknyát, a képzeletbeli bátyám látta el a baját, amíg meg nem tanultam magam elintézni. Úgy képzeltem, hogy a felnőttek az orgonasípokként sorakozó három fekete hajú gyerek láttán felkiáltanak: Istenem, egyből látszik, hogy egy családból valók, megszólalásig hasonlítanak egymásra, hát nem? Nem szeretetre ácsingóztam, szó sincs ilyesmiről. Csak arra vágytam, hogy minden kétséget kizáróan, tagadhatatlanul tartozzak valakihez. Hogy legyen valaki, akinek minden egyes pillantása garancia, sziklaszilárd biztosíték arra, hogy amíg élünk, kitartunk egymás mellett A fényképeken anyámmal látok némi hasonlóságot, de rajta kívül soha, senki mással nem mutattam rokon vonásokat. Nem tudom, el tudják-e ezt képzelni. Az iskolában az összes barátnőm magán hordozta a családja jellegzetességeit vagy az orr ívét, vagy az apja haját, vagy a nővérei szemét Még a Jenny Bailey nevű lány is, akit pedig örökbe fogadtak, úgy nézett ki, mintha az egész osztály az unokatestvére lenne. A 80-as években jártunk, Írországban ekkor még szegről-végről mindenki rokonságban állt mindenkivel. Amikor gyerekkoromban azt kerestem, min szoronghatnék egy jót, rájöttem, hogy én ebből kimaradtam, és ez olyan, mintha nem lenne tükörképem. Nem volt semmi, amivel bizonyíthattam volna,, hogy jogom van ott lenni, ahol vagyok. Odacsöppenhettem volna bárhonnan: földönkívüliek is ledobhatták volna a csészealjukból, manók is odacsempészhettek volna, mint a mesékben, sőt akár a CIA is összerakhatott volna egy kémcsőben, és ha eljöttek volna értem, hogy visszavigyenek, nem lett volna semmi, ami itt tartson. Ha az én titokzatos nővérem egy napon betoppant volna az osztályba, egész évben madarat lehetett volna velem fogatni. De mivel nem lépett be, felnőttem, túlléptem a dolgon, és nem gondoltam rá többé. Most pedig hirtelen nekem lett a legjobb tükörképem közel s távol, mégsem örültem egy cseppet sem. Megszoktam, hogy' én egyszerűen csak én vagyok, nem köt senkihez semmi. Ez a lány hirtelen olyan kötelékét jelentett, mint egy bilincs, amely a semmiből kattan a csuklómra és csontig hatol a szorítása. És tudtam, hogy jutott hozzá a lány a Lexie Madison nevére kiállított igazolványhoz. Előttem volt a jelenet, vakítóan, élesen, mint a törött üveg, mintha csak velem történt volna meg, és ez sem volt ínyemre, a legkevésbé sem. Mászkál valahol a városban, a bárpultot támasztja egy zsúfolt csehóban, vagy a ruhák közt turkál egy üzletben, és a háta mögött megszólal valaki: Lexie? Lexie Madison? Úristen, időtlen idők óta nem láttalak! És ezután már csak némi óvatosságra volt szüksége, hogy mindig azt a kérdést tegye föl lezser, csevegő hangnemben, amit kell (Olyan rég volt, már nem is emlékszem, mit is csináltam, amikor utoljára láttalak?), és apránként összeszedjen mindent, amit tudnia kell. Nem volt hülye ez a lány. A gyilkossági ügyek sokszor vérre menő szellemi csatározásba torkollnak, de ez a mostani

más volt. Most először éreztem úgy, hogy nem a gyilkos az igazi ellenfelem, hanem az áldozat, aki dacosan szorítja magához a titkait, és minden tekintetben abszolút állja velem a versenyt. Nehéz megítélni, ki a jobb. Szombaton déltájban már annyira begolyóztam magamtól, hogy fölmásztam a konyhapultra, levettem az egyik kredenc tetejéről a „HIVATALOS CUCCOK" feliratú cipősdobozt, kiöntöttem az iratokat a padlóra, és előkerestem a születési anyakönyvi kivonatomat. Maddox, Cassandra Jeanne, lány, hat font tíz uncia. Ikertestvér: nincs. - Idióta! - mondtam jó hangosan, és visszamásztam a pultra. Aznap délután beállított Frank. Akkor már annyira az őrület határán voltam a bezártságtól hiszen kicsi a lakásom, kifogytam a takarítanivalóból -, hogy tulajdonképpen örültem, amikor meghallottam a hangját a kaputelefonban. - Hányat írunk? - kérdeztem, amikor fölért a lépcsőn. - Ki az elnök? - Ne kárpálj - mondta, és fél karjával átölelte a nyakamat. - Itt van neked ez az egész kis bájos lakás, azt játszol benne, amit csak akarsz. Pedig lehetnél mesterlövész is, aki napokig meg se moccanhat a rejtekhelyén, és egy üvegbe hugyozik. Még ellátmányt is hoztam neked. Kezembe nyomott egy Tesco-szatyrot. Megvolt az összes főbb táplálékcsoport: csokis keksz, cigi, őrölt kávé és két üveg bor. - Te egy kincs vagy, Frank - mondtam. - És túl jól ismersz. - Így is volt: négy év után is emlékezett rá, hogy Lucky Strike Lightot szívok. Ez nem volt valami megnyugtató érzés, de nem is azt akarta, hogy megnyugodjak. Semmitmondóan vonta föl a szemöldökét. - Dugóhúzód van? Erre megszólalt a belső riasztócsengőm, de tudtam, hogy elég jól bírom a piát, meg aztán Frank is nyilván tudja, hogy nem vagyok olyan hülye, hogy berúgjak vele. Odadobtam neki a dugóhúzót, és kotorászni kezdtem poharak után. - Jó kis kégli - mondta, miközben munkába vette az első üveget. - Féltem, hogy valami gusztustalan yuppie-lakásban talállak, ahol lépten-nyomon krómozott felületekbe botlik az ember. - Zsarufizetésből...? - A dublini lakásárak igencsak hasonlítanak a New York-iakra, csak az a különbség, hogy ott New Yorkot kapja az ember a pénzéért. A lakásom egyetlen, közepes méretű szobából áll egy magas, átalakított György kori ház legfelső emeletén. Megvan az eredeti kovácsoltvas kandalló, elfér egy futonágy, egy kanapé meg az összes könyvem, a padló az egyik sarokban pityókásan lejtős, a tetőtérben egy bagolycsalád él, és kilátás nyílik a sandymounti tengerpartra. Nekem tetszik. - Két zsarufizetésből. Vagy nem vagy együtt a mi Sammynkkel? Leültem a futonágyra, és odatartottam neki a két poharat, hogy töltsön. - Csak pár hónapja. Még nem élünk bűnben. - Azt hittem, régebbi a dolog. Csütörtökön igencsak védelmezni próbált téged. Igaz szerelem...?

- Semmi közöd,hozzá - feleltem, és odakoccantottam a poharamat az övéhez. Egészségedre. És most ki vele, mit keresel itt? Frank sértődött képet vágott. - Azt hittem, örülni fogsz, hogy társaságod van. Kezdett gyötörni a bűntudat, amiért itt hagytalak egy szál magadban... - Csúnyán néztem rá. Belátta, hogy ez nem jött be, és elvigyorodott. - Okosabb vagy, mint kéne, mondták már? Na jó, nem akartam, hogy megéhezzél, elunjad magad, vagy gyötörni kezdjen a nikotinéhség, és kiugorj a boltba. Egy az ezerhez az esélye, hogy kiszúrjon valaki, aki ismeri a leányzót, de mire jó a fölösleges rizikó? Ez elég hihetően hangzott, de Franknek régi szokása volt, hogy jobbra-balra elszór valami csalit, és így tereli el a figyelmet a középen kivetett horogról. - Még mindig nem áll szándékomban megcsinálni, Frankie - mondtam. - Ez érthető - felelte halálos nyugalommal Frank. Nagyot kortyolt a borából, és még kényelmesebben bevackolta magát a kanapéra. - Különben beszéltem a fejesekkel - folytatta -, és immár hivatalosan is közös nyomozást folytat a gyilok meg a titkos műveletek. De ezt a barátod már alighanem mondta. Nem mondta. Sam az utóbbi két éjszakát a saját lakásában töltötte („Tudod, hatkor kelek, semmi okod rá, hogy te is akkor kelj. Hacsak nincs szükséged rám. Elleszel egyedül?"), nem is láttam, amióta eljöttem a tetthelyről. - Biztos vagyok benne, hogy mindenki odavan a gyönyörűségtől - mondtam. Egy közös nyomozás ugyanis eleve elcseszett dolog, mindig megfeneklik a véget nem érő, értelmetlen tesztoszteroncsatákban. Frank vállat vont. - Majdcsak túlélik valahogy. Akarod hallani, mit szedtünk össze eddig a lányról? Hát persze, hogy akartam. Az alkoholisták akarhatják így a piát: annyira hiányzik nekik, hogy lazán félresöprik a szikár tényt, hogy amire készülnek, az baromi rossz ötlet. - Akár el is mondhatod, ha már itt vagy - feleltem. - Pompás! - mondta Frank, és előkotorta a Tesco-szatyorból a cigarettát. - Szóval: először 2002 februárjában bukkant föl, amikor megkaparintotta Alexandra Madison születési anyakönyvi kivonatát, és bankszámlát nyitott vele. Ezután az anyakönyvi kivonat, egy számlakivonat meg az arca segítségével begyűjtötte a régi adataidat a UCD-től, és azokkal beiratkozott a Trinityre, angol PhD-kurzusra. - Fő az alaposság - jegyeztem meg. - Bizony, bizony. Alaposság, kreativitás és meggyőző fellépés. Született tehetsége volt az ilyesmihez, én se csináltam volna jobban. Soha nem iratkozott föl munkanélküli-segélyre, ez is bölcs dolog volt. inkább teljes munkaidőben dolgozott egész nyáron egy belvárosi kávéházban, majd októberben elkezdte a szemesztert a Trinityn. A disszertációja címe - ezt imádni fogod! - a következő. - „A másik hangja. Személyazonosság, eltitkolás és igazság." olyan nőkről szól, akik álnéven írtak. - Ez aranyos - mondtam. - Szóval volt humora. Frank gunyorosan végigmért. - Nem kell kedvelnünk őt, bébi - mondta kis szünet után. -

Csupán azt kell kiderítenünk, ki ölte meg. - Csak neked kell kiderítened. Van még valami? A szájába dugott egy cigarettát, és elővette az öngyújtóját. - Szóval a csaj bent van a Trinityn, összehaverkodik négy másik angol szakos posztgraduális hallgatóval, és szinte kizárólag velük lóg. Aztán tavaly szeptemberben az egyikük örököl egy házat a nagyapja fivérétől, és mindannyian odaköltöznek. Whitethorn House a neve, Glenskehy mellett van, alig egy kilométerre onnan, ahol a lányt megtalálták. Szerda este sétált egyet, és nem ment haza. A négy lakótársa egymásnak igazolt alibit. - Mindezt elmondhattad volna telefonon is - jegyeztem meg. - Aha - felelte a dzsekije zsebében kotorászva Frank -, de ezeket nem mutathattam volna meg. Tessék: a fantasztikus négyes. A lakótársai. - Előhúzott pár fényképet, és kiterítette őket az asztalon. Az egyik téli pillanatkép volt, vékony, szürke égbolt, a talajon elszórt hófoltok. Öt fiatal áll egy nagy, György kori ház előtt, a fejüket egymás felé döntik, a hajukat oldalra fújja a kavargó szél. Lexie középen áll ugyanabba a gyapjúkabátba burkolózva, amiben megtalálták, és nevet. Az agyam megint mintha nagyot zökkent és kifarolt volna: Mikor is voltam én...? Frank úgy vizslatott, mint egy vadászkutya. Letettem a fényképet. A többi fotón látszott, hogy házivideóból kimerevített állóképek, hiszen ahol valaki mozgott, ott elmosódott a kép széle. Az is látszott, hogy a gyilkossági csoportnál nyomtatták ki őket, mert az ottani printer mindig csíkot hagy a jobb felső sarokban. Volt négy egész alakos kép, négy kinagyított fej, és mindegyik ugyanabban a szobában készült, hiszen ugyanaz az apró virágmintákkal csíkozott, ócska tapéta szolgáltatta a hátteret. Két fotón fölbukkant a sarokban egy hatalmas, feldíszítetlen fenyőfa is, tehát nem sokkal karácsony előtt készültek. - Dániel March - mutatott rá az egyik fiúra Frank. - Nem ám Dan vagy - urambocsá! – Danny. Dániel. Ő örökölte a házat Régi angol-ír család egyetlen gyermeke, árvaságra jutott. A nagyapja az ötvenes években zűrös ügyleteken elbukta a családi vagyon nagy részét, de annyi azért maradt, hogy a Danny fiúnak legyen némi jövedelme. Alapítványi ösztöndíja van, így nem kell tandíjat fizetnie. A PhD-témája - nem viccelek! - az élettelen tárgy, mint narrátor a kora középkori epikus költészetben. - Tehát nem hülye - mondtam. Dániel nagydarab fickó volt, úgy százkilencven centi magas, és ezzel arányos felépítésű. Csillogó fekete haja és szögletes állkapcsa volt. Bőrfotelben ülve, finom mozdulattal emelt ki a dobozából valami üvegből készült mütyürkét és fölpillantott a fotósra. A ruhái - fehér ing, fekete nadrág, puha, szürke szvetter - drágának látszottak. Szürke szeme premier plánban jéghidegnek hatott az acélkeretes szemüveg mögött. - Határozottan nem hülye. Egyikük sem az, de ő aztán végképp nem. Vele nagyon vigyáznod kell majd. Ezt meg se hallottam. - Justin Mannering - lépett tovább Frank. Justin éppen belegabalyodott egy rakás összegubancolódott, fehér karácsonyfaégőbe, és tanácstalanul bámulta őket. Ő is magas volt, de ehhez keskeny váll és koravén,

professzoros külső társult: rövid, fakó, világosbarna haja már kezdett ritkulni, és a kis, keret nélküli szem üveg alól szelíd, hosszúkás arc nézett a gép lencséjébe. - Belfasti fiú. A disszertációja témája a szent és a profán szerelem a reneszánsz irodalomban, bármit is jelentsen a profán szerelem. Én arra tippelnék, hogy olyan szerelem, ami belekerül percenként pár fontba. Az anyja hétéves korában meghalt, az apja újranősült, van két féltestvére, de Justin nemigen jár haza. Apuci viszont - aki ügyvéd - mégiscsak fizeti a tandíját, és havonta küld neki pénzt. Nem megy rosszul egyeseknek, mi? - Nem tehetnek róla, ha a szüleiknek van pénzük - mondtam szórakozottan. - Melózhatnának valamit a nyomorultak, nem? Lexie szemináriumot tartott, dolgozatokat osztályozott, vizsgákon felügyelt, és egy kávéházban is felszolgált, amíg ki nem költöztek Glenskehybe. Onnan már bonyolult lett volna bejárni. Te nem dolgoztál egyetem alatt? - Voltam én is felszolgáló egy sörözőben, és baromi szar volt. Ha lett volna más választásom, semmi szín alatt nem csináltam volna. Nem feltétlenül leszel attól jobb ember, hogy részeg könyvelők csipkedik a seggedet. Frank vállat vont. - Nem szeretem az olyan embereket, akik mindent ingyen kapnak. És ha már itt tartunk: Raphael Hyland, népszerűbb nevén Rafe. Csípős nyelvű kis pöcs. Apuci bankár, dublini származású, de a hetvenes években Londonba költözött. Anyuci társasági hölgy. Elváltak, amikor Rafe hatéves volt, bevágták egy bentlakásos iskolába, majd pár évente átvitték egy még drágábba, mert apuci fizuemelést kapott. A kis Rafe a neki létrehozott pénzalapból éldegél. A PhD-témája: elégedetlenség a Jakab kori drámában. Rafe kezében egy pohár borral, Mikulás-sapkában nyújtózott el a heverőn. Pusztán díszítőelemként szolgált, de azt jól csinálta. Elképesztően szép fiú volt, az a fajta, akinek láttán sok faszi pánikszerű késztetést érez, hogy elővegye a legmélyebb hangját, és rosszmájú megjegyzéseket tegyen rá. Nagyjából ugyanolyan magas volt, mint Justin, és ugyanolyan testalkatú is, de az arca csupa csont, csupa veszélyesen ívelő vonás. Színaranyból volt tetőtől talpig: dús, sötétszőke hajzat, az a fajta bőr, amely mindig mintha egy kicsit le lenne barnulva, és hosszúkás, jegestea-színű szemek, amelyekre félig mindig ráhull a szemhéja, akár a sólyomé. Úgy nézett ki, mint valami maszk egy ókori egyiptomi herceg sírjából. - Ejha! - mondtam. - Mindjárt csábítóbb ez az egész buli. - Ha jó leszel, nem tudja meg tőlem a fiúd, hogy ezt mondtad. Amúgy alighanem ferde hajlamú a kölyök - tette hozzá a maga halálosan unalmas, kiszámítható megjegyzését Frank. - És végül, de nem utolsósorban: Abigail Stone, azaz Abby. Abby nem volt kifejezetten csinos - alacsony termet, vállig érő barna haj, pisze orr -, de az arcában volt valami: a szemöldöke íve meg a grimaszra görbülő szája olyan gunyoros, kihívó külsőt kölcsönzött neki, ami miatt az ember úgy érzi, meg kell néznie magának még egyszer. A képen a tőzeggel fűtött kandalló előtt üldögélt, és girlandot fűzött pattogatott kukoricából, de közben savanyú képpel nézett a fényképészre - feltehetően Lexie-re -, és az

elmosódottan látszó szabad keze arra engedett következtetni, hogy éppen odavágott egy marék popcornt. - Ő már egészen más történet - mondta Frank. - Dublini lány, az apja soha nem bukkant föl a színen, az anyja pedig tízéves korában nevelőszülőkhöz adta. Ábby ász volt az érettségin, bejutott a Trinityre, halálra gürizte magát, és jelesre diplomázott. A PhD-témája a társadalmi osztály a viktoriánus irodalomban. Korábban irodát takarított, és gyerekeket korrepetált angolból, most pedig, hogy nem kell lakbért fizetnie - Dániel nem kér tőlük -, órákat tart az egyetemen, és besegít a professzorának a kutatómunkában, hogy legyen egy kis dugipénze. Ki fogtok jönni egymással. Váratlanul kapták őket lencsevégre, de ők négyen még így, készületlenül is vonzották az ember tekintetét. Ezt a hatást részben a képekről sugárzó vegytiszta tökéletesség váltotta ki: szinte éreztem a frissen sült gyömbéres mézeskalács illatát, és hallottam a háttérből a karácsonyi énekeket Már csak egy kis vörösbegy hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a képeslapra kívánkozó idill. Az egyszerű, dísztelen, már-már puritán öltözködésük is ezt a benyomást erősítette: a fiúk inge vakítóan fehér volt, a nadrágjukba vasalt él akár a késpenge, Abby hosszú, rakott gyapjúszoknyája illedelmesen simult a térdére, lógónak, szlogennek nyomát sem láttam. Amikor én diák voltam, a ruháink kivétel nélkül úgy néztek ki, mintha túlságosan is sokszor mosták volna ki őket valami zűrös mosodában) valami „noname" mosóporral - merthogy így is volt. Ezekből a fiúkból-lányokból olyan színtiszta egyszerűség áradt, hogy az már-már kísérteties volt. külön-külön talán visszafogott vagy akár unalmas benyomást keltettek volna a márkatudatos önkifejezés dublini zsibvásáréban, együtt azonban olyan hűvös és kihívó volt a megnégyszereződött pillantásuk, hogy nem csupán különcnek, hanem egyenesen idegennek hatottak. Mintha egy másik, távoli, ijesztő évszázadból csöppentek volna közénk. A nyomozók többségéhez hasonlóan - és Frank ezt jól tudta, hát persze, hogy tudta! - én is képtelen vagyok elszakadni attól, amit nem értek. - Nem semmi bagázs - mondtam. - És igen fura bagázs, legalábbis az angol tanszék egybehangzó véleménye szerint Akkor ismerkedtek meg, amikor elkezdték az egyetemet, tehát immár majdnem hét éve. Azóta elválaszthatatlanok, le se szarnak senki mást. Nem is értem, miért nem túl népszerűek a tanszéken... Képzeld, a többiek úgy gondolják, fenn hordják az orrukat...! A mi kis áldozatunk azonban alig iratkozott be a Trinityre, máris beférkőzött közéjük. Mások is próbáltak barátkozni vele, de őt csak ez a banda érdekelte. Értettem, miért, és némi melegségét éreztem „Lexie" iránt. Bármi is derüljön ki erről a lányról, azt meg kell adni, hogy nem olcsó az ízlése. - Mit mondtál nekik? - kérdeztem. Frank elvigyorodott. A romos házban elvesztette az eszméletét a sokkhatástól meg a hidegtől hipotermiás kómába esett. Ettől lelassult a szívverése, tehát aki megtalálta, könnyen halottnak hihette, igaz? Ugyanakkor elállt a vérzés, és nem károsodtak a szervei. Cooper szerint ez, idézem: „klinikai szempontból kacagtató, de jó eséllyel elhitethető olyanokkal, akik nem rendelkeznek orvosi ismeretekkel." Nekem ez tökéletesen megfelel. Egyelőre úgy tűnik, senkinek sincs problémája a sztorival.

Frank rágyújtott és füstkarikákat fújt a plafon felé. - Még mindig nincs eszméleténél folytatta -, és egy hajszálon fog múlni az élete, de elképzelhető, hogy túléli. Sosem tudhatjuk. Azért se haraptam rá. - Látni akarják majd, - mondtam. - Igen, már mondták, de sajnos, biztonsági okokból egyelőre nem árulhatjuk el a hollétét. Láthatóan élvezte a dolgot - Hogy fogadták? - kérdeztem. Frank ezen egy kicsit elgondolkodott. Fejét hátrahajtva, lassan szívta cigarettáját a heverőn. - Fölkavarta őket az ügy - mondta végül -, ami természetes. Azt viszont nem tudhatjuk, hogy mind a négyüket az kavarta-e föl, hogy a lányt megkéselték, vagy esetleg egyiküket az, hogy esetleg fölébred a kómából, és elmondja, mi történt. Mind nagyon segítőkészek, minden kérdésre válaszolnak, semmi húzódozás, kelletlenség vagy ilyesmi. Csak utólag döbben rá az ember, hogy tulajdonképpen nemigen mondtak semmit. Fura egy csapat ez, Cass, nehéz kiigazodni rajtuk. Nagyon szeretném látni, mire jutsz velük. Összesöpörtem a fotókat egy kupacba, és visszaadtam őket Franknek. - Akkor még egyszer: miért is kellett idejönnöd, és megmutatnod ezeket? Vállat vont. Csak úgy sugárzott belőle a kékszemű ártatlanság. - Hogy lássam, fölismered-e valamelyiket. Az egészen más megvilágításba helyezhetné... - Nem ismerem föl egyiket sem. Mondd az igazi okot, Frankie. Mit akarsz? Frank felsóhajtott. Módszeresen az asztalhoz kocogtatta a paksamétát, hogy egy vonalba rendeződjön a fényképek széle, majd visszadugta a dzsekije zsebébe. - Azt akarom tudni - szólalt m e g halkan -, hogy nem csak az időmet pocsékolom-e itt. Tudnom kell, hogy száz százalékig biztos vagy-e benne, hogy hétfőn reggel vissza akarsz menni a CSBE-re, és el akarod felejteni ezt az egészet. A hangjában már nyoma sem volt vidámságnak, az álarc lehullt. Elég jól ismertem Frankét ahhoz, hogy tudjam: ilyenkor a legveszélyesebb. - Nem tudom, fennáll-e az a lehetőség, hogy elfelejtsem - mondtam óvatosan. - Kicsit mellbe vágott ez az egész. Nem tetszik, és nem akarok belekeveredni. - Biztos vagy benne? Mert én csütörtök óta melózok, mint az állat, aki csak szembejön, mindenkiből megpróbálok kipréselni valamit Lexie Madison életéről... - Mindenképpen ezt kellett tenned. Meg se próbálj bűntudatot ébreszteni bennem! - ...és ha abszolút biztos vagy a döntésedben, akkor semmi értelme, hogy puszta kíméletességből pocsékold itt mindkettőnk idejét. - Te akartad, hogy kíméletes legyek hozzád - mutattam rá. - „Csak három napról van szó, nem kötelezed el magad, blablabla." Elgondolkodva bólintott. - Szóval végig csak kíméletes voltál hozzám. Boldoggá tesz a CSBE. És ebben abszolút biztos vagy. Az az igazság, hogy Frank - ehhez van tehetsége - fájó pontra tapintott. Talán azért, mert újra láttam őt, és a mosolya meg a pergő ritmusú beszéde mintegy varázsütésre

visszaröpített azokba az időkbe, amikor ez a meló olyan fantasztikusnak tűnt a szememben, hogy hanyatt-homlok rohantam volna, ha füttyentenek. De az is lehet, hogy a tavaszi zsongás gyakorolt rám ilyen hatást, vagy csak újfent beigazolódott, hogy képtelen vagyok huzamosabb ideig nyomorultul érezni magam. Bármi is volt az oka, úgy éreztem, mintha hónapok óta először lennék ébren, és egy csapásra mindenem viszketni kezdett a gondolatra, hogy hétfőn be kell mennem a CSBE-re - bár ezt Franknek nem szándékoztam elmondani. Egy Maher nevű Kerry megyei fickóval dolgoztam együtt, aki golfpulóverben járt, végtelenül szórakoztatónak találta, ha valaki nem ír akcentussal beszél, és gépelés közben a száján vette a levegőt Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy kibírnék-e a társaságában egyetlen órát is úgy, hogy a fejéhez ne vágjam a tűzőgépemet. - Ennek meg mi köze az ügyhöz? - kérdeztem. Frank vállat vont, és elnyomta a cigarettáját. - Csak kíváncsi vagyok. Merthogy azt a Cassie Maddoxot, akit én ismertem, nem tette volna boldoggá egy kényelmes kis nyugdíjas állás, ahol álmából fölkeltve is el tudja végezni a feladatát. Ennyi az egész. Ekkor hirtelen minden idegszálammal azt akartam, hogy Frank eltűnjön a lakásomból, amely a jelenlétében kicsi, zsúfolt, veszélyes helynek tűnt. - Hát, igen - mondtam, miközben a mosogató felé indultam a két borospohárral. - Rég találkoztunk. - Cassie - vette elő a hátam mögött Frank a legszelídebb hangját. - Mi történt veled? - Ráleltem Jézus Krisztusra, az én személyes megváltómra - feleltem, miközben bevágtam a poharakat a mosatlan közé -; aki nem helyesli, ha módszeresen baszogatom az embereket. Ezen kívül agyátültetésem volt, elkaptam a kergemarhakórt, leszúrtak; megöregedtem, és megjött az eszem. Hívd, aminek akarod, nem tudom, mi történt, Frank. Csak azt tudom, hogy a változatosság kedvéért egy kis békét és nyugalmat szeretnék a nyomorult életemben, és ettől az elcseszett ügytől meg a te elcseszett ötletedtől ezt aligha várhatom. Oké? - Jó, jó, semmi gond - mondta Frank nyugodt, egyenletes hangon, amitől totál hülyének éreztem magam. - Te döntésed! De ha megígérem, hogy hagyom az ügyet a fenébe, kaphatok még egy pohár bort? Remegett a kezem. Jó erősen megtekertem a csapot, és nem válaszoltam. - Dumálhatnánk egy kicsit Mint mondtad, rég találkoztunk. Nyavalygunk az időjárásról, mutatok pár fotót a kislányomról, te meg elmesélsz mindent az új pasidról. Mi lett azzal a... na, hogy is hívják, akivel azelőtt jártál, az ügyvéddel? Én mindig úgy gondoltam, hogy egy kicsit nyárspolgári hozzád képest. Aidannel az történt, hogy én titkos ügynök lettem. Szakított velem, mert sorozatosan nem mentem el a megbeszélt találkozókra, ráadásul nem voltam hajlandó megmondani, miért, és azt sem, hogy mit csináltam egész nap. Azt mondta, jobban szeretem a munkámat, mint őt. Elöblítettem a poharakat, és odalöktem őket a szárítórácsra. - Persze, lehet, hogy most inkább egyedül maradnál, hogy nyugodtan átgondolhasd a dolgot - tette hozzá féltő, gondoskodó hangon Frank. - Megértem, nagy horderejű döntés előtt

állsz. Nem tehetek róla: elnevettem magam. Frank nagyon firnyákos tud lenni, ha úgy tartja kedve. Ha kidobtam volna, az azt jelentette volna, hogy fontolóra veszem az eszelős ötletét. - Oké - mondtam. - Annyi bort iszol, amennyit akarsz. De ha még egyszer megemlíted ezt az ügyet, elzsibbasztom a karodat. Áll az alku? - Ez nagyszerű! - mondta boldogan Frank. - Az ilyesmiért általában fizetnem kell. - Nálam bármikor potyázhatsz. - Egyenként odadobtam neki a két poharat. Az ingébe törölte őket, majd a borosüvegért nyúlt. - Szóval, milyen a mi kis Sammynk a priccsen? - vágott egyenesen a közepébe. Végére jártunk az első üvegnek, nekiláttunk a másodiknak. Frank leadta nekem a titkos ügynökök között terjengő pletykákat, amelyeket a más csoportoknál dolgozók soha nem hallanak. Pontosan tudtam, mit csinál, mégis jó volt újra hallani a neveket, a sajátos zsargont, a bennfentes vicceket, a pergő beszédet, az elharapott szóvégeket. Röpködtek az emlékek: fölidéztük például azt az esetet, amikor egy partin voltam, és Franknek át kellett adnia nekem valami infót, ezért odaküldött egy másik ügynököt, hogy játssza el a kikosarazott udvarlót, és üvöltsön az ablak alatt, mint Stanley Kowalski A vágy villamosában („Lexiiiiiie!"), amíg ki nem jövök. Az se volt semmi, amikor a Merrion Square-en, egy padon számoltam be néki a legújabb fejleményekről, és észrevettem, hogy felénk tart valaki, akit az egyetemről ismerek. Teli torokból üvöltve vén perverz disznónak neveztem Franket, és elszeleltem. Rá kellett döbbennem, hogy akár tetszik, akár nem, élvezem Frank társaságát. Korábban folyton ott voltak nálam a barátnőim vagy a kollégám, aki a társam volt a gyilkossági csoportnál. Elnyúltunk a futonágyon meg a heverőn, tovább maradtunk fenn, mint kellett volna, a háttérben zene szólt, és mindenki becsípett egy kicsit Akkor azonban már régóta nem járt más a lakásban, csak Sam, ilyen jókat pedig még hosszabb ideje nem nevettem, úgyhogy igencsak jólesett. - Tudod, szólalt meg jóval később elmerengve, a poharába hunyorítva Frank -, még mindig nem mondtál nemet. Nem volt energiám ahhoz, hogy fölkapjam a vizet. - Mondtam bármit is, ami akár csak távolról emlékeztet egy igenre? - érdeklődtem. Frank pattintott az ujjával. - Figyelj csak, támadt egy ötletem! Holnap este lesz egy értekezlet, ezt az ügyet vitatjuk meg. Nem jössz el? Utána talán könnyebben el tudod majd dönteni, hogy be akarsz-e szállni. Bingó! Kibújt a szög a zsákból, a sokfelé elszórt csali után előbukkant a középre kivetett horog. Kiderült, mi célt szolgált a csokis keksz, a régi szép idők kitárgyalása, meg a lelki egyensúlyom miatti aggódás. - Jézusom, Frank! - mondtam. - Fölfogod egyáltalán, hogy mennyire átlátszó, amit csinálsz? Frank elvigyorodott, nyoma sem volt az arcán szégyennek. - Nem hibáztathatsz, amiért próbálkozom. Komolyan mondom, el kéne jönnöd. A lótifutik csak hétfőn reggel kezdenek, úgyhogy alapvetően csak én leszek ott meg Sam. Átdumáljuk, hogy miből élünk. Nem vagy rá kíváncsi?

Hát persze, hogy kíváncsi voltam! Hiszen Frank arról az egyről, amit tudni akartam, még nem beszélt, nem mondta el, milyen volt ez a lány. Hátrahajtottam a fejem a futonágy támláján, és rágyújtottam egy újabb cigire. - Komolyan úgy gondolod, hogy sikerülhet? kérdeztem. Frank ezt alaposan átgondolta. Töltött magának még egy pohár bort; majd meglengette felém az üveget, mire megráztam a fejem. - Normál körülmények között - szólalt meg nagy sokára, és hátradőlt a heverőn - azt mondanám, hogy valószínűleg esélytelen a dolog. De most nincsenek normál körülmények, és a legnyilvánvalóbb tényezőn kívül is van egy s más, ami mellettünk szól. Például az, hogy ez a lány, akármerről nézzük, összevissza három évig létezett, tehát aligha kell átrágnod magad egy ember egész életén. Nem lesz dolgod szülőkkel, testvérekkel, nem fogsz összefutni a gyerekkori barátnőivel, senki sem fogja megkérdezni tőled, hogy emlékszel-e az első iskolabálra. Meg aztán ez alatt a három év alatt a jelek szerint elég szűk keretek között zajlott az élete: ugyanazzal a néhány tagú társasággal töltötté az idejét, ugyanazon a kis tanszéken tanult, egyetlen munkahelyen dolgozott Nem kell kiigazodnod a családtagok, barátok, kollégák bonyolult hálózatán. - Viszont angol irodalomból PhD-zik - mondtam. - Én pedig egy nagy nulla vagyok angol irodalomból, Frank. Ötösre érettségiztem belőle, de ennyi. Nem beszélem a szakzsargont. Frank vállat vont. - Amennyire tudjuk, nem beszélte Lexie sem, mégis elboldogult. Ha neki sikerült, sikerülhet neked is. Ezzel is szerencsénk van, hiszen tanulhatott volna gyógyszerészetet is, vagy járhatott volna műszaki egyetemre. És ha szart se haladsz a disszertációjával, akkor mi van? Mégis, mit várhat bárki is azok után, ami történt? A sors iróniája, hogy az a szúrt seb végső soron hasznunkra válik: lehet majd poszttraumás stressz zavarod, amnéziád, amit csak akarunk. - Barátja volt? - Azért mégis csak van egy határ, hogy mit vagyok hajlandó megtenni az akció sikeréért. - Nem volt, úgyhogy az erényed nem forog veszélyben. És van még valami, ami nekünk dolgozik. Emlékszel a fényképekre? A lánynak kamerás mobiltelefonja volt, és a jelek szerint az ötös fogat azt használta házi videókamerának. A képminőség nem valami csúcsszuper, de bazi nagy memóriakártyája van, tele klipekkel. Ő meg a cimborái elmennek valahova este, piknikeznek, beköltöznek az új kéglijükbe, fölújítják, miegymás. Úgyhogy készen kapod a hangjára, a testbeszédére, a modorosságaira, az emberi kapcsolatai tónusára vonatkozó útmutatót. Együtt van minden, amiről álmodik a lány. Meg aztán te jó vagy, Cassie. Baromi jó beépített ügynök vagy! Ha mindezt összerakjuk, elmondhatjuk, hogy egész jók az esélyeid. Megdöntötte a poharát, hogy kiigya az utolsó cseppeket, és a dzsekijéért nyúlt. - Jó volt végre eldumálgatni, bébi. A mobilszámomat tudod. Majd szólj, ha döntöttél a holnap estéről. Azzal kisétált. Csak akkor döbbentem rá, mik csúsztak ki a számon, amikor már becsukódott mögötte az ajtó. Mi lesz az egyetemen? Barátja volt? Mintha próbára tenném a tervét, hogy nem lyukas-e valahol. Mintha azon gondolkodnék, hogy megcsináljam-e... Franknek mindig is volt érzéke hozzá, hogy akkor szálljon le egy témáról, amikor kell. Miután

elment, sokáig ültem az ablakpárkányon, és bámultam a háztetőket, de nem láttam semmit. Csak akkor vettem észre, hogy otthagyott valamit a kávézóasztalomon, amikor föl álltam, hogy töltsek magamnak még egy pohár bort. Egy fénykép volt az. Lexie és barátai a Whitethom House előtt. Ott álltam egyik kezemben a borosüveggel, másikban a pohárral, és arra gondoltam, hogy a képes felével lefelé kéne fordítanom a fotót, és megvárnom, míg Frank feladja, és visszajön érte. Egy percig azt is fontolgattam, hogy elégetem a hamutartóban. Aztán fölvettem, és az ablakpárkányhoz mentem vele. Lexie akárhány éves lehetett volna. Huszonhatnak adta ki magát, de ha azt mondják, hogy tizenkilenc vagy harminc, simán elhittem volna mindkettőt. Az arcán semmi nem hagyott nyomot, sehol egy ránc, egy heg, egy himlőhely. Mindaz, amit azelőtt hozott számára az élet, hogy Lexie Madison az ölébe hullt, az nyomtalanul átvonult rajta, és köddé vált, ő pedig megmaradt érintetlen, őseredeti állapotában, egyetlen repedés nélkül, légmentesen lezárva. Én idősebbnek néztem ki nála: a Vesta-művelet megajándékozott az első szarkalábakkal, és a szemem alatti táskák sem abból a fajtából valók voltak, amelyeket eltüntet egy kiadós alvás. Szinte hallottam Frank hangját: Egy vödör vért vesztettél, és napokig kómában voltál, nemde, úgyhogy most direkt jó, ha táskás a szemed, nehogy elkezdd kenegetni valami éjszakai krémmel! Lexie mellett ott álltak a lakótársai: feszes testtartás, mosoly, szélben hullámzó, hosszú, sötét színű kabátok, Rafe vérvörösen villanó sálja. Kicsit csálé lett a kép, mert valamire fölállították a gépet, és időzítővel sütötték el. Nem állt senki a lencse túloldalán, nem szólt nekik senki, hogy mondják: „Csííííz!" A kis privát mosolyt, ami kiült az arcukra, csak egymásnak szánták, meg maguknak, hogy egyszer visszaemlékezhessenek - no meg nekem. A hátuk mögött csaknem az egész képet betöltötte Whitethorn House. Egyszerű, széles, szürke, háromszintes György kori ház volt, amelyre fölfelé haladva egyre kisebb ablakokat vágtak, hogy még magasabbnak hasson. A mélykék ajtóhoz, amelyről nagy foltokban lepattogzott a festék, kétfelől egy-egy kőlépcső vezetett. A kéményfedők három szabályos sorban helyezkedtek el, a sűrű borostyán csaknem a tetőig benőtte a falat. Az ajtó bordázott oszlopán meg a pávafarok alakú felülvilágító ablakon kívül nem volt semmi díszítőelem a képen, csak maga a ház. Országunkban az ingatlanszerzés szenvedélye az emberek vérévé vált, ugyanolyan hatalmas, ősi hajtóerő, mint a nemi vágy. Ha a nép évszázadokon át ki van szolgáltatva a földesúr szeszélyeinek, és bárki bármikor kint találhatja magát az út szélén, az emberek csontjaiba beleivódik a tanulság, hogy az életük múlhat azon, tulajdonosai-e az otthonuknak. Ezért olyanok a házárak, amilyenek - az ingatlanfejlesztők tudják, hogy nyugodtan elkérhetnek félmillió fontot egy egy hálószobás, lepukkant viskóért, vagy akár egymilliót is, ha összefognak, és gondoskodnak róla, hogy ne legyen olcsóbb ajánlat. Az írek eladják a fél veséjüket, güriznek heti száz órát, és összekaparják a pénzt. Belőlem ez a gén valahogy kimaradt - talán a francia vér teszi. Idegesít a gondolat, hogy jelzálogot vegyek a nyakamba. Tetszik hogy bérelt lakásban lakom, ahonnan bármikor elmehetek, csak négy héttel előtte szólnom kell, és be kell

szereznem pár kukazsákot. De ha egyszer mégis saját házra vágynék, az nagyjából olyan lenne, mint amit azon a fényképen láttam. Whitethorn House-nak semmi'köze nem volt azokhoz a jellegtelen házutánzatokhoz, amiket a barátaim veszegetnek, azokhoz a semmi közepén felhúzott, összetöpörödött cipős dobozokhoz, amelyek leírására az ingatlanügynökségek sugárban hányják az ócska eufemizmusokat („építész által tervezett, csinos rezidencia vadonatúj luxus lakóparkban"), és amelyek húszévi fizetésükbe kerülnek. Ezeket a háznak nevezett micsodákat úgy építik meg, hogy éppen addig húzzák ki gond nélkül, amíg az ingatlanfejlesztő túl nem ad rajtuk. A fényképen viszont igazi, komoly ház tornyosult, mintha csak azt mondta volna: „Na, ne szórakozz velem!" Erős, büszke, méltóságteljes építmény, amely túlél majd mindenkit, aki látja. Parányi, kavargó hópihék homályosították el a borostyánt, és tapadtak a sötét ablakok üvegére, és akkora volt a csönd, hogy úgy tűnt, ha akarok, benyúlhatok a kezemmel a fotó csillogó felszíne mögé, valami hűvös mélységbe. Eszembe jutott, hogy kideríthetném, ki volt ez a lány és mi történt vele, de anélkül, hogy egyszer is átlépném ennek a háznak a küszöbét. Sam majd szól, ha azonosították, vagy találtak egy gyanúsítottat. Alighanem még azt is megengedné, hogy nézzem a kihallgatást. A lelkem mélyén azonban azt is tudtam, hogy ez a maximum, amit Sam ki tud nyomozni: a lány neve meg a gyilkosa. A többit illetően pedig furdalhatja majd a kíváncsiság az oldalamat, amíg csak élek. Lelki szemeim előtt úgy csillámlott a ház, mint valami tündérvár, amely egy emberöltő alatt csak egyszer bukkan föl csábítóan, fölkavaróan. Négy halál nyugodt figura őrzi, és homályos, megnevezhetetlen titkokat rejt. Az arcom az egyetlen úti okmány, amelynek láttán elhúzzák a reteszt, hogy bebocsátást nyerjek. Ha pedig nemet mondok, Whitethorn House abban a pillanatban elillan a semmibe. Rádöbbentem, hogy a fénykép tíz centire sincs az arcomtól. Olyan sokáig ültem ott, hogy már kezdett sötétedni. A plafon fölött, a padláson már az éjszakai őrjáratukra melegítettek be a baglyok. Megittam a maradék bort, és néztem a villámszínűre váltó tengert, meg a világítótorony horizonton pislákoló fényét. Aztán, amikor már úgy éreztem, eléggé berúgtam ahhoz, hogy ne érdekeljen Frank kárörvendő vigyora, írtam neki egy SMS-t: Hánykor van az a megbeszélés? Úgy tíz másodperc elteltével csipogott a. telefonom: Pontban 7-kor, ott találkozunk. A keze ügyében tartotta a mobilját, úgy várta az igenlő választ. Akkor este vesztünk össze először Sammel. Alighanem erős késésben voltunk vele, hiszen már három hónapja jártunk együtt a legcsekélyebb nézeteltérés nélkül, de az időzítés állati szarul sikerült. Pár hónappal az után jöttünk össze, hogy eljöttem a gyilkossági csoporttól. Nem tudom pontosan, hogy történt. Abból az időszakból nem sok mindenre emlékszem. Úgy rémlik, mintha vettem volna pár totál depressziós pulcsit, olyat, amilyet csak akkor vesz föl az ember, ha legszívesebben összegömbölyödne az ágy alatt, és ott maradna néhány évig: Emiatt olykor eltűnődöm rajta, hogy vajon mennyire volt bölcs dolog bármiféle kapcsolatba bonyolódni ekkortájt Sammel. A Vesta-művelet alatt kerültünk közel egymáshoz, és úgy is

maradtunk, miután leomlottak a falak - a rémálomszerű ügyek során vagy ez történik, vagy az ellenkezője... Még jóval az ügy lezárása előtt eldöntöttem magamban, hogy ő egy aranyember, de hogy kapcsolatot kezdjek bárkivel is, az akkor még eszembe sem jutott. Kilenc körül ért oda hozzám. - Hát szia! - mondta egy csók és egy emberes ölelés kíséretében. Hideg volt az arca, kicsípte a szél. - Itt valaminek nagyon jó illata van! Paradicsom, fokhagyma és zöldfűszer szaga lengte be a lakást. Lassú tűzön rotyogott valami komplikált szósz, forrt a víz, és készenlétben állt egy jókora csomag ravioli. Nem szegtem meg az aranyszabályt, amelyhez a nők az idők kezdete óta tartják magukat; ha olyasmit akarsz mondani egy férfinak, amit nem akar hallani, mindenképpen legyen otthon kaja! - Kezdek háziasodni - mondtam. - Takarítottam meg minden. Szia, drágám, hogy telt a napod? - Hát, elment - felelte bizonytalanul Sam. - A végén majd célhoz érünk. - Miközben vette le a kabátját, a kávézóasztalkára tévedt a tekintete. Borosüvegek, parafa dugók, poharak. Valami szépfiúval múlattad az időt a hátam mögött? - Csak Frankkel - feleltem. - úgyhogy szó sincs semmi szépségről. Sam arcáról lefagyott a mosoly. - Ó - mondta. - Mit akart? Reméltem, hogy ezt sikerül eltenni vacsora utánra. Ahhoz képest, hogy nyomozó vagyok, nem jeleskedtem a nyomok eltüntetésében. - Azt akarta, hogy elmenjek a holnap esti megbeszélésetekre - feleltem a tőlem telhető leglezserebb hangon, és elindultam a konyhafülke felé, hogy megnézzem a fokhagymás kenyeret - Egy csomót hímezett-hámozott, de ez volt a lényeg. Sam lassan összehajtotta a kabátját, és letette a heverő támlájára. - És te mit mondtál? - Sokat gondolkodtam rajta – mondtam. - És el akarok menni. Ehhez nem volt joga - mondta halkan Sam. A szeme alatt kezdett vörösödni az arccsontja. - Idejön a hátam mögött, presszionál téged, amikor nem vagyok itt, hogy... - Ugyanígy döntöttem volna akkor is, ha itt állsz mellettem - mondtam. - Nagylány vagyok, Sam. Nem kell megvédeni. - Nem tetszik, nekem ez a fazon! - mondta élesen Sam. - Nem tetszik, ahogy gondolkodik, és nem tetszik, ahogy dolgozik. Bevágtam a sütő ajtaját. - Próbálja megoldani ezt az ügyet. Lehet, hogy nem értesz egyet azzal, ahogy csinálja... Sam hirtelen mozdulattal, az alkarjával kisimította a haját a szeméből. - Nem! - torkolt le. Ez nem az ügy megoldásáról szól! Ez a Mackey... Ehhez az ügyhöz ugyanannyi köze van, mint a többi gyilkossághoz, amin dolgoztam, azaz kurvára semmi, máskor mégsem bukkant föl, és nem kavart jobbra-balra, hogy vegyék be a buliba. Igen, a buli kedvéért van itt, én mondom neked! Szerinte jó hecc, hogy bedob téged egy rakás gyanúsított közé, csak azért, mert megteheti, aztán várja, mi sül ki belőle. Az az ember őrült, a rohadt életbe!

Előhúztam a tányérokat a kredencből. - És ha az? Mindössze annyi történik, hogy elmegyek egy megbeszélésre. Mitől olyan baromi nagy ügy ez? - Attól nagy ügy, hogy az a dilibogyó kihasznál téged! A tavalyi dolog óta nem is vagy önmagad... A szavaitól megrázott valami, mintha villanypásztorhoz nyúltam volna. Megpördültem a tengelyem körül, és egy csapásra elfeledkeztem a vacsoráról. A tányérokról csak az jutott eszembe, hogy a fejéhez kéne vágnom mind a kettőt. - Jaj, ne! Ezt ne csináld, Sam! Azt ne keverd bele! - Már benne van. Ez a te Mackeyd rád nézett, egyből tudta, hogy valami gáz van, és ebből azt szűrte le, hogy gond nélkül belerángathat az elmebeteg tervébe... Az a birtokosi póz, ahogy dühösen, szétvetett lábbal állt a lakásom közepén, ökölbe szorított, zsebre dugott kézzel-, az én ügyem, az én nőm. Levágtam a tányérokat a pultra. Kurvára nem érdekel, hogy miből mit szűrt le, és nem rángat bele semmibe! Ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy mit akar Frank - egyáltalán, semmi köze Frankhez, fogd már föl! Persze, próbált zsarolni, de elküldtem a picsába. - Pontosan azt teszed, amit kér tőled! Így küldöd el a picsába? Átvillant az agyamon az őrült gondolat, hogy Sam talán féltékeny Frankre, és ha így van, mi a francot tudok csinálni? - És ha nem megyek el arra a megbeszélésre, akkor pontosan azt teszem, amit te mondasz! Akkor nem te rángatnál bele valamibe? Én döntöttem úgy, hogy holnap oda akarok menni! Azt hiszed, nem tudom ezt egyedül eldönteni? Jézusom, Sam, a tavalyi ügy során azért nem operálták ki az agyamat! - Nem is ezt mondtam. Csak azt mondom, hogy nem vagy önmagad, mióta... - Ez vagyok én, Sam ! Nézz meg magadnak jól, mert ez vagyok, én magam, a kurva életbe! Beépített ügynök évekkel a Vesta-művelet előtt voltam! Úgyhogy ezzel ne gyere nekem! Farkasszemet néztünk. Kis idő múlva Sam halkan megszólalt: - Igen. Igen, azt hiszem, így van. Lerogyott a heverőre, és megdörzsölte az arcát Egy csapásra kész roncs lett, és fájdalmasan nyilallt belém a gondolat, hogy vajon milyen lehetett a napja. - Bocs - szólalt meg végül. - Bocs, hogy előhoztam. - Nem akarok veszekedni - mondtam. Remegett a térdem, és fogalmam sem volt hogy sikerült így összevesznünk, amikor alapvetően ugyanazon az oldalon állunk. - Csak... hagyd ezt most, oké? Kérlek, Sam! Szépen kérlek! - Cassie - mondta Sam. Abszolút oda nem illő, gyötrelmes fájdalom ült ki kellemes, kerek arcára. - Én ezt képtelen vagyok végigcsinálni. Mi lesz, ha... istenem! Mi lesz, ha veled történik valami? Mégpedig akkor, amikor az én ügyemen dolgozol, amihez semmi közöd, és azért, mert én nem tudtam elkapni az emberemet. Ezzel nem tudnék együtt élni. Nem tudnék.

Olyan volt a hangja, mintha kifulladt volna. Hirtelen nem tudtam, hogy szorosan magamhoz öleljem, vagy inkább belerúgjak. - Miből gondolod, hogy nekem ehhez semmi közöm? vontam kérdőre. - Az a lány az én hasonmásom, Sam ! Az én arcommal járt-kelt a világban, a kurva életbe! Honnan tudod, hogy az embered nem tévesztette el a házszámot? Gondolj csak bele! Adott egy angol szakos posztgraduális hallgató, aki azzal tölti az idejét, hogy Charlotte Brontét olvas, meg egy nyomozó, aki tucatszámra küldi rács mögé az embereket Vajon melyiket akarják nagyobb valószínűséggel megölni? Csönd telepedett a szobára. Sam is részt vett a Vesta-műveletben. Mindketten tudtuk, hogy legalább egyvalaki gondolkodás nélkül, boldogan kinyírna engem, és el is tudja végezni a melót Éreztem, hogy hevesen kalapál a szívem, majd' kiugrik a bordáim közül. - Arra gondolsz, hogy... - kezdte Sam. - Nem konkrét ügyről beszélek - szakítottam félbe kurtán-furcsán, a kelleténél gyorsabban. A lényeg az, hogy nem kizárt, hogy már most nyakig benne vagyok, és nem szeretnék életem végéig idegesen hátratekingetni a vállam fölött. Én meg ezzel nem tudnék együtt élni! Sam arcizma megrándult. - Nem kell életed végéig hátratekingetned - mondta halkan. Remélem, ennyit legalább megígérhetek. Tudod, úgy tervezem, hogy elkapom azt a fickót. A pultnak dőltem, és nagy levegőt vettem. - Tudom, Sam - mondtam. - Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. - Ha - Isten ne adja! - téged hajkurász, az eggyel több ok arra, hogy maradj ki ebből, és hagyd, hogy én találjam meg. A főzéssel járó vidám illatorgiába valami fanyar, szúrós, vészjósló szag vegyült: valami kezdett odaégni. Lezártam a tűzhelyt, hátrébb löktem a lábasokat - egy darabig úgyse lesz étvágya egyikünknek sem -, és keresztbe vetett lábbal, Sammel szembefordulva leültem én is a heverőre. - Úgy bánsz velem, mint a barátnőddel, Sam. - mondtam. - Márpedig ebből a szempontból nem vagyok a barátnőd. Csak egy másik nyomozó vagyok. Szomorúan, oldalvást rám mosolygott. - Nem lehetnél mind a kettő egyszerre? - De, remélem, hogy lehetek - mondtam. Eszembe jutott, hogy hiba volt meginnom az összes bort. Ennek az embernek jól jönne valami ital. - Tényleg szeretném. De nem így. Sam kis idő elteltével hosszan kifújta a levegőt, majd a háttámlának döntötte a fejét. Szóval meg akarod csinálni - mondta. - Belemész Mackey tervébe. - Nem! - csattantam föl. - Csak meg akarok tudni egyet-mást erről a lányról. Ezért mondtam, hogy elmegyek a megbeszélésre. Ennek semmi köze Frankhez meg a hibbant ötletéhez. Csak hallani akarok valamit a csajról. - De miért? - kérdezte Sam. Fölült, és megragadta mindkét kezemet, hogy nézzek rá. Érdes, frusztrált, már-már esdeklő volt a hangja. - Mi közöd ahhoz a lányhoz? Nem rokonod, nem

barátnőd, semmi! A vakvéletlen műve az: egész, Cassie, egy lány új életet akart kezdeni, és ölébe hullott a soha vissza nem térő lehetőség. - Tudom - mondtam. - Tudom, Sam. Még csak nem is tűnik különösebben szimpatikusnak. Ha találkoztunk volna, aligha kedveltem volna meg. És éppen ez a lényeg: nem akarom, hogy ott motoszkáljon a fejemben, nem akarok kíváncsi lenni rá. Abban reménykedem, hogy ha eleget megtudok róla, ejthetem ezt az egészet, és elfelejthetem, hogy ő valaha is létezett. - Nekem is van egy hasonmásom - mondta Sam. - Wexfordban él, mérnök, és összevissza ennyit tudok róla. úgy évente egyszer odajön hozzám valaki, és elmondja, hogy megszólalásig hasonlítok arra a fazonra, minden második alkalommal úgy is szólítanak, hogy Brendan. Aztán röhögünk egyet, néha lefotóznak a telefonjukkal, hogy meg tudjanak mutatni neki, és ennyi. Megcsóváltam a fejem. - Ez egészen más. - Miért? - Például azért, mert ezt a Brendant nem gyilkolták meg. - Nem kívánok rosszat a palinak mondta Sam -, de én fütyülnék rá, ha őt megölnék. Ha nem én kapnám az ügyet, nem fájna miatta a fejem. - Nekem viszont fáj a lány miatt - mondtam. Sam nagy, meleg keze jó erősen ráfonódott az enyémre, és a haja úgy hullott a homlokába, mint mindig, ha aggódik. Szombat este volt, és tavasz. Valami tengerparton, kellett volna sétálgatnunk Dublintól jó messze, ahol a sötétben csak a hullámok zúgnak meg a pólingok rikácsolnak; vagy valami kísérleti kaját kellett volna főznünk a kelleténél hangosabban bömbölő zenére, vagy egy sarokasztalnál kellett volna üldögélnünk az egyre ritkábban fellelhető, félreeső kocsmák valamelyikében, ahol az emberek záróra után még mindig balladákat énekelnek. - Szeretném, ha nem fájdítaná a fejem folytattam -, de sajnos, fájdítja... - Van itt valami - mondta. Sam -, amit nem értek. - Időközben a kezét az enyémmel együtt a térdére ejtette, és most homlokráncolva nézte. A hüvelykujja kitartóan, egyenletes ritmusban, gépiesen keringett az egyik ujjpercem körül. - Én csak egy mezei gyilkossági ügyet látok, meg egy véletlen egybeesést, ami bárkivel előfordulhat. Persze, engem is sokkolt, amikor megláttam a lányt, de csak azért, mert azt hittem, te vagy az. Miután tisztázódott, hogy nem, úgy gondoltam, visszatért minden a rendes kerékvágásba. Te meg Mackey viszont úgy tesztek, mintha ez a lány jelentene neked valamit, mintha személyesen érintene a dolog. Miről maradtam le? - Bizonyos fokig tényleg személyesen érint - mondtam. - Franknél részben igaz, amit mondtál: valóban úgy gondolja, hogy fantasztikus kaland vár ránk. De nemcsak erről van szó, hanem arról is,.hogy Lexie Madisonért a figura születésétől fogva ő felelt. Ő felelt érte nyolc hónapig, amíg beépített ügynök voltam, és ő felel érte most is. - De ez a lány nem Lexie Madison! Csak egy személyazonosság-tolvaj. Ha holnap reggel lemegyek a csalási ügyosztályra, százával találok hozzá hasonlókat. Lexie Madison nem létezik! Őt te meg Mackey találtátok ki! Erősödött a szorítása a kezemen. - Tudom - mondtam. - Valahol éppen ez a lényeg.

Sam szája széle legörbült. - Mondtam már neked: az a fickó őrült. Nem mondhatnám, hogy nem értettem vele egyet. Mindig is úgy gondoltam, hogy Frank legendás rettenthetetlensége részben azzal magyarázható, hogy a lelke mélyén soha nem tudott igazán kapcsolatot teremteni a valósággal. Számára minden egyes művelet egy harci játék, olyan, amilyet a Pentagon szokott játszani, csak még vagányabb, mert nagyobb a tétje, és kézzelfogható, tartós eredményt hoz. Elég kicsi a lelki hasadás, és Frank van annyira okos, hogy soha nem adja nyilvánvaló jelét. Mégis, miközben mindenre gondol, és minden helyzetet csodálatra méltó hidegvérrel ural, a lelke mélyén őszintén hiszi, hogy filmen csakis Sean Conneryre oszthatnák az ő szerepét. Azért szúrtam ezt ki, mert van honnan felismernem. Ugyanis nálam sem húzódott soha valami hű, de stabil határvonal valós és nem valós dolgok kőzött. Emma barátnőm szerint, aki szereti, ha a dolgok szép, logikus rendben sorakoznak, ez azért van, mert a szüleim halálakor még kicsi voltam ahhoz, hogy földolgozzam a történteket. Az egyik nap még ott voltak, másnap már nem, és ezzel szilánkosra törték azt a bizonyos határvonalat, amely azóta sem jött helyre egészen. Amikor nyolc hónapig Lexie Madison voltam, ő valós személlyé vált a szememben, olyan volt, mint egy elhagyott testvér. Mintha egy árny élt volna bennem valahogy úgy, mint a magzatként elhalt ikertestvérek, akik hébe-hóba fölbukkannak valakinek a röntgenképén. Már akkor is tudtam, hogy tartozom neki valamivel, amikor még el sem jött, hogy megkeressen. Tudtam, hogy tartozom neki, amiért én maradtam életben. Sam feltehetően nem ezt akarta hallani. Volt neki elég baja, nem hiányzott neki, hogy újabb színekkel gazdagítsam az amúgy is elég kísérteties palettát. Inkább a beépített ügynöki munkáról próbáltam mesélni neki, mert így közelíthettem meg a legjobban az igazságot. Elmondtam, hogy aki ilyet csinál, annak utána soha többé nem működnek ugyanúgy az érzékszervei, mint azelőtt: a színek szinte égetik, a levegő markáns ízű és darabos, mint a parányi aranylemezkékkel teleszórt likőr. Megváltozik az ember járása, és olyan kifinomult lesz az egyensúlyérzéke, mint a szörfösöké, hiszen minden másodpercét egy villámgyors, veszélyes hullám taraján tölti. Elmondtam azt is, hogy utána soha nem szívtam jointot a barátaimmal, és Ecstasyt sem kaptam be szórakozóhelyeken, mert azt az élményt meg se közelítette volna a hatás. Elmondtam Samnek azt is, hogy átkozottul jól csináltam, született tehetség vagyok. Ha száz évet húzok le a családon belüli erőszaknál, akkor sem jutok ilyen szintre. Miután befejeztem, Sam két szemöldöke között megjelent egy aggodalmas kis barázda. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte. - Azt, hogy vissza akarsz menni titkos ügynöknek? Már nem fogta a kezemet. Ott ült homlokráncolva a heverő másik végén, féloldalt fölborzolódott a haja, és merőn nézett rám. - Nem - feleltem -, nem erről van szó. - Néztem, ahogy a megkönnyebbüléstől kisimul az arca. - Egyáltalán nem erről van szó. Elárulom, mit nem mondtam el Samnek: azt, hogy a beépített ügynökökkel csúnya dolgok szoktak történni. Némelyiket megölik, az életben maradtak többsége pedig elveszíti a barátait; a házassága, a kapcsolatai tönkremennek. Néhányan elállatiasodnak, és átsodródnak a túloldalra, mégpedig olyan lassan, fokozatosan, hogy csak akkor veszik

észre, amikor már késő. Az ő sorsuk a korai nyugdíjazás, diszkréten, igen komplikált feltételekkel. Ismét másoknak - és soha nem azoknak, akikről gondolná az ember! - inukba száll a bátorságuk, mégpedig minden előjel nélkül: egy szép napon fölébrednek, és elemi erővel beléjük nyilall, hogy mit is csinálnak. Ettől pedig valósággal lefagynak, mint a kötéltáncos, aki lenéz a mélybe. Ott van ez a McCall nevű fickó: beépült egy IRA-frakcióba, és senki se hitte volna, hogy egyáltalán tudja, mi az a félelem. Aztán egy este betelefonált a céghez egy kocsma mögötti sikátorból. Azt mondta, képtelen visszamenni a kocsmába, és lelépni sem tud, mert annyira remeg a lába. Zokogott a telefonba: Gyertek értem, haza akarok menni. Amikor én megismertem, az irattárban dolgozott... Vannak olyanok is, akik a másik irányba hajlanak el, és ez a leghalálosabb: amikor megroppannak a nyomás alatt, de nem a bátorságuk párolog el, hanem a félelmük. Egyszerűen nem tudnak többé félni, még akkor sem, amikor kellene. Az ilyenek soha többé nem találnak haza. Olyanok ők, mint azok a bizonyos első világháborús pilóták: a legkiválóbb, csillogó fegyverzetűk, vakmerő, legyőzhetetlen harcosok voltak, akik aztán hazamentek, és rádöbbentek, hogy otthon már nincs hely a magukfajták számára. Vannak emberek, akik a csontjuk velejéig titkos ügynökké válnak, szőröstül-bőröstül fölfaija őket a munkájuk. Én soha nem féltem attól, hogy megölnek, és attól sem, hogy elhagy a bátorságom. A bátorságnak az a fajtája, ami nekem jutott, tűz alatt tart ki a legjobban. Engem másfajta, kifinomultabb, alattomosabb veszélyek ráznak meg alapjaimban. Volt azonban valami, ami miatt tényleg aggódtam: Frank egyszer azt mondta nekem - nem tudom, hogy igaza van-e, és ezt sem mondtam el Samnek -, hogy a legjobb titkos ügynökökbe valahol mindig bele van szőve egy sötétebb szál... 3. fejezet Így aztán vasárnap este elmentünk Sammel Frank haditanácsára, a dublini várba. Itt dolgozik ugyanis a gyilkossági csoport. Én még ősszel, egy hasonlóan hosszú, hűvös estén kiürítettem az ottani íróasztalomat. Takaros kupacokba rendeztem a papírjaimat, és mindegyik kupacot megjelöltem egy Post-It cédulával. Ezután kidobáltam a komputeremre ragasztott vicces rajzokat, a fiókokban porosodó régi karácsonyi lapokat, az ott penészedő M & M s csokigolyókat, majd, lekapcsoltam a villanyt, és becsuktam magam mögött az ajtót. Sam vitt kocsival. Nagyon csöndes volt, mikor értem jött. Már korán reggel elment, olyan korán, hogy a lakás még sötét volt, amikor odahajolt hozzám, hogy búcsúzóul megcsókoljon: Nem kérdeztem az ügyről. Ha talált volna valamit, akár a leghalványabb nyomot is, elmondta volna magától. - Ne hagyd, hogy az az ember presszionáljon - mondta a kocsiban. - Hogy rávegyen valamire, amit nem akarsz megcsinálni. - Ugyan már! - mondtam. - Mikor hagytam én, hogy bárki is presszionáljon? Sam gondosan megigazította a visszapillantót. - Igen, igen - mondta aztán. - Tudom. Amikor odaérve kinyitotta nekem a kocsiajtót, rögtön orrba vágott az épület öreges,

megfoghatatlan, nyirkos, füstös citromillata, amely annyira más volt, mint az a szúrós fertőtlenítőszag, amely a CSBE tanyáját, az új Phoenix Park-i épületet belengte. Utálok nosztalgiázni, ami szerintem nem más, mint szépen csomagolt lustaság, most mégis minden lépésnél mintha gyomorszájon vágtak volna. Ahogy rohantam lefelé azon a lépcsőn, mindkét kezemben egy-egy paksamétával, a fogaim között egy almával... Amikor a társammal az előtt az ajtó előtt fej fölötti pacsival „ötöst adtunk" egymásnak, mert így ünnepeltük az első kicsikart vallomást.. Amikor azon a folyosón szendvicsbe fogtuk a főfelügyelőt, és ketten kétfelől duruzsoltuk a fülébe, hogy több túlórát számoljon el nekünk... A folyosók mintha úgy néztek volna ki, mint M.C. Escher lehetetlen építményeket ábrázoló képein: a falak mintha leheletfinoman, tengeribetegen megdőltek volna egy kicsit, de képtelen voltam fókuszálni, így nem tudtam meggyőződni róla, hogy tényleg így van-e. - Hogy vagy? - kérdezte halkan Sam. - Kopog a szemem - feleltem. - Kinek az ötlete volt, hogy vacsoraidőben csináljátok? Sam megkönnyebbülten elmosolyodott, és gyorsan megszorította a kezemet. - Még nincs esetszobánk - mondta. - Amíg nem döntjük el -, szóval, hogy hogyan csináljuk, addig az sem biztos, hol lesz a főhadiszállás. - Azzal kinyitotta a gyilkossági csoport közös irodájának ajtaját. Frank a nagy, fehér tábla előtt ült lovagló ülésben egy megfordított széken. Egyből láttam, hogy csak hülyített, a túrót fogunk mi édes hármasban, kötetlenül csevegni! Cooper, az állami patológus és O'Kelly főfelügyelő, a gyilkossági csoport vezetője karba tett kézzel, egyformán morc képet vágva ültek a terem két végében, egy-egy íróasztal mögött. Ezt normál esetben viccesnek találtam volna, hiszen Cooper amúgy is úgy. néz ki, mint egy szürke gém, O'Kelly pedig mint egy kopaszodó buldog, akinek ráfésülték a szőrét a tar foltra, most azonban nagyon rossz érzésem támadt. Cooper és O'Kelly ugyanis utálják egymást. Azt, hogy bármilyen rövid ideig egy szobában tartózkodjanak, csak fölöttébb kitartó, ügyes győzködéssel és pár üveg igen komoly borral lehet elérni. Frank tehát valami rejtélyes okból minden követ megmozgatott, hogy rávegye őket. Sam aggodalmas, figyelmeztető oldalpillantást vetett rám. Erre ő sem számított. - Maddox! - vakkantotta O'Kelly, mintha meg lenne rám sértve. Pedig amíg a gyilkossági csoportnál voltam, nemigen tudott mit kezdeni velem, de amikor áthelyeztettem magam máshová, azonmód keblén melengetett kígyó lettem a szemében, aki hosszú évek atyai pártfogására fittyet hányva elhúzott a CSBE-hez. - Milyen az élet az alsóbb ligákban? - Csupa napsütés és virágözön, uram - feleltem. Ha feszült vagyok, rámjön a pimaszkodhatnék. - Jó estét, dr. Cooper. - Mindig boldoggá tesz, ha látom, Maddox nyomozó - mondta Cooper. Samről nem vett tudomást. Cooper Samet is utálja, meg nagyjából mindenkit. Én egyelőre nem játszottam el a jóindulatát, de ha megtudná, hogy Sammel járok, fénysebességgel zuhanni kezdenék a népszerűségi listáján.

- A gyilkossági csoportnál legalább a többségünknek telik valami normális göncre - mondta O'Kelly, és méla undorral végigmérte a szakadt farmeremet. (Valamiért nem tudtam rávenni magam, hogy a testület imázsához illő, szép új ruhámat vegyem föl. Erre az alkalomra valahogy nem akaródzott.) - Hogy van Ryan? Nem tudhattam biztosan, hogy rosszmájú-e a kérdés. Rob Ryan a társam volt, még a gyilkossági csoportnál. Egy ideje nem láttam - ahogy O'Kellyt sem, és Coopert sem. Amióta áthelyeztettem magam, nem találkoztunk. Túlságosan is gyorsan, ellenőrizhetetlenül pörögtek az események. - Forró csókjait küldi - feleltem. - Nem mondhatnám, hogy nem gyanítottam - kacarászott O'Kelly, és Samre pillantott, aki gyorsan másfelé nézett. A közös iroda húsz emberre van méretezve, de most a vasárnap estére jellemző módon üres volt: kikapcsolt komputerek, iratokkal és gyorskajáldás papírzacskókkal teleszórt asztalok - a takarítók csak hétfő reggel jönnek. A hátsó sarokban, az ablaknál a két asztal, ahol Rob meg én ültünk, még mindig derékszögben állt, ahogy mi szerettük, de már átvette őket valaki más, talán az újoncok, akik a helyünkre kerültek. Annak, aki az én asztalomat kapta, szemmel láthatóan volt gyereke - az ezüstkeretes fotón vigyorgó kisfiúnak hiányoztak az elülső fogai -, és egy halom tanúvallomása is, amelyeken hanyatt esett a napsugár. Igen, ilyen idő tájt mindig a szemembe sütött... Nehezen lélegeztem. Mintha túl sűrű, már-már szilárd lett volna a levegő. Az egyik neoncső már kezdett tropára menni, és a szoba a reszketeg, epileptikus megvilágításban úgy nézett ki, mint egy láz álomban látott kép. Az iratszekrényeken sorakozó nagy, rugós iratgyűjtők egyikének-másikának a gerincén, még mindig az én kézírásom volt. Sam odahúzta a székét az asztalához, és rám pillantott. A két szemöldöke közt halovány barázda húzódott, de nem mondott semmit, és ezért nagyon hálás voltam neki. Frank arcát figyeltem. Táskás volt a szeme, és borotválkozás közben megvágta magát, de nagyon is ébernek és energikusnak látszott Föl volt villanyozva, alig várta, hogy kezdődjön a szeánsz. Kiszúrta, hogy őt nézem. - Jó újra itt lenni? - Eksztatikus érzés - feleltem. Hirtelen belém nyilallt, hogy talán szándékosan választotta ezt a szobát, hátha itt kiakadok, és könnyebben meg tud törni. Ledobtam a hátizsákomat az egyik asztalra - Costellóéra, fölismertem a papírokon a kézírását -, majd a falnak dőltem, és a dzsekim zsebébe dugtam a kezem. - Bár igen kellemes társaság gyűlt itt egybe - szólalt meg Cooper, és kissé távolabb húzódott O'Kelly től -, a magam részéről boldog lennék, ha rátérnénk a kis összejövetelünk tárgyára. - Mi sem természetesebb - mondta Frank. - A Madison-ügyről van szó - illetve az ismeretlen nő, alias Madison ügyéről. Mi is az ügy hivatalos neve? - Tükör-művelet - mondta Sam. Tehát az áldozat külsejének híre már a főkapitányságra is eljutott. Nagyszerű! Eszembe jutott, hogy vajon meggondolhatom-e még magam? Nem mehetnék most mindjárt haza, és nem rendelhetnék egy pizzát?

Frank bólintott. - Úgy bizony, Tükör-művelet. Három napja dolgozunk rajta, és nincs se gyanúsított se nyom, se azonosított áldozat. És amint azt mindannyian tudják, véleményem szerint talán elérkezett az idő, hogy másféle módszerrel próbálkozzunk... - Hátrébb az agarakkal! - vágott közbe O'Kelly. - Mindjárt visszatérünk a maga „másféle módszeréhez", emiatt ne aggódjon. Előbb azonban lenne egy kérdésem. - Ki vele! - mondta nagylelkűen, széles karmozdulat kíséretében Frank. O'Kelly csúnyán nézett rá. Iszonyú mennyiségű tesztoszteron cirkulált a helyiségben. - Ezt a lányt, hacsak nem maradtam le valamiről, meggyilkolták - mondta a főfelügyelő. - Javítson ki, ha tévedek, Mackey, de nem látok semmit, ami családon belüli erőszakra utalna, és arra utaló jelet sem, hogy a lány titkos ügynök lett volna. A kérdésem tehát az, hogy maguk ketten - felém, majd Frank felé bökött az állával - miért akartak egyáltalán beszállni a buliba? - Én nem akartam - feleltem. - És most sem akarok. - Az áldozat olyan személyazonosságot használt, amit én hoztam létre az egyik ügynököm számára - mondta Frank -, ezért személyes ügyemnek tekintem a dolgot. Tőlem tehát nem szabadulnak meg. Maddox nyomozótól pedig vagy megszabadulnak, vagy nem. Azért vagyunk itt, hogy ennek végére járjunk. - Ezt most azonnal meg tudom mondani - szóltam közbe. - Tegyél meg valamit a kedvemért - mondta Frank. - Ne mondd meg, amíg nem fejeztem be. Ha végighallgattál, utána nyugodtan elküldhetsz a picsába, ha jólesik, és nekem nem lesz egy szavam se. Hát nem csábító ajánlat? Feladtam. Frank ehhez is nagyon ért: úgy adja elő a dolgot, mintha valami óriási engedményt tenne, a másik meg hülyét csinál magából, ha nem megy bele egy ilyen kompromisszumba. Igazi álomrandi - mondtam. - Elfogadható ez így? - Frank most mindenkihez intézte a kérdést. - A végén megmondják nekem, hogy másszak vissza szépen a dobozomba, és én soha többé nem hozom szóba a kis ötletemet. Csak hallgassanak végig. Megfelel ez így mindenkinek? O'Kelly semmitmondóan morrant egyet, Cooper vállat vont, jelezve, hogy ez az egész nem az ő problémája, Sam pedig kis szünet után bólintott. Kezdtem érezni a küszöbön álló, Frank által előidézett katasztrófa előszelét. - És mielőtt túlságosan belemerülnénk a dologba - folytatta Frank -, hadd győződjek meg róla, hogy a hasonlóság kiállja a tüzetesebb vizsgálat próbáját. Ha nem, akkor semmi értelme vitatkozni erről az egészről, igaz? Senki sem felelt. Frank leszökkent a székről, elővett a dossziéjából pár fényképet, és Blutack gyurma ragasztóval szép sorban kiragasztgatta őket a táblára. A trinitys igazolványkép volt 20-szor 25 centisre nagyítva. A halott lány arca profilból, lehunyt szemmel, mintha ütésnyom is lenne rajta. Egész alakos kép, ahogy a boncasztalon fekszik hála az égnek, ruhástól! A keze ökölbe szorul a sötét, csillag alakú vérfolton. Aztán egy közeli az immár szétnyitott, barnás-feketés árnyalatú két kezéről. A vértócsa alatt megcsillan

az ezüstszínű körömlakk. - Cassie, megtennél egy szívességet? Ideállnál egy percre? Te szarházi! - gondoltam. Lehámoztam magam a falról, és odaálltam a tábla elé, mintha most fotóznának le a bűnügyi nyilvántartáshoz. Nagy összegben lefogadtam volna, hogy Frank elvitte a fényképemet az irattárból, és nagyítóval összevetette a táblára szögezett fotókkal. Ő ugyanis olyan kérdéseket szeret föltenni, amelyekre már tudja a választ. - Igazából magát a holttestet kellett volna idehoznunk - jelentette ki vidáman, miközben félbeharapott egy darab Blutacket - de úgy gondoltam, az azért egy kicsit bizarr lenne. - Isten őrizz! - mondta O'Kelly. Arra gondoltam, bárcsak itt lenne Rob. A francba! A hosszú hónapok alatt, amióta nem beszéltünk egymással, egyetlenegyszer sem gondoltam ilyet, bármilyen fáradt voltam, bármilyen későre járt is. Eleinte annyira tökön akartam rúgni, hogy már kezdtem becsavarodni: rendszeresen előfordult, hogy falhoz csaptam otthon ezt-azt. Ezért egy idő után inkább egyáltalán nem is gondoltam rá.. De most, hogy ott álltam a gyilkossági csoport irodájában, ahol négyen bámultak meredten, mintha valami egzotikus kiállítási tárgy lennék, és a halott lányról készült felvételek szinte súrolták az arcomat... Az egész heti kábulat most heveny, szédítő hullámban tört rám, és valahol a mellcsontom alatt fájdalmat éreztem. Bármit megadtam volna, csak hogy egy pillanatra ott lehessen Rob, és hogy kajánul fölvonja a szemöldökét O'Kelly háta mögött, és gunyorosan megjegyezze, hogy a személycsere biztosan nem működne, hiszen a halott lány csinos volt... Megesküdtem volna, hogy egy szívszaggató pillanatra még az arcszesze illatát is éreztem... - A szemöldök... - kocogtatta meg a kinagyított igazolványképet Frank, mire én kis híján összerezzentem - a szemöldök stimel. A szem stimmel. Lexie frufruja rövidebb, ott egy kicsit meg kell majd igazítani a frizkódat, de amúgy az is stimmel. A fül - oldalt fordulnál egy pillanatra? A fül stimmel. Ki van lyukasztva? - Három helyen - feleltem. - Neki csak két helyen volt. Lássam csak... - Frank odahajolt. - Nem okozhat gondot. Ha nem direkt azt keresném, észre se venném. Orr stimmel, száj stimmel, áll stimmel. - Sam mindegyik testrészem említésére pislogott egyet, mint akinek ráng az arcizma. - Az arccsontja és a kulcscsontja jobban előrajzolódik, mint az áldozaté - szólalt meg Cooper, aki kissé hátborzongató módon, szakmai érdeklődéstől vezérelve tanulmányozott Megkérdezhetem, mennyi a testsúlya? Soha nem mérem magam. - Kicsit több vagyok, mint ötven kiló. Talán ötvenkettőötvenhárom lehetek. - Egy kicsit vékonyabb vagy, mint ő volt - mondta Frank. - De ezt simán meg lehet magyarázni azzal, hogy egy-két hétig kórházi kaján tartottak. A lány ruhamérete tízes volt, a

farmere derékban 73 centi, a melltartómérete 75B, a cipőmérete 38-as. Nagyjából stimmel? - Nagyjából igen - feleltem, és közben arra gondoltam, hogy a picsába' jutott ide az életem? Eszembe jutott, hogy bárcsak megnyomhatnék valami gyorscsévélő varázsgombot, amely visszapörgetné az időt, és én máris boldogan lebzselnék a terem hátsó sarkában, és bokán rúgnám Robot, valahányszor O'Kelly mond valami elcsépelt klisét. Ehelyett itt állok bugyután, mint egy bábu a Muppet Show-ból, a fülemet mutogatom, és nagyon igyekszem, hogy ne remegjen a hangom, amikor azt taglaljuk, hogy följönne-e rám egy halott lány cicifixe... - Vadonatúj ruhatárad lesz - vigyorgott rám Frank. - Ki mondta, hogy a mi szakmánkban sosem csurran-cseppen egy kis mellékes? - Igencsak ráfér - jegyezte meg rosszmájúan O'Kelly. Frank továbblépett az egész alakos képre. Végighúzta rajta az ujját a lány vállától a lábfejéig, és közben hol rám pillantott hol megint a fotóra. - A testalkat stimmel, egy-két kiló ide vagy oda. - Megcsikordult a tábla az ujja alatt Sam nyugtalanul fészkelődni kezdett a székén. - A vállszélesség jónak tűnik, a derék-csípő arány szintén. A biztonság kedvéért le is mérhetjük, de a testsúlyváltozás miatt ennek sem kell tökéletesen egyeznie. A láb hossza, úgy tűnik, stimmel. Megkocogtatta a kinagyított fotót. - Ez fontos, a kéz formáját megfigyelik az emberek. Megnézhetnénk a kezedet, Cassie? Odatartottam a kezemet, mintha meg akarnának bilincselni. Képtelen voltam ránézni a fényképre, levegőt is alig kaptam. Erre a kérdésre Frank nem tudhatta előre a választ. Fennállt az esélye, hogy itt lesz vége a dolognak, a kezem lesz az, ami elválaszt ettől a lánytól, határozott mozdulattal elnyisszantva a kettőnk közti köteléket. És akkor végre mehetek haza. - Azt hiszem - szólalt meg hosszú szünet után, elismerően Frank -, életemben nem láttam még ilyen bájos kacsót. - Elképesztő! - mondta Cooper. Előrehajolva, nagy élvezettel méregetett a szemüvege fölött engem meg az ismeretlen lányt. - Ennek az esélye egy a nem is tudom, hány millióhoz...!

- Lát valaki bármi eltérést? - kérdezte a jelenlévőktől Frank. Senki sem szólalt meg. Sam előreszegte az állát. - Uraim - jelentette be színpadias karmozdulattal Frank -, a hasonlóság tökéletes! - Ami még nem feltétlenül jelenti azt, hogy föl kell használnunk - mondta Sam. O'Kelly gúnyosan, lassan megtapsolta Franket. - Gratulálok, Mackey! Igazán szórakoztató, máskor is adja elő társaságban! Most pedig, miután mindannyian megtudtuk, hogy néz ki Maddox, visszatérhetnénk az ügyre? - És én visszatérhetnék a helyemre? - kérdeztem. Úgy remegett a lábam, mintha futottam volna, és baromi zabos voltam minden jelenlévőre, magamat is beleértve. - Persze, ha ihletet merítesz a látványból, elálldogálhatok itt még egy kicsit. - Persze, menj csak - mondta Frank, és keresett egy Filctollat. - Tehát lássuk, miből élünk. Alexandra Janet Madison, alias Lexie, az iratai szerint Dublinban született 1979. március elsején - én már csak tudom, hiszen én anyakönyveztettem. 2000 októberében pedig - Frank most gyors, egyenes filctollvonásokkal elkezdte fölskiccelni Lexie Madison életének kronológiáját - beiratkozott a university College of Dublin posztgraduális pszichológiakurzusára. 2001 májusában stresszel kapcsolatos betegség miatt otthagyta az egyetemet, elutazott a Kanadában élő szüleihez lábadozni, és a tervek szerint itt lett volna vége a sztorinak... - Várj egy percet! Kitaláltál nekem egy ideg-összeroppanást? - vontam kérdőre. - Maga alá gyűrt a disszertációd - felelte vigyorogva Frank. - Bizony, az egyetemi világ igen kemény. Nem bírtad a meleget, nem maradhattál tovább a konyhában. Valahogy meg kellett szabadulnom tőled. .Álltomban, a falnak dőlve fészkelődtem egy kicsit, és vágtam egy pofát Frankre, ő pedig rám kacsintott. A kezére játszott ennek a lánynak, már évekkel azelőtt, hogy feltűnt volna a színen! Hiszen ha összefutott egy régi ismerőssel, és nem emlékezett valamire, furán hallgatott, vagy kitért az újbóli találkozás elől, ott volt mindenki számára a kézenfekvő magyarázat: Hát, tudod, volt az az idegösszeomlása... - 2002 februárjában azonban folytatta Frank, és lecserélte a kék filctollat egy pirosra - Alexandra Madison ismét fölbukkan. Kikéri a UCD-s papírjait, és kimódolja, hogy PhD-kurzusra járhasson a Trinityre - angolból. Gőzünk sincs, ki ez a lány valójában, mit csinált azelőtt, és hogyan jutott hozzá Lexie Madison igazolványához. Az ujjlenyomatára rákerestünk, de nincs a rendszerben. - Talán nagyobb merítéssel kéne dolgoznod - szóltam közbe. - Elég jó esély van rá, hogy a csaj nem ir. Frank tekintete rám villant. - Miért? - Azért, mert ha egy ír bujkálni akar, nem idehaza kolbászol, hanem elhúz külföldre. Ha ír lett volna, egy héten belül összefutott volna valakivel az anyukája bingóklubjából. - Nem feltétlenül. Eléggé elszigetelten élt.

- Ezen kívül - folytattam higgadt, egyenletes hangon - én a francia felmenőimre hasonlítok. Amíg ki nem nyitom a számat, senki sem gondolja, hogy ír vagyok. És ha én külföldről importáltam a külsőmet, akkor nagy valószínűséggel ő is. - Pompás! - mondta nagy sóhaj kíséretében O'Kelly. - Titkos műveletek, CSBE, bevándorlási hivatal, a britek, az Interpol, az FBI. Nem akár beszállni még valaki? Esetleg az ír Honleányok Szövetsége? Vagy az irgalmas nővérek? - A fogazata alapján nem lehetne azonosítani? - kérdezte Sam. - Vagy legalább az országot? Nem lehet megállapítani, hol kezelték a fogait? - A szóban forgó ifjú hölgynek kitűnő fogai voltak - mondta Cooper. - Természetesen nem vagyok a terület szakértője, de az biztos, hogy fogtömése, koronája, foghúzása vagy más, könnyen azonosítható kezelése nem volt. Frank rám nézett, és kérdőn vonta föl a szemöldökét, éh pedig a tőlem telhető legértetlenebb arcot vágtam. - Az egyik alsó metszőfoga kissé belóg a másik elé - folytatta Cooper -, és az egyik felső őrlőfoga jócskán kilóg a sorból. Mindez arra utal, hogy gyerekkorában nem hordott fogszabályozót. Ennek fényében megkockáztatom, hogy a fogazat alapján történő azonosítás esélye gyakorlatilag nulla. - Sam frusztráltan megcsóválta a fejét, és a jegyzetfüzetébe mélyedt. Frank még mindig engem fixírozott, és ez már kezdett az idegeimre menni. Ellöktem magam a faltól, jó nagyra tátottam a számat, és a fogaimra mutattam. Cooper és O'Kelly egyformán elborzadt pillantást vetett rám. - Nem, nekem sincs betömve egyik fogam se! - mondtam Franknek. - Látod? Nem mintha számítana. - Csak így tovább! - dicsért meg Frank. - Koptasd továbbra is szorgalmasan a fogselymet. - Nagyszerű, Maddox - mondta O'Kelly. - Köszönjük, hogy megosztotta velünk. Tehát Alexandra Madison 2002 őszén átmegy a Trinityre, aztán 2005 áprilisában holtan találják Glenskehy külterületén. Tudjuk, mit csinált a két esemény között? Sam megrezzent, és fölnézett. Letette a golyóstollat. - Jobbára a disszertációján dolgozott mondta. - írónőkről meg álnevekről van szó benne, nem állíthatnám, hogy tökéletesen értem. A témavezetője szerint remekül haladt - egy kicsit elmaradt ugyan az ütemtervtől, de amit csinált, az jó volt. Szeptemberig egy garzonban lakott a South Circular Road mellett. A költségeit részben diákhitelből, ösztöndíjból fedezte, és dolgozott is az angol tanszéken meg a Caffeiné nevű belvárosi kávézóban. Priusza nem volt, a diákhitelen kívül adóssága sem. A bankszámláján zűrös pénzmozgásnak nincs nyoma, függőség nincs, barát, exbarát nincs Cooper itt fölvonta a szemöldökét -, ellensége, közelmúltbeli nézeteltérése nincs. - Tehát nincs indíték - mondta elmélázva a táblának Frank -, és gyanúsított sincs.

- A legtöbbször - folytatta egyenletes hangon Sam - négy másik PhD-hallgatóval mutatkozott együtt Dániel March-csal, Abigail Stone-nal, Justin Mannering-gel és Raphael Hyland-del. - Micsoda idióta hülye név...! - mondta O'Kelly. - Ez a Hyland buzi, vagy csak brit? - Cooper egy pillanatra méla undorral lehunyta a szemét, mint egy macska. - Félig angol - felelte Sam, mire O'Kelly önelégült morranást hallatott. - Dánielt kétszer büntették, meg gyorshajtásért, Justint egyszer, ettől eltekintve patyolat tiszták. Nem tudják, hogy Lexie álnéven élt - vagy ha tudják, nem kötik az orrunkra. Szerintük Lexie elhidegült a családjától, és nem szeretett a múltjáról beszélni. Azt sem tudják, honnan származik. Abby szerint talán Galwayből, Justin szerint Dublinből, Dániel pedig fensőbbségesen nézett rám, és közölte, hogy számára ez „igazán érdektelen" volt. A családi hátterével ugyanez a helyzet. Justin szerint meghaltak a szülei, Rafe szerint elváltak, Abby szerint törvénytelen gyerek volt... - Az igazság pedig talán valami egészen más - szólt közbe Frank. - Annyit már tudunk, hogy a mi kis Lexie-nktől nem állt távol egy-két kis kegyes hazugság. Sam bólintott. - Szeptemberben Dániel megörökölte a nagyapja fivérétől, Simon Marchtól a Glenskehy közelében lévő Whitethorn House-t, és mindannyian odaköltöztek. Szerda este otthon voltak, és pókereztek. Lexie esett ki először, és fél tizenkettő körül elment sétálni. A késő esti séta része a megszokott napirendjének, a környék biztonságos, az eső még nem eredt el, így aztán a többiek nem láttak ebben semmi furcsát. Valamivel éjfél után abbahagyták a kártyázást, és nyugovóra tértek. Egyformán mondták el, hogy melyik partiban ki mennyit nyert - itt-ott van némi eltérés, de ez természetes. Többször is kihallgattuk mindannyiukat, és a legkisebb megingást sem tapasztaltuk! Vagy ártatlanok, vagy állati szervezettek. - És másnap reggel - fejezte be lendületes mozdulattal a kronológiai táblázatot Frank - a lányt holtan találják. Sam előhúzott az asztalán heverő paksamétából néhány papírt, kiment a táblához, és fölragasztott valamit az egyik sarkába. Földmérő által készített igen részletes térkép volt egy darabka vidéki tájról, szerepelt rajta az utolsó ház, az utolsó kerítés is. A térképen itt-ott színes kiemelővel odabiggyesztett, takaros X-eket lehetett látni, máshol cikornyás betűkkel odakörmölt feljegyzéseket. - Itt van Glenskehy falu - mutatta Sam -, Whitethorn House pedig onnan úgy másfél kilométerre délre. Itt körülbelül félúton, kicsivel keletebbre van a gazdátlan ház, ahol megtaláltuk a lányt. Megjelöltem az összes kézenfekvő útvonalat, amelyen odáig haladhatott. A technikusok és az egyenruhások még mindig dolgoznak a környék átfésülésén, de egyelőre semmi. A lány a barátai szerint mindig a hátsó kapun indult el sétálni, és úgy egy órát bolyongott a kis dűlőutakon, amelyek valóságos labirintust alkotnak. Utána pedig vagy elöl, vagy a hátsó kapun jött vissza attól függően, hogy éppen melyik útvonal nyerte el a tetszését. - Az éjszaka közepén? - csodálkozott O'Kelly. - Dilinyós volt a csaj, vagy mi? - Mindig magával vitte az elemlámpát, amit megtaláltunk nála - mondta Sam -, kivéve, ha

olyan holdfényes volt az éjszaka, hogy anélkül is látott. Odavolt a sétáért, majdnem minden este elment, még akkor is, ha ömlött az eső. Olyankor legföljebb melegebben öltözött. Nem hinném, hogy a testmozgás vonzotta, inkább egy kis magányra vágyott, hiszen úgy össze volt zárva a másik néggyel, hogy csak ilyenkor lehetett egyedül. A többiek nem tudják, hogy elmente máskor is a romos házhoz, de azt mondják, tetszett neki. Miután beköltöztek, rászántak egy napot, hogy közösen bejárják Glenskehy környékét, és földerítsék a terepet. Amikor meglátták a házat, Lexie nem volt hajlandó továbbmenni, amíg alaposan körül nem nézett, pedig a többiek mondták neki, hogy bármelyik pillanatban jöhet a farmer a puskájával. Tetszett neki, hogy így meghagyták a házat annak ellenére, hogy senki sem használja. Dániel azt mondta, Lexie „szereti, ha valami nem hatékony", bármit is jelentsen ez. Tehát nem zárhatjuk ki azt az eshetőséget, hogy rendszeresen útba ejtette a barangolásai során. Tehát biztosan nem ír, vagy legalábbis nem itt nőtt fel. Hiszen vidéken lépten-nyomon belebotlik az ember a nagy éhínség idején elhagyott házakba, mi már szinte észre sem vesszük őket. Csak a turisták - mégpedig elsősorban a „múlt nélküli" országokból, Amerikából, Ausztráliából érkezett turisták - nézik meg őket maguknak alaposabban, ők érzik át a történelem apró üzeneteinek súlyát. Samnek még egy papírdarab volt a tarsolyában: a gazdátlan ház alaprajza. Alul parányi, takaros ábra jelezte a méretarányt. - De akárhogy is jutott el odáig - mondta, miközben a rajz utolsó sarkát is a táblára ragasztotta -, tény, hogy itt halt meg, ennek a falnak dőlve, az általunk külső szobának titulált helyiségben. Aztán valamikor a halál és a hullamerevség beállta között átvitték a belső szobába, és csütörtök hajnalban ott találták meg. Sam most Cooper felé intett. A patológus már egy ideje a semmibe bámult, mintha valami fennkölt transzállapotban lebegne a szoba fölött. Nem siette el a dolgot: hatásvadász módon megköszörülte a torkát, majd körbepillantott, hogy feszülten figyele rá mindenki. - Az áldozat - kezdte - egészséges fehér nő volt, magassága százhatvanöt centi, súlya ötven öt kiló. Sebhelye, tetoválása vagy más ismertetőjele nincs. A véralkoholszintje 0,3 ezrelék volt, ami két-három pohár, néhány órával korábban elfogyasztott bornak felel meg. A toxikológiai vizsgálat egyébként negatív eredményt hozott, azaz közvetlenül a halála előtt nem fogyasztott kábítószert, méreganyagot, gyógyszert. Valamennyi szervének mérete a normál értékhatáron belül van, testi hibát, betegségre utaló jelet nem találtam. Az ízületek, illetve a koponyacsontok állapota arra utal, hogy a húszas évei vége felé járhatott A medence állapota egyértelműen azt mutatja, hogy soha nem szült. - Cooper most a vizespoharáért nyúlt, és megfontoltan kortyolt belőle, de én tudtam, hogy még nem fejezte be, csak hatásszünetet tart. Még tartogat valamit a számunkra. Letette a poharat, és akkurátusan elhelyezte az asztal sarkán. - Most azonban - folytatta - a terhesség korai fázisában volt - Azzal hátradőlt és figyelte a hatást. - Jaj, istenem! - mondta halkan Sam. Frank háttal a falnak dőlve hosszan, halkan füttyentett egyet. O'Kelly a szemét forgatta. Más sem hiányzott már! Arra gondoltam, bárcsak lett volna annyi eszem, hogy leüljek... Valamelyik barátja tett erről említést? - kérdeztem.

- Egyik sem - felelte Frank, Sam pedig a fejét rázta. - A mi kis Lexie-nkhez közel álltak a barátai, de a titkai még közelebb. - Elképzelhető, hogy nem is tudott róla - vetettem föl. - Ha nem volt szabályos a ciklusa... - Jézusmária, Maddox! - szörnyülködött O'Kelly. - Nem vagyunk kíváncsiak ezekre a női micsodákra. Inkább írjon róla jelentést, vagy amit akar! - Arra van esély, hogy DNS-vizsgálattal azonosítsuk az apát? - kérdezte Sam. - Nem látom okát, hogy miért ne tehetnénk - mondta Cooper -, feltéve, ha sikerül mintát szerezni a vélelmezett apától. A magzat nagyjából négyhetes volt, majdnem fél centiméter hosszú, és... - Az ég szereimére! - csattant föl O'Kelly. Cooper önelégülten somolygott - Kíméljen meg a részletektől, és haladjon! Hogyan halt meg a lány? Cooper jelentőségteljes szünetet tartott, jelezve, hogy neki O'Kelly nem osztogathat parancsokat - Valamikor szerda este - szólalt meg végül, amikor már úgy érezte, mindenkihez eljutott az üzenet - egyetlen késszúrást kapott a jobb mellkasára, A támadás valószínűleg szemből érte, mert ilyen szögben, azon a ponton hátulról nehéz lett volna megszúrni. Mindkét tenyéren és az egyik térden is találtam kisebb horzsolásokat, amelyeket az okozhatott, hogy az áldozat elesett, a kemény talajon, védekezésre utaló sebeket azonban nem láttam. A gyilkos fegyver legalább 7-8 centiméter hosszú, egyélű, hegyes végű penge volt, különös ismertetőjel nélkül, azaz bármilyen nagyobb méretű zsebkés vagy akár éles konyhakés is lehetett. A penge a kulcscsont középvonalánál, a nyolcadik borda magasságában, felfelé irányuló szögben hatolt be az áldozat testébe, és egy kicsit belevágott a tüdőbe. Ezzel úgynevezett légmellet idézett elő. A legegyszerűbben úgy magyarázhatnám ezt el - Cooper itt sanda oldalpillantást vetett O'Kellyre -, hogy a penge visszacsapó szelepet hozott létre a tüdőben. Valahányszor az áldozat levegőt vett, a tüdejéből levegő jutott ki a mellkasi üregbe, majd amikor kifújta a levegőt, a szelep visszacsapódott, és a levegő ott rekedt. Az azonnali orvosi ellátás szinte bizonyosan megmentette volna az életét. Ennek hiányában azonban a levegő fokozatosan felgyülemlett, és összenyomta a mellüregben lévő többi szervet, míg végül a szív már nem tudott megtelni vérrel, és az áldozat meghalt. Egy pillanatra csönd állt be, csak a neoncsövek halk zúgása hallatszott. A hideg, romos házban heverő lányra gondoltam, akit az éjjeli madarak siratnak el, miközben hull a lágy eső, és ő szép lassan belehal abba, hogy lélegzik... - Mennyi ideig tarthatott ez? - kérdezte Frank. - Hogy milyen ütemben súlyosbodott az állapota, az többféle tényezőtől is függ - felelte Cooper. - Amennyiben például az áldozat, miután leszúrták, bármilyen rövid utat megtett futva, akkor a szokottnál gyorsabban, mélyebben lélegzett, és ezzel siettette a légmell kialakulását. A penge Ezen kívül apró vágást ejtett a mellkason áthaladó egyik fő artérián is. Fizikai tevékenység esetén ez az apró vágás tovább szakadhatott, és a vérzés fokozatosan erősödhetett. Óvatos becslésként azt mondhatom, hogy az áldozat a késszúrás után húsz-

harminc perccel veszíthette el az eszméletét, és ezután úgy tíz-tizenöt percen belül halhatott meg. - És ez alatt a fél óra alatt milyen messzire juthatott? - kérdezte Sam. - Nem vagyok médium, nyomozó - mondta nyájasan Cooper. - Az adrenalin lenyűgöző, hatást tűd gyakorolni az emberi testre, márpedig van arra utaló bizonyíték, hogy az áldozat érzelmileg meglehetősen túlfűtött állapotban volt. A hullagörcsöt - esetünkben a halál pillanatában ökölbe szoruló, és a rigor mortis ideje alatt úgy maradó két kezet - ugyanis általában a rendkívüli érzelmi feszültség jelének tartják. Ha az áldozat kellőképpen motivált volt, márpedig az adott körülmények között, úgy gondolom, az volt, egy mérföld körüli távot sem zárhatunk ki. Ugyanakkor természetesen az is elképzelhető, hogy néhány méter megtétele után összeesett. - Oké - mondta Sam. Elvett valakinek az asztaláról egy kiemelőt, és nagy kört rajzolt a térképen a romos ház köré. Benne volt a falu, Whitethorn House és többhektárnyi üres domboldal. - Tehát az elsődleges tetthelyünk ezen belül bárhol lehet. - Nem voltak túl erős fájdalmai ahhoz, hogy ilyen messzire eljusson? - kérdeztem. Éreztem, hogy Frank tekintete rám villan. Arról ugyanis soha nem kérdezősködünk, hogy szenvedett-e az áldozat. Ha nem kínozták meg kifejezetten, nem kell tudnunk. Hiszen ha érzelmileg belekeveredünk az ügybe, azzal csak azt érjük el, hogy odalesz a tárgyilagosságunk, és rémálmok fognak gyötörni. A gyászoló családnak meg úgyis mindig azt mondjuk, hogy fájdalommentes volt az áldozat halála. - Szabjon gátat a fantáziájának, Maddox nyomozó - mondta Cooper. - A feszülő légmell sok esetben viszonylag fájdalommentes. Az áldozat bizonyára tudatában volt, hogy egyre nehezebben kap levegőt, és szaporább lett a szívverése. A sokk beálltával hideg, nyirkos lett a bőre, és bizonyára szédült is, de semmi okunk azt feltételezni, hogy pokoli kínokat élt volna át. - Mekkora erővel szúrt a tettes? - kérdezte Sam. - Bárki tehette, vagy nagydarab, erős ember kellett hozzá? Cooper felsóhajtott. Mindig ezt kérdezzük: lehetett a gyilkos cingár fickó? Esetleg nő? Vagy gyerek? És mekkora gyerek? - A seb keresztmetszeti formája, valamint az a tény, hogy a behatolási pontnál nem szakadt föl a bőr, megehetősen hegyes végű pengére utal - felelte a patológus. - A penge csontot, porcot sehol nem érintett. Gyors döfést feltételezve azt tudom mondani, hogy a sérülést okozhatta nagydarab férfi, gyengébb testalkatú férfi, nagydarab nő, gyengébb testalkatú nő vagy erősebb, pubertáskorú gyermek. Kielégítő választ kapott a kérdésére? S a m befogta a száját. - A halál időpontja? - vakkantotta O'Kelly. - Tizenegy és éjjel egy óra között - felelte az egyik körömágyát vizsgálgatva Cooper. - Ahogy az emlékeim szerint az előzetes jelentésemben is szerepelt - tette hozzá. - Egy kicsit azért le tudjuk szűkíteni - mondta Sam. Fogott egy filctollat, és új időrendi táblázatot kezdett Franké alatt. - Az áldozatot fél egy körül vitték be a romos házba. Az eső ugyanis azon a környéken éjfél után úgy tíz perccel eredt el, és a technikusok az alapján,

hogy mennyire volt nedves a teste meg a ruhája, úgy saccolják, az áldozat tizenöt, maximum húsz percig lehetett kint az esőben. És addigra már halott volt. Tehát figyelembe véve, amit dr. Cooper mondott, a késelés legkésőbb éjfélkor, de inkább korábban történhetett. Úgy gondolom ugyanis, hogy a lány már nemigen lehetett magánál, amikor eleredt az eső, különben behúzódott volna valami fedett helyre. Ha a lakótársai igazat beszélnek, és valóban fél tizenkettőkor hagyta el a házat sértetlenül, akkor egy félórás intervallumban helyezhetjük el a késelést. Ha pedig hazudtak, vagy tévedtek, akkor is csak tizenegy és tizenkét óra között történhetett. - És ez minden - mondta Frank, aki most már oldalvást ülte meg a széket - Lábnyom, vérnyom sehol, az eső elmosott mindent. Ujjlenyomat sehol, mert valaki végigment a lány zsebein, és. letörölgette a cuccait. A technikusok szerint a körme alatt sincs semmi érdemleges, úgy tűnik, nem dulakodott a gyilkossal. Még vizsgálják a nyomokat, de előzetesen azt mondták, semmi szokatlant nem láttak. A hajszálak meg a ruhafoszlányok vagy az áldozattól, vagy a lakótársaitól, vagy a házban lévő cuccokról származnak, azaz nem érnek semmit. A környék átkutatása még folyik, de egyelőre nincs nyoma se a gyilkos fegyvernek, se a támadás helyszínének, se dulakodásnak. Alapvetően elmondható, hogy van egy halott lány, és más semmi. - Fantasztikus - mondta gondterhelten O'Kelly. - Megint egy ilyen ügy. Maddox, maga mágnest hord a melltartójában, azzal vonzza az ilyen elbaszott eseteket? - Ez nem az én ügyem, uram - emlékeztettem. - Mégis itt van. Lehetséges nyomvonalak? Sam letette a filctollat, és fölemelte a hüvelykujját - Egy: véletlenszerű támadás. - A gyilkosságiaknál szokásává válik az embernek, hogy számozza a dolgokat. O'Kellyt ugyanis ez teszi boldoggá. - A lányt séta közben kiszúrta magának valaki. Lehet, hogy pénzért támadta meg, lehet, hogy szexuális indítékkal, de az is lehet, hogy csak heccből. - Ha bármi jele lenne az esetleges szexuális indítéknak - mondta fáradtan a körmeinek Cooper -, azt hiszem, mostanáig megemlítettem volna. Az igazság azonban az, hogy semmit sem találtam, ami bármiféle közelmúltbeli szexuális kapcsolatra utalt volna. Sam bólintott. - Rablásra sem utal semmi, hiszen nála maradt a pénztárcája némi készpénzzel, hitelkártyája nem volt, a mobilját pedig otthon hagyta. De ez még nem bizonyítja, hogy nem rablás történt. Hiszen elképzelhető, hogy a lány ellenáll, a gyilkos megszúrja, a lány elfut, ő utána, és amikor rádöbben, hogy mit művelt, pánikba esik... - Sam itt gyors, kérdő pillantást vetett rám. O'Keilynek igen határozott véleménye van a pszichológiáról, és szeret úgy tenni, mintha nem tudna erről az egész profilkészítősdiről. Ezért óvatosan kellett csinálnom. - Gondolod? - mondtam. - Nem is tudom, nekem úgy tűnik... a halál beállta után vitték be a házba, ugye? Ha fél óráig tartott, mire meghalt, akkor az emberünk vagy egész idő alatt őt kereste - és egy rabló vagy egy erőszaktevő ugyan miért tette volna? -, vagy valaki más találta meg később, és bevitte a házba, de azzal már

nem fáradt, hogy fölhívjon minket. Mindkét forgatókönyv lehetséges, de nem hiszem, hogy bármelyik valószínű lenne. - A maga véleménye, hál' istennek, már nem a mi problémánk, Maddox - mondta rosszmájúan O'Kelly. - Hiszen amint találóan megjegyezte, ez nem a maga ügye. - Még mondta csak úgy a levegőbe Frank. - Azzal a verzióval, hogy egy vadidegen támadta meg, más probléma is van - folytatta Sam. Az a környék nappal is eléggé kihált, nemhogy éjszaka. Márpedig ha valaki rosszban sántikál, ugyan miért egy dűlőút mellett bóklászna a semmi közepén, hogy hátha véletlenül arra téved egy alkalmas áldozat? Miért nem megy be Wicklow-ba, Rathowenbe vagy legalább Glenskehybe? - Történt a környéken hasonló bűntény? - kérdezte O'Kelly. - Késsel fenyegetőző rabló és idegen ellen irányuló szexuális támadás nem volt - felelte Sam. - Glenskehy kis falu, a két leggyakoribb kihágás az, hogy záróra után isznak, és utána kocsival mennek haza. Az utóbbi években egyszer fordult elő késelés, amikor pár legény berúgott, és elszállt az agyuk. Úgyhogy, hacsak nem támadnak meg rövidesen valakit ugyanígy, az idegen elkövető teóriáját egyelőre talonba tehetjük. - Az nekem megfelel - vigyorgott rám Frank. A véletlenszerű támadás ugyanis azt jelentette volna, hogy nem kapnánk pluszinformációt az áldozat életéről, nem maradna felderítésre váró bizonyíték, indíték - azaz nem lenne rá semmi ok, hogy beépüljek. - Az nekem tökéletesen megfelel. - Meg is felelhet - mondta O'Kelly. - Ha véletlenszerű támadás lenne, azt cseszhetnénk. Vagy mákunk lenne, vagy nesze semmi, fogd meg jól. - Akkor ezt kizártuk. Pompás. - Sam most a mutatóujját is fölmutatta. - Kettő: közelmúltban szerzett ellenség. Úgy értem, olyan, aki Lexie Madisonként ismerte az áldozatot. A lány elég behatárolt körben mozgott, úgyhogy nem lehet túl nehéz kideríteni, volt-e vele valakinek problémája. A lakótársaival kezdjük, és onnan haladunk kifelé: tanárok a Trinityn, diákok... - De egyelőre semmi - mondta csak úgy maga elé Frank. - Még nagyon az elején járunk - folytatta határozottan Sam. - Az előzetes kihallgatásoknál tartunk. És most, hogy tudjuk, hogy terhes, van egy teljesen új nyomozati vonalunk. Meg kell találnunk az apát. - Sok szerencsét hozzá - mondta bosszúsan O'Kelly. - Amilyenek ezek a mai lányok, alighanem valami diszkóban fölcsípett suhanc lesz az, akivel dugtak egyet az út szélén. Zavarba ejtő módon elöntött a düh: Lexie nem az a fajta volt! Aztán emlékeztettem magam, hogy az információim elavultak, és ez az új Lexie akár ötcsillagos ribanc is lehetett. - A diszkó a logarléccel együtt ment ki a divatból, uram - jegyeztem még nyájasan. - De még ha tényleg egy bárban szedte is föl a fickót - mondta Sam -, akkor is meg kell keresnünk az illetőt, és ki kell zárnunk. Lehet, hogy időbe telik, de meg fogjuk csinálni. - Frankre nézett, aki komoran bólintott. - Kezdetnek megkérem a házban lakó srácokat, hogy adjanak DNSmintát.

- Lehet, hogy azzal egy darabig várnunk kéne - mondta mézesmázosan Frank. - Persze, a fejleményektől függően. Ha ugyanis az ismerősei netán úgy tudnák majd, hogy a lány él és virul, akkor nem nagyon kéne ráznunk a ketrecüket. Jobb, ha nyugodtan, mit sem sejtve élik az életüket, abban a tudatban, hogy a nyomozás lefutott. A DNS-ük nem szalad el, lesz belőle bőven pár hét múlva is. Sam vállat vont. Látszott rajta, hogy megint egyre feszültebb. - Ezt majd menet közben pontosítjuk. Tehát három: egy ellensége az előző életéből, aki lenyomozta. - Na, ez már jobban tetszik! - mondta Frank, és fölegyenesedett. - Hiszen annak, hogy Lexie Madisonként problémái lettek volna, nem találtuk nyomát, igaz? Az előző életében viszont valami nyilván nem stimmelt, hiszen nem szórakozásból kószált a világban álnéven. Vagy a zsaruk elől bujkált, vagy valaki más elől. Én arra tenném a pénzemet, hogy valaki más elől. - Nem biztos, hogy erre vevő vagyok - mondtam. A pokolba O'Kellyvel! Pontosan tudtam, mire akar kilyukadni Frank, és nem szeretem, ha megpróbálnak csőbe húzni. - Erről az egészről ordít a tervszerűség teljes hiánya: a gyilkos egyetlen szúrt sebet ejt, ami nem is halálos, aztán - ahelyett, hogy végezne a lánnyal, vagy legalább fogva tartaná, hogy ne tudjon segítséget hívni -, futni hagyja, olyannyira, hogy fél órába telik, mire újra megtalálja. Nekem ez azt súgja, hogy nem előre kitervelt, sőt, talán nem is szándékos gyilkosságról van szó. O'Kelly utálkozó pofát vágott - Annak a lánynak a mellkasába döftek egy kést, Maddox. Szerintem a tettes tudta, hogy ebbe jó eséllyel bele fog halni. O'Kellyt simán tudom kezelni, ebben az évek során komoly gyakorlatra tettem szert. - Ez igaz - mondtam. - De ha valaki éveken át tervezi, hogy megöli, akkor nyilván a legapróbb részletet is jó előre átgondolja. Elővigyázatos, és ragaszkodik a forgatókönyvéhez. - Elképzelhető az is - szólalt meg Frank -, hogy volt ugyan forgatókönyve, de az erőszak nem szerepelt benne. Mondjuk, nem azért üldözi a lányt, mert haragszik rá, hanem mert reménytelenül szerelmes belé. A fejébe vette, hogy ők ketten lelki társak, szerelmesturbékolós találkára készül, ami után boldogan élnek, míg meg nem halnak, a csaj viszont elküldi a picsába. Tehát ő tér el a forgatókönyvtől, és ezt az emberünk nem tudja kezelni. - Igen - mondtam -, előfordul, hogy az ilyenek bekattannak. De akkor ennél sokkal alaposabb munkát végeznek. Ilyen esetben őrült rombolásra lehet számítani: összevissza veri az áldozatot, elcsúfítja az arcát, egyszóval erősen túllihegi a dolgot, nem csak úgy egyszerűen megöli. Ehhez képest van egy késszúrásunk, amelybe a lány épphogy belehalt. Ez nem illik a képbe. - Talán nem volt rá módja, hogy túllihegje a dolgot - vetette föl Sam. - Mondjuk, megszúrja, a lány elszalad, és mire utoléri, már halott. - Akkor is! - mondtam. - Olyan emberről beszélünk, aki annyira rögeszmés, hogy képes éveken át várni, és ki tudja, milyen messzire követni a lányt. Ha az ilyen fokú érzelem egyszer csak levezető csatornára talál, nem tűnik el csak úgy, pusztán azért, mert a

célszemély meghalt. A megszállott üldöző dühét inkább csak fokozza, hogy az üldözött már megint kicsúszott a markából. Legalább egy-két további késszúrást várnék, vagy pár arcba rúgást, effélét. Jó érzés volt így belegabalyodni az ügybe: mintha újra gyilkossági nyomozó lennék, a lány pedig a soron következő áldozat. A csodálatos, erős, nyugtató hatás úgy áradt szét a bensőmben, mint a forralt whisky egy hosszú, szeles, esős nap után. Frank lazán elterpeszkedett a székén, de éreztem, hogy figyel, és tudtam, hogy kezdek túlzott érdeklődést mutatni. Vállat vontam, ismét a falnak döntöttem a fejem, és a plafont bámultam. - A lényeg igazából az - mondta Frank a nyilvánvalót -, hogy ha a lány külföldi, és a fazon bármilyen okból idáig követte, akkor amint megtudja, hogy kész a meló, fölszívódik, mint a meleg takony. Csak akkor marad az országban annyi ideig, hogy elkaphassuk, ha azt hiszi, hogy a lány még él. Röpke, súlyos csend állt be. - Ellenőrizhetünk mindenkit, aki elhagyja az országot - mondta Sam. - És ugyan mit ellenőriznénk? - érdeklődött Frank. - Fogalmunk sincs, kit keresünk, hova készül, fogalmunk sincs semmiről. Ahhoz, hogy jussunk valamire, azonosítanunk kell a lányt. - Dolgozunk rajta. Ahogy már mondtam. Ha ez a lány el tudta adni magát írnek, akkor jó eséllyel angol anyanyelvű. Kezdjük Angliában, aztán jön az USA, Kanada. - Frank a fejét rázta. - Az időbe telik. Nekünk viszont itt kell tartanunk a fiút - vagy lányt -, amíg rá nem jövünk, hogy ki a túrót keresünk. Ezt pedig csak egyféleképpen tudom elképzelni. - Négy... - mondta határozottan Sam, és kiegyenesítette a gyűrűsujját is. Egy másodperc törtrészéig rám villant a tekintete. - A tettes összekeverte valakivel az áldozatot. Egy kis időre újra csönd lett. Cooper kizökkent a transzállapotból, és határozottan úgy tűnt, hogy kezdi izgatni a dolog. Engem pedig valósággal égetett a saját arcom, mintha túl vastagon fölkent, elkenődött szemfesték lenne, vagy egy túl mélyen dekoltált top, amit, ha több eszem lett volna, nem veszek föl. - Kiakasztott mostanában valakit? - fordult hozzám O'Kelly. - Úgy értem, a szokottnál jobban. - Vagy száz agresszív férfit meg pár tucat agresszív nőt - feleltem. - Hirtelen senki sem ugrik be konkrétan, de majd átküldöm az ügyek aktáit, és megjelölöm a legocsmányabbakat. - És amikor beépített ügynök voltál? - kérdezte Sam. - Haragudhatott valaki Lexie Madisonra? - Azon az idiótán kívül, aki megkéselt? - kérdeztem vissza. - Nem emlékszem senkire. - Ő már egy éve bent van - mondta Frank. - Kábszer birtoklása eladási szándékkal... Amúgy is meg akartam neked mondani. A fazon agyilag zokni, egy felismerési bemutatásnál se valószínű, hogy kiszúrna téged. Átrágtam az abból az időszakból származó értesüléseinket is, de sehol semmi intő jel. Maddox nyomozó senkit sem haragított magára, semmi jele, hogy

bárki is gyanította volna, hogy zsaru. Amikor pedig megsebesült, gyorsan kivontuk, és odaküldtünk valaki mást, hogy kezdje elölről. Közvetlenül az ő munkájából adódóan senkit sem tartóztattak le, és tanúskodnia sem kellett. Tehát alapvetően senkinek nem volt rá oka, hogy a halálát kívánja. - Vannak barátai annak az idiótának? - tudakolta Sam. Frank vállat vont. - Feltehetően vannak, de akkor sem látom okát, hogy miért uszítaná rá őket Maddox nyomozóra. Még csak vádat sem emeltek ellene a késelés miatt. Behoztuk, előadott valami sumák dumát, hogy önvédelem volt, mi meg úgy tettünk, mintha elhinnénk, és elengedtük. Kint sokkal több hasznát vettük. Sam fölkapta a fejét, és már-már mondott valamit, de végül az ajkába harapott, és erősen összpontosítva törölgetni kezdett a táblán egy maszatos foltot. Bármit is gondolt az olyan emberről, aki rendőrgyilkossági kísérlet után elengedi a tettest, tudta, hogy egymásra vannak utalva Frankkel. És hosszúnak ígérkezett a nyomozás. - És a gyilkossági csoportnál? - fordult hozzám Frank. - Ott szereztél ellenségeket? - O'Kelly savanyúan, kurtán felröhögött. - A megoldott ügyeim elkövetői még mind ülnek - mondtam -, de gondolom, vannak barátaik, családtagjaik, bűntársaik. És vannak olyan gyanúsítottak is, akiket nem sikerült börtönbe juttatnunk. - A régi asztalomról lesiklott az utolsó napsugár. Sötétbe borult a sarkunk. Hirtelen hidegnek és üresnek éreztem az irodát, mintha szomorú szél fújta volna át. - Ezt majd én megcsinálom - mondta Sam. - Utánuk nézek. - Ha valaki vadászna Cassie-re - mondta segítőkészen Frank -, akkor Cassie sokkal inkább biztonságban lesz Whitethorn House-ban, mint egyedül a lakásán. - Odamehetek, hogy ne legyen egyedül - mondta Sam , de nem nézett Frankre. Nem akartuk a jelenlévők orrára kötni, hogy az idő jó részét amúgy is nálam tölti, és Frank ezt jól tudta. - Heti hét nap, huszonnégy órában? - vonta föl a szemöldökét, mint aki jól szórakozik. - Ha beépül, be lesz mikrofonozva, és odaültethetünk valakit, hogy éjjel-nappal hallgassa, amit... - Az én költségkeretemből ugyan nem! - jelentette ki O'Kelly. - Semmi gond, majd hallgatja a mi keretünkből. A rathoweni rendőrőrsön ütünk tanyát, és ha kell, perceken belül ott lesznek az embereink a helyszínen. Otthon mikor kap ilyen szintű védelmet? - Ha úgy gondoljuk, hogy valaki meg akar gyilkolni egy rendőrt - mondta Sam -, akkor annak a rendőrnek igenis, otthon kell ilyen szintű védelmet kapnia! - Egyre feszültebb volt a hangja. - Rendben - fordult O'Kellyhez Frank. - Mennyi ideig futja a keretükből állandó védelemre? - Nem vagyunk mi őrző-védő szolgálat! - fakadt ki O'Kelly. - Maddox a CSBE nyomozója, úgyhogy ez a CSBE problémája. - Frank széttárta a karját, és rávigyorgott Samre. Cooper már túlságosan is élvezte a dolgot. - Nem kell nekem állandó védelem - mondtam, Ha az emberünk rögeszmésen oda lett volna értem vagy Lexie-ért, nem állt volna le egy

szúrás után. Úgyhogy nyugi. - Rendben - mondta kis szünet után Sam, de nem volt elégedett. - Azt hiszem, részemről ennyi. - Hirtelen mozdulattal, keményen lehuppant, és az asztalhoz húzta a székét. - Az mindenesetre biztos, hogy a lányt nem a pénzéért ölték meg - mondta Frank. - A házban ugyanis hetente összedobják a pénzt egy fatálkába, fejenként száz fontot. Ebből fizetik a kaját, a benzint, a számlákat, a ház felújítását, miegymást. A lány jövedelméből ezek után nem sok maradt. A bankszámlaegyenlege nyolcvannyolc font. - Te mit gondolsz? - fordult hozzám Sam. Úgy értette, mit gondolok, mint profilkészítő. A profilkészítés korántsem „felhasználóbarát" tudomány, és nem mondhatnám, hogy biztos talajt érzek a lábam alatt, amikor ilyesmivel próbálkozom. De amennyire láttam, itt minden jel arra mutatott, hogy a lányt olyan ember ölte meg, akit ismert - mégpedig egy lobbanékony természetű ismerőse lehetett, nem pedig olyan, akit a hosszú időn át dédelgetett gyűlölet vezérel. A kézenfekvő válasz tehát az volt, hogy vagy a születendő gyereke apja tette, vagy az egyik lakótársa - és a kettő lehet egy és ugyanaz a személy is, persze. De ha ezt mondtam volna, akkor a megbeszélés, legalábbis számomra, azonnal véget ér. Ha ugyanis fölmerül, hogy egy házban lakjak a „tuti befutókkal", Sam állatira bepöccent volna és én ezt nem akartam. Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak azt nem szeretném, ha Sam döntene helyettem, pedig tudtam jól, mi a helyzet, tudtam jól, hogy hatással van rám ez a szoba, ez a társaság, ez a beszélgetés. Finoman megdolgoz a környezet, és Frank pontosan tudta, hogy így lesz. Nincs a világon semmi, ami annyira a véreddé válna, annyira magának követelné testedet-lelkedet, és olyan erős, harsány, ellentmondást nem tűrő hangon szólítana magához, mint egy gyilkossági ügy. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára így működött az agyam, ilyen erősen koncentrálva rakosgattam össze bizonyítékokat, törvényszerűségeket, elméleteket - és ez a néhány hónap hirtelen éveknek tűnt. - A kettes ajtót választom - feleltem végül. - Olyan ember a tettes, aki Lexie Madisonként ismerte a lányt. - Ha erre a verzióra összpontosítunk - mondta Sam-, akkor abból kell kiindulnunk, hogy a lakótársai látták utoljára élve, és ők álltak hozzá a legközelebb. Ők a helyzet kulcsa. Frank a fejét rázta. - Én nem vagyok ebben ennyire biztos. Hiszen rajta volt a kabátja, és biztosan nem a halála után adták rá, ahhoz túl sok rajta a vér. Ott, ahol rászorította a karját a sebére, teljesen átázott a kabátujja. Tehát az a kabát volt rajta, amikor megszúrták. Számomra ebből az következik, hogy házon kívül történt a dolog, távol a lakótársaitól. - Én még nem zárnám ki őket - mondta Sam. - Nem tudom, mi ért akarta volna bármelyikük is leszúrni, és azt sem tudom, miért a házon kívül tették volna. Csak azt tudom, hogy a mi szakmánkban többnyire a kézenfekvő megoldás a nyerő, és akármerről nézzük, ők a kézenfekvő megoldás. Amíg nem találunk egy tanút, aki látta a lányt épségben, miután kiment a házból, rajta maradnak a listán. Frank vállat vont. - Rendben. Mondjuk, hogy valamelyik lakótársa volt. Na most ők négyen

baromira összetartanak. Órákon át hallgattuk ki őket, de a szemük se rebbent, gyakorlatilag nulla az esélye, hogy megfúrjuk a sztorijukat. Vagy tételezzük fel, hogy kívülálló a tettes: halvány gőzünk sincs róla, hogy kicsoda, honnan ismerte Lexie-t, hol keressük. Vannak ügyek, amelyeket egyszerűen nem lehet kívülről megoldani. Az ilyen esetekre találták ki a titkos műveleteket. És ezzel szépen vissza is kanyarodtunk az általam javasolt másféle módszerhez... - Vagyis ahhoz, hogy gyilkossággal gyanúsított emberek közé küldjünk egy nyomozót vágott a szavába Sam. - Általánosságban elmondható - felelte egyik szemöldökét fölvonva Frank, akit láthatóan szórakoztatott a megjegyzés -, hogy a beépített ügynökök nem szent életű emberek után nyomoznak. Mondhatni az a munkánk, hogy alvilági körökben forgunk. - Mégpedig IRA-harcosok, gengszterek, drogdílerek körében - szólt közbe 0’Kelly. - Most viszont csak pár kibaszott egyetemistáról van szó! Ezekkel alighanem még Maddox is elboldogul. - Pontosan erről beszélek - mondta Sam. - A beépített ügynökök bűnszövetkezetek után nyomoznak. Drogkartellekkel meg más bűnbandákkal foglalkoznak, egy mezei gyilkosság nem az ő asztaluk. Ebben az ügyben ugyan miért lenne szükség beépített ügynökre? - Döbbenetes ez a hozzáállás egy gyilkossági nyomozótól - nézett rá aggodalmasan Frank. Azt akarod mondani, hogy ennek a lánynak az élete nem ér annyit, mint egy kiló heroin? - Nem - felelte higgadtan Sam. - Azt akarom mondani, hogy egy gyilkosság felderítésének más módja is van. - Például? - vonta kérdőre Frank, aki már készült a döntő csapásra. - Ebben a konkrét gyilkossági ügyben mi mást tehetnénk? Nem azonosítottuk az áldozatot - Frank most közelebb hajolt Samhez, és miközben sorolta, sorban rászegezte az ujjait -, Ezen kívül nincs gyanúsított, nincs indíték, nincs meg a gyilkos fegyver, az elsődleges tetthely, nincs ujjlenyomat, tanú, nyom, nincs egy irány, amerre elindulhatnánk. Igazam van? - Három napja folyik a nyomozás - mondta Sam. - Ki tudja, mi minden... - Most pedig nézzük meg azt is, mink van - folytatta Frank, és fölemelte a mutatóujját - Van egy elsőrangú, jól kiképzett, tapasztalt titkos ügynökünk, aki kiköpött hasonmása az áldozatnak. Ennyi. Van rá valami okunk, hogy ne éljünk ezzel a lehetőséggel? Sam dühösen, kurtán felnevetett, és hintázni kezdett a székével. - Vagyis hogy ne dobjuk a cápák közé csalinak? - Az illető nyomozó - mondta nagyon szelíden Frank. - Igen - mondta hosszú szünet után Sam, és óvatosan leengedte a padlóra a széke két első lábát. - Igen, az. - Azzal levette a szemét Frankról, és körbepillantott az irodában. A tekintete megállapodott a félhomályos sarkokban megbúvó üres Íróasztalokon, majd a

táblára laza összevisszaságban odafirkantott szavakon, a térképeken, Lexie fényképén, végül rajtam. - Rám ne nézzen - mondta O'Kelly. - A maga ügye, a maga döntése. - A főfelügyelő láthatóan biztosra vette, hogy ez a nyomozás zátonyra fut, és már jó előre fedezte magát. Kezdtek az agyamra menni mind a hárman. - Rám még emlékszik valaki? - érdeklődtem. Talán megpróbálhatnál meggyőzni engem is, Frank, mert szerintem ez legalábbis részben az én döntésem. - Maga oda megy, ahova küldik - vetette oda O'Kelly. - Természetesen tisztában vagyok ezzel - mondta szemrehányóan Frank. - Hamarosan sorra fogsz kerülni. Csak úgy éreztem, az udvariasság azt diktálja, hogy először O'Neill nyomozóval vitassam meg a dolgot, lévén, hogy közös nyomozást folytatunk meg minden. Vagy rosszul gondolom? Hét ezért van az, hogy a közös nyomozás az ördögtől való: soha senki nem tudhatja biztosan, ki a nagyfőnök, és nem is szeretné megtudni senki. Samnek és Franknek hivatalosan minden fontosabb döntés előtt egyeztetnie kellett, de tudvalevő volt, hogy ha titkos ügynök bevetéséről kell dönteni, Franké az utolsó szó. Sam talán érvényesíthette volna az akaratát, de ahhoz, „fentről" is segítséget kellett volna kérnie, és baromi nyomós okot kellett volna fölmutatnia. Franknek gondja volt rá - „úgy éreztem, az udvariasság azt diktálja" - hogy Sam ezt ne felejtse el. - Abszolút jól gondolod - feleltem. - De még én is hátravagyok, és egyelőre nem igazán hallottam semmit, ami meggyőzne. - Mennyi időről lenne szó? - Sam Frankhez intézte a kérdést, de közben rám nézett, és szabályosan megijesztett. Átható volt a tekintete, és nagyon komoly már-már szomorú. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy Sam igent fog mondani. Látta ezt Frank is. A hangszíne nem változott, de a háta kiegyenesedett, és látszott, hogy föl van villanyozva: az arckifejezése harckészültségben álló ragadozót idézett. - Nem sokról; maximum egy hónapról. Mivel nem bűnszervezet után nyomozunk, nem kell, hogy valaki évekig „bent" legyen. Ha ez az akció pár héten belül nem hoz eredményt, akkor nem hoz eredményt később sem. - Készenlétben fog állni az erősítés. - A nap huszonnégy órájában. - És ha bármi veszélyre utaló jel... - Akkor Maddox nyomozót azonnal kivonjuk, vagy ha kell, odamegyünk érte, és elhozzuk. Ugyanez történik, ha a birtokodba jutott információk szükségtelenné teszik a további titkos ügynöki munkát. Maddox nyomozót ez esetben is még aznap kivonjuk onnan. - Szóval kössem föl a gályámat - mondta halkan, nagy fújtatás kíséretében Sam. - Rendben: ha Maddox nyomozó hajlandó rá, akkor megcsináljuk. Azzal a feltétellel, hogy mindenre kiterjedő tájékoztatást kapok a fejleményekről. És nincs kivétel.

- Szép döntés - dicsérte, meg Frank, és sietve lecsusszant a székéről, mielőtt Sam meggondolhatta volna magát. - Nem fogod megbánni - tette hozzá. - Várj, Cassie, mielőtt bármit mondanál, szeretnék mutatni neked valamit. Azt ígértem, videózunk, és én szavatartó ember vagyok. O'Kelly nagyot fújt, és elsütött valami kiszámítható poént az amatőr pornóról, de én szinte nem is hallottam, mit mond. Frank kotorászott égy keveset a nagy, fekete hátizsákjában, majd meglobogtatott felém egy DVD-t, amelyre filccel rá volt firkantva valami, és benyomta a gyilkossági csoport ócska DVD-lejátszójába. - A dátum tavaly szeptember tizenkettedike - mondta, miközben bekapcsolta a monitort. Dániel tizedikén kapta meg a ház kulcsait. Még aznap odaautóztak Justinnal, hogy megnézzék, nem omlott-e be a tető vagy ilyesmi, aztán tizenegyedikén mind az öten összecsomagoltak, tizenkettedikén pedig ki-ki leadta a kulcsot a házinéninek, és tokkalvonóval kiköltöztek Whitethorn House-ba. Ezek a fiúk-lányok nem pocsékolják az időt. Azzal Frank fölnyomakodott mellém Costelló asztalára, és megnyomta a távkapcsolón a PLAY gombot Sötétség. Kattanás, zörgés, mint amikor egy régi kulcs elfordult a zárban, majd fapadlón dobogó léptek. - Jézus a kereszten! - szólalt meg valaki. Finom hanghordozás, némi belfasti beütéssel: Justin. - Ez a szag! - Mit vagy úgy oda? - torkolta le egy mélyebb, szenvtelen hang, amelyen szinte nyoma sem volt semmiféle akcentusnak. („Ez Daniel - szólalt meg mellettem Frank.) - Tudtad, mire számíthatsz. - Kitöröltem az agyamból. - Működik ez a micsoda? - kérdezte egy lány. - Rafe, te meg tudod állapítani? - A mi kis Lexie-nk - mondta halkan Frank, de ezt én már úgyis tudtam. Könnyedebb hanghordozással beszélt, mint én, és nagyon tisztán csengő alt hangja volt. Az első szótag, amit kimondott, valósággal tarkón vágott. - Te jó ég! - szólalt meg most egy fiú angol akcentussal. Ez lesz Rafe. - Te ezt filmezed? - Hát persze. Az új otthonunk. Csak ebben a sötétben nem tudom, sikerül-e bármit is felvenni. Van itt villany? Megint léptek zaja hallatszott, majd ajtónyikorgás. - Ez a konyha lesz - mondta Dániel. - Ha jól emlékszem. - Hol a kapcsoló? - Nálam van öngyújtó - szólalt meg egy másik lányhang. Abigail, azaz Abby. - Készüljetek föl lelkileg! - mondta Justin. A képernyő közepén reszkető lángocska csak Abby arcát világította meg. Látszott a fölvont szemöldöke meg a kissé eltátott szája. - Jézus Mária és Szent József, Dániel! - hüledezett Rafe. - Én szóltam... - mondta Justin.

- Ismerjük el, tényleg szólt - mondta Abby. - Ha jól emlékszem, azt mondta, mintha egy régészeti lelőhelyet kereszteznénk egy durvább Stephen King-könyvvel. - Tudom, de azt hittem, túloz, mint rendesen. Arra nem számítottam, hogy megszépíti a dolgot. Most valaki - Dániel - elvette Abbytől az öngyújtót, és a szájába tett cigarettát kezével eltakarva rágyújtani készült. Valahonnan tehát légáram jött be. Dániel arca rendíthetetlen nyugalmat árasztott a reszketeg felvételen. Az öngyújtó lángja fölött Lexie-re pillantott, és nagy komolyan rákacsintott. Megdöbbentő volt mozgásban látni őket, talán azért, mert annyit bámultam azt a közös fotót. Úgy éreztem magam, mint a kis mesehős, aki varázserejű messzelátója révén bebocsátást nyer valami régi festmény szereplőinek lenyűgözően izgalmas, de veszélyes, titkos életébe. - Ezt ne...! - mondta Justin. Kivette Dániel kezéből az öngyújtót, és finoman bökdösött valamit egy rozoga polcon. - Ha cigizni akarsz, menj ki. - Miért? - kérdezte Dániel. - Nehogy kifakuljon a tapéta? Vagy attól félsz, hogy büdös lesz a függöny? - Helyes a bőgés, Justin - jegyezte meg Abby. - Ilyen béna bandát! - szólalt meg Lexie. - Szerintem ez a hely abszolúte „fantasztikus"! Úgy érzem magam, mintha mi lennénk az Ötös fogat, tudjátok, mint abban a gyerekfilmben! - Az Ötös fogat őskori romot talált - mondta Dániel. - Az Ötös fogat megtalálta a Penészbolygót - kontrázott Rafe. - Ez egyszerűen zseniális. - Gyömbéres kekszet kéne ennünk, meg löncshúst - mondta Lexie. - Egyszerre? - kérdezte Rafe. - Meg szardíniát - ragozta tovább Lexie. - Amúgy meg mi az a löncshús? - Valami konzerv - felelte Abby. - Fúj...! Justin a mosogatóhoz lépett, odatartotta az öngyújtót, és tekergetni kezdte a csapokat. Az egyikből, nem kevés köpködés-pukkadozás után, végül folyni kezdett egy vékony vízsugár. - Ez igen! - szólalt meg Abby. - Kér valaki hastífuszos teát? - Én George, alias Georgina akarok lenni - mondta Lexie. - Vagány kis csaj volt. - Nekem mindegy, csak ne Anne legyek - mondta Abby. - Mindig rálőcsölték a mosogatást, csak azért, mert lány. - Az normális, nem? - kérdezte Rafe. - Te lehetnél Timmy, a kutya - mondta neki Lexie. Gyorsabb volt a társalgásuk ritmusa, mint vártam. Röpködtek a csípős, szellemes riposztok,

és kezdtem érteni, miért gondolta róluk a többi angolszakos, hogy el vannak telve maguktól. Nyilván lehetetlen volt velük beszélgetni, hiszen feszes, csiszolt, zenei összhangot alkotó mondataik közé nem férkőzhetett be senki más. Lexie valahogy mégis befurakodott ebbe a hermetikusan zárt társaságba, vagy magát szabta méretre, vagy a többieket alakítgatta át apránként, míg végül nyílt előtte egy rés, amelyen besurrant, és zökkenőmentesen a csapat részévé vált. Nagy játékos volt ez a lány, bármilyen játékot is játszott. Megszólalt bennem egy vékonyka, de tisztán csengő hang: Én is jó játékos vagyok. Ekkor mintegy varázsütésre többé-kevésbé kivilágosodott a képernyő, miután a fejük fölött kigyulladt egy negyven wattos égő. Abby megtalálta a kapcsolót, mégpedig elég valószínűtlen helyen-, az iszonyúan mocskos tűzhely melletti sarokban. - Bravó, Abby! - mondta Lexie, és pásztázni kezdte a mobiljával a helyiséget. - Hát, nem is tudom - mondta Abby. - Most, hogy látom, még szörnyűbbnek tűnik, igaza volt. A falakon valamikor szemmel láthatóan volt tapéta, de aztán a sarkokból befelé araszoló zöldes penész megpuccsolta: már kis híján összeért középen. A mennyezetről lógó, látványos Halloween-díszletet alkotó pókhálók lágyan ringatóztak a huzatban. Á szürkés színű, szélein fölkunkorodó linóleumpadlón vészjósló, sötét csíkok húzódtak, az asztalon álló üvegvázából pedig a halottnál is halottabb, törött szárú, fura szögben meghajló virágok meredeztek. Mindent belepett vastagon a por. Abby arcára erős kétely ült ki, Rafe-et viszont mintha mulattatta volna a szeme elé táruló rettenet. Dániel visszafogottan érdeklődő arcot vágott, Justin pedig úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát. - Azt akarod, hogy itt lakjak? - kérdeztem Franktól. - Most már nem így néz ki - felelte sértődötten. - Szépen kikupálták. - Ledózerolták és újjáépítették? - Tényleg nagyon bájos hely. Imádni fogod. Csitt! Figyelj! - Nesze! - mondta Lexie, majd a kamera megrázkódott, és vadul kilengett. Pókhálós függöny látszott a képen, narancssárga színe és borzalmas, örvénylő mintázata a hetvenes éveket idézte. - A tiéd. Én inkább felderítő útra megyek. - Remélem, fölvetted, amit akartál - mondta Rafe. - Én most mit csináljak ezzel az izével? - Ne hozd ki belőlem a kisördögöt - mondta Lexie, és beszökdécselt a képbe. A konyhaszekrények felé tartott. Könnyedebb volt a járása, mint az enyém, apró léptekkel, szinte tipegve haladt előre, és lányosabb benyomást keltett. Nem voltak nőiesebb idomai, mint nekem, hiszen tényleg a hasonmásom volt, de a csípője táncosabb ringása miatt jobban észrevevődtek. A haja akkor még hosszabb volt, épp csak annyival, hogy oldalt, a füle fölött két kis lófarokba foghassa. Farmert viselt, meg testhezálló, krémszínű pulcsit, majdnem olyat, amilyen nekem is volt egyszer. Arról változatlanul fogalmam sem volt, hogy megkedveltük volna-e egymást, ha alkalmunk nyílik találkozni - valószínűleg nem -, de ez annyira mellékesnek tűnt, hogy nemigen gondolkoztam rajta. - Ejha! - mondta most Lexie, miután benézett az egyik kredencbe. - Ez meg micsoda?

Élőlény? - Lehet, hogy az volt - mondta a válla fölött behajolva Dániel. - Valamikor nagyon régen. - Szerintem fordítva történt - mondta Abby. - Valamikor régen nem élt, de most már igen. A szembefordítható hüvelykujja kifejlődött már? - Hiányzik a lakásom - szólalt meg tisztes távolból, panaszosan Justin. - Nem igaz - mondta Lexie. - Szívből gyűlölted az egy négyzetméteres lakásodat az újrahasznosított kartonpapír falaival. - De ott legalább nem voltak azonosítatlan organizmusok! - Leszámítva a fölötted lakó hogyishívjákot a hangfalaival, aki azt képzelte, hogy ő Ali G., a műfeka rapper. - Azt hiszem; valami gomba lehet - szólalt meg újra Dániel, aki érdeklődve vizsgálgatta a kredencet. - Kész, ennyi volt! - mondta Rafe. - Ezt nem vagyok hajlandó filmezni. Ha majd egyszer ősz fejjel dagonyázunk a nosztalgiában, az otthonunkról őrzött legelső emlékképeket nehogy már a gomba uralja! Hogy kell kikapcsolni ezt a vackot? Egy másodpercig még a linóleumot láttuk, majd elsötétült a képernyő. - Negyvenkét ehhez hasonló klipünk van - mondta különböző gombokat nyomkodva Frank -, az időtartamuk egy és öt perc között mozog. Biztos vagyok benne, hogy ebből az anyagból meg a lakótársainak a... mondjuk, egyhetes intenzív kihallgatásából összejön annyi információ, hogy összebuherálhassuk a mi kis házi gyártmányú Lexie Madisonunkat. Feltéve, persze, hogy te is ezt akarod. Azzal kimerevítette a képet Lexie fejét hátrafordítva éppen mondani akart valamit Csillogott a szeme, mosolyra húzódott a félig kinyílt szája. Néztem a lágy, reszketeg, villódzó kontúrjait, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban lerepülhetne a képernyőről. Valaha én is ilyen voltam - gondoltam. - Biztos járású, céltudatos, sebezhetetlen, semmitől sem visszariadó. Néhány röpke hónappal ezelőtt még ilyen voltam. Cassie - szólalt meg halkan Frank. - Nálad a labda. Hosszúnak tűnő ideig nemet akartam mondani, irány vissza a CSBE-re, jöjjön a szokásos hétfői felhozatal, a hétvége hordaléka: a sok zúzódás, magas nyakú pulcsi, szobában is viselt napszemüveg, a barátjuk ellen feljelentést tevő, majd azt kedd estére visszavonó törzs ügyfelek. Ott ül majd mellettem Maher, mint egy szvetterbe bújtatott nagy, rózsaszín sonka, és már előre hallom majd a kuncogását, amit akkor hallat, ha külföldi név bukkan föl. Ha reggel visszamegyek oda, soha nem lesz már más az életemben. Ezt olyan biztosan éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ez a lány amolyan bátorságpróba volt, nagy erővel, halálos pontossággal felém hajított kesztyű. Egyszeri esély, kapd el, ha tudod! O'Kelly kinyújtotta a lábait, és leplezetlenül sóhajtozni kezdett.

Cooper a plafon repedéseit vizsgálgatta. Sam válla mozdulatlan volt, tudtam, hogy visszafojtja a lélegzetét. Csak Frank nézett rám állhatatosan, pislogás nélkül. Fájt mindenem, szinte a levegő érintése is. A képernyő homályos, aranyszín fényében ott villódzott Lexie. Sötét tó volt, amelybe nagy csobbanással belevethetem magam; vékony jégréteggel borított folyó, amelyen elkorcsolyázhatok; messze földre vivő, azonnal induló repülőjárat, amelyre most még fölszállhatok. - Ez a lány dohányzott? - szólaltam meg végül. Szétnyíltak a bordáim, mint az ablakszárnyak. Már el is felejtettem, hogy ilyen mélyen is lehet lélegezni. - Te jó ég, maga aztán nem kapkodta el! - mondta O'Kelly, majd föltápászkodott, és ráhúzta a nadrágját a pocakjára. - Szerintem maga elmekórtani eset, de ez nem újdonság. Ha kinyíratja magát, utána ne jöjjön hozzám rinyálni. - Lenyűgöző - mondta Cooper, és elgondolkodva méregetett Szemmel láthatóan azt latolgatta, hogy vajon mikor kötök ki a boncasztalán. - Majd mindenképpen tartson élménybeszámolót Sam jó erősen végighúzta a kezét a száján, és lekonyult a feje. Marlboro Lightot szívott - mondta Frank, majd megnyomta az EJECT gombot, és lassan szétterült az arcán a széles vigyor. - Ez a beszéd! Valaha azt hittem - az Isten áldja meg a kis naiv lelkemet! -, hogy adni tudok valamit az életüktől megfosztottaknak. Bosszút állni nem tudtam értük, hiszen nincs olyan bosszú a világon, ami egy mákszemnyit is visszahozhatna abból, amit elvesztettek, és igazságot sem tudtam szolgáltatni nekik - bármit is jelentsen az, hogy „igazság" -, mégis tehettem értük valamit kideríthettem, hogy pontosan mi is történt. És ezt jól csináltam. Legalább egyvalami megvolt bennem a nagy nyomozókra jellemző tulajdonságok közül: az ösztönös megérzés, az a bizonyos belső mágnes, amelynek vonzása és taszítása minden kétséget kizáróan jelzi, hogy kohósalakkal, ötvözettel vagy színtiszta nemesfémmel van-e dolgom. Kikapartam az igazság parányi aranyrögeit, azzal se törődtem, ha megvágják az ujjamat, féltve szorongattam őket a kezemben, és az áldozatok sírjára helyeztem őket. így ment ez egészen addig, amíg rá nem jöttem - már megint a Vesta-művelet! -, mennyire sikamlósak, milyen könnyen morzsolódnak, milyen mély sebeket tudnak ejteni - és végeredményben milyen keveset érnek. A CSBE csoportnál, ha sikerül rávenni egy összevert lányt, hogy tegyen feljelentést, vagy menjen el egy menhelyre, akkor a barátja legalább aznap este biztosan nem bántja. Ez a kis átmeneti biztonság apró, megfakult rézgarasnak tűnt az aranyrögökhöz képest, amelyeket a gyilkossági csoportnál hajszoltam, de annyit biztosan ért, amennyit mutatott. Megtanultam, hogy ez a biztonságban töltött néhány óra meg a felhívható telefonszámokat tartalmazó papírlap korántsem lebecsülendő. A gyilkosságok áldozatainak soha nem tudtam adni még ennyit sem. Hogy mit tudok adni Lexie Madisonnak, arról fogalmam sem volt. Biztonságot nyilván nem, az igazság pedig a jelek szerint nem tartozott a fő prioritásai közé. Viszont fölkutatott engem, élve, majd holtában is egyre közelebb lopózott hozzám a könnyű léptű lábain, míg végül nagy robajjal a küszöbömön landolt. Akart tőlem valamit. Én pedig cserébe - akkoriban

ezt tényleg elhittem - egyszerűen azt akartam, hogy húzzon a picsába az életemből. Tudtam, hogy kemény tárgyalópartner lesz, de ettől nem féltem, hiszen kötöttem már hasonló alkut korábban is. Erről nem szoktam beszélni, mert senkinek semmi köze hozzá, de tény, hogy a munkám áll a legközelebb ahhoz, hogy valamiféle valláspótlék legyen a számomra. A nyomozó istene az igazság, és ennél magasabb rendű, ennél könyörtelenebb istenség aligha létezik. Az áldozat nem követel kevesebbet (legalábbis a gyilkosságiaktól és a titkos ügynököktől, és én ugyan miért hajkurásztam volna ennek valamiféle felhígított változatát, amikor a lélegzetelállító, színtiszta formájának is nyomába eredhettem?), mint az ember idejét, álmait, házasságát, épelméjűségét - azaz mindenét, amije csak van: az egész életét. Az én istenem a legridegebb, legszeszélyesebb istenek közé tartozik-, akit szolgálatába fogad, attól nem azt veszi el, amit az illető áldozatként fölajánl, hanem azt, amit ő kiszemel magának. Amikor titkos ügynök lettem, az őszinteségemet pécézte ki. Látnom kellett volna, hogy így lesz, de valahogy annyira elvakított ennek a munkának a végsőkig fokozott feszültsége, hogy sikerült elsiklanom a pofonegyszerű tény fölött: hazugságban telnek a napjaim. Pedig nem szeretek hazudni, és azt sem szeretem, ha mások csinálják. Mélyen elcseszett dolognak tűnt, hogy az ember az igazságot kutatva szántszándékkal hazuggá válik. Amikor a piti drogdíler bizalmába férkőztem, hónapokig egyensúlyoztam a kétértelmű szövegelésből és gunyoros viccelődésből font vékony kötélen, hogy a szikár tények mezején félrevezethessem. Aztán a fickó egy szép napon, amikor mindkét agysejtje egyszerre lett zárlatos a speedtől, kést rántott rám, és megkérdezte, nem csak az ellátójához akarok-e eljutni rajta keresztül. Óráknak tűnt, amíg a vékony kötélen egyensúlyozva húztam az időt Nyugi, mi bajod, adtam rá valaha is okot, hogy ezt gondold rólam? -, és közben imádkoztam, hogy Frank éppen hallgasson minket. A díler végül odanyomta a kést a bordáim közé, és beleüvöltött az arcomba: Át akarsz baszni? Igen? Ne sumákolj. Igen vagy nem? És amikor haboztam - mert természetesen haboztam egy kicsit, ha nem is azért, amiért ő gondolta, csak úgy éreztem, túl fontos pillanat ez ahhoz, hogy hazudjak -, belém döfte a bökőt. Aztán könnyekre fakadt, majd valamikor megérkezett Frank, és diszkréten elfuvarozott a kórházba. Pontosan tudtam, mi történt nem hoztam meg az áldozatot, amit követeltek tőlem. Figyelmeztetés gyanánt kaptám harminc öltést. Ilyesmi többé ne forduljon elő! jó gyilkossági nyomozó voltam. Rob egyszer elmondta nekem, hogy az első ügye alatt mindvégig részletesen kidolgozott rémlátomások gyötörték, hogy brutálisan elcseszi az egészet, mondjuk rátüsszent a DNS-mintára, vagy vidáman elbocsát valakit, aki éppen valami fontosat kotyogott el, ő meg bambán elsiklik fölötte meg más nyomravezető jelek fölött. Nekem sohasem voltak efféle félelmeim. Az első gyilkossági ügyem olyan banális és lehangoló volt, amilyen csak lehetett: egy rémálomszerű tömbház lépcsőházában leszúrtak egy fiatal drogost A mocskos lépcsőfokokon jókora, elkenődött vérfoltok éktelenkedtek, minden beláncolt ajtó mögül figyelt egy szempár, és húgyszag terjengett a levegőben. Én pedig zsebre dugott kézzel álltam a lépcsőfordulóban, nehogy véletlenül hozzáérjek valamihez, és néztem a lépcsőn heverő, kiterült áldozatot, akinek az eséstől vagy a dulakodás miatt félig lecsúszott a melegítőalsója. Szóval ez lenne az - gondoltam. - Végig ez volt a cél. Ma is emlékszem a leszúrt drogos fiú betegesen vékony arcára, a satnya, szőkés

borostájára, a kissé eltátott szájára. Úgy nézett ki, mint aki rettenetesen megijedt. Csorba volt az egyik metszőfoga. Esélytelennek tűntünk az üggyel; és O'Kelly is nonstop bombázott minket a lehangoló előrejelzéseivel, de végül megoldottuk. A Vesta-művelet során pedig az őszinteségemen kívül a legjobb barátomat is kipécézte magának az én istenem, és nem adott, cserébe semmit. Amikor áthelyeztettem magam, tudtam, hogy a dezertálásomnak ára lesz. A lelkem mélyén arra számítottam, hogy a sikeresen megoldott ügyeim száma a mélybe zuhan, minden agresszív fazon péppé ver, és minden egyes dühöngő némber kikaparja a szememet. Mindez nem rémített meg, sőt alig vártam, hogy túlessek rajta. De miután nem történt semmi, idővel, mint egy lassú, hideg dagály, eljutott hozzám a felismerés, hogy éppen ez a büntetésem: szabadon engedtek, mehetek, amerre látok. Ezt mérte rám az én istenem, meg az ürességet. Aztán telefonált Sam, majd a dűlőút végén ott állt Frank és engem egy csapásra, láthatatlan, erős kezek ragadtak meg, Pörgettek-forgattak, és egyre közelebb lökdöstek ahhoz, ami elől menekültem. Magyarázhatjuk úgy is - ha így könnyebb hogy hajlok a babonaságra, de azt is mondhatjuk, hogy - sok más árvához és egykéhez hasonlóan - intenzív, titkos belső életet élek, engem nem zavar. Talán ez valamennyire indokolja, miért mondtam igent a Tükörműveletre, és miért gondoltam úgy, hogy jó eséllyel meg fognak ölni. 4. fejezet A következő hét azzal telt, hogy kifejlesztettük Lexie Madison 3.0-ás verzióját Frank reggeltől estig gyűjtötte az információt a lány napirendjéről, hangulatairól, kapcsolatairól faggatta az embereket, majd este átjött hozzám, és az éjszaka azzal telt, hogy a fejembe verte az aznapi termést. Már el is felejtettem, milyen jól csinálja, milyen szisztematikusan, alaposan, és milyen gyors tempót vár el tőlem. Vasárnap este, mielőtt kiléptünk a gyilkossági csoport irodájából, átadta nekem Lexie heti órarendjét meg egy fénymásolt paksamétát, amely a lány disszertációjával kapcsolatos anyagokat tartalmazta. Hétfőn elhozta a vastag IK-dossziét, amely Lexie ismert kapcsolatainak gyűjteménye volt - fotók, hangfelvételek, háttérinfók meg az azokhoz fűzött nagyokos kommentárok, és nekem az egészet be kellett bifláznom. Kedden Glenskehy környékének légi térképével állított be, amelynek addig kellett tanulmányoznom minden apró részletét, amíg le nem tudtam rajzolni emlékezetből. Frank fokozatosan haladt kívülről befelé, míg végül eljutottunk Whitethorn House alaprajzához és a házról készült fényképekhez. Ahhoz, hogy valaki ennyi mindent összeszedjen, nem kevés idő kell. Frank nagy franc - már jóval, a vasárnap esti összeröffenés előtt tudta, hogy igent fogok mondani. Újra meg újra végignéztük a mobiltelefonos videókat, és Frank néhány másodpercenként megnyomta a PAUSE gombot, hogy aztán két ujjával pattintva rábökjön valami apró részletre: - Látod? Amikor nevet, kicsit jobbra dönti a fejét. Csináld csak ebben a szögben... Látod, hogy néz Rafe-re, ott pedig Justinra? Flörtöl velük. Dánielre és Abbyre egyenesen néz, a másik két srácra viszont oldalvást és fölfelé. Ezt ne felejtsd el... Látod, hogy szívja a cigarettát? Nem jobboldalt dugja a szájába, ahogy te. Átviszi a bal oldalra, a keze eltakarja a száját Lássam, hogy csinálod... Ezt figyelted?

Justin kezdi fölhúzni magát a penész miatt, mire Abby és Lexie mindjárt összenéz, és rákezdik, hogy milyen szép a csempe. Másra terelik a figyelmét. Ők ketten jól megértik egymást... - Annyiszor néztem végig azokat a videókat, hogy miután végre lefeküdtem - erre többnyire hajnali ötkor került sor, Frank ilyenkor ruhástól elnyúlt a kanapén -, felszín alatti áramlásként ott motoszkáltak az álmaimban is. Hallottam, ahogy Dániel metsző, nyers hangját Justin könnyed hanghordozása kíséri, láttam a tapéta mintázatát, hallottam Abby szívből jövő, gurgulázó nevetését. Olyan szertartásosan éltek, hogy az már ijesztő volt. Az én diákéveim a spontán házibulik, az eszelős éjszakai tanulások meg a fura időpontokban bekapott, ételnek alig nevezhető micsodák (például csipszes szendvics) jegyében teltek. Bezzeg ez a banda! A lányok minden reggel fél nyolckor reggelit készítettek, és tízre mindannyian bementek az egyetemre Dánielnek és Justinnak volt kocsija, ők vitték el a többieket is -, akár kellett órát tartaniuk, akár nem. Fél hét körül hazaértek, a vacsorát a fiúk csinálták. Hétvégén a házat kupálgatták, és jó időben néha elmentek valahova piknikezni. Még a szabad idejüket se töltötték szokványosan: Rafe zongorázott, Dániel Dantét olvasott a többieknek, Abby pedig egy tizennyolcadik századi hímzett zsámolyt újított föl. Tévéjük nem volt, komputerük pláne nem. Dániel és Justin egy manuális írógépen osztozott, a másik három viszont nem szakított meg minden kapcsolatot a huszonegyedik századdal, ők használták az egyetemi számítógépeket. Mintha idegen bolygóról érkezett kémek lettek volna, akik elszúrtak valamit a kutatómunka során, és ebből kifolyólag Edith Wharton regényeit olvassák, meg A farm, ahol élünk ismétlését nézik. Frank kénytelen volt megnézni az interneten, hogy játsszák a piké nevű kártyajátékot, hogy megtaníthasson rá. Mindez természetesen az agyára ment, és időről időre heveny, kreatív fikázásban tört ki. („Szerintem ez valami fura szekta. Azt hirdetik, hogy a modern technika a Sátán műve, és teliholdkor kántálva hozsannáznak a szobanövényeknek. De ne aggódj, ha orgia készül, kihozlak. Ahogy ezek kinéznek, aligha élveznéd. Ki a halálnak nincs manapság tévéje?") Nem mondtam el neki, de minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tűnt bizarrnak az életük, és annál jobban elbűvöltek. Dublin manapság nagyon felgyorsult, csupa pörgés, zsúfoltság, tülekedés az élet. Mindenki attól fél, hogy lemarad, ezért az emberek egyre harsányabbra veszik a figurát, nehogy nyomtalanul eltűnjenek. A Vesta-művelet óta én is vakon, energikusan rohantam előre, mindegy, merre, csak ne kelljen megállni, és ennek a négy embernek a szégyentelenül, méltóságteljesen ráérős életritmusa - hímzés, az ég szerelmére! - sokkoló volt, mint egy pofon. Én már azt is elfelejtettem, hogy kell vágyni valami lassú, lágy dologra, tágas terekre, biztos lábakon álló, egyenletesen ringó ritmusokra. Az a ház és a falai között zajló élet hűvösen csordogált bennem, mint a forrásvíz, enyhet adott, mint forró nyári délutánon a tölgyfa árnyéka. Nappal gyakoroltam: Lexie kézírását, a járását, a kiejtését (szerencsére könnyed, régimódi Dublin megyei akcentussal beszélt, amit alighanem valami tévés vagy rádiós talkshowvezetőtől vett át, és nem különbözött túlságosan az enyémtől), a hanghordozását, a nevetését. Amikor ez utóbbit először sikerült eltalálnom - örömteli, önfeledten bugyborékoló, a hangskálán egyre magasabbra kúszó nevetés volt, mint amikor egy kisgyereket csiklandoznak -, halálra rémültem tőle.

Némi vigaszt nyújtott, hogy az ő Lexie Madison-alakítása kicsit más volt, mint az enyém. Én annak idején az UCD-n egy vidám, lezser, társaságkedvelő Lexie-t játszottam el, aki az események sűrűjében érzi magát a legjobban. Nem volt benne semmi kiszámíthatatlan, semmi baljós, semmi, amitől kockázati tényezőnek tűnhetett volna a dílerek vagy a kuncsaftok szemében. Frankkel - legalábbis eleinte - egyedi fejlesztésű precíziós műszernek tekintettük, amely megfelel az igényeinknek, és végrehajtja a parancsainkat, mindezt egy nagyon is konkrét cél érdekében. A titokzatos áldozat Lexie-je már jóval szeszélyesebb, állhatatlanabb, önfejűbb, hóbortosabb volt. Sziámi macska módjára, kétszínűén viselkedett-, a barátai körében csupa harsány elevenség, csacsogás meg robbanásszerűen kitörő rosszalkodás, a kívülállókkal szemben viszont fensőbbségesen, fagyosan távolságtartó. Zavart, hogy nem tudom fölfejteni ezt a szálat, nem tudom kideríteni, mi lehetett a célja, milyen feladatra konstruálta új, precíziós énjét. Igen, fölmerült bennem az az eshetőség is, hogy túlkomplikálom a dolgot, a lánynak soha nem volt semmiféle célja, és - legalábbis ami a személyiségét illeti - egyszerűen önmagát adta. Hiszen nem könnyű hosszú hónapokra belebújni valaki másnak a bőrébe, én már csak tudom. Mégsem nyugodtam meg, folyton ott motoszkált bennem, hogy ezt a lányt nem szabad „névértéken" kezelni - bocsánat a gyenge szóviccért... Valami azt súgta, hogy igen súlyos hiba lenne, ha alábecsülném őt. Kedd este a padlón ülve, a szanaszét heverő térképek, fotók fölött eszegettük a hozott kínai kaját az ütött-kopott, fiókos faládikóról (ez helyettesíti nálam a kávézóasztalkát). A szél szabálytalan időközönként, vadul, esztelenül csapkodta az ablakot, pedig amúgy is citeráztak az idegeink. Én előtte egész nap IK-infókat memorizáltam, és annyi fölös energia gyülemlett föl bennem, hogy mire Frank odaért, kézenállásokkal kellett csillapítanom magam, hogy ki ne rúgjam a ház oldalát. Mikor Frank beviharzott, lesöpört mindent az asztalról, térképeket meg karton kajás dobozokat pakolt ki, és közben megállás nélkül szövegelt Arra gondoltam megkérdezni nem lett volna értelme -, hogy vajon mi folyik annak a soha véget nem érő videojátéknak a rejtett, magasabb szintjein, amit az agyának nevez, azaz mit hallgat el előlem. A geográfia és az evés valamelyest megnyugtatott minket - alighanem ezért esett Frank választása a kínaira. Nem könnyű idegesnek lenni, ha az ember jól teletömte magát citromos csirkével. - Ez pedig - mutatta fél kézzel Frank, miközben a másikkal a villájára manőverezte az utolsó falat rizst - a rathoweni út melletti benzinkút. Reggel héttől éjjel kettőig tart nyitva, főleg cigit meg benzint ad el a helybelieknek, akiknek nem igazán telik egyikre se. Te időnként elugrasz oda cigiért. Eszel még? - Jézusom, dehogy! - tiltakoztam. Vacsora előtt szinte ijesztően éhes voltam. Korábban mindig farkasétvágyam volt, Rob Ryant szabályosan lenyűgözte, hogy mennyi kaja megy belém, de a Vesta-művelet kissé taccsra vágta az étvágyamat - Kávét..? - Már ott főtt a rezsón. Frank szeme olyan táskás volt, hogy kisgyerekeket lehetett volna ijesztgetni vele. - Mégpedig sokat! - felelte. - Sok a melónk. Megint hosszú éjszakánk lesz, bébi. Micsoda meglepetés! - mondtam. - Olivia mit szól hozzá, hogy nálam alszol?

Puhatolózó kérdés volt, és a villanásnyi szünetből, amely után Frank sietve eltolta maga elől a tányérját, tudtam, hogy jó volt a tippem: a titkos ügynöki munka rá is lecsapott. - Bocs mondtam, - Nem akartam... Dehogynem. Oliviának tavaly megjött az esze, és kidobott. Holly havonta egy hétvégét és nyáron két hetet nálam tölt. És a te Sammyd mit szól hozzá, hogy itt alszom? Hűvös volt a tekintete, még csak nem is pislogott. Abszolút nem volt bosszús a hangja, csak határozott, de egyértelmű üzenetet hordozott. Vonulj vissza! - Részéről oké - mondtam, és fölálltam, hogy megnézzem a kávét - A melóért bármit. - Gondolod? Vasárnap nem úgy tűnt, mintha a meló lenne az első számú prioritása. Változtattam az álláspontomon: mégiscsak zabos az Olivia-dolog miatt. Ha mentegetőzni kezdek, azzal csak rontok a helyzeten. Mielőtt eszembe jutott volna valami használható válasz, megszólalt a kaputelefon. Sikerült a szükséges minimumra redukálnom az összerezzenést, majd az ajtó felé tartva Clouseau felügyelőt idéző, ütődötten kecses mozdulattal jól bevágtam a sípcsontomat a kanapé sarkába. Elkaptam a padlón ülő Frank gyors, kíváncsi pillantását. Sam volt az. - Itt a válasz - vigyorgott Frank, és föltápászkodott a padlóról. - Benned feltétlenül megbízik, de engem azért szemmel tart. Majd én megnézem a kávét, te csak menj smacizni. Éreztem, hogy Sam ki van merülve. Éreztem abból, ahogy a teste rám nehezedett, miközben megcsókolt, és abból is, ahogy fújt egyet. Olyan volt, mint egy megkönnyebbült sóhaj. - Istenem, de jó látni téged! - mondta, majd észrevette a konyhából integető Franket. - Ó... - Köszöntünk a Lexie-laborban - mondta vígan Frank. - Kávé? Édes-savanyú sertésszelet? Rákszirom? - Eegen... - dünnyögte pislogva Sam. - Illetve nem, kösz, csak kávét. Nem maradok itt, ha dolgoztok, csak azért jöttem... Nagyon benne vagytok? - Semmi gond - mondtam. - Éppen vacsoráztunk. Te mit ettél ma? - Nem vagyok éhes - mondta tétován Sam, majd ledobta a sporttáskáját a földre, és lehámozta magáról a kabátját. - Kölcsönvehetlek pár percre? Már ha nem vagytok éppen valaminek a közepén. Engem kérdezett, de Franktől kapott széles taglejtésekkel kísért, kimerítő választ. - Miért is ne? Gyere, tedd le magad - intett a futonágy felé. - Tej? Cukor? - Tej nélkül, két cukorral - felelte Sam, és lerogyott a futonágyra. - Kösz. - Szinte biztos voltam benne, hogy kopog a szeme, de hozzá nem nyúlna semmihez, amit Frank hozott. Abban is biztos voltam, hogy a sporttáskája a citromos csirkénél lényegesen szofisztikáltabb eledel hozzávalóit rejti, és abban is, hogy ha a vállára tehetném a kezem, öt perc alatt simán kimasszíroznám belőle a feszültséget. Kezdtem úgy érezni, hogy a beépített ügynöki munka a dolog könnyebbik része lesz...

Olyan közel ültem Samhez, amilyen közel csak lehetett anélkül, hogy egymáshoz érjünk. Hogy alakul? - kérdeztem. Gyorsan megszorította a kezem, és hátranyúlt a futonágy támlájára terített kabátja zsebébe. Előkotorta a jegyzetfüzetét. – Megyeget, úgy-ahogy. Jobbára csak kizárunk dolgokat. Richárd Doyle-nak, tudod, aki megtalálta a holttestet, szilárd az alibije. Kizártuk a három CSBE- ügyet is, amelyeket megjelöltél. A többin még dolgozunk, meg a gyilkossági ügyeiden is, de egyelőre semmi. - A gondolatra, hogy a gyilkossági csoport az aktáimban turkál, a fejükben ott sisteregnek a pletykák, és az áldozat az én arcomat viseli, alattomos kis nyilallást éreztem a két lapockám között. - Nem úgy néz ki, hogy a lány valaha is használta az internetet. Az egyetemi számítógépeken soha nem jelentkezett be, nincs MySpace-oldala vagy ilyesmi, a Trinitytől kapott e-mail címét soha nem használták, úgyhogy itt semmi nyom. Ahogy annak sincs nyoma, hogy a leghalványabb nézeteltérése is lett volna az egyetemen, pedig az angol tanszéken mindenki megőrül egy jó kis pletykáért. Ha bárkivel problémája lett volna, arról már rég tudnánk. - Nagyon nem szívesen említem meg, hogy én szóltam... - mondta nyájasan Frank, miközben kezébe vette a teletöltött kávésbögréket -, de az élet már csak ilyen. Néha muszáj olyasmit is megtennünk, amitől irtózunk. - Na ja - mondta szórakozottan Sam. Frank lehajolt, színpadias, szolgaian alázatos mozdulattal letette a kávét, és közben Sam háta mögött rám kacsintott. Ügyet se vetettem rá. Sam egyik aranyszabálya, hogy nem tűz össze olyan emberrel, akivel egy ügyön dolgozik, de mindig akadnak Frankhez hasonló alakok, akik azt hiszik, annyira fafejű, hogy észre se veszi, ha szívatják. - Szóval arra gondoltam, Cassie... Az a helyzet, hogy ez a kizárogatás egy örökkévalóságig eltarthat, de mivel nincs indíték, és nincs egy nyom, amin elindulhatnék, nem tudom, hol kezdjek hozzá. Gondoltam, ha lenne valami halvány elképzelésem arról, hogy mit is keresek... Szóval profilíroznál nekem? Egy pillanatra mintha megsötétedett volna a szoba levegője a vegytiszta, keserű szomorúságtól, amely kiirthatatlanul beleivódott, mint a füst. Valahányszor kikaptam a sorból egy gyilkossági ügyet, itt, a lakásomban igyekeztem tőlem telhetően profilt készíteni, éjszakába nyúló whiskyzésekkel egybekötve. Rob a kanapén az ujjai közé fogott gumiszalaggal bűvészkedett, és közben próbára tette az elméleteimet, hogy nincs-e bennük valahol lyuk. A Vesta-műveleten bevettük a csapatba Samet is, aki szégyellősen mosolygott rám, miközben az ablak környékén kavargott a zene meg egy csapat molylepke. Most csak arra tudtam gondolni, hogy mindennek dacára milyen boldogok voltunk akkor mi, hárman, és milyen fatálisan, önpusztítóan ártatlanok. Ez a mostani tüskés, morózus hangulatú, túlzsúfolt lakás, amelyben kihűlt kínai kaja zsíros szaga terjengett, miközben pokolian fájt a sípcsontom, és Frank kajánul, sandán figyelt minket, nem volt ugyanaz. Mintha valami hátborzongató görbe tükör torzította volna el csúfondárosan az akkori hangulatot, és bármilyen komikusan hangzik, az járt a fejemben, hogy haza akarok menni. Sam félretolt egy halom térképet - óvatosan, a biztonság kedvéért ránk pillantva, hogy nem túr-e szét valamit, amit nem kéne -, és letette a bögréjét. Frank lenyomta a seggét a kanapé legszélére, majd összekulcsolt ujjaira döntötte az állát, és azt játszotta, hogy el van bűvölve.

Én a földre szegeztem a tekintetemet, hogy ne lássák az arcomat. Az asztalon, egy rizses kartondoboz alól egy fénykép lógott ki félig. Lexie kezeslábasban, férfiingben, fülig festékesen állt a létrán Whitethorn House konyhájában. Most először jó hatással volt rám, hogy láthatom: mint a csuklómba harapó bilincs, amely visszarángat a földre, vagy az arcomba loccsantott hideg víz, amely egy csapásra kiűz az agyamból minden mást. Legszívesebben kinyújtottam volna a kezem, és rászorítottam volna a képre. Hogyne, persze, profilírozok szívesen - mondtam. - De tudod, hogy egyetlen bűntény alapján nem várhatsz tőlem túl sokat, ugye? - A profilkészítés ugyanis általában több esetnél megfigyelhető ismétlődéseken alapul. Egy különálló bűncselekménynél nem tudhatja az ember, mit tekintsen a vak véletlen művének, és mit az emberünk életét vagy az agyműködését határoló, rejtett, fűrészfogas körvonalú, árulkodó jelnek. Egyetlen, szerda esti gyilkosság nem mond sokat, három hasonló esetből viszont már leszűrhető, hogy az emberünknek ilyenkor „lyuk" van a napirendjében, és ha olyan gyanúsítottat találunk, akinek a felesége szerda esténként bingózik, jobban a körmére nézünk. Az erőszaktétel közben egyszer használt szófordulat ugyancsak lehet abszolút jelentéktelen, de ha, mondjuk, négyszer is előfordul, az már a tettes „kézjegye", amelyet valahol valaki - egy barátnő, feleség vagy ex - föl fog ismerni. - Bármi megteszi - mondta Sam. Gyors mozdulattal kinyitotta a jegyzetfüzetét, elővette a tollát, és tekintetét rám szegezve, munkára készen előredőlt. - Bármi, ami eszedbe jut. - Oké - mondtam. Még csak az ügy aktájára sem volt szükségem. Több mint eleget járattam már ezen az agyamat, amíg Frank a kanapén horkolt, mint egy vízi bölény, és a koromfekete ablak lassanként szürke, majd aranyszínű lett. - Először is valószínűleg férfi a tettes. Nem zárhatjuk ki határozottan azt sem, hogy nő volt, úgyhogy ha jó női gyanúsított kerül képbe, ne hagyd futni, de statisztikailag az a helyzet, hogy a késelés általában a férfiakra jellemző bűncselekmény. Tehát egyelőre férfiban gondolkodunk. Sam bólintott - így okoskodtam én is. Van ötleted, hogy mennyi idős lehet? - Biztos nem tinédzser, annál sokkal átgondoltabban, sokkal nagyobb önuralommal járt el. De nem is idős emberrel van dolgunk. Hiszen ha nem is kell élsportolónak lenni ahhoz, hogy ezt elkövesse valaki, azért bizonyos fokú edzettségi állapot kell hozzá, hogy földutakon futkározzon, kőfalakon másszon át, és egy hullát vonszoljon. Durván huszonöt-negyven közöttinek saccolnám. - És szerintem - mondta Sam, miközben szorgosan körmölt - helyismerettel is rendelkezett. - Hát persze - mondtam. - Vagy helybeli, vagy valamilyen okból sok időt töltött Glenskehy környékén. Egy biztos, abszolút otthonosán mozog a területen. Miután leszúrta a lányt, még időtlen időkig ott kavart, márpedig aki ismeretlen terepen gyilkol, az általában nyugtalan lesz, és elhúz onnan, amilyen gyorsan csak tud. A térképekből ítélve kész labirintus a környék, mégis megtalálta a lányt a szuroksötét éjszakában, mindenféle közvilágítás nélkül, miután az elmenekült. Valamiért a szokottnál nehezebben ment a dolog. Pedig ronggyá elemeztem minden

rendelkezésre álló tényt, átnéztem az összes tankönyvet, mégsem körvonalazódott a gyilkos. Valahányszor utánanyúltam, füstként kígyózott át az ujjaim között, és gomolygott tovább a horizonton túlra, én meg bámulhattam Lexie magányos sziluettjét Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy a profilkészítés is csak ugyanolyan elsajátítható készség, mint a hátra szaltó vagy a biciklizés. Ha az ember kijön a gyakorlatból, berozsdásodik, de ez nem jelenti azt, hogy örökre elfelejtette volna, amit tudott. Előkotortam a cigarettámat, jobban tudok gondolkodni, ha közben van mit csinálnom a kezemmel. - Szóval ismeri Glenskehyt, az biztos - mondtam -, és majdnem biztos az is, hogy ismerte a lányt. Ott van mindjárt a holttest helyzete, az arca el volt fordítva a fal felé. Márpedig ha a tettes bármilyen módon figyelmet szentel az áldozat arcának - letakarja, elcsúfítja, félrefordítja, az általában azt jelenti, hogy személyes ügyről van szó, tehát a gyilkos és áldozata ismerték egymást. - Vagy jelentheti azt is - szólt közbe Frank, és a kávésbögrét a hasán egyensúlyozva föltette a lábát a kanapéra -, hogy puszta véletlenségből így landolt a holttest, amikor a gyilkos letette. - Lehetséges - mondtam. - Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy megtalálta a lányt. Pedig az a romos ház jóval odébb van a dűlőúttól, a sötétben észre se veszi az ember, ha nem kifejezetten azt keresi. Mivel viszonylag sok idő telt el, valószínű, hogy a támadó nem forró nyomot követett, tehát kétlem, hogy látta volna, amikor a lány bement a házba, miután pedig leült, eltakarta a fal, nem látszott az útról. Kivéve, ha fölkapcsolta a zseblámpáját, és az emberünk kiszúrta a fényt, de ugyan miért gyújtana valaki lámpát, ha egy őrült gyilkos elől próbál elbújni? Szerintem a tettes tudta, hogy a lány kedveli azt a romos házat. - Mindebből nem következik, hogy ismerte a gyilkost - mondta Frank. - Csak az következik belőle, hogy a gyilkos ismerte őt. Ha például már egy ideje követte, úgy érezhette, hogy személyes kapcsolat van köztük, és jól ismerhette a szokásait. Megráztam a fejem. - Nem zárnám ki teljesen, hogy mániákusan követte, de ha így volt, akkor is minimum ismerősöknek kellett lenniük. Ne felejtsd el, hogy szemből szúrta le. Tehát a lány nem futott el előle, nem hátulról kellett rávetnie magát. Ott álltak szemtől szemben, a lány tudta, hogy ott van, nagyon is elképzelhető, hogy egy darabig beszélgettek. És a lánynak nem volt olyan sebe, ami védekezésre utalt volna. Én ebből azt szűröm, le, hogy váratlanul érte a támadás. A fickó ott állt a közelében, és őt ez egészen a szúrás pillanatáig nem zavarta. Márpedig én a magam részéről nem viselkednék ilyen nyugisan, ha éjnek évadján, a semmi közepén fölbukkanna előttem egy vadidegen ember. - Mindannak, amit elmondtál, sokkal több hasznát fogjuk venni, ha lesz valami fogalmunk arról, hogy kiket ismert ez a lány - mondta Frank. - Van még valami, amit kereshetek? - kérdezte Sam. Láttam rajta, hogy Frankre tudatosan ügyet sem vet, bár ez nem kis erőfeszítésébe kerül. - Mit gondolsz, van az emberünknek priusza? - Valamiféle bűnügyi tapasztalata alighanem van - feleltem. - Hiszen baromi jól eltakarította

maga után a nyomokat. Ha ilyen gondos, akkor jó esély van arra is, hogy még soha nem kapták el, de az is lehet, hogy a saját kárán tanulta meg, hogy kell ezt csinálni. Ha aktákat böngészel, esetleg kereshetsz olyasmit, mint autólopás, betörés, gyújtogatás - azaz olyan bűncselekményeket, amelyeknél el kell tüntetni a nyomokat, de a tettes az áldozatokkal nem kerül közvetlen kapcsolatba. Testi sértés, nemi erőszak viszont kizárható. Abból ítélve, hogy milyen töketlenül gyilkol, az erőszakos bűncselekmények terén nincs, vagy alig van tapasztalata. - Azért nem annyira töketlen - szólalt meg halkan Sam. - Végül is elvégezte a melót. - Éppen hogy - mondtam. - Leginkább á vakszerencsének köszönhetően. És egyébként sem hiszem, hogy azzal ment oda, hogy elvégzi ezt a „melót". Vannak momentumok, amelyek egyszerűen nem passzolnak össze. Ahogy vasárnap is mondtam, a késelés tervezetlennek, spontánnak tűnik, viszont minden más, ami akkortájt történt, sokkal átgondoltabb benyomást kelt. Az emberünk tudta, hol keresse a lányt, és az nálam nem játszik, hogy éjjel egykor, a semmi közepén, egy földúton csak úgy véletlenül rábukkant: Vagy ismerte a napirendjét, vagy megbeszélték a találkozót. A késelés után pedig megőrizte a hidegvérét, és nem kapkodott, becserkészte a lányt, megmotozta, eltüntette az ujjlenyomatait, letörölgette a ruháit - és ebből megállapíthatjuk, hogy a tettesen nem volt kesztyű. Ez pedig újabb bizonyíték arra, hogy nem tervezte a gyilkosságot. - De hát kés volt nála - vetette ellene Frank. - Szerinted mit akart vele, pásztorbotot faragni? Vállat vontam. - Talán fenyegetni akarta vele a lányt, vagy megijeszteni, imponálni neki, nem tudom. De az biztos, hogy aki ilyen alapos, az nem baltázza el ennyire a dolgot, ha azzal a szándékkal megy oda, hogy megöli a lányt. A támadás a semmiből jön, kell, hogy legyen egy pillanat, amikor a lány teljesen le van döbbenve azon, ami történt. Ha a tettes végezni akart vele, akkor megtehette volna. Ezzel szemben a lány reagál gyorsabban: futásnak ered, és mire a fickó megmozdulna, komoly előnyhöz jut. Csak arra tudok gondolni, hogy a gyilkos legalább annyira le volt döbbenve, mint ő. Szerintem egész más okból beszélték meg a találkozót, csak aztán valami miatt csúnyán elfajult a dolog. - És miért ment utána? - kérdezte Sam. - Mármint a késelés után. Miért nem pucolt el inkább? - Amikor utolérte - mondtam -, látta, hogy már halott. Megmozgatta a holttestet, és átkutatta a zsebeit. Arra fogadnék, hogy eleve ez volt az oka, hogy utánament. Hiszen nem dugta el a holttestet, nem is tette ki közszemlére, azért pedig nem keres az ember félóráig valakit, hogy csak úgy heccből arrébb vonszolja pár méterrel a hulláját. A holttest mozgatása tehát mellékesnek tűnik. Azért vitte fedett helyre, hogy ne látsszon a zseblámpája fénye, vagy hogy ne ázzon az esőben, amíg el n e m éri az igazi célját - hogy megbizonyosodjon róla, a lány tényleg meghalt, vagy hogy átkutassa. - Ha igazad van abban, hogy a tettes ismerte - szólalt meg Sam -, és abban is, hogy nem akarta megölni, akkor nem mozdíthatta el a holttestet egyszerűen azért, mert közel állt hozzá a lány? Talán már így is épp eléggé gyötörte a bűntudat, nem akarta még az esőben is kint hagyni...

- Erre is gondoltam. De ez a fickó okos, előre gondolkodik, és nagyon komoly óvintézkedéseket tett, hogy ne kapják el. A hulla mozgatása azt jelentette, hogy összevérezi magát, újabb lábnyomokat hagy, időt veszteget, szőrszála, ruhafoszlánya maradhat az áldozaton... Nem látom be, miért vállalt volna ekkora rizikót pusztán szentimentális okokból, kézelfoghatóbb oka kellett, hogy legyen. Ahhoz, hogy megnézze, meghalt-e, nem sok idő kell - annyi semmiképpen, mint az elmozdításához, ezért arra tudok gondolni, hogy azért követte és mozgatta meg, mert át kellett kutatnia. - Ugyan minek? - kérdezte Sam. - Azt már tudjuk, hogy nem pénzt akart. - Háromféle okot tudok elképzelni - mondtam. - Az egyik az, hogy olyasmit keresett a lánynál, ami alapján azonosítani lehet őt. Megnézhette, nem írta-e be a lány a találkozót a naplójába, megpróbálhatta kitörölni a számát a mobiljából, ilyesmi. - A lány nem vezetett naplót - mondta a plafonnak Frank. - Megkérdeztem a Fantasztikus Négyest. - A mobilját pedig otthon hagyta, a konyhaasztalon - mondta Sam. - A lakótársai szerint ez nem volt szokatlan-, mindig magával akarta vinni, ha sétálni ment, de többnyire elfelejtette. Még ellenőrizzük a készüléket, egyelőre semmi zűröset nem találtunk. - A fickó erről nem feltétlenül tudott - mondtam. - És kereshetett valami konkrétabbat is. Lehet, hogy a lánynak át kellett volna adnia neki valamit, és éppen abból lett a baj, hogy meggondolta magát. A tettes vagy megtalálta azt a bizonyos dolgot, amikor megmotozta a holttestet, vagy eleve ott sem volt a lánynál. - A titkos kincshez elvezető térkép...? - kérdezte segítőkészen Frank. - Vagy a koronaékszerek...? - Az a ház tele van mindenféle régi csecsebecsékkel - mondta Sam. - Ha volt köztük valami értékes cucc... Készült leltár, amikor az emberünk megörökölte a kéglit? - Haha! - mondta Frank. - Láttad, mi van ott, nem? Hogy lehetne ott leltározni? Simon March végrendelete tételesen fölsorolja a jobb holmikat: antik bútorok, pár festmény -, de azokból nem maradt semmi. Kemény volt az örökösödési illeték, mennie kellett mindennek, ami többet ért pár fontnál. Abból ítélve, amit láttam, nem maradt más, csak a szokásos, padláson rohadó, gagyi kacatok. - A másik lehetőség az - mondtam -, hogy valami személyazonossági iratot keresett nála. Hiszen van épp elég zűrzavar a lány kiléte körül. Tegyük fel, hogy azt hitte, velem beszél, aztán kételyei támadtak, vagy a lány elejtett valami célzást, hogy a Lexie Madison nem is az igazi neve. Ez esetben abszolút lehetséges, hogy a fickó keresett valami papírt, hogy megtudja, kit is szúrt le. - A forgatókönyveitek közös pontjai a következők - szólt közbe Frank, aki hanyatt fekve, két karját a tarkóján keresztbe fonva figyelt minket, és egyre hetykébben csillogott a szeme. - Az emberünk egy alkalommal már kitervelten találkozott a lánnyal, ami azt jelenti, hogy jó eséllyel újra találkozna vele, ha erre mód nyílna. Nem tervezte, hogy megöli, ami azt jelenti, hogy aligha kell tartani tőle a továbbiakban. És nem Whitethorn House-ból való volt.

- Ez nem feltétlenül igaz - mondta Sam, - Ha az egyik lakótársa tette, ő is elvehette tőle a mobilját, nehogy mentőt, rendőrt hívjon, vagy lefilmezzen valamit. Tudjuk, hogy a lány folyton kamerázott a telefonjával, a tettes amiatt is aggódhatott,,hogy esetleg fölvette magát, és bemondta az ő nevét. - A telefonon talált ujjlenyomatokat analizálták már? - kérdeztem. - Ma délután kaptuk meg az eredményt - felelte Frank. - Lexie és Abby. Abby és Dániel is azt állította, hogy aznap reggel Abby adta Lexie kezébe a készüléket, amikor elindultak az egyetemre, és ezt az ujjlenyomatok is alátámasztják. Lexie-é legalább két helyen takarja Abbyét; tehát később ért hozzá a telefonhoz, mint Abby. Azt a mobilt nem a halála után vették el tőle, hanem otthon volt a konyhaasztalon. Ha tehát valamelyik lakótársa ölte meg, nem kellett volna üldözőbe vennie ahhoz, hogy megtalálja. - Elvehette a gyilkos a naplóját is - vetette föl Sam, - Csak a lakótársai elmondásából tudjuk, hogy nem vezetett naplót. Frank a szemét forgatta. - Ha ezt a játékot akarod játszani, akkor mondd, hogy azt is csak a többiek állítják, hogy egyáltalán ott lakott! Honnan tudjuk, hogy nem veszett össze velük egy jó hónapja, és nem költözött a Shelbourne Hotel penthouse lakosztályába egy szaúdi herceg szeretőjeként? Csak onnan, hogy nyoma sincs erre utaló bizonyítéknak. A négy lakótárs sztorija tökéletesen egybevág, egyiket sem kaptuk hazugságon, a lányt a házon kívül szúrták le... - Mit gondolsz? - fordult hozzám Frank szavába vágva Sam. - Beleillenek a profilba? - Tényleg, Cassie - mondta mézesmázosan Frank. - Te mit gondolsz? Sam nagyon akarta, hogy a házban lakók között legyen a valószínűsíthető tettes. Igazság szerint egy pillanatig én is azt kívántam, bárcsak válaszolhatnék igennel, mit sem törődve azzal, hogy milyen hatással van ez a nyomozásra, csak hogy Sam arcáról elillanjon ez a nyúzottság, és végre csillogjon a szeme. - Statisztikailag - kezdtem - jó közelítéssel igen, beleillenek. Az életkoruk stimmel, helybeliek, okosak, ismerték az áldozatot - sőt, ők ismerték a legjobban, márpedig a gyilkos többnyire ebben a körben keresendő. Egyiküknek sincs priusza, de amint mondtam, lehetséges, hogy valamelyikük valamikor csinált valamit, amiről nem tudunk. Első ránézésre szimpatikus jelöltek, igen. De ahogy egyre többet hallok róluk... - A hajamba túrtam, és erősen törtem a fejem, hogy hogyan is kéne ezt előadnom. - Egy dolog van, amit nem szívesen hiszek el nekik bemondásra. Van független forrásunk, aki megerősíti, hogy Lexie rendszerint egyedül ment sétálni? Hogy nem csatlakozott hozzá egyik lakótársa sem? - Ami azt illeti, van - mondta Frank, és közben a padlón tapogatózva kereste a cigijét. - Egy Brenda Grealey nevű angol szakos posztgraduális hallgató, akinek ugyanaz a témavezetője, mint Lexie-nek. - Brenda Grealey szerepelt az IK-listán: nagydarab, kövér, dülledt szemű, göndör, vörös hajú lány volt, pufók arcán máris petyhüdten lötyögött a bőr. - Az a típus, aki mindenbe beleüti az orrát - folytatta Frank. - Miután ezek öten összeköltöztek, megkérdezte Lexie-től, hogy van-e egyetlen nyugodt pillanata is ennyi fiú között. Az az érzésem, hogy Brenda ezt kétértelmű kérdésnek szánta, és valami vad szexorgiákról szóló, zaftos pletykában reménykedett, de elmondása szerint Lexie üres tekintettel nézett rá, és azt felelte, minden este magányos sétákat tesz, és ennyi elég is neki az egyedüllétből, köszöni

szépen. Amúgy meg csak olyanokkal lóg együtt, akikkel jól érzi magát. Azzal távozott. Nem vagyok biztos benne, fölfogta-e a mi Brendánk, hogy Lexie csúnyán megalázta. - Oké - mondtam. - Ez esetben tényleg nem látom, hogy illene bele a képbe bármelyik lakótárs. Gondoljatok csak bele, hogy kellett volna ennek lejátszódnia! Először is valamelyiküknek beszélnie kell Lexie-vel négyszemközt valami nagyon fontos dologról. Ahelyett, hogy feltűnés nélkül kávézni hívná az egyetemen, vagy ilyesmi, elkíséri az esti sétájára, vagy lopva követi. Akár így, akár úgy, eltér a megszokott napirendtől - márpedig ezek öten semmire sem adtak jobban, mint a napirendre -, és ezzel tisztán, érthetően tudtára adja mindenkinek, Lexie-t is beleértve, hogy itt valami készül. Sőt, még egy kést is magával visz. Könyörgöm, rendes, szimpatikus, középosztálybeli értelmiségiekről beszélünk... - Úgy érti, nyamvadt kis buzik - értelmezte a szavaimat Frank Sam számára egy öngyújtókattintás kíséretében. - Várj egy percet! - mondta Sam, és letette a tollát. - Várj egy percet. Nem zárhatod ki őket csak azért, mert középosztálybeliek. Hány ügyünk volt már, amikor egy kedves, szeretetre méltó, köztiszteletben álló... - Nem zárom ki őket, Sam - mondtam. - Nem a gyilkosság tényével van gondom. Ha megfojtották volna, vagy a falba verték volna a fejét, akkor gond nélkül elfogadnám, hogy közülük is tehette valaki. Még azzal se lenne gondom, hogy valamelyikük leszúrta, ha véletlenül éppen ott állt volna késsel a kezében. Csak azzal van problémám, hogy a lakótársainál nem lett volna kés, hacsak nem tervezték kifejezetten a meggyilkolását, és mint már említettem, az nem illik bele a képbe. Nagy pénzt tennék rá, hogy ők négyen általában nem hurcolnak magukkal kést, és ha valakit meg akarnának fenyegetni, vagy meg akarnának győzni valamiről, eszükbe sem jutna, hogy ezt késsel is megtehetik. Ők nem ilyen világban élnek. Ha harcra készülnek, az érveiket szedik össze, nem a késeket a fiókból. - Eegen - mondta kis szünet után Sam. Nagy levegőt vett, majd újra felmarkolta a tollát, és úgy lógatta a füzetlap fölött, mint aki elfelejtette, mit akart fölírni. - Persze, nyilván. - És ha abból indulunk ki, hogy valamelyik lakótársa követte, és valami oknál fogva késsel akarta megijeszteni - folytattam -, vajon mit képzelt az illető, utána mi fog történni? Komolyan arra számított, hogy megússza? Hiszen ugyanahhoz a parányi, szorosan összefonódó körhöz tartoznak. A lány nyugodtan rábólinthatott volna mindenre, amit a fickó követelt tőle, aztán hazasétálhatott volna, és kitálalhatott volna a másik háromnak. Sokkolt, elborzadt tekintetek, és - hacsak nem Dániel az - a mi kis késforgatónkat jó eséllyel kihajítják Whitethorn House-ból. Ezek okos emberek, Sam. Biztos nem hagynak figyelmen kívül ilyen ordítóan nyilvánvaló dolgot! - Hogy őszinték legyünk - állt most Sam pártjára Frank, aki láthatóan kezdte unni magát -, az okos emberek is egyfolytában csinálnak hülyeségeket. - De nem ilyeneket - mondta Sam. A tolla ott hevert keresztben a jegyzetfüzetén;, két begörbített mutatóujjával pedig a szeme sarkát dörzsölgette. - Hülyeségeket csinálnak, hogyne. De nem olyat, aminek az égvilágon semmi értelme.

Miattam vágott ilyen arcot. Szarul éreztem magam. - Nem drogoznak? - kérdeztem. - Mert aki például kokón él, az nem mindig tud normálisan gondolkodni. Frank az orrán fújta ki a füstöt. - Kétlem - mondta föl sem nézve Sam. - Ez a bagázs patyolat tiszta. Alkoholt még csak isznak, de ahogy kinéznek, még azt se hinném, hogy olykor elfüstölnek egy kis hasist, nemhogy keményebb anyagot nyomatnának. Az áldozat toxikológiai vizsgálata is abszolút negatív lett, emlékszel? A szél nagy erővel nekirontott az ablaknak, jól megzörgette, majd visszavonult. - Akkor, hacsak nem tévedünk baromi nagyot - mondtam -, ezek egyszerűen nem passzolnak bele a képbe. S a m kis szünet után annyit mondott: - Eegen. - Gondosan becsukta a jegyzetfüzetét, rácsíptette a tollat. - Szóval jobb lesz, ha sürgősen kiderítem, hogy baromi nagyot tévedtünk. - Kérdezhetek tőled valamit? - szólalt meg Frank. - Miért gerjedsz ennyire a mi kis négyes fogatunkra? Sam két kézzel megdörzsölte az arcát, és nagyokat pislogott, mintha erősen próbálna koncentrálni. - Azért, mert képben vannak - mondta kis szünet után. - És rajtuk kívül nincs képben senki más, legalábbis észrevehetően. Ha nem ők azok, akkor mi van a kezünkben? - Ott van például az a nagyszerű profil - emlékeztette Frank. - Tudom - mondta nagy sóhajjal Sam. - És nagyra értékelem, Cassie, őszintén mondom. Csakhogy pillanatnyilag nincs senki, akire ráillene a profil. Helybeliek vannak szép számmal a megfelelő korcsoportban, férfiak, nők egyaránt, egyiknek-másiknak még priusza is van, és amennyire látom, jó néhány okos, tervszerűen gondolkodó ember akad köztük, de semmi jele, hogy bármelyikük is találkozott volna valaha ezzel a lánnyal. Van egy csomó egyetemi ismerős is, és néhányuknál minden összevág, leszámítva azt, hogy soha nem is jártak Glenskehyben, nemhogy jól ismernék a környéket. Senki sincs, akire teljes egészében ráillene a profil. Frank fölvonta a szemöldökét. - Igazán nem akarom túllihegni ezt a témát, de mi azért Maddox nyomozóval éppen most ilyen embert keresünk. - Igen - mondta rá sem nézve Sam. - És ha én elég gyorsan megtalálom, akkor nektek már nem kell. - Akkor csipkedd magad - mondta Frank. Még mindig hanyatt feküdt a kanapén, és lustán, összeszűkült szemmel, füstfelhő mögül figyelte Samet. - Vasárnapra tervezem a beépítést. Egy másodpercre teljes csönd telepedett a szobára. Mintha még a szél is a fékbe taposott volna. Frank azelőtt egyszer sem említett konkrét dátumot. A szemem sarkából azt láttam, hogy az asztalon heverő térképek, fotók vonaglani kezdenek, és különböző kristályformákba rendeződnek. Naptól fénylő falevelek, erezett mintás üveg, simára koptatott kő lett belőlük. Valósággá váltak. - Most vasárnapra? - szólaltam meg végül.

- Ne nézz rám ilyen döbbenten - mondta Frank. - Nem kell kifeküdni, nem lesz semmi gond, bébi! És gondolj bele: nem kell többet nézned a ronda pofámat. - Abban a pillanatban ez valóban komoly előnynek tűnt. - Jól van! - mondta Sam. Nagy kortyokban megitta a maradék kávéját, majd vágott egy fintort, - ideje indulnom. - Azzal fölállt, és tétován megtapogatta a zsebeit. Sam egy rémes lakóparkban lakik a semmi közepén. Majd összerogyott a kimerültségtől, a szél pedig újra erőre kapott, a tetőcserepeket próbálta leszaggatni. - Ne autózz annyit ebben az időben, Sam - mondtam neki. - Maradj itt. Sokáig fogunk dolgozni, de... - Úgy van, ne hagyj itt minket! - kontrázott a kanapéról tárt karokkal, vigyorogva Frank. Csaphatunk egy jó kis pizsipartit. Piríthatunk mályvacukrot. Játszhatunk „Meri, vagy nem meri?"-t. - Sam kezébe vette a futonágy támlájára terített kabátját, majd úgy nézett rá, mintha nem tudná pontosan, mihez kezdjen vele. - Nem, nem, hazamegyek. Még beugrok egy kicsit az irodába is, lehívok pár adatot. Semmi gond. - Ahogy akarod - integetett utána vidáman Frank. - Jó mulatást! És okvetlenül hívj minket, ha találsz egy tuti gyanúsítottat! Lekísértem Samet a földszintre, búcsúzóul megcsókoltam, és ő mogorván, zsebre dugott kézzel, fejét a nagy szél miatt leszegve elindult a kocsija felé. Lehet, hogy csak egy szélfuvallat csapott be a lépcsőházból, amikor beléptem, de tény, hogy Sam nélkül hidegebbnek és valahogy csupaszabbnak hatott a lakásom. Mintha éle lett volna a levegőnek. - Amúgy is menni akart, Frank - mondtam. - Nem kellett volna ekkora gennyládának lenned. - Lehetséges - felelte Frank, majd föllendült függőleges testhelyzetbe, és nekiállt összepakolni a kínai kajás kartondobozokat. - Viszont amennyire a mobiltelefonos videókból meg tudom ítélni, Lexie nem használta a „gennyláda" kifejezést. Ő hasonló helyzetben azt mondta volna, hogy „genyó", esetleg „nagy büdös genyó". Vagy „seggfej", netán „faszfej". Jobb, ha ezt eszedbe vésed. Ha el tudod mondani puskázás nélkül, hogy jutsz el Whitethorn House-tól a romos házig, én mosogatok. Sam ezek után nem próbálkozott többet azzal, hogy vacsorát főzzön nekem. Kissé fura időpontokban be-beugrott, de a saját lakásában aludt, és ha Franket a kanapémon találta, nem szólt semmit. Legtöbbször éppen csak megcsókolt, lerakta a szatyrot, amelyben hozott nekem ezt-azt, és röviden beszámolt a fejleményekről. Sok mesélnivalója nem volt. A technikusok és a kisegítő lótifutik centiről centire átfésülték a földutakat, ahol Lexie esténként sétált, de nem találtak se vérnyomokat, se azonosítható lábnyomot, se dulakodásra vagy búvóhelyre utaló jelet - mindezért az esőt okolták -, és nem találták meg a gyilkos fegyvert sem. Sam és Frank kapcsolataikat megmozgatva kieszközölték, hogy a média ne vesse rá magát az ügyre. A sajtó szemét gondosan megfogalmazott, általánosságokat tartalmazó közleménnyel szúrták ki, hogy Glenskehyben megtámadtak valakit. Elejtettek egy-két homályos célzást arról is, hogy az áldozatot a wicklow-i kórházba vitték,

és ott tapintatosan a védelmük alatt tartják, de nem kereste senki, még a lakótársai sem. A telefontársaság ellenőrizte Lexie mobiljának forgalmát, de semmi használhatót nem találtak. A falu lakóit házról házra járva végigkérdező rendőrök a bamba vállvonogatáson és igazolhatatlan alibiken túl (aztán amikor vége lett a Nyerősorozatnak, nyugovóra tértünk az asszonnyal") begyűjtöttek pár epés megjegyzést a Whitethorn House-ban lakó gazdag kölykökről, meg ennél jóval több epés megjegyzést a két rendőrről, Byrne-ről és Dohertyről, akiket most valamiért egy csapásra érdekelni kezdett Glenskehy - használható infóval viszont nem szolgált senki. Tekintettel a helyiekkel ápolt kiváló kapcsolataikra, illetve a lelkesedésük hőfokára, Doherty és Byrne azt a feladatot kapták, hogy nézzék végig a térfigyelő kamerák százezer csillió órányi fölvett anyagát, és keressenek olyan embert, aki ismeretlen okból rendszeresen Glenskehybe jár. A kamerákat azonban nem ezzel a céllal szerelték föl, ezért csak annyit tudtak megállapítani, hogy a gyilkosság éjszakáján tíz óra és hajnali kettő között senki sem hajtott be autóval Glenskehy területére, vagy onnan ki. Erre Sam megint a házban lakókról kezdett beszélni, mire Frank rámutatott, hogy sokféleképpen be lehet jutni Glenskehybe úgy, hogy az embert ne vegye föl a térfigyelő rendszer. Erre Byrne mondott néhány keresetlen szót az öltönyösökről, akik belibegnek Dublinből, és értelmetlen babramunkával pocsékolják az emberek idejét. A sok apró zsákutca, a piti sárdobálás meg a jól ismert, alattomos, gyomorszorító érzés mintha sűrű, acélkék köddé összeállva lengte volna be az esetszobát. Frank azt mondta a meggyilkolt lány lakótársainak, hogy Lexie haza fog jönni. Küldtek neki ezt-azt: gyógyulást kívánó képeslapot, pár tejkaramellás csokiszeletet, egy halványkék pizsamát, ruhát, amiben hazamehet, hidratálókrémet - ez csak Abby lehetett -, két Barbara Kingsolver-könyvet, egy walkmant meg egy halom válogatáskazettát. Az utóbbiakat nemigen tudtam hova tenni, és nem csupán azért, mert talán húszéves lehettem, amikor utoljára válogatáskazettát láttam. Tom Waits és Bruce Springsteen dalai, amelyek végtelen autópályák melletti éjszakai bárok zenegépébe valók, Edith Piaf-sanzonokkal meg a Guillemots nevű rockbanda és egy rekedtes hangon, portugálul éneklő, Amália nevű nő számaival keveredtek. De legalább mindegyik jó zene volt! Ha ugyanis valamelyik kazettán meghallok, mondjuk, egy Eminem-számot, nem lett volna más választásom, mint azonnal kiszállni a buliból. Az üdvözlőlapon csak ennyi állt: „Szeretünk" és a négy név. A tömörsége miatt titokzatosnak hatott, csak úgy pezsegtek-sisteregtek a fejemben a számomra megfejthetetlen üzenetek. A karamellás csokit Frank megette. Az volt a hivatalos sztori, hogy Lexie rövid távú memóriája a kóma miatt károsodott, így a támadásra egyáltalán nem emlékszik, és az azt megelőző napok történéseiből is csak nagyon kevésre. - Ennek megvannak a maga járulékos előnyei - magyarázta Frank. - Ha elcseszel valami apróságot, elég, ha zaklatottnak látszol, gyámoltalanul motyogsz valamit a kómáról, és máris olyan kínban lesz mindenki, hogy nem fogják forszírozni a dolgot. Közben a saját házam táján is föl kellett vezetnem a dolgot. A nénikémnek, a bácsikámnak meg a barátaimnak erősen ködösítve azt mondtam, továbbképzésre megyek, és pár hétig nem leszek elérhető. Hogy a munkahelyemről való eltűnés ne okozzon zavart, arról Sam gondoskodott: bizalmasan elárulta Quigleynek, a gyilkossági csoport legnagyobb tévedésének, hogy tanulmányi szabadságot kaptam, és befejezem az egyetemet, így megvolt a fedőtörténet arra az esetre is, ha valaki meglátna a Városban diáklányos külsővel.

Quigleynek alapvetően két fő testrésze van: az irdatlan segge meg az irdatlan nagy pofája, Ezen kívül soha nem kedvelt engem különösebben. Biztosak lehettünk benne, hogy a pletykagépezet beindul, és huszonnégy órán belül mindenki tudni fogja, hogy átmenetileg nem dolgozom. Jó esély mutatkozott arra is, hogy a sztori a biztonság kedvéért egy kicsit ki lesz színezve (terhesség, pszichózis, kokainfüggőség, miegymás). Csütörtökön Frank már egyfolytában kérdésekkel bombázott. Hol ülsz a reggelinél? Hol tartjátok a sót? Ki visz be az egyetemre szerdánként? Hányas a témavezetőd szobája? Ha elvétettem a választ, minden lehetséges szögből - fényképekkel, anekdotákkal, mobiltelefonos videókkal, kihallgatások hangfelvételeivel - „körbelőtte" a szóban forgó témát, egészen addig, amíg már a saját emlékeimnek éreztem a hallottakat, és automatikusan jöttek a nyelvemre a válaszok. Ezután tovább zuhogott rám a kérdésözön. Hol töltötted a tavalyelőtti karácsonyt? A hét melyik napján veszed te a kaját? Mintha egy két lábon járó adogatógép ült volna a kanapémon. Samnek nem mondtam el, mert valahogy bűntudatot éreztem miatta, de tény, hogy élveztem azt a hetet. Szeretem a kihívásokat. Olykor átvillant az agyamon, hogy rém fura a szitu, és alighanem csak egyre furább lesz. Rejtélyes volt ez az ügy, mint a Möbius-szalag, nehéz volt átlátni a dolgokat. Egymást érték a különböző Lexie Madisonok, nem volt könnyű számon tartani, mikor melyikről van szó: időről-időre előfordult, hogy az utolsó pillanatban kaptam észbe - például majdnem megkérdeztem Franktól, hogy van Lexie... Frank péntek este elhozta a húgát, Jackiet is, aki fodrász volt, hogy vágja le a hajamat. A csontos, hidrogénezett szőke lányt abszolút nem hatotta meg a fantasztikus bátyja. Szimpatikus volt. - Ja, ráfér egy kis igazítás - mondta, miközben hosszú, lila körmű ujjaival szakavatottan megborzolta a frufrumat. - Milyenre akarod? - Itt a minta - nyomott a kezébe egy tetthelyen készült fotót Frank. - Meg tudod csinálni pont ilyenre? Jackie hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a fényképet, és gyanakodva pillantott rá. Hoppá - mondta. - Ez a csaj halott? - Az bizalmas információ - mondta Frank. - Bizalmas a seggem lyuka. A testvéred, kicsim? - Ne rám nézz - feleltem. - Ez Frank bulija. Engem csak vonszol magával. - Ne is törődj vele. Na mármost... - Még egyszer megnézte magának a fotót, majd kinyújtott karral odatartotta Frank elé. - Ez állati gusztustalan, én mondom neked. Nem lehetne, hogy egyszer csináljál valami rendes dolgot is, Francis? Irányíthatnád a forgalmat, vagy ilyesmi. Valami hasznosat. Két órámba telt, mire beértem a városba onnan a világ végéről. Megtennéd, hogy végre befogod, Jackie? - dörrent rá Frank. Olyan bőszen túrta a haját, hogy már csimbókokban állt égnek. - Abbahagynád végre a csesztetést? - Jackie oldalvást rám pillantott, és alig észrevehetően, pajkosan, csajosan egymásra vigyorogtunk.

- És ne felejtsd el - folytatta harciasan Frank, aki azért észrevette, hogy lopva somolygunk rajta -, hogy erről tartanod kell a szádat. Világos? Ez életbevágó! - Ja, persze. - Jackie elővette a táskájából a hajkefét meg az ollót. - Életbevágó. Na eredj, főzzél nekünk teát, oké? Mármint ha nem bánod, kicsim - fordult hozzám. Frank fejcsóválva eldübörgött a mosogatóhoz. Jackie a szememre fésülte a hajamat, és rám kacsintott. Amikor végzett, egészen máshogy néztem ki. Azelőtt soha nem vágattam olyan rövidre a frufrumat. Finom, diszkrét beavatkozás volt, de fiatalabb, csupaszabb lett tőle az arcom, egy modell tágra nyílt szemű, csalóka ártatlansága áradt rólam. Aznap este, lefekvéshez készülődve minél tovább bámultam ezt az arcot a fürdőszobai tükörben, annál kevésbé tűnt úgy, hogy én vagyok az. Amikor eljutottam odáig, hogy már nem is emlékeztem rá, hogy néztem ki, amikor még én voltam, feladtam. Bemutattam a tükörnek a középső ujjammal, és elmentem aludni. Szombat délután Frank így szólt hozzám: - Azt hiszem, nagyjából ott tartunk, hogy mehetsz. Lábamat a karfán átvetve, hanyatt feküdtem a kanapén. Éppen a Lexie szemináriumi csoportjainak tagjairól készült fotókat néztem át még egyszer, utoljára, és igyekeztem unott, blazírt pofát vágni a dologhoz. Frank föl-alá járkált: minél inkább közeleg egy-egy művelet, annál kevesebbet ül a fenekén. - Tehát holnap - mondtam. Égette a számat a szó, erősen, de tisztán, mint a hó. Elállt tőle a lélegzetem. - Holnap délután. Fél nappal kezdünk, hogy belerázódjál. Ma este szólok a lakótársaidnak, hogy mindenképpen ott legyen mindenki, és szíves, meleg fogadtatásban részesítsenek. Hogy érzed, készen állsz rá? El sem tudtam képzelni, mi kell ahhoz egy ilyen műveletnél, hogy azt mondhassam, „készen állok". - Ennél jobban soha nem fogok készen állni. - Hadd halljam még egyszer: mi az első heti célkitűzés? - Alapvetően az, hogy ne bukjak le - feleltem. - És ne nyírjanak ki. - Nem alapvetően, hanem kizárólag. - Frank előttem elhaladva pattintott párat az ujjával az orrom előtt. - Hé! Koncentrálj! Ez fontos. Letettem a fényképeket a hasamra. - Koncentrálok. Mi van? - Hogy valaki szagot fogjon, az az első napokban történhet meg, amikor még nem egészen szilárd a talaj a lábad alatt, és mindenki téged néz. Úgyhogy az első héten semmi mást nem csinálsz, csak belerázódsz az új környezetbe. Ez kemény meló, eleinte fárasztó lesz, és ha túlhajtod, több a hibalehetőség - márpedig elég egyetlen hiba. Úgyhogy csak lazán. Ha teheted, időnként tarts pihenőt! Feküdj le korábban, olvasgass, amíg a többiek kártyáznak. Ha kihúzod a jövő hét végéig, addigra elkapod a ritmust, a többiek megszokják, hogy újra köztük vagy, szinte oda se figyelnek már rád, úgy sokkal nagyobb mozgástered lesz. Addig azonban lapítanod kell: semmi kockázat, semmi szaglászás, semmi olyan, amire bárki összeráncolhatja a homlokát. Az ügyre ne is gondolj. Nem érdekel, ha egy hét múlva

egyetlen hasznos infót se tudsz fölmutatni, csak legyél még ott a házban! Ha ez sikerül, akkor átértékeljük a helyzetet, és onnan folytatjuk. - De nem igazán hiszed, hogy egy hét múlva még bent leszek - mondtam. - Ugye? Frank abbahagyta a járkálást, és hosszan, áthatóan végigmért - Gondolod, hogy odaküldenélek, ha nem hinném, hogy meg tudod csinálni? - Hát persze, hogy odaküldenél - feleltem. - Ha úgy gondolnád, hogy az eredmény bármilyen módon érdekes lehet, egy percig se haboznál. Nekidőlt az ablakkeretnek, és láthatóan jól megrágta, amit mondtam. A hátulról jövő fényben jól láttam az arckifejezését. - Elképzelhető - mondta végül -, de ez abszolút irreleváns. Persze, persze, állati rizikós az ügy. Ezt már az első napon tudtad. De meg lehet csinálni, ha óvatos vagy, nem rezelsz be, és nem vagy türelmetlen. Emlékszel, mit mondtam legutóbb a kérdésekről? - Aha - feleltem. - „Add az ártatlant, és tegyél föl annyi kérdést, amennyi még nem sodor veszélybe." - Most más a helyzet. Az ellenkezőjét kell csinálnod: csak akkor kérdezz bármit is, ha abszolút biztos vagy benne, hogy nem kéne eleve tudnod a választ. Ami alapvetően azt jelenti, hogy ne kérdezz senkitől semmit. - Akkor mégis, mit csináljak, ha kérdéseket nem tehetek föl? - kérdeztem. Ezen már egy ideje gondolkodtam. Frank villámgyorsan átvágott a szobán, lesöpört pár papírt a kávézóasztalkáról, leült, közel hajolt hozzám, és áthatóan nézett a kék szemével. - Nyitva tartod szemed-füled. Ezzel a nyomozással az a legnagyobb probléma, hogy nincs gyanúsítottunk. A te dolgod az, hogy keríts egyet. Ne feledd, a bíróság úgyse fogad el semmit abból, amit összeszedsz, hiszen, ugyebár, nem tudod figyelmeztetni a gyanúsítottakat, hogy fölhasználható ellenük, amit mondanak. Ezért nem vallomásra vagy ilyesmire hajtunk. Azt a részét hagyd rám meg a mi kis Sammynkre. Mi majd megoldjuk az ügyet, neked csak meg kell mutatnod, merre induljunk el. Derítsd ki, van-e valaki, aki még nem került a látókörünkbe! Valaki a lány múltjából, vagy egy olyan ember, akivel a közelmúltban ismerkedett meg, csak titokban tartotta. Ha kapcsolatba lép veled valaki, aki nincs rajta az IK-listán - telefonon, személyesen, akárhogy -, te ismerősként üdvözlöd, kideríted, mit akar, milyen kapcsolatban állt a csajjal, és ha tudod, megszerzed a telefonszámát meg a teljes nevét. - Igen, igen - mondtam. - A rejtélyes ismeretlen. - Eléggé valószerűen hangzott, amit Frank mondott, de nála ez mindig így van. Változatlanul meg voltam róla győződve; hogy Samnek igaza van: Frank nem azért vágott bele ebbe az egészbe, mert egy fikarcnyi esélyt is lát a sikerre, hanem azért, mert olyan szédítően, röhejesen vakmerő vállalkozás, egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. Úgy döntöttem, nem érdekel. - Pontosan - mondta. - Ehhez a rejtélyes lányhoz dukál egy rejtélyes ismeretlen. Szóval tartsd szemmel a lakótársait, és hagyd őket beszélni. Nem tekintem őket gyanúsítottaknak tudom, hogy a te kis Sammyd rájuk van izgulva, de én egyetértek veled, nem passzolnak bele a képbe -, abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy valamit elhallgatnak előlünk. Ha megismerkedsz velük, meg fogod látni, mire gondolok. Lehet, hogy valami abszolút irreleváns

dologról van szó, mit tudom én, csalnak a vizsgákon, illegális szeszfőzdét üzemeltetnek a hátsó kertben, vagy tudják, ki az apukája Lexie magzatának, de azt szeretném én eldönteni, hogy mi releváns és mi nem. A zsaruknak úgyse mondják el, de ha te jól közelíted meg a dolgot, van rá esély, hogy megtudod tőlük. A többi IK miatt ne nagyon fájjon a fejed, semmi nem mutat rájuk, és Sammyvel úgyis rajtuk leszünk, de ha valaki csak egy kicsit is zűrösen viselkedik, azt természetesen jelentsd. Érthető? - Érthető - feleltem. - Még egy dolog - mondta Frank. Föltápászkodott, és kivitte a két kávésbögrét a konyhába. Eljutottunk arra a pontra, hogy a nap minden órájában, éjjel-nappal volt a tűzhelyen egy nagy kancsó erős kávé. Még egy hét, és egyenesen a zacskóból kanalaztuk volna az őrleményt. Már egy ideje tervezem, hogy elcsevegek veled. Már napok óta éreztem, hogy ez következik. A fotókat pörgettem az ujjaim között, és próbáltam a nevekre koncentrálni: Cillian Wall, Chloe Nelligan, Martina Lawlor… - Ne kímélj mondtam. Frank letette a bögréket, és a sótartómmal kezdett játszadozni. Óvatosan forgatta az ujjai között. - Nagyon nem szívesen hozom ezt szóba - kezdte -, de mit tehetünk, az élet néha kegyetlen, szóval tudsz róla, hogy az utóbbi időben - hogy is fogalmazzam? - kicsit nyugtalan vagy? - Igen - feleltem továbbra is a fényképeket nézve. Isabella Smythe, Brian Ryan - na, ennek a szülei vagy nem voltak egészen maguknál, vagy fura humoruk volt -, Mark O'Leary... - Tudok róla. - Nem tudom, hogy az ügy miatt van-e, vagy már azelőtt is így volt, és nem is kell tudnom. Ha csak lámpaláz, az elmúlik, amint belépsz a ház ajtaján. Egyvalami viszont nagyon fontos: ha mégse múlik el, ne pánikolj! Ne kezdj el kételkedni magadban, mert azzal csak azt éred el, hogy berezelsz. Ne próbáld leplezni a lámpalázadat! Inkább fordítsd a javadra. Hiszen Lexienek pillanatnyilag minden oka megvan rá, hogy egy kicsit feszült legyen, neked pedig semmi okod nincs rá, hogy ezt ne használd ki. Azzal főzzél, amid van, akkor is, ha nem feltétlenül te választod a hozzávalókat. Mindent lehet fegyverként forgatni, Cass. Az égvilágon mindent... - Ezt majd jól eszembe vésem - mondtam. A gondolatra, hogy a Vesta-művelet a végén még hasznomra válhat, valami bonyolult folyamat zajlott le a mellkasomban, és jócskán megnehezítette a légzésemet. Tudtam, hogy ha pislogok, Frank észreveszi. - Mit gondolsz, még tudod csinálni? - kérdezte. Lexie - gondoltam - nem azt mondaná neki, hogy törődjön a maga dolgával, pedig nekem itt ez lett volna az ösztönös reakcióm, sőt hóttziher, hogy egyáltalán nem is válaszolna. Lexie csak beleásítana az arcába, vagy megmondaná, hogy ne nyaggassa már, mint egy nagymama, esetleg fagyit követelne. – Elfogyott a keksz - mondtam nyújtózkodva, mire a fotók lecsúsztak a hasamról, és beterítették a padlót. - Hozhatnál. Citromkrémeset. - Aztán Frank arcát látva hangosan felnevettem. Frank nagylelkűen kimenőt adott nekem szombat estére - aranyszíve van a mi Frankie-nknek

-, hogy elbúcsúzhassunk egymástól Sammel. Sam joghurtos-fűszeres indiai csirkemell filét sütött vacsorára, én pedig desszertnek megpróbálkoztam egy oda nem illő tiramisuval, amely végül röhejesen nézett ki, de az íze tűrhető volt. Semmiségekről beszélgettünk, fogtuk egymás kezét az asztal fölött, és olyasmiket mondtunk egymásnak, amivel az újdonsült párok szoktak pingpongozni, és amit úgy dédelgetnek, mint a gyerekek a tengerparti fövenyen talált kincseket: kinek mi a kedvenc könyve, ki mi akart lenni. Én több fázison is átmentem (tornász, régész, állatorvos, jogász, miegymás), Sam viszont hétéves kora óta nyomozónak készült -, mik voltak a legnagyobb tinédzserkori hülyeségeink. Lexie ruhája ott lógott a szekrényajtón, és csillámlott, mint a homok a tűző napon, de mi egyszer sem tettünk róla említést. Vacsora után összebújtunk a kanapén. Én begyújtottam, Sam pedig betett valami CD-t. Olyan este lehetett volna ez is, mint a többi, és teljes egészében a miénk lehetett volna, ha nincs a szekrényajtón lógó ruha meg a szaporán verő pulzusom. - Hogy érzed magad? - kérdezte Sam. Már kezdtem reménykedni, hogy eltelhet az este anélkül, hogy szóba hoznánk a holnapot, de ez, persze, nem volt reális. - Megvagyok - mondtam. - Nem vagy ideges? Ezt alaposan átgondoltam. Nem tagadhattam, hogy a helyzet vagy tíz-húszféle szempontból abszolút gáz. Alighanem halálra kellett volna rémülnöm. - Nem - mondtam. - Csak izgatott. A fejem búbján éreztem, hogy Sam bólint. Az egyik keze lassú, nyugtató ritmusban cirógatta a hajamat, de a mellkasa kemény volt, mint egy deszka. Mintha visszafojtotta volna a lélegzetét. - Utálod ezt az egészet, ugye? - kérdeztem. - Igen - felelte halkan Sam. - Utálom. - Akkor miért nem állítottad le? Hiszen a te nyomozásod. A sarkadra állhattál volna bármikor, ha egyszer úgy érezted, az volna a helyes. Sam keze megállt. - Ezt akarod? - Nem - feleltem. Ezt az egyet legalább biztosan tudtam. - Semmi szín alatt. - Most már nem is lenne könnyű. Beindult a titkos művelet, úgyhogy ez már Mackey asztala, nekem itt nincs hatásköröm. De ha meggondoltad magad, megtalálom a módját, hogy... - Nem gondoltam meg magam, Sam. Komolyan. Csak kíváncsi vagyok, hogy miért mentél bele egyáltalán. Sam vállat vont. - Mackeynek egyvalamiben igaza van: semmi más nincs a kezünkben. Talán ez az egyetlen módja, hogy megoldjuk az ügyet. Ahogy minden nyomozónak, Samnek is vannak megoldatlan ügyei. Biztos voltam benne, hogy ha nem félne attól, hogy a támadó igazából engem üldöz, túlélné, hogy eggyel több áll a neve mellett. - Múlt szombaton sem volt a kezedben semmi - mondtam -, akkor mégis hevesen ellenezted.

Megint megmozdult a keze. Szórakozottan cirógatott tovább. - Az első nap - szólalt meg kis idő múlva -, amikor eljöttél a tetthelyre... Emlékszel, hogy húztátok egymást ezzel a Mackey gyerekkel? Ő szívatott a ruháddal, te meg riposztoztál, majdnem úgy, ahogy annak idején... amikor a gyilkosságin voltál. Arra gondolt, hogy Rob Ryannel. Valószínűleg soha életemben nem volt olyan közeli barátom, mint Rob, de aztán jött az a nagy, bonyolult, acsarkodó összeveszés, és mindennek vége lett. Megtekeredtem Sam ölében, hogy lássam az arcát, de ő a plafont nézte. - Akkor eszembe jutott, milyen rég nem láttalak már ilyennek - folytatta. - Ilyen elevennek. - Elég szörnyű társaság lehettem az utóbbi pár hónapban - mondtam. Sam egy nagyon kicsit elmosolyodott - Nem panaszkodom. - Kutattam egy keveset az emlékezetemben, hogy hallottam-e Samet panaszkodni valaha is. - Tudom - mondtam. - Aztán szombaton... - folytatta. - Tudom, hogy veszekedtünk meg minden - itt gyorsan megszorította a kezemet, és csókot lehelt a homlokomra -, de mégis. Utána rájöttem, hogy azért kaptunk össze, mert mindketten nagyon rákattantunk erre az ügyre. Mert számított neked. Úgy éreztem... - A fejét csóválta, kereste a szavakat. - A CSBE nem ugyanaz mondta végül. - Ugye? A CSBE-re ritkán vesztegettem szót. Addig eszembe sem jutott, hogy ez a hallgatás a maga módján nagyon is árulkodó lehet. - Azt is csinálnia kell valakinek - mondtam. - Semmi sem ugyanaz, mint a gyilkossági, de a CSBE abszolút rendben van. Sam bólintott, és egy pillanatra szorosabb lett az ölelése. - Aztán ott volt az a megbeszélés - mondta. Egészen addig úgy gondoltam, hogy talán élnem kellene a lehetőséggel, és el kéne küldenem Mackeyt melegebb éghajlatra. Hiszen gyilkossági ügynek indult a dolog, én voltam a vezető nyomozó, ha akkor nemet mondok... De ahogy ott beszéltél, ahogy intenzíven gondolkodtál... Látszott, hogy érdekel a dolog. Gondoltam, miért vegyem el tőled? Erre nem számítottam. Sam még akkor is bolonddá tesz, ha már valamennyire kiismerted. Pirospozsgás az arca, tiszta, szürke szeme alatt alig észrevehető szarkalábak rajzolódnak ki. Nehéz elképzelni, hogy e mögött a vidékiesen egyszerű, nyílt arcberendezés mögött bármi rafinéria is rejtőzhet. - Kösz, Sam - mondtam. - Köszönöm. Éreztem, hogy emelkedik, majd süllyed a mellkasa, ahogy sóhajt. - Még az is lehet, hogy jól sül el ez az ügy. Sose tudhatjuk... - De azért azt kívánod, bárcsak máshol ölette volna meg magát ez a lány, nem? - mondtam. Sam ezen egy percig elgondolkodott, és közben finoman csavargatta az ujjával az egyik hajfürtömet. - Igen - mondta végül -, hát persze, hogy azt kívánom. De ennek semmi értelme. Ha egyszer ez van, nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat. Rám nézett. Még mindig mosolygott, de a szeme körül ott bujkált valami másféle,

szomorkás arckifejezés is. - Boldognak látszottál ezen a héten - mondta ki kerek perec. - És jó újra boldognak látni téged. Arra gondoltam, vajon hogy bír elviselni engem ez az ember. – Ezen kívül tudtad, hogy seggbe rúgnálak, ha nekiállnál döntéseket hozni helyettem - mondtam. Sam elmosolyodott, és megpöckölte az orromat. - Tudtam bizony, te kis boszorkány mondta, de a szemére még mindig árny borult. A vasárnap ez után a tíz hosszú nap után hamar elrepült. Olyan volt, mint amikor a dagálykor partra rohanó hullám eléri a legmagasabb pontját, és a víztömeg zubogva szétterül. Frank háromkor átjött, hogy bedrótozzon, majd fél ötre elvigyen Whitethorn House-ba. A szokásos vasárnap délelőtti foglalatosságok során - újságolvasás és teaszürcsölgetés az ágyban, zuhany, szalonnás tojás pirítóssal - mindvégig Damoklész kardjaként lebegett a fejünk fölött ez a pillanat. Mintha egy óriási ébresztőóra várta volna a percet, amikor éktelen robajjal életre kelhet. És közben Whitethorn House-ban a lakótársai készültek a felépült Lexie fogadására. A kiadós villásreggeli után magamra vettem a ruháit. A fürdőszobában öltöztem, mert Sam még ott volt, és ezt egyedül akartam csinálni. Mintha nem is egy lány ruhájába bújtam volna bele, hanem egy tökéletesen rám illő páncélingbe vagy valami szupertitkos szertartáson viselendő palástba. Bizsergett a tenyerem, amikor megérintettem új öltözékemet. A minta nélküli, fehér alsóneműn még rajta volt a Penney's ruha üzlet címkéje. A kopott farmert már annyit hordták, hogy egészen megpuhult. Jött még a barna zokni, a szintén barna bakancs, a hosszúujjú, fehér póló, meg a kopottas, de tiszta, halványkék szarvasbőr dzseki. A gallérja völgyi liliom aromáját árasztotta, amelybe alig észrevehetően belevegyült még valami: Lexie bőrének illata. Az egyik zsebében találtam egy néhány héttel azelőtti blokkot a Dunne szupermarketből. Lexie csirkemellfilét, sampont, vajat és egy üveg gyömbérsört vásárolt. Miután felöltöztem, megnéztem magam az ajtó belső oldalán lévő tükörben. Egy pillanatig nem is tudtam, mit látok, aztán furcsamód nevethetnékem támadt, mert rádöbbentem, milyen ironikus ez a helyzet. Hónapokig Menedzser Barbie-nak öltözve jártam dolgozni, most pedig, amikor valaki másnak a bőrébe bújok, végre úgy mehetek a melóba, hogy hasonlítok önmagámra. - Jól nézel ki - jegyezte meg halvány mosollyal Sam, amikor kijöttem. Kényelmes a szerkód, A cuccom ott volt az ajtó mellett összepakolva, mintha külföldi útra készülnék. Eszembe jutott, hogy meg kéne néznem, megvan-e az útlevelem meg a repülőjegyem. Frank hozott nekem egy szép új bőröndöt a kemény, diszkrét fémvázzal ellátott, számzáras fajtából, amelyet csak egy kasszafúró tud feltörni: Benne voltak Lexie cuccai: irattárca, kulcscsomó, telefon, tökéletes másolat mind. Ott voltak még a lakótársaitól kapott dolgok, meg egy C-vitamint tartalmazó kerek, műanyag tégely, rajta a következő gyógyszertári címkével: „AMOXYCILLIN TABLETTA, NAPONTA 3X1". Ezt valami feltűnő helyen kell majd tartanom. A saját cuccom egy külön rekeszben kapott helyet. A latexkesztyűn, a mobilomon meg a mikrofonba való tartalék elemeken kívül ide kerültek a

művészi vérfoltmintázatokkal „átitatott" kötések (amelyek reggelenként és esténként szép sorban a fürdőszobai szemetesben végzik majd), valamint a jegyzetfüzetem, a jelvényem és az új fegyverem is. (Frank szerzett nekem egy „tömpe orrú" 38-ast, amely szépen simult a kezembe, és sokkal könnyebb volt eldugni, mint a testületnél rendszeresített Smith & Wessonomat.) A szerelésemhez hozzátartozott még - nem viccelek! - egy fűző is, abból az ipari erősségű, elasztikus fajtából, amelytől állítólag szép, sima lesz a testünk kontúrja a falatnyi fekete koktélruciban. A beépített ügynökök gyakran használnak ilyet pisztolytáska helyett. Nem valami kényelmes - egy-két óra után úgy érzi magát az ember, mintha pisztoly alakban behorpadt volna a mája -, viszont így tényleg nem dudorodik ki a fegyver. Lelki szemeim előtt megjelent a Marks & Sparks női fehérneműosztályán fűzőket mustrálgató Frank, és ettől egy csapásra úgy éreztem, mégiscsak érdemes volt belevágni ebbe az egészbe. - Szarul nézel ki - jegyezte meg a küszöbön Frank, és elismerően méregetett. Két nyaláb, James Bond-filmekbe illő, fekete elektronikus kütyüt cipelt: kábeleket, hangszórókat, meg a jó ég tudja, miket - a bedrótozásom kellékeit. - A táskák a szemed alatt haláli jók. - Folyamatosan három órákat aludt - szólalt meg a hátam mögött feszülten Sam. - Ahogy te is, meg én is. És mi sem hozzuk a legjobb formánkat. - Nyugi, abszolút nem csesztetni akarom ezzel - mondta Frank, miközben a kávézóasztalkára potyogtatta a szajrét. - Éppen ellenkezőleg, le vagyok nyűgözve. Pont úgy néz ki, mint aki tíz napig feküdt az intenzíven. Csaó, bébi! A mikrofon akkora volt, mint egy inggomb. Elöl, a két cicim között kellett fölcsíptetni a melltartómra. - Még szerencse, hogy a mi kis Lexie-nk nem volt oda a mélyen dekoltált topokért - mondta órájára pillantva Frank. - Hajolj csak előre a tükör előtt, nézd meg, hogy áll! - Az elem oda került, ahol a szúrt sebnek kellett volna lennie: ragasztószalaggal erősítettem az oldalamra, vastag fehér gézpárna alá. Pár centivel följebb ott volt az igazi heg is, ahol a dílerek gyöngye annak idején otthagyta a keze nyomát az első Lexie Madisonon. A hangminőség, miután Frank apró, de igen komplikált trükköket végzett az elektronikán, kristálytiszta lett. - Neked csakis a legjobbat, bébi - mondta. - Az adósugár a környezeti feltételektől függően úgy tíz kilométer. A rathoweni rendőrőrsön és a gyilkossági csoportnál helyeztünk el vevőkészüléket, így otthon és a Trinityn is figyelni tudunk. Csak akkor kerülsz ki a vételi körzetünkből, amikor beautóztok Dublinba, meg onnan haza, de arra nem számítok, hogy kilöknének a száguldó kocsiból. Vizuális megfigyelés nem lesz, úgyhogy ha olyan vizuális információ birtokába jutsz, amiről tudnunk kell, azt jelentsd. Ha borul a bili, és feltűnés nélkül segítségért kell kiáltanod, mondd azt, hogy „fáj a torkom", erre pár percen belül komoly erősítés vonul ki a helyszínre. Úgyhogy igaziból lehetőleg ne fájduljon m e g a torkod, vagy ha mégis, akkor viseld zokszó nélkül. A lehető legsűrűbben be kéne jelentkezned nálam, ideális esetben naponta. - És nálam is - mondta hátra sem fordulva Sam. Frank, aki a padlón guggolt, és hunyorogva vizsgálgatott valami tárcsát a vevőkészülékén, még arra sem vette a fáradságot, hogy kajánul rám pillantson.

Sam végzett a mosogatással, és kínos alapossággal nekilátott a törölgetésnek. Én a Lexievel kapcsolatos anyagokat próbáltam valamelyest elrendezgetni. Amolyan záróvizsga előtti érzés kerített hatalmába, amikor az ember pattanásig feszült idegekkel végre leteszi a kezében szorongatott jegyzeteit, mondván, hogy ha most nem tudom... Kötegekbe rendezgettem a papírokat, és nejlonszatyrokba pakoltam őket, hogy így maradjanak majd ott Frank kocsijában. - Hát akkor - húzta ki színpadias mozdulattal a hangszórókat a konnektorból Frank - ennyi volt. Mehetünk? - Ha te kész vagy, én is - feleltem, és fölvettem a szatyrokat. Frank egyik kezével a vevőberendezést nyalábolta föl, a másikkal pedig megmarkolta a bőröndömet, és az ajtó felé indult. - Azt majd én viszem - mondta nyersen Sam. - Te már épp eleget cipelsz. - Azzal kivette a bőröndöt Frank kezéből, és elindult lefelé a lépcsőn. A bőrönd két. kereke nagy, tompa puffanással jelzett minden egyes lépcsőfokot. A fordulóban Frank hátranézett a válla fölött, hogy jövök-e. Már a kilincsen volt a kezem, amikor hirtelen páni félelem tört rám a semmiből, mintha egy nagy, fekete, fűrészfogas szélű kő zuhant volna bennem lefelé. Éreztem ehhez hasonlót korábban is a pokol tornácát idéző, sorsfordító pillanatokban: amikor elköltöztem a nagynénéméktől, amikor elvesztettem a szüzességemet, amikor letettem a rendőri esküt. Olyan pillanatokban tehát, amikor valami, amit nagyon, de nagyon akartam, visszavonhatatlanul, végérvényesen rideg valósággá vált, karnyújtásnyira volt tőlem, és megállíthatatlanul robogott felém. Ilyenkor mintha megáradt, feneketlen folyón kelnék át, amelynek a túlsó partjáról nincs visszaút. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne visítsak, mint a halálra rémült, fuldokló kisgyerek, hogy mégsem akarom ezt csinálni! Ilyenkor nem tehetek mást, mint hogy az ajkamba harapok, és megvárom, míg elmúlik. Sokat segített, hogy arra gondoltam, mit mondana Frank, ha most visszatáncolnék. Még egyszer, utoljára körülnéztem a lakásban: villanyok leoltva, merülőforraló kikapcsolva, kukák kiürítve, ablak bezárva. A szoba máris kezdett önmagába zárulni: az imént még általunk kitöltött terekbe lassanként beszüremlett a csönd, és a sarkokban is ott szállongott, mint a por. Becsuktam az ajtót. 5. fejezet Még úgy is majdnem egy óraig tartott az út Glenskehyig, hogy nem volt forgalom, és Frank vezetett. Minden adva volt egy gyötrelmes utazáshoz. - Sam magába roskadva gubbasztott a hátsó ülésen, a kütyük mellett, Frank pedig azzal dobta föl a hangulatot, hogy fütyörészett-rángatózott a bömbölő könnyűzenei adóra, és a Kormányon dobolta a ritmust. Én jóformán észre se vettem őket. Csodaszép, friss levegőjű, napos délután volt, ráadásul egy hete nem mozdultam ki a lakásból. Letekertem hát az ablakot, és hagytam, hadd tépázza a hajamat a szél. Amikor Frank beindította a kocsit, a bensőmet szaggató, cakkos szélű, fekete kő egy csapásra atomjaira hullott, és édes, citromlllatú, mámorító szubsztanciává alakult át - Na, hát... - szólalt meg Glenskehyben Frank... - Nézzük, figyeltéle a földrajzórán. Igazíts útba. - Egyenesen át a falun, aztán a negyedik földút jobbra. Baromi szűk, nem csoda, hogy

Dániel és Justin kocsija úgy néz ki, mintha rodeóztak volna. Akkor már inkább a jó öreg, koszos Dublin - feleltem az akcentusát utánozva. - Hazamegyünk, James! - Kissé meg voltam kergülve. A bőrdzsekim a völgyililiom-illatával a frászt hozta rám: folyton a fejemet kapkodtam, hogy ki állt oda mellém. Attól a dr. Seuss meséit idéző körülménytől viszont, hogy majd összecsinálom, magam egy dzsekitől, röhögnöm kellett. Még az se józanított ki, amikor elhaladtunk a romos házhoz vezető bekötőút mellett, ahol azon a bizonyos első napon Frank és Sam várt rám. A kövezetlen, kátyús dűlőút mentén borostyánnal vastagon befutott, formátlan fák sorakoztak. A sövény ágai kétoldalt végigkarcolták a kocsit, és be-bekandikáltak az ablakomon. A sövényt itt-ott hatalmas, rozsdától hámló, kovácsoltvas kapuk szakították meg. Pityókásan lógtak a zsanérjukon, kő tartóoszlopaikat pedig vadul burjánzó galagonya fojtogatta. - Itt befordulunk - mondtam. Frank bólintott, és befordult. Végtelen hosszú, grandiózus, virágba borult cseresznyefákkal szegélyezett kocsibehajtó nyúlt el előttünk. - A picsába! - mondtam. - Hát hogy habozhattam egy percig is? Nem csempészhetném be Samet a bőröndömben, hogy itt éljünk boldogan, amíg meg nem halunk? - Ezt a rajongást gyorsan ürítsd ki a szervezetedből! - mondta Frank. - Mire az ajtóhoz érsz, nyoma se maradjon! Amúgy még mindig egy rakás szar a kégli, úgyhogy lehiggadhatsz. - Azt mondtad, felújították. Ha nem lesz az öltözőmben kasmírfüggöny meg egy nagy váza fehér rózsa, már hívom is az ügynökömet. - Azt mondtam, megpróbálják kipofozni, nem azt, hogy varázslatot mutatnak be. Ekkor a behajtóút kis kanyar után hatalmas, fehér kaviccsal felszórt, gazzal és százszorszéppel pettyezett, félkör alakú hintófordulóba torkollt, és én életemben először megpillantottam Whitethorn House-t. A fényképeken nem is igazán jött át, hogy milyen fenséges építmény. Dublinban lépten-nyomon lehet látni György kori házakat, de a többségükből irodaépületet, csináltak, és a hatást elrontják az ablakon át is jól látszó, nyomasztó neoncsövek... Whitethorn House azonban egészen különleges, tökéletesen arányos épület volt, mintha csak egyenesen a tájból nőtt volna ki. Mintha kényelmesen a hegyeknek vetné a hátát, előtte pedig ott hevernének Wicklow szép, lankás tájai. Délcegen állt a hintóforduló szelíd íve és a hegyek elmosódó, feketés-zöldes domborulatai között, úgy festett, mint egy csillogó drágakő egy óriás tenyerén. Hallottam, hogy Sam gyorsan nagy levegőt vesz. - Otthon, édes otthon - mondta Frank, és kikapcsolta a rádiót. A ház lakói az ajtó előtt, a lépcső tetején vártak. Magamban mindmáig ezt a képet őrzöm róluk: aranyszínűre festi őket az esti napfény, és a ruhájuk ráncai, az arcvonásaik egytől egyig fájdalmasan tisztán, látomásszerűen jelennek meg, mintha öröktől fogva ott lettek volna. Rafe farmerben, zsebre dugott kézzel támaszkodik a korlátnak, Abby középen, lábujjhegyen áll, behajlított karját a szeme fölé emeli, Justin két lábfeje akkurátusan összeér, a keze hátul összekulcsolva. Mögöttük pedig Dánielt foglalják keretbe az ajtó oszlopai. Fölemeli a fejét, szemüvegén

darabokra törik a fény. Egyikük sem mozdult, amikor Frank kavicszápor kíséretében lefékezett. Olyanok voltak, mint a középkori frízeken látható, magukba forduló, titokzatos alakok, akik valami elveszett, misztikus kódrendszerben megfogalmazott üzenetet mondanak el az utókornak. Csak Abby szoknyája rebbent olykor az enyhe szélben. Frank a válla fölött rám pillantott - Készen állsz? - Igen. - Jól van, kislány - mondta. - Sok szerencsét. Gyerünk! - Azzal kiszállt és hátrament a csomagtartóhoz a bőröndömért. - Vigyázz magadra - mondta Sam. Nem nézett rám. - Szeretlek. - Hamarosan otthon leszek - mondtam. A rezzenéstelenül figyelő tekintetek kereszttüzében még csak a karját sem érinthettem meg. - Holnap próbállak hívni. Sam bólintott. Frank lecsapta a csomagtartó fedelét - a ház homlokzatáról visszaverődő, éktelen zajra riadtan rebbentek szét a fákon gubbasztó varjak -, majd kinyitotta nekem a kocsiajtót. Kiszálltam, és kezemet az oldalamhoz szorítva fölegyenesedtem. - Köszönöm, Mackey nyomozó - mondtam. - Köszönök mindent. Kezet ráztunk. - Örömömre szolgált - mondta Frank. - És ne aggódjon, Miss Madison, elkapjuk a fickót. Kattant a bőrönd nyele, ahogy kihúzta. A kezembe adta, én pedig elindultam vele a lépcső felé. Még mindig nem mozdult senki. Amikor közelebb értem hozzájuk, szinte sokkolt a felismerés, a szálfaegyenes hátuk, a fölszegett fejük arról árulkodik, hogy valamiféle feszültség munkál négyük között. A nagy csöndben valósággal zúgott, mint a villanydrót. A bőröndöm kavicsokon vonszolódó kerekeinek nyikorgása pedig már-már géppuskaropogássá erősödött. - Sziasztok - mondtam a lépcső alján, és fölnéztem rájuk. Egy pillanatig azt hittem, nem köszönnek vissza, mert máris lelepleztek. Lázasan törtem a fejem, hogy most mi a fenét csináljak. Aztán Dániel tett egy lépést előre, és a kimerevített állókép megremegett, majd fölbomlott. Justin arcán mosoly áradt szét, a korlátot támasztó Rafe kiegyenesedett, és intésre emelte az egyik karját, Abby pedig leszaladt a lépcsőn, és szorosan átölelt - Hahó, te lány! - mondta nevetve. - Isten hozott itthon! - Kamillaillatú volt a haja. A földre ejtettem a bőröndöt, és viszonoztam Abby ölelését. Furcsa érzés volt, mintha egy régi festményről lelépett nőalakot karoltam volna át. Szinte meglepett, hogy a lapockája ugyanolyan szilárd és meleg, mint az enyém. Dániel ünnepélyes komolysággal odabiccentett nekem Abby feje fölött, és megborzolta a hajamat. Rafe megragadta a bőröndömet, és mindegyik lépcsőfokhoz odakoccantva fölvonszolta az ajtóhoz, Justin pedig egyfolytában a

vállamat lapogatta. Elnevettem magam én is, nem is hallottam, amikor Frank indított, és elhajtott. A Whitethorn House-ba belépve ez volt az első gondolatom: itt már jártam. Valósággal belém hasított a felismerés, és egy csapásra kiegyenesedett tőle a gerincem, mintha két cintányért ütöttek volna össze. Persze, még szép, hogy ismerős volt a ház, hiszen hosszú órákon át bámultam az itt készült fényképeket meg videókat, de nem csupán erről volt szó. Ismerősként üdvözölt a régi faanyag és a tealevelek szagához vegyülő enyhe szárítottlevendula-illat, a repedezett padlódeszkákra eső fény, meg a lépteinknek az emeleti folyosókról visszaverődő, halk visszhangja is. Olyan érzés volt - és önök talán azt gondolják, örültem neki, de nem, csak a belső vészjelzőm kezdett el pirosan villogni -, szóval olyan érzés volt, mintha hazatértem volna. Onnantól kezdve az az este összemosódik, mintha körhintáról nézném. Örvénylő színek, képek, hangok vakító forgatagát látom csak. Mennyezetrózsa, repedt porcelánváza, zongoraszék, narancsos tál, lépcsőn dobogó lábak, harsány kacaj. Abby kicsi, erős ujjai a csuklómon, ahogy kivezet a ház mögötti, kockaköves teraszra, a kacskaringós mintázatú vasszékek, az édes illatokat hozó, könnyű szellőben lágyan ringó, ősrégi, vesszőből font hinta. Hatalmas, füves terület, amely a fáktól és a borostyántól alig látszó, magas kőfalaknál ér véget; egy madár árnyképe, amely villanásnyi időre a kockakőre vetül. Dániel a lángot kezével védve tüzet ad, lehajtott fejünk csaknem összeér. Csengő hangjuk a videofelvételek fakóbb hangszíne után szinte sokkolóan hatott, a kristálytiszta tekintetük pedig valósággal égette a bőrömet. Néha még manapság is valamelyikük erős, közeli, aznap esti hangjára ébredek. Gyere! - kiáltja Justin. - Gyere ki, csodaszép az este! Vagy Abby szólal meg: El kell döntenünk, mi legyen a fűszerkerttel, de megvártunk téged, szerinted... Aztán kimegy a szememből az álom, és ők tovatűnnek. Nyilván én is mondtam ezt-azt, de nemigen emlékszem belőle semmire. Csak az maradt meg, hogy igyekeztem a lábujjhegyemre helyezni a testsúlyomat, ahogy Lexie szokta, pontosan utánozni a hangmagasságát, a tekintetét,a válla szögét, ugyanúgy tartani a cigarettát, ahogy ö. Közben arra is erősen koncentrálnom kellett, nehogy túl sűrűn tekintgessek körbe, nehogy gyors mozdulatokat tegyek fájdalmas grimaszok nélkül, vagy valami hülyeséget mondjak - sőt arra is, nehogy nekimenjek valamelyik bútordarabnak. És - ó, istenem! - a beépített ügynöki munka ízét megint ott éreztem a nyelvemen, még a karomon is fölborzolta az apró szőrpihéket. Azt hittem, emlékszem, milyen volt, emlékszem a legapróbb részletekre is, de tévedtem. Az emlék puha, mint a gézpárna, semmit sem ér a gyönyörű, halálos, pengeéles valósággal, szemben, amely a legkisebb hibára is azonnal csontig hatol. Attól az estétől a lélegzetem is elállt. Aki álmodozott már arról, hogy egyszer besétál a kedvenc könyvébe, filmjébe, tévéműsorába, az talán el tudja képzelni, mit éreztem: azt, hogy életre kelnek körülöttem a dolgok, amelyek idegenek, újszerűek, ugyanakkor határozottan ismerősek is. Az embernek ki-kihagy a szívverése, amikor azokban a szobákban járkál, amelyek addig csak a képzeletében élték eleven, nyüzsgő, érinthetetlen életüket. Most viszont a közönséges halandó belélegzi a titokzatos ház levegőjét, a lába a sokszor látott szőnyeget tapodja, és furcsa, titokzatos melegség tölti el attól, hogy az emberek, akiket messziről már oly régóta figyel, megnyitják előtte birodalmukat, és a körükbe fogadják.

Abbyvel lustán hajtottuk hintát, a fiúk pedig ki-be járkáltak a konyhából a teraszra nyíló, kis üvegtáblákra osztott üvegajtón. Vacsorát főztek - sülő krumpli illatát hozta a szél, sercegve sült a hús, egy csapásra farkaséhes lettem -, és közben oda-odakiáltottak nekünk valamit. Rafe még oda is jött, hogy hátulról a hintának támaszkodva slukkoljon egyet Abby cigarettájából. A rózsaszín-arany égbolt lassanként sötétedett, a tovaúszó felhők mintha távoli görögtűz füstjét hozták volna, a hűs levegőben fű, föld és mindenféle növény illata terjengett. - Vacsora! - kiáltotta a tányércsörömpölést túlharsogva Justin. Szépen megterített, hosszú asztal, makulátlanul tiszta, mélyvörös damasztabrosz, hófehér szalvéták. Borostyánnal körbefuttatott gyertyatartók, a poharak hajlataiban csillogó, az ezüstneműbe beleakaszkodó, a homályosuló ablakokban lidércfényként hívogató, parányi lángocskák. És ők négyen, ahogy odahúzzák az asztalhoz a magas támlájú székeket Sima a bőrük, a megtévesztő, aranyszínű fényben árny borul a szemükre. Dániel az asztalfőn, Abby a másik végén, Rafe mellettem, Justin velünk szemben. A videofelvételeken és Frank feljegyzéseiben is érződő szertartásosság élőben szinte bódító erejű volt, mint a tömjén. Mintha fényűző lakomához ültünk volna le, vagy haditanácsra gyűltünk volna egybe, esetleg orosz rulettre készültünk volna valami magányos, magas toronyban. Gyönyörűek voltak. Rafe volt köztük az egyetlen, akit jóképűnek lehetett nevezni, mégis a szépségük a legerősebb benyomás, ami megmaradt bennem. Justin jól megrakta a tányérokat steakkel, és körbeadta őket. - A kedvedért csináltuk mondta nekem halovány mosollyal, Rafe pedig sült krumplit kanalazott az elé kerülő tányérokra. Dániel közben bort töltött az egymástól elütő poharakba. Azon az estén minden egyes agysejtemre szükségem volt, semmi sem hiányzott kevésbé, mint hogy berúgjak. - Nem kéne szeszt innom - mondtam. - Az antibiotikum miatt. A késelésre addig még csak nem is utalt egyikünk sem. Egy másodperc törtrészére - de lehet, hogy csak a képzeletem űzött velem tréfát - mintha mozdulatlanná dermedt volna a szoba, mintha meg állt volna a levegőben a megdöntött borosüveg, a sok gesztikuláló kéz. Aztán Dániel kezében megmozdult az üveg. Töltött egy ujjnyit, majd ügyes csuklómozdulattal zárta le a műveletet. - Egy kortytól nem lesz semmi bajod - mondta rendíthetetlen nyugalommal. Csak a pohárköszöntő kedvéért. Kezembe adta a poharat, majd töltött magának is. - A hazatérésre - mondta. Abban a pillanatban, amikor a borospohár átkerült Dániel kezéből az enyémbe, az agyam valamelyik rejtett zugából vadul sipító, figyelmeztető kiáltás hangzott fel. Eszembe jutott Perszephoné, aki miután megevett egy gránátalmamagot, visszavonhatatlanul az alvilág foglya lett, az intés, hogy Soha ne fogadj el ennivalót idegenektől, meg különböző régi történetek, amelyekben elég egyetlen korty, egyetlen falat, hogy az átok sújtotta falak mindörökre bezáruljanak, vagy köddé váljon a haza vezető út. Aztán már élesebben nyilallt belém, hogy ha mégis ők voltak, és mérgezett a bor... istenem, micsoda halál! Áramütésként ért a felismerés, hogy nagyon is képesek lennének rá. Ahogy vártak... A négy szálfaegyenes derék, a négy hűvösen figyelő szempár... Nagyon is képesek lennének rá, hogy egész este tökéletes önuralommal, hibátlanul játsszák a kis játékukat, és várják az első apró hibát, amikor eljön az ő pillanatuk.

De mivel mosolyogva emelték a poharukat mindnyájan, nem volt választásom. - A hazatérésre - mondtam én is, és áthajoltam az asztalon, hogy a borostyánnal befuttatott gyertyatartók között koccintsak velük, Justin, Rafe, Abby, Dániel. Ittam egy kortyot zamatos, sima bor volt, az ujjam hegyén is éreztem az enyhe méz-és szamócaízt -, majd kést-villát ragadtam, és nekiláttam a sültnek. Lehet, hogy csak azért, mert végre ehettem - a steak igen ízletes volt, és az étvágyam egy csapásra visszajött, mintha csak pótolni akarná az elveszett időt, bár nem kérhettem repetát, mert azt, sajnos, senki sem mondta, hogy Lexie nagy zabagép volt -, de tény, hogy ettől kezdve jobban előttem van az az este. Ekkortól rendeződnek sorba az emlékképek, mint a zsinórra fűzött üveggyöngy, innentől kezdve kristályosodnak ki az összemosódó kavalkádból valószerű, kezelhető történések. - Abbynek van egy bábuja - szólalt meg Rafe, miközben sült krumplit szedett a tányérjára. - Azt terveztük, hogy boszorkányként megégetjük, de úgy döntöttünk, megvárunk téged, hogy demokratikusan megszavazhassuk. - Abbyt küldjük máglyára, vagy a bábut? - kérdeztem. - Mindkettőjüket. - Ő nem bábu - mondta Abby, és megpöckölte Rafe karját. - Ő egy késő viktoriánus baba, és Lexie ezt tudja értékelni, mert nem olyan korlátolt nyárspolgár, mint te. - Én a helyedben inkább messziről értékelném - mondta nekem Justin. - Szerintem démonok szállták meg. Folyton követ a szemével. - Fektesd le. Úgy lecsukódik a szeme. - Nem nyúlok hozzá. Mi van, ha megharap, és az idők végezetéig kóborolhatok a világűr sötétjében? Kereshetem majd a lelkemet, míg a világ világ... - Istenem, mennyire hiányoztál! - mondta Abby. - Itt voltam összezárva ezekkel a gyökerekkel, nem tudtam beszélgetni senkivel. Ő csak egy ártatlan, icipici babuska, Justin. - Vudu bábu! - kontrázott egy jókora falat sült krumplit rágva Rafe. - Komolyan mondom. Egy feláldozott kecskéből csinálták. - Tele szájjal nem beszélünk! - torkolta le Abby, majd hozzám fordult: - Kecskebőr baba, a feje máztalan porcelán. Egy kalapdobozban találtam az enyémmel szomszédos szobában. A ruhája cafatokban lóg rajta, és mivel a zsámollyal már végeztem, úgy gondoltam, kistafirozhatnám újra. Van egy csomó szövethulladék... - És a haja! - mondta Justin, miközben elém tolta a zöldséges tálat. - Azt se felejtsd ki! Hátborzongató! - Egy halott ember haját viseli - avatott be Rafe. - Ha beleszúrsz egy tűt, sikolyt hallasz a temető felől. Próbáld ki! - Érted, miről beszélek, ugye? - fordult hozzám Abby. - Gyökerek! A babának igazi haja van. Ezek azért gondolják, hogy egy halott... - Mert a bábud 1890 körül készült, és kivonni még tudok.

- És miféle temetőről beszélsz? Nincs is a közelben temető. - Máshol viszont van. Valahányszor hozzányúlsz ahhoz a babához, valaki, valahol forog a sírjában. - Amíg el nem suvasztod valahova a Fejet - mondta méltóságteljesen Abby -, addig ne ócsárold a babámat, hogy hátborzongató. - Az messze nem ugyanaz. A Fej igen értékes tudományos eszköz. - Én kedvelem a Fejet - pillantott föl meglepetten Dániel. - Mi bajod van vele? - Az, hogy ilyen micsodákat Aleister Crowley hurcolt magával. Légy szíves, támogass ebben a kérdésben, Lex. Frank és Sam soha nem említette - talán nem érzékelték - a legfontosabb dolgot, ami ezt a négyest jellemezte azt, hogy mennyire közel állnak egymáshoz. A mobiltelefonnal fölvett videókon nem jött át ez a szoros kötelék, ahogy a ház különleges mivolta sem. Ott csillámlott köztük a levegőben, mint valami hajszálvékony pókháló, és visszhangja volt minden egyes mozdulatnak, szónak, fölvont szemöldöknek. Abby még szinte körbe sem pillantott, hogy hol van a cigije, amikor Rafe már a kezébe is nyomta, Dániel kinyújtott kézzel fordult hátra, hogy átvegye a steakes tálat az ajtón belépő Justintól, a mondatok pillanatnyi kihagyás nélkül követték egymást, mint a lapok a snapszliban. A mi párosunk is így működött Robbal: abszolút simán, zökkenőmentesen. A legerősebben az az érzés munkált bennem, hogy ez a dolog el van cseszve. Hiszen ez a négyes fogat olyan harmóniában működik, mint a földkerekség legvirtuózabb a coppela együttese, és nekem az ő örömzenéjükbe kellene minden átmenet nélkül bekapcsolódnom. A gyengeség, a gyógyszerek és az átélt trauma bizonyos fokig mentségül szolgálhatott a bénázásra - egyelőre örültek, hogy otthon vagyok, és beszélek, hogy mit mondok, az mellékes volt -, de csak bizonyos fokig, és a Fejről nem mondtak nekem semmit. Bármilyen optimista volt Frank, én szinte biztosra vettem, hogy az esetszobában már javában folyik az össznépi tippjáték - Sam háta mögött, persze, Frank viszont akár tudhat is róla - arra vonatkozóan, hogy mennyi idő múlva következik be a látványos bukta. Abban sem kételkedtem, hogy a többség három napnál rövidebb időre tippel, és nem hibáztattam őket ezért. Én is tehettem volna egy tízest arra, hogy huszonnégy órán belül vége lesz... - Hallani szeretném a híreket - mondtam végül. - Történt valami? Kerestek? Jöttek jobbulást kívánó képeslapok? - Kaptál egy rémes virágcsokrot az angol tanszékről - felelte Rafe. - Ilyen bazi nagy, rikító színekre festett százszorszép mutánsokat. Hál istennek, már elfonnyadtak. - Négycsöcsű Brenda pedig vigasztalni próbálta Rafe-et - mondta féloldalas mosollyal Abby. Ezekben a nehéz napokban. - Istenem! - Rafe elborzadva a tányérjára ejtette a kést-villát, és a kezébe temette az arcát. Justin elvihogta magát. - Próbált bizony! - folytatta panaszos hangon Rafe. - Sarokba szorított a kebelzetével a fénymásoló szobában, és azt kérdezte, mit érzek. Ez csak Brenda

Grealey lehetett. Nehezen tudtam elképzelni, hogy Rafe esete lenne. Én is nevettem. A társaság nagy erőket mozgósított a jó hangulat fenntartása érdekében, és egyébként is úgy tűnt, hogy ez a Brenda nevű tyúk elég gáz. - Szerintem Rafe a lelke mélyén nagyon is élvezte a dolgot - mondta negédesen Justin. - Amikor kijött, csak úgy bűzlött az olcsó parfümtől. - Kis híján megfulladtam. Odaszögezett a fénymásolóhoz... - És közben a háttérben dübörgött valami dumdumzene? - kérdeztem. Gyengécske poén volt, de megtettem, ami tőlem telt. Elkaptam Abby gyors oldalpillantását meg a Justin arcán átvillanó megkönnyebbülést - Miféle filmeket néztél te abban a kórházban? - érdeklődött Dániel. És totálisan belehelt - folytatta Rafe. - Nyirkos volt a lehelete. Mintha egy légfrissítőben megfürdetett rozmár molesztált volna. - Borzalmasan nézhet ki belülről a fejed - mondta neki Justin. - Meg akart hívni egy italra, hogy tudjunk beszélgetni. Azt mondta, meg kell nyílnom. Az meg mi a francot jelent egyáltalán? - Mintha inkább ő akart volna, úgymond, megnyílni - mondta Abby. Rafe öklendező hangot adott. - Te is ritka gusztustalan vagy - mondta Justin. - Adjatok hálát az égnek, hogy itt vagyok én - szólaltam meg; még mindig úgy éreztem magam, ha mondtam valamit, mintha tükörjégen tapogatóznék fehér bottal. - Én képviselem a civilizációt. - Hát... - mondta kis, feszes mosollyal Justin. - Azt nem mondanám. De azért szeretünk. Vesd rá magad még egy kis steakre, annyit eszel, mint egy kismadár. Talán nem ízlik? Halleluja! Ezek szerint Lexie-nek - sok egyéb mellett - az anyagcseréje is úgy működött, mint az enyém. - Ne hülyéskedj, állati finom - mondtam. - Csak még nem nyertem vissza a régi étvágyamat. - Hát, igen. - Justin áthajolt az asztalon, és kanalazott a tányéromra egy kis repetát. - Erőre kell kapnod. - Justin,- mondtam -, mindig is te voltál a kedvencem, Justin a feje búbjáig elvörösödött, és mielőtt elbújt volna a pohara mögé, valami fájdalmat láttam átsuhanni az arcán. Hogy mi lehet az oka, azt nem tudtam. - Ne beszélj hülyeségeket - mondta. - Hiányoztál nekünk. - Ti is nekem - feleltem gonosz mosollyal. - Főleg a kórházi kaja. miatt. - Jellemző - mondta Rafe. Egy pillanatig határozottan úgy nézett ki, hogy Justin mond még valamit, de aztán Dániel újratöltötte a poharát, mire Justin pislogott párat - már múlófélben volt a heveny arcpír -, és kezébe vette a kést meg a villát. Az a fajta elégedett, elmélyült csönd állt be, amit a jófajta étel tud előidézni. Mintha némán fodrozódott volna valami az asztal körül: valami kellemes, ellazult, megállapodott érzés, egy alig hallható, elnyújtott sóhaj. Un onge pösse - mondta

volna a francia nagyapám: angyal szállt el fölöttünk! Valahonnan az emeletről az egészkor ütő óra álmos hangja jött elhalóan. Dániel szeme Abbyre villant, olyan finoman, hogy alig vettem észre. Feltűnt, hogy addig Dániel szólt a legkevesebbet, és a mobiltelefonos videókon is elég csöndes volt. Így, szemtől szembe mégis másként hatott a szótlansága, koncentrált, intenzív volt a jelenléte. Nem tudtam, hogy ez új fejlemény, vagy csak filmen nem jön át. - Szóval - szólalt meg Abby hogy érzed magad, Lex? Mindannyian abbahagyták az evést. - Kösz, jól - mondtam. - Pár hétig nem emelhetek nehezet. - Vannak fájdalmaid? - érdeklődött Dániel. Vállat vontam. - Adtak valami hiper-szuper fájdalomcsillapítót, de nagyon ritkán van rá szükségem. Még csak műtéti heg se nagyon lesz. Belül mindent össze kellett varrniuk, de kívül elég volt hat öltés. - Hadd lássam! - mondta Rafe. - Te jó ég! - fakadt ki Justin, és letette a villáját. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elmegy az asztaltól. - Te kész vámpír vagy! Én semmi vágyat nem érzek, hogy Lexie öltéseit nézegessem, köszönöm szépen. - Vacsoránál én sem akarom látni őket - mondta Abby. - Ne vedd sértésnek. - Nem fogja látni őket sehol senki - mondtam összeszűkült szemmel Rafe-nek. Erre készültem. - Egész héten szurkáltak meg turkáltak bennem, úgyhogy aki az öltéseim közelébe merészkedik, annak leharapom az ujját! Dániel még mindig elgondolkodva méregetett. - Ez az, mondd meg nekik! - biztatott Abby. - Biztos, hogy nem fáj? - Justin elgyötört arcot vágott, a szája körül szinte kifehéredett, mintha már a gondolatra is heveny fájdalom gyötörné. - Eleinte biztos fájt. Nagyon szörnyű volt? - Lexie jól van - mondta Abby. - Ő maga mondta épp az imént. - Csak megkérdeztem. A rendőrök folyton azt mondogatták... - Ne vájkálj már ebben! - Miben? - szóltam közbe. - Mit mondogattak a rendőrök? - Úgy gondolom - mondta higgadtan, de ellentmondást nem tűrően, Justin felé fordulva Dániel -, hogy ezt ennyiben kéne hagynunk. Újra csönd telepedett ránk, de ez már nem volt olyan kellemes, mint az előbb. Rafe kése csikorogva szántott végig a tányérján, Justinnak megrándult az arcizma, Abby pedig a borstartóért nyúlt. Jól odakoccantotta az asztalhoz, majd erőteljes mozdulattal megrázta. - A rendőrök azt kérdezték - szólalt meg hirtelen Dániel, és rám pillantott a pohara fölött -,

hogy volt-e naplód, határidőnaplód vagy valami ilyesmi. Gondoltam, mindnyájunknak az a legjobb, ha azt mondjuk, nincs. Naplóm...? - Jól gondoltad - mondtam. - Nem hiányzik, hogy turkáljanak a cuccaim között. - Már megtették - mondta Abby. - Sajnálom. Átkutatták a szobádat. - Ó, a picsába! - háborogtam. - Miért nem akadályoztátok meg? - Nem úgy tűnt, mintha fakultatív lenne a dolog - felelte szárazon Rafe. - És ha szerelmes leveleket találnak, vagy... vagy pornóújságokat nagy, szőrös kanok képeivel? Szóval valami személyes dolgot? - Vélhetően éppen ilyesmit kerestek. - Az igazat megvallva lenyűgözőek voltak - mondta Dániel. - Mármint a rendőrök. A többségüket mintha abszolút nem is érdekelte volna az egész, csak rutinból csináltak mindent. Szívesen megnéztem volna, hogy kutatják át a szobát, de szerintem nem lett volna jó ötlet megkérdezni, hogy szabade. - De nem találták meg, amit kerestek - mondtam elégedetten. - Hol van, Dániel? - Fogalmam sincs - felelte kissé meglepetten Dániel. - Gondolom, ott, ahol tartod. - Azzal megint a tányérja fölé hajolt, és a steakjére koncentrált. A fiúk leszedték az asztalt, mi pedig Abbyvel az asztalnál üldögélve, csöndben dohányoztunk. Kezdtem barátságosnak érezni ezt a csöndet. Hallottam, hogy a szalonban, a széles, kétszárnyú tolóajtó mögött valaki ügyködik valamit, és hamarosan égő fa illatos füstje szivárgott ki. - Akkor ma este tartsunk egy csöndes estét? - kérdezte Abby, és fürkész tekintettel nézett rám a cigarettája fölött. - Olvasgassunk? Vacsora után mindig szabadfoglalkozás volt kártya, zenehallgatás, olvasás, beszélgetés, a ház csinosítgatása. Ezek közül az olvasás utcahosszal a legkönnyebb opciónak tűnt. - Az remek lenne - feleltem. - Utol kell érnem magam a disszertációval. - Lazíts - mondta Abby. Megint az a kis féloldalas mosoly... - Hiszen épphogy hazaértél. Időd, mint a tenger. - Azzal elnyomta a cigarettáját, és széthúzta a tolóajtót. A szalon irdatlan nagy volt, és - váratlanul - egészen csodálatos. A fényképeken csak a lepukkantság látszott, a hangulatának nyoma sem volt. Magas, párkánnyal szegélyezett mennyezet, széles, fényezetlen, enyhén hullámos padlódeszkák. A borzalmas, virágmintás, foltokban foszladozó tapéta bepillantást engedett a korábban fölvitt rétegek színösszeállításába: volt rózsaszín-arany csíkozású, meg tompán fénylő, krémszínű, selymes falbontás is. A bútorzat ősrégi és eklektikus volt: kopottas, intarziás kártyaasztal rózsafából, megfakult brokáthuzatú karosszékek, hosszú, kényelmesnek látszó kanapé, a polcokon ütött-kopott bőrkötéses és rikító színű papírfedelű könyvek. Mennyezeti világítás nem volt, csak rozoga állólámpák, meg a masszív kovácsoltvas kandallóban ropogó tűz, amely vadul kavargó árnyakkal bombázta a pókhálós felső sarkokat. Egy szó mint száz, eszméletlen összevisszaság uralkodott abban a szobában, és én már akkor beleszerettem, amikor még be sem léptem az ajtón.

A karosszékek kényelmesnek tűntek, és én már-már elindultam az egyik felé, de szerencsére az agyam még időben jelzett, hogy tapossak a fékbe. Hallottam, ahogy kalapál a szívem. Fogalmam sem volt, hova kell ülnöm! Üresben járt az agyam. A kaja, a laza, évődő hangnem meg a fesztelen hallgatás Abbyvel megtette hatását: túlságosan is leeresztettem. - Egy pillanat... - mondtam, és gyorsan bevettem magam a klotyóba. Gondoltam, hadd foglalják el a többiek a helyüket - meg aztán remegett a térdem. Mire újra sikerült normálisan lélegeznem, az agyam visszazökkent a rendes kerékvágásba, és eszembe jutott, hol a helyem: a kandalló melletti alacsony, Viktória korabeli szoptatós karosszékben. Frank tucatszámra mutatott róla fényképeket, pontosan tudtam, hogy oda kell ülnöm! Ilyen egyszerűen lebukhattam volna: rossz székre ülök le, és annyi. Alig négy óra elteltével... Amikor visszamentem a szalonba, Justin fölpillantott, és a két szemöldöke között halovány, aggodalmas barázda húzódott, de senki sem szólt semmit. A könyveim ott hevertek a székem melletti filchuzatú kártyaasztalon. A vaskos történelmi referenciamunkák mellett kinyitva, arccal egy vonalas jegyzettömbre borulva ott volt a Jane Eyre szamárfüles példánya meg egy A csábruhás gyilkos című sárguló ponyvaregény Flip Corellitől. úgy gondoltam, ez utóbbi feltehetően nem kapcsolódik a disszertációmhoz, bár sose lehessen tudni... A borítón telt keblű hölgyemény volt látható hasított szoknyában, harisnyakötőjében pisztollyal. („Úgy vonzotta magához a férfiakat, mint a méz a legyet, aztán szépen el is intézte őket!"). Az összerágcsált végű kék golyóstollam ugyanott hevert, ahol az előző szerda este, a mondat közepén letettem. Figyeltem a könyvem fölött a többieket, de semmi jelét, nem adták, hogy nyugtalanok lennének. Máris elmélyült ki-ki a maga könyvében, már-már ijesztő volt az azonnal mozgósítható, gyakorlott koncentrációjuk. Abby egy karosszékben ült, lábát kis, hímzett zsámolyon nyugtatta - alighanem ez volt a restaurációs projektje -, és miközben sűrűn, gyors mozdulatokkal lapozott, egyik hajtincsét az ujja köré csavarta. Rafe a kandalló túloldalán ült a másik karosszékben. Időnként letette a könyvét, és előrehajolt, hogy megpiszkálja a tüzet, vagy dobjon rá még egy fadarabot. Justin a kanapén hevert, és a mellkasára támasztott jegyzettömbjébe írogatott. Olykor motyogott valamit, vagy fújtatva fortyogott magában, esetleg rosszallóan csettegett a nyelvével. Mögötte vadászjelenetet ábrázoló, foszladozó gobelin díszítette a falat. Azt gondoltam volna, hogy a kordnadrágot és kis, keret nélküli szemüveget viselő Justin kirí ebből a miliőből, de valahogy egy csöppet sem hatott furcsán az összkép. Dániel a kártyaasztalnál ült a magas állólámpa alatt. Csak akkor mozdult meg, amikor megfontoltan, ráérősen lapozott a könyvében. A nehéz, zöld bársonyfüggöny szét volt húzva, és én megpróbáltam elképzelni, hogy ha valaki az ablakon túl sötétlő kertből figyelne minket, milyen látványt nyújtanánk, ahogy ott ülünk a tűz ragyogó fényébe és elmélyült koncentrációba burkolózva, álomszerű nyugalmat árasztva. Egy szédítő, mámorító másodpercre belém nyilallt, hogy irigylem Lexie Madisont. Dániel megérezte, hogy nézelődöm. Fölemelte a fejét, és rám mosolygott. Akkor láttam először mosolyogni: komolyságot tükröző, de végtelenül üde, kedves mosolya volt. Aztán újra a könyv fölé hajolt. Már tíz óra körül takarodót fújtam, részben a szerepem miatt, részben pedig azért, mert Frank nem tévedett: tényleg le voltam strapálva. Az agyam olyan állapotba került, mintha

végigcsináltam volna egy szellemi triatlont. Becsuktam magam mögött Lexie hálószobájának ajtaját (a völgyi liliom illata diszkréten, kíváncsian gomolygott a vállam és a pólóm nyaka tájékán), és nekidőltem. Egy pillanatig azt hittem, az ágyig sem jutok el. Félő volt, hogy lecsúszom a padlóra, és már útközben elalszom. Nem emlékeztem rá, hogy ennyire strapás ez a meló, de nem gondoltam, hogy azért találom nehéznek, mert öregszem, vagy kezdek elkopni, és nem hittem a többi, vonzóbbnál vonzóbb verzióban sem, amelyeket O'Kelly tálalt volna elém. A legutóbbi bevetésem alkalmával én irányítottam az eseményeket, én döntöttem el, kivel lógok együtt, meddig, és mennyire kell közel kerülnöm hozzá. Ezúttal azonban Lexie már jó előre eldöntött helyettem mindent, így nem volt választásom. Az ő szabályait kellett követnem, mégpedig hajszálpontosan. Szüntelenül, feszülten figyelnem kellett, mintha ő irányítana egy recsegő adóvevőn keresztül. Egy-egy különösen ótvar ügy során korábban is előfordult, hogy ugyanezt éreztem: Itt valaki más mozgatja a szálakat. Ezek az ügyek többnyire nem végződtek jól. Ilyenkor a gyilkos volt az, aki magabiztos, pedáns léptekkel mindig három lépéssel előttünk járt. Olyan üggyel még soha nem találkoztam, ahol ez a „valaki más" az áldozat lett volna. Bizonyos szempontból mégis könnyebb dolgom volt most. Az előző titkos ügynöki bevetésem alkalmával, a UCD-n minden szó, amelyet kiejtettem a számon, ocsmány, romlott utóízt hagyott maga után, mint a megpenészedett kenyér. Mint már említettem, utálok hazudni. Ezúttal azonban minden szavam színtiszta igazságnak hatott. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy intenzíven hülyítettem magam - hiszen a „racionalizálás" a titkos ügynök legfontosabb szakmai fortélyai közé tartozik -, de az is lehet, hogy valami zavaros, nyakatekert és a rideg, szikár, tényeken alapuló logikánál mélyebb észjárás szerint nem is hazudtam. Hiszen tudtam, hogy ha jól játszom a szerepemet, szinte minden szavam igaz, csak éppen nem az én igazságom, hanem Lexie-é. Végül úgy döntöttem, bölcsen tenném, ha lehámoznám magam az ajtóról, és ágyba bújnék, mielőtt túlságosan belemerülnék valamelyik teóriába. Lexie szobája a legfelső szinten, a ház hátsó felében volt, Danielével szemben és Justiné fölött. A közepes méretű, alacsony mennyezetű, sima fehér függönyös helyiségben roskatag, egyszemélyes vaságy állt. Amikor leültem rá, úgy nyikorgott, mint egy ősrégi mángorló. Arra gondoltam, ha Lexie itt teherbe tudott esni, akkor minden tiszteletem az övé. A kék paplanhuzat frissen volt vasalva, és valaki a lepedőt is lecserélte. Lexie-nek nem volt valami sok bútora. A berendezés egy könyvespolcból, egy keskeny fa ruhásszekrényből (a polcain kis bádoglemez csíkok jelezték, minek hol a helye: „KALAPOK", „HARISNYÁK", az ócska éjjeliszekrényen álló ócska műanyag lámpából meg egy fa toalett asztalkából állt. Az utóbbit poros csigavonaldíszek ékesítették, és állt rajta egy háromrészes tükör, amely zavarba ejtő szögekben mutatta az arcomat, amitől - ahogy az várható is volt - fölállt a hátamon a szőr. Fontolóra vettem, hogy egy lepedővel vagy akármivel letakarom, de ez magyarázatra szorult volna, és egyébként sem tudtam szabadulni a baljós érzéstől, hogy a tükörképem letakarva is kifejtené áldásos hatását. Kinyitottam a számzáras bőröndömet, és közben hegyeztem a fülem, hogy nem jön-e valaki fölfelé a lépcsőn. Előbányásztam az új pisztolyomat meg a tekercs ragasztószalagot, amely a kötésemhez kellett. Otthon is mindig úgy alszom, hogy a kezem ügyében van a fegyverem,

és ez nem az a pillanat volt, amikor kedvem lett volna szakítani ezzel a régi szokásommal. Odaragasztottam a stukkert az éjjeliszekrény hátára. Így nem látszott, viszont szükség esetén könnyen elérhettem. Az éjjeliszekrény hátulján se pókháló, se porréteg nem volt. A technikusok keze nyoma... Mielőtt belebújtam volna Lexie kék pizsamájába, lehámoztam magamról a kamu kötést, majd levettem a mikrofont is, és besuvasztottam az egész hóbelevancot a bőrönd aljára. Tudtam, hogy Frank most valahol tombol a dühtől, de nem érdekelt. Nem véletlenül csináltam, megvolt rá a magam oka. Feledhetetlen pillanat, amikor az ember beépített ügynökként először nyugovóra tér. Hiszen az egész napja a vegytiszta koncentráció jegyében telt, önmagát éppolyan árgus szemekkel, kíméletlenül kellett figyelnie, mint a környezetét. De miután beesteledik, és az ember ott fekszik egy idegen matracon, egy szobában, ahol még a levegő szaga is más, mint otthon, nincs más választása, mint elengedni magát, álomba merülni, és egyúttal belemerülni valaki másnak az életébe is, mint a hűs, zöldes vízben süllyedő kavics. A titkos ügynök már az első bevetésén tudja, hogy ebben a pillanatban visszafordíthatatlan folyamat veszi kezdetét, és reggel más emberként fog ébredni. Ehhez az „alászálláshoz" pucérnak kellett lennem, nem maradhatott rajtam semmi, ami a saját életem része - ahogy a mesékben a szegény favágó gyerekeinek is hátra kell hagyniuk a vértezetüket, ha be akarnak lépni az elvarázsolt kastélyba, és a régi vallások szerzetesei is anyaszült meztelenre vetkőztek a beavatási rítushoz. A könyvespolcon találtam egy gyönyörű, finom kis kötetet: a Grimm testvérek meséinek régi, illusztrált kiadását. Magammal vittem az ágyba. Lexie tavaly kapta a születésnapjára a többiektől. Az előzéklapra töltőtollal, kecses, dőlt betűkkel - szinte biztos voltam benne, hogy ez Justin kézírása - ezt írták: 3/I/04. Boldog szülinapot, IFJÚ hölgy (mikor nősz már fel??). Szeretettel: és a négy név. A könyvet a térdemre fektettem az ágyban ülve, de képtelen voltam olvasni. A szalonból időről időre pergő ritmusú, hangtompítós beszélgetés foszlányai szivárogtak föl, és az ablakom alatt igencsak élt a kert: szél tépázta a faleveleket, róka csaholt, bagoly indult éjjeli portyára. Lombsusogás, rikoltozás, nyüzsgés mindenütt. Ültem az ágyon, körülnéztem Lexie Madison furcsa kis szobájában, és füleltem. Nem sokkal éjfél előtt nyikorogni kezdett a lépcső, és hamarosan diszkrét kopogást hallottam. Kis híján a plafonig ugrottam. A bőröndömhöz kaptam, hogy teljesen be van-e cipzározva, és kikiáltottam: - Bújj be! - Én vagyok az - mondta közvetlenül az ajtó mögött Dániel vagy Rafe vagy Justin. Olyan halkan beszélt, hogy nem tudtam eldönteni, melyikük az. - Csak jó éjszakát akartam kívánni. Mi lefekszünk.

Vadul kalapált a szívem. - Jó éjt! - mondtam. - Szép álmokat! Ismeretlen eredetű hangok futkostak le-föl a hosszú lépcsősorokon, egymásba fonódtak, mint a kórusban ciripelő tücskök zenéje. Mintha csak a hajamat cirógatták volna. Jó éjt, mondták, jó éjt, aludjál jól. Isten hozott itthon, Lexie. Igen, isten hozott. Jó éjt. Álmodj szépeket. Éberen alszom, és jó a fülem. Valamikor az éjszaka folyamán fölriadtam, és azonnal kiment a szememből az álom. Szemben, Dániel szobájában, valaki suttogott. Visszafojtottam a lélegzetemet, de a vastag ajtókon keresztül csak a sziszegő hangzókat tudtam kivenni, szavakat nem, és azt sem, hogy ki beszél. Óvatosan kinyúltam a paplan alól, és megkerestem az éjjeliszekrényen Lexie telefonját. 3 óra 17 perc volt. Még sokáig követtem a denevérsikolyok és szélfuvallatok között bujkáló két, suttogó hang nyomvonalát. Végül négy óra előtt két perccel nyikordult a kilincs, majd halk kattanást hallottam: Dániel ajtaja becsukódott. Alig hallható, leheletnyi nesz szűrődött még be a lépcsőfordulóból, mintha egy árnyalak mozogna a sötétben. Aztán semmi. 6. fejezet A lépcsőn lefelé dübörgő léptekre ébredtem. Baljóslatú, zűrzavaros álomból riadtam föl, úgyhogy kellett egy zaklatott, hosszú pillanat ahhoz, hogy kibogozzam az agytekervényeimet, és fölfogjam, hol vagyok. A pisztolyom után kaptam, de nem volt ott az ágy mellett, és már-már pánikba estem, amikor eszembe jutott, hogy mi az ábra. Fölültem az ágyban. A jelek szerint mégsem mérgeztek meg, hiszen jól éreztem magam. Az ajtó alatt beszűrődött a javában sülő reggeli illata, és valahonnan a mélyből élénk ritmusú csevej hallatszott. Basszuskulcs! Elaludtam a reggeli készítést! Emberemlékezet óta nem aludtam hajnali hatnál tovább, így aztán eszembe sem jutott, hogy beállítsam Lexie ébresztőóráját. Gyorsan visszaragasztottam magamra a mikrofont rejtő álkötést, magamra rángattam a farmert, pólót, meg a cidrizős hidegre való tekintettel egy bazi nagy pulcsit - alighanem valamelyik fiúé lehetett -, és lementem a földszintre. A konyha a ház hátsó felében volt, és Lexie kis horrorfilmje óta ugrásszerű fejlődésen ment át. A ház lakói eltüntették a penészt, a pókhálókat meg az ócska linóleumot. A padlót most kőlapok borították, a faasztal szépen le volt sikálva, a mosogató mögötti ablakpárkányon pedig egy cserép muskátli állt. Abby piros flanel pongyolában, a kapucnit a fejére húzva forgatta át a serpenyőben a bacont meg a kolbászt. Dániel már felöltözve ült az asztalnál. A tányérja pereme alá dugott könyvet olvasta, és minden falatot módszeresen kiélvezve eszegette a tükörtojást, Justin pedig kis háromszögekre szeletelte a pirítósat, és. közben folyamatosan nyavalygott. - Komolyan mondom, ilyet még nem láttam! A múlt héten csak ketten olvasták el az anyagot, a többi csak bambult a rágóján kérődzve, mint a tehéncsorda. Biztos nem akarsz cserélni velem? Csak a mai órára. Te talán többet ki tudsz hozni...

- Nem - mondta föl sem nézve Dániel. - De a tieid úgyis a Shakespeare-szonetteket veszik! Azokat ismerem. Shakespeareszonettekben kimondottan jó vagyok! - Nem. - Jó reggelt! - köszöntem rájuk az ajtóból. Dániel komoly arccal odabiccentett, majd folytatta az olvasást. Abby pedig odaintett a fakanállal. - Jó reggelt, te lány! - Szia, drágaságom - mondta Justin. Gyere ide, hadd nézzelek! Hogy érzed magad? - Jól - feleltem. - Bocs, Abby, csúnyán elaludtam. Na, add ide azt a... A fakanálért nyúltam, de ő elkapta előlem. - Nem, nem, semmi gond! Ma még sebesültnek számítasz. Majd holnap fölmegyek, és kirángatlak az ágyból. Ülj le. Egy másodperc törtrészére megint kimerevedett a kép. A sebesült szóra Dániel és Justin mintha egy pillanatra abbahagyta volna a rágást. Aztán leültem, Justin újabb szelet pirítósért nyúlt, Dániel pedig lapozott egyet, és elém rakta a piros, zománcos teáskannát. Abby kérdés nélkül kiszedett egy tányérra három szelet bacont meg két tükörtojást, és odahozta nekem. - Brr! - sietett vissza borzongva a tűzhelyhez. - Te jóságos ég! Dániel, tudom, milyen a viszonyod a dupla üvegezésű ablakhoz, de komolyan mondom, legalább meggondolhatnánk... - A dupla üvegezés a sátán fattya. Förtelmes bűn. - Igen, de legalább meleget ad. Ha már szőnyeget nem veszünk... Justin állát kezére támasztva majszolgatta a pirítósat, és olyan fürkész tekintettel bámult rám, hogy az már idegesítő volt. A reggelimre összpontosítottam. - Biztos, hogy jól vagy? kérdezte aggodalmasan. - Sápadtnak látszol. Ma nem jössz be, ugye? - Nem hiszem - feleltem. Nem voltam biztos benne, hogy készen állok-e máris egy teljes napra - no meg zavartalanul körül akartam nézni a házban. Meg akartam kaparintani azt a naplót vagy határidő naplót vagy micsodát. - Pár napig még nem szabad megerőltetnem magam. Apropó, mi van az óráimmal? - A szemináriumok hivatalosan a húsvéti szünet előtt véget érnek, de némelyik különböző okokból mindig belenyúlik a nyári szemeszterbe. Nekem is maradt egy keddi meg egy csütörtöki csoportom. Nem mondhatnám, hogy epedve vártam a nagy találkozást... - Helyettesítettünk - felelte Abby, miközben megrakta a saját tányérját is, és leült az asztalhoz. - Bizonyos fokig - tette hozzá. - Dániel például a Beowullot vette a csütörtöki bagázzsal. Az eredeti óangol szöveget. - Gyönyörű - mondtam. - És hogy fogadták? - Tulajdonképpen nem rosszul - felelte Dániel. - Eleinte köpni-nyelni nem tudtak, de végül egy-két delikvens egész intelligens hozzászólásokkal rukkolt elő. Érdekes volt.

Pólóban és csíkos pizsamaalsóban bebotorkált Rafe is. Csimbókokban állt föl a haja, és szemmel láthatóan radarral navigált. Odaintett úgy általában mindenkinek, suta mozdulatokkal bögrét keresett magának, majd kitöltött egy nagy adag feketekávét, elcsent Justin elől egy háromszögletű pirítósdarabot, és kitámolygott. - Húsz perc! - kiáltott utána Justin. - Nem fogok várni rád! - Rafe a válla fölött, meg sem állva hátralegyintett. - Nem is értem, mit erőlködsz - mondta a kolbászt szeletelő Abby. - Öt perc múlva arra se fog emlékezni, hogy látott téged. A kávé után, Justin...! Rafe-fel mindig csak a kávé után... - Igen, de akkor meg nyavalyog, hogy miért nem adtunk neki elég időt a cihelődésre. Komolyan beszélek, ma tényleg itt hagyom, és ha elkésik, az ő baja. Vehet magának saját autót, vagy gyalog is bemehet a városba, engem nem érdekel... - Ez megy minden áldott reggel - szólt oda Justin feje fölött Abby. Justin dühödten gesztikulált a vajkenő késével. A szememet forgattam. Az Abby mögötti üvegajtón át egy nyuszit láttam. Jóízűen rágcsálta a füvet, és sötétlő lábnyomokat hagyott szanaszét a fehéren csillogó harmaton. Rafe és Justin félóra múlva elment. Ez úgy történt, hogy Justin oda állt a kocsival a ház elé, és egyfolytában dudált, meg fenyegetően ordítozott, amiből nem hallatszott be semmi, míg végül Rafe félig magára kapott kabátban, kis hátizsákját vadul lóbálva bedübörgött a konyhába. Fölkapott még egy szelet pirítóst, betolta a fogai közé, és úgy bevágta maga mögött a bejárati ajtót, hogy beleremegett az egész ház. Abby elmosogatott, és közben halkan, mély alt hangon búgta a „Nagy a folyó, nem jutok át rajta" kezdetű angol népdalt. Dániel filter nélküli cigarettát szívott, az ablakon betűző halovány napsugarak között vékony füstcsík gomolygott a mennyezet felé. Nyugodtan, fesztelenül viselkednek a jelenlétemben állapítottam meg magamban. - Tehát befogadtak. Az a tény, hogy „bent vagyok", sokkal jobb érzéssel kellett volna eltöltsön, mint amilyennel eltöltött. A felkészülés során eszembe sem jutott, hogy akár meg is kedvelhetem majd ezeket az embereket. Dánielben és Rafe-ben még nem voltam biztos, de Justin barátságos, szívélyes viselkedését meg az aggodalmaskodását igen szeretetreméltónak találtam, különösen azért, mert abszolút spontán volt. Abbyvel kapcsolatban pedig Franknek igaza volt: más körülmények között szívesen lettem volna a barátnője. Most vesztették el egyik társukat, és még nem is tudtak róla, ráadásul még mindig volt rá esély, hogy miattam történt az egész. Ezek után ott ülök a konyhájukban, eszem a bacont meg a tükörtojást, és jól átverem őket. Az előző esti gyanakvásom - steakbe sütött bürök, na persze! - annyira röhejesnek hatott, hogy legszívesebben csúszva-mászva kértem volna bocsánatot tőlük. - Dániel, mozognunk, kéne - szólalt meg végül az órára pillantva, kezét az edénytörlőbe törölve Abby. - Szükséged van valamire a külvilágból, Lex?

- Cigire - feleltem. - Már majdnem kifogytam. Abby előhalászott a pongyolája zsebéből egy pakli Marlboro Lightot, és odadobta elém. Tessék. Majd befelé menet veszek még. - Mit fogsz csinálni egész nap? - Henyélek a kanapén, olvasgatok, eszegetek. Keksz van? - A dobozban találsz vaníliakrémeset, amit szeretsz, a fagyasztóban meg csokireszeléket. Azzal gyors mozdulattal, akkurátusan összehajtotta a törlőruhát, és a tűzhely rúdjára terítette. - Biztos nem akarod, hogy itthon maradjon veled valaki? Ezt Justin már vagy hatszor megkérdezte. A plafonra emeltem a tekintetemet. - Abszolút biztos - mondtam. Észrevettem, hogy Abby szeme Dánielre villan, aki azonban éppen lapozott, és nem figyelt ránk. - Akkor jó - mondta Abby. - Csak nehogy leszédülj a lépcsőn, vagy ilyesmi. Öt perc elég lesz, Dániel? Dániel föl sem nézve bólintott. Abby zokniban, könnyedén, nesztelenül fölszaladt az emeletre. Hallottam, hogy fiókokat nyitogat-csukogat, majd egy perc múlva folytatta az imént dúdolt népdalt. „Nekidőltem egy ifjú tölgyfának, azt hittem, tán elég erős..." Lexie többet dohányzott, mint én. Egy csomaggal szívott el naponta, az első szálat reggeli után. Elvettem Dániel gyufáját, és rágyújtottam. Dániel megnézte az oldalszámot, majd becsukta a könyvet, és félretette. - Biztos jó neked, ha cigizel? - kérdezte. - A jelen körülmények között. - Nem - feleltem hetykén, és ráfújtam a füstöt. - Miért, neked jó? Erre elmosolyodott. — Máris jobban nézel ki - mondta, - Este még nagyon fáradtnak látszottál, meg valahogy egy kicsit elveszettnek. Gondolom, ez törvényszerű, de jó látni, hogy kezd visszatérni beléd az élet. Tehát a következő napokban fokozatosan föl kell pörögnöm, gondoltam. Erre majd odafigyelek. - A kórházban folyton azt mondogatták, hogy eltart egy darabig, és ne siettessem - mondtam -, de földughatják maguknak a bölcsességeiket. Unom már, hogy beteg vagyok. Dániel mosolya szélesebbre húzódott. - Azt el tudom képzelni. Biztos vagyok benne, hogy álmaik páciense voltál. - Azzal a tűzhely fölé hajolt, és megdöntötte a kávéskannát, hogy lássa, maradt-e valami az alján. - Magából az incidensből mennyire emlékszel? Kitöltötte magának a kanna alján lötyögő kávét, és közben engem figyelt. Derűs, érdeklődő, nyugodt volt az arca. - Egy nagy rakás semmire - feleltem. - Az a nap végig kiesett, és korábbról is kihullott ez-az. Azt hittem, a zsaruk elmondták nektek. - Igen, elmondták, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy így is van. Meglehetett rá a magad oka, hogy ezt mondd nekik. Értetlenül néztem rá. - Például mi?

- Fogalmam sincs - mondta Dániel, és óvatosan visszatette a kávéskannát a tűzhelyre. - De remélem, hogy ha valami eszedbe jut, és nem vagy biztos benne, hogy elmondd-e a rendőrségnek, nem fogod úgy érezni, hogy egyedül kell megbirkóznod a dilemmával. Előbb beszélgetned kéne róla velem vagy Abbyvel. Megteszed? A kávéját szürcsölgetve, bokáját a térdén nyugtatva, higgadtan figyelt. Kezdtem érteni, miért mondta Frank, hogy ezek négyen vajmi keveset árulnak el magukról. Ez a fickó, ezzel az arckifejezéssel jöhetett volna éppen énekkari próbáról, de akár le is mészárolhatott baltával vagy tíz árvagyereket. - Hát persze - feleltem. - De csak arra emlékszem, hogy kedd este hazajöttem az egyetemről, aztán meg csordultig telehánytam az ágytálat, és ezt már elmondtam a rendőröknek. Dániel hümmögött egyet, majd elém tolta a hamutartót. - Az emlékezet furcsa dolog. Hadd kérdezzek valamit, ha úgy adódna, hogy te... - De Abby ekkor már dudorászva csattogott lefelé a lépcsőn. Dániel megrázta a fejét, fölállt, és tapogatni kezdte a zsebeit. A lépcső tetejéről integettem nekik. Dániel gyakorlott mozdulattal, nagy ívben kihajtott a hintófordulóból, és a kocsi eltűnt a cseresznyefák között. Miután elmentek, becsuktam az ajtót, és az üres ház neszeire fülelve, mozdulatlanul álltam az előszobában. Éreztem, hogy Whitethorn House figyeli, mihez kezdek most. Hosszú, elnyújtott susogást hallottam, olyasmit, mintha homokot szitálnék. Leültem a legalsó lépcsőfokra. A régi szőnyeget már leszedték a lépcsőről, de ennél tovább még nem jutottak, így a fokok közepén húzódott egy széles, fényezetlen, poros sáv, amelyet az egymást követő nemzedékek alaposan kikoptattak. Nekidőltem a balusztrádnak, és addig fészkelődtem, amíg kényelmesen bevackoltam magam a két kis kőoszlop közé, és törni kezdtem a fejem, hogy hol lehet az a napló. Ha Lexie szobájában lenne, a technikusi bagázs már rég megtalálta volna. Marad tehát a ház többi helyisége, az egész kert, meg a kérdés, hogy vajon mi lehetett az, amit ez a lány a legjobb barátai elől is el akart titkolni. Egy pillanatra Frank hangját hallottam a gyilkossági csoport irodájából: A mi kis Lexie-nkhez közel álltak a barátai, de a titkai még közelebb. A másik lehetőség az, hogy Lexie mindig magával hordta a naplót, ott volt a zsebében akkor is, amikor meghalt, és a gyilkos elcsórta. Ez arra is magyarázatot adna, hogy miért ment utána nem kis időveszteséget és kockázatot vállalva a tettes, miért bajlódott azzal, hogy a vaksötétben fedett helyre vonszolja, és végigtapogassa az eső- és véráztatta zsebeit. Nyilván azért, mert szüksége volt arra a naplóra. Ez beleillett a Lexie-ről alkotott képbe, hogy közel álltak hozzá a titkai, praktikus szempontból viszont nem tűnt valószínűnek. Hiszen a naplónak elég kicsinek kellett volna lennie ahhoz, hogy a zsebében elférjen, ráadásul minden átöltözésnél át kellett volna rakosgatnia az újonnan fölvett ruhájába. Ennél sokkal egyszerűbb és biztonságosabb megoldás lett volna, ha elrejti valahova, ahol védve van az esőtől, és ahol nem bukkanhatnak rá csak úgy véletlenül. Olyan helyre, ahol biztosan egyedül lehet, még így is, hogy négy másik emberrel él együtt. Olyan helyre, ahova bármikor feltűnés nélkül elmehet. És ez a hely nem a szobája...

A földszinten volt egy vécé, az első emeleten pedig egy komplett fürdőszoba. Először a klotyót néztem meg, de a helyiség nem volt nagyobb egy ruhásszekrénynél, és miután bekukkantottam a víztartályba, nagyjából ki is merültek a lehetőségek. A tágas fürdőszobában viszont volt minden: 1930-as évekbeli, fekete-fehér „sormintával" lezárt fehér csempefal, lepattogzott zománcú kád, tisztán átlátszó, nem tejüveg ablak, rongyos nejloncsipke függöny, az ajtón retesz. A vécétartályban nem találtam semmit, és mögötte sem. Leültem a padlóra, és kihúztam a kád oldalába beillesztett falemezt. Könnyen kijött, bár kissé nyikorgott, de azt a kádba folyatott víz csobogása vagy a vécélehúzás simán elnyomja. Alatta pókhálót, egérpotyadékot meg a porban matató ujjak nyomait láttam, majd észrevettem az egyik sarokban megbújó aprócska, piros jegyzetfüzetet. Olyan szaporán szedtem a levegőt, mintha futottam volna. Nem tetszett ez nekem. Nem tetszett, hogy a több hektámyi területen egyenesen Lexie rejtekhelyéhez vezetett az utam, mintha nem is lett volna más választásom. Úgy éreztem, mintha összeszűkülne a ház, mintha egyre közelebb jönnének a falak, és a vállam fölött behajolva, feszülten figyelnének. Fölmentem a szobámba - azaz Lexie szobájába -, és előkerestem a kesztyűmet meg egy körömreszelőt. Ezután visszamentem a fürdőszobába, újra leültem a padlóra, és óvatosan, a szélénél fogva kihúztam a jegyzetfüzetet. A körömráspollyal lapoztam, hiszen tudtam, hogy a technikusoknak előbb-utóbb meg kell nézniük, van-e a kis naplón ujjlenyomat. Botor módon abban reménykedtem, hogy Lexie majd jól kiönti a szívét a naplójában, de ez a piros műbőr borítójú füzetke csak szimpla határidőnapló volt, minden napra egy oldal jutott. Az első néhány hónapban időpontokra, teendőkre emlékeztető bejegyzések sorjáztak Lexie sietős, kerekített kézírásával: saláta, Brie sajt, fokhagymasó; szemin. 3017. szoba-, vili. számla-, D-től Ovidius-könyvet elkérni?? Az, hogy ezeket az apró-cseprő, ártatlan elintéznivalókat olvasgatom, jobban nyugtalanított, mint addig bármi. Nyomozóként hozzászokik az ember, hogy minden elképzelhető módon megsérti mások privát szféráját. Lexie-nek is aludtam már az ágyában, viseltem a ruháit, na de ez?! Az élete mindennapos hordaléka csakis őt illeti, ehhez nincs jogom! Március végén a napló tanúsága szerint valami megváltozott. A bevásárló listáknak és a szemináriumok időpontjainak nyoma vész, üresen maradtak a lapok. Mindössze három, sebtében odakapart bejegyzést találtam. Március 31-én ezt írta be 10.30 N. Április ötödikén: 11.30 N. Végül tizenegyedikén, két nappal a halála előtt: 11 N. Januárban és februárban még sehol sem volt ez a bizonyos „N", és márciusban sem tett róla említést, egészen a hónap utolsó napjára kitűzött találkozójukig. Lexie IK-listája nem volt valami hosszú, és emlékeim szerint senki sem szerepelt rajta, akinek N-nel kezdődne a neve. Talán valami becenév kezdőbetűje lehet? Vagy egy települést jelöl? Esetleg egy kávézót? Lehet, hogy fölbukkant valaki a lány régi életéből, ahogy Frank mondta, és kitörölt Lexie világából minden mást?

Az április utolsó két napjához tartozó oldalakra ugyanazzal a sietős macskakaparással odafirkantottak néhány betű- és számkombinációt: AMS 79, LHR 34, EDL 49, CD6 59, ALC 104. Mi lehet ez? Valami társasjáték pontszámai, netán kölcsönadott vagy kölcsönkért összegek? Az AMS betűkombináció Abby nevének kezdőbetűit adta ki - Abigail Marié Stone -, a többi azonban senkire sem illett az IK-Iistán. Sokáig bámultam őket, de csak a régi, klasszikus autók rendszámtáblái jutottak eszembe róluk, arra pedig, ha agyonütnek, se tudtam volna magyarázatot adni, hogy miért írogatott volna föl ilyeneket Lexie. Ha pedig mégis fölírogatta őket valamilyen okból, akkor ugyan miért volt ez hétpecsétes titok? Azt egy szóval se mondta senki, hogy élete utolsó heteiben feszült lett volna, vagy furcsán viselkedett volna. Minden egyes kihallgatott személy azt állította, hogy úgy tűnt, rendben vannak a dolgai. Boldognak látszott, nem vettek észre, rajta semmi változást. Az utolsó videoklipben, amely három nappal a halála előtt készült, egy létráról mászik le a padláson piros fejkendőben, tetőtől talpig szürke porral belepve, prüszkölve-kacagva, és a szabad kezében van valami. - Nézd csak, Rafe, nézd csak meg! Ez egy - robbanásszerű tüsszentés - színházi kukker, azt hiszem, gyöngyház. Hát nem zseniális? - Bármi is zajlott le benne, jól leplezte. Túlságosan is jól. A határidőnapló ezután végig üres volt, csak augusztus 22-énél találtam még egy bejegyzést: Apu szülinapja. Tehát nem elcserélt gyerek, és nem is kollektív hallucináció szüleménye. Van egy apja, akinek nem akarta elfelejteni a születésnapját. Legalább ezt az egyetlen, vékonyka köteléket nem vágta el, ez az egy kapocs megmaradt azzal a közeggel, ahol kezdte az életét. Újra átlapoztam a kis füzetet, ezúttal lassabban, hátha elkerülte valami a figyelmemet. Az év elején itt-ott be volt karikázva egy-egy dátum: január 2., január 29., február 25. Az első oldalon volt egy aprócska, 2004. decemberi naptár, és igen, a hatodika be volt karikázva. Huszonhét naponként egy karika, Lexie-nek óraműpontossággal jött meg a havivérzése, és számon is tartotta. Március végén már nyilván gyanította, hogy terhes, hiszen a huszonnegyedike nem volt bekarikázva. Valahol - biztos nem otthon, nyilván az egyetemen vagy valami kávézóban, nehogy valaki meglássa a szemetesben a kidobott kellékeket elvégzett magán egy terhességi tesztet, és ekkor valami megváltozott. A határidőnaplója innentől kezdve hétpecsétes titkokat tartalmazott, képbe került „N", és nyomtalanul eltűnt minden más. N egy szülészorvos? Vagy egy klinika? Netán a gyerek apja? - Miben sántikáltál, te lány? - kérdeztem halkan az üres fürdőszobától. A hátam mögött suttogó hangot hallottam. Halálra rémülve fölugrottam, de csak a szellő emelgette a nejlon csipkefüggönyt. Arra gondoltam, hogy átviszem a határidőnaplót a szobámba, de végül beláttam, hogy Lexie-nek alighanem jó oka volt rá, hogy ne ott tartsa, és a rejtekhelye eddig láthatóan jól bevált. Átmásoltam az érdekesebb részeket a jegyzetfüzetembe, majd visszatettem a piros füzetkét a fürdőkád oldalába, és rácsúsztattam a falemezt. Ezután bejártam a házat, hogy jobban megismerjem, és közben gyorsan és nem túl alaposan át is kutattam a helyiségeket. Frank nyilván azt szeretné majd hallani, hogy kezdtem valamit a

napommal - márpedig azt máris tudtam, hogy a határidőnaplóról nem szólok neki, legalábbis egyelőre nem. Lentről haladtam fölfelé. Tudtam, hogy ha találok valami érdemlegeset, akkor komoly csatának nézünk elébe, hogy elfogadható-e a bíróságon bizonyítékként. A ház lakója vagyok, tehát a közös helyiségekben nyugodtan nézelődhetek, a többiek szobái viszont már tiltott területnek számítanak, arról nem is beszélve, hogy eleve csalárd módon, magamat másnak kiadva jutottam be. Az efféle jogi gubancokból vesznek maguknak az ügyvédek új Porschét. De az is igaz, hogy ha az ember tudja, mit keres, szinte mindig meg lehet találni a törvényes módját, hogy meg is találja. Whitethorn House a világ legtermészetesebb módján, minden erőlködés nélkül mesebeli háznak hatott. Egyfolytában azt vártam, mikor zuhanok le egy titkos lépcsőn, vagy mikor lépek ki valamelyik szobából egy teljesen új folyosóra, amelyik csak minden második hétfőn létezik. Gyorsan dolgoztam, mert képtelen voltam lelassulni. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a padláson egyre csak ketyeg egy hatalmas óra, és rohamosan fogynak az értékes másodpercek. A földszinten volt a dupla szalon, a konyha, a vécé, valamint Rafe szobája, ahol iszonyú kupi volt - kartondobozba hányt ruhák, ragacsos üvegek, szanaszét dobált papírok -, de látszott, hogy ő többnyire tudja, mi hol van. Az egyik fal arról tanúskodott, hogy időnként szénrajzok készítésével múlatja az időt. Lendületes vonásokkal egész szép vázlatot skiccelt föl, volt rajta egy bükkfa, egy vörös szőrű ír szetter meg egy cilinderes férfi. A kandallópárkányon pedig - heuréka! - ott állt a Fej, azaz egy frenológiai tanulmányok célját szolgáló porcelán mellszobor, amely fensőbbségesen, nézett rám, nyakán Lexie kis piros kendője. Kezdtem megkedvelni Rafe-et is. Az első emeleten - Abby szobáján kívül - elöl a fürdőszoba, hátul pedig Justin szobája volt. A negyedik helyiséget tárolónak használták. Talán túl komplikált lett volna kiüríteni, de az sem kizárt, hogy Rafe szívesen lakott egyedül a földszinten. Ezzel a szobával kezdtem, mert a gondolat, hogy bemenjek Abby vagy Justin hálószobájába, elrontotta a szám ízét. Simon bácsi szemmel láthatóan soha, de soha nem dobott ki semmit. Skizofrén, álomszerű hatást keltett a szoba, mintha az emberi tudat elfeledett lomtára lenne. Láttam három lyukas réz teáskannát, egy penészes cilindert, egy törött falovacskát, amely úgy sandított rám, mint a Keresztapában a levágott lófej, meg még valamit, ami úgy nézett ki, mint egy fél tangóharmonika. Abszolút nem értek a régiségekhez, de egyetlen tárgy sem volt a szobában, ami értékesnek látszott volna, pláne nem annyira értékesnek, hogy gyilkosság árán is meg akarja szerezni valaki. Inkább olyasféle kacatok voltak, amit az ember kitesz a kapu elé, hátha elviszik valami részeg diákok, akik éppen a giccsre gerjednek. Abby is, Justin is rendszerető volt, de az ízlésük alapvetően különbözött. Abby oda volt a csecsebecsékért, gyakorlatilag minden lapos felületen csillogó-villogó dísztárgyak sorakoztak (apró alabástrom váza, benne egy csokor ibolyával, egy ólomkristály gyertyatartó, meg egy régi cukorkásdoboz, fedelén piros ajkú, valószínűtlen egyiptomi öltözékben pompázó lánnyal). Odavolt a színek kavalkádjáért is: a függönyöket régi szövetcsíkokból varrta össze

(piros damasztból, harangvirágmintás pamutból, finom rajzolatú csipkéből), és a tapéta „kopaszodó" foltjaira is különböző textíliákat ragasztott. Lakályos, hamiskás és kissé valószerűtlen benyomást keltett a szoba, mint valami meséskönyvbe illő, fodros kalapos, gyümölcskosárkát sütő erdei lény barlangja. Justinról, némiképp váratlanul, kiderült, hogy minimalista az ízlésvilága. Az ágya melletti asztalka közelében állt egy halom könyv, rajtuk-köztük fénymásolatok és kézzel írott jegyzetek. Az ajtó belső oldalát pedig az öttagú bandáról készült, szimmetrikusan elrendezett fényképek bontották, amelyek, úgy tűnt, kronológiai sorrendben követik egymást, és valami átlátszó ragasztóféleséggel voltak bekenve. Ettől eltekintve azonban szerény, dísztelen, funkcionális volt minden: a fehér ágynemű, a szintén fehér függöny, a fényesre politúrozott, sötét fabútorok, a fiókokban takaros sorokba rendezett, gombócba hajtogatott zoknik, a ruhásszekrény aljában sorakozó, csillogó cipők. A szobát nagyon enyhe, férfias ciprusfa illat lengte be. Amennyire meg tudtam ítélni, egyik hálószobában sem lehetett fölfedezni semmi gyanúsat, valami mégsem hagyott nyugodni. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, mi az. Éppen Justinnál térdeltem a padlón, és bekukucskáltam az ágya alá, mint egy betörő (nem volt ott semmi, még pormacskák sem), amikor belém nyilallt a felismerés: ez egy állandó lakhely! Én még soha nem laktam olyan helyen, ahol babrálhattam volna a tapétával, vagy leragaszthattam volna bármit is. A bácsikámnak meg a nénikémnek valószínűleg nem lett volna ellene kifogása, de a házuk olyan „lábujjhegyen tipegős" hangulatot árasztott, hogy ilyesmi eleve eszembe sem jutott. A háziuraknak pedig, akiktől lakást béreltem, a jelek szerint kivétel nélkül az volt a fixa ideájuk, hogy Frank Loyd Wright legnagyobb belsőépítészeti remekművét adják ki nekem. Az épp soron lévő tulajt például hónapokon át kellett győzködnöm arról, hogy nem csökkentené drasztikusan az ingatlanja értékét, ha fehérre festeném a kihányt banán színében pompázó falakat, és kiraknám a szédítő mintázatú szőnyegét a kerti sufniba. Mindeddig ez az átmenetiség nem zavart, de most, hogy szembesültem a birtokosi szemlélet eme könnyed, magától értetődő megnyilvánulásaival, hirtelen roppant furcsának tűnt, hogy megtűrt személyként élek egy idegen lakásában, és ha a saját kezem nyomát akarnám rajta hagyni, engedélyt kell kérnem, mint egy kisgyereknek. Pedig azt például én is nagyon szerettem volna, ha valami rajz díszíti a falamat, és Sam tud is rajzolni... A legfelső szint: az én szobám, Dánielé és még kettő. A Dániel szobája melletti helyiségben mintha földrengés pusztított volna: rendezetlen kupacokba hányva, egymás hegyén-hátán álltak benne a régi bútorok. Voltak ott jellegzetes, zöldes színű, alulméretezett székek, amelyeket igazából soha nem használnak, egy vitrin, amelyre mintha ráokádott volna a rokokó stílus összes követője, és nagyjából minden, ami az efféle lomtárakban még lenni szokott. Itt-ott üres foltok és a padlón húzódó csíkok jelezték, hogy ezt-azt azért kivittek innen - ezek a darabok feltehetően a használatba vett szobákba kerültek, amikor az ötös fogat beköltözött. Ami viszont maradt, azt jó arasznyi ragacsos porréteg lepte be. Az enyémmel szomszédos szobában is volt rengeteg kacat (megrepedt, kőből készült

ágymelegítő palack, egy pár magas szárú, zöld csizma, amelyre vastagon rászáradt a sár, egérrágta, őzikés-virágos hímzett vánkos), meg ingatagon föltornyozott kartondobozok és régi bőröndök. Látszott, hogy valaki, nem is túl régen, elkezdte átnézni a holmit. Némelyik bőrönd fedelén ujjak hagytak nyomot, az egyik kofferről félig-meddig le is volt törölve a por, a sarkokban és a dobozokon pedig rejtélyes körvonalak jelezték, hogy elvittek onnan valamit. A poros padlódeszkákon is maradtak halvány, összekuszálódott cipőtalpnyomok. Ha valaki el akar rejteni valamit - a gyilkos fegyvert vagy valami bizonyítékot, netán egy felbecsülhetetlen értékű régiséget -, egy efféle lomtár nem rossz választás. Végigmentem azokon a bőröndökön, amelyeket már más is kinyitott - az ujjnyomokat a biztonság kedvé ért széles ívben kikerültem -, de csak olvashatatlan ákombákomokkal, töltőtollal telerótt lapok töltötték meg őket színültig. Amennyire még tudtam ítélni, valaki - vélhetően Simon bácsi megírta a March család történetét. A família már jó ideje ott élt - a legkorábbi évszám 1734 volt, akkor épült a ház -, de a jelek szerint soha nem történt velük semmi érdekes. Csak házasodtak, hébe-hóba vettek egy lovat, és apránként elvesztették a birtokuk nagy részét. Dániel szobáját zárva találtam. Az életben való boldoguláshoz szükséges trükkök között, amelyekre Frank megtanított, szerepelt a zárfeltörés is. Ez a zár nem is tűnt valami bonyolultnak, de a határidőnapló miatt már amúgy is ideges voltam, és a bezárt ajtó még szorított egyet a srófon. Nem tudhattam, hogy egyébként is zárja-e az ajtaját Dániel, vagy csak miattam. Egy pillanat alatt meggyőztem magam, hogy állj, mert biztosan állított valami csapdát - például odacsukott egy hajszálat, vagy letett belül az ajtó elé egy pohár vizet -, hogy nyoma maradjon, ha bemegyek. Lexie szobájával zártam a felderítő akciót. Igaz, azt már átkutatták, de azért látni akartam én is. Lexie -, Simon bácsival ellentétben - baromira nem őrizgetett semmit. A szoba rendesnek éppen nem volt nevezhető, hiszen a könyvek csak úgy oda voltak lökve a polcokra, a ruhák nagy része kupacokban hevert a szekrény padlóján, az ágy alatt pedig találtam három üres cigisdobozt, egy fél karamellás csokiszeletet meg egy összegyűrt papírlapot. (Az utóbbira Charlotte Bronté Villette című regényéről jegyzetelt valamit Lexie.) Ugyanakkor olyan puritán módon volt berendezve a helyiség, hogy igazi rendetlenség sem tudott kialakulni. Sehol egy dísztárgy, sehol egy félbetépett jegy, születésnapi üdvözlőlap, elszáradt virág, régi fénykép. Úgy tűnik, a telefonjával fölvett videókon kívül semmiféle emlékre nem volt szüksége. Átlapoztam az összes könyvét, kiforgattam az összes zsebét, de nem találtam semmit. Az állandóság érzése ebből a szobából is ugyanúgy áradt, mint a többiből. Lexie az ágy mellett lendületes, nagyívű ecsetvonásokkal többféle színt is kipróbált a falon: okkersárgát, fáradt rózsaszínt, porcelánkéket. Megint belém nyilallt az irigység. Csezmeg - mondtam magamban Lexie-nek -, lehet, hogy te hosszabb ideig laktál itt, de nekem fizetnek érte! Leültem a padlóra, előástam a bőröndből a mobilomat, és megcsörgettem Franket. - Hello, bébi! - szólt bele a második kicsengés után. - Máris lebuktál, mi? Jókedvében volt. - Aha - mondtam. - Bocsika. Gyere értem. Frank elnevette magát - Hogy megy? Kihangosítottam, majd letettem a telefont magam mellé a padlóra, és visszagyömöszöltem a kesztyűmet meg a jegyzetfüzetemet a bőröndbe. - Azt hiszem, tűrhetően. Nem gondolom,

hogy bármelyikük is gyanakodna valamire. - Miért is gyanakodnának? Épelméjű ember nem gondol ilyen valószínűtlen húzásra. Találtál valami használhatót? - Mind a négyen bent vannak az egyetemen, úgyhogy gyorsan körülnéztem a házban. Véres kés sehol, véres ruha sehol; Renoir-festmények sehol, aláírt vallomás sehol. Legalább egy kis dugi fű lett volna, vagy egy pornómagazin. Ahhoz képest, hogy diákok, borzalmasan józan életűek. - A kötéseim gondosan megszámozott csomagokban voltak, hogy a vérfoltok a seb fokozatos begyógyulásának megfelelően halványuljanak, hátha valami pihent agyú alaknak eszébe jut, hogy átnézze a kukát. A mi szakmánkban számítani kell az ilyesmire, bármikor szembejöhet egy-egy fura arc. Lehámoztam a csomagolást a 2-es számmal jelölt kötésről. Nem tudtam, ki csinálta a vérfoltokat, de afelől nem volt kétségem, hogy szenvedéllyel éli az életét... - A naplónak semmi nyoma? - kérdezte Frank. - Tudod, a mi kis Lexie-nk híres naplójának, amelyet Dániel csak neked látott jónak megemlíteni, nekünk nem. A könyvespolcnak dőlve fölhúztam a topomat, és lefejtettem magamról a régi kötést. - Ha a házban van, akkor valaki nagyon ügyesen elrejtette - feleltem. Frank semmitmondó morranással reagált. - Vagy az is lehet, hogy neked volt igazad, és a gyilkos elvette tőle, miután meghalt. De akár így, akár úgy, érdekes, hogy Dániel és a társai szükségét érezték, hogy hazudjanak. Nem viselkedik gyanúsan senki? - Nem. Kissé félszegen fogadtak, de ez érthető. Alapvetően örülnek, hogy Lexie újra köztük van. - Én is ezt szűrtem le abból, amit hallottam - mondta Frank. - Apropó, mi történt az este, miután fölmentél a szobádba? Hallottam, hogy beszélsz, de valahogy nem igazán tudtam kivenni, hogy mit mondasz. Más lett a hangja, és nem ígért semmi jót. Éppen az új kötés széleit simítottam le, de most megállt a kezem. - Nem mondtam semmi különöset. Jó éjszakát kívántunk egymásnak. - Milyen bájos! - mondta Frank. - Kész családi idill. Sajnálom, hogy lemaradtam róla. Hol volt a mikrofonod? - A bőröndben. Szúr az elem, amikor alszom. - Akkor aludj a hátadon. A szobád ajtaja nem zárható. - Odatettem egy széket. - Ja, az más. Akkor tutira nem fordulhat elő, hogy erősítést kell kérned. Az istenit, Cassie! Szinte láttam, ahogy a szabad kezével dühödten túrja a haját, és föl-alá járkál. - Mitől vagy úgy oda, Frank? A legutóbbi akcióban nem is használtam a mikrofont, csak ha éppen csináltam valami érdekeset. Nem azon áll vagy bukik ez az akció, hogy beszélek-e álmomban. - Legutóbb nem gyanúsítottakkal éltél együtt. Ez a négyes fogat nem áll ugyan a

slágerlistánk élén, de még nem is zártuk ki őket. Tehát ha éppen nem zuhanyozol, a mikrofon mindig rajtad legyen! És akarsz még dumcsizni arról, hogy mi volt legutóbb? Legutóbb az volt, hogy ha a mikrofonod a táskádban lett volna, és nem halljuk, amit mondasz, már nem élnél! Elvéreztél volna, mire odaérünk! - Igen, igen, igen - mondtam. - Vettem az adást. - Vetted? Mindig rajtad van, és kész! Nincs mese! - Értem. - Oké - mondta nyugodtabban Frank. - Van egy kis meglepim a számodra. - A hangjából ítélve már-már elmosolyodott. Tehát valami jót is tartogat a nagyelőadás utánra. Lenyomoztam az összes IK-dat az első Lexie Madison-show idejéből. Emlékszel egy Victoria Harding nevű lányra? Leharaptam egy darab ragasztószalagot. - Kéne? - Elég magas, karcsú, hosszú szőke hajú. Lyukat beszél a hasadba, és közben nem pislog. - Magasságos ég! - mondtam, miközben leragasztottam a kötést. - Ez Kullancs Vicky! A múltam nem ereszt. - Kullancs Vicky az UCD-re járt, de nem volt egészen világos, hogy mit tanul. Üveges kék szeme volt, számtalan összeillő ruházat kiegészítője, és levakarhatatlanul tudott tapadni mindenkire, akit hasznosnak ítélt, főleg a gazdag fiúkra meg a bulizós lányokra. Valamiért úgy látta, én is vagyok olyan menő, hogy érdemes legyen rám akaszkodni - vagy talán csak egy kis potya anyagban reménykedett. - Ő bizony. Mikor beszéltél vele utoljára? Bezártam a bőröndömet, besuvasztottam az ágy alá, és megpróbáltam fölidézni. Vicky nem az a típus, akiről örök emlékeket őriz az ember. - Talán pár nappal azelőtt, hogy kihoztatok. Azóta is láttam egyszer-kétszer a városban, de mindig kikerültem. - Ez vicces - mondta Frank, és az arcára kiülő farkasmosoly egyre jobban érződött a hangján -, mert ő ennél jóval később is beszélt veled. 2002. január elején hosszas, kellemes csevej zajlott le köztetek. Azért tudja ilyen pontosan, mert éppen a téli kiárusításról jött, ahol vett valami márkás kabátot, és meg is mutatta neked, idézzem: „Az a vakondszínű szarvasbőr kabát maga volt a tökély." Csak azt nem értem, kinek jut eszébe vakondszínűre festeni egy szarvast... Na, dereng valami? - Nem - feleltem. Lassabban, nehézkesebben vert a szívem, még a talpamon is éreztem. - Az nem én voltam. - Gondoltam, hogy talán nem is veled beszélt. Viszont a mi kis Vickynk szinte szóról szóra emlékszik mindenre. Olyan a memóriája annak a csajnak, mint a légyfogó papír. Ideális tanú lesz, ha egyszer eljutunk odáig. Akarod hallani, miről dumáltatok? Vickynek tényleg így működött az agya mindig is. Mivel gyakorlatilag semmiféle szellemi tevékenységet nem folytat, a beszélgetéseket szinte érintetlenül tudja reprodukálni. Ez volt a

legfőbb oka, hogy szóba álltam vele. - Frissítsd föl az emlékezetemet - mondtam. - A Grafton Streeten futottatok össze. Szerinte „tök lökött" voltál, először nem is emlékeztél rá, nem tudtad, mikor láttátok egymást utoljára. Azt mondtad, állati másnapos vagy, de ő hallotta, hogy volt az a szörnyű idegösszeomlásod, és annak tudta be a dolgot. - Frank határozottan élvezte a dolgot: a beszéde pergő ritmusán érződött, hogy minden idegszálával összpontosít, mint a zsákmányát becserkésző ragadozó. Én viszont korántsem szórakoztam ilyen jól. Előre tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik valami hasonló, csak a konkrétumok jelentettek újdonságot. Igazam lett, de ne higgyék, hogy ez elégedettséggel töltött el. - De miután el tudtad helyezni, igen barátságosan viselkedtél - folytatta Frank. Javasoltad, hogy üljetek be valahova egy kávéra, és dumáljatok egy kicsit, hogy kivel mi van. Akárki volt ez a lány, volt bőr a képén, annyi szent. - Igen - mondtam. Rádöbbentem, hogy ugrásra készen kuporgok a padlón, mint a startpisztoly dördülésére váró sprinter. Lexie hálószobája mintha gúnyolódott volna rajtam. Az volt a benyomásom, hogy itt csak úgy hemzsegnek a titkos fiókok, lyukat takaró padlódeszkák, rugós csapdák. - Pofája, az volt - tettem hozzá. - Bementetek a Brown Thomas kávézójába, Vicky megmutatta, milyen divatos cuccokat szerzett be, és egy darabig azt játszottatok, hogy „emlékszel-e még?" Te, roppant meglepő módon, elég csöndes voltál. Na de ezt kapd ki: egy ponton Vicky megkérdezte tőled, hogy a Trinityre jársz-e. Szerinte nem sokkal az idegösszeomlásod előtt azt mondtad neki, hogy rosszul vagy már a UCD-től, és azon gondolkozol, hogy átmész máshova. Talán a Trinityre, talán külföldre. Ismerősen hangzik? - Igen - feleltem. Óvatosan leültem Lexie ágyára. - Igen, ismerős. A UGD-n a végéhez közeledett a szemeszter, és Frank még nem árulta el, hogy a nyári szünet után is folytatódik-e a művelet. Ezért szükség esetére előkészítettem az eltűnésemet. Ez volt Vicky másik nagy előnye: bizton lehetett rá számítani, hogy pillanatok alatt szétkürtöli az egész egyetemen, amit hallott. Forgott velem a világ. Fura alakú micsodák rendeződtek új alakzatokba a szemem előtt, halk kattanások kíséretében. Az, hogy a meggyilkolt lány pont a Trinityt célozta meg, ahova én is jártam Lexie Madison néven, önmagában is épp elég ijesztő volt, így azonban, ha lehet, még rosszabbul nézett ki a dolog. Hiszen így csak annyi véletlenszerű elem maradt a történetben, hogy két lány összefut egy nem túl nagy városban - márpedig Kullancs Vicky amúgy is leginkább azzal tölti az idejét, hogy a városban lófrál, és olyan emberekre vadászik, akikkel érdemes összefutni. Lexie nem véletlenül kötött ki a Trinityn, nem valamiféle titokzatos, mágneses vonzerő hatására követett engem árnyékként, és könyökölte be magát a helyemre: én magam adtam neki az ötletet! Hibátlanul, zökkenőmentesen dolgoztunk össze mi ketten. Én vonzottam ide őt ebbe a házba, ebbe az- új életbe, ugyanolyan ügyesen, biztos kézzel, ahogy ő engem. Frank még nem fogyott ki a mondanivalóból. - A mi kis kedvencünk erre azt felelte, pillanatnyilag nem jár egyetemre, az utóbbi időben utazgatott. Hogy merrefelé, az homályban maradt, és Vicky ebből azt szűrte le, hogy diliházban volt. De csak most jön a java: Vicky szerint ez a diliház Amerikában, vagy esetleg Kanadában lehetett. Részben azért gondolja

így, mert emlékszik a Kanadában élő képzeletbeli családodra; de leginkább azért, mert a UCD és a Grafton Street-i találkozás között komoly amerikai beütés vegyült az akcentusodba. Tehát nemcsak azt tudjuk, hogyan és mikor tette rá a csaj a kezét Lexie Madison igazolványára, hanem igen jó közelítéssel azt is, hogy hol kezdjük keresni. Azt hiszem, lógunk Kullancs Vickynek egy-két koktéllal. - Inkább csak te lógsz - mondtam... Tudtam, hogy furcsa a hangom, de Frank annyira föl volt dobva, hogy nem vette észre. - Megeresztettem egy telefont az FBl-os fiúknak, és mindjárt át is küldöm nekik e-mailen az ujjlenyomatokat meg a fotókat. Jó esély van rá, hogy ez a lány valamilyen módon szökésben volt, úgyhogy lehet, hogy találnak valamit. Lexie megháromszorozódott arca gyanakodva figyelt az asztali tükörből. - Értesíts a fejleményekről, oké? - mondtam. - Bármi van, szólj! - Meglesz. Akarsz beszélni a fiúddal? Itt van ő is. Sam és Frank egy közös esetszobában? Jézusom! - Majd később felhívom - mondtam. A háttérből Sam mély, dörmögő hangja hallatszott, és egy pillanatra - a semmiből - úgy rám tört a vágy, hogy beszéljek vele, hogy kis híján kétrét görnyedtem. - Azt mondja, átnézte a gyilkosságin töltött utolsó hat hónapod ügyeit - mondta Frank -, és hogy különböző okokból mindenki kizárható, aki kibukhatott rád. Majd visszamegy még régebbre is, és szól neked, hogy mi az ábra. Más szóval a dolognak semmi köze a Vesta-művelethez. Istenem, Sam! A távolból is próbál megnyugtatni, és csöndben, konokul az általa érzékelt egyetlen veszélyforrás nyomába ered. Kíváncsi lettem volna, mennyit alhatott az éjszaka. - Kösz - mondtam. - És mondd meg Samnek, Frank, hogy köszönöm. És azt is mondd meg, hogy hamarosan hívom. Muszáj volt kimennem a szabadba. Egyrészt azért, mert a sok fura, poros tárgy igencsak lefárasztotta a szememet, másrészt pedig azért, mert fura bizsergést éreztem a tarkómon. A ház levegője sokatmondóan összesűrűsödött körülöttem, úgy éreztem magam, mintha valaki, akit úgysem tudok átverni, alig észrevehetően fölvonta volna a szemöldökét. Megtámadtam a hűtőt, csináltam magamnak egy pulykás szendvicset - ennek a bagázsnak fontos a jóféle mustár! -, egy dzsemes szendvicset meg egy termosz kávét, és mindezt magammal vittem egy kiadós sétára. Gondoltam, mivel rövidesen sötétben kell majd navigálnom Glenskehy környékén, mégpedig jó eséllyel egy gyilkos elől bujkálva, aki úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét, talán érdemes előtte földerítenem a terepet. A sövények, erdők-mezők között tucat számra kanyarogtak az egysávos földutak. Valóságos labirintust alkottak, és többnyire a semmiből a semmibe vezettek, de jobban ment a tájékozódás, mint gondoltam volna: mindössze kétszer tévedtem el. Addig ismeretlen érzéseim támadtak Frank iránt: kezdtem nagyra becsülni. Amikor meg éheztem, leültem egy kis kőfalra, és szendvicsezés-kávézás közben a hegyoldalt kémleltem. Gondolatban beintettem a gyilkossági csoport irodájának, meg Mahernek és a szájszagának is. Friss,

napos idő volt, a hűvös, kék égbolton elmosódó körvonalú, fehér felhők úsztak, mégsem láttam egész úton egyetlen embert sem. Valahol a távolban ugatott egy kutya, és füttyögött neki valaki, de semmi több. Kidolgoztam egy teóriát, hogy mi lehet ennek az oka: Glenskehyt alighanem eltörölte a föld színéről egy halálsugár, csak nem vette észre senki. Visszafelé menet szántam egy kis időt arra is, hogy körülnézzek a Whitethorn House-hoz tartozó területen. A March család a birtok nagy részét elvesztette ugyan, de ami maradt, az is elég impozáns látványt nyújtott. A nálam magasabb kőfalat zömmel galagonya szegélyezte, amelyről a ház a nevét kapta, de láttam köztük tölgyet, kőrist meg egy éppen virágzó almafát is. A háztól szaglótávolságon kívül épült, roskatag istállóban, ahol Dániel és Justin a kocsiját tartotta, hat lónak volt hely, most azonban csak szerszám- és ponyvahalmok porosodtak mindenfelé. Mivel úgy tűnt, nagyon hosszú ideje nem nyúlt hozzájuk senki, nem bolygattam őket én sem. A ház hátsó falánál, talán száz méter hosszan terült el a borostyánnal benőtt fákkal és kőfallal körbevett füves térség. A végében ott volt a rozsdás vaskapu, amelyen át Lexie élete utolsó veszélyes kalandjára indult. Az egyik sarokban vadul burjánzó, félig-meddig tervszerűen elrendezett bokrok bújtak meg. A rozmaringot és a babért fölismertem. Szóval ez lenne a fűszerkert, amit Abby az este említett. Olyan érzésem volt, mintha hónapok teltek volna el azóta... A ház onnan nézve kifinomultnak és távolinak tűnt, mintha egy régi akvarellt néztem volna. Aztán fürge kis széllökés borzolta meg a füvet, és föllibbentette a lecsüngő borostyánindák függönyét. Megbillent a lábam alatt a pázsit. A kert egyik oldalfalánál, tőlem alig húszharminc méterre, volt valaki a borostyán mögött: egy kicsi, sötét, árnyszerű, trónon ülő emberalak. Lassan égnek meredt a tarkómon a szőr. A pisztolyomat otthagytam Lexie éjjeliszekrényére ragasztva. Jó erősen ráharaptam az alsó ajkamra, és fölmarkoltam a fűszerkertből egy vaskos, letört faágat, de nem vettem le a szememet a kőfalról, amelyre időközben, mintha mi sem történt volna, visszahullt a borostyán. A szél elállt, álomszerűen mozdulatlan, napfényes volt a kert. Lezser, hányaveti léptekkel, de élénk tempóban elindultam a fal mellett, majd hozzálapultam, jól megmarkoltam a faágamat, és egyetlen erőteljes mozdulattal föllibbentettem a borostyánt. Nem volt ott senki. A fatörzsek és a borostyánnal benőtt, lelógó ágak kis falfülkét hoztak létre, amelybe foltokban besütött a nap. Volt benne két kőpad, közöttük pedig egy lyukon vékony vízsugár csörgedezett a falból, hogy aztán a lapos lépcsőfokokon belebukfencezzen a parányi, zavaros tavacskába. Ennyi volt, semmi több. Hirtelen egymásba gabalyodtak az árnyak, és egy pillanatra megint optikai csalódás áldozata lettem, a két kőpad átalakult magas támlájú, grandiózus trónussá, amelyen ott ült szálfaegyenes derékkal az imént látott karcsú alak. Aztán visszaengedtem a borostyánt a helyére, és a káprázat tovatűnt. Tehát nem csak a háznak van itt önálló személyisége! Amikor végre kaptam levegőt, még egyszer megnéztem magamnak a falfülkét. A padok repedéseiben moha nyomait láttam, de a nagyját valaki lesikálta a kőről. Tehát nem csak én tudok erről a kis zugról. Végiggondoltam, hogy mennyire lehet alkalmas ilyen-olyan találkák lebonyolítására, de beláttam, hogy borzasztóan közel van a házhoz, aligha lehet idegeneket odahívni. Ezen kívül a parányi

tavacska körüli leveles gallyszőnyeg is jó ideje érintetlennek tűnt. Arrébb toltam a cipőm oldalával: széles, sima kőlapokat rejtett. A porban fém csillant, és nekem majd' kiugrott a szívem – kés! -, de ahhoz túl kicsi volt az a valami. Viharvert, behorpadt gomb volt, rajta oroszlán és unikornis. Valaki, valamikor régen a brit hadseregben szolgált. A vizet a kert falán áteresztő lyuk szinte teljesen eltömődött. Zsebre dugtam a gombot, letérdeltem a kőlapokra, és a faággal meg puszta kézzel kitisztogattam a trutymót. Sokáig tartott, mert igen vastag volt a fal. Miután végeztem, miniatűr vízesés boldog morajlása hallatszott, és a kezem nedves föld meg rothadó falevelek szagát árasztotta. Leöblítettem a vízben, és egy kicsit még elüldögéltem az egyik padon. Elszívtam egy cigit, és hallgattam a víz csobogását. Kellemes volt ez a meleg, csöndes, titkos beugró, mint egy odú vagy egy kisgyerek búvóhelye. A tavacska lassanként megtelt, parányi rovarok röpködtek fölötte. A túlfolyó vizet egy kis barázda vezette el a talajba, kiszedegettem a víz színén lebegő faleveleket, és a tavacska hamarosan kitisztult annyira, hogy láttam benne a fodrozódó tükörképemet. Lexie órája fél ötöt mutatott. Megvolt a huszonnégy óra, és ezzel alighanem jó páran kiestek az esetszobán folyó tippjátékból. Visszatettem a csikket a cigis dobozba, majd a borostyánt félrehajtva kibújtam a falfülkéből, és bementem a házba, hogy átnézzem a disszertációval kapcsolatos jegyzeteket. A kulcsom simán nyitotta a bejárati ajtót. Amikor beléptem, megrezdült egy kicsit a levegő, és már nem éreztem terhesnek, tolakodónak a ház intenzív jelenlétét. Inkább úgy hatott, mint egy halovány mosoly és egy röpke, hűvös érintés az arcomon - mintegy üdvözlésképpen. 7. fejezet Késő este elmentem a „szokásos" sétámra. Egyrészt muszáj volt fölhívnom Samet, nehogy azt higgye, hogy talán már meg is haltam, másrészt úgy döntöttünk Frankkel, hogy jobb, ha Lexie minél hamarabb visszazökken a rendes kerékvágásba, és nem játszom ki túl gyakran a „sebesültkártyát" - legalábbis egyelőre nem. Apró különbségek úgyis óhatatlanul lesznek, és ha van egy kis szerencsém, a többiek úgyis az átélt trauma számlájára írják majd ezeket. Ha viszont a kelleténél jobban rájátszom a dologra, nagyobb valószínűséggel jut eszébe valakinek, hogy „Jé, Lexie egészen más ember lett”. Vacsora után a szalonban ültünk. Dániel, Justin meg én olvastunk, Rafe pedig egy andalító Mozart-fantáziát játszott a zongorán. Ha egy-egy Frázis különösen tetszett neki, vagy netán elrontotta, megismételte. Abby régi, angolos hímzésű broderie angtoise anyagból, apró, szinte láthatatlan öltésekkel új szoknyát varrt a babájának. Én nem találtam hátborzongatónak ezt a babát, legalább nem nézett ki pufók, deformált felnőttnek. Hosszú, fekete copfjai voltak, mélázó, álmatag arca, fitos orra és nyugodt tekintetű, barna szeme. De azért értettem, mire gondolnak a fiúk. Ahogy az Abby ölében, nem túl méltóságteljes pózban heverő baba rám meredt a nagy, szomorú szemeivel, homályos bűntudatot ébresztett bennem, és tényleg volt valami zavaró a frissen, ruganyosan göndörödő hajában is. Tizenegy körül kimentem a szekrényhez, ahol a kabátjainkat tartottuk, és behoztam a futócipőmet. A szuper szexi fűzőmbe már vacsora előtt belepréseltem magam, és bedugtam

alá a telefonomat is, hogy ne kelljen Lexie szokásától eltérően fölmennem séta előtt a szobámba. Frank büszke lett volna rám, ha látja. Amikor leültem a kandalló előtti kis szőnyegre, megrándult az arcizmom, és kiadtam egy fojtott „Aú!" hangot is. Justin azonnal föl is kapta a fejét. - Jól vagy? Nem kéne bevenned egy fájdalomcsillapítót? - Á, nem - mondtam a cipőfűzőmet bogozgatva. - Csak hülyén ültem le. - Sétálni mész? - pillantott föl a varrogatásból Abby. - Aha - feleltem, és fölhúztam az egyik lábamra a futócipőt. A talpbélésén ott volt Lexie lábának lenyomata. Egy leheletnyivel keskenyebb volt a lábfeje, mint az enyém. Megint az a röpke, várakozásteljes csönd. Olyan volt, mint egy visszafojtott lélegzet. Rafe keze megállt a levegőben, és a levegőben lógott a félbehagyott akkord is. - Biztos, hogy bölcs dolog ez? - vont kérdőre Dániel, és rátette az ujját a nyitott könyvére, hogy ne csukódjon be. - Jól érzem magam - mondtam. - Az öltéseknél is csak akkor fáj, ha kicsavarodom oldalra. A sétától nem fognak fölszakadni, vagy ilyesmi. - Nem éppen erre gondoltam - mondta Dániel. - Nem félsz? Mindannyian engem néztek. Ez a kifürkészhetetlen, megnégyszereződött tekintet olyan erővel meredt rám, mint egy vonósugár a Csillagok háborújából. Vállat vontam, és meghúztam a cipőfűzőmet. - Nem. - És miért nem? Ha szabad kérdeznem. Rafe megmozdult, és feszes kis trillát vágott ki valahol a felső oktávok tartományában. Justin összerezzent. - Csak - mondtam. - Mert nem. - És nem kéne? Persze, ha fogalmad sincs... - Dániel - szólt rá szinte suttogva Rafe. - Hagyd békén. - Jobban szeretném, ha nem mennél most ki - mondta Justin. - Úgy nézett ki, mint akinek fáj a hasa. - Komolyan mondom. - Aggódunk érted, Lex - szólalt meg halkan Abby. - Még akkor is, ha te nem félsz. Rafe újra meg újra eljátszotta az idegesítő futamát. Olyan volt, mint egy riasztócsengő. Rafe! - kiáltott rá Justin, és befogta a fülét. - Hagyd abba! Rafe rá se hederített. - Mintha nem hisztizne épp eleget anélkül is, hogy ti hárman adjátok alá a lovat...

Dániel mintha észre se vette volna őket. - Minket hibáztatsz? - kérdezte. - Hát, akkor majd szépen aggódtok egy sort - mondtam a kérdését válasz nélkül hagyva, és belebújtam a másik cipőbe is. - Nem érdekel. Ha most berezelek, akkor örökre úgy maradok, márpedig azt nem játsszuk. - Gratulálunk - mondta Rafe, és kellemes akkorddal lezárta a trillát. - Vidd a lámpádat is. Viszlát! - Azzal újra szembefordult a zongorával, és lapozgatni kezdte a kottát. - És a telefonodat se hagyd itt - mondta Justin. - Ha esetleg megszédülnél, vagy... – Félbe maradt a mondata. - Úgy látom, már nem esik - mondta az ablakot kémlelve Dániel -, de elég hideg lehet. Fölveszed a dzsekit? Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a séta olyan intenzív szervezőmunkát igényel, mint a Sivatagi Vihar hadművelet. - Nem fogok megfázni mondtam. Dániel hümmögve végigmért. - Talán jobb lenne, ha veled tartanék. - Nem! - vágta rá kurtán-furcsán Rafe. - Inkább én. Te dolgozol. - Azzal lecsapta a zongora fedelét, és fölállt. - A francba! - fakadtam ki, és két kezemet az égre emelve, dühösen farkasszemet néztem velük. - Csak sétálni megyek! Mindig szoktam sétálni! Nem veszek föl védőruhát, nem viszek magammal jelzőrakétát, testőrt meg pláne nem. Megfelel ez így mindenkinek? - Pedig itt lett volna a kiváló alkalom, hogy négyszemközt elcsevegjek Rafe-fel vagy Dániellel, de arra máskor is lesz mód. Ha valaki várna rám valamelyik dűlőúton, az hiányzik a legkevésbé, hogy elriasszam. - Ez a beszéd! - dicsért meg halovány mosollyal Justin. - Nem lesz baj, ugye? - Annyit azért megtehetsz - mondta rendíthetetlen nyugalommal Dániel -, hogy más útvonalon mész, mint legutóbb. Megteszed? Szelíden, nyájasan nézett rám, az ujja még mindig ott volt a könyv lapjai között. Az arcán csak némi aggodalom tükröződött, semmi más. - Ezer örömmel megtenném - feleltem -, ha emlékeznék rá, hogy merre mentem legutóbb. De mivel, ugyebár, halvány gőzöm sincs, kénytelen leszek vállalni egy kis rizikót. - Ja, persze - mondta Dániel. - Ne haragudj. Ha mégis azt akarod, hogy valaki eléd menjen, csak telefonálj. - Azzal folytatta az olvasást. Rafe pedig lehuppant a zongoraszékre, és belecsapott a Török indulóba. Szép, világos éjszaka volt. A tiszta, hideg égbolton magasan járó hold kis, fehér darabkákat csippentett le a galagonyafák sötétlő leveleiből. Nyakig begomboltam Lexie bőrdzsekijét. Az elemlámpám fénycsóvája keskeny földutat világított meg, a körülöttem elnyúló láthatatlan mezők pedig mintha hirtelen óriásira nőttek volna. A lámpával a kezemben sebezhetőnek és ostoba tyúknak éreztem magam, de nem kapcsoltam le. Ha valaki leselkedik rám, tudnia kell, hol talál.

De nem jött senki. Egyszer nehézkesen megmozdult a közelemben valami, de amikor oldalra kaptam a lámpát, csak egy tehén bámult rám tágra nyílt, szomorú szemekkel. Rendes célponthoz illően, szép lassan mentem tovább, és a szalonban lezajlott beszélgetésen gondolkodtam. Kíváncsi voltam, mit hámozott ki belőle Frank. Lehet, hogy Dániel egyszerűen „nógatni" próbálta egy kicsit a memóriámat? Vagy nagyon is jó oka volt rá, hogy letesztelje az amnéziámat, hogy nem csak megjátszome? Nem tudhattam. Annak sem voltam tudatában, hogy a romos ház felé tartok, csak akkor döbbentem rá, amikor egyszer csak ott magasodott előttem egy elmaszatolódott, különösen sűrű, sötét folt. Az ablakokban úgy pislákoltak a csillagok, mint az oltáron a gyertyák. Lekapcsoltam a lámpát, hiszen a mezőn anélkül is át tudtam vágni, és a szomszédokat alighanem nyugtalanította volna, ha fényt látnak az elhagyott házban, talán még oda is jöttek volna körülnézni. A bokámnál halkan, egyenletesen susogott a magas fű. Mielőtt beléptem volna az ajtón, amolyan tisztelgés gyanánt megérintettem az ajtó fölött a kőfalat. Odabent minőségileg más volt a csönd: mélyebb, sűrűbb, szinte éreztem, ahogy lágyan körülölel. Egy kósza holdsugár a belső helyiségben lévő tűzhely csorba szegélyére esett. A saroknál, ahol Lexie összegömbölyödve meghalt, az egyik beomlott faldarab fűrészfogasan lejtett. Fölkapaszkodtam rá, és az oromfalnak döntöttem a hátamat Alighanem rémisztőnek kellett volna találnom ezt a helyet, hiszen ha tíz nappal korábban ülök ott, csak le kellett volna hajolnom, hogy megsimogassam Lexie haját. Mégsem féltem. Hiszen ez a ház immár másfél évszázadnyi csöndet halmozott fel, és Lexie halála ebből csupán egy szempillantásnyit vett el. A csönd rég magába zárta őt, és körülölelte a sarkot is, ahol feküdt. Akkor este másként gondoltam Lexie-re, mint addig. Azelőtt betolakodónak tekintettem, vagy olyasvalakinek, aki kesztyűt dobott nekem. Ha eszembe jutott, megmerevedtem, és száguldozni kezdett az ereimben az adrenalin. Pedig valójában én villantam be az életébe a semmiből, Kullancs Vicky közvetítésével! A kezemben ott kellette magát a csábító, vad ötlet, a nagy lehetőség, mondván: Miért ne? Én dobtam kesztyűt neki, ő csak fölvette - évekkel az előtt, hogy az érem a másik oldalával fölfelé a lábam előtt landolt volna. A hold lassan kecmergett át az égen, és eszembe jutott, hogy az arcom kékesszürkén, kifejezéstelenül fekszik a hullaházban egy fémtálcán, hogy aztán a nagy robajjal csukódó fiók bezárja koromsötét magányába. Elképzeltem Lexie-t, ahogy más, nyomtalanul eltűnt estéken ugyanezen a faldarabon üldögél, és majd megszakadt a szívem a gondolatra, hogy a meleg, szilárd, mozgó, hús-vér testem az ő halovány, ezüstös holdfénnyel megvilágított, hűlt helyét foglalja el. Szerettem volna elmondani neki egy csomó dolgot, amit tudnia kellene, például hogy boldogult-e a szemináriumi csoportja a Beowulf eposszal, mit főztek a fiúk vacsorára, hogy néz ki aznap este az égbolt. A Vesta-művelet utáni hónapokban sokat gondolkodtam azon, hogy elmegyek az országból. Paradox módon úgy tűnt, csak így lehetek újra önmagam. Csak be kell pakolnom egy váltás ruhát meg az útlevelemet, ráfirkantani egy fecnire, hogy Kedves mindenki! Elmentem. Szeretettei: Cassie, és fölszállni a legközelebbi gépre, hogy vigyen el akárhová. Magam

mögött hagyni mindazt, ami úgy átalakított, hogy már nem is ismerek magamra. Az életem valahol menet közben - sose tudtam, melyik volt az a pillanat - kicsúszott a kezemből, és ripityára tört. Mindaz, amim volt - a munkám, a barátaim, a lakásom, a ruháim, a tükörképem -, mintha valaki máshoz tartozott volna, egy tiszta tekintetű, egyenes gerincű lányhoz, akit nem találtam többé. Karmolás nyomokkal elcsúfított arcú, szilánkokra tört rémálmoktól szenvedő, tönkretett szerencsétlen voltam, akinek nincs joga itt már semmihez. Kísértetként bolyongtam elveszett életemben, igyekeztem nem hozzányúlni semmihez a véres kezemmel, és arról ábrándoztam, hogy majd valami meleg helyen, Bermudán vagy az ausztráliai Bondi Beachen megtanulok vitorlázni, és kedves, szelíd hazugságokkal traktálom az embereket a múltamra vonatkozóan. Nem tudom, miért maradtam mégis. Sam valószínűleg bátorságnak nevezné - ő mindig a legjobb színben próbál feltüntetni -, Rob pedig puszta makacsságnak, én azonban egyik verzióval sem áltatom magam. Amit az ember a hátát a falnak vetve csinál, azért nem arathatja le a babérokat. Olyankor csak az ösztöne hajtja, semmi több, azt veszi elő, amit a legjobban tud. Azt hiszem, azért maradtam, mert a menekülés tőlem idegen, komplikált dolognak tűnt. Én csak ahhoz értettem, hogyan kell meghátrálni, majd megvetni a lábamat egy talpalatnyi szilárd talajon, és kemény harcok árán újrakezdeni mindent. Lexie viszont a menekülést választotta. Amikor az elrejtőzés lehetősége derült égből villámcsapásként ott termett előtte, ő nem harcolt ellene, ahogy én, hanem két kézzel kapott utána, egészben lenyelte, és a magáévá tette. Volt annyi esze, és volt annyi vér a pucájában, hogy elengedje romokban heverő régi énjét, majd egyszerűen elsétáljon, és újrakezdjen mindent frissen, üdén, tisztán, mint a hajnal. És mindezek után odakacsázik hozzá valaki, hogy közönyös, nemtörődöm módon elragadja tőle ezt az új életet, mintha csak egy százszorszépet szakítana le. Éreztem, hogy forr bennem a düh, de most nem Lexie-re haragudtam, hanem őérte. - Bármit is akarsz - mondtam halkan a sötét háznak -, itt vagyok. A tiéd vagyok. A levegő mintha egy picit, a leheletnél is finomabban, megmozdult volna körülöttem. A ház jelezte, hogy őrizni fogja a titkomat - és hogy örül. Nagy, sötét felhők takarták el a holdat, de én már ismertem annyira az utat, hogy alig volt szükségem a lámpára, és a kezem egyből megtalálta a hátsó kertkapu reteszét, nem kellett tapogatóznom. Beépített ügynökként más tempóban múlik az idő: nehéz volt elhinni, hogy még csak másfél napja vagyok a házban. Whitethorn House beleolvadt a feketeségbe, csak a csillagok halovány, girbegurba vonala jelezte, hol végződik a tető, és kezdődik az égbolt. Most az addiginál is nagyobbnak látszott a ház, és megfoghatatlannak. Elmosódtak a szélei, olyan benyomást keltett, hogy ha túl közel megyek hozzá, egy pillanat alatt szertefoszlik, a semmibe vész. Az ablakok, amelyekből valószerűtlenül meleg, aranyszínű fény szűrődött ki, a régi peepshow-kat idéző, hívogató kis képeknek hatottak.

A konyhában csillogó sárgaréz serpenyők lógtak a falon, a szalonban pedig a kanapén ülő Dániel és Abby hajolt valami irdatlan nagy, régi könyv fölé. Aztán a hold elől elkorcsolyázott egy felhő, és megláttam a terasz szélén üldögélő Rafe-et. Egyik karja a felhúzott térdét kulcsolta át, a másik kezében hosszú poharat tartott. Felszökött az adrenalin szintem. Az kizárt volt, hogy észrevétlenül követett, és amúgy sem csináltam semmi olyat, ami gyanút kelthet. Mégis nyugtalanított, ahogy ott ült a nagy, füves terület szélén fölemelt fejjel, várakozó testhelyzetben, készenlétben. Rám várt. Beálltam a kapu melletti galagonyafa alá, onnan figyeltem. Közben felszínre bukkant valami, ami addig csak tudat alatt formálódott bennem. Rafe megjegyzése adta meg ehhez a végső lökést, amikor fitymálóan, bosszús szemforgatás kíséretében hisztisnek nevezett. Most, hogy belegondoltam, rájöttem, hogy amióta megérkeztem, alig szólt még hozzám, leszámítva azt, hogy „Ideadnád a szószt?" meg „Jó éjszakát!". Beszélt a közelemben, rólam, nagyjából arrafelé, ahol voltam, de hozzám soha. Előző nap ő volt az egyetlen, aki nem érintett meg üdvözlésképpen, csak fogta a bőröndömet, és már vitte is. Finoman, burkoltan adta elő, mégis világos volt, hogy Rafe valamiért ki van rám bukva. Amint kiléptem a galagonyafa alól, egyből meglátott. Odaintett nekem - az ablakokból jövő fényben hosszú, zavaró árnyak röppentek felém a füvön -, majd mozdulatlanul figyelte, ahogy a pázsiton lépkedek, majd leülök mellé. Az tűnt a legegyszerűbbnek, ha egyenesen a közepébe vágok. - Zabos vagy rám? kérdeztem. Rafe méla undorral elfordította a fejét és a füvet nézte. - „Zabos vagy rám!" - ismételte gunyorosan. - Az isten szerelmére, Lexie, nem vagy már gyerek. - Oké - mondtam. - Haragszol rám? Kinyújtotta a lábát, és az edzőcipője orrát vizsgálgatta. - Eszedbe jutott egyetlenegyszer is kérdezte végül -, hogy milyen lehetett nekünk az elmúlt hét? Ezen egy kicsit elgondolkoztam. Erősen úgy hangzott a kérdés, mintha megorrolt volna Lexie-re, amiért leszúrták. Amennyire meg tudtam ítélni, ez vagy baromi gyanús, vagy rettenetesen bizarr. Ennél a bandánál nehéz eldönteni. - Tudod, én sem szórakoztam valami jól - mondtam. Elnevette magát. - Meg se fordult a fejedben, igaz? Csak bámultam rá. - Hát ezért vagy kibukva rám? Amiért megszúrtak? Vagy mert nem kérdeztem meg, hogy te hogy érzed magad? - Rafe sanda pillantást vetett rám, ami jelenthetett bármit. - Jézusom, Rafe! Nem én akartam, hogy ez történjen velem! Miért vagy ekkora fasz? Rafe kissé remegő kézzel nagyot kortyolt az italából - gin-tonik volt, éreztem a szagát. Felejtsd el - mondta. - Ne is törődj vele. Menj be szépen. - Rafe! - fakadtam ki sértődötten. Nem is nagyon kellett megjátszanom, igaziból is

összerezzentem a jeges, metsző hangjára. - Ne csináld...! Rám se hederített. Megfogtam a karját. Izmosabb volt, mint vártam, és az ingén keresztül is szinte sütött, mintha láza lenne. Hosszú; egyenes vonalat formáltak a keményen összepréselt ajkai, de nem mozdult. - Mondd el, milyen volt! Kérlek, mondd el! Tudni akarom, becsszóra! Csak nem tudtam, hogy kérdezzem meg. Rafe elhúzta a karját. - Rendben - mondta. - Ahogy akarod. Hihetetlenül borzalmas volt. Kielégítő válasz ez a kérdésedre? Vártam. - Hisztérikusak voltunk mindannyian - folytatta kis szünet után nyers, rekedtes hangon. - Tiszta idegroncsok lettünk. Dániel persze nem, ő soha nem tenne olyan méltóságon aluli dolgot, hogy fölzaklassa magát. Ő csak belefúrta a fejét egy könyvbe, és olykor előrukkolt valami elbaszott ó-norvég idézettel, hogy az igazi harcosnak emberpróbáló időkben is erős a karja; meg hasonlók. De abban majdnem biztos vagyok, hogy egész héten nem aludt, mert bármilyen korán keltem, nála égett a villany. Mi, többiek pedig... Először is mi sem aludtunk semmit. Rémálmaink voltak, és ha valakinek végre sikerült elaludnia, a másik biztos éppen akkor riadt föl üvöltve, és fölvert mindenkit. Mint valami szörnyű bohózatban... Az időérzékünk abszolút tropára ment, sokszor azt se tudtam, milyen nap van. Enni se tudtam, már az étel szagától is hánynom kellett. Abby meg egyfolytában sütött! Azt mondta, muszáj csinálnia valamit, de há az isten szerelmére, hegyekben álltak ezek az állati gejl, csokis micsodák meg a nyomorult húsos pitéje... Rettenetesen összekaptunk ezen Abbyvel, még egy villát is hozzám vágott. Egyfolytában ittam, hogy ne okádjam el magam a kajaszagtól, aztán persze Dániel elkezdett csesztetni miatta... A csokis izéket végül a szemináriumokon elosztogattuk, a húsos pite meg ott áll a fagyasztóban, ha érdekel. Senki más nem fog hozzányúlni. Frank mondta ugyan, hogy kissé zaklatottak, de ilyen fokú hisztériáról nem esett szó. Rafe végre elkezdett beszélni, és képtelen volt leállni. Szinte akaratlanul zuhogtak belőle a szavak, mintha hányna. - És Justin! - folytatta. - Jézus Mária! Messze ő volt a legrosszabb állapotban. Egyfolytában remegett, de komolyan, valamelyik nagypofájú elsőéves pöcs meg is kérdezte, hogy Parkinson-kórja van-e. Nem tűnik ez most olyan nagy dolognak, de hihetetlenül idegtépő volt. Ha csak rápillantott az ember, beleborzongott. És folyton elejtett valamit, mi pedig ilyenkor kis híján szívinfarktust kaptunk. Abbyvel néha ráüvöltöttünk, ő meg erre sírva fakadt, mintha azzal segíthetne bármin is. Abby szerint be kellett volna mennie az egyetemen az orvoshoz, hogy adjon neki Valiumot vagy valamit, de Dániel azt mondta, ez nevetséges, Justinnak meg kell tanulnia bírni a gyűrődést, ahogy mi is bírjuk. Ez, persze, abszolút idióta szöveg volt, mert baromira nem bírtuk jól mi sem, nem bírtuk sehogy! A világ legoptimistább embere se mondhatta volna, hogy álljuk a sarat. Abby például alvajáró lett. Egyszer hajnali négykor fürdővizet engedett magának, és pizsamástól, mély álomban beleült. Ha Dániel nem találja meg időben, megfulladhatott volna! - Sajnálom - mondtam furcsa, magas, remegő hangon. Minden egyes szava olyan erővel hatott rám, mint egy lórúgás. Vitatkoztam erről Frankkel, és átbeszéltem Sammel is. Azt hittem, felkészültem rá fejben, mégis csak most vált valósággá, hogy mit is művelek ezekkel az emberekkel. - Jaj, istenem, Rafe, annyira sajnálom!

Rafe hosszan, sötéten, kifürkészhetetlenül végigmért. - És a rendőrség! - szólalt meg újra. Megint kortyolt az italából, és olyan arcot vágott, mintha gyomorkeserűt ivott volna. - Volt valaha dolgod zsarukkal? - Ilyen formában nem - feleltem. Még mindig furán, kifulladva, pihegve beszéltem, de úgy tűnt, nem vette észre. - Rohadtul ijesztőek. Nem egyenruhás suttyók voltak, hanem nyomozók! Olyan pókerarccal jönnek-mennek, hogy olyat még életemben nem láttam. Fogalmad sincs, mit gondolnak, mit akarnak tőled. Eszméletlenül ránk szálltak, órákon át hallgattak ki minket szinte mindennap. És a legártatlanabb kérdést, például hogy hánykor szoktál lefeküdni, azt is úgy teszik föl, mintha csapda lenne. Az ember úgy érzi, ha rossz választ ad, már kapják is elő a bilincset Folyton résen kell lenned, egy másodpercre sem lankadhat a figyelmed, és ez kurvára kimerítő, pláne, hogy már amúgy is ki voltunk merülve. Az a Mackey nevű faszi volt a legrosszabb, aki hazahozott téged. Csupa mosoly meg együttérzés, de egyértelmű volt, hogy az első pillanattól kezdve utálja a pofánkat. - Hozzám kedves volt - jegyeztem meg. - Még csokis kekszet is hozott... - Hát nem elbűvölő! - mondta Rafe. - Gondolom, ezzel egy életre meg is hódított. Közben meg nap, mint nap fölbukkant itt a legvadabb időpontokban, éjjel-nappal. Állati rámenősen kifaggatott az életünk legapróbb részleteiről is, és még rosszmájú megjegyzésekkel is fűszerezte, hogy nem mindenki él a napos oldalon. Ez ráadásul totál baromság! Csak azért, mert van ez a házunk, és egyetemre járunk... Annyi sértettség van abban a fasziban, hogy elég lenne egész Bolíviának. Imádta volna, ha talál valami okot, amiért lecsukathat minket. Ettől persze Justin még hisztisebb lett, biztos volt benne, hogy bármelyik pillanatban letartóztathatják az egész bandát. Dániel mondta neki, hogy kapja össze magát, és ne legyen már ilyen lekvár, de az az igazság, hogy Dániel sem állt a helyzet magaslatán. Azt gondolta... Rafe itt elhallgatott, és szemhéját félig leeresztve a kertet kémlelte. - Ha nem maradsz meg, azt hiszem, kinyírtuk volna egymást - szólalt meg végül. Egy pillanatra megérintettem az ujjammal a kézfejét. - Sajnálom - mondtam ismét. - Őszintén mondom, Rafe, nem tudom, mit mondhatnék még. Tényleg nagyon sajnálom. - Igen - mondta kurtán Rafe, de már nem bujkált harag a hangjában, csak mélységes fáradtság. - Hát, így. - Mit gondolt Dániel? - kérdeztem kis szünet után. - Ne tőlem kérdezd - felelte Rafe, majd ügyes csuklómozdulattal majdnem fenékig kiitta az italát. - Arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem jobb, ha nem tudjuk. - De azt mondtad, Dániel rászólt Justinra, hogy higgadjon le, de ő sem állt a helyzet magaslatán, mert gondolt valamit. Mit gondolt? Rafe a maradék italát lötyögtette, és a pohár falához koccanó jégkockákat figyelte. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar válaszolni, de a hallgatás a világ legősibb zsaru trükkje, és

én elég jól csinálom. Államat a keresztben a vállamra tett két karomra támasztva néztem Rafe-et, és vártam. A háta mögötti ablakon át láttam, hogy Abby rámutat valamire a könyvben, majd Dániellel együtt harsány nevetésben törnek ki. A kacagásuk tompítva, de tisztán hallatszott az üvegen át. - Egyik éjjel... - szólalt meg nagy sokára Rafe. Még mindig nem nézett rám. A holdfényben ezüstösen csillogott az arcéle, mintha csak egy régi pénzérméről lépett volna elém. - Pár nappal az után, hogy... Talán szombat éjjel, de nem vagyok benne biztos. Szóval kijöttem ide, leültem a hintára, és hallgattam az esőt. Valamiért azt hittem, hogy így talán el tudok aludni, de nem sikerült. Hallottam, ahogy egy bagoly megöl valami kis állatot, alighanem egér lehetett. Rettenetes volt, ahogy az egér visított. Hallani lehetett, hogy mikor hal meg. Megint elhallgatott. Már-már azt hittem, hogy talán itt ér véget a történet. - A baglyoknak is enniük kell valamit - jegyeztem meg jobb híján. Rafe vetett rám egy röpke, sanda oldalpillantást. - Aztán... - folytatta. - Nem tudom, hány óra volt, éppen kezdett világosodni. Szóval az eső háttérzajában meghallottam a hangodat. Úgy hangzott mintha onnan hajolnál ki. A szobám sötét ablakára mutatott. - Azt mondtad: „Rafe, már úton vagyok hazafelé. Várjatok ébren." Nem volt kísérteties a hangod, tárgyilagosan beszéltél, meg mintha egy kicsit siettél volna. Mint amikor fölhívtál, hogy itthon hagytad a kulcsodat. Emlékszel? - Igen - feleltem. - Emlékszem. - Könnyű, hűvös szellő borzolta a hajamat, és egy pillanatra önkéntelenül megborzongtam. Nem tudom, hiszek-e a kísértetekben, de ez a sztori valahogy más volt, mint a többi, mintha hideg késpengét szorítottak volna a bőrömhöz. Pedig már fölösleges volt rágódnom, hogy mit művelek ezzel a négy emberrel. Azzal több, mint egy hetet késtem. - „Már úton vagyok hazafelé" - ismételte Rafe. - „Várjatok ébren." - A poharába bámult. Rádöbbentem, hogy alighanem elég részeg. - És mit csináltál? - kérdeztem. A fejét rázta. - „Visszhang, nem beszélek veled - idézett halovány, fanyar mosollyal egy 17. századi John Webster-drámából -, hiszen halott vagy”. Az enyhe szél most a kert túlsó felében rostálgatta a faleveleket, és turkált finoman a borostyánban. A fű puhán fehérlett a holdfényben, mint a ködpára. Az volt a benyomásom, hogy ha akarnám, beledughatnám a kezem a puha fénybe. Megint végigfutott rajtam az a kis borzongás. - De miért ezt mondtad akkor? - kérdeztem. - Nem azt jelentette a számodra, hogy föl fogok épülni? - Nem - felelte Rafe. - Hogy őszinte legyek, abszolút nem azt jelentette. Éppen ellenkezőleg, biztos voltam benne, hogy akkor, abban a pillanatban haltál meg. Röhögj ki, ha akarsz, de mondtam már, hogy milyen állapotban voltunk mindannyian. Másnap egész nap azt vártam, hogy komor, együttérző arccal beállít Mackey, és előadja, hogy az orvosok mindent megtettek, de sajnos, blablabla. Amikor hétfőn fülig érő vigyorral megjelent, és elmondta, hogy visszanyerted az eszméletedet, először el se hittem.

- Ezt gondolta Dániel is, igaz? - kérdeztem. Nem volt világos, hogy honnan tudom ezt, de abszolút nem kételkedtem benne, hogy így van. - Azt hitte, meghaltam. Rafe kis szünet után felsóhajtott - Igen - mondta. - Igen, azt gondolta. Kezdettől fogva. Úgy gondolta, a kórházig sem jutottál el élve. Vele nagyon vigyáznod kell majd - mondta Dánielről Frank. Dániel tehát vagy olyan okos, hogy nem érdemes vele ujjat húzni - kezdett aggasztani a sétám előtt lezajlott kis szóváltásunk -, vagy megvolt rá a maga oka, hogy úgy gondolja, Lexie nem jön vissza. - Miért? - adtam a sértődöttet. - Nem vagyok én nyápic! Egy kis késszúrásnál jóval több kell ahhoz, hogy megszabaduljatok tőlem! Rafe arcizma alig észrevehetően megrándult. - A jóisten tudja - mondta. - Dánielnek kipattant az agyából valami nyakatekert, bizarr teória, hogy a zsaruk csak azért mondják, hogy nem haltál meg, hogy figyeljék az emberek reakcióit... A részletekre nem emlékszem, nem is akartam végighallgatni, és amúgy is elég titokzatosan adta elő. - Rafe vállat vont. - De hát ez Dániel! . Több okból is úgy gondoltam, ideje változtatni a beszélgetés hangnemén. - Mmm... összeesküvés-elméletek! - mondtam. - Csináljunk neki alufólia fejfedőt, hátha a zsaruk össze akarják zavarni az agyi hullámait. Rafe-et ez készületlenül érte: kurta, horkantásszerű nevetés szakadt föl belőle. - Vannak paranoiás rohamai, az biztos - mondta. - Emlékszel, amikor megtaláltuk azt a gázálarcot? Elgondolkodva ránézett, és azt mondta: „Nem tudom, védelmet nyújt-e ez a madárinfluenza ellen." Én is elvihogtam magam. - Fölvehetne az alufólia sapkához, és bemehetne úgy az egyetemre... - Majd veszünk neki biológiai fegyver elleni védőruhát... - Abby szépen kihímezheti... Nem volt valami vicces, amit összehordtunk, mégis dőltünk a röhögéstől, mint két megkergült tinédzser. - Jaj, istenem! - mondta aztán Rafe, és megtörölte a szemét. - Tudod, alighanem halálra röhögtük volna magunkat ezen az egész ügyön, ha nem lett volna ilyen borzalmas. Olyan volt, mint azok az iszonyú, Ionescót utánzó abszurd drámák, amiket a harmadévesek folyton írogatnak: húsos piték ugrálnak ki a padlódeszkák közül, Justin lépten-nyomon elejti őket, én a sarokban okádok, Abby pizsamában alszik a fürdőkádban, mint valami posztmodern Ofélia. A víz alól pedig előbukkan Dániel, elmondja, mit gondol rólunk Geoffrey Chaucer, majd újra alámerül. És közben az a te Krupke őrmestered tízpercenként becsönget, és megkérdezi, milyen színű M & M-s csokigolyót szoktál enni... Megrázkódott, nagyot fújt. A könnye is kicsordult a nevetéstől. Aztán rám sem nézve kinyújtotta a karját, és megborzolta a hajamat. - Hiányoztál nekünk, te hülye tyúk - mondta már-már durván. - Nem akarunk elveszíteni. - Hát, itt vagyok - mondtam. - Nem szaladok el.

Könnyedén vetettem oda a választ, de abban a nagy, sötét kertben mintha önálló életre keltek volna a szavak. Ide-oda röpdöstek, suhantak a fű fölött, majd eltűntek a fák közt. Rafe lassan felém fordult. Hátulról világította meg a szalonból jövő fény, így az arckifejezését nem láttam, csak a szemében csillant haloványan, fehéren a holdfény. - Nem? - kérdezte. - Nem - mondtam. - Jó nekem itt. Rafe sziluettje elmozdult egy kicsit, ahogy bólintott. - Akkor jó - mondta. Aztán nagy meglepetésemre kinyújtotta a kezét, és tenyerét maga felé fordítva, könnyedén, komótosan végigsimított az ujjaival az arcomon. A holdfény megvilágította alig észrevehető mosolyát... Ekkor hirtelen föltolták a szalon egyik ablakát, és előbukkant Justin feje. - Ti meg min röhécseltek ott? Rafe elkapta a kezét - Semmin! - kiáltottuk vissza uniszónóban. - Ne üljetek már ott a hidegben, még megfájdul a fületek! Inkább gyertek, nézzétek meg, mit találtunk. Előkerült valahonnan egy régi fényképalbum. A fotókon Dániel felmenői, a March család tagjai voltak láthatók. Az első felvételek 1860 körül készültek: a nőknek kidagadtak az ereik az iszonyú szoros fűzőtől, a férfiak cilindert viseltek, és az arcokból ítélve senki sem mulatott valami jól. Bepréselődtem a kanapéra Dániel mellé. Amikor egymáshoz értünk, kis híján fölszisszentem, de aztán eszembe jutott, hogy a mikrofon meg a telefon a másik oldalamon van. Rafe mellém ült a karfára, Justin pedig eltűnt a konyhában, és hozott nekünk forralt portóit. Még be is bugyolálta a magas poharakat vastag, puha szalvétába, hogy ne égessék a kezünket. - Idd meg, nehogy kimúlj itt nekem! - mondta, amikor a kezembe adta az egyiket. - Vigyáznod kell magadra. Rohangálsz itt ebben a farkasordító hidegben... - Figyeljétek a ruhákat! - mondta Abby. A repedezett, barna bőrkötésű album olyan nagy volt, hogy az egyik felét ő tartotta az ölében, a másikat Dániel. A sarkokban lévő kis papírfülekbe dugdosott fényképek széle már foltosodott és megbarnult. - Kell nekem ez a kalap! Azt hiszem, beleszerettem. A művészien rojtozott karimájú fejfedő egy kövér, egybefolyó kebelzetű, a fotóssal gyanakvóan farkasszemet néző hölgy fejét ékesítette. - Ez nem a lámpaernyő a szalonból? kérdeztem. - Ha meg ígéred, hogy holnap abban jössz be az egyetemre, lehozom neked. - Te jó ég! - mondta a másik karfára kuporodó, Abby válla fölött kukucskáló Justin. Szörnyen depressziósnak tűnik a társaság, nem? Te abszolút nem hasonlítasz egyikükre sem, Dániel. - Adjunk hálát az Úrnak az ő apró jótéteményeiért - mondta Rafe. A forralt borát fujkálta, és közben a szabad kezével átkarolta a vállamat. A jelek szerint megbocsátott nekem - vagyis inkább Lexie-nek. - Ilyen dülledt szemű bagázst még életemben nem láttam - folytatta. -

Talán pajzsmirigyproblémáik vannak, azért olyan levertek. - Igazság szerint - mondta Dániel -, mind a dülledt szem, mind a komor arckifejezés jellemző az abból a korból fennmaradt fényképekre. Kíváncsi lennék, hogy vajon nem a hosszú exponálási idő miatt van-e ez. A viktoriánus kori fényképezőgép... - Rafe a vállamra dőlve eljátszotta, hogy rohamszerűen elnyomja az álom, Justin hatalmasat ásított, mi pedig Abbyvel - csak egy másodpercet késtem! - befogtuk a fülünket, és énekelni kezdtünk. - Jó, jó - mondta mosolyogva Dániel. Még soha nem voltam ilyen közel hozzá. Cédrus és tiszta gyapjú kellemes illatát éreztem rajta. - Csak próbálom megvédeni az őseimet. Egyébként azt hiszem, egyikükre hasonlítok. Hol is van? Hopp, ő az! A ruhákból ítélve úgy száz éve készülhetett a felvétel. A Whitethorn House bejárati lépcsőjén álló fickó, akire Dániel mutatott, fiatalabb volt nála, maximum húszéves lehetett. A ház falait akkor még nem futotta be a borostyán, az ajtó és a korlát frissen volt festve, a kőlépcső fokainak még volt éle, és fényesre sikálták őket. Dániel valóban hasonlított valamelyest a képen látható fiatalemberre, akinek ugyanolyan szögletes állkapcsa, magas homloka és egyenes vonalú szája volt, mint neki. (Sőt, a fickó homloka még magasabbnak látszott, mert brutálisan hátra volt nyalva a haja.) Csakhogy ez a fiú nem sok jót sejtető, henye, lezser pózban támaszkodott a lépcsőkorlátnak. Ez a beállás csöppet sem hasonlított Dániel pedáns, szimmetrikus testtartásához, ahogy az egymástól távol ülő, nyughatatlan, zaklatott lelket tükröző szemek sem emlékeztettek Dániel nyugodt tekintetére. - Ejha! - mondtam. Furcsán hatottak rám az évszázadokon át öröklődő arcvonások. Megmagyarázhatatlan irigységgel töltött volna el, ha nem lett volna köztünk Lexie. - Tényleg hasonlítasz rá. - Csakhogy Dániel nem ennyire elbaltázott figura - mondta, Abby. - Ez az ember itt nem boldog. - De nézd meg a házat! - szólalt meg halkan Justin. - Hát nem gyönyörű? - De bizony az - mondta Dániel, és rámosolygott a fényképre. - Tényleg nagyon szép. Majd ilyenné varázsoljuk mi is. Abby becsúsztatta a körmét a fotó alá, kipattintotta a sarkait a papírfülekből, és megfordította. A hátoldalára töltőtollal, híg tintával ezt írták: „William, 1914. május". - Közelgett az első világháború - mondtam halkan. - Lehet, hogy elesett a fronton. - Az igazat megvallva - Dániel elvette a fényképet Abbytől, és tüzetesebben megvizsgálta nem hiszem, hogy elesett volna. Te jó ég! Ha ez az a William - márpedig ez korántsem biztos, mert a családom a névadásban mindig is ritka fantáziátlan volt -, akkor hallottam róla. Apám meg a nénikéim emlegették olykor gyerekkoromban. Azt hiszem, a nagyapám nagybátyja volt, de lehet, hogy rosszul tudom. William... szóval, nem is igazán fekete bárány volt, inkább a szekrényben rejtegetett csontváz. - Még egy közös vonás - mondta Rafe, majd rögtön hozzátette, hogy „Aú!", mert Abby

nagyot csapott a karjára. - Harcolni tényleg harcolt a háborúban - mondta Dániel -, de hazajött valamiféle betegséggel. Hogy pontosan mi baja volt, arról soha nem beszéltek, ezért úgy gondolom, pszichés probléma lehetett. Volt valami botrány. A részletek elég homályosak, mert nagy volt körülötte a titkolózás, de az biztos, hogy töltött egy kis'időt valamiféle szanatóriumban, márpedig simán elképzelhető, hogy akkoriban az elmegyógyintézetet nevezték így. Finoman. - Lehet, hogy szenvedélyes viszonya volt Wilfred Owennel - vetette föl Justin. - A lövészárokban. - Rafe hangosan fölsóhajtott. - Az a benyomásom, hogy inkább valamiféle öngyilkossági kísérletről lehetett szó - mondta Dániel. - Miután kijött az intézetből, azt hiszem, kivándorolt. Szép kort ért meg - csak akkor halt meg, amikor én gyerek voltam -, de valóban nem az a fajta rokon, akire az ember szívesen hasonlít. Igazat szóltál, Abby: nem volt boldog ember. - Azzal visszadugta a fotót a helyére, és mielőtt továbblapozott volna, az egyik hosszú ujja hegyével gyengéden megérintette. A markáns, édes ízű forralt portóiban szegfűszeggel teleszurkált negyed citrom úszkált. A karom Dániel meleg, szilárd karjához ért. Lassan lapozott az albumban: irdatlan méretű bajszokat láttunk, a virágba borult fűszerkertben csipkés ruhában sétálgató Edward kori nőket („Istenem - mondta elragadtatva Abby -, hát így kellene kinéznie a kertnek!") meg gondosan lehorgasztott vállú csitri lányokat. A család néhány tagján viszontláttuk Dániel és William magas, masszív alakját, és a szögletes állukat is, amely a férfiakon jobban mutatott, mint a nőkön. Többnyire azonban alacsony, karót nyelt emberek voltak, akiket leginkább a markáns vonásaik, az előreugró állkapcsuk, a hegyes könyökük, a horgas orruk tett jellegzetessé. Zseniális ez az album - mondtam. - Hol találtátok? Döbbent csend állt be. Jaj, istenem - gondoltam. - Jaj, istenem, csak ne most, ne most, amikor már éppen kezdtem úgy érezni, hogy... - De hát te találtad! - mondta poharát a térdére állítva Justin. - A fönti tároló helyiségben. Hát nem... - Félbemaradt a mondata. Nem fejezte be senki. Eszembe jutott, mit mondott Frank: Soha, semmilyen körülmények között ne visszakozz! Ha elcseszel valamit, fogd a kómára, a havibajra, a teliholdra, akármire, de ne hátrálj meg! - Nem - mondtam. - Ha láttam volna valahol, emlékeznék rá. Mindenki engem nézett. Dániel átható, kíváncsi tekintete húsz-harminc centiről szegeződött rám a szemüvege mögül. Tudtam, hogy elfehéredtem, és ez neki sem kerülhette el a figyelmét. Kipattant az agyából valami nyakatekert, bizarr teória... - Tényleg te találtad meg, Lexie - mondta halkan Abby, és előrehajolt, hogy lásson. - Justinnal turkáltatok vacsora után, és ez akadt a kezedbe. Aznap este volt, amikor... - Abby keze kissé megrándult, és gyorsan Dánielre pillantott. - Mindössze néhány órával az incidens előtt történt - mondta Dániel. Úgy éreztem, mintha végigfutna a testén egy kis, elfojtott borzongás, de nem lehettem benne biztos. El voltam

foglalva azzal, hogy leplezzem valahogy a mélységes megkönnyebbülésemet. - Nem csoda, hogy nem emlékszel rá - tette hozzá Dániel. - Na tessék! - mondta a kelleténél egy fokkal hangosabban és lelkesebben Rafe, - íme a magyarázat. - De hát ez annyira szar! - mondtam. - Komplett idiótának érzem magam. Azt nem bánom, hogy a fájdalmas emlékek kiestek, de nem akarok úgy mászkálni a világban, hogy nem tudom, mi hiányzik még. Mi van, ha eldugtam valahova a telitalálatos lottószelvényt? - Csitt! - mondta Dániel. Megint rám villantotta azt a hihetetlen mosolyát. - Ne aggódj. Ma estig mi is elfeledkeztünk az albumról. Bele se néztünk azóta. - Megfogta a kezemet, gyengéden szétnyitogatta az ujjaimat - addig észre se vettem, hogy ökölbe van szorítva a kezem -, és áthúzta a kezemet a felém eső könyöke alatt. - Örülök, hogy megtaláltad. Ennek a háznak olyan gazdag történelme van, mint egy egész falunak. Kár lenne érte, ha elveszne. Nézd meg ezt a képet, most ültették el a cseresznyefákat. - És nézd meg ezt a fazont! - mutatott egy teljes harci díszben, karcsú pej ló hátán pompázó vadászra Abby. A férfi a főkapu mellett pózolt. - Megütné a guta, ha megtudná, hogy autómobilt tartunk az istállójában. - Könnyed, vidám volt a hangja, egy pillanatra sem remegett meg, de a hol rám, hol Dánielre villanó tekintete nyugtalanságról árulkodott. - Ha nem tévedek - mondta Dániel -, ő a mi jótevőnk. - Kivette a fotót, és megnézte a hátoldalát. - Igen.- „Simon Highboy nyergében, 1949. november". Azt hiszem, huszonegy éves volt, Simon bácsi a családfa főágából sarjadt ki: alacsony, sovány, de izmos ember volt, és látszott rajta, hogy fenn hordja az orrát, és heves természetű. - Még egy szerencsétlen sorsú rokon - mondta Dániel. - A felesége fiatalon meghalt, és a jelek szerint ezt sosem heverte ki igazán. Akkor kezdett el inni is. Ahogy Justin találóan megjegyezte, nem valami vidám társaság. Dániel már kezdte visszaillesztgetni a fotót a sarkaiba, de Abby kivette a kezéből. Odaadta helyette a poharát, majd a kandallóhoz lépett, és a párkány közepére állította a fényképet. Itt a helye. - Miért? - érdeklődött Rafe. - Azért - felelte Abby -, mert tartozunk neki ennyivel. Hagyhatta volna ezt a házat a lovastársaságra is, és akkor én ma is egy ijesztő, ablaktalan szuterénben laknék, és buzgón imádkoznék, nehogy a fenti pszichopata szomszéd éjszaka rám törje az ajtót. A magam részéről úgy gondolom, ez az ember megérdemli a díszhelyet. - Ó, Abby, te drágá! - mondta Justin, és felé nyújtotta a karját. - Gyere ide. Abby arrébb tett egy gyertyatartót, hogy rögzítse a fényképet. - Tessék - mondta, és odament Justinhoz, aki átkarolta, és háttal magához vonta. Abby visszavette Dánieltől a poharát. - Igyunk Simon bácsira - mondta. Simon bácsi fenyegetően nézett ránk a kandallópárkányról, érezhetően nem hatotta meg a

dolog. - Miért is ne - mondta Rafe, és magasra emelte a poharát. - Simon bácsira! A portói mély, vérvörös színe, a mellettem ülő Dániel és Rafe biztonságot adó karja, az ablakokat zörgető, a felső sarkokban lévő pókhálókat himbáló szélfuvallat... - Simon bácsira! - mondtuk mindannyian. Később a szobámban ültem az ablakpárkányon, és átgondoltam az új információkat. Mind a négyen tudatosan leplezik, hogy mennyire föl vannak dúlva, mégpedig igen jól leplezik. Abby evőeszközökkel dobálózik, ha nagyon kiakad. Rafe valamilyen okból Lexie-t hibáztatja, amiért leszúrták. (Talán mások is, de eddig csak róla derült ki.) Justin biztosra vette, hogy letartóztatják őket, Dániel pedig nem vette be a kóma-sztorit. Ezen kívül Rafe hallotta Lexie hangját, aki azt ígérte, hazajön - méghozzá egy nappal az előtt, hogy én igent mondtam a feladatra. Elárulom, mi az egyik legzavaróbb momentum a gyilkossági nyomozásokban: az, hogy milyen keveset gondolunk a meggyilkolt személyre. Vannak azért olyanok, akik az eszünkbe vésődnek - a gyerekek, az összevert nyugdíjasok meg a lányok, akik a legszebb ruhájukban, reményekkel telve elindulnak bulizni, és a szennyvízcsatornában végzik -, többnyire azonban az áldozat csupán kiindulópont, az alagút végén pislákoló fény nem ő, hanem a gyilkos. Riasztóan könnyű eljutni addig a pontig, amikor az áldozat mellékes tényezővé silányul, napokon át szinte szóba sem kerül. Eldobható kellék csupán, amelyet a prológus idejére betolnak, hogy aztán kezdődhessen az igazi show. Robbal mindig odaragasztottunk egy fotót a tábla kellős közepére, mégpedig nem a tetthelyen készült fényképet vagy valami beállított portrét, hanem a lehető legtermészetesebb, legőszintébb pillanatfelvételt. Igyekeztünk beszerezni valami derűs töredéket a meggyilkolt ember életéből, hogy emlékeztessen minket arra az időre, amikor még nem csupán áldozat volt. Nem érzéketlenségből vagyunk hajlamosak megfeledkezni az áldozatról, és nem is egyfajta önvédelemből. Egyszerűen szikár tény, hogy minden egyes gyilkossági nyomozás, amelyben részt vettem, a tettesről szólt Az áldozat csak az a személy, aki véletlenül besétált a célkeresztbe, amikor a fegyver már meg volt töltve, és ki volt biztosítva - és képzeljék el, milyen nehéz elmagyarázni ezt egy családnak, akiknek nem maradt más, csak a remény, hogy legalább megtudják, miért történt. „Mindig is világos volt, hogy a cezaromániás őrült meg fogja ölni a feleségét, ha az nem teljesíti valamelyik parancsát, és véletlenül úgy alakult, hogy éppen az ön lánya ment hozzá férjhez, uram." „Az útonálló ott kolbászolt a sikátorban a késsel, és véletlenül éppen az ön férje járt arra, asszonyom." Az áldozatok életét igen alaposan átfésüljük, de nem róluk akarunk minél többet megtudni, hanem a gyilkosról. Ha sikerül kiderítenünk, hogy pontosan hol sétált be valaki a célkeresztbe, elvégezhetjük a magunk rejtélyes, mocskos kis mértani műveleteit, és húzhatunk egy vonalat, amely egészen a puska csövéig vezet. Az áldozat révén megtudhatjuk, hogyan történt, azt viszont, hogy miért, szinte soha. A nyomozás egyetlen oka, kezdete és vége, a bezáruló kör nem más, mint a tettes. Ez az ügy viszont az első perctől kezdve egészen más volt. Ezúttal egy pillanatig sem fenyegetett az a veszély, hogy elfeledkezem Lexie-ről, és nem csupán azért, mert az emlékeztető fotót mindenhova magammal cipeltem, minden fogmosásnál, kézmosásnál ott

volt velem. Ez a nyomozás róla szólt attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a romos házba. Már akkor megkezdődött, amikor még nem is láttam az arcát. Most először fordult elő életemben, hogy a gyilkosról feledkeztem meg folyton. Olyan erővel vágott gyomorszájon a gondolat, mint egy falbontó golyó: öngyilkosság is lehetett! Úgy éreztem magam, mintha az üvegen át kizuhantam volna az ablakpárkányról, és hasítanám a hideg levegőt. Az, hogy a gyilkos mindvégig láthatatlan maradt, és kizárólag Lexie képezte az ügy magját, talán azért van, mert nincs is gyilkos! Csak Lexie van, és senki más. Abban a töredékmásodpercben olyan tisztán láttam az események lassú, hányingert keltő, horrorisztikus sorát, mintha ott peregtek volna a szemem előtt, a sötétlő pázsiton. A többiek elteszik a kártyát, nyújtózkodnak. Hol van már Lexie? Aztán egyre erősebben szorítja a gyomrukat az aggodalom, míg végül kabátba bújnak, és a keresésére indulnak az éjszakában. Elemlámpák fénye villan, ömlik az eső. Lexie! Lex! Négyen szoronganak levegő után kapkodva a romos házban. Remegő kezek tapintják ki a pulzusát, egyre erősebben nyomják. Fedett helyre viszik, gyengéden lefektetik, a késért nyúlnak, a zsebeiben turkálnak, hátha találnak valami levélkét, valami magyarázatot, csak egyetlen szót! És lehet - ó, istenem! -, lehet, hogy találtak is... Aztán, persze, kitisztult a fejem, újra kaptam levegőt, és tudtam, hogy mindez hülyeség. Sok mindent megmagyarázna ez a forgatókönyv - Rafe dühkitörését, Dániel gyanakvását, Justin idegességét, az elmozdított holttestet, az átkutatott zsebeket -, és mindannyian hallottunk már olyan ügyekről, ahol az emberek valószínűtlen balesetet vagy gyilkosságot rendeztek meg, csak hogy szeretteiket ne bélyegezzék öngyilkosnak. Arra azonban semmiféle magyarázatot nem találtam, hogy ebben az esetben miért hagyták ott Lexie-t egész éjszakára, miért hagyták, hogy valaki más találja meg. Különben is, a nők nem úgy lesznek öngyilkosok, hogy mellbe szúrják magukat. Mindenekelőtt pedig ott volt a megmásíthatatlan tény, hogy Lexie nagyjából az utolsó ember lett volna a földön, aki eldobja az életét - még akkor is, ha márciusban történt valami, ami elragadott tőle mindent: a házat, a barátait, a mostani életét. Öngyilkosságot olyan emberek követnek el, akik nem látnak más kiutat. Lexie viszont, abból ítélve, amit tudunk róla, gond nélkül talált kiutat, ha kellett. A földszinten Abby dudorászott, Justin tüsszögött (olyan volt, mint egy sor finomkodó vakkantás), és valaki bevágott egy fiókot. Már félálomban feküdtem az ágyban, amikor rádöbbentem, hogy Samet nem hívtam föl. Teljesen kiment a fejemből. 8. fejezet Istenem, az az első hét! Valahányszor rágondolok, legszívesebben beleharapnék, mint egy csodaszép, piros almába. Egy nagy erőkkel zajló gyilkossági nyomozás kellős közepén, miközben Sam lelkiismeretesen sorra vette a számításba jöhető, igen változatos gennyládákat, Frank pedig az FBI-nak próbálta úgy elmagyarázni a szituációt, hogy ne nézzék komplett bolondnak, nekem mindössze annyi dolgom volt, hogy éljem Lexie életét, vidámnak, gondtalannak, merésznek éreztem magam, és ez az érzés a fejem búbjától a lábujjam hegyéig átjárt. Olyan volt, mintha lógnék az iskolából egy csodaszép tavaszi napon, és tudnám, hogy az osztály aznap békát boncol.

Kedden bementem az egyetemre. Már alig vártam, annak ellenére, hogy szinte korlátlan lehetőségeket kínált arra, hogy elcsesszek valamit. Imádtam a Trinityt, amikor annak idején oda jártam. Imádtam az évszázados, méltóságteljes szürke kőfalakat, a vörös téglát, a macskakövet. Mindig úgy éreztem, mintha a főtéren ott lépkedne mellettem a régi idők számtalan diáknemzedéke, és az én testem lenyomata is ott maradna a levegőben, hogy aztán iktassák, lefűzzék, elmentsék. Ha valaki nem szekál ki az egyetemről, nem kizárt, hogy én is örök diák maradok, mint Whitethorn House lakói. Ehelyett azonban - és alighanem erről is ugyanaz az ember tehet, vagyis én... - zsaru lettem. Most tetszett a gondolat, hogy a pályaválasztásom révén teljes kört leírva visszajutottam ide, és visszakaphatom az elveszett helyemet. Furcsa, megkésett győzelemnek tűnt ez, amelyre nevetségesen kicsi volt az esély, mégis elérkezett az ideje. - Alighanem jobb, ha tudsz róla - mondta a kocsiban Abby -, hogy a pletykagépezet őrült tempóban dolgozott az elmúlt héten. Beszélnek rosszul elsült kokainügyletről, egy illegális bevándorlóról, akihez pénzért férjhez mentél, aztán zsarolni kezdted, és egy agresszív állat exbarátról is, aki most jött ki a sittről, ahova azért került be, mert összevert. Úgyhogy készülj föl lelkileg. - Feltételezem továbbá - vette át a szót Dániel, miközben kikerülte a két sávon terpeszkedő Explorer terepjárót -, hogy szó esik rólunk is egyénileg vagy különböző felállásokban, a legkülönbözőbb indítékokkal. A szemünkbe, persze, senki sem mondta, de óhatatlanul adja magát a konklúzió. - Befordult a Trinity parkolójának kapujához, és fölmutatta a biztonsági őrnek az igazolványát. - Ha az emberek kérdezősködnek, mit fogsz mondani nekik? - Még nem tudom - feleltem. - Fölmerült bennem, hogy lehetnék valamelyik ország trónjának elveszett örököse, akit el akart tenni láb alól egy rivális érdekcsoport, csak azt nem tudtam eldönteni, melyik trónt pályázzam meg. Mit gondoltok, Romanov-hercegnőnek elmennék? - De még mennyire! - mondta Rafe. - Elég fura szerzetek voltak, és nem volt álluk. Próbáld meg. - Viselkedj, mert elhíresztelem, hogy drogmámoros dührohamodban húsvágó bárddal kergettél! - Ez nem vicces - mondta Justin. Az ő kocsija otthon maradt, mintha - ez volt az érzésem most szeretnének mind együtt lenni, így aztán hátul ült velem meg Rafe-fel. Piszokpöttyöket dörzsölt le az ablaküvegről, majd a zsebkendőjébe törölgette az ujjait. - Hát - mondta Abby -, a múlt héten ez a sok hülyeség tényleg nem volt vicces, de most, hogy újra itt vagy... - Rám mosolygott a válla fölött. - Négycsöcsű Brenda azt kérdezte tőlem - előtted van az a borzalmas, bizalmaskodó suttogás? -, hogy nem „valamelyik kis játékunk sült-e el rosszul". Fagyosan néztem rá, amíg el nem húzott, de most már sajnálom, hogy nem szereztem neki egy kis örömöt. - Engem az döbbent meg Brendában a legjobban mondta Dániel, miközben nyitotta az ajtót -, hogy olyan eltökélten hiszi, hogy mi roppant érdekes emberek vagyunk. Pedig ha tudná... Miután kiszálltunk az autóból, először kaptam ízelítőt abból, hogy mire gondolt Frank, amikor kívülállóknak nevezte Whitethorn House négy lakóját. A sportpályák között haladó

hosszú bekötőúton történt valami. Finom, de világosan érzékelhető halmazállapot-változás ment végbe a négyes fogaton, mint amikor a víz jéggé fagy: közelebb húzódtak egymáshoz, és szinte vállt vállnak vetve, fölemelt fejjel, kifejezéstelen arccal lépkedtek előre. Mire a bölcsészkari épülethez értünk, készen állt az áthatolhatatlan barikád, hűvösen csillogott, mint a gyémánt. Egész héten az ment, hogy ha valaki meg akart bámulni engem - például a könyvtári polcok között egyre közelebb araszolt a sarokhoz, ahol a mi kutatófülkéink voltak, vagy az újságja mögül nyújtogatta a nyakát, amikor sorban álltunk a büfében -, akkor a barikád egy ütemre felé fordult, mint az alakzatban haladó, pajzsos római katonák, és négy szenvtelen szempár szegeződött a betolakodóra, amíg az meg nem hátrált. Látszott, hogy itt nem jutok egykönnyen friss pletykákhoz: még Négycsöcsű Brenda is csak bizonytalanul téblábolt az asztalom körül, és végül megkérdezte, hogy tudnék-e adni neki egy tollat. Lexie disszertációjának témája sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint gondoltam. Franktől főleg a Bronté-nővérekről hallottam, olyasmikről, hogy Currer Bell, Charlotte Bronté írói álneve nem más, mint a Jane Eyre-ben szereplő „őrült nő a padláson", aki megszökik a szemérmes, tartózkodó Charlotte elől, meg az álnevekben rejlő igazságról. Mindez az adott körülmények között nem ígérkezett valami kellemes olvasnivalónak, de nagyjából az volt, amire számítani lehetett. Az a téma viszont, amivel Lexie közvetlenül a halála előtt foglalkozott, már sokkal vagányabb volt: kiderült, hogy Flip Corelli, a Csábruhás hölgy című híres regény szerzője, valójában egy Bernice Matlock nevű Ohio állambeli könyvtáros kisasszony volt, aki feddhetetlenül élt, de a szabad idejében vad szenvedélytől fűtött, mesteri ponyvaregényeket írt. Kezdett tetszeni, hogy Lexie-nek ilyen srófra járt az agya. Amiatt erősen aggódtam, hogy a témavezetőjének mondanom kéne majd valami tudományos szempontból értékelhető dolgot. Aggódtam, mert Lexie nem volt hülye. Intelligens, eredeti, kiérlelt gondolatai voltak, én pedig már évek óta nem voltam „edzésben". Tulajdonképpen egyedül a témavezetőjétől tartottam. A szemináriumi gólyáiról nem hittem, hogy föltűnne nekik a csere, hiszen a tizennyolc évesek szemében a huszonöt éven felüli emberek homogén, szürke, felnőtt masszát alkotnak. A témavezető viszont, aki rendszeresen beszélgetett vele négyszemközt, egészen más történet. Ám már az első találkozásunk megnyugtatott. A csontos, szelíd, csapongó stílusú fickót valósággal lebénította a „szerencsétlen incidens", jóformán a szemembe se mert nézni. Azt mondta, lábadozzak nyugodtan, ameddig kell, és ne aggódjak a határidők miatt. Mit mondjak, el tudtam viselni a gondolatot, hogy pár hétig csak a könyvtárban kell kotlanom, és kemény fából faragott magánnyomozókról meg folyton bajt keverő úrhölgyekről kell olvasnom... Esténként pedig ott volt a ház. Szinte mindennap szántunk rá egy kis időt, néha egy-két órát, máskor csak húsz percet. Csiszoltuk a lépcsőt, átválogattunk egy dobozra valót Simon bácsi dugi kincseiből, és felváltva másztunk föl a létrára, hogy kicseréljük az ősrégi, törékeny lámpaburákat. A legszarabb melóra - a vécésikálásra ugyanannyi időt fordítottunk, és ugyanolyan alaposan végeztük, mint az érdekesebbeket. Ők négyen úgy bántak ezzel a házzal, mintha valami csodahangszer lenne, mondjuk egy Stradivari, amit egy rég elveszettnek hitt kincses-ládában találtak, és most türelmesen, határtalan, rajongó szeretettel újítgatják fel. Azt hiszem, soha nem láttam Dánielt olyan ellazult állapotban, mint amikor a konyhapadlón hasalva, viharvert régi nadrágban, skótmintás ingben festegette a szegélyléceket. Előttem van a kép, ahogy nevet valami történeten, amit Rafe mesélt, Abby

pedig közben áthajol rajta, hogy bemártsa az ecsetjét, és a lelógó lófarka összefestékezi Dániel arcát. Nagyon szerették megérinteni egymást. Az egyetemen soha nem csináltuk, de otthon valaki mindig hozzáért valakihez: Dániel a széke mögött elhaladó Abby fejére tette a kezét, Rafe átkarolta Justin vállát, miközben valami tárolóban fölfedezett kincset vizsgálgattak, Abby az én ölemben meg Justin ölében elnyúlva hintázott, Rafe-fel a lábunkat összekulcsolva olvastunk a kandalló előtt Frank eléggé kiszámítható poénokat sütött el homoszexualitásról meg orgiákról, de az én vevőkészülékem semmiféle szexuális vibrálást nem jelzett, pedig éberen figyeltem - annál is inkább, mert Lexie, ugye, terhes volt. De itt másféle, a nemi vonzódásnál furcsább, egyben erőteljesebb kapcsolatról volt szó: az ő egymás közti érintkezésükben egyszerűen nem léteztek azok a határok, amelyek az emberek többségénél fennállnak. Ha többen osztoznak egy házon, az normál esetben komoly „területi vitákkal" jár: feszült tárgyalások folynak a távkapcsolóról, házgyűlést hívnak össze annak tisztázására, hogy közös préda-e a kenyér. Rob lakótársnője például három napig haragszomrádot játszott, ha Rob az ő vajából kent a kenyerére. Ennél a bandánál azonban, amennyire meg tudtam ítélni, minden közös volt, leszámítva, hál' istennek, a fehérneműt. A fiúk találomra húztak elő ruhákat a beépített szárítószekrényből, fölvettek bármit, ami rájuk ment. Azt sem sikerült soha kiderítenem, hogy hivatalosan melyik top Lexie-é és melyik Abbyé. Lapokat téptek ki egymás jegyzettömbjéből, lazán fölkaptak egy pirítóst a legközelebbi tányérról, ittak az első, útjukba eső pohárból. Franknek mindezekről nem tettem említést. Csak arra lett volna jó, hogy az orgiákon való poénkodást a kommunista tendenciákról szóló eszmefuttatások váltsák föl. Pedig nekem tetszett, hogy így elmosódnak a személyes határok. Nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, hogy miért, de volt ebben a közösködésben valami meleg, barátságos meghittség. A szekrényben például, ahol a kabátokat tartottuk, lógott egy Simon bácsitól maradt nagy, zöld viaszosvászon dzseki, amit bárki fölvehetett, ha kiment az esőbe. Amikor először vettem föl az esti sétához, furcsa, bódító izgalom kerített hatalmába, mint amikor az ember életében először fogja meg egy fiú kezét. Végül csütörtökön sikerült rájönnöm, miből fakad ez az érzés. A nyár közeledtével egyre hosszabbak lettek a napok, felhőtlen, meleg, kellemes este volt. Vacsora után kiültünk a fűre egy üveg borral meg egy tányér piskótával. Láncot fontam százszorszépekből, és megpróbáltam rácsatolni a csuklómra. Addigra már fölhagytam az absztinenciával, mert úgy éreztem, nem illik a szerepemhez, ráadásul a többieknek folyton eszébe juttatta volna a késelést, és csak feszültséget keltett volna bennük. Mellesleg az antibiotikum és a pia együttes hatása szükség esetén jó ürügyet szolgáltathat arra, hogy megpattanjak Whitethorn House-ból. így aztán vidáman iszogattam, és már kissé pityókás voltam. - Kérek még piskótát! - követelőzött a lábával bökdösve Rafe. - Vegyél magadnak. Látod, hogy dolgom van. - Addigra beláttam, hogy fél kézzel nem tudom fölvarázsolni magamra a százszorszépből font karkötőt, ezért inkább Justin csuklójával próbálkoztam.

- Lusta dög vagy, tudsz róla? - Nicsak, ki beszél! - Átkulcsoltam a lábammal a tarkóját - nem hiába tornáztam gyerekkoromban, elég hajlékony vagyok -, és nyelvet öltöttem rá a másik térdem alól. Látod? Sportos vagyok és egészséges! Rafe lomhán fölvonta az egyik szemöldökét. - Nagyon izgató. - Perverz vagy - mondtam méltóságteljesen, már amennyire abban a pózban erről szó lehetett. - Fejezd be! - szólt rám Abby - Mind részegek vagyunk, ha fölszakad a varratod, nem tudunk a balesetire vinni. A képzelt varratomról abszolút megfeledkeztem. Átvillant az agyamon, hogy föl kéne húznom magam a figyelmeztetésen, de aztán elvetettem az ötletet. Megtette hatását a napsugaras este, meg hogy mezítláb voltam, és csiklandozott a fű - és alighanem a pia is. Szeleburdi voltam és kótyagos. Már jó régen nem kerültem ilyen állapotba, és most igencsak tetszett. Nagy műgonddal olyan helyzetbe manővereztem a fejemet, hogy vethessek Abbyre egy oldalpillantást - Nincs a varratommal semmi baj. Már nem is fáj a helye. - De csak azért, mert eddig nem kötöttél magadra csomót - mondta Dániel. - Viselkedj. Általában allergiás vagyok a kioktató hangnemre, ez a megjegyzés valahogy mégis kedves, barátságos megnyilvánulásnak tűnt. - Igen, apa - mondtam, és leakasztottam a lábamat Rafe nyakából. Ettől elvesztettem az egyensúlyomat, és ráestem Justinra. - Aú, szállj le rólam! - csapkodott meg bágyadtan. - Te jó ég, hány kiló vagy te? Vonaglottam egy keveset, hogy kényelmesebben feküdjek, és fejemet Justin ölében nyugtatva hunyorogtam a naplementébe. Justin megcsiklandozta az orromat egy fűszállal. Úgy néztem ki, mint aki abszolút el van lazulva - legalábbis reméltem, hogy így nézek ki -, de közben az agyam lázasan dolgozott. Akkor döbbentem rá - Igen, apa! -, hogy mire emlékeztet ez az egész felállás: a családra! Talán nem egy igazi családra (persze, honnan tudnám, milyen az?), inkább olyanra, amilyennel mesekönyvek és régi tévésorozatok millióiban lehet találkozni. Ezekben a szemet-lelket gyönyörködtető, bajainkra vigaszt nyújtó családokban hosszú éveken át nem öregszik senki, olyannyira, hogy az emberben kérdések fogalmazódnak meg a színészek hormonszintjére vonatkozóan. Ebben az öttagú társaságban hiánytalanul megvoltak a szokásos karaktertípusok-. Dániel volt a távolságtartó, de szerető apa, Justin és Abby felváltva alakították a gondoskodó, védelmező anyukát, illetve az orrát fenn hordó elsőszülöttet. Rafe-nek jutott a változékony hangulatú, tinédzserkorú középső gyerek figurája, Lexie-nek pedig a kései jövevény, a szeszélyes kishúg szerepe, akit hol kényeztetnek, hol pedig ugratnak. Valószínűleg nekik sem volt több fogalmuk arról, hogy milyen egy igazi család, mint nekem. Már a legelején ki kellett volna szúrnom, hogy ez az egyik közös vonásuk: Dániel árva volt, Abbyt nevelőszülőkhöz adták, Justin és Rafe száműzetésbe vonult a családja elől, Lexie-nél pedig a jóisten tudja, mi volt a helyzet, de biztos nem állt valami közel a szüleihez. Azért siklottam el efölött, mert nekem is ez volt az „alapértelmezett" állapotom. Ők öten, akár

tudatosan, akár öntudatlanul, úton-útfélen talált mozaikdarabkákból apránként rakosgatták össze a maguk hevenyészett családpótlékát, és ki-ki belerázódott a maga szerepébe. Négy lakótársam tizennyolc éves lehetett, amikor megismerték egymást. Lopva vizsgálgattam őket - Dániel a fény felé tartotta a borosüveget, hogy megnézze, van-e még benne valami, Abby a hangyákat pöckölgette le a piskótás tányérról -, és azon tűnődtem, vajon mi lett volna velük, ha elkerülik egymást. Egész sor ötletem t á m a d t de elmosódó körvonalú, gyorsan mozgó célpontot jelentettek, és beláttam, hogy túlságosan el vagyok lazulva ahhoz, hogy most próbáljam „belőni" őket. Az még várhat pár órát az esti sétámig. - Én is kérek! - mondtam Dánielnek, és odatartottam a poharamat. Részeg vagy? - vont kérdőre Frank, amikor fölhívtam. - Már korábban is olyan volt a hangod, mintha alig állnál a lábadon. - Nyugi, Frankié - mondtam. - Vacsoránál ittam egy-két pohár bort. Attól még nem vagyok részeg. - Nem is ajánlom. Lehet, hogy olyan ez a meló, mint egy nyaralás, de nem szeretnénk, ha így fognád föl. Ne hagyd, hogy lankadjon az éberséged. Egy kátyús földúton bóklásztam a romos ház melletti domboldalban. Sokat törtem a fejem azon, hogy került Lexie abba a házba. Mindannyian készpénznek vettük, hogy mivel Whitethorn House-ba vagy a faluba nem tudott eljutni - vagy azért, mert a gyilkos elállta az útját, vagy azért, mert fogytán volt az ereje -, rejtekhelyül célba vette a legközelebbi fedett helyet, amit ismert. A rejtélyes „N" azonban megfúrta ezt az elméletet. Feltéve, hogy a betű egy személyt takar, nem pedig kocsmát, rádióműsort vagy pókerpartit, találkozniuk kellett valahol. Abból, hogy Lexie a határidőnaplóban egyszer sem jelölte meg a találka helyszínét, adódott a következtetés, hogy mindig a szokott helyen randevúztak. És ha a beírt időpontok nem délelőtti, hanem késő esti órákat jelölnek, akkor a romos ház abszolút ésszerű választás, hiszen ott maguk lehettek, ráadásul védelmet nyújtott a szél és az eső ellen, és nem lopózhatott oda észrevétlenül senki. Lehet, hogy azon a végzetes estén Lexie eleve oda igyekezett, és a támadás után egyszerűen ment tovább. Ha N szúrta meg, akkor automata üzemmódban ment, mint a vakló, ha pedig valaki más, akkor talán abban reménykedett, hogy N ott lesz, és segít rajta. Nem a nyomozók álma az ilyen nyom, de mivel ennél jobb nem volt kéznél, sétáim során sokat lődörögtem a romos ház környékén, hátha N valamelyik este fölbukkan. Találtam egy dűlőútszakaszt, ahonnan elég tisztán láttam a házat, így szemmel tarthattam, miközben Frankkel vagy Sammel beszéltem telefonon. Ráadásul fák is voltak a közelben, amelyek mögé szükség esetén elbújhattam, és elég félreeső hely volt ahhoz, hogy egyik farmer se ragadjon puskát a hangom hallatán. - Éber vagyok - mondtam Franknek. - És van egy kérdésem. Frissítsd már föl az emlékezetemet: Dániel Simon bácsija, ugye, szeptemberben halt meg? Hallottam, hogy Frank arrébb pakol ezt-azt, majd lapozgat valamit. Tehát vagy hazavitte

magával az ügy aktáját, vagy még mindig bent van. - Nem, február harmadikán - felelte. - De Dániel csak szeptember tizedikén kapta meg a ház kulcsait. Nyilván eltartott egy darabig az örökösödési eljárás. Miért? - Utánanéznél, hogy halt meg az öreg, és ők öten hol voltak aznap? Meg azt is meg kéne nézni, hogy mi tartott ennyi ideig. Amikor a nagyim rám hagyott egy ezrest, hat hét múlva megkaptam. Frank füttyentett egyet. - Szóval úgy gondolod, eltették láb alól Simon bácsit, hogy övék legyen a ház? És aztán Lexie-nél elszakadt a cérna? Fölsóhajtottam, és a hajamba túrtam. Azon törtem a fejem, hogy tudnám elmagyarázni. Nem egészen. Sőt, egyáltalán nem. De furcsán viszonyulnak ahhoz a házhoz, Frank. Úgy beszélnek róla, mint a tulajdonukról, mind a négyen, nem csak Dániel. „Meg kéne csináltatnunk a dupla üvegezést, el kéne döntenünk, mi legyen a fűszerkerttel..." És úgy viselkednek, mintha hosszú távra lennének berendezkedve. Mintha évekig is elpiszmoghatnának a felújítással, mert úgyis itt fognak élni, amíg meg nem halnak. - Egyszerűen fiatalok. - mondta toleránsán Frank. - Az ő korukban mindenki azt hiszi, hogy az egyetemi haverok meg a közös lakásbérletek örökre szólnak. Adj nekik pár évet, és mindnek meglesz a maga kis elővárosi ikerháza, vasárnap délután pedig mennek szépen a barkács-áruházba, hogy kiválasszák a kerti veranda deszkaburkolatát. - Nem annyira fiatalok már. És hallottad őket te is: túlságosan is bele vannak merülve abba a házba meg egymásba. Nincs az életükben semmi más. Nem igazán hiszem, hogy kinyírták volna Simon bácsit, csak vaktában lövöldözöm. Mindig is úgy gondoltuk, hogy rejtegetnek valamit, ezért érdemes utánajárni mindennek, ami fura. - így igaz - ismerte el Frank. - Meglesz. Nem is akarod hallani, hogy én mit csináltam egész nap? Ott bujkált a hangjában az izgalom - márpedig Frankét nem sok minden ajzza föl ennyire. Dehogynem - mondtam. Szinte hallottam, ahogy elömlik az arcán a fülig érő vigyor. - Az FBI azonosította a lány ujjlenyomatát. - Mi a franc! Máris? - Az FBl-os fiúk általában szívesen segítenek nekünk, ha kell, de mindig látványos késéssel teszik. - Vannak kellően alacsony pozícióban lévő barátaim. - Oké - mondtam. - Szóval, kicsoda ő? - Valamiért mintha megroggyant volna a térdem. Nekidőltem egy fának. - May-Ruth Thibodeaux. Született Észak-Karolinában, 1975-ben, eltűnését bejelentették 2000 októberében, autólopásért körözik. Stimmel az ujjlenyomat és a fénykép is. Fújtam egyet. - Cassie? - szólalt meg kis idő múlva Frank. Hallottam, hogy slukkol a cigarettájából. - Ott vagy még?

- Igen. May-Ruth Thibodeaux. - Furcsán bizsergett a hátam, amikor kimondtam. - Mit tudunk róla? - Nem sokat. 1997-ig semmi infó, ekkor beköltözött Raleigh-ba valahonnan a világ végéről, kibérelt egy lepra környéken valami csótánytanyát, és pincérnő lett egy éjjel-nappali kajáidéban. Priusza nincs. 2000. október tizedikén este elkérte a vőlegénye kocsiját, mondván, hogy dolgozni megy, de azóta sem került elő. A srác pár nap múlva bejelentette az eltűnését. - Frank kifújta a füstöt. - A zsaruk nem vették túl komolyan, azt gondolták, csak lelépett a pasijától. Egy kicsit még zargatták a srácot, hátha ő nyírta ki, és eldugta valahol, de jó volt az alibije. A kocsit 2000 decemberében, New Yorkban találták meg, a Kennedy reptér hosszú távú parkolójában. Frank nagyon meg volt elégedve magával. - Szép volt, Frank - mondtam gépiesen én is. Ezt meg kell adni. - Mindig igyekszünk örömet szerezni - próbált szerénykedni Frank. Tehát csak egy évvel volt fiatalabb nálam. Én az üveggolyóimmal játszottam a lágy esőben egy wicklow-i kertben, ő pedig valami forró amerikai kisvárosban szaladgált, mezítláb toporgott az üdítő automatánál, és egy kisteherautó platóján zötykölődött a környék földútjain, majd egy szép napon autóba ült, és csak ment, ment... - Cassie? - Igen. - A kapcsolatom még szaglászik egy kicsit, megnézi, nem szerzett-e a csaj valami komoly ellenséget, aki kinyomozhatta, hogy itt van. - Jól hangzik - mondtam, és igyekeztem összeszedni magam. - Az ilyesmiről tényleg érdemes tudnom. Hogy hívták a vőlegényét? - Brad, Chad vagy Chet, valami ilyen vicces amcsi izé... - Papírzörgés. - Az emberem egy-két telefonnal kiderítette, hogy a fazon hónapok óta egy napot se hiányzott a munkahelyéről. Kizárt, hogy átugrott volna a nagy pocsolyán, hogy kinyírja az exét. Megvan, Chad Andrew Mitchell. Miért olyan fontos? Semmi „N". - Csak úgy kérdeztem... Frank várt, de abban én is jó vagyok. - Na jó - mondta végül. - Majd szólok, ha van még valami. Lehet, hogy ezzel se jutunk semmire, de azért nem baj, hogy legalább valamit megtudtunk a lányról. így talán jobban el tudod képzelni, milyen volt, nem? - Persze - mondtam. - Határozottan. De ez nem volt igaz. Miután Frank letette, még sokáig álltam ott a fának dőlve. Néztem, ahogy a romos ház töredezett kontúrja lassan elsötétül, majd a hold kikandikál az előtte elúszó felhők mögül, majd újra előbukkan, és közben May-Ruth Thibodeaux-n gondolkodtam. Valamiért csak most esett le igazán, amikor visszakapta a nevét, a várost, ahol élt, meg a

történetét, hogy valóban létezett, hús-vér ember volt, nem csak a Frank agyából meg az enyémből kivetített árnyék. Harminc évünk volt rá, hogy valahol szembetalálkozzunk. Hirtelen úgy éreztem, tudnom kellett volna, hogy létezik. Hiába választott el tőle egy óceán, éreznem kellett volna, hogy ott van valahol, néha föl kellett volna néznem a golyózásból, a tankönyvből, a jelentésemből, mintha a nevemet hallottam volna. Eljött ide több ezer mérföldről, olyan közel került hozzám, hogy magára húzhatta a régi nevemet, mint a nővérétől örökölt kabátot. Valami idevonzotta, mint az iránytű mutatóját, és kis híján sikerült eljutnia hozzám. Csak néhány megállót kellett volna vonatoznom, hogy találkozzak vele. Tudnom kellett volna, hogy ott van. Időben kellett volna eszmélnem, hogy megtehessem az utolsó lépést, és megtalálhassam. Árnyak azon az első héten csak kívülről vetültek ránk. Péntek este pókereztünk. Gyakran kártyáztak éjszakába nyúlóan, többnyire Texas holdemet vagy 110-est játszottak, vagy ha csak kettejüknek volt kedve kártyázni, akkor pikét. Nem nagy tétben, csak a padláson talált hatalmas dzsemes üvegben összegyűlt, megfakult tízpennysekben ment a játék, mégis komolyan vették. Mindenki ugyanannyi érmével indult, és aki kiesett, az kiesett, semmi „zseton kölcsönzés". Lexie hozzám hasonlóan elég jó játékos volt. A bemondásainak ugyan nem mindig volt túl sok értelmük, de a jelek szerint megtanulta a maga javára fordítani ezt a kiszámíthatatlanságot, különösen, ha jó lapja volt. A győztes választhatott, hogy másnap mi legyen a vacsora. Azon az ominózus estén egy Louis Armstrong-lemezt hallgattunk, és Dániel vett egy hatalmas csomag Doritos chipset meg háromféle mártogatószószt, hogy mindenki boldog legyen. A csorba szószos tálkákkal manőverezve próbáltuk elterelni egymás figyelmét, és ehhez a legjobb alanynak Justin bizonyult, aki képtelen volt koncentrálni, ha úgy látta, hogy mindjárt salsa csöppen a mahagóniasztalra. Az egyik partiban csúnyán lealáztam Rafe-et egy az egyben. (Kifigyeltem, hogy ha gyönge lapja van, a szószos tálkákkal bohóckodik, jó leosztásoknál pedig marokszámra tömi a szájába a Doritost. Tanulság, nyomozóval soha ne ülj le pókerezni!) Utána javában nyomtam a kárörvendő dumát, amikor megcsörrent a mobilja. Hátradöntötte a székét, és fölmarkolta a könyvespolcról a telefont. - Halló! - szólt bele, miközben beintett nekem a középső ujjával. Aztán nagyot koppant a széke a padlón, és gyökeresen megváltozott az arckifejezése. Egy csapásra ráfagyott az a fölényes, kifürkészhetetlen maszk, amelyet az egyetemen meg általában a külvilágban viselt. - Apa...! A többiek szemrebbenés nélkül közelebb húzódtak hozzá. Mintha összesűrűsödött, megszilárdult volna a levegő, ahogy összezártak a két vállánál. Én ültem mellette, így kiváló minőségben élvezhettem a telefonból bömbölő hangot: „Adódott egy meló... elkezdhetsz mászni a szamárlétrán... észhez térsz végre...?" Rafe úgy mozgatta az orrát, mintha valami bűz csapta volna meg. - Nem érdekel - mondta. Az ezután következő, iszonyú hangerővel előadott tirádát csukott szemmel hallgatta végig.

Annyit elcsíptem belőle, hogy reggeltől estig drámákat olvasgatni langyi fiúkáknak való elfoglaltság, és valami Bradburynek a fia most csinálta meg az első millióját, és Rafe-re alapvetően kár is pazarolni az oxigént. Rafe hüvelyk- és mutatóujja között, a fülétől vagy tíz centire tartotta a készüléket - Az isten szerelmére, tedd már le! - súgta neki Justin. Az arca öntudatlanul eltorzult az átélt kíntól. - Egyszerűen csapd le! - Nem teheti - mondta halkan Dániel. - Jó lenne, persze, de... Majd egyszer. Abby vállat vont - Hát, akkor... - Gyors, színpadiasan kihívó mozdulatokkal, nagy ívben röpítette a paklit egyik kezéből a másikba, majd mind az ötünknek osztott. Dániel rámosolygott, és odahúzta a székét az asztalhoz. A telefon még mindig dühödten tombolt, amennyire ki tudtam venni, a legkülönbözőbb kontextusokban hangzott el a „seggfej" szó. Rafe leszegte az állát, mintha viharos erejű széllel szemben menetelne. Justin megérintette a karját, mire Rafe tágra nyílt szemmel, a feje búbjáig vörösen bámult ránk. Közben mi már megtettük tétjeinket. Elég silány lapokat kaptam - egy hetest meg egy kilencest, és még csak nem is egy színből, viszont pontosan tudtam, mit csinálnak a többiek. Próbálták visszarángatni Rafe-et maguk közé, és a felismerésre, hogy ennek én is részese lehetek, szédítő, mámorító érzés suhant át rajtam, leheletfinoman, hogy szinte fájt. Egy röpke pillanatra Rob jelent meg lelki szemeim előtt, ahogy az asztalunk alatt a bokám köré fonódik a lába, amikor O'Kelly éppen jól lebaszarint. Meglengettem Rafe felé a lapjaimat, és a számmal formáltam a szavakat - Tegyél tétet! Rafe pislogott néhányat, én pedig egyik szemöldökömet felvonva, Lexie pimasz vigyorát a tőlem telhető legjobban utánozva odasúgtam neki: - Hacsak nem félsz, hogy megint jól megszívatlak. Valamelyest fölengedett a jéggé fagyott arca. Megnézte a lapjait, majd óvatosan letette a telefont a könyvespolcra, és bedobott középre egy tízpennyst. - Azért, mert jól érzem magam ott, ahol vagyok - mondta a polcnak. A hangja majdnem normális volt de az arca még mindig vöröslött a dühtől. Abby rávillantott egy feszes kis mosolyt, majd ügyesen az asztalra tett három, legyezőszerűen tartott lapot és gyors mozdulattal felfordította őket. - Lexie sorra játszik mondta összeszűkült szemmel rám pillantva Justin. - Pont olyan az arca. A telefonban üvöltő hang saját bevallása szerint ráköltött Rafe-re egy rakás pénzt, és nem óhajtotta végignézni, ahogy ezt a rakás pénzt lehúzzák a vécén. - Szerintem nem - mondta Dániel. - Lehet, hogy van valamije, de a sorhoz nagyon kevés. Én jövök. Abszolút nem ígért sort a lapom, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy amíg Rafe le nem teszi a telefont, egyikünk se passzoljon. A hang az Igazi Munkáról szónokolt. - Más szóval irodai munka - fordította le a kedvünkért Rafe. Kezdett feloldódni, már nem úgy ült ott, mint aki nyársat nyelt. - És egy napon, feltéve, hogy igazi csapatjátékos vagyok, rugalmasan gondolkodom, és ésszel csinálom, nem seggel, akkor talán, talán még ablakos

irodám is lehet. Vagy túl nagyratörőek a vágyaim? - kérdezte a telefontól. - Mit gondolsz? Aztán Justin felé fordult, és némán formálta a szavakat: Tartom, és emelem kettővel. A hang nyilván tisztában volt vele, hogy sértegetik, ha nem is értette pontosan, hogy miben áll ez a sértés. Válaszul lenyomott valami harcias szöveget az ambícióról meg arról, hogy baromira itt az ideje, hogy Rafe végre felnőjön, és a valóságban éljen. - Á! - pillantott föl a zsetonjaiból Dániel. - A valóságban éljen! Na most ez a szóhasználat mindig is lenyűgözött. Észrevettétek, hogy csak az embereknek egy jól behatárolható alcsoportja használja ezt a kifejezést? Számomra magától értetődőnek tűnik, hogy mindenki a valóságban él. Mindannyian valódi oxigént lélegzünk be, valódi ételt eszünk, egyformán szilárdnak érezzük a lábunk alatt a talajt. Ezek az emberek azonban, számomra rejtélyes módon, nyilván jóval szűkebben definiálják a valóságot, és már-már patologikusan erős bennük az igény arra, hogy a definíciójukat másokkal is elfogadtassák. - Ez csak irigységből fakad - mondta a lapjait méregetve Justin, majd bedobott az asztal közepére még két zsetont - Savanyú a szőlő. - Senkivel - mondta közben Rafe a telefonnak, és vadul integetett nekünk a lapjaival, hogy halkabban. - Csak a tévével. Egész nap szappanoperákat nézek, bonbont zabálok, és társadalmunk romba döntésén ármánykodom. Az utolsó felfordított lap kilences volt, így legalább lett egy párom. - Az irigység bizonyos esetekben valóban belejátszhat - mondta Dániel -, de speciel Rafe apja, ha csak a fele igaz annak, amit mond, nyugodtan élhetne akárhogy, többek között úgy is, ahogy mi. Ugyan mire irigykedne? Nem, szerintem ez a mentalitás a puritán erkölcsiségből fakad, amely nagy súlyt fektet a szigorú hierarchikus struktúrába való beilleszkedésre, nem nélkülöz bizonyos fokú öngyűlöletet, és retteg mindentől, amit örömteli, artisztikus vagy fegyelmezetlen... Azt viszont soha nem értettem, miért van az, hogy ez a paradigma nem csupán az erénynek, hanem magának a valóságnak a körülhatárolására is jogot formál. Kihangosítanád, Rafe? Érdekelne, mit gondol erről. Rafe elkerekedett szemmel bámult rá, mintha azt kérdezné: Megőrültél? és a fejét rázta. Dániel némiképp értetlen arcot vágott, mi, többiek pedig kezdtünk röhögőgörcsöt kapni. - Természetesen - mondta udvariasan Dániel. - Ahogy akarod... Mi olyan vicces, Lexie? - Bolondok! - mondta Rafe a plafonnak heves érzelmektől átitatott hangon, és kitárta a karját, jelezve, hogy egykutya mindenki: a telefonban üvöltő hang, Dániel és mi, a többiek is, akik ekkor már kezünket a szánkra tapasztva, nagy üggyel-bajjal fojtottuk vissza a röhögést. - Komplett bolondokkal vagyok körülvéve! Mit tettem, hogy ezzel ver a sors? Talán valamelyik korábbi életemben szívattam a sorsüldözötteket? A hang már érezhetően a nagy fináléra készült. Közölte Rafe-fel, hogy stílusosan élhetne. Nyakalhatnám a pezsgőt a Cityben - fordított Rafe -, és dughatnám a titkárnőmet.

- Mi a fasz bajod van neked azzal? - üvöltötte a telefon olyan hangerővel, hogy Dániel riadtan hátrahőkölt ültében, és mélységes, döbbent rosszallás ült ki az arcára. Justinból furcsa hang robbant ki, valahol a horkantás és a sikoly között lehetett elhelyezni. Abby ökölbe szorított kezét a szájába préselve lógatta a fejét a széktámla fölött, én meg annyira röhögtem, hogy be kellett dugnom a fejemet az asztal alá. A hang, bámulatra méltóan fittyet hányva az anatómia alapvető törvényeire, főképp a nemek közti különbségek terén, lottyadt faszú hippiknek nevezett minket. Mire összeszedtem magam, és feljöttem levegőért, Rafe már felfordította a bubi párját, és szabad kezével diadalmasan a levegőbe csapva, vigyorogva besöpörte a nyereményt. Ekkor döbbentem rá valamire: Rafe mobilja a fülemtől úgy fél méterre csörrent meg, de nekem arcizmom se rezdült. Tudod, mivel van igazából baja? - szólalt meg Abby pár leosztással később a semmiből. - Az elégedettséggel. - Most ki mondott mit és mire? - tudakolta Rafe, és összeszűkült szemmel vizsgálgatta Dániel zsetonkupacát. A telefonját már kikapcsolta. - Ez a valóságdolog... - Abby behajolt elém, hogy közelebb húzza magához a hamutartót. Justin közben föltett egy Debussy-lemezt. A zene szinte összeolvadt az eső halk dobolásával az ablakon. - Egész társadalmi berendezkedésünk az elégedetlenségre alapoz: arra, hogy az emberek mind többet és többet akarnak, egyfolytában elégedetlenek az otthonukkal, a testükkel, a lakberendezési tárgyaikkal, a ruháikkal, mindennel. És magától értetődőnek tekintik, hogy az élet értelme éppen ez: hogy soha ne legyünk elégedettek. Ha boldog vagy azzal, amid van - különösen, ha ez nem is látványosan sok -, akkor veszélyes elem vagy. Megszeged az összes létező szabályt, aláásod a szentséges gazdaság alapjait, megkérdőjelezed a társadalom alapzatát képező összes előfeltevést. Ezért üti meg Rafe apját a guta, valahányszor Rafe azt mondja, hogy ő jól érzi magát ott, ahol van. Az ő szemszögéből nézve mi felforgató elemek vagyunk. Árulók. - Azt hiszem, mondasz valamit - ismerte el Dániel. - Valóban nem az irigység áll a háttérben, hanem a félelem. Lenyűgözően izgalmas, ami történik. A történelem folyamán - még száz, sőt ötven évvel ezelőtt is - az elégedetlenséget tekintették a társadalmat fenyegető legsúlyosabb veszélynek, a természetjog elleni lázadásnak, amit bármi áron el kell tiporni. Most viszont az elégedettséggel van baj. Milyen furcsa, hogy így a visszájára fordult a dolog... - Forradalmárok vagyunk! - lelkesedett Justin, miközben abszolút forradalmiatlanul turkált a salsás tálkában egy Doritóval. - Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen könnyű! - Lopakodó gerillák vagyunk - ragoztam tovább nagy élvezettel. - Te csak egy lopakodó csimpánz vagy, nem gorilla - mondta Rafe, és három tízpennys érmét pöckölt az asztal közepére. - De legalább elégedett csimpánz - mosolygott rám Dániel. - Igaz?

- Ha Rafe nem zabálná föl a fokhagymás szószt, én lennék Írország legelégedettebb lopakodó csimpánza. - Jól van - mondta kis biccentés kíséretében Dániel. - Ezt már szeretem. Sam soha nem kérdezősködött. A késő esti telefonbeszélgetéseink alkalmával a „Hogy megy?" után, amire mindig azt feleltem, hogy jól, mindig azonnal témát váltott. Eleinte mondott nekem ezt-azt a saját munkájáról. (Gondosan ellenőrizte a régi ügyeimet, a helyi egyenruhások listája alapján a környékbeli bajkeverőket, meg Lexie diákjait és professzorait.) De mivel nemigen jutott semmire, egyre kevesebbet beszélt róla, inkább a saját házunk tájára terelte a szót. Megtudtam, hogy párszor fölugrott hozzám kiszellőztetni, meg azért is, hogy ne legyen annyira egyértelmű, hogy üresen áll a lakás. A szomszéd macska megkölykezett a kert végében, és a szörnyű Mrs. Moloney a földszintről hagyott a kocsiján egy undok kis levélkét, amelyben tudatja vele, hogy a Parkolási Jog csak a Lakókat illeti meg. Nem mondtam neki, de mindez mintha tőlem egymillió mérföldnyire történt volna, egy másik világban, ahol valamikor régen éltem ugyan, de ahol akkora a káosz, hogy belegondolni is fárasztó. Olykor nem is kapcsoltam azonnal, kellett egy másodperc, hogy fölfogjam, miről beszél. A lakótársaimról egyetlenegyszer, szombat este kérdezett. A megszokott földutamon álltam a galagonyasövénynek támaszkodva, a romos házat figyelve. A mikrofont még a szobámban bebugyoláltam Lexie egyik térdzoknijába. így egyedi bájjal rendelkező, háromcicijű nővé avanzsáltam, viszont Frank és bandája talán tíz százalékát, ha ki tudta venni a beszélgetésnek: Amúgy sem beszéltem hangosan. Amikor ugyanis kiléptem a hátsó kertkapun, szinte azonnal hatalmába kerített az érzés, hogy valaki követ. Nem volt ennek semmi konkrét jele, semmi olyan, amit ne lehetett volna megmagyarázni a széllel, a holdfényben fickándozó árnyakkal vagy a vidéki táj éjjeli neszeivel. De a tarkómon, a koponya i és a gerincoszlop találkozásánál éreztem azt a finom, elektromos bizsergést, amit csakis valakinek a szeme idézhet elő. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne pördüljek meg hirtelen a tengelyem körül, de nem tehettem. Hiszen ha valóban van ott valaki, kár lenne lebuktatni, amíg nem döntöm el, hogy mit akarok kezdeni vele. - Kocsmába abszolút nem jártok? - kérdezte Sam. Először nem is tudtam, mit akar ezzel. Hiszen Sam pontosan tudta, mivel töltöm az időmet. Frank szerint reggel hatra járt be, hogy meghallgassa a hangfelvételt. Ettől a tudattól megmagyarázhatatlan módon viszketett mindenem, de a gondolatra, hogy szóba hozzam, még jobban... - Kedden órák után elmentünk Rafe-fel és Justinnal az egyetemi kocsmába mondtam. - Emlékszel? - Úgy értem, a helyi kocsmába. Lent a faluban, Regan's vagy mi a neve. Oda soha nem mentek? Kocsival egyetemre menet és onnan jövet is elhaladtunk a Regan's előtt. A hentes és az újságos közé beszorított, rozzant kis falusi csehó falához támasztva esténként lezáratlan bicikliket láttunk.

Soha senki nem vetette föl, hogy menjünk be. - Egyszerűbb otthon iszogatni, ha arra vágyunk - mondtam. - A faluig elég sokat kell gyalogolni, azonkívül Justinon kívül mindenki dohányzik. - A kocsma mindig is az ír társadalmi élet központja volt, de mióta betiltották a dohányzást, sokan inkább otthon isznak. Maga a tiltás nem zavar, bár kissé értetlenül állok az előtt, hogy ha egyszer az ember inni megy, miért ne csinálhatna még valamit, ami a kárára válik. Az viszont, hogy milyen engedelmesen betartják a tilalmat, már sokkal inkább idegesít. Hiszen az írek számára a szabályok mindig is kihívást jelentettek - lássuk, ki tudja a legügyesebben kijátszani ezt a legújabbat! -, és aggodalommal tölt el, hogy hirtelen átváltottunk birka üzemmódba. Félek, hogy teljesen kifordulunk önmagunkból, és a végén olyanok leszünk, mint Svájc. Sam elnevette magát. - Túl sokáig éltél a nagyvárosban. Garantálom neked, hogy a Regan'sben senkinek sem tiltják meg, hogy rágyújtson. Azonkívül a kertek alatt alig egymérföldes séta. Nem találod furcsának, hogy soha nem mentek oda? Vállat vontam. - Fura egy banda ez. Nem valami társaságkedvelők, ha még nem vetted volna észre. Meg aztán elképzelhető, hogy a Regan's egy szar hely. - Lehetséges - mondta Sam, de a hangjából ítélve nem győztem meg. - Amikor rád került a sor, a Dunne szupermarketben vettél kaját a Stéphen's Green bevásárlóközpontban, ugye? kérdezte. - És a többiek hova járnak? - Honnan tudjam? Justin tegnap a Marks and Sparksba ment, a többiekről fogalmam sincs. Frank azt mondta, hogy Lexie a punneban vásárolt, úgyhogy a Dunne-ban vásárolok. - És az újságos a faluban? Ott járt már valaki? . Ezen tűnődtem egy sort. Rafe egyik este elugrott cigarettáért, de a hátsó kapun ment ki, a rathoweni út mellett lévő éjjel-nappali benzinkút irányába, nem Glenskehy felé. - Mióta megérkeztem, nem - feleltem. - Miért, mire gondolsz? - Csak úgy elgondolkoztam - mondta lassan Sam. - A faluról. Tudod, te fönt laksz a Nagy Házban, és Dániel a Nagy Házat birtokló családból származik. Ez ma már a legtöbb helyen nem számít, de hébe-hóba, a falu történelmétől függően... Csak az jutott eszembe, hogy nincs-e valami ellenséges érzület... Az, amikor az angolok feudális módszerekkel kormányozták Írországot, nem volt annyira régen, hogy ne élne elevenen a nép emlékezetében. Az angol-ír családoknak úgy osztogatták a falvakat, mint ledér nő a kegyeit, majd hagyták, hogy úgy használják a földet meg az ott élő embereket, ahogy jónak látják - ez pedig pontosan a várható eredményt hozta. A függetlenség elnyerése után a rendszer magától összeomlott. Pár félnótás, maradi különc még tartja a frontot: többnyire négy szobában húzzák meg magukat, a birtok többi részét pedig megnyitják a nagyközönség előtt, hogy ki tudják fizetni a tetőfedőt. A Nagy Házak jó részét azonban nagyvállalatok vásárolták föl, szállodává, gyógyfürdővé, miegymássá alakították át az épületeket, és félig-meddig már el is felejtette mindenki, hogy mi célt szolgáltak eredetileg, imitt-amott azonban, ahol a történelmi sérelmek különösen mélyek, az emberek még jól emlékeznek rá.

És mi, ugye, Wicklow megyében vagyunk. A lázadásokat évszázadokon át maximum egynapi járóföldre tervelték ki onnan, ahol telefonáltam. A szemem elé táruló hegyek a gerillák oldalán harcoltak, elrejtették őket a koromsötét éjszakában botorkáló katonák elől. A Lexie-éhez hasonló romos házak pedig elnéptelenedtek vagy úsztak a vérben, amikor az angolok halomra lőttek mindenkit, aki a szemük elé került, hogy elkapják azt az egy szem rejtegetett lázadót, akit kerestek. Minden családnak vannak történetei. Samnek igaza volt, valóban túl sokáig éltem a nagyvárosban. Dublin már-már hisztérikusan modern: ami a széles sávú internet előtt időkből származik, az mind ásatag, kínos, röhejes. Már el is felejtettem, milyen az, amikor az ember lakóhelyének van emlékezete. Sam viszont vidéki fiú, Galwayből származik, úgyhogy ő még tudja. A romos ház maradék ablakain bevilágított a hold. Úgy festett, mint egy titokzatos, magába zárkózó kísértetház. - Elképzelhető - mondtam. - De nem látom be, mi köze lehetne ennek a mi ügyünkhöz. Hogy kinézik a Nagy Házban élő kölyköket a boltból, az egy dolog, de hogy leszúrjanak valakit csak azért, mert a földesúr 1846-ban szemét volt valakinek az üknagymamájával... - Alighanem igazad van. De azért utánanézek, hátha... Egy próbát bármi megér. Megint a sövénynek dőltem. Finoman rezegtek az ágak, ahogy elinalt valami a bozótban. Ugyan már! - mondtam. - Mégis, mennyire lehetnek őrültek ezek az emberek? Rövid csend. - Nem mondtam, hogy őrültek - szólalt meg végül Sam. - Csak azt mondtad, hogy az egyikük talán megölte Lexie-t valamiért, amit száz éve csinált egy olyan család, akikkel Lexie még csak rokonságban sem állt. Én meg azt mondom, hogy az ilyennek legalábbis sokkal többet kéne emberek közé mennie, és kereshetne magának egy olyan barátnőt, akinek nem nyírják le nyaranta a gyapját! - Nem tudtam volna pontosan megmondani, miért akasztott ki ennyire a dolog - és azt sem, hogy miért voltam ilyen csípős nyelvű sárkányfajzat. Azt hiszem, a házhoz lehetett valami köze: nem kevés munkám volt már benne - aznap például a fél este azzal telt, hogy leszedtük a szalonban a penészes tapétát -, és kezdtem kötődni hozzá. A gondolatra, hogy ilyen tömény, célirányos gyűlölet célpontja lehet, lángra lobbant valami a gyomromban. - Arrafelé, ahol felnőttem, él egy család - mondta Sam. - A Purcell család. A dédapjuk vagy kicsodájuk annak idején uzsorás volt, mégpedig a rosszabbik fajtából. Meghitelezte a bérleti díjat a fizetésképtelen családoknak, aztán a lányokon-asszonyokon behajtotta a kamatot, majd miután rájuk unt, kirakta az egész famíliát az utcára. Kevin Purcell együtt nőtt fel velünk, és nem bántotta senki. De amikor nagyobbak lettünk, és elkezdett járni az egyik helybeli lánnyal, néhány srác összeállt, és szarrá verték. Nem voltak őrültek, Cassie. Személy szerint Kevinnel semmi bajuk nem volt, jó srác volt ő, semmi rosszat nem tett azzal a lánnyal. Csak... vannak dolgok, amiket nem hoz helyre az idő. Van, ami nem múlik el soha.

Tekergőzve szurkálták-bizsergették a hátamat a sövény levelei, mintha valami mozgott volna odabent. De amikor megpördültem, mozdulatlan volt minden, mint egy csendélet. - Az más, Sam. Az a Kevin gyerek maga tette meg az első lépést, amikor járni kezdett azzal a lánnyal. A mi kis ötös fogatunk tagjai viszont nem csináltak az égvilágon semmit. Csak annyit, hogy itt laknak. Újabb szünet. - Az a körülményektől függően akár elég is lehet - mondta végül Sam. - Csak szóltam. Kissé zavart volt a hangja. - Oké, oké - mondtam valamelyest megnyugodva. - igazad van, egy próbát megér, hiszen azt mondtuk, az emberünk alighanem helybeli. Bocs, hogy ilyen fölfuvalkodott liba voltam. - Bárcsak itt lennél - mondta váratlanul, halkan Sam. - Telefonon nagyon könnyű összekavarni a dolgokat. Könnyű félreérteni egymást. - Tudom, Sam - mondtam. - Te is hiányzol. - Ez igaz is volt. Próbáltam nem gondolni rá, mert az ilyesmi csak elvonja az ember figyelmét, márpedig akkor bármi megtörténhet: elbaltázhatod az egész ügyet, sőt ki is nyírhatnak. De amikor egy-egy fárasztó nap után magamra maradtam, és olvasgatni próbáltam az ágyban, nehéz volt nem tudomást venni Sam hiányáról. - Már csak pár hét - tettem hozzá. S a m nagyot sóhajtott. - Ha találunk valamit, akkor annyi se. Majd beszélek Dohertyvel és Byrne-nel. Addig is... nagyon vigyázz magadra, oké? Jobb a békesség. - Vigyázni fogok - mondtam. - Majd holnap elmondod, mire jutottál. Aludj jól. - Te is. Szeretlek. A tarkómat most már erősebben szurkálta-bizsergette az érzés, hogy figyelnek. Mintha közelebb lett volna az illető, mint az előbb. Lehet, hogy csak a Sammel folytatott beszélgetés hatott rám így, de hirtelen úgy éreztem, muszáj meggyőződnöm róla, hogy valóban van-e ott valaki. A sötétből elősompolygó elektromos hullámok, Sam történetei, Rafe apja... minden oldalról nyomás nehezedett ránk, mintha valaki a gyenge pontjainkat kutatná, és a megfelelő pillanatra várna, hogy támadjon. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy én is az ide betolakodók közé tartozom, és legszívesebben azt üvöltöttem volna, hogy hagyjatok minket békén! Letekertem a mikrofonról a zoknit, és begyömöszöltem a fűzőm alá, a mobilom mellé. Ezután maximális fényerősségre állítottam az elemlámpát, és gondtalanul, hetykén lépkedve, sétatempóban elindultam hazafelé. Többféle módját is ismerem annak, hogy lerázzam, vagy akár el is kapjam a követőmet, netán megfordítsam a dolgot, és én kezdjem követni őt. Ezeket a módszereket többnyire városi utcákra találták ki, nem a semmi közepére, de azért alkalmazhatók. Előreszegeztem a tekintetemet, és fölgyorsítottam, hogy csak úgy maradhasson a közelemben bárki is, ha előbújik fedezékéből, vagy nagy zajt csapva csörtet az aljnövényzetben. Ezután hirtelen befordultam egy keresztirányú dűlőútra, lekapcsoltam a lámpát, futottam tizenöt-húsz métert, majd a lehető leghalkabban átspricceltem a sövényen. Parlagon hagyott szántóföldre lyukadtam ki. Mozdulatlanul guggoltam a bokrok mögött, és vártam.

Húsz percig nem történt semmi. Nem roppant kavics, nem zizegett falevél. Ha tehát valaki tényleg követ, az okos és türelmes. Ez nem volt valami kellemes gondolat. Végül visszasurrantam a sövényen át. A dűlőúton a látótávolságomon belül egyik irányban sem volt senki. Kiszedegettem a ruháimból a falevelek, gallyak nagy részét, és gyors léptekkel folytattam utamat a ház felé. Lexie sétái átlagosan egy órát vettek igénybe, nem sok vesztegetni való időm maradt. A sövények fölött valami megvilágította az égboltot: Whitethorn House kavargó, ködszerű füsttel átszőtt, halovány, aranyszínű fénye volt az. Már az ágyban olvasgattam, amikor bekopogott hozzám Abby. Piros-fehér kockás flanelpizsama volt rajta, az arca fényesre sikálva, a haja lazán omlott a vállára. Körülbelül tizenkét évesnek nézett ki. Becsukta maga mögött az ajtót, és keresztbe tett lábbal leült az ágyam végére, törökülésben, hogy ne fázzon a csupasz lába. - Kérdezhetek valamit? - Persze - mondtam, és erősen imádkoztam, hogy tudjam a választ. - Oké. - Abby a füle mögé simította a haját, és az ajtó felé pillantott. - Nem tudom, hogy csinálhatnám másképp, úgyhogy kerek perec megkérdezem, és ha akarod, megmondhatod, hogy törődjek a magam dolgával. Szóval a baba jól van? Döbbent arcot vághattam, mert Abby szája széle az egyik oldalon fanyar kis mosolyra húzódott. - Bocs. Nem akartalak megijeszteni. De rájöttem, mert mindig egyszerre jött meg nekünk, de a múlt hónapban nem vettél csokit... aztán hánytál, és akkor már sejtettem, hogy mi a helyzet. Lázasan járt az agyam- - A fiúk tudják? Abby alig észrevehetően vállat vont. - Kétlem. Legalábbis nem mondtak semmit. Ettől még nem lehetett kizárni, hogy valamelyikük tud róla. Elképzelhető volt, hogy Lexie szólt az apának - vagy arról, hogy babát vár, vagy arról, hogy elveteti - és a fickó bekattant. Ezt nem tartottam nagyon valószínűnek, mert tudtam, hogy Abby ezt észrevette volna. Most engem figyelt, és várta a választ. - A baba nem maradt meg - mondtam, ami végső soron igaz is volt. Abby bólintott. - Sajnálom - mondta. - Annyira sajnálom, Lexie! Vagy...? - vonta föl diszkréten az egyik szemöldökét. - Semmi baj - mondtam. - Amúgy sem tudtam, mitévő legyek. Úgyhogy ez, mondhatni, egyszerűbbé teszi az életemet. Abby megint bólintott, és láttam rajta, hogy nem tévedtem-, nem lepődött meg. - El fogod mondani a fiúknak? Csak mert én is megtehetem helyetted, ha akarod. - Nem - feleltem. - Nem akarom, hogy megtudják. - Az információ muníció, ahogy azt Frank előszeretettel mondogatta. Tudtam, hogy ez a terhesség valamikor még jól jöhet, eszem ágában sem volt csak úgy eldobni. Azt hiszem, csak ott, abban a pillanatban esett le igazán, mi is a helyzet. Most, amikor rádöbbentem, hogy úgy tartalékolok egy halott magzatot, mint

egy kézigránátot, végre megértettem, mibe is sodortam magam. - Rendben - mondta Abby, majd fölállt, és följebb rángatta a pizsialsóját. - Ha beszélgetni akarsz róla, vagy bármiről, tudod, hol találsz. - Meg se kérdezed, ki az apa? - szóltam utána. Ha köztudott lett volna a házban, hogy kivel hál Lexie, akkor nagy bajban lettem volna, de ebben valahogy nem hittem. Úgy tűnt, Lexie jobbára csak annyit kötött mások orrára az életéből, amennyit muszáj volt. Viszont ha valaki, hát Abby rájöhetett akkor is, ha ő nem akarta. Abby megfordult az ajtóban, és a maga jellegzetes módján, féloldalasan vállat vont. Vigyázott, hogy semmiféle érzelmet ne áruljon el a hangja. - Gondolom, ha el akarod mondani, alighanem el is fogod. Lassanként elhalt a lépcsőn lefelé haladó csupasz lábainak alig hallható, szapora arpeggiója. Hagytam a könyvet, ahol volt, inkább füleltem. A többiek lefekvéshez készülődtek: valaki vizet folyatott a fürdőszobában, az alattam lévő szobában Justin hamisan énekelgetett, Dániel halk léptei alatt nyikorogtak a padlódeszkák. A zajok fokozatosan halkultak, ritkultak, majd végképp elhaltak. Lekapcsoltam az olvasólámpámat, nehogy Dániel meglássa az ajtó alatt kiszűrődő fényt. Nem hiányzott arra az estére még egy kis bizalmas csevej. A szemem lassanként hozzászokott a sötétséghez, de még így is csak a fenyegetően tornyosuló ruhásszekrényt láttam, a toalett asztalka karéját, meg az alig észrevehető, rebbenő fényt a tükörben, amikor megmozdultam. Nem kevés energiát fektettem abba, hogy ne gondoljak Lexie kisbabájára. Cooper azt mondta, négyhetes volt, alig fél centi hosszú. Mint egy parányi ékkő, amely színes szikrákat szór az ember tenyerén, majd kicsúszik az ujjai közül, és volt, nincs. A szíve akkora, mint egy csillanó pötty, rezeg, mint a kolibri, és millió, immár örökre elveszett lehetőség csíráját rejti magában. Aztán hánytál... Ez az erős akaratú, éber baba nem hagyta, hogy ne vegyenek róla tudomást, máris rángatta Lexie-t parányi ujjkezdeményeivel. Lelki szemeim előtt valamiért nem selymes bőrű újszülött jelent meg, hanem tömzsi, pucér, sötét, göndör fürtű, arctalan, totyogó kisgyerek. Szép, nyári nap volt, és ő szaladt előlem a pázsiton, sikolyszerű nevetés jelezte, merre jár. Lehet, hogy pár hete Lexie ugyanebben az ágyban üldögélt, és ugyanezt a képet látta maga előtt? Vagy mégsem. Kezdtem úgy érezni, hogy Lexie akaratereje valahogy „sűrűbb" volt, mint az enyém, és gyémántkemény. Nem harcra, hanem ellenállásra termett. Ha tehát nem akarta maga elé képzelni a kisbabáját, akkor az az icipici, színpompás drágakő, az a parányi üstökös soha, egyetlen pillanatra sem villant át az agyán. Tudni akartam, mégpedig olyan erősen akartam, mintha ez lenne az egész történet kulcsa, hogy meg akarta-e tartani. Az írországi abortusztilalom nem változtat meg semmit: évről évre szép számmal hajóznak vagy repülnek át a nők Angliába, és mielőtt még bárki észrevenné, hogy nincsenek otthon, már vissza is jönnek. Olyan ez, mint egy vége

érhetetlen, néma litánia. Hogy mik voltak Lexie tervei, azt nem tudja nekem megmondani a világon senki. Valószínűleg ő maga sem tudta biztosan. Kis híján kimásztam az ágyból, hogy lelopózzak a földszintre, és még egyszer megnézzem magamnak a naplót, hátha elsiklottam valami fölött - mondjuk egy decemberi napnál a sarokban megbúvó, tollal odabökött pötty jelzi, hogy aznap kell megszületnie a babának. De ez nagy ostobaság lett volna, és egyébként is jól tudtam, hogy nincs ott semmi. Karomat a térdem köré fonva üldögéltem a sötétben, és hallgattam az esőt, A képzeletbeli szúrt sebem helyén nagy erővel nyomódott a testemhez az elem. Nagyon hosszú ideig ültem így. Volt az a bizonyos este, azt hiszem, vasárnap. A fiúk félretologatták a szalonban a bútorokat, és csiszológéppel meg polírozóval, némi macsós erőfitogtatással nekiestek a padlónak, úgyhogy magukra hagytuk őket Abbyvel. Fölmentünk a legfelső szintre, a szobám melletti tárolóhelyiségbe, hogy mazsolázzunk egy keveset Simon bácsi fölhalmozott kincseiből. Én a padlón ülve, ősrégi szövetdarabokkal félig beterítve válogattam ki a kevésbé molyrágta darabokat, Abby pedig hatalmas kupac dohszagú függönyt szortírozgatott morogva: „Szemét, Szemét, szemét... ezt talán érdemes kimosni... Szemét, szemét, szemét, te jóisten, ki vesz meg ilyen szart?" Odalent zajosan dolgozott a csiszológép, a házat betöltő megállapodott, szorgos ténykedés a gyilkossági csoport irodájának csöndesebb napjait idézte. - Hoppá! - szólalt meg hirtelen Abby, és a sarkára ült. - Ezt nézd meg ! Egy egészen rövid, japános ujjú ruhát tartott maga elé. Kék volt, mint a vörösbegy tojása, fehér pöttyökkel, fehér gallérral, fehér selyemövvel . Hosszú szoknyában végződött, amely úszik a levegőben, ha az ember megpördül. Ilyenben táncolhatták az eredeti szvinget, a lindy-hopot. - Azannya...! - mondtam, és kikecmeregtem a szövettengerből, hogy megnézzem magamnak közelebbről. - Gondolod, hogy ez is Simon bácsié volt? - Nem hiszem, hogy illett volna az alakjához, de majd megnézzük a fotóalbumban. - Abby kartávolságra eltartotta magától a ruhát, úgy vizsgálgatta. - Nem akarod fölpróbálni? Szerintem molymentes. - Próbáld föl te. Te találtad. - Rám nem lenne jó. Nézd csak... - Abby fölállt, és odatartotta magához a ruhát. - Ez magasabb lányra való. Valahol a seggemnél lenne a dereka. Abby úgy százötvenöt centi magas lehetett, de erről folyton megfeledkeztem, mert nehéz volt úgy gondolni rá, mint alacsony lányra. - Nálam viszont karcsúbbnak kell lennie annak a lánynak - mondtam, miután derékban magamhoz szorítottam a ruhát -, vagy igen komoly fűzőt kellene hordania. Rajtam szétpattanna. - Nem biztos. A kórházban fogytál. - Abby a vállamra dobta a ruhát. - Próbáld föl! Értetlenül nézett rám, amikor a fürdőszoba felé vettem az irányt. Nyilván nem illett a szerepemhez, de ez ügyben nem sokat tehettem. Maximum abban bízhattam, hogy Abby azt gondolja majd, a kötés feszélyez. A ruha többé-

kevésbé valóban rám illett. A „kötés" ugyan kidudorodott, de ez nem kelthetett gyanút. Gyorsan megnéztem, nem látszik-e a drót. A tükörből pajkos, merész, mindenre kapható lány nézett vissza rám kissé kifulladva. - Na, mit mondtam? - pörgetett meg Abby, amikor kijöttem. Nagyobb csokrot kötött a selyemövre. - Gyere, hadd bámuljanak a fiúk! Leszaladtunk a földszintre, és közben diadalmasan kiáltoztunk, hogy „Nézzétek, mit találtunk!" Mire leértünk a szalonba, a gép ki volt kapcsolva, és minden szem ránk szegeződött. - Ezt nézzétek! - kiáltotta Justin. - A mi kis jazzbébink! - Tökéletes - mosolygott rám Dániel. - Egyszerűen tökéletes. Rafe féloldalasan lehuppant a zongoraszékre, és szakavatottan, lendületesen végigfuttatta a billentyűkön az ujját. Aztán oldalvást hintázva játszani kezdett egy lusta, ráérős, csábító darabot. Abby elnevette magát. Még szorosabbra húzta az övemen a csomót, majd odalépett a zongorához, és énekelni kezdte az Andrews Sisters vokáltrió híres dalát a harmincas évekből: - Ismertem sok fiút, jött ki tudja, hány. - De míg te nem jöttél, gyötört a magány - Hallottam már Abbyt énekelni azelőtt is, de csak magában, amikor azt hitte, nem hallja senki. így viszont sokkal jobban érvényesült a hangja, amelyhez foghatót manapság ritkán hallani. Ez a csodaszép, telt, mély alt a régi háborús filmeket idézte, füstös nightclubpt, ondolált hajat, élénkvörös ajakrúzst, szomorkás szaxofont képzelt hozzá az ember. Justin letette a csiszolót, elegánsan összekoccantotta a bokáját, és meghajolt előttem. - Megtisztelne egy tánccal, hölgyem? - kérdezte, és felém nyújtotta a kezét. Egy pillanatra elbizonytalodtam. Mi van, ha Lexie kétballábas volt...vagy mi van, ha éppen hogy nem volt kétballábas, és engem jól lebuktat az újdonsült ügyetlenségem? És ha Justin túl erősen szorít magához, és a kötésen át is megnyomja a kemény elem...? De világéletemben imádtam táncolni, és egy örökkévalóság telt el azóta, hogy egyáltalán eszembe jutott volna. Már nem is emlékeztem, mikor táncoltam utoljára. Abby éneklés közben rám kacsintott, Rafe soron kívül bedobott egy kis aláfestő futamot, én pedig megfogtam Justin kezét, és hagytam, hogy behúzzon az ajtóból a szalon közepére. Látszott, hogy tudja, mit csinál. Könnyed, elegáns léptekkel, a kezemet szorosan fogva, lassan forgatott a puha, meleg, poros padlódeszkákon. Én sem bénáztam látványosan, nem léptem Justin lábára, és nem estem hasra a sajátomban sem. A testem magabiztosan, élénk tempóban ringatózott vele együtt, mintha soha életemben nem borítottam volna föl egyetlen széket sem. Ügy éreztem, ha akarnám, se tudnám elvéteni a lépést. A szemem előtt napfénycsíkok villództak, Dániel a falnak támaszkodva, kezében ott felejtett, gyűrött smirglipapírral mosolygott rám, és ahogy Justin kipörgetett, majd visszahúzott magához, a levegőben örvénylő szoknyám úgy nézett ki, mint egy harang. „Lázasan jár az agyam, mivel magyarázzam. - Mindazt, amit teszel velem..." Csiszolószer szaga terjengett a levegőben, a hosszú fényoszlopokban lustán gomolygott a fűrészpor. Abby egyik tenyerét fölfelé fordítva, fejét hátravetve énekelt, mintha földobta volna a dalt az üres szobákon, ütött-kopott plafonokon keresztül a lángoló naplementébe.

Egy pillanatra bevillant, hogy mikor táncoltam így utoljára: Robbal az ablakom alatt, a toldaléképület tetején, éjszaka, egy nappal az előtt, hogy végzetesen, borzalmasan elromlott minden. Valahogy még csak nem is fájt a föltoluló emlék. Nagyon messze volt, én pedig szorosan, érinthetetlenül be voltam gombolkozva a kék ruhámba. Az a szomorkás, keserédes kis intermezzo mintha egy másik lánnyal történt volna valamikor réges-régen. Rafe felpörgette a ritmust, Abby pedig egyre gyorsabban, ujjaival pattintgatva himbálta magát: Mondhatnám, bella, bella, mondhatnám, wunderbar. A sok nyelv mind azt zengi, milyen csodás vagy, babám... Justin derékon kapott, és nagy ívben kipörgetett, hogy szinte repültem. Közvetlen közelről, kipirult arccal nevetett rám. A tágas, csupasz szobában Abby hangját is mintha ide-oda dobálta volna egy láthatatlan erő, mintha minden sarokban felelgetett volna rá valaki. A lépteink visszhangja olyan hatást keltett, mintha a szoba megtelt volna táncosokkal, mintha a ház megidézett volna mindenkit, aki az egymást évszázadokon át követő tavaszi estéken ebben a helyiségben táncolt. Szép, büszke tartású lányok búcsúztatták el a háborúba induló bátor, gáláns fiúkat, körben pedig idős férfiak és nők ültek szálfaegyenes derékkal, miközben odakint a megszokott világuk darabjaira hullott, az új pedig már dörömbölt az ajtón. Nevetve viselték sebeiket, és szívesen fogadtak minket, mint terebélyes családfájuk kései hajtását. 9. fejezet Na szóval - mondta aznap este Frank. - Tudod, mi van ma, ugye? Gőzöm sem volt. A gondolataim félig-meddig még Whitethorn House-ban jártak. Vacsora után Rafe előbányászott a zongoraszék belsejéből egy foszladozó daloskönyvet, és folytatta a két háború közti időszak terméséből válogató tematikus estjét. Dániel és Justin mosogatott, Abby pedig visszament a tárolónak használt szobába turkálni, ott énekelte, amit Rafe éppen játszott: Ó, Johnny, hogy tudsz te szeretni! A pázsiton végig a sarkamban loholt a pattogó, kellemes, dévaj, csábító ritmus, és még az után is, hogy kiléptem a kertkapun. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy egyszerűen otthon maradok, és Franknek, Samnek meg a titokzatos, figyelő szempárnak ez egyszer nélkülem kell boldogulnia. Nem úgy nézett ki, mintha bármi hasznunk származna a kóborlásaimból. Felhős lett az ég, sűrű, finom, szitáló eső áztatta a közös dzsekit, és mivel telefonálás közben nem szívesen tartottam bekapcsolva a lámpát, úgy tizenöt centi lehetett a látótávolságom. A romos háznál akár boszorkányszombatot is tarthattak volna a sötétben bujkáló késes gyilkosok, vagy eljárhatták volna a Macarenót. - Ha szülinapod van - mondtam -, akkor alighanem várhatsz még egy kicsit az ajándékra. - Nagyon vicces. Vasárnap van, bébi. És ha nem vagyok teljesen eltájolva, még mindig ott vagy Whitethorn House-ban, bevackoltad magad, mint pók a sarokba. Azaz megnyertük az első csatát: túl vagy az első héten, és nem buktál le. Gratulálok, nyomozó! Ön bejutott a házba! - Úgy néz ki - mondtam. Én már nem számoltam a napokat. Úgy döntöttem, ezt jó jelnek tekintem. - Na szóval... - mondta Frank. Hallottam, hogy kényelembe helyezi magát, és lehalkítja a

háttérben dühödten rikácsoló adóvevőjét. Tehát otthon volt - bármit is jelentsen ez a szó, mióta Olivia kirúgta. - Foglaljuk össze az első hetet. Föltoltam magam a kőfalra, és vártam egy pillanatig a válasszal, hogy kitisztuljon a fejem. Frank a laza évődés felszíne alatt ugyanolyan főnök, mint bárki más: jelentéseket vár, mégpedig világos, alapos, rövid és velős jelentéseket. - Tehát az első hét - mondtam. - Beépültem Alexandra Madison otthonába és az egyetemre, ahol a tanulmányait folytatja, mégpedig, úgy tűnik, sikerrel, mert senki sem adta jelét, hogy gyanakodna rám. A lehetőségekhez mértén átkutattam Whitethorn House nagy részét, de semmi olyat nem találtam, ami konkrét irányba terelhetné a nyomozást. - Ez alapvetően igaz is volt, hiszen a napló feltehetően mutatott ugyan valamilyen irányba, de egyelőre fogalmam sem volt, hogy merre. - Amennyire lehetett, hozzáférhetővé tettem magam Alexandra Madison ismert kapcsolatai számára úgy, hogy napközben és esténként megpróbáltam rendszeresen, ugyanazokban az időpontokban egyedül maradni, az ismeretlen kapcsolatai számára pedig úgy, hogy a késő esti sétáim alkalmával megmutattam magam. Egyelőre nem közelített meg olyan személy, aki nem volt képben, de ebben a stádiumban még nem zárhatjuk ki, hogy ismeretlen volt a támadó. Lehet, hogy csak a megfelelő pillanatra vár. Különböző időpontokban a lakótársaim és több diák, illetve professzor is odajött hozzám, de a jelek szerint valamennyiüket a hogylétem érdekelte elsősorban. Brenda Grealeyt az elvárhatónál kissé jobban izgatták a részletek, de azt hiszem, ez csak a retardáltsága miatt van. A Lexie megkéselésével, illetve hazatérésével kapcsolatos reakciók közül egy sem volt gyanús. A lakótársai a jelek szerint leplezték a nyomozók előtt, hogy mennyire megviselte őket az eset, de tőlük ezt nem veszem gyanús viselkedésnek. A kívülállókkal szemben mindig fölöttébb tartózkodóak. - Jó, hogy mondod - jegyezte meg Frank. - És mit sugall az ösztönöd? Fészkelődve kerestem egy olyan faldarabot, ahol nem szúrja a seggemet semmi. A kelleténél kissé komplikáltabb volt a válasz, mert Franknek és Samnek nem szándékoztam említést tenni sem a naplóról, sem a baljós érzésemről, hogy követnek. - Azt hiszem, valami fölött elsiklunk - mondtam végül - valami fontos dolog fölött. Talán a rejtélyes támadóval kapcsolatos, vagy az indítékával... Nem tudom. De határozottan az az érzésem, hogy van valami, ami még nem került felszínre. Egyfolytában úgy érzem, hogy mindjárt beugrik, mi az, de... - Lehet, hogy a lakótársakkal kapcsolatos dolog? Vagy az egyetemmel? A babával? MayRuth-szal? - Nem tudom - feleltem. - Őszintén mondom, nem tudom. Megnyikordult a kanapé rugózata: Frank oldalra hajolt. Aztán azt is hallottam, hogy kortyol valamiből. Tehát a poharáért nyúlt. - Egyvalamit mondhatok: az nem jött be, hogy Simon bácsi meggyilkolása lehet a háttérben. Az öreg májzsugorban halt meg. Harminc-negyven

éven át a házába bezárkózva ivott, aztán hat hónapig egy hospice-ban haldoklott. Az ötös fogatból senki sem látogatta meg, sőt, ami azt illeti, információim szerint Dániel gyerekkora óta nem látta őt. Egyrészt nem sokszor örültem még ennyire annak, hogy tévedtem, másrészt viszont most sem tudtam szabadulni az egész héten át a sarkamban járó érzéstől, hogy délibábot kergetek. - Akkor ugyan miért hagyta Dánielre a házat? - Nem sok választása volt. A March családban korán halnak az emberek, az öreg Simonnak csak két élő rokona maradt Dániel meg az unokatestvére, Edward Hanrahan, aki Simon bácsi lányának a fia. Eddie rendes kis juppi, egy ingatlanközvetítő cégnél dolgozik. Úgy tűnik, Simon bácsi Danny fiút ítélte a kisebbik rossznak. Lehet, hogy jobban kedveli a kis tudósokat, mint a juppikat, vagy talán azt szerette volna, ha a család nevét továbbvivő ember örökli a házat. Ez igazán szép volt tőle. - Eddie viszont nyilván bepipult - Be bizony. Na nem mintha közelebb állt volna nagypapihoz, mint Dániel, de azért megtámadta a végrendeletet, mondván, hogy Simon bácsi a piától nem volt százas. Ezért tartott olyan sokáig az örökösödési eljárás. Nem volt valami bölcs dolog ezzel próbálkozni, de hát a mi kis Eddienket nem az eszéért szeretjük. Simon bácsi orvosa úgy nyilatkozott, hogy az öreg alkoholista volt ugyan és szörnyű vénember, de épeszű, mint te vagy én. Ezzel az ügy le is zárult, probléma egy szál se. Lecsúsztam a fal tövébe. Nem kellett volna ennyire frusztráljon a dolog, hiszen egy percig se gondoltam, komolyan, hogy a Whitethorn House-ban lakó banda nadragulyát csempészett Simon bácsi protkó-ragasztójába. Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Whitethorn House körül valami kulcsfontosságú dolog zajlik, és nekem rá kéne jönnöm, hogy mi az. - Hát, ez van - mondtam. - Csak amolyan kósza ötlet volt. Bocs, hogy vesztegettem az idődet. Frank, fölsóhajtott. - Nem vesztegetted. Egy próbát bármi megér. - Ha még egyszer meghallom ezt a mondatot, kárt teszek magamban, gondoltam. - Ha úgy érzed, hogy valami nem stimmel náluk, akkor alighanem így is van. Csak nem ez nem stimmel, hanem valami más. - Egy szóval se mondtam, hogy gyanúsak lennének. - Pár napja még úgy gondoltad, megfojtották Simon bácsit egy párnával. Szemembe húztam a kapucnimat. Az arcomba csapó esőcseppek fölértek megannyi apró tűszúrással. Haza akartam menni. Csak pénzfeldobással lehetett volna eldönteni, hogy a késő esti bóklászásnak van kevesebb értelme, vagy ennek a beszélgetésnek. - Nem gondoltam úgy - mondtam. - Csak arra kértelek, hogy nézz utána, hátha. Nem látom semmi jelét, hogy gyilkosokkal lenne dolgom. Frank hümmögött egyet. - És biztos vagy benne, hogy ez nem csak azért van, mert olyan bűbájos emberek? A hangja alapján nem tudtam eldönteni, hogy föl akar húzni, vagy tesztel. Franket ismerve alighanem benne volt ez is, az is. - Ugyan már, Frankie, ennél azért jobban ismersz! Az

ösztönös megérzésemre voltál kíváncsi, hát tessék! Már egy hete gyakorlatilag az összes ébrenléti órámat ezzel a négy emberrel töltöm, és se indítékra, se rossz lelkiismeretre utaló jelet nem észleltem. És mint már említettem, ha közülük való a tettes, arról tudnia kell a másik háromnak is. Mostanra biztos megtört volna valamelyikük, ha csak egy pillanatra is. Szerintem abban abszolút igazad van, hogy rejtegetnek valamit, de nem gondolom, hogy ez lenne az. - Rendben - felelte kimérten Frank. - Szóval a második hétre két feladatod van. Egyrészt pontosítanod kell, mi birizgálja azt a híres ösztönödet. Másrészt kezdheted kicsit forszírozni a dolgot, próbálhatod kipuhatolni, mit nem osztanak meg velünk a fiúk-lányok. Eddig nem háborgattad őket, és ez rendben is van, így terveztük, de most már ideje szorítani a présen. És van még valami, amit észben kell tartanod. Emlékszel arra a kis csajos dumcsizásra Abbyvel? - Igen - feleltem. A gondolatra, hogy Frank hallotta azt a beszélgetést, furcsa érzés nyilallt belém, már-már fölháborodtam. Legszívesebben ráripakodtam volna, hogy: az bizalmas volt.... - Éljenek a pizsama partik! Mondtam, hogy Abby okos kislány. Szerinted tudja, ki az apuka? Ezt még nem tudtam eldönteni. - Alighanem van ötlete, de azt nem hiszem, hogy biztosan tudná. És még azt se hajlandó elárulni nekem, hogy kire gondol. - Vigyázz vele - mondta Frank, és megint kortyolt az italából. - Túlságosan is jó megfigyelő. Szerinted el fogja mondani a fiúknak? - Nem - feleltem. Ezen a válaszon nem kellett gondolkodnom. - Érzésem szerint Abby elég jó abban, hogy a maga dolgával törődjön, és hagyja, hogy mások önállóan rendezzék el az életük nagy drámáit. A babát csak azért hozta szóba, hogy ne maradjak magamra a problémámmal, és miután értésemre adta, hogy hozzá fordulhatok, már ott sem volt. Semmi célozgatás, semmi puhatolózás. Nem fog mondani semmit. És Frank... kihallgatod még egyszer a fiúkat? - Még nem tudom - mondta Frank. Óvatos, gyanakvó volt a hangja. Nem szereti, ha a szaván fogják. - Miért? - Ha kihallgatod őket, a babát ne említsd, oké? Azt a kisnyulat majd én szeretném kiugrasztani a bokorból. Ha veled beszélnek, óvatosak, nem reagálnának egészen őszintén. Én többet tudok kihozni belőlük.

- Rendben - mondta kis szünet után Frank. Próbálta úgy beállítani a dolgot, mintha szívességet tenne, de elégedettséget is éreztem a hangján: tetszett neki, hogy ilyen srófra jár az agyam. Jó volt tudni, hogy legalább egyvalakinek tetszik. - Csak ügyelj az időzítésre! tette hozzá. - Akkor csapj le, amikor részegek vagy ilyesmi. - Nem szoktak berúgni, maximum spiccesek lesznek. Észre fogom venni, hogy mikor jön el az alkalmas pillanat. - Rendben. De van itt még valami: Abby ezt a dolgot nem kötötte mások orrára, mégpedig nem csak a mi orrunkra nem, hanem Lexie orrára sem, a fiúk elől pedig még mindig titkolja. Eddig úgy beszéltünk róluk, mintha egységes egészet alkotnának, és egyetlen nagy, közös titkuk lenne, de nem ilyen egyszerű az ügy. Vannak repedések a falon. Lehet, hogy ugyanazt a titkot őrizgetik mindannyian, de az is lehet, hogy külön kis titkaik vannak - vagy ez is, az is. Keresd a repedéseket, és szólj, ha van valami. Le akarta tenni. - A lányról kiderült valami? - kérdeztem. May-Ruth. Valahogy képtelen voltam hangosan kimondani. Még így is furcsa érzésem támadt, hogy név nélkül szóba hoztam. De ha Frank kiderített valamit, arról nekem is tudnom kellett - Próbáltad már sürgetni az FBI-t? - morogta bosszúsan Frank. - Van nekik egy rahedli anyját leszúró, apját megfarkaló díszpintyük, a mások piti gyilkossági ügyei nem kerülnek a toplistájuk élére. Úgyhogy felejtsd el őket, majd visszajeleznek, amikor visszajeleznek. Koncentrálj arra, hogy egy-két kérdésünkre megtudd a választ. Franknek igaza volt, eleinte tényleg egységben láttam őket. A lakótársak vállt vállnak vetve, méltóságteljesen, elválaszthatatlanul álltak előttem, mint egy csoportképen. A képzelt festményen mindannyiukra ugyanaz a finoman, diszkréten ragyogó fény esett, olyan volt, mint a viasszal fényesített padló csillogása. Csak az első együtt töltött hét során lettek valódi, hús-vér emberek, csak ekkor váltak láthatóvá különálló személyiségekként, akiknek megvannak a maguk kis jellegzetes bogarai, gyengéi. Tudtam, hogy muszáj lenniük a falban repedéseknek. Az efféle barátság nem az égből pottyan elénk egy szivárványos reggelen, hollywoodias ködfátyol mögül. Ahhoz, hogy ilyen sokáig tartson, és ilyen szűk helyen összezárva is működjön, komoly munkát kell belefektetni. Megmondhatja bármelyik műkorcsolyázó, balett-táncos vagy díjugrató, bárki, aki a szép mozgásból él: semmi sem igényel annyi munkát, mint a könnyedség. Először apró hajszálrepedések mutatkoztak. Illékonyak, megfoghatatlanok voltak, mint az enyhe köd. Hétfőn a konyhában reggeliztünk. Rafe eljátszotta a szokásos „E.T. akar kávé" műsorszámát, majd elpárolgott, hogy lassanként fölébredjen. Justin szép, szabályos csíkokra szabdalta a tükörtojását. Dániel az egyik kezével kolbászt evett, a másikkal széljegyzeteket firkantott egy ránézésre ó-norvégnak tűnő, fénymásolt szöveg margójára. Abby az egyetemen talált egyhetes újságot lapozta át, én pedig ki tudja, miről csacsogtam ki tudja, kivel. Apránként srófolgattam fölfelé az energiaszintemet. Ez bonyolultabb volt, mint amilyennek hangzik, hiszen minél többet beszéltem, annál jobb esélyem volt rá, hogy valami baklövést kövessek el. Másrészt viszont csak akkor remélhettem, hogy kiszedek a négyes fogatból valami használhatót, ha fesztelenül tudnak viselkedni a közelemben. Ehhez pedig az kellett, hogy a dolgok visszazökkenjenek a rendes kerékvágásba, amit, Lexie-ről lévén szó, hosszas

hallgatásokkal nem érhettem el. A reggelinél tehát éppen a csütörtöki csoportomba járó négy borzalmas lányról meséltem a konyha népének, gondoltam, ez elég biztonságos téma. - Amennyire meg tudom ítélni, az a négy csaj valójában egy és ugyanaz a személy. Mindegyiket Orlának vagy Fionának vagy Aoifénak hívják, ugyanolyan akcentusban beszélnek - komolyan mondom, mintha sebészileg eltávolították volna az orrmelléküregeiket! -, tök egyforma, álegyenes, álszőke hajuk van, és soha, de soha nem olvassa el az anyagot egyik sem. Nem is értem, minek fárasztják magukat az egyetemmel. - Gazdag fiúkkal akarnak megismerkedni - mondta föl sem nézve Abby. - Akkor legalább egyikük elérte a célját. A múlt heti óra után ott várt a csajszira valami rögbis kinézetű fickó, és esküszöm, amikor ezek négyen kijöttek, rémület ült ki az arcára, és egy pillanatra egy másik lány felé nyújtotta a kezét, de aztán rávetette magát az igazi barátnője. Ő se tudja megkülönböztetni őket! - Lám, lám, valaki máris jobban érzi magát - mosolygott rám Dániel. - A mi locsi-fecsi Lexie-nk - mondta Justin, és elém tett még egy szelet pirítóst. - Merő kíváncsiságból, hadd kérdezzem meg: maradtál már csöndben öt percnél tovább valaha is? - Igen. Kilencéves koromban gégegyulladásom volt, és öt napon át nem szólhattam egy szót sem. Borzalmas volt. Mindenki csirkelevest, képregényeket meg hasonló unalmas izéket hozott, én megpróbáltam elmagyarázni, hogy abszolút jól vagyok, és szeretnék fölkelni, de erre azt mondták, ne beszéljek, pihentessem a torkomat. Nektek volt olyan kiskorotokban, hogy... - A francba! - szólalt meg váratlanul Abby, és most már fölnézett az újságjából. - A cseresznye...! Tegnap járt le a szavatossága. Éhes még valaki? Jó lenne palacsintatölteléknek vagy ilyesmi. - Cseresznyés palacsintáról még életemben nem hallottam - mondta Justin. - Elég gusztustalanul hangzik. - Nem látom be, miért. Ha van áfonyás palacsinta... - És cseresznyés pite - kotyogtam bele pirítóssal teli szájjal. - Az egészen más elven alapul - mondta Dániel. - Abba cukrozott cseresznyét tesznek. A sav- és nedvtartalom... - Kipróbálhatnánk - erősködött Abby. - Egy vagyonba kerül a cseresznye, nem hagyom csak úgy megrohadni. - Én bármit kipróbálok - siettem a segítségére. - Szívesen ennék egy kis cseresznyés palacsintát. - Istenem, csak azt ne! - tiltakozott borzongva Justin. - Vigyük be inkább a cserkót az egyetemre, és együk meg az ebédhez. - Rafe nem kap egy szemet se - mondta, Abby, miközben összehajtotta az újságot, és a hűtő felé indult. - Emlékeztek, milyen szaga volt a táskájának? Bedugott a belső zsebébe

egy fél banánt, aztán ott felejtette. Mostantól csak akkor adunk neki bármiféle kaját, ha végignézhetjük, ahogy megeszi. Lex, segítenél becsomagolni? Olyan simán, zökkenőmentesen zajlott le az egész, hogy nem is vettem észre semmit. Négyfelé osztottuk Abbyvel a cseresznyét, és becsomagoltuk a szendvicsek mellé. Végül majdnem az összesét Rafe ette meg, és én el is feledkeztem az egészről - egészen másnap estig. Előzőleg kimostunk néhányat a kevésbé dohszagú függönyök közül, és éppen fölraktuk őket a tárolónak használt szobák ablakaira. Nem esztétikai szempontok vezéreitek minket, csak azért csináltuk, hogy egy kicsit lassabban menjen ki a meleg. Ugyanis az egész házat egyetlen elektromos hőtároló kályhának meg a kandallónak kellett volna befűtenie, télen alighanem olyan lehetett a hőmérséklet, mint az Arktiszon. Justin és Dániel csinálta az első emeleti szobát, mi, többiek pedig a legfelső szinten dolgoztunk. Abbyvel éppen fölcsíptettük az akasztókat, hogy Rafe fölakaszthassa a függönyt, amikor egyszer csak valahonnan lebukfencező, nehéz tárgyak robaja hallatszott, majd tompa puffanás, Justin üvöltése, végül pedig Dániel kiáltása. Semmi baj, megvagyok! - Most mi van? - kérdezte Rafe. Ingatagon egyensúlyozott az ablakpárkányon, fél kézzel kapaszkodott a karnisba. - Valaki leesett valamiről - mondta függönyakasztókkal teli szájjal Abby -, vagy fölbukott valamiben. De azt hiszem, megmarad az illető. Újabb fojtott kiáltást hallottunk, majd Justin hangját: - Lexie, Abby, Rafe, gyertek ide! Ezt nézzétek meg! Leszaladtunk a földszintre. Dániel és Justin a tároló padlóján térdelt egy halom robbanásszerűen szétszóródott, fura, régi tárgy között, és egy pillanatig azt hittem, valamelyiküknek mégis baja esett. Aztán megláttam, mit néznek: merev, mocskos bőrtáska hevert kettejük között a padlón, és Dániel egy revolvert tartott a kezében. - Dániel jött le a létráról - mondta Justin -, és leborított egy rakás cuccot. Ez a micsoda egyenesen odapottyant a lába elé, már azt se tudom, honnan, akkora itt a kupi. A jó ég tudja, mi minden van még itt. Egy Webley volt, a rászáradt sárfoltok között patinásán csillogó, csodaszép pisztoly. Istenem! - ámuldozott Rafe. Lerogyott Dániel mellé, és megérintette a fegyver csövét. - Ez egy Webley Mark Six, ráadásul régi darab. Az első világháborúban ilyet használt a brit hadsereg. A nagyapád őrült fivére vagy kicsoda, akire hasonlítasz, Dániel - lehet, hogy az övé volt. Dániel bólintott. Egy pillanatig még vizsgálgatta a revolvert, majd lehajlította a csövét. Nem volt megtöltve. - William - mondta. - Igen, lehet, hogy az övé volt. - Azzal visszacsukta a hengert, és óvatosan, gyengéden a markolatra fonta az ujjait.

- Tiszta dzsuva - mondta Rafe -, de ki lehet pucolni. Csak áztatni kell pár napig valami jó oldószerben, aztán kezelésbe venni egy kicsit kefével. Gondolom, az már túlzás lenne, ha lőszer is lenne hozzá. Dániel váratlanul rávillantott egy röpke mosolyt. Lefelé fordította a bőr pisztolytáskát, mire a padlóra pottyant egy megfakult kartondoboz, tele tölténnyel. - Jaj, de szép! - lelkesedett Rafe. Fölvette a dobozt, és megrázta. A zörgésből meg tudtam állapítani, hogy majdnem tele van, kilenc vagy tíz töltényt tartalmaz. - Pillanatok alatt följavítjuk - mondta Rafe. - Majd én megveszem az oldószert - Csak akkor játszadozz azzal a micsodával, ha tudod, mit csinálsz - mondta Abby. Ő volt az egyetlen, aki nem ült le a padlóra, hogy megnézze magának a pisztolyt, és a hangjából ítélve nem igazán volt kibékülve ezzel az egésszel. Én sem voltam biztos benne, hogy örülök-e neki. Kész gyönyörűség volt ez a Webley, nagyon szívesen kipróbáltam volna, de a beépített ügynöki munka egészen más szinten folytatódik, ha fölbukkan a színen egy fegyver. Tudtam, hogy Sam egy csöppet sem fog örülni, ha megtudja. Rafe a szemét forgatta. - Miből gondolod, hogy nem tudom, mit csinálok? Az apám hétéves korom óta minden évben elvitt vadászni. Ötből háromszor eltalálom a repülő fácánt. Az egyik évben fölmentünk Skóciába... - Legális ez egyáltalán? - tudakolta Abby. - Nem kéne hozzá engedély vagy efféle? - De hát ez családi ereklye - mondta Justin. - Nem vettük, hanem örököltük. Megint a többes szám első személy. - Az nem fegyvervásárlási engedély, te butus - mondtam -, hanem fegyvertartási. - Azt már eldöntöttem magamban, hogy Samnek Frank fogja elmagyarázni, miért nem szándékozunk elkobozni a revolvert, annak ellenére, hogy aligha kértek rá valaha is engedélyt. Rafe fölvonta a szemöldökét. - Mi az, nem akarjátok végighallgatni? Én egy szívhez szóló történetet mesélek nektek az apa-fiú kapcsolatról, ti meg csak ilyen bürokratikus izékről tudtok beszélni! Szóval az apám, miután észrevette, hogy tudok lőni, a vadász-szezon kezdetén minden évben kivett egy hétre az iskolából. Kizárólag ilyenkor vett emberszámba, egyébként úgy bánt velem, mintha két lábon járó fogamzásgátló-reklám lennék. A tizenhatodik születésnapomra vett egy... - Biztos vagyok benne, hogy ehhez hivatalosan engedély kell - mondta Dániel -, de szerintem ezt most hagyjuk, egy időre elegem van a rendőrségből. Mikor tudsz ilyen oldószert szerezni, Rafe? Jéghidegen, rezzenéstelenül meredt Rafe-re a szürke szempár. Rafe egy ideig farkasszemet nézett vele, de aztán vállat vont, és kivette Dániel kezéből a fegyvert. - A héten valószínűleg meglesz. Ha találok olyan boltot, ahol árulnak ilyet. - Azzal ő is lehajlította a pisztoly csövét - csak ő sokkal ügyesebb, szakszerűbb mozdulattal, mint Dániel -, és hunyorogva belenézett. Ekkor villant be az előző napi cseresznyés intermezzo: ahogy locsogok összevissza a

reggelinél, Abby pedig a szavamba vág. Dániel higgadt, határozott hangja juttatta eszembe: olyan volt, mint amikor csukódik az ajtó. Eltartott pár másodpercig, mire fölidéztem, miről is beszéltem, mielőtt a többiek ügyesen más irányba terelték a beszélgetést. Igen, arról meséltem, hogy gyerekkoromban gégegyulladásom volt, és ágyban kellett feküdnöm. Még aznap este leteszteltem az új teóriámat. Dániel addigra már eltette a revolvert, a függönyök ott lógtak a helyükön, és mi kényelembe helyeztük magunkat a szalonban. Abby elkészült a baba szoknyájával, és most ruhát kezdett varrni neki. Az ölében nagy kupac szövetdarab hevert, még én válogattam ki őket vasárnap. - Kiskoromban nekem is voltak babáim - szólaltam meg. Tudtam, hogy ha az elméletem megállja a helyét, akkor nem kockáztatok semmit, hiszen a többiek nem sokat hallhattak Lexie gyerekkoráról. - Egész gyűjteményem volt... - Neked? - villantotta rám Justin a jellegzetes, fanyar kis mosolyát. - Mikor gyűjtöttél te a csokin kívül bármit is? - Tényleg, van valami csokid? - csapott le Abby. - Mondjuk mogyorós? Azonnal jött az elterelő hadművelet. - Tényleg volt babagyűjteményem - ütöttem tovább a vasat. - A Louisa May Alcott-féle Kisasszonyokból megvolt mind a négy nővér. Az anyukát is lehetett kapni, de olyan borzalmas, álszent tehén volt, hogy nem kellett. Igazából a négy nővért se akartam, de a nénikém... - Tényleg, miért nem veszed meg inkább ezeket? - kérdezte panaszosan Abbytől Justin. - A borzalmas bábud helyett. - Ha nem fejezed be a babám fikázását, esküszöm, egy reggel ott találod a párnádon. Mélyen a szemedbe fog nézni. Rafe pasziánszozás közben figyelt engem. Félig csukva volt az aranyszínű szeme. - Folyton mondogattam neki, hogy nem is szeretem a babákat - Folytattam Justin artikulálatlan rémüldözését túlharsogva -, de az istennek se vette a lapot. Képzeljétek el... Dániel fölpillantott a könyvéből. - Nincs múltunk - mondta, mégpedig olyan ellentmondást nem tűrő hangon, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy nem először hangzik el ez a kurta tőmondat. Hosszú, kissé kínos csönd állt be. A tűz szikrákat köpködött a kéménybe. Abby tovább próbálgatta a szövetdarabokat a babája ruhájához, Rafe pedig még mindig engem figyelt. A könyvembe temetkeztem (Rip Corelli: A nős férfiak réme), de éreztem magamon a pillantását. Tehát a múlt - mindannyiunk múltja - valami oknál fogva tabu. A rémes nyuszik jutottak eszembe Richárd Adams Gesztenye, a honalapító című könyvéből, akik nem válaszolnak a „Hol?"-lal kezdődő kérdésekre. És még valami-. Rafe-nek erről tudnia kellett. Tehát szántszándékkal feszegette a határokat. Nem tudtam pontosan, kit akart ezzel froclizni - lehet, hogy mindenkit, mert éppen olyan kedve volt de akkor is találtam egy kis repedést a tükörsima felszínen.

Szerdán jelentkezett Frank FBI-os haverja. Ahogy Frank beleszólt a telefonba, egyből tudtam, hogy valami fontos dolog történt. - Hol vagy? - dörrent rám. - Valami földúton, nem tudom pontosan. Miért? A hátam mögött nagyot huhogott egy bagoly. Megpördültem a tengelyem körül, és még láttam, hogy tőlem egy-két méterre, kiterjesztett szárnyakkal, pillekönnyen elsuhan a fák között. - Ez mi volt? - kérdezte éles hangon Frank. - Csak egy bagoly. Lélegezz mélyeket, Frank. - Nálad van a fegyvered? Nem volt nálam. Annyira lekötötte a gondolataimat Lexie meg a Fantasztikus Négyes, hogy abszolút megfeledkeztem róla, hogy akit keresek, az Whitethorn House-on kívül található, és alighanem ő is keres engem. A felismerés, hogy becsúszott ez a kis mulasztás, csavarintott egyet a gyomromon, még nagyobbat, mint Frank éles, számonkérő hangja. Koncentrálj! Frank kiszúrta a pillanatnyi habozásomat, és azonnal lecsapott: - Menj haza. Most! - Csak tíz perce jöttem el. A többiek csodálkozni fognak, hogy... - Hadd csodálkozzanak! Nem bóklászhatsz fegyvertelenül. Megfordultam, és elindultam visszafelé. A fejem fölött ott hintázott egy faágon a bagoly, kirajzolódott az égbolton a hegyes fülű sziluettje. Levágtam az utat, hogy szemből közelíthessem meg a házat. Arrafelé jóval szélesebbek a földutak, ha valaki lesből akar támadni, nehezebben talál magának alkalmas fedezéket. - Mi történt? - kérdeztem. - Hazafelé tartasz? - Igen. Mi történt? Frank nagyot fújt - Légy erős, bébi! Az amcsi haverom lenyomozta May-Ruth Thibodeaux szüleit. A hegyekben élnek valahol Észak-Karolinában, a világ végén, még telefonjuk sincs. A haverom odaküldött egy fazont, hogy közölje a szomorú hírt, és megtudjon egyet-mást. És mit gondolsz, mi derült ki? Mire megmondhattam volna neki, hogy ne szórakozzon velem, nyögje ki, mi van, már tudtam is a választ. - Nem ő volt az. - Bingó! May-Ruth Thibodeaux négyéves korában meghalt agyhártyagyulladásban. A haverom embere megmutatta a szülőknek az igazolványképet, de soha nem látták a mi kis Lexie-nket. Mintha mámorítóan tömény, oxigéndús levegővel szívtam volna tele a tüdőmet, annyira kellett röhögnöm, hogy majdnem beleszédültem, mint egy szerelmes tini. Lexie abszolút hülyére vett - zötykölődés a poros amerikai földutakon, meg üdítőautomata, na persze!

Nem jutott eszembe más, csak az, hogy Szép volt, kislány. És én még vagánynak képzeltem magam! Most hirtelen kamaszos bohóckodásnak hatott az egész színjátékom, mintha egy gazdag kölyök adná a csórót, miközben szépen gyűlik a pénz a számláján. Ez a lány viszont élesben játszott. Úgy kezelte az egész életét, mindenét, amije csak volt, mint a hajába tűzött vadvirágot: ha úgy alakult, eldobta, majd kocsiba vágta magát, vadul kifarolva indított, és elporzott. Azt, ami nekem még egyszer sem sikerült, ő olyan magától értetődően adta elő, mintha fogat mosna. Soha senki nem tudott olyasmivel előrukkolni, ami ennyire mellbe vágott volna. Se a barátaim, se a rokonaim, se Sam, se más pasi. Meg akartam tapasztalni ezt a korlátlan szabadságot: érezni akartam, ahogy csontjaimba hatol a pusztító tüze, ahogy cserzi a bőrömet a homokvihar. Tudni akartam, hogy tiszta, ózondús levegő vagy dühöngő égiháború szagát, netán puskaporszagot érez-e ott az ember. - A picsába! - mondtam. - Hányszor játszotta ezt el? - Én inkább azt szeretném tudni, hogy miért. Mindenesetre az én elméletemet támasztja alá: valaki vadászott rá, könyörtelenül. Erre ő valahol kiszúrta May-Ruth-t - talán a temetőben vagy egy régi újságban a halálozási hírek között -, és újrakezdett mindent. A fickó lenyomozta, ő pedig megint útra kelt, ezúttal már az országból is megpattant. Ilyesmit csak akkor csinál az ember, ha nagyon fél. De a faszi végül csak utolérte. A főkapuhoz értem. Nekidőltem az egyik kapufélfának, és nagy levegőt vettem. A holdfényben nagyon furcsa volt a kocsibehajtó: a cseresznyevirágok és az árnyak sűrű, szétszórt, fekete-fehér mintázata egyetlen hatalmas, pepita alagúttá olvasztotta össze a talajt és a fákat. - Igen - mondtam. - Végül utolérte. - És nem szeretném, ha téged is utolérne. - Frank nagyot sóhajtott. - Nagyon nem szívesen mondok ilyet, de lehet, hogy a mi kis Sammynknek igaza volt, Cass. Ha ki akarsz jönni onnan, még ma este elkezdheted játszani a nagybeteget, és holnap reggel elhozlak. Csöndes éjszaka volt, szellő sem borzolta a cseresznyefákat. Egy countrydalt éneklő lány halk, andalító hangja szivárgott felém a ház irányából: „A mi városunkban senkin sincs piros szalag..." Bizsergés futott végig a karomon. Nem tudtam, és most sem tudom, hogy Frank blöffölt-e, vagy sem. Nem tudom, hogy tényleg hajlandó lett volna elvinni onnan, vagy már előre tudta, hogy ebben a stádiumban már csak egyféleképpen válaszolhatok. - Nem kell - mondtam. - Nem lesz semmi bajom. Maradok. Piros szalag a lány hajába. - Rendben - mondta Frank, és a hangjából ítélve egy csöppet sem volt meglepve. - Ne hagyd otthon a fegyvert, és tartsd nyitva a szemed. Ha van valami, bármi, majd szólok. - Kösz, Frank. Holnap jelentkezem. Ugyanakkor, ugyanonnan. Abby énekelt. Meleg lámpafény szűrődött ki a hálószobája ablakán. Lassú, szórakozott mozdulatokkal fésülte ki a haját, és ezt énekelte: Ha száz évig élek... A konyhában a fiúk éppen mosogattak. Dániel ingujja akkurátusan fel volt tűrve könyékig, Rafe az edénytörlővel hadonászva próbálta nyomatékosítani a mondandóját, Justin pedig a fejét rázta. Nekidőltem az egyik

cseresznyefa vaskos törzsének, úgy hallgattam Abbynek a föltolt ablak alatt kiáradó, majd a hatalmas, fekete égbolt felé kúszó hangját. Csak a jóisten tudja, hány életét hagyta hátra Lexie, hogy végül itt otthonra találjon. Az jutott eszembe, hogy én ide bejáratos vagyok. Bármikor fölszaladhatok a lépcsőn, és besétálhatok az ajtaján. Apró repedések... Csütörtök este vacsorára jól megpúpoztuk a tányérunkat sertéssülttel, sült krumplival és zöldséggel, majd almás lepény következett - nem csoda, hogy Lexie nehezebb volt, mint én. Utána a kertben ejtőzve-borozgatva próbáltunk erőt gyűjteni valami hasznos elfoglaltsághoz. Nekem lejött az óraszíjam, ezért a füvön üldögélve, Lexie körömreszelőjével próbáltam visszanyomni a helyére - ugyanazzal a körömreszelővel, amellyel a határidőnaplójában lapoztam. Folyton kiugrott a rögzítőszegecs. - Ezer ördög és pokol és buzerancia! - mondtam. - Ez így fölöttébb logikátlan - jegyezte még a lustán hintázó Justin. - Mi baj van a buzeranciával? Erre már kijelzett a műszerem. Már korábban is megfordult a fejemben, hogy Justin talán meleg, de Frank nem derített ki semmit se pró, se kontra - azaz se fiúját, se barátnőjét nem sikerült előásnia. Simán elképzelhető volt az is, hogy csak egy kedves, érzékeny, házias heteró fiú. Ha viszont mégis meleg, akkor legalább egyvalakit kihúzhatok a potenciális apukák közül... - Az isten szerelmére, Justin, ne fitogtasd már ezt! - szólt rá Rafe, aki csukott szemmel, karját a tarkóján összekulcsolva, hanyatt feküdt a füvön. - Mekkora homofób vagy te! - mondta Justin. - Ha azt mondanám: „Bassza meg!", és Lexie azzal jönne, hogy „Mi baj van a baszással?", akkor nem mondanád, hogy ne fitogtassa! . - Én viszont mondanám - szólalt meg a Rafe mellett ülő Abby. - Megkérném, hogy ne fitogtassa a szerelmi életét, amikor nekünk, többieknek olyanunk nincs is. - Beszélj a magad nevében - mondta Rafe. - Nicsak, ki beszél! - torkolta le Abby. - Te nem is számítasz, mert soha nem mondasz el nekünk semmit. Ha a Trinity komplett női gyeplabdacsapatával folytatnál vad, zabolátlan viszonyt, arról se tudnánk! - A női gyeplabdacsapatból senkivel se volt viszonyom - mondta kimért modorossággal Rafe. - Van egyáltalán az egyetemen női gyeplabdacsapat? - érdeklődött Dániel. - Látom, tetszik az ötlet - jegyezte meg Abby. - Szerintem ez Rafe titka - mondtam. - Mivel sejtelmes hallgatásba burkolózik, mind azt képzeljük róla, hogy a hátunk mögött elképesztő dolgokat művel: egész gyeplabdacsapatokat csábít el, és üzekedik, mint a nyulak. Én viszont úgy gondolom, hogy

azért nem mesél nekünk soha, mert nincs mit mesélnie. Még annyi szerelmi élete sincs, mint nekünk. - Rafe oldalvást megnézett magának, és rám villantott egy talányos kis mosolyt. - Pedig az nem kis mutatvány lenne - mondta Abby. - Engem senki se kérdez a férfi gyeplabdacsapattal folytatott heves viszonyomról? - szólalt meg. Justin. - Nem - felelte Rafe. - Téged senki nem fog faggatni egyik heves viszonyodról sem, egyrészt azért, mert úgyis hallani fogunk róluk, másrészt azért, mert unalmasak, mint a szar. - Nos hát - mondta kis szünet után Justin. - Most kétségtelenül jól helyre tettél. Bár a te szádból... - Mit akarsz ezzel mondani? - vonta kérdőre Rafe. Felkönyökölt, és fagyosan végigmérte Justint. - Mi jön az én számból? Senki nem szólt semmit, Justin levette a szemüvegét, és a kelleténél jóval gondosabban törölgetni kezdte az inge szegélyével. Rafe cigarettára gyújtott. Abby tekintete rám villant, mintha végszavazott volna nekem. Eszembe jutottak a videók: ők ketten jól megértik egymást, mondta Frank. Lexie dolga volt, hogy oldja a feszültséget valami pimasz megjegyzéssel, mire a társaság a szemét forgatva elnevetheti magát, és továbbléphet. - Na, szóval ezer ördög és pokol és nem specifikus paráznaság! - mondtam, amikor a szegecs megint a fűbe vetette magát. - Ez mindenkinek megfelel? - Mi baj van a nem specifikus paráznasággal? - csapott le Abby. - Én speciel nem szeretek specifikusan paráználkodni. Még Justin is nevetett, Rafe pedig egy csapásra abbahagyta a duzzogást. Letette a cigijét a terasz szélére, és segített megkeresni az óraszíjam szegecsét. Jóleső érzés áradt szét bennem: nem hibáztam el! Ma óra után ott várt a folyosón az a nyomozó - szólalt meg péntek este a kocsiban Abby. Justin aznap korábban hazament (egész nap fejfájásra panaszkodott, de nekem erősen úgy tűnt, hogy inkább csak duzzog, és az volt az érzésem, hogy Rafe-fel játszik haragszomrádot), ezért négyen ültünk Dániel autójában a bedugult osztott pályás főúton. Minden oldalról szuicid arcú irodistákkal meg a természet által nem sok jóval felruházott, SUV-ban pöffeszkedő fütyikkel voltunk körülvéve. Beleheltem az ablakomat, és ujjammal a párás üvegre rajzolgatva, egyedül amőbáztam. - Melyik? - kérdezte Dániel. - O'Neill. Dániel hümmögött egyet. - Mit akart már megint? Abby kivette Dániel ujjai közül a cigarettát, és arról gyújtott rá. - Azt kérdezte, miért nem járunk be a faluba.

- Azért, mert ott csupa hat lábujjú félnótás él - mondta az ablaknak a mellettem ülő Rafe. Mélyen belesüppedt az ülésbe, és Abby háttámlájába fúrva rezegtette a térdét. A nagy forgalom mindig is megőrjítette, de az, hogy ilyen fokra hágott a rossz hangulata, megerősítette a gyanúmat, hogy valamiért fasírtban vannak Justinnal. - És mit mondtál neki? - kérdezte Dániel, miközben a nyakát nyújtogatva próbált átaraszolni a szomszédos sávba. Megindult a sor, és haladt is vagy öt centit. Abby vállat vont. - Azt, ami volt. Egyszer beültünk a kocsmába, kiutáltak minket, és többször nem próbálkoztunk. - Érdekes - mondta Dániel. - Azt hiszem, elképzelhető, hogy lebecsültük O'Neill nyomozót. Lex, te beszéltél vele valamikor a faluról? - Eszembe se jutott. - Közben megnyertem az önmagam ellen játszott amőbapartit. Diadalmasan a levegőbe csaptam, és ráztam magam egy kicsit. Rafe savanyúan nézett rám. - Lám, Iám - mondta Dániel. - Helyben vagyunk. Be kell vallanom, hogy O'Neillt bizonyos fokig leírtam, de ha ezt minden segítség nélkül kiszúrta, akkor okosabb, mint amilyennek kinéz. Érdekelne, hogy vajon miért... hmm. - Nem okosabb, mint amilyennek kinéz, csak idegesítőbb - mondta Rafe. - Mackey legalább már lekopott rólunk. Mikor hagynak végre békén minket? - De hiszen engem leszúrtak, a kurva életbe! - fakadtam ki sértődötten. - Meg is halhattam volna! Tudni akarják, ki tette. Mellesleg én is tudni akarom. Te talán nem? - Rafe vállat vont, és megint a körülöttünk araszoló kocsikat fixírozta nagy mogorván. - A falfirkákról mondtál neki valamit? - kérdezte Dániel Abbytől. - Vagy a betörésekről? Abby a fejét rázta. - Ő nem kérdezte, én nem mondtam. Gondolod, hogy...? Még mindig fölhívhatom. Falfirkáról vagy betörésről addig nem esett szó. - Gondoljátok, hogy egy falubeli késelt meg? - kérdeztem az első ülések között előrehajolva. Az új amőbapartit félbehagytam. - Komolyan úgy gondoljátok? - Nem tudom - mondta Dániel, de nem volt világos, hogy nekem válaszol, vagy Abbynek. - Át kell gondolnom a lehetőségeket. Egyelőre azt hiszem, legjobb, ha hagyjuk ezt a témát. Ha O'Neill nyomozó érzékelte a feszültséget, akkor majd úgyis kiderít mindent magától, anélkül hogy besegítenénk. - Aú! Rafe! - csattant föl Abby, és hátranyúlva rácsapott Rafe térdére. - Fejezd be! - Rafe nagyot sóhajtott, és az ajtónak támasztotta a két lábát. Közben beindult a forgalom. Dániel átmanőverezett a kanyarodósávba, jó tempóban, szép, folyamatos ívben végigment a lehajtón, majd a gázra taposott. Mire aznap késő este fölhívtam Samet a dűlőútról, már mindent tudott a graffitiről meg a betörésekről. Az utóbbi néhány napot a rathoweni rendőrőrsön töltötte: az ottani aktákban

keresett Whitethorn House-ra vonatkozó információkat, időben visszafelé haladva. - Valami bűzlik, az kétségtelen. Az akták tele vannak azzal a házzal. - Sam hangján érződött, hogy szagot fogott, és most lázasan, elmélyülten dolgozik. Rob annak idején előszeretettel mondogatta, hogy ilyenkor szinte látja az ember, ahogy csóválja a farkát. Mióta Lexie Madison berobbant az életünkbe, először volt vidám a hangja. - Glenskehyben baromira nincs semmiféle bűnözés, de Whitethorn House-ba az utóbbi három évben négyszer is betörtek. Egyszer még 2002-ben, aztán 2003-ban, és még kétszer, amíg az öreg Simon a hospice-ban volt. - Elvittek valamit? Vagy föltúrták a házat? - Addigra Simon bácsi cuccai láttán nagyjából elvetettem Sam ötletét, hogy Lexie-t valami értékes kis antik műtárgy miatt gyilkolták meg, de ha volt vagy van a házban valami, ami megért négy betörést... - Abszolút nem. Egyik alkalommal sem vittek el semmit, legalábbis amennyire Simon March meg tudta állapítani. Byrne szerint akkora kupi volt a házban, hogy az öreg nem feltétlenül vette észre, ha valami hiányzott. Annak sincs jele, hogy kerestek volna valamit. Csak betörtek a hátsó üvegajtón pár táblát, és még nagyobb kupit csináltak. Először összeszabdaltak pár függönyt és ráhugyoztak a kanapéra, másodjára összetörtek egy csomó edényt meg ehhez hasonlók. Ez nem rablási kísérlet, hanem bosszú. A ház... A gondolatra, hogy valami kis primitív suttyó végigcsörtet a szobákon, tönkreteszi, ami a keze ügyébe kerül, majd előrántja a hétcentis bránerét, és lehugyozza a kanapét, ijesztően heves indulatok dúltak bennem. Legszívesebben belebokszoltam volna valamibe. Milyen bájos - mondtam. - Biztos, hogy nem csak valami kölykök szórakoztak? Glenskehyben nem sok mindent lehet csinálni szombat este. - Várd ki a végét - mondta Sam. - Mielőtt Lexie és bandája beköltözött, négy éven át szinte minden hónapban megrongálták valamilyen módon a házat. Téglák repültek be az ablakon, üvegek törtek a falon, döglött patkány került a postaládába - meg graffitiket is pingáltak a falra. Többek között olyan szövegek voltak - jegyzetfüzet-lapozgatás -, hogy „NYUGATBRITEK, KIFELÉ!", „HALÁL A FÖLDESURAKRA!" meg „ÉLJEN AZ IRA!" Szerinted az IRA szúrta le Lexie Madisont? - Ebben a végtelenül fura ügyben semmi sem tűnt lehetetlennek, de ez messze a legvalószínűtlenebb teória volt, amit addig hallottam. Sam nevetése őszintén, vidáman csengett. - Jaj, istenem, dehogy!. Ez nem az ő stílusuk. De az biztos, hogy van valaki Glenskehy környékén, akinek a szemében a Marchok még ma is angol földesurak, és ez a valaki nem rajong értük. És van még más is. Ezt add össze: két különböző alkalommal, egyszer még 2001-ben, egyszer pedig 2004-ben, az a szöveg jelent meg a falon, hogy „CSECSEMŐGYILKOSOK, KIFELÉ!" - Csecsemőgyilkosok? - ismételtem döbbenten. Egy pillanatra összekavarodott bennem a dolgok időrendje, és Lexie meg nem született, titkolt magzata jutott eszembe. - Mi a franc? Hol van itt kisbaba? - Nem tudom, de ki fogom deríteni. Itt valaki nagyon is konkrét dolog miatt haragszik, mégpedig nem a Lexie-féle társaságra, hiszen már jóval korábban elkezdődött a bosszúhadjárat, és nem is az öreg Simonra. Angolok, csecsemőgyilkosok, mindig többes számban. Biztos nem az öregúrról van szó. Az egész családdal van gondjuk: Whitethorn

House-zal, meg mindenkivel, aki benne tanyázik. Titokzatosnak, ellenségesnek hatott a kanyargós dűlőút: a rávetülő árnyak számtalan emléket őriztek a környékén történt régi dolgokról. Egy fa árnyékába húzódtam, és nekidőltem a törzsének. - Ezekről eddig miért nem hallottunk? - Mert nem kérdeztük. Lexie-re vagy kicsodára koncentráltunk, ő volt a célpontunk. Az eszünkbe se jutott, hogy az ő halála esetleg csak - hogy is mondják ezt? - járulékos kár. De nem Byrne és Doherty a hibás. Ők még soha nem dolgoztak gyilkossági ügyön, fogalmuk sincs, hogy működik egy ilyen nyomozás. Még se fordult a fejükben, hogy erre is kíváncsiak lehetünk. - És mit mesélnek erről az egészről? Sam nagyot fújt. - Nem sokat. Nincs egy árva gyanúsítottjuk sem, gőzük sincs, hogy jön ide a csecsemőgyilkosság, és sok szerencsét kívántak az utánajáráshoz. Azt mondják, nem tudnak többet Glenskehyről, mint aznap, amikor idehelyezték őket. A falu lakói bezárkóznak, nem szeretik a zsarukat, nem szeretik a kívülállókat. Ha történik valami bűneset, senki nem látott semmit, nem hallott semmit, suttyomban, a maguk módján rendezik el a dolgot. Byrne és Doherty szerint még a környező falvak lakói is komplett bolondoknak tartják a glenskehyieket. - Szóval a vandalizmussal nem is foglalkoztak? - kérdeztem. Hallottam, hogy éles a hangom. - Szépen iktatták a feljelentéseket, legyintettek, hogy „úgyse tehetünk semmit", és hagyták, hadd rongálják nyugodtan tovább Whitethorn House-t? - Megtették, ami tőlük telt - vágta rá azonnal, határozottan Sam. Az ő szemében minden zsaru családtag, még a Doherty- és Byrne-félék is. - Az első betörés után megmondták Simon Marchnak, hogy kutyát kéne tartania, vagy riasztót kéne beszereltetnie. Erre az öreg azt felelte, hogy a kutyákat utálja, riasztóra csak beszari nyápicoknak van szükségük, és tud ő vigyázni magára, köszöni szépen. Byrne és Doherty élt a gyanúperrel, hogy fegyvere van - nyilván az a revolver, amit találtatok. Nem tartották valami jó ötletnek, hogy ilyesmit tart otthon, pláne, hogy folyton részeg volt, de nemigen tehettek semmit. Amikor rákérdeztek, letagadta. A riasztót pedig nem erőszakolhatták rá, ha nem kellett neki. - És miután az öreg a hospice-ba került? Tudták, hogy üresen áll a ház, nyilván tudta a környéken mindenki, világos volt, hogy ideális célpont... - Amikor éjszaka járőröztek, mindig megnézték - mondta Sam. - Mit tehettek volna még? Kissé riadt volt a hangja. Rádöbbentem, hogy már majdnem ordítok. - Azt mondtad, ez még az előtt történt, hogy Lexie-ék beköltöztek - folytattam halkabban. - És aztán? - A vandálkodás nem szűnt meg, de jelentősen alábbhagyott. Byrne beugrott hozzájuk, és elcsevegett Dániellel. Elmondta, mi a helyzet, de Dánielt a jelek szerint nem aggasztotta túlzottan. Azóta csak két incidens volt: októberben követ dobtak be

az ablakon, decemberben meg újabb graffitit pingáltak a falra: „KÜLFÖLDIEK, HÚZZATOK A FASZBA!" Ez a másik oka, hogy Byrne és Doherty nem mondott nekünk semmit. Az ő szemükben ez régi, lezárt dolognak tűnt. - Akkor talán mégiscsak Simon bácsi ellen folyt a vendetta. - Lehetséges, de igazából nem hiszem. Inkább arra fogadnék, hogy - egyetemi szóhasználattal élve - óraütközés van. - Sam hangján érződött, hogy mosolyog. Most, hogy lett egy szilárd támpontja, egészen más színben látta a világot. - A jelentésekben tizenhatszor az incidens időpontja is szerepel: kivétel nélkül mindig éjjel fél tizenkettő és egy óra között történt a dolog. Ez nem véletlen. Azt jelenti, hogy akinek csípi a szemét Whitethorn House, ilyenkor szabad. - Kocsmazárás után - mondtam. Sam elnevette magát. - Nagy szellemek, ha találkoznak! Én is úgy okoskodtam, hogy egykét srácra iszogatás után időnként rájön a hoppáré. Baromira fölbátorodnak a piától, és amikor kidobják őket a kocsmából, Whitethorn House felé veszik az irányt egy festékszóró flakonnal meg pár téglával, vagy ami a kezük ügyébe kerül. Az öreg Simon napirendje ideális volt a számukra: fél tizenkettőre többnyire vagy teljesen kiütötte magát - ezek azok az esetek, amikor a jelentés nem adja meg az incidens időpontját, mert a bácsi csak reggel telefonált -, vagy legalábbis olyan részeg volt, hogy nem tudta üldözőbe venni őket. Az első két betöréskor otthon volt, átaludta az egészet. Még szerencse, hogy a hálószobáján erős a zár, különben a jó ég tudja, mi lett volna. - De aztán beköltöztünk. - Mindjárt rádöbbentem, mit mondtam: nem beköltöztek, hanem beköltöztünk. De Sam, úgy tűnt, nem vette észre a nyelvbotlást. - És mostanában fél tizenkettő és egy között öten jövünk-megyünk a házban. Mindjárt nem olyan jó buli szétdúlni a kéglit, ha ott van három markos legény, aki szarrá ver, ha rajtakap. - Nem is beszélve a két markos lányról - mondta Sam, és megint mosolygós volt a hangja. Lefogadom, hogy ti is bevinnétek pár ütést Abbyvel. Amikor legutóbb berepült az ablakon a kő, kis híján ez történt. Valamivel éjfél előtt ott ültek a szalonban, és egyszer csak a konyhában landolt egy kő. Amint fölfogták, mi történt, rohantak ki a hátsó ajtón, hogy megfogják az illetőt. De mivel nem a konyhában voltak, ez beletelt egy kis időbe, és azalatt a fickó elszelelt. Byrne szerint nagy mázlija volt. Az ötös fogat ugyanis csak negyvenöt perc múlva hívta ki a zsarukat, mert előbb tűvé tették az összes földutat, és még akkor is tomboltak a dühtől. A Rafe gyerek például azt mondta Byrne-nek, hogy ha egyszer elkapja ezt a fazont, úgy ellátja a baját, hogy a jó édesanyja se ismer rá. Lexie pedig így nyilatkozott - szó szerint idézem -: „Úgy rúgom tökön, hogy le kell majd dugnia az ujját a torkán, ha ki akarja verni!" - Bravó! mondtam. Sam elnevette magát. - Igen, gondoltam, hogy ez tetszeni fog. A többieknek volt annyi eszük, hogy egy zsaru előtt ne mondjanak ilyeneket, de Byrne szerint ők is hasonlókat gondoltak magukban, Tartott nekik egy kis előadást az önbíráskodásról, de nem biztos benne, hogy beült az agyukba.

- Nem tudom hibáztatni őket - mondtam. - A zsaruknak a jelek szerint nem sok hasznát vették. Mi a helyzet a falfirkákkal? - Akkor Lexie-ék nem voltak otthon. Vasárnap este történt, amikor bementek a városba vacsorázni meg moziba. Nem sokkal éjfél után értek haza, és a ház homlokzatán ott virított a felirat. A beköltözésük óta akkor maradtak ki először ilyen sokáig. Ez éppen lehet a véletlen műve is, de nem tartom valószínűnek. Lehet, hogy a fazon a kődobálás utáni üldözés hatására tartott tőlük, de vagy figyelte a házat, vagy pedig látta a falun áthaladó kocsijukat, és megragadta a kínálkozó esélyt. - Szóval úgy gondolod, hogy mégsem falu kontra Nagy Ház meccsről van szó, hanem csak egy ember bosszúhadjáratáról? - kérdeztem. Sam semmitmondóan hümmögött. - Nem egészen. Hallottad, mi történt, amikor Lexie-ék bementek a Regan's kocsmába? - Igen, Abby említette, hogy kérdezgetted erről. Azt mondta, kiutálták őket, de nem bocsátkozott a részletekbe. - Pár nappal az után történt, hogy beköltöztek. Bementek mind az öten, leültek egy asztalhoz, Dániel odament a bárpulthoz, de a csapos észre se vette. Tíz percen át rá se hederített, pedig talán egy méterre állhattak egymástól, és csak pár ember volt az egész kocsmában. Dániel párszor próbálkozott, hogy „Elnézést, kaphatnék két korsó Guinnesst meg...", de a csapos csak törölgette tovább a poharakat, és bámulta a tévét. Végül Dániel feladta. Visszament a többiekhez, csöndben megvitatták a dolgot, és arra jutottak, hogy az öreg Simont talán túl sokszor kellett kidobni innen, ezért nem népszerű a March família. Odaküldtek a pulthoz Abbyt, hátha ő nagyobb sikerrel jár, mint egy angol vagy egy északi fiú. Ugyanaz volt az eredmény. Közben Lexie megpróbált szóba elegyedni a szomszéd asztalnál ülő öreg főszerekkel, hogy kiderítse, mi a franc folyik itt. Még csak rá se nézett senki. Hátat fordítottak neki, és beszélgettek tovább. - Jézusom! - mondtam. Nem olyan könnyű levegőnek nézni öt embert, akik ott vannak az orrunk előtt, és kapcsolatot próbálnak teremteni velünk. Komoly koncentrációt igénylő feladat, uralkodnunk kell a természetes ösztöneinken. Ha valaki ilyet csinál, annak kőkemény oka kell, hogy legyen. Próbáltam egyszerre mindkét irányban szemmel tartani a dűlőutat. - Justin ideges lett, és el akart menni, Rafe bedühödött, és maradni akart, Lexie pedig egyre hiperaktívabban próbálta szóra bírni az öregeket: csokival kínálgatta őket, és ontotta a villanykörte-becsavarós vicceket. Az egyik sarokból pár fiatalabb fickó kezdett csúnyán nézni rájuk. Abby sem lelkesedett túlzottan az ötletért, hogy hátráljanak meg, de végül arra jutottak Dániellel, hogy a helyzet bármelyik pillanatban elfajulhat. így aztán kirángatták a többieket a kocsmából, és többé nem tették be oda a lábukat. Susogtak a falevelek a domboldalon fölfelé jövő, könnyű szélben. - Tehát egész Glenskehy ellenséges érzelmeket táplál irántuk - mondtam -, de csak egy-két ember megy ennél tovább. - Így gondolom én is. És nem mindennapos élmény lesz kideríteni, hogy ki az. Glenskehyben

a félreeső farmokat is beszámítva úgy négyszáz ember él, és ezek közül egy sem ég a vágytól, hogy segítsen szűkíteni a kört. - Én viszont talán tudok segíteni - mondtam. - Ezt tudom profilírozni, legalábbis bizonyos fokig. A vandálokról senki sem gyűjt pszichológiai adatokat úgy, ahogy a sorozatgyilkosokról, úgyhogy nagyrészt találgatás lesz, de legalább van valamiféle ismétlődő tendencia, amibe kapaszkodhatok. - Nekem megfelel a találgatás is - mondta vidáman Sam. Papírzizegést hallottam, és a telefonon is fogást váltott. - Megfelel bármi. Halljam! - Oké - mondtam. - Nyilván helyi lakost keresünk, olyat, aki Glenskehyben született, és ott is nevelkedett. Majdnem biztos, hogy férfiról van szó, és azt hiszem, egyetlen emberről, nem többtagú bandáról. A spontán vandalizmust ugyanis többnyire csoportosan követik el, de az efféle tervszerű gyűlöletkampány inkább magányos tettesre utal. - Tudsz mondani valamit a fickóról? - Sam hangját már nem hallottam egészen tisztán, mert a telefont az álla alá szorítva jegyzetelt. - Ha a rongálássorozat négy éve kezdődött, akkor valószínűleg huszonöt-harminc között járhat. A vandalizmus a fiatalok sportja, de ez a fickó túl módszeresen dolgozik ahhoz, hogy tinédzser legyen. Nem túl iskolázott, érettségije talán van, de egyetemre biztos nem járt. Együtt él valakivel, a szüleivel, a feleségével vagy a barátnőjével, hiszen soha nem az éjszaka közepén támad, valaki egy bizonyos időre hazavárja. Van munkája, amely a hétköznapokon le is foglalja, különben napközben is történtek volna incidensek, amikor egyikünk sincs otthon, és tiszta a levegő. Helyben dolgozik, nem dublini ingázó. Az ilyen fokú rögeszmés gyűlölet ugyanis arra utal, hogy az ő világa Glenskehy határánál véget ér. Ez azonban nem elégíti ki, a munkája méltatlan a szellemi színvonalához, illetve a végzettségéhez, legalábbis ő így érzi. Az is valószínű, hogy korábban is folyamatosan problémái voltak másokkal: szomszédokkal, exbarátnőkkel, esetleg munkaadókkal. Nem erőssége a tekintélytisztelet. Lehet, hogy érdemes lenne kikérdezni Byrne-t és Dohertyt a helyi viszályokról, meg hogy tett-e valaki panaszt zaklatás miatt. - Ha az emberem zaklatott valakit Glenskehyben - mondta komoran Sam -, az az ügy biztos nem jutott el a zsarukig. Ilyenkor egyszerűen összeállnak a haverok, és egy este jól elverik a tettest. Ő pedig emiatt szintén nem szalad a zsarukhoz. - Alighanem így van - hagytam rá. A dűlőút túloldalán elnyúló mezőn valami sötét árny surrant. Ahhoz kicsi volt, hogy ember legyen, de azért még jobban behúzódtam a fa alá. - És van még egy dolog - folytattam. - A Whitethorn House elleni kampányt kiválthatta valami Simon March-csal lezajlott összetűzés is, hiszen randa vén szivar volt, akárkit magára haragíthatott. A mi emberünk szemszögéből nézve azonban sokkal mélyebben gyökerezik a konfliktus. Számára ez az egész egy halott csecsemőről szól, akiről Byrne és Doherty soha nem is hallott, igaz? Mióta is vannak itt? - Doherty csak két éve, de Byrne már 1997 óta itt rohad. Ő azt mondja, tavaly tavasszal volt a faluban egy bölcsőhalál, és pár éve az egyik farmon egy pici lány beleesett a híg betonba Isten nyugosztalja őket -, de semmi több. Egyik haláleset sem volt gyanús, és Whitethorn

House-hoz sincs közük. A környéken pedig semmit nem talált a komputer. - Akkor régebbi esetet keresünk, ahogy te is gondoltad - mondtam. - A jóisten tudja, meddig kell visszamennünk. Emlékszel, mit meséltél a Purcell családról? Szünet. - Akkor soha nem találjuk meg. Tudod, a levéltár... Az ír központi levéltár 1921-ben, a polgárháború idején szinte teljes egészében a tűz martaléka lett. - Nem kellenek ide iratok. Garantálom neked, hogy az itteni emberek tudnak a dologról. Bármikor is halt meg az a kisbaba, az emberünk nem valami régi újságban olvasta a sztorit. Akkor nem viszonyulna hozzá ilyen rögeszmésen. Számára ez nem történelem, hanem nagyon is valódi, friss, húsbavágó sérelem, amit meg kell bosszulni. - Azt mondod, őrült? - Nem - feleltem. - Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. Ahhoz túl óvatos. Kivárja a megfelelő pillanatot, visszavonul, miután megkergették... Ha skizofrén lenne vagy bipoláris, akkor nem rendelkezne ilyen önuralommal. Nem elmebeteg, de valóban olyan szinten rögeszmés, hogy nyugodtan nevezhetjük kissé kiegyensúlyozatlannak. - Erőszakossá válhat? Úgy értem, emberekre is irányulhat az agresszivitása? - Sam hangját most már tisztábban hallottam, nyilván fölegyenesedett ültében. - Nem tudom - feleltem óvatosan. - A jelek szerint ez nem az ő stílusa. Hiszen bármikor rátörhette volna az ajtót az öreg Simonra, és fejbe vághatta volna egy piszkavassal, de nem tette. Mivel úgy tűnik, mindig csak akkor csinálja, amit csinál, ha részeg, arra tudok gondolni, hogy egészségtelen a viszonya az alkohollal. Tudod, vannak emberek, akiknek négy-öt korsó után valósággal megváltozik a személyiségük, mégpedig nem jó irányba. Ha tehát szerepel az egyenletben a pia is, mindjárt kiszámíthatatlanabb minden. És mint már mondtam, nála ez a dolog rögeszme. Ha az a benyomása, hogy az ellenség fokozza a feszültséget - például megkergeti, miután bedobta téglával az ablakot -, könnyen rátehet ő is egy lapáttal. - Tudod, hogy hangzik ez, ugye? - kérdezte kis szünet után Sam. - Hasonló korú, helybeli, okos, céltudatos, van bűnügyi múltja, de erőszakos cselekményt még nem követett el... A profil, amit még a lakásomon készítettem. A gyilkos profilja. - Igen - mondtam. - Tudom. - Azt mondod, a rongáló lehet az igazi emberünk is. A gyilkos. Megint az a némán surranó árnyék a holdfényes fűben: talán mezei egeret üldöző róka. Elképzelhető - mondtam. - Nem zárhatjuk ki. - Ha családi viszályról van szó - mondta Sam -, akkor nem Lexie volt a konkrét célpont, hiszen az ő életének semmi köze semmihez, és ez esetben semmi nem indokolja, hogy te ott legyél. Nyugodtan hazajöhetsz. A hangjából áradó reménykedéstől megrándult az arcizmom. - Igen - mondtam -, talán. De nem hiszem, hogy már ilyen stádiumba jutott volna az ügy. Semmi konkrét összefüggés nincs a vandalizmus és a késelés között, az is lehet, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. És

ha egyszer kihátrálunk, nincs visszaút. Villanásnyi szünet után: - Rendben. Azon leszek, hogy megtaláljam a hiányzó láncszemet. És Cassie... Józan, feszült volt Sam hangja. - Óvatos leszek - mondtam. - Most is az vagyok. - Fél tizenkettő és egy óra között. A késelés is akkor történt. - Tudom. Nem láttam gyanús alakokat lófrálni a közelben. - Nálad van a fegyvered? - A házon kívül mindig. Frank már tartott erről előadást. - Frank - mondta Sam, és távolságtartóbb lett a hangja. - Értem. Miután letettük, még hosszú ideig vártam a fa árnyékában. Zizzent a magas fű, és vékony hangú sivítás jelezte, hogy a portyázó ragadozó végre lecsapott zsákmányára. Miután elült a zizegés, és csak az apró állatkák neszezését lehetett hallani, kisurrantam a földútra, és hazamentem. A hátsó kapunál megálltam, és himbálóztam rajta egy darabig. Hallgattam a zsanér lassú nyikorgását, és néztem a hosszan elnyúló kertet. Aznap este máshogy nézett ki a ház: a hátsó szürke kőfal lapos volt és áthatolhatatlan, mint egy várkastély fala, és az ablakokon kiszűrődő aranyszínű fény sem volt már meleg, barátságos, inkább dacos, intő jelnek hatott, mint egy kis tábortűz a sűrű, sötét erdőben. A fehér holdfény széles, szeszélyes tengerré változtatta a pázsitot, a ház pedig mozdulatlanul tornyosult középen, mint egy minden oldalról ostromlott vár. 10. fejezet Ha az ember talál egy rést, feszegetni kezdi, hátha beroppantja a felszínt. Nekem körülbelül másfél óráig tartott kikombinálni, hogy - hacsak nem hallgatnak el előlem valamit a lakótársaim - Justin a legjobb sanszom. Bármelyik nyomozó, aki lehúzott már pár évet a szakmában, meg tudja állapítani, ki fog elsőként megtörni. A gyilkosságin egyszer láttam, ahogy Costello, aki a berendezési tárgyakkal együtt, még a 80-as években érkezett, már akkor kiszúrja a leggyengébb láncszemet, amikor a gyanúsítottakat beléptetik az épületbe. Mi ezt játsszuk zenefelismerő vetélkedő helyett. Dánielt és Abbyt használhatatlannak ítéltem. Túlságosan összeszedettek, koncentráltak voltak, nemigen lehetett elterelni a figyelmüket, sem pedig kelepcébe csalni őket. Abbyből párszor megpróbáltam kiszedni, hogy szerinte ki az apuka, de csak hűvös, üres tekintet volt a válasz. Rafe már befolyásolhatóbb volt, tudtam, hogy vele valószínűleg jutnék valamire, de az ingatagsága miatt rázós lett volna vele próbálkoznom. Lett volna esély arra is, hogy szépen elmondja, amit tudni akarok, de arra is, hogy duzzogva elrohanjon. A szelíd, fantáziadús, aggodalmaskodó, mindenkinek kedvére tenni próbáló Justin viszont már-már a kihallgatók álma volt. Csak az volt a bökkenő, hogy soha nem maradtam vele kettesben. Az első héten ezt szinte

észre se vettem, de most, hogy kerestem az alkalmat, szemet szúrt. Dániel hetente többször is bevitt az egyetemre, és Abby is sokat volt körülöttem - a reggelinél meg vacsora után, amíg a fiúk mosogattak, esténként pedig néha bekopogott hozzám, és egy csomag keksz mellett beszélgettünk az ágyamon ülve, amíg el nem álmosodtunk. Ha viszont Rafe-fel vagy Justinnal öt percnél tovább magamra maradtam, mindig odacsapódott hozzánk valaki, vagy odakiáltottak nekünk, és a csoport szinte észrevétlenül újra magába fogadott minket. Ez akár természetes is lehetett volna, hiszen az ötös fogat rengeteg időt töltött együtt, és minden csoportban vannak finoman kirajzolódó kis alcsoportok, olyan emberek, akik soha nem alkotnak párt, mert csak az egész részeként működnek Mégis szöget ütött a fejembe, hogy nem figyeli-e őket valaki - alighanem Dániel - egy vallatótiszt árgus szemével, és nem jut-e ugyanarra a következtetésre, mint én. Végül hétfőn' délelőtt eljött a nagy pillanat. Bent voltunk az egyetemen. Dániel szemináriumot tartott, Abby pedig a témavezetőjével konzultált, így aztán csak hármasban üldögéltünk Rafe-fel és Justinnal a könyvtár megszokott sarkában. Amikor Rafe fölállt, és elment valahova - alighanem a klotyóra -, elszámoltam húszig, majd a válaszfal fölött bedugtam á fejem Justin fülkéjébe. - Hahó - mondta egy apró gyöngybetűkkel telerótt papírlapból fölpillantva. Az asztalán egy gombostűt se lehetett volna leejteni a könyvektől, papírlapoktól meg kiemelővel csíkozott fénymásolatoktól. Justin csak úgy tudott dolgozni, ha jól bevackolta magát egy nagy kupacba, amelyben ott volt minden, amire szüksége lehet. - Unatkozom, és süt a nap - mondtam. - Gyere ebédelni. Az órájára pillantott. - Még csak öt perc múlva lesz háromnegyed egy. - Dacolj a konvenciókkal! - mondtam. Justin bizonytalanul nézett rám. - És Rafe? - Ő már elég ronda nagy melák ahhoz, hogy elboldoguljon. Legföljebb majd megvárja Abbyt és Dánielt. - Justinon még mindig látszott, hogy nehezére esik meghozni egy ilyen horderejű döntést. Úgy számoltam, nagyjából egy percem lehet, hogy kirobbantsam onnan, mielőtt Rafe visszajönne. - Jaj, Justin, ne izélj már! Addig csinálom, amíg föl nem állsz. - Azzal dobolni kezdtem a körmömmel a válaszfalon, hogy pam-para-rá-ram-pam-pamm! - Neee! - mondta elborzadva Justin, és letette a tollát. - Kínai zajtortúra. Te nyertél. A legkézenfekvőbb hely, ahol kajálni lehetett, a New Square széle volt, de az látszik a könyvtár ablakából, ezért átvonszoltam Justint a krikettpályára, hogy Rafe ne találjon meg minket olyan könnyen. Napfényes, hideg nap volt, tisztán kéklett az égbolt, a levegő olyan volt, mint a jeges víz. A klubház közelében pár krikettjátékos véresen komoly, stilizált mozdulatsort mutatott be, a pálya felénk eső végén pedig négy srác frizbizett. Próbáltak úgy tenni, mintha nem a padon ölő három sorozatgyártott lány figyelmét akarnák fölkelteni, azok pedig próbáltak úgy tenni, mintha nem is néznék őket. Párzási rituálé zajlott, hiszen tavasz volt. - Szóval, hogy állsz a fejezettel? - kérdezte Justin, miután letelepedtünk a fűre.

- Szarul - feleltem, miközben a táskámban kotorásztam a szendvicsem után. - Mióta hazajöttem, nem írtam egy kurva szót se. Képtelen vagyok koncentrálni. - Hát - mondta kis szünet után Justin -, ez már csak természetes, nem? Egy kis ideig. Vállat vontam, és nem néztem rá. - Majd elmúlik. Tényleg. Most, hogy újra itthon vagy, és minden a régi, el fog múlni. - Igen. Talán. - Megtaláltam a szendvicset, majd fintorogva ledobtam a fűre. Kevés dolog aggasztotta annyira Justint, mint ha valaki nem evett... - Csak szar, hogy nem tudom, mi történt. Állati szar. Folyton azon agyalok... A zsaruk meg célozgatnak, hogy voltak mindenféle nyomok meg ilyesmi, de nem mondanak el semmit. Pedig hát a kurva életbe, engem szúrtak le! Ha valakinek, hát nekem jogom van tudni, miért! - Pedig én azt hittem, jobban érzed magad. Azt mondtad, már semmi bajod. - Igen, alighanem azt mondtam. Ne is törődj vele. - Azt hittük... szóval, nem számítottam rá, hogy ennyire fölkavart. Hogy folyton ezen gondolkozol. Ez nem rád vall. Rápillantottam, de gyanakvásnak semmi nyomát nem láttam. Justin csak aggódott értem. - Hát, igen - mondtam. - Eddig soha nem szúrtak le. - Nem - mondta Justin. - Nyilván nem. - Elrendezgette az ebédjét a füvön: a szendvicse az üveg narancslé és a banán közé került. Az ajkát harapdálta. - Tudod, mire gondolok egyfolytában? - szólaltam meg hirtelen. - A szüleimre. - Szédítően izgalmas volt kimondani ezt a szót Justin fölkapta a fejét, és rám meredt - Mi van velük? - Az, hogy talán föl kéne vennem velük a kapcsolatot. Hogy elmondjam, mi történt. - Nincs múltunk! - vágta rá azonnal Justin, mint egy rontás elleni varázsigét. - Megegyeztünk. Vállat vontam. - Ahogy gondolod. Te könnyen beszélsz. - Hát, nem éppen. - Aztán, mivel nem válaszoltam: - Lexie? Komolyan gondolod? - Nem tudom - feleltem újabb kis suta vállrándítás kíséretében. - De hát úgy tudtam, utálod őket. Azt mondtad, soha többé nem állsz szóba velük. - Nem ez a lényeg. - Az ujjam köré csavartam a táskám szíját, majd hagytam, hogy hosszú spirálban lecsavarodjon róla. - Csak folyton eszembe jut, hogy... hogy meg is halhattam volna, és a szüleim meg se tudták volna. - Ha velem valami történik - mondta Justin -, én nem akarom, hogy értesítsék a szüleimet. Nem akarom, hogy ott legyenek. Azt sem akarom, hogy tudják. - Miért nem? - Lehajtott fejjel csavarta le a narancsleves üveg kupakját. - Justin...?

- Ne is törődj velem. Nem akartalak félbeszakítani. - De mondd el, Justin! Miért nem? Justin kis szünet után megszólalt - Amikor elsőéves posztgradok voltunk, karácsonyra hazamentem Belfastba. Nem sokkal az után, hogy közénk kerültél. Emlékszel? - Igen - mondtam. Justin nem nézett rám, a krikettezők felé pislogott. Szertartásos mozgású, fehér kísértetekként lebegtek a zöld gyep fölött. A labdát telibe trafáló ütő puffanása megkésve jutott el hozzánk, igen távolinak hatott. - Megmondtam az apámnak meg a mostohaanyámnak, hogy meleg vagyok. Karácsony este. - Kurtán, rosszkedvűen, horkantásszerűen felnevetett. - Isten látja a lelkemet, azt hittem, az ünnep szelleme, a békesség, a jóindulat minden ember iránt... Meg aztán ti négyen olyan könnyedén vettétek ezt a dolgot. Tudod, mit mondott Dániel, amikor bevallottam neki? Pár percig gondolkodott, majd közölte velem, hogy a „heteró" és a „meleg" szigorú szétválasztása modern konstrukció, hiszen a szexualitás fogalma egészen a reneszánsz kor végéig sokkal képlékenyebb volt. Abby pedig a szemét forgatta, és azt kérdezte, hogy most tényleg azt várom-e, hogy meglepődjön. Rafe miatt aggódtam a legjobban - nem is tudom, miért -, de ő csak vigyorgott, és azt mondta: „Legalább kisebb a konkurencia." Aranyos volt tőle, na nem mintha túl nagy konkurenciát jelentettem volna neki... Tudod, megnyugtató volt, hogy így fogadtátok. Azt hiszem, elhitettétek velem, hogy talán nem is lesz olyan nagy ügy beadni a családomnak - Nem is tudtam, hogy elmondtad nekik. Nekünk sosem beszéltél róla. - Hát, igen - mondta Justin. Akkurátusan hámozgatta le a szendvicséről az alufóliát, vigyázott, nehogy ételízesítő ragadjon az ujjaira. - Tudod, a mostohaanyám borzalmas nő. Elmondhatatlanul borzalmas. Az apja ács, de mindenkinek azt mondja, kézműves, bármit is jelentsen ez szerinte, és soha nem hívja meg a partikra. Minden szempontból makulátlanul középosztálybeli-, az akcentusa, a ruhái, a haja, a porcelánedényei mintázata, minden. Mintha csak katalógusból rendelte volna meg magát, de látszik rajta az az egyeden pillanatra sem lankadó, hihetetlen erőfeszítés, amivel ezt elérte. Számára az, hogy férjhez ment a főnökéhez, olyan érzés lehetett, mintha megtalálta volna a Szent Grált. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nélküle az apám normálisan fogadta volna a dolgot - olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elhányja magát -, de az a nő sokat rontott a helyzeten. Hisztérikus volt. Azt mondta apámnak, hogy azonnal küldjön el a házból. Örökre. - Úristen, Justin! - Túl sok szappanoperát néz - folytatta Justin. - Ott a megtévedt fiúk mindig elnyerik büntetésüket. Szóval azt visította, igen, nincs erre más szó, visította, hogy „Gondolj a fiúkra!" Mármint a féltestvéreimre. Nem tudom, attól félt-e, hogy őket is áttérítem, vagy hogy molesztálni fogom őket. Azt mondtam neki - ez csúnya dolog volt, de talán érted, miért voltam ilyen harapós -, hogy semmi oka az aggodalomra, egy magára valamit is adó buzeráns hozzá nem nyúlna azokhoz a randa, káposztafejű kis porontyokhoz. Onnantól kezdve csak még jobban elfajult a dolog. A mostohaanyám hozzám vágott ezt-azt, én mondtam neki ezt-azt, és még a randa kis káposztafejű porontyok is elszakadtak egy kis

időre a PlayStation-jüktől. Lejöttek megnézni, mi történt, az anyjuk megpróbálta kivonszolni őket a helyiségből - vélhetően azért, nehogy ott helyben rájuk vessem magam -, erre ők is visítani kezdtek... Végül az apám közölte velem, hogy jobb lenne, ha elmennék a házból. Úgy mondta, „egyelőre", de mindketten tudtuk, hogy érti. Kivitt kocsival az állomásra, és adott száz fontot. Karácsonyra. - Justin kihúzogatta az alufóliát egyenesre, majd a fűre fektette, és akkurátusan a közepére helyezte a szendvicset. - És aztán mit csináltál? - kérdeztem halkan. - Az ünnepek alatt? Jóformán ki se mozdultam a lakásomból. Vettem egy százfontos üveg whiskyt, és sajnáltam magam. - Fanyar félmosollyal folytatta. - Tudom, szólnom kellett volna, hogy visszajöttem. De hát... a büszkeség, ugye. Életem egyik legmegalázóbb pillanata volt. Tudom, hogy egyikőtök se kérdezett volna rá, de biztos gondolkodtatok volna rajta, márpedig jobban vág az agyatok, mint kéne. Valaki rájött volna. Ahogy térdét felhúzva, lábfejét akkurátusan összezárva ült a füvön, felgyűrődött a nadrágja. A sok mosástól kikopott szürke zokni alatt látszott a finom vonalú, csontos, kisfiús bokája. Megfogtam. Majdnem összeértek hátul az ujjaim. - Semmi vész - mondta Justin, és amikor felnéztem, láttam, hogy most már őszintén mosolyog rám. - Tényleg. Eleinte nagyon fölzaklatott a dolog, úgy éreztem magam, mintha árvaságra jutottam volna, utcára kerültem volna. Komolyan mondom, ha láttad volna, micsoda melodrámák játszódtak le a fejemben... De már nem gondolok rá, amióta a házban lakunk, eszembe sem jut. Nem is tudom, mi ért hoztam szóba. - Az én hibám - mondtam. - Bocs. - Ugyan már. - Megpaskolta a kezemet az ujjai hegyével. - Ha tényleg föl akarod venni a kapcsolatot a szüleiddel, akkor... hát, akkor semmi közöm hozzá, igaz? Csak azt akarom mondani, hogy ne felejtsd el: mindegyikünknek megvan a maga oka, hogy ne legyen múltja. Nem csak nekem. Rafe... hát, hallottad az apját. Bólintottam. - Nagy tuskó. - Rafe ugyanezt hallgatja a telefonban, amióta csak ismerem: szánalmas vagy, nem vagy jó semmire, inkább nem is beszélek rólad a barátaimnak. És biztos vagyok benne, hogy így telt az egész gyerekkora. Az apja szinte már születésétől fogva nem kedvelte. Tudod, előfordul ilyesmi. Ő egy nagydarab fajankót szeretett volna, aki rögbizik, tapizza a titkárnőjét, és jókat okádik a menő nightclubok előtt, erre megkapta Rafe-et. Pokollá tette az életét. Nem láttad Rafe-et, amikor elkezdtük az egyetemet: cingár, tüskés kis figura volt, olyan erős védekező reflexekkel, hogy aki egy kicsit is ugratta, annak kis híján leharapta a fejét. Eleinte nem is tudtam, kedvelem-e egyáltalán. Csak azért lógtam vele, mert Abbyt meg Dánielt kedveltem, és látszott, hogy szerintük oké a srác. - Még most is cingár - mondtam. - És tüskés is. Ha olyan kedve van, tenyérbemászó kis pöcs tud lenni. Justin a fejét rázta. - Ezerszer jobb, mint volt. És ez azért van, mert már nem kell annyit gondolnia azokra a rettenetes szüleire. És Dániel... Hallottad egyszer is a gyerekkoráról

beszélni? Megráztam a fejem. - Én sem - mondta Justin. - Tudom, hogy meghaltak a szülei, de azt nem, hogy hol és hogyan, és azt sem, hogy vele mi lett utána, hol élt, kivel, s a többi. Nem tudok semmit. Abbyvel egy este borzalmasan berúgtunk, és elkezdtünk azzal ökörködni, hogy különböző gyerekkorokat találtunk ki Dánielnek. Hol hörcsögök nevelték fel, hogy egy isztambuli bordélyban töltötte a gyermekéveit, hol ClA-ügynökök voltak a szülei, akikre lecsapott a KGB, és ő úgy menekült meg, hogy elbújt a mosógépben... Akkor viccesnek találtuk, de a helyzet az, hogy nem lehetett valami kellemes a gyerekkora, ha ilyen mélyen hallgat róla. És a te történeted is elég rémes... - Justin vetett rám egy gyors pillantást. - De rólad legalább tudom, hogy átestél a bárányhimlőn, és tanultál lovagolni. Dánielről semmi ilyesmit nem tudok. Az égvilágon semmit. Őszintén reméltem, hogy nem kerülünk olyan helyzetbe, ahol a lovas tudományommal kell villognom. - És ott van még Abby - folytatta Justin. - Mesélt neked valaha Abby az anyjáról? - Ezt-azt - feleltem. - Alapvetően sejtem, mi lehet az ábra. - Rosszabb a helyzet, mint ahogy ő beállítja. Én találkoztam azzal a nővel, talán harmadéves korunkban, te akkor még nem voltál itt. Egy este Abbynél voltunk mind a négyen, amikor fölbukkant az anyja. Dörömbölni kezdett az ajtón, és... istenem! Ahogy fel volt öltözve... nem tudom, hogy igazából prostituált volt-e, vagy csak... na mindegy. Látszott, hogy nincs magánál: egyfolytában üvöltözött Abbyvel, de szinte egy szavát se értettem. Abby a kezébe nyomott valamit - biztos vagyok benne, hogy pénzt, pedig tudod, milyen csóró volt mindig is Abby -, és gyakorlatilag kivonszolta az ajtón. Utána fehér volt, mint a fal, attól féltem, elájul. - Justin aggodalmasan rám pillantott, és följebb tolta a szemüvegét az orrán. - Ne mondd el neki, hogy elmeséltem ezt. - Nem fogom. - Azóta se hozta szóba, kétlem, hogy most beszélni akarna róla. És tulajdonképpen erre akarok kilyukadni. Biztos vagyok benne, hogy neked is megvolt rá a magad oka, hogy helyeseld ezt a „nincs múltunk" dolgot. Lehet, hogy ami most történt, az mindent megváltoztat, nem tudom, de... ne feledd, hogy egyelőre még sebezhető vagy. Adj magadnak egy kis időt, mielőtt valami visszavonhatatlan dolgot csinálsz. És ha végül úgy döntesz, hogy kapcsolatba lépsz a szüléiddel, lehet, hogy az lenne a legjobb, ha a többieknek nem szólnál erről, mert... Szóval, fájna nekik. Értetlenül néztem rá. - Gondolod? - Hát persze. Hiszen mi... - Még mindig az alufóliával babrált, és kissé elpirult - Tudod, szeretünk téged. Mi úgy tekintjük, hogy most mi vagyunk a családod. És mindannyiunknak ez a családja - ez persze nem igaz, de érted, mire gondolok... Előrehajoltam, és gyorsan nyomtam egy puszit az arcára. - Hát persze, hogy értem mondtam. - Pontosan tudom, mire gondolsz. Pittyegni kezdett Justin telefonja. - Ez Rafe lesz - mondta, miközben előhalászta a

készüléket a zsebéből. - Igen. Tudni akarja, hol vagyunk. Rövidlátóan hunyorogva írt Rafe-nek egy SMS-t, és közben a szabad kezével megszorította a vállamat - Csak annyit kérek, hogy gondolkodj el rajta - mondta. - És edd meg a kajádat. Látom, papás-mamást játszottál - mondta aznap este Frank. Közben evett valamit, talán hamburgert, mert papírzörgést hallottam. - És Justin több okból is kiesett. Akkor kire fogadsz-. Danny fiúra vagy a szépfiúra? - Vagy egyikükre sem - mondtam. A leshelyem felé tartottam. Az utóbbi napokban a hátsó kapun kilépve szinte azonnal fölhívtam Franket. Annyira izgatott, hogy van-e valami újabb hír Lexie-ről, hogy még azt a pár percet se bírtam kivárni, hogy odaérjek a megszokott helyre. - Ne feledd, hogy a gyilkos ismerte őt, azt viszont nem tudhatjuk, hogy mennyire. Különben sem az apakérdés volt a fő csapásirány. Ezt a „nincs múltunk" dolgot birizgáltam meg egy kicsit, hogy kiderüljön, mit nem oszt meg egymással a négyesünk. - Az eredmény pedig egy rakás könnyfakasztó sztori. Persze, elég elcseszett dolog ez a „nincs múltunk" játék, de azt már amúgy is tudtuk, hogy ez egy fura bagázs. Ez nem újság. Erre csak hümmögtem. Én nem voltam ennyire biztos benne, hogy haszontalanul telt a délután, bár még nem tudtam, hogy illik bele a képbe. - Majd még turkálok egy kicsit ezen a fronton - mondtam. - Ez már csak egy ilyen nap volt - mondta tele szájjal Frank. - Reggeltől estig hajkurásztam a csajt, és nesze semmi, fogd meg jól. Talán észrevetted, hogy van a sztorijában egy másfél éves lyuk. 2000 végén leselejtezte May-Ruth-t, de Lexie-ként csak 2002 elején bukkant föl. Azt próbálom lenyomozni, hol volt, és ki volt a kettő között. Kétlem, hogy hazament volna, bárhová, de azért fönnáll ez a lehetőség. És ha nem ment haza, talán akkor is hagyott maga után némi nyomot útközben. - A helyedben az európai országokra koncentrálnék - mondtam. - 2001 szeptembere után a reptéri biztonsági intézkedések sokkal szigorúbbak lettek, hamis útlevéllel nem juthatott volna el az Államokból Írországba. Az Atlanti-óceánnak ezen az oldalán kellett lennie. - Igen, de nem tudom, milyen néven keressem. Annak nincs nyoma, hogy May-Ruth Thibodeaux valaha is útlevélkérelmet adott volna be. Szerintem vagy az igazi nevét használta, vagy vett magának New Yorkban egy újat, azzal fölszállt egy gépre a JFK-n, és amikor elérte az úti célját, megint nevet cserélt... JFK,.. - John Fitzgerald Kennedy reptér! Frank még mindig beszélt, de nekem a dűlőút közepén földbe gyökerezett a lábam, egyszerűen nem vitt tovább. Bevillantak ugyanis a Lexie naplójában talált rejtélyes betű- és számkombinációk. Akkorát szólt a felismerés, mint egy durranó cukorka. CDG 59... A párizsi Charles de Gaulle-ra jó néhányszor repültem régi nyarakon, amikor a francia unokatestvéreimnél vendégeskedtem, és egy csak oda szóló jegyért az ötvenkilenc font nagyjából stimmelt Az AMS tehát nem Abigail Marié Stone, hanem Amszterdam, az LHR pedig London Heathrow. A többire nem emlékeztem, de

abszolút biztosra vettem, hogy azok is repterek kódjai. Lexie a jegy árakat tanulmányozta. Abortuszra Angliába is átugorhatott volna, Amszterdammal meg Párizzsal nem kellett volna foglalkoznia. Arról nem is beszélve, hogy az egy útra szóló jegyek árát írta ki. Tehát megint szökni akart. Arra készült, hogy sutba dobja a szakadék szélén táncoló életét, és nekivág a nagyvilágnak. De vajon miért? A halála előtti utolsó hetekben három jelentős változás történt: rájött, hogy terhes, fölbukkant N, és tervezni kezdte a szökést. Nem hiszek a véletlenekben. Nem tudhattam, milyen sorrendben történt meg ez a három dolog, de abban biztos voltam, hogy az egyik valamilyen módon, ha kerülő úton is, de előidézte a másik kettőt. Tudtam, hogy van valami összefüggés: kínzóan közel voltam hozzá, az orrom előtt bukkant föl, majd tűnt el újra meg újra, mint azok a gyorsan villódzó képek, amelyeket csak akkor láthatunk, ha bandzsítunk. Addig nem vettem túl komolyan Franknek a titokzatos, kitartó üldözőről szóló elméletét. Nagyon kevesen hajlandók fölrúgni az addigi életüket, és éveken át rohangálni ide-oda a földgolyón, csak azért, mert berágtak egy lányra. Franknél amúgy is megfigyelhető az a tendencia, hogy szívesebben választja a legérdekesebb elmélet, mint a legvalószínűbbet. Ezt a mostani ötletét valahol a „halvány esély" és a „színtiszta hollywoodi melodráma" között helyeztem el a skálán. De ha Lexie ezt háromszor, vagy talán még többször megcsinálta, akkor valami legalább háromszor úgy telibe trafálta az életét, hogy javíthatatlan, totálkáros romhalmaz lett. Elfacsarodott a szívem. - Halló! Földi központ hívja Cassie-t! - Igen - mondtam. - Frank, megtennél nekem valamit? Tudni akarom, történt-e May-Ruthszal valami szokatlan az eltűnése előtti utolsó hónapban... legyen inkább két hónap, biztos, ami biztos. Menekült N elől? Vagy éppen N-nel szökött meg, hogy új életet kezdjenek valahol, ők ketten meg a baba? - Alábecsülsz engem, bébi. Már megnéztem. Furcsa látogató vagy telefonhívás nem volt, nézeteltérése nem volt, nem viselkedett furcsán, semmi a világon. - Nem ilyesmikre gondoltam. Bármi érdekel, ami történt vele: ha munkahelyet váltott, lecserélte a pasiját, elköltözött, beteg lett, beiratkozott valami tanfolyamra, bármi. Nem baljós jelekre vadászom, csak az ember életének szokványos eseményeire. Frank ezen elgondolkodott egy darabig, és közben a hambiját vagy micsodáját majszolta. Miért? - kérdezte végül. - Ha újabb szívességet kérek az én kedves szövetségi ügynökömtől, azt valahogy meg kell indokolnom. - Találj ki valamit. Nekem nincs nyomós okom. Intuíció, emlékszel? - Oké - mondta Frank. Zavarba ejtő hangeffektusokat produkált, mintha húsdarabkákat piszkált volna ki a foga közül. - Meglesz. Ha cserébe te is megteszel valamit. Közben gépiesen elindultam a romos ház felé. - Ne kímélj.

- Azt kérném, hogy ne lazulj el. A hangodból ítélve mintha túlságosan is jól éreznéd magad odabent. Sóhajtottam egyet. - Nőből vagyok, Frank. És a nők többfelé is tudnak figyelni. Én is tudok egyszerre dolgozni meg kacarászni. - Jó neked. Én viszont csak annyit tudok, hogy ha ügynök lazít, ügynök szarban van. Ott kószál a környéken egy gyilkos, valószínűleg egy mérföldre sincs onnan, ahol most állsz. Neked pedig az a dolgod, hogy lenyomozd, nem az, hogy családi életet élj a Fantasztikus Négyessel. Családi élet.. Addig készpénznek vettem, hogy Lexie azért dugta el a naplóját, mert titkolta N-t, bárki vagy bármi is legyen ő. Most viszont kiderült, hogy volt egy egészen más jellegű titka is. Hiszen a többieket porig sújtotta volna, ha rájönnek, hogy Lexie ki akar szakadni az ő sűrű szövedékű, közös kis világukból, egyszerűen le akarja vedleni azt magáról, mint a szitakötőlárva, hogy ne maradjon utána semmi, csak a helyén tátongó űr. Hirtelen szinte mámorító boldogsággal töltött el, hogy nem szóltam Franknek a naplóról. - Rajta vagyok az ügyön, Frank - mondtam. - Akkor jó. Maradj is rajta. - Papírgyűrögetés (végzett a hamburgerrel), majd egy pittyenés, ahogy bontotta a vonalat. Már majdnem odaértem a megfigyelőpontra. Az elemlámpa halvány fénykörében sövény-, fűés földtöredékek keltek életre, majd tűntek el nyomban. Eszembe jutott, hogy Lexie ugyanezen a földúton rohant, ahogy a lába bírta, ugyanez a halvány fénykör csapódott vadul ide-oda. A háta mögött, a vaksötétben örökre elveszett a biztos menedéket nyújtó otthon erős ajtaja, előtte pedig nem volt semmi, csak a kihűlt, romos ház. Aztán bevillantak a hálószobája falára kent festékcsíkok: itt tervezte a jövőjét, ebben a házban, ezekkel az emberekkel, egészen addig, amíg nem robbant a bomba. Mi vagyunk a családod, mondta Justin, mindannyiunknak ez a családja, és én elég régen laktam már Whitethorn House-ban ahhoz, hogy kezdjem kapiskálni, mennyire komolyan mondta, és milyen sokat jelent ez. Mi a franc lehetett az, ami mindezt csak úgy elfújta? Most, hogy figyeltem rájuk, egyre-másra bukkantak elő a kis repedések. Nem tudtam volna megmondani, hogy eleve ott voltak-e, vagy a szemem láttára jöttek létre. A séta után az ágyban olvasgattam; amikor kintről, az ablakom alól hangokat hallottam. Rafe korábban feküdt le, mint én, és hallottam a földszintről Justin lefekvés előtti rituáléit is: dudorászást, piszmogást, egy-egy rejtélyes, tompa puffanást. Maradt tehát Dániel és Abby. Föltérdeltem az ablaknál, és lélegzetvisszafojtva füleltem, de három szinttel lejjebb voltak, így Justin vidám obégatója elnyomta a hangjukat, csak halk, pergő ritmusú suttogást hallottam. - Nem? - fakadt ki aztán hangosabban, frusztráltan Abby. - Dániel, nem erről van szó... - De itt megint elhalkult a hangja. - „Moon river!" - zengte a hangokat ripacs módra elnyújtva Justin. Audrey Hepburn híres dalát adta elő az Álom luxuskivitelben című filmből. Az történt velem, amit a kotnyeles kölykökkel az idők kezdete óta mindig: megszomjaztam. Justin nem hagyta abba a dúdolást, amikor az első emeleti lépcsőfordulóra értem, a

földszinten pedig Rafe ajtaja alatt nem szűrődött ki fény. A fal mellett tapogatózva besurrantam a konyhába. Az üvegajtó épp csak egy hüvelykujjnyira volt nyitva. Odamentem a mosogatóhoz - szép lassan, hogy a pizsamám se zizegjen -, és odatartottam egy poharat a csap alá, hogy ha valaki bejön, gyorsan meg tudjam engedni a vizet. A hintaágyon ültek. Holdfényben úszott a terasz, az üveg mögött, a sötét konyhában biztosan nem láthattak. Abby oldalvást ült, hátát a karfának támasztotta, a lába Dániel ölében nyugodott Dániel egyik kezében pohár volt a másik lazán Abby bokájára fonódott. A hold megvilágította Abby haját, fehér fénybe vonta az arccsontja ívét és Dániel ingének ráncait. Tűszúrásként nyilallt belém a vegytiszta, desztillált fájdalom. Robbal üldögéltünk így a kanapémon hosszú estéken. Csupasz lábamat szinte harapdálta a hideg padló, és a konyha tömény, síri csendjétől megfájdult a fülem. - Örökre! - mondta Abby magas, hitetlenkedő hangon. - Szóval menjen minden ugyanígy tovább az idők végezetéig? Mintha mi sem történt volna? - Nem látok más megoldást - mondta Dániel. - Te talán igen? - Jézusom, Dániel! - Abby a hajába túrt. Hátrahanyatlott a feje, kivillant a fehér nyaka. - Ez talán megoldás? Ez őrültség! Komolyan ezt akarod? Hogy ezt csináljuk életünk végéig? Dániel szembefordult vele, így csak a tarkóját láttam. - Egy ideális világban - mondta szelíden - nem ezt akarnám. Akkor sok mindent másképp csinálnék. - Jaj, istenem - mondta Abby, és úgy dörzsölte a szemöldökét, mintha fájna a feje. - Ezt el se kezdd. - Az ember nem akarhat egyszerre mindent - mondta Dániel. - Amikor eldöntöttük, hogy itt fogunk élni, tudtuk, hogy ez bizonyos áldozatokkal jár. Erre számítottunk. - Hogy áldozatokat hozunk, az rendben van - mondta Abby -, de ez már nincs rendben. Ezt nem láttam előre, Dániel. Egyáltalán nem. - Nem láttad? - kérdezte meglepetten Dániel. - Én igen. Abby fölkapta a fejét, és rámeredt. - Ezt? Ne csináld már! Ezt láttad előre? Ami Lexie-vel történt, meg a... - Ami Lexie-vel történt, azt valóban nem - felelte Dániel. - Bár talán... - Itt mintha észbe kapott volna. Felsóhajtott. - De ami a többit illeti, határozottan számoltam ezzel a lehetőséggel. Az emberi természetből kiindulva. Gondoltam, neked is biztos megfordult a fejedben. Arról nekem nem szólt senki, hogy van „többi" is, a meghozandó áldozatokról nem is beszélve. Rádöbbentem, hogy olyan régóta fojtom vissza a lélegzetemet, hogy már kezdek szédülni. Óvatosan kifújtam a levegőt. - Nem fordult meg - mondta fáradt hangon az égboltnak Abby. - Mondd, hogy hülye vagyok.

- Azt soha nem tenném - felelte Dániel, és kissé szomorkásán mosolygott a pázsitra, - Isten a tudója, hogy én vagyok az utolsó ember a világon, aki megítélhet téged azért, mert elsiklottál egy nyilvánvaló dolog fölött. - Kortyolt egyet a poharából - halványsárgán csillant a megdöntött pohár -, és abban a pillanatban, a görnyedt válla meg a nyelés közben lecsukódó szeme láttán leesett a tantusz. Addig azt láttam, hogy ők négyen biztonságban élnek a maguk elvarázsolt kastélyában, karnyújtásnyira van tőlük minden, amit csak kívánnak - és ez a gondolat igencsak kedvemre való volt. De most kiderült, hogy Abbyt valami váratlanul érte, Dániel pedig valamilyen oknál fogva állandó, végtelen boldogtalanságra kezd berendezkedni. - Lexie-ről mi a véleményed? - kérdezte. Abby kivett egy cigarettát Dániel csomagjából. Hangosan kattant az öngyújtója. - Úgy tűnik, jól van. Kicsit csöndesebb a szokottnál, és fogyott is valamicskét, de ez a legkevesebb. - Szóval úgy gondolod, nincs vele gond? - Rendesen eszik és szedi az antibiotikumot. - Nem erre gondoltam. - Nem hiszem, hogy Lexie miatt aggódnod kellene - mondta Abby. - Nekem elég nyugodtnak tűnik. Amennyire meg tudom ítélni, alapvetően elfelejtette az egészet. - Bizonyos fokig éppen ez aggaszt - mondta Dániel. - Hogy mindent magába fojt, aztán egy szép napon robban. Akkor mi lesz? Abby figyelte Dánielt. A holdfényben lassan gomolygott fölfelé a cigarettafüst. - Bizonyos szempontból - szólalt meg aztán óvatosan Abby - talán nem lenne vége a világnak, ha Lexie tényleg robbanna. Dániel ezt meghányta-vetette magában. Eltűnődve forgatta a poharát, és nézte a füvet. - Az erősen függne attól - mondta végül -, hogy milyen formát öltene ez a robbanás. Azt hiszem, jól tesszük, ha felkészülünk rá. - Pillanatnyilag Lexie okozza a legkevesebb gondot - mondta Abby. - Viszont Justin... persze, nyilvánvaló volt, tudtam én is, hogy Justinnak gondjai lesznek, de sajnos a helyzet sokkal súlyosabb, mint gondoltam, Justint ugyanolyan váratlanul érte ez az egész, mint engem. És Rafe sem lendít a helyzeten. Ha továbbra is úgy viselkedik, mint egy durcás kis pöcs, akkor nem tudom, mi lesz... - Láttam, hogy nagyot nyel. összepréselődött az ajka. Meg aztán nekem se könnyű mostanában, Dániel, és attól, hogy te a jelek szerint fütyülsz az egészre, nem érzem jobban magam. - Nem fütyülök - mondta Dániel. - Igazság szerint nagyon is izgat a dolog. Azt hittem, ez számodra is világos. Csak nem látom, mit tehetne az ügy érdekében bármelyikünk is. - Én például elmehetnék innen - mondta Abby. Tágra nyílt szemmel, végtelenül komor, fürkész tekintettel nézte Dánielt. - Elmehetnénk együtt. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne tenyereljek rá a mikrofonra. Nem értettem pontosan, hogy mi folyik itt, de azt tudtam, hogy ha Frank ezt meghallja, biztosra veszi majd, hogy ezek négyen valami filmbe illő szökést terveznek, én pedig a ruhásszekrényben vergődöm majd

megkötözve, betömött szájjal, amíg ők elkötnek egy repülőgépet, és irány Mexikó! Arra gondoltam, bárcsak lett volna annyi eszem, hogy leteszteljem a mikrofon tényleges adósugarát... Dániel nem nézett Abbyre, de a keze szorosabban fonódott a bokájára. - Te elmehetnél mondta végül. - Nem tudnálak visszatartani. Nekem viszont ez az otthonom. És remélem... Nagy levegőt vett. - Remélem, hogy neked is. Én nem mehetek el innen. Abby feje a hintaágy karfájára hanyatlott. - Igen - mondta. - Tudom. Én sem mehetek el. Csak... Istenem, Dániel! Mit csináljunk? - Várunk - felelte halkan Dániel. - És bízunk benne, hogy a dolgok a maguk idejében elrendeződnek. Megbízunk egymásban, és tesszük, ami tőlünk telik. Légfuvallatot éreztem a vállamon. Megpördültem, és már nyitottam a számat, hogy előadjam a vízivós sztorit. A pohár a csaphoz koccant, és beleesett a mosogatóba. Az éktelen csörömpölésre egész Glenskehy fölriadhatott, de a konyhában nem volt senki. Dániel és Abby kővé dermedt. A ház felé kapták a fejüket. - Hahó! - mondtam, miközben kilöktem az ajtót, és kiléptem a teraszra. Hevesen kalapált a szívem. - Meggondoltam magam, mégsem vagyok álmos. Ti még fönnmaradtok? - Nem - felelte Abby. - Én lefekszem. - Azzal kikapta a lábát Dániel öléből, és besurrant mellettem a házba. A következő pillanatban már hallottam is, ahogy szalad fölfelé a lépcsőn. Most a nyikorgós fokot se lépte át. Odamentem Dánielhez, és a lábai mellett, hátamat a hintaágy lábának döntve leültem a teraszra. Valahogy nem akartam mellé ülni, úgy éreztem, faragatlanság lenne, mintha nyíltan követelném, hogy mondjon nekem bizalmas dolgokat. Kis idő múlva könnyedén a fejemre tette a tenyerét. Akkora lapátkeze volt, hogy átérte a koponyámat, mintha csak egy gyerek buksiját simogatná. - Hát, hát - mondta halkan, szinte csak úgy magának. A pohara ott állt mellette a földön. Ittam belőle egy kortyot. Whisky volt jéggel, a jégkockák már majdnem elolvadtak. - Veszekedtetek Abbyvel? - kérdeztem. - Nem - mondta Dániel. Alig észrevehetően megmozdult a hüvelykujja, a hajamat cirógatta. Minden rendben. Így üldögéltünk ott egy darabig Csöndes éjszaka volt, szinte szellő sem borzolta a füvet, a hold pedig úgy lebegett az ég tetején, mint egy régi ezüstpénz. A terasz hideg kövének a pizsamámon áthatoló hidege meg Dániel filter nélküli cigarettájának szúrós, részegítő illata megnyugtatott, biztonságérzetet adott. A hátammal egy kicsit megmozgattam a hintaágyat, amely szelíd, szabályos ritmusban lengeni kezdett. - Érzed ezt a szagot? - kérdezte halkan Dániel. A fűszerkert felől jövő árnyalatnyi rozmaringillatra gondolt. - Rozmaring: az emlékezés virága - mondta. - Hamarosan lesz kakukkfű meg citromfű is, menta és varádics meg még valami, ami alighanem az izsóp. Könyvből, télen nehéz megmondani. Az idén persze még komplett

zűrzavar lesz, de majd rendbe hozzuk a kertet. Amit kell, újratelepítünk. A régi fotók sokat segíthetnek, képet adnak a kert eredeti elrendezéséről, hogy minek hol a helye. Szívós növények ezek, részben a tűrőképességük miatt esett rájuk a választás, nem csak az egyéb erényeikért, jövőre már... Mesélt a régi fűszerkertekről, hogy milyen gondosan rendezték el bennük a növényeket, ügyelve arra, hogy mindegyik megkapjon mindent, ami kell ahhoz, hogy szépen nőjön. Látvány, illat, felhasználás, praktikum és szépség tökéletes egyensúlya érvényesült, nem hagyták, hogy bármelyiken csorba essen a másik kedvéért. Az izsópot meghűlés enyhítésére és fogfájás gyógyítására használták, a kamillát meleg borogatásban gyulladáscsökkentésre vagy teában a rémálmok száműzésére. A levendulát és a citromfüvet a padlóra szórták, hogy édes illat lengje be a házat, a rutát és a földi tömjént pedig salátába tették. - Ezt egyszer ki kéne próbálnunk - mondta Dániel. - Shakespeare korabeli saláta! A varádicsnak olyan az íze, mint a paprikának, tudtad? Azt hittem, rég kipusztult a kertünkből, barna volt és törékeny, de amikor visszavágtam a gyökeréig, rögtön megjelent rajta valami halványzöld. Most már szépen nőni fog. Elképesztő, hogy milyen makacsul életben maradnak a leghihetetlenebb körülmények között is, amikor úgy tűnik, semmi esélyük. Milyen ellenállhatatlanul erős a késztetés, hogy éljenek és növekedjenek... A beszéde egyenletes volt, megnyugtató - enyhet adó ritmusa átmosott, mint a hullámzó tenger. A szavakat szinte nem is hallottam. - Az idő - mondta valahol a hátam mögött, de az is lehet, hogy azt mondta, „az izsóp", nem tudtam eldönteni. - Az idő keményen dolgozik értünk, ha hagyjuk. 11. fejezet Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy Sam a gyilkossági csoportban a megoldott ügyek arányát tekintve a legjobbak közé tartozik. Néha szöget üt a fejembe, hogy ennek talán egyetlen, pofonegyszerű oka van: nem pazarolja az energiát. Más nyomozók, köztük én is, személyes sértésnek veszik, ha rosszul alakulnak a dolgok: türelmetlenek, frusztráltak, ingerültek lesznek, haragszanak magukra, a zsákutcába vezető nyomokra meg az egész kibaszott ügyre. Sam viszont, ha a tőle telhető legjobb próbálkozás sem hoz eredményt, egy vállrándítással meg egy „na igen"-nel elintézi a dolgot, és nekilát máshogy. A hét folyamán sokszor hallottam tőle, hogy „na igen", amikor megkérdeztem, hogy mennek a dolgok. Most azonban nem a szokásos tétova, szórakozott „na igen" volt ez: elgyötörten, napról napra egyre feszültebben mondta. Végigtalpalta háztól házig majdnem egész Glenskehyt, de amikor Whitethorn House-ról kérdezősködött, teából, aprósüteményből és üres tekintetekből épült, sima, sikamlós fal állta útját: Kedves fiatalok laknak a fenti házban, maguknak valók, soha nincs velük baj, ugyan miért haragudnánk rájuk, nyomozó úr? Borzalmas, ami azzal a szegény lánnyal történt, elmondtam érte egy rózsafüzért, biztos megismerkedett valakivel Dublinban... Ismerem én is ezt a falusi csöndet, volt szerencsém hozzá: megfoghatatlan, mint a füst, és kemény, mint a kő. Az angolokon gyakoroltuk évszázadokon át, és teljesen belénk ivódott. A kis települések ma is bezárulnak, mint az ökölbe szorított kéz, ha a rendőrség kopogtat. Sokszor nincs is benne semmi hátsó

szándék, de akkor is hatalmas erő az a csönd: baljós, fortélyos, törvénnyel dacoló. Mindmáig sok mindent rejteget: a hegyekben elásott csontokat, disznóólban rejtegetett arzenált: Az angolok lebecsülték ezt a hallgatást, bedőltek a gyakorlottan együgyű tekinteteknek, mi azonban tudtuk Sammel, hogy mindez mennyire veszélyes. Sam hangján csak kedd este érződött újra, hogy elmélyülten, lázasan ténykedik. - Eleve lehetett volna több eszem - mondta vidáman, - Hiszen ha a helyi zsaruknak nem mondanak semmit, akkor nekem ugyan miért mondanának? - Visszavonult, átgondolta a dolgot, és végül eltaxizott Rathowenbe, hogy eltöltsön egy estét a kocsmában. - Byrne szerint az ottaniak nem rajonganak a glenskehyiekért, és a szomszédjáról mindenki szeret pletykálkodni, úgyhogy... Jól okoskodott. A rathoweniek egészen mások voltak mint Glenskehy népe harminc másodpercen belül kiszúrták, hogy zsaru (Jöjjön ide, fiatalember! A miatt a lány miatt van itt, akit itt a közelbe leszúrtak?"), és onnantól kezdve a lenyűgözött helyi farmerek gyűrűjében töltötte az estét. Lelkesen fizették neki a söröket, és furmányos módon próbálkoztak, hátha sikerül kiszedni belőle valamit a nyomozással kapcsolatban. - Byrne igazat beszélt: szerintük Glenskehy kész bolondokháza. Ez részben arra vezethető vissza, ami a falvak között mindenhol megy: Rathowen egy kicsit nagyobb, van saját iskolája, rendőrőrse meg pár boltja, ezért elmaradott porfészeknek nevezik Glenskehyt, ahol csupa félnótás él. Itt mégis többről van szó, nem csak a szokásos rivalizálásról. Ők tényleg úgy gondolják, hogy Glenskehy lakóinál valami nincs rendben. Az egyik fickó azt mondta, Kína összes teájáért nem tenné be a lábát a Regan'sbe. Egy fán ülve cigiztem, és a mikrofonom most is be volt bugyolálva a zokniba. Mióta tudomást szereztem a falfirkákról, nyugtalanítottak a környék dűlőútjai, védtelennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam a sétáim során. Nem szerettem az úton állva telefonálni, hiszen ilyenkor megoszlott a figyelmem. Végül egy nagy bükkfán találtam egy alkalmas zugot, mindjárt a törzs szétágazásánál. A seggem pont befért a két ág közé, jól beláttam az utat mindkét irányban, tisztán látszott a domboldalon kissé lejjebb lévő romos ház is, és ha fölhúztam a lábamat, teljesen eltűntem a lombok között. - És Whitethorn House-ról mondtak valamit? - kérdeztem. Rövid csend. - Igen - mondta végül Sam. - Nincs valami jó híre a háznak, se Rathowenben, se Glenskehyben. Ez részben Simon March miatt van így, aki, akármerről nézzük, eszelős vénember volt. Két fickó elmesélte, hogy gyerekkorukban puskalövésekkel zavarta el őket, amikor kíváncsiságból a Whitethorn House-hoz tartozó birtokon kolbászoltak. De annál sokkal régebbi az ügy. - A halott csecsemő - mondtam, és mintha valami sikamlós, hideg micsoda markolt volna a bensőmbe. - Erről tudtak valamit a kocsmában? - Ezt-azt. Nem tudom, pontosak-e a részletek - egy perc, és meglátod, mire gondolok -, de ha egy kicsit is közel jár a történet a valósághoz, akkor ez nem jó hír. Mármint a Whitethorn House-ban lakók számára. Szünetet tartott. - És? - csattantam föl. - Azok az emberek nem a családtagjaim, Sam! Ha

ez az eset nem az utóbbi hat hónap alatt történt - márpedig akkor már hallottunk volna róla , akkor nem lehet köze senkihez, akit valaha is láttam. Nem fog a szívembe markolni, ha elmondod, mit csinált száz éve Dániel dédapja. Becsszó! - Akkor jó - mondta Sam. - Szóval a rathoweni verzió szerint - nem teljesen egyformán mesélik, de a lényeg stimmel - valamikor régen egy Whitethorn House-ban élő fiatal fickónak viszonya volt egy glenskehyi lánnyal, aki teherbe esett tőle. Ilyesmi, persze, elég gyakran előfordult annak idején. Csak az volt a probléma, hogy a lány nem volt hajlandó se kolostorba vonulni, se vészes gyorsasággal hozzámenni egy helybeli szegénylegényhez, mielőtt mások is észrevennék, hogy terhes. - Kedvemre való ez a nő - mondtam. Tudtam, hogy ez a történet már nem végződhet jól. - Sajnos, a March család szóban forgó tagja másként érzett. Tombolt a dühtől, mert már tervezték az esküvőt valami szép, gazdag angol-ír lánnyal, és ez a kínos ügy csúnyán bekavart volna neki. Megmondta a falubeli lánynak, hogy hallani se akar többé se róla, se a gyerekről. A lány már amúgy se volt túl népszerű a faluban, hiszen ugye házasságon kívül esett teherbe - az akkoriban súlyos bűnnek számított -, ráadásul egy Marchtól... Kis idő múlva holtan találták. Fölakasztotta magát. Történelmünk során számtalan hasonló történet játszódott le. Többnyire mélyen el vannak temetve, mint a tavalyi levélszőnyeg, már régen átalakultak balladákká vagy téli estéken mesélt történetekké. Belegondoltam, hogy ez az eset is vagy száz éven át lappangott a felszín alatt. Csírázott, növekedett, mint valami lassan kikelő, baljóslatú mag, hogy aztán üvegszilánkok, gyilkos kés meg apró, mérges bogyókként szétfröccsenő vércseppek formájában kihajtson a galagonyasövények között. Bizsergett a faágat támasztó hátam. Elnyomtam a cigit a cipőm talpán, és visszatettem a csikket a csomagba. - És utal valami arra, hogy ez valóban meg is történt? - kérdeztem. - Hogy nem csak azért találták ki, hogy a rathoweni gyerekek ne merészkedjenek Whitethorn House közelébe? Sam nagyot fújt. - Semmi nyom. Pár lótifutit ráállítottam a régi iratokra, de üres kézzel jöttek vissza. Arra pedig nincs esély, hogy Glenskehyben bárki is elmondja a maga verzióját. Az ő szemükben ennél az is jobb, ha a világ végképp elfelejti ezt az ügyet. - Valaki azonban nem felejt - mondtam. - Pár napon belül remélhetőleg közelebb járok majd az azonosításához. Összeszedek mindent, amit Glenskehy lakóiról tudni lehet, és összevetem a profillal, amit készítettél. De nagyon szeretném, ha tisztábban látnám, mi az emberem problémája, mielőtt beszélnék vele. Az a bökkenő, hogy nem tudom, hol kezdjem. Rathowenben az egyik fickó azt mondta, a dédanyja idejében történt az eset. Ez, persze, nem nagy segítség, hiszen az öreglány nyolcvan évig élt. Egy másik esküdött rá, hogy még a tizenkilencedik században történt, „valamikor a nagy éhínség után, de hogy pontosan mikor, azt nem tudom." Azt hiszem, ez a fazon szeretné minél régebbre, minél távolabbra eltolni a dolgot. Ha látna rá esélyt, hogy elhiszem, azt mondaná, még Brian Ború nagykirály alatt volt, a tizedik században, úgyhogy 1847 és 1950 között bármikor történhetett, és nem számíthatok senkire, hogy segít leszűkíteni ezt az intervallumot.

- Rám talán mégis számíthatsz - mondtam. Kínos érzés töltött el: mintha árulásra készültem volna. - Adj pár napot, lehet, hogy sikerül megtudnom valami konkrétumot. Kis szünet következett, olyan volt, mint egy kérdőjel. De Sam végül belátta, hogy úgyse bocsátkozom részletekbe. - Nagyszerű - mondta. - Ha bármit kiderítesz, az nagyszerű lesz. Aztán más húrokat kezdett pengetni: - Figyelj - mondta már-már szégyellősen -, kérdezni akartam tőled valamit, még mielőtt ez az egész elkezdődött. Arra gondoltam... Szóval, soha nem nyaraltam még, csak kiskölyök koromban voltam egyszer Youghalban. És te? - Pár nyarat Franciaországban töltöttem. - De az csak rokonlátogatás volt, ugye? Én rendes nyaralásra gondoltam, amilyet a tévében lehet látni. Tengerpart, könnyűbúvárkodás meg mindenféle eszement koktélok a bárban, ahol valaki csö pögős dalokat énekel. Tudtam, hova akar kilyukadni. - Mi a francot nézel te a tévében? Sam elnevette magát. - Egy Ibizán játszódó sorozatot. Látod, milyen hatással van az ízlésemre, ha nem vagy itt? - Csak a topless pipik érdekelnek - mondtam. - Emmával meg Susannával már iskolás korunk óta tervezgetjük, hogy egyszer elmegyünk valahova, de még nem jött össze. Talán majd az idén. - De nekik már gyerekeik vannak, nem? Úgy nehezebb beiktatni egy csajos kiruccanást. Arra gondoltam... - Megint az a félszeg hang. - Szóval elhoztam pár brosúrát az utazási irodákból. Főleg Olaszországról, tudom, hogy a szíved csücske a régészet. Elvihetlek nyaralni, ha ennek vége lesz? Fogalmam sem volt, mi a véleményem erről, átgondolni pedig nem állt módomban. Pompásan hangzik - mondtam -, és csodálatos vagy, hogy ilyesmire gondolsz. Eldönthetnénk majd akkor, ha hazamegyek? Csak azért, mert nem tudom, meddig fog ez tartani. Rövid csend állt be. Fájdalmas fintort vágtam. Utálom megbántani Samet. Olyan, mintha egy kutyát rugdosnék, amelyik olyan szelíd, hogy úgyse harap meg. - Mackey mintha azt mondta volna, hogy max. egy hónap - szólalt meg végül Sam. Frank mindig azt mondja, amit abban a pillanatban hasznosnak ítél. A beépített ügynököknél évekig is eltarthat egy-egy akció, és bár jelen esetben ennek nem láttam okát (az elhúzódó műveletek a szervezett bűnözés ellen irányulnak, nem egyszeri bűntettek kinyomozására), abban majdnem biztos voltam, hogy azt az egy hónapot Frank hasraütésre mondta, hogy Sam ne nyaggassa tovább. Egy pillanatig szinte reméltem, hogy így van. Rettentően nyomasztó volt a gondolat, hogy itthagyjam a mostani életemet, visszamenjek a CSBE-re, a zsúfolt Dublinba, és újra belebújjak az üzletasszonyos ruhámba. - Elméletileg igen - mondtam -, de az ilyesmit nem lehet jól megsaccolni. Lehet, hogy nem lesz egy hónap se, ha valamelyikünk talál valami használhatót, hipp-hopp otthon lehetek. Ha viszont jó nyomra akadok, aminek a végére kell járni, lehet, hogy egy-két hetet rá kell húznom.

Sam indulatosan, frusztráltan mordult egyet. - Ha még egyszer az életben kiejtem a számon, hogy „közös nyomozás", zárj be a szekrénybe, amíg észhez nem térek. Nekem határidő kell! Egy csomó mindent elhalasztottam, például nem vettünk DNS-mintát a fiúktól, hogy megállapítsuk, köztük van-e az apa... És amíg ott vagy, még csak azt se mondhatom el senkinek, hogy gyilkossági ügyön dolgozunk. Pár hét még elmegy... Már nem figyeltem rá. Valahonnan, az útról vagy a fák sűrűjéből, hangot hallottam. Mégpedig nem az éjjeli madarak, falevelek, kis ragadozók szokásos zajait, azokat addigra már jól ismertem. Ez valami más volt. - Várj egy kicsit! - mondtam halkan, a mondat közepén félbeszakítva Samet. Eltartottam a telefont a fülemtől, és lélegzetvisszafojtva kagylóztam. A dűlőútról jött a zaj, a főút felé eső szakaszról. Alig hallható kis zörej volt, de egyre közeledett. Lassú, ütemes ropogás. Kavicson tapodó lábak. - Mennem kell - mondtam szinte suttogva a telefonba. - Később visszahívlak, ha tudlak. Azzal kikapcsoltam a mobilt, zsebre vágtam, majd fölhúztam a lábamat az ágak közé, és mozdulatlanná dermedve vártam. Egyre közelebbről hallottam az egyenletes tempójú, nehézkesnek tűnő lépteket. Tehát nagydarab ember az illető. Az út mentén abban az irányban, amerről jött, nem volt semmi, csak Whitethorn House. Lassan följebb húztam a pulóveremet, hogy eltakarja az arcom alsó felét. Ilyen sötétben a fehéren világító arca is elárulhatja az embert. Éjszaka máshogy érzékeljük a távolságokat, úgy tűnik, minden mintha közelebb lenne, mint valójában. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire fölbukkant valaki a látómezőmben. Először csak egy villanásnyi időre pillantottam meg a lombok alatt lassan haladó, foltos árnyat. A gyér fényben ezüstösen csillant a szőke haja, mintha kísértet lenne. Le kellett küzdenem az ösztönös késztetést, hogy elfordítsam a fejem. Nem valami jó helyen vártam, hogy előbukkanjon a sötétből. Túl sok volt körülöttem a titkos utakon, elszántan a dolgára siető, ismeretlen lény, és egy részükkel biztosan nem lett volna veszélytelen a találkozás. Aztán az árnyalak olyan helyre ért, ahova odasütött a hold. Magas, rögbi játékost idéző testalkatú, márkásnak látszó bőrdzsekit viselő fickó volt. Bizonytalanul, tétován mozgott, mindkét oldalon sűrűn betekingetett a fák közé. Amikor már csak néhány méternyire volt tőlem, felém fordította a fejét, és egyenesen az én fámra szegezte a tekintetét. Mielőtt becsuktam volna a szemem (ez a másik dolog, ami elárulhatja az embert a figyelő szemek csillanását könnyen észrevesszük, úgy vagyunk programozva), egy pillanatra láttam az arcát. Velem egykorú volt, vagy talán egy kicsivel fiatalabb, felejthetően, szabályosan jóképű. Értetlenül, megrökönyödve ráncolta a homlokát - és nem szerepelt Lexie ismert kapcsolatainak listáján. Soha életemben nem láttam még. Elhaladt a fa alatt. Olyan közel volt hozzám, hogy a fejére ejthettem volna egy falevelet.

Aztán továbbment, és eltűnt a szemem elől. Nem mozdultam. Tudtam, hogy ha valamelyik lakótársam barátja, aki látogatóba érkezett, jó sokáig gubbaszthatok még a fán. De nem hittem, hogy ez lenne a helyzet, mert a habozása, a zavart körbetekingetése arra utalt, hogy nem a házat keresi, hanem valami vagy valaki mást. Lexie élete utolsó három hetében háromszor találkozott N-nel - vagy legalábbis tervezte a találkát. A halála estéjén pedig, ha a Fantasztikus Négyesnek hinni lehet, séta közben találkozott a gyilkosával. Felszökött az adrenalin szintem, és szabályosan viszketett mindenem, annyira szerettem volna követni a fickót, vagy legalább útját állni, amikor visszafelé jön, de tudtam, hogy ez nem lenne jó ötlet. Nem féltem, hiszen fegyver volt nálam, ő pedig a méretei dacára nem tűnt valami félelmetesnek, de itt és most, tudtam, csak egy lövésem van (képletesen szólva, persze), és azt még nem lőhettem el, hiszen egyelőre (megint csak képletesen szólva) vaksötétben tapogatóztam. Hogy kapcsolatban állt-e Lexie-vel, és ha igen, hogyan, azt aligha deríthetem ki. E téren az ösztöneimre kell majd hagyatkoznom, de gondoltam, jó lenne legalább a nevét tudni, mielőtt beszélgetni kezdünk. Lassított felvételként csúsztam le a fa törzsén. A topom beleakadt a kéregbe, és kis híján lejött rólam a mikrofon. Eszembe jutott, hogy Frank most biztos azt hiszi, elgázolt egy tank... Behúzódtam a fa mögé, és vártam. Úgy tűnt, órák teltek el, mire a fickó végre visszaért az útnak erre a szakaszára. A tarkóját dörzsölgette, és még mindig zavartnak látszott. Nem találta meg, amit keresett. Miután elballagott mellettem, megvártam, míg lép harmincat, majd a fák mögött maradva, a füves terület szélén, óvatosan lépkedve utánaeredtem. A főút mellett igazi „tahomobil" parkolt: bazi nagy fekete SUV, az elmaradhatatlan füstszínű ablaküveggel. A főút és a dűlőút találkozásától úgy ötven méterre állt, olyan helyen, ahol az utat szegélyező, hosszan elnyúló nyílt terep (magas fű, burjánzó csalán, csálén álló régi mérföldkő) semmiféle fedezéket nem kínált. Így túl kockázatos lett volna közelebb lopakodni, hogy leolvashassam a rendszámot. Az emberem szeretetteljes mozdulattal rácsapott a motorháztetőre, beszállt, a kelleténél hangosabban vágta be az ajtót - a környező fákra egy pillanatra dermedt csönd telepedett -, és üldögélt még egy darabig az álló autóban. Nyilván elmerengett valamin, amin a fiúk szeretnek merengeni, és alighanem a séróját igazgatta. Aztán felbőgette a motort, és eldöngetett Dublin irányába. Miután meggyőződtem róla, hogy elment, visszamásztam a fámra, és átgondoltam a történteket. Nem lehetett kizárni, hogy ez a fickó már jó ideje a nyomomban jár, és tőle erednek a tarkómat bizsergető impulzusok, de nem is tartottam valószínűnek. Hiszen nem éppen a fűben kúszva közlekedett, és nem is keltett olyan benyomást, mintha komoly erőssége lenne az erdős terepen való tájékozódás. Úgy gondoltam, aki rám leselkedik, akinek a közelségét már nemegyszer érezni véltem, az biztos nem mutatja meg magát ilyen könnyen. Egy valamiben száz százalékig biztos voltam: se Samnek, se Franknek nem kell tudnia az SUV-s szőke hercegről, amíg nem tudok sokkal konkrétabb információkkal szolgálni nekik.

Tudtam, hogy Sam fölrobbanna, ha megtudná, hogy idegen férfiakat kerülgetek ugyanazon a sétaútvonalon, ahol Lexie-nek nem sikerült kikerülnie a gyilkosát. Franket ez egy csöppet sem aggasztotta volna - ő mindig úgy gondolta, hogy tudok én vigyázni magamra -, de ha elmondtam volna neki, kezébe vette volna az irányítást. Megkereste volna a fickót, és betegre vallatta volná, márpedig én ezt nem akartam. Valami azt súgta, hogy ebben az ügyben nem így kell eljárni. Egy mélyebbről jövő hang pedig azt, hogy Franknek ehhez igazából semmi köze, ő csak véletlenül botlott bele az egészbe. Ez a kettőnk dolga Lexievel. Azért fölhívtam Franket. Aznap este már beszéltünk, és igencsak késő volt már, de gyorsan fölvette a mobilját. - Igen? Jól vagy? - Megvagyok - mondtam. - Bocs, nem akartalak megijeszteni. Csak kérdezni akartam tőled valamit, mielőtt megint elfelejteném. Képbe került a nyomozás során egy kábé száznyolcvan centi magas, masszív testalkatú, harminc felé járó, jóképű, szőke fazon, akinek van egy olyan trendi, homlokba lógó hajfürtje, és márkás barna bőrdzsekit hord? Frank ásított egyet, amitől bűntudatom támadt, de egyben meg is könnyebbültem: jó volt tudni, hogy néha azért ő is alszik. - Miért? - kérdezte. - Pár napja szembejött velem a Trinityn egy fickó, és rám mosolygott, meg biccentett is, mintha ismerne. Nincs rajta az IK-listán. Nem nagy ügy, nem úgy viselkedett, mintha kebelbarátok lennénk, de úgy gondoltam, nem ártana utánanézni. Nem szeretnék vaktában hadoválni, ha megint összefutunk. - Ez egyébként igaz is volt, azzal a különbséggel, hogy a szóban forgó srác alacsony volt, cingár és vörös hajú. Úgy tíz percig kellett törnöm rajta a fejem, hogy vajon honnan ismer. Kiderült, hogy a kutatófülkéje a könyvtárnak ugyanabban a sarkában van, mint a miénk. Frank elgondolkodott. Hallottam a lepedő zizegését, ahogy a másik oldalára fordult az ágyban. - Nem ugrik be - mondta végül. - Az egyetlen, akire gondolni tudok, Agytröszt Eddie, Dániel unokatestvére. Huszonkilenc éves, szőke, barna bőr jakóban jár, és akár jóképűnek is mondható, ha a nagy bamba melákokra buksz. - Szóval nem az eseted? - Semmi N. Mi a francért bóklászna Agytröszt Eddie éjfélkor Glenskehy környékén? - Nem elég mély a dekoltázsa. Viszont azt mondta, soha nem látta Lexie-t, és tény, hogy nem is volt rá semmi oka. Eddie és Dániel nem jön ki valami jól egymással, Eddie nem igazán szokott beugrani hozzájuk, vagy velük bulizni. Meg aztán Brayben lakik, és Killineyben dolgozik. Nem látom, mit keresne a Trinityn. - Ne aggódj emiatt - mondtam. - Alighanem csak valami egyetemi ismerős. Aludj tovább. Bocs, hogy fölébresztettelek. - Semmi gond - mondta újabb ásítást elfojtva Frank. - Jobb félni, mint megijedni. Mondd rá a szalagra a részletes személyleírását, és ha újra látod, szólj. - Máris félálomban volt. - Meglesz. Jó éjt. Pár percig mozdulatlanul ültem a fán, és füleltem, hátha hallok valami szokatlan neszt. De

csak az aljnövényzet hullámzott a szélben, mint a tenger, és a gerincoszlopom csúcsán éreztem az enyhe, de igencsak észrevehető bizsergést. Arra jutottam magammal, hogy ha valami túlpörgeti a fantáziámat, az Sam sztorija lesz: a szerelmétől, családjától, jövőjétől megfosztott lány története, aki ráhurkol egy kötelet valamelyik fa ágára, és fölakasztja rá mindenét, ami maradt: magát és a születendő kisbabáját. Mielőtt túl sokat agyalhattam volna ezen, gyorsan visszahívtam Samet.. Ő még abszolút ébren volt. - Mi volt ez az egész? Jól vagy? - Megvagyok - feleltem neki is. - Ne haragudj, azt hittem, valaki közeledik. Lelki szemeim előtt már láttam a Frank-féle titokzatos, lopakodó gyilkost jéghoki sisakban és láncfűrésszel a kezében, de nem volt ilyen szerencsém. - Persze, bizonyos fokig ez is igaz volt, de Sam előtt elferdíteni a tényeket egészen más volt, mint Frank előtt. Összerándult tőle a gyomrom. Pillanatnyi csönd. - Aggódom érted - szólalt meg aztán halkan Sam. - Tudom, Sam - mondtam. - Tudom, hogy aggódsz. De semmi bajom, és hamarosan otthon leszek. Mintha rezignált kis sóhajt hallottam volna, de olyan elhaló volt, hogy nem lehettem benne biztos. - Igen - mondta, - Akkor majd beszélhetünk arról a nyaralásról. Hazafelé menet a Sam-féle rongálón, a tarkómat bizsergető érzésen meg Agytröszt Eddie-n töprengtem. Róla csak annyit tudtam, hogy egy ingatlanügynökségnél dolgozik, nincs jóban Dániellel, Frank nem tartja sokra a szellemi képességeit, és annyira kellett volna neki Whitethorn House, hogy bolondnak nevezte miatta a tulajdon nagyapját. Végigpörgettem az agyamban pár forgatókönyvet: Őrült Gyilkos Eddie egyenként levadássza Whitethorn House lakóit, Casanova Eddie veszedelmes viszonyt folytat Lexie-vel, majd a „baba" szó hallatán villámgyorsan lelép. Ezek azonban eléggé légből kapottnak tűntek, és egyébként is tetszett a gondolat, hogy Lexie-nek jobb ízlése volt annál, mint hogy egy ostoba juppival dugjon az SUV hátsó ülésén. Ha viszont Eddie nem találta meg, amit keresett, akkor jó esély mutatkozott rá, hogy még visszatér a ház környékére - hacsak nem azért jött, hogy még egyszer, utoljára megnézze a hőn szeretett, de elvesztett hajlékot. Persze, nem úgy tűnt, mintha szentimentális típus lenne. Iktattam őt az „Amin Ráérek Máskor Aggódni" feliratú mappába. Akkor és ott kisebb gondom is nagyobb volt nála. Volt valami, amit nem mondtam el Samnek, valami, ami baljósan, sötéten kibomlott, és finoman rezgett az agyam rejtett zugában, valakit magas oktánszámú indulat fűtött Whitethorn House-zal szemben; aztán egy arctalan valaki, akinek N-nel kezdődik a neve, találkozgatott Lexie-vel ezeken a dűlőutakon; harmadrészt valaki segített Lexie-nek a magzat létrehozásában. Mi van, ha ez a három valaki ugyanaz a személy...? A Sam-féle vandál nem állt ugyan túl szilárdan a valóság talaján, de könnyen lehetett annyira okos vagy legalábbis józan -, hogy ezt leplezze. Lehet, hogy szép férfi volt, magával ragadó, meg minden, ami kell, és azt már tudjuk, hogy Lexie-nél kicsit másképp nézett ki a döntéshozatal folyamata, mint az emberek többségénél. Elképzelhető, hogy éppen a világfájdalmas fiúkra

bukott. Egy valamelyik dűlőúton lezajlott, véletlen találkozás jelent meg lelki szemeim előtt, majd hosszú séták a magasan járó téli hold meg a dérlepte ágak alatt. Aztán Lexie hamiskás mosolyát láttam, a rebbenő szempilláit, majd a romos házat és a szederbokrok függönye mögötti rejtekhelyet. Ha az a fickó, akit én elképzeltem, esélyt látott volna rá, hogy teherbe ejtsen egy Whitethorn House-ban lakó lányt, Isten ajándékának tekintette volna ezt a tökéletes, vakító szimmetriát: mintha az angyalok pottyantottak volna elé egy aranylabdát, amit nem utasíthat vissza. És meg is ölte volna. Másnap délelőtt valaki leköpte az autónkat. Az egyetemre igyekeztünk, Justin és Abby ült elöl, én pedig Rafe-fel hátul. Dániel minden magyarázat nélkül korábban elindult, amikor mi még csak félig ettük meg a reggelit. Hűvös, szürke délelőtt volt, a levegőben még ott lógott a hajnali csend, az ablak párás volt a lágy, szitáló esőtől. Abby a jegyzeteit lapozgatta, és a CD-lejátszóból szóló Mahler-dallamot dúdolta, időnként egy-egy frázis közepén drámai oktán váltásokkal fűszerezve. Rafe zokniban ült a helyén, és a cipőfűzőjén keletkezett jókora csomót próbálta kibogozni. Glenskehyben, az újságos előtt Justin lefékezett, hogy átengedjen valakit az úton. Görnyedt vállú, sovány, de izmos, idős ember volt, a farmerek jellegzetes, fáradt tweedöltönyét és lapos sapkáját viselte. Miközben átcsoszogott, amolyan tisztelgésfélére emelte a botját, Justin pedig visszaintett neki. Az öreg ekkor elkapta Justin tekintetét, megállt az út közepén, és a szélvédőn át ránk meredt. Egy pillanatra eltorzult az arca a vegytiszta gyűlölettől és undortól, mintha föltett volna egy ijesztő maszkot, és lesújtott a botjával a motorháztetőre. A tompa, fémes hang valósággal fölhasította a lustán ballagó délelőttöt. Mindannyian kiegyenesedtünk, mintha rugóra járnánk, de mielőtt eszünkbe juthatott volna bármiféle értelmes reakció, az öreg krákogott egyet, majd köpött egy hegyeset a szélvédőre - egyenesen Justin arcába fröccsent volna, ha nincs ott az üveg -, és ugyanolyan komótos tempóban, ahogy addig jött, átsántikált a túloldalra. - Mi a... - Justinnak a lélegzete is elállt. - Mi a franc volt ez? - Nem kedvelnek minket - mondta higgadtan Abby, és az ablaktörlő kapcsolója felé nyúlt. Kihalt volt az előttünk hosszan elnyúló utca, a pasztellszínű házikók nyakukat behúzva tűrték az esőt, mögöttük a hegyek sötét, elmosódott foltjai tornyosultak. Mozdulatlan volt minden, csak az öregember csoszogott lassan, robotszerűen, és egy csipkefüggöny rebbent pár házzal odébb. - Hajts tovább, kicsim. - Az a kis szarjankó! - fakadt ki Rafe. Fegyverként markolta a cipőjét, olyan erővel, hogy elfehéredtek az ujjpercei. - Bele kellett volna taposnod a gázba, Justin. Hogy kiloccsanjon erre a nyomorult kövezetre minden, ami az agya helyén van. - Azzal elkezdte letekerni az ablakát. - Rafe! - szólt rá éles hangon Abby. - Tekerd föl. Most! - Miért? Miért hagyjuk, hogy büntetlenül... - Azért - szóltam közbe cérnavékony hangon -, mert este sétálni akarok.

Erre Rafe nem tudott mit mondani, ahogy arra számítottam is. Csak bámult rám, és a keze még mindig az ablaktekerő karon volt. Justin szörnyű recsegés-ropogás kíséretében lefullasztotta a motort, majd végül sikerült sebességbe tennie a kocsit, és keményen rálépett a gázra. - Milyen bájos! - mondta. Érdes, reszelős volt a hangja: őt mindig fölzaklatta bármiféle szemétkedés. - Igazán roppant bájos. Értem, hogy nem rajonganak értünk, de erre abszolút nem volt szükség. Hát bántottam én azt az embert? Nem, sőt megálltam, hogy átmehessen az úton! Mi a francért csinálta ezt? Erre a kérdésre szinte biztosan tudtam a választ. Sam ugyanis az utóbbi napokban Glenskehyben ténykedett. Beszambázott a faluba egy dublini nyomozó a nagyvárosi ficsúros öltönyében, a nappalijukban terpeszkedve faggatta a helybelieket, türelmesen próbálta előásni jó mélyre eltemetett történeteiket. És mindez a Nagy Házban lakó lány miatt, aki leszúratta magát. Biztos, hogy Sam ügyesen, tapintatosan végezte a munkáját, mindig úgy végzi. Ezért nem ellene irányult a gyűlölet. - Semmiért - mondta Rafe. Mindketten hátracsavarodtunk a hátsó ülésen, és az Öregembert figyeltük, aki az újságos előtt állt a járdán, és botjára támaszkodva bámult utánunk. - Azért csinálta, mert egy agyatlan mocsárlakó szörnyszülött, aki mindenkit gyűlöl, aki nem a felesége, a húga vagy mindkettő egyszerre. Mintha belecsöppentünk volna abba a John Boorman-filmbe, a Gyilkos túrába, és ellenséges erdőlakók lesnének ránk... - Mondhatok valamit? - vágott közbe ridegen, hátra se fordulva Abby. - Kezdem nagyon, de nagyon unni ezt a gyarmatosító attitűdöt. Attól, hogy ő nem járt valami puccos angol magániskolába, még nem feltétlenül alsóbbrendű lény. És ha Glenskehy nem elég jó neked, jogodban áll olyan lakhelyet választani, ami megfelel. Rafe szólásra nyitotta a száját, majd méla undorral vállat vont, és visszacsukta. Dühösen rántott egyet a cipőfűzőjén, ami erre elszakadt. Rafe száját fojtott káromkodás hagyta el. Ha az öregember harminc-negyven évvel fiatalabb lett volna, memorizáltam volna a személyleírását, hogy továbbadjam Samnek. De nem volt számításba vehető gyanúsított, hiszen aligha tudott volna elfutni öt vérszomjas doktorandusz elől. Erre a gondolatra fájdalmas, alattomos, hullámzó nyilallást éreztem a vállamban. Abby hangosabbra vette Mahlert, Rafe pedig a padlóra dobta a cipőjét, és mindkét középső ujjával beintett az öregnek a hátsó szélvédőn keresztül. Ebből baj lesz, villant át az agyamon. Na szóval - mondta aznap este Frank. - Az FBI-os haverom emberei áskálódtak még egy kicsit. Azt mondtam, okunk van feltételezni, hogy a lány azért pattant meg, mert idegösszeomlást kapott, ezért ennek jeleit és lehetséges kiváltó okait keressük. Egyébként tényleg ezt gondoljuk, ha szabad érdeklődnöm? - Hogy te mit gondolsz, arról fogalmam sincs, Frankie bátyó. Ne várd tőlem, hogy bemásszak abba a fekete lyukba. - A fámon ücsörögtem. Vonagló mozdulatokkal egy kicsit följebb kúsztam a hátamat támasztó ágon, hogy a törzs másik elágazásán

megtámaszkodhassak a behajlított lábammal, és a combomra fektethessem a jegyzetfüzetemet. Az ágak között épp annyi holdfény szűrődött be, hogy lássam a füzetlapot. - Egy pillanat - mondtam. Állam alá szorítottam a telefont, és a tollam után kotorásztam. - Vidám a hangod - mondta gyanakodva Frank. - Nemrég költöttem el fejedelmi vacsorámat, harsány hahotázás közepette. Mért ne lennék vidám? - Közben elővadásztam a dzsekim zsebéből a tollamat, és még csak le se estem a fáról. - Na, ki vele. Frank elgyötörten morrant egyet. - De jó egyeseknek! Csak vigyázz, ne haverkodj össze velük túlságosan. Előfordulhat, hogy valamelyiküket le kell majd tartóztatnod. - Azt hittem, a titokzatos, fekete köpönyeges idegenre hajtasz. - Nyitott vagyok mindenre. A köpönyeg pedig fakultatív. Akkor itt a felhozatal. Te mondtad, hogy hétköznapi dolgokat akarsz, úgyhogy ne nekem tegyél szemrehányást. 2000. augusztus tizenhatodikán Lexie-May-Ruth átment egy másik mobilszolgáltatóhoz, mert ott olcsóbbak voltak a helyi percdíjak. Huszonkettedikén fizetésemelést kapott a kajáldában, hetvenöt centtel több lett az órabére. Huszonnyolcadikán Chad megkérte a kezét, és ő igent mondott. Szeptember első hétvégéjén elautóztak Virginiába, hogy Chad bemutassa a szüleinek, akik elmondták, hogy nagyon aranyos lány volt, és vitt nekik ajándékba egy cserepes dísznövényt. - Az eljegyzési gyűrű... - szóltam közbe tudatosan lezser hanghordozással. Mintha kukoricát pattogattak volna a fejemben, úgy pukkantak egyre-másra az újabb és újabb ötletek, de nem akartam, hogy erről Frank is tudjon. - Magával vitte, amikor megpattant? - Nem. Ezt annak idején megkérdezték a zsaruk Chadtől. Az éjjeli asztalkán hagyta, de ebben nem volt semmi különös. Ha dolgozni ment, mindig levette, nehogy elvesszen, vagy beleessen a sült krumpliba, vagy mit tudom én. Na nem mintha valami méregdrága brillköves gyűrű lett volna. Chad basszusgitározik a Man From Nantucket nevű grunge-bandában, de mivel még várat magára a nagy áttörés, ácsként keresi a kenyerét. Egyszóval csóringer. Furcsa szögben, éppen hogy olvasható macskakaparással róttam a feljegyzéseimet. - És aztán? - Szeptember tizenkettedikén vettek Chaddel egy PlayStationt a közös hitelkártyájukra. Gondolom, manapság ez olyasmi, mintha örök hűséget fogadnának. Tizennyolcadikán MayRuth hatszáz dolcsiért eladta a 86-os évjáratú Fordját. Chadnek azt mondta, most, hogy több a fizuja, szeretne valami kevésbé rozoga csotrogányt. Huszonhetedikén orvoshoz ment fülfertőzéssel, amit alighanem úszás közben szedett össze. A doki adott neki antibiotikumot, és a fertőzés elmúlt. Október tizedikén pedig volt, nincs. Ezt akartad tudni? - Igen - mondtam, - Pont ilyesmikre gondoltam. Kösz, Frank. Kincset érsz! - Arra gondolok - mondta Frank -, hogy szeptember tizenkettedike és tizennyolcadika között történt valami. Tizenkettedikéig minden arra utal, hogy maradni akar ott, ahol van. Eljegyzi magát, elmegy a srác szüleihez, közösen vesznek PlayStationt. Tizennyolcadikán viszont

eladja a kocsiját, ami azt sugallja, hogy szedegeti össze a pénzt a dobbantáshoz. Te is így gondolod? - Van értelme - mondtam, de tudtam, hogy Frank téved. Halk kattanással helyére került a mozaik utolsó darabkája is, és már tudtam, miért menekült el Lexie Észak-Karolinából. Olyan világos volt a számomra, mintha ő maga suttogta volna a fülembe a szomszédos ágon ülve, miközben súlytalanul lógázta a lábát a holdfényben. Ugyanazért szökött meg, amiért meg akart szökni Whitethorn House-ból: azért, mert valaki birtokolni akarta őt. - Megpróbálok kideríteni még egyet-mást arról a hétről, esetleg megkérem őket, hogy hallgassák ki újra azt a szerencsétlen Chadet. Ha rájövünk, hogy miért változtatta meg a terveit Lexie, alighanem kiderül valami a titokzatos idegenről is: - Jól hangzik. Kösz, Frank. Majd számolj be róla, hogy mire jutottál. - Ne tégy semmi olyat, amit én se tennék - mondta búcsúzóul, és letette. A mobilom képernyőjének fényénél olvastam el a jegyzeteimet. Az egyből világos volt, hogy a Playstation nem jelent semmit, hiszen hitelre vásárolni nyugodtan lehet akkor is, ha az ember nem óhajtja fizetni a részleteket, sőt azt se tervezi, hogy elérhető lesz. Az utolsó komoly jel, ami arra utalt, hogy maradni akar, az augusztusi mobilszolgáltató-váltás volt, hiszen az olcsóbb percdíj csak akkor érdekli az embert, ha ki is tudja használni. Tehát augusztus 16-án még nyugodtan élte May-Ruth Thibodeaux otthonosan berendezett kis életét, és nem akart onnan elmenni sehova. Aztán, nem egészen két héttel később, a szegény grunge-király Chad feleségül kérte, és attól kezdve semmi sem mutatott arra, hogy Lexie maradni akart volna. Igent mondott, mosolygott, és elütötte valahogy az időt, amíg össze nem szedte a pénzt, majd lóhalálában elszelelt, és vissza se nézett. Tehát mégsem a Frank-féle titokzatos üldöző elől menekült, nem az árnyékból csillanó pengével előlopódzó, maszkos veszedelem késztette futásra. Csak egy egyszerű, olcsó kis gyűrű. Aztán pedig ott volt a baba, egy életre szóló kötelék. Elvetethette volna, persze, ahogy Chadnek is mondhatott volna nemet, de ez mellékes. A lényeg az, hogy ennek a köteléknek a puszta gondolatára is a falnak ment, mint a csapdában vergődő madár. A kimaradt ciklus, a repülőjegyárak... És valahogy beleillik a képbe N is. N vagy a csapda volt, amely itt akarta tartani, vagy - hogy miért, azt még ki kell derítenem - a kiút a csapdából. A többiek elnyúltak a szalon padlóján, a kandalló előtt, mint a gyerekek, és egy viharvert bőröndben turkáltak, amelyet Justin talált valahol. Rafe lába meghitten, otthonosan összefonódott Abbyével, szemmel láthatóan túlléptek a reggeli szóváltáson. A szőnyegen bögrék és mindenféle apró, ütött-kopott tárgyak hevertek szanaszét égy tányér gyömbéres keksz társaságában. Voltak ott foltos üveggolyók, ólomkatonák meg egy fél agyagpipa. - De klassz! - mondtam, majd ledobtam a dzsekimet a kanapéra, és lehuppantam Dániel és Justin közé. - Mi a szajré? - Ez már az utolja - mondta Rafe. - Tessék, a tiéd. - Azzal fölhúzott egy molyrágta játék

egeret, és elindította felém a padlón. Az egér elkattogott félútig, majd lehangolt nyikorgás kíséretében megállt. - Vegyél inkább ebből - húzta elénk a kekszes tányért Justin. - Jobb az íze. Kivettem egy kekszet, a másik kezemmel pedig beletúrtam a bőröndbe, és előhúztam egy kemény, nehéz tárgyat. Ütött-kopott fadoboznak nézett ki, a fedelét díszítő gyöngyház berakás valaha az „EM" betűket formázta, de nem sok maradt belőle. - Pompás! - mondtam, miközben fölnyitottam a fedelét. - A világ legjobb zsákbamacska-húzása. Zenedoboz volt. A hengere már megfakult, a kék selyembélés foszladozott. Némi berregés után rozsdásan-rekedtesen, de kellemes hangon elmuzsikálta a Greensleeves című angol népdalt. Rafe rátette a kezét a felhúzható egérre, amely még mindig kiadott valami bágyadt, sercegő hangot. Hosszú csönd állt be, csak a tűz ropogott, meg a zene szólt. - Gyönyörű - mondta halkan Dániel, amikor véget ért a dallam, és becsukta a dobozt. - Ez gyönyörű. Karácsonykor... - Fölvihetem a szobámba, hogy erre aludjak el? - kérdeztem. - Csak karácsonyig. - Mi az, már altatódalra is szükséged van? - kérdezte Abby, de közben vigyorgott rám. - Hát persze, hogy fölviheted. - Örülök, hogy csak most került elő - mondta Justin. - Biztos értékes. Ha korábban találjuk meg, eladatták volna velünk, hogy az árából törlesszük az illetéket. - Annyira azért nem értékes - mondta a kezemből kivett dobozt vizsgálgatva Rafe. - Az efféle egyszerű darabok úgy száz fontért mennek el, ilyen állapotban pedig még annyit se ér. A nagyanyám gyűjtötte a zenedobozokat. Tele volt velük minden szabad felület, ott várták, hogy lepotyoghassanak és ripityára törhessenek, nagyanyám pedig idegsokkot kapott, ha valaki nem lábujjhegyen tipegett a házban. - Hagyd abba! - mondta Abby, és bokán rúgta Rafe-et. - Tudod: nincs múltunk! - Nem volt igazán bosszús a hangja. Valami okból - lehet, hogy csak a baráti kapcsolatok titokzatos alkímiája lépett működésbe - mintha elpárolgott volna az elmúlt napok minden feszültsége. Újra boldogok voltunk együtt, összeért a vállunk, Justin lejjebb huzigálta az Abby hátán fölcsúszott pulcsit. - De előbb-utóbb azért találhatnánk valami értékeset is ebben a kupiban. - És mihez kezdenél a pénzzel? - kérdezte a kekszes tányér felé nyúlva Rafe. - Mondjuk, pár ezressel. - Abban a pillanatban mintha Sam suttogott volna a fülembe: Az a ház tele van mindenféle régi csecsebecsékkel, ha volt köztük valami értékes cucc... - Vennék egy AGA sütőt - felelte gondolkodás nélkül Abby. - Megoldódna a konyha fűtése, és lenne egy főzőtűzhely, ami nem porlad szét rozsdás vastömbökre, ha csúnyán néznek rá. Két legyet ütnék egy csapásra. - Milyen vadul csapong a fantáziád! - jegyezte meg Justin. - Mi lesz a márkás cuccokkal meg a hétvégi monte-carlói kiruccanásokkal? - Beérném azzal is, ha nem fagyna le újra meg újra a lábujjam. Lehet, hogy a lánynak át kellett volna adnia neki valamit - mondtam korábban -, és éppen

abból lett a baj, hogy meggondolta magát... Hirtelen rádöbbentem, hogy úgy szorongatom a zenedobozt, mintha valaki el akarná venni tőlem. - Azt hiszem, én a tetőt újíttatnám föl - mondta Daniél. - Pár évig még nem szabadna szétesnie, de inkább nem várnék addig. - Te...? - vigyorgott rá oldalvást Rafe, miközben megint fölhúzta az egeret. - Én inkább azt gondolnám, hogy a világért se adnál el semmit, inkább berámáztatnád, és kiakasztanád a falra. Hiszen egy családi ereklye magasabb rendű dolog, mint a mocskos anyagiak, nem? Dániel a fejét rázta, és a kávésbögréjéért nyúlt, amelybe éppen a kekszemet mártogattam. Egyedül a ház számít - mondta, majd kortyolt egyet a bögréből, és visszaadta. - Minden más csak hab a tortán. Szeretem a családi ereklyéket, de ha tetőjavításra vagy effélére kellene a pénz, szemrebbenés nélkül eladnám bármelyiket. A ház önmagában is történelmi emlék, és ha úgy vesszük, mi is nap, mint nap történelmet csinálunk. - És te mit kezdenél a pénzzel, Lex? - kérdezte Abby. Hát igen, ez volt a hatvannégyezer dolláros kérdés, amely mintha belülről kopácsolta volna a fejemet, mint egy parányi, gonosz kalapács. Sam és Frank nem járt utána az eldurvult régiségügylet vonalnak, mert alapvetően semmi sem mutatott ebbe az irányba. A holmi javát kisöpörte a házból az örökösödési illeték, Lexiet egyetlen régiségkereskedővel vagy orgazdával sem sikerült kapcsolatba hozni, és arra sem utalt semmi, hogy pénzre lett volna szüksége. Egészen mostanáig. A bankszámláján nyolcvannyolc font volt, annyiból épphogy kijutott volna Írországból, nemhogy új életet kezdjen valahol máshol. Ezen kívül néhány röpke hónap múlva elkezdett volna gömbölyödni a pocakja, és a gyerek apja észrevette volna, mi a helyzet. Legutóbb eladta a kocsiját, most viszont nem volt mit eladnia. Elképesztő, milyen olcsón kezdhet új életet az ember, ha nem túl igényes, és elvállal bármilyen munkát, ami, éppen akad. A Vesta-művelet után sokat lógtam a kora hajnali órákban a neten. Olcsó szállók szobaárait böngésztem, álláshirdetéseket olvasgattam különböző nyelveken, és számolgattam. Rengeteg város van, ahol havi háromszáz fontért ki lehet venni egy szar lakást, vagy napi tíz fontért ágyat lehet kapni egy ifjúsági szállóban. Ehhez jön még a repülőjegy ára, meg pár hétre való készpénz, hogy ne haljon éhen az ember, amíg kiderül, hogy felszolgáló, szendvicskészítő vagy idegenvezető lesz belőle. Végeredményben annyiba kerül egy új élet, mint egy használt autó.. Nekem kétezer font spórolt pénzem volt, az szinte sok is lett volna. Lexie, persze, mindezt jobban tudta, mint én, hiszen nem először csinálta. Nem kellett neki, hogy elveszett Rembrandt-remekmű kerüljön elő a szekrényéből, elég lett volna egy apró csecsebecse: egy jobbfajta ékszer, egy ritka porcelán dísztárgy, sőt több száz fontért gazdát cserélő teddy mackókról is hallottam már. Csak egy jó vevő kellett volna, meg a hajlandóság, hogy eladja a többiek háta mögött a ház darabjait. Legutóbb elkötötte Chad autóját, de szinte bármire megesküdtem volna, hogy az azért más

volt. Hiszen ezúttal az otthonáról volt szó. - Új ágykereteket vennék - mondtam kis töprengés után. - A rugók a matracon keresztül is belém állnak, és tisztán hallom, ha Justin a másik oldalára fordul. - Azzal fölpattintottam a zenedoboz fedelét, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Abby halkan, az agyagpipával játszadozva énekelte a dallamot. Rafe felfordította az egeret, és a fogaskerekeit vizsgálgatta. Justin ügyesen nekipöckölte az egyik üveggolyót a másiknak, amely átgurult a padlón, és szépen nekikoccant Dániel bögréjének. Dániel, aki éppen egy ólomkatonát mustrálgatott, mosolyogva pillantott föl. A homlokába lógott a haja. Miközben figyeltem őket, végigsimítottam a zenedoboz selyembélésén, és őszintén reméltem, hogy igazat mondtam. 12. fejezet Másnap este vacsora után böngészni kezdtem Simon bácsi remekművét, hátha írt valamit egy glenskehyi lányról, aki meghalt. Persze, sokkal egyszerűbb lett volna, ha egyedül vagyok a házban, de ahhoz beteget kellett volna jelentenem, hogy lóghassak az egyetemről, és a többieket nem akartam aggasztani, ha nem muszáj. Rafe-fel és Dániellel ültünk tehát a tárolóhelyiség padlóján, a Marchok kiterített családfája mellett. Abby és Justin a földszinten kártyázott. A családfán, amely teljesen betöltött egy óriási, vastag, foszladozó papírlapot, egymástól élesen elütő kézírások váltották egymást, a lap tetején látható, finom vonalvezetésű, barnuló gyöngybetűktől (James March, szül. kb. 1598, ház. köt. Elizabeth Kempe, 1619) egészen Simon bácsi lap alji macskakaparásáig: Edward Thomas Hanrahan, szül. 1975, és végül Dániel James March, szül. 1979. - Az összes többi papír közül ez az egyetlen kibogozható oldal - mondta Dániel, miközben leszedett a családfa sarkából egy kis pókhálószálat -, feltehetően azért, mert nagy részét nem Simon bácsi írta. A többi... belenézhetünk, Lexie, ha tényleg ennyire érdekel, de amennyire meg tudom állapítani, többnyire nagyon, nagyon részeg lehetett, amikor írta. - Nézd csak! - mondtam, és odahajoltam, hogy megmutassam. - Ott van a te Williamed. A család fekete báránya... - William Edward March - mondta Dániel, és gyengéden odatette az ujját a névre. - Született 1894-ben, meghalt 1983-ban. Igen, ez ő. Kíváncsi lennék, hol végezte. - William azon kevesek közé tartozott, akik negyven évnél tovább éltek. Samnek igaza volt: a Marchok korán halnak. - Lássuk, írhak-e róla valamit - mondtam, és közelebb húztam az egyik dobozt. - Kezd érdekelni ez a fazon. Tudni akarom, mi volt az a nagy botrány. - Nők...! - mondta fensőbbségesen Rafe. - Folyton valami zaftos pletyka után szimatoltok. De már nyúlt is egy másik doboz után. Dániel nem beszélt a levegőbe: a March-saga nagy része jóformán olvashatatlan volt, Simon bácsi ugyanis a viktoriánus stílust követte, sok aláhúzás, nullás sorköz. De nem is kellett

elolvasnom, csak a nagy W és a nagy M hosszú szárait kerestem. Nem tudom pontosan, miben reménykedtem, ha egyáltalán reménykedtem. Vagy talán abban, hogy a rathoweni sztori pályán kívülre kerül, mert bizonyítást nyer, hogy a lány Londonba költözött a csecsemőjével, sikeres ruhaszalont nyitott, és boldogan élt, míg meg nem halt. A földszinten Justin mondott valamit, majd Abby elhaló, távoli nevetését hallottam. Mi hárman nem beszéltünk, csak a papír folyamatos, halk zizegése hallatszott. A hűvös, félhomályos szoba ablakán bevilágított az elmosódó hold, és a lapokról száraz por rakódott az ujjaimra. - Á, itt van - szólalt meg hirtelen Rafe. - „William March nem kevés igazságtalan és... mi ez, szenzációhajhász?... valami célpontja volt, aminek végül áldozatul esett az egészsége és..." Jézusom, Dániel! A bácsikád komplett bolond volt. Angolul van ez egyáltalán? - Hadd nézzem - hajolt oda Dániel. - „Az egészsége és a társadalomban őt megillető hely is", ha jól látom. - Kivette Rafe kezéből a paksamétát, és följebb tolta a szemüvegét. - „A szikár tények, az alaptalan rémhíreket mellőzve" - olvasta lassan, ujját a sorok alatt végighúzva - „a következők: William March 1914-15-ben a nagy háborúban szolgált, ahol..." nyilván „vitézül", igen, csak az lehet... „harcolt, és bátor tetteiért később hadikereszttel tüntették ki. Ez már önmagában is..." nem tudom mit csinál „minden alantas pletykával”. „1915-ben William Marchot leszerelték, mert srapnel sebezte meg a vállán, és súlyos harctéri idegsokkot..." Azaz poszttraumás stressz - mondta Rafe. Kezét a tarkóján összekulcsolva, a falnak dőlve figyelt. - Szegény ördög. - Ezt nem tudom elolvasni - mondta Dániel. - Arról van szó, hogy mit látott - gondolom, a fronton, itt a „kegyetlen" szó szerepel, az biztos. Aztán ez jön: „Felbontotta eljegyzését Miss Alice Westtel, és nem vett részt a társadalmi helyzetének megfelelő tevékenységekben, inkább Glenskehy falu egyszerű népével töltötte idejét, amely valamennyi érintett fél aggodalmát kiváltotta. Mindenki megértette, hogy ez a..." azt hiszem, természetellenes... „kapcsolat nem vezethet jóra." - Sznobok - mondta Rafe. . - Nicsak, ki beszél - mondtam, és odamásztam Dániel mellé. A vállára támasztottam az államat, és megpróbáltam kisilabizálni, amit olvasott. Egyelőre semmi meglepőt nem hallottam, de tudtam - „nem vezethet jóra" -, hogy helyben vagyunk. - „Ekkortájt - olvasott tovább Dániel, és megdöntötte a lapot, hogy én is lássam -, egy fiatal falubeli lány szerencséden helyzetbe került, és William Marchot nevezte meg születendő gyermeke apjaként. Bármi volt is az igazság, Glenskehy lakóit, akik még tudták, mi az erkölcs, nem úgy, mint manapság" - az „erkölcs" szó kétszer is alá volt húzva - „sokkolta a lány léha, szabados viselkedése. Az egész falu erősen..." hitte, vagy mi?... „hogy szégyenét el kell távolítania körükből oly módon, hogy egy Magdolna-kolostorba vonul, és amíg ez nem következett be, kivetették maguk közül." Tehát nincs happy end, nincs londoni ruhaszalon. Voltak lányok, akik soha nem szabadultak ki a Magdolna-mosodákból. Rabszolgák maradtak - mert teherbe estek, mert megerőszakolták őket, mert árvaságra jutottak, mert túl szépek voltak - egészen addig, amíg magába nem fogadta, őket a névtelen sír.

Dániel halk, egyenletes hangon olvasott tovább. A vállamon éreztem a hangja rezgését. - „A lány azonban, akár a lelke kétségbeesésétől vezérelve, akár azért, mert nem volt hajlandó végrehajtani a kiszabott büntetést, eldobta magától az életet. William March - akár azért, mert valóban társa volt a bűnben, akár azért, mert már túl sok vérontást látott - a történtek hatása alá került. Egészsége megromlott, majd miután felépült, elhagyta családját, barátait, otthonát, és máshol kezdett új életet, amelyről, nem sokat tudunk. Ezek az események tanulságul szolgálhatnak, a kéjvágy, illetve az ember természetes társadalmi körén kívüli kapcsolatok veszélyeire vonatkozóan...". - Dániel itt megállt. - A többi olvashatatlan. De Williamről nem is ír többet, a következő bekezdés egy versenylóról szól. - Úristen! - mondtam halkan. Hirtelen hidegnek és túl levegősnek éreztem a helyiséget, mintha kivágódott volna a hátunk mögött az ablak. Úgy bántak a lánnyal, mint egy leprással, és a végén nem bírta tovább - mondta Rafe. Megrándult a szája sarka. - William pedig, idegösszeomlást kapott, és elment innen. Tehát nem új fejlemény, hogy Glenskehy egy méretes bolondokháza. Éreztem, hogy Dániel hátán enyhe borzongás fut végig. - Ocsmány kis történet - mondta. Ritka ocsmány. Néha arra gondolok, nem az lenne-e a legjobb, ha a házra is vonatkozna a szabály, hogy „nincs múltunk"? Habár... - körbepillantott a helyiségben fölhalmozott poros, viharvert tárgyakon, a foszladozó tapétán. A nyitott ajtón át három, kék színben játszó árnyalakot láttunk a folyosón lévő foltos tükörben. - Nem vagyok biztos benne - mondta szinte csak úgy magának Dániel -, hogy ez megoldható. Azzal összeütögette a lapok szélét, és óvatosan visszahelyezte a paksamétát a ládába, majd rácsukta a fedelet. - Nem tudom, ti hogy vagytok vele - mondta -, de nekem ennyi elég volt ma estére. Menjünk vissza a többiekhez. Azt hiszem, láttam az országban föllelhető összes papírdarabot, amin szerepel a „Glenskehy" szó - mondta Sam, amikor később fölhívtam. Kissé tétova volt a hangja - jól ismerem ezt a nyomorult állapotot: „papírfáradtság" a neve -, de elégedettnek tűnt. - Sokkal többet tudok, a faluról, mint amennyire bárkinek is szüksége lenne, és van három pali, akire illik a profilod. Lábamat szorosan magam alá húzva ültem a fámon. Az érzés, hogy figyelnek, olyan szintre jutott, hogy már gyakorlatilag reméltem, hogy ez a valaki vagy valami rám veti magát, és így legalább megtudok róla valami biztosat. Franknek erről nem tettem említést, ahogy - Isten őrizz! - Samnek sem. Amennyire meg tudtam ítélni, a három legesélyesebb jelölt a képzeletem, Lexie Madison kísértete, valamint egy halogató taktikát követő, gyilkos szándékú üldöző volt, és ezek közül egyikről sem szívesen társalogtam volna másokkal. Napközben a képzeletemre szavaztam volna, amelynek talán besegítenek a környék vadjai is, éjszaka viszont már nem voltam ennyire biztos a dolgomban. - Csak három? - kérdeztem. - Négyszáz emberből? - Glenskehy kihalóban van - felelte szárazon Sam. - A népesség csaknem fele hatvanöt év fölötti. A gyerekek, amint megnőnek, összepakolnak, és elhúznak Dublinba, Corkba, Wicklow-ba, bárhová, ahol van egy kis élet. Csak az marad, akinek át kell vennie a farmot vagy a családi vállalkozást. A huszonöt-harmincöt közötti férfiak alig harmincan vannak. Ezek

közül kiesnek az ingázók, a munkanélküliek; az egyedül élők meg azok, akik napközben is el tudnak szabadulni, ha akarnak, mert éjszakai műszakban dolgoznak, vagy egyedül. Maradtak hárman. - Jézusom! - mondtam. Az üres utcán átsántikáló öregember jutott eszembe, meg a fáradt házak, amelyek közül csak egynek az ablakán mozdult meg a csipkefüggöny. - Gondolom, ezt némi eredménynek könyvelhetjük el - mondta Sam, és zörgött egy kicsit a papírjaival - Na, akkor íme a három legény. Declan Bannon, harmincegy éves, van egy kis farmja Glenskehy mellett, ott él a feleségével meg a két kisgyermekükkel. John Naylor, huszonkilenc éves, a faluban él a szüleivel, és valaki másnak a farmján dolgozik. Végül Michael McArdle, huszonhat éves, a szüleivel él, és nappali műszakban dolgozik a rathoweni út melletti benzinkúton. Egyiküknek sincs ismert kapcsolata Whitethorn House-zal. Ismerős valamelyik név? - Így kapásból nem - feleltem. - Bocs. - Kis híján leestem a fáról. - Na igen - mondta filozofikusan Sam -, túl szép is lenne. - Én szinte nem is hallottam, mit mond. John Naylor! Végre valaki, akinek N-nel kezdődik a neve! Baromira itt volt már az ideje. - Neked melyik tetszik? - kérdeztem azonnal. Vigyáznom kellett, nehogy egy pillanatig is tétovázzak. Az általam ismert nyomozók közül ugyanis Sam tudja a legjobban eljátszani, hogy valamit nem vett észre. Ennek a képességnek több hasznát lehet venni, mint gondolná az ember. - Még nagyon az elején járunk - felelte -, de egyelőre Bannon a kedvencem. Neki bizonyíthatóan sajátos a modora. Öt éve egy amerikai turista házaspár a kapuja elé parkolt, amíg sétáltak egyet a dűlőutakon, és Bannon nem tudta kihajtani a birkáit. Jól oldalba rúgta az autót, elég komoly horpadás keletkezett rajta. Tehát van rongáló előélete, és látszik, hogy nem rajong az idegenekért. Nála abszolút beleillik a képbe az a fajta vandalizmus, amit mi keresünk. - A többiek tiszták? - Byrne azt mondja, mindkettőt látta már kissé leharcolt állapotban, de nem annyira, hogy berángathassa őket nyilvános helyen való részegeskedésért vagy akármiért. Mivel Glenskehy az, ami, bármelyikük folytathat törvénybe ütköző tevékenységet, amiről nem tudunk, de ránézésre tiszták, igen. - Beszéltél már velük? - Muszáj megnéznem magamnak ezt a John Naylort! A kocsma nyilvánvaló okokból nem jöhetett számításba, és azt sem találtam jó ötletnek, hogy ártatlan képpel besétáljak a farmra, ahol dolgozik. Ha viszont megoldható lenne, hogy beüljek egy kihallgatásra... Sam elnevette magát. - Adj egy kis időt! Csak ma délután szűkítettem le a kört. Holnap délelőttre tervezem, hogy mindhármukkal elcsevegek egy kicsit. Meg is akartam kérdezni tőled, hogy nem tudnál-e odajönni? Csak hogy megnézd őket magadnak, hátha beugrik valami. Legszívesebben megcsókoltam volna. - Istenem, hát persze! Mikor, hol?

- Igen, gondoltam, hogy számíthat az érdeklődésedre a dolog. - Sam hangján érződött, hogy mosolyog. - A rathoweni őrsre gondoltam. Hazai pályán kérdezzük ki őket, hogy ne ijedjenek meg, de téged nem nagyon tudlak odavinni. - Jól hangzik - mondtam. - Mi több, pompásan hangzik. Sam hangja még mosolygósabb lett. - Egyetértek. El tudsz szabadulni a többiektől? - Majd azt mondom nekik, hogy a kórházba megyek varratvizsgálatra. Az amúgy is esedékes lenne. - A többiek... Fájdalmasan belém nyilallt, hogy ha Sam fölhajt valamelyik fazonról valami komolyabb infót - még csak az se kell, hogy mindjárt le tudjuk tartóztatni az illetőt -, akkor vége. Mehetek vissza Dublinba, a CSBE-re. - Nem akarnak majd elkísérni? - kérdezte Sam. - De, alighanem igen, csakhogy én nem hagyom. Majd megkérem Justint vagy Dánielt, hogy tegyen ki a wicklow-i kórháznál. Föl tudsz venni ott, vagy inkább taxizzak el Rathowenbe? - Azt hiszed, kihagyom ezt a remek alkalmat? - nevetett Sam. - Mondjuk, fél tizenegykor? - Tökéletes - mondtam. - És Sam! Nem tudom, mennyire akarsz mélyre ásni ezen a kihallgatáson, de van némi friss infóm a lányról meg a halott kisbabáról. - Megint a gyomromba markolt a kínos érzés, hogy árulás, amit csinálok, de aztán megnyugtattam magam, hogy Sam mégse Frank, aligha fog berontani Whitethorn House-ba házkutatási paranccsal meg célirányosan szemét kérdések özönével. - Valamikor 1915 táján történhetett a dolog. A lány neve nem derült ki, de a szeretője William March volt, aki 1894-ben született. Egy pillanatra döbbent csend állt be, majd Sam elragadtatott hangját hallottam: - Te egy kincs vagy! Ezt hogy csináltad? Tehát nem hallgatja a hanganyagot - vagy legalábbis nem állandóan. Akkora kő esett le a szívemről, hogy az már ijesztő volt. - Simon bácsi megírta a család történetét. A lány nevét nem említi, és elég szűken adagolja a részleteket, de határozottan stimmel a sztori. - Várj egy kicsit - mondta Sam, és hallottam, hogy üres oldalt keres a jegyzetfüzetében. Most mondhatod! - Simon bácsi szerint William 1914-ben bevonult katonának, harcolt az első világháborúban, majd egy év múlva erősen zavart állapotban hazajött. Fölbontotta az eljegyzését valami helyes, partiképes lánnyal, megszakította a kapcsolatot a régi barátaival, és elkezdett a faluban kavarni. A sorok között olvasva az derül ki, hogy Glenskehy népe ennek nem igazán örült. - Sokat nem tehettek ellene - mondta szárazon Sam. - Hiszen a földesúr családjához tartozott... Azt csinált, amit akart. - Aztán ez a lány terhes lett - folytattam -, és azt állította, hogy William az apa. Simon bácsi kissé szkeptikusnak tűnt ez ügyben, de akár így, akár úgy, Glenskehy népét mélyen megbotránkoztatta a dolog. Úgy bántak a lánnyal, mint egy darab szarral, az általános vélekedés szerint egy Magdolna-mosodában volt a helye. De mielőtt odaküldhették volna, felkötötte magát.

Szélfuvallat susogtatta a fákat, apró esőcseppek pöcögtették a leveleket. - Egyszóval - mondta kis szünet után Sam? Simon bácsi verziója leveszi a felelősséget a March család válláról, és a bolond parasztok nyakába varrja. Váratlanul ért az indulat, ami föllángolt bennem. Kis híján leharaptam Sam fejét. - William March sem úszta meg sértetlenül! - mondtam éles hangon. - Valami idegösszeomlás-félét kapott. Közelebbit nem tudok, de úgy néz ki, hogy elmegyógyintézetben kötött ki. És még az sem biztos, hogy tényleg ő ejtette teherbe a lányt. Ujabb, ezúttal hosszabb hallgatás. - Rendben - mondta végül Sam. - Igaz, igaz. Ma este amúgy sem vagyok hajlandó vitatkozni semmin. Inkább örülök, hogy hamarosan újra látlak. Esküszöm, beletelt egy másodpercbe, mire fölfogtam, miről beszél. Teljesen kitöltötte a gondolataimat a titokzatos N-nel való találkozás, csak most esett le, hogy egyúttal Samet is látni fogom. - Alig tizenkét óra múlva... - mondtam. - Egy olyan lányt keress, aki hasonlít Lexie Madisonra, és egy szál csipkés kombinéban flangál. - Jaj, ne csináld ezt velem! - mondta Sam. - Munka van, te buja nőstény! - De még akkor is mosolygós volt a hangja, amikor elköszönt. Dániel a kandalló előtt ült az egyik karosszékben, és T.S. Eliotot olvasott, a többiek pedig pókereztek. - Uff! - mondtam a kis szőnyegre huppanva. A pisztolyom agya beékelődött a bordáim alá. Nem is próbáltam leplezni a fájdalmas grimaszt - Hogyhogy már pihensz? kérdeztem Dánieltől. - Soha nem esel ki elsőként. - Jól megfingattam! - rikkantotta borospoharát magasra emelve Abby. - Ne legyél már ilyen kárörvendő - mondta Justin. A hangjából ítélve vesztésre állt. - Nem valami vonzó tulajdonság. - Tényleg megszívatott - mondta Dániel. - Nagyon megy neki a blöffölés. Már megint fáj a varratod? Az asztalnál Rafe éppen a tízpennyseit számolgatta, de most egy pillanatra szünetelt a fém csengése. - Csak attól, hogy gondolok rá - mondtam. - Holnap van ez a felülvizsgálat, hogy a dokik bökdöshessenek még egy kicsit, aztán közölhessék, hogy semmi bajom, mintha még nem tudnám. Elvinnél? - Persze - felelte Dániel, és az ölébe ejtette a könyvet - Hányra kell menned? - Tízre a wicklow-i kórházba. Utána majd bevonatozok az egyetemre. - De hát nem dekkolhatsz ott egyedül! - szólalt meg Justin. Hátracsavarodott a székben, a kártyapartit már el is felejtette. - Hadd vigyelek el én, nekem úgysincs más dolgom holnap. Megvárlak, és bemegyünk együtt az egyetemre. Úgy tűnt, őszintén aggódik. Ha nem sikerül lebeszélnem, bajban vagyok - Nem akarom, hogy bárki is elkísérjen - mondtam. - Egyedül akarok bemenni. - De hát a kórház borzalmas hely! Órákon át rohadnak a betegek azokba a hátborzongató

várókba bezsúfolódva, mint a marhák a karámban... Leszegett fejjel kotorásztam a dzsekim zsebében cigi után. - Akkor majd viszek egy könyvet. Eleve nem jókedvemben megyek oda, az hiányzik a legkevésbé, hogy a tetejébe valaki végig ott lihegjen a nyakamon, Gyorsan túl akarok lenni rajta, és el akarom felejteni az egészet, oké? Megengeditek? - Ez az ő döntése - mondta Justinnak Dániel. - Ha meggondolod magad, csak szólj, Lexie. - Hálásan köszönöm - mondtam. - Tudjátok, már nagylány vagyok. Egyedül is meg tudom mutatni a doktor bácsinak a varratomat. Justin vállat vont, és kártyázott tovább. Tudtam, hogy megbántottam, de ezen nem segíthettem. Rágyújtottam. Dániel odaadta a széke karfáján egyensúlyozó hamutartót. Nem dohányzol mostanában többet? - érdeklődött. Bizonyára kifejezéstelen arccal bámultam rá, de közben az agyam őrült iramban dolgozott Inkább kevesebbet dohányoztam, mint kellett volna: napi tizenöt-tizenhat szálat szívtam el, ami félúton volt a napi tízes normál adagom és a Lexie által elfogyasztott napi húsz között. Reméltem, hogy annak tudják majd be az enyhe visszaesést, hogy egy kicsit még gyengén érzem magam. Azt már tudtam, hogy Dániel nem vette be a kóma mesét, a jóisten tudja, mi minden gyanús neki még... Igazán könnyen, rémisztően könnyen megtehette volna, hogy a Frank-féle kihallgatásokon elejt egy-két apró valótlanságot, majd kényelmesen hátradől - ahogy a türelmetlenség leghalványabb jele nélkül figyelt a hűvös, szürke szemével, -, és várja, hogy eljutott-e hozzám a dezinformáció. - Nem is tudom - mondtam meglepetten. - Nem gondolkoztam rajta. Többet szívok? - A sétákra általában nem vittél magaddal cigit - mondta Dániel. - Mármint az incidens előtt. Most pedig viszel. Szinte a lélegzetem is elállt a megkönnyebbüléstől. Persze, ki kellett volna szúrnom, hogy Lexie nem hordott magával cigit, de tudtam, hogy a kutatómunka során elkövetett kihagyás messze nem annyira vészes, mint az az eshetőség, hogy Dániel pókerarccal szorítja a mellkasára a kezében sorakozó ütőkártyákat. - Azelőtt is akartam vinni magammal cigit mondtam -, csak folyton elfelejtettem. De most, hogy mindig szóltok a mobilom miatt, eszembe jut a cigi is. Amúgy meg miért abajgatsz ezzel? - Felültem, és sértődötten néztem Dánielre. - Rafe vagy két csomaggal elfüstöl naponta, de neki nem szólsz egy szót se. - Nem abajgatlak - mosolygott rám a könyve fölött Dániel. - Csak úgy gondolom, a bűnt élvezni kell, különben mi értelme van? Márpedig ha csak azért dohányzol, mert feszült vagy, akkor nem élvezed. - Nem vagyok feszült - mondtam. Hogy bizonyítsam, lekönyököltem a padlóra, és a hasamra tettem a hamutartót. - Abszolút jól vagyok - Nincs azzal semmi baj, ha feszült vagy - mondta Dániel. - Az adott helyzetben nagyon is érthető. De a stressz levezetésére valami jobbat is kitalálhatnál, mint hogy elvesztegetsz rá egy jóféle bűnt. - Megint ott bujkált a szája szegletében az a mosolyszerűség. - Ha úgy érzed, hogy beszélned kell valakivel...

- Például egy pszichiáterrel? - kérdeztem. - Fúj! Ezt már a kórházban is mondták, de elküldtem őket a picsába. - Hát, igen - mondta Dániel. - El tudom képzelni. És azt hiszem, helyesen döntöttél. Soha nem láttam a logikát abban, hogy valaki fizet egy bizonytalan intelligenciaszintű idegennek azért, hogy meghallgassa a problémáit, hiszen arra valók az ember barátai. Ha tehát beszélni akarsz róla, mindannyian... - Magasságos Jézus Krisztus! - fortyant föl Rafe. Levágta a lapjait az asztalra, majd ellökte őket maga elől. - Adjon valaki egy zacskót, okádnom kell! Ó, én igazán megértem az érzéseidet, jó lenne, ha közösen megbeszélnénk a dolgot... Kihagytam valamit? Mi az, átköltöztünk a napfényes Kaliforniába, és nekem nem szólt senki, basszátok meg?! - Mi a franc bajod van? - vonta kérdőre indulatos hangon Justin. - Az, hogy nem bírom az érzelgős baszakodást. Lexie jól van, ő maga mondta. Van valami különleges oka, hogy nem hagyjuk a francba ezt az egészet? Erre már fölegyenesedtem ültömben, Dániel pedig letette a könyvét. - Ez aligha a te döntésed - mondta Justin. - Ha arról van szó, hogy hallgatnom kell-e ezt a sok baromságot, akkor igen, baromira az én döntésem! Bedobom, Justin, te viszel mindent. Osszál, Abby. - Azzal Rafe Justinon átnyúlva kezébe kaparintotta a borosüveget. - Ha már szó esett arról, hogy a bűn nem feszültségoldásra való - szólalt meg higgadtan Abby -, nem gondolod, hogy ma este már eleget ittál?

- Az igazat megvallva - felelte Rafe -, értem. Nem gondolom. - Úgy teletöltötte a poharát, hogy egy csepp átszédült a peremen, és az asztalra löttyent. - És nem emlékszem, hogy a tanácsodat kértem volna. Oszd már azt a kurva kártyát! - Részeg vagy - mondta ridegen Dániel. - És kezdesz visszataszítóan viselkedni. Rafe villámgyors mozdulattal szembefordult vele. Az öblös részénél fogta a poharat, és egy pillanatra azt hittem, hozzávágja Dánielhez. – Igen, mondta halk, vészjósló hangon -, tényleg részeg vagyok. És leszek még sokkal részegebb is. Akarsz beszélni róla, Dániel? Ezt szeretnéd? Hogy szépen, mindenkit bevonva megbeszéljük? Bujkált a hangjában valami bizonytalan fenyegetés, olyasmi, mint a benzinszag. Érződött, hogy az első szikrától robbanhat. - Nem látom értelmét, hogy egy ilyen állapotban lévő emberrel bármit is megbeszéljek - mondta Dániel. - Szedd össze magad, igyál egy kis kávét, és ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett kétéves. - Azzal kezébe vette a könyvét és elfordult a többiektől. Egyedül én láttam az arcát tökéletesen nyugodt volt, de a szeme nem mozgott. Nem olvasott ő abból a könyvből egy szót sem. Még én is meg tudtam állapítani, hogy rosszul kezelte ezt a dolgot Hiszen Rafe, ha egyszer belelovallta magát egy ilyen hangulatba, egyedül nem tudta kihúzni magát belőle, valaki mástól várta, hogy megtegye ezt helyette, hogy megváltoztassa a szoba légkörét, benyögjön valami hülyeséget, békét teremtsen, vagy valami gyakorlatias dologra terelje á szót. Ilyenkor csatlakozott Rafe is a dologhoz, a legorombítással viszont csak az ellenkező hatást lehetett nála kiváltani. Attól, hogy Dániel, rá abszolút nem jellemző módon, ilyen durva hibát ejtett, az agyam hátsó szegletén átsuhant valami. A meghökkenésembe valami másfajta érzés is vegyült, talán félelem vagy izgalom. Én pillanatok alatt helyre tettem volna Rafe-et (Á, szóval úgy gondolod, poszttraumás stressz szindróma lépett föl nálam? Mint a vietnami veteránoknál? Ordítson már valaki, hogy „Gránát!", hogy lássuk, földre vetem-e magam...), és majdnem meg is tettem, de erőt vettem magamon. Muszáj volt látnom, mi lesz ebből. Rafe már-már szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. Méla undorral megcsóválta a fejét, hátralökte a székét, és egyik kezében a poharával, másikban az üveggel peckesen kivonult. Utána szinte azonnal csapódott a szobája ajtaja. - Mi a fene? - szólaltam meg kis szünet után. - Lehet, hogy mégis elmegyek ahhoz az agymosóhoz, és elmondom neki, hogy komplett dilinyósokkal élek együtt. - Ne kezdd el - mondta Justin. - Légy szíves, ne kezdd el... - Remegett a hangja. Abby letette a kártyát, fölállt, óvatosan hátratolta a székét, és elhagyta a helyiséget. Dániel nem mozdult Hallottam, hogy Justin földönt valamit, és fojtottan, dühödten káromkodik, de nem néztem föl. Másnap némán reggeliztünk, és ez a csönd egy csöppet sem volt kellemes. Justin

hangsúlyozottan nem szólt hozzám. Abby homlokát alig észrevehetően összeráncolva jártkélt a konyhában, amíg be nem fejeztük a mosogatást. Ekkor elővakarta Rafe-ét a szobájából, és Justin elvitte őket az egyetemre. Dániel gondolataiba merülve, az ablakon kibámulva ült az asztalnál, amíg eltörölgettem, és elraktam az edényeket. Végül megrezzent, és nagy levegőt vett. - Hát akkor - mondta, és zavartan pislogott az ujjai között füstölgő, leégett cigarettára -, ideje elpályáznunk. Szótlanul autóztunk a kórházig. - Kösz - mondtam, amikor kiszálltam. - Nincs mit - felelte szórakozottan. - Mindenképpen hívj föl, ha bármi gond van. Nem mintha azt hinnénk, hogy gond lesz, és azt sem hiszem, hogy meg fogod gondolni magad. - Azzal a válla fölött hátraintegetve elhajtott. Miután biztos távolságba ért, vettem a kórházi büfében egy műanyag pohárba töltött kávészerűséget, és a külső falat támasztva vártam Samet. Én láttam meg előbb: beállt egy parkolóhelyre, majd kiszállt, és gyorsan körülnézett a parkolóban. Egy pillanatig meg se ismertem. Fáradtnak, pocakosnak és röhejesen öregnek látszott, és átvillant az agyamon, hogy ki ez a fazon? Aztán meglátott ő is, elmosolyodott, mire én visszazökkentem a valóságba, és Sam újra önmaga lett. Elmagyaráztam magamnak, hogy ha nagyobb ügyön dolgozik, mindig fölszed pár kilót a kutyafuttában bekapott műkajáktól, és mivel egyfolytában huszonévesekkel vagyok együtt, természetes, hogy egy harmincöt éves ember vénséges vénnek hat. Bedobtam a kávéspoharat a kukába, és odamentem hozzá. - Istenem! - mondta Sam, és mackósán átölelt. - De jó újra látni téged! - Meleg, erőteljes, ismeretlen volt a csókja. Még a szappan és a frissen vasalt pamutszövet illata is idegennek hatott. Eltartott egy pillanatig, mire rájöttem, mikor éreztem hasonlót: a Whitethorn Houseban töltött első estén, amikor ismernem kellett volna mindent, mint a tenyeremet. - Szia - mosolyogtam rá a karjai közül. A vállához vonta a fejemet. - Istenem! - sóhajtotta megint. - Tudod mit, hagyjuk a francba ezt a rohadt ügyet, és ruccanjunk ki valahova! Na, mit szólsz? - Munka van! - idéztem a szavait. - Emlékszel? Te nem hagytad, hogy csipkés kombinéban jöjjek. - Meggondoltam magam. - Végigsimított a két karomon. - Remekül nézel ki, tudsz róla? Ki vagy simulva, élénk az arcod, és nem is vagy már olyan sovány. Jó hatással van rád ez az ügy. - A jó vidéki levegő teszi - mondtam. - Meg aztán Justin úgy tizenkét emberre főz. Mi a terv? Sam megint nagyot sóhajtott Elengedte a kezemet, és a kocsinak dőlt. - A három legény egymást félóránként követve bejön a rathoweni őrsre. Azt hiszem, ennyi idő bőven elég. Egyelőre csak puhatolózom, nem kényszerítem őket védekezésre. Felismerő szoba nincs, de az előtérbe minden kihallatszik a kihallgatóból. Majd valahol hátul várakozol, amíg bevezetem őket, aztán kiosonsz a recepcióra, és kagylózol. - Látnom is kéne őket - mondtam. - Miért ne ülhetnék ott végig a recepción? Abból nem lehet baj, ha meglátnak, akár véletlenül, akár tudatosan intézzük úgy. Ha valamelyik a mi

emberünk - a gyilkos vagy akár csak a rongáló -, akkor nyilván heves reakciót váltok ki belőle. Sam a fejét rázta. - Éppen ez aggaszt. Emlékszel, amikor telefonon beszéltünk, és úgy tűnt neked, hogy valaki közeledik feléd? Ha az emberünk már jó ideje a nyomodban jár, és most azt látja, hogy a rendőrséghez fordultál... Azt már tudjuk, hogy indulatos természetű... - Sam - mondtam szelíden, és megfogtam a kezét - Ezért vagyok itt, hogy közelebb jussunk az emberünkhöz. Ha nem hagyod, hogy ebben segítsek, akkor csak kolonc vagyok a nyakatokon, akit azért fizetnek, hogy tömje magába a jobbnál jobb kajákat, és ponyvaregényeket olvasson. Sam kis szünet után kurtán, kelletlenül felnevetett. - Hát jó - mondta. - Rendben. Akkor nézd meg magadnak a srácokat, amikor kihozom őket. Gyengéden megszorította az ujjaimat, majd elengedett. - Míg el nem felejtem - kotorászott a belső zsebében -, ezt Mackey küldi neked. - Egy kis üveg volt, olyan, mint amilyennel megérkeztem Whitethorn House-ba, és ugyanolyan címke hirdette rajta harsányan, hogy amoxycillin tabletták vannak benne. - Azt üzeni, hogy még nem gyógyult be teljesen a sebed, és az orvos fél, hogy elfertőződhet, ezért fölírt neked még egy amoxycillin-kúrát. - Legalább nem lesz C-vitamin-hiányom - mondtam, és zsebre vágtam az üveget. Nehéznek éreztem, húzta lefelé a dzsekimet. Az orvos fél... Tehát Frank kezd a kivonásomon gondolkodni. A rathoweni rendőrőrs látványosan lepukkant volt. Sok hasonlót láttam már az ország eldugott sarkaiban: ezeket az ördögi körben vergődő kis őrsöket már rég leírták a pénzt és állomáshelyeket osztó emberek, ahogy az összes többi ember is, akinek sikerült a világegyetem bármely más pontjára helyeztetnie magát A recepció egyetlen repedt székből meg a bukósisak használatára figyelmeztető plakátból állt, no meg egy kis ablakból, amelyen át Byrne ütemesen ragozva, üres tekintettel bámulhatott kifelé. A kihallgatót szemmel láthatóan raktárnak is használták: az asztalon, a két széken, a lakat nélküli iratszekrényen meg a vallomásfelvételhez használt formanyomtatványok kupacán kívül - amelyből a jelek szerint bárki nyugodtan kiszolgálhatta magát - számomra érthetetlen okból egy viharvert, nyolcvanas évekbeli rohampajzs is porosodott az egyik sarokban. A padlót sárguló linóleum borította, az egyik falon szétkenődött egy lecsapott légy. Nem csoda, hogy Byrne úgy nézett ki, ahogy. Byrne-nel álldogáltam az asztal mögött, ahol nem láthattak, Sam pedig megpróbálta valamelyest rendbe hozni a helyiséget. Byrne betolta a rágót a pofazacskójába, és hosszan, lehangoltan rám bámult. - Ez úgyse fog működni - közölte. Nem tudtam pontosan, mit kezdjek ezzel á megjegyzéssel, de láthatóan nem is várt választ. Visszapiszkálta a rágót középre, és kiment a kis ablakához. - jön Bannon - jelentette be. - Az a ronda nagy melák. Sam, ha akarja, bűbájos lezserséggel tudja vezetni a kihallgatást, és aznap éppen akarta.

Könnyed, fesztelen stílusban, abszolút nem fenyegetően tette föl a kérdéseit. Van esetleg bármi, tényleg bármi ötlete arra vonatkozóan, hogy ki szúrhatta meg Miss Madisont? Milyen az az öt kölyök ott Whitethorn House-ban? Látott valakit Glenskehy környékén, akit nem ismert? Finoman, de egyértelműen olyan benyomást keltett, hogy a nyomozás kezd kifulladni. Bannon leginkább bosszús morranásokat hallatott válasz gyanánt. McArdle már nem volt ennyire Neander-völgyi, viszont annál jobban unta a dolgot. Mindketten azt állították, hogy gőzük sincs semmiről, és nem is volt soha. Csak félig-meddig figyeltem, hiszen tudtam, hogy ha mégis kisülhet ebből valami, azt Sam úgyis kiszúrja. Én csak John Naylort akartam megnézni magamnak, meg hogy milyen arcot vág, amikor meglát. Kinyújtott lábbal terpeszkedtem a repedt széken, igyekeztem olyan benyomást kelteni, mint akit már megint berángattak, hogy értelmetlen kérdésekkel zaklassák. Bannon valóban ronda nagy melák volt: izmos felsőtestéből tekintélyes sörhas domborodott ki, és mindezt méretes krumplifej koronázta meg. Amikor Sam kikísérte a kihallgatóból, egy ütem késéssel rádöbbent, kit lát, és kilőtt felém egy utálkozó, megvető, ellenséges vigyort. Tehát tudja, kicsoda Lexie Madison, és nem kedveli őt. McArdle viszont, aki hosszú, cingár fickó volt, és kusza kis szakállszerűség éktelenkedett az állán, csak bizonytalanul odabiccentett, és elcsoszogott. Visszaültem az asztal mögé, és vártam Naylort. Az ő kihallgatása is hasonlóan zajlott mint a másik kettőé: nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem tudok semmit. Kellemes, élénk baritonban beszélte a glenskehyi akcentust, amelyet már kezdtem kiismerni - érdesebb, vadabb volt, mint a Wicklow megye más részein beszélt tájszólás -, és érződött a hangján némi feszültség. Végül Sam lezárta a beszélgetést, és kinyitotta az ajtót. Naylor középmagas, sovány, de izmos férfi volt, farmert és kifakult, bő pulóvert viselt. Kócos, vörösesbarna haja és durva metszésű, csontos arca volt-, kiugró pofacsont, széles száj, szűk, zöld szemek, dús szemöldök. Nem tudtam, milyen férfiak tetszettek Lexie-nek, de az nem lehetett kérdéses, hogy ez a fickó jóképű. Aztán meglátott. Tágra nyílt a szeme, és úgy meredt rám, hogy szinte hanyatt vágott a tekintetével. Az intenzív, átható pillantás lehetett gyűlölet, szerelem, harag, rémület vagy mindezek együtt, de Bannon undok kis vigyorával össze se lehetett hasonlítani ezt a reakciót. Ebben az emberben vad szenvedély dúlt, fénylőn, süvítve, mint a jelzőrakéta. - Na, mit gondolsz? - kérdezte Sam, miközben az úton nagy léptekkel átvonuló kihallgatottat figyelte. Naylor egy sáros, 89-es Ford felé tartott, amelyért jobb napjaiban talán ötven fontot is adtak volna az ócskavastelepen. Főleg az járt az eszemben, hogy most már biztosan tudom, honnan jött az a bizsergés a tarkómon. - Hacsak McArdle nem Oscar-díjas színész mondtam -, azt hiszem, nyugodtan lekerülhet a lista legaljára. Komoly összegben lefogadnám, hogy gőze se volt róla, ki vagyok. Márpedig a mi vandálunk, ha nem is ő a gyilkos, nem kevés figyelmet fordított a házra. Biztos fölismerne. - Ahogy fölismert Bannon és Naylor is - mondta Sam. - És egy csöppet sem örültek neked. - Glenskehyből valók - szólalt meg a hátunk mögött komoran Byrne. - Ők soha nem örülnek

senkinek. És nekik sem örül senki. - Kopog a szemem - mondta Sam. - Eljössz ebédelni? A fejemet ráztam. - Nem tehetem. Rafe máris SMS-ezett,.hogy minden rendben van-e. Visszaírtam neki, hogy még mindig a váróban vagyok, de ha nem megyek be sürgősen az egyetemre, keresni fognak a wicklow-i közkórházban. Sam nagy levegőt vett, és kihúzta magát. - Rendben - mondta. Egyet legalább kilőttünk, maradt kettő! Beviszlek a városba. A könyvtárban senki sem kérdezett semmit. A többiek úgy biccentettek oda nekem, mintha csak cigiszünetet tartottam volna. A Justinnal történt előző esti összetűzésem megtette a hatását. Justin még mindig haragszomrádot játszott. Egész délután tudomást se vettem róla, pedig pokolian feszült leszek, ha valaki nem szól hozzám, de tudtam, hogy Lexie nem tört volna meg. Konokul állta volna a sarat, legföljebb kevésbé tudott volna koncentrálni. Végül a vacsoránál beadtam a derekam. Pörkölt volt, méghozzá olyan sűrű, hogy nemigen lehetett folyadéknak nevezni a szaftját. Felséges, fűszeres illata belengte az egész házat. - Lehet repetázni? - kérdeztem Justintól. Vállat vont, és rám se nézett. - Drámakirálynő! - morogta a bajsza alatt Rafe. - Justin! - szóltam rá. - Még mindig dühös vagy rám, amiért az este olyan nagyképű, hülye tyúk voltam? Újabb vállrándítás. Abby már a kezében tartotta a pörköltes tálat, hogy odaadja nekem, de inkább visszatette a helyére. - Féltem, Justin! Féltem, hogy ma azt mondják nekem a kórházban, hogy valami gond van, és még egy műtét kell, vagy mit tudom én. - Láttam, hogy idegesen fölpillant, majd tovább gyúrogatta a galacsinokat a kenyeréből. - Nem tudtam kezelni a helyzetet, nem jutott eszembe, hogy te is félsz. Igazán nagyon sajnálom. Megbocsátasz? - Hát - mondta kis szünet után, alig észrevehető félmosollyal Justin. - Azt hiszem, igen. Azzal odatette a pörköltes tálat a tányérom mellé. - Tessék. Mind a tiéd. - És mit mondtak a kórházban? - kérdezte Dániel. - Ugye, nincs szükség újabb műtétre? Nincs, nincs - mondtam, miközben buzgón lapátoltam a tányéromra a pörköltet. - Csak antibiotikumot kell még szednem egy darabig. Nem gyógyult be egészen a sebem, és attól félnek, hogy elfertőződhet. - Most, hogy hangosan kimondtam, valahol a mikrofon alatt mintha megcsavarintottak volna belülről. - És végeztek vizsgálatokat? Megnéztek valami műszerrel? Fogalmam sem volt, mit kellett volna csinálniuk az orvosoknak. - Jól vagyok - mondtam. Nem hagyhatnánk ezt a témát? - Jó kislány - mondta a tányérom felé biccentve Justin. - Ez azt jelenti, hogy ezen túl nem csak évente egyszer tehetünk az ételbe hagymát?

Mintha süllyedni kezdett volna a gyomrom. Borzalmas érzés volt. Üres tekintettel néztem Justinra. - Ha még repetáztál is belőle - mondta negédesen -, akkor végső soron mégse kell hánynod a hagymától, vagy igen? Basszamegbasszamegbasszameg. Én gyakorlatilag bármit megeszem, és meg se fordult a fejemben, hogy Lexie esetleg finnyás volt. Ezt Frank sem igazán deríthette ki a kedélyes társalgásaik során. Dániel közben leengedte a kanalát, és engem nézett - Nem is éreztem a hagyma ízét - mondtam. - Szerintem az antibiotikum valami furcsa dolgot művelt az ízlelőbimbóimmal. Minden étel egyformának tűnik. - Én úgy tudtam, az a bajod a hagymával, hogy nem jó beleharapni - mondta Dániel. Bassza meg. - Ez nem igaz, én a hagyma gondolatától irtózom. Most, hogy már tudom, hogy hagyma van benne... - Ilyesmi történt a nagymamámmal is - mondta Abby. - Ő is antibiotikumot szedett, és elvesztette a szaglóérzékét. Nem is nyerte vissza soha. Ezt meg kéne beszélned az orvossal. - Jaj, ne! - nyavalygott Rafe. - Ha már végre fölcsillant a remény, hogy nem kell többé hallgatnunk a hagyma miatti kárpálását, én arra szavaznék, hogy bízzuk a természetre a dolgot. Kéred a maradékot, vagy megehetem én? - Nem akarom elveszteni az ízlelőérzékemet, és a tetejébe még hagymát is enni - mondtam. - Akkor már inkább a sebfertőzés. - Jó. Akkor passzold ide a tálat. Dániel közben folytatta az evést. Én kétkedve piszkáltam a pörköltemet, Rafe pedig a szemét forgatta. A pulzusom lehetett vagy kilencven. Előbb-utóbb el fogok követni egy olyan hibát, amiből nem tudom kidumálni magam. Szépen kimásztál a hagymás csapdából - dicsért meg este Frank. - És ha majd eljön az ideje, hogy kihozzunk onnan, kész a forgatókönyv: az antibiotikumtól nem érezted az ízeket, ezért nem szedted tovább, és csiribí-csiribá, elfertőződött a sebed. Sajnálom, hogy nem én találtam ki. A fámon ültem a közös dzsekibe burkolózva. Felhős éjszaka volt. Egyelőre csak finoman szitáló eső dobolt a leveleken, de levegőben lógott az igazi nagy zuhé. Erősen füleltem, hogy nem ólálkodik-e a közelben John Naylor. - Azt is hallottad? kérdeztem Franktól. - Te soha nem mész haza? - Az utóbbi napokban nemigen jártam otthon. Majd alhatók eleget, ha megfogtuk az emberünket. Apropó, közeleg a hétvégém Hollyval, úgyhogy ha kicsit föl tudnánk pörgetni ezt a dolgot, örülnék, mint majom a farkának. - Én is - mondtam. - Hidd el.

- Igen? Nekem az volt a benyomásom, hogy kezdesz ott szépen berendezkedni. A hangjából semmit sem tudtam kikövetkeztetni. Senki más nem tud olyan semleges hanghordozással beszélni, mint Frank. - Hát, igen, lehetne sokkal rosszabb is - mondtam óvatosan. - De ma este ébresztőt fújtak, rádöbbentem, hogy nem csinálhatom ezt a végtelenségig. Nálad van valami érdemleges újság? - Arra vonatkozóan, hogy mi elől menekült Máy-Ruth, semmi. Chad meg az akkori cimbik nem emlékeznek rá, hogy azon a héten bármi szokatlan történt volna. Persze, ez nem csoda, hiszen azóta eltelt négy és fél év. Engem sem lepett meg. - Hát, igen - mondtam. - Egy próbát megért. - Előkerült viszont valami - folytatta Frank. - valószínűleg semmi köze az ügyünkhöz, de határozottan fura, és a mi helyzetünkben érdemes elgondolkodni minden furcsaságon. Szóval felszínes benyomásaid alapján milyen embernek gondolod Lexie-t? Vállat vontam, pedig Frank nem is láthatott. Valahogy feszélyezett a kérdés, túl bizalmasnak tűnt, mintha arra kértek volna, hogy írjam le saját magamat. - Nem tudom. Gondolom, rámenős volt. Vidám. Magabiztos. Energikus. Talán kissé gyerekes. - Igen. Én is erre jutottam. Ezt szűrtük le a videókból, és a barátaitól is ezt hallottuk. Az FBlos emberem viszont nem ezt hallotta May-Ruth barátaitól. Mintha valami jéghideg folyadék lötyögött volna a gyomromban. Még jobban fölhúztam a lábam, és rágcsálni kezdtem az öklömet. - Az ő leírásuk szerint szégyellős, csöndes lányka volt. Chad ezt annak tudta be, hogy valami isten háta mögötti városkából származik, az Appalache-hegységből. Azt mondta, Raleigh nagy kaland volt May-Ruth számára, imádta azt a várost, de kissé nyomasztotta is. Szelíd álmodozó volt, szerette az állatokat, azt forgatta a fejében, hogy esetleg állatorvosasszisztens lesz. Őszintén: emlékeztet ez egy kicsit is a mi Lexie-nkre? A hajamba túrtam, és azt kívántam, bárcsak szilárd talaj lenne a lábam alatt. Nehezemre esett egy helyben maradni. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdeztem. - Úgy gondolod, két különböző lánnyal van dolgunk, és véletlenül mindketten pont úgy néznek ki, mint én? Mert el kell mondanom neked, Frank, hogy ez az ügy már jócskán feszegeti a tűréshatáromat az efféle véletlenek terén. - Őrült vízió jelent meg lelki szemeim előtt: minden zugból hasonmásaim ugrottak elő, egyre-másra tűntek el és bukkantak föl a világ legkülönbözőbb pontjain, mint abban a videojátékban, ahol vakondokat kell lecsapkodni. Minden kikötőbe jutott belőlem egy. Ezt azért kapom, mert kiskoromban azt akartam,, hogy legyen egy lánytestvérem. Ajkamba kellett harapnom, mert erre a vad gondolatra kis híján hisztérikus vihogásban törtem ki. Vigyázz, mit kívánsz magadnak... Frank elnevette magát. - Nem, nem. Tudod, hogy szeretlek, bébi, de beérem kettőtökkel. Meg aztán a mi kis Lexie-nk ujjlenyomata megegyezik May-Ruth-éval. Csak azt akarom mondani, hogy fura dolog ez. Vannak ismerőseim, akiknek volt dolguk új személyazonossággal élő emberekkel - védett tanúkkal meg olyanokkal is, akik

felnőttkorukban szöktek el otthonról, mint a mi kis Lexie-nk -, és mind ugyanazt mondják: ezek az emberek ugyanolyanok maradtak, mint voltak. Új néven új életet kezdeni egy dolog, új személyiséget viszont nem lehet csak úgy leakasztani a szögről. Ez még a jól kiképzett titkos ügynököknek is igen kemény dió. Te is tudod, milyen volt napi huszonnégy órában Lexie Madisont játszani, sőt azt is tudod, milyen most. Nem könnyű. - Azért elég jól elboldogulok - mondtam. Megint nagyon kellett röhögnöm. Ebből a lányból, akárki volt is, fantasztikusan jó titkos ügynök lett volna. Lehet, hogy korábban kellett volna elcserélnühk az életünket. - Hát persze, hogy jól elboldogulsz - felelte behízelgő hangon Frank. - De ugyanilyen jól elboldogult a mi kis Lexie-nk is, és ennek már érdemes utánanézni. Elképzelhető, hogy egyszerűen őstehetség volt, de az is lehet, hogy ő is kapott titkos ügynöki kiképzést, vagy mondjuk színészetet tanult. Én körbeszaglászom ebben az ügyben, te pedig végiggondolod, hogy észrevettél-e valamit, ami valamelyik irányba mutat. Használható tervnek tűnik? - Igen - feleltem, és lassan a fatörzsnek döntöttem a hátamat. - Jó gondolat. Már nem volt kedvem nevetni. Eszembe villant a Frank irodájában töltött első délután, olyan élesen, hogy egy pillanatra éreztem a por, a bőr meg a whiskys kávé szagát. Most először ütött szöget a fejembe, hogy vajon nem értettem-e teljesen félre, mi is zajlott le abban a kis napsütötte szobában, nem siklottam-e el lazán, öntudatlanul a legfontosabb momentum fölött. Mindig is azt hittem, hogy az igazi próbatétel az első néhány perc volt, amikor jellemeznem kellett azt a fiatal párt az utcán, és Frank megkérdezte, nem félek-e. Addig eszembe sem jutott, hogy akkor csak a külső kapun jutottam be, és az igazi, emberpróbáló feladat később következett, amikor azt hittem, már „bent" vagyok, és biztonságban érezhetem magam. Eszembe sem jutott, hogy talán akkor adtam kezet tudtomon kívül a titkos alkura, amikor olyan könnyedén bekapcsolódtam Lexie Madison „előállításába". - Chad tudja? - kérdeztem hirtelen, amikor Frank már le akarta tenni. - Mármint azt, hogy May-Ruth nem May-Ruth? - Aha - felelte vidáman Frank. - Tudja bizony. Meghagytam az illúzióit, amíg lehetett, de ezen a héten már megkértem a haveromat, hogy mondja, el neki. Tudnom kellett, nem tart-e vissza valamit lojalitásból vagy mit tudom én, milyen okból. Úgy tűnik, nem. Szegény ördög. - Hogy fogadta a hírt? - Túléli - felelte Frank. - Akkor majd holnap beszélünk. - És bontotta a vonalat. Én pedig még sokáig ültem a fán, és mintákat rajzolgattam a kéregbe a körmömmel. Szöget ütött a fejembe, hogy vajon nem becsültem-e le... na nem a gyilkost, az áldozatot! Addig nem akartam ezt tudatosítani magamban, visszariadtam a gondolattól, pedig valójában nagyon is tisztában voltam vele, hogy Lexie-nél valami alapvetően, mélyen nem stimmelt. Az a szívtelenség, ahogy Chadet szó nélkül otthagyta, és ahogy nevetgélt, miközben Whitethorn House-t is elhagyni készült... Mintha egy állat egyetlen, határozott roppantással leharapná, a mancsát, amelyre rácsukódott a csapda, és még csak nem is nyüszítene hozzá. Mindez azonban fakadhatott puszta kétségbeesésből, úgyhogy teljes mértékben

megértettem. Ám hogy aranyos, szégyellős May-Ruth-ból zökkenőmentesen, gond nélkül átváltozott eleven, tűzrőlpattant, folyton bohóckodó Lexie-vé, az már valami más volt: gonoszság. Ezt nem válthatta ki belőle félelem vagy kétségbeesés, azért csinálta, mert csinálni akarta. Márpedig egy olyan lány, aki ennyi mindent, ennyi sötét dolgot elrejt a világ elől, igen magas hőfokú indulatokat korbácsolhatott föl valakiben. Nem könnyű, mondta Frank, de hát éppen arról van szó, hogy nekem ez mindig is könnyen ment! Lexie Madisont eljátszani mindkétszer olyan természetesnek hatott, mint a levegővétel. Úgy bújtam bele a szerepébe, mint egy kényelmes, régi farmerba, és tulajdonképpen ezt találtam igazán ijesztőnek mindvégig. Csak lefekvéskor jutott eszembe az a bizonyos este, amikor először a füvön üldögéltünk, és amikor összeállt bennem a kép. Az ötös fogat akkor családként jelent meg előttem, és ebben a családban Lexie játszotta a pimasz kishúg szerepét. Most már azt is tudtam, hogy Lexie agya ugyanolyan srófra járt, mint az enyém, csak százszor gyorsabban. Ő csak rájuk pillantott, egyből látta, kicsodák-micsodák, mire vevők, és egy szempillantás alatt olyanná alakult át. 13. fejezet Attól a pillanattól kezdve, hogy Sam közölte, el akar csevegni a három potenciális vandállal, tudtam, hogy ez nem marad következmények nélkül. Hiszen ha a csecsemőgyilkosozó delikvens köztük van, egy csöppet sem fog örülni, hogy a zsaruk faggatják, és minket okol majd ezért. Az pedig halálbiztos, hogy nem hagyja csak úgy annyiban a dolgot. Csak azt nem láttam előre, hogy ilyen gyorsan jön a válaszcsapás, és ennyire direkt módon. Annyira biztonságban éreztem magam abban a házban, hogy nem észleltem a figyelmeztető jeleket. A fickó mindössze egy napig várt. Szombat este, nem sokkal éjfél előtt a szalonban múlattuk az időt. Abbyvel a kandalló előtti kis szőnyegen üldögéltünk, és a kezünket rázogattuk hogy megszáradjon rajtunk Lexie ezüstszínű körömlakkja. Flafe és Dániel Simon bácsi Webleyjét tisztogatta, így ellensúlyozták a mi ösztrogéntúltengésünket. A pisztoly már két napja ázott a verandán egy oldószerrel teli lábasban, és Rafe most úgy döntött, neki lehet látni. Úgy nézett ki a szerszámkészlettel, edénytörlőkkel, rongyokkal borított asztal, mintha fegyverműhelyben lennénk, és a két fiú boldogan pucolta a revolvert egy-egy régi fogkefével. Dániel a markolatra rászáradt sarat támadta meg, Rafe pedig magát a fegyvert. Justin eközben a kanapén elnyúlva motyogott bele a disszertációjához készített jegyzetekbe, és hideg pattogatott kukoricát szemezgetett egy tálkából. Valaki föltett egy Purcell-lemezt, valami békés, moll hangnemű nyitányt. Megnyugtató volt a szobában terjengő jól ismert, intenzív oldószer- és rozsdaszag. - Tudjátok, mit? - szólalt meg Rafe, miután letette a fogkefét, és megvizsgálta a pisztolyt. Szerintem ez egész jó állapotban van, csak le kell vakarni róla a sok szart. Jó esélyt látok rá, hogy működőképes lesz. - Azzal a lőszeres dobozért nyúlt, becsúsztatott a tárba két golyót, és rákattintotta a csövet. - Játszik velem valaki orosz rulettet? - Ne csináld! - borzongott meg Justin. - Ez szörnyű! - Add ide - nyújtotta a kezét Dániel. - Ne játszadozz vele.

- Vicceltem, az ég szerelmére! - dohogott Rafe, de azért odaadta Dánielnek a Webleyt. Csak megnéztem, működik-e minden. Holnap reggel kiállók vele a teraszra, és lövök vacsorára egy nyulat. - Nem! - csattantam föl. Kiegyenesedtem ültömben, és haragosan néztem Rafe-re. - Én szeretem a nyuszikat! Hagyd őket békén. - Miért? Mást se csinálnak, csak szaporodnak, mint a nyulak, és összeszarják a pázsitot. Sokkal több hasznát vennénk a kis rohadékoknak egy jó kis frikandóban vagy egy ízletes nyúlpörköltben... - Gusztustalan vagy. Láttad te valaha a Gesztenye, a honalapítót? - Ne dugd be a füled, mert elkenődik a körömlakkod, de én olyan nyuszipörköltet rittyentenék neked au vin, hogy... - Pokolra fogsz jutni, tudtad? - Nyugi, Lex, úgyse fogja megtenni - mondta a körmét fujkálva Abby. - A nyulak hajnalban jönnek, olyankor Rafe még nem is minősül élőlénynek. - Én semmi visszataszítót nem látok az állatok lelövésében - mondta Dániel, miközben óvatosan lehajlította a pisztoly csövét -, feltéve, ha valaki meg is eszi, amit lőtt. Végső soron ragadozók vagyunk. Egy ideális világban nagyon szívesen lennék önfenntartó. Abból élnék, amit megtermelek és lövök magamnak, nem függnék senkitől. A valóságban, persze, aligha kell ettől tartani, és amúgy sem a nyulakkal kezdeném. Megkedveltem őket, hozzátartoznak a házhoz. - Látod, Rafe? - mondtam diadalmasan. - Mit? Ne légy már csecsemő! Hányszor, de hányszor láttam már, ahogy tolod az arcodba a steaket vagy a... Mire fölfogtam volna, mi volt az éktelen robaj, amit hallottam, már talpon voltam, lőállásban, és a kezem odakapott, ahol a pisztolyomnak kellett volna lennie. Jókora, cakkos szélű kődarab hevert mellettünk a szőnyegen, mintha mindig is ott lett volna. Körülötte jégkristályokként csillogtak a parányi üvegszilánkok. Abby szája riadtan elkerekedett, a függönyt megduzzasztotta a betört ablakon befújó szél. Aztán Rafe kiugrott a székéből, és a konyha felé iramodott. Fél lépéssel mögötte ott loholtam én is, és közben a fülemben csengett Justin pánikszerű jajveszékelése: „Lexie, a varrataid!" Dániel is kiabált valamit, de én már rohantam ki az üvegajtón, és abban a pillanatban, amikor Rafe lobogó hajjal leugrott a teraszról, a kert végéből hallottam a kapu csapódását. Amikor odaértünk, a kapu még mindig őrülten lengett a zsanérján. A dűlőútra érve Rafe fölemelt fejjel kővé dermedt, és hátranyúlva megragadta a csuklómat: - Csitt! Lélegzetvisszafojtva füleltünk. Éreztem, hogy valami tornyosul mögöttem, és megpördültem a tengelyem körül, de csak Dániel volt az, aki villámgyorsan, nesztelenül haladt a füvön, mint egy nagy macska.

Falevelek zörögtek a szélben, majd jobbról, Glenskehy irányából egy kis gally halk roppanását hallottuk. Elmaradt mögöttünk a házból kiszűrődő fény, vaksötétben száguldottunk tovább a földúton. Kinyújtottam a kezem, hogy a sövény mellett tudjak maradni, a bokrok levelei hevesen csapkodták az ujjaim hegyét. Előttünk hirtelen futásnak eredő lábak csaptak zajt, mire a mellettem loholó Rafe rekedtes, diadalittas kiáltást hallatott. Rafe és Dániel sokkal gyorsabb volt, mint hittem volna. Zsákmányt üldöző falkát idéző, vad lihegésünk, a lábdobogásunk meg a pulzusom lüktetése erőt adott, mint a harci dobok pergése. A hold hol megduzzadt, hol elapadt, ahogy elúsztak előtte a felhők. Egyszer csak görnyedt, fekete, inaszakadtából loholó alakot pillantottam meg, mindössze húsz-harminc méterrel előttünk. Groteszk látványt nyújtott a furcsa, fehér fényben. Egy pillanatra bevillant az íróasztalára támaszkodó, fejhallgatóját még jobban a fülére szorító Frank. Mintha telepatikusan szuggerálni akarnám, nagyon erősen arra gondoltam, hogy Ne merészeid, ne merészeld ideküldeni a pribékjeidet, ez a mi bulink? Elkanyarodott a dűlőút. A sövénybe kapaszkodva őriztük meg az egyensúlyunkat, majd csúszkálva megálltunk egy elágazásnál. A minden irányban elnyújtózó, holdfényes, csupasz dűlőutak jól őrizték titkukat, a földeken elszórtan álldogáló kőhalmok pedig mintha odavarázsolt őrszemek lettek volna, - Hova lett? - suttogta rekedtesen Rafe, majd megpördült, és szaglászott, mint a nyomot kereső vadászkutya. - Hova lett az a rohadék? - Ilyen gyorsan nem érhetett látótávolságon kivülre - morogta Dániel. - Itt van a közelben. Lapul a földön. - A picsába? - sziszegte Rafe. - Az a kis szarcsimbók, az az aljas kis... esküszöm, megölöm! Megint fogyóban volt a hold. Csak két, egyre halványuló árnyalakot láttam magam mellett. Zseblámpa...? - suttogtam a nyakamat nyújtogatva, hogy a szám közel legyen Dániel füléhez, és még láttam a gyér fényben, ahogy gyorsan megrázza a fejét. Látszott, hogy az az ember, bárki legyen is, úgy ismeri ezt a dimbes-dombos vidéket, mint a tenyerét Akár egész éjjel elbujkál itt fenn, ez a legjobb fegyverünk: a delikvens szíve vágya. Most, hogy a hüvelykszorító és a tüzes vas már nem játszik, senkit sem kényszeríttetünk rá erőszakkal, hogy vallja be a gyilkosságot, vezessen el a holttesthez, adja föl szeretteit, vagy köpje be a nagyfőnököt, mégis folyton megteszik az emberek. Mégpedig azért teszik meg, mert van valami, amit a biztonságuknál is jobban akarnak: hogy tiszta legyen a lelkiismeretük, hogy elhenceghessenek valamivel, hogy megszűnjön a feszültség, hogy újrakezdhessék az életüket és így tovább. Ha sikerül rájönnünk, mit akar a delikvens, mi az a jó mélyre eltemetett, titkos vágya, amelyről talán még ő maga sem tud, és el tudjuk húzni az orra előtt a mézesmadzagot, bármit megkaphatunk cserébe. Ez a fickó torkig volt már azzal, hogy rejtőzködjön a saját területén, hogy festékszóróval meg kövekkel a kezében ólálkodjon, mint egy infantilis tinédzser, aki így akarja felhívni magára a figyelmet. Igazából arra vágyott, hogy jól seggbe rúghasson valakit. - Istenem, elbújt! - kiáltottam bele tisztán, érthetően, gunyorosan a végtelen, mozdulatlanul várakozó éjszakába. Elővettem a legsznobosabb nagyvárosi akcentusomat. A két fiú egyszerre ragadta meg kétfelől a karomat, de én jó erősen beléjük csíptem. - Hát nem

szánalmas? - folytattam jó hangosan. - Tisztes távolságból állati kemény fiú, de amint a közelébe érünk, egyből ott reszket a sövény alatt, mint egy riadt kis nyuszi. Dániel szorítása lazult a karomon, és hallottam, ahogy kifújja a levegőt. Érződött, hogy visszafojtja a nevetést - és alig-alig zihált, mintha nem is futott volna. - Miért ne tenné? mondta. - Ha már nincs is annyi vér a pucájában, hogy vállalja a harcot, de legalább szorult belé annyi értelem, hogy fölfogja, ha valahol nincs esélye. Megszorítottam Rafe-en, ami a kezem ügyébe esett, mert tudtam, hogy ha valami, hát az ő lustán elnyújtott, csúfondáros, angolos hanghordozása biztosan kiugrasztja a nyulat a bokorból. A következő pillanatban már hallottam is, ahogy leesik neki a tantusz. Gyors, ingerült levegővétel után, affektálva megszólalt: - Én kétlem, hogy itt bármiféle értelemről beszélhetnénk. Ahhoz túl sok volt a felmenői között a birka. Alighanem már meg is feledkezett rólunk, és visszaballagott a nyájhoz. Alig hallható zörrenésre lettünk figyelmesek, de olyan rövid volt, hogy nem tudtuk megállapítani, honnan jött. Aztán semmi. - Cicc, cicc, cicc! - búgtam. - Cicc, cicc, cicc... - majd átcsaptam heves vihogásba. - Dédapám idejében - szólalt meg nyugodt hangon Dániel - még tudták kezelni a parasztokat, akik túl sokat képzeltek magukról. Elég volt meglegyinteni őket a lovaglóostorral, és máris tudták, hol a helyük. - Egyvalamiben viszont hibázott a dédapád - kontrázott Rafe. - . Nem szabadott volna engednie, hogy nyakra-főre gyártsák a poron tyaikat. Kontrollálni kell a szaporulatukat, mint bármely más haszonállatét. Újabb, immár hangosabb zörrenés, majd apró, de határozottan kivehető koccanás, mint amikor két kavics ütődik össze, és mindez nagyon közelről. - De hát hasznukat vettük... - mondta Dániel kissé tétova szórakozottsággal, mint amikor olvasás közben kérdeztek tőle valamit. - Igen, igen - mondta Rafe de nézd meg, mi lett a vége! Fordított evolúció. A génállomány selejtje. Nyáladzó, féleszű, egybenyakú, beltenyésztett hordák... Tőlünk mindössze néhány méternyire kirobbant valami a sövényből. Megcsapott a szele, amikor elrohant mellettem, és ágyúgolyóként csapódott bele Rafe-be, aki röffenésszerű hang kíséretében, irtózatos puffanással megrengette a földet. Egy másodperc törtrészéig dulakodás zajait hallottam: vad, reszelős zihálást, a célba találó ököl ronda puffanását. Aztán belevetettem magam én is. Egymásba gabalyodva, egy kupacban rúgkapáltunk. A vállam a kőkemény földhöz csapódott, Rafe levegőért kapkodott, valakinek a haja belement a számba, és egy kar acélkábelként tekergőzve próbált szabadulni a szorításomból. A fickó, akiből nedves falevelek szaga áradt, erős volt, és ritka aljas harcmodort alkalmazott; az ujjai a szememet keresték, behajlított lábával pedig megpróbált hasba rúgni. Bevittem egy ütést, mire levegőért kezdett kapkodni, és lehanyatlott az arcomnál matató

keze.. Aztán mintha tehervonat rohant volna belénk oldalról: Dániel volt az. A súlyától mind a négyen a bokrok közé hengeredtünk. Ágak karmolták a nyakamat, forrón csapott az arcomba a leheletem, és szapora, könyörtelen ritmusban záporoztak a puha felületen puffanó ütések. Ádáz, csúnya, mocskos adok-kapok alakult ki: kezek-lábak mindenütt, csontos végtagok döfködtek belénk, és borzalmas, fojtott hangokat hallottam, mintha elvadult kutyák cincálnák szét zsákmányukat. Hárman voltunk egy ellen, és bennünk is ugyanolyan indulat tombolt, mint benne, de a sötét a kődobálónak kedvezett. Mi ugyanis nem tudtuk kit ütünk, neki viszont nem: kellett emiatt aggódnia, ha bevitt egy ütést, az mindenképp jó helyre ment. Ki is használta ezt az előnyét: tekergett a sikamlós teste, mint a dugóhúzó, így a kupacunk folyton arrébb hengeredett, és nem tudtunk tájékozódni. Szédültem, kifulladtam, eszelősen csépeltem a levegőt. Rám zuhant egy test, és amikor hátracsaptam á könyökömmel, a fájdalmas ordítás mintha Rafe-től jött volna... Aztán megint a szememet akarta kivájni valaki. Kitapogattam a borostás állát, kiszabadítottam az egyik karomat, és a testem minden erejét beleadva odavágtam. Valami a bordáim közé csapódott, de nem fájt. Nem fájt már semmi, ha ez a fickó föltépi a hasamat, meg se éreztem volna, csak azt éreztem, hogy ütni kell, és megint csak ütni. Egy nagyon mélyről jövő, cérnavékony belső hang figyelmeztetett ugyan, hogy meg is ölhetitek, így hármasban meg is ölhetitek, de nem érdekelt. Vakítóan fehérlett a mellkasom, és megláttam Lexie nyakának merész ívét, a kellemes, meleg fényben úszó, záporozó üvegszilánkokkal elcsúfított szalont, Rob hideg, elzárkózó arcát, és legszívesebben soha nem hagytam volna abba! Azt akartam, hogy tele legyen a szám ennek a fickónak a vérével, érezni akartam, ahogy az öklöm alatt pépesre-szilánkosra zúzódik az arca, és csak ütni, ütni, ütni... De macskaügyességgel elhengeredett onnan, és csak földet meg köveket püfölt az öklöm. Ahogy kapkodtam utána a sötétben, a kezembe akadt valakinek az inge. Hallottam a reccsenést, ahogy elszakadt, miközben a gazdája a vállával, ellökött magától. Kétségbeesett, ziháló dulakodás következett, röpködtek a kavicsok. Aztán szörnyű, tompa puffanás, mint amikor célba ér a rúgásra lendülő bakancs, majd dühös, állati vicsorgás, végül futó lábak gyors, szabálytalan ritmusú, egyre halkuló dobogása. - Hol a... - Valaki a hajamat markolta. Ellöktem a karját, és vadul tapogatózva kerestem azt az arcot, azt a durva, összevert állkapcsot, de csak szövetet találtam, meg meleg bőrt, aztán semmit. - Szállj már le... - Erőlködő morranás, a hátamat már nem nyomja a súly, majd hirtelen, robbanásszerűen beálló csend. - Hol a... Előbújt a felhők mögül a hold, és mi vad, eszelős tekintettel, mocskosan, zihálva bámultuk egymást. Egy pillanatig szinte meg se ismertem a többieket. A vicsorogva föltápászkodó Rafe orra alatt vérfolt sötétlett, Dániel haja az arcába hullt, sáros-véres arcát mintha harci színekre mázolta volna. A szemük a trükkös, fehér fényben mintha fekete lyuk lett volna. Halált hozó idegeneknek néztek ki, egy elveszett, vad törzs kísértetharcosainak. - Hol van? lehelte halkan, vészjóslóan Rafe. Nem mozdult semmi, csak egy szemérmes, könnyű szellő suhant át a galagonyabokrokon. Dániel és Rafe begörbített karral, félig guggolva, harcra készen állt mellettem, és

rádöbbentem, hogy ugyanígy állok én is. Azt hiszem, abban a pillanatban meg tudtuk volna támadni egymást. Aztán megint elbújt a hold. Mintha kilúgoztak volna a levegőből valamit, ami addig ott volt. Talán egy monoton, doboló hangot, amely olyan magas, hogy már nem is lehet hallani. Az izmaim egy csapásra mintha vízzé váltak volna, és szétfolytak volna a föld repedéseiben: ha nem kapom el gyorsan a sövényt, elestem volna. Valamelyik fiú hosszan, szaggatottan levegőt vett, mintha zokogott volna. A hátunk mögül lábdobogást hallottunk. Összerezzentünk. Aztán tőlünk pár lépésnyire megállt, aki közeledett, - Dániel? - suttogta kifulladva, idegesen Justin. - Lexie? - Itt vagyunk - mondtam. Egész testemben remegtem, mintha agyvérzést kaptam volna. A szívem a torkomban dobogott, olyan hevesen, hogy egy pillanatig azt hittem, mindjárt elhányom magam. Valahol a közelemben Rafe tényleg öklendezett. Kétrét görnyedve köhögött, majd köpött egyet: - Ez a kurva föld mindenütt...! - Te jóisten! Jól vagytok? Mi történt? Elkaptátok? - Elkaptuk - felelte mélyen, erősen zihálva Dániel -, de nem láttunk semmit, és a zűrzavarban elpucolt.. Nincs értelme utánamenni, azóta már félúton járhat Glenskehy felé. - Te jóisten! Bántott benneteket? Lexie! Mit csinált... Justin pánikhoz közeli állapotban volt. - Abszolút jól vagyok - mondtam jó hangosan, hogy a mikrofon is hallja. A bordáim kezdtek pokolian sajogni, de nem kockáztathattam meg, hogy valamelyiküknek eszébe jusson megnézni. - Csak a kezem fáj baromira. Bevittem pár ütést. - Azt hiszem, az egyiket én kaptam, te kis hülye tyúk! - mondta Rafe. Szédült, kelekótya benyomást keltett, ahogy beszélt. - Remélem, bedagad a kezed, és jól megkékül! - Kaphatsz még egyet, ha nem vigyázol - mondtam. Végigtapogattam a bordáimat. Úgy tűnt, nem tört el semmim, bár annyira remegett a kezem, hogy nem lehettem benne biztos. Justin, hallanod kellett volna Dánielt. Zseniális volt. - Jaj, igen! - nevetett Rafe. - „Meglegyinteni őket a lovaglóostorral!" Ezt meg honnan a francból szedted? - Lovaglóostorral? - hüledezett Justin. - Miféle lovaglóostorral? Kinél volt lovaglóostor? Annyira röhögtünk Rafe-fel, hogy nem tudtunk válaszolni. - Jaj, istenem! - nyögtem ki végül. „Dédapám idejében..." - „Amikor a parasztok még tudták, hol a helyük..." - Miféle parasztok? Miről beszéltek? - Amikor elhangzott, abszolút volt értelme - felelte Dániel. - Abby hol van? - Ott maradt a kapunál, hogy ha a fazon esetleg visszajön... Jaj, istenem, ugye, nem jött vissza? - Erősen kétlem - mondta Dániel. Az ő hangjában is ott bujkált a kitörni készülő nevetés. Mindhármunkat majd' szétvetett az adrenalin. - Azt hiszem, ma estére elég volt neki ennyi. Mindenki megvan?

- Igen, de ezt nem a mi kis tűzokádó Lexie-nknek köszönhetjük - felelte Rafe, majd megpróbálta meghúzni a hajamat, de csak a fülembe sikerült belenyúlnia. - Én jól vagyok - mondtam, és rácsaptam Rafe kezére, Justin a háttérben még mindig azt motyogta, hogy ,Jaj, istenem, jaj, istenem..." - Rendben - mondta Dániel. - Akkor menjünk haza. Abbynek nyoma sem volt a hátsó kapunál. Csak a galagonyafákat csapkodta az enyhe, hűvös szél, meg a kapu nyikorgott lustán, kísértetiesen. Justin már kezdett levegőért kapkodni, amikor Dániel belekiáltott a sötétbe, hogy „Abby, mi vagyunk!", és Abby előbukkant az árnyékból. Ovális fehér folt, szoknyasuhogás és csillanó bronzcsík jelezte érkezését. Két kézzel fogta a piszkavasat. - Elkaptátok? - sziszegte indulatosan. - Elkaptátok? - Te jó ég, csupa harcos amazonnal vagyok körülvéve - mondta Rafe. - Majd szóljatok, hogy a világért se húzzalak föl benneteket. - Olyan volt a hangja, mintha befogta volna az orrát. - Jeanne d'Arc és Boudicca királynő - mondta mosolyogva Dániel. Egy pillanatig a vállamon éreztem a kezét, és láttam, hogy a másikkal Abby haja felé nyúl. Körömszakadtáig harcolva védik az otthonukat. Elkaptuk, ha csak átmenetileg is. De azt hiszem, így is sikerült egyértelművé tennünk az álláspontunkat. - Ide akartam hozni, hogy kitömjük, és kitegyük a falra a kandalló fölé - mondtam, miközben a két csuklómmal porolgattam le a farmeremet. - De elmenekült. - Az a kis szarházi! - fakadt ki Abby, majd nagyot fújt, és leengedte a piszkavasat. - Igazából reméltem, hogy visszajön. - Menjünk be a házba - mondta a válla fölött hátrapillantva Justin. - Tényleg, mit dobott be? - érdeklődött Rafe. - Én meg se néztem. - Egy követ - mondta Abby. - És valami rá van erősítve ragasztószalaggal. Ó, magasságos Jézus Krisztus! - sápítozott rémülten Justin, amint beértünk a konyhába, úristen, milyen állapotban vagytok! - Ejha! - szaladt föl Abby szemöldöke. - Le vagyok nyűgözve. Szeretném látni, hogy néz ki az, aki elmenekült előletek. Körülbelül úgy néztünk ki, ahogy vártam: remegtünk, riadt volt a tekintetünk, belepett a kosz, tele voltunk karcolásokkal, és a legfurcsább helyeken éktelenkedtek rajtunk nagy, drámai, elkenődött vérfoltok. Dániel erősen az egyik lábára támaszkodva járt, és letépték róla a fél ingét. Rafe nadrágjából a térdénél kiszakadt egy darab, és a lyukban pirosan csillant valami. Az is látszott, hogy reggelre szép monoklija lesz. - Azokat a vágásokat sürgősen fertőtleníteni kell! - jelentette ki Justin. - A jó ég tudja, mi mindent lehet összeszedni ezeken a földutakon. Az a sok mocsok, tehenek, birkák meg

mindenféle... - Egy pillanat - vágott közbe Dániel, és kisimította a haját a szeméből. Zavartan nézte a kezében maradt kis gallyat, majd óvatosan letette a konyhapultra. - Mielőtt bármi máshoz kezdenénk, azt hiszem, látnunk kéne, mi van azon a kövön. Összehajtott papírdarab volt, látszott, hogy egy kisiskolás vonalas füzetéből tépték ki. Várjatok! - állított le minket Dániel, ugyanis Rafe-fel együtt megindultunk előre. Dániel elvett az asztalról két tollat, finom mozdulatokkal félresöpörte velük az üvegszilánkokat, majd lefejtette a kőről a papírt. - Most pedig - mondta élénken az egyik kezében egy tál vízzel, másikban törlőruhával besiető Justin - lássuk, mi a baj. Hölgyeké az elsőbbség: Lexie, azt mondtad, a kezed fáj? - Várj egy kicsit - mondtam. Dániel közben odavitte a papírdarabot az asztalhoz, és óvatosan széthajtogatta a két toll vastagabb végével. - Ó - mondta Justin. Körbeálltuk Dánielt, összeért a vállunk. Dánielnek vérzett az arca - valakinek az ökle vagy a szemüvege kerete szakította föl a pofacsontját - de úgy tűnt, észre se vette. A levélke csupa nagybetűvel íródott, olyan indulattal, hogy a toll helyenként átdöfte a papírt. KIFÜSTÖLÜNK TITEKET! Egy másodpercig néma csend honolt a szobában. - Istenem! - mondta Rafe, majd hanyatt vetette magát a kanapén, és harsány röhögésben tört ki. - Ez zseniális! Igazi falusi fáklyásmenet! Ez állati vagány! Justin rosszallóan csettegett a nyelvével. - Bolond lyukból bolond szél fúj - mondta. Most, hogy bent volt a házban, mind a négyen ott voltunk körülötte, és hasznossá tehette magát, visszanyerte az önuralmát. - Lexie, a kezedet. Odatartottam neki a mocskos-véres kezemet. Az ujjbütykeim föl voltak szakadva, a körmeim fele tövig letört - ennyit a csini ezüst körömlakkról. Justin fölszisszent. - Te jó ég, mit csináltál azzal a szerencsétlennel? Nem mintha nem érdemelte volna meg, persze. Gyere ide, hogy lássam. - Abby karosszékébe irányított, az állólámpa alá, és letérdelt mellém a padlóra. Megnyugtató volt a gőzölgő tálból áradó fertőtlenítőszag. - Kihívjuk a zsarukat? - kérdezte Abby Dánieltől. - Az istenért, dehogy! - vágta rá Rafe, aki az orrát nyomkodta, és utána az ujját nézegette, hogy véres-e. - Elment az eszed? Lenyomják majd az unalomig ismert dumát: köszönjük, hogy bejelentették, de hogy elfogjuk az elkövetőt, arra az égvilágon semmi esély nincs, szerezzenek egy kutyát, viszlát. Sőt, most még le is tartóztathatnak, hiszen egyből látszik, hogy verekedtünk. Azt hiszed, Stan és Pan kérdezni fogja, ki kezdte? Justin, megkaphatnám egy pillanatra azt a konyharuhát? - Várj egy percet. - Justin az ujjbütykeim re szorította a nedves textíliát, olyan gyengéden, hogy szinte nem is éreztem. - Csíp? - kérdezte. A fejemet ráztam.

- Összevérezem a kanapét - fenyegetőzött Rafe. - Nem fogod. Hajtsd hátra a fejed, és várj. - Tulajdonképpen - szólalt meg Dániel, aki még mindig elgondolkodva, homlokát ráncolva nézte a vonalas irkalapot - azt hiszem, jelen pillanatban talán nem is olyan rossz ötlet kihívni a rendőrséget. Rafe villámgyorsan felült a kanapén, az orráról egy csapásra megfeledkezett. - Dániel! Komolyan beszélsz? A helyi zsaruk rettegnek azoktól az emberszabásúaktól ott a faluban. Bármit megtennének, hogy kivívják Glenskehy jóindulatát, és ha letartóztatnának minket testi sértésért, azzal ezt tutira elérnék. - Hát, én nem igazán a helyi rendőrökre gondoltam - mondta Dániel. - Hanem Mackeyre vagy O'Neillre, nem is tudom, melyikük lenne jobb. Szerinted? - kérdezte Abbytől. - Dániel! - szólalt meg Justin. Megállt a kezében a törlőruha, és kezdett visszaszivárogni a hangjába az iménti pánikolós árnyalat. - Ne csináld! Nem akarom, hogy... Mióta Lexie visszajött, békén hagytak minket... Dániel hosszan, fürkész tekintettel végigmérte Justint a szemüvege fölött. - Igen, békén hagytak - mondta. - De erősen kétlem, hogy ez azt jelentené, hogy ejtették az ügyet. Biztos vagyok benne, hogy nagy erőkkel próbálnak fölhajtani valami gyanúsítottat. Szerintem nagyon is érdekelné őket, ha mesélnék nekik egy szóba jöhető személyről, és azt is gondolom, hogy kötelességünk elmondani nekik, mi történt, akár kényelmes ez nekünk, akár nem, - Én csak újra normálisan szeretnék élni! - Justin már szinte nyöszörgött. - Hát, igen, ahogy mindnyájan - mondta kissé ingerülten Dániel. Ezután fölszisszent, megnyomkodta a combizmát, majd újra fölszisszent. - És minél hamarabb lezárul ez az ügy, minél hamarabb vádat emelnek valaki ellen, annál hamarabb élhetünk normálisan. Biztos vagyok benne, hogy Lexie például sokkal jobban érezné magát, ha ez az ember őrizetben lenne. Nincs igazam, Lex? - A picsába az őrizettel! Akkor érezném magam sokkal jobban, ha az a kis rohadék nem lécelt volna le olyan hamar. Már éppen kezdtem élvezni a dolgot - Rafe elvigyorodott, és a szabad kezem felé hajolt, hogy összepacsizzunk. - Ez a dolog a Lexie-ügytől függetlenül fenyegető - mondta Abby. - Nem tudom, te hogy vagy vele, Justin, de én nem különösebben szeretném, ha kifüstölnének. - Ugyan már, az isten szerelmére, úgyse fogja megtenni! - mondta Rafe. - A gyújtogatás bizonyos fokú szervezőkészséget igényel. Ez a faszi viszont még a közelünkbe se érne, már fölrobbantaná magát! - Föltennéd erre a házat? Gyökeresen megváltozott a szoba hangulata. Az összetartó légkör, a kótyagos feldobottság nyomtalanul eltűnt, sisteregve elpárolgott, mint a forró kályhára löttyenő víz. Már senki sem volt tréfás kedvében.

- Inkább fogadnék ennek a fickónak az ostobaságára, mint a zsaruk szellemi képességeire mondta Rafe. - Úgy kellenek nekünk, mint púp a hátunkra. Ha az az idióta még egyszer idejön - márpedig a mai eset után nem fog idejönni -, elboldogulunk vele magunk is. - Hiszen eddig is remekül kezeltük a problémáinkat saját hatáskörben - mondta feszülten Abby, majd szűk mozdulattal, dühösen fölkapta a padlóról a pattogatott kukoricás tálat, és leguggolt, hogy összeszedegesse az üvegdarabokat. - Hagyd csak ott, a rendőrök úgyis in situ akarnak majd látni mindent - mondta Dániel, és lerogyott az egyik karosszékbe. - Aú! - jajdult föl fájdalmas grimasz kíséretében, majd előhalászta a hátsó zsebéből Simon bácsi revolverét, és letette a dohányzóasztalra. Justin keze megállt a levegőben. Abby pedig olyan gyorsan egyenesedett föl, hogy kis híján hanyatt esett. Ha bárki mástól jött volna a mozdulat, a szemem se rebbent volna. De hogy Dániel...! Egész testemben szétáradt valami: hideg volt, mint a tengervíz, és kiszorította belőlem a szuszt. Olyan volt, mint amikor az ember az apját látja részegen, vagy az anyját, amint éppen hisztérikus rohamot kap. Mintha szabadesésben zuhanna valami a gyomrodban, mintha sorra roppannának el a kábelek, hogy aztán a lift több száz egybefolyó emeleten át zuhanjon megállíthatatlanul, pusztulásra ítélve. - Ezt nem mondod komolyan! - szólalt meg Rafe. Megint röhögőgörcs környékezte. - Mégis, mi a francot akartál azzal csinálni? - érdeklődött nagyon halkan Abby. - Igazából nem is tudom - mondta Dániel, és kissé zavartan pillantott a fegyverre. Ösztönösen kaptam föl. Odakint, persze, sötét volt, és túl kaotikus is volt a helyzet ahhoz, hogy bármi értelmeset csinálhassak vele. Veszélyes lett volna elővenni. - Isten őrizz...! - szörnyülködött Rafe. - Miért, használni akartad? - vonta kérdőre Dánielt Abby. Óriásira kerekedett szemekkel nézte, és úgy fogta a tálat, mintha hozzá akarná vágni. - Nem is tudom - mondta megint Dániel. - Volt valami homályos elképzelésem, hogy majd megfenyegetem vele az emberünket, hogy ne szökjön el, de hát az ember soha nem tudhatja, mire képes egy adott helyzetben, amíg elő nem áll az a bizonyos helyzet. Az a kis zaj, amit hallottam a sötét dűlőúton! Mintha két kavics koccant volna össze... - Jaj, istenem - suttogta reszketegen Justin. - Micsoda zűrzavar! - Messze nem akkora, mint amekkora lehetett volna - állapította meg vígan Rafe. - Mármint vér és kilógó belek tekintetében. - Azzal lehúzta az egyik cipőjét, és kirázott a padlóra egy adag földet meg kavicsot. Még Justin sem nézett oda. - Fogd be! - csattant föl Abby. - Azonnal fogd be! Ez kurvára nem vicces! Kezd elfajulni a helyzet. Dániel... - Semmi gond, Abby - mondta Dániel. - Tényleg. Uraljuk a helyzetet.

Rafe visszahanyatlott a kanapéra, és kellemetlen, szúrós, reszelős hangon, már-már hisztérikusan felnevetett. - És még azt mondod, hogy ez kurvára nem vicces? - kérdezte Abbytől. - Uraljuk a helyzetet! Biztos vagy benne, hogy ez a helyes kifejezés, Dániel? Tényleg azt mondanád, hogy mi ezt a helyzetet uraljuk! - Már mondtam is - felelte Dániel. Jéghideg tekintettel figyelte Rafe-et. Abby úgy levágta a tálat az asztalra, hogy kiszóródott egy maréknyi pattogatott kukorica. Ez baromság! Rafe most direkt csesztet, de igaza van, Dániel! Mi ezt a helyzetet már nem uraljuk. Valaki meg is halhatott volna. Az, hogy ti hárman eszeveszetten üldöztök a sötétben valami pszichopata gyújtogatót... - És arra jöttünk vissza - szólt közbe Dániel -, hogy te két kézzel markolod a piszkavasat. - Az abszolút nem ugyanaz! Én csak arra az esetre fegyverkeztem föl, ha a fazon visszajön. Nem kerestem magamnak a bajt. És ha elvette volna tőled azt az izét? Akkor mi lett volna? Most már bármelyik másodpercben kicsúszhatott valakinek a száján a „fegyver" szó. Márpedig ha Frank vagy Sam meghallja, hogy Simon bácsi revolvere immár nem csupán érdekes kis családi ereklye, hanem Dániel választott fegyverévé avanzsált, egészen más szinten zajlik tovább a játék. Akkor már készenlétben áll majd a golyóálló mellényes, golyószórós Vészhelyzeti Gyorsreagálású Egység. A gondolatra is összerándult a gyomrom. - Akarja hallani valaki, hogy én mit gondolok? - kérdeztem a székem karfáját csapkodva. Abby megpördült a tengelye körül, és úgy bámult rám, mintha el is felejtette volna, hogy ott vagyok. - Miért is ne? - szólalt meg aztán nagyot sóhajtva. - Istenem! - tette hozzá, majd lerogyott a padlóra, az üvegcserepek közé, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. - Szerintem egyértelműen szólnunk kell a zsaruknak - mondtam. - Hiszen most akár el is foghatják a fickót. Eddig soha nem volt semmi nyom, amin elindulhattak volna, de most csak azt az embert kell megkeresniük, aki úgy néz ki, mintha most jönne a húsdarálóból. - Ebben a faluban - mondta Rafe - ez nem feltétlenül szűkiti jelentősen a kört. - Kiváló meglátás - dicsért meg Dániel. - Erre nem is gondoltam. És így amolyan megelőző csapást is mérhetünk az emberünkre, ha esetleg azt forgatná a fejében, hogy följelent minket testi sértésért - bár ezt nem tartom valószínűnek, de sose tudhatjuk. Akkor megbeszéltük? Ilyenkor már nem sok értelme van iderángatni a nyomozókat, de reggel telefonálunk nekik? Justin közben tovább tisztogatta a kezemet, de nyúzott, magába zárkózó arccal. - Bármit, csak legyen már vége - mondta feszülten. - Szerintem baromira elment az eszed - mondta Rafe -, de hát már egy ideje úgyis ezt gondolom. Meg aztán nemigen számit, hogy én mit gondolok, igaz? Úgyis azt csinálsz, amit akarsz. Dániel ezt meg se hallotta. - Mackey vagy O'Neill?. - Mackey - felelte a padlóról föl sem nézve Abby. - Érdekes - mondta a cigarettája után kotorászva Dániel. - Elsőre inkább O'Neillre gondoltam volna, főleg azért, mert a jelek szerint ő foglalkozott a Glenskehy lakóihoz fűződő

kapcsolatunkkal, de lehet, hogy igazad van. Van valakinek tüze? - Javasolhatok valamit? - kérdezte nyájasan Rafe. - Ha majd ismét elcsevegünk a kedves zsaru haverjaiddal, ezt talán érdemes lenne kihagyni a buliból - intett a fejével a Webley felé. - Hát persze - felelte szórakozottan Dániel. Még mindig öngyújtót keresett. Odadobtam neki Abbyét, amely ott hevert mellettem az asztalon. - Amúgy sincs semmiféle szerepe a történetben, semmi okunk rá, hogy megemlítsük. El is teszem. - Tedd azt - szólalt meg színtelen hangon a padlón ücsörgő Abby. - És utána tegyünk úgy, mintha ez meg se történt volna. Nem felelt senki. Justin végzett a kezem tisztogatásával, és most a ragtapaszokat gondosan sorba rendezve leragasztotta a fölszakadt ujjbütykeimet. Rafe fölkelt a kanapéról, kiment a konyhába, és egy marék nedves papírtörülközővel jött vissza. Tessék-lássék megdörzsölte az orrát, majd bedobta a papírtörülközőket a kandallóba. Abby nem mozdult Dániel elmerengve szívta a cigarettáját, miközben, a vér lassan rászáradt az arcára. A szeme valahova középtávolba révedt. Fölerősödött a szél. Kavargott az ereszcsatornában, magas, panaszos hangon zúgott a kéményben, majd lent bevette a kanyart, és berobogott a szalonba, mint egy hosszú, hideg kísértetvonat. Dániel elnyomta a cigarettáját, és fölment az emeletre. Lépteket hallottunk a fejünk fölött, majd hosszas nyikorgást, végül egy tompa puffanást. Aztán visszajött Dániel, kezében egy összekaristolt, csipkézett szélű fadarabbal, amely talán egy régi ágyvéget alkotott egykoron. Abby tartotta neki, Dániel pedig odaszögezte a kitört ablak elé. Kalapácsütések durva, éles zaját visszhangozta a ház - meg a végtelenbe nyúló, sötét éjszaka. 14. fejezet Reggel Frank hamar kiért. Az volt a benyomásom, hogy már hajnal óta ott ült a telefon mellett a kocsikulccsal a kezében, hogy amint hívjuk, egyből akcióba léphessen. Magával hozta Dohertyt is, hogy elüldögéljen a konyhában, és ne engedjen hallgatózni senkit amíg ő a szalonban egyenként fölveszi a vallomásunkat. Dohertyt szemmel láthatóan elbűvölte a ház: nem győzött ámulni-bámulni a magas mennyezeten, a tapéta megmaradt csíkjain, a makulátlan, régimódi öltözékű négyes fogaton, no meg rajtam. Franknek tulajdonképpen nem is kellett volna ott lennie, hiszen a nyomozásnak ez a vonala Sam asztala volt. Sam egyébként lóhalálában rohant volna a helyszínre, ha megtudja, hogy verekedésbe keveredtem. Tehát Frank nem szólt neki. Örültem, hogy nem leszek ott az esetszobában, amikor kiderül a turpisság. A többiek nagyszerű alakítást nyújtottak. Amint meghallottuk a kavicsúton guruló autógumik zaját, egyből föltették a csiszolt modorú maszkjukat, de ez a maszk most kissé más volt, mint az egyetemen. Nem volt annyira hűvös és távolságtartó, inkább megnyerőén, szívélyesen viselkedtek tökéletesen egyensúlyoztak a sokkolt áldozat és az udvarias házigazda szerepe között. Abby teát töltött, és az asztalra tett egy tányér gondosan elrendezett kekszet, Dániel

kihozott a konyhába egy széket, hogy Doherty is le tudjon ülni, Rafe maró öngúnnyal viccelődött a saját monokliján. Kaptam egy kis ízelítőt abból, hogy milyenek lehettek a Lexie halála utáni kihallgatások, és kezdtem érteni, miért mászott falra tőlük Frank. Velem kezdte. - Szóval - mondta, miután becsukódott mögöttünk a szalon ajtaja, és kellemes, tompa zsongássá halkult a konyhában zajló terefere -, végre történt valami. - Legfőbb ideje volt - feleltem. Éppen oda akartam húzni a kártyaasztalhoz két támlás széket, de Frank a fejét rázta. Lehuppant a kanapéra, és az egyik karosszék felé intett. - Így sokkal lakályosabb. Egyben vagy? - Az a csúnya kődobáló tönkretette a manikűrömet az arcával, de túlélem. - Előhúztam a gyakorlónadrágom zsebéből egy marék gyűrött jegyzetlapot. - Este írtam, elalvás előtt. Még mielőtt elhomályosulnának az emlékek. Frank a teáját szürcsölgetve, ráérősen olvasni kezdte a feljegyzéseket. - Jól van - mondta végül, és zsebre vágta a lapokat. - Világos, áttekinthető anyag, legalábbis ennél világosabbra ebben a káoszban nem számíthatunk. - Letette a csészéjét, elővette a saját jegyzetfüzetét, és kattant a tolla. - Le tudnád írni azt a fazont? A fejemet ráztam. - Nem láttam az arcát. Sötét volt. - Talán érdemes lett volna magatokhoz venni egy zseblámpát. - Arra nem volt idő. Ha azzal szarakodtam volna, hogy zseblámpát keresek, soha nem érjük utol. Különben sem kell neked személyleírás. Keresd azt, akinek két monoklija van. - Á, igen - bólogatott elgondolkodva Frank. - A verekedés, hát persze. Mindjárt rátérünk arra is. De azért hasznos lenne, ha kapnék valamiféle személyleírást, hátha az emberünk azt mondja, leesett a lépcsőn. - Csak tapintás alapján tudok következtetni - mondtam. - Ha abból indulunk ki, hogy Sam három embere közül volt valamelyik, akkor Bannont egyértelműen kizárhatjuk, mert ez a fickó inkább sovány volt és izmos, nem olyan testes, mint ő. Nem is volt túl magas, de nagy erő szorult belé. McArdle-t is kilőhetjük, mert egyszer a fickó arcára tapasztottam a kezem, de nem éreztem komoly arcszőrzetet, csak borostát. Márpedig McArdle szakállas. - Igen, szakállas - mondta Frank, és szép komótosan fölírt valamit. - Úgy bizony. Szóval te Naylorra szavazol? - Beleillik a képbe. Stimmel a magassága, a testfelépítése, a haja. - Ez bizonyára elég lesz. Azzal főzünk, amink van. - Elgondolkodva vizsgálgatta a jegyzetfüzetét, és közben a fogát kocogtatta a tollal. - És ha már itt tartunk - folytatta -, amikor kirohantatok a vaksötétbe, hogy harcoljatok az igaz ügyért, a mi Danny fiúnk mit vitt magával? Erre készültem. - Egy csavarhúzót - mondtam. - Nem láttam, amikor fölkapta, mert előbb hagytam el a szobát, mint ő. Az asztalon ott volt a szerszámkészlet.

- Mert Simon bácsi pisztolyát tisztogatták Rafe-fel. Milyen pisztolyról is beszélünk? - Első világháborús Webleyről. Elég viharvert, rozsdás meg minden, de így is csodaszép darab. Imádnád. - Kétségtelenül - mondta nyájasan Frank, és fölfirkantott magának valamit. - És ha van egy kis szerencsénk, egyszer majd meg is látom. Szóval Dániel sietve fölkap valami fegyvert, méghozzá a csavarhúzót, pedig ott hever előtte egy pisztoly? - Egy töltetlen, lehajlított csövű pisztoly, amelyről le van szerelve a markolat. És nem az a benyomásom, hogy Dániel értene a fegyverekhez. Még ha a markolattal nem vesződik, akkor is eltelt volna egy perc, mire összerakja. - Az összeszerelt fegyver eltéveszthetetlenül, de elég halkan kattan, és én a szoba másik felében voltam, amikor Rafe összerakta a Webleyt. Mivel szólt a zene, jó esély volt rá, hogy a hangszalagon nem hallatszott a kattanás. - Ezért inkább a csavarhúzót választja - mondta bólogatva Frank. - van értelme. De amikor megvan az emberetek, valami rejtélyes okból eszébe sem jut használni. - Nem volt rá módja. Baromi nagy kavarodás volt, Frank: négyen gurultunk ide-oda a földön, kezek-lábak kalimpáltak mindenütt, azt se tudtuk, melyik kié. Abban például biztos vagyok, hogy Rafe monoklija tőlem származik. Ha Dániel előrántott volna egy csavarhúzót, jó eséllyel Rafe-et vagy engem szúrt volna meg vele. - Frank még mindig egyetértőleg bólogatott, és mindent szépen fölírt nyájas arccal, mintha mulattatta volna a dolog. Ez nem tetszett. - Talán jobban örülnél, ha leszúrta volna azt a fickót? - kérdeztem. - Egyszerűbb lenne az életem, az biztos - felelte vidáman és titokzatosan Frank. - Szóval hol is volt a drámai események alatt az a híres... mi is volt, még egyszer?... az a híres csavarhúzó? - Dániel hátsó zsebében. Legalábbis onnan húzta elő, amikor hazaértünk. Frank fölvonta az egyik szemöldökét. Szinte csöpögött belőle az aggodalom. - Szerencséje van, hogy nem szúrta meg magát. Abban a nagy hempergőzésben legalább egy-két kisebb szúrt sebet elvártam volna. Igaza volt: jobb lett volna, ha csavarkulcsot mondok. - Lehet, hogy megszúrta a csavarhúzó - mondtam vállat vonva. - Majd megkérheted, ha akarod, hogy mutassa meg a seggét. - Azt hiszem, egyelőre kihagyom. - Frank bekattintotta a tollát, majd zsebre dugta, és fesztelenül hátradőlt a kanapén. - Mégis, mit gondoltál? - kérdezte nyájasan. Egy pillanatig föl se fogtam, hogy súlyos lecseszés következik, azt hittem, tényleg az agyamban lezajlott gondolati folyamatokról érdeklődik. Arra persze számítottam, hogy Sam ki lesz rám bukva, Frank viszont általában olyan rugalmasan kezeli a személyes biztonság kérdését, mint egy similabdát. Ezt a nyomozást is azzal kezdte, hogy fölrúgott minden létező szabályt, és konkrétan tudom, hogy egyszer úgy lefejelt egy drogdílert, hogy a fickót be kellett vinni a balesetire, így aztán meg se fordult a fejemben, hogy a bunyó miatt megorrolhat rám. - Ez a fickó egyre súlyosabb eset - mondtam. - Azelőtt ügyelt rá, hogy emberben ne tegyen kárt. Az öreg Simon Marchot soha nem bántotta, és amikor legutóbb bedobott egy követ, olyan szobát választott, amely láthatóan üres volt. Most viszont csak

pár centivel tévesztett el minket Abbyvel, és az sem kizárt, hogy direkt ránk célzott. Tehát most már nem riad Vissza ettől sem. Egyre inkább gyanúsítottként viselkedik. - Hát persze - mondta Frank, és fesztelenül átvetette az egyik térdét a másikon. – Gyanúsítottként. Márpedig mi éppen olyat keresünk. Akkor gondoljuk át egy kicsit ezt a dolgot, jó? Mondjuk, még ma belibegünk Sammyvel Glenskehybe, összeszedjük ezt a három szépfiút, és csak a hecc kedvéért tételezzük fel azt is, hogy sikerül kihúznunk belőlük valami használhatót. Olyannyira, hogy le tudjuk tartóztatni valamelyiket, talán még vádat is tudunk emelni ellene. Szóval szerinted mit mondjak az ügyvédjének, az ügyészségnek meg a médiának, ha megkérdezik - és azt hiszem, meg is fogják -, hogy mitől olyan a képe, mint egy hamburger? Az adott körülmények között kurvára nem lenne más választásom, mint elmagyarázni, hogy a sérüléseit két másik gyanúsított és az én szupertitkos beépített ügynököm okozta közös erővel. És mit gondolsz, ezután mi történne? Ennyire nem kombináltam előre. - Majd kitalálsz valamit. - Az nagyon is elképzelhető - mondta ugyanazon a kellemes, nyájas hangon Frank -, de itt nem igazán erről van szó, ha nem tévedek. Ha jól sejtem, a kérdésem lényege az, hogy pontosan mi célból rohantál ki a vaksötétbe bunyózni. Amennyire én látom, nyomozóként az lehetett a célod, hogy megtaláld a gyanúsítottat, azonosítsd, és lehetőség szerint őrizetbe vedd, vagy megfigyelés alatt tartsd, amíg erősítést tudsz kérni. Vagy elsiklottam valami fölött? - Az igazat megvallva igen. Elsiklasz afölött, hogy nem volt olyan egyszerű... - Ugyanis a tetteid azt sugallják - folytatta Frank, mintha ki se nyitottam volna a számat -, hogy a fő célod az volt, hogy szarrá verd azt a faszit. Ami azért egy hangyányit szakszerűtlen dolog lett volna. A konyhában Doherty mondott valami poénfélét, mire mindenki harsányan felnevetett. Tökéletesen megkomponált, spontán, barátságos nevetés volt, és engem pokolian bosszantott. - A kurva életbe, Frank! - csattantam föl. - Az volt a célom, hogy elfogjam a gyanúsítottat, és ne bukjak le. Mégis, hogy kellett volna csinálnom szerinted? Úgy, hogy lerángatom a fickóról Dánielt meg Rafe-et, és kioktatom őket a gyanúsítottakkal szembeni helyes bánásmódról, majd fölhívlak téged? - Nem kellett volna ütéseket osztogatnod. Vállat vontam. - Samtől tudom, hogy amikor legutóbb megkergették ezt a fickót, Lexie a nyelőcsövéig akarta fölrúgni a golyóit. Ő ilyen volt, és ha én ezek után karba tett kézzel várom, hogy a nagyfiúk megvédjenek a csúnya bácsitól, az baromi gyanús lett volna. Nem volt időm átgondolni a magasabb szempontokat: gyorsan kellett döntenem, és a szerepemmel összhangban kellett cselekednem. Komolyan azt akarod mondani, hogy te soha nem keveredtél csihipuhiba, amikor terepen dolgoztál? - Jaj, dehogy mondom - felelte könnyedén Frank. - Hogy is mondhatnék ilyet? Sok csihipuhiba belekeveredtem, sőt, igazán nem azért mondom, hogy magamat fényezzem, de a többségükből győztesen kerültem ki. Van azonban egy kis különbség: én mindig azért

verekedtem, mert a másik rám támadt... - Ahogy ránk támadt ez a fickó is. - Miután szándékosan fölcukkoltátok. Azt hiszed, nem hallottam azt a szalagot? - Nyomát vesztettük, Frank! Ha nem ugrasztjuk elő a fedezékéből, fütyörészve elvonul! - Hadd fejezzem be, kicsim. Én vagy azért verekedtem, mert a másik kezdte, vagy azért, mert nem kerülhettem el a bunyót a lebukás veszélye nélkül, vagy azért, hogy respektáljanak, és följebb nyomuljak a hierarchiában. Azt viszont nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy soha nem azért verekedtem, mert annyira belelovalltam magam a dologba érzelmileg, hogy muszáj volt szarrá vernem valakit. Legalábbis amikor melóztam, nem fordult elő ilyesmi. Te elmondhatod magadról ugyanezt? Ó, azok a tágra nyílt, nyájas, visszafogott érdeklődést tükröző kék szemek, meg a belőlük áradó tökéletes, lefegyverző nyitottság, amelybe épp csak egy csipetnyi acélos keménység vegyül! A nyugtalanságom komoly vészjelzéssé fokozódott - az állatok kapnak ilyen elektromos figyelmeztető jeleket vihar előtt. Frank úgy hallgatott ki, ahogy a gyanúsítottakat szokta. Egyetlen apró botlás, és kész, levesz az ügyről! Rákényszerítettem magam, hogy húzzam az időt: zavart vállrándítás kíséretében fészkelődni kezdtem a karosszékben. - Nem lovalltam bele magam érzelmileg - mondtam végül, és közben az ülőpárna rojtjait csavargató ujjaimat szemléltem. - Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. Csak... Nézd, Frank, tudom, hogy az elején aggódtál az idegállapotom miatt. És nem is tudlak hibáztatni érté. - Hát, mit mondjak... - Frank a kanapén lomhán hátradőlve, abszolút kifejezéstelen arccal nézett rám, de még figyelt. Tehát még van esélyem. - Az emberek beszélnek - folytatta. - És egyszer-kétszer szóba került a Vesta-művelet is. Vágtam egy grimaszt. - Azt lefogadom. És azt is, hogy kitalálom, mit mondtak. A többség már akkor állította, hogy kiégtem, és nekem annyi, amikor még ki se ürítettem az asztalomat. Tudom, hogy kockázatot vállaltál, amikor ideküldtél, Frank. Nem tudom, mennyi mindent hallottál... - Ezt-azt. - De azt biztos tudod, hogy azt az ügyet állatira elcsesztük, és valaki most szabadon flangál, pedig életfogytiglan járna neki. - Elakadt a hangom, és még csak nem is kellett megjátszanom. - És ez kurva szar érzés, Frank, őszintén mondom. Nem akartam, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon, és azt sem akartam, hogy azt higgyed, tropára mentem idegileg, mert ez nem igaz. Gondoltam, ha sikerül elkapnom ezt a fickót... Frank úgy pattant föl a kanapéról, mintha rugóra járna. - Elkapnod... Jézus, Mária és Elvis! Nem azért vagy itt, a rohadt életbe, hogy bárkit is elkapjál! Mit ugattam neked kezdettől fogva? Azt, hogy egyetlen feladatod van: a helyes irányba terelsz engem meg O'Neillt, a többi a mi dolgunk. Talán nem volt elég világos? Le kellett volna írnom egy kibaszott napiparancsban! Mi?!

Ha a többiek nem lettek volna ott a szomszéd szobában, úgy üvöltött volna, hogy a tető is beleremeg. Ha Frank bepipul, arról mindenki tudomást szerez. Produkáltam egy gyors arcizomrándulást, és kellő alázattal lehajtottam a fejem, de közben majd szétvetett az öröm. Hiszen az, hogy lebaszarintanak, mint engedetlen beosztottat, óriási előrelépés volt ahhoz képest, hogy úgy bánnak velem, mint egy gyanúsítottal. Ha az ember túllihegi a dolgot, mert bizonyítani akar egy súlyos baklövés után, ez Frank számára abszolút érthető dolog. Gyakran előfordul, és bocsánatos bűnnek számít. - Sajnálom - mondtam. - Őszintén sajnálom, Frank. Tudom, hogy elszálltam, és ez nem fog többé előfordulni, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy le is bukom, és futni is hagyom, istenem, Frank, olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem az ízét... Frank hosszan bámult rám. Végül felsóhajtott, majd újra lerogyott a kanapéra, és megropogtatta a nyakát. - Nézd - mondta -, az a helyzet, hogy magaddal hoztad az előző ügyedet. Előfordult már mindenkivel. De akinek egy csöpp agya is van, azzal csak egyszer fordul elő. Sajnálom, hogy kifogtál egy csúnya ügyet, de ha nekem vagy bárki másnak bizonyítani akarsz valamit, azt úgy teheted meg, hogy otthon hagyod a régi traumát, és ezt a mostani ügyet normálisan csinálod. Hitt nekem! Frank agyában kezdettől fogva ott motoszkált az a másik ügy, mint egy ágaskodó kérdőjel. Semmi mást nem kellett tennem, csak a megfelelő szögben visszatükröznöm ezt a kételyt. A Vesta-művelet, az Isten áldja meg ezt a beteg, sötét esetet, most először hasznomra vált. - Tudom - mondtam az ölembe ejtett, meg-megránduló kezemet nézve. - Hidd el, tudom. - Elbaltázhattad volna ezt az egész ügyet, tudsz róla? - Ugye, még nem csesztem el végleg? - kérdeztem. - Azért beviszitek a Fickót? Frank sóhajtott egyet. - Valószínűleg igen. Ezen a ponton már nem nagyon van más választásunk. Jó lenne, ha ott tudnál lenni a kihallgatáson, mert a pszichológiai fronton lehetne valami hasznos meglátásod, és szerintem az is jó ötlet, ha szembesítjük a tagot Lexie-vel, és megnézzük, mi történik. Mit gondolsz, végig tudod csinálni anélkül, hogy átvetnéd magad az asztalon, és kirúgnád a fogait? Villámgyorsan fölpillantottam, és azt láttam, hogy Frank szája szegletében fanyar mosoly bujkál. - Mindig is vicces fiú voltál - mondtam, és reméltem, hogy nem érződik a hangomon a megkönnyebbülés. - Megteszem, ami tőlem telik. De azért szerezz egy jó nagy asztalt, biztos, ami biztos... - Nincs a te idegeiddel semmi baj - mondta Frank. Kezébe vette a jegyzetfüzetét, és megint előhalászta a zsebéből a tollát. - olyan pofátlan vagy, mint három másik. Tűnj el a szemem elől, mielőtt megint fölbosszantasz, és küldj be valakit, akitől nem őszülök meg idejekorán. Küldd be Abbyt. Kimentem a konyhába, és szóltam Rafe-nek, hogy ő következik. Egyszerűen pimaszkodni akartam, hogy megmutassam Franknek, nem félek tőle. Pedig dehogyis nem féltem.

Hát - szólalt meg Dániel, miután Frank kiterelte a házból Dohertyt (feltehetően rá akarta bízni, hogy közölje a jó hírt Sammel), és távozott. - Azt hiszem, jól ment. A konyhában mosogattuk a teáscsészéket, és eszegettük a maradék kekszet. - Abszolút nem is volt kemény a szitu - mondta elképedve Justin. - Arra számítottam, hogy borzalmasak lesznek, de Mackey most kifejezetten kedves volt. - Hanem az a helyi smasszer! - mondta a kekszes tányér felé rajtam átnyúló Abby. - Egész idő alatt Lexet bámulta, figyeltétek? Kretén. - Nem is kretén! - tiltakoztam. Doherty ámulatba ejtett: két órán keresztül egyszer sem szólított Maddox nyomozónak. így aztán jótékony hangulatban voltam. - Csak van ízlése. - Én továbbra is azt mondom, nem fognak csinálni semmit - szólalt meg Rafe is, de nem rosszmájúan. Lehet, hogy Frank mondott nekik valamit, ami ilyen hatással volt rájuk, vagy csak megkönnyebbültek, hogy gond nélkül lezajlott a látogatása, de tény, hogy jobban néztek ki valamennyien: lazábban, könnyedebben viselkedtek. Az esti, borotvaélen táncoló feszültség elmúlt, legalábbis egyelőre. - Majd meglátjuk - mondta Dániel, és a gyufa fölé hajolva rágyújtott - De legalább tudsz mesélni valami izgalmas sztorit Négycsöcsű Brendának, amikor legközelebb odaprésel a fénymásolóhoz. - Még Rafe is nevetett. Aznap este éppen boroztunk, és 110-es pókért játszottunk, amikor megcsörrent a mobilom. Majd összecsináltam magam - egyikünket sem igazán keresték rendszeresen telefonon -, és olyan sokáig keresgéltem a készüléket, hogy már attól féltem, leteszi, aki hív. Végül a kabátos szekrényben találtam meg, a közös dzseki zsebében. Az előző esti séta után ott maradt. - Halló! - szóltam bele. - Miss Madison? - kérdezte roppant félszegen Sam. - Itt O'Neill nyomozó. - Ó - mondtam. A szalon felé tartottam, de most visszafordultam, és nekidőltem a bejárati ajtónak. Ott biztosan nem hallhatták a többiek, mit mond Sam. - Szia. - Tudsz beszélni? - Mondjuk. - Jól vagy? - Igen. Megvagyok. - Biztos? - Abszolút - Jézusom! - mondta nagyot fújtatva Sam. - Hál' istennekl Az a fasz Mackey hallotta az egészet, tudtad? Nem hívott fel, aztán reggel se szó, se beszéd kiment hozzátok, én meg itt ültem az esetszobán, mint a hülye. Ha nem zavarjuk le gyorsan ezt az ügyet, a végén még szétloccsantom annak a faszkalapnak a fejét. Sam szinte kizárólag akkor használ trágár szavakat, ha véresen komolyan gondolja, amit mond. - Nagyon helyes - mondtam. - Nem lepne meg.

Pillanatnyi szünet. - A többiek ott vannak, ugye? - Többé-kevésbé. - Akkor rövidre fogom. Elküldtük Byrne-t, hogy figyelje Naylor házát, és nézze meg magának a fickót, amikor este megjön a munkából. A tagnak darabokban van az arca, abból ítélve, amit hallottam, jó munkát végeztetek. Ő az emberem, semmi kétség. Holnap reggel berángatom, ezúttal a gyilkosságira. Most már nem zavar, ha megijesztem. Ha nagyon rángatja az ideg, őrizetbe vehetem erőszakos behatolásért. Szeretnéd megnézni? - Persze - mondtam. Pedig a lelkem mélyén nagyon is szerettem volna elsunnyogni ezt a dolgot. Jobb lett volna a többiekkel együtt a könyvtárban tölteni a napot, az esőbe kibámulva megebédelni a menzán, és amíg még lehet, kitörölni az agyamból mindent, ami kicsivel arrébb, a dublini várban történhet. Sajnos muszáj ott lennem ezen a kihallgatáson, bárhogy is alakul. - Hánykor? - Még az előtt elkapom, hogy munkába indulna. Nyolc körül itt lesz. Gyere, amikor akarsz. Nem gond, hogy... hogy a gyilkosságira kell jönnöd? Már el is felejtettem, hogy emiatt görcsölnöm kéne. - Abszolút nem gond. - Naylor belepasszol a profilodba, igaz? Mintha csak ráöntötték volna. - Igen, úgy tűnik - mondtam. A szalonban Rafe mókásan felnyögött - nyilván csúnyán elbaltázott egy jó leosztást -, a többiek pedig harsány hahotára fakadtak. - Te rohadék! mondta Rafe, de közben ő is nevetett -, te kis csalafinta rohadék, ezt mindig megszívom... Sam jó vallató. Tudtam, hogy ha van valami, amit ki lehet szedni Naylorból, azt jó eséllyel ki is szedi. - Nem kizárt, hogy ezzel vége is lesz - mondta Sam. Kis híján összerezzentem az érzelemtől fűtött, reménykedő hangjától. - Ha holnap jól keverem a kártyát, akkor talán már jöhetsz is haza. - Igen - feleltem. - Jól hangzik. Akkor holnap találkozunk. - Szeretlek - mondta lehalkított hangon Sam, majd mindjárt le is tette. Egy kis ideig még ott álltam a hűvös folyosón, és a hüvelykujjam körmét rágva hallgattam a szalonból kiszűrődő zajokat - beszéd, asztalra csapott kártyalapok, poharak csengése, pattogó tűz -, majd bementem. - Ki volt az? - nézett föl a lapjaiból Dániel. - Az a nyomozó - feleltem. - Azt akarja, hogy menjek be hozzájuk. - Melyik? - Az az aranyos szőke fiú. O'Neill. - És miért? Mozdulatlanná dermedve néztek rám, mint a riadt állatok. Abby kezében megállt a félig már előhúzott lap. - Találtak valakit - mondtam a székembe csusszanva. - A tegnap esti dolog

kapcsán. Holnap hallgatják ki. - Most viccelsz - mondta Abby. - Máris? - Hajrá, essünk túl rajta - mondta Rafe Dánielnek. - Mondd, hogy én megmondtam! Már alig bírsz magaddal... Dániel rá se hederített. - De miért kellesz oda te? Mit akarnak? Vállat vontam. - Csak azt, hogy megnézzem magamnak. És O'Neill megkérdezte, eszembe jutott-e valami arról a bizonyos estéről. Azt hiszem, abban reménykedik, hogy épp csak vetek egy pillantást a fickóra, és remegő ujjal rámutatok, hogy „ő volt az! Ő szúrt le!" - van köztünk, aki túl sok tévéfilmet látott - jegyezte meg Rafe. - És így van? - kérdezte Dániel. - Mármint eszedbe jutott valami? - Kurvára semmi - feleltem, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy vajon a képzeletem játszik velem, vagy tényleg eloszlott a levegőben valami leheletfinom, huzalvékony feszültség. Abby meggondolta magát: visszadugta a félig kiálló kártyát a többi közé, és előhúzott egy másikat. Justin a borosüvegért nyúlt. - Lehet, hogy odahív valakit, aki majd jól meghipnotizál - folytattam. - Csinálnak ilyet a valóságban is? - Kérd meg a fazont, hogy programozzon át úgy, hogy néha dolgozzál is egy kicsit - mondta Rafe. - Ó! Szerinted azt lehet? Be lehet programozni engem úgy, hogy mondjuk, hamarabb elkészüljek a disszertációmmal? - Talán igen, de erősen kétlem, hogy lesz ott hipnotizőr - mondta Dániel. - Nem vagyok biztos benne, hogy a hipnózis alatt tett vallomást elfogadja-e a bíróság. Hol találkozol O'Neill-lel? - A munkahelyén - feleltem. - Pedig szívesen elhívtam volna egy sörre a Brogan'sbe, de nem hiszem, hogy eljönne. - Úgy tudtam, utálod a Brogan'st - mondta meglepetten Dániel. Már a nyelvemen volt a villámgyors visszakozás: Utálom hát, csak direkt kavartam... És nem Dániel lett a megmentőm, ő hűvösen, pislogás nélkül nézett rám a bagolyszemeivel. Az húzott ki a csávából, hogy Justin meglepetten összeráncolta egy picit a homlokát, Abby pedig fölkapta a fejét: fogalmuk sem volt, miről beszél Dániel. Valami nem stimmelt. - Én? - csodálkoztam. - Nincs nekem semmi bajom azzal a hellyel. Nem szoktam vele foglalkozni, csak azért jutott eszembe, mert pont szemben van a rendőrséggel. Dániel vállat vont. - Akkor biztos összekevertem valami más kocsmával - mondta. A kivételesen kedves mosolyát villantotta rám, és megint azt éreztem, hogy a szobában hirtelen fölenged a feszültség. Olyan volt, mint egy megkönnyebbült sóhaj. - Ki tudja fejben tartani a te hóbortjaidat? - tette hozzá Dániel. Vágtam felé egy grimaszt. - Egyébként miért flörtölsz te zsarukkal? - vont kérdőre Rafe. Ez minden szempontból helytelen.

- Ugyan miért? Hiszen az a srác aranyos. - Remegett a kezem, nem mertem fölvenni a lapjaimat. Eltartott egy kis ideig, mire leesett, hogy Dániel csapdába akart csalni. Egy másodperc törtrésze választott el attól, hogy vidáman beszökdécseljek az ő utcájába. - Javíthatatlan vagy - mondta Justin, és utántöltötte a poharamat. - Különben is, a másik a maga fenegyerekes módján sokkal vonzóbb. Az a Mackey. - Fúj! - szörnyülködtem. Az a kurva hagyma a múltkor... Dániel mosolyából tudtam, hogy erre most ráhibáztam, de hogy ezzel végképp megnyugtattam-e... Nála soha nem lehet tudni. Vonzó a túrót! Bármibe lefogadom, hogy szőrös a háta. Kérlek, állj mellém, Abby! - Ízlések és pofonok - mondta kényelmesen hátradőlve Abby. - És mind a ketten javíthatatlanok vagytok. - Mackey egy gyökér - jelentette ki Rafe. - O'Neill meg egy bugris. És káró az adu, és Abby jön! Sikerült fölvennem a lapjaimat, most már csak azt kellett volna kisütnöm, hogy mi a francot kezdjek velük. Egész este figyeltem Dánielt, óvatosan, hogy ne tűnjön fel neki, de ő olyan volt, mint mindig: szelíd, udvarias, távolságtartó. Nem fordított rám több figyelmet, mint bárki másra. Amikor egy újabb üveg borért indulva, elmenőben a vállára tettem a kezem, rátette a tenyerét a kézfejemre, és jó erősen megszorította. 15. fejezet Másnap csak tizenegy előtt pár perccel értem be a dublini várba. Azt akartam, hogy előbb induljon be a szokásos napi program: reggelizzünk meg, autózzunk be a városba, mindenki lásson munkához a könyvtárban. Gondoltam, ettől a többiek megnyugszanak, és nem akarnak majd annyira velem jönni. A trükk bevált. Dániel megkérdezte ugyan, amikor fölálltam, és vettem a dzsekimet, hogy szeretném-e, ha erkölcsi támaszként velem jönne, de amikor megráztam a fejem, csak bólintott, és olvasott tovább. A remegő mutatóujját semmiképp ne hagyd ki! - kötötte a lelkemre Rafe. - Hozd izgalomba O'Neillt. A gyilkossági csoport épületének ajtajánál inamba szállt a bátorságom. A beléptetési procedúra gondolata volt elviselhetetlen: az, hogy látogatóként jelentkezzek be, gyötrelmes bájcsevegést folytassak Bernadette-tel, az adminisztrátorral, és az arra haladók döbbent pillantásainak kereszttüzében várjam, hogy valaki végigvezessen a folyosókon, mintha még sosem jártam volna ott. Végül felhívtam Franket, hogy jöjjön le értem. - Jól időzítettél - mondta, amikor kidugta a fejét az ajtón. - Éppen tartunk egy kis szünetet, hogy úgymond átértékeljük a helyzetet. - Mit kell átértékelni? - kérdeztem. Kinyitotta nekem az ajtót, és hátralépett. - Majd meglátod. Egész szórakoztató volt ez a mai reggel. Te aztán jól kidekoráltad a fiú képét!. Ez igaz volt. John Naylor karba tett kézzel, ugyanabban a kifakult pulóverben és régi farmerben ült a kihallgatóhelyiségben az asztalnál, de már nem volt jóképű. Mindkét szeme

alatt monokli éktelenkedett, az arca féloldalt belilult és földagadt, az alsó ajka fölszakadt, az orrnyerge borzalmas, pépes látványt nyújtott. Próbáltam fölidézni azokat a pillanatokat, amikor a szememet próbálta kinyomni, meg amikor a hasamba térdelt, de ezeket a sérelmeket nem tudtam összhangba hozni annak a tönkrevert fickónak a külsejével, aki a székén hintázva dudorászta az 1798-as ír felkelésről szóló balladát, a Holdkeltét. Elszorult a torkom, amikor megláttam, mit műveltünk vele. Sam a megfigyelőszobában álldogált a detektívtükörnek támaszkodva, és kezét mélyen a kabátzsebébe süllyesztve figyelte Naylort - Cassie! - mondta pislogva. Kimerültnek látszott. Szia. - Te jó ég! - mondtam a fejemmel Naylor felé intve. - Ahogy mondod. Azt állítja, bukott a motorjával, és szó szerint fejjel ment a falnak. És nagyjából ennyi az, amit megoszt velünk. - Éppen mondtam Cassie-nek - szólalt meg Frank -, hogy helyzet van. - Igen - mondta Sam, és megdörzsölte a szeme sarkát, mint aki próbál fölébredni. - Helyzet, az van. Mikor is rángattuk be Naylort, nyolc körül? Azóta puhítjuk, de semmi. Csak bámulja a falat, és dudorászik. Főleg lázadó dalokat. - Velem kivételt tett - mondta Frank. - Félbeszakította a koncertet, és mocskos dublini rohadéknak nevezett, aki szégyellhetne magát, amiért a nyugatbritek seggét nyalja. Azt hiszem, tetszem neki. De most jön a lényeg: sikerült házkutatási parancsot szereznünk a kéglijére, és a technikusok most hozták be, amit találtak. Mi persze azt reméltük, hogy véres kés kerül elő, vagy véres ruha, mit tudom én, de nem volt ilyen szerencsénk Volt viszont egy kis meglepetés. Fölvett a sarokban álló asztalról egy maréknyi bizonyítékos tasakot, és meglengette őket felém. - Ezt nézd meg! Volt egy elefántcsont dobókocka készlet, egy teknőspáncél hátlapú kézitükör, egy vidéki tájban kanyargó földutat ábrázoló, gyengécske akvarell meg egy ezüst cukortartó. Egyből tudtam, honnan származnak, jóval az előtt rájöttem, hogy az utóbbi alján megláttam a finom vonalú, cikornyás M betűt. Ilyen változatos egyveleget addig csak egy helyen láttam: Simon bácsi kincsesbányájában. - Naylor ágya alatt voltak - mondta Frank -, szépen elpakolva egy cipősdobozban. Garantálom neked, hogy ha jól körülnézel Whitethorn House-ban, találsz a cukortartóhoz passzoló tejszínes kancsót is. Ezek után adja magát a kérdés: hogy kerültek ezek Naylor hálószobájába? - Betört a házba - mondta Sam. Azóta már újra meredten bámulta Naylort, aki a székében elnyúlva fixírozta a plafont. - Négyszer is. - De nem vitt el semmit. - Ezt nem tudhatjuk. Csak Simon March állítására hagyatkozhatunk, aki úgy élt, mint egy

disznó, és többnyire hullarészeg volt. Naylor egy bőröndöt is teletömhetett volna, ha kedve tartja, az öreg úgyse vette volna észre, hogy hiányzik valami. - Vagy vehette a cuccokat Lexie-től is - mondta Frank. - Persze - felelte Sam -, vagy Dánieltől, vagy Abbytől, vagy a másik kettőtől, vagy akár az öreg Simontól is, ha már itt tartunk. Csak éppen egyetlen árva bizonyíték, sincs arra, hogy ezt tette. - Lexie-n kívül senkit sem szúrtak le és kutattak át Naylor házától félmérföldnyire! A hangjuk nyomatékos, begyakorolt ritmusa arra utalt, hogy ez a csata zajlik már köztük egy ideje. Visszatettem a bizonyítékos tasakokat az asztalra, nekidőltem a falnak, és igyekeztem kimaradni a vitából. - Naylor alig keres többet, mint a minimálbér, és a beteg szüleit is támogatja - mondta Sam. Honnan a francból lenne pénze arra, hogy ilyén antik biszbaszokat vegyen? És mi a francért kellenének neki? - Azért - felelte Frank -, mert szívből gyűlöli a March családot, és kapva kap minden alkalmon, hogy kicsesszen velük. Ezen kívül, ahogy az imént megjegyezted, csóró. Lehet, hogy neki nincs pénze ilyesmire, de sok ember szaladgál a világban, akinek van. Csak most döbbentem rá, mi körül is folyik a csatározás, miért vibrál a szobában kőkemény, elfojtott feszültség. A műkincs-régiség csoport első hallásra talán amolyan „balfékügyosztálynak" tűnhet, szórakozott professzorok gyülekezetének, akik kaptak egy jelvényt a tweedzakójukra, pedig abszolút nem vicc, amit csinálnak. A feketepiac ugyanis világszerte egyre bővül, és erősen összekeveredik a szervezett bűnözés más válfajaival. A nagy cserebere-hálózatban Picasso-képpel, Kalasnyikovval és heroinnal egyaránt lehet fizetni, és ebben az üzletágban is bántanak, sőt ölnek embereket. Sam dühös, frusztrált morranás kíséretében megcsóválta a fejét, és megint nekidőlt az üvegnek. - Én csak azt akarom kideríteni, hogy letartóztathatom-e ezt a fazont gyilkosságért. Hogy amúgy mit csinál a szabad idejében, azt leszarom. Az se érdekel, ha orgazdaként rejtegette a Mona Lisát! Ha komolyan azt gondolod, hogy régiségeket passzolt el, akkor átadhatjuk az MR-nek, ha végeztünk vele, de egyelőre ő egy gyilkosság gyanúsítottja, és semmi más. Frank fölvonta az egyik szemöldökét. - Tehát szerinted nincs összefüggés a kettő között. Akkor gondold végig a támadások, időbeli eloszlását. Amíg az ötös fogatunk be nem költözik oda, Naylor szívvel-lélekkel dobálja a téglákat, és szórja a festéket. Utána viszont még egyszer-kétszer akciózik, aztán egyszer csak - pattintott az ujjával - elcsendesül a nyugati front Talán aranyosnak találta a fiúkat-lányokat? Vagy látta, hogy renoválják a kéglit, és nem akarta összerondítani? - Üldözőbe vették - mondta Sam. A szája vonalán látszott, hogy mindjárt kijön a sodrából. Félt, hogy legközelebb kirugdossák belőle a szart is. Frank elnevette magát. - Szóval azt hiszed, ez a régóta táplált gyűlölet egyik napról a másikra elpárolgott belőle? Hát nem! Naylor megtalálta a módját, hogy másképp tegyen kárt

Whitethorn Housé-ban, különben száz év múlva se hagyta volna abba a vandálkodást. És nézd meg, mi történik most, amikor már nincs ott Lexie, hogy kicsempéssze neki a cuccokat. Ad neki pár hetet, hátha mégis jelentkezik, és miután nem teszi, megint berepül egy kő az ablakon. Tegnapelőtt este mintha nem igazán aggasztotta volna, hogy kirugdoshatják belőle a szart is! - Időbeli eloszlásról akarsz beszélgetni? Tessék! Miután decemberben megkergették, a gyűlölete csak fokozódott. Ötükkel egyszerre nem húz ujjat, de leselkedik utánuk, és kiszúrja azt, aki olyankor jár sétálni, amikor ő szabad. Egy darabig követi, aztán megöli. Miután rájön, hogy még ez sem sikerült neki, megint gyülemlik benne az indulat, míg végül elszakad a cérna, és közéjük vág az ablakon át egy fenyegető cetlit. Szerinted milyen érzései vannak a tegnapelőtt estével kapcsolatban? Ha az ötös fogat egyik tagja továbbra is magányosan bóklászik a környéken, szerinted mit fog vele csinálni? Frank ezt elengedte a füle mellett. - A kérdés az - fordult hozzám -, hogy mit kezdjünk most a kis Johnnyval. Letartóztassuk betörésért, rongálásért, lopásért, meg ami még eszünkbe jut, és drukkoljunk erősen, hogy ettől megpuhuljon, és kinyögjön valamit a késelésről? Vagy dugjuk vissza a szajrét az ágya alá, köszönjük meg, hogy a segítségünkre volt, küldjük haza, és nézzük meg, mi lesz? Ez a vita alighanem már akkor előrevetítette árnyékát, amikor Frank és Sam megjelent ugyanazon a tetthelyen. A gyilkossági nyomozó szeme előtt ugyanis egyetlen cél lebeg: lassan, de biztosan szűkíteni a kört, míg végül minden külsődleges tényező eltűnik, és nem lát mást, csak a gyilkost. A titkos ügynök viszont kifejezetten keresi a mellékszálakat, igyekszik nem egy lapra föltenni mindent, és nyitva hagyni minden lehetőséget. Sose tudhatjuk, hova vezet egy-egy érintőlegesen kapcsolódó momentum, milyen zsákmány dugja ki a fejét váratlanul a bokrok közül, ha elég sokáig rajta tartjuk a szemünket minden létező nyomon. A titkos ügynök tehát meggyújtja az útjába eső összes gyutacsot, és szépen kivárja, hogy melyik robban. - Miért, szerinted mi lesz, Mackey? - kérdezte ingerülten Sam. - Tételezzük fel egy másodpercre, hogy igazad van: Lexie régiségeket csempészett ki Naylornak, aki eladogatta őket, és most Cassie újra beindítja a boltot. És aztán! - Aztán - mondta Frank - elcsevegek a fiúkkal a műkincs-régiségen, veszek Cassie-nek a Francis Street-i piacon pár ilyen bűbájos kis ingyombingyomot, aztán majd meglátjuk. - Mosolygott, de közben összeszűkült szemmel figyelte Samet. - És meddig látjuk meg? - Ameddig kell. A műkincs-régiség csoport folyamatosan dolgozik beépített ügynökökkel, akik vevőnek, orgazdának vagy az árut rejtélyes forrásból beszerző eladónak adják ki magukat, és fokozatosan jutnak el a nagykutyákig. Az akcióik hónapokig, sőt évekig is eltarthatnak. - Én itt egy kibaszott gyilkossági ügyben nyomozok! - csattant föl Sam. - Emlékszel? Nem tartóztathatok le valakit ezért a gyilkosságért, amíg az áldozat él és virul, és ezüst cukortartókkal játszadozik!

- És? Majd elkapod, ha lecsengett a műkincs-régiség balhé, akár így, akár úgy. A legjobb esetben fény derül az indítékára meg az áldozathoz fűződő kapcsolatára, és kicsikarhatjuk belőle a vallomást. A legrosszabb esetben pedig elvesztegetünk egy kis időt. Az nem fenyeget, hogy elévül a gyilkosság. Arra fikarcnyi esélyt sem láttam, hogy Lexie az utóbbi három hónapban csak úgy heccből eladogatta John Naylornak Whitethorn House kincseit Miután a terhességi tesztje pozitív lett, nyilván bármit pénzzé tett volna, hogy leléphessen, addig viszont semmiképpen. Ezt meg tudtam volna mondani nekik, és meg is kellett volna mondanom. Egyvalamiben azonban Franknek igaza volt. Naylor bármit megtett volna, hogy kárt okozzon Whitethorn House lakóinak. Az őrületig fokozódott a tehetetlen dühe, mint a ketrecbe zárt macskáé: kövekkel meg festékszóróval vette föl a küzdelmet a házzal, amely évszázadokon át a hatalmat szimbolizálta a környéken. Ha valaki odamegy hozzá némi Whitethorn House-ból lopott szajréval, ad neki egy-két tuti tippet, hogy hol sózhatja el, és azzal kecsegteti, hogy hoz még többet is, akkor ő jó eséllyel - hihetetlenül jó eséllyel - képtelen lett volna nemet mondani. - Kössünk üzletet - javasolta Frank. - Nekifutsz még egyszer, de most csak egyedül, mert Naylor meg én nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Tart, ameddig tart. Ha kinyög valamit a gyilkosságról, ha csak a leghalványabb célzást is teszi rá, letartóztatjuk. Lefújjuk ezt a régiségdolgot, kihozzuk a házból Cassie-t, és lezárjuk a nyomozást. Ha viszont nem mond semmit... - Akkor mi lesz? - mordult rá Sam. Frank vállat vont. - Ha a te módszered nem válik be, akkor kijössz, és hármasban elcsevegünk egy kicsit az én módszeremről. Sam hosszan végigmérte. - Semmi trükk! - mondta. - Trükk? - Nem jössz be. Nem kopogsz be, amikor már majdnem kihúztam belőle valamit. Ilyesmi. Láttam, hogy Frank állkapcsán megrebben egy izom, de nyájas hangon csak ennyit mondott: - Semmi trükk. - Oké - mondta Sam, miután mély lélegzetet vett. - Megteszem, ami tőlem telik. Tudsz maradni még egy kicsit? Ezt tőlem kérdezte. - Persze - mondtam. - Elképzelhető, hogy behívlak. Majd menet közben elválik. - Naylorra vándorolt a tekintete, aki most már az 1580-as lázadást megéneklő Gyere utánam Carlow-ba című dalt dúdolta, nem túl hangosan, épp csak annyira, hogy azért zavaró legyen. - Kívánj nekem sok szerencsét - mondta Sam, majd megigazította a nyakkendőjét, és bement. - A fiúd most kétségbe vonta a tisztességemet? - kérdezte Frank, miután Sam mögött becsukódott a megfigyelőszoba ajtaja.

- Kihívhatod párbajra, ha akarod - mondtam. - Én tiszta eszközökkel játszom. Te ezt jól tudod. - Hát nem úgy játszunk mindannyian? Csak mások az elképzeléseink arra vonatkozóan, hogy mi számít tiszta eszköznek. Sam nincs meggyőződve arról, hogy te ugyanazt gondolod erről, mint ő, ennyi az egész. - Legföljebb nem fogunk együtt nyaralni - mondta Frank. - Túlélem. Szóval mi a véleményed a kis teóriámról? Naylort figyeltem, de így is éreztem az arcomon Frank pillantását - Még nem tudom feleltem. - Alig láttam még ezt a fazont, nem tudok véleményt mondani. - Lexie-t viszont épp eleget láttad. Igaz, másodkézből, de akkor is, bőven tudsz róla annyit, mint bárki más. Szerinted képes lenne ilyesmire? Vállat vontam. - Ki tudja? Ennél a lánynál épp az a bökkenő, hogy gőze sincs róla senkinek, hogy mire volt képes. - Nem játszol valami nyílt lapokkal. Nem rád vall, hogy ilyen hosszú ideig befogod a szádat, amikor pedig kell, hogy legyen valami véleményed. Szeretnék képben lenni, hogy melyik oldalon állsz majd, ha a fiúd üres kézzel jön ki, és folytatnunk kell ezt a vitát. Ekkor nyílt a kihallgató ajtaja, és két bögre teát egyensúlyozva, az ajtót a vállával kitámasztva belépett Sam. Abszolút ébernek, sőt már-már elevennek, vidámnak látszott. Ha az ember szemtől szembe kerül egy gyanúsítottal, egy pillanat alatt lehull róla a fáradtság. Csitt! - mondtam. - Ezt hallani akarom. Sam elégedett morranás kíséretében kényelembe helyezte magát, és Naylor elé tolta az egyik bögrét, - Na hát akkor - szólalt meg, és mintegy varázsütésre fölerősödött a vidékies akcentusa, jelezve, hogy fogjunk össze a nyamvadt városiak ellen. - Mackey nyomozót elküldtem egy kicsit aktát tologatni. Úgyis csak zavart. Naylor abbahagyta az éneklést, és átgondolta, amit hallott. - Nem bírom a fajtáját jelentette ki végül. Láttam, hogy Sam szája széle megrándul. - Hát, én sem. De kénytelenek vagyunk elviselni. A mellettem álló Frank halkan elkuncogta magát, és közelebb lépett az üveghez. Naylor vállat vont. - Lehet, hogy maga kénytelen, de én nem. Amíg ő itt van, nincs mondanivalóm. - Pompás - mondta könnyedén Sam. - Most nincs itt, és én nem is arra kérem magát, hogy beszéljen. Viszont hallottam egy esetről, amely állítólag Glenskehyben történt, már elég régen. Amennyire meg tudom ítélni, sok mindenre magyarázatot adhat. Azt kellene megmondania nekem, hogy igaz-e a történet vagy sem. Naylor gyanakodva nézett rá, de nem folytatta a koncertjét. - Szóval - kezdte Sam, és kortyolt egyet a teájából. - Élt Glenskehyben egy lány, nagyjából az első világháború idején... A sztori, amit előadott, finoman kimunkált elegye volt annak, amit ő hallott a rathoweni

kocsmában, és annak, amit én összeszedtem Simon bácsi magnum opusából, meg valami D.W. Griffith-filmnek, amelyben Lillian Gish játssza a főszerepet. Sam bedobott mindent: a lány, miután az apja elzavarta a háztól, Glenskehy utcáin koldult, a helybeliek leköpdösték, a gyerekek kővel dobálták... Mindezt egy arra utaló, nem túl finom célzással koronázta meg, hogy a lányt a falu feldühödött lakóiból összeverődött csőcselék meglincselte. A film zenéjében minden bizonnyal komoly szerephez jutottak a vonós hangszerek. Mire Sam a könnyfakasztó történet végére ért, Naylor egy ideje a székét hintáztatta, és fagyos tekintettel, méla undorral meredt rá. - Ez nem igaz - mondta. - Te jó ég! Ennyi baromságot egy rakáson még életemben nem hallottam. Honnan szedte ezt? - Egyelőre ennyit hallottam - felelte egy vállrándítás kíséretében Sam. - Amíg valaki helyre nem igazítja a sztorit, kénytelen vagyok ezzel dolgozni. Idegesítő volt a szék monoton nyikorgása. - Mondja csak, nyomozó, miért érdeklik a magamfajta emberek meg a régi történeteik? - kérdezte Naylor. - Tudja, mi csak afféle egyszerű népek volnánk, nem vagyunk hozzászokva, hogy ilyen fontos emberek tüntessenek ki a figyelmükkel. - Már a kocsiban is végig ez ment - mondta Frank, és kényelmesen nekidőlt a vállával az ablak szélének. - Mintha lenne egy kis üldözési mániája a fiúnak. - Csitt! - Volt Whitethorn House-nál egy kis csetepaté - szólalt meg Sam. - Persze, magának ezt nem kell mondanom. Információink szerint a ház lakói és Glenskehy népe között elég rossz a viszony. Muszáj tisztáznom a tényeket, hogy megállapíthassam, van-e összefüggés a kettő között. Naylor rosszkedvűen, recsegő hangon felnevetett. - Rossz viszony! - ismételte. - Igen, így is lehet mondani. Odafönt a házban ezt mondták magának? Sam vállat vont. - Ők csak annyit mondtak, hogy nem látták őket szívesen a kocsmában. Persze, miért is látták volna szívesen őket? Hiszen nem odavalósiak. - Szerencséjük van. Egy kis csetepaté, és máris nyomozók ugrálnak le minden fáról. De ha a helybeliekkel történik valami, akkor maguk hol vannak? Hol voltak, amikor azt a lányt fölakasztották? Elkönyvelték, hogy öngyilkosság, és már indultak is vissza a kocsmába. Samnek fölszaladt a szemöldöke. - Hát nem öngyilkosság volt? Naylor megint jól megnézte magának. A földagadt, félig lecsukódott szeme vészjósló, fenyegető külsőt kölcsönzött neki. - Akarja hallani az igazat? Sam könnyed, félkezes gesztussal jelezte, hogy hallgatom. Kis idő múlva lekoppant a szék két első lába, és Naylor keze - letört körmök, sötétlő hegek a teásbögrére fonódott. - A lány cseléd volt Whitethorn House-ban - kezdte. - És az egyik fiatal fickó, az egyik March, szemet vetett rá. Lehet, hogy a lány olyan ostoba volt, hogy azt hitte, majd feleségül veszi, az is lehet, hogy nem, de tény, hogy bajba került. Hosszan végigmérte Samet, mint egy ragadozó madár, hogy érti-e, miről van szó. - Nem

zavarta el a háztól senki - folytatta aztán. - Az apja alighanem tombolt dühében, és alighanem mondott olyanokat, hogy egy este megvárja azt a March gyereket valamelyik dűlő úton, de bolond lett volna, ha meg is teszi. Komplett bolond. Ez még a függetlenség előtt volt, érti? A March családé volt Glenskehy környékén minden. Akárki volt ez a lány, az övék volt az apja háza. Ha az apja csak egy szót szól, kirakják az egész családot az út szélére. Úgyhogy nem csinált semmit. - Ez nem lehetett könnyű - mondta Sam. - Könnyebb volt, mint gondolná. Akkoriban a többség csak annyit foglalkozott Whitethorn House-zal, amennyit muszáj volt. Nem volt jó a híre. A galagonyafa a tündérek fája, érti? Komor, kétértelmű kis mosolyt villantott Samre. - Még ma is vannak emberek, akik éjszaka nem mennek át a galagonyafa alatt, bár nem tudnák megmondani, hogy miért. Ma már csak nyomokban bukkan föl itt-ott a babonaság, de akkoriban mindenütt ott volt. A sötétség volt az oka: a hosszú téli éjszakákon, villanyvilágítás nélkül azt látott az ember, amit csak akart. Sokan úgy hitték, hogy Whitethorn House lakói a tündérekkel vagy az ördöggel trafikálnak, attól függően, kinek milyen srófra járt az agya. - Megint az a röpke, hideg, féloldalas mosoly. - Mit gondol erről, nyomozó? Őrült vademberek voltunk mind egy szálig? Sam a fejét rázta. - A nagyapám farmján is van egy boszorkánygyűrű - mondta tárgyilagos hangon. - A nagyapám soha nem hitt abban, hogy ott táncolnak a tündérek, de azért kikerülte, amikor szántott. Naylor bólintott. – Szóval, amikor az a lány teherbe esett, Glenskehyben azt mondták az emberek, hogy lefeküdt valamelyik tündérfiúval a Nagy Házból, és úgy maradt egy tündérgyerekkel. Megérdemli a sorsát. - Azt hitték, a tündérek elcserélik majd a babát? - Ejha! - mondta Frank. - „Ez az élet, Jim, csak nem úgy, ahogy mi ismerjük" - idézte a Star Treket, és közben rázta a félig-meddig visszafojtott röhögés. Legszívesebben belerúgtam volna. - Igen, azt - mondta ridegen Naylor. - És ne nézzen így rám, nyomozó. A dédapáinkról beszélünk, a magáéról meg az enyémről. Megesküdne rá, hogy maga nem hitt volna ezekben a dolgokban, ha akkor születik? - Más idők voltak - bólintott Sam. - És nem is mindenki mondogatta, csak néhányan, főleg az öregek. Ahhoz azonban elegen voltak, hogy a dolog a gyerek apjának is a fülébe jusson. Ő pedig vagy meg akart szabadulni a gyerektől, és csak a megfelelő ürügyre várt, vagy eleve nem volt egészen komplett A Nagy Házban mindig is sokan voltak, hogy úgy mondjam, kissé furcsák, lehet, hogy részben ezért terjedt el róluk, hogy a tündérekkel trafikálnak. A fickó mindenesetre elhitte, hogy a vérvonalával valami baj van, és emiatt baja lehet a gyereknek is. Elhúzta az összevert száját. - Szóval még a baba születése előtt megbeszélt a lánnyal egy éjszakai találkát. A lány elment, nem aggódott, hiszen a szeretője volt ugyebár. Gondolta, biztos azt akarja megbeszélni vele, hogy hogyan tudna gondoskodni róluk. A fickó azonban

kötéllel érkezett, és fölakasztotta egy fára. Ez az igazság, Glenskehyben mindenki tudja. A lány nem lett öngyilkos, és nem is a falusiak ölték meg. Hanem a kisbabája apja, mert félt a saját gyerekétől. - Nyomorult mocsárlakók - mondta Frank. - Esküszöm, ha az ember kimozdul Dublinből, egy másik univerzumban találja magát. A Jerry Springer Show kutyafüle ehhez képest. - Isten nyugosztalja - mondta halkan Sam. - Igen, Isten nyugosztalja - hagyta rá Naylor. - A maguk akkori elődei öngyilkosságnak minősítették az esetet, nehogy le kelljen tartóztatniuk egy nemesembert a Nagy Házból. A lányt beszenteletlen földbe temették a gyermekével együtt. Mindez akár igaz is lehetett, ahogy bármelyik verzió, amit hallottunk - vagy éppen egyik sem. Száz év távlatából nem lehet eldönteni. Csak az számított, hogy Naylor szóról szóra elhitte, amit mondott. Nem úgy viselkedett, mint akinek bűntudata van: a heves érzelmektől fűtött, keserű hangján érződött, hogy teljesen el van szállva, és valószínűleg semmi okot nem lát arra, hogy lelkifurdalása legyen. Szaporán, hevesen vert a szívem. Eszembe jutottak a többiek, akik a könyvük fölé hajolva várnak a könyvtárban. - És ezt a faluban miért nem mondta el nekem senki? - kérdezte Sam. - Azért, mert semmi köze hozzá. Nem akarjuk, hogy erről ismerjenek. Nem akarunk a bolond falu lenni, ahol egy eszelős megölte a saját fattyat, mert azt hitte, hogy tündér. Glenskehyben rendes emberek élnek. Egyszerűek vagyunk, de nem vademberek, nem dilinyósok, és nem akarunk fellépni senki ingyencirkuszában, ért engem? Csak azt akarjuk, hogy hagyjanak minket békén. - Viszont van valaki, aki nem hagyja békén ezt a régi históriát - emlékeztette Sam. - Valaki, aki kétszer is rápingálta Whitethorn House-ra, hogy „CSECSEMŐGYILKOSOK". Tegnapelőtt este valaki bedobott az ablakon egy követ, és amikor utolérték, oroszlánként küzdött. Valaki nem akarja, hogy az a meg sem született gyerek békében nyugodjon. Hosszú csend. Naylor fészkelődött a székén, majd odanyúlt a fölszakadt szájához, és megnézte az ujját, hogy nem véres-e. Sam várt. - Nem csak arról a babáról volt szó - mondta végül Naylor. - Az is nagyon csúnya ügy volt, persze, de csak megmutatta, milyen az a család. Hogy milyen tőről fakadnak. Nem tudom, hogy mondhatnám másképp. Már félúton járt afelé, hogy föltegye a kezét a graffiti miatt, de Sam nem csapott le, ő nagyobb tétben játszott. - Milyen tőről fakadnak? - kérdezte. Hátradőlve, bögréjét a térdén egyensúlyozva, könnyed, érdeklődő hanghordozással beszélt, mint aki a kellemes kocsmázás után lassan nyugovóra tér. Naylor szórakozottan nyomkodta, az ajkát. Erősen gondolkodott, kereste a megfelelő szót. - Annyi mindent kinyomozott Glenskehyről - mondta végül. - Az eredetét is kiderítette? Sam elmosolyodott. - Szörnyen berozsdásodott az ír nyelvtudásom. Galagonyavölgyet

jelent, nem? Naylor türelmetlenül megrázta a fejét. - Nem, nem a falu nevére gondoltam, hanem magára a falura. Mit gondol, hogy jött létre? Sam a fejét rázta. - A March család építtette a saját céljaira. Amikor megkapták a birtokot, és fölépítették rajta a házat, személyzetet is hoztak magukkal: cselédlányokat, kertészeket, lovászokat, erdőkerülőket... Azt akarták, hogy a szolgák ott legyenek a birtokon, szem előtt, de azért ne annyira közel, hogy ők érezzék a büdös parasztok szagát. - Naylor szája sarka dühösen, undorral legörbült. - Ezért építtettek egy falut, hogy ott lakjon a szolganép. Mintha úszómedencét vagy üvegházat, vagy lóistállót építtetne valaki a birtokára. Egy kis luxus, hogy kényelmesebb legyen az élet. - Igen, emberekkel nem szabad így bánni - mondta Sam. - De hát ez már régen volt. - Régen bizony. Akkor, amikor a Marchoknak még hasznukra vált Glenskehy. Most viszont, hogy már nem szolgálja a céljaikat, félreállnak, és tétlenül nézik a pusztulását - Naylor hangja kezdett vészjóslóan meg-megremegni, és most először éreztem meg, hogy a helytörténeti előadást tartó férfi és az, aki a vaksötétben ki akarta vájni a szememet, tényleg ugyanaz a személy. - A falu széthullóban van. Pár év, és nem marad belőle semmi. Csak az marad ott, aki oda van kötve, ahogy én is. Haldoklik körülöttünk a falu, és magával ránt a sírba minket is. Tudja, miért nem jártam én egyetemre? Sam a fejét rázta. - Nem vagyok hülye, megvolt a pontszámom. De Glenskehyben kellett maradnom, hogy gondozzam a szüleimet, ott pedig nincs olyan munka, ami végzettséget igényel. Nincs ott semmi, csak földművelés. Ahhoz meg minek a diploma, hogy trágyát lapátoljak valaki másnak a farmján? Amikor elvégeztem az iskolát másnap nekiláttam, mert nem volt más választásom. És vannak még hozzám hasonlók tucatszám. - Ezért viszont aligha a March család a hibás - jegyezte meg tárgyilagosan Sam. - Ugyan mit tehettek volna? Megint az a vakkantásszerű nevetés. - Sok mindent tehettek volna. Rengeteg mindent Négy-öt éve körülnézett a faluban egy fickó, Galwayből való, mint maga. Ingatlanfejlesztő. Meg akarta venni Whitethorn House-t, hogy luxushotelt csináljon belőle. Ki akarta kupálni. Új szárnyakat épített volna hozzá, meg új épületeket húzott volna föl a birtokon, lett volna golfpálya, minden. Nagy tervei voltak. Tudja, mit jelentett volna ez Glenskehynek? Sam bólintott. - Rengeteg munkahelyet - Többet annál. Jöttek volna a turisták meg az azokat kiszolgáló új cégek, meg odaköltöztek volna az ezeknél dolgozó emberek. A fiatalok ott maradtak volna a faluban, nem húztak volna el Dublinba, amint megtehették. Új házak épültek volna, rendes utak. Megint lett volna saját iskolánk, nem kellene Rathowenbe küldeni a gyerekeket. Kellettek volna tanárok, egy orvos, talán ingatlanügynökök is, képzett emberek jöttek volna a faluba. Persze nem egy csapásra, évekig tartott volna, de ha egyszer a bolt beindul... Az az egyetlen lökés elég lett volna, hogy Glenskehy újra életre keljen.

Négy-öt éve: tehát közvetlenül az előtt, hogy a Whitethorn House elleni támadássorozat megkezdődött. Naylor tökéletesen beleillett a profilomba. Amikor meghallottam, hogy szállodát csinálna Whitethorn House-ból, jelentősen alábbhagyott a tönkrevert arca miatti lelkifurdalásom, ugyanakkor magával ragadott a hangjából áradó szenvedély. Nem tudtam kivonni magam a nyüzsgő, eleven, reményteljes faluról dédelgetett álmának a hatása alól. - De Simon March nem akarta eladni a birtokot? - kérdezte Sam. Naylor lassan; de indulatosán megrázta a fejét, majd fölszisszent, és a földagadt állkapcsát tapogatta. - Egyedül élt abban a nagy házban, ahol több tucatnyi ember is elférne. Ugyan mire kellett neki? De nem adta volna el semmi pénzért. Az a ház, amióta megépült, csak bajt hozott, de ő az élete árán is megakadályozta volna, hogy bárkinek is valami haszna származzon belőle. A halála után megjött az a fiatal srác, aki gyerekkora óta Glenskehy közelében sem járt, családja nincs, semmi szüksége a házra, mégis megtartotta. Ilyenek a Marchok, ilyenek voltak mindig. Ami megtetszik nekik, az az övék, és mindenki más mehet a fenébe. - Az a ház a családi fészek - jegyezte meg Sam. - Lehet, hogy szeretik. Naylor fölkapta a fejét, és a duzzadt arcán sötétlő ütésnyomok között lángolt a halványzöld szeme. - Ha valaki létrehoz valamit - mondta Sammel farkasszemet nézve -, akkor kötelessége gondját viselni. Rendes ember így gondolkodik. Ha valaki csinál egy gyereket, az az övé, amíg csak él. Gondoskodnia kell róla, nincs joga megölni, ha nincs hozzá kedve. Ha valaki létrehoz egy falut, az ő dolga, hogy megtegye, amit kell, hogy az a falu életképes maradjon. Nincs joga ölbe tett kézzel végignézni a haldoklását, csak hogy megtarthasson magának egy házat. - Ebben tulajdonképpen egyetértünk - szólalt meg mellettem Frank. - Lehet, hogy több bennünk a közös vonás, mint gondoltuk volna. Szinte nem is hallottam, mit mond. Egyvalamit mégsem találtam el a profilban: ez az ember biztosan nem szúrta volna le Lexie-t azért, mert gyereket várt tőle, és azért sem, mert Whitethorn House-ban lakik. Azt hittem, a bosszú lebeg a szeme előtt, mert rögeszmésen foglalkoztatja a múlt, de kiderült, hogy ennél bonyolultabb a helyzet Nem a múlt, hanem a jövő foglalkoztatja rögeszmésen, a szülőfaluja jövője, amely lassanként elszivárog, mint a víz. A múlt csak ennek a jövőnek a sziámi ikerpárja volt a szemében: körülölelte, irányt szabott neki, formálta. - Csak ennyit akart a Marchoktól? - kérdezte halkan Sam. - Hogy tegyék azt, amit a rendes emberek tennének? Adják el a házat és adjanak Glenskehynek egy esélyt? Naylor nagy sokára mereven, kelletlenül, kurtán bólintott - És úgy gondolta, ennek az az egyetlen módja, ha jól beijeszti őket. Újabb bólintás. Frank halkan füttyentett a fogai között Visszafojtottam a lélegzetemet. - És az ijesztgetésnek keresve sem találni jobb módját - folytatta elgondolkodva, tárgyilagos hangon Sam -, mint hogy az éj leple alatt ejtünk valamelyikükön egy kis vágást. Nem komolyat, talán még csak nem is fáj neki. Csak tudatjuk vele, hogy nem szívesen látott

vendég. Naylor bögréje nagyot koppant az asztalon. Hátralökte a székét és karját a mellkasán keresztbe fonva kijelentette: - Én soha nem bántanék senkit. Soha! Sam fölvonta a szemöldökét. - Mintha valaki kiosztott volna egy kiadós verést Whitethorn House három lakójának, mégpedig ugyanazon az éjszakán, amikor maga összeszedte a kékzöld foltjait - Az verekedés volt. Tisztességes küzdelem, ráadásul hárman voltak egy ellen. Nem látja a különbséget? Simon Marchot tízszer is . megölhettem volna, ha akarom. De egy ujjal se nyúltam hozzá. - Hát persze, hiszen Simon March öreg volt. Tudta, hogy pár éven belül úgyis meghal, és azt is tudta, hogy az örökösei jó eséllyel eladják a házat, mert nem akarnak Glenskehybe költözni. Nyugodtan várhatott. Naylor már nyitotta a száját, de Sam egyenletes hangon, nyomatékosan tovább beszélt és nem hagyta szóhoz jutni. - Amikor azonban az ifjú Dániel meg a cimborái megérkeztek, az már egészen más történet volt Ők nem mennek onnan sehova, és nem ijedtek meg egy kis festéktől. Úgyhogy emelni kellett a tétet, igaz? - Nem! Én soha... - Jó hangosan és világosan értésükre kellett adnia, hogy húzzanak el, ha jót akarnak. Meglátta, hogy Lexie Madison késő este egyedül jár sétálni, igaz? - Én nem... - Maga éppen a kocsmából jött ki. Részeg volt. Kés is volt magánál. Arra gondolt, hogy a Marchok hagyják Glenskehyt elpusztulni, és elindult, hogy ennek egyszer s mindenkorra véget vessen. Lehet, hogy csak meg akarta fenyegetni a lányt, igaz? - Nem... - Akkor hogy történt, John? Mondja el. Hogyan? Naylor majd kiugrott a székéből. Ökölbe szorult a keze, és dühösen vicsorított. Nem sok hiányzott, hogy nekimenjen Samnek. - Rosszul vagyok magától! Azok ott a házban füttyentenek egyet, erre maga máris rohan, mint egy hűséges kutya. Nyavalyognak egy sort, hogy a büdös paraszt nem tudja, hol a helye, erre berángat ide, és azzal vádol, hogy leszúrtam... Egy nagy szart! Azt akarom, hogy elkotródjanak Glenskehyből - és el is fognak, higgye el, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy bántsam őket. Soha! Ezt az örömöt nem szerzem meg nekik. Integetni akarok utánuk, amikor összepakolják a cókmókjukat, és elhúznak. Csalódottnak kellett volna lennem, de egészen más érzés keringett az ereimben, mint a speed, dörömbölt a torkomban, állította el a lélegzetemet. Olyan érzés volt - elfordítottam az üveghez nyomott arcomat, hogy Frank ne lássa -, mintha haladékot kaptam volna. Naylor még mindig beszélt. - Azok a mocskos szarháziak magukat hívták oda, hogy engem helyre tegyenek. Háromszáz éve egyfolytában ugráltatják a rendőrséget meg mindenki mást. Elmondok magának valamit ingyen és bérmentve, nyomozó úr, ahogy elmondanám annak is,

aki beadta magának azt a hazugságot a lincselő csőcselékről: Glenskehyben kutakodhat ameddig akar, de nem fog találni semmit Nem falubeli szúrta le azt a lánykát. Tudom, hogy nehezükre esik a gazdagok után kajtatni, de ha nem bűnbakot keresnek, hanem gyilkost, akkor Whitethorn House körül nézelődjenek. Mifelénk olyan ember nem terem. Azzal keresztbe fonta a karját, hintáztatni kezdte a székét, és belekezdett egy újabb népdalba az 1798-as ír felkelésről. Frank hátralépett az üvegtől, és halkan nevetgélt magában. Sam még több mint egy órán át próbálkozott. Egyenként végigment az összes rongáló akción, négy és fél évre visszamenőleg, majd elsorolta, mi minden mutat arra, hogy Naylornak köze volt a bedobott kőhöz, illetve a verekedéshez. A bizonyítékok között voltak igaziak (a zúzódások, a személyleírás, amit tapintás alapján adtam) és kitaláltak is (ujjlenyomat, írásszakértői elemzés). Sam egy ponton kijött a megfigyelőszobába, ránk se nézve fölmarkolta a bizonyítékos tasakokat, majd visszament, és odalökte őket Naylor elé az asztalra. Fenyegetőzött is, hogy letartóztatja betörésért meg testi sértés kísérletéért halálos fegyverrel, éppen csak gyilkossággal nem vádolta meg. Cserébe három újabb dal hangzott el csupán. Sam végül kénytelen volt feladni. Miután magára hagyta Naylort a kihallgatóban, hosszú idő telt el, mire bejött a megfigyelőszobába. Az egyik kezében ott fityegtek a bizonyítékos tasakok, az arca pedig kimerültebb volt, mint valaha. - Szerintem jól ment - mondta élénken Frank. - A rongálásról vallomást is tett volna, ha nem nagyban játszol. Sam rá se hederített. - Mit gondolsz? - kérdezte tőlem. Már csak egyetlen halovány esélyt láttam arra, hogy Naylor esetleg mégis annyira kibukott valamin, hogy leszúrja Lexie-t, ha ő volt a születendő baba apja, és Lexie megmondta neki, hogy el akarja vetetni. - Nem tudom - mondtam. - Tényleg nem tudom. - Én nem hiszem, hogy ő lenne az emberünk - mondta Sam, majd az asztalra ejtette a tasakokat, és a fejét hátrahajtva, nehézkesen rátámaszkodott az asztalra. Frank eljátszotta, hogy le van döbbenve. - Feladod, mert nem tört meg az első nap ebédig? Pedig nekem úgy tűnik, hogy lassan lehet tálalni. Megvan minden: indíték, alkalom, ráhangoltság... Csak mert mondott egy jó sztorit, ugye nem tartóztatod le valami kis fos rongálás vádjával? Ugye nem dobod el a lehetőséget, hogy ráverd a gyilkosságot? - Nem tudom -. felelte Sam, és megdörgölte a kézfejével a szemét - Nem tudom, mit fogok csinálni ezek után. - Ezek után az történik - mondta Frank -, hogy az én módszeremmel próbálkozunk. Lássuk be, a tiéddel nem jutottunk semmire. Engedd el Naylort, nézzük meg, mire megy Cassie a régiségügylettel, aztán nézzük meg, hogy ezzel közelebb jutunk-e késeléshez. - Ez az ember fütyül a pénzre - mondta Frankre rá sem nézve Sam. - Őt csak a faluja érdekli,

meg az, hogy kárt tegyen Whitethorn House-ban. - Tehát egy szent ügyért küzd. Márpedig egy igazhitűnél semmi sem veszélyesebb ezen a világon. Mit gondolsz, meddig menne el az ügyért? Többek között ezért nehéz ellenfél Frank: olyan sebességgel tologatja arrébb a kapufákat, hogy az ember alig tudja követni, és folyton elfelejti, miről is folyt eredetileg a vita. Most sem tudtam eldönteni, hogy tényleg hisz-e ebben a régiségekkel való seftelésben, vagy csak mindent megpróbál, hogy ne Sam győzzön. Sam kicsit kábának tűnt, mint a bokszoló, aki több ütést kapott a kelleténél. - Nem hiszem, hogy gyilkos lenne - ismételte konokul. - És azt sem látom, hogy miért lenne orgazda. Semmi nem mutat ebbe az irányba. - Kérdezzük meg Cassie-t - javasolta Frank. Árgus szemekkel figyelt. Mindig is nagy hazárdjátékos volt, de hogy erre vajon miért fogadott, azt csak szerettem volna tudni. - Mit gondolsz, babám? Látsz arra egy hangyányi sanszot, hogy igazam van a régiségbulit illetően? Abban a másodpercben ezer és egy dolog villant át az agyamon. Eszembe jutott, hogy ezt a megfigyelőszobát én úgy ismerem, mint a tenyeremet, még a foltot is meg tudom mutatni a szőnyegen, ahol két éve elejtettem a kávéscsészét, most viszont látogatóként vagyok itt. Eszembe jutott a szekrényemben lógó Barbie-ruhám, meg Maher zaftos reggeli torokköszörülő ceremóniája. A könyvtárban rám váró lakótársaim. A Whitethorn House-beli szobám hűs völgyililiom-illata, amely puhán bebugyolál, mint a géz. - Igen, igazad lehet - mondtam. - Nem lepődnék meg. Samnél - akinek, meg kell adni, már addig is elég hosszú napja volt - most szakadt el a cérna. - Jézusom, Cassie! Mi a francról beszélsz? Nem mondhatod komolyan, hogy elhiszed ezt az eszement baromságot! Kinek az oldalán állsz? - Próbáljunk meg másképp hozzáállni ehhez a dologhoz - szólalt meg ájtatosan Frank, aki kényelmes pózban, zsebre dugott kézzel figyelte az eseményeket a faltól. - Ugyanazon az oldalon állunk mindannyian. - Maradj ki ebből, Frank! - szóltam rá élesen, mielőtt Sam bemoshatott volna neki egyet. És Sam, én Lexie oldalán állok. Nem Frankén, nem a tiéden, csak az övén. Oké? - Pontosan ettől féltem. - Sam észrevette, hogy döbbent arcot vágok. - Miért, azt hitted, e miatt a gyökér miatt aggódom? - Frank a mellkasára mutatott, és próbált megsebzett arcot vágni. - Vele is van épp elég bajom - folytatta Sam -, de legalább szemmel tudom tartani. De ez a lány... nekem úgy tűnik, hogy aki az ő oldalán áll, az nagyon, de nagyon rossz helyen áll! A lakótársai végig az ő oldalán álltak, de ha Mackey szimata nem csal, szemrebbenés nélkül eladta volna akár őket is. A fiúja ott Amerikában szintén az ő oldalán állt, szerette őt, és nézd meg, mit művelt vele! Az a szegény ördög romokban hever. Láttad azt a levelet? - Levelet? - fordultam Frankhez. - Miféle levelet? Frank vállat vont. - Chad küldött neki egy levelet, az FBI-os barátom gondjaira bízta. Igazán

megható, meg minden, de hiába veséztem ki betűről betűre, nincs benne semmi használható. Arra meg semmi szükség, hogy fölöslegesen elterelje a figyelmedet. - Jézusom, Frank! Ha bármit, tényleg bármit megtudhatok belőle Lexie-ről... - Majd később beszélünk róla. - Olvasd el - mondta Sam. Nyers volt a hangja, az arca pedig falfehér, mint az első napon a tetthelyen. - Olvasd el azt a levelet, majd én adok egy példányt, ha Mackeytől nem kapsz. Az a Chad gyerek tönkrement, a rohadt életbe! Négy és fél év telt el, és neki ezalatt egyetlen barátnője sem volt! Valószínűleg soha többé nem tud majd megbízni egy nőben sem. Hogy is tudna? Hiszen egy reggel arra ébredt, hogy darabokra hullt az egész élete. Minden, amiről álmodott, egyszerűen füstbe menti. - Ha nem akarod, hogy belibegjen az imádott főnököd, a helyedben halkabbra fognám - mondta mézesmázosan Frank. Sam meg se hallotta. - És ne felejtsd el, hogy Észak-Karolinába sem az égből pottyant. Azelőtt valahol máshol volt, és könnyen kiderülhet, hogy azelőtt ismét máshol, szaladgálnak a világban többen is - a jó ég tudja, hányan -, akiket életük végéig gyötör majd a kérdés, hogy hova lett. Nem tudják, hogy sekély sírhant fedi valahol a feldarabolt hulláját, vagy megbuggyant, és az utcán kötött ki, vagy csak eleve le se szarta őket! Fogalmuk sincs, mitől robbant szét apró szilánkokra az életük. Mindannyian ennek a lánynak az oldalán álltak, és nézd meg, mi lett velük! Mindenkinek elcsesződött az élete, aki az ő oldalán állt, Cassie, kivétel nélkül mindenkinek, és te is jó úton haladsz efelé! - Nincs nekem semmi bajom, Sam - mondtam. Úgy gomolygott körülöttem a hangja, mint a hajnali ködfátyol: mintha jóformán ott se lenne, mintha nem is lenne valódi. - Hadd kérdezzek valamit. Utoljára az első titkos ügynöki bevetésed előtt volt komoly barátod, jól mondom? Valami Aidán, ugye? - Igen - feleltem. - Aidán O'Donovan. - Aidán jó pasi volt: okos, pörgős, bulizós, és a szokatlan humorával mindig meg tudott nevettetni, bármilyen szar napom volt. Már régóta nem gondoltam rá. - Mi lett vele? - Szakítottunk - feleltem. - Amíg be voltam épülve. - Egy pillanatra megjelent előttem Aidán szeme, aznap este, amikor ejtett. Siettem, mert vissza kellett érnem a lakásomra, ahol késő esti találkám volt a speedkirállyal, aki pár hónap múlva megszúrt. Aidán megvárta velem a buszt, és amikor lenéztem rá az emeletről, azt hiszem, sírt. - Azért, mert be voltál épülve! Mert ilyenkor ez történik! - Sam megpördült a tengelye körül, és Franknek szegezte a kérdést: - És veled mi a helyzet, Mackey? Van feleséged, barátnőd vagy bármid? - Most randira hívsz? - érdeklődött Frank. A hangja olyan volt, mintha mulattatná a dolog, de a szeme összeszűkült - Mert figyelmeztetlek, nem vagyok könnyű préda! - Tehát nincs. Mindjárt gondoltam. - Sam megint felém fordult - Még csak három hete tart ez az egész, Cassie, és nézd meg, mi történik velünk! Ezt akarod? Mit gondolsz, mi lesz velünk,

ha eltűnsz egy évre, hogy végigjátszd ezt az elcseszett, röhejes komédiát? - Próbáljuk meg a következőt - szólalt meg halkan Frank, aki mozdulatlanul állt a falnál. - Te eldöntőd, van-e valami probléma a nyomozás rád eső részén, én meg majd eldöntöm, hogy van-e valami probléma nálam. Ez így megfelel? Frank ezzel a nézéssel már rendőrfőnököket és drogbárókat is megfutamított, de Sam mintha észre se vette volna. - Nem, baromira nem felel meg! A nyomozás rád eső része katasztrófa sújtotta övezet, és ha te ezt nem látod, akkor adj hálát az égnek, hogy én látom! Nekem abban a szobában van egy gyanúsítottam, akár ő a mi emberünk, akár nem, és rendőri munkával hajtottam föl! Te viszont mit tudsz fölmutatni? Három hete megy ez az őrült színjáték a nagy semmiért. És most ahelyett, hogy igyekeznél mérsékelni a veszteségeinket, azt akarod ránk erőszakolni, hogy emeljük a tétet, és csináljunk valami még nagyobb őrültséget... - Nem erőszakolok rátok semmit. Csak megkérdezem Cassie-t - aki, ne feledd, úgy vesz részt a nyomozásban, mint az én titkos ügynököm, nem mint a te gyilkossági nyomozód -, hogy hajlandó-e egy lépéssel továbbmenni. Hosszú nyári délutánok a füvön, méhek zsongása, a lustán nyikorgó hintaágy... Térdepelve szedjük le a termést a fűszerkertben, lágy eső és égő falevelek szaga terjeng a levegőben, a kezem illatos a szétmorzsolt rozmaringtól és levendulától. Karácsonyi ajándékokat csomagolok Lexie szobájában a padlón, odakint hull a hó, Rafe karácsonyi énekeket játszik a zongorán, Abby vele énekel a szobájából, gyömbéres mézeskalács illata szűrődik be az ajtó alatt. Sam és Frank rezzenéstelen arccal meredt rám. Mindketten befogták a szájukat. Rátelepedett a szobára a hirtelen jött, mélységes, mennyei békét árasztó csönd. - Persze mondtam. - Miért ne? Naylor időközben átváltott az Avondale büszke sasmadaráról szóló dalra, kicsivel arrébb, a folyosón pedig Quigley háborgott valamin. Eszembe jutott, ahogy Robbal figyeljük a gyanúsítottakat ebből a megfigyelőszobából, ahogy vállt vállnak vetve röhögünk a folyosón, meg ahogy meteorként porladunk szét a Vesta-művelet mérgezett légkörében, és nem éreztem semmit, csak azt, hogy a falak szétnyílnak, és pihekönnyű virágszirmokként hullanak a földre. Sam tágra nyílt, elkerekedett szemmel nézett rám, mintha megütöttem volna, Frank pedig úgy méregetett, hogy tudtam, ha lenne egy csöpp eszem, most félnék. De csak azt éreztem, hogy ellazul minden izmom, mintha nyolcéves lennék, és addig cigánykerekeznék egy zöldellő domboldalban, amíg bele nem szédülök. Úgy éreztem, ezer mérföld mélyre is le tudnék merülni a hűvös, égszínkék vízben anélkül, hogy egyszer is levegőt vennék. Nem tévedtem: a szabadság ózon-, égiháború- és puskaporszagot áraszt egyszerre, meg hó, görögtüzek és frissen kaszált fű szagát, és olyan az íze, mint a tengervízé és a narancsé. 16. fejezet Ebédidőben értem vissza a Trinityre, de a többiek még ott ültek a kutatófülkéjükben. Amikor befordultam a megszokott sarkunk felé vezető, könyvekkel szegélyezett, hosszú folyosóra, villámgyorsan, majdnem egyszerre néztek föl, és tették le a tollat. - Nos hát - mondta mély,

megkönnyebbült sóhaj kíséretében Justin. - Megjöttél. Legfőbb ideje volt - Te jó ég! kontrázott Rafe. - Mi tartott ilyen sokáig? Justin már azt hitte, letartóztattak, de mondtam neki, hogy alighanem csak megszöktél O'Neill-lel. Rafe-nek borzasan állt a haja, Abby arcán elkenődött egy kis tinta. Fogalmuk sem volt, milyen szépnek látom őket, és mennyire hajszálon múlt, hogy nem veszítettük el egymást. Legszívesebben meg öleltem volna mind a négyüket, aztán jó erősen megszorítottam volna a kezüket - Már azt hittem, soha nem szabadulok el - mondtam. - Megyünk kajálni? Kopog a szemem. - És mi történt? - kérdezte Dániel. - Sikerült azonosítanod az emberünket? - Á, nem - mondtam, és Abbyn áthajolva fölmarkoltam a hátitáskámat. - De határozottan ő az. Látnotok kéne az arcát, úgy néz ki, mint aki végigbokszolt tíz menetet Muhammad Alival. - Rafe elnevette magát, és fölemelte a kezét egy összepacsizásra. - Mi olyan vicces? - érdeklődött Abby. - A faszi nyugodtan följelenthetett volna titeket testi sértésért, ha akar. Justin azt hitte, ez történt, Lex. - Nem fog ő följelenteni senkit Azt mondta a zsaruknak, hogy motorozott, és elesett Minden oké. - És nem volt semmi, ami fölfrissítette volna a memóriádat? - kérdezte Dániel. - Nem. - Lerángattam Justin kabátját a széke támlájáról, és meglobogtattam előtte. - Gyere már! Nem mehetnénk a menzára? Valami normális kajára vágyom. A zsaruktól mindig megéhezem. - És van valami sejtésed arról, hogy most mi fog történni? - kérdezősködött tovább Dániel. Szerintük ez az ember támadott meg? Letartóztatták? - Nem - feleltem. - Nincs elegendő bizonyítékuk vagy ilyesmi. És nem gondolják, hogy ő szúrt volna le. Számomra ez jó hír volt, és annyira a hatása alatt álltam még hogy föl se fogtam, mennyire más színben tűnhet föl szinte bármilyen más nézőpontból. Hirtelen néma csönd állt be, senki nem nézett senkire. Rafe szeme egy pillanatra lecsukódott, olyan volt, mintha megrándult volna az arcizma. - És miért nem gondolják? - ütötte a vasat Dániel. - Nekem elég logikus gyanúsítottnak tűnik. Vállat vontam. - Ki tudja, mi játszódik le ezeknek a fejében? Nekem csak ennyit mondtak. - A kurva életbe! - fakadt ki Abby. A neonfényben hirtelen sápadtnak tűnt, és mintha elnehezült volna a szemhéja. - Szóval ennek az egésznek nem volt semmi értelme - összegzett Rafe. - Visszajutottunk az egyes kockára. - Ezt még nem tudhatjuk biztosan - mondta Dániel.

- Szerintem elég világos. Nyugodtan nevezz pesszimistának. - Jaj, istenem! - szólalt meg halkan Justin. - Annyira reméltem, hogy vége lesz. - Nem válaszolt neki senki. Dániel és Abby megint éjszakába nyúlóan beszélgettek a teraszon. Ezúttal már nem kellett a falnál tapogatóznom, amikor kiosontam a konyhába. Bekötött szemmel is simán eltaláltam volna abban a házban bárhova úgy, hogy még csak egy padlódeszka se nyikordul meg a lábam alatt. - Nem tudom, miért - mondta Dániel. A hintaágyon ülve dohányoztak, de most nem értek egymáshoz. - Képtelen vagyok rájönni. Lehet, hogy ez a sok feszültség elhomályosítja az ítélőképességemet... Csak aggódom. - Nehéz időszakon van túl - mondta óvatosan Abby. - Azt hiszem, nem akar mást, csak megnyugodni, és elfelejteni, ami történt. Az Abbyt figyelő Dániel szemüvegéről visszaverődött a holdfény, így nem láttam a szemét. - Mit hallgatsz el előlem? - kérdezte. A baba. Ajkamba haraptam, és imádkoztam, hogy Abby higgyen a nők közötti örök testvériségben. Megrázta a fejét. - Kénytelen leszel megbízni bennem. Dániel félrefordult, a füvet nézte. Láttam, hogy átsuhan valami az arcán: kimerültség vagy talán szomorúság. - Azelőtt mindent elmondtunk egymásnak - mondta. - Nem is volt olyan régen. Így van? Vagy csak én emlékszem így? Öten voltunk a világ ellen, és soha nem volt semmi titkunk. Abbynek fölszaladt a szemöldöke. - Tényleg? Én nem vagyok biztos benne, hogy bárki is mindent elmondana bárkinek. Például te sem mondasz el mindent. - Szeretném hinni mondta kis szünet után Dániel -, hogy megteszem, ami tőlem telik. Ha nincs valami nyomós okom arra, hogy ne tegyem, elmondok mindent, ami igazán számít. - De valami nyomós ok mindig akad, igaz? Nálad mindig. - Abby arca sápadt és zárkózott volt. - Lehetséges - felelte halkan, nagyot sóhajtva Dániel. - Azelőtt nem volt. - Te meg Lexie - mondta Abby. - Volt köztetek valaha...? Csönd. Feszülten figyelték egymást, mint az esküdt ellenségek. - Mert az például számítana. - Számítana? Miért?

Újabb csönd. A hold elbújt a felhők mögé, így az arcuk beleolvadt az éjszakába. - Nem - felelte végül Dániel. - Nem volt. De alighanem így is, úgy is ezt mondanám, mert nem látom be, miért lenne ez fontos, úgyhogy nem várom, hogy elhidd. De csak azt tudom mondani, hogy nem volt. Csönd lett. Hullócsillagként bukott alá a sötétben egy cigarettacsikk pirosan izzó vége. Néztem őket a hideg konyhából, az üvegen át, és nagyon szerettem volna azt mondani nekik. Most már minden rendben lesz. Mindenki megnyugszik, minden visszatér a rendes kerékvágásba. Csak idő kell hozzá, és időnk, az van bőven. Maradok. Ajtócsapódás az éjszaka közepén. Gyors, óvatlan léptek dobogása a fapadlón, majd újabb, az elsőnél erősebb csattanás: a bejárati ajtó. Az ágyban fölülve hallgatóztam, és közben hevesen kalapált a szívem. Valahol a házban mintha megmozdult volna valami, olyan leheletfinoman, hogy inkább éreztem, mint hallottam. A falakon, padlódeszkákon keresztül a csontjaimig hatolt a felismerés - valaki mozog. Bárhonnan jöhetett volna az az alig hallható nesz. Csöndes éjszaka volt, nem fújt a fák közt a szél, csak egy vadászó bagoly hidegvérű, csalóka rikoltása hallatszott a dűlőutak irányából. Az ágyvégnek támasztottam a párnámat, kényelmesen bevackoltam magam, és vártam. Eszembe jutott, hogy rágyújtok, de szinte biztos voltam benne, hogy nem egyedül én ülök az ágyban, mint a cövek, nem csak én várom pattanásig feszült érzékszervekkel a legapróbb ingeit is: egy öngyújtó kattanását a sötétben gomolygó füst szagát. Úgy húsz perc múlva nyílt, majd csukódott a bejárati ajtó, ezúttal már nagyon halkan. Kis szünet majd finom, óvatos léptek haladtak fölfelé a lépcsőn. Aztán az ágyrugózat robbanásszerű nyikorgása hallatszott Justin szobájából. Öt percet vártam. Miután nem történt semmi érdekes, kimásztam az ágyból, és leszaladtam a földszintre. Nem lett volna értelme, hogy nesztelenül lopakodjak. - Ó - mondta Justin, amikor bedugtam a fejem az ajtaján. - Te vagy az? Félig felöltözve ült az ágya szélén. Nadrág és cipő volt rajta, de zokni nem, az inge pedig csak félig volt begombolva, és nem volt betűrve a nadrágba. Borzalmasan nézett ki. - Jól vagy? - kérdeztem. Justin mindkét tenyerével megdörzsölte az arcát, és láttam, hogy remeg a keze. - Nem felelte. - Abszolút nem vagyok jól. - Mi történt? Elvette az arca elől a kezét, és vörös szemekkel bámult rám. - Feküdj le - mondta. - Feküdj csak le, Lexie. - Most ki vagy rám bukva? - Nem minden rólad szól ezen a világon - mondta ridegen Justin. - Akár hiszed, akár nem. - Justin! - mondtam pillanatnyi szünet után. - Csak azt akartam...

- Ha tényleg segíteni akarsz - mondta Justin -, akkor békén hagysz. Fölállt, és az ágyneművel kezdett babrálni. Nekem háttal állva, gyors, suta kis mozdulatokkal húzta feszesebbre a lepedőt. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy úgyse mond semmit óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót és visszamentem az emeletre. Dániel szobájából nem szűrődött ki fény, de éreztem a jelenlétét, éreztem, hogy tőlem egy-két méternyire figyel, és gondolkodik a sötétben. Másnap az ötórai szemináriumom után Abby és Justin várt a folyosón. - Nem láttad Rafe-et? - kérdezte Abby. - Ebéd óta nem - feleltem. Mintha kintről jöttek volna: Abbyn hosszú, szürke kabát, Justinon begombolt tweedzakó volt, és a vállukon, hajukon esőcseppek csillogtak. - Nem volt konzultációja? - Nekünk is ezt mondta - felelte Abby, majd a falhoz lapult, hogy átdüböröghessen előttünk egy torkaszakadtából üvöltő első éves csapat -, de egy konzultáció nem tart négy órán át, meg aztán megnéztük Armstrong irodáját, és be van zárva. Ott tehát nincs. - Talán a büfébe ment egy sörre - vetettem föl. Justin arcizma megrándult. Mindannyian tudtuk, hogy Rafe az utóbbi időben egy kicsit többet iszik a kelleténél, de soha senki nem beszélt róla. - Ott is megnéztük - mondta Abby. - A klubházba pedig biztos nem ment, mert az szerinte tele van baromarcú rögbisekkel, és a bentlakásos iskolára emlékezteti. Nem tudom, hol kereshetnénk még. - Mi a gond? - kérdezte Dániel, aki most lépett ki a szemközti teremből, ahol órát tartott. - Nem találjuk Rafe-et. Dániel hümmögött egyet, és fogást váltott a hóna alatt cipelt könyv- és papírhalmon. Próbáltátok hívni? - Háromszor is - mondta Abby. - Először nem fogadta, aztán kikapcsolta a telefonját. - A cuccai még ott vannak a kutatófülkéjében? - Nem - felelte Justin, és a falnak roskadva piszkálta a körmére ránőtt bőrt. - Eltűnt mindene. - Ez mindenképpen jó jel - nézett rá kissé meglepetten Dániel. - Hiszen ebből tudhatjuk, hogy nem történt vele semmi váratlan. Nem ütötte el egy autó, nem lett rosszul, nem került kórházba. Csak elment, valahova egyedül. - Igen, de hova? - kérdezte emelt hangon Justin. - És mit csináljunk? Nélkülünk nem tud hazajönni. Egyszerűen itt hagyjuk? Dániel a messzeségbe bámult a folyosón nyüzsgő fejek fölött. Nedves szőnyeg szaga terjengett, és valahol a kanyarban egy lány éles, átható sikolyt hallatott. Justin, Abby és én összerezzentünk, de aztán láttuk, hogy csak játékból sikított. A következő pillanatban már harsányan, kacéran lehordott valakit. Dániel, aki eltűnődve az

ajkát rágta, mintha észre se vette volna a kis közjátékot. Kis idő múlva felsóhajtott. - Rafe - szólalt meg kurta, fáradt fejcsóválás kíséretében. Komolyan mondom...! Igen, természetesen itt hagyjuk, nem tehetünk mást. Ha haza akar jönni, telefonálhat, vagy taxizhat. - Ugyan már, Glenskehyig? Én pedig biztos nem kocsikázok be érte a városba, csak azért, mert ő hülyét akar játszani... - Hát akkor - mondta Dániel - biztosan kitalál majd valamit. - Visszadugott a hóna alatti kupacba egy kilógó papírlapot. - Gyerünk haza. Már befejeztük a kajálást - amolyan tesséklássék vacsora volt: csirkemellfilé, a fagyasztóból rizzsel meg az asztal közepére odasuvasztott tál gyümölcs -, de Rafe még mindig nem telefonált. A telefonját már visszakapcsolta ugyan, de a hívásainkat a hangpostára bízta. - Ez nem rá vall - mondta Justin, aki a hüvelykujja körmével kényszeresen kapirgálta a tányérja szélén a mintázatot. - Dehogynem - jelentette ki határozottan Abby. - Kirúg a hámból. Biztos összeszedett valami csajt, mint a múltkor, emlékeztek? Akkor két napra nyoma veszett. - Az más volt. Te meg mit bólogatsz? - tette hozzá savanyúan, felém fordulva Justin. - Te arra nem emlékezhetsz. Akkor te még itt se voltál. Felszökött az adrenalinszintem, de senki sem vágott gyanakvó képet. Nem tűnt föl nekik egy ilyen apró botlás, ahhoz túlságosan el voltak foglalva Rafe-fel. - Azért bólogatok, mert hallottam a dologról. Van ez az érdekes dolog, úgy hívják, kommunikáció, egyszer neked is ki kéne próbálnod... - Mindenki elég tüskés hangulatban volt magamat is beleértve. Nem mondhatnám, hogy eszelősen aggódtam Rafe-ért, mégis nyugtalanított, hogy nincs ott, és nyugtalanított az is, hogy nem tudtam eldönteni, nyomozóilag vagyok nyugtalan - ó, Frank imádott intuíciója! -, vagy pusztán azért, mert Rafe nélkül mintha elromlott volna valami, mintha ingataggá vált volna a szoba egyensúlya. - Miért volt az más? - érdeklődött Abby Justinhoz fordulva. Justin vállat vont. - Akkor még nem laktunk együtt. - És? Annál inkább érthető. Miért, mit kéne csinálnia, ha föl akar szedni valakit? Hozza ide? - Föl kéne hívnia minket. Vagy legalább hagyhatna egy cédulát. - És mit írna rá? - csaptam le. Éppen egy őszibarackot szabdaltam apró darabokra. - „Kedves mindenki, dugni mentem. Majd holnap jelentkezem, vagy ha nem áll föl, még ma este, vagy ha a csaj bénán kefél, akkor hajnali háromkor..." - Ne légy közönséges! - csattant föl Justin. - És az ég szerelmére, vagy edd meg azt a nyomorult barackot, vagy ne szarakodj vele tovább! - Nem vagyok közönséges, csak úgy mondom. És majd akkor eszem meg a barackot, amikor jónak látom. Szoktam én neked tanácsokat osztogatni, hogy mikor mit egyél? - Szólnunk kéne a rendőrségnek - vetette föl Justin. - Nem - mondta Dániel, és közben a csuklójához kocogtatta a pakliból előhúzott cigarettát. Most még úgyse lenne értelme. Ha valaki eltűnik, a rendőrség kivár valamennyit - azt hiszem, huszonnégy órát, de lehet, hogy többet -, mielőtt keresni kezdené. Rafe felnőtt ember...

- Elméletileg - jegyezte meg Abby. - ...És minden joga megvan hozzá, hogy éjszakára kimaradjon. - De mi van, ha valami hülyeséget csinált? - kérdezte már-már jajveszékelve Justin. - Többek között azért nem szeretem az eufemizmusokat - felelte Dániel, miközben megrázta a gyufát, majd akkurátusan a hamutartóba dobta -, mert eleve kizárnak mindennemű érdemi kommunikációt. Azt hiszem, bízvást feltételezhetjük, hogy Rafe valóban csinált valami hülyeséget, de a konkrét lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen. Téged vélhetően az aggaszt, hogy esetleg éppen öngyilkosságot követ el, de ezt, őszintén szólva fölöttébb valószínűtlennek tartom. Justin kis szünet után, föl sem nézve megszólalt: - Mesélt nektek valaha arról, hogy mi történt tizenhat éves korában? Amikor a szülei már vagy tizedszer vitték át új iskolába? - Nincs múltunk - figyelmeztette Dániel. - Nem akarta megölni magát - mondta Abby. - Csak azt akarta, hogy az a faszfej apja egy kicsit odafigyeljen rá, de nem vált be a dolog. - Mondom, nincs múltunk! - Nem a múltról beszélek! Csak arra akarok kilyukadni, hogy ez nem ugyanaz, Justin. Hát nem volt egészen más Rafe az utóbbi néhány hónapban, mint azelőtt? Nem volt sokkal boldogabb? - Az utóbbi néhány hónapban igen - felelte Justin. - De az utóbbi hetekben nem. - Hát, igen - mondta Abby, és gyors, akkurátus mozdulattal félbevágott egy almát. Egyikünk sem hozta a legjobb formáját. De ez akkor sem ugyanaz. Rafe tudja, hogy van otthona, tudja, hogy vannak emberek, akik szeretik, nem fog kárt tenni magában. Csak nehéz időszakot él át, úgyhogy elment berúgni meg szoknyára vadászni. Majd visszajön, ha végzett. - De mi van, ha... - Justin mondata félbe maradt. - Tudjátok, utálom ezt - mondta halkan a tányérjának. - Nagyon utálom. - Hát, így vagyunk ezzel valamennyien - mondta élénken Dániel; - mindnyájunkat próbára tett ez az időszak. Ezt el kell fogadnunk, és amíg ki nem lábalunk belőle, türelmesnek kell lennünk önmagunkkal meg egymással szemben. - Azt mondtad, csak idő kérdése, és jobb lesz. Hát nem jobb, Dániel! Hanem rosszabb. - Három hétnél valamivel hosszabb időre gondoltam - mondta Dániel. - Ha ezt ésszerűtlennek tartod, azt feltétlenül tudasd velem. - Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - Justin már kis híján sírva fakadt. - Hiszen Rafe-rőí van szó! - Bármit is csinál jelenleg Rafe - mondta Dániel, és udvariasan elfordította a fejét, hogy ne ránk fújja a füstöt -, nem látom be, mit változtatna a helyzeten, ha hisztérikusan viselkednék.

- Nem vagyok hisztérikus! Csak úgy reagálok, mint a normális emberek, amikor az egyik barátjuk eltűnik. - Justin - szólalt meg szelíden Abby. - Nem lesz semmi baj. - De Justin meg se hallotta. - Csak azért, mert te egy istenverte robot vagy... istenem, Dániel, egyszer, csak egyetlenegyszer szeretném látni, hogy úgy viselkedsz, mint aki törődik velünk, vagy bármivel... - Azt hiszem, tudhatjátok - mondta hűvösen Dániel -, hogy nagyon is törődöm mindnyájatokkal. - Én nem tudom. Honnan kéne tudnom? Minden okom megvan rá, hogy azt gondoljam, fütyülsz ránk... Abby tett egy kis mozdulatot fölfelé fordított tenyérrel mutatott a plafonra, a szobára, a kertre. Aztán fáradtan, már-már rezignáltán visszahullt a keze az ölébe. - Igazad van - mondta a székében elnyúlva Justin. Kegyetlen szögben esett rá a fény: beesettnek mutatta az arcát, és a két szemöldöke közé hosszú, függőleges barázdát szántott. Egy pillanatra mintha időutazást tett volna az arca, és azt láttam volna, hogy fog kinézni ötven év múlva. - Hát persze - mondta. - A ház. Nézd meg, mire mentünk vele. Egy pillanatra szinte fülsértő csönd telepedett a szobára. - Soha nem állítottam - mondta Dániel, és a hangjában olyan vészjósló, mély érzelem bujkált, amilyet addig sosem tapasztaltam nála -, hogy tévedhetetlen vagyok. Csak azt állítottam, hogy minden erőmmel igyekszem azt tenni, ami ötünknek a legjobb. Ha szerintetek nem csinálom jól, akkor nyugodtan hozzatok döntéseket ti. Ha úgy gondoljátok, hogy nem kéne együtt laknunk, költözzetek el. Ha úgy gondoljátok, hogy be kell jelentenünk Rafe eltűnését, vegyétek föl a telefont. Justin kis szünet után boldogtalanul vállat vont, és tovább piszkálta a tányérját. Dániel tovább szívta a cigarettáját, és egy közepesen távoli pontra meredt. Abby az almáját eszegette, én pedig szép lassan pürésítettem a barackomat. Sokáig nem szólalt meg senki. Hallom, elvesztettétek az egyik szépfiút - mondta Frank, amikor fölhívtam a fáról. A jelek szerint arra inspiráltuk, hogy tegyen egy próbát az egészséges táplálkozással. Valami olyasmit evett, amiben magok vannak: hallottam, ahogy igen bájosan a kezébe, vagy ki tudja, hova köpködi őket. - Ha a kis Rafe holtan kerül elő, akkor talán végre mindenki hinni kezd az elméletemben a titokzatos idegenről. Föl kellett volna tennem rá egy kis pénzt. - Ne légy már ilyen idióta faszkalap, Frankie - mondtam. Frank elnevette magát - Csak nem aggódsz miatta? Ez most komoly? Vállat vontam. - Jobban örülnék, ha tudnám, hol van, ennyi az egész. - Nyugodtan ülhetsz a popsidon, babám. Egy kedves ifjú hölgyismerősöm ugyanis ma este a barátját, Martint kereste, és tévedésből a kis Rafe számát hívta. Sajnos, a rövid idő alatt, amíg a félreértés tisztázódott, a srác nem árulta el, hol van, de a háttérzajból nagyjából be lehetett lőni. Abby fején találta a szöget, a fiú valami kocsmában issza magát csontrészegre,

és hajkurássza a nőket. Épségben vissza fogjátok kapni, leszámítva az ötcsillagos macskajajt. Szóval Frank is aggódott, olyannyira, hogy fölhajtott a kisegítő lótifutik között egy szexi hangú csajt, és megkérte, hogy intézzen el egy-két telefont. Tehát Naylor talán mégse csak arra volt jó neki, hogy kikészítse Samet: lehet, hogy mindvégig komolyan számolt vele gyanúsítottként. Följebb húztam a lábamat az ágak közé. - Nagyszerű - mondtam. - Jó tudni. - Akkor miért olyan a hangod, mintha most döglött volna meg a macskád? - Nincsenek jó állapotban - mondtam, és örültem, hogy Frank nem látja az arcomat. Attól féltem, a kimerültségtől mindjárt lezuhanok a fáról. Megragadtam egy ágat, és jó szorosan markoltam. - Vagy azért, mert nem tudnak megbirkózni azzal, ami velem történt vagy azért, mert valamit elhallgatnak előttünk, de tény, hogy kezdenek szétesni. Frank kis szünet után nagyon szelíden ezt mondta: - Tudom, hogy jól kijössz velük, kicsim, és nincs is ezzel semmi baj. Nekem ugyan nem a szívem csücske ez a társaság, de semmi kifogásom az ellen, hogy te másképp érzel irántuk, ha ez megkönnyíti a munkádat. De nem a haverjaid. A problémáik számodra nem problémát jelentenek, hanem lehetőséget. - Tudom - mondtam. - Tudom. Csak nehéz tétlenül nézni. - Egy kis együttérzés belefér - mondta vidáman Frank, és nagyot harapott az egészséges micsodából, amit evett. - Amíg ki nem csúszik a kezedből a dolog - tette hozzá. - De mondok valamit, ami majd elfeledteti veled a gondjaikat, nem a kis Rafe az egyetlen, aki eltűnt. - Miről beszélsz? Megint magokat köpdösött. - Úgy terveztem, tisztes távolból szemmel tartom Naylort, kiderítem, milyen a napirendje, kikkel áll kapcsolatban, s a többi, hogy több támpontod legyen. De máshogy alakult a dolog. Ma nem ment be a munkahelyére, a szülei se látták tegnap este óta, és azt mondják, ez nem jellemző rá. Az apja ugyanis tolószékben van, és John nem az a fajta, aki hagyja, hogy a mamája egyedül emelgesse. A te Sammyd meg pár lótifuti felváltva üldögél a háza előtt, és szóltunk Byrne-nek meg Dohertynek is, hogy tartsák nyitva a szemüket. Nem mintha azzal sokra mennénk, persze... - Nem juthat messzire - mondtam. - Ezt a fickót úgy kéne elvonszolni Glenskehyből, és egész úton üvöltve rúgkapálna. Föl fog bukkanni. - Igen, így gondolom én is. A késelés szempontjából viszont nem hiszem, hogy ez bármit is számítana. Az egy mítosz, hogy csak az menekül, akinek vaj van a fején. Egyvalamit viszont tudok: Naylort nem a félelem késztette menekülésre. Vagy neked riadtnak tűnt? - Nem - feleltem. - Egy pillanatig sem. Inkább dühösnek. - Nekem is. Egy csöppet sem volt megelégedve a kihallgatással. Néztem, amikor utána elment. Kilépett az ajtón, majd két lépés után megfordult, és leköpte. Egy állati zabos suttyóval van dolgunk, Cassie, akiről tudjuk, hogy gondjai vannak az indulatkezeléssel - és, ahogy mondtad, alighanem még mindig a környéken van. Nem tudom,

hogy azért szívódott-e föl, mert nem akarja, hogy megfigyeljük, vagy azért, mert van valami a tarsolyában, vagy egyéb okból. Mindenesetre vigyázz magadra. Vigyáztam. Hazafelé végig az út közepén haladtam, és a kezemben ott volt a kibiztosított pisztolyom. Csak akkor tettem vissza a fűzőmbe, amikor csengve-bongva becsukódott mögöttem a hátsó kapu, és ott álltam a biztonságot adó kertben, az ablakokon kiszűrődő fénycsíkok végében. Samet nem hívtam föl. Ezúttal nem azért, mert elfelejtettem. Hanem azért, mert fogalmam sem volt, hogy fölvenné-e egyáltalán, és arról sem, hogy ha fölvenné, mit mondanánk egymásnak. 17. fejezet Rafe másnap tizenegy körül fölbukkant a könyvtárban. Csálén volt begombolva a kabátja, és lezserül lóbálta a kezében a hátizsákját. Bűzlött a szivarfüsttől meg az állott Guinnesstől, és elég bizonytalanul állt a lábán. - Hát, hát - mondta kissé meginogva, és fölmérte, hogy megvagyunk-e mind a négyen. - Hello, hello, hello! - Hol voltál? - sziszegte Dániel. Feszült volt a hangja, érződött rajta, hogy alig tudja visszafojtani az indulatait. Tehát sokkal jobban aggódott Rafe miatt, mint amennyire mutatta. - Itt-ott - felelte Rafe. - Erre-arra. Hogy vagytok? - Már azt hittük, történt veled valami! Justin suttogva kezdte, megbicsaklott a hangja, és a végén már közelebb járt a rikoltozáshoz. - Miért nem hívtál föl minket? Vagy írtál legalább egy SMS-t? Rafe szembefordult vele. - Egyéb elfoglaltságom akadt - mondta, miután jól megrágta a kérdést. - És nem volt hozzá kedvem. Ekkor az idősebb, másoddiplomás diákokból álló önjelölt „könyvtárrendőrség" egyik tagja kinézett az asztalán fölhalmozott filozófiakönyvek mögül, és hangosan pisszegni kezdett. - Szar az időzítésed - mondta ridegen Abby. - Nem éppen alkalmas pillanatot választottál a szoknyavadászatra, és ezt még te is fölfoghattad volna. Rafe a sarkán hintázva, morcosan nézett rá. - Elmész a picsába - mondta jó hangosan és fensőbbségesen. - Majd én eldöntöm, mit mikor csinálok. - Ne merészelj még egyszer így beszélni vele! - förmedt rá Dániel. Meg se próbálta lehalkítani a hangját Most kórusban kezdett pisszegni az egész könyvtárcsendőrség. Megrángattam Rafe kabátujját. - Ülj le szépen, és beszélgess velem. - Lexie - szólalt meg, miután sikerült rám fókuszálnia. Véreres volt a szeme, és ráfért volna egy kiadós hajmosás. - Nem szabadott volna magadra hagyjalak, igaz? - Semmi bajom - mondtam. - Boldog vagyok, mint egy táborozó kiscserkész. Nem akarsz leülni, és elmondani, hogy telt az éjszakád? Kinyújtotta a kezét, és végighúzta az ujjait az arcomon, a nyakamon, a topom nyakkivágásán. A háta mögött Abby szeme elkerekedett, Justin kuckója felől pedig szapora

papírzörgés hallatszott - Istenem, de aranyos vagy! - mondta Rafe. - De nem vagy olyan törékeny, mint amilyennek kinézel, igaz? Néha arra gondolok, hogy nálunk, többieknél ez fordítva van. Valamelyik önkéntes könyvtárcsendőr előkerítette Attilát, a világegyetem legharapósabb kedvű biztonsági őrét. Isten ostora nyilván abban a reményben választott pályát, hogy veszélyes bűnözőknek verheti majd be a fejét. Az ilyenekből azonban egy átlagos egyetemi könyvtárban elég gyér a felhozatal, ezért jobb híján azzal szórakozott, hogy megríkatta az elveszetten tébláboló gólyákat. - Háborgatja magát ez a fickó? - kérdezte tőlem. Közben próbált fenyegetően Rafe fölé tornyosulni, de a magasságkülönbség ellene dolgozott. Egy csapásra kinőtt a földből az a bizonyos fal: Dániel, Abby és Justin is hidegvérű, egykedvű benyomást keltett. Még Rafe is kiegyenesedett, lekapta rólam a kezét, és minden átmenet nélkül, magától értetődően józannak nézett ki. - Minden a legnagyobb rendben - mondta Abby. - Nem magát kérdeztem - torkolta le Attila. - Ismeri ezt a pasast? Most megint hozzám beszélt. Angyali mosollyal így feleltem: - Az igazat megvallva, biztos úr, ő a férjem, szereztem távoltartási határozatot, de aztán meggondoltam magam, és mindjárt indulunk a női vécébe egy mámorító dugásra. - Rafe felröhögött. - Pasasok nem mehetnek be a női vécébe - közölte vészjóslóan Attila. - És maguk itten zavart keltenek. - Semmi gond - mondta Dániel. Fölállt, és megfogta Rafe felkarját - látszólag könnyedén, barátilag, de láttam, hogy jó erősen belemélyeszti az ujjait. - Éppen indulni készülünk. Mindannyian. - Eressz el! - csattant föl Rafe, és megpróbálta lerázni magáról Dániel kezét. Dániel sietve elhúzta őt Attila mellett, majd a hosszú könyvespolcok között kivezette a teremből. Egyszer sem nézett hátra, hogy követjük-e őket. Összeszedtük a cuccainkat, és Attila szörnyű dörgedelmeitől kísérve sürgősen elhúztunk onnan. Dánielt és Rafe-et az előcsarnokban találtuk meg. Dániel ujján ott fityegett a kocsikulcsa, Rafe pedig féloldalasan egy oszlopnak dőlve duzzogott. - Gratulálok - mondta neki Abby. - Tényleg. Ez osztályon felüli volt. - Ne kezdd el! - De hát mit művelünk mi itt? - kérdezte Dánieltől Justin. Ő hozta Dániel cuccát meg a sajátját is. Aggodalmas volt a hangja, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeroppan a súly alatt. - Nem mehetünk el csak úgy! - Miért nem? Egy pillanatra döbbent csend állt be. A megszokott időbeosztásunk szinte a vérünkké vált. Azt hiszem, egyikünknek sem jutott már eszébe, hogy a napirendünk nem kőbe vésett természeti törvény, és akár el is térhetünk tőle, ha akarunk. - Mit fogunk csinálni könyvtárazás helyett? - kérdeztem.

Dániel földobta a kocsikulcsát a levegőbe, majd elkapta. - Hazamegyünk, és kifestjük a szalont - mondta. - Mostanában úgyis többet időztünk a könyvtárban, mint kellett volna. Jót tesz majd egy kis fizikai munka. Egy kívülálló számára mindez roppant furcsán hangzott volna. Szinte hallottam Franket: atyavilág, ezeknél aztán dübörög a rock and roll, hogy bírod ezt a tempót? De mindenki bólintott, némi kivárás után még Rafe is. Már korábban is fölfigyeltem rá, hogy számukra a ház amolyan biztonsági zóna: ha valamiért feszült a helyzet, valaki mindig gyorsan szóba hozza, hogy mit kéne megjavítani vagy átrendezni, és ettől mindenki megnyugszik. Eszembe jutott, hogy nagy bajban leszünk, ha végzünk a felújítással, és nem nyújthat többé menedéket a lepattogzott vakolat vagy a foltos padló. És működött is a dolog. A régi lepedőkkel leterített bútorok, a nyitott ablakokon beáramló friss, hideg levegő, az ócska ruhában végzett kemény meló, a festékszag, a háttérben szóló ragtime meg a suliból való lógás pajkos izgalma megtette hatását. A ház élvezte a kényeztetést, szinte dorombolt a kezünk alatt, mint egy macska. Pontosan erre volt szükségünk. Mire végeztünk a szobával, Rafe harciassága elpárolgott, inkább az látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. Abby és Justin annyira lehiggadt, hogy hosszú, ráérős vitát tudtak folytatni arról, hogy szar-e Scott Joplin. Mindannyiunk hangulata jelentősen javult. - Stipi-stopi, én zuhanyozok először! - mondtam. - Hadd menjen Rafe - mondta Abby. - Mindenkinek szükségletei szerint. - Rafe vágott Abby felé egy grimaszt. A padlóra terített védőfólián elnyúlva gyönyörködtünk a munkánkban, és gyűjtöttük az erőt, hogy meg tudjunk mozdulni. - Ha ez megszárad - mondta Dániel -, el kell döntenünk, hogy teszünk-e valamit a falra, és ha igen, mit. - A fenti tárolóban láttam ilyen nagyon régi bádogtáblákat... - vetette föl Abby. - Nem vagyok hajlandó egy nyolcvanas évekbeli kocsmában lakni! - jelentette ki Rafe. Addigra vagy kijózanodott, vagy mi is olyan kótyagosak lettünk a festékgőztől, hogy nem tűnt föl a részegsége. - Nincsenek például festmények vagy valami más normális dolog? - A maradék képek egytől egyig borzalmasak - mondta Dániel. A kanapé szélének dőlve ült festékfoltos volt a haja meg a régi, skótmintás inge, és boldogabbnak, ellazultabbnak látszott, mint napok óta bármikor. - Tájkép szarvasbikával és kutyákkal meg ilyesmi, és még csak nincsenek is túl jól megfestve. Azt hiszem, a dédapám vagy az ükapám nénikéjének alkotásai, aki művészi ambíciókat dédelgetett. - Nincs neked lelked - mondta Abby. - Amihez szentimentális okokból kötődik az ember, annak nem is lehet művészi értéke. Az ilyesmi akkor jó, ha szar. Különben szimpla rongyrázás, ha mutogatod. - Mit szólnátok azokhoz a régi újságokhoz? - kérdeztem. Hanyatt feküdtem a padló közepén, és lábammal á levegőben kaszálva vizsgálgattam a festékfoltokat Lexie kezeslábasán. - Tudjátok, azokhoz az ősrégiekhez, amelyekben a kanadai Dionne ötös

ikrekről írnak, meg olyan szert hirdetnek, amitől hízni lehet. Kiragaszthatnánk őket a falra, és lelakkozhatnánk őket, úgy néznének ki, mint a fényképek Justin ajtaján. - Az a hálószobám - mondta Justin. - Egy szalonnak elegánsnak kell lennie. Oda valami impozáns dolog kell, nem újsághirdetések. - Tudjátok, mit? - szólalt meg félig felkönyökölve, a semmiből Rafe. - Tisztában vagyok vele, hogy bocsánatkéréssel tartozom nektek. Nem lett volna szabad eltűnnöm, pláne úgy, hogy nem is tudjátok, hol vagyok. Az egyetlen gyönge mentségem az, hogy állatira bepöccentem, amiért az a fazon sértetlenül megúszta a dolgot. Sajnálom. Rafe elbűvölő tudott lenni, ha olyan kedve volt, é s most kitett magáért. Dániel komoran, kurtán bólintott, én pedig azt mondtam: - Hülye vagy, de azért szeretünk. - Semmi gond - mondta a kártyaasztalon heverő cigarettája után nyújtózkodva Abby. - Én se repesek az örömtől, hogy szabadon mászkál. - Tudjátok, mi jutott eszembe? - szólalt meg Rafe. - Hogy talán Ned bérelte föl, hogy ijesszen ránk. Egy pillanatra néma csend borult a szobára. Abby a csomagból félig kihúzott cigivel a kezében dermedt kővé, Justin pedig éppen fel akart ülni, és félúton úgy maradt. Dániel fölhorkant. - Erősen kétlem, hogy Ned intellektusa elegendő lenne egy ilyen komplex terv kiagyalásahoz - mondta epésen. Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy Ki az a Ned?, de gyorsan visszanyeltem. Éspedig nem azért, mert nyilván tudnom kellett volna, hanem azért, mert tudtam is. Legszívesebben megrugdostam volna magam, amiért csak most jutott az eszembe. Frank mindig becenéven emlegeti azokat, akiket nem kedvel (Danny fiú, a mi kis Sammynk), nekem azonban - én hülye! - meg se fordult a fejemben, hogy az illetőt az ismerősei becézhetik máshogy is, mint ő. Hát persze! Agytröszt Eddie, aki éjnek évadján a dűlőutakon bolyongva keresett valakit, és aki azt állította, sosem találkozott Lexie-vel, nem más, mint a titokzatos N. Biztos voltam benne, hogy Frank most tisztán hallja, ahogy kalapál a szívem. - Igazad lehet - mondta Rafe, és két könyökére támaszkodva hanyatt dőlt, hogy jobban szemügyre vehesse a falakat - Ha végeztünk a házzal, igazán meghívhatnánk vacsorára. - Csak a testemen keresztül! - jelentette ki Abby. Feszült volt a hangja. - Neked nem kellett érintkezned vele. Nekünk viszont igen. - Meg az én testemen keresztül - csatlakozott az előtte szólóhoz Justin, - Az az ember akkora tahó, mint egy ház. Egész este Heinekent ivott, mi mást ivott volna, aztán meg böfögött tőle, és ezt minden egyes alkalommal állati viccesnek találta. És az a monoton vartyogás a beépített konyhákról, adókedvezményekről meg a ki tudja, hányas törvénycikkről! Elég volt egyszer, köszönöm szépen. - Nincs nektek szívetek - mondta Rafe. - Ned imádja ezt a házat. Megmondta a bírónak is. Szerintem tartozunk neki annyival, hogy megmutatjuk, milyen jó kezekben van a család ősi

fészke. Adjatok egy cigit. - Ned egyetlen dolgot imád - mondta élesen Dániel. - Azt a hat, mindennel fölszerelt menedzserapartmant, amit a további fejlesztésekre alkalmas, tágas birtokon fölhúznának. De abból nem eszik. Csak a testemen át jöhet, Justin hirtelen rángott egyet, amit azzal próbált leplezni, hogy a hamutartóért nyúlt, és odalökte Abby elé. Nehezen megfejthető, borotvaéles csönd állt be. Abby rágyújtott, lerázta a gyufát, majd odadobta a paklit Rafe-nek, aki fél kézzel elkapta. Senki nem nézett rá senkire. Az ablakon betévedt egy korai dongó. Szálldosott egy kicsit a zongora fölött a, ferdén beeső napsugár fényében, majd valahogy kijutott a szabadba. Szerettem volna mondani valamit - hiszen az volt a dolgom, hogy hatástalanítsam az ehhez hasonló, feszült pillanatokat -, de tudtam, hogy alattomos, kiismerhetetlen ingoványba tévedtünk, ahol egyetlen botlás is komoly bajba sodorhat. Ned a hallottak alapján egyre inkább visszataszító faszkalapnak tűnt (fogalmam sem volt, hogy mi az a „menedzserapartman", de azért nagyjából el tudtam képzelni), de éreztem, hogy itt ennél sokkal komolyabb, baljósabb dologról van szó. Abby szürke szeme hűvös, fürkész tekintettel nézett rám. Elgyötörten néztem vissza, és ehhez igazán nem kellett megerőltetnem magam. Kis idő múlva a hamutartó felé nyúlt, és megszólalt: - Ha semmi normális dolog nincs, amit fölrakhatnánk a falra, talán valami mással kéne próbálkoznunk. Rafe, ha találnánk pár fényképet régi falfestményekről, tudnál csinálni valami hasonlót? Rafe vállat vont. Az arcára lassanként újra kiült a harcias, dacos kifejezés. A szobára pedig ismét rátelepedett az a bizonyos borotva éles csönd, mint valami viharfelhő. Részemről ez rendben is volt. Lázasan dolgozott az agyam, szinte cigánykereket hányt - és nem is csak azért, mert Lexie valami okból az ősellenséggel találkozgatott, hanem azért is, mert Ned szemmel láthatóan tabutéma volt. Három hétig egyszer sem hangzott el a neve, majd amikor először szóba került, valaki mindjárt ki is akadt rajta, és nem tudtam rájönni, miért. Hiszen Ned totális vereséget szenvedett: a ház Dánielé lett, mind Simon bácsi, mind a bíró szerint. Logikusan tehát csak kaján megjegyzések és harsány röhögések tárgya lehetett volna. Készséggel áruba bocsátottam volna valamelyik fontos szervemet, ha cserébe megtudhatom, mi a franc folyik itt, de annyi eszem azért volt, hogy ne kérdezzek rá. Nem is kellett rákérdeznem. Frank agya ugyanis - abszolút nem voltam benne biztos, hogy örülök-e én ennek - az enyémmel párhuzamosan és igen gyorsan dolgozott. A lehető legkorábban elindultam a szokásos sétámra. A házban az a bizonyos viharfelhő nem oszlott el, inkább sűrűbb lett, és mintha egyre beljebb nyomult volna a falak meg a plafon felől. A vacsora kínszenvedés volt. Justinnal meg Abbyvel minden erőnket megfeszítve próbáltunk csevegni, Rafe viszont savanyúan duzzogott, Dániel pedig teljesen magába fordult, egy szótagos választ adott minden kérdésre. Muszáj volt kiszabadulnom abból a házból, hogy gondolkodni tudjak. Lexie legalább háromszor találkozott Neddel, mégpedig nem kis kockázat árán. Az indítéka nyilván a szokásos „nagy négyesben" keresendő: kéjvágy, nyereségvágy, gyűlölet vagy szeretet. Az első verziótól kis híján öklendezni kezdtem. Minél többet hallottam Nedről, annál

inkább szerettem volna hinni, hogy Lexie vasvillával se nyúlt volna hozzá. Hanem a nyereségvágy... Kellett neki a pénz, még pedig gyorsan, és egy Ned-féle gazdag fiú nyilván sokkal jobb vevő, mint a más farmján éhbérért melózó John Naylor. Ha tehát azért találkozgatott Neddel, hogy megbeszéljék, milyen csecsebecsék érdekelhetik Whitethorn House-ból, és mennyit hajlandó megadni értük, aztán valahogy elfajult a dolog. - Igen fura éjszaka volt: végtelen, sötét, viharos. A domboldalban hirtelen támadt széllökések süvítettek, az égbolton milliónyi csillag ragyogott, de a hold nem volt sehol. Visszagyömöszöltem a pisztolyt - a fűzőmbe, majd fölmásztam a fámra. Hosszan figyeltem a feketén hullámzó bokrokat, és füleltem, hátha hallok valami oda nem illő zajt Közben azon gondolkoztam, hogy föl kéne hívnom Samet. Végül Franket hívtam föl. - Naylor még nem került elő - mondta köszönés helyett. - Ugye, te is nyitva tartod a szemed? - Igen - feleltem. - Amennyire meg tudom ítélni, semmi nyoma. - Akkor jó. - Kissé szórakozottnak tűnt a hangja, ami azt sugallta, hogy neki sem Naylor jár a fejében. - Szóval. Van itt valami, ami érdekelhet. Délután az új haverjaid Eddie kuzint meg a menedzser-apartmanjait fikázták, igaz? Egy pillanatra minden izmom fölriadt a szendergésből, de aztán eszembe jutott, hogy Frank nem tud N-ről. - Aha - mondtam. - Minden jel arra mutat, hogy Eddie kuzin ritka gyöngyszem. - Úgy bizony. Hamisítatlan, százszázalékos agyhalott juppi köcsög, akinek életében nem volt egy gondolata, ami ne a farka vagy a pénztárcája körül forgott volna. - Szerinted Rafe-nek igaza volt abban, hogy ő bérelte föl Naylort? - Sansztalan. Eddie nem bratyizik az alsóbb néposztályokkal. Látnod kellett volna az arcát, amikor meghallotta az akcentusomat! Azt hiszem, attól félt, hogy leütöm és kirabolom. De erről a mai délutánról eszembe jutott valami. Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy a fantasztikus négyes elég furán viszonyul a házhoz? Hogy túlságosan kötődnek hozzá? - Öö... igen, igen. - Ezt már szinte el is felejtettem. - Azt hiszem, túlreagáltam a dolgot. Ha az ember sok munkát fektet valamibe, akkor kötődni kezd hozzá, ennyi az egész. Amúgy pedig szép ház. - Szép bizony - mondta Frank. Volt valami a hangjában, amitől halkan csilingelni kezdtek a riasztócsengőim. Az volt a benyomásom, hogy széles, kaján vigyor ömlik el az arcán. - De még mennyire szép! - folytatta. – Tudod, ma unatkoztam. Naylort még mindig sodorja valamerre a szél, és se Lexie-vel, se May-Ruth-szal, se Anasztázia hercegnővel vagy kicsodával se jutottam semmire. Eddig tizennégy országban kerestem hiába, úgyhogy kezd körvonalazódni bennem a teória, hogy őrült tudósok rakták össze 1997-ben egy titkos laborban. Szóval, csak hogy megmutassam régi barátnőmnek, Cassie-nek, hogy megbízom a megérzéseiben, telefonáltam a földhivatali haveromnak, hogy nézzen utána egy kicsit Whitethorn House-nak. Na, ki szeret téged, babám? - Te szeretsz. - Franknek mindig is látványosan sok haverja volt a legvalószínűtlenehb

helyeken. A haverom a dokkokban, a haverom a megyei tanácsnál, a haverom, akinek szadomazo boltja van... Annak idején, amikor útjára indítottuk ezt a Lexie Madison-dolgot, „a haverom az anyakönyvi hivatalban" gondoskodott róla, hogy hivatalosan is nyilvántartásba vegyék, hátha valaki gyanút fog, és szaglászni kezd, „a furgonos haverom" pedig segített beköltözni a garzonomba. Azt hiszem, jobb, hogy nem tudom, miféle komplex barterügyletek zajlanak a háttérben. - És ezek után ajánlom is, hogy szeress - mondtam. - Szóval? - Azt is mondtad, hogy mindannyian úgy viselkednek, mintha övék lenne a ház, emlékszel? - Igen, lehet, hogy ezt mondtam. - Az ösztönöd kész főnyeremény, csillagbogár. Tényleg. És te is az vagy, ha már itt tartunk. - Ne szédíts, Frankié - mondtam. Lassan kalapált a szívem, és mintha furcsa borzongás futott volna végig a sövényeken: valami készült. - Mire akarsz kilyukadni? - Miután az öreg Simon végrendeletét közjegyzőileg megerősítették, Dániel szeptember tizedikén Whitethorn House tulajdonosa lett. December tizenötödikén pedig a következő öt ember nevére írták a házat: Raphael Hyland, Alexandra Madison, Justin Mannering, Dániel March és Abigail Stone. Boldog karácsonyt. Első reakcióm a döbbenet volt: micsoda bátorság, micsoda feltétlen, szenvedélyes bizalom kell ahhoz, hogy valaki egy az egyben fölnyalábolja a jövőjét, és szabad akaratából azok kezébe adja, akiket a legjobban szeret. Eszembe jutott Dániel széles válla, ahogy az asztal nál ül a ropogósra keményített fehér ingében, meg a precíz kis csuklómozdulat, ahogy lapoz. Aztán a sercegő baconcsíkokat átfordító, fürdőköpenyes Abbyt láttam magam előtt, majd a lefekvés előtt hamisan kornyikáló Justint meg a füvön elnyúló, hunyorogva a napba néző Rafe-et. És most már a szilárd alapot is láttam, amelyen mindez nyugodott. Addig is voltak pillanatok, amikor irigyeltem őket, de ez a mostani érzés már nem is irigység volt, inkább áhítatos tisztelet. Aztán belém nyilallt a felismerés. N, a repülőjegyárak, Ned abból nem eszik; csak a testemen át jöhet... Én meg itt zenedobozokkal meg ólomkatonákkal szarakodtam, és azon agyaltam, hogy mennyit érhet egy átlagos családi fotóalbum. Azt hittem, Lexie-nek ezúttal nem volt mit eladnia. Ha tárgyalásokat folytatott Neddel, és a többiek valahogy rájöttek... a francba! Nem csoda, hogy Ned nevének említésére jéggé fagyott a szobában a levegő. Köpni-nyelni nem tudtam. Frank még mindig beszélt. Hallottam, hogy szapora léptekkel járkál föl-alá. - Egy ilyen átírásnál hónapokig is eltart a papírmunka, tehát Danny fiúnak szinte még aznap be kellett indítania a dolgot, amikor megkapta a kulcsokat.. Tudom, hogy kedveled ezeket az embereket, Cassie, de azt nem mondhatod, hogy ez nem állati bizarr. Az a ház lazán megér kétmillát. Hát mi a faszt képzel ez a csávó? Azt hiszi, ott élnek majd ebben a boldog hippikommunában mindhalálig? Igazából nem is az a kérdés, hogy mit képzel, hanem hogy mi a túrót szív? Lelkére vette a dolgot; mert ezt kihagyta a számításból. Nyomozott ezerrel, azok a

nyamvadt kis középosztálybeli egyetemista pöcsök mégis megetették ezzel az ócska trükkel. - Igen - mondtam óvatosan, ez tényleg fura. Fura ez az egész bagázs, Frank. És igen, ebből egyszer még bonyodalom lesz, ha valamelyikük meg akar házasodni, vagy mit tudom én. De, ahogy magad is mondtad, fiatalok. Még nem így gondolkoznak. - Hát igen, a kis Justin nemigen fog egyhamar férjhez menni, hacsak komoly fordulat nem áll be a jogrendszerben... - Ne légy már ilyen kiszámítható, Frank. Miért olyan nagy ügy ez? - Még csak nem is következett belőle feltétlenül az, hogy a négy lakótárs között kell keresni a tettest. A bizonyítékok még mindig arra utaltak, hogy Lexie-t olyan ember szúrta le, akit nem a házban ismert meg. Még csak az sem következett belőle, hogy valóban el akarta adni a tulajdonrészét. Lehet, hogy üzletet kötött Neddel, aztán meggondolta magát, és visszatáncolt... Vagy végig csak játszott vele - a gyűlölet, mint indíték! -, az orránál fogva vezette, büntetésből, amiért el akarta venni tőlük a házat. Nednek annyira kellett Whitethorn House, hogy a nagyapja emlékét is meggyalázta érte. Vajon mire lehetett képes, ha már a szájában érezte a tulajdonrész ízét, és Lexie elragadta tőle? Igyekeztem nem gondolni a határidőnaplóra, a dátumokra (N néhány nappal az után bukkant föl először, hogy Lexie nem karikázta be a kritikus napot), meg arra, hogy a toll szinte átfúrta a papírt, jelezve, hogy Lexie nem csak szórakozott. - Hát... - kezdte lustán, ráérősen Frank. Ilyenkor a legveszélyesebb. - Ha engem kérdezel, lehet, hogy megvan az indíték, amit kerestünk. Ezért olyan nagy ügy. - Nem - vágtam rá azonnal, talán túl gyorsan is, de Frank nem kommentálta a dolgot Abszolút sansztalan. Hol itt az indíték? Ha mindannyian el akarták adni a házat, és Lexie ezt megvétózta, akkor még csak-csak, de ezek négyen előbb húznák ki a saját fogukat rozsdás harapófogóval, mint hogy megváljanak Whitethorn House-tól. Mi hasznuk származott volna abból, hogy megölik? - Ha valamelyikük meghal, a része visszaszáll a másik négyre. Lehet, hogy valaki úgy gondolta, annak a szép nagy háznak a negyede mégiscsak több mint az ötöde. Ez esetben Danny fiú nagyjából kiesik, hiszen ő eleve megtarthatta volna magának az egészet, ha akarja. De még mindig marad három kicsi indiánunk. Fészkelődtem egy keveset ültömben, hogy a másik oldalammal támaszkodhassam a fának. Alapvetően örültem, hogy Frank mellétrafál, mégis dühített - bármilyen logikátlan ez -, hogy ennyire nincs képben. - Ugyan már! Mint mondtam, nem akarják eladni. Lakni akarnak benne. Akkor pedig mindegy, hány százalék az övék. Vagy azt hiszed, valamelyik fiúnak jobban tetszett Lexie hálószobája, mint az övé? - Nem csak fiú lehetett. Abby jó kislány, de nem zárom ki őt sem. Vagy az is lehet, hogy kivételesen nem pénzről volt szó, hanem Lexie egyszerűen az őrületbe kergetett valakit. Ahol többen osztoznak egy házon, ott előfordul, hogy egymás agyára mennek. És azt se feledd, hogy Lexie jó eséllyel dugott valamelyik sráccal, és tudjuk, milyen csúnya vége lehet az ilyesminek. Ha bérelik a kéglit, nem nagy ügy az ilyesmi: némi ordítozás, könnyek, házgyűlés, és egyikük elköltözik. De mi van, ha társtulajdonosok? Így nem dobhatták ki Lexie-t, és erősen kétlem, hogy bármelyikük meg tudta volna venni a részét...

- Persze, persze - mondtam -, csak az a bökkenő, hogy nyomát se látom semmiféle rám irányuló feszültségnek. Rafe az elején kiakadt rám, amiért nem fogtam föl, hogy mennyire meg vannak zakkanva, de semmi több. Ha Lexie gyilkos indulatokat váltott volna ki valakiből, azt biztos észrevettem volna. Ezek itt kedvelik egymást, Frank. Lehet, hogy furák, de együtt szeretnek furák lenni. - Akkor miért nem mondták el nekünk, hogy mind társtulajdonosok? Mire föl ez a nagy titkolózás, ha nem rejtegetnek semmit? - Azért nem mondták el, mert nem kérdezted. Te a helyükben, még ha ártatlan is lennél, mint a ma született bárány, elmondanál a zsaruknak bármit is, amit nem muszáj? Hajlandó lennél egyáltalán órákon keresztül válaszolgatni a kérdéseikre? - Tudod, hogy beszélsz most? - kérdezte kis szünet után Frank. Már nem járkált. - Úgy, mint egy védőügyvéd. Némi vonaglás árán megint oldalt váltottam ültömben, és föltettem a lábamat egy ágra. Nehezemre esett megülni egy helyben. - Ugyan már, Frank! Úgy beszélek, mint egy nyomozó, te pedig úgy, mint egy rögeszmés faszkalap. Hogy nem kedveled ezt a négyes fogatot, az oké. Ha kijelez rájuk az érzékelőd, az is oké. De ez még nem jelentheti azt, hogy minden, amit előásol, automatikusan azt bizonyítja, hogy hidegvérű gyilkosok. - Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lennél, hogy megkérdőjelezd az objektivitásomat, bébi - mondta Frank. Megint lustán elnyújtotta a szavakat, és ettől megfeszült a fához lapuló hátam. - Ez meg mi a francot jelentsen? - Azt, hogy én kint vagyok, és van rálátásom, te viszont nyakig benne vagy az események forgatagában, és szeretném, ha ezt észben tartanád. És azt is jelenti, hogy egy bizonyos határon túl már nem intézheted el a hangyás húzásaikat azzal, hogy jaj, olyan bájosan különcök!" - Honnan jön ez az egész, Frank? Hiszen kezdettől fogva leírtad őket, és két napja még Naylorra buktál... - Még mindig rá bukok, vagyis csak fogok bukni, ha megtalálom valaha azt a kis rohadékot. De nem szeretek mindent egy lapra föltenni. Nem írok le végképp senkit, az égvilágon senkit, amíg egyértelműen ki nem lehet zárni. És a négyes fogatot még nem zártuk ki. Ezt ne felejtsd el. Itt már igencsak késő lett volna visszakozni. - Rendben - mondtam. - Amíg Naylor újra föl nem bukkan, rájuk koncentrálok. - Tedd azt. Azt teszem én is. És vigyázz magadra, Cassie. Nem csak a házon kívül, odabent is. Holnap beszélünk. - És már bontotta is a vonalat. A negyedik fő indíték: a szeretet. Hirtelen eszembe jutott az egyik, mobiltelefonnal fölvett videó. Előző nyáron készült, a Bray Head földnyelven piknikeztek. A füvön lustálkodva, műanyag pohárból borozgatva, epret eszegetve arról vitatkoztak, hogy túl van-e értékelve Elvis. Dániel hosszú, elmélyült monológba fogott a kérdés szociokulturális kontextusáról,

míg végül Rafe és Lexie kijelentette, hogy minden túl van értékelve, kivéve Elvist meg a csokit, és megdobálták Danie-t eperrel. Kézről kézre adogatták a kamerát, amely így csapongó, reszketeg képeket rögzített. Lexie Justin ölébe hajtja a fejét, és egy százszorszépet dug a füle mögé. Lexie és Abby a hátukat egymásnak támasztva nézik a tengert, fújja a hajukat a szél, emelkedik-süllyed a válluk, ahogy hosszan, egyszerre levegőt vesznek. Lexie a fölötte álló Dánielre néz, és feléje nyújtja a hajából kiszedett katicát, Dániel pedig a bogarat tartó keze fölé hajol, és mosolyog. Annyiszor láttam ezt a videót, hogy már úgy éreztem, mintha a saját emlékeimet örökítené meg ez a villódzó, bűbájos képsor. Azon a napon boldogok voltak mind az öten. Érződött a filmen a szeretet is-, egyszerű volt, szilárd és valóságos, mint a kenyér. Valóságosnak tűnt élőben, a házban is, mintha valami meleg őselem lenne, amelyben könnyedén mozgunk, és amelyet minden levegővétellel magunkba szívunk. Lexie mégis hajlandó lett volna mindezt atomjaira robbantani. Mi az, hogy hajlandó lett volna: eltökélten, minden idegszálával arra készült. A határidőnaplójában szinte átszakították a lapot a vad sietséggel odakapart betűk, miközben a videón kacagva, fülig porosan mászott le a padlásról. Ha pár héttel tovább él, a többiek egy reggel arra ébredtek volna, hogy volt, nincs: búcsú nélkül, gondolkodás nélkül otthagyta őket. Az agyam egy eldugott szegletén átsuhant a gondolat, hogy Lexie Madison a derűs, eleven felszín alatt veszélyes volt - és talán még most is az. Lecsusszantam az ágról, két kézzel megkapaszkodtam benne, majd elengedtem, és tompa puffanással a dűlőúton landoltam. Zsebre vágtam a kezem, és elindultam: ha mozgok, jobban tudok gondolkodni. A szél megcibálta a sapkámat, és a derekamnál úgy megtaszított, hogy kis híján elestem. Beszélnem kell Neddel, méghozzá gyorsan. Lexie nem hagyott instrukciókat arra vonatkozóan, hogy milyen módszerrel tartották a kapcsolatot. Az biztos, hogy nem mobilon érintkeztek, mert Samnek első dolga volt, hogy kikérte Lexie híváskimutatását, de azonosítatlan számot se a bejövő, se a kimenő hívások között nem talált. Akkor talán postagalambot röptettek? Vagy egy fa odvában hagyták a leveleiket? Netán füstjeleket küldtek egymásnak? Nem volt sok időm. Franknek fogalma sem volt róla, hogy Lexie valaha is találkozott Neddel, és arról sem, hogy dobbantani akart. Tudtam, hogy előbb-utóbb találok valami jó okot arra, hogy miért nem szóltam Franknek a naplóról: ahogy azt éppen ő szokta előszeretettel mondogatni, az ember ösztönei gyorsabban dolgoznak, mint az agya. Tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot: tépázza-marcangolja majd, mint egy pitbull, és előbb-utóbb beugrik neki ugyanez a lehetséges forgatókönyv. Nedről pedig nem tudtam ugyan valami sokat, de abban így is biztos lehettem, hogy ha beültetik egy kihallgatóba és ott Frank teljes gőzzel nekiesik, öt percen belül kitálal mindent. Az egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ezt ölbe tett kézzel megvárjam. Mindvégig egyértelmű volt a számomra, hogy meg kell előznöm Frankét. Ki kell derítenem, mi van a háttérben, nehogy ő jöjjön rá előbb. Ha úgy akarnék megbeszélni egy találkát Neddel, hogy a többiek semmiképpen ne

jöhessenek rá, vajon mit tennék? A telefont kizárhatom. A mobilokon híváslista van, és a számlát is tételes híváskimutatással küldik. Ezt tehát Lexie biztosan nem kockáztatta meg, vezetékes telefon pedig Whitethorn House-ban nincs, ahogy fizetős fülke sincs a közelben, amelyhez a sétái során eljuthatott volna. Az egyetemi nyilvános készülékek közül csak a bölcsészkari épületben lévők jöhetnek számításba. A többi túl messze van, nem tudta volna útba ejteni őket azzal az ürüggyel, hogy vécére megy. A bölcsészkaron viszont fennállt a veszélye, hogy a többiek közül valaki éppen arra jár, márpedig ilyen fontos ügyben,nem hazardírozhatott. Nem is ugorhatott be Nedhez, hiszen Ned - ahogy azt Franktői megtudtam - Brayben lakott, és Killineyben dolgozott. Lexie nem tudott volna olyan gyorsan megfordulni ott, hogy ne hiányolják a többiek. Kizárhatom a levelet és az e-mailt is, hiszen Lexie a világ minden kincséért se hagyott volna maga után nyomot. - Hogy a francba csináltad, te lány? - suttogtam bele a vakvilágba: Éreztem a jelenlétét, mintha ott vibrált volna a dűlőútra vetülő árnyékomon. Szinte láttam, ahogy fölszegi az állát, és gúnyosan csillan a szeme: Nem mondom meg. Eszembe jutott, hogy egy ideje már szinte észre se veszem, mennyire összefonódik ötünk élete. Egyetemre együtt megyünk, a könyvtárban egész nap együtt vagyunk. Délben cigiszünet Abbyvel, négykor Rafe-fel, közös ebéd egykor, este együtt haza, majd közös vacsora. Olyan precízen meg van koreografálva a napirendünk, mint az a régi francia társastánc, á gavotte. Soha nincs egy percem, amiről a többiek ne tudnának, amikor magam lennék, kivéve... Kivéve most. Ilyenkor egy órára eloldozom az életemet a többiekétől, mint a tündérmesékben az elvarázsolt lány. Lexie helyében tehát, ha olyasvalakivel akarnék kapcsolatba lépni, akivel nem kéne, a késő esti sétáim során csinálnám. Mi az, hogy csinálnám: csináltam is! Hetek óta mindig ilyenkor beszélek telefonon Frankkel és Sammel, így őrizgetem a titkaimat. Róka szaladt át előttem az úton, majd rögtön el is tűnt a sövény alatt. Csupa csont és bőr volt, és világított a szeme. Borzongás futott végig a hátamon. Addig azt hittem, a saját nagyszerű ötletem volt az egész, én tapogattam ki a sötétben lépésről lépésre, hogy merre kell mennem. Csak most döbbentem rá, miután hátrafordultam, és az utat kémleltem, hogy vidáman, vakon mindvégig Lexie nyomdokain haladtam. - És? - kérdeztem hangosan, mintha provokálni akarnám. - És akkor mi van? - Hiszen éppen ezért küldött ide Frank: hogy közel kerüljek az áldozathoz, bejussak az életébe, és én meg is csináltam - naná, hogy megcsináltam! Az pedig, hogy egy gyilkossági nyomozás nem mentes bizonyos kísérteties elemektől, egyrészt mellékes, másrészt nagyjából természetes. Egy ilyen nyomozás nem csupa móka-kacagás, csak én eddig el voltam kényeztetve. Most pedig, a meghitt, gyertyafényes vacsorák meg a kézimunka után beijedek, amikor újra rám köszön a valóság. Egy órám van, hogy megtaláljam Nedet. De hogyan? Levelek egy fa odvában... Kis híján hangosan felnevettem. Ez afféle szakmai ártalom: a komplikáltabb lehetőségeket szépen kikalkuláljuk, ahhoz viszont, hogy a pofonegyszerűek is

eszünkbe jussanak, egy örökkévalóság kell. Franktől hallottam egyszer, hogy minél nagyobb a tét, annál fejletlenebb technikával kell dolgozni. Ha az ember csak egy kávézást akar megbeszélni a haverjával, akkor nyugodtan küldhet neki SMS-t vagy e-mailt, ha viszont attól tart, hogy lecsapnak rá a zsaruk, a maffia vagy az adóhivatal, akkor a szárítókötélen lógó kék törülközővel ad jelt a kapcsolatának. Márpedig Lexie-nek erősen fogytán volt az ideje, kezdődtek a reggeli rosszullétek, így nyilván úgy érezte, élet vagy halál a tét. Ned Brayben lakik, az autóval tizenöt perc, ha nincs csúcsforgalom. Az első alkalommal Lexie alighanem kénytelen volt kockáztatni, és fölhívni őt az egyetemről. Utána viszont csak egy biztonságos átvevőhelyet kellett találni itt a közelben, amelyet pár naponként mindketten meg tudnak nézni. Bizonyára jó néhányszor elsétáltam már mellette. Megint az a vibrálás a szemem sarkában: villanásnyi, furfangos mosoly. Hopp, már ott sincs. A romos ház? A technikusok ellepték, mint legyek a szart, minden négyzetcentiméterét beszórták ujjlenyomatporral, de nem találták semmit. És Ned sem a romos ház közelében parkolt, amikor követtem. Pedig nyilván olyan közel állt meg az átvevőhelyhez, amilyen közel csak lehetett. Persze, be kell kalkulálni azt is, hogy a Ned-félék az istennek se olyan utakon dübörögnek a behemót terepjárójukkal, amilyenre azt tervezték. A Rathowenbe vezető főút mellett állt, a közelben nem volt egyetlen mellékút sem. Csak a széles útpadka, a magas fű, a szederbokrok, a dombgerinc mögött eltűnő, sötétlő úttest, meg az apró sírkőre emlékeztető, viharvert, ferde mérföldkő. Azon kaptam magam, hogy megfordultam, és futok, ahogy a lábam bírja. Tudtam, hogy a többiek hamarosan hiányolni fognak, és az hiányzott a legkevésbé, hogy aggódni kezdjenek, és a keresésemre induljanak, de ez nem várhatott másnap estig. Hiszen immár nem valami végtelenül rugalmas, hipotetikus határidővel futottam versenyt, hanem Frank gyorsan pörgő agyával - no meg Lexie-ével. A szűk földutak után szélesnek, csupasznak hatott az útpadka, és úgy éreztem, kiszolgáltatott vagyok itt, hiszen bárki megláthat. De kihalt volt az út, egyik irányból sem pislákoltak reflektorok a távolban. Elővettem a zseblámpámat, és szemembe ötlöttek a jelzőkőbe vésett, az idő vasfoga által kissé már kikezdett betűk, amelyek ferde árnyat vetettek a zseblámpa fényében: Glenskehy 1828. Az erős szélben hajladozó fű úgy susogott, mint amikor valaki hosszan, sziszegve kifújja a levegőt. Hónom alá szorítottam az elemlámpát, és két kézzel széthúztam a nedves fűszálakat. Beleakaszkodtak az ujjaimba a parányi fűrészfogaik. A kő tövében vörösen villant valami. Egy pillanatig el sem jutott az agyamig, hogy mit látok. A fű mélyén színpompásan ragyogott valami, mintha ékszereket rejtettek volna oda. Parányi alakok iszkoltak el a zseblámpa fényéből: ló horpasza csillant, piros kabát rebbent; valaki fölkapta a rizsporos, göndör fürtű fejét, fedezékbe ugró kutya úszott a levegőben. Aztán nedves, szemcsés fémhez ért a kezem, mire a miniatűr figurák megrázkódtak, és a helyükre kerültek. Én pedig hangosan, zihálva, idegenül felnevettem. Régi, rozsdás cigarettatárca volt az, alighanem Simon bácsi kincsei közül csórták el. Az élénk, meleg színekben pompázó, viharvert vadászjelenetet

szempillavékony ecsettel festették. A technikusok meg a lótifutik fűszálról fűszálra haladva átvizsgálták a romos ház egymérföldes körzetét, de ez a kő kívül esett a hatósugarukon. Lexie túljárt az eszükön, így a tárca megmaradt nekem. A levelet bőrkötéses Filofax határidőnaplóból kitépett, vonalas papírlapra rótták, tízéves gyereket idéző kézírással. Ned szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy üzleti levelet ír vagy SMS-t- Kedves Lexie, próbáltalak megkeresni amiatt a dolog miatt, amiről beszéltünk, még mindig érdekel. Kérlek, értesíts ha el tudsz jönni! Kösz, Ned. Lefogadtam volna, hogy Ned valami eszelősen drága magániskolába járt. Hát, apuci nem kapott valami sokat a pénzéért.. Kedves Lexie. Kösz, Ned... Lexie nyilván legszívesebben megrugdosta volna, amiért elszórja a nevüket az út szélén, még ha jól el is dugja. Elővettem az öngyújtómat, kiléptem az úttestre, és meggyújtottam a levélkét Amikor tüzet fogott ledobtam a földre, megvártam, míg elalszik a gyorsan ellobbanó láng, és széttapostam a parazsat. Ezután előkotortam a golyóstollamat, és kitéptem egy lapot a jegyzetfüzetemből. Addigra Lexie kézírása már könnyebben ment, mint a sajátom. Csütörtök 11. majd akkor beszélünk. Csalit nem is kellett tűznöm a horogra, hiszen azt Lexie mér elintézte: a fickó szépen be volt etetve. A dobozka diszkrét; kattanással becsukódott. Visszadugtam a magas fűbe, és. éreztem, hogy az ujjlenyomatom hajszálpontosan fedi Lexie-ét, a lábaim pedig mindig ugyanoda lépnek, ahonnan az ő lábnyomait már régen elmosta az eső, 18. fejezet A következő nap mintha egy hétig tartott volna. Túl meleg, száraz, levegőtlen volt a bölcsészkari épület. A szemináriumi csoportom unta a banánt, nyughatatlanul fészkelődtek. Ez volt aznap az utolsó órájuk. Az anyagot nem olvasták el, és arra se vették a fáradságot, hogy legalább megpróbáljanak úgy tenni, mintha olvasták volna. Nekem viszont ahhoz nem volt erőm, hogy úgy tegyek, mintha mindez érdekelne. Csak Nedre tudtam gondolni: hogy eljön-e, ha igen, mit mondjak neki, mit csináljak, ha nem jön el, és vajon mennyi időm van, azaz mennyi idő kell Franknek, hogy ő is rájöjjön, mi az ábra. Tudtam, hogy este igencsak vaktában fogok lövöldözni. Még ha el is találtam, hogy a romos ház volt a találkahelyük, könnyen előfordulhat, hogy Ned már rég lemondott Lexie-ről, hiszen egy hónap telt el mindenféle kommunikáció nélkül. A levelére nem írt dátumot, lehet, hogy már hetek óta ott lapult a cigarettatárcában. És ha kitartó típus is, nem láttam rá túl nagy esélyt, hogy még időben megnézi a rejtekhelyet. A lelkem mélyén erősen reméltem is, hogy nem nézi meg. Hiszen tudtam, hogy bármit mond, azt Frank is hallani fogja. Már fél tizenegy körül odaértem a romos házhoz. Otthon Rafe valami viharos Beethovenművet zongorázott, és iszonyú intenzíven használta a pedált, Justin pedig ujját a fülébe dugva olvasni próbált Mindenki percről percre ingerlékenyebb lett, látszott, hogy ebből még

csúnya veszekedés is kisülhet. Mindössze harmadszor jártam a romos házban. Kissé aggódtam, hogy rám tör egy dühös farmer - hiszen annak a mezőnek nyilván volt gazdája; ha a jelek szerint nem is kötődött hozzá túlságosan -, de tiszta, szélcsendes éjszaka volt, mérföldeken át nem mozdult körülöttem semmi. Csak a halványszínű, üres mezők látszották, meg a csillagok fényében a hegyek fekete sziluettje. Hátamat a falnak vetve leültem az egyik sarokban, ahonnan a mezőt és az utat is láttam, engem viszont nem láthatott senki, mert árnyék borult rám. Ott vártam. Tudtam, hogy ha Ned netán mégis fölbukkan, nem hibázhatok. Csak ez az egy esélyem van. Rá kell bíznom magam, éspedig nem csak a tekintetben, hogy mit mondok, hanem arra vonatkozóan is, hogy hogyan mondom - hiszen ugyanazt kell eljátszanom, amit Lexie eljátszott neki. A múltból ítélve ez szinte bármi lehetett: ziháló démon, bátor, affektált Hamupipőke, vagy akár titokzatos Mata Hari is. Ha mást alakítok, mint Lexie, azt valószínűleg még Ned is észreveszi, bármit is mondott Frank az agyi kapacitásáról. Tehát visszafogottnak kell lennem, és abban kell bíznom, hogy Ned ad valami támpontot. Titokzatosan fehérlett a domboldalon lefelé kanyargó, majd fekete sövények közé vesző út. Tizenegy előtt pár perccel leheletfinom rezgést észleltem. Ahhoz túl távoli és túl mély hangfekvésű volt, hogy meg tudjam állapítani, honnan jön. Épp csak egy icipicit birizgálta a hallójárataimat. Aztán csönd lett, majd elhalóan ropogni kezdett valakinek a léptei alatt a talaj. Szorosan a fal sarkához lapultam, egyik kezem a zseblámpámat, a másik pedig a pulcsim alatt a fegyverem agyát markolta. Szőke haj villant ki a fekete sövények közül. Tehát Ned mégiscsak eljött. Elengedtem a pisztolyomat. Végignéztem, ahogy Ned ügyetlenül átkecmereg a telekhatárt jelző kőfalon, megvizsgálja a nadrágját, hogy nem lett-e piszkos, majd leporolja a kezét, és mélységes undorral átlábal a mezőn. Megvártam, míg beér a házba, és csak akkor kapcsoltam föl a lámpát, amikor már ott volt tőlem két-három lépésnyire. - Te jóisten! - szólalt meg nyűgösen, és a szeme elé kapta a karját. - Mi az, meg akarsz, izé, vakítani? Ennyi tökéletesen, izé, elég is volt ahhoz, hogy egyetlen, pofonegyszerű leckébe sűrítve átvegyek mindent, amit Nedről tudnom kell. Én itt azon paráztam, hogy van egy, azaz egy darab hasonmásom, ő viszont Dél-Dublinban minden utcasarkon összefuthatott valamelyik klónjával. Annyira ugyanúgy nézett ki, mint mindenki más, hogy a sokezernyi tükörképétől ő maga már nem is látszott. „Kincstári" volt. A trendi frizkója, a jóképűnek mondható arca, a rögbijátékosra emlékeztető testalkata, a túl drágán mért, márkás cuccai. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy elmondjam az egész élettörténetét. Szívből reméltem, hogy soha nem kell majd kiválasztanom egy felismerési bemutatáson a felsorakoztatottak közül...

Lexie nyilván azt játszotta el neki, amit ő látni akart, márpedig afelől semmi kétségem nem volt, hogy Ned a „sorozatgyártott" lányokat kedveli: azokat, akik nem a természetükből fakadóan, hanem számadatok alapján szexisek, Ezen kívül humortalanok, nem túl okosak, és épp csak egy icipicit sárkányfajzatok Arra gondoltam, kár, hogy nem szoliztam többet. Te jóisten! - utánoztam a nyűgös hanghordozását azzal a tenyérbemászó akcentussal, amellyel kiugrasztottam Naylort a sövény mögül. - Nehogy már megüssön a guta itt nekem! Ez csak egy zseblámpa! - Nem valami szívélyes hangnemben kezdődött a társalgás, de ezzel nem volt semmi bajom. A jó modor bizonyos körökben a gyengeség jele. - Hol voltál? - vont kérdőre Ned. - Kétnaponta hagytam neked, izé, leveleket. Van jobb dolgom is, mint hogy folyton kivonszoljam a seggemet ide a lápvidékre, világos? Ha kiderül, hogy Lexie kefélt ezzel az űrhulladékkal, bemegyek a hullaházba, és beledöföm a kést én is. A szememet forgattam. - Khm! khm... hahó, ébresztő! Leszúrtak! Kómában voltam! Fogod? - Ó - mondta Ned. - Ja. Persze. - Kissé bosszúsan bámult rám a halványkék szemével, mintha valami ízléstelen dolgot műveltem volna. - De akkor is... Azért jelentkezhettél volna. Ez üzlet. Végre egy jó hír! - Aha - mondtam. - Hát, most itt vagyok - Beállított hozzám egy ilyen suttyó edzőcipős nyomozó, és kérdezgetett - mondta Ned, mintha most jutott volna hirtelen eszébe. Olyan felháborodott képet vágott, amilyet csak vághatott anélkül, hogy nagyon változtatna az arckifejezésén. - Mintha gyanúsított lennék, vagy ilyesmi. Mondtam neki, hogy ez baromira nem az én problémám. Nem a ballymuni lepratelepről jöttem én, nem szokásom csak úgy leszurkálni embereket! Úgy döntöttem, ebben a kérdésben Frank pártján állok: Ned valóban nem a legokosabb nyuszika ebben a nagy, kerek erdőben. Az a típus volt, aki alapvetően nem több mint másoktól átvett reflexek halmaza, gondolkodásnak nevezhető tevékenységet nem folytat. Komoly összegben lefogadtam volna, hogy a munkásosztálybeli ügyfeleivel úgy beszél, mintha fogyatékosok lennének, és valahányszor meglát egy ázsiai lányt, elsüti a szakállas poént abból a vietnami háborús filmből: „Én szeret téged sokat." - Erről meséltél neki? kérdeztem, és föltoltam magam egy faltöredékre. Elborzadva nézett rám. - Dehogy! Akkor totál rám mászott volna, majd hülye leszek neki magyarázkodni! Én csak ezt akarom lerendezni, oké? És még a közjót is szem előtt,tartja ez a kiváló férfiú...! Persze, emiatt igazán nem volt okom panaszra. - Oké - mondtam. - Merthogy ennek nemigen van köze ahhoz, ami velem történt, igaz? Nednek a jelek szerint erről nem volt véleménye. Neki akart dőlni a falnak, de miután gyanakodva megszemlélte, meggondolta magát. - Akkor, hogy úgy mondjam, továbbléphetnénk? - érdeklődött. Lesütöttem a szemem, és vetettem rá a pilláim alól egy önsajnálattal átitatott oldalpillantást. - Ez a kóma jól betett a memóriámnak, úgyhogy muszáj lesz elmondanod, hol is tartottunk,

meg ilyesmi. Ned rám meredt Az a szenvtelen, abszolút kifejezéstelen, semmit sem eláruló arc... Most először fedeztem föl valami hasonlóságot közte és Dániel között - persze, Daniélnek előbb át kellett volna esnie egy homloklebeny műtéten. - Száznál tartottunk - mondta kis szünet után. - Kápé. Száz font valami családi ereklyéért vagy százezer a ház tulajdonrészéért? Nem tudtam pontosan, miről beszélünk, de így is világos volt, hogy hazudik. - Ó-ó, szerintem nem! mondtam neki, és kacér mosollyal próbáltam enyhíteni a szörnyű csapást, hogy túljárt az eszén egy lány. - A kómától csak a memóriám ment tropára, nem az agyam! Ned a zavar legcsekélyebb jele nélkül elnevette magát. Zsebre dugta a kezét, és a sarkán hintázott - jól van, ha, hát próbálkozik az ember! A gúnyos mosolyt nem töröltem le az arcomról, mert úgy tűnt, tetszik neki. - Akkor próbálkozz tovább. - Oké - mondta Ned, és magára öltötte a józan, üzletemberes arcát. - Akkor beszéljünk komolyan. Száznyolcvanat mondtam, oké? Te meg azt mondtad, hogy erőltessem meg magam jobban, úgyhogy tele is van veled a tököm, de ez mellékes, és hogy majd jelentkezzek. Úgyhogy hagytam neked egy cédulát, hogy kétszáz rugóról tárgyalhatunk, de aztán... - Feszélyezett vállrándítás. - Tudod. Kétszáz rugó. Egy pillanatra átjárt a minden nyomozó számára ismerős, mámorító, diadalittas érzés. Akkor él át ilyesmit az ember, amikor fölfedik a kártyákat, és kiderül, hogy minden egyes tippje telitalálat volt, hogy vakrepülésben is egyenesen hazatalált. Aztán rádöbbentem a valóságra. Eddig abból indultam ki, hogy nyilván Ned miatt húzódott-halasztódott a dolog, talán azért, mert el kellett intéznie a szükséges adminisztrációt, vagy azért, mert ilyen sok készpénzt kénytelen összeszednie. Hiszen Lexie-nek addig soha nem kellett komoly összeg a szökéshez. Észak-Karolinába annyi pénzzel érkezett, amennyiből le tudta tenni a lepukkant lakás bérléséhez szükséges kauciót, és a rozoga csotrogányáért kapott összeggel távozott onnan. Ha szabad volt előtte a sztráda, és kapott pár órányi egérutat, az neki elég volt. Most viszont hat számjegyű összegekről tárgyalt Neddel - és nyilván nem csupán azért, mert megtehette. Hiszen a pocakjában egyre nőtt a baba, Abby árgus szemekkel figyelte a háttérből, és már fölkínáltak neki egy tekintélyes summát, ilyen helyzetben ugyan mit számíthatott pár ezer vagy tízezer font ide vagy oda? Miért nem firkantotta sietve oda a nevét a szaggatott vonalra, kikötve, hogy kis címletekben kéri a pénzt? Ennek csak egy oka lehetett: hogy szüksége volt minden egyes pennyre, amit ebből az üzletből kihozhat. Minél többet tudtam meg Lexie-ről, annál inkább biztosra vettem, hogy úgy tervezte: amint eléri úti célját, bárhol is legyen, az, elvégezteti az abortuszt. Végső soron így gondolta Abby is, márpedig Abbynél jobban nem ismerhette őt senki. Egy abortusz azonban csak pár száz fontba kerül. Annyit Lexie a munkabéréből is összespórolhatott volna, vagy elcsórhatta volna egy este a fatálból, ahol a háztartáspénzt tartották, esetleg fölvehetett volna egy bankkölcsönt, amit úgyse fizet vissza.

Egy gyerek fölneveléséhez viszont sokkal, de sokkal több pénz kell. Senki Földjének hercegnője, ezer vár úrnője megtért a földi halandók világába. Arra készült, hogy kitárja a karját, és magához öleli a létező legnagyobb elkötelezettséget. Mintha vízzé vált volna alatta a fal. Valahogy úgy bámulhattam Nedre, mintha kísértetet látnék. - Komolyan beszélek - szólalt meg kissé morcosan, félreértve a tekintetemet. - Nem szívatlak. A kétszáz rugó a legeslegutolsó ajánlatom, ennél följebb nem megyek. Nagy rizikót vállalok ezzel, érted? Ha nyélbe ütjük a boltot, még meg kell győznöm két-három cimbidet. Végül nyilván célba érek, ha kezemben a húsz százalék, de hónapokig is eltarthat, és kurvára macerás. Jól rányomtam a kezem a faltöredékre, hogy szinte belevájt a tenyerembe a durva felületű kő. Ettől lassan kitisztult a fejem. - Gondolod? - kérdeztem. Tágra nyílt a halványkék szempár. - Ja, ja, hogy az istenbe' ne? Fingom nincs, hogy náluk mennyi az annyi. Tudom, hogy a barátaid, és hát Dániel az unokatestvérem, meg minden, de hát hülyék ezek? Ha csak meghallják, hogy csinálniuk kéne valamit azzal a házzal, visítanak, mint az apáca, ha fütyit lát. Vállat vontam. - Szeretik a házat. - Mit szeretnek rajta? Lepukkant szar, még fűtése sincs, ők meg úgy csinálnak, mintha valami palota lenne. Hát nem fogják föl, mit hozhatnának ki belőle, ha megjönne az eszük? Abban a házban van perspektíva. Menedzser-apartmanok továbbfejlesztésekre otthonos, tágas birtokon... Egy pillanatra mélyen megvetettem Lexie-t meg magamat is, amiért önös érdekből smúzolunk ezzel a kis gennyládával. - Én vagyok köztük az ész - mondtam. - Ha hozzájutsz, mit fogsz kezdeni ezzel a fantasztikus perspektívával? Ned zavartan bámult rám, feltehetően már beszéltek erről Lexie-vel. üres tekintettel néztem vissza rá, és ettől mindjárt otthonosabban érezte magát. - Attól függ, mire adnak építési engedélyt, oké? Úgy értem, ideális esetben golfklubban meg termálhotelben gondolkodom, valami ilyesmiben. Hosszú távon abban van a komoly profit, pláne, ha összejön a helikopterleszállópálya is. Ha nem megy, akkor luxus-apartmanok lesznek. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha jól tökön rúgnám, és már futnék is. Úgy mentem oda, hogy utálni fogom ezt a fazont, mint a szart, és nem is okozott csalódást. Nednek nem Whitethorn House kellett, kurvára nem jelentett neki semmit az a ház, bármit is mondott a bíróságon. Attól csorgott a nyála, hogy tönkreteheti, hogy elvághatja a torkát, kikaparhat a bordái közül mindent, és fölnyalhatja a vérét az utolsó cseppig. Bevillant John Naylor földagadt, színtelen arca, meg a látnokian csillogó szeme: Tudja, mit jelenthetett volna Glenskehynek az a szálló? A lelkem mélyén úgy éreztem, bármennyire is gyűlölnék egymást, Naylor és Ned ugyanannak az érmének a két oldala, integetni akarok utánuk, amikor összepakolják a cókmókjukat, és elhúznak, mondta Naylor. Ő legalább nemcsak a bankszámláját, hanem a testi épségét is beáldozta a cél érdekében. - Zseniális ötlet - mondtam. - Tényleg fontos, hogy az a ház ne csak úgy álljon ott, és lakjanak benne.

Ned nem értette a maró iróniát. - Persze - folytatta sietve, hátha följebb akarom srófolni az árat -, bele kell majd feccölni egy zsák pénzt már az induláshoz is. úgyhogy kétszáznál többet nem tudok adni. Ez így oké? Kezdhetem intézni a papírokat? Lebiggyesztettem az ajkamat, és úgy tettem, mintha alaposan megrágnám a dolgot. - Ezt még egy kicsit át kell gondolnom - mondtam végül. - A kurva életbe! - Ned frusztráltan hátratúrta a homlokába lógó haját, majd gondosan visszasimította a helyére. - Ne csináld már! Időtlen idők óta húzzuk ezt a dolgot! - Bocsika! - mondtam egy vállrándítás kíséretében. - Ha ennyire sürgős, ajánlhattál volna eleve rendes árat. - Hát, most rendes árat ajánlok, nem? Sorban állnak a befektetők, könyörögnek, hogy vegyem be őket a buliba, de nem fognak a végtelenségig várni. Tudod, ezek komoly emberek, komoly lóvéval! Megint rávillantottam az iménti gúnyos mosolyt, és megspékeltem egy igazi, zsémbes, hülye picsás orrfintorítással. - Akkor majd komolyan értesítelek, ha döntésre jutottam. Oké? - És búcsút intettem neki. Ned még pár másodpercig egyik lábáról a másikra állt, és látszott rajta, hogy ki van bukva, nem is kicsit. Én azonban csak vigyorogtam rá rezzenéstelen arccal. - Oké - mondta végül. Rendben. Ahogy akarod. Majd szólj. Az ajtóból még visszafordult egy hatásos végszóra: - Ezzel fölkerülnék a térképre, érted? Igazi nagykutyákkal játszanék egy csapatban. Úgyhogy ne csesszük el, oké? A drámai finálé összhatását némiképp lerontotta, hogy amikor megfordult, hogy elszökdécseljen, megbotlott valamiben, úgy próbálta menteni a menthetőt, hogy lazán kocogva vágott át a mezőn, és egyszer sem nézett vissza. Lekapcsoltam a zseblámpámat. Megvártam, míg elhal a cuppogás meg a fűsuhogás, és Ned visszatalál a csődörmobiljához, majd eldübörög a civilizáció irányába. Az SUV motorzaja parányi, jelentéktelen kis nesz volt a hatalmas, sötétlő domboldalak között. Leültem a külső szobában a fal tövébe. Ott hallgattam a szívverésemet, ahol Lexie szíve utoljára dobbant Krémesen lágy és meleg volt a levegő. A seggem elzsibbadt és parányi molylepkék kavarogtak körülöttem, mint megannyi virágszirom. A talajból, amelybe Lexie vére szivárgott kinőtt ez-az: egy kis csoport halványkék harangvirág meg egy parányi facsemete, mintha galagonya lett volna. Ez mind belőle fakadt. Tudtam, hogy Frank, ha az élő adásról le is maradt, pár órán belül biztosan meghallgatja a műsort. Reggel, amikor bemegy dolgozni, ez lesz az első dolga. Föl kellett volna hívnom vagy őt, vagy Samet, vagy mindkettőjüket, hogy megbeszéljük, hogy vehetnénk a legjobb hasznát annak, amit megtudtam, de úgy éreztem, ha megmozdulnék, vagy beszélni próbálnék, vagy akár csak túl nagy levegőt vennék, túlcsordulna az agyam, és a magas fű között beszivárogna a talajba. Pedig abszolút biztos voltam a dolgomban, és ugyan ki vethetné ezt a szememre? Hiszen ez a lány olyan volt, mint egy vadmacska, amely inkább lerágja a saját lábát, de kiszabadul a

csapdából. Abszolút biztos voltam benne, hogy a „mindörökre" szó soha el nem hagyná a száját. Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy talán úgy tervezte, örökbe adja a babát, vagy kisurran a kórházból, és elporzik a parkolóban álló kocsival a következő ígéret földjére, de a lelkem mélyén tudtam, hogy olyan összeg, amilyenekkel ők dobálóztak Neddel, nem kórházra kell, bármilyen méreg drága magánklinikáról legyen is szó. Ennyi pénz egy életre kell - azaz kettőre. Ahogy a lakótársainál elérte, hogy öntudatlanul is kifaragják belőle a fura családjukat teljessé tevő kishúg szobrát, ahogy hagyta, hogy Ned olyan klisészerű, sorozatgyártott lánykává alakítsa át, akit még ő is ért, úgy nálam is elérte, hogy azt lássam, amire vágyom: minden ajtót kinyitó csodakulcsot, soha véget nem érő, ezernyi új élethez vezető autópályát. Pedig ilyen nincs. Lám, végül még ez a lány is, aki pedig úgy hagyta maga mögött egyik életét a másik után, mintha csak benzinkutak lettek volna, megtalálta a maga kijáratát, ahol le akart kanyarodni a sztrádáról. Sokáig üldögéltem még a romos házban. Ujjaim a kis facsemetére fonódtak, de csak gyengéden, hiszen olyan zsenge volt még, nem akartam kárt tenni benne. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire sikerült rávennem magam, hogy fölálljak, és a hazafelé vezető útra is alig emlékszem. A lelkem mélyén szinte vártam, hogy előugorjon a sövény mögül a szent ügyért hevülő John Naylor, aki habzó szájú üvöltözésre, netán vérre menő verekedésre vágyik. Ha megküzdhetek valakivel, legalább én is levezethettem volna a feszültséget. A ház ki volt világítva, mint egy karácsonyfa. A fényárban úszó ablakokban sziluettek suhantak el, érthetetlenül gagyogó hangok kavalkádja szűrődött ki. Egy pillanatig nem is értettem, mi van. Talán valami borzalmas dolog történt? Haldoklik valaki? Netán megbillent a ház, és csiribí-csiribá, életre kelt valami régi, vidám táncmulatság? Lehet, hogy mihelyt a fűre lépek, 1910-ben találom magam? Aztán becsapódott mögöttem a kertkapu, Abby pedig föltépte a teraszra nyíló üvegajtót, elkiáltotta magát, hogy „Lexie!", és már futott is felém a füvön. Lobogott a szélben a hosszú, fehér szoknyája. - Figyeltelek, hogy jössz-e már - mondta kipirult arccal, kifulladva. Csillogott a szeme, a haja pedig kezdett kiszabadulni a csatok alól. Egyértelműen látszott rajta, hogy ivott. - Ma éjjel dekadensek vagyunk! - újságolta. - Rafe meg Justin csinált ilyen puncsot konyakkal meg rummal, meg mit tudom én, mi van még benne, de halálos, és holnap senkinek sincs órája, meg semmije, úgyhogy ki a faszt érdekei, be se megyünk az egyetemre, fönnmaradunk, és iszunk, meg hülyét csinálunk magunkból, amíg össze nem esünk! Jól hangzik? - Fantasztikusan - mondtam. Furcsa, kificamodott hangon sikerült ezt kinyögnöm, mert kellett egy kis idő, hogy összekapjam magam, és belerázódjak az új helyzetbe. De Abby, úgy tűnt, nem vett észre semmit. - Tényleg? Tudod, először nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet. De Rafe meg Justin már csinálták is a puncsot, Rafe még meg is gyújtott valami piát, mármint direkt, és lehurrogtak, hogy mindent túlaggódok. Meg aztán legalább most az egyszer nem

marakodnak, nem igaz? Úgyhogy gondoltam, a francba is, hát ránk fér! Azok után, amin az utóbbi napokban... istenem, dehogy, inkább az utóbbi hetekben átmentünk... Egytől egyig kezdtünk megőrülni, észrevetted? Ami akkor este történt, tudod, a bedobott kő, meg a verekedés, meg... Jézus Mária! Átsuhant az arcán valami baljós árny, de mire rájöhettem volna, mi az, el is tűnt, és átadta helyét a gondtalan, spicces vidámságnak. - Szóval, ha ma éjjel totál bedilizünk, és kiürítjük mindezt a szervezetünkből, akkor talán lenyugszunk és visszatérünk a rendes kerékvágásba. Na, mit szólsz? Most, hogy ilyen részeg volt, sokkal fiatalabbnak látszott. Közben Frank a vadászbombázó sebességével pörgő, lövöldözős videojátékként működő agyában fölsorakoztatta őt meg a három legjobb barátját, és egyenként, centiről centire végigmustrálta őket. Higgadtan, szakszerűen latolgatta, mint egy sebész vagy egy kínvallató, hogy hol tegye az első próbavágást, hol helyezze be az első szondát. - imádnám - feleltem. - Isteni lenne. - Már elkezdtük nélküled - monda Abby, majd hátralépett, és a sarkán hintázva, aggodalmasan méregetett - Nem baj ugye? Mármint hogy nem vártunk meg. - Hát persze, hogy nem - feleltem. - Feltéve, hogy hagytatok abból a puncsból. - Messze a háta mögött, a szalon falán árnyak cikáztak. Rafe pohárral a kezében valami fölé hajolt, aranyszín haja ellenpontozta a sötét függönyt, és a nyitott ablakon Joséphine Baker bűbájos, érdes, hívogató hangja áradt ki. „Mon réve c'était vous..." Életem során nagyon ritkán akartam valamit annyira, mint most odabent lenni, megszabadulni a pisztolytól meg a telefontól, és addig inni meg táncolni, amíg az agyamban kiég egy biztosíték, és nem marad más a világból, csak a zene, a ragyogó fény, meg ők négyen, ahogy nevetve, szemkápráztatóan, érinthetetlenül körülvesznek. - Hát persze, hogy maradt! Minek nézel minket? - Azzal Abby megragadta a csuklómat, a másik kezére pedig rácsavarta a füvet seprő szoknyáját, és már húzott is magával a ház felé. - Dánielnél segítened kell nekem - mondta. - ott van a kezében az a nagy pohár, de ő csak kortyolgat belőle. A mai éjszaka viszont nem a kortyolgatásról szól, hanem a nyakalásról! Persze, így is tölt magába annyit hogy legyen valami haszna, mert hosszú beszédet tartott a labirintusról meg a Minótauroszról, meg Zubolyt is belekeverte a Szentivánéji álomból. Tehát nem mondanám, hogy józan, de akkor is...! - Akkor hát gyerünkl - mondtam nevetve. Alig vártam, hogy lássam Dánielt, amint úgy istenigazából berúg. - Mire várunk? - Végigrohantunk a pázsiton, és kéz a kézben rontottunk be a konyhába. Justin egyik kezében merőkanállal, a másikban pohárral állt a konyhaasztalnál, és egy nagy gyümölcsöstál fölé hajolt amely valami veszélyesnek látszó, pirosló folyadékkal volt tele. Istenem, de gyönyörűek vagytok! - mondta. - Mint két kis erdei nimfa, komolyan mondom. - Tényleg aranyosak - mosolygott ránk az ajtóból Dániel. - Adj nekik puncsot, hogy ők is aranyosnak lássanak minket. - Mi mindig annak látunk titeket - mondta Abby, és fölkapott az asztalról egy poharat. - De puncs azért kell. Lexie-nek nem is kevés, mert van egy kis lemaradása.

- Én is aranyos vagyok! - kiáltotta Joséphine Bakert túlharsogva a szalonból Rafe. - Gyertek ide, és mondjátok, hogy aranyos vagyok! - Aranyos vagy! - kiáltottuk Abbyvel teli torokból, majd Justin a kezembe nyomott egy poharat, és valamennyien bevonultunk a szalonba. Az előszobában lerúgtuk a cipőnket, lenyalogattuk a csuklónkra löttyent puncsot, és harsányan kacagtunk. Dániel elnyúlt az egyik karosszékben, Justin a kanapén hevert, mi pedig Rafe-fel és Abbyvel a padlón terültünk ki, mert az ülés túl komplikált feladatnak tűnt. Abby nem tévedett, a puncs valóban halálos volt: kellemes, de igen ravasz kutyulmány, amely olyan könnyen itatta magát, mint a frissen facsart narancslé, majd odabent átváltozott valamivé, amitől olyan légiesnek éreztük magunkat, mintha telepumpáltak volna minket héliummal. De tudtam, hogy ha valami ostobaságot csinálok, például megpróbálok fölállni, egészen más lesz a helyzet. Az agyam egyik rejtett zugából hallottam is Frank hangját, amint az önuralomról kárpál, mint az iskolában az egyik apáca, aki az ördög italáról szónokolt monoton hangon. Ám baromira elegem volt már Frankből meg a zsibbasztó, kioktató szövegeiből és abból is, hogy folyton meg őrizzem az önuralmamat. - Még! - követeltem. Megbökdöstem Justint a lábammal, és meglóbáltam előtte a poharamat. Annak az estének elég nagy szeletei hullottak ki az agyamból, legalábbis részletekbe menően nem emlékszem rájuk. A második vagy talán harmadik pohár után elmosódó körvonalú, elvarázsolt, álomszerű lett az egész éjszaka. Egyszer, már nem emlékszem, mikor, kimentettem magam egy kis időre, fölmentem a szobámba, és az ágy alá rejtettem a kényelmetlen titkos ügynöki cuccaimat: a pisztolyt, a telefont meg a fűzőt. Valaki leoltotta a villanyokat, csak egyetlen lámpa maradt égve, meg gyertyák világítottak elszórtan, mint az égbolton a csillagok. Emlékszem még egy elmélyült vitára arról, hogy ki volt a legjobb James Bond, amelyet hasonló hőfokú disputa követett arról, hogy a három srác közül ki lenne a legjobb James Bond. Volt még egy alapjaiban elcseszett kísérlet, hogy játsszunk egy ivós játékot, amit Rafe a bentlakásos iskolában tanult. Azt kellett sorban, egymás után mondogatni bizonyos szabályok szerint, hogy „kecsesen ingó fecske" és „recsegve fingó kecske", és aki rontott, annak innia kellett. A játék azzal ért véget, hogy Justin felhorkantott, mire puncs ment az orrába, és ki kellett rohannia, hogy a mosogatóba tüsszentse a piát. Annyira röhögtem, hogy belefájdult a hasam, és be kellett dugnom a fülemet, hogy levegőt kapjak, Rafe átkarolta Abby nyakát, az én lábam Justin bokáján nyugodott, Abby pedig a padlóról fölnyúlva megfogta Dániel kezét. Olyan volt, mintha soha nem lett volna semmiféle feszültség, súrlódás. Olyan meghitt meleg, sugárzó volt az az éjszaka, mint az első hetem, de százszor jobb annál, mert most nem voltam állandó riadókészültségben, nem okozott gondot a tájékozódás. Most már a helyemen voltam: kívülről tudtam mindent, ismertem mindenkinek a tempóját, a furcsaságait, a hanghordozását, tudtam, kivel hogy kerülhetek összhangba. Közéjük tartoztam. A legélénkebben egy V. Henrikről szóló beszélgetésre emlékszem. Nem ez volt a fő csapásirány, valami más témáról kanyarodtunk oda; de hogy miről, azt nem tudom. Akkor nem is tűnt fontosnak, de utólag, amikor már mindennek vége volt, eszembe jutott. Az az ember egy dühöngő pszichopata volt - mondta Rafe. Most is hanyatt feküdtünk hármasban a padlón, Abby, ő meg én, és a karomba öltötte a

karját. - Az a Shakespeare-féle heroizáló maszlag színtiszta Tudor-propaganda. Ha Henrik ma élne, egy banánköztársaságot igazgatna, amelynek komoly határvitái lennének, meg gyanús atomprogramja. - Nekem szimpatikus Henrik - jelentette ki szájában cigarettával Dániel. - Pontosan egy ilyen királyra lenne szükségünk. - Monarchista háborús uszító! - mondta a plafonnak Abby. - Ha eljön a forradalom, falhoz leszel állítva. - Soha nem a monarchia volt az igazi problémai és nem is a háború - mondta Dániel, ír háború mindig volt, társadalmi berendezkedéstől függetlenül, mert az ember lényegéből fakad. Uralkodók is mindig voltak, hiszen ugye, ti sem láttok nagy különbséget egy középkori király és egy mai elnök vagy miniszterelnök között, nem? Leszámítva, hogy a király azért valamivel megközelíthetőbb volt az alattvalói számára... Az igazi problémát az okozza, amikor ez a két dolog; a monarchia és a háború elkülönül egymástól. Henriknél nem váltak szét. - Zagyválsz összevissza - mondta Justin, aki nagy nehézségek árán próbálta úgy inni a puncsot, hogy nem ül föl, és nem is önti le magát vele. - Tudod, mi kell neked? - szólalt meg Abby. - Egy szívószál. Tudod, olyan görbe. - Igen! - kiáltotta nagy örömmel Justin. - Görbe szívószál kell nekem! Van? - Nincs - felelte meglepetten Abby, mire Rafe-fel valami ok folytán magatehetetlenül, emberhez méltatlan módon röhögni kezdtünk. - Nem zagyválok - mondta Dániel. - Gondoljatok csak a régi háborúkra, a több száz évvel ezelőttiekre: a király vezette csatába a katonákat. Mindig, kivétel nélkül. Ez volt az uralkodó szerepe mind gyakorlati, mind misztikus szinten, ő volt az, aki az élre állt, hogy életét kockára téve vezesse a törzset, hogy föláldozza magát a biztonságukért. Ha nem lett volna hajlandó a sorsdöntő pillanatban megtenni ezt a sorsdöntő dolgot, szétszaggatták volna, mégpedig nagyon helyesen. Ez ugyanis azt mutatta volna, hogy imposztor, akinek nincs joga a trónra. Hiszen a király maga volt az ország, hogy is várhatta volna, hogy az ország nélküle menjen a csatába? Most viszont... Láttok a frontvonalban egyetlen mai elnököt vagy miniszterelnököt, aki maga vezeti katonáit az általa kirobbantott háborúba? És miután ez a fizikai és misztikus kapcsolat megszakad, miután az uralkodó már nem hajlandó föláldozni magát a népéért, nem uralkodó többé, csak vérszopó pióca, aki mások bőrére vállal kockázatot, ő maga pedig biztonságos helyen hízik a veszteségeiken. A háború szörnyű absztrakcióvá válik, olyan játékká, amelyet bürokraták játszanak papíron. A katonák és a civilek csak gyalogok ebben a sakkjátszmában, akiket ezrével lehet föláldozni olyan okokból, amelyek nem a valóságban gyökereznek. Ha az uralkodó nem jelent semmit, a háború sem jelent semmit, és az emberélet sem jelent semmit. Haszonleső, pitiáner uzsorások kormányoznak mindannyiunkat, és értelmetlenné, céltalanná tesznek mindent amihez hozzányúlnak. - Tudod mit? - szólaltam meg, miután sikerült pár centire fölemelnem a fejem a padlóról. Talán negyedét, ha értettem annak, amit összehordtál. Hogy lehetsz ennyire józan?

- Abszolút nem józan - jelentette ki elégedetten Abby. - Amikor így hadovál, az azt jelenti, hogy be van rúgva. Ezt már megtanulhattad volna. Dániel csontrészeg. - Nem hadoválok - mondta Dániel, de közben huncut mosolyt villantott Abbyre. - Monológot adok elő. Ha Hamletnek lehet nagymonológja, nekem miért ne lehetne? - Hogy Hamlet miről zagyvál, azt legalább értem - mondtam panaszosan. - Nagyrészt. - Dániel alapvetően arra akar kilyukadni - közölte velem Rafe, miután felém fordította a kandalló előtti szőnyegen nyugvó fejét, és talán tíz centiről nézett rám az aranyba hajló szemével -, hogy a politikusok túl vannak értékelve. Az a piknik a dombtetőn, hónapokkal az előtt, amikor Rafe meg én eperrel dobáltuk Dánielt, hogy fejezze már be a hadoválást. Esküszöm, emlékeztem mindenre: a tenger felől fújó szél szagára, meg arra is, hogy fájt a combom a hegymászástól. - Minden túl van értékelve, kivéve Elvist meg a csokit - jelentettem ki, és ingatagon a fejem fölé emeltem a poharamat. Dánielből kirobbant a féktelen röhögés. Jó hatással volt rá az ital, élénkebbé varázsolta. Kipirult az arca, szikrázott a szeme, és a merevsége nemes vadat idéző, magabiztos kecsességgé oldódott. Általában Rafe-en legeltettem a szememet, de akkor éjjel Dániel volt az, akivel nem tudtam betelni. Ahogy a gyertyák lángjától megvilágítva, a meleg színekben tobzódó háttér előtt hátradőlt a megfakult brokáthuzatú karosszékben, kezében a ragyogó, pirosas színű pohárral, és a homlokába hullt a fekete haja, maga is úgy nézett ki, mint egy középkori hadvezér. Olyan volt, mint egy daliás, rettenthetetlen ír nagykirály, aki a palotája dísztermében ünnepli a győztes csatát. Az éjszakai kertre néző, nyitott tolóablakok; a fényforrások körül nyüzsgő molylepkék; a cikázó árnyak; a függönyökkel játszadozó lágy, nyirkos szellő... - De hiszen nyár van! - szólalt meg hirtelen, döbbenten Justin, és fölpattant a kanapéról. - Érzitek, milyen meleg a szél? Nyár van! Gyertek ki a szabadba! - Föltápászkodott, a karjánál fogva fölrángatta Abbyt is, és kimászott az ablakon át a teraszra. Sötét, illatos, eleven volt a kert. Nem tudom, mennyi időt töltöttünk ott a hatalmas, kerek telihold fényében. Rafe-fel összekapaszkodva addig forogtunk a gyepen, míg végül ziháló, vihorászó kupacba rogytunk össze. Justin földobott a levegőbe két jókora marék galagonyaszirmot, hogy a fejünkre hulljanak, mint a hópihék. Dániel és Abby lassan, mezítláb keringőzött a fák alatt, mintha egy szerelmespár kísértene valamelyik régi bálból. Én szaltóztam és cigánykereket hánytam a füvön, fittyet hányva a képzeletbeli varrataimra, meg arra is, hogy tornázott-e valaha Lexie. Már nem is emlékeztem rá, mikor voltam ennyire részeg, és rettentően élveztem. Legszívesebben még mélyebbre merültem volna a mámorban, és soha nem is jöttem volna föl levegőért. Nagyra tátottam volna a számat, teleszívtam volna a tüdőmet, aztán belefulladtam volna ebbe az éjszakába. A többieket valahol, úton-útfélen elvesztettem. Egyedül feküdtem hanyatt a fűszerkertben, az ujjaim között szétmorzsolt mentát szagolgatva, egyedül néztem föl az égre, a csillagok szédítő miriádjára. Hallottam Rafe elhaló hangját, ahogy valahol a ház előtt a nevemen szólongat. Kis idő múlva föltápászkodtam, és elindultam, hogy megkeressem, de valahogy nem működött tökéletesen a gravitáció, nem álltam biztosan a lábamon. A fal mellett, a faágakba meg a borostyánba kapaszkodva haladtam előre. Hallottam, hogy a csupasz lábam

alatt kis gallyak roppannak, de egy villanásnyi fájdalmat sem éreztem. Fehérlett a holdfényben a pázsit Az ablakból szólt a zene, és Abby lassú köröket leírva, kitárt karokkal, hátraszegett fejjel, tekintetét a végtelen égboltra szegezve, egyedül táncolt a füvön. A kis falfülke mellett álltam, és egy hosszú borostyánindát lóbálva figyeltem az örvénylő, majd leomló, halovány szoknyáját, a csuklómozdulatot, ahogy fölfogja, a csupasz lábfeje ívét meg az álmatagon, pityókásan himbálózó nyakát. Egyre-másra eltűnt, majd előbukkant a suttogó fák közül. - Hát nem gyönyörű? - szólalt meg halkan egy hang a hátam mögött. Annyira részeg voltam, hogy még csak meg se ijedtem. Dániel ült a borostyán alatt az egyik kis kőpadon, kezében pohárral, mellette, az egyik kőlapon egy üveg állt. A holdfényben rávetülő árnyékban úgy nézett ki, mint egy márványszobor. - Ha majd ősz öregemberek leszünk, akik fölött eljárt az idő - folytatta -, szerintem így fogunk emlékezni Abbyre, még akkor is, ha minden mást elfelejtettünk már az életünkből. Fájdalmasan belém nyilallt valami, de nem tudtam rájönni, mi az. Túl bonyolult volt, túl távoli. - Én is emlékezni akarok erre az éjszakára - mondtam. Szeretném magamra tetoválni, hogy ne felejtsem el. - Gyere ide - mondta Dániel. Letette a poharát, arrébb csúszott a kőpadon, hogy elférjek én is, majd a kezét nyújtotta. - Gyere csak ide. Több ezer ilyen éjszakánk lesz még. Ha akarod, tucatszámra felejtheted el őket, majd jönnek az újabbak. Időnk, mint a tenger. Meleg és erős volt a kezemre fonódó keze. Lehúzott maga mellé a padra, és én nekidőltem szilárd, erős vallanak, beszívtam cédrusfa- és gyapjúillatát. Feketében meg ezüstszínben játszott a világ, és folyton izgett-mozgott. A lábunknál pedig egyre csak zúgott, morajlott a víz. - Amikor azt hittem, elvesztettünk téged - szólalt meg Dániel -, az... - Megrázta a fejét, és gyorsan, mintha zihált volna, lélegzetet vett. - Hiányoztál. Fogalmad sincs, mennyire. De most már minden rendben. Rendbe jön minden. Szembefordult velem. Felém nyúlt a keze, a hajamba gabalyodtak az ujjai, durván, mégis gyöngéden. Aztán elindultak lefelé az arcomon, majd végigsimítottak a szám vonalán. A ház fényei homályosan, elvarázsoltan forogtak körbe-körbe, mint a körhinta lámpái. A fák fölött mintha valaki hosszan kitartott volná egy magas hangot, a borostyán olyan muzikálisan kavargott a szélben, hogy bele lehetett halni, és nekem nem volt más vágyam, mint ott maradni. Lehámozni magamról a mikrofont meg a drótot, betenni egy borítékba, és Franknek címezve bedobni a postaládába. Levedleni a régi életemet, és hazaröppenni ide, könnyedén, mint egy madár. Nem akarunk elveszíteni, te hülye tyúk? A többiek boldogok lennének, és soha az életben nem kellene megtudniuk az igazat. Ugyanannyi jogom van ehhez az élethez, mint a halott lánynak, én is voltam annyira Lexie Madison, mint ő! A háziúr majd belehányja a borzalmas munkaruhámat egy kukazsákba, ha lejár a lakbér, és nincs semmi abban a lakásban, amire most szükségem lenne. Lágyan hull a kocsibehajtóra a cseresznyevirág, régi könyvek diszkrét szaga vesz körül, karácsonykor szikrát vetnek a tűz lángjai a hókristályos

ablaküvegen. És soha többé nem kell majd szerelmesnek lennem, soha többé n e m kell férjhez mennem, gyereket szülnöm, vagy elvesztenem bárkit is, soha nem változik majd semmi, csak mi öten sétálgatunk ebben a fallal körülvett kertben örökkön örökké. Az agyam rejtett zugában eszelős dobpergés jelezte a veszélyt, de én tudtam, mintha csak látomásom lett volna, hogy ezért tett meg a halott lány sok ezer mérföldet, ezért lett Lexie Madison: hogy kivárja a pillanatot, amikor kézen foghat, fölvezethet a kőlépcsőn, majd betessékelhet az ajtón, amely az otthonomba nyílik. Dániel szájának jég- és whiskyíze volt. Ha gondolkoztam volna a dolgon, azt vártam volna, hogy Dániel elég bénán, kínos precizitással csókol. Ehelyett olyan heves volt a csókja, hogy elállt tőle a lélegzetem. Amikor abbahagytuk - nem tudom, mennyi idő múlva ~, vadul kalapált a szívem. És most? - gondoltam, miután az agyam egy parányi része egy pillanatra kitisztult. Most mi lesz? Dániel szája sarka alig észrevehetően mosolyra húzódott. Nagyon közel volt hozzám. A két keze a vállamon pihent, és a két hüvelykujja gyengéden járt föl-alá a kulcscsontomon. Franknek a szeme se rebbent volna. Ismerek olyan titkos ügynököket, akik gengszterekkel háltak, összevertek embereket, és heroint lőttek be maguknak, mindezt a munka jegyében. Nem mondtam nekik semmit, hiszen nem az én dolgom, de jól tudtam, hogy ez csak duma. Mindig van annak más módja is, hogy az ember elérje a célját, csak keresni kell. Ezek az emberek azért tették, amit tettek, mert meg akarták tenni. A munka csak ürügy volt. Abban a pillanatban Sam arca jelent meg előttem, olyan tisztán, mintha ott állna Dániel könyökénél. Tágra nyílt szemmel, elképedve nézett rám, és nekem nagyon kicsire össze kellett volna zsugorodnom a szégyentől, de csak frusztráltságot éreztem, semmi mást. Olyan erővel tört rám, hogy sikítani szerettem volna, Sam mintha tollal kitömött, hatalmas dunyha lett volna, amelybe bebugyolálták az életemet, és amely halálra fojtogat nyaralással, atyáskodó kérdésekkel meg a szelíd, könyörtelen melegségével. Legszívesebben erőteljes mozdulattal elhajítottam volna onnan, hogy végre tele szívhassam a tüdőmet a hideg levegővel, és egyedül maradjak. A drót mentett meg. Nem az jutott eszembe, hogy mindent fölvesz, annyira nem volt tiszta a fejem, de Dániel keze talán tíz centire sem volt á melltartómra csíptetett mikrofontól. Egy szempillantás alatt józanabb lettem, mint valaha. Tíz centi sem hiányzott ahhoz, hogy lebukjak. - Hát, igen - mondtam, hogy húzzam az időt, és rávillantottam Dánielre egy kurta mosolyt. Vigyázni kell a csöndes pasikkal. Nem mozdult. Mintha villant volna valami a szemében, de nem tudtam megállapítani; mi az. Mintha besült volna az agyam: fogalmam sem volt, hogy mászott volna ki Lexie ebből a helyzetből. Az volt az érzésem - szörnyű érzés volt! -, hogy nem mászott volna, ki sehogy. A házból valami csattanás hallatszott, majd kivágódott az üvegajtó, és valaki szinte kirobbant a teraszra. Rafe ordítozott: - Mert muszáj mindig olyan kurva nagy ügyet csinálnod

mindenből...! - Te jó ég, ezt a te szádból hallani azért elég durva! Mintha nem te akartad volna, hogy... Ez Justin volt. Remegett a hangja a dühtől. Elkerekedett szemmel néztem Dánielre, majd fölugrottam, és kikukucskáltam a borostyánlevelek között. Rafe föl-alá járkált a teraszon, és a hajába túrt, Justin pedig magába roskadva rágta a körmét a falnál. Még mindig veszekedtek, de lejjebb vették a hangerőt, így csak a szóváltásuk gyors, dühödt ritmusa hallatszott. Justin álla a mellkasába fúródott, mintha sírna. - A francba! - mondtam, és hátrapillantottam a vállam fölött Dániel még mindig a padon ült. Az arca beleolvadt a levelek árnyjátékába, így nem láthattam az arckifejezését - Azt hiszem, eltörtek valamit odabent - folytattam. - És Rafe talán meg is ütötte Justint. Nem kéne...? Dániel lassan fölállt. Magas, határozott körvonalú, furcsa, fekete-fehér alakja mintha betöltötte volna az egész falfülkét. - De - mondta. - Alighanem kéne. Szelíden, személytelenül a vállamra tette a kezét, félretolt az útból, és kilépett a pázsitra. Abby összezuhanva, hanyatt feküdt a füvön, szinte belepte a fehér pamut. Az egyik karja ki volt nyújtva. Úgy tűnt, mélyen alszik. Dániel fél térdre ereszkedett és begörbített ujjával óvatosan kisimított egy tincset Abby arcából. Aztán újra fölegyenesedett, lesöpörte a nadrágjáról a fadarabkákat, és a terasz felé indult - Isten az égben! - üvöltötte Rafe, majd megpördült a tengelye körül, és beviharzott a házba. Jól bevágta maga mögött az ajtót. Justin most már határozottan sírt. Ennek nem volt semmi értelme. Mintha lassan, billegve körben forgott volna az egész fölfoghatatlan jelenet. Úgy láttam, a ház magatehetetlenül tántorog, a kert pedig hullámzik, mint a víz. Rádöbbentem, hogy mégsem vagyok józan, sőt látványosan tökrészeg vagyok. Leültem a padra, és lehajtottam a fejemet a két térdem közé, hogy leálljon végre a körforgás. Bizonyára elaludtam, vagy elájultam, nem tudom. Valahonnan kiabálást hallottam, de úgy tűnt, nincs hozzá közöm, így aztán nem foglalkoztam vele. Arra ébredtem, hogy megrándul a nyakam. Hosszú időbe telt mire rájöttem, hol vagyok-, összegömbölyödve feküdtem a kőpadon, és a fejem nem túl méltóságteljes szögben a falnak dőlt. Nyirkos volt a ruhám, és rázott a hideg. Apránként kibogoztam magam, és fölálltam. Ez hiba volt forogni kezdett velem a világ, bele kellett csimpaszkodnom a borostyánba, hogy függőleges testhelyzetben maradjak. A kert időközben elszürkült. Mozdulatlan, kísérteties, kora hajnali szürkeség volt ez, levél se rezdült. Egy pillanatig féltem kilépni a falfülkéből, úgy tűnt, a kertet most nem szabad megzavarni. Abby már nem volt ott. A harmatos fűben csuromvizes lett a lábam, meg a farmerem szegélye. A teraszon ott hevert valakinek az összegubancolódott zoknija, talán éppen az enyém, de nem volt energiám lehajolni érte. Az üvegajtó nyitva volt. Rafe a kanapén horkolt csikkekkel teli hamutartók, üres poharak, szétdobált párnák között, állott piaszagban. A

zongorát girbegurba üvegszilánkok csúfították el, alattomosan lapultak a csillogó fafelületen és a sárguló billentyűkön. A zongora fölött pedig volt egy friss bemélyedés a falon: valaki odavágott egy poharat vagy egy hamutartót, mégpedig nem viccből. Lábujjhegyen föllopóztam az emeletre, és ruhástól bemásztam az ágyba. Még jó sokáig tartott, mire megszűnt a vacogás, és el tudtam aludni. 19. fejezet Nem túl meglepő módon későn ébredtünk, pokoli másnaposan, zsibbadt aggyal. Gyilkos fejfájás gyötört, még a hajam is fájt, a szám pedig duzzadt volt, puha, érzékeny, és mintha szégyenkezett volna, mint a kiszavazott játékos A leggyengébb láncszem-ben. Magamra húztam a tegnapi ruha fölé egy pulcsit, megnéztem a tükörben, nem hagyott-e nyomot az arcomon Dániel borostája (nem), és levonszoltam magam a földszintre. A konyhában Abby jégkockákat hajigált egy pohárba. - Bocs - szólaltam meg az ajtóban. Lekéstem a reggelit? Visszadobta a jégkockás tálcát a hűtőbe, és bevágta az ajtót - Nem éhes senki - mondta. Én iszom egy Bloody Maryt. Dániel csinált kávét. Ha mást is akarsz, szolgáld ki magad. Azzal kifurakodott mellettem az ajtón, és bevonult a szalonba.. Úgy éreztem, ha megpróbálok rájönni, miért van rám kibukva, könnyen szétrobbanhat a fejem. Töltöttem magamnak jó sok kávét, megvajaztam egy szelet kenyeret - hogy meg is pirítsam, az iszonyú komplikált műveletnek tűnt -, és bementem én is a szalonba. Rafe még mindig öntudatlanul hevert a kanapén ruhástól, fejére húzott párnával. Dániel az ablakpárkányon ülve bámult ki a kertbe, egyik kezében bögrével, a másikban elfeledve füstölgő cigarettával. Nem nézett hátra. - Kap így levegőt? - böktem az állammal Rafe felé. - Kit érdekel? - morogta Abby. Csukott szemmel, poharát a homlokához szorítva kornyadozott az egyik karosszékben. Csikkek, izzadság és kiömlött pia állott, túlérett szaga terjengett. Az üvegszilánkokat valaki letakarította a zongoráról, most a padló egyik sarkában alkottak fenyegető kis kupacot, óvatosan leültem, és próbáltam úgy enni, hogy nem mozgatom a fejemet. Ragacsos volt az ólomlábakon vánszorgó délután, mint a melasz. Abby ímmel-ámmal pasziánszozott, pár percenként megunta, majd kezdte elölről. Én a karosszékben összekuporodva hol elbóbiskoltam, hol fölébredtem. Végül megjelent Justin is a hálóköntösébe burkolózva. Fájdalmasan megremegett a szemhéja, amikor szembesült az ablakon beáradó fénnyel. Tulajdonképpen szép nap virradt ránk, már akinek volt hangulata az ilyesmihez. - Atyaisten! - jajdult föl elhaló hangon Justin, és eltakarta a szemét. - A fejem! Azt hiszem, kezd kijönni rajtam az influenza. Mindenem fáj. - A hűvös éjszakai levegő - mondta Abby, miközben újra kirakta a kártyákat. - Hideg, nyirkos, miegymás. Arról nem is beszélve, hogy annyi puncsot vedeltél, hogy vígan elúszkálna rajta egy sétahajó. - Nem a puncstól van. A lábam is fáj, márpedig a másnaposságtól nem fáj az ember lába!

Nem húzhatnánk be a függönyt? - Nem - mondta meg sem fordulva Dániel. - Igyál egy kis kávét. - Lehet, hogy agyvérzést kaptam. Attól fájni szokott az ember szeme, nem? - Másnapos vagy! - jelentette ki a kanapé mélyéről Rafe. - És ha nem hagyod abba a nyavalygást, odamegyek és megfojtalak, ha beledöglök is. - Ó, remek - mondta az orrnyergét dörzsölgetve Abby. - Ez is él. - Justin rá se hederített Rafe-re, csak az állát fagyosan fölszegve jelezte, hogy az éjszakai csatának még nincs vége, és lerogyott egy karosszékbe. - Talán fontolóra vehetnénk, hogy egy ponton majd kimenjünk a szabadba - mondta Dániel, aki végre fölocsúdott merengéséből, és körülnézett a szobában. - Attól talán kitisztul a fejünk. - Én nem tudok kimozdulni - mondta Justin, és Abby Bloody Maryjéért nyúlt. - Influenzás vagyok. Ha kimegyek, tüdőgyulladást kapok. Abby rácsapott a kezére. - Az az enyém! Csinálj magadnak te is! - Az ókoriak erre azt mondták volna - szólalt meg Dániel -, hogy azért szenvedsz, mert fölborult a testnedveid egyensúlya, és a fekete epe túltengése melankóliát okoz. A fekete epe hideg és száraz, úgyhogy valami meleg, nedves táplálékkal ellensúlyozhatod. Arra már nem emlékszem, hogy mély ételeket tartják szangvinikusnak, de logikusnak tűnik, hogy például a vörös hús... - Sartre-nak igaza volt - dünnyögte a párnáján keresztül. Rafe. - A pokol nem más, mint a többi ember... Ugyanígy éreztem én is. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy végre este legyen, és mehessek sétálni. Hogy végre kijussak ebből a házból, elszabaduljak ezektől az emberektől, és megpróbáljam agyilag földolgozni az előző estét. Soha életemben nem töltöttem még ilyen sok időt egyhuzamban mások társaságában. Addig a napig ez meg sem fordult az agyamban, de akkor és ott hirtelen durva inzultusnak éreztem mindent, amit csináltak: ahogy Justin előadta a hattyú halálát, ahogy Abby az asztalra pattintotta a lapokat, ahogy Dániel szabályos időközönként a szájához emelte, majd leengedte a cigarettát - sőt még Rafe szuszogását is. Fejemre húztam a pulcsimat, bevackoltam magam a karosszék sarkába, és elaludtam. Mire fölébredtem, üres volt a szoba. Úgy nézett ki, mintha gyorsan, hirtelen hagyták voina el. Erre utalt az égő villany, a fura szögben megdöntött lámpaernyők, a hátratolt karosszékek, a félig teli bögrék meg a ragacsos karikák az asztalon. - Hahó! - kiáltottam, de a hangomat fölszívták az árnyak, és nem felelt senki. Whitethorn House óriásínak és barátságtalannak tűnt. Akkor tud ilyen lenni egy ház, amikor az ember éjszaka, miután már lezárta az előző napot, lemegy a földszintre: idegen, visszahúzódó, belemerül a maga privát ügyeibe. Cetli sehol. Tehát a többiek alighanem mégis elmentek sétálni, hogy a szél elfújja a másnaposságukat.

Kitöltöttem magamnak egy bögre hideg kávét, és a mosogatónak dőlve, az ablakon kibámulva megittam. Éppen kezdett aranyló, szirupos színezetet ölteni a fény, a pázsiton a zuhanórepülést gyakorló fecskék csiviteltek. A mosogatóban hagytam a bögrémet, és fölmentem a szobámba. Önkéntelenül is halkan lépkedtem, és a nyikorgó lépcsőfokot kihagytam. Amikor a szobám kilincsére tettem a kezem, úgy éreztem, a ház összeszedi erejét, és megfeszül körülöttem. Még ki se nyitottam az ajtót, még nem is éreztem a szállongó dohányfüst enyhe illatát, nem is láttam az ágyon mozdulatlanul ülő, széles vállú valaki sziluettjét, de már tudtam, hogy Dániel otthon van. Ahogy felém fordította a fejét, kéken csillant a szemüvegén a függönyön átszűrődő fény. - Ki vagy te? - kérdezte. Olyan gyorsan járt az agyam, hogy még Frank se várhatott volna tőlem ennél jobbat. Máris a számhoz emeltem az ujjamat, a másik kezemmel pedig nagyot csaptam a villanykapcsolóra, majd elkiáltottam magam. - Hahó, én vagyok, itt vagyok kint! - Hálát adtam az égnek, amiért Dániel olyan fura figura, hogy akár még el is sikkadhat ez a Ki vagy te? Fürkész tekintete az arcomra szegeződött. Éppen eltorlaszolta a bőröndöm felé vezető utat. - Hol van mindenki? - kérdeztem, és föltéptem a topomat, hogy lássa a melltartómra csíptetett parányi mikrofont meg a fehér kötés alá futó drótot. Dániel egy leheletnyit fölvonta a szemöldökét. - Bementek a városba mozizni - mondta higgadtan. - Nekem még volt itt egy kis dolgom. Úgy döntöttünk, inkább nem ébresztünk föl. Bólintottam, fölemelt hüvelykujjal megköszöntem, hogy vette a lapot, majd lassan letérdeltem, hogy előhúzzam az ágy alól a gurulós bőröndömet, de közben végig rajta tartottam a szemem Dánielen. A zenedoboz ott állt az éjjeliszekrényen. Jó kemény, hegyes a sarka, és a kezem ügyében van: ha kell, nyerhetek vele annyi egérutat, hogy kijussak innen. Dániel azonban nem mozdult. Bepötyögtem a számkombinációt, kinyitottam a bőröndöt, előkotortam az igazolványomat, és odadobtam neki. Tüzetesen megvizsgálta. - Jól aludtál? - kérdezte szertartásosan. Elmélyülten az igazolvány fölé hajolt, és nekem már az éjjeliszekrényen volt a kezem, centiméterekre a pisztolytól. Ha megpróbálom becsúsztatni az övembe, és ő fölnéz... nem, nem. Becipzároztam és lezártam a bőröndöt. - Nem valami jól - feleltem Dániel érdeklődésére. - Ez a fejfájás még mindig gyilkos. Olvasgatok egy keveset, és reménykedem, hogy majdcsak elmúlik. Akkor majd találkozunk. - Integettem Dánielnek, hogy figyeljen rám, majd az ajtó felé indultam, és ujjamat begörbítve mutattam, hogy jöjjön ő is. Még vetett egy utolsó pillantást az igazolványomra, majd óvatosan visszahelyezte az éjjeliszekrényre. - Igen - mondta -, később biztosan találkozunk. - Azzal fölállt az ágyról, és követett a földszintre. A méreteihez képest nesztelenül mozgott. A lépcsőn végig éreztem, hogy ott van a hátam

mögött, és tudtam, hogy félnem kellene, hiszen elég, ha megtaszít... de nem féltem. Futótűzként száguldozott az ereimben az adrenalin, és talán soha életemben nem került még el annyira a félelem, mint akkor. Frank ezt egyszer a mélység mámorának nevezte, és figyelmeztetett, hogy ne bízzak benne, mert a titkos ügynökök ugyanúgy megfulladhatnak, mint a mélytengeri búvárok a súlytalanság eksztatikus állapotában, de nem érdekelt. Dániel érdeklődve figyelte a szalon ajtajából, ahogy az „Oh, Johnny, How You Can Love"-ot dudorászva átpörgetem a lemezeket. Végül Faúré Requiemjét választottam. Gondoltam, Frankre úgyis ráfér, hogy hallgasson valami jó zenét, és gyarapítsa egy kicsit a műveltségét. Föltettem a szokásos vonós szonáták helyett - Franknek aligha tűnik föl a váltás -, és jó hangosra állítottam. Elégedett sóhajjal lerogytam a karosszékembe, lapozgattam egy keveset a jegyzetfüzetemben, majd nagyon óvatosan, fásliról fáslira lehámoztam magamról a kötést, és levettem a melltartómra csíptetett mikrofont. Ezután otthagytam az egész pakkot a széken, és hallgattam egy kicsit a zenét. Dániel kíséretében áthaladtam a konyhán, majd kiléptem az üvegajtón. Nem szívesen mentem végig a nyitott, füves területen, hiszen Frank azt mondta ugyan, hogy Vizuális megfigyelés nem lesz, de ő akkor is ezt mondta volna, ha van. Ezzel együtt nem tehettünk mást. A pázsit szélén haladtam, majd bevettem magam a fák közé. Ott már nem láthattak minket. Valamelyest megnyugodtam, és eszembe jutott, hogy talán be kéne gombolkoznom. Hiszen ha Frank valamelyik embere mégis figyel, gondolkodóba ejtheti a hiányos öltözékem. A falfülke világosabb volt, mint vártam. A ferdén beeső, hosszú, aranyló fénysugarak megcsillantak a füvön, besurrantak a kúszónövények közé, és foltokban megvilágították a kőlapokat A pad olyan hideg volt, hogy a farmeren keresztül is fázott a hátsóm. A borostyán szépen visszahullt a helyére, elrejtve minket a kíváncsi szemek elől. - Oké - mondtam. - Beszélgethetünk, csak halkan. Biztos, ami biztos. Dániel bólintott. Leporolta egy kicsit a másik padot, és leült. - Szóval Lexie halott - mondta. - Hát, igen - feleltem. - Sajnálom. - Ez vagy százféle okból rém komikusan hangzott. - Mikor halt meg? - Még akkor este, amikor leszúrták. Biztosan nem szenvedett sokat, ha ez vigasztal. Nem felelt. Összekulcsolta az ölébe ejtett kezét, és a borostyánfüggönyön át kifelé bámult. A lábunknál zúgott a csörgedező víz. - Cassandra Maddox - szólalt meg végül a nevemet ízlelgetve Dániel. - Tudod, sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet az igazi neved. Ez illik hozzád. - Általában Cassie-nek szólítanak - mondtam. Erre nem reagált. - Miért vetted le a mikrofont? Ha valaki mással ülök ott, talán megpróbálom elmismásolni ezt a témát, például

visszakérdezéssel hárítok (Mégis, mit gondolsz?), de Dániellel ez nem ment. - Tudni akarom, mi történt Lexie-vel - mondtam. - Nem érdekel, hogy más is hallja-e rajtam kívül. Gondoltam, több az esélyem arra, hogy elmondod, ha látod, hogy megbízhatsz bennem. Dániel - talán udvariasságból, vagy egyszerűen azért, mert a megbízhatóságom közömbös téma volt a számára - nem tett ironikus megjegyzést. - És szerinted én tudom, hogy halt meg? - kérdezte. - Igen - feleltem. - Szerintem tudod. Dániel ezt fontolóra vette. - Ez esetben nem kéne félned tőlem? - Talán igen. De nem félek. Fürkész tekintettel, ráérősen vizsgálgatott. - Tudod, nagyon hasonlítasz Lexie-re - mondta végül. - Nemcsak külsőre, hanem alkatilag is. Eleinte arra gondoltam, hogy ezt biztos csak elhitettem magammal, mert így bocsánatos bűn, hogy ilyen sokáig átvertél, pedig igaz. Lexie nem ismerte a félelmet. Olyan volt, mint egy jégtáncos, aki teljes sebességgel siklik, és közben minden erőlködés nélkül megőrzi az egyensúlyát, sőt még csodaszép, örömteli forgásokat meg ugrásokat is bedob, pusztán a hecc kedvéért. Mindig is irigyeltem ezért. Árnyékban volt a szeme, az arcáról pedig nem tudtam leolvasni semmit. - Te is a hecc kedvéért csináltad, ha szabad kérdeznem? - Nem - feleltem. - Először nem is akartam elvállalni. Mackey nyomozó ötlete volt. Szerinte a nyomozás érdekei ezt diktálták. Dániel bólintott; és nem látszott meglepettnek. - Kezdettől fogva ránk gyanakodott mondta, és én rádöbbentem, hogy igaza van. Hát persze, hogy igaza van! Frank szövegelése a titokzatos idegenről, aki a fél világon át követte Lexie-t, csak ködösítés volt. Hiszen tudta, hogy Sam dührohamot kapná, ha fölmerülne, hogy egy fedél alatt lakjam a gyilkossal. Frank híres intuíciója tehát már akkor működésbe lépett, amikor még be se tettük a lábunkat az esetszobára. Mindvégig tudta, hogy ez a ház rejti a választ. - Ez a Mackey nyomozó érdekes ember - mondta Dániel. - Olyan, mint a Jakab kori drámák elbűvölő gyilkosai, akik mindig a legjobb monológokat kapják. Gondolj csak Bosoléra John Webster Amalp hercegnőjében, vagy De Flores alakjára Thomas Middletonnál. Kár, hogy nem mondhatsz el nekem semmit, érdekelne, hogy mi mindenre érzett rá. - Engem is - mondtam. - Hidd el. Dániel elővette a cigarettatárcáját, kinyitotta, és udvariasan megkínált. Elmélyült, nyugodt volt az arca, amikor tüzet adott. - Hát akkor - szólalt meg, miután ő is rágyújtott, és eltette a tárcát -, nyilván van hozzám néhány kérdésed. - Ha annyira hasonlítok Lexie-re, mi árult el? - Ezt muszáj volt megkérdeznem. Nem valamiféle szakmai büszkeség miatt: egyszerűen tudnom kellett, mi volt az az eltéveszthetetlen különbség kettőnk között. Dániel felém fordította a fejét, váratlan volt számomra az arckifejezése: már-már

gyöngédségről, de legalábbis együttérzésről árulkodott. - Tudod, hihetetlenül jól csináltad mondta kedvesen. - Szerintem a többiek még most sem gyanítanak semmit. Kettőnknek kell eldöntenünk, mit kezdjünk ezzel a helyzettel. - Annyira azért nem csinálhattam jól - mondtam -, különben most nem ülnénk itt. A fejét rázta. - Mindkettőnkhöz igazságtalan vagy, ha ezt mondod, nem gondolod? Gyakorlatilag hibátlanul csináltál mindent. Azt szinte azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel, mindannyian észrevettük, ahogy neked is föltűnne, ha a partneredet kicserélnék az egypetéjű ikertestvérére. De ezt sok mindennel meg lehetett magyarázni. Először azt hittem, hogy talán csak a saját érdekedben megjátszod az amnéziát, de aztán fokozatosan világossá vált, hogy tényleg károsodott a memóriád. Hiszen arra például nemigen volt ésszerű magyarázat, hogy miért tennél úgy, mintha nem emlékeznél arra a fényképalbumra, ráadásul szemmel láthatóan zavart, hogy nem emlékszel rá. Miután meggyőződtem róla, hogy nem ez a probléma, arra gondoltam, hogy talán el akarsz menni a házból. Az adott körülmények között ez abszolút érthető lett volna, de Abby biztos volt benne, hogy nem erről van szó, és Abby ítélőképességében megbízom. Ezen kívül tényleg... Megint felém fordult. - Tudod, tényleg boldognak látszottál. Sőt, nem is csupán boldognak, inkább elégedettnek, megállapodottnak. Úgy befészkelted magad közénk, mintha soha nem is lettél volna távol. Lehet, hogy ez szándékos volt, és akkor még jobban érted a dolgodat, mint gondoltam. De nehéz elhinnem, hogy engem és Abbyt is így megcsalt volna az ösztönünk. Erre nem tudtam mit mondani. Egy múló pillanatra szerettem volna kis gombóccá zsugorodni, és teli tüdőből ordítani, mint egy gyerek, akit elkeserít a világ borzalmas kegyetlensége. Semmitmondóan lejjebb hajtottam egy kicsit a fejemet, majd slukkoltam egyet, és lepöcögtettem a hamut a kőlapokra. Dániel komoran, türelmesen várt, és ettől jeges, figyelmeztető borzongás futott végig rajtam. Amikor világossá vált a számára, hogy nem fogok válaszolni, alig észrevehetően, bensőségesen, elgondolkodva bólintott. - Mindenesetre - szólalt meg - abban maradtam magammal, hogy egyszerűen trauma hatása alatt állsz, mármint nem te, hanem Lexie. Hiszen egy erős trauma hatására - és ami Lexie-vel történt, az kétségkívül annak számít teljesen átalakulhat az áldozat személyisége: az erős emberből reszketeg idegroncs lesz, a víg kedélyűből melankolikus, a szelídből gonosz. Egy ilyen trauma után az ember sokezernyi apró darabra hullik szét, és a maradványai abszolút felismerhetetlen formában rendeződnek újra. Egyenletes, nyugodt volt a hangja. Most megint másfelé nézett, az enyhe szélben remegő, fehér galagonya virágokra szegeződött a tekintete, így nem láthattam a szemét - Ehhez képest a Lexie-n észlelhető változások könnyen megmagyarázható, banális apróságok voltak. Feltételezem, hogy Mackey nyomozó ellátott a szükséges információkkal. - Ö is, meg Lexie is. A mobiltelefonos videók révén. Dániel ezt olyan sokáig emésztette, hogy már azt hittem, megfeledkezett a kérdésemről. Olyan volt az arcberendezése, hogy eleve mozdulatlan benyomást keltett - talán a szögletes

állkapcsa miatt -, így szinte lehetetlen volt leolvasni róla bármit is. - „Minden túl van értékelve, kivéve Elvist meg a csokit" - szólalt meg végül. - Az nagy húzás volt. - Akkor a hagyma buktatott le? - kérdeztem. Nagy levegőt vett, és megborzongott. Kizökkent a merengő hangulatból. - Hát igen, a hagyma... - mondta halovány mosollyal. - Lexie két dolgot fanatikusan gyűlölt: a hagymát meg a káposztát. A káposztát szerencsére egyikünk sem szereti, de a hagymafronton kompromisszumot kellett kötnünk: abban maradtunk, hogy csak hetente egyszer kerül az asztalra. Lexie még így is nyavalygott, meg kiszedegette az ételből, meg ilyesmi, de azt hiszem, inkább csak Rafe-et meg Justint akarta húzni ezzel. Szóval amikor zokszó nélkül megetted a hagymás pörköltet, és még repetát is kértél, tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam rájönni, hogy mi a hézag, mert nagyon jól kivágtad magad, de azért nem térhettem napirendre fölötte csak úgy. Csak egyféle alternatívát tudtam elképzelni: azt, hogy ha nem csak megjátszod a memóriazavart, akkor, bármilyen hihetetlennek tűnik, te nem Lexie vagy. - Ezért csapdát állítottál nekem - mondtam. - Tudod, a Brogan's kocsmával. - Hát, azért csapdának nem nevezném - mondta kissé szigorúan Dániel. - Inkább próbatételnek. Spontán jött az ötlet. Tudtam, hogy Lexie-nek nincs különösebb véleménye a Brogan'sről, még abban sem vagyok biztos, hogy járt-e ott valaha. Úgy gondoltam, egy imposztor ezt aligha tudja, hiszen legföljebb abból készülhetett föl, hogy mit szeretett Lexie és mit nem, de hogy mi iránt volt közömbös, abból aligha. Úgyhogy mivel jól válaszoltál, ráadásul fölidézted Lexie-nek azt a benyögését Elvisről meg a csokiról, megnyugodtam. És aztán jött a múlt éjszaka. A csók. Elhűltem, de aztán eszembe jutott, hogy nincs rajtam a mikrofon. - Lexie nem csókolózott volna veled? - kérdeztem higgadtan, és lehajoltam, hogy elnyomjam a cigit az egyik kőlapon. Dániel arcára szép lassan kiült az a jellegzetes, kedves mosoly, ami egy csapásra jóképűvé tette. - Ó, dehogynem! - mondta. - Nagyon is illett a karakteréhez az a csók, és igen kellemes is volt, ha szabad ezt mondanom. - A szemem se rebbent - Szóval nem a csók árult el, hanem a reakciód. Egy pillanatra döbbent arcot vágtál, látszott, hogy sokkol, amit műveltél. Aztán magadhoz tértél, tettél egy laza megjegyzést, és találtál valami kifogást, hogy elmehess. Csakhogy, tudod, Lexie-t egy pillanatra se rázta volna meg az a csók, és az is biztos, hogy nem táncolt volna vissza. Inkább... - Dániel elmerengve füstkarikákat fújt a falfülkére boruló borostyánba. - Inkább diadalittas lett volna. - Miért? - kérdeztem. - Talán próbálkozott ez ügyben? - Az agyam gyorscsévélő üzemmódban rohant végig a videókon: Lexie Rafe-fel is, Justinnal is flörtölgetett Dániellel viszont soha. A leghalványabb erre utaló jelet se tudtam fölidézni, de ez, persze, lehetett blöff is, lehet, hogy így akarta félrevezetni a többieket... - Ez árult el - mondta Daniél. Csak bámultam rá.

Szétmorzsolta a talpa alatt a csikket - Lexie képtelen volt arra, hogy a múlton rágódjon folytatta -, és arra is, hogy egy lépésnél tovább gondolkodjon előre. Talán ez lehetett az egyik dolog, ami elkerülte a figyelmedet Ez nem a te hibád, hiszen nehéz elképzelni, hogy valakinek ennyire egyszerű legyen az észjárása, még leírni sem könnyű az ilyesmit. Kifejezetten ijesztő volt, mint valami testi fogyatékosság. Erősen kétlem, hogy Lexie képes lett volna kitervelni valakinek az elcsábítását, de ha már valami megtörtént, az biztosan nem sokkolta volna. Arra pedig végképp nem látott volna semmi okot, hogy félúton megálljon. Te viszont szemmel láthatóan próbáltad fölmérni a következményeket. Gondolom, a saját életedben van barátod vagy partnered. Nem mondtam semmit. - Szóval - folytatta Dániel -, ma délután, miután a többiek elmentek, fölhívtam a főkapitányságot, és megkérdeztem, hol találom Sam O'Neill nyomozót. A nő, akivel beszéltem, először nem találta a mellékét, de aztán megnézte valami belső telefonkönyvben, és megadott egy számot. Azt mondta, a gyilkossági csoport irodájában fog csörögni. A röpke, fáradt sóhaja mintha pontot tett volna valaminek a végére. - Gyilkossági csoport... mondta halkan. - Innentől kezdve mindent tudtam. - Sajnálom - mondtam megint. Tehát amíg mi kávéztunk, egymás agyára mentünk, és a másnaposságról nyavalyogtunk; amíg elküldte a többieket moziba, és ott várt rám Lexie sötétedő kis hálószobájában, mindvégig magával cipelte a gyanú terhét. Bólintott. - Igen - mondta. - Azt látom. Hosszú csönd telepedett ránk. Végül én törtem meg: - Tudod, hogy meg kell kérdeznem, mi történt. Dániel levette a szemüvegét, és megtörölgette a zsebkendőjével. Üres volt így a szeme, mintha vak lenne. - Van egy spanyol közmondás - szólalt még - amit mindig is lenyűgözően találónak éreztem: „Vedd el, amit akarsz, és fizess meg érte, monda Isten." Úgy hullottak a szavai a borostyánba burkolt csöndbe, mint az apró kavicsok, amelyek után alig fodrozódik a víz színe. - Én nem hiszek Istenben - folytatta Dániel -, de úgy tűnik nekem, hogy ennek az alapelvnek megvan a maga isteni természete, legalábbis elképesztő, hogy milyen kristálytiszta. El tudsz képzelni ennél egyszerűbb vagy fontosabb szabályt? A tiéd lehet minden, amit csak akarsz, amennyiben elfogadod, hogy ára van, és azt meg kell majd fizetned. Újra. föltette a szemüvegét, és hűvös, nyugodt tekintettel nézett rám. A zsebkendőjét visszagyömöszölte az inge zsebébe. - Én úgy látom - folytatta -, hogy a mi társadalmunk megfeledkezett a közmondás második részéről. Csak azt halljuk, hogy „Vedd el, amit akarsz, monda isten"; a dolgok áráról mindenki mélyen hallgat, és amikor eljön az ideje, hogy kiegyenlítsük a számlát, mindenki föl van háborodva, vegyük csak a robbanásszérű nemzetgazdasági fellendülést, mint a legnyilvánvalóbb példát: annak is ára volt, mégpedig az én meglátásom szerint elég borsos ára. Tele az ország szusi-bárokkal meg SUV-ekkel, de a korunkbeli emberek nem tudnak lakáshoz jutni a szülővárosukban, így több évszázados

múltra visszatekintő közösségek hullanak szét. Az embereknek napi öt-hat órájuk megy el a közlekedésre, a szülők nem látják a gyerekeiket, mert mindkettőjüknek túlórázniuk kell, hogy megéljenek valahogy. A kultúrára sincs már időnk: sorra zárnak be a színházak, az építészetet tönkreteszik az irodaházak. És így tovább és így tovább. Egy csöppet sem volt ingerült a hangja, inkább csak nagyon belemerült a témába. - Nem gondolom, hogy emiatt föl kéne háborodnunk - mondta a szememből olvasva. - Sőt, igazából még csak meg se kéne lepődnie senkinek. Elvettük, amit akartunk, most pedig fizetünk érte, és afelől sincs kétségem, hogy sokan úgy érzik, végső soron jó üzletet kötöttünk. Csak azt a rettentő nagy hallgatást találom furcsának, ami a fizetendő árat körülveszi. A politikusok folyamatosan azt hangoztatják, hogy Utópiában élünk. Ha valaki, aki még nem vakult el egészen, megpendíti, hogy ez a boldogság talán még sincs ingyen, akkor az a borzalmas emberke - hogy is hívják, tudod, a miniszterelnök... - azonnal tévébeszédet mond. És ahelyett, hogy elmagyarázná, hogy az ár, amit fizetni kell, a természet törvényeiből fakad, dühödten tagadja a létezését, és összeszid minket, mint a gyerekeket, amiért szóba hoztuk. A végén kénytelen voltam megszabadulni a tévémtől - tette hozzá kissé durcás hangon. - A potyázok nemzete lettünk: hitelre vásárolunk, de amikor megjön a számla, mélységes fölháborodásunkban még csak ránézni sem vagyunk hajlandók. Öklével följebb tolta a szemüvegét az orrán, és a lencsén keresztül pislogott rám. - Én viszont mindig is elfogadtam, hogy mindennek ára van - jelentette ki egyszerűen. - Minek van ára? - kérdeztem. - Mi kell neked? Dániel ezt csöndben átgondolta - mármint, azt hiszem, nem is magát a választ, hanem hogy hogyan magyarázhatná el nekem a legjobban. - Eleinte - szólalt meg végül - inkább arról volt szó, hogy mi nem kell. Még jóval azelőtt, hogy diplomám lett, világossá vált a számomra, hogy a szokásos alkut - egy csipetnyi luxus a szabadidőmért és a komfortérzetemért cserébe - nem óhajtom megkötni. Szívesen éltem volna beosztással, ha ez az ára, hogy ne kelljen kilenctől ötig egy irodai kockában ülnöm. Ezer örömmel föláldoztam volna az új kocsit és a heverészést a napfényes tengerparton meg a... hogy is hívják azt a kütyüt...? Az iPodot. Az idegeim kezdték fölmondani a szolgálatot, és most, hogy lelki szemeim előtt megjelent a torremolinosi strandon tarkabarka koktélt szopogató, az iPodjából jövő zenére rángatózó Dániel, kis híján elvesztettem az önuralmamat. Dániel halovány mosollyal rám emelte a tekintetét. - Igazából nem is lett volna áldozat - folytatta. - Csak azt hagytam ki a számításból, hogy az ember nem sziget, és nem olyan egyszerű kivonni magad az uralkodó életformából. Amikor ugyanis egy bizonyos fajta alku egy társadalomban irányadóvá válik ha úgy tetszik, eléri a kritikus tömeget -, akkor nincs könnyen hozzáférhető alternatíva. Manapság az ember nem igazán dönthet úgy, hogy szerényen, mértékletesen fog élni: vagy engedelmes kuli lesz, vagy pedig pirítóson él egy nyomorúságos garzonban, tizennégy diákkal a feje fölött. Engem az utóbbi sem nyűgözött le túlságosan. Egy ideig próbálkoztam vele, de abban a zajban gyakorlatilag lehetetlen volt dolgozni, meg aztán egy baljós külsejű vén paraszt volt a háziúr, aki a legfurább időpontokban állított be, és mindig dumálni akart, és... szóval, érted. A szabadság és a komfortérzet manapság nem olcsó mulatság. Ha ilyesmire vágysz, készen

kell állnod arra, hogy komoly árat fizess érte. - Nem volt más választásod? - kérdeztem. - úgy tudtam, van pénzed. Dániel gyanakvóan bámult rám, én pedig üres tekintettel néztem vele farkasszemet. Végül fölsóhajtott. - Azt hiszem, jólesne valami ital - mondta. - Ha jól emlékszem, itt hagytam... igen, itt van . - Oldalra hajolt, és a pad alatt tapogatózott. Mindez szinte még el se jutott az agyamig, máris fölmértem a helyzetet: fegyverként használható tárgy nincs ugyan a kezem ügyében, de ha az arcába csapok a borostyánnal, talán nyerek annyi egérutat, hogy eljussak a mikrofonig, és segítségért kiáltsak... Erre azonban nem került sor, mert Dániel egy félig teli whiskysüveget vett elő a pad alól. - Még az éjjel hoztam ki magammal, aztán a nagy izgalomban megfeledkeztem róla. És kell itt lennie... igen! - Előhúzott egy poharat is. Kérsz? Jóféle whisky volt, Jameson's Crested Ten, és Isten látja a lelkemet, igazán rám fért volna egy ital. - Kösz, nem - mondtam. Csak semmi fölösleges kockázat, ezt a fickót nem ejtették a fejére. Dániel bólintott, majd megvizsgálta a poharát és lehajolt, hogy kiöblítse a lábunknál csörgedező vízben. - Gondolkodtál már azon - kérdezte -, hogy milyen fokot ért el ebben az országban a rettegés? - Nem sokat - mondtam. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne veszítsem el a beszélgetés fonalát, de ismertem annyira Dánielt, hogy tudjam: ki akar lyukadni valamire, és majd szépen el is jut oda a maga tempójában. Talán negyvenöt percünk lehetett hátra a Fauré-lemez lejártáig, és én mindig is szívesen hagytam, hogy a gyanúsított vigye a prímet. Hiszen bármilyen erős valaki, bármennyire tud uralkodni magán, az őrizgetett titok - én már csak tudom! - egy idő után súlyos teherként nehezedik rá. Kifárasztja, és halálosan magányosnak érzi tőle magát. Ha tehát hagyjuk őket beszélni, csak noszogatni kell őket olykor egy kicsit, meg a helyes irányba terelgetni: A többit elvégzik ők maguk. Dániel lerázta a pohárról a vízcseppeket, és újra előhúzta a zsebkendőjét, hogy. megtörölgesse. - Az adósmentalitás egyik fontos eleme ugyanis a szüntelen, búvópatakként áramló, kétségbeesetten elfojtott rettegés, világviszonylatban nálunk van az egyik legmagasabb adósság-jövedelem arány, és a többséget két fizetés választja el attól, hogy utcára kerüljön. A hatalmon lévők - azaz a kormányok, illetve a munkaadók - pedig ezt igen hatékonyan kihasználják. Hiszen a rettegő ember szót fogad, mégpedig nem csupán fizikailag, hanem intellektuálisan és érzelmileg is. Ha a munkáltatód azt mondja, túlórázz, és tudod, hogy ha ezt megtagadod, veszélybe sodorsz mindent, amid van, akkor nem csupán ledolgozod a túlórát, hanem, még be is magyarázod magadnak, hogy önként teszed, a cég iránti lojalitásból. Hiszen ha nem ezt gondolod, akkor kénytelen vagy beismerni, hogy félelemben élsz. Tehát észrevétlenül meggyőzted magad arról, hogy erős érzelmi szálak fűznek valami bazi nagy multinacionális vállalathoz. Immár nemcsak a munkaidődet, hanem a gondolatvilágodat is áruba bocsátod. Béklyóktól mentes cselekvésre vagy gondolkodásra csak azok képesek, akiket nem bénít a félelem - vagy azért, mert heroikusan bátrak, vagy azért, mert őrültek, vagy azért, mert biztonságban érzik magukat. Kitöltött magának háromujjnyi whiskyt. - Belőlem a legvadabb fantáziával se lehetne hőst csinálni - folytatta azután -, és őrültnek sem tartom magam. A többiekről sem gondolom,

hogy bármelyik kritériumnak megfelelnének. Mégis azt akartam, hogy mindannyian megkapjuk az esélyt a szabad életre. - Letette az üveget, és rám pillantott. - Azt kérdezted, mi kell nekem. Ezt én is sokszor megkérdeztem magamtól. És egy-két éve arra a következtetésre jutottam, hogy igazán csak két dolog kell nekem ezen a világon: a barátaim társasága meg a béklyóktól mentes gondolkodás lehetősége. Vékony pengeként hasított belém valami honvágyszerű érzés. - Nem kértél valami sokat az élettől - mondtam. - Ó, dehogynem! - felelte Dániel, és kortyolt egyet a whiskyjéből. Nyersebb lett a hangja. - Nagyon is sokat kértem. Ebből a kívánságból ugyanis az következik, hogy biztonságban kell lennünk, mégpedig hosszú távon. És ezzel visszakanyarodtunk a legutóbbi kérdésedhez. A szüleim hagytak rám bizonyos befektetéseket, amelyekből származott némi jövedelmem. A nyolcvanas években még bőven elég volt mindenre, most viszont egy ócska garzon lakbérére is alig futja belőle. Rafe-nek durván ugyanilyen összeget biztosít a családjától kapott pénzalap, Justin csak addig kap apanázst, amíg be nem fejezi a PhD-kurzust. Eddig tart Abby ösztöndíja is, ahogy Lexie-é is ekkor járt volna le. Mit gondolsz, hány olyan embernek van munka Dublinban, aki csak irodalommal akar foglalkozni meg együtt lenni a barátaival? Pár hónapon belül ugyanolyan helyzetben lettünk volna, mint Írországban a túlnyomó többség: valahol a szegénység és a rabszolgaság között, két fizetésnyire a hajléktalanságtól, kiszolgáltatva a háziúr meg a munkaadó kénye-kedvének. Állandó félelemben éltünk volna... Kinézett a borostyán-függönyön át a fűre meg a teraszra, és lassú csuklómozdulatokkal körbe-körbe lötyögtette a whiskyjét a pohárban. - Nem volt szükségünk semmi másra folytatta aztán -, csak egy saját otthonra. - Egy ház elegendő létbiztonságot nyújt? - kérdeztem. - Hát persze - mondta kissé meglepetten. - Lélektani szempontból szinte leírhatatlan a különbség. Ha az otthonod tisztán, tehermentesen a tiéd, ugyan mivel tudna fenyegetni a háziúr, a munkáltató, a bank? Mivel tud megfogni bárki is? Az ember gyakorlatilag minden mást nélkülözni tud, ha kell. Abban biztos voltam, hogy annyi pénzt mindig össze tudunk majd vakarni, hogy legyen mit ennünk, más anyagi javak hiánya pedig nem vált ki ilyen őseredeti, bénító félelmet Ha tehát az otthon elvesztésétől való rettegést kiiktatjuk az életünkből, szabadok leszünk. Nem azt mondom, hogy ha az embernek van egy háza, akkor az élete maga a földi paradicsom, csak azt, hogy ez különbözteti meg a szabad embert a rabszolgától. Nyilván megint olvasott a tekintetemből. - Írországban vagyunk, az ég szerelmére! - mondta némiképp türelmetlenül. - Ha egy kicsit is ismered a történelmet, napnál világosabb az ügy! Az angolok egyetlen fontos dolgot tettek: kisajátították a földet, így az írek, akik addig tulajdonosok voltak, bérlők lettek. Ezután a többi már jött magától: a termények elkobzása, a bérlők bántalmazása, a kilakoltatások, a kivándorlás, az éhínség, az évszázados nyomorúság és jobbágysors. Mindez magától értetődő módon, megállíthatatlanul zúdult rá a jogfosztottakra, akiknek nem volt szilárd talaj a lábuk alatt, hogy harcoljanak. Biztos vagyok benne, hogy az én családom is ugyanolyan bűnös, mint bármelyik másik. Akár valamiféle jelképes igazságszolgáltatást is láthatnék abban, hogy én a másik oldalon találtam magam.

De azt azért nem éreztem szükségesnek, hogy elfogadjam ezt a sorsot mint megérdemelt jussomat. - Én bérlem a lakásomat - mondtam. - Valószínűleg engem is két fizetés választ el attól, hogy az utcára kerüljek. De nem zavar. Dániel bólintott Nem látszott meglepettnek. - Lehet, hogy te bátrabb vagy, mint én - mondta. - Vagy pedig - már megbocsáss - egyszerűen nem döntötted még el, hogy mit akarsz az élettől. Nem találtál semmit, amihez igazán ragaszkodnál. Tudod, az megváltoztat mindent. A diákok meg a nagyon fiatal emberek, nyugodtan bérelhetnek lakást anélkül, hogy veszélybe sodornák a gondolataik szabadságát, mert rájuk nézve ez még nem jelent fenyegetést, nincs semmijük, amit elveszíthetnének. Észrevetted, milyen könnyű szívvel halnak meg a fiatalok? Belőlük lesznek bármely ügy legbátrabb mártírjai, a legjobb katonák, a legjobb öngyilkosok. Ez azért van, mert nincs szoros kötődésük, ami itt tartaná őket, nem láncolja őket ehhez a világhoz szerelem, felelősségtudat, elkötelezettség. Olyan könnyen eldobhatják maguktól az életet, mintha csak pattintanának az ujjukkal. De ahogy idősebb lesz az ember, kezd rátalálni olyan dolgokra, amelyekhez érdemes örökké ragaszkodnia. Sportnyelven szólva, bekkelni kezd, őrizgeti, ami az övé, és ez alapvetően megváltoztatja az egész lelki alkatát. Nem tudom, az adrenalin tette-e, vagy a borostyánon átszűrődő furcsa, reszketeg fény, netán Dániel gondolatmenetének kacskaringói vagy csak maga a bizarr helyzet, de úgy éreztem magam, mintha ittam volna. Eszembe jutott a szegény Chadtől lopott autóval az éjszakában száguldó Lexie, Sam borzalmasan türelmes arca, majd az esetszoba esti megvilágításban, az asztalunkon egy másik csapat szétszórt papírjaival. Aztán eszembe jutott az üres, csöndes lakásom is, ahol a könyvespolcokat már kezdi belepni a por, és a sötétben a CD-lejátszóm zölden világító STANDBY gombja az egyetlen fénypont. Nagyon szeretem a lakásomat, de most belém nyilallt, hogy az utóbbi hetekben egy pillanatra sem hiányzott, és ettől valahogy rettenetesen szomorú lettem. - Megkockáztatnám - folytatta Dániel -, hogy te még nem vesztetted el ezt az ifjonti szabadságot. Nem találtál még senkit és semmit, akit vagy amit örökre meg akarnál tartani. Az átható, szürke szempár, a whisky hipnotikus, aranyló csillogása, a vízcsobogás, a borostyánlevelek árnyjátéka, amelytől Dániel fekete haját mintha egy még feketébb koszorú koronázná meg... - Volt egy társam - mondtam. - A rendőrségnél. Nem ismered, nem dolgozik ezen az ügyön. Olyanok voltunk mi ketten, mint ti: összeillettünk. Az emberek úgy beszéltek rólunk, mint az ikrekről szokás, mintha egy és ugyanaz a személy lennénk. „Ez MaddoxésRyan ügye, szóljatok MaddoxésRyannek..." Ha valaki rákérdez, azt feleltem volna, persze, mi ketten egész nyomozói pályafutásunkat együtt fogjuk tölteni, még nyugdíjba is egy napon megyünk, hogy egyikünknek se kelljen dolgoznia senki mással, és búcsúajándékként majd kettőnknek vesz a csoport: egy darab aranyórát. Csakhogy akkoriban ezt soha nem gondoltam végig. Egyszerűen csak biztosra vettem, hogy így lesz. El sem tudtam képzelni semmi mást. Ezt még soha nem mondtam el senkinek. Sammel ki sem ejtettük a szánkon Rob nevét, amióta elhelyezték a gyilkossági csoporttól. Ha valaki megkérdezte, hogy van, elővettem a legbájosabb mosolyomat, és kifizettem valami

semmitmondó válasszal. Dániel idegen volt a számomra, ráadásul ellentétes oldalon álltunk. A civilizált csevegés felszíne alatt foggal-körömmel harcoltunk egymással, és ezt mindketten tudtuk, mégis elmondtam neki. Most, utólag már úgy gondolom, hogy ez volt a figyelmeztető jel, amit észre kellett volna vennem. Dániel bólintott. - De hát az még egy másik világban történt, és az a hajó már úgyis elment. - Ez nagyjából a lényeg - mondtam. - Igen. - Dániel tekintete olyasvalamiről árulkodott, ami túlmegy a kedvességen, az együttérzésen: arról, hogy ért engem. Azt hiszem, abban a pillanatban szerettem őt. Abban a pillanatban, ha módomban állt volna, hagyom az ügyet a fenébe, és ott maradok vele. - Értem - mondta Dániel. Felém nyújtotta a poharat. Automatikusan csóválni kezdtem a fejem, de aztán meggondoltam magam, mondván, mit számít? Telt, sima ízű whisky volt, az ujjam hegyéig belém égette magát. - Akkor megérted, hogy milyen sokat jelentett nekem, amikor megismerkedtem a többiekkel mondta Dániel. - Átalakult körülöttem a világ: nagyobb lett a tétje, a színek olyan szépek voltak, hogy szinte fájt, és már-már elképzelhetetlenül édes lett az élet, egyúttal már-már elképzelhetetlenül ijesztő. Tudod, olyan törékeny minden... Gondolom, hasonló érzés lehet az is, amikor az ember szerelmes lesz, vagy gyereke születik, és tudja, hogy ezt bármelyik pillanatban elragadhatja tőle az élet. Nyaktörő sebességgel száguldottunk a felé a nap felé, amikor minden, amink van, ki lesz szolgáltatva a könyörtelen világ kényének-kedvének, és olyan gyönyörű, olyan törékeny volt minden egyes másodperc, hogy a lélegzetem is elállt tőle. A pohárért nyúlt, és kortyolt egyet. - Aztán - mutatott nyitott tenyérrel a ház felé - jött ez. - Mint valami csoda - mondtam. Nem gúnyolódtam, komolyan gondoltam. Egy pillanatra mintha életre kelt volna a kezem alatt a kis kőpad régi karfája. Meleg volt és rugalmas, mint egy izom. Dániel bólintott. - Valószínűtlen fordulat volt - mondta. - Én hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy a lehetetlen is megtörténhet. Azt, hogy a ház a miénk lett, hogy éppen akkor pottyant az ölünkbe, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá, mindig is csodának tekintettem. Amikor a bácsikám ügyvédje fölhívott, és közölte a hírt, egyből láttam, mit jelenthet ez nekünk. A többieknek voltak kételyeik szép számmal, hónapokig vitatkoztunk. Azt hiszem, a sors tragikus iróniája, hogy egyedül Lexienek nem volt semmi kifogása a dolog ellen. A legtovább Abbyt kellett győzködni, annak ellenére, hogy ő vágyott a legjobban egy rendes otthonra - vagy talán éppen azért; ki tudja, végül azonban ő is beadta a derekát Azt hiszem, végső soron az döntött, hogy ha valaki abszolút biztos valamiben, az idővel szinte óhatatlanul meggyőzi a bizonytalanokat. Márpedig én biztos voltam a dolgomban. Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos. - Ezért adtál tulajdonrészt a többieknek? Dániel szúrósan nézett rám, de én nyájas, érdeklődő képet vágtam. Kis idő múlva visszafordította a fejét, és tovább bámult kifelé á borostyánon át. - Nem azért, hogy a

magam pártjára állítsam őket, ha erre gondolsz - mondta végül. - Abszolút nem. Hanem azért, mert ez volt a tervem egyik alapeleme. Nekem nem maga a ház kellett, bármennyire is szeretem. Azt akartam, hogy mindannyiunknak legyen egy biztonságos menedéke. Ha én lettem volna az egyedüli tulajdonos, akkor az lett volna a rideg valóság, hogy én vagyok a háziúr, a többiek pedig a lakók. Nem lettek volna nagyobb biztonságban, mint azelőtt. Az én szeszélyeimtől függtek volna, egyfolytában várhatták volna, mikor döntök úgy, hogy elköltözöm, megnősülök, vagy eladom a házát. így viszont ez lett mindannyiunk otthona, örökre. Fölemelte a kezét, és félrehajtotta a borostyánfüggönyt. A ház kőfalát kellemes, ragyogó rőzsaszin-sárgára festette a napnyugta, az ablakok pedig szinte lángoltak, mintha tűz ütött volna ki odabent. - Csodaszép gondolatnak tűnt - folytatta Dániel. - Már-már elképzelhetetlenül szépnek. Aznap, amikor beköltöztünk, kitakarítottuk a kéményt, jéghideg vízben mosdottunk, aztán begyújtottunk. A kandalló előtt üldögélve ittuk a hideg, csomós kakaót, és próbáltunk pirítóst csinálni. A gáztűzhely nem működött, a merülőforraló nem működött, és összesen két jó villanykörte volt az egész házban. Justin magára kapkodta az egész ruhatárát, és siránkozott, hogy tüdőgyulladásban vagy a belélegzett penésztől fogunk kimúlni valamennyien, Rafe és Lexie meg azzal szívatta, hogy a padláson mintha patkány surrant volna át. Erre Abby megfenyegette őket, hogy ha nem tudnak viselkedni, ott fognak aludni. Én egyfolytában odaégettem a pirítóst, vagy ha mégsem, akkor beleejtettem a tűzbe, és ezt roppant mulatságosnak találtuk mindannyian. Úgy röhögtünk, hogy a végén alig kaptunk levegőt. Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor. Nyugodt volt a szürke szeme, de a harangzúgásra emlékeztető hangjától fájdalmasan belém nyilallt valami a mellcsontom alatt. Azt, hogy Dániel boldogtalan, a beköltözésem után szinte azonnal észrevettem, azt viszont, hogy megszakadt a szíve amiatt, ami Lexie-vel történt, csak most értettem meg. Erre az egy ragyogó elgondolására tett föl mindent, és vesztett. Bárki bármit mond, a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ott, a borostyánfüggöny alatt előre kellett volna látnom mindent, ami végül bekövetkezett: a kristálytisztán, gyorsan, könyörtelenül kibontakozó események törvényszerű egymásutánját. És tudnom kellett volna, hogyan állíthatom meg. - Mi romlott el? - kérdeztem halkan. - Nyilvánvaló, hogy az elgondolás hibás volt - felelte kissé ingerülten. - Kezdettől fogva egy végzetes tévedésen alapult. Ugyanis az emberiség két legnagyobb mítoszából indult ki: egyrészt abból, hogy lehetséges egy végleges, változatlan állapot, másrészt abból, hogy az emberi természet egyszerű. Az irodalomban jól mutatnak, de a könyvborítón kívül mindkettőről ordít, hogy színtiszta fantazmagória. A mi történetünknek akkor, a beköltözésünk estéjén kellett volna véget érnie a hideg kakaóval: és boldogan éltek, míg meg nem haltak, pont. Csakhogy a valóságban közbejött az a kellemetlen körülmény, hogy tényleg tovább kellett élnünk. Egy hajtásra kiitta a maradék whiskyjét, és vágott egy grimaszt. - Ez így pocsék. Kéne bele egy kis jég. Megvártam, míg tölt magának még egy adagot, majd némiképp viszolyogva megszemléli a

poharat, és leteszi maga mellé a padra. - Kérdezhetek valamit? - szólaltam meg. Dániel egy kicsit oldalra döntötte a fejét. - Arról beszéltél, hogy ha valamit akarunk, azért fizetni kell - mondtam. - Ezért a házért mivel fizettél? Nekem úgy tűnik, hogy pontosan azt kaptad, amit akartál, ingyen és bérmentve. Fölvonta a szemöldökét. - Gondolod? De hiszen már hetek óta itt élsz. Nyilván van elképzelésed róla, hogy mi ennek a háznak az ára. Volt elképzelésem, hát persze, hogy volt, de tőle akartam hallani. - „Nincs múltunk" - mondtam. - Példának okáért. - Nincs múltunk - ismételte Dániel szinte csak úgy magában, majd kis szünet után vállat vont. - Persze, ez is benne volt az árban, hiszen újra kellett kezdenünk az életet együtt, de ez a dolog könnyebbik része volt. Hiszen, mint azt bizonyára érzékelted, egyikünknek sincs olyan múltja, amihez különösebben ragaszkodna. A legfőbb nehézséget nem is a lelki problémák okozták, hanem a praktikus dolgok: hogy Rafe-et ne hívogassa folyton az apja, és ne zúdítsa rá a sértéseit, hogy Justin apja ne fenyegetőzzön, hogy a rendőrséghez fordul, mert a fia beállt egy szektába, és Abbynél ne bukkanjon föl többé az anyja betépve, vagy belőve, vagy mit tudom én. De ezek tulajdonképpen apró technikai nehézségek voltak, amelyekről tudtuk, hogy idővel úgyis megoldódnak. Az igazi ár... Szórakozottan körözött az ujjával a pohár peremén, és nézte, ahogy a whisky aranylik a fényben, majd megfakul a keze rávetülő árnyékától. - Azt hiszem, egyesek ezt tetszhalott állapotnak neveznék - szólalt meg végül. - Szerintem azonban ez igencsak leegyszerűsítő definíció volna. Szóval a házasság és a családalapítás például egyikünk számára sem volt többé reális lehetőség. Annak esélye ugyanis, hogy találunk egy kívülállót, aki be tud illeszkedni a mi, őszintén szólva, igencsak szokatlan felállásunkba, még ha akarna is, elhanyagolható volt. És, bár nem tagadom, hogy adódtak köztünk intim pillanatok, de ha a társaság bármely két tagja között komoly kapcsolat alakult volna ki, az szinte biztosan fölborította volna a belső egyensúlyt. - Intim pillanatok...? - kérdeztem vissza. Lexie születendő kisbabája... - Kikre gondolsz? - Őszintén szólva - mondta kissé türelmetlenül Dániel -, nem hiszem, hogy ez számítana. A lényeg az, hogy ha közös otthonunkká akartuk tenni ezt a házat, akkor le kellett mondanunk egy csomó olyan lehetőségről, amit mások alapvető életcélnak tekintenek. Le kellett mondanunk például mindenről, ami Rafe apja szerint a „valóság" részét képezi. Lehet, hogy a másnaposan, éhgyomorra megivott whisky tette, de furcsán kavargott a fejem: prizmaszerű, szórt fényzáport láttam. Régi történetek jutottak eszembe, amelyekben a viharban botorkáló utazók fényes palotában kötnek ki, ahol fejedelmi lakomában van részük, de amint megfelezik a kenyeret vagy a mézbort, egyből kicsúszik a talpuk alól a régi életük. Aztán eszembe jutott a házban töltött első estém, amikor ők négyen mosolyogtak rám a terített asztalnál: a megemelt borospoharak, a kunkorodó, sima, csodaszép borostyán, a szemükben csillanó gyertyafény... Eszembe jutott a Dániellel való csókolózás előtti pillanat is, amikor megjelent a

képzeletemben a mi ötös fogatunk. Lélegzetelállítóan szépek voltunk, ahogy ott lebegtünk a bárányfelhőszerű fűfoltok fölött örökkévalóan és áttetszően, mint a kísértetek. És közben valahol a fülem mögött csak pergett, pergett a veszélyt jelző dob... - Tudod, ez nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik - tette hozzá az arckifejezésem láttán Dániel. - Hiszen bármit is sugallnak a reklámkampányok, a helyzet az, hogy nem kaphatunk meg mindent. Az áldozathozatal nem szabadon választott dolog, és nem is anakronizmus, hanem az élet alapvető ténye. Mindannyian levágjuk valamelyik végtagunkat, és elégetjük valamiféle oltáron. Az a fontos, hogy olyasminek az oltárán áldozzunk, ami méltó erre, és azt a végtagunkat áldozzuk föl, amelyiket nélkülözni tudjuk. És hogy belenyugodjunk az áldozatba. - Te belenyugodtál - mondtam. Mintha ingott volna alattam a kőpad, mintha lassú, szédítő ritmusban együtt himbálózott volna a borostyánnal. - Igen - felelte Dániel. - Kristálytisztán értettem minden következményét. Mindent átgondoltam, még mielőtt belevágtam volna ebbe az egészbe, és arra jutottam, hogy ezt az árat abszolút érdemes megfizetni. Hogy valaha is gyerekre vágytam volna, azt erősen kétlem, és az egyetlen, tökéletes lelki társ gondolatával se nagyon tudtam mit kezdeni. Feltételeztem, hogy a többiek is ugyanezt tették: átgondolták, mi a tét, és úgy találták, érdemes meghozniuk ezt az áldozatot. - Ajkához emelte a poharat, és kortyolt egyet a whiskyből. - Ez volt az első tévedésem - mondta. Végtelenül nyugodt volt. Akkor nem is észleltem, csak jóval később döbbentem rá, amikor magyarázatot keresve újra átgondoltam ezt a beszélgetést, hogy végig múlt időben beszélt. Megértette, hogy vége, akár észrevette ezt rajta kívül bárki is, akár nem. Derűs nyugalommal ült a borostyán alatt, pohárral a kezében, mint Buddha, úgy figyelte megbillenő hajóját, amit lassan elnyelnek a hullámok. Mert nem gondolták át? - kérdeztem. Még mindig súlytalanul csúszkáltak ide-oda a gondolataim. Tükörsima volt minden, semmibe sem tudtam belecsimpaszkodni. Átvillant az agyamon a képtelen gondolat, hogy esetleg valami kábítószer van a whiskyben, de aztán eszembe jutott, hogy Dániel sokkal többet ivott, mint én, és úgy tűnik, jól van... - Vagy meggondolták magukat? Dániel hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte az orrnyergét - Ha belegondolok - mondta elgyötörten -, döbbenetesen sok hibát követtem el. Ott van például az a hipotermia-sztori: azt nem lett volna szabad bevennem. Először tulajdonképpen nem is vettem be. Nem sokat konyítok az orvostudományhoz, de amikor a kollégád - Mackey nyomozó - előadta azt a mesét, egy szavát se hittem el. Gondoltam, biztos abban reménykedik, hogy könnyebben megoldódik a nyelvünk, ha úgy tudjuk, hogy nem gyilkosságról van szó, csak testi sértésről, és hogy Lexie úgyis bármikor kitálalhat nekik mindent. Egy teljes hétig biztosra vettem, hogy blöfföl. De aztán... - Fölemelte a fejét, és pislogva rám nézett, mintha már szinte el is felejtette volna, hogy ott vagyok. - Aztán megérkeztél. Az arcomat vizsgálgatta. - Tényleg rendkívüli a hasonlóság. Rokonságban állsz... vagyis álltál Lexie-vel?

- Nem - feleltem. - Legalábbis nem tudok róla. - Szóval nem. - Dániel módszeresen végigtapogatta a zsebeit, és végül elővette a cigarettatárcáját meg az öngyújtóját. - Nekünk azt mondta, nincsenek rokonai. Talán ezért is nem jutott eszembe, hogy fölbukkanhat egy hasonmása. A helyzet abszolút valószínűtlensége végig neked dolgozott, hiszen ha valakiben fölmerült, hogy te nem Lexie vagy, a puszta létezésed igen valószínűtlen hipotézisére kellett alapoznia a gyanúját. Emlékeznem kellett volna Sir Arthur Conan Doyle szavaira: „Ami megmarad, bármilyen valószínűtlen, csak az lehet az igazság." Kattant az öngyújtója, és a láng fölé hajolt. - Tudod - mondta -, számomra világos volt, hogy Lexie nem lehet életben. Én magam néztem meg a pulzusát. A halványuló, aranyszínű fényben elnémult a kert. Elhallgattak a madarak, megmerevedtek a szélben ringó ágak. Némán tornyosult fölénk a ház is, és éberen figyelt. Elállt a lélegzetem. Lexie ezüstszínű fuvallatként suhant végig a füvön, ott ringatózott a galagonyafákon, pihekönnyen egyensúlyozott mellettem a falon, majd foszforeszkálva végig siklott a vállamon, a hátamon. - Mi történt? - kérdeztem nagyon halkan. - Ugyan már - mondta Dániel. - Jól tudod, hogy ezt nem mondhatom el. Amint azt valószínűleg sejtetted, Lexie-t Whitethorn House-ban érte a késszúrás, egészen, pontosan a konyhában. Vérnyomot nem fogsz találni, mert nem volt, de tudom, hogy később vérzett. Nem fogod megtalálni a kést sem. Nem előre megfontolt szándékkal történt, sőt nem is gyilkos szándékkal. Utánamentünk, de mire megtaláltuk, már késő volt. Azt hiszem, ennyi az, amit elmondhatok. - Oké - mondtam. - Rendben. - Jó erősen rányomtam a lábamat a kőlapokra, és próbáltam összeszedni magam… Szerettem volna a tavacskába mártani a kezem, és hideg vizet fröcskölni a tarkómra, de Dániel előtt nem tehettem, és egyébként sem hittem igazán, hogy segítene. - Elmondhatom, hogy szerintem mi történt? Dániel leszegte a fejét, és udvarias kis kézmozdulattal jelezte, hogy parancsolj. - Szerintem Lexie azt tervezte, hogy eladja a tulajdonrészét. Dániel nem reagált, még csak nem is pislogott. Nyájas, szelíd arccal méregetett, mint egy professzor a szóbeli vizsgán, és közben leverte a hamut a cigarettájáról. Gondosan úgy célzott, hogy a víz mindjárt el is mossa. - És arra is van egy tuti tippem, hogy miért. Biztos voltam benne, hogy erre ráharap, hiszen immár egy hónapja gyötri a bizonytalanság, de csak a fejét rázta. - Ezt nem kell tudnom - mondta. - Ebben a stádiumban már igazán nem számít, ha ugyan számított valaha is. Tudod, azt gondolom, hogy mind az ötünkben van valami gátlástalanság, kinek-kinek a maga módján. Lehetséges, hogy ez azzal függ össze, hogy átkeltünk azon a bizonyos folyón, és immár biztosan tudjuk, mit akarunk. Lexie roppant gátlástalan tudott lenni, annyi szent. De nem volt kegyetlen. Kérlek, ezt ne felejtsd el: soha nem volt kegyetlen.

- De hát el akarta adni a részét Ned kuzinodnak! - mondtam. - A menedzser-apartmanok királyának! Ez azért elég kegyetlen dolognak tűnik. Dániel most rám ijesztett, ugyanis hangos, rosszkedvű, horkantásszerű kis kacajt hallatott. Ned! - mondta, és fanyar kis mosoly bujkált a szája szegletében. - Istenem! Miatta sokkal inkább aggódtam, mint Lexie miatt. Lexie ugyanis erős akaratú lány volt, olyan, mint te. Ha úgy döntött volna, hogy elmondja a rendőrségnek, mi történt, akkor elmondta volna, de ha nem akart volna beszélni, vallathatták volna akármeddig, nem szedtek volna ki belőle semmit. Ned viszont.. Elgyötört sóhajjal, fejcsóválva fújta ki a füstöt az orrán. - Nem csupán arról van szó, hogy Ned gyönge jellemű - mondta -, hanem arról, hogy nincs is semmiféle karaktere. Ő alapvetően nem is létezik, kizárólag valami zavaros elvárásokat tükröz vissza, mindig azt, amit szerinte az emberek látni akarnak. Már beszéltünk arról, hogy valaki tudja, mit akar... Nos, Ned teljesen be volt gőzölve a nagy tervétől, hogy luxus-apartmanokká vagy golfklubbá alakítja át a házat, egész köteg bonyolult pénzügyi előrejelzést készített, hogy hány év alatt hány százezer fontot kereshetnénk fejenként, de fogalma sem volt, hogy miért kell ez neki. Halvány gőze sem volt. Amikor megkérdeztem tőle, mit akar csinálni ennyi pénzzel - mert, ugye, most sem áll éppen az éhhalál szélén -, úgy bámult rám, mintha valami érthetetlen nyelven zagyválnék. Abszolút fölfoghatatlan volt a számára a kérdés, fényévekkel haladta meg az ő szellemi horizontját. Szó sem volt arról, hogy régi vágya lenne, mondjuk, körbeutazni a világot, vagy ott akarná hagyni a munkáját, hogy megalkossa az ír festészet nagy remekművét. Pusztán azért vágyott arra a pénzre, mert a környezete azt sugallta neki, hogy erre kell vágynia. Azt pedig abszolút képtelen volt fölfogni, hogy nekünk, ötünknek másfajta prioritásaink lehetnek, amelyeket mi magunk állítottunk föl. Elnyomta a cigarettáját. - Szóval érted, miért aggódtam miatta. Eredetileg minden oka megvolt rá, hogy mélyen hallgasson a Lexie-vel folytatott üzelmeiről, hiszen tudhatta, hogy ha egy szót is szól erről, a bulinak lőttek. Ráadásul egyedül él, és amennyire tudom, nincs alibije. Azt pedig nyilván még ő is érti, hogy ezek után könnyen ő lehet az első számú gyanúsított. Viszont tudtam, hogy ha Mackey és O'Neill nem csak úgy kutyafuttában hallgatja ki, akkor ezek a szempontok egy pillanat alatt megszűnnek létezni a számára. Akkor egy csapásra átváltozik azzá, aminek a nyomozók látni akarják: segítőkész tanúvá, kötelességét teljesítő állampolgárrá. Persze, ha ez megtörténik, akkor se lett volna vége a világnak, hiszen semmilyen perdöntő bizonyítékkal nem tud szolgálni, bár rengeteg gondot okozhatott volna. És még csak föl se mérhettem a szándékait, meg se próbálhattam más irányba terelgetni. Lexie-t, azaz téged legalább valamelyest szemmel tarthattalak, de Ned... Tudtam, hogy a lehető legnagyobb ostobaság lenne, ha kapcsolatba lépnék vele, persze így is pokoli nehéz volt megállni. Ned veszélyes téma volt. Nem akartam, hogy Dániel túl sokat gondoljon rá, a sétáimra meg az azokból adódó lehetőségekre. - Nyilván tomboltatok a dühtől - mondtam. - Gondolom, mind az öten nagyon haragudtatok mindkettőjükre. Nem lep meg, hogy valaki leszúrta Lexiet. - Ezt komolyan gondoltam. Tulajdonképpen az volt az elképesztő, hogy Lexie ilyen sokáig húzta.

Dániel ezt alaposan átgondolta. Olyan volt az arca, mint esténként a szalonban, amikor elmélyülten, a külvilágot kizárva olvasott. - Eleinte valóban dühösek voltunk - mondta végül. Dühített és lesújtott bennünket, hogy házon belül követtek el ellenünk szabotázsakciót. Ugyanakkor az, ami végül elárult téged, az elején neked dolgozott: tudod, az alapvető különbség közted és Lexie között. Hiszen arra csakis Lexie lett volna képes, hogy hazajöjjön, és vissza illeszkedjen közénk, mintha mi sem történt volna. Neki ugyanis fogalma sem volt arról, hogy az ember tettei következményekkel járnak. Ha csak egy kicsit is más lett volna, mint amilyen volt, soha nem bocsátott volna meg neki egyikünk sem, és te már a küszöböt se léphetted volna át. De Lexie... Mindannyian tudtuk, hogy egy pillanatig sem akart megbántani minket, soha meg se fordult a fejében, hogy azzal, amit csinál, fájdalmat okozhat nekünk. A pusztítás, amit előidézni készült, számára soha nem tűnt valóságosnak. Így aztán... - Dániel fáradtan, elnyújtottan mély lélegzetet vett - így aztán hazajöhetett. - Mintha mi sem történt volna - mondtam. - Így gondoltam, igen. Ő nem akart fájdalmat okozni nekünk, és mi sem akartuk megbántani őt, megölni pedig pláne nem. Még mindig azt gondolom, hogy ez azért számít valamit. - Így gondoltam én is - mondtam. - Hogy csak úgy megtörtént. Egy ideje már tárgyalgatott Neddel, de mielőtt véglegesen megállapodhattak volna, ti négyen valahogy rájöttetek. Igazából már azt is kezdtem kapiskálni, hogyan zajlott le a dolognak ez a része, de nem volt rá semmi okom, hogy Dániellel is megosszam az elképzelésemet. Akkorra tartogattam, amikor a legnagyobbat szól majd. - Szerintem iszonyú veszekedés robbant ki, és a vita hevében valaki megszúrta Lexie-t. Valószínűleg még ők ketten sem tudták, mi történt pontosan, abszolút el tudom képzelni, hogy Lexie azt hitte, csak megütötték. - Olyan tisztán láttam minden apró részletet, mintha ott lettem volna. - Szóval kirohant a házból, és futva elindult a romos épület felé. Lehet, hogy aznap este is találkája volt Neddel, vagy talán csak az ösztöneit követte vakon, nem tudom. Akár így, akár úgy, Ned nem jött, így ti találtátok meg. Dániel felsóhajtott. - Nagy vonalakban így volt - mondta. - Alapvetően ez történt. Nem maradhatnánk ennyiben? A lényeget tudod, és ha a részleteket is megtudnád, az az égvilágon senkinek nem válna hasznára, viszont több embernek is súlyosan ártana. Lexie bűbájos lány volt, bonyolult személyiség, és meghalt. Ugyan mi számít Ezen kívül? - Hát, ott van még az a kérdés, hogy ki ölte meg - mondtam. - Eszedbe jutott valaha - szólalt meg Dániel, és valami heves érzelem bujkált a hangjában, hogy vajon maga Lexie forszírozná-e ezt a dolgot? Hiszen bármire is készült, szeretett minket. Szerinted azt akarná, hogy tönkretegyél bennünket? Valami még mindig rezegtette a levegőt, borzolta a lábam alatt a kőlapokat. Tűhegyesen tört az ég felé, és ott reszketett minden egyes levél mögött. - Ő talált meg engem - mondtam. Nem én indultam a keresésére. Ő jött értem. - Lehetséges - mondta Dániel. Két könyökével a térdére támaszkodva közel hajolt hozzám.

A szemüvege mögött óriásira nőtt a feneketlenül mély, szürke szeme. - De tényleg annyira biztos vagy benne, hogy bosszút akart állni? Hiszen akkor könnyen beszaladhatott volna a faluba, és bekopoghatott volna valamelyik házba, hogy hívják ki a mentőket meg a rendőrséget. A falubeliek nem szeretnek ugyan minket, de egy láthatóan sebesült lánytól aligha tagadták volna meg a segítséget. Lexie azonban egyenesen a romos házba ment, és ott várt. Nem gondoltál még arra, hogy esetleg készséges résztvevője volt a gyilkosa rejtegetésének? Hogy belenyugodott az áldozatba, mert mindvégig egy volt közülünk? Nem jutott eszedbe, hogy esetleg az ő kedvéért ezt tiszteletben kéne tartanod? Furcsa volt a levegő, egyszerre mézédes és sós ízű. - De igen - mondtam. Nehezemre esett a beszéd, egy örökkévalóság volt, mire a gondolatok eljutottak az agyamból a nyelvemig. Eszembe jutott. Egyfolytában ezen gondolkodtam. De én ezt nem Lexie-ért csinálom. Hanem azért, mert ez a munkám. Automatikusan csúszott ki a számon ez az ócska klisé, de a szavak ostorcsapásokként pattogtak a levegőben, mint megannyi elektromos kisülés. Szélsebesen száguldottak végig a földet söprő borostyánindákon, fehéren izzottak a víz színén. Egy pillanatra ismét ott álltam zsebre dugott kézzel abban a legelső, bűzös lépcsőházban, és néztem annak a fiatal drogosnak a riadt arcát. Egy csapásra színjózan lettem, az álomszerű káprázatot mintha elvágták volna. Kemény, nyirkos volt alattam a pad. Dániel igen éberen figyelt, mintha még sosem látott volna. Csak ekkor döbbentem rá, hogy amit mondtam, az igaz, és talán kezdettől fogva az volt. - Hát - mondta halkan -, ez esetben... Lassan, tőlem távolodva nekidőlt a falnak. Hosszú, halkan morajló csönd állt be. - Hol...? - kezdte Dániel. Itt egy pillanatra elhallgatott, de ugyanolyan egyenletes, nyugodt hangon folytatta: - Hol van most Lexie? - A halottasházban - feleltem. - Még nem találtuk meg a legközelebbi hozzátartozóját. - Mi megtesszük, amit kell. Szerintem annak ő is jobban örülne. - A holttest bizonyíték egy nyitott gyilkossági ügyben - mondtam. - Kétlem, hogy bárki is kiadná nektek. Amíg nyomozás le nem zárul, ott marad, ahol van. Nem volt rá szükség, hogy szemléletesebben fogalmazzak, pontosan tudtam, mit lát maga előtt, hiszen az én agyamban is ott várta ugyanaz a színes, szélesvásznú képsor, hogy vetíteni kezdjék. Dániel arcán átsuhant valami, alig észrevehetően, görcsösen rándult egyet az orra meg a szája. - Ha majd megtudjuk, ki tette ezt vele - mondtam -, akkor megpróbálhatom elérni, hogy kiadják nektek a holttestét. Akkor majd érvelhetek amellett, hogy ti vagytok a legközelebbi hozzátartozói. Rebbent a szemhéja, de utána már semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Visszatekintve úgy gondolom - nem mintha ez mentség lenne -, hogy Dánielnek éppen ez a vonása kerülhette el a legkönnyebben az ember figyelmét: hogy a lila ködös életidegenség maszkja gátlástalan, halálos pragmatizmust rejt. Olyan volt, mint egy parancsnok, aki, ha szorul a

hurok, szemrebbenés nélkül hátrahagyja elesett fivérét, és életben maradt katonáival elmenekül. - Természetesen arra kérlek, hogy hagyd el a házat - mondta Dániel. - A többiek egy órán át még biztosan távol lesznek, addig összepakolhatsz, és intézkedhetsz. Ez aligha érhetett meglepetésként, mégis úgy éreztem magam, mintha arcul ütöttek volna. Dániel óvatosan elnyomta a cigarettáját az egyik kőlapon. - Jobban szeretném, ha a többiek nem tudnák meg, ki vagy. Gondolom, el tudod képzelni, mennyire fölzaklatná ez őket. Bevallom, nem tudom pontosan, hogy oldhatnánk ezt meg, de gondolom, van valami tervetek arra az esetre, ha gyorsan ki kell juttatni téged innen, ugye? Biztos kitaláltatok valami sztorit, hogy ne legyen gyanús, ha kiszabadítanak. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, sőt az egyetlen megoldás. Ha lebuksz, elhúzol, mégpedig gyorsan. Különben is a kezemben volt minden, amiről egy lány álmodhat: négyre szűkítettem a gyanúsítottak listáját, innen Sam és Frank már simán tovább tudja vinni az ügyet. Azt, hogy miért nem rögzítettem a beszélgetést, ki tudtam volna magyarázni: mondhattam volna egyszerűen azt, hogy véletlenül húzódott ki a mikrofon zsinórja. Frank hitte is volna, meg nem is, de nem foglalkozott volna vele, úgyhogy szépen megírhattam volna a jelentésemet a Dániellel folytatott diskurzusról, pontosabban az általam tetszés szerint összeválogatott részekről. Nem esett volna folt a becsületemen, sőt diadalmasan térhettem volna haza. Dübörgő taps, mély meghajlás. Ám meg se fordult a fejemben, hogy ezt tegyem. - Igen, van tervünk - mondtam. - Pár órán belül ki tudok jutni innen úgy, hogy a fedőtörténetem nem lepleződik le. De nem megyek el. Amíg ki nem derítem, hogy ki ölte meg Lexie-t és miért, addig nem. Dániel felém fordította a fejét, és megcsapott a veszély szele. Tiszta volt és hideg, mint a hó. Miért is ne csapott volna meg? Hiszen beférkőztem az otthonába, a családjába, most pedig arra készülök, hogy mindkettőt visszavonhatatlanul tönkretegyem. És egy lánynak már kioltotta az életét ő maga, vagy valamelyik társa, amiért „kicsiben" ugyanezt követte el ellenük. A testi ereje megvolt hozzá, és amilyen okos volt, jó eséllyel meg is úszta volna a gyilkosságot. A pisztolyomat a szobámban hagytam. Dalolt a lábunknál a csörgedező víz, a hátam, a tenyerem úgy bizsergett, mintha áramot vezettek volna belém. Farkasszemet néztem Dániellel, és nem mozdultam, még csak nem is pislogtam. Végtelen hosszú idő telt el, mire alig észrevehetően megmozdult a válla, és látszott a szemén, hogy magába fordulva, elmélyülten gondolkodik. Azt a bizonyos ötletet tehát elvetette, valami más tervet fontolgatott. Villámgyorsan vette sorra a lehetőségeket, el sem tudtam képzelni, milyen sebességgel rendszerezi, osztályozza őket, és látja meg az összefüggéseket. - Tudom, hogy nem mész el - mondta végül. - Abból indulsz ki, hogy előnyt jelent a számodra, hogy kímélni akarom a többieket, mert ha továbbra is Lexie-nek vélnek, ki tudsz szedni belőlük valamit. De hidd el, nagyon is tisztában vannak vele, hogy mi forog kockán. Nem arról beszélek, hogy börtönbe kerülhetünk, hiszen egyikünkre sem tudsz rábizonyítani semmit, és arra sincs bizonyítékod, hogy közösen öltük volna meg Lexie-t.

Ellenkező esetben már rég letartóztattátok volna, akit kell, és nem lett volna szükség erre az egész színjátékra. Én viszont fogadni mernék, hogy még pár perccel ezelőtt sem voltál biztos benne, hogy Whitethorn House-ban kell keresni a tettest. - Minden nyomozati vonalat nyitva tartunk - mondtam. Dániel bólintott. - A dolgok mostani állása szerint a börtön a legkisebb gondunk. De nézd egy pillanatra a szituációt a többiek szemével: képzeld el, hogy Lexie épen, egészségesen hazajön. Tudják, hogy ha rájön, mi történt, összeomlik minden, amiért dolgoztunk. Mert ha megtudja, hogy, mondjuk - csak a példa kedvéért -, Rafe szúrta meg, ami kis híján az életébe került... Gondolod, feltételezné bárki, hogy Lexie ezek után együtt tudna élni Rafe-fel félelem és harag nélkül, és soha nem használná föl ellene a múltban elkövetett bűnét? - Mintha azt mondtad volna, hogy Lexie számára nem létezett a múlt - jegyeztem meg. - Ez azért egy kicsit más kategória - mondta némiképp epésen Dániel. - Rafe ebben az esetben aligha várhatná, hogy Lexie szépen napirendre térjen a dolog fölött, mintha csak azon kaptak volna össze, hogy ki a soros bevásárló. És még ha napirendre is térne fölötte, gondolod, hogy Rafe-nek nem jutna eszébe nap, mint nap, mekkora veszélyt jelent a számára Lexie? Hogy elég, ha megereszt egy telefont Mackeynek vagy O'Neillnek, és őt máris lecsukják? Ne feledd, hogy Lexie-ről beszélünk-, ő bármikor képes lett volna fölemelni a telefont, mert föl se fogta volna az ügy horderejét. Hogy viselkedhetne vele Rafe úgy, ahogy szokott, hogy ugrathatná, hogy szállhatna vele vitába? Mi, többiek pedig egyfolytában aláaknázott területen járnánk, minden pillantásukban, minden szavukban veszélyt szimatolnánk. Hiszen a legapróbb botlásra is levegőbe röpülhet minden! Mit gondolsz, meddig bírnánk ezt? Végtelenül nyugodt, egyenletes volt a hangja. Fejét fölemelve figyelte a reszketeg fényben lustán gomolygó füstcsíkot. - Magát a bűntettet túlélnénk - mondta -, csak annak közösen viselt tudata tenne tönkre minket. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, különösen egy egyetemi embertől, aki szinte mindennél többre tartja a tudást, de olvasd csak el a Teremtés könyvét, vagy ami még jobb, a Jakab kori szerzőket: ők pontosan értették, hogy ha túl sokat tud az ember, az halálos lehet. Ez a tudás ott lenne velünk, mint egy véres kés, és a végén darabokra szabdalna minket. Ezt pedig egyikünk sem fogja hagyni. Attól a naptól fogva, hogy beköltöztél ebbe a házba, minden energiánkat arra fordítjuk, hogy ezt megakadályozzuk, hogy visszakormányozzuk az életünket a rendes kerékvágásba, ha mondhatom így. Halvány mosollyal fölvonta az egyik szemöldökét. - Ha viszont Lexie megtudja, ki szúrta meg, akkor erre nincs többé remény. Szóval hidd el, a többiek úgysem árulják, el, ki volt. Ha túl közel állunk valakihez, ha túl sok időt töltünk vele, és túlságosan szeretjük, az néha elhomályosítja a látásunkat. Dániel is így járt, hacsak nem blöffölt, most követte el az utolsó hibáját, mégpedig ugyanazt, amit mindvégig elkövetett. Nem olyannak látta négy társát, amilyenek voltak, hanem amilyennek lenniük kellett volna, és lehettek is volna egy lágyabb, barátságosabb világban. Elkerülte a figyelmét az a szikár tény, hogy Ahby, Rafe és Justin máris kezdenek széthullani, máris üresjáratban pörögnek. Pedig ez a szikár tény nap, mint nap az arcába bámult, szembejött vele a lépcsőn, mint egy hideg lehelet, beszállt mellénk reggelente a kocsiba, és ott ült közöttünk, vészjóslóan, nyakát behúzva a vacsoránál, mégsem vette észre. És nem gondolt arra sem, hogy Lexie-nek megvoltak a titkos fegyverei,

és azokat nekem hagyta örökül. Dániel tudta, hogy az ő kis zárt világa szétesőben van, de a lakótársait valamiért még mindig érintetlennek, romlatlannak látta a romok között. Öt, végtelen nyugalmat sugárzó, időtlen arcot látott, öt embert, akik a hófúvással dacolva, kitartóan haladnak céljuk felé a farkasordító hidegben. Hetek óta egy házban laktam vele, de akkor jutott eszembe először, hogy azért jó pár évvel fiatalabb nálam. - Talán nem árulják el - mondtam. - De azért muszáj megpróbálnom. Dániel a kőfalnak döntötte a fejét, és fölsóhajtott. Hirtelen mintha rettenetes fáradtság vett volna erőt rajta. - Igen - mondta. - Igen, nyilván meg kell próbálnod. - A kezedben a döntés - mondtam. - Elmondhatod most azonnal, hogy mi történt, amíg még nem vagyok bedrótozva, és mire a többiek hazaérnek, már nem leszek itt. Ha pedig letartóztatásra kerül sor, a te szavad áll majd szemben az enyémmel. Vagy pedig itt maradok, és vállalod a kockázatot, hogy sikerül magnóra vennem valamit. Megdörzsölte az arcát, és nem kis erőfeszítés árán fölegyenesedett ültében. - Tudod, abszolút tisztában vagyok vele - kezdte, és úgy bámulta az ujjai között tartott cigarettát, mintha már meg is feledkezett volna róla -, hogy ezen a ponton talán már nem zökkenhetünk vissza a rendes kerékvágásba. Tulajdonképpen azzal is tisztában vagyok, hogy alighanem eleve megvalósíthatatlan volt az egész tervünk. De ahogy neked, úgy nekem sincs más választásom, mint megpróbálni. A kőlapra ejtette a cigit, és a cipője orrával,eltaposta. Az arcára kezdett kiülni az a bizonyos fagyos szenvtelenség, a kívülállók számára fenntartott hivatalos maszk, és a metszően rideg hangja azt sugallta, hogy amit mond, az végleges. Kezdtem elveszíteni. Tudtam, hogy amíg így beszélgetünk, addig talán még van némi halovány esélyem, de ha föláll, és bemegy a házba, akkor vége. Ha bíztam volna benne, hogy beválik, térden állva könyörögtem volna neki, hogy maradjon még. Viszont Dánielről lévén szó, csakis a rideg vaslogikában bízhattam. - Nézd - mondtam nyugodt, egyenletes hangon. - Nagyon megemeled a tétet, sokkal jobban, mint kellene. Ha ugyanis rögzítek egy beszélgetést, akkor akár mind a négyen rács mögé kerülhettek: egyvalaki gyilkosságért, a többiek pedig bűnpártolásért vagy akár összeesküvésben való részvételért. És akkor mi marad? Mire fogtok visszajönni? A glenskehyek érzéseit ismerve mennyi esély van rá, hogy legalább álljon még a ház, mire kiszabadultok? - Ezt a rizikót vállalnunk kell. - Ha elmondod, mi történt, küzdeni fogok értetek mindvégig. Erre szavamat adom. Dánielnek minden oka meglett volna rá, hogy gúnyosan nézzen rám, de nem tette. Inkább udvarias, visszafogott érdeklődést tükrözött a tekintete. - Hárman büntetlenül megúszhatjátok - folytattam -, a negyediknek pedig nem gyilkosságért, hanem gondatlanságból elkövetett emberölésért kell majd felelnie. Hiszen szó sem volt előre megfontolt szándékról: a vita hevében történt, senki sem akarta, hogy Lexie meghaljon. Én pedig kezeskedhetek érte, hogy szerettétek őt, és aki leszúrta, annak ez rendkívüli érzelmi megrázkódtatást okozott. A gondatlanságból elkövetett emberölésért öt évet adnak, vagy talán annyit sem. Aztán vége, a tettes kiszabadul, és ti négyen élhetitek tovább a magatok

életét. - Én elég hézagosan ismerem a törvényt - mondta Dániel, és kezébe vette a poharát -, de annyit tudok - javíts ki, ha tévedek -, hogy amit a gyanúsított a kihallgatás során mond, az csak akkor használható fel bizonyítékként, ha erre szabályszerűen figyelmeztették. Merő kíváncsiságból megkérdezhetem, hogyan óhajtod eszközölni ezt a figyelmeztetést három olyan ember esetében, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy rendőr vagy? - Ismét kiöblítette a poharát, majd hunyorogva a fény felé tartotta, hogy lássa, tiszta-e. - Sehogy - feleltem. - Nincs is rá szükségem. Azt sem fogadja el a bíróság, amit hangszalagra rögzítettem, de a letartóztatási parancshoz elég, és a hivatalos kihallgatás során is fölhasználható. És mit gondolsz, meddig tartana ki, mondjuk Justin, ha hajnali kettőkor letartóztatnák, majd Frank Mackey huszonnégy órán át faggatná, és közben magnóról menne a Lexie meggyilkolását beismerő vallomás? - Ez érdekes kérdés - mondta Dániel. Jól rácsavarta a whiskys üvegre a kupakot, majd óvatosan letette a padra, a pohár mellé. Lódobogást hallottam a szívem irányából. - Rossz lapra csak akkor tegyél föl mindent – mondtam, ha száz százalékig biztos vagy benne, hogy erősebb játékos vagy, mint az ellenfél. Te mennyire vagy ebben biztos? Bármit jelenthetett a pillantása. - Be kéne mennünk - mondta. - Szerintem a többieknek mondjuk azt, hogy olvasgattunk, meg a másnaposságunkat kúráltuk. Elfogadható javaslat? - Daniel! - szakadt ki belőlem, majd elcsuklott a hangom. Alig kaptam levegőt. Amíg oda nem pillantott, észre se vettem, hogy a kezem a pulóvere ujját markolja. - Maddox nyomozó - mondta Dániel. Haloványan rám mosolygott, de az állhatatosan rám szegeződő szeméből végtelen szomorúság áradt. - Nem kaphatsz meg egyszerre mindent. Emlékszel, miről beszélgettünk alig pár perce? Arról, hogy az áldozathozatal elkerülhetetlen. Vagy közénk tartozol, vagy nyomozó vagy. A kettő együtt nem megy. Ha valaha is igazán közénk akartál volna tartozni, ha jobban akartad volna, mint bármi mást, akkor nem követed el egyik hibádat sem, és most nem ülnénk itt. Lefejtette a kezemet a karjáról, és gyengéden az ölembe helyezte. - Tudod, bizonyos fokig, bármilyen furcsán hangzik, és bármennyire képtelenségnek tűnik, azt kívánom, bárcsak a másik utat választottad volna. - Nem akarlak tönkretenni benneteket - mondtam. - Azt nem állíthatom, hogy a ti oldalatokon állok, de Mackey nyomozóhoz vagy akár O'Neill nyomozóhoz képest... Ha rajtuk fog múlni - márpedig, ha nem működünk együtt, rajtuk fog múlni, mert ők vezetik a nyomozást, nem én -, mind a négyen a maximumot kapjátok, ami gyilkosságért adható. Azaz életfogytiglant. Én viszont mindent megteszek, hogy ne így legyen, Dániel. Tudom, hogy a látszat mást mutat, de megteszem, ami tőlem telik. A csörgedező patakocskába belepottyant egy borostyánlevél. Megakadt az egyik kis lépcsőn, ott rezegtette az áramló víz. Dániel óvatosan kiemelte, és az ujjai között forgatta. - Abbyt akkor ismertem meg, amikor elkezdtük az egyetemet - mondta.

- Ezt szó szerint értsd: éppen beiratkoztunk a Trinityre. A nagy vizsgateremben álltunk sorba több százan. Órákon át csoszogott előre a sor azok alatt a komor hangulatú, régi festmények alatt, és valami rejtélyes okból mindenki suttogva beszélt. Vihettem volna magammal valami olvasnivalót, de eszembe sem jutott, hogy ilyen sokáig fog tartani. Abby a szomszédos sorban állt. Elkapta a tekintetemet, majd az egyik portréra mutatott, és azt kérdezte: „Ha ellazítod a szemizmaidat, nem kiköpött olyan, mint az egyik öreg főszer a Muppet Show-ban?" Dániel lerázta a levélről a vizet. A cseppek úgy hulltak alá a cikcakkozó napsugarak fényében, mint megannyi apró lángocska. - Már akkor is tisztában voltam vele, hogy megközelíthetetlen benyomást keltek, és nem is volt ezzel semmi problémám. De Abby ezt mintha nem érzékelte volna, és ez fölcsigázta az érdeklődésemet. Később elmondta nekem, hogy szinte lebénította a félelem. Nem konkrétan tőlem félt, hanem mindentől és mindenkitől. Képzelj csak el egy szegénynegyedből származó, nevelőszülőknél felnőtt lányt, akit belöknek a középosztálybeli fiúk-lányok közé, akiknek a számára abszolút magától értetődő az egyetem meg a kiváltságos életforma. Úgy döntött, ha egyszer összeszedi a bátorságát, és kinyitja a száját, nem aprózza el: a legfélelmetesebb figurát fogja megszólítani. Tudod, akkor még nagyon fiatalok voltunk... - Miután végre sikerült beiratkoznunk - folytatta némi merengés után -, elmentünk inni egy kávét, aztán megbeszéltük, hogy másnap is találkozunk. Illetve az túlzás, hogy megbeszéltük, mert Abby egyszerűen közölte: „Holnap délben megmutatják a könyvtárat, ott találkozunk!", és mire mondhattam volna valamit, már nem volt sehol. Akkor már tudtam, hogy csodálom őt. Ez újszerű érzés volt, mert addig nemigen csodáltam senkit. Abby olyan határozott volt, olyan eleven, hogy elhalványult mellette mindenki, akit addig ismertem. Valószínűleg neked is feltűnt - Dániel itt halvány mosollyal rám pillantott a szemüvege fölött , hogy hajlamos vagyok bizonyos fokig távol tartani magamat az élettől. Mindig is inkább megfigyelőnek éreztem magam, mintsem résztvevőnek. Mintha vastag üvegfal mögül szemléltem volna az embereket, akik úgy élték az életüket, olyan, könnyedén, olyan ügyesen, ahogy nekem nem adatott meg, számukra viszont magától értetődő volt. Aztán Abby egyszer csak átnyúlt az üvegfalon, és megfogta a kezem. Mintha áramütés ért volna. Emlékszem, amikor elsétált a Front Square-en, és én néztem utána - szinte belefulladt a borzalmasan hosszú, rojtos szoknyájába -, azon kaptam magam, hogy mosolygok...

- Másnap a könyvtártúrára Justin is eljött. Egy-két lépéssel a csoport mögött csellengett, és észre se vettem volna, ha nem lett volna iszonyatosan megfázva. Szinte percenként kitört belőle egy hatalmás, robbanásszerű, taknyos-nyálas tüsszentés, mire mindenki összerezzent, majd szórványos vihorászás hallatszott. Justinnak a céklavörös szín legsötétebb árnyalatában játszott az arca, és legszívesebben belebújt volna a zsebkendőjébe. Egyértelmű volt, hogy rettenetesen gátlásos. Miután végigvezettek minket a könyvtáron, Abby, mintha emberemlékezet óta ismernénk egymást, odaszólt neki: „Megyünk ebédelni, jössz te is?" Olyan riadt arcot nem sűrűn láttam. Justin ellátotta a száját, és motyogott valamit, ami bármit jelenthetett, de eljött velünk a menzára. Mire befejeztük az ebédet, már egész mondatokban beszélt, és érdekes dolgokat mondott. Sok közös olvasmányélményünk volt, és tett egy-két olyan észrevételt John Donne költészetéről, ami nekem soha nem jutott volna eszembe... Akkor döbbentem rá, hogy kedvelem őt, kedvelem mindkettőjüket, és életemben először élvezem mások társaságát. Az a benyomásom, hogy neked aligha okozott valaha is gondot a barátkozás, úgyhogy nem tudom, átérzed-e, mekkora reveláció volt ez a számomra. Kis szünet után folytatta. - Rafe-re akkor találtunk rá, amikor a következő héten megkezdődött a tanítás. Hármasban ültünk a terem végében, vártuk az előadót, amikor hirtelen kivágódott mellettünk az ajtó, és ott állt Rafe: csöpögött róla az eső, a haja rátapadt a fejbőrére, a keze ökölbe szorult. Ordított róla, hogy gyalog vergődött el az egyetemre, mert a busza elakadt a dugóban, és borzalmasan ki van bukva. Meglehetősen drámaira sikeredett a belépője. Abby megszólalt: „Nézzétek, tiszta Lear király!", mire Rafe acsarkodva rámordult - tudod, milyen néha -, hogy „Hát te hogy jöttél be, apuci limuzinján? Vagy seprűnyélen?" Mi Justinnal hátrahőköltünk a döbbenettől, de Abby csak nevetett, és annyit mondott: „Nem, hőlégballon hozott." Azzal odalökött neki egy széket, Rafe pedig leült, és azt morogta: „Bocs." Ennyi volt. Dániel már-már szerelmes gyengédséggel és ámulattal mosolygott a kezében tartott borostyánlevélre. - Istenem, hogy is tudtuk mi elviselni egymást? Abbynek be nem állt a szája, mert így akarta leplezni, hogy mennyire gátlásos, Justint valósággal megfojtotta a félénksége, Rafe boldog-boldogtalannak leharapta a fejét... és ott voltam még én is. Tudod, rettenetesen komoly fiú voltam. Igazából csak akkor, elsőéves koromban tanultam meg nevetni... - És Lexie? - kérdeztem nagyon halkan. - Őt hogy találtátok meg? - Lexie... - mondta elmerengve Dániel. Úgy húzódott egyre szélesebbre a mosolya, ahogy a szél fodrozza a vizet. - Képzeld, nem is emlékszem az első találkozásunkra! Abbyt kéne megkérdezned, ő valószínűleg emlékszik. Bennem csak az maradt meg, hogy mire eltelt néhány hét a Phd-kurzus első évéből, úgy éreztük, mintha Lexie mindig is köztünk lett volna. Gyöngéden letette a falevelet maga mellé, a padra, és megtörölte az ujjait a zsebkendőjével. - Mindig is lélegzetelállító dolognak tűnt nekem - folytatta, aztán -, hogy mi öten ilyen valószínűtlen módon megtaláltuk egymást, áttörve a páncélzatot, amivel védtük magunkat. Persze, nagyrészt Abbyé az érdem. Soha nem tudtam rájönni, hogyan vezette ilyen csalhatatlanul az ösztöne, talán ő maga sem tudja, de talán, érted, miért bízom meg azóta is az ítélőképességében. Szívszakasztó arra gondolni, hogy milyen könnyen elkerülhettük volna egymást. Ha valamelyikünk egy órával később megy beiratkozni, ha Justin nem jön el velünk ebédelni, ha Rafe csak egy kicsit is harapósabb kedvében van, és mi inkább békén

hagyjuk... Érted már, miért hiszek a csodákban? Régebben néha elképzeltem, milyen lenne, ha visszakanyarodna az idő, és a jövőbeni önmagunk árnya visszatérne életünk kulcs momentumaihoz. Megkocogtatná a vállunkat, és azt súgná a fülünkbe: Nézd csak, nézz oda. Látod azt a férfit, azt a nőt? Neked van teremtve. Ő az életed, a jövőd, igen, ő, aki ott izegmozog a sorban, aki lecsöpögteti a szőnyeget, aki becsoszog az ajtón. El ne szalaszd! Mégis, hogy történhetett meg, ha nem így? Lehajolt, és egyesével fölszedegette a kőlapokról a csikkeket. - Egész életemben nem szerettem senki mást, csak ezt a négy embert - jelentette ki egyszerűen. Aztán fölállt, és elindult a füvön a ház felé. Egyik kezében a whiskysüveg himbálózott, a másikban az összegyűjtött csikkeket szorongatta. 20. fejezet A többieknél nem javult a helyzet: elnehezült szemhéjjal, fejfájósan, tüskés hangulatban tértek haza. Azt mondták, a film valami borzalom volt. Valamelyik - tökmindegy, melyik Baldwin fivér játszott benne, és véget nem érő, komikusnak szánt félreértésekbe bonyolódott valakivel, aki úgy nézett ki, mint Teri Hatcher, de nem ő volt. A mozit jórészt korhatáron aluli kölykök töltötték meg, akik a kétórás film alatt végig SMSezgettek, valamint tömték magukba a ropogós micsodákat, és rugdosták Justin székének a támláját. Rafe és Justin között észrevehetően nem állt még helyre a beszélő viszony, sőt úgy tűnt, most már Rafe és Abby sem áll szóba egymással. Feszült csendben fogyott el a vacsorára feltálalt, felül ropogós, alul odaégett maradék lasagna. Senkinek sem jutott eszébe, hogy salátát készítsen hozzá, vagy begyújtson a kandallóba. Már éppen visítani szerettem volna, amikor Dániel fölpillantott, és végtelen nyugalommal megszólalt: - Apropó, Lexie, kérdezni akartam tőled valamit. Arra gondoltam, futólag kitérnék a hétfői órámon Anne Finchre, de szörnyen be vagyok rozsdásodva. Vacsora után átfutnád velem a témát? Anne Finch írt egy verset egy madár nézőpontjából, és itt-ott fölbukkant Lexie-nek a disszertációhoz készített jegyzeteiben - és mivel egy nap csak huszonnégy órából áll, gyakorlatilag semmi mást nem tudtam róla. Rafe öncélú gonoszkodásból, a hecc kedvéért is hajlamos volt ilyesmikkel szívatni az embert, pusztán azért, mert megtehette, Dániel viszont csak akkor nyitotta ki a száját, ha nyomós oka volt rá. A kertben kötött kérészéletű, furcsa kis szövetségünk máris fölbomlott. Meg akarta mutatni nekem, hogy ha nem tágítok, és a házban maradok, nagyon, nagyon kínos perceket tud szerezni nekem. Kezdetnek ezzel az aprósággal illusztrálta, hogy meg tudja keseríteni az életemet, ha akarja. Az szóba sem jöhetett, hogy hülyét csináljak magamból, és egész este költői hangról meg identitásról hadováljak valakinek, aki pontosan tudja, hogy összevissza beszélek. Szerencsémre azonban Lexie kiszámíthatatlan lányka volt – illetve, ezt aligha lehetett a szerencse számlájára írni. Szinte biztos voltam benne, hogy a személyiségének ezt az oldalát direkt az ilyen pillanatokra gondolva konstruálta meg. - Nincs kedvem - mondtam leszegett fejjel, villámmal a lasagna ropogós kérgét szurkálva.

Egy pillanatra csönd lett. - Jól vagy? - kérdezte Justin. Föl sem nézve vállat vontam. - Asszem, igen. Rádöbbentem valamire. A hirtelen beállt csönd, a Justin hangjába cérnavékony szálként belopódzó feszültség, az asztal körül röpködő gyors pillantások: a többiek egyszerre aggódni kezdtek miattam! Heteken keresztül próbáltam elérni, hogy lazítsanak, hogy lankadjon az éberségük, de arra soha nem gondoltam, hogy ilyen hamar ki tudom váltani az ellenkező hatást is – és milyen komoly fegyver lehet ez, ha ügyesen használom! - Én is kisegítettelek Ovidiusból, amikor szükséged volt rá - mondta Dániel. - Nem emlékszel? Időtlen időkig kerestem azt az idézetet... mi is volt? Ezt, persze, meg se hallottam. - Csak összekavarnék mindent, és a végén még Mary Barberről vagy mit tudom én, kiről kezdenék magyarázni. Ma nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Még mindig... - Céltalanul tologattam ide-oda a lasagna-darabkákat. - Na mindegy. Most már senki sem evett. - Mi van még mindig? - kérdezte Abby. - Hagyd már! - mondta Rafe. - Isten látja a lelkemet, nekem kurvára nincs most hangulatom Anne Finchhez. Ha Lexie-nek sincs... - Bosszant valami? - érdeklődött udvariasan Dániel. - Hagyd már békén! - Természetesen - mondta Dániel. - Pihenj le egy kicsit, Lexie. Majd sort kerítünk rá máskor, amikor jobban érzed magad. Megkockáztattam, hogy egy gyors pillantást vessek rá. Dániel újra kezébe vette a kést-villát, és egyenletes tempóban étkezett tovább. Az arcán csak annyi látszott, hogy a gondolataiba merül. Ez a húzása visszafelé sült el, de ő már a következőt fontolgatta higgadtan, eltökélten. Megelőző csapásra szántam el magam. Vacsora után valamennyien a szalonban olvastunk, vagy legalábbis úgy tettünk. Társas elfoglaltságot, például kártyapartit nem javasolt senki. Az előző esti tűz hamvai szomorú kis kupacba gyűltek a kandallóban, nyirkos, hideg volt a levegő. A ház távoli zugaiból jövő hangos reccsenésekre és a vészjósló, nyögésszerű zajokra rendre mindannyian összerezzentünk. Rafe irritáló, egyenletes ritmusban rugdosta a cipője orrával a kandalló rostélyát, én pedig egyfolytában fészkelődtem a karosszékben, képtelen voltam pár másodpercnél tovább megülni ugyanabban a testhelyzetben. Ez a „duó" Justinnak és Abbynek percről percre egyre jobban az agyára ment, Dániel viszont, aki egy irdatlan mennyiségű lábjegyzettel ellátott könyv fölé hajolt, mintha észre se vette volna. Tizenegy körül, mint mindig, kiballagtam az előszobába, és fölvettem a kinti ruhámat. Ezután visszamentem a szalon ajtajába, és ott álldogáltam tétován. - Sétálni mész? - kérdezte Dániel.

- Aha - mondtam. - Talán az megnyugtat. Justin, eljössz velem? Justin csak bámult rám, mint a robogó autó reflektorfényébe került nyuszi. - Én? Miért pont én? - És miért menne veled bárki is? - kíváncsiskodott visszafogottan Dániel. Zavartan megrándítottam a vállamat - Nem tudom, oké? Fura érzés van a fejemben. Egyfolytában azon jár az eszem... - Az ujjam köré csavartam a sálamat, és az ajkamba haraptam. - Lehet, hogy rosszat álmodtam az éjszaka. - Nem „rosszat álmodtál" - javított ki föl sem nézve Rafe -, hanem rémálmaid voltak. Nem vagy már hatéves. - Miféle rossz álmod volt? - kérdezte Abby. Aggodalmas kis barázda húzódott a két szemöldöke között. Megráztam a fejem. - Nem emlékszem. Legalábbis nem jól. Csak... csak nem szeretnék egyedül lenni odakint. - De hát én sem! - mondta Justin. Igen zaklatottnak látszott - Utálok odakint mászkálni, mármint tényleg utálom, nem csak... Brrr! Olyan kísérteties. Nem mehetne valaki más? - Vagy ha már ennyire szorongsz - javasolta segítőkészen Dániel -, miért nem maradsz itthon? - Csak azért, mert megőrülök, ha egy percig is itt kell még ülnöm. - Majd én elmegyek veled - mondta Abby. - Elcsevegünk, csajok egymás közt. - Már megbocsáss - szólt közbe Dániel, és rávillantott Abbyre egy szeretetteljes kis mosolyt -, de azt hiszem, az őrült gyilkos talán nem fog annyira megrémülni kettőtöktől, mint kellene. Ha ideges vagy, Lexie, jobb, ha egy nagyobb darab ember tart veled. Mi lenne, ha én kísérnélek el? Rafe fölemelte a fejét. - Ha te mész, akkor én is. Egy pillanatra feszült csönd állt be. Rafe fagyos tekintettel, rezzenéstelenül meredt Dánielre, aki higgadtan nézett vele farkasszemet. - Miért? - kérdezte. - Azért, mert egy idióta - mondta Abby a könyvének. - Rá se hederíts, és akkor majd lekopik, vagy legalább befogja a száját. Tréfás lenne, nem? - Ti nem kelletek! - mondtam. Arra készültem, hogy Dániel be akar majd szállni a buliba, de az, hogy Justinnál furcsa, megmagyarázhatatlan, fóbia alakult ki a környékbeli földutakkal szemben, váratlanul ért. - Csak marakodtok majd egyfolytában, ahhoz meg nincs hangulatom. Justinnal akarok menni. Újabban szinte nem is látom. - Mindennap láthatod reggeltől estig - mordult föl Rafe. - Mégis, mennyit lehet elviselni Justinból? - Az más. Időtlen idők óta nem beszélgettem vele úgy igazából.

- Nem tudok kimenni oda az éjszaka közepén, Lexie - mondta Justin, és fájdalmas arccal nézett rám. - Pedig szívesen elkísérnélek, őszintén mondom. De egyszerűen képtelen vagyok rá. - Akkor... - fordult hozzám meg Rafe-hez Dániel, és letette a könyvét. Csillant a szeme, mintha valami fanyar, fáradt diadal bujkált volna a tekintetében. Egy-egy. - Mehetünk? - Felejtsétek el - mondtam, és méla undorral végigmértem a társaságot. - Ne is törődjetek vele. Maradjatok csak itt, kárpáljatok meg nyavalyogjatok, amennyi jólesik. Én majd elmegyek egyedül, és ha megint leszúrnak, remélem, boldogok lesztek. Mielőtt bevágtam volna magam mögött a konyhaajtót, hogy beleremegtek az üvegtáblák, még hallottam, hogy Rafe megszólal, de Abby halkan, indulatosan a szavába vág: - Fogd be! - Amikor a kert végéből, visszanéztem, már mind a négyen a könyvük fölé hajoltak. Magába záródva, megközelíthetetlenül ragyogott az arcuk a lámpafényben. Felhős lett az éjszaka, sűrű, mozdulatlan volt a levegő, mintha nedves paplant dobtak volna a hegyekre. Élénk iramban gyalogoltam, hogy kifárasszam magam. A cél az volt, hogy azzal hülyíthessem magam, hogy a testmozgás miatt ver szaporábban a szívem... Eszembe jutott a képzeletbeli falióra, amely az első napokban ott lebegett a szemem előtt, és gyorsabb tempóra ösztökélt. Idővel azonban elhalványult, majd végképp eltűnt, és én nyugodtan ringatózhattam Whitethorn House kellemes, lassú ritmusára. Valóságos időmilliomos lettem. Most viszont megint ott volt az óra, és percről percre egyre vadabbul, egyre hangosabban ketyegett, mintha valami vészjósló, rejtélyes nulla óra felé siettetné az időt. Az egyik dűlőúton állva hívtam föl Franket. A gondolatra, hogy fölmásszak a fára, és ott gubbasszak mozdulatlanul, hevenyen viszketett mindenem. - Na végre - mondta. - Mit csináltál, maratont futottál? Nekidőltem egy fatörzsnek, és igyekeztem lassabban szedni a levegőt. - Megpróbáltam kigyalogolni magamból a másnaposságot. Hogy kitisztuljon a fejem. - Az mindig jó ötlet - helyeselt Frank. - Először is, babám, nagy voltál tegnap este. Majd kapsz valami jóféle koktélt, ha hazajössz. Azt hiszem, talán megvan a nagy áttörés, hála neked. - Lehetséges. De én azért nem innék előre a medve bőrére. Abszolút elképzelhető, hogy Ned csak hülyére akar venni. Lehet, hogy korábban fölvetette a dolgot Lexie-nek, aki lepattintotta, de ő újra próbálkozott. Amikor megemlítettem a memóriazavart, meglátta a nagy esélyt, és úgy csinált, mintha már tárgyaltunk volna valamilyen összegről... Nem egy Einstein, de azért nem is teljesen hülye, ha arról van szó, hogy sumák módon nagyot lehet kaszálni. - Talán igazad van - mondta Frank. - Talán. Tényleg, hogy sikerült megcsípned? Erre megvolt a válaszom. - Minden éjjel szemmel tartottam azt a romos házat. Lexie nyilván nem véletlenül ment éppen oda, és ha találkozgatott valakivel, az volt a kézenfekvő helyszín. Úgyhogy gondoltam, az illető jó eséllyel újra fölbukkan ott. - És lám, be is libegett Agytröszt Eddie - mondta nyájasan Frank.

- Méghozzá rögtön az után, hogy szóltam neked a ház tulajdonviszonyairól, így volt miről dumcsiznotok. Jól időzített a fiú. Miért nem hívtál föl, miután elment? - Zsongott a fejem, Frankie. Pörgött az agyam, hogy milyen hatással van ez az ügyre, hogy használhatom föl, mi legyen a következő lépés, hogy deríthetném ki, hogy nem csak kamu volt-e, amit Ned mondott... Föl akartalak hívni, de abszolút kiment a fejemből. - Jobb későn, mint soha. Szóval, hogy telt a napod? Kellemes, abszolút semleges hangon beszélt, nem tudtam kihámozni belőle semmit. Tudom, tudom, lusta disznó vagyok - hajbókoltam alázatosan. - Meg kellett volna próbálnom kiszedni valamit Dánielből, amíg kettesben voltunk, de egyszerűen nem mertem belevágni. Hasogatott a fejem, és tudod, milyen Dániel. Nem igazán habkönnyű szórakozás vele a beszélgetés. Bocs. Frank nem túl biztatóan hümmögött egyet. - És most miért dobtad be azt a sárkányjelenetet? Mert gondolom, csak megjátszottad. - Ki akarom zökkenteni őket - mondtam, és ez igaz is volt - Próbálkoztunk a laza hangulattal, hátha akkor megnyílnak, de nem vált be. Azt hiszem, az új infók birtokában ideje nagyobb sebességbe kapcsolnunk. - És meg se fordult a fejedben, hogy ezt átbeszéld velem, mielőtt akcióba lépsz? Hagytam egy kis szünetet mintha megriadtam volna. - Gondoltam, úgyis tudni fogod, mit miért csinálok. - Oké - mondta Frank olyan szelíden, hogy rögtön megszólalt a belső vészcsengőm. Remek munkát végeztél, Cass. Tudom, hogy nem is akartál belemászni ebbe a dologba, és nagyra értékelem, hogy mégis megtetted. Jó zsaru vagy. Mintha gyomorszájon vágtak volna. - Miről van szó, Frank? - kérdeztem, pedig már tudtam. Elnevette magát. - Nyugi, jó hír. Ideje lekeverni a műsort, kicsim. Menj szépen haza, és kezdj el nyavalyogni, hogy mintha kezdene kitörni rajtad az influenza. Szédülsz, lázasnak érzed magad, fáj mindened. Azt ne mondd, hogy fáj a sebed, mert akkor meg akarják majd nézni: Csakúgy általában érezd magad szarul mindenhol. Esetleg föl is ébresztheted valamelyiküket az éjszaka közepén - Justin a nagy aggódógép, ugye? -, hogy még rosszabbul vagy. Ha reggelig nem visznek be maguktól az ügyeletre, akkor kérd meg őket, hogy vigyenek be. Onnantól kézbe veszem az irányítást. A tenyerembe vájtak a körmeim. - Miért? ' - Azt hittem, odaleszel a gyönyörtől - játszotta az értetlen sértődöttet Frank. - Eleve nem is akartad... Így van , eleve nem akarta m elvállalni. Tudom. De elvállaltam, és most közel vagyok a célhoz. Mi a francért akarnál kivinni innen? Mert nem kérdeztelek meg, hogy megzörgethetem-e egy kicsit a harasztot? - Te jó ég, dehogy! - tiltakozott még mindig meglepett, nyájas hangon Frank - Annak ehhez semmi köze. Azért mentél oda, hogy jó irányba tereld a nyomozást, és ezt a feladatot

gyönyörűen megoldottad. Gratulálok, bébi. Az itteni munkád elvégeztetett. - Nem - mondtam. - Nem végeztetett el. Azért hoztál ide, hogy találjak egy gyanúsítottat. Pontosan ezekkel a szavakkal bocsátottál utamra, de egyelőre csak egy lehetséges indítékot tudok fölmutatni, amelyhez négy lehetséges gyanúsított társul - sőt öt, ha számításba vesszük azt is, hogy Ned esetleg hazudik, mint a vízfolyás. Szóval ez pontosan mennyivel is mozdítja előre a nyomozást? Mind a négyen kitartanak majd a sztorijuk mellett, ahogy már az elején mondtad, és ugyanott leszel, ahonnan elindultál. Hadd végezzem a munkámat, a rohadt életbe! - Vigyázok rád. Nekem ez a munkám. Azok után, amit kiderítettél, veszélybe kerülhetsz, s nem hagyhatom figyelmen kívül... - Ez gyönge duma, Frank! Ha négyük közt van a gyilkos, akkor az első naptól kezdve veszélyben vagyok; és ez téged baromira nem zavart egészen mostaná... - Ne ordíts. Szóval erről van szó? Ki vagy akadva, mert nem oltalmaztalak eléggé? Szinte láttam, ahogy dühösen széttárja a karját, és előttem volt a tágra nyílt, sértett kék szeme is. - Hagyjál már, Frank! Nagylány vagyok, tudok vigyázni magámra, és korábban ezzel soha nem volt problémád. Akkor most mi a túróért akarsz kivonni? Csönd. Végül Frank fölsóhajtott. - Jól van - mondta. - Ha tudni akarod, hogy miért, hát legyen. Azért, mert úgy, érzem, már nincs meg benned a nyomozáshoz szükséges objektivitás. - Miről beszélsz? - Vadul kalapált a szívem. Ha mégis figyelteti a házat, vagy rájött, hogy levettem a mikrofont... Nem lett volna szabad ilyen sokáig távol lenned, te kis hülye. szidtam magam. - Pár percenként be kellett volna menned a házba, és csapnod kellett volna valami zajt... - Túlságosan belekeveredtél érzelmileg - mondta Frank. - Nem vagyok én hülye, Cassie. Nagyjából tudom, mi történt tegnap éjjel, és azt is tudom, hogy valamit nem mondasz el nekem. Ezek komoly figyelmeztető jelek, és nem fogok szemet hunyni fölöttük. Tehát bedőlt a Fauré-lemeznek: nem tudja, hogy lebuktam. Valamicskét lassult a szívverésem. - Kezded túllépni a határt. Lehet, hogy nem lett volna szabad belehajszoljalak ebbe a buliba. Nem tudom, mi történt veled, pontosan a gyilkosságin, és nem is kérdezem meg, de egyértelmű, hogy kikészített, és hogy nem álltál még készen az ilyen jellegű munkára. Lobbanékony a természetem,, de tudtam, hogy ha most elszakad nálam a cérna, az Franket igazolja, és a vitának vége. Valószínűleg éppen erre játszott, inkább belerúgtam a fatörzsbe, olyan erővel, hogy egy pillanatra azt hittem, eltört a lábujjam. Amikor újra meg tudtam szólalni, higgadtan azt mondtam: - Nem készített ki semmi, Frank, és határsértést sem követtem el. Minden egyes lépésem a nyomozás céljait szolgálta, azt, hogy megtaláljam Lexie Madison meggyilkolásának első számú gyanúsítottját. És szeretném befejezni ezt a munkát. - Sajnálom, Cassie - mondta Frank szelíden, de nagyon határozottan. - Most nem. Van a beépített ügynöki munkának egy olyan momentuma, amelyről soha nem beszél senki. A szabály az, hogy a tartótiszt kezében van a fék, ő dönti el, mikor kell háttérbe húzódnod,

vagy kiszállnod. Hiszen végső soron ő látja át a helyzetet, könnyen lehet, hogy olyan információi vannak, amelyekről te nem tudsz, és ha kedves az életed vagy a karriered, azt teszed, amit ő mond. Csakhogy most jön az, amiről soha nem beszélünk, a kézigránát, ami mindig nálad van: a főnököd nem kényszeríthet semmire! Nem ismertem senkit, aki eldobta volna ezt a bizonyos gránátot, de valamennyien tudjuk, hogy ott van nálunk. Ha nemet mondasz, a tartótiszted - legalábbis egy kis ideig, és lehet, hogy ennél többre nincs is szükséged - baromira nem tehet ellene semmit. A bizalomvesztés viszont helyrehozhatatlan. Lelki szemeim előtt megjelent Lexie lapot átütő macskakaparása: a repterek hárombetűs kódjai... - Maradok - mondtam. Heves széllökés száguldott végig a kiserdőn, és a fa, amelynek támaszkodtam, megremegett. A csontjaimig hatolt a borzongás. - Nem - mondta Frank. - Nem maradsz ott. Ne nyissunk erről vitát, Cassie. A döntés megszületett, semmi értelme, hogy összevesszünk rajta. Menj haza, pakolj össze, és játszd el, hogy beteg vagy. Holnap találkozunk. - Azért hoztál ide, hogy végrehajtsak egy feladatot - mondtam. - Nem megyek el, amíg végre nem hajtottam. Nem veszekszem, Frank, csak közlöm veled. Frank most már megértette. Nem lett élesebb a hangja, de bujkált benne valami, amitől behúztam a nyakamat. - Akarod, hogy összeszedjelek az utcán, drogot találjak nálad, és lecsukassalak, amíg össze nem szeded magad? Mert megteszem. - Nem teszed meg. A többiek tudják, hogy Lexie nem drogozik. Ha berángatják valami kamu váddal, és rendőri őrizetben meghal, olyan balhét csapnak, hogy atomjaira robban szét ez az egész művelet, és még évek múlva is takaríthatod a törmeléket! Frank csöndben kielemezte a helyzetet. - Tudod, hogy ez a karriered végét jelentheti, ugye? - mondta végül. - Megtagadod a feljebbvalód közvetlen parancsát. Tudod jól, hogy most behozathatnálak, elvehetném a jelvényedet meg a fegyveredet, és itt helyben kirúghatnálak. - Igen - feleltem. - Tudom. - Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Frank ezt úgysem teszi meg, és hogy én ezzel most csúnyán vissza élek. És tudtam még valamit, bár fogalmam sincs, honnan: talán onnan, hogy nem éreztem a hangján, hogy sokkolná a dolog. Szóval tudtam azt is, hogy a pályafutása során valamikor ő is megtette ugyanazt, amit most én. - És azt is tudod, hogy miattad elúszik a hétvégém, amit Hollyval tölthetnék? Holnap van a születésnapja. Szeretnéd elmagyarázni neki, miért nem lesz ott mégsem az apukája? Megrándult az arcizmom, de aztán emlékeztettem magam, hogy Frankkel beszélek, azaz Holly születésnapja alighanem csak hónapok múlva lesz. - Menj el nyugodtan - mondtam. Ültess oda valaki mást, hogy figyelje a hanganyagot. - Az nem játszik. Ha akarnék, se tudnék odaültetni senkit. Erre a balhéra már nincs keret. Az agyasok megunták, hogy azért fizetnek embereket, hogy hallgassák, amint te borozgatsz meg tapétázol.

- Nem tudom hibáztatni őket - mondtam. - Nézd, hogy mit csinálsz a magnóval, az a te dolgod. Felőlem ott is hagyhatod. Az a te bulid, én csak az enyémmel foglalkozom. - Oké, oké - mondta béketűrő sóhaj kíséretében Frank. - A következőt fogjuk csinálni. Mostantól számítva negyvennyolc órád van arra, hogy lezárod ezt a... - Hetvenkettő. - Hetvenkettő, de három feltétellel: nem csinálsz hülyeséget, rendszeresen telefonálsz, és mindig rajtad van a mikrofon. Add a szavadat. Mintha bizsergett volna valami a bensőmben. Lehet, hogy mégis tudja? Franknél soha semmiben nem lehet biztos az ember. - Vettem az adást - mondtam. - Ígérem, hogy így lesz. - Három nap múlva akkor is hazajössz, ha csak egy milliméter választ el az ügy megoldásától. Tehát - itt az órájára nézett - hétfőn este háromnegyed tizenkettőkor bent vagy az orvosi ügyeleten, vagy legalábbis arrafelé tartasz. Addig még megőrzöm ezt a felvételt. Ha betartod a feltételeimet, és időben elhagyod Whitethorn House-t, letörlöm, és soha senki nem szerez tudomást erről a beszélgetésről. Ha viszont a legcsekélyebb mértékben is bekavarsz, akkor behozatlak, kerül, amibe kerül, és kirúglak. Világos? - Igen - mondtam. - Kristálytiszta. Nem veled akarok kicseszni, Frank. Nem erről szól a dolog. - Ez nagyon, nagyon rossz ötlet, Cassie - mondta Frank. - Remélem, tisztában vagy vele. Pittyenés, majd légköri zörejek, úgy remegett a kezem, hogy kétszer is elejtettem a telefont, mire sikerült megnyomnom a piros gombot. A sors iróniája, hogy Frank milliméterekre járt az igazságtól. Hiszen még huszonnégy órával azelőtt is az volt a helyzet, hogy nem dolgoztam az ügyön, inkább csak hagytam, hogy az ügy dolgozzon meg engem. Szabadesésben belezuhantam, és olyan mélyen belemerültem, hogy ki se látszottam belőle. Ezernyi apró szófordulat, pillantás, tárgy hevert a földön szanaszét, elszórva, mint a kenyérmorzsa, észrevétlenül, összefüggéstelenül, pusztán azért, mert nekem - legalábbis én így hittem - elsősorban az volt a célom, hogy Lexie Madison legyek, nem pedig az, hogy a gyilkosát kézre kerítsem. Volt valami, amit Frank nem tudott, és nem is mondhattam el neki: az, hogy nem más, mint Ned rántott vissza a szakadék széléről, és anélkül, hogy a leghalványabb sejtelme lett volna róla. Neki köszönhetően le akartam zárni ezt az ügyet, és ennek érdekében - pedig én nem egykönnyen mondok ilyet! bármire hajlandó voltam. Most valószínűleg azt gondolják, hogy azért küzdöttem ilyen kétségbeesetten, mert csaknem végzetesen átvertek, és ez volt az utolsó esélyem, hogy jóvátegyem. Vagy talán azért, mert csak úgy billenhetett helyre a karrierem - Dánielnek, ugye, gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy ez a munkám -, ha ezt az ügyet megoldom. Vagy azért, mert az elveszett Vesta-művelet megmérgezte körülöttem a levegőt, és kellett valami ellenméreg. Vagy talán mindhárom tényező közrejátszott egy kicsit. Volt azonban még valami, egy gondolat, amitől nem tudtam szabadulni: bárki volt, és bármit csinált ez a lány, a születésétől fogva be voltunk építve egymásba: Egymást vezettük el ehhez az élethez, erre a helyre. Olyasmiket tudtam

róla, amit senki más a világon. Ezért most már nem hagyhattam ott csak úgy: Hiszen tudtam, hogy nincs senki más, aki a szemébe nézve olvasni tudna a gondolataiban, aki követni tudná az ezüstösen csillogó, titkos jelek sorát, amit ő hátrahagyott, aki el tudná mondani a vele kapcsolatos egyetlen történetet, ami nem szakadt félbe. Egyvalami vezérelt: meg kell tudnom ennek a történetnek a végét, én, kizárólag én járhatok a végére. Halálosan megrémített ez a tudat, pedig nem vagyok ijedős, de ahogy Dániel, úgy én is tudom, hogy mindennek ára van. Amit viszont Dániel nem tudott, vagy nem említett, azt én már a legelején kimondtam, - az ár, amit fizetnünk kell, villámgyorsan változtatja az alakját, mint a futótűz, és nem mindig mi választjuk meg, hogyan rójuk le, sőt nem is mindig tudhatjuk előre. Volt még egy dolog, ami időről időre, megrendítő erővel belém nyilallt: hogy ez a lány talán éppen azért keresett meg, mert mindvégig azt akarta, hogy valaki helyet cseréljen vele. Valaki, aki epedve vágyik rá, hogy sutba vághassa tönkrement életét, hadd párologjon el, mint a fű fölött lebegő hajnali köd. Valaki, aki boldogan elenyészne, hogy ne maradjon belőle más, csak harangvirágillat meg egy zöldellő hajtás, miközben ez a lány erőre kap, kivirul, és még ellenállóbbam még szívósabban tovább él. Azt hiszem, csak ott, abban a pillanatban hittem el igazán, hogy ez a lány, akit soha nem láttam élve, valóban halott. Soha nem fogok tudni megszabadulni tőle. Magamon viselem az arcát, az idő múlásával én leszek az ő folyton változó tükre, amelyben láthatóvá válik a neki meg nem adatott kor. Néhány furcsa, boldog héten át az Ő életét éltem, és az ő vére által lettem azzá, ami vagyok, úgy, ahogy belőle sarjadt a harangvirág meg a kis galagonyafácska is. De amikor megkaptam az esélyt, hogy áthágjam a végső határvonalat, és a csobogó víz mellé, a borostyánlevelek közé feküdjek Dániellel, hogy elengedjem az életemet, ezt az ezer sebből vérző romhalmazt, és mindent újrakezdjek, nem éltem vele. Mozdulatlan volt a levegő. Tudtam, hogy perceken belül indulhatok vissza Whitethorn House-ba, hogy legjobb tudásom szerint tönkretegyem. Hirtelen, a semmiből tört rám az érzés, olyan erővel, mintha gyomorszájon vágtak volna: beszélnem kell Sammel! Úgy éreztem, nincs most annál sürgősebb dolog a világon, mint hogy elmondjam neki, amíg még nem késő, hogy hazafelé tartok. Elmondjam neki, hogy a lényeget illetően már haza is tértem, és halálra vagyok rémülve, mint egy kisgyerek a sötétben, és hallanom kell a hangját. Ki volt kapcsolva a telefonja. Csak a hangposta jelentkezett, hamiskás női hang mondta be, hogy hagyjak üzenetet. Sam tehát dolgozik: lehet, hogy éppen ő a soros figyelő Naylor háza előtt, vagy a vallomásokat rágja át már vagy tizedszer, hátha elsiklott valami fölött. Ha sírós típus lennék, biztosan elbőgtem volna magam. Még föl se fogtam, mit csinálok, amikor „privátra" állítottam a telefonszámomat, és tárcsáztam Rob mobilját. A szabad kezemet a mikrofonra tapasztottam, a tenyerem alatt lassan, de hevesen dobogott a szívem. Tudtam, hogy talán életem legnagyobb ostobaságát követem el, mégsem tehettem mást. - Ryan - szólt bele a második kicsengés után, abszolút éber hangon. Robnak mindig is

gondjai voltak az alvással. Képtelen voltam megszólalni. - Halló? - mondta még éberebben. Bontottam a vonalat. Az utolsó pillanatban mintha még hallottam volna hadaró, izgatott hangját: - Cassie? - De már a gombon volt a hüvelykujjam, akkor is késő lett volna visszafogni a mozdulatot, ha akartam volna. Lecsúsztam a fa törzsén, és még sokáig ültem a vállamat átfogva a földön. Eszembe jutott egy éjszaka. Amikor az utolsó ügyünkön dolgoztunk, egyszer hajnali háromkor pattantam föl a vespámra, hogy elhozzam Robot a tetthelyről, visszafelé jövet miénk volt az út, és én igencsak nyomtam a gázt. Rob velem együtt bedőlt a kanyarokban, és a motor mintha meg se érezte volna a többletsúlyt. Az egyik kanyarban két magasan lévő, vakító fénycsóva jött szembe. Egyre nagyobbra nőttek, míg végül betöltötték az egész utat. A felezővonalon félig átlógó kamion robogott felénk, de a motor egy fűszál könnyedségével hajolt félre, és a hatalmas monstrum nagy szelet csapva elsuhant mellettünk, mint a káprázat. Rob keze olykor gyorsan, hevesen megremegett a derekamon, és én az otthon melegére gondoltam, meg arra, hogy van-e valami a hűtőben. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy az utolsó együtt töltött óráink felé robogunk. Lazán, gondolkodás nélkül támaszkodtam a barátságunkra, mintha két méter vastag kőfal lenne, pedig alig egy nap múlva szétporladt, lavinaként zúdult alá, és mi ez ellen nem tehettünk semmit. Akkoriban sokszor ébresztett éjszakánként a kamion napnál is ragyogóbb, erősebb reflektorfénye. Láttam, ahogy közeledik azon a sötét úton, és egyszer csak megértettem, hogy mehettem volna egyenesen tovább, ahogy Lexie tette. Teljes gázzal, az úttesttől elemelkedve szárnyalhattunk volna a fényáradat szívében rejlő kozmikus csöndbe, majd ki a túloldalon, ahol már soha nem érhetett volna minket semmi baj. 21. fejezet Dánielnek csak néhány órára volt szüksége, hogy kitervelje a következő húzást. Az ágyban ülve bámultam Lexie régi kiadású Grimm-kötetét, és ki tudja, hányadszor olvastam el ugyanazt a mondatot anélkül, hogy egy szót is fölfogtam volna belőle, amikor gyors, diszkrét kopogást hallottam. - Bújj be! - kiáltottam. Dániel dugta be a fejét az ajtón. Még mindig a makulátlan, hófehér inge meg a fényesre vikszolt cipője volt rajta. - Van egy perced? - kérdezte udvariasan. - Persze - feleltem ugyanilyen udvariasan, és letettem a könyvet. Azt ki lehetett zárni, hogy békekötést vagy akár csak fegyverszünetet akarna ajánlani, de hát mi mással próbálkozhatna bármelyikünk akkor, amikor nincsenek ott a többiek, akiket fegyverként forgathat? - Csak váltani akarok veled pár szót - mondta Dániel, és megfordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót. - Négyszemközt. A testem gyorsabban gondolkodott, mint az agyam. Amint Dániel hátat fordított nekem, villámgyorsan, még mielőtt fölfoghattam volna, miért is teszem, megragadtam a pizsamafelsőmön keresztül a mikrofon zsinórját, és megrántottam fölfelé. Inkább éreztem,

mint hallottam a kis pukkanást, ahogy a csatlakozódugasz kijött a helyéről. Mire Dániel újra felém fordult, a kezem ártatlanul hevert a könyvön. - Miről? - kérdeztem. - Van még egy-két dolog - mondta Dániel, miközben lesimította a paplan végét, és leült -, ami nyugtalanít. - Ó, tényleg? - Igen. Azóta, hogy... mondjuk úgy, megérkeztél. Apró ellentmondások, amelyek az idő múlásával egyre inkább piszkáltak. Mire eljutottunk odáig, hogy repetáztál a hagymás pörköltből, már komoly kérdések merültek föl bennem. Udvariasan szünetet tartott, hátha van valami hozzáfűznivalóm, de csak bámultam rá. Hihetetlen, hogy ezt nem láttam előre... - És azután, persze - folytatta, miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogok megszólalni -, jött a múlt éjszaka. Talán tudod, talán nem, de volt néhány alkalom, amikor te meg én... azaz Lexie meg én, szóval... Legyen elég annyi, hogy a csók ugyanolyan összetéveszthetetlen, egyéni vonás tud lenni, mint a nevetés, úgyhogy amikor tegnap éjjel csókolóztunk, többékevésbé egyértelművé vált a számomra, hogy te nem Lexie vagy. Nyájasan nézett rám az ágy végéből, újra lebuktatott, méghozzá minden elképzelhető módon: a főnököm előtt, a barátom előtt, akinek a létezését csak sejtette, meg a rendőrségi főmuftik előtt is, akik nem nézik jó szemmel, ha a beépített ügynök egy gyanúsítottal smacizik. Ez volt az ő vadonatúj, távirányítós fegyvere. Ha be lett volna dugva a mikrofon, néhány röpke óra választott volna el a komor hangulatú hazaúttól meg egy irodai állástól Offaly megyében. - Bármilyen abszurd kérésnek tűnhet - szólalt meg halálos nyugalommal Dániel -, szeretném látni az állítólagos szúrt sebedet. Csak arról akarok meggyőződni, hogy tényleg az vagy-e, akinek, mondod magad. - Hogyne - mondtam vidáman. - Miért is ne? - Riadtan villant a szeme. Fölhúztam a pizsamafelsőmet, és félrehúztam a kötést, hogy Dániel lássa a kihúzódott dugaszt - Ügyes húzás volt - mondtam -, de nem ér pontot. És ha el is éred, hogy kivonjanak innen, azt hiszed, csöndben megyek el? Hiszen nem lesz vesztenivalóm. Ha csak öt percem marad, akkor is elmondom a többieknek, ki vagyok, és azt is, hogy te már hetek óta tudod. Mit gondolsz, hogy viszonyul majd ehhez, mondjuk, Rafe? Daniel előrehajolt, és megvizsgálta a mikrofont. - Á - mondta, - Nem baj, egy próbát megért. - Amúgy is majdnem lejárt már a megbízatásom - mondtam. Gyorsan beszéltem, mert Frank nyilván egyből gyanút fogott, amikor megszakadt a felvétel, és tudtam, hogy talán egy percem lehet még, ha nem akarom, hogy szétrobbanjon a feje. Csak pár napom van hátra, de ahhoz a pár naphoz ragaszkodom. Ha megpróbálod elvenni tőlem ezt az időt, akkor búcsúzóul össztüzet zúdítok rátok. Ha viszont nem, akkor még mindig jó esélyed van rá, hogy ne találjak semmi érdemlegeset, és még mindig intézhetjük úgy, hogy a többiek soha ne tudják meg, ki voltam.

Kifejezéstelen arccal figyelt, két nagy, szögletes lapátkezét szép szabályosan összekulcsolta az ölében. - A barátaimért felelősséggel tartozom. Nem fogom tétlenül nézni, hogy félrevonod őket a sarokba kihallgatásra. Vállat vontam. - így is jó. Akadályozd meg, ahogy tudod. Ma este nem volt nehéz dolgod. Csak az utolsó napjaimat ne akard elvenni. Áll az alku? - Pontosan hány napról van szó? - kérdezte Dániel. A fejemet ráztam. - Ez nincs benne az alkuban, úgy tíz másodpercen belül újra bedugom ezt a micsodát, hogy úgy nézzen ki, mintha csak véletlenül jött volna szét, és ártatlan csevejt fogunk folytatni arról, hogy miért voltam olyan furcsa hangulatban a vacsoránál. Oké? Dániel szórakozottan bólintott, és még mindig a mikrofont vizsgálgatta. - Nagyszerű! mondtam. - Akkor mehet. Nincs kedvem... - itt, a mondat közepén dugtam vissza a zsinórt, hogy még valószerűbbnek hasson a dolog - ...beszélni róla. Hasogat a fejem, szarul érzi magát mindenki, szeretném, ha békén hagynátok. Oké? - Valószínűleg csak másnapos vagy - mondta kooperatívan Dániel. - A vörösborral mindig is meggyűlt a bajod, nem igaz? Minden szava csapdának hatott. - Ha te mondod - feleltem, majd megrándítottam a vállamat, mint egy nyűgös tinédzser, és visszaragasztottam a kötésemet. - De az is lehet, hogy a puncstól van. Rafe alighanem speedet kevert bele. Apropó, mostanában sokkal többet iszik, mint szokott, észrevetted? - Ráfe-fel nincs semmi gond - mondta higgadtan Dániel. - És remélhetőleg veled sem lesz, ha jól kialszod magad. Lentről gyors léptek hallatszottak, majd nyílt egy ajtó. - Lexie? - kiáltotta aggodalmasan Justin. - Minden oké? - Dániel idegesít! - kiabáltam vissza. - Dániel, mivel idegesíted? - Nem idegesítem. - Faggat, hogy miért vagyok szarul! - kiáltottam. - Pedig csak azért vagyok szarul, mert éppen olyanom van, és jó lenne, ha leszállna rólam! - Hogy mondtad, miért érzed rosszul magad? - Justin kijött a szobájából a lépcső tövébe. Előttem volt, ahogy a csíkos pizsamájában a korlátot markolja, és rövidlátóan hunyorog fölfelé. Dániel átható, elgondolkodó tekintettel bámult rám, amitől citerázni kezdtek az idegeim. - Kuss legyen mán - üvöltött ki a szobájából a csukott ajtón keresztül is jól hallhatóan Abby. Van, aki aludni szeretne! - Lexie? Miért érzed szarul magad? Tompa puffanás: Abby odavágott valamit az ajtóhoz. - Justin, azt mondtam, kuss legyen, az istenit!

Rafe ingerült kiáltása már csak elhalóan jutott el hozzánk a földszintről. Valami olyasmi volt, hogy „Mi a franc folyik itt?" - Mindjárt lejövök és elmagyarázom, Justin! - kiáltotta Dániel. Feküdjetek vissza! - Ezután hozzám fordult: - Jó éjszakát - mondta, és megint kisimította a paplant. - Aludj jól. Remélem, reggelre jobban érzed majd magad. - Oké - mondtam. - Kösz, de ne számíts rá. Az egyenletes ritmusú lépteit hallottam, ahogy ment lefelé a lépcsőn, majd fojtott hangokat: először Justin beszélt sokat, és Dániel néha közbeszúrt valamit, majd fokozatosan fordult a kocka, óvatosan kimásztam az ágyból, és a padlóra szorítottam a fülem, de szinte csak suttogtak, így nem tudtam kivenni, mit mondanak. Dániel húsz perc múlva jött vissza. A lépcsőfordulón néhány hosszúra nyúlt másodpercre megállt. Csak akkor kezdtem el egész testemben remegni, amikor becsukódott mögötte a szobája ajtaja. Még órákig ébren voltam: hol a könyvben lapozgattam, mintha olvasnék, hol a paplant rázogattam, hol mélyeket lélegeztem, mintha aludnék. Olykor pedig pár másodpercre vagy pár percre kihúztam a mikrofont Azt hiszem, elég jól sikerült eljátszanom, hogy kilazult a csatlakozó, és ahogy mozgok, időnként megszakad, majd helyreáll a kapcsolat, de nem nyugodtam meg. Hiszen tudtam, hogy Frank nem hülye, és azt is, hogy nincs jóhiszemű hangulatban. Balra Frank, jobbra Dániel, én pedig ott rekedtem középen Lexie-vel. Míg a mikrofon „kilazult" csatlakozójával játszadoztam, töprengéssel ütöttem agyon az időt. Azon törtem a fejem, hogyan lehetséges logisztikailag, hogy az ügy valamennyi érintettjével ellentétes oldalon állok, így olyan emberekkel is, akik egymáshoz képest is ellenérdekeltek. Amikor végül nyugovóra tértem, előbb még - most először - odatoltam az ajtó elé a Lexie toalettasztalkájánál álló széket. A szombati nap magatehetetlen, rémálomszerű kábulatban telt el, és igen gyorsan. Dániel feltehetően részben azért, mert a ház kupálgatása mindig is nyugtatólag hatott a társaságra, részben pedig azért, hogy mindenki egy helyiségben legyen, és szemmel tudjon minket tartani - úgy döntött, hogy csiszolással kéne töltenünk a napot. - Az ebédlőt elhanyagoltuk mondta a reggelinél. - Kezd borzalmasan lepukkanni, ahhoz képest, hogy ott van a szalon mellett. Szerintem ma elkezdhetnénk szintre hozni. Mit gondoltok? - Jó ötlet - mondta Abby. Odacsúsztatta Dániel tányérjára a tükörtojást, és fáradt, de eltökélten pozitív mosolyt villantott rá. Justin vállat vont, és tovább tépkedte a pirítósat. Én belemorogtam a serpenyőbe, hogy „Ahogy gondolod", Rafe pedig fogta a kávéját, és szó nélkül kiment. - Jól van - mondta nyugodt derűt árasztva Dániel. - Akkor kész a terv. - És olvasott tovább. A nap hátralevő része gyötrelmes volt, ahogy arra nagyjából számítottam is. A biztos menedéket nyújtó ház varázsa aznap láthatóan szünetelt. Rafe némán dúlt-fúlt, haragban állt az egész világgal. Folyton a falnak ütközött a csiszológéppel, és a szívbajt hozta mindenkire. Végül Dániel szó nélkül kivette a kezéből, és adott neki helyette egy smirglit. Én pedig maximálisra srófoltam fel a duzzogásomat, remélve, hogy valakire majd csak hatással lesz,

és hogy ezt a hatást előbb-utóbb - illetve inkább előbb - ki is tudom aknázni. Odakint zsémbesen szitált az eső. Nem szóltunk egymáshoz. Egyszer-kétszer láttam, hogy Abby megtörli az arcát, de mivel mindig háttal állt nekünk, nem tudtam megállapítani, hogy sír, vagy csak a fűrészpor ment a szemébe. Mert a fűrészpor ott volt mindenütt: az orrunkban, a nyakunkban, még a bőrünk alá is behatolt a tenyerünkön, Justin leplezetlenül, sőt a dolgot erősen túljátszva zihált, és drámai köhögőrohamok törtek rá, míg végül Dániel letette a csiszolót, kimért, peckes léptekkel kivonult, és egy ősrégi, hátborzongató gázálarccal jött vissza. Némán odanyújtotta Justinnak. Nem nevetett senki. - Ezekben a micsodákban azbeszt van - szólalt meg Rafe, miközben dühödten sikált egy nehezen hozzáférhető sarkot. - Most tényleg meg akarod ölni, vagy csak olyan benyomást akarsz kelteni? Justin rémülten nézett a gázálarcra. - Nem akarok azbesztet belélegezni! - Ha inkább odakötöznéd a szád elé a zsebkendődet - mondta Dániel -, akkor tedd azt. Csak ne nyavalyogj. - Azzal Justin kezébe nyomta a gázálarcot, majd a csiszológéphez lépett, és újra beindította. Ugyanaz a gázálarc volt, amelytől azon a bizonyos estén, a teraszon röhögőgörcsöt kaptunk Rafe-fel. Dániel bemehetne ebben az egyetemre, Abby szépen kihímezhetné... Végül Justin óvatosan besuvasztotta egy üres sarokba, és a nap hátralevő részében onnan bámult ránk a nagy, üres, vigasztalan szemeivel. És mi történt a mikrofonoddal? - érdeklődött este Frank. - Merő kíváncsiságból kérdezem. - A picsába! - mondtam. - Már megint szarakodik? Azt hittem, már nincs vele gond. Szkeptikus szünet. - Mit szarakodik már megint? - Ma reggel, amikor kötést cseréltem, ki volt húzódva a dugasz. Azt hiszem, tegnap este zuhanyozás után rosszul raktam föl a kötést, és ahogy mozogtam, kijött. Mennyiről maradtál le? Most működik? - Benyúltam a topom alá, és megkocogtattam a mikrofont. - Ezt hallod? - Kristálytisztán - felelte szárazon Frank. - Éjszaka párszor kiugrott, de kétlem, hogy bármi lényegesről lemaradtam volna, vagy legalábbis remélem, hogy nem. A Dániellel folytatott éjféli csevejből viszont egy-két perc kiesett. Vidám hangot erőltettem magamra. - Ja, abból? Csak nyugtalanította, hogy olyan hárpia voltam a vacsoránál. Faggatott, hogy mi a baj, én meg mondtam neki, hogy hagyjon békén. Aztán meghallottak minket a többiek, és beszálltak a társalgásba, úgyhogy Dániel föladta, és elment lefeküdni. Mondtam, hogy ez be fog válni, Frankie. Máris a plafonon vannak. - Értem - mondta kis szünet után Frank. - Tehát a jelek szerint semmi oktató-nevelő célzatú műsorról nem maradtam le. Amíg ezen az ügyön dolgozom, azt hiszem, nem mondhatom, hogy nem hiszek a véletlenekben. De ha az a drót még egyszer kihúzódik, akár egyetlen másodpercre is, odamegyek, és elkapom, a grabancodat, és hazahozlak. Úgyhogy sürgősen szerezz be pillanatragasztót. - Azzal letette.

Hazafelé menet azt próbáltam kiokoskodni, mit tennék most Dániel helyében, de mint kiderült, nem miatta kellett volna aggódnom. Még be se mentem a házba, már tudtam, hogy valami történt. Mind a négyen a konyhában csoportosultak, a fiúk szemmel láthatóan félbehagyták a mosogatást - Rafe egy fakanállal hadonászott, mint valami fegyverrel, Justinból pedig habos víz csöpögött a padlóra -, és mindenki egyszerre beszélt. - ...munkájukat végzik - mondta határozottan Dániel, amikor benyitottam az üvegajtón. - Ha nem hagyjuk, hogy... - De hát miért? - nyöszörgött vele párhuzamosan Justin. - Miért kellene... Aztán megláttak. Egy pillanatra torkukra forrt a szó, és csak bámultak rám meredten. - Mi van? - kérdeztem. - A zsaruk azt akarják, hogy menjünk be - mondta Rafe. Nagyot koppant-csobbant a mosogatóba dobott fakanál. Dániel ingére víz fröccsent, de mintha észre se vette volna. - Ezt nem tudom még egyszer végigcsinálni - mondta a pultnak rogyva Justin. - Nem fog menni. - Hova menjünk be? És minek? - Mackey fölhívta Dánielt - mondta Abby. - Azt akarják, hogy holnap kora reggel beszélgessünk velük. Mind az öten. - De miért? - Az a szemétláda Frank! Amikor telefonáltam, már rég eldöntötte, hogy bedobja ezt az aljas húzást, de nekem nem szólt egy szót sem. Rafe vállat vont. - Hogy miért, azt nem osztotta meg velünk. Csak azt mondta, hogy, idézem, szeretne velünk csevegni egy kicsit. Idézet vége. - De miért ott? - kérdezte hisztérikusan Justin. Úgy meredt Dániel konyhaasztalon heverő telefonjára, mintha attól félne, hogy az mindjárt ráugrik. - Azelőtt mindig ők jöttek ide. Miért kell most nekünk... - Hova rendelt be minket? - kérdeztem. - A dublini várba - felelte Abby. - Valami súlyos bűncselekmények hivatalába, vagy csoportjához, vagy minek hívják. A súlyos bűncselekményekre és szervezett bűnözésre szakosodott csoport irodái éppen a gyilkosságiak alatt találhatók. Franknek tehát csak annyi dolga lesz, hogy egy emelettel följebb terelgessen minket a lépcsőn. A „súlyos és szervezett" nemigen foglalkozik mezei késelésekkel, hacsak nem valami keresztapát vagy drogbárót szúrnak le, de ezt a többiek nem tudták, és a csoport neve eléggé tiszteletet parancsolóan hangzik. - Tudtál erről? - fordult hozzám Dániel. Egy csöppet sem tetszett a jéghideg pillantása. Rafe a plafonra emelte a tekintetét, és morgott valamit, amiben szerepeltek a „paranoiás idióta"

szavak is. - Nem feleltem. - Honnan tudtam volna? - Gondoltam, talán neked is telefonált ez a te Mackey haverod. Amíg sétáltál. - Nem telefonált, és nem a haverom. - Leplezetlenül bosszús arcot vágtam, hadd törje a fejét Dániel, hogy tényleg ki vagyok-e bukva, vagy csak megjátszom. Két napom van hátra, erre Frank elcseszi az egyiket az értelmetlen, semmi kérdéseivel, hogy milyen szendvicset szoktunk enni ebédre, meg milyen érzéseket táplálunk Négycsöcsű Brenda iránti. Kora reggelre hívott, tehát minél tovább el akarja nyújtani a dolgot: lehet, hogy nyolc-tizenkét órán át is nyúz majd minket. Arra gondoltam, vajon illene-e Lexie karakteréhez, ha jól tökön rúgnám. - Tudtam, hogy nem lett volna szabad fölhívnunk őket a miatt a kő miatt - szólalt meg összetörten Justin. – Tudtam! Pedig már kezdtek leszállni rólunk. - Akkor ne menjünk be - mondtam. Tudtam, hogy Frank ezt alighanem az ostobaság kategóriájába sorolná, azaz úgy venné, hogy megszegtem az egyik kikötését, de olyan dühös voltam, hogy nem érdekelt. - Nem kényszeríthetnek rá. Riadt szünet. - Ez igaz? - kérdezte Abby Dánieltől. - Tulajdonképpen, azt hiszem, igen - mondta Dániel. Eltűnődve méregetett, szinte hallottam, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek. - Hiszen nem vagyunk letartóztatva. Ez csak kérés a részükről, nem parancs, bár Mackey szájából annak hangzott. Ezzel együtt azt gondolom, be kell mennünk. - Ó, igazán? - kérdezte nem túl kedvesen Rafe. - Igazán ezt gondolod? És ha én meg azt gondolom, hogy Mackey dugja föl magának a kérését? Dániel szembefordult Rafe-fel. - Úgy tervezem, hogy továbbra is teljes mértékben együttműködöm a hatósággal - közölte higgadtan. - Egyrészt azért, mert szerintem nem lenne bölcs dolog, ha nem ezt tenném, de főleg azért, mert szeretném tudni, ki követte el ezt a szörnyűséget. Ha valamelyikőtök inkább keresztbe akar tenni a rendőrségnek, és magára akarja terelni Mackey gyanúját, azt nem akadályozhatom meg. De ne feledjétek, hogy az az ember, aki leszúrta Lexie-t, még mindig szabadon kószál! A magam részéről úgy gondolom, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk annak érdekében, hogy elfogják. - A kis öntelt okostojás! A mikrofonomon keresztül adagolja azt a dumát, amit Frank hallani akar tőle! Úgy tűnik, álszent közhelyáradatot akar hallani. Mintha egymásnak teremtették volna őket. Dániel kérdőn körbepillantott a konyhában. Nem válaszolt senki. Rafe már mondott volna valamit, de aztán visszafogta magát, és méla undorral megcsóválta a fejét. - Jól van - mondta Dániel. - Ez esetben gyorsan tegyünk itt rendet, aztán feküdjünk le. Holnap hosszú napunk lesz. - Azzal kezébe vette az edénytörlőt. A szalonban üldögéltünk Abbyvel. Úgy tettünk, mintha olvasnánk, pedig csak különböző kreatív jelzőket találtunk ki Frank leírására, és a konyha feszült csendjét hallgattuk. Hirtelen rádöbbentem valamire:

Dániel választhatott, hogy velem vagy inkább Frankkel töltené-e szívesebben az utolsó napjaim egyikét, és ő Franket választotta. Ez is rejtett magában veszélyeket, mégis úgy gondoltam, alighanem bóknak tekinthetem. A vasárnap reggelből leginkább az maradt meg bennem, hogy lépésről lépésre végigcsináltuk a szokásos rituálét. Abby gyorsan, röviden bekopogott hozzám, majd egymás mellett állva csináltuk a reggelit, ahogy mindig. Az arca kipirult a tűzhely melegétől. Könnyed mozdulatokkal kerülgettük egymást, és olyan olajozottan adogattunk kézről kézre mindent, hogy szavakra nem is volt szükség. Eszembe jutott az első este, a fájdalom, amely a szívembe nyilallt, amikor láttam, milyen szoros köztük a kötelék. Ennek a köteléknek időközben valahogy én is részévé váltam. Justin homlokráncolva vagdosta kis háromszögekre a pirítósat, Rafe automata üzemmódban manőverezett a kávéjával, Dániel a tányérja alá csúsztatta a könyve szélét Azt, hogy harminchat óra múlva már nem leszek itt, kizártam az agyamból. Nem hagytam, hogy egy másodpercre is eszembe jusson, hogy ha találkozom is még velük valaha, az már biztosan nem lesz az igazi. Nem siettünk. Még Rafe is fölbukkant köztünk, miután megitta a kávéját. Arrébb tuszkolt a csípőjével, hogy odaférjen ő is a székemre, és harapott egyet-kettőt a pirítósomból. Az ablaktáblákon harmat folydogált lefelé, a kertben pedig a napról napra pofátlanabb, egyre közelebb merészkedő nyulak rágcsálták a füvet. Az éjszaka folyamán valami megváltozott. A borotvaélen táncoló hangulat mintha elolvadt volna: szelídek voltak, vigyáztak, mit mondanak, már-már gyengéden bántak egymással. Néha elgondolkodom, hogy vajon nem azért adták-e meg annyira annak a reggelinek a módját, mert valahogy - nem logikus okfejtés útján, annál mélyebb, biztosabb tudás lehetett ez - tisztában voltak vele, mi következik. - Indulnunk kellene - szólalt meg végül Dániel. Becsukta a könyvét, és nagyot nyújtózva letette a pultra. Éreztem, hogy valami borzolja az asztal körül a levegőt, egy elakadó lélegzet vagy talán sóhaj. A vállamnál Rafe mellkasa hirtelen megemelkedett. - Rendben - mondta halkan, szinte csak magában Abby. - Essünk túl rajta. - Szeretnék megbeszélni veled valamit, Lexie - mondta Dániel. - Nem mehetnénk be együtt a városba? - Mit akarsz vele megbeszélni? - kérdezte éles hangon Rafe, és a karomba mélyesztette az ujjait. - Ha a te dolgod lenne - mondta tányérjával a mosogató felé tartó Dániel -, akkor téged is hívtalak volna, hogy tarts velünk. - A semmiből tört elő újra a levegőt hasogató feszültség. Egy csapásra ismét borotvaélen táncolt minden. Akkor hát - szólalt meg Dániel, miután odaállt a kocsijával a bejárat elé, és én beültem mellé -, eddig megvolnánk. A bensőmben mintha füst kígyózott volna fölfelé: figyelmeztető füstjel. Ahogy Dániel kibámult az ablakon, ahogy nézte a hűs reggeli ködbe burkolt házat, Justint, aki nagy műgonddal törölgette a szélvédőjét egy kettéhajtott ronggyal, Rafe-et, aki állát a sáljába fúrva, lomhán döcögött lefelé a lépcsőn... Csak rám nem nézett a világért se, és elszánt, komoly

arckifejezésébe egy csipetnyi szomorúság is vegyült. Nem tudhattam, hol van ennél a fickónál a határ, ha van iiyen egyáltalán. A pisztolyom ott maradt Lexie éjjeliszekrénye mögött, ugyanis a gyilkosságin fémdetektoron kell átmenni. Frank szavai csengtek a fülemben: Csak akkor kerülsz ki a vételi körzetünkből, amikor beautóztok Dublinbe, meg onnan haza. Dániel sejtelmes kis mosolyt küldött a ködösen kéklő égbolt felé. - Csodaszép napunk lesz - mondta. Már éppen azon voltam, hogy kiugrom, bevágom magam mögött a kocsi ajtaját, és toporzékolva követelem, hogy mehessek inkább Justinékkal, mert Dániel elviselhetetlen. Amúgy is a komplikált hátterű, dühödt civakodások hete volt ez, gondoltam, senkinek nem szúr majd szemet, ha most kiakadok valamin. Ekkor azonban kivágódott mögöttem az ajtó, és kipirult arccal, zilált hajjal becsusszant a hátsó ülésre Abby. Látszott, hogy sebtében kapkodta magára a kesztyűt, a sapkát, a kabátot - Hahó! - mondta, és becsapta az ajtót Jöhetek veletek, skacok? 22. fejezet - Persze - feleltem. Nem sokszor örültem még ennyire valakinek.. Dániel a válla fölött hátrapillantott. - Mintha azt mondtad volna, hogy Justinnal és Rafe-fel mész. - Most viccelsz? Abban a légkörben utazzak? Sztálin és Pol Pot is vidámabb társaság lenne, mint ők ketten. Erre Dániel váratlanul rámosolygott, mégpedig őszinte, szívből jövő mosoly volt ez, látszott, hogy mulattatja a helyzet. - Igen, elég röhejes, amit csinálnak - mondta. - Igazad van, hagyjuk őket magukra. Talán éppen arra van szükségük, hogy egy órára össze legyenek zárva egy autóban. - Lehet - mondta nem túl nagy meggyőződéssel Abby. – Ha ugyan ki nem nyírják addig egymást. - Előhúzott a táskájából egy hajlítható nyelű kefét, és megtámadta vele a haját. Előttünk Justin döcögősen, idegesen indított, és a kocsi a kelleténél jóval gyorsabban elporzott. Dániel tenyerét Abby felé fordítva hátranyúlt a válla fölött. Nem nézett rá, és rám sem: a cseresznyefákat bámulta a szélvédőn át, de aligha látott belőlük bármit is. Abby letette a hajkefét, és megszorította Dániel ujjait. Nem is engedte el, amíg Dániel egy sóhaj kíséretében, gyengéden el nem húzta a kezét, hogy indítson. Ez a Frank ritka szar alak! Leparkolt engem az egyik kihallgatóban („Egy percen belül itt lesz valaki, Ms. Madison!"), és két teljes órára magamra hagyott Még csak nem is a jobbfajta kihallgatók közül választott, ahol van ivóvíztartály, és kényelmesek a székek, hanem abba a lepukkant lyukba vágott be, amelyik talán két fokkal ha jobb egy gyűjtőcellánál, és akkor használjuk, ha valakit ki akarunk készíteni idegileg. Működött a dolog: percről percre nyugtalanabb lettem.

Frank időközben bármit csinálhatott, lebuktathatott, elmondhatta a többieknek, hogy Lexie babát várt, hogy tudunk Nedről, bármit. Tudtam, hogy pontosan úgy reagálok, ahogy Frank szeretné, azaz úgy, mint egy gyanúsított, de ettől csak még jobban bepöccentem. Még csak a kamerának se mondhattam el, hogy mit gondolok erről a helyzetről, hiszen Frank éppen erre bazírozva akár figyeltethetett is valamelyik lakótársammal. Megcseréltem a két széket. Frank ugyanis természetesen arra ültetett le, amelyiknek az egyik lábáról leszedtük a védőkupakot, hogy ezzel is rontsuk a gyanúsítottak komfortérzetét. Legszívesebben üvöltöttem volna a kamerába, hogy Én itt dolgoztam, te faszfej, ez az én területem, ne játszd el velem ezt a szaros kis trükköt! De végül inkább előkotortam a dzsekim zsebéből egy golyóstollat, és azzal szórakoztattam magam, hogy cirkalmas betűkkel fölírtam a falra: „ITT JÁRT LEXIE". Ezzel nem sikerült fölhívnom magamra a figyelmet, de nem is számítottam rá, hogy sikerül, hiszen a falak már úgyis tele voltak az évek során összegyűlt, közhelyszámba menő feliratokkal, rajzokkal meg anatómiailag nehezen megvalósítható javaslatokkal. Néhány nevet föl is ismertem. Utáltam ezt a helyzetet. Hányszor, de hányszor dolgoztuk meg ebben a helyiségben a gyanúsítottakat Robbal! Hányszor köröztünk fölöttük a megfelelő pillanatra várva, tökéletes, telepatikus összhangban! Nélküle ott ülni olyan volt, mintha valaki kikaparta volna az összes belső szervemet, és leeresztenék, mint egy lufi. A végén olyan erővel nyomtam a falhoz a golyóstollamat, hogy letört a hegye. Ezután odavágtam a tollat a kamerához, és meg is repedt egy kicsit az üveg, de még ettől sem éreztem jobban magam. Mire Frank elérkezettnek látta az időt az ő kis antréjához, iszonyatos hőfokon fortyogott bennem az indulat. - Lám, lám - mondta, majd fölnyúlt és kikapcsolta a kamerát. - Öröm újra látni téged. Foglalj helyet. Állva maradtam. - Mi a túróra megy ki ez a játék? Fölszaladt a szemöldöke. - Gyanúsítottakat hallgatok ki. Talán az engedélyedet kellett volna kérnem hozzá? - Nem, csak szólnod kéne, mielőtt keresztbe teszel nekem, a rohadt életbe! Nemcsak szórakozom abban a házban, hanem dolgozom is, Frank, és ezzel a húzással tönkreteheted a munkámat! - Dolgozol? A mai gyerekek ezt így hívják? - Te hívtad így! Pontosan azt teszem, amiért odaküldtél! És végre úgy néz ki, jutok is valamire! Mi a faszért gáncsolsz el? Frank nekidőlt a falnak, és keresztbe fonta a karját. - Ha mocskos eszközökkel akarsz játszani, Cass, úgy én is tudok. Ha te kerülsz szopóágra, máris nem olyan mókás a dolog, igaz? A helyzet az, hogy nem is igazán játszott mocskos eszközökkel. Hogy beállított a sarokba gondolkodni, az egy dolog. Látszott, hogy legszívesebben bemosna egyet a szemem közé - meg is lett volna rá minden oka -, és tudtam, hogy ha az utolsó pillanatban nem rukkolok elő valami látványos mentőakcióval, másnap nagy bajban

leszek. Olyat viszont soha nem tett volna, még dühből se, ami veszélybe sodorhatta az ügy megoldását. És én, mivel a fortyogó indulat leple alatt jéghideg fejjel gondolkodtam, jól tudtam, hogy ezt kihasználhatom. - Oké - mondtam. Nagy levegőt vettem, és a hajamba túrtam. - Oké. Tiéd a pont. Ezt megérdemeltem. Kurtán, vakkantásszerűen felnevetett. - Azt most hadd ne részletezzem, hogy mit érdemelsz, bébi. Hidd el, jobb, ha nem megyünk bele. - Tudom, Frank - mondtam. - És ha lesz rá időnk, addig olvashatod a fejemre, ameddig jólesik, de most nem. Hogy alakul a dolog a többiekkel? Vállat vont. - Ahogy az várható volt. - Más szóval nem mész velük semmire. - Gondolod? - Igen, gondolom. Ismerem ezt a négyes fogatot. Nyugdíjig nyúzhatod őket, akkor se jutsz semmire. - Lehetséges - mondta nyájasan Frank. - De várjuk ki a végét, jó? Még van pár évem. - Ugyan már, Frank! Éppen te mondtad kezdettől fogva, hogy ezek négyen baromira összetartanak, és nincs értelme kívülről próbálkozni velük. Nem eleve ezért akartad, hogy bemenjek közéjük? Semmitmondóan fölszegte az állát. Olyan volt, mint egy vállrándítás. - Tudod jól, hogy nem szedsz ki belőlük semmi használhatót. Csak azt akarod, hogy cidrizzenek, igaz? Akkor cidriztessük őket együtt. Tudom, hogy ki vagy bukva rám, de az biztos kitart holnapig. Ma viszont még ugyanazon az oldalon állunk. Frank egyik szemöldöke megrebbent. - Tényleg? - Igen, Frank, tényleg. És ketten sokkal több kárt tudunk tenni, mint te egyedül. - Ez mókásan hangzik - mondta Frank. Lezser pózban, zsebre dugott kézzel álldogált a falnál, és a szemhéját lustán leeresztette, hogy leplezze a szeme haragos, szemrehányó, mérlegelő csillanását. - Miféle kártéteményre gondolsz? Átmentem az asztal túloldalára, leültem a szélére, és amennyire csak tudtam, közel hajoltam hozzá. - Hallgass ki, és hagyd, hogy a többiek belekagylózzanak! Kivéve Dánielt, mert ő úgysem fog berezelni, maximum kisétál, ha forszírozzuk a dolgot. A másik háromnál viszont hangosítsd ki ezt a szobát, vagy vidd őket monitorközeibe, vagy amit akarsz. Ha úgy tudod intézni, hogy véletlennek tűnjön, az nagyszerű, de ha nem, az se számít. Ha szemmel akarod tartani a reakcióikat, akkor kihallgathat Sam is. - És pontosan mit is akarsz mondani?

- Ki fog csúszni a számon, hogy kezdenek visszajönni az emlékeim. Homályos leszek, csak olyan dolgokról fogok beszélni, amit nem ronthatok el: futok a romos ház felé, vérzek, ilyesmi. Ha erre nem koccan, össze a foguk, akkor semmire. - Á! - mondta halovány, fanyar mosollyal Frank. - Szóval ezt készítetted elő a duzzogással meg a hisztivel, meg az egész primadonnás alakítással. Ki kellett volna találnom. De butus vagyok! Vállat vontam. - Persze, persze, mindenképpen megcsináltam volna. De így még jobb. Mint mondtam, ketten sokkal több kárt tudunk tenni. Majd elfog a nyugtalanság, és világos lesz, hogy nem mondok el mindent... Ha meg akarod írni a forgatókönyvet, csak rajta, azt fogom mondani, amit akarsz. Na, Frankié, mit szólsz? Te meg én? Frank átgondolta a dolgot - És mit kérsz cserébe? - érdeklődött. - Csak hogy tudjam. Elővettem a leggonoszabb mosolyomat - Nyugi, Frank. Semmi olyat, ami veszélybe sodorná a professzionális lelkedet. Csak azt kell tudnom, mennyit mondtál el nekik; hogy ne csináljak hülyét magamból. Ezt pedig amúgy is meg akartad osztani velem, igaz? Tekintve, hogy ugyanazon az oldalon állunk, meg minden. - Igen - mondta nagy sóhaj kíséretében, szárazon Frank. - Természetesen. Kurvára nem mondtam el nekik semmit, Cass. A fegyvertárad sértetlen. És ha már így van, boldog ember lennék, ha előbb-utóbb föl is használnál belőle valamit. - Föl fogok, hidd el. Apropó - tettem hozzá, mintha tényleg csak most jutna eszembe. Szükségem lenne még valamire: távol tudnád tartani tőlem egy kicsit Dánielt? Miután végeztél velünk, négyünket küldj haza, de neki ne szólj erről, mert úgy húz el innen, mintha puskából lőtték volna ki. Mielőtt őt is elengeded, adj nekem egy órát vagy ha tudsz, kettőt. Ne ijeszd meg, szorítkozz a rutinkérdésekre, és beszéltesd sokat. Oké? - Érdekes ötlet - mondta Frank. - Miért kéne ezt tennem? - Mert úgy akarok elcsevegni a többiekkel, hogy ő nincs ott. - Ennyit még én is fölfogtam. Miért? - Mert úgy gondolom, hogy működni fog a dolog, azért. Tudod, hogy ő a főnök, ő dönti el, mit mondjanak, és mit ne. Ha a többiek föl vannak zaklatva, és nincs ott a közelükben, hogy kordában tartsa 5ket, ki tudja, mivel rukkolnak elő? Frank kipiszkált valamit a két metszőfoga közül, majd a hüvelykuja körmét vizsgálgatta. Pontosan mit akarsz hallani tőlük? - kérdezte. - Csak akkor fogom tudni, ha hallom. Mindig is azt mondtuk, hogy rejtegetnek valamit, igaz? Nem akarok úgy lelépni a színről, hogy nem követtem el mindent azért, hogy kiszedjem belőlük. Bedobok majd mindent, amim csak van: lesz érzelmi zsarolás, könnyek, dühroham, fenyegetőzés, a gyerek, Agytröszt Eddie, amit csak akarsz. Lehet, hogy még vallomást is kicsikarok... - Holott már az elején világosan megmondtam - vágott közbe Frank -, hogy nem ez a dolgod. Tudod, vannak azok a bosszantó kis szabályok, hogy mi fogadható el a bíróságon,

és mi nem. - Azt akarod mondani, hogy ha ezüsttálcán idehozok neked egy beismerő vallomást, az neked nem kell? Attól, hogy a bíróság nem fogadja el, még nem haszontalan. Berendeled őket, lejátszód nekik a szalagot, jól nekik esel... Justin már így is kezd megroppanni, ha egy kicsit megkocogtatod, szétesik. - Eltartott egy másodpercig, mire világossá vált, mitől is van déjá vu érzésem. A gondolatra, hogy ugyanazt a vitát folytatom le Frankkel, mint korábban Dániellel, furcsán, hideglelősen összerándult a gyomrom. - Lehet, hogy nem ilyen vallomást kértél a télapótól, de pillanatnyilag nem nagyon válogathatunk, Frankie! - Beismerem, hogy több lenne, mint ami most van a kezünkben, ez ugyanis egy nagy, púpozott tányér semmi. - Na látod. És én ennél jóval többet is ki tudnék hozni a helyzetből. Hátha mondanak valamit a gyilkos fegyverről, a tetthelyről, ki tudja? - A jó öreg ketchupmódszer - mondta Frank, aki még mindig érdeklődve tanulmányozta a hüvelykujja körmét - Fordítsd fejjel lefelé, és rázd meg jól, hátha kijön belőle valami. - Frankie - szóltam rá nyomatékosan, és megvártam, míg rám néz. - Ez az utolsó dobásom. Holnap kijövök onnan. Hadd csináljam! Frank fölsóhajtott, majd ismét a falnak döntötte a fejét és ráérősen körülnézett a kihallgatóban. Láttam, hogy fölméri a terepet elnézegeti az új falfirkát, meg az egyik sarokban ripityára törve heverő golyóstollamat. - Csak arra lennék kíváncsi - szólalt meg végül -, hogy mitől vagy benne annyira biztos, hogy köztük van a tettes. Egy pillanatra leállt a vérkeringésem. Hiszen Frank mindvégig csupán egy használható nyomot várt tőlem, amin elindulhat. Ha rájön, hogy ez már megvan, akkor porig égek, levesznek az ügyről, és mire kettőt pislogok, árral szemben úszhatok a szarban. Még a cuccaimért se mehetek vissza Glenskehybe. - Hát, nem is tudom - mondtam könnyedén. De ahogy magad is mondtad, van indítékuk. - Igen, van valamiféle indítékuk. De van valamiféle indítéka Naylornak is, meg Eddie-nek, meg még egy rakás embernek, akik közül néhányat feltehetően még nem is azonosítottunk. Ez a lány rendszert csinált abból, hogy bajba sodorja magát, Cass. Anyagilag talán nem fosztotta ki az embereket - bár ez is vitatható, hiszen érvelhetnénk amellett, hogy csalárd módon szerzett tulajdonrészt Whitethorn House-ban -, de érzelmileg igen. Az pedig kockázatos dolog. Elmondhatjuk tehát, hogy általában véve veszélyesen élt, te mégis abszolút biztos vagy benne, hogy melyik veszélyforrás lett a végzete. Vállat vontam, és széttártam a karom. - Ez az egyetlen veszélyforrás, amelyikre rá tudok futni. Egy napom van hátra, és nem akarom úgy dobni ezt az ügyet, hogy nem tettem meg mindent. És ahogy magad is mondtad, senki más nincs a látókörünkben. Különben is, mit nyavalyogsz? Hiszen mindig is tetszett neked a gondolat, hogy ők tették. - Ó, hát feltűnt neked? Alábecsültelek, bébi. Igen, mindig is tetszett a gondolat. Neked viszont nem. Pár napja még váltig állítottad, hogy ezek négyen bolyhos szőrű kis nyuszik, akik a légynek sem ártanának, most pedig acélos tekintettel azon agyalsz, hogy tudnád az

őrületbe kergetni őket. Úgyhogy érdekelne, mit hallgatsz el előlem. Átható, rezzenéstelen tekintettel nézett rám. Kivártam egy másodpercet a hajamba túrtam, mintha a szavakat keresném. - Szó sincs ilyesmiről - mondtam végül. - Ez csak megérzés, Frank. Semmi több. Frank egy teljes percig fixírozott. Én közben a lábamat lógáztam, és igyekeztem nyílt, őszinte arcot vágni. - Oké - mondta végül Frank, és hirtelen visszazökkent munka üzemmódba: ellökte magát a faltól, és visszakapcsolta a kamerát. - Áll az alku. Két kocsival jöttetek, vagy nekem kell visszavinnem Danny fiút a világ végére, ha végeztem vele? - Itt van mind a két kocsi - feleltem. Szinte szédültem a megkönnyebbüléstől és az adrenalintól. Az agyam lázasan dolgozott a kihallgatás forgatókönyvén, és legszívesebben fellőttem volna magam a levegőbe, mint egy petárda. - Kösz, Frank Nem fogod megbánni. - Na ja - mondta Frank. - Meglátjuk. - Visszacserélte a két széket. - Ülj le. Maradj a seggeden. Majd jövök. Megint otthagyott néhány órára. Ez idő alatt vélhetően még egyszer nekiment a többieknek, hátha valaki megtörik, és mégse lesz szüksége rám. Én közben szabályellenesen dohányoztam a kihallgatóban, de úgy tűnt, ez nem zavar senkit, és kidolgoztam a részletes forgatókönyvet. Tudtam, hogy Frank visszajön, hiszen a lakótársaim kívülről áthatolhatatlanok. Még Justin is zökkenőmentesen, hideg fejjel hárít, hiába ad bele Frank apait-anyait. A kívülállók túlságosan távol állnak tőlük ahhoz, hogy föl tudják zaklatni őket. Tartják magukat, mint egy középkori vár, amelynek olyan nagy műgonddal építették meg a kifinomult védelmi rendszerét, hogy csak belülről, árulással vehető be. Végül kivágódott az ajtó, és bedugta a fejét Frank. - Mindjárt összekapcsollak a másik kihallgatóval, úgyhogy zökkenj vissza a szerepedbe. Öt perc múlva fölmegy a függöny. - Dánielt ne kapcsold be - mondtam, és gyorsan kiegyenesedtem ültömben. - Te meg ne cseszd el - felelte Frank, és újra eltűnt. Amikor visszajött, én már az asztalon ülve csúzliztam a kamerát az összetört golyóstoll darabjait lőttem ki a behajlított betéttel. - Hello! - mondtam felderült arccal. - Már azt hittem, megfeledkezett rólam. - Hogy tehetnék ilyet? - villantotta rám a legszebb mosolyát Frank. - Még kávét is hoztam magának. Tejjel és két cukorral, eltaláltam? Nem, nem, azzal ne foglalkozzon - közben ugyanis leszökkentem az asztalról, hogy összeszedjem a golyóstoll-lövedékeket -, majd valaki eltakarítja. Üljön le nyugodtan, elcsevegünk egy kicsit Hogy van mostanában? Kihúzott egy széket, és elém tolta az egyik műanyag poharat. Mézesmázosan nyitott. Már el is felejtettem, micsoda sármőr tud lenni Frank, ha olyan kedve van. Például: csodálatosan néz ki, Miss Madison, hogy van a mi kis harci sebesülésünk, hát ez igazán szép látvány! (Miután a kezére játszottam, és nyújtózkodtam egyet, hogy lássa, milyen szépen begyógyult a varrat.) Pontosan annyira volt flörtölős a mosolya, amennyire kellett, én pedig bedobtam némi szempillarezegtetést meg vihorászást, csak hogy Rafe-et bosszantsam.

Frank átvette velem az egész Naylor-sagát, vagy legalábbis annak egy verzióját. Nem egészen úgy meséltük el, ahogy eredetileg történt, viszont úgy állítottuk be, hogy Naylor jó gyanúsított legyen. Gondoltuk, nyugodjanak meg, mielőtt robbanni kezdenek a bombák. - Le vagyok nyűgözve - mondtam egy ponton a székemet hátradöntve, és vetettem Frankre egy huncut oldalpillantást. - Azt hittem, már rég feladták. Frank a fejét rázta. - Mi soha nem adjuk fel - mondta ünnepélyes komolysággal. - Ilyen komoly ügyben a végsőkig kitartunk, tart, ameddig tart. Nem mindig akarjuk, hogy ez egyértelműen látsszon, de folyamatosan dolgozunk, rakosgatjuk össze a mozaikokat. Igazán hatásos szöveg volt, akár magnóról is bejátszhatta volna. - És egyre közelebb jutunk a célhoz - folytatta. - De hogy oda is érjünk, ahhoz most egy kicsit segítenie kellene, Miss Madison. - Nagyon szívesen - mondtam. Visszazökkentem a székkel padlóra, és úgy csináltam, mint aki nagyon összpontosít. - Nézzem meg még egyszer azt a Naylor nevű fickót? - Szó sincs róla. Ezúttal az agyára van szükségünk, nem a szemére. Az orvosok mondták magának, hogy ha felgyógyul, az emlékei majd apránként visszajönnek, igaz? - Igen - feleltem kis szünet után, bizonytalanul. - Nekünk rengeteget segítene bármilyen emlékfoszlány, bármi a világon, ami eszébe jut. Szeretném, ha gondolkodna egy kicsit, hogy nem jutott-e eszébe valami? Épp csak egy ütemmel vártam ki többet a kelleténél, és majdnem meggyőzően azt feleltem: Nem. Semmi. Ugyanúgy nem emlékszem semmire, mint legutóbb. Frank összekulcsolta a kézét az asztalon, és közelebb hajolt. Az az áthatóan figyelő kék szempár, az a szelíd, behízelgő hang... ha tényleg civil lettem volna, ott helyben elolvadok, és szétfolyok a székben. - Tudja, én ebben nem vagyok olyan biztos - mondta Frank. - Az a benyomásom, hogy magának eszébe jutott valami, Miss Madison, de fél elmondani nekem. Talán azt gondolja, hogy félreérteném, és nem az kerülne bajba, akinek kellene. Erről van szó? Kilőttem felé egy gyors, megnyugtatásra áhítozó pillantást. - Hát, bizonyos fokig. Azt hiszem. Rám mosolygott, fölkunkorodtak a szarkalábak a szeme alatt. - Bízzon bennem, Miss Madison. Nem szokásunk súlyos bűncselekménnyel vádolni embereket, ha nincs komoly bizonyítékunk. Nem fogunk letartóztatni senkit pusztán a maga szavára hagyatkozva. Vállat vontam, és vágtam egy grimaszt a kávéspohár felé. - Nem nagy dolog - mondtam. Valószínűleg semmi jelentősége. - Az hadd legyen az én gondom, oké? - mondta megnyugtató hangon Frank. Egyetlen lépésnyire volt attól, hogy megpaskolja a kezemet, és „drágámnak" szólítson. - Meglepődne, ha elmondanám, milyen apróságok bizonyulnak időnként sorsdöntőnek. Ha pedig mégsem,

akkor sincs semmi baj, jól mondom? - Oké - mondtam, miután mély lélegzetet vettem. - Csak az, hogy... Na szóval... Emlékszem, hogy véres volt a kezem. Csurom vér volt. - Na látja - mondta Frank, és még nem kapcsolta ki a megnyugtató mosolyát - Jól. csinálja, és nem is olyan nehéz, ugye? - Megráztam a fejem. - És arra emlékszik, hogy mit csinált véres kézzel? Állt vagy ült? - Álltam - feleltem. Nem kellett megjátszanom, hogy remeg a hangom. Tudtam, hogy tőlünk pár méternyire, a kihallgatókban, amelyeket úgy ismertem, mint a tenyeremet, Dániel türelmesen várja, hogy bemenjen hozzá valaki, a többiek pedig szép lassan, csöndben egyre feszültebbek lesznek. - Egy sövénynek támaszkodtam - folytattam. - Emlékszem, hogy tüskés volt. És... - eljátszottam, hogy fölcsavarom a topomat, és a bordáimra szorítom ...így csináltam. Hogy elálljon a vérzés. De nem állt el. - Érzett fájdalmat? - Igen - feleltem halkan, - Nagyon fájt Azt hittem... nagyon féltem, hogy meghalok. Jól csináltuk ezt mi ketten, abszolút egy húron pendültünk. Olyan zökkenőmentesen, olyan tökéletes összhangban dolgoztunk együtt Frankkel, mint ahogy Abbyvel reggelit készítettünk. Olyanok voltunk, mint két profi kínvallató. Dániel szavai jutottak eszembe: A kettő együtt nem megy. Meg azt is mondta, hogy: Lexie soha nem vott kegyetlen. - Remekül csinálja - dicsért meg Frank. - Most, hogy elkezdtek visszajönni a dolgok, pillanatok alatt eszébe jut majd az egész sztori. Ezt mondták az orvosok is, emlékszik? Ha egyszer átszakad a gát... - Átpörgette az ügy aktáját, és előhúzta az egyik térképet, amit a kiképzési héten használtunk. - Mit gondol, meg tudná mutatni, hol volt akkor? Nem kapkodtam el a választ. Végül kiválasztottam egy pontot, nagyjából a Whitethorn House-ból a romos házba vezető út háromnegyedénél, és odatettem az ujjamat - Azt hiszem, talán itt. De nem vagyok benne biztos. - Nagyszerű - mondta Frank, és nagy műgonddal lefirkantott valamit a jegyzetfüzetébe. Most pedig szeretném, ha megtenne a kedvemért még valamit. Ott áll a sövénynek dőlve, vérzik, és meg van rémülve. Megpróbálna visszamenni egy kicsit az időben? Mit csinált közvetlenül azelőtt? Nem vettem le a szememet a térképről. - Ki voltam fulladva, tehát... Futottam. Igen, futottam. Olyan gyorsan, hogy el is estem. Megütöttem a térdemet. - És merről futott? Gondolkozzon erősen. Mi elől menekült? - Én nem... - Jó erősen megráztam a fejem. - Nem. Nem tudom eldönteni, mi az, ami megtörtént és mi az, amit csak... álmodtam, vagy ilyesmi. Az sem kizárt, hogy az egészet csak álmodtam, azt is, hogy véres a kezem. - Lehetséges - mondta könnyed bólintás kíséretében Frank. - Ezt majd észben tartjuk. De

azért azt hiszem, el kéne mondania nekem mindent, azt is, amit valószínűleg csak álmodott. Majd menet közben szép sorjában tisztázunk mindent. Oké? Hosszú szünetet tartottam. - Ez minden - mondtam végül elgyengülve. - Hogy futottam, és elestem. Meg a véres kezem. Ennyi. - Biztos? - Igen. Holtbiztos. Nem jut eszembe semmi más. Frank sóhajtott egyet. - Van itt egy kis probléma, Miss Madison - mondta. Lassanként leheletfinoman váltott egyre ridegebbre a hangja. - Pár perce még azon aggódott, hogy nem az kerül bajba, akinek kéne. Csakhogy abból, amit eddig elmondott, semmi nem utal konkrétan senkire. Ebből azt szűröm le, hogy valamit kihagy. Dacosan, államat előreszegve, Lexie-ként néztem rá. - Nem hagyok ki semmit. - Dehogynem. És amennyire látom, az igazán érdekes kérdés az, hogy miért. - Frank hátralökte a székét, és komótosan, zsebre dugott kézzel járkálni kezdett a szobában. Folyton fészkelődnöm kellett, hogy szemmel tudjam tartani. - Nézze, nevezzen nyugodtan őrültnek, de én úgy gondoltam, hogy maga meg én ugyanazon az oldalon állunk. Azt hittem, mindketten arra keressük a választ, hogy ki szúrta le magát, és rács mögé akarjuk juttatni azt az embert. Vagy őrültséget beszélek? Maga szerint őrültség, amit mondok? Vállat vontam, és kicsavarodva követtem a szememmel Frankét, aki csak járkált körbekörbe. - A kórházban még minden kérdésemre gond nélkül válaszolt, semmi habozás, semmi kavarás. Remek tanú volt, Miss Madison, és nagyon segítőkész. Most viszont hirtelen mintha nem érdekelné az egész. Tehát vagy úgy döntött, hogy odatartja a másik arcát is annak az embernek, aki kis híján megölte - márpedig, bocsásson meg, ha tévedek, de maga nem úgy néz ki, mint egy szent életű lány -, vagy pedig valami másról van szó, valami fontos dologról, ami az utunkba áll. Nekidőlt a hátam mögött a falnak. Letettem róla, hogy szemmel tartsam, inkább a lakkot kapirgáltam le a hüvelykujjam körméről. - Kénytelen vagyok tehát föltenni magamnak a kérdést - folytatta halkan Frank -, hogy vajon mi lehet fontosabb magának, mint hogy elkapjuk ezt az embert? Válaszoljon maga, Miss Madison! Mi fontos magának? - A jó csoki - mondtam a körmömnek. Frank hangszíne nem változott. - Azt hiszem, elég jól megismertem magár. A kórházban miről is kezdett beszélni minden áldott nap abban a pillanatban, ahogy beléptem az ajtón? Mi volt az, amit folyton kért tőlem, hiába tudta, hogy nem kaphatja meg? Mit akart minden áron azonnal látni, amikor kiengedték? Mi hozta olyan izgalomba, hogy kis híján fölszakadtak a varratai, mert már előre ugrált örömében? Nem emeltem föl a fejem. Most már harapdáltam is a körmömet. - Nem mi, hanem kik - mondta nagyon halkan Frank. - A barátai. A lakótársai. Mert ők fontosak magának, Miss Madison. Fontosabbak, mint bármi más. Talán még annál is fontosabbak, hogy elkapjuk a tettest, aki leszúrta magát. így van?

Vállat vontam. - Természetesen fontosak nekem. És? - Ha ilyen választás előtt állna, Miss Madison, ha... tételezzük fel, pusztán a hecc kedvéért, hogy eszébe jutna, hogy közülük szúrta le valaki. Mit tenne? - Ilyen választás előtt nem állhatnék, mert ők soha nem bántanának! Soha! Ők a barátaim. Pontosan erről beszélek. Maga védelmez valakit, és nem tudom elképzelni, hogy ez a valaki John Naylor lenne. Ki mást próbálna védeni, ha nem a barátait. - Én nem próbálok védeni... Még nem is hallottam, hogy elmozdult a faltól, amikor az asztalra csapódott mindkét keze, és centiméterekről nézett az arcomba. Jobban összerezzentem, mint amennyire akartam. Hazudik nekem, Miss Madison! Komolyan nem fogja föl, mennyire nyilvánvaló, hogy hazudik? Tud valami fontosat, ami áttörést hozhatna ebben az ügyben, de elhallgatja. Ez a nyomozás akadályozása. Bűncselekmény. Ezért börtönbe kerülhet! Hátrakaptam a fejem, és hátralöktem a székemet is. - Most letartóztat? Ugyan miért? Te jóságos ég, hát itt én vagyok az áldozat! Ha el akarom felejteni az egészet... - Ha a hét minden napján le akarja szúratni magát, és vasárnap kétszer is, az engem kurvára nem érdekel! De ha vesztegeti az időmet meg az embereim idejét, az már az én dolgom. Tudja, hányan dolgoztak ezen az ügyön az elmúlt egy hónap alatt, Miss Madison? Van valami halvány fogalma arról, hogy mennyi időt, energiát, pénzt öltünk bele? Nem fogom hagyni, hogy mindezt lehúzhassuk a vécén, csak mert egy elkényeztetett lányka túlságosan odavan a barátaiért, és nagy ívben leszar minden mást! Arról ne is álmodjon, hogy ezt csak úgy hagyom! Most nem színészkedett. Szinte az arcomhoz nyomta az arcát, és valósággal sistergett a kék szeme. Tombolt a dühtől, és halálosan komolyan gondolta minden egyes szavát, bár alighanem már ő sem tudta, hogy hozzám intézi őket vagy Lexie-hez. Ez a lány úgy hajlítgatta a valóságot, ahogy a lencse megtöri a fényt, úgy összehajtogatta, hogy soha nem tudhatta az ember, melyik reszketegen villódzó rétegét nézi, és minél tovább nézte, annál jobban beleszédült. - Meg fogom oldani ezt az ügyet - mondta Frank. - Nem érdekel, meddig tart, aki ezt tette magával, rács mögé fog kerülni! És ha maga nem húzza ki a fejét a seggéből, és nem fogja föl, mennyire fontos ez, ha tovább játssza itt nekem a hülye kis játékait, akkor vele megy maga is! Érthető voltam? - Másszon ki az arcomból - mondtam. Az alkarom ott volt kettőnk között, azzal tartottam távol. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ökölbe szorult a kezem, és ugyanolyan dühös vagyok én is, mint ő, - Ki szúrta le magát, Miss Madison? A szemembe tud nézni, és ki tudja jelenteni, hogy nem tudja? Lássam! Mondja, hogy nem tudja. Gyerünk! - Menjen a picsába! Nem kell bizonyítanom magának semmit. Arra emlékszem, hogy futottam, és véres volt a kezem, maga pedig ezzel azt kezd, amit akar. Most pedig hagyjon békén! - Azzal lerogytam a székre, zsebre vágtam a kezem, és a

falat bámultam. Még sokáig éreztem az arcomon Frank pillantását, és hallgattam a szapora légzését. Rendben - mondta végül. Lassan eltávolodott az asztaltól. - Akkor ebben maradunk. Egyelőre. - És kiment. Hosszú idő telt el, mire visszajött. Talán egy órát lehetett távol, már nem néztem. Egyenként összeszedegettem a golyóstolldarabkákat, és helyes kis alakzatokba rendezgettem őket az asztal szélén. - Nos - mondta Frank, amikor végre úgy döntött, hogy visszatér hozzám. - Igazad volt, jól szórakoztam. - Oscar-díjat érdemelnénk - feleltem. - Elérte a kívánt hatást? Vállat vont. - Pokoli idegesek lettek, az biztos. De nem törtek meg. Még nem. Ha lenne még néhány óránk, akkor talán, de Dániel már kezd nyugtalankodni. Persze, roppant udvariasan teszi, de már megkérdezte, hogy szerintünk mennyi időt vehet még igénybe a dolog. Azt hiszem, ha el akarsz tölteni egy kis időt a másik hárommal, mielőtt Dániel fogja magát, és kisétál innen, talán most kéne csatlakoznod hozzájuk. - Kösz, Frank - mondtam, és komolyan is gondoltam. - Köszönöm szépen. - Bent tartom a fiút, ameddig tudom, de nem garantálhatok semmit. - Levette az ajtón lévő akasztóról a kabátomat, és tartotta nekem. Miközben belebújtam, azt mondta: - Én tiszta eszközökkel játszom, Cassie. Most lássuk, úgy játszol-e te is. A többiek lent voltak az előcsarnokban. Szürke volt az arcuk, táskás a szemük. Rafe az ablaknál állt, és ütemesen rázogatta a térdét, Justin pedig úgy kuporgott a fotelben, mint egy nagy, szomorú gólya. Csak Abby látszott valamennyire is összeszedettnek: kezét az ölébe ejtve, egyenes derékkal ült. - Köszönjük, hogy befáradtak - mondta vidáman Frank. - Nagyon, nagyon sokat segítettek ezzel. A cimborájukkal, Dániellel még befejezünk egy-két témát. Azt mondta, menjenek nyugodtan előre, majd jön ő is. Justin kiegyenesedett ültében, mintha most ébredt volna. - De hát miért... - kezdte, de Abby a csuklójára tette a kezét. - Köszönjük, Mackey nyomozó - mondta. - Ha szükségük van még valamire, csak hívjon minket. - Úgy lesz - mondta Frank, és rákacsintott. Kinyitotta nekünk az ajtót, és a szabad kezével gyorsan búcsút intett nekünk, mielőtt még valaki fölfogna annyit a szavaiból, hogy vitatkozni kezdjen. - A mielőbbi viszontlátásra - mondta sorban mindegyikünknek, amikor elhaladtunk előtte. Ezt meg miért csináltad? - vonta kérdőre Abbyt Justin, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. - Én nem akarok hazamenni Dániel nélkül!

- Fogd be - mondta Abby, és könnyednek ható mozdulattal megszorította a karját - Menj tovább, és ne nézz hátra. Mackey alighanem figyel minket. A kocsiban nagyon sokáig nem szólalt meg senki. - Szóval - törte meg végül Rafe a csendet, amely már mintha a fogaimat reszelte volna. Ezúttal miről beszélgettetek? - Kis fejrándítással lelket öntött magába, és csak azután fordult felém. - Hagyd ezt - szólt hátra az anyósülésről Abby. - És miért Dániel? - kérdezte Justin. Úgy vezetett, mint egy félnótás nagyi: hol öngyilkos sebességgel száguldott - erősen imádkoztam, nehogy összeakadjunk egy közlekedési rendőrrel -, hol rohamszerű, kényszeres óvatosság tört rá. A hangja pedig olyan volt, mint aki mindjárt sírva fakad. - Mit akarnak tőle? Letartóztatták? - Nem - felelte határozottan Abby. Ezt természetesen nem tudhatta, de Justin válla azért süllyedt pár millimétert. - Ne aggódj, nem lesz semmi baja. - Neki soha nincs baja - mondta az ablaknak Rafe. - Gondolt rá, hogy ez fog történni - mondta Abby. - Abban nem volt biztos, hogy melyikünket tartják bent tovább - úgy gondolta, alighanem Justint vagy Lexie-t, esetleg mindkettőtöket -, de hogy különválasztanak bennünket, arra számított. - Engem? Miért pont engem? - Justin hangja itt már hisztérikus árnyalatot öltött. - Az ég szerelmére, Justin, próbálj meg úgy viselkedni, mint akinek kivan a négy kereke! csattant föl Rafe. - Például lassíts le - tette hozzá Abby -, különben lemeszelnek minket. Mackey csak zörgeti a harasztot, hátha elhallgatunk előlük valamit. - De miért gondolják... - Ebbe ne menj bele. Pontosan ezt akarják: hogy azon agyaljunk, mit gondolnak, mit miért csinálnak, hogy kiboruljunk. Ne játssz a kezükre. - Ha ezek a majmok túljárnak az eszünkön - mondta Rafe -, akkor megérdemeljük, hogy sittre vágjanak minket. Nehogy már ne legyünk okosabbak, mint... - Fejezzétek be! - sikítottam, és ököllel vertem hátulról Abby ülését, Justin ijedtében alig kapott levegőt, és kis híján lement az útról, de nem érdekelt. - Fejezzétek már be! Ez nem verseny! Ez az életem, nem valami kibaszott játék! Gyűlöllek benneteket! Ezután halálra rémítettem magam - ugyanis könnyekben törtem ki. Hónapok óta nem sírtam se Rob után, se a gyilkosságin elvesztett életem után, se a Vesta-művelet borzalmas utóhatásai miatt, de akkor patakzott a könnyem. A számhoz szorítottam a pulcsim ujját, és jól kibőgtem magam. Sirattam Lexie összes létező arcát, sirattam a kisbabát, akinek az arcát soha nem fogom látni, sirattam a holdfényes füvön pörgő-forgó Abbyt, Dánielt, aki mosolyogva nézi, a zongorát szakavatottan bűvölő Rafe-et, a homlokomra csókot nyomó Justint. Sírtam azért, ami tettem velük, meg azért, amire készültem, sirattam millió dolgot,

ami elveszett. És sírtam amiatt is, hogy olyan vadul robog velünk az autó, hogy olyan kíméletlen gyorsasággal röpít minket az út vége felé. Abby egy kis idő múlva benyúlt a kesztyűtartóba, és a kezembe nyomott egy csomag papír zsebkendőt. Az ablaka le volt tekerve, az ellenszél mintha magasan a fák között zúgott volna, és olyan béke honolt a kocsiban, hogy nem bírtam abbahagyni a zokogást. 23. fejezet Amint Justin beállt a garázsként szolgáló istállóba, egyből kiugrottam a kocsiból, és futólépésben elindultam a ház felé. Röpködtek a lépteim nyomán a kavicsok. Senki sem kiabált utánam. Bepréseltem a kulcsot a zárba, az ajtót föltépve berontottam, és földübörögtem a szobámba. Úgy éreztem, végtelen hosszú idő telt el, mire bejöttek a többiek is (ajtócsukódás, majd a szalon felé haladó, szaporán pergő, egymás szavába vágva suttogó hangok), pedig valójában hatvan másodperc sem volt - ugyanis néztem az órámat. Úgy kalkuláltam, tíz percet kell adnom nekik. Ennél kevesebb idő ugyanis nem lett volna elég ahhoz, hogy eszmét cseréljenek - aznap először nyílt erre alkalmuk -, és jól bepánikoljanak, ha viszont tovább várok, akkor Abby összeszedte volna magát, és a fiúkat is elkezdte volna jó irányba terelgetni. Az ominózus tíz percben a földszintről jövő feszült, fojtott, hisztériába hajló hangokra hegyeztem a fülem, és gyűjtöttem az erőt. Áradt be az ablakomon a késő délutáni napfény, olyan fényesen ragyogott a levegő, hogy súlytalannak éreztem magam, és mintha borostyánkőbe zártak volna. Kristálytiszta, ritmikus, kimért volt minden egyes mozdulatom, mintha valami rituálé részét képezték volna, amelyre egész életemben készültem. A kezem valósággal önálló életre kelt, szinte magától simította ki és húzta föl a fűzőmet (amely addigra elég mocskos lett hiszen nem vághattam be csak úgy a mosógépbe), majd gyűrte be a szegélyét a farmerembe, és illesztette a helyére a pisztolyt. Mindezt olyan higgadtan és precízen, mintha időmilliomos lettem volna. Erre a délutánra már gondoltam egyszer az innen fényévekre lévő lakásomban, amikor először vettem föl Lexie ruháit. Akkor páncélingre meg palástra emlékeztettek, és nevethetnékem támadt, mert valami boldogságféle érzés tört rám. Amikor letelt a tíz perc, behúztam magam mögött a fényárban úszó, völgyililiom-illatú szoba ajtaját, és a földszinten lassanként elcsendesedő sutyorgást figyeltem. A fürdőszobában megmostam az arcom, gondosan szárazra törültem, és kiegyengettem az Abbyé és Dánielé között lógó törülközőmet. Furcsa, sápadt arcot láttam a tükörben, és a rám bámuló, tágra nyílt szemek valami sorsdöntő, de megfejthetetlen üzenetet hordoztak. Lejjebb rángattam a pulcsimat, megnéztem, nem dudorodik-e ki árulkodóan a pisztolyom, és lementem a földszintre. Mindhárman a szalonban voltak. Mielőtt megláttak volna, egy pillanatig az ajtóból figyeltem őket. Rafe a kanapén elnyúlva, gyors, ideges mozdulatokkal pörgetett át egyik kezéből a másikba egy pakli kártyát. Abby a székében összegömbölyödve, alsó ajkára keményen ráharapva a babája fölé hajolt. Varrni próbált, de minden öltéshez vagy háromszor kellett szúrnia. Justin az egyik karosszékben ült könyvvel a kezében, és valami oknál fogva érte szakadt meg kis híján a szívem.

Ilyen hatással volt rám a keskeny, görnyedt válla, a megstoppolt ujjú pulcsija meg a kisfiúsan vékony, törékeny csuklójából kiinduló, hosszúkás kézfeje. A dohányzóasztalon poharak és üvegek sorakoztak: vodka, tonik, narancslé. Valami kiömlött az asztalra, ahogy töltöttek, de senki sem vette a fáradságot, hogy feltörölje. A kunkorodó borostyánlevelek árnyékát mintha csak kiollózták volna a napfényből. Aztán szép sorban, egyesével fölkapták a fejüket, és három kifejezéstelen, élénken figyelő arc fordult felém. Úgy néztek rám, mint az érkezésemkor a lépcsőről. - Hogy vagy? kérdezte Abby. Vállat vontam. - Igyál valamit - mondta fejével az asztal felé intve Rafe. - Ha olyat akarsz, ami nem vodka, akkor hozz magadnak. - Kezd visszajönni ez-az - mondtam. A lábamnál keresztben hevert a padlón egy hosszú, ferdén beeső napsugár, a fényében úgy csillogott a friss lakk, mint a víz. Erre a napsugárra függesztettem a tekintetemet. - Abból az éjszakából. Mondták az orvosok, hogy ez előfordulhat Pörögtek a lapok, csattant a pakli. - Tudjuk - mondta Rafe. - Hagyták, hogy nézzük - mondta halkan Abby. - Amikor Mackey kihallgatott. Fölkaptam a fejem, és eltátott szájjal bámultam rájuk. - Jézusom! - fakadtam ki némi hatásszünet után. - Terveztétek, hogy elmondjátok valaha? - Éppen most mondjuk - felelte Rafe. - Basszátok meg! - fakadtam ki, és úgy remegett a hangom, mintha egy hajszál választana el az újabb könnyzáportól. - Basszátok, meg, ahányan csak vagytok! Mégis, mennyire néztek hülyének? Az a faszfej Mackey iszonyúan meggyötört, mégis tartottam a számat, mert nem akartalak bajba keverni benneteket! Ti meg hagytátok volna, hogy életünk végéig én legyek a hülye, miközben ti mind tudjátok... - A számhoz szorítottam a csuklómat. Abby nagyon halkan, nagyon óvatosan szólalt meg. - Tartottad a szádat. - Nem kellett volna - mondtam a csuklómba. - El kellett volna mondanom nekik mindent, amire emlékszem, hogy aztán boldoguljatok, ahogy tudtok. - Mi jutott eszedbe? - kérdezte Abby. A szívem majd kiugrott a helyéből. Ha tévedek, akkor itt helyben porig égek, és az elmúlt három hét minden egyes másodperce abszolút hiábavaló volt. Belegázoltam ennek a négy embernek az életébe, megbántottam Samet, és kockára tettem az állásomat, mindezt a nagy semmiért. Bedobtam az asztal közepére az összes zsetonomat, miközben halvány gőzöm sem volt róla, milyenek a lapjaim. Abban a pillanatban Lexie-re gondoltam, aki így élte az egész életét vakrepülésben, mindent egy lapra feltéve. Eszembe jutott az is, hogy végül milyen nagy árat fizetett ezért. - A dzseki - mondtam. - A cédula a dzseki zsebében. Egy pillanatig azt hittem, máris vesztettem. Olyan tökéletesen üres, kifejezéstelen volt a rám meredő arcuk, mintha semmit nem jelentene a számukra, amit mondtam. Már

kétségbeesetten kutattam az agyamban valami hihető magyarázat után (kómában álmodtam? hallucináltam a morfiumtól?), amikor Justin porig sújtva, alig hallhatóan azt lehelte: - Jaj, istenem! A sétákra általában nem vittél magaddal cigit - mondta egyszer Dániel. Akkor csak arra koncentráltam, hogy kidumáljam magam valahogy, így napokig tartott, mire beugrott, hogy elégettem Ned levelét. Ha viszont Lexie-nél nem volt öngyújtó, akkor - hacsak nem ette meg, ami azért még tőle is kissé extrém húzás lett volna - nem tudta azonnal megsemmisíteni a papírdarabot. Persze, megtehette, hogy hazafelé jövet apró darabokra tépi, és bedobálja a fecniket a sövény bokraiba, nyomvonalat húzva maga után, mint Jancsi és Juliska. De az is elképzelhető volt, hogy még ennyi nyomot sem akart hagyni, ezért zsebre vágta, hogy majd otthon lehúzza a vécén, vagy elégesse. Ez a lány hihetetlenül óvatos volt, anyatigrisként őrizte a titkait. Egyetlenegy dologban tudtam csak elképzelni, hogy hibázhatott: vaksötétben, zuhogó esőben - hiszen biztos, hogy akkor is esett - hazafelé tartva, a születendő kisbabája miatt már nem egészen tiszta fejjel, minden idegszálával a majdani szökésre koncentrálva megfeledkezhetett róla, hogy a dzseki nem csak az övé. Éppen az árulta el, amit ő akkor elárulni készült: hogy ők öten milyen közel álltak egymáshoz, mennyi mindent megosztottak egymással. - Hát... - szólalt meg a poharáért nyúlva, egyik szemöldökét fölvonva Rafe. Megpróbálta magára ölteni a hamisítatlan, „Rafe-es", életunt arckifejezését, de az orrcimpái minden levegővételnél kitágultak egy picit. - Ez szép volt, Justin komám. Ez így most érdekes lesz. - Mi? Miről beszélsz, mi az, hogy szép volt? Már úgyis tudta... - Fogjátok be - mondta Abby. Falfehér lett, a szeplőit mintha odafestették volna az arcára. Rafe rá se hederített. - Ha pedig mégsem, akkor most megtudta. - Nem az én hibám! Miért mindig engem okolsz mindenért? Justin nagyon közel állt hozzá, hogy végképp elveszítse az önuralmát. Rafe a plafonra emelte a tekintetét. - Hallottál panaszkodni? A magam részéről úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy túlessünk ezen a dolgon. - Nem beszélünk róla - szólt közbe Abby -, amíg Dániel haza nem ér. Rafe elröhögte magát. - Jaj, Abby! - mondta. - Hidd el, hogy imádlak, de néha nem tudom, mit gondoljak rólad. Nagyon jól tudod, hogy ha Dániel hazaér, biztosan nem fogunk erről beszélni. - Ez mind az ötünkről szól. Nem beszélünk róla, amíg nem vagyunk itt mindannyian. - Ez baromi gyönge duma! - Emelkedett a hangom, de nem fogtam vissza magam. - Olyan gyönge duma, hogy végig se hallgatom'l Ha mind az ötünkről szól a dolog, akkor miért nem mondtátok el nekem már hetekkel ezelőtt? Ha az én hátam mögött tudtatok beszélni róla, akkor nyilván beszélhetünk róla Dániel nélkül is!

- Jaj, istenem! - suttogta megint Justin. Az egyik remegő keze néhány centire volt az eltátott szájától. Abbynek megcsörrent a táskájában a mobilja. A kocsiban egész úton ezt vártam, és a szobámban is végig erre füleltem. Frank elengedte Dánielt! - Ne vedd föl! - sikítottam olyan hangerővel, hogy Abby telefonért nyúló keze megállt a levegőben. - Dániel az, és pontosan tudom, mit fog mondani. Utasításba adja, hogy ne mondjatok el nekem semmit, és kurvára elegem van már belőle, hogy úgy bánik velem, mintha hatéves lennék! Ha valakinek, akkor nekem jogom van tudni, mi történt pontosan. Ha föl merészeled venni azt a rohadt telefont, esküszöm, rátaposok! - Ezt komolyan is gondoltam. Vasárnap délután csak Dublin irányában van forgalom, kifelé semmi. Tudtam, hogy ha Dániel padlógázzal dönget, és nem meszelik le, félórán belül otthon lehet. És ebből a félórából minden másodpercre szükségem volt. Rafe kurtán, nyersen felröhögött. - Ez aztán a vagány csaj! - mondta, és megemelte felém a poharát. Abby csak bámult rám. A táskája felé nyúló keze félúton megállt, és úgy is maradt. - Ha nem mondjátok el, mi folyik itt -. mondtam -, máris hívom a zsarukat, és elmondok nekik mindent, ami eszembe jutott. Isten bizony megteszem! - Jézusom! - suttogta Justin. - Abby... A telefon elhallgatott. - Abby - mondtam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, hogy a tenyerembe vájnak a körmeim. - Nem tudom ezt végigcsinálni, ha titkolóztok előttem. Ez fontos. Nem tudok... nem tudunk így együttműködni. Vagy együtt vagyunk benne mindannyian, vagy nem. Most Justin telefonja csörrent meg. - Még csak azt se kell elmondanotok, hogy konkrétan ki volt az, ha nem akarjátok. - Biztos voltam benne, hogy ha hegyezném a fülem, hallhatnám, ahogy Frank feje a falhoz csapódik, de nem érdekelt. Lépésről lépésre haladtam. - Csak azt akarom tudni, hogy mi történt. Elegem van már abból, hogy rajtam kívül mindenki tudja. Megőrjít a gondolat. Úgyhogy kérlek, mondjátok el! - Minden joga megvan hozzá, hogy tudja - mondta Rafe. - És a magam részéről én is beteg vagyok már attól, hogy annak jegyében kell élnem az életemet, hogy „mert Dániel azt mondta". Ugyan mi hasznunk származott eddig ebből? Abbamaradt a csörgés. - Vissza kéne hívnunk - mondta a székéből félig kilógva Justin. Nem? Mi van, ha letartóztatták, és pénz kell neki óvadékra vagy ilyesmi? - Nem tartóztatták le - mondta automatikusan Abby. Hanyatt dőlt a kanapén, megdörzsölte az arcát, majd nagyot fújt. - Egyfolytában mondogatom nektek, hogy ahhoz bizonyíték kell. Dánielnek semmi baja. Lexie, ülj le.

Nem mozdultam. - Az istenért, ülj már le! - mondta világfájdalmas sóhajjal Rafe. - Úgyis elmesélem neked ezt a szánalmas kis sztorit, akár tetszik ez másoknak, akár nem, de az idegeimre megy, ahogy ott izegsz-mozogsz. Abby, te meg higgadj le. Ennek már hetekkel ezelőtt meg kellett volna történnie. Kis szünet után a kandalló melletti karosszékemhez léptem. - Így már jobb - vigyorgott rám Rafe. Vakmerő, felvillanyozott, jókedvű kifejezés ült ki az arcára. Boldogabbnak látszott, mint hetek óta bármikor. - Igyál valamit. - Nem kérek. Fölkelt a kanapéról, majd hanyagul töltött nekem egy nagy adag vodka-narancsot, hogy egy kicsi ki is löttyent, és a kezembe nyomta. - Tulajdonképpen mindnyájunkra ráférne még egy ital - mondta. Színpadias mozdulatokkal teletöltötte a többi poharat is - Abby és Justin mintha észre se vette volna -, majd tósztra emelte a magáét. - Igyunk a föllibbenő fátyolra. - Oké - mondta mély lélegzetet véve Abby. - Oké. Ha tényleg ezt akarod, és amúgy is kezdenek eszedbe jutni a dolgok, akkor, végül is... miért ne? Justin szólásra nyitotta a száját, majd visszacsukta, és az ajkába harapott. Abby erőteljes mozdulattal lesimította a haját. - Honnan szeretnéd, hogy...? Úgy értem, nem tudom, mennyire emlékszel, vagy... - Apró részletekre - feleltem. - De nem passzolnak össze. Úgyhogy kezdjétek a legelejéről. Mintha egy csapásra fölszívódott volna az ereimből az adrenalin: egyik pillanatról a másikra halálos nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó fellépésem Whitethorn Houseban. Mintha összesűrűsödött volna körülöttem a ház, amelynek minden zugát bejárta a napfény, a finom por és a rengeteg emlék, és várta volna, hogy mi következik. Úgy éreztem, végtelen sok időnk van. - Sétálni készültél - vágott bele a kanapéra visszahuppanva Rafe. - Úgy negyed tizenkettő körül. Nekünk meg Abbyvel elfogyott a cigink. Vicces, nem, hogy milyen apróságok válhatnak sorsdöntővé? Ha nem dohányoznánk, talán meg se történik ez az egész. Amikor a dohányzás ártalmairól beszélnek, erről soha nem tesznek említést. - Azt mondtad, majd útközben veszel cigit - vette át a szót Abby. Kezét az ölében szorosan összekulcsolva, árgus szemekkel nézett rám. - De mivel mindig legalább egy órát voltál távol, gondoltam, inkább kiszaladok a benzinkúthoz. Úgy nézett ki, esni fog, ezért magamra kaptam a dzsekit. Te már éppen bújtál bele a kabátodba, úgyhogy gondoltam, neked úgyse kell. Zsebre vágtam a pénztárcámat, és...

Itt elhallgatott, és tett egy feszült kis kézmozdulatot, ami bármit jelenthetett. Nem nyitottam ki a számat. Innentől kezdve lehetőleg nem akartam rávezetni őket semmire. Ezt a sztorit nekik kell elmondaniuk. - És akkor Abby előhúzott egy papírdarabot - mondta a cigarettáján pöfékelve Rafe -, és megszólalt, hogy „Mi ez?" Először nemigen figyelt oda senki. A konyhában voltunk, mosogattunk Justinnal meg Dániellel, és vitatkoztunk valamiről... - Stevensonról - mondta halkan és nagyon szomorúan Justin. - Emlékeztek? Dr.Jekyllről és Mr. Hyde-ról. Dániel nem bírt leszállni a témáról, a rációról meg az ösztönökről szövegelt valamit. Te meg kótyagos hangulatban voltál, Lexie, és azt mondtad, elég mára a szakmai jellegű szócséplésből, és az ágyban amúgy sem ért volna szart se akár Jekyll, akár Hyde. Rafe meg erre azt mondta: „Egysávos az agyad, és azon az egy sávon is disznókat hajtanak..." Ezen jót nevettünk. - Aztán meg Abby, most már jóval hangosabban, azt mondta: „Lexie, mi a franc ez?" - vette vissza a szót Rafe. - Abbahagytuk a bohóckodást, és odafordultunk. Úgy tartotta maga elé azt a nyamvadt kis fecnit, mintha pofon vágták volna. Még soha nem láttam olyan arcot vágni, mint akkor. - Erre a részre emlékszem - mondtam. A kezem mintha egybeolvadt volna a fotel karfájával. Aztán megint zavaros a kép. - Szerencséd van - mondta Rafe -, mert ki tudunk segíteni. Azt hiszem, ennek minden másodpercére emlékezni fogunk a halálunk napjáig. Azt mondtad: „Add ide!", és ki akartad kapni a kezéből, de Abby gyorsan hátraugrott, és odaadta Dánielnek. - Azt hiszem - folytatta halkan Justin -, ekkor kezdtem rádöbbenni, hogy itt valami komoly dologról van szó. Már éppen el akartam sütni valami hülye poént, hogy biztos szerelmes levél meg ilyesmi, de te annyira... Valósággal rávetetted magad Dánielre, úgy próbáltad elvenni tőle. Reflexszerűen maga elé kapta a kezét, hogy távol tartson, de te anyatigrisként harcoltál. Püfölted a karját, megpróbáltál belerúgni, kapdostál az után a cetli után. És közben egyetlen hangot sem adtál ki. Azt hiszem, ez volt a legijesztőbb az egészben: az a néma csönd. Azt gondoltam volna, ilyenkor az emberek kiabálnak, sikoltoznak, vagy valami, és akkor talán én is tudnék csinálni valamit, de csönd volt, csak ti ziháltatok Dániellel, meg a víz folyt a csapból... - Abby megragadta a karodat - vette át a szót Rafe -, de te a két ökölbe szorított kezedet magad elé kapva megpördültél a tengelyed körül. Komolyan azt hittem, mindjárt nekiesel. Csak álltunk ott Justinnal szájtátva, mint két hülye, és próbáltunk rájönni, mi a fasz folyik itt. Hiszen két másodperce még a Bronté-regények szado-mazo motívumairól volt szó, az ég szerelmére! Aztán Dániel, miután elengedted, odalökte nekem a cetlit, majd hátulról elkapta a csuklódat, és azt mondta: „Olvasd fel!" - Nagyon nem tetszett nekem a dolog - szólalt meg Justin. - Dobáltad magad előre-hátra, próbáltál kiszabadulni Dániel szorításából, de ő nem engedett. Egyszerűen... Bele akartál harapni a karjába. Úgy gondoltam, nem szép tőle, hogy ilyet csinál, ha a tiéd az a papír, akkor vissza kéne adnia, de annyira nem értettem az egészet, hogy meg se tudtam nyikkanni.

Ezen nem csodálkoztam, hiszen nem éppen a tettek emberei voltak ezek a fiúk. Az ő világukban a szó és a gondolat volt a hivatalos pénznem, erre most olyasmibe sodródtak, ami ezt a világot egy csapásra elfújta. Az viszont meglepett - és az agyam egyik rejtett zugában villogni is kezdtek a vészjelző lámpák -, hogy Dániel ilyen gyorsan és magától értetődően akcióba lépett. - Úgyhogy hangosan felolvastam - folytatta Rafe. - Ez állt rajta: „Kedves Lexie, átgondoltam a dolgot és OK lehet szó 200 rongyról. Kérlek jelentkezz mert tudom hogy mindketten le akarjuk zárni ezt a dolgot. A legjobbakat, Ned." - Hát, erre biztosan te is emlékszel - törte meg a légszomjas csöndet halkan, keserűen Justin. - A helyesírása kriminális volt - mondta cigarettával a szájában Rafe. - A „mindketten" szót pedig számmal írta, hogy „mind2en", mint egy tizennégy éves kölyök! Ekkora elbaszott idiótát! Ha most minden mástól eltekintünk, Lexie, akkor is több jó ízlést vártam volna tőled, mint hogy egy ilyen alakkal folytatsz kétes üzelmeket. - Mennyi jó ízlés volt benned? - kérdezte Abby. Fürkész tekintettel nézett rám, a keze mozdulatlanul hevert az ölében. - Ha ez a dolog nem jön közbe, tényleg eladtad volna a részedet Nednek? Ha arra gondolok, hogy milyen észbontóan kegyetlen voltam velük, ez a momentum - nem sok hasonló akad - némi sovány vigaszt nyújt. Itt ugyanis nyugodtan válaszolhattam volna igennel. Elmondhattam volna, mit tervezett Lexie ellenük meg minden ellen, amit szívvellélekkel, a két kezük munkájával létrehoztak. Persze, ez végeredményben talán kevésbé lett volna fájdalmas, mint az a tudat, hogy sok hűhó volt semmiért. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az utolsó olyan pillanatban, amikor még volt választásom - bár ahhoz, hogy a döntésem bármit is számítson, már késő volt -, jó szándékkal hazudtam. - Nem - mondtam. - Csak... Istenem! Csak tudnom kellett, hogy adott esetben megtehetem. Megkattantam, Abby! Kezdtem úgy érezni, hogy csapdába estem, és bepánikoltam. Soha nem arról szólt a dolog, hogy tényleg elmegyek. Csak tudnom kellett, hogy ha akarnék, el tudnék menni. - Csapdába estél - ismételte kurta, sértett fejmozdulat kíséretében Justin. - Merthogy itt rekedtél köztünk. - Abby szapora pislogása viszont jelezte, hogy ő érti, miről van szó: a baba! - Tehát maradni akartál. - Istenem, hát persze, hogy maradni akartam! - mondtam, és még ma sem tudom, sőt soha sem fogom tudni, hogy ez hazugság volt-e, vagy sem. - Annyira szerettem volna maradni, Abby! Tényleg. Abby hosszú szünet után, alig észrevehetően bólintott. Megmondtam! - szólalt meg Rafe. Hátrahajtotta a fejét, és a mennyezet felé fújta a füstöt. Kurva Dániel! Még a héten is hisztérikus méreteket öltött nála a paranoia. Mondtam neki, hogy beszéltem veled, és abszolút nem áll szándékodban bárhova is elmenni, de az istennek se hallgatna senkire.

Abby erre nem reagált, és nem is mozdult. Mintha nem is lélegzett volna. - És most? kérdezte aztán tőlem. - Most mi lesz? Egy pillanatra szinte megszédültem. Elvesztettem a fonalat, azt hittem, leleplezett, és azt kérdezi, hogy így is maradni akarok-e. - Hogy érted ezt? - Úgy érti - mondta higgadtan, kimérten, nagyon egyenletes hangon Rafe -, hogy ha ennek a beszélgetésnek vége, fölhívod-e Mackeyt vagy O'Neillt vagy a falu bolondjait, és föladsz-e, bemártasz-e, beköpsz-e minket, bármelyik is a helyes kifejezés a jelen körülmények között. Azt hihetnék, hogy most a bőrömet valósággal égető mikrofontól kiindulva, ezernyi apró tűszúrásként nyilallt belém a bűntudat, de semmi mást nem éreztem, csak szomorúságot. Mindent elárasztó, végleges, mindenhol szorító szomorúságot, mintha kezdenének kiszáradni a csontüregeim. - Nem mondok senkinek semmit - feleltem, és éreztem, hogy Frank a halkan zümmögő elektronikus rendszer túlsó végén jóváhagyja a válaszomat. - Nem akarom, hogy börtönbe kerüljetek. Bármi is történt. - Hát akkor... - mondta Abby halkan, szinte csak magának. Hátradőlt a székében, és szórakozottan, két kézzel lesimította a szoknyáját. - Akkor... - Akkor - szólalt meg Rafe, és nagyot slukkolt a cigarettájából - sikerült rettenetesen túlkomplikálnunk ezt a dolgot. De ez valahogy nem lep meg. - És aztán? - kérdeztem. - Azután, hogy megtaláltátok a levelet - mi történt? Alig észrevehető, feszengő fészkelődés. Nem néztek egymásra. Vizslattam az arcukat, hátha észreveszek valami apróságot, ami arra utal, hogy valamelyiküket érzékenyebben érinti ez a beszélgetés, mint a többieket, hogy valaki védi a másikat, vagy őt védik, vagy bűntudat gyötri, vagy túl óvatos, de nem láttam semmit. - Nos hát - mondta nagy levegővétel után Abby. - Lex, nem tudom, gondoltál-e arra, mit jelentene, ha eladnád a részedet Nednek. Merthogy nem mindig... hogy is mondjam? Nem mindig gondolod végig a dolgokat. - Hogy finoman fogalmazzunk - mordult föl dühösen Rafe. - Az istenit, Lexie, mégis, mi a francot képzeltél? Hogy eladod a részed, veszel magadnak valahol egy szép kis lakást, és kész a bűbájos idill? Mire számítottál, mi fogadna majd minden reggel az egyetemen? Ölelés, csók, megvajazott szendvics? Szóba se álltunk volna veled soha többé! Utáltunk volna, mint a szart. - Ned szünet nélkül, nap mint nap azzal rágta volna a fülünket - vette át a szót Abby -, hogy adjuk el a házat valami ingatlanfejlesztőnek, hogy csinálhasson belőle apartmanokat vagy golfklubot, mit tudom én, mit. Ide is költözhetett volna, ha akar, együtt lakhatott volna velünk, és mi nem tehettünk volna ez ellen semmit. Előbb-utóbb beadtuk volna a derekunkat, és elvesztettük volna a házat. Igen, ezt a házat! Leheletfinoman megmoccant valami, mintha most ébredne. A falakon mintha halk morajjal végigsuhant volna valami, az emeleten nyikorogtak a padlódeszkák, huzat kanyargott lefelé a

lépcső fölött. - Kiabálni kezdtünk - mondta halkan Justin. - Mindenki üvöltött, ahogy a torkán kifért, már nem is tudom, mit. Elszabadultál Dánieltől, aztán Rafe elkapott, te pedig megütötted. Keményen, Lexie, ököllel gyomorszájon vágtad... - Verekedés volt - mondta Rafe. - Illetve nevezhetjük, aminek akarjuk, de az igazság az, hogy verekedtünk, mint a szakadt melegítős suttyók az utcasarkon. Még harminc másodperc, és ott hemperegtünk volna a konyha padlóján, és kivertük volna egymásból a szart is. Csakhogy mielőtt idáig fajulhatott volna a dolog... - A dolog - szólalt meg Abby metszően éles hangon, mintha bevágták volna az ajtót - nem fajult idáig. Nyugodtan, rezzenéstelenül állta Rafe tekintetét. Rafe kis idő múlva vállat vont, és visszahuppant a kanapéra. Az egyik térde nyughatatlanul, ütemesen járt le-föl. - Bármelyikünk lehetett volna - folytatta Abby, de nem lehetett tudni, hogy hozzám beszél, vagy Rafe-hez. Riasztó volt a hangjából áradó mélységes szenvedély. - Tomboltunk a dühtől mindannyian, én még soha életemben nem voltam ilyen dühös. A többi a véletlen műve volt, egyszerűen úgy történt, ahogy történt. Mindannyian meg tudtunk volna ölni, Lexie, és nem hibáztathatsz minket ezért. Megint az az alig hallható nesz: kis szélfuvallat a lépcsőfordulóban, halk zúgás a kéményben. - Nem is hibáztatlak - mondtam. Arra gondoltam (pedig lehetett volna több eszem is, de alighanem túl sok gagyi kísértethistóriát olvastam gyerekkoromban), hogy Lexie talán mindössze ennyit akart tőlem: hogy megmondjam nekik, hogy semmi baj. - Minden okotok megvolt, hogy haragudjatok rám. Még utána is nyugodtan kidobhattatok volna. - Beszéltünk róla - mondta Abby. Rafe fölvonta a szemöldökét. - Dániellel... - tette hozzá Abby. - Hogy élhetünk-e még együtt azok után, hogy... De túl komplikált lett volna elküldeni téged; és egyébként is rólad volt szó. Bármi történt, akkor is rólad volt szó. - A következő emlékem az - szólalt meg nagyon halkan Justin -, hogy csapódik a hátsó ajtó, és a konyha közepén ott hever a padlón a kés. A véres kés. Nem tudtam elhinni. Nem tudtam elhinni, hogy ez valóban megtörtént. - És csak úgy hagytatok elmenni? - kérdeztem a kezemtől. - Arra se vettétek a fáradságot, hogy megnézzétek, nem... - Dehogynem! - mondta Abby. Előrehajolt, és megpróbált a szemembe nézni. - Dehogynem, Lex! Hát persze, hogy vettük a fáradságot! Eltartott egy percig, mire fölfogtuk, mi történt, de abban a pillanatban, ahogy... Leginkább Dánielnek köszönhető, hogy elindultunk, mi, többiek gyakorlatilag lebénultunk. Mire meg tudtunk mozdulni, ő már szedte is elő az elemlámpát. Nekem meg Rafe-nek azt mondta, maradjunk itt, hátha hazajössz. Azt mondta, égessük el a levelet, és készítsünk elő forró vizet, fertőtlenítőt, kötszert... - Aminek lett volna értelme - szólt közbe Rafe, és újabb cigarettára gyújtott -, ha egy

csecsemőt kellett volna világra segítenünk az Elfújta a szélben. Mi a francot képzelt? Hogy majd házilag megoperálunk a konyhaasztalon Abby hímzőtűjével? - ...ő pedig Justinnal a keresésedre indult - fejezte be a mondatot Abby. - Azonnal. Jó döntés volt. Dániel tudta, hogy Abbyben megbízhat, ha valaki „kiugrik", az Rafe vagy Justin lesz. Ezért különválasztotta őket, egyúttal mindkettőjüket felügyelet alá helyezte, és olyan tervvel állt elő, amely mindkettőjüknek adott valami elfoglaltságot. Mindezt másodpercek alatt. Ennek a fickónak kár volt az egyetemi világra pazarolnia a tehetségét. - Én nem vagyok ennyire biztos benne, hogy tényleg ilyen hamar elstartoltunk - mondta Justin. - Állhattunk ott kábultan akár öt-tíz percig is. Erre az időszakra alig emlékszem, kitörlődött az agyamból: Az első momentum, amit tisztán föl tudok idézni, az, hogy mire odaértünk Dániellel a hátsó kapuhoz, te már nem voltál sehol. Nem tudtuk, hogy a faluba mentél segítségért, vagy összeestél valahol, vagy... - Csak futottam - mondtam halkan. - Csak arra emlékszem, hogy futottam: Még egész sokáig észre se vettem, hogy vérzek. - Justin arcizma megrándult. - Szerintem eleinte nem is véreztél - mondta szelíden Abby. - A konyha padlóján meg a teraszon nem voltak vérnyomok. Tehát megnézték. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon mikor, és hogy Dániel vagy Abby ötlete volt-e. - Ez meg a másik - szólalt meg Justin. - Hogy nem tudtuk, hogy... szóval, hogy mennyire súlyos a sérülésed. Olyan gyorsan eltűntél, hogy nem volt időnk... Úgy gondoltuk legalábbis én -, hogy mivel pillanatok alatt eltűntél a szemünk elől, annyira azért nem lehet súlyos a helyzet. Lehetett akár egy semmi kis karcolás is. - Haha! - mondta Rafe, és a hamutartóért nyúlt - Nem tudtuk! Lehetett akár az is. Mondtam is Dánielnek, de ő csak rám nézett, és az a tekintet jelenthetett akármit. Úgyhogy... Istenem ! Elkezdtünk keresni. Dániel azt mondta, az a legsürgősebb, hogy nézzük meg, nem mentél-e be a faluba, de mindenhol be volt zárva a kapu, és sötét volt, csak egy-két ablakból szűrődött ki fény. Egyértelműen látszott, hogy ott nem lehetsz. Nagy kerülőkkel elindultunk visszafelé, remélve, hogy valahol összeakadunk veled. A kezében tartott poharat bámulta. - Legalábbis feltételezem, hogy ezt csináltuk. Mert én csak mentem Dániel után a szuroksötét dűlőutak útvesztőjében. Fogalmam sem volt, merre járunk, abszolút cserben hagyott az irányérzékem. Féltünk fölkapcsolni a zseblámpát, és szólongatni se mertünk téged. Nem is tudom, miért, egyszerűen veszélyesnek tűnt. Hátha észrevesz minket valaki az egyik farmon, vagy, mondjuk, elbújtál előlünk, már nem is tudom, melyiktől féltünk. Úgyhogy Dániel csak pár percenként kapcsolta föl az elemlámpát egy pillanatra, és gyorsan körbepásztázott vele úgy, hogy eltakarta a kezével, majd megint lekapcsolta. Egyébként a sövény mentén tapogatózva tájékozódtunk. Fagyos volt az idő, mintha tél lett volna, de eszünkbe sem jutott, hogy kabátot vegyünk. Dánielt ez, úgy tűnt, nem zavarja, tudod, milyen, én viszont már nem is éreztem a lábujjaimat, biztos voltam benne, hogy lefagytak. Órákig kóvályogtunk...

- Nem kóvályogtatok órákig - mondta Rafe. - Hidd el nekem. Mi itt dekkoltunk egy üveg Dettollal meg egy véres késsel, és semmi dolgunk nem volt azonkívül, hogy az órát bámuljuk, és szép csöndben megőrüljünk. Csak úgy negyvenöt percig voltatok távol. Justin feszülten, idegesen megrántotta a vállát. - De óráknak tűnt. Végül Dániel kővé dermedt, neki is ütköztem hátulról, mint valami Stan és Pan-filmben, és megszólalt. „Ez így nevetséges. Így soha nem találjuk meg." Megkérdeztem, mi mást tud javasolni, de tudomást se vett rólam. Csak állt ott, és az eget nézte, mintha isteni sugallatra várna. Kezdett felhősödni az ég, de a holdfényben láttam a profilját. Kis idő múlva megszólalt - teljesen normális hangon, mintha csak vacsoránál diskurálnánk valamiről: „Tételezzük föl, hogy egy konkrét helyre ment, ne csak bolyongjunk itt vaktában. Nyilván találkozott Neddel valahol, és nyilván valami szélvédett helyen, hiszen kiszámíthatatlan az időjárás. Van a közelben...?" És elindult, méghozzá futva. Iszonyú gyorsan szedte a lábát, nem is gondoltam volna, hogy így tud futni. Nem hiszem, hogy azelőtt valaha is futni láttam volna Dánielt, ti emlékeztek ilyesmire? - A kődobáló vadember után például futott - mondta Rafe, és elnyomta a cigarettáját. Gyors ő, ha kell. - Gőzöm sem volt, hova megy, csak arra koncentráltam, hogy tartsam vele a lépést. Valamiért teljesen bepánikoltam attól, hogy kint vagyunk a semmi közepén. Tudom, hogy csak pár száz méternyire voltunk a háztól, de akkor nem így éreztem. - Justin megborzongott. - Úgy éreztem, veszélyben vagyok. Mintha történt volna valami körülöttünk, de nem láttuk volna. Egyedül éreztem magam... - Sokkhatás ért, kicsim - mondta szelíden Abby. - Ez teljesen normális. Justin a fejét rázta, és még mindig a poharába bámult. - Nem - mondta. - Ez nem volt az. Gyorsan kortyolt egy nagyot az italából, és vágott egy grimaszt. - Aztán Dániel fölkapcsolta az elemlámpát, és körbepásztázott vele. Olyan erős fénye volt, mint egy világítótoronynak, biztos voltam benne, hogy több mérföldes körzetből mindenki összeszalad rá. Végül a fénycsóva megállapodott azon a romos házon. Csak egy másodpercig láttam, éppen csak az egyik leomlott fal sarkát. Aztán megint kialudt a lámpa, Dániel pedig átvetette magát a kőfalon, és futott tovább a mezőn. A magas, vizes fű folyton a bokánkra akaszkodott, olyan volt, mintha zabkásában próbáltunk volna futni... - Justin belepislogott a poharába, majd föltette a könyvespolcra, és eltolta magától. Kilöttyent egy kevés az italából, halvány narancssárga foltokat hagyott valakinek a jegyzetein. - Kaphatnék egy cigarettát? - Te nem dohányzol - mondta Rafe. - Te vagy köztünk a rendes gyerek. - Ha már muszáj elmondanom ezt a történetet, akkor adjatok egy kibaszott cigarettát. Ijesztően magas, remegő hangon beszélt. - Fejezd be, Rafe - mondta Abby. Nagyot nyújtózva odaadta Justinnak a cigisdobozát, és amikor Justin átvette, megszorította a kezét. Justin ügyetlenül rágyújtott, majd merev ujjaival magasra emelte a cigarettát, és a kelleténél nagyobbat slukkolt belőle. Senki sem szólalt meg, amíg kiköhögte magát, majd megtörölte a szemét a kézfejével a szemüveg alatt.

- Lexie - fordult hozzám Abby. - Nem lehetne, hogy... A lényeget már hallottad. Nem hagyhatnánk ennyiben? - Hallani akarom - feleltem. Alig kaptam levegőt. - Én is - mondta Rafe. - Ezt a részét még én sem hallottam soha, és valami azt sugallja, hogy talán érdekes lehet. Te nem vagy kíváncsi rá, Abby? Vagy te már tudod, mi lesz a vége? Abby vállat vont. - Hát jó - mondta Justin. Lehunyta a szemét, és úgy megfeszült az állkapcsa, hogy alig tudta bepréselni a cigarettát az ajkai közé. - Én... Egy másodperc. Istenem. Slukkolt még egyet, majd öklendezett egy kicsit, de nem lett nagyobb baj. - Oké mondta. Ismét ura volt a hangjának. - Szóval oda értünk a romos házhoz. A holdfény épp csak arra volt elég, hogy lássam a körvonalait: a falakat, az ajtónyílásokat. Dániel fölkapcsolta a lámpát úgy, hogy a másik kezével félig letakarta, és... Kinyitotta a szemét, és az ablakra vándorolt a tekintete. - Az egyik sarokban ültél a falnak dőlve. Elkiáltottam magam - talán a neveden szólítottalak, már nem tudom -, és futni kezdtem feléd, de Dániel megragadta a karomat, olyan erősen, hogy fájt, és visszarántott. Közvetlen közel hajolt a fülemhez, és azt sziszegte: „Fogd be!" Utána meg: „Ne mozdulj. Maradj itt. Maradj veszteg." Megrázott - kék-zöld foltos lett a karom! -, aztán elengedett, és odament hozzád. A nyakadra tette az ujjait, hogy van-e pulzusod. Rád világított a lámpával, és úgy néztél ki... Justin tekintete még mindig az ablakra szegeződött. - Úgy néztél ki, mint egy alvó kislány mondta. A hangjában bujkáló szomorúság lágy volt és kitartó, mint az eső. - És aztán Dániel azt mondta: „Halott." Szóval ezt gondoltuk, Lexie. Azt hittük, meghaltál. - Biztos már akkor is kómában voltál - mondta szelíden Abby. - A zsaruk azt mondták, attól lelassul a szívverés, a légzés, meg minden. Ha nem lett volna olyan hideg... - Dániel fölegyenesedett - folytatta Justin -, és beletörölte a kezét a kabátjába. Nem tudom, miért, nem volt véres, vagy ilyesmi, de csak ezt láttam: hogy újra meg újra végighúzza a kezét a mellkasán. Mintha nem is tudná, mit csinál. Én pedig nem is tudtam... nem is tudtam rád nézni. Odamentem a falhoz, hogy megtámaszkodjak, mert olyan szapora volt a légzésem, hogy azt hittem, mindjárt elájulok, de Dániel rám dörrent, hogy „Ne nyúlj semmihez! Tedd zsebre a kezed. Tartsd vissza a lélegzeted, és számolj el tízig." Nem értettem, miről beszél, semmi értelme nem volt, de azért azt csináltam, amit mondott - Mindig azt csináljuk - szólt közbe félhangosan Rafe. Abby vetett rá egy gyors oldalpillantást. - Kis idő múlva Dániel megszólalt „Ha a megszokott sétájára indult volna, nála lenne a kulcscsomója meg a pénztárcája és a zseblámpa is, amit használni szokott. Egyikünknek haza kell mennie értük, a másik itt marad. Nem valószínű, hogy ilyenkor bárki is erre járna, de nem tudjuk pontosan, hogy mit beszélt meg Neddel, és ha valaki mégis erre téved, arról tudnunk kell. Melyiket választod?" Justin tétován felém nyújtotta a kezét, majd visszahúzta, és az ujjai szorosan ráfonódtak a másik könyökére. – Mondtam neki, hogy képtelen lennék ott maradni. Sajnálom, Lexie. Annyira

sajnálom! Nem lett volna szabad ilyen... Hiszen te voltál az, még akkor is, ha... De képtelen voltam. Egész... egész testemben remegtem, alighanem csak zagyváltam összevissza... Dániel végül azt mondta... és még csak nem is látszott zaklatottnak, már nem, csak türelmetlennek... szóval azt mondta: „Az ég szerelmére, fogd már be ! Majd én itt maradok. Menj haza, amilyen gyorsan csak tudsz. Húzzál kesztyűt, és hozd el Lexie kulcscsomóját, a pénztárcáját meg a zseblámpáját. A többiek is veled akarnak majd jönni, de semmiképp ne hagyd. Az hiányzik a legkevésbé, hogy ők is összetapodjanak itt mindent és különben sincs semmi értelme, hogy olyasmit lássanak, amit aztán el kell majd felejteniük. Utána gyere vissza egyenesen ide. Vidd magaddal a lámpát, de csak akkor használd, ha nagyon muszáj, és próbálj halkan közlekedni. Meg tudod jegyezni?" Justin nagyot szippantott a cigarettájából. - Azt feleltem, igen, de akkor is azt feleltem volna, ha azt kérdezi, haza tudnék-e repülni. Bármire rávágtam volna, hogy igen, csak eltűnhessek már onnan. Elismételtetett velem mindent. Aztán leült melléd a földre, nem túl közel, gondolom, azért, hogy ne legyen... tudod, véres a nadrágja. Aztán fölnézett rám, és azt mondta: „Nos, mire vársz? Siess!" - Úgyhogy hazamentem - folytatta lélegzetvételnyi szünet után. - Borzalmas volt. Egy örökkévalóságig tartott az út... persze, ha Rafe nem téved, akkor olyan sokáig azért nem tarthatott. Nem tudom. Szóval csak bolyongtam elveszetten. Voltak helyek, ahol tudtam, hogy látnom kéne onnan a ház fényeit, de csak koromsötétet láttam több mérföldes körzetben. Biztos voltam benne, tényszerűen tudtam, hogy a ház már nincs is meg. Csak sövények meg dűlőutak vannak végestelen végig, és én soha nem jutok ki ebből az óriási labirintusból, és soha többé nem lesz nappal. És azt is tudtam, hogy a fák tetejéről meg a sövényben megbújva mindenféle lények figyelnek. Nem tudtam, mifélék, de... de figyeltek, és nevettek rajtam. Halálra voltam rémülve. Amikor végül mégis megláttam a házat, a halvány, aranyszínű fényt a bokrok fölött, kis híján felordítottam a megkönnyebbüléstől. Ezután már csak arra emlékszem, hogy belöktem a hátsó ajtót... - Úgy nézett ki, mint a Sikolyban a maszk - vette át a szót Rafe -, csak sárosabb volt. És képtelen volt értelmesen beszélni. Ami a száján kijött, az felerészben komplett zagyvaság volt, mintha valami ismeretlen nyelven beszélne. Csak annyit tudtunk kihámozni belőle, hogy vissza kell mennie, és hogy Dániel azt mondta, maradjunk ott, ahol vagyunk. Én személy szerint azt gondoltam, hogy elmegy Dániel a picsába, és meg akarom nézni magamnak, hogy mi folyik ott, de amikor vettem a kabátomat, Justin és Abby olyan hisztériás rohamot kapott, hogy megadtam magam. - És milyen jól tetted! - szólalt meg higgadtan Abby, aki addigra ismét a babája fölé hajolt. Az arcába hulló haja mögé bújt, azt viszont a szoba túlsó feléből is láttam, hogy hanyagul, elnagyoltan öltöget, nem ér semmit, amit csinál. - Mégis, mi hasznodat vettük volna szerinted? Rafe vállat vont. - Ezt már soha nem tudjuk meg, ha jól sejtem. Ismerem azt a romos házat. Ha Justin elmondta volna, hova kell mennie, elmehettem volna helyette én, ő meg itt maradhatott volna, hogy összeszedje magát. Ez azonban a jelek szerint nem vágott egybe Dániel terveivel.

- Feltehetően megvolt rá a maga oka, hogy így döntsön. - Ó, abban biztos vagyok - mondta Rafe. - Abban abszolút biztos vagyok. Szóval Justin még vergődött itt egy kicsit, fölkapkodott ezt-azt, meg zagyvált összevissza, aztán elrohant. - Nem emlékszem, hogy jutottam vissza a romos házhoz - szólalt meg Justin. - Amikor odaértem, térdig sáros voltam - lehet, hogy elestem útközben, nem tudom -, és csupa karcolás volt a kezem. Alighanem a sövénybe kapaszkodtam, hogy talpon maradjak. Dániel még mindig ott ült melletted, nem tudom, megmozdult-e egyáltalán, mióta eljöttem onnan. Fölnézett esőcseppek csillogtak a szemüvegén -, és tudjátok, mit mondott? „Ez az eső kapóra jöhet. Ha még egy darabig kitart, eltünteti a vért meg a lábnyomokat, mire megérkezik a rendőrség." Rafe hirtelen megmozdult. A nyugtalan fészkelődésére megnyikordult a kanapé rugózata. - Csak álltam ott, és bámultam rá - folytatta Justin. - Csak annyit hallottam az egészből, hogy „rendőrség", és őszintén mondom, nem tudtam, mi köze lenne itt a rendőrségnek bármihez is, de attól még ugyanúgy megrémített a dolog. Dániel tetőtől talpig végigmért, és végül azt mondta: „Nincs rajtad kesztyű." - Lexie meg ott volt mellette mondta csak úgy általában mindenkinek Rafe. - Ez bájos. - A kesztyűről abszolút megfeledkeztem. Tudjátok... szóval, értitek, milyen állapotban voltam. Dániel sóhajtott egyet, fölállt - mintha még csak nem is sietett volna -, és megtörölte a szemüvegét a zsebkendőjével. Aztán odanyújtotta a zsebkendőt, én meg el akartam venni. Azt hittem, azért adja, hogy én is megtöröljem a szemüvegemet, de elrántotta, és kissé idegesen azt mondta: „Kulcs?" Úgyhogy előszedtem a kulcscsomót, ő meg letörölgette azt is. Csak ekkor döbbentem rá, mire kell az a zsebkendő. Aztán... - Justin úgy fészkelődött a székében, mint aki keres valamit, de nem tudja pontosan, mit. - Tényleg nem emlékszel semmire ebből az egészből? - Nem tudom - feleltem görcsös kis vállrándítás kíséretében. Még mindig csak a szemem sarkából néztem Justinra, akit ez idegesített. - Ha emlékeznék a dolgokra, nem tőled kéne megtudnom, hogy mi történt, igaz? - Oké, oké. - Justin följebb tolta a szemüvegét az orrán. - Szóval. Akkor Dániel... A kezed az öledben volt, és csurom... Szóval a kabátod ujjánál fogva fölemelte az egyik karodat, hogy be tudja tenni a kulcscsomót a zsebedbe. Aztán elengedte, és a karod... egyszerűen visszahullott, Lexie, mintha rongybaba lennél, szörnyű, tompa puffanással... Ezután már oda se bírtam nézni, egyszerűen képtelen voltam... Rád irányítottam a lámpát, hogy Dániel lásson valamit, de közben megfordultam, és a mezőt néztem. Reméltem, hogy Dániel azt hiszi, figyelek, hogy nem jön-e valaki. Aztán Dániel szólt, hogy „pénztárca!" meg „lámpa!", én pedig hátraadogattam neki mindent, de hogy mit csinált velük, azt már nem tudom. Valami csiszatolásfélét hallottam, de próbáltam nem elképzelni... Szaggatottan mély lélegzetet vett. - Időtlen időkig tartott. Kezdett fölerősödni a szél, és mindenféle zajok jöttek mindenhonnan: zizegés, nyikorgás, szárnycsattogtatás... Nem

tudom, hogy tudsz te odakint mászkálni éjszaka. Még jobban esett az eső, de csak foltokban. Gyorsan úsztak az égen a hatalmas felhők, és valahányszor előbújt a hold, mintha életre kelt volna az egész mező. Lehet, hogy csak a sokkhatás miatt, ahogy Abby mondja, de azt hiszem... nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen vannak helyek, ahol valami nem stimmel, ahol nem jó lenni. Nem tesz jót az ember fejének. Valahova a szoba közepére bámult tétován, merengve. Eszembe jutott az az összetéveszthetetlen kis bizsergés a tarkómon, és most először gondolkodtam el azon, hogy vajon hányszor követett tényleg John Naylor... - Végül Dániel fölegyenesedett, és azt mondta: „így jó lesz. Menjünk." Odafordultam, és... Justin nagyot nyelt. - Még mindig rád világított a lámpa. A fejed valahogy lecsúszott a válladra, és esett rád az eső, áztatta az arcodat. Olyan volt, mintha sírtál volna álmodban, mintha rosszat álmodtál volna... Nem tudtam... Istenem! Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy csak úgy otthagyjalak. Veled akartam maradni, amíg kivilágosodik, vagy legalább eláll az eső, de amikor ezt megmondtam Dánielnek, ő úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Úgyhogy megmondtam neki, hogy a legkevesebb, a lehető legkevesebb, amit megtehetünk, hogy beviszünk fedél alá, hogy ne verjen az eső. Először erre is nemet mondott, de aztán megértette, hogy különben nem megyek el onnan, hogy erővel kell majd elvonszolnia hazáig, és beadta a derekát. Abszolút ki volt bukva, egyfolytában nyomta a szöveget, hogy az én hibám lesz, ha mind börtönbe kerülünk, de nem érdekelt. Úgyhogy... Justin arca nedvesen csillogott, de mintha észre se vette volna. - Annyira nehéz voltál! - folytatta. - Pedig olyan aprócska vagy, milliószor fölemeltelek már, és azt hittem... De mintha egy nagy zsák vizes homokot vonszoltam volna. És olyan hideg voltál, és olyan... Az arcod olyan volt, mint azé a babáé. El se tudtam hinni, hogy az tényleg te vagy. - Bevittünk abba a szobába, ahol tető is van, és én próbáltalak...hogy ne legyen olyan... Annyira hideg volt! Szerettem volna rád teríteni a pulcsimat, de tudtam, hogy Dániel nem hagyná, sőt talán meg is ütne, nem tudom. Letörölgetett a zsebkendőjével mindent, még az arcodat is, ahol hozzád értem, meg a nyakadat, ahol próbálta kitapintani a... Letört egy ágat az ajtónál lévő bokrokról, és fölsöpörte az egész házat. Gondolom, a lábnyomok miatt. És így... Istenem! Groteszk látványt nyújtott. Ahogy lépkedett hátrafelé abban a rettenetes, hátborzongató szobában a faág fölé görnyedve, és söprögetett. Az ujjai között világított a lámpa, és hatalmas árnyak himbálóztak a falon... Megtörölte az arcát, és az ujjai hegyét bámulta. - Elmondtam fölötted egy imát, mielőtt eljöttünk. Tudom, hogy ez nem sok, de... - Megint nedves volt az arca. - „És az örök világosság fényeskedjék neki." - Justin - szólalt meg szelíden Abby. - Lexie itt van az orrod előtt. Justin megcsóválta a fejét. - Aztán - mondta még mindig a kezét nézve - hazajöttünk. Kis szünet után Rafe öngyújtója akkorát kattant, hogy mindhárman összerezzentünk. Egyszer csak megjelentek a teraszon - mondta. - Úgy néztek ki, mint Az élőhalottak éjszakájában.

- Gyakorlatilag sikítva kérdeztük tőlük mindketten, hogy mi történt - vette át a szót Abby -, de Dániel elnézett mellettünk. Borzalmas, üveges volt a tekintete, szerintem nem is igazán látott minket. Fölemelte a karját, megállította Justint, aki már be akart jönni, és megszólalt „Van valakinek mosnivalója?" - Nem hiszem, hogy bárkinek a leghalványabb fogalma is lett volna róla, hogy miről beszél - mondta Rafe. - Nem a legjobb pillanatot választotta a titokzatoskodásra. El akartam kapni a grabancát, hogy mondja már el, mi a faszom történt odakint, de ő hátraugrott, és fölcsattant „Ne érj hozzám!" És ahogy ezt mondta... majd hanyatt estem. Nem mintha kiabált volna vagy ilyesmi, gyakorlatilag suttogott, de az arca... Úgy eltorzult, hogy már nem is Dánielnek nézett ki, sőt nem is emberi arcnak, szabályosan vicsorgott rám. - Tiszta vér volt - mondta nyersen Abby -, és nem akart téged is összevérezni. És súlyos trauma érte. Nekünk könnyű volt, Rafe. Igen, könnyű volt! - ismételte meg nyomatékosan, mivel Rafe bosszúsan horkantott egyet. - Vagy te szerettél volna ott lenni a romos házban? - Talán nem lett volna olyan rossz ötlet. - Nem szerettél volna ott lenni - mondta némi éllel a hangjában Justin. - Hidd el. Abbynek igaza van: nektek könnyű volt. - Rafe nagy műgonddal vállat vont. - Na szóval - törte meg a másodpercnyi feszült csöndet Abby. - Dániel nagy levegőt vett, megdörzsölte a homlokát, és azt mondta: „Abby, hozz mindenkinek egy teljes váltás ruhát meg egy törülközőt. Rafe, hozz egy nagy nejlonzsákot. Justin, vedd le a ruhád." Ő pedig már gombolta is ki az ingét... - Mire visszaértem a nejlonzsákkal, már bokszeralsóban álltak a teraszon Justinnal - mondta Rafe, és lesöpörte a hamut az ingéről. - Nem volt valami szép látvány. - Majd" megfagytam! - mondta Justin. Most, hogy a legrosszabbon túljutott, már sokkal jobb volt a hangja: kissé remegő, panaszosan elgyötört, de megkönnyebbült. - Zuhogott az eső, mínusz hétmillió fok volt, fújt a jeges szél, és mi ott álltunk a teraszon gatyában. Fogalmam sem volt, miért csináljuk ezt, teljesen lezsibbadt az agyam. Gondolkodás nélkül tettem, amit mondtak nekem. Dániel bedobálta a ruháinkat a nejlonzsákba, és azt mondta, még szerencse, hogy nem volt rajtunk kabát. Bele akartam tenni a zsákba a cipőmet is, hogy segítsek valamit, de ő azt mondta: „Nem, azt hagyd itt, majd később gondom lesz rá." Nagyjából ekkor ért vissza Abby a törülközőkkel meg a ruhákkal. Megtörölköztünk, és szárazba öltöztünk... - ismét megpróbáltam érdeklődni, hogy mi folyik itt - vette át a szót Rafe -, de ezúttal már tisztes távolságból. Justin csak bámult, mint őzike a reflektorfényben, Dániel meg egyáltalán nem is nézett rám, csak begyűrte az ingét a nadrágjába, és azt mondta: „Rafe, Abby, legyetek szívesek, hozzátok le a mosnivalótokat. Ha nincs szennyes ruhátok, megteszi a tiszta is." Azzal fölnyalábolta a nejlonzsákot, és mezítláb elindult vele a konyha felé, Justin meg ott loholt a nyomában, mint egy kiskutya. Én pedig valami rejtélyes okból fölmentem, és tényleg lehoztam a szennyesemet.

- Dánielnek igaza volt - mondta Abby. - Azt a látszatot kellett keltenünk, hogy egy normál adagot pakoltunk be a mosógépbe, nem csak a bizonyítékokat akartuk eltüntetni. Hátha a rendőrség még az előtt odaér, hogy befejeztük a mosást. - Ha te mondod - vétette oda féloldalas vállrándítás kíséretében Rafe. - Szóval Dániel beindította a mosógépet, és homlokráncolva állt mellette, mintha valami titokzatos tárgy lenne, amely egészen elbűvölte. Mi meg csak álltunk a konyhában, mint egy rakás müfütyi, és vártunk, ki tudja, mire. Gondolom, arra, hogy Dániel mondjon valamit, pedig... - Én semmi mást nem láttam, csak a kést - mondta halkan Justin. - Rafe és Abby csak úgy otthagyta a padlón... Rafe a plafonra emelte a tekintetét, és Abby felé intett a fejével. - Igen - mondta Abby -, az én voltam. Gondoltam, jobb, ha nem nyúlunk semmihez, amíg a többiek vissza nem jönnek, és nem tudjuk, mi a terv. - Mert természetesen - mondta hozzám fordulva, affektáltan, suttogást mímelve Rafe -, kellett, hogy legyen valamiféle terv. Dánielnek mindig van terve, nem igaz? Ugye, milyen jó tudni, hogy mindig van terv? - Abby ránk üvöltött - mondta Justin. - Azt kiabálta: „Hol a francba van Lexie?" Bele a fülembe. Kis híján elájultam: - Dániel megfordult - folytatta Rafe -, és úgy bámult ránk, mintha fogalma se lenne, hogy kik vagyunk. Justin mondani akart valamit, de elakadt a szava, és csak egy ilyen szörnyű, fuldokló hang jött ki belőle. Dániel összerezzent, és pislogva ránézett. Aztán megszólalt: „Lexie abban a romos házban van, amit annyira szeret. Halott. Azt hittem, Justin már elmondta nektek." És már húzta is föl a zokniját. - Justin tényleg elmondta - szólalt meg halkan Abby -, de azt hiszem, reménykedtünk, hogy hátha tévedett. Hosszú csönd állt be. Az emeleti lépcsőfordulóban lassan, nehézkesen ketyegett az óra. Tudtam, hogy Dániel valahol veszettül nyomja a gázt, és szinte éreztem, ahogy másodpercről másodpercre közeledik, ahogy szédítő sebességgel száguld az út a kerekek alatt. - És aztán? - kérdeztem. - Egyszerűen lefeküdtetek aludni? Egymásra néztek, Justin magas, sipító hangon, magatehetetlenül elnevette magát és kis idő múlva csatlakoztak hozzá a többiek is. - Mi az? - csodálkoztam. - Nem tudom, mit nevetünk - mondta Abby. Megtörölte a szemét, próbálta összeszedni magát, és komoly arcot vágni, de erre a többiekből újra kirobbant a röhögés. - Jaj istenem...! Nem volt vicces, abszolút nem. Csak... - Nem fogod elhinni - mondta Rafe. - Pókereztünk. - Tényleg. Ott ültünk annál az asztalnál... - ...és gyakorlatilag infarktust kaptunk, valahányszor verni kezdte az ablakot az eső...

- Justinnak egyfolytában vacogott a foga, olyan volt, mintha rumbatököt ráznának mellettem... - És amikor a szél azt a fura dolgot művelte az ajtóval, és Dániel székestől fölborult? - Nicsak, ki beszél! A játékidő kilencven százalékában az összes lapodat láttam. Szerencséd, hogy nem volt hangulatom a csaláshoz, különben elnyertem volna a... Egymás szavába vágva csiviteltek, mint a nagy vizsgáról megkönnyebbülten, kótyagosan kitóduló tinédzserek. - Istenem! - mondta Justin. Lehunyta a szemét, és a halántékára szorított a poharát. - Az a kibaszott, kurva kártyaparti! Még ma is leesik az állam, ha rágondolok. Dániel egyfolytában azt mondogatta: „Megbízható alibit csak a valóban lejátszódott eseménysor jelent..." - Mi egy épkézláb mondatot alig bírtunk kinyögni - mondta Rafe -, ő meg nekiállt az alibigyártás művészetéről filozofálni. Én ki se tudtam volna mondani azt, hogy „megbízható alibi"! - ...szóval visszaállíttatta velünk az összes órát negyed egyre, akkorra, amikor a borzalom elkezdődött, és visszaküldött minket a konyhába, hogy fejezzük be a mosogatást. Aztán meg beterelt minket ide, hogy kártyázzunk, mintha mi sem történt volna. - Ő játszott a te lapoddal is - mondta nekem Abby. - Amikor először volt jó leosztásod, neki pedig még jobb, föltette helyetted az összes zsetonodat, aztán kiejtett. Szürreális volt. - És egyfolytában közvetített - mondta Rafe. A vodkásüvegért nyúlt, és újratöltötte a poharát. Gyönyörű volt az ablakon beszűrődő délutáni félhomályban, a kigombolt nyakú ingében, a szemébe hulló aranyszín hajával. így nézhetett ki az 1810-es években, György régensherceg idejében egy arisztokrata szépfiú, aki áttáncolta az éjszakát. - „Lexie emel, Lexie passzol, Lexie-re most már igazán ráférne még egy ital, odaadná neki valaki a bort...?" Olyan volt, mint valami dilinyós, aki ül a parkban a padon, és katonákat ad a szendvicséből a képzeletbeli barátjának. És miután kiejtett téged a játékból, eljátszatott velünk egy kis jelenetet, hogy elindulsz sétálni, mi meg integetünk bele a vakvilágba... Azt hittem, ez már az őrület. Emlékszem, ott ültem abban a székben, udvariasan elbúcsúztam az ajtótól, és abszolút tiszta fejjel, végtelen nyugalommal arra gondoltam, hogy.. Szóval ilyen érzés, amikor megbolondul az ember. - Már hajnali négy óra lehetett - vette át a szót Justin -, de Dániel nem engedte, hogy lefeküdjünk. Ott kellett ülnünk, és játszanunk azt a kurva Texas holdemet orrvérzésig. Persze, Dániel nyert, ő volt az egyetlen, aki valamennyire is tudott koncentrálni, de egy örökkévalóságig tartott, mire mindenkit kiejtett. A zsaruk most biztos azt hiszik, hogy mi vagyunk a világtörténelem legrosszabb pókerjátékosai. Én többször is passzoltam, amikor flössért húzhattam volna lapot, egy szál tízesre meg emeltem... Kettős látásom volt a kimerültségtől, mintha valami szörnyű rémálom lett volna az egész, egyfolytában az járt a fejemben, hogy föl kéne már ébredni. Kiteregettünk a kandalló elé, és mintha A köd című filmben lettünk volna: gőzölögtek a száradó ruhák, pattogott a tűz, és mindenki láncban szívta Dánielnek azokat a borzalmas, filter nélküli micsodáit... - Nem hagyta, hogy elugorjak normális cigiért - mondta Abby. - Azt mondta, együtt kell maradnunk, és a benzinkút biztonsági kamerái különben is rögzítenék, hogy hánykor voltam

ott, és az összekavarna mindent... Olyan volt, mint egy hadvezér. - Rafe megint horkantott egyet. - Igen, olyan volt! Mi, többiek annyira remegtünk, hogy alig bírtuk kézben tartani a lapjainkat... - Justin egy ponton rosszul lett - szólt közbe cigarettával a szájában, a gyufát rázogatva Rafe. - Igen bájosan a mosogatóba hányt. - Nem tehettem róla - mondta Justin. - Csak rád tudtam gondolni, ahogy ott fekszel a sötétben egyedül... - Megszorította a karomat. Egy pillanatra én is megfogtam a kezét. Hűvös volt, csontos, és erősen remegett. - Egyikünk sem tudott másra gondolni - mondta Abby -, de Dániel... látszott rajta, milyen sokat kivesz belőle ez az egész. Olyan beesett volt az arca, mintha vacsora óta fogyott volna vagy öt-hat kilót, és nem nézett ki jól a tágra nyílt táskás szeme sem. Viszont olyan nyugodt volt, mintha nem is történt volna semmi. Justin tisztogatni kezdte a mosogatót.. - Még akkor is öklendezett - szólt közbe Rafe. - Hallottam. Szerintem ötünk közül talán még neked volt a legszebb estéd, Lexie. - ...de Dániel azt mondta neki, hogy hagyja. Nehogy eltolódjanak a fejünkben az idősíkok. - Szerinte ugyanis - fordult hozzám Rafe - az alibi lényege az egyszerűség. Minél kevesebb lépést kell kihagynia vagy kitalálnia az embernek, annál kisebb a valószínűsége, hogy hibázik. Egyfolytában azt hajtogatta: „A jelen állás szerint csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy mosogatás után kártyázni kezdtünk, és a közbülső eseményeket törölnünk kell az agyunkból. Azok soha nem történtek meg." Más szóval: gyere vissza és vedd föl a lapjaidat, Justin. A szegény ördögnek zöld volt a feje. Dánielnek az alibit illetően igaza volt. Jól csinálta, túlságosan is jól. Bevillant egy kép: a lakásomon vagyunk, Sam szorgalmasan körmöl, odakint halvány bíborszínűre festi a levegőt a hajnal, és én a gyilkost profilírozva megállapítom: az illetőnek van bűnügyi tapasztalata. Sam valamennyiük hátterét ellenőrizte, de pár gyorshajtáson kívül nem talált semmit. Hogy Frank az ő különbejáratú, bonyolult, jegyzőkönyvön kívüli világában mit ellenőrzött és mit nem, mit tartott meg magának abból, amit talált, és mi kerülte el még az ő figyelmét is, azt nem tudhattam. És nem tudhattam azt sem, hogy a sok versenyző közül, ki a titkok őrzésének abszolút bajnoka. - Még azt sem engedte, hogy megmozdítsuk a kést - mondta Justin. - Végig ott volt, amíg kártyáztunk. Én a konyhának háttal ültem, és esküszöm, éreztem, hogy ott van, mintha egy Poe-novellában lettünk volna, vagy egy Jakab kori drámában. Rafe velem szemben ült és folyton összerezzent meg pislogott, mintha tikkelne.... Rafe hitetlenkedő grimaszt vágott. - Nem igaz! - Dehogynem. Óraműpontossággal, percenként rángatóztál. Pontosan úgy, mint aki valami rettenetes dolgot látott a vállam fölött, és én féltem hátrafordulni, hátha ott lóg a kés a levegőben, és fényesen ragyog, vagy lüktet, vagy mit tudom én...

- Az isten szerelmére, ez tiszta Macbeth... - Jézusom! - szólaltam meg hirtelen. - A kés! Még mindig itt... úgy értem, ettünk vele az utóbbi... - Tétován a konyha, felé intettem, majd bedugtam a számba az öklömet, és ráharaptam. Nem színészkedtem. Cigánykereket hányt az agyam a gondolatra, hogy minden egyes falaton, amit ebben a házban elfogyasztottam, ott lehetett Lexie vérének láthatatlan nyoma. - Nem - válaszolt sietve Abby. - Istenem, dehogy! Dániel megszabadult tőle. Miután elmentünk lefeküdni, vagy legalábbis a hálószobánkba... - Jó éjt, Mary Ellen! Jó éjt, Jim Bob! Aludjatok jól!" - idézte a Waltonék című családsorozatot Rafe. - Te jó ég! - ...Szóval miután fölmentünk, ő még visszajött. Hallottam, hogy jön le a lépcsőn. Nem tudom pontosan, mit csinált itt lent, de reggelre az órák már újra az igazi időt mutatták, a mosogató makulátlanul tiszta volt, és a konyhapadló is úgy nézett ki, mintha az egészet fölsikálták volna, nem csak azt a bizonyos részt. A két pár cipő, amit a teraszon hagytak, a kabátos szekrényben állt, szintén tisztán. Nem csillogtak-villogtak, úgy néztek ki, mint máskor, ha ki vannak pucolva. És szárazak voltak, mintha odatették volna őket a kandalló elé. A ruhák kivasalva, összehajtva, a kés sehol. - Milyen kés volt? - kérdeztem kissé remegő hangon, a számba préselt öklömön keresztül. - Csak egy olyan régi, koszos, fanyelű steakvágó kés - felelte szelíden Abby. - Semmi baj, Lex. Nincs már itt. - Azt sem akarom, hogy a házban legyen - mondtam. - Tudom. Én sem akarom. De egészen biztos vagyok benne, hogy Dániel kidobta. Nem tudom pontosan, hány ilyen fanyelű késünk volt eredetileg, de hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, úgyhogy gondolom, kivitte. - Hova? Azt se szeretném, ha a kertben lenne. Vagy bárhol a közelben. - Még jobban remegett a hangom. Eszembe jutott, hogy Frank most valahol alighanem azt suttogja: Gyerünk, babám, gyerünk! Abby a fejét rázta. - Hogy hova vitte, azt nem tudom pontosan. Pár percig volt kint, és nem hiszem, hogy a birtokon belül dugta volna el, de ha akarod, megkérdezhetem tőle. Majd megmondom neki, hogy ha a közelben van, távolítsa el: Megrántottam a vállam. - Ahogy gondolod, igen, azt hiszem, az jó lenne. - Tudtam, hogy Dániel soha az életben nem vinné át máshová az elrejtett kést, de ezt, persze, nem mondhattam. Arra gondoltam, hogy ha Abby tényleg szól neki, Dániel nagy élvezettel tereli majd vakvágányra Frank leskelődő embereit... - Én még csak nem is hallottam, hogy lemegy a földszintre - mondta Justin. - Egyszerűen... Jézusom! Gondolni sem akarok rá. Az ágyam szélén ültem leoltott villannyal, és hintáztam előre-hátra.

A kártyaparti alatt üvölteni tudtam volna, annyira menekültem volna már onnan, de amikor magamra maradtam, az még rosszabb volt. A ház egyfolytában nyikorgott az esőtől meg a széltől, és esküszöm, olyan hangokat adott, mintha ott mászkálnál a fejem fölött, és lefekvéshez készülődnél. Egyszer... - nagyot nyelt, megfeszült az állkapcsa -, egyszer még énekelni is hallottalak, méghozzá azt a dalt dúdoltad, amelyikben Ausztráliába küldenek valakit fegyenctelepre, mi is a címe? Ja, igen, Black Velvet Band! Ennyire tisztán emlékszem. Meg akartam... Ha kinézek az ablakomon, látom, hogy ége nálad a villany, mert odavilágít a pázsitra, és meg akartam nézni, hogy megnyugtassam magam... Jaj, istenem, miket beszélek, dehogy nyugtatott volna meg, érted, hogy gondoltam... de képtelen voltam rá. Képtelen voltam rászánni magam, hogy fölálljak. Abszolút biztos voltam benne, hogy ha elhúzom a függönyt, ott látom majd a villanyod fényét a füvön. És akkor? Akkor mit csináltam volna? Egész testében remegett. - Justin - szólalt meg szelíden Abby. - Semmi baj. Justin jó erősen rányomta az ujjait a szájára, és nagy levegőt vett. - Na mindegy - mondta. - A lényeg, hogy Dániel tőlem akár föl-le düböröghetett volna a lépcsőn, én azt se vettem volna észre. - Én hallottam - mondta Rafe. - Azt hiszem, én azon az éjszakán egy mérföldes körzetben minden zajt meghallottam. Még a kert mélyéből jövő legapróbb neszre is kis hijján kiugrottam a bőrömből. A bűncselekmények elkövetésének megvan az a nagy előnye, hogy olyan füled lesz tőle, mint a denevérnek. - Megrázta a cigarettásdobozát, bedobta a kandallóba. - Justin erre automatikusan kinyitotta a száját, majd vissza is csukta -, és elvette a dohányzóasztalkáról Abby csomagját. - És amit Dániel csinált, abból egy s más nagyon is érdekes volt. Abby szemöldöke fölszaladt. Óvatosan beleszúrta a hímzőtűjét a baba ruhájának szegélyébe, majd letette a babát maga mellé a kanapéra, és hosszan, hűvösen végigmérte Rafe-et. - Tényleg bele akarsz mászni ebbe? - kérdezte. - Mert nem tarthatlak vissza, de a helyedben nagyon meggondolnám, kinyitom-e Pandora szelencéjét. Hosszú, sistergő csönd állt be. Abby összekulcsolta a kezét az ölében, és nyugodt tekintettel figyelte Rafe-et. - Részeg voltam - szólalt meg aztán hirtelen, éles hangon Rafe. Ki voltam ütve. Justin kis szünet után azt mondta a dohányzóasztalnak: - Annyira azért nem voltál részeg. - De az voltam. Alig tudtam megállni a lábamon. Azt hiszem, soha életemben nem voltam ennyire részeg. - Rosszul hiszed. Ha annyira részeg lettél volna... - Mindannyian elég keményen ittunk aznap éjjel - vágott a szavába egyenletes hangon Abby. - Nem túl meglepő módon. De nem segített: nem hiszem, hogy bármelyikünk is túl sokat aludt volna. A másnap reggel színtiszta rémálom volt. Gyakorlatilag szédültünk a zaklatottságtól meg a

másnaposságtól, képtelenek voltunk összefüggően gondolkodni, még csak nem is láttunk tisztán. Nem tudtuk eldönteni, hogy telefonáljunk a zsaruknak, és bejelentsük az eltűnésedet, vagy mi legyen. Rafe és Justin ezt akarta tenni... - Inkább, mint hogy ott heverjél egy patkányoktól hemzsegő viskóban, amíg beléd nem botlik valami helybeli paraszt - mondta cigarettával a szájában, Abby öngyújtóját rázogatva Rafe. Mondd nyugodtan, hogy őrültek vagyunk. - ...de Dániel azt mondta, hogy az furán venné ki magát. Hiszen elég nagy vagy már ahhoz, hogy csak úgy elmenj hajnalban sétálni, ha akarsz, vagy akár lógj egy napot az egyetemről. Megcsörgette a mobilodat. Persze, ott volt a konyhában, de úgy gondolta, jó, ha van rajta egy hívás. - És reggeliznünk is kellett! - panaszolta Justin. - Justin ezúttal már eljutott a fürdőszobáig - jegyezte meg Rafe. - Szünet nélkül veszekedtünk - mondta Abby. Közben ismét kezébe vette a babáját, és öntudatlan, gépies mozdulatokkal, módszeresen újra meg újra befonta a haját - Hogy reggelizzünk-e, hogy hívjuk-e a zsarukat, hogy elmenjünk-e a szokott időben az egyetemre, vagy itt várjunk téged... Persze, az lett volna a természetes, ha Dániel vagy Justin itthon marad, mi meg bemegyünk, de képtelenek voltunk erre. A gondolat, hogy különváljunk... nem is tudom, hogy magyarázzam el, mennyire kiakasztott minket. Kis híján ölre mentünk, Rafefel szabályosan ordítoztunk egymással, de ha valaki azt javasolta, hogy csináljunk valamit külön-külön, szó szerint megroggyant a térdem. - Tudod, én mit gondoltam? - kérdezte nagyon halkan Justin. - Ott álltam, hallgattam, ahogy ti hárman vitatkoztok, néztem ki az ablakon, hogy jön-e már a rendőrség vagy valaki, és akkor rádöbbentem, hogy ez napokig, sőt hetekig is eltarthat. Heteken át várakozhatunk így! Lexie ott heverhet akár... Tudtam, hogy azt az egy napot se tudnám végigcsinálni az egyetemen, nemhogy több hetet. És arra gondoltam, hogy igazán abbahagyhatnánk már a marakodást, összebújhatnánk mind a négyen egy jó nagy paplan alatt, és kinyithatnánk á gázcsapot Legszívesebben ezt tettem volna. - Nincs is bevezetve a gáz - csattant föl Rafe. - Ne legyél már ekkora tragika! - Azt hiszem, mindenkinek megfordult a fejében, hogy mi lesz, ha nem találnak meg téged azonnal - mondta Abby -, de senki sem akarta szóba hozni. Igazából hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor megjöttek a rendőrök. Justin látta meg őket először az ablakból. Azt mondta: jött valaki", mi pedig egyből lemerevedtünk az ordítozás kellős közepén. Rafe-fel az ablak felé indultunk, de Dániel azt mondta: „Mindenki üljön le! Most!" Úgyhogy leültünk a konyhaasztalhoz, mintha most fejeztük volna be a reggelit, és vártuk, hogy megszólaljon a csengő: - Dániel nyitott ajtót - vette át a szót Rafe. - Ki más? Halál nyugodt volt. Hallottam a hangját az előszobából: igen, itt lakik Alexandra Madison, nem, nem láttuk tegnap este óta, nem, nem volt semmiféle vita, nem aggódunk érte, csak nem tudjuk, jön-e ma egyetemre, talán valami probléma van, biztos urak? És ahogy fokozatosan egyre aggodalmasabb lett a hangja... Tökéletesen adta elő. Egészen félelmetes volt. Abby fölvonta a szemöldökét. - Jobb lett volna, ha csak hebeg-habog? Mit gondolsz, mi

történt volna, ha mondjuk, te nyitsz ajtót? Rafe vállat vont, és megint a kártyapaklival kezdett babrálni. - Végül - folytatta Abby, miután világossá vált, hogy Rafe úgysem válaszol - rádöbbentem, hogy mi is kimehetünk az előszobába, sőt fura lenne, ha nem mennénk ki. Ketten voltak. Mackey a falnak támaszkodott, O'Neill pedig jegyzetelt, és majd összeszartam magam tőlük. A civil ruha, az abszolút kifürkészhetetlen arckifejezésük, meg ahogy beszéltek: mintha nem lenne sietős, a dolguk, mintha annyi idejük lenne, amennyi csak kell... Én arra a két rathoweni idiótára számítottam, és első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy ez a két fickó abszolút más kategória. Egyből látszott, hogy sokkal, de sokkal okosabbak és veszélyesebbek. Addig azt hittem, hogy a nehezén túl vagyunk, annál az éjszakánál rosszabb már nem jöhet. De amikor megláttam azt a két embert, egyből világos lett, hogy ez még csak a kezdet. - Kegyetlenek voltak - szólalt meg hirtelen Justin. - Szörnyen kegyetlenek. A végtelenségig húzták a dolgot, alig lehetett kihúzni belőlük, hogy bajod esett. Egyre kérdezgettük, hogy mi történt, ők meg csak néztek ránk önelégült, kifejezéstelen arccal, és a világért se adtak volna egyenes választ... - „Miből gondolják, hogy történhetett vele valami?" - parodizálta halálpontosan Frank lusta, elnyújtott dublini kiejtését Rafe. - „Volt valakinek valami oka, hogy bántsa őt? Félt valakitől?" - ...és amikor végre kinyögték, hogy mi van, akkor sem mondták meg a rohadékok, hogy életben vagy! Mackey valami olyasmit mondott, hogy „Pár órája találták meg innen nem messze. Valamikor az éjszaka folyamán leszúrták." - Szándékosan úgy állította be, mintha meghaltál volna. - Dániel volt az egyetlen, aki nem vesztette el a fejét - mondta Abby. - Én már majdnem elbőgtem magam. Reggel óta fojtottam vissza, nehogy kisírt szemmel lássanak, és óriási megkönnyebbülést jelentett, hogy végre szabad tudnom, mi történt... De Dániel kapásból visszalőtt: „Életben van?" - Ők meg egyszerűen elengedték a fülük mellett - mondta Justin. Egy örökkévalóságig nem szóltak egy szót sem. Csak álltak, néztek minket, és vártak. Mondom, hogy kegyetlenek voltak! Aztán Mackey nagy sokára vállat vont, és azt mondta: „Épphogy" - vette át a szót Rafe. Majd fölrobbant a fejünk. Érted, föl voltunk készülve a... szóval a legrosszabbra. Szerettünk volna gyorsan túlesni rajta, hogy aztán szép békésen összeomolhassunk. Erre viszont nem számítottunk. A jóisten tudja, mit produkáltunk volna - akár ott helyben elbaltázhattuk volna az egészet - ha Abby nem dob be kifogástalan időzítéssel egy elalélós számot. Tényleg, már akartam kérdezni, igazi ájulás volt? Vagy ez is része volt a tervnek? - Akkor és ott semmi nem volt része semmiféle tervnek - felelte élesen Abby -, és nem ájultam el. Csak egy pillanatra megszédültem. Talán emlékszel, hogy nem aludtam valami sokat. - Rafe gonoszul elnevette magát. - Mindenki azonnal ugrott, hogy elkapja, leültesse, vizet hozzon neki – mondta Justin -, és mire magához tért, összekaptuk magunkat... - Ó, valóban, összekaptuk magunkat? - vonta föl a szemöldökét Rafe. - Te továbbra is csak álltál ott, és tátogtál, mint egy aranyhal. Én pedig annyira féltem, hogy mondasz valami

idiótaságot, hogy hebegtem-habogtam összevissza, a zsaruk biztos totál hülyének néztek. Hol találták meg, hol van most, mikor láthatjuk... Nem mintha válaszoltak volna bármire is, de legalább próbálkoztam. - Én is megtettem, ami tőlem telt - mondta Justin. Emelkedett a hangja, ismét kezdte fölzaklatni magát. - Neked könnyű volt ezt földolgozni: ó, hát él, ez igazán nagyszerű! Te nem voltál ott, nem emlékezhettél arra a szörnyű házra... - Ahol, amennyire én látom, annyit értél, mint bikán a cici. Újfent. - Részeg vagy - mondta ridegen Abby. - Tudod mit? - kérdezte Rafe, mint egy gyerek, aki nagy élvezettel sokkolja a felnőtteket. Azt hiszem, igen, az vagyok. És elképzelhetőnek tartom, hogy egyre részegebb leszek. Van esetleg ezzel valakinek problémája? Nem felelt senki. Rafe az üvegért nyúlt, és oldalvást rám pillantott. - Nem semmi éjszakáról maradtál le, Lexie. Ha addig nem tudtad volna, miért gondolja Abby, hogy amit Dániel mond, az Isten szava... Abby nem mozdult. - Egyszer már figyelmeztettelek, Rafe. Ez a második. Harmadik esélyt nem kapsz. Rafe kis szünet után vállat vont, és a poharába temetkezett. A nagy csöndben észrevettem, hogy Justin a füle hegyéig elpirul. - A következő néhány nap maga volt a pokol - szólalt meg végül Abby. - Azt mondták, kómában fekszel az intenzíven, és az orvosok nem tudják, életben maradsz-e, de nem engedték, hogy meglátogassunk. Amikor azt kérdeztük, hogy vagy, akkor is mintha a fogukat húzták volna. Csak annyit tudtunk kiszedni belőlük, hogy még nem haltál meg, ami nem volt valami vigasztaló. - Hemzsegett a környék a zsaruktól - mondta Rafe. - Átkutatták a szobádat, átfésülték a dűlőutakat, kiszedegettek pár darabkát a szőnyegből... Annyiszor hallgattak ki minket, hogy már ismételgettem magam, mert nem emlékeztem rá, hogy kinek mit mondtam már el. Akkor se lazíthattunk, amikor nem voltak ott. Dániel ugyan azt mondta, hogy jogellenes lenne, ha bepoloskáznák a házat, de Mackey szerintem nem az a típus, aki túl sokat aggódik a jogi finomságok miatt. És különben is, ha zsaruk vannak a házban, az olyan, mintha patkányok lennének, bolhák vagy ilyesmi. Amikor nem látod őket, akkor is érzed, hogy ott nyüzsögnek valahol. - Borzalmas volt - mondta Abby. - Rafe pedig kárpálhat arról a pókerpartiról, amennyit akar, de baromi jó volt, hogy Dániel rákényszerített minket. Addig, ha gondolkoztam volna ezen egyáltalán, azt hittem volna, hogy alibit szolgáltatni úgy öt perc alatt lehet: itt voltam, a többiek is mind ezt mondják, pont. A zsaruk viszont órákon át nyúztak minket újra meg újra, a legapróbb részletekbe menően. Hánykor kezdtek el kártyázni? Ki hol ült? Ki mennyi pénzzel kezdte? Ki osztott először? Ittak közben? Ki mit ivott? Melyik hamutartót használták?

- És folyton csapdát állítottak nekünk - mondta Justin. Az üvegért nyúlt. Egy egész kicsit remegett a keze. - Válaszoltam valami pofonegyszerű kérdésre, például azt mondtam, hogy negyed egykor kezdtük el a játékot, mire Mackey vagy O'Neill vagy aki aznap éppen jött, aggodalmas arccal azt kérdezte: „Biztos benne? Mert valamelyik barátja mintha negyed tizenkettőt mondott volna." És keresgélni kezdett a jegyzetfüzetében, én meg szabályosan lefagytam. Nem tudtam, elkövettek-e a többiek valami hibát - ami könnyen előfordulhatott volna, hiszen nemigen tudtunk tiszta fejjel gondolkodni. Szóval nem tudtam, nem kéne-e kisegítenem őket, és azt mondanom, hogy ,Ja, persze, valamit összekevertem." Végül mindig kitartottam a saját verzióm mellett, és kiderült, hogy ez volt a helyes döntés, mert senki sem hibázott, a zsaruk csak blöfföltek. De ez csak a vakszerencsén múlt, egyszerűen annyira megbénított a félelem, hogy képtelen lettem volna hazudni. Ha ez eltart még egy darabig, azt hiszem, mind megőrülünk. - És mindezt miért? - tette föl a kérdést Rafe. Hirtelen felült hogy kis híján leszóródtak a kártyalapok az öléből, és kikapta a cigarettáját a hamutartóból. - Megmondom, mi az, ami mindmáig elképeszt: hogy bemondásra elhittük Dánielnek, hogy Lexie meghalt. Annyit ért az orvostudományhoz, mint egy sajtos szuflé, de mi nem vontuk kétségbe, hogy igaza van. Miért hiszünk neki mindig? - Megszokásból - mondta Abby. - Mert általában igaza van. - Gondolod? - kérdezte Rafe. Megint a kanapé karfájára dőlve ejtőzött, de vészjósló, egyre erősödő éle volt a hangjának. - Hát, ebben például nem volt igaza, ugye. Egyszerűen kihívhatta volna a mentőket, ahogy a normális emberek szokták, és rendben lett volna minden. Lexie úgysem emelt volna vádat vagy hogy mondják ezt, és erre bármelyikünk rájött volna, ha egyetlen másodpercig is gondolkodik a dolgon. De nem, mi hagytuk, hogy Dániel döntsön el mindent, és megrendeztük a totál őrület éjszakáját... - Honnan tudta volna, hogy minden rendben lesz? - vonta kérdőre éles hangon Abby. Mégis, mit kellett volna csinálnia szerinted? Ő azt hitte, hogy Lexie halott, Rafe. Rafe megrántotta a vállát. - Legalábbis azt mondja. - Ez meg mit jelentsen? - Csak úgy mondom. Emlékszel, amikor beállított az a faszkalap Mackey, és közölte, hogy Lexie fölébredt a kómából? Mi hárman - fordult hozzám - kis híján összerogytunk, akkora kő esett le a szívünkről. Justinról azt hittem, tényleg elájul. - Ezt hálásan köszönöm, Rafe - mondta Justin, és az üvegért nyúlt. - Viszont Dániel szerintetek úgy nézett ki, mint aki megkönnyebbült? A francokat! Úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon vágtak egy baseballütővel. Még a zsarunak is feltűnt, az ég szerelmére! Emlékszel? - Abby ridegen vállat vont, és a babája fölé hajolva a hímzőtűjével babrált. - Hé! - mondtam,'és belerúgtam a kanapéba, hogy fölhívjam magamra Rafe figyelmét. - Én nem emlékszem. Mi történt?

- Az a gyökér Mackey volt az - mondta Rafe. Elvette a vodkásüveget Justintól, és teletöltötte a poharát. A tonikkal nem vesződött. - Hétfőn kora reggel ott állt az ajtóban, hogy hírt hozott,.és bejöhet-e. Én személy szerint azt mondtam volna neki, hogy húzzon a faszba, egy életre elegem lett a zsarukból azon a hétvégén, annyit láttam belőlük. Csakhogy Dániel nyitott ajtót, és neki volt ez az agyament teóriája, hogy ne csináljunk semmi olyat, amivel magunk ellen hangolhatjuk a rendőröket. Pedig Mackey már rég ellenünk volt hangolva, az első pillanattól fogva utált minket, mi értelme volt dörgölőzni hozzá? Szóval Dániel beengedte. Kijöttem a szobámból, hogy lássam, mi a pálya, Justin meg Abby pedig éppen jött kifelé a konyhából, és ott állt az előszobában Mackey. Megnézett magának mindannyiunkat, és azt mondta: „A lakótársuk túl fogja élni. Fölébredt, és reggelit kért." Repestünk az örömtől mindannyian - mondta Abby, aki már a baba szoknyáját varrta szűk, ingerült mozdulatokkal. - Legalábbis egyikünk-másikunk - mondta Rafe. - Justinnak megroggyant a térde, és a kilincsbe kapaszkodva vigyorgott, mint a hülye, Abby fölkacagott, és Justin nyakába ugrott, belőlem meg, azt hiszem, valami egészen fura kurjantás szakadt ki. Dániel viszont, ő csak állt ott, és úgy nézett ki... - Fiatalnak látszott - szólalt meg hirtelen Justin. - Nagyon fiatalnak és riadtnak. - Te nem voltál olyan állapotban, hogy bármit is észrevegyél - mondta élesen Abby. - De! És pont Dánielt néztem. Falfehér volt, mintha beteg lenne. - Aztán megfordult - folytatta Rafe -, besétált ide a szalonba, és az ablakkeretnek támaszkodva nézte a kertet. Nem szólt egy szót sem. Mackey fölvonta a szemöldökét, és azt kérdezte tőlünk: - „Mi van a barátjukkal? Ő talán nem örül?” Frank erről soha nem tett említést. Ezen föl kellett volna háborodnom - és még ő beszélt fair play-ről! -, de róla féligmeddig már el is feledkeztem. Mintha egy másik, tőlünk fényévekre lévő világhoz tartozott volna, - Abby kibontakozott Justin öleléséből, és mondott valamit, hogy Dánielben heves érzelmek dúlnak... - Ami igaz is volt - szólt közbe Abby, és határozott mozdulattal elharapta a cérnát. - ...de Mackey csak ránk villantotta azt a cinikus kis vigyorát, és elment. Miután meggyőződtem róla, hogy tényleg nincs már ott - mert ő az a típus, aki hajlamos hallgatózni még egy sort a csalitosban -, egyből bejöttem Dánielhez, és megkérdeztem, mi a fasz, baja van. Még mindig az ablaknál állt, meg se mozdult azóta. Hátrasimította az arcába ragadt haját, merthogy izzadt, és azt mondta: „Nincs semmi probléma. Mackey természetesen hazudik. Azonnal rá kellett volna jönnöm, de váratlanul ért a dolog." Csak bámultam rá. Azt hittem, végképp megzakkant. - Vagy talán inkább te - mondta csípősen Abby. - Merthogy én erre abszolút nem emlékszem.

- Ti Justinnal összeölelkezve táncoltatok, és cincogtatok, mint két Teletubby. Szóval Dániel ingerülten rám nézett, és azt mondta: „Ne légy naiv, Rafe. Komolyan azt hiszed, hogy ha Mackey igazat mondott volna, annak mi zavartalanul örülhetnénk? Meg se fordult a fejedben, hogy milyen súlyos következményekkel járhat ez?" Nagyot kortyolt a vodkájából. - Mondd meg őszintén, Abby, szerinted ez a reakció túláradó örömről tanúskodik? - Jézus Mária, Rafe! - kiáltott föl Abby. Kiegyenesedett ültében, és kitágult a szeme. Kezdett dühbe jönni. - Miről zagyválsz itt összevissza? Elment az eszed? Senki sem akarta, hogy Lexie meghaljon! - Te nem akartad, én nem akartam, Justin sem akarta. Lehet, hogy Dániel sem akarta. Én csak annyit állítok, hogy nem tudhatom, mit érzett, amikor megnézte Lexie pulzusát, hiszen nem voltam ott. És arra sem tudok megesküdni, hogy tudom, mit csinált volna, ha kiderül, hogy Lexie még él. Te talán igen, Abby? Az utóbbi hetek fényében a szívedre tudod tenni a kezed, és meg tudsz esküdni, hogy abszolút biztos vagy benne, mit tett volna ez esetben Dániel? Átsuhant a tarkómon valami hidegség, majd megborzolta a függönyöket, és finoman tovalibbent, hogy a sarkokban is körbeszaglásszon. Cooper és a technikusok csak azt tudták megállapítani, hogy a holttestet a halál beállta után elmozdították, de hogy mennyivel utána történt ez, azt már nem. Márpedig Lexie és Dániel legalább húsz percig kettesben voltak a romos házban. Eszembe jutott Lexie holtában ökölbe szorított keze, amit Cooper a rendkívüli érzelmi feszültség számlájára írt, aztán a csöndben mellette üldögélő Dánielt láttam magam előtt, ahogy óvatosan a cigarettásdobozába hamuzik, és fekete haján megülnek a lágy eső cseppjei. Soha senki nem fogja megtudni, volt-e valami más is: egy görcsösen megvonagló kéz, levegő után kapkodó száj, Dánielre meredő, tágra nyílt barna szempár, alig hallható suttogás... A domboldalban süvítő éjszakai szél, távoli, elhaló bagolyhuhogás. Cooper mondott még valamit: azt, hogy ha időben kórházba kerül, megmenthették volna. Dániel, ha igazán akarta volna, rá tudta volna venni Justint, hogy maradjon ő a romos házban. Így lett volna logikus, hiszen ha Lexie valóban meghalt, akkor az ott maradónak csak annyi dolga volt, hogy nyugton maradjon, és ne nyúljon semmihez. Annak viszont, aki visszament a házba, közölnie kellett a hírt a többiekkel, meg kellett keresnie a pénztárcát, a kulcscsomót, az elemlámpát, és higgadtan, gyorsan kellett ténykednie. Dániel viszont Justint küldte oda, aki szinte nem is volt magánál. - Egészen a hazajöveteled előtti estéig ragaszkodott hozzá, hogy meghaltál - mondta Rafe. Szerinte a zsaruk csak blöfföltek, azért mondták, hogy élsz, hogy azt higgyük, beszéltél velük. Azt mondta, ha nem veszítjük el a fejünket, előbb-utóbb visszakoznak, és előállnak valami sztorival, hogy romlott az állapotod, és meghaltál a kórházban. Csak akkor esett le neki, hogy talán mégsem szőnek ellenünk világméretű összeesküvést, amikor Mackey telefonált, hogy elhozhatna-e téged másnap, itthon leszünk-e. Ekkor döbbent rá, hogy ez az ügy talán pontosan olyan egyszerű, amilyennek kinéz. Kigyúlt az agyában a villanykörte. Rafe megint nagyot húzott a vodkájából. - Repesett az örömtől?

A vakító, hófehér seggemet, azt! Megmondom én nektek, hogy reagált: halálra volt rémülve! Csak arra tudott gondolni, hogy vajon Lexie-nek tényleg emlékezetkiesése volt-e, vagy csak a zsaruknak mondta, és ha hazajön, ki tudja, mit fog csinálni. - És? - csattant föl Abby. - Nagy dolog! Emiatt, ha őszinték akarunk lenni, mindannyian aggódtunk. Miért is ne aggódtunk volna? Hiszen ha emlékezett volna rá, hogy mi történt, teljes joggal lett volna iszonyú dühös mindannyiunkra. Aznap, amikor hazajöttél, Lex, egész nap olyanok voltunk, mint a macskák a forró bádogtetőn. Miután láttuk, hogy nem vagy mérges, meg semmi, megnyugodtunk, de amikor kiszálltál a rendőrautóból... Jézusom! Azt hittem, fölrobban a fejem. Ekkor még egy utolsó másodpercre úgy láttam őket magam előtt, ahogy akkor este: a ház lépcsőjén megjelent aranyló látomásként, csillogó fegyverzetű, nemes tartású ifjú harcosokként. Mintha valami elveszett mítoszból léptek volna ki emelt fővel, valószerűtlen fénykörbe vonva. - Igen, aggódtunk - hagyta rá Abbyre Rafe. - Dánielnél viszont ennél sokkal többről volt szó. Ő olyan hisztérikusan ideges volt, hogy rám is átragadt az idegbaja. Végül sarokba szorítottam, bár ehhez éjszaka kellett föllopóznom a szobájába, mintha viszonyunk lenne, vagy mit tudom én, mert arra baromira vigyázott, hogy napközben ne maradjunk kettesben. Szóval megkérdeztem tőle, hogy mi a franc van. És tudjátok, mit mondott? „El kell fogadnunk, hogy ez az ügy talán mégsem zárul le olyan könnyen. Azt hiszem, van egy tervem, amely minden eshetőségre kiterjed, de néhány részlet még tisztázatlan. Egyelőre próbálj nem aggódni emiatt, lehet, hogy soha nem fajul odáig a dolog." Szerintetek ez mit jelent? - Mivel nem vagyok gondolatolvasó - mondta csípősen Abby -, fogalmam sincs. Gondolom, próbált megnyugtatni. Sötét dűlőút, apró kattanás, és Dániel összeszedett, koncentrált, halálosan nyugodt hangja. Éreztem, hogy égnek áll a hajam. Addig egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy a pisztoly esetleg nem John Naylorra szegeződött... Rafe felhorkant. - Ugyan már! Dániel le se szarta, hogy mit érez bármelyikünk, Lexie-t is beleértve. Csak az érdekelte, hogy emlékszik-e valamire Lexie, és mit tervez. Még csak nem is csinálta valami finoman: minden adandó alkalommal szembetűnően próbált kiszedni valami információt Lexie-ből. Emlékszel, milyen útvonalon mentél akkor éjjel? Fölveszed a dzsekit, vagy inkább nem? Ó, Lexie, akarsz beszélni róla...? Rosszul voltam tőle. - Védeni próbált minket, Rafe. - Nekem nincs szükségem rá, hogy megvédjenek, köszönöm szépen! Nem vagyok én gyerek, a rohadt életbe! Arra meg pláne nincs szükségem, hogy Dániel megvédjen! - Jó neked - mondta Abby. - Gratulálok, nagyfiú. De akár szükségét érezted, akár nem, Dániel megtett mindent, ami tőle telt. Ha neked ez kevés... Rafe idegesen megrántotta a vállát. - Lehet, hogy igazad van. Már mondtam, nem tudhatom biztosan. De ha tényleg megtette, ami tőle telt, akkor ez a

„minden" baromi kevés egy ilyen okos fiútól. Pokoli volt ez a néhány hét, Abby, maga volt a pokol, pedig nem kellett volna annak lennie! Ha Dániel egyszerűen hallgatott volna ránk, ahelyett, hogy megtesz mindent... Mi el akartuk mondani neked - fordult felém. - Mind a hárman. Amikor megtudtuk, hogy hazajössz. - Tényleg így volt, Lexie - mondta a széke karfáján áthajolva Justin. - El sem tudod képzelni, milyen sokszor ott tartottam,.hogy mindjárt... Atyaisten! Úgy éreztem, fölrobbanok, vagy atomjaimra hullok szét, vagy mit tudom én, ha nem mondom el neked, mi történt! - De Dániel nem engedte - mondta Rafe. - És nézd meg, mi sült ki ebből! Nézd csak meg, mi sült ki minden egyes ötletéből. Nézz csak ránk, hova juttatott minket. - Röpködött a keze a levegőben, kétségbeesetten, mutatott mindannyiunkra, meg az egész szobára, amely mintha szép lassan kezdett volna repedezni. - Pedig mindennek nem kellett volna megtörténnie. Hívhattunk volna mentőt, megmondhattuk volna Lexie-nek azonnal.... - Nem! - vágott közbe Abby. - Nem, nem! Te hívhattál volna mentőt, te mondhattad volna meg Lexie-nek! Vagy én, vagy Justin. Ne merészeld Dánielre hárítani a teljes felelősséget! Felnőtt ember vagy, Rafe. Senki sem kényszerített a fejedhez nyomott pisztollyal, hogy tartsd a szád. Önszántadból tartottad. - Lehet. De azért, mert Dániel azt mondta, és ezért tartottad a szádat te is. Meddig is voltunk kettesben azon az éjszakén? Egy óráig vagy még tovább? És te ezalatt semmi másról nem tudtál beszélni, csak arról, hogy mindenképpen segítséget kéne hívni. De amikor azt mondtam, oké, hívjunk, azt felelted, nem lehet, mert Dániel meghagyta, hogy ne csináljunk semmit. És Dánielnek van egy terve, Dániel majd megoldja... - Mert bíztam benne! Tartozom neki ennyivel, legalább ennyivel; és te is. Dánielnek köszönhetünk mindent, amink van. Ha ő nem lenne, én most egymagamban kuporognék egy hátborzongató, egyszobás szuterénlakásban. Lehet, hogy ez neked nem jelent semmit... Rafe harsányan, rekedtesen, ijesztő hangon felnevetett. - Ez a kurva ház! - mondta. - Ha valaki arra merészel célozni, hogy a te drágalátos Danieled esetleg mégsem maga a tökély, folyton a házat kened a képünkre. Én azért fogtam be a pofámat, mert úgy gondoltam, talán igazad van, talán valóban adósa vagyok, de most... A tököm tele van már ezzel a házzal! Ez is Dániel zseniális ötlete volt, és mi sült ki belőle? Justin kész idegroncs, te két kézzel tolod el magadtól a valóságot, én úgy vedelek, mint az apám, Lexie majdnem meghalt, és egyfolytában acsarkodunk egymásra. És mindez emiatt a kibaszott ház miatt van! Abby fölkapta a fejét, és rámeredt. - Erről nem Daniel tehet. Ő csak azt akarta... - Mit akart, Abby? Mit? Hogy az elején kezdjem: mit gondolsz, miért adott nekünk tulajdonrészt? - Azért - felelte halk, vészjósló hangon Abby -, mert fontosak vagyunk neki. Azért, mert, akár igaza volt, akár nem, úgy gondolta, így tehet a legtöbbet azért, hogy mind az öten boldogok legyünk. Már vártam, hogy Rafe erre is hangosan felröhög, de nem tette. - Tudod - mondta kis szünet után a poharába bámulva -; eleinte én is így gondoltam. Tényleg. Hogy azért tette, amit tett,

mert szeret minket. - Már nem volt indulatos éle a hangjának, inkább fáradtan, melankolikusan beszélt. - És attól, hogy ezt gondoltam, boldog voltam. Volt idő, amikor bármit megtettem volna Dánielért. Bármit. - Aztán megláttad a fényt - mondta Abby rideg, kemény, de kicsit remegő hangon. Nem tudta leplezni, hogy mennyire föl van dúlva. Soha nem láttam még ennyire zaklatottnak, még akkor sem, amikor szóba hoztam a dzseki zsebében talált levélkét. - Ha valaki odaadja a legjobb barátainak egy hét számjegyű összeget érő ház nagy részét, az nyilvánvalóan abszolút önzetlenül cselekszik. Nem vagy te egy kicsit paranoiás? - Ezen az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam. Nem akartam...istenem! De nem tudtam kiverni a fejemből. Olyan volt, mint amikor folyton a behegedt sebét piszkálja az ember. Rafe fölnézett Abbyre, és kirázta a haját az arcából. Kezdett fölszívódni benne a pia, véreres, puffadt volt a szeme, mintha sírt volna. - Tegyük fel, hogy nem ugyanarra az egyetemre járunk, Abby, és soha nem találkozunk. Mit gondolsz, mit csinálnánk most? - Halványlila gőzöm sincs, hogy miről beszélsz. - Arról, hogy mi négyen elboldogulnánk. Az első néhány hónap talán kemény lett volna, lehet, hogy eltartott volna egy ideig, mire elkezdünk ismerkedni az emberekkel, de túljutottunk volna rajta. Tudom, hogy egyikünk sem az a vad bulizós típus, de megtanultunk volna élni. Hiszen erről szól az egyetem: az ember megtanul funkcionálni ebben a nagy, ijesztő világban. Mostanra lennének barátaink, élnénk társasági életet... - Én nem - jelentette ki halkan, de határozottan Justin. - Én nem jöttem volna helyre. Nélkületek nem. - Dehogynem, Justin. Dehogynem. Lenne fiúd - és neked is, Abby. Nem csak valaki, akivel alkalmanként megosztjátok az ágyatokat, ha nehéz napotok volt. Hanem barátotok. Társatok. - Rafe most rám villantott egy halvány, szomorkás mosolyt. - Hogy neked lenne-e valakid, te kis flúgos futam, abban nem vagyok biztos. De az tuti, hogy jól mulatnál, akár így, akár úgy. - Köszönjük, hogy elrendezted a szerelmi életünket - mondta ridegen Abby. - Te kis atyáskodó faszkalap - tette hozzá. - Attól, hogy Justinnak nincs fiúja, Dániel még nem maga az Antikrisztus! Rafe erre nem csapott le, és ez engem valamiért megijesztett. - Nem - mondta. - De gondolj csak bele egy pillanatra: ha mi soha nem találkozunk, mit csinálna most szerinted Dániel? Abby értetlenül bámult rá. - Megmászná a Matterhornt. Miniszterelnökségre pályázna. Vagy itt élne ebben a házban. Honnan a francból tudnám? - El tudod képzelni, hogy elmegy a gólyabálra? Hogy belép valami egyetemi egyesületbe? Hogy befűz egy csajt az amerikai költészet órán? Komolyan kérdezem, Abby. El tudod képzelni? - Nem tudom. Túl sok itt a „ha", Rafe. Márpedig az, hogy „ha", nem jelent semmit Fogalmam

sincs, mi lett volna, ha minden másként alakul, mert nem vagyok látnok, ahogy te sem. - Lehetséges - mondta Rafe -, de egyvalamit tudok: Dániel soha, de soha nem tanult volna meg boldogulni a világban. Nem tudom, hogy így született, vagy csecsemőkorában a fejére ejtették, vagy mi történt vele, de egyszerűen képtelen arra, hogy normális emberi életet éljen. - Dániellel az égvilágon semmi baj nincsen - mondta ridegen, tagoltan Abby, mintha jégszilánkokat köpködne. - Semmi! - Dehogy nincs, Abby. Szeretem őt - igen, még mindig -, de mindig is volt vele valami baj. Mindig. Ezt tudnod kell. - Rafe-nek igaza van - szólalt meg halkan Justin. - Még soha nem beszéltem nektek erről, de amikor megismerkedtünk, még első éves korunkban... - Fogd be ! - csattant föl indulatosan Abby, és villámgyorsan Justin felé fordult. - Te csak fogd be a szád! Te mitől vagy más? Ha Dániel elcseszett figura, akkor te is ugyanolyan elcseszett vagy, te meg, Rafe... - Nem - mondta Rafe. Az ujját bámulta, amellyel mintákat rajzolgatott a poharán kicsapódott párába. - Éppen ezt próbálom magyarázni. Mi, többiek tudunk más emberekkel kommunikálni, ha akarunk, az ég szerelmére! Én a minap fölszedtem egy csajt, téged imádnak a kölykök, akik a szemináriumodra járnak. Justin flörtöl azzal a szőke fickóval, aki a könyvtárban dolgozik, igen, Justin, láttam! Lexie is elnevetgélt az emberekkel abban a borzalmas kávézóban. Mi tudunk kapcsolatot teremteni a külvilággal, ha megerőltetjük magunkat. De Dániel... összesen négy ember van az egész bolygón, aki nem tartja komplett bolondnak, és mind a négy itt ül ebben a szobában. Mi elboldogulnánk nélküle, de ő nélkülünk nem. Ha mi nem lennénk, Dániel Istennél is magányosabb lenne. - És? - vonta kérdőre egy hosszúra nyúlt másodperc elteltével Abby. - Akkor mi van? - Akkor az van - felelte Rafe -, hogy szerintem ezért adott nekünk, tulajdonrészt Nem azért, hogy napsugaras legyen az életünk, hanem azért, hogy legyen társasága a kis privát univerzumában. Hogy örökre megtarthasson minket magának. - Te... - kezdte Abby. Alig kapott levegőt. - Te kis mocskos fantáziájú, aljas senkiházi! Hogy van pofád... - Soha nem ő védelmezett minket, Abby. Soha. Az ő kis készre gyártott külön világában élünk. Egyvalamit árulj el: ma reggel miért Dániellel mentél a zsarutanyára? Miért nem akartad, hogy kettesben maradjon Lexie-vel? - Nem akartam a közeletekben lenni. Beteg vagyok attól, ahogy viselkedtek... - A túrót! Mit gondolsz, mit csinált volna Dániel, ha Lexie akár csak céloz is arra, hogy még mindig eladhatja a részét, vagy kitálalhat a zsaruknak? Nem győzöd hajtogatni, hogy

bármikor elmondhattam volna Lexie-nek, mi történt, de szerinted mit csinált volna velem Dániel, ha gyanút fog, hogy kiléptem a sorból? Volt egy terve, Abby. Elmondta nekem, hogy van egy minden eshetőségre kiterjedő terve. Mégis, mit gondolsz, mi a francot tervezhetett? Justin halálra váltan, gyerekesen kapkodott levegőért. Megváltoztak a szobában a fényviszonyok és a légköri viszonyok is: mintha a sok kis légörvény hirtelen mind egy hatalmas fókuszpont körül kavargott volna. Dániel magas, mozdulatlan alakja betöltötte az ajtókeretet. Két kezét a hosszú, fekete kabátja zsebébe süllyesztette. - Minden, amit valaha is akartam - szólalt meg halkan -, itt van ebben a házban. 24. fejezet Daniel! - mondta Abby, és láttam, hogy egészteste ellazul a megkönnyebbüléstől. - Hála istennek! Rafe lassan hanyatt dőlt a kanapén. - Bájos belépő volt - mondta ridegen. - Mióta hallgatóztál az ajtó mögött? Dániel meg se rezzent. – Mennyit mondtatok el neki? - Már amúgy is eszébe jutott - mondta remegő hangon Justin. - Hát nem hallottad a rendőrségen? Ha nem mondjuk el neki a többit, fölhívta volna őket, és... - Aha - mondta Dániel. Egy pillanatra rám villant a kifejezéstelen tekintete, de mindjárt tovább is vándorolt. - Kitalálhattam volna. Mennyit mondtatok el neki? - Föl volt dúlva, Dániel - magyarázta Abby. - Kezdett eszébe jutni ez-az, és nehezen tudta földolgozni. Muszáj volt tudnia, úgyhogy elmondtuk neki, mi történt. Azt nem, hogy... tudod. Hogy ki volt. Csak a többit. - Roppant tanulságos beszélgetés volt - mondta Rafe. - Elejétől végéig. Dániel ezt kurta bólintással vette tudomásul. - Rendben - mondta. - A következőt fogjuk csinálni. Mivel pillanatnyilag mindenki föl van kavarva érzelmileg - Rafe erre a szemét forgatta, és undorodva felhorkant, de Dániel ügyet sem vetett rá -, nem hiszem, hogy bármi jó származhatna abból, ha most folytatnánk az ügy megvitatását. Tegyük inkább félre pár napig. Aztán ha fölszállt a köd, és mindannyian földolgoztuk a történteket, beszélhetünk róla ismét. Igen, miután én meg a mikrofonom már házon kívül vagyunk. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Rafe azt kérdezte - Miért? - Ahogy mozdult a feje, ahogy lassan fölnyitotta a szemhéját, ahogy Dániel felé fordult, és farkasszemet nézett vele: hirtelen belém nyilallt, mint egy homályos értelmű, alaktalan figyelmeztetés, hogy mennyire részeg. Láttam, hogy Dániel is észreveszi. - Ha inkább végképp eltemetnéd ezt a dolgot - mondta

higgadtan -, hidd el, részemről rendben. Nagy örömömre fog szolgálni, hogy gondolnom se kell többé rá. - Nem úgy értettem. Miért tegyük félre? - Már mondtam. Azért, mert úgy gondolom, egyikünk sincs olyan állapotban, hogy józanul meg tudjuk ezt vitatni. Hosszú, kínkeserves napunk volt... - És ha engem kurvára nem érdekel a véleményed? - Arra kérlek - mondta Dániel -, hogy bízzál bennem. Nem túl gyakran, kérek tőled bármit is. Kérlek, most tedd meg nekem ezt a szívességet. - Ami azt illeti - mondta Rafe - az utóbbi időben elég sokszor kérted, hogy bízzunk benned. Szigorúan lekoppantotta a poharát az asztalra. - Lehetséges - felelte Dániel. Egy másodperc törtrészéig elcsigázottnak, kizsigereltnek tűnt, mintha már az utolsó csepp energiáját emésztené föl. Kíváncsi lettem volna, mivel tartotta bent Frank ilyen sokáig, miről beszélgettek ők ketten négyszemközt. - Akkor viszont ez a néhány nap már nem olyan vészes, igaz? - És mivel ott hallgatóztál az ajtó mögött, mint valami pletykaéhes háziasszony, megtudhattad, mennyire bízom benned. Mitől félsz, mi fog történni szerinted, ha folytatjuk ezt a beszélgetést? Talán attól félsz, hogy nem Lexie lesz az egyetlen, aki el akar menni? És ha így van, akkor mit fogsz csinálni, Dániel? Hány embert akarsz még legyilkolni? - Dánielnek igaza van - mondta metsző, határozott hangon Abby. Dániel hazatérése megnyugtatta, újra erős, magabiztos volt a hangja. - Egyikünk sincs egészen magánál, összevissza beszélünk. Pár nap múlva... - Éppen ellenkezőleg - mondta Rafe. - Szerintem talán évek óta először beszélek értelmesen. - Hagyd ezt - kérte szinte suttogva Justin. - Kérlek, Rafe, hagyd ezt! Rafe meg se hallotta. - Te csak vedd nyugodtan szentírásnak minden szavát, Abby, és ugorj, ha füttyent. Azt hiszed, érdekli, hogy szerelmes vagy belé? Le se szarja. Egy szempillantás alatt megszabadulna tőled, ha úgy alakulna a helyzet, ahogy meg akart szabadulni... Abbynél most már elszakadt a cérna. - Baszódj meg, te rohadt kis képmutató... - Fölugrott a székéből, és egyetlen mozdulattal, amelybe minden dühét beleadta, hozzávágta Rafe-hez a babáját. Rafe reflexszerűen maga elé kapta az alkarját, és hárított. A baba a sarokba repült. Figyelmeztettelek! - acsarkodott tovább Abby. - És veled meg mi a helyzet? Használod Justint, amikor éppen szükséged van rá - azt hiszed, nem hallottam azon az éjszakán, amikor lement hozzád? Alattam van a hálószobád, te lángész! Utána meg úgy bánsz vele, mint a szarral, újra meg újra összetöröd a szívét, és... - Fejezd be! - kiáltotta Justin. Jó szorosan lehunyta a szemét, és a fülére szorította a kezét. Látszott az arcán, hogy gyötrelmes kínokat él át - Az istenit, fejezd be, fejezd már...

- Ebből elég - szólt közbe emelt hangon Dániel. - Nem elég! - sikítottam mindenkit túlharsogva. Egy ideje csöndben voltam, hagytam, hogy főjenek a saját levükben, és vártam a megfelelő pillanatot. Most torkukra forrt a szó. Mindannyian felém kapták a fejüket, és pislogva néztek rám, mintha már jóformán el is felejtették volna, hogy ott vagyok. - Ennyi nem elég. Én nem akarom, hogy félbehagyjuk. - És miért nem? - vont kérdőre Dániel. Ismét ura volt a hangjának: amint kinyitottam a számat, egy csapásra kiült az arcára az a tökéletes, rendíthetetlen nyugalom. - Én azt hittem, hogy ha valaki, hát te szeretnél mihamarabb visszazökkenni a rendes kerékvágásba, Lexie. Hiszen nem jellemző rád, hogy kényszeresen a múlton rágódsz. - Tudni akarom, ki szúrt le. Tudnom kell. Közönyös, érzelemmentes érdeklődéssel vizsgált a hűvös, szürke szempár. - Miért? ismételte. - Hiszen a dolognak vége, és itt vagyunk mindannyian. Nem esett jóvátehetetlen kár. Vagy igen? A fegyvertárad sértetlen, mondta korábban Frank. Kezemben van még a veszedelmes gránát, amit Lexie végszükség esetére rám hagyott - az ő kezéből Cooperébe, majd az enyémbe vándorolt. A röpke, vakító, rubinvörös villanás a sötétben, a parányi kapcsoló, amely mozgásba lendítette ezt az egészet. Csomó ült a torkomban, a levegővétel is fájt, mégis elkiáltottam magam: - Terhes voltam! Csak bámultak rám mind a négyen. Hirtelen néma csönd állt be, mozdulatlan, kifejezéstelen volt az arcuk azt hittem, nem értették, amit mondtam. - Babát vártam. - Szédülős érzés kerített hatalmába, az is lehet, hogy meginogtam, nem tudom. Nem is emlékeztem rá, mikor álltam föl. A szobába áramló napfényben furcsa, glóriára emlékeztető, szürreális aranyszínben játszott a levegő. - De a baba meghalt. Dermedt csönd. - Ez nem igaz - mondta Dániel. A többiekre rá sem pillantott, nem nézte meg, hogy fogadják a bejelentést. Rám szegezte a tekintetét. - De igaz - mondtam. - Igaz, Dániel. - Nem! - fakadt ki Justin zihálva, mintha futott volna. - Jaj, Lexie, ne! Kérlek! - Igaz - mondta Abby. Rettenetesen fáradt volt a hangja. - Én tudtam, még mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Dániel alig észrevehetően hátrabillentette a fejét. Szétnyíltak az ajkai, és hosszan, halkan, végtelenül szomorúan fújt egyet. Rafe halkan, majdhogynem szelíden szólalt meg: - Te mocskos szarházi. - Lassított felvételen fölállt, és a két behajlított keze úgy lógott a hasa előtt, mintha jéggé fagyott volna. Beletelt egy másodpercbe, mire fölfogtam a szavai értelmét. Addig arra fogadtam volna, hogy Dániel az apuka, hiába mondta Abbynek, hogy hazudok. Csak amikor Rafe hangosabban is megismételte, hogy „Te szarházi!", akkor döbbentem rá, hogy nem Dánielhez beszél.

Dániel még mindig az ajtóban állt Justin széke mögött. Rafe tehát Justinhoz beszél. - Rafe! - szólt rá élesen Dániel. - Fogd be a szád. Most azonnal! Ülj le, és szedd össze magad. Ennél rosszabbat nem is szólhatott volna. Rafe keze ökölbe szorult, falfehér volt az arca, a felső ajkát hátrahúzva vicsorgott, és esztelen gyűlölettel nézett rá az aranysárga hiúzszemével. - Ne merészeld - mondta halkan, fojtott hangon. - Soha többé ne merészeld megmondani, mit csináljak. Nézz végig rajtunk! Nézd meg, mit műveltél! Most elégedett vagy magaddal? Boldog vagy? Ha te nem lettél volna... - Rafe - szolt rá Abby. - Figyelj rám. Tudom, hogy zaklatott vagy... - Istenem... ó istenem! Az én gyerekem volt! És most halott. Miatta! - Mondtam, hogy hallgass! - dörrent rá Dániel. Egyre vészjóslóbban csengett a hangja. Abby átható, sürgető pillantást vetett rám. Én voltam az egyetlen, akire Rafe hallgatott volna. Ha akkor odamegyek hozzá, és átölelem, akkor a totális háború átalakult volna az ő és Lexie privát gyászává. Rafe-nek nem lett volna más választása. Egy másodpercig szinte éreztem is az elernyedő vállát, az ölelő karját, az arcomhoz simuló meleg, tiszta illatú ingét... De nem mozdultam. - Te... - acsarkodott Rafe Dánielre vagy Justinra, nem tudtam eldönteni, melyikükre. - Te... Az emlékezetem szép rendben, egymástól tisztán elkülönülő lépésekben, gondosan megkoreografált, hibátlanul végrehajtott mozdulatsorként őrizte meg azt, ami most következett. Lehet, hogy csak azért, mert oly sokszor kellett elmondanom a történetet: Franknek, Samnek, O'Kellynek, és újra meg újra a belső ügyosztály nyomozóinak. Még az is lehet, hogy egyáltalán nem is így történt. Én azonban a kővetkezőkre emlékszem: Rafe fejjel ment neki Justinnak vagy Dánielnek vagy mindkettőjüknek, mint egy agancsot akasztó szarvasbika. A lába beleütközött az asztalba, az pedig fölborult. Szép, magas ívet írt le a levegőben a csillogó folyadék, és az üvegek, a poharak szanaszét dőltek, gurultak. Rafe a padlóra tenyerelve visszanyerte az egyensúlyát, és ment tovább. Elébe vágtam, és megragadtam a csuklóját, de egyetlen erőteljes karmozdulattal ellökött magától. Megcsúsztam a kiömlött vodkán, és nagyot nyekkentem a padlón. Justin fölugrott a székéből, és kinyújtott kézzel próbálta távol tartani magától Rafe-et, aki azonban nagy lendülettel nekirohant, és a hátrafelé csúszó székkel együtt a földre zuhantak. Justin rémülten felnyögött, a fölébe kerekedett Rafe pedig kézzel-lábbal kapálózva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Abby fél kézzel a hajába, fél kézzel pedig az inggallérjába csimpaszkodva próbálta lerángatni őt Justinról, Rafe azonban felordított, és arrébb taszította őt is. Emelte az öklét, hogy Justin arcába sújtson, miközben én lassanként kezdtem föltápászkodni a padlóról, Abbynek pedig valahogy a kezébe került egy üveg.

Aztán már talpon is voltam, Rafe hátrafelé leszökkent Justinról, Abby pedig a falhoz lapult, mintha bombát dobtak volna közénk. Dermedt, döbbent csönd telepedett a házra, csak a szapora, ziháló légzésünk hallatszott. - Na - mondta Dániel. - Így már jobb. Belépett az ajtóból a szalonba. A feje fölött sötétlő sebhely éktelenkedett a plafonon, és finoman pergett a padlóra a vakolat. Dániel két kézzel, könnyedén fogta az első világháborús Webleyt, mint aki tudja is használni. Rám szegezte. - Dobd el most azonnal! - mondtam olyan hangon, hogy Justinból állatias, vinnyogó hang szakadt ki. Dániel tekintete találkozott az enyémmel. Vállat vont, és bánatosan fölszaladt az egyik szemöldöke. Könnyedebb, lazább benyomást keltett, mint valaha, már-már úgy nézett ki, mintha megkönnyebbült volna. Mindketten tudtuk, hogy a dörrenés a mikrofonomon keresztül eljutott Frankhez és Samhez is, és a házat öt percen belül körülveszik a zsaruk, olyan fegyverekkel, amelyek mellett, Simon bácsi kimustrált revolvere játék pisztolynak hat. Nem volt már rejtegetnivalónk. Dániel haja a szemébe lógott, és esküszöm, mosolygott. - Lexie? - zihálta magas hangon, hitetlenkedvé Justin. Követtem az oldalamon lefelé vándorló tekintetét. Felgyűrődött a pulóverem, kilátszott a kötés meg a fűző, és a kezemben volt a pisztolyom. Nem is vettem észre, hogy elővettem. - Mi a franc ez? - kérdezte zihálva, eszelős tekintettel Rafe. - Lexie, mi a franc ez? - Daniel! - kiáltotta Abby. - Cssss! - csitította szelíden Dániel. - Semmi baj, Abby. - Honnan a francból szerezted azt?! Lexie! - Dániel, figyelj ide! Valahonnan messziről, a dűlőutak felől szirénavijjogás hallatszott. Több kocsi is jött. - A zsaruk! - mondta Abby. - Dániel, a zsaruk követtek! Dániel a csuklójával kisimította az arcából a haját. - Kétlem, hogy ilyen egyszerű lenne a helyzet - mondta. - De az tény, hogy közelednek. Nincs már sok időnk. - Azt el kell tenned - mondta Abby. - Most rögtön! Sürgősen dugd el te is, Lexie. Ha meglátják... - Ismétlem - mondta Dániel - nem ilyen egyszerű a helyzet. Közvetlenül a magas támlájú karosszék mögött állt, amelyben Justin ült. A szék és Justin - aki halálra rémülve, a két karfát görcsösen markolva meredt rám - mellmagasságíg fedezéket nyújtott neki. A szék fölött pedig vészjóslóan, gonoszul szegeződött rám a kis revolver csöve. Csak a fejére lőhettem. - Abbynek igaza van, Dániel - mondtam. Így, hogy civilek voltak a szobában, meg se

próbálhattam bevetődni valamelyik karosszék mögé, hiszen amíg rám szegeződött a fegyver, addig legalább nem őket fenyegette veszély. - Tedd azt el - folytattam. - Mit gondolsz, mi lesz jobb? Ha békésen ülve várjuk a rendőrséget, vagy ha be kell vetniük a teljes elitkommandót? Justin megpróbált fölállni, bénultan kaparászott a lába a padlón. Dániel az egyik kezével elengedte a pisztolyt és durván visszanyomta Justint a székbe. Maradj veszteg - mondta. - Nem esik bántódásod. Én vittelek bele ebbe az egészbe, én is hozlak ki belőle. - Mi a francot képzelsz? - vonta kérdőre Rafe. - Ha azt képzeled, hogy dicsőségesen hullunk majd el a harcmezőn mind egy szálig, akkor földughatod a fantazmagóriádat a... - Maradj csöndben - mondta Dániel. - Tedd le - mondtam neki -, és én is leteszem. Oké? Abban a pillanatban, amikor Dániel figyelme rám terelődött, Rafe a karja felé kapott. Dániel gyorsan, ügyesen oldalra lépett és Rafe bordái közé könyökölt úgy, hogy közben azért rám szegezte a pisztolyt. Rafe-ből kiszaladt a levegő, és rekedtesen felnyögve kétrét görnyedt. Ha ezt még egyszer megpróbálod - mondta Dániel -, kénytelen leszek lábon lőni téged. Van még egy kis dolgom, nincs időm az elterelő hadműveleteidre. Ülj le. Rafe lerogyott a kanapéra. - Őrült vagy - mondta két fájdalmasan sípoló levegővétel között. - Nyilván te is tudod, hogy őrült vagy. - Mindjárt itt vannak! - mondta Abby. - Dániel, Lexie, könyörgöm...! Most már nagyon közelről hallatszott a szirénavijjogás, és egyszer csak tompa, fémes robajt visszhangoztak a domboldalak. Dániel bezárta a kaput - az egyik autó most betörte. - Lexie - mondta a mikrofon kedvéért tisztán, érthetően Dániel. A szemüvege lecsúszott az orrára, de úgy tűnt, észre se vette. - Én szúrtalak le. Ahogy a többiek már nyilván elmondták, nem előre megfontolt szándékkal... - Dániel! - kiáltotta magas, eltorzult hangon, kifulladva Abby. - Ne csináld ezt! Nem hiszem, hogy Dániel hallotta, amit mondott. - A szóváltás verekedéssé fajult - folytatta , és... őszintén szólva, nem emlékszem pontosan, mi történt. Éppen mosogattam, a kezemben volt egy kés, és borzalmasan kiborított, hogy el akarod adni a tulajdonrészedet. Ezt nyilván megérted. Meg akartalak ütni, meg is tettem, és ez olyan következményekkel járt, amit soha, egy pillanatra sem láthatott előre senki. Bocsánatot kérek mindazért, amit elkövettem ellened. És mindnyájatok ellen. Fékcsikorgás, röpködő kavicsok, esztelenül üvöltő szirénák. - Tedd le, Dániel! - mondtam. Tudnia kellett, hogy csak a fejére lőhetek, és azt is, hogy nem tudom elhibázni. - Nem lesz semmi baj.

Helyrehozunk mindent esküszöm. Csak tedd le a fegyvert. Nem hiszem, hogy Dániel hallotta, amit mondtam. Végignézett a többieken: a pattanásig feszült, készenlétben álló Abbyn, a kanapén haragos tekintettel, összegörnyedve kuporgó Rafe-en, a székben megcsavarodva, tágra nyílt, riadt szemmel rámeredő Justinon. - Csss! mondta nekik, és a szájára tette az ujját. Olyan végtelen szeretetet, gyöngédséget tükrözött az arca, és olyan jelentőségteljesen, sokatmondó intenzitással nézett rájuk, hogy olyat még életemben nem láttam. - Egy szót se. Bármi lesz is. Csak bámultak rá. - Nem lesz semmi baj - ismételtem. - Komolyan. Rendbe jön minden. Dániel csak mosolygott. Aztán felém fordult, és tett egy apró fejmozdulatot. Alig észrevehetően bólintott felém, úgy, ahogy azt én már ezerszer láttam. Mint amikor összevillant a tekintetünk Robbal egy kinyílni nem akaró ajtó előtt vagy a kihallgatóhelyiség asztalánál, és szinte láthatatlanul odabiccentettünk egymásnak. – Most! Végtelen hosszú ideig tartott. Dániel szabad keze mintha lassított felvételen láttam volna - széles mozdulattal, tökéletes ívben jött föl, hogy megtámassza a fegyvert rám szögező kezét. Mélységes, vízalatti csönd honolt a szobában, elhallgattak a szirénák, és Justin szélesre húzott, eltátott száján se jött ki hang. Csak a tompa kattanás volt, ahogy Dániel kibiztosította a revolvert, meg Abby, a felé nyúló, kitárt karjával, a levegőben úszó hajával - mint egy tengeri csillag. Végtelen sok időm volt. Láttam, ahogy Justin feje lebukik a térdéhez, lejjebb engedhettem hát a pisztolyomat Dániel mellkasa irányába. Észleltem, ahogy Dániel ujjai még szorosabban ráfonódnak a Webleyre, és bevillant, hogy milyen volt, amikor a vállamon pihent az a nagy, meleg, sok mindenre képes kéz. Még arra is maradt időm, hogy fölismerjem a régmúltból visszaköszönő érzést: a drogdíler fiúból áradó fanyar pánikszagot, az ujjaim között rendületlenül ömlő vért meg a belém nyilalló felismerést, hogy milyen könnyű elvérezni, mennyire nem igényel semmi erőfeszítést. Aztán fölrobbant a világ. Olvastam valahol, hogy minden lezuhant repülőgép fekete doboza, azt a szót rögzíti utoljára, hogy „mama!" - ezt mondja a halállal szembesülő pilóta. Amikor valakitől fénysebességgel távolodik az egész világ, az egész élete, ez az egyetlen, ami még az övé marad. Megrémített a gondolat, hogy ha egy napon egy gyanúsított kést szegezne a torkomnak, és egyetlen töredékmásodperccé zsugorodik az életem, én talán semmit sem tudok majd mondani, senkit sem tudok szólítani. Akkor azonban, a Dániel lövése és az én lövésem közötti időszilánkban mégis mondtam valamit - azt, hogy „Sam!" Dániel meg se nyikkant. A testébe csapódó golyótól hátratántorodott, kiesett a kezéből a revolver, és csúnya puffanással zuhant a padlóra. Valahol üvegszilánkok hullottak a padlóra érzéketlenül, bűbájosán csilingelve. Dániel fehér ingén kis lyukat véltem látni, mintha kiégette volna a cigaretta, de ezt csak a szemem sarkából észleltem, mert az arcát figyeltem. Nem tükrözött sem fájdalmat, sem félelmet, mintha még csak meg se ijedt volna. A szeme valahova a vállam mögé szegeződött, soha nem fogom megtudni, mire. Úgy nézett ki, mint a nagy versenyen célba érő terepfutó vagy az utolsó, halált megvető ugrásból földet érő tornász, aki túlment a teljesítőképesség határán, kiadott magából mindent, és nincs más az arcán, mint elszántság, végtelen nyugalom - meg a minden kétséget kizáró bizonyosság.

Nem! - mondta Abby színtelen hangon, ellentmondást nem tűrően, mintha parancsot adott volna ki. Vidáman rebbent a szoknyája a napfényben, ahogy Dániel felé szökkent. Aztán Dániel pislogott egyet lassan oldalra dőlve összecsuklott, és Justin mögött nem volt már semmi más, csak a tisztára meszelt, fehér fal. 25. fejezet A következő néhány percből nagy, fehér foltokkal összefércelt rémálom foszlányok maradtak meg. Tudom, hogy futottam Dániel felé, és megcsúsztam az üvegszilánkokon, de talpon maradtam. Tudom azt is, hogy a Dániel fölé guggoló Abby vadmacskaként, eszelős tekintettel, csípve-karmolva próbált távol tartani tőle. Emlékszem a pólóján elkenődött vérfoltra meg az egész házban visszhangzó robajra, ahogy valaki betörte a bejárati ajtót. Kiabáló férfihangok, lábdobogás, aztán hónom alá nyúló kezek húztak visszafelé. Addig vonaglottam, és rúgkapáltam, míg végül jó erősen megráztak. Erre kitisztult a látásom, és fölismertem az arcomba hajoló Frankét: Cassie-én-vagyok-az-állj-le-nyugi-vége-van. Aztán Sam félrelökte Franket, pánikszerűen, durván végigtapogatott, hogy van-e rajtam lyuk, és véres lett az ujja. Ez a te véred, a te véred?! Nem tudtam. Sam megfordított, jó erősen megragadott, és végre elernyedt a hangja a megkönnyebbüléstől: Jól van, semmi baj, nem talált el... valaki az ablakról mondott valamit. Valaki zokogott. Túl világos volt... Pengeélesek voltak a színek... Túl sok hangot hallottam egyszerre. Mentőt! Hívjatok egy... Végül valaki kivezetett a ház elé, beültetett egy jelzéssel ellátott rendőrautóba, és bevágta az ajtót. Sokáig ültem ott egyedül, bámultam a cseresznyefákat; a lassanként elhomályosuló, csöndes égboltot meg a távoli hegyek sötét domborulatait, és nem gondoltam az égvilágon semmire. Rendőr részvételével lezajlott lövöldözésekre megvan a hatályos eljárásrend. A testületnél mindenre megvan a hatályos eljárásrend, amit gondosan titkolnak egészen addig, mígnem életbe kell léptemi. Ekkor a titkok őrzője elfordítja a zárban a rozsdás kulcsot, és lefújja a dossziéról a port. Soha nem találkoztam még olyan zsaruval, aki valaha is rálőtt volna valakire, így nem volt senki, aki elmondja, mire számítsak, hogy csináljam, vagy megnyugtasson, hogy,nem lesz semmi baj. Byrne-nek és Dohertynek jutott a feladat, hogy bevigyenek a Phoenix Park-i főkapitányságra. Itt működik a belső ügyosztály is bemutatótermet idéző irodáiban, a gyanakvó óvatosság sűrű, pufók felhőjébe burkolózva. Byrne vezetett. Görnyedt válla olyan ékesszólóan beszélt, mintha képregény figura lenne, és szövegbuborék jönne ki a száján: Tudtam, hogy ennek valami ilyesmi lesz a vége. Én hátul ültem, mint egy gyanúsított, Doherty pedig lopva (legalábbis úgy akarta) figyelt a visszapillantó tükörben. Csorgott a nyála, hiszen alighanem ez volt a legizgalmasabb dolog, ami történt vele életében, meg aztán a pletyka a mi köreinkben erős valuta, és ő most megütötte a főnyereményt. Annyira fázott a lábam, hogy szinte meg se tudtam mozdítani. A csontjaimig hatolt a hideg, mintha jeges tóba estem volna. Byrne minden lámpánál lefullasztotta a motort, és morózusan káromkodott. A „belügyet", azaz belső ügyosztályt mindenki utálja. Nevezik őket patkányosztagnak, quislingeknek, és emlegetik őket még egy sor, nem igazán hízelgő becenéven, de hozzám jók voltak, legalábbis aznap. Szenvtelenül, szakszerűen és végtelenül szelíden tették a dolgukat, mint az ápolónők, akik a borzalmas balesetben megnyomorított páciens körül végzik a

maguk szakavatott rituáléit. Elvették a jelvényemet - „csak a vizsgálat időtartamára", mondta valaki vigasztalóan -, és ez olyan érzés volt, mintha kopaszra borotválnák a fejemet. Lefejtették rólam a kötést, levették a mikrofont. A pisztolyomat lefoglalták bizonyítékként, mivel természetesen az is volt. Latexkesztyűbe bújtatott gondos ujjak helyezték a bizonyítékos tasakba, amelyet aztán légmentesen lezártak, és filctollal, takaros kézírással fölcímkéztek. A technikusnő, aki ügyesen a karomba szúrta a tűt, hogy vérmintát vegyen alkohol- és drogvizsgálat céljából, sima kontyban hordta a barna haját, mint egy Viktória királynő korabeli nővér. Homályosan emlékeztem rá, hogy Rafe tölt, és rémlett a sima, hűvös pohár is a kezemben, de arról semmi emlékem nem volt, hogy egyetlen kortyot is ittam volna belőle. Úgy gondoltam, ez most nyilván jó dolog. A nő vattacsomóval megnyomkodta a kezemet, hogy a rajta maradt lőpornyomokat is analizálni tudják. Láttam - mintha valaki mást figyelnék messziről -, hogy a kezem nem remeg, sőt sziklaszilárd, és észrevettem azt is, hogy miután egy hónapig Whitethorn House-ban étkeztem, kisebbek lettek a csuklócsontom melletti bemélyedések. - Csak egy kis szuri - mondta vigasztalóan a technikusnő. - Gyors és fájdalommentes. - Én egyre a kezemet bámultam, és csak órákkal később - amikor már az előcsarnok semleges színű kanapéján, semleges témájú festmények alatt üldögélve vártam, hogy valaki elvigyen onnan - döbbentem rá, hogy hol hallottam már ezt a hanghordozást: a saját számból. Nem az áldozatokkal, és nem is a családtagjaikkal beszéltem így, hanem a többiekkel. Férfiakkal, akik úgy megverték a feleségüket, hogy az fél szemére megvakult; nőkkel, akik forró vizet öntöttek totyogó gyermekükre, meg gyilkosokkal azokban a szédítő pillanatokban, amikor átszakadt náluk a gát, és kitálaltak mindent, hogy szinte hinni sem akartam a fülemnek. Ilyenkor végtelenül szelíd hangon azt mondtam: Jól van, semmi baj. Vegyen nagy levegőt. A legrosszabbon túl van. A labor ablakán át láttam, hogy az immár fekete égboltot rozsdás narancssárgára festik a város fényei, és a park fáinak koronája fölött alacsonyan úszik a vékony, törékeny hold. Borzongás reszkettette meg a gerincemet, mint valami kitartó, hideg szél. A Glenskehyn oda-vissza átszáguldó rendőrautók jutottak eszembe, meg a John Naylor szemében csillogó heveny indulat meg a keményen ránk csapódó éjszaka. Sammel és Frankkel a szabály szerint nem beszélhettem volna, amíg mindhármunkat ki nem hallgattak. Szóltam a technikusnőnek, hogy ki kell mennem a mosdóba, és magyarázatként, hogy miért viszem magammal a dzsekimet, csak ránéztem, mint nő a nőre. Bementem az egyik fülkébe, lehúztam a vécét, és amíg folyt a víz - a „belügyön" minden paranoiát idéz elő, a vastag szőnyegek, a síri csönd, minden -, gyorsan írtam egy SMS-t Franknek és Samnek. Valakinek szemmel KELL tartania a házat. Ezután lenémítottam a telefonomat, és a vécé lehajtott fedelén ücsörögve addig vártam a légfrissítő szintetikus virágillatában, amíg csak tehettem anélkül, hogy gyanút keltenék Egyikük sem válaszolt. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ki van kapcsolva a telefonjuk, hiszen nyilván éppen bőszen, mindent beleadva faggatják Abbyt, Rafe-et és Justint. Avatottan bűvészkednek velük, suttogóra fogott villámértekezleteket tartanak a folyosón, és lankadatlan, könyörtelen türelemmel teszik föl újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket. Az is lehetséges - a gondolatra ugrott egyet a szívem, és kis híján a torkomban kötött ki -, hogy egyikük a kórházban van, és Dánielt hallgatja ki. Krétafehér arc, infúzió, villámléptű, köpenyes emberek. Próbáltam fölidézni, hogy

pontosan hol érte Dánielt a golyó, újra meg újra végigpörgettem a jelenetet az agyamban, de el-elsötétült a kép, és reszketett a felvétel. Láttam, hogy alig észrevehetően kibillen, majd megugrik a Webley csöve, éreztem a karomon végigfutó fájdalmat, ahogy visszarúgott a pisztolyom, és láttam a komor, szürke, épp csak egy picit kitágult pupillájú szempárt. Aztán csak Abby fakó hangját, a konok „nem"-et hallottam, meg a puszta falat láttam ott, ahol azelőtt Dániel állt, és fülsiketítő csönd robajlott a fülemben. A technikusnő visszaadott a belügyes fiúknak, akik elmondták, hogy ha fölkavart az eset, másnap is tehetek vallomást, de mondtam, hogy köszönöm, megvagyok. Elmondták még, hogy jogom van kérni, hogy jelen legyen egy ügyvéd vagy szakszervezeti képviselő, de erre is azt mondtam, hogy köszönöm, megleszek egyedül is. A kihallgatóhelyiség kisebb volt, mint a miénk, alig lehetett hátratolni a széket, és tisztaság uralkodott benne. Sehol egy graffiti, egy cigarettával kiégetett folt a szőnyegen, és a falon sem voltak arról árulkodó bemélyedések, hogy valaki King Kongnak érezte magát, és odavágta a székét. A két kihallgatom úgy nézett ki, ahogy a könyvelőket ábrázolják a gúnyrajzok: szürke öltöny, kopaszodó fej, cérnavékony száj, egyforma, keret nélküli szemüveg. Egyikük a falnak támaszkodott a hátam mögött - hiába tudja betéve az ember az összes praktikát, nem tudja kivonni magát a hatásuk alól a másik pedig leült velem szemben. Gondosan beigazította a jegyzetfüzetét, hogy egy vonalban legyen az asztal szélével, majd bekapcsolta a magnót, és elmondta a szokásos bevezető szöveget. - Akkor hát - fordult hozzám a végén - mondja el a saját szavaival, nyomozó. - Dániel March - szólaltam meg: Csak ez a két szó jött ki a számon. - Föl fog épülni? - A szemhéja rebbenéséből, a félresikló tekintetéből már akkor tudtam a választ, amikor még ki se mondta. Miután a belügyes ikerduó fölvette a vallomásomat, a technikusnő - Gilliannek hívták valamikor jó későn hazavitt. Nem túl meglepő módon az igazat mondtam, legalábbis amennyire szavakba tudtam önteni: az igazat, csakis az igazat, de nem a színtiszta igazat. Nem, nem éreztem úgy, hogy más választásom is lett volna, mint elsütni a fegyveremet. Nem, nem volt lehetőségem halált nem okozó, csak harcképtelenné tevő lövés leadására. Igen, úgy gondoltam, életveszélyben vagyok. Nem, előzetesen semmi sem utalt arra, hogy Dániel veszélyes lenne. Nem, nem ő volt az első számú gyanúsított, mégpedig számtalan okból - eltartott egy másodpercig, mire fölidéztem ezeket az okokat, mert régi, távoli dolgoknak tűntek, mintha egy előző életemben találkoztam volna velük. Nem, nem gondolom úgy, hogy hanyagság lett volna a részemről vagy Frank, illetve Sam részéről, hogy nem távolítottuk el a fegyvert a házból. A titkos műveletek során bevett gyakorlat, hogy a törvénytelenül birtokolt tárgyakat, anyagokat a nyomozás időtartamára a helyükön hagyjuk, mert különben dugába dőlne az egész akció. Igen, utólag végiggondolva valóban nem tűnik bölcs dolognak. A végén azt mondták, hamarosan újra elbeszélgetünk - ez fenyegetően hangzott -, és adtak egy időpontot a pszichológushoz, aki nyilván összepisili majd magát a gyönyörűségtől. Gilliannek szüksége volt a ruháimra - azaz Lexie ruháira -, hogy analizálja a lőpornyomokat A lakásom ajtajából nézte karba tett kézzel, ahogy átöltözöm. Biztosra kellett mennie, semmiképpen nem hagyhatta, hogy kicseréljem a pólót egy tisztára. A saját ruháim hidegek

és merevek voltak, mintha nem is az enyémek lettek volna. Kihűlt a lakás is, enyhe nyirkos szag terjengett, és minden szabad felületet vékony porréteg lepett be. Sam már jó ideje nem járt itt. Odaadtam Gilliannek a ruháimat, ő pedig ügyesen belehajtogatta őket a magával hozott nagy bizonyítéktároló zsákokba. Távozóban, a zsákokkal a kezében, habozva megállt egy kicsit Most először tűnt bizonytalannak, és rádöbbentem, hogy alighanem fiatalabb nálam. Nem lesz gond, hogy egyedül van? - kérdezte. - Megleszek valahogy - mondtam, aznap már sokadszor. Eszembe jutott, hogy esetleg járhatnék, ilyen feliratú pólóban. - Van valaki, aki átjöhetne magához? ; - Majd fölhívom a barátomat - feleltem, bár nem voltam biztos benne, hogy Sam szívesen átjönne. Abszolút nem voltam benne biztos. Miután Gillian Lexie Madison utolsó maradványaival a kezében távozott, az ablakpárkányon üldögéltem egy pohár brandyvel. Utálom a brandyt, de biztosra vettem, hogy hivatalosan is legalább négyféle okom van rá, hogy sokkos állapotban legyek, és különben sem volt más pia a lakásban. A világítótorony nyugodtan, ütemesen villogó fényét figyeltem az öböl fölött. Istentelenül későre járt, de el sem tudtam képzelni, hogy aludjak. A futonágy az éjjeli lámpám halványsárga fényében valahogy fenyegetőnek hatott, állott, meleg levegő és rossz álmok túlzsúfolt tárházának. Annyira szerettem volna fölhívni Samet, úgy gyötört a hiánya, mintha kiszáradás fenyegetne, de azon az éjszakán nem volt bennem annyi erő, hogy föl tudjam dolgozni, ha netán nem veszi föl. Valahol messze egy kis időre felvijjogott'egy ház riasztója, de aztán valaki kikapcsolta, és megint óriásira dagadt a sziszegő csend. Déli irányban a Dun Laoghaire-i móló szépen sorba rendezett, karácsonyfaégőket idéző fényei látszottak, mögöttük pedig egy pillanatra - a szemem tréfát űzött velem - a wicklow-i hegyek sziluettjét pillantottam meg a sötét égbolt előterében. A parti úton csak néhány kóbor kocsi haladt el. A reflektoraik pásztázó fénycsóvája egyre erősödött, majd elhalványult. Eltűnődtem rajta, hogy vajon hova mehetnek ezen a kései órán ezek a magányos emberek, mire gondolhatnak a kocsijuk meleg burkában, milyen törékeny, nehezen kiharcolt, pótolhatatlan életanyag rakódott rájuk. A szüleimre nem sokat gondolok. Nagyon kevés emlékem van róluk, és nem akarom, hogy ezek viseltessé váljanak, megkopjanak, kifakuljanak a túlzott használattól. Nekem az kell, hogy ha nagy ritkán előveszem őket, olyan fényesek legyenek, hogy elálljon tőlük a lélegzetem, és a húsomba vágjanak. Aznap éjjel azonban kiteregettem őket az ablakpárkányra, mintha selyempapírból kivágott, törékeny képek lennének, és egyenként szemügyre vettem őket. Az ágyamon ülő anyám árny csupán az éjjeli lámpa fényében. Csak a karcsú dereka látszik, a lófarokban összefogott, göndör fürtjei, a homlokomra tett keze, az illata, amellyel sehol máshol nem találkoztam, és az altatódalt éneklő halk, kellemes hangja: A u jaráin de mon pere les lauriers sont jfleuris, tous les oiseaux du monde vont y főire leurs nids... Fiatalabb volt, mint én most: még harminc évet sem élt. Apámmal pedig ott ülünk egy zöldellő dombon, és arra tanítgat, hogy kell megkötni a cipőmet. Emlékszem a viseltes, barna cipőjére, az erős kezére (az egyik, ujjbütykén volt egy karcolás), a cseresznyeízű

szénsavas üdítőtől piros számra, meg arra, hogy együtt vihogtunk azon, hogy jól összegubancoltam a cipőfűzőt. Aztán: hármasban fekszünk a díványon a paplan alatt, a Bagpussról, a plüsscicáról szóló gyerekfilm sorozatot nézzük a tévében, apám ölelő karja nagy, meleg kupacba fog össze minket. Anyám feje apám álla alatt pihen, én pedig apám mellkasára szorítom a fülemet, hogy a csontjaimban érezzem a nevetése távolinak tűnő zúgását. Meg anyám koncertre készülve sminkeli magát, én pedig az ágyukon elnyúlva figyelem, és a paplanhuzatot az ujjam köré csavarva azt kérdezem: Hogy találtál rá apura? Ő pedig belemosolyog a tükörbe, a saját füstös fekete szemébe, és így felel: Ezt majd akkor mesélem el, ha nagyobb leszel. Majd ha neked is lesz egy kislányod. Majd egyszer. A távoli láthatáron szürkülni kezdett az ég alja, és én arra gondoltam, bárcsak lenne egy pisztolyom, hogy kimehessek a lőtérre. Azt is fontolgattam, hogy ha úgy istenigazából meghúznám a brandyt, talán el tudnék szunyókálni az ablakpárkányon, de akkor megszólalt a csengő. Olyan röviden, tétován, hogy először azt hittem, csak képzelődöm. Sam volt az. Nem vette ki a kezét a kabátzsebéből, és nem értem hozzá én sem. - Nem akartalak fölébreszteni - mondta -, de gondoltam, ha esetleg úgyis ébren vagy... - Nem tudok aludni - mondtam. - Hogy ment? - Úgy, ahogy arra számítani lehetett. Romokban hevernek, utálnak minket, mint a szart, és nem mondanak semmit. - Hát, igen - mondtam. - Gondoltam, hogy ez lesz. - Jól vagy? - Megvagyok - feleltem automatikusan. Körbepillantott a szobában - túl nagy volt a rend,- a mosogatóban sehol egy tányér, a futonágy összecsukva -, és nagyokat pislogott, mintha szúrna a szeme. - Küldted azt az SMS-t - mondta. - Amint elolvastam, egyből szóltam Byrne-nek. Azt mondta, majd ránéz a házra, de... Tudod, milyen. Az éjszakai járőrkörútján elment mellette, és ennyi. Fátyolszerű, sötét valami lopózott a hátam mögé. Ott várta remegve, mikor ugorhat rám, mint egy óriás macska. - John Naylor... - mondtam. - Mit csinált? Sam megdörgölte a szemét a kézfejével. - A tűzoltók szerint benzinnel locsolták le a házat. Kihúztunk a ház köré egy szalagkordont, de hát... Az ajtót, persze, betörték, meg ott volt hátul az az ablak is, amelyiket Dániel kilőtte. A haverod egyszerűen átsétált a szalagkordonon, és már bent is volt. Tűzoszlop a hegyoldalban. Abby, Rafe és Justin egyedül üldögél egy-egy lepukkant kihallgatóban, Dániel és Lexie hideg acélágyon hever. - Sikerült megmenteni valamit? - Mire Byrne kiszúrta, mi történt, és mire odaértek a tűzoltók... Az a ház mérföldekre van mindentől. - Tudom - mondtam. Időközben valahogy leültem a futonágyra.

Éreztem, hogy Whitethorn House térképe beégette magát a csontjaimba: a lépcső korlátfája otthagyta lenyomatát a tenyeremen, Lexie besüppedő ágyét a gerincemen érzem, a lépcső lejtése és fordulói a lábamban vannak. Egy elsüllyedt sziget kincset jelző, csillámló térképe lett az egész testem. Amit Lexie elkezdett, azt én befejeztem: közös erővel földig romboltuk és porig égettük Whitethorn House-t. Talán mindvégig ezt akarta tőlem ez a lány. - Szóval - folytatta Sam -, gondoltam, jobb, ha tőlem hallod, mintha... mit tudom én - a reggeli hírekben. Tudom, mit éreztél azzal a házzal kapcsolatban. - Még akkor sem volt a hangjában egy szikrányi keserűség sem, de nem jött oda hozzám, és nem ült le. Még mindig rajta volt a kabátja. - A többiek... - kezdtem. - Tudják? - Egy szédült pillanat erejéig, amíg eszembe nem jutott, mennyire gyűlölnek most engem, és mennyire, jogosan, azt gondoltam-. Nekem kéne elmondanom nekik. Tőlem kéne hallaniuk. - Igen - felelte Sam. - Elmondtam nekik. Rám nincsenek kibukva, de Mackeyre... Szóval gondoltam, jobb, ha tőlem tudják meg. Majd... - Sam a fejét csóválta. Abból, ahogy feszesen elhúzta egy kicsit a szája szélét, el tudtam képzelni, hogyan fogadták a többiek a bejelentést. - Majd helyrerázódnak - mondta. Előbb-utóbb. - Nincs családjuk - mondtam. – Se barátaik, se semmi. Hol fognak lakni? Sam felsóhajtott. - Egyelőre őrizetben vannak. Gyilkosság elkövetésére irányuló összeesküvésért. Nem fog megállni a vád, mert ha nem beszélnek, márpedig nem fognak, semmi felhasználható bizonyítékunk nincs ellenünk, de hát... Azért muszáj megpróbálnunk. Holnap, ha elengedjük őket; az áldozatvédelem majd keres nekik valami szállást. - És az a... hogy is hívják? - Eszemben volt a neve, de képtelen voltam kiejteni a számon. - A gyújtogató. Bevittétek már? - Naylort? Byrne és Doherty kereste, de még nem bukkant föl. Üldözni nemigen lenne értelme, mert úgy ismeri azokat a hegyeket, mint a tenyerét. Előbbutóbb majd hazamegy. Majd akkor begyűjtjük. - Micsoda káosz - mondtam. A tompa, sárgás fényben fojtogató föld alatti üregnek tűnt a lakás. - Micsoda egy ötcsillagos, huszonnégy karátos, totális káosz... - Eegen - mondta Sam. - Hát... - és tétován megrántotta a vállát a kabát alatt. Elnézett mellettem, és az utolsó halványuló csillagokat bámulta az ablakon át. - Kezdettől fogva nem sejtetett semmi jót az a lány. De gondolom, a végén majd elrendeződik minden, indulnom kéne. Korán be kell mennem, hogy tegyek még egy próbát ezzel a trióval, nem mintha sokra mennénk vele. Csak gondoltam, szólok, hogy mi lett a házzal. - Sam - szólaltam meg. Képtelen voltam fölállni, ahhoz is minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy felé nyújtsam a kezem. - Maradj még! Láttam, hogy belülről az ajkába harap. Még mindig nem nézett a szemembe. - Neked is kéne aludnod egy kicsit, biztos romokban heversz. Meg aztán nem is szabadna itt lennem. A

belügyön azt mondták... Nem tudtam elmondani neki, hogy amikor biztosan éreztem, hogy lelőnek, életem utolsó másodpercében rád gondoltam. Még azt sem tudtam kinyögni, hogy Kérlek, maradj! Csak annyi telt tőlem, hogy üljek a futonágyon kinyújtott karral, lélegzetvisszafojtva, és reménykedjek, hogy nem halogattam ezt túl sokáig. Sam végigsimított a száján. - Egyvalamit tudnom kell - mondta. - Visszahelyezteted magad a titkos műveletekhez? - Nem ! - mondtam. - Úristen, dehogy! Semmi pénzért. Ez más volt, Sam. Egyszeri kitérő volt. - Az a te Mackey haverod azt mondta... - Sam észbe kapott, és méla undorral megcsóválta a fejét. - A rohadt gennyláda...! - Mit mondott? - Á, csak nyomta a süket dumát. - Sam tompa puffanással lezöttyent a kanapéra, mint egy marionettbábu, amelynek elvágták a madzagját, - Hogy aki egyszer titkos ügynök lett, az örökre titkos ügynök marad. Most, hogy újra ráéreztél az ízére, biztos visszamész. Meg ehhez hasonlók. Én nem tudnék... Ez a néhány hét is épp elég volt, Cassie. Ha visszamennél oda főállásba... Azt én nem bírnám. Azt biztosan nem bírnám. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kellő mértékben dühbe guruljak. - Frank csak szívatott mondtam. - Ehhez ért a legjobban. Akkor se venne be a csapatába, ha akarnám, márpedig nem akarom. Csak azért hülyített téged ezzel, hogy ne próbálj rábeszélni, jöjjek haza. Gondolta, ha azt hiszed, hogy nekem ott a helyem... - Ez nagyjából hihető mondta Sam. - Eegen. - A dohányzóasztalt bámulta, és letörölt róla egy kis port az ujja hegyével. - Szóval maradsz a családon belüli erőszaknál? Ez biztos? - Úgy érted, ha a délutáni eset után még megvan az állásom? - A délutáni eset Mackey sara - jelentette ki Sam, és a kimerültség leple alatt is kiült az arcára a felfortyanó indulat. - Nem a te hibád volt. Mackey sara az egész, úgy, ahogy van. A belügyesek nem hülyék, ők is észre fogják ezt venni, ahogy mindenki más. - Nem csak Frank a hibás - mondtam. - Én is ott voltam, Sam. Hagytam, hogy elfajuljanak a dolgok, hogy kicsússzanak a kezemből. Hagytam, hogy Dániel rátegye a kezét arra a pisztolyra, és én lőttem le. Ezekért nem okolhatom Frankét. - Én meg hagytam, hogy keresztülvigye ezt az elmebeteg ötletét, és ezzel a tudattal együtt kell élnem. De az ő kezében volt az irányítás, és ha az ember ezt vállalja, akkor magára veszi a felelősséget minden következményért. Ha megpróbálja rád lőcsölni ezt az egész szarkupacot.. - Nem fogja - mondtam. - Nem az ő stílusa.

- Nekem viszont úgy tűnik, hogy pontosan ez az ő stílusa - mondta Sam. Megcsóválta a fejét, mintha Frankét akarná kirázni belőle. - De ezzel majd foglalkozunk a maga idejében. Szóval, ha nem tévedsz, és tényleg nem tesz be neked, hogy mentse az irháját, akkor a CSBE-n maradsz? - Egyelőre igen - feleltem. - De egyszer majd... - Addig nem is tudtam, hogy ezt fogom mondani, sőt arra számítottam a legkevésbé, hogy ez csúszik ki a számon. Amikor viszont meghallottam a saját szavaimat, úgy tűnt, hogy a beszélgetés óta, amit Dániellel folytattam azon a napfényes délutánon, a borostyánfüggöny alatt, ezek a szavak egyfolytában várták, hogy rájuk találjak végre. - Hiányzik a gyilkossági, Sam. Pokolian hiányzott mindig is. Vissza akarok jönni. - Értem - mondta Sam. Hátrahajtotta a fejét, és nagy levegőt vett. - Igen, gondoltam, persze. Szóval nekünk annyi. A szabályzat tiltja, hogy két ember, aki ugyanannál a csoportnál dolgozik, együtt járjon, más szóval (O'Kelly igen elegáns megfogalmazásával élve) nem dugunk a céges fénymásolón. Nem - mondtam. - Nem kell, hogy így legyen, Sam. Hiszen még ha O'Kelly hajlandó is visszavenni, lehet, hogy évekig nem lesz üresedés, addigra meg ki tudja, mi lesz velünk? Lehet, hogy addigra lesz egy saját csoportod, ahol te vagy a főnök. - Sam nem mosolyodott el. - Ha pedig minden kötél szakad, majd titokban tartjuk. Ilyesmi gyakran megtörténik, Sam. Tudod jól. Ott van Barry Norton és Elaine Leahy... - Norton és Leahy már tíz éve vannak a gépjárműosztályon, és nyolc éve együtt élnek. Hivatalosan azért járnak be egy kocsival, mert közel laknak egymáshoz, és mindenki, a főnöküket is beleértve, úgy tesz, mintha nem tudná, mi a helyzet. Sam megrázta a fejét, mint egy álmából ébredő kutya. - Én nem így akarom - mondta. - A legjobbakat kívánom nekik, meg minden, de én igazi kapcsolatra vágyom. Lehet, hogy neked tökéletesen megfelel az, ami nekik is jutott. Mindig úgy gondoltam, hogy részben azért nem beszélsz kettőnkről senkinek, hogy egyszer majd visszajöhess a gyilkosságira, ha úgy alakul. De én nem csak egy jó dugásra vágyom, nem csak egy kis szórakozásra, és nem is valami félig-meddig kapcsolatra, ahol úgy kell tennünk, mintha... - A kabátja belső zsebében kotorászott. Annyira ki volt merülve, hogy esetlenül tapogatózott, mintha részeg lenne. Már régóta magamnál hordom ezt, még csak két hete jártunk együtt, amikor megvettem. Emlékszel, amikor Howth Headen sétáltunk? Vasárnap volt. Emlékeztem. Hűvös, szürke nap volt, súlytalanul lógott az eső lába, teleszívtam a tüdőmet a tenger illatával, és Sam szája erősen sós ízű volt. Egész délután a magas sziklafal peremén sétáltunk, aztán sült halat és krumplit vacsoráztunk egy padon ülve. Úgy sajgott a lábam, hogy majd meghaltam, és ha visszagondolok, a Vesta-művelet után akkor éreztem először, hogy újra önmagam vagyok. - Másnap megvettem - mondta Sam. - Ebédszünetben. - Megtalálta, amit keresett, és a dohányzóasztalra ejtette. Kék bársonnyal bevont gyűrűsdobozka volt. - Ó, Sam! - mondtam. - Sam...! - Én komolyan gondoltam - mondta Sam. - Valahogy így. Hogy te meg én. Nem csak egy kis

viháncolásra vágytam. . - Én sem - mondtam. Eszembe jutott, hogy nézett rám a megfigyelőszobában, az összevert Naylor kihallgatása után. Gondoltam, vágytam... - Abszolút nem. Csak... csak egy időre kicsit eltévelyedtem. Nagyon sajnálom, Sam. Elcsesztem, amit csak lehetett, és borzasztóan sajnálom. - Szeretlek, az ég szerelmére! Majd megőrültem, hogy elmentél beépített ügynöknek, és még csak nem is beszélhettem róla senkinek, mert nem tudott rólunk senki. Képtelen vagyok... Elhallgatott. Megint a szemét dörgölte. Tudtam, hogy megkérdezhetném valahogy finoman, amit akarok, de a szemem sarkában reszketett, hajladozott, villódzott a világ, és képtelen voltam összefüggően gondolkodni. Eszembe jutott, hogy vajon sort keríthettünk volna-e ennél rosszabbkor erre a beszélgetésre... - Sam - szólaltam meg végül. - Én ma megöltem egy embert. Vagy tegnap, vagy mikor. Nincs egy működőképes agysejtem. Úgyhogy kénytelen leszel a számba rágni, hogy most szakítasz velem, vagy megkéred a kezem? Nagyjából biztos voltam benne, hogy melyikről van szó. Minél hamarabb le akartam zavarni az ilyenkor szokásos búcsúzkodást, hogy benyakalhassam a maradék brandyt, és jól kiüssem magam. Sam zavartan nézett a gyűrűsdobozra, mintha nem is tudná, hogy került oda. - Jézusom! mondta. - Én nem így... Elterveztem mindent; hogy majd valami szép helyen vacsorázunk, ahonnan kilátás nyílik a tengerre, ilyesmi. Meg pezsgő is lesz. De gondolom... szóval, most, hogy... Kezébe vette a dobozkát, és kinyitotta. Nem igazán tudtam követni, csak annyit rögzített az agyam, hogy mintha nem rúgna ki most azonnal, és intenzívebb, fájdalmasabb volt a megkönnyebbülés, mint gondoltam volna. Sam most föltápászkodott a kanapéról, és sután fél térdre ereszkedett. - Szóval - mondta, és felém nyújtotta a dobozkát. Falfehér volt az arca, tágra nyílt a szeme. Láthatóan ugyanúgy meg volt döbbenve, mint én. - Hozzám jössz feleségül? Nevethetnékem támadt. Nem rajta, csak azon, hogy mennyi őrületet sikerült belesűríteni egyetlen napba. De féltem, hogy ha elkacagom magam, nem tudom majd abbahagyni. Tudom - folytatta Sam, és nagyot nyelt -, hogy ez azt jelentené, hogy nem jöhetsz vissza a gyilkosságira, legalábbis különleges engedély nélkül, és... - És különleges elbánásban egyikünk sem részesül egyhamar - mondtam. Dániel hangja sötét tollpiheként cirógatta az arcomat, mint a távoli hegyek felől fújó éjjeli szél. Vedd el, amit akarsz, és fizess meg érte, mondd Isten. - Igen. Ha... istenem! Ha gondolkodni akarsz rajta... - újabb nyelés. - Persze, nem kell most rögtön eldöntened. Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat... De talán így kell lennie. Előbb-utóbb úgyis tudnom kell. Az egyszerű, vékony karikagyűrűn harmatcseppként csillogott a kis, kerek gyémánt. Soha életemben nem képzeltem még el, milyen lesz, ha jegygyűrűt húznak az ujjamra. Lexie jutott eszembe, ahogy a sötét szobában lehúzza a maga gyűrűjét, és otthagyja a Chaddel

megosztott ágya mellett. Éreztem, hogy a kettőnk közti résbe éles pengeként hasít bele a nagy különbség: az, hogy én ezt a gyűrűt csak akkor húzhatom az ujjamra, ha biztosan tudom, hogy örökre rajta is marad. - Én azt akarom, hogy boldog légy - folytatta Sam. Már elillant a szeméből a döbbenet: tiszta, rezzenéstelen, ünnepélyesen komoly tekintettel nézett rám. - Bármivel is jár ez. Úgy nincs értelme, hogy nem leszel... Szóval, ha nem tudod elképzelni a boldogságot a gyilkossági csoport nélkül, azt mondd meg. Annyira kegyetlen ez a világ! Lexie átgyalogolt mindenkin, aki közte és az ajtó között állt olyan embereken, akikkel együtt nevetett, együtt dolgozott, együtt hált. Dániel, aki úgy szerette őt, mint a saját vérét, inkább leült mellé, és végignézte, ahogy meghal, nehogy ostrom alá vegyék az ő elvarázsolt kastélyát. Frank a vállamra tette a kezét, és belerángatott valamibe, ami elevenen fölfalhatott volna. Whitethorn House bebocsátott titkos termeibe, és begyógyította sebeimet, én pedig cserébe gondosan elhelyezett tölteteimmel ezer darabra robbantottam szét. Rob, a társam, a fegyvertársam, a legközelebbi barátom, kitaszított az életéből, és eldobott, mert azt akarta, hogy vele háljak, és én megtettem. És miután mindannyian cafatokra szaggattuk egymást a tíz körmünkkel, jön Sam, aki teljes joggal beinthetne nekem, és kisétálhatna az életemből örökre, de velem marad, csak mert kinyújtom felé a kezem, és megkérem rá. Vissza akarok menni a gyilkosságira - mondtam -, de nem feltétlenül most rögtön. Még csak nem is feltétlenül a közeljövőben. Majd valamikor, előbb-utóbb valamelyikünk véghezvisz valami zseniális dolgot, annyi piros pontunk lesz, mint a tenger, és akkor majd kérjük a különleges engedélyt. - És ha nem? Ha nem viszünk véghez semmi zseniálisat, vagy véghezviszünk, és mégis nemet mondanak? Akkor mi lesz? Megint az a cirógató kis fuvallat az államon. Hogy belenyugodjunk az áldozatba. - Azt is túlélem - mondtam. - Neked pedig azt kell majd túlélned, hogy holtunk napjáig Maherről fogok nyavalyogni. - Kinyújtottam a kezem Sam felé, és láttam a szemén, hogy kezd derengeni neki, mit is jelent ez a válasz. Amikor az ujjamra húzta a gyűrűt, rádöbbentem, hogy ezúttal nem munkál bennem páni félelem, nem hull alá a gyomromban a nagy, fekete, fűrészfogas szélű kő, mint más sorsfordító pillanatokban. Nem sikítottam eszeveszetten a visszavonhatatlan fordulat láttán, amelytől centiméterek választottak el, sőt egyáltalán nem riasztott. Csak bizonyosságot éreztem, semmi mást. Később, amikor már összekucorodva feküdtünk a paplan alatt, és odakint az ég kezdett lazacrózsaszínben pompázni, Sam megszólalt: - Van még valami, amit meg kell kérdeznem tőled, és nem tudom, hogy fogjak hozzá. - Egyszerűen bökd ki - mondtam. - Meghódított területen vagy, jogod van hozzá. - És meglóbáltam előtte a bal kezemet. Jól mutatott rajta a gyűrű, és még a mérete is stimmelt. - Nem, ez komoly dolog - mondta Sam. Úgy gondoltam, ezen a ponton már semmi sem érhet készületlenül. A hasamra fordultam, és

felkönyököltem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Rob - mondta. - Te és Rob. Láttam, mennyire együtt vagytok ti ketten, mennyire közel álltok egymáshoz. Mindig is arra számítottam... Soha nem gondoltam, hogy beleláttam volna abba, ami köztetek lezajlott. Na, ez készületlenül ért. - Nem tudom, mi romlott el köztetek - mondta Sam -, és nem is kérdezem. Nincs jogom tudni. De... azért van némi fogalmam arról, hogy min mentetek keresztül a Vesta-művelet alatt Meg utána. Nem akartam beleütni az orromat, vagy ilyesmi, de ott voltam. Rezzenéstelenül, állhatatosan nézett rám a szürke szemével. Nem tudtam mit mondani, a lélegzetem is elállt. Azon az éjszakán történt, amikor hirtelen ránk világított a szembejövő kamion reflektora. Motorral mentem ki Robért a tetthelyre, mert ismertem annyira, hogy tudjam: ezer darabra hullik szét, ha otthagyom. De mégsem ismertem elég jól, mert nem láttam előre, hogy így is, úgyis szét fog esni, és csak azt érem el, hogy rám záporozzanak a szilánkok. Jó dolog volt, amit csináltunk, és azt hittem, ez azt jelenti, hogy nem sülhet ki belőle semmi rossz. Azóta megfordult a fejemben, hogy talán sokkal hülyébb vagyok, mint amilyennek látszom. Hiszen egyvalamit biztosan megtanultam a gyilkosságin: azt, hogy az ártatlanság önmagában nem elég. Nem vagyok Lexie, nem működöm óraműpontossággal, pláne nem olyankor, amikor romokban heverek, nagy rajtam a nyomás, és nyomorultul érzem magam. Mire eljött az idő, hogy reggelente liftezni kezdjen a gyomrom, már átmentem a CSBE-re, Robot pedig kirúgták, és valami aktatologató állásban landolt. Kesernyés hamuvá égettünk magunk mögött minden hidat, és olyan távol került tőlem, hogy nem is láttam őt a túlparton. Nem szóltam a dologról senkinek, amikor egy ólmos esőt hozó szombaton, kora hajnalban áthajóztam Angliába, és estére haza is értem a sötét lakásomba. Repülővel gyorsabb lett volna, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy kétszer egy órán át mozdulatlanul üljek egy helyben, könyökben összeforrasztva két idegennel. Inkább föl-alá járkáltam a hajó fedélzetén. A visszaúton még jobban esett, mint reggel, csontig eláztam. Ha lett volna valaki rajtam kívül a fedélzeten, bizonyára azt hitte volna, hogy sírok, pedig nem sírtam egyszer sem. Akkor Sam volt az egyetlen, akinek a közelségét el tudtam viselni. Mindenki más egy vastag, hullámos üvegfal túloldaláról óbégatott, gesztikulált, grimaszolt felém. Minden energiám arra ment el, hogy kitaláljam, mit akarnak tőlem, és produkáljam a megfelelő hangeffektusokat. Sam volt az egyetlen, akinek hallottam a szavát. Csodaszép hangja van: lassan hömpölygő, nyugodt, mély, vidéki hang, életteli, mint az anyaföld. Ez volt az egyetlen hang, amely áthatolt az üvegfalon, és valóságosnak tűnt. Amikor azon a bizonyos hétfői napon megittunk munka után egy kávét, hosszan, fürkész tekintettel végigmért, és megszólalt: - Úgy nézel ki, mintha elkaptad volna az influenzát. Hazaviszlek, jó? - Ágyba dugott, elment kaját venni, majd miután visszajött, főzött pörköltet.

Azon a héten minden este vacsorát csinált nekem, és ontotta a borzalmas vicceket, míg végül már a várakozásteljes, reménykedő arcán kellett röhögnöm. Hat hét múlva én csókoltam meg őt. Amikor az a két szögletes, szelíd kéz a bőrömhöz ért, szinte éreztem, ahogy a sérült sejtjeim sorra begyógyulnak. Nekem hiába játszotta Sam a nehézfejű falusi tuskót, én mindig is tudtam, hogy a felszín ennél sokkal többet takar. Az viszont soha nem fordult meg a fejemben - mondom, hogy hülyébb vagyok, mint amilyennek látszom! -, hogy mindvégig tudta, mi a helyzet, és azt is tudta, hogy jobb; ha nem feszegeti a dolgot. - Kizárólag azt kell tudnom - folytatta Sam hogy részedről egyszer s mindenkorra vége vane. Hogy nem... Szóval, mégsem agyalhatok azon egész életünkben, mi lesz, ha Rob egyszer összekapja magát, és visszajön, hogy... Tudom, milyen nehéz volt ez neked. Próbáltam... szabadságot adni, azt hiszem, így mondják, hogy átgondolhasd a dolgokat. Demost, ha tényleg eljegyeztük egymást... Akkor tudnom kell. Arcába világított a nap első sugara. Úgy nézett ki így, mint egy ünnepélyesen komoly arcú, tiszta tekintetű, megfáradt apostol szobra a templom ablakában. - Vége van - mondtam. Tényleg, Sam. Egyszer s mindenkorra. Az arcára tettem a kezem. Az arcára, amely úgy ragyogott, hogy átvillant az agyamon, milyen jó lenne elégni a tiszta, fájdalommentes tüzében. - Akkor jó - sóhajtott fel, és a tarkómra tette a kezét, majd a mellkasára vont. - Akkor jó - ismételte, és közben már le is csukódott a szeme. Délután kettőig aludtam. Időközben Sam valamikor kikászálódott az ágyból, megcsókolt, és halkan becsukta maga mögött az ajtót, nekem viszont nem telefonált senki, hogy vonszoljam be a seggemet a munkahelyemre. Vélhetően senkinek sem sikerült kibogoznia, melyik csoportnál is vagyok, és hogy föl vagyok-e függesztve, vagy még van állásom. Eszembe jutott, hogy talán beteget kéne jelentenem, de nem voltam biztos benne, kit is hívhatnék föl ez ügyben. Alighanem Frank lett volna a megoldás, de ő most nemigen lehet beszélgetős kedvében. Végűi úgy döntöttem, fejtse meg a helyzetet valaki más. Én inkább elsétáltam Sandymountba, és kínosan ügyeltem rá, nehogy rátévedjen a tekintetem valamelyik újság szalagcímeire. Vettem némi ennivalót, majd hazamentem, és a zömét meg is ettem. Aztán hosszasan sétáltam a tengerparton. Napos, lassan csordogáló délután volt. A sétány tele volt az arcunkat a nap felé fordítva bandukoló idős emberekkel, egymásnak támaszkodó párokkal meg túlméretes dongóként ide-oda rajzó kisgyerekekkel. Sok embert fölismertem. Sandymount még tartja magát, még mindig afféle falusias hely, ahol ismerősek az arcok, ahol az emberek rámosolyognak egymásra, és házi készítésű parfümöt vésznek a szomszéd gyerekektől - a többi között ezért lakom itt, akkor mégis zavarba ejtett, úgy éreztem, olyan sokáig voltam távol, hogy már furcsa, hogy ugyanazokat a kirakatokat látom, hogy nem festették át más színre a házak falát, és az ismerős arcok nem nőttek, fel, nem öregedtek meg, még nem távoztak az élők sorából. Apály volt. Levettem a cipőmet, fölgyűrtem a farmerem szárát, és kisétáltam a homokon a bokáig érő vízbe. Nem ment ki a fejemből egy tegnapelőtti momentum: Rafe halk, szelíd, de

vészjósló hangja, amikor mocskos szarházinak nevezi Justint. A földindulás előtti utolsó másodpercben föltehettem volna a kérdést „Justin? Te szúrtál le?" És ő válaszolt volna. A párbeszéd rajta lett volna a szalagon, és Frank vagy Sam előbbutóbb megtalálta volna a módját, hogy újra kimondassa Justinnal a választ, ezúttal már szabályszerű körülmények között. Valószínűleg soha nem fogom tudni, miért nem kérdeztem meg. Talán megszántam Justint, bár ez a cseppnyi könyörületesség már igencsak elkésett. Vagy Frank ezt a verziót választotta volna - még akkor is túlságosan bele voltam bonyolódva érzelmileg az ügybe. Whitethorn House és öt lakója mintha behintett volna virágporral,: mintha belém csöpögtetett volna valami dacos büszkeséget, a „mi a világ ellen" érzését. Vagy talán azért nem tettem föl a kérdést - szeretném remélni, hogy ez a valódi válasz;-, mert az igazság bonyolultabb, kuszább és kevésbé kézzelfogható, mint azt korábban gondoltam. Csillogóvillogó, csalóka valami, amelyhez ugyanolyan gyakran vezet kanyargós, kertek alatti ösvény, mint egyenes út, és ezúttal nem tudtam még közelebb kerülni hozzá. Amikor hazaértem, Frank kinyújtott lábbal ült a ház bejárati lépcsőjén, a kioldódott cipőfűzőjével cukkolta a szomszéd macskát, és egy matrózdalt fütyült a metszőfogai között. Borzalmasan nézett ki: gyűrött volt a ruhája, gyulladt-vörös a szeme, és igencsak ráfért volna egy borotválkozás. Amikor meglátott, visszahajtogatta maga alá a lábait, és fölállt, mire a macska eliszkolt a bokrok közé. - Maddox nyomozó! - mondta. - Nem jött be ma dolgozni. Valami probléma van? - Nem tudtam, hol dolgozom pillanatnyilag - mondtam. Ha dolgozom még egyáltalán valahol. Ezen kívül kialudtam magam. Jár nekem pár nap szabi, egyet letöltöttem belőle. Frank sóhajtott. - Ne is törődj vele. Majd kitalálok valamit. Egy napig még igazán lehetsz az én emberem is. Holnaptól viszont jön a CSBE. - Félreállt, hogy kinyithassam az ajtót. - Hát, nem volt semmi... - Így igaz - mondtam. - Semmi, az biztosan nem volt. Amikor fölértünk a lakásba, egyből a tűzhely felé vette az irányt. A korábbi se nem ebéd, se nem vacsorából maradt még fél kanna kávé. - Ezt már szeretem mondta Frank, és levett egy bögrét a csepegtetőtálcáról. - Egy nyomozó, aki mindenre készen áll. Te is kérsz? - Én már ittam egy vödörrel - mondtam. - Vesd rá magad. - Nem tudtam rájönni, miért jöhetett. Hogy jelentést kérjen? Hogy seggbe rúgjon? Hogy megcsókoljon, és jóvátegye a vétkeit? Fölakasztottam a dzsekimet, és nekiálltam lehúzni a lepedőt a futonágyról, hogy ne kelljen túl közel ülnünk egymáshoz. - Szóval - mondta Frank, miközben benyomta a bögréjét a mikróba, és a gombokat nyomkodta. - Hallottad, mi történt a házzal? - Sam elmondta.

Éreztem, hogy felém fordul a feje. Neki háttal állva nyomtam föl a futonágyat kanapé pozícióba. Zúgni kezdett a mikró. - Hát - mondta -, könnyen jött, könnyen ment. De alighanem be volt biztosítva. A belügyön már kihallgattak? - Ó, igen - mondtam. - Alapos emberek. - Keményen bántak veled? Vállat vontam. - Csak amennyire vártam. És veled? - Nekünk már múltunk van - felelte Frank, de nem bocsátkozott részletekbe. Csipogni kezdett a mikró. Kivette a kredencből a cukortartót, és tett a kávéjába három kanállal. Frank cukor nélkül issza a kávét, de most keményen küzdött, hogy el ne aludjon. - A lövöldözéssel nem lesz gond - mondta. - Meghallgattam a felvételt: a három lövésből az első kettő tőled tisztes távolságban dördült el - a komputeres fiúk majd pontosan kiszámolják, hány méterre , a harmadik pedig közvetlenül a mikrofon mellett, majdnem megrepedt tőle a dobhártyám. És elcsevegtem egy kicsit a technikus haverommal is, miután végeztek a tetthelyen. Azt mondja, Dániel egyik golyójának röppályája szinte tökéletes tükörképe a tiédnek. Nem lehet kérdéses, hogy te csak az után lőttél, hogy ő leadott rád egy célzott lövést. - Tudom mondtam. Összehajtottam a lepedőt meg a paplant, és bedobtam a ruhásszekrénybe. - Ott voltam. Frank a pultnak dőlve, a kávéból nagyot kortyolva figyelt. - Ne hagyd, hogy a belügyes fiúk fölhúzzanak. - Baromi kínos ügy ez, Frank - mondtam. - Rá fog szállni a média, és a fejeseknek kell majd valaki, aki elviszi a balhét. - Ugyan miért? A lövés, amit leadtál, tankönyvbe illő volt. A ház felgyújtása Byrne sara: szóltak neki, hogy nézzen rá, de nem teljesítette a parancsot. Ami pedig menet közben történt, arra megvan a mindent überelő válaszunk: bevált. Meglett az emberünk, még ha a végén nem is tudtuk letartóztatni. Ha nem csinálsz valami hülyeséget - pontosabban újabb hülyeséget -, akkor megúszhatjuk ép bőrrel. Leültem a futonágyra, és előkerestem a cigimet. Nem tudtam eldönteni, hogy meg akar nyugtatni, vagy fenyegetőzik, vagy is-is. - Te is...? - kérdeztem óvatosan. - Ha már múltad van a belügynél... Fölszaladt a szemöldöke. - Jó tudni, hogy aggódsz értem. De ha minden kötél szakad, nemcsak múltam van, hanem eszközeim is. Olyan tisztán láttam a szalagot, amelyen a közvetlen parancsát megtagadva közlöm vele, hogy nem jövök ki a házból, mintha csak odadobta volna az asztalra. Tudtam, hogy őt ez a felvétel nem húzná ki azonnal a csávából, hiszen a parancsnoknak uralnia kell a beosztottjait, engem viszont magával rántana. Fokozná a zűrzavart, és ezt kihasználva kikecmeregne a bajból. Abban a pillanatban világosan láttam, hogy ha Frank rám akarja verni az egész balhét, és tönkre akarja tenni a karrieremet, megteheti, és alighanem meg is van hozzá minden joga.

Gunyorosan csillant a véreres szeme: tudta, mi jár a fejemben. - Eszközeid... visszhangoztam. - Mint mindig - mondta Frank, és egy pillanatra fáradt öregember benyomását keltette. Figyelj, a belügyesek szeretnek fontoskodni, attól úgy érzik, föláll nekik, de pillanatnyilag nem utaznak rád, és a te Sammydre sem, ha már itt tartunk. Velem elmókáznak majd pár hétig, de a végén nem esik baja senkinek. Engem is meglepett, hogy micsoda heveny indulat fortyant föl bennem. Akár a farkasok elé akar vetni Frank, akár nem - és tudtam, hogy mondhatok bármit, az úgysem befolyásolja a döntését -, a „nem esik baja senkinek" kifejezést én nem használtam volna ebben a szituációban. - Akkor jó - mondtam. - Öröm ezt hallani. - Akkor meg miért vágsz ilyen savanyú képet? Kis híján a fejéhez vágtam az öngyújtót - Jézusom, Frank! Megöltem Dánielt! A házában laktam, mellette ültem az asztalánál, ott ettem-ittam (hogy csókolóztam vele, azt kihagytam), aztán megöltem. Ami még hátra lett volna az életéből, abból egy napot se fog leélni, nem lesz köztünk, éspedig miattam. Azért mentem oda, hogy elkapjak egy gyilkost, évekig ezt csináltam szívvel-lélekkel, és most én magam... - Sietve elhallgattam, mert remegett a hangom. - Mondok valamit - szólalt meg kis szünet után Frank. - Van egy rossz szokásod: magadnak tulajdonítod, amit mások csinálnak. - Odajött a bögréjével, és nagy terpeszben lerogyott mellém a kanapéra. - Dániel March nem volt hülye. Pontosan tudta, mit csinál, és szándékosan kényszerített téged olyan helyzetbe, ahol nincs más választásod, mint lelőni őt. Ez nem gyilkosság volt, Cassie. Még csak nem is önvédelem. Megmondom, mi volt: zsaru általi öngyilkosság. - Tudom - mondtam. - Ezt én is tudom. - Tisztában volt vele, hogy sarokba van szorítva, és nem állt szándékában börtönbe menni. Nem hibáztatom érte: te el tudod képzelni, hogy összehaverkodott volna a cellatársaival? Úgyhogy ezt a kiutat választotta, és meg is valósította a tervét. Volt vér a pucájában, azt meg kell adni. Alábecsültem. - Frank - szólaltam meg. - Te öltél valaha embert? A cigisdobozomért nyúlt, majd fél kézzel rágyújtott, és nézte a fellobbanó lángot. - A tegnapi lövés jó volt - mondta végül, miután eltette az öngyújtóját. - Megtörtént, nem volt valami tréfás, pár hét múlva túl leszel rajta. Pont. Nem feleltem. Frank hosszú füstcsíkot fújt a plafonra. - Nézd, az ügyet lezártad - folytatta. És ha már le kellett lőnöd valakit útközben, nem olyan nagy baj, hogy Dániel volt az. Soha nem kedveltem azt a kis pöcsöt. Nem voltam olyan hangulatban, hogy vissza akartam volna fogni magam, pláne Frank előtt. Igen, Frankie, észrevettem. Ahogy észrevette mindenki, akinek bármi köze volt ehhez az ügyhöz. És tudod, mi volt vele a bajod? Hogy pontosan olyan volt, mint te!

- Lám, lám - mondta a szavakat elnyújtva Frank. Mosolyra húzódott a szája, de az acélkék szeme jéghideg, rezzenéstelen maradt, és nem tudtam megállapítani, hogy dühös-e vagy sem. - Majd elfelejtettem, hogy tanultál egy kis pszichológiát. - A megszólalásig hasonlítotok. Frank. - A túrót! Az a faszi gonosz volt, Cassie. Emlékszel, mit mondtál, amikor profilíroztad a gyilkost? Hogy van bűnügyi tapasztalata. Emlékszel? - Miért, Frank? - Azon vettem észre magam, hogy már nincs ott a kanapén a lábam, pedig magam alá húztam. Letettem a padlóra, hogy megtámaszkodjak. - Mit találtál Dánielről? Frank cigarettával a szájában, kurtán, kétértelműén megrázta a fejét. - Nem kellett találnom semmit. Kiszagolom, ha valaki nem oké, ahogy kiszagolod te is. Van egy határvonal, Cassie. Te meg én az innenső oldalán élünk. Még ha elcseszünk valamit, és átkeveredünk a túloldalra, akkor is létezik ez a vonal, és segít, hogy ne tévelyedjünk el végképp. Dánielnél nem volt ilyen határ. A dohányzóasztalka fölé hajolt, és leverte a cigarettájáról a hamut. - Van egy határ - mondta. - Soha ne felejtsd el, hogy van egy határ. Hosszú csönd telepedett ránk. Megint kezdett sötétedni az ablak. Eszembe jutott Abby, Rafe és Justin, hogy vajon hol töltik az éjszakát. Eszembe jutott John Naylor is, hogy vajon Whitethorn. House romjain alszik-e majd a holdfényben, az utánunk maradt törmelék pünkösdi királyaként. Tudtam, mit mondana erre Frank: Ez már nem a te problémád. - Azt viszont nagyon szeretném tudni - szólalt meg egy idő után más hangon Frank -, hogy mikor buktatott le Dániel. Merthogy lebuktatott, ugyebár... - Megcsillant a kék szeme, ahogy gyors pillantást vetett rám. - Annak alapján, amiket mondott, biztos vagyok benne, tudta, hogy be vagy drótozva - de nem is ez zavar. Hiszen bedrótozhattuk volna Lexie-t is, ha életben marad, úgyhogy ebből még nem feltétlenül derült ki Dániel számára, hogy zsaru vagy. Viszont amikor tegnap bement abba a házba, biztosan tudta, hogy fegyver van nálad, és használni is fogod. - Kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, az egyik karját kinyújtotta a háttámlán, és slukkolt egyet. - Van valami ötleted, hogy mi árulhatott el? Vállat vontam.. - A hagymára tippelnék. Tudom, úgy értékeltük, hogy abból kimásztam, de Dániel a jelek szerint jobb pókerjátékos volt, mint gondoltuk volna. - Na ne mondd! És biztos vagy benne, hogy csak ennyi volt? Nem lehetett problémája például a zenei ízléseddel? Tehát tudja. Föltűnt neki a Fauré-lemez. Abszolút biztos nem lehetett a dolgában, de az ösztöne azt súgta, hogy a lemez körül valami nem stimmel. Nem kis erőfeszítés árán a szemébe néztem, értetlenül és kissé szomorúan. - Nem ugrik be semmi. Füstkarikák lebegtek a napfényben. - Értem - mondta végül Frank. - Hát, igen. Azt mondják, az ördög a részletekben lakozik. A hagymáról abszolút nem tehettél - azaz semmiképpen nem kerülhetted volna el a lebukást,

igaz? - Igaz - feleltem, és ezt legalább könnyű szívvel ki tudtam mondani. - Megtettem mindent, Frank. Annyira Lexie Madison voltam, amennyire csak tudtam. - És ha, mondjuk, pár nappal korábban jössz rá, hogy Dániel leleplezett, tehettél volna valamit annak érdekében, hogy jobban végződjön a dolog? - Nem - feleltem, és tudtam, hogy ez is igaz. Ez a nap évekkel azelőtt, Frank irodájában kezdődött, égett ízű kávé meg csokis keksz mellett. Amikor begyűrtem az egyenruhám zsebébe a Lexie Madison életét summázó papírlapot, és visszagyalogoltam a buszpályaudvarra, ez a nap már készenlétben állt, és várt minket. - Azt hiszem, ennél jobb véget nem érhetett volna a sztori. Frank bólintott. - Akkor a munkádat elvégezted. Maradj ennyiben magaddal. Mások dolgai miatt ne legyen lelkifurdalásod. Meg se próbáltam elmagyarázni neki, mi jelent meg lelki szemeim előtt. Láttam a finom szövésű, kifeszített hálót, amelyen keresztül sorban belerángattuk egymást ebbe az ügybe, és láttam a sok-sok különálló ártatlanságot, amelyek végül a bűnbe torkoltak. Dánielre gondoltam, akinek az arcára mintha bélyegként sütötték volna rá azt a kimondhatatlan szomorúságot, amikor azt mondta nekem, Lexie-nek fogalma sem volt arról, hogy az ember tettei következményekkel járnak. Éreztem, hogy az a bizonyos éles penge ide-oda tekeregve még mélyebbre hatol a Lexie és köztem támadt résbe. - És ezzel el is érkeztünk a jövetelem céljához - folytatta Frank. - Egy kérdésem van még ezzel az üggyel kapcsolatban, és van egy olyan fura érzésem, hogy te tudhatod a választ. - Elmélyülten piszkálgatott ki valamit a bögréjéből, de most fölpillantott. - Tényleg Dániel szúrta le azt a lányt? Vagy csak magára vállalta valami beteg logika alapján, amit csak ő érthet? Nyugodt, kék szempár szegeződött rám a dohányzóasztal túloldaláról. - Te is ugyanazt hallottad, amit én - mondtam. - Ő az egyetlen, aki konkrétan megnevezte a tettest, a másik három egyszer sem mondott nevet. Miért, most azt mondják, nem ő volt? - Nem mondanak azok egy kurva szót se. Már tegnap éjjel elkezdtük puhítani őket, ma meg egész nap nyomtuk, de még csak annyit sikerült kihúznunk belőlük, hogy „kérek egy pohár vizet". Justin elég sokat sírdogált, Rafe pedig eldobott egy széket, amikor megtudta, hogy kígyót melengetett a keblén egy teljes hónapig. Meg kellett bilincselnünk, hogy lehiggadjon. Ezen túlmenően nem kommunikálnak velünk. Úgy viselkednek, mint a hadifoglyok. Dániel ajkára szorított ujja, a többieken körbehordozott átható tekintete, amelyet akkor még nem értettem. Szóval még a saját élete legtávolabbi horizontján túlra is volt terve. A másik három pedig, akár azért, mert hitt benne, akár megszokásból, akár csupán azért, mert nincs más fogódzójuk, még mindig azt teszi, amit ő mondott. - Részben azért kérdezem - folytatta Frank -, mert a sztorijuk nem egészen vág egybe.

Majdnem stimmel, de nem egészen. Dániel azt mondta, véletlenül volt nála egy kés, mert éppen mosogatott. A szalagon viszont Rafe és Justin is arról beszél, hogy Dániel mindkét kezét használva dulakodott Lexie-vel. Még mielőtt Lexie-t megszúrták volna. - Lehet, hogy összekavarták - mondtam. - Nagyon gyorsan zajlott le az egész, és tudod, mit érnek a szemtanúk beszámolói. Vagy talán Dániel kisebbíteni akarta a tette súlyát, ezért mondta, hogy csak véletlenül volt a kezében a kés, pedig direkt azért kapta föl, hogy leszúrja Lexie-t. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi történt. Frank slukkolt egyet, és elnézte egy darabig a cigaretta vörösen izzó végét. - Amennyire meg tudom ítélni - mondta végül -, csak egy ember van, aki mosogatott, és semmi mást nem csinált a két kezével a levél előkerülése és Lexie leszúrása között. - Dániel ölte meg - mondtam, és akkor úgy éreztem, hazudok, de ma már nem érzem úgy. Biztos vagyok benne, Frank. Igazat mondott. . Frank egy hosszú percen át fürkészte az arcomat. - Oké - sóhajtott fel végül. - Elhiszem neked bemondásra. Soha nem gondoltam volna, hogy az a típus, aki csak úgy megroppan, és akkor úgy cselekszik, hogy semmi terv, semmi szervezettség... De hát talán mégsem volt annyi közös vonásunk, mint hiszed. Kezdettől fogva másra tettem a pénzemet, de ha mindenki azt akarja, hogy Dániel legyen a gyilkos... - Egy kicsit hátraszegte a fejét, olyan volt, mint egy vállrándítás. - Akkor nem sokat tehetek ez ellen. Elnyomta a cigarettát, és fölállt. - Hoztam valamit - mondta a dzsekije zsebében kotorászva. - Gondoltam, neked adom. Odadobott valamit a kisasztal fölött Megvillant a napfényben a kis tárgy, fél kézzel kaptam el. Minikazetta volt, olyan, amilyenre a titkos műveletek csoportjánál fölveszik a bedrótozott ügynökök hanganyagát. - Az van rajta, amikor lehúzod a karrieredet a vécén. Alighanem ráléptem egy vezetékre, miközben veled beszéltem telefonon, és szétjött valami. A hivatalos szalagon úgy tizenöt percig nincs semmi, aztán észrevettem, hogy mi van, és visszadugtam, amit kellett. A technikusok nyilván legszívesebben kibeleznének és felnégyelnének majd, amiért rongáltam az imádott szerkentyűiket, de kénytelenek lesznek sorszámot tépni. Nem az ő stílusa, mondtam az éjjel Samnek. Nem Frank stílusa, hogy velem vitesse el a balhét. Ha visszamegyünk a kezdet kezdetére, láthatjuk: Lexie Madison Frank felelősségi körébe tartozott, amikor létrehozta a semmiből, és ő felelt érte akkor is, amikor fölbukkant holtan. Nem mintha bűntudata lett volna e miatt az egész zűrzavar miatt, erről szó sem volt. Tudtam, hogy ha leszáll róla a belső ügyosztály, utána valószínűleg soha többé eszébe sem jut ez az ügy. Ám vannak emberek, és ő is ez a fajta, akik törődnek az övéikkel. bármit is jelentsen ez a törődés. - Másolat nincs - mondta Frank. - Nem eshet bajod. - Amikor azt mondtam, hogy sokban hasonlítasz Dánielre, azt nem sértésnek szántam feleltem. Bonyolult érzelmek csillantak a szemében, amíg ezt emésztgette.

Végül egy hosszúra nyúlt pillanat elteltével bólintott. - Akkor jó. - Kösz, Frank - mondtam, és rátettem a kezem a kis kazettára. - Nagyon köszönöm. - Hoppá! - kiáltott föl váratlanul. Szinte kilőtt a keze az asztal fölött, és elkapta a csuklómat. - Ez meg mi? A gyűrű. El is feledkeztem róla, még éppen csak kezdtem szoktatni magam a gondolathoz, hogy rajtam van. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne vihogjak bele Frank arcába. Olyat ugyanis még nem láttam, hogy Frank Mackey arcára őszinte döbbenet ült volna ki. - Azt hiszem, jól áll nekem - mondtam. - Tetszik? - Ez új? Vagy csak korábban nem vettem észre? - Meglehetősen új - feleltem. Lassan gunyoros vigyorra húzódott a szája, és kajánul kitolta a nyelvével a pofazacskóját. Egy csapásra éber lett, és szikrázóan eleven, majdnem szétvetette az energia. - Itt basszanak oldalba seprűnyéllel! - mondta. - Nem is tudom, ki lepett meg jobban kettőtök közül. És meg kell mondanom, hogy szívből, őszintén megemelem a kalapomat a te Sammyd előtt. Add át neki, hogy sok szerencsét kívánok, oké? Elnevette magát. - Istennek szent anyja! Hát ez bearanyozta a napomat! Cassie Maddox férjhez megy! Magasságos úrjézus! Hát tényleg sok szerencsét annak a fickónak! Leszaladt a lépcsőn, és még lent, az ajtónál is teli torokból hahotázott. Sokáig üldögéltem meg a kanapén. A kazettát forgattam a kezemben, és próbáltam fölidézni, mi történt még azon a bizonyos napon, mit csináltam azonkívül, hogy mindent egy lapra föltéve kesztyűt dobtam Franknek, hogy rúgjon ki, ha akar. Másnaposság, kávé, Bloody Mary, egymás marása. Aztán Dániel hangja Lexie besötétedett szobájában: Ki vagy te? És Faúré... Azt hiszem. Frank azt várta tőlem, hogy semmisítsem meg a kazettát. Hogy tekerjem le a szalagot, és dugjam be az iratmegsemmisítőbe. Én ugyan nem tartok ilyet otthon, de lefogadnám, hogy Frank igen. Ehelyett fölmásztam a konyhapultra, leszedtem a kredenc tetejéről a Hivatalos Cuccok feliratú cipősdobozt, és betettem a kis kazettát az útlevelem, a születési anyakönyvi kivonatom meg a Visa-számlák közé. Egyszer majd szeretném meghallgatni. 26. fejezet Néhány héttel a Tükör-művelet lezárása után, amikor még mindig papírokkal szarakodtam a munkahelyemen, és vártam, hogy valaki valahol eldöntsön valamit, fölhívott Frank. - Lexie apja van a vonalban - mondta. - Beszélni akar veled. - Kattanás, aztán semmi. Csak a kis piros fény villogott a készüléken, jelezve, hogy várakozik egy hívás. A CSBE egyterű irodájában lévő asztalomnál ültem. Ebédidő volt, szélcsendes nyári nap, tiszta kék ég. A többiek felgyűrt ingujjal kivonultak a Stephen's Green parkba, hátha fog rajtuk valamit a nap, én viszont kínosan kerültem Mahert, aki folyton azt játszotta, hogy közelebb araszol hozzám a székével, és cinkosán azt kérdezgeti, milyen érzés lelőni valakit. Így aztán többnyire kitaláltam valami halaszthatatlan papírmunkát, és nagyon későn

ebédeltem. A végén nagyon egyszerűen oldódott meg a rejtély: a világ túlsó végén egy Ray Hawkins nevű, nagyon fiatal zsaru egy reggel otthon felejtette a kulcscsomóját. Az apja utána vitte az őrsre, és mivel maga is nyugdíjas nyomozó volt, automatikusan átfutotta a hirdetőtáblát riasztások, lopott autók, eltűnt személyek, miegymás. Odaadta Raynek a kulcsot, mondta neki, hogy hazafelé el ne felejtse megvenni a halat vacsorára, aztán lemerevedett. Egy pillanat! Ezt a lányt láttam valahol! Ezután már csak föl kellett túrniuk néhány évre visszamenőleg az eltűnt személyek aktáit, amíg az egyikből ki nem kandikált az a bizonyos, most még egyszer, utoljára fölbukkanó arc. Grace Audrey Corrigan volt a neve, két évvel fiatalabb volt nálam. Az apját Albert Corrigannek hívták, és egy Merrigullan nevű hatalmas szarvasmarhatelepen dolgozott, Nyugat-Ausztrália valamelyik végtelen, nevenincs síkságán. Tizenhárom éve nem látta a lányát. Frank elmondta neki, hogy én vagyok az a nyomozó, aki a legtöbbet foglalkozott az üggyel, és aki végül feltörte a diót. Albert Corrigan olyan brutális akcentussal beszélt, hogy eltartott egy ideig, mire megszokta a fülem. Arra számítottam, hogy millió kérdéssel bombáz majd, de nem kérdezett semmit, legalábbis eleinte, viszont olyasmiket mondott el nekem, amit én soha nem kérdezhettem volna meg tőle. Nagydarab embert sejtető, mély, rekedtes hangon beszélt, lassan, nagy szünetekkel, mintha nem lenne hozzászokva, hogy ennyit járatja a száját. Azért elég sok mindent mesélt. Tizenhárom éve tartogatta a szavakat, várva, hogy ez a nap egyszer rávirradjon. Gracie jó kislány volt, mondta Albert Corrigan. Vágott az esze, mint a borotva, bőven felvették volna egyetemre, de nem érdekelte. Otthon ülő típus volt, nyolcéves korában már elmagyarázta az apjának, hogy amint betölti a tizennyolcat férjhez megy valamelyik fiatal munkáshoz, hogy átvehessék a telepet, és ha a szülei megöregszenek, gondjukat viselhessék. - Eltervezett mindent - mondta az apja, akinek a hangjában végig ott bujkált egy régi mosoly árnya. - Mondta nekem, hogy pár év múlva már ezt is tartsam észben, amikor munkásokat veszek föl, figyeljem, hogy ki lehet megfelelő férjjelölt. Azt mondta, a magas, szőke fickók tetszenek neki, és nem bánja, ha egy férfi kiabál, de a részegeseket nem szereti. Gracie mindig is tudta, mit akar. Kilencéves volt, amikor az anyjából dőlni kezdett a vér, miközben világra hozta a kisöccsét, és mire az orvos odaért, elvérzett - Gracie ehhez még kicsi volt - mondta az apja. Abból, ahogy hirtelen elhalkult a hangja, tudtam, hogy ezt már milliószor átgondolta, valósággal beleégette magát az agyába. - Ezt egyből tudtam, amikor elmondtam neki. Ahogy nézett... Egyszerűen kicsi volt még ahhoz, hogy ilyesmit halljon. Ott helyben összeroppant. Ha csak pár évvel idősebb lett volna, talán átvészeli a dolgot. De ezek után megváltozott. Nem látványosan, nem is igen lehetett észrevenni. Továbbra is remek kislány, volt, megcsinálta a leckéjét, meg minden, nem beszélt vissza. Átvette a háztartást is. Az a pici lány marhapörköltet főzött vacsorára, ahogy az anyjától látta, pedig alig érte föl a tűzhelyet De már nem tudtam, mi játszódik le a fejében. Amikor Albert Corrigan szünetet tartott, légköri zörejeket hallottam, hosszan kitartott,

tompított hangot, mintha tengeri kagylót tartottam volna a fülemhez. Arra gondoltam, bárcsak többet tudnék Ausztráliáról. A sivatag vöröslő földje jutott eszembe, a napsütés, amely úgy vág az ember arcába, mint egy kiáltás; girbegurba, szívós, életüket a semmiből fenntartó növények és végtelén, szédítő, az embert egészben lenyelő terek. Grace tízéves korában szökött meg először. Pár óra alatt megtalálták. Elfogyott a vize, és sírt mérgében az út szélén, de egy év múlva újra megpróbálta, majd újabb egy év elteltével harmadszor is. Mindig egy kicsivel messzebbre jutott. Két szökés között soha nem hozta a szóba a témát, és amikor az apja beszélni akart róla, üres tekintettel, szótlanul nézett rá. Albert Corrigan soha nem tudhatta, nem arra ébred-e másnap, hogy Grace nincs sehol. Nyáron betakarózva, télen takaró nélkül aludt, hogy ne merüljön túl mély álomba, és fölébredjen, ha kattan az ajtó. - Tizenhat éves korában aztán sikerült neki - mondta az apja, és hallottam, hogy nagyot nyel. - Elcsórt háromszáz fontot a matracom alól, meg egy kisteherautót a farmról, és az összes többi kocsinak leeresztette a kerekeit. Mire a nyomába eredtünk, eljutott a városba, otthagyta a teherautót egy benzinkútnál, és lestoppolt valami kelet felé tartó kamiont. A zsaruk azt mondták, mindent megtettek, de ha ő nem akarja, hogy megtalálják... Nagy az ország. Négy hónapig nem hajlott felőle. Álmaiban Grace élettelenül hevert az út szélén, és dingók lakmároztak belőle a hatalmas, vörös telihold fényénél. Aztán a születésnapja előtti napon Albert Corrigan képeslapot kapott. - Várjon egy percet - mondta. Papírzörgés, puffanás, távoli kutyaugatás. - Megvan. Azt mondja: Kedves Apu, boldog szülinapot. Jól vagyok. Van munkám, és rendes barátaim is. Nem jövök vissza, csak életjelt akartam adni magamról. Szeretettel.- Grace. P.S. Ne aggódj, nem lettem prosti. - Albert Corrigan kurtán, rekedtesen elnevette magát. - Ez már valami, nem? Tudja, igaza volt, pont emiatt aggódtam. Ott van egy csinos lány, akinek semmi végzettsége... De ha nem lett volna igaz, akkor nem írta volna. Gracie nem olyan volt. A postabélyegző szerint,Sydneyben adták föl a lapot. Grace apja otthagyott csapot-papot, azonnal a legközelebbi reptérre hajtott, és még elérte a keleti postajáratot. Sydneyben silány minőségű, fénymásolt fotókat ragasztgatott a lámpaoszlopokra „LÁTTA EZT A LÁNYT?" felirattal. Nem jelentkezett senki. A következő születésnapi üdvözlőlap Új-Zélandról érkezett: Kedves Apu, boldog szülinapot. Kérlek, ne keress tovább. El kellett költöznöm, mert megláttam egy plakátot a fényképemmel. JÓL VAGYOK, úgyhogy hagyd ezt abba. Szeretettel. Grace. P.S. Nem lakom Wellingtonban, csak azért utaztam ide, hogy ezt a lapot föladjam, úgyhogy ne fáradj. Albert Corrigannek nem volt útlevele, azt se tudta, hogy kell olyat szerezni. Grace-t már csak néhány hét választotta a tizennyolcadik születésnapjától, és a wellingtoni zsaruk nem titkolták, hogy nemigen tehetnek semmit, ha egy egészséges, nagykorú ember úgy dönt, elköltözik otthonról. Wellingtonból még két lap érkezett - Grace megírta, hogy van egy kutyája meg egy gitárja -, aztán 1996-ban San Franciscóból adott életjelt. - Tehát végül kijutott Amerikába - mondta az apja: - A jóisten tudja, hogy sikerült neki. Azt hiszem, Gracie sosem hagyta, hogy bármi is az útjába álljon. - Kiderült, hogy jól érzi magát ott, villamossal jár dolgozni, és egy szobrásznő a lakótársa, aki megtanította kerámiát készíteni. Egy évre rá

azonban már Észak-Karolinában volt, minden magyarázat nélkül. Négy lap jött onnan, aztán egy beatleses Liverpoolból, majd három Dublinből. - A maga születésnapja be volt jelölve a határidőnaplójában - mondtam. - Tudom, hogy küldött volna lapot az idén is. - Igen - mondta az apja. - Alighanem küldött volna. Harsány, esztelen rikoltás hallatszott a háttérből, valami madár lehetett. Elképzeltem a viharvert faverandán üldögélő férfit, akit minden irányban végtelen pusztaság vesz körül, amelynek megvannak a maga kristálytiszta, könyörtelen szabályai. Hosszú csönd állt be. Azon kaptam magam, hogy időközben finoman becsúsztattam a szabad kezemet a topom alá, hogy megérintsem a Samtől kapott eljegyzési gyűrűt. Amíg hivatalosan le nem zárul a Tükör-művelet, nem tudhat róla senki, mert a belügyön kollektív gutaütést váltana ki az információ. Ezért az anyámtól rám maradt szép aranyláncon hordtam. A két mellem között volt a gyűrű, nagyjából ott, ahova a mikrofont csíptették. Még hideg napokon is úgy éreztem, hogy melegebb, mint a bőröm. - Mi lett belőle? - kérdezte végül Albert Corrigan. - Milyen volt? Halkabb, érdesebb lett a hangja. Tudnia kellett, milyen volt a lánya. Eszembe jutott MayRuth, aki szobanövényt vitt ajándékba a vőlegénye szüleinek, Lexie, ahogy vihorászva dobálja Dánielt eperrel, Lexie, ahogy a magas fűbe rejti a cigarettatárcát, és halvány gőzöm sem volt, hogy mi a válasz. - Változatlanul okos lány volt - mondtam. - Doktorálni készült angol irodalomból. És változatlanul nem hagyta, hogy bármi is az útjába álljon. A barátai szerették, és ő is szerette őket. Boldogok voltak együtt. - Mindazok ellenére, amit a végén ők öten egymás ellen elkövettek, hittem abban, hogy ez így volt. És most is hiszek benne. - Ez az én kislányom - mondta eltűnődve Albert Corrigan. - Igen, ez az én kislányom. Nem tudhattam, min gondolkodik. Kis idő múlva nagy levegőt vett, és kizökkent merengéséből. - Mégis az egyik barátja ölte meg igaz? Hosszú ideig tartott, mire rászánta magát, hogy ezt megkérdezze. - Igen - feleltem. - De nem szándékosan tette, ha ez vigasz. Szó sem volt előre kitervelt gyilkosságról. Csak vitatkoztak, és a fiúnak kés volt a kezében, mert éppen mosogatott, és elvesztette az önuralmát. - Szenvedett? - Nem - mondtam. - Nem, Mr. Corrigan. A patológus szerint az eszméletvesztés előtt csak annyit érezhetett, hogy ki van fulladva, és felgyorsult a szívverése. Mint egy kiadós futás után. - Majdnem hozzátettem, hogy békés halála volt. Csak a két ökölbe szorult keze... Az apja olyan sokáig nem szólalt meg, hogy már azt hittem, megszakadt a vonal, vagy egyszerűen letette a kagylót, és kisétált a szobából. Arra gondoltam, talán a veranda korlátjának támaszkodik, és mélyeket szippant a vad vidék hűvös esti levegőjéből. Közben kezdtek visszaszállingózni az emberek az ebédszünetről. Lábdobogás hallatszott a lépcső irányából, valaki papírhegyekről nyavalygott a folyosón, Maher harsányan, vérmesen

hahotázott. Legszívesebben rászóltam volna „Lexie" apjára, hogy Siessen, nincs már sok időnk! Végül hosszú, komótos sóhaj szakadt föl belőle. - Tudja, mire emlékszem a legjobban? - szólalt meg. - A szökése... az utolsó szökése előtti estére. Vacsora után kint ültünk a verandán, és Gracie belebelekortyolt a sörömbe. Gyönyörű volt, jobban hasonlított az anyjára, mint valaha. Mosolygott rám. Azt hittem, ez azt jelenti... szóval, azt hittem, végre megnyugodott. Vagy talán megtetszett neki valamelyik munkás. Pont úgy nézett ki, mint egy szerelmes leány. Azt gondoltam: Ez a mi kis babánk, Rachel. Hát nem gyönyörű? Lám, végül szépen helyrejött. Furcsa érzések kezdtek mocorogni bennem, törékenyek, mint a lámpa körül keringő éjjeli lepkék. Tehát Frank nem tett említést a titkosügynök-históriáról, az én szerepemről. Valóban helyrejött, Mr. Corrigan - mondtam. - A maga módján helyrejött. - Lehet - mondta. - Úgy tűnik, igen... - Megint rikoltott egyet az a madár. Hosszú, keserves jajkiáltását elnyelte a végtelen. - Szóval azt hiszem, igaza van: az a fickó nem akarta megölni őt. Azt hiszem, annak, ami történt, így vagy úgy, de előbb-utóbb meg kellett történnie. Gracie nem volt ebbe a világba való. Kilencéves kora óta menekült előle. Ekkor beviharzott az irodába Maher, odaüvöltött valamit nekem, majd levágott az asztalára egy ragacsosnak látszó süteményt, és elkezdte kibelezni. A kagylóból jövő légköri zajokat hallgatva eszembe jutottak az Amerika és Ausztrália végtelen, vad területein csapatostul, szabadon száguldozó vadlovak. Hiúzok, dingók támadásait verik vissza, azt eszik, amit találnak, és a tűző nap aranyszínűre festi a gubancos sörényüket. Gyerekkori barátom, Alan egyszer dolgozott egy wyomingi ranchon, J l - es, azaz nyári munkavállalói vízummal. Ő látta, hogy törik be ezeket a lovakat. Mesélte nekem, hogy hébe-hóba akad egy, amely a csontja velejéig vad, és egyszerűen lehetetlen betömi. Ezek a lovak addig hadakoztak a gyeplővel meg a kerítéssel, mígnem összevissza szabdalták magukat, és patakzott belőlük a vér, és ripityára tört a lábuk, vagy nyakukat szegték. Mindhalálig küzdöttek a szabadságukért. Franknek végül igaza lett: egyikünknek sem esett baja a Tükör-művelet miatt, vagy legalábbis senkit sem rúgtak ki, nem csuktak le, és Frank alighanem így érti azt, hogy „nem esett baja senkinek". Ő kapott három nap szabadságmegvonást meg egy írásbeli dorgálást a hivatalos indoklás szerint azért, mert kicsúszott a kezéből a nyomozás. A nagy zűrzavar miatt valakin el kellett verni a port, és az volt az érzésem, hogy a belső ügyosztály ezer örömmel választja erre a célra Franket. A média tett egy tétova kísérletet, hogy rendőri brutalitást kiáltva indulatokat szítson, de nem állt szóba velük senki, csupán azt sikerült megörökíteniük, ahogy Rafe beint egy fotósnak. A kép föl is bukkant az egyik bulvárlapban, de a közerkölcs védelmében manipulálták egy kicsit: a magasba lendülő középső ujj lemaradt róla, nehogy sokkolja az ártatlan gyermekeket. Én letudtam a kötelező penzumomat a pszichológusnál, aki odavolt a gyönyörtől, hogy újra láthat. Produkáltam neki egy rakás, enyhe traumára utaló tünetet, amelyekkel aztán az ő szakavatott irányításával néhány hét alatt „megbirkóztam". Megkaptam tőle a szükséges igazolást, és a magam módján, egyedül próbáltam földolgozni a Tükör-műveletet. A dilidoki csak fölizgatta volna magát, ha elmondom neki, hogy Lexie Madison iránt a lelkem mélyén elsősorban hálát érzek.

Az apja születésnapjára írt lapok postabélyegzője alapján elég könnyű volt lenyomozni az életútját. Nem kellett volna fáradnunk vele, hiszen amit az előtt csinált, hogy megölette volna magát nem, tartozott ránk, de Frank azért a végére járt. Kommentár nélkül küldte át nekem az aktát, amelyre rá volt pecsételve, hogy „LEZÁRVA". Sydneyben nem akadtak a nyomára. Akkor jártak hozzá a legközelebb, amikor egy szörfös tenyészcsődörnek úgy rémlett, mintha látta volna fagylaltot árulni a Manley Beachen, és mintha Hazelnek hívták volna. A fiú azonban túl bizonytalan és túl ostoba volt ahhoz, hogy megbízható szemtanúként kezeljék. Új-Zélandon viszont kiderült, hogy ott Naomi Ballantine néven futott, és az ügynökségen, amelyik kiközvetítette alkalmi munkákra, soha nem láttak nála hatékonyabb irodai recepcióst - egészen addig, amíg egy elégedett ügyfél el nem kezdte győzködni, hogy vállaljon náluk teljes munkaidős állást. San Franciscóban „hippi-pipi" volt Alanna Goldman néven, egy strandcikkeket árusító boltban dolgozott, és előszeretettel szívott füvet tábortűznél üldögélve. A barátai által készített fényképek mezítláb, kagylókból felfűzött nyaklánccal, levágott szárú farmerben örökítették meg, derékig érő, göndör fürtjeibe belekapott az óceán felől fújó szellő. Liverpoolban Mags Mackenzie néven feltörekvő ifjú kalaptervező volt, aki hétköznapokon felszolgált egy sajátos stílusú koktélbárban, a hétvégén pedig a piacon árulta a kalapjait. A fényképen egy széles karimájú, piros bársonyszalagos darab volt a fején, az egyik fülére rálógott a selyemből és csipkéből varrt, buggyos kis dísz, és. tele szájjal nevetett. Az ottani lakótársai pörgős, éjszakázó lányok voltak, akik nagyjából olyasmiben utaztak, mint ő: divattervezés, vokálozás meg valami „városi művészet" vagy micsoda. Elmondásuk szerint két héttel az előtt, hogy megpattant, márkatervezői szerződést ajánlott neki egy trendi, divatcég. Nem aggódtak különösebben, amikor egy reggel arra ébredtek, hogy nincs sehol. Azt mondták, Mags föltalálja magát bárhol, föltalálta magát mindig is. Chad levele hozzá volt gemkapcsozva egy életlen fényképhez. Tóparton állnak a rekkenő nyári hőségben, és a túlméretezett pólót viselő, hosszú copfos „May-Ruth" szégyellős mosollyal félrekapja a fejét. Chad borzas, aranyszőke üstökű, napbarnított, nyakigláb fickó. Átkarolja szíve hölgyét, és úgy néz rá, mint aki nem hisz a szemének, hogy ilyen szerencséje van. Csak azt kívánom, bárcsak adtál volna egy esélyt, hogy veled tartsak - állt a levélben. Egyetlen esélyt, May. Elmentem volna veled bárhova. Bármit is kerestél, remélem, megtaláltad. Jó lenne tudni, mi volt az, és miért nem én voltam az. Lefénymásoltam a fényképeket meg a kihallgatási jegyzőkönyveket, majd ráragasztottam az aktára egy Post-lt cédulát ráírtam, hogy „Köszönöm", és visszaküldtem Franknek. Másnap délután korábban leléptem az irodából, és elmentem Abbyhez. Az új címe benne volt az ügy aktájában: Ranelagh-ban lakott egy roskatag házban. Az előkert pázsitját fölverte a gaz, a bejárati ajtó mellett irdatlan sok csengő sorakozott. A járdán várakoztam a korlátnak támaszkodva. Öt óra volt, tudtam, hogy Abby hamarosan hazajön, hiszen a szokás nagy úr. Azt akartam, hogy már messziről meglásson, és mire odaér, fölkészülhessen lelkileg a találkozásra. Úgy félóra múlva befordult a sarkon. Hosszú, szürke kabát volt rajta, kezében két szatyor. Túl messze volt még ahhoz, hogy láthassam az arcát, de a fürge, kecses járásáról egyből

fölismertem. Láttam a pillanatot, amikor észrevett: hátrahőkölt, és jól megmarkolta a szatyrait, amelyek kis híján kiestek a kezéből. Ezután egy jó darabig csak állt a néptelen járda közepén, fontolgatva, hogy nem lenne-e jobb, ha sarkon fordulna, és elmenne bárhová, csak el innen. Végül kicsit megemelkedett a válla: nagy levegőt vett, és elindult felém. Eszembe jutott a házban töltött első reggel, amikor a konyhaasztalnál ülve arra gondoltam, más körülmények között barátnők is lehetnénk. A kapunál megállt, és mozdulatlanul, ráérősen, rendíthetetlen nyugalommal vizsgálgatta az arcomat. - Ki kéne rugdosnom belőled a szart is - szólalt meg végül. Nem úgy nézett ki, mintha képes lenne rá. Sokat fogyott, és a kontyba fogott haja még vékonyabbnak mutatta az arcát, de nem csak erről volt szó. A bőre sem volt olyan fényes, rugalmas, mint az, előtt. Most először kaptam egy villanásnyi ízelítőt abból, hogy milyen öregasszony lesz belőle: egyenes hátú, éles nyelvű, szikár, megfáradt tekintetű. - Teljes joggal tennéd - mondtam. - Mit akarsz? - Öt percet kérek. Kiderítettünk ezt-azt Lexie-ről. Gondoltam, talán érdekel. Esetleg... nem is tudom. Talán segíthet. Doc Martens bakancsos, langaléta kölyök furakodott be mellettünk a kapun, fülén iPoddal. Bement a házba, és bevágta maga mögött az ajtót. - Bejöhetek? - kérdeztem. - Vagy ha nem akarod, itt is maradhatunk. Csak öt perc. - Hogy is hívnak? Mondták, de nem jut eszembe. - Cassie Maddox. - Cassie Maddox nyomozó - ízlelgette a nevemet Abby. Kis szünet után átvette az egyik szatyrot a csuklójára, és előkereste a kulcscsomóját. - Oké. Akkor már akár be is jöhetsz. Ha azt mondom, elmész, akkor elmész. - Bólintottam. Az épület hátsó felében lakott, az első emeleten. Az egyszobás lakás még az enyémnél is kisebb és sivárabb volt: ágy, karosszék, bedeszkázott kandalló, mini hűtőszekrény, az ablaknál parányi asztalka és egyetlen szék. Konyhába vagy fürdőszobába vezető ajtó sehol, a falakon semmi, a kandallópárkányon sem sorakoztak csecsebecsék. Odakint meleg volt az este, de a lakásban hűvös volt a levegő, mint a víz. A plafonon halvány, penészes foltok éktelenkedtek, egyébként viszont tisztára volt sikálva minden az utolsó négyzetcentiméterig, és a nagy, nyugatra néző tolóablakon beáradó napsugarak melankolikus, vöröslő fénybe vonták a lakást. Eszembe jutott, milyen gazdagon díszített, otthonos fészekké varázsolta Abby a szobáját Whitethorn House-ban. Abby ledobta a két szatyrot a padlóra, majd lerázta magáról a kabátját, és föltette az ajtón lévő akasztóra. A bevásárlószatyrok pirosló nyomot hagytak a csuklóján, mintha bilincsbe verték volna. - Nem olyan szar hely, mint gondolod - mondta dacosan; de a hangjában ott bujkált az elgyötörtség. - Van saját fürdőszobám - tette hozzá -, igaz, kint a

lépcsőfordulóban, de hát mit tehetünk. - Én nem gondolom, hogy szar hely lenne - mondtam, ami bizonyos fokig igaz is volt, hiszen laktam én ennél rosszabb lakásban is. - Csak arra számítottam... gondoltam, biztos fizetett valami kártérítést a biztosító. A ház után. Abby egy pillanatra összepréselte az ajkait. - Nem volt bebiztosítva - mondta. - Gondoltuk, ha már eddig kitartott, okosabb, ha a felújítására fordítjuk a pénzt. Hülyék voltunk. Kinyitott egy ruhásszekrénynek kinéző valamit. Volt benne egy parányi mosogató, egy kétlángú főzőtűzhely meg pár fiókos polc. - Úgyhogy eladtuk a telket Nednek. Nemigen volt más választásunk. Ned győzött - vagy talán Lexie vagy a ti bandátok vagy a pasas, aki fölgyújtotta, nem tudom. A lényeg, hogy valaki más győzött. - Akkor miért laksz itt - kérdeztem -, ha nem tetszik? Abby vállat vont. Nekem háttal állva pakolta be a fiókokba, amit vásárolt-, babfőzelékkonzervet, paradicsomkonzervet, egy zacskó kukoricapelyhet az olcsóbb fajtából. A vékony, szürke pulóver alatt olyan finom, törékeny volt a lapockája, mint egy gyereké. - Ez volt az első lakás, amit megláttam. Muszáj volt laknom valahol. Miután a haverjaid elengedtek minket, az áldozatvédelmisek beköltöztettek egy borzalmas panzióba Summerhillben. Pénzünk nem volt, mert a nagy részét betettük a fatálba - amint azt te is jól tudod -, és elégett a tűzben. A házinéni reggel tízkor elzavart minket otthonról, és este tízre otthon kellett lennünk. Egész nap a könyvtárban bámultam a semmibe, este meg egyedül ücsörögtem a szobámban, mert Rafe-fel és Justinnal nem igazán voltam beszélő viszonyban... Amint lehetett, eljöttem. Most, hogy eladtuk a telket, logikus lenne, hogy a rám eső részből letegyem az előleget egy lakásra, de ahhoz kéne valami munka, hogy fizetni tudjam a részleteket, és amíg be nem fejezem a PhD-met... Egyszerűen túl bonyolultnak tűnik ez az egész. Mostanában nehezen hozok meg bármiféle döntést. De ha elég sokáig halogatom, az összes pénz elmegy lakbérre, és a helyzet megoldódik magától.. - A Trinityn vagy még? - Sikítani tudtam volna ettől a furcsa, feszült, tojásokon lépkedő társalgástól, azok után, hogy táncoltam Abby énekére, és az ágyamon ülve, csokis kekszet eszegetve meséltük el egymásnak életünk legszörnyűbb csókját. Most viszont még ahhoz sem igazán volt jogom, hogy egyáltalán szóba álljon velem, és nem tudtam áttörni a falat, nem tudtam újra megtalálni őt. - Ha már elkezdtem, akár be is fejezhetem - mondta. - Mi van Rafe-fel és Justinnal? Abby becsapkodta a kis fiókokat és a hajába túrt. Ezt a mozdulatát már vagy ezerszer láttam. - Nem tudom, mit kezdjek veled - mondta kurtán-furcsán. - Nem tudom eldönteni, hogy elmondjak neked mindent töviről hegyire, vagy jól beolvassak neked, amiért ezt művelted velünk, akik állítólag a legjobb barátaid voltunk, vagy esetleg megmondjam, hogy húzzál a picsába, szemét zsaru, törődj a magad dolgával, és szádra ne merd venni a

nevüket. Azt sem... Azt sem tudom, hogy szóljak hozzád. Még csak azt sem tudom, hogy nézzek rád. Mit akarsz tőlem? Körülbelül két másodperc hiányzott ahhoz, hogy kidobjon. - Hoztam valamit - mondtam sietve, és előkotortam a hátitáskámból a fénymásolatokat. - Tudod, hogy Lexie álnéven élt, ugye? Abby keresztbe fonta a karját, és óvatos, kifejezéstelen arccal méregetett. - Mondta az egyik haverod. Nem jut eszembe a neve. Kezdettől fogva ott nyüzsgött, le se szállt rólunk. Köpcös, szőke pasas, galwayi akcentussal beszél. - Sam O'Neill - mondtam. Akkor már az ujjamon viseltem a gyűrűt és többé-kevésbé lecsengett az ezzel kapcsolatos össznépi szívatás is, amely a szeretetteljes évődéstől a mélységesen rosszmájú megjegyzésekig terjedő skálán mozgott. A gyilkossági csoporttól még kaptunk is eljegyzési ajándék gyanánt valami homályos rendeltetésű, ezüsttálszerű micsodát. Attól azonban nem kellett tartanom, hogy Abby összefüggést fedez föl Sam és a gyűrű között. - Igen, ő. Azt hiszem, arra számított, hogy a sokk hatására majd mindent kitálalunk, vagy mit tudom én. Szóval álnéven élt, és? - Lenyomoztuk - mondtam, és felé nyújtottam a fénymásolatokat. Abby elvette a paksamétát, és a hüvelykujja körmével egyszerre végigpörgette a lapokat. Eszembe jutott, hogy milyen ügyesen, könnyedén keverte a kártyát - Mi ez a sok papír? kérdezte. - Fényképek meg kihallgatási jegyzőkönyvek. Azokból a városokból, ahol különböző álneveken megfordult. - Abby továbbra is úgy nézett rám, hogy az fölért egy arculcsapással. Határozott, végleges, megmásíthatatlan elutasítás áradt a tekintetéből. - Gondoltam, megillet téged a választás lehetősége. Hogy megtarthasd ezeket, ha akarod. Abby az asztalra dobta a dossziét, és folytatta a szatyrai kipakolását. Most a parányi frizsiderbe préselte be a fél liter tejet meg valami csokihabos micsodát lefóliázott műanyag tálcán. - Nem akarom - mondta. - Tudok Lexie-ről mindent, amit tudnom kell. - Gondoltam, ez talán magyarázatot adhat pár dologra. Hogy miért tette, amit tett. Lehet, hogy úgy érzed, jobb, ha nem tudod, de... Abby fölpattant. Vadul lengett a kis hűtő ajtaja. - Mi a francot tudsz te erről? Még csak nem is találkoztál Lexie-vel! Kurvára nem érdekel, ha álnéven élt, és ha egy tucat városban tucatnyi különböző ember volt! Ez mind nem számít. Én ismertem őt. Együtt éltem vele. És az nem csak megjátszás volt. Olyan vagy, mint Rafe apja, aki folyton a való életről hadovál. Az volt a való élet! Sokkal valóságosabb volt, mint ez itt. - Állát fölszegve mutatott körbe a fejével a kis szobában. - Nem erre gondoltam - mondtam. - Csak arra, hogy szerintem nem akart bántani titeket Egyikőtöket sem. Abszolút nem erről volt szó. Abbyből kis szünet után mintha kiment volna a levegő. Meggörnyedt egy kicsit. - Aznap is ezt

mondtad. Hogy csak bepánikoltál, mármint nem te, hanem ő. A baba miatt. - Hittem, hogy így is volt - mondtam. - És ma is hiszem. - Igen - mondta Abby. - Ahogy én is, és kizárólag ezért engedtelek be ide. - Határozott mozdulattal beljebb nyomott valamit a hűtő egyik polcán, majd rácsapta az ajtót. - Mit gondolsz, Rafe és Justin szeretné látni ezeket a dolgokat? - kérdeztem. Abby gombócot gyúrt a két nejlonszatyorból, és begyömöszölte őket a szék támlájára akasztott nagyobb szatyorba. - Rafe Londonban van - mondta. - Amint megengedték a haverjaid, hogy utazzunk, egyből elment. Az apja talált neki valami munkát, nem tudom pontosan, mit. Valami pénzügyi dolog. Abszolút nincs rá képesítése, és valószínűleg szarul csinálja, amit csinál, de amíg apuci ott van a közelben, nem rúgják ki. - Istenem! - mondtam önkéntelenül. - Nyomorultul érezheti magát. Abby vállat vont és gyors, kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. - Nem sokat beszélünk. Párszor fölhívtam a telek eladása ügyében, nem mintha érdekelné. Mindig azt mondja, csináljak, amit akarok, és küldjem el neki, amit alá kell írnia, de azért meg kell kérdeznem. Mindig este telefonáltam, és a háttérzajokból ítélve többnyire valami procc kocsmában lehetett, vagy nightclubban. Hangos zene, ordítozó emberek. Raffynek szólítják. Úgy hetvenöt százalékig mindig részeg volt, ami téged aligha lep meg, de a hangja nem arról árulkodott, hogy nyomorultul érezné magát. Ha ez vigasztal. Rafe mosolya a holdfényben, ahogy oldalvást rám villan a tekintete... A meleg ujjai az arcomon... Rafe Lexie-vel, valahol... Az a falfülke még mindig nem hagyott nyugodni. - És mi van Justinnal? - Ő visszament Észak-Írországba. Próbált kitartani a Trinityn, de nem bírta elviselni. Nem csak azt, hogy megbámulják, és összesúgnak a háta mögött, bár az is elég szörnyű volt, hanem... hogy semmi sem a régi. Párszor hallottam, hogy sír a kutatófülkéjében. Aztán egy napon egyszerűen képtelen volt bemenni a könyvtárba. Pánikrohamot kapott a bölcsészkari épületben, mindenki szeme láttára. Mentővel kellett elvinni. Utána már nem jött vissza. Levette a kis hűtő tetején akkurátusan felstószolt pénzérmék közül a legfelsőt, bedobta a villanyórába, és elfordította a gombot. - Párszor beszéltem vele - folytatta. - Angolt tanít egy fiúiskolában, egy szülési szabadságon lévő nőt helyettesít. Azt mondja, a kölykök elkényeztetett kis szörnyetegek, és majdnem minden reggel fölírják a táblára, hogy „Mr. Mannering buzi", de legalább nyugis hely - kint van valahol a pusztában -, és a többi tanár békén hagyja. Kétlem, hogy akár neki, akár Rafe-nek kellene ez a cucc. - Az asztal felé intett a fejével. - Én pedig nem kérdezem meg tőlük. Ha beszélni akarsz velük, végezd el a piszkos munkát magad. De figyelmeztetlek: nem hiszem, hogy szétveti majd őket az öröm, ha hallanak felőled. - Ezért nem hibáztatom őket - mondtam. Az asztallaphoz kocogtatva összeráztam a paksamétát. Az ablak alatt, a hátsó kertben elburjánzott a növényzet, és tele volt dobálva rikító színű chipseszacskókkal meg üres üvegekkel. Abby a hátam mögött abszolút egyenletes, színtelen hangon megszólalt: - Tudod, mindig

gyűlölni fogunk téged. Nem fordultam meg. Akár tetszett, akár nem, ebben a kis szobában az arcom még mindig fegyver volt, csupasz pengeként hasított kettőnk közé. Abbynek könnyebb volt beszélnie, ha nem látta. - Tudom - mondtam. - Ha valamiféle feloldozásra vársz, rossz helyre jöttél. - Nem arra várok - feleltem. - Csak ez az egyetlen dolog, amit föl tudok ajánlani neked, ezért úgy gondoltam, muszáj megpróbálnom. Tartozom neked ennyivel. Kis szünet után felsóhajtott - Azért nem gondoljuk, hogy csak te lennél a hibás. Nem vagyunk hülyék. Már mielőtt odajöttél volna... - Éreztem, hogy megmozdul. Áthelyezi a testsúlyát, hátrasimítja a haját vagy ilyesmi. - Dániel egész végig azt hitte, hogy még helyre tudjuk hozni a dolgokat, hogy úgy élhetünk majd, mint azelőtt. De azt már nem lehetett. Még ha Lexie tényleg túl is élte volna... Azt hiszem, amikor a haverjaid átlépték a küszöbünket, már késő volt Túl sok minden változott meg. - Te és Dániel - mondtam. - Rafe és Justin. Újabb röpke szünet. - Szóval ennyire nyilvánvaló volt. Azon az éjszakán, amikor Lexie meghalt... másképp nem tudtuk volna átvészelni. És nem kellett volna, hogy ez olyan nagy ügy legyen. Azelőtt is történt ez-az, és normálisan tudta kezelni mindenki. De akkor éjjel... Hallottam, hogy nyel. - Tudod, azelőtt valahogy kiegyensúlyozottabbak voltunk. Mindenki tudta, hogy Justin szerelmes Rafe-be, de ez a dolog diszkréten meghúzódott a háttérben. Én pedig még csak rá se jöttem, hogy... Mondd, hogy hülye vagyok, de tényleg nem jöttem rá. Abban a tudatban éltem, hogy Dániel a legjobb barát, akit csak kívánhatnék magamnak. Azt hiszem, eléldegélhettünk volna így még jó ideig, akár örökké - vagy talán mégsem. Az az éjszaka viszont más volt. Abban a másodpercben, amikor Dániel kimondta, hogy „Lexie halott", megváltoztak a dolgok. Egy csapásra tisztábban látszott minden, olyan tisztán, hogy azt nem lehetett elviselni. Mintha bekapcsolnának valami nagyon erős fényt, és soha többé nem tudnád lecsukni a szemed egy pillanatra sem. Érted, mire gondolok? - Igen - mondtam. - Értem. - Azok után, még ha Lexie tényleg haza is jött volna, nem tudom, hogy... Félbemaradt á mondata. Megfordultam. Élénken figyelt engem, közelebbről, mint vártam. Nem olyan a hangod, mint az övé - mondta. - Még csak a mozgásod sem olyan. Hasonlítasz rá egyáltalán bármiben is? - Voltak közös vonásaink - feleltem. - De nem voltunk egyformák. Abby bólintott. Kis szünet után megszólalt: - Szeretném, ha most elmennél. Már a kilincsen volt a kezem, amikor hirtelen, szinte vonakodva megszólalt: - Akarsz hallani valami furcsát? Kezdett sötétedni. Az arca mintha lassan beleolvadt volna a félhomályos szobába. - Az egyik

alkalommal, amikor fölhívtam Rafe-et, nem abban a nightclubban vagy miben volt, hanem otthon, a lakása erkélyén. Késő este volt. Beszélgettünk egy kicsit. Mondtam valamit Lexieről, hogy még mindig hiányzik, még akkor is, ha... mindennek dacára. Rafe erre elsütött valami frivol poént, hogy túl jól érzi magát ahhoz, hogy bárki is hiányozzon neki. De mielőtt válaszolt, volt egy kis szünet. Értetlen, zavart hallgatás. Mintha eltartott volna egy másodpercig, mire rájött, kiről beszélek, ismerem Rafe-et, esküszöm, kis híján megkérdezte: „Mit mondtál, ki hiányzik?" A plafon túloldalán egy mobiltelefon rázendített a Baby Got Backre, és valaki döngő léptekkel elindult, hogy fölvegye. - Elég részeg volt - folytatta Abby. Mint már mondtam. De akkor is... nem hagy nyugodni ez a dolog. Hogy nem kezdjük-e máris elfelejteni egymást. Hogy esetleg egy-két éven belül végképp kitörlődünk egymás emlékezetéből, mintha soha nem is találkoztunk volna. Hogy szemrebbenés nélkül elmegyünk majd egymás mellett az utcán. - Nincs múltunk - mondtam. - Nincs múltunk - ismételte elgondolkodva Abby. - Néha... - gyors lélegzetvétel - néha már nem is tudom fölidézni az arcukat Rafe-nél és Justinnal még el tudom ezt viselni, de Lexie... És Dániel... Elfordította a fejét, a profilját láttam az ablakban: a fitos orrát, a rakoncátlan hajfonatát. Tudod, szerettem őt - mondta. - És szerettem volna életünk végéig, annyira, amennyire csak hagyja. - Tudom - mondtam. Szerettem volna elmondani neki, hogy a szerelem elfogadásához ugyanúgy tehetség kell, mint ahhoz, hogy szeressünk. Hogy ugyanúgy bátorságot és kemény munkát igényel, és vannak emberek, akik valami okból soha nem jönnek rá a nyitjára. De nem mondtam el, inkább kivettem a táskámból a fénymásolatokat, és átpörgettem őket az ujjammal. Gyakorlatilag az orrom elé kellett tartanom a lapokat, hogy lássak belőlük valamit. Végül megtaláltam annak a bizonyos fotónak a kissé csíkos, színes másolatát, ahogy ők öten mosolyogva, hulló hóba és csöndbe burkolózva állnak Whitethorn House előtt. - Tessék - nyújtottam oda Abbynek. Szinte teljesen ránk sötétedett már, halvány volt a fénykép felé nyúló keze. Az ablakhoz lépett, és a gyér fény felé fordította a papírlapot. - Kösz - mondta kis szünet után. - Ezt megtartom. - Még akkor is ott állt, és nézte, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Abbynél tett látogatásom után reméltem, hogy hébe-hóba Lexie-vel álmodom majd. Hiszen a többiek emlékezetéből napról napra egyre inkább kikopik, és hamarosan örökre eltűnik. Nem marad belőle más, csak pár szál harangvirág meg egy galagonyafa egy romos házban, ahova nem teszi be a lábát senki. Úgy gondoltam, tartozom neki annyival, hogy álmodjak róla. De nem jött el hozzám. Bizonyára megkapta már tőlem, amit akart, bármi is volt az. Csak a házról álmodom, üresen áll, süti a nap, belepi a por, benövi a borostyán. Csoszogást, suttogást hallok, mindig épp csak a következő ajtó mögül vagy a következő lépcsőfordulóból, és valamelyikünk, vagy Lexie, vagy én, rám nevet a tükörből.

Egyetlen dologban reménykedem - hogy ez a lány soha nem állt meg. Remélem, hogy amikor a teste már nem tudott tovább futni, hátrahagyta azt is, mint minden mást, ami megpróbálta helyhez kötni őt. A gázpedálra lépett, futótűzként száguldott végig az éjszaka sztrádáin, levette a kormányról mindkét kezét és fejét hátravetve vonított az égre, mint egy hiúz. Aztán a fehér vonalak, a zöld fények egy szempillantás alatt belevesztek a sötétségbe, az autó gumija elvált a talajtól, és dübörögve futott végig a gerincén a borzongató szabadság. Remélem, hogy azon a romos házon sebes szélként áramlott keresztül minden, ami az övé lehetett volna: hajszalagok, a tenger tajtékzó hullámai, jegygyűrű, Chad síró édesanyja, apró, napégette ráncok, a vad, vöröslő bozótban vágtázó ló, a kisbaba első tejfoga meg a pici lapockája, mint két apró szárny, valahol Amszterdamban, Torontóban vagy Dubaiban. A nyári levegőben pörögve szállongó galagonyavirágok, Dániel magas mennyezet alatt, gyertyafénynél őszbe forduló haja, Abby andalító éneke. Az idő keményen dolgozik értünk mondta egyszer Dániel. Remélem, hogy ezért a lányért pokoli keményen dolgoztak az utolsó percei. Remélem, hogy abban a félórában sorra végigélte ezer és egy életét.