John Grisham Theodore Heodore Boone
A Kölyökügyvéd
Első fejezet Theodore Boone egyke volt, és ezen okból általában egyedül reggelizett. Édesapja, az elfoglalt ügyvéd mindig korán ment el hazulról, mindennap reggel hétkor találkozott a barátaival ugyanabban a belvárosi étkezdében egy csésze kávéra meg egy kis pletykára. Theo édesanyja, a nem kevésbé elfoglalt ügyvédnő már legalább tíz éve próbált megszabadulni úgy öt kilótól, és ezért meggyőzte magát, hogy a reggeli nem lehet több, mint az újság mellett elkortyolgatott csésze kávé. Így aztán Theo egyedül reggelizett a konyhaasztalnál, gabonapelyhet evett és megivott mellé egy pohár narancslevet, s közben állandóan az órán tartotta a szemét. A Boone család otthonában órák ketyegtek mindenfelé – ékes bizonyítéka volt ez annak, hogy ebben a házban olyan emberek élnek, akik nagyon pontosan beosztják az idejüket. Theo azért nem volt teljesen egyedül. A széke mellett, a földön ott falatozott a kutyája. Prókátor afféle igazi többszörös keverék volt, kinek származása és pontos életkora örök rejtély marad. Theo az utolsó pillanatban mentette meg a haláltól az állatok bíróságán, két évvel korábban, és egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy Prókátor ezért mindig is hálás lesz neki. Ő is a Cheeriost szerette, mint Theo, jó zsíros tejjel. Mindennap csöndben együtt reggeliztek.
Nyolckor Theo elmosta a tálakat, amelyekből ettek, visszatette a tejet meg a narancslevet a hűtőszekrénybe, majd bement a nappaliba, és arcon csókolta az anyját. – Megyek a suliba – mondta. – Ebédpénzed van? – tette fel anyja a kérdést hetente ötször reggelente. – Mint mindig. – És a leckéd készen van? – Tökéletes a leckém, anya. – És mikor látlak? – Suli után bemegyek az irodába. – Nem volt olyan nap, hogy Theo ne ment volna be suli után az irodába, de Mrs. Boone sosem mulasztotta el feltenni a kérdést. – Vigyázz magadra! – mondta az asszony. – És ne felejts el mosolyogni! – Theo több mint két éve viselt fogszabályzót, és már nagyon szeretett volna megszabadulni tőle. Édesanyja addig is rendre emlékeztette, hogy mosolyogjon, és tegye vidámabb hellyé a világot. – Most is mosolygok, anya. – Szeretlek, Teddy. – Én is téged. Theo, még mindig mosolyogva, jóllehet Teddynek szólították, a vállára csapta a hátizsákját, megvakarta Prókátor fülét, elköszönt, és kiment a konyhából nyíló hátsó ajtón. Biciklire pattant, és pillanatokkal később már sebesen hajtott a Mallard Lane-en, a város legrégebbi részében kanyargó, árnyas utcán. Intett Mr. Nunnerynek, aki már a tornácon ücsörgött, készen az újabb hosszú napra, mely megint csak azzal telik majd, hogy a környék gyér forgalmát figyeli. Theo elhajtott
Mrs. Goodloe mellett, nem állt meg beszélgetni vele, mert az asszony elveszítette a hallókészülékét, és úgy nagyjából az eszét is. Theo azért rámosolygott, de az asszony nem mosolygott vissza. Valahol a házban hagyta a fogsorát. Kora tavasz volt, a levegő csípős, hűvös. Theo sebesen tekerte a pedált, a szél az arcába csapott. Öt perccel háromnegyed kilenc előtt volt gyülekező az osztályteremben, és neki még fontos ügyeket kellett elintéznie iskola előtt. Átvágott egy mellékutcán, végighajtott egy sikátoron, elkerülte a forgalmasabb részeket, megállás nélkül tekert tovább egy stoptáblánál. Theo terepe volt ez, minden áldott napon ezen az útvonalon közlekedett. Négy utcával arrébb a lakóházak helyét irodaépületek, üzletek és boltok vették át. A megyei bíróság volt a legnagyobb épület Strattenburg belvárosában (a második a postahivatal, a harmadik a könyvtár). Fenségesen magasodott a Main Street északi részén, félúton a folyó fölött átívelő híd és a madárúsztatókkal, parányi pavilonokkal és a háborúban elesettek tiszteletére emelt emlékművekkel teli park között. Theo imádta a bíróság épületét, a belőle sugárzó tekintélyességet, tetszett neki, hogy körülötte fontos ügyeket intéző emberek sürgölődnek, s hogy a hirdetőtáblára komor hangú hirdetményeket és feszes időbeosztásokat függesztenek ki. De legfőképpen magukat a tárgyalótermeket szerette. Voltak kisebbek, ahol bizalmasabb természetű ügyeket tárgyaltak esküdtszék nélkül, és ott volt a központi tárgyalóterem az első emeleten, ahol az ügyvédek úgy harcoltak, mint
a gladiátorok, és a bírák úgy hoztak döntéseket, akár a királyok. Tizenhárom évesen Theo még bizonytalan volt a jövőjét illetően. Egyszer arról álmodozott, hogy híres törvényszéki ügyvéd lesz, aki a legnagyobb port kavaró ügyekkel foglalkozik, és sosem távozik vesztesként egy esküdtszéki tárgyalásról. Másnap meg arról szóltak az álmai, hogy nagy tekintélyű bíróként dolgozik majd, akit mindenki tisztel bölcsességéért és méltányosságáért. Álmai napról napra változtak. Ezen a hétfő reggelen már nagy volt a nyüzsgés a bíróság előcsarnokában, mintha az ügyvédek és ügyfeleik szerették volna különösképpen korán kezdeni a hetet. A liftnél kisebb tömeg várakozott, így aztán Theo felszaladt két emeletet, majd elfutott a keleti szárny végébe, ahol a családjogi bíróság üléseit tartották. Édesanyja elismert válóperes ügyvédnő volt, aki mindig a feleségeket képviselte, és Theo jól ismerte az épületnek ezt a részét. Mivel a válóperekben a bírók döntöttek, esküdtszék nem működött, s mivel a legtöbb bíró jobban szerette, ha az ilyen kényes ügyekben nem hatalmas nézőközönség előtt folyik a tárgyalás, a bírósági tárgyalóterem kicsi volt. Az ajtajában néhány ügyvéd fontoskodva sugdolózott, a jelek szerint nem nagyon értettek egyet semmiben. Theo végiggyalogolt a folyosón, aztán befordult a sarkon, és meglátta a barátnőjét. Az egyik régi fapadon ült, egyedül, kicsi volt, törékeny és ideges. Amikor megpillantotta Theót, elmosolyodott, és a szája elé kapta a kezét. Theo odasietett hozzá, és leült mellé, olyan közel, hogy összeért a térdük. Minden
más lány esetében legalább fél méterrel arrébb ült volna le, nehogy még egymáshoz érjenek. Csakhogy April Finnemore nem csak egy lány volt a sok közül. Négyéves korukban együtt kezdtek járni a közeli templomi óvodába, úgyhogy már réges-régen szoros barátság fűzte őket egymáshoz. No persze nem valamiféle románc alakult ki közöttük, túl kicsik voltak még ahhoz. Theo egyetlen olyan tizenhárom éves fiút sem ismert az iskolában, aki elismerte volna, hogy barátnője van. Nem, éppen ellenkezőleg. Kerülték a lányokat, nem akartak tőlük az égvilágon semmit. És a lányok is éppen ugyanígy éreztek. Theót már figyelmeztették, hogy a helyzet változni fog, mégpedig drámaian, de ez egyelőre valószínűtlennek tűnt. April csak egy jó barát volt, akinek abban a pillanatban rettentő nagy szüksége volt segítségre. A szülei váltak, és Theo hihetetlenül örült, hogy az anyjának nincs köze ehhez az ügyhöz. Azoknak, akik ismerték Finnemore-ékat, nem okozott meglepetést a válás. April apja egy fura, bogaras régiségkereskedő volt, és egy régi rockbandában dobolt, amely még mindig fellépett szórakozóhelyeken, és néha heteken keresztül turnézott. Anyukája kecskéket tenyésztett, és kecskesajtot csinált, amivel egy élénksárgára festett, átalakított halottaskocsiban házalt a városban. Egy ősöreg, megszürkült szőrű pókmajom gubbasztott mellette a bakon, és unottan eszegetett a sajtból, ami sosem fogyott valami jól. Mr. Boone egy alkalommal azt mondta a famíliáról, hogy „nem hagyományos”, s ezt Theo úgy értette, hogy fölöttébb
fura. Mindkét szülőt letartóztatták már kábítószeres ügyekben, de egyikük sem került börtönbe. – Jól vagy? – kérdezte Theo. – Nem – felelte a lány. – Gyűlölök itt lenni. Aprilnek volt egy August nevű bátyja, és egy nővére is, March. Mindketten elmenekültek már a családból. August egy nappal azután, hogy megkapta az érettségi bizonyítványát, elutazott a városból. March tizenhat éves korában kimaradt az iskolából, és nyomban távozott. Így April maradt az egyetlen gyerek, akit a szülők kínozhattak. Theo azért ismerte ilyen pontosan a részleteket, mert April mindent elmondott neki. Muszáj volt mindent elmondania. Szüksége volt valakire a családon kívül, akivel bizalmasan beszélhet, és Theo mindig meghallgatta. – Egyikükkel sem akarok élni – mondta a lány. Szörnyű dolog ilyet mondani az ember a szüleiről, de Theo tökéletesen megértette a lányt. Mélyen megvetette a szülőket, amiért így bántak a lányukkal. Megvetette őket, mert káoszt teremtettek az életükből, mert nem törődtek Aprillel, mert kegyetlenek voltak vele. Theo hosszú listát állított össze a Mr. és Mrs. Finnemore ellen megfogalmazott vádakból. Ő biztosan elmenekülne, ha arra kényszerítenék, hogy velük éljen, efelől semmi kétsége sem volt. Egyetlen srácot sem ismert a városban, aki valaha is betette volna a lábát a Finnemore-házba. A válóper harmadik napja volt a mai, és Aprilt hamarosan tanúként fogják szólítani. A bíró felteszi neki majd a döntő kérdést: – April, melyik szülőddel akarsz élni?
És a lány nem tudta a választ. Órákon keresztül beszélt erről Theóval, és még mindig nem sikerült eldöntenie, mit mondjon. A Theo fejében megfogalmazódott nagy kérdés így szólt: – Miért akarja bármelyik szülő is Aprilt? – Nem törődtek vele, nem figyeltek rá, magára hagyták. Theo sok-sok történetet hallott, de egyetlenegyet sem adott tovább. – Mit fogsz mondani? – kérdezte Apriltől. – Azt, hogy Peg nénikémmel akarok élni Denverben. – Úgy tudtam, hogy ő viszont nem akarja. – Nem, tényleg nem. – Akkor ezt nem mondhatod. – De hát akkor mit, Theo? – Az anyukám azt tanácsolná, hogy az anyukádat válaszd. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás, de hát itt nincs is jó megoldás. – De a bíró azt tehet, amit akar, ugye? – Így van. Ha már tizennégy éves lennél, a válaszod kötelezné a bíróságot. De mivel még nem vagy annyi, a bíró egyszerűen csak figyelembe veszi a kívánságaidat, ha úgy látja jónak. Anyukám szerint a bíró szinte sohasem ítéli az apának a gyereket. Menj biztosra. Válaszd az édesanyádat. April farmert, bakancsot és kék kardigánt viselt. Ritkán öltözött úgy, ahogy a lányok szoktak, ám a neme sosem tűnt kétségesnek. Letörölt egy könnycseppet az arcáról, de tartotta magát. – Kösz, Theo – mondta. – Bárcsak itt maradhatnék. – Én meg bárcsak elmehetnék a suliba.
Mindketten elnevették magukat, még ha kicsit erőltetetten is. – Majd gondolok rád. Legyél erős. – Kösz, Theo. Theo kedvenc bírója Henry Gantry bíró úr volt. Nyolc óra után húsz perccel lépett be a nagy ember külső irodájába. – Jó reggelt, Theo – üdvözölte őt Mrs. Hardy. Éppen belekevert valamit a kávéjába, és készülődött a munkára. – Jó reggel, Mrs. Hardy – mondta Theo mosolyogva. – Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kérdezte a titkárnő. Valamivel fiatalabb volt, mint Theo anyukája, és nagyon csinos. Theo kedvenc titkárnője volt az egész bíróságon. A kedvenc fogalmazója pedig Jenny a családjogi bíróságról. – Beszélnem kell Gantry bíró úrral – felelte Theo. – Itt van? – Igen, de nagyon sok a dolga. – Kérem! Csak egy perc az egész. Mrs. Hardy belekortyolt a kávéjába, majd azt kérdezte: – Van ennek valami köze a holnapi nagy tárgyaláshoz? – Igen, van. Azt szeretném, hogy az állampolgári ismeretek órán nézzük meg az osztályommal a tárgyalás első napját, de el kell intézni, hogy legyen elég ülőhely. – Erről nem tudok semmit, Theo – mondta a titkárnő a fejét rázva. – Hatalmas tömeget várunk. Nem nagyon lesz hely. – Beszélhetek a bíró úrral? – Hányan vagytok az osztályban?
– Tizenhatan. Arra gondoltam, hogy a karzaton ülhetnénk. Mrs. Hardy még mindig ráncolta a homlokát, amikor felemelte a kagylót, és lenyomott egy gombot. Várt egy pillanatot, majd azt mondta: – Bíró úr, Theodore Boone van itt, és szeretne beszélni önnel. Mondtam neki, hogy sok a dolga. – Hallgatott néhány másodpercig, majd letette a kagylót. – Siess! – fordult Theóhoz, és a bíró irodájának ajtajára mutatott. Pillanatokkal később Theo ott állt a város legnagyobb íróasztala előtt, amelyet papírok, akták, vastag dossziék borítottak. Ez az íróasztal jelképezte a bíró hatalmát, Henry Gantry bíró úrét, aki ebben a pillanatban nem mosolygott. Ami azt illeti, Theo egészen biztos volt benne, hogy a bíró nem húzta mosolyra a száját, mióta őmiatta félbe kellett szakítania a munkáját. Ám a fiú ennek ellenére is fémesen csillogó mosollyal nézett a bíróra. – Ismertesse az ügyét! – mondta Gantry bíró úr. Theo számtalan alkalommal hallotta már tőle ezt az utasítást. Látott ügyvédeket, nagyszerű ügyvédeket hebegni, makogva beszélni, miközben a nagy tekintélyű bíró összevont szemöldökkel meredt rájuk. Most éppen nem vonta össze a szemöldökét, és nem viselte fekete tógáját, ám azért így is elég félelmetes volt. Theo, miközben megköszörülte a torkát, azt látta, hogy barátja szeme megcsillan. – Igen, uram. Mr. Mount, aki az állampolgári ismereteket tanítja az iskolában, úgy gondolja, az iskolaigazgató talán megengedné, hogy az osztály eljöjjön holnap a bíróságra megnézni a tárgyalás első
napját. – Theo elhallgatott, mély levegőt vett, és ismét figyelmeztette magát, hogy világosan, lassan, erőteljesen beszéljen, ahogy az összes törvényszéki ügyvéd. – De ehhez arra van szükségünk, hogy biztosan legyen helyünk. Azt gondoltam, ülhetnénk a karzaton... – Szóval azt gondoltad? – Igen, uram. – Hányan vagytok? – Tizenhatan és Mr. Mount. A bíró felemelt egy aktát, kinyitotta, és mintha csak elfeledkezett volna róla, hogy Theo ott áll az íróasztal előtt, olvasni kezdett. Theo tizenöt másodpercen keresztül feszengett. Majd a bíró így szólt: – Tizenhét ülőhely a karzat bal oldalán. Majd megmondom a törvényszolgának, hogy tíz perccel kilenc óra előtt ültessen le benneteket. Kifogástalan viselkedést várok. – Természetesen, uram. – Szólni fogok Mrs. Hardynak, hogy e-mailben értesítse az iskola igazgatóját. – Köszönöm, bíró úr. – Mehetsz a dolgodra, Theo. Sajnálom, hogy most nem érek rá. – Semmi gond, uram. Theo sietős léptekkel tartott az ajtó felé, amikor a bíró utána szólt: – Mondd csak, Theo, szerinted Mr. Duffy bűnös? Theo megállt, megfordult, és habozás nélkül válaszolt: – Azt kell feltételezzük róla, hogy ártatlan. – Világos. De mi a véleményed? – Szerintem ő tette.
A bíró alig észrevehetően bólintott, de arckifejezése nem árulta el, hogy egyetért-e a fiúval vagy sem. – És a bíró úr mit gondol? – kérdezte Theo. Henry Gantry végre elmosolyodott. – Méltányos és pártatlan vagyok, Theo. Nem döntöm el előre, bűnös-e a vádlott vagy ártatlan. – Gondoltam, hogy ezt mondja majd. – Holnap találkozunk. Theo csöndben kinyitotta az ajtót, és gyors léptekkel kiment. Mrs. Hardy az íróasztala mögött állt, csípőre tett kézzel, és csúnya pillantásokkal méregetett két ideges ügyvédet, akik azt követelték, hogy beszélhessenek a bíróval. Mind a hárman elhallgattak, amikor Theo kilépett Gantry bíró irodájából. A fiú rámosolygott Mrs. Hardyra. – Köszönöm – mondta, miközben kinyitotta az ajtót, majd sebesen távozott. Második fejezet Ha az ember rendesen betartja a közlekedési szabályokat, és tartózkodik a birtokháborítástól, negyedóra alatt jut el biciklivel a bíróságról az iskolába. És Theo többnyire tisztelte is a szabályokat, kivéve akkor, ha kicsit késésben volt. A menetiránnyal szemben végigszáguldott a Market Streeten, éppen egy autó előtt felugratott a járdára, átvágott a parkolón, s ahol csak lehetett, a járdán tekert, majd – és ez volt a legsúlyosabb kihágás – az Elm Streeten behajtott két ház közé. Hallotta, hogy valaki utána kiabál a tornácról, de pár másodperc múlva már az iskola mögötti tanári
parkolóhoz vezető keskeny utcán karikázott. Az órájára pillantott: kilenc perc. Nem rossz. A zászlórúd melletti tárolónál láncolta le a biciklijét, aztán csatlakozott a buszról leszálló srácok tömegéhez. Éppen akkor lépett be az osztályba, amikor megszólalt a nyolc óra negyvenet jelző csengő. Üdvözölte Mr. Mountot, aki nemcsak állampolgári ismereteket tanított, de Theo tanácsadója is volt. – Beszéltem Gantry bíró úrral – mondta Theo a tanár íróasztalánál, amely lényegesen kisebb volt, mint az, amelyik előtt a bíróságon állt. Az osztályteremben a szokásos kora reggeli kaotikus állapotok, zümmögés, kurjongatás. Mind a tizenhat fiú megérkezett már, és mintha mindannyian viháncoltak, lökdösődtek, dulakodtak volna. – És? – Elintéztem mindent, megvannak az ülőhelyek. – Remek! Nagyszerű munkát végeztél, Theo. Mr. Mountnak végül sikerül helyreállítania a rendet. Névsort olvasott, megtette a szokásos bejelentéseket, majd alig tíz perccel később elküldte a fiúkat a folyosó végére, a nap első foglalkozására, spanyolórára Madame Monique-kal. Ahogy haladtak a terem felé, félszeg, kicsit ügyetlen flörtölés folyt a lányokkal. Az osztályok nem voltak koedukáltak, azaz a lányok és a fiúk külön jártak a tanórákra – ezt találták ki azok az okos emberek, akik a gyerekek neveléséért voltak felelősek a városban. Az órákon kívül azonban szabadon érintkezhettek egymással fiúk és lányok. Madame Monique a nyugat-afrikai Kamerunból érkezett, magas, fekete asszony volt. Három évvel
korábban költözött Strattenburgbe, amikor a szintén Kamerunból származó férje állást vállalt a helyi főiskolán, és nyelveket kezdett tanítani. Madame Monique a legkevésbé sem volt tipikus általános iskolai tanár. Afrikában, kicsi korában egy törzsi nyelvjárást, a beti-fang dialektust tanulta meg anyanyelvként, ahogy persze később a franciát meg az angolt, Kamerun hivatalos nyelveit is tökéletesen elsajátította. Édesapja neves orvosként dolgozott, így megengedhette magának, hogy lányát Svájcba küldje iskolába, ahol Madame Monique németül és olaszul tanult meg. Spanyolnyelv-tudását Madridban tökéletesítette, ahol főiskolai hallgatóként töltött néhány évet. Most éppen oroszul tanult, és úgy tervezte, hogy hamarosan belekezd a kínai mandarinba. Osztálytermében hatalmas, színes világtérképek lógtak a falon, és diákjai úgy gondolták, hogy a tanárnő már mindenhol járt, mindent látott, és bármilyen nyelven meg tud szólalni. Nagy a világ, amiben élünk, mondta gyakorta Madame Monique, és más országokban a legtöbb ember egy nyelvnél többet beszél. A diákok ugyan a spanyolra koncentráltak, de sok biztatást kaptak, hogy más nyelveket is felfedezzenek maguknak. Theo anyukája hosszú éveken keresztül tanult spanyolul, és kisiskolás korában Theo sok-sok szót és kifejezést megtanult tőle. Az asszonynak számos középamerikai ügyfele volt, és ha Theo néha találkozott velük az irodában, szívesen gyakorolta egy kicsit a nyelvet. A felnőttek, akikkel beszédbe elegyedett, ezt nagyon helyesnek találták.
Madame Monique több alkalommal is azt mondta neki, hogy jó füle van az idegen nyelvekhez, és ez arra ösztönözte Theót, hogy még keményebben tanuljon. Kíváncsi diákjai gyakran kérték a tanárnőtől, hogy szólaljon meg németül, vagy beszéljen egy kicsit olaszul. Madame Monique mindig nagyon szívesen engedelmeskedett a kéréseknek, de csak azzal a feltétellel, hogy a diák, aki éppen megfogalmazta a kérést, mond néhány szót az adott nyelven. Ezért piros pontok jártak, és ez persze nagy lelkesedést szült. Theo osztályában a legtöbb srác tudott tíz-tizenöt szót néhány nyelven. Messze a legtehetségesebb nyelvtanulónak Aaron bizonyult, akinek édesanyja spanyol, apja pedig német volt. De Theónak eltökélt szándéka volt, hogy utoléri őt. Az állampolgári ismeretek után a spanyol volt a kedvenc tantárgya, és Madame Monique szoros versenyben a második helyet foglalta el Mr. Mount után a kedvenc tanárok versenyében. Ma azonban nem tudott rendesen összpontosítani. Spanyol igéket tanultak, és ez még egy szép napon is unalmas feladat, Theo gondolatai pedig másutt jártak. Aggódott April miatt, rossz érzései voltak, ha arra gondolt, mi vár a lányra a tanúk padján. Elképzelni sem tudta, milyen rettenetes lehet az, ha egy gyerek arra kényszerül, hogy válasszon az apja és az anyja között. És amikor végre sikerült kivernie a fejéből Aprilt, a gyilkossági ügy másnap kezdődő tárgyalása foglalta le a gondolatait; alig várta már a holnapot, hogy meghallgathassa az ügyvédek első összecsapásait. A legtöbb osztálytársa arról álmodozott, hogy jegyet kap egy baseballmeccsre vagy egy koncertre. Theo
Boone viszont élt-halt a nagy port kavaró tárgyalásokért. A második óra geometria volt Mrs. Garmannel. Utána rövid szünet következett, odakint, a szabadban, majd a fiúk visszatértek a saját osztálytermükbe, Mr. Mounthoz, és elkezdődött a nap legjobb órája, legalábbis Theo véleménye szerint. Mr. Mount a harmincas évei közepén járt, és valamikor egy hatalmas ügyvédi irodában dolgozott, egy chicagói felhőkarcolóban. A bátyja ügyvéd volt. Apja és nagyapja ügyvédként, illetve bíróként dolgozott. De Mr. Mount kimerült attól, hogy rengeteget kellett dolgoznia, állandó feszültségben, és végül felmondott. Otthagyta a nagy, zsíros fizetést, és talált magának valamit, ami sokkal kifizetődőbbnek bizonyult. Imádott tanítani, s bár még mindig ügyvédnek tartotta magát, az osztálytermet jóval fontosabbnak gondolta a bírósági tárgyalóteremnél. Mivel jól ismerte a jog világát, az ügyvédi munkát, az állampolgári ismeretek órák nagy részét bírósági esetek megbeszélésére fordította: régi és éppen folyó ügyek is voltak közöttük, sőt még tévéfilmekben látható, kitalált ügyek is. – Jól van, urak – kezdte Mr. Mount, miközben a diákok leültek és elcsendesedtek. Mindig „urak”-nak szólította őket, és tizenhárom éves srácoknak aligha képzelhető el nagyobb bók. – Holnap legyetek itt negyed kilencre. Busszal elmegyünk a bíróságra, és még bőven időben elfoglaljuk a helyünket. Ez tanulmányi kirándulás lesz, amit az igazgató úr engedélyezett, úgyhogy igazoltan lesztek távol a többi
óráról. Hozzatok magatokkal ebédpénzt, majd a Pappy’s Deliben eszünk. Kérdés van? Az „urak” feszülten figyelték minden szavát, csupa izgatott arc nézett a tanárra. – Hátizsákkal jöhetünk? – kérdezte valaki. – Nem – felelte Mr. Mount. – Semmit sem szabad bevinni a tárgyalóterembe. Szigorú biztonsági előírások vannak érvényben. Hiszen hosszú idő óta ez az első gyilkossági ügy bírósági tárgyalása a városban. Más kérdés? – Milyen ruhában jöjjünk? Lassan minden szempár, Mr. Mounté is Theo felé fordult. Köztudomású volt, hogy a fiú több időt tölt a bíróságon, mint sok ügyvéd. – Zakó és nyakkendő, Theo? – kérdezte Mr. Mount. – Nem, dehogy. Jó lesz, ahogy most vagyunk öltözve. – Nagyszerű. Van még kérdés? Jól van. Megkértem Theót, hogy készítsen fel bennünket a holnapi napra. Írja le, milyen a tárgyalóterem, mutassa be a résztvevőket, mondja el, mire számíthatunk. Theo! Theo laptopja már csatlakoztatva volt a mennyezetről lógó projektorhoz. Kisétált az osztály elé, lenyomott egy billentyűt, mire megjelent egy ábra a digitális táblán. – Ez a központi tárgyalóterem – mondta Theo, a legjobb ügyvédi stílusában. Egy vörös fényű lézeres mutatópálcát tartott a kezében, s most kört rajzolt vele az ábra köré. – Fent, középen ott a pulpitus. Ott ül a bíró, ő irányítja a tárgyalást. Pulpitusnak hívják, de inkább úgy néz ki, mint egy trón. Mindegy, hívjuk pulpitusnak. A bíró Henry Gantry. – Theo lenyomott egy billentyűt, és megjelent a táblán egy nagyméretű,
hivatalos fénykép Gantry bíró úrról. Fekete talár, komor arckifejezés. Theo lekicsinyítette a fotót, és odahúzta a pulpitushoz. Miután a bíró a helyére került, a fiú folytatta. – Henry Gantry körülbelül húsz éve dolgozik bíróként, és csak büntetőjogi perek tárgyalásán elnököl. Szigorú fegyelmet tart a tárgyalóteremben, és a legtöbb ügyvéd nagyon kedveli. – A vörös fény a tárgyalóterem közepére mutatott. – Ez a védelem asztala, itt ül majd Mr. Duffy, a férfi, akit gyilkossággal vádolnak. – Theo rácsapott egy újabb billentyűre, és egy napilapból származó, fekete-fehér fénykép vált láthatóvá a táblán. – Ő Mr. Duffy. Negyvenkilenc éves, a már halott Mrs. Duffy férje, és mint mindannyian tudjuk, az a vád ellene, hogy megölte a feleségét. – Theo összezsugorította a képet, és odahúzta a védelem asztalához. – Az ügyvédje Clifford Nance, valószínűleg ő a legjobb védőügyvéd az államnak ebben a részében. – Nance színesben jelent meg, sötét öltönyben, arcán ravasz mosollyal. Haja hosszú, ősz és hullámos. Lekicsinyített fényképe az ügyfeléé mellé került. – A védelem asztala mellett ott a vád asztala. A vezető ügyész Jack Hogan, a kerületi ügyész. – Hogan fényképét lehetett látni néhány másodpercig, mielőtt az is hasonló méretűvé válva, mint a többi, a védelem melletti asztalhoz került. – Hol találtad ezeket a fényképeket? – kérdezte valaki. – A jogászkamara minden évben kiadja az összes ügyvéd és bíró névjegyzékét – felelte Theo. – Te is benne vagy? – Ezen néhányan halkan nevettek. – Nem. Más ügyvédek és jogi asszisztensek is ott lesznek mindkét asztalnál. Általában nagy a tömeg ezen
a környéken. Itt, a védelem közelében láthatjátok az esküdtek padját. Tizennégy szék: tizenkettő az esküdteknek és kettő a póttagoknak. Egyhangú ítéletet kell hozniuk, legalábbis a büntetőjogi perekben. Azért választanak póttagokat is, mert megtörténhet, hogy egy esküdt megbetegszik, vagy valamilyen okból el kell mennie. Az esküdtek kiválasztása a múlt héten zajlott le, úgyhogy ezt nem fogjuk látni. Elég unalmas egyébként. – A vörös fény a pulpitus előtti pontra mutatott. Theo folytatta. – A bírósági jegyzőkönyvvezető itt ül. A masinát, amin dolgozik, sztenográfnak hívják. Kicsit úgy néz ki, mint egy írógép, de mégis egészen más. A jegyzőkönyvvezetőnek az a feladata, hogy rögzítsen minden szót, ami elhangzik a tárgyaláson. Ez talán lehetetlennek hangzik, de ha megnézitek, ahogy ez a nő dolgozik, szinte könnyűnek látszik majd. Aztán majd elkészíti a teljes jegyzőkönyvet, így a jogászoknak meg a bírónak a kezében lesz a tárgyalás egész anyaga. Van olyan jegyzőkönyv, amely több ezer oldal hosszú. – A vörös fény megint arrébb mozdult. – Itt láthatjátok, a jegyzőkönyvvezető közelében, szinte a bíró előtt, a tanúk padját. Minden tanú fellép ide, megesküszik arra, hogy igazat mond, és leül. – Mi hová fogunk ülni? A vörös fény az ábra közepére mutatott. – Ez a fából készült korlát választja el a nézőket attól a területtől, ahol a tárgyalás zajlik. Tíz sor szék van, középen egy folyosó. Általában bőven elég a hely, de ez a tárgyalás nem olyan, mint a többi. – A mutatópálca a tárgyalóterem hátulja felé mozdult. – Ott fent, az utolsó
néhány sor fölött van a karzat, rajta három hosszú pad. A karzaton kaptunk helyet, de ne aggódjatok, minden fogunk látni és hallani. – Van kérdés? – szólalt meg Mr. Mount. A fiúk bambán meredtek az ábrára. – Ki kezdi? – kérdezte végül valaki. Theo járkálni kezdett. – Az államnak kell bizonyítania a bűnösséget, úgyhogy a vád előterjesztésével kezdődik a tárgyalás. Holnap reggel az ügyész odasétál az esküdtekhez, és beszél hozzájuk. Ezt hívják nyitóbeszédnek. Az ügyész ismerteti az ügyet. Utána következik a védőügyvéd. Ezután az állam szólítja a tanúkat. Mint tudjátok, Mr. Duffyt megilleti az ártatlanság vélelme, úgyhogy az államnak bizonyítania kell a bűnösségét, méghozzá minden kétséget kizáróan. Mr. Duffy ártatlannak vallja magát, de az ritkaságnak számít, hogy az ilyen ügyekben a vádlott ártatlan. A nyolcvan százaléka azoknak, akiket gyilkossággal vádolnak, végül bevallja a bűnét, mert tényleg bűnös. A maradék húsz százalék ügye tárgyalásra kerül, és az esetek kilencven százalékában a vádlottat bűnösnek találják. Nagyon ritkán fordul elő, hogy az esküdtek felmentő ítéletet hoznak. – Az apukám szerint bűnös – mondta Brian. – Sokan gondolják így – felelte Theo. – Hány tárgyalást néztél végig, Theo? – Nem tudom. Harmincat biztos. Mivel a többi tizenöt fiúból még egyetlenegy sem látott belülről tárgyalótermet, ez szinte hihetetlennek hangzott. Theo folytatta:
– Azok, akik sokat néznek tévét, ne számítsanak tűzijátékra. Egy igazi tárgyalás nagyon más, mint amit a tévében lehet látni, és közel sem annyira izgalmas. Nincsenek meglepetésszerűen előkerülő tanúk, nincsenek drámai vallomások, nincs ökölharc a jogászok között. És ebben az ügyben a gyilkosságnak nincsen szemtanúja. Ez azt jelenti, hogy az állam minden bizonyítéka közvetett. Ezt a szót sokat fogjátok hallani, különösképpen Mr. Clifford Nance-től, a védelem ügyvédjétől. Nagy ügyet csinál majd abból, hogy az államnak nincs közvetlen bizonyítéka. – Ezt nem nagyon értem – mondta az egyik fiú. – A bizonyíték vagy közvetlen, vagy közvetett. Mondok egy példát. Biciklivel jöttél iskolába? – Igen. – És gondolom, valószínűleg a zászlórúd melletti biciklitárolónál láncoltad le. – Igen. – Tehát ha ma délután kimész a suliból, és azt látod, hogy a bringád nincs ott a tárolónál, és a lánc el van vágva, akkor közvetett bizonyítékod van arra, hogy valaki ellopta a bicajodat. Senki sem látta a tolvajt, nincs közvetlen bizonyíték. És tegyük fel, hogy holnap a rendőrök megtalálják egy zálogházban a Raleigh Streeten, egy olyan helyen, ahol állítólag sok lopott biciklit adnak el. A tulajdonos megad egy nevet a rendőröknek, azok nyomoznak, és megtalálnak egy pasast, akinek szép priusza van biciklilopásból. És így, közvetett bizonyítékokkal jó eséllyel lehet bizonyítani,
hogy ez a fickó a tolvaj. Nincs közvetlen, csak közvetett bizonyíték. Még Mr. Mount is szaporán bólogatott. Ő irányította a nyolcadikosok vitacsoportját, és egyáltalán nem meglepő módon Theodore Boone lett a sztár a csoportban. Még soha nem volt ilyen talpraesett, fürge észjárású diákja. – Köszönöm, Theo – mondta Mr. Mount. – És köszönjük neked, hogy szereztél ülőhelyeket a tárgyalásra. – Igazán nincs mit – felelte Theo, és büszkén visszamasírozott a helyére. Egy erős állami iskola tehetséges diákokból álló osztálya volt ez. Justin volt a legjobb sportoló, bár nem úszott olyan gyorsan, mint Brian. Ricardo mindenkit legyőzött golfban és teniszben. Edward csellózott, Woody elektromos gitáron játszott, Darren dobolt, Jarvis trombitált. Joeynak volt a legmagasabb az IQ-ja, és mindig színjeles bizonyítványt vihetett haza. Chase volt az őrült tudós, attól lehetett tartani, hogy egyszer a levegőbe röpíti a labort. Aaron spanyolul beszélt az anyja révén, a németet az apjának köszönhette, és természetesen angolul is tudott. Brandon reggelente újságot hordott ki, tőzsdézett az interneten, és úgy tervezte, hogy ő lesz az első milliomos az osztályban. Természetesen volt két menthetetlen tökfej, és egy potenciális bűnöző. És az osztálynak volt egy saját jogásza – Mr. Mount ilyesmivel még nem találkozott tanári pályafutása során. Harmadik fejezet
A Boone & Boone ügyvédi iroda egy átalakított régi lakóházat foglalt el a Park Streeten, háromutcányira a Main Streettől, tízpercnyi sétára a bíróságtól. Sok ügyvéd dolgozott a környéken, és már a Park Street összes házában irodák működtek, bennük jogászok, építészek, könyvelők, mérnökök és így tovább. Az irodában két ügyvéd dolgozott, Mr. és Mrs. Boone, s egyenrangú partnerek voltak, a szó minden értelmében. Mr. Boone, Theo édesapja az ötvenes évei elején járt, de jóval többnek nézett ki, legalábbis Theo véleménye szerint, amit szigorúan megtartott magának. A keresztneve Woods volt, és Theo úgy gondolta, ez sokkal jobb lenne családnévnek. Tiger Woods, a golfjátékos. James Woods, a színész. Theónak még nem sikerült olyan emberi lényt találnia, akinek Woods lett volna a keresztneve, bár az is igaz, nem nagyon ette magát ilyen apróságok miatt. Igyekezett nem különösebben sokat aggódnia olyan dolgokon, amelyekre nem volt befolyása. Woods Boone. Theo néha gyorsan mondta ki a nevet, és úgy hangzott, hogy woodspoon. Megnézte a szótárban, de nem talált ilyen szót, bár úgy gondolta, kellene lennie. Azt, hogy fakanál, úgy mondják angolul, hogy wooden spoon. És nem úgy, hogy woodspoon. De hát ki használ fakanalat? És minek törje a fejét ilyen érdektelen kérdéseken? Csakhogy az ember nem tud egykönnyen megszabadulni a bosszantó szokásaitól, így aztán Theo mindig a woodspoon szóra gondolt, amikor apja irodájának az ajtaja felé közeledett, és meglátta a fekete betűkkel kiírt nevet.
Woods Boone irodája az első emeleten volt, ahová elnyűtt, foltos szőnyeggel borított, rozoga lépcső vezetett. Theo apja egyedül volt az emeleten, ugyanis a földszinten dolgozó hölgyek felküldték, két okból is. Először is azért, mert rendetlen ember volt, és az irodájában kaotikus állapotok uralkodtak. Bár igaz, ami igaz, Theónak ez nagyon tetszett. Másrészt pedig, és ez volt a nyomosabb ok, Mr. Boone pipázott, ráadásul csukott ablak mögött, és a mennyezeti ventilátort sem volt hajlandó bekapcsolni. A levegőben gomolygott a füst, és a helyiséget betöltötte az éppen aznapra választott dohány illata. Ahogy a rendetlenség, úgy a füst sem zavarta Theót, apja egészsége miatt viszont aggódott. Mr. Boone nem sokat törődött azzal, hogy jó fizikai állapotban legyen. Keveset mozgott, és kissé túlsúlyos volt. Keményen dolgozott, de a problémáit az irodában hagyta, ellentétben üzlettársával, Theo anyukájával. Mr. Boone ingatlanügyekkel foglalkozott, és Theo úgy vélte, hogy ez a jog legunalmasabb területe. Apja sosem ment bíróságra, sosem érvelt bíró előtt, sosem próbálta meggyőzni az esküdteket, és úgy tűnt, sosem mozdul ki az irodájából. Sőt gyakorta „irodai ügyvéd”-ként beszélt magáról, és úgy tűnt, elégedett ezzel a titulussal. Theo csodálta az apját, ehhez kétség sem férhet, de nem úgy tervezte, hogy egy irodába zárva tölti az életét. Azt már nem. Irány a tárgyalóterem! – így képzelte a jövőt. Mivel Mr. Boone egyedül dolgozott az első emeleten, az irodája hatalmas volt. Két falon hosszú, megereszkedett, roskadásig terhelt könyvespolcok húzódtak, a másik két falat pedig bekeretezett fényképek serege díszítette,
rajtuk Woods különböző fontos teendői közepette: kezet ráz politikusokkal, együtt mosolyog a többi ügyvéddel a fényképezőgép előtt a jogászkamara rendezvényein, és így tovább. Theo sok ügyvédi irodát látott már belülről a városban – kíváncsi természet volt, s ha tehette, mindig bekukkantott a nyitott ajtókon -, és megtanulta, hogy az ügyvédek imádják ilyen fényképekkel díszíteni az irodáik falát, ahogy a diplomájukat, a díjaikat, a kitüntetéseiket és a klubtagságokat igazoló iratokat is szeretik ott mutogatni. Az „egófal”, ahogy Theo édesanyja nevezte gúnyosan mosolyogva, mert az ő irodájában a falak lényegében üresen maradtak, csak néhány zavarba ejtő modern művészeti alkotás árválkodott rajtuk. Theo bekopogott az ajtón, majd nyomban be is nyitott. Elvárták tőle, hogy délutánonként, iskola után apját és anyját is üdvözölje. Apja egyedül ült az ősrégi íróasztal mögött, amelyet papírhalmok borítottak. Édesapja mindig egyedül volt, mert az ügyfelek nagyon ritkán jelentek meg nála. Telefonáltak, postai levelet, faxot vagy e-mailt küldtek, de szinte sohasem kellett személyesen ellátogatniuk a Boone & Boone ügyvédi irodába tanácsért. – Helló! – mondta Theo, miközben lehuppant az egyik székre. – Jó napod volt a suliban? – érdeklődött az apja. Ugyanaz a kérdés mindennap. – Elég jó. Az igazgató engedélyezte, hogy holnap elmenjünk a bíróságra. Ma reggel voltam Gantry bírónál, és megígérte, hogy lesz helyünk a karzaton. – Ügyes vagy. És szerencsés. A fél város ott lesz.
– Te is jössz? – Én? Nem – felelte az apja, és úgy intett a papírhalmok felé, mintha azok azonnali intézkedéseket igényelnének. Theo kihallgatott egy beszélgetést, melynek során a szülei megfogadták, hogy nem mennek el a bíróságra, amíg a gyilkossági ügy tárgyalása zajlik. Elfoglalt ügyvédek voltak maguk is, és nem tűnt rendjén valónak arra fecsérelni az időt, hogy valaki másnak a tárgyalását figyeljék. De Theo pontosan tudta, hogy mint mindenki más a városban, ők is nagyon szeretnének ott lenni. Theo egyébként megfigyelte, hogy az apja, és ritkábban ugyan, de az édesanyja is rendre a rengeteg munkára hivatkozik, amikor nem akar megcsinálni valamit. – Mennyi ideig tart a tárgyalás? – kérdezte Theo. – Azt beszélik, hogy egy hétig. – Szeretném végignézni, az biztos. – Szó sem lehet róla, Theo! Már beszéltem Gantry bíróval. Ha ott lát a tárgyalóteremben, amikor iskolában lenne a helyed, leállítja a tárgyalást, és utasítja a törvényszolgát, hogy vegyen őrizetbe. Nem fogok óvadékot fizetni érted, hogy kiengedjenek. Napokig ott ülsz majd a részegek meg a bandatagok között. És ezzel Mr. Boone kezébe kapta az egyik pipáját, meggyújtotta, majd fújni kezdte a füstöt. Meredten néztek egymásra. Theo nem tudta biztosan, apja nem tréfál-e. Komoly arcot vágott, az biztos. Régi barátok voltak Gantry bíróval. – Viccelsz? – kérdezte végül Theo. – Részben. A fogdából biztosan kihozlak, de tényleg beszéltem Gantry bíróval.
Theo már azon törte a fejét, hogyan tudna ott lenni a tárgyaláson úgy, hogy Gantry bíró ne vegye észre őt. Az iskolából meglógni nem lesz probléma. – Na, most menj – mondta Mr. Boone -, és csináld meg a leckédet. – Szia. Odalent a bejáratot egy olyan asszony őrizte, aki majdnem olyan öreg volt, mint maga az iroda. A családneve Miller volt, de ezt sem Theo, sem más nem használhatta. Akárhány éves is volt – biztosan senki sem tudta az életkorát -, ragaszkodott hozzá, hogy Elsának szólítsa mindenki. Még egy tizenhárom éves fiú is. Elsa jóval Theo születése előtt kezdett dolgozni Booneéknál. Recepciós volt, titkárnő, irodavezető és jogi asszisztens, ha éppen arra volt szükség. Ő irányította a céget, és néha kénytelen volt döntőbíróként közreműködni az emeleti Boone és a földszinti Boone között kialakult vitákban, nézeteltérésekben. Elsa nagyon fontos ember volt mind a három Boone életében. Theo bizalmas barátként tekintett rá. – Szia, Elsa! – Theo megállt az íróasztalánál, hogy megölelje az asszonyt. Elsa, aki mint mindig, most is majd kicsattant az erőtől, felpattant a székéből, és szorosan magához ölelte a fiút. – Nem ez az ing volt rajtad tegnap is? – kérdezte. – Nem – felelte Theo az igazságnak megfelelően. – Szerintem ez volt rajtad. – Bocs, Elsa. – Az asszony gyakorta tett megjegyzéseket az öltözetére, és egy tizenhárom éves fiú számára ez roppant fárasztó volt. Ám az is igaz,
hogy Elsa sosem lankadó figyelme arra késztette Theót, hogy ügyeljen rá, mit húz magára. Valaki mindig rajta tartja a szemét, valaki mindent észrevételez... Így aztán Theo igencsak gyakran gondolt Elsára, miközben reggelente sietősen felöltözött. Ez is egy olyan bosszantó szokása volt, amitől egyszerűen nem tudott megszabadulni. Ami pedig Elsa ruhatárát illeti, hát arról valóságos legendák keringtek. Elsa alacsony volt, és filigrán – „bármit felvehet”, jegyezte meg gyakran Theo édesanyja -, s a merész színvilágú, szűk ruhákat kedvelte. Ezen a napon fekete bőrnadrágot viselt, és olyasféle zöld kardigánt, amelyről Theónak a spenót jutott az eszébe. Rövid, ősz haja fényesen csillogva meredezett az ég felé. Szemüvege, mint mindig, passzolt a ruházatához – ezúttal zöld volt. Elsáról sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy unalmas lenne. Közel járhatott már a hetvenhez, de nem csöndesen öregedett. – Anya itt van? – kérdezte Theo. – Igen, és az ajtó nyitva. – Elsa visszaült a székébe, Theo pedig elindult az édesanyja irodája felé. – Köszönöm. – Telefonált az egyik barátod. – Kicsoda? – Azt mondta, Sandynek hívják, és esetleg majd benéz. – Köszi. Theo végigment a folyosón. Megállt egy ajtónál, és beköszönt Dorothynak, az ingatlanügyes titkárnőnek, aki kedves asszony volt, és éppen olyan unalmas, mint a főnöke az emeleten. Egy másik ajtónál is megállt, és
üdvözölte Vince-t, az ügyvédi iroda ősidők óta foglalkoztatott jogi asszisztensét, aki Mrs. Boone ügyein dolgozott. Marcella Boone éppen telefonált, amikor Theo besétált az irodájába, és helyet foglalt az egyik széken. Mrs. Boone fém és üveg íróasztalán katonás rend uralkodott, a legkevésbé sem úgy, mint a férjéén. Az éppen aktuális ügyek aktái egy irattartón sorakoztak mögötte. Minden a helyén volt, kivéve a cipője, mert abból kibújt, de ott volt a közelben. Ma magas sarkút viselt, s ebből Theo már tudta, hogy a bíróságon járt. És különben is, tárgyalótermi öltözet volt rajta: mélybordó szoknya és kosztümkabát. Édesanyja mindig csinosan öltözködött, de amikor a bíróságra ment, különösképpen kitett magáért. – A férfiak megengedhetik maguknak, hogy trehány módon öltözködjenek – állapította meg gyakorta. – De egy nőtől azt várják, hogy mindig úgy nézzen ki, mintha skatulyából húzták volna ki. Hát igazságos ez? Mire Elsa rendre azt válaszolta, hogy nem, bizony nem az. Az igazság az, hogy Mrs. Boone szívesen költött sok pénzt ruhákra. Mr. Boone-t egyáltalán nem érdekelte a divat, és még kevésbé, hogy rendesen nézzen ki. Fizikai életkorát tekintve csak három évvel volt idősebb a feleségénél, de szellemileg vagy tíz évvel. Mrs. Boone éppen egy bíróval beszélt telefonon, aki a jelek szerint nem értett vele egyet. Amikor az asszony végre letett a kagylót, nyomban megváltozott a viselkedése. Így szólt mosolyogva: – Szerbusz, drágaságom. Milyen volt a napod?
– Remek, mama. És a tiéd? – A szokásos. Volt valami izgalom a suliban? – Holnap megyünk a bíróságra, hogy megnézzük a tárgyalást. Te is jössz? Mrs. Boone már rázta a fejét. – Tíz órakor meghallgatásom lesz Sanford bírónál. Túl sok dolgom van ahhoz, hogy végigüljek egy tárgyalást, Theo. – Apa azt mondja, hogy már beszélt Gantry bíróval, és kifőzték, hogyan tartsanak távol engem a tárgyalástól. – Remélem is! Az iskola a legfontosabb. – Az iskola unalmas, mama. Két tantárgyat szeretek. Minden más csak időpocsékolás. – Én azért ezt nem mondanám. – Többet tanulhatnék a tárgyalóteremben. – Talán igen, de később majd rengeteg időt tölthetsz ott. Egyelőre most koncentrálj a nyolcadik osztályra. Rendben? – Arra gondoltam, hogy közben elvégezhetnék néhány jogi kurzust. Van egy állati jó weboldal, ahol baromi érdekes dolgokat kínálnak. – Theodore, drágám, várjunk még a jogi egyetemmel. Már többször lefolytattuk ezt a beszélgetést. Élvezd a nyolcadikat, aztán jön majd a gimi és így tovább. Még gyerek vagy, érted? Élvezd, hogy gyerek lehetsz. Theo megvonta a vállát, és nem szólt semmit. – Na, most nyomás, csináld meg a leckédet. Megszólalt a telefon Mrs. Boone íróasztalán: Elsa tájékoztatta, hogy fontos hívás érkezett. – Ne haragudj, de dolgom van, Teddy. És kérlek, mosolyogj.
Theo kiment az irodából. Hátizsákjával átsétált a másolószobán, ahol mindig hatalmas rendetlenség volt, majd két raktárhelyiségen, amelyben régi ügyek aktáival megtöltött hatalmas dobozok sorakoztak egymás mellett. Theo egészen biztos volt benne, hogy ő az egyetlen nyolcadikos Strattenburgben, akinek saját ügyvédi irodája van. Ez az iroda egy dobozszerű, parányi kamra volt, amelyet valaki évtizedekkel korábban építtetett hozzá a főépülethez, és mielőtt Theo birtokba vette volna, régi jogi könyvek tárolására használták. Íróasztalnak egy kártyaasztalt használt, amelyen nem uralkodott olyan rend, mint az édesanyjáén, de jóval áttekinthetőbb volt, mint az apjáé. Az ülőalkalmatosság egy viharvert forgószék volt, amelyet Theónak sikerült még megmentenie, amikor a szülei úgy döntöttek, új bútorokat vásárolnak a könyvtárszobába. A székében ott ült a kutyája. Prókátor minden napját az irodában töltötte, szundikált vagy csöndben kóborolt ide-oda, és megpróbálta elkerülni az embereket, mert azoknak sosem volt arra idejük, hogy foglalkozzanak vele. A megbeszélésekről, értekezletekről rutinszerűen kitessékelték. A délután folyamán komótosan elbandukolt Theo irodájába, felmászott a székébe, és várt. – Szia, Prókátor – mondta Theo, és megvakarta a füle tövét. – Sűrű napod volt? A kutya leugrott a székből, és boldogan csóválta a farkát. Theo elhelyezkedett a forgószékben, és az asztalra tette a hátizsákját. Körbepillantott a
helyiségben. Az egyik falra kiragasztott egy hatalmas posztert a minnesotai Twins baseballcsapatról, rajta a bajnokság menetrendjéről. Úgy tudta, hogy ő az egyetlen Twins-szurkoló a városban. Minnesota több ezer kilométerre volt, és Theo még sosem járt ott. Pusztán azért választotta ezt a csapatot, mert Strattenburgben senki más nem szurkolt nekik. Úgy érezte helyénvalónak, hogy legyen legalább egy szurkolójuk a városban. Évekkel korábban választotta ki magának a Twins csapatát, és a hosszú idények alatt próbára tett, állhatatos hűséggel tartott ki mellette. A másik falat egy vicces rajz díszítette: Theo Boone ügyvéd urat ábrázolta, öltönyben és nyakkendővel a bírósági tárgyalóteremben. A feje fölött bírói kalapács, éppen hogy csak elkerüli a kobakját. A képaláírás így szólt: „Elutasítom!” A háttérben az esküdtek a hasukat fogják a röhögéstől, és persze Theo kárára nevetnek. A kép jobb alsó sarkába a művész odafirkantotta a nevét: April Finnemore. Egy évvel korábban, a születésnapjára ajándékozta meg Theót ezzel a műalkotással. A lány arról álmodozott, hogy elszökik Párizsba, és élete hátralévő részét utcai jelenetek rajzolásával, illetve festésével tölti. A kamrából nyílt egy hátsó ajtó, amely a murvával felszórt, parkolónak használt udvarba vezetett. Theo szokása szerint kipakolta a hátizsákját, és nekilátott a leckének, amivel vacsora előtt végeznie kellett, így szólt ugyanis az a szülei által még első osztályos korában alkotott, meglehetősen szigorú szabály. Asztmája miatt nem vehetett részt a csapatsportokban, amelyeket imádott, így viszont
garantált volt a színjeles bizonyítvány minden év végén. Az évek folyamán Theo vonakodva ugyan, de elfogadta, hogy a sportpálya helyett az iskolapadban kell sikereket elérnie. Golfozni azért golfozhatott, és apjával minden szombat reggel kilenckor már kint voltak a pályán, hogy elkezdjék a játékot. Kopogtattak a hátsó ajtón. Prókátor, akinek az íróasztal alatt volt egy fekhelye, halkan morgott egyet. Sandy Coe is nyolcadikos volt, de egy másik osztályba járt. Theo csak felületesen ismerte. Kedves fiú volt, keveset beszélt. De most beszélnie kellett, és Theo örömmel fogadta az irodájában. Sandy helyet foglalt az összecsukható széken, amelyet Theo az egyik sarokban tartott. Miután mindketten leültek, úgy tűnt, a kis szoba megtelt. – Beszélhetünk bizalmasan? – kérdezte Sandy Bátortalannak, idegesnek tűnt. – Persze. Miről van szó? – Azt hiszem, tanácsra van szükségem. Nem vagyok biztos a dolgomban, és beszélnem kell valakivel. Theo, az ügyvéd úr azt mondta: – Megígérem, hogy bizalmasan fogok kezelni mindent, amit elmondasz nekem. – Rendben. Apámat néhány hónapja elküldték a munkahelyéről, és most elég rossz a helyzet otthon. – Sandy elhallgatott, arra várt, hogy Theo mondjon valamit. – Sajnálom. – És tegnap este a szüleim nagyon komolyan beszélgettek a konyhában. Nem lett volna szabad
kihallgatnom, de nem tudtam ellenállni. Tudod, mi az az árverés? – Igen. – Mi az? – Manapság sok ingatlanárverés van. Azt jelenti, hogy valaki, akinek van egy háza, nem tudja fizetni a jelzáloghitelt, és a bank el akarja venni a házát. – Ezt nem értem. – Jól van, akkor most elmagyarázom neked. – Theo felkapott egy papírfedelű könyvet, és az asztal közepére tette. – Mondjuk azt, hogy ez egy ház, és te meg akarod venni. Százezer dollárba kerül, és mivel neked nincs százezer dollárod, elmész a bankba, hogy kölcsönt vegyél fel. – Odatett egy tankönyvet a másik könyv mellé. – Ez a bank. – Világos. – A bank kölcsönad neked százezer dollárt, így már meg tudod venni a házat attól, aki árulja. Vállalod, hogy fizetsz a banknak, mondjuk, havi ötszáz dollárt harminc éven keresztül. – Harminc éven keresztül? – Aha. Ez egy tipikus megállapodás. A bank extra költségeket számol fel, mert folyósítja neked a kölcsönt, ezt hívják kamatnak. Így aztán havonta fizeted vissza a százezer dollárt meg a kamatot. Ez jó üzlet mindenkinek. Megkapod a házat, amit kinéztél magadnak, a bank meg szép pénzhez jut a kamatok miatt. Minden a legnagyobb rendben van, amíg nem történik valami, és te nem tudod fizetni a havi törlesztőrészletet. – Mi az a jelzálog?
– Amiről beszélünk, azt úgy hívják, hogy jelzáloghitel. A bank jelzálogot jegyeztet be a házra, amíg a kölcsön nincs visszafizetve. Amikor elmaradsz a törlesztőrészlettel, a banknak joga van elvenni a házat. Kirúg téged, és övé lesz a ház. Ilyenkor bocsátják árverésre a házat. – Anyukám sírt, amikor a kiköltözésről beszéltek. A születésem óta ott élünk. Theo felnyitotta a laptopját, és bekapcsolta. – Szörnyű – mondta. – Nagyon sok ilyen történik mostanság. Sandy kétségbeesetten hajtotta le a fejét. – Hogy hívják az apukádat? – Thomas. Thomas Coe. – És az anyukádat? – Evelyn. Theo gépelni kezdett. – Mi a címetek? – Bennington nyolc-tizennégy. Theo újabb billentyűkre csapott le. Vártak egy ideig, majd Theo felkiáltott: – Ejha! – Mi az? – A bank a Security Trust a Main Streeten. A szüleid tizennégy évvel ezelőtt vettek fel százhúszezer dollárt harminc évre. Már négy hónapja nem fizetik a havi törlesztőrészletet. – Négy hónapja? – Aha. – És ez mind ott van az interneten? – Igen, de nem tudja mindenki megtalálni.
– Neked hogyan sikerült? – Van egy-két módszer. Sok ügyvédi iroda fizet azért, hogy hozzáférjen bizonyos adatokhoz. Ráadásul tudom, hogyan lehet egy kicsit mélyebbre ásni. Sandy még jobban összehúzta magát, és a fejét rázta csüggedten. – Tehát el fogjuk veszíteni a házunkat? – Nem egészen így áll a helyzet. – Ezt hogy érted? Az apámnak nincs munkája. – Fel lehet lépni keményen a bankkal szemben, és egy ideig megtartani a házat, mondjuk addig, amíg apukád talál magának állást. Sandy értetlenül bámult Theóra. – Hallottál már a csődeljárásról? – kérdezte Theo. – Azt hiszem, igen, de nem tudom, mi az. – Ez az egyetlen lehetőségetek. A szüleid kénytelenek lesznek csődvédelmi eljárást kérni. Ez azt jelenti, hogy felfogadnak egy ügyvédet, aki a megbízásukból benyújt néhány papírt a bíróságon. – Mennyibe kerülnek az ügyvédek? – Emiatt ne főjön a fejed. Az a fontos, hogy elmenjetek egyhez. – Te nem tudod megcsinálni? – Bocs, de nem. És a szüleim nem foglalkoznak csődeljárással. De van egy fickó két házzal arrébb, Steve Monzigo, és ő nagyon érti a dolgát. A szüleim rendszeresen küldenek hozzá ügyfeleket. Nagyon kedvelik. Sandy lefirkantotta a nevet. – És szerinted lehet, hogy megtarthatjuk a házat?
– Igen, de a szüleidnek a lehető leghamarabb el kell menniük ehhez a fickóhoz. – Kösz, Theo. Nem is tudom, mit mondjak. – Minden rendben. Örülök, hogy segíthettem. Sandy olyan sebesen ment ki az irodából, mintha egyenesen haza akarna rohanni a jó hírrel. Theo figyelte, ahogy felpattan a biciklijére, és eltűnik a parkoló túlsó végénél. Egy újabb elégedett ügyfél. Negyedik fejezet Háromnegyed ötkor Mrs. Boone besétált Theo irodájába. Egyik kezében egy dossziét, a másikban egy iratot tartott, olvasószemüvege az orra hegyére tolva. – Theo, átszaladnál a családjogi ügyek bíróságára, és benyújtanád ezt még öt előtt? – Persze, mama. Theo felpattant, és a hátizsákjáért nyúlt. Reménykedett benne, hogy a cégből végre megtalálja őt valaki, és megkéri, hogy vigyen el valamit a bíróságra. – A leckéd kész van, ugye? – Igen, nem volt túl sok. – Jól van. És ma hétfő van. Ma mész Ike-hoz, igaz? Neki ez nagyon sokat jelent. Theót minden áldott hétfőn emlékeztette az édesanyja, hogy milyen nap van, és ez két dolgot jelentett: először is Theónak legalább félórát Ike-kal kellett töltenie, másrészt pedig olasz vacsora lesz a Robilios-ban. Utóbbiba kellemesebb volt menni, mint Ike-hoz. – Igenis, asszonyom – felelte Theo, miközben betette az iratokat a hátizsákjába. – Találkozunk a Robilios-ban. – Jól van, drágám, hétkor.
– Rendben – mondta Theo, és kinyitotta a hátsó ajtót. Megmondta Prókátornak, hogy néhány perc múlva visszajön. Mindig hét órakor vacsoráztak. Ha otthon ettek, és ilyen ritkán fordult elő, mert Theo anyukája nem szeretett főzni, hétkor ültek asztalhoz. Ha étterembe mentek, hétkor ettek. Ha nyaralni voltak, hétkor ettek. Ha vendégségbe mentek, mégsem mondhatták meg, hány órakor akarnak enni, ám mivel az összes barátjuk tudta, milyen fontos a hét óra a Boone családnak, általában igyekeztek a kedvükbe járni, és ebben az időpontban volt a vacsora. Néha-néha, amikor Theo az egyik barátjánál volt, vagy táborozni, vagy bármilyen okból elutazott a városból, nagy élvezettel fogyasztotta el a vacsoráját hét óra előtt vagy után. Öt perccel később Theo leparkolt a bíróság előtti tárolónál, és lelakatolta a láncot. A családjogi ügyek bírósága a harmadik emeleten volt, a hagyatéki bíróság mellett, és ugyanannak a folyosónak a végén, ahol a büntetőbíróság. Voltak az épületben más ügyekkel foglalkozó bíróságok is: ingatlanügyekben, közlekedési szabálysértésekben, kábítószerekkel összefüggő ügyekben, csődeljárásban eljáró bíróságok, és valószínűleg még néhány, amelyet Theo még nem fedezett fel. Abban bízott, hogy ott találja majd Aprilt, de a lány már nem volt ott. A tárgyalóteremben halotti csönd fogadta. Egy lelket sem látott a folyosókon. Kinyitotta a jegyzői iroda üvegajtaját, és belépett. A gyönyörű Jenny mintha rá várt volna.
– Szia, Theo! – üdvözölte őt hatalmas mosollyal, miután felnézett a hosszú pulton álló számítógép monitorjáról. – Szia! – mondta Theo. Jenny csinos volt, fiatal, Theo pedig szerelmes. Ha teheti, másnap elvette volna Jennyt feleségül, de életkora és Jenny férje némileg megnehezítette a helyzetet. Ráadásul szíve választottja terhes volt, és ez nagyon zavarta őt, de nem említette senkinek. – Az anyukám küldte ezeket – mondta, miközben átnyújtotta a papírokat. Jenny beléjük pillantott, majd így szólt: – Jaj, jaj, újabb válások. Theo csak bámult rá. Jenny hivatalosan iktatta az iratokat, bélyegzőt nyomott mindegyikre. Theo csak bámult rá. – Mész holnap a tárgyalásra? – kérdezte végül. – Ha el tudok szabadulni innen, lehet, hogy lemegyek a tárgyalóba egy rövid időre. Te? – Igen. Már alig várom. – Biztosan érdekes lesz, nem? Theo kicsit közelebb hajolt, és azt kérdezte: – Szerinted bűnös? Jenny még közelebb hajolt, és úgy pillantott körbe, mintha arról akarna meggyőződni, senki nem hallgatja ki a titkot. – Biztos vagyok benne. Te mit mondasz? – Hát, megilleti az ártatlanság vélelme. – Túl sok időt töltesz az ügyvédi irodában, Theo. Azt kérdeztem, mi a véleményed, természetesen nem hivatalosan.
– Szerintem bűnös. – Majd meglátjuk, nem igaz? – Jenny kurtán rámosolygott Theóra, aztán elfordult, hogy befejezze a munkáját. – Mondd csak, Jenny, a ma délelőtti tárgyalásnak, a Finnemore-ügynek ugye már vége van? Jenny gyanakodva pillantott körbe, mintha azt akarná mondani, hogy folyamatban lévő ügyekről nem szabad beszélni. – Sanford bíró délután négykor berekesztette a tárgyalást, és holnap reggel folytatják. – Bent voltál a tárgyalóteremben? – Nem. Miért kérdezed, Theo? – Egy suliba járok April Finnemore-ral. Válnak a szülei. Csak kíváncsi vagyok. – Értem – felelte Jenny, és szomorúan ráncolta a homlokát. Theo csak bámult rá. – Szia, Theo. A folyosó végén lévő tárgyalóterem zárva volt. Szűk, kifakult egyenruhába öltözött, fegyvertelen törvényszolga állt az ajtó közelében. Theo az összes törvényszolgát ismerte, és tudta, hogy ez az úriember, Mr. Gossett a házsártosabbak közé tartozik. Apja egyszer elmondta neki, hogy a törvényszolgák többnyire idősebb és már kissé lelassult rendőrök, akik pályafutásuk vége felé közelednek. Kapnak egy új titulust: „törvényszolga”, és a bíróságra helyezik őket, ahol unalmasabb és veszélytelenebb az élet, mint az utcán.
– Szevasz, Theo – üdvözölte őt a férfi mosolytalan ábrázattal. – Jó napot, Mr. Gossett. – Mi szél hozott ide? – Anyukám megkért, hogy adjak be néhány papírt. – Ennyi? – Igen, uram. – Biztosan nem szaglászni akarsz egy kicsit? Hogy megnézd, készen áll-e a tárgyalóterem a nagy tárgyalásra? – De, azért is jöttem. – Sejtettem. Nagy volt ma a forgalom. Most mentek el a tévéstábok. Érdekes lesz, az biztos. – Dolgozik holnap? – Hát persze, hogy dolgozom holnap – felelte Mr. Gossett, és egy kicsit kihúzta magát, mintha azt akarná jelezni: nélküle elkezdeni is lehetetlen volna a tárgyalást. – Szigorú biztonsági előírások lesznek érvényben. – Miért? – kérdezte Theo, jóllehet pontosan tudta a választ. Mr. Gossett úgy gondolta, jól ismeri a jog világát, mintha hatalmas tudást szívott volna magába csak azért, mert végigült tárgyalásokat és meghallgatásokat (gyakorta el-elszundikálva). Mint sokan, akiknek közel sincs akkor tudásuk, mint hiszik, Mr. Gossett is örömmel megosztotta éles elméjű észrevételeit a nálánál kevésbé tájékozottakkal. Úgy nézett a karórájára, mintha nagyon szorítaná az idő. – Gyilkossági ügy tárgyalása, hatalmas nagy felhajtás lesz – jelentette ki fontossága teljes tudatában. Jó, mindjárt meglepődöm, gondolta magában Theo. – És a
gyilkossági tárgyalások olyan embereket is vonzhatnak, akik biztonsági kockázatot jelentenek. – Mondjuk kiket? – Na, figyelj csak ide, Theo. Minden gyilkosságnak van egy áldozata, az áldozatnak meg családja, barátai. És ezek a népek érthető módon nem nagyon örülnek, hogy ezt az illetőt megölték. Érted, amit mondok? – Persze. – És ott van, ugye, a vádlott. Ebben az esetben Mr. Duffy, aki azt állítja magáról, hogy nem bűnös. Na persze mindannyian ezt mondják, de tegyük fel, hogy tényleg ártatlan. Ha így van, akkor az igazi gyilkos még mindig szabadlábon van. Lehet, hogy érdekli őt, mi történik a tárgyaláson. – Mr. Gossett gyanakodva pillantott körbe, mintha az igazi gyilkos ott lenne valahol a közelben, és esetleg rossz néven venné, amit most ő mond. Theo majdnem megkérdezte: Miért jelentene biztonsági kockázatot, ha az igazi gyilkos megjelenne a tárgyaláson? Mit csinálna? Megölne még valakit? A tárgyalóteremben, mindenki szeme láttára? Többtucatnyi szemtanú előtt? – Értem – mondta Theo. – Jó lesz odafigyelni, világos. – Gondoskodni fogunk róla, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. – Hát akkor majd holnap reggel találkozunk. – Itt leszel? – Persze. Mr. Gossett a fejét rázta. – Hatalmas lesz a tömeg. Nem találsz magadnak ülőhelyet.
– Ma reggel beszéltem Gantry bíró úrral. Megígérte, hogy lefoglal nekünk néhány remek helyet. – Theo elindult. Mr. Gossett hirtelenjében nem tudta, mit válaszoljon. Ike Theo bácsikája volt, Woods Boone bátyja. Ike alapította Theo születése előtt a Boone & Boone ügyvédi irodát Theo szüleivel. Adóügyekkel foglalkozó ügyvéd volt, ilyenből kevés volt a városban. A hiányos információk alapján, melyeket Theónak sikerült beszereznie, úgy tűnt, hogy a három ügyvéd harmonikus és gyümölcsöző kapcsolatban dolgozott együtt, mígnem Ike valami rosszat tett. Nagyon rosszat. Annyira rosszat, hogy bevonták az ügyvédi engedélyét. Theo néhány alkalommal megkérdezte a szüleitől, mi is történt pontosan, de nem kapott rendes választ. Annyit mondtak, hogy nem akarnak erről beszélni. Vagy azt, hogy majd később, amikor Theo már nagy lesz és megérti, mindent elmondanak neki. Ike még mindig adóügyekkel foglalkozott, de jóval kevésbé fontos ügyekkel. Nem volt ügyvéd, és könyvelő sem. De hát valamiből meg kellett élnie, így aztán magánszemélyek és kisvállalkozások adóbevallásait készítette el. Az irodája egy régi, belvárosi épület első emeletén volt. A földszinten csemegeboltot működtetett egy görög házaspár. Ike az ő adóbevallásukat is megcsinálta, s ezt részben azzal fizették meg, hogy hetente ötször ingyen kapott ebédet. Miután kizárták az ügyvédi kamarából, a felesége elvált tőle. Magányos férfi volt, többnyire elég kellemetlen, és Theo nem nagyon szeretett elmenni hozzá hétfő délutánonként. De hát Ike rokon volt, családtag, és Theo
szülei szerint ez sokat számított, bár ők maguk roppant kevés időt töltöttek vele. – Szia, Theo! – kiáltott oda Ike, amikor a fiú kinyitotta a hosszú, zsúfolt iroda ajtaját, és belépett. – Szia, Ike. A férfi ugyan idősebb volt, mint Theo apukája, ragaszkodott hozzá, hogy a fiú Ike-nak szólítsa. Elsához hasonlóan ő is így próbálta, egyebek mellett, megőrizni a fiatalságát. Kopott farmert viselt, szandált, sört hirdető pólót, és különböző gyöngysorokat a bal csuklóján. Haja hosszú volt, kócos, fehér, és lófarokban összefogva viselte. Méretes, aktákkal telezsúfolt íróasztala mögött ült. A Grateful Dead halkan szólt a magnóból. A falakat olcsó ceruzarajzok díszítették. Mrs. Boone szerint Ike igazi, tipikus sötét öltönyös, aktatáskás adóügyvéd volt, mielőtt bajba került. Most meg úgy öltözködött, úgy viselkedett, mint egy kiöregedett hippi, aki mindent, amit csak lehet, ellenez. Egy igazi lázadó. – Hogy van a kedvenc unokaöcsém? – kérdezte, miközben Theo elhelyezkedett az íróasztallal szemben álló széken. – Remekül. – Theo volt Ike egyetlen unokaöccse. – Milyen volt a napod? Ike az íróasztalát borító papírok felé intett, és azt mondta: – Hát a szokásos. Igyekszem megoldani az olyan emberek pénzügyi gondjait, akiknek nincs pénze. Milyen a helyzet a Boone & Boone-nál?
– Amilyen lenni szokott. – Ike csak négyutcányira volt Theo szüleitől, de ritkán látogatott el hozzájuk. Nagyjából jó viszonyban voltak, de a sötét múltbéli dolgok megterhelték a kapcsolatukat. – Mi van a suliban? – Minden rendben. – Színjeles vagy? – Igen. Bár lehet, hogy kémiából csak „jó”-t kapok. – Elvárom tőled, hogy minden tárgyból jelest vigyél haza. Te és mindenki más is, gondolta magában Theo. Nem tudta, Ike miért gondolja, hogy véleményeznie kell az osztályzatait, de végül arra jutott, hogy ez a nagybácsik dolga. Szülei szerint Ike annak idején remek képességű fiatalember volt, három év alatt végezte el a főiskolát. – Anyád jól van? – Remekül. – Ike sosem érdeklődött Mr. Boone felől. – Gondolom, izgatott vagy a holnapi tárgyalás miatt. – Igen. Az állampolgári ismeretek órán elmegyünk a bíróságra, egész napra. Te is jössz? – kérdezte Theo, bár tudta a választ. Ike megvetően horkantott fel. – Én nem, az biztos. Önként nem lépek be egy tárgyalóterembe. Ráadásul túl sok dolgom van. – Egy igazi Boone. – Én már alig várom – mondta Theo. – Még mindig ügyvéd akarsz lenni, nagy hírű törvényszéki héja? – Mi a baj ezzel? – Ó, semmi, azt hiszem. – Minden héten lefolytatták ezt a beszélgetést. Ike azt akarta, hogy Theo építész legyen,
vagy művész, alkotómunkát végezzen. – A legtöbb srác arról álmodozik, hogy rendőr lesz, vagy tűzoltó, világbajnok sportoló vagy színész. Nem találkoztam még olyan sráccal, aki ennyire oda lett volna az ügyvédi pályáért. – Nem lehet mindenki rendőr, tűzoltó, sportoló vagy színész. – Ez igaz. A védőügyvéd, ez a Clifford Nance piszkosul érti a dolgát. Láttad már munka közben? – Nagy tárgyaláson nem. Egyszer láttam őt beadványokon vitatkozni, de tárgyaláson nem. – Régen jól ismertem Cliffordot. Sok-sok évvel ezelőtt. Lefogadom, hogy nyerni fog. – Tényleg így gondolod? – Persze. Úgy hallom, a vádnak gyenge bizonyítékai vannak. – Noha Ike nem volt társasági ember, a bírósági pletykák érdekelték. Theo apja azt gyanította, hogy az információi a heti pókerpartikról származnak, ahol nyugdíjas ügyvédekkel találkozott. – Valójában semmi bizonyíték sincs arra, hogy Mr. Duffy megölte a feleségét – mondta Ike. – Az ügyésznek talán majd sikerül bebizonyítania, hogy lett volna komoly indítéka, és így esetleg gyanút tud ébreszteni, de semmi több. – Mi az indíték? – tette fel a kérdést Theo, bár úgy gondolta, maga is tudja. Arra volt kíváncsi, Ike mennyit tud, illetve mennyit hajlandó elmondani. – Pénz. Egymillió dollár. Mr. Duffy két évvel ezelőtt egymillió dolláros életbiztosítást kötött a felesége nevére. A halála esetén kap egymilliót. Az üzleti vállalkozása nem ment valami jól. Pénzre volt szüksége,
úgyhogy az az elmélet, hogy szó szerint a kezébe vette az ügyek intézését. – Megfojtotta a nőt? – Theo minden újságcikket elolvasott a gyilkosságról, ezért tudta a halál okát. – Ez az elmélet. Fulladás okozta a halálát. Az ügyész majd azt fogja mondani, hogy Mr. Duffy megfojtotta, aztán feldúlta a házat, elvitte a nő ékszereit, megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy amikor a felesége hazament, egy betörő fogadta. – Mr. Nance mit próbál majd bizonyítani? – Semmit sem kell bizonyítania, és azt állítja majd: semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Mr. Duffy ott lett volna a bűntény helyszínén. Tudomásom szerint nincsenek tanúk, akik ennek az ellenkezőjét igazolhatnák. Nagyon kemény ügy a vád szempontjából. – Szerinted bűnös? Ike lassan és egyenként megropogtatta az ujjperceit, majd összefonta két kezét a tarkóján. Elgondolkodott egy pillanatra, aztán így szólt: – Valószínűleg igen. Fogadni mernék, hogy Duffy mindent gondosan eltervezett, és minden pontosan úgy alakult, ahogy tervezte. Azok az emberek nagyon fura dolgokat művelnek. „Azok az emberek” – ez a huszonhét lyukú golfpálya köré épített és kapukkal őrzött lakópark, Waverly Creek tehetős lakóira vonatkozott. Új lakóknak számítottak a város belső részeiben élőkhöz hasonlítva, akik Strattenburg igazi polgárainak tartották magukat. „Ott laknak a Waverlyben” – gyakorta lehetett hallani ezt, többnyire olyan emberekről, akik jóformán semmivel sem járultak hozzá a közösség életéhez, s akiket
túlzottan érdekelt a pénz. Theo számára ez a felosztás csekélyke jelentőséggel bírt. Voltak barátai, akik a lakóparkban laktak. Szüleinek sok ügyfele érkezett Waverly Creekből. Csak három kilométernyire volt a várostól, de jó néhányan úgy tekintettek a lakóparkra, mintha egy másik bolygón épült volna fel. Mrs. Boone azt mondta, hogy a kisvárosi emberek túl sokat foglalkoznak azzal, hogy a másikat figyelik. Kisfiú kora óta számos alkalommal hívta fel Theo figyelmét arra, mennyire helytelen dolog ítélkezni mások felett. A beszélgetés a baseballra terelődött, és persze a Yankees csapatára. Ike fanatikus Yankees-szurkoló volt, és örömmel ontotta magából a kedvenc játékosai teljesítményét igazoló statisztikai adatokat. Ugyan még csak április volt, de már most megjósolta, hogy csapata megint győzedelmeskedni fog a bajnokságban. Mint mindig, most is vitatkoztak, de Theónak, mint Twinsszurkolónak, kevéske muníciója volt. Miután letelt a félóra, Theo készülődni kezdett. Megígérte, hogy egy hét múlva majd megint jön. – Javíts kémiából! – parancsolt rá Ike búcsúzóul. Ötödik fejezet Henry Gantry bíró úr rántott egyet hosszú fekete talárja jobb ujján, hogy rendesen álljon, aztán belépett a pulpitusa mögötti hatalmas tölgyfa ajtón. A törvényszolga elkiáltotta magát: – Álljanak fel! Mindenki – nézők, esküdtek, ügyvédek, jogi asszisztensek, a tárgyalás minden résztvevője – azon nyomban felpattant. Miközben Gantry bíró
elhelyezkedett trónszerű székében, a törvényszolga elkántálta a szokásos szöveget: – Figyelmet, figyelmet! A tizedik körzet büntetőbírósága ülésezik, a tiszteletre méltó Gantry bíró úr elnökletével. Akinek közlendője van, álljon elő! Az Úr áldása legyen e bíróságon. – Kérem, üljenek le – szólt bele hangosan Gantry bíró a mikrofonjába. Megint csak egyszerre, mint a felállásnál, mindenki leült a teremben. Székek csikorogtak. Padok nyikorogtak. Retikülöket és aktatáskákat tettek arrébb, és mintha úgy nagyjából kétszáz ember egyszerre fújta volna ki a levegőt. Aztán csönd ereszkedett a tárgyalóteremre. Gantry bíró gyorsan körbepillantott. Ahogy várni lehetett, a terem megtelt, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. – Nagy az érdeklődés ma, nem vitás – állapította meg. – Köszönjük, hogy eljöttek. – Felnézett a karzatra, pillantása találkozott Theo Boone-éval, és az egymás mellett ülő, feszülten figyelő fiúkat látva elmosolyodott. – Állam kontra Mr. Peter Duffy. Az állam készen áll? Jack Hogan, az ügyész felállt, és bejelentette: – Igen, bíró úr, az állam készen áll. – A védelem készen áll? Clifford Nance felemelkedett, és ünnepélyes komolysággal azt mondta: – Készen állunk, bíró úr. Gantry bíró jobbra fordult, az esküdtekre nézett, és így szólt: – Nos, hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek, önöket múlt héten választották ki, és mielőtt távoztak volna innen,
utasítást adtam önöknek arra vonatkozóan, hogy senkivel ne beszéljenek erről az ügyről. Figyelmeztettem önöket, hogy azonnal tudatniuk kell velem, ha valaki megpróbál önökkel beszélni az ügyről. Most felteszem a kérdést, hogy történt-e ilyen. Felvette önökkel bárki is a kapcsolatot az üggyel kapcsolatban? Az összes esküdt határozottan rázta a fejét. – Jól van. Minden tárgyalás előtti beadvánnyal végeztünk már, készen állunk a tárgyalás megkezdésére. Ebben a szakaszban mindkét oldal lehetőséget kap arra, hogy szóljon önökhöz, vagyis elhangzanak a nyitóbeszédek. Nem a bizonyítékok előterjesztése történik ilyenkor, csak összegzést hallanak arról, hogy a két oldal szerint mi történt. Mivel a bizonyítás terhe az államé, az ügyész úr kezd. Mr. Hogan, készen áll? – Igen, uram. – Kezdheti. Theo nem tudott reggelizni, és alig aludt valamit. Sokat olvasott olyan sportolókról, akik annyira idegesek egy nagy meccs vagy verseny előtt, hogy nem tudnak sem enni, sem aludni. A szorongástól és az óriási nyomástól remeg a gyomruk, hányinger kerülgeti őket. Egy biztos: ezt az óriási nyomást Theo is érezte most. A tárgyalótermet feszültséggel teli, fullasztó levegő ülte meg. Theo csak néző volt, mégis remegett a gyomra az idegességtől. Nagy meccs, igazi nagy meccs kezdődött itt. Mr. Hogan számos fontos ügyben képviselte már a vádat Strattenburgben. Magas, inas, kopasz férfi volt, és mindennap fekete öltönyt viselt. A háta mögött sokat tréfálkoztak a fekete öltönyein. Senki sem tudta, hogy
egy van-e neki, vagy több tucat. Bár ritkán mosolygott, barátságos „jó reggelt”-tel kezdte a beszédét, majd bemutatkozott, és bemutatta az asztalánál helyet foglaló két fiatalabb ügyészt is. Sikerült megtörnie a jeget. Hamar rátért a lényegre. Megmutatott az esküdteknek egy nagyméretű, színes fényképet az áldozatról, Myra Duffyról. – Csak negyvenhat éves volt, amikor meggyilkolták – mondta a férfi komoran. – Két fiú, Will és Clark anyja, mindketten főiskolai hallgatók. Megkérem őket, hogy álljanak fel. – Hogan az első sorra mutatott, közvetlenül a vád asztala mögé, mire két fiatalember félszegen felállt, és az esküdtekre nézett. Theo tudta az újságokból, hogy az apjuk, az asszony első férje repülőbalesetben meghalt, amikor ők még kisfiúk voltak. Mr. Duffy a nő második férje volt, ahogy a férfi is másodszor házasodott. Az emberek gyakorta mondogatták, hogy sok a válás meg az újraházasodás Waverlyben. Mr. Hogan leírta a bűntényt. Mrs. Duffyt otthonuk, a férjével közös tulajdonban lévő, modern építésű tágas ház nappalijában találták meg. A ház új, magyarázta Mr. Hogan, alig három éve épült, a golfpálya mögötti erdős részen. A sok fa miatt a ház jóformán nem is látszik az utcáról, de hát ez lényegében az összes házra igaz Waverly Creekben. Amikor megtalálták a holttestet, a ház bejárati ajtaja résnyire nyitva volt. A riasztót készenléti üzemmódra állították. Valaki elvitte az asszony szekrényéből az ékszereit, Mr. Duffy antik órákból álló gyűjteményét és három kézifegyvert a nappaliból, a televíziókészülék
melletti fiókos szekrényből. Az eltulajdonított tárgyak becsült értéke harmincezer dollárra rúgott. A halál oka fulladás. Gantry bíró jóváhagyásával Mr. Hogan odalépett a projektorhoz, lenyomott rajta egy gombot, mire az esküdtekkel szemben kifeszített vásznon megjelent egy nagyméretű színes fénykép. Mrs. Duffyt ábrázolta: a szőnyeggel borított padlón feküdt, jól öltözötten, látszólag érintetlenül, még magas sarkú cipője is a lábán volt. Mr. Hogan elmondta, hogy azon a napon, csütörtökön délben találkoznia kellett volna a húgával, hogy együtt ebédeljenek. Minden jel arra utal, hogy az asszony már indulásra készen állt, amikor megtámadták és meggyilkolták. A tett elkövetése után gyilkosa végigment a házon, magához vette a korábban leírt tárgyakat, és távozott. Húga hívogatni kezdte Mrs. Duffyt a mobiltelefonján, két óra alatt összesen tíz alkalommal próbálkozott, s ekkor annyira ideges lett, hogy kocsiba ült, Waverly Creekbe hajtott, a Duffyházhoz, és megtalálta a nővérét. Azt tekintve, hogy egy gyilkosság helyszínén általában milyen állapotokat találnak az odaérkezők, a Duffy-ház nappalija egészen békésnek tetszett. Lehetségesnek tűnt, hogy az áldozat egyszerűen csak elvesztette az eszméletét. Először a húga és a rendőrök is arra gondoltak, hogy valamilyen természetes oka volt a halálának, mondjuk szívroham vagy agyvérzés. De életkora, fizikai állapota, és az a tény, hogy sohasem élt kábítószerekkel, hamarosan gyanút ébresztett. A halottkémi vizsgálat feltárta az asszony halálának igazi okát. A személy, aki meggyilkolta Mrs. Duffyt, hátulról ragadta meg az asszonyt, és keményen
megnyomta a fejütőerét. Mr. Hogan a nyaka jobb oldalára, a saját ütőerére tette az ujját. – Tíz másodpercnyi erőteljes nyomás a megfelelő helyen, és az áldozat elveszíti az eszméletét – mondta, majd várt, miközben mindenki más is várt, arra, hogy esetleg ő maga is elájul ott, a bírósági tárgyalóteremben. Nem ájult el. Folytatta: – Miután Mrs. Duffy eszméletét vesztette, gyilkosa továbbra is nyomta az ütőerét, egyre keményebben, és hatvan másodperccel később az asszony már halott volt. Küzdelemnek semmi nyoma – nem találtunk letörött körömdarabokat, sem horzsolásokat, semmit. Miért? Mert Mrs. Duffy ismerte azt az embert, aki elvette az életét. Mr. Hogan teátrálisan megfordult, és rámeredt Mr. Duffyra, aki Clifford Nance és egy másik védőügyvéd között ült. – Ismerte őt, mert a felesége volt. Hosszú, súlyos csönd állt be, és a tárgyalóteremben minden szempár pillantása Mr. Duffyra szegeződött. Theo a férfi tarkóját látta. És rettentő kíváncsi lett volna az arcára. Mr. Hogan folytatta. – Azért kerülhetett olyan közel hozzá, mert az asszony bízott benne. Mr. Hogan nem mozdult a projektor mellől, újabb fényképeket mutatott. Segítségükkel megismertette az esküdtekkel a helyszín minden részletét: a ház belsejét, a bejárati és a hátsó ajtót, a golfpálya közelében lévő területet. Az egyik fényképen a lakópark bejáratát láthatták a jelenlévők: súlyos kapu, őrbódé, biztonsági kamerák. Mr. Hogan elmagyarázta, hogy bármilyen
ügyes legyen is valaki, aligha képzelhető el, hogy a szigorú biztonsági előírások ellenére sikerüljön behatolnia. Kivéve persze akkor, ha az illetőnek nem kell „behatolnia”, mert ott lakik. Egyik szomszéd sem látta, hogy egy idegen jármű távozott volna a Duffy-ház elől. Senki sem látott idegent sétálni az utcán, vagy kirohanni a házból. Semmilyen rendkívüli jelenségről nem érkezett bejelentés. Az elmúlt hat évben csak két betörés történt Waverly Creekben. Bűncselekményekről jóformán hallani sem lehetett ezen a csöndes környéken. A gyilkosság napján Mr. Duffy golfozott, ahogy majdnem minden csütörtökön. A számítógépes beléptetőrendszer szerint tíz perccel tizenegy után kezdte a játékot. Egyedül volt, ami nem számított szokatlannak, és mint mindig, most is saját elektromos golfautójával közlekedett. A golfklub alkalmazottjának azt mondta, úgy tervezi, hogy tizennyolc lyukat játszik, az Északi Kilencest és a Déli Kilencest, a két legnépszerűbb pályát. A Duffy-ház egy, a hölgyek által kedvelt kisebb pályával szomszédos részen áll. Mr. Duffy komoly játékos volt, aki mindig feljegyzi az eredményt, és sosem csal. Tizennyolc lyuk egyedül – általában ez három órát vesz igénybe. Felhős volt az ég, fújt a szél, és hűvös volt. Az ilyen időjárási viszonyok a legtöbb golfozó kedvét elveszik a játéktól. Egy négyfős társaságtól eltekintve, amely húsz perccel tíz után kezdett játszani, tizenegy után tíz perccel senki nem volt a három pályán. Egy újabb négyes kezdte meg a játékot egy óra negyven perckor.
Miután rátalált Mrs. Duffyra, a húga azonnal hívta a mentőket. Két óra tizennégy perckor rögzítették a hívást. A halottkémi vizsgálat megállapítása szerint a halál beálltának időpontja tizenegy óra negyvenöt perc volt. Az egyik munkatársa segítségével Mr. Hogan felállított egy nagyméretű ábrát, amely a lakóparkot ábrázolta. Megmutatta rajta a három golfpályát, a golfüzletet, a teniszpályákat és még néhány fontosabb helyszínt, majd megjelölte a Duffy-ház pontos elhelyezkedését. Az állam által végrehajtott vizsgálatok azt igazolták, hogy felesége meggyilkolásának időpontjában Mr. Duffy az Északi Kilences negyedik vagy ötödik lyukánál volt. A Mr. Duffy tulajdonában lévő járművel a pályának e részétől körülbelül nyolc perc alatt lehet eljutni a Duffyházhoz. Peter Duffy megnézte az ábrát, majd lassan megcsóválta a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy Mr. Hogan értelmetlenségeket beszél. A férfi negyvenkilenc éves volt, sötét arcából haragos tekintet sugárzott, dús haja már őszült. Szarukeretes szemüveget viselt, barna öltönyt, és minden további nélkül az ügyvédcsapat egyik tagjának lehetett volna nézni. Jack Hogan kifejtette, hogy Mr. Duffy tudta, a felesége otthon van, természetesen be tudott jutni a házba, a gyilkosság idején csak percekre volt az otthonától, és olyan időben golfozott, amikor a pálya lényegében üres volt. Egészen kicsi volt az esélye annak, hogy meglátják. – Jól eltervezte – ismételte meg Mr. Hogan több alkalommal is.
Pusztán az a tény, hogy egy képzett jogász azt mondogatja, Mr. Duffy ölte meg a feleségét, egészen hihetővé tette az elméletet. Ismételj el valamit jó sokszor, és a népek kezdik elhinni. Mr. Mount már jó ideje azon a véleményen volt, hogy az ártatlanság vélelme már csak vicc manapság. A bűnösség vélelme van érvényben. És Theónak el kellett ismernie, hogy a tárgyalás első szakaszában meglehetősen nehéznek tetszett ártatlan emberként gondolni Mr. Duffyra. Miért akarta Mr. Duffy megölni a feleségét? Mr. Hogan úgy tette fel a kérdést az esküdteknek, hogy nem lehetett kétséges: válaszolni is tud. – Pénzért, hölgyeim és uraim. – Hosszú hatásszünetet tartott, majd színpadias mozdulattal felkapott egy iratot az asztaláról, és bejelentette: – Ez, kérem szépen, egy életbiztosítás, amely egymillió dollárra szól, s amelyet Mr. Peter Duffy két évvel ezelőtt kötött a néhai Myra Duffy életére. Halotti csönd. Van még valaki a teremben, aki úgy gondolja, hogy nem Duffy a bűnös? Mr. Hogan a kötvényben lapozgatott, miközben ismertette annak tartalmát, s mintha veszített volna valamelyest a lendületéből. Miután végzett vele, visszahajította az asztalra, majd kissé csapongva Mr. Duffy üzleti vállalkozásairól kezdett beszélni. A férfi ingatlanfejlesztésbe fektetett pénzt, és volt néhány nagy fogása, de néhány nagy bukása is, s felesége halála idején már több bank is nagyon szorongatta. Mr. Hogan megígérte az esküdteknek, hogy az állam be fogja bizonyítani: a vádlott, Peter Duffy a csőd szélén állt.
Következésképpen pénzre volt szüksége. Pénzre, mondjuk egy életbiztosításból. Ami az indíték kérdését illeti, Mr. Hogan több információval is tudott szolgálni. Közölte az esküdtekkel, hogy hamarosan meg fogják tudni: Duffyék nem éltek boldog házasságban. Sok problémájuk volt, nagyon sok. Legalább kétszer szétköltöztek. Mindketten fogadtak már fel válóperes ügyvédeket, bár még egyikük sem nyújtott be válókeresetet. Amikor mondandója összegzéséhez ért, Mr. Hogan odaállt az esküdtek elé, amilyen közel csak lehetett, és komoly ábrázattal rájuk nézett. – Ez egy hidegvérű gyilkosság volt, hölgyeim és uraim. Tökéletesen kitervelt, körültekintően végrehajtott gyilkosság. Minden hiba nélkül. Nincsenek tanúk, nincs tárgyi bizonyíték. A tettes nem hagyott maga után semmit, csak egy brutálisan meggyilkolt fiatalasszonyt. – Mr. Hogan váratlanul lehunyta a szemét, megkocogtatta a halántékát, és azt mondta: – Ó, elfelejtettem valamit. Nem mondtam el önöknek, hogy Mr. Duffy két évvel ezelőtt kezdett el egyedül golfozni, amikor megkötötte az életbiztosítást. Ezt megelőzően ritkán játszott egyedül, szinte soha. Majd megszólaltatjuk néhány régi golfpartnerét, hogy bizonyítsuk ezt az állítást. Hát nem különös egybeesés ez? Két éven keresztül tervezte a gyilkosságot. Szép csöndben a felesége időbeosztásához igazította a golfedzéseit, és várt. Várt egy hideg, szeles napra, amikor a golfpálya üres. Várt a tökéletes pillanatra, hogy hazaszáguldjon, leparkolja az elektromos autót a
medence mellett, beszaladjon a hátsó ajtón, és azt mondja: „Szia, drágám, hazajöttem!”, majd megtámadja az asszonyt. Egy perccel később Mrs. Duffy halott. A vádlott már olyan régen tervezte a bűncselekményt, hogy pontosan tudta, mit kell tennie. Felkapta felesége ékszereit, a saját drága óráit, és magához vette a fegyvereket is, hogy a rendőrök azt higgyék, betörés történt. Másodpercekkel később már kint volt a házból, beült a járműbe, visszahajtott a golfpályára, az Északi Kilenceshez, ahol még nagy nyugalommal bemutatott egy szépen kivitelezett ütést, és befejezett egy újabb magányos golfpartit. Mr. Hogan elhallgatott. Csönd ereszkedett a tárgyalóteremre. A férfi felemelte a jegyzettömbjét, és visszament a helyére. Másfél óra telt el. Gantry bíró lecsapott a kalapáccsal, és így szólt: – Tartsunk tíz perc szünetet. Mr. Mount maga köré gyűjtötte a diákjait az első emeleti keskeny folyosó végén. A fiúk izgatottan beszélgettek az elmúlt másfél óra drámai pillanatairól. – Ez sokkal jobb, mint a tévében – állapította meg az egyikük. – Na, lássuk csak – mondta Mr. Mount. – Hallottátok az egyik oldalt. Csak úgy játékból szeretném megkérdezni: hányan gondoljátok úgy, hogy bűnös? Legalább tíz kéz emelkedett a magasba. Szíve szerint Theo is igennel szavazott volna, de tudta, hogy még korai lenne. – Na és mi van az ártatlanság vélelmével? – tette fel a kérdést Mr. Mount.
– Ő tette – jelentette ki Darren, a dobos. Többen is egyetértettek. – Bűnös – mondta Brian, az úszó. – Az biztos, hogy nem fogja megúszni. – Tökéletesen kitervelt mindent. – Ő tette. – Jó, jó – mondta Mr. Mount. – Majd az ebédszünetben is lefolytatjuk ezt a beszélgetést, miután a másik oldalt is meghallgattátok. A másik oldal egy olyan mondattal nyitott, amely nagyot csattant. Clifford Nance várt, amíg elcsendesedett a tárgyalóterem, aztán odasétált az esküdtekhez. Hatvan körül járt, ősz haja a fülét takarta, karja, válla erős. És fesztelen viselkedésével mintha azt tudatta volna a világgal, hogy semmilyen harc elől nem tér ki, se a bíróságon, se máshol. – Nincs egy nyúlfarknyi bizonyíték sem! – bömbölte mély, rekedtes hangján, amely visszhangzott a tárgyalóterem falai között. – Nincs egy nyúlfarknyi bizonyíték sem! – ismételte el újra, nem kevésbé hangosan, mintha előfordulhatott volna, hogy valaki nem hallotta meg elsőre. Theo összerándult. – Semmi! Nincsenek tanúk. Nincsenek a bűntény helyszínéről származó bizonyítékok. Nincs semmi, csak ez a szép, tetszetős történet, amelyet Mr. Hogan volt szíves előadni önöknek, s amelynek egyetlen szava sem bizonyíték. Önök az ügyész úr fantázia szülte változatát hallották arról, hogy ESETLEG mi történt. Lehet, hogy Pete Duffy meg akarta ölni a feleségét. Lehet, hogy
gondosan kitervelt mindent. Lehet, hogy egy üres golfpályán száguldozott. Lehet, hogy éppen időben ért haza, hogy végrehajtsa minden idők egyik legtisztább gyilkosságát. És lehet, ellopott ezt-azt, lehet, hogy nyitva hagyta a bejárati ajtót, gyorsan visszahajtott a pályára, és befejezte a golfozást. Lehet, hogy ez történt. Mr. Nance lassan járkálni kezdett az esküdtek előtt, szavaival azonos ritmusban. – Mr. Hogan azt kéri önöktől, hölgyeim és uraim, hogy vegyenek részt ebben a „lehet így, lehet úgy” játékban. És azért kéri ezt, mert nincs bizonyítéka. Semmi sincs a kezében. Valójában csak annyit tud önök elé tárni, hogy egy férfi egyedül golfozik, el van foglalva a maga dolgával, és eközben az alig egy kilométernyire lévő, gyönyörű otthonukban megölik a feleségét. Az ügyvéd megállt, és közelebb lépett az esküdtekhez. Kiválasztott magának egy idősebb urat az első sorból, és úgy tűnt, mindjárt megveregeti a térdét. Lehalkított hangon így szólt: – Tudják, én nem is hibáztatom Mr. Hogant. Nincs más választása, és ennek az az egyszerű magyarázata, hogy nincs bizonyítéka. Élénk képzelőerején kívül semmi másra nem támaszkodhat. Mr. Nance egy kicsit jobbra húzódott, és szemkontaktust teremtett egy középkorú háziasszonnyal. – Alkotmányunk, törvényeink, eljárásjogi szabályaink mind az igazságosság elvére épülnek. És tudják, mi mondok én önöknek? Nincs hely, egy szemernyi hely se a sok „lehet”-nek. Törvényeink világosak. Gantry bíró majd mindent elmagyaráz önöknek, és kérem, nagyon
figyeljenek rá. Egyetlenegyszer sem fogja kiejteni a „lehet” szót. Azt fogják hallani tőle, ami egy jól ismert, ősidők óta létező, mondhatni, régimódi amerikai szabály: ha az állam vádat emel egy polgár ellen, akkor úgy kell bevonulnia ide, hogy a sok okos és tapasztalt ember: nyomozók, rendőrök, ügyészek, bűnügyi helyszínelők munkája révén összegyűjtött bizonyítékokkal minden ésszerű kétséget kizáróan igazolja ennek a polgárnak a bűnösségét. Mr. Nance most balra tett egy-két lépést, és komoly, meggyőző tekintettel nézett a második sorban ülő hat esküdtre. Jegyzetek nélkül beszélt, könnyedén, oldottan, mint aki vagy ezredszer csinálja ezt, de még mindig nem vesztette el a szenvedélyét. – Minden kétséget kizáróan. Minden kétséget kizáróan. A törvény súlyos terhet ró az államra, olyan kötelezettséget ír elő a számára, amelyet képtelen teljesíteni. Mr. Nance elhallgatott, és a tárgyalóteremben mindenki vett egy mély levegőt. Az ügyvéd odasétált a védelem asztalához, felemelte a sárga jegyzettömböt, de nem nézett rá. Színész volt a színpad közepén, és kívülről tudta a szövegét. Megköszörülte a torkát, majd teljes hangerővel folytatta: – Kérem szépen, a törvény úgy rendelkezik, hogy Pete Duffynak nem kell tanúvallomást tennie, nem kell tanúkat szólítanunk a védelmében, nem kell bizonyítanunk az égvilágon semmit sem. Na és miért van ez így? Egyszerű a válasz. Pete Duffyt védi a törvénybe épített, mindannyiunk számára fontos biztosíték: az ártatlanság vélelme. – Mr. Nance
megfordult, és az ügyfelére mutatott. – Pete Duffy ártatlan emberként ül itt, ugyanúgy, ahogy önök vagy én. Az ügyvéd megint járkálni kezdett, de egy pillanatra sem fordította el a tekintetét az esküdtekről. – Ám mindennek ellenére Pete Duffy mégis tanúskodni fog. Akar tanúskodni. Már alig várja, hogy tanúskodhasson. És amikor elfoglalja a helyét azon a széken, a tanúk padján, eskü alatt tesz majd tanúvallomást, és elmondja önöknek az igazat. Az igazság, hölgyeim és uraim, merőben más, mint az a színes kis történet, amely Mr. Hogan képzeletében született meg. Az igazság az, hölgyeim és uraim, hogy Pete Duffy valóban golfozott azon a végzetes napon, és egyedül volt, mert így szeret játszani. Bizonyítékokkal igazolható, hogy tíz perccel tizenegy után hajtotta végre az első ütést, majd továbbhajtott a saját golfkocsijával, amelyet legtöbb szomszédjához hasonlóan a garázsában tart. Egyedül volt a golfpályán, miközben a felesége induláshoz készülődött, hogy ebédelni menjen a városba. Egy betörő, egy ismeretlen bűnöző, aki még mindig szabadon van, és a dolgok jelenlegi állása szerint szabadon is fog maradni, csöndben behatolt a házba, és tévesen úgy hitte, senki sincsen otthon. A riasztó nem volt bekapcsolva. A bejárati ajtót nem zárták kulcsra, ahogy a hátsó ajtót sem. Ez nem számít szokatlannak vagy ritkaságnak ezen a környéken. A betörő váratlanul szembetalálta magát Myra Duffyval, és a puszta kezével megtámadta, mert nem volt fegyvere, és ettől a pillanattól fogva már nem is betörő volt. Gyilkossá lett.
Mr. Nance ekkor elhallgatott, odalépett a védelem asztalához, a szájához emelt egy poharat, és ivott egy nagy korty vizet. Mindenki őt figyelte. Más látnivaló nem volt a tárgyalóteremben. – És még mindig szabadlábon van! – mondta hirtelen az ügyvéd, illetve nem is mondta, hanem majdnem kiabálta. – Lehet, hogy itt van közöttünk – folytatta, és körbemutatott a teremben. – Mivel Mr. Hogan játékában veszünk részt, azt mondom, lehet, hogy itt van, és figyeli a tárgyalást. Miért is ne? Mr. Hogan és csapata semmiféle veszélyt nem jelent rá, az egyszer biztos. Theo észrevette, hogy néhány esküdt a nézők felé pillant. Mr. Nance sebességet váltott, és az életbiztosításról kezdett beszélni, főképpen arról, hogy Mr. Duffy valóban kötött egy egymillió dolláros életbiztosítást, amelynek, felesége halála esetén, ő a kedvezményezettje. Csak azt tették, amit a legtöbb házaspár tesz. Kölcsönösen életbiztosítást kötöttek. Mr. Nance megígérte az esküdteknek, hogy be fogja bizonyítani: Pete Duffy üzleti vállalkozásai távolról sincsenek olyan siralmas állapotban, mint ahogy Mr. Hogan leírta. Elismerte, hogy Duffyék házasságában merültek fel problémák, s azt is, hogy több alkalommal különköltöztek, de egyetlenegyszer sem nyújtottak be válókeresetet. Nem, éppen ellenkezőleg: eltökélt szándékuk volt, hogy megoldják a problémáikat. Mr. Mount a második sorban ült a karzaton, a diákjai mögött. Gondosan választotta ki ezt a helyet, hogy mind a tizenhat fiút láthassa. A két jogász beszéde nagyon felkeltette az érdeklődésüket. Egyáltalán nem meglepő
módon Theo mindenkinél feszültebben figyelt. A fiú ott volt most, ahol mindig is lenni akart. Miután Mr. Nance végzett, Gantry bíró korai ebédszünetet rendelt el. Hatodik fejezet A fiúk átkeltek a Main Streeten, és keletnek, a folyó irányába tartottak. Mr. Mount lemaradt néhány lépéssel, és derűsen hallgatta, hogy diákjai hevesen vitatkoznak egymással, néhányan olyan szavakat és kifejezéseket használva, amelyeket szinte csak percekkel korábban hallottak először a tárgyalóteremben, a jogászoktól. – Erre – mondta a tanár, és a csapat balra fordult, egy keskeny mellékutcába. Bemasíroztak a Pappy’s-ba, a marhahúsos szendvicséről és rántott hagymakarikájáról híres étkezdébe. Még tíz perc volt délig, sikerült megelőzniük az ebédidei csúcsforgalmat. Gyorsan rendeltek, aztán körbeülték az utcafront közelében lévő hosszú asztalt. – Ki volt a jobb jogász? – kérdezte Mr. Mount. Legalább tízen válaszoltak egyszerre, és a két jogász, Jack Hogan és Clifford Nance nagyjából egyenlő számú szavazatot kapott. Mr. Mount ilyen kérdéseket tett fel: – Melyik jogásznak hittetek inkább? Melyikben bíznátok meg? Szerintetek az esküdtek melyiküket találták meggyőzőbbnek? Megérkezett az étel, és a beszélgetés drámai hirtelenséggel félbeszakadt. – Kézfeltartással szavazzatok – mondta Mr. Mount. – És mindenkinek szavaznia kell, tartózkodni nem lehet. Emelje fel a kezét, aki úgy gondolja, hogy Mr. Duffy bűnös!
Tíz kezet számolt össze. – Jól van. Most pedig: nem bűnös. Öt kéz. – Theo, azt mondtam, hogy szavazni kell. – Bocsánat, de én nem tudok szavazni. Szerintem bűnös, de azt nem látom, hogyan tudja ezt bizonyítani az állam. Csak az indítékot tudják bizonyítani, de ez sem biztos. Lehet, hogy sikerül nekik. – Lehet, lehet, ugye? – kérdezte Mr. Mount. – Úgy hiszem, a védőügyvéd nagyon hatékonyan operált ezzel. – Egyetértek Theóval – mondta Aaron. – A fickó bűnösnek látszik, de az ügyész még azt sem tudja bizonyítani, hogy ott volt a bűntény helyszínén. Ez gond, ugye? – Bizony az – felelte Mr. Mount. – Na és mi a helyzet az ellopott ékszerekkel, órákkal meg fegyverekkel? – kérdezte Edward. – Megtalálták ezeket a dolgokat? Erről senki sem beszélt. – Nem tudom, de hát a nyitóbeszédek alatt nem lehet mindenre kitérni. – Nekem elég hosszú beszédeknek tűntek. – Majd megtudjuk, amikor a tanúkat szólítják – tette hozzá Theo. – Ki az első tanú? – kérdezte Chase. – Nem láttam a tanúk listáját – mondta Mr. Mount. – De általában a bűntény helyszínével kezdik. Úgyhogy valószínűleg majd az egyik nyomozót szólítják először. – Az jó. – Ma meddig maradhatunk, Mr. Mount? – Fél négyre kell visszaérnünk az iskolába. – Meddig tart a tárgyalás?
– Gantry bíró szeret dolgozni – közölte társaival Theo. – Legalább ötig-hatig. – Visszajöhetünk holnap, Mr. Mount? – Attól tartok, hogy nem. Egynapos programra jöttünk. Más órákra is járnotok kell. Egyik sem olyan izgalmas, mint az állampolgári ismeretek, de ez csak az én véleményem. Az étkezde hirtelen megtelt, már az utcán is sorban álltak az éhes vendégek. Mr. Mount szólt a fiúknak, hogy szedelőzködjenek. Pappy, az étkezde tulajdonosa arról volt híres, hogy csúnya dolgokat mond azoknak, akik még mindig ott üldögélnek, pedig már rég befejezték az evést. Végigmentek a Main Streeten, ahol most, ebédidő lévén, nagy volt a gyalogosforgalom. Egy szökőkútnál irodai dolgozók falatoztak és beszélgettek, miközben süttették magukat a napon. Mr. Peacock, az ősöreg közlekedési rendőr elnyűtt sárga kesztyűjében, ósdi sípjával irányította a forgalmat, s ezúttal sikerült is megakadályoznia a baleseteket. Egy csapat sötét öltönyös férfi éppen most távozott az egyik épületből, és ugyanabba az irányba tartottak, mint a fiúk. Mr. Mount azt suttogta hangosan: – Nézzétek, Mr. Duffy és az ügyvédei. A fiúk lelassítottak egy pillanatra, és megbámulták az előttük haladó sötét öltönyösöket. Pete Duffy, Clifford Nance, két másik komor ábrázatú ügyvéd és egy ötödik férfi, akit Theo ugyan nem látott délelőtt a tárgyalóteremben, ám mégis pontosan tudta, kicsoda. Omar Cheepe-nek hívták, nem ügyvéd volt, de jogi körökben jól ismerték. Mr. Cheepe valamikor
szövetségi ügynökként dolgozott, és most a saját cégét irányította. Nyomozással, megfigyeléssel és más olyan tevékenységekkel foglalkozott, amelyekre időről időre szüksége volt az ügyvédeknek. Mrs. Boone-nal egyszer csúnya vitába keveredtek egy válási ügy kapcsán, és Theo akkor hallotta, hogy Omar Cheepe-ről azt mondják: „fegyveres bűnöző”, és olyan ember, „aki abban leli örömét, hogy megszegi a törvényt”. Theónak természetesen ezt nem lett volna szabad hallania, de hát nagyon sok mindent hallott ő az irodában. Még sosem találkozott Mr. Cheepe-pel, de többször látta már a bíróságon. Az a szóbeszéd járta, hogy ha Omar Cheepe dolgozik egy ügyön, akkor valaki egészen biztosan bűnös. Omar ránézett Theóra. Erős testfelépítésű ember volt, nagy, kerek fejét kopaszra borotválta. Igyekezett fenyegetően nézni, és sikerült is neki. Megfordult, és Duffy után sietett. Az osztály végigsétált a Main Streeten, a fiúk csoportokra szakadva próbáltak lépést tartani a vádlottal és csapatával. A jól megtermett Omar Cheepe hátulról védte Pete Duffyt, mintha fennállna annak a veszélye, hogy valaki megpróbál rálőni. Clifford Nance előadott egy vicces történetet, és mindannyian jót nevettek. Pete Duffy röhögött a leghangosabban. Bűnös. Theo elégedetlen volt magával, hogy ezt gondolja, hiszen még egyetlen tanú sem tett vallomást. Ráadásul szeretett úgy gondolni magára, mint olyan emberre, aki hisz az ártatlanság vélelmében. Bűnös, mondta magában újra. Miért nem képes tiszteletben tartani a törvényt, és miért nem tudja azt
gondolni Mr. Duffyról, hogy ártatlan? Miért nem teszi azt, amit a jó ügyvédeknek kell tenniük? Theo bosszankodva gyalogolt Mr. Duffy és az ügyvédei mögött. Valami nem stimmelt ebben az ügyben, és az alapján, ami eddig elhangzott a tárgyalóteremben, Theo azt gyanította, hogy a rejtély sosem fog megoldódni. A fiúk elfoglalták a helyüket a karzat jobb oldalán, és békés ebéd utáni emésztésbe kezdtek. Gantry bíró egy órára tűzte ki a tárgyalás folytatását, tehát volt még negyedóra. Mr. Gossett, az öreg törvényszolga odabaktatott hozzájuk, és megszólította Theót. – Figyelj ide. – Igen, uram. – Ez az osztályod? – Mi más lenne, Mr. Gossett? – Egy tanár és tizenhat diák? – Igen, uram. – Gantry bíró úr kéret benneteket az irodájába. És igyekezzetek. Nincs sok ideje. Theo azon gondolkozott, mit válaszoljon erre. – Az egész osztályt – mondta Mr. Gossett. – De mondom, hogy gyorsan. Mr. Gossett mögé sorakoztak, és lesiettek a lépcsőn. A bíró most a tárgyalóterem mögötti irodában volt, nem a szokásos helyén, a folyosó végén. Theo már éppen kezdte volna magyarázni, hogy ez így szokás, amikor tárgyalás zajlik, de Mr. Gossett már nyitotta is az ajtót. A hosszú, faborítású irodában, melynek falát öreg, szakállas bírók portréképei díszítették, Gantry bíró,
ezúttal a fekete talár nélkül, felállt az íróasztala mögött, hogy üdvözölje a fiúkat. – Szia, Theo – mondta a bíró, és Theo ettől egy kicsit zavarba jött. A többi fiú szólni sem tudott a megilletődöttségtől. – Ön pedig bizonyára Mr. Mount. – Gantry bíró kezet rázott a tanárral. – Igen, bíró úr, ők pedig a nyolcadikosaim az állampolgári ismeretek óráról. Mivel nem volt elég hely mindenkinek, állva maradtak, Gantry bíró így kezdett beszélni a fiúknak. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Fontos, hogy a diákok lássák az igazságszolgáltatás rendszerét működés közben. Az eddig látottak és hallottak alapján mi a véleményetek? Mind a tizenhat fiú némán meredt a bíróra. Mit kellene most mondani? Mr. Mount a segítségükre sietett. – Rettentően tetszik nekik a tárgyalás – mondta. – Ebéd közben mindent megbeszéltünk, értékeltük az ügyvédeket, szót ejtettünk az esküdtekről, és számos vélemény elhangzott a bűnösségről, illetve ártatlanságról. – Nem fogom megkérdezni. De van néhány egészen kiváló jogászunk, nem gondoljátok? Mind a tizenhatan bólintottak. – Igaz, hogy Theo Boone szokott jogi tanácsokat adni? Néhányan idegesen felnevettek. Theo büszke is volt, meg kínosan is érezte magát. – Igen, de nem számítok fel semmit – mondta. Egy-két fiú megint nevetett.
– Van kérdés a tárgyalással kapcsolatban? – kérdezte Gantry bíró. – Igen, uram – felelte Brandon. – A tévében mindig azt látjuk, hogy egyszer csak előkerül egy tanú, és ez mindent megváltoztat. Van rá esély, hogy itt is ilyesmi történik majd? Mert ha nem, úgy tűnik, hogy az államnak nagyon gyenge bizonyítékai vannak. – Jó kérdés, fiam. A válasz: nem. Eljárásjogi szabályaink kizárják, hogy egyszer csak meglepetésszerűen felbukkanjon egy tanú. Amit a tévében láttok, az nem a valóság. Mielőtt a tárgyalás elkezdődne, mindkét fél köteles benyújtani egy listát a szóba jöhető tanúkról. – Ki az első tanú? – tette fel a kérdést Jarvis. – Az áldozat húga, az a hölgy, aki megtalálta a holttestet. Utána következnek majd a gyilkossági nyomozók. Meddig maradhatnak? – Fél négyre kell visszaérnünk az iskolába – felelte Mr. Mount. – Rendben. Háromkor majd szünetet rendelek el, és akkor ki tudnak menni. Milyen ott fent a karzaton? – Remek, és köszönjük szépen. – Intézkedtem, hogy kerüljenek le a földszintre. Valamivel több hely van most. És még egyszer köszönöm nektek, fiúk, hogy érdekel benneteket az igazságszolgáltatási rendszer. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy a kormányzat jól végezze a munkáját. – És ezzel Gantry bíró a mondandója végére ért. A diákok köszönetet mondtak neki. Ő meg Mr. Mount még egyszer kezet ráztak.
Mr. Gossett kivezette őket az irodából, vissza a tárgyalóterembe, a vád asztala mögötti második sorhoz. Két fiatalember ült előttük, akiket korábban Mrs. Duffy fiaiként mutattak be. A jogászok alig egy-két méternyire voltak tőlük. A széksorok közötti folyosó másik oldalán Omar most Pete Duffy mögött ült, fekete szemével úgy pásztázta a tárgyalótermet, mintha arra készülne, hogy lelőjön valakit. Megint egyenesen ránézett Theóra. A kakasülőről a küzdőtér közvetlen közelébe kerültek, és ez szinte hihetetlen volt. Chase, az őrült tudós Theo jobbján ült, majdnem egymáshoz ért a könyökük. Azt kérdezte suttogva: – Mondd csak, Theo, sikerült protekciót szerezned? – Dehogyis, csak elég jóban vagyok Gantry bíróval. – Ügyes voltál. Pontban egy órakor a törvényszolga felállt, és azt mondta: – A bíróság folytatja a tárgyalást. Kérem, maradjanak ülve. A pulpituson megjelent Gantry bíró fekete talárjában, és helyet foglalt. Jack Hoganre nézve így szólt: – Az állam szólíthatja az első tanúját. Az oldalajtón egy másik törvényszolga bekísért a tárgyalóterembe, majd a tanúk padjához vezetett egy jól öltözött hölgyet, aki a Bibliára tett kézzel esküdött meg, hogy igazat mond. Miután leült, és beállították a mikrofonját, Mr. Hogan feltette az első kérdését. A hölgyet Emily Greennek hívták, Myra Duffy húga volt. Negyvennégy éves múlt, Strattenburgben élt, fitneszedzőként dolgozott, és a gyilkosság napján pontosan azt tette, amit Mr. Hogan előadott a
nyitóbeszédben. Miután a nővére nem jelent meg az étteremben, és nem is telefonált, aggódni kezdett, majd úrrá lett rajta a rémület. Többször is felhívta Myra Duffyt a mobiltelefonján, aztán Waverly Creekbe száguldott, a Duffy-házhoz, és holtan találta a nővérét a nappali szőnyegén. Nyilvánvaló volt, Theo számára legalábbis bizonyosan, hogy Mr. Hogan és Ms. Green gondosan elpróbálták előre, mi hangzik majd el a vallomásban, melynek célja a halál tényének rögzítése volt, illetve részvét ébresztése az esküdtekben. Miután végeztek, Clifford Nance felállt, és bejelentette, hogy nincs kérdése a tanúhoz. Ms. Green távozhatott a tanúk padjáról. Az első sorban ült le, két unokaöccse mellett, pontosan Mr. Mount diákjai előtt. A következő tanú Krone nyomozó volt, a gyilkosságiaktól. Egy projektor és egy nagyméretű vászon segítségével ő meg Jack Hogan bemutatták a lakóparkot, a Duffy-házat és a bűntény helyszínét. Néhány, az esküdtek előtt már ismert tényt rögzítettek. A bejárati ajtót nyitva találták. A hátsó ajtó, illetve a belső udvarra nyíló ajtó nem volt kulcsra zárva. A riasztóberendezést nem élesítették be. Új tények is napvilágot láttak. A helyszínelés során megtalálták a házban Mr. Duffy, Mrs. Duffy és a házvezetőnő ujjlenyomatát, de ebben természetesen nem volt semmi meglepő. Más ujjlenyomatot nem találtak a kilincsgombokon, ablakokon, telefonokon, fiókokon, az ékszeres dobozon vagy a mahagónifából készült antik dobozon, amelyben Mr. Duffy a drága óráit tartotta. Ez két dolgot jelenthetett: 1. a betörő/gyilkos kesztyűt
viselt vagy mindent gondosan letörölt maga után, illetve 2. a betörő/gyilkos Mr. Duffy volt vagy a házvezetőnő. Az asszony nem dolgozott a gyilkosság napján: elutazott a városból a férjével. Most először a tárgyalás kezdett kissé unalmassá válni. Mr. Mount észrevette, hogy néhány fiú izeg-mozog a székén. Egyik-másik esküdt mintha álmosnak tűnt volna. Pontosan három órakor Gantry bíró koppintott egyet a kalapácsával, és bejelentette, hogy tizenöt perces szünetet rendel el. A tárgyalóterem gyorsan kiürült. Mindenkinek szüksége volt egy kis pihenőre. Theo és a barátai kisétáltak a bíróságról, felszálltak egy kicsi sárga buszra, és tíz perccel később már ismét az iskolában voltak, ahonnan nyomban haza is küldték őket. Félórával azután, hogy eljött, Theo már újra a bíróságon volt. Felrohant a lépcsőn a második emeletre. A Finnemore-ok közötti háborúskodásnak semmi nyomát nem találta: nem beszélgettek ügyvédek a folyosón, és Aprilt sem látta sehol. A lány nem hívta telefonon, nem válaszolt az e-mailre, amit Theo előző este küldött neki, és nem írt semmit a Facebook-oldalára. A szülei nem engedték meg neki, hogy legyen mobiltelefonja, így sms-t nem tudott küldeni. Ez nem számított ritkaságnak. A nyolcadikos diákoknak Theo iskolájában jó, ha a felének volt mobiltelefonja. Theo lesietett az első emeletre, Mr. Gossett gyanakvó pillantásától kísérve belépett a tárgyalóterembe, és hamar talált magának helyet a harmadik sorban, a védelem asztala mögött. A vádlott, Mr. Duffy alig öt méterre volt tőle. Theo hallotta, hogy az ügyvédei
fontos dolgokat súgnak egymásnak. Omar Cheepe még ott volt. Amikor Theo leült, a férfi észrevette. Tapasztalt megfigyelő lévén Omarnak megvolt az a képessége, hogy minden mozgást érzékelt maga körül, de ezt olyan közönyösen tette, mintha egyáltalán nem érdekelné, mi történik. A tanú egy orvos szakértő volt, az a férfi, aki elvégezte a halottkémi vizsgálatot. Egy színes ábrát használt, amely az emberi testet ábrázolta mellkastól felfelé, különös hangsúllyal a nyak körüli részre. Theo jobban figyelt Clifford Nance-re, mint a tanúra. Nézte, ahogy Mr. Nance feszülten koncentrálva hallgatja a tanúvallomást, jegyzetel, és időnként rápillant az esküdtekre. Úgy tűnt, semmi nem kerüli el a figyelmét, ami a tárgyalóteremben történik. Nyugodt volt, magabiztos, és készen állt rá, hogy támadásba lendüljön, ha kell. Csupán néhány rövid kérdést tett fel az orvosnak, és nem tárt fel új tényeket. Egyelőre Mr. Nance-nek mintha tökéletesen megfelelt volna az, hogy majdnem mindenben egyetértsen a vád tanúival. A tűzijáték majd később jön. Gantry bíró öt óra után rekesztette be a tárgyalást. Mielőtt útjukra bocsátotta volna az esküdtszék tagjait, ismét figyelmeztette őket, hogy senkivel se beszéljenek az ügyről. Az esküdtek távozása után gyorsan kiürült a tárgyalóterem. Theo maradt még, figyelte, ahogy a jogászok, miközben halkan beszélgetnek egymással, összeszedik az aktáikat, könyveiket, és újra teletömik az aktatáskájukat. A két tábor tagjai is megszólították egymást. Jack Hogan mondott valamit Clifford Nance-
nek, és mind a ketten jóízűen nevettek. A hierarchiában lejjebb lévő jogászok is együtt derültek velük, és valaki azt kérdezte: – Mit szólnátok egy italhoz? Az egyik pillanatban ellenségek, a következőben már jó haverok. Theo látott már ilyet, nem is egyszer. Édesanyja megpróbálta elmagyarázni neki, hogy a jogászok akkor tudják a leghatékonyabban elvégezni a rájuk bízott munkát, ha a ruhatárban hagyják a személyes érzéseiket. Az igazi profik, mondta Theo anyukája, sosem veszítik el a hidegvérüket, és sosem táplálnak haragot. Ike azt mondta, ez baromság. Tiszta szívéből utálta a város legtöbb ügyvédjét. Omar Cheepe nem nevetett, és nem kapott meghívást, hogy együtt poharazgasson az ellenséggel. Ő meg Pete Duffy gyorsan távoztak az oldalajtón. Hetedik fejezet A kedd este a leveskonyhát jelentette. Nem ez volt a hét legrosszabb vacsorája. Az vasárnap esténként jött el, amikor Theo anyukája megpróbált csirkét sütni. De azért a kedd esti vacsora sem volt olyan remek. Leveskonyhának hívták, pedig nem is konyha volt, és csak ritkán szolgáltak fel levest. Egy átépített templom alagsorában alakítottak ki egy étkezdét, ahol hajléktalanok gyűltek össze enni, aztán meg aludni éjszaka. Az ételt önkéntesek készítették, többnyire szendvicseket, sült krumplit, süteményeket, s gyümölcsöt is kínáltak. „Zacskós kaja” – Theo mamája így nevezte. Nem valami egészséges étel.
Theo úgy hallotta, hogy körülbelül háromszáz hajléktalan ember van Strattenburgben. Látta őket a Main Streeten, ahol koldultak, és a padokon aludtak. Látta őket a szeméttárolóknál, ahol ételmaradékot kerestek. Magas számuk riadalmat keltett a városban, és az is gondot okozott, hogy kevés ágy volt a hajléktalanszállásokon. Úgy tűnt, hogy a városi tanácsban minden héten megvitatják ezt a problémát. Mrs. Boone is riadalommal szemlélte a helyzetet. Annyira aggódott a hajléktalan anyák miatt, hogy beindított egy programot, amelynek az volt a célja, hogy segítséget nyújtson a családon belüli erőszak áldozatainak. Olyan nőknek, akiket megvertek, akik állandó fenyegetésben élnek. Akiknek nincs hol lakniuk, nincs kihez fordulniuk. Anyáknak, akiknek segítségre van szükségük, de nem tudják, hol találják. Mrs. Boone és még néhány ügyvédnő a városból működtetni kezdett egy jogi segélyszolgálatot, hogy legyen hová fordulniuk ezeknek a nőknek. Így aztán a Boone család minden kedd este elsétált néhány utcányira, a Highland Streetre, a hajléktalanszállásra, és eltöltöttek három órát olyan emberek társaságában, akikkel mostohán bánt a sors. Ők maguk is segítettek felszolgálni a vacsorát a mintegy száz összegyűlt embernek, majd utána ettek gyorsan néhány falatot. Bár erről nem lett volna szabad tudnia, Theo egyszer kihallgatta, hogy a szülei arról beszélnek, nem kellene-e felemelniük a havi adományukat kétszázról háromszáz dollárra. Theo szülei nem voltak gazdagok. A barátai azt gondolták, hogy nagyon tehetősek, mert mindketten
ügyvédek, de a munkájuk valójában nem volt annyira jövedelmező. Szerényen éltek, félretettek Theo taníttatására, és örömüket lelték abban, hogy nagylelkűek lehetnek a kevésbé szerencsésekkel. Vacsora után az ebédlő végében Mr. Boone felállított egy hevenyészett irodát, és néhány hajléktalan elindult felé. A legkülönbözőbb problémákban igyekezett segíteni nekik: volt, akit kilakoltattak a lakásából, mások nem kapták meg az étkezési jegyeiket vagy az egészségügyi ellátást. Mr. Boone gyakran mondta, hogy ők a kedvenc ügyfelei. Fizetni nem tudtak, így az ügyvédnek garantáltan nem kellett azzal vesződnie, hogy megpróbálja kisajtolni belőlük a honoráriumot. Hálásak voltak Mr. Boone minden igyekezetéért. És a férfi nagyon szívesen beszélgetett velük. Mrs. Boone munkája kényesebb természetű volt, ezért ő egy kicsi emeleti szobában beszélt az ügyfeleivel. Az első ügyfélnek két kisgyereke volt, viszont se munkája, se pénze, és ha nincs ez a szállás, nem lett volna fedél a feje fölött. Theónak az volt a feladata, hogy segítsen a házi feladatok, leckék elkészítésében. A szálláson több család is lakott, ők akár egy évig is maradhattak – ez volt a felső határ. Miután letelt az egy év, el kellett költözniük. A többségnek sikerült munkát és lakhelyet találnia, de ez időbe telt. Amíg a szálláson laktak, strattenburgi lakosokként kezelték őket. Kaptak enni, kaptak ruhát és egészségügyi ellátást. Vagy már dolgoztak, vagy munkát kerestek. Meghívást kaptak a templomba, hogy vegyenek részt az istentiszteleten.
És a gyerekeik jártak a helyi iskolákba. Esténként, a szálláson az önkéntesek a templomból házifeladatmegbeszéléseket szerveztek. Theo munkája az volt minden kedden, hogy angolt tanítson két másodikosnak, Hectornak és Ritának, illetve hogy segítsen a bátyjuknak az algebrában. El Salvadorból jöttek, és apjuk rejtélyes eltűnését követően hajléktalanok lettek. Rendőrök találták meg őket, amikor egy híd alatt éltek az anyjukkal. Mint mindig, Hector és Rita izgatott örömmel fogadta Theót, és boldogan csimpaszkodtak belé, miközben a fiú lenyelte a szendvicse utolsó falatjait. Aztán végigmentek a folyosón, és beléptek egy tágas helyiségbe, ahol a többi gyerek is tanult. – Ne spanyolul – mondta többször is. – Csak angolul. Theót elkápráztatta az angoltudásuk. Naponta szívták magukba a nyelvet, és tanították az édesanyjukat. Leültek az egyik sarokban álló asztalhoz, és Theo olvasni kezdett egy képeskönyvből, egy békáról, aki eltévedt a tengeren. Mrs. Boone ragaszkodott hozzá, hogy negyedikben, az első adandó alkalommal Theo kezdjen spanyolul tanulni. Amikor a nyelvórák már túl könnyűnek bizonyultak, az asszony magántanárt fogadott fel, aki hetente kétszer megjelent az irodában, hogy nagy szigorral spanyolórát adjon. Mivel édesanyja állandóan ösztökélte, Madame Monique példája pedig folytonosan ott lebegett előtte, Theo gyorsan tanult. Elolvasott egy oldalt, aztán Rita újra elolvasta, majd Hector is. Theo kijavította a hibáikat, és mentek tovább. A teremben, ahol úgy tíz, különböző korú gyerek
birkózott a leckéjével, nagy volt a zaj, néha szinte elviselhetetlen. Az ikreknek volt egy bátyjuk, Julio, aki hetedikbe járt, s akivel Theo néha találkozott az iskolaudvaron. Visszahúzódó fiú volt, már-már szégyenlős. Mrs. Boone úgy vélte, hogy szegény gyereket súlyos trauma érte, amikor elvesztette az apját egy idegen országban, ahol nincs kihez segítségért fordulnia. Mrs. Boone-nak mindig volt egy elmélete, ha valaki furán viselkedett. Miután Theo befejezte a második könyvet is Ritával és Hectorral, Julio is csatlakozott hozzájuk, leült az asztalhoz. – Mi újság? – érdeklődött Theo. Julio csak mosolygott és elfordította a fejét. – Olvassunk el még egy könyvet – javasolta Hector. – Rögtön. – Nehéz az algebra – jelentette be Julio. – Tudsz segíteni? – Theo most velünk olvas – mondta Rita a bátyjának, és úgy tűnt, kész birokra kelni. Theo leemelt a polcról, majd az ikrek elé tett két könyvet. Odatolt eléjük egy-egy írótáblát meg ceruzát is. – Olvassátok el ezeket a könyveket – mondta. – Minden szót mondjatok ki hangosan. Ha olyan szóval találkoztok, amit nem értetek, írjátok le. Rendben? A két gyerek olyan gyorsan nyitotta ki a könyvet, mintha verseny kezdődne. Theo és Julio hamarosan elmerült az algebra világában.
Este tízkor a Boone család minden tagja otthon volt, a tévé előtt. Prókátor békésen horkolt a kanapén, feje Theo ölében. A Duffy-ügy volt az egyetlen hír Strattenburgben, és a város két tévéállomása semmi mással nem foglalkozott ezen az estén. Mutatták, ahogy Pete Duffy ügyvédek, jogi asszisztensek és más komor arcú, sötét öltönyös férfiak társaságában bemegy a bíróság épületébe. Egy légi felvételen a Duffy-házat lehetett látni Waverly Creekben. A bíróság előtt álló riporter röviden, néhány mondatban összefoglalta az eddig elhangzott tanúvallomásokat. Gantry bíró nyilatkozási tilalmat rendelt el, így sem a rendőrök, sem a jogászok, sem a tanúk nem oszthatták meg a nyilvánossággal gondolataikat, véleményüket. Gantry bíró a kamerákat is kitiltotta a tárgyalóteremből. A híradósok nem nyertek bebocsátást. Theo semmi másról sem beszélt ezen az estén. Szülei egyetértettek vele, ők is arra gyanakodtak, hogy Pete Duffy bűnös. Ám ezt bebizonyítani egyáltalán nem tűnt könnyű feladatnak. Amikor a tévében reklámokat kezdtek adni, Theo köhintett néhányat. Mivel nem sikerült felkeltenie a szülei figyelmét, megint köhögött egy kicsit, majd azt mondta: – Fáj a torkom. – Kicsit sápadtnak látszol – jegyezte meg az apja. – Valószínűleg beteg leszel. – Nem érzem jól magam. – Vörös a szemed? – érdeklődött édesapja. – Azt hiszem, igen. – A fejed nem fáj?
– Fáj, de nem olyan nagyon. – Szipogsz, csöpög az orrod? – Igen. – Mióta van ez így? – kérdezte az anyukája. – Nagyon beteg vagy – állapította meg az apja. – Azt hiszem, holnap távol kellene maradnod az iskolától, hogy ne terjeszd ezt a szörnyű kórt a diákok között. És talán nem lenne rossz ötlet, ha iskola helyett elmennél a bíróságra, hogy megnézd a Duffy-tárgyalást. Mi a véleményed, anya? – Ó, értem már – mondta az asszony. – Hirtelen elkapott az influenza. – Valószínűleg egy újabb huszonnégy órás csúnya betegség, ami csodával határos módon azon nyomban elmúlik, amint vége a tanításnak – tette hozzá Mr. Boone. – Tényleg nem érzem jól magam – mondta Theo. Lebukott ugyan, de azért derekasan próbált küzdeni. – Vegyél be egy aszpirint, esetleg valami köhögéscsillapítót – javasolta az apja. Woods Boone nagyon ritkán ment orvoshoz, és határozott véleménye volt, hogy az emberek túl sok pénzt költenek gyógyszerekre. – Tudnál még egyet köhögni nekünk, Teddy? – kérdezte az anyja. Kettejük közül ő volt valamivel együtt érzőbb, amikor Theo nem érezte jól magát. Az igazság az, hogy Theo nagyon sokszor szimulált már, különösképpen akkor, amikor lett volna valami jobb dolga, mint iskolába menni. Apja elnevette magát.
– Hát igen, nagyon erőtlen köhögés volt, Theo, még a te mércéddel mérve is. – Lehet, hogy haldoklom – felelte erre Theo, és megpróbálta visszatartani a nevetést. – Lehet, de mégsem haldokolsz – mondta az édesapja. – És ha holnap megjelensz a tárgyalóteremben, Gantry bíró letartóztattat iskolakerülésért. – Ismersz jó ügyvédet? – vágott vissza Theo. Anyjából kitört a nevetés, és végül Woods is értékelte a szellemességet. – Ideje lefeküdni – mondta aztán. Theo csúnya vereséget szenvedve sántikált fel a lépcsőn, Prókátorral szorosan a nyomában. Az ágyban kinyitotta a laptopját, és írt néhány sort Aprilnek. Megkönnyebbülten látta, hogy a lány válaszol. April: Szia, Theo. Hogy vagy? Tboone: Jól. Hol vagy? April: Itthon, a szobámban, az ajtó bezárva. Tboone: Hol van az anyukád? April: Lent. Nem beszélünk egymással. Tboone: Voltál suliban? April: Nem, a tárgyalás délig tartott. Nagyon örülök, hogy vége van. Tboone: Milyen volt a tanúk padján? April: Szörnyű. Bőgtem, Theo. Nem tudtam abbahagyni. Megmondtam a bírónak, hogy nem akarok sem az apámmal, sem az anyámmal élni. Az anyám ügyvédje kérdéseket tett fel. Az apám ügyvédje is. Borzalmas volt. Tboone: Sajnálom. April: Nem értem, miért akarsz ügyvéd lenni.
Tboone: Hogy segítsek az olyanokon, mint te. Ezt csinálják a jó ügyvédek. A bíró rokonszenves volt? April: Nem, senki sem volt az. Tboone: Anyukám azt mondja, jó bíró. Döntött róla, hová kerülsz? April: Nem. Azt mondta, vár néhány napot. Most az anyámmal lakom, és az ügyvédje szerint itt is fogok maradni. Tboone: Valószínűleg igen. Holnap jössz isibe? April: Igen, és már egy hete nem írtam leckét. Tboone: Holnap találkozunk. April: Kösz, Theo. Egy órával később Theo még mindig ébren volt: hol April, hol a Duffy-tárgyalás körül forogtak a gondolatai. Nyolcadik fejezet Julio várt rá. Theo lefékezte a biciklit az iskola előtt, a zászlórúd mellett, és üdvözölte a fiút: – Holá, Julio. Buenos dias. – Holá, Theo. Theo az első kerékre tekerte a láncot, és összecsukta a lakatot. Még mindig bosszankodott a lánc miatt. Úgy egy évvel ezelőtt a kerékpárok még biztonságban voltak Strattenburgben. Eszébe sem jutott senkinek, hogy láncokkal bíbelődjön. Aztán elkezdtek eltűnni a biciklik, és a helyzet még mindig nem változott, így aztán a szülők ragaszkodtak a biztonsági óvintézkedésekhez. – Köszi, hogy segítettél tegnap este – mondta Julio. Jól beszélt angolul, de erős akcentussal. Az, hogy odament Theóhoz az iskolában és beszélgetni kezdett vele, óriási előrelépésnek számított. Vagy legalábbis Theo így gondolta.
– Szívesen segítek bármikor, csak szólj. Julio körbepillantott. A buszokkal érkezett diákok hosszú sorokban masíroztak be az iskolakapun. – Te ismered a törvényeket, ugye, Theo? – A szüleim ügyvédek. – Rendőrség, bíróság, minden ilyesmi? Theo megvonta a vállát. Sosem tagadta, hogy a törvények jelentős részét meglehetősen jól ismeri. – Eléggé értek hozzá – mondta. – Miért kérded? – Az a nagy tárgyalás, Mr. Duffy, ugye? – Igen, gyilkossággal vádolják. És nagy tárgyalás. – Beszélhetünk róla? – Persze – felelte Theo. – Megkérdezhetem, hogy miért? – Lehet, hogy tudok valamit. Theo a fiú szemébe nézett. Julio elfordította a fejét, mintha valami rosszat tett volna. Az egyik tanár odakiabált néhány diáknak, hogy ne álldogáljanak az épület előtt, menjenek be. Theo és Julio elindult a bejárat felé. – Ebédidőben megkereslek – mondta Theo. – Jó. Köszönöm. – Nincs mit. Mintha már nem foglalta volna le így is a tárgyalás a gondolatait, most lesz még min töprengenie. Elég sok mindenen. Mit tudhat egy El Salvadorból érkezett, tizenkét éves hajléktalan Myra Duffy meggyilkolásáról? Semmit, szögezte le magában Theo, miközben az osztályterem felé tartott. Üdvözölte Mr. Mountot, aztán kipakolt a hátizsákjából. Nem volt valami jókedve. A tárgyalás, Strattenburg történetének legnagyobb
tárgyalása félóra múlva kezdődik, és ő nem lesz ott. Nincs igazság, állapította meg magában Theo. A délelőtti szünetben Theo szépen elsétált a könyvtárba, és behúzódott az egyik fülkébe. Elővette a laptopját, és munkához látott. A Duffy-tárgyalás jegyzőkönyvvezetője egy bizonyos Ms. Finney volt. Theo úgy hallotta a bíróságon, hogy ő a legjobb a városban. Ahogy az minden tárgyaláson szokás, Ms. Finney a bírói pulpitus alatt ült, a tanúk padja mellett. Ez volt a legjobb hely a tárgyalóteremben, de hát ez indokolt is. A nőnek az volt a feladata, hogy rögzítse a bíró, a jogászok, a tanúk és végül az esküdtek minden szavát. Gyorsíró masinájával Ms. Finney könnyedén le tudott jegyezni percenként kétszázötven szót. Theo édesanyja azt mesélte, hogy régen nem használtak gépet, hanem jeleket, kódokat rögzítettek, és a tárgyalás után a gyorsíró ezek alapján elkészítette a tárgyaláson elhangzottak jegyzőkönyvét. Ez napokig, sőt hetekig tartott, néha hónapokig, és kemény munka volt. De most, a technológiának hála, sokkal könnyebb volt mindez. És ráadásul rögtön rendelkezésre állt a tárgyalás jegyzőkönyve. Legalább négy számítógép volt a tárgyalóteremben: egy Gantry bírónak a pulpituson, egy a védelem, egy a vád asztalán, és egy a bírósági jegyzőkönyvvezetőnek. Ms. Finney lejegyzett minden szót, a szoftver formázta a szöveget, és továbbküldte a hálózatba, így mind a négy számítógépen gyakorlatilag nyomban olvasható volt a tárgyalás jegyzőkönyve. A tárgyalásokon gyakorta előfordult, hogy vita alakult ki arról, mit is mondott pontosan egy tanú. Évekkel
korábban a bíró ilyenkor kénytelen volt időt kérni, a szegény gyorsíró pedig végigfutott a jegyzetein, majd előadta, amit rögzített. Most már azonnal rendelkezésre állt a jegyzőkönyv, és jóval megbízhatóbb volt. Ms. Finney-nek közös irodája volt a többi jegyzőkönyvvezetővel a második emeleten. A szoftvert, amit használtak, Veritasnak hívták. Theo már korábban is meghackelte, amikor kíváncsi volt arra, mi történik a bíróságon. Nem használtak biztonságos rendszert, mert a bíróságra úgyis bárki besétálhatott, hogy végignézze a nyilvános tárgyalást. Bárki – kivéve azokat, akiket korlátoznak a merev iskolai szabályok. Theo, bár nem lehetett ott személyesen, úgy tervezte, hogy megtudja, mi történik. Nem maradt le sok mindenről. A második napon az első tanú a Waverly Creek bejáratánál szolgálatot teljesítő biztonsági főnök volt. Csak két bejárat volt: a „főkapu” és a „déli kapu”. Mindkettő mellett őrépület, bennük legalább egy fegyveres és egyenruhás őr éjjel-nappal. Mindkettőben állandóan több monitoron keresztül figyelték a lakóparkot. Videofelvételekkel alátámasztva a vallomását, a biztonsági főnök elmondta, hogy a gyilkosság napján Mr. Duffy, vagy pontosabban fogalmazva Mr. Duffy kocsija a főkapun távozott reggel hat óra negyvennyolc perckor, és tíz óra után huszonkét perccel tért vissza. A videofelvételek bizonyították, hogy Mr. Duffy autója a ház előtt állt, amikor meggyilkolták a feleségét. Ez nem jelentett semmit, hiszen ezt a tényt már korábban rögzítették. A férfi elment dolgozni, hazajött, leállította
a kocsiját, beült a golfautóba, és otthon hagyta a feleségét, még életben. Nagy ügy, gondolta magában Theo. Megnézte az óráját. Még öt perc volt hátra a szünetből. A vád mérhetetlenül unalmasan összefoglalta, milyen járművek hajtottak be Waverly Creekbe azon a reggelen. Érkezett egy teherautó vízvezeték-szerelőkkel, akik az egyik lakásban dolgoztak. Egy másikban meg burkolómunkások. És így tovább. Úgy tűnt, legalábbis Theónak, hogy a vád megpróbálja számba venni az összes olyan nem Waverly Creekben lakó személyt, aki bebocsátást nyerhetett a lakóparkba. Na de mi lehet ennek a célja? Jack Hogan talán azt próbálja bizonyítani, hogy a gyilkosság idején sem járművek, sem személyek nem haladtak át engedély nélkül Waverly Creek kapuin. Theo úgy vélte, ezzel nem megy sokra. A fiú már látta, hogy a tárgyalás egy unalmas részéről maradt le. Kikapcsolta a laptopját, és elment órára. Julio nem volt ott az étkezdében. Theo gyorsan megebédelt, aztán elindult, hogy megkeresse a fiút. Furdalta a kíváncsiság, és minél többet ücsörgött a tanórákon, annál jobban szerette volna kideríteni, mit tud esetleg Julio. Megkérdezett néhány hetedikest. Senki sem tudta, hol van Julio. Theo visszament a könyvtárba, ugyanabba a fülkébe, és gyorsan rácsatlakozott Ms. Finney szoftverére. Ahogy várta, éppen ebédszünet volt. Mert különben talált volna valami ürügyet, hogy a déli nagyszünetben elrohanjon a bíróságra, nehogy lemaradjon valami érdekesről.
Az sem volt meglepetés, hogy a vád azt próbálta bizonyítani: a gyilkosság idején csak olyan járművek voltak Waverly Creekben, amelyek az őrszemélyzet tudtával hajtottak be a lakóparkba. Jack Hogan teóriája szerint következésképpen a gyilkos nem engedély nélkül jutott be. A szigorúan figyelő őrök minden idegent észrevettek volna. A gyilkos tehát bizonyosan olyan ember, aki úgy jár ki-be a kapukon, hogy nem kelti fel az őrök figyelmét. Valaki, aki ott lakik. Mondjuk, például Pete Duffy. Hogannek ez a próbálkozása bősz ellentámadásra késztette Mr. Clifford Nance-t, aki feltűnően csöndes volt a tárgyalás kezdeti szakaszában. A feszült hangulatú, gorombaságoktól sem mentes keresztkérdések során Mr. Nance-nek sikerült elérnie, hogy a biztonsági főnök elismerje: (1) Waverly Creekben százötvennégy családi ház és nyolcvan lakás, illetve (2) az ott lakók tulajdonában legalább négyszázhetvenhét jármű van, és (3) létezik egy aszfaltborítású szervizút, amelyet sem az őrök, sem kamerák nem figyelnek, továbbá (4) legalább két, a térképen nem szereplő földúton lehet megközelíteni a területet. Mr. Nance tudatosítani kívánta az esküdtekben, hogy a közel ötszáz hektáron elterülő Waverly Creek lakóparkban számos patak, tó, erdő, barlang, utca, fasor, lakás, ház található, és mindezt biztosítani egyszerűen „lehetetlen”. A biztonsági főnök, kelletlenül ugyan, de egyetértett vele.
Később elismerte: lehetetlen pontosan megállapítani, ki volt a lakóparkon belül a gyilkosság idején, és ki nem. Theo úgy gondolta, hogy Mr. Nance parádés munkát végzett, és komoly hatást gyakorolt az esküdtszékre. Csak még jobban elszomorodott attól, hogy nem lehetett jelen. – Mit csinálsz? – Theo felrezzent, és visszazökkent az általános iskola valóságába. April szólította meg. A lány ismerte Theo rejtekhelyeit. – Nézem, mi történt a tárgyaláson. – Remélem, nekem soha többé nem kell tárgyalásra mennem. Theo lecsukta a laptopját, és odaültek egy asztalhoz a folyóiratok közelében. April beszélni akart, és majdnem suttogva mesélni kezdte, milyen szörnyű volt tanúskodni a bíróságon, miközben mogorva tekintetű felnőttek szemöldöküket ráncolva figyelték minden szavát. Fél négykor szólalt meg utoljára a csengő, és húsz perccel később Theo már a bírósági tárgyalóteremben volt. Nem volt akkora a tömeg, mint előző nap. Szerencsére sikerült igaz szerelme, Jenny mellett helyet találnia. Csakhogy Jenny úgy paskolta meg a térdét, mintha ő egy kiskutya lenne. Ez mindig bosszantotta Theót. Az esküdtek nem ültek a helyükön. Gantry bíró sem volt a teremben. Valamilyen okból szünetet rendelhetett el. – Mi történik? – kérdezte Theo suttogva. – A jogászok a bíró úr irodájában veszekednek – suttogta vissza Jenny, és csalódottan húzta fel a szemöldökét.
– Még mindig azt gondolod, hogy bűnös? – Theo próbált még halkabban beszélni. – Igen. Szerinted? – Nem tudom. Néhány percen keresztül sugdolóztak, de hamarosan mozgolódás támadt a teremben. Gantry bíró visszatért. Lassan a jogászok is elfoglalták a helyüket. Egy törvényszolga elment az esküdtekért. A vád következő tanúja egy bankár volt. Jack Hogan először a Pete Duffynak folyósított kölcsönökről kérdezett. Finanszírozásról, biztosítékokról, fizetésképtelenségről folyt a szó, és Theo ebből nem sokat értett. Figyelte az esküdteket, és azt látta, hogy hozzá hasonlóan a többség nem tudja követni, mit mond a bankár. Nem kellett hozzá sok idő, és a tanúvallomás már rémesen unalmas volt. Ha az volt a vád szándéka, hogy bizonyítsa: Pete Duffy csődbe ment, és nagy szüksége volt pénzre, hát akkor, gondolta Theo, a bankár pocsék egy tanú. Nem volt ez jó nap a vádnak, vélekedett magában Theo. Körbepillantott a tárgyalóteremben, és észrevette, hogy a félelmetes megjelenésű Omar Cheepe nincs bent. Biztosan itt van valahol a közelben, tűnődött Theo, figyel vagy fülel. A bankár mintha azon munkálkodott volna, hogy mindenki elszundítson a tárgyalóteremben. Theo felnézett a karzatra, amely majdnem teljesen üresen maradt, mert csak egyetlen néző volt ott: Julio. Az első sor túlsó végén ült, előrehajolt, a fejét alig lehetett látni a korláttól. Úgy elbújt, mintha nem lett volna szabad ott lennie.
Theo visszafordult, a tanúra nézett, az esküdtekre, aztán feltette magában a kérdést: vajon miért nézi Julio a tárgyalást? Bizonyára tud valamit. Néhány perccel később Theo megint felpillantott. Julio már nem volt egyedül. Omar Cheepe pontosan mögötte ült, és Julio nem tudta, hogy figyelik. Kilencedik fejezet Gantry bíró valamivel öt óra után berekesztette a tárgyalást, és az irodájába rendelte a jogászokat egy minden bizonnyal fölöttébb feszült hangulatú megbeszélésre. Theo kisietett a tárgyalóteremből, hogy megkeresse Juliót, de nem találta sehol. Néhány perccel később Theo leállította a biciklijét a család ügyvédi irodája előtt, és bement. Elsa éppen rendet rakott az íróasztalán, és induláshoz készülődött. – Jó napod volt a suliban, Theo? – kérdezte az asszony, miközben szokásához híven kedvesen mosolygott, magához ölelve a fiút. – Nem. – És miért nem? – Unom a sulit. – Hát persze. És különösképpen akkor unalmas, amikor éppen tárgyalás zajlik, nem igaz? – De. – Anyukádnál ügyfél van. Apád meg golfozik, ha jól hallom. – Gyakorolnia kell – felelte Theo. – Szia. – Szerbusz, drágám. Holnap találkozunk. – Elsa kiment a főbejáraton, Theo pedig bezárta utána az ajtót.
Woods Boone tartott egy golfütőt meg néhány labdát az íróasztala mellett. Egy régi keleti szőnyegen gyakorolt, amely nem nagyon hasonlított a golfpályák zöld gyepére. Naponta néhány alkalommal, amikor úgy érezte, hogy ki kell kicsit nyújtóztatnia a tagjait, ütött egyet-kettőt. Ha az ütés rossz volt, és ez fordult elő gyakrabban, a labda legurult a szőnyegről, s a fapadlón folytatta az útját, jellegzetes hangot adva. Nem keltett akkora zajt, mint mondjuk a bábuknak csapódó tekegolyó, de azért mégis meglehetősen zajos volt. Odalent mindig lehetett tudni, hogy az emeleti golfjátékos mikor hibázik. – Szia, Theo – mondta Mr. Boone. Az íróasztala mögött ült, feltűrt ingujjban, szájában pipa, előtte papírhalom. – Szia, apa. – Milyen volt az iskolában? – Remek. – Ha Theo panaszkodott, és néha előfordult, hogy nem tudta megállni, meghallgathatta a szokásos hegyi beszédet az oktatás fontosságáról meg hasonlókról. – Suli után bementem a bíróságra. – Sejtettem. Volt valami izgalom? Néhány percig a tárgyalásról beszélgettek. Úgy tűnt, apját szinte egyáltalán nem érdekli, mi történik a perben, és ettől Theo szinte zavarba jött. Hogyan lehetséges az, hogy egyáltalán létezik olyan ügyvéd, akinek nem foglalja le minden gondolatát a város igazságszolgáltatásának egy ennyire fontos eseménye? Megszólalt a telefon, és Mr. Boone már nem ért rá beszélgetni. Theo lement a földszintre, hogy megnézze, mit csinálnak a többiek. Vince, a jogi asszisztens csukott ajtó mögött dolgozott. Dorothy, az
ingatlanügyes már hazament. Theo komoly beszélgetés foszlányait hallotta kiszűrődni édesanyja irodájából, így aztán továbbment a folyosón. Gyakran előfordult, hogy sírtak odabent, olyan nők, akik képtelenek voltak megoldani a házassági problémáikat, és borzasztó nagy szükségük volt Mrs. Boone segítségére. Theónak mosolyognia kellett azon, hogy milyen fontos ember az édesanyja. Nem akart olyan ügyvéd lenni, mint ő, de azért nagyon büszke volt rá. Bement az irodájába, eltöltött néhány percet Prókátorral, majd nekilátott a leckének. Hamarosan sötétedni kezdett. Prókátor morgott egyet, mert zajt hallott odakintről. Egy-két pillanattal később kopogtattak. Theo felpattant, és kinézett. Julio volt az. Theo kinyitotta az ajtót. – Beszélhetünk itt kint? – kérdezte Julio, és kifelé intett a fejével. – Persze – felelte Theo, és behúzta maga mögött az ajtót. – Mi a helyzet? – Nem tudom. – Láttalak a bíróságon. Miért voltál ott? Julio kissé eltávolodott az épülettől, mintha attól félne, hogy meghallják. Nagyon idegesen pillantott körbe. – Meg kell bíznom valakiben, Theo – mondta. – Olyasvalakiben, aki ismeri a törvényeket. – Bennem megbízhatsz – válaszolta Theo. Nagyon szerette volna már megismerni a történetet, amelyen egész nap törte a fejét. – De ha mondok neked valamit, nem mondhatod el senki másnak, ugye?
– Persze, de miért mondanál el nekem bármit is, ha meg kell tartanom magamnak? Ezt nem értem. – Tanácsra van szükségem. És valakinek tudnia kell. – Mit kell tudnia? Julio bedugta mindkét kezét a farmerja zsebébe. Válla megereszkedett, ijedtnek tűnt. Theo elgondolkodott a fiún, az anyján, két kis testvérén. Apa nélkül élnek egy hajléktalanszálláson, ami csak nyomokban hasonlít egy otthonra. Valószínűleg mindentől félnek. – Bennem megbízhatsz, Julio – ismételte Theo. – Jól van. – Julio a lábát tanulmányozta elmélyülten, nem tudott Theo szemébe nézni. – Van egy unokatestvérem El Salvadorból. Itt van Strattenburgben. Idősebb nálam, tizennyolc lehet vagy tizenkilenc. Úgy egy éve jött. Egy golfpályán dolgozik. Nyírja a füvet, kezeli a locsolóberendezést, ilyenek. Te golfozol? – Igen. – Akkor már láttál ilyen srácokat a pályán. – Igen. – Theo minden szombat reggel golfozott az apjával a strattenburgi városi golfpályán. Mindig látott néhány munkást dolgozni a pálya körül – ahogy most jobban belegondolt, a legtöbb latin-amerikai volt. – Melyik golfpályán dolgozik az unokatestvéred? – kérdezte. Legalább három volt a környéken. – Azon, amelyik mellett megölték azt a hölgyet. – Waverly Creek? – Igen. Theo érezte, hogy valami megfeszül a gyomrában, mintha egy csomó lett volna ott hirtelen.
– Folytasd – kérte, bár valami azt súgta neki, hogy jobb lenne, ha azonnal befejezné ezt a beszélgetést, visszarohanna az irodába, és bezárná az ajtót. – A gyilkosság napján is dolgozott. Éppen ebédelt. Fél tizenkettőtől délig tart az ebédideje. Nagyon gyötri a honvágy, többnyire elhúzódik a többiektől, és egyedül szokott enni. Mindig van nála egy fénykép a családról, papa, mama meg a négy kistestvér. Ezt szokta nézegetni, arra is emlékezteti, hogy miért van itt. Minden hónapban küld nekik pénzt. Nagyon szegények. – Hol szokta megenni az ebédjét? – kérdezte Theo, bár már kezdte sejteni. – Nem tudok túl sokat a golfról, csak amit tőle hallottam. Fairway, dogleg, hallottál már ezekről? – Persze. – Na, az unokatesóm egy fa alatt ült az egyik doglegen. Ilyenkor általában el akar bújni egy kicsit, mert csak az ebédszünetben lehet egyedül. És látta ezt a férfit, aki nagyon gyorsan hajtott a golfkocsijában, aminek a hátuljában golfütők voltak, de a férfi nem golfozott. Sietett valahová. Hirtelen balra kanyarodott, és leparkolta a kocsit annak a háznak a hátsó udvaránál, ahol megölték azt a hölgyet. Theo visszatartotta a lélegzetét. – A fenébe – mondta végül. Julio ránézett. – Folytasd. – A férfi kiugrott a kocsiból, odament a hátsó ajtóhoz, gyorsan levette a cipőjét, kinyitotta az ajtót, és bement. Az ajtó nem volt zárva, és a férfi gyorsan mozgott, mint aki pontosan tudja, mit csinál. Az unokatesóm nem
nagyon törődött az egésszel, mert akik ott laknak, állandóan golfoznak. De azért az furcsának tűnt, hogy a férfi leveszi a cipőjét a hátsó udvarban. És csinált még valamit, ami nagyon meglepte az unokatesómat. – Mit? – A férfi fehér kesztyűt viselt a bal kezén. Ez normális, nem? – De. A legtöbb jobbkezes játékosnak kesztyű van a bal kezén. – Ezt mondta az unokatestvérem is. Szóval ez a férfi golfozott valahol, és úgy döntött, bemegy a házba... – És elfelejtette levenni a kesztyűjét – mondta Theo. – Lehet, de most jön, ami tényleg furcsa. Miután kibújt a cipőjéből, és odatette az ajtóhoz, a zsebébe nyúlt, elővett egy másik kesztyűt, és gyorsan felhúzta a jobb kezére. Két fehér kesztyű volt rajta. Theo úgy érezte, hogy most már egy focilabda van a gyomrában. – Miért volt rajta kesztyű, amikor kinyitotta a ház ajtaját? – tette fel a kérdést Julio. Theónak nem sok kétsége volt a válasz felől. Maga előtt látta Pete Duffyt: ott ül a tárgyalóteremben az ügyvédei között, arcán önelégült mosoly, mert elkövette a tökéletes bűntényt, amit senki sem tud rábizonyítani. – Milyen messze volt az unokatestvéred? – kérdezte Juliótól. – Nem tudom. Én még nem jártam arra. De az unokatesóm jól el volt bújva. A férfi, miután kijött a házból, nagyon gyanúsan körbenézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem látta. Fogalma sem volt róla, hogy az unokatesóm figyeli.
– Mennyi ideig volt a házban? – Nem sokáig. De már mondtam, az unokatesóm nem nagyon gyanakodott. Befejezte az ebédjét, elmondott egy imát a családjáért, és a férfi éppen akkor jött ki a házból. Körbesétált a hátsó udvarban, nem nagyon sietett, kinézett a golfpályára, és közben lehúzta a kesztyűjét, aztán betette a golftáskába. Belebújt a cipőjébe, beült a golfkocsiba, és elhajtott. – Aztán mi történt? – Délben az unokatesóm visszament dolgozni. Néhány órával később éppen füvet nyírt, amikor az egyik barátja szólt neki, hogy nagy felfordulás van a lakóparkban, kijöttek a rendőrök, mert betörés történt, és megöltek egy nőt. Egész délután jöttek a pletykák egymás után, és az unokatesóm hamarosan megtudta, melyik ház volt az. Odamerészkedett, és látta, hogy rendőrök vannak a ház körül. Gyorsan lelépett. – Elmondta valakinek? Julio belerúgott egy kavicsba, és megint körbepillantott. Már kezdett sötétedni. Senki sem figyelte őket. – Titok, amiről beszélünk, ugye, Theo? – Persze hogy az. – Az unokatesóm illegálisan van itt. Nekünk vannak papírjaink, de neki nincsenek. A gyilkosság utáni napon megint jöttek a rendőrök, és rengeteg kérdésük volt. Van itt még két fiú, és ők is illegálisan. Úgyhogy a góré azt mondta az unokatesómnak meg ennek a két srácnak, hogy tűnjenek el. És ezt is tették. Ha beszél a rendőrökkel, letartóztatják, börtönbe zárják, aztán visszaküldik El Salvadorba. – Szóval akkor nem mondta el senkinek?
– Nem. Csak nekem. Egy este nézte a tévét, és a gyilkosságról volt szó. Mutatták a házat, és az unokatesóm felismerte. Aztán mutatták a férfit is, Mr. Duffyt, ahogy megy a bíróság felé. Az unokatesóm szerint pont úgy jár, mint az a férfi, aki bement a házba. – Miért mondta el neked? – Mert az unokatestvére vagyok, és iskolába járok. Jól beszélek angolul, és vannak papírjaim. Nem érti a törvényeket, nem tudja, hogyan működnek a bíróságok, és engem kérdezett. Azt mondtam neki, megpróbálok kitalálni valamit. Ezért vagyok most itt, Theo. – Mit szeretnél tőlem, Julio? – Mondd meg, mit csináljunk. Az unokatesóm fontos tanú lehet, nem? – De igen. – Akkor mit csináljon? Futva meneküljön vissza El Salvadorba, gondolta Theo, de nem mondta ki. – Adj egy percet – kérte, az állát dörzsölgetve. Hirtelen úgy érezte, hogy a fogszabályzótól sajog az egész állkapcsa. Belerúgott egy kavicsba, és megpróbálta elképzelni, mekkora felfordulás lesz, ha Julio unokatestvére odaül a tanúk padjára. – Van valami jutalom? – kérdezte Julio. – Pénzt akar? – Mindenki pénzt akar. – Nem tudom, lehet, hogy már késő van. A tárgyalás felénél tartunk. – Theo megint belerúgott egy kavicsba, és néhány pillanatig mindkét fiú a földre szegezte a tekintetét.
– Ez hihetetlen – mondta Theo. Össze volt zavarodva, majdnem szédült. De azért tudott annyira világosan gondolkozni, hogy megállapítsa: ez túl sok neki. A felnőtteknek kell ezzel foglalkozniuk. Ezt nem lehet titokban tartani, az egyszer biztos. – Na, mit mondasz? – sürgette Julio. Most már meredten bámult Theóra, bölcs szavakra várva. – Hol lakik az unokatestvéred? – A Quarry közelében. Még sosem voltam ott. Theo valami ilyesmire számított. A Quarry a város rossz hírű környéke volt, ahol a szerényebb jövedelmű emberek éltek. Strattenburgben jó volt a közbiztonság, de ha néha lövöldözés történt vagy bandaháború robbant ki, akkor szinte biztosan lehetett tudni, hogy a helyszín a Quarry. – Beszélhetek vele? – kérdezte Theo. – Nem tudom. Nagyon ideges. Attól fél, hogy nagy bajba kerül. A családjának borzasztó fontos az ő munkája. – Értem. De néhány tényt tisztázni kellene, mielőtt el tudnám dönteni, hogy mit csináljunk. Milyen gyakran találkozol vele? – Hetente egyszer vagy kétszer. Eljön hozzánk a szállásra. Nagyon hiányzik neki a családja, és mirajtunk kívül nincsenek itt rokonai. – Telefonja van? – Nincs, de együtt lakik néhány fickóval, és az egyiknek van. Theo, mélyen elmerülve a gondolataiban, járkálni kezdett a murvával felszórt parkolóban. Csettintett az ujjaival, és azt mondta:
– Helyes, megvan a tervem. Gondolom, ma este segítségre lesz szükséged az algebralecke megírásában. – Ja, azt hiszem. – Mondd azt, hogy igen, jó? – Igen. – Rendben. Beszélj az unokatestvéreddel, és mondd meg neki, hogy jöjjön el egy órára a hajléktalanszállásra. Majd bemegyek, és segítek neked a házi feladatodban, és véletlenül összetalálkozom az unokatestvéreddel. Magyarázd el neki, hogy megbízhat bennem, és senkinek nem mondom el a titkát, csak akkor, ha ő kéri. Oké? – Megpróbálom. Mi lesz, miután beszéltél vele? – Nem tudom. Eddig még nem jutottam el. Julio eltűnt a sötétben. Theo visszament az irodájába, ahol volt egy aktája a Duffy-ügyről. Újságcikkeket tartott benne, a vádirat egy másolatát, és a Pete Duffyról, Clifford Nance-ről, sőt még Jack Hoganről, az ügyészről is összegyűjtött internetes anyagokat. Minden ügyvédnek vannak aktái. A szerda este azt jelentette, hogy az Aranysárkány nevű étteremből hazavitt kínai kaját eszik vacsorára. Mindig a nappaliban fogyasztották el, miközben Theo kedvenc tévéműsorát nézték, a régi Perry Mason-sorozat egy-egy epizódját. Mrs. Boone még mindig az ügyfelével volt, egy szegény asszonnyal, akinek a sírását a zárt ajtó mögül is lehetett hallani. Mr. Boone már éppen indult az Aranysárkányba, amikor Theo elmondta neki, hogy néhány percre be kell mennie a hajléktalanszállásra, Julióhoz.
– Ne maradj sokáig – mondta Mr. Boone. – Hétkor eszünk. – Nem maradok. – Hát persze hogy hétkor eszünk. Az ügyvédi iroda könyvtára a földszinten, a bejárat közelében volt. A közepén hosszú asztal állt, körülötte bőrborítású székek. A falakat vastag könyvekkel megrakott polcok borították. A fontos megbeszéléseket az irodában tartották. Néha egy előzetes tanúvallomás rögzítésére gyűltek össze a könyvtárban a jogászok. Vince, a jogi asszisztens nagyon szeretett ott dolgozni. Theo is, amikor nem volt nagy a forgalom az irodában. Szeretett késő délután csöndben bemenni a könyvtárba, miután az iroda már bezárt, és a többiek hazamentek. Prókátorral besétáltak a könyvtárba, és Theo becsukta az ajtót. Nem kapcsolta fel a lámpát. Elhelyezkedett az egyik széken, az asztalra tette a lábát, és a gyéren megvilágított könyvsorokra bámult. Több ezer könyv. A folyosó vége felől hangok szűrődtek be: édesanyja beszélgetett az ügyfelével. Nem ismert egyetlen olyan srácot sem a városból, akinek a szülei együtt dolgoztak volna. Olyat sem, aki iskola után mindennap egy irodában töltené az idejét. A legtöbb barátja baseballozott, focizott, úszott, vagy otthon maradt és várta a vacsorát. Ő meg itt ül egy sötét könyvtárban, és az elmúlt óra eseményein tűnődik. Imádta a könyvtárat: az elnyűtt bőr pompás illatát, a régi szőnyegeket, a poros jogi könyveket. A fontosság levegőjét. Hogyan lehetséges az, hogy ő, Theodore Boone tudja, mi az igazság a Duffy-gyilkosság ügyében? A Strattenburgben élő hetvenötezer ember közül miért
éppen ő? Ez a város legjelentősebb bűnténye azóta, hogy az ötvenes években csúnya dolgok történtek, és ő hirtelen ott van a kellős közepén. Fogalma sem volt, mit tegyen. Tizedik fejezet Néhány barátságtalan kinézetű férfi álldogált a hajléktalanszállás bejáratánál, amikor Theo leállította a biciklijét. Egy udvarias „Bocsánat!”-tal, fogszabályzóját megcsillantva vágott át közöttük. Igazából nem félt, mert tudta, hogy ezek a férfiak nem bántanának egy gyereket. Alkohol áporodott szaga ülte meg a levegőt. – Van egy kis apród, kölyök? – érdeklődött egy reszelős hang. – Nincs, uram – felelte Theo anélkül, hogy lelassított volna. Az alagsorban megtalálta Juliót és a családját; éppen befejezték a vacsorájukat. Julio édesanyja jól láthatóan meglepődött azon, hogy Theót szerda este ott látja. Az asszony ugyan tűrhetően beszélt angolul, Theo mégis inkább spanyolul – reményei szerint tökéletes spanyolsággal – magyarázta el neki, hogy Juliónak a szokásosnál most egy kicsivel több segítségre van szüksége az algebrában. A jelek szerint az asszony nem értette a tökéletes spanyolt, mert megkérdezte Juliót, miről beszél Theo. Aztán Hector bőgni kezdett valamiért, és az asszonynak vele kellett foglalkoznia. Az étkezde tömve volt, rettenetes meleg, ráadásul ott is sírt néhány gyerek. Theo és Julio felmentek az egyik emeleti tárgyalóba, ahol néha Mrs. Boone szokott beszélgetni a szállóról származó ügyfeleivel.
– Beszéltél az unokatestvéreddel? – kérdezte Theo, miután becsukta az ajtót. – Igen. Azt mondta, eljön, de én nem vagyok benne biztos. Nagyon ideges, Theo. Ne lepődj meg, ha nem jön. – Rendben. Foglalkozzunk egy kicsit az algebrával. – Muszáj? – Julio, a legjobb jegyed elégséges. Ez kevés. Legalább közepest kellene szerezned. Tíz perc elteltével már mindketten unták magukat. Theo nem tudott koncentrálni, mert Julio unokatestvérén járt az esze, meg azon, hogy micsoda felfordulást okozhat a tanúvallomása. Juliónak azért kalandozott el a figyelme, mert utálta az algebrát. Megszólalt Theo mobiltelefonja. – Anyukám az – mondta, és szétnyitotta a készüléket. Mrs. Boone éppen indulóban volt az irodából, és aggódott Theo miatt. A fiú megnyugtatta, hogy nincs semmi baja, szorgalmasan tanulnak Julióval, és időben hazaér a kínai vacsorára, bár lehet, hogy ki fog hűlni a kaja. Nem mindegy, hogy hideg vagy meleg? Miután összecsukta a telefonját, Julio azt mondta: – Menő, hogy van mobilod. – Nem csak nekem van az iskolában – felelte Theo. – De csak helyi hívásokra jó, távolságira nem. – Azért menő. – És csak egy telefon, nem számítógép. – Az én osztályomban senkinek sincs mobilja. – Még csak hetedikes vagy. Várd meg a jövő évet. Szerinted hol lehet most az unokatestvéred? – Hívjuk fel.
Theo nem volt biztos benne, hogy ez a legjobb megoldás, de végül arra gondolt: miért is ne? Nem tud egész este a fiúra várni. Beütötte a telefonszámot, odaadta a készüléket Juliónak, aki a füléhez emelte, majd néhány másodperccel később azt mondta: – Hangposta. Kopogtattak az ajtón. Julio unokatestvére még mindig khakiszínű munkaruháját viselte. Inge hátulján nagy, vastag betűkkel virított, hogy „Waverly Creek Golfklub” a mellzsebén pedig jóval kisebb betűkkel. A fiú alig volt magasabb Theónál, és nem nézett ki tizenkilenc, de tizennyolc évesnek sem. Sötét szemével vadul pillantgatott körbe, és még le sem ült, de már úgy hatott, mint aki távozni készül. Nem volt hajlandó kezet fogni Theóval, és nem közölte sem a kereszt-, sem a családnevét. Julióval váltottak néhány gyors szót egymással spanyolul. Feszültség volt a levegőben. – Azt kérdezi, miért kellene megbíznia benned – tolmácsolt Julio. Theo hálás volt Julio közreműködéséért, ugyanis egy szót sem értett abból, amit a két fiú mondott. – Figyelj, Julio, vegyük át gyorsan, mi is történt eddig. Ő elment hozzád, te eljöttél hozzám, és most itt vagyok. Nem én kezdtem el ezt az egészet. Ha el akar menni, menjen csak nyugodtan. Én nagyon szívesen hazamegyek. – Kemény beszéd volt, és elég durván hangzott angolul. Julio továbbította spanyolul, és az
unokatestvér úgy meredt rá Theóra, mintha megsértették volna. Theo nem akart elmenni. Pedig tudta, az lenne a legjobb. Semmiképpen sem kellene belekeverednie ebbe az ügybe. Már jó ideje mondogatta magának, hogy maradjon ki ebből, de igazság szerint Theót mélységes örömmel töltötte el, hogy ott lehetett, ahol éppen abban a pillanatban volt. – Mondd meg neki, Julio, hogy megbízhat bennem, és senkinek sem adom tovább, amit közöl velem. Julio tolmácsolt, és az unokatestvére mintha kicsit megnyugodott volna. Theo számára nem volt kérdéses, hogy Julio unokatestvére nagyon zaklatott, és segítségre van szüksége. Julio megállás nélkül beszélt spanyolul. Theót dicsérte, aki egy szót sem értett belőle. Az unokatestvér elmosolyodott. Theo kinyomtatott egy Google Earth-térképet a golfpályáról meg a lakóparkról, és megjelölte rajta a Duffy-házat. Julio még mindig névtelen rokona hozzáfogott, hogy előadja a történetét. Rámutatott néhány fára, és pergő nyelvvel elmondta, mit látott. Ráült egy tönkre valamelyik patakmeder mellett, nekilátott az ebédjének, és nem is akart semmi mással foglalkozni, amikor is meglátta, hogy egy férfi belép a házba a hátsó ajtón, majd néhány perccel később távozik. Julio derekasan tolmácsolt minden szót, többször is félbe kellett szakítania az unokatestvérét, nehogy kimaradjon valami. Theo becsületére legyen mondva egyre többet értett meg a spanyol szavakból, ahogy kezdett hozzászokni a fiú fordulataihoz.
Julio unokatestvére elmondta, micsoda hatalmas felfordulás volt a golfpályán, miután megjelentek a rendőrök, és terjedni kezdtek a pletykák. Az egyik barátja, egy hondurasi srác szerint, aki a klubház éttermében pincérkedett, Mr. Duffy éppen kései ebédjét fogyasztotta, amikor megkapta a hírt, hogy a feleségét holtan találták. A férfi nagyon zaklatott állapotban távozott az étteremből, beugrott a golfkocsijába, és hazahajtott. A hondurasi barát azt mondta, hogy Mr. Duffy fekete pulóvert viselt, homokszínű nadrágot és gesztenyebarna golfsapkát. Ugyanilyen öltözetben volt az a férfi, aki bement a Duffy-házba, majd alig néhány perccel később kijött. Theo elővett az aktájából négy fényképet Pete Duffyról. Mindegyiket az interneten találta, a strattenburgi napilap archívumában. A felnagyított képeket szétterítette az asztalon, és várt. Julio unokatestvére nem tudta azonosítani Mr. Duffyt. Úgy becsülte, hogy csöndesen, magányosan elfogyasztott ebédje közben körülbelül nyolcvan-száz méterre lehetett attól a bizonyos háztól. A férfi, akit látott, nagyon hasonlított a fényképeken szereplő Mr. Duffyra, de Julio unokatestvére nem volt teljesen biztos a dolgában. Segített volna, de nem bírt döntő fontossággal, hogy a fiú azonosítsa Mr. Duffyt a házba érkező, majd onnan hamar távozó férfiként. Bizonyosan nem okozna gondot rögzíteni, milyen öltözetet viselt Mr. Duffy, és az a tény, hogy néhány perccel a gyilkosság előtt egy tanú látott egy ugyanilyen öltözetű férfit belépni a házba, elegendő lenne az elmarasztaló ítélethez – Theo legalábbis így gondolta.
Miközben hallgatta, hogy Julio spanyolra fordít, Theo feszülten figyelte az unokatestvért. Nem férhetett hozzá kétség, hogy igazat mond. Miért is hazudna? Ezzel semmit sem nyerne, viszont annál többet veszítene! A története hihetőnek tűnt. És tökéletesen illeszkedett a vád elméletébe, miszerint Mr. Duffy bűnös. Az volt csak a gond, hogy az ügyész nem is sejtette: létezik egy ilyen tanú. Theo figyelt, és újra feltette magában a kérdést, hogy mi legyen a következő lépés. Az unokatestvér még gyorsabban beszélt, mintha végre átszakadt volna a gát, és most mindent ki akarna adni magából. Juliónak még nehezebb dolga volt a tolmácsolással. Theo lázasan gépelt a laptopján, igyekezett minél több részletet lejegyezni. Félbeszakította a fiút, megkérte Juliót, hogy ismételjen meg valamit, aztán folytatták. Amikor Theónak már nem volt több kérdése, az órájára nézett, és meglepve látta, milyen késő van. Elmúlt hét óra, és a szülei rossz néven fogják venni, hogy elkésett a vacsoráról. Azt mondta, indulnia kell. Julio unokatestvére megkérdezte, mi történik majd most. – Nem tudom – felelte Theo. – Adjatok egy kis időt. Hadd aludjak rá egyet. – De az ígérted, hogy nem fogod elmondani senkinek – emlékeztette Julio. – Nem fogom elmondani. Addig nem, amíg mi hárman nem találunk ki egy tervet. – Ha megijed, eltűnik – mondta Julio, és az unokatestvére felé biccentett. – Nem kaphatják el. Érted?
– Persze hogy értem. A szecsuáni csirke a szokásosnál is jobban kihűlt, és Theónak amúgy sem volt nagyon étvágya. A nappaliban vacsoráztak. Prókátor, aki a családnál eltöltött első hét után többé nem volt hajlandó kutyaeledelt enni, a tévé közelében elhelyezett táljából falatozott. Neki semmi baja nem volt az étvágyával. – Miért nem eszel? – kérdezte Theótól az anyukája, és a pálcikái megálltak a levegőben. – Eszem. – Mintha valahol máshol járnának a gondolataid – jegyezte meg az édesapja. Ő villával evett. – Igen, igen – értett vele egyet Mrs. Boone. – Történt valami a hajléktalanszálláson? – Nem, csak Julión meg a családján gondolkozom. Hogy milyen nehéz lehet nekik. – Nagyon aranyos gyerek vagy, Teddy. Ha tudnátok, mi a helyzet, tűnődött magában Theo. A tévében, fekete-fehérben Perry Mason egy hatalmas port kavaró tárgyalás kellős közepén volt, és úgy tetszett, vesztésre áll. A bírónak nagyon elege volt már belőle. Az esküdtek szkeptikusnak tűntek. Perry Mason váratlanul a tárgyalóteremben összegyűlt tömegre nézett, és egy addig ismeretlen tanút szólított. Az illető a tanúk padjára lépett, és előadott egy történetet, amely merőben különbözött az ügyész által elmondottaktól. Az új történet logikus és tökéletesen hihető volt. A tanú a keresztkérdések során is állta a sarat, és az esküdtszék Perry Mason ügyfele javára döntött. Egy újabb happy end. És újabb fényes siker a tárgyalóteremben.
– A valóságban ez nem így működik – állította Mrs. Boone. Egy-egy epizód közben általában legalább háromszor elmondta ezt. – Nincsenek ilyen meglepetésszerűen előkerülő tanúk. Theo lecsapott a lehetőségre. – De mi van, ha váratlanul felbukkan egy új tanú? Aki tud valamit, ami nagyon fontos az igazság szempontjából. Olyasvalaki, akiről korábban senki sem tudott. – Ha senki sem tudott róla, hogy kerül a tárgyalóterembe? – kérdezte Mr. Boone. – Mi van, ha egyszerűen csak felbukkan a semmiből? – válaszolt kérdéssel Theo. – Mi van, ha egy szemtanú az újságban olvas a tárgyalásról, vagy a tévében lát valamit a híradóban, és jelentkezik? Senki sem tudott a létezéséről. Senki sem tudta, hogy szemtanúja volt a bűnténynek. Mit tenne ilyenkor a bíró? Ritkán esett meg, hogy Theónak olyan jogi problémát sikerült a szülei elé tárnia, amelyre a két jogász nem tudott azonnal, gond nélkül megoldást találni. Mr. és Mrs. Boone elgondolkoztak a kérdésen. Két dolog nyomban bizonyossá vált. Egyrészt az, hogy mindkettejüknek van véleménye. Másrészt pedig az, hogy nem fognak egyetérteni. Édesanyja válaszolt először. – A vád nem használhat olyan tanút, akit a tárgyalás megkezdése előtt nem nevezett meg. Az eljárásjogi szabályok nagyon egyértelműek. – De – szólalt meg Theo apja, majdnem közbevágva, és jól láthatóan vitára készen – ha a vád nem tud a tanúról, nem nevezhette meg a tárgyalás előtt. A tárgyalás célja
az igazság kiderítése. Ha valaki nem kap lehetőséget a tanúskodásra, az egyenlő az igazság elrejtésével. – A szabály az szabály. – Viszont ha szükséges, a bíró megváltoztathatja a szabályokat. – A fellebbezés során érvénytelenítenék az ítéletet. – Én nem lennék ilyen biztos ebben. Parázs vita kezdődött. Theo csöndben hallgatta. Felmerült benne, hogy felhívja a szülei figyelmét a tényre, hogy egyiküknek sem a büntetőjog a szakterülete, de egy ilyen megjegyzéssel valószínűleg mindkettejüket magára haragítaná. Az efféle viták mindennaposnak számítottak a Boone családban, és Theo bizony sokat megtudott a jogról vacsora közben, vagy esténként a verandán, esetleg a kocsi hátsó ülésén, amikor autóztak valahová. Megtudta például, hogy a szülei, mivel jogászok, az igazságügy képviselői, és mint ilyenek, kötelesek az igazságügyi rendszer munkáját segíteni. Ha más jogászok etikai vétségeket követnek el, vagy a rendőrök megsértik a törvényeket, vagy egy bíró túllépi a hatáskörét, akkor Theo szüleinek meg kell tenniük a megfelelő lépéseket. Sok jogász tudomást sem vesz erről a kötelességről, állították Theo szülei, ellentétben velük. Theo nem mert beszélni nekik Julio unokaöccséről. Olyan erős bennük a kötelességtudat, hogy minden valószínűség szerint rögtön elmennének Gantry bíróhoz. Az unokatestvért lekapcsolják a rendőrök, bevonszolják a bíróságra, tanúvallomásra kényszerítik, aztán rács
mögé dugják, mert illegális bevándorló. Mr. Mount szerint az ilyen helyzetben lévő emberek hónapokat is tölthetnek börtönben, mielőtt visszaküldik őket abba az országba, ahonnan jöttek. Theo szavahihetősége csorbát szenved. És egy család súlyos bajba kerül. De egy bűnös embert el fognak ítélni. Különben Pete Duffy minden valószínűség szerint szabad emberként távozik a bíróságról. Meg fogja úszni a gyilkosságért járó büntetést. Theo legyűrt még egy falat hideg csirkét. Tudta, hogy nem fog valami sokat aludni éjszaka. Tizenegyedik fejezet A rémálmok napkeltekor szűntek, és Theo kénytelen volt elfogadni, hogy nem fogja tudni kialudni magát. Az ágyában fekve hosszú perceken keresztül meredt a mennyezetre, és a hangokra, zajokra várt, amelyek azt jelzik, hogy a szülei felkeltek, elindult a nap. Jó reggelt kívánt Prókátornak, aki az ágya alatt aludt. Az éjszaka folyamán Theónak többször is sikerült meggyőznie magát, hogy nincs más választása, még kora reggel le kell ülnie a szüleivel, hogy elmondja nekik Julio unokaöccsének a történetét. De végül mégiscsak arra jutott magában, miközben kikászálódott az ágyból, hogy nem teheti ezt, mert ezzel megszegné a két fiúnak tett ígéretét. Senkinek sem mondhatja el, amit megtudott. Ha egy bűnös ember szabadlábon marad, és nem kapja meg, ami jár neki, akkor az nem az ő gondja. Vagy mégis csak az? A szokásos zajokat csapva elvégezte a reggeli szertartásokat: zuhany, fogmosás, a fogszabályzó
megtisztogatása, majd a ruhaválasztással járó mindennapi kínok, gyötrelmek. Mint mindig, most is Elsára gondolt közben, és arra a bosszantó szokására, hogy gyorsan leellenőrzi, milyen ing, nadrág és cipő van rajta, a színek mennek-e egymáshoz, s nem visel-e olyan ruhadarabot, amit az előző három napon is hordott. Néhány perccel hét előtt hallotta, hogy az apja elmegy hazulról. Édesanyja a kora reggeli híradót nézte a tévén, a nappaliban. Pontosan fél nyolckor Theo becsukta a fürdőszoba ajtaját, fogta a telefonját, és felhívta Ike-ot, a bácsikáját. Ike nem volt korán kelő ember. Nyomorúságos könyvelői munkája nem követelt tőle sokat, és nem valami nagy lelkesedéssel vágott neki egy-egy újabb napnak. A munkáját sivárnak tartotta, ahogy ezt több alkalommal el is mondta Theónak. És volt még egy probléma. Ike túl sokat ivott, és e szerencsétlen szokása következtében reggelente minden meglehetős lassúsággal történt nála. Theo sokszor hallotta, hogy a felnőttek Ike alkoholizmusáról suttognak. Elsa egyszer kérdezett valamit Ike-kal kapcsolatban, mire Vince, a jogi asszisztens azt válaszolta: – Esetleg, ha éppen józan. – Theónak ezt nem kellett volna hallania, de Theo sokkal többet elcsípett az irodában folyó beszélgetésekből, mint azt bárki is gondolta. Végre egy reszelős, goromba hang jelentkezett a vonal végén: – Te vagy az, Theo?
– Igen, Ike, jó reggelt. Bocs, hogy ilyen korán zavarlak. – Theo olyan halkan beszélt, amilyen halkan csak lehetett. – Semmi gond, Theo. Gondolom, akarsz valamit. – Beszélhetnék? Mondjuk, az irodádban? Van itt egy nagyon fontos ügy, és azt hiszem, nem beszélhetem meg a szüleimmel. – Persze, gyere csak, Theo. Hányra jössz? – Egy kicsivel nyolc után. A suli fél kilenckor kezdődik. Ha túl korán megyek el, anya gyanakodni fog. – Gyere, várlak. – Kösz, Ike. Theo gyorsan megreggelizett, egy puszival elköszönt az anyukájától, mondott néhány szót Prókátornak, aztán felpattant a biciklijére, és nyolckor már a Mallard Laneen kerekezett. Ike az íróasztala mögött ült, előtte magas papírpohárban gőzölgő kávé, és egy hatalmas, vastagon megcukrozott fahéjas csiga. Finomnak nézett ki, de Theo éppen hogy csak megevett egy tál gabonapelyhet. Ráadásul egyáltalán nem volt étvágya. – Jól vagy? – kérdezte Ike, miközben a fiú elhelyezkedett az egyik szék peremén. – Azt hiszem, igen. Beszélnem kell valakivel bizalmasan. Akiben megbízhatok, és aki ismeri a törvényeket. – Megöltél valakit? Bankot raboltál? – Nem. – Állati feszültnek tűnsz – állapította meg Ike, leszakított egy nagy darabot a csigából, majd a szájába tömte.
– A Duffy-ügyről van szó, Ike. Esetleg tudok valamit arról, hogy Mr. Duffy bűnös-e vagy sem. Ike egy pillanatra sem hagyta abba a rágást. A könyökére támaszkodva előrehajolt. Rámeredt Theóra, szeme körül összehúzódtak a ráncok. – Folytasd. – Van egy tanú, akiről senki sem tud, s aki látott valamit a gyilkosság idején. – És te tudod, ki az? – Igen, de megígértem, hogy nem mondom el. – Hogy a csudába került elő ez a tanú? – Az egyik iskolatársamon keresztül. Többet nem mondhatok, Theo. Ígéretet tettem, hogy hallgatok. Ike nyelt egyet, aztán a szájához emelte a papírpoharat, és ivott egy nagy korty kávét. Egy másodpercre sem vette le a szemét Theóról. Igazából nem volt meglepve. Az unokaöccse több ügyvédet, fogalmazót, bírót és rendőrt ismert, mint bárki más a városban. – És bármit is látott ez az ismeretlen tanú, annak komoly hatása lenne a tárgyalás kimenetelére. Jól mondom? – kérdezte Ike. – Igen. – Beszélt ez a tanú rendőrökkel, ügyvédekkel, bárkivel, akinek köze van a tárgyaláshoz? – Nem. – És ez a tanú jelenleg nem hajlandó előállni? – Nem. – Fél valamitől? – Igen.
– A tanúvallomása Mr. Duffy felmentését segítené elő vagy az elmarasztaló ítéletet? – Elítélnék, az egészen biztos. – Beszéltél a tanúval? – Igen. – És hiszel neki? – Igen. Igazat mond. Újabb nagy korty kávé. Nyelvcsettintgetés. Ike tekintete szinte lyukat fúrt Theo arcába. A férfi folytatta: – Ma csütörtök van, a tárgyalás harmadik napja. Úgy hallom, Gantry bíró mindenképpen végezni akar még a héten, még akkor is, ha ezért szombaton is kell üléseznie a bíróságnak. Úgyhogy valószínűleg most vagyunk félidőben. Theo bólintott. Nagybátyja megint beletömött a szájába egy méretes falatot, majd lassan rágni kezdett. Eltelt egy perc. Ike végre lenyelt mindent, és így szólt: – A kérdés tehát nyilvánvalóan az, hogy mit lehetne vagy kellene kezdeni ezzel a tanúval a tárgyalásnak ebben a szakaszában. Feltéve persze, hogy még tehetünk bármit is. – Pontosan – mondta Theo. – Azt beszélik, hogy Mr. Jack Hogannek elő kellene húzni néhány nyulat a cilinderből. Nagyon rosszul áll a szénája. – Azt hittem, nem követed a tárgyalást. – Vannak barátaim, Theo. És forrásaim. Ike felpattant, és elsétált az iroda túlsó végébe, ahol jogi könyvekkel teli régi polcok álltak. Végigfuttatta az ujját
néhány könyv gerincén, majd kihúzott egy kötetet, és lapozni kezdett benne. Visszament az íróasztalához, leült, maga elé tette a könyvet, és folytatta a keresést. Végül hosszú csönd után azt mondta: – Itt van. A szabályok szerint egy büntetőperben elnöklő bíró új tárgyalást rendelhet el, ha úgy véli, hogy a tárgyalás során bizonyos szabályok, előírások sérültek. Van itt néhány példa is: egy esküdttel felveszi valaki a kapcsolatot azzal a céllal, hogy befolyásolja az ítéletet; egy fontos tanú megbetegszik, vagy valamilyen más okból nem tud tanúskodni; döntő fontosságú bizonyíték eltűnik. Ilyesmi. Ezt Theo is tudta. – Meglepetésszerűen előkerülő tanúkról is van szó? – kérdezte. – Konkrétan nincs, de a bíró széles körű felhatalmazást kap, hogy azt tegye, amit jónak lát. Azzal lehet érvelni, hogy egy fontos tanú távolléte elégséges indok egy új tárgyalás elrendeléséhez. – Mi történik ilyenkor? – A vádat nem vetik el. Kitűzik az új tárgyalás időpontját. – Mikorra? – A bírótól függ, de ebben az ügyben Gantry szerintem nem várna túl sokáig. Néhány hónap. Ami elég idő ahhoz, hogy ez a titokzatos tanú összeszedje magát, és előálljon. Theo fejében olyan sebesen követték egymást a gondolatok, hogy a fiú hirtelen nem is tudta, mit mondjon.
– Az itt a kérdés, Theo, hogyan győzöd meg Gantry bírót az új tárgyalás elrendeléséről, mielőtt az ügy az esküdtszék elé kerülne. Mielőtt az esküdtek kimondanák, hogy nem bűnös, pedig valójában bűnös. – Nem tudom. Ezért jöttem, Ike. Szükségem van a segítségedre. Ike félretolta a könyvet. Egy újabb darabka fahéjas csiga került a szájába. Mélyen elgondolkozva rágta a falatot, és még tele szájjal azt mondta: – Te most elmész iskolába. Én meg a bíróságra, és körülnézek a tárgyalóteremben. Kutakodok egy kicsit, talán beszélek egy-két baráttal. Nem fogom említeni a nevedet. Bízz bennem, Theo, megvédelek. Fel tudsz hívni ebédszünetben? – Persze. – Most pedig nyomás. Amikor Theo már az ajtóban volt, Ike azt kérdezte: – Miért nem mondtad el a szüleidnek? – Nagyon tisztelik az etikai szabályokat, Ike. Ezt te is tudod. Esetleg még arra kényszerítenének, hogy mondjam el, amit tudok. Bonyolult a helyzet. – Bizony, Theo. Túl bonyolult egy tizenhárom éves srácnak. – Azt hiszem, egyetértek veled. – Hívj fel ebédidőben. – Persze, Ike. Kösz. A szünetben Theo elindult, hogy megkeresse Aprilt, amikor valaki a nevét kiáltotta a folyosó vége felől. Sandy Coe igyekezett felé gyors léptekkel. – Van egy perced? – kérdezte. – Aha, van.
– Figyelj, csak el akartam mondani, hogy a szüleim elmentek ahhoz az ügyvédhez, ahhoz a Mozingo nevű fickóhoz, aki megígérte, hogy nem fogjuk elveszíteni a házunkat. – Ez nagyszerű, Sandy. – Azt mondta, hogy a szüleimnek csődeljárást kell kérniük – tudod, amit elmagyaráztál nekem -, de a végén a miénk marad a ház. – Sandy benyúlt a hátizsákjába, előhúzott belőle egy kicsi borítékot, és odanyújtotta Theónak. – Ezt az anyukám küldi. Beszéltem neki rólad, és azt hiszem, ez egy köszönőlevél. Theo vonakodva vette el a boríték. – Erre nincs szükség, Sandy. Nem csináltam semmit. – Még hogy semmit? Megtarthatjuk a házunkat! Theo ekkor vette észre, hogy Sandy szemében könnyek gyűlnek. Egy-két pillanat, és a fiú elsírja magát. Theo finoman belebokszolt a vállába, és azt mondta: – Örülök, Sandy. És ha tudok még segíteni, csak szólj. – Kösz, Theo. Az állampolgári ismeretek órán Mr. Mount megkérte Theót, hogy foglalja össze a Duffy-tárgyalás legfrissebb fejleményeit. Theo elmondta, hogy a vád azt próbálja bizonyítani: Mr. és Mrs. Duffy házasságában súlyos gondok támadtak, és két évvel korábban már majdnem benyújtották a válókeresetet. Néhány barátjukat beidézték tanúnak, de azok zavarba jöttek Mr. Clifford Nance kemény kérdéseitől. Theónak legalábbis ez volt a véleménye. Theóban felmerült, hogy kinyitja a laptopját, és felolvassa, mi hangzott el a tárgyalóteremben, de aztán
meggondolta magát. Nem bűncselekmény behatolni a jegyzőkönyvvezető számítógépébe, de azért még sincs teljesen rendben, az egyszer biztos. Amint az órának vége lett, és a fiúk elindultak az ebédlő felé, Theo bement a mosdóba, és felhívta Ike-ot. Majdnem fél egy volt. – A fickó meg fogja úszni – mondta Ike. – Hogan nem tudja elítéltetni. – Mennyit láttál a tárgyalásból? – kérdezte Theo, és behúzódott az egyik fülkébe. – Egész délelőtt ott voltam. Clifford Nance túl jó, és Hogan elvesztette a fonalat. Figyeltem az esküdteket. Nem tetszik nekik Pete Duffy, de nincs bizonyíték. Ki fog sétálni a bíróságról. – De hát bűnös, Ike! – Ha te mondod. Én nem tudom, amit te. Ahogy senki más sem. – Mit csinálunk? – Még mindig töröm a fejemet. Gyere ide suli után. – Rendben. Tizenkettedik fejezet A nyolcadikosok közül a legnépszerűbb lány a szőke, hullámos hajú Hallie volt. Csinos, csupa élet lány, aki szeretett flörtölni. A pompomlányok vezetője volt, de nem csak a tánchoz értett, remekül sportolt is. Egyik fiú sem merte volna kihívni egy teniszpartira, és egyszer legyőzte Briant a százméteres gyorsúszásban, de ötven méter mellen is. Mivel lényegében csak a sport érdekelte, Theo csak a B listájára kerülhetett rá. Az sem kizárt, hogy a C-re.
Ám mivel Hallie kutyáját heves természettel áldotta meg a sors, Theo elkezdett felfelé kúszni ezen a képzeletbeli listán. A kutya egy snaucer volt, aki nem szerette, hogy egész napra otthon hagyják egyedül: ilyenkor fölöttébb ingerlékeny lett. Most éppen az történt, hogy sikerült valahogyan kiszöknie a házból, aztán ásott egy lyukat a kerítés alatt, a hátsó udvarban. Úgy egy kilométerre lehetett az otthonától, amikor az állat-egészségügyi telep munkatársai befogták. Theo az ebéd utolsó falatjait nyelte le, miközben meghallgatta ezt a történetet. Hallie és két barátnője odaszaladtak az asztalhoz, ahol Theo ebédelt, és Hallie rögtön beszélni kezdett. Zaklatott volt, potyogtak a könnyei, és Theo kénytelen volt megállapítani magában, hogy a lány akkor is nagyon csinos, amikor sír. Nagy pillanat volt ez Theónak. – Történt már ilyen korábban is? – kérdezte. A lány megtörülte az arcát, és azt válaszolta: – Igen. Néhány hónapja egyszer már bevitték Rockyt. – El fogják gázosítani? – kérdezte Edward. A fiú a Theo és Hallie meg a barátnői körül összegyűlt társasághoz tartozott. Hallie közelében általában sok fiú bukkant fel. Amikor arra gondolt, hogy esetleg elaltatják a kutyáját, a lány még keservesebben kezdett sírni. – Fogd be! – förmedt rá Theo a fiúra, aki különben is egy hülye majom volt. – Nem, nem fogják elgázosítani. – Apukám elutazott, anyukám meg egész délután a pácienseivel van. Nem tudom, mit csináljak. Theo félretolta az ebédje maradékát, és kinyitotta a laptopját.
– Nyugi, Hallie. Csináltam már ilyet máskor is. – Leütött néhány billentyűt, mindenki közelebb húzódott az asztalhoz. – Gondolom, a kutya be van jegyeztetve – mondta Theo. Strattenburg város rendelkezései szerint minden kutyát regisztráltatni kell. A kóbor ebeket összeszedik, és harminc napig tartják a telepen. Ha ennyi idő után sem akad gazdája a kutyának, elaltatják. Vagy „elgázosítják”, ahogy Edward olyan nyersen mondta. Bár valójában nem használtak gázt. Hallie családja kifejezetten jómódúnak számított. Apja egy céget vezetett, az anyja pedig orvosként dolgozott, és rengeteg munkája volt. Biztos, hogy a kutyájuk be van jegyeztetve. – Igen – felelte a lány. – Az apukám nevén. – És az mi? – kérdezte Theo, miközben gépelt. – Walter Kershaw. Theo gépelt. Mindenki várakozott. A sírás abbamaradt. – Jól van. – Theo a monitorra meredt. – A telep felvételi naplóját nézem. – Megint leütött néhány billentyűt. – Itt van. Rockyt ma reggel fél tízkor vitték be. Megsértette a póráz viselésére vonatkozó törvényt, ez már a második vétsége ebben az évben. A bírság húsz dollár lesz, plusz nyolc dollár az ellátásért. A harmadik vétség esetén tíz napra elzárják, és százdolláros bírságot kell fizetni. – Mikor kaphatom vissza? – kérdezte Hallie. – Az állatok bírósága hetente négyszer négytől hatig ülésezik, hétfőn zárva van. Ott tudsz lenni a bíróságon ma délután? – Azt hiszem, igen, de nem lenne szükség a szüleimre? – Nem. Én ott leszek. Csináltam már ilyet.
– Nem kellene Hallie-nak igazi ügyvéd? – érdeklődött Edward. – Nem, az állatok bíróságán nem. Ott még egy olyan marha is boldogulna, mint te. – Mi a helyzet a pénzzel? – kérdezte Hallie. – Nem számíthatok fel ügyvédi díjat. Még nincs engedélyem. – Én nem erre gondoltam, Theo. Hanem a bírságra. – Ó, értem. Elmondom, mi a terv. Interneten benyújtok egy beismerő nyilatkozatot. Ez azt jelenti, hogy Rocky lényegében elismeri a pórázviselési rendelkezés megsértését, te pedig, mint az egyik tulajdonos, kifizeted a bírságot és elhozod a kutyát a telepről. Suli után berohansz a kórházba, megkeresed az anyukádat, elkéred tőle a pénzt, és négykor találkozunk a bíróságon. – Kösz, Theo. Rocky ott lesz? – Nem. Rocky marad a telepen. Majd később elmehettek érte az anyukáddal. – Miért nem kaphatom meg a bíróságon? – kérdezte a lány. Theo gyakran elcsodálkozott azon, milyen nevetséges kérdéseket tudnak feltenni a barátai. Az állatok bírósága a bíróságok legalja. Sokan csak úgy emlegetik, hogy „cicabíróság” és úgy kezelik, mint az igazságügyi rendszer mostohagyerekét. A bíró egy olyan jogász volt, akit a város összes ügyvédi irodájából kirúgtak. Farmert és bakancsot viselt, és nagyon megalázónak érezte, hogy ilyen alacsony beosztásban dolgozik. A törvények lehetővé tették, hogy bárki, akinek bajba került az állata, ügyvéd nélkül jelenjen meg a bíróság előtt, és intézze az
ügyét. A legtöbb ügyvéd elkerülte a cicabíróságot, mert méltóságon alulinak tartotta. A bíróság épületének alagsorában, a nagy, komoly perektől távol tartották az üléseit. Hallie tényleg azt hiszi, hogy a telep dolgozói minden délután áthoznak láncon vezetve egy csapat szájkosaras állatot a bíróságra, hogy az ebek jelenlétében lehessen lefolytatni az eljárást, majd rögvest vissza lehessen szolgáltatni őket a gazdáiknak? A büntetőperek vádlottjait átszállítják a börtönből, hogy ott várakozzanak, míg meg nem jelenhetnek a bíró előtt. De a kutyákat meg a macskákat nem. Majdnem egy gúnyos megjegyzés hagyta el Theo száját, de a fiú végül csak rámosolygott a most még bájosabb Hallie-re, és azt mondta: – Bocs, Hallie, de ez nem így működik. Rocky este már otthon lesz, épen és egészségesen. – Kösz, Theo. Te vagy a legjobb. Egy normális napon ezek a szavak órákon keresztül visszhangoztak volna Theo fülében, de ez nem egy normális nap volt. Pete Duffy tárgyalása túlságosan lefoglalta a gondolatait. Ike a bíróságon volt, és Theo egész délután sms-ezett vele. Ezt írta: Ott vagy a teremben? Mi a helyzet? Ike így válaszolt: Igen, a karzaton. Nagy tömeg. A vád 2-kor végzett. Szép munka volt, sok duma a válásról, golfozó haverok vallomása. Theo: Van elég bizonyíték? Ike: Nincs. Megússza. Hacsak... Theo: Van terved? Ike: Még töröm a fejem. Ide tudsz jönni?
Theo: Lehet. Mi történik most? Ike: A védelem első tanúja. Duffy üzleti partnere. Uncsi. Theo: Mennem kell. Kémiaóra. Majd jelentkezem. Ike: Kémiából jelesed legyen, világos? Theo: Persze. Habár a strattenburgi ügyvédek nem tartották valami sokra az állatok bíróságát, ritkán volt ott unalmas az élet. Most éppen egy Herman nevű bálványkígyó ügyének tárgyalása folyt. A jelek szerint a derék hüllő nagyon szeretett meglógni otthonról. Szabadságvágya nem okozott volna különösebb gondot, ha a tulajdonosa valahol vidéken lakik. Csakhogy Herman gazdája, egy harminc körüli, punkos kinézetű fickó, kinek nyakán különféle tetoválások kúsztak felfelé, egy zsúfolt lakóházban élt, a város egy nem túlzottan jó hírű környékén. Egyik szomszédja éppen zabkása főzéséhez készülődött egy reggel, amikor azt látta rémülten, hogy Herman ott tekereg a konyha kövezetén. A szomszéd rettentő mérges volt. Herman gazdája nem kevésbé. Már-már elviselhetetlen feszültség vibrált a levegőben. Theo és Hallie összecsukható székeken ülve figyelték az eseményeket, egyedüli nézőkként a parányi tárgyalóteremben. A Boone & Boone ügyvédi iroda könyvtára nagyobb volt, és sokkal szebb. Hermant éppen bemutatták a bíróságnak. Az egyik padon elhelyezett tágas drótketrecben tartózkodott, nem túl messze Yeck bíró úrtól, aki óvatosan méregette. Rajta kívül egyetlen bírósági alkalmazott volt a teremben: egy idős jegyző asszony, aki már hosszú évek óta itt dolgozott, s akiről azt tartották, hogy a
legelviselhetetlenebb vén szipirtyó az egész épületben. Nem kért Hermanból. Behúzódott a terem legtávolabbi sarkába, és még mindig rémültnek tűnt. – Hogy tetszene ez önnek, bíró úr? – kérdezte a bősz szomszéd. – Egy épületben élni ezzel a teremtménnyel, úgy, hogy sosem tudhatja, mikor mászik be az ágyába az éjszaka közepén? – Ártalmatlan – állította a kígyó gazdája. – Nem mar. – Még hogy ártalmatlan? – hördült fel a szomszéd. – Na és a szívroham? Ez így nincsen rendjén, bíró úr. Önnek meg kell védenie bennünket. – Nem néz ki ártalmatlannak – állapította meg Yeck bíró, és mindenki Hermanra nézett, aki jól láthatóan békésen szunyókált ketrecében, egy műfa köré tekeredve, cseppet sem zavartatva magát attól, hogy milyen nagy fontosságú kérdések megvitatása folyik éppen. – Nem túl nagy vörösfarkú boának? – tette fel a kérdést Yeck bíró, mintha tekintélyes mennyiségű boa constrictort látott volna már. – Kétszázhúsz centiméter hosszú – jelentette ki Herman gazdája büszkén. – A hosszabbak közé tartozik, ez kétségtelen. – Több kígyót is tart a lakásban? – érdeklődött a bíró. – Néhányat. – Egész pontosan hányat? – Négyet. – Te jóságos isten! – jajdult fel a szomszéd. Úgy tűnt, pillanatokon belül elájul. – Mindegyik boa? – kérdezte Yeck bíró. – Három boa és egy fekete királysikló.
– Megkérdezhetem, miért veszi magát körül ilyen szép számú hüllővel? A férfi áttette a testsúlyát a másik lábára, megvonta a vállát, és így válaszolt: – Van, aki a papagájt szereti, mások meg a mongol futóegeret. Aztán megint mások a kutyákat, macskákat, lovakat, kecskéket. Én a kígyókat, siklókat. Nagyon kedves díszállatok. – Kedves díszállatok – sziszegett a szomszéd. – Ez volt az első alkalom, hogy valamelyik megszökött? – kérdezte Yeck bíró. – Igen – válaszolta Herman gazdája. – Nem – mondta a szomszéd. – Na, most már világos. Bármilyen izgalmas volt is ez a tárgyalás, Theónak gondot okozott, hogy Hermanra és a problémáira koncentráljon. Két dolog is elvonta a figyelmét. Először is az, hogy Hallie ott ült szorosan mellette, és ezen okból Theo életének legszebb pillanatait élte át. De még ezt a páratlan élményt is beárnyékolta az a nagyon komoly, súlyos kérdés, hogy mit tegyen Julio unokaöccse ügyében. A gyilkossági tárgyalás vészesen közeleg a vége felé. A jogászok és a tanúk hamarosan végeznek. Gantry bíró mindjárt átadja az ügyet az esküdteknek. Ketyeg az óra. – Meg kell védenie minket – mondta újra a szomszéd. – Mit akar tőlem, mit csináljak? – vágott vissza Yeck bíró. Fogytán volt a türelme. – Nem rendelheti el a kígyó elpusztítását? – Halálos ítéletet szeretne Hermanra? – Miért ne? Gyerekek is laknak abban az épületben.
– Nekem kissé túlzásnak tűnik – felelte Yeck bíró. Senki sem gondolta, hogy elrendeli Herman kivégzését. – Ugyan már – mondta a kígyótulajdonos utálkozva. – Sosem bántott senkit. – Tudja garantálni, hogy a hüllői ezután a lakásban maradnak? – kérdezte a bíró úr. – Igen. A szavamat adom. – No, akkor elmondom, mit teszünk. Vigye haza Hermant. Soha többé nem akarom látni. Nem tudjuk hol elhelyezni az állat-egészségügyi telepen. Nem kívánunk foglalkozni vele a telepen. Senki sem szereti Hermant a telepen. Érti, amit mondok? – Azt hiszem, igen. – Ha Herman újra megszökik, vagy bármelyik hüllőjét befogják a lakásán kívül, akkor kénytelen leszek elrendelni az elpusztításukat. Az összesnek az elpusztítását. Világosan beszélek? – Igen, bíró úr. Megígérem, hogy nem kerülnek ki többet a lakásból. – Vettem egy fejszét – jelentette be a szomszéd ugyancsak felhevült állapotban. – Egy hosszú nyelű fejszét. Tizenkét dolláromba fájt. – Dühösen rámutatott Hermanra. – Ha meglátom ezt a kígyót, vagy bármilyen más kígyót a lakásomban, vagy bárhol máshol, akkor önnek már nem lesz dolga ezzel a problémával, bíró úr, kérem. – Nyugodjon meg. – Esküszöm, hogy megölöm. Már most is meg kellett volna ölnöm, de nem használtam az eszemet. És nem volt fejszém.
– Elég ebből – szólt közbe Yeck bíró. – Az ügyet lezártuk. Herman gazdája gyors léptekkel odament a súlyos ketrechez, és finoman leemelte a padról. Herman meg sem rezzent. Kevéske érdeklődést mutatott a számára élet-halál kérdését jelentő vita iránt. A szomszéd kimasírozott a tárgyalóteremből. Herman és a gazdája egy ideig még maradtak, majd ők is távoztak. Miután az ajtó becsukódott, a jegyző asszony visszamerészkedett a pulpitus mellett álló székéhez. A bíró belelapozott a papírjaiba, aztán felnézett Theóra és Hallie-re. Senki más nem volt a tárgyalóteremben. – Nicsak, Mr. Boone – mondta. – Jó napot kívánok, bíró úr. – Ügye van a bíróság előtt? – Igen, uram. Egy kutyát szeretnénk visszakapni. A bíró a kezébe vett néhány papírt. – Rockyt? – kérdezte. – Igen, uram. – Jól van. Járuljanak a pulpitus elé. Theo és Hallie az alacsony lengőajtón keresztül odamentek az egyetlen asztalhoz. Theo megmutatta a lánynak, hová üljön. Ő maga állva maradt, akár egy igazi ügyvéd. – Tessék, kérem – mondta Yeck bíró, és jól láthatóan élvezte a helyzetet. Azt is látta, hogy az ifjú Theo Boone nagyon szeretne imponálni bájos ügyfelének. A bíró elmosolyodott, amikor felidézte magában Theo első megjelenését ebben a tárgyalóteremben. Ijedt kisfiú volt akkor, aki rettenetesen igyekezett azon, hogy
megmentsen egy kóbor keverék kutyát. Az állatot aztán hazavitte, és elnevezte Prókátornak. – Kérem, bíró úr – kezdte Theo, ahogy szokás -, a Rocky nevű törpesnaucert Mr. Walter Kershaw regisztráltatta, aki jelenleg nincs a városban. A felesége, dr. Phyllis Kershaw gyerekorvos, és most nem tud itt lenni. Ügyfelem az ő lányuk, Hallie, aki nyolcadik osztályos tanuló ugyanabban az iskolában, ahová én is járok. Yeck bíró rámosolygott Hallie-re. Majd valamivel később azt mondta: – Látom, ez már a második eset. – Igen, uram – felelte Theo. – Először négy hónappal ezelőtt történt ilyen, és akkor Mr. Kershaw elment a telepre, és a helyszínen elintézett mindent. – És Rocky most megint ott van? – Igen, uram. – Azt nem tagadjátok, hogy szabadon kószált, ugye? – Nem, uram, de azt kérem a bíróságtól, hogy engedje el a bírságot és az ellátási költségek megtérítését. – Milyen alapon? – Uram, a tulajdonosok minden ésszerű lépést megtettek, hogy megakadályozzák a kutyájuk kijutását a házból. Rockyt egy biztonságos helyen hagyták. A házat bezárták. Bekapcsolták a riasztót. A hátsó kapu is zárva volt. Megtettek mindent, amit lehet, hogy megakadályozzák, ami történt. Rocky nagyon heves természetű kutya, és nagyon nyugtalan lesz, ha egyedül hagyják. Ha kijut a házból, szeret elszaladni. A gazdái tudják ezt. Szó sincs róla, hogy gondatlanok lettek volna.
A bíró levette az olvasószemüvegét, és elgondolkozva rágcsálni kezdte a szárát. – Igaz ez, Hallie? – kérdezte végül. – Igen, uram, igaz. Nagyon aggódunk, hogy Rocky ki tud szökni a házból. – Nagyon okos kutya, bíró úr – tette hozzá Theo. – Valahogy kijutott a házból a hátsó udvarba, és lyukat ásott a kerítés alatt. – Tegyük fel, hogy újra megcsinálja. – A gazdái még szigorúbb biztonsági óvintézkedéseket fognak tenni. – Rendben van. Elengedem a bírságot, és az ellátás költségének megfizetését is. De ha Rockyt még egyszer elkapják, megduplázok minden bírságot és költséget. Világos? – Mint a nap, bíró úr. – Az ügyet lezártuk. Miközben a kijárat felé sétáltak, Hallie belekarolt Theóba. A fiú ösztönösen lelassított kicsit. Micsoda egy pillanat... – Nagyszerű ügyvéd vagy, Theo – jelentette ki Hallie. – Az azért nem. Még nem. – Hívj fel néha, jó? – mondta a lány. Tényleg, miért is ne hívná fel? Eddig valószínűleg azért nem tette, mert úgy gondolta, Hallie túlzottan elfoglalt ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Minden hónapban új barátja volt. Az igazat megvallva, Theónak még soha eszébe sem jutott, hogy felhívja. – Rendben – felelte. De lelke mélyén tudta, hogy nem fogja felhívni. Nem keresett barátnőt, és különben is,
Aprilt nagyon feldúlná, ha egy ilyen lány után kezdene el kujtorogni, mint Hallie. Lányok, gyilkossági tárgyalás, titkos tanú. Hirtelen felettébb bonyolulttá vált az élet. Tizenharmadik fejezet A hosszú búcsúzkodás után Theo visszatért a földre. Szinte felrepült a lépcsőn az első emeletre, aztán pedig a karzatra, ahol Ike ott ült az első sorban. Leült a mellette lévő szabad helyre. Már majdnem öt óra volt. Éppen az a biztosítási ügynök tett tanúvallomást, aki valamivel több mint két évvel korábban megkötötte Duffyékkal az egymillió dolláros életbiztosítási szerződést. Clifford Nance módszeresen kikérdezte a férfit a szerződés részleteiről. Felhívta az esküdtek figyelmét, hogy két szerződést kötöttek, az egyiket Mrs. Myra Duffy, a másikat Mr. Pete Duffy nevére. Mindkettő egymillió dollárra szólt. Mindkettő felváltotta a korábbi két, ötszázezer dollár értékű szerződést. Nem volt ebben semmi szokatlan. A biztosítási ügynök azt állította, hogy ez szinte tipikusnak mondható: házaspárok gyakorta döntenek úgy, igen bölcsen, hogy még nagyobb összeggel igyekeznek gondoskodni egymásról idő előtti halál esetére. A házaspár mindkét tagja pontosan tudta, mit tesz, és határozott szándékuk volt, hogy megemeljék az életbiztosítás összegét. Mire Clifford Nance végzett a tanú kikérdezésével, az egymillió dolláros életbiztosítás már nem tűnt olyan gyanúsnak. Jack Hogan néhány ravasz keresztkérdéssel próbálkozott, de nem jutott semmire. Miután a
biztosítási ügynök befejezte a tanúvallomását, Gantry bíró berekesztette a tárgyalást. Theo figyelte, ahogy az esküdtek kimennek a tárgyalóteremből, miközben mindenki más várakozik. Aztán azt nézte, ahogy a védelem ügyvédei összegyűlnek Pete Duffy körül, önelégülten mosolyognak, gratulálnak egymásnak az újabb sikeres nap után. Magabiztosak voltak. Omar Cheepe ezúttal távol maradt. – Nem akarok itt beszélgetni – mondta Ike halkan. – Be tudsz jönni az irodába? – Persze. – Most? – Megyek utánad. Tíz perccel később Ike irodájában ültek, csukott ajtó mögött. Ike kinyitotta az íróasztala mellett, a földön álló kisméretű hűtőszekrényt. – Budweiser van meg Sprite. – Budweisert kérek – mondta Theo. Ike adott neki egy üveg Sprite-ot, magának meg felpattintott egy dobozos Budweisert. – Bármit azért nem választhatsz – közölte az unokaöccsével, majd húzott egyet a sörből. – Gondoltam. – Három lehetőséged van. Egy: nem teszel semmit. Holnap péntek, és úgy tűnik, a védelem délutánra végez. Az a szóbeszéd, hogy Pete Duffy tanúskodni fog, és ő lesz a védelem utolsó tanúja. Az is elképzelhető, hogy késő délután az esküdtek megkapják az ügyet. Ha nem csinálsz semmit, az esküdtek bevonulnak az esküdtszéki terembe, és tanácskozni kezdenek. Vagy bűnösnek,
vagy nem bűnösnek nyilvánítják, de az is lehet, hogy nem tudnak ítéletet hozni. Theo mindezt pontosan tudta. Az elmúlt öt évben sokkal több tárgyalást nézett végig, mint Ike. Nagybátyja folytatta: – A második lehetőség: elmész ehhez a titokzatos tanúhoz, és megpróbálod meggyőzni őt, hogy azonnal álljon elő. Nem tudom, Gantry bíró mit tenne ebben az esetben. Egészen biztos vagyok benne, hogy még nem volt ilyen helyzetben, de jó bíró, és azt fogja tenni, ami kell. – A srác nem fog előállni. Nagyon fél. – És ezzel eljutottunk a harmadik lehetőséghez. Odamész a bíróhoz, és anélkül hogy közölnéd a tanú nevét... – Nem tudom a nevét. – De tudod, hogy kicsoda, igaz? – Igen. – Tudod, hol lakik? – Nagyjából igen. A pontos címét nem. – Tudod, hol dolgozik? – Esetleg. Ike meredten bámult rá, miközben ivott még egy korty sört. A kézfejével megtörülte a száját. – Mint mondtam, a név közlése nélkül előadod a bírónak, hogy egy fontos tanú hiányzik a tárgyalásról, és a távollétében valószínűleg csak helytelen ítélet születhet. A bíró természetesen majd részleteket szeretne tudni: Ki ez az illető? Hol dolgozik? Hogyan és miért lett tanú? Pontosan mit látott? És így tovább. Gyanítom, hogy
Gantry bíró vagy száz kérdést fog feltenni, és ha nem válaszolsz, nagyon zabos lesz. – Egyik lehetőség sem tetszik a három közül – közölte a nagybátyjával Theo. – Nekem se. – Akkor mit csináljak, Ike? – Hagyd a fenébe az egészet. Maradj távol az ügytől. Nem gyereknek való ez. Felnőttnek se. Az esküdtek minden valószínűség szerint rossz döntést fognak hozni, de tekintve, hogy ezt milyen bizonyítékok alapján teszik, nem hibáztathatod őket. Tudod, a rendszer nem mindig működik. Nézd csak meg, hány ártatlan embert küldtek siralomházba. Nézd meg, hány bűnös úszta meg. Történnek hibák, Theo. Felejtsd el az egészet. – De most még nem történt hiba, és meg lehetne előzni. – Ebben nem vagyok biztos. Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy Gantry bíró leállítana egy ilyen komoly tárgyalást alig valamivel a vége előtt csak azért, mert tudomást szerez egy potenciális tanúról. Nem sok esély van erre, Theo. Valóban nem sok esély volt erre, Theo kénytelen volt egyetérteni a nagybátyjával. – Azt hiszem, igazad van, Ike. – Persze hogy igazam van, Theo. Gyerek vagy még. Szállj ki ebből most rögtön. – Jól van, Ike. A beállt hosszú csöndben meredten néztek egymásra. Arra vártak, hogy a másik mondjon valamit. Ike végül így szólt: – Ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot.
– Mondjuk mit? – Mondjuk azt, hogy elmész a bíróhoz. Tudom, hogy jó haverok vagytok. Újabb csönd. – Ígérd meg, Theo. – Megígérem, hogy nem csinálok semmit anélkül, hogy előtte beszélnék veled. – Rendben. Theo felpattant. – Mennem kell. Rengeteg leckém van. – Hogy megy a spanyol? – Nagyon jól. – Azt hallottam, hogy nem akármilyen tanárnőtök van. Madame... kicsoda is? – Madame Monique. Nagyon jó tanár. Honnan tudsz... – Odafigyelek én sok mindenre ám, Theo. Nem vagyok én egy őrült remete, ahogy mindenki hiszi. Kínait még nem tanítanak az általános iskolában? – Esetleg gimnáziumban. – Szerintem el kellene kezdened kínaiul tanulni. Ez a jövő nyelve, Theo. Theót kicsit bosszantotta, hogy szokásához híven Ike megint tanácsokat osztogat, pedig senki sem kérte erre, de azért határozottan bólintott. – Majd meggondolom, Ike. Most van elég dolgom így is. – Lehet, hogy holnap is elmegyek a tárgyalásra – mondta Ike. – Egészen élveztem ma. Küldjél sms-t. – Úgy lesz, Ike. Csönd és béke honolt a Boone & Boone ügyvédi irodában, amikor Theo hat óra után öt perccel
megérkezett. Elsa, Vince és Dorothy már régen hazamentek. Mrs. Boone már otthon volt, és minden bizonnyal egy újabb silány regényt olvasgat. A könyvklub, amelynek tagja volt, aznap este hétkor tartotta összejövetelét, Mrs. Esther Guthridge otthonában. Volt ilyenkor vacsora, borozgatás, sok minden, csak éppen a hónap könyvéről nem ejtettek egyetlen szót sem. Tíz asszony alkotta a klubot, és minden hónapban más választott könyvet. Theo nem tudta felidézni magában, melyik volt az utolsó könyv, amit az édesanyja élvezettel olvasott, sőt arra sem emlékezett, melyik volt a legutolsó választása. Minden hónapban panaszkodott a könyvre, amit olvasnia kellett volna. Fura dolog volt így járni egy klubba, Theo legalábbis ezen a véleményen volt. Woods Boone éppen aktákat pakolt a táskájába, amikor Theo belépett az irodájába. Theo gyakran eltűnődött magában azon, apja miért tömi tele a táskáját mindennap könyvekkel meg aktákkal, s viszi haza mindet, mintha éjfélig dolgozna otthon. Nem szokott éjfélig dolgozni. Sosem dolgozott otthon, hozzá sem nyúlt az aktatáskájához, amit mindig akkurátusan elhelyezett a bejárati ajtó közelében álló asztal alatt. És a táska bizony ott pihent egész éjszaka, egész addig, amíg Theo édesapja kora reggel el nem ment hazulról reggelizni, aztán pedig az irodába, ahol valószínűtlenül rendetlen íróasztalára hányta a táska tartalmát. Theo úgy gyanította, hogy mindig ugyanattól dagad a táska: ugyanazoktól a könyvektől, aktáktól, papíroktól. Theo már régen megfigyelte, hogy a jogászok ritkán mennek bárhová is az aktatáskájuk nélkül. Esetleg
ebédelni. Édesanyja is mindig hazahozta a sajátját, bár igaz, ő néha kivett belőle ezt vagy azt, hogy elolvassa. – Jó napod volt az iskolában? – érdeklődött Mr. Boone. – Remek. – Ennek örülök. Figyelj csak, Theo, az anyád ma este megy a könyvklubba. Engem meg vár Plankmore bíró a lakásán. Egyre rosszabb állapotban van szegény öreg, el kell töltenem vele néhány órát. Már nem sok van neki hátra. – Semmi gond, apa, menj csak nyugodtan. Plankmore bíró legalább kilencvenéves volt már, és számos betegségből kifolyólag haldokolt. Strattenburg jogászi köreiben afféle legendának számított, és a legtöbb ügyvéd imádta. – Maradt egy kis spagetti, tedd be a mikroba. – Ne aggódj, nem lesz velem semmi gond. Valószínűleg tanulok egy kicsit, aztán hazamegyek. Majd adok enni Prókátornak. – Biztosan nem lesz semmi gond? – Biztosan. Theo bement az irodájába, kipakolt a hátizsákjából, és már éppen nekikészülődött a kémialeckének, amikor valaki halkan kopogtatott a hátsó ajtón. Julio volt az, rövid időn belül immáron másodszor. – Beszélhetünk kint? – kérdezte nagyon idegesen. – Gyere be nyugodtan – felelte Theo. – Mindenki elment már. Tudunk itt beszélni. – Biztos? – Persze. Mi a helyzet? Julio leült, Theo pedig becsukta az ajtót.
– Egy órával ezelőtt beszéltem az unokatestvéremmel. Nagyon nyugtalan. Ma rendőrök jártak a golfklubban. Azt hiszi, hogy valaki beszélt nekik róla. – Ugyan már, Julio. Nem szóltam senkinek. Esküszöm. – Akkor miért voltak ott a rendőrök? – Fogalmam sincs. Az unokatestvéreddel akartak beszélni? – Azt hiszem, nem. De ő nyomban lelépett, amikor meglátta a rendőrautót. – Egyenruhás rendőrök mentek oda? – Azt hiszem. – Olyan kocsival érkeztek, amiről látszott, hogy rendőrautó? – Aha. – Figyelj, Julio, a szavamat adtam nektek. Nem szóltam senkinek. És ha a rendőrök beszélni akartak volna az unokatestvéreddel a gyilkosságról, nem egyenruhában mennek, és nem olyan autóban, amire hatalmas betűkkel rá van írva, hogy RENDŐRSÉG. Civil ruhás nyomozók mentek volna, jelöletlen kocsiban. – Biztos vagy benne? – Igen, teljesen biztos. – Rendben. – Gondolom, az unokatestvéred nagyon ideges lesz mindig, ha rendőrt lát. – Ahogy a legtöbb illegális bevándorló. – Éppen ezt akarom mondani. Nem beszéltem senkinek. Azt üzenem az unokatesódnak, hogy nyugi. – Nyugi? Az ember nem tud olyan nyugodt lenni, ha bármelyik pillanatban letartóztathatják. – Ebben igazad van.
Julio még mindig ideges volt, úgy pillantgatott körbe a parányi irodában, mintha attól tartana, hogy kihallgatják őket. Hosszú, kínos csönd állt be, mindketten arra vártak, hogy a másik mondjon valamit. Végül Julio szólat meg: – Van itt még valami. – Micsoda? A fiú remegő kézzel kigombolta az ingét, és előhúzott egy műanyag zacskót. Óvatos mozdulattal letette Theo íróasztalára, mintha soha többé nem akarna hozzáérni. Két tárgy volt a zacskóban: egy pár fehér, jó állapotban lévő, puha kesztyű. Golfkesztyű. – Az unokatesóm adta – mondta Julio. – Az a férfi viselte ezt a kesztyűt, akit látott bemenni abba a házba. Amelyikben megölték a hölgyet. Egy jobb- és egy balkezes kesztyű. A jobb új. A balt már használták. Theo bután nézett a kesztyűre, de nem tudott megmozdulni, és egy pillanatig szólni sem bírt. – Hol találta ezt a... – Amikor a férfi kijött a házból, lehúzta a kesztyűjét, és betette a golftáskájába. Aztán később bedobta a szemetesbe egy vízhűtő mellett. Az unokatesómnak az a feladata, hogy naponta kétszer ürítse ki a szemeteseket. Látta a férfit, és furának tartotta, hogy valaki kidob egy jó kesztyűt. – A férfi is látta őt? – Azt hiszem, nem. Ha látta volna, biztosan nem hagyja ott a szemetesben a kesztyűt. – És ez az a férfi, akinek most zajlik a tárgyalása?
– Igen. Az unokatesóm egészen biztos benne. Látta őt a tévében. – Miért tartotta meg a kesztyűt? – Az ott dolgozó srácok mindig átnézik a szemetet, hátha találnak valamit. Az unokatesóm magához vette a kesztyűt, aztán néhány nap múlva gyanakodni kezdett. Azt hiszem, mindenféle pletykákat lehet hallani a golfpályán, és a halott nőről is kezdtek beszélni. Így aztán az unokatesóm elrejtette a kesztyűt. Most meg fél, és azt hiszi, hogy a rendőrség figyeli. Ki tudja, mi történne, ha úgy találják meg őt, hogy nála van a kesztyű? Attól retteg, hogy bajba kerül. – Nem figyeli a rendőrség. – Majd megmondom neki. Újabb hosszú csend után Theo a fejével intett a kesztyű felé, mert még mindig nem akarta megérinteni. – És mit csináljak vele? – Nálam nem maradhat. – Féltem tőle, hogy ezt fogod mondani. – Te tudod, mit kell tenni, nem igaz, Theo? – Sejtelmem sincs. Most éppen azon agyalok, hogyan kerültem bele ebbe az egészbe. – Nem tudod elvinni a rendőrségre? Theo a nyelvébe harapott, nehogy valami olyasmit mondjon, ami gúnyosnak vagy durvának, esetleg gúnyosnak és durvának is tűnne. Hogyan is lehetne elvárni Juliótól, hogy értse meg a rendszert? Persze, Julio, beugrom a rendőrségre, és odaadom az ügyeletesnek a kesztyűt, elmagyarázom, hogy az a kedves férfi viselte, aki most a felesége meggyilkolásának a vádjával áll bíróság előtt, s aki
történetesen bizony meg is ölte a feleségét, mert én, Theo Boone, tudom az igazságot, mivel bizonyos, most nem részletezendő okokból kifolyólag beszéltem egy szemtanúval, akiről senki sem tud, és kérem, adják át ezt a kesztyűt egy gyilkossági nyomozónak, de ne mondják meg, honnan van. Szegény Julio. – Nem, ez igazán nem jó ötlet, Julio. A rendőrök túl sok kérdést tennének fel, és az unokatestvéred bajba kerülhetne. Az lenne a legjobb, ha elvinnéd ezt a kesztyűt, és úgy tennél, mintha sosem láttad volna. – Az kizárt, Theo. Most már a tiéd. – És Julio már fel is pattant, kinyitotta az ajtót, és fél lábbal már kint volt, amikor hátraszólt: – És megígérted, hogy nem szólsz senkinek. Theo ott állt a fiú mögött. – Persze. – A szavadat adtad. – Igen. Julio eltűnt a sötétben. Tizennegyedik fejezet Prókátor befalta a tál spagettit, Theo viszont alig nyúlt az ételhez. Betette a tányérokat a mosogatógépbe, bezárta a bejárati ajtót, felment a szobájába, belebújt a pizsamájába, fogta a laptopját, és bemászott az ágyába. April is fent volt a világhálón, úgyhogy néhány percig csevegtek. Már a lány is ágyban volt, mint mindig, most is kulcsra zárt ajtó mögött. Sokkal jobban érezte magát. Az édesanyjával elmentek pizzát vacsorázni, és még nevetniük is sikerült. Úgy tudták, hogy April apja elutazott, és ez mindig könnyebbé tette az életüket.
Miután elbúcsúztak egymástól, Theo lecsukta a laptopját, és megkereste a Sports Illustrated legfrissebb számát, de nem tudott olvasni, képtelen volt odafigyelni. Már kerülgette az álom, mert előző éjszaka nem aludt valami sokat, és bár rossz érzések gyötörték, sőt még félt is, hamar elaludt. Mr. Boone ért haza előbb. Csöndben felment a lépcsőn, és benyitott Theo szobájába. Az ajtó csikorgott, mint mindig. A férfi felkapcsolta a lámpát, és ahogy ránézett mélyen alvó fiára, elmosolyodott. – Jó éjt, Theo – suttogta, és leoltotta a lámpát. A csukódó ajtó zajára Theo felébredt. Másodpercekkel később a hátán fekve meredt a mennyezetre, és az irodában elrejtett golfkesztyűre gondolt. Valami nagyon-nagyon nem stimmel Ike-nak azzal a tanácsával kapcsolatban, hogy egyszerűen szálljon ki az egészből, feledkezzen el a szemtanú létezéséről, és csöndben félreállva hagyja, hogy menjenek a dolgok a maguk útján. Ám az ígéret az ígéret, és Theo a szavát adta Juliónak és az unokatestvérének, hogy őrizni fogja a titkukat. De mi lenne, ha mégsem tenné? Mi lenne, ha holnap reggel bemenne Gantry bíró irodájába, odatenné az íróasztalára a kesztyűt, és elmondana neki mindent? Az unokatestvérnek annyi. Jack Hogan felkutatná, és a rendőrök őrizetbe vennék. Tanúvallomása megmentené az ügyészt a csúfos vereségtől. Új tárgyalást rendelnének el. Az újságokban meg a tévében csak erről lenne szó. Julio unokatestvére lenne a hős, de közben bezárva tartanák, mint illegális bevándorlót.
De az vajon teljesen elképzelhetetlen, hogy Julio rokonának sikerülne megegyeznie a rendőrséggel és az ügyészséggel? Nagy szükségük lenne a fiúra. Nem találnák meg a kiskapukat? Theo nem tudta. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, egyszóval ez túl kockázatos. Ezután Mrs. Duffyn kezdett gondolkodni. Theo aktájában volt egy újságkivágás, rajta egy fénykép az asszonyról. Nagyon csinos volt, haja szőke, szeme sötét, fogsora tökéletes. Elképzelni is nehéz életének utolsó pillanatait: irtózatos rémülettel érti meg, hogy férje nem valamilyen banális okból jött haza, hanem azért, hogy végezzen vele. Theo szíve megint hevesebben kezdett verni. Ledobta magáról a paplant, és kiült az ágy szélére. Mrs. Duffy csak két évvel volt fiatalabb, mint az ő édesanyja. Mit érezne, ha az ő anyukájával csinálnak ilyen szörnyűséget? Ha az esküdtek nem találják bűnösnek Mr. Duffyt, a férfi megússza a büntetést. És többé nem lehet vádat emelni ellene ebben az ügyben. Theo pontosan ismerte a vonatkozó törvényeket: ugyanazért a bűnért nem lehet valakit kétszer bíróság elé állítani. Mivel több gyanúsított nincs, a gyilkosság rejtélye megoldatlan marad. Mr. Duffy szépen zsebre vágja az egymillió dollárt. Jár majd sokat golfozni. Valószínűleg talál magának egy másik csinos, fiatal feleséget. Theo visszabújt a paplan alá, és megpróbálta becsukni a szemét. Támadt egy ötlete. A tárgyalás után, azután, hogy Mr. Duffyt felmentik, és szabad emberként távozhat a bíróságról, Theo vár néhány hetet vagy
hónapot, majd elküldi a kesztyűt a férfinak. Névtelenül adja fel a csomagot, esetleg egy rövidke levelet mellékel hozzá: Tudjuk, hogy te ölted meg. Figyeljük minden lépésedet. De hát miért tenné ezt? Maga sem tudta. Egy újabb ostoba ötlet. A gondolatok minden logika nélkül követték egymást az agyában. A bűntény helyszínén nem volt vér, igaz? Tehát nem lesznek vérnyomok a kesztyűn. És haj- vagy szőrszálak? Mrs. Duffynak egy parányi hajszála talán ráragadt a kesztyűre. Nem volt rövid a haja, de azért nem ért a válláig. Theo nem merte kinyitni a műanyag zacskót. Nem nyúlt hozzá a kesztyűhöz, mert nem tudta, mi lehet rajta. Egy hajszál megint csak azt bizonyítaná, hogy a férj a gyilkos. Megpróbálta újra átélni az állatok bíróságán, ügyfele és potenciális barátnője képviselőjeként aratott parádés siker pillanatait, de gondolatai újra és újra visszatértek a bűntény helyszínére. Végül, ha nehezen is, de elaludt. Marcella Boone valamivel tizenegy előtt ért haza. Benézett a hűtőszekrénybe, hogy ellenőrizze, mit vacsorázott Theo. És a mosogatóba is bekukkantott, minden ott van-e, ahol lennie kell. Váltott néhány szót Woodsszal, aki a nappaliban olvasott. Felment az emeletre, minek következtében Theo egy órán belül másodszor is felébredt. De úgy tett, mintha aludna. Anyukája nem kapcsolta fel a lámpát, sosem szokta. Homlokon csókolta a kisfiút. – Szeretlek, Teddy – suttogta, majd kiment a szobából.
Egy órával később Theo már teljesen ébren volt, és azzal a kérdéssel gyötörte magát, hogy vajon megfelelő rejtekhelyet választott-e a kesztyűnek. Amikor a mobiltelefonja ébresztője fél hétkor megszólalt, Theo nem is tudta, hogy ébren van-e vagy aludt, vagy valahol a két állapot között lebegett. Abban sem volt egészen biztos, hogy aludt-e egyáltalán. Annak azonban tökéletesen a tudatában volt, hogy fáradt, és már most ingerült attól, hogy milyen hosszú nap áll előtte. Olyan terhet cipelt magával, amely túlzottan sok volt egy tizenhárom éves fiúnak. Édesanyja a tűzhelynél állva fogadta – ami azt illeti, ez ritkán fordult elő náluk -, és kolbászt meg palacsintát sütött – évente úgy nagyjából kétszer szokott ilyen történni. Bármikor máskor Theo farkaséhesen ült volna oda az asztalhoz, hogy elfogyassza a bőséges reggelit. Nem volt szíve megmondani az anyjának, hogy egyáltalán nincs étvágya. – Jól aludtál, Teddy? – kérdezte Mrs. Boone, és megpuszilta. – Nem igazán – felelte Theo. – És miért nem? Fáradtnak látszol. Beteg leszel? – Jól vagyok. – Igyál egy kis narancslevet. A hűtőszekrényben van. Az asztalon szétterített reggeli hírlap mellett ettek. – Úgy tűnik, mindjárt vége a tárgyalásnak – jegyezte meg az anyukája, miközben az orrhegyére biggyesztett olvasószemüvegen keresztül pásztázta a sorokat. Péntekenként általában azzal kezdte a napot, hogy elment manikűröshöz, de most még mindig fürdőköpenyben volt.
– Nem figyeltem, mi történik – válaszolt Theo. – Ezt nem hiszem. Vörös a szemed. Fáradtnak nézel ki. – Már mondtam, hogy nem aludtam jól. – Miért nem? Apa tízkor ébresztett fel, te meg tizenegykor. De Theo nem okolhatta a szüleit. Más magyarázata volt, hogy nem tudott aludni. – Nehéz dolgozatot írunk ma – mondta, és ez többékevésbé meg is felelt a valóságnak. Miss Garman azzal fenyegette meg őket, hogy ma felmérőt írat geometriából. – Nagyon jól fog sikerülni a dolgozatod – felelte az édesanyja, és folytatta az olvasást. – Edd meg a kolbászt. Theónak sikerült annyi kolbászt és palacsintát legyűrnie, hogy anyukája elégedett legyen. Megköszönte a nagy reggelit, és amint lehetett, elbúcsúzott tőle, megvakarta Prókátor füle tövét, és felpattant a biciklijére. Tíz perccel később már szaladt fel a lépcsőn Ike irodájába, ahol bolondos nagybátyja két nap alatt immár a második kora reggeli megbeszélésre várta. Péntekenként Ike a szokásosnál is viharvertebb állapotban volt. Felpüffedt szeme vörösebb volt, mint Theóé, és rendezetlen őszes fürtjeit aznap reggel bizonyosan nem látta fésű. – Ajánlom, hogy jó híreid legyenek – morogta. – Jó híreim vannak – felelte Theo, az íróasztal előtt állva. – Ülj le. – Inkább állok.
– Rendben. Mi a helyzet? Theo előadta a történetet Julióról és a műanyag zacskóba tett kesztyűről, amely néhány régi Boone & Boone válóperes akta alatt van elrejtve egy öreg iratszekrény alján, az ügyvédi iroda alagsorában, ahová már vagy tíz éve nem merészkedett le senki. Semmit sem hagyott ki a történetből, kivéve persze Julio és az unokatestvér kilétét. Percek alatt a mondandója végére ért. Ike feszült figyelemmel hallgatta. Megvakarta a szakállát, levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, kortyolt a kávéjából, és amikor Theo elhallgatott, sikerült annyit motyognia: – Hihetetlen. – Mit fogunk csinálni, Ike? – kérdezte Theo kétségbeesetten. – Nem tudom. A kesztyűt meg kell vizsgáltatni a bűnügyi laboratóriumban. Lehet, hogy vannak rajta nyomok, parányi bőrdarabkák vagy szőrszálak. Még DNS-t is találhatnak rajta Mr. Duffy verítékéből. Theo erre nem gondolt. – A kesztyű döntő fontosságú bizonyíték lehet – jelentette ki Ike, hangosan gondolkodva, és még mindig a szakállát vakargatva. – Nem tehetjük meg, hogy erről nem veszünk tudomást, Ike. – Miért tartottad meg? – Nem mondhatjuk, hogy megtartottam. Inkább az a helyzet, hogy a barátom otthagyta. Meg van rémülve. Az unokatestvére is. Én is. Mit fogunk tenni? Ike felállt, kinyújtózott, és ivott még egy korty kávét.
– Suliba mész? Mi mást csinálna péntek reggel? – Persze. Már késésben is vagyok. – Akkor menjél. Én ott leszek a bíróságon. Kitalálok valamit, és majd küldök sms-t. – Kösz, Ike. Te vagy a legnagyobb. – Ezt nem tudtam. Theo ötperces késéssel lépett be az osztályterembe, de Mr. Mount jó hangulatban volt, és a diákok még nem csendesedtek el. Amikor meglátta Theót, a tanár félrevonta őt, és azt mondta: – Theo, arra gondoltam, hogy összefoglalhatnád nekünk, ami eddig történt a tárgyaláson. Majd az állampolgári ismeretek órán. Ha volt valami, amiről nem akart beszélni, akkor az a tárgyalás volt, de hát mégsem mondhatott nemet Mr. Mountnak. Ráadásul a tanár úr arról volt híres, hogy péntekenként nem készült fel rendesen az óráira, és nyilvánvalóan szüksége volt Theo segítségére. – Persze – mondta Theo. – Kösz. Csak egy rövid összefoglalás, maximum negyedórában. Ugye ma kerül az esküdtek elé az ügy? – Valószínűleg igen. Theo leült a helyére. Mr. Mount kopogtatott az asztalán, aztán névsort olvasott. Elhangoztak a reggel szokásos bejelentések. Amikor megszólalt a csengő, a fiúk megindultak az ajtó felé. Egy Woody nevű osztálytársa követte Theót a folyosóra, és az öltözőszekrények közelében megfogta a könyökét. Theónak elég volt csak az arcába néznie, és már tudta, hogy valami baj van.
– Theo, segítségre van szükségem – mondta Woody halkan, miközben körbepillantott. A fiú kaotikus viszonyok között élt. A szüleinek ez a második vagy harmadik házassága volt, és nem nagyon törődtek a gyerekekkel. Woody egy gyöngécske garázszenekarban gitározott, már dohányzott, úgy öltözött, mint egy csavargó, és azt beszélték róla, hogy tetoválás éktelenkedik a hátsó felén. A többi sráchoz hasonlóan Theo is kíváncsi volt a tetoválásra, de mégsem kívánta volna megerősíteni a szóbeszédet. Zaklatott élete dacára Woody stabilan elfogadható jegyeket szerzett az iskolában. – Mi a pálya? – kérdezte Theo. Szíve szerint azt mondta volna Woodynak, hogy a lehető legrosszabb pillanatban akar jogi tanácsot kérni tőle. Túlzottan sok minden foglalta le mostanság a gondolatait. – Tegnap este letartóztatták a bátyámat, Theo – mondta Woody, és sírás környékezte. – Éjfél után rendőrök jöttek hozzánk, és bilincsben vitték el. Szörnyű volt. Börtönben van. – Mi a vád? – Kábítószer. Fű birtoklása, esetleg terjesztése. – Nagy a különbség a birtoklás és a terjesztés között. – Tudsz segíteni nekünk? – Nem valószínű. Hány éves? – Tizenhét. Theo hírből ismerte a fiút, és igaz, ami igaz, nem volt valami jó híre. – Első alkalom? – kérdezte, bár gyanította, hogy a válasz: nem.
– Tavaly lekapcsolták birtoklásért. Csak a fejére koppintottak. – A szüleiteknek ügyvédet kell fogadniuk. Ilyen egyszerű. – Semmi sem egyszerű. A szüleimnek nincs pénzük, de ha lenne, akkor sem költenék ügyvédre. Otthon háború folyik, Theo. Gyerekek a szülők ellen, és senki sem ejt foglyokat. A mostohaapám sokat veszekedett a bátyámmal a kábítószer miatt, és vagy ezerszer megígérte, hogy a kisujját sem fogja mozdítani, ha a zsaruk lekapcsolják. Megszólalt a csengő. Pillanatok alatt kiürült a folyosó. – Jól van, keress meg a szünetben. Nem sok tanácsot adhatok, de amit tudok, megteszek. – Kösz, Theo. Bementek Madame Monique osztálytermébe. Theo leült, kinyitotta a hátizsákját, és ekkor nyilallt belé, hogy nem csinálta meg a leckéjét. De abban a pillanatban ez nem nagyon érdekelte. Abban a pillanatban hálát adott magában, hogy békés, meleg otthona van, és nagyszerű szülei, akik még a hangjukat is csak ritkán emelik fel. Szegény Woody. Aztán a kesztyűre gondolt. Tizenötödik fejezet Úgy a geometriaóra közepe tájékán, amikor Mrs. Garman ismételten utalást tett egy felmérő szükségességére, s amikor Theo a falat bámulva próbált meg ébren maradni, reccsent egyet a belső telefon kihangosítója, amit az ajtó fölé erősítettek.
– Mrs. Garman, Theo Boone bent van az osztályban? – kérdezte egy kellemetlenül éles hang; Miss Gloria volt az, aki ősidők óta dolgozott titkárnőként az iskolában. – Igen – felelte Mrs. Garman. – Kérem, küldje le. El kell mennie valahová. Theo felkapta a holmiját, betuszkolt mindent a hátizsákjába, és gyors léptekkel elindult az ajtó felé. Mrs. Garman még utánaszólt: – Ha írunk dolgozatot, Theo, hétfőn bepótolhatod. Kösz a semmit, gondolta magában Theo, de csak ennyit mondott: – Alig várom, hogy megírhassam. – Kellemes hétvégét, Theo! – A tanárnőnek is. Theo csak a folyosón állt meg egy pillanatra, hogy levegőt vegyen, és feltegye magában a kérdést: vajon ki jöhetett érte az iskolába, hogy elvigye, és miért? Talán az édesanyja aggódik a vörös szeme meg a fáradt arca miatt, és úgy döntött, elviszi orvoshoz. Valószínűleg nem erről van szó. Mrs. Boone nem szokta túlzott reakciókra ragadtatni magát, és főszabályként csak akkor hív orvost, ha Theo már félhalott. Lehet, hogy az apja végül arra jutott magában, hogy megengedi neki, hadd nézze meg a tárgyalás utolsó napját. Szinte bizonyosan kizárható ez is. Woods Boone, mint mindig, most is máshol jár gondolatban. Lehet, hogy sokkal rosszabb a helyzet. Valaki valamilyen okból informálta a hatóságokat, és most rendőrök várnak rá, házkutatási paranccsal, hogy megtalálják a kesztyűt. A titkok napvilágra kerülnek, és Theo Boone nyakig bajban van.
Lelassított. A folyosó végén kikukucskált a hatalmas ablakon az iskola előtti területre. Nem álltak ott rendőrautók. Semmi nem utalt arra, hogy valami baj lenne. Theo továbbment, de még lassabban. Ike várt rá. Miss Gloriával csevegett, amikor Theo belépett. – Ez a férfi azt mondja, hogy a nagybátyád – nézett rá Miss Gloria mosolyogva. – Igen, tényleg az – felelte Theo óvatosan. – És temetésre kell mennetek Weeksburgbe? Ike azt mondta a tekintetével: – Gyerünk, felelj már, hogy igen! – Theo tétovázott egy pillanatig, aztán bólintott, és azt mondta: – Utálom a temetéseket. – És már nem jössz vissza az iskolába? – kérdezte a nő, és a kapcsos írótábláért nyúlt. – Nem – válaszolta helyette Ike. – Fél egykor lesz a temetés. Az egész nap rámegy. – Itt írd alá! – mondta Miss Gloria. Theo odafirkantotta a nevét, és kiment az irodából. Ike egy Triumph Spitfire-rel közlekedett, egy kétüléses, legalább harmincéves, és finoman szólva nem tökéletesen karbantartott autóval. Már egyutcányira voltak az iskolától, amikor Theo megszólalt: – Temetés, mi? Tetszik. – Hatott. – És hová megyünk? – Segítségért fordultál hozzám. Az a tanácsom, hogy menjünk el a Boone & Boone ügyvédi irodába, tereljük be a szüleidet egy szobába, és mondj el nekik mindent.
Theo mély levegőt vett. Nem tudott vitába szállni a nagybátyjával. Tényleg túl bonyolult volt számára a helyzet. Sikerült meglepniük Elsát, amikor berontottak az irodába. A nő felpattant, és azt kérdezte: – Valami baj van? – Jó reggelt, Elsa – üdvözölte őt Ike. – Mint mindig, most is nagyon egzotikus az öltözete. – A nő narancssárga kardigánt viselt, melyhez tökéletesen illett szemüvegének és száj rúzsának színe. Elsa tudomást sem vett Ike-ról, Theóra nézve azt kérdezte: – Mit keresel most itt? – A temetésre jöttem – válaszolta Theo, és elindult a könyvtár felé. – Megtenné, hogy szól Woodsnak és Marcellának? – mosolygott a nőre Ike. – Családi kupaktanácsot kell tartanunk a könyvtárban. Normális körülmények között Elsa kikérte volna magának, hogy utasítgassák, de tudta, hogy most komoly a helyzet. Szerencsére Mrs. Boone éppen az irodájában volt, egyedül, Mr. Boone pedig papírokat tologatott az íróasztalán az emeleten. Szép sorban egymás után mindannyian bementek a könyvtárba, és amint Ike becsukta az ajtót, Mrs. Boone Theóra nézett, és azt kérdezte: – Jól vagy, minden rendben van? Mr. Boone is a fiúra szegezte a tekintetét. – Mi folyik itt? Miért nem vagy iskolában? – Nyugalom – szólalt meg Ike. – Üljünk le, rögtön meg fogtok tudni mindent. – Leültek, és a Boone szülők úgy
méregették Theót, mintha legalábbis bűncselekményt követett volna el. – Először hadd beszéljek én – folytatta Ike -, aztán befogom a számat, és Theóé a szó. Szerdán, két nappal ezelőtt Theo elbeszélgetett az egyik barátjával az iskolában. Ebből a beszélgetésből aztán lett egy másik, melynek következtében Theo olyan információk birtokába jutott, amelyek drámai hatással lehetnek Mr. Pete Duffy ügyének tárgyalására. Röviden: van egy tanú, akiről senki sem tud. Sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a védelem – senki, csak Theo és a barátja. Theónak fogalma sem volt, mit tegyen, ezért eljött hozzám. Én sem tudom igazán, mi a teendő, így aztán most itt vagyunk. – Miért nem mondtad el nekünk? – csattant fel Mrs. Boone. – Most akarja elmondani – vágott vissza Ike. – Féltem – mondta Theo. – Még most is félek, és megígértem ennek a barátomnak, hogy senkinek sem fogok beszélni. – Mit tud ez a tanú? – tette fel a kérdést Mr. Boone. Theo a nagybátyja felé fordult, a férfi pedig a szemébe nézett. Gyerünk, vágj bele, mondta Ike a tekintetével. Theo megköszörülte a torkát, és az anyjára pillantott. – Ez a bizonyos tanú az erdőben volt, a Duffy-ház közelében a gyilkosság idején. Látta, hogy Mr. Duffy megérkezik a golfkocsijában, leveszi a cipőjét, kesztyűt húz a jobb kezére, bemegy a házba, majd néhány perccel később kijön. A gyilkosság idején történt ez. Visszabújt a cipőjébe, betette a kesztyűt a táskájába, és aztán elhajtott, mintha semmi sem történt volna.
– Honnan tudod, hogy ez a gyilkosság idején volt? – kérdezte Mrs. Boone. – A halottkémi vizsgálat szerint Mrs. Duffy háromnegyed tizenkettő körül halt meg. A tanúnak éppen ebédszünete volt, ami fél tizenkettőkor kezdődik. – És Mr. Duffy nem látta ezt a tanút? – kérdezte Mrs. Boone. – Nem. Az erdőben volt egyedül, és az ebédjét ette. A golfpályán dolgozik. – Tudod a nevét? – hangzott a következő kérdés. – Nem, de tudom, hogy kicsoda. – Beszéltél vele? – Igen. – Hol beszéltél vele? – tette fele a kérdést Mrs. Boone. Theo úgy érezte magát, mintha a tanúk padján ülne, és az ügyvédek keresztkérdésekkel gyötörnék. Nem válaszolt rögtön, és Ike közbelépett. – Theo nem szeretné elárulni sem a tanú, sem a barát nevét, és ha túl sok kérdést tesztek fel, nyilvánvalóvá válik, kik ők. – Ígéretet tettem – mentegetőzött Theo. – Megfogadtam: senkinek sem fogok beszélni erről. Nem tudom, mit csináljak. – Először hozzám fordult – mondta Ike. – Tanácsért. Nem akart benneteket zavarni, de most már van egy újabb eleme a történetnek. Igaz, Theo? A Boone szülők rámeredtek a feszengő Theóra. A fiú megkopogtatta a hosszú tölgyfaasztalt. – Gyerünk, Theo – biztatta Ike. – Hadd halljuk – mondta Mr. Boone. Theo beszámolt nekik a kesztyűről.
– És most nálad van? – kérdezte Mrs. Boone, miután a fiú elhallgatott. – Igen. – Hol van? – Az alagsorban, néhány régi válóperes akta alatt. – Az alagsorban? Itt, a mi irodánkban? – Igen, anya. Itt. Alattunk. Mr. Boone füttyentett egyet. – A mindenségit neki. A beállt csöndben a négy Boone a lehetőségeket mérlegelte; azon töprengtek, milyen törvények, milyen eljárásjogi szabályok vonatkoznak a szokatlan helyzetre. Theo többet mondott, mint tervezte, mégis megkönnyebbült, hogy megosztotta a terhét. A szülei tudni fogják, mi a teendő. Ike-nak is lesz néhány ötlete. A három felnőtt biztosan megtalálja a megoldást. – Az újság azt írja, hogy talán már ma vége lesz a tárgyalásnak – szólalt meg Mrs. Boone. – Most jövök a tárgyalóteremből – mondta Ike. – Minden valószínűség szerint Mr. Duffy délután fog tanúskodni, és ő az utolsó tanú. Aztán jönnek a záróbeszédek, és az esküdtek visszavonulnak döntéshozatalra. – A kávézóban azt hallottam reggel, hogy Gantry bíró holnap is folytatja a tárgyalást, aztán megvárják az esküdtek döntését. – Szombaton? – Ezt beszélik. Megint hosszabb szünet szakította meg a beszélgetést. Mrs. Boone a fiára nézett, és azt kérdezte: – Nos, Theo, te mit tanácsolsz?
Theo abban reménykedett, hogy majd a felnőttek tudni fogják, mit kell tenni. Némi feszengés után azt mondta: – Szerintem az a legjobb, ha elmegyünk Gantry bíróhoz, és elmondok neki mindent. – Egyetértek – felelte az anyja mosolyogva. – Én is – jelentette ki Ike. Theót nem érte meglepetésként, hogy az édesapja más véleményen van. – Mi van akkor – kezdte a férfi -, ha előadjuk a történetet Gantry bírónak, és ő majd azt követeli Theótól, hogy nevezze meg a tanút? És Theo nem hajlandó erre? Na, akkor mi lesz? Könnyen lehet, hogy Gantry bíró a bíróság megsértésével fogja vádolni őt. – Azt hiszem, nem tudom, mit jelent ez – szólt közbe Theo. – Bajt – felelte röviden az apja. – Azt, hogy börtönbe dug, amíg nem adod meg neki, amit kér – magyarázta Ike, s közben csúfondárosan vigyorgott, mintha ezt viccesnek találná. – Inkább nem szeretnék börtönbe menni – közölte Theo. – Ne nevettesd ki magad, Woods – mondta Mrs. Boone. – Gantry bíró nem tenne ilyet Theóval. – Én ebben azért nem lennék ilyen biztos! – vágott vissza Woods. – Egy döntő fontosságú tanúról van szó, akinek a vallomása megváltoztathatja a tárgyalás kimenetelét, és egyetlen személy tud erről a tanúról. Ez pedig Theo, és ha nem hajlandó engedelmeskedni a bírónak, akkor a bíró esetleg dühbe gurul. Én nem is hibáztatnám. – Tényleg nem szeretnék börtönbe menni – mondta Theo.
– Nem mész börtönbe – közölte vele Mrs. Boone. – Nincs olyan épeszű bíró, aki bezáratna egy ártatlan tizenhárom éves gyereket. Újabb hosszú csönd. Végül Mr. Boone így szólt: – Mi történne, ha ismertté válna ennek a tanúnak a személyazonossága? – Illegális bevándorló, apa. Nem lenne szabad itt lennie, és nagyon fél. Ha a rendőrök megtudják a nevét, megtalálják, börtönbe kerül, és ezért én lennék a felelős. Ha nem kapják el, akkor felszívódik. – Akkor ne mondd el nekünk, kicsoda. – Kösz, anya. Nem is terveztem. – Ne mondd el senkinek. – Rendben. De most már tudjátok, hogy illegális bevándorló és a golfpályán dolgozik. Nem lenne nehéz megtalálni. – Hogy ismerted meg őt? – kérdezte Mr. Boone. – Egy iskolába járok az unokatestvérével, aki segítséget kért tőlem. – Mint az összes többi srác a suliban – tette hozzá Ike. – Nem az összes, de elég sok. Mindenki mély levegőt vett, aztán Mr. Boone a fiára nézett mosolyogva. – A család a hajléktalanszálláson, ugye? Julio, a barátod, akit matekból korrepetálsz? Az anyja pedig... Hogy is hívják, Marcella? – Carola. – Úgy van, Carola. Beszéltem vele néhányszor. Van két kisebb gyereke meg Julio. El Salvadorból jöttek. Julio unokatestvére a titokzatos tanú. Jól mondom, Theo?
Theo bólintott. Igen, apa, rájöttél. És furcsamód megkönnyebbült. Valójában nem szegte meg a szavát, és hát valakinek tudnia kell az igazságot. Tizenhatodik fejezet Miközben a szülei és Ike mögött baktatott, Theo arra gondolt: talán először fordul vele elő, hogy kissé vonakodva, kelletlenül lép be a bíróság épületébe. Mindig elfogta az izgalom, ha ott lehetett, ha láthatta, hogyan igyekeznek, sürgölődnek a fontos ügyeket intéző jogászok, tisztviselők; mindig örömteli érzéssel tekintett végig a márványborítású előcsarnokon, a mennyezetről függő régi csillárokon és a halott bírók arcképeivel díszített falakon. Mindig is imádta a bíróságot, de most nyoma sem volt kellemes, szeretetteli érzéseknek. Theo félt attól, ami várt rá, bár fogalma sem volt róla, mi lehet az. Felmasíroztak az első emeletre, a központi tárgyalóterem csukott és szigorúan őrzött bejáratához. Egy Snodgrass nevű törvényszolga közölte velük, hogy a bíróság ülésezik, és a szünetig nem fogják kinyitni az ajtót. Így aztán elgyalogoltak a folyosó végére, Henry L. Gantry bíró úr irodájához. Amikor beléptek, a titkárnője, Mrs. Irma Hardy éppen gépelt. – Jó reggelt, Irma – üdvözölte őt Mrs. Boone. – Jó reggelt, Marcella, Woods, szia, Theo. – Mrs. Hardy felállt, és levette a szemüvegét. Jól láthatóan nem értette, miért jelent meg váratlanul az íróasztalánál az egész Boone família. Gyanakvó, bizalmatlan pillantást küldött Ike felé, mintha valamikor régen az útjaik már keresztezték volna egymást, ideálisnak semmiképpen sem mondható körülmények között. Ike farmert, fehér
papucscipőt és pólót viselt, de szerencsére magára húzott egy régi barna zakót, s így valamelyest elfogadható volt a külseje. – Ike Boone – mondta, és kezet nyújtott. – Woods bátyja. Theo nagybátyja. Régen ügyvéd voltam errefelé. Mrs. Hardy erőltetetten mosolygott, mintha emlékezne a névre, és kezet rázott a férfival. Mrs. Boone így szólt: – Nézze, Irma, sürgős ügyet kell megbeszélnünk Gantry bíróval. Tudom, hogy éppen a tárgyalóteremben van, a Duffy-tárgyalást vezeti, és ami azt illeti, éppen ezért vagyunk itt. Rendkívül fontos, hogy beszéljünk vele. Mr. Boone azt kérdezte: – Mikor lesz ebédszünet? – Általában dél körül szokott lenni, de ebéd közben a bíró úrnak megbeszélése van a jogászokkal – felelte Mrs. Hardy, és végigpillantott a rámeredő arcokon. – Tudják, nagyon szoros az időbeosztása. Theo a titkárnő mögötti falon lógó órára nézett. Tíz perccel múlt tizenegy. – Feltétlenül beszélnünk kell a bíró úrral a lehető leghamarabb – jelentette ki Mrs. Boone, Theo szerint kissé túlzottan erőszakosan. De hát válóperes ügyvédnő volt, és nem félénk, szégyenlős asszony hírében állt. Csakhogy ez Mrs. Hardy terepe volt, itt nem lehetett parancsolgatni neki. – Talán megkönnyítené a helyzetet, ha elmondanák, miről van szó – válaszolta. – Attól tartok – felelte Mr. Boone a homlokát ráncolva -, hogy ez szigorúan bizalmas.
– Ne haragudjon, Irma – tette hozzá Mrs. Boone -, de egyszerűen nem mondhatjuk el magának. Az iroda túlsó végében – megint csak immáron elhalálozott bírók portréi alatt – székek sorakoztak egymás mellett. Feléjük intve Mrs. Hardy így szólt: – Ott várhatnak. Amint elkezdődik az ebédszünet, tájékoztatni fogom a bíró urat. – Köszönjük, Irma – mondta Mrs. Boone. A férje is köszönetet mondott. Mindenki sóhajtott és mosolygott, Boone-ék megnyugodtak. – Miért nem vagy iskolában? – érdeklődött Mrs. Hardy. – Hosszú történet – válaszolta a fiú. – Egyszer majd elmesélem. A négy Boone helyet foglalt, de fél perc múlva Ike már el is indult kifelé. Azt mondta, dohányozni megy. Mrs. Boone a mobiltelefonján beszélt, egy-két sürgős ügyben utasításokat kellett adnia Elsának. Mr. Boone elővett egy iratot a magával hozott dossziéból, és azt tanulmányozta. Theónak eszébe jutott Woody és a bátyja letartóztatása. Kinyitotta a hátizsákját, előhúzta a laptopját, majd kutatni kezdett a büntetőbíróság tárgyalási jegyzékében és a letartóztatási jegyzőkönyvekben. Mindezek természetesen nem nyilvános anyagok voltak, de Theo – mint mindig, amikor meg akart találni valamit, amire éppen szüksége volt – a Boone & Boone ügyvédi iroda belépési kódját használta. Woody bátyját, Tonyt a Strattenburgi Fiatalkori Bűnözők Javító-nevelő Intézetébe szállították – ez a jól hangzó elnevezés azt a börtönt takarta, ahová a
tizennyolc év alattiakat zárták be. Tonyt marihuána birtoklásával, illetve annak terjesztési szándékával vádolták; olyan bűncselekmény ez, melynek elkövetője maximálisan tíz év börtönbüntetéssel sújtható. Mivel Tony tizenhét éves volt, tehát kiskorú, valószínűleg olyan egyezséget köthet a vádhatósággal, melynek értelmében ha bűnösnek vallja magát, két évet kell majd letöltenie egy másik intézményben. Amennyiben nem vallja magát bűnösnek, esküdtszéki tárgyalásra kerül az ügye, és ezzel azt kockáztatja, hogy jóval súlyosabb börtönbüntetést kap. A kábítószeres ügyletekkel vádolt fiatalkorúak ügyeinek kevesebb mint két százaléka kerül tárgyalásra. Ha a szülők és a mostohaszülők nem hajlandók segíteni, és Woody elmondása szerint erre lehetett számítani, a fiú jogi képviseletét hivatalból kirendelt védő fogja ellátni. Strattenburgben a kirendelt védők nagyon értették a dolgukat, és mindennap ilyen kábítószeres ügyekkel foglalkoztak. Theo összefoglalta mindezt egy e-mailben, amit nyomban el is küldött Woodynak. Írt egy másik levelet is, ezt Mr. Mountnak: tájékoztatta a tanárát, hogy nincs az iskolában, és hiányozni fog az állampolgári ismeretek óráról. Küldött egy rövid, pár soros e-mailt Aprilnek is. A falon függő óra mintha megállt volna. Mrs. Hardy elmerült a munkájában. Theo nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az összes halott bíró meredten bámul le rá; mindegyikük arca mosolytalan, komor, gyanakvó, mintha mindannyian azt kérdeznék tőle: „Mondd csak, fiacskám, mit keresel te itt?” Theo édesapja kint volt a folyosón, telefonált, minden bizonnyal valamilyen
fölöttébb fontos ingatlanügyben kellett haladéktalanul intézkednie. Anyja a laptopján dolgozott, ujjai olyan sebességgel szánkáztak a billentyűzeten, mintha életek forognának kockán. Ike még mindig biztosan ott fújta a füstöt valamelyik ablaknál. Theo sétára indult. Felgyalogolt a lépcsőn, és megállt a családjogi ügyek bíróságának irodájánál, azt remélve, ott találja Jennyt, de nem volt szerencséje. Ezután felkapaszkodott a régi, sötét lépcsőn, amit senki sem használt, majd csöndes léptekkel végigsétált egy második emeleti, gyéren megvilágított folyosón, amíg el nem jutott egy használaton kívüli helyiségig, amely régen a megyei jogi könyvtárnak adott otthont. Manapság már csak raktározásra használták, tulajdonlapokkal teli dobozok és idejétmúlt számítógépek töltötték meg. Vastag porréteg borított mindent, és Theo lábnyomokat hagyott maga után, amint lábujjhegyen keresztülvágott a nagy felforduláson. Kinyitotta a kis tárolóba vezető ajtót, belépett és becsukta maga után. Olyan sötét volt odabent, hogy Theo a saját kezét sem látta. A falon, nem sokkal a padló felett volt egy keskeny nyílás, melyen keresztül Theo lenézhetett a tárgyalóterembe. Felülről, az esküdtek feje fölül láthatott mindent. Tökéletes volt innen a kilátás. Theo egy évvel korábban fedezte fel ezt a helyet, amikor egy nemi erőszak áldozatának kellett tanúvallomást tennie egy olyan borzalmas ügyben, hogy Gantry bíró zárt tárgyalást rendelt el, és kiüríttette a tárgyalótermet. A nő vallomásától Theo majdnem rosszul lett, és utána több ezerszer kívánta magában, bárcsak ne leselkedett volna.
A rést, amely az esküdtek padja mögött függő vastag bársonyfüggöny fölött volt a falborításon, a teremből nem lehetett látni. Mr. Duffy egyik golfpartnere tett éppen tanúvallomást, és Theo ugyan nem hallott tisztán minden szót, de a vallomás lényege eljutott hozzá. A tanú elmondta, hogy Mr. Duffy nagyon komolyan veszi a golfot, szeret versenyezni, mindent megtesz azért, hogy fejlődjön a játéka, és éveken keresztül szívesebben játszott egyedül. Ez nem számít ritkaságnak. Sokan, különösképpen a nagymenők, úgy csiszolják a játékukat, hogy egyedül gyakorolnak. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Theo nem látta a karzatot, de szinte biztos volt benne, hogy ott is nagy a tömeg. Mr. Duffy az ügyvédei között ült a védelem asztalánál, Theo éppen csak a feje búbját látta. A férfi magabiztosnak tűnt, úgy tetszett, semmi kétsége sincs afelől, hogy számára kedvezően alakulnak a dolgok, és az esküdtek nem találják majd bűnösnek. Theo néhány percig feszülten figyelt, aztán amikor a jogászok, ügyvédek kiabálni kezdtek, kiment a tárolóhelyiségből. Már félúton volt a lépcsőházban, amikor meglátta, hogy odalent, a lépcsőforduló közelében megmozdul valami. Ott volt lent valaki, elrejtőzve a félhomályban. Theo mozdulatlanná dermedt. A levegőbe szippantott: füstszagot érzett. A férfi cigarettázott, ezt pedig szigorúan tiltották a szabályok, hiszen az épületen belül voltak. A férfi hatalmas füstfelhőt fújt ki, majd lassan kilépett a lépcsőfordulóra. Omar Cheepe volt az, Theo most már jól látta nagy, kopasz fejét, fekete szemét. Felnézett
Theóra, nem szólt semmit, aztán sarkon fordult és elment. Theo nem tudta, hogy őt követte-e Omar, vagy pusztán arról van szó, hogy ott, a lépcsőházban szokott dohányozni. Cigarettacsikkek hevertek mindenfelé a földön. Talán mások is kijártak ide elszívni egy cigarettát. De egy hang azt mondta Theónak, hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Már majdnem egy óra volt, amikor Gantry bíró felrántotta irodája ajtaját, és egyenesen odament Booneékhoz. Úgy ültek ott, akár a kisdiákok, akik rossz fát tettek a tűzre, s most az iskolaigazgatóra várnak. A bíró nem viselte a talárját, csak feltűrt ujjú fehér ing volt rajta, nyakkendőjét meglazította – nagy nyomás alatt, keményen dolgozó ember benyomását keltette. Nem mosolygott, és jól láthatóan bosszúsnak, ingerültnek tűnt. A Boone család tagjai egyből felpattantak. Üdvözlések nem hangzottak el. – Ajánlom, hogy tényleg valami fontos ügy legyen – mondta Gantry bíró. – Bocsánat, bíró úr – sikerült elsőként Mr. Boone-nak megszólalnia. – Tisztában vagyunk vele, hogy mi történik most éppen, és azt is tudjuk, hogy most senkinek sincs vesztegetni való ideje. – Elnézést kérünk, Henry – tette hozzá gyorsan Mrs. Boone. – De rendkívül fontos ügyről van szó, ami befolyással lehet a tárgyalásra. Azzal, hogy a keresztnevén szólította a férfit, Mrs. Boone-nak sikerült valamelyest enyhíteni a feszültséget.
Bármennyire ingerültnek is tűnt a bíró, az asszonyt nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni. – Csak öt percet kérünk – mondta Mrs. Boone, és a kezébe vette a retiküljét. Gantry bíró úgy meredt rá Theóra, mintha a fiú éppen most lőtt le volna valakit. Aztán Ike-ra nézett, sikerült kurta mosolyt erőltetnie az arcára, és azt mondta: – Szervusz, Ike. Régen nem találkoztunk. – Bizony régen, Henry. A mosoly eltűnt, és Gantry bíró így szólt: – Öt percet adok. Gyors léptekkel követték az irodájába, és mielőtt becsukódott mögöttük az ajtó, Theo visszapillantott Mrs. Irma Hardyra. Az asszony úgy püfölte a klaviatúra billentyűit, mintha egyáltalán nem érdekelné, milyen ügyet beszélnek meg majd az irodában. Theo azt gyanította, hogy félórán belül minden tudni fog. A négy Boone helyet foglalt egymás mellett a hatalmas iroda sarkában álló hosszú asztal egyik oldalán. Gantry bíró velük szemben ült le. Theo a szülei között ült, és bár elég ideges volt, úgy érezte, minden bajtól megvédik őt. Édesanyja szólalt meg először: – Henry, okunk van feltételezni, hogy van egy döntő fontosságú tanú a Duffy-ügyben. Egy tanú, aki bujkál. Sem a rendőrség, sem az ügyészség, és nyilvánvalóan a védelem sem tud róla. – Megkérdezhetem, hogy Theo miért van itt? – A bíró felhúzott szemöldöke meg-megrándult. – Most éppen iskolában kellene lennie, nem? Ez nem éppen gyereknek való ügy.
Egyrészt Theo abban a pillanatban szívesebben lett volna iskolában. Másrészt pedig a „gyerek” szó használata fölöttébb bosszantotta. Azt mondta lassan: – Azért, bíró úr, mert tudom, ki ez a bizonyos tanú. Ők nem tudják, én igen. Gantry bíró szeme vörös volt, és a férfi nagyon fáradtnak tűnt. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta – mintha valahol a belsejében egy csőből kiengedték volna a feszültséget. A homlokát redőző mély ráncok kisimultak. – Ezt értem, de neked mi a szereped ebben az ügyben, Ike? – kérdezte. – Én vagyok Theo jogi tanácsadója. – Ike ezt viccesnek találta, de senkinek az arcára sem sikerült mosolyt csalnia. Rövid hallgatás után a bíró így szólt: – Na, akkor kezdjük az elején, jó? Szeretném tudni, hogy ez az állítólagos tanú mit látott. Ki tudja ezt elmondani nekem? – Én – felelte Theo. – De megígértem, hogy titokban tartom a nevét. – Kinek ígérted meg? – A tanúnak. – Tehát beszéltél vele? – Igen, uram. – És úgy gondolod, hogy igazat mond? – Igen, uram, úgy gondolom. A bíró megint fújt egy nagyot, majd ismét dörzsölgetni kezdte a szemét. – Jól van, Theo, hallgatlak. Mondj el mindent apróra. Theo előadta a történetét.
Amikor a végére ért, csönd ereszkedett az irodára. Gantry bíró lassú mozdulattal az asztalon álló telefonkészülék felé nyúlt, lenyomott rajta egy gombot, és azt mondta: – Kérem, Mrs. Hardy, tájékoztassa a törvényszolgát, hogy félórával később folytatjuk a tárgyalást. Az esküdtek maradjanak az esküdtszéki teremben. Éles, erőteljes hang válaszolt: – Igen, uram. A bíró hátradőlt a székében. Mind a négy Boone feszülten figyelte őt, de mindannyian kerülték a pillantását. – És a kesztyű nálad van? – kérdezte Gantry bíró halkabban és sokkal nyugodtabban. – Az irodánkban van – felelte Mr. Boone. – Természetesen örömmel átadjuk. Gantry bíró felemelte mindkét kezét. – Nem, nem. Legalábbis egyelőre. Talán majd később, talán soha. Hadd gondolkozzak egy kicsit. – És ezzel a bíró felállt, és odasétált az iroda túlsó végében, az óriási íróasztal mögött lévő ablakhoz. Ott állt néhány pillanatig, és noha nem valami pazar kilátás nyílt az ablakból, kinézett. Úgy tetszett, mintha elfeledkezne arról, hogy a folyosó végén van egy tárgyalóterem, tele emberekkel, akik mindannyian türelmetlenül várnak rá. – Jól mondtam el? – kérdezte Theo suttogva az édesanyjától. Az asszony elmosolyodott, megpaskolta a fiú karját, és azt felelte: – Remekül, Teddy. Mosolyogj. A bíró visszajött, és ismét helyet foglalt a székében, az asztal másik oldalán. Theóra nézett, és azt kérdezte:
– Miért nem akar előállni ez a személy? Theo nem válaszolt azonnal, tudta, ha túl sokat mond, esetleg felfedi Julio unokatestvérének a kilétét. Ike úgy döntött, segít neki. – A tanú illegális bevándorló, egy a sok közül a környéken. Keze-lába remeg, de hát ez nagyon is érthető. Ha bármiféle bajt, veszélyt érzékel, nyomban eltűnik, és soha többé nem látjuk. – Azt hiszi, hogy ha előáll, letartóztatják – tette hozzá Theo. – És Theo ígéretet tett arra, hogy senkinek sem fog beszélni – mondta Ike. – De úgy gondolta – szólalt meg Mr. Boone -, fontos tájékoztatnia a bíróságot, hogy egy fontos tanú hiányzik a tárgyalásról. – Miközben titokban kell tartania a tanú személyazonosságát – jegyezte meg Mrs. Boone. – Jól van, jól van – felelte Gantry bíró, és az órájára pillantott. – Most nem állíthatom le a tárgyalást. Már majdnem készen állunk arra, hogy az esküdtek visszavonuljanak döntéshozatalra. Ha most meglepetésszerűen felbukkanna egy tanú, nehéz lenne leállítani a tárgyalást, és biztosítani a lehetőséget, hogy tanúskodjon. És még csak nincs is meglepetésszerűen felbukkanó tanúnk. Csak egy fantomunk. Nem állíthatom le a tárgyalást. A bíró szavai visszahangoztak az irodában. Theo csak arra tudott gondolni, hogy Mr. Duffy ott ücsörög az ügyvédeivel, elégedetten, magabiztosan, és szemernyi kétsége sincs afelől, hogy meg fogja úszni a gyilkosságért járó büntetést.
– Javasolhatok valamit? – kérdezte Ike. – Persze, Ike. Elkelne egy kis segítség. – Az a szóbeszéd járja, hogy holnap, szombaton is tárgyalási napot tartasz, és megvárod a döntést. – Így van. – Küldd haza az esküdteket hétfőig, ahogy az szokás. Hétfőn visszajönnek, és elkezdenek tanácskozni. Ez egy bírósági tárgyalás, nem sürgős sebészeti beavatkozás. Nem kell annyira rohanni. – Na és mi a terved? – Nincs tervem. De időt nyernénk, hogy gondolkozzunk kicsit ezen a tanún. Esetleg megoldást találnánk rá, hogyan segítsünk neki. Nem tudom. Nem tűnik helyénvalónak siettetni az ítéletet, különösképpen egy olyan ítéletet, amely könnyen lehet, téves lesz. – Téves? – Igen. Láttam a tárgyalás egy részét. Figyeltem az esküdteket. Az állam gyenge bizonyítékokat mutatott be, és egyre kevésbé meggyőző érvekkel állt elő. Pete Duffy szépen elsétál majd. Gantry bíró bólintott, mintha egyetértene, de nem mondott semmit. Készülődni kezdett. Begombolta a mandzsettáját, megigazította a nyakkendőjét, felállt, és az ajtó közelében lógó talárjáért nyúlt. – Meggondolom – mondta végül. – Köszönöm a... – Közbeavatkozást – fejezte be helyette Mr. Boone nevetve. Mind a négyen felálltak. – Ó, nem, szó sincs erről, Woods. Különös helyzet állt elő, ilyennel még sosem találkoztam. De hát minden tárgyalás más. Köszönöm, Theo. – Igen, bíró úr.
– Végignézitek, ami még ma hátravan a tárgyalásból? – Nincs ülőhelyünk – felelte Theo. – Na, majd megnézem, mit tehetek. Tizenhetedik fejezet Miután az esküdtek elhelyezkedtek, a tárgyalóterem elcsendesedett, és minden szem a bíróra szegeződött, Gantry bíró így szólt: – Mr. Nance, úgy hiszem, van még egy tanúja. Clifford Nance felállt, és fontossága teljes tudatában, drámai hangon így szólt: – Bíró úr, a védelem magát Mr. Pete Duffyt szólítja. Szinte tapinthatóvá vált a feszültség a teremben. A vádlott fellépett a tanúk padjára. Négy hosszú nap után végül a bűncselekmény vádlottja kiáll, és tanúvallomásában előadja a saját történetét. És ezzel azt is vállalja, hogy válaszol a vád keresztkérdéseire. Theo tudta, hogy a gyilkossági ügyekben a vádlottak hatvanöt százaléka nem tesz tanúvallomást, és azt is tudta, miért. Először is, többnyire bűnösök, és nem élnék túl a vád fifikás és durva keresztkérdéseit. Másodszor pedig: a vádlottak többnyire büntetett előéletűek, és ha ott ülnek a tanúk padján, az ügyész kénye-kedve szerint szemezgethet a korábbi bűncselekményeikből. A bíró minden tárgyaláson elmagyarázza az esküdteknek, hogy a vádlott nem köteles tanúvallomást tenni, egy szót sem kell szólnia, ahogy tanúkat produkálnia sem. A bűnösség bizonyításának terhe az államé. Theo azt is tudta, hogy az esküdtek gyanakodva tekintenek az olyan vádlottakra, akik nem hajlandók tanúskodni. Azt azonban nem tudta megállapítani, hogy Pete Duffyt gyanúsnak találják-e vagy sem. Figyelték a
férfit, amikor az helyet foglalt a tanúk padján, felemelte a jobb kezét és megesküdött, hogy igazat mond. Gantry bírónak hála Theo mindezt láthatta. A második sor szélén ült, a védelem asztala mögött, a jobbján Ike, a másik oldalán pedig édesapja. Anyukájának megbeszélése volt az irodában. Azt mondta, nem „pocsékolhatja” arra a délutánt, hogy végigüljön egy tárgyalást, de a három másik Boone-nak nem sok kétsége volt afelől, hogy szíve szerint ott maradt volna ő is. Clifford Nance megköszörülte a torkát, majd megkérte a vádlottat, hogy közölje a nevét – ennek ugyan semmi értelme nincs, de a szabályok így rendelkeznek. A tárgyalóteremben a vádlottnak nemcsak a nevét ismerte mindenki, de elég sokat is tudtak róla. Mr. Nance néhány egyszerű kérdéssel kezdte. Áttekintették Mr. Duffy családi hátterét, tanulmányait, továbbá hogy milyen munkákat végzett, milyen üzleti vállalkozásai voltak, és Mr. Nance rögzítette a tényt, hogy nem büntetett előéletű. Hosszú órákat töltöttek a vallomás begyakorlásával, és a tanú szépen teljesített, ahogy várni lehetett. Az esküdtek felé pillantott többször is, és igyekezett könnyed, társalgási stílusban beszélni. „Higgyenek nekem”, mintha ezt akarta volna mondani. Kellemes megjelenésű férfi volt, divatos öltönyben, és Theo ezt kissé furcsának találta, mert az öt férfi esküdt egyike sem viselt sem zakót, sem nyakkendőt. Theo több cikket is olvasott már azokról a stratégiai kérdésekről, hogy milyen öltözetben célszerű megjelenniük az ügyvédeknek és ügyfeleiknek a tárgyaláson.
Végre fontos kérdésre tértek át: Mr. Nance felhozta a Mrs. Myra Duffy nevére kötött, egymillió dollárra szóló életbiztosítás ügyét. A tanú elmagyarázta, hogy rendkívül fontos dolognak tartja az életbiztosítást, hogy már fiatal házasként és kicsi gyerekek apjaként is tett félre pénzt, amit életbiztosításba fektetett, saját maga és a felesége nevére. Határozott véleménye, közölte, hogy idő előtti halál esetére ekképpen tud az ember a leghatékonyabban gondoskodni a szeretteiről. Később, amikor házasságot kötött a második feleségével, Myrával, ragaszkodott hozzá, hogy kössenek életbiztosítást. És Myra egyetértett vele. Sőt az egymillió dolláros életbiztosítás éppen az asszony ötlete volt. Védelmet, biztonságot akart arra az esetre, ha a férjével történne valami. Bár nem sikerült teljesen nyugodtnak tűnnie, Mr. Duffy hihetően adta elő a mondandóját. Az esküdtek figyelmesen hallgatták. Theo is, és több alkalommal is emlékeztette magát, hogy Strattenburg történetének legnagyobb bírósági tárgyalásának a nézője. Ráadásul, megfelelő indokkal, lóg a suliból. Az életbiztosításról Mr. Nance rátért Mr. Duffy üzleti ügyeire. És a tanú bizony rendkívül meggyőző volt. Elismerte, hogy néhány ingatlanügyi vállalkozása rosszul alakult, néhány bank ugyancsak szorongatja, elvesztette egy-két üzlettársát, és elkövetett több hibát is. Szerénysége már-már megindító volt, és fölöttébb jól hatott az esküdtekre. Csak még hihetőbbnek tűnt minden szava. Határozottan tagadta, hogy akár csak közel is került volna a csődhöz, és nagy hévvel sorolni
kezdte, milyen lépéseket tett adósságai rendezése, illetve vagyonának megőrzése érdekében. Theo nem mindent értett, és azt gyanította, hogy nem mindegyik esküdt tudja pontosan követni a férfi szavait. De ez nem számított. Clifford Nance alaposan felkészítette a tanúját. A vádhatóság elmélete szerint a gyilkosság indítéka pénz és kapzsiság volt. Ez a teória egyre kevésbé tűnt hihetőnek. Mr. Nance ezután kényes kérdésre tért rá: a Duffyék házasságában jelentkező problémákra. És a tanú megint tökéletes válaszokat adott. Elismerte, hogy komoly gondok jelentkeztek a kapcsolatukban. Igen, mind a ketten konzultáltak válóperes ügyvédekkel. Igen, előfordultak veszekedések, de erőszakra sosem került sor. És igen, egy alkalommal elköltözött hazulról, és az a rettenetes egy hónap, amit otthonától távol töltött, megerősítette elhatározását, hogy rendbe kell hoznia a házasságát. Amikor az asszonyt meggyilkolták, már újra együtt voltak, boldogan éltek, terveket szőttek a jövőre. Újabb súlyos csapás a vád elméletére. Clifford Nance új témát nyitott, a golfról kezdte kérdezni a tanút, arról, mennyi időt tölt a golfpályán. Theo szerény véleménye szerint túl sokat. Mr. Duffy kitartott azon állítása mellett, hogy jobban szeret egyedül golfozni, és évtizedek óta ez a szokása. Mr. Nance előhúzott egy dossziét, majd elmagyarázta a bírónak, hogy abban találhatók ügyfelének eredménylapjai az elmúlt húsz évből. Az egyiket odaadta a tanúnak, hogy azonosítsa. Egy kaliforniai
golfpályáról származott, tizennégy évvel korábbról. Duffy nyolcvanegyet ütött, és egyedül játszott. Az egyik eredménylap követte a másikat, és olybá tetszett, mintha a tanúvallomásnak az lenne a célja, hogy a jelenlévők minél több amerikai golfpályát ismerhessenek meg. Pete Duffy sokat golfozott, ez egyszer biztos. Komolyan vette a játékot. Feljegyezte az eredményeit. És egyedül játszott. Elmondta, hogy játszott a barátaival, üzleti partnereivel, és ha lehetősége volt rá, a fiával is. De a legjobban egyedül szeret játszani, üres pályán. A golfpályák és golferedmények részletes áttekintése után kevéske kétség maradt azt illetően, hogy mennyire megalapozott a vád elmélete. Fölöttébb valószínűtlennek tetszett a feltevés, hogy Pete Duffy két éven keresztül tervezgette a gyilkosságot, és azért kezdett egyedül játszani, hogy azon a bizonyos napon ne legyen körülötte senki a golfpályán. Theónak az járt a fejében: „Négy ember van ebben a zsúfolt tárgyalóteremben, aki tudja az igazságot. Én, Ike, apa és Pete Duffy. Mi tudjuk, ki ölte meg a feleségét.” Ike meg azt gondolta: „Ez a fickó szabad emberként fog elsétálni, és mi nem tehetünk semmit. Ez a tökéletes bűntény.” Woods Boone ezt a kérdést tette fel magában: „Hogyan tudnánk megtalálni a titokzatos tanút és idehozni őt, mielőtt még túl késő lenne?” Az utolsó eredménylap a gyilkosság napjáról származott. Mr. Duffy tizennyolc lyukú pályán játszott, szakaszonként hatot ütött, és egyedül volt. Az
eredménylapot természetesen ő maga tartotta meg, a pontossága tehát megkérdőjelezhetőnek tűnt. (Theo már megtanulta, hogy a golfban az eredményjelző lapok a legritkább esetben tükrözik a valóságot.) Mr. Nance elkomorult arccal kezdte kérdezni ügyfelét a gyilkosság napjáról, és Pete Duffy megfelelő válaszokat adott. A férfi hangja elhalkult, kissé reszelőssé, fájdalmassá vált, amikor felesége kegyetlen haláláról beszélt. „Vajon elsírja magát?” – tűnődött Theo, bár őt is megindította a tanúvallomás. Pete Duffy visszafojtotta a könnyeit, és érzékletesen írta le, micsoda szörnyűséges megrázkódtatás volt számára a hír. A golfkocsijában hazaszáguldott, és ott találta a rendőröket. Felesége holttestét nem mozdították el, és amikor meglátta őt, rosszul lett, a nyomozók siettek a segítségére. Később megvizsgálta egy orvos, és adott neki valamilyen gyógyszert. Hazudsz, egy szavad sem igaz, gondolta Theo. Te ölted meg a feleségedet. Van egy tanú. A kesztyűd, amiben gyilkoltál, ott van elrejtve az irodában. Pete Duffy ezután beszámolt arról, milyen megrázó érzés volt számára, amikor értesítenie kellett felesége családját, a barátaikat, majd megszervezni és végigszenvedni a temetést. Beszélt a magányról. Az üresség érzéséről, amely átjárta abban a házban, ahol drága feleségét meggyilkolták. Felmerült benne, hogy eladja a házat, és elköltözik. Naponta járt ki a temetőbe. Aztán arról a borzalmas élményről beszélt, hogy meggyanúsították, megvádolták, letartóztatták és
bíróság elé állították. Hogyan gyanúsíthatja őt bárki is azzal, hogy megölte a nőt, akit szeretett, imádott? A férfi végül összetört. Megpróbált uralkodni magán, megtörülte a szemét, és többször is azt mondta: – Elnézést kérek, elnézést kérek. Megindító volt, és Theo az esküdtek arcát figyelte. Teljes együttérzés, a kétségnek legapróbb jele sincs. Pete Duffy azért bőgött, hogy mentse az életét, és sikerült elérnie a kívánt hatást. Miközben az ügyfele megpróbálta összeszedni magát, Clifford Nance úgy döntött, elég pontot értek már el. Bejelentette: – Nincs több kérdésem, bíró úr. Átadjuk a tanút. Mr. Jack Hogan nyomban felpattant, és azt kérdezte: – Javasolhatnék egy rövid szünetet, bíró úr? – A szünet szertefoszlatja a kialakult hangulatot, és eltávolítja az esküdteket a most hallott érzelmes tanúvallomástól. És már elmúlt fél négy. Mindenkinek szüksége volt szünetre. – Negyedóra – mondta Gantry bíró. – Aztán következnek a keresztkérdések. A negyedórából félóra lett. – Kifut az időből – állapította meg Ike. – Péntek délután van. Mindenki fáradt. Haza fogja küldeni az esküdteket, és hétfőn folytatják. – Nem tudom – mondta Woods Boone. – Lehet, hogy még ma délután meg akarja hallgatni a záróbeszédeket. A folyosón álldogáltak, az italautomaták mellett. Csoportokba verődve várakoztak a nézők, és a falon függő órákat figyelték. Egyszer csak megjelent Omar Cheepe, inni akart valamit. Bedobott némi aprópénzt az
egyik automatába, Boone-ékra pillantva kiválasztotta az italt, majd néhány másodperccel később kivette. Ike folytatta: – Hogan nem tud mit csinálni. A fickó nagyon ravasz. – Egy óra sem kell majd az esküdteknek, és megmondják, hogy nem bűnös – jelentette ki Woods. – Szépen elsétál – tette hozzá Theo. – Vissza kellene mennem az irodába – mondta Woods. – Nekem is – jegyezte meg Ike. Igazi Boone mind a kettő. De egyikük sem mozdult, mert látni akarták a tárgyalás végét. Theo örült, hogy együtt vannak és beszélgetnek. Ez igazi ritkaságnak számított. Valami mozgolódás támadt a folyosó végén, és a tömeg megindult a tárgyalóterem felé. Kevesen mentek el a szünet alatt. Végül is péntek délután volt. Miután bementek, leültek, elcsöndesedtek, Gantry bíró elfoglalta a helyét a pulpituson, és biccentett Jack Hogannek. Eljött a keresztkérdések ideje, és amikor a vádlott a tanúk padján ül, s az ügyésznek jogában áll agresszív kérdésekkel bombázni őt, az eredmény általában elég csúnya. Jack Hogan odasétált a tanúk padjához, és átnyújtott Pete Duffynak egy iratot. – Felismeri ezt, Mr. Duffy? – kérdezte Hogan. Minden szó, minden hang csupa gyanakvás. Duffy nem sietett, alaposan megnézte a papírokat. – Igen – válaszolta végül. – Elmondaná, kérem, az esküdteknek, hogy mi ez? – Ingatlanárverési értesítés. – Milyen ingatlanra vonatkozóan?
– Rix Road Bevásárlóközpont. – Itt, Strattenburgben? – Igen. – És ennek a bevásárlóközpontnak ön a tulajdonosa? – Igen, én és az üzlettársam. – És ezt az értesítést tavaly szeptemberben kapták, mert elmaradtak a jelzáloghitei törlesztésével. Így van? – A bank ezt állította. – Ön más véleményen van, Mr. Duffy? Azt kívánja közölni az esküdtszékkel, hogy tavaly szeptemberben nem volt elmaradása a hiteltörlesztéssel? – Miközben feltette a kérdést, Jack Hogan meglengetett még néhány papírt, mintha azt akarná jelezni, hogy még rengeteg bizonyítéka van. Némi hallgatás után Duffy erőltetetten elvigyorodott. – Igen, elmaradtunk a törlesztéssel. – Milyen összegű kölcsönt kaptak erre az ingatlanra? – Kétszázezer dollárt. – Kétszázezer dollárt – ismételte el Jack Hogan, és az esküdtekre nézett. Aztán odalépett az asztalához, letette a papírokat, és egy másik köteget vett a kezébe. – Mondja kérem, Mr. Duffy, volt az ön tulajdonában egy raktárépület a Wolf Streeten, a strattenburgi ipari parkban? – Igen, uram. Két üzlettársammal vásároltuk. – De aztán eladták ezt a raktárépületet, nem igaz? – Igen, eladtuk. – Az eladásra tavaly szeptemberben került sor, ugye? – Ha ön azt mondja. Biztos vagyok benne, hogy minden szükséges papír birtokában van.
– Valóban ez a helyzet. És a papírok azt mutatják, hogy a raktárépület több mint egy évig volt a piacon, hatszázezer dolláros irányárral. A State Banktól kapott jelzáloghitel összege ötszázezer dollár volt, s végül ön és az üzlettársai négyszázezer dollárért adták el az ingatlant. – Hogan a levegőbe bökdösött a papírokkal, miközben beszélt. – Így történt, Mr. Duffy? – Igen, valahogy így. – Tehát százezer dollárt buktak ezen az üzleten, Mr. Duffy? – Nem a szerencsésebb üzleti vállalkozásaim közé tartozik. – Szerette volna minél hamarabb eladni a raktárépületet? – Nem, nem feltétlenül. – Szüksége volt pénzre, Mr. Duffy? A tanú mintha egy kicsit kényelmetlenül érezte volna magát. – El kellett adnunk azt az ingatlant. A következő húsz percben Jack Hogan a vádlott és üzleti partnerei pénzügyeiről faggatózott. Duffy nem volt hajlandó elismerni, hogy „kétségbeesetten, mindenre elszántan” meg akart szabadulni az épülettől. De az egyre csak záporozó kemény keresztkérdések során nyilvánvalóvá vált: a tanú rettenetesen igyekezett nyélbe ütni egy üzletet, miközben a másikkal kudarcot vallott. Hogannek rengeteg papírja, irata volt. Felmutatott két, Duffy korábbi üzlettársai által benyújtott keresetet. Az ügyész a bennük szereplő állításokkal kapcsolatban szorongatta egy ideig Duffyt, aki határozottan tagadta, hogy hibázott volna, és
kifejtette, hogy mindkét kereset megalapozatlan. Készséggel elismerte, hogy üzleti vállalkozásai körül támadtak bizonyos problémák, de kitartott azon állítása mellett, miszerint távol állt a pénzügyi csődtől. Jack Hogannek mesteri módon sikerült pénzéhes ügyeskedőként beállítani Duffyt, aki csak éppen egy lépéssel előzi meg a hitelezőit. Ám ez távolról sem jelentette azt, hogy a férfi üzleti problémáit hozzá tudja kapcsolni a gyilkosság indítékához. Jack Hogan témát váltott, és egy újabb tűzijátékra készült. Udvariasan érdeklődött a Duffyék házasságában jelentkező problémák felől, majd néhány könnyű kérdés után így szólt: – Mr. Duffy, ön azt vallotta, hogy elköltözött otthonról. Igaz ez? – Igen. – És a különélés egy hónapig tartott? – Én nem nevezném különélésnek. Sosem használtuk ezt a szót. – Akkor milyen szót használtak? – Nem foglalkoztunk azzal, hogy nevet adjunk neki, uram. – Világos. Mikor költözött el? – Nem vezetek naplót, napra pontosan nem tudom, de úgy tavaly júliusban történhetett. – Durván három hónappal Myra Duffy meggyilkolása előtt? – Igen, nagyjából akkor. – Elköltözése után hol lakott? – Azt nem mondhatnám, hogy elköltöztem. Fogtam néhány ruhámat és eljöttem.
– Rendben van, és hová ment? – Néhány napot a Marriottban töltöttem, itt, az utca végében. Aztán az egyik üzlettársamnál laktam rövid ideig. Elvált és egyedül él. Elég pocsék egy hónap volt. – Tehát, ha jól értem, ott húzta meg magát, ahol tudta. Körülbelül egy hónapon keresztül? – Úgy van. – Aztán visszaköltözött az otthonába, elsimította a problémákat Mrs. Duffyval, és boldogan éltek, amikor meggyilkolták a feleségét? – Ez kérdés? – Felejtse el. Itt van önnek egy kérdés, Mr. Duffy. – Jack Hogan újabb papírokat vett magához. Átnyújtott egy iratot a tanúnak, és Pete Duffynak elég volt csak belepillantania, nyomban elsápadt. – Felismeri, Mr. Duffy? – Hát... Nem is tudom... – Duffy lapozgatni kezdett, próbálta húzni az időt. – Hadd segítsek önnek. Ez egy négyoldalas bérleti szerződés, amely egy divatos épületben lévő, kellemes, két hálószobás, bebútorozott lakásra szól. Ez az ingatlan az innen ötven kilométernyire fekvő Weeksburgben van. A havi bérleti díj kétezer dollár. Ismerős, Mr. Duffy? – Nem igazán. Én... – Egyéves szerződés, tavaly júniustól. Duffy úgy vonta meg a vállát, mintha fogalma sem lenne róla, miről beszél az ügyész. – Nem én írtam alá.
– Nem, hanem az ön titkárnője, Mrs. Judith Maze, aki húsz éve ugyanazon a címen lakik a férjével, itt, a mi városunkban. Igaz, Mr. Duffy? – Ha ön mondja. Valóban ő a titkárnőm. – Miért írna ő alá egy ilyen bérleti szerződést? – Fogalmam sincs. Talán őt kellene megkérdeznie. – Mr. Duffy, tényleg azt kívánja, hogy idéztessem be tanúnak? – Persze. Ha úgy látja jónak. – Látta ön ezt a lakást, Mr. Duffy? Duffy ideges volt, kissé tanácstalan, jól láthatóan ingoványos talajra került. Az esküdtek felé pillantott, megint erőltetetten elmosolyodott, s végül azt felelte: – Igen, töltöttem ott néhány éjszakát. – Egyedül? – szegezte neki a kérdést Hogan tökéletes időzítéssel és gyanakvó arckifejezéssel. – Természetesen egyedül. Üzleti úton jártam ott, és amikor egy-egy megbeszélés elhúzódott, a lakásban töltöttem az éjszakát. – Hát persze, ez nagyon is kényelmes megoldás. Ki fizeti a bérleti díjat? – Nem tudom. Mrs. Maze-t kell megkérdeznie. – Tehát ön azt óhajtja közölni az esküdtszékkel, hogy nem bérelte ki ezt a lakást, és nem fizeti a bérleti díjat? – Igen, pontosan. – És csak néhány éjszakát töltött ott? – Igen. – És ennek a lakásbérlésnek nincs semmi köze az ön és Mrs. Duffy között felmerült problémákhoz? – Nincs. Mint már mondtam, nem én béreltem a lakást.
Theo tudta az igazságot, és előtte Pete Duffy őszintesége finoman szólva is kétséges volt. Az nem lehetett kérdéses, hogy a lakással kapcsolatban hazudik. És ha egyszer hazudik, miért ne hazudna máskor is? Jack Hogan természetesen nem tudta bizonyítani, milyen gyakran használta a lakást Pete Duffy. Az ügyész ezután áttért a golfra, és a keresztkérdések sokat vesztettek az erejükből. Duffy jóval többet tudott a golfról, mint Hogan. Körülbelül még egy órán keresztül civódtak egymással. Már majdnem hat óra volt, amikor Jack Hogan végre leült. Gantry bíró nem húzta az időt, rögtön bejelentette: – Úgy döntöttem, holnap nem ülésezik a bíróság. Úgy vélem, hogy az esküdteknek pihenésre van szükségük. Remélem, csöndes, békés hétvégéjük lesz. Hétfőn reggel kilenckor találkozunk. Akkor meghallgatjuk a záróbeszédeket, és önök végre megkapják az ügyet. És hadd ismételjem el újra a szokásos instrukciókat. Ne beszéljenek senkivel az ügyről. Ha valaki felveszi önökkel a kapcsolatot, hogy megvitassa az ügyet, kérem, azonnal értesítsenek engem. Köszönöm a szolgálataikat. A hétfői viszontlátásra. A törvényszolga kivezette az esküdteket az egyik oldalajtón. Miután távoztak, Gantry bíró a jogászokra nézett, és azt kérdezte: – Uraim, van még valami? Jack Hogan felállt, és azt válaszolta: – Nincsen, bíró úr, kérem. Clifford Nance is felállt és megrázta a fejét. – Rendben van. A bíróság hétfő reggelig visszavonul. Tizennyolcadik fejezet
Hosszú napok óta először Theo jól aludt. Későn ébredt szombat reggel, és mire Prókátorral lebotorkáltak a lépcsőn, azt látta, hogy valamiféle családi tanácskozás zajlik a konyhában. Édesapja a tűzhelynél állt, és rántottát sütött. Anyja, még mindig hálóingben, az asztal egyik végénél ült, s miközben ujjai a laptop billentyűzetén mozogtak, tekintete a monitorra szegeződött. És Ike, aki Theo legjobb tudomása szerint az elmúlt tizenhárom évben nem tette be a lábát a házba, ott ült az asztal másik végén, előtte szétterítve a reggeli újság. Az apróhirdetéseket tanulmányozta, s közben jegyzeteket készített. Kifakult narancssárga melegítő volt rajta meg egy elnyűtt Yankees-sapka. A levegőben a reggeli illata terjengett, de nemcsak ezt érezte a belépő, hanem azt is, hogy itt beszélgetést szakítottak félbe. Prókátor odament egyenesen a tűzhelyhez, és jó szokásához híven azon nyomban kunyerálni is kezdett. Elhangzottak a „Jó reggelt!” különböző variációi. Theo odalépett a tűzhelyhez, és ránézett az ételre. – Rántotta – közölte vele az apja. Ő még ritkábban főzött, mint a felesége, és Theo úgy látta, hogy a tojás nem sült meg igazán. Töltött magának grapefruitlevet, és helyet foglalt az asztalnál. Rövidke csönd után végül Ike szólalt meg: – Itt van egy két hálószobás lakás egy bérházban a Millmonton. Havi hatszáz dollár. Ez egész jó városrész. – A Millmont rendben van – vélekedett Mr. Boone. – Az asszony hét dollárt kap óránként, és egy héten harminc órát dolgozik – mondta Mrs. Boone anélkül, hogy felnézett volna. – Adózás és egyéb kiadások után
jó, ha háromszáz dollárja marad lakbérre. Ennyire futja. Ezért laknak a hajléktalanszálláson. – Szerinted hol találunk lakást havi háromszáz dolcsiért? – kérdezte Ike kissé ingerülten. De ő sem nézett fel. Abban a pillanatban mindenki kerülte a másik pillantását. Theo csak figyelt és fülelt. Mr. Boone azt mondta: – Ha bérházban van a lakás, valószínűleg egy tulajdonosa van. Kétlem, hogy kiadná El Salvadoriaknak, vagy bárki másnak, aki nem idevalósi. – Kilapátolt egy kis rántottát egy tányérra, mellétett egy pirítóst, és Theo elé csúsztatta a tányért. – Köszönöm – mondta a fiú halkan. Végre Prókátor is kapott tojást a táljába. Theo evett egy falatot, lassan megrágta, és hallgatott. Fölöttébb bosszantotta, hogy bármiről beszéljenek is, ennyire nem érdekli őket, hogy ő is ott van. A tojás eléggé szottyos volt. Theo végül azt kérdezte: – Lakást kerestek? Ike valami olyasmit morrantott, hogy „Aha.” El Salvador-iak. Egy hajléktalanszálláson laknak. Lassan azért kezdett összeállni a kép. – Woods – mondta Mrs. Boone, még mindig a billentyűket kalapálva -, Nick Wetzel bevándorlóknak hirdet munkát. Jó hírű ügyvéd? Még sosem találkoztam vele. – Sokat hirdet – felelte Mr. Boone. – Régen tévéreklámokban könyörgött, hogy jelentkezzenek nála autóbalesetek áldozatai. Én inkább elkerülném.
– Összesen két olyan ügyvéd van a városban, aki bevándorlók munkalehetőségét említi a hirdetésében – mondta az asszony. – Beszélj mindkettővel – javasolta Ike. – Azt hiszem, ezt fogom tenni – felelte Mrs. Boone. – Mit csináltok tulajdonképpen? – tette fel végül a kérdést Theo. – Sok dolgunk lesz ma, Theo – felelte az apja, miközben kezében egy csésze kávéval leült az asztalhoz. – Nagyon fontos golfpartink lesz, neked meg nekem. Theo nem tudta elfojtani a mosolyát. Majdnem minden szombaton golfoztak, de az elmúlt néhány napban Theo nem is gondolt erre. Csakúgy, mint lényegében mindenki más a városban, ő is arra számított, hogy a tárgyalás szombaton folytatódik, és persze úgy tervezte, hogy ott lesz a tárgyalóteremben. – Nagyszerű! Mikor? – Körülbelül félóra múlva indulunk. Félórával később elrendezték a golfütőket Mr. Boone terepjárójának a csomagtartójában, s közben arról beszélgettek, milyen gyönyörű az idő. Április közepe volt, az ég tiszta, sehol egy felhő, és ha minden igaz, legalább húsz fok lesz. Az azáleák virágoztak, a szomszédok szorgalmasan kertészkedtek. Néhány perc elteltével Theo azt kérdezte: – Apa, hová megyünk? – Nem a strattenburgi városi pálya felé tartottak, ahol mindig játszottak. – Ma megnézünk egy új pályát. – Melyiket? – Theo csak hármat ismert a környéken. – Waverly Creeket. Theo ezt emésztette egy ideig, majd azt mondta:
– Baromi jó, apa. A bűntény helyszíne. – Valami olyasmi. Van egy ügyfelem, aki ott lakik, és meghívott bennünket játszani. De ő nem lesz ott. Csak mi ketten. A szélső pályán játszunk, talán nem lesz nagy tömeg. Tíz perccel később megérkeztek Waverly Creek igencsak előkelő bejáratához. Vastag kőfal húzódott az út mentén, majd eltűnt a kanyarban. Súlyos kapu állta minden érkező útját. Mr. Boone lefékezte a kocsit, és leengedte az ablakot. Egyenruhás őr lépett ki az őrházból, és elindult feléjük. – Jó reggelt – mondta mosolyogva, kezében egy kapcsos írótáblával. – Jó reggelt. A nevem Woods Boone. Golfozni jöttünk. Tíz negyvenkor kezdjük. Max Kilpatrick vendégei vagyunk. Az őr a táblára nézett, majd azt mondta: – Üdvözlöm önöket, Mr. Boone. Tegye ezt a műszerfalra. – Átnyújtott egy sárga kártyát. – Egyenesen előre. – Köszönöm – felelte Mr. Boone. A kapu lassan kinyílt. Egyszer, néhány évvel korábban Theo járt már itt: egy azóta már elköltözött barát születésnapi partijára érkezett. Emlékezett a tágas otthonokra, a hosszú kocsibeállókra, a drága autókra és a házak előtt elterülő, tökéletesen rendben tartott gyepszőnyegekre. Végighajtottak egy régi fákkal szegélyezett, keskeny úton. A pálya pázsitja olyan volt, amilyet Theo csak golfmagazinokban látott. Játékosok gyakoroltak mindenfelé, meglehetősen sokan gyűltek össze már. Theót ez nagyon bosszantotta. Azt szerette a
legjobban, ha egy néptelen pályán játszhat az apjával, azt meg nagyon rühellte, ha úgy kellett ütnie, hogy közben négyen várakoztak mögötte türelmetlenül. A klubházban nagy volt a forgalom. Nagyon sok jöttek golfozni ebben a szép időben. Mr. Boone jelentkezett a pultnál, kaptak egy golfkocsit, és már el is indultak a gyakorlópályán. Theo állandóan a fejét forgatta, hátha meglátja valahol Julio unokatestvérét. Vagy esetleg Pete Duffyt, aki eljött ütögetni kicsit a barátaival a bíróságon töltött hosszú hét után. A letartóztatása napján letette az óvadékot, úgyhogy lényegében egyetlen percet sem töltött börtöncellában. És ahogy a tárgyalás alakul, könnyen lehet, hogy nem is fog. De Theo egyiküket sem látta. Ha rájuk gondol, az azt jelenti, hogy nem a golfra összpontosít. Bemelegítésként elütött néhány labdát, és aggasztani kezdte, milyen gyöngén játszik. Amikor az első ütés után beültek a kocsiba, apja azt mondta: – Jobban menne, ha lehajtanád a fejedet. – Újabb és újabb tanácsokra lehetett számítani. Mr. Boone harminc éve golfozott, átlagos játékos volt, és a legtöbb golfozóhoz hasonlóan nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy tanácsokat adjon, különösképpen a fiának. Theo jól fogadta az atyai útmutatásokat. Sok segítségre volt szüksége. Előttük és mögöttük is volt egy négyfős társaság. A szélső pálya rövidebb és keskenyebb volt, következésképpen a golfjátékosok nem annyira kedvelték. A pálya a kanyargó Waverly-patak, a már
sok-sok golflabdát elnyelt vízfolyás mellett húzódott. Az Északi Kilences és a Déli Kilences tömve volt, de a szélső pálya nem. Amikor a golfkocsiban ülve várakoztak, hogy az előttük járó négyes továbbhaladjon, Mr. Boone így szólt: – Na figyelj, Theo, elmondom, mi a tervünk. Ike lakást keres a Pena családnak. Egy kis lakást, aminek a bérét meg tudják fizetni. Ha némi anyagi segítségre van szükségük, anyáddal össze tudunk dobni egy kis pénzt. Már hónapok óta beszélünk ilyesmiről, úgyhogy nincsen ebben semmi új. Ike, akinek a szíve nagy, a pénztárcája viszont lapos, hajlandó segíteni. Ha gyorsan találunk egy lakást, akkor Carola talán meg tudja győzni az unokaöccsét, Julio unokatestvérét, hogy lakjon velük. Jóval biztosabb környezet lenne ez mindannyiuk számára. Ike most is lakást keres. Anyukád pedig bevándorlási ügyekkel foglalkozó ügyvédekkel tárgyal. A szövetségi törvények szerint legalizálni lehet egy engedély nélkül itt tartózkodó bevándorló státusát, ha van egy amerikai állampolgárságú támogatója és munkája. Gyere, üssünk. Ütöttek, aztán visszaültek a kocsiba, és hajtottak tovább. Mr. Boone vezetés közben folytatta: – Anyával szívesen elvállalnánk, hogy Julio unokatestvérének a támogatói legyünk. Valószínűleg találok majd neki egy jobb munkát, egy olyat, ahol bejelentik. Ha a nagynénjével él, van rendes munkája, valószínűleg két éven belül megkapja a legális státust. Az állampolgárság megszerzése más ügy. – Mi a trükk? – kérdezte Theo.
– Nincs trükk. Segíteni akarunk a Pena családnak, hogy kijussanak a hajléktalanszállásról, és segíteni is fogunk, bármi történjék is az unokatestvérrel. De meg kell győznünk őt, hogy álljon elő, tanúskodjon, mondja el az igazságot az esküdteknek arról, amit látott. – És hogyan fogjuk meggyőzni? – A tervnek ez a része még formálódik. Theo ütése következett, ami olyan jól sikerült, hogy dicséretet kapott az apjától. – Szép volt, Theo. – Néha-néha mázlim van. A következő pontról, ahonnan ütöttek, látni lehetett a Duffy-házat hátulról. Úgy százötven méterre lehetett tőlük. A kertész éppen a füvet nyírta. Ahogy én ütök, gondolta magában Theo, ez az ember veszélyben van. De a kertész egyik Boone ütése után sem sérült meg. Amikor továbbindultak, Mr. Boone azt mondta: – Említetted, hogy vannak légi térképeid erről a helyről. – Igen, az irodában. – Meg tudod találni azt a pontot, ahol a tanúnk volt? – Talán igen. Arrafelé van. – Theo a pálya túlsó oldalán lévő, vastag törzsű fák felé mutatott. Az erdő széléhez hajtottak, kiszálltak, és járkálni kezdtek, mint azok a golfjátékosok, akik egy rossz ütés után nem találják a labdát. Kiszáradt patakmeder vezetett az erdőben, egyik oldalán szálfából épített támfal húzódott. Tökéletes hely, ha valaki egyedül, csöndben szeretné elkölteni az ebédjét. – Lehet, hogy ez az – mondta Theo. – Azt mondta, hogy egy tuskón ült, és tökéletesen látta a házat.
Theo és Mr. Boone nekitámaszkodtak a támfalnak. Semmi nem zavarta a kilátást: eléjük tárult a Duffy-ház. – Szerinted milyen messze lehet? – kérdezte Theo. – Száz méterre – válaszolta Mr. Boone habozás nélkül, ahogy a legtöbb golfjátékos megbecsüli a távolságot. – Nagyszerű rejtekhely Senki sem láthatta, hogy itt van. Senkinek nem jutna eszébe, hogy benézzen a fák közé. – Ha megnézed azokat a fényképeket, lehet látni rajtuk azt a szerszámraktárat. – Theo az ellenkező irányba mutatott, a pálya túlsó vége felé. – Az unokatestvér szerint a munkások fél tizenkettőkor gyülekeznek ott ebédre. Ő általában eljön, és egyedül eszik. Gondolom, idejött. – Hoztam magammal fényképezőgépet. Csináljunk néhány képet. – Mr. Boone előhúzott egy kisméretű digitális kamerát a kocsin lévő golfzsákjából. Lefényképezte az erdőt, a patakmedret, a támfalat, aztán megfordult, és a pályáról meg a túloldalon álló házakról is készített néhány fotót. – Mire kellenek a képek? – kérdezte Theo. – Szükségünk lehet rájuk. Mr. Boone még egy-két percig kattintgatta a masináját, aztán elindultak, és már majdnem a golfkocsihoz értek, amikor Theo a ház felé fordította a fejét. Pete Duffy a belső udvaron állt, és messzelátón keresztül figyelte őket. Más golfjátékos nem volt a közelükben. – Apa – mondta Theo halkan. – Látom – felelte Mr. Boone. – Gyere, üssünk. Megpróbáltak nem tudomást venni a férfiról, miközben ütöttek.
Egyiküké sem sikerült valami jól. Gyorsan beültek a golfkocsiba, és elhajtottak. Pete Duffy egy pillanatra sem engedte le a messzelátót a szeme elől. Két óra alatt végeztek a kilenc lyukkal, aztán úgy döntöttek, kocsikáznak még egy kicsit, hogy megnézzék az északi és déli pályákat. A tizennégyes számú lyuknál egy négytagú társaság készülődött az ütéshez. A golfetikett teljes csöndet ír elő az elütőhely körül, és Mr. Boone leállította a kocsit, mielőtt megláthatták volna őket. Miután a négy golfozó továbbment, Mr. Boone az elütőhelyhez hajtott. A bukszussor mellett vezető ösvény közelében volt egy vízhűtő, egy szemetes meg egy labdatisztító. – Julio szerint – mondta Theo – az unokatestvére azt látta, hogy a férfi a tizennégyes lyuknál lévő szemetesbe dobja a kesztyűjét. Ez lesz az. – Ezt az unokatestvér mondta neked? – kérdezte Mr. Boone. – Nem. Csak egyszer beszéltem vele, szerda este a hajléktalanszálláson. Julio másnap este jött be az irodába a kesztyűvel. – Tehát fogalmunk sincs, hol volt az unokatestvér, hogyan és miért látta, hogy a férfi a szemetesbe dobja a kesztyűjét? – Azt hiszem, ez a helyzet. – És nem tudjuk, miért érezte úgy az unokatestvér, hogy magához kell vennie a kesztyűt? – Julio szerint az itt dolgozó fiúk mindig átnézik a szemetet. Gyorsan készítettek néhány fényképet, majd amint egy újabb négytagú társaság közeledett, hamar el is mentek.
Tizenkilencedik fejezet Golf után bementek a hajléktalanszállásra Julióhoz meg a két testvéréhez. Carola Pena egy belvárosi szálloda konyháján mosogatott, minden szombaton dolgozott, ez pedig azt jelentette, hogy három gyereke egyedül maradt a szálláson. Különféle játékokat és foglalkozásokat szerveztek az ott lakó gyerekeknek, de Theo tudta, hogy a szombat sosem valami kellemes. A srácok tévét néztek, a labdát rugdosták a kis játszótéren, és ha szerencséjük volt, busszal elvitték őket moziba, persze akkor, ha a szállás vezetője elő tudta keríteni a pénzt. Golfozás közben Theóéknak támadt egy ötletük. A Stratten College egy kis magániskola volt, amelyet kétszáz évvel korábban alapítottak a városban. Az amerikaifutball- és kosárlabdacsapata nem vehette fel a versenyt a nagy hírű intézmények csapataival, de a baseballcsapata a harmadik divízióban játszott. Kettőkor dupla meccs kezdődött. Mr. Boone megkereste a hajléktalanszállás vezetőjét. Egyáltalán nem meglepő módon Julio és az ikertestvérei, akikre vigyáznia kellett, Hector és Rita majd kiugrottak a bőrükből, hogy eljöhetnek a szállásról. Szinte kirohantak a terepjáróhoz, és nyomban bepattantak a hátsó ülésre. Néhány perccel később Mr. Boone lefékezett a szálloda előtt, hogy szabálytalanul leparkoljon a járda mellett, és azt mondta: – Bemegyek, és elmondom Mrs. Penának, hogy mit csinálunk. – Pillanatokon belül vissza is jött, és mosolyogva jelentette: – Anyukátok szerint remek ötlet.
– Köszönjük, Mr. Boone – mondta Julio. Az ikrek olyan izgatottak voltak, hogy nem tudtak megszólalni. A Stratten College csapata a campus közelében lévő Rotary Parkban játszotta a mérkőzéseit, egy csodálatos régi stadionban. A park majdnem olyan régi volt, mint az iskola, és az elmúlt években több alacsonyabb osztályú bajnokságban szereplő csapat is játszott itt, de egyik sem maradt sokáig. Az igazi nagy híresség Ducky Medwick volt, aki 1920-ban itt játszott egy idényt, mielőtt átigazolt volna a Cardinalshoz. A stadion bejáratánál tábla emlékeztette a rajongókat Ducky rövid strattenburgi dicsőségére, de Theo még sosem látta, hogy bárki is megnézte volna, mi áll rajta. Mr. Boone megvette a jegyeket az egyablakos bódénál. A jegyárus öregember olyan régen dolgozott már ott, hogy talán még Duckyt is látta játszani. Három dollár a felnőtteknek, egy dollár a gyerekeknek. – Ennétek egy kis pattogatott kukoricát? – kérdezte Mr. Boone, a két iker ragyogó arcába nézve. Öt zacskó pattogatott kukorica, öt üveg üdítő, húsz dollár. Felsétáltak a lelátóra, és a hazai csapat kispadja mögött foglaltak helyet. Ülőhely volt rengeteg, szurkoló alig, a jegykezelőket nem érdekelte, hová ülnek. Kétezer néző fért el a stadionban, és a régi szurkolók gyakorta dicsekedtek azzal, hogy hajdanán micsoda nagy tömeg gyűlt össze egy-egy meccsen. Theo egy idényben öt-hat meccset nézett meg itt, de olyat még nem látott, hogy akár csak félig megtelt volna a stadion. De imádta ezt a helyet, a régimódi tribünt, a pálya közelében álló, fából ácsolt lelátót, és a stadiont szegélyező falat, amely a létező legkülönbözőbb strattenburgi szolgáltatásokat
hirdette: rovarirtást, helyben főzött sört, balesetben sérült emberek jogi képviseletét és efféléket. Többen azon a véleményen voltak, hogy le kellene bontatni a stadiont. A bajnokság vége után, nyáron gyakorlatilag üresen állt, és sokan zúgolódtak azon, micsoda költségeket emészt fel a karbantartása. Ezt Theo nem nagyon értette, mert bármerre nézett is, nem tudott egy olyan pontra mutatni, ahol látható lett volna, hogy pénzt fordítottak a karbantartásra. A himnusz hangjaira felálltak a nézők, aztán a pályára vonultak a helyi csapat játékosai. A négy gyerek szorosan egymás mellett ült, Mr. Boone pedig egy sorral mögöttük, és figyelte, mit beszélnek. – Na, figyeljetek, srácok – mondta Theo, a főnök. – Csak angolul, világos? Gyakoroljuk az angolt. A Pena gyerekek, ha egymás közt beszéltek, természetesen csak a spanyolt használták, de rögvest engedelmeskedtek Theónak, és angolra váltottak. Hector és Rita nyolcévesek voltak, és nem sokat tudtak a baseballról. Theo magyarázni kezdett nekik. Mrs. Boone és Ike a harmadik játékrész közben érkeztek meg, és leültek Mr. Boone mellé. Suttogva kezdtek beszélni, és Theo megpróbált elkapni néhány szót. Ike talált egy lakást havi ötszáz dollárért. Mrs. Boone még nem beszélt erről Carola Penával, mert az asszony munkában volt. Más kérdésekre terelődött a szó, de Theónak nem sikerült sokat elcsípnie. A baseball elég unalmas lehet egy nyolcéves gyereknek, aki nem nagyon érti a szabályokat. Az ötödik játékrészben Hector és Rita dobálózni kezdtek a pattogatott kukoricával, és le-fel ugráltak az üléseken.
Mrs. Boone megkérdezte tőlük, nem szeretnének-e fagylaltot, és mindketten nagy lelkesedéssel fogadták az ajánlatot. Miután elmentek, Theo akcióba lépett. Azt mondta Juliónak, tud egy helyet, ahonnan jobban látni a pályát, mire a fiú azt felelte: – Rendben, menjünk. Elsétáltak a tribün egy régi részéhez, nem messze a pálya középső részétől. Egyedül voltak. – Szeretem innen nézni a meccset – mondta Theo. – Ráadásul itt soha nincs senki. – Nekem is tetszik – felelte Julio. Néhány percig a középkülsős játékosról beszélgettek, aztán Theo témát váltott. – Figyelj, Julio, beszélnünk kell az unokatestvéredről. Nem jut eszembe a neve. Sőt lehet, hogy nem is tudom a nevét. – Bobby. – Bobby? – Roberto, de jobban szereti a Bobbyt. – Rendben. A családneve Pena? – Nem. Az anyukája meg az én anyukám testvérek. Escobarnak hívják. – Bobby Escobar. – Si. Igen. – Még mindig a golfpályán dolgozik? – Igen. – És még mindig Quarryben lakik? – Igen. Miért kérded? – Ő fontos ember, Julio. Elő kell állnia, hogy elmondja a rendőröknek, mit látott azon a napon, amikor megölték azt a nőt.
Julio odafordult, és úgy nézett Theóra, mintha a fiúnak elment volna az esze. – Ezt nem teheti. – Talán igen. Mi van akkor, ha védelmet kap? Nem tartóztatják le. Nem kerül börtönbe. Tudod, mi a vádalku? – Nem. – Hát, azt jelenti, hogy esetleg meg tud egyezni a rendőrökkel. Ha hajlandó tanúvallomást tenni, nem fogják zaklatni. Védettséget élvez. Még az is elképzelhető, hogy hivatalos papírokat kap. – Beszéltél a rendőrökkel? – Dehogy beszéltem, Julio. – Elmondtad valakinek? – Nem árultam el a személyazonosságát. Biztonságban van, Julio. De beszélnem kell vele. A vendégcsapat játékosa olyat ütött, hogy a labda a falig repült. Theónak el kellett magyaráznia, miért más az, ha a labda túlszáll a falon, mint az, ha nekiütközik. Julio azt mondta, El Salvadorban nincs valami nagy baseballélet. A foci ural mindent. – Mikor találkozol Bobbyval? – kérdezte Theo. – Talán holnap. Vasárnap általában eljön a szállásra, és együtt megyünk templomba. – Megoldható lenne, hogy beszéljek vele ma este? – Nem tudom. Nem tudom, mit csinál, amikor nem dolgozik. – Julio, nagyon fontos, hogy minél hamarabb találkozhassak vele. Hétfőn vége a tárgyalásnak. Bobbynak el kell mondania, hogy mit látott. – Szerintem nem kell elmondania.
– Julio, az apám meg az anyám is ügyvéd. Ismered őket. Megbízhatsz bennük. Mi lenne, ha találnának egy lakást neked meg a családodnak, Bobbyval együtt, és a szüleim hajlandók lennének támogatni Bobbyt, hogy rendeződjön a helyzete? Gondold csak meg. Nem kell többet bujkálnia a rendőrök elől. Nem kell aggódni, mikor bukkannak fel a bevándorlási hivatal emberei. Együtt élhettek mindannyian, és Bobbynak lesznek papírjai. Hát nem lenne jó? Julio a semmibe bámulva próbálta meg feldolgozni a hallottakat. – Fantasztikus lenne, Theo. – Akkor megmondom, mit csinálunk. Először beleegyezel abba, hogy bevonjam a szüleimet. A ti oldalatokon lesznek. Ügyvédek. – Rendben. – Nagyszerű. Keresd meg Bobbyt, győzd meg arról, hogy ez egy jó ajánlat. Értesd meg vele, hogy megbízhat bennünk. Menni fog? – Nem tudom. – Beszélt az anyukádnak arról, amit látott? – Igen. Ő olyan Bobbynak, mintha az anyja lenne. – Jól van. Kérd meg az anyukádat, hogy beszéljen vele. Ő meg tudja győzni. – Megígéred, hogy nem kerül börtönbe? – Megígérem. – De beszélnie kell a rendőrökkel? – Lehet, hogy nem a rendőrökkel, de beszélnie kell valakivel, akinek köze van a tárgyaláshoz. Lehet, hogy a bíróval. Nem tudom. Az a fontos, hogy Bobby előálljon. Ő a legfontosabb tanú ezen a tárgyaláson.
Julio a térdére támaszkodott a könyökével, és a kezébe temette az arcát. Theo szavainak és tervének súlyától megereszkedett a válla. Hosszú másodperceken keresztül egyikük sem szólalt meg. Theo az ikreket figyelte a távolból, akik az anyukájával csevegtek, fagyival a kezükben. Woods és Ike beszélgetésbe merültek, és ez bizony komoly ritkaságnak számított. A meccs kezdett kissé unalmassá válni. – Mit csináljak most? – kérdezte Julio. – Beszélj az anyukáddal. Aztán mindketten beszéljetek Bobbyval. Holnap találkoznunk kellene. – Rendben. Huszadik fejezet Theo a nappaliban nézte a tévét, amikor zsebében rezegni kezdett a mobiltelefonja. Szombat este volt, fél kilenc után öt perccel, és a hívás a hajléktalanszállásról jött. Theo szétnyitotta a készüléket, és beleszólt: – Halló? Julio félreismerhetetlen hangja a vonal túlsó végéről: – Theo? – Szia, Julio, mi a helyzet? – Theo lehalkította a tévét. Édesapja egy regényt olvasott a dolgozószobájában, anyja már ágyba bújt, és teát kortyolgatva lapozgatott egy paksaméta hivatalos papírban. – Beszéltem Bobbyval – kezdte Julio. – Halálosan fél. A rendőrök egész nap ott voltak a környéken, ahol lakik, papírokat kértek, kérdezősködtek. Két guatemalai fiút lekapcsoltak, mindketten illegális bevándorlók. Bobby azt hiszi, hogy őt keresik. Theo elindult a dolgozószobába.
– Figyelj, Julio, ha a rendőrök Bobbyt keresik, annak semmi köze sincs a tárgyaláshoz. Ezt hidd el nekem. – Theo megállt az apja mellett, aki becsukta a könyvet, és feszülten figyelt. – Bementek a házba, ahol lakik, de Bobby elbújt valahol az utcában. – Beszéltél vele, Julio? Elmondtad neki, amiről a meccs közben beszéltem neked? – Igen. – És mit felelt? – Most nagyon be van rezelve, Theo. Nem érti, hogyan működnek itt a dolgok. Ha lát egy rendőrt, csak rossz dolgokra tud gondolni. Érted? Azt hiszi, hogy börtönbe kerül, elveszíti a munkáját, a pénzét, és hazaküldik. – Julio, figyelj rám – mondta Theo, és a szemöldökét ráncolva nézett az apjára. – Ne foglalkozzon a rendőrökkel. Ha megbízik a szüleimben, biztonságban lesz. Elmagyaráztad ezt neki? – Igen. – Megértette? – Nem tudom, Theo. De szeretne beszélni veled. – Remek, beszélek vele. – Theo az apjára nézve bólintott, aki válaszképpen biccentett egyet. – Hol és mikor? – Egész éjszaka megy ide-oda, nem mer otthon maradni. Attól fél, hogy az éjszaka közepén megjelennek a rendőrök, és letartóztatják. De én el tudom érni. Theo majdnem megkérdezte, hogyan, de inkább nem tette. – Azt hiszem, még ma este kellene beszélnünk. – Apja megint bólintott.
– Rendben. Mit mondjak neki? – Mondd meg neki, hogy találkozzon velem valahol. – Hol? Theo nem tudott elég gyorsan gondolkozni. Az apja egy lépéssel előtte járt. Azt suttogta: – Truman Park, a körhinta mellett. – Mit szólsz a Truman Parkhoz? – szólt Theo a telefonba. – Az hol van? – Hatalmas park a Main Street végén. Szökőkút, szobrok, ilyesmi. Nem lesz gond megtalálni. – Rendben. – Mondd meg neki, hogy legyen ott fél tízkor, körülbelül egy óra múlva. A körhintánál találkozzunk. Tudod, mi az a körhinta? Műlovak és hangos zene. Kisgyerekeknek meg az anyukájuknak való. – Igen, már láttam ilyet. – Oké, fél tízkor. Szombat volt, és a körhinta még késő este is forgott körbe-körbe. Az elnyűtt hangszórókból az It’s a Small World dallama szűrődött ki, néhány kisgyerek meg az anyukája a vörös meg sárga pónikból kiálló rudakba kapaszkodott. A közelben állt egy bódé, ahol cukorkát meg limonádét árultak. Egy csapat tinédzser őgyelgett a körhinta mellett; mindannyian dohányoztak, és megpróbáltak nagyon marconának látszani. Woods Boone körülnézett, és biztonságosnak ítélte a helyet. – Ott fogok várni – mondta, és egy rég elfeledett háborús hős magas bronzszobrára mutatott. – Nem fogsz látni.
– Rendben – mondta Theo. Nem érezte úgy, hogy félnie kellene. A park jól meg volt világítva, és sok ember gyűlt össze. Tíz perccel később Julio és Bobby Escobar előbukkant a sötétből. Előbb vették észre Theót, mint a fiú őket. Bobby nagyon ideges volt, és nem akarta kockáztatni, hogy egy rendőr meglássa, így aztán átmentek a park túlsó oldalára, és megálltak egy kerti pavilon lépcsőjénél. Theo nem látta az édesapját, de biztos volt benne, hogy figyeli őket. Theo megkérdezte Bobbytól, dolgozott-e aznap, aztán elmondta, hogy édesapjával a Waverly Creek-i golfpályán jártak. Nem, Bobby nem dolgozott, az egész napját azzal töltötte, hogy bujkált a rendőrök elől. Így rögtön kínálkozott is a lehetőség Theo számára, és a fiú nem késlekedett. Elmagyarázta angolul, hogy Bobby életében nagy fordulat következhet be. Illegálisan itt tartózkodó bevándorlóból egy amerikai állampolgár által támogatott bevándorlóvá válhat, akinek rendes hivatalos papírjai lesznek. Julio fordított. Theo keveset értett meg belőle. Theo elmondta, hogy a szülei élete nagy lehetőségét kínálják Bobbynak. Jobb helyen lakhat, a rokonaival, valószínűleg jobb álláshoz is juthat, és hamarosan törvényes státusban élhet itt. Nem kell többé bujkálnia a rendőrök elől. Nem kell többé attól félnie, hogy kitoloncolják az országból. Julio tolmácsolta Theo szavait. Bobby faarccal, kifejezéstelen tekintettel hallgatta. Theo semmilyen reakciót nem kapott, de folytatta. Úgy érezte, fontos, hogy beszéljen. Úgy tűnt, bármelyik
pillanatban megtörténhet, hogy Bobby fogja magát és elszalad. – Mondd el neki, Julio, hogy ő nagyon fontos tanú egy gyilkossági ügyben. És nincs abban semmi rossz, ha elmegy a bíróságra, és elmondja, mit látott azon a bizonyos napon. Julio fordított. Bobby bólintott. Ezt már hallotta. Mondott valamit, amit Julio így fordított le: – Nem akar belekeveredni. A tárgyalás nem az ő problémája. A park szélén lefékezett egy rendőrautó, nem túl közel a pavilonhoz, de azért elég közel ahhoz, hogy meglássák. Bobby olyan rémülten figyelt, mintha azt gondolta volna, hogy most már nincs menekvés, elkapják. Mormogott valamit Juliónak, aki gyorsan válaszolt is neki. – Nem Bobbyt keresik – mondta Theo. – Mondd meg neki, hogy nyugi. Két rendőr mászott ki a járőrkocsiból. Elindultak a park közepe, a körhinta felé. – Látjátok – mondta Theo. – Az a kövér Ramsey Ross. Az az egyetlen dolga, hogy felírja a szabálytalanul parkolókat. A másikat nem ismerem. Egy cseppet sem érdekeljük őket. Julio ezt elmondta spanyolul, és Bobby megint lassabban szedte a levegőt. – Hol alszik ma éjszaka? – kérdezte Theo. – Nem tudom. Megkérdezte, hogy jöhet-e a hajléktalanszállásra, de ott nincs hely.
– Alhat nálunk. Van egy vendégszobánk. Te is jöhetsz. Mondjuk azt, hogy csapunk egy kis bulit. Apukám majd vesz pizzát. Menjünk. Éjfélkor a három fiú a nappaliban ült a földön, a tévé előtt. Nagyokat kurjongattak attól függően, hogy éppen miként alakult a videojáték. Párnák és takarók hevertek mindenfelé a földön, és két nagy pizzásdoboz romjai. Prókátor a maradékból falatozott. Marcella és Woods Boone időről időre bekukkantottak a nappaliba. Ámultan hallgatták, Theo milyen jól beszél spanyolul. Igaz, egy kicsit mindig lemaradt Juliótól és Bobbytól, de azért elszántan igyekezett lépést tartani velük. Boone-ék valaha szerettek volna még több gyereket, de a természet erői máshogy akarták. És néha kénytelenek voltak elismerni, hogy Theo több mint elég. Huszonegyedik fejezet Vasárnap Gantry bíró megvárta, amíg sötétedni kezd, aztán hosszú sétára indult. Néhány utcányira lakott a bíróságtól, egy öreg házban, ami a nagyapjától, az egykor szintén megbecsült bírótól maradt rá, és gyakran rótta az utcákat Strattenburg belvárosában kora reggel vagy késő este. Ezen az estén friss levegőre volt szüksége, és időre, hogy gondolkozzon. A Duffytárgyalás az egész hétvégéjét felemésztette. Hosszú órákon keresztül kutakodott a jogi könyvekben, hogy megtalálja a választ, de egyelőre nem járt sikerrel. Szenvedélyes, már-már dühödt vitát folytatott saját magával. Miért kellene félbeszakítania egy tárgyalást, amelyben minden a legnagyobb rendben, a szabályoknak megfelelően zajlik? Miért rendeljen el új
tárgyalást, amikor semmi hiba nem történt? Egyetlen előírást sem hágtak át. Etikai szabályok sem sérültek. A két remek jogász csatározása közepette a tárgyalás annak rendje és módja szerint szépen közeledett a végéhez. Kutatásai során egyetlen hasonló ügyre sem bukkant. Égtek a fények a Boone & Boone ügyvédi irodában. Ígéretének megfelelően Gantry bíró fél nyolckor fellépett a tornácra, és bekopogtatott. Marcella Boone nyitott ajtót. – Jó estét, Henry. Jöjjön be. – Jó estét, Marcella. Legalább húsz éve nem voltam ebben az irodában. – Akkor gyakrabban kellene benéznie hozzánk. – Mrs. Boone becsukta maguk után az ajtót. Nem csak Gantry bíró sétált ezen az estén. Egy Paco nevű férfi is. Sötét melegítőt viselt, futócipőt, és volt nála egy rádió adó-vevő. Nem ment közel a bíróhoz, de mivel annak sejtelme sem volt róla, hogy követik, nem okozott gondot a nyomában maradni. Strattenburg belvárosában barangoltak: az egyikük olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy talán arról is elfeledkezett, hol van, a másik pedig egy utcával lemaradva követte, de egy pillanatra sem tévesztve őt szem elől. Miután teljesen besötétedett, és Gantry bíró bement a Boone & Boone ügyvédi irodába, Paco odakocogott az épülethez, megnézte a nevet és a házszámot, majd ment tovább a sarokig. Aztán lenyomott egy gombot a rádióján, és azt mondta: – Bent van, Boone-éknál.
– Rendben. Itt vagyok a közelben. – A válasz Omar Cheepe-től érkezett. Pillanatokkal később Cheepe felvette Pacót az autójába, és rákanyarodtak a Park Streetre. Amint láthatóvá vált a Boone & Boone ügyvédi iroda épülete, begurultak a parkolóba az utca végén. Cheepe leállította a kocsi motorját, lekapcsolta a világítást, aztán mielőtt cigarettára gyújtott volna, leengedte az ablakot. – Láttad bemenni? – kérdezte. – Nem – felelte Paco. – Csak azt láttam, hogy a járdáról elindul a bejárat felé. De tudom, hogy bent van. Nincs itt más hely, ahová bemehetett volna. – Nagyon különös. Vasárnap este volt, az összes többi irodaépület sötéten állt, nyoma sem volt semmi életnek. Csak a Boone & Boone ügyvédi irodában. Úgy tűnt, a földszinten az összes lámpa ég. – Szerinted mit csinálnak? – kérdezte Paco. – Nem tudom. Pénteken Boone-ék a bíró irodájában voltak, az egész család, és ez érthetetlen, mert Gantrynak sok dolga volt. Ezek nem büntetőjogi ügyvédek. A pasas ingatlanügyekkel foglalkozik, a nő meg válóperekkel. Mi okuk lehet arra, hogy bemasírozzanak Gantry irodájába egy gyilkossági ügy tárgyalásának a közepén? Na és az a gyerek? Nem értem. Miért hozzák el az iskolából és viszik el Gantryhoz? A kölyök egész héten ott sündörgött a bíróságon. – Ő Theo? – Aha. Azt hiszi magáról, hogy ügyvéd. Ismer minden zsarut, bírót, fogalmazót. Ott kíváncsiskodik a
tárgyalótermekben, valószínűleg jobban ismeri a törvényeket, mint a legtöbb ügyvéd. Nagy haverok Gantryval. Elmegy Gantryhoz a szüleivel, és Gantry váratlanul úgy dönt, hogy szombaton nem lesz tárgyalás, pedig egész héten erről volt szó. Itt most történik valami, Paco. Olyasvalami, ami nekünk nem jó. – Beszéltél Nance-szel vagy Mr. Duffyval? – Nem, még nem. Elmondom, mit fogunk most csinálni. Szívem szerint odaküldenélek az irodába, hogy nézd meg, ki van bent, de ez túl kockázatos lenne. Meglátnak téged, megijednek, abbahagyják, amit csinálnak, esetleg hívják a rendőröket. Mégiscsak Gantry bíró van odabent. Kicsit bonyolulttá válhat a helyzet. Úgyhogy van egy jobb tervem. Felhívom Gust, és megmondom neki, hogy hozza ide a furgont. Leparkolunk vele közel az irodához, és amikor kijönnek, lefényképezzük őket. Tudni akarom, hogy ki van odabent. – Szerinted mi folyik itt? – Nem tudom, Paco, de van rá száz dollárom, hogy a Boone család és Gantry nem römizik az irodában. Valami készülődik, és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Gantry bíró bement a könyvtárba, ahol Mr. Boone, Ike és Theo várakozott. A szoba közepén álló hosszú asztalt könyvek, térképek, jegyzetfüzetek borították, úgy tűnt, komoly munka folyik. Kézrázások, üdvözlések. Néhány szó az időjárásról, de fontos kérdéseket kellett megbeszélni, úgyhogy a csevegés nem tarthatott sokáig. – Mondanom is felesleges – kezdte Gantry bíró, miután leültek -, nem hivatalosan vagyok itt. De persze nem teszünk semmi rosszat, hiszen ti nem vagytok érintve az ügyben. De azért már hallom, milyen kérdések
merülnének fel, ha ennek híre kelne. Értjük egymást, ugye? – Természetesen, Henry – felelte Mrs. Boone. – Semmi gond – mondta Ike. – Egy szót sem szólunk – tette hozzá Mr. Boone. Theo zárta a sort: – Igen, uram. – Jól van. Azt mondtátok, hogy mutatni akartok nekem valamit. A három felnőtt Boone Theóra nézett, aki nyomban felpattant. A laptopja ott volt előtte az asztalon. Rácsapott egy billentyűre, mire a helyiség túlsó végében lévő digitális kivetítőn megjelent egy nagy fénykép. Theo ráirányította a lézeres mutatópálca vörös fényét. – Ez itt egy légi felvétel a Waverly Creek golfpályáról. Itt van a Duffy-ház. Ott pedig az a fás rész, ahol a tanú ebédelt. – Lenyomott egy billentyűt, másik kép jelent meg. – Ezt a fényképet tegnap reggel csináltuk a golfpályán. A tanú itt ült, egy kiszáradt patakmeder mellett, senki sem láthatta őt. Ő viszont – megint újabb fénykép – jól láthatta a házakat, körülbelül száz méterre lehettek tőle. – És biztosan tudod, hogy ő pontosan ott volt? – Igen, uram. – Azt is meg tudod mondani, hogy hány órakor? – Igen, bíró úr. – Hagyjuk most ezt a bíró urazást, Theo. – Rendben. – Újabb légi felvétel. Theo egy épületre mutatott. – Ez a szerszámraktár. Mint látható, nincs túl messze a golfpályától. Az ebédszünet fél tizenkettőkor
kezdődött. Pontosan fél tizenkettőkor, mert a munkások főnöke szigorú ember, és elvárja tőlük, hogy percre pontosan ekkor kezdjenek ebédelni, gyorsan egyenek, és délben folytassák a munkát. A mi emberünk szeret félrehúzódni a többiektől, hogy egyedül egyen, csöndben imádkozzon, és a családjáról készült fényképeket nézegesse. Nagyon kínozza a honvágy. Mint látható, egy rövid séta után eljuthat a kedvenc helyére. Úgy emlékszik, hogy negyedóra telhetett el az ebédidőből, amikor látta, hogy a férfi belép a Duffyházba. – Tehát háromnegyed tizenkettőkor? – kérdezte Gantry bíró. – Igen, uram. Mint tudja, a halottkémi vizsgálat szerint a halál beálltának időpontja körülbelül háromnegyed tizenkettő. – Tudom. És a férfi még azelőtt távozott a házból, hogy a tanú befejezte volna az ebédjét? – Igen, uram. Azt mondja, hogy általában néhány perccel dél előtt indul vissza a szerszámraktárhoz. Még nem végzett az ebédjével, amikor látta kijönni a férfit a házból. – Van egy nagy kérdésem – mondta a bíró. – Azt látta a tanú, hogy a férfi, amikor kijön a házból, a kezében tart egy zacskót vagy zsákot, vagy bármi mást, amiben a lopott holmik lehettek? A tanúvallomás szerint több mindent elvittek: két kisméretű lőfegyvert, az asszony néhány ékszerét, és legalább három értékes órát a férfi gyűjteményéből. Látta a tanú, hogy ezeket elviszi a férfi?
– Azt hiszem, nem – válaszolta Theo szertartásos komolysággal. – És már több órát gondolkoztam ezen. Az a tippem, hogy a férfi az övébe dugva, a pulóvere alá rejtette a fegyvereket, minden mást meg betett a zsebébe. – Milyen fegyverekről van szó? – kérdezte Mr. Boone. – Egy kilencmilliméteres meg egy harmincnyolcas forgópisztoly – felelte Gantry bíró. – Könnyen elrejthette mindkettőt a pulóvere alatt. – És az órák meg az ékszerek? – Egy-két gyűrű és nyaklánc, három bőrszíjas óra. Beférnek két nadrágzsebbe. – És ezeket azóta sem találták meg? – kérdezte Mrs. Boone. – Nem. – Valószínűleg valamelyik tó mélyén vannak a golfpályán – jegyezte meg Ike csúfondárosan vigyorogva. – Minden bizonnyal így van – mondta Gantry bíró, és ezen mindenki elámult. A faarcú bíró, aki mindig egyforma távolságot tart a két oldaltól, most elárulta, mit gondol. Az a véleménye, hogy Mr. Pete Duffy bűnös. – Mi a helyzet a kesztyűvel? – kérdezte. Theo felemelt egy dobozt, az asztalra tette, és kivette belőle a tapadózáras műanyag zacskóban tartott golfkesztyűt. Gantry bíró úr elé csúsztatta, és néhány másodpercig mindenki úgy meredt a bizonyítékra, mint egy vértől csöpögő késre. Theo lenyomott egy billentyűt a laptopon, és megjelent egy másik fotó a képernyőn.
– Ez a tizennégyes elütőhely a Déli Kilencesen. A tanú a locsolóberendezés szórófejét javította majdnem pont itt, az elütőhelyre néző kis dombon, amikor meglátta a férfit, ugyanazt a férfit, aki elővette a golftáskájából ezt a kesztyűt, és bedobta a szemetesbe. – Van egy kérdésem – mondta Gantry bíró. – Abban a pillanatban, amikor a szemétbe dobta ezt a kesztyűt, rajta volt egy másik kesztyű? Boone-ék számára nyilvánvaló volt, hogy a bíró a történet minden részletén átrágta magát. – Ezt nem kérdeztem meg a tanútól – válaszolta Theo. – Valószínűleg igen – vélekedett Woods. – Általában van tartalék kesztyű egy golfjátékos táskájában. – Miért érdekes ez? – tette fel a kérdést Mrs. Boone. – Nem biztos, hogy érdekes. Pusztán kíváncsi vagyok, Marcella. Hosszú csönd állt be, mintha minden jelenlévő ugyanarra gondolna, de senki nem akarná szóba hozni. Végül Theo így szólt: – Bíró úr, bármikor megkérdezheti a tanútól. – Ezek szerint itt van? – Igen, uram. – Az irodámban van, Henry – mondta Mrs. Boone. – A Boone & Boone ügyvédi iroda látja el a jogi képviseletét. – Theo is? – kérdezte Gantry bíró, és ezen mindenki nevetett. – Garantálnod kell, Henry, hogy semmilyen indokkal nem tartóztatják le, illetve nem indítanak ellene eljárást. – A szavamat adom – mondta Gantry bíró. Bobby Escobar a bíróval szemben foglalt helyet az asztalnál. Mellette az unokatestvére és tolmácsa, Julio
ült, a jobbján pedig nagynénje, Carola. Az egész család megjelent az ügyvédi irodában: Hector és Rita tévét néztek Mrs. Boone irodájában. Theo a korábban már bemutatott légi felvétellel kezdte. A vörös lézerfénnyel ő meg Bobby megmutatták, pontosan hol fogyasztotta el az ebédjét a fiú. Ahogy követték egymást a fotók a képernyőn, Theo feltette körültekintő gondossággal megfogalmazott kérdéseit, és adott időt bőven Juliónak a fordításra. Logikusan és világosan bontakozott ki a történet. Woods, Marcella és Ike hátradőltek a székükön, és mérhetetlen büszkeséggel figyelték a fiút, de mindannyian készen álltak, hogy lecsapjanak a legapróbb hibára. Miután a tényeket rögzítették, és Bobby igazolta, hogy megbízható tanú, Gantry bíró így szólt: – Na jó, most beszéljünk az azonosításról. Mivel Bobby sosem találkozott Pete Duffyval, nem állíthatta azt, hogy ő az a férfi, aki belépett a házba. Azt azonban elmondta, hogy a férfin pulóver, homokszínű nadrág és gesztenyebarna golfsapka volt, vagyis ugyanolyan öltözet, mint amilyet Pete Duffy viselt a gyilkosság idején. Theo ezután hírlapokból származó fényképeket mutatott meg, mind Pete Duffyról készültek. Bobby csak annyit tudott mondani mindegyik képre, hogy a rajta látható férfi határozottan hasonlít arra a férfira, akit ő látott. Theo ezután lejátszott három rövid videót, amelyeken Pete Duffy éppen bement a bíróság épületébe, vagy kijött onnan. Bobby megint azt mondta, hogy szinte biztos benne, ez az a férfi.
Aztán következett a perdöntő bizonyíték. A vád benyújtott huszonkét, a bűntény helyszínén készült fényképet. Az egyik fényképet, amely a vád tizenötös számú bizonyítéka volt, a golfpálya széléről készítették. A Duffy-ház hátsó részét mutatta, a belső udvart, az ablakokat, a hátsó bejáratot, és a kép jobb szélén két egyenruhás rendőr állt egy golfkocsi mellett. A kocsiban pedig Pete Duffy ült, aki kábának és zavarodottnak tűnt. A fotó percekkel azután készült, hogy a férfi hazaszáguldott a klubház étterméből. Theo úgy szerezte meg a fényképet, hogy „ellátogatott” a bírósági jegyzőkönyvvezetők által kezelt tárhelyre. Ha Gantry bíró megkérdezi tőle, hogyan szerezte, készen állt a válasszal. – Bíró úr, nyilvános bírósági tárgyaláson készült, és bizonyítékként nyújtották be. Nem számít titoknak, ugye? De Gantry bíró nem szólt semmit. Már vagy százszor látta a fényképet, és nem volt rá hatással. Bobby viszont, aki még sosem látta, rögtön sebesen beszélni kezdett Juliónak. – Ő az – mondta Julio, és még mutatta is. – A férfi a kocsiban. – Kérem, bíró úr, rögzítsük a jegyzőkönyvben, hogy a tanú beazonosította a vádlottat, Mr. Pete Duffyt. – Rendben, Theo – felelte Gantry bíró. Huszonkettedik fejezet Hétfő reggel a nézők összegyűltek a dráma utolsó felvonására. Az esküdtek komor arccal érkeztek, eltökélten, hogy befejezzék a munkájukat. Mindegyik jogász a legszebbik öltönyét húzta magára, frissek
voltak, majd kicsattantak az erőtől, és úgy látszott, alig várják, hogy megszülessék az ítélet. Maga a vádlott magabiztosnak és kipihentnek tűnt. A jegyzők és törvényszolgák a szokásos reggeli energikus mozdulatokkal végezték a dolgukat. De amikor tíz perccel kilenc óra után mindannyian elcsendesedtek, mintha az egész tárgyalóterem mély levegőt vett volna, és várakozni kezdett. Mindenki felállt, amikor fekete talárjában belépett Gantry bíró úr. – Üljenek le, kérem – mondta, és nem mosolygott. Nem volt jókedvű. Fáradtnak tűnt. Körbepillantott a tárgyalóteremben, biccentett a jegyzőkönyvvezetőknek, üdvözölte az esküdteket, és a nagy tömegben a harmadik sor jobb széle felé nézett. Ott ült Theo Boone, édesapja és nagybátyja között – és nem ott volt, ahol lennie kellett volna: az iskolában. A bíró és Theo pillantása találkozott. Aztán Gantry közelebb hajolt a mikrofonhoz. Megköszörülte a torkát, és nekikezdett, hogy előadja azt, amire senki sem számított. – Jó reggelt kívánok, hölgyeim és uraim. Menetrendünk szerint Mr. Pete Duffy tárgyalásnak ezen a pontján meg kellene hallgatnunk a két fél záróbeszédét. Erre azonban nem fog sor kerülni. Bizonyos okokból, melyeket most nem ismertetek önökkel, új tárgyalást rendelek el. Többen felszisszentek, mások levegőért kapkodtak, döbbent arcok néztek a pulpitus felé. Theo a vádlottat, Pete Duffyt figyelte, aki leesett állal fordult Clifford Nance felé. A jogászok mindkét oldalon úgy viselkedtek, mintha gyomorszájon vágták volna őket, de azért közben próbálták megérteni, mit is hallottak. Az
első sorban, közvetlenül a védelem asztala mögött, Omar Cheepe megfordult, és egyenesen a két sorral mögötte ülő Theóra nézett. Nem meredt rá, nem volt fenyegető az arckifejezése, de az időzítés mégis mindent elmondott: „Ez a te műved. Tudom. És még nem végeztem.” Az esküdtek nem tudták, mi fog most történni, úgyhogy Gantry bíró elmagyarázta nekik. Feléjük fordulva kezdett beszélni: – Tisztelt esküdtek, ez azt jelenti, hogy ennek a tárgyalásnak vége van. A Mr. Pete Duffy elleni vádakat elvetjük, de csak átmenetileg. Újabb vádemelés következik, és a nagyon közeli jövőben új tárgyalásra kerül sor, de immáron másik esküdtszékkel. Egy büntetőjogi tárgyalás során a bírónak abban az esetben joga van új tárgyalást elrendelni, ha úgy véli, hogy történt valami, ami jelentősen befolyásolja az ítélet kimenetelét. Erről van most szó. Köszönöm önöknek a szolgálataikat. Önök nagyon fontosak az igazságszolgáltatási rendszer számára. Most távozhatnak. A megrökönyödött esküdtek végighallgatták a bírót, és néhányan már kezdték megérteni, hogy polgári kötelességeiknek ezennel eleget tettek. Az egyik törvényszolga kiterelte őket az oldalajtón. Miközben mentek kifelé, Theo a bíró urat figyelte és csodálta. Abban a pillanatban úgy döntött, hogy bíró akar lenni, olyan nagyszerű és bölcs bíró, mint az a hős ott fenn a pulpituson. Aki tökéletesen ismeri a
törvényeket, mélyen hisz a méltányosság erejében, és ami talán még mindennél is fontosabb, képes arra, hogy kemény döntéseket hozzon. – Megmondtam – suttogta Ike. Csakúgy, mint Theo szülei, meg volt győződve róla, hogy Gantry új tárgyalást rendel el. Az esküdtek kimentek a tárgyalóteremből, de senki más nem mozdult. Kábán, döbbenten néztek a bíróra, és több információt akartak. Jack Hogan és Clifford Nance egyszerre álltak fel lassan, mindketten Gantry bíróra néztek. Mielőtt megszólalhattak volna, a bíró azt mondta: – Uraim, most nem magyarázom el önöknek a döntésem okát. Holnap reggel tíz órakor találkozunk az irodámban, akkor kerül majd sor erre. Azt akarom, hogy a lehető leghamarabb megtörténjen az új vádemelés. Az új tárgyalás időpontját június harmadik hetére fogom kitűzni. A vádlott óvadék ellenében, az eddigi feltételek mellett szabadlábon maradhat. A tárgyalást berekesztem. – Lesújtott a kalapácsával, felállt, és kiment a tárgyalóteremből. Miután a bíró és az esküdtek is távoztak, már nem maradt sok tennivaló. Mindenki felállt, és elindult a kijárat felé. – Irány az iskola – mondta Mr. Boone a fiának szigorúan. A bíróság épülete előtt Theo leszedte a láncot a biciklijéről. – Jössz délután? – kérdezte Ike. – Persze – felelte Theo. – Hétfő van. – Összegeznünk kell a történteket. Hosszú hét volt.
– Az egyszer biztos. Tőlük nem túl messze, a bíróság központi bejáratánál nagy volt a mozgolódás, sokan akartak egyszerre kijönni az épületből. Pete Duffy az ügyvédei gyűrűjében távozott sietős léptekkel, miközben a riporterek kiabálva tettek fel neki kérdéseket. Egyikre sem érkezett válasz. Omar Cheepe jött mögöttük, és szinte félrelökte a riportereket. Ment volna tovább, az ügyfele nyomában, de észrevette Theót, aki éppen felült a biciklijére, és közben Ike-kal figyelte, mi történik. Cheepe megállt, és a másodperc tizedrészéig úgy tűnt, nem tudja, mit tegyen. Siessen és védje meg Mr. Duffyt, vagy menjen oda Theóhoz, és fenyegesse meg? Theo és Cheepe tizenöt méter távolságból meredtek egymásra, aztán Cheepe megfordult, és sebes léptekkel ment tovább. Úgy tűnt, Ike nem érzékelte a feszült pillanatokat. Theo is sietve távozott. Az iskola felé kerekezett, és amikor már jó messze volt a bíróság épületétől, kezdett kicsit kiengedni. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy hétfő van. Annyi minden történt az elmúlt hét napban. Lezajlott a város történetének legnagyobb büntetőjogi tárgyalása, de még sincs vége. Theónak hála, sikerült elkerülni, hogy téves ítélet szülessen. Az igazság nem veszett el. Neki egy ideig most nem lesz semmi dolga, de hamarosan megint találkozni fog titokban Bobby Escobarral és Julióval. Ez egészen biztos. Ő lesz felelős Bobbyért, és fel fogja készíteni arra a három órára, amit majd a tanúk padján kell töltenie valamikor júniusban. És most itt van Omar Cheepe, aki komplikálttá teszi a helyzetet. Vajon mennyit tud ő, az ügyfele meg Clifford
Nance? Kérdések, kérdések. Theo persze nem tudta a válaszokat, de már izgatott volt. Aztán Aprilre gondolt. Holnap, kedden a bíró meghozza a határozatot, amely rendelkezik arról, hogy a lány az apjával vagy anyjával fog-e élni. A lánynak nem kell ott lennie a bíróságon, de már így is nagyon rossz állapotban van. Theónak muszáj lesz majd eltöltenie vele egy kis időt. Úgy döntött, hogy majd ebédidőben félrehúzódnak, és megbeszélnek mindent, amit csak lehet. Aztán eszébe jutott Woody, akinek a bátyja börtönben van, és valószínűleg ott is marad. Leállította a biciklijét a zászlórúdnál, és bement az iskolába, ahol már régen elkezdődött a tanítás. Írásos igazolása volt az édesanyjától. Amikor átadta Miss Gloriának az irodában, észrevette, hogy a nő nem mosolyog. Miss Gloria mindig mosolygott. – Ülj le, Theo – mondta a nő, és az íróasztala mellett álló szék felé intett a fejével. Vajon minek, tűnődött magában Theo. Csak még jobban elkésik az óráról. – Milyen volt a temetés? – kérdezte Miss Gloria, még mindig mosolytalan ábrázattal. Theo hallgatott néhány másodpercig, próbálta megérteni, mit szeretne kérdezni Miss Gloria. – Hogy tetszik mondani? – A temetés múlt pénteken, ahová a nagybátyáddal mentél... – Ja, az a temetés. Nagyszerű. Remek. Miss Gloria idegesen pillantott körbe, mutatóujját az ajkához emelte. Kérlek, beszélj halkan, ezt akarta mondani. Több iroda ajtaja is nyitva volt a közelben.
– Theo – Miss Gloria majdnem suttogott -, az öcsémet tegnap elkapták, mert ittasan vezetett. Letartóztatták. – Az idős hölgy megint körbenézett, hogy meggyőződjön arról, egyedül vannak. – Sajnálom – felelte Theo. Már tudta, mi következik. – Nem egy részeges ember. Felnőtt, felesége van, gyerekei és jó munkája. Még sosem került bajba, és nem tudjuk, mit tegyünk. – Mennyi volt a véralkoholszintje? – 9 ezrelék... Az lehet? – Igen. A felső határ 8 ezrelék, úgyhogy bajban van. Ez az első alkalom? – Hát persze, Theo. Mondom, hogy nem szokott inni. Most is csak két pohár bort ivott. Két pohár. Mindig csak két pohár. Mindegy, mennyit ittak, mindegy, milyen állapotban vannak, mindegy, hogy viselkednek, mindig csak két pohárkával ittak. – A rendőr azt mondta, hogy tíz nap elzárást kaphat – folytatta Miss Gloria. – Ez annyira kínos. – Melyik rendőr? – kérdezte Theo. – Hát ezt honnan kellene tudnom? – Van néhány rendőr, aki szeret ijesztgetni. Nem fogják tíz napra bezárni az öccsét. Kifizeti az öt- vagy hatszáz dolláros bírságot, bevonják fél évre a jogosítványát, és egy év múlva nyoma sem lesz az ügynek a nyilvántartásban. Az egész éjszakát a fogdában töltötte? – Igen. Elképzelni sem tudom, hogy... – Akkor nem lesz több börtön. Írja le ezt a nevet. – Miss Gloria már a kezébe vette a tollat. – Taylor Baskin. Ő az az ügyvéd, aki a részeg...
– Az én öcsém nem részeges ember! – jelentette ki Miss Gloria, talán kissé túl hangosan. Mind a ketten körbepillantottak, nem hallotta-e meg őket valaki. De nem. – Bocsánat. Taylor Baskin az ittas vezetési ügyekkel foglalkozó ügyvéd. Hívja fel őt az öccse. Miss Gloria már írta is a nevet. – Órára kell mennem – mondta Theo. – Köszönöm, Theo. Kérlek, ne mondd el senkinek. – Persze. Mehetek? – Igen, menj csak. És még egyszer köszönöm. Theo gyors léptekkel ment ki az irodából, egy újabb elégedett ügyfelet hagyva maga után.
