John Grisham A Halott Üzlettárs
David Gernertnek, barátomnak, szerkesztőmnek, ügynökömnek ajánlom Köszönetnyilvánítás Mint mindig, ezúttal is barátaim tudására támaszkodtam könyvem megírásában, s ezért köszönettel tartozom nekik. Steve Holland, Gene McDade, Mark Lee, Buster Hale és R. Warren Moak megosztották velem tapasztalataikat, és ha kellett, lényegtelennek tűnő adalékok után kutattak. Ismét Will Denton volt az, aki kéziratomat átolvasván ügyelt rá, hogy a jogi témát és kifejezéseket illetően minden a helyén legyen. Brazíliában Paulo Rocco, kiadóm és barátom volt a segítségemre. Ő és elbűvölő felesége megismertették velem szeretett Riójukat, a világ legszebb városát. Kérdéseimre barátaim pontos, precíz, az igazságnak megfelelő válaszokat adtak. Mint mindig, a hibákért most is engem terhel a felelősség. 1 Amikor megtalálták, Ponta Porãban élt, egy kellemes brazíliai kisvárosban, közel Paraguay határához. Amikor megtalálták, egy téglaházban élt a Rua Tiradentesen, ahol a széles fasorban, a forró járdán mezítlábas gyerekek kergetik a focilabdát. Amikor megtalálták, egyedül élt – már amennyire ez megállapítható volt a nyolc nap alatt, amíg megfigyelés
alatt tartották –, bár néha, rendszertelenül, megjelent nála egy takarítónő. Amikor megtalálták, kényelmesen élt, de távolról sem luxuskörülmények között. A ház szerény volt, lehetett volna bármelyik boltosé. Egy 1983-as bogárhátú Volkswagennel közlekedett, melyet São Paulóban gyártottak milliószámra. Piros volt, és ragyogott a tisztaságtól. Az első fénykép akkor készült a férfiról, amikor a rövid kocsibejáróra nyíló kapu mögött az autót tisztogatta. Amikor megtalálták, igencsak lefogyott, szemmel láthatóan leadott abból a száztizenöt kilóból, amennyi volt. Haja és bőre sötétebb, álla kerekebb lett, orra valamivel hegyesebb. Valahogy más lett az arca. Tisztességes summával tudták szóra bírni azt a riói sebészt, aki két és fél évvel korábban végrehajtotta a műtétet. Amikor megtalálták, már négy esztendeje unalmas, de alapos felderítőmunkát végeztek, hogy a nyomára bukkanjanak; zsákutcákkal, elvesztett nyomokkal és hamisnak bizonyuló információkkal teli négy év volt ez, rengeteg pénzt emésztett fel, és úgy tűnt, hiába. De megtalálták. És vártak. Nehezen gyűrték le a vágyat, hogy azonnal elkapják, telenyomják kábítószerrel, és elhurcolják egy biztonságos házba Paraguayba; hogy foglyul ejtsék, mielőtt meglátja őket, vagy egy szomszéd gyanakodni kezd. Ahogy a kezdeti izgalmuk alábbhagyott, hogy végre megtalálták, fontolóra vették a gyors rajtaütés lehetőségét, de két nap elteltével lecsillapodtak és vártak. A Rua Tiradentes különböző pontjain őgyelegtek, olyan öltözékben, mint a
helybéliek. Teát iszogattak az árnyékban, kerülték a napot, fagylaltot ettek, szóba elegyedtek a gyerekekkel, és figyelték a férfi házát. Követték, amikor a belvárosba hajtott vásárolni, lefényképezték az utca túloldaláról, amikor kijött a gyógyszertárból. Közelébe férkőztek a gyümölcspiacon, és figyelték, amint az árusokkal társalog. Kiválóan beszélt portugálul, egészen enyhe akcentussal, ami azokra a németekre és amerikaiakra jellemző, akik alaposan megtanulták a nyelvet. Gyorsan közlekedett a belvárosban, beszerezte, amire szüksége volt, hazament, aztán gondosan bezárta maga mögött a kaput. A rövid bevásárlókörútnak köszönhetően számtalan fénykép készült róla. Előző életében is rendszeresen kocogott, bár az eltűnését megelőző hónapokban a táv egyre rövidült, testsúlya pedig egyre gyarapodott. Nem okozott számukra meglepetést, hogy most, amikor már majdnem kórosan sovány volt, ismét futni kezdett. Kijött a házból, becsukta maga mögött a kaput, aztán lassan kocogni kezdett a járdán. Az első kilométert öt és fél perc alatt tette meg, ott már az utca egyenes volt, és a házak is távolabb álltak egymástól. A járdát felváltotta a kavics. A második kilométer közepe táján a tempója kilométerenként öt percre javult, és Danilo bizony már rendesen izzadt. Októberi nap volt, dél körül, a hőmérséklet körülbelül huszonöt fok. Amint elhagyta a várost, Danilo erősebb tempót diktált, elfutott egy szülészeti klinika, majd egy baptista templom mellett. Innentől az út egyre porosabb lett, és Danilo, egy kilométert immáron négy és fél perc alatt megtéve, a városhatáron kívül kocogott.
Komolyan vette a futást, és ez nekik kapóra jött. Danilo majd egyszerűen a karjukba szalad. Egy nappal azután, hogy meglátták őt, egy Osmar nevezetű brazil férfi kibérelt egy koszos kis faházat Ponta Porã határában. Nem sokkal később az üldöző csapat tagjai is megjelentek. Felerészt amerikaiak, felerészt brazilok voltak. Osmar portugálul adta az utasításokat, Guy pedig angolul kiabált. Osmar mindkét nyelvet beszélte, s így ő lett a csapat tolmácsa. Guy Washingtonból jött, valamikor a kormányzatnak dolgozott, és azért bérelték fel, hogy megtalálja Danny Boyt – ez volt a férfi gúnyneve. Guyt időnként zseniálisnak tartották, más kérdésekben fölöttébb tehetségesnek, és a múltját tökéletes homály fedte. Immáron ötödik éve dolgozott azon, hogy megtalálják Danny Boyt, és szép prémium várt rá, ha kézre keríti a prédát. Bár jól leplezte, Guy lassan kezdett összeroppanni a hatalmas nyomás alatt, melyet annak tudata okozott, hogy nem voltak képesek Danny Boy nyomára bukkanni. Négy év, három és fél millió dollár, és nem tudtak semmit sem felmutatni. De most megtalálták. Osmarnak és braziljainak fogalma sem volt róla, Danny Boy milyen bűnöket követett el, de persze csak a bolond nem látta, hogy a férfi el akart tűnni a föld színéről, és egy zsák pénzt vitt magával. Osmar, ha kíváncsi volt is, gyorsan megtanulta, hogy itt felesleges feltenni a kérdéseket. Guynak és az amerikaiaknak semmi közölnivalójuk nem volt a témával kapcsolatban.
A Danny Boyról készített fényképeket kinagyították, és a koszos faház konyhájában kiragasztották őket a falra. Szigorú tekintetű, komor férfiak tanulmányozták őket; olyanok, akik egyik cigarettát szívták a másik után, és fejüket csóválva nézegették a képeket. Sugdolóztak egymással, és összehasonlították a fényképeket a korábbiakkal, amelyek még a férfi előző életében készültek. Soványabb ez az ember, furcsa az álla, más az orra. A haja rövidebb, a bőre sötétebb. Biztos, hogy ő az? Tizenkilenc hónappal korábban Recifében, az északkeleti parton egyszer már végigcsinálták ezt. Béreltek egy lakást, és addig nézegették a falra ragasztott fényképeket, amíg meg nem született a döntés, hogy elkapják az amerikait, és ellenőrzik az ujjlenyomatát. Nem egyezett. Nem az ő emberük volt. Belenyomtak még egy kis kábítószert, és bedobták egy árokba. Nem akartak túlságosan mélyre ásni Danilo Silva mostani életébe. Ha ő az, akkor rengeteg pénze van. És a pénz mindig csodákra képes a helyi tisztviselőknél. A pénz évtizedeken keresztül védelmet nyújtott a náciknak és más németeknek, akik Ponta Porãban akartak elrejtőzködni. Osmar el akarta kapni. Guy azt mondta, hogy várnak. Danilo a negyedik napon eltűnt, és a koszos kis faházban harminchat órán keresztül kaotikus állapotok uralkodtak. Látták, hogy a piros Volkswagennel elmegy otthonról. Siet, hangzott a jelentés. Keresztülszáguldott a városon, ki a repülőtérre, az utolsó pillanatban felszállt egy helyi
járatra, és nyoma veszett. Kocsija ott állt a parkolóban, szemmel tartották. A repülőgép São Paulo irányába tartott, négyszer szállt le. Rögtön megszületett a terv, hogy behatolnak a házába, és alaposan körülnéznek. Biztosan találnak iratokat, feljegyzéseket. A pénzt kezelni kell. Guy arról álmodozott, hogy számlakivonatokat találnak, távirati átutalások visszaigazolását, bizonylatokat, különféle iratokat, papírokat, amelyek majd elvezetik őket a pénzhez. De Guy azért nem táplált hiú reményeket. Ha Danny Boy előlük menekült el, akkor biztosan nem hagyott bizonyítékokat maga után. És ha tényleg az ő emberük, akkor a házát biztonsági rendszer védi. Ha kinyitnák a ház ajtaját, Danny Boy, bárhol is legyen most, valószínűleg abban a pillanatban tudna róla. Vártak. Átkozódtak, veszekedtek, és egyre nehezebben viselték a rájuk nehezedő nyomást. Guy lebonyolította a szokásos napi telefont Washingtonba, ami ezúttal nagyon kellemetlen volt. Szemmel tartották a piros bogárhátút. Minden alkalommal, amikor érkezett egy gép, előkerültek a messzelátók és a rádiótelefonok. Hat járat az első napon. Öt a másodikon. A mocskos faházban egyre melegebb lett. A férfiak odakint telepedtek le: az amerikaiak a hátsó udvarban, a magas fák árnyékában szunyókáltak, a brazilok pedig kártyáztak a kert elülső részében, a kerítés mellett. Guy és Osmar megfogadták, hogy azonnal elkapják a férfit, amint visszajön – ha egyáltalán visszajön. Osmar meg volt győződve róla, hogy erre hamarosan sor kerül. Biztosan csak üzleti útra ment el a városból. Foglyul
ejtik, megállapítják a személyazonosságát, és ha történetesen nem ő az, akkor egyszerűen behajítják egy árokba, és eltűnnek. Ahogy korábban is tették. Danilo az ötödik napon visszatért. Követték, amint a piros Volkswagennel visszahajtott a Rua Tiradentesre, és mindenki fenemód jókedvű volt. A nyolcadik napon a koszos kis faház kiürült: az összes brazil és amerikai elfoglalta a tervben megjelölt helyét. Danilo tíz kilométeres távot futott. Amikor otthon volt, minden áldott nap lefutotta, majdnem mindig ugyanabban az időben indult el, mindig ugyanazt a kéknarancssárga sortot viselte, trikó nélkül, agyonkoptatott Nike cipőt, bokazoknit. A tökéletes helyszín négy kilométernyire volt Danilo otthonától, egy poros úton egy kis dombon, nem túl messze attól a helytől, ahol Danilo vissza szokott fordulni. Azon a napon keményebb tempót diktált magának, ki tudja, miért. Talán a felhők miatt. Egy kis autó volt a dombon, kilyukadt gumival, és elállta az utat. Csomagtartója nyitva, hátsó része emelővel felemelve. Vezetője tagbaszakadt fiatalember volt, aki úgy tett, mintha nagyon meg lenne lepve a dombra éppen felérő, veszettül izzadó, ziháló, cingár futó láttán. Danilo lelassított egy másodpercre. Jobbra volt még elég hely. – Bom dia – üdvözölte a tagbaszakadt sofőr, és tett feléje egy lépést. – Bom dia – válaszolta Danilo, miközben a kocsihoz közeledett. A sofőr hirtelen előkapott a csomagtartóból egy csillogó pisztolyt, és Danilo arcába nyomta. Danilo megdermedt,
s miközben szaporán, tátott szájjal szedte a levegőt, a fegyverre szegezte a tekintetét. A sofőrnek erős keze volt és hosszú, izmos karja. A nyakánál megragadta Danilót, durván a kocsi felé lökte, aztán odaszorította a lökhárítóhoz. Zsebébe dugta a pisztolyt, majd mindkét kezével megragadta Danilót, és betuszkolta a csomagtartóba. Danny Boy kapálózott, rugdalózott, de nem volt semmi esélye. A sofőr lecsapta a csomagtartó tetejét, leengedte az autót, az árokba hajította az emelőt, aztán elhajtott. Másfél kilométerrel arrébb rákanyarodott egy keskeny földútra, ahol a társai már izgatottan várták. Műanyag zsineggel összekötötték Danny Boy csuklóját, bekötötték a szemét egy fekete kendővel, aztán betuszkolták egy furgon rakodóterébe. A jobbján Osmar ült, a balján egy másik brazil. Valaki kivette a derekára erősített erszényből a kulcsait. Danilo nem szólt semmit, amikor a furgon elindult. Még mindig izzadt, és egyre szaporábban szedte a levegőt. Amikor a furgon megállt egy poros úton egy mező közelében, Danilo megszólalt. – Mit akarnak? – kérdezte portugálul. – Pofa be – jött a válasz Osmartól angolul. A Danilo balján ülő brazil fecskendőt vett elő egy apró fémdobozból, és ügyes mozdulatokkal megtöltötte a megfelelő folyadékkal. Osmar maga felé húzta Danilo csuklóját, miközben a másik férfi belevágta a tűt a felsőkarjába. Danilo megmerevedett, megrándult, de rájött, hogy az ellenállás reménytelen. Egy kicsit el is engedte magát, amikor az utolsó csepp kábítószer is behatolt a szervezetébe. Lélegzése lelassult, feje lassan
lehanyatlott. Amikor az álla hozzáért a mellkasához, Osmar a jobb mutatóujjával, gyöngéd mozdulattal felhúzta Danilo sortját a jobb lábán, és pontosan azt találta, amire számított. Fehér bőrt. A futástól nemcsak lefogyott, hanem le is barnult. A határvidéken gyakori az emberrablás. Az amerikaiak könnyű célpontok. De miért pont ő? – tette fel magának a kérdést Danilo, miközben lecsukódott a szeme. Mosolygott; zuhant az űrben, üstökösöket és meteorokat került el, kapkodott a hold felé, és rávigyorgott az egész galaxisra. Dinnyével és szamócával teli papírdobozok alá rejtették el. A határőrök bólintottak, anélkül hogy felálltak volna a székükről, és Danny Boy máris Paraguayban volt, bár abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte. Békés öntudatlanságban zötykölődött a furgon hátuljában, ahogy az utak egyre rosszabbak és egyre meredekebbek lettek. Osmar egyik cigarettáról a másikra gyújtott, néha mutatta az irányt. Egy órával azután, hogy elkapták, már meg is érkeztek. A házikó egy völgyben állt két domb között, a keskeny földútról alig lehetett látni. Akár egy darab húst, bevitték, ráhajították az asztalra, Guy és az ujjlenyomat-szakértő azonnal munkához látott. Danny Boy hangosan horkolt, miközben lenyomatot vettek mind a tíz ujjáról. Az amerikaiak és a brazilok köréje gyűltek, és feszülten figyeltek. Az ajtó mellett a dobozban volt egy bontatlan üveg whisky arra az esetre, ha a férfi az igazi Danny Boy. Az ujjlenyomat-szakértő sebes léptekkel bement az épület végében lévő szobába, magára zárta az ajtót, és
szétterítette maga előtt a friss mintákat. Beállította a világítást. Elővette az eredetit, amelyet még nem erőszakkal vettek Danny Boytól; a férfi akkor még jóval fiatalabb volt, Patricknek hívták, és felvételét kérte Louisiana állam ügyvédi kamarájába. Fura dolog, hogy az ügyvédektől ujjlenyomatot vesznek. Mindkét ujjlenyomat-sorozat kifogástalan állapotban volt, és azonnal látszott, hogy egyeznek. De a szakértő aprólékos munkával ellenőrizte mind a tízet. Minek sietni? Hadd várjanak azok ott kint. A férfi élvezte a helyzetet. Végül kinyitotta az ajtót, és szemöldökráncolva nézett a rá meredő arcokra. Aztán elmosolyodott. – Ő az – közölte angolul, aztán még tapsolt is egyet. Guy engedélyezte a whiskyt, de csak módjával. Van még elég munkájuk. A még mindig kába Danny Boy kapott egy újabb injekciót, aztán bevitték egy ablaktalan szobába, amelyet egy súlyos, vastag ajtó zárt el a külvilágtól. Itt fogják majd kihallgatni, és – amennyiben szükséges – megkínozni. Az utcában focizó mezítlábas gyerekeket túlságosan elfoglalta a játék, semhogy bármit is észrevegyenek. Danny Boy kulcscsomója mindössze négy kulcsból állt, így a kis kerti kaput gyorsan kinyitották, aztán úgy is hagyták. A csapat egyik tagja négy házzal arrébb, egy bérelt autóban ücsörgött, egy másik pedig az utca túlsó végében a motorbiciklije fékjét bütykölte. Amennyiben a riasztórendszer sivítva működésbe lép, a betolakodó egyszerűen elszalad, és soha többé nem látja senki. Ha nem, akkor magára zárja az ajtót, és leltárt készít.
Az ajtó kinyílt, és nem szólaltak meg szirénák. A biztonsági rendszer falra szerelt kezelőpanelja arról tájékoztatta a belépőt, hogy a rendszer nincs aktiválva. A férfi, óvatosan szedve a levegőt, egy teljesen percen keresztül mozdulatlanul állt, aztán munkához látott. Kivette Danny Boy számítógépéből a winchestert, aztán összeszedte a mágneslemezeket. Átfutotta az akták tartalmát, de nem talált semmi érdekeset, csak a szokásos számlákat, olyat, amit már rendeztek, és olyat is, amely még kiegyenlítésre várt. A faxgép egyszerű, olcsó masina volt, és úgy tűnt, nem is működik. A férfi fényképeket készített a ruhákról, az ételekről, a bútorról, a könyvespolcokról, az újságtartókról. Öt perccel azután, hogy az ajtó kinyílt, a riasztó működésbe lépett, és megszólalt a telefon egy biztonsági cégnél, tizenegy utcányira Danilo házától, Ponta Porã belvárosában. Azonban senki sem vette fel a kagylót, mert a szolgálatban lévő biztonsági szakértő békésen szunyókált egy függőágyban a hátsó udvarban. Danilo házából az előre felvett üzenet arról tájékoztatta azt, akinek éppen a vonal túlsó végén kellene lennie, hogy betörés történt. Tizenöt perc telt, mire emberi fülek meghallották az üzenetet. Mire az ügyeletes Danilo házához száguldott, a betolakodónak már nyoma sem volt. Ahogy Mr. Silvának sem. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, a bogárhátú is ott parkolt a kocsifeljárón. A ház és a kapu zárva volt. Az aktában lévő utasítások egyértelműek voltak. Először próbáljon meg kapcsolatba lépni Mr. Silvával,
és amennyiben nem tudja rögtön megtalálni, hívjon fel egy riói telefonszámot. Eva Mirandát keresse. Guy alig leplezett izgalommal bonyolította le szokásos napi telefonját Washingtonba. Csukott szemmel elmosolyodott, amikor kiejtette a bűvös szavakat. – Ő az. – Hangja a szokásosnál egy oktávval magasabb volt. A vonal túlsó végén egy darabig csend volt. – Biztosak vagytok benne? – hallatszott végül. – Igen. Az ujjlenyomatok egyértelműen stimmelnek. Újabb csend, miközben Stephano elrendezte a gondolatait; ez általában csak néhány tizedmásodpercig tartott. – A pénz? – Még nem kezdtük el. Belőttük. – Mikor? – Ma este. – A telefon mellett leszek. – Stephano letette a kagylót, bár még órákon keresztül tudott volna beszélni. Guy leült egy farönkre a ház mögött. A földet buja növényzet borította, a levegő ritka volt és hűvös. Jókedvű emberek halk beszélgetését hallotta. A feladat nagyobbik részét végrehajtották. Éppen most keresett ötvenezer dollárt a fizetésén felül. A pénz megtalálásáért újabb summa jár, és Guynak semmi kétsége sem volt afelől, hogy meg fogja találni a pénzt. 2 Rio belvárosa. Egy magas épület tizedik emeleti, takaros irodájában Eva Miranda mindkét kezével szorította a telefont, és lassan elismételte a szavakat,
amelyeket hallott. A riasztó működésbe lépett, és az ügyeletes biztonsági őr kiment Mr. Silva házához. Mr. Silvát nem találta otthon, de az autó ott parkolt a kocsifeljárón, és a ház zárva volt. Valaki behatolt, és a riasztó bekapcsolt. Nem lehetett szó téves riasztásról, mert a rendszer még akkor is aktiválva volt, amikor a biztonsági őr megérkezett. Danilo eltűnt. Talán elment kocogni, és ezúttal nem törődött a szokásos napi időbeosztásával. A biztonsági ember beszámolója szerint a riasztó hetven perccel ezelőtt lépett működésbe. Danilo azonban egy óránál rövidebb ideig szokott futni: négy-öt percenként megtesz egy kilométert, az tehát maximum ötven perc. Ez eddig mindig így volt. Eva pontosan ismerte a férfi időbeosztását. Felhívta a Rua Tiradentesen lévő ház telefonszámát, de senki sem vette fel a kagylót. Eva ezután a mobiltelefon számával próbálkozott, a férfi ugyanis néha magával hordta a készüléket. Nem járt sikerrel. Három hónappal ezelőtt Danilo véletlenül működésbe hozta a riasztórendszert, és mindkettőjüket nagyon megijesztette. Eva azonban gyorsan lebonyolított egy telefonhívást, és tisztázta a helyzetet. Danilo túlságosan is óvatos volt a biztonsági rendszerrel kapcsolatban ahhoz, hogy most egyszer csak gondatlan legyen. Eva ismét telefonált, eredménytelenül. „Biztosan van magyarázat”, mondogatta magának. Felhívta egy lakás telefonszámát. Curitibában, Paraná állam másfél milliós fővárosában volt ez a lakás,
amelyről senki sem tudott, erről meg voltak győződve. Más néven bérelték, raktározási célokra és ritka találkozásokra használták. Néhány alkalommal ott töltöttek egy rövid hétvégét; sokkal ritkábban, mint ahogy azt Eva szerette volna. Igazából persze nem számított arra, hogy a férfit a lakásban találja. Danilo soha nem menne oda anélkül, hogy előtte föl ne hívná. Eva bezárta az iroda ajtaját, azután becsukott szemmel nekitámaszkodott. Ügyvédek és titkárnők sürgölődésének zaja szűrődött be a folyosóról. A cégnél jelenleg harminchárom ügyvéd dolgozott. Ez volt a második legnagyobb ügyvédi iroda Rióban, képviseletet tartott fenn São Paulóban és New Yorkban. Telefonok, faxgépek és másolók zaja tette teljessé a hangzavart. Harmincegy éves korában, ötéves gyakorlattal a háta mögött Eva már harcedzett ügyvédnek számított a cégnél; eléggé gyakorlottnak ahhoz, hogy rengeteg dolgozzon és szombatonként is bejárjon. Tizennégy üzlettárs irányította az ügyvédi irodát, de közülük csak kettő volt nő. Evának feltett szándéka volt, hogy változtat ezen az arányon. A tizenkilenc ügyvédből tíz volt nő, bizonyítékául annak, hogy Brazíliában, csakúgy, ahogy az Egyesült Államokban, egyre többen dolgoznak a jogászi pályán. A riói katolikus egyetemen hallgatott jogot, amely, úgy érezte, az egyik legjobb brazíliai felsőoktatási intézmény. Apja még most is filozófiát tanított ezen az egyetemen. Édesapja ragaszkodott hozzá, hogy Rio után Georgetownban tanuljon jogot. Georgetown volt az
öregember alma matere. Evának, imponáló önéletrajza, vonzó külseje, folyékony angoltudása és apja befolyása révén nem okozott gondot, hogy kiváló munkahelyet találjon magának az egyik legjobb brazíliai ügyvédi irodában. Eva odament az ablakhoz, s közben, immáron sokadszor, nyugalomra intette magát. Hirtelen megérezte, hogy kifut az időből. A következő lépésekhez higgadtságra lesz szüksége. Aztán pedig majd eltűnik. Harminc perc múlva megbeszélése lesz, azt el fogja halasztani. Az akta egy kisméretű tűzálló iratszekrény mélyén volt. Eva elővette, és újra átolvasta az utasításokat, amelyeket Danilóval már számtalanszor megbeszéltek. A férfi tudta, hogy meg fogják találni. Eva inkább nem is vett tudomást erről az eshetőségről. Képtelen volt összpontosítani, csak arra tudott gondolni, mi lehet a férfival. Megcsörrent a telefon, Eva felkapta a fejét. Nem Danilo volt az. Egy ügyfél várja, közölte vele a titkárnő, korábban érkezett. Kérjen tőle elnézést, mondta Eva a titkárnőnek, és udvariasan beszélje meg vele, hogy tegyék át egy másik időpontra a találkozót. Többet ne zavarjon. A pénz jelenleg két helyen volt: egy panamai bankban és egy offshore pénzügyi befektetési alapnál. Az első faxüzenettel Eva arról rendelkezett, hogy a panamai bankból azonnal utalják át a pénzt egy antiguai bankba. A második faxüzenettel szétosztotta a pénzt három bankba a Nagy Kajmán-szigeten. A harmadikkal pedig a Bermudákról a Bahamákra irányította.
Rióban már majdnem két óra volt. Az európai bankok ilyenkor már zárva vannak, ezért kénytelen lesz a következő néhány órában a karibi térségben köröztetni a pénzt, amíg a világ másik részén is kinyitnak a bankok. Danilo utasításai világosak voltak, bár némileg általánosak. A részleteket Eva belátására bízta. Ő dönthette el, hová küldi el a pénzt, melyik bank mennyi pénzt kap. Ő állította össze azoknak a fiktív vállalatoknak a listáját, amelyek nevei alatt tartják a különböző összegeket. Ezt a listát Danilo sohasem látta. Eva elosztotta és egyik helyről a másikra küldte a pénzt. A módszert, persze konkrétumok nélkül, többször is gyakorolták. Danilo nem tudhatta, hová megy a pénz. Csak Eva. Most, a rendkívüli körülmények között úgy mozgatta a pénzt, ahogy jónak látta. Eva szakterülete a kereskedelmi jog volt. Ügyfelei javarészt brazil üzletemberek voltak, akik az Egyesült Államokba és Kanadába akartak exportálni. Eva tökéletesen ismerte a külföldi piacokat, pénznemeket, banki eljárásokat. S hogy miként lehet a pénzt a világ egyik pontjáról a másikra küldözgetni, azt Danilo megtanította neki. Újra és újra az órájára pillantott. Már több mint egy óra telt el azóta, hogy Ponta Porãból felhívták. Újabb fax érkezett, és ismét megszólalt a telefon. Biztosan Danilo az, végre jelentkezik, előad egy vad történetet, és kiderül, hogy semmi ok nem volt az ijedtségre. Talán csak próbára akarta tenni őt, hogy lássa, hogyan viselkedik, ha baj van. De persze Danilo nem az a fajta ember, aki örömét lelné ilyen játékokban.
Egy üzlettárs volt a vonal túlsó végén. Ideges szemrehányást tett Evának, amiért elkésett egy megbeszélésről. Eva röviden elnézést kért, aztán visszatért a faxgéphez. Ahogy múltak a percek, egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. Még mindig semmi hír Danilóról. Hiába telefonált, senki nem felelt. Ha tényleg megtalálták, nem fognak sokáig várni azzal, hogy szóra bírják. Danilo ettől félt a legjobban. Másfél óra. Most már tényleg kénytelen volt szembenézni a dermesztő tényekkel. Danilo eltűnt, és ha ezt önként tette volna, már biztosan szólt volna neki. Túlzott elővigyázatossággal tervezte meg a lépéseit, mindig rettegett múltja árnyaitól. A legszörnyűségesebb rémálom kezd valóra válni, és ráadásul szédítő sebességgel. Az irodaépület előcsarnokában lévő nyilvános telefonról lebonyolított két hívást. Először a ház gondnokát hívta, hogy megkérdezze tőle, nem járt-e valaki nála. Eva lakása Leblonban volt, Rio déli részén, ahol a gazdagok élnek és a szépek szórakoznak. A válasz nemleges volt, de a gondnok megígérte, hogy nyitva tartja a szemét. Másodjára a Mississippi állambeli Biloxiban lévő FBI-irodát hívta. Vészhelyzetről van szó, magyarázta a lehető legnyugodtabban, és nagyon igyekezett, hogy akcentus nélkül ejtse ki a szavakat. Várakozott, és pontosan tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve nincs visszaút. Valaki foglyul ejtette Danilót. Nem menekülhet tovább a múltja elől.
– Tessék – hallatszott egy hang a kagylóból, mintha a tulajdonosa csak egy utcányival arrébb lenne. – Joshua Cutter ügynök? – Igen. Eva egy egészen rövidke pillanatig tétovázott. – Ön vezeti a Patrick Lanigan-nyomozást? – Pontosan tudta, hogy igen. Nem érkezett rögtön válasz. – Igen. Kivel beszélek? Nyilván be akarják mérni a hívást, ez körülbelül három percig tart. Rióig könnyedén eljutnak, de aztán elvesznek a tízmilliós városban. Eva ennek ellenére idegesen pillantott körbe. – Brazíliából telefonálok – mondta a forgatókönyv szerint. – Elfogták Patricket. – Kik? – kérdezte Cutter. – Mondok magának egy nevet. – Hallgatom – felelte Cutter, hirtelen egészen feszült hangon. – Jack Stephano. Ismeri? Cutter megpróbálta elhelyezni a nevet. – Nem. Ki az? – Magánnyomozó ügynöksége van Washingtonban. Négy éve keresi Patricket. – És maga azt mondja, hogy megtalálta, igaz? – Igen. Az emberei megtalálták. – Hol? – Itt. Brazíliában. – Mikor? – Ma. És azt hiszem, meg fogják ölni.
Cutter egy pillanatig a hallottakat mérlegelte, aztán azt kérdezte: – Mit tud még mondani nekem? Eva megadta neki Stephano washingtoni telefonszámát, letette a kagylót, és kiment az épületből. Guy figyelmesen lapozgatta a papírokat, amelyeket Danny Boy házában gyűjtöttek össze, és őszinte elismeréssel állapította meg, hogy a férfi semmi nyomot nem hagyott. Az egyik helyi bank havi számlakivonata háromezer dolláros egyenleget mutatott, és persze ez messze nem az az összeg volt, amire ők számítottak. Egyetlen ezernyolcszáz dolláros betét, és kevesebb mint ezer dolláros kivét. Danny Boy meglehetősen szerényen élt. A villany- és telefonszámláját még nem fizette ki, de még nem is járt le a befizetési határidő. Guy egyik embere ellenőrizte Danny Boy számláján a telefonszámokat, de nem talált semmi érdekeset. Másikuk a kis számítógép winchesterét vizsgálta meg, de nem bukkant olyan anyagra, amely méltó lett volna a figyelmükre. A legutolsó mentés majdnem egy éve történt. Már maga az a tény, hogy ilyen kevés papír volt, gyanúra adott okot. Mindössze egyetlen számlaegyenleg? Ki az az ember, aki csak az előző hónap egyenlegét tartja a házban? Danny Boynak biztosan van valahol egy raktárhelyisége, távol az otthonától. Minden egybevág: olyan ember tesz ilyet, aki bujkál, menekül. Szürkületkor a még mindig kába Danny Boyt levetkőztették, csak szűk pamutalsója maradt rajta.
Piszkos futócipőjét és izzadt zokniját lehúzták róla, s így láthatták, hogy a lábai szinte vakítóan fehérek. Új, sötét bőre csak megtévesztésül szolgált. Egy hüvelyknyi vastagságú furnérlemezre helyezték, ami közvetlenül az ágya mellett volt a földön. A lemezen lyukakat fúrtak, a rajtuk átbújtatott műanyag huzalokkal lekötözték a bokáját, a térdét, a mellkasát, a csuklóját. Homlokára egy széles, fekete plasztikövet erősítettek. Pontosan az arca fölött egy intravénás tasak lógott a levegőben. A belőle kivezető cső a bal csuklója feletti vénához vezetett. Ismét megszúrták; a bal karjába kapott egy injekciót, hogy magához térjen. Addig szabályos légzése egyre szaporábbá vált. A brazil orvos belépett a képbe, és egyetlen szó nélkül beledöfött egy tűt Danny Boy bal karjába. Nátrium-tiopentált fecskendezett a vénájába, egy igen erős anyagot, amelyet néha arra használnak, hogy szóra bírják vele az embert. Igazságszérum. Akkor hatott a legjobban, ha az áldozat bizonyos dolgokat be akart vallani. A tökéletes csodaszert, amitől mindenki rögtön beszélni kezd, még nem találták ki. Eltelt tíz perc. Megpróbálta megmozdítani a fejét, de nem járt sikerrel. Lábakat látott mindkét oldalon. A szobában sötét volt, csak egyetlen halovány fényű lámpa égett valahol a sarokban, a háta mögött. Az ajtó kinyílt, aztán becsukódott. Guy egyedül jött be. Odament egyenesen Danny Boyhoz, a furnérlemez szélére tette az ujjait, és így szólt: – Hello, Patrick. Patrick lehunyta a szemét. Danilo Silva most már a múlté volt végérvényesen. Egy régi, megbízható jó barát
eltűnt, ennyi az egész. Az egyszerű élet a Rua Tiradentesen Danilóval együtt nincs többé. Inkognitóját ez a két kellemes szó szertefoszlatta: „Hello, Patrick.” Négy éven keresztül gyakorta eltűnődött azon, milyen érzés lesz majd, amikor megtalálják. Vajon megkönnyebbül? Vagy úgy érzi: az igazság győzedelmeskedett? Esetleg erőt vesz rajta az izgatottság, mert hazamegy, hogy szembenézzen azzal, ami vár rá? Nem, a leghatározottabban nem! Abban a pillanatban Patrick borzalmasan félt. Gyakorlatilag meztelenül, lekötözve, mint egy állat, pontosan tudta, hogy a következő néhány óra alatt elviselhetetlen szenvedésben lesz része. – Hallasz engem, Patrick? – kérdezte Guy, és lenézett Patrickre, aki elmosolyodott; nem azért, mert mosolyogni akart, hanem azért, mert valami belső, ellenőrizhetetlen kényszer hatására mulatságosnak talált valamit. Hat a kábítószer, állapította meg magában Guy. A nátrium-tiopentál gyorsan ható barbiturát, amelyet csak körültekintően adagolt mennyiségben szabad használni. Rendkívül nehéz megtalálni az öntudati állapotnak azt a fokát, amelyen az alany a megfelelő módon reagál. Ha a dózis túl kicsi, nem sikerül megtörni az ellenállást. Ha nagy, a kihallgatás alanya egyszerűen elnyúlik. Az ajtó kinyílt, aztán becsukódott. Újabb amerikai jött a helyiségbe, hogy hallgatózzon, de Patrick nem láthatta őt.
– Három napig aludtál, Patrick – mondta Guy. Igazából csak öt órát töltött kába állapotban, de hát honnan tudhatná ezt Patrick? – Nem vagy éhes vagy szomjas? – Szomjas vagyok – felelte Patrick. Guy lecsavarta az ásványvizes üveg kupakját, és óvatosan vizet öntött Patrick ajkai közé. – Köszönöm – mondta Patrick, és elmosolyodott. – Éhes vagy? – Nem. Mit akarsz tőlem? Guy lassú mozdulattal az asztalra helyezte az ásványvizes üveget, és közelebb hajolt Patrick arcához. – Tisztázzunk valamit mindjárt az elején, Patrick. Amíg szunyókáltál, levettük az ujjlenyomatodat. Pontosan tudjuk, hogy ki vagy, ezért légy szíves, hagyd el a rutinszerű tagadást, tiltakozást. – Ki vagyok én? – kérdezte Patrick, és arcán ismét mosoly ült. – Patrick Lanigan. – Honnan? – Biloxiból, Mississippi államból. New Orleansben születtél. A Tulane Egyetemen hallgattál jogot. Van feleséged meg egy hatéves lányod. Már több mint négy éve annak, hogy eltűntél. – Ejha! Ez tényleg én vagyok. – Mondd meg nekem, Patrick, végignézted a saját temetésedet? – Ez bűn? – Nem. Csak egy pletyka. – Igen. Végignéztem. Meghatódtam tőle. Nem tudtam, hogy ilyen sok barátom van. – Milyen szép. Hol rejtőzködtél a temetés után?
– Itt-ott. Egy árnyék bukkant elő balról, és egy kéz állított valamit az intravénás tasakon. – Mi ez? – tudakolta Patrick. – Koktél – felelte Guy, és bólintott a másik férfinak, aki visszavonult a sarokba. – Hol a pénz, Patrick? – kérdezte Guy mosolyogva. – Milyen pénz? – A pénz, amit magaddal vittél. – Ó, az a pénz – mondta Patrick, és mély levegőt vett. Szeme hirtelen lecsukódott, teste elernyedt. Múltak a másodpercek, és a mellkasa egyre lassabban mozgott leföl. – Patrick – szólította meg Guy, és gyöngéden megrázta a karját. Nem kapott választ, csak egy mélyen alvó ember lélegzését hallhatta. A dózist rögtön csökkentették, és várakoztak. A Jack Stephanóról készített FBI-akta rövid, lényegre törő volt: a férfi valamikor chicagói nyomozóként dolgozott, két diplomát szerzett kriminológiából, egy időben borsos áron dolgozó fejvadászként ismerték, kiváló mesterlövész, az embervadászat és a kémkedés autodidakta mestere, most pedig egy gyanús washingtoni cég tulajdonosa, amely a jelek szerint azzal foglalkozik, hogy hatalmas tiszteletdíj ellenében felkutat eltűnt embereket, és költséges megfigyelési akciókat szervez. A Patrick Laniganről készített FBI-akták nyolc dobozt töltöttek meg. Érthető, hogy egyik akta vonzza a másikat. Nem volt hiány azokból az emberekből, akik
azt akarták, hogy Patricket megtalálják és hazavigyék. Stephano csapatát erre a feladatra bérelték fel. Stephano cége, az Edmund Associates, egy jellegtelen épület legfelső emeletét foglalta el, hatutcányira a Fehér Háztól. Két ügynök várakozott az épület előcsarnokában a liftnél, miközben két másik berontott Stephano irodájába. Majdnem ölre mentek a jól megtermett titkárnővel, aki határozottan állította, hogy Mr. Stephano jelenleg nem ér rá. A férfit az íróasztalánál találták, kedélyesen csevegett valakivel telefonon. A mosoly azon nyomban eltűnt az arcáról, ahogy a két ügynök, jelvényét villogtatva, beviharzott az irodájába. – Mit képzelnek maguk? – háborodott fel Stephano. Az íróasztala mögötti falat egy igen részletes világtérkép borította, rajta apró, villogó piros fények. Vajon melyik jelöli Patricket? – Ki bérelte fel magát, hogy megtalálja Patrick Lanigant? – kérdezte az Egyes Számú Ügynök. – Ez bizalmas információ – vicsorogta Stephano. Hosszú éveken keresztül hordta az egyenruhát, nem volt könnyű megfélemlíteni. – Ma délután kaptunk egy telefont Brazíliából – közölte vele a Kettes Számú. „Én is”, szögezte le magában Stephano, és meghökkent ugyan, de igyekezett, hogy arca kifejezéstelen maradjon. Száját kissé eltátotta, válla megereszkedett, miközben villámgyorsan végiggondolta az összes lehetséges teóriát, amely magyarázatul szolgálhat ennek a két embernek a megjelenésére. Csak Guyjal beszélt, senki mással. Guy feltétel nélkül megbízható. Senkinek sem beszélne, különösképpen nem az FBI-nak.
Guy rádiótelefonról hívta Kelet-Paraguay hegyvidékéről. Ezt a hívást egész biztosan nem hallgathatták le. – Itt van még? – kérdezte a Kettes tréfásan. – Aha – felelte Stephano, aki hallotta is meg nem is, amit mondtak neki. – Hol van Patrick? – kérdezte az Egyes. – Talán Brazíliában. – Brazíliában hol? Stephano megrándította a vállát, de a mozdulat nem sikerült elég könnyedre. – Nem tom. Nagy ország. – Letartóztatási parancsunk van – közölte vele az Egyes. – Az az ember a miénk. Stephano ismét megrándította a vállát, ezúttal kissé lazábban, mintha azt akarná mondani: „Nagy ügy.” – Kell nekünk Lanigan – jelentette ki a Kettes. – Most azonnal. – Nem tudok segíteni maguknak. – Hazudik – horkantott fel az Egyes, és mindketten odaálltak az íróasztal elé, és rámeredtek Stephanóra. A Kettes Számú Ügynök szólalt meg: – Az embereink ott vannak a földszinten, kint az utcán a sarkon és a maga háza körül Falls Churchben. Mostantól kezdve minden lépését figyelni fogjuk egészen addig, amíg el nem kapjuk Lanigant. – Nagyszerű. Akkor most távozhatnak. – És ne bántsák, világos? Mi leszünk a legboldogabbak, ha beperelhetjük magát, mert az emberünknek valami baja esik.
A két férfi, egy ütemre lépkedve, kimasírozott az irodából, és Stephano bezárta utánuk az ajtót. Irodájában nem voltak ablakok. Megállt a világtérkép előtt. Brazíliában három piros fény volt, ez pedig nem mondhatott sokat az ügynököknek. Stephano zavarodottan, értetlenkedve csóválta a fejét. Olyan sok időt és pénzt költött arra, hogy eltüntesse maga után a nyomokat! Bizonyos körökben a legjobbként ismerték a cégét abból a szempontból, hogy diszkréten elvégzi a rábízott feladatot, zsebre teszi a pénzt, aztán csöndben eltűnik. Még egyszer sem kapták el. Soha senki nem tudta, Stephano kire vadászik. 3 Egy újabb injekció, hogy magához térjen. Aztán még egy, hogy az idegek a lehető legérzékenyebbek legyenek. Az ajtó hangos nyikorgással kinyílt, és hirtelen fény árasztotta el a szobát. A bemasírozó férfiak hangja megtöltötte a helyiséget; mindenkinek feladata volt, és a jelek szerint súlyos lába. Guy osztogatta a parancsokat, valaki pedig portugálul dörmögött. Patrick kinyitotta, majd becsukta a szemét. Aztán végleg kinyitotta, a kábítószer ugyanis elérte a hatását. A férfiak föléje magasodtak, fürge kezek dolgoztak mindenhol a testén. Különösebb finomkodás nélkül levágták róla az alsónadrágját, és Patrick ott hevert, csupaszon kiterítve a furnérlemezen. Villanyborotva zümmögött, a masina durván nyomódott a bőréhez a mellkasán, az ágyékán, a combján és a lábszárán.
Patrick az ajkába harapott, elfintorodott, a szíve úgy vert, akár egy gőzkalapács, holott szenvedése még el sem kezdődött. Guy alakja magasodott föléje. A férfi, bár a kezei mozdulatlanok maradtak, feszülten figyelt minden apró részletre. Patrick ugyan meg sem próbált beszélni, de azért a biztonság kedvéért újabb kezek jelentek meg a feje fölött, és egy vastag, ezüstös színű ragasztószalaggal leragasztották a száját. Hűvös elektródákat erősítettek krokodilcsipeszekkel a leborotvált pontokhoz, és egy hang jól hallhatóan az „áramról” kérdezett valamit. Ragasztócsíkok kerültek az elektródákra. Patrick úgy számolta, hogy nyolc ponton érez éles fájdalmat a bőrén. Esetleg kilencen. Két vagy három ember foglalatoskodott a sarokban egy szerkezettel, amelyet Patrick nem láthatott. A huzalok úgy lógtak a testén, akár a karácsonyfadíszek. „Nem fognak megölni”, mondogatta magában, bár tudta, a következő néhány óra alatt eljöhet az a pillanat, amikor megváltásnak érzi a halált. Az elmúlt négy évben ezerszer elképzelte magában ezt a rémálmot. Imádkozott magában, hogy soha ne váljon valóra, de pontosan tudta, hogy minden hiába. Tudta, hogy üldözői ott vannak valahol az árnyékban, tűvé teszik utána a világot, minden kavics alá benéznek, és szórják a pénzt, csak hogy megtalálják. Patrick mindig is tudta. Eva túlzottan naiv volt. Lehunyta a szemét, megpróbálta szabályosan szedni a levegőt, és igyekezett rendezni az agyában szélsebesen cikázó gondolatokat, hogy
felkészítse magát arra, ami vár rá, bármi legyen is az. A drogoknak köszönhetően pulzusa hevesen vert, bőre viszketett. „Nem tudom, hol van a pénz. Nem tudom, hol van a pénz.” Majdnem hangosan kezdte kántálni a szavakat. Hála istennek, hogy betapasztották a száját. „Nem tudom, hol van a pénz.” Mindennap felhívta Evát délután négy és hat óra között. Minden áldott nap. A hét minden egyes napján. Kivétel nem volt, csak ha előre megbeszélték. Hangosan dübörgő szíve mélyén tudta, hogy Eva már elküldte a pénzt, biztonságban elhelyezte a világ többtucatnyi pontján. És neki fogalma sem volt róla, hogy hol van. De vajon elhiszik-e neki? Ismét kinyílt az ajtó, két vagy három alak kiment a szobából. A furnérlemez körüli sürgölődés már kisebb volt. Aztán teljes lett a csönd. Patrick kinyitotta a szemét, és az intravénás tasak eltűnt a feje fölül. Guy nézett le rá. Finom mozdulattal megfogta a ragasztószalag egyik sarkát, aztán lehúzta Patrick szájáról, hadd beszéljen, ha akar. – Köszönöm – mondta Patrick. A brazil orvos ismét megjelent a balján, és beledöfött egy tűt Patrick karjába. A fecskendő hosszú volt, és színezett vízen kívül semmi más nem volt benne, de persze ezt Patrick nem is sejthette. – Hol van a pénz? – kérdezte Guy. – Nekem nincs pénzem – felelte Patrick. Fejét a furnérlemezhez szorították, borzalmasan sajgott. Már órák óta meg sem mozdult.
– El fogod mondani nekem, Patrick. Megígérhetem, hogy el fogod mondani. Elmondhatod most azonnal, vagy tíz óra múlva, amikor már félig hulla leszel. Könnyítsd meg a helyzetedet. – Nem akarok meghalni – mondta Patrick, és rettegő tekintettel nézett a férfira. „Nem fognak megölni”, mondogatta magában. Guy a kezébe vett egy egyszerű, kisméretű szerkezetet, és egészen közel tette Patrick arcához. A szögletes fekete dobozból két drót lógott és egy krómozott kapcsolókar állt ki, a végén gumiborítás. – Nézd csak meg – mondta Guy, mintha Patricknek lenne más választása is. – Amikor a kar felfelé áll, nem zár az áramkör. – Guy finom mozdulattal a hüvelykés mutatóujja közé vette a kapcsolókar gumiborítású végét, és lassan elkezdte lefelé nyomni. – Azonban amikor az érintkezési pont felé nyomják, zár az áramkör, és az áram, a két dróton keresztül, eljut a testedhez erősített elektródákhoz. – Néhány centiméterre az érintkezési ponttól megállította a kart. Patrick visszatartotta a lélegzetét. A szobában halotti csönd volt. – Akarod tudni, milyen az, amikor áramütés ér? – Nem. – Akkor hol van a pénz? – Nem tudom. Esküszöm. Öt centire Patrick orrától Guy az érintkezési pontig nyomta a kart. Mintha megannyi tüzes nyílvessző fúródott volna a húsába, olyan erővel csapott a testébe az áram. Patrick megrándult, a kötelek megfeszültek. Lehunyta a szemét, összeszorította a fogát, és minden megmaradt erejével arra törekedett, hogy ne üvöltsön,
de a másodperc tizedrésze után feladta: velőtrázó sikoly szakadt ki belőle, melyet az épületen kívül is hallani lehetett. Guy felhúzta a kart, várt néhány percet, amíg Patrick ismét rendesen szedte a levegőt és kinyitotta a szemét, aztán így szólt: – Ez volt az egyes szint, a legalacsonyabb. Összesen öt van, és mindegyiket használni fogom, ha szükséges. Nyolc másodperc az ötös szintből, és meghalsz. Ha kell, végső megoldásként addig is elmegyek. Hallod, amit mondok, Patrick? Bőre, a mellkasától a bokájáig, még mindig égett. Szíve észvesztő sebességgel dübörgött, és Patrick gyorsan kiengedte a levegőt. – Hallod, amit mondok? – ismételte Guy. – Igen. – A helyzeted roppant egyszerű. Mondd meg, hol van a pénz, és élve távozhatsz ebből a szobából. Visszaviszünk Ponta Porãba, és úgy éled tovább az életed, ahogy akarod. Semmi érdekünk nem fűződik hozzá, hogy értesítsük az FBI-t. – Guy a drámai hatás kedvéért elhallgatott, és játszadozni kezdett a krómozott kapcsolókarral. – De ha nem vagy hajlandó elmondani, hol van a pénz, akkor biztosan nem mész ki innen élve. Értesz engem, Patrick? – Igen. – Jól van. Hol a pénz? – Esküszöm, hogy nem tudom. Ha tudnám, megmondanám. Guy szó nélkül lenyomta a kart, és az áram, akár a forró sav csapódott Patrick testébe.
– Nem tudom – üvöltötte Patrick. – Esküszöm, hogy nem tudom. Guy felhúzta a kart, és várt néhány másodpercet, hogy Patrick magához térjen. – Hol van a pénz? – kérdezte nyugodtan. – Esküszöm, hogy nem tudom. Újabb üvöltés töltötte be a faházat, kiszökött a nyitott ablakokon a hegyek közé, ahol gyöngén visszhangzott, aztán elveszett az őserdőben. A curitibai lakás a repülőtér közelében volt. Eva megkérte a taxisofőrt, hogy várjon rá az utcán. Utazótáskáját a csomagtartóban hagyta, de vastag aktatáskáját magával vitte. A lifttel felment a kilencedik emeletre. Már majdnem tizenegy óra volt. Eva lassan lépkedett, többször körbepillantott. Kinyitotta a lakás ajtaját, aztán egy másik kulccsal gyorsan hatástalanította a riasztóberendezést. Danilo nem volt a lakásban, s bár ez nem érte meglepetésként, mégiscsak csalódás volt. Az üzenetrögzítőn nem talált üzenetet. Semmi nyoma a férfinak. Eva félelmei felerősödtek. Nem maradhat soká, szögezte le magában, mert idejöhetnek azok az emberek, akik elfogták Danilót. Bár pontosan tudta, mit kell tennie, mozdulatai lassúak, erőltetettek voltak. A lakásban csak három szoba volt, Eva gyorsan végigkutatta mindegyiket. Az iratok, amelyekre szüksége volt, a nappaliban lévő, kulcsra zárt irattartóban voltak. Kihúzta a három súlyos fiókot, és a papírokat rendben elhelyezte az elegáns bőr utazótáskában, melyet a közelben lévő
ruhásszekrényben tartott. A számtalan akta pénzügyi iratokat rejtett; a vagyon nagyságát tekintve egyáltalán nem sokat. Danilo a lehető legkevesebb nyomot hagyta maga után. Havonta egyszer jött ide, hogy otthonától távol elrejtse a papírokat, és havonta az iratmegsemmisítőbe dobálta a már feleslegessé vált anyagokat. Ebben a pillanatban Danilo nem is sejthette, hová kerülnek az iratok. Eva aktiválta a riasztóberendezést, és sietősen távozott a lakásból. Egy teremtett lélek sem vette észre a zsúfolt épületben. A belvárosban, a Kortárs Művészetek Múzeuma közelében kivett egy szobát egy kis szállóban. Az ázsiai bankok nyitva vannak, Zürichben majdnem négy óra van. Kicsomagolta a faxgépet, és a telefonaljzatba csatlakoztatta. A keskeny ágyat hamarosan papírok borították. Fáradt volt ugyan, de az alvás szóba sem jöhetett. Danilo azt mondta, hogy őt is keresni fogják. Nem mehet haza. Eva fejében nem a pénz járt, hanem Danilo. Vajon életben van? Ha igen, szörnyű szenvedéseken kell-e keresztülmennie? Mennyit mondott el nekik, és milyen áron? Eva megtörülte a szemét, és rendezgetni kezdte a papírokat. Nincs idő könnyekre. A vallatónak általában három napra van szüksége ahhoz, hogy eredményt érjen el. Kínzásokkal a legcsökönyösebb akarat is lassan megtörik. Egy idő után az áldozat csak a kínszenvedésre tud gondolni,
és a rá váró fájdalom egyre elviselhetetlenebbnek tűnik. Három nap, és a legtöbb ember apró darabjaira esik szét. Guynak nem állt három nap a rendelkezésére. Patrick nem hadifogoly volt, hanem egy amerikai állampolgár, akit köröz az FBI. Éjfél körül Patricket néhány percre egyedül hagyták, hadd szenvedjen, miközben a következő kínzásra gondol. Testét veríték borította; bőre vörös volt az áramütésektől és a melegtől. A mellkasán lévő ragasztószalag alól, ahol az elektródákat túl szorosan rögzítették és szinte beleégtek a húsba, szivárgott a vér. Patrick zihálva szedte a levegőt, és kicserepesedett ajkát nyalogatta. A csuklójára és a bokájára erősített kötelek már a húsába vágtak. Guy egyedül jött vissza, és leült egy zsámolyra a furnérlemez mellé. Egy percig csönd volt a szobában, csak Patrick zihálását lehetett hallani. Szemét egy pillanatra sem nyitotta ki. – Nagyon makacs ember vagy – mondta Guy végül. Nem jött válasz. Az első két óra semmi eredményt nem hozott. Az összes kérdés a pénzre vonatkozott. Patrick több százszor elmondta, hogy nem tudja, hol van. Van egyáltalán pénz? Nincs, felelte Patrick többször is. Hová lett? Nem tudja. Guy nagyon szerény tapasztalatokkal rendelkezett a kínvallatás területén. Konzultált egy szakértővel, egy degenerált torzszülöttel, aki láthatólag kifejezetten élvezte beszélgetésük témáját. Elolvasott egy primitív
kézikönyvet, de gyakorlatra nem volt lehetősége szert tenni. Most, hogy Patrick már tudja, milyen szörnyűségekre számíthat, ideje diskurálni vele egy kicsit. – Hol voltál a temetés alatt? – kérdezte Guy. Patrick izmai kissé ellazultak. Végre egy kérdés, ami nem a pénzre vonatkozik. Tétovázott. Mit árthat magának azzal, ha válaszol? Elkapták. Előbb-utóbb úgyis elmondja, amit tud. Ha együttműködik, talán kevesebb áramot vezetnek belé. – Biloxiban – felelte. – Bujkáltál? – Persze. – És végignézted a temetésedet? – Igen. – Honnan? – Egy fán ültem, és volt nálam messzelátó. – Szemét lehunyva, kezét ökölbe szorítva tartotta. – Onnan hová mentél? – Mobile-ba. – Ott bujkáltál? – Igen, ott is. – Mennyi ideig maradtál ott? – Néhány hónapig, kisebb-nagyobb megszakításokkal. – Az jó hosszú idő, nem? Hol laktál Mobile-ban? – Olcsó motelekben. Állandóan mozgásban voltam. Destin. Panama City Beach. Aztán vissza Mobile-ba. – Megváltoztattad a külsődet. – Aha. Leborotváltam a szakállamat, befestettem a hajamat, és leadtam huszonöt kilót. – Megtanultál egy nyelvet?
– Igen, a portugált. – Tehát tudtad, hogy ide akarsz jönni? – Mit jelent az, hogy ide? – Mondjuk azt, hogy Brazíliába. – Aha, igen. Úgy gondoltam, hogy itt jól el lehet rejtőzni. – Hová mentél Mobile után? – Torontóba. – Miért pont oda? – El kellett mennem valahova. Szép hely. – Új papírokat szereztél Torontóban? – Igen. – Torontóban lettél Danilo Silva? – Igen. – Elmentél egy másik nyelvtanfolyamra? – Igen. – Leadtál még néhány kilót? – Igen, vagy tizenötöt. – Patrick még mindig csukva tartotta a szemét, és megpróbált nem tudomást venni a fájdalomról. – Mennyi ideig maradtál ott? – Három hónapig. – Tehát nagyjából ‘92 júliusa körül jöttél el? – Valahogy úgy. – És onnan hová mentél? – Portugáliába. – Miért pont oda? – El kellett mennem valahova. Szép hely. Azelőtt sohasem jártam ott. – Mennyi ideig voltál ott? – Néhány hónapig.
– És aztán? – São Paulo. – Miért pont São Paulo? – Húszmillió ember él ott. Nagyszerű hely, ha bujkálni akarsz. – Mennyi ideig maradtál ott? – Egy évig. – Mondd el, mit csináltál. Patrick mélyet lélegzett, aztán amikor megmozdította a bokáját, az arca grimaszba rándult. – Eltűntem a városban. Felfogadtam egy nyelvtanárt, és tökéletesítettem a portugál tudásomat. Leadtam még néhány kilót. Egyik kislakásból a másikba költöztem. – Mit csináltál a pénzzel? Csend. Az izmok megrándulnak. Hol van az a nyomorult kapcsolókar? Miért nem beszélgethetnek a bujkálásról, és felejtik el végre a pénzt? – Milyen pénzzel? – kérdezte mindenre elszántan. – Ugyan már, Patrick. Azzal a kilencvenmillióval, amit elloptál a cégedtől és az ügyfelétől. – Már mondtam. Nem én vagyok az, akit kerestek. Guy váratlanul kiáltott egyet az ajtó felé fordulva, amely nyomban kinyílt, és a többi amerikai beviharzott a szobába. A brazil orvos két újabb fecskendőnyi folyadékot lőtt be Patrick vénáiba, aztán kiment a szobából. Két férfi a sarokban lévő szerkezet fölé görnyedt. Bekapcsolták a magnót. Guy fenyegető tekintettel, dühösen Patrick fölé hajolt; látszott rajta, hogy most még jobban el van szánva arra, hogy megölje, ha nem beszél.
– A pénz távirati átutalással érkezett meg a céged offshore bankszámlájára Nassauba. Pontosan tíz óra tizenöt volt, 1992. március 26-a, negyvenöt nappal a halálod után. És te ott voltál, Patrick. Remekül néztél ki, szépen lesültél, és valaki másnak adtad ki magadat. Nálunk vannak a fényképek, amelyeket a bank biztonsági kamerája készített. Tökéletes hamis papírjaid voltak. Nem sokkal azután, hogy megérkezett, a pénz eltűnt, egy máltai bankba küldték távirati átutalással. Te loptad el, Patrick. Nos, hol van a pénz? Mondd meg, és életben maradsz. Patrick még egy utolsó pillantást vetett Guyra és a kapcsolókarra, aztán lehunyta a szemét, és minden bátorságát összegyűjtve azt felelte: – Esküszöm, hogy nem tudom, miről beszélsz. – Patrick, Patrick... – Kérlek, ne! – könyörgött Patrick. – Kérlek! – Ez még csak a hármas szint, Patrick. Alig vagy túl a felén. – Guy lenyomta a kapcsolókart, és figyelte, ahogy a férfi teste megrándul, aztán megfeszül. Patrick nem is próbált uralkodni magán. Olyan hátborzongató, szörnyűséges üvöltés szakadt ki belőle, hogy Osmar és a többi brazil odakint a ház előtt egy pillanatra megdermedt. Beszélgetésük megszakadt a sötétben. Egyikük halkan imádkozni kezdett. A háztól mintegy százméternyire egy brazil férfi ücsörgött a földút mellett, puskával a kezében, és azt figyelte, nem közelednek-e autók. Nem számítottak rá, hogy bárki is járna erre. A legközelebbi lakóhely több kilométernyire volt. Amikor az üvöltés ismétlődött, ez a férfi is elmondott egy imát.
4 A szomszédok negyedik vagy ötödik telefonhívása volt az, ami Mrs. Stephanót végleg kiborította. Ezért férje úgy döntött, elmondja feleségének az igazságot. A három, sötét öltönyös férfi, akik a pontosan a házuk előtt parkoló autó körül őgyelegnek, FBI-ügynökök. Elmagyarázta, hogy miért vannak ott. A Patrick-ügy fontosabb részleteiről is beszámolt, szigorúan megsértve ezzel a szakmai etikettet. Mrs. Stephano soha nem tett fel kérdéseket. Nem érdekelte, mit csinál a férje az irodában. Azonban az nagyon is foglalkoztatta, hogy a szomszédok mit gondolhatnak. Végül is Falls Churchben laknak, és... szóval előfordulhat, hogy az emberek beszélni kezdenek. Az asszony éjfélkor lefeküdt. Jack a kanapén próbált meg aludni a nappaliban, minden félórában felkelt, hogy kikukucskáljon a redőny résein, és megnézze, mit csinálnak azok odakint. Hajnali háromkor éppen aludt, amikor megszólalt a csengő. Melegítőben ment ajtót nyitni. Négyen álltak az ajtóban, az egyiküket nyomban felismerte: Hamilton Jaynes volt az, az FBI igazgatóhelyettese. Az Iroda második számú embere, aki történetesen négyutcányira lakott tőlük, és egy golfklubba jártak, bár még egyszer sem találkoztak. Beterelte őket a tágas nappaliba. Gyorsan megtörtént a bemutatkozás. Miközben helyet foglaltak, Mrs. Stephano álmosan, fürdőköpenyben lebotorkált az emeletről, aztán amikor meglátta, hogy a nappali fekete öltönyös férfiakkal van tele, gyorsan visszament. Jaynes vitte a szót.
– Éjjel-nappal dolgozunk a Lanigan-ügyön. Úgy tájékoztattak bennünket, hogy a maguk fogságában van. Meg tudja ezt erősíteni vagy cáfolja? – Nem. – Stephano hideg volt, akár a jég. – Letartóztatási parancsom van ön ellen. A jég némileg olvadni kezdett. Stephano rápillantott egy másik, szintén pókerarcú ügynökre. – Milyen vádak alapján? – Szövetségi körözés alatt álló személy bujtatása. Beavatkozás szövetségi nyomozásba. Mondjon csak valamit, ami az eszébe jut, és betesszük a vádpontok közé. Engem az nem érdekel, hogy magát elítélik-e vagy sem. Egyelőre csak rács mögé akarom vágni, aztán majd elkapjuk a többi emberét is, és végül az ügyfelei is lakat alá kerülnek. Körülbelül huszonnégy óra alatt lebonyolítjuk az egészet. Később megszületik a vádemelés, attól függően, hogy megkapjuk-e Lanigant vagy sem. Kezdi érteni a helyzetet? – Aha. Azt hiszem, igen. – Hol van Lanigan? – Brazíliában. – Meg akarom kapni. Most azonnal. Stephano pislogott néhányat, és fejében összeállt a kép. Jelen körülmények között Lanigan átadása nem lenne rossz lépés. A szövetségieknek megvannak az eszközeik, hogy szóra bírják. Ha Lanigan arra számíthat, hogy élete végéig rács mögé kerül, könnyen megered a nyelve, és elmondja, hol van a pénz.
Később Stephano nagyon sokszor felteszi majd magának a megválaszolhatatlannak tűnő kérdést, hogy vajon ki az ördög tudhatta, hogy elkapták Lanigant. – A következő megállapodást ajánlom – mondta Stephano. – Adjanak nekem negyvennyolc órát, én meg átadom maguknak Lanigant. De égessék el a letartóztatási parancsot, és ne fenyegetőzzenek vádemeléssel. – Megállapodtunk. A pillanatnyi csendben mindkét fél a győzelmet ünnepelte magában. – Hol tudjuk felvenni Lanigant? – kérdezte végül Jaynes. – Küldjenek egy repülőgépet Asunciónba. – Paraguayba? Hát nem Brazíliában van? – Barátai vannak Brazíliában. – Nagyszerű. – Jaynes odasúgott valamit az egyik beosztottjának, aki nyomban kiment a házból. – Egy darabban van? – kérdezte Jaynes Stephanótól. – Igen. – Jobb is. Ha csak egyetlen horzsolás is van a testén, a világ végéig fogom üldözni magát. – Le kell bonyolítanom egy telefonhívást. Ezt hallván Jaynes még el is vigyorodott. Körbepillantott a falakon, és azt mondta: – A maga háza. – Lehallgatják a telefonomat? – Nem. – Esküszik rá? – Azt mondtam, hogy nem.
– Bocsássanak meg. – Stephano kiment a konyhába, onnan pedig a raktárhelyiségbe, ahol egy rádiótelefont rejtett el. Kisétált a hátsó udvarba, és egy gázlámpa mellett megállt a nedves fűben. Felhívta Guyt. Az üvöltés egy pillanatra elhallgatott, és a furgont őrző brazil meghallotta, hogy csöng a telefon. Angolul szólt bele, aztán elrohant az amerikaiért. Guy kisietett a házból, és felkapta a készüléket. – Beszél a fickó? – kérdezte Stephano. – Többé-kevésbé. Egy órával ezelőtt megtört. – Mit tudsz? – A pénz megvan, de nem tudja, hol. Egy riói nő rendelkezik felette. Ügyvéd. – Tudjátok a nevét? – Igen. Már telefonálgatunk. Osmarnak vannak emberei Rióban. – Ki tudsz még szedni belőle valamit? – Azt hiszem, nem. Félig már halott, Jack. – Akármit is csináltál vele eddig, azonnal hagyd abba. Ott van az orvos? – Persze. – Hozzátok rendbe a fickót, próbáljátok meg összedrótozni. És amint lehet, induljatok el vele Asunción felé. – De hát miért... – Ne tegyél fel kérdéseket. Nincs rá idő. A szövetségiek a nyakunkon vannak. Csak tedd, amit mondok, és ügyelj rá, hogy ne essen bántódása. – Micsoda? Hogy ne essen bántódása? Öt órája azon vagyok, hogy megöljem.
– Tedd, amit mondok. Szedjétek rendbe. Nyomjátok tele kábítószerrel. Induljatok el Asunción felé. Óránként, pontban egészkor hívjatok fel. – Ahogy akarod. – És találjátok meg a nőt. Patrick fejét gyöngéden felemelték, aztán hideg vizet locsoltak az ajkára. A köteleket levágták a csuklójáról meg a bokájáról, finom mozdulatokkal eltávolították a ragasztószalagokat, drótokat és elektródákat. Patrick, miközben teste vonaglott, rángatózott, motyogott valamit, de senki sem értette, mit. Egy adag morfiumot pumpáltak agyonszurkált vénáiba, aztán enyhe nyugtatót, és Patrick ismét lebegni kezdett. Hajnalban Osmar már a Ponta Porã-i repülőtéren volt, és arra a gépre várt, amely többszöri leszállás után, estére juttatja el Rióba. Már felvette a kapcsolatot a riói embereivel. Csinos összegek ígéretével ugrasztotta ki őket az ágyukból. Az volt a feladatuk, hogy minél hamarabb az utcákon legyenek. Eva először az édesapját hívta fel, nem sokkal napfelkelte után. Az öregember ilyenkor már a kis teraszon üldögélt, újságjával és egy csésze kávéval. Egy kis lakásban lakott Ipanemában, háromutcányira a tengerparttól, nem túl messze szeretett lányától. A lakóépület több mint harmincéves volt, az egyik legöregebb Rio előkelő negyedében. Az öregember egyedül élt. Lánya hangjából rögtön megérezte, hogy valami baj van. Hiába nyugtatta, hogy biztonságban van, és hogy az egyik európai ügyfelének váratlanul szüksége van rá két hétre, de megígéri, hogy mindennap telefonál.
Elmagyarázta apjának, hogy ez az ügyfél kissé zavaros ügyekbe keveredett és fölöttébb titokzatoskodó, ezért esetleg megbízza az embereit azzal, hogy turkáljanak a múltjában. De nem kell megijedni. A nemzetközi kereskedelemben nem ritka az ilyesmi. Az öregembernek még lett volna néhány kérdése, de tudta, hogy úgysem kapna őszinte választ. Evának az ügyvédi iroda vezetőjét, üzlettársát felhívni már jóval kellemetlenebb volt. A történet, amit magában már többször elpróbált, jól hangzott, de óriási hézagok voltak benne. Egy új ügyfél, akinek egy amerikai ügyvéd, egykori évfolyamtársa ajánlotta, tegnap este felhívta, és megkérte, hogy azonnal menjen Hamburgba. A kora reggeli járattal megy. A kliens a telekommunikációval foglalkozik, és nagyszabású tervei vannak brazíliai beruházásokat illetően. Üzlettársa félig még aludt. Megkérte Evát, hogy később hívja vissza, és majd akkor adjon egy részletesebb beszámolót. Eva a titkárnőjét is felhívta ugyanezzel a történettel, és megkérte, hogy a visszaérkezéséig halassza el az összes megbeszélést. Curitibából São Paulóba repült, ahol felszállt az Aerolineas Argentinas Buenos Airesbe tartó, közvetlen járatára. Most először használta új útlevelét, amit Danilo segítségével szerzett be egy éve. Lakásában elrejtve tartotta, a két új hitelkártyával és a nyolcezer amerikai dollár készpénzzel együtt. Most már Leah Pires volt, életkora nem változott, csak a születésnapja. Danilo nem ismerte ezeket a részleteket; nem ismerhette őket.
Eva tényleg úgy érezte magát, mintha valaki más lenne. Több forgatókönyv is létezett. Lehet, hogy Danilót banditák támadták meg, kirabolták és lelőtték. Ez gyakorta előfordul a határvidéken. Lehet, hogy múltjának árnyai csaptak le rá: megkínozták, megölték, és elásták az őserdőben. Lehet, hogy Danilo beszélt, és ebben az esetben az ő nevét is megemlíthette. Ha így van, előfordulhat, hogy élete hátralévő részét bujkálva kell leélnie. Danilo talán még életben van valahol. Mindig azt mondta Evának, hogy őt nem fogják megölni. Lehet, hogy megkínozzák úgy, hogy a halálért fog könyörögni, de semmiképpen sem ölhetik meg. Ha az amerikai hatóságok találják meg, a kiadatás kérdését tisztázni kell. Danilo azért választotta Latin-Amerikát, mert ott történelmi hagyományai vannak annak, hogy senkit sem adnak ki szívesen. Ha múltjának árnyai találták meg, addig fogják kínozni, amíg meg nem mondja nekik, hol van a pénz. Ettől félt a férfi a legjobban: a kínvallatástól. Eva a Buenos Aires-i repülőtéren megpróbált aludni, de egyszerűen képtelen volt. Újra felhívta Danilo Ponta Porã-i házát, aztán a mobiltelefont, végül a curitibai lakást. Buenos Airesből New Yorkba repült, ahol három órát várt, aztán felszállt a Swissair zürichi járatára. A Volkswagen hátsó ülésére fektették, és a derekára csatolták a biztonsági övet, nehogy leessen. Az előttük álló jó néhány kilométert javarészt rossz úton kell megtenniük. Mindössze a sortnadrágját húzták rá. Az orvos ellenőrizte a vastag gézkötéseket, összesen nyolc
volt belőlük. Kenőcsöt tett az égési sebekre, és antibiotikum-injekciót adott Patricknek. Az orvos a betege előtti ülést foglalta el, kis fekete táskáját a lába közé tette. Eleget szenvedett már Patrick. Mostantól fogva óvni fogja. Egy-két napos pihenés, jó néhány fájdalomcsillapító, és Patrick a gyógyulás útjára lép. Az égési sérülések után apró forradások maradnak a testén, de idővel valószínűleg eltűnnek. Az orvos megfordult, és megveregette Patrick vállát. Örült, hogy nem ölték meg ezt az embert. – Kész vagyunk – szólt oda az első ülésen helyet foglaló Guynak. A brazil sofőr beindította a motort, és hátramenetben elgurult a háztól. Minden órában megálltak, pontosan hatvanpercenként, hogy felállítsák az antennát, mert csak így tudták használni a mobiltelefont a hegyek közül. Guy felhívta Stephanót, aki washingtoni irodájában volt Hamilton Jaynesszel és egy magas rangú külügyi tisztviselővel. Folyamatos konzultáció folyt a Pentagonnal. „Mi a fene folyik itt?”, szerette volna feltenni a kérdést Guy. Honnan kerültek elő a szövetségiek? Az első hat óra alatt százhatvan kilométert tettek meg. Helyenként szinte járhatatlanok voltak az utak. Többször is sokáig küszködtek a telefonnal, mire sikerült kapcsolatot teremteniük Washingtonnal. Délután két órakor maguk mögött hagyták a hegyeket, és már sokkal jobb utakon haladtak. A kiadatási ügy kellemetlen problémát jelentett, Hamilton Jaynes nem kívánt foglalkozni vele. Többen latba vetették
diplomáciai befolyásukat. Az FBI igazgatója felhívta az Elnök személyzeti főnökét. Az ügybe bevonták a paraguayi amerikai nagykövetet is. Ígéretek és fenyegetések hangzottak el. Ha a gyanúsítottnak van pénze és kellő elszántsága, évekig elhúzhatja a kiadatását Paraguayból, ha ugyan nem örökre. Ennek a gyanúsítottnak nem volt pénze, és még csak nem is tudta, melyik országban van. A paraguayiak végül kelletlenül beleegyeztek abba, hogy eltekintenek a kiadatási procedúrától. Négykor Stephano arra utasította Guyt, hogy keresse meg a concepcióni repülőteret. Concepción kisváros, háromórányira Asuncióntól. A brazil sofőr cifra káromkodásba kezdett, amikor Guy közölte vele, hogy forduljon vissza, és induljon el észak felé. Sötétedett, amikor Concepciónba értek, és már teljesen sötét volt, amikor végre megtalálták a repülőteret, amely pusztán egy kis téglaépület volt a keskeny aszfaltcsík mellett. Guy felhívta Stephanót, aki utasította, hogy hagyja Patricket a furgonban, az indítókulcsot a zárban, és menjen el onnan. Guy, az orvos, a sofőr és egy másik amerikai lassú léptekkel elsétált a kocsitól, közben állandóan hátrapillantgattak. Körülbelül százméternyire a furgontól találtak egy hatalmas fát, ami mögött úgy el tudtak rejtőzni, hogy senki sem láthatta őket. Eltelt egy óra. Végül egy amerikai felségjelzésű King Air szállt le a repülőtéren, és odagurult a terminálhoz. Két pilóta szállt ki, mindketten bementek az épületbe. Egy pillanattal később odamentek a furgonhoz, kinyitották az ajtókat, beszálltak, és a repülőgép közelébe hajtottak.
Patricket óvatosan kiemelték a furgon hátuljából, és feltették a gépre. A fedélzeten a légierő egészségügyi szolgálatosa várta, aki azonnal kezelésbe is vette. A két pilóta visszavitte a furgont a parkolóba. Néhány perccel később a repülőgép felszállt. A King Air üzemanyagot vett fel Asunciónban, és még a földön volt, amikor Patrick először megmozdult. Túl gyenge és kába volt ahhoz, hogy felüljön, minden tagja fájt. Az ápoló hideg vizet és kekszet adott neki. La Pazban és Limában ismét tankoltak. Bogotában áttették Patricket egy Learre, ami a King Air sebességének a kétszeresével repült. Arubában, Venezuela partjai közelében vettek fel üzemanyagot, aztán leszállás nélkül San Juanba, Puerto Ricóba repültek az amerikai haditengerészet támaszpontjára. Egy mentőautó azonnal a támaszpont kórházába szállította Patricket. Majdnem négy és fél év után Patrick ismét amerikai földön volt. 5 Az ügyvédi iroda, ahol Patrick a halála előtt dolgozott, egy évvel a temetés után csődeljárást kért maga ellen. Halála után a céges papírok fejlécén, ahogy illik, ott szerepelt a neve: Patrick S. Lanigan, 1954-1992. A jobb felső sarokban helyezték el, a helyettesek fölé. Aztán lábra kapott a szóbeszéd, és sehogyan sem akart abbamaradni. Hamarosan már mindenki úgy gondolta, hogy ő vágta zsebre a pénzt, aztán felszívódott. Három hónap elteltével már egyetlen ember sem volt a Mexikói-öböl partján, aki elhitte volna, hogy meghalt.
Négy üzlettársa továbbra is együtt dolgozott; akaratuk ellenére összekötötte őket a csődeljárás. Amikor még futott a szekér, és hatalmas nagy gazdagság küszöbén álltak, nevük együtt szerepelt a jelzálogkölcsönökön, kötelezvényeken. Közösen citálták őket bíróság elé alperesként néhány megnyerhetetlen perben; ez eredményezte a csődöt. Patrick távozása óta minden lehetséges módon megpróbáltak már elszakadni egymástól, de nem jártak sikerrel. Közülük kettő menthetetlen alkoholista volt; az irodában, zárt ajtó mögött iszogattak, sohasem együtt. A két másik férfi már elvonókúrák után volt, de még mindig csak egyensúlyozgattak a józanság határán. Patrick lelépett a pénzükkel. A millióikkal. Azzal a pénzzel, amit már jóval korábban elköltöttek, hogy ő megérkezett volna – erre csak ügyvédek képesek. Azzal a pénzzel, amit arra szántak, hogy pazarul rendbe hozassák a Biloxi belvárosában álló irodaépületüket. Azzal a pénzzel, amit új házra, jachtra, tengerparti nyaralókra szántak. A pénz már úton volt, az összes hivatalos papírra rákerült az aláírás; szinte már látták, érezték a szagát, majdhogynem megérintették, amikor halott üzlettársuk az utolsó lehetséges pillanatban eltüntette az orruk elől. Patrick meghalt. 1992. február 11-én eltemették. Vigasztalták az özvegyet, és rátették annak a szemétládának nevét a céges papír fejlécére. És hat héttel később mégis ellopta valahogy a pénzüket. Sokat veszekedtek, civakodtak azon, hogy ki a hibás. Charles Bogan, a cég vezető üzlettársa és vaskezű irányítója ragaszkodott hozzá, hogy a pénzt távirati
átutalással juttassák el az eredeti forrásától egy új, offshore bankszámlára, és némi vita után ésszerű érvekkel támasztotta alá álláspontját. Kilencvenmillió dollárról volt szó, melynek egyharmada az ügyvédi irodát illette, és az ötvenezres lélekszámú Biloxiban lehetetlen lett volna ekkora hatalmas pénzt elrejteni. Valaki biztosan beszélni kezdene a banknál. Hamarosan mindenki tudna róla a városban. Mindannyian a titoktartás mellett tették le a voksukat, miközben persze azt tervezték magukban, hogyan mutassanak majd meg minél többet frissen szerzett vagyonukból. Még az is szóba került, hogy beszereznek egy hatüléses jetet a cégnek. Így aztán Bogan magára vállalta a felelősség egy részét. Negyvenkilenc éves volt, négyük közül a legidősebb, és jelen pillanatban a legkiegyensúlyozottabb. Az a bűn is őt terhelte, hogy kilenc éve ő vette fel Patricket a céghez. Doug Vitrano, a törvényszéki héja volt az, aki meghozta a végzetes döntést, hogy üzlettársnak javasolja Patricket. A másik három beleegyezett, és miután a Lanigan név is a cégtáblára került, Patrick gyakorlatilag az összes aktához hozzáférhetett. Bogan, Rapley, Vitrano, Havarac és Lanigan Ügyvédi Iroda. A telefonkönyvben hatalmas betűkkel hirdették a céget. Sok-sok titkárnőt és ügyvédasszisztenst foglalkoztattak. Komoly kiadásokkal dolgoztak, és a legerősebb politikai kapcsolatokat mondhatták magukénak a Mexikói-öböl partvidékén. Mindannyian negyvenes éveik közepén, illetve végén jártak. Havaracot az édesapja nevelte fel egy
halászhajón. Büszkén mutogatta kérges kezeit, és arról álmodozott, hogy egyszer ezekkel a kérges kezekkel megragadja Patrick nyakát, és addig szorongatja, amíg el nem roppan. Rapley súlyos depresszióban szenvedett, ritkán mozdult ki a házából, ahol a padláson, sötét irodájában írogatta a tényvázlatokat. Nem sokkal kilenc óra után Bogan és Vitrano az íróasztaluknál üldögéltek, amikor Cutter ügynök belépett a Biloxi régi negyedében, a Vieux Marche-on lévő irodaépületbe. Rámosolygott az ügyfélfogadó titkárnőre, és megkérdezte, bent van-e valamelyik ügyvéd. Kérdése teljesen indokolt volt. Alkoholista bandaként emlegették ezeket az embereket, akik csak ritkán mennek be a munkahelyükre. Az ügyfélfogadó titkárnő bevezette Cuttert a kis tárgyalóba, és megkínálta kávéval. Vitrano érkezett előbb; feltűnően jól ápolt volt, tekintete tiszta. Bogan csak néhány másodperccel maradt el. A cukrot kevergetve a kávéjukban, az időjárásról beszélgettek. Miután Patrick, illetve a pénz eltűnt, Cutter néhány hónapon keresztül rendszeresen megjelent náluk, és beszámolt a nyomozás állásáról. A hónapokból évek lettek, és Cutter ügynök látogatásai megritkultak. És a beszámolóknak mindig ugyanaz volt a vége: semmi nyoma Patricknek. Már majdnem egy év telt el azóta, hogy bármelyikükkel is beszélt volna. Így aztán úgy vélték, hogy a férfi, mintegy udvariassági gesztusként, mivel amúgy is a belvárosban volt dolga, benézett hozzájuk; valószínűleg akart egy csésze kávét. Cutter megszólalt: – Patricket őrizetbe vettük.
Bogan lehunyta a szemét, és az összes fogát megmutatta. – Ó, istenem! – kiáltott fel, aztán a kezébe temette a tenyerét. – Ó, istenem! Vitrano hátravetette a fejét, száját eltátotta. Hitetlenkedve meredt a mennyezetre. – Hol van? – Csak ezt a kérdést sikerült kipréselnie magából. – Egy katonai támaszponton Puerto Ricóban. Brazíliában fogták el. Bogan felállt, a tárgyaló sarkába sétált, a könyvespolcokhoz, és miközben elrejtette az arcát, megpróbálta visszafojtani a könnyeit. – Te jó isten – ismételgette. – Biztos, hogy ő az? – kérdezte Vitrano hitetlenkedve. – Egészen biztos. – Mondjon többet – kérte Vitrano. – Mire kíváncsi? – Például arra, hogy kapták el? És hol? És mit csinált éppen? Hogy néz ki? – Nem mi találtuk meg. Átadták nekünk. Bogan, miközben egy zsebkendővel törülgette az orrát, leült az asztalhoz. – Elnézést kérek – mondta szégyenkezve. – Ismernek egy Jack Stephano nevű embert? – érdeklődött Cutter. Mindketten bólintottak, kissé kelletlenül. – Maguk is benne voltak a vállalkozásban? Mindketten határozottan megrázták a fejüket. – Szerencséjük van. Stephano találta meg Lanigant, megkínozta, majdnem megölte, aztán átadta nekünk.
– Az nagyon is tetszik, hogy megkínozta – jegyezte meg Vitrano. – Meséljen egy kicsit erről. – Lépjünk tovább. Tegnap este vettük fel Paraguayban, aztán Puerto Ricóba vittük. Most is ott van, kórházban. Néhány napon belül kiengedik és hazaküldik. – Mi van a pénzzel? – sikerült Bogannek feltennie a kérdést, reszelős hangon, kiszáradt torokkal. – Semmi nyoma. De persze nem tudjuk, mit tud Stephano. Vitrano az asztalra bámult, nagyokat pislogva. Patrick kilencvenmillió dollárt lopott el, amikor négy évvel ezelőtt eltűnt. Ennyi pénzt lehetetlen ennyi idő alatt elkölteni. Lehet, hogy vett magának birtokot, helikoptert, egy egész vagyont elkölthetett nőkre, de még mindig maradt sok-sok millió dollárja. Meg fogják találni. A céget az összeg egyharmada illeti meg! Talán, talán sikerül megtalálni. Bogan nedves szemét törölgette és volt feleségére gondolt, arra a szeretetre méltó asszonyra, aki veszedelmesen rosszindulatú lett, amikor beütött a krach. A csődeljárás után úgy érezte, megszégyenítették, fogta a legkisebb gyereket, és Pensacolába költözött, ahol benyújtotta a válókeresetet, és csúnya vádaskodásba kezdett. Bogan ivott és kokainon élt. A felesége tudta ezt, és felhasználta ellene. Bogan gyakorlatilag képtelen volt az ellenállásra. Végül is sikerült összekapnia magát, de még mindig nem láthatta a gyerekét. Furcsa mód még mindig szerette volt feleségét; arról álmodozott, hogy visszahódítja. Talán a pénz majd
felkelti a nő figyelmét. Talán van remény. Biztosan elő fogják keríteni a pénzt. Cutter törte meg a csendet. – Stephano elég nagy bajban van. A kínzásnak köszönhetően Patrick teste tele van égési sérülésekkel. – Nagyszerű – mondta Vitrano mosolyogva. – Együttérzést vár tőlünk? – kérdezte Bogan. – Egyébként a Stephano-ügy csak részletkérdés. Szemmel fogjuk tartani, és talán elvezet minket a pénzhez. – A pénzt könnyű lesz megtalálni – jegyezte meg Vitrano. – Volt egy holttest. Valakit meggyilkolt a mi szeretett Patrickünk. Ez bizony egy halálbüntetéses ügy, semmi kétség. Nyereségvágyból elkövetett gyilkosság. Patrick majd dalolni kezd, amikor szorul a hurok. – Van egy jobb ötletem. Adják ide nekünk – javasolta Bogan mosolytalan arccal. – Tíz perc, és mindent tudni fogunk. Cutter az órájára pillantott. – Mennem kell. Muszáj elmennem Point Clearbe, hogy közöljem Trudyval a hírt. Vitrano és Bogan egyszerre horkantott fel, aztán elnevették magukat. – Tehát még nem tudja? – kérdezte Bogan. – Még nem. – Legyen olyan drága, és vegye fel videóra – kérte Vitrano, s még mindig halkan nevetgélt. – Boldog lennék, ha láthatnám az arcát. – Az igazság az, hogy már én is alig várom – mondta Cutter. – Szuka – sziszegte Bogan.
Cutter felállt és így szólt: – Mondják meg a többi üzlettársnak, de délig ne nagyon híreszteljék. Sajtótájékoztatót tartunk. Majd jelentkezem. Cutter távozása után hosszú ideig egy szót sem szóltak. Oly sok kérdésük, oly sok mondandójuk lett volna. A lehetséges forgatókönyvek, a különböző eshetőségek jártak a fejükben. Patrick Lanigant, aki egy kies földúton, tanúk nélkül lejátszódó baleset során benne égett az autóban, 1992. február 11-én helyezték végső nyugalomra. Felesége, a bájos Trudy, fekete Armani ruhakosztümbe öltözve, gyászoló özvegyként is lélegzetelállító hatást gyakorolt a férfiakra. Miközben a földet lapátolták a koporsóra, gondolatban már költötte is a pénzt. Végrendeletében Patrick mindenét az asszonyra hagyta. Egyszerű végrendelet volt, és nem sokkal a halála előtt apróbb módosítások történtek benne. Néhány órával a temetés előtt Trudy és Doug Vitrano óvatosan kinyitották a páncéldobozt Patrick irodájában, és átvizsgálták a tartalmát. Megtalálták a végrendeletet, két autó papírjait, a ház tulajdonlapját, egy félmillió dolláros életbiztosítást, amiről Trudy tudott, és egy másik, kétmillió dolláros életbiztosítást, amiről a nő még sohasem hallott. Vitrano gyorsan átnézte a biztosítást, mely mindkettőjüknek meglepetés volt. Patrick nyolc hónappal korábban kötötte. Trudy volt az egyetlen kedvezményezett. Ugyanazzal a hatalmas és fizetőképes biztosítótársasággal kötötte mindkét szerződést.
Trudy megesküdött, hogy nem tudott a második életbiztosításról, és az arcán ülő mosoly meggyőzte Vitranót, hogy a nő őszintén meg van döbbenve. Temetés ide, temetés oda, Trudyt nagyon feldobta a hír, hogy hatalmas összeg üti a markát. Férje elvesztése felett érzett fájdalma jelentősen csillapodott, s súlyosabb összeroppanás nélkül képes volt végigcsinálni a temetési szertartást. A biztosító eleinte makacskodott, ahogy azt minden esetben teszi, de Vitrano fenyegetései elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy kikényszerítsék belőlük az özvegyet illető összeget. Négy héttel a temetés után Trudy megkapta a két és fél millió dollárt. Egy héttel később Rolls-Royce-on közlekedett Biloxiban, és az emberek elkezdték utálni. Aztán a kilencvenmillió eltűnt a semmibe, és pletykák terjengtek. A nő talán mégsem özvegy. Patrick volt az első számú gyanúsított, és végül az egyetlen. Egyre rosszindulatúbb pletykákat lehetett hallani, így aztán Trudy bepakolta a piros Rolls-Royceba a kislányát meg a barátját, Lance-et, akivel ismeretsége egészen a középiskoláig nyúlt vissza, és elmenekült Mobile-ba, Biloxitól egyórányira keletre. Talált magának egy gyanús ügyletekkel foglalkozó ügyvédet, akitől sok tanácsot kapott arra vonatkozóan, hogyan védheti meg a pénzét. Vásárolt Point Clearben egy gyönyörű, régi házat, és Lance nevére íratta. Lance erős, jóképű férfi volt; Trudy először tizennégy éves korában feküdt le vele. A férfit tizenkilenc évesen elítélték kábítószer-csempészésért, és három évet töltött
börtönben, miközben Trudy remekül érezte magát a főiskolán, vadul szurkolt a főiskola futballcsapatának mérkőzésein, elcsavarta a játékosok fejét, ott volt minden házibulin, és ráadásul sikerült kiváló eredménnyel végeznie. Hozzáment az egyik dúsgazdag évfolyamtársához, és két évvel később elvált tőle. Néhány éven keresztül élvezte az egyedülálló nők életét, egészen addig, amíg meg nem ismerkedett, illetve össze nem házasodott Patrickkel, az ígéretes jövő előtt álló ügyvéddel. Kapcsolatuk kezdeti korszakában a szenvedélyek jutottak meghatározó szerephez, és nem az előrelátó tervezés. A főiskolai évek alatt, a két házasság és a számtalan rövid életű kapcsolat közben is Trudy mindig a közelben tartotta Lance-et. Nagyon vonzódott a férfihoz, úgy érezte, sohasem kaphat belőle eleget. Már tizennégy éves korában tudta, hogy soha nem fog Lance nélkül élni. Lance félmeztelenül nyitott ajtót; fekete haja szorosan összefogva a kötelező jellegű lófarokba, bal fülcimpájában hatalmas gyémánt fülbevaló. Csúfondárosan vigyorogva nézett Cutterra, ahogy általában az egész világra, és nem szólt egy szót sem. – Trudy itthon van? – érdeklődött Cutter. – Esetleg. Megvillant a jelvény, a gunyoros mosoly egy pillanatra eltűnt. – Cutter ügynök, FBI. Már volt szerencsém találkozni a hölggyel. Lance marihuánát szállított Mexikóból azon a nagy és gyors hajón, amit Trudy vett neki. Füvet árult az egyik
bandának Mobile-ban. Az üzlet mostanság ugyancsak pangott, mert a Kábítószer-ellenes Hivatal emberei nagyon sokat szaglásztak. – Az edzőteremben van – közölte Lance, Cutter mögé biccentve a fejével. – Mit akar? Cutter nem válaszolt, megfordult, és a kocsifeljárón keresztül elindult az átalakított garázs felé, ahol üvöltött a zene. Lance követte. Trudy éppen egy aerobicgyakorlat kellős közepén volt, amit egy szupermodell vezényelt a helyiség sarkában álló hatalmas tv-képernyőről. Trudy ugrált, pörgött, forgott, énekelte a hangszóróból kiszűrődő dal szövegét, és fölöttébb vonzó látványt nyújtott. Szűk sárga tornadressz. Szorosra fogott lófarok. Súlyfelesleg egyetlen gramm sem. Cutter órákon keresztül el tudta volna nézni. Még az is izgató volt, ahogy verítékezett. Naponta két órát tornázott. Harmincöt évesen Trudy még mindig úgy nézett ki, hogy bármelyik középiskolás srác azonnal beleszeretett volna. Lance lenyomott egy kapcsolót, és a videó leállt. Trudy megpördült, meglátta Cuttert, és olyan pillantást vetett rá, amitől a sajt megolvadna. – Kapcsold csak ki nyugodtan – szólt oda élesen Lancenek. A jelek szerint szigorúan tilos volt megzavarni tornázás közben. – Cutter különleges ügynök, FBI – mondta a férfi, miközben elővette a jelvényét, és elindult az asszony felé. – Néhány éve már találkoztunk egyszer. Trudy egy törülközővel szárogatta az arcát; színe tökéletesen illett a tornadresszhez. Alig-alig lihegett.
Tökéletes fogsorát rávillantotta Cutterre, és már nyoma sem volt ingerültségének. – Miben segíthetek? – Lance a nő mögé állt. Két egyforma lófarok. – Nagyszerű hírem van az ön számára – közölte Cutter, arcán széles mosollyal. – Mi az? – Megtaláltuk a férjét, Mrs. Lanigan, és életben van. Egy pillanatnyi csönd, amíg a nő megemésztette a hallottakat. – Patrick? – kérdezte. – Ő lenne az. – Hazudik – vicsorgott Lance. – Attól tartok, hogy nem. Az őrizetünkben van Puerto Ricóban. Nagyjából egy hét múlva itthon lesz. Gondoltam, szeretné hallani a jó hírt, mielőtt közöljük a sajtóval. Trudy kábán tántorogva tett néhány lépést hátrafelé, aztán leült az egyik erőgép melletti pacira. Csillogóan bronzbarna bőre egyre sápadtabb lett. Hajlékony, rugalmas teste megereszkedett. Lance odasietett hozzá, hogy kéznél legyen, ha baj van. – Ó, istenem – ismételgette a nő motyogva. Cutter odahajított eléjük egy névjegykártyát. – Hívjanak fel, ha a segítségükre lehetek. Egy szót sem szóltak, az ügynök kiment a garázsból. Cutter számára nyilvánvaló volt, hogy az asszony nem haragszik a férfira, mert az csúnyán becsapta saját halála színjátékával. Sem az öröm legapróbb jelét, sem a megkönnyebbülését nem lehetett érzékelni.
Az asszony arcán Cutter semmi mást sem látott, csak félelmet: a rettegést, hogy elveszítheti a pénzt, hiszen a biztosítótársaság nyomban pert indít. Miközben Cutter Mobile-ban volt, egy ügynök a biloxi irodából felkereste Patrick édesanyját New Orleansben, hogy közölje vele a hírt. Mrs. Lanigant döntötték az érzelmek, és könyörgött az ügynöknek, hogy üljön le egy kicsit, és feleljen a kérdéseire. A férfi egy óráig maradt, de nem sok felvilágosítással tudott szolgálni. Az idős asszony örömében zokogott, s miután az ügynök távozott, a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy felhívta a barátait telefonon, és elmondta nekik a nagyszerű hírt: egyetlen gyermeke mégiscsak életben van. 6 Jack Stephanót washingtoni irodájában tartóztatta le az FBI. Harminc percet töltött börtönben, aztán átkísérték a szövetségi bíróság épületébe, egy kis tárgyalóterembe, ahol részt vett egy szövetségi bíró vezette, zárt meghallgatáson. Tájékoztatták, hogy nyomban szabadlábra helyezik, amennyiben önként vállalja, hogy nem hagyja el a várost, és tudomásul veszi, hogy az FBI éjjel-nappal szemmel tartja. Miközben a bíróságon volt, ügynökök hadserege hatolt be az irodájába, gyakorlatilag az összes aktát átnézték, és hazaküldték az alkalmazottak. Miután elbocsátották a bíróságról, Stephanót a Hoover Épületbe szállították a Pennsylvania Avenue-re, ahol Hamilton Jaynes várta. Amint ketten maradtak a férfi irodájában, az igazgatóhelyettes kissé kelletlenül elnézést kért a letartóztatásért. Nem volt más választása,
közölte. Nem lehet büntetlenül foglyul ejteni egy szövetségi körözés alatt álló személyt, teletömni kábítószerrel, kínvallatás alá vetni és kis híján meggyilkolni. A fő kérdés a pénz volt. A letartóztatás csak azt a célt szolgálta, hogy megmutassák, melyik oldalon van a nagyobb hatalom. Stephano megesküdött, hogy Patrick nem mondott el nekik semmit. Miközben beszélgettek, Stephano irodáját lezárták, és az ablakokra felkerültek a baljóslatú szövetségi közlemények. Otthoni telefonjaiba lehallgatót helyeztek el, mialatt Mrs. Stephano bridzspartin volt. A Jaynesszel folytatott rövid és eredménytelen beszélgetés után Stephanót autóba ültették, aztán a Legfelsőbb Bíróság közelében kitették. Mivel arra utasították, hogy maradjon távol az irodájától, leintett egy taxit, és azt mondta a sofőrnek, hogy vigye a HayAdams Hotelhez, a H Street és a Sixteenth Avenue sarkára. A taxiban Stephano nyugodtan, kényelmesen hátradőlve újságot olvasgatott, és néha megsimogatta a bemérőszerkezetet, amit letartóztatása után titokban a zakója hajtókájába varrtak. Apró, ügyes kis szerkezet volt, melynek segítségével személyek, csomagok, sőt még autók mozgását is figyelemmel lehetett kísérni. Már akkor észrevette magán, amikor Jaynesszel beszélgetett, és erős kísértést érzett, hogy kitépje a kis csodaszert, és odahajítsa a férfi íróasztalára. Jack Stephano a személyi megfigyelés szakértője volt. Zakóját a taxi ülése alá gyűrte, majd a Lafayette Park felől gyors léptekkel a Hay-Adams Hotelbe sétált. Közölték vele, hogy nincs üres szoba. Hívatta az
igazgatót, egykori ügyfelét, és Mr. Stephanót perceken belül az egyik negyedik emeleti lakosztályba kísérték, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Fehér Házra. Levetkőzött, csak a zokniját és az alsónadrágját hagyta magán, és minden egyes ruhadarabját az ágyra fektette, aztán kínos alapossággal, centiről centire átvizsgálta őket. Ebédet rendelt a szobapincér-szolgálattól. Felhívta a feleségét, de az asszony nem volt otthon. Aztán felhívta Benny Ariciát, az ügyfelét, azt a férfit, akinek a kilencvenmilliója eltűnt, percekkel azután, hogy megérkezett egy nassaui bankba. Az összegből hatvanmillió járt volna Ariciának, harminc pedig az ügyvédeinek, Bogannek és Vitranónak meg a többi sötét gazembernek Biloxiban. De a pénz eltűnt, mielőtt Benny rátehette volna a kezét. Benny most a Willard Hotelben volt, szintén a Fehér Ház közelében, bujkált, és Stephano jelentkezésére várt. Egy órával később Georgetownban találkoztak, a Four Seasons Hotel egyik lakosztályában, melyet Aricia egy hétre vett ki. Benny majdnem hatvanéves volt, de tíz évvel fiatalabbnak látszott. A szikár, napbarnított férfi úgy nézett ki, mint egy tehetős nyugdíjas Dél-Floridából, aki mindennap golfozik. Egy társasházban lakott svéd barátnőjével, aki akár a lánya is lehetett volna. Amikor a pénznek lába kelt, az ügyvédi irodának érvényes biztosítása volt az üzlettársak és alkalmazottak által elkövetett csalások, lopások okozta károkra. A sikkasztás nem ritka dolog az ügyvédi irodákban. A szerződés, amit a Monarch-Sierra biztosítótársasággal
kötöttek, négymillió dolláros összeghatárig szólt. Aricia, bosszúvágytól fűtve, pert indított az ügyvédi iroda ellen. Keresetében hatvanmillió dollárt követelt; pontosan annyit, amennyi járt neki. Mivel többre nem számíthatott, és az ügyvédi iroda arra készült, hogy csődeljárást kérjen maga ellen, Benny elfogadta a négymilliót a Monarch-Sierrától. Az összegnek közel a felét elköltötte Patrick felkutatására. A csinos kis lakás Bocában ötszázezerbe került, és így Benny már az utolsó milliójánál tartott. Koffeinmentes kávét kortyolgatva állt az ablakban. – Le fognak tartóztatni? – kérdezte. – Valószínűleg nem. De azért ne nagyon mutatkozzon. Benny az asztalra tette a kávét, és leült Stephanóval szemben. – Beszélt már a biztosítótársaságokkal? – tette fel a kérdést. – Még nem. Majd később felhívom őket. De ne aggódjon, maguk biztonságban vannak. A Northern Case Mutual, a biztosító, amelyik gazdaggá tette Trudyt, titokban elkülönített félmillió dollárt a kutatásra. A Monarch-Sierra egymillióval szállt be. Stephano kis vállalkozása összesen több mint hárommillió dollárt szedett össze és költött el a Patrick utáni hajszára. – Sikerült a nő nyomára akadni? – kérdezte Aricia. – Még nem. Az embereink Rióban vannak. Megtalálták az apját, de az öregember nem hajlandó beszélni. Ugyanez a helyzet az ügyvédi irodában. Azt mondják, üzleti úton van.
Aricia összekulcsolta a kezét, és nyugodt hangon így szólt: – Mesélje el, hogy pontosan mit mondott Lanigan. – Még nem hallottam a magnószalagot. Ma délután kellett volna megérkeznie az irodámba, de kicsit összekuszáIódtak a dolgok. Ráadásul a paraguayi őserdőből küldték. – Tudom. – Guy szerint a fickó ötórás kínvallatás után tört meg. Azt mondta, hogy a pénz még mindig megvan, különböző bankokban elrejtve, de a nevét egyiknek sem tudja. Guy kis híján megölte, amiért nem tudta vagy nem akarta megmondani a bankok nevét. Arra következtetett, egyébként helyesen, hogy valaki más rendelkezik a pénz felett. Még egy kis áram, és a fickó kibökte a nő nevét. Guy emberei rögtön telefonáltak Rióba, és megállapították, hogy a nő valóban létezik, de már felszívódott. – Meg akarom hallgatni a magnószalagot. – Nagyon brutális, Benny. A pasinak ég a bőre, és üvöltve könyörög kegyelemért. Benny nem tudta elfojtani a mosolyát. – Tudom. Azt akarom hallani. Patricket a katonai kórház egyik szárnyának végében helyezték el. Az ő szobája volt az egyetlen, amelynek ajtajait kívülről zárták, s amelynek ablakait nem lehetett kinyitni. A redőnyöket lehúzták. Két katonai rendész ücsörgött odakint a folyosón, ki tudja, miért. Mert Patrick bizony nem ment sehová. Az áramütések súlyos sérüléseket okoztak a láb- és mellkasizomzatában. Még az ízületei és a csontjai is
megsérültek. Testének négy pontján egészen húsig leégették a bőrt: két helyen a mellkasán, a combján és a lábszárán. Négy másik pontot másodfokú égési sérülésként kezeltek. Mivel erős fájdalmai voltak, orvosai, mind a négy, arra az egyszerű elhatározásra jutottak, hogy egyelőre fájdalomcsillapítókkal és nyugtatókkal kezelik. Nem volt sürgős továbbszállítani. Körözött személy volt, de még napokig eltarthat, amíg eldöntik, ki kapja meg először. A szobát elsötétítették, halk zene szólt, az intravénás tasak tele volt bódító narkotikumokkal, és szegény, nyomorult Patrick órákon keresztül, álomtalanul aludt, és sejtelme sem volt róla, micsoda vihar van készülőben egykori otthonában. 1992 augusztusában, öt hónappal a pénz eltűnése után, Biloxiban a szövetségi vádesküdtszék vádat emelt Patrick ellen lopás miatt. Elegendő bizonyíték gyűlt össze arra, hogy ő hajtotta végre a bűntényt, és az égadta világon semmi sem utalt arra, hogy esetleg valaki más lehet a gyanúsított. Mivel az ügynek nemzetközi vonatkozásai voltak, a szövetségiek hatáskörébe tartozott. A Harrison megyei seriffiroda és a körzeti államügyész közösen indított nyomozást a gyilkosság ügyében, de aztán félretették, hogy sürgetőbb gondoknak szenteljék minden erejüket. Váratlanul, egyik percről a másikra az ügy megint ott volt az asztalukon. A déli sajtótájékoztatót későbbi időpontra tették, és az illetékesek összegyűltek Cutter irodájában, Biloxi belvárosában, hogy rendezzék a soraikat. Feszült
légkörű megbeszélés volt, olyan résztvevőkkel, kiknek érdekei szöges ellentétben álltak. Az asztal egyik oldalán Cutter és az FBI foglalt helyet; Maurice Masttól, Mississippi állam nyugati körzetének államügyészétől kapták az utasításaikat, aki autóval érkezett Jacksonból a megbeszélésre. Az asztal másik oldalán ült Raymond Sweeney, Harrison megye seriffje, és jobbkeze, Grimshaw; mindketten mélyen utálták az FBI-t. Szóvivőjük T. L. Parrish volt, Harrison és a környező megyék körzeti államügyésze. A szembenállás lényegét így lehetett volna megfogalmazni: szövetség kontra állam, nagy költségvetés kontra alacsony. Mindkét oldalon fenemód öntudatos férfiak álltak, és mindenki a lehető legtöbbet akarta kisajtolni a Patrick Lanigan-cirkuszból. – A halálbüntetés központi kérdés – jegyezte meg Parrish. – Alkalmazhatjuk a szövetségi halálbüntetést is – vetette fel Mast kissé félénken –, ha persze ez egyáltalán elképzelhető az ő esetében. Parrish elmosolyodott, és lesütötte a szemét. A szövetségi halálbüntetésről szóló törvényt a közelmúltban fogadta el a Kongresszus, azonban csekélyke útmutatást adott arra, miként lehet alkalmazni. Roppant jól hangzott a törvény, amikor az Elnök aláírta, de tele volt veszélyes buktatókkal. Az állam azonban már meggyőzően bizonyította, hogy hatékonyan működik a halálbüntetések végrehajtásában. – A miénk jobb – mutatott rá Parrish. – És ezzel mindannyian pontosan tisztában vagyunk. – Parrish már nyolc embert küldött siralomházba. Mast azonban
eleddig még egy szer sem emelt vádat olyan ügyben, amelynél halálbüntetést javasolt. – És ha börtönbe kerül – folytatta Parrish. – Elküldjük a Parchmanbe, ahol napi huszonhárom órára be van zárva egy gőzkamrába, naponta kétszer ehetetlen ételt kap, hetente kétszer zuhanyozhat, mindenhol hemzsegnek a csótányok meg a ferde hajlamú, erőszakos férfiak. Ha maguk teszik rá a kezüket, az élete hátralévő részét egy üdülőben töltheti, miközben a szövetségi bíróságok ideoda dobálják, és több ezer módot találnak arra, hogy életben tartsák. – Azért az sem lenne egy piknik – mondta Mast, aki nagyon igyekezett, de kevéske sikerrel, hogy meggyőző érvekkel álljon elő. – Valóban nem, inkább egy tengerparti nyaralás. Ugyan már, Maurice. A kérdés az, miként tudunk nyomást gyakorolni rá. Van itt két titok, két nagy kérdés, amelyekre választ kell kapnunk, mielőtt Lanigant elparentáljuk. Az első kérdés: Hol van a pénz? Mit csinált vele? Vissza lehet juttatni a tulajdonosainak? A második pedig: Ki került a koporsóba? Van egy olyan érzésem, hogy ezt csak Lanigan tudja megmondani nekünk, és erre csak akkor lesz hajlandó, ha kényszerítjük. Rá kell ijesztenünk, Maurice. A Parchmantől rettegni fog. Biztosíthatom, hogy szövetségi vádemelésért imádkozik magában. Maurice-t ugyan meggyőzték a férfi szavai, mégsem érthetett vele egyet. Az ügy egész egyszerűen túlságosan nagyszabású ahhoz, hogy átadják a helyieknek. Fotóriporterek tömege szállja meg a várost perceken belül.
– Tudja, vannak más vádpontok is – mondta. – A lopás külföldön történt, jó messze innen. – Az igaz, de a sértett ennek a megyének a lakosa volt akkor – válaszolta Parrish. – Nem egyszerű ügy. – Mi a javaslata? – Esetleg csinálhatnánk együtt – mondta Mast, és a jég olvadni kezdett. A szövetségiek bármikor a saját hatáskörükbe vonhatják az ügyet, és Parrish nem reménykedhetett annál jobb megoldásban, mint hogy az államügyész felajánlja az együttműködést. A Parchman volt a kulcskérdés, és ezt mindenki tudta a teremben. Lanigannek, az ügyvédnek, pontosan tisztában kell lennie azzal, mi vár ott rá, és bizony nagyon valószínűnek tűnt: az a perspektíva, hogy a halála előtt tíz évet a pokolban kell töltenie, megoldja a nyelvét. Terveket készítettek a torta felosztására. Parrish és Mast hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy együtt sütkéreznek majd a rivaldafényben. Az FBI folytatja a kutatást a pénz után. A helyiek a gyilkosságra összpontosítanak. Parrish sietősen összehívja a vádesküdtszéket. A nyilvánosság előtt együttesen lépnek fel. Az olyan kellemetlen, aprólékos munkával járó ügyeket, mint a bírósági tárgyalás és az azt követő fellebbezési procedúra, sietősen, röviden megbeszélték, és kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy később majd visszatérnek rájuk. Pillanatnyilag az volt a fontos, hogy fegyverszünetet kössenek, és egyiküknek se főjön a feje a másik miatt.
Mivel a szövetségi épületben tárgyalás folyt, az utca túloldalára, a biloxi bíróságra terelték a sajtó képviselőit, ahol a második emeleti, központi tárgyalóterem üres volt. Több tucat újságíró érkezett. A legtöbb helybéli volt, de jöttek Jacksonból, New Orleansből és Mobile-ból is. Nyomakodtak és tülekedtek, akár a kisgyerekek, akik minél többet szeretnének látni a díszfelvonulásból. Mast és Parrish komor arccal odasétált a mikrofonok és vezetékek borította emelvényhez. Cutter és a rendőrök falat alkotva felsorakoztak mögöttük. Felgyúltak a fények, és villogni kezdtek a fényképezőgépek. Mast megköszörülte a torkát. – Örömmel jelentjük be, hogy Mr. Patrick S. Lanigant, egykori biloxi lakost letartóztattuk. Életben van, jó egészségi állapotban, és most már az őrizetünkben. – A drámai hatás kedvéért elhallgatott, élvezettel sütkérezett a rivaldafényben, és kéjesen hallgatta a tömegből felröppenő izgatott kiáltásokat. Ezután néhány részlettel szolgált az elfogás körülményeit illetően – Brazília, két nappal ezelőtt, hamis személyazonosság –, de még csak nem is utalt rá, hogy sem neki, sem az FBI-nak nincs semmi köze ahhoz, hogy Patrick nyomára bukkantak. Ezután néhány felesleges részlet következett a férfi érkezéséről, a várható vádpontokról és a szövetségi igazságszolgáltatás határozott, gyors lépéseiről. Parrish nem ütött meg ilyen drámai hangot. Ígéretet tett rá, hogy hamarosan vádat emelnek gyilkosság és minden valószínűség szerint még számtalan más bűntény címén.
Csak úgy zúdultak a kérdések. Mast és Parrish csaknem minden kérdésben megtagadta, hogy nyilatkozzon, és körülbelül másfél órán keresztül sikerült így tenniük. Trudy ragaszkodott hozzá, hogy Lance végig jelen legyen a megbeszélésen, szüksége van rá. Lance nagyon jól festett a szűk farmersortban. Izmos lába szőrös és napbarnított volt. Az ügyvéd megvetően méregette, de hát persze olyan ember volt, aki már mindent látott. Trudy feszes, rövid szoknyát húzott magára, csinos vörös blúzt, és alaposan kifestette, felékszerezte magát. Formás lábait keresztbe tette, hogy felkeltse az ügyvéd érdeklődését. Megsimogatta Lance karját, a férfi pedig masszírozni kezdte az ő térdét. Az ügyvéd nem vett tudomást a formás lábakról, és nem vett tudomást az etyepetyéről. Be kell nyújtania a válókeresetet, jelentette ki Trudy, bár a telefonban már röviden ismertette jövetelük célját. Mérges volt és keserű. Hogy tehette vele ezt az a férfi? És Ashley Nicole-lal, drága kislányukkal? Annyira szerette az édesapját. Annak idején szépen éltek együtt. És tessék, most ez történt. – A válás nem probléma – jegyezte meg az ügyvéd több ízben is. J. Murray Riddletonnak hívták, gyakorlott válóperes ügyvéd volt, kiterjedt ügyfélkörrel. – A férje egyszerűen elhagyta magát. Az alabamai törvények szerint szétválasztják magukat, és marad a gyerek, a vagyontárgyak, minden. – Minél hamarabb szeretném benyújtani a keresetet – mondta Trudy. – Holnap reggel az lesz az első dolgom.
– Mennyi ideig fog tartani? – Kilencven napig. Sima ügy. Ez a legcsekélyebb mértékben sem csillapította Trudy nyugtalanságát. – Egyszerűen nem értem, hogyan tehet valaki ilyet azzal, akit szeretett. Ostoba libának érzem magam. – Lance keze, rendületlenül folytatva a masszírozást, lassan megindult felfelé. A válás aggasztotta Trudyt a legkevésbé. Ezt az ügyvéd is tudta. Megpróbálhatja megjátszani a nő, hogy megszakad a szíve, de nem megy neki. – Mennyit kapott az életbiztosítás után? – kérdezte az ügyvéd, miközben az egyik aktában lapozgatott. Trudy láthatólag mélyen megdöbbent az életbiztosítás említésétől. – Miért fontos ez? – csattant fel. – Azért, mert a biztosító pereskedni fog, hogy visszakapja a pénzt. Nem halt meg a férje, Trudy. Nincs haláleset, nincs pénz. – Maga viccel. – Szó sincs róla. – Ezt nem tehetik meg. Ugye? Biztosan nem. – Dehogyisnem. Ráadásul nagyon is gyorsan meg fogják tenni. Lance visszahúzta a kezét, és belesüppedt a székbe. Trudy eltátotta a száját, szemét elfutotta a könny. – Nem tehetik meg. Az ügyvéd elővett egy üres papírlapot, és lecsavarta a töltőtoll kupakját. – Csináljunk egy listát – javasolta.
Trudy százharmincezer dollárt fizetett a Rolls-Royceért, ami még mindig a tulajdonában volt. Lance egy Porschéval közlekedett, amit Trudy nyolcvanötezerért vett neki. A házhoz kilencszázezerért jutottak, s mivel készpénzben ki is fizették, nem terhelte jelzálog, és Lance nevén volt. Hatvanezer a csempészhajóért. Százezer Trudy ékszereiért. Számolgattak, kalkuláltak, és hasra ütésre mondták a számokat. A lista körülbelül másfél milliónál ért véget. Az ügyvédnek nem volt szíve közölni velük, hogy ezek a fölöttébb értékes tárgyak fognak először eltűnni. Rávette Trudyt, hogy becsülje meg havi kiadásaik összegét; olyan volt ez a nőnek, mintha a fogát húznák, Novocain nélkül. Végül arra jutott, hogy az elmúlt négy évben havonta körülbelül tízezer dollárt költöttek. Utazgattak, nem nézték, mi mennyibe kerül, két kézzel szórták a pénzt, amit a világ egyetlen biztosítótársasága sem lenne képes valaha is visszaszerezni. Trudy munkanélküli volt, illetve visszavonult – jobban szerette, ha így fogalmaztak. Lance-nek nem állt szándékában szóba hozni a kábítószeres ügyleteit. Azt sem merték elmondani, még a saját ügyvédjüknek sem, hogy háromszázezer dollárt elrejtettek egy floridai bankban. – Maga szerint mikor fognak pert indítani? – kérdezte Trudy. – Még ezen a héten – felelte az ügyvéd. Jóval hamarabb sor került rá. A sajtótájékoztató közepén, miközben nyilvánosságra hozták Patrick feltámadásának hírét, a Northern Case Mutual jogászai csöndben, feltűnés nélkül bementek a földszinti
ügykezelői irodába, és benyújtották a keresetet Trudy Lanigan ellen; visszakövetelték a két és fél millió dollárt, plusz kamatokat és ügyvédi díjakat. A beadványban szerepelt egy ideiglenes korlátozó határozatra vonatkozó kérelem, amely megakadályozná Trudyt abban, hogy rendelkezzen vagyontárgyai felett, hiszen már nem özvegy. A biztosító jogászai elvitték a beadványukat a számukra megfelelő bírónak – akivel néhány órával korábban volt alkalmuk beszélni egy sürgősséggel elrendelt, zárt meghallgatáson –, és a bíró elfogadta a korlátozó határozatra vonatkozó kérelmet. Mint a jogászi közösség megbecsült tagja, a bíró nagyon jól ismerte Patrick Lanigan történetét. Trudy, nem sokkal azután, hogy átvette a Rolls-Royce-át, nagyon lekezelően viselkedett a bíró feleségével. Miközben Trudy és Lance különböző haditerveket eszelt ki az ügyvéddel, a korlátozó bírói határozat másolatát autóval Mobile-ba vitték, a megyei jegyzőnek. Két órával később, miközben első italukat kortyolgatva ültek házuk teraszán és szórakozottan bámulták a Mobile Bayt, egy bírósági kézbesítő érkezett hozzájuk. Átadta a Northern Case Mutual által benyújtott kereset másolatát, egy idézést a biloxi bíróságra, és a korlátozó bírói határozat hitelesített másolatát. A tilalmi listán szerepelt egy rendelkezés, mely szerint Trudy egy csekket sem állíthat ki, amíg a bíró engedélyt nem ad rá. 7 Ethan Rapley ügyvéd úr kijött a sötét, padlástéri dolgozószobájából, lezuhanyozott, megborotválkozott,
szemcseppeket öntögetett véreres retinájára, azután erős kávét kortyolgatva keresett magának egy többé-kevésbé tiszta zakót, amit viselhet az irodában, ahol immár tizenhat napja nem járt. Nem mintha bárkinek is hiányzott volna, és egészen biztosan neki sem hiányzott senki. Faxoltak neki, amikor szükségük volt rá, ő meg faxon válaszolt. Megírta az ügyvédi iroda életben maradásához szükséges tényvázlatokat, feljegyzéseket, beadványokat, és elvégezte a kutatómunkát azok helyett, akiket mélyen megvetett, utált. Néha, hébe-hóba arra kényszerült, hogy nyakkendőt kössön és találkozzon egy ügyféllel, vagy részt vegyen egy unalmas megbeszélésen az üzlettársaival. Gyűlölte az irodáját; gyűlölte az embereket, azokat is, akiket alig ismert; gyűlölte a könyveket a polcokon, az aktákat az íróasztalon. Gyűlölte a fényképeket a falon és gyűlölte a szagokat: az állott kávéét, ami a folyosón terjengett, a vegyi anyagokét a másológépek közelében és a titkárnők használta kölnikét. Mindent gyűlölt ez az ember. Mégis azon kapta magát, hogy szinte már mosolyog, amint a késő délutáni forgalomban az iroda felé tart. Biccentett egy régi ismerősének, miközben határozott léptekkel haladt a Vieux Marche-on. Még szóba is elegyedett az ügyfélfogadó titkárnővel, akinek egyszer kölcsönadott egy kis pénzt, de a keresztnevére már nem emlékezett. A tárgyalóban tömeg gyülekezett: a legtöbbjük ügyvéd volt a közeli ügyvédi irodákból, egy-két bíró, néhány bírósági alkalmazott. Már öt óra múlt, a hangulat vidám, ünnepi volt. Szivarfüst kígyózott a levegőben.
A terem végében lévő asztalon Rapley megtalálta az alkoholt. Szóba elegyedett Vitranóval, miközben töltött magának egy pohár whiskyt, és megpróbált jókedvű ábrázatot erőltetni magára. A terem másik végében különböző ásványvizes és üdítőitalos üvegek sorakoztak, de azokból senki sem fogyasztott. – Ez ment egész délután – mondta Vitrano, miközben a nyüzsgő tömeget bámulták, és hallgatták a vidám beszélgetéseket. – Amióta kipattant a dolog, egymásnak adják a kilincset. A Patrickről szóló hír néhány perc alatt körbejárt a jogászi közösségben. Az ügyvédek imádják a pletykát; ha hozzájutnak, kicifrázzák, aztán azonnal továbbadják. Mindenféle mendemonda keringett Patrickről. Hatvan kiló és öt nyelven beszél. A pénzt megtalálták. A pénzre keresztet lehet vetni. Szinte éhínségben élt. Vagy talán volt egy saját birtoka? Egyedül élt. Új felesége van és három gyereke. Tudják, hogy hol van a pénz. Fogalmuk sincs, hogy hol van a pénz. Bármilyen pletyka kapott is szárnyra, a lényeg mindig a pénz volt. Amint a barátok és érdeklődők összegyűltek a tárgyalóban és beszélgetni kezdtek erről-arról, végül mindig arra terelődött a szó. Itt, ebben a társaságban nem nagyon voltak titkok. Évek óta mindenki tudta, hogy az ügyvédi iroda elvesztette kilencvenmillió dollár egyharmadát. És most felmerült a lehetőség, hogy a pénz megkerül. Az ismerősök meg a kíváncsiskodók betértek egy italra, hogy halljanak egy történetet vagy pletykát, tájékozódjanak a legfrissebb hírekről, illetve
hogy elmondják a kötelező jellegű mondatot: „A fenébe is, remélem, előkerül a pénz.” Rapley, immáron második italával, elvegyült a tömegben. Bogan ásványvizet kortyolgatva beszélgetett az egyik bíróval. Vitrano gondoskodott a társaság jó hangulatáról, és ahányszor csak tehette, megerősített vagy cáfolt. Havarac az egyik sarokban sugdolózott egy idősödő bírósági gyorsíróval, aki hirtelen jóképűnek találta őt. A környék tévéállomásain Patrick volt az első számú téma az esti híradókban. Másról nem is nagyon esett szó. Mast és Parrish komor ábrázattal beszélt a sok-sok mikrofonba; úgy festettek, mintha legalábbis megkorbácsolás után vonszolták volna őket a tévékamerák elé. Közelképen mutatták az ügyvédi iroda bejáratát, de egyik fél sem nyilatkozott. Hatásvadász felvételek következtek Patrick sírjáról, és különféle találgatások hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy vajon mi történhetett azzal a szerencsétlen emberrel, akinek hamvait Patrick sírkeresztje alá temették. A nézők ezután a négy évvel korábban készült felvételeket láthatták a baleset helyszínéről, illetve Mr. Patrick Lanigan porig égett Chevy Blazeréről. Sem a feleség, sem az FBI, sem a seriff nem volt hajlandó nyilatkozni. Az ügyben érintettek hallgattak, az újságírók vad találgatásokba kezdtek. New Orleansben, Mobile-ban, Jacksonban és még Memphisben is szerepelt Patrick ügye. A CNN késő délután leadta a hírt, és egy órán keresztül ismételgette, mielőtt külföldre továbbította volna. Elvégre fantasztikus egy sztori volt.
Svájci idő szerint már majdnem hét óra volt, amikor Eva megnézte a híradót a szállodai szobában. Valamivel éjfél után elaludt a bekapcsolt tévé mellett, és kisebbnagyobb megszakításokkal végigaludta az éjszakát. Mielőtt elszenderült volna, várt, ameddig csak bírt, hogy megnézhesse a Patrickről szóló híreket. Fáradt volt és rettegett. Szeretett volna hazamenni, de tudta, nem mehet. Patrick életben van. A férfi több száz alkalommal elmondta neki, hogy biztosan nem fogják megölni, ha megtalálják. Most először Eva hitt neki. Mennyit mondott el nekik? Ez a kérdés. Mennyire súlyosak a sérülései? Mennyit szedtek ki belőle? Suttogva rövid imát mondott, és hálát adott az istennek, hogy Patrick még életben van. Aztán listát készített. A két egyenruhás őr közönyös pillantásától kísérve, és Luis, a régi bútordarabnak számító Puerto Ricó-i ápoló erőtlen támogatásával, Patrick mezítláb, bő, fehér katonai alsóban végigcsoszogott a folyosón. Sérüléseinek levegőre volt szükségük: sem ruha, sem kötés nem kerülhetett rájuk. Csak kenőcs és oxigén. Lábszára és combja fájdalmasan lágy volt, térde és bokája minden lépésnél megremegett. Ki akarta szellőztetni a fejét, a mindenit neki! Örült a nyílt sebek okozta fájdalomnak, mert segített az összpontosításban. Csak a jóisten tudja, hogy miféle vegyi anyagok szörnyűséges keverékét pumpálták a vérébe az elmúlt három nap alatt.
A kínvallatás szörnyűséges emlékére borult köd már kezdett oszlani. Néha hallotta saját, hátborzongató kiáltozását. Vajon mennyit mondott el nekik a pénzről? Az üres büfében nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, miközben az ápoló elment egy üdítőért. Az óceán nem egészen két kilométernyire volt a kórház épületétől, az addig terjedő területen barakkok sorakoztak. Valamiféle katonai támaszpontra hozták. Igen, beismerte, hogy a pénz még mindig megvan. Erre emlékezett, mert az áramütések rövid időre szüneteltek, amikor ezt elmondta. Aztán elájulhatott, mert hosszú szünet után tért csak magához a hideg víztől, amit az arcába fröcsköltek. Emlékezett, hogy milyen simogató érzés volt, ahogy a víz a bőréhez ért, de inni nem hagyták. Megint döfködni kezdték injekciós tűkkel. A bankok. Majdnem az életét vették néhány vacak bank nevéért. Miközben az áram égette a testét, pontról pontra elmondta a pénz útját, attól kezdve, hogy a Bahamákon ellopta a United Bank of Walesből, majd továbbította Máltára, aztán Panamába, ahol senki sem találta. Amikor elrabolták, már nem tudta, hol van a pénz. Még megvolt a kamatokkal együtt – most már biztosan és tisztán emlékezett rá, hogy ezt elmondta nekik, mert arra gondolt: a fene egye meg, tudják, hogy elloptam, tudják, hogy nálam van, tudják, hogy kilencvenmilliót nem lehet négy év alatt elszórni –, de azt tényleg nem tudta, pontosan hol van a pénz. Az ápoló odaadott neki egy üdítőt, ő pedig azt mondta: – Obrigado. – Portugálul köszönte meg. Miért beszél portugálul?
Miután amit csak lehetett, elmondott a pénzről, minden elsötétült. – Állj! – kiáltotta valaki a szoba sarkából, valaki, akit egyszer sem látott. Azt hitték, hogy megölték az áramütésekkel. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig volt eszméletlen. Valamikor magához tért, de nem látott semmit; az izzadtság és a kábítószer elvakította. Vagy az is lehet, hogy be volt kötve a szeme? Most már vissza tudott emlékezni: azt hitte, azért kötötték be a szemét, mert valami új, még szörnyűségesebb kínzásra készülnek. Esetleg amputálják valamelyik testrészét. És miközben ilyen gondolatok jártak a fejében, ott feküdt meztelenül kiterítve. Újabb injekció a karjába, szíve hevesen kezdett verni, bőre feszesen tapadt a testére. Barátja visszatért a kis játékszerével együtt. Patrick ismét látott. – Na, kinél van a pénz? – kérdezte a férfi. Patrick kortyolgatni kezdte az üdítőt. Az ápoló a közelben őgyelgett, kedvesen mosolygott, ahogy azt minden beteggel tette. Patricket hirtelen elfogta a hányinger, pedig alig evett valamit. Kába volt, szédült, de feltett szándéka volt, hogy talpon marad, hadd cirkuláljon a vére, és akkor talán majd tud gondolkodni. Egy távoli halászhajóra irányította a tekintetét. Amikor újabb irtózatos áramütések érték a testét, neveket követeltek tőle. Üvöltve tagadott. A heréjéhez ragasztottak egy elektródát, és a fájdalom új dimenziókat ért el. Egymás után többször elájult. Ami azután történt, arra Patrick nem emlékezett. Egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni
kínvallatásának utolsó szakaszára. Teste égett. Csak néhány lépés választotta el a haláltól. Kimondta-e a nő nevét, vagy talán csak magában? Hol lehet most Eva? Patrick a szemétbe hajította az üdítősdobozt, és az ápoló segítő karja felé nyúlt. Stephano hajnali egyig várt, mielőtt elment volna otthonról. Felesége autójában végighajtott a sötét utcán. Intett a kereszteződésnél parkoló furgonban ülő két ügynöknek. Lassan vezetett, hogy megfordulhassanak és követhessék. Amikor áthajtott az Arlington Memorial hídon, már legalább két kocsi volt a nyomában. A rövid kis konvoj addig kanyargott az üres utcákon, amíg Georgetownba nem ért. Stephano jobb helyzetben volt, mert tudta, hová tart. A K Streetről váratlanul jobbra fordult a Wisconsinra, onnan pedig az M Streetre. Gyorsan és szabálytalanul leparkolt, aztán elgyalogolt a fél háztömbnyire lévő Holiday Innbe. Lifttel felment a harmadik emeletre, ahol Guy várt rá egy lakosztályban. A férfi hónapok óta most először jött vissza Amerikába, és az elmúlt három napban nagyon keveset aludt. Stephanót ez a legkevésbé sem érdekelte. Az asztalon, az elemmel működő magnó mellett hat, címkékkel ellátott magnószalag sorakozott szép rendben. – A szomszédos szobák üresek – közölte Guy, mindkét irányba mutatva. – Úgyhogy teljes hangerővel hallgathatod. – Gondolom, elég ocsmány – mondta Stephano a szalagokra meredve. – Beteges. Soha többet nem csinálok ilyet. – Most elmehetsz.
– Rendben. A folyosó végén leszek, ha szükséged lenne rám. Guy kiment a szobából. Stephano lebonyolított egy telefonhívást, és percekkel később Benny Aricia kopogtatott az ajtón. Feketekávét rendeltek, és az éjszaka hátralévő részében azt hallgatták, hogyan üvöltözött Patrick a paraguayi őserdőben. Ez volt Benny legszebb éjszakája. 8 Azt állítani, hogy az a nap Patrick napja volt a sajtóban, a valóság eufemisztikus elferdítése lenne. A Coast reggeli számának első oldalán semmi más nem volt, csak Patrick. LANIGAN VISSZATÉRT A HALÁLBÓL üvöltötték a szalagcímek vastag, fekete betűi. Négy cikk, nem kevesebb, mint hat fényképpel illusztrálva, borította az első oldalt, és folytatódott a belső oldalakon. Szülővárosában, a New Orleans-i újságban is helyet kapott az első oldalon, ahogy Jacksonban és Mobile-ban is. A délelőtt folyamán két televíziós kocsi cövekelt le Patrick édesanyjának háza előtt Gretnában, New Orleans külvárosában. Az asszonynak nem volt mondandója. Két határozott fellépésű, életerős hölgy védelmét élvezte; mindketten ott laktak az utcában, és egymást felváltva sétálgattak a bejárati ajtó előtt, szemmel tartva a keselyűket. A sajtó Trudy háza körül is gyülekezett Point Clearben, de Lance kordában tartotta őket; egy árnyékos fa alatt ücsörgött, kezében egy vadászpuskával. Szűk, fekete pólót viselt, fekete csizmát és nadrágot, és úgy nézett ki,
mint egy színész, aki a könyörtelen zsoldos katona szerepének eljátszására készül. Banális kérdéseket kiáltoztak feléje. Ő csak visszanézett rájuk komor tekintettel. Trudy odabent rejtőzött hatéves kislányával, Ashley Nicole-lal, aki aznap nem mehetett iskolába. Az újságírók, riporterek elözönlötték az ügyvédi iroda környékét is. Csak a járdán várakozhattak, mert a két jól megtermett biztonsági őr, akiket sietősen szolgálatba hívtak, elállta a bejáratot. A seriffiroda és Cutter irodája körül is lézengtek néhányan, ahogyan gyakorlatilag mindenhol, ahol azt remélhették, hogy megtudnak valamit. Valaki kapott egy fülest, és a bírósági ügykezelő irodájához gyűltek, még pont időben, hogy láthassák, amint Vitrano, legszebbik szürke öltönyében feszítve, átad a jegyzőnek egy beadványt, amiről elmondta, hogy az ügyvédi iroda keresete Patrick S. Lanigan ellen. A cég vissza akarja kapni a pénzét, magyarázta Vitrano, aki örömmel és készségesen nyilatkozott. Úgy tűnt, ezen a napon nagy lesz a forgalom a bíróságokon. Trudy ügyvédje kiszivárogtatta, hogy délelőtt tíz órakor átmasírozik a mobile-i bíróságra, hogy benyújtsa a válókeresetet. Feladatát bámulatra méltóan hajtotta végre. Bár már több ezer válókeresetet nyújtott be, most először tehette ezt a kamerák kereszttüzében. Kelletlenül beleegyezett abba, hogy – egy meglehetősen hosszú – interjút adjon. A válókereset alapja, hogy a férj elhagyta házastársát. A beadvány még számtalan más förtelmes bűnnel vádolja Patricket. Az interjú után az
ügyvéd megengedte, hogy lefényképezzék az iroda előtt, a folyosón. Gyorsan terjedtek a hírek a tegnapi keresetről, amit a Northern Case Mutual nyújtott be Trudy Lanigan ellen, hogy visszakövetelje a két és fél millió dollárt. Felvették a kapcsolatot az ügyben érintett jogászokkal. Egy kis kiszivárogtatás, néhány elejtett szó, és hamarosan már többtucatnyi újságíró tudta, hogy bírói jóváhagyás nélkül Trudy a fűszeresnek sem állíthat ki csekket. A Monarch-Sierra biztosítótársaság is követelte a maga négymillió dollárját – természetesen kamatokkal és ügyvédi díjakkal együtt. A társaság biloxi jogászai sietősen összecsaptak egy keresetet az ügyvédi iroda ellen, mert az elfogadta a szerződésben megszabott maximális összeget; és persze a szegény Patrick ellen is benyújtottak egy beadványt, mert hogy átvert mindenkit. Most már szinte menetrendszerű volt, vagy a sajtó fülest kapott, és a keresetek másolatai már benyújtásuk után néhány perccel az újságírók kezében voltak. Nem okozott meglepetést, hogy Benny Aricia is vissza akarta kapni a kilencvenmillióját Patricktől. Új ügyvédje, egy magamutogató ripacs, másként bánt a sajtóval. Délelőtt tízre sajtótájékoztatót hívott össze, és mindenkit meghívott tágas tárgyalójába, hogy megvitassák az ügy összes lényegtelen részletét, mielőtt benyújtaná a keresetet. Ezután arra invitálta a sajtó képviselőiből verbuválódott új baráti társaságát, hogy kísérjék el az ügykezelői irodához, legyenek jelen a kereset benyújtásánál. Útközben egy percre sem állt be a szája.
Patrick Lanigan őrizetbe vétele több jogi munkát okozott a Mexikói-öböl partvidékén, mint bármilyen más esemény az elmúlt évek történetében. Miközben már-már kaotikus állapotok uralkodtak a Harrison Megyei Bíróságon, a vádesküdtszék tizenhét tagja csöndben, feltűnés nélkül belépett egy második emeleti, jelölés nélküli terembe. Az éjszaka folyamán magától a körzeti ügyésztől, T. L. Parrishtől kaptak sürgető telefonhívásokat. Pontosan tudták, milyen jellegű tanácskozásra kerül sor. Kávéval kínálták őket, aztán elfoglalták előre kijelölt helyüket a hosszú asztal körül. Parrish üdvözölte őket, elnézést kért, hogy ilyen sürgősen volt kénytelen összehívni a tanácskozást, aztán köszöntötte Sweeney seriffet, főnyomozóját, Ted Grimshaw-t és Joshua Cutter különleges ügynököt. – A jelek szerint egy új gyilkossággal kell foglalkoznunk – jelentette be Parrish, miközben széthajtogatta a reggeli lapot. – Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben már olvasták az újságot. – Mindenki bólintott. Kezében egy jegyzettömbbel, lassan sétálgatva a fal mellett, Parrish végigment az ügy részletein: Patrick előélete; az ügyvédi iroda és Benny Aricia kapcsolata; Patrick halála, amiről most már természetesen tudják, hogy nem volt igaz; a temetése; és még számtalan részlet, melyek többségét olvashatták az újságban, amit Parrish alig néhány perccel korábban terített szét az asztalon. Körbeadta a fényképeket, amelyek Patrick kiégett Chevy Blazeréről készültek a baleset helyszínén. Újabb
fényképek következtek: a helyszín másnap reggel az autó nélkül; megpörkölődött bozót és föld, leégett gazos rész és egy fa törzse. És végül, teátrális mozdulattal, minden figyelmeztetés nélkül körbeadott egy színes, nagyméretű fényképet, amely a Chevy Blazerben lévő személy földi maradványait ábrázolta. – Természetesen azt hittük, hogy Patrick Lanigan az – mondta mosolyogva. – Most már tudjuk, hogy tévedtünk. Az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy a megfeketedett, alaktalan massza egy emberi test maradványa lenne. Nem láthattak megkülönböztethető testrészeket, eltekintve attól a kiálló fehér csonttól, amiről Parrish komor ábrázattal elmagyarázta, hogy a medencecsont része. – Egy emberi medencecsont része – tette hozzá, arra az esetre, hogy ha a vádesküdtszék tagjai esetleg összezavarodnának, és még azt hinnék, hogy Patrick egy vaddisznót ölt meg, vagy valamilyen más fenevadat. Az esküdtek nem rendültek meg a fénykép láttán, mert azon nem volt sok látnivaló. Se vér, se kifordult belek, se szétfröccsent agyvelő. Semmi, amitől az embernek felfordulna a gyomra. A nyomorult a jobb első utasülésen lelte halálát, amely egészen a fémvázig leégett, ahogy minden más is az autóban. – Természetesen benzintűz volt – magyarázta Parrish. – Tudjuk, hogy Patrick tizenkét kilométerrel arrébb teletankolt, tehát körülbelül nyolcvan liter robbant fel. Nyomozóink észrevételezték, hogy a tűz szokatlanul nagyfokú és heves volt.
– Benzinkannák maradványaira nem bukkantak a kocsiban? – érdeklődött az egyik esküdt. – Nem. Ilyen esetekben általában műanyag kannákat használnak. A jelek szerint a gyújtogatok az egygallonos tejesüvegeket és a fagyállós palackokat kedvelik. Ezek után ugyanis nem marad nyom. Sokszor találkozunk ezzel a módszerrel, bár autótűz esetében nem túl gyakori. – Mindig ilyen borzalmas állapotban vannak a holttestek? – kérdezte egy másik. Parrish gyorsan válaszolt. – Nem, tulajdonképpen nem. Az igazat megvallva, én még nem láttam ilyen szörnyűségesen összeégett tetemet. Nem tudjuk exhumálni, mert ahogy valószínűleg önök is tudják, hamvasztás történt. – Van valami ötletük, hogy ki tette? – tudakolta Ronny Burkes, egy dokkmunkás. – Gondolunk valakire, de egyelőre ez csak találgatás. Elhangzott még néhány kérdés, de igazán fontos egy sem. Az esküdtek szerettek volna megtudni néhány olyan apró részletet, ami esetleg kimaradt az újságokból. Egyhangúan megszavazták, hogy egy rendbéli gyilkosság címén vádat emeljenek Patrick ellen. A gyilkosságot egy másik bűntény – jelentős kárt okozó lopás – előkészítéseként hajtotta végre. A kiszabandó büntetés: méreginjekcióval végrehajtandó halálbüntetés a Parchman büntetés-végrehajtási intézetben. Kevesebb mint huszonnégy óra alatt Patricknek szép teljesítményt sikerült elérnie: vádat emeltek ellene gyilkosságért, válókeresetet nyújtottak be ellene, Aricia
beperelte kilencvenmillió dollárra, és még kártérítést is követelt, régi jó barátai az ügyvédi irodából harmincmillióra perelték, plusz kártérítés, és még a Sierra-Monarch is benyújtott ellene egy keresetet, amelynek révén négymilliót és – roppant mértéktartó módon – tízmillió dolláros kártérítési összeget kívánt bevasalni rajta. Patrick minderről a tévén keresztül, a CNN jóvoltából értesült. T. L. Parrish és Maurice Mast ismét odaállt a kamerák elé, savanyú ábrázattal. Bejelentették, hogy a szövetségieknek nincs semmi közük a vádemeléshez, Harrison megye tisztességes polgárai, a vádesküdtszéken keresztül gyakorolva jogaikat, gyors lépéseket tettek, és vádat emeltek a gyilkos Patrick Lanigan ellen. A két jogász visszautasította a kérdéseket, amelyekre nem tudtak válaszolni, megkerülték azokat, amelyekre tudtak, és félreérthetetlenül célozgattak rá, hogy újabb vádemelések következnek. Miután a tévések távoztak, a két férfi, minden feltűnést kerülve, találkozott Karl Huskey bíró úrral, Harrison megye három körzeti bírájának egyikével, Patrick egykori közeli barátjával. Elvileg a tárgyalandó ügyek véletlenszerűen kerülnek egyik vagy másik bíróhoz, Huskey azonban, hasonlóan a többi bíróhoz, tudta, miként lehet manipulálni az ügykezelőket, hogy egy bizonyos ügyet megkapjon vagy ne kapjon meg. És a helyzet úgy állt, hogy Huskey meg akarta szerezni magának a Lanigan-ügyet.
Miközben egy vitaminszendvicset eszegetett egyedül a konyhában, Lance észrevette, hogy valami megmozdul a hátsó udvarban, a medence közelében. Felkapta a vadászpuskáját, kilopózott a házból, megkerült néhány sövényt, és látta, hogy egy kövérkés fotós, nyakában három, tekintélyes méretű fényképezőgéppel, a medence mellett guggol. A puskát lövésre készen a kezében tartva, Lance mezítláb, lábujjhegyen megkerülte a medencét, és alig fél méternyire a fotós hátától, lekuporodott. Előrehajolt, s a fegyver csövét a levegőbe irányítva meghúzta a ravaszt. A fotós előrevetette magát, és az arcára esett. Miközben a fényképezőgépei között vergődött a földön, rettenetesen üvöltött. Lance rúgást mért a lábai közé, és ezt meg is ismételte, miközben a férfi a hátára hemperedett, hogy végre megnézhesse támadóját. Lance leszaggatta róla a három fényképezőgépet, és a medencébe hajította őket. Trudy, halálra váltan, már kint állt a teraszon. Lance odakiabálta neki, hogy hívja a rendőrséget. 9 – Le fogom kaparni az elhalt bőrt – közölte az orvos, miközben egy hegyes szerszámmal gyöngéden piszkálgatta az egyik mellkasi sérülést. – Jól gondolja meg, nem akar-e érzéstelenítőt. – Köszönöm, nem kérek – felelte Patrick. Meztelenül ült az ágyán, az orvos, két ápolónő és Luis sürgölődött körülötte. – Fájni fog, Patrick – figyelmeztette az orvos. – Volt már részem rosszabban is. És különben is, hol tudna megszúrni? – kérdezte Patrick, és felemelte a bal
karját. Lila és sötétkék zúzódások borították, ahol a vallatás közben a brazil orvos könyörtelenül belédöfött. Egész testén a legkülönbözőbb színű és formájú horzsolások, zúzódások éktelenkedtek. – Nem kérek több kábítószert. – Rendben van. Ahogy óhajtja. Patrick hátradőlt, és megragadta az ágy szélét. Az ápolónők és Luis lefogták a bokáját, az orvos pedig hozzálátott, hogy eltávolítsa mellkasáról a harmadfokú égési sérülés következtében elhalt bőrt. Szikével lekaparta a bőrrészt, aztán lemetszette. Patrick lehunyta a szemét, arca megrándult. – Mit szólna egy injekcióhoz, Patrick? – érdeklődött az orvos. – Nem – morrant fel Patrick. Újabb szikék. Újabb lemetszett elhalt bőrdarabkák. – Szépen gyógyulnak, Patrick. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy esetleg nem is lesz szükség bőrátültetésre. – Nagyszerű – mondta Patrick, és ismét összerándult. A kilenc sérülés közül négy elég súlyos volt ahhoz, hogy harmadfokú égési sérülésként kezeljék: kettő a mellkasán, egy a bal combján, egy pedig a jobb lábszárán. A csuklóján, a könyökén és a bokáján lévő csúnya horzsolásokat, amelyeket a kötél okozott, kenőcsökkel ápolták. Az orvos félóra alatt végzett, aztán elmagyarázta, hogy az lenne a legjobb, ha – legalábbis egyelőre – Patrick mozdulatlanul feküdne, ruha és kötések nélkül. Hűs fertőtlenítő kenőcsöt kent a sérülésekre, és ismét felajánlotta a fájdalomcsillapító tablettákat. Patrick ismét nemet mondott.
Az orvos és az ápolónők kimentek a szobából, és Luis addig tett-vett az ágya körül, amíg egyedül nem maradtak. Magukra zárta az ajtót, és lehúzta a redőnyt. Fehér köpenye alól, valamelyik zsebéből előhalászott egy primitív, vakuval is működő, eldobható Kodak fényképezőgépet. – Ott kezdjük – mondta Patrick, az ágy vége felé mutatva. – Fényképezze le az egész testemet és az arcomat is. – Luis maga elé tartotta a masinát, miközben a falhoz hátrált, babrált vele egy kicsit, aztán lenyomta a megfelelő gombot. Villant a vaku. – Még egyet, most onnan – utasította Patrick. Luis tette, amit mondtak neki. Eleinte nem akaródzott neki vállalkozni a feladatra, azt mondta, hogy talán engedélyeztetnie kellene a főnökével. Mivel Patrick hosszú ideig élt a paraguayi határon, nemcsak portugálul tanult meg kiválóan, hanem felszedett egy kis spanyolt is. Majdnem mindent megértett, amit Luis mondott. Luisnak már nehezebb volt megértenie Patricket. A pénz nyelve azonban világos volt. Luis végül is elfogadta az ötszáz dolláros ajánlatot fényképészi szolgálataiért. Beleegyezett abba, hogy beszerez három eldobható fényképezőgépet, készít közel száz fotót, egy nap alatt előhívatja őket, aztán távol a kórháztól elrejtve tartja őket, amíg más utasítást nem kap. Patricknél persze nem volt ötszáz dollár, de sikerült meggyőznie Luist, hogy – bármit is hallott róla – tisztességes ember, és amint hazaér, elküldi a pénzt. Luis nem volt egy nagy fényképész, de hát a rendelkezésre álló kamera sem volt valami nagyszerű.
Patrick végig dirigált. Egészen közeli felvételeket csináltatott, több szögből is, a mellkasán és a combján lévő súlyos sérülésekről és a csúnya horzsolások borította végtagjairól. Gyorsan dolgoztak, nehogy rajtakapják őket. Közeledett az ebédidő, és várható volt, hogy hamarosan megjelenik a szószátyár, sürgölődő ápolónők újabb csapata. Ebédidőben Luis eljött a kórházból, és beadta a filmeket egy fényképésznek. Rióban Osmarnak sikerült meggyőznie az egyik rosszul fizetett titkárnőt Eva ügyvédi irodájában, hogy fogadjon el ezer dollárt készpénzben, cserébe a cég falain belül terjengő pletykákért. Nem volt valami sok. Az üzlettársak körül nem történt semmi különös. Azonban a telefonhívások nyilvántartásában rábukkantak kettőre, melyeket egy zürichi számról bonyolítottak le. Guynak Washingtonban sikerült megállapítania, hogy a telefonszám egy szállodáé, több információt azonban nem tudott szerezni. Tudjuk, milyen diszkrétek a svájciak. Az üzlettársak már nem tolerálták tovább Eva eltűnését. A szóbeszéd eredménye az lett, hogy az ügyben mindennap értekezletet tartottak. Eva az első napon telefonált egyszer, aztán még egyszer a másodikon, de többet nem. Nem tudtak a rejtélyes ügyfél nyomára bukkanni, akihez utazott. Közben a hivatalos ügyfelei követelőztek, fenyegetőztek. Nem jelent meg találkozókon, megbeszéléseken, nem tartotta be a határidőket.
Az üzlettársak végül úgy döntöttek, hogy átmenetileg eltávolítják a cégtől, s majd később foglalkoznak vele, amikor visszatér. Osmar és emberei olyan intenzív megfigyelés alatt tartották Eva apját, hogy szegény ember végül már nem tudott aludni sem. Szemmel tartották a lakóháza előcsarnokát, követték, amikor autóval közlekedett, és gyalogosan is a nyomába szegődtek Ipanema forgalmas utcáin. Felmerült, hogy elkapják és megpróbálják szóra bírni, de az öregember túlzottan óvatos volt: vigyázott, hogy soha ne maradjon egyedül. Amikor a harmadik alkalommal is felment Trudy hálószobájába, Lance végre nyitva találta az ajtót. Kezében egy idegcsillapítóval és a nő kedvenc, Írországból származó, palackonként négydolláros kristályvizével csöndben bement, szó nélkül leült mellé az ágyra, és odanyújtotta a pirulát. Trudy a szájába tette (egy óra alatt ez már a második volt), és egy kis ásványvízzel leöblítette. A rendőrautó, benne a kövérkés fotóriporterrel, egy órája ment el. Két rendőr húsz percig volt náluk, feltették a szokásos kérdéseiket, és láthatólag nem nagyon törekedtek arra, hogy vádemelés legyen az ügyből. Hiszen magánterületről van szó, és a sajtó képviselőinek világosan megmondták, hogy maradjanak távol. És különben is, a fotós valami gyanús keleti parti magazintól jött. A rendőrök egészen együtt érzőnek tűntek, sőt, mintha még egy kicsit tisztelték volna is Lance-et, hogy így oldotta meg a helyzetet. Arra az esetre, ha mégis vádemelésre kerülne sor, megkapták
Trudy ügyvédjének a nevét. Lance azzal fenyegetőzött, hogy ő is feljelentést tesz, ha bíróság elé citálják. Miután a rendőrök elmentek, Trudy kiborult. A kanapén lévő párnákat behajigálta a kandallóba, miközben a babysitter elmenekült a gyerekkel. Trágár szavakat zúdított Lance-re, mert ő volt kéznél. Túl sok volt ez neki: a Patrickkel kapcsolatos hírek, a biztosítótársaság keresete, a korlátozó bírói határozat, az odakint gyülekező keselyűk, és ráadásul Lance elkapott egy fotóst a medence mellett. De aztán megnyugodott. Lance is bevett egy nyugtatót, és megkönnyebbülten látta, hogy a nő lecsillapodott. Szerette volna megérinteni, megsimogatni a térdét, és mondani neki valami kedveset, de ezek a gesztusok sohasem hatottak Trudyra az ilyen helyzetekben. Egy rossz mozdulat, és megint kiborul. De előbb-utóbb megnyugszik, és csak a saját tempója szerint. Trudy visszahanyatlott az ágyra, lehunyta a szemét, és tenyerét a homlokára tette. A szobában sötét volt, ahogy az egész házban is: a redőnyöket lehúzták, a lámpákat nem gyújtották meg, csak hangulatvilágítás volt. Odakint az utcán több száz ember ténfereg, fényképeznek, filmre vesznek mindent, hogy majd felhasználhassák a Patrickről szóló átkozott híradásokban. Trudy látta a saját házát a déli híradóban; egy narancssárga arcú, lapátfogú, ostoba riporternő hátterében mutatták, miközben a nő kántálta az unalomig ismert szöveget: Patrick így, Patrick úgy, Patrick felesége ma reggel benyújtotta a válókeresetet. Patrick felesége! Olyan képtelen volt ez a gondolat, hogy Trudy szinte elzsibbadt tőle. Már majdnem négy
és fél éve nem volt Patrick felesége. Annak rendje és módja szerint eltemette, és azután, miközben a pénzt várta, megpróbálta elfelejteni. Mire megkapta, a férfi már csak homályos emlék volt csupán. Az egyetlen fájdalmas pillanat az volt, amikor leült Ashley Nicole-lal, kétéves gyerekével, hogy elmondja, édesapját nem látja többé, mert a mennyországba került, ahol minden valószínűség szerint boldogabb lesz. A kislány egy ideig nem tudta felfogni, aztán lerázta magáról a problémát, könnyedén, ahogy csak egy csöppség tudja. A gyerek jelenlétében senki sem ejthette ki Patrick nevét. Ez az ő védelmében van, magyarázta Trudy. Nem emlékszik az apjára, kérem, ne is próbálják meg emlékeztetni. Ezen rövid epizódtól eltekintve Trudy figyelemre méltó rugalmassággal viselte az özvegyi sor terheit. New Orleansben vásárolt magának ruhákat, egészséges élelmiszereket rendelt Kaliforniából. Naponta két órát izzadt márkás biciklinadrágjában a konditeremben. Drága kozmetikumokkal ápolta a bőrét. Gyerekére babysitter vigyázott, hogy ő Lance-szel gond nélkül utazgathasson. Kedvelték a karibi térséget, különösképpen St. Barts nudista strandjait. A karácsonyt New Yorkban töltötték a Plazában. A januárt Vailben a gazdagokkal és szépekkel. Májusban Párizs és Bécs következett. Nagyon vágytak egy magánrepülőre, mert azoknak a csodálatos embereknek, akikkel utazásaik során megismerkedtek, mindnek volt. Egy kicsi, használt Leart már meg lehet kapni egy milcsiért, de egyelőre még nincs napirenden a vásárlás.
Lance azt állította, hogy dolgozik a terv megvalósításán, de Trudy aggódni kezdett, amikor a férfi üzleti ügyei komolyra fordultak. Tudta, hogy Lance kábítószert csempészik, de csak füvet és hasist Mexikóból, és a kockázat kicsi. Szükségük volt a bevételre, és a nő nem bánta, ha a férfi néhány napot távol van. Trudy nem gyűlölte Patricket, legalábbis a halottat biztosan nem. Az a tény ébresztett benne gyűlöletet, hogy nem halt meg, hogy feltámadt és visszajött, hogy összezavarja a helyzetet. Egy New Orleans-i partin találkozott vele. Akkoriban Lance-szel futott, és éppen férjet keresett magának, lehetőleg olyat, akinek sok pénze van és szép karrier előtt áll. Huszonhét éves volt, négy éve lépett ki egy rossz házasságból, és már nagyon vágyott arra, hogy megállapodhasson. Patrick akkor múlt harminchárom, még nőtlen volt, és készen állt a családalapításra. Éppen elfogadta egy jó nevű biloxi ügyvédi iroda ajánlatát, és akkoriban Trudy történetesen Biloxiban élt. Szenvedélyektől fűtött négy hónap után összeházasodtak Jamaicán. Három héttel a mézeshetek után, amikor Patrick üzleti úton volt távol, Lance belopózott a lakásba, és ott töltötte az éjszakát. Egy biztos: nem vesztheti el a pénzt. Az ügyvédje majd csinál valamit. Talál egy kiskaput, melynek révén megtarthatja a pénzt. Hiszen ezért fizeti. Az nem lehet, hogy a biztosító megkapja a házat, a bútorokat, a kocsikat, a ruhákat, a bankszámlákat, a hajót és a sok egyéb mesés portékát. Ez egyszerűen nem méltányos. Patrick meghalt, ő eltemette. Már több mint négy és fél éve özvegy. Ez biztosan számít valamit.
Nem az ő hibája, hogy Patrick életben van. – Meg kell ölnünk – közölte Lance a félhomályban. Az ágy és az ablak közötti párnázott széken ült, csupasz lábát egy kereveten pihentette. Trudy nem mozdult, meg se rezdült, de néhány másodpercig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Ne légy hülye – mondta minden meggyőződés nélkül. – Más lehetőség nincs. – Már így is elég nagy bajban vagyunk. Trudy csak levegőt vett, keze még mindig a homlokán volt, szemét lehunyta; mozdulatlanul feküdt, és tulajdonképpen örült neki, hogy Lance szóba hozta a témát. Természetesen ő is tűnődött már ezen, először néhány perccel azután, hogy kiderült, Patrick hazafelé tart. Számtalan forgatókönyvet végigpörgetett már magában, de mindegyik ugyanahhoz a megkerülhetetlen következtetéshez vezetett: ha meg akarja tartani a pénzt, Patricknek meg kell halnia. Ő képtelen lenne megölni; erről még gondolkodni is nevetséges. Lance-nek viszont számtalan, homályos ügyletekkel foglalkozó, gyanús barátja van. – Meg akarod tartani a pénzt, nem? – kérdezte Lance. – Most nem tudok gondolkodni a pénzről, Lance. Talán majd később. Nem tűnhet túl lelkesnek, különben Lance izgatott lesz. Mint mindig, most is manipulálni fogja a férfit, szép lassan belerángatja valami ördögi tervbe, és aztán ő, Lance már nem szállhat ki. – Nem várhatunk túl sokáig, kicsim. A francba, a biztosító már most fojtogat minket. – Kérlek, Lance!
– Nincs más megoldás. Ha meg akarod tartani a házat, a pénzt, meg mindent, amink van, akkor meg kell halnia. Hosszú időn keresztül Trudy nem szólt, meg sem mozdult, Lance szavai azonban lassan felderítették. Bár féleszű volt, és még sok minden más is hibádzott nála, Lance volt az egyetlen férfi, akit valaha is szeretett. Eléggé sötét gazember ahhoz, hogy elintézze Patricket, de vajon elég ügyes-e ahhoz, hogy ne kapják el? Az ügynököt Brent Myersnek hívták, a biloxi irodából érkezett, Cutter megbízásából. Bemutatkozott, megvillantotta a jelvényét Patricknek, aki szinte alig vett róla tudomást, miközben a tévé távirányítójáért nyúlt. – Örvendek – mondta, miközben bokszeralsójáig felhúzta a paplant. – A biloxi irodából jöttem – mondta Myers, aki őszintén igyekezett, hogy kedves legyen. – Hát az meg hol van? – kérdezte Patrick faarccal. – Arra gondoltam, jó lenne találkoznunk, hogy megismerjük egymást. A következő néhány hónapban sok időt fogunk együtt tölteni. – Ne legyen ebben olyan biztos. – Van ügyvédje? – Még nincs. – És mi a terve, felfogad egyet? – Ehhez az égvilágon semmi köze. A jelek szerint Myers nem volt ellenfél egy olyan tapasztalt ügyvédnek, mint Lanigan. Az ügynök az ágy korlátjára tette a kezét, és rámeredt Patrickre; mindent elkövetett, hogy fenyegetőnek hasson. – A doki azt mondja, hogy két nap múlva utazhat.
– Úgy van. Már most is készen állok. – Szép nagy gyülekezet várja Biloxiban. – Mindent láttam – felelte Patrick a tévékészülék felé biccentve. – Gondolom, nem akar válaszolni a kérdéseimre. A nevetséges felvetés hallatán Patrick megvetően felhorkantott. – Nem is számítottam rá – mondta Myers, és tett egy lépést az ajtó felé. – Egyébként én fogom hazakísérni magát. – Egy névjegyet dobott a paplanra. – Itt van a szállodai telefonszámom, ha esetleg beszélni akarna velem. – Azért ne ücsörögjön a telefon mellett. 10 Sandy McDermott nagy érdeklődéssel olvasta a híreket volt évfolyamtársa, barátja hihetetlen feltámadásáról. A Tulane jogi karán három éven keresztül együtt tanultak és együtt buliztak. A sikeres ügyvédi vizsga után ugyanannál a bírónál joggyakornokoskodtak, és sok-sok órát töltöttek kedvenc kocsmájukban a St. Charles Streeten, azt tervezgetve, miként indítanak támadást a jogászi világ ellen. Létrehoznak együtt egy céget: magas óradíjakkal dolgozó, etikai szempontból kifogásolhatatlan törvényszéki ügyvédekből álló kicsi, de befolyásos ügyvédi irodát. Közben szépen meggazdagodnak, és havonta tíz órát szentelnek azoknak az ügyfeleknek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek. Mindent alaposan elterveztek. Az élet azonban közbeszólt. Sandy elvállalt egy szövetségi ügyészhelyettesi állást, elsősorban azért,
mert a fizetés jó volt, és ő éppen akkoriban házasodott meg. Patrick egy kétszáz jogászt foglalkoztató, belvárosi ügyvédi irodába került New Orleansban. Az ő esetében szóba sem jött a házasság, mert heti nyolcvan órát dolgozott. A tökéletes cég megalapításával kapcsolatos tervük harmincéves korukig tartott. Amikor csak módjuk volt rá, találkoztak egy gyors ebéd vagy egy ital mellett, de ahogy múltak az évek, a találkozások és a telefonbeszélgetések egyre ritkultak. Aztán Patrick elmenekült egy nyugodtabb életbe, Biloxiba, és attól fogva jó esetben évente egyszer, ha beszéltek. Sandy életében akkor állt be nagy változás, amikor az egyik unokatestvérének barátját súlyos baleset érte egy tengeri fúrótoronynál a Mexikói-öbölben. Sandy tízezer dolláros kölcsönt vett fel egy banktól, megnyitotta a saját irodáját, beperelte az Exxont, és közel hárommillió dollárt sikerült összeszednie, amelynek egyharmadát meg is tartotta. Felfelé ívelt a csillaga. Patrick nélkül felépített egy szép kis céget, három ügyvédet foglalkoztatott, akik az offshore tevékenységet biztosító országok, illetve államok területén történő balesetekre, illetve halálesetekre specializálódtak. Amikor Patrick meghalt, Sandy leült, fogta a naptárját, és megállapította, hogy kilenc hónapja beszélt utoljára a barátjával. Ettől persze volt egy kis rossz érzése, de Sandy realista ember volt: ahogy az az egyetemi barátokkal oly gyakorta megtörténik, egyszerűen csak szétváltak az útjaik. A nehéz napokban végig Trudy mellett maradt, és ő volt az egyik koporsóvivő.
Amikor hat héttel később eltűnt a pénz, és mindenféle mendemonda kapott szárnyra, Sandy jót nevetett magában, és lelke mélyén szerencsét kívánt a barátjának. Menekülj, Patrick, menekülj, mondogatta többször is az elmúlt négy évben, és ilyenkor mindig szélesen mosolygott. Sandy irodája a Poydras Street közelében volt, kilencutcányira a Superdome-tól, egy gyönyörű, tizenkilencedik századi épületben, amelyet egy offshore ügylet eredményeként vásárolhatott meg. Az első és második emeletet kiadta bérbe, a földszintet megtartotta magának, két üzlettársának, a három segédügyvédnek és a hat titkárnőnek. Nagyon elfoglalt volt, amikor arcán komor kifejezéssel belépett a titkárnője, és így szólt: – Egy hölgy szeretne beszélni magával. – Be van jelentve? – kérdezte Sandy, és az íróasztala szélén sorakozó három naptár egyikére nézett. – Nem. Azt mondja, sürgős. Nem hajlandó elmenni. Patrick Laniganről van szó. Sandy kíváncsi pillantást vetett a nőre. – Azt állítja, hogy ügyvédnő – tette hozzá a titkárnő. – Honnan jött? – Brazíliából. – Brazíliából? – Igen. – És olyan is? Úgy értem, brazilnak néz ki? – Azt hiszem, igen. – Kísérje be.
Sandy az ajtóban fogadta a nőt, és melegen üdvözölte. Eva közölte vele, hogy Leah-nak hívják, ennél többet nem mondott. – Nem értettem a vezetéknevét – jegyezte meg Sandy, és az arca csak úgy ragyogott a mosolytól. – Nem használok vezetéknevet – felelte a nő. – Legalábbis egyelőre nem. Ez biztosan valamilyen brazil szokás, állapította meg magában Sandy. Ott van például Pelé, a futballista. Csak keresztneve van, más semmi. Sandy az iroda sarkában álló székhez kísérte Leah-t, és a titkárnőt elküldte kávéért. Az asszony azt mondta, nem kér kávét, és lassan elhelyezkedett a széken. Sandy a lábaira pillantott. A nő egyszerűen volt öltözve, semmi kihívó, feltűnő nem volt a ruházatán. Sandy leült vele szemben, az asztal másik oldalán, és ekkor vette észre a szemét: gyönyörű, világosbarna szemek, de szörnyű fáradtság sugárzik belőlük. Hosszú, sötétbarna haja a vállát verdeste. Patricknek mindig is jó szeme volt a nőkhöz. Trudy szörnyűséges egy személy, persze, de az biztos, hogy forgalmi dugót tud okozni. – Patrick megbízásából vagyok itt – mondta a nő kissé akadozva. – Ő küldte magát? – kérdezte Sandy. – Igen, ő. Lassan beszélt, halkan, szinte alig hallhatóan. Akcentusa egészen enyhe volt. – Amerikában tanult? – érdeklődött Sandy. – Igen. Georgetownban végeztem jogot.
Ez érthetővé teszi, hogy miért beszéli majdnem tökéletesen az amerikai angolt. – És hol praktizál? – Egy riói ügyvédi irodában. Nemzetközi kereskedelemmel foglalkozom. Egyetlenegyszer sem mosolyodott el, s ez egy kicsit zavarta Sandyt. A messziről érkezett látogató. Aki ráadásul gyönyörű, nem is buta, és szépek a lábai. Sandy szerette volna, ha a nő kicsit kienged az ő kellemes irodájában. Elvégre New Orleansban vannak. – Ott ismerkedett meg Patrickkel? – kérdezte. – Igen, Rióban. – Beszélt vele azóta, hogy... – Nem. Azóta nem, hogy elrabolták. – Majdnem hozzátette, hogy rettenetesen aggódik miatta, de ez nem lenne méltó egy profi ügyvédhez. Nem azért jött ide, hogy összevissza fecsegjen; a Patrickhez fűződő viszonyáról egészen biztosan egyetlen szót sem fog ejteni. Sandy McDermottban meg lehet bízni, de kis dózisokban kell adagolni neki az információkat. A beállt csendben mindketten félrepillantottak, és Sandy ösztönösen megérezte, hogy számtalan fejezete van ennek a történetnek, melyeket sohasem fog megismerni. De azért volt néhány kérdés, amire nagyon szeretett volna választ kapni! Hogy lopta el a pénzt? Hogy jutott el Brazíliába? És hogy szedte össze ezt a nőt menet közben? De a legnagyobb kérdés: hol van a pénz? – Nos, mit kellene tennem? – kérdezte végül Sandy. – Szeretném felfogadni magát Patrick ügyvédjének.
– Tessék, bátran megteheti. – A diszkréció döntő fontosságú. – Mindig az. – Ez más helyzet. Na, ebben igaza van. Kilencvenmillió dollárnyi értékben más. – Biztosíthatom, hogy bármit, amit magától vagy Patricktől hallok, a legteljesebb diszkrécióval fogom kezelni – mondta Sandy megnyugtató mosollyal, és viszonzásképpen az asszony is apró mosolyt erőltetett a szája sarkába. – Lehet, hogy majd megpróbálják arra kényszeríteni, hogy fedje fel ügyfele titkait – mondta Leah. – Emiatt nem aggódom. Tudok vigyázni magamra. – Az is lehet, hogy meg fogják fenyegetni. – Már sokszor megfenyegettek. – Lehet, hogy követni fogják. – Ki? – Néhány nagyon veszélyes ember. – Pontosan kicsoda? – Azok az emberek, akik Patricket üldözik. – Azt hittem, hogy már elkapták. – Elkapták, de a pénz nincs meg. – Értem. Tehát a pénz még nem került elő, de hát ebben nincs semmi meglepő. Sandy, ahogy egyébként az ügyben minden érintett, pontosan tudta, hogy négy év alatt nem lehet ekkora vagyont elkölteni. De vajon mennyi maradt? – Hol van a pénz? – kérdezte csak úgy próbaképpen. Egy pillanatig sem hitte, hogy választ kap rá.
– Ezt a kérdést nem teheti fel. – De hiszen épp most tettem fel. Leah elmosolyodott, de gyorsan folytatta. – Beszéljünk meg néhány részletet. Mennyi lesz az ügyvédi díjelőleg? – Mire akar felfogadni? – Arra, hogy képviselje Patricket. – És pontosan mely bűnök ügyében kell képviselnem? Az újságokból az derül ki, hogy egy egész sereg ügyvéd szabadult rá. – Százezer dollár? – Kezdetnek elég lesz. Én foglalkozom a polgárjogi és a büntetőjogi ügyekkel is? – Igen, mindennel. – Csak én? – Igen. Patrick nem akar más ügyvédet. – Megindít – mondta Sandy, és komolyan is gondolta. Patrick többtucatnyi ügyvédhez fordulhatna: tekintélyesebb ügyvédekhez, akiknek nagyobb gyakorlatuk van a halálbüntetéses perekben, jó kapcsolatokkal bíró ügyvédekhez, akiknek nagyobb a befolyásuk a helyi ügyekben, nagy cégeknél dolgozó ügyvédekhez, akiknek gazdagabbak az anyagi erőforrásai, és minden kétséget kizáróan azokhoz is fordulhatna, akik az elmúlt nyolc évben szorosabb barátságban voltak vele, mint ő. – Akkor mostantól én képviselem Patricket – közölte. – Mint tudja, régi barátom. – Tudom. „Valójában mennyit tud ez a nő?”, tűnődött magában Sandy. Lehet, hogy nemcsak egy egyszerű ügyvéd?
– Még ma szeretném átutalni a pénzt – mondta Leah. – Legyen szíves, adja meg az átutalási rendelkezéseket. – Természetesen. Nyomban elkészítem a jogi képviseletről szóló szerződést. – Van még egy-két dolog, ami aggasztja Patricket. Először is a nyilvánosság. Azt akarja, hogy maga ne mondjon semmit a sajtónak. Soha, egyetlen szót sem. Nincs sajtótájékoztató, csak ha ő beleegyezik. Anélkül még azt sem mondhatja, hogy: „Nem nyilatkozom.” – Semmi gond. – Amikor az ügy lezárult, írhat róla egy könyvet. Sandy elkezdett nevetni, de Leah nem látta humorosnak a helyzetet. – Eszembe se jutna – mondta Sandy. – Patrick azt akarja, hogy belekerüljön a szerződésbe. Sandy abbahagyta a nevetést, és néhány szót odafirkantott a jegyzettömbjére. – Van még valami? – Igen. Számítson rá, hogy az irodáját és a lakását le fogják hallgatni. Alkalmaznia kellene valakit, hogy vigyázzon magára. Patrick hajlandó megfizetni a költségeket. – Rendben. – És az lenne a legjobb, ha mi többé itt nem találkoznánk. Néhány ember nagyon szeretne megtalálni engem, mert azt hiszik, hogy elvezetem őket a pénzhez. Ezért máshol fogunk találkozni. Erre Sandy semmit sem tudott mondani. Segíteni akart, szerette volna felajánlani a védelmét, és szíve szerint megkérdezte volna az asszonyt,
hol akar bujkálni, de ő a jelek szerint igen fegyelmezett volt, és nem szorult a segítségére. Leah az órájára pillantott. – Három óra múlva indul egy járat Miamiba. Van két jegyem az első osztályra. A gépen beszélgethetünk. – És én hová mennék? – San Juanba repül, hogy találkozzon Patrickkel. Már mindent elintéztem. – És maga? – Én más irányba tartok. Miközben a szerződés elkészültére vártak, Sandy rendelt még kávét és fánkot. A titkárnője lemondta az összes megbeszélését és bírósági megjelenését a következő három napra. Felesége behozott egy bőröndöt az irodájába, benne a legszükségesebb holmikkal. Egyik munkatársa kivitte őket a repülőtérre. Útközben Sandy észrevette, hogy a nőnek nincs csomagja, csak egy kicsi barna bőrtáskája, mely meglehetősen elnyűtt volt, de fölöttébb divatos. – Hol száll meg? – kérdezte Sandy, miközben kólát iszogattak a reptéri büfében. – Hol itt, hol ott – felelte Leah, miközben kipillantott az ablakon. – Hogyan tudok kapcsolatba lépni magával? – Ezt később megbeszéljük. Egymás mellett ültek a harmadik sorban az első osztályon, és a felszállást követő húsz percben Leah meg sem szólalt, egy divatmagazint lapozgatott, Sandy pedig megpróbált átolvasni egy vaskos tanúvallomási jegyzőkönyvet. Pedig szíve szerint nem is akart olvasni. Beszélgetni szeretett volna, hogy feltehesse számtalan
kérdését, azokat a kérdéseket, amelyekre mindenki más is kíváncsi volt. Azonban fal húzódott közöttük, egy meglehetősen vastag fal, amelyet nem pusztán az a tény okozott, hogy különböző neműek és még alig ismerik egymást. Leah tudta a válaszokat, azonban esze ágában sem volt elárulni őket. Sandy mindent megpróbált, hogy ő is olyan higgadtan viselkedjen, mint a nő. A stewardessek sós mogyorót és más rágcsálnivalót osztottak az utasok között. Ők ketten visszautasították a pezsgőt, ásványvizet kértek helyette. – Mióta ismeri Patricket? – kérdezte Sandy óvatosan. – Miért kérdi? – Elnézést. Nézze, van valami, amit el tud mondani nekem azzal kapcsolatban, hogy mi történt Patrickkel az elmúlt négy évben? Végül is régi barátja vagyok. És most már az ügyvédje is. Nem vetheti a szememre, hogy kíváncsi vagyok. – Tőle kell majd megkérdeznie – felelte a nő, hangjában egészen kicsike kedvességgel, és visszatért a divatlaphoz. Sandy megette az ő sós mogyoróját is. Leah addig várt, amíg meg nem kezdték a leszállást Miami repülőterére. Gyorsan, világosan beszélt, és érezni lehetett, hogy mondandóját előre begyakorolta. – Néhány napig nem találkozunk. Mozgásban kell maradnom az üldözőim miatt. Patricktől majd megkapja az utasításokat, és egyelőre ő meg én magán keresztül fogunk érintkezni. Figyeljen a szokatlan dogokra. Például ha egy idegen jelentkezik telefonon. Vagy ha túl sokáig megy maga mögött egy kocsi. Esetleg ha valaki ténfereg az irodájában. Ha majd kiderül, hogy maga az
ügyvédje, vonzani fogja azokat az embereket, akik most engem akarnak megtalálni. – Kik ezek az emberek? – Patrick majd elmondja. – Megvan a pénz, ugye? – Erre a kérdésre nem válaszolhatok. Sandy érdeklődve figyelte, ahogy a felhők egyre közelebb kerülnek a repülő szárnyához. A pénz egész biztosan gyarapodott. Patrick nem idióta. Eldugta valami külföldi bankba, ahol profik kezelik. Valószínűleg legalább tizenkét százalékos kamatot sikerült kihoznia évente. A leszállásig már nem beszélgettek többet. Sietve keresztülgyalogoltak a terminálon, hogy Sandy elérje a San Juan-i járatot. Leah keményen kezet rázott vele, és így szólt: – Mondja meg Patricknek, hogy jól vagyok. – Meg fogja kérdezni, hogy most hol van. – Európában. Nézte, ahogy a nő eltűnik az utasok tömegében, és közben leszögezte magában, hogy nagyon irigyli régi barátját. Az a rengeteg pénz. És ez a csodálatos nő a maga egzotikus bájával és eleganciájával. A beszállásra figyelmeztető hang zökkentette ki tűnődéséből. Megrázta a fejét, és feltette magának a kérdést, hogyan is irigyelheti azt az embert, akire könnyen lehet, az a sors vár, hogy a következő tíz évet a siralomházban tölti, a kivégzésére várva. És vagy száz ügyvéd lesi ugrásra készen, hogy megszorongathassa a pénz utáni kutatásban.
Irigység! Elfoglalta a helyét – ismét első osztályon utazott –, és lassan kezdte átjárni a nagyszerű érzés: ő Patrick védőügyvédje. Eva taxiba ült, és a South Beachen lévő elegáns szállóba hajtatott, ahol az előző éjszakát is töltötte. Néhány napig most itt lesz, attól függően, mi történik Biloxiban. Patrick azt mondta neki, legyen állandó mozgásban, négy napnál hosszabb ideig ne maradjon ugyanazon a helyen. Leah Pires néven jelentkezett be a hotelbe, és most már volt egy arany hitelkártyája is erre a névre. São Pauló-i címet adott meg. Gyorsan átöltözött, és lement a tengerpartra. Öt óra körül járt az idő, zsúfolt volt a strand, és ez tökéletesen megfelelt Evának. A riói strandok is mindig tömve vannak, de ott gyakorta találkozott a barátaival. Most idegen, egy a névtelen szépségek közül, akik parányi bikiniben süttetik magukat a napon. Szeretett volna hazamenni. 11 Sandynek kereken egy órájába tellett, mire sikerült bejutnia a katonai támaszpontra. Új kliense nem könnyítette meg a helyzetet. Úgy tűnt, senki sem tudja, hogy ő, Sandy, érkezik. Kénytelen volt a szokásos ügyvédi repertoár kellékeit alkalmazni: feljelentéssel fenyegetőzött, meg azzal, hogy nyomban telefonál bizonyos szenátoroknak és más, magas tisztséget betöltő személyeknek, és különböző jogsértésekre panaszkodott. Már sötétedett, mire bejutott a kórház irodájába, de újabb védelmi vonalba ütközött. Ezúttal azonban gyors megoldás született: az ápolónő egyszerűen felhívta Patricket.
Patrick szobája sötét volt, csak a falra erősített, lehalkított tévékészülék kékes fénye világította be; éppen egy focimeccset közvetítettek Brazíliából. A két régi barát gyöngéden kezet rázott. Hat éve nem látták egymást. Patrick az álláig felhúzta a takarót, hogy elrejtse sérüléseit. Egy pillanatig a futballmeccs fontosabbnak tűnt, mint a komoly beszélgetés. Ha Sandy abban reménykedett, hogy találkozásuk érzelmes lesz, csalódnia kellett, mert rég nem látott barátja nagyon visszafogottan viselkedett. Jól megnézte Patrick arcát, de azért igyekezett, hogy ne bámulja leplezetlenül. Vékony volt, már-már betegesen az, álla kerek, orra élesebb vonalú. Csak a szeme emlékeztette egyértelműen a régi Patrickre, különben bárki más is lehetett volna. No és a hangja is összetéveszthetetlen volt. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Patrick. Minden egyes szót nagyon halkan mondott, mintha a beszéd nagy erőfeszítést és sok gondolkodást igényelne. – Nincs mit. Egyébként nem is volt más választásom. A barátnőd nagyon határozott. Patrick lehunyta a szemét, és a nyelvébe harapott. Magában röviden hálát adott az égieknek. Eva ott van valahol a szabad világban, és nincs semmi baja. – Mennyit fizetett neked? – kérdezte. – Százezret. – Rendben – mondta Patrick, de aztán nem szólt többet. A hosszú csendben Sandy rájött, hogy beszélgetésüket tartós hallgatások fogják megtörni.
– Különben jól van – mondta Sandy. – Gyönyörű nő. Vág az esze, mint a borotva, és tökéletesen tudja, mit kell csinálnia. Hátha érdekel, csak azért mondom. – Jó hallani. – Mikor találkoztál vele utoljára? – Néhány hete. Elvesztettem az időérzékemet. – És ő feleség, barátnő, szerető vagy kurva, netán... – Ügyvéd. – Ügyvéd? – Igen, ügyvéd. Sandy jót derült ezen. Patrick ismét elnémult, egy szót sem szólt, egyetlen mozdulatot sem tett a paplan alatt. Múltak a percek. Barátja helyet foglalt az egyetlen széken, és türelmesen várta, hogy Patrick megszólaljon. Megértette, hogy most tér vissza abba a ronda világba, ahol farkasok várnak rá ugrásra készen, és ha most ahhoz van kedve, hogy a mennyezetre meredve feküdjön szótlanul, ő nem fogja megzavarni ebben. Rengeteg idejük lesz, hogy beszélgessenek. És témában sem lesz hiány. Patrick életben volt, és pillanatnyilag semmi más nem számított. Sandy azzal szórakoztatta magát, hogy felidézte a temetési szertartás képeit: azon a hűvös, borús napon leeresztették a koporsót a sírba, elhangzottak a lelkész utolsó szavai, Trudy diszkréten szipogott. Patrick eszerint egy ideig bujkált, megszerezte a pénzt, aztán eltűnt. Vannak férfiak, akiknek negyven körül kicsúszik a lábuk alól a talaj. Úgy érzik, életük kátyúba jutott, ez új feleséghez hajtja őket, vagy esetleg vissza az egyetemi barátokhoz. Nem így a jó öreg Patrick.
Félelmeit úgy ünnepelte meg, hogy megölte magát, ellopott kilencvenmillió dollárt, és felszívódott. Az a tény, hogy a kocsiban volt egy igazi holttest, hirtelen eltörölte a helyzet komikumát, és Sandy beszélni akart. – Szép fogadóbizottság vár otthon, Patrick – mondta. – Ki a bizottság elnöke? – Ezt nehéz lenne megmondani. Trudy két nappal ezelőtt benyújtotta a válókeresetet, de azt hiszem, ez aggaszt téged a legkevésbé. – Ebben igazad van. Hadd találjam ki. A pénz felét szeretné. – Sok mindent szeretne. De fontosabb az, hogy vádat emeltek ellened gyilkosságért. Állami, nem szövetségi szinten. – Mindent láttam a tévében. – Jól van. Akkor tudsz az összes keresetről. – Aha. A CNN nagyon szorgalmasan tájékoztatott. – Nem hibáztathatod őket, Patrick. Ez nagy sztori. – Kösz. – Mikor akarsz beszélni? Patrick az oldalára fordult, és Sandy háta mögé bámult. Semmi látnivaló nem volt a fehérre festett kórházi falon, de Patrick valójában nem azt nézte. – Megkínoztak, Sandy – mondta, hangja még halkabb volt, majdnem elcsuklott. – Kik? – Drótokat ragasztották rám, és áramot vezettek belém, hogy szóra bírjanak. Sandy felállt és odasétált az ágy széléhez. Patrick vállára tette a kezét.
– Mennyit mondtál el nekik? – Nem tudom. Nem mindenre emlékszem. Telenyomtak kábítószerrel. Tessék, nézd meg. – Felemelte a bal karját, hogy megmutassa a zöldeskék foltokat. Sandy felkapcsolta az ágy melletti lámpát, mert a félhomályban nem látott semmit. – Te jóságos úristen! – mondta. – Állandóan a pénzről kérdeztek – mondta Patrick. – Elájultam, magamhoz tértem, megint belém vezettek egy kis áramot. Attól félek, hogy beszéltem nekik az asszonyról, Sandy. – Az ügyvédről? – Igen, az ügyvédről. Milyen nevet adott meg neked? – Leah. – Jól van. Legyen akkor Leah a neve. Lehet, hogy beszéltem nekik Leah-ról. Az igazság az, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy beszéltem róla. – Kinek beszéltél róla, Patrick? Patrick lehunyta a szemét. Lábába ismét visszatért a fájdalom, arca grimaszba rándult. Izmai még mindig keményen feszültek, s most görcsöt kapott. Finom mozdulattal visszagördült a hátára. Derekáig letolta a paplant. – Nézd, Sandy – mondta, és a mellkasán lévő két csúnya sérülésre mutatott. – Itt a bizonyíték. Sandy kicsit közelebb hajolt, és megvizsgálta a bizonyítékot: a leborotvált bőr által körülvett, vöröses égési sebeket. – Ki tette ezt? – kérdezte ismét. – Nem tudom. Egy csapatnyi férfi. Egy egész szobát megtöltöttek.
– Hol? Patrick sajnálta a barátját. Nagyon szerette volna tudni, mi történt, és nemcsak a kínvallatás érdekelte. Az apró kis részletekről is akart hallani. Valóban csodálatos sztori volt, de nem tudta, mennyi mondható el belőle. Senki sem ismerte az autóbaleset részleteit, amelyben az ismeretlen férfi összeégett. De azért az elfogatásról és a kínvallatásról beszélhet az ügyvédjének és barátjának. Patrick ismét változtatott a testhelyzetén, és a nyakáig felhúzta a paplant. Immáron két napja nem kapott kábítószert, inkább megbirkózott a fájdalommal, és mindent megtett azért, hogy elkerülje az újabb injekciókat. – Húzd közelebb azt a széket, és ülj le, Sandy. És kapcsold le a lámpát. Zavar a fény. Sandy sietve követte az utasítást. Olyan közel ült az ágyhoz, amennyire csak lehetett. – Elmondom, mit csináltak velem, Sandy – szólalt meg Patrick a félhomályban. Ponta Porãnál kezdte, a kocogással meg a defektes kis autóval, és elmesélte elfogatásának egész történetét. Ashley Nicole huszonöt hónapos volt, amikor édesapját eltemették. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy emlékezzen Patrickre. Lance volt az egyetlen férfi, aki a házban élt, az egyetlen férfi, akit a mamájával látott. Egyszeregyszer Lance vitte iskolába. Néha együtt vacsoráztak, mint egy igazi család. A temetés után Trudy elrejtette az összes fényképet és mindent, ami a közös életükre emlékeztetett. Ashley Nicole jelenlétében egyszer sem hangzott el Patrick neve.
Mivel azonban immáron három napja riporterek táboroztak a házuk előtt, a gyerek természetesen kérdezősködni kezdett. Édesanyja különösen viselkedett. Olyan nagy volt a feszültség a házban, hogy még egy hatéves kislány is érzékelte. Trudy várt, amíg Lance elment az ügyvédhez egy megbeszélésre, aztán leültette a gyereket az ágyra, hogy elbeszélgessenek egy kicsit. Először is elmondta, hogy korábban házas volt. Valójában kétszer is megházasodott, de úgy gondolta, hogy Ashley Nicole-nak nem kell tudnia az első férjéről, amíg fel nem nő. Most a második férj volt a téma. – Patrick és én négy éve voltunk házasok, amikor ő valami nagyon csúnya dolgot csinált. – Mit? – tudakolta Ashley Nicole tágra nyílt szemekkel, aki többet is megértett, mint ahogy azt Trudy szerette volna. – Megölt egy férfit, és úgy csinált, hogy... Szóval, volt egy nagy autóbaleset, tudod, hatalmas tűz meg minden, és Patrick kocsija leégett. Miután a tűz kialudt, a rendőrök találtak egy holttestet az autóban, és azt hitték, hogy ő az. Mindenki azt hitte. Hogy meghalt, benne égett a kocsijában, és én nagyon szomorú voltam. Ő volt a férjem. Nagyon szerettem, és hirtelen nem volt többé. Eltemettük. Most, négy évvel később megtalálták, a világ másik végében rejtőzködött. Elmenekült és bujkált. – Miért?
– Mert ellopott egy csomó pénzt a barátaitól, és mivel nagyon rossz ember, meg akarta tartani magának az egészet. – Megölt egy embert és pénzt lopott. – Így van, édesem. Patrick nem rendes ember. – Sajnálom, hogy feleségül mentél hozzá, mami. – Igen. De nézd, édesem, meg kell értened valamit. Akkor születtél, amikor Patrick és én házasok voltunk. – Trudy elhallgatott, a kislány szemeit figyelte, vajon megérti-e a gyerek, hogy ez mit jelent. A jelek szerint egyáltalán nem értette. Megszorította Ashley Nicole kezét, és azt mondta: – Patrick az apád. Üres tekintettel nézett az édesanyjára, agya lázasan pörgött. – De én nem akarom, hogy ő legyen... – Ne haragudj, édesem. Csak akkor akartam elmondani, amikor már jóval idősebb vagy, de Patrick vissza fog jönni, és neked tudnod kellett. – És Lance bácsi? Nem ő az apám? – Nem. Tudod, én csak együtt vagyok Lance-szel, ennyi az egész. – Trudy sohasem engedte, hogy a kislány apjaként szólítsa Lance-et. Ami pedig a férfit illeti, ő aztán nem törte magát, hogy magára vállalja az apaság terheit. Trudy egyedülálló anya volt. Ashley Nicole-nak nem volt édesapja. Gyakori és elfogadott helyzet. – Lance-szel már régóta barátok vagyunk – folytatta Trudy, hogy magánál tartsa a szót, és elkerüljön ezernyi kérdést. – Nagyon közeli barátok. Nagyon szeret téged, de nem az apád. Legalábbis nem az igazi apád. Sajnos Patrick az igazi apád, de nem akarom, hogy aggódj emiatt.
– Találkozni akar velem? – Nem tudom. Harcolni fogok, hogy távol tartsam tőled. Nagyon rossz ember, édesem. Kétéves voltál, amikor elhagyott. Ellopott egy halom pénzt, és eltűnt. Nem törődött velünk, és most sem törődik velünk. Nem jönne vissza, ha nem kapták volna el. Sohasem láttuk volna többet. Úgyhogy ne aggódj Patrick miatt, meg azért, hogy mit fog esetleg csinálni. Ashley Nicole odakúszott az ágy végébe, és bevackolódott anyja ölébe. Trudy magához szorította és megsimogatta. – Minden rendben lesz, édesem. Megígérem. Nem szívesen mondtam ezt el neked, de úgy gondoltam, így lesz a legjobb. – Kik azok az emberek a ház előtt? – kérdezte, anyja karját szorongatva. – Nem tudom. Bárcsak elmennének. – Mit akarnak? – Fényképeket rólad. Meg rólam. Fényképeket, amiket betehetnek az újságjaikba, ahol Patrickről meg a szörnyű bűneiről írnak. – Tehát Patrick miatt vannak itt? – Igen, édesem. A kislány megfordult, egyenesen Trudy szemébe nézett, és így szólt: – Gyűlölöm Patricket. Trudy megrázta a fejét, mintha a gyerek valami csúnyát mondott volna, aztán magához ölelte és elmosolyodott. Lance Point Cadetben született és nevelkedett, ebben a régi halászfaluban, amely a biloxi öbölbe benyúló félszigeten terül el. Javarészt munkások lakják; itt értek
partot a bevándorlók, és sok garnélarákhalász lakott itt. Lance az utcán nőtt fel, és még mindig sok barátja élt ott, közülük az egyik volt Cap. Cap ült a marihuánával megrakodott furgon volánja mögött, amikor a rendőrök megállították őket. Felébresztették Lance-et, aki, ölében egy vadászpuskával, békésen szunyókált a vaskos kenderbálák között. Cap és Lance ugyanazt az ügyvédet alkalmazták, ugyanazt az ítéletet szabták ki rájuk, és tizenkilenc éves korukban együtt csukták le őket. Capnek volt egy kocsmája, ennek jövedelmét azzal pótolta, hogy uzsorakamatra kölcsönadott a konzervgyári munkásoknak. Leültek egy italra a kocsma hátsó részében, ahogy havonta legalább egyszer, bár ahogy Trudy tehetős lett és Mobile-ba költöztek, Cap egyre kevesebbet látta Lance-et. A barátja most bajban volt. Cap olvasta az újságokat, és tulajdonképpen már várta, mikor jelenik meg Lance lógó orral, hogy kiönthesse a szívét. Sörözgetés közben megtárgyalták a legfrissebb pletykákat: ki és mennyit nyert a kaszinóban, manapság hol lehet a legjobb áron cracket beszerezni, kire szálltak rá a kábítószeres zsaruk. Két kispályás bűnöző szokásos csevegése volt ez, akik még mindig a nagy gazdagságról álmodoznak. Cap utálta Trudyt, és az utóbbi időben sokat nevetett Lance-en, amiért az pincsikutya módjára követte, bárhová is ment. – Na, hogy van az a kurva? – érdeklődött. – Jól. Bár kicsit aggódik, mert elkapták a pasit. – Még jó, hogy aggódik. Mennyit kapott az életbiztosításra?
– Néhány milkót. – Az újságban az állt, hogy két és felet. Szép lóvé, de ahogy ez a szuka költi a pénzt, tuti, hogy már nincs belőle sok. – A suska biztonságban van. – Egy nagy büdös francot van biztonságban. Az van az újságban, hogy a biztosító már beperelte. – Ügyvédeink is vannak, tudod. – Aha. De ugye, nem azért vagy itt, mert ügyvédeitek is vannak, Lance? Azért vagy itt, mert segítségre van szükséged. Az ügyvédek nem tudják azt nyújtani, ami annak a nőnek kell. Lance elmosolyodott, és kortyolt egyet a sörből. Cigarettára gyújtott, Trudy társaságában erre sohasem volt módja. – Hol van Zeno? – Pontosan ezt vártam – csattant fel Cap dühösen. – A nő bajban van, veszélyben a kurva pénze, ezért ideküld téged, hogy keresd meg Zenót vagy valamelyik másik fószert, akit rá tudsz venni valami baromságra. A palit elkapják. Téged is elkapnak. Elviszed a balhét, a nőci meg a nevedet is elfelejti. Nagy seggfej vagy te, Lance. – Aha, tudom. Hol van Zeno? – Börtönben. – Hol? – Texasban. A szövetségiek elkapták, amikor fegyvert csempészett. Hülye vagy, Lance. Ne csináld ezt. Amikor majd visszahozzák az emberedet, több száz zsaru fog nyüzsögni körülötte. Bezárják valami eldugott helyre, még a saját anyja sem mehet a közelébe. Baromi nagy pénzről van itt szó, Lance. Meg kell védeniük a
fickót, amíg el nem mondja, hogy hová dugta. Ha megpróbálod kinyírni, előbb egy csomó zsarut kell elintézned. És miközben próbálkozol, ott döglesz meg. – Ha jól csinálom, akkor nem. – Gondolom, te biztosan tudod, hogyan kell jól csinálni. Talán onnan tudod, hogy még soha a büdös életben nem csináltál ilyet? Mikor lettél ilyen baromi okos? – Megtalálom a megfelelő embereket. – Mennyiért? – Amennyibe kerül. – Van ötven lepedőd? – Akad. Cap mély levegőt vett, és körbepillantott a kocsmában. Aztán a könyökére támaszkodva előrehajolt, és rámeredt a barátjára. – Hadd mondjam el neked, miért olyan rossz ötlet ez, Lance. Tudod, sohasem voltál egy lángész. A lányok mindig kedveltek, mert úgy gondolták, hogy jóvágású vagy, de a gondolkodás sohasem volt az erősséged. – Kösz, haver. – Mindenki azt akarja, hogy ez a pasi életben maradjon. Gondolj csak bele. Mindenki. A szövetségiek. A rendőrök. A fickó, akinek ellopta a pénzét. Mindenki. Kivéve persze az a maca, aki megengedi neked, hogy a házában lakjál. Holtan akarja látni a pasit. Ha végigcsinálod ezt a dolgot és valahogyan kinyíratod az ürgét, a rendőrök egyenesen a spinéhez mennek. De ő persze ártatlan, mint a ma született bárány, és te majd ott leszel, hogy elvidd a balhét. Erre valók a magadfajta faszkalap tenyészbikák. A pasi halott. A nő megtartja a pénzt, és te is tudod meg én is tudom, hogy őt csak ez
érdekli. Téged szépen visszadugnak a Parchmanbe, mert priuszos vagy, ugye, még nem felejtetted el? Ott leszel, amíg fel nem fordulsz. A macád még egy levelet sem fog írni neked. – Meg tudjuk csinálni ötven lepedőért? – Tudjuk? – Aha. Te meg én. – Adhatok neked egy nevet, de ennyi. Nem akarok belekeveredni ebbe. Nem fog működni, és nekem amúgy sincs semmi hasznom belőle. – Ki az? – Egy fickó New Orleansből. Néha itt szokott ténferegni. – Fel tudod hívni? – Igen, de ezzel részemről vége. És ne felejtsd el: én szóltam, hogy ne keveredj bele. 12 Eva Miamiból New Yorkba utazott, ahol felszállt a Concorde-ra, és Párizsba repült. A Concorde pénzszórásnak számított, de Eva most már gazdag nőnek tartotta magát. Párizsból Nizzába ment, onnan autóval Aix-en-Provence-ba. Ezt az utat egyszer, majdnem egy éve megtették Patrickkel. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a férfi elhagyta Brazíliát. Rettegett a határátlépéstől, hiába volt meg az új, hamis útlevele. A brazilok szeretnek mindent, ami francia, és gyakorlatilag minden művelt brazil beszél franciául, és ismeri a francia kultúrát.
A város szélén lévő gyönyörű szállodában, a Villa Galliciben kivettek egy lakosztályt, és eltöltöttek egy hetet. Sétáltak az utcákon, vásároltak, étterembe jártak, egyszer-kétszer elmerészkedtek az Aix és Avignon közötti kisebb falvakba. A szobájukban is sok időt töltöttek, akár a nászutasok. Egyszer, jó néhány pohár bor után, Patrick azt mondta, ez a nászútjuk. Eva talált egy kisebb szobát ugyanabban a szállodában, és rövid szunyókálás után, fürdőköpenyben teázott a teraszon. Később farmert húzott, és sétált egyet a városban, elment a Cours Mirabeau-ra, Aix főutcájára. Az egyik kávéház zsúfolt teraszán vörösbort iszogatott, és figyelte a császkáló egyetemistákat. Irigyelte a céltalanul, kéz a kézben lődörgő, gondtalan, fiatal szerelmeseket. Ő is megtette ezeket a sétákat Patrickkel, összeölelkezve sugdolóztak, nevetgéltek, mintha a férfit fenyegető árnyak eltűntek volna. Ez volt az egyetlen hét, melyet megszakítás nélkül együtt töltöttek. Aix-ben Eva észrevette, milyen keveset alszik a férfi. Bármikor ébredt is fel, Patrick már fent volt; mozdulatlanul, némán feküdt, és úgy meredt rá, mintha ő, Eva veszélyben lenne. Az éjjeliszekrényen égett a lámpa. Amikor esténként Eva elaludt, a szobában sötét volt, de amikor felébredt, már égett a lámpa. Patrick ilyenkor lekapcsolta, és gyöngéden simogatni kezdte őt, amíg újra el nem aludt. Azután ő is aludt egy fél órát, mielőtt megint felkapcsolta volna a lámpát. Jóval hajnal előtt talpon volt, s mire Eva álmosan kicsoszogott a teraszra, már elolvasta az újságot vagy egy krimi néhány fejezetét.
– Két óránál sohasem többet – felelte Patrick arra a kérdésre, hogy egy huzamban mennyit bír aludni. Délutánonként nagyon ritkán szunyókált, és sohasem feküdt le korán. Nem hordott magával fegyvert, és nem pillantott állandóan a háta mögé. Nem volt különösebben gyanakvó az idegenekkel szemben. És ritkán beszélt arról, milyen bujkálva élni. Alvási szokásaitól eltekintve annyira normálisnak tűnt, hogy Eva gyakorta elfeledkezett arról, hogy egyike azon embereknek, akiket hatalmas erőkkel köröznek a világban. Bár nem szívesen beszélt a múltról, néhány alkalommal előfordult, hogy a téma megkerülhetetlenné vált. Végül is azért voltak együtt, mert Patrick elmenekült előző életéből, és újrateremtette magát. A legnagyobb örömmel New Orleans-i gyermekkoráról beszélt; felnőtt életéről, amelyből elmenekült, soha. A feleségét szinte sohasem említette, de Eva tudta, hogy mélyen megveti a nőt. Szörnyű házasság lett, és ahogy fokozatosan romlott, Patrick egyre határozottabban tudta, hogy el fog menekülni. Megpróbált beszélni Ashley Nicole-ról, de ha a kislányra gondolt, könnyek gyűltek a szemébe, hangja cserbenhagyta. Megkérte Evát, hogy ne haragudjon, de ez túl fájdalmas neki. Mivel a múlt még nem zárult le, nehezen lehetett a jövőt tervezgetni. Amíg az árnyak ott vannak a háttérben, nem lehet terveket készíteni. Amíg a múlt nem rendeződött, Patrick nem engedte meg magának, hogy a jövőről gondolkozzon.
Eva tudta, hogy az árnyak tartják ébren. Árnyak, amelyeket nem látott. Árnyak, amelyeket csak érzett. Két évvel a franciaországi út előtt találkoztak először, Eva irodájában, Rióban. Patrick Brazíliában élő kanadai üzletemberként mutatkozott be. Azt mondta, jó ügyvédre van szüksége, akitől hasznos tanácsokat kaphat import- és adóügyekben. Elegáns vászonöltöny volt rajta és ropogósra keményített fehér ing. Szikár volt, napbarnított és barátságos. Jól beszélt portugálul, bár nem annyira, amennyire Eva angolul. Patrick portugálul akart társalogni, Eva meg ragaszkodott az angolhoz. Együtt ebédeltek, és az üzleti ebéd három óráig tartott, hol portugálul beszéltek, hol angolul, és mindketten rájöttek, hogy nem most ebédelnek együtt utoljára. Aztán jöttek a hosszú vacsorák és a mezítlábas séták a tengerparton Ipanemában. Eva férje egy idősebb férfi volt, aki egy repülőgépszerencsétlenségben halt meg Chilében. Gyerekeik nem voltak. Patrick, illetve Danilo, hiszen eleinte így hívták, azt állította, hogy boldog békességben, elváltan él, első felesége Torontóban, egykori közös házukban lakik. A következő néhány hónap alatt rendszeresen találkoztak, hetente többször is, szerelmük lassan kiteljesedett. Patrick végül elmondta az igazságot. Mindent az utolsó betűig. Egyszer Eva lakásában, egy késői vacsora és egy üveg jóféle francia bor után Danilo előállt a múltjával, és megtisztította a lelkét. Hajnalig beszélt egyhuzamban, és a magabiztos üzletemberből egy rettegő, bujkálva élő férfi lett. Rettegő, de hihetetlenül gazdag.
Olyan erővel tört rá a megkönnyebbülés, hogy majdnem sírt, de sikerült összeszednie magát. Elvégre Brazíliában voltak, és ott a férfiak nem sírnak. Különösképpen nem egy gyönyörű nő előtt. Eva csak még jobban szerette. Magához ölelte, csókolgatta, és sírt, amikor a férfi nem sírhatott. Megígérte, hogy mindent, amit csak tud, megtesz, hogy segítsen neki. Patrick megosztotta vele sötét, halálos titkát, és Eva ígéretet tett rá, hogy megőrzi. A következő néhány hét alatt Patrick elmondta, hol van a pénz, és megtanította arra, hogyan kell gyorsan mozgatni a világ egyik pontjáról a másikra. Közösen tanulmányozták az adóparadicsomokat, és biztonságos befektetési lehetőségeket találtak. Amikor megismerkedtek, Patrick már két éve Brazíliában volt. Élt São Paulóban – itt volt az első otthona –, Recifében, Minas Geraisban és még vagy öthat helyen. Két hónapig az Amazonason dolgozott, a bárkán aludt vastag szúnyogháló alatt, és annyi bogár rajzott a feje fölött, hogy a holdat sem látta. Pantanalban, a Mato Grosso és Mato Grosso do Sul államok területén húzódó, Nagy-Britannia méretű természetvédelmi területen nagyvadakat tisztított, amelyeket gazdag argentinok ejtettek el. Többet látott Eva országából, mint Eva maga; olyan helyeken járt, amelyekről a nő még csak nem is hallott. Alapos mérlegelés után választotta Ponta Porãt otthonául. Kicsi volt, a nagyvárosoktól távol esett, olyan területen, amely számtalan tökéletes rejtekhelyet kínált. Danilo úgy döntött, hogy Ponta Porã a legbiztonságosabb. És ráadásul megvolt az a stratégiai előnye is, hogy a
paraguayi határ közelében van: fenyegetett helyzetben innen könnyű elmenekülni. Eva nem vitatkozott vele. Jobban szerette volna, ha Patrick Rióban marad, a közelében, de mivel fogalma sem volt róla, milyen lehet bujkálva élni, vonakodva ugyan, de elfogadta a férfi döntését. Patrick többször is megígérte, hogy egyszer majd együtt fognak élni. Néha találkoztak a curitibai lakásban: rövid nászutak voltak ezek, amelyek sohasem tartottak tovább egy-két napnál. Eva többre vágyott, de a férfi még tervezgetni sem volt hajlandó. Ahogy múltak a hónapok, Danilo – Eva sohasem szólította Patricknek – egyre biztosabb volt benne, hogy meg fogják találni. Eva ezt nem volt hajlandó elhinni, hiszen a férfi olyan aprólékosan eltervezett mindent, hogy kiiktassa a múltját. Patrick egyre többet gyötrődött, még kevesebbet aludt, és egyre csak arról beszélt, hogy Evának mit kell tennie az egyik vagy a másik forgatókönyv szerint. A pénzről nem beszélt többet. Balsejtelem gyötörte. Eva elhatározta, hogy néhány napig Aix-ben marad, nézi a CNN nemzetközi híreit, és elolvas mindent az amerikai újságokban, amit az üggyel kapcsolatban csak talál. Patricket hamarosan hazaviszik, börtönbe dugják, és ilyen-olyan címen vádat emelnek ellene. Patrick tudta, hogy be fogják zárni, de biztosította Evát, hogy nem lesz semmi baja. Képes lesz megbirkózni a nehézségekkel, és mindent elvisel, ha Eva megígéri, hogy vár rá. Valószínűleg visszamegy majd Zürichbe, hogy elintézze a még lezáratlan pénzügyeket. Hogy azután mi lesz,
még nem tudta. Az szóba sem jöhet, hogy hazamenjen, és ez nagyon bántotta. Háromszor beszélt az apjával, minden alkalommal reptéri nyilvános telefonról hívta, és minden alkalommal megnyugtatta, hogy nincsen semmi baja. Elmagyarázta, hogy egyelőre még nem tud hazamenni. Ő és Patrick Sandyn keresztül érintkeznek majd, de amíg találkozhatnak, még heteknek kell eltelnie. Nem sokkal hajnali két óra előtt kérte az első fájdalomcsillapítót. Arra ébredt, hogy mintha megint áramot vezetnének a lábába. És fogvatartói kegyetlen hangja csengett a fülében. „Hol van a pénz, Patrick? – kántálta a démoni kórus. – Hol van a pénz?” A fájdalomcsillapító tálcán érkezett, egy kissé apatikus éjszakás ápoló szolgáltatta, csak éppen vizet felejtett el hozni. Patrick kért tőle egy poharat, a szájába tette a tablettát, aztán a korábbról maradt langyos üdítővel leöblítette. Eltelt tíz perc, de nem történt semmi. Teste fürdött a verítékben. A paplan és a lepedő csuromvizes lett. Az izzadság sója marta a sebeket. Újabb tíz perc. Bekapcsolta a tévét. Azok az emberek, akik lekötözték és áramot vezettek a testébe, még mindig azon ügyködnek valahol a világban, hogy megtalálják a pénzt, és minden kétséget kizáróan pontosan tudják, hogy ő hol van ebben a pillanatban. Nappal nagyobb biztonságban érezte magát. A sötétség és az álmok visszahozták a szörnyűséges emlékeket. Harminc perc. Felhívta a nővérállomást, de senki sem vette fel a kagylót.
Elszenderedett. Hatkor ébredt fel, amikor az orvos bejött a szobába. Arca ezúttal mosolytalan volt, csak a teendőjére figyelt. Gyorsan megvizsgálta a sérüléseket, és kijelentette: – Elutazhat. Ahová viszik, ott jó orvosok várnak magára. – Ráfirkantott valamit a lázlapra, és szó nélkül távozott. Harminc perccel később Brent Myers ügynök őgyelgett be a terembe; arcán undok mosoly ült, és ismét megvillantotta a jelvényét – úgy tűnt, szüksége van az állandó gyakorlásra. – Jó reggelt – üdvözölte Patricket, aki fel sem nézve válaszolt: – Nem tud kopogni? – Ó, ne haragudjon már. Nézze, Patrick, most beszéltem az orvosával. Nagyszerű híreim vannak, ember. Hazamehet. Holnap reggel kiengedik innen. Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem haza. Holnap reggel indulunk. A kormányzat speciális járatot biztosít magának, katonai gépen repülhet haza, Biloxiba. Hát nem izgalmas? Én is ott leszek magával. – Magamra hagyna? – Persze. Holnap kora reggel találkozunk. – Menjen már. Imbolygó járással kiment a szobából, és becsukta maga után az ajtót. Luis volt a következő látogató, egy tálcával érkezett, rajta kávé, narancslé és felszeletelt mangó. Kis csomagot csúsztatott be Patrick matraca alá, és megkérdezte, hogy szüksége van-e még valamire. Nem, mondta Patrick, és halkan köszönetet mondott.
Egy órával később megérkezett Sandy. Úgy készült, hogy hosszú nap lesz a mai: átbeszélik az elmúlt négy év történéseit, és választ kap számtalan kérdésre. A televíziót kikapcsolták, a redőnyöket felhúzták, a szobát elöntötte a világosság; elkezdődött a nap. – Azt akarom, hogy azonnal utazz haza – mondta Patrick. – És vidd magaddal ezeket. – Átadta a csomagot. Sandy leült az egyetlen székre, és komótosan nézegetni kezdte a barátja meztelen testéről készült fényképeket. – Mikor készültek ezek a képek? – kérdezte. – Tegnap. – Sandy feljegyzett valamit magának. – Ki csinálta? – Luis, az egyik ápoló. – Ki tette ezt veled? – Ki vett engem őrizetbe, Sandy? – Az FBI. – Úgy hiszem, hogy az FBI tette ezt velem. Az Amerikai Egyesült Államok kormányzata felkutatott, lefogott, kínvallatás alá vetett, és most hazavonszolnak. A kormányzat, Sandy. Az FBI, az igazságügyi minisztérium és a helyiek: a körzeti államügyész meg a többiek a fogadóbizottságból. Nézd csak meg, hogy mit csináltak velem. – Ezért be kellene perelni őket – állapította meg Sandy. – Több millió dollárra. És minél hamarabb. A következő a tervem: holnap reggel valamiféle katonai gépen átszállítanak Biloxiba. El tudod képzelni, milyen fogadtatásban lesz részem. Ezt ki kellene használnunk. – Kihasználnunk?
– Pontosan. Még ma délután be kell nyújtanunk a keresetet, hogy a holnapi újságban már benne legyen. Szivárogtasd ki a sajtónak. Mutasd meg nekik azt a két fényképet, amelyiket a hátulján megjelöltem. Sandy kotorászni kezdett a fényképek között. Az egyik közeli felvétel volt Patrick mellkasáról, de az arca is látszott. A másik a bal combján lévő harmadfokú égési sérülést mutatta. – Azt akarod, hogy adjam oda ezeket a sajtónak? – Csak a Coastnak. Az az egyetlen, ami aggaszt. Harrison megye lakosainak a nyolcvan százaléka olvassa, és biztos vagyok benne, hogy a mi esküdteink odavalósiak lesznek. Sandy elmosolyodott, aztán kuncogva nevetni kezdett. – Nem aludtál túl sokat múlt éjjel, igaz? – Négy éve nem alszom. – Briliáns az ötlet. – Ez azért túlzás, mindenesetre ez az egyik taktikai előnyünk a hullám fölött köröző keselyűkkel szemben. Oldalba támadjuk őket, és egy kicsit meglágyítjuk a nagyközönség szívét. Gondolj csak bele, Sandy. Az FBI megkínoz egy gyanúsítottat, egy amerikai állampolgárt. – Briliáns, Patrick, egyszerűen briliáns. Csak az FBI-t pereljük be? – Igen, legyünk mértéktartóak. Én kontra FBI, illetve a kormányzat. Maradandó fizikai és pszichológiai károsodás, amely valahol a brazíliai őserdőben végrehajtott kegyetlen kínvallatás eredménye. – Csodálatosan hangzik. – Majd még jobban hangzik, amikor a sajtó ráharap. – Mennyi?
– Nem érdekel. Tízmillió tényleges kártérítés és százmillió büntető kártérítés. Sandy ráfirkantott néhány szót a jegyzettömbjére, és a következő oldalra lapozott. Aztán felpillantott, és figyelmesen Patrick arcába nézett. – Valójában nem az FBI csinálta, ugye? – Nem – felelte Patrick. – Nem az FBI. Azok az arctalan gazemberek adtak át az FBI-nak, akik már hosszú ideje üldöznek. És még mindig itt ólálkodnak valahol. – Tud róluk az FBI? – Igen. Csönd ereszkedett a szobára. Sandy szeretett volna még többet hallani, de Patrick összezárta a száját. Hallották, hogy odakint ápolónők masíroznak a folyosón. Patrick változtatott a testhelyzetén. – Sietned kell, Sandy. Később még rengeteg időnk lesz beszélgetni. Tudom, hogy van egy csomó kérdésed, de légy egy kis türelemmel. – Oké, haver. – A lehető legnagyobb csinnadrattával nyújtsd be a keresetet. Később majd módosíthatjuk, ha az igazi gazembereket fogjuk perbe. – Semmi gond. Nem ez lesz az első alkalom, hogy nem a megfelelő alperes ellen nyújtottam be keresetet. – Ez lesz a stratégiánk. Egy kis együttérzés nem válhat a kárunkra. Sandy az aktatáskájába tette a fényképeket meg a jegyzettömbjét. – Légy óvatos – mondta Patrick. – Amint megtudják, hogy az ügyvédem vagy, mindenféle fura és veszedelmes emberek fognak érdeklődni irántad.
– A sajtó? – Nem kifejezetten rájuk gondoltam. Egy halom pénzt tüntettem el, Sandy. Van néhány ember, aki mindent megtenne, hogy megtalálja. – Mennyi maradt meg a pénzből? – Az egész. És még egy kicsi. – Bizony könnyen lehet, hogy rá fog menni arra, hogy megmentsük az életedet, haver. – Van egy tervem. – Afelől semmi kétségem. Találkozunk Biloxiban. 13 Az a hír járta, hogy nem sokkal az ügykezelői iroda bezárása előtt még egy keresetet benyújtanak. Már széles körben elterjedt, és nagy izgalmakat okozott, hogy kiderült: Patrick másnap dél körül hazatér. Sandy megkérte a riportereket, hogy várjanak a bírósági épület előcsarnokában, amíg benyújtja a keresetet. Aztán szétosztotta a keresetről készült másolatokat a vérszagra összegyűlt, lökdösődő, tülekedő mintegy tucatnyi riporternek. Többségük hírlapi tudósító volt, ketten egy tévétársaságtól jöttek, és valamelyik rádióállomástól is volt ott egy tudósító. Először úgy tűnt, ez is csak egy olyan kereset, mint a többi; megint egy olyan ügyvéd beadványa, aki az újságokban szeretné látni a fényképét. A helyzet drámaian megváltozott, amikor Sandy bejelentette, hogy Patrick Lanigant képviseli. A tömeg gyarapodni kezdett, és egyre nagyobb volt a tülekedés; kíváncsi adminisztrátorok, helyi ügyvédek csapódtak a riporterekhez, és még az egyik portás is odament, hátha hall valami érdekeset. Sandy nyugodt hangon
tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy ügyfele keresetet nyújt be az FBI ellen, mert kegyetlen kínvallatás alá vetették. Sandy kényelmes tempóban sorolta fel a vádpontokat, aztán körültekintő alapossággal megválaszolta a töméntelen mennyiségű kérdést, s közben végig egyenesen a kamerákba nézett. A legjobb falatot a végére hagyta. Benyúlt az aktatáskájába, és elővette a két színes, immár kinagyított és fölkasírozott fényképet. – Ezt tették Patrickkel – jelentette be tragikusan. A kamerák hirtelen ott termettek Sandy mellett, hogy közeli felvételeket készíthessenek a képekről. Már-már kaotikus állapotok uralkodtak el a tömegben. – Teletömték kábítószerrel, aztán drótokat ragasztottak a testére. Addig kínozták, amíg égni nem kezdett a bőre, mert nem akart és nem tudott válaszolni a kérdéseikre. Íme, hölgyeim és uraim, a kormányzat munkában: kínvallatás alá vetnek egy amerikai állampolgárt. Kormányzati gazemberek, akik FBI-ügynököknek nevezik magukat. Még a legfásultabb riporterek is megdöbbentek. Sandy produkciója bámulatos volt. A biloxi tévé hatkor leadta a tudósítást, de már az előzetesben felhívták a figyelmet a szenzációs hírre. A híradónak majdnem a felében csak Sandy és a fényképek szerepeltek. A másik felében pedig Patrick másnapi hazatéréséről volt szó. Kora estétől kezdve a CNN minden félórában leadta a hírt, és Sandy volt a nap ügyvédje. Túlságosan zaftos vádak voltak ezek ahhoz, hogy hallgassanak róluk.
Hamilton Jaynes békésen iszogatott a barátaival az Alexandria közelében lévő, elegáns country club bárjában, amikor a sarokban lévő tévében meghallotta a híreket. Remek golfpartit játszott, s megtiltotta magának, hogy közben a Hivatalra gondoljon, meg a fejfájást okozó számtalan problémára. Most azonban újabb fejfájás kezdett elhatalmasodni rajta. Patrick Lanigan beperelte az FBI-t? Elnézést kért a társaságtól, odasétált az üres bárpulthoz, és mobiltelefonján beütött néhány számot. A Pennsylvania Avenue-n, a Hoover Ház mélyén van egy folyosó, ahonnan mindkét oldalról ablaktalan szobák nyílnak. Technikusok ülnek odabent, és a világ hírműsorait figyelik. Más szobákban a rádiók híradásait hallgatják és veszik magnószalagra, vagy folyóiratokat és hírlapokat olvasnak. A Hivatalon belül ezt a részleget egyszerűen Anyaggyűjtésnek nevezik. Jaynes felhívta az Anyaggyűjtés ügyeletes vezetőjét, és perceken belül már mindent tudott. Eljött a country clubból, a Hoover Házhoz hajtott, és felment a harmadikra, az irodájába. Felhívta a körzeti államügyészt, aki már jó ideje próbálta elérni őt. Súlyos szemrehányások következtek, és Jaynes volt a fogadó fél, hiszen nem sokat mondhatott. Azonban sikerült megnyugtatnia az államügyészt, hogy az FBI-nak az égvilágon semmi köze Patrick Lanigan állítólagos megkínzásához. – Állítólagos? – kérdezte az államügyész. – Láttam a fényképeket! A franc essen belé, az egész világ látta a fényképeket!
– Nem mi tettük, uram – felelte Jaynes higgadtan, felvértezve azzal a tudattal, hogy ezúttal igazat beszél. – Akkor ki tette? – vágott vissza az államügyész. – Tudja, hogy ki tette? – Igen, uram. – Rendben. Holnap reggel kilencre háromoldalas jelentés legyen az asztalomon. – Ott lesz. A vonal túlsó végén lecsapták a telefont. Jaynes szitkozódva rúgott az asztalába. Aztán megint telefonált, melynek eredményeképpen két ügynök előbukkant a sötétből, és megállt Mr. és Mrs. Stephano bejárati ajtaja előtt. Jack egész este figyelte a híreket, és nem lepődött meg azon, hogy a szövetségiek reagálnak. Miközben a híradásokból lassan összeállt a kép, a teraszon üldögélve, mobiltelefonon beszélgetett az ügyvédjével. A helyzet tulajdonképpen mulatságos, állapította meg magában: az FBI-t olyan bűnökkel vádolják, amelyeket az ő emberei követtek el. És ez bizony briliáns lépés volt Patrick Lanigan meg az ügyvédje részéről. – Jó estét – üdvözölte az ajtóban állva az ügynököket. – Hadd találjam ki. Fánkot árulnak. – FBI, uram – mondta az egyikük, a zsebében kotorászva. – Hagyja csak, fiam. Már megismerem magukat. Múltkor a sarkon parkoltak, képeslapokat olvasgattak, és megpróbáltak elbújni a kormány mögött. Mondják meg őszintén, gondolták volna az egyetemen, hogy ilyen izgalmas munkájuk lesz?
– Mr. Jaynes találkozni szeretne önnel – mondta a másik ügynök. – Minek? – Nem tudom. Azt mondta, jöjjünk el önért, és vigyük be az irodájába. – Ezek szerint Hamilton ma késő estig dolgozik, nem igaz? – De igen, uram. Velünk tud jönni? – Megint letartóztatnak? – Nem. – Akkor egész pontosan mit is csinálnak most? Tudják, nekem van egy halom ügyvédem. Ha esetleg jogtalanul letartóztatnak és fogva tartanak, szép kis pert akaszthatunk a nyakukba, fiúk. Az ügynökök idegesen pillantottak egymásra. Stephano nem félt attól, hogy találkozzon Jaynesszel, vagy ami azt illeti, akárki mással. Bármivel is álljon elő Jaynes, nem okozhat vele komoly gondot. De gyorsan emlékeztette magát, hogy különféle büntetőjogi vádak lebegnek a feje felett. Egy kis együttműködés nem árthat. – Adjanak nekem öt percet – mondta, és eltűnt a házban. Jaynes egy vastag jelentést lapozgatott az íróasztala mögött állva, amikor Stephano belépett. – Üljön le – mondta nyersen, és az íróasztalával szemben lévő székre mutatott. Már majdnem éjfél volt. – Magának is jó estét, Hamilton – mondta Stephano vigyorogva. Jaynes ledobta a jelentést. – Mi a fészkes fenét csináltak ezzel az emberrel?
– Nem tudom. Azt hiszem, az egyik brazil srác kicsit bekeményített. Túl fogja élni Lanigan. – Ki tette? – Szükségem lesz az ügyvédemre, Hamilton? Ez most kihallgatás? – Még én sem tudom, mi ez, világos? Az igazgató otthon van, és éppen a körzeti államügyésszel beszél telefonon, aki egyébként elég rosszul fogadta a hírt, és húszpercenként felhívnak, hogy leteremtsenek. Itt komoly ügyről van szó, megértette, Jack? Ezek borzalmas vádak. Az egész ország azokat az átkozott fényképeket nézi, és mindenki azon tűnődik, vajon miért kínoztunk meg egy amerikai állampolgárt! – Rettenetesen sajnálom, Hamilton. – Azt elhiszem. Szóval ki tette? – Néhány helybéli. Az a brazilokból álló banda. – Honnan jött a füles? – Mi az, szeretné tudni? – Igen, szeretném. – Jaynes meglazította a nyakkendőjét, ráült az íróasztala szélére, és lenézett Stephanóra, aki szemernyi aggodalom nélkül nézett rá vissza. Akármilyen bajt is hoz az FBI a nyakára, meg fogja találni a kiutat. Nagyon jó ügyvédei vannak. – Van egy ajánlatom – mondta Jaynes. – És ez személyesen az igazgatótól ered. – Csupa fül vagyok. – Készen állunk arra, hogy letartóztassuk Benny Ariciát. Nagy hűhót csapunk, kiszivárogtatjuk a sajtónak, elmondjuk, hogy ez a fickó, aki elvesztett kilencvenmillió dollárt, felbérelte magát Lanigan
felkutatására. És amikor elkapták, rendesen megdolgozták, de a pénzt nem tudták előkeríteni. Stephano feszülten figyelt, de nem szólt egy szót sem. – És aztán letartóztatjuk a két vezérigazgatót: Attersont a Monarch-Sierrától és Jillt a Northern Case Mutualtól. Mint megtudtuk, ők is részesei voltak a maga kis vállalkozásának. Betrappolunk a csicsás irodáikba, mögöttünk lesznek a kamerák is, és megbilincselve elhurcoljuk a nagyfőnököket, aztán bezsuppoljuk őket a fekete furgon hátuljába. És persze folyamatosan csepegtetjük a sajtónak az információkat. Gondoskodni fogunk róla, hogy a híradásokból világosan kiderüljön: ezek ketten segítettek Ariciának finanszírozni a Patrick felkutatására és foglyul ejtésére indított brazíliai akciót. Gondoljon csak bele, Stephano. Az ügyfeleit letartóztatják és börtönbe dugják. Stephanónak már éppen a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze: honnan a búbánatból tudja az FBI, hogy ezek ketten benne voltak a Patrick-akcióban. De aztán rájött, hogy nem nehéz kitalálni a választ. Összeszedték azokat az embereket, akik a legtöbbet vesztették. – Ez tönkre fogja tenni a maga üzletét – jegyezte meg Jaynes tettetett sajnálkozással. – Na és mit akarnak? – Mondom az ajánlatunkat. Roppant egyszerű. Maga elmond nekünk mindent: hogyan találták meg, mennyit szedtek ki belőle stb. Egyszóval mindent. Rengeteg kérdésünk van, de ha megkapjuk rájuk a választ, elfelejtjük a maga elleni vádakat, és békén hagyjuk az ügyfeleit. – Akkor ez az egész csak zaklatás, semmi több.
– Pontosan. Mi írtuk a szabályokat. A maga gondja az, hogy megszégyeníthetjük az ügyfeleit, és akkor Jack Stephano eltűnik ebből az üzletágból. – Ez minden? – Nem. Ha van egy kis szerencsénk, magát is lecsukhatjuk. Számtalan érv szólt amellett, hogy habozás nélkül, villámgyorsan elfogadja ezt az ajánlatot, nem utolsósorban az, hogy Mrs. Stephano már nagyon zaklatott volt az utóbbi időben. Úgy érezte, ország-világ előtt megszégyenítették, mert már mindenki azt beszélte, hogy az FBI éjjel-nappal szemmel tartja a házukat. A telefonokat lehallgatták; ezt azért tudta biztosan, mert a férje a hátsó udvarból, a rózsabokrok közeléből bonyolította a hívásait. Az asszony az idegösszeroppanás szélén állt. Ők tiszteletre méltó emberek, mondogatta állandóan a férjének. Azt sejtetvén, hogy többet tud, mint amennyit valójában tudott, Stephano pontosan olyan helyzetet teremthetett, amely a céljainak megfelelt. A vádakat elvetik. Megvédi az ügyfeleit. És ami a legfontosabb: a szövetségiek jelentékeny erőforrásaira is támaszkodhat a pénz felkutatásában. – Beszélnem kell az ügyvédemmel. – Holnap délután ötig van rá ideje. A CNN késő esti adásában Patrick megnézhette rémes sérüléseit, meg a barátját, Sandyt, aki úgy lobogtatta a fényképeket, akár az ökölvívó, aki megmutatja frissen nyert övét a világnak. A nap történéseit összefoglaló műsor közepén adták le a hírt. Az FBI hivatalosan nem
reagált, jelentette a tudósító Washingtonból, a Hoover Ház elől. Luis éppen a szobában volt, amikor a híradás lement. Megdermedve figyelte, hol a tévére nézett, hol az ágyra, amin Patrick feküdt, elégedetten somolyogva. Az ápoló gyorsan megértette az összefüggéseket. – Az én képeim? – kérdezte angolul, erős akcentussal. – Igen – felelte Patrick, és majdnem elnevette magát. – Az én képeim – ismételte Luis büszkén. Az amerikai ügyvédről szóló történet, aki eljátszotta a halálát, végignézte a temetését, ellopott kilencvenmillió dollárt a cégétől, és négy évvel később elkapták, amikor békésen éldegélt Brazíliában, kellemes olvasnivalóul szolgált a nyugati világban. Eva egy amerikai újságban olvasta el a legutolsó epizódot, miközben kávét kortyolgatott kedvenc aix-i kávéháza, a Les Deux Garçons vászontetővel védett teraszán. A szemerkélő eső eláztatta az Evától valamivel távolabb álló asztalokat és székeket. A cikk az újság közepe táján szerepelt. Leírta a harmadfokú sérüléseket, de a fényképeket nem közölte. Eva szíve majd megszakadt a fájdalomtól. Felvette a napszemüvegét, hogy elrejtse könnyeit. Patrick hazamegy. Sebzetten és leláncolva, akár egy állat, megteszi azt az utat, amelyről mindig is tudta, hogy elkerülhetetlen. És majd ő, Eva is odamegy. Ott lesz a háttérben, rejtőzködik, megteszi, amit Patrick éppen kíván, és imádkozik mindkettőjük biztonságáért. Éjszakánként a métereket rója majd a szobájában, ahogy
Patrick is, és újra és újra felteszi magának a kérdést: mi lett a jövőjükkel? 14 Hazautazásához Patrick egy bő szabású, buggyos, zöldeskék műtősnadrágot választott, mert nem akarta, hogy bármi is irritálja a sebeket. A repülő ugyan egyszer sem fog leszállni, de az út mégiscsak két óráig tart, és a lehető legkényelmesebben szeretett volna utazni. Minden eshetőségre készen az orvos adott neki egy fájdalomcsillapító tablettákkal teli kis üveget, és egy dossziét, amely a leleteit tartalmazta. Patrick köszönetet mondott neki. Kezet rázott Luisszal, és elbúcsúzott az egyik ápolónőtől. Myers ügynök az ajtó előtt várta négy jól megtermett, egyenruhás katonai rendész társaságában. – Van egy ajánlatom, Patrick – mondta. – Ha rendesen viselkedik, most nem teszek magára karperecet meg lábbilincset. De amikor leszállunk, nem lesz más választásom. – Köszönöm – mondta Patrick, és bizonytalan léptekkel megindult a folyosón. Lába sajgott a csípőjétől a talpáig, és térdei, mivel az utóbbi időben alig használta őket, teljesen elgyengültek. Fejét magasra tartotta, vállát hátrafeszítette, és haladtában udvariasan biccentett az ápolónőknek. Lifttel lementek az alagsorba, ahol egy kék dzsip várakozott, mellette két újabb felfegyverzett katonai rendész, akik mogorva tekintettel pásztázták a közelben parkoló üres autókat. Erős kéz nyúlt Patrick hóna alá, és felsegítette a középső ülésre. Az egyik katonai rendész odanyújtott neki egy ócska repülős napszemüveget.
– Erre szüksége lesz – mondta. – Odakint baromi erősen süt a nap. A dzsip nem hagyta el a katonai támaszpontot. Lassan gurultak a forró aszfalton, áthajtottak a lazán felügyelt ellenőrző pontokon, s ötvenes sebesség fölé nem mentek. Egy árva szó sem hangzott el a dzsipben. A füstszínű üvegen kipillantva Patrick barakk- és irodaépület-sorokat látott, aztán egy hangárt. Négy napig volt itt, állapította meg magában. Esetleg három. Nem tudta egészen pontosan, mert a kábítószerek elhomályosították az első néhány órát. A légkondicionáló harsogó zajjal tartotta hidegen a dzsip belsejét. Magához szorította az orvosi anyagát tartalmazó dossziét, mely pillanatnyilag egyetlen fizikai tulajdona volt. Ponta Porãra gondolt, az otthonára, és azon tűnődött, hiányzik-e valakinek. Vajon mit csináltak a házával? Az asszony jár még takarítani? Valószínűleg nem. És mi van a kocsijával, a kis piros bogárhátúval, amit annyira szeretett? Alig néhány embert ismert a városban. Mit gondolhatnak róla? Valószínűleg semmit. De hát mit számít most ez? Bármilyen szóbeszéd kapott is szárnyra Ponta Porãban, egy biztos: Biloxiban Patrick sokaknak hiányzott. A tékozló fiú visszatér. Biloxi leghíresebb polgára hazajön, na és hogyan fogják köszönteni? Lábbéklyóval és bírósági idézésekkel. Miért nem vonulnak vele végig díszmenetben a 90-es úton, a tenger mentén, hogy a tömeg megéljenezhesse a srácot, aki sokra vitte? Neki köszönhetik, hogy a város felkerült a térképre, híressé tette őket. Mutassanak
közülük egyet, aki elég eszes volt ahhoz, hogy zsebre vágjon kilencvenmillió dollárt. Majdnem nevetni kezdett a saját ostobaságán. Milyen börtönbe tennék? Ügyvédként megfordult az összes helyi fegyintézetben: a Biloxi Városi Börtönben, a Harrison Megyei Börtönben, és még a Keesler Légi Támaszponton lévő szövetségi fogházban is. Biztosan nem lesz olyan szerencsés, hogy odakerüljön. Vajon egyedül lesz a cellájában, vagy közönséges tolvajokkal és kemény fiúkkal kell osztozkodnia rajta? Támadt egy ötlete. Kinyitotta a dossziét, és gyorsan átolvasta a zárójelentést. Ott állt benne vastag betűkkel: A BETEG MÉG LEGALÁBB EGYHETES KÓRHÁZI ÁPOLÁSRA SZORUL A jó isten áldja meg ezt az embert! Miért nem gondolt erre korábban? A kábítószerek. Az elmúlt egy hét során több narkotikum került a szervezetébe, mint egész korábbi életében. Emlékezetkieséseiért és lassú gondolkodásáért a vegyszereket lehet okolni. Nagyon fontos lenne, hogy azonnal eljuttasson egy másolatot a zárójelentésről Sandynek, aki majd elintézi, hogy legyen egy kényelmes kis ágya, lehetőleg külön szobában, ahol a nővérkék állandóan sürgölődnek körülötte. Patrick így képzelte el a fogva tartását. Tőle akár tíz rendőrt is odaállíthatnak az ajtó elé. Csak adjanak egy állítható magasságú ágyat meg egy távirányítós tévét, és tartsák távol a közönséges bűnözőktől. – Telefonálnom kell – jelentette be csak úgy, a sofőrnek címezve szavait. Nem kapott választ.
A dzsip lefékezett egy nagy hangárnál, amely előtt egy teherszállító repülőgép állt. A katonai rendészek odakint vártak a napon, amíg Patrick és Myers bementek a kis irodába, és vitatkozni kezdtek azon, vajon csak arra van-e joga az őrizetesnek, hogy telefonáljon az ügyvédjének, vagy pedig faxon is elküldhet neki egy iratot. Patrick végül győzedelmeskedett, miután higgadtan megfenyegette Myerst, hogy feljelenti és pert akaszt a nyakába. Az orvosi zárójelentést faxon elküldték Sandy McDermott New Orleans-i ügyvédi irodájába. Miután hosszú perceket eltöltött a mosdóban, Patrick ismét csatlakozott kísérőihez, majd lassan felmászott a katonai teherszállító gépbe vezető lépcsőn. A gép húsz perccel dél előtt ért földet a Keesler Légi Támaszponton. Patrick meglepetésére és némileg szomorúságára, érkezését nem várta ünneplő tömeg. Nem tülekedtek riporterek, televíziós stábok. Nem voltak ott a régi barátok, hogy a nehéz helyzetben sietve felajánlják a segítségüket. A leszállópályát felsőbb utasításra lezárták. A sajtót kitiltották. Mintegy három kilométernyire, a bejárati kapunál nagy tömeg gyülekezett; filmre vették, illetve lefényképezték a továbbrepülő gépet. Ők is rettentő csalódottak voltak. Az igazság az, hogy Patrick nagyon szerette volna, ha a sajtó végignézi, ahogy gondosan megválasztott műtősnadrágjában megjelenik a lépcső tetején, aztán ügyetlenül lesántikál a betonra, és bilincsbe verve vonszolni kezdi magát, akár egy nyomorék kutya.
Nagyon hatásos kép lett volna, az első, amit a potenciális esküdtek megnézhettek volna. Ahogy várható volt, a reggeli újság első oldalon közölte az FBI ellen benyújtott keresetről szóló tudósítást, nagy, színes fotók társaságában. Csak a kőszívűek nem éreztek egy kis részvétet Patrick iránt. A másik oldal – a kormányzat, a vád képviselői, a nyomozóhatóság – megroggyant a hatalmas csapástól. Ez lett volna az igazságszolgáltatás nagy napja: visszatér a tolvajzseni, aki ráadásul ügyvéd! A nagy ünneplés helyett azonban az történt, hogy az FBI helyi irodájában kihúzták a telefonokat és bezárták az ajtókat, csak hogy távol tartsák a sajtót. Egyedül Cutter merészkedett elő, de ő is csak nagy titokban. Az ő feladata volt, hogy találkozzon Patrickkel, amint amerikai földre lép. Cutter két repülős tiszttel, Sweeney seriffel és Sandyvel várakozott. – Isten hozta itthon, Patrick – üdvözölte a seriff. Patrick megpróbált megbilincselve kezet rázni a férfival. – Hello, Raymond – felelte mosolyogva. Jól ismerték egymást. Raymond Sweeny már kilenc éve Harrison megye seriffhelyettese volt, amikor Patrick megérkezett. Cutter előrelépett, hogy bemutatkozzon, de Patrick, amint meghallotta az „FBI” szót, elfordult és biccentett Sandynek. Egy tengerészeti dzsip állt a közelben, amely fölöttébb hasonlatos volt ahhoz, amivel a Puerto Ricó-i géphez szállították. Bezsúfolódtak a kocsiba, Patrick hátul ült, az ügyvédje mellett. – Hová megyünk? – kérdezte suttogva.
– A támaszpont kórházába – súgta vissza Sandy. – Orvosi okokból. – Jó munkát végeztél. A dzsip csigalassúsággal döcögött keresztül egy ellenőrző ponton, ahol az őr csak egy pillanatra emelte fel a tekintetét a sportújságról. Azután egy csöndes utcán hajtottak végig, amelyet mindkét oldalon tiszti lakóházak szegélyeztek. Ha az ember bujkálva él, sokat álmodik. Néha éjszaka, alvás közben, és néha az ébrenlét és elalvás határán. Többnyire rémálmai vannak, amelyekben múltjának árnyai egyre csak nagyobbak, egyre ijesztőbbek. Vannak aztán álmok a rózsás jövőről, ott már nem kísért a múlt. Patrick megtanulta, hogy ezekből van kevesebb. Ha bujkálsz, menekülsz, a múltban élsz. Nem zárul le a múltad. Aztán vannak a hazatérésről szóló álmok, tűnődések. Vajon kik lesznek ott, hogy köszöntsék? Vajon ugyanolyan lesz beszippantani a levegőt? Mikor megy haza, melyik évszakban? Hány barátja keresi és hány fogja kerülni? Alig tudott néhány olyan embert összeszámolni magában, akiket szeretett volna látni, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy azok is akarnak találkozni vele. Ő most leprás? Vagy ünnepelt híresség, akit arcon kell csókolni? Valószínűleg egyik sem. Volt valami megnyugtató abban, hogy vége a hajszának. Ugyan szörnyűséges gondok sokasodtak előtte, de egy időre elfelejtheti, mi van mögötte. Az az igazság, hogy Patrick egy pillanatig sem volt képes nyugodtan élvezni új életét. Még a hatalmas pénz sem tompította félelmeit. Ez a nap elkerülhetetlen volt; az első perctől fogva tudta
ezt. Túl sok pénzt lopott el. Ha jóval kevesebbel tűnik el, könnyen lehet, hogy az áldozatok nem ilyen kitartóak. Apróságok keltették fel a figyelmét. Például az aszfaltozott kocsifeljárók. Brazíliában, legalábbis Ponta Porãban, ez ritkaságnak számít. És a gyerekek tornacipőben játszanak az utcán. Brazíliában mindig mezítláb vannak, talpuk olyan kemény, akár a gumi. Hirtelen azt érezte, hogy hiányzik a Rua Tiradentes, a csöndes kis utca, ahol a srácok azzal töltik az időt, hogy kergetik a labdát. – Jól vagy? – tudakolta Sandy. Patrick, még mindig a napszemüveggel az arcán, bólintott. Sandy benyúlt a táskájába, és előhúzta a reggeli újságot. LANIGAN PERT INDÍT AZ FBI ELLEN FIZIKAI ERŐSZAK ALKALMAZÁSA ÉS KÍNVALLATÁS CÍMÉN üvöltötte a főcím. A két fénykép elfoglalta az oldal felét. Patrick egy rövidke pillanatig gyönyörködött benne. – Majd később elolvasom. Cutter pontosan Patrick előtt ült, és természetesen még arra is figyelt, hogy a foglya levegőt vesz. Beszélgetni nem lehetett, és ez tökéletesen meg is felelt Patricknek. A dzsip behajtott a katonai kórház parkolójába, és lefékezett a baleseti osztály bejáratánál. A szolgálati bejáraton vitték be Patricket, aztán végig egy folyosón, ahol ápolónők várakoztak, hogy gyorsan megvizsgálhassák új betegüket. Két laboráns állt meg előttük, egyikük így szólt:
– Isten hozott itthon, Patrick. – Okostóni. Itt nem volt piros elválasztó szalag. Nem kellett bejelentkezési nyomtatványt kitöltenie. Senki sem faggatta a biztosításáról meg arról, hogy ki állja a számlát. Felvitték egyenesen a harmadik emeletre, és elhelyezték egy szobában a folyosó végén. Cutter elmondta a szabályokat, és tett néhány banális megjegyzést, ahogy a seriff is. Korlátozott telefonhasználati lehetőség, őrök az ajtóban, étkezés a szobában. Mi mást lehetne még mondani egy fogolynak? Elmentek, csak Sandy maradt vele. Patrick leült az ágy szélére, lába a levegőben lógott. – Szeretnék találkozni az anyámmal – közölte. – Már úton van. Egykor itt lesz. – Kösz. – Na és a feleséged meg a kislányod? – Ashley Nicole-t szeretném látni, de nem most. Biztosan nem emlékszik rám. Most pedig már azt gondolja rólam, hogy egy igazi szörnyeteg vagyok. Érthető okokból Trudyval inkább nem szeretnék találkozni. Hangosan kopogtattak az ajtón. Sweeney seriff tért vissza, és egy igen vastag papírköteget tartott a kezében. – Elnézést a zavarásért, Patrick, de csak a munkámat végzem. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha minél hamarabb túlesünk rajta. – Persze, seriff – felelte Patrick, felkészülve a rohamra. – Át kell adnom magának ezeket. Először is: Hamson megye vádesküdtszéke által tett vádemelés gyilkosság címén.
Patrick átvette, és anélkül, hogy belenézett volna, továbbadta Sandynek. – Ez pedig a válókereset, amit Trudy Lanigan nyújtott be Mobile-ban, illetve a bírósági idézés. – Micsoda meglepetés – mondta Patrick, miközben elvette. – Milyen indokkal? – Nem olvastam el. Ez pedig Mr. Benjamin Aricia keresete, illetve a bírósági idézés. – Kicsoda? – kérdezte Patrick, tétova kísérletet téve arra, hogy szellemeskedjen. A seriffnek arcizma sem rándult. – Ez az ügyvédi iroda keresete, illetve a bírósági idézés. – Mennyit akarnak? – kérdezte Patrick, miközben átvette a papírokat. – Nem olvastam el. Itt van a Monarch-Sierra biztosítótársaság keresete, illetve a bírósági idézés. – Ó, igen. Emlékszem azokra a srácokra. – Továbbadta a papírokat Sandynek, akinek most már tele lett a keze, és a seriffnél nem maradt semmi. – Sajnálom, Patrick – mondta Sweeney. – Ez minden? – Egyelőre. Holnap beugrok az ügykezelői irodába, hogy megnézzem, nincs-e új beadvány. – Küldje át őket. Sandy fürgén dolgozik. Kezet ráztak – ezúttal nem akadályozta őket a bilincs és a seriff kiment a szobából. – Mindig is kedveltem Raymondot – jegyezte meg Patrick, miközben csípőre tett kézzel, lassan leereszkedett guggoló tartásba. Félútig jutott, megállt és kiegyenesedett. – Hosszú játék lesz ez, Sandy. A csontomig összeégettek.
– Nagyszerű. Jót fog tenni a keresetünknek. – Sandy lapozgatni kezdte az iratokat. – A jelek szerint Trudy nagyon megorrolt rád. Azt akarja, hogy tűnj el az életéből. – Mindent elkövettem, hogy sikerüljön. Mi az alapja a válókeresetnek? – A házastárs elhagyása. – Szegénykém. – Úgy tervezed, hogy harcba szállsz? – Attól függ, mit akar. Sandy egy újabb oldalra lapozott. – Hát, ahogy belekukkantottam, úgy tűnik, el akar válni, a gyerek nála marad, a te szülői jogaidat megszüntetik, a láthatási jogtól is megfosztanak; továbbá igényt tart az eltűnésed idején közösen birtokolt minden személyes tulajdonra. Ó, igen, és van itt még valami: követeli az eltűnésed óta megszerzett vagyon tisztességes és méltányos százalékát. – Ó, ó, micsoda meglepetés. – Csak ennyit akar, legalábbis egyelőre. – El fogok válni tőle, Sandy, a legnagyobb örömmel. De azért nem megy majd minden olyan simán, ahogy ő képzeli. – Mire gondolsz? – Majd később megbeszéljük. Fáradt vagyok. – Valamikor beszélnünk kell, Patrick. Lehet, hogy nem vagy vele tisztában, de nagyon sok mindent meg kell tárgyalnunk. – Később. Most pihenni akarok. Mindjárt itt lesz az anyám.
– Csodás. Két óráig tart, mire keresztülverekszem magam a New Orleans-i dugókon, leparkolok, begyalogolok az irodámba. Úgy nagyjából mi a sejtésed, mikor kívánsz majd megint találkozni velem? – Ne haragudj, Sandy. Fáradt vagyok, nem érted? Mit szólnál a holnap reggelhez? Kipihenem magamat, és egész nap dolgozunk. Sandy megbékélve tette el az iratokat az aktatáskájába. – Oké, haver. Tízre itt vagyok. – Köszönöm, Sandy. Sandy elment, Patrick pedig kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. Körülbelül nyolc perccel később a szobát hirtelen megtöltötte egy csapat nővér. – Hello, Rose vagyok, a főnővér. Meg kell vizsgálnunk magát. Levehetnénk a trikóját? – Ez nem kérés volt. Rose már húzta is le róla a trikót. Két másik ápolónő – mindketten olyan molettek, mint Rose – hozzálátott, hogy levetkőztesse. Láthatólag élvezték. Volt még egy nővérke, ő egy hőmérővel meg egy doboznyi más rémes műszerrel várakozott ugrásra készen. Az ágy végénél valamiféle laboros nő álldogált. Összeszokott csapatként hatoltak be a szobájába, és negyedórán keresztül különféle feladatokat hajtottak végre a testén. Patrick lehunyta a szemét, és megadóan tűrt. Pont olyan gyorsan távoztak, ahogy érkeztek. Anyja sírt egy kicsit. Patrick csak egyszer kért bocsánatot, de mindenért. Az asszony szeretettel megbocsátott fiának, ahogy arra csak egy anya képes. A boldogság, hogy láthatja gyermekét, elhomályosított minden rossz érzést, keserűséget, ami természetesen felgyülemlett benne az elmúlt évek során.
Joyce Lanigan hatvannyolc éves múlt, jó egészségnek örvendett, csak a magas vérnyomásával küszködött. Férje, Patrick apja, húsz évvel ezelőtt otthagyta őt egy fiatalabb nőért, azután rögtön meghalt szívrohamban. Sem az asszony, sem Patrick nem ment el a temetésére Texasba. A második feleség terhes volt. Fia, Patrick féltestvére, tizenhét éves korában megölt két kábítószeres rendőrt, és most a siralomházban ült a Texas állambéli Huntsville-ben. New Orleansben és Biloxiban senki sem tudott a családi szennyesről. Patrick nem mondta el Trudynak, aki négy évig a felesége volt. És Evának sem mondta el. Mi értelme lett volna? Micsoda kegyetlen fintora a sorsnak. Patrick apjának mindkét fiát gyilkossággal vádolták. Az egyiket elítélték. A másik a legjobb úton halad ugyanebbe az irányba. Patrick főiskolás volt, amikor apja elhagyta az anyját, és aztán meghalt. Édesanyja, mivel nem volt szakmája és korábban sohasem dolgozott, rosszul alkalmazkodott a középkorú, elvált asszonyok életéhez. A válóperben született megállapodás értelmében megtarthatta a házat, és csak annyi pénzt kapott, amiből éppen hogy meg tudott élni, anélkül hogy elment volna dolgozni. Néha helyettesítést vállalt a helyi általános iskolában, de szívesebben maradt otthon, tett-vett a kertben, nézte a szappanoperákat a tévében, vagy teázgatott idős barátnőivel. Patrick mindig is nyomasztónak találta az anyját, különösen azután, hogy az apja elhagyta. Egyébként ez őt, Patricket nem zavarta különösebben, mert a férfi
nem volt valami jó apa. És jó férj sem volt. Patrick próbálta rávenni az anyját, hogy mozduljon ki a házból, keressen magának munkát vagy valami más elfoglaltságot, éljen egy kicsit. Új lehetőségek nyíltak meg előtte, győzködte az asszonyt. Joyce Lanigan azonban túlságosan is élvezte a boldogtalanságot. Ahogy múltak az évek, és Patricknek egyre több idejét foglalta le az ügyvédi munka, egyre ritkábban látogatta az édesanyját. Biloxiba költözött, feleségül vett egy nőt, akit az anyja ki nem állhatott, és így tovább, és így tovább. Patrick nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek felől érdeklődött; olyan emberek felől, akikkel már jóval a halála előtt elvesztette a kapcsolatot; olyan emberekről, akikre alig gondolt az elmúlt négy évben. Csak azért érdeklődött, mert ezt várták tőle. A többségük jól volt. Nem, egyikükkel sem akar találkozni. Nagyon szeretnék látni őt. Különös. Korábban sohasem voltak kíváncsiak rá. Aggódnak miatta. Ez is különös. Két órán keresztül beszélgettek meghitten, és hamar olyan lett a hangulat, mintha tegnap látták volna egymást utoljára. Édesanyja szemrehányásokkal illette a súlya miatt. Többször is használta a „beteges” szót. Kérdezősködött az új orra meg álla és sötét haja felől. Sok mindent mondott még, olyan dolgokat, amelyeket csak az édesanyák szoktak, aztán elbúcsúzott, és elment New Orleansbe. Patrick megígérte, hogy jelentkezni fog.
Ezt mindig is megígérte, állapította meg magában az asszony, miközben elhajtott. De aztán igencsak ritkán jelentkezett. 15 Stephano a Hay-Adams Hotel egyik lakosztályában verte fel a főhadiszállását, és az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy elfoglalt vállalati vezetőket hívogatott telefonon. Benny Ariciát könnyű volt meggyőzni, hogy az FBI hamarosan letartóztatja, fényképeket készítenek róla, leveszik az ujjlenyomatát, és még számtalan más zaklatásnak lesz kitéve. Azonban az olyan magabiztos, öntelt emberek meggyőzése, mint Paul Atterson a Monarch-Sierra biztosítótársaságnál és Frank Jill a Northern Case Mutualnél, már egészen más ügy volt. Mindketten tipikus vezérigazgatók voltak, komoly emberek hatalmas fizetéssel és óriási apparátussal, amely távol tart mindent, ami kellemetlen. Letartóztatás és vádemelés – ez az alsóbb osztályoknak való. Az FBI egészen segítőkésznek bizonyult. Hamilton Jaynes ügynököket küldött mindkét cég központjába – a Monarchhoz Palo Altóba és a Case Mutualhez St. Paulba – azzal az utasítással, hogy a Patrick Lanigan utáni hajszával kapcsolatos kérdésekkel ostromolják a két férfit. Ebédidőre mindketten bedobták a törülközőt. Hívják vissza a vérebeket, mondták Stephanónak. A Patrick Lanigan utáni hajszának vége. Működjön együtt az FBIjal, és a jóisten szerelmére, csináljon már valamit, hogy eltűnjenek innen azok az ügynökök. Nagyon kellemetlen a jelenlétük.
És ezzel a kis vállalkozásnak befellegzett. Stephano négy évig irányította, és ezen idő alatt megkeresett majdnem egymillió dollárt. Ügyfelei pénzéből elköltött két és fél milliót, és nyugodtan mondhatta, hogy sikerrel járt. Megtalálták Lanigant. A kilencvenmilliónak ugyan nem bukkantak a nyomára, de még mindig megvan valahol. Nem költötték el. Jó esély van rá, hogy elő lehet keríteni. Benny Aricia a délelőtt nagy részét Stephanóval töltötte a szállodai lakosztályban. Újságot olvasott, lebonyolított néhány hívást, és hallgatta Stephano telefonbeszélgetéseit. Egy órakor felhívta az ügyvédjét Biloxiban, és azt a hírt kapta, hogy Patrick megérkezett. És szinte minden csinnadratta nélkül. A helyi tévéállomás délben leadta a hírt, és megmutatta a Keesler Támaszponton főidet érő teherszállító gépet. Ennél közelebb nem engedték őket. A helyi seriff megerősítette, hogy a fickó ismét itthon van. Benny háromszor hallgatta meg a kínvallatás alatt készült magnószalagot. Egy ízben, két nappal ezelőtt, amikor Floridába repült, fülhallgatót dugott a fülébe, s úgy élvezkedett, miközben iszogatott, és a kegyelemért könyörgő ember vérfagyasztó sikolyai hallatán derűsen mosolygott. De a jókedv általában elkerülte Bennyt ezekben a napokban. Biztos volt benne, hogy Patrick elmondott mindent, amit tudott, de az távolról sem volt elég. Patrick tudta, hogy egy napon el fogják kapni; ezért helyezte el a pénzt a nőnél, aki mindenki elől elrejtette, még Patrick elől is. Briliáns. Tökéletes. – Mennyibe kerülne megtalálni a nőt? – kérdezte Stephanótól, miközben a levest kanalazgatták, amit a
szobapincér hozott fel. A kérdés már sokszor elhangzott korábban is. – Mennyi időbe vagy mennyi pénzbe? – Azt hiszem, mennyi pénzbe. – Nem tudom megmondani. Fogalmunk sincs, hol van, de tudjuk, hová valósi. És azt is tudjuk, hogy minden valószínűség szerint valahol Biloxi környékén fog felbukkanni, hiszen most már itt van a pasija. El lehet intézni a dolgot. – Mennyi? – Csak találgatni tudok. Azt mondanám, hogy százezer körül, de ez nem biztos. Szedje össze a pénzt, és ha elfogy, abbahagyjuk. – Van rá esély, hogy a szövetségiek megtudják? – Nincs. Benny megkavargatta tányérja tartalmát: paradicsomleves tésztával. Miután már elköltött egymillió kilencszázezer dollárt, ostobaságnak tűnt volna, ha nem tesznek még egy próbálkozást. Az esély ugyan elég csekély, de az eredmény óriási lehet. Immáron négy éve folyt a hajsza. – És ha megtalálják? – kérdezte. – Szóra bírjuk – felelte Stephano, és grimaszba rándult arccal néztek egymásra, amint arra a kellemetlenségre gondoltak, hogy ugyanazt kell majd megtenniük egy nővel, amit Patrickkel tettek. – Na és a fickó ügyvédje? – kérdezte végül Aricia. – Tegyünk poloskákat az irodájába, hallgassuk le a telefonját! Tudjuk meg, hogy mit beszél az ügyvédjével. Biztosan szó esik a pénzről! – Az könnyen lehet. Komolyan beszél?
– Hogy komolyan beszélek-e? Kilencvenmillióról van szó, Jack. Mínusz egyharmad a vérszívó ügyvédeknek. Persze hogy komolyan beszélek. – Lehet, hogy átvernek. Az ügyvéd nem ostoba. És az ügyfele nagyon óvatos fickó. – Ugyan már, Jack. Elvileg maga a legjobb. Hogy a legdrágább, az egészen biztos. – Megtesszük az előkészítő lépéseket. Néhány napig követjük, megnézzük, mit csinál. Nem rohanunk. Az ügyfele egy darabig nem mozog. Egy kicsit jobban érdekel, hogy hogyan szabaduljak meg a szövetségiektől. Először néhány kézenfekvő problémát kellene megoldanom, mint például azt, hogy újra kinyissam az irodámat, és eltüntessem a poloskákat a telefonjaimból. Aricia csak legyintett. – Mennyibe fog ez nekem kerülni? – Nem tudom. Majd később megbeszéljük. Fejezze be az ebédjét. Az ügyvédek már várnak. Stephano távozott először a szállodából. Udvariasan intett a két ügynöknek, akik szabálytalanul parkírozó kocsijukban ültek, aztán határozott léptekkel elindult az ügyvédje hét utcával arrébb lévő irodájába. Benny várt tíz percet, aztán fogott egy taxit. A délutánt egy ügyvédekkel, segédügyvédekkel telezsúfolt tárgyalóban töltötték. Végül mindkét fél megkapta, amit akart. A Stephano elleni büntetőjogi vádakat ejtették, és az ügyfeleit sem fogják zaklatni. Az FBI megkapta Stephano írásos ígéretét, hogy mindent közöl velük, amit tud a Patrick Lanigan utáni hajszáról, illetve a férfi elfogásáról.
Stephano őszintén úgy tervezte, hogy elmondja a nagy részét annak, amit tud. A hajsza véget ért, ezért már nincs mit rejtegetni. A kínvallatás kevéske eredménnyel járt, csak egy brazil ügyvédnő nevét tudták meg, és azt, hogy nála van a pénz. A nő felszívódott, és Stephanónak erős kétségei voltak afelől, hogy az FBI-nak ideje és kedve lenne keresgélni őt. Miért tennék? A pénz nem az övéké. És bár igyekezett, hogy ne mutassa, nagyon szerette volna, hogy az FBI eltűnjön az életéből. Mrs. Stephano az összeroppanás szélén állt, és otthon rendkívül feszült volt a hangulat. Ha nem nyitja ki gyorsan újra az irodáját, az üzletének befellegzett. Tehát úgy tervezte, hogy elmond mindent, amit hallani akarnak tőle; legalábbis a nagy részét. Zsebre teszi Benny pénzét, már ami megmaradt belőle, és egy kicsit keresgéli a nőt. Hátha szerencséje lesz. És elküld egy csapatot New Orleansbe, hogy tartsák szemmel Lanigan ügyvédjét. Az FBI-nak nem kell tudnia ezekről az apró részletekről. Mivel a biloxi szövetségi épületben nem volt egyetlen szabad négyzetméter sem, Cutter megkérte Sweeney seriffet, hogy keressen egy helyet a városi börtönben. Sweeney kelletlenül beleegyezett, bár fölöttébb nyugtalanította, hogy az FBI az ő irodáiban fogja tölteni az idejét. Kitakarított egy raktárhelyiséget, és betett egy asztalt meg néhány széket. A Lanigan-szobát ezzel felszentelték. Kevés elraktároznivaló volt. Amikor Patrick meghalt, senki sem gyanakodott gyilkosságra, és ezért – legalábbis az első hat hétben – nem törekedtek arra,
hogy tárgyi bizonyítékokat gyűjtsenek. Amikor a pénz eltűnt, a gyanú ébredezni kezdett, de akkorra már a nyomok is kihűltek. Cutter és Ted Grimshaw, a Hamson megyei seriffiroda főnyomozója, alaposan átvizsgálta és leltárba vette a rendelkezésre álló kevéske bizonyítékot. Volt tíz nagy színes fénykép a kiégett Chevyről, és ezeket kitűzték a falra. Grimshaw készítette őket annak idején. A tűz rendkívül forró volt; most már tudták, hogy miért. Minden kétséget kizáróan az történt, hogy Patrick benzinnel teli flakonokkal pakolta tele a kocsi belsejét. Ez magyarázatul szolgál a megolvadt ülésvázakra, a kirobbant ablakokra, a szétmállott műszerfalra és arra, hogy miért maradt meg olyan kevés a holttestből. Hat fénykép készült a tetemről, amely tulajdonképpen csak egy megfeketedett massza volt, amiből kiállt egy fél medencecsont. A padlón találták meg. A kocsi többször is megpördült, miután elhagyta az autópályát, aztán berepült egy vízmosásba. Jobb oldalán gyulladt ki. Sweeney seriff egy hónapig őrizte a kocsit, aztán néhány dollárért eladta három másik gazdátlan ronccsal együtt. Később azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Készült öt-hat fénykép a jármű környékéről, a feketére égett fákról és bokrokról. Az önkéntes tűzoltók egy órán át hadakoztak a tűzzel. Most már nagyon is kézenfekvőnek tűnt Patricknek az a kívánsága, hogy hamvasszák el a holttestét. Trudy szerint (és a temetés után egy hónappal írásos nyilatkozatot kaptak tőle) Patrick egyszer csak váratlanul úgy döntött, hogy azt akarja: holttestét hamvasszák el, és hamvait Locust Grove-ban, a megye
legszebb temetőjében helyezzék el. A döntés majdnem tizenegy hónappal az eltűnése előtt született. Még a végrendeletét is megváltoztatta, és belefoglaltatta, hogy a végrehajtó, Trudy, illetve halála esetén a másik végrehajtó, Karl Huskey, gondoskodjon a hamvasztásáról. Még a temetési szertartással kapcsolatos apró részletekről is rendelkezett. Mindezt egyik ügyfelének esetével indokolta, aki nem jól tervezett. A családban ádáz harc folyt, hogyan temessék el az illetőt, Patrick is belekeveredett a csetepatéba. Ezért aztán még arra is rávette Trudyt, hogy válassza ki a saját helyét a temetőben. Az asszony a Patrick melletti sírhelyet választotta, de mindketten jól tudták, hogy döntését gyorsan megváltoztatná, ha előbb a férfival történik valami. A temetkezési vállalkozó később elmondta Grimshawnak, hogy a hamvasztás kilencven százaléka megtörtént a kocsiban. Miután egy órán keresztül ezeregyszáz fokon főzte, ami megmaradt a testből, lemérte a hamvakat, és a mérleg százhúsz grammot mutatott; ez volt a legkisebb mennyiség, amivel valaha is találkozott. Semmit sem tudott mondani a holttestről. Képtelen volt megállapítani, hogy nő volt-e vagy férfi, fekete vagy fehér, fiatal vagy idős, életben volt-e a tűz előtt vagy sem. Az igazat megvallva, nem is nagyon igyekezett, hogy bármit is kiderítsen. A tűz a bizonyíték megsemmisítésének legbiztosabb módja, és Patrick bizony tökéletes munkát végzett. Patrick gyakran töltötte a hétvégét egy öreg vadászkunyhóban Greene megyében, egy kis városka,
Leaf közelében, a De Soto Nemzeti Park peremén. Két évvel korábban vette a kunyhót, egykori egyetemi társával közösen, és apróbb, szerény átalakításokat terveztek. A kunyhó meglehetősen rusztikus volt. Szarvasra vadásztak ősszel és télen, tavasszal meg pulykára. Ahogy a házasságában sűrűbben jelentkeztek a problémák, Patrick egyre több hétvégét töltött a vadászkunyhóban. Mindössze másfél órányira volt az otthonától. Azt állította, hogy jól tud dolgozni ott. Csönd van és nyugalom. Barátja, a másik tulajdonos, már réges-régen elfeledkezett róla. Trudy úgy tett, mintha rossz néven venné, hogy Patrick távol tölti a hétvégéket, de Lance mindig ott ólálkodott a közelben, várva, hogy Patrick elmenjen a városból. 1992. február 9-én, vasárnap este Patrick felhívta a feleségét, és azt mondta, hogy indul haza a vadászkunyhóból. Befejezett egy fellebbezési eljárással kapcsolatos bonyolult tényvázlatot, és nagyon fáradt. Lance még egy óráig maradt a házban, mielőtt eltűnt volna a sötétben. Patrick megállt a Verhall-féle benzinkútnál a 15-ös úton, Stone és Harrison megye határán. Tizenkét gallon benzint vett tizennégy dollár és huszonegy centért, hitelkártyával fizetett. Elbeszélgetett Mrs. Verhall-lal, az idős hölggyel, akivel hétvégi látogatásai során ismerkedett meg. Az asszony sok vadászt ismert, akiknek arra vezetett az útja, különösen azokat, akik szerettek dicsekedni a zsákmányukkal, ahogy Patrick is. Később elmondta, hogy a férfi jó hangulatban volt, bár azt állította, hogy fáradt, mert egész hétvégén dolgozott. Az asszony emlékezett rá, hogy magában ezt furcsának
találta. Egy órával később hallotta, hogy elsüvítenek a tűzoltókocsik meg a rendőrautók. Patrick lángokban álló Chevy Blazerét tizenhárom kilométerrel arrébb, egy meredek vízmosás mélyén találták meg, nyolcvan méterre az úttól. Először egy kamionsofőr vette észre a tüzet, és sikerült ötvenméternyire megközelítenie, mielőtt a szemöldöke megpörkölődött volna. Rádión segítséget kért, aztán leült egy farönkre, és tehetetlenül nézte a lángokat. A kocsi a jobb oldalára fordult, aljával az út felé, ezért lehetetlen volt megállapítani, van-e benne valaki. Egyébként már teljesen mindegy volt. Mentési akció szóba sem jöhetett. Mire az első seriffhelyettes megérkezett, a tűz olyan hatalmas és erős volt, hogy nem lehetett kivenni az autó körvonalait. A fű és a bokrok is égtek. Önkéntes tűzoltó érkezett egy vízpumpával, amiben kevés volt a víz. Újabb autók álltak meg, és hamarosan szép kis tömeg gyűlt össze: szótlanul bámulták a lángokat. Mivel a Chevy Blazer vezetője nem volt közöttük, mindannyian úgy hitték, hogy az illető bent égett a kocsiban. Két nagyobb tűzoltókocsi érkezett, és végül eloltották a tüzet. Múltak az órák, és Sweeney seriff azt várta, hogy az izzó roncs lehűljön. Már majdnem éjfél volt, amikor észrevett egy megfeketedett halmot, amiről azt gondolta, hogy esetleg a holttest. A halottkém ott volt a közelben. A medencecsont felfedezése vetett véget a további találgatásoknak. Grimshaw elkészítette a fényképeket. Megvárták, amíg még jobban lehűl a tetem, aztán összekaparták a hamvakat, és beletették egy papírdobozba.
Zseblámpa fényénél megvizsgálták a rendszámtábla kidomborodó betűit és számait, és hajnali fél négykor Trudy megkapta a telefont, amely özveggyé tette. Legalábbis négy és fél évre. A seriff úgy döntött, hogy az éjszaka nem mozdítja meg a kocsit. Hajnalban visszatért öt helyettesével, hogy átfésüljék a terepet. Az autópályán huszonhét méteres féknyomot találtak, és úgy okoskodtak, hogy talán egy szarvas futott keresztbe szegény Patrick előtt, aki ettől elvesztette uralmát a kocsi felett. Mivel a tűz minden irányba terjedt, az összes lehetséges nyom, amelyből következtetéseket lehetett volna levonni, megsemmisült. Az egyetlen meglepetést az okozta, hogy harminckilenc méterre a Chevy Blazertől találtak egy cipőt. Alig használt Nike Air Max futócipő volt, negyvenhármas méret. Trudy kijelentette, hogy Patrické volt. Zokogásban tört ki, amikor megmutatták neki. A seriff úgy vélte, hogy a kocsi többször is átpördült, mielőtt belezuhant volna a vízmosásba, és talán eközben a test ide-oda hánykolódott az autó belsejében. A cipő lejött Patrick lábáról, kirepült, és így tovább. Pont annyi értelme volt ennek a feltevésnek, mint bármilyen más találgatásnak. Rátették a kocsit egy teherautó platójára, és elszállították. Késő délután elhamvasztották, ami megmaradt Patrickből. Másnap megemlékezést tartottak, amit rövid temetési szertartás követett. Ezt nézte végig Patrick a távcsövén keresztül. Cutter és Grimshaw az asztal közepén lévő cipőre meredtek. Mellette ott sorakoztak a különféle tanúvallomások: Trudyé, Mrs. Verhallé, a halottkémé, a
temetkezési vállalkozóé és még Grimshaw-é meg a seriffé is. Mindegyikben pontosan az állt, amire számítani lehetett. A pénz eltűnését követő hónapokban csak egyetlen olyan tanú bukkant fel, aki némi meglepetéssel tudott szolgálni. Egy fiatal nő, aki a Verhall-féle benzinkút közelében lakott, eskü alatt tett, írásos tanúvallomásában azt állította, hogy egy 1991-es Chevy Blazert látott parkolni az út mellett, nagyjából ott, ahol később a tűz kitört. Kétszer is látta. Egyszer szombat este, aztán huszonnégy órával később, körülbelül a tűz idején. A vallomását Grimshaw vette fel az otthonában, Harrison megye ipari vidékén, hét héttel Patrick temetése után. Akkor már erős gyanakvással kezelték a halálesetet, mert a pénz eltűnt. 16 Az orvos egy fiatal, Hayani nevű pakisztáni volt, természeténél fogva jólelkű, megértő ember. Erős akcentussal beszélte az angolt. A jelek szerint szívesen ücsörgött Patrick ágya mellett, hogy társalogjanak, amíg csak a beteg igényt tart rá. A sebek szépen gyógyultak. Patrick azonban nagyon zaklatott volt. – A kínzás szörnyűségeit képtelen lennék pontosan leírni – mondta Patrick. Már majdnem egy órája beszélgettek. Hayani terelte erre a témára a társalgást. Az újságok másról sem írtak, csak az FBI ellen benyújtott keresetről, és orvosi szempontból ritka lehetőségnek tűnt egy ilyen szörnyűséges módon megkínzott ember vizsgálata és kezelése. Minden fiatal orvos örömmel veszi, hogy egy botrány révén ő is az érdeklődés középpontjába kerül.
Hayani szertartásosan bólintott. Csak folytassa, biztatta szemével a férfit. Patrick beszédes kedvében volt. – Képtelen vagyok aludni – mondta. – Egy óra elteltével hangokat hallok, érzem az égő húsom szagát, és a verítékemben fürödve felriadok. És szemernyit sem javul a helyzet. Most itt vagyok a kórházban, mondhatom, hogy itthon érzem magamat és biztonságban, de azok még mindig ott ólálkodnak odakint, és el akarnak kapni. Nem tudok aludni. Nem akarok aludni. – Adhatok néhány altatót. – Ne. Legalábbis egyelőre ne. Túl sok vegyszert tömtek belém. – A vérképe rendben van. Egy kevéske visszamaradt a kábítószerekből, de nem vészes. – Nem kell több vegyszer, doki. Most nem. – Szüksége van az alvásra, Patrick. – Tudom, de nem akarok aludni. Megint megkínoznak. Hayani feljegyzett valamit a kezében tartott kórházi adatlapra. Hosszú csend állt be; mindketten azon töprengtek, mit is mondjanak most. Hayani nehezen tudta elhinni, hogy ez a férfi képes lenne megölni egy másik embert, ráadásul ilyen kegyetlen módon. A szobát csak az ablak szélénél beszűrődő vékonyka napsugár világította meg. – Lehetek őszinte magával, doki? – tette fel a kérdést Patrick még halkabban. – Természetesen. – Itt kell maradnom, amíg csak lehet. Itt, ebben a szobában. Néhány napon belül majd zajongani
kezdenek, hogy át kell engem szállítani a Harrison megyei börtönbe, ahol kapok egy priccset egy szűk cellában, amin két vagy három utcai vagánnyal osztozom. Azt biztosan nem élem túl. – De miért akarják átszállítani magát? – Hogy nyomást gyakoroljanak rám, doki. Szép lassan növelniük kell a nyomást, amíg el nem mondom nekik, amire kíváncsiak. Betesznek egy szörnyű cellába, egy kéjgyilkos meg egy kábítószerárus mellé, és ezzel azt akarják a tudtomra hozni, hogy jobb, ha minél hamarabb beszélek, mert különben erre számíthatok életem hátralévő részében. A Parchman börtön a világ legborzalmasabb helye. Járt már valaha a Parchmanben? – Nem. – Én igen. Volt ott egy ügyfelem. Az maga a pokol. És a városi börtön sem sokkal jobb. De maga itt tarthat engem, doki. Csak annyit kell tennie, hogy állandóan azt mondogatja a bírónak: a maga kezelése alatt kell maradnom, és akkor nem visznek sehova. Kérem, doki. – Ez természetes, Patrick – felelte az orvos, és ismét feljegyzett valamit. A beállt csöndben Patrick, szemét lehunyva, szaporán szedte a levegőt. A fegyháznak és a börtönnek már a gondolata is rettenetesen felzaklatta. – Pszichiátriai vizsgálatot fogok javasolni – jelentett ki Hayani, és Patrick az alsó ajkába harapott, hogy elfojtsa a mosolyát. – Miért? – kérdezte ijedtséget színlelve. – Mert kíváncsi vagyok. Van ellene kifogása? – Azt hiszem, nincs. Mikor lesz? – Talán néhány napon belül. – Nem biztos, hogy ilyen hamar képes leszek rá.
– Nem kell sietnünk. – Ez már jobb. Egyáltalán semmi ok a sietségre, nem igaz? – Értem. Akkor talán majd a jövő héten. – Esetleg. Vagy az azt követő héten. A fiú édesanyját Neldene Crouchnak hívták. A Hattiesburg peremén lévő lakókocsiparkban élt. Amikor a fia eltűnt, szintén egy lakókocsiparkban éltek együtt, a Leaftől ötven kilométernyire lévő kisváros külső részében. Az asszony emlékei szerint a fiú 1992. február 9én, vasárnap tűnt el, pontosan azon a napon, amikor Patrick Lanigan meghalt a 15-ös úton. Sweeney seriff feljegyzései szerint azonban Neldene Prewitt (akkoriban ez volt az asszony neve) először 1992. február 13-án telefonált a seriffhivatalba, hogy bejelentse fia eltűnését. A környék összes seriffjét felhívta, az FBI-t meg a CIA-t is. Nagyon felkavarták a történtek, néha egészen hisztérikus állapotba került. Fiát Pepper Scarborónak hívták – Scarboro volt az első férje, Pepper állítólagos édesapjának a neve, bár a nő sohasem volt egészen biztos abban, hogy ki volt az apa. Ami a keresztnevet illeti, senki sem emlékezett pontosan, honnan is jött a Pepper név. Anyja LaVellenek nevezte el a kórházban, de a fiú mindig is gyűlölte ezt a nevet. Egészen fiatal korában elkezdte használni a Peppert, és attól fogva hevesen bizonygatta, hogy ez a törvényes neve. Csak a LaVelle-t ne emlegesse senki. Pepper Scarboro tizenhét éves volt, amikor eltűnt. Miután harmadik kísérletre befejezte az ötödiket, kimaradt az iskolából, és kútkezelőként dolgozni
kezdett a lucedale-i benzinkútnál. Ez a kicsit magának való, erősen dadogó fiú tinédzser korában felfedezte a természet szépségeit, és akkor volt a legboldogabb, amikor napokra elmehetett kempingezni meg vadászni, lehetőleg egyedül. Peppernek kevés barátja volt, és édesanyja állandóan ostorozta a fogyatékosságaiért. Az asszonynak volt két kisebb gyereke is, számtalan barátja, és egy mocskos lakókocsiban élt, ahol nem volt légkondicionáló. Pepper szívesebben aludt egy sátorban az erdő mélyén. Összespórolt egy kis pénzt, és vett magának egy vadászpuskát meg kempingfelszerelést, így aztán annyi időt töltött a De Soto Nemzeti Parkban, amennyit csak lehetett, húsz percre, valójában azonban több ezer kilométerre az anyjától. Nem volt egyetlen világos bizonyítéka sem annak, hogy Patrick és Pepper találkoztak volna. Patrick vadászkunyhója véletlenül az erdőnek azon a részén volt, ahol Pepper általában vadászott. Patrick és Pepper mindketten fehér férfiak voltak, testmagasságuk nagyjából megegyezett, bár Patrick jóval súlyosabb volt. Sok fejtörésre adott okot az a tény, hogy 1992 februárjának végén Pepper vadászpuskáját, sátrát és hálózsákját megtalálták Patrick vadászkunyhójában. Mindketten nagyjából ugyanabban az időben, körülbelül ugyanarról a környékről tűntek el. Az eltűnésüket követő hónapokban Sweeney és Cutter megállapították, hogy Mississippi államban február 9-e környékén senki sem tűnt el tartósan, tíz hétnél hosszabb időre. 1992 februárjában jelentették néhány személy (a legtöbbjük családi konfliktusba keveredett tinédzser volt) eltűnését,
de a tavasz végére mindannyian előkerültek. Márciusban egy corinthi háziasszony elmenekült durva férje elől, és azóta nem látták. Az FBI washingtoni számítógépei segítségével Cutter megállapította, hogy a legközelebbi személy, akinek eltűnését nem sokkal Patrick balesete előtt jelentették, egy élhetetlen kamionsofőr volt, az Alabama állambeli Dothanből, mintegy hétórányira Patrick vadászkunyhójától. Február 8-án, szombaton a férfinak egyszerűen nyoma veszett; nyomorúságos házasságot és kifizetetlen számlákat hagyott maga után. Miután három hónapig nyomozott az ügyben, Cutter arra a meggyőződésre jutott, hogy nincs semmi kapcsolat a kamionsofőr és Patrick között. Statisztikai szempontból vizsgálva a kérdést, komoly bizonyíték volt arra, hogy Pepper és Patrick eltűnése összefüggésben áll egymással. Cutter és Sweeney most már egészen bizonyosak voltak abban, hogy amennyiben nem Patrick volt az, aki a lángok martaléka lett a kocsiban, Pepper volt az áldozat. Ez a feltevés persze túlságosan sok találgatáson alapult ahhoz, hogy beterjesszék a bíróságon. Patrick felvehetett mondjuk egy ausztrál autóstoppost, egy csavargót, akinek senki nem tudja a lakhelyét, vagy egy csellengőt a buszpályaudvaron. Volt egy nyolc nevet tartalmazó listájuk, a legkülönbözőbb fazonok szerepeltek rajta: például egy idős úriember Mobile-ból, aki kihajtott a városból úgy nagyjából a Mississippi felé, meg egy fiatal prostituált Houstonból, aki azt mondta a barátainak, Atlantába költözik, hogy új életet kezdjen. Mind a nyolc személy
eltűnését hónapokkal, sőt évekkel 1992 februárja előtt jelentették. Cutter és Sweeney már réges-régen eldöntötte, hogy a lista teljesen értéktelen. Pepper maradt a legkomolyabb jelölt, csak egyszerűen képtelenek voltak bizonyítékot találni. Neldene azonban úgy vélte, hogy ő tud, és véleményét nagyon szerette volna megosztani a sajtóval. Két nappal azután, hogy Patricket elfogták, elment egy ügyvédhez, egy helybéli szélhámoshoz, aki a legutóbbi válását intézte háromszáz dollárért, és megkérte a segédügyvédjét, hogy irányítsa el a média bonyolult útvesztőiben. A fiatalember készségesen vállalkozott a feladatra, sőt azt mondta, hogy ingyen és bérmentve segédkezik, aztán azt tette, amit minden rossz ügyvéd, amikor olyan ügyfele akad, akinek zaftos történetére biztosan vevő a média: sajtótájékoztatót hívott össze az irodájában Hattiesburgben, száznegyven kilométernyire északra Biloxitól. Megmutatta zokogó ügyfelét a sajtónak, és kígyót-békát kiabált a biloxi seriffre meg az FBI-ra, mert nem tettek elég komoly erőfeszítéseket azért, hogy megtalálják Peppert. Szégyelljék magukat, mert csak a lábukat lógatták négy és fél éven keresztül, mialatt szegény, szerencsétlen ügyfele bizonytalanságban, bánattól sújtva élte életét. Csapongó, cikornyás beszédet mondott, és nagyon igyekezett, hogy tizenöt percesre szabott hírnevét a lehető legjobban kiélvezze. A részletekre ugyan csak homályosan utalt, célzott rá, hogy bíróság elé citálják Patrick Lanigant, aki minden kétséget kizáróan meggyilkolta Peppert, és aztán elégette a holttestét, hogy eltűnhessen a kilencvenmillió dollárral.
Fényképeket kaptak a kamasz Pepperről: hétköznapi külsejű fiú, akinek pelyhedzik a szőr az állán, és fésületlen a haja. Így az arctalan áldozat arcot kapott, és máris hús-vér ember lett. Ez az a fiú, akit Patrick megölt. A Pepper Scarboróval kapcsolatos híresztelések szépen helyet kaptak a híradásokban. Az „állítólagos áldozatként” emlegették, de az „állítólagos” szót aligalig lehetett hallani. Sötét szobájában Patrick egyedül nézte a tévét. Nem sokkal az eltűnése után Patrick megtudta, hogy az a szóbeszéd járja: Pepper Scarboro veszett oda a tűzben. 1992 januárjában együtt vadásztak szarvasra Pepperrel, és egyszer egy hűvös délutánon tábortűzön főtt marharagut ettek az erdőben. Patrick meglepve hallotta, hogy a fiú gyakorlatilag az erdőben él, jobban szereti, mint az otthonát, amelyről csak nagyon ritkán tett említést. A táborozás és a vadon élés tudományában rendkívüli módon jártas volt. Patrick felajánlotta neki, hogy eső vagy rossz idő esetén használja a vadászkunyhó verandáját, de tudomása szerint a fiú egyszer sem élt a lehetőséggel. Több alkalommal is találkoztak az erdőben. Pepper jól látta a vadászkunyhót a mintegy két kilométerrel arrébb lévő, fákkal borított domb tetejéről, és amikor Patrick autója ott parkolt a ház előtt, elrejtőzött a közelben. Kedvelt szórakozása volt, hogy követte Patricket, amikor az hosszú sétákra indult vagy éppen vadászni ment az erdőbe. Kaviccsal és makkal dobálta, amíg Patrick üvölteni és szitkozódni nem kezdett. Ilyenkor aztán leültek beszélgetni. A társalgás nem igazán Pepper
műfaja volt, de élvezte, hogy magányos életében van egy kis változás. Patrick gyakran vitt neki rágcsálnivalót meg cukorkát. Akkor és most sem lepte meg a feltételezés, hogy megölte a srácot. Dr. Hayani nagy érdeklődéssel nézte az esti híradót. Elolvasta az újságokat, és apró részletekbe menő beszélgetést folytatott a feleségével híres betegéről. Az ágyon ülve még egyszer megnéztek mindent a késő esti hírekben. Lekapcsolták a lámpákat és már aludni készültek, amikor megszólalt a telefon. Patrick volt az, nem győzött elnézést kérni, de azt mondta, hogy erős fájdalmai vannak, fél, és beszélnie kell valakivel. Mivel tulajdonképpen fogoly, csak az ügyvédjét és az orvosát hívhatja fel telefonon, és őket is csak naponta kétszer. Van egy perce a doktor úrnak? Természetesen. Patrick ismét elnézést kért, amiért ilyen későn telefonál, de egész egyszerűen képtelen aludni, és a hírek rettenetesen felzaklatták, különösképpen az a feltételezés, hogy meggyilkolt egy tizenéves fiút. A doktor úr is látta a tévében? Természetesen igen. Patrick elmondta, hogy a szobájában van, összegömbölyödve fekszik a sötétben az ágyán. Hála istennek, hogy azok az őrök ott vannak kint a folyosón, mert el kell ismernie, hogy bizony nagyon fél. Mindenféle értelmetlen hangokat, zörejeket hall. Az emberi hangok nem a folyosóról, hanem a szobából hallatszanak. Lehet, hogy ez a kábítószerek miatt van?
Sok mindentől lehet, Patrick. A gyógyszerektől, a kimerültségtől, a borzalmas élmények okozta traumától, a fizikai és pszichikai sokktól. Egy órán keresztül beszélgettek. 17 Immáron három napja nem mosott hajat. Azt akarta, hogy zsírosan csillogjon. Nem is borotválkozott. Ami az öltözetét illeti, a könnyű kórházi pamut hálóinget, amiben aludt, a rettenetesen gyűrött, zöldeskék műtősnadrágra cserélte. Hayani megígérte, hogy szerez neki újat. Jobb lábára fehér zoknit húzott, de pontosan a bal bokája fölött volt egy csúnya horzsolás, és azt akarta, hogy mindenki lássa. Bal lábára tehát nem vett zoknit, csak egy fekete gumiszandált. Ma közszemlére teszik. A közönség már türelmetlenül várakozik. Sandy tízkor érkezett meg, és ügyfele utasításainak megfelelően két vacak, gyógyszertári napszemüveget hozott magával. És egy fekete, New Orleans Saints feliratú baseballsapkát. – Kösz szépen – mondta Patrick, miközben a napszemüvegben és a sapkában gyönyörködve állt a fürdőszobai tükör előtt. Percekkel később megérkezett dr. Hayani, és Patrick bemutatta egymásnak a két férfit. Patrick hirtelen ideges, kapkodó lett. Leült az ágy szélére, ujjaival végiggereblyézett a haján, és megpróbálta lassan, nyugodtan szedni a levegőt. – Sohasem hittem, hogy eljön ez a nap – mormogta a földre szegezve tekintetét. – Soha. – Kezelőorvosa és
ügyvédje egymásra pillantott, de nem volt mit mondaniuk. Hayani erős nyugtatókat javasolt, és Patrick szó nélkül lenyelte mind a két tablettát. – Lehet, hogy átalszom az egészet – mondta. – A beszédet csak bízd rám – utasította Sandy. – Nyugi, próbálj meg lazítani. – Abban nem lesz hiba – jelentette ki Hayani. Kopogtattak az ajtón, és Raymond Sweeney lépett be, egy kisebb lázadás elfojtására is elegendő seriffhelyettes társaságában. Patrick feltette a baseballsapkát meg a nagy, sötét napszemüveget, és kinyújtotta a karját, hogy megbilincseljék. – Hát ez meg mi? – kérdezte Sandy az egyik seriffhelyettes kezében lévő lábbéklyóra mutatva. – Lábbéklyó – közölte Sweeney. – Arról szó sem lehet – horkant fel Sandy. – Ennek az embernek súlyos égési sérülései vannak az egyik bokáján. – Úgy van – tette hozzá Hayani merészen, aki láthatólag örömmel vett volna részt a vitában. – Nézze csak meg – erősködött, és Patrick bal bokájára mutatott. Sweeney eltűnődött egy pillanatra, és tétovázása a vesztét okozta. Sandy támadásba lendült. – Ugyan már, seriff, hogy tudna megszökni? Sérülései vannak, meg van bilincselve, és egy halom ember veszi körül. Mi a fenét fog csinálni? Kiszabadítja magát és elrohan? Maguk azért nem ennyire lassúak, ugye? – Ha kell, felhívom a bírót – mondta Hayani mérgesen. – Amikor idehozták, akkor is béklyó volt rajta – jegyezte meg a seriff.
– Az az FBI volt, Raymond – mondta Patrick. – És különben is, ők lábbilincset tettek rám, és nem béklyót. És az is baromi fájdalmat okozott. A béklyókat eltették, és Patricket kivezették a folyosóra, ahol a barna egyenruhás férfiak nyomban elcsendesedtek. Köréje gyűltek, és a tömeg lassan megindult a lift felé. Sandy a balján haladt, gyöngéden fogta a könyökét. A felvonó túl kicsi volt az egész díszmenetnek. Akiknek már nem jutott hely a liftben, lesiettek a lépcsőn, és az előcsarnokban csatlakoztak a többiekhez, ahol ismét felvették az alakzatot, elmasíroztak a betegfelvevő pult előtt, aztán kijutottak a langyos őszi időbe. Odakint frissen fényesített autók garmadája várta őket. Patricket betették egy új, csillogó Suburbanbe, melynek oldalán, lökhárítótól lökhárítóig, Harrison megye emblémája díszelgett, és elhajtottak. Egy fehér Suburban jött utánuk, benne Patrick fegyveres őrzői. Ezt az autót pedig három frissen mosott járőrkocsi követte. A kocsisor elején is volt két járőrkocsi, ők vezették a menetet; áthajtottak a katonai ellenőrző pontokon, és bejutottak a polgári világba. Az ócska napszemüvegen keresztül Patrick mindent látott. Utcákat, amelyeken több ezerszer hajtott végig. Az épületek ismerősnek tűntek. Rákanyarodtak a 90-es útra, és egyszer csak ott volt a Mexikói-öböl; nyugodt, barnás vize látszólag semmit sem változott, amióta utoljára látta. A víz és az autópálya között keskeny földcsík húzódott, a tengerparti strand, túlságosan messze az út másik oldalán lévő szállóktól és nyaralóktól.
Amíg távol volt, szépen fejlődött ez a vidék, kizárólag a szerencsejáték-ipar megjelenésének köszönhetően. Amikor elment a városból, már terjedt a pletyka, és most tessék: éppen egy vegasi stílusú, csillogó-villogó, neonfeliratos kaszinó mellett hajtanak el. Fél tíz volt, de a parkoló már kezdett megtelni. – Hány kaszinó van? – kérdezte Patrick a jobbján ülő seriffet. – A legutolsó adat szerint tizenhárom. És újabbak épülnek. – Nehéz elhinni. A nyugtató nagyon hatékonynak bizonyult. Légzése lelassult, teste elernyedt. Egy pillanatig úgy érezte, hogy mindjárt elbóbiskol, de aztán rákanyarodtak a Main Streetre, és ismét erőt vett rajta az izgatottság. Már csak néhány utcányira voltak a bíróságtól. Még egy-két perc, és múltja viharos sebességgel visszatér, hogy köszöntse őt. Gyors tempóban elhajtottak a városháza mellett, aztán vethetett egy pillantást a Vieux Marche-ra, és a régi utca közepén, melyben számtalan bolt és üzlet sorakozik egymás mellett, ott áll egy szép nagy, fehér épület, melynek egykoron, mint a Bogan, Rapley, Vitrano, Havarac és Lanigan ügyvédi iroda üzlettársa, az egyik tulajdonosa volt. Most is egyben van az épület, csak a cég működésével vannak bajok. Ott volt előttük a Harrison megyei bíróság, mindössze háromutcányira régi irodájától. Egyszerű, kétemeletes téglaépület volt, előtte, a Howard Street mellett, zöld pázsit terült el, amelyet most óriási embertömeg népesített be. Az utcák mindkét oldalán töméntelen
mennyiségű autó parkolt. Gyalogosok közlekedtek sietve a járdán, úgy tűnt, mindannyian a bíróságra tartanak. A karaván előtt haladó autók lehúzódtak az útról, hogy helyet adjanak nekik. A bíróság előtt gyülekező tömeg izgatottan megindult, de az épület hátsó része előtt húzódó rendőrkordon megállította. Patrick már több alkalommal is látta, hogyan viszik a notórius gyilkosokat a bíróságra, illetve el a bíróságról a hátsó ajtón keresztül, ezért pontosan tudta, mi történik. A karaván fékezett. Az ajtók kicsapódtak, és hat seriffhelyettes gyűlt a fekete Suburban köré, melynek ajtaja szép lassan nyílt ki. Patrick végre megjelent, zöldeskék műtősnadrágjának színe élesen elütött a körülötte tülekedő barna egyenruháktól. A legközelebbi barikád mentén riporterek, fényképészek és operatőrök hatalmas tömege gyülekezett lélegzetvisszafojtva. Futva értek oda azok, akik lemaradtak. Patrick nyomban érzékelte, hogy reflektorfényben van, gyorsan lehajtotta a fejét, és összegörnyedt a seriffhelyettesek között. Gyorsan odakísérték a hátsó bejárathoz, közben ostoba kérdések repkedtek feléje. – Milyen érzés újra itthon, Patrick? – Hol van a pénz, Patrick? – Ki égett meg a kocsiban, Patrick? Beléptek az épületbe, és felmentek a hátsó lépcsőn; ezt a rövid utat annak idején Patrick megtette néha, amikor sietve el kellett érnie valamelyik bírót egy gyors aláírásért. A szag hirtelen ismerős volt. A
betonlépcsőket négy éve nem festették. Egy ajtón át rövid folyosóra jutottak, melynek egyik végén bírósági fogalmazók gyülekeztek, hogy megbámulhassák őt. Bevitték a tárgyalóterem melletti esküdtszéki terembe, és helyet foglalt a kávéfőző gép melletti, párnázott széken. Sandy végig ott volt Patrick közelében, igyekezett mindenben a segítségére lenni. Sweeney seriff elküldte a helyetteseket, akik kivonultak a folyosóra, hogy a következő szállításra várjanak. – Kávét? – érdeklődött Sandy. – Kérek, tej nélkül. – Jól érzi magát, Patrick? – tudakolta Sweeney. – Igen, persze, Raymond. – Hangja erőtlen és riadt volt. Keze, térde remegett, és ez ellen semmit sem tudott tenni. A kávéhoz hozzá sem nyúlt, s bár két keze össze volt bilincselve, megigazította a sötét napszemüveget, és még lejjebb húzta a sapka simléderét. Vállai megereszkedtek. Kopogtattak az ajtón, és egy Belinda nevezetű csinos lány dugta be rajta a fejét: – Huskey bíró úr szeretne beszélni Patrickkel. – A hang ismerős volt. Patrick felemelte a fejét, az ajtó felé pillantott, és halkan így szólt: – Hello, Belinda. – Hello, Patrick. Isten hozta itthon. Patrick elfordult. A lány titkárnő volt az ügykezelői irodában, és az összes ügyvéd flörtölt vele. Kedves lány. A hangja is kedves. Tényleg négy év telt volna el? – Hol? – kérdezte Sweeney. – Itt – felelte a lány. – Néhány perc múlva.
– Akarsz beszélni a bíró úrral, Patrick? – tudakolta Sandy. Hiszen ez nem kötelező. Normális körülmények között egészen rendkívüli dolognak tűnt volna. – Persze. – Patrick nagyon szerette volna látni Karl Huskeyt. A lány elment, az ajtó kattanva becsukódott. – Kimegyek – közölte Sweeney. – Rá akarok gyújtani. Patrick végre egyedül maradt az ügyvédjével. Hirtelen felkapta a fejét, kiegyenesedett. – Meg kell beszélnünk néhány dolgot. Van valami híred Leah Piresről? – Nincs – felelte Sandy. – Hamarosan jelentkezni fog, úgyhogy állj készen. Írtam neki egy hosszú levelet, és szeretném, ha eljuttatnád neki. – Rendben. – Azután: létezik egy poloskabemérő szerkezet, a DX130, egy koreai elektronikai cég gyártja, a LoKim. Körülbelül hatszáz dollárba kerül, nagyjából akkora, mint egy hordozható diktafon. Szerezz be egyet, és bárhová mész, mindig vidd magaddal. Majd minden egyes beszélgetésünk előtt megtisztítjuk a szobát meg a telefonokat. És még valami: lépj kapcsolatba egy megbízható biztonságtechnikai céggel New Orleansben, hogy hetente kétszer ellenőrizzék az irodádat. Nagyon drága mulatság, de állom a költségeket. Van kérdésed? – Nincs. Újabb kopogtatás az ajtón, és Patrick ismét előregörnyedt. Karl Huskey bíró úr lépett be egyedül a szobába, bírói talár nélkül, ingujjban és nyakkendőben, orra hegyére tolt olvasószemüveggel. A negyvennyolc
éves férfi, ősz hajának és a szeme körül húzódó ráncoknak köszönhetően, jóval többnek nézett ki, mint amennyi valójában volt, és ő pontosan így is akarta. Patrick felnézett, és már mosolygott is, amikor Huskey kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy látlak, Patrick – mondta a bíró kedvesen, miközben bilincscsörgés közepette kezet ráztak. A szíve szerint Huskey lehajolt volna, hogy megölelje Patricket, de bírói énje arra késztette, hogy visszafogja magát, ezért az üdvözlést egy meleg baráti kézfogásra korlátozta. – Hogy vagy, Karl? – kérdezte Patrick, változatlanul ülve maradva. – Jól. És te? – Voltak már jobb napjaim is, de örülök, hogy látlak. Még ilyen körülmények között is. – Köszönöm. El sem tudom képzelni... – Gondolom, kicsit megváltoztam, nem? – De, mindenképpen. Nem vagyok biztos benne, hogy az utcán megismertelek volna. Patrick csak mosolygott. Mint az a néhány ember, aki valamennyire még mindig a barátjának tartotta Patricket, Huskey is becsapva érezte magát, de ezt elnyomta benne az óriási megkönnyebbülés, hogy barátja életben van. A gyilkosság vádja mélyen aggasztotta. A válási meg a polgárjogi ügyekkel még csak el lehet boldogulni valahogy, de a gyilkosság az más. Barátságuk okán Huskey nem elnökölhetett a majdani tárgyaláson. Úgy tervezte, hogy miután levezényelte az előzetes meghallgatásokat, félreáll, még jóval azelőtt,
hogy esedékessé válnának a fontos döntések. Már most mindenféle szóbeszéd terjengett a kapcsolatukról. – Gondolom, nem fogod magadat bűnösnek vallani. – Úgy van. – Akkor ez csupán rutinmeghallgatás lesz. Mivel gyilkossági ügyről van szó, megtagadom az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést. – Megértem, Karl. – Az egész nem tart tovább tíz percnél. – Voltam én már itt. Csak most más széken fogok ülni, ennyi az egész. Tizenkét éves bírói pályafutása alatt Huskey gyakorta meglepte magát azzal, hogy mennyi együttérzés ébred benne a szörnyűséges bűnöket elkövető átlagemberek iránt. Látta szenvedésük emberi oldalát. Látta, hogy a bűn élve felfalja őket. Több száz olyan embert küldött börtönbe, akik, ha meglett volna rá a lehetőségük, távozván a tárgyalóteremből, soha többé nem követnek el bűnöket. Segíteni akart, támaszt nyújtani, megbocsátani. De itt most Patrickről van szó. A bíró majdnem könnyekig meghatódott. Itt ül előtte régi barátja: bohócruhába öltözve, sötét napszemüveggel, átalakított arccal, ideges, rángatózik és borzalmasan fél. Szerette volna hazavinni, finom ételekkel megetetni, aztán hagyni pihenni, és segíteni neki egyenesbe hozni az életét. Letérdelt mellé, és azt mondta: – Patrick, én nem vezethetem ezt a tárgyalást, te is tudod, miért. A tárgyalás előtti szakaszban én irányítom az ügyeket, hogy meg tudjalak védeni. Még mindig a
barátod vagyok. Hívhatsz bármikor. – Gyöngéden megpaskolta Patrick térdét, remélve, hogy nem pont az egyik sérüléséhez ér hozzá. – Köszönöm, Karl – felelte Patrick az ajkába harapva. Karl szeretett volna a barátja szemébe nézni, de a napszemüveg miatt lehetetlen volt. Felállt, és elindult az ajtó felé. – Ma a szokásos menetrendet követjük, ügyvéd úr – szólt oda Sandynek. – Sokan vannak odakint? – kérdezte Patrick. – Igen, Patrick. Barátok és ellenségek egyaránt. Mindannyian itt vannak. – Huskey kiment a teremből. A déli államok történetében egymást követték a szenzációs gyilkosságok és bűnesetek, ezért a zsúfolt tárgyalótermek egyáltalán nem számítanak ritkaságnak. Arra azonban emberemlékezet óta nem volt példa, hogy a bíróság előtti első megjelenésen telt ház lett volna. A sajtó képviselői korán érkeztek, és elfoglalták a jó helyeket. Mivel Mississippi egyike annak a néhány államnak, ahol a tárgyalótermekből ki vannak tiltva a kamerák és a fényképezőgépek, a riporterek kénytelenek voltak feszülten figyelni, hogy aztán majd a saját szavaikkal összefoglalják, amit láttak. Kénytelenek voltak igazi riporterekként ténykedni, és erre a feladatra a legtöbben alkalmatlanok voltak. A nagy tárgyalások mindig ugyanazokat az érdeklődőket vonzzák. Bírósági fogalmazókat és titkárnőket, unatkozó ügyvédjelölteket, nyugdíjas rendőröket és a helyi ügyvédeket, akik a nap nagy részében a bíróságon ténferegnek, kávét iszogatnak az ügykezelői irodában, pletykálnak, ingatlanokkal
kapcsolatos okiratokat vizsgálgatnak, várnak valamelyik bíróra, hogy aláírassanak egy határozatot; akármivel elütik ők az időt, csak ne kelljen az irodájukban lenniük. De a Patrick-ügy mindezeken az embereken kívül még másokat is vonzott. Sok ügyvéd csak azért jött el, hogy egy pillantást vethessen Patrickre. Az újságok immáron négy napja a róla szóló híradásokkal voltak teli, de senki sem látott róla olyan fényképet, amely az utóbbi napokban készült volna. Külsejét illetően egészen vad híresztelések kaptak szárnyra. A tény, hogy kínvallatás alá vetették, csak még jobban felkeltette az emberek kíváncsiságát. Charles Bogan és Doug Vitrano egymás mellett, viszonylag elöl ültek a tömegben. Az átkozott riporterek megelőzték őket. Az első sorban akartak volna helyet kapni, közel az asztalhoz, ahol a vádlott ül. Látni akarták, a szemébe nézni, hogy suttogva megfenyegethessék, lehordhassák, és annyi mocskot szórjanak rá, amennyit csak lehet ebben a civilizált környezetben. Azonban öt sorral hátrébb ültek, és most türelmesen várták a pillanatot, amelyről azt hitték, sohasem jön el. A harmadik üzlettárs, Jimmy Havarac, hátul állt, és csöndesen beszélgetett az egyik seriffhelyettessel. Nem vett tudomást a rá meredő tekintetekről, az ismerősök lopva feléje küldött pillantásairól. Többségük ügyvéd volt, és annak idején titokban nagyon örültek annak, hogy a kilencvenmillió eltűnt, és a cég elesett az óriási összegtől. Elvégre ez lett volna az állam történetében a legnagyobb ügyvédi díj, melyet cég valaha is besöpört. A féltékenység természetes érzés az ügyvédek körében.
Havarac gyűlölte őket, ahogy gyakorlatilag mindenki mást is gyűlölt a tárgyalóteremben. Egy csapat keselyű várja a hullát. Havarac, egy garnélarákhalász fia, szívós, kemény ember volt, alaptermészetét illetően nem sokban különbözött egy kocsmai verekedőtől. Ha öt percet egyedül tölthetne Patrickkel egy szobában, már meg is lenne a pénz. A negyedik üzlettárs, Ethan Rapley, mint mindig, most is az otthonában volt, a padlásszobában, és valami érdektelen beadványhoz mellékelendő tényvázlaton dolgozott. Majd holnap elolvas mindent az újságokban. A jelen lévő ügyvédek között voltak régi haverok is, akik azért jöttek, hogy szurkoljanak Patricknek. Az elmenekülés gyakori, általában titkos álma volt sok-sok kisvárosi ügyvédnek, aki bennrekedt egy túlzsúfolt, unalmas szakmában, ahol az elvárások túl magasak. Patricknek legalább megvolt a vér a pucájában, hogy megpróbálja valóra váltani az álmát. Biztosan van magyarázat az összeégett roncsban talált holttestre, efelől semmi kétségük nem volt. Lance is ott volt; későn érkezett, már csak az egyik sarokban talált magának helyet. Egy darabig a riporterek között ténfergett, hogy felmérje, mennyire szigorúak a biztonsági intézkedések. Nagyon komolynak tűntek, legalábbis egyelőre. De vajon képesek lesznek-e a rendőrök arra, hogy a hosszú tárgyalás minden áldott napján ilyen állapotokat teremtsenek? Ez volt itt a kérdés.
Voltak, akiket Patrick csak futólag ismert, de most váratlanul azt állították, hogy a legjobb barátai voltak. Közülük néhány valójában soha nem is találkozott Patrickkel, de ez egy cseppet sem zavarta őket abban, hogy önfeledten csevegjenek Patrick egykori ügyesbajos dolgairól. Trudy is hirtelen sok új barátra lelt, ezek most azért voltak itt, hogy mogorva, fenyegető tekintettel megnézzék maguknak azt a férfit, aki összetörte Trudy szívét, és elhagyta azt az aranyos kis Ashley Nicole-t. Puha fedelű regényeket olvasgattak, böngészték az újságokat, igyekeztek úgy tenni, mintha unatkoznának és nem is igazán akarnának itt lenni. A fogalmazók és törvényszolgák körében mozgolódás támadt a bírói pulpitus közelében, és a tárgyalóterem nyomban elcsöndesedett. Mintha parancsszóra tennék, mindenki egyszerre leengedte az újságját. Az esküdtek padja melletti ajtó kinyílt, és barna egyenruhás férfiak tódultak be a tárgyalóterembe. Sweeney seriff lépett be, a könyökénél fogva vezetve Patricket, őket követte két seriffhelyettes, és Sandy zárta a sort. Ott van! A nyakak megfeszültek és kinyúltak, fejek forgolódtak. A bírósági rajzolók munkához láttak. Patrick lassan keresztülsétált a tárgyalótermen a védelem asztalához. Fejét lehajtotta, de sötét napszemüvege mögül a tömeget pásztázta. Megpillantotta Havaracot a hátsó falnál, a férfi fenyegető ábrázata fölöttébb kifejező volt. És mielőtt leült volna, észrevette Phillip atyát, a papját, aki sokat
öregedett, de pont olyan szeretetre méltó, nyájas ember benyomását keltette, mint régen. Patrick leült, összegörnyedt, vállai megereszkedtek, szemernyi büszkeség sem sugárzott belőle. Nem pillantott körbe, mert érezte a minden irányból rámeredő tekinteteket. Sandy a vállára tette a karját, és a fülébe súgott valami értelmetlenséget. Ismét kinyílt az ajtó, és T. L. Parrish, a kerületi ügyész lépett be. Odasétált a Patrickék melletti asztalhoz. Parrish tudálékos ember volt, szerény ambíciókkal. Nem várták őt magasabb szinten lévő hivatalok. Törvényszéki munkájában módszeres volt és veszedelmes, a magamutogatásnak nyoma sem volt benne. Jelenleg Parrish volt az állam második legsikeresebb ügyésze, ami a vádemelést igazoló ítéletek számát illeti. A seriff mellett foglalt helyet, aki eljött Patrick asztalától, és oda ült, ahová tartozik. Mögöttük ült Joshua Cutter és Brent Myers, és még ketten az FBI-tól, akiknek Parrish a nevét sem tudta. Minden együtt volt a nagyszabású, látványos tárgyaláshoz, bár addig még legalább hat hónapnak kell eltelnie. Az egyik törvényszolga felszólította a jelenlévőket, hogy álljanak fel. Huskey bíró úr bejött a terembe, és elfoglalta helyét a pulpituson. – Üljenek le, kérem – hangzottak első szavai, és mindenki engedelmeskedett. – Állam kontra Patrick S. Lanigan, ügyszám 96-1140. A vádlott jelen van? – Igen, bíró úr – felelte Sandy, félig felemelkedve a székéről.
– Mr. Lanigan, felállna, kérem? – kérdezte Huskey. Patrick, kezén még mindig bilinccsel, lassan hátratolta a székét, és talpra állt. Törzsét félig előredöntötte, fejét lehajtotta, vállai megereszkedtek. Távolról sem színészkedett. A nyugtató a legtöbb testrészét elzsibbasztotta, az agyát is. – Mr. Lanigan, kezemben tartom a Harrison megyei vádesküdtszék által beterjesztett vádirat másolatát. A vád ön ellen gyilkosság, amit egy beazonosítatlan személy ellen követett el. Elolvasta a vádiratot? – Igen, uram – felelte Patrick felemelt fejjel és olyan hangosan, ahogyan csak képes volt. – Megvitatta az ügyvédjével? – Igen, uram. – Bűnösnek vallja magát? – Nem, uram. – Bejelentését a bíróság tudomásul vette. Leülhet. Huskey néhány pillanatig zörgött a papírjaival, aztán folytatta: – A bíróság határozatot léptet életbe, amely megtiltja a vádlottnak, a jogászoknak, a bírósági tisztviselőknek, a rendőrségnek, a nyomozó hatóságoknak és a tanúknak, hogy nyilatkozzanak a sajtó képviselőinek, és a határozat a tárgyalás végéig érvényben van. Minden érintett számára másolatot készítettem róla. A határozat ellen vétők megsértik a bíróságot, és a leghatározottabban fel fogok lépni ellenük. Az engedélyem nélkül egy szót sem a riportereknek, újságíróknak. Van kérdése a jogász uraknak?
Hangsúlya nem sok kétséget hagyott afelől, hogy nemcsak komolyan gondolta, amit mondott, hanem kifejezetten örömmel venné, ha elláthatná a határozat megsértőinek a baját. A jogászok nem szóltak semmit. – Jól van. Elkészítettem a következő hetek menetrendjét. A jegyzői irodában megtekinthetik. Van még valami? Parrish felállt és így szólt: – Pusztán egy apróságról lenne szó, bíró úr. Amint lehet, szeretnénk átszállítani a vádlottat a megyei börtönbe. Ahogy ön is tudja, jelenleg a katonai kórházban van, és... – Éppen most beszéltem a kezelőorvosával, Mr. Parrish. Mr. Lanigan orvosi kezelés alatt áll. Biztosíthatom, hogy amint az orvosa kiengedi a kórházból, nyomban átszállítjuk a Harrison megyei börtönbe. – Köszönöm, bíró úr. – Ha más kérdésük nincs, az ülést berekesztem. Patricket sietve kivitték a tárgyalóteremből, a hátsó lépcsőn levezették, aztán betuszkolták a fekete Suburbanbe, közben a fényképezőgépek kattogtak, a kamerákban forogtak a filmek. Patrick elbóbiskolt a kórházba vezető úton. 18 Az egyetlen bűntény, amit Stephano elkövethetett, Patrick elrablása és megkínzása volt, és nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy az ügyben sikerülne ítéletet kicsikarni a bíróságból. Dél-Amerikában történt, távol az Amerikai Egyesült Államok fennhatóságától. A kínzást valójában mások hajtották végre, és volt közöttük néhány brazil állampolgár is. Stephano
ügyvédje biztos volt benne, hogy amennyiben sor kerülne is bírósági tárgyalásra, nem fenyegeti őket komoly veszély. Az ügyben azonban kliensei is érintve voltak, és jó hírét is meg kellett védenie. Az ügyvéd nagyon is tisztában volt azzal, hogy az FBI vádemelés nélkül is igen hatékonyan tudja zaklatni a delikvenseket. Azt tanácsolta Stephanónak, hogy kössön velük alkut: cserébe a szövetségiek ígéretéért, miszerint védelmet biztosítanak neki és az ügyfeleinek, mondjon el mindent. Az ügyvéd ragaszkodott hozzá, hogy ott üljön Stephano mellett, amikor az megteszi a vallomását. Hosszú napokon keresztül zajló procedúra lesz ugyan, de az ügyvéd ott akart lenni. Jaynes úgy rendelkezett, hogy a kihallgatást a Hoover Házban tartsák és az ő emberei végezzék. Kávét és péksüteményt szolgáltak fel. Két videókamerát irányítottak az asztal vége felé, ahol Stephano nyugodtan ücsörgött ingujjban az ügyvédje mellett. – Kérem, mondja meg a nevét – utasította Underhill. Ő volt az első a kihallgatók sorában, akik mindannyian betéve tudták a Lanigan-aktát. – Jonathan Edmund Stephano. Jack. – És a cége neve? – Edmund Associates. – Mivel foglalkozik a cége? – Több mindennel. Tanácsadás biztonságtechnikai kérdésekben. Megfigyelés. Eltűnt személyek felkutatása. – Ki a cég tulajdonosa?
– Én. Száz százalékban. – Hány alkalmazottja van? – Az változó. Jelenleg tizenegyen vannak főállásban. Körülbelül harminc részmunkaidős és szabadúszó. – Felkérték önt Patrick Lanigan felkutatására? – Igen. – Mikor? – 1992. március 28-án. – Stephanónak volt néhány aktája, tele jegyzetekkel, de nem volt szüksége rájuk. – Ki kérte fel? – Benny Aricia, az a férfi, akinek ellopták a kilencvenmillióját. – Mennyiért vállalta a megbízást? – Kétszázezer dollár volt a díjelőleg. – A mai napig összesen mennyit fizetett önnek? – Egymillió-kilencszázezret. – Mit csinált, miután megkapta a megbízást Benny Ariciától? – Több mindent. Rögtön a Bahamákra, Nassauba repültem, hogy elmenjek a bankba, ahol a lopás történt. A United Bank of Wales egyik fiókjáról van szó. Az ügyfelem, Mr. Aricia, és egykori jogi képviselői ott nyitottak bankszámlát, hogy odautaltassák a pénzt, és ahogy most már mindannyian tudjuk, valaki más is várt rá. – Mr. Aricia amerikai állampolgár? – Igen. – Miért nyitott offshore bankszámlát? – Kilencvenmillió dollárról volt szó, amelyből hatvan járt neki, harminc meg az ügyvédeknek, és senki sem akarta, hogy a pénz megjelenjen egy biloxi bankban.
Mr. Aricia akkoriban ott élt, és abban mindenki egyetértett, hogy nem lenne bölcs dolog, ha a helybéliek tudomást szereznének a pénzről. – Mr. Aricia az adóhivatalt is el akarta kerülni? – Nem tudom. Ezt tőlük kell megkérdezniük. – Kivel beszélt a United Bank of Wales fiókjában? Az ügyvéd megvetően felhorkantott, de nem szólt semmit. – Graham Dunlappel, egy brit úriemberrel. A bank alelnöke vagy valami ilyesmi. – Mit tudott meg tőle? – Ugyanazt, amit az FBI. A pénz eltűnt. – Honnan jött a pénz? – Innen, Washingtonból. 1992. március 26-án reggel fél tízkor történt meg az átutalás a D. C. National Bankból. Sürgősségi átutalás volt, ami azt jelenti, hogy a pénznek kevesebb mint egy óra alatt meg kellett érkeznie Nassauba. Tizenöt perccel tíz után ott is volt a United Bankban, pontosan kilenc percig, aztán egy máltai bankba továbbították. Onnan pedig Panamába. – Hogyan tudták átutalni a pénzt a nassaui számláról? Az ügyvédet láthatólag bosszantotta a kérdés. – Csak az időnket pocsékoljuk – vágott közbe. – Maguk már négy éve a birtokában vannak ezeknek az információknak. Több időt töltöttek a bankárokkal, mint az ügyfelem. Underhillnek az arcizma sem rándult. – Jogunkban áll feltenni ezeket a kérdéseket. Pusztán arra törekszünk, hogy megerősítsük, amit tudunk. Hogyan tudták átutalni a pénzt a nassaui számláról, Mr. Stephano?
– Egy, az ügyfelem és ügyvédei által ismeretlen személy, feltevésünk szerint Mr. Lanigan, hozzá tudott férni az új offshore számlához, és a pénz érkezésére számítva elkészítette az átutalási rendelkezéseket. A pénz, kilenc perccel az érkezése után, már nem volt a bankban. Az ügyvédek természetesen halottnak hitték Lanigant, és semmi okuk nem volt arra gyanakodni, hogy valaki pályázik a pénzükre. A megállapodás, amelynek az eredménye lett az a bizonyos kilencvenmillió dollár, a lehető legnagyobb titokban született, és az ügyfelemet, az ügyvédeket és az igazságügyi minisztérium néhány emberét kivéve senki nem tudta, hogy pontosan mikor és hová utalják a pénzt. – Úgy tudom, hogy valaki személyesen jelen volt a bankban, amikor a pénz megérkezett. – Igen. Szinte egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy Patrick Lanigan volt az. Azon a reggelen, amikor a pénzt átutalták, megjelent Graham Dunlapnél, és Doug Vitranóként mutatkozott be, mint az ügyvédi iroda egyik üzlettársa. Tökéletes személyazonossági okmányai voltak – útlevél, jogosítvány stb. –, ráadásul elegáns volt és mindent tudott a pénzről, amit majd Washingtonból utalnak. Közjegyző által hitelesített meghatalmazása volt az ügyvédi irodától, amely feljogosította arra, hogy – természetesen az ügyvédi iroda megbízásából – átutalja a pénzt egy máltai bankba. – Nagyon jól tudjuk, hogy maguknak másolataik vannak a meghatalmazásról meg az átutalási bizonylatról – jegyezte meg az ügyvéd.
– Valóban így van – felelte Underhill, miközben alig odafigyelve az ügyvédre, a jegyzeteiben lapozgatott. Tudta a történetet. Az FBI nyomon követte a pénzt Máltáig, onnan Panamába, de aztán minden nyom eltűnt. A birtokukban volt egy homályos fénykép, amit a bank biztonsági kamerája készített a férfiról, aki Doug Vitranóként mutatkozott be. Az FBI és az üzlettársak meg voltak győződve róla, hogy Patrick az, bár tökéletesen el volt maszkírozva. Jóval soványabb volt, haja rövid és nagyon sötét, bajuszt növesztett, és divatos, szarukeretes szemüveget viselt. Azért repült ide, magyarázta Graham Dunlapnek, hogy személyesen jelen legyen a pénz érkezésekor, illetve továbbításakor, mert az üzlettársak és az ügyfelek nagyon idegesek a tranzakció miatt. Dunlap megítélése szerint ebben nem volt semmi különös, és örömmel követte a férfi utasításait. Egy héttel később kirúgták, és visszatért Londonba. – Így aztán elmentünk Biloxiba, és ott töltöttünk egy hónapot, hogy nyomok után kutassunk – folytatta Stephano. – És felfedezték, hogy az ügyvédi irodában lehallgatók vannak elhelyezve? – Igen, így történt. Érthető okokból rögtön gyanakodni kezdtünk Mr. Laniganre, és kettős feladatunk volt: először is, hogy megtaláljuk őt meg a pénzt, másodszor pedig, hogy megállapítsuk, miként hajtotta végre a trükköt. Üzlettársai egy hétvégére a rendelkezésünkre bocsátották az irodát, és a technikusaink darabjaira szedték az egész épületet. Tele volt poloskával, ahogy mondani szokás. Lehallgatókat találtunk minden
telefonban, minden irodában, minden íróasztal alatt, a folyosókon, még a férfimosdóban is az első emeleten. Volt egy kivétel. Charles Bogan irodája teljesen tiszta volt. Ő mindig kényesen ügyelt rá, hogy kulcsra zárja az ajtót. A poloskák kiváló minőségű szerkezetek voltak, összesen huszonkettőt találtunk belőlük. A tőlük származó jeleket begyűjtő szerkezet egy papírdobozban volt elrejtve a padláson, olyan helyen, ahol évek óta senki sem jár. Underhill figyelt ugyan, mégsem hallotta, hogy mit mond a másik. Végül is az egészet felveszik videóra, és a felettesei később majd nyugodtan tanulmányozhatják. Underhill pontosan ismerte ezeket a részleteket. Előhúzott egy technikai elemzést, amely négy hosszú bekezdésben elemezte a Patrick által elhelyezett lehallgató berendezéseket. A mikrofonok a legkorszerűbbek voltak: parányi, nagy teljesítményű és borsos árú szerkezetek, amelyeket egy tekintélyes malajziai cég gyártott. Vásárlásuk, illetve birtoklásuk az Amerikai Egyesült Államokban törvénybe ütközik, azonban bármelyik európai városban többé-kevésbé könnyedén beszerezhetőek. Patrick és Trudy Rómában töltötték a szilvesztert, öt héttel a férfi halála előtt. A padláson, a papírdobozban talált szerkezet, amely a lehallgatók által továbbított jeleket gyűjtötte össze, még az FBI szakértőit is álmélkodásra késztette. Három hónapja működött, amikor Stephano megtalálta, és az FBI vonakodva ugyan, de elismerte, hogy legalább egy évvel megelőzi az ő legújabb csodaszerüket. Magyarországon készült, és az irodákban elrejtett összes lehallgató jeleit képes volt fogadni, külön
elraktározni, aztán pedig egyenként vagy az összeset egyszerre továbbítani a közeli parabolaantennához. – Megállapították, hogy a jeleket hová továbbította a szerkezet? – tudakolta Underhill. Indokolt kérdés volt, mert az FBI-nak fogalma sem volt róla. – Nem. Mivel öt kilométeres körzetben bármelyik irányba eljuttathatta a jeleket, lehetetlen lett volna meghatározni. – Van valami ötlete? – Igen, egy nagyon jó ötletem van. Kétlem, hogy Lanigan annyira ostoba lett volna, hogy felállít valahol egy parabolaantennát öt kilométerre Biloxi belvárosától. Bérelnie kellett volna valami helyet, aztán elrejtenie az antennát, és órákon keresztül hallgatni a beszélgetéseket. Lanigan nagyon módszeresen végezte a dolgát. Én mindig is arra gyanakodtam, hogy egy hajót használt. Ez sokkal egyszerűbb és biztonságosabb megoldás. Az iroda mindössze hatszáz méterre van a tengerparttól. Az öbölben mindig rengeteg a hajó. Az ember nyugodtan lehorgonyozhat három kilométerre a parttól, és a kutya sem törődik vele. – Volt neki hajója? – Tudomásunk szerint nem. – Van valami bizonyíték arra, hogy hajót használt? – Esetleg. – Stephano elhallgatott, mert most olyan területre érkeztek, amely ismeretlen volt az FBI számára. A hallgatás rögtön fel is bosszantotta Underhillt. – Most nem keresztkérdésekre kell válaszolnia a bíróságon, Mr. Stephano.
– Tudom. Beszéltünk több hajókölcsönzővel is az öbölben, Destintől New Orleansig, és csak egyetlen szóba jöhető céget találtunk. Orange Beachben, Alabama államban egy kis cég kikölcsönzött egy harminckét lábas vitorlás hajót egy férfinak 1992. február 11-én, azon a napon, amikor Lanigant eltemették. Ezek ezer dollárt kérnek egy hónapra. A férfi azonban ennek a kétszeresét ajánlotta, ha készpénzben, számla nélkül le tudják rendezni az ügyet, úgy, hogy semmi írásos nyom ne maradjon. Úgy gondolták, az emberünk kábítószer-kereskedő, és nemet mondtak. Mire a fickó azt mondta: ötezer dollár letét, és havi kétezer dollár két hónapon keresztül. Nagy volt a pangás a cégnél. A hajó biztosítva volt lopás ellen. Vállalták a kockázatot. Underhill rezzenéstelen tekintettel hallgatta. Nem jegyzetelt. – Mutattak nekik fényképet? – Igen. Azt mondták, lehet, hogy Patrick az. De a szakáll eltűnt, a haja sötét volt, baseballsapkát, napszemüveget viselt, és túlsúlyos volt. Ez még a fogyókúra előtt volt. A lényeg az, hogy nem tudták egyértelműen azonosítani. – Milyen nevet használt? – Randy Austin. Georgiai jogosítványa volt. És nem volt hajlandó mással is igazolni a személyazonosságát. Ne felejtse el, hogy készpénzt kínált, kereken ötezer dollárt. A pasas a hajókölcsönzőnél húszezerért el is adta volna neki. – Mi történt a hajóval?
– Végül is visszakapták. Azt mondta a tulajdonos, hogy Randy nagyon gyanús lett neki, mert a jelek szerint nem sokat értett a vitorlás hajókhoz. A férfi ezért kérdezősködni, kíváncsiskodni kezdett. Randy azt mondta, hogy Atlantában élt, túl van egy rosszul sikerült házasságon, és most szeretne délre hajókázni; elege van a mókuskerékből, a pénz utáni hajszából, tudja, a szokásos. Valamikor régen sokat vitorlázott, és most megint szeretne gyakorolni egy kicsit. Azt mondta, mindig partközeiben lesz. Szép kerek történet volt, a tulaj kicsit jobban érezte magát, de azért még mindig gyanakodott. Másnap Randy egyszer csak ott termett a semmiből, nem láttak se kocsit, se taxit, mintha autóstoppal jött volna a mólóhoz. Hosszú előkészületek után végül vízre szállt. A hajó egy nagy dízelmotorral volt felszerelve, és a széljárástól függetlenül nyolc csomós sebességgel tudott haladni. Randy keletre tartott, a tulajdonos pedig a parton követte, útközben megállt a kedvenc bárjainál, de azért sikerült szemmel tartani a férfit, aki körülbelül két kilométernyire volt a parttól, és egész ügyesen bánt a hajóval. Perdido Bayben kikötött, aztán egy alabamai rendszámmal ellátott, bérelt Taurusban távozott. Ez így ment néhány napig. A tulajdonos rajta tartotta a szemét a hajón. Randy eleinte csak játszadozott vele, aztán beljebb merészkedett. A harmadik vagy negyedik napon Randy nyugatra, Mobile és Biloxi felé fordult, és három napra eltűnt. Visszajött, megint elment, ismét csak nyugatnak. A tulajdonos már nem aggódott a hajó miatt, mert Randy mindig a közelben maradt. Néha elment egy hétre, de mindig visszajött.
– És ön úgy gondolja, hogy ez a férfi Patrick volt? – Igen. Meggyőződésem, hogy ő volt az. Számomra nagyon logikusnak tűnik. A hajón tökéletes elszigeteltségben volt. Napokig vitorlázgathatott úgy, hogy egy teremtett lélekkel sem kellett beszélnie. A part száz különböző pontján befoghatta a jeleket. És ráadásul a hajó kiválóan alkalmas hely volt a fogyókúrájához. – Mi történt a hajóval? – Randy otthagyta a mólónál, és szó nélkül eltűnt. A tulaj visszakapta a hajóját, és mellé még ötezer dollárt. – Átvizsgálták a hajót? – Bizony, méghozzá mikroszkóppal. Az eredmény: semmi. A pasas szerint még sohasem volt ilyen tiszta a hajója. – Mikor tűnt el Randy? – A tulajdonos nem tudta pontosan megmondani, mert egy idő után nem ellenőrizte a hajót mindennap. Március 30-án találta meg a mólónál, négy nappal a pénz ellopása után. Beszéltünk a sráccal, aki akkor volt szolgálatban a mólón, és úgy emlékezett, hogy Randy március 24-én vagy 25-én kötött ki, és soha többé nem látták. Tehát a dátumok tökéletesen egyeznek. – Mi történt a bérelt kocsival? – Később azt is lenyomoztuk. A mobile-i belföldi repülőtéren bérelték az Avisnél február 10-én, hétfő reggel, körülbelül tíz órával azután, hogy a tüzet eloltották. Az illető, aki bérelte, nem viselt szakállt, simára borotvált arc, rövid, sötét haj, szarukeretes szemüveg, zakó és nyakkendő. Azt állította, hogy most érkezett Atlantából. Megmutattunk néhány fényképet a nőnek, aki a kölcsönzést intézte, és bizonytalanul ugyan,
de beazonosította Patrick Lanigant. A jelek szerint ugyanazt a georgiai jogosítványt használta. Volt egy hamis Visa-kártyája, rajta a Randy Austin név és egy szám, amit egy létező számláról lopott el a Georgia állambéli Decaturból. Azt mondta, hogy vállalkozó, és körül akar nézni Mobile-ban, hol építhetne kaszinót. A nyomtatványon nem jelölte meg a cége nevét. Egy hétre kérte az autót. Soha többé nem látták. Az autó is csak tizennégy hónap múlva került elő. – Miért nem vitte vissza a kocsit? – kérdezte Underhill tűnődve. – A válasz egyszerű. Amikor kikölcsönözte, alig néhány óra telt el a halála óta, másnap már azonban a fényképe rajta volt a mobile-i meg biloxi újságok első oldalán. Valószínűleg úgy vélte, túlzottan kockázatos lenne visszavinni az autót. Montgomeryben találták meg később, összevissza volt törve, és már egy autótolvaj kezén is keresztülment. – Patrick hová ment? – Az a tippem, hogy március 24-én vagy 25-én hagyta el Orange Beach környékét. Felvette Doug Vitrano, egykori üzlettársa személyazonosságát. Megtudtuk, hogy huszonötödikén Montgomeryből Atlantába repült, onnan első osztályon Miamiba, aztán megint első osztályon Nassauba. Az összes jegy Doug Vitrano nevére szólt, és az ő útlevelét használta, amikor elment Miamiból, és akkor is, amikor megérkezett a Bahamákra. A gép huszonhatodikán reggel fél kilenckor szállt le Nassauban, és Lanigan már ott volt a bankban kilenckor, azaz a nyitáskor. Megmutatta az útlevelét meg a többi papírt Graham Dunlapnek. Továbbküldte a
pénzt, elköszönt, felszállt egy New York-i gépre, és délután fél háromkor megérkezett a La Guardiára. Ekkor a szemétbe hajította a Vitrano-papírokat, és keresett magának valami mást. Elvesztettük a szemünk elől. Amikor az alkudozásban eljutottak az ötvenezerig, Trudy igent mondott. A „Közelebbről” című primitív, hatásvadász show-műsortól keresték meg, amely a jelek szerint nem volt pénz szűkében. Befedték az ablakokat, lámpákat állítottak fel, és huzalokat vezettek keresztülkasul a nappaliban. A riporter Nancy de Angelo volt, aki egyenesen Los Angelesből repült ide a saját fodrászaival és kozmetikusaival. Trudy két órát töltött a tükör előtt, és amikor végül megjelent, elbűvölő volt. Nancy azt mondta, hogy túlzottan jól néz ki. Mert ugye a nézők mire számítanak? Egy sebzett, összetört, porig alázott asszonyra, akinek kezét megköti a bíróság, és aki nagyon haragszik a férjére azért, amit az vele meg a kislányával tett. Trudy könnyekkel küszködve visszavonult, Lance-nek egy óráig kellett vigasztalnia. Amikor farmerben és pulóverben visszajött, majdnem olyan jól nézett ki, mint az előbb. Ashley Nicole-t kellékként használták. Szorosan az édesanyja mellett ült a kanapén. – Nagyon szomorúnak kell látszanod – közölte vele Nancy, miközben a világosítók ellenőrizték a fényeket. – Magától könnyekre lesz szükségünk – tájékoztatta Trudyt. – Őszinte könnyekre. Körülbelül egy órán keresztül csevegtek azokról a borzalmas dolgokról, amelyeket Patrick elkövetett
ellenük. Trudy elsírta magát, amikor felidézte a temetést. Bemutattak egy képet a baleset helyszínétől nem messze talált cipőről. Trudy rengeteget szenvedett a férfi eltűnését követő hónapokban és években. Nem, nem házasodott meg újra. Nem, a férje nem jelentkezett a visszatérése óta. Nem is biztos benne, hogy örülne neki. Nem, a férfi nem jelezte, hogy szeretne találkozni a kislánnyal, és ekkor Trudy ismét összetört. Gyűlölte a válásnak még a gondolatát is, de hát mi mást tehetne? És az a kereset, micsoda szörnyűség! Az a rosszindulatú biztosítótársaság úgy bánik vele, mintha valami csavargó lenne. Patrick a velejéig rossz ember. Ha megtalálják a pénzt, számít belőle valamennyire? Természetesen nem! Már a felvetés is megdöbbentette. A beszélgetésből egy húszperces műsort csináltak, amit Patrick sötét kórházi szobájában nézett végig. Mosolyognia kellett. 19 Sandy titkárnője éppen a főnökéről készült fényképeket és a tegnapi bírósági megjelenéssel foglalkozó cikkeket vagdosta ki a New Orleans-i újságból, amikor bejött a hívás. A titkárnő nyomban megkerestette Sandyt, kihívatta egy zsúfolt meghallgatásról, és összekötötte őt a hívóval. Leah Pires visszatért. Üdvözölte Sandyt, majd rögtön megkérdezte, ellenőriztette-e az irodáját. Sandy azt felelte, igen, még tegnap. Leah egy szállóban volt a Canal Streeten, csak néhány utcányira az ügyvédi irodától, és azt javasolta, hogy ott találkozzanak. Leah javaslatainak nagyobb súlya volt, mint egy szövetségi
bíró utasításának. Ahogy csak parancsolja. Sandy már attól izgatott volt, hogy a hangját hallhatja. Leah nem sietett, ezért Sandy komótos léptekkel sétált végig a Poydras Streeten, aztán a Magazine-en, majd ráfordult a Canalre. Nem volt hajlandó állandóan hátrapillantgatni. Patrick paranoiája érthető: szegény éveken keresztül bujkált, amíg el nem kapták. De nincs az az ember a földön, aki meg tudná győzni Sandyt, hogy most ugyanazok őt követik. Elvégre ő ügyvéd egy nagy nyilvánosságot kapott ügyben. Hülyék lennének a rossz fiúk lehallgatni a telefonját, és követni őt. Leah kemény kézfogással és gyors mosollyal köszöntötte, de Sandy rögtön látta, hogy a nőt több minden is foglalkoztatja. Mezítláb volt, farmerban és pólóban; lezseren volt öltözve, ahogy általában a brazilok, vélte Sandy. Ő még sohasem járt ott. A ruhásszekrény ajtaja nyitva volt; nem valami sok ruha lógott benne. Leah állandó mozgásban van, a bőröndből öltözködik, és valószínűleg pontosan úgy él, menekülve, bujkálva, ahogy Patrick egészen a múlt hétig. Leah kávét töltött mindkettőjüknek, és megkérte Sandyt, hogy foglaljon helyet az asztalnál. – Patrick hogy van? – kérdezte. – Gyógyul. Az orvosok azt mondják, hogy rendbe fog jönni. – Nagyon súlyosak voltak a sérülései? – kérdezte Leah halkan. Sandynek nagyon tetszett a nő akcentusa, bár egészen enyhe volt. – Igen, elég csúnyák. – Sandy az aktatáskájába nyúlt, kihúzott belőle egy dossziét, és odacsúsztatta a nőnek. – Nézze meg.
Az első fénykép láttán Leah elkomorult, aztán motyogott valamit portugálul. Amint meglátta a másodikat, szemét elfutotta a könny. – Szegény Patrick – mondta szinte magának. – Szegény kicsikém. Leah hosszú időn keresztül nézegette a képeket, közben néha a keze fejével megtörölte a szemét, amíg Sandynek eszébe nem jutott, hogy adjon neki egy papír zsebkendőt. Leah nem szégyellte a könnyeit. Miután végzett a fényképekkel, szépen el rendezgette, majd visszatette őket a dossziéba. – Sajnálom – mondta Sandy. Semmi más nem jutott az eszébe. – Hoztam egy levelet Patricktől – szólalt meg végül. Leah abbahagyta a sírást, és töltött még kávét. – Vannak maradandó sérülései? – kérdezte. – Az orvos szerint valószínűleg nincsenek. Marad néhány forradás, de idővel azoknak is be kell gyógyulniuk. – Idegileg milyen állapotban van? – Egész jó. Még kevesebbet alszik. Állandóan rémálmai vannak, nappal és éjszaka is. De a gyógyszereknek köszönhetően egyre jobban érzi magát. El sem tudom képzelni, milyen szörnyűségeken ment keresztül. – Sandy kortyolt egyet a kávéból, és azt mondta: – Azt hiszem, nagy mázlija van, hogy még egyáltalán él. – Mindig azt mondta, hogy nem fogják megölni. Olyan sok mindent meg kellene kérdezni Leah-tól. Sandyből majdnem kitört az ügyvéd, hogy kiabálva nekiszegezze a számtalan kérdést. Tudta Patrick, hogy már a nyomában vannak? Tudta, hogy hamarosan véget
ér a hajsza? Leah hol volt, amikor elfogták? Vele élt? Hogyan rejtették el a pénzt? Hol van most a pénz? Biztonságban van? Kérem, mondjon valamit. Megbízhat bennem, Leah. – Beszéljünk a válásról – mondta Leah, hirtelen témát változtatva. Megérezte a férfi kíváncsiságát. Felállt, odasétált a komódhoz, az egyik fiókból kivett egy vastag aktát, és letette Sandy elé az asztalra. – Látta tegnap este Trudyt a tévében? – kérdezte. – Igen. Szánalmas volt, nem? – Nagyon csinos nő – állapította meg Leah. – Bizony az. Attól tartok, Patrick elkövette azt a hibát, hogy a külseje miatt vette el feleségül. – Nem ő lenne az első. – Valóban nem. – Patrick mélyen megveti őt. Nem rendes ember, és az egész házasságuk alatt hűtlen volt Patrickhez. – Hűtlen? – Igen. Minden benne van az aktában. Az utolsó évben, amikor még együtt voltak, Patrick felbérelt egy magánnyomozót, hogy megfigyeltesse Trudyt. A szeretője egy Lance Maxa nevű férfi, és állandóan találkozgattak. Van is néhány fénykép Lanceről, akkor készültek, amikor Patrick éppen távol volt, és látható, hogy a férfi bemegy vagy kijön Patrickék házából. És készült Lance-ről meg Trudyról is egy-két kép, amint napoznak Patrick úszómedencéje mellett. Természetesen meztelenül. Sandy kezébe vette az aktát, és gyorsan megkereste benne a fényképeket. Anyaszült meztelenek voltak. Gonosz vigyor jelent meg az arcán.
– Ez új megvilágításba helyezi a válópert. – Patrick mindenképpen el akar válni. De a nőt el kell csendesíteni. Nagyon élvezi, hogy kígyót-békát kiabálhat Patrickre. – A fényképek majd befogják a száját. Na és mi van a gyerekkel? Leah leült, és egyenesen Sandy szemébe nézett. – Patrick szereti Ashley Nicole-t, de van egy probléma. Nem ő az apja. Sandy megvonta a vállát, mintha mindennap hallana ilyesmit. – Hanem ki? – Patrick nem tudja. Valószínűleg Lance. A jelek szerint Lance és Trudy már jó ideje együtt vannak. Már a középiskolában elkezdődött a kapcsolatuk. – Honnan tudja Patrick, hogy nem ő az apa? – Amikor a gyerek tizennégy hónapos volt, megszúrta az ujját, így szerzett tőle vérmintát. A sajátjával együtt elküldte egy laboratóriumba, ahol DNS-teszteket végeznek. Gyanúja beigazolódott. Bizonyos, hogy nem ő a gyerek apja. A jelentés benne van az aktában. Sandynek járkálnia kellett egy kicsit, hogy rendbe tegye a gondolatait. Megállt az ablakban, és a Canal Streeten közlekedő kocsikat kezdte bámulni. A Patrick-féle kirakójáték újabb darabja került a helyére. Most ez a kérdés: Vajon mennyi ideig tervezte Patrick, hogy eltűnik a régi életéből? Rossz feleség, más apától származó gyerek, szörnyűséges baleset, holttest gyakorlatilag nincs, mesterien kigondolt lopás, fogd a pénzt, és fuss. A tervezés bámulatos. Minden tökéletesen működött, egészen mostanáig, persze.
– Akkor minek a botrány a válóper körül? – kérdezte, még mindig az utcára szegezve a tekintetét. – Ha nem akarja a gyereket, mi értelme van kiteregetni a szennyest? Sandy tudta a választ, de Leah-tól akarta hallani a magyarázatot. Hiszen ezáltal elárul valamit a mesteri tervről. – Csak Trudy ügyvédjének kell megmutatni a szemetet – mondta a nő. – Nézesse vele végig az aktát, mindent, ami csak benne van. Akkor majd örömmel veszik a megállapodási javaslatot. – Pénzre gondol? – Pontosan. – Mi lenne a megállapodás? – A nő nem kap semmit. – Mit kaphatna? – Az attól függ. Egy kisebb összegről lehet szó vagy egy óriási vagyonról. Sandy megfordult és rámeredt a nőre. – Nem tudok közreműködni egy ilyen megállapodás megkötésében, ha fogalmam sincs, mennyije van az ügyfelemnek. Valamikor kénytelenek lesznek beavatni engem. – Legyen türelemmel – felelte Leah, cseppet sem veszítve a nyugalmából. – Idővel majd többet fog tudni. – Patrick tényleg azt hiszi, hogy pénzzel meg tudja oldani ezt a helyzetet? – Az biztos, hogy megpróbálja. – Nem fog menni. – Van jobb ötlete? – Nincs.
– Sejtettem. Ez az egyetlen lehetőségünk. Sandy lecsillapodott, és nekidőlt a falnak. – Nagy segítségemre lenne, ha egy kicsivel többet mondanának el. – Megígérem, hogy majd mindent el fogunk mondani. De most először intézze el a válást. Trudynak le kell mondania minden követeléséről. – Az valószínűleg könnyű lesz. És roppant szórakoztató. – Intézze el, és a jövő héten majd megint csevegünk. Sandy megérezte, hogy most gyorsan távoznia kell. Leah felállt és a papírok között matatott. Sandy fogta az aktát, és beletette a táskájába. – Mennyi ideig lesz itt? – kérdezte. – Nem sokáig – felelete Leah, és átadott Sandynek egy borítékot. – Ez egy levél Patricknek. Mondja meg neki, hogy jól vagyok, utazgatok, és egyelőre nem láttam senkit a hátam mögött. Sandy átvette a borítékot, és megpróbált a nő szemébe nézni. Leah ideges volt, és látszott rajta, hogy nagyon szeretné, ha a férfi már elmenne. Sandy segíteni akart neki, vagy legalábbis felajánlani a segítségét, de tudta, bármit is mondana most, csak visszautasításra találna. Leah mosolyt erőltetve az arcára, így szólt: – Most már van munkája. Végezze el. A többi a mi gondunk. Miközben Stephano előadta a történetét Washingtonban, Benny Aricia és Guy letáborozott Biloxiban. Kibéreltek egy három hálószobás lakást a Back Bayen, és telefonokkal meg faxgépekkel szerelték fel.
Az volt az elmélet, hogy a nőnek előbb vagy utóbb fel kell bukkannia Biloxiban. Patrick fogságban van, és ami a belátható jövőt illeti, megjósolható, hogy mi történik vele. Nem fog kimozdulni Biloxiból. A nő kénytelen lesz idejönni. És ha idejön, elkapják. Aricia összeszedte a százezer dollárt az utolsó akcióra, és megfogadta magában, hogy ennél már egy centtel sem áldoz többet az ügyre. Már majdnem kétmilliót elköltött, kénytelen lesz abbahagyni a pénz égetését, amíg még van belőle valamennyi. A Northern Case Mutual és a Monarch-Sierra, a kétes vállalkozás másik két tagja, bedobta a törülközőt. Stephano elaltatja az FBI-t a meséivel, és közben Guy meg a többiek esetleg megtalálják a nőt. Kicsi az esélye, de nem teljesen lehetetlen. Osmar meg az emberei még mindig Rio utcáin ténferegtek, mindennap megnézték ugyanazokat a helyeket. Ha a nő visszatérne, észrevennék. Osmar sok embert használt, de hát ott nagyon olcsó a munkaerő. Visszatérésekor nagyon kellemetlen emlékek ébredtek Benny Ariciában. 1985-ben költözött erre a vidékre mint a Platt & Rockland Industries egyik igazgatója. Ez a mamutvállalat akkor már húsz éve küldözgette a világ különböző pontjaira, ha valahol éppen gyorsan meg kellett oldani egy problémát. A cég egyik nyereségesebb részlege, a New Coastal Shipyards, Pascagoulában működött, Biloxi és Mobile között. 1985-ben tizenkét milliárdos megrendelést kaptak a haditengerészettől négy Expedition Class tengeralattjáró építésére, és a cég vezetésében valaki úgy döntött, hogy Bennynek most már állandó otthonra van szüksége.
Benny New Jerseyben nevelkedett, Bostonban tanult, és akkoriban egy unalmas életre kényszerített társasági szépség férje volt. A férfi élete Mississippiben, a Mexikói-öböl partján borzalmas volt. Úgy érezte, kinevezése komolyan veszélyezteti álma megvalósítását, hogy a cég hierarchiájában a felsőbb régiókba kerülhessen. Miután két esztendőt eltöltöttek Biloxiban, a felesége elhagyta. A Platt & Rockland hatalmas vállalat volt, huszonegymilliárd dollárral a törzsrészvényekben, nyolcvanezer alkalmazottal harminchat alvállalatban százhárom országban. Foglalkozott irodabútorok gyártásával, fakitermeléssel, fogyasztási cikkek előállításával, biztosítással, olajfúrással, rézbányászattal, hajón bonyolított teherszállítással, és számos más vállalkozása mellett nukleáris tengeralattjárókat is épített. Decentralizált vállalatok hatalmas, szétterpeszkedő hálója volt valójában, ahol a bal kéz csak a legritkább esetben tudta, mit csinál a jobb. Ennek ellenére óriási nyereséggel működött. Benny a cég áramvonalasításáról álmodozott, arról, hogy eladja a szemetet, és virágzó vállalkozásokba fekteti a pénzt. Szégyentelenül ambiciózus és törekvő volt, és a felsőbb vezetésben működő igazgatók pontosan tudták, hogy az első ember akar lenni. Számára az élet Biloxiban kegyetlen tréfa volt; miután éveken keresztül mozgásban volt, a cégen belüli ellenségei a leállósávba kényszerítették. Utált alkudozni a kormányzat képviselőivel, utálta a Pentagon arrogáns bürokratáit. És gyűlölte, hogy csigalassúsággal halad a tengeralattjáró építése.
1988-ban kérelmezte az áthelyezését, de visszautasították. Egy évvel később az a hír járta, hogy a tengeralattjárók építésével kapcsolatban komoly túlköltekezés folyik. A munkálatok leálltak, kormányzati könyvvizsgálók érkeztek és „nagyfejűek” a Pentagonból. Benny lába alatt forró lett a talaj, és érezte, hogy közel a vég. A Platt & Rockland történetében igen gyakran volt példa túlköltekezésre és túlszámlázásra, amikor kormányzati szerveknek dolgoztak. Bevett szokás volt ez a cégnél, és ha fény derült rá, mindig azt a megoldást választották, hogy kirúgtak mindenkit, akinek bármi köze volt a problematikus ügyhöz, aztán pedig tárgyalásokba kezdtek az érintett féllel egy szerény összegű visszafizetésről. Benny elment egy helybéli ügyvédhez, Charles Boganhez, aki vezető üzlettárs volt az irodánál, ahol egy Patrick Lanigan nevű fiatal üzlettárs is dolgozott. Bogan egyik unokatestvére egy Mississippi állambeli szenátor volt. A férfi mohó, gátlástalan politikai fenevad volt, ő irányította a hadászati költségvetési albizottságot a szenátusban, és a fegyveres testületeknél nagyonnagyon szerették. Bogan mentora egy szövetségi bíró volt, így a kis ügyvédi iroda a politikai kapcsolatokat illetően jobb helyzetben nem is lehetett volna. Benny ezt pontosan tudta, hiszen alapos mérlegelés után választotta Bogant. A tisztességtelen gazdasági műveleteket tiltó törvény egyik paragrafusát a köznyelv a „vészjeltörvény”-ként emlegette. A Kongresszus azzal a céllal hozta, hogy felbátorítsa azokat, akiknek tudomásuk van arról, hogy
a kormányzat megbízásából végzett vállalkozásoknál túlszámlázás folyik, hozzák nyilvánosságra az információikat. Benny alaposan áttanulmányozta a törvényt, az egyik vállalati jogásszal egyes passzusait még értelmeztette is, mielőtt felkereste volna Bogant. Benny azt állította, hogy bizonyítani tudja: a Platt & Rocklandnél csalást követtek el. A tengeralattjárók építésénél körülbelül hatszázmillió dolláros túlszámlázás történt. Érezte, hogy hamarosan a nyakára kerül a hurok, és nem volt hajlandó vállalni a bűnbak szerepét. Tisztában volt vele, hogy lépésével elvágja magát, soha többé nem talál magának az eddigihez hasonló munkát. A Platt & Rockland elárasztja a szakmát az ő gaztetteiről, csalásairól szóló pletykákkal. Feketelistára kerül. A karrierje végét jelenti. Nagyon jól ismerte a játékszabályokat. A törvény értelmében a bejelentő a tizenöt százalékát megkaphatja annak az összegnek, amit a kormányzat visszaszerez a túlszámlázásban vétkes cégtől. Benny kezében voltak a dokumentumok, amelyek bizonyították a Platt & Rockland csalását. Bogan szakértelmére és politikai befolyására volt szüksége ahhoz, hogy begyűjtse a tizenöt százalékot. Bogan mérnököket és tanácsadókat fogadott fel, hogy átnézzék és értelmezzék a több ezer dokumentumot, amelyeket Aricia szállított nekik a New Coastal Shipyards iratszekrényeiből. A cég azt csinálta, amit mindig is: többszörös árat számított fel ugyanazért az anyagért, és meghamisította papírmunkát. Ez a gyakorlat olyan mélyen gyökerezett a Platt & Rocklandnél, hogy csak két igazgató tudott róla. Benny
azt állította, hogy egészen véletlenül fedezte fel a csalást. Az ügyvédek világos, meggyőző keresetet állítottak össze, és 1990 szeptemberében benyújtották a szövetségi bíróságon. Azt állították, hogy a Platt & Rockland hatszázmilliót dollárt söpört be a szándékosan elkövetett túlszámlázásoknak köszönhetően. A kereset benyújtásának napján Benny felmondott. A keresetet aprólékos gonddal készítették el, és Bogan nyomban munkához látott. Így tett az unokatestvére is. Már jóval a kereset benyújtása előtt alapos tájékoztatást kapott, és amint a beadvány megérkezett Washingtonba, nagy érdeklődéssel kezdte tanulmányozni. Bogan nem adta olcsón magát, ahogy a szenátor sem. Az ügyvédi díjat a szokásos egyharmadban állapították meg. Hatszázmillió dollár tizenöt százalékának az egyharmada. A szenátornak juttatott összeg nagyságáról csak nagyon keveseknek volt tudomása. Bogan elég mocskot szivárogtatott ki a helyi sajtónak ahhoz, hogy állandó nyomás nehezedjék a Platt & Rocklandre, és a szenátor is ugyanezt tette Washingtonban. A cég támadások kereszttüzébe került. Vagy tíz igazgatót kirúgtak a New Coastal Shipyardstól. Újabb elbocsátásokat ígértek. Mint mindig, a Platt & Rockland most is kemény tárgyalásokat folytatott az igazságügyi minisztériummal, ezúttal azonban nem ért el semmi eredményt. Egy év elteltével beleegyezett abba, hogy visszafizeti a hatszázmillió dollárt, és többé nem vétkezik. Mivel két tengeralattjáró már félig készen
volt, a Pentagon elfogadta, hogy ne bontsák fel a szerződést. Így a Platt & Rockland befejezhette azt, ami egy tizenkétmilliárdos vállalkozásnak indult, de akkoriban inkább közelebb volt a húszmilliárdhoz. Benny felkészült arra, hogy megkapja a pénzét. Bogan és a többi üzlettárs felkészült arra, hogy elköltse. Aztán Patrick eltűnt, és nem sokkal később a pénz is. 20 Pepper Scarboro vadászpuskája egy 12-es Remington volt, melyet tizenhat évesen vett egy lucedale-i zálogházban, túl fiatal lévén ahhoz, hogy egy fegyvereladási engedéllyel működő üzletben vásároljon. Kétszáz dollárt fizetett érte, és édesanyja, Neldene szerint féltve őrzött kincse volt. Sweeney és Tatum, a Greene megyei seriff találták meg egy agyonhasznált hálózsákkal és egy sátorral együtt, amikor egy héttel Patrick temetése után rutinszerű vizsgálatot tartottak a vadászkunyhóban. Trudy adott rá engedélyt, és ez most komoly problémát jelentett, ugyanis a nő nem volt tulajdonosa a vadászkunyhónak. Minden arra irányuló erőfeszítés, hogy a vadászpuskát, a hálózsákot és a sátrat bizonyítékként felhasználják Patrick tárgyalásán, heves ellenállásba ütközne, mivel házkutatási engedély nélkül jutottak hozzá. Azt az érvet hozhatnák fel, hogy a seriffek nem bizonyítékok után kutattak, hiszen akkor még nem volt szó bűntényről. Csak össze akarták szedni Patrick személyes holmiját, hogy átadják a családnak. Trudynak nem kellett a hálózsák meg a sátor. A leghatározottabban állította, hogy egyik sem Patrické. Még sohasem látta őket. Olcsó holmik voltak, nem olyanok, amilyeneket Patrick vásárolt. Ő különben sem
táborozott. Ott volt a vadászkunyhó, ahol alhatott. Sweeney fölcímkézte a tárgyakat, és mivel jobb helyet nem talált, a bizonyítékok tárolására szolgáló helyiségben helyezte el őket. Úgy tervezte, hogy vár egy-két évet, aztán a szokásos évi kiárusításon eladja őket. Hat héttel később azonban Neldene Crouch elsírta magát, amikor megmutatták neki Pepper táborozófelszerelését. A vadászpuskát másképpen kezelték. Az ágy alatt találták, a sátorral és a hálózsákkal együtt, abban a szobában, ahol Patrick aludt. Sweeney véleménye szerint valaki sietve betuszkolta őket az ágy alá. Nyomban feléledt a kíváncsisága a vadászpuska miatt. Mivel maga is lelkes vadász volt, tudta, hogy nincs olyan vadászember, aki, hacsak nem ment el az esze, egy elhagyatott kunyhóban tartaná a fegyverét, könnyű prédául a tolvajoknak. Ezen a vidéken semmi értékeset nem szokás a vadászkunyhóban hagyni. Még a helyszínen megvizsgálta a fegyvert, és észrevette, hogy a sorozatszámot eltüntették róla. A puskát tehát valamikor a gyártása óta egyszer ellopták. Megvitatták a kérdést Tatum seriffel, és arra jutottak, hogy legalábbis ujjlenyomat-vizsgálatot végeztetnek a fegyveren. Biztosak voltak benne, hogy nem lesz semmi eredménye, de mindketten tapasztalt és türelmes rendőrök voltak. Később, miután többször is mentességet ígértek neki, a zálogos elismerte, hogy ő adta el a vadászpuskát Peppernek. Sweeney és Ted Grimshaw, a Harrison megyei seriffiroda főnyomozója udvariasan bekopogtatott
Patrick ajtaján, de csak azután léptek be, hogy odabentről elhangzott: „Tessék!” Sweeney már korábban telefonált, hogy figyelmeztesse a látogatásukra, és elmondja jövetelük célját. Csak a szokásos, rutinszerű procedúráról van szó. Patricket még nem vették rendesen nyilvántartásba. Miközben fényképeket készítettek az arcáról, egy széken ült, póló és bokszeralsó volt rajta, haja rendezetlen, arckifejezése komor. Maga elé tartotta a nyilvántartási számokat, amelyeket a két férfi hozott. Miközben Grimshaw levette az ujjlenyomatait, Sweeney megpróbált beszédbe elegyedni vele. Patrick ragaszkodott hozzá, hogy odaálljon a kis asztalhoz, miközben Grimshaw elvégzi a dolgát. Sweeney feltett néhány kérdést Pepper Scarboróról, de Patrick gyorsan emlékeztette, hogy van ügyvédje, akinek minden kihallgatáson jelen kell lennie. Egyébként pedig nem kíván semmit mondani, ha ott van az ügyvédje, ha nincs. Köszönetet mondtak neki, és kimentek a szobából. Cutter és az ujjlenyomat-szakértő az FBI-tól a Laniganszobában várakozott. Amikor megtalálták Pepper vadászpuskáját, több mint tíz használható ujjlenyomat volt rajta. Grimshaw vette le őket, nyilvántartásba kerültek, és most ott hevertek az asztalon kiterítve. A puska egy polcon volt, a sátor, a hálózsák, a futócipő, a fényképek és a többi néhány tárgy mellett, amelyeket majd bizonyítékként kívánnak felhasználni Patrick ellen. Kávét iszogattak műanyag pohárból, és a horgászásról beszélgettek, miközben a szakértő nagyítón keresztül
összehasonlította a régi és az új ujjlenyomatokat. Nem tartott sokáig. – Jó néhány megegyezik – mondta a férfi, még munka közben. – A puskatus tele van Lanigan ujjlenyomataival. Jó hír, az biztos, állapították meg magukban. Na és most mi a következő lépés? Patrick ragaszkodott hozzá, hogy ezentúl egy másik szobában folytassa megbeszéléseit az ügyvédjével, és dr. Hayani gyorsan intézkedett. Patrick azt is kérte, hogy tolószékben szállítsák az első emeleti helyiségbe. Az egyik ápolónő eltolta az ajtaja előtt jámboran ücsörgő két rendőr előtt, majd Brent Myers különleges ügynök előtt, aztán a liften rövid utat tettek az első emeletre. Az egyik rendőr a nyomukba eredt. Ezt a helyiséget a kórház orvosai használták értekezletekre. Sandy már megrendelte a poloskabemérő szerkezetet, amit Patrick említett, de még néhány napot várniuk kell rá. – Sürgesd meg, kérlek – mondta Patrick. – Ugyan már, Patrick. Csak nem gondolod, hogy bepoloskázták ezt a szobát? Egy órával ezelőtt még senki sem tudta, hogy idejövünk. – Nem lehetünk elég óvatosak. – Patrick felállt a tolószékből, és sétálni kezdett a hosszú tárgyalóasztal körül. Már egyáltalán nem sántít, állapította meg magában Sandy. – Nézd, Patrick, meg kellene próbálnod kiengedni egy kicsit. Tudom, hogy jó ideig bujkáltál. Félelemben éltél, állandóan hátra kellett pillantgatnod, ezt én mind
nagyon jól tudom. De ennek az időnek már vége. Elkaptak. Lazíts! – Ezek még mindig odakint kószálnak szabadon. Engem elkaptak, de a pénz nincs meg. És a pénz jóval fontosabb. Ezt ne felejtsd el, Sandy. Nem nyugszanak, amíg meg nem kapják a pénzt. – Na és szerinted ki helyezhetett el itt poloskákat? A jó fiúk vagy a rossz fiúk? A zsaruk vagy a gazemberek? – Azok, akik egy vagyont költöttek arra, hogy megtalálják a pénzt. – Honnan tudod? Patrick megvonta a vállát. – Kik ezek az emberek? – kérdezte Sandy. Hosszú csönd állt be, hasonlatos ahhoz, amelyek a Leah-val való beszélgetést szakították meg, amikor a nő éppen témát akart váltani. – Ülj le – mondta Patrick. Az asztal két oldalán foglaltak helyet. Sandy elővette a vastag aktát, amit Leah-tól kapott négy órával korábban Trudyról. Patrick rögtön megismerte Eva írását. – Mikor találkoztál vele? – kérdezte izgatottan. – Ma reggel. Jól van, sokszor csókol, még senki sem követi, és megkért, hogy adjam ezt oda neked. – Az asztalon Patrick elé csúsztatta a borítékot, a férfi rögtön felkapta, feltépte és kihúzott belőle egy háromoldalas levelet. Lassan olvasni kezdte, tudomást sem véve ügyvédje jelenlétéről. Sandy lapozgatni kezdett az aktában, végül a nudista képeknél állt meg, amelyeken Trudy elnyúlik egy napozóágyon a medence mellett, és
a dzsigolója is ott heverészik a közelben. Sandy már alig várta, hogy megmutathassa ezeket a képeket a nő ügyvédjének Mobile-ban. Három óra múlva fog találkozni vele. Patrick elolvasta a levelet, gondosan összehajtogatta és visszatette a borítékba. – Van egy újabb levelem a számára – mondta. Az asztal túlsó felére pillantva észrevette a fényképeket. – Egészen jó munka, nem? – Bámulatos. Még sohasem láttam ennyire meggyőző bizonyítékot egy válóperben. – Sokat kellett dolgozni rajta. Már majdnem két éve házasok voltunk, amikor véletlenül összetalálkoztam az első férjével. Egy fogadáson történt New Orleansben, a Saints egyik meccse előtt. Ittunk egy kicsit, aztán a pasas mesélni kezdett Lance-ről. Ő az a kandúr ott a fényképeken. – Leah már elmondta. – Trudy akkor már terhes volt, így aztán nem mondtam neki semmit. A házasságunk szép lassan tönkrement, és abban reménykedtünk, hogy a gyerek majd mindent rendbe hoz. Trudynak fantasztikus képességei vannak, ha arról van szó, hogy be kell csapni valakit. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba, büszke apuka leszek meg minden, de egy évvel később elkezdtem gyűjtögetni a bizonyítékokat. Még nem tudtam pontosan, mikor lesz rájuk szükségem, de azt tisztán láttam, hogy a házasságunknak vége. Amikor csak lehetett, elutaztam a városból: üzleti útra, vadászni, víkendezni a barátokkal, minden alkalmat
megragadtam. A jelek szerint sohasem volt ellene kifogása. – Ma délután ötkor találkozom az ügyvédjével. – Jól van. Remekül fogsz szórakozni. Minden ügyvéd ilyesmiről álmodozik. Fenyegetőzz mindennel, ami csak az eszedbe jut, de ne gyere el megállapodás nélkül. Trudynak le kell mondania mindenről, Sandy. Semmit sem kap a vagyonomból. – Mikor beszélgetünk a vagyonodról? – Hamarosan. Megígérem. De most vannak fontosabb dolgok is. Sandy elővette a kötelező jellegű jegyzettömböt, és felkészült arra, hogy jegyzetelni kezdjen. – Hallgatlak – mondta. – Lance egy sötét figura. A Point Cadet környéki kocsmákban nőtt fel, még a középiskolát sem fejezte be, és három évet töltött rács mögött kábítószercsempészésért. Veszett fajzat. Barátai vannak az alvilágban. Ismer olyan embereket, akik pénzért bármit megtesznek. Van egy másik vastag akta is, az róla készült. Úgy látom, Leah nem adta oda neked. – Nem, csak ezt. – A következő alkalommal kérd el tőle. Ugyanazzal a magánnyomozóval egy éven keresztül gyűjtettem róla a mocskot. Lance kisstílű bűnöző, de veszélyes, mert vannak barátai. És Trudynak van pénze. Még nem költötte el az egészet. – És azt hiszed, hogy Lance ki akar nyíratni? – Valószínűleg erről van szó. Gondolj csak bele, Sandy. Ma Trudy az egyetlen ember, aki profitálna a halálomból. Ha engem eltesznek láb alól, megtarthatja a
pénzt, ami megmaradt, és nem kell amiatt aggódnia, hogy a biztosítótársaság ráteszi mindenére a kezét. Ismerem azt a nőt. Neki a pénz és az életstílus a mindene. – De hát hogyan tudná Lance... – El lehet intézni, Sandy. Hidd el nekem. El lehet intézni. Annak az embernek a magabiztos nyugalmával állította ezt, aki már követett el gyilkosságot, és megúszta. Sandy ereiben egy pillanatra meghűlt a vér. – Könnyedén el lehet intézni – ismételte meg Patrick harmadszor is; rámeredt Sandyre, a szeme körül a ráncok összeszűkültek. – Oké, értem. És akkor mi lenne az én dolgom? Üljek én is oda az ajtód elé a rendőrökkel? – Neked kell kitalálni a körítést, Sandy. – Hallgatlak. – Először is: közöld Trudy ügyvédjével, hogy az irodádba névtelen bejelentés érkezett, miszerint Lance bérgyilkost keres a piacon. A mai megbeszélésetek végén mondd meg neki. Akkorra a fickó már annyira meg lesz roggyanva, hogy bármit elhisz neked. Mondd el neki, hogy úgy tervezed, találkozol a rendőrökkel, és beszámolsz nekik. Egész biztos, hogy azonnal felhívja az ügyfelét, aki hevesen tagad mindent. De a szavahihetősége ezentúl kétséges lesz a számára. Trudy azonnal visszavonulót fúj, amint megtudja, hogy valaki gyanítja, Lance-szel ilyen gondolatokat forgatnak a fejükben. Aztán beszélj a seriffel meg a szövetségiekkel, és add elő ugyanazt a történetet. Mondd el nekik, hogy miért aggódsz a biztonságom
miatt. Ragaszkodj hozzá, hogy beszélgessenek el Trudyval meg Lance-szel a híresztelésekről. Nagyon jól ismerem azt a nőt, Sandy. Hajlandó feláldozni Lance-et a pénzért, de akkor nem, ha esetleg őt is elkaphatják. Ha a rendőrök gyanakodni kezdenek, Trudy meghátrál. – Ezt alaposan átgondoltad. Van még valami más? – Igen. Az utolsó feladatod az, hogy kiszivárogtasd a sajtónak. Találnod kell egy újságírót, akiben... – Ez nem lesz nehéz. – Akiben megbízol. – Így már nehezebb. – Nem igazán. Olvasgatom az újságokat, és van egy-két nevem a számodra. Ellenőrizd le őket. Találj valakit, aki szimpatikus. Mondd el neki, persze nem hivatalosan, hogy jelentesse meg a pletykát, és viszonzásképpen tőled megtudhatja, mi is történik valójában. Ezek a pasik így dolgoznak. Mondd el neki, hogy a seriff nyomozást folytat egy bejelentés ügyében, miszerint a feleségem egy bérgyilkos szolgálatait kívánja igénybe venni, hogy megtarthassa a pénzt. Falni fogja. Még csak le sem kell ellenőriznie a hírt. A fenébe is, állandóan közölnek pletykákat. Sandy befejezte a jegyzetelést, és magában elismerően nyugtázta ügyfele alapos előkészületeit. Becsukta az aktát, és a tollával megkopogtatta. – Mennyi ilyen anyagod van még? – Mocsok? – Aha. – Lehet vagy húsz kiló. Az eltűnésem óta el van zárva egy raktárban Mobile-ban. – Mi van még?
– Még több mocsok. – Kiről? – Az egykori üzlettársaimról. És másokról is. Majd később megbeszéljük. – Mikor? – Nemsokára, Sandy. Trudy ügyvédje, J. Murray Riddleton joviális, vastag nyakú, hatvan körüli férfi volt, aki elsősorban kétfajta ügyre specializálódott: nagyszabású, ocsmány válóperekkel foglalkozott, és a kormányzat átverését szolgáló pénzügyi tanácsokkal látta el ügyfeleit. Az ellentétek embere volt: sikeres, de rosszul öltözött, okos, de jelentéktelen külsejű, mosolygós, de rosszindulatú, szép beszédű, de éles nyelvű. Hatalmas irodája Mobile belvárosában volt, amely aktualitásukat vesztett aktákkal és idejétmúlt jogi könyvekkel volt teli. Udvariasan üdvözölte Sandyt, az egyik szék felé intett, és itallal kínálta. Hiszen végül is már néhány perccel elmúlt öt óra. Sandy visszautasította a kínálást, és J. Murray sem ivott semmit. – Na, hogy van a mi fiunk? – kérdezte, kivillantva fogsorát. – Kire gondol? – Ugyan már. Patrickre, a mi fiunkra. Megvan már a pénz? – Nem tudtam, hogy keressük. J. Murray ezt roppant mulatságosnak találta, és néhány pillanatig harsányan nevetett. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy tökéletesen ura a helyzetnek. Minden adu az ő kezében van.
– Tegnap este láttam az ügyfelét a tévében – mondta Sandy. – Mi is a címe annak a primitív műsornak? – „Közelebbről”. Az asszony csodálatos volt, nem? És az a kislány, olyan mint egy porcelánbaba. Szerencsétlen emberek. – Az ügyfelem azt kéri az ön ügyfelétől, hogy a továbbiakban ne nyilatkozzon a házasságukról és a válásukról. – Az ügyfele megcsókolhatja az ügyfelem fenekét. Maga pedig az enyémet. – Én inkább kihagyom, és az ügyfelem is. – Nézze, fiam, én a nyilvánosság, a sajtószabadság rettenthetetlen szószólója vagyok. Mondj, amit akarsz. Nyomtass ki, amit akarsz. Az alkotmány biztosítja ezt a jogot. – Az ablak melletti polcon sorakozó, pókhálós könyvekre mutatott. – A kérést visszautasítjuk. Az ügyfelemnek joga van kiállni a nyilvánosság elé, amikor csak akar, és azt mond, amit csak akar. A maga ügyfele csúnyán megalázta, és ezért szegény asszonynak most nagyon bizonytalan a jövője. – Rendben van. Csak szerettem volna tisztázni a helyzetet. – Most már elég tiszta? – Igen. Nos, valójában semmi gondunk sincs azzal, hogy az ügyfele el kíván válni, és a gyerek is nála maradhat. – Ó, köszi szépen. Maguk aztán igazán nagylelkűek. – Sőt a láthatási joghoz sem ragaszkodik az ügyfelem. – Bölcs ember. Nehezen lehetne elhinni, hogy érdekli őt a gyerek, négy évig feléje sem nézett.
– Van itt egy másik ok is – mondta Sandy, miközben kinyitotta az aktát és előhúzta a DNS-tesztet. Átadott egy másolatot J. Murraynek, aki abbahagyta a mosolygást, és összehúzott szemmel tanulmányozni kezdte a papírokat. – Mi ez? – kérdezte gyanakodva. – Olvassa csak el – javasolta Sandy. J. Murray előkapta az olvasószemüvegét a zakója zsebéből, és ráillesztette meglehetősen nagy, kerek fejére. Kicsit távolabb tartotta magától az anyagot, és amikor a megfelelő távolságba került, lassan olvasni kezdte. Az első oldal után üres tekintettel felpillantott, és a második oldal végére addig erőteljesen feszülő vállai kissé megereszkedtek. – Szörnyű, nem? – tette fel a kérdést Sandy, miután J. Murray befejezte az olvasást. – Ne atyáskodjon itt nekem. Biztos vagyok benne, hogy van erre magyarázat. – Én meg biztos vagyok, hogy nincs. Az alabamai törvények értelmében a DNS-teszt perdöntő bizonyítéknak minősül. Nos, én nem vagyok a nyilvánosság, a sajtószabadság olyan rettenthetetlen szószólója, mint ön, de semmi kétségem afelől, hogy nagyon kellemetlen lenne az ügyfelének, ha ez nyilvánosságra kerülne. Képzelje csak el: eljátssza, hogy boldog házasságban él valakivel, s közben mástól van a gyerek. Nem hangzana valami jól az újságokban. – Hozzák nyilvánosságra – mondta J. Murray minden meggyőződés nélkül. – Engem nem érdekel. – Azért először inkább beszélje meg az ügyfelével.
– Még ha házasságtörést követett is el az ügyfelem, a maga embere továbbra is vele élt, bár már tudomása volt róla. Tehát elfogadta. A válóperben nem használhatja fel. – Felejtse el a válást. Felejtse el a gyereket is. – Ó, értem már. Zsarolni akarnak. Ha az asszony lemond minden követeléséről, a maga ügyfele csöndben marad. – Valami ilyesmiről van szó. – Az ügyfelének elment az esze, és magának is. – J. Murray arca elvörösödött, és egy pillanatra ökölbe szorította a kezét. Sandy hűvös nyugalommal lapozgatni kezdett az aktában, amíg meg nem találta a következő kis meglepetést J. Murraynek. Az asztalon a férfi elé csúsztatta a jelentést. – Ez mi? – tudakolta J. Murray. – Olvassa csak el. – Unom már az olvasást. – Rendben van. Ez egy magánnyomozó jelentése, aki egy évvel az ügyfelem eltűnése előtt megfigyelte az ön ügyfelét és a hölgy barátját. A legkülönbözőbb helyeken voltak együtt kettesben, de a leggyakrabban, legalább tizenhat alkalommal, az ügyfelem otthonában, bent a házban, feltételezéseink szerint az ágyban. – Nagy ügy. – Nézze csak meg ezeket – mondta Sandy, és a jelentésre hajított két színes fényképet; kettőt a nudista képek közül. J. Murray rájuk pillantott, aztán felkapta mindkettőt, hogy alaposabban megnézhesse őket. Sandy úgy döntött, hogy segítőkész lesz.
– A fényképek az ügyfelem otthonában, a medence mellett készültek, amikor ő éppen egy szemináriumon vett részt Dallasban. Felismer rajtuk valakit? J. Murraynek csak egy alig hallható röffentésre futotta az erejéből. – Van még jó néhány – tette hozzá Sandy készségesen, aztán elhallgatott, hogy megvárja, amíg J. Murray abbahagyja a szájtátást. – Van még három másik, szintén magánnyomozóktól származó jelentés. A jelek szerint ügyfelemben nagyon erősen élt a gyanú. Sandy szeme láttára J. Murray a krakéler ügyvédből tűnődő, jámbor lélekké változott. Ez a kaméleonszerű átváltozás gyakori az olyan ügyvédek körében, akik egyszer csak felfedezik, hogy elfogyott minden muníciójuk. A férfi mélyet sóhajtott, és megverten összehúzta magát a bőr forgószéken. – Sohasem mondanak el nekünk mindent, nem igaz? – kérdezte. A helyzet hirtelen megváltozott: mi kontra ők. Ügyvédek kontra ügyfelek. Ő és Sandy most már egy oldalán állnak, és mihez is kezdjenek most? Sandy azonban még nem volt kész az összeborulásra. – Mint említettem, én nem vagyok a nyilvánosság és a sajtószabadság olyan rettenthetetlen szószólója, mint ahogy állítása szerint ön, de úgy vélem, roppant kellemetlen lenne Trudynak, ha ezeket a képeket bemutatná a tévé. J. Murray csak legyintett, aztán az órájára pillantott. – Biztos, hogy nem kér egy italt? – Biztos. – Mennyije van az emberének?
– A legkomolyabban mondom, hogy még nem tudom. És ez most nem is fontos. Az számít, hogy mennyije marad, miután leülepedik a por, és ezt most az égvilágon senki sem tudja. – Az biztos, hogy a kilencvenmillió nagy része még megvan. – Ennél jóval többet követelnek tőle. Nem is beszélve a hosszú börtönbüntetés, illetve a halálos ítélet lehetőségéről. Ez a válóper, Mr. Riddleton, a legkevésbé aggasztja. – Akkor miért fenyegetnek bennünket? – Az ügyfelem azt akarja, hogy a nő fogja be a száját, váljon el, és mondjon le minden további követeléséről. Azt akarja, hogy ezt minél hamarabb intézzük el. – És ha nem? – J. Murray meglazította a nyakkendőjét, és még mélyebbre süppedt a székében. Hirtelen úgy érezte, már nagyon későre jár; ideje hazamenni. Egy hosszú pillanatig elgondolkozott, aztán így szólt: – Az asszony mindent elveszít. Ezzel tisztában van az ügyfele? A biztosítótársaság kinyírja. – Itt nincsenek nyertesek, Mr. Riddleton. – Beszélek vele. Sandy összeszedte a papírjait, és lassan elindult az ajtó felé. J. Murraynek ismét sikerült szomorú mosolyt erőltetnie az arcára, és miközben búcsúzásképpen kezet ráztak, Sandy, mintha már majdnem el is felejtette volna, megemlítette a névtelen bejelentést, ami a New Orleans-i irodájába érkezett. Lance állítólag bérgyilkost keres. Maga sem tudja, hogy elhiggye-e vagy sem, de úgy érzi, kötelessége tájékoztatni a seriffet és az FBI-t.
Röviden megbeszélték a kérdést, és Riddleton megígérte, hogy megemlíti az ügyfelének. 21 Dr. Hayani utoljára Patrick szobájába tért be. Sötétedett, már régen haza kellett volna mennie. Híres páciense bokszeralsóban ücsörgött a rögtönzött íróasztalnál, amit a szoba egyetlen üres sarkában helyeztek el. Egy kis asztal volt pusztán, amit Patrick az egyik ápolótól szerzett be. A tollakat és ceruzákat egy műanyag pohárban tartotta. Egy másik pohárban gombostűk, gemkapcsok, gumiszalagok kaptak helyet, amelyekhez mind az ápolónők jóvoltából jutott. Még három jegyzettömbje is volt. Patrick nagy munkában volt. Az egyik sarkot tekintélyes mennyiségű jogi dokumentumok foglalták el. Éppen az ellene benyújtott számtalan kereset egyikét tanulmányozta, amikor orvosa, aznap már harmadszor, benézett hozzá. – Isten hozta az irodámban – mondta Patrick. Valamivel a feje fölött ormótlan tévékészülék volt a falra erősítve. A szék háta alig néhány centire volt az ágy végétől. – Szép – állapította meg Hayani. A kórházakban gyorsabban terjednek a pletykák, mint az ügyvédi irodákban, és az elmúlt két nap alatt mindenfelé izgatott sugdolózást lehetett hallani a 312-es szobában berendezett új irodáról. – Remélem, orvosokkal nem pereskedik. – Soha. A tizenhárom év alatt, amíg ügyvédként dolgoztam, orvos ellen egyszer sem indítottam pert. És kórház ellen sem. – Miközben ezt mondta, felállt és Hayani felé fordult.
– Nem véletlenül volt szimpatikus nekem – felelte az orvos, miközben óvatosan megvizsgálta Patrick mellkasán az égési sérüléseket. – Hogy van? – érdeklődött, aznap immáron harmadszor. – Jól vagyok – ismételte Patrick, ki tudja, már hányadszor aznap. A kíváncsi ápolónők óránként legalább kétszer benéztek hozzá, hogy elvégezzék a több száz feladat valamelyikét, és persze hogy csivitelve megkérdezzék: „Hogy van a beteg?” – Jól vagyok – felelte Patrick minden alkalommal. – Aludt ma napközben? – tudakolta Hayani, miközben guggoló helyzetben vizsgálta Patrick bal combját. – Nem. Altató nélkül nehezen tudok aludni, és napközben nem szeretnék semmit sem bevenni – felelte Patrick. Igazság szerint az ápolók és ápolónők állandó felvonulása közben eleve lehetetlen lett volna aludni. Leült az ágy szélére, és komoly ábrázattal nézett az orvosra. – Mondhatok magának valamit? – kérdezte. Hayani abbahagyta a firkálást a kórházi fejlapra. – Természetesen. Patrick először balra, aztán jobbra pillantott, mintha attól tartana, hogy valaki hallgatózik. – Amikor ügyvéd voltam – kezdte halkan –, volt egy ügyfelem, egy bankár, akit sikkasztáson kaptak. Negyvennyolc éves volt, házas, három tizenéves gyereket nevelt; nagyszerű fickó volt, aki ostobaságot követett el. Az otthonában tartóztatták le, késő este, és bevitték a megyei börtönbe. A cellában, ahová belökték, utcai vagányok, kemény fekete srácok voltak összezsúfolva. Először a száját tömték be, hogy ne
tudjon üvölteni. Alaposan megverték, aztán olyan dolgokat csináltak vele, amit szerintem inkább nem is szeretne hallani, doki. Két órával azután, hogy a nappaliban ücsörgött a tévé előtt, félholt volt egy börtöncellában, öt kilométerre az otthonától. Patrick, miközben álla nekiütődött a mellkasának, az orrnyergét masszírozta. Dr. Hayani megérintette a vállát. – Nem hagyhatja, doki, hogy velem is ez történjen – mondta Patrick erőtlen hangon, elhomályosuló tekintettel. – Ne aggódjon, Patrick. – Ha csak rágondolok, már elfog a rettegés. Rémálmok gyötörnek. – A szavamat adom, Patrick. – Isten a tanúm rá, hogy az elég, amin már eddig keresztülmentem. – Megígérem, Patrick. A következő kihallgató egy Warren nevezetű, zömök kis ember volt, aki egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és vastag, sötét szemüvegen keresztül nézett a világba. Szeme láthatatlan volt. Bal kezében volt a cigaretta jobbjában a toll, más az egész emberen nem mozgott, csak az ajka. Egy szépen elrendezett papírhalmaz mögött ült összegörnyedve, és az asztal másik vége felé lődözte a kérdéseit, ahol Stephano egy gemkapoccsal játszadozott, az ügyvédje pedig egy hordozható számítógéppel kínlódott. – Mikor hozták létre a vállalkozást? – kérdezte Warren. – Miután New Yorkban elvesztettük Lanigan nyomát, visszahúzódtunk, figyeltünk és vártunk. Újra
ellenőriztük a régebbi nyomokat. Nem történt semmi. A nyomok gyorsan kihűltek, ezért berendezkedtünk arra, hogy hosszú hajsza lesz. Találkoztam Benny Ariciával, és hajlandó volt pénzelni a kutatást. A Monarch-Sierra és a Northern Case Mutual embereivel is találkoztam, többé-kevésbé áldásukat adták. A Northern Case Mutual éppen akkor fizetett ki két és fél millió dollárt az özvegynek. Nem kezdhettek pereskedésbe, hiszen nem volt perdöntő bizonyíték arra, hogy Lanigan életben van. Hajlandóak voltak félmillióval beszállni. A Monarch-Sierra bonyolultabb ügy volt, mert akkor ők még nem fizettek. Ez a társaság biztosította az ügyvédi irodát az alkalmazottak, illetve üzlettársak csalása és lopása ellen. Mivel Lanigan az ügyvédi irodától lopott, a Monarch-Sierra végül kénytelen volt fizetni, összesen négymillió dollárt. – De az ön ügyfele, Benny Aricia kapta meg ezt az összeget, igaz? – Igen. Először a teljes hatvanmillióra beperelte az ügyvédi irodát, de a cégnek persze jóval kisebb volt a vagyona. Beleegyeztek abba, hogy a biztosítótól kapott összeget átadják neki. Leültünk egy asztal köré, és megállapodást kötöttünk. A Monarch-Sierra hajlandó volt vita nélkül kifizetni a pénzt, amennyiben Mr. Aricia az összegből egymilliót Lanigan felkutatására fordít. Mr. Aricia beleegyezett, de csak akkor, ha a MonarchSierra is beszáll egymillióval a kutatás költségeibe. – Ez összesen két és fél millió dollár. – Igen, ez volt az eredeti megállapodás. – Na és az ügyvédi iroda?
– Úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt. Az igazság az, hogy nem volt pénzük. – És a vállalkozás finanszírozói fizettek? – Igen. A pénzt átutalták a cégem számlájára. – Most, miután a kutatás véget ért, mennyi pénz maradt? – Szinte semmi. – Mennyit költöttek? – Úgy nagyjából három és fél millió dollárt. Körülbelül egy évvel ezelőtt a pénz elfogyott. A biztosítók nemet mondtak. Mr. Aricia adott megint egy félmilliót, aztán háromszázezret. A mai napig egész pontosan összesen egymillió-kilencszázezret költött. Valójában kétmilliót, hiszen Benny végül vonakodva ugyan, de úgy döntött, hogy kezdjék el keresni a nőt. Az FBI ezt természetesen nem fogja megtudni. – És hogyan költötték el a pénzt? Stephano a jegyzeteibe nézett, de csak egy egészen rövidke pillanatra. – Majdnem egymillió ment el fizetésre, utazásra és más olyan kiadásokra, amelyek közvetlenül a kutatáshoz kapcsolódtak. Másfél millió a pénzjutalmakra. És egymilliót kapott a cégem. – Egymillió dollárt fizettek önnek? – kérdezte Warren. Izmai most sem mozogtak, csak a hangját emelte fel kissé. – Igen. Négy év alatt. – Mondjon valamit a pénzjutalmakról. – Ez az egész ügynek a lényege. – Hallgatjuk.
– Az volt az egyik első dolgunk, hogy pénzjutalmat tűztünk ki annak, aki bármiféle információval tud szolgálni Patrick Lanigan eltűnéséről. Maguk is tudtak erről, de azt hitték, hogy az ügyvédi iroda van a háttérben. Csöndben megkerestük Bogant, és rávettük, hogy jelentse be: pénzjutalom jár az információért. Ő így is tett, és először ötvenezret ígért. Úgy állapodtunk meg Bogannel, hogy titokban értesít bennünket, ha érkezik valami bejelentés. – Az FBI-t erről nem tájékoztatták. – Nem. Az FBI tudott a pénzjutalomról, és jóváhagyta. De a mi megállapodásunk Bogannel titokban maradt. Mi akartuk elsőként megkapni az információkat. Nem arról van szó, hogy nem bíztunk az FBI-ban, csak mi magunk akartuk elsőként megtalálni Lanigant meg a pénzt. – Ekkoriban hány ember dolgozott ezen az ügyön? – Valószínűleg vagy tíz. – És ön hol volt? – Itt. De hetente legalább egyszer elmentem Biloxiba. – Tudta az FBI, hogy ön mit csinál? – Nem. Tudomásom szerint az FBI csak a múlt héten tudta meg, hogy közünk van az ügyhöz. Két-három hónapig nem hallottunk semmit, az is lehet, hogy négy hónapig. Hetvenötezerre emeltük a pénzjutalom összegét, aztán százra. Bogant állandóan bombázták a helybéli őrültek, és ő mindent szépen átadott az FBInak. Aztán ‘92 augusztusában felhívta őt egy New Orleans-i ügyvéd. Azt állította, hogy van egy ügyfele, aki tud valamit Lanigan eltűnéséről. Nem tűnt
szélhámosnak, ezért elmentünk New Orleansbe, hogy találkozzunk vele. – Mi a neve? – Raul Lauziere, és a Loyola Streeten van az irodája. – Találkozott vele? – Igen. – És még ki az ön cégétől? Stephano az ügyvédjére pillantott. – Ebben a szakmában nagyon fontos a diszkréció. Nem szívesen említeném meg a munkatársaim nevét. – Nem kötelezhető a válaszra – jelentette ki az ügyvéd jó hangosan. – Rendben van. Folytassa. – Lauziere komoly, etikus és szavahihető ügyvédnek tűnt. És nagyon felkészült volt. Láthatólag mindent tudott Patrick meg a pénz eltűnéséről. Volt egy aktája a sajtóban megjelent anyagokból. Átadott nekünk egy négyoldalas, kettes sortávolsággal gépelt beszámolót arról, amit az ügyfele tudott. – Számoljon be részletesen. Majd később elolvasom. – Hogyne – felelte Stephano, és emlékezetből felmondta a tartalmat: – Az ügyfele egy Erin nevű fiatal nő volt, orvostanhallgató a Tulane-on. Nemrégen vált el, anyagi gondokkal küszködött stb., és hogy meg tudjon élni valahogy, egy üzletközpont nagy könyvesboltjában dolgozott esti műszakban. Valamikor ‘92 januárjában felfigyelt egy vevőre, aki az úti- és nyelvkönyvek körül őgyelgett. Jól megtermett, öltönyös férfi volt, ápolt, őszes szakállal, és kissé idegesnek tűnt. Már majdnem kilenc óra volt, és az üzlet gyakorlatilag üres volt. Az illető végül kiválasztott egy nyelvkönyvet tizenkét
hangszalaggal, munkafüzettel meg az egyebekkel; egy kis takaros dobozban volt az egész. Elindult a kassza felé, ahol Erin dolgozott, amikor egy másik férfi lépett be az üzletbe. Az első férfi nyomban visszahúzódott a könyvállványok közé, és visszatette a dobozt a polcra. Aztán megjelent a másik oldalon, és megpróbált elslisszolni a másik férfi mellett, akit nyilvánvalóan ismert, de nem akart beszélni vele. De nem volt szerencséje. A másik férfi felpillantott, és így szólt: „Patrick, de régen találkoztunk.” Röviden elbeszélgettek, a jogászi karrierjükről társalogtak. Erin a kassza körül tett-vett, és figyelte, mit beszélnek, mert nem volt más dolga. A jelek szerint fúrta az oldalát a kíváncsiság, és nagyon fülelt. A Patrick nevű férfi már nagyon szeretett volna elmenni, és a megfelelő pillanatban elköszönt és távozott. Három nappal később, nagyjából ugyanabban az időben visszajött. Erin most nem a pénztárban volt, hanem könyveket rakodott. Látta, hogy a férfi bejön az üzletbe, felismerte, emlékezett rá, hogy Patricknek hívják, és figyelte, mit csinál. A férfi jól megnézte, hogy ki van a pénztárban, és amikor látta, hogy egy másik nő, sétálgatni kezdett a boltban, és végül az úti- és nyelvkönyveknél állt meg. Kivette ugyanazt a kis dobozt, odavitte a kasszához, készpénzzel fizetett, aztán gyorsan kiment az üzletből. Erin minden lépését figyelte. Patrick nem látta őt, vagy ha igen, nem ismerte fel. – Na és milyen nyelv volt az? – Ez volt természetesen a nagy kérdés. Három héttel később Erin meglátta az újságban, hogy Patrick Lanigan meghalt egy borzalmas
autóbalesetben, és felismerte a fényképét. Aztán hat héttel később megjelentek a hírek az ellopott pénzről, ugyanaz a fénykép megint ott volt az újságokban, és Erin ismét látta. – Vannak abban a könyvesboltban biztonsági kamerák? – Nincsenek. Ellenőriztük. – Milyen nyelv lehetett? – Lauziere nem volt hajlandó elmondani. Legalábbis eleinte. Százezer dollárt ajánlottunk annak, aki megbízható információval szolgál Lanigan hollétéről. Lauziere meg az ügyfele természetesen az egész összeget akarták azért, hogy elárulják, milyen nyelvkönyveket vett Lanigan. Három napon keresztül folyt a tárgyalás. Az ügyvéd tántoríthatatlan volt. Megengedte, hogy kihallgassuk Erint. Hat órát töltöttünk vele, és a története minden lehetséges szempontból tökéletesen stimmelt. Belementünk, hogy kifizessük a száz lepedőt. – Brazil portugál? – Igen. Hirtelen nagyon kicsire zsugorodott a világ. Mint minden ügyvéddel, sajnos J. Murray Riddletonnal is sokszor előfordult már ez. A bombabiztosnak tűnő ügyről hirtelen kiderül, hogy súlyos problémák vannak vele. Egy szemvillanásnyi idő alatt fordult a kocka. Csak a vicc kedvéért – és nem kis élvezettel – hagyta Trudyt, hadd füstölögjön, bosszankodjon, mielőtt belédöfi a tőrt. – Házasságtörés! – zihálta a nő egy puritán szűz álszent képmutatásával. Még Lance is eljátszotta, hogy meg van botránkozva. Trudy felé nyúlt, és megfogta a kezét.
– Tudom, tudom – mondta J. Murray, aki nagy örömmel ment bele a játékba. – Minden válóperben előfordul ilyesmi. Eldurvul a harc. – Megölöm – hörögte Lance. – Erről majd később beszélgetünk – mondta J. Murray. – Kivel? – tette fel Trudy a kérdést. – Ezzel az úriemberrel, Lance-szel. Azt állítják, hogy maguk ketten a házasság előtt, közben és utána is együtt voltak, illetve vannak. Sőt mi több, azt mondják, hogy egészen a középiskoláig visszanyúlik a kapcsolatuk. „Valójában az általános iskoláig”, gondolta Trudy. – Ez egy idióta – jegyezte meg Lance minden meggyőződés nélkül. Trudy egyetértően bólintott. Nevetséges! – Mit mond, milyen bizonyítékai vannak? – kérdezte idegesen. – Tagadja a házasságtörést? – tudakolta J. Murray, hogy még nagyobb legyen a pofára esés. – A leghatározottabban – vakkantotta Trudy. – Természetesen – tette hozzá Lance. – Annak az embernek egy szava sem igaz. J. Murray belenyúlt egy mély fiókba, és előhúzta a Sandytől kapott egyik jelentést. – A jelek szerint Patrick szinte egész házasságuk idején gyanakodott. Magánnyomozókat bérelt föl, hogy szaglásszanak. Itt egy jelentést. Lance és Trudy egy pillanatra egymásra néztek, aztán rájöttek, hogy rajtakapták őket. Hirtelen nehéznek tűnt tagadni egy olyan kapcsolat létezését, amely immáron húszéves volt. De ugyanabban a pillanatban mindketten
öntelt magabiztosságot kezdtek sugározni magukból. Na és akkor mi van? Nagy ügy. – Összefoglalom – mondta J. Murray, aztán gyorsan végigment a dátumokon, időpontokon, helyszíneken. Nem szégyellték, amit tettek, de kellemetlen érzés volt tudni, hogy valaki mindenről ilyen pontos nyilvántartást vezetett. – Még mindig tagadják? – érdeklődött J. Murray, amikor a jelentés végére ért. – Ezt bárki írhatta – jegyezte meg Lance. Trudy nem szólt semmit. J. Murray előhúzott egy másik jelentést, ez a Patrick eltűnését megelőző hét hónap eseményeit összegezte. Dátumok, időpontok, helyszínek. Patrick elutazott – Lance beköltözött. Minden egyes alkalommal. – Ezek a magánnyomozók tanúskodhatnak a bíróságon? – kérdezte Lance, amikor J. Murray befejezte. – Nem megyünk bíróságra – közölte vele J. Murray. – Miért nem? – hangzott Trudy kérdése. – Ezek miatt – válaszolta J. Murray, és az asztalon az ügyfele elé tolta a fényképeket. Trudy felkapta az egyiket, és amikor megpillantotta magát a medence mellett heverve, anyaszült meztelenül a lovagja társaságában, zihálva kezdte szedni a levegőt. Lance is megdöbbent, de azért apró vigyor jelent meg a szája sarkában. Tulajdonképpen tetszettek neki a fényképek. Szó nélkül adogatták egymásnak a képeket. J. Murray kiélvezte a pillanatot, aztán így szólt: – Maguk túl könnyelműek voltak. – Ne tartson előadást – indítványozta Lance.
Ahogy az várható volt, Trudy sírni kezdte. Szemét elfutották a könnyek, ajka remegett, orra hosszúra nyúlt, és már zokogott is. J. Murray már több ezerszer látta ezt. Mindig sírnak; nem azért, amit tettek, hanem azért, mert fizetniük kell a bűneikért. – Nem kapja meg a lányomat – mondta Trudy mérgesen, a könnyein keresztül. Vesztett, és a két férfi hagyta, hadd dühöngjön egy kicsit. Lance, aki mindig feltalálta magát, megsimogatta és vigasztalni próbálta. – Elnézést kérek – mondta végül Trudy, a könnyeit törülgetve. – Nyugodjon meg – mondta J. Murray az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül. – Nem akarja a gyereket. – Miért nem? – kérdezte Trudy, és a könnycsatornák azonnal elzáródtak. – Mert nem ő az apja. Hunyorogva törték a fejüket, hogy összerakják a kockákat. J. Murray egy újabb jelentés után nyúlt. – Amikor a gyerek tizennégy hónapos volt, Lanigan vérmintát vett tőle, és DNS-tesztet csináltatott. Bizonyos, hogy nem ő az apa. – De akkor ki lehet... – akarta Lance megkérdezni, de nem sikerült befejeznie a gondolatot. – Attól függ, ki volt még ott a közelben – mondta J. Murray segítőkészen. – Senki sem volt ott a közelben – gúnyolódott Trudy mérgesen. – Csak én – jelentkezett Lance önként, és aztán lassan lehunyta a szemét. Az apaság súlya mázsás teherként
nehezedett rá. Lance utálta a gyerekeket. Ashley Nicolet elviselte, de csak azért, mert Trudyhoz tartozott. – Gratulálok – mondta J. Murray. Benyúlt a fiókba, előhúzott egy olcsó szivart, és odadobta Lance-nek. – Kislány lett – mondta és hatalmasat nevetett. Trudy dühöngött, Lance pedig a szivarral játszadozott. Amikor J. Murray befejezte önmaga szórakoztatását, Trudy megkérdezte: – És akkor most mi lesz? – Roppant egyszerű a helyzet. Maga lemond minden követeléséről, ami a férje vagyonát illeti, bármekkora is legyen az, ő meg belemegy a válásba. A gyerek marad, mindent megkap, amit akar. – Mekkora a vagyona? – tette fel a kérdést Trudy. – Az ügyvédje még nem tudja. Lehet, hogy sohasem fogjuk megtudni. Az az ember a siralomházba tart, és könnyen elfordulhat, hogy a pénz az idők végezetéig nem kerül elő. – De én mindent el fogok veszíteni – mondta Trudy. – Nézze meg, mit csinált velem. Két és fél milliót kaptam, amikor meghalt, most meg tönkre akar tenni a biztosítótársaság. – Rengeteg pénzt érdemel – kotyogott közbe Lance, pont a megfelelő időben. – Nem perelhetjük be csalásért, vagy azért, mert lelki sérüléseket okozott nekem vagy valami hasonlóért? – kérdezte könyörögve. – Nem. Nézze, nagyon egyszerű a helyzet. Szépen elválnak, a gyerek a magáé, és Patrick megtartja a pénzt, bármennyi is van neki. És csöndben maradunk. Különben kiszivárogtatja a sajtónak. – J. Murray
rákoppintott a jelentésekre meg a fényképekre, miközben ezt mondta. – És magát csúnyán megalázzák. Kiállt a nyilvánosság elé a családi szennyessel, és Lanigan örömmel viszonozná ezt a szívességet. – Hol kell aláírnom? – kérdezte Trudy. J. Murray vodkát töltött mindannyiuknak, aztán hamarosan újabb kör következett. Végül szóba hozta azokat az ostoba mendemondákat, hogy Lance bérgyilkost keres. A tagadás gyors volt és indulatos. J. Murray megvallotta, hogy ő maga sem hisz egy szót sem a híresztelésekből. Annyi pletyka kering mostanában a Mexikói-öböl partvidékén. 22 Reggel nyolctól figyelték Sandy McDermottot, amikor eljött New Orleansből, és ráhajtott a forgalmas 10-es útra. A Pontchartrain-tóig követték, aztán rádión jelentették, hogy úton van Biloxi felé. Könnyű volt követni. Lehallgatni azonban – az már egy másik ügy. Guy beszerezte a poloskákat Sandy irodájába, otthoni telefonjaira, még az autójába is, azonban még nem született meg a döntés, hogy el is helyezik őket. Nagy volt a kockázat. Aricia különösképpen sokat aggodalmaskodott. Arról győzködte Stephanót és Guyt, hogy Sandy esetleg számíthat telefonjai lehallgatására, és haszontalan, sőt káros pletykákat továbbít nekik. Ügyfele már ékesen bizonyította, hogy mindenre kiterjed a figyelme. És a három férfi folytatta a vitát. Sandy nem nézett állandóan a háta mögé. És arra sem figyelt különösebben, hogy mi történik előtte. Egyszerűen csak vezetett, haladt előre, igyekezett nem
beleütközni más autókba, és gondolatai, mint általában, kilométerekkel messzebb jártak. Stratégiai szempontból nézve Lanigan ügye egészen jól állt. A Monarch-Sierra, az ügyvédi iroda és Aricia által benyújtott polgárjogi keresetek már bekerültek a tárgyalásra kitűzött ügyek zsúfolt jegyzékébe. Sandy hivatalos reagálása csak egy hónap múlva esedékes. A tárgyalás előtti meghallgatások majd vagy három hónap múlva kezdődnek, és egy évig eltartanak. A tárgyalásokra leghamarabb két év múlva kerülhet sor. Ugyanez vonatkozik Patrick keresetére, amit az FBI ellen nyújtott be: egy napon majd módosítják, és Stephanót meg a vállalkozás többi résztvevőjét jelölik meg alperesként. Csodálatos lenne ezt az ügyet tárgyalni, Sandynek azonban erős kétségei voltak afelől, hogy lesz rá lehetősége. A válóper tekintetében maximálisan urai voltak a helyzetnek. A gyilkosság vádja, amelyre minden kétséget kizáróan a legnagyobb figyelem irányul, már merőben más kérdés. Nyilvánvalóan ez Patrick legsúlyosabb problémája, és ebben az ügyben követik egymást az események a leggyorsabban. A törvény szerint az államnak a vádemeléstől számított kétszázhetven napon belül bíróság elé kell állítania Patricket, tehát az óra már ketyeg. Sandy úgy vélte, csekély az esélye annak, hogy Patricket a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján elítélik. Jelen pillanatban döntő fontosságú elemek hiányoznak: a kocsiban talált tetem
személyazonossága, halálának módja, és a bizonyosság, hogy Patrick ölte meg. A legjobb esetben is csak közvetett bizonyítékokról lehet beszélni. A közhangulat alapján megszülető ítélet azonban nagyon is valószínűnek tűnik. Biloxi száz kilométeres körzetében ma már mindenki ismeri az ügy legtöbb részletét, és nehéz lenne egy olyan írni-olvasni tudó embert találni, aki ne hinné, hogy Patrick meggyilkolt valakit, méghozzá azzal a céllal, hogy eljátssza a saját halálát, és ellopjon kilencvenmillió dollárt. Volt néhány csodálója is Patricknek, akik új névről, új életről és hatalmas pénzekről álmodoztak. De az ilyenek nem kerülnek be az esküdtszékbe. A kocsmai beszélgetések és a bírósági pletykák alapján úgy tűnik, hogy az emberek többsége bűnösnek tartja, és úgy gondolja, jó ideig a rács mögött a helye. Nagyon kevesen vélekednek úgy, hogy esetében indokolt lenne a halálbüntetés. Az a nemi erőszakot elkövetőknek és a rendőrgyilkosoknak jár. Jelen pillanatban azonban a legfontosabb: megóvni Patrick életét. A Lance-ről készült akta – amelyet Sandy előző este megkapott a bájos Leah-tól egy másik szállodai szobában – egy alapvetően nyugodt, de könnyen haragra gerjedő embert mutatott be, aki hajlamos az erőszakra. Szerette a fegyvereket, és egyszer vádat emelt ellene a szövetségi vádesküdtszék, mert orgazdaként kereskedett velük egy zálogházon keresztül. A vádat később elvetették. Amellett, hogy három évet ült kábítószer-csempészetért, egyszer hatvan napra ítélték, mert részt vett egy kocsmai verekedésben Gulfportban, de az ítélet végrehajtását felfüggesztették,
mivel a börtön túlzsúfolt volt. Ezenkívül még két ízben tartóztatták le: megint csak egy kocsmai verekedésért, illetve ittas vezetésért. Lance-et, ha rendesen kimosdatják, egészen szalonképessé lehet tenni. Magas, szikár, jóvágású férfi, és a hölgyek nagyon kedvelik. Tudja, hogyan kell öltözködni és szórakoztatóan csevegni egy koktél mellett. Azonban jelenléte a törvényes világban pusztán átmeneti. Szíve még mindig az utcához húzza, a csatornák közelébe, ahol uzsorásokkal, bukmékerekkel, orgazdákkal üzletelt, és nagy tekintélynek örvendő kábítószerárusokkal, a helyi bűnözés fehér galléros menőivel teng-leng. Ezek voltak a barátai, a fiúk a környékről. Patrick is megtalálta őket, és az aktában nem kevesebb, mint tizenkét életrajz szerepelt Lance haverjairól, akiknek kivétel nélkül mindnek volt priusza. Sandy eleinte szkeptikus volt Patrick paranoiáját illetően. De most már elhitte. Bár keveset tudott az alvilágról, munkája természetéből következően néha kapcsolatba került bűnözőkkel. Nagyon sokszor hallotta, hogy ötezer dollárért bárkit meg lehet öletni. Itt, a déli államokban talán még kevesebbért. Lance-nek egész biztosan jóval több pénze van, mint ötezer dollár. És csodálatos indítéka van arra, hogy meggyilkoltassa Patricket. A biztosítási szerződés, amely gazdaggá tette Trudyt, csak az öngyilkosságot zárja ki. Egy golyó a fejbe pont annyit ér, mint egy autóbaleset, szívroham vagy bármi más. A halott az halott. A Mexikói-öböl partvidéke nem Sandy pályája volt. Nem ismerte a seriffeket meg a helyetteseiket, a bírókat
meg a jogászi közösség többi tagját. Erős volt a gyanúja, hogy Patrick pontosan ezért választotta őt. Sweeney seriff fölöttébb barátságtalan volt. Nagyon sok dolga van, közölte, és egyébként is, az ügyvédekkel való megbeszéléseket időpocsékolásnak tartja. Ha már mindenképpen találkozniuk kell, fél tízkor lesz néhány perce. Sandy korábban érkezett, és töltött magának kávét. Rendőrök sürgölődtek mindenfelé. A börtön az épület hátsó részében volt. Sweeney odament hozzá, és bevezette spártai egyszerűséggel berendezett irodájába. Leselejtezett kormányzati bútorok álltak benne, a falon függő halovány fényképekről politikusok mosolyogtak. – Üljön le – mondta Sweeney egy rozoga székre mutatva, miközben helyet foglalt az íróasztala mögött. Sandy tette, amit mondtak neki. – Nincs ellene kifogása, ha szalagra veszem a beszélgetést? – tudakolta Sweeney, miközben már le is nyomta az íróasztal közepén álló nagyméretű magnó egyik gombját. – Mindent felveszek – tette hozzá. – Semmi akadálya – felelte Sandy, mintha lett volna más választása is. – Köszönöm, hogy tudott fogadni. – Kérem – válaszolta Sweeney. Még csak egy apró mosoly sem jelent meg a szája sarkában, és arckifejezésével csak azt jelezte, hogy máris rettenetesen untatja ez a beszélgetés. Cigarettára gyújtott, és gőzölgő kávét kortyolgatott egy műanyag pohárból. – Rögtön a tárgyra térek – mondta Sandy, mintha arra is lett volna lehetősége, hogy könnyed csevegésbe bocsátkozzon a seriffel. – Az irodámba bejelentés érkezett, miszerint könnyen lehet, hogy Patrick élete
veszélyben forog. – Sandy gyűlölt hazudni, de jelen körülmények között nem volt más választása. Ezt kívánta tőle az ügyfele. – Miért közölné azt valaki a maga irodájával, hogy az ügyfele veszélyben van? – kérdezte Sweeney. – Nyomozóim dolgoznak az ügyön. Sok embert ismernek. Szárnyra kapott valami híresztelés, és az egyik emberem lenyomozta. Így történik az ilyesmi. Sweeney arcán nem látszott hitetlenkedés, ahogy az sem, hogy elhinné, amit hall. Tűnődve dohányzott. Az elmúlt héten a legkülönbözőbb pletykákat hallotta Patrick Lanigan kalandjairól. Semmi másról sem beszéltek az emberek. A bérgyilkossal kapcsolatban is terjengtek pletykák. Sweeney úgy vélte, hogy az ő hálózata jobb, mint az ügyvédé, aki ráadásul New Orleans-i, de azért hagyta, hadd beszéljen. – Van gyanúsítottja? – Igen. A neve Lance Maxa. Biztos vagyok benne, hogy ismerik. – Igen, ismerjük. – Nem sokkal a temetés után átvette Patrick helyét Trudy mellett. – Van, aki azt mondja, hogy Patrick vette át Lance helyét – felelte Sweeney, és most először elmosolyodott. Sandy tényleg idegen pályán volt. A seriff többet tudott nála. – Akkor ezek szerint maga mindent tud Lance-ről és Trudyról – állapította meg Sandy kissé zavartan. – Így van. Mi itt errefelé alaposan odafigyelünk mindenre.
– Efelől semmi kétségem. Nos, Lance, ahogy ezt ön is tudja, sötét alak, és az embereim azt hallották, hogy bérgyilkost keres. – Mennyiért? – tudakolta Sweeney szkeptikusan. – Nem tudom. De van pénze és van indítéka. – Ezt már hallottam. – Rendben. Mit tervez, mit fog csinálni? – Milyen ügyben? – Abban az ügyben, hogy Patrick életben maradjon. Sweeney mély levegőt vett, és úgy döntött, visszafogja magát. Fortyogott benne az indulat. – A maga ügyfele egy katonai támaszpont kórházában van. A szobája ajtaja előtt rendőrök állnak, a folyosón FBI-ügynökök cirkálnak. Nem tudom, mit óhajt még ezenkívül. – Nézze, seriff, nem akarok beleszólni a munkájába. – Valóban? – Valóban. Megígérem. Kérem, próbálja megérteni, hogy az ügyfelem rettenetesen fél. Én most az ő megbízásából vagyok itt. Több mint négy éven keresztül üldözték, hajszolták, aztán elfogták. Olyan hangokat hall, amiket mi nem. Olyan árnyakat lát, amiket mi nem. Meg van győződve róla, hogy meg akarják ölni, és azt várja tőlem, hogy védjem meg. – Biztonságban van. – Egyelőre. Mi lenne, ha beszélne Lance-szel, elmondaná neki a pletykát, és jó alaposan megszorongatná? Ha tudja, hogy maga szemmel tartja, nem lehet olyan ostoba, hogy próbálkozzon. – Lance nagyon ostoba.
– Lehet, de Trudy nem az. Ha azt hiszi, hogy elkaphatják, ráparancsol Lance-re. – Állandóan parancsolgat neki. – Pontosan erről van szó. Trudy nem vállalná a kockázatot. Sweeney ismét cigarettára gyújtott, és az órájára pillantott. – Van még valami? – kérdezte. Hirtelen nagyon szeretett volna felállni és kimenni a szobából. Elvégre seriff, nem valami irodavezető, aki egész nap az íróasztal mögött terpeszkedik. – Csak egy apróság. És megint csak hadd mondjam el, hogy nem akarok beleavatkozni a dolgába. Patrick rettentően tiszteli magát. De... nos, úgy gondolja, hogy nagyobb biztonságban van ott, ahol most tartózkodik. – Micsoda meglepetés. – A börtön veszélyes lehet a számára. – Erre akkor kellett volna gondolnia, mielőtt megölte azt a szerencsétlent. Sandy ezt elengedte a füle mellett, és azt mondta: – A kórházban könnyebb gondoskodni a biztonságáról. – Volt már maga börtönben? – Nem. – Akkor ne oktasson ki engem arról, hogy mennyire nem biztonságos. Már jó ideje végzem a munkámat, világos? – Nem akarom kioktatni magát, seriff. – A fenéket nem. Még van öt perce. Akar mondani még valamit? – Nem. – Rendben.
Sweeney felpattant és kiment a szobából. Karl Huskey bíró úr késő délután érkezett meg a Keesler Légi Támaszpontra, és hosszú ideig tartott, amíg az ellenőrző pontokon keresztül eljutott a kórházig. Egy kábítószeres ügy egyhetes tárgyalása közepén volt, és ugyancsak fáradtnak érezte magát. Patrick felhívta telefonon, és megkérte, hogy nézzen be hozzá, ha van rá módja. Karl, aki maga is koporsóvivő volt a temetésen, a szertartás alatt Sandy McDermott mellett ült. Sandyvel ellentétben azonban ő csak nemrég lett Patrick barátja. Egy polgárjogi per kapcsán ismerkedtek meg, nem sokkal azután, hogy Patrick megérkezett Biloxiba. Összebarátkoztak, ahogy ez gyakorta előfordul olyan ügyvédekkel és bírókkal, akik minden héten találkoznak. Az ügyvédi kamara szokásos havi ebédjein jól elbeszélgettek a silány étel mellett, és egyszer egy karácsonyi partin túl sokat ittak. Évente kétszer együtt golfoztak. Az első három évben, amit Patrick Biloxiban töltött, inkább csak kellemes ismerősnek számítottak, nem voltak közeli barátok. De a Patrick eltűnését megelőző hónapokban bizalmasabb lett a kapcsolatuk. Most, visszanézve a múltba, könnyű volt észrevenni, milyen változásokon ment Patrick keresztül. De hát utólag mindig bölcsebb az ember. Patrick eltűnését követően azok, akik a legjobban ismerték, így Karl is, péntek délutánonként gyakorta összejöttek a Mary Mahoney’s étteremben, hogy egykét ital mellett megpróbálják összerakni a Patrick-féle kirakójáték darabjait.
Trudy rendesen megkapta tőlük a magáét, bár Karl úgy vélte, a nő könnyű célpont. A felszínen nem tűnt olyan rossznak a házasságuk. Az biztos, hogy Patrick senkinek nem panaszkodott róla, legalábbis a Mary Mahoney’s étteremben italozgatóknak nem. Trudy cselekedetei a temetés után – elsősorban a piros RollsRoyce gyors beszerzése és a szépfiú beköltöztetése – és arrogáns viselkedése, amit azután vett fel, hogy a biztosítótársaság kifizette, mindenkit ellene fordított, és ez lehetetlenné tette az objektivitást. Senki sem vett volna rá mérget, hogy tényleg megcsalta Patricket. Buster Gillespie, az egyik bírósági jegyző, aki rendszeres résztvevője volt a poharazgatásoknak, nem titkolta, hogy elragadónak találja a nőt. Trudy egyszer együtt dolgozott a feleségével valamiféle jótékonysági bál szervezésén, és Gillespie mindig szükségét érezte, hogy mondjon valami szépet róla. Nagyjából ő volt az egyetlen a társaságban. Trudyról könnyű volt beszélgetni, és könnyű volt kritizálni őt. A munka következtében rá nehezedő nyomás bizonyosan közrejátszott a döntésében. Azokban a napokban nagyon jól ment az ügyvédi irodának, és Patrick mindenképpen üzlettárs akart lenni. Rengeteget dolgozott, elvállalta a nehéz ügyeket, amelyekkel a munkatársai nem akartak foglalkozni. Még Ashley Nicole születése sem tartotta otthon. Három évvel azután, hogy munkába állt az ügyvédi irodánál, üzlettárs lett, de ezt gyakorlatilag csak a cégen belül tudták. Patrick egyszer megsúgta Karlnak, de ez tőle egyáltalán nem hangzott dicsekvésnek.
Fáradt volt, agyonhajszolt, de hát ugyanezt el lehetett mondani a legtöbb ügyvédről, aki belépett Karl tárgyalótermébe. A legkülönösebb változások a külsejét érintették. Száznyolcvan centi magas volt, és azt mondta, hogy sohasem volt sovány. Azt állította, hogy az egyetemi évek alatt rendszeresen kocogott, és volt olyan időszak, amikor megtett hetente hatvan kilométert. De hát mire van ideje egy elfoglalt ügyvédnek? Lassan testesedni kezdett, aztán az utolsó évben szörnyen elhízott. Láthatólag nem zavarták a tréfák és megjegyzések. Karl sokszor ugratta, de ő nem törődött a vonalaival. Egy hónappal az eltűnése előtt ebéd közben elmondta Karlnak, hogy száztizenöt kiló a súlya, és Trudy pokollá teszi emiatt az életét. A nő természetesen naponta két órát aerobicozott Jane Fondával, és olyan karcsú volt, akár egy fotómodell. Patrick azt mondta, hogy magas a vérnyomása, és megígérte, hogy fogyókúrázni fog. Karl lelkesen támogatta az ötletet. Később megtudta, hogy Patrick vérnyomása normális volt. A súlygyarapodás, aztán a hirtelen fogyás most már tökéletesen érthetőnek tűnt, ha jobban belegondolt az ember. Ahogy a szakáll is. 1990. november tájékán növesztette, azt mondta, tökéletesen illik egy szarvasvadászhoz. Mississippi államban az értelmiségiek, ügyvédek körében a szakáll nem számított szokatlannak. Patrick felhagyott a borotválkozással, és Trudy ezért is sokat zsörtölődött. Minél hosszabbra nőtt a szakálla, annál szürkébb lett. A barátai megszokták. Trudy nem.
A haját is megnövesztette egy kicsit: a feje tetején hosszabbra hagyta, oldalt pedig egészen a füle közepéig ért. Karl Jimmy Carter 1976-os frizurájának titulálta új hajviseletét. Patrick azt állította, hogy elköltözött a fodrásza, és nem talál senkit, akiben megbízna. Elegáns ruhákat viselt, és tekintélyes súlyát szépen hordozta; túl fiatal volt ahhoz, hogy elhagyja magát. Három hónappal azelőtt, hogy távozott volna Biloxiból, Patricknek sikerült meggyőznie az üzlettársakat, hogy az ügyvédi irodának szüksége van egy saját prospektusra. Szerény vállalkozás volt ugyan, ő mégis hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát. Tudott róla, hogy az ügyvédi iroda egyre közelebb került ahhoz, hogy megállapodás szülessen az Aricia-ügyben, és a pénz szinte tapintható közelségbe került. Az üzlettársakon öntelt magabiztosság kezdett elhatalmasodni. Egy nagyon komoly cégből hamarosan egy nagyon gazdag cég lesz, akkor meg miért ne ajándékozhatnák meg magukat egy szakszerűen elkészített prospektussal? De munkatársainak ez is csak alkalom volt arra, hogy tréfát űzzenek Patrickből. Mind az öt üzlettárs leült a profi fényképész elé, aztán egy teljes órát töltöttek el a csoportkép elkészítésével. Patrick ötezer példányt nyomatott a prospektusból, és elismerő szavakat kapott a többi üzlettárstól. Ott volt persze ő is a második oldalon, kövéren, szakállasan, bozontos hajjal; egy cseppet sem hasonlított arra a Patrickre, akit Brazíliában megtaláltak. Ezt a fényképet használta a sajtó, amikor jelentették a halálát. Ez volt a legfrissebb, és Patrick – micsoda
véletlen – küldött egy prospektust a helyi újságnak, hátha úgy dönt majd az ügyvédi iroda, hogy megjelentet hirdetéseket. A Mary Mahoney’s asztalánál összegyűlő férfiak jókat nevettek ezen. Elképzelték, ahogy Patrick megszervezi a fényképezkedést az ügyvédi iroda tárgyalójában. Látták maguk előtt Bogant, Vitranót, Rapleyt meg Havaracot, amint a legsötétkékebb öltönyükben, arcukon a legkomolyabb mosolyukkal feszítenek a fényképezőgép előtt. És mindeközben Patrick valójában a távozását készíti elő. Az eltűnését követő hónapokban a Mary Mahoney’sben összegyűlt férfiak gyakorta ittak Patrick egészségére, és sokszor eljátszották a „Vajon hol lehet most?” című játékot. Minden jót kívántak neki, és a töméntelen mennyiségű pénzre gondoltak. Telt-múlt az idő, és az eltűnése okozta megrázkódtatás enyhülni kezdett. Miután alaposan kivesézték az életét, a péntek esti összejövetelek megritkultak, aztán végleg abbamaradtak. A hónapokból évek lettek. Sohasem fogják megtalálni Patricket. Karl még most is nagyon nehezen tudta elhinni, hogy Patricket megtalálták. Azon töprengett, hogy gondolatban valaha is leszámolte Patrickkel. Túl sok volt a rejtély ahhoz, hogy az ember ne törje rajtuk a fejét. Egy kellemetlen nap a bíróságon, és Karl Patrickre gondolt, aki egy napsütötte tengerparton heverészik, regényt olvasgat, iszogat és nézi a lányokat. Egy újabb év fizetésemelés nélkül, és azon kezdett tűnődni, vajon mi lett a kilencvenmillióval. Amikor éppen meghallotta a legfrissebb pletykát a Bogan cég kínlódásáról, magában szemrehányást tett
Patricknek a súlyos károkért, amelyeket okozott. Az igazság az, hogy ilyen vagy olyan okból Karl minden áldott nap, naponta legalább egyszer gondolt Patrickre azóta, hogy az eltűnt. A folyosón nem voltak se betegek, se ápolónők. A két rendőr felállt. – Jó estét, bíró úr – szólalt meg az egyikük. Üdvözölte őket, és belépett az elsötétített szobába. 23 Patrick félmeztelenül ült az ágyán a redőnyökkel elsötétített szobában, és egy kvízműsort nézett a tévében. Mindössze egy halovány fényű asztali lámpa égett. – Ülj le – mondta Karlnak az ágy végére mutatva. Pont annyit várt, hogy Karl megnézhesse az égési sérüléseket a mellkasán, aztán gyorsan belebújt a pólójába. A takarót felhúzta a derekáig. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta. Lekapcsolta a tévét, és még sötétebb lett a szobában. – Nagyon csúnyák ezek az égési sebek, Patrick – állapította meg Karl, miközben helyet foglalt az ágy végén, a lehető legmesszebb Patricktől, jobb lábát a levegőben lógatva. Patrick felhúzta a térdét a mellkasához. Még a takaró alatt is fájdalmasan soványnak tűnt. – Ocsmány egy dolog volt – felelte, és szorosan átkulcsolta a térdét. – A doki azt mondja, szépen gyógyulnak a sebek. De itt kell maradnom egy darabig. – Nincs ezzel semmi gond, Patrick. Senki sem üvöltözik, hogy szállítsanak át a börtönbe.
– Még nem. De fogadni mernék, hogy a sajtó hamarosan rázendít. – Nyugi, Patrick. Én hozom a döntést. Úgy tűnt, Patrick megkönnyebbült. – Köszönöm, Karl. Tudod, hogy nem élném túl a fogházat. Te már láttad, milyen az. – Na és a Parchman? Az százszor rosszabb. Hosszú csönd volt a válasz, és Karl szívesen visszaszívta volna a szavait. Meggondolatlanság és kegyetlenség volt ezt mondani. – Ne haragudj – kérte. – Ostobaság volt. – Inkább megölöm magam, mint hogy a Parchmanbe kerüljek. – Megértelek. Beszéljünk valami kellemesebb témáról. – Nem tarthatod meg ezt az ügyet, ugye, Karl? – Nem. Természetesen nem. Kérnem kell, hogy vegyék el tőlem. – Mikor? – Nagyon hamar. – Ki fogja megkapni? – Trussel vagy Lanks – mondta Karl, és feszülten figyelte a barátját. Patrick nem tudott a szemébe nézni. Karl egy szemvillantásra várt, amit egy vigyor követ, aztán pedig kitör Patrickből a nevetés, és dicsekedve mesélni kezd a kalandjairól. „Gyerünk már, Patrick – mondta volna Karl a szíve szerint. – Hadd halljam. Mondd el az egész történetet.” De Patrick szemei valahová a távolba meredtek. Ez az ember nem ugyanaz a Patrick. Karl ennek ellenére úgy érezte, próbálkoznia kell. – Hol szerezted ezt az állat?
– Rióban vettem. – És az orrod? – Ugyanott, ugyanakkor. Tetszik? – Csinos. – Rióban minden sarkon van egy plasztikai sebész. – Ahogy hallom, tengerparti strandok is vannak. – Fantasztikus tengerparti strandok. – Megismerkedtél lányokkal? – Néhánnyal. A szex nem az a téma volt, amiről Patrick valaha is hosszan csevegett volna. Szívesen bámulta hosszan a csinos nőket, de – legalábbis Karl tudomása szerint – hűséges maradt Trudyhoz az egész házasságuk alatt. Egyszer egy vadászaton összevetették a feleségeikről szerzett tapasztalataikat. Patrick elismerte, hogy Trudyt boldoggá tenni igazi kihívást jelent a számára. A hosszú csöndben Karl rájött, hogy Patricknek egyáltalán nem sietős a dolga. Eltelt az első perc, aztán szép lassan a második. Karl szívesen, sőt boldogan jött el meglátogatni a barátját, de úgy érezte, van egy határ, hogy mennyi ideig tud ücsörögni egy sötét szobában, a falakra meredve. – Nézd, Patrick, nem én fogom vezetni a tárgyalásodat, tehát most nem mint a bíród vagyok itt. Én nem az ügyvéded vagyok, hanem a barátod. Nekem bármit elmondhatsz. Patrick a kis narancsleves dobozért nyúlt, amiből egy szívószál állt ki. – Nem akarsz inni valamit? – Nem.
Patrick ivott egy kicsit, aztán visszatette a dobozt az asztalra. – Romantikusnak tűnik ez az egész, nem? Az álom, hogy egyszerűen elsétálsz, eltűnsz az éjszakában, aztán amikor feljön a nap, egy másik ember vagy. Minden gondodat magad mögött hagyod: az állandó robotolást, a rossz házasság okozta fájdalmakat, a nyomást, hogy egyre gazdagabb és gazdagabb legyél. Neked is van ilyen álmod, nem, Karl? – Szerintem mindenkinek az életében eljön egyszer az az időszak, amikor ilyesmiről álmodozik. Mennyi ideig tervezgetted? – Sokáig. Erős volt a gyanúm, hogy a gyerek nem az enyém. Úgy döntöttem, hogy... – Tessék? – Jól hallottad, Karl. Nem én vagyok az apa. Trudy rendszeresen megcsalt. Szerettem a gyereket, amennyire csak tellett tőlem, de nyomorultul éreztem magam. Bizonyítékokat gyűjtöttem, és ígéretet tettem magamban, hogy egyszer kérdőre vonom Trudyt, de halogattam. Furcsa módon hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy szeretője van. Tervezgettem, hogy eltűnök, csak nem tudtam, hogyan. Elolvastam néhány nehezen beszerezhető könyvet arról, hogyan lehet személyazonosságot cserélni meg új papírokhoz jutni. Nem olyan bonyolult dolog. Csak gondolkozni kell és előrelátóan tervezni. – Szakállt növesztettél és felszedtél harminc kilót. – Aha. Meglepődtem, hogy mennyire másként nézek ki szakállal. Ez pont akkor volt, amikor üzlettárs lettem, és már teljesen kiégtem. Egy olyan nőt vettem feleségül,
aki hűtlen lett hozzám, egy olyan gyerekkel játszottam, aki nem az enyém, és olyan emberekkel dolgoztam, akiket ki nem állhattam. Valami bekattant nálam, Karl. Egyszer a 90-es úton autóztam, valami fontos megbeszélésre tartottam, de elakadt a forgalom. Kinéztem a Mexikói-öbölre. A horizonton csak egy alig mozgó, magányos vitorlást lehetett látni. Rettenetesen szerettem volna rajta lenni, hogy elvitorlázhassak valahová, ahol senki sem ismer. Ültem a kocsiban, néztem, ahogy a vitorlás szép lassan halad, és majd megőrültem, hogy beleugorhassak a vízbe és odaúszhassak. Elbőgtem magam, Karl. El tudod ezt képzelni? – Mindannyiunknak vannak ilyen napjai. – Aztán megráztam magam, és soha többé nem voltam ugyanaz az ember. Tudtam, hogy el fogok tűnni. – Mennyi ideig tartott? – Türelmesnek kellett lennem. A legtöbb embernek hirtelen sietős lesz, miután eldöntötte, hogy eltűnik, és ilyenkor követnek el hibákat. Nekem volt időm. Nem voltam leégve, nem menekültem a hitelezőim elől. Kétmillió dolláros életbiztosítást kötöttem, és ez három hónapig tartott. Tudtam, hogy nem lennék képes úgy itt hagyni Trudyt meg a kicsit, hogy ne gondoskodjak róluk. Elkezdtem hízni, úgy ettem, akár egy mániákus. Megváltoztattam a végrendeletemet. Meggyőztem Trudyt, hogy gondoskodjunk a sírhelyünkről meg a temetési szertartásról. És mindezt anélkül tettem, hogy gyanút ébresztettem volna. – A hamvasztás jó ötlet volt. – Kösz. Tudom ajánlani mindenkinek.
– Lehetetlenné teszi a halál okának, a személyazonosságnak és még néhány ehhez hasonló, fontos dolognak a megállapítását. – Erről inkább ne beszéljünk. – Elnézést. – Aztán hallottam Benny Ariciáról, meg arról, hogy a Pentagonnal meg a Platt & Rocklanddel hadakozik. Bogan a legnagyobb titokban kezelte az ügyet. Mélyebbre ástam, és megtudtam, hogy Vitrano, Rapley és Havarac is benne vannak a buliban. Az összes üzlettárs, csak én nem. Megváltoztak, Karl, mindannyian megváltoztak. Titkolózni, rejtélyeskedni kezdtek. Na, persze, én voltam az új fiú, de hát mégiscsak üzlettárs voltam. Egyhangúlag megszavazták, hogy üzlettárs legyek, két hónappal később meg hülyét csináltak belőlem, miközben Ariciával szövetkeztek. Egyik percről a másikra én lettem az, aki az üzleti utakat bonyolította, és ez mindenkinek tökéletesen megfelelt. Trudy könnyedén megszervezhette a légyottokat. Az üzlettársak gond nélkül találkozhattak Ariciával. Engem küldtek mindenhová, de én nem is bántam, hiszen már javában tervezgettem. Egyszer Fort Lauderdale-be küldtek három napra, ahol az előzetes tanúvallomások rögzítése folyt egy ügyben. Amíg ott voltam, találtam egy pasast Miamiban, aki tökéletes papírokat tudott csinálni. Letettem kétezer dollárt, és máris volt új jogosítványom, útlevelem, társadalombiztosítási kártyám. Az irántad való tiszteletből a Karl Hildebrand nevet választottam. – Meg vagyok hatva.
– Bostonban ráakadtam egy fickóra, aki gond nélkül bárkit el tud tüntetni. Ezer dollárért részt vettem egy tanfolyamon, ahol megtanulhattam, hogyan lehet eltűnni. Daytonban megkerestem egy megfigyelési szakértőt, aki bevezetett a poloskák, mikrofonok meg az ehhez hasonló mocskos kis szerkezetek világába. Türelmes voltam, Karl, végtelenül türelmes. A késői órákban az irodában maradtam, és mindent összeszedtem az Aricia-ügyről, amit csak tudtam. Feszülten figyeltem mindig, kifaggattam a titkárnőket, kotorásztam a szemétben. Aztán bepoloskáztam az irodákat, eleinte csak egy-kettőt, hogy megtanuljam a módját. Vitrano irodájába is tettem poloskát, és nem akartam hinni a fülemnek. Arra készültek, hogy kirúgnak a cégtől. El tudod ezt hinni, Karl? Tudták, hogy harmincmillió jár nekik az Aricia-ügyből, és négyfelé akarták elosztani. De nem egyenlő arányban. Bogan kapta volna a legtöbbet, közel tízmilliót, hiszen neki néhány washingtoni emberrel is kellett alkudoznia. A többiek ötmilliót vágtak volna zsebre, és a maradékot költötték volna a cégre. A tervek szerint én pedig az utcára kerültem volna. – Mikor volt ez? – Kilencvenegyben. December 14-én az igazságügyi minisztérium jóváhagyta Aricia követelését. Ez azt jelentette, hogy körülbelül kilencven napon belül megkapják a pénzt. Még a szenátor sem tudta felgyorsítani az eseményeket. – Mondj valamit a balesetről. Patrick mozgolódni kezdett, aztán lerúgta magáról a takarót, és kiszállt az ágyból.
– Kripli vagyok – mormogta, miközben megnyújtóztatta a hátát meg a lábait. Megállt a fürdőszobaajtó előtt, és Karlra nézett. – Vasárnap volt. – Február kilencedikén. – Úgy van. Február kilencedikén. A hétvégét a vadászkunyhómban töltöttem, és amint hajtottam hazafelé, baleset történt, meghaltam és a mennyországba jutottam. Karl feszülten figyelte, mosolynak jele sem volt az arcán. – Próbáld meg még egyszer – mondta. – Miért, Karl? – Morbid kíváncsiság bujkál bennem. – Ennyi lenne az egész? – Persze. Mesteri átverés volt ez, Patrick. Hogy csináltad? – Lehet, hogy kénytelen leszek kihagyni néhány részletet. – Efelől semmi kétségem nem volt. – Sétáljunk egyet. Unom már ezt a szobát. Kimentek a folyosóra, és Patrick közölte őreivel, hogy sétálnak egyet a bíró úrral. A rendőrök tisztes távolból követték őket. Az egyik ápolónő rájuk mosolygott, és megkérdezte, hozhat-e nekik valamit. Két cukormentes kólát, legyen olyan kedves, felelte Patrick udvariasan. Patrick céltudatosan haladt, és egy szót sem szólt addig, amíg el nem jutottak a folyosó végére, ahonnan a táblaüveg ablakokon keresztül a parkolóra lehetett látni. Leültek egy padra, arccal a folyosó felé, ahol a két rendőr, mintegy tizenöt méter távolságban, nekik háttal várakozott.
Patrick műtősnadrágot viselt, lábán bőrszandál volt, zokni nem. – Láttál fényképeket a baleset színhelyéről? – kérdezte nagyon halkan. – Igen. – Egy nappal korábban találtam meg. A vízmosás elég meredek, és úgy gondoltam, ez a tökéletes helyszín egy balesethez. Vasárnap este körülbelül tízig vártam, aztán eljöttem a vadászkunyhóból. Megálltam egy kis benzinkútnál az országút mellett. – A Verhall-féle benzinkútnál. – Úgy van. Teletöltöttem a tankot. – Tizenkét gallon, amiért tizennégy dollárt és huszonegy centet fizettél hitelkártyával. – Valószínűleg stimmel az összeg. Elbeszélgettem Mrs. Verhall-lal, aztán eljöttem. Nem volt nagy forgalom. Három kilométerrel arrébb ráfordultam egy földútra, megtettem másfél kilométert addig a helyig, amit korábban kiválasztottam. Megálltam, kinyitottam a csomagtartót, és hozzáláttam az öltözködéshez. Volt nálam egy felszerelés, amilyet általában mountainbikeosok használnak: bukósisak, könyökvédő, egyebek. Gyorsan fölhúztam ezeket a ruhámra, mindent, a bukósisakot kivéve, és visszamentem az országútra. Dél felé fordultam. Jött mögöttem egy kocsi. A második alkalommal szemből közeledett egy kocsi a távolból. Ennek ellenére nagyot fékeztem, és szép féknyomokat hagytam magam után. A harmadik alkalommal nem volt semmi forgalom. Feltettem a bukósisakot, mélyet
lélegeztem, és lekanyarodtam az útról. Borzasztóan félelmetes volt, Karl. Karl úgy sejtette, hogy ekkor a kocsiban volt még egy személy, élő vagy halott, de nem kérdezett rá. Legalábbis egyelőre nem. – Csak ötvennel mentem, amikor lekanyarodtam az útról, de amikor a levegőben úszol és repkednek melletted a fák, úgy érzed, mintha száznegyvennel repesztenél. Nekicsapódtam néhány kisebb fának. A szélvédő megrepedt. Jobbra-balra kormányoztam a kocsit, amit csak tudtam, elkerültem, de az autó bal oldalával nekiütődtem egy hatalmas fenyőfának. A légzsák kirobbant, és néhány másodpercre elvesztettem az eszméletemet. Olyan volt, mintha vízen himbálóznék, aztán hirtelen minden mozdulatlan lett. Kinyitottam a szememet, és éles fájdalmat éreztem a bal vállaltiban. Nem vérzett. A levegőben lógtam, és rájöttem, hogy a kocsi végül a jobb oldalán állt meg. Elkezdtem kimászni. Mire kivergődtem abból az átkozott autóból, már tudtam, nagy szerencsém volt. A vállam nem tört el, csak kificamodott. Körbejártam a kocsit, és csodálkozva megállapítottam, hogy milyen alaposan sikerült összeroncsolnom. A teteje pont a fejem fölött horpadt be. Még néhány centi, és nem hiszem, hogy ki tudtam volna jönni belőle. – Ez borzasztó kockázatosnak tűnik. Súlyosan megsérülhettél vagy akár meg is halhattál volna. Miért nem lökted be egyszerűen a kocsit a vízmosásba? – Nem lett volna jó. Arra kellett törekednem, hogy hitelesnek látsszon a baleset. A vízmosás nem volt elég meredek. Az ott egy sík vidék, Karl.
– Miért nem tettél egy téglát a gázpedálra, és ugrottál ki útközben? – A tégla nem ég el. Esetleg gyanakodni kezdtek volna, ha találnak egy téglát a kocsiban. Mindenre gondoltam, és végül arra jutottam, be tudom vezetni a kocsit a fák közé, aztán szépen elsétálok. Volt biztonsági övem, bukósisakom, légzsákom. Az ápolónő meghozta a kólát, és szeretett volna beszélgetni egy kicsit. Végül elment. – Hol tartottam? – kérdezte Patrick. – Azt hiszem, felgyújtani készültél a kocsit. – Úgy van. Egy pillanatig hallgatóztam. A bal hátsó kerék még pörgött, csak ezt lehetett hallani. Nem láttam az országutat, de semmi zajt nem hallottam abból az irányból. Az égvilágon semmit. A lehető legjobb helyen jöttem le az útról. A legközelebbi ház két kilométernyire volt. Biztos voltam benne, hogy senki sem hallotta a csattanásokat, de azért nagyon igyekeztem. Lerántottam magamról a sisakot meg a többi védőfelszerelést, és mindent behajítottam a kocsiba, aztán lerohantam a vízmosásba, oda, ahová elrejtettem a benzint. – Mikor? – Nagyon korán. Hajnalban. Volt négy kétgallonos műanyag kannám, és gyorsan felcipeltem őket a kocsihoz. Olyan sötét volt, akár egy egérlyukban, és nem használhattam zseblámpát, de az előkészületek közben kijelöltem magamnak egy ösvényt. Három kannát betettem az autóba, megálltam, füleltem. Semmi zaj az országút felől. Dolgozott bennem az adrenalin, és a torkomban dobogott a szívem. Az utolsó kanna tartalmával kívülről-belülről meglocsoltam a kocsit,
aztán ezt a kannát is behajítottam a többi után. Elmentem vagy tíz méterre a kocsitól, és meggyújtottam a cigarettát, ami a zsebemben volt. Eldobtam, még távolabb mentem, és bebújtam egy fa mögé. A cigaretta pont a kocsira esett, és a benzin felrobbant. Olyan volt a hangja, akár egy bombának. Abban a pillanatban az összes ablakból kicsapott a tűz. Felmásztam a vízmosás legmeredekebb oldalán, és körülbelül harminc méterre a kocsitól megtaláltam a megfelelő helyet. Végig akartam nézni, anélkül hogy elkapnának. Lobogott a tűz, nem is sejtettem, hogy ez ilyen hatalmas zajjal jár. Néhány bokor is lángra kapott, azt hittem, hogy erdőtüzet csináltam. Szerencsére pénteken esett, és a keményen zuhogó eső alaposan eláztatta a fákat meg a földet. – Kortyolt egyet az üdítőjéből. – Most jut eszembe, hogy nem is kérdeztelek a családodról. Ne haragudj, Karl. Hogy van Iris? – Iris remekül van. Majd később beszélgethetünk a családról. Most szeretném hallani a történetedet. – Persze. Hol tartottam? Nagyon szétszórt vagyok. Biztosan a kábítószer miatt. – Nézted, hogyan ég a kocsi. – Úgy van. Nagyon hevesen égett a tűz, és felrobbant a benzintank. Újabb bomba. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy megéghetek. A kocsi lángoló, apró darabjai repkedtek a levegőben, és nekicsapódtak a fáknak. Végül hallottam valamit az út felől. Emberi hangokat. Kiabáltak. Nem láttam senkit, de hallottam, hogy többen összegyűltek. Hosszú idő telt el, és a tűz terjedni kezdett a kocsi körül. Felém tartott, ezért elmentem. Sivító szirénák hangját hallottam.
Megpróbáltam megkeresni a kis patakot, amin az előző nap keresztülvágtam. Tudtam, körülbelül százméternyire van. Azt fogom követni. És megkeresem a motorbiciklimet. Karl csüngött minden szaván, magába szívott minden jelenetet, szinte úgy érezte, mintha ő maga is ott lett volna Patrickkel. Az eltűnését követő hónapokban heves viták tárgya volt, hogy vajon miként menekült el a baleset színhelyéről, de valójában senkinek sem volt épkézláb ötlete. – Motorbicikli? – Aha. Egy régi motorbicikli. Ötszáz dollárért vettem egy használtautó-kereskedőtől Hattiesburgben néhány hónappal korábban. Néhányszor kipróbáltam az erdőben. Senki sem tudta, hogy megvettem. – Nem jelentetted be, nem volt forgalmi engedélyed? – Természetesen nem. El kell mondanom neked, Karl, hogy miközben a patakot keresve rohantam az erdőben, rettegve, de legalább egy darabban, és a tűz ropogását meg az emberi hangokat egyre kevésbé lehetett hallani, viszont a szirénák sivítása felerősödött, tudtam, hogy a szabadság felé rohanok. Patrick meghalt, és egy rossz élet ért vele véget. Majd annak rendje és módja szerint szépen eltemetik, mindenki, ahogy illik, elköszön tőle. És az emberek hamarosan elfelejtik. De én vadul rohantam az új élet felé. Csodálatos érzés volt. „Na és mi van azzal a szerencsétlennel, aki a kocsiban égett, Patrick? Miközben boldogan rohantál az erdőben, valaki meghalt helyetted.” Karl majdnem feltette a kérdést. Patrick láthatólag nem vett tudomást arról a tényről, hogy gyilkosságot követett el.
– Aztán hirtelen eltévedtem. Az erdő sűrű volt, és valahogy rossz irányba fordultam. Volt nálam zseblámpa, és úgy ítéltem meg, hogy most már biztonsággal használhatom. Addig tekeregtem, rohangásztam, hogy már nem hallottam a szirénákat. Leültem egy fatönkre, hogy összekapjam magamat egy kicsit. Kezdtem pánikba esni. Hát nem nagyszerű? Túléled a balesetet, de éhen halsz vagy megfagysz. Újra elindultam, szerencsém volt, megtaláltam a patakot. Hamarosan a motorbiciklire is ráakadtam. Száz méteren keresztül csak toltam felfelé egy dombra, egy erdei út felé, amit régen a fakitermelők használtak. Akkor az a száztizenöt kilós ember már gyakorlatilag hulla volt. Négy kilométeres körzetben arrafelé nincs egyetlen ház sem, ezért beindítottam a motorbiciklit, és követtem az erdei utat. Sokszor közlekedtem ezen a vidéken a motorbiciklin, úgyhogy jól ismertem. Ráhajtottam egy földútra, és megláttam az első házat. Kipufogócsövet szereltem a motorra, hogy ne csapjon nagy zajt. Nem sokkal később már egy betonúton repesztettem Stone megyében. Távol maradtam a főutaktól, csak a mellékutakon közlekedtem. Néhány óra alatt visszajutottam a vadászkunyhóba. – Miért mentél vissza a vadászkunyhóba? – Össze kellett szednem magamat. – Nem féltél, hogy Pepper meglát? Patrick nem rándult össze a kérdésre. Karl időzítése tökéletes volt, s most feszülten várta a másik reakcióját. De hiába. Patrick néhány másodpercig elmélyülten tanulmányozta a lábát, aztán így szólt:
– Pepper elment. 24 Underhill visszatért. Nyolc órán keresztül videókazettákat nézett és jegyzeteket tanulmányozott a szomszéd szobában. Besétált, üdvözlésfélét mormogott Stephano és az ügyvédje felé, aztán munkához látott. – Ott szeretném folytatni, ahol tegnap abbahagyta, Mr. Stephano. – És az egész pontosan hol lenne? – Ott, hogy behatoltak Brazíliába. – Rendben. Nézzük csak. Nagy ország. Százhatvanmillió ember él ott, és már régóta arról híres, hogy ott remekül el lehet rejtőzni, különösképpen akkor, ha az ember menekül. A nácik kedvelt búvóhelye volt. Összeállítottunk egy dossziét Laniganről és lefordíttattuk portugálra. Felbéreltünk egy rendőrségi rajzolót, aki számítógépes szakemberek segítségével készített néhány színes képet az akkori Laniganről. Órákat töltöttünk a hajókölcsönző tulajdonosával és a nassaui bankárokkal, és ők együtt segítettek abban, hogy minél pontosabb rajzok készüljenek Laniganről. Még az üzlettársaival is találkoztunk, akikkel átnéztük a vázlatokat. Ők pedig megmutatták a titkárnőknek. Az egyik üzlettárs, Mr. Bogan a legjobb vázlatokat elvitte Lanigan özvegyének, hogy a véleményét kérje. – Most, hogy már elkapták, hogy látja, jól sikerültek a képek? – Egész jól. Az áll meg az orr okozott egy kis meglepetést. – Folytassa, kérem.
– Gyorsan Brazíliába utaztunk, és megkerestünk az ország legjobb magánnyomozó irodái közül hármat. Egyet Rióban, egyet São Paulóban és egyet Recifében, északkeleten. Hatalmas pénzeket tettünk le az asztalra, felfogadhattuk a legjobbakat. Egy csapatba tettük őket, és összehívtuk az egész társaságot egy hétre São Paulóba. Meghallgattuk, mit találtak ki. Ugyanis az volt a feladatuk, hogy fabrikáljanak egy történetet. Patrick Amerikából menekült, egy gazdag család keresteti őt, mert elrabolta és meggyilkolta a kislányukat; a család most pénzjutalmat ad a férfi hollétére vonatkozó információkért. A gyermekgyilkosság természetesen azért került be a történetbe, mert ezzel több együttérzést lehet ébreszteni az emberekben, mint azzal, hogy azt mondjuk: néhány ügyvédtől elloptak egy halom pénzt. Elmentünk a nyelviskolákba, megmutogattuk Lanigan fényképét, és pénzt kínáltunk. A jobb iskolákban rögtön bevágták előttünk az ajtót. Előfordult, hogy megnézték a fényképeket, de nem tudtak segíteni. Ekkor már nagyon tiszteltük Lanigant, és nem is igazán gondoltuk, hogy olyan helyen kezdene tanulni, ahol kérdéseket tesznek fel és nyilvántartást vezetnek. Ezért a magánnyelvtanárokat céloztuk meg. Csakhogy körülbelül egymillió van belőlük Brazíliában. Lélekölő munka volt. – Azonnal készpénzt ajánlottak? – Azt tettük, amit a brazíliai ügynökeink mondtak nekünk, azaz: mutogattuk a fényképeket, elmondtuk a meggyilkolt gyerek történetét, és vártuk a reakciót. Ha volt valami visszajelzés, finoman elhintettük, hogy szó lehet egy kis pénzjutalomról.
– Visszajelzés? – Egyszer-kétszer előfordult. De egyetlen alkalommal sem fizettünk, legalábbis nyelvtanároknak biztosan nem. – És másoknak? Stephano, a kezében tartott papírlapra nézve bólintott. – Kilencvennégy áprilisában találtunk egy plasztikai sebészt Rióban, aki némi érdeklődést tanúsított a Lanigan-képek iránt. Egy hónapig játszadozott velünk, aztán végül meggyőzött bennünket, hogy dolgozott Laniganen. Volt néhány saját fotója is, tudja, ezek az „előtte” és „utána” típusú fényképek. Tökéletesen játszotta ki a kártyáit, és végül hajlandóak voltunk fizetni neki negyedmillió dollárt készpénzben a teljes aktáért. – Mi volt az aktában? – Csak az alapvető tények. Szemből készült fényképek, amelyeken tisztán látható emberünk műtét előtt és műtét után. Ez nagyon furcsa volt, mert Lanigan ragaszkodott hozzá, hogy ne legyenek fényképek. Azt akarta, ne maradjon semmi nyom utána, csak az a szép kis összeg, amit kifizet az átalakításért. Az igazi nevét sem volt hajlandó megadni, azt mondta, hogy üzletember Kanadából, és hirtelen úgy döntött: fiatalabbnak akar látszani. A sebész hallott már ilyet eleget, és tudta, hogy a pasas menekül. Rejtett kamerákat tart az irodájában, így készülhettek a fényképek. – Megnézhetnénk őket? – Természetesen. – Az ügyvédnek egy pillanatra dolga akadt: egy barna borítékot csúsztatott oda az asztalon
Underhillnek, aki kinyitotta, de csak épp hogy rápillantott a fényképekre. – Hogy találták meg az orvost? – Miközben a nyelviskolákat meg a nyelvtanárokat ellenőriztük, más szakmák képviselőivel is foglalkoztunk: hamisítókkal, plasztikai sebészekkel, importőrökkel. – Importőrökkel? – Igen, van egy pontos portugál szó ezekre a fickókra, az „importőr” csak nagyon durva fordítás. Specialistákból álló csoport, bejuttatják az embert Brazíliába, aztán eltüntetik: új nevek, új papírok és a legjobb helyek listája, ahol élni lehet és rejtőzködni. Kiderült, hogy ebbe a csoportba lehetetlen behatolni. A hamisítókkal sem volt szerencsénk. Nem engedhetik meg maguknak, hogy beszéljenek az ügyfeleikről. Nagyon rosszat tenne az üzletnek. – De az orvosok másként viselkedtek? – Nem igazán. Nem beszélnek. De felfogadtunk egy plasztikai sebészt tanácsadónak, és ő megadta nekünk néhány olyan kétes hírű kollégájának a nevét, akik névtelen pácienseken dolgoznak. Így találtuk meg a riói orvost. – Ez két évvel azután történt, hogy Lanigan eltűnt. – Pontosan. – Ez volt az első bizonyítéka annak, hogy valóban az országban tartózkodik? – Igen, a legelső. – Mit csináltak az első két évben?
– Sok pénzt elköltöttünk. Sok ajtón bekopogtattunk. Sok hasznavehetetlennek bizonyuló nyomot ellenőriztünk. Mint már említettem, Brazília nagy ország. – Hány ember dolgozott magának Brazíliában? – Volt idő, amikor hatvan ügynököt foglalkoztattam. Hála istennek, nem olyan drágák, mint az amerikaiak. Ha a bíró úr pizzát akar enni, akkor pizzát eszik. A Hugo’sból hozták. Ez egy családi vállalkozás a Division Streeten, a Point közelében, és távol a tengerparton egymás mellett sorakozó gyorsbüféktől. Egy rendőr hozta be a pizzát a 312-es szobába. Patrick már akkor megérezte a szagát, amikor a liftajtó kinyílt. Rámeredt, miközben Karl az ágy lábánál kinyitotta a dobozt. Lehunyta a szemét, és beszippantotta a fekete olívabogyó, a gomba, az olasz szalámi, a paprika és a hat különböző sajt mennyei illatát. Több ezer pizzát megevett már, ami a Hugo’snál készült, különösen régi életének utolsó két évében evett ott gyakran, és most már egy hete álmodozott egy ottani pizzáról. A hazai környezetnek határozott előnyei vannak. – Úgy nézel ki, mintha csak hálni járna beléd a lélek. Egyél – mondta Karl. Patrick szó nélkül fogyasztotta el az első szelet pizzát, aztán máris nyúlt a következőért. – Hogyan lettél ilyen csont és bőr? – kérdezte Karl, miközben elszántan rágta a pizzát. – Nem hozathatnánk egy kis sört? – tudakolta Patrick. – Nem. Ne haragudj. Börtönben vagy, ne feledkezz meg róla.
– A fogyás a két füled között kezdődik. Határozd el magad, nem olyan nehéz. Hirtelen meglett a motivációm ahhoz, hogy koplalni kezdjek. – Mennyire híztál meg? – Az eltűnésem előtti pénteken száztizennyolc kilót nyomtam. Az első hat hét alatt leadtam huszonnégy kilót. Ma reggel nyolcvan kiló voltam. – Úgy nézel ki, mint egy menekült. Egyél. – Kösz. – Éppen a vadászkunyhódban voltál. Patrick megtörülte a száját egy papírszalvétával, és a pizzát visszatette a dobozba. Kortyolt egyet a cukormentes kólából. – Igen, ott voltam a vadászkunyhóban. Fél tizenkettő körül járt az idő. A főbejáraton léptem be, és nem kapcsoltam fel a lámpát. Egy kilométerrel arrébb, a hegyormon van egy másik vadászkunyhó, az enyémből jól látható. Néhány hattiesburgi ember a tulajdonosa, s bár úgy gondoltam, valószínűleg nincsenek ott azon a hétvégén, óvatosnak kellett lennem. Egy sötét törülközővel befedtem a fürdőszobaablakot, felkapcsoltam a lámpát, és megborotválkoztam. Aztán levágtam a hajamat. És végül befestettem sötétbarnára, majdnem feketére. – Kár, hogy nem láttam. – Nagyon jól állt. Furcsa volt. Más embernek éreztem magam, ahogy meredten bámultam a tükörképemre. Aztán feltakarítottam magam után, felsöpörtem a hajat meg a szőröket, mert tudtam, hogy centiről centire át fogják vizsgálni az egész kunyhót. Elraktam a festékesdobozt meg a tubusokat. Vastag, meleg ruhát
vettem fel. Csináltam egy kanna méregerős kávét, és megittam a felét. A másik fele a termoszba került, amit magammal vittem az útra. Hajnali egykor sietve eljöttem a vadászkunyhóból. Nem számítottam ugyan arra, hogy a rendőrök éjjel megjelennek, de mégsem lehetett teljesen kizárni a lehetőségét. Tudtam, hogy időbe telik, amíg azonosítják a kocsimat, felhívják Trudyt, és esetleg valaki előáll azzal az ötlettel, hogy nézzenek körül a kunyhóban, hátha találnak valami érdekeset. Nem számítottam erre, de hajnali egykor már nagyon be voltam sózva, hogy induljak. – Aggódtál Trudy miatt? – Nem különösebben. Tudtam, hogy remekül feldolgozza majd a traumát, és annak rendje és módja szerint szépen eltemet. Körülbelül egy hónapig ő lesz a mintaözvegy, aztán zsebre vágja az összeget a biztosítótársaságtól. Az lesz élete legszebb napja. Nagy érdeklődés, nagy pénz a bankszámlára. Nem, Karl, nem szerettem azt az asszonyt. És semmiféle aggodalmat sem éreztem. – Visszamentél valaha is a vadászkunyhóba? – Nem. Karl nem tudta, nem akarta magában tartani a következő kérdést. – Pepper vadászpuskáját és tábori felszerelését az egyik ágy alatt találták meg. Hogy kerültek oda? Patrick egy másodpercre felpillantott, mintha meg lenne hökkenve, aztán elfordította a tekintetét. Karl feszülten figyelte a reakcióját, mert tudta, a következő néhány napban nagyon sokat fog rajta töprengeni. Patrick
megrándult, felpillantott, azután pedig, mivel képtelen volt őszintén válaszolni, a fal felé nézett. Egy régi filmben van ez a mondat: „Amikor elkövetsz egy gyilkosságot, huszonöt hibát vétesz; ha tizenötre vissza tudsz emlékezni, zseni vagy.” Könnyen lehet, hogy Patrick, aki mindent aprólékos gonddal eltervezett, egyszerűen elfeledkezett Pepper holmijáról. Az utolsó, feszült pillanatokban talán egy kissé túlzottan is sietett. – Nem tudom – felelte Patrick szinte morogva, még mindig a falra szegezve a tekintetét. Karl megkapta, amit akart, és folytatta a kérdezősködést: – Hová mentél? – Megtettem az utat motorbiciklin a pokolból – felelte Patrick, és hirtelen erőt vett rajta a türelmetlenség, hogy folytathassa a történetet. – Öt fok volt, de ha a motorbiciklin ülsz éjjel az országúton, úgy érzed, mintha mínusz húsz lenne. A mellékutakon maradtam, távol a nagyobb forgalomtól, és lassan haladtam, mert a szél úgy hasított keresztül rajtam, akár a kés. Átjutottam Alabama államba, és megint csak távol maradtam a főutaktól. Egy motorbicikli az országúton hajnali háromkor lehet, hogy felkeltené egy unatkozó rendőr érdeklődését, ezért kerültem a városokat. Végül hajnali négy körül eljutottam Mobile külvárosába. Egy hónappal korábban találtam egy kis motelt, ahol elfogadnak készpénzt, és nem kérdezősködnek. Besurrantam a parkolóba, elrejtettem a motorbiciklit a motel mögött, és besétáltam a főbejáraton, mintha éppen most szálltam volna ki egy taxiból. Harminc dolcsi egy szobáért, készpénz, papír nincs. Egy óráig tartott, amíg
kiolvadtam. Két órát aludtam, és a nappal együtt keltem. Te mikor hallottál rólam, Karl? – Azt hiszem, nagyjából akkor, amikor a motorbicikliddel repesztettél a kies vidékeken. Doug Vitrano hívott fel néhány perccel három után. Felébresztett, amitől bosszús lettem. Ahelyett, hogy aludtam volna, miattad bánkódtam, te pedig szelíd motorost játszottál és az új életed felé száguldottál. – Azért még nem volt minden a legnagyobb rendben velem. – Nem, de az biztos, hogy nem a barátaid miatt aggódtál. – Nagyon rossz érzésem van emiatt, Karl. – Dehogy van neked rossz érzésed. – Igazad van, tényleg nincs. – Patricken látszott, hogy élvezettel adja elő a történetét, s most arcán széles vigyor ült. – A nappal együtt keltél. Új ember egy új világban. Minden gondodat, bajodat magad mögött hagytad. – A legtöbbet. Rettenetesen izgalmas volt, és ugyanakkor nagyon rémisztő is. Nem tudtam aludni. Fél kilencig néztem a tévét, nem adtak semmit a halálomról. Lezuhanyoztam, átöltöztem... – Várj. Hova lett a hajfestékes doboz meg a tubusok? – Behajítottam őket egy szeméttárolóba valahol Washington megyében, Alabama államban. Taxit hívtam, pedig Mobile-ban ez nem tartozik a legegyszerűbb dolgok közé. A sofőr pont a szobám előtt parkolt le, én meg gyorsan beszálltam. Nem jelentkeztem ki. A motel mögött hagytam a motorbiciklit, és elmentem egy bevásárlóközpontba,
amelyről tudtam, hogy kilenckor nyit. Besétáltam egy ruhaüzletbe, vettem egy sötétkék zakót, néhány nadrágot és egy pár papucscipőt. – Hogyan fizettél? – Készpénzzel. – Nem volt hitelkártyád? – De, volt egy hamis Visa-kártyám, amit Miamiban szereztem be. Csak egy-két alkalommal fizethettem vele, aztán meg kellett szabadulnom tőle. Az autóbérlésre tartogattam. – Mennyi készpénzed volt? – Körülbelül húszezer. – Honnan szedted össze? – Jó ideig takarékoskodtam. Tisztességes pénzt kerestem, bár Trudy mindent elkövetett, hogy gyorsabban elköltse, mint ahogyan én előteremtem. Megmondtam a cég könyvelőjének, hogy némi pénzt utaljon más számlára, hogy megóvjam a feleségemtől. Azt válaszolta, hogy az ügyvédek állandóan ezt kérik tőle. A pénz egy másik számlára került. Alkalmanként felvettem belőle, és bedugtam egy fiókba. Érthető? – Igen. Vettél egy papucscipőt. És? – Bementem egy másik üzletbe, és vettem egy fehér inget meg egy nyakkendőt. Az üzletközpont mosdójában átöltöztem, és tessék, úgy néztem ki, mint a több millió utazó üzletember egyike. Vásároltam más ruhákat is meg egyéb apróságokat, betettem őket az új vászontáskámba, és ismét taxit hívtam. Elvitt a mobile-i repülőtérre, ahol megreggeliztem, miközben a Northwest Airlink Atlantából érkező járatára vártam. Megérkezett. Elvegyültem a frissen érkezett ingázók
között, akik Mobile megrohanására készültek, és két pasas társaságában megálltam az Avis-pultnál. Ők előre foglaltak maguknak kocsit. Az én esetem kissé komplikáltabb volt. Tökéletes georgiai jogosítványom volt, és útlevelem is, minden eshetőségre készen. Visakártyát használtam, és nagyon be voltam ijedve. A száma valódi volt, és attól rettegtem, hogy a számítógép valamiképpen kiszúrja és riasztja az illetékeseket. De nem történt semmi. Kitöltöttem a papírokat, és sietve távoztam. – Mi volt a neved? – Randy Austin. – Most jön a nagy kérdés, Randy – jelentett be Karl, miközben harapott egyet a pizzából, és lassan rágni kezdte. – Ott voltál a repülőtéren. Miért nem ültél fel egyszerűen az egyik gépre, és szívódtál fel? – Ó, én is gondoltam erre. Miközben reggeliztem, néztem, ahogy két gép felszáll, és rettenetesen szerettem volna felpattanni egy repülőre, és eltűnni. De még voltak befejezetlen dolgaim. Kemény döntés volt. – Milyen befejezetlen dolgokról beszélsz? – Szerintem te is tudod. Az öbölhöz hajtottam, aztán keleti irányba elautóztam a part mentén Orange Beachbe, ahol béreltem egy kis lakást. Tudtam, hogy elfogadnak készpénzt. Február volt, hideg, és alig volt forgalom. Bevettem egy enyhe nyugtatót, és aludtam hat órát. Megnéztem az esti híradót, és láttam, hogy milyen szörnyűséges halált haltam a lángok között. A barátaim porig voltak sújtva. – Te hülye seggfej.
– Kocsiba ültem, elhajtottam egy zöldségeshez, és vettem egy zacskó almát meg néhány fogyókúrás tablettát. Sötétedés után három órát sétáltam a tengerparton; amíg Mobile-ban bujkáltam, ezt minden áldott este megtettem. Másnap reggel nagy óvatosan bemerészkedtem Pascagoulába, és napilapokat vásároltam. Megnézhettem kövér, mosolygós ábrázatomat az első oldalakon, elolvastam a szörnyű tragédiáról készült beszámolót, és láttam, hogy délután háromkor lesz a temetés. Orange Beachbe hajtottam, és béreltem egy vitorlást. Azután elmentem Biloxiba, még pont időben odaértem a temetésemre. – Az újságok azt írták, hogy végignézted a saját temetésedet. – Igaz. A temető mögött lévő erdőben elbújtam egy fán, és messzelátón figyeltem, mi történik. – Ez hihetetlen ostobaságnak tűnik. – Az is volt. Oltári nagy hülyeség. De vonzott az a hely. Biztosnak kellett lennem, a saját szememmel kellett látnom, hogy a trükköm sikerült. És azt hiszem, akkor már az a meggyőződés élt bennem, hogy bármit megúszhatok. – Gondolom, előre kiválasztottad a fát, azt a helyet, ahonnan a lehető legjobban látni mindent. – Nem. Nem voltam biztos benne, hogy megcsinálom. Eljöttem Mobile-ból, nyugat felé tartottam az autópályán, és azt mondogattam magamnak, hogy nem szabad odamennem. Ne is kerüljek Biloxi közelébe. – A nagy kövér fenekeddel felmásztál egy fára? – Erős motivációm volt. Szép nagy tölgyfa volt, erős ágakkal.
– Mondj hálát az istennek. Bárcsak letört volna az ág és fejre estél volna! – Ezt csak viccből mondod. – Nem, ezt halálosan komolyan mondom. Ott álltunk a sír körül, a könnyeinkkel küszködtünk, az özvegyet vigasztaltuk, te pedig ott gubbasztottál a fán, mint egy kövér béka, és rajtunk röhögtél. – Csak szeretnél mérges lenni, Karl. És Patricknek igaza is volt. A négy és fél év elmosta Karl minden dühét, amit valaha is érzett. Az az igazság, hogy szívesen ücsörgött ott az ágy végén, és mohó izgalommal hallgatta, pizzát falatozva, a mindenkit rettenetesen érdeklő részleteket. Aztán Patrick hátradőlt a párnán. – Meséld el nekem, hogy van Bogan, Vitrano meg a többi srác – kérte, kényelmesen elhelyezkedett, és élvezettel várta, hogy mit fog hallani. 25 Paulo Mirandát utoljára két nappal ezelőtt hívta fel a lánya telefonon. Eva egy New Orleans-i szállodában volt, még mindig a titokzatos ügyféllel kapcsolatos jogi teendők ügyében utazgatott, és most is figyelmeztette édesapját: lehet, hogy érdeklődnek majd utána, és az is előfordulhat, hogy őt, Paulót megfigyelik. Az ügyfélnek ugyanis vannak ellenségei Brazíliában. Mint a korábbi hívások alkalmával, Eva most is rövid volt, homályosan fogalmazott, és hallatszott rajta, hogy fél, bár mindent elkövetett, hogy ezt ne mutassa. Az öregember feldühödött, és részleteket kezdett követelni. Evát inkább az öregember biztonsága érdekelte. Paulo azt akarta, hogy jöjjön haza. Kirobbant belőle a feszültség,
és – most először – elmondta Evának, hogy találkozott lánya egykori főnökeivel, és tudja, hogy elbocsátották. Eva nyugodt hangon elmagyarázta, hogy most a saját szakállára dolgozik, egy gazdag ügyfelet képvisel, aki nemzetközi kereskedelemmel foglalkozik, és az állandó utazgatás ezentúl a munkája része lesz. Paulo nem szívesen vitatkozott vele, különösképpen azért nem, mert rettenetesen aggódott miatta. Az öregembernek már nagyon elege volt azokból a gyanús férfiakból, akik állandóan az utcájában őgyelegtek, és követték, amikor elsétált a piacra vagy kocsival az egyetemre hajtott. Figyelte, mikor bukkannak fel; állandóan ott voltak a közelben. Magában gúnyneveket adott nekik. Paulo többször is beszélt Eva lakóházának a gondnokával, és megtudta, hogy ezek a kellemetlen figurák ott is rendszeresen megjelennek. Utolsó órája – bevezetés a német filozófiába – egykor ért véget. Az irodájában harminc percen keresztül beszélgetett egy problémás hallgatóval, aztán elindult hazafelé. Odakint zuhogott az eső, és otthon felejtette az esernyőjét. Autója az egyetem kis parkolójában állt. Osmar várt. Paulo gondolataiban mélyen elmerülve jött ki az épületből. Tekintetét a földre szegezte, egy újságot tartott a feje fölé, és gondolatai egészen messze jártak, miközben elsétált a nedves lombú fák alatt, és belelépett egy pocsolyába a kocsija közelében. Autója mellett egy kis piros Fiat szállítófurgon parkírozott. A vezető kiszállt a kocsiból, de Paulo nem vette észre. A férfi kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, de Paulo most sem látott semmit sem. Éppen a kulcsát vette elő a zsebéből,
amikor Osmar oldalról megtaszította, majd durván belökte a furgonba. Aktatáskája leesett a földre. Az ajtó becsapódott. A sötétben egy pisztoly csöve szegeződött Paulo szeme közé, és egy hang azt mondta neki, hogy maradjon csöndben. Paulo kocsijának a vezető felőli oldalán az ajtó nyitva maradt, és az aktatáskájából kiszóródott papírok ott hevertek a földön az autó mellett. A furgon sebesen elhajtott. A rendőrséget telefonon tájékoztatták az emberrablásról. Másfél órán keresztül hajtott ki a furgon a városból, aztán vidéken folytatta az útját. Paulónak fogalma sem volt róla, merre járnak. A furgon belsejében hőség volt; nem volt sem ablak, sem fény. Két férfi körvonalait látta a sötétben, ott ültek mellette, mindketten felfegyverkezve. A furgon egy nagy kiterjedésű tanyaház előtt állt meg, és Paulót bevezették az épületbe. Lakrésze a hátsó fertályban volt: egy hálószoba, fürdőszoba és egy nappali tévével. Tisztességes mennyiségű étel várt rá. Közölték vele, hogy nem esik bántódása, hacsak nem követi el azt a hibát, hogy megpróbál megszökni. Körülbelül egy hétig tartják fogva, azután, ha jól viselkedik, elengedik. Paulo becsukta az ajtaját, és kikukucskált az ablakon. Két férfi üldögélt egy fa alatt, nevetgéltek és teát iszogattak; a közelükben ott volt két géppisztoly. Paulo fia Rióban, Eva lakóházának gondnoka, az ügyvédi iroda, ahol Eva dolgozott, és az egyik barátja, aki egy utazási irodánál volt állásban, névtelen telefont kapott. Mindegyik esetben ugyanazt közölték: Paulo
Mirandát elrabolták. A rendőrség megkezdte a nyomozást. Eva New Yorkban volt. Néhány napra megszállt a Pierre Hotel egyik lakosztályában, vásárolgatott a Fifth Avenue-n, és hosszú órákat töltött múzeumokban. Azt az utasítást kapta, hogy legyen állandóan mozgásban, és néha jelenjen meg New Orleansben. Három levelet kapott Patricktől, ő kétszer írt neki; a levélváltást Sandyn keresztül bonyolították. Bármilyen szörnyűséges kínzáson ment is keresztül Patrick, az bizonyos, hogy figyelme változatlanul kiterjedt az apró részletekre. Levelei lényegre törőek voltak, terveket, szükséghelyzetben végrehajtandó lépéseket, variációs megoldásokat tartalmaztak. Eva felhívta az édesapját, de a lakásban senki sem vette fel a telefont. Felhívta a bátyját, és úgy érezte, rászakad az égbolt. Azonnal haza kell jönnie, kardoskodott a bátyja. Gyenge idegzetű férfi volt, aki nem szokott hozzá a feszült, nehéz helyzetekhez. Könnyen összeroppant. A komoly, nehéz döntések a családban mindig Evára vártak. Fél órán keresztül beszélt a bátyjával telefonon, és meg próbálta mindkettőjüket megnyugtatni. Nem, az emberrablók nem kértek váltságdíjat. Egyáltalán nem jelentkeztek. Patrick határozott utasításai ellenére Eva felhívta őt telefonon. A La Guardia repülőtéren, egy telefonfülkében, idegesen mocorogva, állandóan a háta mögé pillantva és a haját ráncigálva, feltárcsázta Patrick szobájának a számát, és portugálul szólalt meg. Ha lehallgatják, legalább fordítót kell hívniuk.
– Patrick, Leah vagyok – mondta, a lehető legkevesebb érzelemmel a hangjában. – Mi a baj? – kérdezte Patrick szintén portugálul. Már jó ideje nem hallotta a nő csodálatos hangját, de most egyáltalán nem örült, hogy hallhatja. – Beszélhetünk? – Igen. Mi történt? – Patrick három-négy óránként ellenőrizte a szobájában lévő telefont. Unatkozott. Minden lehetséges rejtekhelyet végigpásztázott a poloskabemérő szerkezettel, amit Sandy kerített neki. Mivel éjjel-nappal rendőrök álltak az ajtaja előtt, valamivel nyugodtabb volt már. De a külső telefonvonalak még mindig aggasztották. – Az apám miatt telefonálok – közölte a nő, aztán gyorsan előadta Paulo eltűnésének történetét. – Haza kell mennem. – Nem, Leah – felelte Patrick higgadtan. – Ez csapda. Apád nem gazdag ember. Nem pénzt akarnak, hanem téged. – Nem hagyhatom cserben az apámat. – De nem is tudnád megtalálni. – Én tehetek mindenről. – Nem. Én vagyok a hibás. De ne rontsd tovább a helyzetet azzal, hogy belerohansz a csapdájukba. Eva az egyik hajtincsét csavargatva figyelte a repülőtéren nyüzsgő embertömeget. – Akkor mit csináljak? – Menj New Orleansbe. Amint odaértél, hívd fel Sandyt. Addig hadd gondolkozzam. Eva jegyet váltott, odasétált a beszállókapuhoz, és az egyik sarokban, a fal mellett talált magának egy helyet,
ahol egy képes újság mögé rejthette az arcát. Apjára gondolt, és a szörnyűségekre, amiket elkövethetnek ellene. A két férfit, akit szeret, ugyanazok az emberek rabolták el, és Patrick még mindig kórházban van a sérülései miatt. Édesapja idősebb, és nem olyan erős, mint Patrick. Apja most őmiatta szenved. És ő nem tehet semmit. Miután egész álló nap keresték, egy biloxi rendőr tíz perccel fél tizenegy előtt észrevette Lance autóját, amint az kigördült a Grand Casino elől. Lance-et megállították, és minden elfogadható indok nélkül fogva tartották Sweeney érkezéséig. Ő meg Lance egy villogó járőrkocsi hátsó ülésén tárgyaltak, egy Burger King parkolójában. A seriff megkérdezte, hogy megy a kábítószerüzlet, és Lance azt felelte, hogy megyeget. – Hogy van Trudy? – érdeklődött a seriff, fogpiszkálóval a szájában. Kemény harc folyt ott a hátsó ülésen: ki a lazább és vagányabb. Lance még fel is tette legújabb Ray-Ban szemüvegét. – Jól. És a felesége? – Nincs feleségem. Az a helyzet, Lance, hogy kaptunk egykét komolyan vehető fülest, miszerint te bérgyilkost keresel. – Egy büdös szó sem igaz ebből. – Tudod, mi nem így gondoljuk. Nézd, Lance, az összes haverod pont olyan, mint te. Vagy feltételesen van szabadlábon, vagy pedig keményen ügyködik azon, hogy minél hamarabb visszakerüljön a sittre. A söpredék, tudod. Söpredék, semmi más. Mindig azon törik a fejüket, hogy tudnának összeszedni néhány
dolcsit a maguk piszkos módszereivel, és éppen csak megússzák a bajt. De ha hallanak egy jó kis pletykát, alig várják a lehetőséget, hogy elsusoghassák az FBIosok fülébe. Hátha szereznek néhány jó pontot. – Ez nagyon jól hangzik. Tetszik nekem. – És tudjuk, hogy van egy kis pénzed, és ott van az a nő, aki éppen most készül elveszíteni egy zsákravalót, és csodaszép lenne, ha Mr. Lanigan halott maradna, hogy úgy mondjam. – Kicsoda? – Elmondom, mit fogunk csinálni. Mi és a szövetségiek. Megfigyelés alatt tartunk téged meg a nőt, és nagyon fogunk figyelni meg fülelni. Egy rossz lépés, és elkapunk. Te meg Trudy nagyobb slamasztikába kerültök, mint amilyenben Lanigan van most. – Most meg kellene ijednem? – Ha lenne egy csöpp eszed, nagyon megijednél. – Elmehetek? – Hogyne. Kintről kinyitották mindkét ajtót, és Lance-et odavezették a kocsijához. Ugyanebben az időben Cutter ügynök megnyomta a csengőt Trudy ajtaján. Abban reménykedett, hogy a nő alszik. Cutter eddig egy kávézóban ücsörgött Fairhopeban, és várt az értesítésre, hogy Lance-et lekapcsolták. Trudy ébren volt. Kinyitotta a bejárati ajtót, de a biztonsági láncot nem vette le, úgy szólt oda a férfinak. – Mit akar? – tudakolta, Cutter pedig megvillantotta a jelvényét, és hangsúlyosan hozzátette: FBI. Trudy felismerte az ügynököt. – Bejöhetek?
– Nem. – Lance rendőri őrizetben van. Azt hiszem, beszélnünk kellene. – Micsoda? – A biloxi rendőrség letartóztatta. Trudy levette a biztonsági láncot, és kinyitotta az ajtót. Egymással szemben megálltak a hallban. Cutter fölöttébb élvezte a helyzetet. – Mit követett el? – kérdezte Trudy. – Azt hiszem, hamarosan el fogják engedni. – Felhívom az ügyvédemet. – Remek ötlet, de előbb valamit el kell mondanom magának. Megbízható forrásból tudjuk, hogy Lance bérgyilkost keres a maga férje, Patrick Lanigan meggyilkoltatására. – Nem! – Trudy a szája elé kapta a kezét. Meglepetése őszintének tűnt. – De igen. És maga is érintve van az ügyben. Lance az ön pénzét igyekszik megvédeni, és biztos vagyok benne, hogy magát cinkostársként fogják kezelni. Ha valami történik Lanigannel, ide fogunk jönni először. – Én nem csináltam semmit. – Még nem. Szemmel tartjuk magukat, Mrs. Lanigan. – Ne szólítson így. – Elnézést kérek. Cutter kiment a házból, Trudy pedig ott állt a hallban. Éjfél körül Sandy a Canal Street közelében, egy parkolóban leállította a kocsiját, gyors léptekkel végigsétált a Decaturon, és bejutott a Francia negyed szívébe. Ügyfelétől szigorú okítást kapott az
elővigyázatosság fontosságáról. Csak ő vezetheti el őket Leah-hoz, ezért rendkívül óvatosnak kell lennie. – Leah komoly veszélyben van, Sandy – emlékeztette őt Patrick egy órával korábban. – Nem lehetsz eléggé körültekintő. Háromszor is megkerült egy háztömböt, és amikor egészen biztos volt benne, hogy senki sem követhette, leült egy bár nyitott teraszára, ivott egy üdítőt, s közben a járdán közlekedő embereket figyelte. Aztán átvágott az utcán a Royal Sonestához. Egy ideig a turistákkal ténfergett az előcsarnokban, aztán felment a lifttel a második emeletre. Leah ajtót nyitott neki, aztán gondosan bezárta utána. Egyáltalán nem meglepő módon a nő fáradtnak, elgyötörtnek tűnt. – Sajnálom, ami az apjával történt – mondta Sandy. – Van valami hír? – Nincs. Utazgattam az utóbbi időben. – A tévékészülék tetején volt egy tálca, rajta egy kanna tele kávéval. Sandy töltött magának egy csészével, aztán elkeverte benne a cukrot. – Patricktől hallottam, mi történt – mondta. – Kik ezek az emberek? – Van ott egy akta – felelte Leah, a kis asztal felé intett a fejével. – Üljön le, kérem. – Az ágy végére mutatott. Sandy, kezében a kávéscsészével, leült és várt. Ideje volt már beszélgetni egy kicsit. – Két éve találkoztunk, 1994-ben, azután, hogy Patricken végrehajtották a plasztikai műtétet. Azt mondta, hogy kanadai üzletember, és kereskedelmi ügyekben járatos jogászra van szüksége. Valójában barát kellett neki. Két napig a barátja voltam, aztán
egymásba szerettünk. Mindent elmondott a múltjáról, mindent. Tökéletesen megszervezte az eltűnését, és rengeteg pénze volt, de nem tudta elfelejteni a múltját. Eltökélt szándéka volt, hogy megtudja, ki üldözi, és milyen közel vannak hozzá. 1994 augusztusában Amerikába jöttem, és felvettem a kapcsolatot egy atlantai magánnyomozó irodával. Fura nevük van, Pluto Csoport. Ex-FBI-osok hozták létre, és Patrick nem sokkal az eltűnése előtt akadt rájuk. Hamis nevet adtam meg nekik, azt mondtam, Spanyolországból jöttem, és információkra van szükségem a Patrick Lanigan után folytatott kutatásról. Ötvenezer dollárt fizettem nekik. Ők pedig elküldtek néhány embert Biloxiba, ahol is először Patrick régi cégével vették fel a kapcsolatot. Azt sejtették, hogy van némi homályos információjuk Patrick hollétéről, az ügyvédek pedig csöndben átirányították őket egy Jack Stephano nevezetű washingtoni férfihoz. Stephano egy borsos áron dolgozó kopó, aki ipari kémkedésre és eltűnt személyek felkutatására specializálódott. Washingtonban találkoztak vele. Stephano nagyon szűkszavú volt, alig mondott el nekik valamit, de mégis nyilvánvalónak tűnt, hogy ő vezeti a kutatást Patrick után. Néhány alkalommal tárgyaltak, és felmerült a pénzjutalom kérdése. Felajánlották, hogy eladják Stephanónak az információjukat, és ő beleegyezett, hogy fizet ötvenezer dollárt, ha elvezetik Patrickhez. A tárgyalások során világossá vált számukra, hogy Stephanónak jó oka van azt hinni: Patrick Brazíliában van. Ez természetesen megrémisztette Patricket meg engem is.
– Ez volt az első jel Patrick számára, hogy tudják: Brazíliában van? – Igen. Már több mint két éve volt ott. Amikor elmondta nekem az igazságot a múltjáról, fogalma sem volt róla, hogy üldözői a megfelelő földrészen vannak. Megsemmisítő hatással volt rá, amikor megtudta, hogy Brazíliában vannak. – Miért nem menekült ismét? – Több okból. Sokat gondolkozott rajta. Állandóan erről beszélgettünk. Hajlandó lettem volna elmenni vele. De végül arra jutott, hogy még jobban fel tud szívódni az ország belsejében. Jól ismerte Brazíliát: a nyelvet, az embereket, a végtelen nagy területeket, ahol el lehet rejtőzni. És nem akarta, hogy elhagyjam az otthonomat. Azt hiszem, el kellett volna menekülnünk Kínába, vagy valami ehhez hasonló helyre. – Lehet, hogy nem voltak rá képesek. – Lehet. Tartottam a kapcsolatot a Pluto Csoporttal. Arra kaptak megbízást, hogy a lehetőségekhez mérten a legalaposabban kísérjék figyelemmel Stephano nyomozását. Felvették a kapcsolatot az ügyfelével, Mr. Benny Ariciával. Neki is ugyanazt a történetet adták elő a lehetséges információról. A biztosítótársaságokkal is érintkezésbe léptek. Mindannyian Jack Stephanóhoz irányították őket. Három-négyhavonta iderepültem, mindig valamelyik európai városból, és tájékoztattak a legfrissebb hírekről. – Hogyan találta meg Stephano Patricket? – Ezt most nem mondhatom el. Ez majd Patrick feladata lesz.
Egy újabb sötét folt, ami ráadásul meglehetősen fontos. Sandy a földre tette a kávéscsészéjét, és megpróbálta elrendezni a gondolatait. Az biztos, hogy jóval könnyebb lenne a helyzet, ha ezek ketten elmondanának neki mindent. Kezdjük szépen el az elején, jussunk el a jelenig, hogy ő, az ügyvéd segíthessen nekik a közeljövőt meghatározó problémák megoldásában. Talán nincs is szükségük segítségre. Tehát Patrick tudja, hogyan akadtak a nyomára. Leah átnyújtotta neki a vastag dossziét, ami eddig az asztalon volt. – Ezek az emberek tartják fogva az apámat. – Stephano? – Igen. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol van a pénz, Sandy. Az emberrablás csak csapda. – Stephano honnan tud magáról? – Patrick beszélt nekik rólam. – Patrick? – Igen. Maga is látta az égési sebeket, ugye? Sandy felállt. Nagyon igyekezett, hogy kissé tisztábban lásson. – És azt miért nem mondta el nekik Patrick, hogy hol van a pénz? – Azért, mert nem tudta. – Odaadta magának az egészet. – Valahogy úgy. Én rendelkezem felette. Most engem üldöznek, és ennek szegény apám issza meg a levét. – Mit várnak tőlem? Leah kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy hasonló, de vékonyabb aktát.
– Itt vannak az információk az FBI nyomozásáról, amit Patrick után folytattak. Érthető okokból nem tudtunk meg sokat. A nyomozást vezető ügynököt Cutternek hívják, a biloxi irodán dolgozik. Amint megtudtam, hogy Patricket elfogták, felhívtam Cuttert. Valószínűleg ez mentette meg Patrick életét. – Lassítson egy kicsit. Alig tudom követni. – Elmondtam Cutternek, hogy Patrick Lanigant megtalálták, és a Jack Stephanónak dolgozó emberek tartják fogva. Feltételezésünk szerint az FBI egyenesen Stephanóhoz ment, és megfenyegette. Az emberei Brazíliában néhány órán keresztül kínozták Patricket, majdnem megölték, aztán átadták az FBI-nak. Sandy lehunyt szemekkel szívta magába a szavakat. – Folytassa – mondta. – Két nappal később Stephanót letartóztatták Washingtonban, és az irodáját bezárták. – Ezt honnan tudja? – Még mindig egy halom pénzt fizetek a Pluto Csoportnak. Nagyon értik a dolgukat. Az a gyanúnk, hogy Stephano beszél az FBI-nak, és ugyanakkor csöndben üldöz engem. És az apámat. – Mit mondjak Cutternek? – Először is számoljon be neki rólam. Mondja azt, hogy ügyvéd vagyok, nagyon közel állok Patrickhez, én hozom helyette a döntéseket, és mindent tudok. Aztán mondja el, mi történt az apámmal. – És gondolja, hogy az FBI nyomást gyakorolhat Stephanóra? – Talán igen, talán nem. De nincs vesztenivalónk.
Már majdnem egy óra volt, és Leah nagyon fáradt volt. Sandy összeszedte az aktákat, és elindult az ajtó felé. – Még sok mindent meg kell beszélnünk – szólt utána Leah. – Jó lenne mindent tudni. – Csak adjon nekünk egy kis időt. – Szeretném, ha igyekeznének. 26 Dr. Hayani mindig pontban hétkor kezdte a reggeli vizitet. Mivel Patrick rosszul aludt, csöndben, óvatosan lopózott be a sötét szobába, hogy egy pillantást vessen a betegére. Patrick általában aludt, bár később a nap folyamán gyakorta beszélt arról, hogy milyen szörnyű éjszakája volt. Ma reggel Patrick ébren volt, és egy széken ült az ablak előtt. Csak egy fehér bokszeralsó volt rajta. A szorosan lehúzott redőnyre meredt, valójában a semmibe, hiszen nem volt semmi látnivaló. Az ágy melletti asztalkán álló lámpa adott csak némi fényt. – Patrick, jól van? – szólította meg őt az orvos, és odalépett hozzá. Patrick nem válaszolt. Hayani a sarokban álló asztalra pillantott, ahol Patrick a jogászi munkáját végezte. Katonás rend uralkodott az asztalon, nem hevertek kinyitott könyvek, minden akta a helyén volt. Patrick végre megszólalt. – Jól vagyok, doki. – Aludt az éjjel? – Nem. Egy percet sem. – Most már biztonságban van, Patrick. Felkelt a nap. Patrick nem válaszolt; nem mozdult, nem szólalt meg.
Hayani úgy hagyta ott, ahogy találta: a szék karfájába kapaszkodva bámulta a redőnyt. Patrick kellemes hangokat hallott beszűrődni a folyosó felől. A doki vált néhány szót az unatkozó rendőrökkel, a sietős léptekkel közlekedő ápolónők odaszólnak egymásnak. Hamarosan megérkezik a reggeli, bár az étel nem érdekli különösebben. Miután négy és fél éven keresztül szinte éhezett, sikerült legyőznie magában a vágyat, hogy egyen. Ha megéhezett, bekapott néhány falat almát vagy répát. Az ápolónők eleinte igazi kihívásnak tartották, hogy felhizlalják, de dr. Hayani közbelépett, és zsírszegény, cukormentes és párolt zöldségekben gazdag étrendet írt elő a betegnek. Patrick felállt, odasétált az ajtóhoz. Kinyitotta és halkan üdvözölte a rendőröket, Pete-et és Eddie-t, akik rendszeresen szolgálatot teljesítettek az ajtaja előtt. – Jól aludt? – érdeklődött Eddie, ahogy tette ezt minden reggel. – Biztonságban aludtam, Eddie, kösz a kérdést – felelte Patrick a szokásos szertartásnak megfelelően. A folyosó végén, a felvonó közelében lévő padon meglátta Brent Myerst, a semmirekellő FBIügynököt, aki idekísérte Puerto Ricóból. Biccentett neki, de Brent mélyen elmerült a reggeli újság olvasásában. Patrick visszahúzódott a szobájába, és hozzálátott, hogy elvégezze a szokásos, óvatosan végrehajtandó térdhajlításokat. Izomzata már rendbe jött, de az égési sérülések még mindig sajogtak. Fekvőtámasz és felülés szóba sem jöhetett.
Egy ápolónő kopogtatott az ajtón, miközben már be is nyitott. – Jó reggelt, Patrick – csicseregte vidáman. – Ideje reggelizni. – Az asztalra tette a tálcát. – Milyen volt az éjszakája? – Csodás. Hát a magáé? – Csodás. Hozhatok magának valamit? – Köszönöm, nem. – Csak szóljon – mondta az ápolónő távozóban. A menetrend alig változott napról napra. Bármennyire is unta már, Patrick azért nem felejtette el, milyen szörnyű is lehetne az élete. A Harrison megyei börtönben fémtálcán hoznák a reggelit, a rácsok közötti keskeny nyíláson csúsztatnák be, és a cellatársak jelenlétében kellene elfogyasztania, akiknek az összetétele naponta változna. Patrick fogta a kávéját, és belépett a televízió alatt, a sarokban elhelyezett kis irodájába. Felkapcsolta a lámpát, és rámeredt az aktákra. Egy hete volt Biloxiban. A másik élete tizenhárom nappal ezelőtt ért véget, egy keskeny földúton, több ezer kilométernyire innen. Szeretett volna ismét Danilo lenni, Señor Silva, aki csöndes életet él egy egyszerű kis házban, ahol a bejárónő erős indiános akcentussal átitatott, dallamos portugál nyelven szól hozzá. Fájdalmasan hiányoztak a hosszú séták Ponta Porã meleg utcáin, és a hosszú kocogások a kies vidéken. Szeretett volna újra szóba elegyedni a hűvös fák alatt zöld teát kortyolgató öregemberekkel, akik bárkivel szívesen elbeszélgettek egy kicsit. Hiányzott neki a belvárosi piac nyüzsgése is.
Hiányzott neki Brazília, Danilo otthona, ez a hatalmas és gyönyörű ország, feszítő ellentmondásaival, zsúfolt nagyvárosaival és elhagyatott falucskáival, kedves embereivel. Vágyott Eva után; finom érintése, csodálatos mosolya, testének rejtelmei, lelkének melegsége után. Nem fog nélküle élni. Miért nem lehet az embernek egynél több élete? Hol van az megírva, hogy nem lehet újrakezdeni? És aztán megint újra? Patrick valamikor régen meghalt, és aztán Danilót foglyul ejtették. Túlélte az első halálát és a második elfogását. Miért ne tudna újra elmenekülni? Egy harmadik élet hívogatta, amiből hiányoztak az első szomorúságai és a második árnyai. Ez lenne a tökéletes élet Evával. Élnének valahol, bárhol, ameddig együtt vannak, és a múlt nem csap le rájuk. Egy szépséges házban laknának, és szaporodnának, akár a nyulak. Eva erős, de mindent ő sem bír el. Szereti az édesapját, és otthona nagy erejű mágnesként vonzza. Minden igazi riói szereti a városát, és a Mindenható különleges teremtményének tartja. Veszélybe sodorta Evát, és most meg kell védenie. Vajon képes lesz-e rá? Vagy már nem lesz többé szerencséje? Cutter beleegyezett abba, hogy reggel nyolckor találkozzanak, de csak azért, mert Mr. McDermott nagyon határozottan azt mondta: sürgős ügyről van szó. A szövetségi épületben csak éppen mutatkoztak az élet első jelei, amint egykét hivatalnok megérkezett ebben a korai órában. A tömeg majd csak kilenckor jön.
Cutter nem volt ugyan goromba, de szívélyesnek sem lehetett mondani. Kedvenc feladatai listáján az erőszakos ügyvédekkel folytatott csevegések az utolsó sorban voltak. Tűzforró kávét öntött két műanyag pohárba, és apró íróasztaláról többé-kevésbé letakarította a szemetet. Sandy illemtudóan köszönetet mondott neki, hogy hajlandó volt fogadni, mire Cutter meglágyult kissé. – Emlékszik arra a telefonhívásra, amit tizenhárom nappal ezelőtt kapott? – kérdezte Sandy. – A brazíliai hölgytől? – Hogyne. – Néhány alkalommal találkoztam vele. Patrick ügyvédje. – Itt van? – Néha igen. – Sandy jó erősen megfújta a kávét, aztán megkockáztatott egy kortyot. Gyorsan elmondta a nagy részét annak, amit Leah-ról tudott, bár a nevét egyszer sem említette. Azután megkérdezte, hogy állnak a Stephano-nyomozással. Cutter hirtelen óvatos lett. Egy olcsó golyóstollal néhány szót firkantott a jegyzettömbjére, és kísérletet tett a helyzet tisztázására. – Maga honnan tud Stephanóról? – Az ügyvédnő, a hölgy Brazíliából, mindent tud Stephanóról. Ne felejtse el, ő adta meg magának Stephano nevét. – Ő honnan tudott róla? – Ez egy nagyon hosszú, bonyolult történet, és a nagy részét én magam sem ismerem. – Akkor miért hozta szóba?
– Azért, mert Stephano még mindig üldözi az ügyfelemet, és szeretném megállítani. Cutter ismét lejegyzett valamit, és ismét ivott egy kortyot a gőzölgő kávéból. Agyában lassan kezdett összeállni a kép, ki kinek mit mondott. Stephano Washingtonban folyó kihallgatásának a legtöbb részletét ismerte, de azért voltak hézagok a történetben. Az bizonyos, hogy abban megállapodtak: Stephano leállítja a hajszát. – És ezt maga honnan tudja? – Stephano emberei Brazíliában elrabolták az ügyvédnő édesapját. Cutter képtelen volt becsukni a száját, és a fejét sem sikerült egyenesen tartania. Tekintete a mennyezetre tévedt, miközben agyában lázas sebességgel cikáztak a gondolatok. Aztán világos lett a kép. – Lehetséges, hogy ez a brazil ügyvédnő tudja, hol van a pénz? – Az bizony lehetséges. Most már aztán tényleg tökéletesen érthető minden. Sandy folytatta. – Az emberrablás kísérlet arra, hogy visszacsalogassák a hölgyet Brazíliába, ahol szeretnék elkapni, és teletömni ugyanazzal a droggal, amit Patrickbe is belepumpáltak. Az egész ügy a pénzről szól. – Mikor került sor az emberrablásra? – Tegnap. – Sandy irodájában egy segédügyvéd két órával korábban lehívott egy hírt az Internetről, a népszerű riói napilap, az O Globo hatodik oldaláról. Az áldozat neve Paulo Miranda. Sandy még mindig nem tudta Leah igazi nevét, de valószínűnek tartotta, hogy az
FBI tudja majd azonosítani. Őszintén szólva, semmi veszélyt nem látott abban, hogy közölje az FBI-jal Leah igazi nevét. A gond csak az volt, hogy ő maga sem tudta. – Nem sokat tehetünk ebben az ügyben. – Dehogyisnem. Stephano áll az emberrablás mögött. Támadjanak neki. Közöljék vele, hogy az ügyvédnőt nem tudják becsalogatni ebbe a csapdába, és a hölgy arra készül, hogy közli Jack Stephano nevét a brazíliai hatóságokkal. – Majd meglátom, mit tehetek. – Cutter egy percre sem feledkezett meg arról a tényről, hogy Sandy McDermott több millió dolláros keresetet nyújtott be az FBI ellen, olyan bűntények miatt, amelyeket nem a hivatal követett el. Most még semmi értelme nem lenne szóba hozni a keresetet. Talán majd később. – Stephanót semmi nem érdekli, csak a pénz – mondta Sandy. – Ha az öregembernek baja esik, egy centet sem fog látni. – Azt akarja mondani, hogy lehetőséget lát az alkudozásra? – Mit gondolt? Ha a kivégzés vagy az életfogytiglan várna magára, nem lenne hajlandó alkudozni? – Na és mit mondjunk Stephanónak? – Mondják meg neki, hogy engedjék el az öregembert, és akkor azután esetleg beszélhetünk a pénzről. Stephano napja korán kezdődött. A tervek szerint a kihallgatás – immáron a negyedik – egész nap tart majd, és a Patrick után folytatott hajszáról szóló kalandos történetek véget érnek. Az ügyvédje távol volt, ugyanis feltétlenül szükséges volt a megjelenése egy bírósági
tárgyaláson. Nem kellett Stephanónak ügyvéd, hogy fogja a kezét, és az igazat megvallva elege volt már abból, hogy óránként 450 dollárt fizessen neki. A mai kihallgató új ember volt. Valami Oliver vagy ilyesmi. Nem számít, mindannyian ugyanabból az iskolából származnak. – A plasztikai sebészről beszélt – mondta Oliver, mintha csak egy telefonhívás szakította volna félbe kettejük társalgását. Pedig még sohasem találkoztak, és már tizenhárom óra telt el azóta, hogy Jack bárkinek is beszélt Patrickről. Stephano kényelmesen elhelyezkedett a székben. – Egy időre kihűltek a nyomok. Valójában elég hosszú időre. Keményen dolgoztunk, de múltak a hónapok, és nem volt semmi eredmény, az égvilágon semmi. Egyetlen apró nyomot sem találtunk. Aztán ‘94 végén megkeresett bennünket egy atlantai nyomozóiroda, a Pluto Csoport. – Pluto? – Igen, a Pluto Csoport. Úgy emlegettük őket, hogy a fiúk a Plutóról. Jó fiúk. Voltak köztük olyanok is, akik a maguk exügynökei. A Patrick Lanigan után folytatott kutatásról kérdezősködtek, és azt mondták, hogy esetleg van valami információjuk. Néhány alkalommal találkoztam velük itt, Washingtonban. Egy rejtélyes ügyfelük azt állította, hogy tud valamit Laniganről. Természetesen érdekelt a dolog. Nekik egyáltalán nem volt sietős, mert a jelek szerint az ügyfelük nagyon türelmes ember volt. Aki, egyáltalán nem meglepő módon, egy halom pénzt akart. Furcsa, de ez okot adott a bizalomra.
– Miért? – Ha az ügyfelük eleget tud ahhoz, hogy zsíros jutalomban reménykedjen, akkor az illetőnek tudnia kell, hogy Lanigannek még mindig sok pénze van. ‘95 júliusában a fiúk a Plutóról új elképzeléssel kerestek meg. Mi van akkor, kérdezték, ha az ügyfelük elvezet bennünket egy olyan helyre Brazíliában, ahol Lanigan korábban élt egy ideig? Nagyszerű, mondtam. Mire ők: mennyi? Ötvenezer dollárban egyeztünk meg. Mindenre el voltam szánva. Egy panamai bankba történt átutalással cserélt gazdát a pénz. Aztán azt mondták, hogy menjünk Brazília mélyére, egy Itajaí nevű kisvárosba, Santa Catarina államba. A kapott cím egy kis lakóházé volt, a város szépen gondozott részén állt. A gondnok nagyon szívélyes lett, ahogy megkentük egy kicsit. Megmutattuk az operáció utáni képeket Laniganről, és azt mondta, esetleg. Megint kapott egy kis pénzt, és határozottan azonosította a képen látható férfit. Jan Horstnak hívták, a gondnok szerint német volt, és jól beszélt portugálul. Egy háromszobás lakást bérelt két hónapon keresztül, készpénzzel fizetett, csöndesen élt, keveset tartózkodott a lakásában. Barátságos volt, és szívesen kávézgatott a gondnok és a felesége társaságában. A nő is felismerte a fényképet. Horst azt mondta, hogy utazó író, és a Brazíliába kivándorolt németekről és olaszokról ír könyvet. Amikor elment, azt mondta, hogy Blumenauban lesz egy ideig, hogy a bajor építészetet tanulmányozza. – Elmentek Blumenauba? – Természetesen igen. És nagyon gyorsan. Átfésültük az egész várost, de két hónap után feladtuk. A kezdeti
izgatottság után berendezkedtünk az unalmas rutinmunkára: szállodákban és piacokon forgolódtunk, mutogattuk a fényképeket, próbáltuk megvesztegetni, akit lehetett. – Na és mi van a fiúkkal a Plutóról, ahogy maguk nevezték őket? – Nagyon visszafogottak lettek. Én szívesen beszéltem volna velük, de alig volt mondandójuk. Azt hiszem, az ügyfelük beijedt, vagy csak egyszerűen megelégedett az ötvenezer dollárral. A lényeg az, hogy hat hónapon keresztül alig hallottunk a Plutóról. Aztán idén, január végén nagy sietve megjelentek. Az ügyfelüknek pénzre van szüksége, és végre hajlandó eladni az összes információját. Néhány napig folyt az árnyékbokszolás, aztán robbant a bomba: közölték, hogy egymillió dollárért megtudhatjuk, pontosan hol van az emberünk. Nemet mondtam. Nem mintha nem állt volna rendelkezésre a pénz, csak túl kockázatosnak tűnt a dolog. Az ügyfelük nem volt hajlandó addig beszélni, amíg meg nem kapja a pénzt, én meg nem voltam hajlandó fizetni, amíg az ügyfelük nem beszél. Nem volt rá mód, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy tud-e egyáltalán valamit az ügyfél. Sőt az sem volt biztos, hogy létezett-e még egyáltalán ügyfél. Felcsaptak az indulatok, és a tárgyalások megszakadtak. – De aztán folytatták a tárgyalásokat? – Végül igen. Kénytelenek voltunk. Az ügyfélnek pénz kellett. Nekünk meg Lanigan. Egy újabb megállapodás körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ismét fizetünk ötvenezer dollárt, és megkapjuk annak a helynek a
nevét, ahol Lanigan Itajaí után élt. Beleegyeztünk, mert a mi szempontunkból az ötvenezres ár alacsony volt, és megvolt az esélye annak, hogy szerencsénk van, és kapunk egy használható tippet. Az ő szempontjukból okos húzás volt, mert megerősítette az ügyfél szavahihetőségét. És persze újabb lépés volt az egymillió dollár felé. Egy gondolkodó elme állt a Pluto Csoport mögött, és én akkor már sok mindenre hajlandó lettem volna. Örömmel kifizettem volna nekik az egymilliót, de szükségem lett volna valamiféle garanciára. – Melyik volt a következő város? – São Mateus, Espírito Santo államban, északra Riótól. Kisváros, hatvanezren lakják, csinos kis hely barátságos emberekkel. Egy hónapot töltöttünk ott, szóba elegyedtünk sok mindenkivel, mutogattuk a fényképeket. A lakásbérlés körülményei hasonlóak voltak az előzőhöz: kéthavi díj készpénzben, amit egy Derrick Boone nevű angol fizetett ki. A tulajdonos kenőpénz nélkül is azonosította az emberünket. A jelek szerint Boone egy héttel tovább maradt és nem fizetett érte, ezért a tulajdonos kicsit neheztelt rá. Itajaíval ellentétben azonban Boone visszahúzódó volt, és a tulajdonos semmit sem tudott arról, mivel foglalkozott. Mast nem sikerült kiderítenünk, ezért ez év márciusának elején eljöttünk São Mateusból. São Paulóban, illetve Rióban újra összegyűltünk, és új terveket kovácsoltunk. – Melyek voltak az új tervek? – Visszahúzódtunk északról, és a Rio meg São Paulo közelében lévő államok kisvárosaira koncentráltunk. Én
pedig itt Washingtonban egyre agresszívabban léptem fel a fiúkkal szemben a Plutóról. Az ügyfelük ragaszkodott az egymillióhoz. Az én ügyfelem nem volt hajlandó meggyőző bizonyíték nélkül fizetni. Patthelyzet alakult ki, mindkét fél tántoríthatatlannak tűnt, de nem kívánta abbahagyni a tárgyalásokat. – Sikerült kideríteniük, honnan tudott az ügyfelük ilyen sokat Lanigan helyváltoztatásairól? – Nem. Órákon keresztül töprengtünk. Az egyik elmélet szerint ő szintén üldözte Lanigant, számunkra ismeretlen okból. Lehetett valaki az FBI-tól, akinek pénzre volt szüksége. Persze csak vaktában találgattunk, de mindenre gondoltunk. A másik és sokkal valószínűbb elmélet szerint Lanigan ismerte az ügyfelüket, és megbízott benne, de az illető kész volt elárulni. Végül is arra jutottunk, nem halaszthatjuk el ezt a lehetőséget. Már majdnem négy éve tartott a kutatás, és nem vezetett semmi eredményre. Mint megtudtuk, többmilliónyi hely van Brazíliában, ahol remekül el lehet rejtőzni, és a jelek szerint Lanigan tudta, mit csinál. – Sikerült kijutni a patthelyzetből? – Igen. Idén augusztusban újabb ajánlattal kerestek meg bennünket: frissen készült fényképeket kínáltak Laniganről ötvenezer dollárért cserébe. Igent mondtunk. A pénzt egy offshore bankba utaltuk át. Itt, Washingtonban adták át nekem a fényképeket. – Megnézhetném őket, kérem? – Hogyne. – Stephano előhúzta a fényképeket az aktatáskájából, ahol katonás rend uralkodott, és az asztalon odacsúsztatta őket Oliver elé. Az első egy zsúfolt piactéren készült Laniganről, nyilvánvaló volt,
hogy távolról vették fel. Napszemüveg volt rajta, és amit a kezében tartott, egy paradicsomnak tűnt. A másodikat egy pillanattal előbb vagy később készítették, a kezében egy zacskó valamivel sétált a járdán. Farmert viselt, és semmiben sem különbözött a többi braziltól. A harmadik árult el a legtöbbet: Patrick, rövidnadrágban és pólóban a Volkswagen bogár motorháztetejét mosta. A rendszámtáblát nem lehetett látni, és a házból sem valami sokat. Nem volt rajta napszemüveg, és az arcát nagyon jól ki lehetett venni. – Se utcanév, se rendszámtábla – állapította meg Oliver. – Az égvilágon semmi. Órákon keresztül tanulmányoztuk a képeket, de nem találtunk semmit. Mint már mondtam, egy gondolkodó elme volt a háttérben. – Na és akkor mit tettek? – Belementünk, hogy kifizessük az egymilliót. – Mikor? – Szeptemberben. A pénzt letétbe helyeztük egy pénzügyi alap kezelőjénél Genfben; csak a két fél együttes rendelkezése alapján lehetett hozzányúlni. A megállapodás szerint az ügyfelüknek tizenöt napja volt arra, hogy közölje velünk a város nevét és a pontos címet. Tizenöt napon keresztül rágtuk a körmünket, aztán a tizenhatodik napon, hosszú csatározások után, megkaptuk, amire vártunk. A város Ponta Porã volt, az utca a Rua Tiradentes. Odaszáguldottunk a városhoz, aztán csöndben belopóztunk. Ekkor már nagyon tiszteltük Lanigant, és úgy gondoltuk, tökéletesen tud mozogni előre, miközben figyeli, mi történik a háta mögött. Megtaláltuk, és körülbelül egy hétig
megfigyelés alatt tartottuk, hogy elkerüljük az esetleges tévedést. A neve Danilo Silva volt. – Egy hetet vártak? – Igen, türelmesnek kellett lennünk. Okkal választotta Ponta Porãt. Csodálatos hely. A helyi tisztviselők hajlandóak az együttműködésre, ha megfelelő összeg üti a markukat. A németek a háború után fedezték fel. Egy rossz lépés, a zsaruk megneszelnek valamit, és közbeavatkoznak, hogy megvédjék. Így aztán vártunk, tervezgettünk, és végül a városon kívül, ahol nem voltak szemtanúk, elkaptuk. Tiszta akció volt. Becsempésztük Paraguayba egy biztonságos házba. – És ott megkínozták? Stephano nem válaszolt rögtön, kortyolt egyet a kávéból, és rámeredt Oliverre. – Aha, valahogy úgy – mondta. 27 Patrick megállt az asztal egyik végénél, és megnyújtóztatta tagjait. Sandy egy széken ült, figyelt és jegyzetelt. Az egyik ápolónő hozott nekik aprósüteményt, de még hozzá sem nyúltak. Sandy ámulattal nézegette a süteményeket, és feltette magában a kérdést: vajon hány, gyilkossággal vádolt foglyot kínálgatnak aprósüteménnyel? Hánynak van saját testőrsége? Hányhoz ugrik be a bíró úr egy pizzára? – Változnak a dolgok, Sandy – mondta Patrick, anélkül hogy ránézett volna. – Gyorsan kell lépnünk. – Merre? – érdeklődött Sandy. – Leah nem marad itt, ha nem kerül elő az apja.
– Mint mindig, most sem értek egy árva szót sem. Ti ketten valamilyen furcsa, csak általatok ismert nyelvet beszéltek. Én csak egy ügyvéd vagyok. Miért kéne nekem bármit is tudnom? – Leah-nál vannak a papírok, az akták, a feljegyzések. Találkoznod kell vele. – Tegnap este találkoztam vele. – Vár rád. – Valóban? Hol? – Van egy tengerparti ház Perdidóban. Leah ott van. – Hadd találjam ki. Tegyek mindent félre, és most azonnal száguldjak oda viharos sebességgel. – Nagyon fontos, Sandy. – Ahogy a többi ügyfelem is – felelte Sandy mérgesen. – Miért nem tudsz előre szólni? – Ne haragudj. – Ma délután a bíróságra kell mennem. A lányomnak focimeccse van. Túl nagy kérés, hogy ne az utolsó percben szólj? – Nem láthattam előre, hogy emberrablás történik, Sandy. El kell ismerned, hogy a körülmények némileg eltérnek a megszokottól. Próbáld megérteni, kérlek. Sandy mély levegőt vett, és ráfirkantott valamit a jegyzetblokkra. Patrick fölült az asztalra, egészen közel hozzá. – Ne haragudj, Sandy. – Mi lesz a téma a tengerparti házban? – Aricia. – Aricia – ismételte Sandy, aztán elfordította a fejét. A legalapvetőbb tényeket ismerte, annyit, amennyit az újságokból megtudhatott.
– El fog tartani egy darabig, a helyedben én vinnék egy váltás ruhát. – Hosszabb ideig kell ott maradnom a tengerparti házban? – Igen. – Leah-val? – Igen. Nagy a ház. – És egész pontosan mit is mondjak a feleségemnek? Azt, hogy egy tengerparti házban múlatom az időmet egy gyönyörű brazil nővel? – Ezt nem tenném a helyedben. Mondd neki azt, hogy a védelem csapatának többi tagjával találkozol. – Hát ez nagyszerű. – Köszönöm, Sandy. Underhill a kávészünet után csatlakozott Oliverhez. Egymás mellett foglaltak helyet, mögöttük állt a videókamera; minden szem az asztal másik végénél ülő Stephanóra szegeződött. – Ki hallgatta ki Patricket? – kérdezte Underhill. – A munkatársaim nevét nem vagyok köteles közölni. – Az a személy, aki a kihallgatást végezte, rendelkezik tapasztalatokkal a kínvallatás területén? – Csupán korlátozott tapasztalatokkal. – Írja le, milyen eszközöket használt. – Nem tudom egész pontosan, hogy... – Láttuk az égési sebekről készült fényképeket, Mr. Stephano. És minket, az FBI-t perelték be azokért a sérülésekért, amelyeket a maga emberei okoztak. Most pedig mondja el, hogyan csinálták. – Nem voltam ott. Nem én terveztem a kihallgatást, mert csak nagyon csekély tapasztalataim vannak ezen a
területen. Nagyjából annyit tudtam, hogy elektromos ütéseket mérnek Mr. Lanigan testének különböző pontjaira. Ez történt. Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen súlyos sérüléseket okoz. A beállt csöndben Underhill Oliverre pillantott, Oliver pedig Underhillre. Leplezetlen hitetlenkedés. Stephano mogorván méregette őket. – Mennyi ideig tartott? – Öt-hat óráig. Belenéztek az aktába, és sugdolózva váltottak néhány szót. Underhill feltett egy-két kérdést arról, hogyan azonosították Mr. Lanigant, és Stephano beszámolt az ujjlenyomat-szakértő ténykedéséről. Oliver az időpontokról faggatózott, és majdnem egy órát töltött azzal, hogy pontosan kiderítsék, mikor fogták el Lanigant, hova szállították és mennyi ideig tartott a kihallgatás. Hosszan gyötörte Stephanót az őserdőből a concepcióni repülőtérre vezető úttal kapcsolatban. Az ügy ezen részletével összefüggésben minden lehetséges kérdést feltettek, aztán egy pillanatra összedugták a fejüket, és visszatértek a legfontosabb kérdéshez. – Mr. Lanigan kihallgatása során mit tudtak meg a pénzről? – Nem valami sokat. Elmondta nekünk, hogy hol volt a pénz, és azt is, hogy már elkerült onnan. – Állíthatjuk azt, hogy ezt a kijelentést rendkívüli fizikai ráhatás közben tette? – Igen, ezt bátran mondhatjuk. – Meg van győződve róla, hogy Lanigan akkor nem tudta, hol van a pénz?
– Nem voltam jelen a kihallgatáson, de az a férfi, aki vezette, azt mondta nekem, hogy szemernyi kétsége sincs afelől, hogy Mr. Lanigan valóban nem tudta, hol a pénz. – A kihallgatást nem vették magnó- vagy videószalagra? – Természetesen nem – felelte Jack, mintha ez még csak eszébe sem jutott volna. – Tett arról említést Mr. Lanigan, hogy van egy társa? – Tudomásom szerint nem. – Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy nem tudom biztosan. – Na és az az ember, aki vezette a kihallgatást? Ő nem hallotta, hogy Mr. Lanigan említette volna: van egy társa? – Tudomásom szerint nem. – Ezek szerint tehát ön nem tud arról, hogy Mr. Lanigan ilyen értelmű kijelentést tett volna? – Pontosan így van. Ismét tologatni kezdték a papírokat az asztalon, és sugdolózva értekeztek, aztán hosszú időre elhallgattak. A csend fölöttébb nyugtalanító volt Stephano számára. Kétszer is hazudott gyors egymásutánban – azt állította, hogy nem készült felvétel, és hogy nem hallottak segítőtársról –, de úgy érezte, ebből nem lehet semmi baja. Honnan a fenéből tudhatnák ezek a fickók, hogy mi hangzott el a paraguayi őserdőben? De hát persze ők az FBI. Ezért Stephano nyugtalankodva várakozott. Az ajtó hirtelen kinyílt, és Hamilton Jaynes sétált be rajta. A nyomában ott jött Warren, a harmadik kihallgató.
– Hello, Jack – üdvözölte Jaynes Stephanót jó hangosan, miközben helyet foglalt az asztalnál. Warren a haverjai közelében ült le. – Hello, Hamilton – viszonozta Stephano a köszönést, és idegesen izgett-mozgott. – A szomszédos szobában hallgattam mindent – közölte Jaynes szélesen mosolyogva. – És hirtelen szöget ütött a fejembe, hátha maga nem teljesen őszinte hozzánk. – Természetesen őszinte vagyok. – Természetesen. Nézze, hallotta már valaha az Eva Miranda nevet? Stephano lassan elismételte, mintha a kiejtése is gondot okozna. – Azt hiszem, nem. – Ügyvéd Rióban. Patrick barátja. – Nem ismerem. – Az igazság az, Jack, hogy ez egy kicsikét zavar engem, mert maga pontosan tudja, ki ez a nő. – Még sosem hallottam róla. – Akkor miért akarják megtalálni? – Fogalmam sincs, miről beszél – felelte Stephano meglehetősen erőtlenül. Underhill szólalt meg először. Egyenesen Stephanóra nézett, de Jayneshez beszélt. – Hazudik. – Az egészen biztos – mondta Oliver. – Kétség sem férhet hozzá – tette hozzá Warren. Stephano egyik hang gazdájáról pillantott a másikra. Már éppen mondani akart valamit, de Jaynes egy mozdulattal beléfojtotta a szót. Kinyílt az ajtó, és az
Underhill–Oliver Warren iskola egy újabb képviselője jött be a szobába, hogy közölje: – A hangelemzés alapján elegendő bizonyíték van arra, hogy hazudik. – Miután a bejelentést megtette, nyomban kiment. Jaynes felemelt egy papírlapot, és az ott szereplő adatok alapján összegezte a következőket: – Ez a cikk egy mai riói újságban jelent meg. Egy bizonyos Mr. Paulo Miranda elrablásáról ad hírt. A lánya Patrick barátja. A brazíliai hatóságoktól megtudtuk, hogy az emberrablók nem követelnek váltságdíjat, és nem is jelentkeznek. – Stephano felé csúsztatta a papírt, de az megállt az asztalon, mielőtt a férfi elérhette volna. – Nos, hol van Mr. Miranda? – Nem tudom. Fogalmam sincs, miről beszél. Jaynes az asztal másik vége felé pillantott. – Még mindig hazudik – közölte Underhill. Warren és Oliver egyetértően bólintott. – Volt egy megállapodásunk, Jack. Elmondja nekünk az igazat, mi meg ejtjük a maga elleni vádakat. És ha jól emlékszem, belementünk abba, hogy nem tartóztatjuk le az ügyfeleit. Maga szerint most mit tegyek, Jack? Stephano Underhillre és Oliverre nézett, akik hűvösen néztek vissza rá, de feszülten figyelték minden mozdulatát. – A nő tudja, hogy hol van a pénz – mondta Stephano, megadva magát. – És maga tudja, hogy most hol van a nő? – Nem. Amikor megtaláltuk Patricket, elmenekült Rióból.
– Semmi nyoma? – Semmi. Jaynes a csapatára nézett. Abbahagyta a hazudozást. – Megállapodtunk abban, hogy mindent elmondok maguknak – folytatta Jack. – Semmi másba nem egyeztem bele. Még mindig kereshetjük a nőt. – Mi nem tudtunk róla. – Nagy kár. Ha szükséges, újra áttekinthetjük a megállapodásunkat. Örömmel szólok az ügyvédemnek. – Csakhogy hazugságon kaptuk magát. – Sajnálom. Nem fog többet előfordulni. – Szálljon le a nőről, Jack. És engedjék el az apját. – Gondolkozni fogok rajta. – Ne gondolkozzon rajta. Most azonnal intézkedjen. A tengerparti ház egy modern, háromszintes nyaraló volt a partvidék frissen fejlesztett részén álló, látszólag egyforma épületek sorában. Az október már utószezon. A legtöbb ház üresnek tűnt. Sandy leparkolt a csillogó, de jellegtelen négyajtós kocsi mögött. Valószínűleg bérautó, állapította meg magában. A nap már alacsonyan volt a horizonton, szinte csak centiméterekkel a víz felszíne felett. A partvidék elhagyatott volt, egyetlen csónakot vagy hajót sem lehetett látni a vízen. Sandy megmászta a lépcsőt, és bekopogtatott a főbejáraton. Leah mosolyogva nyitott ajtót. Azért erőltetett rövidke mosolyt az arcára, mert a lelke mélyén kedves, melegszívű ember volt, és nem akarta teljesen átadni magát a sötét hangulatoknak, amelyek mostanság eluralkodtak rajta.
– Jöjjön be – mondta halkan, aztán bezárta az ajtót Sandy után. A nappali hatalmas, boltíves helyiség volt, a közepén kandalló állt. – Szép ez a ház – jegyezte meg Sandy, aztán megérezte a konyha felől áradó finom illatokat. Patricknek hála, ma kihagyta az ebédet. – Éhes? – érdeklődött a nő. – Majd éhen halok. – Éppen készítek egy kis harapnivalót. – Csodálatos. Recsegett a hajópadló Sandy lába alatt, ahogy követte a nőt az ebédlőbe. Az asztalon egy papírdoboz, mellette szépen elrendezett papírstószok. Leah nem vesztegette az idejét. Most megállt az asztalnál, és így szólt: – Ez az Aricia-akta. – Ki készítette? – Természetesen Patrick. – Hol volt az elmúlt négy évben? – Egy raktárhelyiségben, Mobile-ban. Leah rövid válaszokat adott, és mindegyik újabb és újabb kérdéseket keltett Sandyben, aki szíve szerint nyomban faggatni kezdte volna Leah-t. – Majd később beszélünk erről – mondta a nő, és egy könnyed legyintéssel lezárta az ügyet. A konyhában egy egészben megsütött csirke feküdt a vágódeszkán a mosogató mellett. A tűzhelyen zöldségekkel kevert barna rizs gőzölgött. – Egyszerű vacsora lesz – közölte Leah. – Nekem gondot okoz, hogy más konyhájában tegyek-vegyek. – Nagyon gusztusosnak néz ki. Kié ez a konyha? – Béreltem a házat. Erre a hónapra az enyém.
Leah szeletelni kezdte a csirkét, és megkérte Sandyt, hogy közben töltsön a borból, a finom kaliforniai pinot noirból. Leültek a konyhai étkező sarkában álló kis asztalhoz, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a vízre, és megnézhették a naplemente utolsó néhány percét. – Egészségünkre! – mondta Leah, felemelve a poharát. – Patrickre – mondta Sandy. – Igen, Patrickre. Leah meg sem próbált enni az ételből. Sandy a szájába tömött egy hatalmas darab csirkemellet. – Hogy van Patrick? Sandy sebesen megrágta a szájában lévő falatot, nehogy megbotránkoztassa ezt az ifjú hölgyet azzal, hogy tele szájjal válaszol. Egy korty bor. Szalvéta az ajakhoz. – Patrick jól van. Az égési sérülések szépen gyógyulnak. Tegnap megvizsgálta egy plasztikai sebész, és azt mondta, nem lesz szükség bőrátültetésre. A forradások néhány évig megmaradnak, de végül majd eltűnnek. Az ápolónők süteményt visznek neki. A bíró úrtól pizzát kap. Nem kevesebb mint hat fegyveres őrzi őt éjjel-nappal. Bátran állíthatom, hogy Patricknek jobb dolga van, mint a legtöbb, gyilkosság vádjával letartóztatott fogolynak. – Huskey bíróra utalt? – Igen, Karl Huskeyra. Ismeri? – Nem. De Patrick sokat beszélt róla. Jó barátok voltak. Patrick egyszer azt mondta nekem, hogy ha elkapják, reméli, Karl Huskey még mindig bíró lesz. – Nemsokára nyugdíjba megy – mondta Sandy. Micsoda szerencsés időzítés, állapította meg magában.
– Nem vezetheti Patrick tárgyalását, ugye? – tudakolta Leah. – Nem. Hamarosan kérni fogja, hogy vegyék el tőle az ügyet. – Sandy egy jóval kisebb falat csirkét kapott be; még mindig egyedül evett, mert Leah a kést meg a villát sem vette még a kezébe. Maga előtt tartotta a borospoharat, és merengve nézegette a narancssárga és lila felhőket a horizonton. – Ne haragudjon. Elfelejtettem érdeklődni az apja felől. – Nincs semmi hír. Három órával ezelőtt beszéltem a fivéremmel, de nem tudnak semmit. – Nagyon sajnálom, Leah. Bárcsak tehetnék valamit. – Én is azt kívánom, bárcsak tehetnék valamit. Dühítő ez a helyzet. Nem mehetek haza, és nem maradhatok itt. – Nagyon sajnálom – mondta Sandy ismét, mert ennél jobb nem jutott az eszébe. Csöndben folytatta az evést. Leah a rizsben turkált, s közben az óceánt figyelte. – Nagyon finom – jegyezte meg Sandy két ízben is. – Köszönöm – felelte Leah, szomorúan mosolyogva. – Mivel foglalkozik az édesapja? – Egyetemi tanár. – Hol? – Rióban. A Katolikus Egyetemen. – Hol lakik? – Ipanemában, abban a lakásban, ahol felnőttem. Leah édesapja ugyan kényes téma volt, de Sandy legalább választ kapott a kérdéseire. Talán szívesen beszél az apjáról a nő. Sandy újabb kérdéseket tett fel, mind egészen általános volt, és messze elkerülte az emberrablást.
Leah hozzá sem nyúlt az ételhez. Amikor Sandy végzett az evéssel, Leah azt kérdezte: – Kér kávét? – Valószínűleg szükségünk lesz rá, nem? – De igen. Leszedték a műanyag tányérokat az asztalról, és otthagyták őket a konyhában. Leah kávét főzött, miközben Sandy körülnézett a házban. Leah a nappaliban szolgálta fel a kávét, ahol az udvarias beszélgetés véget is ért. Leültek egymással szemben az üvegasztal két végénél. – Mennyit tud az Aricia-ügyről? – kérdezte Leah. – Ha lehet hinni az újságoknak, ő az, akinek a kilencvenmillióját Patrick ellopta. Magas beosztású vezető volt a Platt & Rocklandnél, és feljelentette a céget túlszámlázásért. A tisztességtelen gazdasági műveleteket tiltó törvény alapján nyújtott be ellenük keresetet. A Platt & Rocklandet körülbelül hatszázmilliós túlszámlázáson kapták. A törvény értelmében Aricia jutalma ennek az összegnek a tizenöt százaléka volt. Bogan és társai képviselték, az az ügyvédi iroda, ahol a mi barátunk, Patrick dolgozott. Körülbelül ennyit tudok. – Nagyjából elég is egyelőre. Amit most én mondok el, mind igazolható az itt lévő papírok és magnószalagok alapján. Átrágjuk magunkat rajtuk, mert nagyon fontos, hogy kívülről-belülről ismerje ezt az ügyet. – Csináltam ám már ilyet. – Sandy mosolygott, a nő azonban nem. Többet nem próbál meg szellemeskedni, fogadta meg magában Sandy.
– Aricia bejelentése egy nagy csaláson alapszik. – Leah lassan, megfontoltan beszélt, nem kellett sietnie. Várt, amíg Sandy megemészti a hallottakat, és ez eltartott néhány másodpercig. – Benny Aricia velejéig korrupt ember, és kieszelt egy tervet, amivel átverheti a cégét és a kormányzatot. Minden hájjal megkent ügyvédek – Patrick régi cégének jogászai – és néhány nagy hatalmú washingtoni ember segédkezett neki. – Nye szenátor, Bogan első unokatestvére, ugye? – Elsősorban ő. Mint maga is tudja, Nye szenátor jelentős befolyással bír Washingtonban. – Már hallottam róla. – Aricia alaposan kigondolt mindent, aztán a tervével felkereste Charles Bogant. Patrick akkor volt új üzlettárs, de semmit sem tudott Ariciáról. A többieket bevonták az ügybe, mindenkit, Patricket kivéve. Az ügyvédi iroda megváltozott, és Patrick tudta, hogy valami nincs rendjén. Kutakodni, hallgatózni kezdett, és végül rájött, hogy az Aricia nevű új ügyfél a nagy titkolódzás oka. Türelmes volt. Úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, de megállás nélkül gyűjtögette a bizonyítékokat. Ennek a nagy része itt van. – Leah megérintette a papírdobozt. – A New Coastal Expedition tengeralattjárókat épített, és már jócskán túllépték a költségvetési keretet. Aricia úgy döntött, hogy még tovább rontja a helyzetet. A New Coastal meghamisította a munkanaplót, és a szakszervezet által meghatározott órabérben számolt el olyan munkákat, amelyeket sohasem végeztek el, és olyan embereknek, akik nem is léteztek. Felsrófolt áron szerezték be az
anyagokat, villanyégőket például tizenhat dollárért. A lista végtelen. – És ez a lista benne van a dobozban? – Csak a nagyobb tételeket összegző lista. Radarrendszerek, robbanófejek, kézi fegyverek, olyan dolgok, amelyekről sohasem hallottam. A villanyégők jelentéktelen tételek csupán. Aricia elég időt eltöltött a cégnél, hogy pontosan tudja, miként kerülhető el a leleplezés. Kevés olyan irat létezik, amin rajta van az ő aláírása. A Platt & Rocklandnek hat különböző részlege foglalkozik állami megrendelések teljesítésével, tehát a központi iroda olyan, akár egy állatkert. Aricia kihasználta ezt. Minden olyan hamis követelésre, amit benyújtott a haditengerészetnek, rákerült a központ valamelyik magas beosztású vezetőjének a neve. A felsrófolt árú alkatrészek beszerzésével alvállalkozókat bízott meg, aztán felülről jóváhagyást kért hozzá. Könnyen lehet működtetni ezt a rendszert, különösen egy olyan ravasz embernek, mint Aricia, aki egyébként is a cég átverésére törekedett. Aprólékos feljegyzéseket készített, aztán később átadta őket az ügyvédeinek. – És Patrick megszerezte őket? – Egy részüket. Sandy a dobozra pillantott. Be volt csukva. – És ezt Patrick eltűnése óta rejtegetik? – Igen. – Visszajött valaha, hogy leellenőrizze? – Nem. – És maga? – Két évvel ezelőtt itt voltam, hogy felújítsam a bérleti szerződést. Belenéztem a dobozba, de nem volt időm,
hogy átvizsgáljam a tartalmát. Féltem, ideges voltam, és nem is akartam eljönni. Meggyőződésem volt, hogy ezekre az anyagokra sohasem lesz szükség, mert Patricket sohasem fogják elkapni. De neki lett igaza. – Tehát Aricia terve működött, és valamikor felkereste Charles Bogant, akinek az unokatestvére washingtoni nagyfejes, és akinek a régi főnöke egy szövetségi bíró. Tudta Bogan, hogy Aricia maga okozta a túlköltekezést? Leah felállt, belenyúlt a dobozba, és elővett egy magnót meg egy kazettatartót, benne címkékkel ellátott minikazettákkal. Egy golyóstollal válogatott a szalagok között, amíg meg nem találta azt, amelyikre szüksége volt. Betette a magnóba. Sandy számára nyilvánvalónak tűnt, hogy nem most csinálja először. – Figyeljen csak – mondta a nő. – 1991. április. Az első hang Bogan, a második Aricia. Aricia telefonált, és Bogan az ügyvédi iroda első emeletén lévő tárgyalóteremben fogadta a hívást. Sandy a könyökére támaszkodva előrehajolt. A szalag pörögni kezdett. Bogan: Ma felhívott a Platt egyik New York-i jogásza. Egy Krasny nevű fickó. Aricia: Ismerem. Tipikus New York-i seggfej. Bogan: Nem volt valami barátságos. Azt mondta, könnyen lehet, hogy bizonyítani tudják: maga tudta, hogy a RamTectől beszerzett radarmonitorokat kétszer is leszámlázták. Megkértem, hogy mutassa meg a bizonyítékot. Azt felelte, hogy majd egy-két hét múlva a rendelkezésükre áll.
Aricia: Nyugi, Charlie. Teljesen kizárt, hogy bizonyítani tudják, mert nem írtam alá semmit. Bogan: De tudott róla? Aricia: Persze hogy tudtam róla. Én találtam ki az egészet. Én indítottam be az akciót. Zseniális ötlet volt, nem? Tudja, Charlie, az az ő problémájuk, hogy képtelenek bizonyítani. Nincsenek iratok, tanúk. A felvétel elhallgatott, és Leah így szólt: – Ugyanaz a beszélgetés, körülbelül tíz perccel később. Aricia: Hogy van a szenátor? Bogan: Remekül. Tegnap találkozott a hadügyminiszterrel. Aricia: Na és hogy zajlott a találkozó? Bogan: Jól. Régi barátok, tudod. A szenátor kifejezte azon vágyát, hogy a Platt & Rockland kapjon szigorú büntetést a mohóságáért, de az Expedition projektet ne érje kár. A miniszter is hasonlóképpen vélekedik, azt mondta, mindent el fog követni, hogy keményen megbüntessék a Platt & Rocklandet. Aricia: Nem tudja felgyorsítani a dolgokat? Bogan: Miért? Aricia: Meg akarom kapni azt az átkozott pénzt, Charlie. Már érzem a szagát. Mintha itt lenne a kezemben. Leah lenyomott egy gombot a magnón, és a szalag leállt. Kivette a készülékből a kazettát, és visszatette a tartójába. – Patrick 1991 elején kezdett felvételeket készíteni. Az volt a tervük, hogy február végén kirakják a cégből, azon az alapon, hogy nem hajt fel elég üzletet.
– Ez a doboz tele van magnószalagokkal? – Körülbelül hatvan van belőlük. Patrick alaposan megszerkesztette őket, úgyhogy három óra alatt meghallgathatja az egészet. Sandy az órájára pillantott. – Sok dolgunk van – mondta Leah. 28 Paulo kívánságát, hogy adjanak neki rádiót, visszautasították, de amikor rájöttek, hogy egyszerűen csak zenét szeretne hallgatni, hoztak neki egy ócska magnót és a Riói Filharmonikus Zenekar két kazettáját. Az öregember a klasszikus zenét kedvelte. Paulo halkra állította a hangerőt, és zenehallgatás közben régi képes újságokat lapozgatott. Azt a kérését, hogy hadd kapjon néhány könyvet, megfontolás tárgyává tették. Az étel egyelőre jobb volt, mint elfogadható – a jelek szerint fogvatartói nagyon igyekeztek a kedvébe járni. Fiatalemberek voltak, akik valaki másnak dolgoztak; Paulo tudta, hogy ezt az illetőt sohasem fogja látni. Ha egyszer szabadon engedik, a fiatalemberek felszívódnak, és lehetetlen lesz törvény elé állítani őket. A második napja lassan telt el. Eva túl eszes ahhoz, hogy belerohanjon a csapdájukba. Egy nap majd biztosan érthető lesz minden, tűnődött Paulo. A második este Őtiszteletreméltósága már magával hozta a pizzát. Annyira élvezte az elsőt, hogy a délután folyamán felhívta Patricket, és megkérdezte tőle, lennee kedve megint beszélgetni egy kicsit. Patrick nagyon vágyott a társaságra.
Huskey benyúlt az aktatáskájába, előhúzott egy halom borítékot, és odahajította őket Lanigan ügyvéd úr asztalára. – Sokan szeretnének üdvözölni, többségükben bírósági dolgozók. Mondtam nekik, hogy írhatnak. – Nem is tudtam, hogy ilyen sok barátom van. – Nincs ilyen sok barátod. Ezek unatkozó irodai dolgozók, akiknek rengeteg idejük van, hogy leveleket írogassanak. Ennél közelebb nem kerülhetnek a tűzhöz. Huskey odahúzott Patrick ágyához egy széket, elhelyezkedett, és feltette a lábát az éjjeliszekrény egyik kihúzott fiókjára. Patrick majdnem két szelet pizzát megevett, majd befejezte az evést. – Hamarosan kérelmeznem kell, hogy vegyék el tőlem az ügyet – mondta Karl szinte bocsánatkérő hangon. – Tudom. – Ma reggel volt egy hosszú beszélgetésem Trussellel. Tudom, hogy nem nagyon kedveled őt, de jó bíró. Hajlandó átvenni az ügyet. – Lanks bírónak jobban örülnék. – Értem, de sajnos nem választhatsz. Lanksnek gondjai vannak a vérnyomásával, és megpróbáljuk távol tartani tőle a nagy ügyeket. Mint tudod, Trusselnek nagyobb tapasztalata van, mint Lanksnek meg nekem együtt, különösképpen a halálbüntetéses ügyekben. Patricknek kissé megrándult az arca, hirtelen bandzsítani kezdett, és csontos vállai egy pillanatra megroggyantak, amint barátja befejezte utolsó mondatát. Halálbüntetéses ügy. Főbe kólintotta ez a két szó, ahogy ez gyakorta előfordult vele, amikor odavonszolta magát a tükörhöz, és hosszan belenézett.
Huskey figyelmét egyetlen apró mozdulat sem kerülte el. Ahogy mondani szokás, mindenki képes a gyilkosságra, és Huskey a bírói pulpituson eltöltött tizenkét év alatt sok gyilkossal elbeszélgetett. Patrick azonban történetesen az első olyan barátja volt, akire esetleg siralomház vár. – Miért hagyod ott a bíróságot? – A szokásos okokból. Unom már a munkámat, és ha most nem hagyom ott, sohasem leszek rá képes. A gyerekeket hamarosan be kell íratni az egyetemre, és több pénzt kell keresnem. – Huskey elhallgatott egy pillanatra, aztán így szólt: – Csak kíváncsiságból kérdem: honnan tudtad, hogy otthagyom a bíróságot? Nem tettem közhírré. – Gyorsan terjednek a hírek. – Egészen Brazíliáig? – Volt egy kémem, Karl. – Valaki itt, Biloxiban? – Nem, természetesen nem. Nem vállalhattam annak a kockázatát, hogy kapcsolatba lépjek valakivel az itteniek közül. – Tehát odavalósi embered volt. – Igen, egy ügyvéd, akivel ott ismerkedtem meg. – És mindent elmondtál ennek az ügyvédnek. – Egész pontosan ügyvédnő az illető. És igen, mindent elmondtam neki. Huskey összeütötte az ujjait, és azt mondta: – Azt hiszem, így már több minden érthető. – Melegen tudom ajánlani neked is ezt a megoldást, ha egyszer úgy döntesz, hogy el akarsz tűnni.
– Rendben, nem fogom elfelejteni. Hol van most ez az ügyvédnő? – Azt hiszem, itt valahol a közelben. – Értem már. Biztosan nála van a pénz. Patrick elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett. Végre megtört a jég. – Mit szeretnél tudni a pénzről, Karl? – Mindent. Hogyan loptad el? Hol van? Mennyi maradt meg belőle? – Mi a legviccesebb bírósági pletyka, amit a pénzről hallottál? – Ó, van belőlük több száz. Az a kedvencem, hogy megdupláztad, elrejtetted svájci bankokban, csak múlattad az időt Brazíliában, hogy aztán néhány év múlva magadhoz vedd a pénzt, és eljátszogass vele egy kicsit. – Nem rossz. – Emlékszel Bobby Doakra, arra a pattanásos képű kis ügyeskedőre, aki kilencven dollárért vállal válóperes ügyeket, és haragszik minden ügyvédre, aki ennél többet kér? – Persze, az egyházi kiadványokban szokott hirdetni. – Ő az. Tegnap kávézgatott az ügykezelői irodában, és elmesélte, hogy megbízható forrásból tudja: elverted az egész pénzt kábítószerekre meg tizenéves prostikra, és ezért éltél úgy Brazíliában, mint egy paraszt. – Ez jellemző Doakra. Patrick elcsöndesedett, és a derűs légkör gyorsan tovaszállt. Huskey azonban mégsem szerette volna elmulasztani a lehetőséget. – Na, hol van a pénz?
– Nem mondhatom el neked, Karl. – Mennyi maradt? – Egy halom. – Több, mint amennyit elloptál? – Igen, több, mint amennyit elvettem. – Hogy csináltad? Patrick felpattant az ágyról, és odasétált az ajtóhoz. Zárva volt. Megnyújtóztatta a hátát meg a lábait, és ivott egy kortyot az ásványvizes üvegből. Aztán leült az ágy szélére, és ránézett a bíróra. – Mázlim volt – mondta majdnem suttogva. De Karl minden hangot hallott. – Eldöntöttem, hogy elmegyek, a pénzzel vagy nélküle, mindegy. Tudtam, hogy a pénz megérkezik a cég számlájára, és volt egy tervem, hogyan tudnám megszerezni. De ha kudarcot vallottam volna, akkor is elmegyek. Nem bírtam volna ki még egy napot Trudyval. Gyűlöltem a munkámat, és különben is elvágták volna a torkomat a cégnél. Bogan és a többiek egy hatalmas csalás kellős közepén voltak. – Milyen csalás? – Aricia bejelentése. Erről majd később beszélgetünk. Így aztán szép lassan megterveztem az eltűnésemet, szerencsém volt, és sikerült felszívódnom. Mázlim volt. – Legutóbb a temetésig jutottunk el. – Úgy van. Visszamentem a kis lakásba, amit Orange Beachben béreltem. Néhány napig ott maradtam, ki sem mozdultam, hallgattam a nyelvtanuló kazettákat, és memorizáltam a portugál szavakat. Rengeteg iratot is rendbe kellett tennem. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy egészen keményen dolgoztam. Esténként órákon
keresztül sétáltam a tengerparton, izzadtam, mint a ló, igyekeztem leolvasztani magamról a kilókat. – Milyen iratokról beszéltél? – Az Aricia-aktáról. Kimerészkedtem a tengerre a vitorlással. Az alapvető tudnivalókkal tisztában voltam, és hirtelen erős késztetést éreztem, hogy kiváló tengerész legyek. A hajó elég nagy volt ahhoz, hogy egyhuzamban több napot eltöltsek rajta, és hamarosan már odakint a tengeren rejtőzködtem. – Itt? – Igen. A Ship Island közelében vetettem horgonyt, és figyeltem a biloxi partvidéket. – Miért volt erre szükség? – Bepoloskáztam az egész irodát, Karl. Minden telefont, minden íróasztalt, kivéve Boganét. Poloskát tettem még az első emeleti férfimosdóba is, ami Bogan és Vitrano irodája között van. A padláson elrejtettem egy szerkezetet, ami a lehallgatók által továbbított jeleket gyűjtötte össze. Régi cég ez egy régi épületben, és a padláson ott porosodik egy halom régi akta. Senki nem járt ott. Az épület tetején lévő kéményre fel volt erősítve egy öreg antenna, azon keresztül vezettem a huzalokat. A masina a vitorlásomon elhelyezett, huszonöt centi átmérőjű parabolaantennára továbbította a jeleket. A legkorszerűbb cuccokkal voltam felszerelve, Karl. Rómában, a feketepiacon vettem őket, egy zsák pénzembe került. Látcsővel egész jól lehetett látni a kéményt, és könnyű volt begyűjteni a jeleket. Minden beszélgetést, ami egy mikrofon közelében zajlott le, tökéletesen hallottam a vitorlásomon. Mindent felvettem, és éjszaka végeztem a szerkesztést. Tudtam,
hol ebédelnek, és milyen hangulatban van a feleségük. Mindent tudtam. – Ez hihetetlen. – Hallanod kellett volna, amikor megpróbáltak komolyan viselkedni a temetésem után. A telefonban méltóságteljes komorsággal fogadták a részvétnyilvánításokat, de amikor maguk között voltak, viccelődtek a halálomon. Bogant választották ki arra, hogy közölje velem a hírt: kitesznek a cégből. A temetés utáni napon ő meg Havarac iszogattak a tárgyalóban, és azon röhögtek, hogy milyen nagy mázlista vagyok, mert a legmegfelelőbb pillanatban haltam meg. – Megvannak ezek a kazetták? – Természetesen. Ezt hallgasd meg. Az egyik kazettán rajta van egy beszélgetés Trudy és Doug Vitrano között. A régi irodámban néhány órával a temetésem előtt felnyitották a páncéldobozomat, és megtalálták az életbiztosítást, ami kétmillió dollárra szólt. Trudynak körülbelül húsz másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy megkérdezze: „Mikor kapom meg a pénzt?” Nevetséges az egész. – Mikor hallgathatom meg? – Nem tudom. Hamarosan. Több száz kazetta volt. A szerkesztésük több hétig tartott, napi tizenkét óra munka mellett. – Sohasem gyanakodtak? – Nem igazán. Rapley egyszer azt mondta Vitranónak, hogy hihetetlen az időzítésem, hiszen csak nyolc hónappal a halálom előtt kötöttem egy kétmillió dolláros életbiztosítást. És elhangzott egy-két
megjegyzés arról, hogy milyen furcsán viselkedtem az utóbbi időben, de ennél semmi több. Rettenetesen boldogok voltak, hogy meghaltam és eltakarodtam az útjukból. – Trudy telefonját is lehallgattad? – Eszembe jutott, de aztán arra gondoltam, hogy minek fárasszam magam? Egész viselkedése kiszámítható volt. – Na és Aricia? – Tudtam mindenről, amit az Aricia-ügyben tettek. Tudtam, hogy a pénz egy offshore bankba kerül. Tudtam, hogy melyikbe, és tudtam, hogy mikor. – Na és hogy loptad el? – Megint csak nagy-nagy szerencsém volt. Bár Bogan volt az irányító, Vitrano tartotta a kapcsolatot a bankárokkal. Miamiba repültem frissen készült papírokkal, amelyek szerint én voltam Doug Vitrano. Tudtam a társadalombiztosítási számát és más fontos adatokat. Egy fickónak Miamiban van egy számítógépes katalógusa több millió arcról; csak egyszerűen rámutatsz arra, amelyik tetszik, és tessék, az arc már rajta is van a jogosítványodon. Olyan arcot választottam, amely valahol az enyém meg Vitranóé között van. Miamiból Nassauba repültem, és itt kezdett veszélyes lenni a dolog. Megjelentem a bankban, a United Bank of Walesben. A pasi, akivel Vitrano rendszeresen értekezett, egy Graham Dunlap nevű fickó volt. Megmutattam az összes hamis papíromat, még az ügyvédi iroda – természetesen céges papíron készített – felhatalmazását is, melynek értelmében az volt a feladatom, hogy a pénzt, amint megérkezik, utaljam
tovább. Dunlap nem számított Mr. Vitranóra, ugyancsak meg volt lepve, de egy kicsit hízelgett is neki, hogy valaki odautazik a cégtől egy ilyen rutineljárás miatt. Kávéval kínált, és az egyik titkárnőt elküldte croissantért. Éppen ropogtattam egyet, amikor megjött az átutalás. – Nem gondolt arra, hogy felhívja telefonon az ügyvédi irodát? – Nem. És tudod, Karl, az a helyzet, hogy kész voltam elmenekülni. Ha Dunlap csak egy kicsit is gyanakszik, félrelököm, kirohanok az épületből, taxiba vágom magam, és a repülőtérre száguldok. Három jegyem volt három különböző járatra. – Hová mentél volna? – Ne felejtsd el, hogy még mindig halott voltam. Valószínűleg Brazíliába. Találtam volna magamnak egy csaposi állást, és hátralévő napjaimat a tengerparton töltöm. Most innen visszanézve, azt kell mondanom, lehet, hogy a pénz nélkül jobb lett volna. A pénz azonban nálam volt, és nekik üldözniük kellett engem. Ezért vagyok most itt. No mindegy. Dunlap feltette a megfelelő kérdéseket, és a válaszaim tökéletesek voltak. Megerősítette, hogy az átutalás megérkezett, és rögtön jóváhagyta, hogy a pénzt küldjék tovább egy máltai bankba. – Az egészet? – Majdnem az egészet. Dunlap egy pillanatig tétovázott, amikor rájött, hogy az összes pénz távozik a bankjából. Izgalmamban majdnem lenyeltem a nyelvemet. Valamiféle kezelési költségről beszélt, ami a
szolgálataiért jár, és megkérdeztem, mennyi a szokásos összeg. Hímezni-hámozni kezdett, aztán végül kibökte, hogy ötvenezer dollár megfelelő lenne, én meg azt mondtam, hogy rendben. Ötvenezer a számlán maradt, aztán később Dunlaphez került. A bank Nassau belvárosában van... – Csak volt. Hat hónappal azután, hogy kiraboltad, bezárt. – Aha, én is hallottam. Kár. Amikor kijöttem a bejárati ajtón és a járdára léptem, nehéz volt megállnom, hogy ne kezdjek el rohanni, mint az őrült. Üvölteni szerettem volna, és egyik utcából száguldani a másikba, de uralkodtam magamon. Beugrottam az első üres taxiba, és azt mondtam a sofőrnek, hogy a repülőtérre megyek és késésben vagyok, ő meg beletaposott a gázba. Az atlantai járat egy óra múlva indult. A Miamiba tartó gép meg másfél óra múlva. A New York-i gépre pedig már folyt a beszállás, így aztán odarepültem. – Kilencvenmillió dolcsival. – Mínusz ötvenezer a jó öreg Dunlapnek. Ez volt életem leghosszabb repülőútja, Karl. Felhajtottam három martinit, de még mindig majd’ szétrobbantam az idegességtől. Lehunytam a szememet, és géppisztollyal felfegyverkezett vámtiszteket láttam magam előtt, akik a repülőtéren várnak rám. Biztos voltam benne, hogy Dunlap gyanakodni kezdett, felhívta az ügyvédi irodát, és valahogyan sikerült kinyomozniuk, hogy azon a gépen ülök. Soha életemben nem szerettem volna ilyen nagyon leszállni egy repülőgépről. Földet értünk, odagurultunk a terminálhoz, leszálltam. Amint
beléptünk a terminál épületébe, egy fényképezőgép villant, én meg azt gondoltam magamban: Vége, elkaptak! Egy kissrác szórakozott egy Kodakkal. Szinte berohantam a férfimosdóba, és húsz percen keresztül ültem a vécén. A lábamnál ott volt egy vászontáska, benne minden földi vagyonom. – Ne felejtsd el a kilencvenmilliót. – Ó, persze. – Hogyan került a pénz Panamába? – Honnan tudod, hogy Panamába került? – Én bíró vagyok, Patrick. A rendőrök beszélgetnek velem. Ez egy kis város. – Benne volt a nassaui átutalási rendelkezésben. A pénz egy máltai számlára ment, onnan pedig gyorsan Panamába. – Honnan tudtál ilyen ördöngösen utalgatni? – Tanulgattam egy kicsit. Egy évig dolgoztam rajta, Karl. Mondd, mikor hallottad, hogy a pénz eltűnt? Karl elnevette magát, és még jobban hátradőlt. Összekulcsolta a kezét a tarkóján. – Ami azt illeti, a haverjaidnak nem sikerült titokban tartaniuk, hogy milyen üzletet kötöttek. – Meg vagyok döbbenve. – Valójában az egész város tudta, hogy hamarosan szemérmetlenül gazdagok lesznek. Nagyon komolyan vették a titkolózást, de úgy költötték a pénzt, mint az eszelősök. Havarac megvette a létező legnagyobb, legfeketébb Mercedest. Vitrano építésze már majdnem elkészült az új, háromszázharminc négyzetméteres ház tervezésével. Rapley aláírt egy szerződést egy huszonnégy méteres vitorlásra, és azt mondta,
fontolgatja a nyugdíjba vonulást. Azt is hallottam, hogy vesznek egy jetet a cégnek. Harmincmillió dollárt nehéz rejtegetni errefelé, de ők nem is nagyon próbálták. Azt akarták, hogy mindenki tudja. – Ez bizony jellemző az ügyvédekre. – Egy csütörtöki napon csináltad, ugye? – Igen. Március huszonhatodikán. – Másnap éppen egy polgárjogi per tárgyalására készültem, amikor az egyik ügyvéd telefonhívást kapott. Az a hír járta, hogy valami gond van a Bogan-féle ügyvédi irodánál. Eltűnt a pénz. Az egész. Valaki egyszerűen ellopta egy offshore bankszámláról. – Említették a nevemet? – Az első napon nem. De nem tartott sokáig, amíg szóba jöttél. Azt; hallottuk, hogy a bank biztonsági kamerái lekaptak valakit, aki homályosan rád emlékeztet. A kirakójáték többi darabkája is kezdett összeállni, és az egész város erről beszélt. – Elhitted, hogy én csináltam? – Eleinte túlságosan meg voltam döbbenve ahhoz, hogy bármit is elhiggyek. Mindannyian így voltunk ezzel. Eltemettünk, végső nyugalomra helyeztünk téged, elmondtuk imáinkat. Lehetetlen volt elhinni. De ahogy múltak a napok, kezdtünk magunkhoz térni. Lassan összeállt a kép. Az új végrendelet, az életbiztosítás, az elhamvasztott holttest – nos, gyanakodni kezdtünk. Aztán felfedezték, hogy az iroda tele van poloskákkal. Az FBI kérdezősködni kezdett. Eltelt egy hét, és többékevésbé mindenki biztos volt benne, hogy te vágtad zsebre a pénzt.
– Büszke voltál rám? – Nem mondanám, hogy büszke voltam. Inkább mélységesen meg voltam döbbenve. Végül is volt egy holttest abban a szénné égett kocsiban. Aztán egyre kíváncsibb lettem. – Egy cseppet sem csodáltál? – Nem így emlékszem vissza, Patrick. Egy ártatlan embert meggyilkoltak, hogy te ellophasd a pénzt. Ráadásul itt hagytad a feleségedet meg a gyerekedet. – A feleségem kapott egy zsák pénzt. A gyerek pedig nem az enyém. – Akkor ezt nem tudtam. Senki sem tudta. Nem, nem hiszem, hogy bárki is csodált volna. – Na és a haverjaim a cégnél? – Hónapokon keresztül senki sem látta az urakat. Aricia beperelte őket. Újabb perek következtek. Keményen túlköltekeztek, csőd fenyegette a céget. Válások, ivászat, szörnyű volt. Úgy tették tönkre magukat, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Patrick, lábát óvatosan behajlítva, az ágyra kuporodott. Gonosz mosollyal nyugtázta a hallottakat. Huskey felállt, és odasétált az ablakhoz. – Mennyi ideig maradtál New Yorkban? – tudakolta, miközben kikukucskált a redőny résén. – Körülbelül egy hétig. Nem akartam, hogy a pénz visszajöjjön Amerikába, ezért elintéztem, hogy egy torontói bankba utalják. A panamai bank a kanadai Bank of Ontario egyik fiókja volt, így könnyű volt átutaltatni annyit, amennyire szükségem volt. – Elkezdtél költekezni?
– Nem igazán. Akkor kanadai voltam, tökéletes papírokkal, és a pénz lehetővé tette, hogy vegyek egy kis lakást és beszerezzek hitelkártyákat. Találtam egy nyelvtanárt, és napi hat órában portugálul tanultam. Néhányszor Európába utaztam, hogy használjam egy kicsit az útlevelemet. Minden tökéletesen működött. Három hónap után piacra dobtam a lakásomat, és Lisszabonba mentem, ahol néhány hónapon keresztül tanultam a nyelvet. Azután 1992. augusztus 5-én São Paulóba repültem. – Az volt a függetlenséged napja. – A teljes szabadság napja, Karl. Megérkeztem São Paulóba két kis táskával. Beültem egy taxiba, és hamarosan ott voltam egy húszmilliós város kellős közepén. Sötét volt, esett az eső, dugóba keveredtünk, én meg ott ültem a taxi hátsó ülésén, és arra gondoltam, hogy az égvilágon senki sem tudja, hol vagyok. És soha senki sem fog megtalálni. Majdnem elbőgtem magam, Karl. Ez volt az igazi, színtiszta szabadság. A járdán sietve közlekedő emberek arcát néztem, és megállapítottam magamban, hogy most már én is egy vagyok közülük. Egy Danilo nevű brazil vagyok, és soha többé nem leszek más. 29 Sandy három órát aludt egy kemény matracon a dolgozószoba fölötti helyiségben, távol Leah-tól. A redőny résein beszűrődő napsugarakra ébredt. Fél hét volt. Háromkor kívántak egymásnak jó éjszakát, miután hét órán keresztül vizsgálgatták az iratokat és meghallgattak többtucatnyi bizalmas, titkos
beszélgetést, amelyet Patricknek bámulatos módon sikerült rögzítenie. Sandy lezuhanyozott, felöltözött és lement a konyhába, ahol Leah az étkezősarokban ült egy bögre friss kávé előtt, meglepően éber arccal. Lekváros pirítóst készített neki, miközben a férfi átnézte az újságokat. Sandy készen állt az indulásra, szeretett volna már visszamenni az irodájába az Aricia-féle iratokkal, hogy elrendezgethesse őket. – Van valami hír az apjáról? – érdeklődött. Az ember kora reggel halkan és keveset beszél. – Nincs. De innen nem telefonálhatok. Majd később kimegyek a piacra, és egy nyilvános fülkéből telefonálok. – Mondok érte egy imát. – Köszönöm. Az egész Aricia-aktát bepakolták Sandy autójának a csomagtartójába, és elbúcsúztak egymástól. Leah megígérte, hogy huszonnégy órán belül jelentkezik. A közeljövőben nem utazik el. Ügyfelük problémája már nemcsak egyszerűen súlyos volt, hanem sürgős munkát is igényelt. A kora reggeli levegő hűvös volt. Elvégre októberben még a Mexikói-öböl partvidékén is meg lehet érezni az őszt. Leah sapkát húzott a fejére, és sétára indult a tengerpartra. Mezítláb, sortban volt, egyik kezét zsebre vágta, másikban a kávét tartotta. Napszemüveg mögé kellett rejtőznie, és ez bosszantotta. A tengerpart elhagyatott volt. Miért kell elrejtenie az arcát? Mint minden riói, ő is sok időt töltött a tengerparton, a kultúra középpontjában. Gyermekkorában édesapja
lakásában élt, Ipanemában, Rió legelegánsabb részében, ahol minden gyerek a tengerparton múlatta az idejét. Számára ismeretlen érzés volt az, hogy a vízparton sétál, és nem veszi körül jókedvűen éneklő, mulatozó embertömeg. Édesapja az elsők között emelte fel a szavát Ipanema esztelen fejlesztése ellen. Paulo élesen ellenezte a népességnövekedést és az ötletszerű építkezéseket, beruházásokat, s fáradhatatlanul tevékenykedett, a közeli városrészek aktivistáival karöltve. Mindez ellenkezett a tipikus riói élni és élni hagyni felfogással, de idővel elfogadták, sőt tisztelték Paulót. A nap felhők mögé rejtőzött, és erősebben kezdett fújni a szél. Leah visszament a házhoz, vijjogó sirályok követték a magasban. Bezárt minden ajtót és ablakot, és a három kilométerrel arrébb lévő szupermarketbe hajtott. Úgy tervezte, hogy sampont meg gyümölcsöt vásárol, és megkeresi a legközelebbi nyilvános telefont. Először nem látta meg a férfit, és amikor végül észrevette, úgy tűnt, hogy az már régóta ott álldogál mellette. Eva egy üveg hajkondicionálót tartott a kezében, amikor a férfi szipogott egyet, mintha meg lenne fázva. Eva megfordult, napszemüvege mögül rápillantott, és meghökkenve konstatálta, hogy a fickó leplezetlenül rábámul, és nem fordítja el a tekintetét. Harminc és negyven közötti fehér, borostás férfi; Leahnak nem volt ideje mást rögzíteni. A férfi, bronzbarna arcából zöldesen villogó szemével rámeredt, Leah higgadtan továbbment, és kezében a hajkondicionálóval végigsétált a polcok közötti folyosón. Lehet, hogy csak egy helybéli pasas, egy
ártalmatlan szatír, aki az üzletekben ténfereg, és ráijeszt a csinosabb nyaralókra. Talán még a nevét is tudja mindenki a boltban, és elnézőek vele, mert még a légynek sem árt. Percekkel később ismét látta a férfit, ezúttal a pékáruk polca mögé bújt, egy pizzatészta mögül figyelte különös, villogó szemével. Miért rejtőzködik, miért akarja elrejteni az arcát? A görcsös félelem érzése a mellében jelentkezett, és végigáramlott a testén, egészen le a lábáig. Első gondolata a menekülés volt, de sikerült megőriznie a hidegvérét. Valaki észrevette őt, és Leah úgy gondolta, előnyre tehet szert azáltal, hogy ő is figyeli a másikat. A zöldség-gyümölcs osztályon sétált, aztán a sajtokat kezdte vizsgálgatni, és hosszú ideig nem látta a férfit. Aztán megpillantotta: háttal állt neki, kezében egy üveg tejjel. Néhány perccel később a hatalmas kirakatüvegen keresztül látta meg a férfit. Félrebillentett fejjel, egy mobiltelefonba beszélve vágott át a parkolón, üres kézzel. Mi lett a tejjel? Eva a legszívesebben kirohant volna a hátsó kijáraton, de a kocsija az épület előtt parkolt. Amennyire erejéből tellett, nyugodtságot erőltetett magára, kifizette, amit vásárolt, de a keze remegett, amikor eltette a visszajárót. Az ő bérelt kocsijával együtt vagy harminc autó állt a parkolóban, és tudta, hogy nem nézheti végig mindegyiket. A férfi ott ül az egyik kocsiban. Leah csak minél hamarabb el akart tűnni a parkolóból, anélkül hogy követnék. Gyorsan beült a kocsiba, kihajtott, és a parti ház irányába
fordult, bár tudta: soha többé nem térhet vissza oda. Megtett egy kilométert, aztán hirtelen visszafordult. Még éppen észrevette, hogy a férfi, három autóval mögötte, egy új Toyotában ül. Zöld szemeit az utolsó pillanatban elfordította. Furcsa, hogy nem rejti őket napszemüveg mögé, állapította meg magában Eva. Abban a pillanatban szinte minden furcsának tűnt. Hát nem különös, hogy egy idegen országban autózik, táskájában egy hamis útlevéllel, és maga sem tudja, hová tart? Igen, minden nagyon furcsa, homályos, és rettenetesen ijesztő, s Eva borzasztóan szeretett volna találkozni Patrickkel, hogy egy órán keresztül üvöltözhessen vele, és hozzávágja, ami éppen a keze ügyébe kerül. Ez nem volt a megállapodás része. Az egy dolog, hogy Patricket üldözik a múltja miatt, de ő nem tett semmi rosszat. Nem is beszélve az apjáról. Brazil ember lévén általában úgy vezetett, hogy egyik lába a gázpedálon, másik pedig a féken volt. A part menti forgalomban nagy szüksége volt szülőhazájában megszerzett vezetői tudományára. De higgadtnak kellett lennie. Az ember nem eshet pánikba, amikor menekül, mondta Patrick több alkalommal is. Gondolkozol, figyelsz, tervezel. „Mindig pontosan tudnod kell, hogy hol vagy”, mondta egyszer neki Patrick. Leah órákon keresztül tanulmányozta a térképet. Észak felé fordult, aztán megállt egy benzinkútnál, hogy megnézze, jön-e valaki utána. Senki. A zöld szemű férfi nincs a nyomában, de ez még nem volt elég a nyugalmához. A férfi tudta, hogy meglátta őt. Észrevették. Egyszerűen lebonyolított egy hívást a kis
mobiltelefonjával, és most már a többiek tartják szemmel. Leah egy órával később belépett a pensacolai repülőtér termináljába, és nyolcvan percet várt a miami gépre. Bármelyik gép megfelelt volna neki. Történetesen a Miamiba tartó gép indult a leghamarabb. Mint később kiderült, ennek katasztrofális következményei voltak. Egy képes újság mögé rejtőzködve várakozott a repülőtér kávézójában, és figyelt mindent, ami mozgott. Egy biztonsági őr élvezettel legeltette rajta a szemeit, és Leah-nak nehéz volt nem tudomást vennie róla. Egyébként gyakorlatilag semmi élet nem volt a repülőtéren. A Miamiba tartó utat légcsavaros, gázturbinás gépen tették meg, és Eva úgy érezte, hogy az utazás egy örökkévalóság. A huszonnégy ülés közül tizennyolc üres volt, és a többi öt utas ártalmatlannak tűnt. Még aludnia is sikerült egy kicsit. Miamiban egy óráig bujkált a váróban, drága ásványvizet kortyolgatott, és feszülten figyelte az érkezőket és távozókat. A Varigpultnál vett egy első osztályú jegyet São Paulóba, csak oda. Maga sem tudta pontosan, miért teszi. São Paulo ugyan nem az otthona, de legalább a megfelelő irányban van. Esetleg néhány napra elrejtőzködik egy szép szállodában. Közelebb lesz az édesapjához, bárhol is legyen az öregember. Több száz irányba indultak repülőgépek. Miért ne látogathatna el a saját hazájába? A rutinszerű eljárás keretében az FBI most is kiadta a körözést a vám-, illetve bevándorlási hivatalnak, és a légitársaságoknak is. Egy fiatal, harmincegy éves nő
szerepelt benne, aki brazil útlevéllel utazik, igazi neve Eva Miranda, de valószínűleg nem azt használja. Az apja személyazonossága ismeretében az FBI munkatársai számára nem okozott gondot kideríteni a valódi nevét. Amikor Leah Pires átsétált a miami nemzetközi repülőtér útlevél-ellenőrzésén, nem számított arra, hogy szemből éri a baj. Még mindig a háta mögé pillantgatott, nem követik-e. Az elmúlt két hétben a Leah Pires névre kiállított útlevél ugyancsak megbízhatónak bizonyult. De az útlevélkezelő egy órával korábban, a kávészünetben látta a körözést. Megnyomta a riasztógombot a pult alatt, miközben komótosan átvizsgált minden egyes szót az útlevélben. A férfi lassúsága eleinte csupán bosszantó volt, de Leah aztán rájött, hogy valami nem stimmel. A többi fülke előtt az utasok gyorsan keresztüljutottak, csak épphogy lelassítottak, hogy kinyissák az útlevelüket és megkapják a jóváhagyó biccentést. Hirtelen ott termett a semmiből egy tengerészkék zakót viselő férfi, és suttogva néhány szót váltott az útlevélkezelővel. – Lenne szíves követni, Mrs. Pires? – kérdezte udvariasan, de hangsúlya egyértelművé tette, hogy vitának nincs helye. A széles folyosón egymás után következő ajtók irányába mutatott. – Valami probléma van? – kérdezte Leah. – Azt nem mondanám. Csak szeretnék feltenni néhány kérdést. – A férfi várt. Ahogy egy gázspray-vel és pisztollyal felszerelt egyenruhás őr is. A tengerészkék zakót viselő férfi a kezében tartotta az útlevelét. Leah
érezte, hogy a háta mögött többtucatnyi utas kíváncsian figyeli, mi történik. – Milyen kérdésekről van szó? – kérdezte, miközben a férfi és az őr társaságában elindult a második ajtó felé. – Csak néhány kérdést szeretnék feltenni – ismételte a férfi. Kinyitotta az ajtót, és bevezette Leah-t egy ablaktalan helyiségbe. Leah észrevette a zakója hajtókáján a Rivera nevet. A férfi nem tűnt spanyolnak. – Adja ide az útlevelemet – követelte Leah, amint egyedül maradtak és az ajtó becsukódott. – Ne ilyen gyorsan, Mrs. Pires. Fel kell tennem önnek néhány kérdést. – Nekem meg nem kell felelnem rájuk. – Nyugodjon meg, kérem. Foglaljon helyet. Nem óhajt kávét vagy ásványvizet? – Nem. – Ez egy érvényes cím Rióban? – Persze hogy az. – Honnan érkezett? – Pensacolából. – A járata? – Airlink 855. – És mi az úti célja? – São Paulo. – Hová megy São Paulóban? – Ez talán magánügy. – Üzleti út vagy csak szórakozás? – Miért számít ez? – Számít. Az útlevele szerint az otthona Rióban van. Nos, hol fog tartózkodni São Paulóban? – Egy szállodában.
– És mi a neve a szállodának? Leah nem válaszolt rögtön, agyában lázasan kutatott egy hotel neve után, és tétovázása súlyos hiba volt. – A... hm... az Inter-Continentalban – felelte végül, az őszinteség legapróbb jele nélkül. A férfi lejegyezte a választ, és azt mondta: – És feltételezem, szobát foglaltatott Leah Pires névre. – Természetesen – felelte Leah élesen. Egy gyors telefon azonban rögtön bebizonyította, hogy hazudott. – Hol vannak a csomagjai? – tudakolta a férfi. Egy újabb repedés a szépen elkészített álcán, és jóval árulkodóbb. Leah tétovázott, elfordította a tekintetét, és azt mondta: – Így szoktam utazni. Kopogtattak az ajtón. Rivera résnyire kinyitotta, átvett egy papírlapot, és suttogott valamit láthatatlan kollégájának. Leah leült, és igyekezett megnyugodni. Az ajtó becsukódott, és Rivera megvizsgálta a frissen kapott bizonyítékot. – A nyilvántartásaink szerint ön nyolc nappal ezelőtt lépett be az országba, itt Miamiban, egy londoni géppel érkezett, ami eredetileg Zürichből indult. Nyolc nap, és nincsenek csomagok. Furcsa, nem? – Bűnténynek számít csomagok nélkül utazni? – kérdezte. – Nem, azonban hamis útlevelet használni annál inkább. Legalábbis itt, az Amerikai Egyesült Államokban. Leah az asztalon, a férfi keze ügyében heverő útlevelére nézett, és tudta, hogy hamisabb már nem is lehetne. – Ez nem hamis útlevél – mondta ingerülten.
– Ismer ön egy Eva Miranda nevű személyt? – kérdezte Rivera, és Leah képtelen volt ránézni. Kihagyott a szívverése, lehajtotta a fejét, és tisztában volt vele, hogy a hajsza véget ért. Rivera tudta, hogy megint nyakon csíptek valakit. – Kapcsolatba kell lépnem az FBI-jal – közölte. – El fog tartani egy ideig. – Le vagyok tartóztatva? – Még nem. – Ügyvéd vagyok, és... – Tudjuk. És jogunkban áll itt tartani önt, hogy kihallgassuk. Az irodáink az alsóbb szinten vannak. Menjünk. Eva Mirandát sietősen elvezették. Magához szorította a retiküljét, szemét még mindig a napszemüveg mögé rejtette. A hosszú asztalt papírok, akták, jegyzettömbök összegyűrt lapjai, szalvéták, üres poharak és még a kórház büféjéből felhozatott, félig elfogyasztott szendvicsek borították be. Az ebédre öt órával korábban került sor, de még egyik ügyvéd sem gondolt a vacsorára. Az időt kiszorították a szobából. Odabent pedig nem számított. Mindkét férfi mezítláb volt. Patrick pólót viselt meg bokszeralsót. Sandyn egy gyűrött pamuting volt és khakiszínű nadrág; ugyanaz, amit órákkal korábban a tengerparti házban öltött magára. Az Aricia-doboz üresen állt a sarokban, teljes tartalma az asztalra került. Az ajtó kinyílt, miközben valaki még kopogtatott rajta, és Joshua Cutter ügynök lépett be, anélkül hogy
szólították volna. Az asztalon lévő iratokat senki sem láthatja. Patrick odament az ajtóhoz, és megpróbálta elállni a kilátást. – Miért nem tud kopogni, mielőtt bejön? – kérdezte mérgesen. – Elnézést kérek – felelte Cutter nyugodt hangon. – Csak egy percre zavarok. Úgy gondoltam, biztosan szeretnék tudni, hogy Eva Miranda az őrizetünkben van. A miami repülőtéren kaptuk el, haza akart utazni Brazíliába hamis útlevéllel. Patrick megdermedt, és próbált valami értelmeset kipréselni magából. – Eva? – kérdezte Sandy. – Igen, de Leah Piresként is ismerik. A hamis útlevelében ez a név állt. – Cutter Patrickre nézett, miközben Sandynek válaszolt. – Hol van most? – tette fel a kérdést Patrick kábán. – Börtönben, Miamiban. Patrick megfordult, és elsétált a hosszú asztal mellett. A börtön mindenhol borzalmas lehet, de a miami börtönnek különösen baljóslatú hangzása van. – Tud adni egy telefonszámot, ahol elérhetjük? – kérdezte Sandy. – Nem. – Joga van telefonálni. – Dolgozunk rajta. – Szerezzen nekem egy telefonszámot, világos? – Majd meglátjuk. – Cutter továbbra is Patricket figyelte, alig vett tudomást Sandyről. – Nagyon sietett. Nem volt csomagja, egyetlen táskája sem. Megpróbált visszajutni Brazíliába, és szépen itt hagyta volna magát.
– Fogja be a száját – mondta Patrick. – Most már elmehet, Cutter – szólalt meg Sandy. – Úgy gondoltam, akarják tudni, mi van vele – mondta Cutter mosolyogva, és kiment a szobából. Patrick leült, és finoman masszírozgatni kezdte a halántékát. Már Cutter érkezése előtt is fájt a feje, de most már hasogatott. Evával számtalan alkalommal átvették a három lehetséges forgatókönyvet: mi Eva teendője, illetve mi történhet, ha Patricket elfogják. Az első szerint Eva az árnyékban marad, segít Sandynek, és állandóan mozgásban van. A második: Evát elfogják Stephano és Aricia emberei – ez volt a legrémisztőbb lehetőség. Harmadszor pedig: az FBI fogja el, s ugyan ez távolról sem olyan ijesztő, mint a második, de nagyon súlyos problémákat jelent. De legalább biztonságban van. Ezt, a negyedik forgatókönyvet – hogy Eva nélküle visszatér Brazíliába – nem beszélték meg. Patrick nem tudta elhinni, hogy Eva cserben akarta volna hagyni. Sandy csöndben hozzálátott, hogy összeszedje az aktákat, és letakarítsa az asztalt. – Mikor váltatok el? – kérdezte Patrick. – Nyolc körül. Jól volt, Patrick. Már mondtam neked. – Nem említette Miamit vagy Brazíliát? – Nem. Nem mondott semmit. Amikor eljöttem, az volt az érzésem, hogy egy darabig ott marad a házban. Azt mondta, hogy egy hónapra bérelte ki. – Akkor megijedt valamitől. Különben miért menekült volna? – Nem tudom.
– Keress egy ügyvédet Miamiban, Sandy. És nagyon gyorsan. – Ismerek ott néhányat. – Eva biztosan halálra van rémülve. 30 Már hat óra múlt, így Havarac egész biztosan a kaszinóban van a blackjack-asztalnál, ingyen whiskyt iszogat, és fel akar hajtani egy nőt. A szerencsejáték következtében felhalmozódott adósságairól számtalan szóbeszéd keringett. Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy Rapley a padlásszobában van, bezárkózva. A titkárnők és segédügyvédek már elmentek. Doug Vitrano bezárta az épület főbejáratát, és elsétált a hátulsó, legnagyobb és legszebb irodához, ahol Charlie Bogan várta az íróasztal mögött, feltűrt ingujjal. Patricknek minden irodát sikerült bepoloskáznia, kivéve a vezető üzlettársét, és Bogan ezt gyakorta felemlegette a pénz eltűnését követő, üvöltözésekbe torkolló viták során. Ha Bogan éppen nem volt az irodájában vagy a közelben, az ajtó szigorúan kulcsra volt zárva. Üzlettársai könnyelműek voltak, vetette többször is a szemükre. Különösen Vitrano, hiszen az ő telefonján bonyolódtak azok az utolsó, végzetes következménnyel járó beszélgetések Graham Dunlappel, melynek révén Patrick tudomást szerezhetett arról, hová tart a pénz. A veszekedéseknek majdnem tettlegesség lett a vége. Bogan nem gyaníthatta, hogy valaki kémkedik közülük. Ha mégis, miért nem figyelmeztette felelőtlen üzlettársait? Egyszerűen óvatos volt és szerencsés. A fontos megbeszéléseket Bogan irodájában tartották.
Csak másodpercekig tartott bezárni az ajtót, és Bogan mindig magánál tartotta az egyetlen kulcsot. Még a gondnok sem mehetett be az irodába az ő távollétében. Vitrano határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, és lehuppant az íróasztallal szemben álló bőrszékbe. – Ma reggel találkoztam a szenátorral – mondta Bogan. – Meghívott a házába. – Bogan édesanyja és a szenátor apja testvérek voltak. A szenátor tíz évvel idősebb volt Bogannél. – Jó hangulatban van? – tudakolta Vitrano. – Azt nem mondanám. Tájékoztatást kért a Lanigan-ügy állásáról, és elmondtam neki mindent, amit tudok. Még mindig semmi hír a pénzről. Nagyon idegesíti, mit tudhat esetleg Lanigan. Biztosítottam afelől, ahogy ezt már több ízben megtettem, hogy vele kizárólag ebből a szobából beszéltem, és ez a helyiség tiszta volt. Tehát nem kell aggódnia, hogy mit tudhat esetleg Lanigan. – De azért aggódik? – Persze hogy aggódik. Megint megkérdezte, hogy létezik-e olyan irat, dokumentum, ami őt Ariciához köti, és én megint megmondtam neki, hogy nincs. – És ez természetesen igaz. – Igen. Nincs olyan irat, melyen szerepelne a szenátor neve. Mindent szóban tisztáztunk. Többnyire a golfpályán. Ezt már több ezerszer megmondtam neki, de szerette volna újra hallani Patrick visszatérése után is. – Nem beszéltél neki a Lyukról? – Nem. Mindketten az íróasztalt borító port bámulták meredten, és magukban újra átélték, ami a Lyukban történt. 1992
januárjában, egy hónappal azután, hogy az igazságügyi minisztérium jóváhagyta az Aricia-féle megállapodást, és két hónappal azelőtt, hogy esedékes lett volna a pénz megérkezése, Aricia váratlanul, bejelentés nélkül és nagyon harcias hangulatban megjelent az irodában. Patrick még ott volt, bár már csak három hét volt hátra a temetéséig. Az ügyvédi iroda már hozzálátott az épület alapos renoválásához, és ezért Bogan nem fogadhatta Ariciát az irodájában. Festők dolgoztak létrákon. A bútorokat letakargatták. A bősz Ariciát bevezették a Bogan irodájával szemben lévő parányi tárgyalóba, amit mérete miatt mindenki csak a Lyukként emlegetett. A kicsi, négyszögletes asztal körül székek voltak, a mennyezet ferde volt, mert egy lépcső húzódott fölötte. Szóltak Vitranónak is, hiszen ő volt a cég második embere, és hármuk között lezajlott valamiféle megbeszélés. Nem tartott sokáig. Aricia azon dühösködött, hogy az ügyvédeknek hamarosan harmincmillió dollár üti a markát. Miután az igazságügyi minisztérium megadta a jóváhagyást és küszöbön állt a pénz kifizetése, Aricia egyszerre csak úgy gondolta, hogy ez az összeg ügyvédi díjakban arcátlan túlzás. A hangnem gyorsan eldurvult, mert Bogan és Vitrano nagyon határozottan reagált. Felajánlották, hogy előkeresik a jogi képviseletről szóló szerződést, de Ariciát nem érdekelte. A pillanat hevében Aricia megkérdezte, hogy mennyit kap a szenátor a harmincmillióból. Bogan ekkor már nagyon barátságtalan volt, és azt felelte, hogy semmi köze hozzá. De igen is van, állította Aricia, hiszen végül
is az ő pénzéről van szó. Ezután heves gyalázkodásba kezdett, a szenátort és általában a politikusokat támadta. – Mennyit kap? – tette fel újra és újra a kérdést. Bogan azonban nem volt hajlandó válaszolni. Csak annyit mondott, hogy ők majd gondoskodnak a szenátorról. Emlékeztette Ariciát, hogy a férfi azért választotta ezt az ügyvédi irodát alapos mérlegelés után, mert jó politikai kapcsolatai vannak. És ingerülten hozzátette, hogy azért az sem olyan rossz üzlet Ariciának, hogy a zsebébe vándorol hatvanmillió dollár, különös tekintettel arra, hogy az egész megállapodás egy hatalmas csaláson alapszik. Túlságosan sok minden hangzott el a Lyukban. Aricia tízmillió dolláros ügyvédi díjat javasolt. Bogan és Vitrano habozás nélkül visszautasította. Aricia kimasírozott a Lyukból, és közben megállás nélkül szitkozódott. A Lyukban nem voltak telefonok, de találtak két mikrofont. Az egyiket az asztal alatt, az asztallap és az egyik láb találkozásánál lévő sarokban, fekete gittbe ágyazva. A másik a helyiség egyetlen könyvespolcán volt elrejtve, két poros, ősrégi, jogi tárgyú könyv között. A könyveknek pusztán díszítő funkciójuk volt. A mesés vagyon eltűnése okozta megrázkódtatás, illetve Stephano felfedezése után, hogy az irodában mindenfelé lehallgatókészülékek vannak, hosszú időn keresztül nem beszélgettek a Lyukban lejátszódott találkozóról. Talán egyszerűen csak semmivé lesz. Sohasem beszéltek róla Ariciának, elsősorban azért, mert a férfi azonnal beperelte őket, és a nevüket sem akarta hallani. Az eset
lassan elhomályosult az emlékezetükben. Az is lehet, hogy soha meg sem történt. Most, hogy Patrick visszatért, kénytelenek voltak szembenézni a rideg tényekkel. Persze még mindig megvan az esélye annak, hogy a mikrofonok nem működtek vagy pedig Patrick elmulasztotta rögzíteni a beszélgetést. Hiszen olyan sok poloskára kellett figyelnie. Tulajdonképpen már régen úgy döntöttek magukban, hogy jó esély van rá, hogy a Lyukban folytatott beszélgetés valamiképpen elkerülte Patrick figyelmét. – Biztosan nem őrizgette négy éven keresztül a kazettákat, nem igaz? – kérdezte Vitrano. Bogan azonban nem válaszolt. Összekulcsolta a kezét a hasán, és figyelte, ahogy a por megül az íróasztalán. Ó, mi minden történhetett volna. Megkapja az ötmilliót, a szenátor ugyanannyit. Nincs csődeljárás, nincs válás. Még mindig meglenne a felesége, a családja, az otthona, a tiszteletet érdemlő státusa. Zsebre vágta volna az ötmilliót, most már tíz lenne belőle, aztán hamarosan húsz, az pedig már igazi nagy pénz, megadja az embernek a szabadságot, hogy azt tegyen, amit akar. Ott volt tőlük karnyújtásnyira, de Patrick elhalászta az orruk elől. A Patrick megtalálása felett érzett bódító öröm csak néhány napig tartott, aztán lassan szertefoszlott, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pénz nem követi őt Biloxiba. Ahogy múltak a napok, a pénz egyre távolabbinak tűnt. – Szerinted megkapjuk a pénzt, Charlie? – kérdezte Vitrano alig hallhatóan, a padlóra szegezett tekintettel.
Évek óta nem szólította Bogant Charlie-nak. Az ilyen fajta bizalmaskodásnak semmi helye nem volt egy olyan cégnél, ahol ennyi gyűlölet halmozódott fel. – Nem – felelte Bogan. Hosszú csend állt be. – Szerencsénk van, ha nem emelnek ellenünk vádat. Sandy tudta, hogy a következő egy órát telefonálással kell töltenie, és először a legkellemetlenebbnek ígérkező hívást bonyolította le. A kórház parkolójában álló kocsijából felhívta a feleségét, és megmondta neki, hogy ma este nagyon elhúzódnak az ügyei, annyira, hogy esetleg kénytelen lesz Biloxiban tölteni az éjszakát. Fiának aznap délután meccse volt a középiskolai futballbajnokságban. Sandy elnézést kért, mindenért Patricket okolta, és azt mondta, hogy majd később elmagyarázza, miért alakultak így a dolgok. Az asszony váratlan mértékben megértő volt. Irodájában még sikerült elcsípnie egy estig dolgozó titkárnőt, és megszerezte tőle a szükséges telefonszámokat. Két ügyvédet ismert Miamiban, történetesen egyikük sem volt bent az irodájában este negyed nyolckor. Az egyiknek megvolt az otthoni telefonszáma, de senki sem válaszolt. A másiknak titkos volt az otthoni száma. Felhívott néhány ismerős ügyvédet New Orleansben, és végre sikerült megszereznie Mark Birck otthoni telefonszámát. Birck sokra tartott büntetőjogi védőügyvéd volt Miamiban. Nem örült, hogy vacsora közben zavarják, de azért meghallgatta Sandyt. Sandy előadta a Patrick-féle történet tízperces változatát, és a legfrissebb fejleményekről is beszámolt: Eva börtönben van valahol Miamiban. Ezért telefonál. Birck némi érdeklődést
mutatott, azt állította, hogy alaposan ismeri a bevándorlási törvényeket és a vonatkozó büntetőjogi eljárást. Vacsora után lebonyolít két telefont. Sandy azt mondta, egy óra múlva visszahívja. Három telefonhívás révén sikerült Cutter nyomára bukkanni, és húszperces rábeszéléssel elérte, hogy találkozzanak egy kávézóban. Sandy odahajtott, és miközben a kocsiban Cutterre várt, ismét felhívta Bircköt. Birck elmondta, hogy Eva Miranda valóban őrizetben van, egy szövetségi elkülönítőben tartják fogva Miamiban. Formálisan még nem emeltek vádat ellene. Ma este semmiképpen sem lehet érintkezésbe lépni vele, és holnap sem lesz könnyű. A törvény értelmében az FBI és a Bevándorlási Hivatal négy napig minden további nélkül fogva tarthat olyan külföldi személyt, aki hamis útlevéllel utazik. Birck már több ízben megfordult a szövetségi elkülönítőben, hogy meglátogassa ügyfeleit, és azt mondta, nem tartozik a legszörnyűbb helyek közé. Evát egyszemélyes cellában helyezték el, és úgy nagy általánosságban biztonságban van. Kis szerencsével holnap reggel lehetősége lesz telefonálni. Sandy, anélkül hogy részletekbe bocsátkozott volna, elmagyarázta, hogy nem sürgős Evát szabadlábra helyeztetni. Odakint keresik őt néhányan. Birck megígérte, mindent el fog követni, hogy reggel beszélhessen Evával. Az ügyvédi díj tízezer dollár lesz, közölte Birck, és Sandy beleegyezett.
Elbúcsúzott Bircktől, éppen amikor Cutter, arcán fontoskodó kifejezéssel, besétált a kávézóba, és a megbeszélés szerint leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Sandy bezárta a kocsiját, és csatlakozott a férfihoz. A vacsora mikrohullámú sütőben felengedett mélyhűtött étel volt, egy elnyűtt műanyag tálcán szolgálták fel. Evának, bár éhes volt, eszébe sem jutott, hogy megegye, amit kapott. Két jól megtermett, egyenruhás nő hozta be a cellájába a vacsorát. Derekukon kulcsok himbálóztak. Az egyik megkérdezte tőle, hogy van. Eva motyogott valamit portugálul, és a két nő magára hagyta. A vastag vasajtó közepén apró, négyzet alakú kémlelő volt. Eva néha hallotta más női foglyok hangját, de többnyire csönd honolt. Még sohasem volt börtönben, még ügyvédként sem. Nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna olyan barátja, ismerőse – persze Patricken kívül –, aki börtönbe került volna. A kezdeti sokkot a félelem váltotta fel, aminek a megalázottság érzése vette át a helyét, mivel úgy kezelték, mint egy bűnözőt. Az első néhány órában csak azért nem hagyta el magát, mert szegény édesapjára gondolt. Semmi kétség, az öregember sokkal rosszabb helyzetben van, mint ő. Magában azért imádkozott, hogy ne bántsák. A börtönben az ember könnyen imádkozik. Eva imát mondott az apjáért, aztán Patrickért. Ellenállt a kísértésnek, hogy mindenért Patricket okolja. Úgy érezte, valójában ő volt a hibás. Pánikba esett, és túlságosan gyorsan menekült. Patrick megtanította arra, hogyan kell úgy mozogni, hogy az ember ne hagyjon
nyomot maga után, és hogyan kell felszívódni. Ő követte el a hibát, nem Patrick. Magában arra jutott, hogy a hamis útlevéllel kapcsolatos vád komolytalan, és pusztán olyan problémát jelent, ami rövid időn belül megoldható. Bizonyos, hogy egy erőszakos országban, ahol nincs elég hely a börtönökben, egy büntetlen előéletű személy által elkövetett kisebb vétség büntetése csak alacsony összegű pénzbírság és gyors kiutasítás. Megnyugtató érzés volt a pénzre gondolni. Holnap ügyvédet kér magának: egy igazi profit, akinek van befolyása is. Telefonálnia kell Brasíliába; Eva tudta, mely tisztviselőket kell keresnie. Ha szükséges, arra használja a pénzt, hogy megvesztegessen mindenkit, aki él és mozog. Hamarosan kikerül innen, aztán hazamegy, hogy kiszabadítsa az apját. Valahol elrejtőzik majd Rióban; nem lesz nehéz. A cella ajtaja zárva, kellemes meleg van, és fegyveresek őrzik. Biztonságos helyen van, szögezte le magában Eva. Azok a férfiak, akik megkínozták Patricket és most fogva tartják az apját, nem juthatnak el hozzá. Lekapcsolta a mennyezeti világítást, és elnyújtózkodott a keskeny priccsen. Az FBI-osok biztosan majd a nyakukat törték, hogy közöljék Patrickkel, ő az őrizetükben van, úgyhogy a férfi most már valószínűleg tudja. Eva maga előtt látta Patricket: jegyzetblokk van előtte, vonalakat húzogat, és a létező összes szempontból megvizsgálja a legfrissebb fejleményeket. Mostanra Patrick már nem kevesebb, mint tíz stratégiát is kidolgozott a kiszabadítására. És nem hunyja le a
szemét addig, amíg meg nem találja a három legjobb tervet. A tervezés a legszórakoztatóbb az egészben, mondta mindig Patrick. Cutter cukormentes kólát rendelt, és csokis fánkot. Nem volt szolgálatban, ezért a megszokott sötét öltöny és fehér ing helyett farmert és színes, rövid ujjú inget viselt. Az önelégült viselkedés azonban – szolgálat ide vagy oda – természetes volt a számára. Most pedig különösképpen pökhendi volt, hiszen megtalálták és rács mögé dugták Evát. Sandy négy harapással felfalt egy sonkás szendvicset. Már majdnem kilenc óra volt. Ebédre kórházi kosztot evett Patrickkel, és az már nagyon régen volt. – Komolyan kell beszélnem magával – jelentette be. A kávézó tömve volt, és Sandy halkan beszélt. – Hallgatom – felelte Cutter. Sandy lenyelte az utolsó falatot, megtörülte a száját, még közelebb hajolt a férfihoz, és így szólt: – Nehogy rossz néven vegye, amit mondok, de másokat is kénytelenek leszünk bevonni. – Kikre gondol? – A maga fölött lévő emberekre. A washingtoni főnökökre. Cutter egy pillanatig eltűnődött a hallottakon, miközben a 90-es úton hömpölygő forgalmat figyelte. A tenger alig százméternyire volt tőlük. – Rendben – felelte. – De mondanom kell nekik valamit. Sandy körbepillantott. Nem volt egyetlen ember sem a kávézóban, aki akár csak unottan is feléjük nézett volna.
– Mi van, ha bizonyítani tudom, hogy Aricia vádjai a Platt & Rockland ellen egy hatalmas csaláson alapultak; hogy a kormányzat átverésére szövetkezett Bogan cégével; és hogy Bogan unokatestvére, a szenátor is benne volt a buliban, és az asztal alatt kapott néhány milliót? – Csodálatos sztori. – Tudom bizonyítani. – És ha elhisszük, Mr. Lanigant visszahelyezzük a jogaiba, és szépen elsétálhat. – Esetleg. – Na, azért ne siessünk ennyire. Még mindig ott van a holttest kérdése. Cutter lezseren harapott egyet a fánkból, aztán tűnődve rágni kezdte. – Miféle bizonyítékokról van szó? – kérdezte végül. – Iratok, magnószalagra rögzített beszélgetések, ehhez hasonlók. – Bíróságon felhasználható az anyag? – A nagyobb része igen. – Elegendő az elmarasztaló ítélethez? – Egy dobozravaló. – Hol van az a doboz? – A kocsim csomagtartójában. Cutter ösztönösen hátrapillantott a parkoló irányába. Aztán rámeredt Sandyre. – Patrick ezt az anyagot az eltűnése előtt gyűjtötte össze? – Igen. Megneszelte, hogy mi történik az Aricia-ügyben. A társai arra készültek, hogy kirúgják, ezért ő szép lassan, türelmesen gyűjtögetni kezdte a mocskot.
– Rossz házasság, satöbbi, zsebre vágta a pénzt, és eltűnt. – Nem. Eltűnt, aztán zsebre vágta a pénzt. – Ahogy óhajtja. Most pedig szeretne alkut kötni, mi? – Természetesen. Maga nem ezt tenné az ő helyzetében? – Na és a gyilkosság? – Ez állami ügy, nem igazán tartozik magukra. Majd később foglalkozunk vele. – Ha úgy akarjuk, ránk is tartozhat. – Attól tartok, nem. Maguk a kilencvenmillió ellopásáért emeltek ellene vádat. Mississippi állam pedig a gyilkosságért. Sajnos most már nem állhatnak elő azzal, hogy gyilkossággal vádolják. Cutter pontosan ezért utálta az ügyvédeket. Nem blöfföltek olyan könnyen. Sandy folytatta: – Nézze, ez a megbeszélés pusztán formaság. Szeretnék végigmenni a szokásos csatornákon, de akár már holnap reggel hajlandó vagyok telefonálgatni Washingtonba. Úgy gondoltam, hogy elbeszélgetünk, reméltem, sikerül meggyőznöm magát, és megállapodhatunk. – Kit szeretne? – Valakit teljes körű felhatalmazással az FBI-tól és az igazságügyi minisztériumból. Összejövünk valahol, és ismertetem az ügyet. – Hadd beszéljek Washingtonnal. De remélem, hogy nagyon meggyőző az anyag. Kezet ráztak, és Sandy kiment a kávézóból. 31 Mrs. Stephano ismét aludt. Azok a kellemetlen fiatalemberek az egyforma öltönyükben végre távoztak
az utcából, és már a szomszédok sem telefonálgattak, hogy kíváncsiskodjanak. A környéken az emberek már másról pletykálkodtak. És a férje is nyugodtabb volt mostanában. Hajnali fél hatkor az asszony még mélyen aludt, amikor megszólalt a telefon. Felkapta a kagylót az éjjeliszekrényen álló készülékről. – Tessék. – Jack Stephanót kérem – mondta egy kemény, határozott hang. – Ki keresi? – tudakolta Mrs. Stephano. Jack megmozdult a paplan alatt. – Hamilton Jaynes, FBI – jött a válasz. Mire Mrs. Stephano csak annyit tudott mondani: – Ó, te jóisten. – Tenyerével elfedte a kagylót. – Jack, megint az FBI-tól keresnek. Jack felkapcsolta a lámpát, az órára pillantott, és átvette a kagylót. – Ki az? – Jó reggelt, Jack. Itt Hamilton Jaynes beszél. Nem szívesen zavarom ilyen korán. – Akkor ne tegye. – Csak közölni akartam magával, hogy a nő, Eva Miranda az őrizetünkben van. Biztonságban van, úgyhogy visszahívhatja a vérebeit. Stephano kipattant az ágyból, és megállt az asztal mellett. Az utolsó remény is szertefoszlott. A pénz utáni hajszának vége. – Hol van? – kérdezte, bár egyáltalán nem számított rá, hogy értelmes választ kap. – Nálunk, Jack.
– Gratulálok. – Nézze, Jack, leküldtem néhány embert Rióba, hogy figyelemmel kísérjék, mi történik a lány apjával. Huszonnégy órát kap, Jack. Ha holnap reggel öt óra harmincig nem engedik szabadon, letartóztatjuk magát meg Ariciát. A fenébe is, valószínűleg Mr. Attersont is a Monarch-Sierrától és Mr. Jillt a Northern Case Mutualtől. Tudja, csak a balhé kedvéért. Régóta szeretnék elbeszélgetni azokkal a fiúkkal, na meg persze Mr. Ariciával. – Élvezi, hogy zaklathat másokat, mi? – Imádom. Elintézzük, hogy kiadják magukat a braziloknak, és tudja, ez bizony elhúzódhat néhány hónapig. A kiadatási ügyek esetén nincs óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés, úgyhogy maga meg a kétes ügyfelei börtönben töltik a karácsonyt. Amikor aztán lezajlik a kiadatási procedúra, elmennek Rióba. Azt hallottam, hogy a tengerpart nagyon kellemes. Ott van még, Jack? – Hallgatom. – Huszonnégy órát kap. – A telefon kattant egyet, és a vonal megszakadt. Mrs. Stephano a fürdőszobában állt, magára zárta az ajtót, túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy szembenézzen a férjével. Jack lement a földszintre, és kávét főzött. A félhomályban leült a konyhaasztalhoz, és várta a napfelkeltét. Elege volt már Benny Ariciából. Patrick és a pénz megtalálására alkalmazták, nem azért, hogy a pénz keletkezéséről kérdezősködjön. Nagyjából tudta, mi történt Benny Aricia és a Platt & Rockland
között, és mindig gyanította, hogy valami nem egészen stimmel. Egyszer-kétszer megpróbált érdeklődni Ariciánál, de a férfinak láthatólag semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megvitassa vele a Patrick eltűnését megelőző eseményeket. Jack a kezdetektől fogva gyanította, hogy az ügyvédi iroda két okból volt bepoloskázva. Először is azért, hogy Patrick összegyűjthesse a mocskot a többi üzlettársról meg az ügyfelekről, különösképpen Ariciáról. Másodszor pedig azért, hogy Patrick eljusson a pénzhez a temetése után. Azt azonban senki sem tudta – talán Ariciát meg az üzlettársakat kivéve hogy Patrick mennyi bizonyítékot gyűjtött össze és raktározott el. Stephanónak erős volt a gyanúja, hogy Patricknek rengeteg mocskot sikerült összekapargatnia. Amikor a pénz eltűnt és Stephano megkezdte a kutatást, az iroda úgy döntött, nem csatlakozik a vállalkozáshoz. Harmincmillió dollárjuk úszott el, mégis inkább azt választották, hogy hazamennek és nyalogatják a sebeiket. Az üzlettársak gyakorlatilag tönkrementek anyagilag, csak arra számíthattak, hogy a helyzet még rosszabb lesz, és egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy részt vegyenek a kutatásban. Volt ebben valami logika, de Stephano azt is érezte, hogy nem örülnének, ha Patrick megkerülne. Volt tehát valami azokon a magnószalagokon. Patrick tetten érte őket. Bármennyire is nyomorult már most az életük, könnyen lehet, hogy Patrick kézre kerítése a legszörnyűbb rémálmuk valóra váltását jelenti. És ugyanez a helyzet Ariciával. Vár egy órát, aztán felhívja Bennyt.
Fél hétkor Hamilton Jaynes irodája már zsúfolásig tömve volt. Két ügynök a pamlagon ült, és a legfrissebb riói jelentést tanulmányozta. Jaynes íróasztala mellett állt a harmadik, és arra várt, hogy beszámolhasson Aricia pillanatnyi hollétéről; a férfi még mindig a biloxi bérelt lakásban volt. Volt még egy ügynök a szobában, ő arra készült, hogy az Eva Mirandával kapcsolatos hírekről tájékoztassa főnökét. A titkárnő éppen behozott egy doboznyi iratot az irodába. Jaynes a székében ült ingujjban, telefonált, zaklatott volt, és tudomást sem vett a körülötte ténykedő emberekről. Joshua Cutter lépett be, aki szintén elgyötört, fáradt volt. Mindössze két órát aludt az atlantai repülőtéren, amíg a washingtoni gépre várt. Washingtonban egy ügynök várta, hogy rögtön elvigye a Hoover Házba. Jaynes nyomban letette a kagylót, és mindenkit kiküldött a szobájából. – Hozzon nekünk jó sok kávét – vakkantotta oda a titkárnőnek. Cutter mereven helyet foglalt a nagy íróasztallal szemben. Bár nagyon kimerült volt, keményen igyekezett koncentrálni és frissnek látszani. Eddig még csak a közelében sem járt az igazgatóhelyettesi irodának. – Hadd halljam – morrant fel Jaynes. – Lanigan szeretne alkut kötni. Azt állítja, hogy elegendő bizonyítéka van ahhoz, hogy leültessük Ariciát, az ügyvédeket és egy meg nem nevezett amerikai szenátort. – Miféle bizonyíték?
– Iratokkal és magnószalagokkal teli doboz. Lanigan az eltűnése előtt gyűjtögette össze az anyagot. – Látta a dobozt? – Nem. McDermott azt mondta, hogy a kocsija csomagtartójában van. – Na és a pénz? – Addig nem jutottunk el. Találkozni akar önnel és valakivel az igazságügyi minisztériumból, hogy megbeszéljék a megegyezés lehetőségeit. Az volt a benyomásom, hogy McDermott úgy hiszi, a pénz segítségével ki tudja húzni Lanigant a csávából. – Ennek mindig fennáll a lehetősége, ha az ember piszkos pénzt lop el. Hol akar találkozni? – Valahol Biloxiban. – Felhívom Sprawlingot az igazságügyi minisztériumból – mondta Jaynes szinte magának, miközben már nyúlt is a telefonért. Megérkezett a kávé. Mark Birck az asztalon kopogtatott díszes tollával, miközben a szövetségi elkülönítőben, a látogatók részére fenntartott teremben várakozott. Még kilenc óra sem volt, túl korai időpont ez egy ügyvédnek ahhoz, hogy az ügyfelével találkozzon, de Bircknek volt egy barátja az igazgatóságon. Birck elmondta, hogy sürgősen beszélnie kell a nővel. Az asztalt plexiüveg vette körbe és vastag üveglap szelte ketté; egy keskeny kis nyíláson keresztül folytatják majd a beszélgetést. Harminc percen keresztül kopogtatta az asztalt, és mocorgott a széken. Végre elővezették Evát. A nő sárga kezeslábast viselt, a mellrészén homályos, fekete betűk díszelegtek. Az őr levette róla a bilincset. Eva masszírozni kezdte a csuklóját.
Amikor egyedül maradtak, a nő leült a székre, és ránézett Birckre, aki becsúsztatta a névjegyét a keskeny nyíláson. Eva átvette, és minden egyes betűt megvizsgált rajta. – Patrick küldött – mondta az ügyvéd, és Eva lehunyta a szemét. – Jól van? – kérdezte Birck. Eva a könyökére támaszkodva előrehajolt, és a nyíláson keresztül szólt a férfihoz. – Jól vagyok. Köszönöm, hogy eljött. Mikor kerülök ki innen? – Néhány napig még nem. A szövetségiek két dolgot tehetnek. Egyrészt vádat emelhetnek maga ellen, mert hamis útlevéllel utazott. Természetesen ez okozná a súlyosabb problémát. A másik lehetőségük az – ez tűnik a valószínűbbnek –, hogy egyszerűen kiutasítják az országból, és szavát veszik, hogy többet nem tér vissza. Bármit is tesznek, az biztos, hogy eltart néhány napig, amíg döntenek. Addig kénytelen lesz itt eltölteni az idejét, mert nem tudom óvadék ellenében szabadlábra helyeztetni. – Értem. – Patrick nagyon aggódik maga miatt. – Tudom. Mondja meg neki, hogy nincs semmi bajom. És én is nagyon aggódom miatta. Birck maga elé húzta a jegyzettömbjét, és így szólt: – Patrick szeretné, ha részletesen elmondaná, hogyan kapták el. Eva elmosolyodott, és úgy tűnt, megnyugodott kissé. Hát persze, hogy Patrick a részletekre kíváncsi. A zöld szemű emberrel kezdte, aztán szép lassan elmondta az egész történetet.
Benny mindig csak nevetett a biloxi tengerparton. Az egész csak egy keskeny homokcsík, egyik oldalán autópálya, mely túl veszélyes ahhoz, hogy az ember gyalogosan átkeljen rajta. A másik oldalán pedig ott van a fénytelen, barnás színű tenger, mely túl sós ahhoz, hogy úszni lehessen benne. Nyaranta idevonzza a vékony pénzű nyaralókat, hétvégeken diákok hajigálják a frizbit, és vízisít bérelnek. A kaszinóipar megjelenése újabb turistákat hozott a tengerpartra, de ők nagyon kevés időt töltöttek a kaszinók falain kívül. Benny leparkolt a biloxi mólónál. Hosszú szivarra gyújtott, levette a cipőjét, és – egye meg a fene – sétálni kezdett a parton. Most sokkal tisztább volt, ez is a kaszinóknak köszönhető. És nagyon elhagyatott. Néhány halászhajó úszkált kint a vízen. Egy órával korábban futott be Stephano hívása, ez elrontotta a délelőttjét, és megváltoztatta élete hátralévő részét. Mivel a nő rács mögött van, semmi esély sincs rá, hogy megtalálják a pénzt. Most már nem vezetheti el őket a mesés vagyonhoz, és foglyul sem ejthetik, hogy zsarolják vele Lanigant. A szövetségiek vádemelése ott lebeg Patrick feje felett. Patricknél viszont ott van a pénz meg a bizonyítékok. Alku köttetik, és mindennek ő, Benny Aricia issza meg a levét. Amikor majd nyomás nehezedik a cinkosaira, Boganra meg a többi pitiáner ügyvédre, rögvest meghunyászkodnak. Benny volt a kakukktojás, és ezt ő pontosan tudta. Arról álmodozott régebben, hogy valamiképpen megtalálja a pénzt, aztán eltűnik vele, ahogy Patrick.
De most már elfelejtheti az álmát. Egymillió dollárja maradt. Vannak barátai, kapcsolatai a világ különböző pontjain. Ideje felszívódni úgy, ahogy azt Patrick tette annak idején. Sandy elment az előre megbeszélt tízórai találkozóra a kerületi ügyész irodájába, bár erős kísértést érzett, hogy inkább az iratok tanulmányozásával töltse a délelőttöt. Beosztottjai és két üzlettársa is másolatokat, illetve nagyításokat készített a fontosabb oldalakról. Parrish kérte a találkozót. Sandy biztosan tudta, hogy miért. A Mississippi állam által beterjesztett vádiratban bizony komoly hézagok voltak, és most, hogy a vádemelés okozta izgalmak lassan elültek, ideje volt komolyan beszélni. Az ügyészek szeretnek olyan ügyeket vinni a bíróság elé, amelyek biztos elmarasztaló ítélettel kecsegtetnek, és ezekből soha nincs hiány. De egy komoly ügy, amely tele van homályos pontokkal, súlyos problémát jelent a körzeti államügyésznek. Parrish szeretett volna feltenni néhány tapogatózó jellegű kérdést, de először nagyképű arcot vágva arról kezdett beszélni, hogy nem létezik olyan esküdtszék, amelyik megértő lenne egy ügyvéddel szemben, aki pénzért gyilkolt. Sandy eleinte szótlanul hallgatta. Parrish előadta kedvenc statisztikáit arról, hány alkalommal sikerült elmarasztaló ítéletet kicsikarnia az esküdtekből, és természetesen külön hangsúlyozta azt a tényt, hogy halálbüntetéses ügyben még egyszer sem veszített. Nyolc bűnözőt juttatott a siralomházba, mondta figyelmeztetően. Sandynek lett volna most fontosabb dolga is. Komolyan el kell beszélgetnie Parrishsel, de nem ma. Megkérdezte
tőle, hogyan fogja bebizonyítani, hogy a gyilkosság Harrison megyében történt. Aztán rátért a halál okára: azt miként lehet bizonyítani? Patrick biztosan nem fog tanúskodni, hogy segítsen nekik. És a nagy kérdés: ki volt az áldozat? Sandy alapos kutatást végzett, és egyetlen olyan bírósági ügyet sem talált, ahol elítélték volna a vádlottat úgy, hogy az áldozat azonosítatlan maradt. Parrish számított ezekre a kellemetlen kérdésekre, és nagyon ügyesen kitért előlük. – Gondolt már arra az ügyfele, hogy bűnösnek vallja magát? – kérdezte végül, és olyan arckifejezést vágott, mintha nagyon fájna valamije. – Nem. – És hajlandó rá? – Nem. – Miért? – Maga elrohant a vádesküdtszékhez, kicsikarta a vádemelést gyilkosságért, meglengette a sajtó előtt, de most aztán bizonyítania kell. Azzal nem fárasztotta magát, hogy összegyűjtse a bizonyítékokat. – Előre meg nem fontolt szándékkal elkövetett emberölés címén akkor is el tudom ítéltetni – mondta Parrish mérgesen. – Az pedig húsz évet jelent. – Lehet – felelte Sandy közönyösen. – De az ügyfelem ellen nem emeltek vádat ezen a címen. – Holnap megtehetem. – Rendben. Vessék el a gyilkosság vádját, módosítsák előre meg nem fontolt szándékkal elkövetett emberölésre, aztán majd beszélgetünk. 32
A lakosztály a Camille nevet kapta, és a Biloxi Nugget – a partvidék vegasi stílusú kaszinói közt a legújabb, legcifrább, legnagyobb és legsikeresebb – legfelső szintjének egyharmadát foglalta el. A vegasi fiúk elmés ötletnek tartották, hogy a lakosztályokat és báltermeket a partvidék legszörnyűbb hurrikánjai után nevezik el. Aki csak úgy betért az utcáról és tágas lakóteret óhajtott, annak napi 750 dollárba került. Pontosan ennyit fizetett Sandy is. Egy messziről érkezett, kaszinóőrült nagymenő számára a lakosztály magától értetődő. Sandynek azonban eszébe sem jutott a szerencsejáték. Ügyfele, aki alig három kilométernyire volt tőle, jóváhagyta a kiadást. A Camille lakosztályban volt két hálószoba, konyha, dolgozószoba és két nappali; számtalan helyiség, ahol megbeszéléseket lehet tartani. Volt benne négy telefonvonal, faxgép és videólejátszó. Sandy segédügyvédje elhozta New Orleansből a számítógépet és más műszaki berendezéseket, az Ariciairatok első adagjával együtt. Mr. McDermott ideiglenes irodájának első látogatója J. Murray Riddleton volt, Trudy súlyos vereséget szenvedett ügyvédje. Jámboran átnyújtotta a vagyonmegosztással és a láthatási jogokkal foglalkozó egyezmény tervezetét. Ebéd közben megvitatták. Mivel Patrick diktálta a feltételeket, Sandy számtalan részletet talált, amelybe beleköthetett. – Egészen jó első változat – jegyezte meg többször is, miközben pirossal aláhúzogatta a mondatokat. Riddleton igazi profi módjára viselte a megaláztatást. Minden ponton vitatkozott, ellenvetést tett a módosításokkal kapcsolatban, de mindkét ügyvéd tudta,
hogy a megállapodást Patrick kénye-kedve szerint fogják megváltoztatni. A DNS-teszt és a meztelen fotók mindent eldöntöttek. A második látogató Talbot Mims volt, a Northern Case Mutual biloxi jogásza, fürge mozgású, kedélyes fickó, aki mindig egy kényelmes furgonban utazott. A kocsihoz nemcsak sofőr tartozott, hanem bőrülések, parányi íróasztal, két telefon, faxgép, televízió, videólejátszó, hordozható számítógép és egy pamlag, ahol Mims szundíthatott. Kíséretében utazott még egy titkárnő meg egy ügyintéző, mindketten fölszerelkezve mobiltelefonnal, és egy ügyvéd. A négy ember sietős léptekkel bemasírozott a Camille lakosztályba, ahol Sandy farmerban fogadta az érkezőket, majd üdítővel kínálta őket. Mindannyian visszautasították. A titkárnő és az ügyintéző nyomban talált magának elfoglaltságot: telefonálni kezdtek mobilkészülékükön. Sandy bevezette Mimset és az ügyvédet a nappaliba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Nugget parkolóházára, azon túl pedig egy másik tarkabarka kaszinó acéloszlopait lehetett látni. – Rögtön a tárgyra térek – mondta Sandy. – Ismer egy Jack Stephano nevű embert? – Nem – felelte Mims rövid gondolkodás után. – Sejtettem. Washingtoni magánnyomozó. Aricia, a Northern Case Mutual és a Monarch-Sierra bérelte fel Patrick megtalálására. – És? – Nézze meg ezeket – felelte Sandy mosolyogva, miközben elővette egy aktából, majd a férfi elé csúsztatta a színes fényképeket. Mims elrendezte maga
előtt a Patrick szörnyűséges sérüléseiről készült képeket. – Ezek megjelentek az újságokban, ugye? – kérdezte. – Egy-kettő közülük. – Ha jól emlékszem, akkor kezdte mutogatni, amikor beperelte az FBI-t. – Nem az FBI tette ezt az ügyfelemmel, Mr. Mims. – Valóban? – Mims letette a fényképeket, és várta, hogy Sandy folytassa. – Nem az FBI találta meg Patricket. – Akkor miért perelte be őket? – Azért, hogy egy kis együttérzést ébresszek az ügyfelem iránt. – Nem sikerült. – Lehet, hogy a maga esetében nem, de hát nem is lesz benne az esküdtszékben, nem igaz? No mindegy. A lényeg az, hogy ezeket a sérüléseket egy hosszan tartó kínvallatás okozta, amelyet Jack Stephano emberei hajtottak végre a Northern Case Mutual megbízásából. Talbot Mims rendkívül gyakorlatias ember volt. Kénytelen volt az lenni. Mivel az irodájában háromszáz nyitott akta volt és tizennyolc nagy biztosítótársaságot képviselt, nem volt ideje játszadozni. – Két kérdésem van – mondta. – Egy: tudja bizonyítani ezt? – Igen. Az FBI is megerősítheti. – Kettő: mit akar? – Azt akarom, hogy holnap jelenjen meg itt a Northern Case Mutual egyik magas beosztású vezetője, aki teljes körű felhatalmazással bír. – Ezek nagyon elfoglalt emberek.
– Mindannyian azok vagyunk. Nem akarok pereskedéssel fenyegetőzni, de csak gondoljon bele, milyen kínos lesz ez nekik. – Ezt fenyegetőzésnek érzem. – Érezze, ahogy jónak látja. – Holnap hánykor? – Délután négykor. – Itt leszünk – mondta Mims, és kezet nyújtott. Aztán sietve távozott, kísérete viharos sebességgel követte. Sandy csapata délután érkezett meg. Egy titkárnő kezelte a telefont, amely most már tízpercenként megcsörrent. A nap folyamán még korábban Sandy telefonált Cutternek, T. L. Parrishnek, Sweeney seriffnek, Mark Bircknek Miamiba, Huskey bírónak, néhány biloxi ügyvédnek és Maurice Mastnak, Mississippi állam nyugati körzete államügyészének. Ami Sandy magánügyeit illeti, kétszer is felhívta a feleségét, hogy halljon valamit a családjáról, és telefonált annak az általános iskolai igazgatónak, ahol harmadikos fia tanult. Ugyan már kétszer is beszélt Hal Ladd-del telefonon, csak most, a Camille lakosztályban találkozott vele először. Ladd képviselte a Monarch-Sierrát. Egyedül érkezett, és ez mélységesen megdöbbentette Sandyt, mert a biztosítótársaságok jogászai mindig párban jelennek meg. Függetlenül attól, hogy milyen feladatról van szó, két ügyvédnek jelen kell lennie, hogy elkezdődhessen a munka. Mindketten figyeltek, mindketten jegyzeteltek, és ami a legfontosabb, mindketten leszámlázták a munkaórákat az ügyfélnek.
Sandy tudott két olyan gazdag New Orleans-i ügyvédi irodáról, ahol – egyáltalán nem meglepő módon – bevezették azt a gyakorlatot, hogy biztosítótársaság képviseletében három ügyvéd jelenik meg a megbeszéléseken. A negyvenes évei vége felé járó Ladd komoly ember benyomását keltette, és a jelek szerint nem volt szüksége másik ügyvéd segítségére. Udvariasan elfogadott egy cukormentes kólát, és helyet foglalt ugyanott, ahol valamivel korábban Mr. Mims. Sandy ugyanazt a kérdést tette fel neki is: – Ismer egy Jack Stephano nevű embert? Ladd nem ismert, és Sandy röviden tájékoztatta a tényállásról. Aztán kiterítette a sérülésekről készült színes fotókat. Nem az FBI okozta ezeket az égési sérüléseket, magyarázta Sandy. Ladd tudott a sorok között olvasni. Jó néhány éve képviselt biztosítótársaságokat, régen nem lepődött meg azon, milyen mélyre tudnak süllyedni. De ez ennek ellenére is döbbenetes volt. – Feltéve, hogy mindezt tudja bizonyítani is – mondta –, biztos vagyok benne, hogy az ügyfelem nem szeretné, ha nagydobra vernék. – Készen állunk arra, hogy az FBI helyett az Ön ügyfeleit, illetve a Northern Case Mutualt, Ariciát, Stephanót nevezzük meg, és mindenki mást, aki felelős a kínvallatásért. Amerikai személyek szándékosan maradandó sérüléseket okoztak egy amerikai állampolgárnak. Ez egy több millió dolláros ügy. Itt, Biloxiban bíróság elé visszük.
Laddnek persze semmi köze nem volt ehhez az ügyhöz. Vállalta, hogy nyomban felhívja a Monarch-Sierrát, és követelni fogja, hogy az egyik vállalati jogász rögtön repüljön Biloxiba. Dühösnek tűnt, mert az ügyfele az ő tájékoztatása nélkül finanszírozta a kutatást. – Ha ez igaz – mondta –, soha többet nem fogom képviselni őket. – Higgyen nekem. Igaz. Már majdnem sötét volt, amikor Paulo szemét bekötötték, kezét megbilincselték, és kivezették a házból. Nem fogtak rá fegyvert, nem fenyegették. Szinte nem is hallott hangokat. Egy kis autó hátsó ülésére ültették, és körülbelül egyórás utat tettek meg vele. A rádió komolyzenét játszott. Amikor az autó megállt, a két első ajtó kinyílt, és Paulót kisegítették a hátsó ülésről. – Jöjjön velem – mondta egy hang a válla mögül, és egy nagy kéz megragadta a könyökét. Érezte, hogy földúton járnak. Körülbelül száz métert tettek meg, aztán megálltak. – Most húsz kilométerre van Riótól – közölte vele a hang. – Balra, körülbelül háromszáz méterre van egy tanyaház telefonnal. Menjen oda, és kérjen segítséget. Fegyver van nálam. Ha megfordul, meg kell ölnöm magát. – Nem fogok megfordulni – mondta Paulo egész testében remegve. – Jól van. Először a bilincset veszem le, aztán a kötést a szeméről. – Nem fogok megfordulni – ismételte Paulo. Levették róla a bilincset.
– Most pedig leveszem a kötést a szeméről. Gyorsan induljon meg előre. Lerántották a szeméről a kötést, Paulo lehajtotta a fejét, és futni kezdett az úton. Nem hallott hangokat a háta mögött. Nem mert körbepillantani. A tanyaházból felhívta a rendőrséget, aztán pedig felhívta a fiát. 33 A bírósági gyorsírók pontban nyolckor érkeztek meg. Mindkettőjüket Lindának hívták: az egyik i-vel írta, a másik y-nal. Megmutatták a névjegyüket, és követték Sandyt a lakosztály központi részébe, ahol a bútorokat odatolták a falhoz, és ahová újabb székeket raktak be. Sandy Y-t a szoba egyik végében helyezte el úgy, hogy a nő a beredőnyözött ablaknak háttal üljön. I a szoba másik sarkába került, a minibár mellé, ahonnan az összes résztvevőt jól láthatta. Mindketten nagyon szerettek volna elszívni még egy utolsó cigarettát. Sandy az egyik távoli hálószobába küldte őket. Ezután Jaynes érkezett meg a csapatával. Volt egy sofőrje, egy korosodó FBI-ügynök, aki testőr és kifutófiú is volt egy személyben. Jaynesszel együtt megjelent az FBI egyik jogásza is, Cutter, valamint az ő közvetlen felettese. Az államügyészi hivatalból ott volt Sprawling, egy átható tekintetű, sötétbarna szemű veterán, aki keveset beszélt, de odafigyelt minden szóra. Mind a hat férfi sötét öltönyt viselt; mindannyian elővették a névjegyüket, amelyeket Sandy segédügyvédje gyűjtött össze. A titkárnő felvette a kávérendeléseket, miközben a férfiak együttesen átverekedték magukat a nappalin keresztül a dolgozószobába.
A következő Maurice Mast volt, Mississippi állam nyugati körzetének államügyésze. Ő nem utazott sok csomaggal: csak az egyik helyettesét hozta magával. Mastot T. L. Parrish követte, egyedül, és máris kezdődhetett a megbeszélés. Jaynes sofőrje és Mast helyettese a nappaliban maradt, ahol találtak egy tányér fánkot meg néhány reggeli újságot. Sandy becsukta az ajtót, jókedvű „Jó reggelt!”-tel üdvözölte a jelenlévőket, és köszönetet mondott mindannyiuknak, hogy eljöttek. A vendégek a szobában körben elhelyezett székeken foglaltak helyet. Senki sem mosolygott, de mégsem volt ellenükre, hogy ott kellett lenniük. Komoly kíváncsiság munkált bennük. Sandy bemutatta a két bírósági gyorsírót, és elmagyarázta, hogy a megbeszélésről készült két jegyzőkönyvet magánál fogja tartani, és a lehető legdiszkrétebben kezeli őket. A jelek szerint ezzel mindenki egyetértett. Még nem merültek fel kérdések, megjegyzések, mert nem tudták pontosan, miről lesz szó. Sandy a kezébe vette a jegyzettömbjét; körülbelül tízoldalnyi jegyzete olyan alapossággal volt elrendezve, hogy akár egy esküdtszék elé is odaállhatott volna. Átadta ügyfele, Patrick Lanigan üdvözletét, és elmondta, hogy az égési sérülések szépen gyógyulnak. Aztán felsorolta a Patrick ellen érvényben lévő vádakat: Mississippi állam vádemelése gyilkosságért, illetve a szövetségi vádak lopásért és csalásért. A gyilkosság vádja halálbüntetést jelenthet. A többiért összesen körülbelül harminc évre rács mögé kerülhet.
– A szövetségi vádak bizony komolyak – állapította meg komoran. – De a gyilkosság vádjához képest jelentéktelenek. Tisztelettel szeretném közölni önökkel, hogy az igazat megvallva, szeretnénk megszabadulni a szövetségiektől, hogy minden erőnkkel a gyilkosság vádjára koncentrálhassunk. – Tervük is van arra, hogy miként szabaduljanak meg tőlünk? – tudakolta Jaynes. – Van egy ajánlatunk. – A pénz is szerepel benne? – Igen, szerepel. – Ami azt illeti, nem kívánjuk visszakövetelni a pénzt, hiszen nem a szövetségi kormányzattól lopták el. – Na látja, ez az, amiben téved. Sprawling már régen szeretett volna megszólalni. – Maguk tényleg azt hiszik, hogy pénzzel meg tudják oldani a helyzetet? – A kérdésben benne volt a válasz. A férfi hangja nyers, goromba volt, szavai keményen csengtek. Az esküdtek a jelek szerint meglehetősen ingerülten reagálnak, szögezte le magában Sandy, de eltökélt volt, hogy folytatja a forgatókönyvet. – Várjon egy kicsit – kérte. – Engedjék meg, hogy feltárjam a tényeket, aztán majd megbeszéljük a lehetőségeket. Feltételezem, hogy mindannyian ismerik Mr. Aricia keresetét, amit 1991-ben nyújtott be egykori munkáltatója ellen. A beadványt Bogan ügyvédi irodája nyújtotta be, mely itt működik Biloxiban. Akkoriban dolgozott a cégnél Patrick Lanigan. Az igénybejelentés csaláson alapult. Az ügyfelem rájött erre, aztán megtudta, mit tervei ellene a többi üzlettárs. Az
igazságügyi minisztérium jóváhagyása után, de még a pénz megérkezése előtt ki akarták rúgni. Ügyfelem hosszú hónapokon keresztül gyűjtögette titokban a bizonyítékokat, amelyek világosan és meggyőzően igazolják: Mr. Aricia és az ügyvédei arra szövetkeztek, hogy kicsaljanak a kormányzattól kilencvenmillió dollárt. A bizonyíték iratok és magnószalagra rögzített beszélgetések formájában van. – Hol van ez a bizonyíték? – érdeklődött Jaynes. – Ügyfelem rendelkezik felette. – Ugye, tisztában van vele, hogy meg tudnánk szerezni? Megjelenünk egy házkutatási paranccsal, és elvesszük, amikor csak akarjuk. – Na és mi van akkor, ha ügyfelem nem tiszteli a házkutatási parancsot? Mi van, ha megsemmisíti a bizonyítékot, vagy csak egyszerűen megint elrejti? Akkor mit csinálnak? Bezárják őt? Vádat emelnek ellene valami másért? Az az igazság, hogy nem félek maguktól meg a házkutatási parancsuktól. – Na és magával mi a helyzet? – kérdezte Jaynes. – Ha magánál van a bizonyíték, a maga lakásán jelenünk meg házkutatási paranccsal. – Nem fogom odaadni. Maga is tudja, hogy mindent, amit az ügyfelemtől kapok, bizalmasan kell kezelnem. Ne felejtse el, hogy Mr. Aricia beperelte az ügyfelemet. Semmilyen körülmények között nem fogom átadni a bizonyítékokat, csak akkor, ha ügyfelem úgy rendelkezik. – Na és ha bírósági határozatot szerzünk? – tette fel a kérdést Sprawling.
– Nem veszek róla tudomást, aztán nyomban megfellebbezem. Itt nem nyerhetnek, uraim. – És úgy tűnt, Jaynes meg a többiek el is fogadták a vereséget. Senki sem volt meglepve. – Hányan voltak benne a csalásban? – kérdezte Jaynes. – Az ügyvédi iroda négy üzlettársa és Aricia. A beállt súlyos csendben arra vártak, hogy Sandy bejelenti a szenátor nevét, de nem tette, hanem a jegyzeteibe pillantott, és folytatta: – A megegyezés feltételei roppant egyszerűek. Átadjuk az iratokat és a magnószalagokat. Patrick visszaszolgáltatja a pénzt, az egészet az utolsó centig. Viszonzásképpen elvetik a szövetségi vádakat, hogy Mississippi állam vádjára koncentrálhassunk. Az adóhivatal békén hagyja az ügyfelemet. Brazil ügyvédjét, Eva Mirandát szabadlábra helyezik. Sandy sebesen szaladt végig az előre begyakorolt pontokon, és az esküdtek minden szót magukba szívtak. Sprawling gondosan jegyzetelt. Jaynes a padlóra szegezte a tekintetét, nem mosolygott, nem ráncolta a homlokát. A többiek arca sem árult el semmit, de mindenkinek számos kérdése volt. – És a megállapodást még ma meg kell kötnünk – tette hozzá Sandy. – Sürgős az ügy. – Miért? – tudakolta Jaynes. – Mert Eva Miranda börtönben van. Mert most önök mindannyian itt vannak, és jogukban áll dönteni. Mert az ügyfelem ma délután öt órára tűzte ki a határidőt az egyezség megkötésére. Különben megtartja a pénzt, megsemmisíti a bizonyítékot, és letölti az idejét a
börtönben abban a reményben, hogy egy napon kiszabadul. Mivel Patrickről volt szó, senkinek sem voltak kétségei afelől, hogy Sandy igazat beszél. A férfinak ez idáig sikerült egy meglehetősen kényelmes, egyágyas kórházi szobában töltenie az idejét, és egy egész csapat várja ugrásra készen az utasításait. – Beszéljünk a szenátorról – javasolta Sprawling. – Remek ötlet – felelte Sandy. Kinyitotta a nappaliba vezető ajtót, és odaszólt valamit az egyik segédügyvédnek. Betoltak a szoba közepére egy asztalt, melyen hangszórók álltak és egy magnó. Sandy ismét becsukta az ajtót, a jegyzeteibe pillantott, és így szólt: – A dátum 1992. január 14., körülbelül három héttel Patrick eltűnése előtt. A beszélgetés az ügyvédi iroda épületében zajlott le, az első emeleten, a Lyuk néven ismert helyiségben. Az első hang Charlie Bogané, aztán Benny Aricia következik, majd Doug Vitrano. Aricia bejelentés nélkül érkezett, és mint hallani fogják, nem valami jó hangulatban. Sandy odalépett az asztalhoz, és megvizsgálta a különféle gombokat. A magnó vadonatúj volt, és két drága hangszórót csatlakoztattak hozzá. Mindannyian feszülten figyelték Sandyt, volt, aki előre is hajolt egy kicsit. – Még egyszer elmondom: először Bogan, aztán Aricia, aztán Vitrano. – Sandy lenyomta az egyik gombot. Eltelt tíz másodperc halotti csendben, aztán jól hallható hangok kezdtek kiszűrődni a hangszórókból. Feszült hangok.
Bogan: Megegyeztünk abban, hogy az összeg egyharmada a miénk. Ez a szokásos ügyvédi díj. Maga aláírta a szerződést. Már másfél éve tudja, hogy egyharmad a miénk. Aricia: Nem érdemelnek harmincmillió dollárt. Vitrano: Maga pedig nem érdemel hatvanat. Aricia: Tudni akarom, hogyan lesz elosztva a pénz. Bogan: Kétharmad, egyharmad. Hatvan, harminc. Aricia: Nem, nem. A harmincmillióról beszélek, ami idejön. Ki mennyit kap? Vitrano: Ehhez semmi köze. Aricia: Hogy a fenébe ne lenne! Én fizetem ezt a pénzt. Jogom van tudni, hogy ki mennyit kap. Bogan: Tévedés. Aricia: Mennyit kap a szenátor? Bogan: Semmi köze hozzá. Aricia (üvöltve): De igenis van hozzá közöm! Az a fickó azzal töltötte a múlt évet Washingtonban, hogy karokat csavargatott, erőszakoskodott a tengerészetnél, a Pentagonban meg az igazságügyi minisztériumban. A fenébe is, többet foglalkozott az én aktámmal, mint a választóival. Vitrano: Ne kiabáljon, Benny, jó? Aricia: Tudni akarom, mennyit kap az a kis csúszómászó. Jogom van tudni, mennyit adnak neki oda az asztal alatt, mert az én pénzemről van szó. Vitrano: AZ egész az asztal alatt van, Benny. Aricia: Mennyit kap? Bogan: El fogjuk intézni, Benny, jó? Miért van ennyire kiakadva? Nincs ebben semmi új.
Vitrano: Azt hiszem, pontosan a washingtoni kapcsolataink miatt választotta ezt az ügyvédi irodát. Aricia: Ötmillió, tízmillió? Mennyire drága a pasas? Bogan: Sohasem fogja megtudni. Aricia: Hogy a francba ne tudnám meg! Felhívom azt a mocsok disznót, és megkérdezem tőle. Bogan: Tessék, csak nyugodtan. Vitrano: Mi baja van, Benny? Hamarosan hatvanmillió dollárt vághat zsebre. Kezd egy kicsit mohó lenni. Aricia: Ne papoljon itt nekem, a mohóságról meg különösképpen ne. Amikor idejöttem, maguk óránként kétszáz dollárért dolgoztak. Most pedig már átalakítják az irodát, új kocsikat rendelnek. Mindjárt hajót vesznek, repülőt meg a dúsgazdag emberek egyéb játékszereit. És mindezt az én pénzemből. Bogan: Hogy is van ez, Benny? A maga pénzéből? Segítsen már nekem egy kicsit. Az igénybejelentésének minden sora hazugság volt. Aricia: Az már igaz, de nekem köszönhető, hogy elfogadták. Én állítottam csapdát a Platt & Rocklandnek, nem maguk. Bogan: Akkor miért alkalmazott minket? Aricia: Na látja, ez egy baromi jó kérdés. Vitrano: Rossz a memóriája, Benny. Azért jött hozzánk, mert van befolyásunk. Segítségre volt szüksége. Összepofoztuk a beadványt, több ezer órát dolgoztunk rajta, és a megfelelő embereket mozgósítottuk Washingtonban. És tettük mindezt a maga tudomásával, teszem hozzá. Aricia: Hagyjuk ki a szenátort. Ezzel megspórolunk tízmilliót. Leveszünk még tízet, és akkor marad
maguknak tízmillió dollár. Szerintem ez sokkal méltányosabb összeg lenne. Vitrano (nevetve): Ez nagyszerű üzlet, Benny. Maga kap nyolcvanat, mi meg tízet. Aricia: Aha, és a politikusok elmehetnek a francba. Bogan: Szó se lehet róla, Benny. Elfeledkezik valami nagyon fontosról. Ha mi nem vagyunk meg a politikusok, maga egy centet sem kap. Sandy lenyomta a gombot. A szalag leállt, de mintha a hangok még legalább egy teljes percig visszhangzottak volna a szobában. A hallgatóság tagjai a földre néztek, a mennyezetre, a falakra, mindannyian próbálták magukban rögzíteni a legjobb részeket. Sandy, szélesen vigyorogva, így szólt: – Ez csak egy apró kis részlet volt, uraim. – Mikor kapjuk meg a többit? – kérdezte Jaynes. – Akár néhány órán belül. – Hajlandó az ügyfele tanúskodni a szövetségi vádesküdtszék előtt? – tette fel a kérdést Sprawling. – Igen. De azt nem ígéri meg, hogy bíróságon is tanúskodik. – Miért nem? – Nem kell magyarázatot adnia. Így döntött. – Sandy az ajtóhoz tolta az asztalt, és kopogtatott a segédügyvédnek. Ismét a hallgatósága felé fordult. – Azt hiszem, meg kell beszélniük egyet s mást. Magukra hagyom önöket. Érezzék magukat otthon. – Nem itt fogunk beszélgetni – mondta Jaynes, és felpattant. Ismerve Patrick múltbéli ténykedéseit, nem lehettek biztosak benne, hogy ez a szoba biztonságos. – Elmegyünk a saját szobánkba.
– Ahogy óhajtják – felelte Sandy. Mindannyian felálltak, és magukhoz ragadták az aktatáskájukat. Kimasíroztak a szobából, és a nappalin keresztül kijutottak a lakosztályból. Lynda és Linda elrohant a hátsó hálószobába egy cigarettára, illetve pisilésre. Sandy kávét csinált magának, és várt. Két emelettel lejjebb gyűltek össze ismét, egymásba nyíló szobákban. Lekerültek a zakók, és gazdáik a két ágyra hajították őket. Jaynes megkérte a sofőrjét, hogy a folyosón várjon Mast helyettesével. Az egyszerű emberek számára túlzottan kényes ügyek megtárgyalására kerül sor. A megegyezés legnagyobb vesztese Maurice Mast lenne. Amennyiben ejtik a szövetségi vádakat, nem lesz ügy, amelyben ügyészként eljárhatna. Nem lesz nagyszabású, parádés bírósági tárgyalás. Mast úgy érezte, hogy kötelessége legalább jelezni, hogy ellenvetései vannak, mielőtt a többiek rázendítenek. – Ostobának fogunk tűnni, ha megengedjük neki, hogy a pénz segítségével kimossa magát – mondta, és elsősorban Sprawlingnak intézte a szavait. Sprawling csak egy szinttel volt a legfőbb államügyész alatt, ez pedig azt jelentette, hogy jó néhány szinttel Mast felett volt. Néhány percen keresztül udvariasan hallgatja majd a véleményeket, aztán ő meg Jaynes meghozzák a döntést. Hamilton Jaynes T. L. Parrishre nézett, és azt kérdezte: – Biztos benne, hogy el tudja ítéltetni Lanigant gyilkosságért?
T. L. óvatos ember volt, és pontosan tudta, bármilyen ígéretet is tesz ennek a társaságnak, arra sokáig fognak emlékezni. – A gyilkossággal kapcsolatban lehetnek problémák. Az emberölés azonban egészen biztos. – Mennyit kapna emberölésért? – Húsz évet. – Hányat tölt le belőle? – Nagyjából ötöt. Furamód ez láthatóan elégedettséggel töltötte el Jaynest, aki egyébként úgy gondolta, hogy még a birtokháborítóknak is rács mögött a helyük. – Egyetért, Cutter? – kérdezte, az ágy mellett járkálva. – Gyakorlatilag nincs bizonyíték – felelte Cutter. – Ami a gyilkosságot illeti, nem tudjuk bizonyítani, hogy ki, hogyan, mit, mikor és hol. Úgy hisszük, azt tudjuk, hogy miért, de a tárgyalás könnyen rémálommá válhat a számunkra. Az emberölés vádját sokkal könnyebb bizonyítani. Jaynes Parrishhez fordult: – Na és a bíró? A maximális büntetést fogja kiszabni? – Úgy vélem, a bíró húsz évre ítélné, ha bebizonyosodna az emberölés vádja. A feltételes szabadlábra helyezésről a börtön vezetősége dönt. – Biztonsággal feltételezhetjük, hogy Lanigan rács mögött tölti a következő öt évet? – kérdezte Jaynes, körbepillantva a szobában. – Igen, feltétlenül – mondta Parrish védekezően. – De a gyilkosság vádját sem tesszük félre. Szándékunkban áll azzal érvelni, hogy Lanigan megölt egy másik embert, hogy ellophassa a pénzt. A halálbüntetés
kiszabására kevés az esélyünk, de életfogytiglanit is kaphat gyilkosságért. – Számít az nekünk valójában, hogy a Parchmanba vagy egy szövetségi fegyházba kerül? – kérdezte Jaynes. Nyilvánvaló volt, hogy neki nem számít. – Biztos vagyok benne, hogy Patricknek lenne néhány szava erről – jegyezte meg Parrish, és néhányuk halovány mosolya volt a jutalma. T. L. Parrishnek különösképpen tetszett az egyezség, mert ő maradna az egyetlen, aki ügyészként részt venne a vádeljárásban. Mast és az FBI gyorsan eltűnnek a színről. Úgy döntött, bosszantja Mastot egy kicsit. – Egészen biztos vagyok benne, hogy Patrick bekerül egy időre a Parchmanbe – mondta segítőkészen. Mastot ez persze nem nyugtatta meg. Megcsóválta a fejét, és komoran összevonta a szemöldökét. – Nem is tudom – mondta. – Azért az mégsem lehet, hogy valaki kirabol egy bankot, aztán elkapják, ő meg felajánlja, hogy visszaadja a pénzt, ha ejtik a vádakat. Az igazságszolgáltatás nem piaci vásár. – Ennél kicsit bonyolultabb az ügy – mondta Sprawling. – Egyik percről a másikra úgy alakult a helyzet, hogy egy nagyobb halat kell elkapnunk, és Lanigan a kulcs. A pénz, amit ellopott, piszkos volt. Egyszerűen visszavesszük tőle, és visszaszolgáltatjuk az adófizető állampolgároknak. Mast nem óhajtott vitába bocsátkozni Sprawlinggal. Jaynes T. L. Parrishre nézett, és így szólt: – Tisztelettel megkérném, hogy hagyjon minket magunkra egy pillanatra. Tudja, nekünk, szövetségieknek meg kell beszélnünk valamit.
– Kérem – felelte Parrish. Odasétált az ajtóhoz, és kiment a folyosóra. Elég volt a csevegésből. Eljött a pillanat, amikor Sprawlingnak le kell zárnia az ügyet. – Az ügy roppant egyszerű, uraim. Van néhány nagyon fontos ember a Fehér Házban, akik nagyon odafigyelnek arra, hogy mi történik itt. Nye szenátor sohasem volt az elnök barátja, és az igazat megvallva, nagy örömére szolgálna az adminisztrációnak, ha itt kitörne egy jó kis zaftos botrány. Nye arra készül, hogy két év múlva ismét jelölteti magát. Ezek a vádak majd sok elfoglaltságot adnak neki. És amennyiben bizonyítást nyernek, annak az embernek vége. – Mi elvégezzük a nyomozást – mondta Jaynes Mastnak. – Maga pedig vezeti a vádeljárást. Mast előtt hirtelen megvilágosodott, hogy ezt a megbeszélést az ő kedvéért tartják. A döntést, hogy Patrickkel meg kell egyezni, Sprawlingnál és Jaynesnél jóval nagyobb hatalmú emberek korábban már meghozták. Ezek ketten most megpróbálnak a kedvébe járni, elvégre mégiscsak egy körzeti államügyész. Roppant csábítónak tűnt a gondolat, hogy egy amerikai szenátor elleni perben képviselheti a vádat, és Mast nyomban jobb kedvre derült. Látta magát, amint egy zsúfolt tárgyalóteremben lejátssza Patrick magnószalagjait, és a hallgatóság meg az esküdtek feszülten figyelnek. – Tehát elfogadjuk az ajánlatot? – kérdezte, és megvonta a vállát, mintha az egész a legkevésbé sem érdekelné.
– Igen – felelte Sprawling. – Ostobaság lenne nem elfogadni. Visszaszerezzük a pénzt, és Patrick jó időre börtönbe kerül. És nála jóval nagyobb gazembereket is rács mögé dugunk. – És ráadásul az elnök is így akarja – mondta Mast mosolyogva, bár rajta kívül senki más nem mosolygott. – Ezt nem mondtam – felelte Sprawling. – Nem beszéltem erről az elnökkel. A főnökeim beszéltek az embereivel. Csak ennyit tudok. Jaynes visszahívta Parrisht a folyosóról. Majdnem egy órát töltöttek azzal, hogy pontról pontra megbeszélték Patrick ajánlatát. A nő szabadlábra helyezését egy óra alatt el lehet intézni. Úgy döntöttek, Patricknek kamatot kell fizetnie a pénz után. Na és mi lesz a keresettel, amit az FBI ellen nyújtott be? Jaynes listát készített arról, mit kell megbeszélnie Sandyvel. Mark Birck személyesen vitte el a nagyszerű hírt Evának, hogy édesapját szabadon engedték. Nem esett bántódása, sőt egészen tisztességesen bántak vele. Birck az is elmondta Evának, hogy egy kis szerencsével ő is kiszabadulhat egy-két napon belül. 34 Komoly arccal tértek vissza a lakosztályba, aztán helyet foglaltak ugyanott, ahol korábban ültek. Feltűrték az ingujjukat, meglazították a nyakkendőjüket. Sandy karórája szerint majdnem másfél órája vonultak el. Most Sprawling volt a szóvivő. – Ami a pénzt illeti – kezdte, és Sandy nyomban tudta, hogy az alku megköttetett, most már csak a részleteket kell tisztázni. – Mennyit kíván az ügyfele visszaszolgáltatni?
– A teljes összeget. – Az mennyi lenne? – Kilencvenmillió. – Na és a kamatok? – Kit érdekelnek a kamatok? – Minket. – Miért? – Mert így méltányos. – Kivel szemben? – Hát, hm... az adófizetőkkel. Sandy gyakorlatilag kiröhögte a férfit. – Ugyan már. Maguk a szövetségi kormányzatnak dolgoznak. Mióta foglalkoztatja magukat az adófizetők védelme? – Lopás és sikkasztás esetén ez a megoldás bevett szokás – tette hozzá Mast. – Mennyi? – Kilencszázalékos kamat lenne méltányos – mondta Sprawling. – Valóban? Mennyit kapok az adóhivataltól, ha megállapítja, hogy túl sok adót fizettem, és az összeg egy részét visszafizeti? Senki sem tudott válaszolni. – Hat százalékot – közölte velük Sandy. – A kormányzat mindössze hat százalékot fizet. Sandy persze előnyösebb helyzetben volt, mert felkészült erre a beszélgetésre. Sejtette, milyen kérdésekre számíthat, és már kigondolta a válaszokat. Roppant szórakoztató volt nézni, ahogy feszengenek és kapkodják a fejüket.
– Tehát hat százalékot ajánlanak? – kérdezte Sprawling. Lassan, megfontoltan ejtett ki minden szót. – Természetesen nem. Nálunk van a pénz, mi döntjük el, mennyit fizetünk. A kormányzat is ezt az elvet követi. Az a gyanúnk, hogy a pénz majd egyszerűen eltűnik a fekete lyukban a Pentagonban. – Ebbe nincs beleszólásunk – mondta Jaynes. Már fáradt volt, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy kioktassák. – Elmondom, hogyan látjuk ezt a kérdést. A pénz eltűnt volna, néhány sötét gazember zsebre vágja, és soha többé nem látjuk. Az ügyfelem megakadályozta ezt, megtartotta a pénzt, és most hajlandó visszaszolgáltatni. – Tehát jutalmazzuk meg? – tudakolta Jaynes. – Nem kell. Csak álljanak el a kamat követelésétől. – Tudja, ezt az alkut el kell adnunk néhány washingtoni embernek – mondta Sprawling. Nem könyörgött ugyan, de segítséget kért. – Tegyen egy ésszerű ajánlatot. – Kifizetjük az adóhivatal szokásos kamatának a felét, egy centtel sem többet. Sprawling pókerarccal válaszolt. – Majd továbbítom a legfőbb államügyésznek. Remélem, jó hangulatban lesz. – Adja át neki az üdvözletemet – kérte Sandy. Jaynes felpillantott a jegyzetelésből, és megkérdezte: – Három százalék, ugye? – Igen. 1992. március 26-tól 1996. november 1-jéig. Ez azt jelenti, hogy összesen száztizenhárommillió dollár, plusz egy kis apró, de attól eltekintünk. Kereken száztizenhárommillió.
Szép csengése volt ennek az összegnek, a kormányzati embereknek mindenképpen jól hangzott. Mindannyian leírták a számokat a jegyzettömbjükre. Hatalmas összegnek tűnt. Kinek lehetne ellenvetése egy olyan alkuval kapcsolatban, ami ilyen sok pénzt szolgáltat vissza az adófizetőknek? Ez az ajánlat csak egyet jelentett: Patrick fogta a kilencvenmilliót, és jól fektette be. Sprawling emberei már korábban is végeztek számításokat. Feltéve, hogy Patrick a befektetéseivel évi nyolcszázalékos hozamot tudott elérni, az ellopott pénz összege most már százharmincmillióra rúg. Évi tíz százalék esetében pedig száznegyvennégymillióra. Adómentesen persze. A jelek szerint Patrick nem költött el belőle túl sokat, tehát nagyon tehetős marad. – És aggaszt minket az a kereset, amit Mr. Lanigan megbízásából nyújtott be – mondta Sprawling. – Be fogjuk nyújtani a módosítást, és más alperest jelölünk meg az FBI helyett, de szükségem lesz egy gyors szívességre Mr. Jaynestől. Majd később megbeszéljük. Csak egy apróságról van szó. – Rendben. Menjünk tovább. Mikor lesz az ügyfele kész arra, hogy tanúskodjon a vádesküdtszék előtt? – Amikor csak óhajtják. Fizikai állapotát tekintve bármikor képes rá. – Feltett szándékunk, hogy gyorsan lépjünk. – Az ügyfelem szempontjából minél hamarabb, annál jobb. Sprawling bekarikázott néhány pontot a listáján. – Ragaszkodunk a diszkrécióhoz. A sajtónak egy szót sem. Ezt az alkut amúgy is sok kritika éri majd.
– Némák leszünk, mint a hal – ígérte Sandy. – Mikor óhajtják, hogy Mrs. Mirandát szabadlábra helyezzék? – Holnap. És azt kérjük, hogy kísérjék a börtönből a repülőtéri terminálhoz. Az FBI gondoskodjon a védelméről, amíg a gépre nem kerül. Jaynes úgy rándította meg a vállát, mintha azt akarná jelezni, hogy nem is érti, miről beszél a másik. – Semmi akadálya – mondta. – Van még valami? – kérdezte Sandy, és úgy dörzsölte össze a tenyerét, mintha csak most jönne még a java. – A szövetségi kormányzat részéről nincs – felelte Sprawling. – Rendben. Hallgassák meg a javaslatomat – mondta Sandy, mintha lenne más választásuk is. – Van itt két titkárnőm számítógépekkel. Már készítettünk egy nyers vázlatot a megállapodásról. Úgy hiszem, rövid idő alatt át tudjuk rágni magunkat a kényesebb pontokon, és aztán aláírhatják. Akkor majd átviszem az ügyfelemhez, és remélhetőleg néhány órán belül végzünk. Mr. Mast, javaslom, hogy lépjen kapcsolatba a szövetségi bíróval, és szervezzen meg egy telefonos konferenciabeszélgetést. – Mikor kapjuk meg az iratokat meg a magnószalagokat? – kérdezte Jaynes. – Amennyiben a következő néhány órában az aláírások rákerülnek a megállapodásra, délután ötkor átadjuk őket. – Telefonálnom kell – közölte Sprawling. Mastnak és Jaynesnek is hasonló dolga akadt. Szétszóródtak a lakosztály különböző pontjain.
Az őrizetesek naponta egy órát tölthetnek a szabad levegőn. Késő októberi, hűvös, felhős nap volt, és Patrick úgy döntött, hogy ma érvényesíteni fogja alkotmányos jogait. A folyosón szolgálatot teljesítő rendőrök azonban nemet mondtak. Patrick felhívta Karl Huskeyt, és rögtön megvolt az engedély. Arra is megkérte Karlt, hogy hozzon neki a Rosetti’sből egy rákhúsos, sajtos szendvicset, és ebédeljen vele odakint a szabadban. Karl azt felelte, hogy a legnagyobb örömmel. Egy magányosan árválkodó juharfa és egy kis szökőkút közelében lévő padon ettek. A kórház különböző szárnyai, melléképületei körbevették őket. Karl a rendőröknek is hozott szendvicset, akik most ott ültek a közelben, éppen hallótávolságon kívül. Karl nem tudott semmit a szállodai lakosztályban folyó tanácskozásról, és Patrick nem számolt be róla. Parrish jelen volt, és hamarosan tájékoztatni fogja Őtiszteletreméltóságát. – Mit mondanak rólam az emberek? – kérdezte Patrick, miután megette a szendvics egyharmadát, és a többit félretette. – Már alig lehet pletykákat hallani. A dolgok visszazökkentek a normális kerékvágásba. A barátaid még mindig a barátaid. – Néhányuknak levelet írtam. Átadnád őket? – Természetesen. – Köszönöm. – Hallom, elkapták a barátnődet Miamiban. – Aha. De hamarosan kiszabadul. Csak az útlevelével volt egy kis gond.
Huskey nagyot harapott a szendvicséből, és csöndben rágni kezdte a falatot. Többé-kevésbé hozzászokott ahhoz, hogy beszélgetéseiket hosszú csöndek szakítják meg. Lázasan töprengett, mit is mondjon. Patrick jámboran hallgatott, nem zavartatta magát. – Nagyon kellemes a friss levegő – szólalt meg végül. – Köszönöm. – Alkotmányos jogod van a friss levegőre. – Jártál már Brazíliában? – Nem. – El kéne menned egyszer. – Úgy mint te, vagy a családdal? – Nem, nem. Turistaként. – A tengerpartra? – Nem. Felejtsd el a tengerpartot meg a nagyvárosokat. Az ország szívébe menj, a hatalmas, nyílt vidékre, ahol az ég tiszta és kék, a levegő kellemes, a táj gyönyörű, az emberek kedvesek és egyszerűek. Ez az otthonom, Karl. Alig várom már, hogy visszamehessek. – Könnyen lehet, hogy még várnod kell egy jó darabig. – Lehet, de akkor is nehezen viselem. Én már nem Patrick vagyok, Karl. Patrick halott. Csalódott, boldogtalan ember volt. Kövér és megkeseredett, s hála a jóistennek, távozott az élők sorából. Most már Danilo vagyok, Danilo Silva, aki sokkal boldogabb, és békésen éldegél egy másik országban. Danilo már alig várja, hogy hazamehessen. És bizony ott van az a gyönyörű nő meg a hatalmas vagyon, szerette volna mondani Karl, de magában tartotta. – Hogyan jut vissza Danilo Brazíliába? – kérdezte.
– Még dolgozom a terven. – Nézd, Patrick... Ugye, nem kell Danilónak szólítsalak, a Patrick is jó lesz? – Persze. – Azt hiszem, ideje átadnom az ügyet Trussel bírónak. Hamarosan esedékessé válik az indítványok benyújtása, és bírói határozatokra lesz szükség. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy segítsek neked. – Nyomás nehezedik rád? – Csak egy kicsi, nem is törődöm vele különösebben. Nem akarok kárt okozni neked, és attól félek, ha sokáig magamnál tartom az ügyet, rossz néven fogják venni. Mindenki tudja, hogy barátok vagyunk. A fenébe is, én voltam az egyik koporsóvivőd. – Megköszöntem már a szolgálataidat? – Nem. De akkor éppen halott voltál, úgyhogy ne is törődj vele. Jó tréfa volt. – Tudom. – Beszéltem Trussel bíróval, és kész arra, hogy átvegye az ügyet. Beszámoltam neki a súlyos sérüléseidről, és elmondtam neki, mennyire fontos, hogy amíg csak lehet, itt maradj. Megértette. – Köszönöm. – De józanul kell gondolkodnod. Valamikor majd biztosan börtönbe kerülsz. És lehet, hogy jó sokáig ott is maradsz. – Szerinted megöltem azt a fiút, Karl? Karl a papírzacskóba dobta a szendvics maradékát, és felhörpintette a jeges teát. Nem volt hajlandó hazugságra ebben a kérdésben.
– Gyanús az ügy. Először is, egy emberi test maradványai voltak a kocsiban, tehát valakit megöltek. Másodszor pedig az FBI alapos számítógépes elemzést végzett az összes olyan személyről, aki 1992. február 9én vagy akörül tűnt el. Ötszáz kilométeres körzetben Pepper az egyetlen ember, akiről semmi hír. – De ez nem elég ahhoz, hogy elítéljenek. – A kérdésed nem a bírósági ítéletre vonatkozott. – Igaz. Szerinted megöltem? – Nem tudom, mit gondoljak, Patrick. Tizenkét esztendeje vagyok bíró, és álltak már előttem emberek olyan bűnöket bevallván, amikről még akkor sem hitték el, hogy tényleg elkövették őket. Bizonyos körülmények között az ember szinte mindenre képes. – Tehát elhiszed? – Nem akarom elhinni. Nem tudom pontosan, mit is hiszek. – Szerinted képes lennék megölni valakit? – Nem. De azt sem gondoltam volna, hogy eljátszod a halálodat, és zsebre vágsz kilencvenmillió dolcsit. Az utóbbi időben számtalan meglepetéssel szolgáltál. Újabb hosszú szünet. Karl az órájára pillantott. Patrick otthagyta őt a padon, és sétálni kezdett az udvaron. A Camille lakosztályban műanyag tálcán felszolgált szendvicsekből állt az ebéd, melyet telefonhívás szakított félbe. A szövetségi bíró jelentkezett, akit négy évvel korábban kijelöltek Patrick ügyére. A bíró éppen egy jacksoni tárgyalás kellős közepén volt, és csak egy percet tudott rájuk szánni. Mast elmondta neki, kik gyűltek össze a szállodai lakosztályban, és a bíró beleegyezett abba, hogy kihangosítsák a beszélgetést.
Mast ezután gyorsan összefoglalta a tervezett megállapodás lényegét. A bíró ekkor Sandy verzióját szerette volna hallani, ő röviden elő is adta. Sprawling is kapott néhány kérdést a bírótól, és a rövidnek tervezett konferenciabeszélgetésből egy igen hosszadalmas lett. A tárgyalás egy pontján Sprawling kiment a szobából, hogy hallgatóság nélkül beszélhessen a bíróval. Továbbította a washingtoni nagykutyák óvatos sürgetését, miszerint minél hamarabb meg kell állapodni Mr. Lanigannel, hogy elkaphassák a nagyobb halakat. A bíró T. L. Parrishsel is lebonyolított egy bizalmas beszélgetést, aki szintén biztosította, hogy Lanigan nem fog elsétálni, súlyos vádakkal kell szembenéznie, és minden valószínűség szerint – bár ezt senki sem garantálhatja – jó néhány évet tölt majd börtönben. A bíró nem szívesen hozott döntést ilyen lóhalálában, de minden körülményt figyelembe véve végül is hajlandó volt aláírni a határozatot, amely elveti az összes szövetségi vádat Patrick ellen. A faxon megkapott határozatot aláírta, és azonnal vissza is küldte. Miután végeztek az ebéddel, Sandy rövid időre magukra hagyta a vendégeit, hogy autóval áthajtson a kórházba. Patrick a szobájában volt, és éppen levelet írt az édesanyjának, amikor Sandy berontott. – Megcsináltuk! – Patrick íróasztalára hajította a megállapodást. – Mindent megkaptunk, amit akartunk! – Az összes vádat elvetették? – Igen. A bíró éppen most írta alá a határozatot. – Mennyi pénz? – Kilencven plusz három százalék.
Patrick lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. A vagyon jelentősen megcsappant, de még így is rengeteg maradt; elég ahhoz, hogy majd egy napon legyen Evával egy házuk, teli gyerekekkel. Egy szép nagy házuk. És nagyon sok gyerek. Együtt átnézték a megállapodást. Patrick aláírta, aztán Sandy visszaszáguldott a hotelba. Két órára ugyancsak megcsappant a tömeg; ekkor kezdődött a második tárgyalás. Sandy üdvözölte Talbot Mimset és ügyfelét, Shenaultot, a Northern Case Mutual egy magas beosztású vezetőjét, aki magával hozott két vállalati jogászt is, ezeknek a nevét Sandy nem értette. A biztonság kedvéért Mims sem jött egyedül: elkísérte őt az egyik üzlettársa és egy fiatal ügyvéd a cégüktől. Sandy összegyűjtötte a névjegyeiket, és bevezette őket abba a nappaliba, ahol az első tárgyalás is zajlott. Jaynes és Sprawling a szomszédos dolgozószobában voltak, mindketten Washingtonnal beszéltek telefonon. Kíséretüket leküldték egy órányi lazításra a kaszinóba, de az alkoholfogyasztást megtiltották. A Monarch-Sierra csapata jóval kisebb volt: Hal Ladd, egy ügyvéd a cégétől és a biztosítótársaság egyik vállalati jogásza, egy Cohen nevezetű, elegáns kis ember. Lezajlottak a merev bemutatkozások, és mindannyian elhelyezkedtek, hogy meghallgassák Sandyt, aki vékony dossziékat osztogatott szét közöttük, majd azt kérte, lapozzák át. A dossziékban volt egy másolat a keresetről, amit Patrick az FBI ellen nyújtott be, illetve néhány színes fénykép az égési sérüléseiről. A biztosítók embereit már felkészítették az ügyvédek, úgyhogy senki sem volt meglepve.
Sandy összegezte mindazt, amire már előző nap is utalt: ügyfele súlyos sérüléseit nem az FBI okozta, mert nem az FBI fogta el őt, hanem Stephano. És Stephano három ügyfél megbízásából dolgozott: Benny Aricia, a Northern Case Mutual és a Monarch-Sierra. Mindhármuknak súlyos következményekkel kell számolniuk, amennyiben Patrick polgárjogi pert indít ellenük. – Hogyan kívánja bizonyítani, amit Stephanóról mondott? – tette fel a kérdést Talbot Mims. – Egy pillanat türelmet – mondta Sandy, kinyitotta a dolgozószobába vezető ajtót, és megkérdezte Jaynestől, van-e egy perce a számukra. Jaynes belépett a szobába, és bemutatkozott. Nagy élvezettel, részletekbe menően előadta mindazt, amit Stephanótól megtudtak a Patrick utáni kutatásról; a vállalkozás finanszírozásáról, a pénzjutalmakról, a fülesekről, a brazíliai hajtóvadászatról, a plasztikai sebészről, a fiúkról a Plutóról, a foglyul ejtésről és a kínvallatásról. Mindent elmondott. És közölte a jelenlévőkkel, hogy mindezt Aricia, a Northern Case Mutual és a Monarch-Sierra pénzelte. És kizárólag önös érdekből. Bámulatos produkció volt, a legjobban maga Jaynes élvezte. – Van kérdésük Mr. Jayneshez? – érdeklődött Sandy vidáman, amikor a férfi befejezte. Senkinek sem volt kérdése. Az elmúlt tizennyolc órában sem Shenaultnak a Northern Case Mutualtől, sem Cohennek a Monarch-Sierrától nem sikerült kiderítenie, hogy cégüknél ki engedélyezte Jack Stephano
felbérelését. Valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is megtudják, hiszen a nyomokat már eltüntették. Mindkét cég nagy és gazdag volt, számtalan részvényessel és hatalmas hirdetési költségvetéssel, amely arra szolgált, hogy megvédje a cég jó hírnevét. Egyiküknek sem volt szüksége erre a fejfájásra. – Köszönöm, Mr. Jaynes – mondta Sandy. – Itt vagyok a szomszédban, ha esetleg szüksége lenne rám – felelte Jaynes, mintha akkor lenne a legboldogabb, ha hamarosan ismét visszatérhetne, hogy még jobban elkeserítse a biztosítósokat. – Íme az ajánlatunk – mondta Sandy, miután az ajtó becsukódott. – Egyszerű, világos, és nem lehet vita, alkudozás tárgya. Mr. Mims, ami az ön ügyfele, a Northern Case Mutual legutóbbi támadását illeti ebben a kis háborúban, hogy visszaszerezze a két és fél millió dollárt, amit Trudy Lanigannek fizettek ezzel kapcsolatban, azt szeretnénk, hogy egyszerűen felejtsék el az egészet. Vonják vissza a keresetet, ne zargassák Trudyt, hagyják, hadd éljen békében. Fel kell nevelnie egy gyereket, és egyébként is, a pénz nagy részét már elköltötték. Vonják vissza a keresetet, és az ügyfelem nem indít pert önök ellen. – Ennyi? – kérdezte Talbot Mims hitetlenkedve. – Igen, ennyi. – Megegyeztünk. – Szeretnénk négyszemközt megvitatni – mondta Shenault faarccal. – Nem, nem szeretnénk – mondta Mims az ügyfelének. – Ez egy nagyszerű ajánlat. Elfogadjuk és kész. – Szeretném elemezni... – kezdte Shenault.
– Nem – mondta Mims mérgesen. – Elfogadjuk az ajánlatot. Természetesen, amennyiben azt kívánja, hogy valaki más képviselje az önök cégét, részemről rendben. De amíg én vagyok az ügyvédjük, most azonnal elfogadjuk az ajánlatot. Shenault nem szólt egy árva szót sem. – Elfogadjuk – közölte Mims. – Mr. Shenault? – kérdezte Sandy. – Persze. Azt hiszem, beleegyezünk. – Nagyszerű. A szomszédos szobában egy megállapodás-tervezet várja önöket. Most pedig, uraim, legyenek olyan kedvesek, és néhány percre hagyjanak minket magunkra. Beszélnem kell Mr. Ladd-del és az ügyfelével. Mims kivezette csapatát a szobából. Sandy becsukta utánuk az ajtót, és a szobában maradt urak felé fordult: – Attól tartok, az önökkel kötendő megállapodás kissé más. Ők könnyen megúszták a válási ügy miatt. Zavaros, bonyolult ügy, és ügyfelem a Northern Case Mutual elleni keresetét felhasználhatja a válóperben. Sajnos önök más helyzetben vannak. A Northern Case Mutual félmilliót adott Stephanónak, maguk kétszer annyit. Mint köztudomású, önöknek jóval több pénzük van, mint a Northern Case Mutualnek. – Mekkora összegre gondoltak? – kérdezte Cohen. – Patrick nem kér semmit. Azonban nagyon aggódik a gyerek miatt. Hatéves, és az anyja két kézzel szórja a pénzt. Ez az egyik oka annak, hogy a Northern Case Mutual ilyen gyorsan összeomlott: nagyon nehéz lenne Mrs. Lanigantől begyűjteni azt az összeget. Patrick azt szeretné, hogy a gyerek részére hozzanak létre egy
szerény pénzügyi alapot, amihez az anyja nem férhet hozzá. – Mennyi? – Negyedmillió dollár. Plusz ugyanekkora összeg az ügyfelem jogi költségeire. Összesen félmillió, amit csöndben, diszkréten kell kifizetniük, hogy a MonarchSierra ne kerüljön kellemetlen helyzetbe a fényképek miatt. A Mexikói-öböl partvidéke híres arról, hogy roppant nagylelkű ítéletek születnek az olyan perekben, ahol súlyos testi sértésről és jogellenes emberölésről van szó. Hal Ladd elmondta Cohennek: szinte biztos benne, hogy több millió dolláros ítéletre lehet számítani Aricia és a biztosítótársaságok ellen azért, amit Patrickkel tettek. A kaliforniai Cohen ezt rögtön felfogta. A Monarch-Sierra nagyon szeretett volna minél hamarabb megállapodni, és lezárni az ügyet. – Minden keresetet visszavonunk – mondta Cohen. – És fizetünk félmilliót. – Rendben. – Megegyeztünk. Sandy benyúlt az egyik aktába, és elővett néhány papírt. – Ezt a megállapodás-tervezetet itt hagyom önöknek. – Átnyújtotta a másolatokat, és magukra hagyta az urakat. 35 A pszichiáter dr. Hayani barátja volt. A második foglalkozás két órán keresztül tartott, és pont olyan eredménytelen volt, mint az első. Patrick elköszönt, és visszament a szobájába. Még időben érkezett vacsorára. Alig nyúlt hozzá, az esti híradót nézte. Nem említették a nevét. Járkálni kezdett a
szobájában, aztán váltott néhány szót az őreivel. Sandy többször is telefonált a délután folyamán, hogy tájékoztassa a legfrissebb hírekről, de Patrick az iratokat akarta látni. Megnézett egy kvízműsort, és megpróbált olvasni egy vastag, puha fedelű regényt. Már majdnem nyolc óra volt, amikor meghallotta, hogy Sandy beszélget az őrökkel, és megkérdezi, hogy van a fogoly. Sandy örömét lelte abban, hogy úgy emlegesse, a „fogoly”. Patrick az ajtóban fogadta. Ügyvédje kimerült volt, de mosolygott. – Minden el van intézve – közölte, és átnyújtott Patricknek egy halom papírt. – Mi van az iratokkal meg a magnószalagokkal? – Egy órával ezelőtt adtuk át nekik. Legalább egy tucat FBI-ügynök sürgölődött ott. Jaynes azt mondta, egész éjjel dolgozni fognak. Patrick átvette a megállapodást, és leült az íróasztalhoz. Figyelmesen elolvasott minden egyes szót. Sandy egy gyorsbüféből, zacskóban hozott magának vacsorát, és az ágy mellett állva ette meg, miközben egy rögbimeccset nézett a tévében. – Vitáztak a félmillión? – kérdezte Patrick, anélkül hogy felnézett volna. – Egy másodpercig sem. Senki sem vitatkozott semmin. – Azt hiszem, többet kellett volna kérnünk. Patrick lapozott egyet, aztán aláfirkantotta a nevét. – Szép munka volt, Sandy. Mesterien csináltad. – Jó napunk volt. Az összes szövetségi vád ejtve, pereskedés nincs. A jogászi díjakat elintéztük. A gyerek jövője rendben van. Holnap végzünk Trudyval.
Meglódult a szekered, Patrick. Pech, hogy ott van az a hulla az utadban. Patrick az asztalon hagyta a papírokat, odasétált az ablakhoz, és háttal a szobának megállt. A redőny nem volt leengedve, az ablak résnyire nyitva volt. Sandy folytatta az evést, de közben figyelte Patricket. – Valamikor el kell mondanod, Patrick. – Mit kell elmondanom? – No, nézzük csak. Kezdjük, mondjuk, Pepperrel. – Rendben. Nem öltem meg Peppert. – Megölte őt valaki más? – Tudomásom szerint nem. – Megölte magát Pepper? – Tudomásom szerint nem. – Pepper életben volt, amikor eltűntél? – Azt hiszem, igen. – A franc egye meg, Patrick! Hosszú napom volt! Nincs kedvem játszadozni. Patrick megfordult, és udvariasan azt mondta: – Ne kiabálj, kérlek. Rendőrök vannak odakint, és majd’ megdöglenek, hogy halljanak valamit. Ülj le. – Nem akarok leülni. – Kérlek. – Állva jobban hallak. Tessék, figyelek. Patrick becsukta az ablakot, lehúzta a redőnyt, megnézte, rendesen be van-e zárva az ajtó, és kikapcsolta a televíziót. Felvette szokásos helyzetét az ágyán: leült, és a derekáig felhúzta a takarót. – Ismertem Peppert – kezdte halkan. – Bejött a vadászkunyhómba, hogy enni kérjen. ‘91 karácsonya előtt történt. Azt mondta, hogy ő többnyire az erdőben
él. Sütöttem neki szalonnás tojást, és úgy falt, akár egy menekült. Erősen dadogott, szégyenlős volt, tele gátlásokkal. Érthető módon felkeltette az érdeklődésemet. Ott volt előttem ez a srác, azt mondja, hogy tizenhét éves, de többnek néz ki, tiszta, rendesen öltözik, harminc kilométernyire van egy családja, mégis az erdőben él. Beszéltettem. Meghallgathattam szomorú történetét. Miután befejezte az evést, indulni készült. Felajánlottam neki, hogy aludjon ott, de ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjen a táborhelyéhez. Másnap szarvasra vadásztam egyedül, és Pepper megkeresett az erdőben. Megmutatta a sátrát meg a hálózsákját. Volt konyhai felszerelése, hűtőládája, lámpása meg egy vadászpuskája. Azt mondta, hogy már két hónapja nem volt otthon. Az anyjának új barátja van, és ez a pasas évek óta a legrosszabb. Követtem az erdő mélyére, ahol mutatott nekem egy vadászlest. Egy órával később lőttem egy hatalmas szarvasbikát, ez volt életem legnagyobb zsákmánya. Pepper azt mondta, ismeri az erdőt, akár a tenyerét, és felajánlotta, hogy megmutatja nekem a legjobb vadászhelyeket. Néhány héttel később megint kint voltam a vadászkunyhóban. Trudyval elviselhetetlen volt az élet, mind a ketten a hétvégekért éltünk, amikor eljöttem otthonról. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem, megjelent Pepper. Marharagut főztem, és úgy ettünk, mint az állatok; akkoriban még volt étvágyam. Pepper elmondta, hogy három napig otthon volt, aztán csúnyán összeveszett az anyjával, és eljött. Minél többet beszélt, annál kevésbé dadogott. Elmondtam neki, hogy ügyvéd vagyok, ő pedig hamarosan beszámolt a jogi
problémáiról. Egy benzinkútnál dolgozott Lucedale-ben mint kútkezelő. Egy kis pénz eltűnt a pénztárgépből. Mivel mindenki retardáltnak tartotta, ráfogták. Természetesen semmi köze nem volt hozzá. Ez is jó ok volt arra, hogy az erdőben maradjon. Megígértem neki, hogy utánanézek az ügyének. – És ezzel kezdetét vette az akció. – Valahogy úgy. Még néhány alkalommal találkoztunk az erdőben. – Közeledett február kilencedike. – Bizony. Megmondtam Peppernek, hogy a rendőrök a letartóztatására készülnek. Ez persze hazugság volt. Egyetlen telefonhívást sem bonyolítottam le. De minél többet beszélgettünk, annál inkább erősödött bennem az érzés, hogy Pepper tud valamit a pénztárgépből eltűnt pénzről. Félt, és nagyon várta tőlem a segítséget. Megbeszéltük, milyen lehetőségei vannak. Az egyik az volt, hogy egyszerűen eltűnik. – Ejha, ez ismerősnek tűnik. – Gyűlölte az anyját. A rendőrök a nyomában voltak. Egy beijedt kissrác volt, aki nem tudta volna egész hátralévő életét az erdőben leélni. Tetszett neki az ötlet, hogy menjen el nyugatra vadásztúra-vezetőnek a hegyekbe. Kiagyaltunk egy tervet. Mindennap átolvastam az újságokat, amíg meg nem találtam, amit kerestem. Egy középiskolás diák meghalt egy vonatszerencsétlenségben New Orleans közelében. Joey Palmernek hívták; szépen csengő, hétköznapi név. Felhívtam egy hamisítót Miamiban, aki megszerezte Joey társadalombiztosítási számát, és tessék! – négy nap múlva Peppernek tökéletes papírjai voltak. Louisiana
állambéli jogosítvány, társadalombiztosítási szám, születési anyakönyvi kivonat, és még egy útlevél is. – Ahogy elmondod, olyan egyszerűnek tűnik az egész. – A valóságban még könnyebb. Csak némi pénzre meg egy kis képzelőerőre van szükség hozzá. Peppernek tetszettek az új papírjai, és boldog volt attól, hogy hamarosan buszra szállhat és elutazhat a hegyekbe. Komolyan mondom, Sandy, a srác egy pillanatig sem tétovázott, hogy itt hagyja-e az anyját. Egy cseppet sem aggódott. – Olyan fajta, mint te. – Aha. No, a lényeg az, hogy február kilencedikén, vasárnap... – A halálod napján. – Igen, akkor. Kivittem Peppert a jacksoni buszpályaudvarra. Minden lehetőséget megadtam neki, hogy meggondolhassa magát, de ő nagyon eltökélt volt. Nem is, mérhetetlenül izgatott volt. A szegény kölyök addig még csak ki sem tette a lábát Mississippi államból. Már az is nagy élmény volt neki, hogy elautóztunk Jacksonba. Világosan elmagyaráztam neki, hogy soha többé, semmilyen körülmények között sem jöhet vissza. Az anyját még csak nem is említette. Három órát ültünk a kocsiban, de nem beszélt róla egy szót sem. – Hová tartott a srác? – Találtam neki egy vadrezervátumot az Oregon állambeli Eugene-tól északra. Átnéztem a buszútvonalakat meg a menetrendeket. Mindent leírtam neki, aztán a buszállomásra menet vagy tízszer felmondattam vele, amit tudnia kellett. Adtam neki
kétezer dollárt, és kitettem kétutcányira a buszpályaudvartól. Déli egy óra körül járt az idő, nem kockáztathattam meg, hogy valaki meglásson. Amikor utoljára láttam Peppert, mosolyogva rohant a buszpályaudvar felé, hátán egy jól megtömött hátizsákkal. – A vadászpuskáját meg a tábori felszerelését a te kunyhódban találták meg. – Hová máshová tehette volna? – A kirakójáték újabb darabja került a helyére. – Na persze. Azt a látszatot akartam kelteni, hogy Pepper benne égett a kocsiban. – Most hol van? – Nem tudom, és nem is fontos. – Nem ezt kérdeztem, Patrick. – Tényleg nem fontos. – Hagyd végre abba a játszadozást, a franc egye meg! Megérdemlem, hogy tisztességesen válaszolj, ha kérdezek tőled valamit. – Akkor válaszolok, ha kedvem van hozzá. – Miért titkolózol előttem? Sandy hangosan és ingerülten tette fel a kérdését, s Patrick várt néhány pillanatot, amíg lecsillapodik. Mindketten lassan szedték a levegőt, és mindketten megpróbáltak úrrá lenni indulataikon. – Én nem titkolózom előtted, Sandy – mondta Patrick határozottan. – Dehogyisnem. Veszettül küszködöm, hogy magyarázatot találjak egy rejtélyes részletre, aztán jön tíz újabb fejtörő. Miért nem tudsz nekem mindent elmondani?
– Azért, mert nem kell mindent tudnod. – Pedig én nagyon nem bánnám. – Tényleg? Mikor fordult elő veled utoljára, hogy a bűnöző védenced mindent elmondott neked? – Furcsa, de nem úgy gondolok rád, mint bűnözőre. – Hanem? – Talán mint barátra. – Könnyebb lesz a munkád, ha bűnözőként kezelsz. Sandy felvette az asztalról a papírokat, és elindult az ajtó felé. – Fáradt vagyok, pihenni akarok. Holnap majd mindent elmesélsz – mondta, és kiment a szobából. Guy vette észre először, hogy szemmel tartják őket. Egy ismerős arc kissé túl gyorsan fordult el. Aztán egy autó túl agresszíven követte őket. Guynak voltak tapasztalatai ilyen ügyekben, és szólt Bennynek, aki éppen a volánnál ült. – Biztosan az FBI. Ki mást érdekelnénk mi? Elhatározták, hogy távoznak Biloxiból. A telefonokat kikapcsolták a bérelt lakásban. A többieket elküldték. Sötétedésig vártak. Guy kocsiba ült, és elindult Mobile felé. Ott tölti majd az éjszakát, figyeli, követik-e, aztán másnap reggel felül egy repülőre. Benny nyugatra tartott, a Mexikói-öböl partja mentén, a 90-es úton hajtott végig, aztán a Pontchartrain-tavon keresztül eljutott New Orleansbe, abba a városba, melyet remekül ismert. Feszülten figyelt, de nem vett észre semmi különöset. Osztrigát evett a Francia negyedben, aztán fogott egy taxit, és kiment a repülőtérre. Memphisbe repült, aztán O’Hare-be, ahol az éjszaka nagy részében a
reptéri váróban rejtőzködött. Hajnalban felszállt egy New York-i gépre. A Boca Raton-i FBI figyelte az otthonát. Svéd barátnője még mindig ott volt. Úgy gondolták, hogy hamarosan útra kel, és őt sokkal könnyebb lesz szemmel tartani és követni. 36 Szabadlábra helyezés még nem zajlott le ilyen olajozottan. Reggel fél kilenckor Eva szabad emberként sétált ki a börtönből; ugyanazt a farmert és kihajtott inget viselte, amit érkezésekor. A fegyőrök kedvesek voltak, az adminisztrátorok meglepően gyorsak és hatékonyak, s az ügyeletvezető még minden jót is kívánt neki. Mark Birck odakísérte a kocsijához, az öreg Jaguárhoz, melyet ez alkalomra kívül-belül kifényesített, és intett két kísérőjüknek. – FBI-ügynökök – mondta, a közeli autó mellett várakozó két úriember felé biccentve. – Azt hittem, már végeztünk velük – mondta Eva. – Nem egészen. – Integessek nekik, vagy mi? – Ne, csak üljön be a kocsiba. – Birck kinyitotta neki az ajtót, aztán finom mozdulattal becsukta. Mielőtt gyors léptekkel odament volna a vezetőülés felőli ajtóhoz, egy rövidke pillanat erejéig megcsodálta a hosszú, lejtős motorháztetőt borító, csillogó viaszréteget. – Ezt a levelet Sandy McDermott-tól kaptam faxon – közölte, miközben beindította a motort és tolatni kezdett. – Bontsa föl. – Hová megyünk? – kérdezte Eva. – A repülőtérre. Egy kis jet vár magára.
– És hová visz? – New Yorkba. – És onnan hová? – Londonba, a Concorde-on. Egy forgalmas úton haladtak, az FBI-ügynökök szorosan követték őket. – Miért jönnek utánunk? – tudakolta Eva. – Hogy vigyázzanak magára. Eva lehunyta a szemét, s miközben masszírozgatni kezdte a homlokát, Patrickre gondolt, aki egy kis kórházi szobában unatkozik, mert alig-alig van dolga, de azért arra van gondja, hogy kitalálja, hová küldje őt. Aztán megpillantotta a rádiótelefont. – Használhatom? – kérdezte, miközben már fel is emelte a kagylót. – Persze. – Birck óvatosan vezetett, olyan feszülten figyelte a visszapillantó tükrökben, hogy mi történik mögötte, mintha magát az amerikai elnököt szállítaná az autójában. Eva Brazíliába telefonált, anyanyelvére váltott, és könnyek között üdvözölte édesapját. Az öregember jól érezte magát, ahogy Eva is. Mindketten kiszabadultak, bár Eva nem mondta el Paulónak, hol töltötte az elmúlt három napot. Az emberrablás végül is nem olyan szörnyűséges megpróbáltatás, tréfálkozott Paulo. Nagyon jól bántak vele; egyetlen karcolás sincs a testén. Eva megígérte, hogy hamarosan hazamegy. Munkájával Amerikában már majdnem végzett, és nagyon gyötri a honvágy.
Birck ugyan nem akart hallgatózni, mégis hallott mindent, bár egyetlen szót sem értett. Eva befejezte a beszélgetést, és megtörölte a szemét. – A levélben van néhány telefonszám arra az esetre, ha ismét megállítanák az útlevélvizsgálaton – mondta az ügyvéd. – Az FBI visszavonta a körözést, és beleegyeztek, hogy egy hétig még használhatja a hamis útlevelet. Eva figyelt, de nem szólt egy szót sem. – Van egy londoni telefonszám is, ha esetleg történne valami a Heathrow-n. Eva végül felbontotta a levelet. Sandytől jött, a saját fejléces levélpapírján. Biloxiban kedvezően alakulnak a dolgok, és fölöttébb gyorsan. Amint megérkezett a repülőtérre, azonnal hívja fel őt a szállodai lakosztályában. További utasításai vannak a részére. Más szóval: olyan dolgokat szeretne elmondani neki, amit Mr. Bircknek nem kellene hallania. Megérkeztek a miami nemzetközi repülőtér északi oldalánál lévő, forgalmas terminálhoz. Az ügynökök a kocsijuknál maradtak, miközben Birck az épületbe kísérte Evát. A pilóták már várták. Az odakint álló, csinos kis jetre mutattak, ami oda repíti, ahová csak akarja. – Vigyenek Rióba – mondta majdnem. – Kérem, vigyenek Rióba. Eva kezet rázott Birckkel, köszönetet mondott a segítségéért, és felszállt a gépre. Csomagja nem volt. Még csak egy váltás ruhája sem. Patrick ezért drágán megfizet. Ha majd odaért Londonba, eltölt egy egész
napot a Bond meg az Oxford Streeten. Több ruhája lesz, mint amennyi elférne ezen a kis jeten. Ezen a korai órán J. Murray különösképpen fáradtnak és elgyötörtnek tűnt. Sikerült kipréselnie magából valami üdvözlésfélét az ajtót nyitó titkárnőnek, és igent mondott a kávéra; tej nélkül kéri, és erős legyen, tette hozzá. Sandy üdvözölte, elvette tőle gyűrött zakóját, és bevezette a nappaliba. Helyet foglaltak, és ismét átnézték a vagyonmegosztási megállapodást. – Ez sokkal jobb – állapította meg Sandy, amikor a végére ért. Trudy már aláírta a megállapodást. J. Murray nem bírt már elviselni több megbeszélést vele meg a visszataszító dzsigolójával. A nő meg Lance előző nap összevesztek J. Murray irodájában. Már harminc éve foglalkozott mocskos válási ügyekkel, és nagy pénzben le merte volna fogadni, hogy Lance napjai meg vannak számlálva. A pénzügyi gondok súlya alatt Trudy szép lassan összeroppan. – Aláírjuk – közölte Sandy. – Miért ne írnák alá? Mindent megkapnak, amit akarnak. – Figyelembe véve a körülményeket, méltányos megállapodás. – Na persze. – Nézze, Murray, ami a Northern Case Mutual keresetét illeti, amit a maga ügyfele ellen nyújtottak be, jelentős fejleményekről tudok beszámolni. – Hadd halljam. – Nos, vannak bizonyos körülmények, amelyek az ügyfele számára érdektelenek, de a lényeg ez: a
Northern Case Mutual hajlandó visszavonni a Trudy elleni keresetet. J. Murray csak ült ott néhány másodpercig, aztán az alsó ajka lassan elvált a felsőtől. Mi ez, valami tréfa? Sandy elővett néhány papírt, a Northern Case Mutuallel kötött megállapodás másolatát. A kényes bekezdéseket befeketítette, de J. Murraynek még így is sok olvasnivalója volt. – Maga viccel velem – motyogta az idős ügyvéd, miközben átvette a megállapodást. A legcsekélyebb kíváncsiság nélkül ugrotta át a befeketített sorokat, aztán eljutott a lényeghez: két bekezdés, amelyet érintetlenül hagyott a szigorú cenzor. Átolvasta a világosan, tisztán megfogalmazott mondatokat, amelyek arra szólítják fel a biztosítótársaságot, hogy haladéktalanul vonja vissza az ügyfele elleni keresetet. J. Murrayt nem érdekelte, hogy ez miért történik. Patricket áthatolhatatlan, misztikus köd vonta be, és esze ágában sem volt őt faggatni. – Micsoda kellemes meglepetés – mondta. – Gondoltam, hogy örülni fog neki. – Trudy mindent megtarthat? – Mindent, ami megmaradt. J. Murray ismét lassan átolvasta a megállapodást. – Megtarthatom? – kérdezte. – Nem. Ez bizalmas anyag. De holnap visszavonják a keresetet. Majd faxon kap egy másolatot. – Köszönöm. – Van itt még valami – mondta Sandy. Átnyújtott J. Murraynek egy másolatot a Monarch-Sierrával kötött megállapodásról, amit szintén alaposan
megcenzúráztak. – Nézze meg a harmadik bekezdést a negyedik oldalon. J. Murray elolvasta azt a néhány mondatot, melynek értelmében a biztosítótársaság kétszázötvenezer dolláros pénzügyi alapot hoz létre Ashley Nicole javára. Gyámként Sandy McDermott fog eljárni. A pénz csak a gyermek orvosi és oktatási költségeire fordítható, és a felhasználatlan összeget megkapja a harmincadik születésnapján. – Nem is tudom, mit mondjak. – De már azon töprengett magában, hogyan hangzik ez majd az irodájában, amikor előadja Trudynak. Sandy csak legyintett, mintha azt akarná mondani, hogy ugyan, szóra sem érdemes. – Van még valami? – kérdezte J. Murray, arcán ragyogó mosollyal. – Nincs. Mindent megbeszéltünk. Örülök, hogy megismerhettem. Kezet ráztak, és J. Murray távozott; ezúttal határozottabb, gyorsabb lépésekkel közlekedett. Egyedül utazott a liftben, és közben agyában vadul cikáztak a gondolatok. Majd elmondja Trudynak, milyen keményen csatározott azokkal a megátalkodott gazemberekkel; botrányos követeléseiket hogyan söpörte le az asztalról; hogyan rontott nekik azzal a fenyegetéssel, hogy durva, megszégyenítő tárgyalásra számíthatnak, ha nem mérséklik magukat és nem hajlandóak a kompromisszumra. Számtalan ilyen ügy tárgyalásán vett részt, igazi törvényszéki héja volt. A pokolba a házasságtörés vádjával! A pokolba a nudista fényképekkel! Az ügyfele helytelenül
cselekedett, de azért még joga van a méltányos bánásmódra. Ráadásul egy szegény, ártatlan kisgyermek védelméről is gondoskodni kell! Elmondja majd Trudynak, hogyan roggyantak meg és vonultak vissza fejvesztve. Követelte, hogy gondoskodjanak a kislány jövőjéről, és Patrick összeroppant saját bűntudatának súlya alatt. Tessék, itt van, ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjunk el negyedmillió dollárt. És a továbbiakban is keményen fog harcolni, hogy megvédje ügyfele vagyonát, hiszen az a szegény asszony nem tett semmi rosszat azzal, hogy elfogadta a két és fél millió dollárt. Azok a csirkefogók félelmükben már nem tudták, mit csináljanak, és végül eszelősen keresték a megoldást, hogy óvhatnák meg Trudy pénzét. Ezek a részletek egyelőre kissé homályosak még, de egyórás autóút áll előtte, hogy mindent alaposan végiggondolhasson. Mire beért az irodájába, úgy érezte, hogy fényes győzelmet aratott. A JFK repülőtéren, a Concorde pultjánál Evát fura pillantásokkal méregették, látván, hogy nincs csomagja. Odahívták a vezetőt, és sugdolózva tanácskozni kezdtek. Eva igyekezett úrrá lenni idegességén. Egy újabb letartóztatást képtelen lett volna elviselni. Szerette Patricket, de úgy érezte, ez már jóval túl van azon, amit egy romantikus kapcsolat természetes velejárójának lehet tekinteni. Nem olyan régen még fényes karrier előtt álló ügyvéd volt, aki imádott városában élt és dolgozott. Aztán megjelent Patrick.
Hirtelen mindenki melegen mosolygott rá. A Concordeváróba irányították, ahol megivott egy kávét, és felhívta Sandyt Biloxiban. – Jól van? – kérdezte Sandy, amikor meghallotta a nő hangját. – Igen, Sandy. A JFK repülőtéren vagyok, úton Londonba. Patrick hogy van? – Remekül. Megegyeztünk a szövetségiekkel. – Mennyi? – Száztizenhárommillió – felelte Sandy, és arra várt, hogy a nő reagáljon. Patrick tökéletes közönnyel fogadta a hírt, hogy mekkora összeget kell visszafizetnie. Eva reakciója is hasonló volt. – Mikor? – kérdezte. – Ha majd Londonba ért, elküldöm az átutalási rendelkezéseket. Szobát foglaltattam a Four Seasonsben, Leah Pires névre. – Az ismét én vagyok. – Felhív, miután megérkezett? – Mondja meg Patricknek, hogy még mindig szeretem, még azután is, hogy börtönbe kerültem miatta. – Ma este találkozom vele. Legyen óvatos. – Ciao. Mast nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy imponáljon a városban tartózkodó nagyágyúknak. Előző este, miután megkapták az iratokat és a magnószalagokat, utasította embereit, hogy sürgősen hívják össze a vádesküdtszéket. Az öt körzeti államügyész-helyettessel, az FBI-jal együttműködve, átnézték és rendszerezték az iratokat. Hajnali háromkor
jött el az irodájából, és öt órával később már vissza is tért. A vádesküdtszék ülésére délben került sor; gondoskodtak az esküdtek ebédjéről. Hamilton Jaynes úgy döntött, még a városban marad és jelen lesz az ülésen, ahogy Sprawling is a legfőbb államügyészi hivatalból. Patrick lesz az egyetlen tanú. Úgy állapodtak meg, hogy nem megbilincselve szállítják a bíróságra. Az FBI egyik jelöletlen autójának a hátsó ülésén rejtették el, és a biloxi szövetségi bíróság épületének egyik hátsó bejáratán csempészték be az ülésterembe. Sandy ott volt mellette. Patrick bő, khakiszínű nadrágot viselt, és pulóvert; öltözékéről Sandy gondoskodott. Patrick sápadt volt és vékony, de láthatóan a járás már nem okozott neki gondot. Igazság szerint Patrick remekül érezte magát. A tizenhat esküdt egy hosszú asztal körül foglalt helyet, így a társaságnak legalább a fele háttal volt az ajtónak, amikor Patrick mosolyogva besétált. Azok, akik nem szemben ültek az ajtóval, gyorsan megfordultak. Jaynes és Sprawling a sarokban foglaltak helyet, és kíváncsian várták, hogy most először megnézhessék Patricket. Patrick az asztal végénél, a tanúk részére fenntartott székre ült le, és láthatóan élvezte a helyzetet. Mastnak nem sokat kellett biztatnia, hogy elmondja a történetét vagy legalábbis egy részét. Nyugodt volt és agilis, részben azért, mert tudta: ez a vádesküdtszék már nem bánthatja. Sikerült megszabadítania magát a szövetségi vádak fenyegetésétől.
Először az ügyvédi irodáról beszélt: az üzlettársakról, a személyiségükről, az ügyfelekről, a munkamódszereikről, és szép lassan eljutott Ariciáig. Mast megállította, és átnyújtott neki egy iratot, amelyről Patrick megállapította, hogy az ügyvédi iroda és Aricia között kötött szerződés. Négyoldalas volt, de a lényeget ennél sokkal rövidebben össze lehetett foglalni: az ügyvédi iroda megkapja az egyharmadát annak az összegnek, amelyhez Aricia a Platt & Rockland ellen benyújtott kereset révén jut. – Hogyan szerezte meg ön ezt a szerződést? – kérdezte Mast. – Mr. Bogan titkárnője gépelte le. A számítógépeink össze voltak kötve. Egyszerűen lehívtam az anyagot. – Ezért nincs aláírva ez a példány? – Igen. Az eredeti valószínűleg Mr. Bogan aktájában van. – Önnek bejárása volt Mr. Bogan irodájába? – Ezt nem mondhatnám – felelte Patrick, és elmagyarázta, Bogan milyen körültekintően ügyelt arra, hogy távollétében senki se mehessen be az irodájába. Ezzel el is kanyarodtak az eredeti kérdéstől, ugyanis Patrick arról kezdett beszélni, miként jutott be a többi irodába, és az esküdtek megismerhették a lehallgatás, megfigyelés, titkos információszerzés világában átélt izgalmas kalandjait. Mivel nagyon gyanakodott Ariciára, elhatározta, hogy minden létező információt begyűjt róla. Autodidakta módon képezte magát az elektronikus megfigyelés tudományában. Állandó megfigyelés alatt tartotta az ügyvédi iroda többi számítógépét. Fülelt, nem
hall-e valami érdekes pletykát. Kérdezgette a titkárnőket meg a segédügyvédeket. Abban a helyiségben, ahol a fénymásolók működtek, rendszeresen átkutatta a szeméttartót. Jóval a munkaidőn túl is az irodában maradt abban a reményben, hogy nyitott ajtókat talál. Két óra elteltével Patrick kért egy üdítőt. Mast bejelentette, hogy tizenöt perces szünetet tartanak. Nagyon gyorsan múlt az idő, mert a hallgatóság feszült érdeklődéssel hallgatta a tanú minden szavát. Amikor Patrick visszatért a mosdóból, mindenki gyorsan elhelyezkedett; nagyon kíváncsiak voltak a folytatásra. Mast feltett néhány kérdést a Platt & Rockland ellen benyújtott keresetről, és Patrick nagy általánosságban összefoglalta a beadvány lényegét. – Mr. Aricia roppant ügyesen járt el. Kiagyalt egy tervet a rendszeres kettős számlázásra, de mégis sikerült másokra hárítania a felelősséget. A túlköltekezések mögött ő állt. Mast letett egy köteg iratot Patrick mellé az asztalra. Patrick felemelt egy lapot, és elég volt csak egy pillantást vetnie rá, máris mindent tudott róla. – Íme, egy példa arra, hogyan számláztak le fiktív, el nem végzett munkát. Ez egy számítógépes összesítés egy hétnapos munkáról 1988 júniusából. Nyolcvannégy alkalmazottat sorol fel, az összes név kitalált, és elszámolja egyhetes fizetésüket. A teljes összeg hetvenegyezer dollár. – Hogyan választották ki ezeket a neveket? – tudakolta Mast. – Akkoriban nyolcezer alkalmazottja volt a New Coastalnak. Valódi neveket választottak, amelyek mind
gyakoriak, mint például Jones, Johnson, Miller, Green, Young, és megváltoztatták a keresztneveket. – A munkabérekkel kapcsolatban mekkora csalás történt? – Aricia szerint négy év alatt összesen tizenkilencmillió dollár. – Mr. Aricia tudta, hogy meghamisították az elszámolásokat? – Igen, hiszen ő találta ki az egészet. – És önnek honnan van erről tudomása? – Hol vannak a magnószalagok? Mast átnyújtott neki egy papírlapot, amelyen a több mint hatvan beszélgetést rögzítő magnószalagok katalógusa szerepelt. Patricknek elég volt egy rövidke perc, hogy áttanulmányozza. – Azt hiszem, a tizenhetes számú lesz az – mondta. A magnószalagokkal teli dobozért felelős körzeti államügyész-helyettes elővette a tizenhetes szalagot, és betette az asztal közepén álló magnóba. – Doug Vitrano beszélget Jimmy Havarackal – tájékoztatta Patrick a hallgatóságot. – Mindketten üzlettársak, Vitrano irodájában vannak 1991. május 3án. A magnót bekapcsolták, és mindenki feszülten várta, hogy meghallhassa a hangokat. Első hang: Hogyan lehet tizenhétmillió dollárt hamis elszámolások alapján besöpörni? – Ez Jimmy Havarac – mondta Patrick gyorsan. Második hang: Nem volt nehéz. – Ez pedig Doug Vitrano – közölte Patrick.
Vitrano: Munkabérként évi ötvenmilliót fizettek ki. Négy év alatt az kétszázmillió dollár. Tehát csak tíz százalékot tettek rá. A rengeteg papír között senki sem vette észre. Havarac: ÉS Aricia tudott róla? Vitrano: Hogy tudott-e róla? Ő találta ki az egészet. Havarac: Ugyan már, Doug. Vitrano: Csalás volt az egész, Jimmy. Az igénybejelentése minden szempontból egy hatalmas átverés. A munkabérek, a felsrófolt összegű számlák, a kettős meg hármas számlázás a költséges anyagokért. Minden. Aricia az első perctől kezdve ezt tervezte, és történetesen egy olyan cégnél dolgozott, ahol szép hagyományai vannak annak, hogy átverik a kormányzatot. Tudta, hogyan működik a cég. Tudta, hogyan működik a Pentagon. És elég ravasz volt ahhoz, hogy kiagyalja a tervét. Havarac: Ki mondta ezt el neked? Vitrano: Bogan. Aricia mindent elmondott Bogannek. Bogan meg mindent elmondott a szenátornak. Mi befogjuk a szánkat, és hamarosan milliomosok leszünk. A beszélgetés véget ért. Az esküdtek meredten bámultak a magnóra. – Hallhatnánk még valamit? – kérdezte az egyikük. Mast megvonta a vállát, és Patrickre nézett, aki azt mondta: – Szerintem nagyszerű ötlet. A magnószalagok meghallgatása, amelyet Patrick kommentárjai és helyenként színes elemzései kísértek, majdnem három óráig tartott. A Lyukban rögzített beszélgetést hagyták a végére, és az esküdtek
követelésére négyszer is le kellett játszani. Hatkor vacsorát rendeltek egy közeli gyorsbüféből. Hétkor Patrick távozhatott. Miközben ettek, Mast néhány szót ejtett a legárulkodóbb dokumentumokról. Megemlítette a különféle szövetségi törvényeket, amelyeket megsértettek. Miután a magnószalagokról tisztán, érthetően meghallgathatták az elvetemült gazemberek beszélgetéseit, mindenki előtt világosan kirajzolódott a hatalmas csalás terve és végrehajtásának módja. Fél kilenckor az esküdtek egyhangú döntést hoztak: vádat emeltek Benny Aricia, Charles Bogan, Doug Vitrano, Jimmy Havarac és Ethan Rapley ellen azon a címen, hogy a tisztességtelen gazdasági műveleteket tiltó törvény örvén csalást követtek el. Amennyiben a vádak bebizonyosodnak, akár tíz évet is börtönben tölthetnek, és még ötszázezer dolláros pénzbírsággal is sújthatják őket. Harris Nye-t is megemlítették cinkostársként, de egyelőre még nem emeltek ellene vádat, azonban mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez pusztán átmeneti állapot. Sprawling, Jaynes és Maurice Mast azt a stratégiát választotta, hogy először a kisebb halak ellen emelnek vádat, s ily módon nyomást gyakorolva rájuk, megpróbálják elérni, hogy valljanak a nagyobbakra. Először is erőszakosan nekirontanak majd Havaracnak és Rapleynek, mert köztudomású, hogy gyűlölik Charles Bogant. A vádesküdtszék kilenckor befejezte ülését. Mast találkozott a rendőrbíróval, és megbeszélték a másnap
kora reggeli letartóztatásokat. Jaynes és Sprawling egy késői járattal New Orleansből Washingtonba utazott. 37 – Nem sokkal azután, hogy beléptem a céghez, egy autóbalesettel kapcsolatos ügy került hozzám. A 49-es úton történt, Stone megyében, Wiggins közelében. Ügyfeleink észak felé tartottak, amikor egy platós teherautó kivágott eléjük egy mellékútról. Hatalmas karambol. Három ember volt a mi kocsinkban, a vezető meghalt, a felesége súlyosan megsérült, a gyerek a hátsó ülésen pedig eltörte a lábát. A teherautó egy többszörösen biztosított papírgyár tulajdonában volt, ezért az ügyben komoly lehetőségek rejlettek. Odaadták nekem, én meg teljes erővel belevetettem magam a munkába, mert új voltam. Nem volt kétséges, hogy a teherautó a hibás, de a sofőr, akinek a haja szála sem görbült, azt állította, hogy a mi kocsink túl gyorsan ment. Ez lett a legfontosabb kérdés: milyen sebességet diktált a már halott vezető? A baleset rekonstruálásán dolgozó szakértőink becslése szerint óránként száz kilométeres sebességgel haladt, az pedig nem vészes. Az úton kilencven a megengedett maximális sebesség, de mindenki legalább százzal megy. Ügyfeleim Jacksonba tartottak családi látogatásra, és egyáltalán nem siettek. A másik oldal szakértői szerint az emberem százhússzal ment, és ez persze nagyon megnehezítette volna a dolgunkat. Nincs olyan esküdtszék, amelyik elnézné, hogy valaki harminc kilométerrel túllépje a megengedett maximális sebességet. Találtunk egy tanút, egy öregembert, aki másodikként vagy harmadikként érkezett a baleset színhelyére. Mr. Clovis Goodmannek
hívták, nyolcvanegy éves volt, egyik szemére vak, és gyakorlatilag a másikkal sem látott semmit. – Komolyan mondod? – kérdezte Sandy. – Nem, azonban az biztos, hogy nagyon rosszul látott. De még mindig vezetett, és azon a napon éppen ott döcögött az úton az 1968-as Chevrolet teherkocsijával, amikor az autónk elhajtott mellette. Aztán nem sokkal később Clovis ott is volt már a baleset helyszínén. Clovis érző szívű öregember volt, egyedül élt, magára hagyva, rokonai nem törődtek vele, és ez a szörnyű baleset nagyon mélyen megrázta. Próbált segíteni az áldozatoknak, és egy ideig még ott maradt, aztán elment. Nem szólt egy szót sem senkinek. Nagyon fel volt zaklatva. Később elmesélte nekem, hogy egy hétig nem tudott aludni. Nos, ami az ügyet illeti, megtudtuk, hogy a később érkezettek közül valaki videókamerával felvételeket készített, amikor a mentők, a rendőrök meg a tűzoltók még ott voltak. A forgalmat lezárták, az emberek unatkoztak, és tudod, manapság már mindent videóra vesznek. Kölcsönkértük a szalagot. Az egyik segédügyvéd lejegyezte az összes rendszámot. Tanúk után kutatva megkereste a tulajdonosokat. Így bukkantunk rá Clovisra. Azt mondta, hogy gyakorlatilag látta a balesetet, de túlságosan zaklatott állapotban volt ahhoz, hogy beszéljen róla. Megkérdeztem, hogy meglátogathatome, és beleegyezett. Clovis vidéken élt, Wiggins közelében, abban a kis faházban, amit a feleségével együtt épített még a háború előtt. Az asszony már jó néhány évvel korábban meghalt. Egyetlen gyereke volt, egy fiú, aki rossz útra
tévedt. A két unoka közül az egyik Kaliforniában élt, a másik pedig Hattiesburg közelében. Évek óta nem látta egyiküket sem. Mindezt az első óra alatt megtudtam. Clovis magányos öregember volt, eleinte kissé mogorvának tűnt, mintha nem bízna az ügyvédekben, és úgy gondolná, hogy csak vesztegeti velem az idejét. De már az első látogatásom alatt kávét főzött nekem, és elmesélte a családi titkokat. A verandán ültünk hintaszékben, a lábunk alatt tucatnyi öreg macska sündörgött, és beszélgettünk mi mindenről, csak a balesetről nem. Szerencsére szombat volt, ezért nem kellett rohannom és amiatt aggódnom, hogy mi van az irodában. Clovis remek mesélő volt. A nagy gazdasági válság volt a kedvenc témája, meg a háború. Néhány óra elteltével végül szóba hoztam a balesetet. Clovis elcsendesedett, fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán, és halkan azt mondta, hogy még képtelen beszélni róla. Azért annyit közölt velem, hogy tud valami fontosat, de még nem jött el az ideje, hogy elmondja nekem. Megkérdeztem, hogy milyen sebességgel haladt, amikor az autónk elhajtott mellette. Azt felelte, hogy sohasem megy nyolcvannál gyorsabban. Megkérdeztem, hogy meg tudná-e becsülni a mi kocsink sebességét, de csak rázta a fejét. Két nappal később, késő délután kimentem hozzá. Megint a verandán ültünk, és ismét háborús történeteket mesélt. Pontban hatkor Clovis azt mondta, hogy éhes, azt is elmondta, hogy nagyon szereti a harcsát, és megkérdezte, nem tartok-e vele vacsorára. Akkoriban egyedül éltem, így aztán elmentünk Clovisszal vacsorázni. Természetesen én vezettem, ő meg beszélt. Zsírban sült harcsát ettünk egy olyan
helyen, ahol hat dollárért annyit falhatsz, amennyi beléd fér. Clovis nagyon lassan evett, s közben az álla majdnem hozzáért a halhoz. A pincérnő az asztalra tette a számlát, Clovis észre sem vette. Három percig ott hevert az asztalon. Csak beszélt tele szájjal, megállás nélkül. Úgy gondoltam, hogy a vacsorára költött pénz jó helyre megy, ha egyszer Clovis előáll a vallomásával. Eljöttünk az étteremből, és amikor autóztunk visszafelé a házához, közölte, hogy akar inni egy sört, a hólyagjának szüksége van egy sörre. Éppen egy élelmiszerbolt közelében voltunk akkor. Leparkoltam. Clovis nem mozdult, így aztán én vettem meg a sört is. Autóztunk és söröztünk, és egyszer csak azt mondta, hogy szeretné megmutatni nekem a helyet, ahol felnőtt. Nincs túl messze, mondta. Az egyik kis poros mellékútról mentünk a másikra, és húsz perccel később már fogalmam sem volt róla, hol vagyunk. Mint említettem, Clovis nem látott valami jól. Megint inni akart egy sört, megint csak a hólyagja miatt. Egy eladótól útbaigazítást kértem, és ismét megindultunk. Mutatott erre-arra, és végül megtaláltuk Necaise Crossing városkát Hancock megyében. Amint odaértünk, Clovis azt mondta, hogy fordulhatunk is vissza. Már elfelejtette, hogy meg akarta mutatni a gyerekkori otthonát. Újabb sörözés. Újabb útbaigazítás a boltosoktól. Amikor a háza közelébe értünk, elkezdtem kérdezgetni a balesetről, de ő azt felelte, hogy még mindig túl fájdalmas lenne beszélni róla. Betámogattam a házba, rázuhant a pamlagra, és már horkolt is. Majdnem éjfél volt. Ez így ment egy hónapon keresztül. Hintaszék a verandán. Keddenként
harcsa. Autózgatás a hólyagja miatt. A biztosítási szerződés felső határa kétmillió dollár volt. Úgy gondoltuk, az egész összeget meg tudjuk szerezni, és bár Clovis nem tudta, napról napra fontosabbá vált a tanúvallomása. Biztosított afelől, hogy a baleset miatt senki más nem kereste meg, ezért nagyon fontos volt, hogy kiszedjem belőle, amit tud, mielőtt a biztosítósok megtalálják. – Mennyi idő telt el a baleset óta? – kérdezte Sandy. – Négy-öt hónap. Egy napon végre sikerült szóra bírnom. Megmondtam neki, döntő szakaszához érkezett az ügy, és itt az ideje, hogy válaszoljon néhány kérdésre. Azt felelte, hogy készen áll. Megkérdeztem tőle, mennyivel ment a kocsink, amikor elhajtott mellette. Mire ő elmondta, hogy milyen szörnyű volt látni a vérző, megnyomorított áldozatokat, különösképpen a kisfiút. Szegény öregember, majdnem elsírta magát. Néhány perccel később megint feltettem neki a kérdést: „Clovis, meg tudja becsülni, mennyivel ment az ügyfelünk kocsija, amikor elhajtott maga mellett?” Azt felelte, persze hogy nagyon szívesen segítene a családnak. Én meg azt mondtam, hogy azt biztosan értékelnék. Aztán egyenesen a szemembe nézett, és azt kérdezte: „Maga szerint mennyivel ment?” Azt feleltem, hogy szerintem kilencvennel. Mire ő: „Pontosan úgy van. Óránként kilencvennel. Én nyolcvannal mentem, ők meg épphogy csak elhagytak engem.” Eljött a tárgyalás, és Clovis Goodman volt a legjobb tanú, akit valaha is láttam. Idős volt, szerény, de bölcs, és minden szava hihetőnek
hangzott. Az esküdtek nem törődtek a biztosítótársaság szakértőinek parádés, színes tanúvallomásaival, és az ítéletüket kizárólag Clovis vallomására alapozták. Kétmillió-háromszázezer dollárt adtak nekünk. A per után sem szakadt meg a kapcsolatunk. Megcsináltam a végrendeletét. Nem volt valami sok, amiről rendelkeznie kellett: a ház, 6 750 négyszögöl föld és 7 000 dollár a bankban. Az volt a kívánsága, hogy a halála után adják el mindenét, és a pénzt kapja meg a Konföderáció Lányai nevű szervezet. A végrendeletében egyetlen rokonát sem említette meg. A kaliforniai unoka már vagy húsz éve eltűnt. A másik unokája, egy nő, aki Hattiesburgben élt, 1968 óta nem jelentkezett. Akkor ugyanis meghívta Clovist a lánya középiskolai búcsúztatójára, de az öregember nem ment el, és nem is küldött ajándékot. Ritkán emlegette őket, de tudtam, nagyon boldog lenne, ha a rokonai törődnének vele. Megbetegedett, már nem tudott gondoskodni magáról, ezért betettem egy öregek otthonába Wigginsben. Eladtam a házat meg a földet, és kezeltem a pénzügyeit. Én voltam az egyetlen barátja. Üdvözlőkártyákat meg ajándékokat küldtem neki, és minden alkalommal, amikor Hattiesburgbe vagy Jacksonba mentem, meglátogattam, és olyan sokáig maradtam nála, ameddig csak tudtam. Havonta legalább egyszer kihoztam, és elvittem harcsát enni. Aztán kocsikáztunk a poros mellékutakon. Egy-két sör után elkezdte a történeteit. Egyszer elvittem horgászni. Nyolc órán keresztül ültünk együtt a csónakban, és én még sohasem nevettem annyit életemben.
1991 novemberében tüdőgyulladást kapott, és majdnem meghalt. Nagyon megijedt. Ismét átnéztük a végrendeletét. A helyi templomnak is akart egy kis pénzt hagyni. Kiválasztotta a sírhelyét, és elintézte a temetésével kapcsolatos formaságokat. Felvetettem az ötletet, hogy a végrendeletében arról is kellene rendelkeznie, hogy ne tarthassák életben gépekkel. Tetszett neki a javaslatom, és ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a kijelölt személy, aki, természetesen az orvosokkal történt konzultáció után, eldöntheti, hogy mikor kell kihúzni a dugót. Clovisnak elege volt már a szeretetházból, elege volt már a magányosságból, elege volt már az életből. Azt mondta, hogy mindent elrendezett már a jóistennel, és békében távozhat. ‘92 januárjában visszajött a tüdőgyulladás, ezúttal sokkal hevesebben. Átszállíttattam egy Biloxi közelében lévő kórházba, hogy rendszeresen látogathassam. Mindennap bent voltam nála, és én voltam a jó öreg Clovis egyetlen látogatója. Nem volt barátja, rokona, lelkésze, rajtam kívül egy teremtett lélek sem járt hozzá. Lassan romlani kezdett az állapota, és nyilvánvalóvá vált, hogy már sohasem jön ki a kórházból. Kómába zuhant, ahonnan már nem volt visszatérés. Lélegeztetőgépre tették, és körülbelül egy hét elteltével az orvosok azt mondták, hogy beállt az agyhalál. Három orvossal átolvastuk a végrendelet vonatkozó részét, és lekapcsoltuk a lélegeztetőt. – Melyik napon történt ez? – kérdezte Sandy. – 1992. február 6-án. Sandy mélyet lélegzett, lehunyta a szemét, és lassan csóválni kezdte a fejét.
– Nem akart templomi szertartást, mert tudta, hogy senki sem jönne el. Eltemettük a Wiggins közelében lévő temetőben. Én voltam az egyik koporsóvivő. Ott volt még három idős özvegyasszony a templomból, szívből zokogtak, de az embernek az volt az érzése, hogy az elmúlt ötven évben ott zokogtak minden wigginsi temetésen. Egy lelkész is jelen volt, magával vonszolt öt öreg presbitert, hogy velem együtt ők vigyék a koporsót. Ott volt még két ember, összesen tizenketten voltunk. A rövid szertartás után Clovist örök nyugalomra helyeztük. – Nagyon könnyű volt a koporsó, nem igaz? – kérdezte Sandy. – De, igaz. – Hol volt Clovis? – A lelke találkozott a szentekkel. – És a teste? – A vadászkunyhómban, a fagyasztóládában. – Beteges egy dolog ez. – Nem öltem meg senkit, Sandy. A jó öreg Clovis már az angyalokkal énekelt, amikor a földi maradványai elégtek. Úgy gondoltam, hogy biztos nem lenne ellene kifogása. – Neked mindenre van mentséged, ugye, Patrick? Patrick az ágy szélén lóbálta a lábait. Talpa majdnem hozzáért a padlóhoz. Nem válaszolt. Sandy járkált egy kicsit a szobában, aztán megállt és nekitámaszkodott a falnak. Csak egészen parányi megkönnyebbülést érzett most, hogy megtudta, barátja nem ölt meg senkit. Egy holttest elégetése majdnem
ugyanolyan visszataszító dolognak tűnt, mint a gyilkosság. – Hadd halljuk a többit – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy mindent alaposan kiterveltél. – Hát ami azt illeti, volt elég időm gondolkozni. – Hallgatlak. – Mississippi államban van egy törvény, ami a sírgyalázással foglalkozik, de engem nem érint. Clovis holttestét ugyanis nem loptam ki a sírból, mert még a koporsóból vettem ki. A holttest megcsonkítására is vonatkozik egy törvény, és Parrish csak ennek alapján kaphatna el. Ezért a bűncselekményért maximum egyéves börtönbüntetést lehet kiszabni. Gyanítom, hogy csak ez lesz az egyetlen fegyverük ellenem. Parrish mindent el fog követni, hogy egy évre lecsukasson. – Nem hagyhatja, hogy csak úgy elsétálj. – Nem, valóban nem. De itt jön a csavar. Nem szerezhet tudomást Clovisról, csak akkor, ha beszámolok róla, de ezt még azelőtt meg kell tennem, hogy ejtené a gyilkosság vádját. Nos, addig rendben van, hogy beszélek neki Clovisról, de az már más kérdés, hogy tanúskodom-e a bíróságon. Ha egy holttest megcsonkítása címén vádat emel ellenem, nem kényszeríthet arra, hogy tanúskodjam. Nagy nyomás lesz rajta, hogy valamiért perbe fogjon, mert mint mondtad, nem hagyhatja, hogy csak úgy elsétáljak. Bíróságra citálhat, de nem tud elítéltetni, mert én vagyok az egyetlen tanú, és azt semmiképpen nem lehet bizonyítani, hogy a kocsiban megégett holttest Clovisé. – Parrisht minden oldalról toszogatják.
– Úgy van. A szövetségi vádak már eltűntek, és amint felrobbantjuk ezt a bombát, Parrishre óriási nyomás nehezedik majd, hogy valamilyen címen rács mögé dugasson. – Na és akkor mi a terved? – A terv nagyon egyszerű. Megszabadítjuk Parrisht a nyomástól, és segítünk neki abban, hogy megőrizze a tekintélyét. Elmész Clovis unokáihoz, elmondod nekik az igazságot, és felajánlasz nekik egy kis pénzt. Természetesen joguk van ahhoz, hogy amint megtudják az igazságot, bepereljenek, és valószínűsíthető, hogy ezt meg is tennék. Azonban nem lennének valami kedvező helyzetben, mert szinte egész élete alatt nem törődtek az öregemberrel, ám ennek ellenére is bizonyosnak tűnik, hogy pereskedni akarnának. De mi csöndben betömjük a szájukat, mielőtt még perre kerülne sor, és ők viszonzásképpen követelni fogják Parrishtől, hogy ne emeljen vádat ellenem. – Mindent elterveztél, te mocskos gazember. – Kösz. Miért ne működne a tervem? – Parrish a rokonság kívánságai ellenére is vádat emelhet. – De ezt nem fogja megtenni, mert tisztában van vele, hogy nem tudna elítéltetni. Parrish számára a legrosszabb forgatókönyv az, hogy vádat emel, és veszít a tárgyaláson. Sokkal biztonságosabb neki, ha a család kívánságára hivatkozva eltűnik a balfenéken, és megússza azt a megaláztatást, hogy veszít egy ilyen nagy port kavaró ügyben. – Ezen törted a fejedet az elmúlt négy évben? – Hát, mit mondjak, átfutott az agyamon.
Sandy ismét járkálni kezdett az ágy végénél. Mélyen elmerült a gondolataiban, de közben próbálta követni ügyfele okfejtését. – Adnunk kell valamit Parrishnek – mondta szinte csak magának, még mindig sétálva. – Saját magam miatt jobban aggódom, mint Parrish miatt – felelte Patrick. – Itt nemcsak Parrishről van szó, hanem az egész rendszerről. Ha elsétálsz, az azt jelenti, hogy pénzzel ki tudtad húzni magadat a csávából. Ez mindenkire rossz fényt vet, kivéve rád. – Lehet, hogy engem csak az érdekel, hogy velem mi a helyzet. – Engem is csak az érdekel. De az nem lehet, hogy porig alázod a rendszert, aztán szépen eltűnsz a naplementében. – Senki sem kényszerítette arra Parrisht, hogy fejvesztve rohanjon és vádat emeljen ellenem. Várhatott volna néhány hetet. Senki sem kényszerítette arra, hogy bejelentse a sajtónak. Nem tudok együtt érezni vele. – Én sem. De ez kemény dió lesz, Patrick. – Akkor egy kicsit megkönnyítem a helyzetet. Bűnösnek vallom magam a holttest megcsonkításában egy feltétellel: hogy nem kerülök börtönbe. Egyetlen napra sem. Elmegyek a bíróságra, bűnösnek vallom magam, megfizetem a bírságot. Parrish élvezheti a sikert, de én már itt sem vagyok. – Elítélt bűnöző leszel. – Nem, szabad ember leszek. Ki a fenét érdekel az Brazíliában, hogy a körmömre koppintottak?
Sandy abbahagyta a járkálást, és leült Patrick mellé az ágyra. – Tehát visszamész Brazíliába? – Az az otthonom, Sandy. – És a nő? – Tíz vagy tizenegy gyerekünk lesz. Még nem döntöttük el. – Mennyi pénzetek lesz? – Több millió. Ki kell juttatnod innen, Sandy. Nekem egy másik életet kell élnem. Egy ápolónő rontott be az ajtón, felkapcsolta a lámpát és így szólt: – Tizenegy óra van, Patty. A látogatási időnek vége. – Megérintette Patrick vállát. – Jól van, édesem? – Remekül. – Nincs szüksége valamire? – Köszönöm, nincs. Az ápolónő pont olyan tempóban távozott, ahogy érkezett. Sandy felemelte az aktatáskáját. – Patty? – kérdezte. Patrick megvonta a vállát. – Édesem? Újabb vállvonogatás. Sandynek eszébe jutott valami, amikor odaért az ajtóhoz. – Még egy gyors kérdés. Amikor a kocsival lehajtottál az útról, Clovis hol volt? – Ott, ahol mindig is szokott lenni. Biztonsági övvel beszíjazva az utasülésen. Egy üveg sört tettem a lábai közé, és elbúcsúztam tőle. Mosoly ült az arcán. 38
Az ellopott pénz átutalását érintő rendelkezés londoni idő szerint tíz órakor még nem érkezett meg. Eva eljött a szállodából, és hosszú sétát tett a Piccadillyn. Mivel nem volt határozott célja, és az idejét sem kellett beosztania, csak sodródott a tömeggel, bámulta a kirakatokat, és élvezte a nagyvárosi nyüzsgést. A három, magányosan eltöltött nap után értékelni tudta a forgalmas utcát. Ebédre meleg kecskesajtos salátát evett egy zsúfolásig tömött pub sarkában. Élvezettel hallgatta az ebédelők vidám beszélgetését; fogalmuk sem volt róla, hogy ő kicsoda, és nem is érdekelte őket. A pubban ülve sokkal inkább Leah Piresnek, mint Eva Mirandának érezte magát. Vásárolgatni kezdett a Bond Streeten. Először a legszükségesebbeket vette meg: alsóneműket meg parfümöt, de hamarosan már az Armani, a Versace és a Chanel pultjainál válogatott, és alig-alig törődött az árakkal. Nagyon gazdag nő volt. Egyszerűbb és bizonyosan kevésbé drámai hatású lett volna várni kilencig, és az irodában tartóztatni le őket. De mindannyian más-más időpontban jártak be dolgozni, és az egyikük, Rapley, ritkán mozdult ki otthonról. Úgy döntöttek, hogy kora hajnalban hajtják végre a letartóztatásokat. Kit érdekel, ha halálra rémisztik és megszégyenítik őket a család előtt? Kit érdekel, ha a szomszédok érdeklődni kezdenek? Akkor kell elkapni őket, amikor alszanak vagy éppen a zuhany alatt állnak, ez a legjobb taktika. Charles Bogan pizsamában nyitott ajtót, és csöndben bőgni kezdett, amikor a rendőrbíró, akit egyébként jól
ismert, megbilincselte. Bogan már régen elvesztette a családját, ezért legalább a megszégyenítés egy részét megúszta. Vitranóéknál a feleség nyitott ajtót, és rögtön ellenségessé vált. Bevágta az ajtót a két fiatal FBIügynök előtt, akik türelmesen megvárták, amíg felrohan az emeletre, hogy kirángassa férjét a zuhany alól. Szerencsére a gyerekek még aludtak, amikor Dougot, megbilincselve, akár egy közönséges bűnözőt, betuszkolták a kocsi hátsó ülésére. Az asszony ott állt hálóköntösben a bejárati ajtó előtt, átkozódott és sírt egyszerre. Mint mindig, Jimmy Havarac ezúttal is hullarészegen feküdt, ezért aztán hiába nyomták a csengőt. Leültek a kocsifeljárón, és mobiltelefonról felhívták. Havarac végül megjelent, hogy letartóztathassák. Ethan Rapley a padlásszobában volt, amikor a nap felkelt, éppen egy tényvázlaton dolgozott, és fogalma sem volt róla, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Nem hallotta, mi folyik odalent. Felesége felébredt a kopogtatásra, és megmászta a lépcsőket, hogy közölje vele a rossz hírt. Előtte azonban még elrejtette a férje pisztolyát. A komód egyik fiókjában tartotta. Rapley kétszer is alaposan belenézett a fiókba, miközben a megfelelő zoknit kereste. De azért nem kérdezett rá. Attól félt, hogy az asszony megmondaná neki, hogy hol van a fegyver. Az ügyvédet, aki a Bogan-féle céget alapította, tizenhárom évvel ezelőtt kinevezték szövetségi bírónak. Nye szenátor jelölte őt a posztra, és miután a férfi elfoglalta a bírói pulpitust, Charles vette át az ügyvédi
irodát. A cégnek nagyon jó kapcsolatai voltak mind az öt szövetségi bíróval, ezért senkit sem ért meglepetésként, hogy a telefonok már azelőtt csörögni kezdtek, hogy az üzlettársakat elhelyezték volna a börtönben. Fél kilenckor, külön autókban átszállították őket a biloxi szövetségi bíróság épületébe, hogy részt vegyenek egy sebtében összehívott meghallgatáson az éppen kéznél lévő bíró előtt. Cuttert nagyon bosszantotta, hogy Bogan ilyen gyorsan és ilyen könnyedén érvényesítette a befolyását. Bár nem számított rá, hogy a négy férfi börtönben várja meg a tárgyalást, azt sem gondolta volna, hogy ilyen hamar megjelennek egy bíró előtt, aki éppen csak kikelt az ágyból. Ezért Cutter diszkréten tájékoztatta a helyi lapot, aztán a tévéállomást. A szükséges papírok elkészültek, gyorsan aláírás került rájuk, és a négy üzlettárs távozott a bíróságról. Szabadon, bilincsek nélkül persze, elsétálhattak három utcával arrébb lévő irodájukba. Egy nagydarab, esetlen fiú követte őket, aki egy videókamerával ügyetlenkedett, meg egy zöldfülű újságíró, aki nem tudta pontosan, miről van szó, de azt mondták neki, hogy szenzációs sztori van készülőben. A komor arckifejezésű úriemberek közölték, hogy nem nyilatkoznak. Eljutottak a Vieux Marche-on lévő irodájukba, és magukra zárták az ajtót. Charles Bogan egyenesen a telefonhoz ment, hogy felhívja a szenátort. A magánnyomozó, akit Patrick ajánlott, kevesebb mint két óra alatt, mindössze a telefon segítségével, megtalálta az asszonyt. Meridianben
élt, kétórányira északkeletre Biloxitól. Deena Postellnek hívták, egy vadonatúj élelmiszerboltban dolgozott a város szélén. Sandy megkereste az üzletet, és besétált. Miközben a pultok mögött sürgölődő alkalmazottakat figyelte, úgy tett, mintha a friss sült csirkemellben és a sült krumpliban gyönyörködne. Egy festett szőke hajú, nagyhangú, széles csípőjű és tömzsi asszony keltette fel a figyelmét. Mint az összes alkalmazott, ő is piros-fehér csíkos inget viselt, és amikor elég közel került hozzá, Sandy el tudta olvasni a névkártyát, ami az ing zsebére volt tűzve. Azt állt rajta, hogy Deena. Sandy farmert és kék zakót viselt, s nyakkendőt sem kötött, hogy bizalmat ébresszen maga iránt. – Segíthetek? – kérdezte Deena mosolyogva. Még alig volt tíz óra, túl korai időpont ez a sült krumplihoz. – Kérek egy jó nagy adag kávét – felelte Sandy, szintén mosolyogva, és a nő szeme megcsillant. Deena fölöttébb élvezte, ha flörtölhet. A kasszánál Sandy nem a pénzt nyújtotta oda neki, hanem a névjegyét. A nő rápillantott, aztán leejtette. Egy olyan asszonynak, aki három fiatalkorú bűnözőt nevel, egy ilyen meglepetés csak bajt jelenthet. – Egy dollár húsz – mondta, miközben beütötte a számokat, és a pult felé pillantott, hogy megnézze, figyel-e valaki. – Kizárólag jó híreim vannak a maga számára – mondta Sandy, miközben a pénzért nyúlt. – Mit akar? – kérdezte a nő, majdnem hogy félvállról. – Tíz percet az idejéből. Ott várom az asztalnál.
– De mit akar tőlem? – Átvette a pénzt, és odaadta a visszajárót. – Kérem. Nagyon fog neki örülni, hogy szánt rám egy kis időt. Deena szerette a férfiakat, és Sandy jóképű pasas volt. És sokkal jobban öltözött, mint a bolt legtöbb vásárlója. Egy darabig babrált a sült csirkével, készített még egy kis kávét, aztán azt mondta a főnökének, hogy szünetet tart. Sandy türelmesen várakozott a büfénél lévő egyik asztalnál. – Köszönöm – mondta, amikor a nő leült. Deena a negyvenes évei közepe felé járt, nagy, kerek arcáról nem sajnálta az olcsó kozmetikumokat. – New Orleans-i ügyvéd, mi? – kérdezte. – Igen. Gondolom, nem hallott arról az ügyről, hogy elkaptak egy ügyvédet, aki ellopott egy zsák pénzt? Deena már azelőtt rázni kezdte a fejét, hogy Sandy befejezte a mondatot. – Nem olvasok újságot, drágám. Heti hatvan órát dolgozom itt, és velem él két kisunokám. A férjem vigyáz rájuk. Le van százalékolva. Rossz a háta. Nem olvasok újságot, nem nézek tévét, nem csinálok semmit, csak dolgozom, és amikor otthon vagyok, cserélgetem a piszkos pelenkákat. Sandy már majdnem sajnálta, hogy megkérdezte. Milyen szomorú dolog. A lehető leghatásosabban elmondta Patrick történetét. A nő mulatságosnak találta, de a vége felé már kezdett alábbhagyni az érdeklődése.
– Halálbüntetést neki – mondta, amikor Sandy befejezte. – Nem ölt meg senkit. – Hát nem azt mondta, hogy volt egy hulla a kocsiban? – De igen. De az illető már korábban meghalt. – Ő ölte meg? – Nem. Csak ellopta a holttestet. – Hm. Nézze, vissza kell mennem dolgozni. Ne haragudjon már, hogy megkérdezem, de mi közöm van nekem ehhez az egészhez? – Clovis Goodman, a maga drága néhai nagyapja holtteste volt a kocsiban. Deena félrebillentette a fejét. – Elégette Clovist! Sandy bólintott. Miközben megpróbálta eldönteni, milyen érzelmeket is mutasson, az asszony szemei összeszűkültek. – Miért? – kérdezte. – Hát tudja, el kellett játszania a saját halálát. – De miért pont Clovis kellett ahhoz? – Patrick az ügyvédje és barátja volt. – Szép kis barát az ilyen. – Nézze, én nem is próbálom megmagyarázni magának ezt az egészet. Négy évvel ezelőtt történt, jóval azelőtt, hogy maga meg én beléptünk a képbe. Deena a körmét rágta. A vele szemben ülő pasas éles eszű ügyvédnek látszott, ezért valószínűleg semmire sem menne, ha eljátszaná, hogy mélyen felkavarta, ami a drága nagyapóval történt. Egyébként pedig érthetetlen ez az egész. Hadd beszéljen a New Orleans-i ügyvéd. – Hallgatom – mondta.
– Egy holttest megcsonkítása bűncselekménynek számít. – Nagyon helyes. – Polgárjogi pert is lehet indítani a tettes ellen. Ez azt jelenti, hogy Clovis Goodman családja beperelheti az ügyfelemet a holttest megsemmisítéséért. Á, igen. Deena kiegyenesítette a hátát, mély levegőt vett, elmosolyodott, aztán így szólt: – Most már értem. Sandy is mosolygott. – Ezért vagyok én itt. Az ügyfelem szeretné felajánlani a családnak, hogy csöndben egyezzünk meg. – Mi az, hogy a családnak? – Életben maradt hitves, gyerekek, unokák. – Azt hiszem, akkor én vagyok a család. – Na és a fivére? – Luther két éve meghalt. Kábítószer meg pia. – Akkor ön az egyetlen személy, akinek joga van pereskedni. – Mennyi? – tört ki az asszonyból, mert már nem bírta magában tartani a kérdést, de aztán elszégyellte magát. Sandy egy kicsit közelebb hajolt. – Hajlandóak vagyunk felajánlani huszonötezer dollárt. Most azonnal. A csekk a zsebemben van. Deena is előrehajolt, és már egészen közel volt Sandy arcához, amikor az összeg elhangzott. Az asszony megdermedt, szemét elfutották a könnyek, alsó ajka megremegett. – Te jóságos isten – mondta. Sandy körbepillantott. – Bizony, huszonötezer dolcsi.
Deena felkapott egy papírszalvétát, és közben feldöntötte a sótartót. Megtörülte a szemét, aztán kifújta az orrát. Sandy ismét körbepillantott, remélte, nem keltették fel senkinek az érdeklődését. – Az egész az enyém? – sikerült a nőnek kinyögnie. Hangja érdes volt és halk, s szaporán szedte a levegőt. – Igen, mind a magáé. Deena megint megtörülte a szemét, aztán így szólt: – Innom kell egy kólát. Egyetlen szó nélkül megivott egy üveg félliteres CocaColát. Sandy a gyatra kávét kortyolgatta, és az üzlet előtt közlekedő gyalogosokat bámulta. Nem volt sietős a dolga. – Nekem az a gyanúm – szólalt meg végül Deena, és most már nem volt könnyes a szeme –, hogy ha maga csak úgy besétál ide és kapásból felkínál nekem huszonötezer dollárt, akkor valószínűleg többet is hajlandó fizetni. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy alkudhassak az összeget illetően. – Ha pereskedni kezdek, az nagyon kellemetlen lehet az ügyfelének, ugye, érti, mire gondolok? Az esküdtek rám néznek, és arra fognak gondolni, hogy a szegény öreg Clovis megégett a kocsiban, és a maga ügyfele így tudott ellopni kilencvenmillió dollárt. Sandy kortyolt egyet a kávéból, és bólintott. Magában elismeréssel adózott a nő éleslátásának. – Ha szerzek magamnak egy ügyvédet, valószínűleg többet kapok. – Lehet, de az öt évig is eltarthat. Ráadásul vannak más gondok is.
– Úgymint? – kérdezte a nő. – Nem volt valami közeli viszonyban Clovisszal. – Lehet, hogy igen. – Akkor miért nem ment el a temetésére? Ezt bizony nehéz lenne eladni az esküdteknek. Nézze, Deena, azért vagyok itt, mert készek vagyunk a megegyezésre. Ha maga nem hajlandó rá, beülök a kocsimba, és már itt sem vagyok. – Mennyi az utolsó ajánlata? – Ötvenezer. – Megegyeztünk. – Deena kinyújtotta húsos kezét, ami még mindig nedves volt az üdítősüvegtől, és megszorította Sandyét. Sandy előhúzott egy kitöltetlen csekket a zsebéből, és kiállította ötvenezer dollárra. Azután elővett két iratot: az egyik a rövid megállapodás volt, a másik pedig egy levél az ügyésznek. A papírmunkát kevesebb mint tíz perc alatt elintézték. Végre volt valami mozgás Bocában. Látták, amint a svéd lány sietősen bedobál néhány bőröndöt Benny BMW-jének a csomagtartójába, aztán sebesen elhajt. A miami nemzetközi repülőtérig követték, ahol két óráig várakozott, mielőtt felszállt volna egy Frankfurtba tartó gépre. Várni fogják Frankfurtban. Türelmesen figyelik majd, amíg hibát nem követ el. Meg fogják találni Mr. Ariciát. 39 Őtiszteletreméltósága utolsó hivatalos lépése az ügyben az volt, hogy sürgősen meghallgatást tartott az irodájában. A vádlott ügyvédje nem volt jelen, ahogy a vád képviselője sem. Az aktában semmi nyoma nem
lesz ennek a megbeszélésnek. Patricket három rendőr sietve bevezette a bírósági épület hátsó bejáratán, felmentek a hátsó lépcsőn, aztán csöndben bevezették Huskey bíró szobájába, ahol Őtiszteletreméltósága már várta, bírói talár nélkül. Nem folyt éppen tárgyalás, és az egyébként tipikus, hétköznapi délelőtt nyugodalmas lett volna. De ma hajnalban letartóztattak négy prominens ügyvédet, és a folyosókon őrült sebességgel terjedtek a legkülönbözőbb pletykák. Patrick sérüléseit még mindig kötések védték, és tilos volt szűk ruhát viselnie. A műtősnadrág szép volt és buggyos, emlékeztette rá az embereket, hogy a vádlott kórházban van, és nem börtönben, mint egy közönséges bűnöző. Amikor az ajtó becsukódott és egyedül maradtak, Karl átnyújtott neki egy papírlapot. – Nézd csak meg ezt. Mindössze egy bekezdésből álló határozat volt, amely arról rendelkezett, hogy Karl Huskey bíró, saját indítványára, a Mississippi állam kontra Patrick S. Lanigan ügyet átadja Trussel bírónak. A rendelet egy óra múlva, délben lép érvénybe. – Ma reggel két órát töltöttem Trussel bíróval. Éppen most ment el. – Rendes lesz velem? – A lehető legméltányosabb. Megmondtam neki, hogy véleményem szerint nem gyilkossági ügy tárgyalásáról lesz szó. Nagyon megkönnyebbült. – Nem lesz semmiféle tárgyalás, Karl. Patrick a falinaptárra pillantott; Karl mindig is ezt a fajtát használta. Október hónap minden egyes napjára
több meghallgatás és tárgyalás volt beütemezve, mint amennyivel akár öt bíró meg tudna birkózni. – Nem vettél még számítógépet? – tudakolta Patrick. – A titkárnőm azon dolgozik. Ebben a szobában találkoztak először, még évekkel korábban. Patrick egy autóbaleset áldozatául esett család képviseletében, fiatal, ismeretlen ügyvédként érkezett. Karl vezette a tárgyalást, amely három napig tartott. Összebarátkoztak. Az esküdtszék kétmillióháromszázezer dolláros ítélettel jutalmazta Patricket, és akkoriban ez volt az egyik legnagyobb kártérítési összeg a Mexikóiöböl partvidékén. Patrick tiltakozása ellenére ügyvédi irodája beleegyezett abba, hogy a fellebbezési eljárás során megegyezzenek kétmillió dollárban. Az összeg egyharmadát megkapták az ügyvédek, és miután a cég kifizette a tartozásait, vásárolt ezt-azt, a maradékot pedig elosztották négyfelé. Patrick akkor még nem volt üzlettárs. Nagy kelletlenül adtak neki egy huszonötezer dolláros prémiumot. Ez volt az a tárgyalás, amelyben Clovis Goodman volt a sztár. Patrick a hámló vakolatot kapirgálta a sarokban, aztán elmélyülten bámult egy barna vízfoltot a mennyezeten. – Nem tudod elintéztetni, hogy a megye kifestesse ezt szobát? Pontosan így nézett ki négy évvel ezelőtt is. – Két hónap múlva elmegyek. Miért kéne ezzel foglalkoznom? – Emlékszel a Hoover-tárgyalásra? Akkor voltam először a tárgyalótermedben, és az volt törvényszéki ügyvédi pályafutásom csúcsa.
– Persze hogy emlékszem. – Karl keresztbe tette a lábát az íróasztalon, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. Patrick elmondta neki a Clovis-történetet. Egy határozott kopogtatás szakította félbe az elbeszélést. Megérkezett az ebéd, és az bizony egy percet sem várhat. Egy törvényszolga, kezében egy papírdobozzal besétált, és a kellemes illat szétáradt a szobában. Patrick ott állt a közelben, amíg a doboz tartalma az asztalra került: zöldséges húsleves és főtt tarisznyarák. – A Mahoney’sból van – közölte Karl. – Bob küldte. Megkért, hogy adjam át az üdvözletét. A Mary Mahoney’s nemcsak az ügyvédek és bírók péntek délutáni gyülekezőhelye volt. Ez volt a legrégebbi étterem a Mexikói-öböl partvidékén; a legendásan finom ételek közül a zöldséges húsleves volt talán a legnépszerűbb. – Mondd meg neki, hogy én is üdvözlöm – felelte Patrick a rák felé nyúlva. Pontban délben Karl bekapcsolta az egyik könyvespolc közepén álló tévét, aztán szó nélkül végignézték a letartóztatásokról szóló, izgatott hangú híradásokat. Senki sem volt hajlandó nyilatkozni: az ügyvédek még magukra is zárták az ajtót; meglepő módon Maurice Mastnak sem volt semmi mondandója; az FBI sem kívánta tájékoztatni a sajtót. Mivel tényekre nem támaszkodhatott, a riporternő azt tette, amire tanították: szóbeszédről és pletykákról kezdett beszélni, és itt lépett a képbe Patrick. Meg nem erősített hírek szerint a letartóztatások a Lanigan-ügyben egyre szélesebb körben folytatott nyomozás következményei. Ezt
igazolandó bejátszották azt a képet, amelyen Patrick látható, amint belép a biloxi bíróság épületébe. Megjelent a képernyőn egy másik, nagyon buzgó riporter, és suttogó hangon elmondta, hogy Harris Nye szenátor biloxi irodájának ajtaja előtt áll; a biztonság kedvéért, hátha valaki elfelejtette volna a rokoni kapcsolatot, hozzátette, hogy a férfi Charles Bogan első unokatestvére. A szenátor úr éppen Kuala Lumpurban van egy kereskedelmi delegáció tagjaként, ezért nem tudnak tőle nyilatkozatot kérni. Az irodájában tartózkodó nyolc ember közül senki sem tud semmit, és ezért nincs semmi közlendőjük. A híradás tíz percig tartott. – Miért mosolyogsz? – tudakolta Karl. – Csodálatos nap a mai. Remélem, lesz elég vér a pucájukban ahhoz, hogy elkapják a szenátort. – Hallom, hogy a szövetségiek minden vádat ejtettek. – Úgy van. Tegnap tanúskodtam a vádesküdtszék előtt. Igazi jó mulatság volt, Karl, végre mindent kipakolhattam, amit éveken keresztül hurcoltam magamban. A híradó közben Patrick abbahagyta az evést, és most már nem is volt kedve folytatni. Karl szerint a rákból csak két falatot evett, a leveshez meg szinte hozzá sem nyúlt. – Egyél. Úgy nézel ki, mint egy csontváz. Patrick a kezébe vett egy ropogós, sós kekszet, és odasétált az ablakhoz. – Na, akkor tisztázzuk még egyszer a helyzetet – kérte Karl. – A válási ügy el van rendezve. A szövetségiek
minden vádat ejtettek, te meg vállaltad, hogy visszafizeted a kilencvenmilliót plusz egy kis kamatot. – Összesen száztizenhárommillió dollárt. – A gyilkosság vádja nem fogja megállni a helyét, mert nem történt gyilkosság. Az állam nem vádolhat lopással, hiszen ezt már megtették a szövetségiek. A biztosítótársaságok visszavonták a keresetüket. Pepper életben van valahol a nagyvilágban. Clovis vette át a helyét. Így már csak a sírgyalázás egészen komolytalan kis vádja marad csupán. – Majdnem. A pontos meghatározás szerint: holttest megcsonkítása. Nézz utána a büntető törvénykönyvben. Ideje lenne már, hogy rendesen megtanuld ezeket a dolgokat, Karl. – Rendben van. De gondolom, azért ez bűncselekmény. – Egészen apró bűncselekmény. Karl, levesét kevergetve, elismerő pillantásokkal méregette csupa csont és bőr barátját. Patrick kekszet rágcsálva bámult ki az ablakon, és egész biztosan a következő lépésen törte a fejét. – Veled mehetek? – kérdezte Karl. – Hová? – Ahová te mész. Kisétálsz a kórházból, találkozol a barátnőddel, magatokhoz veszitek a hatalmas dohányt, aztán irány a tengerpart, és majd egy jachton éltek. Hadd szálljak fel legalább egy hajókázásra. – Még én sem vagyok ott. – De napról napra közelebb kerülsz hozzá. Karl kikapcsolta a tévét, és félretolta az ételt.
– Van valami, amit nem egészen értek – mondta. – Clovis meghalt, aztán eltemették, illetve nem temették el. Mi történt a kettő között? Patrick elnevette magát. – Érdekelnek a részletek, mi? – kérdezte nevetve. – Bíró vagyok. A tények nagyon fontosak. Patrick leült, és csupasz lábát feltette az íróasztalra. – Majdnem lebuktam. Tudod, nem olyan könnyű ellopni egy holttestet. – Neked elhiszem. – Ragaszkodtam hozzá, hogy Clovis rendelkezzen a temetésével kapcsolatos teendőkről. Még hozzá is tettünk egy záradékot a végrendeletéhez, amelyben határozott útmutatást adtunk a temetkezési vállalatnak: nincs nyitott koporsó, nincs látogatás, nincs zene, csak egy éjszakai virrasztás, egyszerű fakoporsó és egyszerű szertartás a sírhely mellett. A nagyapját is fakoporsóban temették el. Amikor meghalt, a kórházban voltam, és megvártam, amíg a temetkezési vállalkozó megérkezik Wigginsből a halottaskocsival. Rollandnek hívták, láthatólag nagyon értette a dolgát. Övé a város egyetlen temetkezési vállalata. Átadtam neki egy másolatot Clovis rendelkezéseiről. A végrendelet értelmében nekem kellett felügyelnem arra, hogy minden rendben menjen, és Rolland ezt természetesen el is fogadta. Délután három körül járt az idő. Rolland azt mondta, hogy néhány órán belül megcsinálja a balzsamozást. Megkérdezte, van-e öltönye Clovisnak, amiben eltemethetnénk. Erre nem gondoltunk. Azt feleltem, hogy nincs, sohasem láttam Clovist öltönyben. Rolland
azt mondta, van neki néhány régi ruhadarabja, és majd mindent elintéz. Clovis azt szerette volna, hogy a farmján temessék el, de elmagyaráztam neki, hogy Mississippi államban ez lehetetlen. Csak bejegyzett, nyilvántartott temetőben lehet. Nagyapja harcolt a polgárháborúban, és Clovis szerint igazi hős volt. Amikor hétesztendős volt, a nagyapja meghalt, és három napon keresztül virrasztottak mellette. A verandán, egy asztalon helyezték el a koporsót, és a rokonok, barátok, ismerősök odajárultak, hogy megnézzék a halott öregembert. Clovisnak ez nagyon tetszett. Eltökélt szándéka volt, hogy az ő temetési szertartása is hasonló lesz. Megesketett, hogy virrasztani fogok mellette. Ezt elmagyaráztam Rollandnek. Valami olyasmit válaszolt, hogy látott ő már mindent. Nem volt meglepve. Sötétedés után Clovis verandáján üldögéltem, amikor a koporsó megérkezett. Segítettem Rollandnek becipelni a házba. A nappaliban, a televízió előtt helyeztük el. Emlékszem, arra gondoltam, hogy milyen könnyű. Clovis ötven kilóra lefogyott a halála előtt. – Egyedül van itt? – kérdezte Rolland, körbepillantva. – Igen. Csak én fogok virrasztani. – Megkértem, hogy nyissa ki a koporsót. Rolland tétovázott, ezért azt mondtam neki, hogy elfelejtettem betetetni néhány polgárháborús családi emléket, amiket Clovis szeretett volna maga mellett tudni a koporsóban. Egy egyszerű kis csavarkulccsal kinyitotta, ami a világ összes koporsóját nyitja. Clovis pont úgy nézett ki, mint életben. A derekához odatettem a nagyapja
lövészsapkáját, és a Tizenhetedik Mississippi Lövészezred zászlaját. Rolland lezárta a koporsót, és elment. Senki sem jelent meg a virrasztáson. Egy teremtett lélek sem. Éjfél körül lekapcsoltam a lámpákat, és bezártam az ajtókat. Az olyanfajta csavarkulcsot, amilyet Rolland is használt, bárhol könnyedén be lehet szerezni. Vásároltam belőlük néhányat, különböző méretben. Egy perc alatt kinyitottam a koporsót. Kivettem belőle Clovist; könnyű volt és merev, mint egy darab vas. És nem volt rajta cipő. Ezek szerint háromezer dollárért nem jár egy pár cipő. Gyöngéden ráfektettem a pamlagra, aztán beletettem négy jó nagy salakbeton téglát, és bezártam. Clovisszal kiautóztunk a vadászkunyhóhoz. A hátsó ülésen feküdt, és nagyon óvatosan vezettem. Ha egy rendőr megállít, nehezen tudtam volna válaszolni a kérdéseire. Egy hónappal korábban vettem egy régi hűtőládát, és elhelyeztem a kunyhó verandáján. Éppen csak hogy sikerült beletuszkolnom Clovist a hűtőládába, amikor valami zajt hallottam az erdő felől. Pepper osont oda a kunyhóhoz. Hajnali két óra volt, és Pepper majdnem lebuktatott. Azt mondtam neki, hogy csúnyán összevesztem a feleségemmel, rosszkedvű vagyok, és legyen olyan kedves, hagyjon magamra. Azt hiszem, nem látott, amikor becipeltem a holttestet a vadászkunyhóba. Láncokkal lezártam a hűtőládát, rátettem egy vitorlavásznat és néhány régi dobozt. Hajnalig vártam, mert Pepper valahol a közelben volt. Aztán kiosontam a kunyhóból, hazahajtottam,
átöltöztem, és tízkor már ismét Clovis koporsójánál voltam. Rolland jókedvűen érkezett, és afelől érdeklődött, hogy zajlott a virrasztás. Remek volt, feleltem. Kivonszoltuk a koporsót a házból, visszatettük a halottaskocsira, aztán elmentünk a temetőbe. Karl csukott szemmel hallgatta, szája mosolyra görbült, s közben hitetlenkedve csóválta a fejét. – Csavaros eszű gazember vagy te – mondta, szinte magának. – Kösz. Péntek délután kimentem a vadászkunyhóba a hétvégére. Dolgoztam egy tényvázlaton, pulykára vadásztunk Pepperrel, és néha ránéztem a jó öreg Clovisra, aki láthatólag kényelmesen pihent a hűtőláda mélyén. Vasárnap még napfelkelte előtt eljöttem és elhelyeztem a motorkerékpárt meg a benzint. Később aztán kivittem Peppert a jacksoni buszpályaudvarra. Sötétedés után kivettem Clovist a hűtőládából, odatettem a kandalló mellé, hogy egy kicsit kiengedjen, aztán tíz körül beraktam a kocsi csomagtartójába. Egy órával később már halott voltam. – Nincs rossz érzésed? – Hogyne lenne. Szörnyűséges dolog volt ez. De eldöntöttem, hogy eltűnök, Karl, és ki kellett találnom valamit. Képtelen lettem volna megölni bárkit is, de szükségem volt egy holttestre. Azt hiszem, ez így érthető. – Tökéletesen logikus. – És amikor Clovis meghalt, ideje volt lelépnem. Nagy szerencsém volt ám. Több minden is rosszul sülhetett volna el. – És a szerencséd még mindig kitart.
– Eddig igen. Karl az órájára pillantott, evett egy falat rákot. – Mennyit mondjak el ebből Trussel bírónak? – Mindent, kivéve Clovis nevét. Azt meghagyjuk későbbre. 40 Patrick előtt teljesen üres volt az asztal, nem így ügyvédje előtt, aki a jobbján foglalt helyet. Sandy két aktát és néhány jegyzettömböt rendezett el maga előtt, akár a harcra kész fegyvereket. T. L. Parrish csak egy jegyzettömböt hozott magával, de fel volt fegyverkezve egy ormótlan magnóval, melynek használatát Patrick megengedte. Most, hogy a szövetségi vádak szétporladtak, az államra nehezedett a nyomás, hogy valamiképpen megbüntessék Patricket. Parrish jól érezte a nyomást. A szövetségiek odahajították neki ezt a vádlottat, hogy a szenátort üldözhessék; a nagyobb halak persze érdekesebbek, de a vádlott újabb csavarokkal áll elő, és Patrick ki volt neki szolgáltatva. – Elfelejtheti a gyilkosság vádját, Terry – mondta Patrick. Bár majdnem mindenki Terrynek szólította, Parrisht kicsit bosszantotta, hogy egy vádlott, akit régebben sem ismert igazán, a keresztnevét használja. – Nem öltem meg senkit. – Ki égett meg a kocsiban? – Egy olyan személy, aki már négy napja halott volt. – Ismerjük? – Nem. Idős ember volt, akit senki sem ismert. – Hogyan halt meg ez az idős ember? – Végelgyengülésben.
– Hol halt meg ez az idős ember végelgyengülésben? – Itt, Mississippi államban. Parrish vonalakat húzogatott, és négyzeteket rajzolt a jegyzetblokkjára. Amikor a szövetségiek visszavonultak, az ajtó kinyílt. Patrick meg szépen keresztülsétált rajta. Nincs bilincs, nincs lábbéklyó; úgy tűnik, semmi sem tudja megállítani. – Tehát elégett egy holttest. – Úgy van. – Nincs erre valami törvény? Sandy odacsúsztatott neki egy papírlapot az asztalon. Parrish gyorsan elolvasta, aztán így szólt: – Bocsássanak meg. Nem mindennap folytatunk vádeljárást ilyen ügyben. – Csak ennyi van a kezében, Terry – mondta annak az embernek a hűvös nyugalmával, aki már évek óta tervezgeti ezt a beszélgetést. Az elhangzottak ugyan már meggyőzték Parrisht, de nincs az az államügyész, aki ilyen könnyen feladja. – Úgy tűnik, hogy egy évet kell börtönben töltenie – mondta. – Jót fog tenni magának egy év a Parchmanben. – Na persze, csakhogy én nem megyek a Parchmanbe. – Miért, mit tervez, hová megy? – Valahová. És első osztályon fogok utazni. – Na azért ne siessünk ennyire. Itt van ez a holttest. – Nem, Terry, nincsen holttest. Fogalma sincs, ki égett benne az autóban, én pedig nem mondom meg magának, amíg meg nem állapodunk. – És mi lenne a megállapodás? – Ejtsék el a vádat. Adják fel. Mindkét fél becsomagol és hazamegy.
– Ó, az bizony szép lenne. Elkapjuk a bankrablót, ő visszaadja a pénzt, mi elejtjük a vádat, és kedvesen búcsút intünk neki. Ezzel a tudomására hozunk valamit annak a négyszáz vádlottnak, aki ellen én emeltem vádat. Biztos vagyok benne, hogy az ügyvédek pontosan meg fogják érteni. Ez kemény csapást jelentene az igazságszolgáltatásnak. – Engem nem érdekel a többi négyszáz, ahogy egész biztosan én sem érdeklem őket. Ez egy büntetőjogi eljárás, Terry. Mindenki magáért. – De nem mindenki kerül az újságok címoldalára. – Ó, értem már. A sajtó miatt aggódik. Mikor lesznek a választások? Jövőre? – Nincs ellenjelöltem. Nem aggódom különösebben a sajtó miatt. – Dehogyisnem aggódik. Maga köztisztviselő. Az a munkája, hogy aggódjon a sajtó miatt, és pontosan ezért kell elejtenie a vádat ellenem. Nem nyerhet. A címoldal miatt aggódik? Képzelje el ott a fényképét, miután veszített. – Az áldozat családja nem kívánja erőltetni a vádemelést – mondta Sandy. – És hajlandóak kiállni a nyilvánosság elé. – Felemelt egy papírlapot, és meglengette. Világos volt az üzenet: miénk a bizonyíték, miénk a család; mi tudjuk, hogy kik, maga pedig nem. – Ez jól fog festeni a címlapon – tette hozzá Patrick. – A család könyörög, hogy ne emeljen vádat. „Mennyit fizettek nekik?”, szerette volna Parrish megkérdezni, de aztán mégsem tette. Megint lefirkantott néhány szót a jegyzetblokkra. Megint mérlegelte a
lehetőségeit, melyeknek száma vészesen csökkent, s közben a magnó szalagra vette a csöndet. Miután már sikerült a kötélhez szorítania az ellenfelét, Patrick a kiütésre készülődött. – Nézze, Terry – mondta komoly hangon. – Gyilkosságért nem tud elítéltetni. Erről ennyit. A holttest megcsonkításáért sem, mert nem tudja, kit csonkítottam meg. Nincs semmi a kezében. Tudom, hogy ez nagyon keserű pirula, de a tényeket nem lehet megváltoztatni. Meg fogják szorongatni egy kicsit, de hát a fenébe is, ez hozzátartozik a munkájához. – Köszi szépen. Nézze, vádat emelhetek maga ellen holttest megcsonkítása címén. Legyen mondjuk John Doe az áldozat neve. – Miért nem inkább Jane Doe? – kérdezte Sandy. – Ahogy óhajtja. A nyilvántartásból összegyűjtjük az összes olyan öregember nevét, akik 1992 februárjában haltak meg. Elmegyünk a családokhoz, megnézzük, hogy maguk beszéltek-e már velük. Még az is lehet, hogy bírói határozattal felnyitunk néhány sírt. Szép lassan, komótosan végezzünk a munkánkat. Közben magát átszállítják a Harrison megyei börtönbe, és biztos vagyok benne, hogy Sweeney seriff gondoskodni fog a kellemes cellatársakról. Ellenezni fogjuk az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést, és nincs olyan bíró, aki ezzel ne értene egyet, hiszen mindannyian tudjuk, hogy maga milyen ügyesen fel tud szívódni. Telnek-múlnak a hónapok. Beköszönt a nyár. A börtönben nincs légkondicionáló. Egy kicsit még jobban le tetszik fogyni. Folytatjuk a nyomozást, és egy kis szerencsével megtaláljuk az üres sírt. És kilenc hónap
múlva, kétszázhetven nappal a vádemelés után, megkezdődik a tárgyalás. – Miként fogják bizonyítani, hogy én tettem? Nincsenek szemtanúk, kizárólag közvetett bizonyítékok állnak a rendelkezésükre. – Meglehet. Nem érti a lényeget. Ha csak lógatom a lábam a vádemelés előtt, még két hónapot hozzáadhatok az ítélethez. Ez azt jelenti, hogy majdnem egy évet tölt a megyei börtönben a tárgyalásig. Ez sok idő annak, akinek rengeteg pénze van. – Kibírom – felelte Patrick. Keményen Parrish szemébe nézett, és abban reménykedett, hogy nem ő fog először pislantani. – Lehet, de nem kockáztathatja, hogy esetleg mégis elítélik. – Mire akar kilyukadni? – szegezte neki a kérdést Sandy. – A nagy képet kell nézni – mondta Parrish, és szélesre tárta a karjait. – Nem csinálhat belőlünk bolondot, Patrick. A szövetségiek szélsebesen kisöpörtek a hátsó ajtón. Nem maradt valami sok az államnak. Adjon nekünk valamit. – Rendben van, megkapják az ítéletet. Besétálok a tárgyalóterembe, végigcsináljuk a szokásos rutineljárást, és bűnösnek fogom vallani magam holttest megcsonkításának bűnében. De nem kerülök börtönbe. Elmagyarázhatja a bírónak, hogy a család nem ragaszkodott a vádeljárásához. Javasolhat felfüggesztett büntetést, feltételes szabadlábra helyezést, pénzbírságot, vagy mondhatja azt, hogy számítsák be az eddig letöltött
időmet. Beszélhet a kínzásról és arról, hogy milyen szörnyűségeken mentem keresztül. Ezt mind megteheti, Parrish, és mindez nagyon kedvező színben mutatja majd magát. A lényeg: nincs börtönbüntetés. Parrish az ujjaival kopogott az asztalon, és a hallottakat mérlegelte. – Felfedi az áldozat kilétét? – Igen, de csak azután, hogy megegyeztünk. – Felhatalmazásunk van a családtól, hogy felnyissuk a koporsót – mondta Sandy, és ismét meglengetett egy iratot, mielőtt visszatette volna az aktába. – Sietek, Terry. Sok helyre el kell mennem. – Beszélnem kell Trussellel. Ezt neki is jóvá kell hagynia. – Jóvá fogja hagyni – jelentette ki Patrick. – Megállapodtunk? – tudakolta Sandy. – Ami engem illet, igen – felelte Parrish, és kikapcsolta a magnót. Összeszedte a papírjait, és begyömöszölte őket az aktatáskájába. Patrick rákacsintott Sandyre. – Ó, jut eszembe – szólalt meg Parrish, miközben felállt. – Majdnem elfelejtettem. Mikor beszél nekünk Pepper Scarboróról? – Megadhatom az új nevét meg a társadalombiztosítási számát. – Tehát még életben van? – Lenyomozhatják, de nem zavarhatják. Nem tett semmi rosszat. A körzeti államügyész szó nélkül ment ki a teremből. Két órakor a Deutsche Bank londoni fiókjának alelnöke fogadta Evát. Német férfi volt, remekül beszélt angolul, tökéletes szabású, sötétkék, kétsoros öltönyt viselt, és
szertartásosan viselkedett, arcán mesterkélt mosoly ült. Egy rövidke pillanatra Eva lábára nézett, de aztán rögtön rátért az üzletre. A zürichi fiókból érkezett száztizenhárommillió dollárt nyomban tovább kell utalni az America Bank washingtoni fiókjába. Eva megadta a számlaszámot és az átutalási rendelkezést. Egy titkárnő behozott teát és aprósüteményt, az alelnök pedig közölte, hogy le kell bonyolítania egy bizalmas telefonbeszélgetést Zürichhel. – Nincsen semmi probléma – mondta, amikor visszajött. Most már melegen mosolygott, és vett magának egy kekszet. Eva nem is számított semmiféle problémára. A számítógép serényen dolgozott, zümmögött, és a nyomtatóból hamarosan kijött egy papírlap. A férfi átadta Evának. Az átutalás után a Deutsche Bankban lévő számla egyenlege egymilliókilencszázezer dollár volt, plusz némi apró. Eva összehajtogatta a papírt, és beletette a táskájába, a vadonatúj, Channel márkájú retikülbe. Egy másik, svájci számlán hárommillió dollár volt. A Nagy Kajmán-szigeten egy kanadai bankban hat és fél millió dollár volt félretéve. Egy bermudai bróker több mint négymilliót fektetett be a megbízásukból, és még Luxembourgban is volt hétmillió-kétszázezer dollár, de azt hamarosan át fogják utaltatni máshová. Miután mindent elintézett, Eva távozott a bankból, némi keresés után megtalálta a közelben parkoló kocsiját a sofőrrel. Hamarosan felhívja Sandyt, és tájékoztatja a következő lépéseiről. Benny pályafutása mint szövetségi körözés alatt álló személyé rövid ideig tartott. A barátnője Frankfurtban
töltötte az éjszakát, aztán Londonba repült; gépe déli tizenkét óra körül ért földet a Heathrow-n. Mivel tudták, hogy érkezik, az útlevélvizsgálatnál kétszer is ellenőrizték az útlevelét, és jól megvárakoztatták. A lány sötét szemüveget viselt, és remegett a keze. Mindent felvettek videóra. A taxiállomáson feltartóztatta egy férfi, aki valójában rendőr volt. Úgy tűnt, az a feladata, hogy füttyszóval odahívja a taxikat. Megkérte a svéd lányt, hogy álljon félre, a két másik hölgy mellé, amíg rendet csinál a kocsik között. Az autó vezetője igazi taxis volt, de néhány perccel korábban tájékoztatták a helyzetről, és adtak neki egy rádiót. – Az Athenaeum Hotelbe, a Piccadillyre – mondta a lány. A sofőr besorolt a forgalomba, aztán, mintegy mellékesen, bemondta a rádióba az úti célt. A sofőr nem száguldozott. Másfél órával később kitette a lányt a szálloda előtt. Benny barátnője a recepciónál megint kénytelen volt várni. A portás elnézést kért a késlekedésért, a számítógéppel kapcsolatos problémákra hivatkozott. Amikor megjött a hír, hogy a lány szobáját annak rendje és módja szerint bepoloskázták, odaadták neki a kulcsot, és az egyik londiner felvezette a szobájába. A lány szerény borravalót adott neki, bezárta az ajtót, még a biztonsági láncot is feltette, aztán odament egyenesen a telefonhoz. Ezek voltak az első szavai, amit hallottak: – Én vagyok az, Benny. Megérkeztem. – Hála istennek – felelte Benny. – Jól vagy? – Igen. Csak félek.
– Követett valaki? – Nem. Nem hiszem. Nagyon óvatos voltam. – Remek. Figyelj! Van egy kávézó a Brick Streeten, kétutcányira a szállódtól. Ott találkozunk egy óra múlva. – Rendben. Nagyon félek, Benny. – Minden rendben van, drágám. Már alig várom, hogy láthassalak. Benny nem volt a kávézóban, amikor a lány megérkezett. Egy órát várt, aztán kétségbeesett és visszarohant a szállodába. Nem telefonált a barátja, ő pedig nem aludt egész éjjel. Reggel a szálló előcsarnokában összeszedte a friss lapokat, hogy az étteremben kávézás közben átolvassa őket. A Daily Mail közepe tájékán végre megtalálta a néhány soros hírt, amely arról számolt be, hogy letartóztattak egy Benjamin Aricia nevű, körözés alatt álló amerikai állampolgárt. A lány becsomagolt, és helyet foglaltatott egy Svédországba tartó repülőgépre. 41 Karl Huskey bíró sugallatára Henry Trussel bíró arra a megállapításra jutott, hogy a Lanigan-ügynek elsőbbséget kell élveznie, amíg le nem zárják. A biloxi jogászi közösségben rengeteg szóbeszéd keringett a küszöbönálló megegyezésről, és persze újabb és újabb pletykákat lehetett hallani a szerencsétlen Bogan cégről. Valójában nem is beszéltek semmi másról a bíróságon. Trussel azzal kezdte a napot, hogy magához hívatta T. L. Parrisht és Sandy McDermottot, s rövid tájékoztatást kért tőlük a legfrissebb eseményekről. A megbeszélés
végül több óráig tartott. Dr. Hayani mobiltelefonján keresztül Patricket háromszor is belevonták a beszélgetésbe. A beteg és orvosa egyébként a kórházi büfében sakkozott. – Nem hiszem, hogy képes lenne elviselni a börtönt – mormogta Trussel, miután másodszor beszélt Patrickkel. Láthatólag nem örül neki, hogy Patrick ilyen könnyen megúszna mindent, de tisztában volt vele, hogy csekély esélye van az elmarasztaló ítéletnek. Amikor kábítószerárusok és gyermekmegrontók várnak a bírósági tárgyalásra, nem fogja egy hullarablóra fecsérelni az idejét. Az összes bizonyíték közvetett, és ismerve Patricknek azt a tudományát, hogy mindent, egészen az utolsó részletig képes aprólékosan kitervelni, Trussel nem számított arra, hogy sikerülne őt rács mögé dugni. Együttes indítvány alapján megváltoztatták a Patrick elleni vádat. Trussel telefonon értekezett Sweeney seriffel, Maurice Masttal, Joshua Cutterral és Hamilton Jaynesszel Washingtonban. Kétszer elbeszélgetett Karl Huskeyval is, aki a biztonság kedvéért ott tartózkodott a szomszédos szobában. A két bíró és Parrish minden negyedik évben megméretett az általános választásokon. Trusselnek sohasem volt ellenjelöltje, és politikailag sebezhetetlennek tartotta magát. Huskey távozóban volt a bírói pulpitusról. Parrish problémás eset volt, de jó politikus lévén, mindig eljátszotta, hogy a kemény döntések meghozatalakor nincs tekintettel a közvéleményre. A három férfi már jó ideje benne volt a politikában, és mindannyian megtanultak egy
alapszabályt: ha népszerűtlen dologra készülsz, ne késlekedj. Intézd el minél hamarabb. A tétovázás csak elmérgesíti a helyzetet. Rácsap az ügyre a sajtó, felkorbácsolja a közvéleményt, aztán csak önti az olajat a tűzre. A Clovis-ügy egyszerűnek tűnt, legalábbis azután, hogy Patrick mindenkinek elmagyarázta. Felfedi az áldozat kilétét, és bemutatja a család felhatalmazását, miszerint felnyithatják a sírt, és benézhetnek a koporsóba. Ha valóban üres, a megegyezés rendben van. Mindaddig meglesz a kétely, amíg fel nem nyitják a sírt, és ha a koporsó valami véletlen folytán foglalt lenne, a megállapodás érvényét veszti. Patricknek pedig mint gyilkosság vádlottjának kell felelnie a bíróság előtt. A férfi nagyon magabiztos volt, amikor az áldozatról beszélt, és mindenki úgy hitte, hogy a sír üres lesz. Sandy a kórházba hajtott. Ügyfelét ágyban találta, ápolónők sürgölődtek körülötte, miközben dr. Hayani megtisztította és átkötözte a sebeit. Sürgős ügyről van szó, mondta Sandy, és Patrick bocsánatkérő mosollyal megkérte őket, hogy menjenek ki a szobából. Miután egyedül maradtak, átnézték az összes indítványt és határozatot, hangosan felolvastak minden szót, és Patrick aláírta a papírokat. Az íróasztal mellett Sandy észrevett egy papírdobozt. Azok a könyvek voltak benne, amelyeket ő adott kölcsön ügyfelének. Aki eszerint már csomagol. Sandy ebédje abból állt, hogy állva megevett egy szendvicset a szállodai lakosztályban, miközben figyelte, ahogy az egyik titkárnő újra legépelt egy iratot.
A segédügyvédek és a másik titkárnő már visszatértek New Orleansbe. Megcsörrent a telefon. A hívó Jack Stephanóként mutatkozott be. Sandy talán már hallott róla. Igen, valóban hallott róla. Stephano a szálloda előcsarnokában volt, és beszélni szeretett volna Sandyvel. Természetesen. Trussel csak kettőre rendelte vissza a jogászokat. Leültek a kis dolgozószobában, és egymásra pillantottak a telezsúfolt dohányzóasztal fölött. – Kíváncsiságból vagyok itt – mondta Stephano, de Sandy nem hitt neki. – Nem bocsánatkéréssel kellene kezdenie? – kérdezte Sandy. – De igen, igaza van. Az embereim egy kicsit elragadtatták magukat, nem kellett volna ilyen durván bánniuk Patrickkel. – Maga így képzeli a bocsánatkérést? – Sajnálom, ami történt. Helytelenül cselekedtünk. – Szavaiból bántóan hiányzott az őszinteség. – Továbbítani fogom az ügyfelemnek. Biztos vagyok benne, hogy sokat jelent majd neki. – Nos, tudja, természetesen már visszahívtam a vérebeket. A feleségemmel úton vagyunk Floridába, ott töltjük a szabadságunkat, és tettünk egy kis kitérőt. Csak néhány percre tartom fel. – Elkapták már Ariciát? – tudakolta Sandy. – Igen. Néhány órával ezelőtt. Londonban. – Remek. – Már nem képviselem őt, és semmi közöm nem volt a Platt & Rockland-ügyhöz. A pénz eltűnése után béreltek
fel. Az volt a feladatom, hogy megtaláljam. Megpróbáltam, megfizettek érte, lezártam az ügyet. – És akkor minek köszönhetem a látogatást? – Borzasztóan érdekel valami. Csak azután találtuk meg Lanigant Brazíliában, hogy valaki információkat adott nekünk róla. Valaki, aki nagyon jól ismerte. Két évvel ezelőtt megkeresett bennünket egy atlantai cég, a Pluto Csoport. Volt egy európai ügyfelük, aki tudott valamit Laniganről, és ez az ügyfél pénzt akart. Akkoriban történetesen volt is pénzünk, s így elkezdődtek a tárgyalások. Az ügyfél felajánlott egy apró információt, mi meg hajlandóak voltunk kifizetni a pénzjutalmat. A pénz gazdát cserélt, és az ügyfél mindig pontos volt. Ez az ember rengeteget tudott Laniganről: az utazgatásairól, a szokásairól, az álneveiről. Végül előállt az adu ásszal. Egymillió dollárért megmondja nekünk, hol van Lanigan. Mutatott néhány nagyon szép fényképet róla; az egyiken a kocsiját mosta, egy Volkswagen bogarat. Kifizettük a pénzt. Elkaptuk Lanigant. – Na és ki volt az ügyfél? – kérdezte Sandy. – Ez az én kérdésem is. Biztosan a nő volt, nem? Sandy reakciója kissé lassú volt. Felhorkantott, mintha nevetni akarna, de a dologban nem volt semmi vicces. Lassan kezdett derengeni előtte valami: Eva története arról, hogy a Pluto Csoportot használta Stephano megfigyelésére, aki természetesen Patrick után kutatott. – Most hol van a nő? – kérdezte Stephano. – Nem tudom – felelte Sandy. Eva Londonban volt, de ez természetesen nem tartozott Stephanóra.
– Összesen egymillió-százötvenezer dollárt fizettünk ennek a titokzatos ügyfélnek, aki meg, akár csak Júdás, kiszolgáltatta azt, akit üldöztünk. – Az ügy lezárult. Mit óhajt tőlem? – Mint mondtam, csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Ha egyszer majd megtudja az igazságot, örülnék, ha felhívna. Ez már nem oszt, nem szoroz, de addig nem lesz nyugalmam, amíg meg nem tudom, hogy a nőhöz került-e a pénzünk. Sandy bizonytalan ígéretet tett arra, hogy talán egy nap majd telefonál, ha megtudja az igazságot. Stephano elment. Raymond Sweeney ebéd közben hírét vette az alakulóban lévő megegyezésnek. Egyáltalán nem tetszett neki. Felhívta Parrisht és Trussel bírót, de mindketten túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy beszéljenek vele. Cutter nem volt bent az irodában. Sweeney elment a bíróságra, hogy megmutassa magát. Megállt a bírói irodák előtt a folyosón, hogy a közelben legyen, ha alku lesz. Suttogva beszélgetett a törvényszolgákkal meg a rendőrökkel. Valami készülőben van. A jogászok két óra körül jelentek meg, szorosan összezárt szájjal és komor arckifejezéssel. Trussel irodájában gyűltek össze, hogy zárt ajtó mögött tanácskozzanak. Tíz perc eltelte után Sweeney bekopogtatott. Félbeszakította a megbeszélést, és azt követelte, hogy mondják el, mi történik a foglya körül. Trussel bíró higgadtan elmagyarázta, hogy hamarosan megállapodás születik, ami a lehető legjobban szolgálja az igazságszolgáltatás érdekeit.
Sweeneynek más véleménye volt, és nem is takargatta: – Mi leszünk a hülyegyerekek. Az embereket nagyon érdekli ez az ügy. Elkapnak egy gazdag bűnözőt, ő meg a pénzével elintézi, hogy kisétálhasson a börtönből. Talán bohócok vagyunk, vagy mi? – Mi a javaslata, Raymond? – érdeklődött Parrish. – Örülök, hogy megkérdezte. Először is betenném Lanigant a megyei börtönbe, hadd üldögéljen ott, mint a többi fogoly. Aztán pedig a bíróság elé vele, és ítéljék el. – Milyen bűncselekményért? – Ellopta azt az átkozott pénzt, nem? Elégette a holttestet. Dugják a fickót tíz évre a Parchmanbe. Az lenne az igazságos ítélet. – Nem itt lopta el a pénzt – magyarázta Trussel. – Ez nem a mi illetékességi körünk. Szövetségi ügy volt, és a szövetségiek már ejtették a vádakat. – Sandy az egyik sarokban ült, tekintetét a kezében tartott papírra szegezte. – Akkor valaki itt elszúrt valamit, nem? – Nem mi – mondta gyorsan Parrish. – Nagyszerű. Adják ezt el azoknak, aki megválasztották magukat. Fogjanak mindent az FBI-ra, hiszen ők nem indulnak a választásokon. Na és a holttest elégetése? Miután beismerte, hogy ő tette, csak úgy elsétálhat? – Maga szerint el kellene ítélni érte? – tudakolta Trussel. – Naná hogy igen! – Csodás. És mit tanácsol, hogyan végezzük a bizonyítást? – érdeklődött Parrish. – Maga az ügyész. Az a munkája, hogy kitalálja.
– Az igaz, de úgy tűnik, hogy maga mindent tud. Mondja el, hogyan végezzük a bizonyítást. – Beismerte, hogy ő tette, nem? – Aha. És maga szerint Patrick Lanigan oda fog ülni a tanúk padjára a saját tárgyalásán, hogy megvallja az esküdteknek: elégetett egy holttestet? Maga így képzeli a tárgyalási stratégiát? – Nem fog odaülni – tette hozzá Sandy segítőkészen. Sweeney, miközben nyaka és arca elvörösödött, dühödten hadonászott. Parrishre meredt, aztán Sandyre. Amikor rájött, hogy ezeknek a jogászoknak mindenre megvan a válaszuk, önuralomra intette magát. – Mikor kerül sor erre? – kérdezte. – Ma késő délután – felelte Trussel. Sweeneynek ez sem tetszett. Zsebre vágta a kezét, és elindult az ajtó felé. – Arra megy ki a játék, hogy megvédjék a maguk fajtáját – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja. – Egy nagy, boldog család vagyunk – válaszolta Parrish szarkasztikusan. Sweeney bevágta az ajtót, és végigszáguldott a folyosón. Beült a jelzés nélküli rendőrkocsiba, és rádiótelefonon felhívta személyes informátorát, egy hírlapi tudósítót. Mivel a család, már amennyiben az egyetlen rokont családnak lehet nevezni, megadta az engedélyt, ahogy Patrick is, mint a végrendelet végrehajtója, a sír felnyitása egyszerű ügy volt. Trussel, Parrish és Sandy is érezte a helyzet iróniáját: Patrick, Clovis régi barátja, engedélyezi a koporsó felnyitását, hogy tisztázhassa
magát. Úgy tűnt, ebben az ügyben minden döntést áthat az irónia. Más volt ez, mint egy exhumálás, Ahhoz bírói határozat szükséges, amit indítvány és néha meghallgatás előz meg. Erről a procedúráról – hogy csak egyszerűen belepillantanak a koporsóba – nem rendelkeznek Mississippi állam törvényei, ezért Trussel bíró meglehetősen könnyedén kezelte az ügyet. Végül is kinek árthatnak? A családnak biztosan nem. És a koporsónak sem: a jelek szerint úgy sincs rá nagy szükség. Még mindig Rolland volt a wigginsi temetkezési vállalat tulajdonosa. Nagyon jól emlékezett Mr. Clovis Goodmanre meg az ügyvédjére, és arra a különös virrasztása Mr. Goodman otthonában, ahol az ügyvéden kívül senki sem jelent meg. Igen, mondta Őtiszteletreméltóságának, olvasott valamit Mr. Laniganről az újságokban, de nem gondolta, hogy az ügyvéd úr az. Trussel bíró röviden összefoglalta az ügy állását, és feltett neki néhány kérdést. Nem, nem nyitotta ki a koporsót a virrasztás után, hiszen sohasem szokott ilyet tenni ezekben a helyzetekben. Miközben Trussel telefonon beszélt vele, Parrish faxon elküldte neki a Deena Postell és Patrick Lanigan által aláírt papírokat. Rolland nagyon segítőkésznek mutatkozott. Még sohasem loptak el tőle holttestet, ilyet ugyanis nem szoktak csinálni a wigginsiek, és természetesen rövid idő alatt fel tudja nyittatni a sírt. A temetőnek is ő volt a tulajdonosa.
Trussel egy bírósági fogalmazót meg két rendőrt küldött el a temetőbe. A sírkőn ez a felirat állt: CLOVIS GOODMAN 1907. január 23. – 1992. február 6. LELKE A MENNYBE SZÁLLT Az egyik temetői munkás kapával belevágott az agyagos földbe. Rolland útmutatásokat adott, és kezében egy lapáttal várta, hogy ő is munkához láthasson. Alig negyedóra alatt eljutottak a koporsóig. Rolland és segítője beléptek a sírgödörbe, és ellapátoltak még egy kis földet. A koporsó széleinél már rothadásnak indult a fa. Rolland piszkos kezével beillesztette a kulcsot. Addig feszegette, rángatta a koporsófedelet, amíg az egy reccsenéssel ki nem nyílt. Senkinek nem okozott meglepetést, hogy a koporsó üres. Eltekintve persze attól, hogy volt benne négy salakbeton tégla. Úgy tervezték, hogy – miként azt a törvény megkívánja – nyílt ülésen tartják meg a meghallgatást, de majdnem ötig várnak, amikor a bíróság már zár, és az alkalmazottak nagy része távozóban van. Az öt óra mindenkinek megfelelőnek tűnt, különösképpen a bírónak és a körzeti államügyésznek, akik ugyan meg voltak győződve arról, hogy helyesen cselekszenek, mégis idegesek voltak egy kicsit. Sandy egész nap sürgette őket, intézzék el, ami még hátravan, hiszen a megállapodást megkötötték, a koporsót felnyitották. Ügyfele őrizetben van, érvelt, de
ezzel kevés együttérzést sikerült csiholnia. A bíróságon éppen tárgyalás folyik. Az időzítés tökéletes. Mi hasznuk lehetne a várakozásból? Semmi, döntötte el végül Őtiszteletreméltósága. Parrishnek nem volt ellenvetése. A következő három hétre nyolc tárgyalása volt beütemezve, és örült, hogy megszabadulhat a Lanigan-ügytől. Az öt óra kiválóan megfelelt a védelemnek. Ha egy kis szerencséjük van, tíz perc alatt végezhetnek a tárgyalóteremben. És ha van még egy kis szerencséjük, a kutya se fogja látni őket. Az időponttal Patricknek sem volt problémája. Mi más dolga lenne? Bő szabású, khakiszínű nadrágot vett fel, és a kelleténél egy számmal nagyobb, fehér pamutinget. Vadonatúj papucscipőt viselt, de a bokáján lévő sérülések miatt zoknit nem húzott. Megölelte Hayanit, és köszönetet mondott a barátságáért. Megölelte a nővérkéket, megköszönt mindent az ápolóknak, és megígérte, hogy hamarosan visszajön látogatóba. Mindenki pontosan tudta, hogy nem fog visszajönni. Miután két hetet betegként és fogolyként eltöltött itt, Patrick, oldalán az ügyvédjével, távozott a kórházból. Fegyveres kísérői kötelességtudóan baktattak utánuk. 42 A jelek szerint az öt óra mindenkinek tökéletesen megfelelő időpont volt. Miután a hír eljutott minden iroda minden sarkába – ez egyébként csak néhány percig tartott –, egyetlen bírósági alkalmazott sem ment haza. Az egyik nagy ügyvédi iroda ingatlanügyi csoportjában dolgozó titkárnő egy tulajdonlapnak akart utánanézni,
amikor is kihallgatott egy beszélgetést a Lanigan-ügy legújabb fejleményeiről. Eszeveszett sebességgel rohant a telefonhoz, és percekkel később már a partvidék minden jogásza tudta, hogy valamilyen különös alku eredményeképpen Lanigan bűnösnek fogja vallani magát, és az a szándéka, hogy mindezt a legnagyobb titokban tegye, ötkor a központi bíróságon. A nyilvánosság számára ismeretlen alkut követő, titokban lebonyolítandó meghallgatás hírére sokan kaptak a telefonhoz: egyik ügyvéd hívta a másikat, telefonáltak a feleségüknek, kedvenc újságírójuknak, az üzleti úton lévő kollégáknak. Nem telt el harminc perc, és már a fél város tudta, hogy Patrick hamarosan megjelenik a bíróságon, alkut köt, aztán minden valószínűség szerint békében elsétálhat. A meghallgatás akkor sem kelthetett volna nagyobb érdeklődést, ha meghirdetik az újságokban és plakátokon adják hírül a városban. Pedig úgy tervezték, hogy gyorsan és titokban bonyolítják le. Misztikus köd vonta be az ügyet. A jogi rendszer megvédelmezi a közülük valót. Csoportokba gyűlve cserélgették a pletykákat a bírósági tárgyalóteremben; izgatottan sugdolóztak, miközben figyelték az érkezőket és vigyáztak lefoglalt ülőhelyükre. A tömeg egyre csak gyarapodott, és az összes mendemonda és híresztelés egyre hihetőbbé vált. Az nem lehet, hogy mindenki tévedett. Mire megérkeztek az újságírók, már mindenki kész ténynek tekintette a pletykákat.
– Itt van – mondta egy bírósági fogalmazó a pulpitus közelében, és a kíváncsiskodók rögtön ülőhelyet kerestek maguknak. Patrick szívélyesen rámosolygott a két operatőrre, akik odarohantak a hátsó bejárathoz. Patricket ugyanabba az esküdtszéki terembe vezették, ahová néhány nappal korábban, és levették róla a bilincset. Khakiszínű nadrágja egy-két centivel hosszabb volt a kelleténél, ezért lehajolt és módszeres alapossággal felhajtotta a szárát. Karl bejött a szobába és megkérte a rendőröket, hogy várjanak a folyosón. – Ennyit a csöndben, nagy felhajtás nélkül lebonyolítandó meghallgatásról – mondta Patrick. – Errefelé nehéz titkokat tartani. Szép ruhád van. – Kösz. – Van itt egy riporter a jacksoni újságtól, és megkért, hogy kérdezzem meg... – Kizárt. Egy szót sem szólok senkinek. – Sejtettem. Mikor indulsz? – Nem tudom. Hamarosan. – Hol van a nő? – Európában. – Veled mehetek? – Minek? – Csak szeretném nézni, hogy mit csinálsz. – Majd küldök egy videót. – Köszi. – Mondd csak, Karl, te elmennél? Ha meglenne a lehetőséged, hogy lelépj és eltűnj, megtennéd? – Kilencvenmillióval vagy anélkül? – Így vagy úgy, mindegy.
– Természetesen nem. Sok különbség van közöttünk. Én szeretem a feleségemet, te nem szeretted. Van három csodálatos gyerekem, a te helyzeted más volt. Nem, nem tűnnék el. De nem hibáztatlak, hogy te ezt tetted. – Mindenki el akar menekülni, Karl. Mindenkinek az életében eljön egyszer az a pillanat, amikor szeretne eltűnni, felszívódni. Jobb az élet a tengerparton vagy a hegyekben. Magad mögött hagyhatod a problémáidat. Ösztöneink legmélyén erre vágyunk. Azoknak a bevándorlóknak a gyerekei vagyunk, akik szörnyűséges körülményeket hagytak otthon, és egy jobb élet reményében jöttek ide. Aztán mentek nyugatra, újra és újra felszámoltak mindent, hátha megtalálják egyszer az aranyat. Most nincs hová menni. – Ejha! Eszembe sem jutott, hogy történelmi összefüggéseiben vizsgáljam ezt a kérdést. – Érzem, hogy kicsit erőltetett. – Bárcsak a nagyszüleim is elcsórtak volna valakitől kilencvenmillió dollárt, mielőtt eljöttek Lengyelországból. – Visszaadtam a pénzt. – Úgy hallom, hogy azért maradt még egy kicsi neked is. – Ez is csak egy megalapozatlan pletyka. – Tehát azt mondod, most az lesz a divat, hogy az ügyvéd ellopja az ügyfél pénzét, eléget egy holttestet, és aztán Dél-Amerikába repül, ahol természetesen gyönyörű nők várnak arra, hogy elcsábítsák őket. – Eddig úgy tűnik, működik a dolog. – Szegény brazilok. Az a sok, sötét gazember ügyvéd elárasztja a hazájukat.
Sandy lépett be a szobába, hóna alatt aláírásra váró papírokkal. – Trussel majd szétrobban a feszültségtől – mondta Karlnak. – Már kezdik szorongatni. Megállás nélkül csöng a telefonja. – Na és Parrish? – Ideges, mint kurva a templomban. – Intézzük el, amit kell, mielőtt ideg-összeroppanást kapnak – mondta Patrick, miközben aláírta a papírokat. Az egyik törvényszolga odasétált a pulpitus elé, és bejelentette, hogy megkezdődik a bírósági meghallgatás, mindenki foglalja el a helyét. Izgatott emberek igyekeztek az üres ülőhelyek felé. A másik törvényszolga becsukta a dupla ajtót. A falak mellett is sorakoztak érdeklődők. Ma minden fogalmazónak a pulpitus közelében akadt dolga. Már majdnem fél hat volt. Trussel bíró a szokásos merev, méltóságteljes tartásban lépett a terembe, mindenki felállt. Üdvözölte a hallgatóságot, megköszönte az érdeklődésüket, különös tekintettel arra, hogy már ilyen későre jár. Arra jutottak Parrishsel, hogy ha gyors meghallgatást tartanak, mindenki valami sötét alkura gyanakodna, ezért alapos megfontoltsággal, minden sietség nélkül, mindenen pontról pontra végigmennek. Az is felmerült, hogy elhalasztják a meghallgatást, de végül úgy döntöttek, ez helytelen lenne, mert azt a látszatot keltenék, hogy valami gyanús ügyletet akarnak titokban elrendezni. Bevezették Patricket az esküdtek padja melletti ajtón. Megállt Sandy mellett, a pulpitus előtt. Nem nézett a közönségre. Parrish is ott állt a közelben. Trussel bíró az
aktában lapozgatott, minden egyes oldalon elolvasott minden egyes szót. Trusselnek, aki úgy vette át, mintha még soha az életben nem látta volna. – Levelében Mrs. Postell azt kéri a bíróságtól, hogy ne indítson eljárást Mr. Goodman holttestének elégetése miatt. Az öregember már négy éve halott, és a család képtelen lenne elviselni az újabb megrázkódtatásokat. A jelek szerint Mrs. Postell nagyon közel állt a nagyapjához, és a halála ugyancsak megviselte. Patrick Sandyre pillantott. Sandynek esze ágában sem volt visszanézni rá. – Beszélt vele? – érdeklődött Őtiszteletreméltósága. – Igen, körülbelül egy órával ezelőtt. Nagyon elérzékenyült a telefonban, és könyörgött nekem, hogy ne bolygassuk ezt a szomorú ügyet. Megesküdött, hogy nem lesz hajlandó tanúskodni a tárgyaláson, és semmiféle módon nem kíván együttműködni a vádhatósággal. – Parrish megint odament az asztalához, és megint keresgélni kezdett a papírok között. A bíróhoz beszélt, de valójában a hallgatósághoz intézte a szavait. – Tekintettel a család érzelmeire, az állam azt javasolja, hogy a bíróság tizenkét hónapos börtönbüntetésre ítélje a vádlottat, és függessze fel a büntetés letöltését, másrészt pedig kötelezze ötezer dolláros pénzbüntetésre, illetve az összes perköltség megtérítésére. – Mr. Lanigan, egyetért az ítélettel? – kérdezte Trussel. – Igen, bíró úr – felelte Patrick, alig felemelve a fejét. – A bíróság elfogadja a vád képviselőjének az ítéletre vonatkozó javaslatát. Van még valami? – Trussel
felemelte a kis fakalapácsot, és várt. Mindkét jogász megrázta a fejét. – A bíróság visszavonul – jelentette be Őtiszteletreméltósága, és hangosat koppantott. Patrick megfordult, és sietve távozott a tárgyalóteremből. Felszívódott megint, a szemük láttára tűnt el. Patrick egy órán keresztül várakozott Sandyvel Huskey irodájában, amíg besötétedett, és az utolsó kíváncsiskodó is hazament. Hét órakor hosszan és meleg szavakkal elbúcsúzott Karltól. Köszönetet mondott neki a segítségéért, hogy melléállt a bajban, és megígérte, hogy jelentkezni fog. Miközben ment kifelé, azt is megköszönte neki, hogy vitte a koporsóját. – Szívesen, máskor is – felelte Karl. – Amikor csak szükség lesz rá. Sandy autójával, egy Toyota Lexusszal jöttek el Biloxiból. Sandy ült a kormánynál, Patrick pedig mélyen összehúzodva az utasülésen. Még egyszer utoljára megnézte magának a Mexikói-öböl fényeit. Elautóztak a tengerparton egymás mellett sorakozó, biloxi meg gulfporti kaszinók mellett, aztán a Pass Christian móló mellett, és amikor keresztülhajtottak Bay St. Louison, a fények elárasztották a vidéket. Sandy odaadta neki a telefonszámot, Patrick meg felhívta a szállodát. Londonban ugyan hajnali három óra volt, Eva mégis rögtön felkapta a kagylót. – Eva, én vagyok az – mondta Patrick visszafogottan. Sandy majdnem megállította a kocsit, hogy kiszálljon. Nem akart hallgatózni.
– Most hagytuk el Biloxit, útban vagyunk New Orleans felé. Igen, jól vagyok. Sohasem éreztem magamat jobban. És te? Patrick hosszú ideig hallgatott lehunyt szemmel, hátrahajtott fejjel. – Milyen nap van ma? – kérdezte. – November hatodika, péntek – felelte Sandy. – Aix-ben találkozzunk vasárnap, a Villa Galliciben. Úgy van. Igen. Jól vagyok, drágám. Szeretlek. Menj vissza aludni. Néhány óra múlva felhívlak. Csöndben, szó nélkül lépték át a Mississippi és Louisiana közötti államhatárt, és aztán valahol a Pontchartrain-tó közelében Sandy megszólalt. – Nagyon érdekes látogatóm volt ma délután. – Tényleg? Kicsoda? – Jack Stephano. – Biloxiban? – Igen. A szállodában keresett meg, azt mondta, lezárta az Aricia-ügyet, és útban van Florida felé, ahol majd a szabadságát tölti. – Miért nem ölted meg? – Elnézést kért. Azt mondta, hogy az emberei kicsit elragadtatták magukat, miután elkaptak, és megkért, hogy tolmácsoljam a bocsánatkérését. – Micsoda fickó. Biztosan nem azért ment el hozzád, hogy elnézést kérjen. – Valóban nem. Beszélt a brazíliai informátorról, a Pluto Csoportról, a pénzjutalomról, és fehéren feketén megkérdezte tőlem, hogy a nő, Eva volt-e a Júdás. Azt feleltem, hogy fogalmam sincs. – Miért érdekli?
– Jó kérdés. Azt mondta, hogy nem bír a kíváncsiságával. Több mint egymillió dollárt kifizetett, megtalálta az emberét, de a pénzt nem, és nem fog aludni, amíg meg nem tudja az igazságot. Tulajdonképpen el is hittem neki. – Hihetően is hangzik. – Már visszahívta a vérebeket, vagy valami ilyesmi. Az ő szavai. Patrick a jobb térdére tette a bal bokáját, és finoman megérintette az égési sérülést. – Hogy néz ki? – kérdezte. – Ötven-ötvenöt éves lehet, nagyon olaszos a külseje, a haja tele van pomádéval, fekete a szeme. Jóképű férfi. Miért? – Azért, mert mindenhol őt láttam. Az elmúlt három és fél évben az idegenek fele, akiket Brazíliában láttam, Jack Stephano volt. Álmomban több százan üldöztek, aztán mindegyikről kiderült, hogy ő Jack Stephano. A sikátorokban rejtőzködött, fák mögött bujkált, követett éjszaka São Paulóban, motoron üldözött, amikor a kocsimban ültem. Többet gondoltam Stephanóra, mint a saját anyámra. – A hajszának vége. – A végén belefáradtam, Sandy. Feladtam. Bujkálva, menekülve élni nagy kaland, izgalmas és romantikus, amíg meg nem tudod, hogy valaki el akar kapni. Amíg alszol, valaki megpróbál a nyomodra bukkanni. Amíg egy gyönyörű nővel vacsorázol egy tízmilliós városban, valaki bekopogtat a házakba, csöndben mutogatja a fényképedet portásoknak, és pénzt ajánl az információkért. Túl sok pénzt loptam el, Sandy.
Üldözniük kellett, és amikor megtudtam, hogy már Brazíliában vannak, világos volt a számomra, hogy eljön a vég. – Hogy érted azt, hogy feladtad? Patrick mélyet sóhajtott, és változtatott a testhelyzetén. Kinézett az ablakon az odalent elterülő vízre, és megpróbálta rendezni a gondolatait. – Feladtam, Sandy. Belefáradtam a bujkálásba, és feladtam. – Ezt már hallottam. – Tudtam, hogy meg fognak találni, ezért úgy döntöttem, hogy a saját elképzeléseim szerint csináljuk, nem úgy, ahogy ők gondolják. – Hallgatlak. – A pénzjutalom az én ötletem volt, Sandy. Eva elrepült Madridba, onnan Atlantába, ahol találkozott a Plutofiúkkal. Azért fizetett nekik, hogy vegyék fel a kapcsolatot Stephanóval, és intézzék az információ meg a pénz áramoltatását. Kiszedtük a pénzt Stephanóból, aztán elvezettük hozzám, a kis házamhoz, Ponta Porãba. Sandy lassan Patrick felé fordult. Kifejezéstelen arccal, üres tekintettel, tátott szájjal bámult rá. – Figyeld az utat – mondta Patrick, előremutatva. Sandy félrerántotta a volánt, és visszakormányozta a kocsit a megfelelő sávba. – Hazudsz – mondta, anélkül hogy az ajka megmozdult volna. – Tudom, hogy hazudsz. – Nem. Begyűjtöttünk egymillió-százötvenezer dollárt Stephanótól. Biztonságban el van rejtve a többivel együtt, valószínűleg Svájcban. – Nem tudod, hol van?
– Eva rendelkezik felette. Ha majd találkozunk, megtudom, hol van. Sandy annyira meg volt döbbenve, hogy nem tudott megszólalni. Patrick úgy döntött, segít neki. – Tudtam, hogy elkapnak, és azt is tudtam, hogy megpróbálnak majd szóra bírni. De arról fogalmam sem volt, hogy ilyesmire sor kerül. – A bal bokája feletti sérülésre mutatott. – Sejtettem, hogy csúnya dolog lesz, de ezek hajszál híján kinyírtak engem, Sandy. Végül sikerült megtörniük, és beszéltem nekik Eváról. De addigra ő már eltűnt a pénzzel együtt. – Simán megölhettek volna – Sandynek sikerült végre megszólalnia. Jobb kezét a kormányon tartotta, a ballal a fejét vakarta. – Ez igaz. Nagyon is igaz. De két órával azután, hogy elfogtak, az FBI tudta, hogy Stephano fogságában vagyok. Ez mentette meg az életemet. Stephano nem ölhetett meg, mert a szövetségiek tudták, mi a helyzet. – De hogyan...? – Eva felhívta Cuttert Biloxiban. Ő meg Washingtonba telefonált. Sandy a legszívesebben megállította volna a kocsit, hogy kiugorjon és üvöltözni kezdjen. Kihajol a híd korlátján, és a legkülönfélébb trágárságokat ordítja bele az éjszakába. Már azt hitte, mindent tud Patrick múltjáról, és most íme, itt van ez az újabb csavar. – Kötöznivaló bolond vagy, ha tényleg hagytad, hogy elkapjanak. – Tényleg? Hát nem most sétáltam ki a bíróságról szabad emberként? Nem most beszéltem egy gyönyörű nővel, akit őrülten szeretek, és aki történetesen egy
kisebb vagyont tartogat nekem? A múlt végre lezárult, Sandy. Hát nem látod? Már senki sem üldöz, hajszol. – Sok minden nagyon rosszul is alakulhatott volna. – Igen, de nem alakult. Nálam volt a pénz, a sok-sok magnószalag, a Clovis-alibi. És négy évem volt arra, hogy mindent eltervezzek. – A kínvallatás nem volt betervezve. – Nem, de a forradások be fognak gyógyulni. Ne rontsd el ezt a pillanatot, Sandy. Egyszer és mindenkorra kihúztam magamat a csávából. Sandy az édesanyja házánál, gyerekkori otthonánál tette ki Patricket, ahol torta készült a sütőben. Mrs. Lanigan megkérte fia barátját, hogy maradjon egy kicsit, de Sandy már négy napja nem látta a feleségét meg a gyerekeit. Kocsiba ült és elhajtott; agya még mindig lázasan pörgött. 43 Napkelte előtt ébredt abban az ágyban, ahol húsz évvel ezelőtt aludt utoljára, abban a szobában, melyet már majdnem tíz éve nem látott. A múlt olyan távolinak tűnt, mintha nem is az ő életéhez tartozna. A falak összébb húzódtak, a mennyezet alacsonyabban volt. Az évek során a kamaszkor emlékei, a Saints zászlói, a szűk fürdőruhába bújt, szőke modellekről készült poszterek eltűntek. Mivel két olyan emberrel élt egy tető alatt, akik alig beszéltek egymással, szobája lett a menedékhelye. Már jóval a tinédzserkora előtt zárva tartotta az ajtaját. Szülei csak akkor léphettek be, ha megengedte nekik. Édesanyja a földszinten főzőcskézett; a sült szalonna illata bejárta az egész házat. Késő estig fent maradtak,
de anyja már ébren volt, alig várta, hogy beszélgessenek. És ki hibáztathatná ezért? Lassan, óvatosan megnyújtóztatta a tagjait. Az égési sérüléseken a meghegesedett bőr megfeszült. Ha túl sokat nyújtózkodik, a bőre megreped és vérezni kezd. Megérintette a mellkasán lévő sebeket, és szerette volna belevájni a körmét, és dühödten feltépni. Keresztbe fektette a lábát, és a feje alá tette a kezét. Mosolyogva nézett a mennyezetre; arrogáns mosoly volt ez, mert a menekülés véget ért. Patrick és Danilo eltűntek, ahogy az árnyak is a háta mögül, miután csúfos vereséget szenvedtek. Stephano, Aricia, Bogan meg a társai, és a szövetségiek meg Parrish az erőtlen próbálkozásaival – ők már a múlt. Nincs senki, aki üldözné. Az ablakon beszivárgott a napfény, és a falak még közelebb húzódtak egymáshoz. Patrick gyorsan lezuhanyozott, bekente a sérüléseit, és új kötést tett rájuk. Előző este unokákat ígért az édesanyjának, egy halom kisgyereket, akik átveszik Ashley Nicole helyét. Az asszony még mindig arról álmodozott, hogy láthatja még a kislányt. Patrick csodálatos dolgokat mesélt neki Eváról, és megígérte, hogy hamarosan elhozza New Orleansbe. A házasságra vonatkozóan még nincsenek pontos terveik, de előbb vagy utóbb biztosan sor kerül rá. Miközben palacsintát meg szalonnás tojást ettek a teraszon, és kávézgattak, az utcán lassan megindult az élet. Mielőtt a szomszédok átjöhettek volna, hogy gratuláljanak a nagyszerű hírhez, kocsiba ültek és
elhajtottak. Patrick szerette volna újra megnézni a várost, még ha csak rövid időt akart is ott tölteni. Kilenckor besétáltak a Robilio Brothers ruhaüzletbe a Canal Streeten, és Patrick új khaki nadrágokat, ingeket vett magának, meg egy elegáns, bőrből készült utazótáskát. A Decatur Streeten beültek a Café du Monde-ba süteményt enni, aztán egy közeli étteremben elfogyasztottak egy késői ebédet. Egy órán keresztül ültek a reptéri váróban; fogták egymás kezét, és alig beszéltek. Amikor beszálláshoz szólították az utasokat, Patrick szorosan magához ölelte az édesanyját, és megígérte, hogy mindennap telefonál. Az asszony szomorúan mosolyogva azt mondta, hogy hamar szeretné látni az új unokákat. Atlantába repült Patrick Lanigan névre szóló érvényes útlevéllel, aztán pedig felszállt a Nizzába tartó járatra. Egy hónapja, Rióban találkozott utoljára Evával. Egy hosszú hétvége minden percét együtt töltötték. A hajsza majdnem véget ért, és Patrick ezt pontosan tudta. Közel volt a vég. Összeölelkezve sétáltak Ipanema és Leblon forgalmas tengerpartján, és nem vettek tudomást a körülöttük zajló vidám, gondtalan életről. Késő este egy csöndes étteremben vacsoráztak, de alig-alig volt étvágyuk. Halk és rövid mondatokat váltottak egymással. A hosszú beszélgetéseknek rendre sírás lett a vége. Egyszer Evának majdnem sikerült meggyőznie őt, hogy megint meneküljön. Utazzon el vele, amíg még tud, és aztán elrejtőznek egy skót várban vagy egy parányi kis lakásban Rómában, ahol soha senki nem találja meg
őket. De a pillanat elmúlt. Patrick belefáradt már a menekülésbe. Késő délután felmentek magasvasúttal a Cukorsüvegre, hogy megnézzék a riói naplementét. Az esti nagyváros látványa pazar volt, de ők ezt valahogy nehezen tudták értékelni. Miközben fújt a hűvös szél, Patrick szorosan magához ölelte Evát, és megígérte neki, hogy majd egy napon, amikor a múlt már lezárult végre, ugyanazon a helyen fognak állni, nézik a naplementét, és a jövőjüket tervezgetik. Eva megpróbált hinni neki. Eva lakása közelében, az egyik utcasarkon búcsúztak el egymástól. Patrick homlokon csókolta a nőt, aztán eltűnt a tömegben, Eva pedig bőgve ott maradt. Mégis jobb volt így elválni, mint egymás karjaiban zokogni a zsúfolt repülőtéren. Patrick elutazott a városból, nyugatra tartott, és egyik járatról a másikra szállt, ahogy a repülőterek meg a gépek egyre kisebbek lettek. Sötétedés után érkezett meg Ponta Porãba, beült a bogárhátúba, ami pontosan ott állt, ahol hagyta a reptéri parkolóban, és a csöndes utcákon elhajtott a Rua Tiradentesre, szerény otthonába, ahol elrendezte a dolgait, és várakozni kezdett. Minden áldott nap felhívta Evát délután négy és hat között; különböző neveken, előre megbeszélt szöveggel jelentkezett. Aztán abbamaradtak a telefonhívások. Megtalálták. A nizzai vonat időben érkezett meg Aix-be vasárnap, néhány perccel déli tizenkét óra után. Patrick lelépett a vonatról, és szemével Evát kereste a tömegben. Igazából nem is számított rá, hogy meglátja a nőt. Csak
reménykedett, majdnem hogy rimánkodott magában. Új öltözékében, kezében az új táskával odasétált egy taxihoz, és a városka túlsó peremére, a Villa Gallicihez vitette magát. Eva szobát foglaltatott nekik, Eva Miranda és Patrick Lanigan névre. Milyen jó érzés is ez: az ember a saját nevén utazhat, nem kell álnéven, hamis papírokkal bujkálnia. A portás közölte vele, hogy Eva még nem jelentkezett be, és Patricknek máris nem volt olyan jó kedve. Arról álmodozott, hogy Evát a szobában találja majd, valami lenge öltözetben, készen az ölelkezésre. Szinte a karjaiban érezte a nőt. – Mikor foglalták le a szobát? – kérdezte bosszúsan a portástól. – Tegnap. A hölgy Londonból telefonált, és azt mondta, hogy ma reggel érkezik. De még nem jelentkezett. Patrick felment a szobába és lezuhanyozott. Kicsomagolta táskája tartalmát, és teát meg sós süteményt rendelt a szobapincér-szolgálattól. Miközben arról ábrándozott, hogy meghallja Eva kopogtatását az ajtón és behúzza őt a szobába, elszenderedett. Üzenetet hagyott a recepción Evának, és elment, hogy tegyen egy hosszú sétát a bűbájos, reneszánsz kori városban. A levegő friss volt és tiszta. Ősz vége felé Provence gyönyörű. Talán itt élnek majd. Nézegette az ósdi kis lakásokat a régies, keskeny utcákban, és azt mondta magában: igen, nagyon jó lehet itt élni. Egyetemi város, ahol imádják, nagyra becsülik a művészeteket. Eva nagyon jól beszélt franciául, és Patrick is szeretett volna megtanulni. Igen, a francia lesz
a következő nyelv. Körülbelül egy hétig itt maradnak, aztán visszamennek Rióba, de lehet, hogy nem az lesz az otthonuk. A szabadság mámorító érzésétől áthatva Patrick most mindenhol szeretett volna élni, hogy magába szívjon különböző kultúrákat, hogy megtanuljon különböző nyelveket. Néhány mormon misszionárius körbevette, de sikerült leráznia őket, és végigsétált a Cours Mirabeau-n. Eszpresszókávét ivott abban a kávéházban, ahol egy évvel korábban, kéz a kézben ücsörögve nézték az egyetemistákat. Nem volt hajlandó pánikba esni. Bizonyára csak arról van szó, hogy az egyik gép késik, és Eva lemaradt a csatlakozó járatról. Patrick arra kényszerítette magát, hogy várjon sötétedésig, azután pedig, amilyen kényelmes tempóban csak tudott, visszasétált a szállodába. Eva nem volt ott, és üzenet sem érkezett tőle. Semmi. Patrick felhívta a londoni szállodát, és közölték vele, hogy Eva tegnap, szombat délelőtt kijelentkezett és távozott. Kiment az étterem teraszára, és az egyik sarokban talált egy széket, melyet úgy fordított be, hogy az üvegablakon keresztül láthassa a recepciót. Hogy legyűrje félelmeit, rendelt egy dupla konyakot. Azonnal látni fogja Evát, amint megérkezik. Ha lemaradt a gépről, már telefonált volna. Ha ismét feltartóztatták volna az útlevélvizsgálaton, már telefonált volna. Ha bármiféle gondjai lettek volna az útlevelével, a vízummal, a repülőjegyekkel, már telefonált volna.
Senki sem üldözi Evát. A rossz fiúkat vagy rács mögé dugták, vagy megvásárolták. Megint csak konyak az üres gyomorba, és Patrick hamarosan lerészegedett. Erős kávéra váltott, hogy ébren maradjon. Amikor a bár bezárt, Patrick felment a szobájába. Rióban reggel nyolc óra volt. Rossz érzésekkel küszködve felhívta Eva apját, akivel életében kétszer találkozott. Eva a barátjaként és kanadai ügyfeleként mutatta be. A szegény öregember már sok szörnyűségen ment keresztül, de Patricknek nem volt más választása. Elmondta, hogy Franciaországban van, és meg kell vitatnia egy jogi kérdést brazíliai ügyvédjével. Elnézést kért, hogy ilyen korai órában zavarja az otthonában, de úgy tűnik, képtelen megtalálni Evát. Nagyon fontos, sürgős ügyről van szó, tette hozzá. Paulo nem akart beszélni, de a jelek szerint a férfi a telefonvonal túlsó végén nagyon sokat tudott a lányáról. Londonban van, árulta el végül Paulo. Szombaton beszélt vele telefonon. Ennél többet nem volt hajlandó mondani. Patrick két órán keresztül kínlódott, gyötrődött, aztán felhívta Sandyt. – Eltűnt – közölte, és most már eluralkodott rajta a kétségbeesés. Sandy nem hallott Eva felől. Patrick két napon keresztül kóborolt Aix utcáin. Hosszú, céltalan sétákat tett, a legkülönbözőbb időpontokban aludt, nem evett egy falatot sem, konyakot és erős kávét ivott, telefonált Sandynek, és számtalan hívásával halálra rémítette szegény Paulót. A városka elvesztette minden báját. Elkeseredetten
zokogott szobája magányában, és magányos sétáin szidta, átkozta a nőt, akit még mindig vad szenvedéllyel szeretett. A portások gyanakodva figyelték, ahogy jön-megy. Eleinte még izgatottan kérdezte, van-e üzenete, de ahogy múltak az órák és a napok, szinte már oda sem biccentett nekik. Nem borotválkozott, és elgyötörtnek tűnt. Sokat ivott. A harmadik nap után kijelentkezett, azt mondta, visszamegy Amerikába. A legrokonszenvesebb portást megkérte, hogy őrizzen meg egy lezárt borítékot arra az esetre, ha Madame Miranda esetleg mégis megjelenne. Patrick Rióba repült. Maga sem tudta, miért. Bármennyire is szerette Eva Riót, az lenne az utolsó hely, ahol felbukkanna. Túl okos ahhoz, hogy Rióba menjen. Tudta, hol bujkáljon, hogyan szívódjon fel, hogyan változtassa meg a személyazonosságát, hogy mozgassa a pénzt villámgyorsan, és hogyan költse el anélkül, hogy magára vonná a figyelmet. Hiszen kiváló mestere volt. Patrick talán túlságosan is alaposan tanította meg az eltűnés művészetére. Senki nem találja meg Evát, kivéve persze akkor, ha ő akarja. Elment Paulóhoz. A találkozás mindkettőjük számára fájdalmas volt. Patrick elmondta az egész történetet, minden apró részletet. A szegény öregember a szeme láttára omlott össze, zokogott, és átkozta Patricket, hogy ilyen szörnyűséges veszélyekbe sodorta a lányát. Patrick kis szállókban szállt meg Eva lakásának közelében, sétált az utcákon, megint csak belebámult minden arcba, de ezúttal más okból. Már nem préda volt, hanem vadász – kétségbeesett és mindenre elszánt.
Senki sem fogja látni Eva arcát, mert ő megtanította neki, hogyan rejtse el. A pénze lassan elfogyott, és végül kénytelen volt felhívni Sandyt, hogy kölcsönkérjen tőle ötezer dollárt. Sandy gyorsan igent mondott, sőt még többet is felajánlott. Patrick egy hónap után feladta, és busszal keresztülutazott az országon Ponta Porãba. Eladhatná a házát, talán az autóját is. A kettő együtt ér harmincezer dollárt. Vagy esetleg megtartja őket, és keres magának munkát. El tudna éldegélni egy országban, amelyet szeret, egy kellemes kisvárosban, amelyet imád. Talán angoltanárként vállalhatna munkát, békésen élne a Rua Tiradentesen, ahol az árnyak már nem üldözik, de a mezítlábas gyerekek még mindig kergetik a focilabdát az utca forró kövezetén. Hová máshová mehetne? Utazása véget ért. Múltja végül lezárult. Egészen biztos, hogy Eva egy napon majd megtalálja.
