Demeter Norbert
A LANKY HÁZ HALOTT regény
1. fejezet Pennyville – most 1. Richard teste kezd teljesen elernyedni. Mintha valaki héliummal töltött lufikat kötözött volna a tagjaihoz, úgy érzi lebeg a karja, a lába, a feje, mindene. A szoba hullámzik körülötte, a körvonalak elmosódnak, s a hangok, mintha a messzeségből törnének felé és út közben elhalkulnának. A feje bódult a szertől, előtte az asztalon lustán csorog a vajszínű krém a fekete tortalapok közül. Szinte hallja émelyítő buggyanását, ahogy a fehér, porcelántányér szélére toccsan. Az öregember, Donald, – aki egy másik életben akár a barátja is lehetett volna – most ott ül vele szemben, a kis diófa dohányzóasztal másik oldalán, bűnbánó arccal nézi őt, szemeiben rettegés és megbánás, melyek azt súgják, máshogy döntene, ha ezt a néhány napot újrakezdhetné. Ráncos kezeit összekulcsolja az ölében, s a tartása még inkább megrogy. Sokkal öregebbnek látszik, mint első találkozásukkor, mintha lassan aszalódna, mint ablakpárkányon felejtett, szaftos füge a nyári nap fényében. Az öreg jobbján, Mrs. Piercon – mindenki Stellája –, arcán végtelen elégedettséggel nézi Richardot a hintaszékből, melyben lassan ringatózik. Papucscipőbe bújtatott lábai ütemesen koppannak a padlón. – Látod, Donald! Az az egyetlen falat is elég volt neki belőle – mondja mosolyogva. – Bár lehet, hogy elvétettem az adagot. Rég volt, hogy utoljára készítettem. Felkuncog, mint egy kislány, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, de izgalmát még a verés gondolata sem tudja lehűteni. – Hát, megvan már vagy harminckét éve – mondja Donald. Nem néz az asszonyra, csak bámulja összekulcsolt kezeit. – Sok éve, hogy nem járt erre senki, aki megkóstolhatta volna Stella világbajnok csokitortáját. Hangjában gúny csendül, keserűség, de az asszony nem mutatja jelét, hogy észrevenné. Vagy, hogy érdekelné. 13
– Igen – mondja nosztalgikus hangon. – Egészen mostanáig. Richard megnyalja a száját. A nyelve nedves érintése idegennek hat a cserepes ajkakon. Mintha nem is az ő szája lenne. Tagjai megállíthatatlanul folytatják a zsibbadást. Az altestét már nem is érezi. – Mi… mit a… adott…? A mondat halk bugyborékolásba fullad. Érezi, hogy köhögnie kellene, de a tüdejét nem tudja a sípoló lélegzésen kívül másfajta mozgásra bírni. – Ne erőltesse magát, kedvesem. A titkos hozzávalót tűzfűnek hívják. Igazán különleges. Csak nálunk terem meg. Egy pillanatra elhallgat, de csak azért, hogy még drámaibb legyen a hatás, majd titokzatosan folytatja: – A Sárkánykirály hozta el nekünk. Szavait csend követi, Richard szemei fennakadnak, szemhéja görcsösen pislant. Az információ feldolgozatlanul hullik tudatalattijába, mint mélységes, sötét kútba. Szájából vékony nyálcsík csorog végig az állán ezüstös kis patakként. – Van itt valami a földben, amit nagyon szeret – cseveg tovább Stella. – Mármint a tűzfű. Én teliholdkor szoktam szedni belőle, persze, nem hiszem, hogy attól erősebb vagy gyengébb lenne a hatása, csak úgy olyan stílusos. Olyankor igazi boszorkánynak érzem magam. Az öregre néz, talán megerősítést vár, de az továbbra is csak a kezeit bámulja. A nő finom fintort vág, orránál és vaskos szemöldökei között elmélyülnek a ráncok. Most ő is olyan vénségesnek látszik, mint az öregember. Mintha az elmúlt néhány nap évtizedek súlyát hagyta volna az arcán. – Szóval, leszedi az ember – mondja és ismét Richardra emeli hűvös tekintetét. – Olyan két-három csokorral kell, de nagyon óvatosan járjon el, ha egyszer el akarja készíteni! Viseljen kesztyűt! Mert ha hozzáér a levélhez, hát megnézheti magát. Ez a két-három csokor olyan tíz marok lehet. Na, ha már leszedte, kicsavarja a levét és két-két csepp megy a piskótába és a krémbe. Össszecsapja párnás tenyereit. – A hatást pedig érezheti. Jó magasba repít, nem igaz? Richard felmordul, Stella szemeit összeszorítva, vizslatva hunyorog rá. Mosolya most még inkább elmélyül. – De nem valószínű, hogy érdekelné a csokitortám receptje. Legalábbis most nem. Az már biztosan jobban izgatja, hogy mi
14
történik itt. Hogy tényleg igaz e az egész, amit ez a félkegyelmű vénember összehordott magának. Ó, nem kell semmit mondania! – szól sietve, mikor látja, hogy Richard meg akar szólalni. – Tudom, amit tudnom kell. És higyje el nekem, nem akarná, hogy elmeséljem mindazt, ami az elmúlt néhány évtizedben megtörtént itt. Arcára büszke mosoly ül. Megállítja a széket. – Igazából nem is az én tisztem, hogy beavassam a részletekbe. Donaldra néz. Szemei résnyire szűkülnek. – Az igaziakba, nem csak azokba a felületes dolgokba, amiket ez a vén bolond elsztorizgatott itt magának. Az igazi részletekbe. Nos, hamarosan megismerheti a történetet. Hiszen ezt akarta, nem? Felnevet. – Utána pedig megírhatja az egészet. Éppen itt az ideje egy igazi krónikásnak! Feláll a székből, megigazítja virágos szoknyáját és Richard mellé lép. Belebámul az arcába, felhúzza szemhéját és a pupillákat vizsgálja. – Jó – mondja jókedvűen. – Nagyon jó. A bejárati ajtóhoz megy, kinyitja és kifüttyent az éjszakába. A jelre két megtermett, középkorú férfi jelenik meg a tornácon. Testvérek. Látni a vonásaikon. – Vihetitek! – mondja nekik. – Felkészült a megvilágosodásra. A két férfi szó nélkül lép be a házba, Donaldra csupán egyetlen, morcos pillantást vetnek, majd Richard karjai alá nyúlnak és kiviszik a házból. Stella elindul a nyomukban. Az ajtóban megtorpan és visszafordul. – Ha ezt elrendeztem, elszámolunk. Mi ketten. Ugye, nem gondoltad, hogy olcsón megúszod ezt? – mondja és hangjából süt a vidámság. Arról árulkodik, hogy régóta vár arra, hogy ezt kimondhassa. Elszántan lép ki az éjszakába, az ajtó zárja halkan kattan mögötte. Az öregember felemeli a fejét, egy ideig bámul utánuk, majd arcát a tenyerébe temeti és sírni kezd.
15
2. Richard úgy érzi, tudna járni, de nem akarja megkönnyíteni a két férfi dolgát. Na, nem mintha azok segítségre szorulnának, olyan könnyedén viszik a fiút, mintha csak egy vékony ágat tartanának. Stella hamarosan beéri őket, átveszi a ritmusukat és csendben lépked mellettük. Kezében egy díszesre kovácsolt, ódivatú kulcsot szorongat. Idegesen babrál vele, miközben szemét egyenesen az éjszakába fúrja. – Hát erről is hazudott! – gondolja Richard. – Mégiscsak megvan az a kulcs. A fiú érzi a nő aggodalmmal vegyes örömét, de tudja, hogy nem a háztól fél. Nem, Stella őmiatta aggódik. Richard miatt. Krónikást ígért urának, s hamarosan kiderül, hogy jól választott-e. Mert ha tévedett vele kapcsolatban… Nos, akkor nem ez lesz a legnagyszerűbb éjszakájuk. A fiú attól a perctől kezdve tudta, hogy vége a játéknak, amikor kopogtattak az öregember ajtaján. Nem volt egy szemernyi kétsége sem affelől, hogy ki áll odakint. Ó, igen, nagyon jól tudta, hogy ki a váratlan látogató, igaz, a történtek nem úgy zajlottak, ahogy elképzelte. Mert gondolataiban hamarosan rituális áldozatként függött egy kötélen, a medence melletti fa vastag ágáról, miközben alatta tábortűz éledt, hogy elégesse őt. S mikor már a talpát nyaldosta a láng, kilépett a házból az iszonyat, pofáján éhes vigyorral, elé jött, hogy fogadja, hogy elvegye lelke halhatatlanságát. Azt hitte, majd meghurcolják, kisemmizik a testét és a lelkét egyaránt, miközben Lanky egykori hívei újra életre kelnek, s a fáklyák fényében kegyetlen kántálás zümmög, mint undok, testtelen óriásméh. A szavak bebújnak a bőre alá, felfalják, még mielőtt a tűz elemészthetné. Ehelyett egy szelet tortát kapott. S most, hogy kellő távolságból tekinthetett az eseményekre, akár az eltelt időt, akár a méreg hatását nézzük, úgy érezte, talán jobban járt volna ha feláldozzák. Mert az csupán egyetlen, hosszúra nyújtott pillanat lett volna, szinte csak egy villanás a sötétség előtt, s ha még nagy is a fájdalom, megnyugtató a tudat, hogy a halállal az is elszenderül. De a ház még ismeretlen és nem tudni, hogy csak az egykori, hatalmas úr jár-e portól és Istentől átkozott, elhagyott folyosóin, vagy más árnyak is kísértenek még korhadt deszkái között?
16
