John Grisham
A PELIKÁN ÜGYIRAT A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John Grisham: The Pelican Brief Published by Doubleday a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc. New York © 1992 by John Grisham Fordította: Wertheimer Gábor A borítót tervezte: Kocsis József Hungarian translation © Wertheimer Gábor, 1993 ISBN 963 8169 02 8 Fabula Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó: Surányi László igazgató Felelős szerkesztő: Bánlaki Viktor Műszaki vezető: Fellegvári Tibor Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8444.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1994. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 19,3 (A/5) ív
Leghűségesebb olvasóimnak: feleségemnek, Renéenek, aki egy személyben nem hivatalos szerkesztőm is; húgaimnak, Beth Bryantnek és Wendy Grishamnek; anyósomnak, Lib Jonesnak, továbbá barátomnak és cinkostársamnak, Bili Ballardnak ajánlom e könyvet
EGY Képtelennek tűnt arra, hogy ekkora felfordulást idézzen elő, de mégis, mindazért, amit odalent látott, nagyrészt őt lehetett okolni. És ez nagyon is jó volt így. Kilencvenegy éves múlt, bénán, tolószékhez kötötten élt és oxigénpalackkal lélegzett. Hét évvel korábbi második infarktusa csaknem végzett vele, de Abraham Rosenberg még mindig nem hagyta el az árnyékvilágot, és annak ellenére, hogy csövek lógtak ki az orrából, fellépése határozottabb, erőszakosabb volt, mint nyolc társának. Ő volt a Legfelsőbb Bíróság utolsó élő legendája, és a tény, hogy még mindig lélegzik, fölöttébb bosszantotta az odalent zúgolódó tömeg nagy részét. Rosenberg egy kisméretű tolószékben ült a Legfelsőbb Bíróság épületének egyik első emeleti irodájában. Lába hozzáért az ablak széléhez; erőlködve előrehajolt, amint a zaj felerősödött. Bár gyűlölte a rendőröket, valahogy megnyugtató volt látni, ahogy széles, rendezett sorokban őrködnek. Egyenesen álltak és tántoríthatatlanul, miközben a legalább ötvenezer ember vérért őrjöngött. – Még sohasem volt ekkora tömeg – kiabálta Rosenberg az ablaknak. Majdnem teljesen süket volt. Jason Kline, a titkárságvezető mögötte állt. A mai nap az első októberi hétfő volt, az új ülésszak megnyitásának a napja, amely az alkotmány első számú módosításának hagyományos ünnepévé vált. Nagyszerű ünnep volt. Rosenberg remegett az izgalomtól. Számára a szólásszabadság a lázongás szabadságát jelentette. – Itt vannak az indiánok is? – kérdezte hangosan. Jason Kline közelebb hajolt a férfi jobb füléhez. – Igen! – Kifestve? – Igen! És teljes harci díszben.. – Táncolnak? – Igen! Az indiánok, a feketék, a fehérek, a barnák, a nők, a homokosok, a környezetvédők, a keresztények, az abortuszpártiak, az árják, a nácik, az ateisták, a vadászok, az állatvédők, a fehérek felsőbbrendűségét hirdetők, a feketék felsőbbrendűségét hirdetők, az adófizetést megtagadók, a favágók, a farmerek; nagy, tiltakozó tömeg hullámzott odalent. És a rendőrök keményen szorították kezükben a gumibotot. – Az indiánoknak imádniuk kellene engem! – Biztos vagyok benne, hogy imádják is. – Kline bólintott, és rámosolygott a kezét ökölbe szorító, törékeny kis öregemberre. Rosenberg ideológiája roppant egyszerű volt: a kormány az üzlet fölött, az individuum a kormány fölött és a környezetvédelem mindenekfölött. És az indiánok kapjanak meg
mindent, amit csak akarnak. A bekiabálások, kántálások meg a danolászás és üvöltés ricsaja felerősödött, a rendőrök közelebb húzódtak egymáshoz. A tömeg nagyobb és vadabb volt, mint a megelőző években. Az erőszak hétköznapivá vált. Abortuszt végrehajtó klinikák ellen bombamerényleteket követtek el. Orvosokat támadtak meg, és súlyosan összevertek. Egyet meg is gyilkoltak Pensacolában: felpeckelték a száját, egy magzat testhelyzetének megfelelően kötötték gúzsba és leöntötték sósavval. Hetente törtek ki utcai összecsapások. Egyházakat és papokat ócsároltak a harcos homoszexuálisok. Fehér fajvédők többtucatnyi közismert és egyáltalán nem ismert paramilitáris szervezeten keresztül fejtették ki tevékenységüket, és egyre merészebb támadásokat intéztek a feketék, latin-amerikaiak és ázsiaiak ellen. A gyűlölködés Amerika kedvenc időtöltése lett. És a bíróság természetesen könnyű célpont volt. A fenyegetések – köztük igen súlyosak – száma tízszeresére növekedett 1990 óta. A Legfelsőbb Bíróság rendőrségi apparátusa háromszorosára duzzadt. Legalább két FBIügynököt jelöltek ki minden bíró mellé, és vagy ötven a fenyegetések lenyomozásával töltötte az idejét. – Gyűlölnek, igaz? – kérdezte Rosenberg kiabálva, miközben kibámult az ablakon. – Igen, jó néhány olyan van közöttük – felelte Kline derűsen. Rosenberg ezt szívesen hallotta. Elmosolyodott, és mély levegőt vett. A halálos fenyegetések nyolcvan százalékát neki címezték. – Látja a transzparenseket is? – kérdezte. Rosenberg majdnem teljesen vak volt. – Igen, elég sokat. – Mi áll rajtuk? – A szokásos. Halál Rosenbergre. Nyugdíjazzák Rosenberget. Vegyék el tőle az oxigénpalackot. – Ezeket a nyomorult táblákat lengetik már évek óta. Miért nem találnak ki valami újat? Kline nem válaszolt. Rosenbergnek már évekkel ezelőtt nyugdíjba kellett volna vonulnia, de már csak hordágyon fogják kivinni innen. Három ügyvivő munkatársa végezte a kutatómunka nagy részét, de ahhoz ragaszkodott, hogy saját maga írja meg a véleményeket. Ezt egy vastag hegyű filctollal végezte, a fehér papíron elnyúló szavai olyan benyomást keltettek, mint egy első osztályos diák kezdeti próbálkozásai. Lassan dolgozott, de mivel megbízatása élete végéig szólt, kit érdekel az idő? A beosztottak átolvasták a munkáit és ritkán találtak hibát. Rosenberg kuncogni kezdett. – Runyant oda kellene vetnünk az indiánok
elé. – John Runyan volt a főbíró, tántoríthatatlan konzervatív, akit a republikánusok jelöltek, és akit minden indián és a legtöbb kisebbség gyűlölt. A kilenc bíróból hetet republikánus elnök jelölt a posztra. Rosenberg tizenöt éve várta, hogy egy demokrata kerüljön a Fehér Házba. Abba akarta már hagyni a munkát, de nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy egy jobboldali, Runyan-féle valaki foglalja el szeretett tisztségét. Nyugodtan várhat. Nyugodtan elüldögélhet a tolószékében az oxigénpalackkal, és közben megvédi az indiánokat, feketéket, nőket, szegényeket, mozgássérülteket és a környezetet, amíg vagy százöt éves nem lesz. És nincs a világon az az ember, aki bármit is tehetne ez ellen, hacsak meg nem gyilkolják. És ez nem is lenne olyan rossz ötlet. A nagy emberfeje bólintott, aztán lecsuklott és megpihent a vállon. Rosenberg ismét álomba szenderült. Kline ellépett mellőle és visszament dolgozni a könyvtárba. Egy óra múlva majd visszatér, hogy ellenőrizze az oxigént és odaadja neki a piruláit. A főbíró irodája is az első emeleten van, de nagyobb és berendezése jóval fényűzőbb, mint a többi nyolcé. A külső irodát kisebb fogadásokra és hivatalos összejövetelekre használják, a belső irodában pedig a főbíró a munkáját végzi. A belső iroda ajtaja zárva volt; a főbíró, három ügyvivő, a Legfelsőbb Bíróság rendőrségének parancsnoka, aztán K. O. Lewis, az FBI igazgatóhelyettese és három FBI-ügynök tartózkodtak a helyiségben. A hangulat komoly volt, és mindannyian nagy erőfeszítéseket tettek, hogy ne vegyenek tudomást az utcáról beszűrődő zajokról. Nem volt könnyű feladat. A főbíró és Lewis a legutóbbi halálos fenyegetéseket vitatták meg, a többiek pedig figyeltek. Az ügyvivők jegyzeteltek. Az elmúlt hatvan napban az FBI több mint kétszáz fenyegetést “könyvelt el", ez pedig rekordnak számított. Érkeztek szokásos, “Felrobbantjuk a bíróságot" típusú fenyegetések, de sok olyan is volt, amelyeken pontos adatok szerepeltek. Runyan meg sem próbálta eltitkolni nyugtalanságát. Az FBI bizalmas listájáról felolvasta a fenyegetésekkel gyanúsítható egyének és szervezetek nevét. A Ku-Klux-Klan, az árják, a nácik, a palesztinok, a fekete szeparatisták, az abortuszellenzők, a homokosgyűlölők. Még az IRA is. Úgy tűnt, a szabadkőművesek és a kiscserkészek kivételével mindenki szóba jöhet. Egy iráni támogatást élvező közel-keleti csoport azzal fenyegetőzött, hogy bosszút áll két teheráni igazságügy-miniszter haláláért, és vér fog folyni amerikai földön.
Egy új, csak az utóbbi időben ismertté vált, Földalatti Hadsereg néven működő terroristaszervezet egy autóban elhelyezett bombával meggyilkolt egy szövetségi bírót Texasban. Letartóztatásokat nem hajtottak végre, de a szervezet vállalta a merényletet. Bár ez a csoport volt az első számú gyanúsítottja többtucatnyi robbantásnak is, amelyeket egy polgárjogi mozgalom irodáiban hajtottak végre, mindig nagyon tisztán dolgoztak. – Mi a helyzet azokkal a Puerto Ricó-i terroristákkal? – kérdezte Runyan anélkül, hogy fölnézett volna. – Könnyűsúlyúak. Miattuk nem fő a fejünk – felelte Lewis közömbösen. – Már húsz éve fenyegetőznek. – Lehet, most jött el az ideje, hogy csináljanak is valamit. A légkör megfelelő, nem gondolja? – Felejtse el a Puerto Ricó-iakat, főnök. – Runyan azt szerette, ha főnöknek szólítják. Nem bíró úrnak vagy főbíró úrnak. Csak egyszerűen főnöknek. – Csak azért fenyegetőznek, mert mindenki ezt csinálja. – Nagyon szellemes – jegyezte meg a főnök mosoly nélkül. – Nagyon szellemes. Igazán nem szeretném, ha kihagynánk egy csoportot. – Runyan az asztalára hajította a listát, és megdörzsölte a halántékát. – Beszéljünk a biztonsági intézkedésekről. – Lehunyta a szemét. K. O. Lewis is a főbíró íróasztalára dobta a saját példányát. – Nos, az igazgató úr úgy gondolja, hogy négy ügynököt kellene minden bíró mellé adnunk legalább három hónapon keresztül. Kocsival fogjuk kísérni őket munkába, illetve hazamenet, az épület biztosításáról pedig a Legfelsőbb Bíróság rendőrsége gondoskodik. – És mi van az utazásokkal? – Nem valami jó ötlet, legalábbis egyelőre. Az igazgató úr úgy véli, hogy a bíróknak Washingtonban kellene maradniuk az év végéig. – Maga megőrült? Vagy az igazgató őrült meg? Ha arra kémem a kollégáimat, hogy engedelmeskedjenek ennek a követelésnek, még ma este mindannyian elutaznának a városból és az egész hónapban utazgatnának. Ez képtelenség. – Runyan homlokráncolva nézett az ügyvivőkre, akik méltatlankodva csóválták a fejüket. Ez tényleg képtelenség. Lewis szenvtelen arcot vágott. Erre számított. – Ahogy kívánja. Csak javaslat volt. – Ostoba egy javaslat. – Az igazgató úr ebben a kérdésben nem is számított az önök együttműködésére. Ugyanakkor azért azt szeretné: értesítsék előre minden útitervről, hogy megtehessük a szükséges lépéseket. – Úgy érti, hogy minden bíró mellé kíséretet adnak, amikor csak elhagyják a várost?
– Igen, ez a tervünk. – Ez nem fog működni. Ezek az emberek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy vigyázzanak rájuk. – Értem, uram. Ahhoz sincsenek hozzászokva, hogy titokban kövessék őket. Mi pusztán arra törekszünk, hogy meg védj ük önt és tisztelt kollégáit. Természetesen senki sem állítja, hogy bármit is kötelességünk lenne tenni. Azt hiszem, uram, ön hívott bennünket. Ha kívánja, távozhatunk. Runyan előre-hátra hintázott a székében, felkapott egy gemkapcsot és elkezdte hajlítgatni, azon mesterkedett, hogy teljesen kiegyenesítse. – Hogy állunk ezzel az épülettel? Lewis felsóhajtott, és lopva elmosolyodott. – Emiatt egyáltalán nem aggódunk. Olyan hely, ahol könnyű a biztonságról gondoskodni. Itt nem számítunk semmiféle veszélyre. – Hát akkor hol számítanak veszélyre? Lewis az ablak felé intett a fejével. – Valahol ott odakint. Az utcák tele vannak idiótákkal, őrültekkel és fanatikusokkal. – És mindannyian gyűlölnek bennünket. – Nyilvánvalóan igen. Különösen Rosenberg bíró okoz nekünk sok gondot, uram. Még most sem hajlandó beengedni az embereinket a házába; egész éjjel az autóban kénytelenek ülni. A kedvenc rendőrtisztjének – mi is a neve? Ferguson, és a Legfelsőbb Bíróság rendőrségéhez tartozik – megengedi, hogy ott üljön az épület hátsó ajtaja előtt, de ezt is csak este tíztől reggel hatig. Senki sem juthat be a házba, csak Rosenberg bíró és az ápolója. Az a hely nem biztonságos. Runyan a körmét piszkálta a gemkapoccsal és halványan elmosolyodott. Rosenberg halála – bármi okozná – nagy megkönnyebbülést hozna. Nem is: nagyszerű esemény lenne. A főbíró feketébe öltözne és elmondana egy beszédet, de a zárt ajtók mögött az ügyvivőkkel röhögcsélne. Runyannak tetszett ez a gondolat. – Mit tanácsol? – kérdezte. – Beszélhetnék vele? – Én már megpróbáltam. Elmagyaráztam neki, hogy minden valószínűség szerint ő Amerika leggyűlöltebb embere; hogy naponta több millióan átkozzák; hogy nagyon sokan a sírban látnák már legszívesebben; hogy négyszer annyi fenyegető levelet kap, mint mi, a többiek együttvéve; és azt, hogy kiváló és igen könnyű célpontja lehet egy merényletnek. Lewis várt. – És? – Azt mondta, hogy nyaljam ki a seggét, aztán elaludt. Az ügyvivők illedelmesen kuncogtak, aztán az FBI-ügynökök is rájöttek, hogy a nevetés engedélyezett, és csatlakoztak a kurta vigyorgáshoz.
– Nos, akkor mihez kezdünk? – kérdezte Lewis, akit nem szórakoztattak a hallottak. – Tegyenek meg mindent, hogy megvédjék, aztán ezt foglalják írásba és ne főjön miatta a fejük. Rosenberg semmitől, a haláltól sem fél, és ha ő nem aggodalmaskodik, akkor maguknak sem kell. – Az igazgató aggodalmaskodik, így aztán én is aggodalmaskodom. Ez roppant egyszerű. Rossz fényt vetne az FBIra, ha az egyik fickó maguk közül meghalna. Runyan lassan hintázott a székben. Idegesítő volt az odakintről beszűrődő zaj. Már elég régóta tartott ez a mostani megbeszélés. – Felejtsék el Rosenberget. Talán majd álmában hal még. Jensen miatt jobban aggódom. – Jensen bizony gondot jelent – felelte Lewis, és lapozott egyet. – Ezzel én is tisztában vagyok – mondta Runyan lassan. – Kínos helyzetbe hoz bennünket. Mostanság azt gondolja magáról, hogy liberális. Az esetek felében úgy szavaz, mint Rosenberg. A jövő hónapban fehér fajvédő lesz és támogatni fogja a csak fehér iskolákat. Aztán majd beleszeret az indiánokba, és nekik akarja adni Montanát. Olyan, mintha egy visszamaradott gyerekkel lenne dolgunk. – Kezelik is depresszióval. – Tudom, tudom. Beszámol róla nekem. Úgy tekint rám, mint az apjára. A főbíró a körme alá nyúlt a gemkapoccsal. – Mi van a nővel, azzal az aerobikoktatóval, akivel találkozgatott? Még mindig együtt vannak? – Nem igazán. Gyanítom, hogy Jensen nem nagyon érdeklődik a nők után. – Lewis arcán önelégült ábrázat jelent meg. Ennél jóval többet tudott. Az egyik ügynökre nézett; pillantásával bizonyos zaftos részletekre utalt. Runyan nem vett tudomást a pillantásról, nem kívánt többet hallani a kérdésről. – Hajlandó az együttműködésre? – Természetesen nem. Sok szempontból rosszabb, mint Rosenberg. Megengedi, hogy elkísérjük az épületig, ahol a lakása van, de aztán az embereinknek a parkolóban kell tölteniük az éjszakát. Még a folyosón sem ülhetünk le. Ez esetleg idegesítené a szomszédait, állítja, így aztán a kocsiban ücsörgünk. Tíz kijárata, illetve bejárata van az épületnek, ezért teljesen lehetetlen megvédeni őt. Nagyon szeret bújócskát játszani velünk. Állandóan eltűnik a szemünk elől, így aztán sohasem tudjuk, hogy az épületben van-e, vagy az épületen kívül. Rosenberg esetében legalább tudjuk, hol van egész éjszaka. Jensennel nem lehet zöld ágra vergődni. – Nagyszerű. Ha maguk sem tudják követni, hogy tudná egy bérgyilkos? Lewisnek ez még nem jutott az eszébe. Nem fogta fel a helyzet komikumát. – Az igazgató nagyon aggódik Jensen bíró biztonságáért. – Jensen nem is kap olyan sok fenyegetést.
– A hatodik a listán, csak néhány fenyegetéssel van lemaradva ön mögött. – Óh, tehát én vagyok az ötödik. – Igen. Manning bíró mögött. Ami azt illeti egyébként, ő együttműködik. Teljes mértékben. – Manning még az árnyékától is megijed – jelentette ki Runyan, aztán tétovázott egy kicsit. – Ezt nem kellett volna mondanom. Sajnálom. Lewist ez hidegen hagyta. – Az igazság az, hogy Rosenbergtől és Jensentől eltekintve a bírók együttműködésére nem sok panaszunk lehet. Stone sokat kellemetlenkedik, de hallgat ránk. – Stone mindenkivel kellemetlenkedik, ne vegye személyes sértésnek. Mit gondol, Jensen hová szokott eltűnni? Lewis ismét az egyik ügynökre nézett. – Fogalmunk sincs. A tömeg egy jelentős része féktelen éneklésbe kezdett; úgy tűnt, az utcán mindenki csatlakozik a kórushoz. A főbíró ezt már nem engedhette el a füle mellett. Az ablakok megremegtek. Runyan felállt és bejelentette, hogy a megbeszélés véget ért. Glenn Jensen bíró egy második emeleti irodát foglalt el, távolabb az utcától és a zajtól. Tágas helyiség volt, bár a legkisebb a kilenc közül. Jensen volt a legfiatalabb bíró a Legfelsőbb Bíróságon és szerencsésnek mondhatta magát, hogy egyáltalán van irodája. Amikor hat évvel ezelőtt, negyvenkét éves korában jelölték a tisztségre, úgy ismerték, hogy mélységesen konzervatív érzelmű, felettébb hasonlatos ahhoz a férfihez, akinek jelölését köszönhette. Szenátusi meghallgatása heves csatározások közepette zajlott le. A jogi bizottság előtt nagyon gyengén szerepelt. Az érzékeny kérdésekben semleges álláspontot foglalt el, mindkét oldalról pofonokat kapott. A republikánusok kínosan feszengtek. A demokraták vért szagoltak. Az elnök addig csavargatott néhány kart, amíg azok el nem törtek, s végül a bizottság, egyetlen szavazattal, elfogadta a jelölést. De végül is megkapta a kinevezést – élete végéig. Hivatalában eltöltött hat éve alatt senkinek sem járt a kedvébe. A bizottsági meghallgatáson mélyen megsértették, és megfogadta magában: a szenvedélyek meghatározó szerephez jutnak majd a döntéseiben. Ez dühítette a republikánusokat. Elárulva érezték magukat, különösképpen akkor, amikor Jensen különös érzelmeket fedezett fel magában: szenvedélyes elszántsággal kezdte védelmezni a bűnözők jogait. Gyatra ideológiai érveléssel gyorsan ott hagyta a jobboldalt, a centrum felé igyekezett, aztán balra. Később, miközben a jogtudósok értetlenkedve vakargatták ápolt kecskeszakállukat, visszatántorgott jobbra, és csatlakozott Sloan bíró egyik utálatos nőellenes különvéleményéhez. Jensent nem
kedvelték a nők. Vallási kérdésekben semleges álláspontot képviselt, a szólásszabadságról szkeptikusan vélekedett, az adófizetést megtagadókkal együttérzett, az indiánokat illetően közömbös volt, a feketéktől félt, a szeméremsértők ellen keményen lépett fel, a bűnözőkkel szemben pedig éppen ellenkezőleg, a környezetvédelemmel összefüggő kérdésekben többé-kevésbé következetes volt a magatartása. És ráadásul, a republikánusok teljes megrökönyödésére, akik kezüket-lábukat törték, hogy jelölése jóváhagyást nyerjen, zavarbaejtő rokonszenvet mutatott a homoszexuálisok jogai iránt. Saját kérésére megkapta a meglehetősen kellemetlen Dumond-ügyet. Ronald Dumond már több mint nyolc éve egy férfival élt. Boldog pár voltak, odaadó szerelemben éltek, készen arra, hogy megosszák egymással életüket. Össze akartak házasodni, de az ohiói törvények ezt nem engedélyezték. Aztán Dumond párja AIDS-es lett, és borzalmas szenvedések után meghalt. Az elhunyt családja közbelépett: Ronaldot kitiltanák a temetési szertartásról. Tébolyult dühében a férfi pert indított a család ellen; azzal vádolta a rokonokat, hogy érzelmi és pszichológiai sérülést okoztak neki. Az ügy már hat esztendeje keringett a különböző bíróságokon, mígnem váratlanul Jensen asztalára került. Az ügy középpontjában a homoszexuálisok “házastársi" jogai álltak. A Dumond-ügy puszta említésére utcai harcok törtek ki. És az ügy Jensené volt. A bíró kisebb irodájának ajtaja zárva volt. Jensen és három ügyvivője a tárgyalóasztal körül foglaltak helyet. Már két órát töltöttek a Dumond-üggyel, de nem jutottak sehova. Belefáradtak az ügy megvitatásába. Az egyik ügyvivő, egy liberális a Cornell egyetemről, egy olyan általános nyilatkozatot látott szükségesnek, amely elismeri a homoszexuálisok széles körű jogait. Jensen is így gondolkodott, de ezt még nem volt hajlandó beismerni. A másik két ügyvivő szkeptikusan vélekedett. Jensenhez hasonlóan ők is tudták, hogy az ötfős többség elérése lehetetlen. A beszélgetés más témákra terelődött. – Runyan nagyon mérges rád, Glenn – mondta az ügyvivő. Jensent a keresztnevén szólították zárt ajtók mögött. Hiszen a “bíró úr" megszólítás annyira nehézkes. Glenn megdörzsölte a szemét. – Van még valami új? – Runyan egyik beosztottja a tudtomra akarta hozni, hogy a főnök és az FBI nagyon aggódik a biztonságodért. Azt mondják, hogy nem vagy hajlandó az együttműködésre és ez fölöttébb nyugtalanítja Runyant. Megkértek, hogy ezt adjam tovább neked. – A bírók mellett dolgozó ügyvivők hálózatán keresztül mindent továbbadtak. Mindent. – Muszáj neki aggódnia, ez a munkája. – Még két FBI-os fickót akar melléd adni testőrnek, és a lakásodba is be
akarnak jutni. És az FBI-nak az a kívánsága, hogy ők vihessenek munkába, illetve haza. És korlátozni akarják az utazásaidat – Ezt már hallottam. – Tudom, tudom. Runyan azt akarja, közölte velem a beosztottja, hogy bírjunk rá téged: működj együtt az FBI-jal, hogy megóvhassák az életedet – Értem. – Így most megpróbálunk rábírni téged az együttműködésre. – Kösz. Hozzátok az ügyvivők tudomására, hogy mindent elkövettetek, hogy rábírjatok az együttműködésre, sőt dühöngtetek is egy sort a csökönyösségemen, és én nagyon értékelem az erőfeszítéseiteket, de minden, amit hallottam, az egyik fülemen bement, a másikon pedig ki. Mondjátok meg nekik, hogy Glenn már nagy fiúnak tartja magát. – Világos, Glenn. Nem félsz, ugye? – A legkevésbé sem.
KETTŐ Thomas Callahan a Tulane Egyetem egyik legnépszerűbb oktatója volt, elsősorban azért, mert nem volt hajlandó délelőtt tizenegy előtt előadást tartani. Sokat ivott, csakúgy mint a hallgatók zöme, és nagy szüksége volt a reggeli órákra; egyrészt alvásra, aztán meg ahhoz, hogy magához térjen. A kilenckor és tízkor kezdődő órák gondolata irtózattal töltötte el a tanárt. Népszerűségét annak is köszönhette, hogy divatosan öltözködött: kopott farmer, tweedzakó a könyökén kikoptatott folttal; zoknit és nyakkendőt nem hordott. Negyvenöt éves volt, de sötét hajával és szarukeretes szemüvegével elment volna harmincötnek is; nem mintha a legcsekélyebb mértékben is izgatta volna, hogy mennyi idősnek néz ki. Hetente egyszer borotválkozott, amikor már viszketni kezdett a bőre; ha pedig nagyon lehűlt az idő – ez meglehetősen ritkán következett be New Orleansben –, szakállt növesztett. Híres volt arról, hogy gyakorta került intim kapcsolatba a lány hallgatókkal. Azért is népszerű volt, mert alkotmányjogot tanított, egy fölöttébb népszerűtlen, ám kötelező tantárgyat. Briliáns képességeinek és könnyed stílusának köszönhetően sikerült érdekes tantárggyá varázsolnia az alkotmányjogot. Erre senki más nem volt képes az egyetemen. Valójában senki nem is akart, így aztán a hallgatók foggal-körömmel harcoltak, hogy hetente háromszor, délelőtt tizenegykor ott ülhessenek Callahan alkotmányjog-előadásán. Nyolcvan hallgató foglalt helyet és sugdolózott az előadóterem hat,
magasban húzódó padsorában, miközben Callahan megállt az asztal előtt, és elkezdte tisztogatni a szemüvegét. Pontosan öt perccel múlt tizenegy; még mindig túlzottan korán van, gondolta magában a tanár. – Ki érti Rosenberg különvéleményét a Nash kontra New Jersey-ügyben? – Minden fej lecsuklott és a terem elcsendesedett. Ma bizonyára nagyon kellemetlen másnaposság gyötri, gondolták. A tanár szeme vörös volt. Ha Rosenberggel kezdi, az azt jelenti, hogy az előadás rossz hangulatú lesz. Senki sem jelentkezett önként. Callahan a tekintetével lassan, módszeresen végigpásztázta az előadót és várakozott. Halotti csend. Az ajtókilincs hangosan megnyikordult, és ez megtörte a feszültséget. A gyorsan kinyíló ajtón egy csinos, mosott farmernadrágba meg gyapjúpulóverbe öltözött, fiatal lány lépett be, és mondhatni végigsiklott a fal mentén, egészen a harmadik sorig, ahol aztán fürgén végiggyalogolt a székek között, amíg a sajátjáig nem jutott, és leült. A negyedik sorban helyet foglaló fiúk rajongva figyelték. Azok pedig, akik az ötödikben ültek, majd megfeszültek, hogy egy pillantást vethessenek rá. Már két kegyetlen esztendeje az jelentette a jogi egyetem kevéske örömeinek egyikét, hogy ezt a lányt bámulhatták, amint hosszú lábaival, lötyögős pulóverjeiben méltóságteljesen végigvonul a folyosókon meg az előadótermeken. Csodálatos test rejtőzött ott valahol a ruhák alatt, efelől szemernyi kétsége sem volt a fiúknak. De nem az a fajta volt, aki kérkedne vele. Nem lógott ki a sorból és alkalmazkodott az “előírásos" joghallgatói öltözékhez: farmer, flaneling, öreg pulóver és a kelleténél egy számmal nagyobb, khakiszínű kabát. Mit nem adtak volna ezek a fiúk egy fekete mini bőrszoknyáért... A lány gyors mosolyt villantott a mellette ülő fiúra, és egy pillanatra mindenki elfeledkezett Callahanről meg a Nash-üggyel kapcsolatos kérdésről. Sötét haja pont a válláig ért. Tökéletes alakjával, tökéletes fogsorával és tökéletes hajzatával az a típusú lány volt, akibe a középiskolában minden fiú legalább kétszer beleszerelmesedik. És legalább egyszer az egyetemen. Callahan nem vett tudomást az új jövevény bevonulásáról. Amennyiben a lány elsőéves hallgató lenne és tartana tőle, talán rátámadt volna és néhány másodpercig ordibál vele. – A bíróságról sohasem lehet elkésni! – így hangzott a jogászprofesszorok elcsépelt, unalomig ismert feddése. Callahan azonban nem volt üvöltözős kedvében, és Darby Shaw nem is félt tőle. A férfi agyán egy pillanatra átfutott, hogy vajon tudja-e valaki: a lány a szeretője. Valószínűleg nem. Darby ragaszkodott a teljes titoktartáshoz. – Olvasta valaki Rosenberg különvéleményét a Nash kontra New Jerseyügyben? – Ismét Callahanre irányult a figyelem és gyászos csönd ült a teremre. Egy felemelt kar harmincperces kíméletlen nyaggatást eredményezhet. Nem akadt önként jelentkező. A hátsó sorokban helyet foglaló
dohányosok rágyújtottak. Majdnem nyolcvan hallgató céltalanul firkálgatott a füzetébe. Az összes fej az, asztal fölé hajolt. Túlzottan kézenfekvő és kockázatos lenne fellapozni a tankönyvet a Nash-ügynél; most már túl késő. A legapróbb mozdulat is felkeltheti a figyelmet. Valakit itt hamarosan keresztre feszítenek. A Nash-ügyet hiába keresték volna a tankönyvben. Egyike volt annak a tucatnyi jelentéktelenebb ügynek, amelyeket Callahan futólag megemlített egy héttel ezelőtt, és most azt szerette volna megtudni, elolvasta-e valaki. Híres volt erről a tulajdonságáról. A vizsgájára ezerkétszáz ügyből kellett felkészülni, de ebből ezer nem szerepelt a tankönyvben. A vizsga olyan volt, mint egy rémálom, bár igaz: Callahan bűbájosán viselkedett, nagyvonalúan osztályzott és ritkán akadt olyan idióta, aki megbukott nála. Most azonban nem tűnt annyira bűbájosnak. Körbepillantott a teremben. Ideje áldozatot találni. – Nos, Mr. Sallinger? Elmagyarázná nekünk Rosenberg különvéleményét? Sallinger a negyedik sorból azonnal rávágta a választ: – Nem, uram. – Értem. Ez talán annak köszönhető, hogy nem olvasta Rosenberg különvéleményét? – Talán annak. Igen, uram. Callahan rámeredt a hallgatóra. A vörös szemektől csak még fenyegetőbb lett a mogorva tekintet. De ezt csak Sallinger látta, hisz mindenki másnak a jegyzetfüzetre szegeződött a pillantása. – És miért nem? – Azért, mert igyekszem nem olvasni a különvéleményeket. Különösképpen Rosenbergét nem. Ostoba. Ostoba. Ostoba. Sallinger azt választotta, hogy felveszi a harcot, csakhogy nem volt muníciója. – Van valami kifogása Rosenberg ellen, Mr. Sallinger? Callahan nagyra becsülte Rosenbergét. Istenként tisztelte. Könyveket olvasott róla és az állásfoglalásairól. Egyszer még vele is vacsorázott. Sallinger idegesen ficánkolt. – Óh, nem, uram. Csak nem szeretem a különvéleményeket. Sallinger válaszában volt némi humor, de egyetlen arc sem húzódott mosolyra. Majd később, egy sör mellett harsányan fognak röhögcsélni, amikor újra és újra felelevenítik a párbeszédet, amelyben Sallinger kifejezte a különvéleményekkel, különösképpen pedig Rosenberg különvéleményeivel kapcsolatos ellenérzéseit. De nem most. – Értem. Többségi véleményeket szokott olvasni? Tétova csend. Sallinger erőtlen igyekezete, hogy győztesként kerüljön ki a szóváltásból, nyilvános megaláztatása felé vezetett. – Igen, uram.
Meglehetősen sokat. – Nagyszerű. Akkor lenne olyan szíves megismertetni bennünket a többségi véleménnyel a Nash kontra New Jersey-ügyben? Sallinger még az életében nem hallott Nashről, de egy biztos: most már jogászi pályafutása végéig meg fogja jegyezni ezt a nevet. – Azt hiszem, hogy ezt nem olvastam. – Ezek szerint maga nem olvas különvéleményeket, Mr. Sallinger, és most pedig megtudtuk, hogy a többségi vélemények sem keltik fel az érdeklődését. Mit szokott olvasni, Mr. Sallinger? Lektűröket, bulvárlapokat? Roppant halk kuncogás hallatszott a negyedik sor felől; azoktól a hallgatóktól származott, akik kötelezőnek érezték a nevetést, de ugyanakkor nem kívánták felhívni magukra a figyelmet. Sallinger elvörösödött arccal meredt a tanárra. – Miért nem olvasta el az ügyet, Mr. Sallinger? – érdeklődött Callahan. – Nem tudom. Hát, hm... azt hiszem, ez egyszerűen kimaradt. Callahan jól fogadta a választ. – Egyáltalán nem vagyok meglepve. A múlt héten említettem ezt az ügyet. Múlt szerdán, hogy egészen pontos legyek. Szerepelni fog a vizsga anyagában. Nem értem, miért nem vesznek tudomást egy olyan ügyről, amiből majd vizsgázniuk kell. – Callahan most már lassan fel és alá sétált az íróasztala előtt és közben a hallgatókra meredt. – Vette valaki a fáradságot, hogy elolvassa? Csend. Callahan a földre bámult és hagyta, hogy egyre súlyosabbá váljon a csönd. Minden tekintet lefelé irányult, az összes golyóstoll és ceruza megmerevedett. Füst kígyózott a hátsó sor felől. Végül a harmadik sor negyedik székén helyet foglaló Darby Shaw lassan a magasba emelte a kezét, és az osztály kollektíván fellélegzett a megkönnyebbüléstől. Ismét megmentette őket. Ezt tulajdonképpen el is várták tőle. Darby, aki az évfolyamán a második legjobb hallgató volt, alig elmaradva az elsőtől, képes volt gond nélkül ismertetni jóformán bármely olyan üggyel kapcsolatos tényeket, ellenvéleményeket, különvéleményeket és többségi véleményeket, amelyet Callahan, ha csak futólag is, de megemlített. Semmi sem kerülte el a figyelmét. A tökéletes alakú leányzó magna cum laudéval végzett biológia szakon, és úgy tervezte, hogy magna cum laudéval végez a jogi karon is, aztán a vegyi üzemek ellen, környezetszennyezés címén indított perekből szerez magának tisztes jövedelmet. Callahan csalódott ábrázattal meredt rá. A lány három órával ezelőtt jött el a lakásából, a néhány üveg bor társaságában és jogi problémák megvitatásával eltöltött, hosszú éjszaka után. De ő, Callahan nem említette neki a Nash-ügyet. – Na nézzük, Miss Shaw. Mi bosszantotta fel Rosenberget? – Úgy véli, hogy a New Jerseyben hozott törvény megsérti az alkotmány
második módosítását. – A lány nem nézett a tanárra. – Így van. És elárulná a többiek kedvéért, mi áll ebben a törvényben? – Megtiltja – egyebek mellett – a félautomata gépfegyverek használatát. – Csodálatos. És még azt is mondja meg, hogy mi volt Mr. Nashnél, amikor letartóztatták? – Egy AK-47-es félautomata. – És mi történt Mr. Nashsel? – Elítélték, három évet kapott, aztán fellebbezett. – A lány alaposan ismerte a részleteket. – Mi volt Mr. Nash foglalkozása? – Ezzel kapcsolatban a vélemény nem volt teljesen egyértelmű, de utalás van benne arra, hogy Mr. Nasht kábítószer-kereskedéssel is vádolták. Amikor letartóztatták, nem volt priusza. – Egy kábítószer-kereskedő egy AK-47-essel. De Rosenberg személyében barátra lelt, nem igaz? – De, természetesen igaz. – A lány most már ránézett a tanárra. A feszültség enyhült. A legtöbb szem Callahanre irányult, amint az lassan sétálni kezdett az asztala előtt, miközben körbepillantott az osztályban, hogy új áldozatot keressen magának. Az esetek többségében Darby vitte a szót az órákon, de Callahan több hallgató részvételére vágyott. – Mit gondolnak, mi az oka Rosenberg rokonszenvének? – tette fel Callahan a kérdést az osztálynak. – Imádja a kábítószer-kereskedőket. – Sallinger szólalt meg; bár súlyos sebeket kapott, ismét megpróbált ringbe szállni. Callahan nagyra értékelte az ilyen jellegű vitákat. Rámosolygott az áldozatra: mintha szívesen üdvözölné, hogy visszatér a vérontás helyszínére. – Úgy véli, Mr. Sallinger? – Igen. A kábítószer-kereskedőket, gyerekmegrontókat, fegyvercsempészeket, terroristákat. Rosenberg nagyra becsüli az ilyen embereket. Szerencsétlen és becsapott gyermekeinek tekinti őket, akiket meg kell védenie. – Sallinger azon igyekezett, hogy úgy tűnjön, méltatlankodása jogos és indokolt. – És az ön tudós véleménye szerint mit kellene tenni ezekkel az emberekkel? – Egyszerű a válasz. Igazságos tárgyalás egy jó ügyvéddel, aztán igazságos és gyors fellebbezés, végül pedig ha bűnösök, büntessék meg őket. – Sallinger veszedelmesen közel járt ahhoz, hogy úgy beszéljen, mint egy rendpártijobboldali, ez pedig főbenjáró bűnnek számított a Tulane joghallgatói között. Callahan karba tette a kezét. – Folytassa, kérem. Sallinger csapdát sejtett, de nem hagyta abba. Nem volt vesztenivalója. –
Arra gondolok, hogy már egy halom olyan ügyet elolvastunk, amelyekben Rosenberg megpróbálta átírni az alkotmányt, hogy megtalálja a módját annak, miként lehet a bizonyítékok felhasználását megtiltani, és a nyilvánvalóan bűnös vádlott szabadon elsétálhasson. Ettől majdnem felfordul az ember gyomra. Rosenberg úgy véli, az összes börtön kegyetlen, borzalmas hely, és ezért, az alkotmány nyolcadik módosításának értelmében, minden elítéltet szabadon kell bocsátani. Hála a jó égnek, most már kisebbségben van, egyre zsugorodó kisebbségben. – Ön meg van elégedve a Legfelsőbb Bíróság eszmei irányultságával, Mr. Sallinger? – Callahan egyszerre mosolygott és táncolta a homlokát. – Bizony meg. – Maga talán egyike azoknak az átlagos, férfiasán határozott, középutas amerikai hazafiaknak, akik azt kívánják, hogy a vén disznó haljon meg álmában? Innen-onnan halk kuncogás hallatszott a teremből. Most már biztonságosabb volt nevetni. Sallingernek több esze volt annál, mint hogy őszintén válaszoljon. – Ezt senkinek sem kívánnám – mondta, szinte már zavarban. Callahan újra járkálni kezdett. – Nos, köszönöm, Mr. Sallinger. Mindig nagy élvezettel hallgatom a megjegyzéseit. Mint mindig, most is megtudhattuk öntől, hogyan vélekedik egy laikus a jogról. A nevetés most már jóval hangosabb volt. Sallinger elvörösödött arccal húzta magát össze a székén. Callahan nem mosolygott. – Szeretném magasabb színvonalra emelni a társalgást. Nos, Miss Shaw, Rosenberg miért rokonszenvezik Mr. Nashsel? – Az alkotmány második módosítása biztosítja az állampolgároknak a jogot, hogy fegyvert tartsanak. Rosenberg bíró számára ez szó szerint értendő és megkérdőjelezhetetlen. Semmiféle fegyvert nem lehet megtiltani. Ha Nash akar magának egy AK-47-est vagy egy kézigránátot vagy egy páncéltörőt, New Jersey állam nem hozhat olyan törvényt, amely meggátolja őt ebben. – Egyetért vele? – Nem, és nem vagyok egyedül a véleményemmel, Nyolc-egy arányban hozták meg a döntést. Senki sem fogadta el Rosenberg bíró álláspontját. – Mi volt a többi nyolc bíró érvelése? – Okfejtésük valójában meglehetősen kézenfekvő. Az államok nyomós okok alapján megtilthatják bizonyos fegyverek árusítását, illetve birtoklását. New Jersey állam érdekei többet nyomnak a latban, mint Mr. Nashnek az alkotmány második módosításában foglalt jogai. A társadalom nem engedheti meg az egyéneknek, hogy nagy teljesítményű fegyvereket tartsanak maguknál. Callahan figyelmesen nézte a lányt. Nem sok csinos lány hallgató volt a
Tulane-on, de amint ráakadt egyre, a tanár nyomban akcióba lépett. Az elmúlt nyolc esztendőben Callahan ugyancsak sikeresnek bizonyult. Többnyire könnyű dolga volt. Laza erkölcsű, szabadon gondolkodó nők érkeztek a jogi karra. Darby azonban más volt. Először az első tanév második félévében vette észre a lányt a könyvtárban, és egy hónapig eltartott, amíg sikerült meghívnia vacsorára. – Ki írta a többségi véleményt? – kérdezte a lánytól. – Runyan. – És maga egyetért vele? – Igen. Szerintem ez egy meglehetősen egyszerű ügy. – És akkor vajon mi történt Rosenberggel? – Az a gyanúm, hogy gyűlöli a többi bírót. – Ezek szerint csak a hecc kedvéért írja a különvéleményeit. – Gyakorta igen. Egyre kevésbé védhető álláspontot képvisel. Vegyük például a Nash-ügyet. Egy Rosenberg-féle liberálisnak a fegyverviselés engedélyeztetésének kérdése egyszerű. Akár ő is írhatta volna a többségi véleményt, és tíz évvel ezelőtt ő is írta. A Fordice kontra Oregon-ügyben, 1977-ben jóval szűkebben értelmezte az alkotmány második módosítását. Következetlensége már szinte kínos. Callahan megfeledkezett a Fordice-ügyről. – Azt akarja mondani, hogy Rosenberg bíró szenilis? Mint az előző ütésektől még kótyagos bokszoló, Sallinger betántorgott az utolsó menetre. – Már teljesen elment az esze, és ezt a tanár úr is jól tudja. Még ön sem tudja megvédeni az ő különvéleményeit. – Nem mindig, Mr. Sallinger, de rajtam kívül ott van a bíró úr is. – A teste igen, de az agya már nem működik. – Tud lélegezni, Mr. Sallinger. – Na persze, egy oxigénpalackkal. Állandóan oxigént kell pumpálni az orrába. – Azért ez mégis számít, Mr. Sallinger. Ő az utolsó a nagyszerű, legendás bírók közül és még mindig lélegzik. – Jobb lenne, ha odatelefonálna, hogy meggyőződjön róla. – Sallinger elhalkult a mondat végére. Eleget beszélt. Nem is, már túl sokat. Lehajtotta a fejét, miközben a tanár meredten rábámult. A füzete fölé görnyedt és azon kezdett tűnődni magában, vajon miért is mondta ezt. Callahan még egyszer ránézett a fiúra, aztán járkálni kezdett. Tényleg másnaposság gyötörte.
HÁROM
Külsőre olyan volt, mint egy farmer: szalmakalapban, tiszta kezeslábasban, szépen vasalt khakiszínű ingben és csizmában. Dohányt rágott és a móló alatti sötét vízbe köpködött. A bagót is úgy rágta, mint egy farmer. Kisteherautója, bár új modell volt, meglehetősen lestrapált és koszlott benyomást keltett, rajta észak-carolinai rendszámtábla. Mintegy százméternyire parkolt a homokban, a móló túlsó végénél. Hétfő volt – október első hétfője – és éjfél; a farmernek az volt a dolga a következő harminc percben, hogy várakozzon a sötétben, a hűvös időben, az elhagyatott mólón, miközben tűnődve rágja a bagót, a korláton pihenteti a karját és fürkésző tekintettel pásztázza a tengert. Egyedül volt, ahogy számított is rá. Így volt megtervezve. Ez a móló mindig elhagyatott ilyen tájban. Az egy-két arra vetődő autó fényei fel-felvillantak a part mentén, de ebben az órában a fények sohasem álltak meg. A farmer a tengeren villódzó, távoli vörös és kék fényeket figyelte. Az órájára pillantott anélkül, hogy megmozdította volna a fejét. A kövér felhők alacsonyan úsztak az égen, s így nehéz volt észrevenni bármilyen járművet is, amíg az a mólóhoz nem ér. Így volt megtervezve. A teherautó nem észak-carolinai volt, ahogy a farmer sem. A rendszámtáblát egy Druham környéki roncstelepen álló kamionról lopták le. A kisteherautót Baton Rouge-ban “kötötték el". A farmernek egyik lopáshoz sem volt semmi köze. Profi volt, a piszkos munka valaki másra maradt. Húszperces várakozás után egy sötét tárgy kezdett a móló irányába sodródni. Tompa, halk motorzümmögést lehetett hallani, ami aztán egyre jobban felerősödött. A tárgy láthatóvá vált: valamiféle kisebb motoros csónak közeledett, egy terepszínű ruhába öltözött férfi alakja görnyedt a motor fölé. A farmer egyetlen mozdulatot sem tett. A zümmögés elhallgatott és a fekete gumicsónak lefékezett a nyugodt vízben, harminc méterre a mólótól. Gépkocsik fényei egyik irányból sem suhantak végig a part mentén. A farmer lassú mozdulattal az ajkai közé tett egy cigarettát, meggyújtotta, kettőt szippantott belőle, aztán elhajította a csónak felé. – Mit szív? – kérdezte a férfi a csónakból. Látta a korlátnak támaszkodó farmer körvonalait, az arcát azonban nem láthatta. – Lucky Strike-ot – felelte a farmer. Hülyéknek való játék ez a jelszavasdi. Vajon még hány fekete gumicsónak úszik pontosan ebben az időpontban, pont ennek az ódon mólónak az irányába? Ostobaság az egész, de mégis mennyire fontos. – Luke? – hallatszott a csónak felől. – Sam? – kérdezett vissza a farmer. A férfit Khamelnek hívták, nem Samnek, de ez a név is jó lesz a következő öt percre, mialatt kiköti a
csónakját. Khamel nem válaszolt, nem is várták el tőle; gyorsan beindította a motort és a móló széle mentén a part felé irányította a csónakot. Luke a mólón követte. A kisteherautónál találkoztak anélkül, hogy kezet ráztak volna egymással. Khamel elhelyezte fekete Adidas táskáját kettejük közt az ülésen, és a teherautó megindult a part mentén. Luke vezetett, Khamel dohányzott; tökéletesen semmibe vették egymást. Szemeik nem mertek találkozni. Khamel arca, a nagy szakállnak, a sötét szemüvegnek és a fekete magasnyakú pulóvernek köszönhetően, vészjósló benyomást keltett, de lehetetlen volt felismerni. Luke nem is akarta látni. Amellett, hogy fogadnia kellett a tengeren érkezett idegent, megbízatásának az is része volt, hogy ne nézzen rá a férfire. Ez nem is volt olyan nehéz. Ez az arc kilenc országban állt körözés alatt. Amikor Manteónál keresztülhajtottak a hídon, Luke újabb Lucky Strike-ra gyújtott és leszögezte magában, hogy már találkozott ezzel a férfivel. Rövid, de tökéletesen időzített találkozás volt a római repülőtéren, öt vagy hat évvel ezelőtt, amennyire Luke vissza tudott emlékezni. Nem mutatkoztak be egymásnak. Egy mosdóban történt. Luke, aki akkor egy kifogástalan megjelenésű amerikai üzletemberként jelent meg, elhelyezett egy csukabőrből készült aktatáskát áfáinál, a mosdó mellett, ahol kényelmes tempóban tisztogatta a kezét – és a táska hirtelen eltűnt. Sikerült egy pillantást vetnie a férfire, erre a Khamelre, efelől Luke most már megbizonyosodott a visszapillantó tükörben. Harminc perccel később az aktatáska felrobbant a nigériai brit nagykövet lábai között. A láthatatlan testvéri szövetségben elhangzó óvatos suttogások révén Luke gyakorta hallott Khamelről, akinek sok neve és arca volt, és sok nyelven beszélt; a bérgyilkosról, aki villámgyorsan végezte el a munkát és nem hagyott maga után nyomot; az önmagával szemben igényes bűnözőről, aki az egész világon pusztított, de nem lehetett a nyomára akadni. Amint észak felé hajtottak a sötétben, Luke besüppedt az ülésbe és megpróbálta felidézni magában a történeteket, amelyeket utasáról hallott. A terrorizmus bámulatos hőstettei. Ott volt a brit nagykövet. A tizenhét izraeli katona csapdába ejtését 1990-ben a nyugati parton Khamel számlájára írták. Ő volt az egyetlen gyanúsítottja a gazdag német bankár és családja ellen elkövetett 1985-ös bombamerényletnek. Az a szóbeszéd járta, hogy ezért a munkáért hárommilliót kapott készpénzben. A legtöbb titkosszolgálati szakértő véleménye szerint ő állt a pápa elleni 1981-es gyilkossági kísérlet hátterében. De hát végül is szinte az összes felderítetlen terroristatámadással és merénylettel Khamelt vádolták. Ez meglehetősen könnyű volt, hiszen senki sem volt biztos abban, hogy egyáltalán létezik.
Ez izgalomba hozta Luke-ot. Khamel most arra készül, hogy amerikai földön lépjen akcióba. Célpontjai ugyan ismeretlenek voltak Luke előtt, de afelől semmi kétsége nem maradt, hogy fontos emberek vére fog folyni. A lopott kisteherautó hajnalban lefékezett a Harmincegyedik és az M utca sarkán Georgetownban. Khamel felkapta a táskáját és szó nélkül kiszállt. Sétált néhány sarkot keleti irányba, a Four Seasons Szállodáig, a hallban vett egy Postot és közönyös ábrázattal felment a lifttel a hetedik emeletre. Pontban negyed nyolckor bekopogtatott a folyosó végén lévő szoba ajtaján. – Igen? – kérdezte odabentről egy ideges hang. – Mr. Snellert keresem – mondta Khamel lassan, tökéletes amerikai angolsággal, miközben hüvelykujjával eltakarta a kukucskálót. – Mr. Snellert? – Igen, Edwin F. Snellert. Az ajtógomb nem nyikordult meg, nem fordult el és az ajtó nem nyílt ki. Néhány másodperc eltelte után egy fehér boríték csúszott ki az ajtó alatt. Khamel felemelte. – Rendben – mondta elég hangosan ahhoz, hogy Sneller vagy bárki, aki odabent van, meghallja. – A következő szoba – közölte vele Sneller. – Várom a hívását. – Úgy hangzott, hogy a férfi amerikai. Luke-kal ellentétben ő nem látta Khamelt és igazából nem is vágyott rá. Luke most már kétszer is megnézhette és nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy még életben van. Khamel szobájában két ágy volt és egy asztal az ablak közelében. A redőnyt teljesen lehúzták, a napsugarak nem szűrődhettek be. Khamel letette a táskáját az egyik ágyra, a két vastag aktatáska mellé. Odasétált az ablakhoz, kikukucskált, majd a telefonhoz lépett. – Én vagyok az – közölte Snellerrel. – Mondjon valamit a kocsiról. – Az utcán parkol. Sima, fehér Ford, connecticuti rendszámmal. A kulcsok ott vannak az asztalon. – Sneller lassan beszélt. – Lopott? – Természetesen, de tiszta. – A repülőtéren fogom hagyni nem sokkal éjfél után. Azt akarom, hogy semmisítsék meg, világos? – Remek angolsággal beszélt. – Pontosan ilyen utasításokat kaptam. Rendben. – Sneller válasza tömör volt. – Ez nagyon fontos, világos? A kocsiban fogom hagyni a fegyvert. A fegyverek golyókat hagynak maguk után, a járókelők megnézik a kocsikat, ezért nagyon fontos, hogy semmisítsék meg a kocsit és mindent, ami benne van. Megértette?
– Pontosan ilyen utasításokat kaptam – ismételte Sneller. Nem nagyon volt a kedvére ez az előadás. Maga sem volt újonc a gyilkolás mesterségében. Khamel leült az ágy szélére. – A négymilliót egy héttel ezelőtt kaptam meg. Hozzá kell tennem: egynapos késéssel. Most itt vagyok Washingtonban és sürgősen meg akarom kapni a következő hárommilliót. – Még déli tizenkettő előtt táviratilag átutaljuk. Ez volt a megállapodás. – Ez igaz, de engem nem nyugtat meg ez a megállapodás. Egy napot késtek, elfelejtette? Ez irritálta Snellert, és mivel a bérgyilkos a szomszéd szobában volt, s nem készült arra, hogy kijöjjön onnan, megengedhette magának, hogy válasza kicsit bosszúsnak hangozzék. – Ez a bank hibája volt, nem a miénk. Ez viszont Khamelt irritálta. – Remek. Azt akarom, hogy a maguk bankja, amint kinyit, táviratilag utalja át a hárommilliót a zürichi számlára. Körülbelül két óra múlva lesz a nyitás. Ellenőrizni fogom. – Rendben. – És nem szeretném, hogy bármilyen probléma is felmerüljön, miután elvégeztem a munkát. Huszonnégy órán belül Párizsban leszek, onnan pedig egyenesen Zürichbe megyek. Azt akarom, hogy a pénz ott várjon rám, amikor megérkezem. – Ott lesz a pénz, ha elvégzi a munkát. Khamel elmosolyodott. – A munkát éjfélre elvégzem, Mr. Sneller. Feltéve, ha pontos információkat kaptam maguktól. – A jelenlegi helyzet szerint pontosak. És ma semmiféle változásra nem lehet számítani. Az embereink kint vannak az utcán. Minden benne van a két aktatáskában: térképek, tervrajzok, menetrendek és a szerszámok meg felszerelések, amiket kért. Khamel a háta mögött álló aktatáskára pillantott. Jobb kezével megdörzsölte a szemét. – Pihennem kell – mormogta a kagylóba. – Huszonnégy órája nem aludtam. Sneller nem tudta, mit feleljen erre. Rengeteg idő volt még, és amennyiben Khamel pihenni akar, akkor Khamel természetesen pihenhet. Tízmilliót fizetnek neki. – Akar enni valamit? – kérdezte Sneller zavartan. – Nem. Hívjon fel három óra múlva, pontosan fél tizenegykor. – Khamel letette a kagylót és végignyúlt az ágyon. Az utcák csöndesek és üresek voltak az őszi ülésszak második napján. A bírók a bíróságon töltötték egész napjukat, az egyik ügyvédet hallgatták meg a másik után, amint azok a bonyolult és meglehetősen unalmas ügyekben
érveltek. Rosenberg a nap nagy részét átaludta. Rövid időre magához tért, amikor a texasi főügyész azt magyarázta: egy bizonyos elmebeteg halálraítéltet gyógyszeres kezelés alá kell vetni, hogy agya megvilágosodjon, mielőtt megkapja a halálos injekciót. Hogyan lehet kivégezni, ha szellemileg sérült, kérdezte Rosenberg hitetlenkedve. Könnyedén, felelte a főügyész Texasból, hiszen gyógyszerek segítségével befolyásolni lehet a betegségét, így aztán kap egy szúrást, amitől normális lesz, aztán kap egy másikat, amitől meghal. Mindez nagyon szépen, az alkotmány betűjének megfelelően elvégezhető. Rosenberg néhány rövidke percig dagályos és elégedetlenkedő szónoklatot tartott, de aztán elszállt az ereje. Kisméretű tolószéke jóval alacsonyabban volt, mint nyolc kollégájának masszív bőrtrónja. Rosenberg meglehetősen szánalmas benyomást keltett. Az elmúlt esztendőkben olyan volt, mint a tigris, könyörtelen ragadozó, még a legdörzsöltebb ügyvédeket is sarokba szorította. De ma már nem. A bíró elkezdett motyogni, aztán elbóbiskolt. A főügyész megvető gúnnyal rápillantott, és folytatta. A nap utolsó ügyének a tárgyalása közben Rosenberg horkolni kezdett. Runyan főbíró rámeredt kollégájára. Jason Kline elértette a pillantást. Lassan hátrahúzta a tolókocsit a bírói sortól, aztán ki a tárgyalóteremből. Gyorsan végigtolta a hátsó folyosón. Az irodájában a bíró visszanyerte az eszméletét, bevette a piruláit, és közölte Kline-nal, hogy haza akar menni. A férfi értesítette az FBI-t, és másodpercekkel később Rosenberget begurították az alagsorban parkoló csukott teherautó hátuljába. Két FBI-ügynök feszülten figyelt. Az ápoló, Frederic rögzítette a tolókocsit, és a Legfelsőbb Bíróság rendőrségének a tisztje, Ferguson, becsúszott a kormánykerék mögé. A bíró egyetlen FBIügynököt sem engedett a maga közelébe. Követhették őt a kocsijukban, figyelhették a házát az utcáról, és még szerencsésnek is mondhatták magukat, hogy sikerült ilyen közel kerülniük. Rosenberg nem bízott a rendőrökben, és az is holtbiztosnak tűnt, hogy nem bízott az FBI-ügynökökben sem. Nem volt szüksége védelemre. Georgetownban, a Volta Streeten a teherautó lefékezett, aztán hátramenetben ráhajtott egy kocsifeljáróra. Frederic, az ápoló és Ferguson, a rendőr gyengéden betolták a bírót a házba. Az ügynökök az utcáról figyeltek a fekete, állami kocsiból. A ház előtt ápolt gyep húzódott, az autó alig néhány méternyire volt a bejárati ajtótól. Majdnem négy óra volt. Egy-két perccel később Ferguson kénytelen volt elhagyni a házat, és váltott néhány szót az ügynökökkel. Hosszú viták után, egy héttel ezelőtt Rosenberg végül beadta a derekát és megengedte Fergusonnak, hogy délutáni hazaérkezése után csöndben átvizsgálja az összes emeleti és földszinti szobát. Ezután Fergusonnak távoznia kellett, de pontban este tízkor visszatérhetett,
hogy helyet foglaljon a hátsó ajtó előtt, és egészen reggeli hatig ott üljön. Senki más, csak Ferguson tehette meg ezt, de a férfinek már elege volt a túlórából. – Minden rendben – közölte az ügynökökkel. – Az a gyanúm, hogy tízkor visszajövök. – Még él? – érdeklődött az egyik ügynök. Szokásos kérdés volt. – Attól tartok, hogy igen. – Ferguson kimerültnek látszott, miközben odasétált a teherautóhoz. Frederic kövérkés, gyenge férfi volt, de Rosenberg ápolásához nem is volt szüksége erőre. Miután nagyjából elrendezte a párnákat, kiemelte Rosenberget a tolószékből és óvatosan ráfektette a kanapéra, ahol az öregember mozdulatlanul fog heverni a következő két órában, miközben szundikál és a tévét nézi. Frederic készített magának egy sonkás szendvicset, tányérra tett néhány süteményt, és a konyhaasztalnál átlapozta a National Equirert. Rosenberg hangosan motyogott valamit és csatornát váltott a távirányítóval. Pontosan hét órakor az asztalra került a vacsorája: csirkeleves, főtt krumpli, párolt hagyma; szívbetegeknek való eledel. Rosenberg ragaszkodott hozzá, hogy egyedül egyen és ez nem volt valami szép látvány. Frederic közben tévét nézett. Majd később takarítja fel a koszt. Kilenckor az öregember már megfürdetve, köpenybe öltöztetve, pokrócokba burkolva feküdt az ágyon, amely egy keskeny, összecsukható, halványzöld színű, katonai kórházba való darab volt, kemény matraccal, nyomógombokkal és lehajtható rácsokkal, amelyek Rosenberg követelésének megfelelően mindig lent maradtak. Az ágy a konyha mögötti szobában volt, amelyet a bíró harminc éven keresztül dolgozószobaként használt, egészen az első szívinfarktusáig. A helyiségnek most kórházjellege volt, fertőtlenítő és a fenyegetően közeledő halál szagától bűzlött. Az ágy mellett nagyméretű asztal állt, rajta kórházi lámpa és legalább húsz üvegcse orvosság. Mindenfelé vastag, súlyos jogi könyvek sorakoztak rendezett halmokban. Az asztal közelében, egy elnyűtt, lehajtható támlájú karosszékben ült az ápoló, és egy tény vázlatból olvasott fel. Egészen addig tart a felolvasás, amíg meg nem hallja a horkolást – ez volt a szokásos esti szertartás. Lassan és hangosan olvasott fel minden szót Rosenbergnek, aki mereven, mozdulatlanul feküdt, de figyelt. Egy olyan eset tényvázlata volt, amelyben majd ő írja a többségi véleményt. Egy ideig minden szóra teljes figyelmével összpontosított. Egy óra olvasás után Frederic elfáradt, a bíró pedig kezdett elszenderedni. Felemelte a kezét, aztán lehunyta a szemét. Az ágyon lévő gombbal tompította a lámpa fényét. Majdnem teljesen sötét lett a szobában. Frederic hátradőlt, és ő is becsukta a szemét. Rosenberg horkolt. Már nem fog sokáig horkolni...
Nem sokkal tíz óra után, mikor a ház már elcsendesedett és a fények kialudtak, az emeleti hálószoba egyik szekrényének ajtaja résnyire kinyílt és Khamel surrant ki rajta. Csuklószorítója, szövetsapkája és sortnadrágja királykék volt. Hosszú ujjú pólója, zoknija és futócipője pedig fehér, királykék csíkkal. Tökéletes színösszetétel- Khamel, a kocogó. Arca simára volt borotválva, és nagyon rövidre nyírt haja, amelyet elrejtett a sapka, most szőke volt, majdnem fehér. A hálószoba sötét volt, csakúgy mint a folyosó. A lépcső kicsit megnyikordult. Khamel egy méter hetvenöt centi magas volt és valamivel kevesebbet nyomott hetvenöt kilónál, semmi zsír nem volt rajta. Jó kondícióban tartotta magát, ügyelt a testsúlyára, hogy mozgása gyors és hangtalan legyen. A lépcső a bejárati ajtó közelében lévő hallba vezetett. Khamel tudta, hogy a ház előtti kanyarban két ügynök ül egy kocsiban, s valószínűleg nem figyelik a házat. Azt is tudta, hogy Ferguson hét perccel ezelőtt érkezett. Hallotta a horkolást a hátsó szobából. Miközben a szekrényben várakozott, felmerült benne, hogy korábban, Ferguson érkezése előtt csap le, és így őt nem kell megölnie. A gyilkolás ugyan nem jelentett problémát, viszont egy újabb holttest miatt kell aggódnia. Khamel úgy gondolta – tévesen –, hogy Ferguson beszól az ápolónak, amikor megkezdi a szolgálatot. Ha így történik, Ferguson felfedezi a vérontást és Khamel vesztene néhány órát. Így aztán mostanáig várakozott. Hang nélkül osont keresztül a hallon. A konyhában a szagelszívóhoz erősített gyenge lámpa megvilágította a pultot, és ettől kissé veszélyesebbé vált a helyzet. Khamel átkozta magát azért, hogy nem ellenőrizte és aztán nem csavarta ki a körtét. Az ilyenfajta apró hibák megbocsáthatatlanok. Lebukott az egyik ablak alá és kinézett a hátsó udvarba. Bár nem láthatta Fergusont, tudta, hogy a férfi száznyolcvanhét centiméter magas, hatvanegy éves, hályog van a szemén, és egy ökröt sem találna el 357-es fegyverével. Mindketten horkoltak. Khamel elmosolyodott, miközben összekuporodott az ajtóban és a derekára erősített kistáskából előhúzta a 22-es automatát meg a hangtompítót. Ráerősítette a négyhüvelykes tompítót a fegyver csövére, és egy nagy lépéssel a szobában termett. Az ápoló elnyúlva hevert a karosszékben, szája nyitva, két karja a teste mellett lógott. Khamel, a férfi jobb halántékától két centire tartva a pisztolyt, háromszor tüzelt. A kezek megrándultak, a lábak megremegtek, de a szemek csukva maradtak. Khamel ezután gyorsan odalépett Abraham Rosenberg bíró ráncos, sápadt fejéhez és három golyót eresztett bele. Ebben a szobában nem voltak ablakok. Khamel egy teljes percen keresztül
figyelte a két testet és hallgatózott. Az ápoló sarka néhányszor megrándult, de aztán megmerevedett. Most már mindkét holttest mozdulatlan volt. Bent akarta megölni Fergusont. Tizenegy perccel múlt tíz, ilyenkor szokott történni az, hogy egy szomszéd lefekvés előtt, még egyszer utoljára kiviszi a kutyát. Khamel a hátsó ajtóhoz osont a sötétben és megpillantotta a mintegy ötméternyire lévő fakerítés mellett jámborán sétálgató rendőrt. Khamel ösztönösen kinyitotta az ajtót, felkapcsolta az udvari világítást, és jól hallhatóan azt mondta: – Ferguson. Nyitva hagyta az ajtót és a hűtőszekrény melletti sötét sarokba rejtőzött. Ferguson engedelmesen keresztülballagott a kerten, majd belépett a konyhába. Ez nem volt szokatlan, gyakorta előfordult, hogy Frederic behívta, miután a bíró úr már elaludt. Ilyenkor kávét iszogattak és tízlapos romit játszottak. Se kávé, se az ápoló nem várta most Fergusont. Khamel három golyót eresztett a fejébe hátulról, és a férfi hangos puffanással zuhant a konyhaasztalra. Khamel lekapcsolta az udvari világítást és lecsavarta a hangtompítót. Nem lesz rá újra szüksége. A pisztollyal együtt betette a kistáskába. Óvatosan kipillantott az utcára néző ablakon. A kocsi belső világítása fel volt kapcsolva, az ügynökök olvastak. Khamel átlépett Ferguson holttestén, bezárta az ajtót és eltűnt a hátsó udvar sötétjében. Hangtalanul átugrott két kerítést, és kijutott az utcára. Futni kezdett. Pontosabban békésen kocogni. A Montrose filmszínház sötét erkélyén Glenn Jensen egyedül ült és a meztelen s ugyancsak virgonc férfiakat figyelte a vásznon. Pattogatott kukoricát evett egy nagy dobozból, s közben semmi mást nem látott, csak a meztelen testeket. Meglehetősen konzervatív öltözetet viselt: sötétszürke kardigán, kék színű nadrág, papucscipő. És óriási napszemüveg, hogy elrejtse a szemét. Olyanfajta arccal volt megáldva, amit könnyen elfelejt az ember, és ha még álcázza is, sohasem lehet felismerni. Különösképpen nem éjféltájt egy majdnem teljesen üres homokosmozi elhagyatott erkélyén. Se fülbevaló, se tarka selyemkendő, se aranylánc, ékszer – az égvilágon semmi olyan, ami arra utalna, hogy társaságot szeretne találni magának. Azt akarta, hogy ne vegyenek róla tudomást. Igazi kihívás lett a számára ez a macska-egér játék az FBI-jal meg az egész világgal. Ezen az estén az FBI emberei kötelességtudóan elfoglalták helyüket a Jensen háza előtti parkolóban. Két másik ügynök a hátsó kijáratnál várakozott. Jensen hagyta, hogy négy és fél órán keresztül ücsörögjenek ott és csak aztán öltött álruhát, majd hanyag léptekkel lesétált az alagsori garázsba és egyik barátja autójával elhajtott. Túl sok kijárata volt az épületnek ahhoz,
hogy a nyomorult FBI-osok szemmel tarthassák. Egy bizonyos pontig együttérzett velük, de mégiscsak a saját életét kellett élnie. Ha az FBI sem tudja megtalálni, hogy lenne képes erre egy gyilkos? Az erkély három, hat soros részre volt osztva. Nagyon sötét volt, az egyetlen fényforrást a vetítőgép felől gomolygó kékes füst jelentette. Törött székek és összecsukott asztalok sorakoztak a folyosón. A bársonyfüggöny rongyos volt és félig leszakadt. Nagyszerű hely volt ez a rejtőzködésre. Régebben még aggódott amiatt, hogy lelepleződik. A beiktatása utáni hónapokban szabályosan rettegett. A pattogatott kukoricát sem tudta nyugodtan eszegetni és a filmet sem tudta élvezni, hogy a fene enné meg. Azt mondogatta magának, hogy ha elkapják vagy felismerik vagy valami szörnyűséges módon lelepleződik, egyszerűen azt állítja majd, egy függőben lévő, obszcenitással kapcsolatos ügyhöz végez kutatást. Mindig volt egy-egy ilyen ügy tárgyalásra kitűzve, és talán elhinnék a magyarázatát. Ez biztosan beválna, mondogatta magának, és ettől egyre merészebb lett. De 1990-ben egy éjjel tűz ütött ki a moziban, és négy ember meghalt. A nevük bekerült az újságokba. Zaftos sztori. Glenn Jensen bíró éppen a mosdóban volt, amikor meghallotta a kiáltozást és megérezte a füst szagát. Kirohant az utcára és eltűnt. Mind a négy holttestet az erkélyen találták. Egyiküket ismerte is. Két hónapig felhagyott a mozilátogatással, de aztán újra rákapott. Újabb kutatómunkára van szükség, mondogatta magának. Na és, mi van akkor, ha lelepleződik? Megbízatása élete végéig szól. Őt nem hívhatják vissza a választói. Kedvelte ezt a mozit, mert keddenként egész éjjel vetítettek, de mégsem volt tömeg. Szerette a pattogatott kukoricát is és a csapolt sör csak ötven centbe került. Az erkély középső részében lévő két öregember simogatta, tapogatta egymást. Jensen néha rájuk pillantott, de a filmre összpontosított. Szomorú dolog hetvenévesnek lenni, menekülni az AIDS elől és egy mocskos mozierkélyre száműzve keresni a boldogságot, állapította meg magában. Egy negyedik mozilátogató jelent meg az erkélyen. Jensenre pillantott, aztán a két ölelkező öregemberre, majd csöndesen a középső rész utolsó sorához sétált, kezében sörrel és pattogatott kukoricával. A vetítőszoba pontosan mögötte volt. Tőle jobbra, három sorral lejjebb foglalt helyet a bíró. Előtte pedig az ősz és koros szerelmesek csókolóztak, sugdolóztak, kuncogtak megfeledkezve a világról. Az újonnan érkezett férfi öltözéke a helynek megfelelő volt. Egy “rendes" homokoshoz illő szűk farmernadrág, fekete selyeming, fülbevaló, szarukeretes napszemüveg, gondosan rendben tartott frizura és bajusz. Khamel, mint homoszexuális...
Várt néhány percet, aztán jobbra húzódott és leült a folyosó mellett. Senki sem vette észre. Ki törődne azzal, hogy ő hol ül le? Húsz perccel éjfél után a két öregember lendülete megcsappant. Kéz a kézben felálltak és lábujjhegyen elsétáltak, miközben még mindig sugdolóztak és vihogtak. Jensen nem nézett rájuk. Minden figyelmét lekötötte a film: hatalmas orgia egy jachton, a hurrikán kellős közepén. Khamel, akár egy macska, átsuhant a szűk folyosón a bíró mögötti hármadik sorhoz. Kortyolt egyet a sörből. Egyedül voltak. Várt egy percig, aztán még egy sorral megközelítette a férfit. Jensen most már csak kétméternyire volt tőle. A hurrikánnal együtt az orgia is egyre vadabbul tombolt. A szél bömbölése és a résztvevők sikítozása betöltötte a kis mozit. Khamel letette a sört meg a pattogatott kukoricát a földre, és a derekához erősített kistáskából előhúzott egy méternyi hosszúságú, sárga műanyag zsinórt. Két végét gyorsan a kezére csavarta, és átlépett az előtte húzódó széksor fölött. Áldozata nehezen szedte a levegőt. A pattogatott kukoricás doboz megremegett a kezében. A támadás gyors volt és brutális. Khamel átvetette a hurkot és pontosan a gége alatt kegyetlen erővel megrántotta. Lefelé húzta a kötelet, a fej visszacsuklott az ülés támlájára. Az áldozat nyaka eltört. Khamel összecsavarta a kötelet és megkötötte a nyak mögött. Egy tíz centi hosszú fémrudacskát dugott a csomón lévő lyukba, és addig forgatta, amíg a hús fel nem szakadt és ömleni nem kezdett a vér. Tíz másodperc alatt végzett. A hurrikán hirtelen véget ért, és a hajó utasai ünneplésként újabb orgiába fogtak. Jensen besüppedt a székbe. A pattogatott kukorica szétszórva hevert a cipője körül. Khamel nem az a fajta ember volt, aki időt szakít arra, hogy megcsodálja keze munkáját. Távozott az erkélyről, hanyagul végigsétált az előcsarnokon a magazinok és különféle homokosfelszerelések mellett, és eltűnt a járdán. A fehér, connecticuti rendszámú Forddal a reptérre hajtott, a mosdóban átöltözött és várakozni kezdett a párizsi járatra.
NÉGY A First Lady a nyugati parton volt: néhány ötezer dolláros reggelin vett részt, ahol a tehetősek és a sznobok örömmel szurkolták le a pénzt a hideg tojásért meg a silány pezsgőért és azért a lehetőségért, hogy láthassák őket – esetleg egy fényképre is kerüljenek – a “királynővel", ahogy az elnök feleségét nevezték, így aztán az elnök egyedül aludt, amikor megszólalt a telefon. Az utóbbi néhány évben felmerült benne, hogy az amerikai elnökök nagyszerű
hagyományát követve szeretőt tart magának. De most ez annyira nem republikánus dolognak tűnt. És különben is öreg volt meg fáradt. Akkor is gyakran aludt egyedül, amikor a “királynő" a Fehér Házban volt. Mély alvó volt. A telefon tizenkétszer csörrent meg, mielőtt meghallotta. Felkapta a kagylót, és az órára meredt. Hajnali fél öt. Feszülten figyelt a vonal túlsó végéről hallatszó hangra, felpattant és nyolc perccel később már az Ovális Irodában volt. Se zuhany, se nyakkendő. Fletcher Coalra bámult, a személyzeti főnökére, és leült az íróasztala mögé. Coal mosolygott. Tökéletes fogsora és tar koponyája ragyogott. Ez a csodagyerek, aki még alig múlt harminchét éves, négy évvel ezelőtt megmentett egy bukásra ítélt kampányt, és a főnökét bejuttatta a Fehér Házba. A manipuláció fondorlatos nagymestere volt, gonosz és veszedelmes pártfanatikus, aki foggal-körömmel keresztülküszködte magát a belső körökön s most már második volt a parancsnoki ranglétrán. Sokan úgy tekintettek rá, mint az igazi főnökre. Nevének puszta említése is rémületet idézett elő az alacsonyabb rangú beosztottak körében. – Mi történt? – kérdezte lassan az elnök. Coal járkálni kezdett az elnök íróasztala előtt. – Nem tudok túl sokat. Mindketten meghaltak. Két FBI-ügynök találta meg Rosenberget hajnali egykor. Holtan feküdt az ágyában. Ápolóját és a Legfelsőbb Bíróság rendőrtisztjét szintén meggyilkolták. Mindannyian három golyót kaptak a fejükbe. Nagyon tiszta munka. Miközben az FBI és a rendőrök nyomozni kezdtek, kaptak egy telefont, hogy Jensent holtan találták valami buziklubban. Néhány órával ezelőtt fedezték fel. Voyles négykor felhívott, aztán én felhívtalak téged. Gminskivel együtt egy percen belül itt lesznek. – Gminskivel? – A CIA-t is be kell vonnunk, legalábbis egyelőre. Az elnök összekulcsolta kezét a feje mögött és kinyújtózkodott. – Rosenberg meghalt. – Bizony meg. Azt javaslom, hogy néhány órán belül intézz beszédet a nemzethez. Mabry már hozzálátott, hogy készítsen egy vázlatot. Én majd befejezem. Várjunk reggelig, legalább hétig. Máskülönben túl korán lenne és elvesztenénk a közönség nagy részét. – A sajtó... – Igen, már tudják. Lefényképezték, amint a mentősök betolják Jensent a hullaházba. – Nem tudtam, hogy meleg. – Most már nem sok kétség férhet hozzá. Ez tökéletes válsághelyzet... Gondold csak végig. Nem mi teremtettük. Nem a mi hibánk. Senki sem okolhat bennünket. És a nemzet annyira meg lesz rázkódtatva, hogy az
emberek valamiféle szolidaritást fognak érezni. A legjobbkor jött. Egyszerűen remek. Ebből csak jó sülhet ki. Az elnök kortyolt egyet a kávéjából és az asztalán heverő papírokra bámult. – És én átalakítom a bíróságot. – Ez a legjobb az egészben. Ez lesz a hagyatékod. Már felhívtam Duvallt az igazságügyben, megmondtam neki, hogy értesítse Hortont, és készítsenek egy előzetes listát a jelöltekről. Horton tegnap beszédet mondott Omahában, de már úton van idefelé. Azt tanácsolom, hogy majd a későbbiek folyamán, reggel beszéljünk vele. Az elnök egy biccentéssel szokásos jóváhagyását adta Coal javaslatára. Hagyta, hogy Coal bajlódjon a részletekkel. O maga sohasem volt aprólékos ember. – Gyanúsítottak? – Még nincsenek. Igazából nem is tudom. Közöltem Voylesszal, hogy jelentést vársz tőle, amikor ideér. – Mintha azt hallottam volna, hogy az FBI védelemben részesíti a Legfelsőbb Bíróságot. Coal még szélesebben mosolygott, és elégedetten kuncogott. – Pontosan. Voyles viszi el a balhét. Ugyancsak kínos ez neki. – Nagyszerű. Azt akarom, hogy Voyles kapja meg rendesen a magáét. Legyen gondod a sajtóra. Azt akarom, hogy szégyenítsék meg. Aztán majd talán megfingathatjuk. Coalnak rettentően tetszett ez az ötlet. Abbahagyta a járkálást és néhány szót firkantott a jegyzetblokkjára. Egy biztonsági őr kopogtatott az ajtón, aztán benyitott. Voyles és Gminski igazgató urak együtt léptek be az irodába. Miközben a négy férfi kezet rázott, a hangulat hirtelen komor lett. A két igazgató leült az elnök íróasztala előtt, Coal pedig elfoglalta szokásos helyét: az ablak közelében, az elnök mellett állt meg. Coal gyűlölte Voylest meg Gminskit, és azok is gyűlölték őt. Coalnak éltető eleme volt a gyűlölet. Az elnök hallgat rá és ez minden, ami számít. Most néhány percig majd csöndben marad. Nagyon fontos irányítani hagyni az elnököt, amikor mások is jelen vannak. – Nagyon sajnálom, hogy most itt kell lenniük, de köszönöm, hogy eljöttek – mondta az elnök. A két férfi komoran bólintva nyugtázta a nyilvánvaló hazugságot. – Mi történt? Voyles gyorsan és lényegretörően beszélt. Leírta, hogyan festett Rosenberg háza, miután megtalálták a holttesteket. Ferguson minden éjjel egykor menetrendszerűen jelentkezett az autóban ülő két ügynöknél. Miután nem jelent meg, bementek a házba. A gyilkosság nagyon tiszta és profi munka volt. Aztán Voyles elmondta, amit Jensenről tudott. Törött nyak. Fojtogatás. Egy hozzá hasonló fickó talált rá az erkélyen. Természetesen senki sem látott
semmit. Voyles nem volt olyan mogorva és nyers, mint általában. Sötét egy nap volt ez a mai az FBI-nak, és Voyles érezte, hogy közelednek a viharfelhők. De már kiböjtölt öt elnököt, és nem férhet hozzá kétség, hogy ezzel az idiótával is el fog bánni. – A két ügy között nyilván összefüggés van – állapította meg az elnök Voylesra bámulva. – Talán. Kétségkívül így néz ki, de... – Ugyan már, igazgató úr. Kétszázhúsz esztendő alatt országunkban négy elnököt, két vagy három elnökjelöltet, egy tucatnyi polgárjogi vezetőt és néhány kormányzót gyilkoltak meg, de a Legfelsőbb Bíróság tagjai közül soha senkit. És most, egy éjszaka, két óra leforgása alatt megöltek kettőt. És maga nincs meggyőződve arról, hogy összefüggés van a két gyilkosság között. – Ezt nem állítottam. Valahol kell lenni valami kapcsolatnak. De a módszerek nagyon különbözőek. És nagyon professzionalisták. Ne felejtse el, hogy több ezer fenyegetés érkezett a bírák címére. – Világos. No és akkor kikre gyanakszik? Senki sem vetheti keresztkérdések alá F. Denton Voylest. A férfi rámeredt az elnökre. – Még túl korai gyanúsítottakról beszélni. Még mindig csak bizonyítékokat gyűjtünk. – Hogy jutott be a gyilkos Rosenberg házába? – Senki sem tudja. Nem figyeltük, amikor bement, ugye érti? Nyilvánvaló, hogy ott volt már egy ideje, egy szekrényben rejtőzött vagy talán a padláson. Rosenberg nem volt hajlandó beengedni minket. Ferguson minden délután ellenőrizte a házat a bíró hazaérkezése után. Bár még túl korai erről beszélni, egyelőre semmi nyomát nem találtuk a gyilkosnak. Eltekintve a három hullától. Késő délután már a kezünkben lesz a fegyverszakértő és a halottkém jelentése. – Nyomban juttassák el hozzám, miután megkapták. – Igen, elnök úr. – És délután ötre kérek egy rövid listát a gyanúsítottakról. Világos? – Természetesen, elnök úr. – És szeretnék egy jelentést a biztonsági rendszerükről és arról, hogy hol mondott csődöt. – Ön eleve azt tételezi fel, hogy csődöt mondott. – Van két halott bíránk, akik az FBI védelme alán álltak. Úgy vélem, hogy az amerikai népnek joga van megtudni, hogy hol a hiba. Igen, csődöt mondott a rendszerük. – Én önnek teszek jelentést vagy az amerikai népnek? – Nekem. – Aztán ön összehív egy sajtótájékoztatót, és jelentést tesz az amerikai
népnek, igaz? – Aggódik a vizsgálat miatt, igazgató úr? – A legkevésbé sem. Rosenberg és Jensen azért halt meg, mert nem volt hajlandó együttműködni velünk. Nagyon is tisztában voltak a veszéllyel, de mégsem engedték meg, hogy zavarjuk őket. A többi hét bíró együttműködik és még mindig életben van. – Egyelőre. Jobban tenné, ha ellenőrizné. Úgy hullanak, mint a legyek. – Az elnök Coalra mosolygott, aki felvihogott és szinte megvetően pillantott Voylesra. Coal úgy döntött, itt az ideje, hogy megszólaljon. – Igazgató úr, volt róla önnek tudomása, hogy Jensen ilyen helyekre járt? – Jensen felnőtt ember volt, élete végéig szóló megbízatással. Ha ahhoz lett volna kedve, hogy meztelenül táncoljon az asztalokon, akkor sem állíthattuk volna meg. – Értem, uram – felelte Coal udvariasan. – A kérdésemre azonban nem válaszolt. Voyles mélyet sóhajtott és másfelé nézett. – Igen. Gyanítottuk, hogy homoszexuális, és tudtuk, hogy bizonyos mozikat szívesen látogat. Azonban nem áll módunkban és nem is kívánjuk világgá kürtölni az ilyen információkat. – Ma délutánra kérem azokat a jelentéseket – közölte az elnök. Voyles az ablakra meredt, figyelt ugyan, de nem válaszolt. Az elnök Róbert Gminskire nézett, a CIA igazgatójára. – Bob, egyenes válaszokat kérek. Gminski teste megfeszült, a férfi összeráncolta a homlokát. – Igen, uram: Tessék. – Tudni akarom, hogy ezek a gyilkosságok kapcsolatban állnak-e az Amerikai Egyesült Államok kormányának bármelyik ügynökségével, csoportjával, akciójával vagy mit tudómén mivel... – Ugyan már! Komolyan beszél, elnök úr? Ez képtelen feltételezés. – Úgy tűnt, Gminski mélyen felháborodik a hallottakon, de az elnök, Coal és még Voyles is tudta, manapság minden lehetséges a CIA-nál. – Véresen komolyan, Bob. – Én is komolyan beszélek. És biztosíthatom önt afelől, hogy semmi közünk nincs ehhez. Meg vagyok döbbenve, hogy ez egyáltalán az eszébe jut. Nevetséges! – Ellenőrizze, Bob. Halálosan biztos akarok lenni. Rosenberg nem hitt a nemzetbiztonsági szervekben. Több ezer ellenséget szerzett magának a hírszerzésnél. Ellenőrizze, rendben? – Rendben, rendben. – És délután ötre kérem a jelentést. – Hogyne. De ez puszta időpocsékolás.
Fletcher Coal odalépett az íróasztalhoz, az elnök mellé. – Azt javaslom, uraim, hogy találkozzunk itt délután ötkor. Meg tudunk egyezni ebben? Mindkét férfi bólintott, aztán felálltak. Coal szó nélkül kísérte el őket az ajtóig, amit aztán becsukott. – Nagyon jól csináltad – mondta az elnöknek. – Voyles tudja, hogy sebezhető. Vérszagot érzek. Majd megdolgozzuk a sajtó segítségével. – Rosenberg meghalt – ismételte az elnök. – Egyszerűen nem tudom elhinni. – Van egy ötletem a tévével kapcsolatban. – Coal újra járkálni kezdett, most már az ő kezében volt az irányítás. – A megdöbbenés okozta helyzet minden előnyét ki kell használnunk. Fáradtnak kell látszanod, mintha egész éjjel fent lettél volna, hogy a válság elhárításán munkálkodj. Nincs igazam? Az egész nemzet figyelni fog, mindenki a részleteket akarja hallani tőled és megnyugtató szavakat. Azt hiszem, hogy valami meleg, kényelmes ruhát kell felvenned. Öltöny és nyakkendő reggel hétkor kicsit erőltetettnek tűnhet. Legyünk egy kicsit lazák. Az elnök feszülten figyelt. – Fürdőköpeny? – Nem egészen. De mit szólnál egy kardigánhoz meg egy kényelmes nadrághoz? Nyakkendő nem kell. Fehér, legombolható nyakú ing. Afféle nagypapás imázs. – Azt akarod, hogy ebben a válságos órában kardigánban szóljak a nemzethez? – Igen. Egyre jobban tetszik az ötlet. Barna kardigán és fehér ing. – Nem is tudom. – Nézd, főnök, egy hónap híján egy év múlva lesznek a választások. Kilencven nap alatt ez az első válságos helyzet, és bizony micsoda csodálatos válság. Fontos, hogy most valami másban lássanak az emberek, különösképpen reggel hétkor. Megjelenésed legyen lezser és otthonos, de erőt kell sugároznod. Öt, de az is lehet, hogy tíz pontot ér majd ez. Bízzál bennem, főnök. – Nem szeretem a kardigánokat. – Csak bízzál bennem. – Nem is tudom.
ÖT Darby Shaw némileg másnaposán ébredt a korai sötétségben. A jogi egyetemen eltöltött tizenöt hónap után agya nem volt hajlandó hat óránál többet pihenni. Gyakran már napfelkelte előtt fent volt és emiatt nem mindig
érezte jól magát Callahannel. A szex nagyszerű volt, de az alvásból gyakorta párnák és paplanok ide-oda ráncigálásával folytatott kötélhúzás lett. Darby a mennyezetet bámulva hallgatta, ahogy a férfi whisky okozta mély kábulatában horkant egyet-egyet. A lepedő kötél módjára tekeredett rá Callahan térdére. Darbyn nem volt takaró, de nem is fázott. A New Orleans-i október még fülledt és meleg. A nehéz levegő felfelé emelkedett a Dauphine Street felől, a kis erkélyen és a nyitott dupla ajtón beáramlott a hálószobába. Magával hozta a reggel első fénysugarát is. Darby odament az ajtóhoz és magára öltötte a férfi frottírköpenyét. Bár a nap már felkelőben volt, a Dauphine Streetre még sötét borult. A Francia negyedben észrevétlenül szokott lezajlani a napfelkelte. Darby szája ki volt száradva. Odalent a konyhában készített egy kanna jó erős cikóriakávét. A kék számok a mikrohullámú sütőn azt mutatták, hogy tíz perc múlva lesz hat. Egy mértékletes ivónak Callahannel élni állandó harcot jelentett. Darbynak három pohár volt a határ. Még sem diplomája, sem munkája nem volt, és nem engedhette meg magának, hogy minden éjjel leigya magát és délelőttig aludjon. És hatvan kilót nyomott, s feltett szándéka volt, hogy ezt a súlyt meg is őrzi. Darby megivott három pohár jeges vizet, aztán teletöltött egy nagy bögrét cikóriakávéval. A lépcsőn felfelé menet felkapcsolta a lámpákat, aztán visszabújt az ágyba. A tévé távirányítóján megnyomott egy gombot, a képernyőn hirtelen megjelent az elnök; valahogy furcsán nézett ki, barna kardigán volt rajta, nyakkendőt nem kötött. Az NBC rendkívüli kiadását sugározta a tévé. – Thomas! – Darby megrázta a férfi vállát Callahan meg sem mozdult. – Thomas! Ébredj! – A lány lenyomott egy gombot a távirányítón és a televízió most már bömbölve szólt. Az elnök jó reggelt kívánt. – Thomas! – Darby közelebb hajolt a tévékészülékhez. Callahan lerúgta magáról a takarót, felült, megdörzsölte a szemét és megpróbált a képernyőre nézni. Az elnöknek tragikus hírei voltak. A férfi szomorúnak látszott, szeme fáradtan csillogott, de bársonyos baritonja magabiztosságot sugárzott. Jegyzeteket tartott a kezében, de nem használta őket. Mélyen belenézve a kamerába, beszámolt az amerikai népnek az éjszaka megrázó eseményeiről. – A francba – motyogta Callahan. Miután bejelentette a két halálesetet, az elnök belekezdett Abraham Rosenberg szóvirágokkal ékes nekrológjába. Toronyként kiemelkedő személyiségnek nevezte a bírót. Az elnöknek csak nagy erőfeszítések árán sikerült megőrizni komoly arckifejezését, miközben Amerika egyik leggyűlöltebb emberének bámulatos pályafutását méltatta. Callahan látott szájjal meredt a képernyőre. Darby szintén a tévére szegezte
a tekintetét. – Nagyon megható – állapította meg. Majd megfagyott az ágy szélén. Jelentést kapott az FBI-tól és a CIA-tól, magyarázta az elnök, és a feltételezések szerint a két gyilkosság között összefüggés van. Azonnali, alapos vizsgálatot rendelt el, a felelősök bíróság elé fognak kerülni. Callahan egyenes derékkal ülve magára húzta a paplant. Hunyorgott és közben ujjaival beletúrt kócos hajába. – Rosenberget? Megölték? – mormogta a képernyőre meredve. Zavaros feje néhány perccel ezelőtt nyomban kitisztult, s bár a fájdalom még mindig ott tanyázott benne, már alig érezte. – Nézd meg ezt a kardigánt – mondta Darby kávét kortyolgatva, miközben a narancssárgás árnyalatúra sminkelt arcra bámult, meg az ezüstös csillogású, gondosan lenyalt frizurára. Az elnök kellemes orgánummal megáldott, rendkívül jóképű férfi volt; ennek köszönhette sikereit a politikában. A homlokát barázdáló ráncok összefutottak, és most, amikor közeli barátjáról, Glenn Jensen bíróról beszélt, még szomorúbb volt. – A Montrose-ban éjfélkor – ismételte Callahan. – Hol ez a mozi? – kérdezte, a lány. Callahan Georgetownban végezte a jogi egyetemet. – Nem tudom pontosan. Azt hiszem, a homokoskörnyéken. – Jensen buzi volt? – Hallottam erről pletykákat. Persze hogy az volt. – Mindketten az ágy végében ültek, a takaró csak a lábukat fedte. Az elnök nemzeti gyászhetet jelentett be. Félárbocra eresztett zászlók. A szövetségi munkahelyek zárva lesznek holnap. A temetési szertartás előkészületei már folynak. Az elnök még néhány percig magasztalta az elhunytakat, még mindig mélyen szomorú, sőt megdöbbent volt, de nagyon emberi, mindazonáltal kétségkívül az Amerikai Egyesült Államok elnöke, aki nyilvánvalóan ura a helyzetnek. Teljes magabiztosságot, bölcsességet és bátorítást sugárzó, szabadalmaztatott nagyapai mosollyal zárta beszédét. Az NBC riportere jelent meg a Fehér Ház előtti pázsiton, és számot adott a hiányzó részletekről. A rendőrség nem nyilatkozik, de úgy tűnik, egyelőre nincsenek gyanúsítottak, nincsenek nyomok. Igen, mindkét bíró az FBI védelme alatt állt; ehhez nem szükséges kommentárt fűzni. Igen, a Montrose homoszexuálisok által látogatott filmszínház. Igen, mindketten sok fenyegetést kaptak, különösen Rosenberg. És sok mindenki gyanúba keveredhet, mielőtt lezárják a vizsgálatot. Callahan kikapcsolta a készüléket és odasétált az erkélyre nyíló ajtóhoz, ahol a kora reggeli levegő egyre súlyosabb volt már. – Nincsenek gyanúsítottak – mormogta. – Nekem legalább húsz eszembe jut – jegyezte meg Darby. – Az rendben, de miért ez a párosítás? Rosenberget könnyű
megmagyarázni, na de Jensen?! Miért nem McDowell vagy Yount, hiszen mindketten következetesen liberálisabbak, mint ő. Teljesen értelmetlen. – Callahan leült az ajtó mellett álló nádszékbe és beletúrt a hajába. – Hozok még kávét – mondta Darby. – Ne, nem kell. Már magamhoz tértem. – Hogy van a fejed? – Remekül lenne, ha még alhattam volna három órát. Azt hiszem, elhalasztóm a mai előadásaimat. – Remek. – Képtelen vagyok elhinni, a fene egye meg. Ez a hülye most két bírót jelölhet. Ez pedig azt jelenti, hogy a kilencből nyolcat republikánusok választottak. – De még jóvá kell hagyni a jelölésüket. – Tíz év múlva már rá sem fogunk ismerni az alkotmányra. Ez undorító. – De hiszen ezért ölték meg őket, Thomas. Valaki vagy valamilyen csoport más összetételű bíróságot akar, ahol abszolút konzervatív többség van. A következő évben lesznek a választások. Rosenberg kilencvenegy éves volt. Manning nyolcvannégy. Yount is elmúlt már nyolcvan. Hamarosan meghalhatnak, de az is előfordulhat, hogy még élnek tíz évig. Lehet, hogy a következő elnök demokrata lesz. Minek vállalni a kockázatot? Most kell megölni őket, egy évvel a választások előtt. Teljesen érthető, ha valaki mindenre kész. – De miért Jensen? – Mert kínos helyzeteket teremtett. És nyilvánvalóan könnyebb célpontnak bizonyult. – Az igaz, de alapvetően mérsékelt volt, csak néha jött rá a baloldaliság. És republikánus párt jelölte. – Kérsz egy Bloody Maryt? – Jó ötlet. Egy perc múlva. Megpróbálok gondolkozni. Darby hátradőlt az ágyon, és kávét kortyolgatva az erkély felől beszűrődő napsugarakra meredt. – Gondold csak meg, Thomas. Az időzítés gyönyörű. Újraválasztás, jelölések, politika, és a többi. De gondolj az erőszakra meg a radikálisokra, a fanatikusokra, abortuszellenzőkre, buzigyűlölőkre, az árjákra és a nácikra; gondolj a gyilkolni kész csoportokra, a Legfelsőbb Bíróság elleni rengeteg fenyegetésre, és láthatod: egy ismeretlen, jelentéktelen csoport számára kiváló az időpont arra, hogy kinyírja a két bírót. Morbid ugyan, de az időzítés tökéletes. – És melyik lenne egy ilyen csoport? – Ki tudja? – A Földalatti Hadsereg?
– Azért ők sem jelentéktelenek. Megölték Fernandez bírót Texasban. – Nem bombát használtak? – De. Szakértői a robbanószereknek. – Kihúzhatod őket. – Egyelőre még senkit sem húzok ki. – Darby felállt, és újra megkötötte a köpeny övét. – Na gyere. Keverek neked egy Bloody Maryt. – Csak akkor, ha te is velem iszol. – Thomas, te egyetemi oktató vagy. Te elhalaszthatod az óráidat, ha akarod. Én viszont hallgató vagyok és... – Világos az összefüggés. – Nem lóghatok több óráról. – Elhúzlak az alkotmányjogi vizsgán, ha nem lógsz az órákról és nem iszod le magad velem. Van egy könyvem Rosenberg szakvéleményeiről. Gyere, olvassuk át őket, közben Bloody Maryt szopogatunk meg miegymás. Már most is hiányzik az öreg. – Kilenckor perrendtartás órám van, és nem lóghatok róla. – Fel akarom hívni a dékánt, hogy ma minden óra maradjon el. Akkor hajlandó vagy inni velem? – Nem. Ugyan már, Thomas. – Callahan követte a lányt a földszintre, a konyhába, a kávéhoz meg a szeszhez.
HAT Anélkül, hogy leemelte volna a vállához szorított kagylót, Fletcher Coal lenyomott egy másik gombot az Ovális Iroda íróasztalán álló telefonkészüléken. Három másik vonal várt a bekapcsolásra. Coal lassan járkált az íróasztal előtt, miközben átlapozta az igazságügy is Hortontól kapott jelentést. Nem vett tudomást az elnökről, aki kesztyűbe bújtatott kezében egy golfütőt szorongatva, meggörnyedve állt az ablak előtt, és ádáz tekintettel meredt a sárga labdára, aztán szemét lassan végigfuttatta a kék szőnyegen s a háromméternyire lévő, sárgarézből kiképzett lyukra nézett. Coal morgott valamit a kagylóba. Szavait az elnök nem hallotta meg; finoman meglökte a labdát és figyelte, ahogy az pontosan a lyukba gurul. Egy kattanás után a labda automatikusan kipottyant a lyukból és egy méterre elgurult oldalra. Az elnök zokniban odaaraszolt a következő labda mellé és feszült figyelemmel rámeredt. Ez egy narancssárga volt. Az előbbihez hasonlóan meglökte, és a labda begurult a lyukba. Ez már a nyolcadik volt egyhuzamban. Harmincból huszonhét.
– Runyan főbíró volt az – közölte Coal, és lecsapta a kagylót. – Meglehetősen ideges. Ma délután akart találkozni veled. – Mondd meg neki, hogy kérjen egy sorszámot. – Azt mondtam, hogy reggel tízre legyen itt. Fél tizenegykor kabinetülésed van, fél tizenkettőkor pedig a nemzetbiztonsági. Anélkül, hogy felnézett volna, az elnök megszorította a golfütőt és a következő labdát kezdte tanulmányozni. – Már alig várom. Mi van a közvélemény kutatással? – Óvatosan megpöccintette a labdát és aztán a szemével kísérte. – Épp most beszéltem Nelsonnal. Dél óta már kettőt is lefuttatott. A számítógép még csak most dolgozza fel az adatokat, de szerinte a rokonszenvindex ötvenkettő vagy ötvenhárom körül lesz. A golfjátékos egy pillanatra felnézett és elmosolyodott, aztán visszatért a játékhoz. – Múlt héten mennyi volt? – Negyvennégy. A kardigánnak köszönhető meg annak, hogy nem volt rajtad nyakkendő. Ahogy megmondtam. – Azt hittem, hogy negyvenöt volt – felelte az elnök, miközben lökött egyet a sárga golyón, ami szépen begurult a lyukba. – Igazad van. Negyvenöt. – Ez a mostani a legmagasabb... – Tizenegy hónap alatt. Tavaly november óta nem kerültünk ötven fölé. Ez nagyszerű válsághelyzet, főnök. Az emberek meg vannak döbbenve, de mégis sokan boldogok, hogy Rosenbergnek vége. És te ott vagy a középpontban. Egyszerűen csodálatos. – Coal ráütött a telefonon villogó gombra és felemelte a kagylót. Szó nélkül csapta le. Megigazította a nyakkendőjét és begombolta a zakóját. – Fél hat van, főnök. Voyles és Gminski már vár. Az elnök lökött egyet, aztán a labdát figyelte. Két centivel a lyuk jobb oldala mellett gurult el, és az elnök elfintorodott. – Hadd várjanak. Holnap reggel kilencre hívjunk össze sajtótájékoztatót. Magammal viszem Voylest is, de nem engedem, hogy kinyissa a száját. Úgy intézd, hogy mögöttem álljon. Beszámolok még egy-két részletről és válaszolok néhány kérdésre. A tévétársaságok majd egyenesben adják, nem gondolod? – De, feltétlenül. Jó ötlet. Beindítom a dolgot. Az elnök lehúzta a kesztyűjét és a sarokba hajította. – Kísérd be őket. – Óvatosan a falnak támasztotta a golfütőt és belebújt a papucscipőjébe. Szokásához híven már ma is hatszor öltözött át reggeli óta, s most skótmintás, duplasoros öltöny volt rajta, mélykék, pöttyös nyakkendővel. Helyet foglalt az íróasztala mögött és mogorva tekintettel meredt néhány papírra. Biccentett a belépő Voyles és Gminski felé, de nem állt fel és nem nyújtott kezet. A két
férfi leült az íróasztal másik oldalánál, Coal pedig elfoglalta szokásos helyét; úgy állt ott, mint egy őr, aki már alig várja, hogy tüzeljen. Az elnök megdörzsölte orrnyergét, mintha az egész napos stressz miatt fejfájás kínozná. – Hosszú nap volt a mai, elnök úr – mondta Bob Gminski, hogy megtörje a csendet. Voyles az ablakok felé pillantott. Coal bólintott, az elnök pedig azt mondta: – Igen, Bob. Nagyon hosszú. És egy halom etiópot hívtam meg vacsorára, úgyhogy fogjuk rövidre. Kezdjük magával, Bob. Ki ölte meg őket? – Nem tudom, elnök úr. De biztosíthatom önt, hogy semmi közünk hozzá. – Esküszik, Bob? – Az elnök hangja szinte ájtatos volt. Gminski felemelte a jobb kezét, tenyerével az íróasztal felé. – Esküszöm. Az anyám sírjára esküszöm. Coal elégedetten bólintott, mintha hinne neki, és mintha bármit is jelentene az ő jóváhagyása. Az elnök Voylesra meredt, akinek zömök teste betöltötte a széket, és még vastag esőkabátja is rajta volt. Az igazgató lassan rágógumizott és gunyoros pillantással nézett vissza az elnökre. – Fegyverszakértői jelentés? Halottkémi jelentés? – Megkaptam őket – felelte Voyles, miközben kinyitotta aktatáskáját. – Csak mondja el. Majd később elolvasom. – A pisztoly kis kaliberű, valószínűleg 22-es. Közvetlen közelből tüzelt Rosenbergre és az ápolóra, erre utal a bőrön maradt lőpor. Ferguson esetében nehéz eldönteni, de biztos, hogy a lövéseket harminc centinél nem távolabbról adták le. Három golyó mindegyik koponyába. Kettőt már kiszedtek Rosenbergből, a harmadikat a párnájában találták meg. Úgy tűnik, hogy ő is meg az ápoló is aludtak már. Magától értetődően ugyanaz a golyó, ugyanaz a fegyver és ugyanaz a merénylő. A teljes halottkémi összegzést most készítik, de eddig nem voltak meglepetések. A halál oka mindhárom esetben nyilvánvaló. – Ujjlenyomatok? – Nincsenek. Még mindig keresünk, de nagyon tiszta munka volt. Úgy tűnik, hogy csak a golyókat meg a holttesteket hagyta ott. – Hogy jutott be a házba? – A behatolásnak nincs semmi látható nyoma. Ferguson átkutatta a házat, amikor Rosenberg négy körül megérkezett. Rutinszerű eljárás. Két órával később leadta az írásos jelentését, és abban az áll, hogy átvizsgálta a két hálószobát, a fürdőszobát, három szekrényt az emeleten, az összes földszinti helyiséget, és természetesen nem talált semmit. Azt írta, hogy az összes ajtót és ablakot is megvizsgálta. Rosenberg rendelkezésének megfelelően az ügynökeink odakint voltak, becslésük szerint Ferguson négyórai vizsgálódása
három-négy percig tartott. Az a gyanúm, hogy a gyilkos már ott várakozott és rejtőzött, amikor a bíró hazaérkezett és Ferguson körbejárta a házat. – Miért? – szakította félbe Coal. Voyles vörös szemét az elnökre meresztette, és nem vett tudomást a közbeszólásról. – Ez az ember nyilvánvalóan nagyon tehetséges. Megölte a Legfelsőbb Bíróság egyik tagját – az is lehet, hogy kettőt – és gyakorlatilag nem hagyott nyomot maga után. Az a tippem, hogy profi bérgyilkos. A házba behatolni nem volt gond neki. Ferguson felületes vizsgálódása elől kitérni szintén. Valószínűleg nagyon türelmes. Nem kockáztatná meg, hogy akkor hatoljon be a házba, amikor van bent valaki és rendőrök strázsálnak körülötte. Szerintem valamikor a délután folyamán jutott be, aztán egyszerűen várni kezdett, valószínűleg az egyik emeleti szekrényben vagy talán a padláson. A padláson használt szigetelőanyag két kis darabját találtuk a leengedhető lépcső alatt; ez arra utal, hogy használták mostanában. – Nincs különösebb jelentősége annak, hogy hol rejtőzött – állapította meg az elnök. – Hiszen nem fedezték fel. – Így van. Nem vizsgálhattuk át a házat, ugye megérti? – Én csak azt értem meg, hogy meghalt. Mi van Jensennel? – Ő is meghalt. A nyaka eltört, egy darab sárga madzaggal fojtogatták, amit bárhol lehet vásárolni. A rendőrségi orvosnak kétségei vannak afelől, hogy a nyaktörés ölte volna meg. Egészen biztosak abban, hogy a kötél okozta a halálát. Ujjlenyomatok nincsenek. Tanúk nincsenek. Ez a mozi nem az a fajta hely, ahol a szemtanúk tülekednének, hogy vallomást tegyenek; nem is számítok arra, hogy akár egyet is találnánk. A halál fél egy körül következett be. A két gyilkosság között két óra telt el. Az elnök papírra vetett néhány szót. – Mikor hagyta el Jensen a lakását? – Nem tudjuk. Ne felejtse el, hogy a parkolóba voltunk száműzve. Hat óra körül követtük hazáig, aztán hét órán keresztül figyeltük az épületet, míg meg nem tudtuk, hogy megfojtották egy homokosmoziban. Természetesen az ő kívánságainak megfelelően cselekedtünk. A barátja kocsiján tűnt el az épületből. Az autót megtaláltuk kétutcányira a mozitól. Coal tett két lépést, háta mögött szorosan összekulcsolt kézzel. – Mit gondol, igazgató úr, ugyanaz a személy végezte el mindkét munkát? – Ki a fene tudja? A két holttest még nem hűlt ki. Időre van szükségünk. Kevés a bizonyíték egyelőre. Nincsenek tanúk, nincsenek ujjlenyomatok, nem követtek el baklövést; eltart egy darabig, amíg összerakjuk a képet. Lehet, hogy ugyanaz az ember csinálta, nem tudom. Még túl korai erről beszélni. – Bizonyára van valami megérzése – mondta az elnök. Voyles elhallgatott és az ablakok felé pillantott. – Lehet, hogy ugyanaz a fickó csinálta, de akkor szupermennek kell lennie. Valószínűleg ketten vagy hárman voltak, de az is
biztos, hogy nagyon sok segítségük volt. Valaki rengeteg információval látta el őket. – Például? – Milyen gyakran megy Jensen moziba, hol szokott ülni, mikor ér oda, vajon egyedül megy vagy találkozik-e ott egy barátjával. Olyan információk, amelyekkel természetesen mi nem rendelkeztünk. Vegyük Rosenberget. Valakinek tudnia kellett, hogy a házában nincs biztonsági rendszer, hogy az embereink odakint vannak, hogy Ferguson tízkor érkezett, hatkor ment el, és végig a hátsó udvarban kellett ülnie, hogy... – Ezt maguk is mind tudták – szakította félbe az elnök. – Természetesen tudtuk. De biztosíthatom róla, hogy mással nem osztottuk meg ezt az információt. – Az elnök rövid, cinikus pillantást vetett Coalra, aki, mélyen a gondolataiba merülve, az állat vakargatta. Voyles testhelyzetet váltott meglehetősen széles hátsó felén, és rámosolygott Gminskire, mintha azt akarná mondani: – Menjünk bele a játékba. – Azt akarja mondani, hogy összeesküvésről van szó – mondta Coal mélyen összevont szemöldökkel. – Én az égadta világon semmit sem akarok mondani. Én csak azt közlöm önnel, Mr. Coal és önnel, elnök úr, hogy igen, valóban rengeteg ember tervelte ki a gyilkosságot. Lehet, hogy egy, lehet, hogy két gyilkos van, de biztos nagyon sok segítségük volt. Az akció túlságosan gyors, tiszta és jól szervezett volt. Coal elégedettnek látszott. Egyenesen állt, és kezét ismét összekulcsolta a háta mögött. – És kik az összeesküvők? – kérdezte az elnök. – Kik a gyanúsítottjai? Voyles mélyet sóhajtott, és úgy tűnt, már végleg elhelyezkedett a széken. Becsukta az aktatáskát, és letette a lábához. – Egyelőre nincs elsőrendű gyanúsítottunk, de van néhány lehetséges jelöltünk. De ezt nagyon bizalmasan kell kezelni. Coal még egy lépéssel közelebb jött. – Természetesen bizalmas az információ – vakkantotta. – Az Ovális Irodában van, igazgató úr. – És már voltam itt jó párszor. Az igazság az, hogy már akkor is jártam itt, amikor maga még koszos pelenkában rohangászott, Mr. Coal. Az elnök felemelte a kezét. – Bizalmasan fogjuk kezelni, Denton. Szavamat adom. – Coal egy lépéssel visszahátrált. Voyles az elnökre nézett. – Ahogy önök is tudják, a fanatikusok már napok óta itt vannak a városban. Az elmúlt két hétben megfigyelés alatt tartottunk néhány mozgalmat. A Földalatti Hadsereg legalább tizenegy tagjáról tudunk, akik már egy hete itt voltak a környéken. Ma kihallgattunk néhányat, aztán elengedtük őket. Tudjuk, hogy ez a szervezet végre tudna, illetve végre is
szeretne hajtani egy ilyen gyilkosságot. Jelen pillanatban ők a legkomolyabb jelöltjeink. De ez holnap változhat. A hallottak nem gyakoroltak különösebb hatást Coalra. A Földalatti Hadsereg mindenki listáján rajta volt. – Már hallottam róluk – jegyezte meg az elnök ostobán. – Óh, igen. Egész népszerűek kezdenek lenni. Úgy hisszük, hogy megöltek egy bírót Texasban, bár nem tudjuk bizonyítani. Nagyon hatékonyan dolgoznak a robbanószerekkel. Legalább száz bombamerénylettel gyanúsítjuk őket: abortuszt végző klinikák, polgárjogi mozgalmak irodái, pornóüzletek, homokosklubok ellen, az ország legkülönbözőbb pontjain. Ezek pontosan azok az emberek, akik szenvedélyesen gyűlölik Rosenberget és Jensent. – Más gyanúsítottak? – kérdezte Coal. – Van egy Fehér Ellenállás nevezetű árja csoport, amelyet már két éve megfigyelés alatt tartunk. Idahóból és Oregonból irányítanak. A vezetőjük a múlt héten beszédet mondott Nyugat-Virginiában és néhány napja itt van a környéken. Látták őt a Legfelsőbb Bíróság előtti hétfői tüntetésen. Holnap megpróbáljuk kihallgatni. – De profi gyilkosok ezek? – érdeklődött Coal. – Nem hirdetik, tudja. Meg lennék lepve, ha valamelyik csoport maga hajtotta volna végre a gyilkosságokat. Lefizettek egy bérgyilkost és vállalták az információk beszerzését. – És kik a bérgyilkosok? – kérdezte az elnök. – Hogy őszinte legyek, az is lehet, soha nem tudjuk meg. Az elnök felállt, és kinyújtóztatta a lábait. Kemény munkával eltöltött újabb nap az irodában. Rámosolygott az íróasztal túlsó felénél ülő Voylesra. – Nehéz feladata van, igazgató úr. – A melegséget és megértést sugárzó nagyapai hang volt. – Nem irigylem magát. Ha lehet, a hét minden napján, délután ötkor, kétoldalas, kettős sortávolsággal gépelt jelentést szeretnék kapni a nyomozás állásáról. Amennyiben fordulat következik be, elvárom, hogy rögtön felhívjon. Voyles bólintott, de nem válaszolt. – Holnap reggel kilenckor sajtótájékoztatót tartok. Szeretném, ha ön is itt lenne. Voyles bólintott, de nem válaszolt. Másodpercekig senki sem szólt. Voyles zajosan felállt és megkötötte az esőkabát övét. – Hát akkor mi megyünk. Foglalkoznia kell az etiópokkal meg egyebek. – Átnyújtotta Coalnak a fegyverszakértő és a halottkém jelentését, tudván, hogy az elnök sohasem fogja elolvasni őket. – Köszönöm, hogy eljöttek, uraim – mondta az elnök melegen. Coal becsukta a két férfi mögött az ajtót, az elnök pedig felkapta a golfütőt. – Nem
vacsorázom az etiópokkal – közölte a szőnyegre meg a sárga labdára bámulva – Tudom. Már él is küldtem nekik a bocsánatkérésedet. Ez a válsághelyzet nagyszerű órája, elnök úr, és elvárják tőled, hogy itt az irodádban, tanácsadóidtól körülvéve, kemény munkával töltsd az idődet. Az elnök lökött egyet a golflabdán, amely pontosan a lyuk közepébe gurult. – Beszélni akarok Hortonnal. A jelöléseknek tökéletesnek kell lenniük. – Már küldött egy rövid, tízes listát. Egészen jól fest. – Fiatal, konzervatív, fehér férfiakat akarok, akik ellene vannak az abortusznak, pornográfiának, homokosoknak, fegyverviselés engedélyeztetésének, faji kvótának és a többi. – Eltévesztett egy ütést, és lerúgta a cipőjét. – Olyan bírókat akarok, akik gyűlölik a kábítószert meg a bűnözőket és lelkesednek a halálos ítéletért. Világos? Coal már telefonált; miközben lenyomta a számokat, bólogatott a főnökének. Majd ő kiválasztja a jelölteket, aztán meggyőzi az elnököt. K. O. Lewis az igazgató mellett ült a csöndes limuzin hátsó részében, amikor a kocsi kigördült a Fehér Ház elől, hogy araszolva keresztülverekedje magát a csúcsforgalmon. Voylesnak nem volt mondandója. Egyelőre, a tragédia első néhány órájában, a sajtó kíméletlen volt. A keselyűk már körözni kezdtek. Nem kevesebb, mint három kongresszusi albizottság jelentette be, hogy meghallgatásokat tart és vizsgálatot indít a két haláleset kapcsán. És a testek még nem hűltek ki. A politikusok hatalomittasan tülekedtek, hogy reflektorfénybe kerüljenek. Az egyik durva nyilatkozat adott gyúanyagot a másiknak. Az ohiói Larkin szenátor gyűlölte Voylest, Voyles gyűlölte az ohiói Larkin szenátort, és a szenátor három órával ezelőtt összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol bejelentette: az albizottság, melynek munkájában ő is részt vesz, azonnal vizsgálatot fog indítani annak kiderítésére, hogy az FBI milyen védelmet nyújtott a két halott bírónak. De Larkinnak volt egy – meglehetősen fiatal – barátnője, az FBI-nak pedig volt néhány fényképe, és Voyles egészen bizonyosra vette, hogy a vizsgálatot el lehet halasztani. – Hogy van az elnök? – kérdezte végül Lewis. – Melyik? – Nem Coal. A másik. – Remekül. Egyszerűen remekül. Bár Rosenberg halála rettenetesen megrázta. – Azt elhiszem. Csendben haladtak a Hoover-épület felé. Hosszú éjszaka lesz a mai. – Van egy új gyanúsítottunk – közölte Lewis. – Hadd halljam!
– Egy Nelson Muncie nevű férfi. Voyles lassan megrázta a fejét. – Sohasem hallottam róla. – Még én sem. Hosszú történet. – A rövid változatát szeretném hallani. – Muncie nagyon gazdag floridai nagyiparos. Tizenhat évvel ezelőtt az unokahúgát megerőszakolta és megölte egy Buck Tyrone nevezetű afroamerikai. A kislány tizenkét éves volt. Nagyon, nagyon kegyetlen gyilkosság volt. Megkíméllek a részletektől. Muncie-nek nincs gyereke, és imádta az unokahúgát. Tyrone-t Orlandóban állították bíróság elé, és halálra ítélték. Nagy erőkkel őrizték, mert rengeteg fenyegetést kapott. Egy New York-i cégnél valami zsidó ügyvéd mindenféle fellebbezéseket nyújtott be, aztán 1984-ben az ügy megérkezett a Legfelsőbb Bíróságra. Jól sejted: Rosenberg beleszeretett Tyrone-ba, és előállt az alkotmány ötödik módosításának azzal a nevetséges értelmezésével, hogy önmaga ellen az ember nem tehet vallomást, s így a strici vallomását, amit egy héttel a letartóztatása után írt, semmisnek tekintették. Egy nyolcoldalas vallomás, amit Tyrone a saját kezével írt. Nincs vallomás, nincs ügy. Rosenberg írt egy tekervényes négy-öt arányú véleményt, és ezzel megsemmisítették az ítéletet. Rendkívül ellentmondásos döntés. Tyrone kiszabadul, aztán két évvel később eltűnik, és azóta sem találják. Az a szóbeszéd járja, hogy Muncie lefizetett valakit, hogy herélje ki Tyrone-t, aztán csonkítsa meg, és végül dobja a cápák közé. De ez csak szóbeszéd, állítják a floridai hatóságok. Aztán 1989-ben Tyrone főügyvédjét, egy Kaplan nevű embert, lelövik a lakása előtt Manhattanben; látszólag rablógyilkosság volt. Micsoda véletlen egybeesés... – Ezt kitől hallottad? – Floridából telefonáltak két órával ezelőtt. Meg vannak győződve róla, Muncie egy halom pénzt fizetett azért, hogy kinyírják Tyrone-t és az ügyvédjét. Csak éppen nem tudják bizonyítani. Van egy vonakodó és azonosítatlan informátoruk, aki azt állítja magáról, hogy ismeri Muncie-t, és már közölt is róla egyet s mást. Azt mondja, hogy Muncie már évek óta Rosenberg meggyilkolásáról beszél. A floridaiak úgy hiszik, hogy egy kicsit megtébolyodott, amikor megölték az unokahúgát. – Mennyi pénze van? – Elég. Több millió. Senki sem tudja pontosan. A pasas nagyon titokzatos. A floridaiak meg vannak győződve róla, hogy képes rá. – Ellenőrizzük le. Érdekesnek hangzik. – Ma este nekilátok. Biztosan azt akarod, hogy háromszáz ügynököt állítsunk az ügyre. Voyles rágyújtott egy szivarra, és letekerte az ablakot. – Igen. Talán négyszázat. El kell kapnunk ezeket, mielőtt a sajtó elevenen felfal bennünket.
– Nem lesz könnyű. A golyóktól és a madzagtól eltekintve semmit sem hagytak maguk után. Voyles kifújta a füstöt az ablakon. – Tudom. Szinte már túl tiszta az egész.
HÉT A főbíró, kilazított nyakkendővel, arcán elgyötört ábrázattal, székébe süppedve ült az íróasztala mögött. Az irodában három kollégája meg jó néhány ügyvivő foglalt helyet, és visszafogott hangon beszélgetett. A megdöbbenés és kimerültség nyilvánvaló jelei mutatkoztak mindenkin. Jason Kline különösen megviseltnek látszott. Egy kisebb kanapén ült és üres tekintettel meredt a földre, miközben Archibald Manning, aki most már a legidősebb bíró volt, a protokolláris kérdésekről és a temetési előkészületekről beszélt. Jensen édesanyja szerény, zárt körű episzkopális szertartást kívánt péntekre, Providence-ben. Rosenberg fia, egy ügyvéd, eljuttatott Runyannak egy listát, amelyen a bíró, második infarktusa után, rögzítette a kívánságait: azt akarta, hogy egy katonai ceremóniától mentes szertartás után hamvait szórják szét Dél-Dakotában, a sziú indiánok rezervátumában. Bár Rosenberg zsidó volt, elhagyta hitét, és az agnoszticizmus hívének vallotta magát. Azt akarta, hogy az indiánoknál temessék el. Runyan úgy vélte, hogy ez helyénvaló, de nem mondta ki hangosan. A külső irodában hat FBI-ügynök kávézgatott és idegesen sugdolózott. A nap folyamán újabb fenyegetések érkeztek, néhány alig egy-két órával az elnök reggeli beszéde után. Odakint már sötétedett, lassan ideje volt hazakísérni a megmaradt bírókat. Mindegyik mellé négy ügynököt rendeltek ki testőrként. Andrew McDowell bíró, aki hatvanegy évesen most már a Legfelsőbb Bíróság legfiatalabb tagja volt, az ablakban állt és pipáját szopogatva figyelte az utca forgalmát. Ha Jensennek volt egyáltalán barátja a Legfelsőbb Bíróságon, McDowell volt az. Fletcher Coal tájékoztatta Runyant, hogy az elnök nemcsak részt vesz Jensen búcsúztatásán, hanem gyászbeszédet is kíván mondani. Egyetlen lélek sem volt a belső irodában, aki szerette volna, hogy az elnök akár egy szót is szóljon. Runyan megkérte McDowellt, hogy készítsen egy rövid beszédet. A bíró, aki szemérmes ember volt és kerülte az ilyen szerepléseket, csokornyakkendőjét ujjai között forgatva megpróbálta elképzelni magában barátját a mozierkélyen, nyakán kötéllel. Még belegondolni is borzasztó. A Legfelsőbb Bíróság tagja, egyik nagyszerű kollégája, a kilenc bíró egyike egy efféle helyen rejtőzködve bámulja azokat a filmeket és ilyen irtózatos körülmények között lepleződik le. Milyen
tragikusan kínos helyzet. Elképzelte magát, amint ott áll az emberek előtt a templomban, Jensen édesanyjára és rokonaira néz, és közben tudja, hogy mindenki fejében a Montrose mozi jár. Suttogva kérdezgetik majd egymástól: – Te tudtad, hogy buzi volt? – Ami McDowellt illeti, ő nem tudta, és még csak nem is sejtette. És egy szót sem akart szólni a temetésen. A hatvannyolc éves Ben Thurow bírónak nem annyira a halottak eltemetése miatt főtt a feje, hanem inkább azért, hogy miként lehetne elkapni a gyilkosokat. Évekkel ezelőtt szövetségi főügyész volt Minnesotában, és elmélete alapján két csoportba osztotta a gyanúsítottakat: azok, akiket gyűlölet és bosszúvágy vezérel, és azok, akik jövőbéli döntésekre akarnak hatást gyakorolni. Már utasította a beosztottjait, hogy kezdjék meg a kutatómunkát. Thurow fel és alá járkált az irodában. – Huszonhét ügyvivőnk és hét bírónk van – közölte a jelenlévőkkel, de személy szerint senkinek sem címezte szavait. – Nyilvánvaló, hogy a következő néhány héten nem sok munkát tudunk elvégezni és minden a közeljövőben esedékes döntésünkkel vámunk kell, amíg a bírói kar kiegészül. Ez pedig hónapokig is eltarthat. Javaslatom a következő: bízzuk meg az ügyvivőket azzal, hogy próbálják meg felderíteni a gyilkosságokat. – Nem vagyunk rendőrök – jegyezte meg Manning türelmesen. – Nem várhatnánk meg legalább a temetéseket, mielőtt játszadozni kezdenénk? – kérdezte McDowell anélkül, hogy visszafordult volna az ablaktól. Thurow, szokásához híven, nem törődött a hallottakkal. – Majd én irányítom a kutatást. Adjátok kölcsön az ügyvivőiteket két hétre, és azt hiszem, össze tudunk állítani egy listát a komoly gyanúsítottakról. – Az FBI nagyon profi, Ben – mondta Runyan. – És nem kérte a segítségünket. – Inkább most nem tárgyalnék az FBI-ról – felelte Thurow. – Itt búslakodhatunk hivatalos gyászunkban két héten keresztül, vagy pedig nekilátunk a munkának, és megtaláljuk ezeket a nyavalyásokat. – Miért vagy benne olyan biztos, hogy ki tudjátok deríteni az ügyet? – kérdezte Manning. – Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül, de azt hiszem, érdemes megpróbálni. Okkal gyilkolták meg a kollégáinkat, és ez az ok közvetlen összefüggésben van egy üggyel, amelyben már vagy döntés született, vagy pedig függőben van. Amennyiben megtorlásról van szó, szinte lehetetlen elvégezni ezt a feladatot. A fenébe is, mindenki gyűlöl bennünket ezért vagy azért. De ha nem bosszú vagy gyűlölet van az ügy hátterében, akkor talán valaki egy más összetételű bíróságot szeretett volna egy jövőben meghozandó döntéshez. Ez az, ami érdekes. Ki gyilkolná meg Rosenberget vagy Jensent
azért, mert így vagy úgy szavazna egy ügyben ebben az évben, jövőre vagy majd öt év múlva? Azt akarom, hogy az ügyvivők vegyenek elő minden olyan ügyet, amely függőben van az alsóbb szinteken. McDowell bíró megrázta a fejét. – Ugyan már, Ben. Ez több mint ötezer ügyet jelent, és ennek csak egy egészen kis töredéke fog majd végül idekerülni. Teljességgel hiábavaló vállalkozás. Manningra szintén nem gyakoroltak mély benyomást Thurow szavai. – Figyeljetek ide. Harmincegy éven keresztül dolgoztam Rosenberggel, és gyakran fordult meg a fejemben, hogy lelövöm. De úgy szerettem, mint a testvéremet. Liberális elképzeléseit a hatvanas és hetvenes években elfogadták, de a nyolcvanas évekre kissé megkoptak, manapság pedig rossz néven veszik őket. Szimbóluma lett mindannak, ami rossz ebben az országban. Meggyőződésem, hogy valamelyik radikális, jobboldali gyűlölködő csoport ölte meg, és mi addig kutathatjuk az ügyeket, amíg az ég a földdel összeér, de semmit sem fogunk találni. – És Jensen? – kérdezte Thurow. – Nyilvánvaló, hogy barátunknak furcsa hajlamai voltak. Ennek bizonyára híre kelt, és Glenn könnyű célpontja lett egy ilyen csoportnak. Ezek gyűlölik a homoszexuálisokat, Ben. Ben még mindig járkált és még mindig nem törődött azzal, amit mondtak neki. – Mindannyiunkat gyűlölnek, és ha őket gyűlöletből ölték meg, a rendőrök elkapják a gyilkosokat. Talán. De mi van, ha azért gyilkoltak, hogy átalakítsák a bíróságot? Mi van, ha az egyik csoport most, az erőszak perceiben, megragadta a lehetőséget, és likvidált közülünk kettőt, hogy ily módon átrendezhesse a bíróságot. Véleményem szerint ez komoly eshetőség. Runyan megköszörülte a torkát. – Az én véleményem pedig az, hogy semmit sem teszünk, amíg a holtak nincsenek eltemetve. Nem mondok nemet, Ben, csak azt kérem, hogy várj néhány napot. Hadd ülepedjen le a por. Mi még mindannyian az események hatása alatt vagyunk. Thurow elnézést kért és távozott. Testőrei követték végig a folyosón. Manning bíró botjára támaszkodva felállt, és Runyan felé fordult. – Nem megyek el Providence-be. Gyűlölök repülni és gyűlölöm a temetéseket. Hamarosan az enyém következik, és nem érzem magam jól ott, ahol erre emlékeztetnek. Részvétnyilvánításomat majd levélben küldöm el a családnak. Ha találkozol velük, légy szíves bocsánatot kérni a nevemben. Nagyon öreg ember vagyok. – Manning ügyvivője kíséretében távozott. Azt hiszem, hogy Thurow bírónak igaza van – mondta Jason Kline. – Legalább át kellene néznünk a függőben lévő ügyeket, és azokat, amelyek valószínűleg majd idekerülnek az alsóbb szintekről. Nem sok sikerrel kecsegtető próbálkozás, de hátha ráakadunk valamire.
– Egyetértek – felelte Runyan. – De még egy kicsit korai, nem gondolja? – Igen, az, de én már szeretnék nekilátni. – Nem. Várjon hétfőig, aztán beosztom Thurow-hoz. Kline megvonta a vállát és távozott. Két ügyvivő követte Rosenberg irodájába, ahol a sötétben ücsörögve elszopogatták a bíró maradék brandyjét. A jogi könyvtár ötödik emeletének egyik telezsúfolt kutatószobájában, a vastag, ritkán forgatott jogi könyvek alatt roskadozó polcok között Darby Shaw a Legfelsőbb Bíróságon tárgyalásra kitűzött ügyeinek jegyzékét nézte végig. Már kétszer átolvasta, s bár tele volt ellentmondásos ügyekkel, semmi olyat nem talált benne, ami felkeltette volna az érdeklődését. A Dumond-ügy utcai megmozdulásokhoz vezetett. Volt egy gyermekpornográfiai ügy New Jerseyből, egy szodómiával kapcsolatos Kentuckyból, halálos ítéletek elleni tucatnyi fellebbezés, egy sor polgárjogi ügy meg a szokásos egyebek: adóügyek, indiánok, hatáskörütközéssel kapcsolatos és trösztök ellen benyújtott keresetek. A számítógépből előhívta az összes ügy összegzését, aztán kétszer átolvasta őket. Összeállított egy ügyes kis listát a lehetséges gyanúsítottakról, de aztán megállapította, hogy ezek mindenki számára nyilvánvalóak lennének. A lista a papírkosárba került. Callahan biztosra vette, hogy az árják, a nácik vagy a Ku-Klux-Klan követte el a gyilkosságokat; esetleg a hazai terroristák egy könnyedén azonosítható csoportja; vagy talán önkéntes bűnüldözők valamiféle radikális bandája. Mindenképpen jobboldaliaknak kell lenniük; Callahan úgy vélte, hogy ez nyilvánvaló. Darby azonban nem volt ebben olyan biztos. A gyűlölködő csoportok túlságosan is kézenfekvőnek tűntek. Túl sokat fenyegetőztek, túl sok féltéglát dobáltak, túl sok felvonulást szerveztek és túl sok beszédet tartottak. Élve kellett nekik Rosenberg, hiszen gyűlöletüknek annyira ellenállhatatlan céltáblája volt. Rosenberg gondoskodott arról, hogy legyen dolguk. Darby úgy gondolta, jóval sötétebb erők állnak a háttérben. Callahan – mostanra már részegen – egy Canal Street-i bárban üldögélt, rá, Darbyra várva, bár a lány nem ígérte meg, hogy csatlakozik hozzá. Ebédidőben felugrott hozzá a lakására és az erkélyen találta, részegen, amint a Rosenberg véleményeit egybegyűjtő könyvet nézegette. Úgy döntött, hogy az egész héten nem tartja meg az óráit; meglehet, mondta, már soha többé nem lesz képes alkotmányjogot tanítani most, hogy bálványa halott. Darby azt javasolta neki, hogy józanodjon ki, aztán távozott. Néhány perccel tíz után Darby besétált a könyvtár negyedik emeletén lévő számítógépterembe, és leült az egyik monitor elé. A terem üres volt. Rácsapott
néhányat a billentyűzetre, megtalálta, amit keresett, és a nyomtató hamarosan ontani kezdte magából a lapokat, amelyeken a tizenegy szövetségi fellebbviteli bíróságon függőben lévő fellebbezések sorakoztak. Egy órával később a nyomtató leállt; egy húsz centi vastagságú iratcsomó volt Darby birtokában. Visszacipelte a kutatószobába, és letette a telezsúfolt asztal közepére. Már tizenegy múlt, és az ötödik emelet teljesen elhagyatott volt. A szűk ablakból az épület előtt elterülő parkolóra és facsoportra nyílt a nem különösebben ihlető hatású kilátás. Újra lerúgta a lábáról a cipőt és megvizsgálta a vörös lakkot a lábkörmein. Kortyolt egyet a forró kávéból és üres tekintettel meredt a parkolóra. Az első feltevés könnyű: a gyilkosságokat ugyanazok a csoportok és ugyanazon okból hajtották végre. Ha nem, a kutatás reménytelen. A második feltevés nehéz: a motívum nem gyűlölet vagy bosszúvágy, hanem manipulációs szándék. Van egy ügy a Legfelsőbb Bíróságon vagy útban odafelé, és valaki egy más összetételű bíróságot szeretne. A harmadik feltevés valamivel könnyebb: az ügyben hatalmas mennyiségű pénz játszik szerepet. A válasz nem akart előbukkanni az előtte heverő iratokból. Egészen éjfélig lapozgatta őket, aztán a könyvtár zárásakor távozott.
NYOLC Csütörtökön délben az egyik titkárnő zsírfoltos, szendvicsekkel, rántott hagymakarikákkal teli, nagyméretű papírzacskót vitt be a Hoover-épület egyik ötödik emeleti, párás levegőjű tárgyalójába. A négyszögletű terem közepén álló mahagóniasztalt, melynek minden oldalánál húsz szék sorakozott, az ország különböző pontjairól érkezett FBI-vezetők ülték körül. Az összes nyakkendő ki volt lazítva, az ingujjak pedig feltűrve. Vastag, kékes füstfelhő burkolta be az asztaltól másfél méternyire függő olcsó, szabványcsillárt. Voyles igazgató beszélt, aki fáradt volt és mérges. Az asztal végénél felállított tábla előtt járkált komótos léptekkel és a mai negyedik szivarját szívta. A jelenlévőknek csak a fele figyelt rá. A többiek gépelt lapokat húzgáltak elő az asztal közepén álló papírhalmazból és a halottkémi jelentést meg a kötélről készített laboratóriumi jelentést olvasták át, továbbá a Nelson Muncie-ről és más hamarjában megvizsgált gyanúsítottjelöltekről összeállított anyagokat, amelyek mind meglehetősen vékonyak voltak. Eric East különleges ügynök, aki még csak tíz esztendeje dolgozott az FBInál, de már briliáns nyomozónak számított, figyelmesen hallgatott és elmélyülten olvasott. Voyles hat órával ezelőtt jelölte ki őt, hogy vezesse a
nyomozást. A többieket a délelőtt folyamán választották ki, és most a szervezési megbeszélés folyt. East olyan dolgokról hallott most, amiket már tudott. A nyomozás hetekig, sőt valószínűleg hónapokig is eltarthat. A kilenc golyón, a kötélen és a kisméretű fémrúdon kívül nem volt semmi bizonyíték. Georgetownban a szomszédok nem láttak semmit; különösebben gyanús figurát nem vettek észre a Montrose-ban. Nem voltak ujjlenyomatok. Nem voltak szövetdarabkák. Semmi sem volt. Rendkívüli tehetségre van szükség egy ilyen tiszta gyilkossághoz, és rengeteg pénz kell egy ilyen tehetség felbérléséhez. Voyles nem tartotta valószínűnek, hogy megtalálnák a tetteseket. Arra kell összpontosítani, aki felbérelte őket. Voyles beszélt és szivarozott. – Van egy anyag az asztalon, amely egy Nelson Muncie nevű, floridai milliomosról készült, aki állítólag többször is megfenyegette Rosenberget. A floridai hatóságok meg vannak győződve róla, hogy Muncie egy halom pénzt fizetett a kéjgyilkos és az ügyvéd meggyilkolásáért. Az anyagban minden benne van. Ma reggel két emberünk beszélt Muncie ügyvédjével és rendkívül ellenséges fogadtatásra talált. Az ügyvéd azt mondja, hogy Muncie nincs az országban, és természetesen fogalma sincs róla, mikor fog visszajönni. Húsz embert bíztam meg azzal, hogy nyomozzanak utána. Voyles újra meggyújtotta a szivarját, és az asztalon heverő papírlapra pillantott. – A negyedik egy Fehér Ellenállás nevezetű, középkorú kommandósokból álló csoport, amelyet körülbelül három éve tartunk megfigyelés alatt. A róluk készült anyagot megkapták, uraim. Valójában elég gyengécske gyanúsítottak. Inkább gyújtóbombákat hajigálnak meg kereszteket égetnek. Nem valami fineszes társaság. És ami a legfontosabb: nincs sok pénzük. Őszintén meg lennék lepve, ha ilyen dörzsölt gyilkosokat tudtak volna felbérelni, mint ezek. Mindenesetre azért rájuk állítottam húsz embert. East kicsomagolt egy nagy szendvicset, megszagolta, de aztán úgy döntött, hogy nem lát neki. A hagymakarikák kihűltek. Elment az étvágya. Figyelt és közben jegyzetelt. A hatodik gyanúsított a listán egy kicsit kilógott a sorból. Egy Clinton Lane nevű pszichopata hadat üzent a homoszexuálisoknak. Egyetlen fia valamikor régen elköltözött az iowai családi farmról, San Franciscóba ment, hogy a homokosok életét élvezze, de hamarosan meghalt AIDS-ben. Lane megtébolyult, és felgyújtotta a Homokosok Társaságának irodáját Des Moinesban. Elfogták, négy évet kapott, de 1989-ben megszökött, és azóta nem találják. A jelentés szerint létrehozott egy kiterjedt kokaincsempész-hálózatot, és milliókat szedett össze. Pénzét a buzik és leszbikusok ellen folytatott magánháborújában használta fel. Az FBI már öt éve próbált a nyomára bukkanni, de a hírek szerint Mexikóból végezte az
irányítást. Éveken keresztül gyűlölködő leveleket küldözgetett a kongresszusnak, a Legfelsőbb Bíróságnak, az elnöknek. Voyles nem tartotta komoly gyanúsítottnak. Úgy vélte, hogy Lane őrült, egészen valószínűtlennek tűnik, hogy ő álljon a gyilkosságok hátterében, de minden eshetőséget meg kell vizsgálni. Csak hat ügynököt állított rá. A listán tíz név volt. Mindegyik gyanúsítottra ráállítottak egy hat-húsz fős csapatot a legjobb különleges ügynökökből. Minden egységhez kijelöltek egy vezetőt. Ezeknek naponta kétszer kell jelenteniük Eastnek, aki minden reggel és minden délután találkozik az igazgatóval. Ezen kívül még vagy száz ügynök az utcákat és a vidéket fogja járni nyomok után kutatva. Voyles a titoktartásról beszélt. A sajtó véreb módjára fogja követni a nyomokat, ezért a nyomozás eredményeit rendkívül bizalmasan kell kezelni. Csak ő, az igazgató beszél majd a sajtóval, és roppant kevés mondanivalója lesz. Voyles helyet foglalt, és K. O. Lewis összefüggéstelen monológba kezdett a temetésekről, a biztonsági előkészületekről és arról, hogy Runyan főbíró bejelentette, segítséget kívánnak nyújtani a nyomozásban. Eric East hideg kávéját kortyolgatta, és a listára meredt. Harmincnégy esztendő alatt Abraham Rosenberg nem kevesebb, mint ezerkétszáz szakvéleményt írt. Teljesítménye elképesztette az alkotmányjog tudósait. Néha előfordult, hogy nem foglalkozott egy trösztök ellen benyújtott unalmas keresettel vagy egy adóügyi fellebbezéssel, de ha a legapróbb jele volt annak, hogy az ügyben igazi harcra van kilátás, teljes erővel vetette magát a küzdelembe, írt többségi véleményeket, és sok-sok különvéleményt. Gyakorta egyedül volt a különvéleményével. Az utóbbi harmincnégy év minden izgalmas ügyében elhangzott Rosenberg ilyen vagy olyan véleménye. A tudósok és kritikusok imádták. Könyveket, tanulmányokat adtak ki róla és a munkáiról. Darby öt keménykötésű könyvet talált, amely a bíró véleményeit tartalmazta magyarázó jegyzetekkel kiegészítve. Volt egy olyan kötet, amelyben csak remekbe szabott különvéleményei szerepeltek. Darby minden csütörtöki órájáról távol maradt, és bezárkózott a könyvtár ötödik emeleti kutatószobájába. A gyorsnyomtatóval készített iratok szépen elrendezve sorakoztak a földön. A Rosenberggel foglalkozó könyvek kinyitva, megjelölve, egymás hátára fektetve álltak oszlopban. Van valami oka a gyilkosságoknak. Ha csak Rosenbergről lenne szó, a bosszúvágy és gyűlölet elfogadható motívum. De ha Jensent is hozzáadjuk az egyenlethez, a bosszúvágynak és gyűlöletnek már kevesebb értelme van. Persze, őt is lehetett gyűlölni, de 6 nem szított olyan szenvedélyeket, mint
Yount vagy akár Manning. Nem talált olyan tanulmánykötetet, amely Glenn Jensen bíró írásaival foglalkozott volna. Hat év alatt Jensen mindössze nyolc többségi véleményt írt, ez volt a legalacsonyabb teljesítmény a Legfelsőbb Bíróságon, írt néhány különvéleményt, de fájdalmasan lassan dolgozott, írása esetenként tiszta és világos, máskor szánalmasan összefüggéstelen volt. Darby áttanulmányozta Jensen véleményeit. A bíró gondolkodásmódja radikálisan változott évről évre. Általában következetesen védte a perbe fogott bűnözők jogait, de elegendő számú kivétel volt ahhoz, hogy egy jogtudós meghökkenjen. Hét esetből ötször szavazott az indiánok mellett. Három olyan többségi véleményt írt, amely határozottan környezetvédelmi álláspontot tükrözött. Az adófizetést megtagadók támogatásában szinte tökéletesen következetes volt. De nyomok nem voltak. Jensen túlságosan szeszélyesnek mutatkozott ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. A többi nyolc bíróhoz hasonlítva ártalmatlan volt. Darby egy újabb csésze forró kávé végére ért, és átmenetileg félrerakta a Jensenről készített jegyzeteit. Fogalma sem volt róla, mennyi lehet az idő, karórája a fiókban volt. Callahan már kijózanodott, és azt akarta, hogy késő este vacsorázzanak együtt a Mr. B's étteremben a Francia negyedben. Fel kell hívnia a férfit. Dick Mabry, az elnök beszédírója és szóbűvésze az elnöki íróasztal melletti széken ülve figyelte, ahogy Fletcher Coal és az elnök átolvassa Jensen bíró gyászbeszédének harmadik változatát. Coal visszaadta az első kettőt, és Mabry még mindig nem tudta pontosan, mit kívánnak tőle. Coal javasolt valamit. Aztán az elnök valami mást akart. Néhány órával ezelőtt Coal felhívta, és közölte vele, hogy felejtse el a gyászbeszédet, mert az elnök nem vesz részt a temetési szertartáson. Aztán az elnök telefonált, és megkérte, hogy írjon egy rövid szöveget, mert Jensen a barátja volt, és bár homokos volt, azért mégis csak a barátja volt. Mabry tudta, hogy Jensen nem az elnök barátja volt, hanem egy frissen meggyilkolt bíró, akinek ugyancsak nagy érdeklődésre számot tartó temetése lesz. Aztán Coal telefonált, és azt mondta, nem biztosak benne, hogy az elnök elmegy, de azért minden eshetőségre készen állítson össze valamit. Mabry irodája a kormányzati hivatalban volt, és a nap folyamán az ott dolgozók fogadásokat kötöttek arra, hogy az elnök részt vesz-e egy köztudottan homoszexuális férfi temetésén. Három az egyhez arányban lehetett fogadni
arra, hogy nem. – Sokkal jobb, Dick – mondta Coal, miközben összehajtotta a lapot. – Nekem is tetszik – jelentette ki az elnök. Mabry megfigyelte, hogy az elnök általában megvárja, amíg Coal véleményt nyilvánít a beszédtervezetekről. – Újra megpróbálhatom – felelte Mabry, miközben felállt. – Nem, nem – mondta Coal határozottan. – Ez a megfelelő hangnem. Nagyon szívszaggató. Tetszik nekem. Kikísérte Mabryt, aztán becsukta mögötte az ajtót. – Mit gondolsz? – kérdezte az elnök. – Fújjuk le. Rossz érzéseim vannak. Nagyszerű lehetne a sajtód, de ne felejtsd el, hogy egy homokosmoziban megtalált halott fölött hangzanának el azok a gyönyörű mondatok. Túl kockázatos. – Aha. Azt hiszem, hogy... – Ez a mi válságunk, főnök. A rokonszenvindex tovább növekszik, és most nem akarok kockáztatni. – Ne küldjünk el valakit? – Dehogyisnem. Mit szólnál az alelnökhöz? – Hol van most? – Éppen hazafelé repül Guatemalából. Este már itt lesz. – Coal hirtelen elmosolyodott. – Igazi alelnöki feladat. Egy buzi temetése. Az elnök kuncogott. – Tökéletes. Coal abbahagyta a mosolygást, és járkálni kezdett az íróasztal előtt. – Van egy apró probléma. Rosenberg búcsúztatása szombaton lesz, alig nyolcutcányira innen. – Inkább elmegyek egy napra a pokolba. – Tudom. De a távolléted nagyon feltűnő lenne. – Bejelentkezhetek a kórházba hátfájással. Ez már többször is bejött. – Nem, főnök. A jövő évben lesz az újraválasztásod. Maradj távol a kórháztól. Az elnök mindkét kezével rácsapott az asztalra, és felállt. – A francba, Fletcher! Nem mehetek oda, mert nem tudnám megállni mosolygás nélkül. Az amerikai nép kilencven százaléka gyűlölte őt. Szeretni fognak, ha nem megyek el. – Protokoll, főnök. Jó ízlés. A sajtó darabokra tép, ha nem mész el. Nézd, nem fog ártani, rendben? Egy szót sem kell szólnod. Belopózol, aztán meg kilopózol, szomorú arcot vágsz és hagyod, hogy a kamerák alaposan megnézzenek. Egy óráig sem fog tartani. Az elnök a golfütőt szorította a kezében, és egy narancssárga labda fölé hajolt. – De akkor Jensenére is el kell mennem.
– Pontosan. De felejtsd el a gyászbeszédet. Az elnök ütött. – Tudod, csak kétszer találkoztam vele. – Tudom. Vegyél csöndben részt mind a két szertartáson, ne szólj egy szót sem, aztán tűnj el. Az elnök ismét ütött. – Azt hiszem, hogy igazad van.
KILENC Thomas Callahan sokáig aludt, és ezúttal egyedül. Korán, józanul és egyedül bújt ágyba előző este. Már a harmadik napja nem tartotta meg az óráit. Ma péntek volt, és holnap lesz Rosenberg búcsúztatása s halványa iránti tiszteletből nem volt hajlandó alkotmányjogot tanítani, amíg a férfit annak rendje és módja szerint nem helyezik végső nyugalomra Főzött magának egy kávét, és fürdőköpenyébe bújva kiült a teraszra. Úgy tizenöt fok körül lehetett a hőmérséklet, ez volt az ősz első hűvösebb fuvallata; odalent a Dauphine Street friss erővel nyüzsgött. Callahan biccentett a túloldali erkélyen ülő, idős, névtelen asszonynak. A Bourbon csak egysaroknyira volt innen, és a turisták, kezükben térképekkel és fényképezőgépekkel, már úton voltak feléje. A hajnal észrevétlen szokott maradni a Francia negyedben, De tízre már kisteherautók és taxik árasztották el az utcákat. Az ilyen késő reggeli órákban – és ezekből elég sok volt – Callahan nagy boldogsággal ízlelgette szabadságát. Húsz évvel ezelőtt fejezte be az egyetemet, és kortársaihoz hasonlóan egy jogi “nagyüzem" heti hetven órát robotoló rabszolgája lett. Két évet bírt ki így. Egy kétszáz ügyvédet alkalmazó washingtoni szörnyeteg szerződtette, akinek az első hat hónapban egy kis lyukba zárva tény vázlatokat kellett készítenie. Aztán rákerült a futószalagra, és napi tizenkét órában lyukas óvszerekkel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolgatnia az ügyfelek helyett, de közben persze azt várták el tőle, hogy napi tizenhatot számlázzon. A tudtára adták, hogy ha a következő húsz évet bele tudja zsúfolni a következő tízbe, akkor mire megfáradtán eléri a harmincötödik évét, esetleg kinevezik üzlettársnak; Callahan ötvenéves koránál tovább akart élni, ezért otthagyta a dögunalmas magáncégeket. Tudományos fokozatot szerzett, és egyetemi oktató lett. Sokáig aludni, napi öt órát dolgozott, hébe-hóba írt egy cikket, és ideje nagyobb részében remekül érezte magát. Mivel nem volt senkije, akit el kellett volna tartania, évi hetvenezer dolláros fizetése több mint elég volt ahhoz, hogy megfizesse a kétszintes ház bérét, a Porschét és az italt. Ha a halál korán
elragadná, az a whiskynek és nem a munkának lenne köszönhető. Azonban áldozatot kellett hoznia. Régi egyetemi barátai közül ma már sokan üzlettársak voltak a nagy jogi cégeknél, ahol a levélpapíron díszes fejléc áll, és évi félmillió dolláros fizetéseket osztogatnak. Baráti viszonyban voltak az IBM, a Texaco meg a State Farm vezérigazgatójával. Szenátorokkal csevegtek a politikáról. Tokióban és Londonban voltak irodáik. De Callahan nem irigyelte őket. Az egyik legjobb barátja még az egyetemről Gavin Verheek volt, aki szintén otthagyta a magáncégeket, de aztán a kormánynál vállalt munkát. Először az igazságügyi minisztérium polgárjogi részlegénél dolgozott, aztán átkerült az FBI-hoz. Most már az igazgató különleges tanácsadója volt. Callahant meghívták az alkotmányjog professzorainak szervezett washingtoni konferenciára, amely egy hétfői napon kezdődött. Úgy tervezték Verheekkel, hogy hétfő este együtt vacsoráznak, aztán leisszák magukat. Fel kellett tehát hívnia, hogy megbeszéljék az evés és poharazgatás időpontját, és azért is, hogy egy kicsit magához térjen. Emlékezetből tárcsázta fel a telefonszámot. A központban kapcsolták, aztán megint kapcsolták, és miután öt perc eltelt azzal, hogy Gavin Verheeket kérte a telefonhoz, a férfi végül jelentkezett a vonal túlsó végén. – Fogjuk rövidre – mondta. – Olyan jó hallani a hangodat – felelte Callahan. – Hogy vagy, Thomas? – Most fél tizenegy múlt. Még nem vagyok felöltözve. Itt ücsörgők kávét iszogatva a Francia negyedben, és a Dauphine Streeten sétáló gyalogosokat nézegetem. Te mit csinálsz? – Micsoda egy élet! Itt fél tizenkettő van, és még nem tettem ki a lábam az irodából azóta, hogy kedd reggel megtalálták a holttesteket. – Fölfordul a gyomrom. Ez a gazfickó két nácit fog jelölni a helyükre. – Nos, persze az én helyzetemben nem tudok mit hozzáfűzni az ilyen megjegyzésekhez. De gyanítom, hogy igazad van. – Menj a francba a gyanúddal! Már láttad a jelöltek listáját, nem igaz, Gavin? Már el is kezdtetek a leellenőrzésüket, nem? Ugyan már, Gavin, nekem elmondhatod. Kik vannak a listán? Nem adom tovább. – Én sem, Thomas. De egyet elárulhatok: te nem szerepelsz rajta. – Össze vagyok törve. – Hogy van a lány? – Melyik? – Ugyan már, Thomas! Nos? – Gyönyörű, sziporkázó, kedves, gyöngéd. – Folytasd!
– Ki ölte meg őket, Gavin? Jogom van tudni. Adófizető polgár vagyok, és jogom van tudni, hogy ki ölte meg őket. – Mi is a neve? – Darby. Ki ölte meg őket és miért? – Mindig is volt érzéked a nevekhez, Thomas. Még emlékszem azokra a nőkre, akiket azért utasítottál vissza, mert nem tetszett a nevük. Csodálatos, vadító nők, de a nevük színtelen. Darby. Kellemes, erotikus hangzása van. Micsoda név! Mikor láthatom? – Nem tudom. – Már beköltözött? – Semmi közöd hozzá! Figyelj rám, Gavin! Ki csinálta? – Te nem olvasol újságot? Nincsenek gyanúsítottak. Egyetlen egy sem. Nada. – De bizonyára már sejtitek, mi az indíték. – Az indulat. Ez az ország tele van gyűlölettel, Thomas. Fura egy párosítás, nem gondolod? Jensent nehéz megmagyarázni. Voyles elrendelte, hogy nézzük át az összes függőben lévő ügyet, a legutóbbi döntéseket, a szavazási arányokat meg a többi marhaságot. – Ez nagyszerű, Gavin. Az ország összes jogtudósa detektívesdit játszik, hogy megpróbálja megtalálni a gyilkosokat. – Te nem? – Nem. Miután meghallottam a híreket, a pohár fenekére néztem, de most már józan vagyok. A lány viszont el van merülve abban a kutatómunkában, amit te is végzel. Nem törődik velem. – Darby. Micsoda név! Hova valósi? – Denverbe. Találkozunk hétfőn? – Talán. Voyles azt akarja, hogy éjjel-nappal dolgozzunk, amíg a számítógépek meg nem mondják, ki a tettes. Azért megpróbállak beilleszteni a programomba. – Kösz. Átfogó jelentést várok, Gavin. Nemcsak szóbeszédeket akarok hallani. – Thomas, Thomas! Mindig információra éhezel. És szokás szerint én most sem szolgálhatok semmivel. – Majd lerészegedsz, és mindent elmondasz. Mindig így szokott lenni. – Miért nem hozod magaddal Darbyt? Hány éves? Tizenkilenc? – Huszonnégy, és nem kapott meghívást a konferenciára. Talán majd máskor. – Talán. Mennem kell, öreg. Fél óra múlva jelenésem van Voylesnál. Olyan feszültség van itt, hogy a levegőben lehet érezni a szagát. Callahan ezután a jogi egyetem könyvtárát tárcsázta, és megkérdezte, hogy
Darby Shaw járt-e már ott. Még nem járt. Darby leállította a kocsit a lafayette-i szövetségi bíróság majdnem teljesen üres parkolójában, és bement a földszinti irodába. Péntek dél volt, bírósági tárgyalás nem folyt és a folyosók üresen kongtak. Darby odament a pulthoz, benézett az elválasztó üvegen vágott nyíláson, és várt. Egy unott arcú nő sétált oda a kis ablakhoz, akiről úgy látszott, hogy ma lekéste az ebédet. – Segíthetek? – kérdezte annak a közalkalmazottnak a hangján, aki a segítségnyújtáson kívül bármi mást szívesen csinálna. Darby egy papírfecnit csúsztatott be a kis ablakon. – Ezeket az aktákat szeretném megnézni. – A nő gyors pillantást vetett a bírósági ügyben szereplő névre, és Darbyra nézett. – Minek? – kérdezte. – Nem vagyok köteles elmagyarázni. Ezek nyilvános anyagok, nem? – Félig nyilvánosak. Darby visszavette a papírdarabot, és összehajtotta. – Ismeri az információ szabad áramlásáról hozott törvényt? – Maga ügyvéd? – Nem kell ügyvédnek lennem ahhoz, hogy megnézhessem ezt az aktát. A nő kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy kulcscsomót. Bólintott, homlokával mutatta az irányt. – Jöjjön utánam. A helyiség ajtaján ugyan az állt, hogy ESKÜDTSZÉKI TÁRGYALÓ, de odabent nem álltak se székek, se asztalok, csak iratszekrények és dobozok sorakoztak a fal mentén. Darby körbepillantott a teremben. A nő a falra mutatott. – Itt van, ennél a falnál. Az első iratszekrényben mindent megtalál. – Mikor volt a tárgyalás? – Tavaly nyáron. Két hónapig tartott. – Hol van a fellebbezés? – Még nem nyújtották be. A határidő, azt hiszem, november 1. Maga riporter vagy valami ilyesmi? – Nem. – Jó. Ahogy ezzel nyilvánvalóan maga is tisztában van, ezek valóban nyilvános anyagok. A bíró úr azonban bizonyos korlátozásokat rendelt el. Először is: tudnom kell a nevét és azt, hogy pontosan mettől meddig van itt. Másodszor: semmit sem lehet kivinni ebből a teremből. Harmadszor: ebből az aktából semmiről sem lehet fénymásolatot készíteni, amíg be nem nyújtották a fellebbezést. Negyedszer: mindent, amihez hozzányúlt, tegyen vissza oda, ahol talált. Ezek a bíró úr utasításai. Darby a fal mentén sorakozó iratszekrényekre bámult. – Miért nem lehet
fénymásolatot készíteni? – Kérdezze meg a bíró urat, jó? Nos, mi a neve? – Darby Shaw. A nő az ajtó mellé függesztett jegyzetblokkra firkantotta, amit hallott. – Meddig lesz itt? – Nem tudom. Három vagy négy óráig. – Ötkor zárunk. Keressen meg az irodában, mielőtt elmegy. – A nő, arcán negédes mosollyal csukta be maga mögött az ajtót. Darby kihúzott egy perbeszédekkel teli fiókot, és miközben jegyzeteket készített, lapozgatni kezdett. A keresetet hét évvel ezelőtt nyújtották be, egy felperes szerepelt benne, alperesként pedig harmincnyolc gazdag vállalat. Ez utóbbiak nem kevesebb mint tizenöt, az ország legkülönbözőbb pontjairól származó jogi céget alkalmaztak, illetve váltak meg tőlük a per során. Nagy cégeket, sok olyat, ahol több száz ügyvéd dolgozik a többtucatnyi irodában. Hét esztendőn keresztül zajló jogi háborúskodás és a végeredmény még távolról sem bizonyos. Keserves pereskedés. Az ítélet pusztán időleges győzelmet jelentett az alperesek számára. Az ítéletet megvásárolták vagy pedig valamilyen más törvénytelen módon befolyásolták, állította a felperes a perújrafelvételi indítványokban, amelyekből egy dobozra való volt. Vádaskodások és viszontvádaskodások. Szankciók és bírságok gyakori követelése mindkét oldalról. Az ügyvédek és ügyfeleik hazugságai és az általuk elkövetett visszaélések részletezése eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatokban. Az egyik ügyvéd meghalt. Egy másik öngyilkosságot kísérelt meg; ezt Darby az egyik évfolyamtársától hallotta, aki a tárgyalás folyamán érintőlegesen közreműködött az ügyben. A fiú az egyik nyáron ügyvédjelölti munkát vállalt egy nagy houstoni jogi cégnél, és bár nem sokat kötöttek az orrára, hallott egyet s mást. Darby kinyitott egy összecsukható széket, és rámeredt az iratszekrényekre. Öt órára lesz szüksége ahhoz, hogy mindent megtaláljon. A történtek nem használtak a Montrose jóhírének. A legtöbb vendég sötét napszemüveget viselt még sötétedés után is, sebes léptekkel suhantak be a bejáraton, és ugyancsak gyorsan távoztak. És most, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik tagját halva találták az erkélyen, a mozi híressé vált, és a kíváncsiskodók a nap minden órájában elhajtottak a mozi előtt, miközben mutogattak és a fényképezőgépüket csattogtatták. A törzsvendégek zöme azonban máshová járt szórakozni. A legmerészebbek még néha betértek, amikor az utcán gyér volt a forgalom.
A férfi úgy nézett ki, mint bármelyik törzsvendég. Gyors léptekkel bement, és anélkül, hogy a pénztárosra nézett volna, fizetett. Baseballsapka, sötét napszemüveg, farmernadrág, ápolt haj, bőrdzseki. Jól elmaszkírozta a külsejét, de nem azért, mén homoszexuális volt és szegyeiké, hogy ilyen helyeken fordul meg. Éjfél volt. Felmert a lépcsőn az erkélyre, és amikor eszébe jutott Jensen, a nyakára hurkolt kötéllel, elmosolyodott. Az ajtó zárva volt. A középső részen foglalt helyet, távol mindenkitől. Még sohasem látott ilyen filmeket, és nem állt szándékában a mai este után akár csak még egyet is megnézni. Az elmúlt kilencven percben ez volt a férfi harmadik ehhez hasonló mocskos mozija. Nem vette le a napszemüveget, és tekintetével megpróbálta elkerülni a mozivásznat. Ez azonban nehéz volt, és a férfi ettől bosszús hangulatba jött. Rajta kívül még öten voltak a moziban. Tőle jobbra, négy sorral lejjebb két férfi ült; csókolóztak és játszadoztak egymással. A fenébe is, bárcsak a kezébe kaphatna egy baseballütőt, hogy könyörületesen megszabadítsa őket földi szenvedéseiktől. De persze elég lenne egy szép kis darab sárga műanyag madzag is. Húsz percen keresztül kínlódott, és már éppen arra készült, hogy a zsebébe nyúljon, amikor egy kéz megérintette a vállát. Egy simogató kéz. A férfi hűvös maradt. – Melléd ülhetek? – kérdezte egy meglehetősen mély és férfias hang a válla mögül. – Nem, de a kezedet leveheted. A kéz lehúzódott a válláról. Másodpercek múltak el és nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz újabb próbálkozás. A mély hang tulajdonosa aztán távozott. Igazi szenvedés volt ez egy olyan embernek, aki gyűlöli a pornográfiát. A férfi majdnem elhányta magát. A háta mögé pillantott, aztán óvatosan belenyúlt a bőrdzseki zsebébe és elővett egy kisméretű fekete dobozt. Letette a földre a lába közé. Egy szikével rést vágott a mellette lévő szék párnázatán, és miközben körbepillantott, beledugta a dobozt. Ebben a székben még rugók is voltak, igazi antik darab volt, és a férfi addig igazgatta a dobozt a résben, amíg úgy nem helyezte el, hogy a belőle kiálló kapcsoló és cső alig volt látható a párnázaton vágott résben. A férfi mély levegőt vett. Bár a készüléket igazi profi csinálta, a robbanószerek, plasztikbombák legendás géniusza: nem volt kellemes érzés a zsebében cipelni ezt az átkozott micsodát, alig néhány centire a szívétől és más létfontosságú szervektől. És mellette ücsörögni sem volt valami megnyugtató. A férfinek ma este ez volt a harmadik akciója, de még egy maradt hátra:
egy másik moziban, ahol ódivatú heteroszexuális pornófilmeket játszottak. A férfi szinte örömmel várta, hogy már odamehessen, és ettől bosszús hangulatba jött. A férfi a párra nézett; nem törődtek a filmmel, percről percre hevesebbek lettek, és a férfi azt kívánta magában, bárcsak ott lennének még akkor is, amikor a kis fekete doboz csöndesen köpködni kezdi magából a gázt, hogy aztán harminc másodperccel később a tűzcsóva a mozivászon és a pattogatott kukoricás masina között lévő minden tárgyat lángra lobbantson és elégessen. A férfi örült volna, ha így alakul. De a szervezet, melynek megbízásából tevékenykedett, erőszakellenes volt, nem helyeselte ártatlan vagy jelentéktelen emberek válogatás nélküli legyilkolását. Megöltek ugyan néhány embert, specialitásuk azonban az ellenség intézményeinek megsemmisítése volt. Könnyű célpontokat választottak: abortuszt végző klinikákat, polgárjogi mozgalmak őrizetlen irodáit, gyanútlan pornómozikat. Mostanában nagyon sikeresek voltak. Az elmúlt tizennyolc hónapban egyetlen letartóztatást sem hajtottak végre a szervezetnél. Fél egy múlt tíz perccel, ideje volt távozni, hogy négy utcával odébb parkoló kocsijához siessen egy másik fekete dobozért. Innen aztán a hat háztömbnyire lévő Pussycat moziba vezet majd az útja, ami fél kettőkor zár. Ez a mozi a tizennyolcadik vagy a tizenkilencedik volt a listán, a férfi nem emlékezett pontosan, de abban egészen biztos volt, három óra és húsz perc múlva a washingtoni pornómozi-üzlethálózat kegyetlen és nagy csapást fog elszenvedni. A tervek szerint ma huszonkét ilyen mozi kap fekete dobozkákat, és a tervek szerint hajnali négykor, a zárás után, amikor már nincs senki odabent, a levegőbe repülnek. Megigazította a napszemüveget; és még egy pillantást vetett a mellette lévő székre. A földet borító műanyag dobozokból és a szétszórt pattogatott kukoricából ítélve, itt hetente egyszer takarítanak. Senki sem fogja észrevenni az alig látható kapcsolót meg a csövet. A férfi óvatosan elfordította a kapcsolót, és távozott a moziból.
TÍZ Eric East még sohasem találkozott az elnökkel, és a Fehér Házban sem járt eddig. És Fletcher Coallal sem volt még alkalma megismerkedni, de tudta: a férfi nem lesz neki rokonszenves. Szombat reggel hétkor Voyles igazgató és K. O. Lewis mögött lépett be az
Ovális Irodába. Nem volt se mosolygás, se kézfogás. Eastet Voyles mutatta be. Az elnök íróasztala mögül biccentett, de nem állt fel. Coal olvasott valamit. Washington környékén húsz pornómozit, illetve bárt gyújtottak fel az éjjel; itt-ott még mindig izzott a parázs. A Fehér Házba menet a limuzin hátuljából látták a város felett kígyózó füstöt. Egy Angel nevű lebujban az ajtónálló súlyos égési sérüléseket szenvedett, és az orvosok nem adtak neki sok esélyt a túlélésre. Egy órával korábban érkezett értesítés szerint egy névtelen telefonáló közölte az egyik rádióállomással, hogy a Földalatti Hadsereg vállalja a felelősséget az akciókért, és további hasonlókat helyez kilátásba Rosenberg halálának megünnepléseként. Az elnök szólalt meg először. Fáradtnak látszik, vélte East. Nagyon korai neki ez az időpont. – Hány bombamerénylet volt? – A környéken húsz – felelte Voyles. – Baltimore-ban tizenhét és Atlantában úgy tizenöt körül. Úgy tűnik, a támadásokat körültekintően összehangolták, mert az összes bomba pontosan hajnali négykor robbant. Coal felnézett az iratokból. – Ön úgy véli, igazgató úr, hogy a Földalatti Hadsereg tette? – Egyelőre csak ők azok, akik vállalják a felelősséget. Hasonlít egy-két munkájukhoz. Lehetséges. – Voyles nem nézett Coalra. miközben hozzá beszélt. – Na, és mikor kezdik el a letartóztatásokat? – érdeklődött az elnök. – Pontosan abban a pillanatban, elnök úr, amint alapos gyanúra okot adó bizonyítékok vannak a kezünkben. Ez a törvény, ugye, tudja? – Én azt tudom, hogy ez a szervezet a maguk első számú gyanúsítottja Rosenberg és Jensen meggyilkolásában, továbbá biztosak benne, hogy megöltek egy szövetségi bírót Texasban, és minden valószínűség szerint legalább ötvenkét bombamerényletet hajtottak végre a múlt éjjel. Azt viszont nem tudom, hogy miért élveznek védettséget, miközben gyilkolnak és robbantgatnak. A francba, Voyles, itt ostromállapot van! Voyles elvörösödött, de nem szólt semmit. Másfelé nézett, miközben az elnök rámeredt. K. O. Lewis megköszörülte a torkát. – Ha megengedi, elnök úr, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a Földalatti Hadseregnek köze van Rosenberg és Jensen halálához. Valójában semmi olyan bizonyítékunk nincs, ami a gyilkosságokhoz kapcsolná őket. Ez a szervezet pusztán egy a tucatnyi gyanúsított közül. Ahogy már említettem, a gyilkosságokat szembeötlően jól szervezetten és nagyon profi módon hajtották végre. Rendkívül profi módon. Coal tett egy lépést előre. – Ön azt próbálja a tudtunkra adni, Mr. Lewis, hogy fogalmuk sincs, kik a tettesek, és könnyen lehet, soha nem is fogják
megtudni? – Nem, én nem ezt mondom. Meg fogjuk találni őket, de ez időbe telik. – Mennyi időbe? – kérdezte az elnök. Kézenfekvő, primitív kérdés volt, amelyre nem lehetett jó választ adni. – Hónapokba – felelte Lewis. – Hány hónapba? – Sok hónapba. Az elnök a fejét csóválva forgatta a szemét, aztán arcán elégedetlen kifejezéssel felállt, és odasétált az ablakhoz. Szavait az ablakhoz intézte. – Nem tudom elhinni, hogy nincs kapcsolat a múlt éjjeli történések és a halott bírók között. Nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen paranoiás vagyok. Voyles gyors, gúnyos mosolyt villantott Lewis felé. Paranoiás, gyenge, ostoba, bárgyú, tudatlan. Voyles még tovább tudta volna bővíteni a listát. Az elnök, még mindig tűnődő pillantással meredve az ablakra, folytatta: – Ideges leszek, amikor bérgyilkosok szabadon mászkálnak és bombák robbannak mindenfelé. Ki vethetné ezt a szememre? Már több, mint harminc éve nem öltek meg elnököt ebben az országban. – Ön biztonságban van, elnök úr – mondta Voyles, hangjában némi derűvel. – A titkosszolgálat ura a helyzetnek. – Nagyszerű. Akkor miért érzem úgy magam, mintha Bejrútban lennék? – Az elnök már szinte motyogott az ablaknak. Coal megérezte, mennyire kínos a helyzet, és felemelt egy iratcsomót az íróasztalról. Miközben a kezében tartotta, Voyleshoz intézte a szavait; stílusa nagyon hasonlatos volt egy egyetemi oktatóéhoz, amikor az előadást tart a hallgatóknak. – Ez itt a Legfelsőbb Bíróságra kiszemelt potenciális jelöltek listája. Nyolc név szerepel rajta, mindegyikhez életrajz van csatolva. Az igazságügyi minisztérium készítette. Eredetileg húsz névvel kezdtünk, de aztán az elnök úr, Horton főügyész és jómagam lecsökkentettük nyolcra. Egyikük sem sejti, hogy szóba jött a jelölése. Voyles még mindig másfelé nézett, Az elnök lassú léptekkel visszatért az íróasztalhoz, és felemelte a saját példányát. Coal folytatta: – Vannak közöttük vitatható személyek, és amikor végre bizonyossá válik a jelölésük, kisebb háborút kell majd vívnunk a szenátusban a jóváhagyásért. Most nem szeretnénk még harcba bocsátkozni. Bizalmasan kell kezelni ezt az ügyet. Voyles hirtelen Coal felé fordította a fejét, és rámeredt a férfire. – Maga egy idióta, Coal. Már csináltunk ilyet, és biztosíthatom magát, hogy amint megkezdjük ellenőrizni ezeket az embereket, a dolognak híre kél. Alapos nyomozást akarnak, de mégis azt várják, hogy mindenkinek, akivel
érintkezésbe lépünk, fogjuk be a száját. Ez nem így működik, fiacskám. Coal egy lépéssel közelebb ment Voyleshoz. Szeme izzott a gyűlölettől. – Kapja össze magát, a kurva életbe, és gondoskodjon róla, hogy ezek a nevek ne kerüljenek be az újságokba, amíg a jelölésük nem biztos. Ez a maga dolga, Voyles. Tömítse be a “lékeket", és vigyázzon rá, hogy semmi ne kerüljön be az újságokba. Világos? Voyles felpattant, és Coalra mutatott. – Figyelj ide, te seggfej! Ha azt akarod, hogy ezek az emberek le legyenek ellenőrizve, akkor csináld meg magad. Ne gyere itt nekem ezekkel a kiscserkészes hülyeségekkel. Lewis kettejük közé állt, az elnök pedig felemelkedett az íróasztal mögött. Néhány másodpercig egy szó sem hangzott el. Coal letette a listát az íróasztalra, és másfelé irányítva pillantását, néhány lépést visszahátrált. Az elnök most a békéltető szerepében lépett fel. – Üljön le, Denton. Üljön le. Voyles visszatért a székéhez, miközben még mindig Coalra meredt. Az elnök Lewisra mosolygott; mindenki helyet foglalt. – Mindannyiunkra nagy nyomás nehezedik – mondta az elnök barátságosan. Lewis nyugodt hangon szólalt meg. – Elvégezzük a rutinnyomozást a listán szereplő személyekkel kapcsolatban, elnök úr. Minden információt rendkívül bizalmasan fogunk kezelni. De természetesen ön is tudja, hogy nincs hatalmunk azok felett, akikkel a nyomozás során beszélni fogunk. – Igen, Mr. Lewis, ezt én is tudom. De azt akarom, hogy nagyon körültekintően járjanak el. Ezek az emberek fiatalok, és még azután is az alkotmányt fogják módosítgatni, amikor én már régen a föld alatt vagyok. Megingathatatlan konzervatívok, a sajtó elevenen fogja felfalni őket. Nem szabad, hogy bármelyiknek is legyen valami a füle mögött. Kábítószerezés, törvénytelen gyermek, ittas vezetés, diáklázadásban való részvétel vagy válás kizáró ok. Megértette? Nem akarok meglepetéseket. – Igen, elnök úr. De a nyomozásban nem garantálhatunk teljes titoktartást. – Azért próbálják meg, rendben? – Igen, uram. – Lewis átadta a listát Eastnek. – Ez minden? – kérdezte Voyles. Az elnök Coalra pillantott, aki tudomást sem véve a többiekről, az ablak előtt állt. – Igen, Denton, ez minden. Szeretném, ha tíz napon belül leellenőriznék ezeket a neveket. Gyorsan akarok haladni ezzel az üggyel. Voyles felállt. – Tíz napon belül megkapja a jelentést. Callahan bosszús hangulatban kopogtatott Darby lakásának ajtaján. Feldúlt volt, a gondolatok kergették egymást az agyában, ezek közül sok mindent el is akart mondani, de tudta, jobb, ha nem kezd el veszekedni, mert volt valami,
amit sokkal jobban akart, mint hogy egy kicsit kiengedje magából a feszültséget. Darby már négy napja kerülte őt, miközben detektívesdit játszott és elbarikádozta magát a könyvtárban. Nem járt be az órákra, nem hívta vissza őt, és egyáltalán: teljesen elhanyagolta őt a válságos órákban. De Callahan tudta, amint a lány kinyitja az ajtót, ő mosolyogni fog és megfeledkezik mellőzöttségéről. Egy liter bort és egy szelet igazi olasz pizzát tartott a kezében. Szombat este volt, valamivel tíz után. Ismét kopogtatott, aztán végigpillantott az utcán, a rendezett ikerházak és villák során. A lánc megcsörrent odabent; Callahan nyomban elmosolyodott. A mellőzöttség érzése máris eltűnt. – Ki az? – kérdezte Darby a résnyire nyitott ajtón keresztül. – Thomas Callahan, ha emlékszel még rám. Itt állok az ajtód előtt és bebocsátáséit könyörgök, hogy újra összebarátkozhassunk. Az ajtó kinyílt, és a férfi belépett a lakásba. Darby elvette tőle a bort, és megpuszilta. – Még mindig jóban vagyunk? – kérdezte Callahan. – Igen, Thomas. Sok dolgom volt. – Callahan követte a lányt a zsúfolt nappalin keresztül a konyhába. Egy számítógép és egy halom vastag könyv uralta az asztalt. – Telefonáltam. Miért nem hívtál vissza? – Nem voltam itthon – felelte Darby, miközben kihúzta az egyik fiókot, hogy elővegye a dugóhúzót. – Van üzenetrögzítőd. Beszéltem vele. – Veszekedni akarsz, Thomas? Callahan a lány csupasz lábára pillantott. – Nem! Esküszöm, hogy nem haragszom. Megígérem. Kérlek, nézd el, ha idegesnek látszom. – Hagyd ezt abba! – Mikor bújhatunk ágyba? – Álmos vagy? Minden, csak az nem. Ugyan már, Darby, három éjjel telt el. – Öt. Milyen pizza ez? – Darby kihúzta a dugót, és bort töltött két pohárba. Callahan minden mozdulatát figyelte. – Ah, valami szombat esti különlegesség, mindent rádobálnak, ami egyébként a szemétbe menne. Rákfej, tojás, halfarok. A bor is olcsó. Kicsit kevés a pénzem, és holnap elutazom, így aztán meg kell néznem, mire költőm, és mivel, mint említettem, elutazom, arra gondoltam, átjövök kefélni egyet, nehogy kísértésbe hozzon valami nemi beteg nő Washingtonban. Mi a véleményed? Darby kinyitotta a pizzás dobozt. – Ez szaláminak és paprikának néz ki. – De azért még kefélhetünk? – Talán majd később. Idd meg a bort, és csevegjünk egy kicsit. Már jó ideje
nem beszélgettünk rendesen. – Dehogyisnem. Egész héten beszélgettem a masináddal. Callahan felemelte a borospoharat és az üveget, aztán szorosan követte Darbyt a nappaliba, ahol a lány bekapcsolta a magnót. Leültek a kanapéra. – Igyuk le magunkat – javasolta Callahan. – Rettentő romantikus vagy. – Van egy románcom a számodra. – Egész héten részeg voltál. – Nem igaz. A hét nyolcvan százalékában. A te hibád, mert elkerültél. – Mi bajod van, Thomas? – Állandóan rám jön a remegés. Fel vagyok spannolva, és társaságra van szükségem, hogy lazítsak. Mit mondasz? – Igyunk, de ne rúgjunk be nagyon. – Darby kortyolt a borból, és a férfi ölébe tette a lábát. Callahan visszatartotta a lélegzetét, mintha fájna valamije. – Mikor indul a repülőd? – kérdezte a lány. Callahan most már nagy kortyokban itta a bort. – Fél kettőkor. Ötkor kell bejelentkeznem a szállóban, nyolckor vacsora. Utána lehet, arra fogok kényszerülni, hogy szerelem után kutatva kóboroljak az utcán. Darby elmosolyodott. – Jó, jó. Egy perc és rátérünk. De előtte beszélgessünk. Callahan megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Tíz percig vagyok képes beszélgetni, utána egyszerűen elájulok. – Mi lesz hétfőn? – A szokásos dögunalom vita az alkotmány ötödik módosításának jövőjéről, aztán egy bizottság elkészíti a konferencia állásfoglalás-tervezetét, amit senki sem fog jóváhagyni. Kedden újabb vita következik, újabb állásfoglalás, esetleg egy kis civakodás, aztán berekesztjük a gyűlést, és hazamegyünk anélkül, hogy bármire is jutottunk volna. Kedden késő este érkezem, aztán szeretnék veled vacsorázni egy nagyon szép étteremben. A vacsora után elmehetünk a lakásomra egy magasröptű beszélgetésre és egy állati szexre. Hol a pizza? – A konyhában. Behozom. Callahan a lány lábát simogatta. – Ne mozdulj. Egy cseppet sem vagyok éhes. – Miért jársz el ezekre a konferenciákra? – Tag vagyok, egyetemi tanár vagyok, és mondhatni, elvárják tőlünk, hogy az országban barangoljunk egyik konferenciáról a másikra, ahol a többi nagy tudású idiótával találkozunk és olyan állásfoglalásokat készítünk, amelyeket az égvilágon senki sem olvas el. Ha távol maradnék, a dékán azt gondolná, hogy nem járulok hozzá a tudományos élet fejlődéséhez.
Darby újra teletöltötte a két poharat. – Feszült vagy, Thomas. – Tudom. Rohadt hetem volt. Még belegondolni is gyűlölök abba, hogy ezek a neandervölgyiek át fogják írni az alkotmányt. Tíz éven belül rendőrállamban fogunk élni. Semmit sem tehetek ellene, ezen az alkoholhoz menekülök. Darby lassan kortyolgatta a bort, és közben a férfit figyelte. Halkan szólt a zene, tompa fények világították be a szobát. – Kezdek bizseregni – mondta Darby. – Nagyjából ennyire vagy hitelesítve. Másfél pohár bor, és kész. Ha te is ír lennél, mint én, egész éjjel tudnál inni. – Az apám félig skót volt. – Az kevés. – Callahan a dohányzóasztalra tette a lábát, és elengedte magát. Közben finoman masszírozta a lány bokáját. – Kifesthetem a körmödet? Darby nem válaszolt. Callahan imádta a lány lábujjait, és ragaszkodott ahhoz, hogy havonta legalább kétszer ragyogó vörös lakkal befesse a körmeit. Látták a moziban, a Baseball bikákban, s bár Callahan nem volt olyan jóképű és olyan józan, mint Kevin Costner, de Darby már nagyon élvezte a helyzet meghittségét. – Ma nincs lakkozás? – kérdezte Callahan. – Talán majd később. Fáradtnak látszol. – Ugyan, most pihenek, de vibrál bennem a férfiúi elektromosság, és nem fogsz azzal lerázni, hogy azt mondod, fáradtnak látszom. – Igyál még egy kis bort. Callahan ivott még egy kis bort, és mélyebbre süppedt a kanapén. – Nos, Miss Shaw, ki tette? – Profik. Nem olvastad az újságokat? – Dehogyisnem. De ki áll a profik mögött? – Nem tudom. A múlt éjszakai események óta a Földalatti Hadsereg látszik a vitathatatlan gyanúsítottnak. – De nem vagy meggyőződve róla. – Nem. Nem voltak letartóztatások. Nem vagyok meggyőződve róla. – És van néhány obskúrus jelölted, akiket rajtad kívül senki sem ismer. – Egy van, de most már nem vagyok olyan biztos benne. Három napot töltöttem azzal, hogy nyomoztam utána; az anyagot annak rendje és módja szerint összegeztem a számítógépemen, aztán a gyorsnyomtatóval készítettem egy tényvázlatot, amit most már én magam sem fogadok el. Callahan meredten bámult rá a lányra. – Azt akarod mondani, hogy három napon keresztül lógtál az órákról, nem foglalkoztál velem, éjjel-nappal dolgoztál, és Sherlock Holmest játszottál, hogy aztán most a szemétbe hajítsd,
amit csináltál? – Ott van az asztalon. – Ezt nem tudom elhinni. Miközben magányosan duzzogtam egész héten, tudtam, hogy jó ügyért áldozom fel magam. Tudtam, hogy szenvedésem hasznára válik az országnak, mert te a dolgok végére jársz és ma este vagy talán holnap elmondod nekem, hogy ki tette. – Ennek nem lehet a végére járni, legalábbis könyvtári kutatómunkával biztosan nem. Nincs hasonlóság a gyilkosságok között, illetve nincs bennük közös elem. Már majdnem leégtek a számítógépek a könyvtárban. – Na tessék! Én megmondtam. Elfelejted, drágám, hogy zseni vagyok az alkotmányjogban, és rögtön tudtam, semmi közös sincs Rosenbergben és Jensenben a fekete taláron és a halálos fenyegetéseken kívül. A nácik vagy az árják vagy a maffia, a Ku-Klux-Klan vagy valami más társaság azért Ölte meg őket, mert Rosenberg és Jensen könnyű célpont volt és valami módon kínos helyzetet teremtett. – Na és akkor miért nem hívod fel az FBI-t, hogy megoszd velük bölcs észrevételeidet? Egészen biztos vagyok benne, hogy ott ülnek a telefon mellett. – Ne haragudj. Sajnálom. Bocsáss meg, kérlek. – Teljesen hülye vagy, Thomas. – De azért szeretsz, ugye? – Nem tudom. – Még így is ágyba bújhatunk? Megígérted. – Majd meglátjuk. Callahan letette a poharát az asztalra, és rátámadt a lányra. – Nézd, édes. Rendben, elolvasom a tényvázlatot. Utána megbeszéljük. De most nem tudok tisztán gondolkozni és addig nem is leszek képes, amíg meg nem fogod remegő kezem és oda nem vezetsz az ágyadhoz. – Felejtsd el, amit írtam. – Kérlek, Darby, a franc egyé meg, kérlek. Darby megragadta Callahan nyakát és magához húzta a férfit. Hosszú, nedves, durva, majdnem erőszakos csókban forrtak össze.
TIZENEGY A rendőr rátette a hüvelykujját a Gray Grantham neve melletti gombra és húsz másodpercig lenyomva tartotta. Aztán rövid szünet következett. Aztán újabb húsz másodperc. A rendőr ezt nagyon viccesnek találta, mert Grantham igazi
éjjeli bagoly volt, valószínűleg ezen az éjjelen sem aludt három vagy négy óránál többet, és most ez a szűnni nem akaró berregés visszhangzik az egész házban. Újra lenyomta a gombot és a járda mellett, az utcai lámpa alatt szabálytalanul parkoló járőrkocsijára pillantott. Már majdnem hajnalodon, vasárnap volt, és az utcán egy lélek sem járt. Húsz másodperc. Szünet. Húsz másodperc. Lehet, hogy Grantham meghalt. Vagy az is lehet, hogy mély kómában horkol a piától meg az éjszakázástól. Elképzelhető, hogy nő van nála és nem áll szándékában ajtót nyitni. Szünet. Húsz másodperc. A mikrofon megreccsent. – Ki az? – Rendőrség! – felelte a zsaru, aki fekete volt, és a vicc kedvéért megrecsegtette az “r"-eket a rendőrség szóban. – Mit akar? – kérdezte Grantham. – Lehet, hogy házkutatási parancs van nálam. – A rendőr már majdnem elnevette magát Grantham hangja lágyabb lett és úgy hallatszott, a férfi meg van bántva. – Te vagy az, Cleve? – Igen. – Hány óra van, Cleve? – Majdnem fél hat. – Valami baromi jó lehet. – Nem tudom. Sarge ugyanis nem közölte velem. Csak azt mondta, hogy ébresszelek fel, mert beszélni akar veled. – Miért van az, hogy mindig napfelkelte előtt akar beszélni velem? – Hülye kérdés, Grantham. Grantham nem válaszolt nyomban. – Igen, azt hiszem, tényleg az. Gondolom, most azonnal akar beszélni. – Nem. Van harminc perced. Azt mondta, hogy hatkor legyél ott. – Hol? – Van egy kis kávézó a Tizennegyedik utcában. Sötét, biztonságos, és Sarge kedveli. – Hol talál ilyen helyeket? – Tudod, Grantham, mivel riporter vagy, a legostobább kérdéseket is felteheted. A kávézót Glendának hívják, és ajánlom, hogy kezdj el készülődni, különben elkésel. – Te is ott leszel? – Majd benézek, hogy megnézzem, minden rendben van-e. – Mintha azt mondtad volna, hogy a hely biztonságos. – Tényleg biztonságos, ahhoz képest, hogy milyen környéken van. Megtalálod?
– Aha. Ott vagyok, amint tudok. – Legyen kellemes a mai napod, Grantham. Sarge öreg volt és nagyon fekete, koponyáját csodaszép hófehér haj borította, amely kócosán meredezett minden irányba. Állandóan napszemüveget viselt és kollégáinak a zöme a Fehér Ház nyugati szárnyában úgy tudta, hogy félig vak. Oldalra fordítva tartotta a fejét és úgy mosolygott, mint Ray Charles. Néha beleütközött az ajtófélfába vagy egy íróasztalba, miközben kiürítette a szemetes kosarakat és leporolta a bútorokat. Lassan, óvatosan közlekedett, mintha számolná a lépéseit. Munkáját türelmesen végezte, arcán állandóan mosoly ült, és mindig volt egy kedves szava azokhoz, akiktől ő is kaphatott egyet. Többnyire semmibe vették és úgy kezelték, mint a sok fekete takarító egyikét, egy barátságos, félvak öregembert. Sarge szeme sokfelé ellátott. A Fehér Ház nyugati szárnya volt a területé, ahol már harminc éve takarított. Takarított és hallgatózott. Takarított és látott. Rettentően fontos emberek után takarított, akik gyakorta túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy megválogassák a szavaikat, különösképpen a szegény öreg Sarge jelenlétében. Sarge tudta, mely ajtók maradnak nyitva, mely falak vékonyak és mely szellőzőnyílásokból szűrődnek fel hangok. Egy másodperc alatt fel tudott szívódni, hogy aztán az árnyékban jelenjen meg újra, ahol a rettentően fontos emberek nem látják. Amit hallott, annak nagy részét megtartotta magának. De időnként úgy érezte, hogy egy olyan zaftos információ birtokába jutott, ami összeilleszthető egy korábban hallottal, és Sarge ilyenkor úgy döntött: el kell mondania valakinek. Nagyon óvatos volt. Még három éve volt a nyugdíjig és nem vállalt kockázatot. Senki sem gyanakodott arra, hogy Sarge kiszivárogtat egyet s mást a sajtónak. Többnyire éppen elég nagyszájú ember volt a Fehér Házban ahhoz, hogy egymásra mutogassanak. A helyzet rettentően mulatságos volt. Sarge beszél Granthammel a Posttól, aztán izgatottan várja, hogy a sztori megjelenjen, végül pedig a Fehér Ház alagsorában hallgatja a jajveszékelést, amint a fejek hullani kezdenek. Sarge hibátlan forrásnak bizonyult és kizárólag Granthamnek súgott. Fia, Cleve, a zsaru, szervezte meg a találkozókat, a legképtelenebb időpontokban, sötétben, jelentéktelen éttermekben, kávézókban. Sarge mindig a napszemüvegében érkezett. Grantham is feltett egyet, a fejébe pedig valamiféle kalapot vagy sapkát nyomott. Cleve általában ott ücsörgött velük és a tömeget figyelte.
Grantham néhány perccel hat után érkezett a Glenda nevű kávézóba, és elsétált a leghátsó bokszhoz. Még három vendég üldögélt odabent. Glenda tojást sütött a pénztárgép közelében. Cleve egy bárszéken üldögélve figyelte a nőt. Grantham és Sarge kezet ráztak. Grantham kapott egy csésze kávét. – Ne haragudj a késésért – mondta Grantham. – Semmi baj, barátom, örülök, hogy látlak. – Sarge hangja reszelős volt, nehéz volt suttognia. De senki sem figyelt rájuk. Grantham kortyolgatni kezdte a kávét. – A héten nagy volt a forgalom a Fehér Házban. – Ezt bizony jól mondod. Sok izgalom. Sok boldogság. – El se hiszem. – Ezeken a beszélgetéseken Grantham nem jegyzetelhetett. Túlzottan is nyilvánvaló lenne, mondta Sarge, amikor meghatározta az alapszabályokat. – Az elnök és a srácai a mennyekben érezték magukat, miután meghallották a híreket Rosenberg bíróról. – És mi a helyzet Jensen bíróval? – Hát, mint te is tudod, az elnök részt vett a szertartáson, de nem mondott beszédet. Úgy tervezte, hogy tart egy búcsúztatóbeszédet, de aztán visszalépett, mert végül is egy homokos paliról kellett volna szépeket mondania. – Ki írta a gyászbeszédet? – A beszédírók. Főleg Mabry. Csütörtökön egész nap ezen dolgozott, de aztán az elnök lemondta. – Rosenberg szertartására is elment. – Igen, tényleg elment. De nem akart. Azt mondta, hogy inkább elmegy egy napra a pokolba. De végül aztán megadta magát, és elment. Nagyon örül, hogy Rosenberget meggyilkolták. Szerdán szinte ünnepi hangulat volt. A sors nagyszerű lehetőséget adott neki a kezébe. Most átszervezheti a Legfelsőbb Bíróságot, és ettől nagyon izgatott. Grantham feszülten figyelt. Sarge folytatta. – Készült egy rövid lista a jelöltekről. Eredetileg húsz név volt rajta, de végül aztán nyolcra csökkentették. – Kicsoda? – Mit gondolsz? Az elnök és Fletcher Coal. Nagyon rettegnek attól, hogy kiszivárog valami. Egyértelműnek tűnik, hogy a listán csak fiatal, konzervatív bírák vannak, akik közül a legtöbb ismeretlen. – Neveket tudsz? – Csak kettőt. Egy Pryce nevű ember Idahóból és valami MacLawrence Vermontból. Csak ennyit tudok a nevekről. Azt hiszem, mindketten szövetségi
bírók. Többet nem tudok mondani erről a témáról. – Mi van a nyomozással? – Nem hallottam sokat, de szokás szerint nyitva tartom a fülemet. Úgy tűnik, nem sok történik. – Van valami más? – Nincs. Mikor fogod leadni? – Reggel. – Muris lesz. – Kösz, Sarge. A nap már felkelt, és a kávézóban nagyobb lett a zaj. Cleve odasétált hozzájuk és leült az apja mellé. – Befejeztétek már? – Igen – felelte Sarge. Cleve körbepillantott. – Azt hiszem, mennünk kell. Grantham távozik először, aztán én, papa pedig addig marad itt, ameddig akar. – Nagyon rendes tőled – mondta Sarge. – Kösz, fiúk – mondta Grantham, és megindult a kijárat felé.
TIZENKETTŐ Verheek szokása szerint késett. Huszonhárom éves barátságuk történetében sohasem volt pontos, és késése sohasem korlátozódott pusztán néhány percre. Nem volt időérzéke és ez nem is zavarta. Bár hordott karórát, sohasem pillantott rá. Verheek esetében a késés legalább egy órát jelentett, néha kettőt, különösképpen akkor, ha a megvárakoztatott személy a barátja volt, számított a késésre, és hajlandónak mutatkozott megbocsátani. – Így aztán Callahan egy órán keresztül üldögélt a bárban, és ez nagyon kellemesen érintette. Nyolcórás tudományos vita után mélységesen megvetette az alkotmányt és azokat is, akik tanítják. A zsigereiben jelentkezett az igény a whisky után, és miután kettőt felhörpintett, kezdte jól érezni magát. Az üvegek mögötti tükörben nézegette magát, néha hátrapillantott a válla fölött a távolba: várta Gavin Verheeket. Teljesen érthetetlen, hogyan boldogul a barátja a jogi cégekkel, ahol minden a pontosságtól függ. Miután megkapta a harmadik whiskyt is, egy órával és tizenegy perccel hét után, Verheek besétált a bárba, és rendelt magának egy sört. – Ne haragudj a késésért – kérte, miközben kezet ráztak. – Tudtam, hogy értékeim fogod a Chivas Regal társaságában töltött időt. – Fáradtnak látszol – állapította meg Callahan, miközben barátját vizsgálgatta. Öregnek és fáradtnak. Verheek megöregedett és kezdett elhízni.
Legutóbbi találkozásuk óta homloka vagy három centivel lett magasabb, és sápadt bőre felhívta a figyelmet a szeme alatt húzódó mély karikákra. – Hány kiló vagy? – Semmi közöd hozzá – felelte a férfi sört kortyolgatva. – Hol az asztalunk? – Fél kilencre foglaltam. Úgy számoltam, hogy legalább másfél órát késel. – Ezek szerint korán érkeztem. – Így is mondhatjuk. Munkából jössz? – Nemcsak jövök, ott is élek manapság. Voyles megköveteli tőlünk, hogy heti száz órát dolgozzunk, amíg nem érünk el valami eredményt. Megmondtam a feleségemnek, hogy csak karácsonyra megyek haza. – Hogy van a feleséged? – Remekül. Nagyon türelmes asszony. Kiválóan kijövünk egymással, amikor az irodában élek. Tizenhét év alatt ő a harmadik feleségem. – Szeretnék megismerkedni vele. – Nem, nem szeretnél. Az első kettőt a szex miatt vettem el, de ők annyira élvezték, hogy mással is csinálták. A mostanival a pénz miatt házasodtam össze; nem is valami szemrevaló teremtés. Nem gyakorolna rád nagy hatást. – Verheek kiürítette a sörösüveget. – Nem vagyok biztos benne, hogy ki tudom húzni addig, amíg meghal. – Hány éves? – Ezt ne kérdezd. Igazán szeretem őt, tudod. Komolyan mondom. De két év után kezdek rájönni, hogy pusztán az a közös bennünk, hogy mindketten hevesen érdeklődünk a tőzsdepiac hírei iránt. – Verheek a csaposra nézett. – Kérek még egy sört. Callahan kuncogva kortyolgatta az italát. – Mennyit ér? – Nem annyit, mint gondoltam. Igazából nem tudom pontosan. Azt hiszem, nagyjából úgy ötmilliót. Az első és a második férjét lapátra tette, és az a gyanúm, hogy bennem azt a kihívást találta vonzónak, hogy egy egészen átlagos palival házasodhat össze. Ez és a szex nagyszerű, állítja. Tudod, mindannyian ezt mondják. – Mindig ilyeneket választottál magadnak, Gavin, már az egyetemen is. Vonzódsz a neurotikus és depressziós nőkhöz. – Ők pedig vonzódnak hozzám. – Verheek felemelte az üveget és a felét kiöntötte. – Miért mindig itt eszünk? – Nem is tudom. Hagyomány. Felidézi a kellemes egyetemi emlékeket. – Utáltuk az egyetemet, Thomas. Mindenki utálja a jogi egyetemet. És mindenki utálja az ügyvédeket. – Remek hangulatban vagy. – Ne haragudj. Összesen hat órát aludtam azóta, hogy megtalálták a
holttesteket. Voyles naponta legalább ötször üvöltözik velem. Én meg az összes beosztottammal üvöltözöm. Hatalmas a felfordulás. – Idd le magad, öreg fiú. Az asztal vár ránk. Együnk, igyunk, beszélgessünk és a következő néhány rövid órában próbáljuk meg jól érezni magunkat. – Jobban szeretlek, mint a feleségemet, Thomas. Tisztában vagy ezzel? – Ezzel nem mondtál valami sokat. – Igazad van. Követték a pincért a sarokban álló kis asztalhoz, ami már a törzsasztaluknak számított. Callahan rendelt még egy kört, és elmagyarázta a pincérnek, hogy nem akarnak sietni az evéssel. – Láttad azt az átkozott micsodát a Postban? – kérdezte Verheek. – Igen. Ki szivárogtatta ki? – Ki tudja? Voyles szombat reggel kapta meg a listát az elnök saját kezéből, a titoktartásra vonatkozó határozott utasítás kíséretében. A hét végén senkinek sem mutatta meg a listát, aztán ma reggel megjelent ez a cikk, benne Pryce és MacLawrence neve. Voylesnak elborult az agya, amikor meglátta. Néhány perccel később telefonált az elnök. Voyles elrohant a Fehér Házba és egy jó nagyot üvöltöztek egymással. Voyles megpróbált nekimenni Fletcher Coalnak; K. O. Lewisnak kellett visszafognia. Nagyon csúnya ügy. Callahan feszülten figyelt minden szóra. – Egész jó – mondta. – Aha. Azért mesélem ezt el neked, mert miután megiszunk még egy-két pohárral, majd azt várod tőlem, hogy áruljam el neked, ki van még a listán, de ne számíts erre. Előre figyelmeztetlek, Thomas. – Folytasd csak. – Egy szó, mint száz; a “lék" nem nálunk van. Ez kizárt. Biztos, hogy a Fehér Házból szellőztették meg a neveket. Tele van olyan emberekkel, akik gyűlölik Fleicher Coalt, és sok minden kiszivárog. – Valószínűleg maga Coal szivárogtatta ki. – Meglehet. Mocskos disznó az a pasas. Van egy olyan feltevés, hogy ő adta ki a neveket, hogy mindenkire ráijesszenek, és aztán majd a két jelölt mérsékeltebbnek fog tűnni. Ez olyan trükk, amire ő képes lenne. – Még sohasem hallottam Pryce-ról és MacLawrence-ről. – Kérlek. Mindketten nagyon fiatalok, úgy negyven körül járnak, és meglehetősen kevés bírói gyakorlatuk van. Még nem ellenőriztük le őket, de radikálisan konzervatívnak tűnnek. – És a többiek? – Ez aztán gyors volt. Két sör után máris előálltál a kérdéssel. Megérkeztek az italok. – Kérek egy adag rákkal töltött gombafejet – közölte Verheek a pincérrel. – Csak hogy csipegethessek egy kicsit. Mindjárt
éhen halok. Callahan odaadta az üres poharát. – Hozzon nekem is egyet. – Ne kérdezd meg újra, Thomas. Lehet, hogy három óra múlva a karodban kell majd kicipelned engem innen, de akkor sem fogom elmondani. Ezt te is tudod. Mondjuk úgy, hogy Pryce és MacLawrence jellemző az egész névsorra. – Mindannyian ismeretlenek? – Alapvetően igen. Callahan lassan szopogatta a whiskyt, és közben a fejét csóválta. Verheek levette a zakóját és meglazította a nyakkendőjét. – Beszéljünk a nőkről. – Ne. – Hány éves? – Huszonnégy, de nagyon érett. – Az apja lehetnél. – Lehet, hogy az is vagyok. Ki tudja? – Hová valósi? – Denverbe. Már mondtam. – Imádom a nyugat-amerikai lányokat. Függetlenek, igénytelenek, farmert hordanak és hosszú lábuk van. Lehet, hogy majd egy ilyet fogok elvenni. Pénze van? – Nincs. Az apja négy évvel ezelőtt meghalt egy repülőgépszerencsétlenségben, az anyja pedig kapott egy szép kis summát. – Akkor van pénze. – Kielégítőek az anyagi körülményei. – Azt elhiszem. Van róla fényképed? – Nincs. Nem unoka vagy pudlikutya. – Miért nem hoztál magaddal egy képet? – Majd szólok, hogy küldjön neked egyet. Mi olyan szórakoztató? – Megszakadok a röhögéstől. A nagy Thomas Callahan most az egyszer rendesen belezúgott valakibe. – Ez nem igaz. – Ez valószínűleg rekord. Mennyi ideje is van már? Kilenc vagy tíz hónap? Már csaknem egy éve fenntartasz egy tartós kapcsolatot? – Nyolc hónapja és három hete, Gavin, de ne mondd el senkinek. Nincs könnyű dolgom. – A titkaid biztonságban lesznek, ne félj. De hadd halljam az összes részletet. Milyen magas? – Százhetvennégy centi, hatvan kiló, a lába hosszú, feszes farmert hord, független, igénytelen. A kívánságaidnak megfelelő tipikus lány. – Kell egyet találnom magamnak. Elveszed? – Természetesen nem! Idd meg a sörödet.
– Mostanában mondhatni monogám vagy? – Te igen? – Dehogyis. Sohasem voltam. De most nem rólam beszélünk, Thomas, hanem rólad, a hűvös Callahanről, aki mindig a hónap leggyönyörűbb nőjével jelenik meg. Mondd meg nekem, Thomas, és kérlek, ne hazudj a legjobb barátodnak, tényleg a monogámia rabja lettél? Verheek félig rádőlt az asztalra és ostobán vigyorogva bámult Callahanre. – Ne ilyen hangosan – kérte Callahan, és körbepillantott. – Válaszolj! – Áruld el a többi nevet a listán, és válaszolok. Verheek visszahúzódott. – Ügyes próbálkozás. Azt hiszem, hogy a válasz igen. Azt hiszem, hogy szerelmes vagy a lányba, de túl gyáva vagy ahhoz, hogy beismerd. Azt hiszem, a markában tart. – Rendben, így áll a helyzet. Most már jobban érzed magad? – Igen, sokkal jobban. Mikor találkozhatom vele? – Mikor találkozhatom a feleségeddel? – Teljesen össze vagy zavarodva, Thomas. Itt alapvető különbségek vannak. Te nem akarsz találkozni a feleségemmel, én viszont akarok találkozni a lánnyal. Értesz engem? Callahan elmosolyodott, ivott egy kortyot. Verheek kényelmesen hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. A szájához emelte a zöld üveget. – Fel vagy húzva, öreg – állapította meg Callahan. – Ne haragudj. Olyan gyorsan iszom, ahogy csak bírok. A gombát sistergő serpenyőkben szolgálták fel. Verheek kettőt nyomban a szájába tömött, és dühödten rágni kezdett. Callahan a barátját figyelte. A whisky tompította az éhségét, még tudott volna várni néhány percet. Amúgy is jobban kedvelte az alkoholt az ennivalónál. Négy arab helyezkedett el a mellettük álló asztalnál, locsogtak, csevegtek furcsa nyelvükön. – Ki ölte meg őket, Gavin? Verheek még egy percig rágott, aztán nagyot nyelt. – Ha tudnám, akkor sem mondanám meg. De esküszöm, hogy nem tudom. Érthetetlen az egész. A gyilkosok nyom nélkül eltűntek. Aprólékosan eltervezett és tökéletesen végrehajtott akció volt. Semmi nyom. – Miért ez a párosítás? Verheek újabb gombát tömött a szájába. – Roppant egyszerű. Annyira egyszerű, hogy könnyen elkerüli az ember figyelmét. Kézenfekvő célpontok voltak. Rosenberg házában nem működött biztonsági rendszer. Egy valamire való macskatolvaj kedve szerint be- és kisétálhatott volna. A nyomorult Jensen pedig... te is tudod, milyen helyeken tanyázott éjfél körül. Kínálták
magukat. Azokban a pillanatokban, amikor meghaltak, a többi hét bíró házában FBI-ügynökök ücsörögtek. Ezért választották ki ezt a két bírót. Ostobák voltak. – Na és akkor ki választotta ki őket? – Valaki, akinek sok pénze van. A gyilkosok profik voltak, és valószínűleg alig néhány órával a gyilkosságok után már elhagyták az országot. Az a gyanúnk, hogy hárman voltak, talán többen. A Rosenberg házában végrehajtott mészárlást egyedül is elkövethette valaki. Úgy gondoljuk viszont, hogy Jensenen ketten dolgoztak. Egy vagy kettő figyelt, amíg a fickó elvégezte a munkát a kötéllel. Bár a mozi csak egy vacak kis buzitanya, mégis csak nyilvános hely, és így elég kockázatos volt az akció. De ezek nagyon jól értették a dolgukat, nagyon jól – Olvastam egy elméletet a magányos gyilkosról. – Felejtsd el. Lehetetlen, hogy egyetlen ember ölte meg mindkettőjüket. Lehetetlen. – Mennyit számíthatnak föl az ilyen gyilkosok ezért a munkáért? – Milliókat. És már a tervezés is egy halom pénzbe került. – Nincs semmi ötletetek? – Nézd, Thomas, én nem veszek részt a nyomozásban, azokat a palikat kellene megkérdezned, akik benne vannak. Ők jóval többet tudnak, mint én. Én csak egy egyszerű ügyvéd vagyok a kormány szolgálatában. – Aki történetesen tegeződő viszonyban van a főbíróval. – Néha fel szokott hívni telefonon. Ez unalmas téma, Thomas. Térjünk vissza a nőkre. Utálom az ügyvédi dumát. – Beszéltél vele mostanában? – A jó öreg Thomas mindig próbálkozik. Igen, ma reggel néhány percig csevegtünk egymással. Mind a huszonhét ügyvivő a függőben lévő ügyek jegyzékét bújja nyomok után kutatva. Meddő próbálkozás, meg is mondtam neki. Minden olyan ügyben, amelyik eljut a Legfelsőbb Bíróságra, legalább két peres fél van, és valószínűleg mindkét érdekelt fél javára válna, ha kéthárom bíró eltűnne, s olyanok vennék át a helyüket, akik megértőbben viselkednek. Több ezer fellebbezés van, amelyek végül is a Legfelsőbb Bíróságon kötnek ki, és lehetetlen rábukkanni egyre, s azt mondani: “Ez az! Emiatt gyilkolták meg a bírókat!" Hülyeség. – Mit mondott a főbíró? – Természetesen egyetértett briliáns érvelésemmel. Azt hiszem, azután telefonált, hogy elolvasta a cikket a Washington Postban. Gondolta, hátha kipréselhet belőlem valamit. Elég arcátlan, mi? A pincér sürgető arckifejezéssel lépett oda hozzájuk. Verheek az étlapra pillantott, becsukta és odaadta a pincérnek. – Roston
sült kardhal, sajtmártás zöldség nélkül. – Én megeszem a gombát – mondta Callahan. A pincér eltűnt. Callahan benyúlt a zakója zsebébe, és elővett egy vastag borítékot. Letette az asztalra az üres sörösüveg mellé. – Ha tudsz, nézz majd bele. – Mi ez? – Olyasmi, mint egy tényvázlat. – Utálom a tényvázlatokat, Thomas. Rájöttem, hogy utálom a jogot, az ügyvédeket, és téged kivéve, a jogászprofesszorokat is. – Darby állította össze. – Még ma este elolvasom. Miről van benne szó? – Azt hiszem, már mondtam neked. Darby nagyon okos, értelmes és rámenős egyetemista. Jobban ír, mint a legtöbb évfolyamtársa. Szenvedélye – természetesen rajtam kívül – az alkotmányjog. – Szegény gyerek. – A múlt héten négy napra eltűnt, nem törődött se velem, se a világgal, aztán előállt a saját elméletével, amit most már ő maga sem fogad el. De azért olvasd el. Magával ragadó. – Ki a gyanúsított? Az arabok a szomszéd asztalnál harsány röhögésben törtek ki, egymás hátát csapkodták, a whisky fröcskölt a szájukból. – Nem visszataszító egy ilyen részeg banda? – kérdezte Verheek. – Felfordul tőle a gyomrom. Verheek begyömöszölte a borítékot a széktámlára dobott zakójába. – Mi az elmélete? – Egy kicsit meglepő. De azért olvasd el. Arra gondolok, hogy biztos nem árthat, nem igaz? Szükségetek van a segítségre. – Csak azért olvasom el, mert ő írta. Milyen az ágyban? – A te feleséged milyen az ágyban? – Gazdag. Gazdag a fürdőszobában, a konyhában, a zöldségesnél. Mindenben gazdag, amit csinál. – Ez nem tarthat sokáig. – Év végén benyújtja a válókeresetet. Lehet, hogy megkapom a házat és még egy kis aprópénzt. – Nem volt házasság előtti megegyezés? – De igen, ne felejtsd el azonban, hogy ügyvéd vagyok. Ebben a megállapodásban több a kiskapu, mint egy adótörvény-módosításban. Az egyik haverom csinálta. Nem bűbájos dolog ez a jog? – Beszéljünk valami másról. – Mondjuk a nőkről? – Van egy ötletem. Találkozni akarsz vele, nem?
– Darbyról beszélünk? – Igen, Darbyról. – Majd meghalok, hogy találkozhassam vele. – Hálaadáskor St. Thomasba megyünk. Randevúzzunk ott. – A feleségemet is magammal kell hoznom? – Nem. Ő nincs meghíva. – Egy alig valamit takaró bikiniben fog futkosni a tengerparton, és bemutatót tart nekünk? – Valószínűleg. – A franc egye meg, ezt el sem tudom hinni. – Kaphatsz mellettünk egy szobát, és remekül fogjuk érezni magunkat. » – Csodálatos, csodálatos. Egyszerűen csodálatos.
TIZENHÁROM A telefon négyszer csöngött, bekapcsolt az üzenetrögzítő, aztán a magnóra vett szöveg visszhangzóit a szobában, következett a sípjel, de üzenet nem. Ismét négy csörgés, az előbbi sorozat, de üzenet megint nem hangzott el. Egy perccel később újra megszólalt a telefon, és Gray Grantham, az ágyában fekve, felkapta a kagylót. Ráült a párnájára, és megpróbálta kinyitni a szemét. – Ki az? – kérdezte fájdalmasan. Az ablakon nem szűrődött be fény. A vonal túlsó végén jelentkező hang halk és félénk volt. – Maga Gray Grantham a Washington Posttól: – Igen. Maga kicsoda? – Nem mondhatom meg a nevemet – jött a lassú válasz. A köd kezdett felemelkedni, Grantham az órára nézett. Öt óra negyven volt. – Oké, hagyjuk a nevét. Miért hívott? – Olvastam tegnap a cikkét a Fehér Házról meg a jelöltekről. – Nagyszerű. – Te és még vagy egymillióan. – Miért telefonál ebben az utálatos időpontban? – Ne haragudjon. Most megyek dolgozni, és megálltam egy nyilvános telefonnál. Otthonról vagy az irodából nem hívhatom. A hang érthető, tiszta volt, gazdája értelmes embernek tűnt. – Milyen irodából? – Jogász vagyok. Nagyszerű. Washington körülbelül félmillió jogász otthona. – Magáncégnél dolgozik vagy a kormánynak? Enyhe tétovázás. – Hm... erre inkább nem válaszolnék.
– Rendben. Tudja, én meg inkább aludnék. Pontosan mi a célja a hívásának? – Lehet, hogy tudok valamit Rosenbergről és Jensenről. Grantham az ágy szélére ült. – Úgymint?... Jóval hosszabb hallgatás. – Magnóra veszi a beszélgetésünket? – Nem. Azt kéne tennem? – Nem tudom. Tényleg nagyon félek, Mr. Grantham, és össze vagyok zavarodva. Jobb, ha nem veszi fel. Talán majd a következő beszélgetésünket, jó? – Amit csak akar. Hallgatom. – Be lehet mérni ezt a hívást? – Valószínűleg igen, azt hiszem. De nyilvános telefonról beszél, nem? Miért érdekes ez? – Nem tudom. Csak félek. – Világos. Megesküszöm, hogy nem veszem magnóra a beszélgetésünket, és arra is megesküszöm, hogy nem mérem be a hívást. Nos, mit forgat a fejében? – Hát, azt hiszem, lehet, hogy tudom, ki ölte meg őket. Grantham most már felállt. – Ez ugyancsak értékes információ. – A halálomat okozhatja. Gondolja, hogy követnek? – Ki követné magát? – Nem tudom. – A hang elhalkult, mintha a beszélő hátrapillantott volna a válla fölött. Grantham járkálni kezdett az ágy mellett. – Nyugi. Miért nem mondja meg nekem a nevét? Esküszöm, hogy köztünk marad. – Garcia. – Ez nem az igazi neve, ugye? – Persze hogy nem, de ennél többet nem tehetek. – Rendben van, Garcia. Beszéljen. – Nem vagyok biztos a dolgomban, világos? De azt hiszem, valami olyasmire bukkantam az irodában, amit nem lett volna szabad látnom. – Van róla másolata? – Esetleg. – Nézze, Garcia. Maga hívott engem. Akar beszélni vagy nem? – Nem tudom. Mihez kezd, ha mondok magának valamit? – Alaposan leellenőrzöm. Ha valakit megvádol a Legfelsőbb Bíróság két tagjának meggyilkolásával, higgye el nekem, körültekintően fogunk eljárni. Nagyon hosszú szünet következett. Grantham megdermedve állt a hintaszék mellett, és várt. – Garcia, ott van még? – Igen. Beszélhetnénk később?
– Hogyne. De most is beszélhetünk. – Meg kell gondolnom a dolgot. Egy hete alig ettem, alig aludtam és képtelen vagyok józanul gondolkodni. Lehet, hogy majd később jelentkezem. – Oké, rendben. Nagyszerű. Hívhat a munkahelyemen, a... – Nem. A munkahelyén nem fogom hívni. Ne haragudjon, hogy felébresztettem. Garcia letette a telefont. Grantham a készülékén levő nyomógombokra nézett, leütött hét számot, várt, aztán hatot, majd még négyet. Ráfirkantott egy telefonszámot a telefon melletti jegyzetblokkra. A nyilvános telefon a Tizenötödik utcában volt, Pentagon Cityben. Verheek négy órát aludt, és részegen ébredt. Amikor egy órával később megérkezett a Hoover-épületbe, az alkohol hatása már múlóban volt, de a fájdalom gyökeret vert a fejében. Átkozta magát és átkozta Callahant, aki biztosan délig alszik, frissen és kipihenten ébred, készen a repülőútra. Éjfélkor, zárás után távoztak az étteremből, aztán benéztek néhány bárba és azon tréfálkoztak, hogy szívesen megnéznének egy pornófilmet, kedvenc mozijukat azonban a levegőbe röpítették, ezért erre nem került sor. Így aztán csak iszogattak három vagy négyig. Verheeknek tizenegykor megbeszélése volt Voylesszal, és fölöttébb fontos volt, hogy józannak, tettre késznek látsszon. Ez azonban lehetetlen lesz. Megmondta a titkárnőjének, hogy csukja be az ajtót, majd elmagyarázta neki, hogy valami kellemetlen vírus támadta meg, talán influenzás, és ha csak nem rettentő fontos ügyről van szó, egy darabig ne háborgassák. A nő Verheek szemét nézegette, és úgy tűnt, a szokásosnál valamivel többet szagolgat a levegőbe. Hiába, a sör szaga nem szívódik fel az alvás hatására. A titkárnő távozott, és becsukta maga mögött az ajtót. Verheek pedig kulcsra zárta. Hogy egálban legyenek, felhívta Callahant a szállodai szobában, de senki sem vette fel a kagylót. Micsoda élet! Legjobb barátja majdnem annyit keres, mint ő, de akkor is csak heti harminc órát dolgozik, ha nagyon sok a dolga, és húsz évvel fiatalabb szépségek közül válogat magának. Aztán eszébe jutottak a közös nyaralás nagyszerű tervei, és Darby, amint a tengerparton sétál. Mindenképpen elmegy, határozta el magában Verheek, még akkor is, ha ez váláshoz vezet. Elfogta a hányinger, az émelyítő érzés a mellkasán keresztül a nyelőcsövébe hatolt, és Verheek gyorsan lefeküdt a földre. Silány állami szőnyeg. Mélyet lélegzett, valami dübörögni kezdett a koponyája csúcsában. A gipszvakolatú mennyezet nem forgott fölötte, és ezt biztató jelnek találta.
Három perc elteltével már egyértelmű volt, hogy nem fog hányni, legalábbis egyelőre. Aktatáskája karnyújtásnyira volt tőle. Óvatosan odahúzta magához. A reggeli újság társaságában megtalálta benne a borítékot. Kibontotta, széthajtotta a lapokat és két kézzel az arca fölé tartotta. Az anyag tizenhárom, gyorsnyomtatóval teleírt A4-es lapból állt, mindegyiken kettős sortávolság volt és széles margó. Ezzel meg tud birkózni. A margóra valaki kézírással megjegyzéseket firkantott és teljes bekezdések is meg voltak jelölve. A lap tetején filctollal írt két szó állt: ELSŐ VÁLTOZAT. A lány neve, címe és telefonszáma a borítólapra volt gépelve. Néhány percig a padlón tanyázva fogja nézegetni az anyagot, határozott magában Verheek, aztán remélhetőleg majd elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy helyet foglaljon az íróasztalánál és elvégezze a kormány alkalmazásában álló fontos ügyvédember mindennapos mozdulatait. Eszébe jutott Voyles és a dübörgés felerősödött. A lány jól írt, a sok szótagú szavakkal megtöltött hosszú mondatok szabályszerű jogtudományi stílusában. De világosan fogalmazott. Elkerülte az ismételgetéseket és a jogi zsargon használatát, amelyért a legtöbb egyetemista odaadná a fél életét. Ebből a lányból sosem lesz az Egyesült Államok kormányának alkalmazásában álló jogász. Gavin még sohasem hallott a lány gyanúsítottjáról, és biztos volt benne, hogy senki listáján nem szerepel. Munkája technikai szempontból nem tényvázlat volt, hanem inkább egy louisianai per története. Velősen foglalta össze a tényeket és érdekesen mutatta be őket. Verheek már nemcsak nézegette Darby anyagát. A tények felsorolása négy oldalt tett ki, a következő hármat a felek rövid bemutatásával töltötte meg a lány. Az anyag itt egy kicsit ellaposodott, de Verheek folytatta az olvasást. Már bekapta a horgot. A nyolcadik oldalon a tényvázlat, vagy a jó ég tudja, micsoda, összegezte a tárgyalást. A kilencediken megemlítette a fellebbezési kérelmet, az utolsó három oldalon pedig a Rosenberg és Jensen kiiktatásához vezető, valószínűtlennek tűnő nyomot vázolta fel. Callahan mondta, hogy a lány már maga sem hisz az elméletében, és valóban, a végéré veszíteni látszott a lendületéből. De az anyag nagyon olvasmányos volt. Verheek egy pillanatra elfeledkezett meggyötört állapotáról, és a piszkos szőnyegen heverve elolvasta egy joghallgató tizenhárom oldalas tényvázlatát, miközben milliónyi más dolga lett volna. Halkan kopogtattak az ajtón. Verheek lassan felült, óvatosan talpra állt, és odasétált az ajtóhoz. – Igen? A titkárnő volt az. – Nem szívesen zavarom, de az igazgató úr azt kívánja,
hogy tíz percen belül legyen az irodájában. Verheek kinyitotta az ajtót. – Micsoda? – Igen, uram. Tíz percen belül. Verheek megdörzsölte a szemét, és közben szaporán szedte a levegőt. – Minek? – Visszaminősítenek, ha ilyen kérdéseket teszek fel, uram. – Van magánál szájvíz? – Hát... igen, azt hiszem, hogy van. Kér? – Nem kérdeztem volna, ha nem kérnék. Hozza ide. Gumija van? – Gumim? – Rágógumija. – Igen, uram. Azt is parancsol? – Hozza be a szájvizet és a rágógumit meg egy kis aszpirint, ha az is van magánál. – Verheek odament az íróasztalához, leült, fejét a kezébe temette és dörzsölni kezdte a halántékát. Hallotta, hogy a titkárnő fiókokat húzogat ki, aztán ott állt előtte a kívánt javakkal. – Köszönöm. Ne haragudjon, hogy az előbb olyan ingerült voltam. – Az ajtó melletti széken heverő tényvázlatra mutatott. – Küldje el ezt az anyagot Eric Eastnek, a negyedik emeleten van. Írjon hozzá néhány sort a nevemben. Mondja meg neki, hogy fussa át, ha van egy szabad perce. A titkárnő távozott a tény vázlattal. Fletcher Coal nyitotta ki az Ovális Iroda ajtaját, és arcán zord kifejezéssel szólt néhány szót a belépő K. O. Lewishoz és Eric Easthez. Az elnök Puerto Ricóban van, hogy szemügyre vegye a hurrikán okozta károkat, és Voyles nem volt hajlandó Coallal találkozni. A beosztottjait küldte maga helyett. Coal a pamlag felé intett a két férfinek, ő maga a dohányzóasztalnál foglalt helyet. Zakója be volt gombolva, nyakkendője kifogástalanul állt. Coal sohasem engedett ki. East hallott egy-két történetet a férfi szokásairól. Napi húsz órát, heti hét napot dolgozott, vízen kívül semmi mást nem ivott és többnyire csak az alagsorban álló automatából táplálkozott. Úgy olvasott, akár egy számítógép és mindennap órákat töltött emlékeztetők, jelentések, levelezések és függőben lévő törvényalkotási kérdésekről készített, hatalmas mennyiségű anyagok átolvasásával. Kiváló memóriája volt. Az FBI most már egy hete szállította ebbe az irodába a nyomozás eredményeiről készített napi jelentéseket, amelyek aztán Coalhoz kerültek, aki percek alatt végzett velük és mindent megjegyzett a következő találkozóra. Ha téves állításokat közölnének, Coal rájuk támadna. Gyűlölték, de lehetetlen volt nem tisztelni. Okosabb volt náluk, és keményebben dolgozott. És ezzel pontosan tisztában is
volt. Magabiztos önteltséggel viselkedett az üresen maradt Ovális Irodában. Főnöke mindig szerepeket játszik a kameráknak, de az igazi hatalom hátul marad, hogy irányítsa az országot. K. O. Lewis egy tízcentis vastagságú anyagot tett az asztalra, amit a legfrissebb események alapján állítottak össze. – Van valami új? – kérdezte Coal. – Esetleg. A francia hatóságok rutinszerűen átnézték a párizsi repülőtér biztonsági kameráival készített felvételeket, és úgy gondolták, hogy felismertek egy arcot. Ellenőrizték két másik, más szemszögből fényképező kamera képeit is, aztán jelentést küldtek az Interpolnak. Az arc el van maszkírozva, de az Interpol úgy véli, hogy Khamel az, a terrorista. Maga is biztos hallott már a... – Hallottam. – A felvételek jelentős részét átnézték és majdnem biztosak benne, hogy Khamel egy olyan gépről szállt le, amely múlt szerdán egyenesen Washingtonból érkezett, tíz órával azután, hogy Jensent halva találták. – A Concorde-dal? – Nem, a Uniteddel. Az időtényező és a kamerák elhelyezése alapján meg tudják határozni a kaput és a járatot. – És az Interpol felvette a kapcsolatot a CIA-vel? – Igen. Ma délben egy óra körül beszéltek Gminskivel. Coal arca semmit sem árult el. – Mennyire biztosak a dolgukban? – Csak nyolcvan százalékban. Khamel a maszkírozás mestere, és kicsit szokatlan tőle, hogy azért felismerhető! Tehát van alapja a kétségeknek. Fényképeket és egy elemzést mellékeltünk az elnöknek szóló jelentéshez. Én tanulmányoztam a képeket, és hogy őszinte legyek semmit sem tudok mondani. De az Interpol ismeri őt. – Éveken keresztül nem szívesen állt a fényképezőgépek elé, ugye? – Tudomásunk szerint nem. És az a szóbeszéd járja, hogy két- vagy háromévente a kés alá fekszik, és új arcot csináltat magának. Coal néhány másodpercig mérlegelte a hallottakat. – Rendben. Mi van, ha ő Khamel, és mi van, ha köze van a gyilkosságokhoz? Mit jelent ez? – Azt jelenti, hogy sohasem fogjuk megtalálni. Legalább kilenc ország – köztük Izrael is – munkálkodik azon, hogy a nyomára bukkanjon. Azt jelenti, hogy kapott valakitől egy halom pénzt, hogy itt kamatoztassa a tudását. Az elejétől fogva állítjuk, hogy a gyilkos vagy a gyilkosok profik, akik már azelőtt felszívódtak, hogy a holttestek kihűltek. – Remek. Mi van még? Lewis Eric Eastre pillantott. – Nos, itt van nálunk a szokásos napi jelentés.
– Az utóbbi időkben elég kevés információ volt bennük. – Ez igaz. Háromszáznyolcvan ügynökünk dolgozik napi tizenkét órát. Tegnap százhatvan embert hallgattak ki harminc államban. Ezenkívül... Coal felemelte a kezét. – Elég. Majd elolvasom a jelentést. Úgy tűnik, biztonsággal állíthatjuk, hogy nincs semmi új. – Talán csak egy új tipp. – Lewis Eric Eastre nézett, aki a tényvázlat egy példányát tartotta a kezében. – Mi az? – kérdezte Coal. East kényelmetlenül mocorgóit a széken. A tény vázlatot egész nap adogatták felfelé, amíg Voyleshoz nem került. Az igazgató elolvasta, és megtetszett neki. Úgy értékelte, hogy kevés bizonyíték áll rendelkezésre a benne foglaltak igazolására és nem érdemes komoly figyelmet szentelni neki: a tényvázlat azonban megemlítette az elnököt, és rettentően tetszett neki az ötlet, hogy megizzaszthatja Coalt és a főnökét. Utasította Lewist és Eastet, hogy az anyagot adják át Coalnak, és úgy kezeljék, mint egy fontos elméletet, amit az FBI komolyan vesz. Voyles először mosolyodott el a héten: az Ovális Iroda idiótáiról beszélt, akik elolvassák ezt a kis tényvázlatot és gyorsan fedezéket keresnek maguknak. Okozzunk némi riadalmat, mondta az igazgató. Közöljék velük, hogy húsz ügynököt állítunk az ügyre. – Ez az elmélet az utóbbi huszonnégy órában jutott el hozzánk, és ugyancsak felkeltette az igazgató érdeklődését. Attól tart, hogy árthat az elnöknek. Coal kőarccal, rezzenéstelen tekintettel nézett a két férfire. – Ez hogyan lehetséges? East az asztalra tette a tényvázlatot. – Minden itt van benne. Coal az anyagra pillantott, aztán Eastre meredt. – Jó. Majd később elolvasom. Ez minden? Lewis felállt és begombolta a zakóját. – Igen, már megyünk is. Coal az ajtóig kísérte őket. Nem volt fanfár és görögtűz, amikor a Haditengerészeti Légierő gépe néhány perccel tíz után földet ért az Andrews légi támaszponton. Az elnök felesége valahol a távolban volt egy pénzgyűjtési akción, így se barátok, se családtagok nem köszöntötték az elnököt, amikor kiszállt a gépből és sietősen beült a limuzinba. Coal várt rá a kocsiban. Az elnök mélyen besüppedt az ülésbe. – Nem számítottam rád – mondta. – Ne haragudj. Beszélnünk kell. – A limuzin megindult a Fehér Ház felé. – Késő van, és fáradt vagyok. – Milyen volt a hurrikán?
– Lenyűgöző. Elfújt vagy egymillió kalyibát meg papírkunyhót, mi meg odarohanunk néhány milliárd dollárral, hogy új otthonokat és erőműveket építsünk. Minden öt évben szükségük van egy jó kis szélviharra. – Már elkészítettem az ilyenkor szokásos nyilatkozatot. – Jó. Mi olyan fontos? Coal átnyújtott az elnöknek egy példányt a most már Pelikán ügyirat néven ismert anyagból. – Nem akarom elolvasni – jelentette ki az elnök. – Mondd el, mi van benne. – Voyles és piszkos kis csapata egy olyan gyanúsítottra bukkant, akit eddig senki sem említett. Egy érthetetlen és valószínűtlennek tűnő gyanúsítottra. Egy buzgó mócsing joghallgató írta ezt az átkozott anyagot, amely valahogy odakerült Voyleshoz, aki elolvasta, és úgy döntött, lehet benne valami. Ne felejtsd el, mindenre készek, hogy gyanúsítottakat találjanak. Az elmélet annyira erőltetett, hogy teljesen hihetetlen, és lényegében nem is aggaszt engem. Voylest azonban igen. Úgy döntött, hogy nagy erővel rááll erre az ügyre, a sajtó figyeli minden mozdulatát. Lehet, hogy kiszivárog valami. – Nem tudjuk irányítani a nyomozást. – De viszont befolyásolni tudjuk. Gminski var ránk a Fehér Házban, és... – Gminski! – Nyugi, főnök. Én magam adtam a kezébe az anyag egy példányát, és megeskettem a titoktartásra. Lehet, hogy alkalmatlan a munkájára, de titkot biztosan tud tartani. Jobban bízom benne, mint Voylesban. – Én egyikükben sem bízom. Coal ezt szívesen hallotta. Azt akarta, hogy az elnök senkiben se bízzon, csak benne. – Szerintem azonnal meg kell kérned a CIA-t, hogy indítson nyomozást. Mindent szeretnék tudni, mielőtt Voyles kutakodni kezd. Egyik sem fog találni semmit, de ha többet tudunk Voylesnál, sikerülni fog meggyőznöd, hogy vonuljon vissza. Ennek lenne értelme, főnök. Az elnök csalódottnak látszott. – Ez hazai ügy. A CIA-nek nem feladata, hogy ilyen dolgokban szaglásszon. Valószínűleg törvényellenes is. – Technikai szempontból az. Gminski azonban megteszi a kedvedért. És gyorsan, titokban meg tudja csinálni, továbbá jóval alaposabban, mint az FBI. – Törvényellenes. – Már csináltak ilyet, főnök, nem is egyszer. Az elnök a forgalmat figyelte. Szeme duzzadt volt és vörös, de nem a kimerültségtől. Három órát aludt a repülőn. Azonban egész nap szomorú és aggodalmas képet vágott a kameráknak, és nehéz volt leráznia magáról ezt az ábrázatot. Felemelte a Pelikán ügyiratot és a mellette lévő üres ülésre hajította. –
Ismerjük a gyanúsítottat? – Igen.
TIZENNÉGY New Orleans, az éjszaka városa, lassan ébred. Még jóval hajnal után is csöndes, aztán lerázza magáról az álmosságot és átsiklik a reggelbe. Nincs kora reggeli csúcsforgalom, csak a külvárosból be-, illetve kivezető utakon és a zsúfolt belvárosi utcákban. De a Francia negyedben, New Orleans lelkében, a múlt éjjeli whisky, a jambalaya és a füstölt lazac szaga még ott szállingózik a levegőben, nem túl magasan az utcák felett, amíg a nap nem válik láthatóvá az égbolton. Egy vagy két órával később átveszi a helyét a Francia Piacon árult kávé és péksütemény illata, és úgy nagyjából az idő tájt a járdák az élet jeleit kezdik mutatni. Darby összekuporodott a kis teraszon álló széken és kávét iszogatva várt a Napra. Callahan néhány méternyire volt tőle, a kitárt ajtó túloldalán, a lábára tekeredett lepedővel és eszméletlenül. A szél ugyan lágyan fújdogált, délre azonban ismét párás lesz a levegő. Darby szorosabbra húzta magán a fürdőköpenyt és beszívta a férfi kölnijének pompás illatát. Eszébe jutott az édesapja és bő pamutingei. Apja tinédzserkorában megengedte neki, hogy viselje ezeket az ingeket, amelyeknek Darby egészen a könyökéig feltörte az ujját, míg a hosszú ruhadarab alja a térdét verdeste; így ment sétálni a barátaival, azzal a biztos tudattal, hogy senki nem öltözik nála “menőbben". Édesapja a barátja volt. Mire befejezte a középiskolát, már szabadon válogathatott apja ruhásszekrényéből, azzal a kikötéssel, hogy minden ing kimosva, szépen kivasalva visszakerül a fogasra. Darbynak még most is az orrában volt a Grey Flannell márkájú kölni, amit apja mindennap az arcára paskolt. Ha még élne, négy évvel lenne idősebb Thomasnál. Darby édesanyja újra megházasodott, és Boise-ba költözött. Darbynak volt egy bátyja Németországban. Ők hárman ritkán váltottak szót egymással. A törékeny családban édesapja volt a ragasztó, és halála szétszórta őket. Édesapján kívül még húsz ember halt meg akkor a repülőgépszerencsétlenségben. Még javában tartottak átemelés előkészületei, de az ügyvédek már telefonáltak. Darby ekkor nyerhetett először bepillantást a jogászok világába, és ez nem volt valami kellemes élmény. A család ügyvédje csak ingatlanügyekkel foglalkozott, az effajta pereskedésekről semmit sem tudott. Egy kártérítési perekkel foglalkozó, behízelgő modorú ügyvéd a bátyja
bizalmába férkőzött, és rávette a családot, hogy gyorsan indítsák el a pert. Herschelnek hívták, és a család két éven keresztül gyötrődött, amíg Herschel húzta az időt, összevissza hazudozott és szépen elfuserálta az ügyet. Egy héttel a tárgyalás előtt megegyeztek: Herschel ügyvédi díjának levonása után félmillió dollárt kapott a család, ebből Darby százezret. Eldöntötte, hogy ügyvéd lesz. Ha egy ilyen Herschel-féle bohóc képes rá és hatalmas pénzeket keres, miközben óriási pusztításokat visz végbe a társadalomban, akkor, nemesebb célokért, ő is végezhet ügyvédi munkát. Herschel gyakran jutott az eszébe. Miután leteszi az ügyvédi vizsgát, első ügye az ellene, hanyagság miatt indított per lesz. Amúgy egy környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozó cégnél akart dolgozni. Munkát találni nem lesz probléma, ezt pontosan tudta. A százezer dollár érintetlen maradt. Édesanyja új férje egy papírgyár vezérigazgatója volt, valamivel öregebb s jóval gazdagabb, és nem sokkal a házasság után az asszony felosztotta a kártérítési összeg ráeső részét Darby és a fia között. Azt mondta, hogy a pénz elhunyt férjére emlékezteti és a gesztus szimbolikus jelentésű. Bár még mindig szerette gyermekei apját, új életet kezdett, új városban, egy új férfi oldalán, aki öt év múlva nyugdíjba vonul félelmetes mennyiségű pénzzel a birtokában. Darby értetlenül állt a szimbolikus jelentésű gesztus előtt, de méltányolta és elfogadta a pénzt. A százezer ily módon megkettőződött. Darby az összeg nagy részét értékpapírokba fektette, de csak olyanokba, amelyeknek nincs semmi köze vegyi és olajügyi cégekhez. Egy Honda Accorddal közlekedett és szerényen élt. Ruhatára a szokásos joghallgatói öltözékből állt, amelyet kiárusításokon vásárolt. Callahannel mindketten kedvelték a város jobb éttermeit, és sohasem ettek kétszer ugyanazon a helyen. A férfi nem nagyon törődött a pénzzel és anyagi kérdésekről sohasem faggatta Darby t. A lány tehetősebb volt, mintegy átlagos joghallgató, de a Tulane-on bőven lehetett gazdag egyetemistákat találni. Egy hónapig randevúzgattak, mielőtt ágyba bújtak volna. Darby határozta meg az alapszabályokat és a férfi buzgón egyetértett. Nem lesznek más nők. Nagyon diszkrétek lesznek. És Callahannek nem szabad olyan sokat innia. A férfi betartotta az első kettőt, de az italozás folytatódott. Apja, nagyapja és fivérei is nagyivók voltak, és tulajdonképpen tőle is elvárták, hogy az legyen. De Thomas Callahan, életében először, szerelmes volt, őrülten szerelmes, és tudta, hol az a pont, ahol a Scotch már megzavarhatja a kapcsolatot. Óvatos volt. A múlt héten történtektől, azaz a Rosenberg halála okozta traumától eltekintve, délután öt óra előtt sohasem nyúlt a pohárhoz. Az együtt töltött órák alatt olyankor már nem ivott, amikor úgy érezte, az alkohol befolyásolhatja a viselkedését.
Szórakoztató jelenség volt a negyvenöt éves férfi, amint életében először szerelemre lobban. Azon küszködött, hogy legalább némileg megtartsa hűvösségét, de a meghitt pillanatokban olyan volt, akár egy elsőéves. Darby puszit nyomott a férfi arcára és betakarta A lány ruhái szépen elrendezve az egyik széken voltak kiterítve. Csöndesen zárta be maga után a bejárati ajtót. A nap már fent volt, az épületek között nézett le a Dauphine Streetre. A járdán egy lélek sem látszott. Három óra múlva szemináriuma lesz, aztán tizenegykor Callahan és az alkotmányjog. Alaposan le volt maradva a munkáival. Ideje, hogy újra egyetemista legyen. Négy napot pocsékolt el a detektívesdivel, és most átkozta magát ezért. Az Accord félutcányira, a sarkon parkolt. Figyelték őt, és ez örömmel töltötte el őket Feszes farmer, bő pulóver, hosszú lábak, a kifestetlen szemeket elrejtő napszemüveg. Figyelték, amint becsukja az ajtót, végigsétál az utcán, és eltűnik a sarkon. Haja a válláig ért és vörösesbarnának tűnt. Ő volt az. A férfi egy barna papírzacskóban hozta az ebédjét, és amint talált egy üres padot, helyet foglalt. Utálta a Dupont Circle-t, az ottani csavargókat, kábítószereseket, perverz alakokat, kiöregedett hippiket és a fekete bőrbe öltözött punkokat a vörösre festett, tüskés hajukkal és trágár beszédjükkel. A szökőkút túloldalán egy jól öltözött úriember hangosan beszélőjén keresztül arra biztatta az állatok jogaiért harcoló, ott gyülekező aktivistákat, hogy vonuljanak a Fehér Ház elé. A bőripar emberei gúnyolódtak és szitkozódtak, de a négy lovas rendőr elég közel volt ahhoz, hogy megelőzze a bajt. A férfi az órájára pillantott, aztán meghámozott egy banánt. Dél volt, és a férfi jobban szeretett máshol enni. A találkozó rövid lesz. Egy darabig a tüntetőket figyelte, aztán észrevette, hogy embere megjelenik a tömegben. Találkozott a pillantásuk, mindketten bólintottak, és a jövevény leült mellé a padra. Bookernek hívták és Langleyből érkezett. Néha-néha találkoztak itt, amikor a kommunikáció csatornái összekuszálódtak vagy zavarossá váltak, és főnökeik néhány őszinte szót akartak hallani, amelyeket senki más nem hallhat. Booker nem hozott magával ebédet. Pörkölt mogyorót kezdett hámozni és a héját a kör alakú pad alá szórta. – Hogy van Mr. Voyles? – Goromba, mint a pokróc. A szokásos.
Booker bedobált néhány mogyorót a szájába. – Gminski tegnap éjfélig a Fehér Házban volt – mondta Brooker. Erre nem volt válasz. Ezt Voyles is tudta. Booker folytatta. – Kitört nálunk a pánik. Ez a Pelikánmicsoda halálra rémisztette őket. Tudja, mi is elolvastuk, és szinte egészen biztosak vagyunk benne, hogy nem gyakorolt magukra mély benyomást, de valami okból Coal rettenetesen megijedt, és sikerült az elnököt is felidegesítenie. Mi arra gyanakszunk, hogy maguk el akarnak szórakozni egy kicsit Coallal és a főnökével, s mivel az anyag megemlíti az elnököt, és van benne egy fénykép is, úgy hisszük, remekül szórakoznak. Érti, mire gondolok? A férfi letört egy darabot a banánból és nem szólt semmit. Az állatvédők csapzott alakzatban megindultak, miközben a bőriparosok vicsorogtak. – Mindenesetre ez nem ránk tartozik, és nem is kellene, hogy ránk tartozzon, azonban az elnök azt kívánja tőlünk, hogy titokban nyomozzuk le az anyagot, mielőtt maguk hozzálátnának. Meg van győződve róla, hogy semmit sem fogunk találni, és azt akarja, hogy mi is tudjuk: az egésznek nincs semmi alapja, s így aztán visszavonulásra kényszerítheti Voylest. – Az egésznek nincs semmi alapja. Booker azt figyelte, ahogy egy részeg belevizel a szökőkútba. A rendőrök elgaloppoztak. – Ezek szerint Voyles szórakozik egy kicsit, ugye? – Minden nyomra megindulunk. – De igazi gyanúsítottak nincsenek? – Nincsenek. – A banán már a múlté volt. – Miért aggasztja őket annyira, hogy nyomozni kezdünk ebben az ügyben? Booker szétroppantott a fogával egy még meghámozatlan mogyorót. – Nos, az ő szempontjukból ez elég egyszerű. Nem látnak a dühtől, mert Pryce és McLawrence jelölése napvilágra került, és ez természetesen a maguk hibája. Egy szemernyit sem bíznak Voylesban. Attól rettegnek, hogy ha maguk elkezdenek szaglászni, mindent megtud a sajtó, és az elnök megkapja a magáét. A következő évben választások vannak és a többi és a többi... – Mit mondott Gminski az elnöknek? – Azt, hogy nem kíván beavatkozni az FBI nyomozásába; hogy van ennél jobb dolgunk is, és ez ugyancsak törvénytelen. De mivel az elnök annyira könyörgött, és Coal annyira veszedelmesen fenyegetőzött, mégis megcsináljuk. És én most itt vagyok, hogy néhány szót váltsak magával. – Voyles ezt méltányolni fogja. – Ma kezdjük a nyomozást, de tudjuk, hogy az egész képtelenség. Végigmegyünk a szokásos procedúrán és nagyjából egy hét múlva közöljük az elnökkel, hogy az elmélet teljességgel megalapozatlan.
A férfi behajtotta a barna zacskót és felállt. – Jó. Jelentek Voylesnak. Kösz. – Megindult a Connecticut Avenue felé, el a bőrruhás punkoktól, aztán eltűnt. A monitor a szerkesztőségi szoba közepén lévő, zsúfolt asztalon állt, Gray Grantham meredt tekintettel bámult rá a sürgő-forgó tömeg okozta hangzavarban. Nem akartak jönni a szavak, és Grantham csak ült és bámult. Megszólalt a telefon. Grantham anélkül, hogy otthagyta volna a monitort, lenyomta a saját mellékét jelölő gombot és felkapta a kagylót. – Gray Grantham. – Itt Garcia. Grantham elfeledkezett a monitorról. – Hello, mi újság? – Két kérdésem van. Egy: felveszi a hívást? Kettő: be tudja mérni? – Igen és nem. Semmit nem veszünk fel anélkül, hogy engedélyt kérnénk, és be tudjuk mérni a hívást, de nem tesszük. Úgy emlékszem, mintha azt mondta volna, hogy nem hív a munkahelyemen. – Azt akarja, hogy tegyem le? – Nem. Minden rendben. Szívesebben beszélek délután háromkor az irodában, mint reggel hatkor az ágyban. – Ne haragudjon. Csak nagyon félek, ennyi az egész. Addig beszélek magával, amíg bízhatok magában, de ha csak egyszer is hazudik nekem, Mr. Grantham, nem nyitom ki többé a számat. – Megegyeztünk. Mikor kezd beszélni? – Most nem beszélhetek. Egy nyilvános fülkében vagyok a belvárosban és sietek. – Azt mondta, hogy van valamiről egy másolata. – Nem, én azt mondtam, hogy esetleg van valamiről egy másolatom. Majd meglátjuk. – Rendben. Mikor hív legközelebb? – Előre be kell jelentenem? – Nem. De gyakran nem lehet megtalálni. – Holnap ebédidőben telefonálok. – Itt fogom várni a hívását. Garcia letette. Grantham leütött hét számot, aztán hatot, majd négyet. Felírta a telefonszámot, aztán belelapozott a nyilvános fülkék telefonkönyvébe. A fülke a Pennsylvania Avenue-n volt, az Igazságügyi Minisztérium közelében:
TIZENÖT
A vita a desszertnél kezdődött, amit Callahan koktél formájában szeretett volna elfogyasztani. Darbytól már az is nagyon szép volt, hogy szemet hunyt a vacsora közben leöblített italok fölött: két dupla whisky, miközben az asztalra vártak, még egy a rendelés előtt, két üveg bor a hal mellé. Callahan túl gyorsan hörpintette ki a poharakat, és kezdett lassan forogni a nyelve; mire Darby végigette a vacsorát, a férfi ingerlékennyé vált. Desszertnek Drambuie-t rendelt, mert ez volt a kedvence, és azért, mert az egészből hirtelen elvi kérdés lett. Callahan lehajtotta az italt, rendelt még egyet, Darbyban pedig feszült a düh. A kávéját kavargatta, és nem vett tudomást Callahan jelenlétéről. Az étterem tömve volt, jelenet nélkül akart távozni, hogy aztán egyedül mehessen haza a saját lakásába. Amikor kijöttek az étteremből és elindultak a járdán, a vita eldurvult. Callahan elővette a zsebéből a Porsche kulcsait, mire Darby azt mondta, túl részeg ahhoz, hogy vezessen. Adja csak oda neki a kulcsokat. A férfi a markába szorította a kulcscsomót, és tántorogva megindult a háromutcányival odébb lévő parkoló felé. Darby kijelentette, hogy ő inkább gyalog megy. Jó utat, mondta Callahan. Darby néhány lépés távolságból követte a férfit, és szégyellte magát az előtte tántorgó alak miatt. Győzködni kezdte Callahant. Legalább két ezrelék a véralkoholszintje. A francba is, végül is jogászprofesszor. Megölhet valakit. Callahan, vészesen közel a járda pereméhez, gyorsabban kezdett tántorogni. A válla fölött odakiabált valamit Darbynek arról, hogy részegen is jobban vezet, mint a lány józanon. Darby lemaradt. Egyszer ült már a férfi mellett, amikor az ilyen állapotban volt, és tudta, mire képes egy részeg ember egy Porschéban. Anélkül, hogy körülnézett volna, Callahan átment az úttesten, kezét mélyen a zsebébe dugta, mintha csak egy könnyű, késő esti sétára indulna. Rosszul mérte fel a járdaszegélyt és talpa helyett a cipőorrával ért hozzá; négykézláb rázuhant a járdára és közben szitkozódott. Sikerült feltápászkodnia, mielőtt a lány odaért volna hozzá. Hagyj engem békén, a rohadt életbe, mondta neki. Add ide a kulcsokat, könyörgött Darby, különben elmegyek. Callahan félrelökte. Jó utat, ismételte röhögve. Darby még sohasem látta ilyen részegnek. Még sohasem nyúlt hozzá dühösen, akár részegen, akár józanul. A parkoló mellett egy koszos kis bár állt, az ablakában sört hirdető neonreklámok villogtak. Darby benézett a nyitott ajtón, hogy segítséget kérjen, de aztán rájött, ez ostoba ötlet. A bár részegekkel volt tele. Ráüvöltött a Porschéhez közelítő férfire: – Thomas! Kérlek, hagyd, hogy én vezessek! – Darby a járdán állt, és nem volt hajlandó továbbmenni egy
lépést sem. Callahan imbolyogva legyintett a lányra és közben magában motyogott. Kinyitotta az ajtót, bepréselődött az ülésre, és eltűnt. A motor beindult és felbőgött. Darby nekidőlt a parkoló kijáratától néhány méternyire lévő épületnek. Az utcára nézett, és szinte reménykedett benne, hogy meglát egy rendőrt. Inkább tartóztassák le, mint hogy meghaljon. Túl messze lakik innen ahhoz, hogy gyalog menjen haza. Megvárja, amíg Callahan elhajt, hív egy taxit, és aztán egy hétre elfelejti a férfit. Legalább egy hétre. Jó utat, ismételgette magában. Callahan megindult a kocsival, a kerekek csikorogtak. A robbanás a járdára vetette Darbyt. Négykézláb ért földet, néhány másodpercig kába volt, de nyomban megérezte a hőséget, és látta, hogy apró, lángoló törmelékdarabkák hullanak az égből. Elborzadva bámult a parkoló felé. A Porsche tökéletes szaltót hajtott végre a robbanástól, és orral lefelé zuhant a földre. A gumik, a kerekek, az ajtók, a lökhárítók lerepültek róla. A kocsi olyan volt, mint egy káprázatos tűzlabda, amelyet az elharapózó lángok nyomban el is kezdtek felfalni. Darby, a férfi nevét sikoltozva, megindult a kocsi felé. Az autó darabjai körülötte értek földet, a hőség lelassította. Megállt tízméternyire a Porschétől és a szája elé tett kézzel sikoltozott. A második robbanás ismét megpördítette az autót, a detonáció a földhöz vágta a lányt. Ahogy fölbukott, feje nekiütődött egy másik kocsi lökhárítójának. A betonból kiáramló hő égette az arcát; ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett. A bár kiürült, a részegek elárasztották a parkolót. Földbe gyökerezett lábbal, meredt tekintettel bámultak. Néhányan megpróbáltak megindulni az autó felé, de a hőség távol tartotta őket. Sűrű füst kígyózott az égő kocsiból, néhány másodpercen belül két másik autó is lángra lobbant. Kétségbeesett kiáltozások, kérdések hallatszottak. – Kié ez a kocsi? – Hívják a tűzoltókat! – Van benne valaki? – Hívják a tűzoltókat! Darbyt a könyökénél fogva elvonszolták a járdához, a tömeg közepére. A lány Thomas nevét ismételgette. Előkerült egy nedves rongy a bárból, amelyet rátettek a homlokára. A tömeg egyre nagyobb lett, az utcát elöntőitek a járművek. Szirénák visítottak – ez volt az első, amit Darby meghallott, amikor magához tért. Tarkóján kisebb dudor volt, arcán pedig hűvösséget érzett. Szája kiszáradt. – Thomas, Thomas – ismételgette.
– Minden rendben, minden rendben – mondta egy föléje hajoló fekete arc. A férfi óvatosan tartotta Darby fejét és simogatta a karját. Több arc meredt rá fölülről. Mindannyian biztatóan bólogattak. – Minden rendben van. A szirénák most már a közelben bömböltek. Darby óvatos mozdulattal levette homlokáról a vizes ruhát. Látása kitisztult; vörös és kék fények villogtak az utca felől. A szirénák fülsiketítő zajjal szóltak. Darby felült. Hátát odatámasztották az épület falához, a sört hirdető neonreklámok alá. A férfiak hátrább léptek, közben figyelmesen nézték a lányt. – Jól van, Miss? – kérdezte a fekete férfi. Darby nem válaszolt, meg sem próbált. Úgy érezte, betört a feje. – Hol van Thomas? – kérdezte a járda felé nézve. A férfiak egymásra pillantottak. Tőlük néhány méternyire csikorogva lefékezett az első tűzoltókocsi, a tömeg szétnyílt. Tűzoltók ugráltak le a kocsiról, és elárasztották a parkolót. – Hol van Thomas? – ismételte a kérdést Darby. – Ki az a Thomas, Miss? – kérdezte a fekete férfi. – Thomas Callahan – válaszolta Darby halkan, mintha mindenki ismerné őt. – A kocsiban volt? Darby bólintott, aztán lehunyta a szemét. A szirénák felsivítottak és elhallgattak, Darby a szünetekben tettrekész emberek kiáltozásait és a tűz ropogását hallotta. Érezte az égés szagát. A második és a harmadik tűzoltókocsi két különböző irányból visítva megérkezett. Egy rendőr vágott magának utat a tömegben. – Rendőrség. Utat. Rendőrség. – Addig lökdöste, taszigálta félre az embereket, míg meg nem találta Darbyt. Fél térdre ereszkedett mellette, és meglengetett egy jelvényt az orra alatt. – Rupert őrmester vagyok a New Orleans-i rendőrségtől, asszonyom. Darby hallotta, amit mondtak neki, de semmi sem jutott az eszébe. A férfi – ez a Rupert, bozontos hajjal, baseballsapkában, fekete és aranyszínű dzsekiben – az arcához hajolt. Darby üres tekintettel meredt rá. – A maga kocsija, asszonyom? Valaki azt mondta, hogy a magáé. Darby megrázta a fejét. Nem. Rupert megragadta a könyökét és felhúzta. Beszélt hozzá, azt kérdezte tőle Jól van-e, közben húzta felfelé, és ez rettenetesen fájt. Darby sokkos állapotban volt, a feje betört, szétrepedt, széthasadt, de mit érdekelte ez ezt az idiótát. Darby talpra állt. A lába nem akarta megtartani, szemernyi erő sem volt a testében. A férfi változatlanul azt kérdezgette, hogy jól van-e. A fekete úgy nézett Rupertra, mintha hülye lenne. Lábai végre működni kezdtek, és Ruperttal elsétáltak a tömegen keresztül
két tűzoltókocsi mögött, s eljutottak egy jelöletlen rendőrautóhoz. Darby lehajtotta a fejét, nem volt hajlandó a parkoló felé nézni. Rupertnek be nem állt a szája. Valami mentőautóról beszélt. Kinyitotta a kocsi első ajtaját, és óvatosan besegítette a lányt a vezető melletti ülésre. Egy másik rendőr jelent meg, leguggolt az ajtó elé, és kérdezősködni kezdett. Farmer volt rajta és hegyes orrú cowboycsizma. Darby előredőlt és a kezébe temette a fejét. – Azt hiszem, segítségre van szükségem – mondta. – Hát persze, hölgyem. A segítség már úton van. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni. Mi a neve? – Darby Shaw. Azt hiszem, sokkos állapotban vagyok. Szédülök és attól félek, hogy hánynom kell. – A mentőautó már úton van. Magáé ott az a kocsi? – Nem. Egy másik rendőrautó – emblémával, betűkkel az oldalán, villogó fényekkel – fékezett le csikorogva Rupert mellett. Rupert eltűnt egy pillanatra. A cowboy hirtelen becsukta az ajtót és Darby egyedül maradt a kocsiban. Előrehajolt és a lába közé okádott. Bőgni kezdett. Fázott. Lassan a vezetőülésre tette a fejét és összekuporodott. Csönd. Aztán sötétség. Valaki kopogott az ablakon a feje fölött. Darby kinyitotta a szemét; a férfi egyenruhát viselt és jelvénnyel díszített sapkát. Az ajtó be volt zárva. – Nyissa ki az ajtót, hölgyem! – üvöltötte a rendőr. Darby felült és kinyitotta az ajtót. – Részeg maga, hölgyem? Dübörgést érzett a fejében. – Nem – felelte elkeseredetten. A rendőr szélesebbre nyitotta az ajtót. – Ez a maga kocsija? Darby megdörzsölte a szemét. Gondolkoznia kellett. – Ez a maga kocsija, hölgyem? – Nem! – Rámeredt a rendőrre. – Nem. Ruperté. – Rendben. És ki a bánat az a Rupert? Már csak egy tűzoltókocsi volt ott, a tömeg nagy része felszívódott. Az autó ajtajában álló férfi nyilvánvalóan rendőr. – Rupert őrmester. Az egyik pasas maguk közül. Ez felmérgesítette a rendőrt. – Szálljon ki a kocsiból, hölgyem. Örömmel. Darby a másik oldalon kimászott a kocsiból és megállt a járdán. A távolban egy önkéntes tűzoltó a Porsche leégett vázára irányította a gumitömlőt. Egy újabb egyenruhás rendőr csatlakozott az elsőhöz és odaléptek Darbyhoz. – Mi a neve" – kérdezte az első rendőr.
– Darby Shaw. – Miért feküdt itt ebben a kocsiban eszméletlenül? Darby az autóra pillantott. – Nem tudom. Megsérültem és Rupert betett ebbe a kocsiba. Hol van Rupert? A rendőrök egymásra néztek. – Ki a fene az a Rupert? – kérdezte az első rendőr. Ez Darbyt mérgesítette fel és a düh kitisztította az agyát. – Rupert azt mondta magáról, hogy zsaru. – Mije sérült meg? – kérdezte a másik rendőr. Darby rámeredt. Az út túloldalán lévő parkoló felé mutatott. – Abban a kocsiban kellett volna lennem. De nem voltam, ezért most itt vagyok, és a maguk ostoba kérdéseit hallgatom. Hol van Rupert? A rendőrök bamba tekintettel meredtek egymásra. – Maradjon itt – mondta az első rendőr, és átment az utcán egy másik rendőrautóhoz, ahol egy öltönyös férfi sürgött-forgott. Összesúgtak, aztán az első rendőr és az öltönyös férfi odasétált a járdán várakozó Darbyhez. – Olson hadnagy vagyok a New Orleans-i rendőrségtől – közölte az öltönyös férfi. – Ismerte azt az embert a kocsiban? Darby az ajkába harapott, a lábai elgyengültek. Bólintott. – Mi a neve? – Thomas Callahan. Olson az első rendőrre nézett. – Ezt mondja a komputer is. Na és ki az a Rupert? Darby üvöltve válaszolt. – Azt mondta magáról, hogy rendőr! Olson együttérzően nézett rá. – Ne haragudjon. Nálunk nincs Rupert nevű zsaru. Darby hangosan szipogott. Olson segített neki elhelyezkedni Rupert kocsijának motorházfedelén, megfogta a vállát, amíg a sírás abbamaradt és a lány visszanyerte az önuralmát. – Ellenőrizzék a rendszámtáblát – utasította Olson a második rendőrt, aki gyorsan egy papírra fírkantotta Rupert kocsijának a rendszámát. Olson gyöngéden megszorította a lány vállát és a szemébe nézett. – Callahannel volt? Darby, még mindig sírva, bólintott. Olson az első zsarura pillantott. – Hogyan került ebbe a kocsiba? – kérdezte Olson lassan és halkan. Darby az ujjával megtörölte a szemét és Olsonra meredt. – Ez a Rupert nevezetű pasas, aki azt mondta magáról, hogy zsaru, odajött, és idehozott engem. Betett ebbe a kocsiba, és akkor egy cowboycsizmás zsaru kezdett el faggatni. Megjelent egy újabb rendőrautó, erre ők elmentek. Utána, azt hiszem, elájultam. Nem tudom. Szeretném, ha megnézne egy orvos.
– Hozza ide a kocsimat – utasította Olson az első rendőrt. Visszatért a második rendőr, arcán értetlen kifejezéssel. A komputerben nem szerepel ez a rendszám. Valószínűleg hamisítvány. Olson karon fogta Darbyt és odavezette a saját kocsijához. Gyorsan odaszólt néhány szót a két rendőrnek. – Elviszem a kórházba. Fejezzék be itt a dolgukat, aztán jöjjenek utánam. A kocsit zárják le. Majd később ellenőrizzük. Darby beült Olson kocsijába, és a rádióból kiszűrődő zajt hallgatva a parkolóra bámult. Négy autó égett le. A Porsche ott állt középen, a tetejére fordulva – semmi több, csak egy összeroncsolódott váz. Néhány tűzoltó és kisegítő sürgölődött a közelben. Egy rendőr sárga szalagot feszített ki körülötte. Darby megtapogatta a dudort a tarkóján. Semmi vér. Könnycseppek peregtek le az arcán. Olson becsapta az ajtót, elgurultak a parkoló kocsik mellett és megindultak a St. Charles út felé. A kék fény villogott, de a sziréna nem szólt. – Van kedve beszélni? – kérdezte Olson. Már a St. Charleson voltak. – Azt hiszem, igen – felelte a lány. – Meghalt, ugye? – Igen, Darby. Sajnálom. Feltételezem, ő volt az egyetlen ember a kocsiban. – Igen. – Maga hogyan sérült meg? A férfi odanyújtott neki egy zsebkendőt, és Darby megtörülte a szemét. – Elestem vagy valami ilyesmi. Két robbanás volt, és azt hiszem, a második ledöntött a lábamról. Nem emlékszem mindenre. Kérem, mondja meg nekem, ki az a Rupert. – Fogalmam sincs. Nem ismerek Rupert nevezetű rendőrt és egyetlen zsaru sem volt ott cowboycsizmában. Darby egy másfél háztömbnyit gondolkozott ezen. – Mit dolgozott Callahan? – Jogászprofesszor volt a Tulane-on. Én ott tanulok. – Ki akarhatta megölni? Darby a közlekedési lámpára meredt és megrázta a fejét. – Biztos benne, hogy szándékos volt? – Semmi kétség nem férhet hozzá. Rettenetes erejű robbanószer volt. Egy lábszárdarabot találtunk huszonöt méterre a kocsitól, a drótkerítésen. Ne haragudjon. Megölték. – Lehet, hogy valaki nem a megfelelő kocsiba tette a robbanószert. – Ez a lehetőség mindig fennáll. Mindent ellenőrizni fogunk. Gondolom, magának is a kocsiban kellett volna lennie.
Darby megpróbált felelni, de nem tudta visszatartani a könnyeit. A zsebkendőbe temette az arcát. Olson leparkolt a kórház bejáratánál, két mentőautó között, és nem kapcsolta le a villogó kék fényt. Gyorsan bevezette Darbyt egy mocskos terembe, ahol körülbelül ötven ember várakozott szenvedéstől gyötrődve. Darby a vízcsap mellett talált magának helyet. Olson odament a pult mögött ülő nőhöz, hogy beszéljen vele, fel is emelte a hangját, de Darby nem értette, mit mond. Egy kisfiú, lába köré csavart véres törülközővel, az édesanyja ölében zokogott. Egy fiatal fekete lánynak szülési fájdalmai voltak. Egyetlen orvos vagy ápolónő sem volt a láthatáron. Senkinek sem volt sietős a dolga. Olson Darby elé guggolt a földre. – Néhány percen belül sorra kerül. Ne mozduljon innen. Most megyek és odébb állítom le a kocsit. Egy percen belül visszajövök. Van kedve beszélni? – Persze, van. Olson távozott. Darby még egyszer megnézte, nem talál-e magán vért. Nem talált. A dupla ajtó szélesre nyílt, két dühödt ápolónő érkezett a szülni készülő lányért. Magukkal vonszolták az ajtón keresztül, aztán végig a folyosón. Darby várt, aztán követte őket. Vörösre sírt szemével és a zsebkendővel úgy nézett ki, mint egy beteg gyerek édesanyja. A folyosón ápolónők, ápolók és sérültek üvöltöztek, rohangáltak fel és alá. A sarkon befordult és meglátta a KIJÁRAT táblát. Ezen az ajtón egy újabb folyosóra jutott, ami jóval csöndesebb volt. Újabb ajtó következett, és Darby már az épület hátsó, szállításkor használt kijáratánál volt. Gyér fények világítottak a sikátorban. Ne fuss. Légy erős. Minden rendben. Senki sem figyel. Már az utcán volt, határozott léptekkel haladt. A hűvös levegő kitisztította a szemét. Sikerült visszatartania a sírást. Olson majd várni fog rá. Amikor visszamegy, azt gondolja, már szólították őt és éppen most kötözik. Várni fog, várni. Néhányszor elfordult a sarkon. Nem volt túl messze a Francia negyedtől. Itt azonban eltévedhet. Turista külsejű emberek sétálgattak a Royalon. Darby nagyobb biztonságban érezte magát. Bement a Holiday Inn Szállóba, hitelkártyával fizetett, és kapott egy ötödik emeleti szobát. Miután az ajtót eltorlaszolta, a biztonsági láncot bekapcsolta, ráfeküdt az ágyra és összekuporodott anélkül, hogy lekapcsolta volna a lámpákat. Mrs. Verheek odébb mozdította gömbölyded, ám gazdag fenekét az ágy közepéről és felkapta a kagylót. – Téged keresnek, Gavin! – kiáltotta a fürdőszobába. Gavin fél arcán borotvahabbal megjelent, és elvette feleségétől
a kagylót. A nő rögvest bevackolódott a paplanba. Mint egy sárban dagonyázó koca, gondolta magában a férfi. – Tessék! – vakkantotta. A vonal túlsó végén egy női hang jelentkezett, amit még sohasem hallott. – Itt Darby Shaw beszél. Tudja, ki vagyok? Verheek nyomban elmosolyodott és egy pillanatra eszébe jutott az alig valamit takaró bikini St. Thomason. – Igen. Azt hiszem, van egy közös barátunk. – Elolvasta a kis dolgozatomat, amit írtam? – Ó, igen. A Pelikán ügyiratot, most már így hívjuk. – Kik hívják így? Verheek helyet foglalt az éjjeliszekrény melletti széken. Ez nem baráti telefon. – Miért hívott, Darby? – Választ szeretnék kapni néhány kérdésre, Mr. Verheek. Halálfélelmem van. – Szólítson Gavinnek, rendben? – Gavin. Hol van most az az anyag? – Több helyen. Mi a baj? – Mindjárt megmondom. Csak először árulja el, mit csinált a tényvázlattal! – Nos, elolvastam, aztán átküldtem egy másik osztályra, és néhány ember megnézte az FBI-nál. Végül Voyles igazgató úrhoz került, aki meglehetős érdeklődést mutatott iránta. – Látta valaki az FBI-on kívül is? – Erre nem válaszolhatok, Darby. – Akkor nem mondom el magának, hogy mi történt Thomasszal. Verheek egy hosszú percen keresztül mérlegelte a hallottakat. Darby türelmesen várakozott. – Rendben. Igen, az FBI-on kívül is látták. Hogy kik és hányan, azt nem tudom. – Meghalt, Gavin. Tegnap este tíz körül megölték. Valaki elhelyezett egy bombát a kocsiban, mindkettőnk részére. Nekem szerencsém volt, de most már a nyomomban vannak. Verheek, a telefonon csüngve, papírra vetett néhány szót. – Megsérült? – Fizikailag rendben vagyok. – Hol van most? – New Orleansben. – Birtos abban, amit mondott, Darby? Na persze, tudom, hogy biztos benne, de a fenébe is, ki akarhatta megölni? – Találkoztam közülük néhánnyal. – Honnan tudja, hogy... – Hosszú történet. Ki látta a Pelikán ügyiratot, Gavin? Thomas hétfő este
odaadta magának. Aztán egyik helyről a másikra került, és negyvennyolc órával később Thomas halott. És nekem is meg kellett volna halnom vele együtt. Rossz kezekbe került, nem gondolja? – Biztonságban van, Darby? – Ki a fene tudja? – Hol van most? Mi a telefonszáma? – Ne ilyen gyorsan, Gavin. Egyelőre én nagyon lassan haladok. Nyilvános telefonról beszélek, úgyhogy ne próbálkozzon semmilyen trükkel. – Ugyan már, Darby! Ne butáskodjon! Thomas Callahan a legjobb barátom volt. Be kell jönnie ide. – Ez mit akar jelenteni? – Nézze, Darby, adjon nekem tizenöt percet és odaküldünk egy tucat ügynököt, hogy felvegyék magát. Felülök egy repülőre és tizenkettő élőn ott leszek. Nem maradhat az utcán. – Miért nem, Gavin? Ki üldöz engem? Mondja meg, Gavin. – Majd megmondom, amikor odaértem. – Nem is tudom. Thomas azért halt meg, mert beszélt magával. Nem nagyon égek a vágytól, hogy találkozzam most magával. – Darby, nézze, nem tudom, hogy ki vagy mi miatt, de afelől biztosíthatom, hogy nagyon veszélyes helyzetben van. Mi meg tudjuk védeni. – Talán majd később. Gavin mély levegőt vett, és leült az ágy szélére. – Bízhat bennem, Darby. – Jó, akkor bízom magában. De mi a helyzet a többiekkel? A kis dolgozatom nagyon felidegesített valakit, nem gondolja? – Szenvedett? Darby habozott a válasszal. – Azt hiszem, nem. – Elcsuklott a hangja. – Felhívna két óra múlva? Az irodámban? Megadom az ottani számot. – Adja meg a számot, aztán majd meggondolom. – Kérem, Darby. Amint beérek, egyenesen az igazgatóhoz megyek. Hívjon fel az ottani idő szerint nyolckor. – Adja meg a számot. A bomba túl későn robbant ahhoz, hogy a hír bekerüljön a Times-Picayune csütörtök reggeli számába. Darby a hotelszobában sietősen átlapozta az újságot. Semmi. Aztán tévét nézett, és tessék, ott volt. Kép a hulladékdarabkák közepén, a parkolóban álló, sárga szalaggal szépen elkerített, kiégett Porschéről. A rendőrség gyilkosságként kezeli az ügyet. Gyanúsított nincs. Kommentár nincs. Aztán elhangzott a Tulane Egyetem kiváló jogászprofesszorának, a negyvenöt éves Thomas Callahannek a neve. A
képernyőn váratlanul megjelent a dékán, mikrofont nyomtak az orra alá, és a férfi Callahan professzorról kezdett beszélni meg a szörnyű veszteségről. A szörnyű veszteségtől, a kimerültségtől, a félelemtől és a fájdalomtól Darby a párnába temette a fejét. Gyűlölt sírni, és egy jó darabig ez lesz az utolsó alkalom. Ha most gyászolni kezd, csak azt éri el vele, hogy megölik.
TIZENHAT Csodálatos egy válsághelyzet volt, a rokonszenvindexek felfelé törtek. Rosenberg távozott az élők sorából, az elnök alakja tiszta volt, fényesre polírozott. Amerika remekül érezte magát, mert az ő kezében volt a kormányrúd, a demokraták fedezékbe menekültek, és jövő évben az újraválasztására lehetett számítani; mindezek ellenére az elnöknek mégis elege volt ebből a válsághelyzetből és az állandó kora hajnali megbeszélésekből. Elege volt már F. Denton Voylesból, önelégültségéből és arroganciájából, elege volt ebből a köpcös kis alakból, aki gyűrött esőkabátban ül az íróasztal túloldalán és kifelé bámul az ablakon, miközben az Egyesült Államok elnökéhez beszél. Egy percen belül ismét itt lesz egy újabb, reggeli előtti megbeszélésre; megint egy feszült hangulatú tárgyalás következik, s Voyles csak egy töredékét mondja el majd annak, amit tud. Az elnöknek elege volt már abból, hogy alig vannak információi az ügyről, és csak olyan morzsák kerülnek elé, amelyeket Voyles jónak lát eléje vetni. Gminski kicsit bőkezűbb lesz, és neki, az elnöknek, a morzsagyűjtögetés és morzsaszórogatás közepette furcsa mód eleget kellene kapnia és elégedettnek kellene lennie. Pedig semmit sem tud hozzájuk képest. Igaz, ott van neki Coal, aki átrágja magát ennek a kettőnek a jelentésein, minden egyes mondatot memorizál, és nem hagyja hazudni őket. Coalból is elege volt. Elege volt a tökéletességéből és a fáradhatatlanságából. Elege volt az éleselméjűségéből. Elege volt abból, hogy állhatatosán ragaszkodott ahhoz: mindennap akkor kezdjenek, amikor a nap még valahol az Atlanti-óceán fölött van, és minden átkozott óra minden átkozott percét tervezzék meg, amíg nem süt le a Csendes-óceánra. Aztán Coal teletölt egy dobozt a napi szeméttel, hazaviszi, elolvassa, megfejti, elraktározza az agyában, majd néhány órával később megjelenik, és ontja magából a fájdalmasan unalmas zagyvalékot, amit éppen csak megemésztett. Amikor fáradt, öt órát alszik, de normális körülmények között csak hármat vagy négyet. Minden este tizenegykor távozik a nyugati szárnyban lévő irodájából, a hazafelé vezető úton olvas a kocsiban, aztán, bár a kocsi motorja
le sem hűlt, Coal már vár rá, hogy visszatérhessen vele a Fehér Házba. Bűnnek tartotta hajnali ötnél későbben megkezdeni a munkát. És ha ő tud heti százhúsz órát dolgozni, akkor mindenki mástól legalább heti nyolcvanat lehet elvárni. Ezt megkövetelte. A három év eltelte után nem volt olyan ember, aki fel tudta volna sorolni azoknak a névsorát, akiket Fletcher Coal kirúgott, mert nem dolgoztak heti nyolcvan órát. Coal azokon a reggeleken volt a legboldogabb, amikor súlyos feszültség volt a levegőben és kellemetlen tárgyalásra készülődtek. Az elmúlt héten, a Voylesszal kapcsolatos dolgok miatt, állandóan mosoly ült az arcán. Most az íróasztal mögött állt és a postát nézte át, miközben az elnök a Washington Postot lapozgatta, és két titkárnő sürgölődött körülöttük. Az elnök rápillantott Coalra. Tökéletes fekete öltöny, fehér ing, vörös selyem nyakkendő, egy kicsit túl sok zselé a haján, a füle fölött. Az elnöknek elege volt ebből az emberből, de majd elmúlik ez az érzés, amint túljutnak a válsághelyzeten és ő visszamehet golfozni, miközben Coal elbajlódik a részletekkel. Az elnök állandóan azt mondogatta magának, hogy harminchét éves korában neki is ilyen életereje, állóképessége volt, de ebből egy szó sem igaz. Coal csettintett az ujjával, a titkárnőkre meredt, és azok boldogan rohantak ki az Ovális Irodából. – És azt mondta, hogy nem hajlandó idejönni, ha én is itt vagyok. Ez roppant mulatságos. – Coal láthatólag remekül szórakozott. – Azt hiszem, nem kedvel téged – jegyezte meg az elnök. – Azokat az embereket szereti, akiket legázolhat. – Gondolom, kedvesnek kéne lennem vele. – Üss meg bizalmas hangot, főnök. Voylesnak vissza kell vonulnia. Ez az elmélet olyan gyenge, hogy szinte komikus, de az ő kezében veszélyes lehet. – Mi van azzal az egyetemistával? – Már ellenőrizzük. Ártalmatlannak tűnik a lány. Az elnök felállt és kinyújtózott. Coal a papírokat zizegtette. Az egyik titkárnő bejelentette a telefonon, hogy Voyles megérkezett. – Megyek – mondta Coal. A közelből fog figyelni és hallgatózni. Ragaszkodott hozzá, hogy három zárt láncú kamerát helyezzenek el az Ovális Irodában. A monitorok a nyugati szárny egyik lezárt helyiségében voltak. Coalnál volt az egyetlen kulcs. Sarge tudott a szobáról, de még nem vette a fáradságot, hogy bemenjen. Egyelőre. A kamerák láthatatlanok voltak és feltehetőleg senki sem tudott róluk. Az elnök jobban érezte magát, hogy tudta, Coal legalább látni fogja, ami történik. Az ajtónál fogadta az igazgatót, melegen kezet szorított vele és a pamlaghoz vezette egy szívélyes, baráti beszélgetésre. Voyles nem volt
meghatva. Tudta, hogy Coal hallgatózni fog. És figyelni. De a pillanat szellemének megfelelően cselekedve, levette az esőkabátját és ráfektette a székre. Nem kért kávét. Az elnök keresztbe tette a lábát. A barna kardigánt öltötte magára ma reggel. A joviális nagyapa. – Denton – kezdte ünnepélyesen –, szeretnék elnézést kérni Fletcher Coal viselkedéséért. Nincs neki igazán diplomáciai érzéke. Voyles alig észrevehetően bólintott. Te ostoba majom. Annyi vezeték van ebben az irodában, hogy a washingtoni bürokraták felébe áramot lehetne vezetni velük. Coal valahol az alagsorban hallgatja, hogy nincs diplomáciai érzéke. – Nagyon ostobán tud viselkedni, nem igaz? – röffentette Voyles. – Igen. Rajta kell tartanom a szememet. Nagyon tehetséges fickó, keményen dolgozik, de hajlamos a túlkapásokra. – Egy büdös csirkefogó, és ezt a képébe is megmondom neki. – Voyles a Thomas Jefferson portréja fölötti szellőzőnyílásra pillantott, ahonnan egy kamera figyelte az eseményeket. – Nos, távol fogom tartani, amíg nem jutunk ennek az ügynek a végére. – Tegye azt. Az elnök lassan kortyolgatta a kávéját és a következő mondatot mérlegelte magában. Voyles nem arról volt ismert, hogy szeret fecsegni. – Egy szívességet szeretnék kérni. Voyles merev, rezzenéstelen tekintettel nézett az elnökre. – Parancsoljon, uram. – Szeretném kézben tartani ezt a Pelikán-dolgot. Őrült elképzelés, de a fenébe is, tulajdonképpen engem is belekever. Mennyire veszik komolyan? Ó, ez aztán vicces. Voyles elfojtott egy mosolyt. Működik a dolog. Az elnök úr és Mr. Coal halálra aggódja magát a Pelikán ügyirat miatt. Kedd este kapták meg, szerdán egész nap rágták a körmüket, és most, csütörtök kora reggel térden állva könyörögnek olyasvalami miatt, ami talán csak épp egy fokkal komolyabb egy otromba tréfánál. – Már megkezdtük a nyomozást, elnök úr. – Ez hazugság volt, de honnan tudhatná ezt az elnök? – Minden lehetséges nyomot és gyanúsítottat lenyomozunk. Ha nem vennénk komolyan, nem küldtem volna át az anyagot. – A napbarnított homlokon összefutottak a ráncok, Voyles nevetni szeretett volna. – Mit derítettek ki? – Még nem sokat, de csak most kezdtük a nyomozást. Alig negyvennyolc órája kaptuk meg az anyagot; New Orleansben tizennégy ügynököt állítottam rá erre a munkára. A szokásos, rutinszerű eljárás. – A hazugság olyan jól hangzott; hogy Voyles szinte hallotta, amint Coal levegőért kapkod.
Tizennégy ügynök! Ez annyira mellbe vágta az elnököt, hogy ültében kihúzta magát és az asztalra tette a kávéscsészét. Tizennégy FBI-ügynök villogtatja a jelvényét az utcákon és kérdezősködik, tehát pusztán idő kérdése, mikor pattan ki az ügy. – Azt mondja, hogy tizennégy ügynököt. Ez ugyancsak komoly ügynek tűnik. Voyles hajthatatlan volt. – Nagyon komolyan végezzük a munkánkat, elnök úr. A két bíró már egy hété halott és a nyomok kezdenek kihűlni. Olyan gyorsan járunk a végére egy nyomnak, amilyen gyorsan csak lehet. Az embereim éjjel-nappal dolgoznak. – Ezt mind értem, de mennyire komoly ez a Pelikán ügyirat? A francba is, ezen tényleg meg kell szakadni. A Pelikán ügyiratot még át sem küldték New Orleansbe. Az igazság az, hogy még nem is léptek kapcsolatba New Orleansszel. Voyles megmondta Eric Eastnek, hogy küldjön egy másolatot az ottani irodába azzal az utasítással, hogy kezdjenek el csendben érdeklődni. Zsákutca volt ez a nyom, ahogy az a több száz is, amin szintén dolgoztak. – Kétlem, hogy ez az elmélet megállná a helyet, elnök úr, de le kell ellenőriznünk. A ráncok kisimultak és halvány mosoly jelent meg az elnöki arcon. – Felesleges mondanom magának, Denton, mennyit árthat az, ha a sajtó tudomást szerez róla. – Nyomozás közben nem szoktunk konzultálni a sajtóval. – Tudom. Zárjuk is le a dolgot. Én csak azt szeretném, hogy tegye félre ezt az ügyet. Arra gondolok, Denton, annyira képtelen az egész, én viszont jól megégethetem magam. Érti, mit mondok? Voyles kegyetlen volt. – Azt kéri tőlem, elnök úr, hogy hagyjak figyelmen kívül egy gyanúsítottat? Coal közelebb hajolt a képernyőhöz. Nem, én azt mondom, hogy felejtsd el a Pelikán ügyiratot! Majdnem ki is mondta hangosan. Ő aztán meg tudná értetni Voylesszal Világosan elmagyarázna mindent, aztán jól képen törölné ezt a nyomorult porbafingót, ha okoskodni kezdene. Most azonban egy bezárt szobában rejtőzik, távol az eseményektől. És egy pillanatra tisztában volt vele, hogy ott van, ahová tartozik. Az elnök változtatott a testhelyzetén, aztán újra keresztbe tette a lábát. – Ugyan már, Denton, tudja maga, mit akarok mondani. Nagyobb halak is vannak ebben a tóban. A sajtó ugrásra készen figyeli a nyomozást, majd megdöglenek azért, hogy megtudják, ki a gyanúsított. Tudja, milyenek ezek az újságírók. Nem kell mondanom magának, hogy nincsenek barátaim a sajtónál. Még a saját sajtófőnököm is utál. Ha, ha, ha. Egy darabig ejtse ezt az ügyet. Tegye félre, és az igazi gyanúsítottakat üldözze. Ez az egész csak egy vicc, de
roppant kínos helyzetbe hozhat engem. Denton szúrós tekintettel nézett az elnökre. Könyörtelenül. Az elnök ismét változtatott a testhelyzetén. – Hogy állunk ezzel a Khamellel? Egészen valószínűnek tűnik, nem? – Meglehet. – Értem. Ha már a számokról beszélünk, hány ügynököt állított Khamelre? – Tizenötöt – mondta Voyles és majdnem elröhögte magát. Az elnök tátott szájjal meredt rá. Az elsőrendű gyanúsított tizenöt ügynököt kap, és ez a rohadt Pelikán-micsoda pedig tizennégyet. Coal mosolyogva csóválta a fejét. Sikerült rajtakapnia Voylest a hazugságon. A szerdai jelentés negyedik oldalának alján Eric East és K. O. Lewis azt közli, hogy Khamelre harminc és nem tizenöt ügynököt állítottak. Nyugi, főnök, suttogta Coal a monitornak. Ez játszadozik veled. Az elnök azonban távolról sem volt nyugodt. – Te jó isten, Denton. Miért csak tizenötöt? Azt hittem, hogy ez a nyom jelentős áttörés volt az ügyben. – Talán valamivel többet. Én irányítom a nyomozást, elnök úr. – Tudom, Denton. És remekül végzi a munkáját. Nem akarok belekontárkodni a maga dolgába. Csak azt szeretném, hogy fontolja meg, nem tölthetnék-e hasznosabban az időt más gyanúsítottak ellenőrzésével. Ez minden. Amikor elolvastam a Pelikán ügyiratot, majdnem elhánytam magam. Ha a sajtó tudomást szerez róla és elkezdenek szimatolni, engem keresztre feszítenek. – Tehát azt kéri, hogy tegyem félre az ügyet? Az elnök előredőlt és indulatos pillantással meredt az igazgatóra. – Nem kérem, Denton. Utasítom magát, hogy felejtse el ezt az ügyet. Néhány hétre tegye a fiókba. Töltsék mással az idejüket. Ha megint előbukkan valamiképpen, vizsgálják meg újra. Még mindig én vagyok itt a főnök, ugye nem felejtette el? Voyles engedett a szigorából és apró mosolyt kényszerített az arcára. – Kössünk alkut. A maga csatlósa, ez a Coal, rendesen betett nekem a sajtónál. Azon csámcsognak, hogy milyen védelmet nyújtottunk Rosenbergnek és Jensennek. Az elnök méltóságteljesen bólintott. – Ha távol tartja tőlem ezt a buldogot, elfelejtem a Pelikán ügyiratot. – Nem bocsátkozom alkukba. Voyles gúnyosan mosolygott, de megőrizte hidegvérét. – Jó. Holnap ötven ügynököt küldök New Orleansbe. Aztán holnapután megint ötvenet. Az egész városban jelvényeket fogunk lobogtatni, és mindent elkövetünk, hogy felkeltsük a figyelmet. Az elnök felpattant és odasietett a rózsakertre néző ablakhoz. Voyles mozdulatlanul ült és várakozott.
– Rendben van, rendben van. Áll az alku. Vissza tudom fogni Fletcher Coalt. Voyles felállt és lassan odasétált az íróasztalhoz. – Nem bízom abban az emberben, és ha még egyszer meglátom, hogy a közelünkben ólálkodik, a megállapodásunk érvényét veszti és teljes erőbedobással nyomozni kezdünk a Pelikán-ügyben. Az elnök, melegen mosolyogva, feltartotta a kezét. – Áll az alku. Voyles mosolygott, az elnök mosolygott és a kis szobában Fletcher Coal is mosolygott a monitorra. Csatlós, buldog. Nagyon tetszett neki. Az ilyen szavak teremtik a legendákat. Lekapcsolta a monitort és bezárta maga mögött az ajtót. Még tíz percig beszélgetnek a listán szereplő személyek ellenőrzéséről, ezt majd az irodájából fogja hallgatni, ahol csak hangszóró volt, videó nem. Kilenckor eligazítást tart. Tízkor ki kell rúgnia valakit. És van valami gépelni valója is. A legtöbb feljegyzés esetében egyszerűen magnóra mondta az anyagot, aztán a szalagot odaadta a titkárnőnek. De néha szükségesnek látta, hogy az “álfeljegyzések" fegyveréhez nyúljon. Ezeket mindig széles körben terjesztették a Fehér Ház nyugati szárnyában, mindig rettentő ellentmondásosak voltak, és általában valamiképpen eljutottak a sajtóhoz. Mivel valójában senkitől sem származtak, jóformán mindegyik íróasztalon ott heverhettek. Coal ilyenkor üvöltözött és vádaskodott. Több embert kirúgott már az “álfeljegyzések" miatt, melyek egytől egyig az ő írógépén készültek. A mostani egy egyoldalas, négy bekezdésből álló, egyes sortávolsággal gépelt anyag volt; azt összegezte, amit Coal Khamelről, és legutóbbi repülőútjáról tudott. Utalás volt benne valamiféle halvány kapcsolatra a bérgyilkos és a líbiaiak, illetve a palesztinok között. Coalnak nagyon tetszett. Vajon mennyi idő telik el, míg bekerül a Washington Postba vagy a Timesba? Magában fogadásokat kötött arra, hogy melyik újság fogja először megszerezni. Az igazgató a Fehér Házban van, onnan pedig New Yorkba repül és holnap tér vissza. Gavin letáborozott K. O. Lewis irodája előtt, hogy addig várjon, amíg nem beszélhet az igazgatóhelyettessel. Végül sikerült bejutnia. Lewis, bár most éppen bosszús hangulatban volt, mindig úriember módjára viselkedett. – Rémültnek látszol. – Elvesztettem a legjobb barátomat. Lewis várta a többi információt. – Thomas Callahannek hívták. Ő az a fickó a Tulane-ról, akitől a Pelikán ügyiratot kaptam. Az anyag kézről kézre járt itt nálunk, aztán a Fehér Házba
továbbították, és a jó ég tudja, még hova. Callahan pedig meghalt. Tegnap este New Orleansben, a kocsijában széttépte egy bomba. Megölték. – Sajnálom. – Nem erről van szó, hogy sajnálod-e vagy sem. A bombát nyilvánvalóan Callahannek szánták és annak a Darby Shaw nevezetű egyetemistának, aki a Pelikán ügyiratot összeállította. – Láttam a nevét az anyagon. – Stimmel. Együtt jártak egy ideje és mindkettejüknek ott kellett volna lenni a kocsiban, amikor a bomba felrobbant. A lány azonban túlélte, és ma reggel felhívott telefonon. Halálra van rémülve. Lewis, bár figyelt, magában már lezárta a kérdést. – Nem vagy biztos benne, hogy bomba volt. – A lány azt mondta, bomba volt. Egyszer csak BUMM, és mindent apró darabokra tépett. Abban biztos vagyok, hogy a barátom meghalt. – És úgy véled, hogy összefüggés van a halála és az ügyirat között? Gavin ügyvéd volt, a nyomozás művészetében nem volt járatos, és nem akart könnyen rászedhetőnek látszani. – Lehet, hogy van. Szerintem van. Te nem így gondolod? – Nem számít, hogy mit gondolok, Gavin. Éppen most beszéltem telefonon az igazgatóval. A Pelikán-ügy lekerült a listánkról. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is rajta lett volna, de most már egy percet sem töltünk vele. – De a barátomat felrobbantották a kocsijában. – Sajnálom. Biztos vagyok benne, hogy az ottani hatóságok megkezdték a nyomozást. – Figyelj rám, K. O. Szívességet kérek tőled. – Figyelj rám, Gavin. Nem szolgálhatok semmivel. Már most is éppen elég nyulat üldözünk, és ha az igazgató megálljt parancsol, akkor megállunk. Természetesen beszélhetsz vele, de nem tanácsolnám, hogy ezt tedd. – Lehet, hogy rosszul csinálok valamit. Azt hittem, hogy meghallgatsz, és legalább úgy csinálsz, mintha érdekelne a dolog. Lewis felállt és megkerülte az íróasztalát. – Rosszul nézel ki, Gavin. Vegyél ki szabadnapot. – Nem. Visszamegyek az irodámba, várok egy órát, visszajövök, és újra elmondom a magamét. Megpróbálhatjuk újra egy óra múlva? – Nem. Voyles világosan fejezte ki magát. – A lány is. A barátomat megölték, ő pedig ott bujkál valahol New Orleansben, a saját árnyékától is megijed, tőlünk kér segítséget, de mi túl elfoglaltak vagyunk. – Sajnálom. – Nem, nem sajnálod. Az én hibám. A szemétbe kellett volna hajítanom azt
a rohadt dolgozatot. – Értékes célokat szolgált, Gavin. – Lewis a férfi vállára tette a kezét, ezzel jelezve, hogy lejárt az idő és unja már a sok locsogást. Gavin elrántotta magát és megindult az ajtó felé. – Az igaz. Legalább volt valami, amivel eljátszadozhattatok. El kellett volna égetnem. – Túl jó volt ahhoz, hogy elégessük, Gavin. – Nem adom fel. Egy óra múlva visszajövök, és újra végigcsináljuk az egészet. Ez a mostani nem sikerült jól. – Verheek bevágta maga mögött az ajtót. Darby a Canal Street felől lépett be az áruházba és nyomban eltűnt a fogasokon sorban lógó férfiingek között. Senki sem követte. Gyorsan kiválasztott egy tengerészkék, kapucnis zubbonyt, egy uniszex repülős napszemüveget és egy simléderes férfisapkát. Hitelkártyával fizetett. Miközben az eladó az adminisztrációt végezte, levette a zubbonyról az árcédulát és magára öltötte a kabátot. Bő volt, azokhoz a ruhákhoz hasonlatos, amelyeket az egyetemen is szokott viselni. Haját begyűrte a kapucni alá. Az eladó diszkréten figyelte, mit csinál. A Magazine Street felőli kijáraton távozott az épületből, és eltűnt a tömegben. Vissza a Canal Streetre. Egy autóbuszra való turista özönlött be a Sheraton Szállóba és Darby csatlakozott hozzájuk. Odament az egymás mellett sorakozó, falra függesztett telefonokhoz, a telefonkönyvben megtalálta a számot, amit keresett, és felhívta Mrs. Chent, a szomszédját. Nem látott vagy hallott esetleg valakit? Nagyon korán kopogtattak az ajtaján. Még sötét volt és a kopogtatás felébresztette. Nem látott senkit, csak a kopogtatást hallotta. Az autója még mindig ott parkol az utcában. Minden rendben van? Persze, minden a legnagyobb rendben. Kösz szépen. Miközben a turistákat nézegette, feltárcsázta Gavin Verheek benti telefonszámát. Kisebb veszekedéssel járt az, hogy ezt a bizonyos benti számot hívta; miután három percen keresztül nem volt hajlandó megadni a nevét, illetve csak a férfiét ismételgette, végül bekapcsolták. – Hol van most? – Hadd magyarázzak el valamit. Egyelőre nem közlöm se magával, se mással, hol vagyok, úgyhogy ne is kérdezze. – Rendben. Azt hiszem, maga állapítja meg a szabályokat. – Köszönöm. Mit mondott Mr. Voyles? – Mr. Voyles a Fehér Házban volt és nem tudtam beszélni vele. Majd később megpróbálok.
– Ez nagyon kevés, Gavin. Már majdnem négy órája ott van az irodában és semmit sem tud felmutatni. Többet vártam. – Legyen türelemmel, Darby. – Ha türelmes vagyok, csak azt érem el vele, hogy megölnek. A nyomomban vannak, Gavin. – Nem tudom, valóban így van-e. – Maga mit tenne, ha tudná: ha minden rendben megy, már maga is halott lenne, és azok, akik az életére törpék, meggyilkolták a Legfelsőbb Bíróság két tagját, eltettek láb alól egy senkinek sem vétő jogászprofesszort és több milliárd dollárjuk van, amit a jelek szerint szívfájdalom nélkül felhasználnak a gyilkolásra. Maga mit tenne, Gavin? – Az FBI-hoz fordulnék. – Thomas ezt tette, és most halott. – Kösz, Darby. Ez nem volt korrekt. – A korrektség meg az érzelmek most nem nagyon foglalkoztatnak. Egy kicsit jobban érdekel az, hogy még délig életben maradjak. – Ne menjen a lakására, Darby ^ – Nem vagyok teljesen hülye. Ők egyébként már jártak ott. És biztos vagyok benne, hogy Thomas lakását is figyelik. – Hol vannak az ő rokonai? – A szülei Floridában, Naplesben élnek. Gondolom, az egyetem majd értesíti őket. Nem tudom. Van egy bátyja Mobile-bán, arra gondoltam, hogy felhívom, és megpróbálom elmagyarázni a helyzetet. Ekkor észrevett egy arcot. A férfi a turisták között sétálgatott, a recepció előtt. Egy összehajtogatott újságot tartott a kezében, arra törekedett, hogy úgy tűnjék, otthonosan mozog itt, mintha csak egyike lenne a sok vendégnek, de egy kicsit tétova volt és a szeme megállás nélkül pásztázta a tömeget. Arca hosszú és vékony volt, kerek szemüveget viselt, a homloka csillogott. – Gavin, figyeljen rám. Írja le, amit mondok. Egy olyan férfit látok itt, akit már láttam egyszer, nem is nagyon régen. Talán egy órája. Száznyolcvanötszázkilencven centi magas, sovány, harminc év körüli, szemüveges, sötét, ritkuló hajjal. Eltűnt. Eltűnt. – Ki a bánat ez? – Nem mutattak be minket egymásnak, a jó ég áldja meg! – Ő látta magát? Hol a pokolban van, Darby? – Egy szálloda halljában. Nem tudom, hogy látott-e. Most megyek. – Darby! Hallgasson ide! Bármit is csinál, maradjon kapcsolatban velem, rendben? – Igyekezni fogok. A mosdó a sarkon túl volt. Darby bement a legutolsó fülkébe, magára zárta
az ajtót és egy teljes óráig ott maradt.
TIZENHÉT A fotóst Croftnak hívták és már hét éve dolgozott a Washington Postnál, amikor harmadszor is elítélték kábítószer-fogyasztás miatt és kilenc hónapra rács mögé került. Miután próbaidőre kiszabadult, bejelentette, hogy szabadfoglalkozású művész lesz, és így is hirdette magát a telefonkönyvben. A készüléke ritkán csengett. Munkája gyakorta állt abból, hogy olyan embereket kellett lencsevégre kapnia, akik nem sejtették, hogy célpontok. Számos ügyfele válási ügyekkel foglalkozó ügyvéd volt, akiknek a szokásos mocsokra volt szüksége a tárgyalásokra. Kétéves szabadúszás után elsajátított néhány trükköt, s most már autodidakta magándetektívnek tartotta magát. Óránként negyven dollárt kért, legalábbis akkor, ha úgy érezte, meg is kapja. Az ügyfelei közé tartozott Gray Grantham is, a régi barát még abból az időből, amikor az újságnál dolgozott, aki akkor telefonált, ha mocsokra volt szüksége. Grantham komoly, becsületes újságíró volt, bár néha sötétebb ügyekbe is belekeveredett, és ha piszkos munkára volt szüksége, felhívta őt. Croft kedvelte Granthamet, mert sohasem hazudott a sötét ügyekkel kapcsolatban. A többiek mind álszentek voltak. Croft most Grantham Volvójában ült, mert ebben a kocsiban volt telefon. Dél volt, Croft az ebédre való füvet szívta, és azon tűnődött magában, hogy vajon annak ellenére is megül-e a szag a kocsiban, hogy az összes ablak le van tekerve. A legjobban félig belőve végezte a munkáját. Az ember kénytelen belőni magát, ha azzal keresi a kenyerét, hogy motelekre mereszti a szemét. Kellemes légfuvallat jött be a túloldalról és kifújta a szagot a Pennsylvania Avenue felé. Croft a tilosban parkolt, füvet szívott, de különösebben nem nyugtalankodott. Kevesebb, mint egy uncia volt nála, amire a nevelőtisztje is rájárt, úgyhogy mit izgassa magát. A telefonfülke másfél háztömbnyire volt tőle a járdán, de elég távol az úttesttől. A teleobjektív segítségével szinte a fülke belső falához erősített telefonkönyvet is el tudta volna olvasni. Nem akármilyen masina. Egy nagydarab no volt most bent, testével betöltötte a fülkét és még a kezével is beszélt. Croft szippantott egy slukkot, és közben azt nézte a visszapillantó tükörben, nem jön-e rendőr. Ez olyan környék volt, ahonnan el vontatják a tilosban parkoló kocsikat. A Pennsylvania Avenue-n mindig nagy szokott lenni a forgalom. Tizenkettő után húsz perccel, amikor a nő kivergődött a fűikéből, hirtelen
ott termett egy elegáns fiatalember, és magára csukta a fülke ajtaját. Croft a kezébe kapta a Nikont és a kormánykeréknek támasztotta a teleobjektívet. Hűvös, napos idő volt, a járdát megtöltötték az ebédidejükben sétálgató emberek. A vállak és fejek sebesen mozogtak. Támadt egy rés. Klikk. Újabb rés. Klikk. A férfi lenyomott néhány számot a készüléken és körbepillantott. Ez az ő emberük. Harminc másodpercig beszélt, közben hármat csörrent az autótelefon, aztán elhallgatott. Ez volt a jel Granthamtől. Ez az ő emberük, és éppen beszél. Croft megint kattogtatni kezdte a masináját. Kapjál lencsevégre mindent, amit csak lehet, mondta Grantham. Rés. Klikk. Klikk. Fejek és vállak. Rés. Klikk. Klikk. A férfi ide-oda pillangatott beszéd közben, de végig a hátát mutatta az utcának. Egész arc. Klikk. Croft két perc alatt ellőtt egy harminchat kockás tekercset, aztán felkapott egy másik Nikont. Ráerősítette az objektívet, és várt, hogy egy csoport ember továbbhaladjon. Az utolsó szippantás után az utcára hajította a csikket. Olyan egyszerű az élet. Na persze, egy műtermi beállításhoz tehetségre van szükség, de ez az utcai munka sokkal szórakoztatóbb. Ellopni egy arcot egy rejtett kamerával – van ebben valami izgatóan bűnös. A férfi nem volt a szavak embere. Letette a kagylót, körbenézett, kinyitotta az ajtót, megint körbenézett és megindult Croft felé. Klikk, klikk, klikk. Egész arc, teljes alak, felgyorsította a lépéseit, egyre közelebb volt, ez csodálatos, csodálatos. Croft lázasan dolgozott, aztán az utolsó pillanatban letette a Nikont az ülésre és a Pennsylvania Avenue felé nézett, miközben az ember elhaladt mellette és eltűnt a titkárnők sűrűjében. Micsoda bolond. Ha az ember bujkál, nem szabad ugyanazt a telefonfülkét kétszer használni. Garda árnyékbokszolást folytatott. Felesége és gyereke van, közölte, és nagyon fél. Hatalmas pénzeket ígérő pályafutás áll előtte, és ha rendesen végzi a dolgát, befogja a száját, tehetős ember lesz belőle. De beszélni akar. Összefüggéstelenül zagyvált arról, hogy mennyire akar beszélni, milyen súlyos mondandója van meg minden, de nem tud döntésre jutni. Senkiben sem bízik. Grantham nem erőszakoskodott. Hagyta, hogy a férfi eleget fecsegjen ahhoz, hogy Croft elvégezhesse a munkáját. Garcia végül úgyis kiad magából mindent. Annyira akart beszélni. Most már harmadszor telefonált, és egyre nyugodtabban társalgóit új barátjával, Granthammel, aki már számtalanszor eljátszotta ezt a játékot, és tudta, mi a helyes taktika. Az első lépés: megnyugtatni a másikat és megteremteni a bizalmat, barátságosan és
tiszteletteljesen kezelni az illetőt, elcsevegni a jóról és a rosszról, az etikai elvekről. Aztán a delikvensek beszélni kezdenek. A fényképek gyönyörűek voltak. Igaz, nem Croft volt Grantham első számú fotósa. A fickó többnyire annyira be volt lőve, hogy ez a fényképein is meglátszott. De Croft diszkrét volt és megbízható, tudott egyet s mást az újságírói munkáról, és történetesen rövid időn belül rendelkezésre állt. Tizenkettőt választott ki a képek közül, kinagyíttatta őket, és bizony elsőrangú munkának bizonyultak. Jobb oldali profil. Bal oldali profil. Egész arc a kagylóval. Kamerába néző egész arc. Alig ötméternyire lévő teljes alak. Ez nem semmi, jegyezte meg Croft. Garcia harmincévesnél fiatalabb, nagyon jó külsejű, kifogástalan megjelenésű ügyvéd volt. Rövid, sötét haj. Sötét szemek. Talán spanyol, bár a bőre nem volt sötét. A ruhái sokba kerülhettek. Kék öltöny, valószínűleg gyapjú. Csík és minta nélkül. Szokásos fehér ingnyak, selyem nyakkendő. A szokásos fekete vagy bordó, vakítóan csillogó cipőorr. Az aktatáska hiánya rejtélyes. De hát végül is ebédidő volt, valószínűleg csak kiszaladt az irodából, hogy telefonáljon, aztán ment is vissza. Az Igazságügyi Minisztérium csak egyutcányira van. Miközben a képeket tanulmányozta, Grantham az ajtón tartotta a szemét. Sarge sohasem szokott késni. Sötét volt, és a kocsma kezdett megtelni. Granthamé volt az egyetlen fehér arc tíz kilométeres körzetben. A kormány alkalmazásában álló többezernyi washingtoni ügyvéd közül Granthamnek csak néhány olyannal volt alkalma találkozni, aki tudta, hogyan kell öltözködni. Különösképpen nem fiatalabbal. Évi negyvenezer dolláros fizetéssel kezdenek és az öltözködés nem olyan fontos. Gardának viszont fontos volt az öltözködés, és túl fiatal s túl jól öltözött volt ahhoz, hogy a kormány alkalmazásában álló ügyvéd legyen. Tehát egy magáncégnél dolgozik, valószínűleg három vagy négy éve, és úgy évi nyolcvanezer körül lehet a fizetése. Nagyszerű. Ez leszűkítette a kört ötvenezer ügyvédre. Kinyílt az ajtó és besétált egy rendőr. Grantham a félhomályban és a nagy füstben is látta, hogy Cleve az. Ez egy tisztességes lebuj volt, kurvák és szerencsejáték nélkül, ezért egy rendőr megjelenése nem keltett riadalmat. Cleve helyet foglalt a bokszban, Granthammel szemben. – Te választottad ezt a helyet? – kérdezte Grantham. – Aha. Tetszik? – Másképpen fogalmaznék. Azon igyekszünk, hogy ne keltsünk feltűnést, igaz? Azért vagyok itt, hogy bizalmas információkat tudjak meg a Fehér Ház egyik alkalmazottjától. Na most áruld el nekem Cleve, beolvadok itt a tömegbe mindent elárasztó fehérségemmel?
– Nem szívesen mondom ezt neked, Grantham, de közel sem vagy olyan híres, mint gondolod. Látod azokat a fickókat a pultnál? – A bárpult előtt álldogáló építőmunkásokra pillantottak. – Odaadom neked az egész havi fizetésemet, ha van itt egy olyan pasas, aki valaha is olvasott egy sort a Washington Postból vagy valaha is hallott Gray Granthamről vagy egy egészen kicsit is érdekelné, mi történik a Fehér Házban. – Jó, jó. Hol van Sarge? – Nem érzi jól magát. Megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Így nem megy. Felhasználhatja Sarge-ot mint meg nem nevezett forrást, de Sarge fiát vagy bárki mást, akivel Sarge beszélt, már nem. – Mi baja van? – Öregszik. Ma nem akart beszélni, de azt mondja, sürgős ügyről van szó. Grantham figyelt és várt. – Van egy boríték a kocsimban, szépen leragasztva, lepecsételve. Sarge szinte goromba volt, amikor odaadta, azt mondta, hogy ne nyissam ki. Csak vigyem el Mr. Granthamnek. Azt hiszem, fontos. – Menjünk. Keresztülvágtak a tömegen és kijutottak a bárból. A járőrkocsi a tilosban parkolt, a járda mellett. Cleve kinyitotta az ajtaját és előhúzott egy borítékot a kesztyűtartóból. – A nyugati szárnyban szerezte. Grantham a zsebébe dugta a borítékot. Sarge nem az a fajta ember volt, aki bármit is elemelne, és kapcsolatuk során még sohasem szolgáltatott írásos dokumentumokat. – Kösz, Cleve. – Nem volt hajlandó elárulni, mi van benne. Azt mondta, várjak, és majd olvassam el az újságban. – Mondd meg Sarge-nak, hogy imádom. – Biztos vagyok benne, hogy bele fog borzongani a gyönyörűségbe. A járőrkocsi elhajtott, Grantham odasietett a Volvójához, bezárta az ajtót, felkapcsolta a belső világítást és feltépte a borítékot. Az anyag egy belső használatú feljegyzés volt a Fehér Házból, és egy Khamel nevű bérgyilkossal foglalkozott. Keresztülszáguldott a városon. A Brightwood Avenue-ról ráhajtott a Tizenhatodik utcára, és déli irányba, Washington közepe felé tartott. Már majdnem fél nyolc volt, és ha egy óra alatt össze tudja állítani az anyagot, az még bekerülhet a nyomdagépről fél tizenegykor lekerülő többtucatnyi mellékletből a legnagyobba. Autótelefonon felhívta Smith Keent, a főszerkesztő-helyettest, aki még mindig az ötödik emeleti szerkesztőségi, szobában volt. Aztán az egyik barátjának telefonált, aki a külpolitikai rovatnál
dolgozott, és megkérte, hogy szedjen össze mindent Khamelről. Grantham gyanúsnak találta ezt a feljegyzést. Túlságosan kényes dolgokról volt benne szó ahhoz, hogy mindez papírra kerüljön, és aztán úgy keringjen az irodákban, mint a kávéval, palackozott vízzel vagy az évi szabadsággal kapcsolatos rendelkezések. Valaki, valószínűleg Fletcher Coal, azt akarta, hogy tudja meg a világ: Khamel az első számú gyanúsított, aki ráadásul arab, Líbiával, Iránnal és Irakkal tart fenn szoros kapcsolatot, azokkal az országokkal, amelyeket Amerika-gyűlölő, tébolyult őrültek irányítanak. Valaki az Idióták Fehér Házából azt akarta, hogy a sztori megjelenjen a címoldalon. De akárhogy is nézzük, fantasztikus sztori volt, címoldalra való. Smith Keennel kilencre végeztek vele. Találtak két régi fényképet egy férfiről, akit sokán hittek Khamelnek; annyira különböztek azonban egymástól, mintha a fotók két különböző emberről készültek volna. Keen azt mondta, hogy közöljék mindkettőt. A Khamelről összeállított akta ugyancsak vastag volt. Sok szóbeszéd és legenda, de kevés tény. Grantham említést tett a pápáról, a brit diplomatáról, a német bankárról és az izraeli katonák tőrbecsalásáról. És most, a Fehér Ház bizalmas forrása szerint, egy fölöttébb megbízható és hitelt érdemlő forrás szerint, Khamelt gyanúsítják Rosenberg és Jensen bírák meggyilkolásával. Huszonnégy órával azután, hogy megkezdte a bujkálást, még mindig életben volt. Ha ki tudja húzni reggelig, újabb napot kezdhet majd, új ötletekkel arról, hogy mit csináljon, hova menjen. Most éppen azonban fáradt volt. A Marriott Szálló egyik tizenötödik emeleti szobájában kuksolt, eltorlaszolt ajtó mögött, minden lámpa égett és az ágyon egy félelmetes erejű gázspray hevert. Darby vastag, sötétvörös haja egy papírzacskóba került, a szekrénybe. Hároméves volt, amikor utoljára belenyírt a hajába, édesanyjától meg is kapta érte a magáét. Két fájdalmas órába telt, amíg az életlen ollóval lecsupaszította magát úgy, hogy a maradék haja valamiféle frizurára emlékeztessen. Újabb két óra kellett ahhoz, hogy befesse. Kiszőkíthette volna magát, de ezt túlságosan primitív ötletnek tartotta. Úgy vélte, profikkal áll szemben, és megmagyarázhatatlan okból azt gondolta: egészen biztosan azt várják tőle, hogy szőkére fesse a haját. És különben is. Ezt a festéket mindenhol lehet kapni, és ha másnap reggel nem tetszik magának a haja színe, még mindig változtathat. A kaméleonstratégia. Mindennap fesd át a hajadat és őrjítsd meg őket. Ennek a hajfestéknek legalább nyolcvanöt árnyalata van. Halálosan fáradt volt, de félt az alvástól. Napközben nem látta a pasast a
Sheratonból, de minél többet mozgott, annál több arc tűnt hasonlatosnak. A férfi ott van valahol a környéken, Darby ezt pontosan tudta. És vannak barátai is. Ha meg tudták gyilkolni Rosenberget és Jensent, ha végezni tudtak Thomas Callahannel, vele sem lesz nehéz dolguk. Darby nem mehetett az autója közelébe, bérelni pedig nem akart. Ennek ugyanis nyoma marad. És erre valószínűleg figyelnek. Esetleg repülőre ülhetne, de a repülőtereket is szemmel tartják. Ott van még a busz, de Darby még életében nem vett buszjegyet és még egy Greyhound autóbuszt sem látott belülről. Miután felfedezik, hogy eltűnt, azt várják majd tőle, hogy menekülni kezd. Hiszen csak egy amatőr, egy szerű egyetemi hallgató, aki porig van sújtva a fájdalomtól, miután végignézte, hogy egy bomba darabjaira tépi a barátját. Bizonyára kétségbeesetten megpróbál kijutni a városból és majd akkor elkapják. Egyelőre azonban szívesebben maradt inkább a városban. Hiszen volt itt legalább egymillió hotelszoba, s majdnem ugyanennyi kocsma és bár. Állandóan hatalmas tömeg árasztotta el a Bourbont, a Chartrest, a Dauphine-t és a Royalt. És Darby jól ismerte ezt a várost, különösen a Francia negyedet, ahol gyalog is eljuthat az ember bárhová. Néhány napig egyik szállóból megy a másikba... vajon meddig? Nem tudta, meddig. Nem tudta, miért. Az adott körülmények között az állandó mozgás tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak. Reggelente nem megy az utcára, akkor majd aludni próbál. Állandóan ruhát, kalapot és napszemüveget fog cserélgetni. Elkezd dohányozni és mindig lóg majd egy cigaretta a szájában. Addig fog mozogni, amíg bele nem fárad, aztán talán majd távozik a városból. Rendjén való, hogy rettenetesen fél. Azonban meg kell őriznie azt a képességét, hogy gondolkozik. Életben fog maradni. Eszébe jutott, hogy felhívja a rendőrséget, de végül úgy döntött, egyelőre még nem. Ott elkérik az ember nevét, nyoma marad a hívásnak, és ez bizony veszélyes lehet. Arra is gondolt, hogy telefonál Thomas bátyjának Mobile-ba, de az a szerencsétlen a jelen pillanatban az égvilágon semmiben sem lehet a segítségére. Aztán az is felmerült benne, hogy felhívja a dékánt, de hát hogyan magyarázhatná el ezt az egész zűrzavaros helyzetet: a Pelikán ügyiratot, Gavin Verheeket, az FBI-t, a kocsiban elhelyezett bombát, Rosenberget és Jensent, meg azt, hogy most éppen menekülésben van; ráadásul úgy, hogy mindaz, amit mond, hihetőnek hangozzék. A dékánit el lehet felejteni. Különben sem kedvelte azt az embert. Az is átfutott az agyán, hogy felhívja néhány egyetemi barátját, de az embereknek eljár a szája, más emberek pedig figyelnek, és lehet, hogy azok majd meghallják, amint néhányan a szegény Callahanről beszélgetnek. Darby rettenetesen szeretett volna beszélni a legjobb
barátnőjével, Alice Starkkal. Alice biztos aggódik, és elmegy a rendőrségre, hogy elmondja, barátnője, Darby Shaw eltűnt. Majd holnap felhívja Alice-t. Feltárcsázta a szobapincér-szolgálatot és rendelt egy mexikói salátát meg egy üveg vörösbort. Elfogyasztja az egészet, aztán a kezében a gázspray-vel leül az egyik székbe és addig figyeli az ajtót, míg el nem nyomja az álom.
TIZENNYOLC Gminski limuzinja úgy fordult meg száznyolcvan fokos szögben a Canal Streeten, mintha az egész utca az övé lenne, majd hirtelen lefékezett a Sheraton Szálló előtt. Mind a két hátsó ajtó kitárult. Gminski szállt ki elsőnek, három beosztottja aktatáskákkal a kezében követte. Hajnali két óra volt, és látszott, hogy Gminskinek sietős a dolga. Nem állt meg a recepciónál, hanem egyenesen a lifthez ment. Beosztottjai mögötte loholtak, aztán kinyitották neki a liftajtót; senki sem szólalt meg, amíg felértek a hatodik emeletre. Gminskit három ügynöke várta az egyik sarokszobában. Az egyikük ajtót nyitott, Gminski köszönés nélkül rontott be a szobába. Beosztottjai az egyik ágyra hajították a táskákat. Az igazgató letépte magáról a zakóját és egy székre dobta. – Hol van? – szegezte neki a kérdést a Hooten nevű ügynöknek. – A Swank nevezetű félrehúzta a függönyt és Gminski odament az ablakhoz. Swank az utca túloldalán, az egy háztömbnyire álló Marriott Szálló felé mutatott. – A tizenötödik emeleten van, a harmadik szoba az utca felől, még mindig égnek a lámpák. Gminski a Marriottra meredt. – Biztosak benne? – Igen. Láttuk, amikor bement, és hitelkártyával fizetett. – Szegény gyerek – mondta Gminski, miközben eljött az ablaktól. – Tegnap este hol volt? – Egy Holiday Innben a Royalon. Ott is hitelkártyával fizetett. – Látták, hogy követi őt valaki? – kérdezte az igazgató. – Nem. – Kérek egy pohár vizet – szólt Gminski az egyik beosztottjának, aki nyomban odapattant a jegesvödörhöz és zörögni kezdett a jégkockákkal. – Mi a véleménye? – kérdezte az igazgató Hootentól, a három ügynök közül a legidősebbtől. – Üldözik. Mindent felforgatnak. Ő meg hitelkártyát használ. Negyvennyolc órán belül halott. – Azért nem teljesen ostoba – tette hozzá Swank. – Levágta a haját és
feketére festette. Állandóan mozgásban van. Nyilvánvalónak tűnik, hogy nem áll szándékában a közeljövőben elhagyni a várost. Én hetvenkét órát adok neki, amíg megtalálják. Gminski a jeges vizet kortyolgatta. – Ez azt jelenti, hogy a Pelikán ügyirat célba talált. És azt is jelenti, hogy a barátunk rettentő elszánt. Ő hol van? Hooten gyorsan válaszolt. – Fogalmunk sincs. – Meg kell találnunk. – Már három hete nem látták. Gminski letette a poharat az asztalra és a kezébe vett egy szobakulcsot. – Nos tehát, mi a véleménye? – kérdezte ismét Hootent. – Be akarjuk hozni? – tette fel a kérdést Hooten. – Nem lesz könnyű – jegyezte meg Swank. – Lehet, hogy van fegyvere. Valaki még megsérülhet. – Ez a gyerek halálra van rémülve – állapította meg Gminski. – Civil, nem tartozik a céghez. Civileket pedig csak úgy nem kapcsolhatunk le. – Akkor nem fogja sokáig húzni. – mondta Swank. – Hogyan kapnák el? – kérdezte Gminski. – Van egy-két lehetőség – felelte Hooten. – Az utcán csípjük el. Bemegyünk a szobájába. Ha most azonnal odamegyek, tíz percen belül a szobájában vagyok. Ez nem olyan nehéz. A lány nem profi. Gminski lassan járkálni kezdett a szobában, mindenki ő figyelte. Az órájára pillantott. – Nem hajlok rá, hogy lekap cső íj ük. Pihenjünk most négy órát és találkozzunk itt fél hétkor. Aludjunk rá egyet. Ha meg tudnak győzni róla, hogy kapjuk el, akkor áldásomat adom rá. Rendben? Mindannyian engedelmesen bólintottak. A bor megtette a hatását. Darby elbóbiskolt a székben, aztán ágyba bújt. Mélyen aludt, amikor megszólalt a telefon. Szemhéja szabályosan le volt ragadva. Agya eltompult és kusza álmok kergetőztek benne, de mégis, valahol a mélyben valami működésbe kezdett és tudtára adta, hogy szól a telefon. Szeme kinyílt, de keveset látott. A nap már felkelt, a szoba fényei égtek. Darby rámeredt a telefonra. Nem, nem kérte a portán, hogy ébresszék fel. Egy másodpercig elgondolkozott ezen, és most már biztos volt benne. Nem kért ébresztést. Az ágy szélére ülve hallgatta a telefon csöngését, ötször, tízszer, tizenötször, hússzor. Nem akarta abbahagyni. Lehetne téves kapcsolás, de akkor húsz csöngetés után feladnák. Nem téves kapcsolás. Agya tisztulni kezdett, és közelebb húzódott a készülékhez. A portás – esetleg a portás főnöke – és a szobapincér-szolgálat kivételével egy teremtett lélek sem tudta, hogy ebben a szobában van. Rendelt
ugyan ételt, de több hívást nem bonyolított le. A telefon abbahagyta a csöngést. Jól van, mégis téves volt. Kiment a fürdőszobába, és a készülék újra megszólalt. Darby számolta a csengetéseket. A tizennegyedik után felvette a kagylót. – Halló. – Darby, itt Gavin Verheek. Jól van? Darby leült az ágyra. – Hogyan szerezte meg ezt a számot? – Megvan annak a módja. Figyeljen... – Álljon meg a menet, Gavin. Várjon csak egy percet. Hadd gondolkozzak. A hitelkártya, igaz? – Igen. A hitelkártya. Ilyen az FBI, Darby. Megvannak a módszereink. Nem olyan bonyolult dolog ez. – Ezek szerint ők is rájöhetnek. – Gondolom, igen. Kisebb hotelekben szálljon meg és készpénzzel fizessen. Gyomrában sűrű csomó képződött. Ennyi az egész. Már meg is halhatott volna. – Darby, ott van még? – Igen. – Az ajtóra pillantott, hogy meggyőződjön róla, a lánc ki van feszítve. – Igen, itt vagyok. – Biztonságban van? – Azt hittem, hogy igen. – Megtudtunk valamit. Holnap háromkor a kollégiumban lesz a búcsúztatás, aztán utána a temetés a városban. Beszéltem Thomas bátyjával: a család azt akarja, hogy én legyek az egyik koporsóvivő. Ma este érkezem New Orleansbe. Azt hiszem, találkoznunk kellene. – Miért kéne találkoznunk? – Bíznia kell bennem, Darby. Veszélyben van az élete, muszáj rám hallgatnia – Mire készülnek maguk? – Ezt hogy érti? – hallatszott a kérdés némi szünet után. – Mit mondott Voyles? – Nem beszéltem vele. – Én azt hittem, maga a jogásza, hogy úgy mondjam. Mi a baj, Gavin? – Jelen pillanatban nem lépünk akcióba. – És ez mit akar jelenteni, Gavin? Miért nem mondja meg? – Ezért kell találkoznunk. Nem szeretném telefonon megbeszélni. – Ez a telefon remekül működik. Többre most ne is számítson tőlem. – Miért nem akar bízni bennem? – A férfi meg volt bántva. – Rendben van, akkor leteszem. Nem tetszik nekem ez az egész. Ha maguk tudják, hol vagyok, akkor könnyen lehet, hogy vár rám valaki a folyosón.
– Ez képtelenség, Darby. Használja a fejét. Már egy órája tudom a szobaszámát, és azon kívül, hogy felhívtam, nem tettem semmit. Esküszöm, mi a maga oldalán vagyunk. Darby ezen elgondolkozott. Elfogadhatónak tűnt, amit a férfi mond, de hát annyira könnyen bukkantak a nyomára. – Hallgatom. Nem beszélt Voylesszal, de az FBI nem lép akcióba. Miért nem? – Nem tudom pontosan. Az igazgató tegnap hozta azt a döntést, hogy tegyük félre a Pelikán ügyiratot, és arra vonatkozó utasításokat adott, hogy ne foglalkozzunk az üggyel. Csak ennyit mondhatok. – Nem túl sok. Tud a főnöke Thomasról? Tudja, hogy már meg kellett volna halnom, mert megírtam ezt az anyagot, és negyvennyolc órával azután, hogy Thomas odaadta magának, a régi egyetemi haverjának, ezek – bárkik is legyenek – megpróbáltak mindkettőnket megölni? Ezt mind tudja a főnöke, Gavin? – Nem hiszem. – Ez azt jelenti, hogy nem, ugye? – Igen. Azt jelenti, hogy nem. – Na jó, akkor figyeljen rám. Maga szerint a Pelikán ügyirat miatt ölték meg Thomast? – Valószínűleg. – Ez azt jelenti, hogy igen, ugye? – Igen. – Kösz. Tehát amennyiben Thomast a Pelikán ügyirat miatt gyilkolták meg, akkor tudjuk, ki gyilkolta meg. És ha tudjuk, ki ölte meg Thomast, akkor tudjuk, ki ölte meg Rosenberget és Jensent. Igaz? Verheek tétovázott. – Csak mondjon egyszerűen igent, a fene egye meg! – rivallt rá Darby a férfire. – Azt mondom, hogy valószínűleg. – Remek. Egy ügyvédnél a valószínűleg igent jelent. Tudom, hogy magától ez a maximum. Bár ez egy erős valószínűleg, maga mégis azt mondja nekem, hogy az FBI félreteszi az én kis gyanúsítottamat. – Csillapodjon, Darby. Találkozzunk ma este és megbeszéljük. Én megmenthetem az életét. Darby óvatos mozdulattal a párnára tette a kagylót és kiment a fürdőszobába. Megmosta a fogát, megfésülte, ami megmaradt a hajából, aztán egy váltás ruhát meg az összes piperecikkét behajította egy új vászontáskába. Felvette a zubbonyt, a sapkát és a napszemüveget, aztán csöndesen kinyitotta az ajtót. A folyosó üres volt. Felment két emelettel följebb, a tizenhetedikre, aztán. lifttel leereszkedett a tizedikre, majd kényelmes tempóban lesétált tíz
emeletet. A földszinten a lépcsőház ajtaja a mosdó közelében volt, Darby gyors léptekkel besietett a női WC-be, bement az egyik fülkébe, magára zárta az ajtót és bent maradt egy darabig. Péntek reggel a Francia negyedben. A levegő hűvös és tiszta volt, mentes az étel és a bűn szagától. Nyolc óra – túl korai még az embereknek. Darby sétált néhány háztömböt, hogy kitisztuljon a feje és megtervezze a napját. A Dumaine-en, a Jackson Square közelében talált egy kávézót, amely csaknem teljesen üres volt. A hátsó részben egy nyilvános telefont látott a falra erősítve. Darby kitöltötte a jó erős kávét és letette az asztalra, a telefon közelébe. Itt nyugodtan beszélhet. Verheek egy percen belül ott volt a vonal túlsó végén. – Hallgatom – mondta. – Hol száll meg ma este? – kérdezte Darby, a bejáratot figyelve. – A Hiltonban, a folyó mellett. – Tudom, hogy hol van. Ma késő este vagy holnap kora reggel felhívom. Ne nyomozzon le újra. Most már készpénzt használok. Nincs többé hitelkártya. – Ez okos, Darby. Ne hagyja abba a mozgást. – Lehet, hogy meghalok, mire ideér. – Nem, nem hal meg. Tud keríteni magának egy Washington Postot? – Esetleg. Miért? – Vegyen egyet gyorsan. A ma reggeli kiadást. Szép kis történet van benne Rosenbergről meg Jemenről és arról, hogy talán ki a gyilkos. – Alig bírok magammal. Majd később telefonálok. Az első újságosnál nem volt Washington Post. Darby a kis utcákon át eljutott a Canal Streetig, és közben azt figyelte, követik-e; végigment a St. Ann Avenue-n, elhaladt a Royal Street régiségboltjai és a Bienville Street mindkét oldalán sorakozó, nyomorúságos bárok mellett, majd végül eljutott a Francia piacra. Gyorsan ment, de hanyagul. Mozgásában volt valami, ami az üzletemberekre emlékeztet, miközben szeme állandóan ide-oda ugrált, benézett minden árnyék mögé. Ha azok mégis ott vannak valahol az árnyékban, figyelik és követik őt, akkor nagyon értik a dolgukat. Egy Washington Postot meg egy Times-Picayune-t vett az egyik újságosbódénál. A Café du Monde egyik elhagyatott sarkában talált magának egy üres asztalt. Címoldal. A cikk egy bizalmas forrásra hivatkozott és hosszadalmasán ecsetelte Khamel legendás rémtetteit, majd rátért arra, miként terelődött rá a gyanú ebben az ügyben. Fiatalabb korában a terrorista, állította a cikk,
meggyőződésből gyilkolt, de manapság már csak pénzért. Sok-sok pénzért, vélekedett egy nyugdíjba vonult hírszerzési szakértő, aki ahhoz hozzájárult, hogy idézzék, de nevének közléséhez természetesen nem. A két fénykép homályos, alig kivehető volt, de baljóslatú benyomást keltettek egymás mellett. Nem készülhettek ugyanarról a személyről. De hát végül is, állapította meg a szakértő, már több mint egy évtizede nem sikerült Khamelt azonosítani, illetve lefényképezni. Egy pincérnek végül sikerült eljutnia Darbyhoz; a lány kávét meg péksüteményt rendelt. A szakértő azt is elmondta, hogy Khamelt nagyon sokan hiszik halottnak. Az Interpol tudomása szerint legutoljára hat hónapja gyilkolt. A szakértő kétségbe vonta, hogy menetrendszerű járaton utazna. Az FBI listájának a legelején szerepelt. Darby lassan nyitotta ki a New Orleans-i újságot. Thomas nem került az első oldalra, de a fényképe, egy hosszú cikk kíséretében, ott volt a másodikon. A rendőrök gyilkosságnak kezelték az ügyet, de nem volt nyom, amelyen elindulhattak volna. Egy fehér nőt láttak a kocsi közelében, nem sokkal a robbanás előtt. A jogi kart mély megrázkódtatás érte, mondta a dékán. Végzetes tévedésről van szó. Amennyiben gyilkosság történt, akkor nyilvánvalóan nem azt ölték meg, akit kellett volna. Darby szemét elfutotta a könny, és megint félni kezdett. Lehetséges, hogy egyszerűen hiba történt. Erőszakos egy város volt ez, tele őrültekkel, és talán valaki összekeverte a huzalokat s így aztán nem a megfelelő kocsi robbant fel. Lehet, hogy senki sem üldözi. Darby feltette a napszemüveget és a férfi fényképére nézett. A jogi kar egyik évkönyvéből szedték elő, Thomas önelégült képet vágott rajta, olyat, amilyet akkor szokott, amikor előadott. Simára borotvált, jóképű férfiarc nézett Darbyra. Grantham cikke Khamelről lázba hozta Washingtont. Nem említette sem a feljegyzést, sem a Fehér Házat, ezért a városban szenvedélyes találgatások folytak a forrásról. Az FBI épületében különösen feszült volt a hangulat. Az igazgató irodájában Eric East és K. O. Lewis idegesen járkált, miközben Voyles az elnökkel beszélt, két óra leforgása alatt immáron harmadszor. Voyles szitkozódott; nem közvetlenül az elnököt szidta, de körülötte mindenkit. Átkozta Coalt, és amikor az elnök ezt visszautasította, azt javasolta, hogy állítsanak fel egy hazugságvizsgáló gépet, az elnök minden emberét szíjazzák oda a masinához, legelőször is Coalt, és aztán meglátják, hol van a lék. Igen, a fenébe is, persze őt magát, Voylest is megvizsgálhatják, csakúgy, mint
mindenki mást, aki a Hoover-épületben dolgozik. És a szitkozódás folyt tovább. Voyles elvörösödött, csurgott róla a víz, és az a tény, hogy a telefonba üvöltözik és a vonal túlsó végén az elnök van, egy cseppet sem számított. Voyles tudta, hogy Coal valahol ott hallgatózik a közelben. Az elnök közben ura lett a helyzetnek és hosszadalmas szónoklatba kezdett. Voyles ősrégi, bőrből készült forgószékében ülve egy zsebkendővel törölgette a homlokát és mélyeket kezdett lélegezni, hogy csökkentse a vérnyomását és a pulzusát. Már túlélt egy szívrohamot, és többször elmondta K. O. Lewisnek, hogy Fletcher Coal és idióta főnöke végül a halálát fogja okozni. De ugyanezt mondta a három utolsó elnökről. Megcsipkedte a homlokán húzódó vastag ráncokat és még mélyebbre süppedt a székben. – Ezt megtehetjük, elnök úr. – Az igazgató a gyors és végletes hangulatváltozások embere volt, és a beosztottak szeme láttára egyik percről a másikra szívélyes lett. Elbájoló modorú, igazi úriember. – Köszönöm, elnök úr. Holnap ott leszek. Voyles finom mozdulattal tette le a kagylót és lecsukott szemmel kezdett beszélni. – Azt akarja, hogy helyezzük megfigyelés alá a Post újságíróját. Azt mondja, hogy már korábban is csináltunk ilyet, lennénk szívesek újra megtenni? Azt mondtam neki, hogy igen, lennénk. – Milyen fajta megfigyelésről van szó? – kérdezte K. O. – A városban kövessük őt. Két ember, éjjel-nappal. Nézzük meg, hová megy esténként, kivel tölti az éjszakáit. Nincs felesége, ugye? – Hét évvel ezelőtt elvált – felelte Lewis. – Baromira kell vigyázni, hogy ne figyeljen föl rá. Civil ruhásokkal csináljuk és háromnaponta váltogassuk őket. – Az elnök tényleg azt hiszi, hogy tőlünk szivárogtatták ki az infót? – Nem, szerintem nem. Ha nálunk lenne a lék, miért akarná, hogy mi kövessük az újságírót? Azt hiszem, hogy tudja, a saját emberei a ludasak a dologban. És el akarja kapni őket. Matthew Barr irodája Georgetownban, az M. Streeten, egy omladozófélben lévő, rozoga irodaház harmadik emeletén állt eldugottan. Az ajtókon nem voltak névtáblák. Zakót és nyakkendőt viselő fegyveres őr igazította útba az embereket a liftnél. A szőnyeg elnyűtt, a bútorzat pedig öreg volt. Mindent por bontott, és nyilvánvalónak tűnt, hogy a Részleg nem költ pénzt a takarításra. Barr vezette a Részleget, amely az elnök újraválasztását szervező bizottság nem hivatalos, a nyilvánosság előtt rejtve maradt kis osztálya volt. A bizottságnak volt egy elegáns irodaháza a folyó túloldalán, Rosslynban. Azokban az irodákban olyan ablakok voltak, amelyek kinyíltak, olyan
titkárnők, akik mosolyogtak, és olyan takarítónők, akik minden este takarítónak. Fletcher Coal kilépett a liftből és bólintott a biztonsági őrnek, aki anélkül bólintott vissza, hogy tett volna még egy mozdulatot. Régi ismerősök voltak. Coal megindult Barr szobája felé, keresztülhaladt az ütött-kopott irodák útvesztőjén. Coal büszke volt arra, hogy önmagával mindig őszinte, és őszintén állíthatta, hogy Washingtonban egyetlen embertől sem fél, eltekintve talán Matthew Barrtól. Néha félt tőle, néha nem, de mindig csodálta. Barr extengerész, ex-CIA-s, exkém volt, akit két alkalommal ítéltek el értékpapírokkal elkövetett csalásért, amellyel több millió dollárra tett szert, és a pénzt aztán elrejtette. Néhány hónapot eltöltött valamelyik vidéki “szanatóriumban", de nem volt nehéz dolga. Coal személyesen szerződtette Barrt a Részleg vezetésére, amely hivatalosan nem létezett. Évi négymillió dolláros költségvetéssel működött, az összeget különböző titkos pénzalapokból kapta, és Barr irányította a rendkívül jól képzett gengszterek kicsiny bandáját, akik csöndben végezték a Részleg munkáját. Barr ajtaja mindig zárva volt, de most megnyílt, és Coal belépett. A találkozó rövid lesz, mint mindig. – Hadd találjam ki – kezdte Barr. – Azt akarod, hogy találjuk meg a léket. – Bizonyos értelemben igen. Azt akarom, hogy éjjelnappal kövessétek Granthamet, ezt az újságírót, és nézzétek meg, hogy kivel beszél. Baromi jó anyagokat szokott kapni, és attól tartok, hogy tőlünk. – Tőletek úgy szivárog ki minden, akár egy lyukas zacskóból. – Tényleg van néhány problémánk, de a Khamel-sztori csali volt. Barr elmosolyodott. – Gondoltam. Pontosan a megfelelő pillanatban került elő és tűi látványos volt. – Találkoztál valaha Khamellel? – Nem. Tíz évvel ezelőtt biztosak voltunk benne, hogy meghalt. Ő így szereti. Nincs énje, s így sohasem fogják elkapni. Képes arra, hogy fél évig egy kunyhóban éljen São Paulóban gyökereken meg patkányon, aztán elrepül Rómába, megöl egy diplomatát, aztán meg néhány hónapra eltűnik Szingapúrban. – Mennyi idős? – Miért érdekel? – Azt hiszem, tudom, hogy ki bérelte fel Rosenberg és Jensen meggyilkolására. – Á, értem. Megosztod velem ezt a pletykát? – Nem. Még nem. – Negyven-negyvenöt éves, azaz nem öreg, de már tizenöt éves korában megölt egy libanoni tábornokot. Tehát már eddig is hosszú a pályafutása. Ez
persze mind legenda, te is tudod. Mindkét kezével, mindkét lábával tud gyilkolni, kocsikulccsal, golyóstollal, bármivel. Az összes fegyverrel kiváló mesterlövész. Tizenkét nyelven beszél. De ezt már mind hallottad, nem igaz? – Igen, már hallottam, de szórakoztató. – Rendben. A világ legprofibb és legdrágább bérgyilkosának tartják. Fiatalabb korában egy volt a sok terrorista közül, de túl nagy tehetséggel áldotta meg a sors ahhoz, hogy csak egyszerűen bombákat hajigáljon. Így aztán bérgyilkos lett. Most már egy kicsit öregebb és csak pénzért gyilkol. – Mennyi pénzért? – Jó kérdés. Valószínűleg a munkánként tíz-húsz milliós kategóriában van; rajta kívül csak egy pasasról tudok, aki szintén idetartozik. Létezik egy feltételezés, miszerint a pénzt megosztja más terroristaszervezetekkel. De az igazságot senki sem tudja. Hadd találjam ki: azt akarod, hogy keressem meg Khamelt, és hozzam ide élve. – Hagyjátok őt békén. Tulajdonképpen nekem tetszik a munka, amit végzett. – Nagyon tehetséges ember. – Azt akarom, hogy kövessétek Gray Granthamet, és tudjátok meg, kivel beszél. – Van valami ötleted? – Igen, van néhány. Van egy Milton Hardy nevű takarító a nyugati szárnyban. – Coal egy borítékot hajított az íróasztalra. – Már hosszabb ideje dolgozik ott és látszólag félig vak, de szerintem lát és sokat hall. Kövessétek egy-két hétig. Mindenki Sarge-nak hívja. Készítsetek tervet a lekapcsolására. – Ez nagyszerű, Coal. Arra költjük ezt a csomó pénzt, hogy lenyomozzunk egy félvak négert. – Csak tegyétek, amit mondok. Legyen három hét. – Coal felállt és megindult az ajtó felé. – Tehát tudod, hogy ki bérelte fel a gyilkost? – kérdezte Barr. – Egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz. – A Részleg örömmel áll a rendelkezésetekre. – Efelől semmi kétségem.
TIZENKILENC Mrs. Chen volt az ikerház tulajdonosa, az épület egyik felét már tizenöt éve kiadta női jogászhallgatóknak. Szőrszálhasogató asszony volt, de diszkrét, és az élni és élni hagyni szellemében járt el, amíg nem volt semmi felfordulás. A
ház hatutcányira volt az egyetemi kollégiumtól. Sötét volt, amikor ajtót nyitott. Egy csinos, rövid hajú fiatal lány állt a bejáratnál, arcán ideges mosollyal. Nagyon ideges mosollyal. Mrs. Chen homlokráncolva nézett rá, amíg meg nem szólalt. – Alice Stark vagyok, Darby barátja. Bejöhetek? – A lány hátrapillantott a válla fölött. Az utca csöndes és elhagyatott volt. Mrs. Chen egyedül élt, szorosan zárt ajtók és ablakok mögött, de ez csak egy ártatlan mosolyú, csinos lányka, és ha Darby barátnője, akkor meg lehet bízni benne. Mrs. Chen kinyitotta az ajtót és Alice már bent is volt. – Valami nincs rendben – jelentette ki Mrs. Chen. – Igaz. Darby egy kis bajban van, de erről nem beszélhetünk. Telefonált ma délután? – Igen. Azt mondta, hogy egy ifjú hölgy körül fog nézni a lakásában. Alice mélyet sóhajtott és megpróbált nyugodtnak látszani. – Az egész nem tart tovább egy percnél. Darby azt mondta, hogy innen is nyílik egy ajtó az ő lakásába. Nem szívesen használnám a bejárati vagy a hátsó ajtót. – Mrs. Chen összevonta a szemöldökét, a szeme azt kérdezte, miért nem, de nem szólt semmit. – Járt valaki a lakásban az utóbbi két napban? – kérdezte Alice. Követte az asszonyt a szűk folyosón. – Senkit sem láttam. Tegnap kora reggel kopogtattak, de nem néztem meg, ki az. – Mrs. Chen félretolta az asztalt az ajtó elöl, elővett egy kulcsot és betette a zárba. Alice az asszony elé lépett. – Darby azt kérte, hogy egyedül menjek be, rendben? – Mrs. Chen vele akart tartani, de aztán csak bólintott és becsukta Alice mögött az ajtót, amely egy kis helyiségbe nyílt. A sötétség váratlanul érte a lányt. Balra volt a nappali és egy villanykapcsoló, amely most nem működött. Alice megdermedve állt a sötét lakásban, ahol rothadó szemét szaga bűzlött. Bár számított rá, hogy egyedül lesz, mégis csak egy másodéves joghallgató volt, és nem valami nagymenő magándetektív, hogy a fene egye meg. Szedd össze magad. Alice addig turkált a táskájában, amíg meg nem találta a ceruzavékonyságú zseblámpát. Három ilyen rejtőzött táskája mélyén. Arra az esetre, ha... Alice nem tudta, milyen esetre. Darby nagyon pontos utasításokat adott. Odakintről nem szabad fényeket látni a lakásban. Lehet, hogy most is figyelnek. Vajon ki a fene figyel? Alice szerette volna tudni, Darby azonban nem tudta, és azt mondta, majd mindent elmagyaráz, de először át kell vizsgálni a lakását. Alice vagy már tízszer járt ebben a lakásban az elmúlt évben, de olyankor
mindig a főbejáraton engedték be, ragyogó fények égtek, és a civilizáció áldásai szolgálták az ember kényelmét. Az összes szobában megfordult már, és biztos volt benne, hogy a sötétben is kiismeri majd magát. Ez a magabiztosság mostanra eltűnt. Elpárolgott. Remegő félelem vette át a helyét. Szedd össze magad. Teljesen egyedül vagy. Nem táboroztak le ezek odakint, amikor a szomszédban egy olyan nő lakik, aki szeret szaglászni. Ha már tényleg jártak itt, akkor rövid látogatást tettek. Miután hosszasan bámulta a zseblámpa végét, ügy döntött, a masina működik. Egy bágyadt gyufaláng minden erejével bocsátotta ki magából a fényt. Alice a földre irányította, és egy kisebb narancs méretének megfelelő halvány kört látott a padlón. A kör remegett. Lábujjhegyen megindult a nappali felé. Darby azt mondta, hogy egy kis lámpa áll a televízió melletti könyvespolcon, amely mindig fel van kapcsolva. Éjszakánként is égve szokta hagyni, hogy halványan megvilágítsa a nappaliból a konyhába vezető utat. Vagy Darby nem mondott igazat, vagy a körte kiégett, vagy pedig valaki kicsavarta. Ennek most nem volt különösebb jelentősége, mert a nappaliban és a konyhában is koromsötét volt. Alice a nappali közepén elhelyezett szőnyegen állt és araszolva megindult a konyhaasztal felé, ahol egy számítógépnek kellene lennie. Belerúgott a dohányzóasztalba, mire a zseblámpa felmondta a szolgálatot. Alice megrázta. Semmi. Előkereste a másik zseblámpát a táskájából. A konyhában erősebb volt a szag. A számítógép a konyhaasztalon állt, üres dossziék és tankönyvek társaságában. A nyamvadt kis fényforrás segítségével megvizsgálta a komputert. A kapcsológomb az elülső részén volt. Benyomta, a fekete-fehér monitor lassan bemelegedett. Zöld fényt bocsátott ki magából, ami ugyan beborította az asztalt, de nem terjedt a konyhán túlra. Alice leült a billentyűzethez és elkezdte nyomogatni. A gépben körülbelül negyven anyagnak kellett volna lenni, de Alice nem talált tíznél többet. A memória nagy részét kitörölték. Alice bekapcsolta a lézernyomtatót és a maradék másodperceken belül papíron volt. Miután leszakította, betömte a táskájába. Zseblámpájával átvizsgálta a számítógép körüli könyv- és papírhalmazt. Darby úgy becsülte, hogy körülbelül húsz, kész számítógépes anyagnak kell ott lenni, de az összes eltűnt. Egyetlenegy sem volt a konyhaasztalon. A tankönyvek témája alkotmányjog és perrendtartás volt – unalmas és érdektelen dolgok, kinek lehetne szüksége rájuk. A vörös színű dossziék ott sorakoztak egymás mellett, de üresen. Tiszta, türelmes munka volt. Az illető vagy illetők eltöltöttek néhány órát az anyagok kitörlésével és összegyűjtésével, aztán mindössze egy aktatáskányi vagy zsáknyi holmival távoztak.
A nappaliban álló televízió mellől Alice kikukucskált az ablakon. A piros Accord még mindig ott állt, alig másfél méternyire az ablaktól. Úgy tűnt, senki sem bántotta. Alice becsavarta a körtét a könyvespolcon álló lámpába, majd gyorsan fel-, illetve lekapcsolta. Tökéletesen működött. Ismét kicsavarta a körtét, hogy olyan állapotban legyen, ahogy valaki vagy valakik hagyták. Szeme hozzászokott a sötéthez: ki tudta venni az ajtók és bútorok körvonalait. Kikapcsolta a számítógépet és a nappalin keresztül kiment az előszobába. Mrs. Chen pontosan ott várakozott, ahol Alice az előbb elvált tőle. – Nincs semmi baj? – kérdezte az asszony. – Minden rendben van – felelte Alice. – De kérem, tartsa nyitva a szemét. Egy-két napon belül felhívom, hogy megtudjam, járt-e itt valaki. És ne mondja el senkinek, hogy itt voltam. Mrs. Chen figyelmesen hallgatta a lányt, miközben visszatolta az ajtó elé az asztalt. – Mi van a kocsival? – Rendben van. De azért néha nézzen rá. – Darby jól van? Az előszobában álltak, majdnem a bejárati ajtónál. – Nem lesz semmi baja. Azt hiszem, néhány napon belül visszajön. Köszönöm szépen, Mrs. Chen. Mrs. Chen becsukta az ajtót, elreteszelte, aztán a kis ablakon figyelte, ahogy a lány megindul a járdán, majd eltűnik a sötétben. Alice háromutcányit sétált az autójához. Péntek este a Francia negyedben! Holnap a Tulane játszik a Dome-ban, aztán vasárnap a Saints, a duhaj mulatozók ezrével árasztják el az utcát, autóik ott parkolnak mindenütt, hangos csoportokban csatangolnak, hatalmas poharakból szürcsölik az italt, a bárok velük vannak teli – remekül érzik magukat és óriási nagy mulatozást csapnak. A Francia negyedben kilenckor már mozdulni sem lehet a tömegtói. Alice a Poydras Streeten parkolt le, jóval messzebb onnan, ahol szeretett volna. Egyórás késéssel érkezett meg a negyed középpontjában lévő, St. Péter Street-i osztrigabárba. Egyetlen szabad asztal sem volt. A bárpultnál rengetegen ültek. Alice az egyik sarokban álló cigarettaautomata mellé húzódott és onnan kezdte tanulmányozni a vendégeket. Legtöbbjük egyetemista volt, aki a meccsekre érkezett. Egy pincér odament hozzá. – Nem egy másik hölgyet keres? Alice habozott a válasszal. – De igen. A pincér a bárpulton túlra mutatott. – A sarkon túl, jobbra az első
helyiségben van néhány kisasztal. Azt hiszem, ott várja a barátnője. Darby az egyik bokszban ült egy üveg sör fölé görnyedve; napszemüveg és kalap volt rajta. Alice megszorította a barátnője kezét. – Jó, hogy láthatlak. – Megszemlélte Darby frizuráját és jót derült rajta. Darby levette a napszemüveget. Szeme vörös és fáradt volt. – Nem tudtam, ki mást hívhatnék fel. Alice kifejezéstelen tekintettel fogadta, amit Darby mondott, nem jutott eszébe megfelelő válasz és nem tudta levenni a szemét a lány hajáról. – Ki csinálta a frizurádat? – Csinos, mi? Egy kicsit punkos, ennek a divatnak szerintem hamarosan reneszánsza lesz, és biztosan nagy hatást fog gyakorolni az emberekre, amikor elkezdek munkát keresni. – Miért? – Valaki megpróbált megölni, Alice. A nevem rajta van azon a listán, amit néhány nagyon kellemetlen ember állított össze. Azt hiszem, követnek. – Megölni? Azt mondtad, hogy “megölni"? Ki akarna megölni téged, Darby? – Nem tudom pontosan. Mi van a lakásommal? Alice végre elfordította a tekintetét a lány hajáról, és átadta neki a magával hozott anyagokat. Darby elkezdte tanulmányozni. Hát ez nem vicc. Nem lidérces álom vagy valami tévedés. A bomba megtalálta a megfelelő kocsit. Rupert és a cowboy a nyomában vannak. Az arc, amelyet már többször is látott, őt keresi. Elmentek a lakásába, és kitörölték, amit ki akartak törölni. Itt ólálkodnak valahol a közelben. – És a többi? – Nincs. Egyetlenegy sem. A dossziék szép rendben és szép üresen sorakoznak a konyhaasztalon. Látszólag minden más a helyén van. Kicsavarták a körtét abból a kis lámpából, ezért teljes sötétség van a lakásban. Ellenőriztem. A lámpa amúgy működik. Ezek nagyon türelmes emberek. – Mi van Mrs. Chennel? – Nem látott senkit. Darby a zsebébe gyűrte a papírlapot. – Nézd, Alice, hirtelen elkezdtem rettenetesen félni. Nincs neked arra szükséged, hogy velem lássanak. Lehet, hogy ez a találkozó nem volt olyan jó ötlet. – Kik ezek az emberek? – Nem tudom. Megölték Thomast, és megpróbáltak engem is megölni. Eddig szerencsém volt, de most már a nyomomban vannak. – De miért, Darby? – Ne akard tudni, és én nem is mondom el neked. Minél többet tudsz, annál nagyobb veszélyben vagy. Bízz bennem, Alice. Nem mondhatom el, amit
tudok. – De én nem adom tovább senkinek. Esküszöm. – És mi van akkor, ha kényszerítenek, hogy mondd el, amit tudsz? Alice körbepillantott a helyiségben, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Alaposan megnézte a barátnőjét. Már az első évben nagyon megszerették egymást. Órákon át tanultak együtt, megosztották egymással a jegyzeteiket, együtt küszködtek a vizsgákon, pletykáltak a férfiakról. Valószínűleg Alice volt az egyetlen egyetemista, aki tudott Darby és Thomas kapcsolatáról. – Segíteni akarok, Darby. Nem félek. Darby hozzá sem nyúlt a sörhöz. Lassan megforgatta az üveget. – Én viszont rettegek. Ott voltam, amikor Thomas meghalt, Alice. A föld megremegett. Thomast darabjaira szaggatta a bomba és nekem is ott kellett volna ülnöm a kocsiban. Nekem szánták. – Akkor menj el a rendőrségre. – Még nem. Talán majd később. Félek tőle, hogy odamenjek. Thomas elment az FBI-hoz, és két nappal később mind a kettőnknek meg kellett volna halnia. – Ezek szerint az FBI üldöz? – Nem hiszem. Beszélni kezdtek, valaki nagyon figyelmesen hallgatott, és a szóbeszéd a nem megfelelő helyre is eljutott. – Miről kezdtek beszélni?! Ugyan már, Darby. Én vagyok az, a legjobb barátnőd. Hagyd abba ezt a játékot. Darby lehörpintette az első kis kortyot a sörből. Nem nézett a lány szemébe. Az asztalra meredt. – Kérlek, Alice. Engedd meg, hogy várjak még. Semmi értelme sincs annak, hogy elmondjak neked valamit, ami a halálodat okozhatja. – Hosszú szünet. – Ha segíteni akarsz, menj el holnap Thomas temetésére. Figyelj oda mindenre. Terjeszd el, hogy felhívtalak Denverből, ahol a nénikémnél vagyok, akinek nem tudod a nevét. Ebben a félévben halasztok és majd csak tavasszal jövök vissza. Bizonyosodj meg róla, hogy ennek híre kél a tömegben. Azt hiszem, hogy néhányan nagyon figyelnek majd. – Rendben. Az újságok említettek egy fehér nőt, aki ott volt, amikor Callahant megölték. Úgy beszéltek róla, mintha gyanúsított lenne vagy valami ilyesmi. – Vagy valami ilyesmi. Ott voltam, és ha minden a menetrend szerint alakul, áldozatnak kellett volna lennem. Nagyítóval olvasom az újságokat. Nincs egyetlen nyom sem, amin a rendőrök elindulhatnának. – Jól van, Darby. Okosabb vagy, mint én. Okosabb vagy mindenkinél, akit ismerek. Mit csinálunk most? – Először is, a hátsó bejáraton menj ki. A folyosó végén, a mosdó
közelében van egy fehér ajtó. Azon bejutsz egy raktárba, onnan a konyhába, ott aztán kimehetsz a hátsó bejáraton. Ne állj meg. A sikátor a Royalra vezet. Fogj egy taxit és menj el vele az autódhoz. Nézz a hátad mögé. – Komolyan beszélsz? – Nézd meg a hajamat. Megcsonkítanám így magamat, ha csak szórakoznék? – Jó, jó. És aztán? – Menj el holnap a temetésre, hintsd el a híreket, és két napon belül felhívlak. – Hol laksz most? – Itt és ott. Sokat költözködöm. Alice felállt és megpuszilta a lányt. Aztán távozott. Verheek két órán keresztül téblábolt a szobában; felkapott néhány képes újságot, aztán elhajította őket, rendelt valamit a szobapincér-szolgálattól, kicsomagolt, és folytatta a téblábolást. A következő két órában langyos sört iszogatott az ágyon ülve, és a telefonra meredt. Ezt fogja csinálni éjfélig, mondogatta magában, és aztán, na és aztán mi lesz? A lány azt mondta, telefonálni fog. Megmenthetné az életét, ha telefonálna. Éjfélkor elhajított egy újabb képeslapot, és kiment a szobából. A New Orleans-i iroda egyik ügynöke segített egy kicsit és megadta neki a kollégium közelében lévő néhány olyan szórakozóhely címét, ahol joghallgatók szoktak megfordulni. Elmegy oda, elvegyül a tömegben, sört iszogat és figyel. Darby nem lesz ott, de ez nem is számít, hiszen még sohasem látta. De talán meghall valamit, ott hagyhatja a névjegyét, összebarátkozhat valakivel, aki esetleg ismeri Darbyt, vagy ismer valakit, aki ismeri Darbyt. Nem sok esélyt adott ennek a próbálkozásnak, de ez is összehasonlíthatatlanul több, mint a telefont bámulni. Egy Barrister's nevű bárban, amely háromutcányira volt a kollégiumtól, talált egy helyet apuknál. A tömeg lármás volt és huszonévesekből állt. A csapos egyetemistának nézett ki. Két sör után a tömeg megcsappant, a bár félig kiürült. Egy pillanat, és egy újabb emberhullám árasztja el. Verheek megrendelte a harmadik sört. Fél kettő volt. – Maga joghallgató? – kérdezte a csapost. – Attól félek, hogy igen. – Azért nem olyan rossz, ugye? A fiatalember a sósmogyorós tányérkák körül tisztogatta a bárpultot. – Éreztem már magam jobban is.
Egyetemi évei alatt Verheek irigyelte, csodálta a csaposokat, akik a sört mérték neki. Ezek a fickók ismerik a beszélgetés művészetét. Bármiről képesek beszélgetni. – Ügyvéd vagyok – jelentette ki Verheek elszántan. Hűha, ez igen, ez a pacák ügyvéd. Ez aztán a ritkaság. Különleges egy fickó lehet. A csapos elsétált. A kis nyavalyás. Remélem, kibuksz. Verheek felkapta a sörösüveget, és az asztalok felé fordult. Úgy érezte magát, mint egy nagyapa az unokák körében. Bár utálta a jogi kart, sőt az emlékét is, de eltöltött néhány hosszú péntek éjszakát Georgetown bárjaiban a haverjával, Callahannel. Ezek azért kellemes emlékek voltak. – Na és milyen ügyekkel foglalkozik? – A csapos visszatért. Gavin a pult felé fordult és elmosolyodott. – Különleges tanácsadó vagyok az FBI-nál. A csapos még mindig a pultot törülgette. – Tehát Washingtonban dolgozik. – Igen, csak a vasárnapi meccsre jöttem a városba. Redskins-szurkoló vagyok. – Gyűlölte a Redskinst és az összes többi futballcsapatot is. Nehogy a futballról kezdjen beszélni a srác. – Hova jár egyetemre? – Ide, a Tulane-ra. Májusban végzek. – És aztán? – Valószínűleg Cincinnatiban leszek ügyvédjelölt egy vagy két évig. – Maga biztosan jó tanuló. Ez lepergett a fickóról. – Kér még egy sört? – Nem. Járt Thomas Callahan órájára? – Persze. Ismeri? – Együtt jártam vele egyetemre Georgetownban. – Verheek előhúzott egy névjegyet a zsebéből és odaadta a srácnak. – Gavin Verheek vagyok. – A csapos megnézte a névjegyet, aztán udvariasan letette a jég mellé. A bár csöndes volt, a srác láthatólag már belefáradt a csevegésbe. – Ismer egy Darby Shaw nevű hallgatót? A fiú az asztalok felé pillantott. – Nem mutattak be minket egymásnak, de tudom, ki az. Azt hiszem, másodéves. – Hosszú, meglehetősen gyanakvó szünet. – Miért? – Beszélnünk kell vele. – Többes szám, mint az FBI-nál. Nem egyszerűen a maga, Gavin Verheek nevében beszél. Többes számban sokkal komolyabban hangzik. – Szokott ide járni? – Láttam itt egypárszor. Nehéz nem észrevenni. – Erről hallottam. – Gavin az asztalok felé nézett. – Gondolja, hogy ezek a fickók ismerik esetleg? – Nem hinném. Mindannyian elsőévesek. Nem látszik rajtuk?
Tulajdonjogról, házkutatásról meg lefoglalásról vitatkoznak. Hát igen, így ment ez azokban az időkben. Gavin előhúzott egy halom névjegyet a zsebéből és a bárpultra tette őket. – Néhány napig a Hiltonban leszek. Ha látja őt, vagy hall valamit, adjon oda egyet ezek közül. – Hogyne. Tegnap itt volt egy zsaru és kérdezősködött. Gondolja, hogy a lánynak köze van Callahan halálához? – Nem, egyáltalán nem. Csak beszélnünk kell vele. – Nyitva tartom a szememet. Verheek kifizette a söröket, ismét köszönetet mondott a srácnak és távozott. Háromutcányit sétált a Half Shell nevű bárig. Halálosan fáradt volt, félig részeg, és a banda abban a pillanatban rázendített, hogy belépett az ajtón. A hely sötét volt, zsúfolt és a diákszövetség vagy ötven fiútagja nyomban táncra perdült az asztalon a diákszövetség lánytagjaival. Verheek átverekedte magát a sokaságon; a helyiség hátsó részében, a bárpultnál lelt biztonságos helyre. A pult előtt tömeg tolongott, a vállak egymásnak verődtek, senki sem tudott mozdulni. Verheek kért egy sört, hogy lehűtse magát, és ismét fel kellett ismernie, hogy messze ő a legöregebb a társaságban. Egy sötét, de zsúfolt sarokba húzódott vissza. Ez reménytelen. A saját gondolatait sem hallja, hogyan tudna itt beszélgetni bárkivel is. A csaposokat figyelte: mindannyian fiatalok és egyetemisták voltak. A legidősebb közel harmincnak látszott, az egyik számlát zárta le a másik után, mintha váltáshoz készülődne. Mozdulatai sietősek voltak, úgy tűnt, már itt az ideje, hogy távozzon. Gavin feszülten figyelte. Gyorsan leoldotta magáról a köpenyt, a sarokba hajította, kibújt a pult alól és eltűnt. Gavin a könyökével utat vágott magának a tömegben, és elkapta a fiatalembert, amikor az éppen belépett a konyhaajtón. Az FBI-os névjegyet már készenlétben tartotta. – Elnézést. Az FBI-tól vagyok. – A csapos arcába nyomta a névjegyet. – Mi a neve? A srác megdermedt és ijedten meredt Verheekre. – Hát... Fountain. Jeff Fountain. – Remek, Jeff. Nincs semmi baj, érti? Csak néhány kérdést szeretnék feltenni. – A konyha már órákkal ezelőtt bezárt, így egyedül voltak. – Nem tart egy percig sem. – Jó, rendben. Miről van szó? – Maga joghallgató, ugye? – Igen. A Loyolán. A Loyolán! A franc essen belé! – Nos, hát sejtettem. Biztosan hallott Callahan professzorról a Tulane-on. Holnap lesz a temetése. – Persze. Benne volt az összes újságban. A legtöbb barátom a Tulane-ra jár.
– Ismer egy Darby Shaw nevű másodéves hallgatót? Nagyon csinos lány. Fountain elmosolyodott. – Igen, tavaly az egyik barátommal járt. Néha be szokott ide jönni. – Mikor volt itt utoljára? – Egy vagy két hónapja. Mi a baj? – Beszélnünk kell vele. – Fountain kezébe nyomott egy halom névjegyet. – Őrizze meg ezeket. Néhány napig a Hiltonban leszek. Ha látja itt a lányt vagy hall valamit, adjon oda egyet ezek közül. – Mit hallhatnék? – Valamit Callahanről. Nagyon fontos, hogy találkozzunk a lánnyal, érti? – Persze. – A fickó a zsebébe tömte a névjegyeket. Verheek hat utcával odébb leparkolt a tilosban az egyik diákszervezet klubja előtt. A mai éjszaka utolsó állomása egy hűvös biliárdterem volt, ahol, legalábbis egyelőre, gyér volt a forgalom. Verheek vett magának egy sört a bárpultnál és szemügyre vette a helyet. Négy biliárdasztal állt a teremben; nem zajlott valami nagy élet. Egy pólót viselő fiatalember odasétált a pulthoz és kért még egy sört. A pólóra zöld és szürke színnel festve a következő szavak álltak: TULANE JOGI KAR, alatta pedig néhány szám, ami valamiféle kollégiumi azonosítónak tűnt. Verheek habozás nélkül megszólította a fiatalembert. – Maga joghallgató? A fiú rápillantott, miközben pénzt húzott elő a farmerjából. – Igen. Miért? – Ismerte Thomas Callahant? – Maga kicsoda? – FBI. Callahan a barátom volt. Az egyetemista kortyolgatni kezdte a sört és gyanakodva méregette Verheeket. – Jártam az alkotmányjogórájára. Tessék! Darby is járt erre az órára. Verheek megpróbált közönyösnek tűnni. – Ismeri Darby Shaw-t? – Miért kérdezi? – Beszélnünk kell vele. Mindössze erről van szó. – Kinek kell beszélnie vele? – Az egyetemista még gyanakvóbb ábrázatot vágott. Egy lépéssel közelebb ment Gavinhez, mintha súlyos választ követelne. – Az FBI-nak – felelte Verheek közömbösen. – Van jelvénye vagy valami ilyesmi? – Persze – felelte Verheek és elővett egy névjegyet a zsebéből. Az egyetemista figyelmesen megnézte, aztán visszaadta. – Maga jogász, nem ügynök. Ez bizony nagyon pontos megállapítás volt, és Verheek tisztában volt vele, elvesztené az állását, ha a főnöke megtudná, hogy ügynöknek adva ki magát kérdezősködik. – Igen, jogász vagyok. Callahannel együtt jártam egyetemre.
– És miért keresi Darby Shaw-t? A csapos közelebb húzódott és fülelni kezdett. – Ismeri? – Nem tudom – felelte az egyetemista. Nyilvánvaló volt, ismeri a lányt, de nem mutatott sok hajlandóságot, hogy beszéljen. – Bajban van? – Nincs. Ismeri őt, ugye? – Talán igen. Talán nem. – Na nézze, hogy hívják magát? – Mutasson nekem egy jelvényt, és megmondom a nevemet, Gavin hosszan kortyolt a sörből és közben rámosolygott a csaposra. – Beszélnem kell vele, érti? Nagyon fontos dologról van szó. Néhány napig a Hiltonban leszek. Ha látja a lányt, mondja meg neki, hogy hívjon fel engem. – A névjegyet odanyújtotta az egyetemistának, aki rápillantott és elsétált. Három órakor kinyitotta a szállodai szoba ajtaját és ellenőrizte a telefont. Nem volt üzenet. Bárhol is van Darby, még mindig nem telefonált. Feltéve persze, ha még életben van.
HÚSZ Garcia utolsó alkalommal telefonált. Grantham szombaton, még hajnal előtt vette fel a kagylót, kevesebb mint két órával ezelőtt, hogy első alkalommal találkozniuk kellett volna. Visszalép, közölte Garcia. Az idő nem megfelelő. Ha az ügy kipattan, néhány nagyon nagy hatalmú ügyvéd és néhány nagyon gazdag ügyfele komoly bajba kerül, ezek az emberek pedig nincsenek hozzászokva ehhez, és magukkal rántanának másokat is. És Gardának baja eshet. Van egy felesége és egy kislánya. Van egy munkája, amit a rengeteg pénz miatt képes elviselni. Minek kockáztasson? Nem tett semmi rosszat. Tiszta a lelkiismerete. – Akkor miért telefonálgat nekem? – érdeklődött Grantham. – Azt hiszem, tudom, miért ölték meg őket. Nem vagyok biztos benne, de van egy jó tippem. Láttam valamit, érti? – Már egy hete társalgunk egymással, Garcia. Maga látott valamit vagy van valami a birtokában. És az egésznek semmi haszna, ha nem mutatja meg nekem. – Grantham kinyitott egy dossziét és elővette a férfiről készített, kinagyított fényképeket. – Az ép erkölcsi érzéke hajtja magát, Garcia. Ezért akar beszélni.
– Igen, de lehetséges, ők tudják, hogy én tudom. Egy ideje furán kezelnek, mintha meg akarnák kérdezni, hogy láttam-e. De nem kérdezhetik meg, mert nem biztosak a dolgukban. – A cégnél dolgozó pasasokról beszél? – Igen. Nem. Várjunk csak. Honnan tudja, hogy én egy cégnél vagyok? Ezt nem mondtam magának. – Könnyű volt kitalálni. Túl korán megy munkába ahhoz, hogy a kormánynak dolgozzon. Maga valamelyik kétszáz ügyvédet foglalkoztató cégnél dolgozik, ahol elvárják a fiatalabb munkatársaktól, hogy heti száz órát üljenek az íróasztalnál. Amikor először telefonált, azt mondta, hogy úton van az irodába, és ez valamikor hajnali ötkor volt. – Na és mit tud még? – Nem sokat. Csak szórakozunk, Garcia. Ha nem hajlandó beszélni, tegye le, és hagyjon engem békén. Kezdek nagyon kialvatlan lenni. – Szép álmokat. – Garcia letette. Grantham a kagylóra meredt. Az elmúlt nyolc évben háromszor titkosította a telefonszámát. A telefon mellett töltötte az életét és a legnagyobb sztorikról a telefonon keresztül kapott hírt. De minden egyes bombasztikus sztori után vagy közben többezernyi érdektelen hívást kapott olyan emberektől, akik kötelességüknek érezték, hogy az éjszaka közepén jelentkezzenek a fantasztikus fülesekkel. Grandiamét olyan újságírónak ismerték, aki akár a kivégzőosztaggal is szembenézne, mielőtt hajlandó lenne felfedni a forrásait, így aztán telefonáltak, telefonáltak és telefonáltak. Granthamnek már elege volt ebből, és úgy határozott, új, titkosított számot szerez magának. És tart egy kis szünetet. Aztán eszeveszett sietséggel igyekszik majd visszakerülni a washingtoni telefonkönyvbe. Most ott szerepelt benne. Gray S. Grantham. Az egyetlen ilyen nevű ember. Napi tizenkét órán keresztül elérhetik a munkahelyén, de sokkal titokzatoskodóbb volt a lakásán felhívni, különösképpen a legképtelenebb órákban, amikor éppen aludni próbált. Fél órán keresztül füstölgőn magában Garcia miatt, aztán elszenderedett. Mélyen aludt már, megszűnt számára a világ, amikor a telefon újra megszólalt. Nem Garcia volt az. Hanem egy nő. – Maga Gray Grantham a Washington Posttól? – Igen. És maga kicsoda? – Még mindig foglalkozik a Rosenberg és Jensen elleni merénylettel? Grantham, a koromsötétben ülve, az órára meredt. Fél hat – Nagy sztori. Sok munkatársunk foglalkozik vele, de igen, én is rajta vagyok az ügyön.
– Hallott már a Pelikán ügyiratról? Grantham mély levegőt vett és megpróbált gondolkozni. – Pelikán ügyirat... Nem. Mi az? – Egy ártalmatlan kis elmélet arról, hogy ki ölte meg a bírókat. Múlt vasárnap egy Thomas Callahan nevű férfi, a Tulane egyetem jogászprofesszora elvitte Washingtonba. Odaadta egy barátjának az FBI-nál, és az anyag egyik kézből került a másikba. Aztán felpörögtek az események és szerda este New Orleansben Callahant a kocsijában elhelyezett bombával meggyilkolták. A lámpa már égett és Grantham jegyzetelt. – Honnan telefonál? – New Orleansból. Nyilvános telefonról, úgyhogy ne fárassza magát. – Honnan tudja mindezt? – Én állítottam össze a Pelikán ügyiratot, Grantham most már teljesen magához tért, szeme tágra nyílt, szaporán szedte a levegőt. – Rendben. Ha így áll a helyzet, mondjon róla valamit. – Nem így akarom intézni a dolgot. Ha lenne magánál egy példány, akkor sem adhatná le a sztorit. – Tegyen egy kísérletet velem. – Nem tudná leadni. Alapos bizonyításra lenne szükség. – Rendben. Eddig van a Ku-Klux-Klan, Khamel, a terrorista, a Földalatti Hadsereg, az Árják... – Nem talált. Egyik sem ezek közül. Mindannyian túlságosan kézenfekvőek. A Pelikán ügyiratban egy ismeretlen gyanúsított szerepel. Grantham, kezében tartva a telefonkészüléket, az ágy lábánál járkált. – Miért nem tudja megmondani nekem, hogy ki az? – Talán majd később. Úgy tűnik, magának bűvös forrásai vannak. Nézzük meg, maga mire bukkan. – Callahant könnyű lesz ellenőrizni. Ez mindössze egy telefon. Adjon nekem huszonnégy órát. – Hétfő reggel megpróbálom felhívni. Ha együtt akar működni velem, Mr. Grantham, tegyen le valamit az asztalra. Amikor legközelebb beszélünk, mondjon nekem valamit, amit nem tudok. Darby egy nyilvános telefon mellett állt a sötétben. – Veszélyben van? – kérdezte Grantham. – Azt hiszem, igen. De most jól vagyok. – Hangja alapján fiatalnak tűnt, talán huszonöt évesnek. Ő írta a Pelikán ügyiratot. Ismeri a jogászprofesszort. – Maga ügyvéd? – Nem, és ne töltse azzal az idejét, hogy utánam nyomozgat. Van most elég dolga, Mr. Grantham. Különben máshoz fordulok. – Remek. Szüksége van egy névre.
– Már van. – Fedőnévre gondolok. – Úgy érti, ahogy a kémeknél? Te jó ég, ez aztán muris. – Vagy így lesz, vagy mondja meg a rendes nevét. – Ügyes próbálkozás. Szólítson Pelikánnak. Szülei rendes ír katolikusok voltak, de Thomas elhagyta a hitet már sok-sok évvel ezelőtt. Elegáns pár benyomását keltették, méltóságteljesen viselték a gyászt, napbarnított, jól öltözött emberek voltak. Thomas ritkán emlegette őket. Kézen fogva sétáltak a Rogers-kápolnába a család többi tagjával együtt. Bátyja, aki Mobile-bán élt, alacsonyabb volt és jóval öregebbnek látszott. Thomas azt mondta, hogy alkoholista. A diákok és oktatók fél órán keresztül özönlöttek be a kápolnába. Ma este volt a meccs és szép nagy tömeg gyűlt össze a kollégiumok környékén. Egy televíziós közvetítőkocsi parkolt az utcán. Az operatőr tisztes távolból felvételeket készített a kápolna bejáratáról. Az egyetemi rendőrség egyik tagja szemmel tartotta, és gondoskodott róla, hogy ne jöjjön közelebb. Furcsa volt látni ezeket az egyetemistákat elegáns ruhában, magas sarkú cipőben, zakóban és nyakkendővel. A Newcomb Hall harmadik emeletén, egy sötét helyiségben a Pelikán, az ablaküveghez tolva az arcát, a tömegben kavargó, egymással halkan sugdolózó, a cigarettából utolsókat szippantó egyetemistákat figyelte. A széke alatt négy újság hevert, már mindet elolvasta, végzett velük. Két órája volt itt, a napfénynél olvasott és a szertartásra várt. Most egyszerűen nem lehetett máshol. Biztos volt benne, hogy üldözői ott ólálkodnak valahol a kápolna körüli bokrokban, de már megtanulta, mi az a türelem. Korán jött ide, sokáig fog maradni és csak az árnyékos területeken közlekedik. Ha megtalálnák, talán gyorsan végeznének vele, és vége lenne az egésznek. Felkapta a papír zsebkendőt és megtörölte a szemét. Most rendjén való volt sírni, de ez az utolsó alkalom. Az összes gyászoló a kápolnában volt, a közvetítőkocsi már elment. Az újságok azt írták, hogy a szertartás után lesz a zártkörű temetés. Már korábban ezt a pillanatot választotta a menekülésre: bérel egy kocsit, elhajt Baton Rouge-ba, aztán felpattan az első repülőre, bárhova is tartson, kivéve New Orleanst. Elutazik az országból, talán Montrealba vagy Calgaryba. Egy évig ott fog bujkálni, és közben abban reménykedik, hogy a bűnügyet megoldják és a tettesek rács mögé kerülnek. De ez csak álom. Ahhoz, hogy igazság szolgáltassék, rajta keresztül vezet az út. Többet tud, mint bárki más. Az FBI már közel járt a megoldáshoz, de
visszahúzódtak, és most a jó ég tudja, kit üldöznek. Verheek nem jutott semmire, pedig az igazgató közelében dolgozik. Neki, Darbynak kell összeraknia a képet. A dolgozata Thomas halálát okozta, és most a nyomában vannak. Tudja, ki áll Rosenberg, Jensen és Callahan meggyilkolásának a hátterében, és ennek köszönhetően ugyancsak veszélyes helyzetben van. Hirtelen előrehajolt. A könnycseppek felszáradtak az arcán. Ott van! A vékony arcú, sovány férfi! Zakót és nyakkendőt viselt, és megfelelően gyászos kifejezés ült az arcán, miközben gyors léptekkel haladt a kápolna felé. Ő az! A férfi, akit legutóbb a Sheraton halljában látott., mikor is... csütörtök reggel. Ő éppen Verheekkel beszélt telefonon, amikor ez lent sétálgatott a hallban. A férfi megállt a kápolna bejáratában, idegesen körbepillantott; ügyetlen fickó volt, akaratlanul is elárulta magát. Egy pillanatra az alig ötvenméternyire parkoló három kocsi felé nézett, aztán belépett a kápolnába. Gyönyörű. Az aljas gazemberek megölték Thomast és most csatlakoznak a családhoz meg a barátokhoz az utolsó tiszteletadásra. Orra hozzáért az ablaküveghez. A kocsik túl messze parkoltak, de biztos volt benne, hogy az egyikben ott ül egy férfi és rá vár. Na persze tudják, hogy nem olyan ostoba, és nincs annyira lesújtva, hogy megjelenjen itt és meggyászolja a szeretőjét. Ezt tudják. Már két és fél napja vezeti őket az orruknál fogva. Nem volt már több könnycsepp. Tíz perccel később a sovány férfi kijött a kápolnából, cigarettára gyújtott és mélyen zsebre dugott kézzel megindult a három autó felé. Szomorú arcot vágott. Micsoda pasas. Elhaladt az autók előtt, de nem állt meg. Amikor látótávolságon kívül volt, kinyílt egy ajtó és egy zöld, Tulane feliratú pólót viselő férfi szállt ki a középső kocsiból. Végigsétált az utcán a sovány férfi után. Ő nem volt sovány. Alacsony, zömök és erőtől duzzadó. A megszokott bika-külső. Egy perc múlva felbukkantak a járdán, az épület háta mögül. Összehajoltak, sugdolóztak, de csak egy pillanatig, mert a sovány férfi elkanyarodott és eltűnt az utca végén. A bika gyorsan visszament a kocsihoz és beszállt. Ücsörgött, és arra várt, hogy a szertartás véget érjen és aztán még egy utolsó pillantást vethessen a tömegre, hátha Darby mégis olyan ostoba volt, hogy eljött. A soványnak kevesebb mint tíz percébe telt, míg besurrant a kápolnába, szemével végigpásztázta a mintegy kétszáz fős tömeget, és megbizonyosodott arról, hogy Darby nincs ott. Talán a vörös hajat kereste. Vagy egy festett szőkét. De mégsem: sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az embereik már ott ültek bent ájtatosan, arcukon szomorú ábrázattal, és őt keresték a tömegben, vagy bárkit, aki egy kicsit is hasonlít rá. Meglehet, hogy csak biccentettek a sovány embernek, vagy megrázták a fejüket vagy huny ontottak.
Az egész környék ezektől hemzseg. Havanna tökéletes menedék volt. Nem számított, hogy tíz vagy akár száz országban tűztek ki vérdíjat a fejére. Fidel a csodálója volt és néha-néha az ügyfele is. Gyakorta csaptak közös ivászatokat, megosztották egymással a nőket és együtt szivarozgattak. Királyként élt itt: elegáns kis lakás a régi városrészben, a Calle de Torrén, gépkocsi sofőrrel, bankár, aki ördöngös ügyességgel tudta a világ legkülönbözőbb pontjain elrejteni a pénzeket, kívánságának megfelelő méretű hajó, katonai repülőgép, ha szükséges, és rengeteg fiatal nő. Beszélte a nyelvet és bőre nem volt sápadt. Imádta ezt a várost. Egy alkalommal elvállalta, hogy meggyilkolja Fidelt, de képtelen volt rá. Ott volt a megfelelő helyen, két órával a merénylet előtt, de nem tudta megtenni. Túl nagy volt közöttük a kölcsönös tisztelet. Ez még azokban az időkben volt, amikor nem pénzért gyilkolt. Cselhez folyamodott. Mindent bevallott Fidelnek, megszerveztek egy fal akciót és híre kélt annak, hogy a nagy Khamelt szitává lőtték Havanna utcáin. Az életben soha többet nem fog menetrend szerinti járattal utazni. A Párizsban készült fényképek ugyancsak kínosak egy ilyen profinak. Már nem a régi: egyre könnyelműbben végzi a dolgát pályafutása alkonyán. Fényképe az újságok címoldalára került Amerikában. Szégyenletes dolog. Ügyfele elégedetlen volt. A hajó egy negyven láb hosszú szkúner volt kéttagú legénységgel és egy fiatal nővel; mindannyian kubaiak voltak. A nő a kabinban maradt. Khamel néhány perccel azelőtt végzett vele, hogy megpillantották Biloxi fényeit. Most már minden idegszálával a feladatra koncentrált, kis, motoros gumicsónakját vizsgálgatta, becsomagolta a táskáját, s közben egy szó sem hagyta el az ajkát. A két matróz összekuporodva, Khameltől távol ücsörgött a fedélzeten. Pontban kilenckor vízre bocsátották a csónakot. Khamel rádobta a táskáját, és ő is leugrott. A kubaiak hallották a motor zümmögését, miközben a csónak eltűnt a sötétségben. Utasításuk úgy szólt, hogy hajnalig maradjanak itt lehorgonyozva, aztán vitorlázzanak vissza Havannába. Tökéletes papírjaik voltak, amelyek igazolták, hogy ők amerikai állampolgárok; arra az esetre volt erre szükség, ha esetleg felfedezik őket és valaki kérdezősködni kezd. Khamel türelmesen haladt a mozdulatlan víztükrön, elkerülte a bóják fényeit és a távolban feltűnő kisebb csónakokat. Neki is tökéletes papírjai voltak és a táskájában három fegyver lapult. Már évek teltek el azóta, hogy egy hónap alatt kétszer is akcióba lépett. Miután állítólag meggyilkolták Kubában, ötéves szünet következett. A türelem erős oldala volt. Évente átlagosan egy munkát végzett el.
Hosszú időre ez lesz az utolsó akció, s az is lehet, hogy a legutolsó. Több pénze volt, mint amennyit valaha el tud költeni vagy szét tudna osztogatni. És az utóbbi időben egyre több apró hibát vétett. Megpillantotta a mólót a távolban, de más irányba kormányozta a csónakot. Még félórát el kell ütnie valahogy. Ötszáz méteren keresztül a parttal párhuzamosan haladt, aztán megindult a part felé. Kétszáz méterre tőle leállította a motort, lekapcsolta a csónakról és a vízbe dobta. Elfeküdt a csónak aljában a műanyag evezővel, ha szükségesnek látta, néha húzott egyet és óvatosan elirányította a csónakot a parton sorakozó ócska téglaépületek által beárnyékolt terület felé. Belépett a fél méter mély vízbe és egy kis zsebkéssel apró lyukakat vágott a gumicsónakba. A csónak merülni kezdett, aztán eltűnt a vízben. A part elhagyatott volt. Luke egyedül álldogált a móló végén. Pontosan tizenegy óra volt; a megfelelő helyen várakozott a horgászbottal meg az orsóval. Fehér sapka volt rajta, ellenzője lassan mozgott, ahogy a férfi a tengert pásztázta a szemével, a gumicsónak után kutatva. Az órájára pillantott. Hirtelen ott állt mellette egy férfi, a semmiből termett ott, akár egy angyal. – Luke? – kérdezte. Nem ez volt a megbeszélt szöveg. Luke meghökkent. A lábánál, a dobozban, a horgászfelszerelések mellett volt egy pisztoly, de most sehogy sem tudta volna a kezébe kapni. – Sam? – kérdezte. Talán eltévesztett valamit. Talán Khamel nem találta meg a mólót a gumicsónakról. – Igen, Luke, én vagyok az. Ne haragudj, hogy eltértem a megbeszéltektől. Gondjaim voltak a csónakkal. Luke megkönnyebbülten felsóhajtott, szíve kezdett szabályosan verni. – Hol a kocsi? – kérdezte Khamel. Luke gyors pillantást vetett a férfire. Igen, ez Khamel, a sötét szemüvege mögül a tengert bámulja. Luke az épület felé biccentett. – Egy piros Pontiac az italbolt mellett. – Milyen messze van New Orleans? – Félórányira – felelte Luke, miközben az orsón feltekerte a nem létező zsákmányt. Khamel hátralépett és kétszer rácsapott a férfi tarkójára. Mindkét kezével egyszer. A hátgerinc elroppant és szétroncsolta a gerincagyat. Luke a földre zuhant és felnyögött. Khamel végignézte a halálát, aztán a férfi zsebében megkereste a kocsikulcsot. Lábával a vízbe lökte a holttestet. Edwin Sneller, ha így hívták egyáltalán, nem nyitotta ki az ajtót, de kicsúsztatta alatta a kulcsot. Khamel felvette a földről és kinyitotta vele a
szomszédos szoba ajtaját. Besétált, gyors léptekkel odament az ágyhoz, rátette a táskáját, aztán az ablakhoz sietett. A függöny el volt húzva és a távolban látszott a folyó. Khamel összehúzta a függönyt, a lent elterülő Francia negyed fényeit nézegette. Odament a telefonhoz és beütögette Sneller számát. – Mondjon valamit a lányról. – Khamel mintha a padlóhoz intézte volna a szavait. – Van két fénykép az aktatáskában. Khamel kinyitotta a táskát és elővette a fényképeket. – Látom. – Megszámoztuk őket Az első a jogi kar évkönyvéből való. Körülbelül egy éve készült, de ez a legfrissebb. Egy egészen kis méretű képből nagyítottuk, így sok részlet elveszett. A másik fényképet két évvel ezelőtt csinálták. Az Arizonai Állami Egyetem évkönyvéből származik. Khamel feltartotta a két fényképet – Gyönyörű nő. – Igen, gyönyörű. Bár igaz, a haja már más. Csütörtök este hitelkártyával fizetett egy szállóban. Péntek reggel majdnem elcsíptük. A szobájában hosszú tincseket találtunk a földön és valamiféle folyadékot, amiről már tudjuk, hogy fekete hajfesték. – Milyen kár. – Szerda este óta nem láttuk. Kezd ravasz lenni: szerdán hitelkártyával fizet a szállodában, aztán csütörtökön is, de tegnap este óta semmi nyom. Péntek délután kivett ötezer dollárt a bankszámlájáról, tehát a nyom kihűlt. – Talán elutazott – Lehetséges, de én nem hiszem. Valaki járt a lakásában tegnap este. Ott voltak a lehallgatóink és mindössze két percet késtünk. – Mintha kicsit lassan mozognának, nem? – Ez egy óriási város. Letáboroztunk a repülőtéren és a vasútállomáson. Figyeljük az anyja házát Idahóban. Semmi nyoma a nőnek. Szerintem még mindig itt van. – Hol bujkálhat? – Állandóan mozgásban van, váltogatja a szállodákat, nyilvános telefonokat használ és távol marad a szokásos helyektől. A New Orleans-i rendőrség is keresi. Szerda este, miután felrobbant a bomba, beszéltek vele, de aztán elvesztették. Mi is keressük, ők is keresik, majd csak előkerül. – Mi történt a bombával? – Roppant egyszerű. A nő nem szállt be a kocsiba. – Ki csinálta a bombát? Sneller habozott a válasszal. – Nem mondhatom meg. Khamel finoman mosolygott, miközben elővette az aktatáskából a várostérképeket. – Mondjon valamit ezekről a térképekről. – Egy-két helyet megjelöltünk rajtuk. A nő lakását, a professzor lakását, a
jogi kar épületét, a hoteleket, ahol a nő megszállt, a parkolót, ahol a bomba robbant, és néhány bárt, ahol gyakorta meg szokott fordulni. – Egyelőre a Francia negyedben maradt. – Megvan neki a magához való esze. Itt többmilliónyi helyen bujkálhat. Khamel felemelte a frissebb fényképet és helyet foglalt az ágyon. Tetszett neki ez az arc. Még a fekete, rövid hajjal is érdekes lehet. Képes lesz megölni a nőt, de nem lesz valami kellemes dolog. – Milyen kár, nem? – mondta Khamel, szinte csak magának. – Bizony. Milyen kár.
HUSZONEGY Gavin Verheek már fáradt, öreg emberként érkezett New Orleansbe, és miután két éjszakát eltöltött a bárok látogatásával, teljesen kimerült. Az első bárt nem sokkal a temetés után kereste fel és hét órán keresztül sörözgetett a féktelen ifjakkal, miközben magánjogi perekről, szerződésekről, Wall Street-i cégekről és sok más olyan dologról társalgóit, amiket mélységesen utált. Tisztában volt vele, nem kellene idegeneknek azt mondania, hogy az FBI-tól van. Hiszen ez nem igaz. Nem tudja jelvénnyel igazolni. Szombat este öt vagy hat bárt járt végig. A Tulane csapata ismét vereséget szenvedett, és a meccs után a duhaj mulatozók elárasztották a bárokat. Reménytelennek ítélte a helyzetet és éjfélkor feladta a küzdelmet. Mélyen aludt – anélkül, hogy levette volna a cipőjét –, amikor megszólalt a telefon. Rávetette magát a kagylóra. – Tessék! Tessék! – Gavin? – kérdezte a lány. – Darby! Maga az? – Ki más lenne? – Miért nem telefonált korábban? – Kérem, ne kezdje el feltenni ezeket az ostoba kérdéseket. Nyilvános telefonról beszélek, felesleges trükkökkel próbálkoznia. – Ugyan már, Darby. Esküszöm magának, hogy megbízhat bennem. – Jó, akkor megbízom magában. És akkor mi van? Verheek az órájára pillantott és hozzálátott, hogy kioldja a cipőfűzőjét, – Majd maga megmondja nekem. Mi a következő lépés? Még mennyi ideig szándékozik New Orleansben bujkálni? – Miből gondolja, hogy New Orleansben vagyok? Verheek egy pillanatra elgondolkodott. – New Orleansben vagyok – közölte a lány. – És feltételezem, azt kívánja,
hogy találkozzunk, barátkozzunk össze, aztán pedig – ahogy maga szokott fogalmazni – menjek be és bízzam az FBI embereire, hogy életem végéig megvédjenek. – Pontosan. Ha nem így tesz, csak napok kérdése, és végeznek magával. – Rögtön a lényegre tér, nem igaz? – De. Maga játszadozik, Darby, és nem tudja, mit csinál. – Kik üldöznek engem, Gavin? – Jó néhány fickónak lehet rá oka. – Kiknek például? – Nem tudom. – Látja, most maga játszadozik, Gavin. Hogy bízhatnék magában, ha semmit sem hajlandó elmondani nekem? – Na jó. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a maga kis dolgozata szíven talált valakit. Jól tippelt: olyan emberek is tudomást szereztek a Pelikán ügyiratról, akiknek nem kellett volna, és Thomas most halott. És magát is megölik abban a pillanatban, hogy megtalálják. – Tudjuk, hogy ki ölte meg Rosenberget és Jensent, nem igaz, Gavin? – Azt hiszem, tudjuk. – Akkor miért nem csinál valamit az FBI? – Lehet, hogy egy elterelő akció közepében vagyunk. – A jó isten áldja meg magát, hogy ezt mondta. – Elveszthetem az állásomat. – Kinek mondanám el, Gavin? Miféle elterelő akcióról van szó? – Nem tudom pontosan. Nagyon komolyan érdekelt minket a Pelikán ügyirat, amíg a Fehér Ház közbe nem lépett. Aztán félretettük. – Ezt nem értem. Miért gondolják, hogy megölhetnek és aztán elcsendesednek a dolgok? – Erre nem válaszolhatok. Talán azt hiszik, hogy maga többet is tud. – Mondhatok magának valamit? Néhány másodperccel a bomba robbanása után, miközben Thomas a kocsiban perzselődött, én pedig félig elvesztettem az eszméletemet, egy Rupert nevű zsaru elvonszolt a kocsijához és begyömöszölt. Aztán egy másik rendőr, cowboycsizmában és farmerban, faggatózni kezdett. A hányinger kerülgetett, alig voltam magamnál. Rupert és ez a cowboy eltűnt, és nem jöttek vissza. Nem rendőrök voltak, Gavin. A bomba hatását figyelték és rátértek a B tervre, mivel úgy alakult, hogy nem voltam a kocsiban. Ezt akkor nem tudtam, de valószínűleg csak egykét perc választott el attól, hogy golyót kapjak a fejembe. Verheek lehunyt szemmel hallgatta a lányt. – Mi történt velük? – Nem tudom pontosan. Azt hiszem, megijedtek, amikor az igazi rendőrök elözönlőitek a parkolót. Felszívódtak. A kocsijukban ültem, Gavin. A
kezükben voltam. – Be kell jönnie, Darby. Hallgasson rám. – Emlékszik a csütörtök reggeli kis csevegésünkre, amikor váratlanul megláttam egy ismerősnek tűnő arcot, amelyet aztán le is írtam magának? – Persze. – Ennek az arcnak a tulajdonosa tegnap ott volt a temetés előtti szertartáson a barátaival együtt. – Maga hol volt? – A közelből figyeltem. Néhány perces késéssel érkezett, tíz percet töltött a kápolnában, aztán kisurrant és találkozott a Bikával. – Kivel? – Ő is a bandához tartozik. A Bika, Rupert, a Cowboy és a Sovány. Nagyszerű figurák. Biztos vagyok benne, hogy még vannak mások is, de velük még nem találkoztam. – A következő találkozás az utolsó lesz, Darby. Még körülbelül negyvennyolc órája van. – Majd meglátjuk. Meddig marad a városban? – Néhány napig. Úgy terveztem, hogy addig vagyok itt, amíg meg nem találom magát. – Tessék, itt vagyok. Holnap is felhívhatom. Verheek mélyet lélegzett. – Rendben van, Darby. Ahogy akarja. De legyen óvatos. A lány letette a kagylót. Verheek szitkozódva a szoba másik végébe hajította a készüléket. Két utcával odébb és tizenöt emelettel magasabban a televízióra meredt és sebesen motyogott magában. Egy nagyvárosban élő emberekről szóló film ment a tévében. Angolul beszéltek. Khamel harmadik nyelvén, és ő minden szót a lehető legjobb amerikai kiejtésével ismételt el. Már órák óta ezt csinálta. Akkor szívta magába a nyelvet, amikor Belfastban rejtőzködött, és az elmúlt húsz évben többezernyi amerikai filmet nézett meg. Kedvence A Keselyű három napja volt. Négyszer is megnézte, mielőtt rájött, hogy ki kit és miért gyilkolt meg. Ő megölhette volna Redfordot. Hangosan elismételt minden szót. Azt mondták neki, hogy angoltudásával elmegy amerikainak, de egyetlen nyelvbotlás, egyetlen apró hiba, és a lány felszívódik. A Volvo másfél utcányira parkolt a tulajdonosától egy olyan parkolóban, ahol havi száz dollárt kellett fizetni a parkolóhelyért és az állítólagos védettségért.
A két férfi könnyedén surrant be a kapun, amelynek zárva kellett volna lennie. A kocsi egy 1986-os évjáratú GL-s volt, riasztó nélkül; a vezetőülés melletti ajtó másodpercek alatt nyitva volt. Az egyik férfi elhelyezkedett a csomagtartón és cigarettára gyújtott. Vasárnap volt, majdnem hajnali négy. A másik férfi kinyitott egy kis méretű dobozkát, amit a zsebében tartott, és hozzálátott, hogy szétszerelje a kocsitelefont, amit Grantham olyan szégyenkezve vásárolt meg. A belső világítás elegendő volt, a férfi gyorsan dolgozott. Hiszen ez könnyű munka. A kagylóban elhelyezett egy apró mikrofont és rögzítette. Egy perccel később kiszállt a kocsiból és leguggolt a hátsó lökhárító mellett. Cigarettázó társa átadott neki egy kicsi, fekete kockát, amit ő az autó aljához tapasztott, a benzintank mögé. Ez egy mágneses adóvevő volt, hat napon keresztül fogja a jeleket küldözgetni, mielőtt kimerül és ki kell cserélni. Kevesebb mint hét perc telt el, és távoztak. Hétfőn, amint meglátják, hogy belép a Washington Post épületébe a Tizenötödik utcában, behatolnak a lakásába és elintézik a telefonokat.
HUSZONKETTŐ Második éjszakája a szállóban jobb volt, mint az első. Meglehetősen sokáig aludt. Talán már hozzászokott a feszültséghez. A kis ablak elé erősített függönyre bámult és leszögezte magában, hogy az éjjel nem gyötörték rémálmok, a sötétben nem bukkantak fel támadásra kész pisztolyok és kések. Mélyen aludt, és hosszú ideig tanulmányozta a függönyt, amíg az agya is felébredt. Igyekezett fegyelmezetten gondolkozni. Pelikánként ez volt a negyedik napja, és hogy megérje az ötödiket is, úgy kell gondolkodnia, akár egy ördögi észjárású gyilkosnak. Ez volt élete hátralévő részének negyedik napja. Már meg kellett volna halnia. De miután kinyílt a szeme, és tudatába lett annak, hogy valóban él és biztonságban van, az ajtó nem nyikorog, a padló nem recseg és a szekrényben nem rejtőzködik egy bérgyilkos, első gondolata mindig Thomas volt. A halála okozta megrázkódtatás már múlóban volt, már könnyebben ki tudta űzni agyából a bomba robbanásának és a tűz ropogásának a hangját. Tudta, hogy a férfit darabokra szaggatta a robbanás, és nyomban meghalt. Tudta, hogy Thomas nem szenvedett. Így aztán más dolgokra terelődtek a gondolatai: milyen érzés volt a férfihez simulni az ágyban, Thomas miket sugdosott a fülébe, hogyan kuncogtak a szerelmeskedés után, amikor a férfi csak oda akart
bújni hozzá. Thomas szeretett odabújni, szerette szeretni. Őrülten szerette Darbyt, és életében először gyerekesen viselkedett egy nővel. Thomas egyetemi előadásai kellős közepén Darbynak gyakorta eszébe jutott a férfi gügyögése és kuncogása, de az ajkába harapott, nehogy elmosolyodjon. Darby is szerette a férfit. És rettenetesen fájt, hogy elment. A legszívesebben ágyban maradt volna, és egy hétig bőg. Az édesapja temetését követő napon egy pszichiáter elmagyarázta neki, hogy a léleknek szüksége van égy rövid, ám intenzív periódusra, a bánatra, aztán átlép a következő szakaszba. De át kell éreznie a fájdalmat: szenvedni kell önmegtartóztatás nélkül, mielőtt le lehetne zárni a történteket. Darby megfogadta a tanácsot és két héten keresztül bánkódott, de aztán belefáradt és folytatta az életét. Használt a recept. Nem így Thomas esetében. Nem üvöltözhetett a kedvére, és nem hajigálhatta a keze ügyébe kerülő dolgokat, ahogy eszébe jut. Rupert, a Sovány és a többiek a bandából nem adták meg neki a lehetőséget az egészséges gyászra. Miután néhány percig Thomas járt az eszében, ezekre az emberekre terelődtek a gondolatai. Vajon ma hol lesznek? Hová mehetne, ahol nem látják? Az itt eltöltött két éjszaka után nem kellene más szállás után néznie? De igen, ezt kell tennie. Majd sötétedés után. Telefonon foglal egy szobát valamelyik ehhez hasonló szállóban. Ők vajon hol szállnak meg? Talán az utcán járőröznek abban a reményben, hogy egyszerűen beleütköznek? Tudjáke, hogy most, ebben a percben hol van? Nem. Hiszen akkor már halott lenne. És azt tudják-e hogy most szőke? Eszébe jutott a haja, és kiugrott az ágyból. Odament az asztal fölötti tükörhöz és megnézte magát. Haja most még rövidebb volt és nagyon fehér. Nem végzett rossz munkát. Előző este három órán keresztül dolgozott rajta. Ha él még két napig, levág belőle még egy kicsit és visszatér a fekete színhez. Ha él még egy hétig, lehet, hogy kopasz lesz. Az éhség éles fájdalommal jelentkezett a gyomrában; néhány pillanatig az ennivalón töprengett. Egyáltalán nem evett, ezen változtatnia kell. Már majdnem tíz óra volt. Furcsa módon ebben a szállóban vasárnap reggelenként nem főztek. Ki kell merészkednie az utcára, hogy találjon valami harapnivalót és egy vasárnapi Washington Postot, és azért, hogy megnézze, ezzel a szőke és férfias frizurával is el tudják-e kapni. Gyorsan lezuhanyzott, haját kevesebb mint egy perc alatt rendbe hozta. Nem festette ki magát. Egy új katonai gyakorlónadrágot s egy szintén új repülős dzsekit vett fel. Szemét pilóta-napszemüveg takarta el. Bár jó néhány épületbe bement az utóbbi négy napban, távozáskor egyetlenegyszer sem használta a főbejáratot. Keresztülosont a sötét konyhán,
kinyitotta a hátsó ajtót és kilépett a szálló mögötti sikátorba. Elég hűvös volt a levegő ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést a repülős dzsekivel. Micsoda ostobaság, gondolta. A Francia negyedben egy jegesmedve bőrébe is bújhatna, és nem keltene feltűnést. Határozott léptekkel, mélyen zsebre dugott kézzel végigment a sikátoron, és közben szemei ide-oda mozogtak a napszemüveg mögött. A férfi akkor pillantotta meg, amikor a Burgundy Streeten megindult a járdán. Haja a sapka alatt más lett, de a lány még mindig egy méter hetvennégy centi magas volt, ezen nem tudott változtatni. Lába még mindig hosszú volt, jellegzetes módon járt és néhány nap után a férfi a hajtól és az arctól függetlenül is észrevette őt a tömegben. A cowboycsizma kígyóbőrből készült, hegyes orrú – rálépett a járdára és megkezdte a követést. Okos lány volt, minden sarkon befordult, minden kereszteződés után más utcán folytatta az útját, sietősen ment, de nem túl gyorsan. A férfi úgy sejtette, hogy a Jackson Square-re tart, ahol vasárnaponként nagy tömeg gyűlik össze, és ezért úgy gondolja, könnyen eltűnhet. Együtt őgyeleghet a turistákkal és a helybéliekkel, talán harap valamit, élvezi a napsütést, vesz magának egy újságot. Darby közönyös mozdulattal cigarettát tett a szájába, rágyújtott és pöfékelve sétált tovább. Nem tudta leszívni a füstöt. Három nappal ezelőtt megpróbálta, de elszédült. Micsoda utálatos egy szokás. A sors különös iróniája lenne, ha miután túlélné ezeket a borzalmakat, tüdőrákban halna meg. Adja az ég, hogy rákban halhasson meg. A Bika egy kávéház zsúfolt teraszán ült az egyik asztalnál, a St. Péter Street és Chartres sarkán, és alig háromméternyire volt a lánytól, amikor az észrevette őt. Egy tizedmásodperccel később ő is észrevette a lányt, de valószínűleg nem történt volna semmi, ha Darby nem habozik egy pillanatig és nem nyel egy nagyot, amikor megpillantja a férfit. A Bika meglátta és feltehetően nem gyanakodott volna, de a tétovázás és a kíváncsi pillantás elárulta a lányt. Darby folytatta az útját, de most már gyorsabban. A Bika felpattant és az asztalok között kezdett botorkálni, amikor Darby szem elől vesztette őt. Szemtől szembe pusztán köpcös volt. Messziről gyorsnak, izmosnak tűnt. Miközben a St. Louis-katedrális bolthajtásai alatt cikázott, Darby egy pillanatra megint elvesztette a férfit. A templom nyitva volt, és Darby arra gondolt, talán be kéne menni, mintha egy menedékhely lenne, ahol nem ölhetik meg. De igen, a Bika ott is meggyilkolná, ahogy az utcán is vagy a tömeg kellős közepén. Bárhol, ahol elkapja. Ott volt valahol mögötte, és Darby szerette volna tudni, milyen gyorsan halad. Egyszerűen csak gyorsan megy és megpróbál közönyös maradni? Vagy talán kocog? Vagy végigszáguld a járdán, készen arra, hogy amint megpillantja őt, rávesse
magát? Darby nem állt meg. A St. Ann Streeten balra fordult, átment az utcán, és már majdnem a Royal Streetre ért, amikor gyors pillantást vetett a háta mögé. A Bika ott volt az utca túloldalán, és nagyon sebesen közlekedett. Az ideges hátrapillantás rontotta az esélyeit. Ostoba hiba volt. A Bika már csaknem futott. Irány a Bourbon Street, határozott Darby. A kezdőrúgás négy óra múlva lesz, és a Saints rajongói már az utcán ünnepeltek a meccs előtt, mert utána nem sok ünnepelni való lesz. Darby ráfordult a Royal Streetre, és egy rövid szakaszon keményen sprintéit, aztán futólépésre lassított. De a Bika is a Royalon volt már. Darby az utca közepe felé tartott, ahol néhány zajos szurkoló bóklászott, hogy elüsse az időt. Darby balra fordult a Dumaine Streeten, és futásnak indult. A Bourbon Street már a közelben volt, emberek sétáltak mindenfelé. Darby most már hallotta a férfit. Semmi értelme sincs hátranézni. A férfi ott loholt mögötte és egyre közeledett. Amikor Darby ráfordult a Bourbon Streetre, a Bika már csak tizenöt méternyire volt tőle; a versenynek vége volt. Ekkor megpillantotta megmentőit, amint azok zajosan távoztak egy bárból. Három nagy termetű, túlsúlyos, fekete és arany színekben játszó mezekbe öltözött Saints-szurkoló lépett ki az utcára. Darby odarohant hozzájuk. – Segítség! – sikította Darby vadul, és a Bikára mutatott. – Ez az ember üldöz engem! Meg akar erőszakolni! New Orleans utcáin a szex egyáltalán nem számít rendkívüli dolognak, de ha a föld az éggel összeér, ezt a lányt akkor sem érheti bántódás. – Segítsenek, kérem! – sikítozta Darby szánalmasan. Az utca hirtelen elcsendesedett. Mindenki megdermedt, még a Bika is, de ő aztán mégis megindult. A három férfi karba tett kézzel és szikrázó szemekkel állta az útját. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. A Bika mindkét kezét egyszerre használta: jobbal az első férfi torkára csapott, a másodiknak pedig egy hatalmas ütést mért a szájára. A két férfi felnyögött és a földre zuhant. A harmadik szurkoló azonban nem eredt futásnak. Két barátja megsérült, és ez feldühítette. A Bikának gyerekjáték lett volna elbánni vele, de az első férfi ráesett a jobb lábára, és ettől elvesztette az egyensúlyát. Miközben megpróbálta kihúzni a lábát a test alól, a harmadik szurkoló, Mr. Benjamin Chop, a Louisiana állambeli Thibodaux-ból belerúgott; a rúgás pontosan a lába között ért célba, és a Bika már a múlté volt. Amint eltűnt a tömegben, Darby még hallotta, ahogy a férfi keservesen felkiált. Zuhanás közben a Bika még egy rúgást kapott Mr. Choptól, ezúttal a bordájára. A második drukker, vérbe borult arccal és eszelős tekintettel felállt és nekirontott a Bikának; megkezdődött a mészárlás. A Bika, súlyosan sérült
heréihez szorított kézzel összegörnyedt, míg a három férfi könyörtelenül rugdosta és átkozta. Aztán valaki azt kiáltotta: “Rendőrök!", és ez megmentette a Bika életét. Mr. Chop és társai elszeleltek, a három Saintsszurkolót akkor látták utoljára, amikor berohantak egy bárba. A Bikának is sikerült talpra vergődnie, úgy vonszolta el magát, mint a kutya, akit elütött a kamion, de még életben van, és otthon, a saját vackán akar meghalni. Darby a Decatur Street egyik kocsmájának sötét sarkában rejtőzött el, kávét ivott, aztán sört, utána kávét és megint sört. Keze remegett, gyomra összeösszerándult. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben, de képtelen volt enni. A három óra alatt elfogyasztott három sör után rendelt magának egy tál főtt rákot, és ásványvízre váltott. Az alkohol megnyugtatta az idegeit, a rák rendbe hozta a gyomrát. Itt biztonságban van, gondolta, miért ne nézné itt végig a meccset, és itt ücsörögne, mondjuk zárásig. A kezdőrúgás pillanatára a kocsma dugig megtelt. A vendégek a bárpult fölötti nagy képernyős tévén nézték a meccset, és közben jócskán lerészegedtek. Darby most már Saints-szurkoló volt. Bízott benne, hogy három barátja jól van, és élvezi a meccset. A tömeg üvöltözve szidta a Redskins csapatát. Darby jóval a meccs vége után is ott ült még a sarokban, aztán eltűnt a sötétségben. Valamikor a negyedik negyed tájékán, amikor a Saints csapata négy góllal vezetett, Edwin Sneller letette a telefont és kikapcsolta a tévét. Kinyújtotta a lábát, ismét felemelte a kagylót és felhívta Khamelt a szomszéd szobában. – Hallgassa meg az angolomat – kérte a bérgyilkos. – Szóljon, ha egy kis akcentust hall. – Jó. Itt van a lány – közölte Sneller. – Az egyik emberünk látta ma reggel a Jackson Square-en. Háromutcányit követte, de aztán elvesztette. – Hogyan vesztette el? – Nem számít, nem igaz? A nő meglépett, de itt van a városban. A haja nagyon rövid és majdnem fehér. – Fehér? Sneller gyűlölte ismételni önmagát, különösképpen ennek a korcsfajzatnak. – Az emberünk azt mondta, nem szőke, hanem fehér, zöld katonai nadrág és barna pilótadzseki van rajta. A nő valahogy felismerte őt és meglépett. – Hogyan ismerte fel a nő? Már látta őt korábban? Ezek az ostoba kérdések. Nehezen hihető, hogy ezt a pasast tartják Szupermennek. – Erre nem válaszolhatok.
– Milyen a kiejtésem? – Tökéletes. Az ajtaja alatt van egy névkártya. Nézze meg. Khamel a párnára helyezte a kagylót és odament az ajtóhoz. Egy pillanat múlva már ismét a készülék mellett volt. – Ki ez? – Verheeknek hívják. Holland név, de a fickó amerikai. Az FBI-nál dolgozik Washingtonban. Nagyon jó barátságban volt Callahannel. Együtt jártak a jogi karra Georgetownban, és Verheek volt az egyik koporsóvivő a tegnapi temetésen. Tegnap este az egyik bárban ücsörgött, a kollégiumok közelében, és kérdezősködött a lányról. Két órával ezelőtt az egyik emberünk ott volt ebben a bárban, FBI-ügynöknek adta ki magát, szóba elegyedett a csapossal, akiről kiderült, hogy joghallgató, és ismeri a lányt. Együtt nézték a meccset, beszélgettek, és a srác elővett egy névjegyet. Nézze meg a hátulját. A pasas a Hiltonban van, az 1909-es szobában. – Ez öt percre van innen. – A várostérkép az ágyon volt szétterítve. – Igen. Telefonáltunk Washingtonba. A fickó nem ügynök, hanem jogász. Ismerte Callahant és talán a nőt is ismeri. Alighanem most azon igyekszik, hogy megtalálja. – A nő hajlandó lenne beszélni vele, nem? – De, valószínűleg igen. – Milyen a kiejtésem? – Tökéletes. Khamel egy órát várt, majd elment a szállodából. Zakóban, nyakkendővel úgy nézett ki, mint egy a sok járókelő közül, aki a folyó felé tart a szürkületben. Nagy méretű táskát vitt magával, cigarettázott, és néhány perccel később belépett a Hilton halljába. Keresztülvágott a Dome-ból visszatért szurkolók tömegén. A lift a huszadik emeleten állt meg. Khamel lesétált egy emeletet, a tizenkilencedikre. A kopogtatásra senki sem válaszolt az 1909-es szobából. Ha az ajtó úgy nyílt volna ki, hogy a biztosító lánc ki van feszítve, elnézést kérés elmagyarázza, rossz ajtón kopogtatott. Amennyiben az ajtó a lánc nélkül nyílik ki és a férfi arca megjelenik a résben, rúg egy hatalmasat, és már bent is van. Az ajtó azonban nem nyílt ki. Új barátja, Verheek valószínűleg épp egy bárban üldögél, névjegyeit osztogatja, és könyörög a srácoknak, hogy Darby Shaw-ról beszéljenek neki. Micsoda hülye. Ismét kopogtatott, és miközben várakozott, becsúsztatott egy tízcentis műanyag lapocskát az ajtó és a keret közé; finoman megmozdította a lapocskát és a zár kattant egyet. A zárak sohasem okoztak sok gondot Khamelnek. Kevesebb mint harminc másodperc alatt képes volt kinyitni egy kocsi ajtaját és beindítani a motort.
A szobában bezárta maga mögött az ajtót és az ágyra tette a táskáját. Műtéthez készülődő sebész módjára elővett egy kesztyűt és felhúzta. Az asztalra helyezett egy 22-es pisztolyt és egy hangtompítót. A telefonnal gyorsan végzett. A magnó csatlakozóját bedugta az ágy alatti konnektorba; a vezeték hetekig ott heverhet, amíg valaki észreveszi. Felhívta kétszer az időjárás-jelentést, hogy kipróbálja a magnót. Tökéletes. Új barátja, Verheek trehány ember volt. Legtöbb ruhája piszkos volt, a férfi egyszerűen csak odahajigálta az asztalon álló bőrönd irányába. Még nem is csomagolt ki. Egy vacak ruhazsák lógott a szekrényben, benne egyetlen magányos ing. Khamel eltüntette a nyomait és összekuporodott a szekrényben. Türelmes ember lévén, órákon keresztül képes volt várakozni. A 22-est készenlétben tartotta arra az esetre, ha ez a bohóc benyitna a szekrénybe és kénytelen lenne ily módon végezni vele. Ha nem így alakul, akkor csak hallgatózik.
HUSZONHÁROM Gavin vasárnap nem járta a bárokat. Úgy érezte, ezzel nem jut semmire. Darby úgyis felhívta, és a lány mostanában nem bukkan fel ezeken a helyeken, akkor pedig mire jó az egész. Gavin túl sokat ivott, túl sokat evett, és már elege volt New Orleansból. Hétfő délutánra helyet foglaltatott magának a washingtoni gépre, és ha a lány nem telefonál újra, abbahagyja a detektívesdit. Nem tudta megtalálni Darbyt, de ez nem az ő hibája. Ebben a városban a taxisofőrök is eltévednek. Voyles üvöltözni fog. Pedig ő mindent elkövetett. Kinyújtózva feküdt az ágyon, a hosszú alsónadrágon kívül más nem volt rajta, egy képesújságot lapozgatott és nem vett tudomást a bekapcsolt televízióról. Majdnem tizenegy óra volt. Éjfélig vár, aztán megpróbál aludni. A telefon pontban tizenegykor szólalt meg. A távirányítóval kikapcsolta a tévét. – Tessék. Ő volt az. – Itt Darby, Gavin. – Ezek szerint életben van. – Épphogy. Gavin az ágy szélére ült. – Mi történt? – Ma észrevettek az utcán, és az egyik emberük, barátom, a Bika, végighajszolt a Francia negyeden. Maga még nem találkozott vele, de ő is azok között volt, akik figyelték magát meg mindenki mást, amint besétálnak a kápolnába. – De maga meglépett. – Igen. Kisebb csoda árán ugyan, de megúsztam. – Mi történt a Bikával?
– Súlyosan megsebesült. Valószínűleg az ágyat nyomja most valahol, jeges borogatással az alsónadrágjában. Alig néhány lépésnyire volt tőlem, amikor összeverekedett néhány fickóval, akikkel nem lett volna szabad. Rettenetesen félek, Gavin. – Követte magát valahonnan? – Nem. Csak egyszerűen találkoztunk az utcán. Verheek elhallgatott egy pillanatra. Kezdte elveszteni a hidegvérét. – Nézze, Darby. Holnap délután én repülőre ülök. Tudja, van egy munkahelyem, és a főnököm elvárja, hogy bent legyek az irodában, így aztán nem őgyeleghetek itt New Orleansben a kő vetkező hetekben abban reménykedve, hogy magát nem gyilkolják meg, végre megjön az esze, és megbízik bennem. Holnap elutazom, és szerintem magának velem kell jönnie. – Hová? – Washingtonba. A házamba. Valahová máshová, mint ahol most van. – És aztán mi történik? – Hát, először is életben kell maradnia. Meggyőzöm Voylest, és maga biztonságba kerül, ezt megígérhetem. A franc egye meg, csak tudunk csinálni valamit. A mostani helyzetnél minden jobb. – Miért gondolja, hogy olyan egyszerűen el tudunk repülni innen? – Azért, mert három FBI-ügynök fog vigyázni magára. Azért, mert én sem vagyok teljesen agyalágyult. Nézze, Darby, mondja meg, hol akar most rögtön találkozni velem, és tizenöt percen belül ott vagyok magáért három ügynökkel. Ezek a fiúk fegyvert hordanak magukkal, és nem félnek attól a Bikától meg a haverjaitól. Még ma este kivisszük a városból, és holnap már Washingtonban lesz. Megígérem magának, hogy holnap személyesen találkozhat a főnökömmel, az igen tiszteletreméltó F. Denton Voylesszal, aztán majd meglátjuk. – Azt hittem, az FBI nincs benne az ügyben. – Most nincs, de még lehet. – És akkor honnan jön az a három ügynök? – Van néhány barátom. Darby elgondolkozott egy pillanatig, és hangja váratlanul erőteljesebben csengett. – A Hilton Hotel mögött van egy Riverwalk nevű hely. Vannak ott üzletek, éttermek és... – Ma délután két órát töltöttem ott. – Remek. A második emeleten van egy Frenchmen's Bend nevű ruhabolt. – Láttam. – Azt kérem, hogy holnap pontban délben álljon oda a bejáratához, és várjon öt percig.
– Ugyan már, Darby. Holnap délben már nem lesz életben. Elég ebből a macska-egér játékból. – Csak tegye, amit mondok, Gavin. Még sohasem találkoztunk, így aztán fogalmam sincs, hogy néz ki. Vegyen fel valamilyen fekete inget és egy piros baseballsapkát. – Hol találok ilyen ruhadarabokat? – Szerezze be őket. – Jó, jó, majd megoldom valahogy. Gondolom, azt kívánja, hogy egy lapáttal turkáljak az orromban. Ostoba játék. – Nem vagyok játékos hangulatban, és ha nem fogja be a száját, lefújjuk a dolgot. – A maga nyaka van a hurokban. – Kérem, Gavin. – Ne haragudjon. Azt teszem, amit akar. Az nagyon forgalmas hely ott. – Igen, az. De a tömegben jóval nagyobb biztonságban érzem magam. Úgy nagyjából öt percig álldogáljon az üzlet bejáratánál, és egy összehajtogatott újságot tartson a kezében. Majd figyelem valahonnan. Az öt perc eltelte után sétáljon be az üzletbe, menjen a jobb hátsó sarokba, ahol a szafárizakók sorakoznak. Egy kicsit nézelődjön, s nemsokára jönni fogok. – És maga mit fog viselni? – Miattam ne aggódjon. – Remek. És aztán mit csinálunk? – Maga és én, de csak maga és én, távozunk a városból. Nem akarom, hogy erről más is tudjon. Érti, amit mondok? – Nem, nem értem. Gondoskodhatnék a biztonságáról. – Nem, Gavin. Én vagyok a főnök, világos? Senki másra nincs szükség. Felejtse el a három ügynök barátját. Megegyeztünk? – Megegyeztünk. Hogyan szándékozik távozni a városból? – Erre is megvan a tervem. – Nem tetszenek nekem a maga tervei, Darby. Azok a gengszterek ott lihegnek a nyakában, és most belerángat engem is a dolog kellős közepébe. Én nem ezt akartam. Sokkal biztonságosabb lenne, ha az én módszeremet követnénk. Biztonságosabb magának, biztonságosabb nekem. – De azért ott lesz holnap délben, ugye? Gavin felállt, és lehunyt szemmel válaszolt. – Igen. Ott leszek. Abban reménykedem, hogy maga is eljut oda. – Milyen magas maga, Gavin? – Százhetvenöt centi. – Mennyi a súlya? – Ettől tartottam. Tudja, általában hazudni szoktam. Közel száz kiló, de
úgy tervezem, hogy leadok belőle. Esküszöm. – Holnap találkozunk, Gavin. – Remélem, ott lesz, drágám. A lány távozott. Gavin letette a kagylót. – A kurva életbe! – üvöltötte a falaknak. – A kurva életbe! – Néhányszor végigsétált az ágya mellett, aztán bement a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, és megindította a zuhanyt. Tíz percen keresztül szitkozódott a zuhany alatt, aztán kilépett, és megszárította magát. Valójában inkább száznyolc kiló volt. és ez a súly ugyancsak rosszul festett a százhetvenöt centi magas testen. Fájdalmas volt ránézni. És tessék, most hamarosan találkozik ezzel a gyönyörű nővel, aki hirtelen rábízta az életét. Micsoda egy hülye vagy, szidta magát. Kinyitotta az ajtót. A szobában sötét volt. Sötét? Az egyik lámpát égve hagyta. Mi a fene van itt? Megindult az éjjeliszekrényen álló lámpa felé. Az első csapás szétroncsolta a gégéjét. Tökéletes ütés volt, amely oldalról, valahonnan a fal közeléből jött. Röffentés bukott ki belőle a borzalmas fájdalomtól, fél térdre esett, és így a második ütés olyan egyszerű volt, akár egy baltacsapás a tuskóra. A tarkót érte, és Gavin halott volt. Khamel felkapcsolta a lámpát, és a földön heverő, szánalmas, meztelen testre nézett. Khamel nem az a fajta ember volt, aki időt szakít arra, hogy megcsodálja a keze munkáját. Nem akart nyomokat hagyni a szőnyegen, ezért a vállánál fogva felemelte a tömzsi holttestet, és keresztbe fektette az ágyon. Felesleges mozdulatok nélkül, sebesen dolgozva. Khamel bekapcsolta a televíziót, a hangerőt maximumra állította, aztán kinyitotta a táskáját, elővett belőle egy silány 25-ös automatát, és pontosan a néhai Gavin Verheek halántékához nyomta. A pisztolyra meg a fejre rászorított két párnát, és meghúzta a ravaszt. Most következett a kritikus rész: az egyik párnát a férfi feje alá tette, a másikat a földre hajította, és a jobb kéz ujjait a pisztoly agyára görbítette úgy, hogy a fegyver harminc centire legyen a fejtől. Az ágy alól kivette a magnót, és a telefonzsinórt közvetlenül a falba csatlakoztatta. Lenyomott egy gombot, figyelt, és meghallotta a lányt a szalagról. Kikapcsolta a tévét. Minden munka más. Egyszer, Mexikóvárosban három héten keresztül követte az áldozatát, és akkor csapott le rá, amikor az két prostituálttal hentergett az ágyban. Ostoba hiba volt, de pályafutása során ellenfelei számtalan ostoba hibával nyújtottak neki segítséget. Úgy, mint ez a fickó, egy balga ügyvéd, aki ide-oda őgyelgett, jártatta a száját és a névjegyét osztogatta, aminek a hátára ráírta a szobaszámát. A nagystílű gyilkosok világában kíváncsiskodott, és tessék, most meg lehet nézni. Ha van egy kis szerencséje, a rendőrök csak néhány percig nézelődnek majd a szobában, és megállapítják, hogy öngyilkosság történt. Végigmennek a
szokásos rutineljáráson, és feltesznek maguknak egy-két kérdést, amire nem tudnak válaszolni. Mivel ez a pasas fontos jogász volt az FBI-nál, egy vagy két napon belül sor kerül a boncolásra, és valószínűleg keddre a halottkém hirtelen felfedezi, hogy nem öngyilkosság történt. De keddre a lány halott, ő pedig Managuában lesz.
HUSZONNÉGY Szokásos forrásai a Fehér Házban semmit sem tudtak a Pelikán ügyiratról. Sarge sohasem hallott róla. A vaktában eleresztett telefonhívások az FBI-hoz semmi eredményt nem hoztak. Egyik barátja az igazságügyi minisztériumban tagadta, hogy bármit is tudna róla. Egész hétvégén nyomozott, de semmit sem tudott felmutatni. A Callahannel kapcsolatos sztori megerősítést nyert, miután megtalálta a New Orleans-i újság egyik példányát. Amikor a lány hétfőn felhívta a szerkesztőségben, semmi újjal nem tudott szolgálni. De legalább telefonált a lány. A Pelikán azt mondta, hogy nyilvános telefonról beszél, ne fárassza magát. – Még mindig nyomozok – közölte vele Grantham. – Ha egyáltalán van egy ilyen ügyirat a városban, akkor nagyon vigyáznak rá. – Biztosíthatom, hogy van, és megértem, hogy nagyon vigyáznak rá. – Egészen biztos vagyok benne, hogy maga ennél többet is tud. – Sokkal többet. A Pelikán ügyiratnak köszönhetően majdnem megöltek tegnap, így aztán lehet, hamarabb hajlandó vagyok beszélni, mint gondoltam. Amíg életben vagyok. – Ki akarja megölni magát? – Ugyanazok az emberek, akik meggyilkolták Rosenberget, Jensent és Thomas Callahant. – Tudja a nevüket? – Nem, de szerda óta legalább négyet láttam már közülük. Itt vannak New Orleansben, szaglásznak, abban reménykednek, hogy elkövetek valami ostobaságot és megölhetnek. – Hány ember tud a Pelikán ügyiratról? – Jó kérdés. Callahan elvitte az FBI-nak, és azt hiszem, onnan a Fehér Házba került, ahol nyilvánvalóan ugyancsak nagy felhajtást csaptak körülötte. Csak a jó ég tudja, onnan hová vezetett az útja. Két nappal azután, hogy átadta az FBI-nak, Callahan halott volt. Természetesen nekem vele együtt meg kellett volna halnom. – Vele volt akkor?
– A közelben, de nem elég közel. – Tehát ezek szerint maga az azonosítatlan fehér nő a parkolóból? – Az újságok így írtak le. – Akkor a rendőrség tudja a nevét? – A nevem Darby Shaw. Másodéves joghallgató vagyok a Tulane-on. Thomas Callahan a tanárom és a szeretőm volt. Én állítottam össze a Pelikán ügyiratot, odaadtam neki, és a többit már maga is tudja. Megjegyzi, amit mondok? Grantham dühödten jegyzetelt. – Igen, figyelek. – Eléggé unom már a Francia negyedet, és terveim szerint ma távozom innen. Felhívom majd holnap valahonnan. Hozzá tud jutni az elnökválasztási kampányok dokumentumaihoz? – Ezek nyilvános anyagok. – Ezt én is tudom. De mennyi idő alatt tud megszerezni egy információt? – Milyen információt? – Egy listát azokról, akik jelentékeny összeggel támogatták az elnököt a legutóbbi választáson. – Ez nem olyan nehéz. Holnap délutánra meglesz. – Intézze el, és reggel felhívom. – Rendben. Van egy másolata a Pelikán ügyiratról? A lány tétovázott. – Nincs, de fejből tudom. – És tudja, ki áll a gyilkosságok mögött? – Igen, és amint megmondom magának, a neve rákerül az elintézendők listájára. – Mondja meg most. – Lassan a testtel. Holnap telefonálok. Grantham feszülten figyelt, aztán letette a kagylót. Felkapta a jegyzetblokkját, és az íróasztalok és emberek útvesztőjén keresztülcikázva eljutott a szerkesztő, Smith Keen üvegirodájához. Keen derűs, kiegyensúlyozott ember volt, irodájának ajtaja mindig nyitva állt, odabent mindig hatalmas felfordulás volt. Éppen befejezett egy telefonbeszélgetést, amikor Grantham berontott és becsukta maga mögött az ajtót. – Az ajtó nyitva marad – közölte Keen élesen. – Beszélnünk kell, Smith. – Nyitott ajtó mögött is beszélhetünk. Nyisd ki azt a rohadt ajtót! – Egy perc és kinyitom. – Grantham mindkét kezével hadonászott. – Komoly ügyről van szó! – Rendben. Hallgatlak. – Nagy sztori, Smith. – Tudom, hogy nagy. Becsuktad azt az átkozott ajtót, egyből tudtam, hogy
nagy sztori. – Éppen most fejeztem be a második telefonbeszélgetésemet egy Darby Shaw nevű fiatal hölggyel, aki tudja, ki ölte meg Rosenberget és Jensent. Keen, miközben Granthamre meredt, lassan helyet foglalt. – Hát igen, fiacskám, ez nagy sztori. De honnan tudod? A lány honnan tudja? Mit tudsz bizonyítani? – Még nincs meg a sztori, Smith, de a nő hajlandó beszélni velem. Olvasd el ezt. – Grantham odaadta a szerkesztőnek a Callahan haláláról beszámoló újsághír fénymásolatát. Keen lassan átolvasta. – Oké. Ki ez a Callahan? – Egy héttel ezelőtt átadott az itteni FBI-nak egy kis dolgozatot, amely mostanság Pelikán ügyirat néven ismert. Nyilvánvaló, hogy egy eddig ismeretlen személyt gyanúsít a gyilkosságokkal. Az anyag ide-oda vándorol, majd a Fehér Házba kerül, aztán ki tudja, hová. Két nappal később Callahan utoljára indítja be a Porschéját. Darby Shaw azt állítja, hogy ő az újsághírben szereplő azonosítatlan nő. Callahannel volt azon az estén, és neki is meg kellett volna halnia. – Miért? – Mert ő írta ezt a dolgozatot. Vagy legalábbis ezt állítja. Keen mélyebbre csúszott a székben, és lábát feltette az asztalra. Callahan fényképét nézegette. – Hol van ez az anyag? – Nem tudom. – Mi van benne? – Azt sem tudom. – Akkor nincs semmi a kezünkben, nem igaz? – Egyelőre semmi. De mi van akkor, ha mindent elmond nekem, ami ebben a Pelikán ügyiratban szerepel? – És erre mikor kerül sor? Grantham habozott a válasszal. – Azt hiszem, hamar. Egészen hamar. Keen megcsóválta a fejét, és az asztalra hajította a fénymásolatot. – Ha megszereznénk a Pelikán ügyiratot, fantasztikus sztori lenne a kezünkben, Gray, de nem adhatnánk le. Nagyon alapos, vesződséges, tökéletes és hibátlan bizonyításra lenne szükség. – De megkapom a zöld lámpát? – Igen, de mindennap tájékoztass. Egy szót se írj le addig, amíg nem beszélünk. Grantham elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. Ez nem olyan munka, amiért negyvendolláros órabért kap. Croft tisztában volt vele, hogy nagy mázlija van, ha tizenöt dollárt ki tud préselni Granthamből ezért a kiscserkészes marhaságért. Ha lett volna más munkája,
azt mondja Granthamnek, találjon valaki mást, vagy, ami még jobb, csinálja meg maga. De az utóbbi időben lelassultak az események, és a tizenöt dolláros órabérnél még sokkal rosszabbat is kaphat. A mosdó utolsó fülkéjében végzett a fűvel, a csikket lehúzta a WC-ben, és kinyitotta az ajtót. Felvette a sötét szemüveget, belépett a hallba, ami egy átriumba vezetett, ahonnan négy lift szállította a több száz ügyvédet, fel az irodáikba, ahol szüntelen akadékoskodással és fenyegetőzéssel töltik a napot. Garcia arcát jól megjegyezte. Még álmodon is erről az értelmes képű, jóvágású fickóról, a drága öltöny borította karcsú alakról. Felismeri, ha meglátja. Megállt az egyik oszlopnál. Egy újságot tartott a kezében, és azon igyekezett, hogy mindenkit megnézzen a sötét szemüveg mögül. Jogászok voltak mindenütt-, siettek felfelé a pedáns ruházatukban a pedáns kis aktatáskáikkal. Te jó ég, mennyire utálja a jogászokat. Miért öltöznek mindannyian egyformán? Sötét öltöny. Sötét cipő. Sötét arc. Itt-ott egy-két renegát, merész kis csokornyakkendővel. Amikor a kábítószerügy miatt letartóztatták, az első ügyvédeket, egy csapatnyi dühödt szájtépőt, a Post alkalmazta. Aztán ő választott magának ügyvédet: egy hatalmas pénzeket követelő gyengeelméjűt, aki a tárgyalótermet sem tudta megtalálni. Két óra reggel, két óra ebédidőben, két óra este, aztán Grantham talál neki egy másik épületet, ahol járőrözhet. A napi kilencven dollár gyenge pénz, és azonnal abba is hagyja ezt a munkát, ha kap egy jobb ajánlatot. Megmondta Granthamnek, hogy ez reménytelen, csak vaktában próbálkoznak. Grantham egyetértett, de utasította, hogy folytassa a próbálkozást. Csak ennyit tudnak csinálni. Azt mondta, hogy Garcia fél, és többet nem fog telefonálni. Meg kell találniuk. Minden esetre készen, Croft a zsebében tartott két fényképet és a telefonkönyvből összeállította az épületben működő cégek listáját. Igen hosszú volt. Az épület tizenkét emeletes volt, olyan cégekkel teli, amelyekben hemzsegnek ezek a csinos kis prókátorok. Kígyófészekbe került, szögezte le magában Croft. Fél tízre már nem volt akkora a forgalom, és a lefelé jövő emberek közül, akik minden kétséget kizáróan bíróságra, ügynökségekre és különféle bizottságokba tartottak, sokan ismerősnek tűntek. Croft a forgóajtón távozott az épületből, és dühödten toporzékolt a járdán. Négy utcával arrébb Fletcher Coal az elnök íróasztala előtt járkált, és feszült figyelemmel tárgyalt a füléhez szorított telefonon. Összeráncolta a homlokát, lehunyta a szemét, majd az elnökre meredt, mintha azt akarná mondani:
“Rossz hírek, főnök. Nagyon rossz hírek." Az elnök egy levelet tartott a kezében, az olvasószemüvege fölött Coalra bámult. Bosszantotta, hogy a férfi úgy járkál előtte fel és alá, mint a Führer, és elhatározta, később majd tesz egy megjegyzést ezzel kapcsolatban. Coal lecsapta a telefont. – Ne csapd le azt a rohadt telefont! – utasította rendre az elnök. Coal nem bosszantotta fel magát. – Bocsánat. Zikmannal beszéltem. Gray Grantham hívta fel harminc perccel ezelőtt, és afelől érdeklődött, tud-e valamit a Pelikán ügyiratról. – Nagyszerű. Mesés. Hogyan jutott hozzá? Coal még mindig járkált. – Zikmannak sejtelme sincs ennek az anyagnak a létezéséről, így aztán őszintén mondhatta, hogy az égvilágon semmit sem tud. – Zikman mindenre őszintén mondhatja, hogy az égvilágon semmit sem tud. Ő a legnagyobb seggfej az embereim között, és azt akarom, hogy szabaduljunk meg tőle. – Ahogy óhajtod. – Coal helyet foglalt az íróasztal túloldalán álló székben, és álla alatt egymáshoz szorította a két kezét. Mélyen elgondolkozott; az elnök megpróbált nem tudomást venni róla. Néhány másodpercig hallgattak. – Voyles szellőztette meg? – kérdezte végül az elnök. – Lehet, ha egyáltalán megszellőztette valaki. Grantham közismerten jól blöfföl. Nem lehetünk biztosak benne, hogy látta a Pelikán ügyiratot. Talán hallott valamit róla, és most kutakodik. – Talán, a franc essen belé. Mi van, ha lead valami őrült sztorit erről az átkozott baromságról? Akkor mi van? – Az elnök rácsapott az íróasztalra és felpattant. – Na, akkor mi van, Fletcher? Ez a lap gyűlöl engem. – Az elnök bús arckifejezéssel az ablakhoz sétált. – Másik forrás nélkül nem adhatják le, másik forrás pedig nem létezhet, mert képtelenség az egész. Őrült ötlet, amely jóval nagyobb figyelmet kapott, mint amennyit megérdemel. Az elnök durcásan bámult ki az ablakon. – Grantham hogyan szerzett tudomást róla? Coal felállt, és ismét járkálni kezdett, de most jóval lassabban. Még mindig rettentő mélyen el volt merülve a gondolataiban. – Fogalmam sincs. Rajtad és rajtam kívül itt senki sem tud róla. Egy példányt hoztak ide, az pedig el van zárva az irodámban. Személyesen készítettem róla egy fénymásolatot, és odaadtam Gminskinek. Megeskettem a titoktartásra. Az elnök csúfondárosan mosolygott az ablakra. Coal folytatta. – Oké, igazad van. Lehet, hogy már több ezer példány kering belőle a városban. De a dolog ártalmatlan, kivéve persze akkor, ha a barátunk csinálta azokat a sötét dolgokat, mert akkor... – Akkor megnézhetem magam.
– Igen, akkor megnézhetjük magunkat. – Mennyi pénzt kaptunk tőle? – Milliókat, közvetlenül és közvetve. – Törvényesen és törvénytelenül. Az elnök azonban nem sokat tudott ezekről a tranzakciókról, és Coal úgy döntött, most nem kezdi el felvilágosítani. Az elnök lassan odasétált a pamlaghoz. – Miért nem hívod fel Granthamet? Kicsit piszkáld meg a dolgot, nézd meg, mit tud. Ha blöfföl, egyértelműen kiderül. Mi a véleményed? –. Nem is tudom. – Már beszéltél vele, nem? Mindenki ismeri Granthamet. Coal most a pamlag mögött járkált. – Igen, már beszéltem vele. De ha most váratlanul felhívom, gyanakodni fog. – Igen, azt hiszem, igazad van. – Az elnök a pamlag egyik oldalán, Coal pedig a másik oldalán járkált. – Mi sülhet ki ebből? – kérdezte végül az elnök. – Lehet, hogy a barátunk benne van ebben az ügyben. Te megkérted Voylest, hogy szálljon le a barátunkról. A barátunkra rászállhat a sajtó. Voyles azzal tud védekezni, hogy te utasítottad: más gyanúsítottat üldözzön, és felejtse el a barátunkat. A Post megvadulva veti majd bele magát a nyomozásba, hogy leleplezzen egy újabb sötét ügyet. És mi elfelejthetjük az újraválasztást. – Másik változat? Coal elgondolkozott egy pillanatra. – Az egész, úgy, ahogy van, légből kapott ostobaság. A Pelikán ügyirat csak fantáziálás. Grantham semmit sem fog találni, én meg elkésem egy megbeszélésről. – Odament az ajtóhoz. – Ebédidőben van egy fallabdameccsem. Egyre visszajövök. Az elnök figyelte, ahogy becsukódik az ajtó, és máris könnyebben szedte a levegőt. Eredetileg tizennyolc pontos programot tervezett a mai délutánra, el kellene tehát felejteni a Pelikán ügyiratot. És ha Coal nem aggódik, akkor ő sem. Leütött néhány számot a telefonkészüléken, türelmesen várakozott, míg végre Bob Gminski jelentkezett a vonal túlsó végén. A CIA igazgatója csapnivalóan rossz golfjátékos volt, egyike azoknak, akikre az elnök könnyedén tudott megalázó vereséget mérni, ezért meghívta egy délutáni golfpartira. Természetesen, felelte Gminski, akinek ezernyi dolga volt, de hát végül is az elnök invitálja, így aztán azt mondta, örömmel tesz eleget a meghívásnak. – Jut eszembe, Bob, mi a helyzet ezzel a Pelikán ügyirattal New Orleansben? Gminski megköszörülte a torkát, és igyekezett nyugodt hangon válaszolni.
– Nos, főnök, pénteken megmondtam Fletcher Coalnak, hogy az egész roppant ötletes, de csak a képzelet szüleményéről lehet szó. Szerintem a szerzőnek ott kellene hagynia a jogi kart, hogy regényírással keresse a kenyerét. Ha, ha, ha. – Nagyszerű, Bob. Tehát az egésznek nincs semmi alapja – Még mindig nyomozunk. – Háromkor találkozunk. – Az elnök letette a kagylót, és céltudatos léptekkel elindult a golfütőjéért.
HUSZONÖT A Riverwalk bevásárlóközpont közel fél négyzetkilométeren terül el a víz mentén. Mindig tömve van. A többszintes épület üzletekkel, kávéházakkal és éttermekkel van tele, legtöbbjük ugyanazon tető alatt, több ajtó is vezet belőle a folyó menti sétányra. A Poydras Street lábánál áll, kőhajításnyira a Francia negyedtől. Darby tizenegykor érkezett, kávét iszogatott egy kis bisztró hátsó részében, miközben megpróbált újságot olvasni és nyugodtnak látszani. A Frenchmen's Bend egy szinttel volt lejjebb, a saroknál. Darby ideges volt, a kávé nem segített. A zsebében egy lista lapult a teendőkről: bizonyos tennivalók bizonyos pillanatokban, sőt még szavak és mondatok is, amelyeket szóról szóra megtanult arra az esetre, ha a helyzet tragikusan rosszul alakul, és Verheek elveszti a fejét. Az éjjel alig két órát aludt, ideje fennmaradó részét azzal töltötte, hogy táblázatokat, ábrákat rajzolt a jegyzetblokkra. Ha meghal, halálát nem a felkészülés hiánya okozza. Nem bízhat meg Gavin Verheekben. Egy bűnüldöző szervezet alkalmazásában áll, mely gyakorta a saját törvényei szerint jár el. Egy olyan férfitől kapja az utasításait, aki közismerten paranoiás, és a piszkos trükköket sem veti meg. Verheek főnöke annak a kormánynak küldi a jelentéseit, íz amelyet idióták irányítanak. Az elnöknek gazdag és piszkos ügyletekbe keveredett barátai vannak, akik sok pénzt adnak neki. De jelen pillanatban senki másban nem bízhat. Öt nap és két, csak a csodával határos módon megúszott gyilkossági kísérlet után arra készült, hogy bedobja a törülközőt. New Orleans elvesztette a vonzerejét. Segítségre volt szüksége, és ha már a rendőrökben kell megbíznia, az FBI is van olyan jó, mint más. Háromnegyed tizenkettő. Kifizette a kávét, megvárta, amíg elhalad a
vásárlók egy nagyobb csoportja, aztán csat két lakozott a tömeghez. Vagy egy tucatnyi ember nézelődött a Frenchmen's Bendben, amikor Darby elsétált az üzlet bejárata előtt, ahová tíz perc múlva meg kell érkeznie a barátjának. Bement egy két üzlettel odébb lévő könyvesboltba. Legalább három üzlet is volt a közelben, ahonnan a Frenchmen's Bend bejáratát szemmel tartva vásárolgathatott és bujkálhatott. Azért esett a könyvesboltra a választása, mert az ottani eladók nem olyan erőszakosak, és megszokott dolognak számít, ha valaki sokáig nézelődik. Először a képesújságokat tanulmányozta, majd, amikor még három perc volt hátra, belépett két sor szakácskönyv közé, és figyelte, megérkezik-e már Gavin. Thomas azt mondta, hogy Verheek sohasem pontos. Ha csak egy órát késik, érkezése már korainak számít. Ő azonban csak tizenöt percet ad neki, aztán eltűnik. Pontosan délre várta a férfit, és íme, meg is érkezett. Fekete ing, piros baseballsapka, összehajtogatott újság. Egy kicsit vékonyabb volt, mint Darby várta, de azért így is leadhatna egy-két kilót. Darbynak hevesen vert a szíve. Légy nyugodt, mondogatta magának. Légy nyugodt, a fene egye meg. Egy szakácskönyvet tartott az arca elé, és úgy kémlelte a férfit. Ősz haja volt és sötét bőre. Szemét elrejtette a napszemüveg. Nem tudott megállni egy helyben, bosszúsnak tűnt, pont olyannak, mint a telefonban. Az újságot az egyik kezéből áttette a másikba, egyik lábáról a másikra állt, és idegesen pillantgatott körbe. Darby meg volt elégedve a látvánnyal, kedvére valónak találta a férfi megjelenését. Sebezhetőnek és amatőrnek tűnt, viselkedése elárulta, hogy fél. Öt perc eltelte után, az utasításoknak megfelelően, belépett az ajtón, és megindult az üzlet jobb hátsó sarka felé. Khamelt kiképzése felkészítette a halálra. Számtalanszor volt már közel hozzá, de sohasem félt tőle. És mivel harminc éven keresztül számított rá, semmi, az égvilágon semmi nem tette feszültté. A szex némileg felizgatta, de más nem. A szüntelen mocorgás csak színészkedés volt. Az ideges ficánkolást előre kiagyalta. Sokszor találta magát szembe olyan emberekkel, akiket majdnem akkora tehetséggel áldott meg a sors, mint őt, de mindig túlélte ezeket a találkozásokat. Nem lehet kétséges, hogy ez a kis randevú ezzel a kétségbeesett gyerekkel sem fog gondot okozni. A szafárikabátok között turkált, és megpróbált idegesnek tűnni. Volt egy zsebkendő a zsebében, mert hirtelen megfázott, hangja így aztán rekedt és reszelős lett. Vagy százszor meghallgatta a magnószalagot, és biztos volt benne, hogy sikerült átvennie a férfi beszédének ritmusát, enyhe
középnyugati akcentusát. Verheek azonban egy kicsit orrhangon beszélt; ezért kellett a zsebkendő a megfázás miatt. Nehezen tudta elviselni azt, ha hagynia kellett, hogy valaki a háta mögül közelítse meg, de tudta, most kénytelen. Nem vette észre a lányt. Ott állt mögötte, már nagyon közel, amikor azt mondta: – Gavin. A férfi gyorsan megpördült. A lány egy fehér panamakalapot tartott a kezében, és ahhoz beszélt. – Darby – mondta Khamel, miközben előhúzta a zsebkendőjét egy mímelt tüsszentéshez. A lány haja aranyszőke volt és rövidebb, mint az övé. Khamel prüszkölt és köhögött. – Menjünk innen – kérte. – Nem tetszik nekem ez az egész. Darbynak sem tetszett. Hétfő volt, és az évfolyamtársai éppen a szokásos dolgaikkal voltak elfoglalva az egyetemen, ő pedig itt áll tetőtől talpig elmaszkírozva, és egy kémregénybe illő jelenetben társalog ezzel a férfival, aki a halálát okozhatja. – Csak tegye, amit mondok, jó? Hol fázott meg? Khamel tüsszentett egyet a zsebkendőbe, és a lehető leghalkabban szólalt meg. Hangja fájdalmasan csengett. – Tegnap éjjel túl alacsonyra állítottam a légkondicionálót. Menjünk innen. – Jöjjön utánam. – Kimentek az üzletből. Darby megfogta a férfi kezét, és sietősen lementek egy emeletet a lépcsőn, amely a sétányra vezetett. – Látta őket? – kérdezte a férfi. – Nem. De biztos vagyok benne, hogy itt vannak valahol a közelben. – Hová a fenébe megyünk? – A hang rekedt volt. A sétányon voltak, már szinte futottak, beszéd közben nem néztek egymásra. – Csak jöjjön. – Túl gyorsan megyünk, Darby. Így gyanút keltünk. Lassítson le. Figyeljen már ide, ez ostobaság. Engedje meg, hogy telefonáljak egyet, és nyomban biztonságban leszünk. Tíz perc alatt idehozatok három ügynököt. – Jól hangzik, amit mond. Működik a dolog. Kézen fogva rohantak, hogy mentsék az életüket. – Nem. – A lány lelassított. A sétány tömve volt, hosszú sor kígyózott a Bayou Queen nevű lapátkerekes hajó mellett. – Mi a fenét csinálunk itt? – kérdezte a férfi. – Maga mindenért cirkuszol? – A lány szinte suttogott. – Igen. Különösképpen ostoba dolgok miatt, és amit most csinálunk, az nagyon ostoba dolog. Felszállunk erre a hajóra? – Igen. – Miért? – A férfi újra tüsszentett, és rettenetesen köhögni kezdett. Most egy kézzel elintézhetné a lányt, de emberek voltak mindenütt. Emberek előttük, emberek mögöttük. Roppant büszke volt a tisztaságára, ez itt pedig egy piszkos hely lenne. Szálljunk csak fel a hajóra, még néhány percig
játszadozunk, aztán meglátjuk, mi lesz. A felső fedélzeten kapja él, végez vele, a folyóba löki, aztán elkezd kiabálni. Újabb szörnyűséges vízbefúlás. Így valószínűleg sikerül. Ha nem, türelemmel lesz. A lány egy órán belül halott. Gavin állandóan akadékoskodott; tessék tehát akadékoskodni. – Azért, mert innen két kilométerre, a folyó mellett egy parkban áll a kocsim. Harminc perc alatt odaérünk – magyarázta a lány halkan. – Leszállunk a hajóról, beülünk a kocsiba és menekülünk. A sor megmozdult. – Nem szeretem a hajókat. Mindig tengeribeteg leszek. Ez nagyon veszélyes, Darby. – A férfi köhögött, és körbepillantott, mint egy űzött vad. – Nyugi, Gavin. Menni fog. Khamel megrántotta a nadrágját. Kilencven centi volt a bősége, nyolc réteg alsónadrágot és tornanadrágot takart. Az ing a létező legnagyobb méretű volt, s bár Khamel csak hetvenöt kilót nyomott, közel százkilósnak lehetett nézni. Már majdnem a Bayou Queen lépcsőjénél voltak. – Nem tetszik ez nekem – motyogta a férfi elég hangosan ahhoz, hogy Darby meghallja. – Fogja be a száját – felelte a lány. A pisztolyos férfi a sor végéhez rohant, és könyökével utat vágott magának a táskákkal és fényképezőgépekkel álldogáló emberek között. A turisták olyan szorosan préselődtek egymáshoz, mintha ez a folyami hajókázás a világ legfontosabb útja lenne. A pisztolyos férfi már korábban is gyilkolt, de ehhez hasonló nyilvános helyen még nem. A tömegben is látszott a lány feje hátulról. A férfi elszántan verekedte magát keresztül a sokaságon. Néhányan szitkozódtak, de ő nem törődött velük. A pisztoly a zsebében volt, de amint közeledett a lányhoz, előhúzta és jobb lábához szorította. A lány már majdnem a lépcsőn volt, majdnem a hajón. A férfi még keményebben lökdösődött, és eltaszította maga elől az embereket. Azok dühödten tiltakoztak, amíg meg nem látták a pisztolyt, aztán kiabálni kezdtek. A lány kézen fogva állt a férfival, aki megállás nélkül beszélt. Már éppen rálépett a lépcsőre, amikor a pisztolyos férfi ellökte az útjából az utolsó embert is, és a fegyvert odanyomta a tarkóra, a piros baseballsapka alá. Egyszer tüzelt, az emberek sikítoztak, és a földre vetették magukat. Khamel a lépcsőre zuhant. Darby üvöltött, és iszonyodva hőkölt vissza. Füle csengett a lövéstől, mindenfelől kiáltozások hallatszottak, emberek mutogattak. A pisztolyos férfi eszeveszett sebességgel rohant az üzletsor és a vásárlók tömege felé. Egy nagydarab férfi, a kezében fényképezőgéppel, ráüvöltött, és Darby egy pillantást vethetett rá, mielőtt még eltűnt. Talán már látta máskor is, de most képtelen volt gondolkozni. Sikítozott, és nem tudta abbahagyni. – Fegyver van nála! – kiáltotta egy nő a hajó közeléből, és a tömeg hátrálni
kezdett Khameltől, aki négykézláb állt a földön, és egy kisméretű pisztolyt tartott a jobb kezében. Szánalmasan ringatózott, mint egy csecsemő, aki megpróbál kúszni. Vér csörgött az álláról és tócsába gyűlt az arca alatt. Feje szinte lelógott a földre. Szeme be volt csukva. Néhány centit haladt előre, térde beleért a sötétvörös tócsába. A tömeg továbbhátrált, undorodva a halállal küzdő, sebzett ember látványától. Ide-oda himbálózott, nem tartott sehová, csak mozogni, élni akart. Üvölteni kezdett: keservesen nyögdécselt egy olyan nyelven, amit Darby nem ismert. A vér csöpögött, zúdult az orrából és az álláról. Tovább jajveszékelt az ismeretlen nyelven. A legénység két tagja lerohant a lépcsőn, de nem mertek továbbmenni. A pisztoly aggasztotta őket. Egy nő zokogni kezdett, aztán egy másik is. Darby araszolva hátrált. – Egyiptomi – állapította meg egy alacsony, sötét bőrű asszony. Ez nem jelentett sokat a megbabonázott tömegnek. A férfi eljutott a sétány széléig. A pisztoly a vízbe esett. Khamel előrezuhant, feje lecsüngött, a vére a vízbe csöpögött. Kiáltások hallatszottak hátulról, két rendőr rohant oda hozzá. Vagy száz ember lépegetett lassan előre, hogy megnézze a halottat. Darby hátrafelé mozgott, aztán elsietett a helyszínről. A rendőrök kérdezősködni fognak, s mivel nem tudott válaszolni, úgy döntött, inkább nem beszél. Gyenge volt, és úgy érezte, le kell ülnie egy kicsit, hogy gondolkozzon. Volt egy osztrigabár az épület belsejében. Tömve volt az ebédidő miatt, Darby a hátsó részben találta meg a mosdót. Magára zárta az ajtót, és ráült a WCkagylóra. Nem sokkal sötétedés után slisszolt ki a bevásárlóközpontból. A Westin Hotel kétutcányira volt onnan, és abban reménykedett, talán eljut odáig anélkül, hogy szitává lőnék a járdán. Most más ruhát viselt, amit eltakart egy új fekete viharkabát. A napszemüveget és a kalapot szintén most vásárolta. Elege volt már abból, hogy eldobandó ruhákra költ egy halom pénzt. Sok mindenből elege volt már. Épségben eljutott a Westin Hotelig. Nem volt üres szoba, és egy órán keresztül ült az alaposan kivilágított hallban kávét iszogatva. Ideje volt menekülni, de ez most nem érdekelte. Gondolkoznia kell. Lehet, hogy egy kicsit túl sokat gondolkozik. Lehet, most már úgy kezelik, mint aki gondolkozik, és ennek megfelelően cselekszenek. Kiment a Westinből, és a Poydras Streetre sétált, ahol leintett egy taxit. Egy idősebb fekete férfi ült a volán mögött.
– Baton Rouge-ba kell mennem – közölte Darby. – Te jó ég, drágám, az aztán baromi messze van. – Mennyit kér? – kérdezte Darby gyorsan. A sofőr gondolkozott egy pillanatig. – Százötvenet. Darby bemászott a hátsó ülésre, és odahajított két bankjegyet a férfinek. – Tessék, kétszáz dollár. Menjen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud, és nézzen gyakran a visszapillantóba. Lehet, hogy követnek. A sofőr lekapcsolta a taxiórát, és ingzsebébe gyűrte a pénzt. Darby elfeküdt a hátsó ülésen, és lehunyta a szemét. Ez nem volt valami okos dolog, de hát eddig semmire sem jutott azzal, hogy megpróbálta kiszámítani a kiszámíthatatlant. Az öregember gyorsan hajtott, és perceken belül az autópályán voltak. Már nem csengett a füle, de még mindig hallotta a lövést és látta maga előtt a földön rángatózó, még egy percnyi életért küzdő férfit. Thomas egyszer úgy emlegette Gavint, hogy a holland Verheek, de azt mondta, hogy az egyetem után, amikor kezdték komolyan venni a karrierjüket, már nem használták ezt a becenevet. A holland Verheek nem egyiptomi volt. Darby vetett egy pillantást a menekülő gyilkosra. Volt benne valami ismerős. Futás közben egyszer jobbra nézett és valami jelzett Darby agyában. De ő akkor éppen sikítozott, hisztérikus állapotban volt, és csak homályosan látta a férfit Minden elhomályosult. Félúton Baton Rouge-ba mély álomba zuhant.
HUSZONHAT Voyles igazgató a forgószéke mögött állt. Ingujjban volt gyűrött ingét majdnem teljesen kigombolta. Este kilenc múlt, és az ing állapotából ítélve, az igazgató legalább tizenöt órát töltött egyhuzamban az irodában. És még eszébe sem jutott, hogy hazamenjen. Néhány utasítást mormogott a telefonkagylóba, aztán letette. Az íróasztal túlsó felén K. O. Lewis ült Az ajtó nyitva volt, az összes lámpa felkapcsolva; a hangulat komor volt, itt-ott halk sugdolózást lehetett hallani. – Eric East volt az – mondta Voyles, és óvatosan helyet foglalt a székben. – Körülbelül két órája van ott, és éppen most fejezték be a boncolást. East végignézte, ez volt neki az első. Egyetlen golyó a jobb halántékba, de a halált egy ütés okozta még korábban. A hátgerinc apró szilánkokra roncsolódott szét. A kezén nem voltak lőpornyomok. Egy másik ütés súlyosan megsebesítette a gégéjét, de az nem volt halálos. Meztelen volt. Este tíz és tizenegy közé teszik
a halál időpontját. – Ki találta meg? – kérdezte Lewis. – A takarítónők tizenegy körül mentek be. Közlöd a feleségével a hírt? – Hogyne – felelte Lewis. – Mikor szállítják haza a holttestet? – East azt mondta, hogy néhány órán belül kiadják, és hajnali kettőre itt kell lennie. Mondd meg az asszonynak, hogy megteszünk mindent, amit csak lehet. Mondd meg neki, hogy holnap száz ügynökkel fogom elárasztani a várost. Mondd meg neki, hogy megtaláljuk a gyilkosát, és a többi és a többi. – Van valami nyom? – Valószínűleg nincs. East azt mondja, hogy délután három óta vizsgálják a hotelszobát, és nagyon tiszta munkának tűnik. Erőszakos behatolásnak nincs nyoma. Ellenállásnak sem. Semmi olyan, ami a segítségünkre lehetne, de ezt még túl korai kijelenteni. – Voyles megdörzsölte vörös szemetes elgondolkozott. – Hogyan lehetséges, hogy elutazott egy hétköznapi temetésre és az lett a vége, hogy megölték? – Ebben a Pelikán-ügyben szaglászott. Az egyik ügynökünk, egy Carlton nevű fickó, elmondta Eastnek: Gavin azon igyekezett, hogy megtalálja a lányt, hogy a lány néhányszor felhívta, és hogy Gavin be akarja hozni és esetleg ehhez segítségre lesz szüksége. Carlton megadta neki néhány egyetemi szórakozóhely címét a városban. Ez minden, mondja East. Carlton megemlítette: kicsit aggasztotta, hogy Gavin FBI színekben szerepel. Úgy érezte, Gavin hülyét csinál magából. – Látta valaki a lányt? – Valószínűleg már halott. Utasítottam a New Orleans-i irodát, hogy találják meg, ha lehetséges. – A kis dolgozatnak köszönhetően jobbra-balra hullanak az emberek. Mikor kezdjük komolyan venni? Voyles az ajtó felé biccentett. Lewis felkelt és becsukta. Az igazgató ismét felállt, és kézcsontját ropogtatva, hangosan kezdett gondolkozni. – Meg kell védenünk magunkat. Azt hiszem, legalább kétszáz ügynököt kéne állítanunk a Pelikán-ügyre, de közben baromira vigyázzunk, hogy csöndben csináljuk. Van itt valami, valami nagyon csúnya dolog. De ugyanakkor én megígértem az elnöknek, hogy félretesszük az ügyet. Emlékszel, személyesen kért meg arra, hogy felejtsük el a Pelikán ügyiratot, én meg azt mondtam, rendben, részben azért, mert mi is viccesnek tartjuk az egészet. – Voyles gyors mosolyt erőltetett az arcára. – Nos, én magnóra vettem a beszélgetésünket, amikor megkért, hogy tegyük félre az ügyet. Az a gyanúm, hogy ő és Coal magnóra vesz mindent a Fehér Ház egy kilométeres körzetében, hát akkor én miért ne tehetném? A legjobb mikrofon volt rám szerelve, és már meghallgattam a
szalagot. Tisztán lehet hallani minden szót. – Nem tudlak követni. – Pedig egyszerű. Őrülten nyomozni kezdünk. Ha helyes a nyom, megoldjuk az ügyet, vádat emelünk és mindenki boldog. De kemény dolog lesz sietős tempóban végigcsinálni. Úgy, hogy az az idióta és Coal semmit se tudjon a nyomozásról. Ha a sajtó megneszeli és mindenki a Pelikán ügyiraton fog csámcsogni, akkor gondoskodni fogok róla, hogy az ország megtudja: az elnök megkért bennünket, hogy tegyük félre az ügyet, mert az egyik cimborájáról van szó. Lewis mosolygott. – Az elnöknek akkor befellegzett. – Igen! Coal agyvérzést kap, és az elnök sem fog felépülni. A választások a jövő évben lesznek. – Ez tetszik nekem, Denton, de meg kell oldanunk ezt az ügyet. Denton lassan sétálni kezdett a széke mögött, és kibújt a cipőjéből. Most még alacsonyabb volt. – Minden követ megmozgatunk, de nem lesz könnyű. Ha tényleg Mattiece az, akkor nagyon gazdag emberrel állunk szemben, aki egy nagyon alaposan kitervelt akcióban nagyon profi gyilkosokat alkalmazott a két bíró eltávolítására. Ezek az emberek nem beszélnek, és nem hagynak nyomot. Nézd meg a barátunkat, Gavint. Kétezer órát fogunk a szálló körüli nyomozgatással eltölteni, de le merem fogadni, hogy egy körömpiszoknyi nyomot sem találunk. Csakúgy, mint Rosenbergnél és Jensennél. – És Callahannél. – És Callahannél. És valószínűleg a lánynál, ha egyáltalán megtaláljuk valaha a holttestet. – Részben én is felelős vagyok, Denton. Gavin megkeresett csütörtök reggel, miután meghallotta, mi történt Callahannél, de én nem hallgattam rá. Tudtam, hogy New Orleansbe utazik, de nem hallgattam rá. – Nézd, sajnálom, hogy meghalt. Jó ügyvéd volt és lojális hozzám. Ezt értékelem. Bíztam Gavinben. De annak köszönheti a halálát, hogy túllépett a hatáskörén. Nem az volt a dolga, hogy rendőrösdit játsszon, és megtalálja a lányt. Lewis felállt és kinyújtózkodott. – Azt hiszem, jobb, ha most meglátogatom Mrs. Verheeket. Mennyit mondjak el neki? – Mondjuk azt, hogy betöréses rablásnak néz ki a dolog, de az ottani rendőrök még nem tudják biztosan, még folyik a nyomozás, holnap majd többet fogunk tudni. Közöld vele, hogy le vagyok sújtva, és mindent megteszünk, amit csak lehet. Coal limuzinja hirtelen lefékezett a járda mellett, hogy a vijjogó szirénával
közeledő mentőautó elhaladhasson. A limuzin céltalanul kanyargóit a városban: ez volt a szokásos szertartás, amikor Coal és Matthew Barr igazán piszkos ügyekről akart beszélni. A kocsi mélyén, a hátsó ülésen foglaltak helyet és iszogattak. Coal ásványvizet ivott, Barr dobozos Budweiser sört kortyolgatott, amit egy élelmiszerüzletben vásárolt. Nem vettek tudomást a mentőautóról. – Tudnom kell, mit tud Grantham – mondta Coal. – Ma felhívta Zikmant, aztán Zikman helyettesét, Trandellt és Nelson DeVant, aki régen a beosztottam volt, és most az újraválasztási bizottságban dolgozik. És ezek csak azok, akikről tudok. Mindezt egy nap alatt. Nagyon érdekli ez a Pelikán ügyirat. – Gondolod, hogy látta? – A limuzin ismét megindult. – Nem, egyáltalán nem gondolom. Ha tudná, hogy mi van benne, nem kíváncsiskodna ennyire. De a franc egye meg, tud róla. – Érti a dolgát. Már évek óta figyelem. Diszkréten csinálja, és egy informátorhálózatot tart fenn. Írt néhány marhaságot is, de többnyire baromi pontos. – Ez aggaszt engem. A pasas nagyon állhatatos, és most vérszagot érez. Barr kortyolt egyet a sörből. – Természetesen túlzás lenne azt kérnem, áruld el, mi van ebben a Pelikán ügyiratban. – Ne is kérdezd. Annyira bizalmas, hogy ijesztő. – Akkor Grantham honnan tud róla? – Tökéletes a kérdés. Én is pontosan ezt szeretném tudni. Honnan szerzett tudomást róla, és mennyit tud? Hol vannak az informátorai? – Az autótelefonját már elintéztük, de a lakásában még nem voltunk. – Miért nem? – Ma reggel majdnem elkapott minket a takarítónő. Holnap majd újra megpróbáljuk. – De nehogy elkapjanak, Barr. Ne felejtsd el a Watergate-et. – Azok gyengeelméjűek voltak. Mi pedig fölöttébb tehetségesek vagyunk. – Ez igaz. Nos akkor, mondd meg nekem, hogy te és a fölöttébb tehetséges embereid le tudjátok-e hallgatni Grantham telefonját a Postnál? Barr homlokráncolva fordult Coal felé. – Elment az eszed? Ez lehetetlen. Ott éjjel-nappal nagy a forgalom. Biztonsági őrök vannak. Minden, amit csak akarsz. – Pedig meg lehetne csinálni... – Akkor csináld meg, Coal. Ha ilyen baromi sokat tudsz, akkor csináld meg. – Kezdjetek el gondolkozni azon, miként lehetne megoldani, jó? Töprengjetek rajta egy kicsit.
– Jó. Töprengtem rajta. Lehetetlen. Coal jót derült ezen, és derültsége felbosszantotta Barrt. A limuzin, már a belvárosban járt. – Hallgassátok le a lakását – rendelkezett Coal. – Napi két jelentést kérek csak a telefonjairól. – A limuzin lefékezett, és Barr kimászott a kocsiból.
HUSZONHÉT Reggeli a Dupont Circle-ön. A levegő meglehetősen hűvös volt, de legalább a kábítószeresek és a transzvesztiták eszméletlenül hortyogtak valahol, nyamvadt, beteg világukban. Néhány csavargó hevert itt-ott elnyúlva, mint egy darab fa. De a nap fent volt és a férfi biztonságban érezte magát; különben is, még mindig FBI-ügynök, golyóálló mellény van rajta és egy pisztoly a hóna alatt. Miért kellene félnie? Igaz, már tizenöt éve nem használta a fegyvert, és ritkán hagyta el az irodát, de örömmel kapta volna elő, hogy elsüsse. Trope-nak hívták, Mr. Voyles különleges beosztottja volt. Annyira különleges, hogy csak ő és Mr. Voyles tudott a titkos kis csevegésekről a CIAs Bookerrel. Leült egy kör alakú padra, és hozzálátott, hogy kicsomagolja a frissen vásárolt reggelit: banánt és péksüteményt. Az órájára pillantott, Booker sohasem szokott késni. Mindig Trope érkezett elsőnek, aztán öt perccel később Booker; mindig gyorsan megbeszélték, amit kellett, és Trope távozott elsőnek, aztán Booker. Most már mindketten íróasztal mögött végezték a munkájukat, csillaguk már jócskán leáldozóban volt, de nagyon közel voltak a főnökeikhez, akik időről időre belefáradtak abba, hogy megpróbálják kitalálni, mi a fenét csinál a másik, vagy éppen csak gyorsan meg akartak tudni valamit. Trope volt az igazi neve, és néha eltűnődött magában, vajon a Booker is igazi név-e. Valószínűleg nem. Booker a CIA-nál dolgozott, és azok annyira paranoiásak, hogy még aktatologatók is álneveket kapnak. Letört egy darabot a banánból. A francba, ott még a titkárnőknek is van három vagy négy nevük. Booker, kezében egy kávéval teli, nagyméretű fehér műanyag pohárral, megjelent a szökőkút közelében. Körbepillantott, majd helyet foglalt a barátja mellett. Voyles kérte ezt a találkozót, így Trope szólalt meg elsőnek. – Elvesztettük az emberünket New Orleansben – mondta. Booker a forró poháron melengette a kezét, miközben kortyolt egyet a kávéból. – Saját magának köszönheti a fickó. – Az igaz, de mégiscsak meghalt. Maguk ott voltak? – Igen, de nem tudtuk, hogy ő is ott van. A közelben táboroztunk, de mást
figyeltünk. Mit csinált? Trope kicsomagolta a péksüteményt. – Nem tudjuk. Odautazott átemelésre, megpróbálta megtalálni a lányt, de valaki mást talált meg. Itt tartunk most. – Harapott egy nagyot, és a banán elfogyott. Hozzálátott a péksüteményhez. – Tiszta munka volt, nem igaz? Booker megvonta a vállát. – Precízen csinálták. Annak alapján, amit hallottunk, azt mondhatom, gyenge kísérlet volt arra, hogy öngyilkosságnak tűnjön. – Kortyolt egyet a forró kávéból. – Hol van a lány? – kérdezte Trope. – Elvesztettük. Talán Manhattanben van, de ebben nem vagyunk biztosak. Keressük. – És ők is keresik. – Trope kortyolt egyet a hideg kávéból. – Efelől semmi kétségem. Figyelték, ahogy egy csavargó feltápászkodik a padról, aztán a földre zuhan. Feje nagy puffanással csapódott a betonra, de a férfi valószínűleg nem érzett semmit. A hátára fordult, homlokából csordogált a vér. Booker az órájára nézett. Ezek a találkozók nagyon rövidek voltak. – Milyen tervei vannak Mr. Voylesnak? – Hát, megindítja a nyomozást. Tizenöt egységet küldött oda tegnap este, ma pedig újabbakat. Nem szereti elveszteni az embereit, különösképpen olyanokat, akiket személyesen ismert. – Mi a helyzet a Fehér Házzal? – Nem szól nekik, és talán nem is jönnek rá. Mennyit tudnak? – Tudják, ki az a Mattiece. Trope könnyed mosolyt erőltetett az arcára. – Hol van Mr. Mattiece? – Ki tudja? Az elmúlt három évben keveset látták őt ebben az országban. Legalább tizenkét otthona van körülbelül ugyanennyi országban, a saját repülőin és hajóin utazik. Ki tudja, hol lehet. Trope végzett a péksüteménnyel, és a csomagolópapírt begyömöszölte a papírzsákba. – A Pelikán ügyirat szíven találta, nem? – Egyszerűen gyönyörű. Ha higgadtan viselkedett volna, az ügyirat feledésbe merül. De ő megvadult, gyilkolni kezdett, és minél többet gyilkol, annál hihetőbbnek tűnik a Pelikán ügyirat. Trope az órájára pillantott. Már túl hosszú ideje beszélgetnek, de legalább használható híreket kap. – Voyles azt mondja, esetleg szükségük lesz a maguk segítségére. Booker bólintott. – Rendben. De ez nagyon bonyolult ügy lesz. Először is: a feltételezett bérgyilkos halott. Másodszor: a feltételezett megbízó nagyon fondorlatos. Nagyon alaposan kidolgozott konspirációról van szó, és az összeesküvők eltűntek. Megpróbáljuk megtalálni Mattiece-t.
– És a lányt? – Őt is. Próbálkozunk. – Mi jár az eszében? – Hogy hogyan tudna életben maradni. – Nem tudják behozni? – kérdezte Trope. – Nem. Nem tudjuk, hol van, és nem kapcsolhatunk le ártatlan civileket az utcán. Jelen pillanatban senkiben sem bízik. Trope felállt a kávéspohárral és papírzacskóval a kezében. – Meg tudom érteni – mondta, és elsétált. Grantham egy faxon Phoenixből érkezett fényképet tartott a kezében. Az Arizonai Állami Egyetem harmadéves hallgatóját ábrázolta, a fölöttébb csinos, húszéves Darby Shaw-t. A denveri származású lány biológia szakon végzett. Grantham húsz Shaw családot is felhívott Denverben, mielőtt felhagyott volna a próbálkozással. A második faxot a New Orleans-i tudósító küldte. Darby ezen a Tulane elsőéves joghallgatója volt. Valahol az évkönyv közepén a tudósító talált egy fényképet, amelyen Darby Shaw kólát iszogat a jogi kar szervezte pikniken. Bő pulóver volt rajta, testhez simuló kopott farmer; bizonyosnak látszott, hogy a fényképet a lány egyik csodálója helyezte el az évkönyvben. Majdnem úgy nézett ki, mintha a Vogue-ból vágták volna ki. A lány éppen ránevetett valakire vagy valamire a pikniken. Fogsora tökéletes volt, arca melegséget sugárzott. Grantham kitűzte a képet az íróasztala fölötti kis táblára. Volt egy negyedik fax is, egy fénykép Thomas Callahanről, csak a rend kedvéért. Grantham az íróasztalra tette a lábát. Majdnem fél tíz volt, kedd reggel. A szerkesztőség úgy pezsgett, forrongott, akár egy jól szervezett felkelés. Grantham az elmúlt huszonnégy órában nyolcvan telefont bonyolított le, de a négy fényképen és a legutóbbi elnökválasztási kampány pénzügyi kérdéseit összegző papírhalmazon kívül semmi sem volt a kezében. Nem jut semmire, és tényleg, minek is fárassza magát? A lány hamarosan mindent elmond. Átlapozta a Postot, és meglátta a cikket, amely egy bizonyos Gavin Verheek különös halálával foglalkozott. Megszólalt a telefon. Darby volt az. – Látta a Postot? – érdeklődött. – Tudja, én írom a Postot. A lány nem volt vicces kedvében. – A New Orleansben meggyilkolt FBIjogászról szóló cikkről beszélek. Olvasta? – Éppen most olvasom. Fontos ez magának? – Így is mondhatjuk. Jól figyeljen, Grantham. Callahan odaadta a
dolgozatomat Verheeknek, aki a legjobb barátja volt. Verheek pénteken New Orleansbe jött a temetésre. A hét végén beszéltem vele telefonon. Segíteni akart, de én rettenetesen féltem. Megállapodtunk abban, hogy tegnap délben találkozunk. Verheeket vasárnap este tizenegy körül megölték a hotelszobájában. Eddig világos? – Igen, minden világos. – Verheek nem jelent meg a találkozónkon. Akkor már természetesen halott volt. Megrémültem, és elutaztam a városból. Most New Yorkban vagyok. – Oké. – Grantham dühödten jegyzetelt. – Ki ölte meg Verheeket? – Nem tudom. De ezzel még nincs vége. Átolvastam a Postot és a New York Timest, az első oldaltól az utolsóig, és egy szót sem találtam bennük a másik New Orleans-i gyilkosságról. Azt a férfit ölték meg, akivel együtt voltam, és akiről azt hittem, hogy ő Verheek. Hosszú történet. – Annak tűnik. Mikor hallhatom egészben ezt a hosszú történetet? – Mikor tudna New Yorkba jönni? – Délre ott lehetek. – Ez egy kicsit túl gyors. Holnap ugyanebben az időben felhívom az utasításokkal. Nagyon óvatosnak kell lennie, Grantham. Grantham az íróasztal fölötti táblára pillantott, és a testhez simuló farmerban meg a mosolyban gyönyörködött egy kicsit. – Szólítson Graynek, jó? Ne Granthamnek. – Ahogy kívánja. Van néhány hatalmasság, aki rettenetesen fél attól, amit tudok. Ha elmondom magának is, a halálát okozhatja. Láttam a holttesteket, érti, Gray? Hallottam a bombát meg a pisztolylövést. Tegnap láttam, ahogy egy férfi agyveleje kifolyik a járdára, és fogalmam sincs, ki volt ez a férfi, és miért ölték meg, eltekintve persze attól, hogy ő is tudott a Pelikán ügyiratról. Azt hittem, hogy a barátom. Rábíztam az életemet, és ötven ember szeme láttára fejbe lőtték. Ahogy a haldoklását figyeltem, felmerült bennem, talán nem is a barátom. Ma reggel elolvastam az újságokat és rájöttem, hogy minden kétséget kizáróan nem a barátom. – Ki ölte meg? – Majd megbeszéljük, amikor idejön. – Oké, Darby. – Van még valami. Mindent elmondok magának, amit tudok, de a nevemet nem használhatja. Már eleget írtam ahhoz, hogy legalább három embert megöljenek, és szinte biztos vagyok benne, hogy én leszek a következő. De ha mégsem, akkor nem akarok magamnak még több bajt. Meg nem nevezett forrás maradok, rendben, Gray? – Megállapodtunk.
– Nagyon nagy a bizalmam magában, és nem is tudom, miért. Ha úgy alakul, hogy egy kicsit is kételkednem kell magában, Gray, eltűnök. – A szavamat adom, Darby. Esküszöm. – Szerintem egyébként ostobaságot csinál. Ez nem a megszokott kis nyomozói munka. Könnyen lehet ám, hogy megölik. – Ugyanazok, akik megölték Rosenberget és Jensent? – Igen. – Tudja, hogy ki ölte meg Rosenberget és Jensent? – Tudom, ki volt a megbízó. Tudom a nevét. Tudom, mivel foglalkozik. Tudom, milyen politikát folytat. – És holnap elmondja nekem. – Ha még életben vagyok. – Hosszan hallgattak, miközben mindketten azon töprengtek, mit is kellene most mondaniuk. – Lehet, hogy most nyomban beszélnünk kéne – állapította meg Grantham. – Lehet. De majd holnap reggel hívom fel. Grantham letette a kagylót, és még egy rövidke pillanatig csodálta ennek a gyönyörű joghallgatónak kissé elhomályosodott fényképét. Néhány másodpercre átadta magát a lovagiasság, hősiesség és egy önfeláldozó megmentési akció gondolatainak. A lány húszegynéhány éves, a Callahanról készült fénykép tanúsága szerint kedveli az idősebb férfiakat, és váratlanul belé, Granthambe helyezi minden bizalmát. Gondoskodni fog róla, hogy ne legyen semmi baj. És megvédi a lányt. A kocsisor lassan hagyta el a belvárost. Az elnöknek egy óra múlva beszédet kell mondania a College Parkban, és most ingujjban pihent a limuzin hátuljában, miközben a Mabry által összeállított szöveget olvasta. Megcsóválta a fejét, és néhány szót firkantott a margóra. Normális napon ez kellemes autókázás lenne, ki a városból egy rövid kis beszédre, de most nem így állt a helyzet. Coal ott ült mellette a limuzinban. Coal általában távol maradt az ilyen utakról. Nagyon megbecsülte azokat a perceket, amikor az elnök a Fehér Házon kívül volt, és minden az ő kezében futott össze. De most beszélniük kellett. – Elegem van már Mabry beszédeiből – mondta az elnök csalódottan. – Mindegyik egyforma Megesküszöm, hogy múlt héten ugyanezt mondtam a szabadkőművesek gyűlésén. – Ő még a legjobb, de már keresek új embereket – felelte Coal anélkül, hogy felnézett volna feljegyzéséből, amit olvasott. Már átnézte a beszédet, és egyáltalán nem volt olyan rossz. Marby azonban már fél éve végezte ezt a munkát, ötletei megkoptak, és Coal amúgy is ki akarta rúgni. Az elnök Coal feljegyzésére pillantott. – Mi ez?
– A rövidített lista. – Kik maradtak? – Siler-Spencer, Watson és Calderon. – Coal lapozott egyet. – Fenomenális, Fletcher. Egy nő, egy fekete és egy kubai. Hová lettek a fehér férfiak? Úgy emlékszem, hogy azt mondtam, fiatal, fehér férfiakat akarok. Kifogástalan előéletű, fiatal, határozott, konzervatív bírákat. Nem ezt mondtam? " Coal folytatta az olvasást. – Meg kell szerezni a jóváhagyást. – Majd megszerezzük. Addig csavargatok néhány csuklót, amíg el nem törik, de jóvá lesz hagyva a jelölésük. Tisztában vagy vele, hogy a fehér férfiak kilencven százaléka rám szavazott? – Nyolcvannégy százaléka. – Igaz. Hát akkor mi a baj a fehér férfiakkal? – Ez nem egészen így működik. – Dehogyisnem. Egyszerű, mint a pofon. A barátaimat megjutalmazom, az ellenségeimet pedig megbüntetem. Az ember így marad a felszínen a politikában. Azzal táncolsz a bálban, aki odavitt. Nem tudom elhinni, hogy egy nőt meg egy feketét akarsz. Szelídülni kezdesz, Fletcher: Coal ismét lapozott. Ezt már hallotta korábban is. – Engem jobban aggaszt az újraválasztásod – jegyezte meg halkan. – Miért, engem talán nem? Annyi ázsiait, spanyolt, nőt és feketét jelöltem, hogy azt lehetne hinni, demokrata vagyok. A franc egye meg, Fletcher, mi a baj a fehér férfiakkal? Nézd, egész biztosan van vagy száz remek, jól képzett és konzervatív bíró, nem igaz? Miért nem találsz kettőt, csak kettőt, akik úgy néznek ki és úgy gondolkoznak, mint én? – A kubai szavazatok kilencven százalékát megkaptad. Az elnök az ülésre hajította a beszédét, és kezébe vette a Washington Post reggeli számát. – Na jó, akkor legyen Calderon. Mennyi idős? – Ötvenegy. Katolikus, szegény családból származik, egészen a Yale-ig elverekedte magát, nagyon komoly ember. Nagyon konzervatív. Múltjában nincsenek sötét ügyek, homályos pontok, eltekintve attól, hogy húsz évvel ezelőtt alkoholizmussal kezelték. Azóta egyfolytában józan. Antialkoholista. – Kábítószerezett valaha? – Tagadja. – Tetszik nekem. – Az elnök az újság címoldalát olvasta. – Nekem is. Az igazságügyi minisztérium és az FBI tetőtől talpig leellenőrizte, és a fickó teljesen tiszta. Na most, Siler-Spencert vagy Watsont akarod? – Milyen név az, hogy Siler-Spencer? Tudod, arra gondolok, mi bajuk lehet
azoknak a nőknek, akiknek kötőjel van a nevükben? Mi lenne, ha Skowinskinek hívnák és feleségül menne egy Levandowski nevű pasashoz? Liberális kis lelke csak akkor nyugodna meg, ha élete hátralévő részét F. Gwendolyn Skowinski-Levandowski néven élhetné le? Ugyan már, Fletcher. Nem fogok egy ilyen kötőjeles nőt jelölni. – Pedig már jelöltél. – Kit? – Kay Jones-Roddy, brazíliai nagykövet. – Akkor hívd haza, és rúgd ki. Coal kurta vigyort erőltetett az arcára, és az ülésre tette a feljegyzést. A kocsi ablakából figyelte a forgalmat. Majd később döntenek a második bíróról. Calderon már rendben volt, és ő, Coal azt akarta, hogy Linda Siler-Spencer legyen a másik jelölt, így aztán a feketét fogja erőltetni, ezzel kényszeríti az elnököt arra, hogy a nő mellett döntsön. Elemi taktikai húzás. – Szerintem még két hetet kellene várnunk, mielőtt nyilvánosságra hozzuk a nevüket – mondta. – Ahogy akarod – mormogta az elnök, miközben a címoldalon lévő cikket olvasta. Majd akkor hozzák nyilvánosságra, függetlenül Coal menetrendjétől, amikor ő meghozza a döntést. Még nem volt egészen biztos benne, hogy egyszerre kell bejelenteni a két nevet. – Watson nagyon konzervatív fekete bíró, közismerten kemény ember. Ideális lenne. – Nem tudom – motyogta az elnök, miközben Gavin Verheekről olvasott. Coal már látta a cikket. Verheeket különös körülmények között holtan találták a New Orleans-i Hilton egyik szobájában. A cikk szerint az FBI a sötétben tapogatózik, és nincs mondandója arról, hogy Verheek mit keresett New Orleansban. Voylest mélyen lesújtotta a hír. Kiváló, lojális munkatárs volt stb. stb. Az elnök lapozgatni kezdett az újságban. – A barátunk, Grantham nagyon csöndes az utóbbi időben. .- Most nyomozgat. Azt hiszem, hallott a Pelikán ügyiratról, de nem tudja megszerezni. Mindenkit felhívott a városban, de nem tudja, mit kérdezzen. Árnyakat üldöz. – Tegnap golfoztam Gminskivel – mondta az elnök, arcán öntelt vigyorral. – Biztosított, hogy minden a legnagyobb rendben van. Igazi, bensőséges beszélgetést folytattunk a játék közben. Szörnyű golfjátékos, nem tudott távol maradni a homoktól meg a víztől. Nagyon mulatságos volt. Coal még az életében nem vett a kezébe golfütőt, és gyűlölte a játékról folytatott bugyuta beszélgetéseket. – Mit gondolsz, Voyles nyomozást folytat az ügyben?
– Nem. Szavát adta, hogy nem fog. Nem mintha bíznék benne, de Gminski nem említette Voylest. – Gminskiben mennyire bízol? – kérdezte Coal, miközben homlokráncolva gyors pillantást vetett az elnökre. – Semennyire. De ha tudna valamit a Pelikán ügyiratról, azt hiszem, elmondaná nekem... – Az elnök elhallgatott, tudta, naivnak tűnik, amit mond. Coal hitetlenkedve horkantott fel. Átkeltek az Anacostia-folyón, és Prince George's megyébe értek. Az elnök kezébe vette a beszédjét, és kinézett az ablakon. Két héttel a gyilkosságok után még mindig ötven százalék felett volt a rokonszenvindexe. A demokratáknak nem volt komoly jelöltjük, aki felhívta volna magára a figyelmet. És ő, az elnök nagyon erős és egyre erősebb. Amerikának elege van a kábítószerből meg a bűnözésből; abból, hogy zajos kisebbségek a reflektorfénybe akarnak kerülni; és abból, hogy a liberális idióták a bűnözők és radikálisok szája íze szerint értelmezik az alkotmányt. Ez most az 6 pillanata. Két jelölés egyszerre a Legfelsőbb Bíróságra. Ez lesz az ő hagyatéka. Elmosolyodott. Milyen gyönyörű szép tragédia!
HUSZONNYOLC A taxi lefékezett a Fifth Avenue és az Ötvenkettedik utca sarkán, és Gray, az utasításoknak megfelelően, gyorsan fizetett, majd táskájával a kezében kiugrott a kocsiból. A mögöttük álló autók dudáltak, a vezetők szitkozódtak. Milyen jó újra New Yorkban lenni, szögezte le magában Gray. Majdnem öt óra volt, a gyalogosok elárasztották a járdát a Fifth Avenue-n, és Gray úgy vélte, a lány pontosan ezt akarta. Minden részletre kiterjedő utasításokat adott. Ezzel és ezzel a járattal repüljön el a La Guardiára. Taxival menjen a World Trade Centerben lévő Vista Hotelbe. Üljön be a bárba, igyon egyet, esetleg kettőt, gyakran nézzen a háta mögé, aztán egy órával később fogjon taxit, és menjen a Fifth Avenue és az Ötvenkettedik utca sarkára. Igyekezzen, viseljen napszemüveget, és figyeljen oda mindenre, mert ha követik, mindkettőjüket halálos veszélybe sodorhatja. A lány megkövetelte, hogy mindent írjon le. Kicsit buta dolog volt, némileg túlzásnak tűnt, de a lánynak olyan hangja volt, amivel Grantham nem tudott vitatkozni. Igazából nem is akart. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy még életben van, mondta Darby, és nem vállal több kockázatot. És ha Grantham beszélni akar vele, akkor pontosan követnie kell az utasításait. Grantham leírt mindent. A tömegben haladva, olyan gyorsan, amilyen
gyorsan csak bírt, megindult a Fifth Avenue-n az Ötvenkilencedik utca felé, a Plazához, felment a lépcsőn, keresztülvágott a hallon, és a Central Park felőli kijáraton távozott. Senki sem követhette. És ha a lány is ennyire óvatos, őt sem követheti senki. A Central Park mentén is zsúfolt volt a járda, és ahogy a Sixth Avenue felé közeledett, még jobban felgyorsított. Ideges érzés lett rajta úrrá; hiába próbált meg uralkodni magán, izgatottsággal töltötte el, hogy találkozik a lánnyal. Darby a telefonban hűvös, céltudatos volt, de hangjában félelem és bizonytalanság bujkált. Ő ugyan csak egyszerű joghallgató, mondta, nem tudja, mit csinál, és valószínűleg egy héten belül halott, ha nem hamarabb, de ha tetszik, ha nem, az ő útmutatásai szerint kell eljárnia. Mindig abból induljon ki, hogy követik, mondta. Már hét napot sikerült túlélnie, miközben gyilkosok üldözik, ezért nagyon kéri, hogy tegye, amit mond. Darby azt mondta, hogy a Sixth Avenue sarkán menjen be a St. Moritzba, és Grantham így is tett. A lány szobát foglalt neki Warren Clark névre. Grantham készpénzzel fizetett, majd lifttel felment a kilencedik emeletre. Mostantól várnia kell. Csak ücsörögjön és várjon, utasította Darby. Egy órán keresztül állt az ablaknál, és azt figyelte, ahogy a Central Parkra leszáll az est. Megszólalt a telefon. – Mr. Clark? – kérdezte egy női hang. – Hm... igen. – Én vagyok az. Egyedül érkezett? – Igen. Hol van most? – Hat emelettel feljebb. Menjen fel a lifttel a tizennyolcadikra, aztán gyalogoljon le a tizenötödikre. 1520-as szoba. – Rendben. Most azonnal? – Igen. Várom. Grantham újra fogat mosott, a tükörben ellenőrizte a frizuráját, és tíz perccel később az 1520-as szoba előtt állt. Úgy érezte magát, mint egy tinédzser az első randevúján. A középiskolai meccsek óta nem érzett ilyen ideges rángást a gyomrában. De hát végül is Ő Gray Grantham a Washington Posttól, s most is csak egy újabb sztoriról van szó, meg egy újabb nőről, úgyhogy kapd össze magad, haver. Kopogtatott és várt. – Ki az? – Grantham – mondta az ajtónak. – A zár kattant, és a lány lassan kinyitotta az ajtót. A haj eltűnt, de a mosoly ott volt; a fényképről ismert lány állt előtte. Keményen megrázta a férfi kezét. – Jöjjön be. Becsukta és kulcsra zárta mögötte az ajtót. – Akar inni valamit? – Hogyne, mije van?
– Jeges víz. – Remekül hangzik. Darby besétált a szobába, ahol lehalkítva ment a tévé. – Jöjjön csak – mondta. Grantham az asztalra tette a táskáját, és helyet foglalt a kanapén. A lány a bárszekrénynél állt; a férfi megcsodálta a feszes farmert. Cipő nem volt rajta. Hatalmas méretű pulóver, amely az egyik oldalon egy kicsit lecsúszott, és kilátszott a melltartó pántja. Darby odanyújtotta a vizespoharat, és leült az ajtó melletti székre. – Kösz – mondta Grantham. – Evett már? – kérdezte a lány. – Azt nem mondtam. Darby ezen elmosolyodott. – Ne haragudjon. Nagyon sok mindenen mentem keresztül. Rendeljünk a szobapincérszolgálattól. Grantham bólintott, és rámosolygott a lányra. – Ahogy óhajtja. – Szeretnék egy jó zsíros sajtburgert sült krumplival és hideg sörrel. – Tökéletes. Darby felvette a telefont és megrendelte az ételt. Grantham odasétált az ablakhoz, és a Fifth Avenue mentén kígyózó fényeket figyelte. – Én huszonnégy éves vagyok. Maga mennyi idős? – Darby most már a kanapén ült, és a jeges vizet kortyolgatta. Grantham a lányhoz legközelebbi széken foglalt helyet. – Harmincnégy. Egyszer házasodtam. Hét évvel és három hónappal ezelőtt elváltam. Gyerekeim nincsenek. Egyedül élek egy macskával. Miért pont a St. Moritzot választotta? – Volt üres szoba, és meg tudtam győzni őket arról: nagyon fontos, hogy készpénzzel fizessek, személyazonossági nélkül. Tetszik magának? – Jól néz ki. Egy kicsit kezd kimenni a divatból. – Ide nem nyaralni szoktak jönni az emberek. – Tetszik nekem. Mit gondol, mennyi ideig leszünk itt? Darby nagyon alaposan megnézte a férfit. Grantham hat évvel ezelőtt kiadott egy könyvet ingatlanügyi botrányokról, s bár nem volt valami nagy siker, Darby talált belőle egy példányt a New Orleans-i közkönyvtárban. A férfi hat évvel idősebbnek nézett ki, mint a könyv borítóján található fényképen, de szépen öregszik, a füle fölött kicsit már őszül a haja. – Azt nem tudom, maga mennyi ideig marad – felelte Darby. – Az én terveim minden percben változhatnak. Lehet, hogy meglátok egy arcot az utcán, és elrepülök Új-Zélandra. – Mikor jött el New Orleansből? – Hétfő este. Taxival mentem el Baton Rouge-ba, de így még könnyű lett volna követni. Chicagóba repültem, ahol vettem négy jegyet négy különböző
városba; az egyik Boise-ba szólt, ahol az anyám él. Az utolsó percben szálltam fel a New Yorkba tartó gépre. Nem hiszem, hogy bárki is követett. – Biztonságban van. – Egyelőre lehet, hogy igen. Ám ha ezt a sztorit leközlik, mindkettőnkre vadászni kezdenek. Feltéve persze, ha egyáltalán leközlik. Grantham megcsörgette a jeget a poharában, és a lányra nézett. – Attól függ, hogy mennyit mond el nekem. És attól, hogy mennyi bizonyítható belőle más forrásokon keresztül. – A bizonyítás magára tartozik. Elmondom magának, amit tudok, és onnan már egyedül kell boldogulnia. – Rendben. Mikor kezdünk beszélni? – Vacsora után. Inkább teli hassal látnék hozzá. Maga nem siet, ugye? – Természetesen nem. Ma éjszaka szabad vagyok, holnap egész nap és azután meg azután is. Tudja, maga az utóbbi húsz év legnagyobb sztorijáról beszél, úgyhogy én addig maradok, amíg van közlendője a számomra. Darby elmosolyodott, és elfordította a fejét. Pontosan egy héttel ezelőtt ücsörögtek Thomasszal a Mouton's bárban asztalra várva. A férfi fekete selyemzakót viselt, farmeringet, vörös nyakkendőt és élesre vasalt khakiszínű nadrágot. Csupasz lábra húzott cipőt. Az ing nyakát kigombolva hagyta, a nyakkendőt meglazította. A Virgin-szigetekről beszélgettek, a hálaadás ünnepéről és Gavin Verheekről, miközben vártak az asztalra. A férfi gyorsan ivott, de ez nem számított rendkívülinek. Később aztán lerészegedett, és ez megmentette Darby életét. Egy évet öregedett az elmúlt hét nap alatt, és most éppen normálisnak mondható beszélgetést folytat egy emberrel, aki nem akar az életére tömi. Darby a dohányzóasztalra tette a lábát. Nem volt kellemetlen egy szobában lenni ezzel a férfival. Darby kiengedett egy kicsit. Grantham arcáról az sugárzott: “Bízzál bennem." És miért is ne? Ki másban bízhatna? – Min gondolkozik? – kérdezte a férfi. – Hosszú volt ez a hét. Hét nappal ezelőtt egy voltam a sok joghallgató közül a taposómalomban. Most pedig tessék, nézzen rám. Grantham ránézett. Megpróbált hűvös maradni és nem úgy viselkedni, mint egy tinédzser, de azért jó alaposan megnézte. Haja sötét volt és nagyon rövid, de igen divatos, Granthamnek azonban jobban tetszett a tegnapi fényképről ismert hosszabb változat. – Mondjon valamit Thomas Callahanről – kérte Grantham. – Minek? – Nem is tudom. Ő is hozzátartozik a történethez, nem? – De igen. Majd később rátérek. – Rendben. Az édesanyja Boise-ban él?
– Igen, de nem tud semmit. És a maga édesanyja? – Short Bilisben, New Jersey-ben – felelte a férfi mosolyogva. Ráharapott egy jégkockára, és várta, hogy a lány megszólaljon. Darby gondolkodott. – Mit szeret New Yorkban? – kérdezte végül. – A repülőteret. Onnan lehet a leggyorsabban lelépni innen. – Thomasszal tavaly nyáron itt voltunk. Itt jóval nagyobb a forróság, mint New Orleansben. Grantham hirtelen ráébredt, hogy Darby nemcsak egy szédítően csinos egyetemista, hanem gyászoló özvegy is. Szegény nagyon szenvedhet, állapította meg magában. A fene azt a hülye fejedet! – Sajnálom, ami Thomasszal történt – mondta. – Többet nem kérdezősködöm róla. A lány elmosolyodott, de nem szólt semmit. Hangos kopogtatás hallatszott. Darby lekapta a lábát az asztalról, és az ajtóra meredt. Aztán mélyet sóhajtott. Az ennivalót hozták. – Megyek – mondta Gray. – Nyugi, engedje el magát.
HUSZONKILENC Évszázadokon keresztül csendes, de elkeseredett harc dúlt azon a partvonal menti részen, amelyből később Louisiana lett. Területért folyt a küzdelem. Egészen az utóbbi évekig emberek nem vettek benne részt. Déli irányból az óceán nyomult a szárazföld felé dagályokkal, hullámokkal. Észak felől a Mississippi kiapadhatatlanul zúdította magából a vizet és a hordalékot, és ily módon biztosította a mocsarak megmaradásához, illetve terjedéséhez szükséges talajt. A Mexikói-öböl sós vize alámosta a partot, és elpusztította a mocsarakat azáltal, hogy kiirtotta a füves területeket, amelyek összetartották őket. A folyó azzal válaszolt, hogy kiszárította a szárazföld felét, és termőtalaját Alsó-Louisianába sodorta. Szép lassan, egymás után, üledékes deltatorkolatokat hozott létre, melyek végül is mind elálltak a folyó útját, és irányváltoztatásra kényszerítették. A delták buja, mocsaras vidéket teremtettek. A természet erői irányította hősies küzdelem volt ez. A hatalmas folyó szüntelen újratöltése révén a deltatorkolatok nemcsak ellenálltak a Mexikóiöbölnek, hanem tovább is terjeszkedtek. A mocsarak a természet evolúciójának csodái voltak. A különféle anyagokban gazdag üledéket táplálékként használva, a ciprus- és tölgyfa zöld paradicsomává változtak, ahol sűrű foltokban állt a sás, nádbuzogány és szív
levelű pontedéria. A vízben garnélarákok, osztrigák, aligátorteknősök, lepényhalak, makraiak, aranyosfejű halak, tarisznyarákok és aligátorok hemzsegtek. A vidék számtalan állat menedéke lett. Vándormadarak több száz fajtája pihent itt meg. Aztán 1930-ban olajat találtak, és megkezdődött a pusztítás. Az olajtársaságok több ezer kilométer hosszú csatornákat építettek, hogy eljussanak a leggazdagabb területekre. Keresztül-kasul kaszabolták, darabjaira szabdalták a láp vidéket. Fúrtak, olajat találtak, aztán, hogy eljussanak hozzá, őrült sebességgel vágtak medret a csatornáknak, amelyek révén a Mexikói-öböl sós vizének remek alkalma nyílt, hogy elárassza és elpusztítsa a mocsarat. Azóta, hogy olajat találtak itt, az óceán több ezer hektárnyi részt falt fel a mocsaras vidékből. Louisianának évente száz négyzetkilométernyi területe tűnik el. Minden tizennégy percben újabb acre kerül a víz alá. (acre = 4047 négyzetméter) 1979-ben egy olajtársaság kutat fúrt Terrebonne Parish területén, és olajra lelt. Szokásos, hétköznapi fúrás volt, az eredmény azonban nem. Rengeteg olajat találtak. Néhány száz méterrel odébb ismét fúrtak, ismét fantasztikus eredménnyel. Az egy kilométerrel távolabb végzett fúrás eredménye még hihetetlenebb volt. Öt kilométerrel odébb megint csak folyékony aranyra leltek. Az olajtársaság lezárta a kutakat, és mérlegelni kezdte a helyzetet, mivel úgy tűnt, bámulatosán gazdag lelőhelyre bukkantak. Az olajtársaság tulajdonosa Victor Mattiece volt, francia ősök leszármazottja, aki már több milliót keresett, illetve vesztett el azzal, hogy olajkutakat fúrt Louisiana déli részén. 1979-ben történetesen éppen jómódú volt, és ami még ennél is fontosabb: hozzá tudott férni más emberek pénzéhez. Gyorsan meggyőzték róla, hogy kincsesbányára bukkant. Földet kezdett vásárolni a lezárt kutak környékén. A titkoknak döntő szerepük lehet az olaj világában, de nehéz megtartani őket. És Mattiece pontosan tudta, ha túl sok pénzt vet most be, sokan hamarosan őrült tempóban fúrni kezdenek új aranybányája környékén. Végtelenül türelmes és alapos ember lévén, mélyebb összefüggéseiben vizsgálta meg a kérdést, és nemet mondott a gyors meggazdagodásra. Úgy döntött, minden az övé lesz. Tanácskozni kezdett az ügyvédeivel és más tanácsadóival, majd kidolgozott egy tervet, melynek értelmében tucatnyi különböző cég nevén módszeresen felvásárolja a lezárt kutakat körülvevő területeket. Létrehoztak új vállalatokat, részben vagy teljes egészében
megvettek csőd szélén álló cégeket és vásárolták a földet. A terv az volt, hogy összevonnak területeket, aztán csatornát építenek a bekerített mocsárban, hogy a munkások és a felszerelések eljuthassanak a kutakhoz, és az olajat gond nélkül el lehessen szállítani. A csatornát ötvenhat kilométer hosszúságúra tervezték és kétszer olyan szélesre, mint a többit. Nagy forgalom lesz rajta. Mivel sok pénze volt, Mattiece nagy népszerűségnek örvendett a politikusok és a vezető hivatalnokok körében. Mesterien játszotta az ő játékukat. Nagyvonalúan szórta a pénzt oda, ahol szükség volt rá. Imádta a politikát, de gyűlölte a nyilvánosságot. Paranoiás volt, és visszavonultan élt. Miközben szép lassan folyt a földvásárlás, Mattiece egyszer csak felfedezte, hogy kifutott a pénzből. A nyolcvanas évek elején az olajipar hanyatlóban volt, és Mattiece többi kútja kiszáradt. Hatalmas pénzösszegre volt szüksége, és olyan üzlettársakat keresett, akik ezt képesek előteremteni és nem jártatják sokat a szájukat, így aztán távol maradt Texastól. A tengerentúlra utazott, és talált néhány arabot, akik megszemlélték a térképeit, és hitelt adtak a becsléseinek. Beszálltak az üzletbe, és Mattiece-nak ismét rengeteg pénze volt. Megszerezte a hivatalos engedélyt, hogy utat vágjon magának a ciprusfák borította mocsárvidéken. A kép csodaszépen kezdett körvonalazódni, és Victor Mattiece legalább egymilliárd dollár szagát érezte a levegőben. Talán kettőét vagy háromét is. Aztán különös dolog történt. Keresetet nyújtottak be a bíróságon, amely azt követelte, hogy állítsák le a csatornák építését és a fúrást. A felperes egy környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozó, Green Fund néven működő, ismeretlen jogi cég volt. Erre azért nem számított senki, mert Louisiana már ötven éve szó nélkül tűrte, hogy az olajtársaságok és a Victor Mattiece-hoz hasonló emberek felfalják és gátlástalanul szennyezzék. Hiszen valójában ez virágzó üzlet volt. Az olajipar sokakat foglalkoztatott és jól fizetett. A Baton Rouge-ban begyűjtött olaj- és üzemanyagadókból fedezték az állami alkalmazottak fizetését. A vacak kis falvakból tisztes városkák lettek. A politikusok, a kormányzóktól lefelé, zsebre tették az “olajos" pénzt, és elfordították a fejüket. Minden a legnagyobb rendben volt, kit érdekelt, ha elpusztul a mocsárvidék. A Green Fund a lafayette-i járásbíróságon nyújtotta be a keresetet. Egy szövetségi bíró leállíttatta a munkálatokat. Mattiece tombolt dühében. Heteket töltött el az ügyvédeivel. Minden pénzt megér, hogy győzzenek, jelentette ki. Ne törődjenek a költségekkel, utasította az ügyvédeket. Ha kell, sértsék meg a törvényeket, rúgjanak fel etikai
szabályokat, béreljenek fel szakértőket, készíttessenek tanulmányokat, vágjanak el torkokat, költsék el a világ minden pénzét. Csak nyerjék meg ezt a rohadt pert. Mattiece, aki eddig is kerülte a nyilvánosságot, még jobban visszavonult. A Bahamákra költözött, és Lyford Cayből, egy fegyverekkel védett erődből végezte az irányítást. Hetente egyszer New Orleansbe repült, hogy találkozzon az ügyvédeivel, aztán visszatért a szigetre. Bár gyakorlatilag most már láthatatlan volt, gondoskodott róla, hogy politikai célú adományainak összege növekedjék. Kincsesbányája biztonságban volt Terrebonne Parishben, és egy napon majd megkezdi felszínre hozni a kincseket, de sohasem lehet tudni, mikor kényszerül arra, hogy szívességeket kérjen. Mire a Green Fund két ügyvédje már nyakig benne volt az ügyben, több mint harminc különböző alperest azonosítottak. Cégek, melyek között volt olyan, amelyik földet birtokolt, kutatásokat végzett, meg olyan is, amelyik kutakat fúrt. A vegyes vállalatok, korlátozott felelősségű, társaságok és részvénytársaságok áthatolhatatlan útvesztőjét alkották. Az alperesek és a jól fizetett ügyvédek légiói dühödten reagáltak. Azzal a kérelemmel fordultak a bíróhoz, hogy vesse el a keresetet, mivel nem eléggé megalapozott. A kérelmet elutasították. Aztán azt kérelmezték, hogy engedélyezze a fúrások folytatását, miközben a tárgyalásra várnak. A kérelmet elutasították. Fájdalmasan visítottak, és egy újabb hosszadalmas kérvényben elmagyarázták, hogy már most mennyi pénz fekszik a kutatásokban, fúrásokban stb. A válasz: ismét elutasítás. Zsákra való kérelmet nyújtottak be, és amikor már mindegyiket visszautasították és bizonyossá vált, hogy egyszer sorra kerül a tárgyalás, mindenféle piszkos, időhúzó játékba kezdtek. A Green Fund szerencséjére az új lelőhely a mocsaras vidék azon részének közelében volt, ahol a vízimadarak évek óta menedékre leltek. Halászsasok, nemes kócsagok, pelikánok, kacsák, darvak, ludak vándoroltak ide, és még jó néhány különleges fajta. Bár Louisiana a földjeivel szemben nem volt mindig jóindulatú, az állatvilággal szemben némileg több megértést tanúsított. Mivel az ítéletet majd egy napon átlagos és remélhetőleg hétköznapi emberekből álló esküdtszék fogja meghozni, a Green Fund ügyvédei hangsúlyozottan előtérbe helyezték a madarak kérdését. A pelikán lett a hős. Miután harminc esztendőn keresztül alattomosan mérgezték a különféle baktériumirtó szerek, a louisianai barna pelikán a teljes kipusztulás küszöbére került. Veszélyeztetett fajnak minősítették – csaknem túl későn –, és fokozott védelmet igyekeztek biztosítani számára. A Green
Fund “lecsapott" a fenséges madárra, és hat, az ország legkülönbözőbb pontjairól származó szakértőt kértek fel a tanúskodásra. A mintegy száz ügyvédet mozgósító per lassan haladt. Időnként teljesen elakadt, és ez tökéletesen megfelelt a Green Fundnak. A kutak álltak. Hét évvel azután, hogy Mattiece helikopterjén először repült el Terrebonne Bay fölött, hogy végigkövesse azt az útvonalat, ahol az oly értékes csatorna vezet majd, a per a Laké Charles-i bíróság elé került. Keserves egy tárgyalás volt, tíz hétig tartott. A Green Fund anyagi kártérítést követelt a már eddig okozott károkért, és ragaszkodott hozzá, hogy a további fúrásokat véglegesen megakadályozó, tiltó határozat lépjen érvénybe...
HARMINC A magnó a kis asztal közepén állt négy üres sörösüveg társaságában. Grantham jegyzetelt, miközben kérdezett. – Ki beszélt magának a perről? – Egy John Del Greco nevű fickó. Joghallgató a Tulane-on, egy évvel jár fölöttem. Tavaly nyáron ügyvédjelölti munkát vállalt egy nagy houstoni cégnél, amelyik közel volt az eseményekhez. A tárgyalással nem került kapcsolatba, de elég sok szóbeszédet, pletykát hallott. – És az összes cég New Orleans-i és houstoni? – Igen, de a cégek vagy tucatnyi különböző városból származnak, így természetesen magukkal hozták a helyi jogászaikat. Ügyvédek érkeztek Daliásból, Chicagóból és néhány más nagyvárosból. Nagy cirkusz volt. – Hogy áll most a per? – A fellebbviteli bíróságra fog kerülni. A fellebbezést még nem nyújtották be, de erre hamarosan sor kerül. Mattiece jobban áll. – Hol az a bíróság? – New Orleansben. Körülbelül huszonöt hónappal azután, hogy a fellebbezés odakerül, egy háromtagú esküdtszék fogja meghallgatni a feleket, majd döntenek. A vesztes fél egészen biztosan követelni fogja, hogy a teljes esküdtszék is hallgassa meg őket, és így még három hónapig eltart a dolog. Elég kétséges pont van az ítéletben ahhoz, hogy a fellebbviteli bíróság a három lehetséges eszköz közül bármelyikhez nyúljon: jóváhagyja az ítéletet, megsemmisíti az ítéletet, vagy pedig annyi hibát talál, hogy új tárgyalást tűz ki. Módjukban áll részlegesen jóváhagyni, részlegesen megsemmisíteni, vagy pedig csak bizonyos részeket új tárgyalásra kitűzni. Grantham elkeseredetten csóválta a fejét jegyzetelés közben. – Minek megy valaki ügyvédnek?
– Az elmúlt héten többször is feltettem magamnak ezt a kérdést. – Van valami tippje arra vonatkozóan, hogy mit fog tenni a fellebbviteli bíróság? – Nincs. Még nem is látták a fellebbezést. A felperes mindenféle perrendtartási vétségekre hivatkozik, amelyet az alperes követett el. Lehet, hogy megsemmisítik az ítéletet. – És akkor mi történik? – Kezdődik a mulatság. Amennyiben valamelyik fél elégedetlen a fellebbviteli bíróság döntésével, a Legfelsőbb Bíróságra fellebbezhet. – Ó, micsoda meglepetés! – A Legfelsőbb Bírósághoz évente több ezer fellebbezés érkezik, a bírák azonban nagyon válogatósak. A hatalmas pénzek és az ügyben érintett kérdések miatt, ennek a fellebbezésnek jó esélye van arra, hogy eléjük kerüljön. – A mai naptól számítva mennyi idő telhet el addig, amíg a Legfelsőbb Bíróság döntést hoz? – Háromtól egészen öt év. – Addigra Rosenberg természetes halállal is meghalhatott volna. – Igen, de lehet, hogy addigra már egy demokrata van a Fehér Házban. Most kell elintézni, amikor nagyjából meg lehet jósolni, ki kerül a helyére. – Így érthető. – Egyszerűen gyönyörű az egész. Ha maga volna Victor Mattiece, és úgy nagyjából csak ötvenmilliója van, de milliárdos akar lenni és nincs az ellen kifogása, hogy legyilkolja a Legfelsőbb Bíróság néhány tagját, akkor most kellene akcióba lépnie. – De mi van akkor, ha a Legfelsőbb Bíróság nem kíván foglalkozni az üggyel? – Amennyiben a fellebbviteli bíróság jóváhagyja az ítéletet, Mattiece nyerőben van. Ha elutasítja, és a Legfelsőbb Bíróság nem tárgyalja meg, akkor bizony gondjai támadnak. Nekem az a tippem, hogy elölről kezdi az egészet, új pereskedésbe fog és megint megpróbálja. Túl sok pénzt ölt már bele ebbe ahhoz, hogy hazamenjen és a sebeit nyalogassa. Joggal lehet feltételezni róla, hogy amikor megölette Rosenberget és Jensent, elkötelezte magát az ügyben. – Hol volt a tárgyalás alatt? – Eltűnt, láthatatlanná vált. Ne felejtse el, nem köztudomású, hogy az egész pereskedésben ő az első ember a háttérben. Mire megkezdődött a tárgyalás, harmincnyolc cég szerepelt mint alperes. Egyetlen személyt sem neveztek meg, csak cégeket. A harmincnyolcból csak hét van köztulajdonban, ő pedig nem több mint húszszázalékos részesedéssel érdekelt bennük. Ezek kis cégek, “pult alatt" keltek el. A többi harmincegy magántulajdonban van, nem tudtam
sok információt szerezni róluk. De azt sikerült kiderítenem, közülük sok a másik tulajdonában van. Majdnem teljesen áthatolhatatlan rendszer. – De Mattiece kezében tartja a szálakat. – Hogyne. Az a gyanúm, hogy összességében nyolcvan százalék van a tulajdonában. Leellenőriztem négy magáncéget, és közülük hármat külföldön jegyeztek be. Kettőt a Bahamákon, egyet pedig a Kajmán-szigeteken. Del Greco azt hallotta, hogy Mattiece külföldi bankokon és cégeken keresztül irányít. – Emlékszik ennek a hét cégnek a nevére? – A legtöbbre igen. Természetesen a dolgozatomban – amelyből nincs példányom – lábjegyzetben felsoroltam az összesét. De majdnem az egész anyag megvan gyorsírással. – Láthatnám? – Persze. De életveszélyes. – Majd később elolvasom. Mondjon valamit a-fényképről. – Mattiece egy Lafayette-közeli kisvárosból származik, és fiatalabb korában nagy pénzekkel támogatta a politikusokat Dél-Louisianában. Sohasem kereste a nyilvánosságot, de annyi pénzt, mint amennyi neki van, nehéz elrejteni, különösképpen akkor, ha politikusoknak osztogat belőle. Hét évvel ezelőtt, amikor a mostani elnök még alelnök volt, elment New Orleansbe egy republikánus rendezvényre. Az összes nagyágyú ott volt, Mattiece is. Egy vacsora tízezer dollárba került, így aztán a sajtó is megpróbált bejutni. Az egyik fényképésznek sikerült valahogy lencsevégre kapnia Mattiece-t, amint kezet ráz az alelnökkel. Másnap a New Orleans-i újság leadta a fényképet. Csodálatos egy kép. Úgy vigyorognak egymásra, mint a legjobb barátok. – Ezt könnyű lesz megszerezni. – A vicc kedvéért odaragasztottam a dolgozatom utolsó oldalára. Mulatságos az egész, nem? – Remekül szórakozom. – Mattiece néhány évvel ezelőtt eltűnt, úgy tudják, hogy több helyen is lakik. Nagyon különc ember. Del Greco azt mondta, hogy a legtöbben elmebetegnek tartják. A magnó sípolt egyet, és Gray kazettát cserélt. Darby felállt, és kinyújtóztatta hosszú lábait. A férfi nem vette le róla a szemét, miközben a magnóval bíbelődött. Két másik, már megtelt kazetta ott feküdt az asztalon megjelölve. – Fáradt? – kérdezte Gray. – Nem aludtam valami jól az utóbbi időben. Sok kérdése van még? – Sokat tud még mondani?
– A legfontosabb dolgokat már átbeszéltük. Van még néhány apróság, majd holnap reggel szakíthatunk rájuk időt. Gray kikapcsolta a magnőt és felkelt. A lány az ablaknál állva nyújtózkodott és ásítozott. A férfi leült a kanapéra. – Mi történt a hajával? – kérdezte. Darby leült a székre, és maga alá húzta a lábát; vörösre festett lábujjkörmök... A térdén pihentette az állat, – Egy New Orleans-i hotelban hagytam. Honnan tudja, hogy több volt? – Láttam egy fényképet. – Honnan szerezte? – Valójában hármat is láttam. Kettő a Tulane, egy pedig az Arizonai Állami Egyetem évkönyvéből való. – Ki küldte őket magának? – Vannak kapcsolataim. Faxon kaptam őket, így nem volt valami jó a minőségük. De azt a csodálatos hajat jól lehetett látni. – Jobban örülnék, ha ezt nem csinálta volna. – Miért? – Minden telefonhívás nyomot hagy. – Ugyan már, Darby. Bízzon bennem egy kicsit. – Maga szaglászott utánam. – Csak egy kicsit tájékozódtam. Ez minden. – Ezt ne csinálja többet, rendben? Ha akar valamit tőlem, akkor szóljon. És ha én azt mondom, hogy nem, akkor ne foglalkozzék vele. Grantham megvonta a vállát, és beleegyezően bólintott. – Na és ki választotta ki Rosenberget és Jensent? Mattiece nem jogász. – Rosenberg kiválasztása nem lehet kérdéses. Jensen kevés alkalommal nyilatkozott meg környezetvédelmi kérdésekben, de mindig következetesen ellene szavazott a környezet kárára történő fejlesztéseknek. Ha volt olyan kérdés, amelyben következetesen megegyezett az álláspontjuk, az a környezetvédelem. – És gondolja, hogy erre Mattiece egyedül jött rá? – Természetesen nem. Egy ördögi aggyal megáldott jogász eléje tette a két nevet. Mattiece-nak van vagy ezer ügyvédje. – De Washingtonban egyetlenegy sincs? Darby felemelte az állat, és homlokráncolva nézett a férfire. – Mit mondott? – Egyetlen ügyvédje sem washingtoni? – Ilyet én nem mondtam. – Úgy emlékeztem, mintha azt mondta volna, hogy a jogi cégek New Orleansből, Houstonból és még néhány nagyvárosból valóak, de Washingtont
nem említette. Darby megrázta a fejét. – Legalább két washingtoni cég is az eszembe jut, amelynek találkoztam a nevével. Az egyik a White és Blazevich, nagyon régi, nagy hatalmú, gazdag, republikánus cég négyszáz ügyvéddel. Gray a kanapé szélére húzódott. – Mi a baj? – kérdezte Darby. A férfi hirtelen izgatott lett. Felpattant, elment az ajtóhoz, aztán vissza a kanapéhoz. – Lehet, hogy ez az, Darby. – Hallgatom. – Biztos figyel rám? – Esküszöm, hogy figyelek. Gray az ablaknál állt. – Nos, múlt héten háromszor felhívott egy Garcia nevű ügyvéd, akinek nem ez a valódi neve. Azt mondta, hogy tud valamit vagy látott valamit Rosenbergről és Jensenről, és rettenetesen szeretné elmondani nekem, amit tud. De aztán megijedt és eltűnt. – Legalább egymillió ügyvéd van Washingtonban. – Kétmillió. De tudom, hogy egy magáncégnél dolgozik. Ezt úgy nagyjából elismerte. Őszinte volt, és szörnyen félt, mert azt gondolta, hogy követik. Megkérdeztem, hogy kik követik, de ezt természetesen nem volt hajlandó megmondani. – Mi történt vele? – Úgy terveztük, hogy a múlt szombaton találkozunk, de felhívott, és azt mondta, felejtsük el az egészet. Elmondta, hogy nős, jó munkája van, minek kockáztatna. Bár ezt nem vallotta be, szerintem volt egy példánya valamiről, és ezt akarta megmutatni nekem. – Ő lehet az, akire magának szüksége van a bizonyításhoz. – Mi van akkor, ha a White és Blazevichnél dolgozik? Ebben az esetben a szóba jöhető ügyvédek számát hirtelen négyszázra csökkentettük. – Az a bizonyos szénakazal jóval kisebb. Grantham odaugrott a táskájához, turkálni kezdett benne, és előhúzott egy fekete-fehér fényképet. Darby ölébe ejtette. – Tessék, ez Mr. Garcia. Darby megnézte a képet. Egy forgalmas járdán közlekedő férfit ábrázolt. Arcát tisztán lehetett látni. – Feltételezem, nem állt modellt ehhez a képhez. – Nem egészen. – Grantham járkálni kezdett. – Akkor hogyan szerezte? – Nem fedhetem fel a forrásaimat. Darby a dohányzóasztalra csúsztatta a fényképet, és megdörzsölte a szemét. – Maga megijeszt engem, Grantham. Itt valami sötét dologról van szó. Mondja, hogy tévedek. – Na jó, egy kicsit sötét a dolog. A fickó ugyanazt a telefonfülkét
használta, ez pedig hiba. – Tudom. Hiba. – És szerettem volna tudni, hogy néz ki. – Megkérdezte tőle, hogy lefényképezheti-e? – Nem. – Hát akkor mégiscsak baromi sötét dolog. – Jó, ahogy akarja. De megtettem, itt a fénykép és lehet, hogy ez a kapcsolatunk Mattiece-hoz. – A kapcsolatunk? – Igen, a kapcsolatunk. Azt hittem, el akarja kapni Mattiece-t. – Ezt mondtam volna? Azt akartam, hogy megfizessen azért, amit tett, de most már inkább békén hagynám. Hívő embert csinált belőlem ez a pasas, Gray. Annyi vért láttam az utóbbi időben, hogy ez most hosszú időre elég lesz nekem. Mostantól magáé az ügy. Grantham ezt nem hallotta meg. A lány mögé sétált az ablakhoz, aztán vissza a bárszekrényhez. – Két céget említett. Melyik a másik? – Brim, Stearns és még valaki. Nem volt alkalmam leellenőrizni őket. Furcsa dolog, de a két cég közül egyik sem szerepel mint bármelyik alperes hivatalos védője, de mindkettő, különösen White és Blazevich, többször is felbukkant, amikor átolvastam az aktákat. – Milyen nagy ez a Brim, Stearns és még valaki? – Ha akarja, holnapra megtudom. – Akkora, mint a White és Blazevich? – Szerintem nem. – Akkor tippeljen. Mekkora? – Kétszáz ügyvéd. – Rendben. Akkor van hatszáz ügyvédünk két cégnél. Maga az ügyvéd, Darby. Hol találhatnánk meg Gardát? – Nem vagyok ügyvéd és magándetektív sem. Viszont maga a nyomozó újságíró. – Nem tetszett neki ez a többes szám. – Az igaz, de én még sohasem jártam jogi cégnél, eltekintve persze a válásomtól. – Akkor nagy szerencséje van. – Hogy találhatjuk meg? Darby ismét ásítozni kezdett. Már majdnem három órája beszélgettek és kezdett kimerülni. Ezt holnap reggel is folytathatják. – Nem tudom, hogyan találhatjuk meg, de nem is gondolkoztam róla sokat. Alszom rá egyet, és majd reggel elmondom, mire jutottam. Grantham egyik percről a másikra megnyugodott. Darby felállt, és odament a bárszekrényhez egy pohár vízért. – Összeszedem a dolgaimat – mondta a férfi, miközben felvette az asztalról
a kazettákat. – Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte Darby. – Esetleg. Darby eltűnődve pillantott a kanapéra. – Hajlandó lenne ma éjszaka itt aludni a kanapén? Tudja, hosszú ideje nem aludtam már rendesen, és szükségem van a pihenésre. Hogy is mondjam, jó érzés lenne tudni, hogy maga itt van. Grantham nagyot nyelt, és a kanapéra nézett. Mindketten a kanapét méregették. A legjobb esetben is csak másfél méter hosszú volt, és egy cseppet sem tűnt kényelmesnek. – Hogyne – felelte Gray a lányra mosolyogva. – Megértem magát. – Be vagyok gyulladva, tudja. – Megértem. – Jó érzés, hogy olyasvalaki van a közelemben, mint maga. – Darby illedelmesen mosolygott, Gray pedig majd elolvadt. – Szívesen – mondta. – Nem okoz semmi gondot. – Köszönöm. – Zárja be az ajtót, bújjon ágyba, és aludjon jól. El nem mozdulok innen, és nem lesz semmi baj. – Köszönöm. – Darby bólintott, újra elmosolyodott, aztán becsukta maga után a hálószoba ajtaját. Gray hallgatózott, de Darby nem zárta kulcsra az ajtót. A sötétben leült a kanapéra, és a lány ajtaját figyelte. Valamivel éjfél után elszenderedett; úgy aludt, hogy álla nem volt nagyon messze a térdétől.
HARMINCEGY A titkárnő főnöke Jackson Feldman volt, a főszerkesztő. A szobát a birodalmának tekintette, és Feldmanon kívül senkitől sem fogadott el utasításokat. Különösképpen nem egy olyan pimasz kölyöktől, mint ez a Gray Grantham, aki most éppen ott áll Mr. Feldman ajtaja előtt. A titkárnő rámeredt Granthamre, aki csúfondáros mosollyal nézett rá vissza; ez így ment már tíz perce, egészen azóta, hogy a két férfi bement az irodába, és magára zárta az ajtót. Hogy Grantham miért strázsál az ajtó előtt, arról a nőnek fogalma sem volt. De ez az ő birodalma. Megszólalt a telefon, és Grantham ráüvöltött a titkárnőre: – Ne kapcsoljon be hívást! A nő arca nyomban elvörösödött, szája tátva maradt. Felemelte a kagylót,
majd néhány másodperc után azt mondta: – Sajnálom, de Mr. Feldman egy megbeszélésen van. – Granthamre meredt, aki kihívóan nézett rá. – Igen, amilyen hamar csak lehet, visszahívjuk önt. – Letette a telefont. – Kösz! – kiáltotta Grantham, és ezzel teljesen elbizonytalanította a nőt. Éppen valami csúnyát készült mondani, de miután meghallotta, hogy “kösz!", semmi épkézláb nem jutott az eszébe. A férfi rámosolygott. És ettől ő még dühösebb lett. Fél hat volt, már ideje lett volna, hogy elmenjen, de Feldman megkérte, maradjon még. A férfi még mindig önelégülten mosolygott az ajtó előtt, alig hárommétemyire tőle. Sohasem szerette Gray Granthamet. De hát végül is, nem sok olyan ember volt a Postnál, akit kedvelt volna. Egy kézbesítő jelent meg, és úgy tűnt, az ajtó felé tart, amikor a férfi elállta az útját. – Sajnálom, de most nem mehet be – mondta Grantham. – És miért nem? – Egy megbeszélés folyik odabent. Hagyja nála, amit hozott. – Grantham a titkárnőre mutatott, aki gyűlölte, hogy mutogatnak rá, és gyűlölte, hogy úgy utalnak rá, “nála". Már huszonegy éve dolgozott itt. A kézbesítőt nem lehetett egykönnyen eltántorítani a céljától. – Értem. Mr. Feldman azonban azt az utasítást adta, hogy pontosan fél hatra hozzam ide ezeket a papírokat. Most pontosan fél hat van, itt vagyok, és itt vannak a papírok. – Nézze, igazán büszkék vagyunk magára, de most nem mehet be, érti? Hagyja a papírokat annál a bájos hölgynél, és holnap is fel fog kelni a nap. – Grantham pontosan az ajtó elé állt és úgy tűnt, készen áll a harcra, ha a srác tovább erősködik. – Majd én átveszem őket – mondta a titkárnő. Át is vette őket, és a kézbesítő távozott. – Kösz! – kiáltotta Grantham ismét jó hangosan. – Rettenetes modora van, Grantham – vakkantotta a titkárnő. – Pedig azt mondtam, kösz. – Grantham megpróbált olyan arcot vágni, mintha mélyen meg lenne bántva. – Maga neveletlen ember! – Kösz! Az ajtó hirtelen kinyílt. – Grantham! – szólították a férfit. Rámosolygott a nőre, és belépett az irodába. Jackson Feldman az íróasztala mögött állt. Nyakkendőjét kilazította, ingujja fel volt tűrve a könyökéig. Százkilencvenkét centi magas volt, egyetlen gramm súlyfelesleg nélkül. Ötvennyolc évesen is évente kétszer lefutotta a maratoni távot, és napi tizenöt órát dolgozott. Smith Keen is állva várta Granthamet, egy négyoldalas vázlatot tartott a
kezében és a Pelikán ügyiratnak azt a változatát, amit Darby kézzel vetett papírra. Feldman példánya az asztalon hevert. Mindketten kissé bódultnak tűntek. – Csukd be az ajtót – utasította Granthamet Feldman. Gray becsukta az ajtót, és ráült az asztal szélére. Senki sem szólalt meg. Feldman megdörzsölte a szemét, aztán Keenre nézett. – Ejha! – mondta végül. Gray mosolygott. – Ez azt jelenti, hogy bravó. Az utóbbi húsz év legnagyobb sztoriját adtam a kezedbe, és annyira meg vagy hatva, hogy csak azt tudod mondani: “Ejha". – Hol van Darby Shaw? – kérdezte Keen. – Nem mondhatom meg. Ez része az egyezségünknek. – Milyen egyezségnek? – Ezt sem mondhatom meg. – Mikor beszéltél vele? – Tegnap este, aztán ma reggel. – És New Yorkban zajlott a beszélgetés? – kérdezte Keen. – Mit számít az, hogy hol beszéltünk? Beszéltünk, ez a lényeg, ő beszélt. Én hallgattam. Hazarepültem. Megírtam ezt a vázlatot. Nos, mi a véleményetek? Feldman komótosan elhelyezte vékony testét az íróasztal mögötti székben. – Mennyit tud a Fehér Ház? – Nem tudom pontosan. Verheek azt mondta Darbynak, hogy a Pelikán ügyiratot valamikor a múlt héten átvitték a Fehér Házba, és ekkor az FBI még úgy gondolta, érdemes foglalkozni az üggyel. Aztán valami okból, miután már a Fehér Házba került, félretették. Mindössze ennyit tudok. – Mennyit adott Mattiece az elnöknek három évvel ezelőtt? – Több milliót, különféle csatornákon keresztül. Ez a fickó nagyon okos. A legkülönbözőbb ügyvédek állnak a rendelkezésére, akik kitalálják, hogyan lehet ide-oda eljuttatni egy kis pénzt. Valószínűleg minden törvényes volt. A szerkesztők lassan gondolkoztak. Agyuk kába volt, mintha éppen most éltek volna túl egy bombarobbanást. Grantham ugyancsak büszke volt magára, és úgy dobta fel a lábát az asztalra, mint egy kölyök az ablakpárkányra. Feldman lassan felemelte az összekapcsolt lapokat, és addig lapozgatott, amíg meg nem találta a Mattiece-ról és az elnökről készült fényképet. Megcsóválta a fejét. – Ez dinamit, Gray – mondta Keen. – Nem adhatjuk le anélkül, hogy minden alaposan alá lenne támasztva. Hatalmas munka mindezt bizonyítani. Ez veszedelmes anyag, fiacskám. – Hogy tudnád megcsinálni? – kérdezte Feldman.
– Van néhány ötletem. – Szeretném hallani őket. Ezzel könnyen kinyírathatod magad. Grantham felpattant, és zsebre vágta a kezét. – Először is, megpróbáljuk megtalálni Garciát. – Kire utal a többes szám? – kérdezte Keen. – Jó, megpróbálom. Szóval én megpróbálom megtalálni Garciát. – A lány is benne van? – tette fel a kérdést Keen. – Erre nem válaszolhatok. Része az egyezségünknek. – Válaszolj a kérdésre – mondta Feldman. – Gondolj bele, milyen helyzetbe kerülünk, ha megölik őt, miközben neked segít. Ez túl kockázatos. Nos, hol van, és mi a tervetek? – Nem mondom meg, hogy hol van. A forrásom, és én mindig megvédem a forrásaimat. Nem, nem segít nekem a nyomozásban. Csak egy egyszerű forrás, rendben? A két férfi hitetlenkedve bámult rá. Aztán egymásra néztek, és végül Keen megvonta a vállát. – Szükséged van segítségre? – kérdezte Feldman. – Nincs. A lány ragaszkodik hozzá, hogy egyedül csináljam. Rettenetesen fél, és én meg tudom érteni. – Én már attól megijedtem, hogy elolvastam ezt az átkozott anyagot – mondta Keen. Feldman hátratolta a székét, és keresztbe tett lábát felrakta az asztalra. Első alkalommal mosolyodott el. – Gardával kell kezdened. Ha nem találod meg, akkor egy hónapig is nyomozhatsz Mattiece után, de nem tudod összerakni a képet. De mielőtt elkezdenél Mattiece után nyomozni, szeretnék hosszan elbeszélgetni veled. Úgy is mondhatnám, hogy kedvellek, Grantham, és ez az egész nem ér annyit, hogy megöljenek miatta. – Minden szót megnézek, amit leírsz, rendben? – emlékeztette Keen. – És én napi jelentést kérek, világos? – tette hozzá Feldman. – Hogyne, semmi akadálya. Keen odasétált az üvegfalhoz, és az őrületes sürgés-forgást figyelte a szerkesztőségben. Fél hatkor mindig nagy a felfordulás, írják a híreket, és fél hétkor van a második szerkesztőségi megbeszélés. Feldman rámeredt Granthamre. – Vigyázz magadra és vigyázz a lányra is. Megértetted? Gray elmosolyodott, és kisétált az irodából. Már majdnem a Thomas Circle-re ért, amikor meglátta maga mögött a kék fényt. A rendőr nem hajtott el mellette, hanem szorosan mögötte maradt. Grantham nem törődött sem a sebességkorlátozást jelölő táblákkal, sem azzal, hogy mennyit mutat a kocsi sebességmérője. Tizenhat hónap alatt most fogják
harmadszor felírni. Egy lakóház melletti kis parkolóban állította le a kocsit. Sötét volt, a kék fény villogott a visszapillantó tükörben. Megdörzsölte a halántékát. – Szálljon ki! – utasította a rendőr az autó mellől. Gray kinyitotta az ajtót és tette, amit mondtak neki. A rendőr fekete volt, és hirtelen elmosolyodott. Cleve állt előtte. A járőrkocsira mutatott. – Szállj be. Helyet foglaltak az autóban, és a Volvóra meredtek. – Miért teszed ezt velem? – kérdezte Gray. – Nálunk kvóták vannak, Grantham. Sok fehér embert kell leállítanunk és zaklatnunk. A főnök azt akarja, hogy meglegyen az egyensúly. A fehér rendőrök ártatlan, szegény feketékre szállnak rá, így aztán mi, fekete rendőrök az ártatlan, gazdag fehérekre. – Gondolom, most megbilincselsz, és szarrá versz. – Csak ha megkérsz rá. Sarge nem beszélhet többet. – Hallgatlak. – Úgy érzi, bűzlik valami. Elkapott néhány furcsa pillantást, és hallott egyet s mást. – Például? – Rólad beszélnek, meg arról, milyen fontos lenne, hogy tudják, te mit tudsz. Sarge szerint lehet, hogy lehallgatnak. – Ugyan már, Cleve. Nem viccelsz? – Hallotta, amint arról beszélgetnek, hogy mennyire érdeklődsz ezután a Pelikán-micsoda után. Rendesen felizgattad őket. – Mit hallott erről a Pelikán-dologról? – Csak azt, hogy nagyon ráhajtottál, és hogy ők nagyon komolyan veszik. Ezek kegyetlen és paranoiás emberek, Gray. Sarge azt mondja, jól gondold meg, hova mész, és kivel beszélsz. – És többet nem találkozhatunk? – Egy darabig nem. Most takarékra kapcsol, és rajtam keresztül akarja intézni a dolgokat. – Így fogjuk csinálni. Szükségem van a segítségére, de mondd meg neki, hogy legyen óvatos. Nagyon kényes ügy. – Mi ez a Pelikán-dolog? – Nem mondhatom meg. De azt üzenem Sarge-nak, hogy az életébe kerülhet. – Sarge-nak nem. Okosabb, mint ott az összes többi. Gray kinyitotta az ajtót és kiszállt. – Kösz, Cleve. A rendőr lekapcsolta a villogó fényt. – Itt leszek a környéken. A következő hat hónapban éjjel fogok dolgozni, majd megpróbálom rajtad tartani a
szememet. – Kösz. Rupert kifizette a fahéjas süteményt, és helyet foglalt egy bárszéken, szemben a járdával. Éjfél volt, pontosan éjfél, és Georgetown kezdett elnéptelenedni. Néhány autó hajtott el az M Streeten, a megmaradt járókelők hazafelé tartottak. A kávéházban elég sok vendég üldögélt, de nem volt zsúfolt. Rupert kávét iszogatott. Felismerte a járdán közeledő férfit, aki néhány másodperccel később leült a mellette lévő bárszékre. Néhány nappal korábban már találkoztak egyszer New Orleansben. – Nos, hogy állunk? – kérdezte Rupert. – Nem tudjuk megtalálni. És ez aggaszt minket, mert rossz híreket kaptunk. – Igen? – Nos, megerősítetlen forrásokból az jutott el hozzánk, hogy a rossz fiúk begőzöltek, és az első számú rossz fiú mindenkit le akar gyilkoltatni. A pénz nem akadály, és azt hallottuk, hogy semmit sem sajnál annak érdekében, hogy a végére járjon ennek a dolognak. Durva fickókat vet be durva fegyverekkel. Természetesen mindenki azt mondja, elment az esze, de a fickó könyörtelen, és a pénz sok embert megölhet. Az esetleges újabb öldöklésekről szóló hírek Rupertet nem zökkentették ki a nyugalmából. – Ki szerepel a listán? – A lány. ÉS gondolom, mindenki más, aki véletlenül tud valamit erről a kis dolgozatról. – No és akkor, mi a dolgom? – Maradjon itt a környéken. Holnap este ugyanitt, ugyanebben az időben találkozunk. Ha megtaláljuk a lányt, magáé a terep. – Hogyan akarják megtalálni? – Úgy hisszük, hogy New Yorkban van. Megvannak a módszereink. Rupert letört egy darabot a süteményből, és a szájába tömte. – Maga hová menne? A pasasnak vagy egytucatnyi hely jutott az eszébe, ahová elmenne, de a fene egye meg, ezek olyan városok, mint Párizs, Róma meg Monte Carlo, és ezeket már látta, és ide mindenki eljut. De egy olyan egzotikus hely, ahová ilyen esetben elutazna, hogy élete hátralévő részében ott bujkáljon, nem jutott az eszébe. – Nem tudom. És maga? – New Yorkba. Az ember évekig elélhet ott anélkül, hogy észrevennék. Beszéli a nyelvet, és ismeri a szabályokat. A legtökéletesebb rejtekhely egy amerikainak.
– Igen, azt hiszem, igaza van. Gondolja, hogy ott van a lány? – Nem tudom. Néha okosan viselkedik. De aztán vannak rossz percei is. A férfi felállt. – Holnap este – mondta.
HARMINCKETTŐ A Martindale-Hubbel-féle jogászok jegyzékének legfrissebb kiadása szerint a Brim, Stearns és Kidlow cégnél százkilencven ügyvéd dolgozott, White és Blazevichnél pedig négyszáztizenkettő, így Garcia remélhetőleg ezen hatszázkét ügyvéd egyike. De amennyiben Mattiece más washingtoni cégeket is alkalmazott, ez a szám jóval magasabb, és semmi esélyük sincs arra, hogy megtalálják a férfit. Ahogy várni lehetett, a White és Blazevichnél nem volt Garcia nevű ügyvéd. Darby ezután egy másik spanyol nevet kezdett keresni, de egyet sem talált. Úgy tűnt, ez is egy a néhány hófehér, mérhetetlenül gazdag cég közül, ahol a legjobb egyetemeken végzett, hosszú nevű ügyvédek dolgoznak. Darby talált néhány női nevet, de csak ketten voltak üzlettársak. A nők zöme 1980 után került a céghez. Ha megéri azt, hogy befejezheti az egyetemet, határozott magában Darby, egy ilyen jogi nagyüzem, mint a White és Blazevich, szóba sem jöhet majd. Grantham azért javasolta, hogy ellenőrizze a spanyol neveket, mert a Garcia álnév kissé szokatlannak tűnt. A pasas talán maga is spanyol, és mivel a Garcia elterjedt név közöttük, lehet, hogy éppen ez jött gyorsan a nyelvére. Az ötlet azonban nem vált be. Ennél a cégnél nem voltak spanyolok. A jegyzékből az is kiderült, hogy ügyfeleik nagy és gazdag vállalatok. Bankok, biztosítók és rengeteg olajcég. A per négy alperese is szerepelt az ügyfelek között, Mattiece azonban nem. Voltak vegyi cégek, hajózási vállalatok, és a White és Blazevich képviselte Dél-Korea, Líbia és Szíria kormányát. Micsoda hülyeség, gondolta Darby. Ellenségeink felbérelik a mi ügyvédeinket, hogy lobbizzanak a mi kormányunknál. De hát végül is az ügyvédeket mindenre fel lehet bérelni. A Brim, Stearns és Kidlow a White és Blazevich egy kisebb változata volt, de tessék, négy spanyol név is szerepelt a jegyzékben. Darby nyomban feljegyezte mindegyiket. Két férfi és két nő. Az volt a gyanúja, hogy ezt a céget egyszer régebben beperelték faji és nemi megkülönböztetés miatt. Az utóbbi tíz évben ugyanis legkülönfélébb embereket vettek fel. Az ügyfelek listája nem okozott meglepetést: olaj és üzemanyag, biztosítás, bankok, kormánykapcsolatok. Meglehetősen unalmas téma.
Egy órát ücsörgött a Fordham Jogi Könyvtár sarkában. Péntek reggel volt, tíz óra New Yorkban, kilenc New Orleansben, és ahelyett, hogy egy könyvtárban rejtőzködik, most éppen perrendtartásórán kéne ülnie, amit Alleck tartott, az a professzor, akit sohasem kedvelt, de most rettenetesen hiányzott neki. Alice Stark ülne most mellette. A mögötte lévő sorban az egyetem egyik legkellemetlenebb figurája, D. Ronald Petrie unatkozna, randevúért könyörögne és sikamlós megjegyzéseket tenne. Ez a fiú is hiányzott Darbynak. Hiányoztak neki a csöndes reggelek Thomas teraszán, ahol kávét iszogatva várta, hogy a Francia negyed lerázza magáról az álom pókhálóját, és megteljen élettel. Hiányzott neki a férfi fürdőköpenyébe ivódott arcvíz illata Megköszönte a könyvtáros segítségét, és kiment az épületből. A Hatvankettedik utcán megindult a park felé. Csodaszép októberi reggel volt, odafent teljesen tiszta égbolt ragyogott, hűvös szél fújt. Kellemes változás New Orleans után, azonban a jelen körülmények között nehezen értékelhető. Darby új khakiszínű nadrágot viselt és sálat, ami egészen az álláig bebugyolálta. Haja még mindig sötét volt, és úgy döntött, többet már nem vág le belőle. Elhatározta, úgy fog közlekedni, hogy nem néz állandóan a háta mögé. Valószínűleg most nincsenek itt a közelben, de Darby tudta, éveknek kell eltelni ahhoz, hogy nyugodtan sétálhasson végig az utcán. A parki fák pompás sárga, piros és narancssárga színekben játszottak. A leveleket lágyan fújdogálta a könnyű szél. Darby déli irányba fordult. Holnap elutazik innen, és Washingtonban tölt néhány napot. Ha még akkor is életben van, távozik az országból, és mondjuk a Karib-térség felé veszi az irányt. Eddig kétszer járt ott; több száz kis sziget van arrafelé, ahol a legtöbb ember valamiféle angolt beszél. Igazából most lenne itt az ideje, hogy elutazzon az országból. Üldözői nyomát vesztették, és már ellenőrizte is, mikor indulnak gépek Nassauba és Jamaicára. Sötétedésre ott is lehetne. A Sixth Avenue-n, egy kávézó hátsó részében talált egy nyilvános telefont, és felhívta Grayt. – Én vagyok az. – Csak nem? Már azt hittem, hogy lelépett az országból. – Fontolgatom. – Tud még várni egy hetet? – Valószínűleg igen. Holnapra ott leszek. Mit tudott meg? – Még csak a szemetet gyűjtögetem. Megszereztem a perben szereplő hét cég éves beszámolóját. Mattiece egyiknek sem igazgatója. – Más? – A szokásos többezernyi telefon. Tegnap három órán keresztül őgyelegtem a bíróságon, hátha összeakadok Garciával.
– Bíróságon nem fogja megtalálni, Gray. Nem az a fajta ügyvéd. Cégnél dolgozik. – Gondolom, magának van jobb ötlete is. – Igen, van néhány ötletem. – Nos, itt ülök és magára várok. – Majd telefonálok, ha megérkeztem. – Otthon ne hívjon. Darby nem válaszolt azonnal. – Megkérdezhetem, hogy miért ne? – Könnyen lehet, hogy lehallgatnak és követnek. Az egyik legjobb forrásom úgy véli, eléggé felkavartam a szart ahhoz, hogy megfigyelés alá helyezzenek. – Mesés. És maga azt akarja, hogy eszeveszett sebességgel rohanjak Washingtonba és csatlakozzak magához? – Biztonságban leszünk, Darby. Csak óvatosnak kell lennünk. Darby megszorította a telefonkagylót, és összeszorított foggal válaszolt. – Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy óvatosságról beszéljen nekem? Tíz napja bombák és pisztolygolyók között cikázgatok, és magának van képe ahhoz, hogy azt mondja, legyek óvatos. Tehet nekem egy szívességet, Grantham. Lehet, hogy nem lenne szabad a maga közelébe mennem. Elhallgatott, és körbepillantott a kávéházban. A legközelebbi asztalnál ülő két férfi ránézett. Túl hangosan beszél. Elfordította a fejét, és mély levegőt vett. Grantham lassan szólalt meg. – Ne haragudjon. Én... – Felejtsük el. Nem mondtam semmit. A férfi várt egy pillanatot. – Jól van, Darby? – Remekül. Sohasem éreztem magam jobban. – Eljön Washingtonba? – Nem tudom. Itt biztonságban vagyok, és még nagyobb biztonságban lennék, ha felülnék egy repülőre és eltűnnék az országból. – Ez igaz, de én azt hittem, kiváló ötlete van arra, hogyan találjuk meg Garciát, és aztán, ha minden jól megy, hogyan kapjuk el Mattiece-t. Azt hittem, tombol magában a düh, hajtja az igazságérzete, és fűti a bosszú. – Nos, először is, égő vágy van bennem, hogy megérjem a huszonötödik születésnapomat. Nem vagyok önző ember, de talán azt sem bánnám, ha még a harmincadikon is életben lennék. Szép lenne. – Megértem. – Nem vagyok biztos benne, hogy megérti. Az a gyanúm, hogy magát jobban érdekli a Pulitzer-díj meg a dicsőség, mint az én nyamvadt kis életem. – Biztosíthatom róla, hogy ez nem igaz. Bízzon bennem, Darby. Biztonságban lesz. Bíznia kell bennem.
– Majd meggondolom. – Ez nem valami határozott válasz. – Nem, valóban nem az. Adjon egy kis időt. – Rendben. Darby letette a kagylót és rendelt egy süteményt. Vagy tucatnyi nyelven kerepeltek körülötte, miközben a kávéház hirtelen megtelt. Menekülj, te lány, menekülj, mondta neki a józan esze. Fogj egy taxit, és menj a repülőtérre. Készpénzért vegyél egy jegyet Miamiba. Keresd meg a legkorábbi járatot, amely dél felé tart, és szállj fel gyorsan a gépre. Hagyd Granthamre a nyomozást, és kívánd neki a legjobbakat. A férfi nagyon érti a dolgát, csak megtalálja majd a módját, hogyan lehet leközölni a sztorit. És egy napon majd ő, Darby a napsütötte tengerparton heverészve, piña coladát iszogatva elolvassa, miközben fél szemmel a széllovasokban gyönyörködik. A Bika sántikált végig a járdán. Az ablakon keresztül, a tömegben vette észre a férfit. Szája hirtelen kiszáradt, és szédülni kezdett. A férfi nem nézett be a kávéházba. Csak elbaktatott mellette, céltalanul lődörgött. Kissé bicegve eljutott a Sixth Avenue és az Ötvennyolcadik utca sarkáig, aztán várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Már megindult, hogy átvágjon a Sixth Avenue-n, de aztán meggondolta magát, és az Ötvennyolcadik utcán ment át. Egy taxi majdnem lefröcskölte. Nem volt úticélja, csak sétálgatott, egy kicsit sántikálva. Croft akkor vette észre a fickót, amikor az kilépett a liftből. Egy másik ügyvéddel jött, és mivel nem volt náluk aktatáska, nyilvánvaló volt, hogy ebédelni mennek. Croft, miután öt napon keresztül ügyvédeket figyelt, alaposan megtanulta a szokásaikat. Az épület a Pennsylvania Avenue-n volt; a Brim, Stearns és Kidlow a harmadik és a tizenegyedik közötti összes emeletet elfoglalta. Garcia barátjával együtt távozott az épületből, és nevetgélve indultak meg a járdán. Nagyon mulatságos lehetett valami. Croft, amilyen közelről csak lehetett, követte őket. Öt utcát gyalogoltak vidám hangulatban, aztán, ahogy Croft sejtette, betértek egy kis étkezőbe egy gyors ebédre. Croft háromszor is hívta Granthamet, mire elérte. Már majdnem két óra van, az ebédidő kezd a vége felé járni, és ha Grantham el akarja kapni a fickót, akkor miért nem marad annak a rohadt telefonnak a közelében. Gray lecsapta a kagylót. Megbeszélték, hogy az épületben találkoznak. Garcia és barátja visszafelé már kicsit kényelmesebb tempóban közlekedett. Gyönyörű nap volt, péntek, és élvezték, hogy egy kis időre megszabadulnak a napi robottól, éppen nem perelnek be embereket, nem azt csinálják, bármi is legyen az, amit óránként kétszáz dollárért szoktak. Croft, napszemüvege mögé rejtőzve, tisztes távolból követte őket.
Gray a hallban, a liftek közelében várakozott. Croft szorosan mögöttük igyekezett, amint bejöttek a forgóajtón. Gyorsan rámutatott az emberükre. Gray vette a jelzést, és megnyomta a lift hívógombját. A liftajtó kinyílt, és Gray éppen Garcia meg a barátja előtt lépett be. Croft lemaradt. Garcia lenyomta a hatos számot, alig egy másodperccel Gray előtt. Gray újságot olvasott és fülelt, miközben a két férfi az amerikai futballról beszélgetett. A srác nem lehetett több, mint huszonhét éves. Hangja talán egy kicsit ismerős volt, de csak telefonon beszéltek, és Gray semmi jellegzetesét nem talált benne. Az arc is ismerősnek látszott, de Gray nem tudta alaposan megnézni. Mindent egybevetve érdemesnek tűnt próbálkozni. Nagyon hasonlít a fényképen ábrázolt férfihez, és a Brim, Stearns és Kidlow cégnél dolgozik, annál a cégnél, melynek számtalan ügyfele közül az egyik Mattiece. Tesz egy kísérletet, de óvatos lesz, határozott magában Gray. Elvégre újságíró. Az a dolga, hogy kérdésekkel rontson rá másokra. A két férfi, még mindig a Redskins csapatáról csevegve, kiszállt a hatodikon, Gray kicsit lemaradt mögöttük, miközben közönyösen böngészte az újságot. A cég irodáinak előtere fényűzőén volt berendezve: pazar csillárok, keleti szőnyegek, és az egyik falra vastag aranybetűkkel a cég nevét írták fel. A két ügyvéd megállt a bejárat melletti íróasztalnál, hogy magukhoz vegyék a telefonüzeneteket. Gray céltudatosan megindult az ügyfélfogadó titkárnő felé, aki alaposan megnézte magának. – Segíthetek, uram? – kérdezte olyan hangon, ami azt jelentette: Mi a fenét akar? Gray nem is lassított le. – Roger Martinhoz megyek. – A nevet a telefonkönyvben találta, és egy perccel ezelőtt telefonált a hallból, hogy megbizonyosodjon róla, a Martin nevezetű ügyvéd ma bent van. Szemöldökráncolva nézett a nőre. – Már két órája vár rám. Az ügyfélfogadó titkárnő ettől meghökkent, és semmi értelmes nem jutott az eszébe. Gray már a sarkon volt, és befordult a folyosóra. Megpillantotta Garciát, amint az négy ajtóval odébb belépett az irodájába. Az ajtó melletti táblán ez a név állt: Dávid M. Underwood. Gray nem kopogott. Gyorsan akart lecsapni, aztán esetleg gyorsan elszelelni. Underwood éppen a fogasra akasztotta a kabátját. – Hello. Gray Grantham vagyok a Washington Posttól. Egy Garcia nevű férfit keresek. Underwood megdermedve, értetlenül meredt rá. – Hogy jutott be ide? – kérdezte. Hirtelen ismerős lett a hangja. – Besétáltam. Maga Garcia, nem igaz? A férfi az íróasztalán álló, aranybetűkkel bevésett névtáblájára mutatott. – Dávid M. Underwood. Ezen az emeleten nincs Garcia nevezetű ügyvéd.
Egyáltalán nem ismerek Garciát ennél a cégnél. Gray elmosolyodott, mintha hinne neki. Underwood félt. Vagy pedig dühös volt. – Hogy van a lánya? – kérdezte Gray. Underwood, az újságíróra szegezve tekintetét, megkerülte az íróasztalt. Egyre zaklatottabb volt. – Melyik? Ez nem stimmel. Garcia sokat aggodalmaskodott a lánya, egy csecsemő miatt, és ha ezen kívül lett volna még egy gyereke, biztosan megemlíti. – A kisebbik. És a felesége? Underwood most már ütőtávolságon belül volt, és egyre közeledett. Látszott, nem az a fajta ember, aki megijed a saját árnyékától. – Nincs feleségem. Elváltam. – Feltartotta a bal öklét, és Gray egy pillanatra már azt hitte, hogy elborult az agya. De aztán meglátta a négy ujjat, melyeknek egyikén sem volt gyűrű. Nincs felesége. Nincs gyűrűje. Garcia imádja a feleségét, és az ő ujján biztosan van gyűrű. Ideje távozni. – Mit akar? – kérdezte Underwood szigorúan. – Azt hittem, Garcia ezen az emeleten dolgozik – felelte Gray, miközben kifelé kezdett hátrálni. – A haverja, ez a Garcia, ügyvéd? – Igen. Underwood kiengedett egy kicsit. – Nem ennél a cégnél. Van itt egy Perez meg egy Hernandez és talán még egy hasonló nevű. De Gardát nem ismerek. – Hát, nagy cég ez – mondta Gray az ajtónak. – Ne haragudjon a zavarásért. Underwood követte. – Nézze, Mr. Grantham, mi nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy újságírók törnék ránk. Szólok a biztonsági szolgálatnak, ők talán tudnak segíteni magának. – Felesleges. Kösz. – Grantham már a folyosón volt és eltűnt. Underwood felhívta a biztonsági szolgálatot. Grantham átkozta magát a liftben. Mivel egyedül volt, hangosan szitkozódott. Aztán eszébe jutott Croft, és éppen őt csepülte, amikor a lift megállt, kinyílt az ajtó, és ott állt Croft a nyilvános telefonok mellett. Nyugi, csillapította magát Gray. Együtt távoztak az épületből. – Nem jött össze – közölte Gray. – Beszéltél vele? – Aha. Nem ő az. – A francba. Pedig biztos voltam benne, hogy igen. Nem ez a srác van a fényképeken? – Nem. Hasonlít, de nem ő az. Próbálkozz tovább. – Már nagyon unom ezt, Grantham. Tudod...
– Rendesen megfizetlek, nem? Csináld még egy hétig, rendben? Ennél keményebb munkát is el tudok képzelni. Croft megállt a járdán, Gray azonban továbbment. – Még egy hét és abbahagyom – kiáltotta utána Croft. Grantham visszaintett neki. Amikor gyors léptekkel bement az irodába, egy másik újságíró szólt neki, hogy Feldman keresi. Elbűvölően rámosolygott a titkárnőre, aki támadásra készen méregette. Keen és Howard Krauthammer, a főszerkesztő-helyettes várt rá Feldmannal. Keen becsukta az ajtót, és Gray kezébe nyomott egy újságot. – Láttad már? Egy New Orleans-i újság volt, a Times-Picayune; az első oldalán Verheek és Callahan haláláról közölt cikket és nagy fényképeket. Gray gyorsan átolvasta, miközben mind a hárman figyelték. A cikk a két férfi barátságáról és különös haláláról beszélt, amelyeket alig egy hét választott el egymástól. És megemlítette Darby Shaw-t is, aki eltűnt. A Pelikán ügyiratról azonban egy szó sem volt benne. – Ezzel kipattant az ügy – állapította meg Feldman. – Csak olyan dolgokról szól, amit már rég tudunk – felelte Gray. – Ezt mi is leadhattuk volna három nappal ezelőtt. – És miért nem tettük? – kérdezte Krauthammer. – Hiszen nincs ebben semmi. Két holttest, a lány neve és több száz kérdés, melyek közül egyre sem tudnak válaszolni. Találtak egy zsarut, aki hajlandó beszélni, de a véren meg az öldöklésen kívül semmiről sem tud. – De nyomoznak, Gray – mondta Keen. – Azt akarod, hogy állítsam le őket? – A. Times ráállt az ügyre – jelentette ki Feldman. – Holnap vagy vasárnap is leadnak valamit. Mennyit tudhatnak? – Miért engem kérdezel? Nézd, lehetséges, hogy van egy példányuk a Pelikán ügyiratból. Eléggé valószínűtlen, de lehetséges. A lánnyal azonban nem beszéltek. A lány a miénk, ez biztos. – Reméljük – mondta Krauthammer. Feldman megdörzsölte a szemét, és a mennyezetre meredt. – Tegyük fel, hogy van egy példányuk a Pelikán ügyiratból, tudják, hogy a lány írta, aztán eltűnt. Tehát most azonnal nem járhatnak utána, hogy minden szó igaz-e benne, de Mattiece nevének említése nélkül biztosan mernek utalni rá. Tegyük fel, hogy tudják, Callahan a lány tanára volt – egyebek mellett –, ő hozta ide a dolgozatot és átadta jó barátjának, Verheeknek. És most mindkét férfi halott, a lány pedig menekül. Ez egy egészen jó sztori, nem gondolod, Gray? – Fantasztikus sztori – vélte Krauthammer. – A nagy semmi ahhoz képest, ami majd jön – válaszolta Gray. – Még nem
akarom leadni, mert ez csak a jéghegy csúcsa, és az ország összes újságának felkeltené az érdeklődését. Semmi szükség arra, hogy több száz újságíró őrült nyomozásba kezdjen. – Én azt mondom, hogy adjuk le – javasolta Krauthammer. – Ha nem tesszük, a Times megelőz minket. – Nem adhatjuk le – közölte Gray. – Miért nem? – kérdezte Krauthammer. – Azért, mert én nem írom meg, és ha valaki más írja meg ettől az újságtól, akkor elvesztjük a lányt. Ilyen egyszerű. Most éppen azon vívódik, hogy felpattanjon-e egy repülőre és eltűnjön az országból. Egyetlen hiba és eltűnik. – De már elmondott mindent – jegyezte meg Keen. – Szavamat adtam neki, értitek? Addig nem írom meg a cikket, amíg a kép teljesen össze nem állt, és Mattiece-t nem lehet megnevezni. Roppant egyszerű az egész. – Felhasználod a lányt, nem? – kérdezte Keen. – A forrásom. De nincs a városban. – Ha a Timesnál megszerezték a Pelikán ügyiratot, akkor Mattiece-ról is tudnak – mondta Feldman. – És ha tudnak Mattiece-ról, akkor biztos lehetsz benne, hogy eszelős tempóban nyomoznak. Mi van, ha gyorsabbak nálunk? Krauthammer méltatlankodva felhorkantott. – Itt ülünk a fenekünkön, és elvesztjük az utóbbi húsz év legnagyobb sztoriját. Én azt mondom, hogy adjuk le azt, amink van. Ez persze csak a felszín, de már most is egy baromi sztori. – Nem – felelte Gray. – Nem írom meg, amíg nincs minden a kezemben. – És ahhoz mennyi idő kellene? – kérdezte Feldman. – Talán egy hét. – Ennyi időnk nincs – mondta Krauthammer. Gray tántoríthatatlan volt. – Ha akarjátok, utánanézek, hogy mennyit tud a Times. Adjatok nekem negyvennyolc órát. – Holnap vagy vasárnap leadnak valamit – ismételte Feldman. – Annyi baj legyen. Lefogadom, hogy ugyanaz a sztori lesz, valószínűleg ugyanazokkal a fényképekkel. Túl sokat tételeztek fel róluk. Azt mondjátok, hogy esetleg van egy példányuk a Pelikán ügyiratból, pedig a szerzőnek sincs. Nekünk sincs. Várjuk meg az újabb sztorijukat, aztán majd meglátjuk. A szerkesztők egymásra néztek. Krauthammer mérges volt. Keen pedig gondterhelt. A főnök azonban Feldman volt, aki azt mondta: – Rendben. Ha holnap reggel leadnak valamit, délben találkozunk és megnézzük. – Remek – válaszolta Gray gyorsan, és megindult az ajtó felé. – Jobb lenne, ha rákapcsolnál, Grantham – mondta Feldman. – Már nem sokáig ülhetünk rajta. Grantham kiment.
HARMINCHÁROM A limuzin komótosan haladt a csúcsforgalomban. Sötét volt, és Matthew Barr a kocsi mennyezetéhez erősített olvasólámpafényénél olvasott. Coal ásványvizet kortyolgatott és a forgalmat figyelte. Már kívülről tudta a Pelikán ügyiratot, és egyszerűen elmagyarázhatta volna Barrnak, de figyelni akarta a férfi reakcióját. Barrnak nem volt reakciója egészen addig, amíg meg nem látta a fényképeket, akkor aztán lassan megcsóválta a fejét. Az ülésre tette a papírokat, és elgondolkozott egy percre. – Nagyon csúnya ügy – állapította meg. Coal felhorkantott. – Mi igaz belőle? – kérdezte Barr. – Azt én is szeretném tudni. – Mikor láttad először? – Múlt hét kedden. Az FBI-tól jött, az egyik napi jelentésükhöz csatolva. – Mit mondott az elnök? – Nem örült valami nagyon, de nem volt ok a riadalomra. Azt gondoltuk, egy a sok képtelen találgatás közül. Az elnök beszélt róla Voylesszal, és Voyles beleegyezett, hogy egy időre megfelejtkezik róla. De most már nem tudom pontosan, hogy áll a helyzet. – Azt kérte az elnök Voylestól, hogy tegye félre az ügyet? – Barr lassan tette fel a kérdést. – Igen. – Ez rettentő közel van ahhoz, amit úgy hívnak, az igazságszolgáltatás akadályoztatása, feltéve persze, hogy a Pelikán ügyiratról kiderül: minden szava igaz. – És mi van akkor, ha minden szava igaz? – Akkor az elnök bajba kerül. Engem egyszer már elítéltek az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért, úgyhogy tudom, miről beszélek. Olyan, mint az átutalási csalás: tágan értelmezhető és könnyedén bizonyítható. Te is benne voltál? – Mit gondolsz? – Azt gondolom, hogy akkor te is bajba kerülsz. Csöndben autóztak, és a forgalmat figyelték. Coal már átgondolta: az igazságszolgáltatás akadályoztatása mint vád esetleg felmerülhet, de kíváncsi volt Barr véleményére. Nem aggódott a büntetőjogi vádak miatt. Az elnök
egyszer röviden elbeszélgetett Voylesszal, megkérte, hogy egy időre fordítsa el a fejét, és kész. Ettől még nem lesz bűnöző. Coalt azonban rettenetesen aggasztotta az újraválasztás kérdése, és egy olyan botránynak, amiben főszerepet játszik az elnök egyik legkomolyabb támogatója, megsemmisítő hatása lehet. Még belegondolni is szörnyű: a férfi, akit az elnök ismer, és akitől több milliót kapott, bérgyilkosokat alkalmaz, hogy nyírják ki a Legfelsőbb Bíróság két tagját; mindezt azért teszi, hogy cimborája, az elnök értelmesebb embereket jelöljön a posztra, hogy az olajkincseket ki lehessen aknázni. A demokraták az utcán bömbölve vigadoznának. A kongresszus összes albizottsága meghallgatásokat tartana. Minden újság ezen csámcsogna egy évig. Az igazságügyi minisztérium kénytelen lenne nyomozásba fogni. Coal pedig kénytelen lenne magára vállalni mindent és lemondani. Ha jól meggondolja az ember, az elnök kivételével mindenkinek mennie kellene a Fehér Házból. Szörnyűséges egy rémálom. – Meg kell tudnunk, hogy igaz-e, ami a Pelikán ügyiratban szerepel – mondta Coal az ablaknak. – Ha emberek halnak meg, akkor igaz. Mondj nekem még egy okot Verheek és Callahan meggyilkolására. Nem volt még egy ok és ezt Coal is tudta. – Tégy meg valamit. – Találjam meg a lányt. – Nem. Vagy meghalt, vagy egy barlangban rejtőzködik valahol. Azt akarom, hogy beszélj Mattiece-szal. – Biztos benne van a telefonkönyvben. – Te meg tudod találni. Kapcsolatot kell teremtenünk vele, mégpedig az elnök tudta nélkül. – És gondolod, hogy a bizalmába fogad, és elmondja nekem a titkait? – Igen, végül elmondja. Ne felejtsd el, te nem vagy rendőr. Tegyük fel, hogy minden igaz, és Mattiece azt hiszi, hamarosan leleplezik. Mindenre elszánt, és gyilkolássza az embereket. Mi van akkor, ha megmondod neki, hogy a sajtó tud mindent, hamarosan elkapják, és ha el akar tűnni, akkor most lenne itt az ideje? Washingtonból jössz hozzá, ne felejtsd el. Az elnöktől, vagy legalábbis ő azt hiszi, hogy az elnöktől. Hallgatni fog rád. – Rendben. Mi van, ha elmondja, hogy minden úgy igaz, ahogy a Pelikán ügyiratban szerepel? Mi hasznunk van belőle? – Van egy-két elképzelésem arról, hogyan lehetne menteni, ami még menthető. Először is, nyomban két természetvédő beállítottságú bírót jelölünk a Legfelsőbb Bíróságra. Ebből majd kiderül, hogy a szívünk mélyén mi igaz környezetvédők vagyunk. És ezzel vége Mattiece-nak meg az olajmezőinek. Ezt néhány óra alatt elintézhetjük. És ezzel egy időben az elnök magához kéreti Voylest, az államügyészt és valakit az igazságügyi minisztériumból, és
azt követeli, hogy azonnal kezdjenek nyomozni Mattiece után. A Pelikán ügyiratot elszivárogtatjuk a város összes újságírójának, aztán szépen visszahúzódunk, és megvárjuk, amíg elül a vihar. Barr elismerően mosolygott. Coal folytatta. – Nem lesz valami szép dolog, de sokkal jobb, mint karba tett kézzel ücsörögni és abban reménykedni, hogy a Pelikán ügyirat a képzelet szüleménye. – Hogy magyarázod meg a fényképet? – Nem lehet megmagyarázni. Egy darabig kínos lesz, de végül is hét évvel ezelőtt készült, és ennyi idő alatt elmehet egy ember esze. Majd úgy mutatjuk be Mattiece-t, mint aki akkor még rendes, tisztességes állampolgár volt, de azóta megőrült. – Ez igaz, tényleg megőrült. – Bizony meg. És most olyan, mint egy sarokba szorított, megsebzett állat. Meg kell győznöd róla, hogy dobja be a törülközőt és tűnjön el. Szerintem hallgatni fog rád. – Na és hogyan találom meg? – Egy emberem már dolgozik rajta. Valahogy majd felveszem vele a kapcsolatot. Úgy készülj, hogy vasárnap indulsz. Barr rámosolygott az ablakra Szívesen találkozna Mattiece-szal. A forgalom lelassult. Coal ismét ivott egy kortyot az ásványvízből. – Van valami újság Granthamről? – Igazából semmi. Lehallgatjuk és figyeljük, de nincs semmi izgalmas. Az anyjával meg néhány nővel szokott beszélni, semmi olyan, ami szót érdemelne. Sokat dolgozik. Szerdán elutazott, és csütörtökön jött vissza. – Hová ment? – New Yorkba. Valószínűleg egy sztorin dolgozik. Cleve-nek a Rhode Island Avenue és a Hatodik utca sarkán kellett volna lenni pontban este tízkor, de nem volt ott. A megbeszélés szerint Graynek szédítő sebességgel végig kellett hajtani a Rhode Island Avenue-n, amíg Cleve el nem kapja; így aztán, ha tényleg követik, csak azt gondolhatnák, hogy egy életveszélyes autóvezető. Gray végig is száguldott a Rhode Island Avenue-n, kilencven kilométeres sebességgel vágott át a Hatodik utcán, és kék fényeket keresett. Nem látott azonban semmit. Tett egy kört, és egy negyed órával később már megint a Rhode Island Avenue-n repesztett. Na végre! A visszapillantóban észrevette a kék fényt, és leállt a járda mellett. Nem Cleve volt az. Hanem egy fölöttébb dühös fehér rendőr. Kikapta Gray kezéből a jogosítványát, megvizsgálta, és megkérdezte, hogy ivott-e. Nem,
uram, felelte Gray. A rendőr elvégezte a papírmunkát, és büszkén adta át a csekket Graynek, aki a papírlapra meredve ült a kormánykerék mögött, mígnem hangokat hallott a kocsi hátsó része felől. Egy újabb rendőr érkezett, és vitatkozni kezdett a másikkal. Cleve volt az, és azt kérte a fehér rendőrtől, hogy feledkezzen meg a gyorshajtásról, de a fehér rendőr elmagyarázta neki, hogy már kitöltötte a papírokat, és különben is, ez az őrült kilencvennel vágott át a kereszteződésen. A barátom, mondta Cleve. Akkor tanítsd meg vezetni, mielőtt kinyír valakit, felelte a fehér rendőr, miközben beült a járőrkocsiba, és elhajtott. Cleve vihogva nézett be a kocsi ablakán Grayre. – Sajnálom – mondta mosolyogva. – Csak te tehetsz róla. – Legközelebb menj lassabban. Gray a kocsi padlójára hajította a csekket. – Gyorsan beszéljük meg, amit kell. Ha jól emlékszem, Sarge azt mondta, hogy a fiúk a Fehér Házban sokat beszélnek rólam. Stimmel? – Stimmel. – Nos, azt kell megtudnom Sarge-tól, hogy beszélnek-e más újságírókról is, különösképpen a New York Timestól valakiről. Fontos lenne tudnom, azt hiszik-e, hogy más is ráállt a sztorira. – Ez minden? – Igen. Gyors válasz kéne. – Ezentúl hajtson lassabban – mondta Cleve hangosan, és visszament a kocsijához. Darby kifizette a szobáját a következő hét napra, egyrészt azért, mert ismerős helyre szeretett volna visszatérni, ha majd esetleg szükség lesz rá, másrészt pedig itt akart hagyni néhány ruhát, amelyeket az utóbbi napokban vásárolt. Buta dolog, hogy menekülés közben mindentől megszabadul. Ruhák miatt persze nem fog kockáztatni, de ez a szoba tetszett neki, a város tetszett neki, és nem akarta elveszíteni a ruhákat. Ideje újra menekülni, és ezúttal is kevés csomaggal fog utazni. Csak egy kis vászontáska volt nála, amikor sietős léptekkel kijött a St. Moritzból, és beült a várakozó taxiba. Péntek este volt, már majdnem tizenegy óra és a Central Park mellett nagy volt a forgalom. Az utca túloldalán lovaskocsik várakoztak arra, hogy rövid kirándulásra vihessék a vendégeket a parkba. A taxi tíz perc alatt ért a Hetvenkettedik utca és a Broadway sarkára: a cél az volt, hogy ne lehessen őt egykönnyen követni. Gyalogolt tíz métert, és eltűnt a metróban. Néhány órával korábban áttanulmányozta a metróhálózat-
térképet, és remélte, könnyen eligazodik majd. A metró nem keltett benne kellemes érzéseket, eddig még sohasem közlekedett vele, és mindenféle rémisztő történeteket hallott róla. De hát ez a Broadway vonal, Manhattan legzsúfoltabb járata, állítólag biztonságos. És a felszínen sem olyan rózsás a helyzet. Aligha lehet rosszabb a metró. Néhány részeg, ám jól öltözött tinédzser társaságában várakozott a vonatra, ami egy-két perccel később meg is érkezett. Nem voltak rajta sokan, Darby a középső ajtók mellett ült le. Meredj a földre, és szorítsd magadhoz a táskád, mondogatta magának. A földre nézett, de a sötét napszemüveg mögül az embereket figyelte. Szerencsés napja van. Nincsenek banditák a kezükben késsel. Nincsenek koldusok. Nincsenek perverzek, legalábbis ránézésre egyik utasról sem gondolta, hogy az. De egy újoncnak így is idegtépő út volt. Az elázott srácok kiszálltak a Times Square-nél, Darby pedig a következő állomáson hagyta el gyorsan a kocsit. Még sohasem látta a Penn Stationt, de nem most volt a megfelelő alkalom, hogy nézelődjön. Talán egy napon majd visszatérhet, és egy hónapon keresztül gyönyörködhet a városban anélkül, hogy a Bikát, a Soványt meg a jó ég tudja, kit lenne kénytelen figyelni. De most nem. Öt perce volt, hogy megtalálja a vonatot. Megint a középső ajtóknál foglalt helyet, és minden utast megnézett. Nem látott ismerős arcokat. Egészen biztos – könyörgöm, adja az ég, hogy így legyen –, egészen biztos, hogy most, ezen a cikcakkos útvonalon nem tapadtak rá. Ismét a hitelkártyával követett el hibát. A chicagói reptéren American Expresszel vett négy jegyet, és valahogy megtudták, hogy New Yorkba jött. Biztos volt benne, hogy a Bika nem vette észre, de a férfi mégiscsak itt volt a városban, és természetesen vannak barátai is. Akár húszan is lehetnek. De most már Darby semmiben sem volt biztos. A vonat hatperces késéssel indult, és félig üres volt Darby előhúzott egy puha fedelű könyvet a táskájából és úgy tett, mintha olvasna. Tizenöt perccel később megálltak Newarkban, és Darby leszállt. Szerencséje volt. Az állomás előtt hosszú sorban álltak a taxik, és tíz perccel később Darby megérkezett a repülőtérre.
HARMINCNÉGY Szombat reggel volt, hűvös, tiszta idő, és a First Lady Floridába utazott, hogy pénzt gyűjtsön a gazdagoktól. Az elnök sokáig akart aludni, aztán pedig, amikor felébred, golfozni szeretett volna. De most hét óra volt, nyakkendőben ült az íróasztala mögött, és azt hallgatta Fletcher Coaltól, hogy ilyen és ilyen
ügyben mit kellene tenniük. Richárd Horton, az államügyész, beszélt Coallal, és Coal most egy kicsit riadtan viselkedett. Valaki kinyitotta az ajtót, és Horton lépett be egyedül. Kezet ráztak, Horton helyet foglalt az íróasztal másik oldalán. Coal a közelben álldogált, és ez fölöttébb bosszantotta az elnököt. Horton unalmas, de őszinte ember volt. Nem volt se ostoba, se lassú, csak mindent alaposan megfontolt, mielőtt cselekedett. Lojális volt az elnökhöz, és bízni lehetett józan ítélőképességében. – Komolyan fontolgatjuk, hogy nyomozást indítunk Rosenberg és Jensen halálának ügyében – jelentette ki ünnepélyesen. – Annak fényében, ami New Orleansben történt, úgy véljük, azonnal munkához kell látni. – Az FBI már nyomoz – felelte az elnök. – Háromszáz ügynököt állítottak az ügyre. Nekünk miért kellene belekeveredni? – A Pelikán ügyirattal kapcsolatban is nyomoznak? – kérdezte Horton. Tudta a választ. Tudta, hogy Voyles ebben a pillanatban is New Orleansben van több száz ügynökkel. Tudta, hogy több száz embert kifaggattak, és összegyűjtöttek egy halom, teljesen használhatatlan bizonyítékot. Tudta, hogy az elnök megkérte Voylest, tegye félre az ügyet, és azt is tudta, hogy Voyles nem mond el mindent az elnöknek. Horton még sohasem említette a Pelikán ügyiratot az elnöknek, és a tény, hogy tud erről az átkozott dologról, szörnyű idegesítő volt. Még hányan tudnak róla? Valószínűleg több ezren. – Széles körű nyomozást folytatnak – mondta Coal. – Két héttel ezelőtt ideadták nekünk a Pelikán ügyirat egy példányát, tehát feltételezzük, hogy végzik a munkájukat Horton pontosan ezt várta Coaltól. – Határozottan úgy érzem, hogy a kormánynak azonnal nyomozásba kell kezdenie ebben az ügyben. – Úgy beszélt, mintha mondandóját szóról szóra megtanulta volna, és ez bosszantotta az elnököt. – Miért? – kérdezte az elnök. – Mi történik, ha a Pelikán ügyirat megállapításai helytállóak? Ha nem teszünk semmit, az igazság végül napfényre kerül, és az jóvátehetetlen károkat okozna. – Maga tényleg azt gondolja, hogy van benne valami igazság? – tette fel a kérdést az elnök. – Fölöttébb gyanús. Az első két ember, aki látta az iratokat, halott; az a személy pedig, aki írta, eltűnt. Ez teljességgel logikus, ha valaki arra is hajlandó, hogy legyilkolja a Legfelsőbb Bíróság tagjait. Nincs más komoly gyanúsított. Úgy hallottam, hogy az FBI zsákutcába jutott. Igen, meg kell kezdeni a nyomozást.
Horton nyomozásai során könnyebben szivárogtak ki hírek, mint a Fehér Ház alagsorából. Coal megrémült a gondolattól, hogy ez a bohóc összeállít egy esküdtszéket, és tanúkat idéz be. Horton tiszteletre méltó ember volt, de az igazságügyi minisztériumban főleg olyan jogászok dolgoztak, akik túl sokat beszéltek. – Nem gondolja, hogy egy kicsit korai lenne? – Nem. – Látta a ma reggeli lapokat? – kérdezte Coal. Reggeli közben Horton vetett egy pillantást a Washington Post első oldalára, és átolvasta a sportrovatot. Hallotta, hogy Coal nyolc újságot olvas el napfelkelte előtt, így aztán nem nagyon tetszett neki ez a kérdés. – Olvastam néhányat – felelte. – Én is megnéztem egyet-kettőt – mondta Coal szerényen. – És egy szó sincs bennük a két halott jogászról vagy a lányról vagy Mattiece-ról vagy bármi másról a Pelikán ügyirattal kapcsolatban. Ha ezen a ponton hivatalos nyomozást indítanak, egy hónapig első oldalas hír lesz. – Gondolja, hogy magától elfelejtődik az egész? – kérdezte Horton. – Elképzelhető. Érthető okokból mi reméljük, hogy így lesz. – Szerintem ön túl optimista, Mr. Coal. Normális körülmények között nem szoktunk karba tett kézzel ücsörögni, és arra várni, hogy a sajtó végezze el helyettünk a nyomozást. Coal elvigyorodott, aztán csaknem felnevetett. Az elnökre mosolygott, aki gyors pillantást vetett rá, és Horton kínosan kezdte érezni magát. – Mi baj lenne, ha várnánk egy hetet? – kérdezte az elnök. – Semmi – vágta rá Coal. Miután ilyen gyorsan megszületett a döntés, hogy várjanak egy hetet, Horton már mindent értett. – Egy hét alatt kipattanhat az ügy – mondta meggyőződés nélkül. – Várjunk egy hetet – rendelkezett az elnök. – Jövő pénteken találkozunk, aztán majd meglátjuk. Nem mondok nemet, Richárd, csak várjunk egy hetet. Horton megvonta a vállát. Ez több volt, mint amire számított. Ezzel megvédte magát. Most egyenesen bemegy az irodájába, lediktál egy hosszú feljegyzést, amiben részletesen felidézi ezt a beszélgetést, és biztonságban van. Coal előrelépett, és átnyújtott neki egy lapot. – Mi ez? – Újabb nevek. Ismeri őket? Ez a “természetvédő" lista volt: négy, túlságosan is liberális bíró. A B terv azonban megkövetelte, hogy radikális környezetvédőket jelöljenek a Legfelsőbb Bíróságra. Horton pislogott néhányat, miközben a listát tanulmányozta. – Maga
viccel. – Ellenőrizze le őket – utasította az elnök. – Ezek szélsőségesen liberálisok – mormogta Horton. – Igen, de imádják a napot, a holdat, a fákat meg a madarakat – magyarázta Coal segítőkészen. Horton végre kapcsolt, és hirtelen elmosolyodott. – Értem. Pelikánimádók. – Már majdnem kihaltak, tudja – mondta az elnök. Coal megindult az ajtó felé. – Bárcsak tíz évvel ezelőtt kiirtották volna őket. Amikor Gray kilenckor megérkezett a szerkesztőségbe, Darby még nem telefonált. Gray elolvasta a Timest, de semmi sem volt benne. Zsúfolt íróasztalán szétterítette a New Orleans-i újságot és átnézte. Semmi. Már mindent leadtak, amit tudtak. Callahan, Verheek, Darby és vagy ezer megválaszolatlan kérdés. Azt kellett feltételeznie, hogy a Times és esetleg a Times-Picayune munkatársai látták a Pelikán ügyiratot vagy hallottak róla, és ily módon tudnak Mattiece-ról. És azt is feltételeznie kellett, hogy eszelős tempóban nyomoznak, hogy bizonyítékot találjanak a benne foglaltakra. De Darby az övé volt, hamarosan megtalálja Garciát, és amennyiben lehet Mattiece ellen bizonyítékokat találni, ő lesz az, aki megtalálja. Ebben a pillanatban nem volt alternatív terv. Ha Garcia eltűnik vagy nem hajlandó segíteni, kénytelenek lesznek felderíteni Victor Mattiece sötét és ködös világát. Darby ebben nem sokáig lesz társ, és Gray nem is hibáztatta ezért a lányt. Azt sem tudta egészen biztosan, hogy ő meddig fogja bírni. Smith Keen jelent meg egy kávéspohárral a kezében, és ráült az íróasztalra. – Ha a Times kezében lenne az anyag, visszatartanák holnapig? Gray megrázta a fejét. – Nem. Ha többet tudnának, mint a Times-Picayune, ma leközölték volna. – Krauthammer azt akarja, hogy adjuk le, amink van. Úgy véli, hogy megnevezhetjük Mattiece-t. – Nem értem. – Győzködi Feldmant. Azt mondja, leadhatjuk az egész sztorit arról, hogy Callahant és Verheeket meggyilkolták a Pelikán ügyirat miatt, amely történetesen megnevezi Mattiece-t, aki történetesen az elnök barátja; így közvetlenül nem vádolnánk Mattiece-t. Krauthammer úgy véli, hogy rettentő óvatosan, de nagyon határozottan közölhetjük: a Pelikán ügyirat megnevezi Mattiece-t, tehát nem mi nevezzük meg. És mivel ez az ügyirat okozza a haláleseteket, többé-kevésbé már bizonyított, ami benne van. – Tehát a Pelikán ügyirattal akar takarózni. – Pontosan.
– De az egész csak feltevés, amíg nincs bizonyítva. Krauthammer elszúrná az egészet. Tegyük fel, hogy Mattiece-nek az égvilágon semmi köze sincs ehhez az ügyhöz. Teljesen ártatlan. Leadjuk a sztorit, benne a nevét. Na és aztán mi van? Mi leszünk a hülyék, és a következő tíz évben pereskedhetünk. Nem írom meg a sztorit. – Krauthammer azt akarja, hogy írja meg valaki más. – Ha ez az újság leadja a Pelikán sztorit, amit nem én írtam, a lány eltűnik, világos? Azt hittem, hogy ezt már elmagyaráztam tegnap. – Igen, tényleg elmagyaráztad. És Feldman meg is értett. Ő a te oldaladon áll, Gray, és én is. De ha ez az egész igaz, akkor néhány napon belül kipattan. Ebben mindannyian egyetértünk. Tudod, hogy Krauthammer mennyire gyűlöli a Timest, és attól fél, hogy azok a nyavalyások hamarabb fogják leadni. – Nem adhatják le, Smith. Lehet, hogy valamivel többet tudnak, mint a Times-Picayune, de nem nevezhetik meg Mattiece-t. Nézd, mi mindenki másnál hamarabb össze fogjuk szedni a bizonyítékokat. És amikor már minden a kezünkben van, megírom a sztorit, benne lesz mindenkinek a neve és az a szép kis fénykép Mattiece-ról és a barátjáról a Fehér Házból. – Már megint azt mondtad, mi össze fogjuk gyűjteni a bizonyítékokat. – Jó, a forrásom meg én. – Gray kihúzta a fiókját, és megkereste a Darbyról készült fényképet. Odaadta Keennek, aki gyönyörködve nézegette. – Hol van most? – kérdezte. – Nem tudom pontosan. Azt hiszem, úton van ide New Yorkból. – Vigyázz, nehogy baja essék. – Nagyon óvatosaik vagyunk. – Gray mindkét válla fölött hátrapillantott, és közelebb hajolt Keenhez. – Az igazat megvallva, Smith, az a gyanúm, hogy követnek. Csak szerettem volna, hogy te is tudjál róla. – Kik követhetnének? – Kaptam egy fülest a Fehér Házból. Egy ideje nem használom a telefonomat. – Azt hiszem, jobb, ha elmondom Feldmannak. – Rendben. Azért még nem életveszélyes a dolog, azt hiszem. – Feldmannak tudnia kell róla. – Keen felpattant és távozott. Darby néhány percen belül telefonált. – Itt vagyok – közölte. – Nem tudom, hány üldözőmet hoztam magammal, de itt vagyok, és jelen pillanatban még élek. – Honnan hív? – A Tabard Szállóból az N utcából. Tegnap egy régi barátomat láttam a Sixth Avenue-n. Emlékszik a Bikára, aki súlyos sérüléseket szerzett a Bourbon Streeten? Elmeséltem azt a kis affért? – Igen.
– Nos, megint tud járni. Egy kicsit sántít ugyan, de tegnap Manhattanben kóborolt. Azt hiszem, nem látott meg engem. – Komolyan beszél, Darby? Ez ijesztő! – Ez több mint ijesztő. Amikor tegnap eljöttem New Yorkból, hat nyomot hagytam magam után, és ha valahol ebben a városban meglátom ezt a fickót sántikálni a járdán, kész leszek abbahagyni az egészet. Odamegyek hozzá, és feladom magam. – Nem tudom, mit mondjak. – Mondjon olyan keveset, amilyen keveset csak lehet, mert ezek az emberek radarokkal vannak felszerelkezve. Három napig fogok magándetektívesdit játszani, aztán lelépek. Ha megérem a szerda reggelt, felülök egy gépre, ami Arubába vagy Trinidadra megy, vagy akárhová, ahol van tengerpart. Amikor meghalok, tengerparton szeretnék lenni. – Mikor találkozunk? – Ezen még gondolkozom. Azt szeretném, hogy tegyen meg két dolgot. – Hallgatom. – Hol áll a kocsija? – A lakásom közelében. – Hagyja ott, és béreljen egy másikat. Ne valami luxusautót, hanem mondjuk egy egyszerű Fordot vagy valami ilyesmit. Viselkedjen úgy, mintha valaki állandóan figyelné egy látcsövön keresztül. Menjen el a Marbury Hotelbe Georgetownban, és vegyen ki egy szobát három éjszakára. Elfogadnak készpénzt, ezt már leellenőriztem. Ne a saját nevét használja. Grantham a fejét csóválva jegyzetelt. – Le tud lépni feltűnés nélkül a lakásából sötétedés után? – kérdezte Darby. – Azt hiszem, igen. – Akkor tegyen így, aztán menjen el taxival a Marburybe. Kérje meg őket, hogy hozassák oda magának a bérelt kocsit. Két taxival hajtson a Tabard Szállóba, és pontosan kilenckor menjen be az étterembe. – Rendben. Más? – Hozzon magával fehérneműt. Úgy készüljön, hogy legalább három napig nem megy vissza a lakásába. És arra is készüljön fel, hogy az irodától is távol kell maradnia. – Ugyan már, Darby, az iroda tényleg biztonságos. – Nincs kedvem vitatkozni. Ha akadékoskodni fog, Gray, egyszerűen eltűnök. Meg vagyok győződve róla, hogy annál tovább élhetek, minél hamarabb megyek el az országból. – Értettem, hölgyem. – Látja, tud jó fiú is lenni. – Feltételezem, hogy ördögi terv körvonalazódik az agyacskájában.
– Talán igen. Majd vacsora közben megbeszéljük. – Ezek szerint ez olyasmi, mint egy randevú? – Hívjuk inkább munkavacsorának. – Értettem, hölgyem. – Most leteszem. Legyen óvatos, Gray. Amikor Gray pontban kilenckor megtalálta Darbyt, a lány a kis étterem egyik sötét sarkában ült, a harminchetes asztalnál. Az első, amit Gray észrevett, a ruha volt, és miközben odasétált az asztalhoz, tudta, a lábak ott vannak alatta, de nem láthatta őket. Talán amikor majd feláll a lány... Gray zakót és nyakkendőt viselt; csinos pár voltak. Székét közel húzta a lányhoz a sötétben, hogy mindketten figyelhessék az étterem nem túl népes vendégseregét. A Tabard Szálló elég réginek tűnt ahhoz, hogy éttermében még akár Thomas Jeffersont is kiszolgálhatták. Egy zajos német társaság nevetgélt és beszélgetett az étterem előtti belső udvaron. Az ablakok nyitva voltak, hűvös levegő áramlott be, és nem volt nehéz egy rövidke pillanatra elfeledkezni arról, miért bujkálnak itt. – Hol szerezte ezt a ruhát? – Tetszik? – Nagyon szép. – Egy kicsit vásárolgattam ma délután. Az utóbbi időben beszerzett ruhadarabjaimhoz hasonlóan ez is eldobható. Valószínűleg majd a szobában hagyom, amikor a legközelebb mentenem kell az életemet. A pincér állt előttük az étlapokkal. Italt rendeltek. Az étterem csöndes volt, semmi veszély nem leselkedett rájuk. – Hogy jött ide? – kérdezte a férfi. – A fél világot megkerülve. – Szeretném tudni. – A Newarkra mentem vonattal, aztán repülővel Bostonba, aztán repülővel Detroitba, aztán pedig repülővel Washingtonba. Egész éjjel utaztam, és kétszer is elfelejtettem, hol vagyok. – Hogyan tudták volna követni? – Nem tudtak követni. Készpénzzel fizettem, amiből egyébként kezdek kifogyni. – Mennyire van szüksége? – Szeretnék táviratilag átutaltatni egy kis pénzt a New Orleans-i bankomból. – Majd hétfőn sort kerítünk rá. Azt hiszem, biztonságban van, Darby. – Ezt már én is hittem egypárszor. Az igazság az, hogy nagyon nagy
biztonságban éreztem magam, amikor felszállni készültem a hajóra Verheekkel, csak az a férfi éppen nem Verheek volt. És nagyon nagy biztonságban éreztem magam New Yorkban. Aztán a Bika végigsántikált a járdán, és én azóta egy falatot sem ettem. – Kicsit soványnak látszik. – Kösz. Azt elhiszem. Evett már itt? – Darby az étlapra pillantott. Gray a sajátját kezdte tanulmányozni. – Nem, de azt hallottam, hogy a konyha nagyszerű. Már megint csinált valamit a frizurájával. – A lány haja most világosbarna volt, arcára tett egy kis pirosítót, szemét kifestette. És a szája is ki volt rúzsozva. – Minden szál hajam ki fog hullani, ha még sokáig találkozgatok ezekkel az emberekkel. Megérkeztek az italok. – Arra számítunk, hogy a holnap reggeli Timesban megjelenik valami. – A New Orleans-i újságot nem akarta említeni, mert az képeket közölt Callahanről meg Verheekről. Feltételezte, hogy a lány amúgy is látta. Úgy tűnt, ez nem nagyon érdekli Darbyt. – Micsoda? – kérdezte, miközben körbepillantott. – Nem tudjuk pontosan. Nagyon nem szeretnénk, ha a Times megelőzne minket. Régóta folyik a versengés közöttünk. – Ez engem nem érdekel, Gray. Nem tudok semmit az újságírói szakmáról, de nem is vagyok kíváncsi rá. Azért vagyok itt, mert van egy, egyetlenegy ötletem arra, hogyan találhatnánk meg Garciát. És ha nem válik be, illetve nem válik be elég gyorsan, akkor lelépek. – Ne haragudjon. Miről szeretne beszélgetni? – Európáról. Melyik a kedvenc európai országa? – Utálom Európát és utálom az európai embereket. Néha elmegyek Kanadába, Ausztráliába meg Új-Zélandra. Maga miért szereti Európát? – A nagyapám skót bevándorló volt, és van egy halom unokatestvérem odaát. Már kétszer jártam ott. Gray a gin és tonikjába csöpögtette a citromot. Egy hattagú társaság jött be a bár felől, Darby alaposan megnézte őket. Miközben beszélt, szemével állandóan pásztázta a termet. – Szerintem szüksége lenne néhány italra, hogy kiengedjen egy kicsit. Darby bólintott, de nem mondott semmit. A hat újonnan érkezett vendég egy közeli asztalnál foglalt helyet. Franciául beszéltek. Kellemes Volt hallgatni őket. Darby nagyot kortyolt a borból. – Beszéltem már magának Chad Brunetről? – Azt hiszem, még nem.
– Szegény családban nőtt fel Eunice-ban. Abból tengették az életüket, hogy a mocsaras vidéken vadásztak, halásztak. Nagyon értelmes srác volt, a Louisianai Állami Egyetemen kapott ösztöndíjat, aztán felvették a Stanford jogi karára, ahol az egyetem történetének legjobb eredményével végzett. Huszonegy éves volt, amikor dolgozni kezdett. Az ország bármelyik jogi cégét választhatta volna, de ő egy környezetvédelmi ügyekkel foglalkozó San Franciscó-i cégnél vállalt munkát. Nagyszerű koponya volt, zseniálisan igazodott el a jogi útvesztőkben, nagyon keményen dolgozott, és hamarosan óriási pereket nyert olaj- meg vegyi cégek ellen. Huszonnyolc évesen már komoly tekintélynek örvendő ügyvéd volt. A nagy olajcégek meg a többi környezetszennyező vállalatok rettegtek tőle. – Darby ismét kortyolt a borból. – Sok pénzt keresett, és létrehozott egy csoportot a louisianai mocsárvidék megmentésére. Szeretett volna részt venni a Pelikán-ügyben, de túl sok más elfoglaltsága volt. Elég tisztességes összeget adott a Green Fundnak a perköltségekre. Nem sokkal azelőtt, hogy a tárgyalás elkezdődött Lafayetteben, bejelentette, hogy hazajön, és segítségére lesz a Green Fund ügyvédeinek. Megjelent róla néhány cikk a New Orleans-i újságban. – Mi történt vele? – Öngyilkos lett. – Micsoda? – Egy héttel a tárgyalás előtt a kocsijában találták meg, amelynek járt a motorja. A kipufogócsőről egy kerti gumitömlő vezetett a kocsi belsejébe. Egy egyszerű, szénmonoxid-mérgezéses öngyilkosság. – Hol volt a kocsi? – Egy Galliano nevű városka közelében, a Bayou Lafourche melletti erdős területen. Brunet jól ismerte ezt a környéket. Kemping- meg horgászfelszerelések voltak a kocsi csomagtartójában. Búcsúlevelet nem hagyott. A rendőrség nyomozni kezdett, de semmi gyanúsat nem találtak. Az ügyet lezárták. – Ez hihetetlen. – Egy kicsit sokat ivott, és egy pszichiáter kezelte San Franciscóban. De az öngyilkosságra senki nem számított. – Azt gondolja, hogy meggyilkolták? – Sokan vélik így. Halála nagy csapás volt a Green Fund számára. Az, hogy szenvedélyesen imádta a mocsárvidéket, kedvezően hatott volna az esküdtekre. Gray lehörpintette az utolsó kortyot, és poharában megcsörgette a jégkockákat. Darby közelebb húzódott hozzá. Megjelent a pincér és rendeltek.
HARMINCÖT Reggel hatkor, amikor Gray vett magának egy Timest, a Marbury Hotel hallja üres volt. Az újság tizenöt centi vastag volt és nyomott vagy tíz kilót. Gray eltűnődött magában azon, hogy vajon még mennyire akarják “meghizlalni". Visszasietett a szobájába, a nyolcadik emeletre, az újságot szétterítette az ágyon, és feszült figyelemmel elkezdte lapozni. Az első oldalon nem volt semmi, ennek pedig mindig döntő jelentősége van. Ha nagy sztorijuk lenne, természetesén odakerülne. Gray attól rettegett, hogy majd hatalmas fotókat talál Rosenbergről, Jensenről, Callahanről, Verheekről, esetleg Darbyról és Khamelről, és ki tudja, talán Mattiece-ről is van egy szép fényképük, és ezeket a képeket, mint valami szereposztást, az első oldalon sorakoztatják fel; és akkor a Times megint megelőzte őket. Alvás közben ilyen rémálmok gyötörték. De az újságban semmi sem volt. És minél kevesebbet talált benne, annál gyorsabban lapozgatta, amíg el nem jutott a sportrovathoz és a hirdetésekhez. Gray felpattant, és szinte eltáncolt a telefonhoz. Felhívta Smith Keent, aki már ébren volt. – Láttad? – kérdezte Gray. – Hát nem gyönyörű? Kíváncsi lennék, mi történhetett. – Nincs semmi a kezükben, Smith. Őrülten nyomoznak, de a Pelikán ügyiratot még nem szerezték meg. Kivel beszélt Feldman? – Sohasem mondja meg. De állítólag megbízható forrás. Keen elvált volt, egyedül élt egy lakásban, nem messze a Marburytől. – Sok a dolgod? – Hát nem éppen. Vasárnap reggel van, alig fél hét. – Beszélnünk kell. Vegyél fel a Marbury Hotel előtt tizenöt perc múlva. – A Marbury Hotel előtt? – Hosszú, majd elmagyarázom. – Ah, a lányka. Szerencsés egy pasas vagy. – Bárcsak az lennék. Ő egy másik szállodában lakik. – Itt? Washingtonban? – Igen. Tizenöt perc múlva. – Ott leszek. Gray idegesen kortyolgatta kávéját a papírpohárból, miközben a hallban várakozott. A lány hatására már kezdett ő is paranoiás lenni, és félig-meddig arra számított, hogy automata pisztolyokkal felfegyverkezett banditák leselkednek rá a járdán. Ez pedig bosszantotta. Meglátta, hogy Keen Toyotája rákanyarodik az M utcára, és gyorsan megindult az ajtó felé.
– Mit szeretnél megnézni? – kérdezte Keen, miközben elhajtott a járda mellől. – Hát nem is tudom. Gyönyörű nap van. Mit szólnál Virginiához? – Ahogy óhajtod. Kirúgtak a lakásodból? – Nem egészen. A lány utasításait követem. Úgy gondolkozik, mint egy hadvezér, én meg azért vagyok itt, mert ezt parancsolta nekem. Keddig kell itt maradnom vagy addig, amíg nem lesz ideges és nem költöztet el újra. Ha szükséged lenne rám, a 833-as szobában vagyok, de ne mondd el senkinek. – Feltételezem, azt kívánod, hogy a Post fedezze a költségeidet – mondta Keen mosolyogva. – Most egyelőre nem gondolkozom a pénzen. Ugyanazok az emberek, akik meg akarták ölni New Orleansben, pénteken megjelentek New Yorkban, vagy legalábbis a lány így gondolja. Az üldözésben rettentő tehetségesek, Darby pedig fájdalmasan óvatos. – Nos, amennyiben téged követ valaki, és őt is követi valaki, akkor talán tudja, mit csinál. – Az a helyzet, Smith, hogy pontosan tudja, mit csinál. Annyira profi, hogy már ijesztő. Szerda reggel végleg eltűnik. Tehát két napunk van rá, hogy megtaláljuk Garciát. – Mi van akkor, ha túlértékeled Garcia szerepét? Mi van, ha megtalálod, és nem hajlandó beszélni, vagy nem tud semmit? Gondoltál már erre? – Már voltak ilyen rémálmaim. Az a gyanúm, hogy a fickó tud valami nagyon fontosat. Van egy irat vagy egy darab papír, valami kézzelfogható, és ez nála van. Egy-két alkalommal utalt is rá, de amikor rákérdeztem, nem ismerte el. De azon a napon, amikor találkoznunk kellett volna, úgy tervezte, hogy megmutatja nekem. Erről meg vagyok győződve. A fickónak van valami a kezében, Smith. – És ha nem mutatja meg neked? – Kitöröm a nyakát. Átkeltek a Potomacon és az arlingtoni temető körül autóztak. Keen pipára gyújtott, és egy kicsit lecsavarta az ablakot. – Na és ha nem tudod megtalálni Garciát? – Életbe lép a B terv. A lány eltűnik, az egyezség érvényét vesztette. Amint elutazik az országból, azt tehetek a Pelikán ügyirattal, amit akarok, csak őt nem nevezhetem meg, mint forrást. A szegény lány meg van győződve róla, hogy mindenképpen megölik, akár megszerezzük a sztorit, akár nem, de azért amennyire lehet, megpróbálja védeni magát. A nevét egyáltalán nem használhatom, úgy sem említhetem, mint a Pelikán ügyirat szerzőjét. – Sokat beszél az ügyiratról? – A megírásáról nem. Eleinte képtelen ötletnek tűnt. Sajnálja, hogy megírta
azt az átkozott történetet. Callahannel tényleg nagy volt a szerelem, nagyon össze van törve, és kínozza a bűntudat. – Nos, mi a B terv? – Megtámadjuk az ügyvédeket. Mattiece túl körmönfont és agyafúrt ahhoz, hogy idézések, házkutatási parancsok meg egyéb olyan dolgok révén, amelyekhez nem tudunk hozzájutni, sarokba szoríthatnánk. Az ügyvédeit viszont ismerjük. Itt, Washingtonban két cég képviseli, és ezeknek fogunk utánanézni. Egy ügyvéd vagy egy ügyvédekből álló csoport aprólékosan kielemezte a Legfelsőbb Bíróság döntéseit, és Rosenberget és Jensent javasolta Mattiece-nak. Ő magától sohasem jött volna rá, kit kell megölnie, így aztán az ügyvédei mondták meg neki. Tehát abból indulunk ki, hogy konspiráció volt. – De nem tudod rákényszeríteni őket, hogy beszéljenek. – Egy ügyfélről valóban nem. De ha az ügyvédek bűnösök, és mi kérdezősködni kezdünk, valami csak kipattan majd. Arra van szükség, hogy egy tucatnyi újságíró éjjelnappal telefonálgasson ügyvédeknek, ügyvédjelölteknek, adminisztrátoroknak, titkárnőknek, fénymásolókezelőknek és így tovább. Roham alá vesszük ezeket a nyavalyásokat. Keen szívott egyet a pipájából, arcán semmitmondó kifejezés ült. – Melyik ez a két cég? – White és Blazevich meg a Brim, Stearns és Kidlow. Nézz utánuk a könyvtárunkban. – A White és Blazevichről már hallottam. Nagy republikánus cég. Gray bólintott, és megitta az utolsó korty kávét is. – Mi van, ha egy másik cég szerepel az ügyben? – kérdezte Keen. – Mi van, ha ez a cég nem washingtoni? Mi van, ha az ügyvédek nem törnek meg? Mi van, ha csak egyetlen koponya műve az egész, és ha ez a koponya egy taknyos ügyvédjelölté? Mi van, ha Mattiece házi ügyvédje agyalta ki a tervet? – Néha rettenetesen idegesítesz, Keen. Tudsz róla? – Ezek jogos kérdések. Nos? – Áttérünk a C tervre. – És az micsoda? – Még nem tudom. Darby még nem dolgozta ki. Darby azt az utasítást adta neki, hogy ne menjen az utcára, egyen a szobájában. Vett magának egy szendvicset meg sült krumplit, és engedelmesen megindult a szobájába, a nyolcadik emeletre. Egy ferde szemű takarítónő tologatta a kocsiját a 833-as szoba közelében. Gray megállt a szobája előtt, és zsebéből elővette a kulcsot.
– Itt felejtett valamit, uram? – kérdezte a takarítónő. – Nem. Miért? A takarítónő egy lépéssel közelebb jött. – Csak most ment el, uram, és máris visszajön. – Négy órája, hogy elmentem. A takarítónő megrázta a fejét, és tett még egy lépést Gray felé. – Nem, uram. Egy férfi ment ki a szobájából tíz perccel ezelőtt. – A nő elbizonytalanodott, és figyelmesen nézegetni kezdte Gray arcát. – De most már látom, uram, hogy az egy másik férfi volt. Gray a szoba ajtajára erősített számokra nézett. 833. A nőre meredt. – Biztos benne, hogy egy másik férfi járt ebben a szobában? – Igen, uram. Tíz perccel ezelőtt. Grayen páni félelem lett úrrá. Gyors léptekkel odament a lépcsőhöz, aztán lerohant nyolc emeletet. Mi is volt a szobájában? Semmi, csak ruhák. Darbyről egy szó sem. Gray megállt és a zsebébe nyúlt. A papírdarab, rajta a Tabard Szálló címe és a lány telefonszáma, még mindig ott volt. Gray visszatartotta a lélegzetét, és belépett a hallba. Meg kell találnia Darbyt, de gyorsan. Darby talált egy üres asztalt a georgetowni Edward Bennett Williams Jogi Könyvtár második emeleti olvasótermében. Mint az ország jogi könyvtárainak szakértő bírálója- ez volt Darby új hobbija – eddig a georgetownit találta a legszebbnek. Egy különálló, ötemeletes épület volt egy kis udvarban, melynek túlsó felében a McDonough Hall, a jogi kar épülete állt. A könyvtár új volt, csillogó és modern, de mégis csak egy jogi könyvtár, ami most gyorsan megtelt a vasárnap is tanulni vágyó egyetemistákkal, akik már most gondoltak az év végi vizsgákra. Darby kinyitotta a jogászok jegyzékének ötödik kötetét, és megkereste a washingtoni cégekkel foglalkozó részt. A White és Blazevich huszonnyolc oldalt foglalt el. Négyszáztizenkét ügyvéd neve, születési ideje, születési helye, iskolái, díjai, kitüntetései, szakmai szervezetekben, bizottságokban betöltött tisztségei és publikációs listái. Darby egy blokkra jegyzetelt olvasás közben. A cégnél nyolcvanegy üzlettárs volt, a többiek egyszerű ügyvédek. Darby az összes nevet kiírta a blokkra betűrendben. Ránézésre egy volt a sok joghallgató közül, aki kétségbeesett munkakeresési lázban égve utánanéz a jogi cégeknek. A munka unalmas volt, és Darby gondolatai elkalandoztak. Thomas itt tanult húsz évvel ezelőtt. Az egyik legjobb hallgató volt, és azt állította, hogy
sok időt töltött a könyvtárban. Cikkeket írt az egyetem jogi szemléjébe; ez olyan munka, amit normális körülmények között Darby is szokott végezni. Az utóbbi tíz napban máshogyan gondolt a halálra. Képtelen volt eldönteni, melyik a legjobb módja, eltekintve persze attól, ha valaki álmában csöndesen jobblétre szenderül. A lassú, kínszenvedéssel kísért elmúlás szörnyűséges az áldozatnak és szeretteinek, de legalább van idő a felkészülésre és a búcsúra. Az erőszakos, váratlan halál csak néhány másodpercig tart, az elhunytnak valószínűleg ez a legjobb. De a megrázkódtatás zsibbasztó hatású az itt maradottaknak. Oly sok fájdalmas kérdés marad. Szenvedett vajon? Mi volt az utolsó gondolata? Miért történt? És végignézni a halálát annak, akit az ember szeret, leírhatatlan. Még jobban szerette a férfit, mert végignézte a halálát, és többször figyelmeztette magát, hogy ne hallja állandóan a bomba robbanását, ne érezze a füst szagát, és ne pergesse le magában Thomas halálát. Ha még három napot túlél, elmegy egy olyan helyre, ahol magára zárhatja az ajtót, bőghet, és elhajigálhatja, ami a keze ügyébe kerül, amíg el nem múlik a fájdalom. Eltökélt szándéka volt, hogy eljut erre a helyre. Eltökélt szándéka volt, hogy átadja magát a fájdalomnak, aztán meggyógyul. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Addig memorizálta a neveket, amíg már többet tudott a White és Blazevichről, mint bárki a cég dolgozóin kívül. A sötétben távozott az épületből, és taxival visszament a szállóba. Matthew Barr New Orleansbe utazott, ahol találkozott egy ügyvéddel, aki utasította, hogy repüljön Fort Lauderdale-be, és menjen egy bizonyos hotelba. Nem mondta meg pontosan, mi történik majd ott, de Barr vasárnap este bejelentkezett a szállóba, ahol egy üres szoba várta. Az asztalon volt egy üzenet, amely úgy szólt, hogy másnap a kora reggeli órákban felhívják telefonon. Este tízkor felhívta Coalt a lakásában, és röviden tájékoztatta az eddig történtekről. Coal éppen más problémákon rágódott. – Ez a Grantham megőrült. Ő és egy Rifkin nevű fickó a Timestól mindenhova telefonálgat. Életveszélyesek lehetnek. – Látták a Pelikán ügyiratot? – Nem tudom, hogy látták-e, de biztosan hallottak róla. Rifkin tegnap felhívta az egyik beosztottamat a lakásán, és megkérdezte tőle, mit tud a Pelikán ügyiratról. A beosztottam nem tudott semmit, és az a benyomása volt, hogy Rifkin még kevesebbet tud. Nem hiszem, hogy látta, de ebben nem
lehetünk biztosak. – A fenébe is, Fletcher. Nem vehetjük fel a harcot egy halom újságíróval. Ezek a palik percenként száz telefont bonyolítanak le. – Csak ketten vannak. Grantham és Rifkin. Granthamet már lehallgatjuk. Intézkedj Rifkin ügyében is. – Igaz, Granthamet lehallgatjuk, de nem használja a telefont sem a lakásában, sem a kocsijában. A New Orleans-i repülőtérről felhívtam Baileyt. Grantham már huszonnégy órája nincs otthon, de a kocsija még mindig ott áll a ház előtt. Felhívták, és az ajtaján is kopogtattak. Vagy holtan fekszik a lakásában, vagy pedig tegnap éjjel lelépett. – Talán meghalt. – Kétlem. Követtük, az FBI is követte. Szerintem kiszúrta. – Meg kell találnod. – Majd csak előkerül. Nem mehet el túl messzire a szerkesztőségtől. – Azt akarom, hogy Rifkint is hallgassuk le. Még ma este hívd fel Baileyt és indítsd be a dolgot, rendben? – Igen, uram – felelte Barr. – Mit gondolsz, mit tenne Mattiece, ha megtudná, hogy Grantham tud a Pelikán-ügyről, és arra készül, hogy minden részletre kiterjedően beszámoljon róla a Washington Post első oldalán? – kérdezte Coal. Barr kinyújtózott az ágyon, és lehunyta a szemét. Hónapokkal ezelőtt megfogadta, hogy sohasem keresztezi Retcher Coal útját. Ez egy állat. – Attól kétségkívül nem riad vissza, hogy legyilkoljon embereket, nem igaz? – kérdezte Barr. – Gondolod, hogy holnap találkozol Mattiece-szal? – Nem tudom. Ezek a fickók szeretnek títokzatoskodni. Zárt ajtók mögött, fojtott hangon beszélnek. Nagyon keveset közöltek velem. – Miért akarták, hogy elmenj Fort Lauderdale-be? – Nem tudom, de az biztos, hogy most már jóval közelebb vagyok a Bahamákhoz. Azt hiszem, holnap odamegyek, vagy talán ó" jön ide. – Talán egy kicsit el kellene túloznod a Grantham-ügyet. Mattiece majd gondoskodik a fickóról. – Jó, gondolkozom rajta. – Hívj fel reggel. Amikor kinyitotta az ajtót, rálépett a cetlire. Ez állt rajta: Darby, a belső udvarban vagyok. Sürgős. Gray. Darby mélyet lélegzett, és a zsebébe gyűrte a papírdarabot. Bezárta az ajtót, és a szűk, kanyargós folyosón végighaladva eljutott a hallba, aztán keresztülvágott a sötét bárhelyiségen, majd az éttermen
és kint volt a belső udvarban. Gray egy kis asztalnál ült, amit félig eltakart egy téglafal. – Miért van itt? – szegezte neki a kérdést a lány suttogva, miközben leült mellé. Gray fáradtnak és nyugtalannak látszott. – Hol volt eddig? – kérdezte. – Az nem olyan fontos, mint az, hogy maga miért van itt. Abban egyeztünk meg, hogy csak akkor jön ide, ha hívom. Mi történt? Gray röviden összefoglalta a reggel történteket, a Smith Keennek szóló első telefontól egészen a takarítónőig. A napot azzal töltötte, hogy különböző taxikban autókázgatott a városban, majdnem nyolcvan dollárt eltaxizott, és sötétedésig várt, hogy feltűnés nélkül besurranjon a Tabard Szállóba. Egészen biztos volt benne, hogy senki sem követte. Darby végighallgatta. Az éttermet és a belső udvarba vezető kijáratot figyelte, de minden szóra odafigyelt. – Fogalmam sincs, hogyan találták meg a szobámat – mondta Gray. – Megmondta valakinek a szobaszámát? Gray elgondolkozott egy pillanatra. – Csak Smith Keennek. De Ő senkinek nem adná tovább. Darby rámeredt a férfire. – Hol voltak, amikor megmondta neki a szobaszámát? – A kocsijában. Darby lassan megcsóválta a fejét. – Határozottan megmondtam magának, hogy senkinek se mondja meg. Nem így volt? Gray nem tudott mit válaszolni. – Nagyszerű szórakozás ez az egész, nem igaz, Gray? Egy nap a vidámparkban. Maga egy nagymenő újságíró, aki annak ellenére, hogy naponta kapja a halálos fenyegetéseket, nem ismeri a félelmet. A golyók lepattannak magáról, nemdebár? Néhány napig elhülyéskedünk a városban, magándetektívesdit játszunk, hogy maga megkaphassa a Pulitzer-díjat, meggazdagodjon és híres ember legyen. És a rosszfiúk nem is olyan rosszak, hiszen maga Gray Grantham a Washington Posttól és egy utolsó szemét disznó. – Ugyan már, Darby. – Megpróbáltam megértetni magával, mennyire veszélyesek ezek az emberek. Én a saját szememmel láttam, hogy mire képesek. Tudom, hogy mit fognak velem csinálni, ha megtalálnak. De nem, Gray, magának ez az egész csak játék. Rabló-pandúr. Bújócska. – Sikerült meggyőznie, oké? – Jobb is, ha így van, nagyágyú. Még egy baromság és halottak vagyunk. Nem lesz többször mázlim. Megértette?
– Igen! Esküszöm, hogy megértettem. – Vegyen ki itt szobát. Holnap este, ha még életben leszünk, találok majd magának egy másik szállót. – Mi van, ha ez a hely dugig van? – Akkor alhat a fürdőszobámban, becsukott ajtóval. A lány halálosan komolyan beszélt. Gray úgy érezte magát, mint egy óvodás, miután először fenekelték el. Öt percen keresztül nem beszéltek. – Hogy találtak meg engem? – kérdezte végül Gray. – Feltételezem, hogy az otthoni telefonját lehallgatják, az autójában meg poloskák vannak. És feltételezem, hogy Smith Keen kocsijában is. Ezek az emberek nem amatőrök.
HARMINCHAT A 14-es szobában, az emeleten töltötte az éjszakát, de keveset aludt. Az étterem hatkor nyitott, és Gray leosont egy kávéért, aztán visszaosont a szobájába. A szállónak különös, ódon légköre volt, annak idején három lakóház összekapcsolása után alakították ki. A falba kis ajtókat vágtak, és szűk folyosók vezettek minden irányba. Az időtlenség érzete csapta meg a belépőt. Hosszú, fárasztó nap lesz, de legalább az egészet vele, Darbyval fogja tölteni, és így Gray örömmel nézett elébe. Hibát vétett, súlyos hibát, de a lány megbocsátott neki. Pontban fél kilenckor bekopogtatott az egyes szoba ajtaján. Darby gyorsan kinyitotta, aztán becsukta a férfi mögött az ajtót. Ismét joghallgató volt, farmerban, flanelingben. Kávét töltött Graynek, aztán leült a kis asztal mellé. A telefont papírlapok, jegyzetblokkok vették körül. – Jól aludt? – kérdezte Darby, de csak udvariasságból. – Nem. – Az ágyra hajította a Times legfrissebb példányát. Már átnézte az újságot, de megint üres volt. Darby felemelte a telefonkagylót, és beütötte a georgetowni egyetem jogi karának számát. A férfira nézett, hallgatott, majd azt mondta: – A munkaközvetítő irodát kérem. – Hosszú szünet következett. – Itt Sandra Jernigan beszél. A White és Blazevich cég egyik üzlettársa vagyok, és egy kis gondunk támadt a számítógépekkel. Szükségünk lenne a régebbi fizetési listákra, és a főkönyvelőnk azt tanácsolta, hogy kérjem el önöktől azoknak a hallgatóiknak a nevét, akik tavaly nyáron ügyvédjelölti munkát vállaltak nálunk. Azt hiszem, négyen voltak. – Darby elhallgatott egy pillanatra. – Jernigan. Sandra Jernigan – ismételte. – Értem. Mennyi ideig tart? – Szünet. –
És a maga neve Joan. Köszönöm, Joan. – Darby kezével letakarta a kagylót, és mély levegőt vett. Gray feszülten figyelte, de arcán elismerő vigyor ült. Igen, Joan. tehát heten voltak. Hatalmas felfordulás van a nyilvántartásainkban. Meg tudja mondani a címüket és a társadalombiztosítási számukat? Adóügyi okok miatt van rájuk szükségünk. Persze. Mennyi ideig tart? Remek. Van egy kézbesítőnk, Snowdennek hívják, harminc percen belül ott lesz. Köszönöm, Joan. – Darby letette a kagylót, és lehunyta a szemét. – Sandra Jernigan? – kérdezte Gray. – Nem tudok valami jól hazudni – felelte Darby. – Csodálatosan csinálta. Gondolom, én vagyok a kézbesítő. – Persze, maga elmegy kézbesítőnek. Olyan a külseje, mint egy kibukott, öregedő hallgatónak. – És nagyon jóképű, tette hozzá magában Darby. – Tetszik nekem ez a flaneling. Darby ivott egy nagy kortyot a hideg kávéból. – Lehet, hogy hosszú nap lesz a mai. – Egyelőre minden jól megy. Elhozom a listát, aztán találkozunk a könyvtárban. Rendben? – Igen. Az állásközvetítő iroda a jogi kar épületének ötödik emeletén van. Én a 336-os szobában leszek. Ez egy kisebb tárgyaló a harmadikon. Először maga fogjon taxit. Tizenöt perc múlva ott találkozunk. – Értettem, hölgyem. – Grantham távozott. Darby várt öt percet, aztán vászontáskájával a kezében ő is elindult. Bár az út rövid volt, a reggeli csúcsforgalomban sokáig tartott. Már állandó menekülésben élni is elég rossz volt, de egyszerre menekülni és detektívesdit játszani, az már túl sok. Darby már öt perce ült a taxiban, amikor először gondolt arra, hogy követik-e. Ez talán jó jel. Elképzelhető, hogy egy szaglászként eltöltött kemény nap kiűzi agyából a Bikát meg a többi pribéket. Ma és holnap dolgozik, szerda este pedig már a tengerparton lesz. Először a georgetowni egyetem jogi karával próbálkoznak. Amennyiben ez zsákutcának bizonyul, a George Washingtonon tesznek egy kísérletet. Ha még lesz idő, az American Universityre is sort kerítenek. Három próbálkozás és ő lelép. A taxi lefékezett a McDonough Hall előtt, a Capitol Hill lábánál. Darby a vászontáskával és a flanelingben pont úgy nézett ki, mint a sok-sok, órára igyekvő joghallgató. A lépcsőn felment a harmadik emeletre, aztán magára csukta a tárgyaló ajtaját. Ebben a teremben néha szemináriumokat tartottak, és az egyetem állásközvetítő irodáján keresztül a cégek itt bonyolították a jelentkezők meghallgatását. Gray perceken belül belépett az ajtón. – Joan elbűvölő hölgy – mondta, miközben az asztalra tette a listát. – Nevek, címek és társadalombiztosítási
számok. Hát nem gyönyörű? Darby a listára nézett, és a táskájából előhúzott egy telefonkönyvet. A hétből öt nevet találtak meg benne. Darby az órájára nézett. – Öt perccel múlt kilenc. Lefogadom, hogy ebben a pillanatban maximum hárman vagy négyen vannak előadáson. A többieknek később kezdődik majd az órája. Felhívom ezt az ötöt, és megnézem, melyikük van otthon. Maga pedig szerezze meg a tanulmányi osztályon annak a kettőnek az órarendjét, akiknek nincs telefonja. Gray az órájára pillantott. – Találkozzunk itt tizenöt perc múlva. – Ő távozott elsőnek, aztán Darby. A lány lement az első emeleti nyilvános telefonokhoz, és feltárcsázta James Maylor telefonszámát. Egy férfihang válaszolt. – Tessék. – Dennis Maylorral beszélek? – kérdezte Darby. – Nem. James Maylor vagyok. – Elnézést. – Darby letette a kagylót. A cím alig tízpercnyire volt. A fiúnak kilenckor nincs órája, de ha tízkor igen, esetleg még akkor is otthon lesz körülbelül negyven percig. Esetleg. Darby felhívta a másik négy számot. Ketten felvették a kagylót, és így Darby feltételezése beigazolódott, a másik két számon viszont senki sem jelentkezett. Gray türelmetlenül várakozott a harmadik emeleti tanulmányi osztályon. Egy részmunkaidős egyetemista lány azon igyekezett, hogy megtalálja az iroda vezetőnőjét, aki most éppen nem volt a közelben. A lány közölte Grayjel, nem biztos benne, hogy kiadhatnak órarendeket. Gray erre azt mondta, hogy ő egészen biztos benne, hogy megtehetik, ha akarják. Az irodavezető nő gyanakodva közeledett Gray felé. – Segíthetek? – Igen. Gray Grantham vagyok a Washington Posttól, és két hallgatójukat szeretném megtalálni: Laura Kaast és Michael Akerst. – Valami baj van? – kérdezte a nő idegesen. – Szó sincs róla. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni nekik. Órán vannak talán? – Gray mosolygott: arcán barátságos, bizalomgerjesztő mosoly ült, olyan, amit általában idősebb hölgyekre szokott rávillantani. Ritkán hagyta cserben. – Van valamilyen személyazonosságija? – Hogyne. – Gray kinyitotta a tárcáját és lassan meglengette a nő előtt, akár egy rendőr, aki teljes tudatában van annak, hogy ő rendőr, és nem fárasztja magát a szóbeli magyarázattal. – Nos, az igazság az, hogy beszélnem kellene a dékánnal, de... – Remek. Hol a dékáni hivatal? – De most nincs itt a dékán, tudja. Elutazott. – Mindössze az órarendjükre van szükségem, hogy megtalálhassam őket.
Nem az otthoni címükre, a jegyeikre vagy a bizonyítványaikra vagyok kíváncsi. Nincs szó bizalmas vagy személyes dolgokról. A nő az egyetemista lányra pillantott, aki megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani: “Nem olyan nagy ügy." – Egy perc türelmet kérek – mondta a nő és távozott. Darby a kis teremben várakozott, amikor Gray megérkezett, és az asztalra fektette a gyorsnyomtatóval készített órarendet. – Ezek szerint Akers és Kaas órán van – mondta. Darby megnézte az órarendeket. – Akersnek büntetőjogiperrendtartás-órája van. Kaasnak pedig munkajog; mindkét óra kilenctől tízig tart. Megpróbálom megtalálni őket. – Megmutatta Graynek a jegyzeteit. – Maylor, Reinhart és Wilson otthon voltak. Ratliffet és Linneyt nem tudtam elérni. – Maylor van a legközelebb. Néhány perc alatt odaérek. – Mi van a kocsival? – kérdezte Darby. – Felhívtam a kölcsönzőt. Tizenöt percen belül a Post parkolójába szállítják. Maylor lakása egy egyetemisták és más alacsonyjövedelműek részére átalakított raktárépület harmadik emeletén volt. A fiú gyorsan ajtót nyitott az első kopogtatás után. A láncot nem kapcsolta le. – James Maylort keresem – mondta Gray, mint egy régi haver. – Én vagyok az. – Gray Grantham vagyok a Washington Posttól. Néhány nagyon gyors kérdést szeretnék feltenni. A fiú leakasztotta a láncot, és kitárta az ajtót. Gray belépett a kétszobás lakásba. Egy szobabicikli állt a szoba közepén, amely a hely nagy részét elfoglalta. – Miről van szó? – kérdezte Maylor. Az újságíró felkeltette az érdeklődését, és úgy tűnt, örömmel kész válaszolni. – Úgy tudom, tavaly nyáron maga ügyvédjelölti munkát vállalt a White és Blazevich cégnél. – Így van. Három hónapig dolgoztam ott. Gray jegyzetelni kezdett. – Melyik részlegen? – A nemzetközin. Zömmel papírmunka. Semmi izgalmas. Rengeteg könyvtári aprómunka meg szerződéstervezetek készítése. – Ki volt a főnöke? – Nem volt egy ilyen ember. Három ügyvéd látott el minket munkával. Okét egy Stanley Coopman nevű üzlettárs irányította. Gray előhúzott egy fényképet a zsebéből. A járdán közlekedő Garciát
ábrázolta. – Ismeri ezt a férfit? Maylor maga elé tartotta a fotót és megnézte. Megrázta a fejét. – Azt hiszem, nem. Ki ez? – Ügyvéd. Ha jól tudom, a White és Blazevichnél dolgozik. – Nagy cég. Én az egyik terem sarkában üldögéltem egész nap. Tudja, több mint négyszáz ügyvéd dolgozik ott. – Igen, hallottam. Biztos benne, hogy nem látta ezt a férfit? – Egészen biztos. A cég tizenkét emeletet foglal el, a legtöbbre a lábamat sem tettem be. Gray visszatette a fényképet a zsebébe. – Találkozott más ügyvédjelöltekkel? – Persze, igen. Volt ott két lány Georgetownból, őket már ismertem: Laura Kaas és Joanne Ratliff. Két srác a George Washingtonról, Patrick Franks és egy Vanlandingham nevű fickó; egy lány a Harvardról, Elizabeth Larson; egy másik lány Michiganből, Amy MacGregor; egy Moke nevű fickó az Emoryról, de azt hiszem, őt kirúgták. Nyáron mindig sok ügyvédjelölt van. – Úgy tervezi, hogy ott dolgozik majd, miután végzett? – Még nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy nekem való egy ilyen nagy cég. Gray elmosolyodott, és a hátsó zsebébe tette a jegyzetblokkot. – Nézze, maga dolgozott ennél a cégnél. Hogyan tudnám megtalálni ezt az embert? Maylor elgondolkozott egy pillanatra. – Gondolom, nem mehet oda, hogy elkezdjen kérdezősködni. – Jól gondolja. – És csak ez a fényképe van? – Aha. – Akkor szerintem ez a legjobb, amit tehet. Az egyik ügyvédjelölt csak felismeri majd. – Kösz. – Bajban van ez a fickó? – Nem, dehogy. Lehetséges, hogy szemtanúja volt valaminek. Nem lesz könnyű megtalálni. – Gray kinyitotta az ajtót. – Kösz még egyszer. Darby a nyilvános telefonok közelében elhelyezett hirdetőtáblát tanulmányozta. Még nem tudta pontosan, mit fog csinálni, amikor kilenckor véget érnek az órák, de rettenetesen igyekezett, hogy kitaláljon valamit. A hirdetőtábla pont olyan volt, mint a Tulane-on. Egy fiatal, hátizsákos nő, kezében könyvekkel; megállt mellette, és ránézett a táblára. Egészen biztos, hogy egyetemista, szögezte le magában Darby. Rámosolygott a lányra. – Ne haragudj, nem ismered véletlenül Laura
Kaast? – Dehogyisnem. – Át kell adnom neki egy üzenetet. Megmutatnád nekem? – Most órán van? – Igen, munkajogórán a 207-es teremben. Ship tartja. Beszélgetve megindultak a 207-es terem irányába. A folyosó hirtelen megtelt, amint négy terem is kiürült. A hátizsákos egyetemista lány rámutatott egy magas, jól megtermett lányra. Darby köszönetet mondott neki, és követte Laura Kaast, amíg a tömeg meg nem csappant, és a hallgatók szétszóródtak. – Ne haragudjon, Laura. Ugye maga Laura Kaas? – A nagydarab lány megáll és Darbyra bámult. – Igen. Most következett az a rész, amit Darby nem szeretett: a hazudozás. – Sara Jacobs vagyok, és egy cikken dolgozom a Washington Postnak. Feltehetek néhány kérdést? – Azért választotta Laura Kaast elsőnek, mert a lánynak tízkor nem volt órája, Michael Akersnek viszont igen. Vele majd tizenegykor próbálkozik. – Miről? – Egy perc az egész. Bemehetnénk ide? – Darby egy üres terem felé intett a fejével, és elindult. Laura lassan követte. – Tavaly nyáron ügyvédjelöltként dolgozott a White és Blazevich cégnél. – Stimmel. – A lány lassan, gyanakodva beszélt. Sara Jacobs nehezen tudott uralkodni az idegein. Ez borzalmas. – Melyik részlegnél? – Adóügyi. – Szereti az adóügyi dolgokat? – Gyenge kísérlet volt arra, hogy fesztelenül kezdjenek csevegni. – Akkor szerettem. Most már utálom. Darby úgy mosolygott, mintha évek óta nem hallott volna ennél mulatságosabb dolgot. Előhúzott a zsebéből egy fényképet, és odaadta Laura Kaasnak. – Ismeri ezt a férfit? – Nem. – Azt hiszem, ügyvéd a White és Blazevichnél. – Rengeteg van belőlük. – Biztos benne, hogy nem ismeri? A lány visszaadta a fényképet. – Igen. Egy percre sem hagytam el az ötödik emeletet. Évekig eltartana, amíg mindenkivel meg lehetne ott ismerkedni, és hatalmas a sürgésforgás. Tudja, milyenek az ügyvédek. Laura körbepillantott, és a beszélgetés véget ért. – Nagyon köszönöm a segítségét – mondta Darby.
Pontosan fél tizenegykor ismét találkoztak a 336-os teremben. Graynek akkor sikerült elérnie Ellen Reinhartot, amikor a lány éppen kilépett a házból, hogy elinduljon az egyetemre. A peres ügyek részlegén dolgozott, egy Dániel O'Malley nevű üzlettárs irányítása mellett, és a nyár nagy részét Miamiben, egy tárgyaláson töltötte. Nem ismerte fel Garciát, és nagyon sietett. Judith Wilson nem volt otthon, de a lakótársa azt mondta, hogy egy körül hazajön. A listáról kihúzhatták Maylort, Kaast és Reinhartot. Suttogva beszélték meg a tervet, aztán ismét szétváltak. Gray elment, hogy megtalálja Edward Linney-t, aki a lista szerint két nyarat is végigdolgozott ügyvédjelöltként a White és Blazevichnél. Wesley Heightsben lakott, nem túl messze a georgetowni egyetem főépületétől. Háromnegyed tizenegykor Darby már megint a hirdetőtábla előtt téblábolt, újabb csodára várva. Akers férfi, más módon kell közeledni hozzá. Darby remélte, Akers most éppen ott van, ahol az órarend szerint lennie kellene: a 201-es teremben, büntetőjogiperrendtartás-órán. Darby megindult a terem felé, aztán várt néhány percet, amíg kinyílt az ajtó és legalább ötven joghallgató özönlött ki a folyosóra. Sohasem lehetne belőle újságíró. Képtelen arra, hogy odamenjen idegenekhez és elkezdjen faggatózni. Kínos, kellemetlen dolog. De most mégis odament egy szégyenlősnek látszó fiúhoz, aki bánatos szemekkel, vastag szemüveg mögül nézett a világra, és azt kérdezte tőle: – Ne haragudj, nem ismered véletlenül Michael Akerst? Azt hiszem, ő is erre az órára jár. A fiú elmosolyodott. Jó érzés volt, hogy észrevették. A kijárat felé tartó egyik srácra mutatott. – Ő az, a szürke pulóverben. – Kösz. – Otthagyta a fiút, és látta, hogy Akers az egyik barátjával beszélget. – Mr. Akers! – kiáltott utána Darby. Mindkét fiú megállt, megfordult. Elmosolyodtak, amikor meglátták, hogy egy lány közeledik feléjük idegesen. – Maga Michael Akers? – kérdezte Darby. – Igen. Maga kicsoda? – A nevem Sara Jacobs, és egy cikken dolgozom a Washington Postnak. Beszélhetnénk négyszemközt? – Hogyne. – A másik fiú megértette, hogy el kell tűnnie. – Miről van szó? – kérdezte Akers. – Dolgozott tavaly nyáron a White és Blazevich cégnél? – Igen. – Akers barátságos volt, és élvezte a helyzetet. – Melyik részlegen?
– Ingatlanjog. Szörnyű unalmas volt, de nem szórakozásból csináltam. Mit szeretne tudni? Darby odaadta neki a fényképet. – Ismeri ezt a férfit? A White és Blazevichnél dolgozik. Akers szerette volna ismerni a férfit. Segíteni akart és hosszan elbeszélgetni, de az arc nem mondott semmit. – Olyan gyanús ez a fénykép, nem? – mondta. – De igen. Ismeri őt? – Nem. Sohasem láttam. Rettentő nagy cég. Az értekezleteken az üzlettársak névkártyákat tűznek magukra. El tudja ezt képzelni? A pasasok, akiknek a tulajdonában van a cég, nem ismerik egymást. Legalább száz üzlettárs van. Nyolcvanegy, egész pontosan. – Volt főnöke? – Igen, egy Walter Welch nevű üzlettárs. Kellemetlen egy alak. Igazából nem nagyon szerettem azt a céget. – Emlékszik más ügyvédjelöltekre? – Persze. Az a hely nyaranta hemzseg az ügyvédjelöltektől. – Ha esetleg szükségem lenne a nevükre, megkereshetem majd magát? – Amikor csak akar. Ez a fickó bajban van? – Nem hiszem. Esetleg tudhat valamit. – Remélem, az összesnek elveszik az ügyvédi engedélyét. Azok ott bűnözők. Rohadt egy hely. Minden a politika körül forog. – Kösz. – Darby rámosolygott a fiúra, és megfordult. Akers gyönyörködve bámulta a lányt hátulról, aztán azt mondta: – Hívjon, amikor csak akar. – Kösz. Darby, az újdonsült bűnügyi riporter, elsétált a könyvtár épületéhez, és a lépcsőn felment az ötödik emeletre, ahol a Georgetowni Jogi Szemle zsúfolt irodái sorakoztak. A könyvtárban még korábban megnézte a kiadvány legfrissebb számát, és meglátta, hogy Joanne Ratliff az egyik segédszerkesztő. Darbynak az volt a gyanúja, hogy a legtöbb jogi szemle és jogi figyelő többékevésbé egyforma. A szerkesztőségben a legkiválóbb hallgatók töltik az idejüket és tudományos dolgozataikon munkálkodnak. Sajátos kasztot alkotnak, és nagyon nagyra értékelik briliáns képességeiket. Állandóan a szerkesztőségben tanyáznak. Az a második otthonuk. Darby belépett, és megkérdezte, hol találja Joanne Ratliffot. A második ajtó jobbra, hallotta a választ. A második ajtó egy zsúfolt helyiségbe nyílt, ahol könyvespolcok sorakoztak a fal mentén. Két lány volt bent, láthatóan mindketten keményen dolgoztak. – Joanne Ratliff? – kérdezte Darby.
– Én vagyok az – felelte az idősebbik. – A nevem Sara Jacobs, és egy cikken dolgozom a Washington Postnak. Feltehetnék néhány gyors kérdést? A lány lassú mozdulattal az íróasztalra tette a tollat, és homlokráncolva nézett a másikra. Bármit is csináltak, rettentő fontos lehetett, és fölöttébb terhesnek érezhették, hogy most valaki félbeszakítja a munkájukat Nem akármilyen joghallgatók voltak. Darby a legszívesebben mondott volna valami csípőset egy gúnyos mosoly kíséretében. Elvégre ő második az évfolyamán, a fene egye meg, nem kéne ezeknek ilyen nagyképűen és fensőbbségesen viselkedniük. – Mi a cikk témája? – kérdezte Ratliff. – Beszélhetnénk négyszemközt? A két lány megint homlokráncolva pillantott egymásra. – Sok dolgom van – mondta Ratliff. Nekem is, gondolta Darby. Te az idézeteket ellenőrződ valami ostoba cikkhez, én meg azon igyekszem, hogy elkapjam a férfit, aki megölte a Legfelsőbb Bíróság két tagját – Ne haragudjon – mondta Darby. – Megígérem, hogy egy percig sem tart az egész. Kimentek a folyosóra. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy zavarnom kell, de egy kicsit sietős a dolgom. – És a Post újságírója? – A lány ezt nem kérdezte, hanem inkább kétségbe vonta, és Darby újabb hazugságra kényszerült. Azt mondogatta magában, hogy még két napig hazudozik, csal és lop, aztán irány a tengerpart, és Granthamé a terep. – Igen. Ugye dolgozott tavaly nyáron a White és Blazevich cégnél? – Igen. Miért? Gyorsan a fényképet. Ratliff elvette és tanulmányozni kezdte. – Ismeri ezt a férfit? A lány lassan megrázta a fejét. – Nem hiszem. Ki ez? Remek ügyvéd lesz belőle. Állandóan kérdéseket tesz fel. Ha ő, Darby, tudná, ki ez a férfi, nem álldogálna ezen a szűk folyosón, újságírónak kiadva magát, és nem küszködne ezzel a nagyképű nőszeméllyel. – Ügyvéd a White és Blazevichnél – mondta Darby, amilyen őszintén csak lehetett. – Gondoltam, hátha felismeri. – Nem. – A lány visszaadta a fényképet. Elég ebből. – Hát köszönöm. És még egyszer elnézést a zavarásért. – Nem történt semmi – felelte Ratliff, miközben belépett az ajtón.
A frissen bérelt Pontiac lefékezett a sarkon, Darby gyorsan beszállt, és a kocsi visszakanyarodott az útra. Eleget látott már a georgetowni egyetem jogi karából, szögezte le magában Darby. – Nem jutottam semmire – mondta Gray. – Linney nem volt otthon. – Beszéltem Akersszel és Ratliff-fel, de egyikük sem tudott mit mondani. Tehát hétből öt nem ismeri Garciát. – Éhes vagyok. Nem akar ebédelni? – De, jó lenne. – Lehetséges az, hogy öt ügyvédjelölt három hónapon keresztül dolgozik egy jogi cégnél, és egyikük sem ismer fel egy fiatal ügyvédet? – Igen, nemcsak lehetséges, hanem nagyon is valószínű. Négyszáz ügyvéd ezer embert jelent, ha az ügyvédekhez hozzáadjuk a titkárnőket, ügyvédjelölteket, adminisztrátorokat, fénymásoló-kezelöket, kézbesítőket, a postázó dolgozóit. Az ügyvédek hajlamosak arra, hogy csak magukkal legyenek elfoglalva, és visszahúzódnak a saját részlegükbe. – Ezek a részlegek fizikai értelemben is külön területen vannak? – Igen. Elképzelhető, hogy egy ügyvéd, aki a bankügyi részlegen dolgozik, mondjuk a harmadik emeleten, hetekig nem fut össze az ismerősével, aki a tizedik emeleti peres ügyek részlegén van. És ne felejtse el, ezek nagyon elfoglalt emberek. – Mit gondol, lehet, hogy nem ez a cég az? – Lehet, hogy nem ez a cég, és lehet, hogy nem ez az egyetem. – Az első srác, Maylor, megadta két egyetemista nevét, ők is ügyvédjelöltek voltak a cégnél tavaly nyáron, de ők a George Washingtonra járnak. Ebéd után keressük meg őket. – Gray lelassított, és egy sor kis épület mellett leparkolt a tilosban. – Hol vagyunk? – kérdezte Darby. – Egyutcányira a Mount Vernon Square-től. A Post hatutcányira van ugyanebben az irányban. A bankom pedig négyutcányira. És itt a sarkon van egy jó kis önkiszolgáló étterem. Elsétáltak az étteremhez, amely éppen kezdett megtelni. Darby egy ablak melletti asztalnál várakozott, amíg Gray sorban állt és szendvicseket rendelt. Fél nap eltelt már, s bár Darby nem élvezte ezt a munkát, jó volt, hogy elfoglaltsága akadt, és elfeledkezhetett a szörnyűségekről. Nem lesz újságíró, és jelen pillanatban az ügyvédi karrier is kétségesnek tűnik. Még nem olyan régen azt tervezgette, hogy néhány éves praxis után bíró lesz. Felejtsd el. Túl veszélyes. Gray megjelent egy tálca étellel meg jeges teával, és elkezdtek enni. – Ilyen egy átlagos napja? – kérdezte Darby. – Így keresem a kenyeremet. Egész nap szaglászom, késő délután megírom
a cikkeket, aztán egészen éjjelig nyomozgatok. – Heti hány cikket ír? – Néha hármat-négyet, néha egyet sem. Szeretek válogatni, és senki sem basáskodik fölöttem. Ez a mostani helyzet kicsit más. Már tíz napja nem adtam le semmit. – Mi van, ha nem sikerül Mattiece-ra bizonyítani a dolgot? Miről írja majd meg a cikket? – Attól függ, meddig jutok el. Már leadhattunk volna egy sztorit Verheekről és Callahanről, de minek fárasszam magam. Jó sztori volt, de lényegében nem olyan nagy szám. A felszínnél nem hatol mélyebbre. – Maga pedig nagyot akar villantani. – Reményeim szerint igen. Ha be tudjuk bizonyítani azt, ami a maga kis dolgozatában szerepel, akkor fantasztikus sztorit adhatunk le. – Már látja maga előtt a főcímeket, mi? – Bizony. Növekszik az adrenalinszintem. Ez lesz a legnagyobb sztori egészen a... – Watergate óta? – Nem. A Watergate-botrány jelentéktelenebb cikkekkel kezdődött, amelyek aztán egyre nagyobb viharokat kavartak. Azok az újságírók hónapokig nyomoztak, és addig szorgoskodtak, amíg összeállt a kép. Sok-sok ember tudta a sztori különböző részeit. Ez a mostani helyzet, drágám, merőben más. Ez egy jóval nagyobb sztori, és az igazságot csak egy egészen kis csoport ismeri. A Watergate egy ostoba betörés volt, és aztán ügyetlenül próbálták meg a szőnyeg alá söpörni a dolgot. De ezeket a gyilkosságokat nagyon gazdag és okos emberek mesterien megtervezték. – És ami a szőnyeg alá söprést illeti? – Az majd a következő lépés. Miután bebizonyítottuk, hogy Mattiece-nak köze van a gyilkosságokhoz, leadjuk a sztorit. Ezzel az ügy kipattan, és vagy öt nyomozás indul meg egyszerre és egy napon belül. Itt a környéken mindenki sokkos állapotba kerül, különösképpen azután, hogy megtudják: az elnök és Mattiece régi jó barátok. – De először: Garcia. – Na igen. Tudom, hogy itt van valahol a közelben. Ebben a városban ügyvédeskedik, és tud valami nagyon fontosat. – Mi van, ha sikerül a nyomára akadnunk, és nem hajlandó beszélni? – Megvannak a módszereink. – Úgymint? – Kínzás, gyermekrablás, zsarolás, a legkülönfélébb fenyegetések. Egy tagbaszakadt, eltorzult arcú férfi termett hirtelen az asztaluknál. – Siessenek! – kiabálta. – Túl sokat beszélnek.
– Kösz, Pete – mondta Gray anélkül, hogy felpillantott volna. Pete eltűnt a tömegben, de lehetett hallani, amint egy másik asztalnál üvöltözik. Darby kiejtette a szendvicset a kezéből. – Ő itt a tulajdonos – magyarázta Gray. – Tudja, ez az ordibálás is hozzátartozik az étterem hangulatához. – Nagyon elbűvölő. Felárat is számol érte? – Nem, dehogy. Az étel olcsó, tehát neki az a fontos, hogy minél többen forduljanak meg itt. Nem hajlandó kávét felszolgálni, mert nem akarja, hogy a vendégek csevegni kezdjenek az asztalnál. Azt várja el tőlünk, hogy faljuk fel a kaját, mint a menekültek, aztán tűnjünk el. – Én befejeztem. Gray az órájára nézett. – Negyed egy van. Egykor Judith Wilson lakásában kell lennünk. Át akarja utaltatni most a pénzt? – Mennyi ideig fog tartani? – Megindíthatjuk most az átutalást, aztán később vesszük fel a pénzt. – Menjünk. – Mennyit akar átutaltatni? – Tizenötezret. Judith Wilson egy diáklakásokkal teli, düledező ház második emeletén lakott. Egykor még nem volt otthon, ezért még egy órán keresztül kocsikáztak a környéken. Gray felvette az idegenvezető szerepét. Lassan hajtott el a Montrose mozi mellett, ami még mindig bedeszkázva, kiégve állt. Megmutatta a lánynak a szokásos felfordulást a Dupont Circle-ön. Negyed háromkor már a lány háza előtt parkoltak, amikor egy piros Mazda fékezett le a szűk feljárón. – Ő az – mondta Gray és kiszállt. Darby a kocsiban maradt. Gray a lépcső alján érte utol a lányt, aki elég barátságos volt. Elbeszélgettek, Gray megmutatta a fotót, a lány néhány másodpercig nézegette, aztán megrázta a fejét. Egy-két pillanattal később Gray már ismét a kocsiban ült. – Hatból semmi – közölte. – Ezek szerint már csak Edward Linney marad. Azt hiszem, benne bízhatunk a legjobban, hiszen két nyarat is végigdolgozott a cégnél. Háromutcányival odébb, egy élelmiszerbolt bejáratánál találtak egy nyilvános telefont; Gray tárcsázta Linney számát. Senki sem jelentkezett. Lecsapta a telefont, és beült a kocsiba. – Tízkor sem volt otthon, és most sincs otthon. – Lehet, hogy órán van – vélte Darby. – Szükségünk lenne az órarendjére.
Az övét is meg kellett volna szereznie a többiekével együtt. – Akkor ezt nem mondta. – Hát ki a detektív kettőnk közül? Ki a nagymenő újságíró? Én csak egy jámbor exjoghallgató vagyok, aki beleborzong a gyönyörűségbe, hogy itt ülhet az első ülésen és figyelheti magát munka közben. És mit szólna a hátsó üléshez? – tette fel a kérdést majdnem Gray. – Ahogy óhajtja. Most hová? – Vissza az egyetemre – rendelkezett a lány. – Megvárom a kocsiban, amíg maga bemasíroz és megszerzi Linney órarendjét. – Értettem, hölgyem. Ezúttal egy másik egyetemista volt a tanulmányi osztályon. Gray elkérte tőle Edward Linney órarendjét, mire a fiú elment, hogy megkeresse az iroda vezetőnőjét. Öt perccel később a nő lassan odasétált Grayhez és rámeredt. A férfi rávillantotta a jól bevált mosolyt. – Hello, emlékszik még rám? Gray Grantham a Pafftól. Még egy órarendre lenne szükségem. – A dékán úr azt mondja, hogy nem szabad. – Azt hittem, hogy a dékán elutazott. – Valóban elutazott. A dékánhelyettes úr mondja, hogy nem szabad. Nem adunk ki több órarendet. Már így is sok kellemetlenséget okozott nekem. – Nem értem. Nem személyes anyagokat kérek. – A dékánhelyettes úr azt mondja, hogy nem szabad. – Hol van a dékánhelyettes úr? – Most nem ér rá. – Megvárom. Hol van az irodája? – Hosszú ideig nem fog ráérni. – Hosszú ideig fogok várakozni. Az iroda vezetőnője nem bizonytalanodott el. – Nem fogja engedélyezni, hogy kiadjunk magának több órarendet – közölte karba tett kézzel. – Hallgatóinknak joguk van ahhoz, hogy az anyagaikat ne szolgáltassuk ki bárkinek. – Hát persze. Milyen kellemetlenséget okoztam magának? – Mindjárt elmondom. – Tegye meg, kérem. Az egyetemista szép csöndben eltűnt. – Az egyik hallgatónk, akivel maga beszélt ma reggel, felhívta a White és Blazevich céget, ők pedig felhívták a dékánhelyettest, a dékánhelyettes meg felhívott engem, és közölte, hogy több órarendet nem adhatunk ki újságíróknak.
– Miért zavarja ez a White és Blazevichet? – Zavarja őket, és kész. Hosszú ideje állunk kapcsolatban a White és Blazevich céggel. Nagyon sok hallgatónkat alkalmazzák. Gray megpróbált szánalmas, kétségbeesett ábrázatot erőltetni magára. – Csak szeretném megtalálni Edward Linneyt. Esküszöm, hogy nincs bajban. Föl kellene tennem neki néhány kérdést. A nő érezte, hogy győzött. Sikerült leszerelni a Post egyik újságíróját, és erre fölöttébb büszke volt. Hadd kapjon hát néhány morzsát. – Mr. Linney már nem a hallgatónk. Mindössze ennyit mondhatok. Gray megindult az ajtó felé, miközben mormogva köszönetet mondott. Már majdnem a kocsihoz ért, amikor valaki a nevét kiáltotta. Az egyetemista volt a tanulmányi osztályról. – Mr. Grantham – kezdte még futás közben –, én ismerem Edwardot. Egy időre kimarad az egyetemről. Személyes problémái vannak. – Hol van? – A szülei berakták egy magánkórházba. Kábítószer... – Hol? – Silver Springben. A Parklane Kórházban. – Mennyi ideje van ott? – Körülbelül egy hónapja. Grantham megcsóválta a fejét. – Kösz. Nem szólok senkinek, hogy elmondta nekem. – Edward nincs bajban, ugye? – Nincs. Ezt megígérhetem magának. Megálltak a banknál, és Darby tizenötezer dollár készpénzzel távozott. Ijesztő érzés volt, hogy ennyi pénz van a táskájában. Ijesztő érzés volt Linneyre gondolni. És hirtelen ijesztő érzés volt a White és Blazevich cégre gondolni. A Parklane a gazdag vagy drága biztosítással rendelkező emberek részére épült kórház volt. Fákkal körülvett, kis épület, egy kilométernyire az autópályától. Könnyen lehet, hogy ez kemény dió lesz, állapították meg. Először Gray ment be az épületbe, és a fogadópult mögött ülő titkárnőtől Edward Linney felől érdeklődött. – Az egyik betegünk – közölte a nő meglehetősen hivatalosan. Gray a legjobbik mosolyát használta. – Tudom. Az egyetemen mondták nekem, hogy az önök betege. Hányas szobában van? Darby jött be a bejáraton, odasétált az ivókúthoz és hosszasan iszogatott. – A 22-es szobában, de most nem mehet be hozzá. – Az egyetemen azt mondták, hogy meglátogathatom.
– És ön kicsoda? Gray rettentő barátságos volt. – Gray Grantham a Washington Posttól Azt mondták nekem az egyetemen, hogy feltehetek neki néhány kérdést. – Sajnálom, hogy ezt mondták magának. Tudja, Mr. Grantham, mi irányítjuk ezt a kórházat, ők pedig az egyetemet irányítják. Darby felemelt egy képesújságot, és helyet foglalt a kanapén. Gray mosolya ugyancsak lehervadt, de még mindig ott ült az arcán. – Értem – mondta változatlan udvariassággal. – Beszélhetnék az igazgatóval? – Minek? – Mert nagyon fontos ügyről van szó, és ma délután feltétlenül beszélnem kell Mr. Linney-vel. Ha ön nem engedi, kénytelen vagyok a főnökéhez fordulni. Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg nem beszélhetek az igazgatóval. A titkárnő rávillantotta a legszebb, “menj te a francba" mosolyát. – Egy pillanat türelmet kérek – mondta távozóban. – Foglaljon helyet. – Köszönöm. Ahogy a titkárnő eltűnt, Gray Darby felé fordult. A dupla ajtóra mutatott, ami láthatóan az egyetlen folyosóra vezetett. Darby mélyet lélegzett, és gyors léptekkel bement az ajtón. A kis előtérből három, fertőtlenítőszagú folyosó is nyílt. Egy sárgaréz tábla mutatott a 18-astól a 30-as szobák felé. Ez volt a kórház központi szárnya, a folyosóra sötétség borult, a földön vastag, elegáns szőnyeg volt, a falakat virágmintás tapéta borította. Ezért letartóztathatják. Egy jól megtermett biztonsági őr vagy egy robosztus ápolónő nyakon ragadja, bezárja egy szobába, ahol az érkező rendőrök durván bánnak vele, és jó pajtása, Gray, tehetetlenül nézi, ahogy bilincsbe verve elvezetik. Neve majd megjelenik az újságban, mondjuk a Postban, és a Bika, amennyiben nem analfabéta, meglátja, és akkor elkapják. Ahogy végigosont a zárt ajtók mellett, úgy érezte, a tengerpart és a piña colada elérhetetlen távolságban van. A 22-es szoba bejárata zárva volt. Edward Linney és dr. Wayne McLatchee neve állt rajta. Darby bekopogott. Az igazgató még a titkárnőnél is nehezebb eset volt. De persze jól meg is fizették érte. Elmagyarázta Graynek, hogy a látogatásnak szigorú szabályai vannak. Itt nagyon beteg, érzékeny embereket ápolnak, és nekik, vezetőknek az a feladatuk, hogy megvédjék őket. És orvosaik, akik szakterületükön a legkiválóbbak, nagyon szigorúan megszabják, hogy kik látogathatják a betegeket. Látogatási idő kizárólag szombaton és vasárnap van, és még akkor is csak nagyon alaposan megválogatott emberek, általában a rokonok és barátok lehetnek a beteg mellett, de csak egy fél óráig. Szigorúan be kell tartani a szabályokat. Mr. Grantham megkérdezte, hogy előreláthatólag mikor bocsátják el Mr.
Linneyt. Teljességgel bizalmas információ, kiáltott fel az igazgató. Valószínűleg amikor lejár a biztosítás, vetette fel Mr. Grantham, aki egyre csak húzta az időt, és félig-meddig arra számított, hogy mindjárt dühödt kiáltozás hangja szűrődik ki a dupla ajtó mögül. A biztosítás említése nagyon felzaklatta az igazgatót. Mr. Grantham megkérdezte, hogy az igazgató hajlandó lenne-e megkérdezni Mr. Linney-től, hogy válaszolna-e Mr. Grantham két kérdésére, és az egész nem tartana egy fél percig sem. Szó sem lehet róla, vágta rá az igazgató. Szigorú szabályaik vannak. Egy halk hang válaszolt, és Darby belépett. Itt bent a szőnyeg még vastagabb volt, és fabútorok álltak a szobában. A fiú az ágyon ült farmernadrágban, félmeztelenül, és egy vastag regényt olvasott. Darbyt meghökkentette, hogy milyen jóképű. – Ne haragudjon – mondta Darby kedvesen, miközben becsukta maga mögött az ajtót. – Jöjjön be – invitálta a fiú lágy mosollyal. Az utóbbi két napban ez volt az első arc, ami nem egy orvoshoz vagy egy ápolónőhöz tartozott. És micsoda gyönyörű arc. Becsukta a könyvet. Darby az ágy lábához sétált. – Sara Jacobs vagyok, és egy cikken dolgozom a Washington Postnak. – Hogy tudott bejutni? – kérdezte a fiú, aki nyilvánvalóan örült neki, hogy sikerült bejutnia. – Egyszerűen besétáltam. Ugye dolgozott tavaly nyáron ügyvédjelöltként a White és Blazevich cégnél? – Igen, és az előző nyáron is. Felajánlottak egy állást, miután végzek. Ha egyáltalán végzek. Darby odaadta neki a fényképet. – Ismeri ezt a férfit? A fiú elvette, és elmosolyodott. – Aha. A neve... várjon egy percet. Az olajés üzemanyagrészlegen dolgozik a kilencedik emeleten. Hogy is hívják? Darby visszatartotta a lélegzetét. Linney lehunyta a szemét, és megpróbált gondolkozni. Ránézett a fotóra, és azt mondta: – Morgan. Azt hiszem, Morgannek hívják. Igen. – Morgan a vezetékneve? – Ő az. Nem jut eszembe a keresztneve. Olyasmi, hogy Charles, de nem az. Azt hiszem, hogy C-vel kezdődik. – És biztos benne, hogy az olaj- és üzemanyagrészlegen dolgozik? – Bár a pontos számra nem emlékezett, Darby biztos volt benne, hogy a White és Blazevichnél egynél több Morgan nevű ügyvéd van.
– Igen. – A kilencediken? – Igen. Én a csődügyi részlegen voltam a nyolcadikon, és az olaj- és üzemanyagrészleg elfoglalja a nyolcadik és a kilencedik emelet felét. Linney visszaadta a fotót. – Mikor jön ki innen? – kérdezte Darby. Durva dolog lenne most azonnal eltűnni. – Remélem, a jövő héten. Mit csinált ez a fickó? – Semmit. Csak beszélnünk kell vele. – Darby hátrálni kezdett az ágytól. – Rohanok. Kösz. És sok szerencsét. – Nincs mit. Darby csöndesen becsukta az ajtót, és sebesen megindult a kijárat felé. A hang a háta mögül jött. – Hé, maga! Mit keres itt? Darby megfordult, és egy magas, fekete biztonsági őrrel találta magát szemben, akinek a derekán pisztoly himbálózott. Darby arcán rettentő bűntudatos kifejezés ült. – Mit keres itt? – ismételte a férfi, miközben a falhoz szorította Darbyt. – Meglátogattam a bátyámat – felelte a lány. – És ne merjen kiabálni velem. – Ki a bátyja? Darby Linney ajtaja felé intett a fejével. – 22-es szoba. – Ilyenkor tilos a látogatás. – Fontos ügyről volt szó. Most pedig elmegyek, rendben? A 22-es szoba ajtaja kinyílt, és Linney nézett rájuk. – Ez a maga testvére? – kérdezte az őr. Darby a szemével rimánkodott. – Igen, hagyja békén – felelte Linney. – Most megy el. Darby kiengedte a levegőt, és Linneyre mosolygott. Anyu majd jön a hétvégén. – Jó – mondta Linney halkan. A biztonsági őr elvonult, és Darby szinte rohanva távozott a dupla ajtón. Grantham éppen az egészségügyi szolgáltatások áráról prédikált az igazgatónak. Darby sietve vágott keresztül a hallon, és már majdnem a kijáratnál volt, amikor az igazgató megszólította. – Kisasszony! Halló, kisasszony! Szabad a nevét? Darby már kint volt az épületből, és a kocsi felé tartott. Grantham az igazgatóra nézve megvonta a vállát, és komótosan távozott. Beugrottak a kocsiba és elhajtottak. – Garcia vezetékneve Morgan. Linney azonnal felismerte, de a neve nem jutott rögtön az eszébe. A keresztneve C-vel kezdődik. – Darby turkálni
kezdett a jogászok jegyzékéből kiírt nevekkel megtöltött lapok között. – Az olaj- és üzemanyagrészlegen dolgozik a kilencediken. Grantham tempósan hajtott. – Olaj és üzemanyag! – Ezt mondta Linney. – Megtalálta, amit keresett. – Curtis D. Morgan, olajés üzemanyagrészleg, huszonkilenc éves. Van egy másik Morgan a peres ügyek részlegén, de ő üzlettárs, és nézzük csak, ötvenegy éves. – Garcia ezek szerint Curtis Morgan – jelentette ki Gray megkönnyebbülve. Az órájára nézett. – Háromnegyed négy van. Sietnünk kell. – Alig bírok magammal. Rupert akkor pillantotta meg őket, amikor a kórháztól vezető útról ráhajtottak az autópályára. A bérelt Pontiac észvesztő sebességgel haladt. Rupert úgy vezetett, mint egy őrült, hogy ne maradjon le, aztán rádión jelentést tett.
HARMINCHÉT Matthew Barr még sohasem száguldozott motorcsónakon, és az ötórás tengeri utazás után, ami kirázta a lelkét, csuromvizes volt, és minden tagja sajgott. Teste elgémberedett, és amikor megpillantotta a földet, magában imát mondott, évtizedek óta először. Egy kis kikötőben értek partot egy város közelében, ami Barr sejtése szerint Freeport lehetett. Amikor elhagyták Floridát, a csónakot vezető tengerész mondott valamit Freeportról a Larry nevű férfinek. Ezen kívül egyetlen szó sem hangzott el az utazás alatt. Larry szerepe nem volt egyértelmű. Legalább százkilencvenöt centi magas volt, nyaka olyan vastag, mint egy villanyoszlop, és semmi mást nem csinált, csak Barrt figyelte. Eleinte nem volt különösebben zavaró, de öt óra elteltével kezdett elviselhetetlenné válni. Bizonytalanul álldogáltak a kikötés közben. Larry szállt ki elsőnek, aztán intett Barrnak, hogy kövesse. Egy másik hatalmas termetű férfi közeledett a mólón, aztán együtt kísérték Barrt a várakozó mikrobuszhoz, amelynek gyanúsan kevés ablaka volt. Ez volt az a pont, amikor Barr a legszívesebben búcsút mondott volna új cimboráinak, és egyszerűen eltűnt volna. Felszáll egy Washingtonba tartó gépre, aztán azonnal szájon vágja Coalt, amint meglátja csillogó homlokát. De meg kell őriznie a hidegvérét. Úgysem merik bántani.
A mikrobusz kisvártatva lefékezett egy hevenyészett felszállópálya mellett, és Barrt egy feketére festett géphez kísérték. Barr megcsodálta a gépet, mielőtt követte volna Larryt a lépcsőn. Higgadt volt és nyugodt: ez is csak egy munka a sok közül. Végül is, valamikor ő volt az egyik legjobb CIA-ügynök Európában. Ráadásul extengerész. Tud vigyázni magára. Egyedül ült a fülkében. Az ablakok le voltak takarva, és ez bosszantotta Barrt. De azért megértette. Mattiece nagyon vigyáz magánélete érintethetetlenségére, és Barr természetesen tiszteletben tartotta ezt. Larry és a másik nehézsúlyú a pilótafülkéhez közelebbi fülkében ült; képesújságokat lapozgattak és tudomást sem vettek Barr-ról. Harminc perccel a felszállás után a Lear megkezdte a leszállást, és Larry nehéz léptekkel odament Barrhoz. – Tegye ezt fel – utasította, és a kezébe nyomott egy vastag szemkötőt. Ez volt az a pont, ahol egy újonc pánikba esne. Egy amatőr kérdezősködni kezdene. De Barrnak már korábban is kötötték be a szemét, s bár súlyos kétségek gyötörték feladatával kapcsolatban, nyugodtan felrakta a szemkötőt. A férfi, aki levette a szemkötőt, Emil néven, Mr. Mattiece titkáraként mutatkozott be. Sötét hajú, alacsony, de izmos ember volt, ajka fölött vékonyka bajusz ívelt. Helyet foglalt egy széken, és cigarettára gyújtott. – Az embereink azt mondják, hogy ön hivatalos ügyben érkezett – mondta barátságos mosollyal. Barr körbepillantott a szobában, amelynek falait négyzet alakú üvegtáblák helyettesítették. A ragyogó nap bántotta a szemét. Pompás kert terült el odakint, benne szökőkutak és medencék. Egy hatalmas ház hátsó részében voltak. – Az elnök utasítására jöttem – felelte Barr. – Elhisszük önnek. – Emil bólintott. – Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? – Emil vagyok és ennyi elég. Mr. Mattiece nem érzi valami jól magát. Talán jobb lenne, ha üzenetet hagyna nálam. – Azt az utasítást kaptam, hogy személyesen vele beszéljek. – Gondolom, Mr. Coaltól származik az utasítás. – Emil egy percre sem hagyta abba a mosolygást. – Így van. – Értem. Mr. Mattiece nem kíván találkozni önnel. Azt kívánja, hogy velem beszéljen. Barr megrázta a fejét. Ha az erőszakoskodásból erőszak lesz, ha a dolgok kicsúsznak a kezéből, akkor örömmel beszél Emillel. De egyelőre tartja magát.
– Nincs felhatalmazásom arra, hogy Mr. Mattiece-on kívül mással beszéljek – jelentette ki Barr szabatosan. A mosoly majdnem eltűnt. Emil a medencéken és a szökőkutakon túlra, egy nagy, nyári lak jellegű épületre mutatott, amit a földtől a mennyezetig húzódó ablakok borítottak. Tökéletes rendben tartott sövények és virágok vették körül. – Mr. Mattiece a nyári lakban van. Kövessen. Kimentek a helyiségből, és lassan elsétáltak egy sekély medence mellett. Barrnak vastag csomó képződött a gyomrában, de követte a kis termetű férfit. A lezúduló víz csobogása visszhangzóit a kertben. Egy keskeny palló vezetett a nyári lakhoz. Megálltak az ajtónál. – Attól tartok, hogy le kell vennie a cipőjét – mondta Emil mosolyogva. Emil mezítláb volt. Barr kikötötte a cipőfűzőjét, kibújt a cipőből és letette az ajtó mellé. – Ne lépjen a törülközőkre – mondta Emil szigorúan. – A törülközőkre? Emil kinyitotta az ajtót Barrnak, aki egyedül lépett be az épületbe. A helyiség kör alakú volt, átmérője körülbelül tizenöt méter lehetett. Három szék állt benne meg egy pamlag, rajtuk fehér lepedő. Vastag pamuttörülközők tökéletes útvonalat alkotva sorakoztak egymás mellett a földön. A nap vakítóan sütött be a mennyezet felől. Kinyílt egy ajtó, és Mattiece lépett be egy kisebb helyiségből. Barr megdermedve, tátott szájjal bámult rá. Alacsony, sovány férfi volt, hosszú, ősz hajjal és piszkosszürke szakállal. Csak egy fehér tornanadrág volt rajta; óvatosan végigsétált a törülközőkön anélkül, hogy Barr-ra nézett volna. – Üljön oda – mondta egy székre mutatva. – Ne lépjen a törülközőkre. Barr elkerülte a törülközőket és helyet foglalt. Mattiece, a hátát mutatva Barrnak, az ablakok felé fordult. Megkeményedett bőre mélybronz árnyalatú volt. Csupasz lábát csúnya erek borították. Hosszú lábujjkörmei visszataszítóan sárgállottak. Láthatóan nem volt épeszű. – Mit akar? – kérdezte csöndesen az ablakoktól. – Az elnök küldött. – Nem ő küldte. Hanem Fletcher Coal. Kétlem, hogy az elnök tudja, hogy maga itt van. Lehet, hogy mégsem olyan őrült. Testében egyetlen izom sem mozdult meg, miközben beszélt. – Fletcher Coal az elnök személyzeti főnöke. Ő küldött engem. – Tudok Coalról. És magáról is tudok. És tudok a maga kis Részlegéről. Nos, mit akar? – Információkat. – Ne szórakozzon velem. Mit akar?
– Olvasta a Pelikán ügyiratot? – kérdezte Barr. A törékeny test meg sem rezdült. – Maga olvasta? – Igen – felelte Barr gyorsan. – Úgy véli, hogy megfelel a valóságnak? – Talán. Ezért vagyok itt. – Miért aggódik Mr. Coal ennyire a Pelikán ügyirat miatt? – Azért, mert néhány újságíró tudomást szerzett róla. És amennyiben igaz, ami benne áll, azt nekünk tudnunk kell. – Kik ezek az újságírók? – Gray Grantham a Washington Posttól. Ő kezdett foglalkozni vele először, és többéi tud, mint bárki más. Nagyon elszántan nyomoz. Coal úgy véli, arra készül, hogy hamarosan leadjon valamit. – El tudunk bánni vele, nem igaz? – mondta Mattiece az ablakoknak. – Ki a másik? – Rifkin a Timestól. Mattiece még egy mozdulatot sem tett. Barr körbepillantott a lepedőkön és törülközőkön. Igen, biztos, hogy őrült. A helyiség fertőtlenítve volt, és a levegőben borszesz szaga terjengett. – Mr. Coal úgy véli, hogy igaz, amit a Pelikán ügyirat állít? – Nem tudom. Nagyon aggódik miatta. Ezért vagyok itt, Mr. Mattiece. Tudnunk kell, hogy igaz-e. – Mi van, ha igaz? – Bajban vagyunk. Mattiece végre megmozdult. Súlyát áthelyezte a jobb lábára, és karját összefonta keskeny mellkasa előtt. De a szeme nem mozdult. A távolban homokdűnék látszottak, de a tenger nem. – Tudja, mit gondolok? – kérdezte Mattiece halkan. – Mit? – Szerintem Coal csinálja a bajt. Túl sok embernek adta oda a Pelikán ügyiratot. Odaadta a CIA-nak. Megengedte magának, hogy megnézze. Ez nagyon zavar engem. Barr nem tudta, mit feleljen. Nevetséges azt állítani, hogy Coal szét akarta osztogatni a Pelikán ügyiratot. Te csinálod a bajt, Mattiece. Te ölted meg a bírákat. Pánikba estél, és megölted Callahant. Te vagy az a kapzsi disznó, aki nem elégedett meg a rongyos ötvenmillióval. Mattiece lassan megfordult, és Barr-ra nézett. Szeme sötét és vörös volt. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint azon a fényképen, de igaz, az hét évvel ezelőtt készült. Ez alatt az idő alatt húsz évet öregedett, és könnyen meglehet, hogy már a végét járja. – Maguk, washingtoni bohócok tehetnek az egészről – mondta valamivel
hangosabban. Barr nem tudott ránézni. – Igaz a dolog, Mr. Mattiece? Mindössze ezt szeretném tudni. Barr mögött hangtalanul kinyílt egy ajtó. Larry, zokniban és elkerülve a törülközőket, tett két lépést és megállt. Mattiece a törülközőkön elsétált az egyik üvegajtóhoz és kinyitotta. Kinézett és halkan azt mondta: – Természetesen igaz. – Kiment az ajtón, majd lassan becsukta maga mögött. Barr figyelte, ahogy ez az idióta végigcsoszog a homokdűnékhez vezető úton. Most mi lesz, tette fel magában a kérdést. Talán Emil jön majd érte. Talán. Larry, kezében egy kötéllel, lassan megindult, és Barr nem hallott, nem érzett semmit, csak akkor, amikor már túl késő volt. Mattiece nem akart vért a nyári lakban, ezért Larry csak egyszerűen eltörte a nyakát, és addig fojtogatta, amíg volt benne élet.
HARMINCNYOLC A terv azt kívánta, hogy Darby most itt álljon a liftben, azonban ő úgy vélte, elég sok nem várt esemény következett be ahhoz, hogy változtassanak a terven. Gray nem értett vele egyet. Egészséges vitát folytattak a liftezéssel kapcsolatban, és tessék: Darby most itt állt a liftben. Graynek igaza volt: ez a leggyorsabb út Curtis Morganhez. És Darbynak is igaza volt: ez egy veszélyes út Curtis Morganhez. De a többi út is pont ilyen veszélyes lehet. Az egész terv, úgy ahogy van, életveszélyes. Egyetlen ruháját viselte és egyetlen magas sarkú cipőjét. Gray azt mondta, hogy remekül néz ki, de erre számítani lehetett. A lift megállt a kilencedik emeleten, Darby pedig kiszállt, miközben hascsikarás gyötörte és alig tudott levegőt venni. Az ügyfélfogadó titkárnő a pazarul berendezett előtér túlsó felében elhelyezett íróasztalnál ült. A mögötte lévő falon vastag, sárgaréz betűkkel állt a cég neve: WHTTE ÉS BLAZEVICH. Darby, bár térde elgyengült, eljutott a nőig, aki rávillantotta hivatali mosolyát. Öt perccel múlt háromnegyed ÖL – Segíthetek? – kérdezte a nő. A névtábla tanúsága szerint Peggy Youngnak hívták. – Igen – sikerült Darbynak kinyögnie, miközben a torkát köszörülte. – Curtis Morgan vár öt órakor. A nevem Dorothy Blythe. Az ügyfélfogadó titkárnő elképedt. Szája leesett, üres tekintettel meredt Darbyra, azaz Dorothyra. Nem tudott megszólalni.
Darby szívverése megállt. – Valami baj van? – Hát... nem. Ne haragudjon. Egy pillanat. – Peggy Young gyorsan felpattant, és sietve távozott. Menekülj! Szíve úgy vert, mint egy gőzkalapács. Menekülj! Megpróbált szabályosan lélegezni, de ez rettenetesen nehéz feladat volt. Lábai alig tartották. Menekülj! Körbepillantott, igyekezett közönyösen viselkedni, mintha egy hétköznapi ügyfél lenne, aki az ügyvédjére vár. Egészen valószínű, hogy nem fogják lepuffantam egy jogi cég ügyfélfogadójában. A férfi érkezett elsőnek, a titkárnő követte. A pasas nagyjából ötvenéves lehetett, bozontos, ősz haja volt és rettentően fenyegető tekintete. – Hello – mondta, de csak azért, mert így ülik. – Jarreld Schwabe vagyok, az egyik üzlettárs. Ön azt mondja, hogy Curtis Morgannal van találkozója? Tarts ki. – Igen. Ötkor. Van valami probléma? – És a neve Dorothy Blythe? – Pontosan ezt mondtam. Igen. Mi a baj? – Igyekezett, hogy hangja bosszúsan csengjen. A férfi közelebb lépett. – Mikor beszélték meg? – Nem tudom. Körülbelül két hete. Egy partin találkoztam Curtisszel, Georgetownban. Elmondta, hogy olaj- és üzemanyagügyekkel foglalkozik, és nekem történetesen szükségem van egy ilyen ügyvédre. Idetelefonáltam, és megbeszéltük ezt az időpontot. Lenne végre olyan kedves elmondani, hogy mi folyik itt? – Darby elámult azon, hogy kiszáradt szájából milyen természetességgel törnek elő ezek a szavak. – Miért van szüksége egy ilyen ügyvédre? – Nem hiszem, hogy erről be kellene számolnom magának – mondta Darby fölöttébb csípősen. Kinyílt a liftajtó, és egy elnyűtt öltönyös férfi közeledett feléjük sebesen, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. Darby mogorva arccal nézett rá. Néhány másodperc, és összecsuklik. Schwabe újabb támadásra indult. – Az előjegyzési naptárjainkban sehol nem szerepel ez az ötórás időpont. – Akkor rúgják ki a titkárnőt. Minden új ügyfelet így fogadnak? – Kellően indignálódott volt, de Schwabe nem hagyta annyiban a dolgot. – Nem találkozhat Curtis Morgannel – közölte. – És miért nem? – kérdezte Darby. – Mert meghalt. Lábai rogyadoztak, már alig tartották. Éles fájdalom hasított bele a gyomfába. De végül is, futott át gyorsan az agyán, rendjén való, hogy megdöbben. Hiszen a férfi lett volna az új ügyvédje.
– Sajnálom. Miért nem telefonált nekem valaki? Schwabe még mindig gyanakodott. – Mint mondtam, az előjegyzési naptárainkban nem szerepel a Dorothy Blythe név. – Mi történt Curtisszel? – kérdezte kábán. – Egy héttel ezelőtt megtámadták az utcán. Tudomásunk szerint rablók lőtték le. Az elnyűtt öltönyös férfi tett egy lépést Darby felé. – Láthatnám a személyazonosságiját? – Maga meg ki a fene? – csattant fel Darby. – A biztonsági szolgálattól van – magyarázta Schwabe. – Milyen biztonsági szolgálattól? – kérdezte Darby még hangosabban. – Ez egy jogi cég vagy börtön? Az üzlettárs a másik férfira nézett, és egyértelmű volt, egyikük sem tudta pontosan, most mi a teendő. A nő nagyon csinos volt, sikerült felbosszantaniuk, és valahogy hihetőnek hangzott, amit mondott. Kiengedtek egy kicsit. – Azt hiszem, jobb lenne, ha távozna, Mrs. Blythe – közölte Schwabe. – Pontosan ezt teszem! A biztonsági ember kinyújtotta Darby felé a kezét. – Erre! – mondta. Darby rácsapott a kezére. – Ha hozzám merészel nyúlni, holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy beperelem. Tűnjön el innen! Ez egy kicsit meghökkentette őket. Ez a nő őrült és mindjárt nekik ront. Talán egy kicsit túl keményen bántak vele. – Lekísérem – ajánlotta fel a biztonsági ember. – Magam is megtalálom a kijáratot. Képtelen vagyok megérteni, miként lehetséges, hogy ennek az ellenszenves társaságnak vannak ügyfelei. – Darby hátrálni kezdett. Arca vörös volt, de nem a dühtől. Hanem a félelemtől. – Négy államban vannak ügyvédeim, de még sohasem bántak így velem – kiabálta nekik. Az előtér közepén állt. – Az idén félmillió dollárt fizettem ki ügyvédi díjakra, jövőre pedig egymilliót fogok kifizetni, de maguk egy vasat nem kapnak belőle. – Minél közelebb került a lifthez, annál hangosabban kiabált, őrült egy nő. Addig figyelték, amíg kinyílt a liftajtó, aztán a nő eltűnt. Gray, kezében a telefonnal, az ágy lábánál járkált, és Smith Keenre várt. Darby kinyújtózva, lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Gray megállt. – Hello, Smith. Utána kéne nézned valaminek. – Hol vagy? – kérdezte Keen. – Egy szállodában. Hat vagy hét nappal ezelőtt történt a dolog. Egy Curtis D. Morgan nevű ember halálhírére van szükségem.
– Ki az? – Garcia. – Garcia! Mi történt Garciával? – Természetesen meggyilkolták. Utcai rablók lőtték le. – Emlékszem rá. A múlt héten leadtunk egy sztorit egy ügyvédről, akit kiraboltak és lelőttek. – Valószínűleg ő az. Utána tudnál nézni? Ha megvan, szeretném megtudni a felesége nevét és címét. – Hogyan találtad meg? – Hosszú. Ma este megpróbálunk beszélni az özvegyével. – Garcia meghalt. Mondhatom, ijesztő. – Ez több mint ijesztő. A srác tudott valamit, és ezért kinyírták. – Biztonságban vagy? – Ki tudja? – Hol a lány? – Velem van. – Mi van, ha figyelik Garcia házát? Gray még nem gondolt erre. – Kénytelenek vagyunk vállalni ezt a kockázatot. Tizenöt perc múlva visszahívlak. A készüléket letette a földre, és helyet foglalt az antik hintaszékben. Langyos sör volt az asztalon, Gray lehörpintett belőle egy hatalmas kortyot. A lányt figyelte. Darby a karjával eltakarta a szemét. Farmert és pulóvert húzott magára. Miután megérkezett, a ruhát az egyik sarokba hajította. A magas sarkú cipőt pedig úgy rúgta le a lábáról, hogy a másikba repült. – Jól van? – kérdezte Gray halkan. – Csodásán. A lánynak rendesen felvágták a nyelvét, és Gray szerette, ha egy nő ilyen. Na persze, Darby már majdnem ügyvéd, és erre bizonyára megtanítják a jogi karon. A sört kortyolgatva gyönyörködött a farmerban. Élvezte, hogy egy rövidke pillanatig bámészkodhat anélkül, hogy a lány rajtakapná. – Engem bámul? – kérdezte Darby. – Igen. – A szex az, ami ebben a pillanatban a legkevésbé érdekel. – Akkor miért hozza szóba? – Mert érzem, ahogy kéjsóvár tekintettel mered a vörös körmökre a lábamon. – Ez igaz. – Fáj a fejem. Igazi, hamisítatlan, lüktető fejfájás gyötör. – Megdolgozott érte. Hozhatok magának valamit? – Igen. Egy repülőjegyet Jamaicába.
– Ma este elutazhat. Most azonnal kiviszem a reptérre. Darby elvette a szeme elől a karját és finoman masszírozni kezdte a halántékát. – Ne haragudjon, hogy bőgtem. Gray egy utolsó, hosszú korttyal végzett a sörrel. – Megszolgálta a jogot hozzá. – Darby zokogva lépett ki a liftből. Gray úgy várakozott rá, mint egy jövendőbeli apuka, eltekintve attól, hogy egy 38-as pisztoly volt a kabátzsebében; egy pisztoly, melynek létezéséről Darbynak sejtelme sem volt. – Nos, mi a véleménye a bűnügyi újságíró munkájáról? – kérdezte Gray. – Inkább disznót vágok. – Hogy teljesen őszinte legyek, nem minden nap ilyen eseménydús. Néha csak ülök az íróasztalomnál és felhívok vagy száz hivatalnokot, akik mindössze annyit mondanak, hogy nem kívánnak kommentárt fűzni ehhez vagy ahhoz. – Nagyszerűen hangzik. Holnap csináljuk ezt. Gray lerúgta magáról a cipőjét, és lábát feltette az ágyra. Darby becsukta a szemét, és mélyet lélegzett. Néma csöndben telt el néhány perc. – Milyen nap van ma? – kérdezte végül Darby anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Hétfő. – Ma egy hete jöttem el New Orleansből. Thomas két héttel ezelőtt vacsorázott Verheekkel. Ez volt az a végzetes pillanat, amikor a Pelikán ügyirat egyik kézből a másikba került. – Holnap lesz három hete, hogy Rosenberget és Jensent meggyilkolták. – Egy ártatlan kis joghallgató voltam, aki a saját dolgával volt elfoglalva, és csodálatosan érezte magát a szerelmével, aki a tanára is volt. Azt hiszem, ez az egész már a múlté. A jogi kar és a tanár a múlté, gondolta magában Gray. – Mik a tervei? – Nincsenek terveim. Megpróbálok kikászálódni ebből a szörnyűségből, és életben maradni. Aztán elmenekülök valahová, és néhány hónapig, talán néhány évig bujkálok. Elég pénzem van ahhoz, hogy sokáig élhessek így. Ha valaha elérem azt az állapotot, hogy nem kell kényszeresen a hátam mögé néznem, akkor esetleg visszajövök. – Az egyetemre? – Nem hiszem. A jogi pálya elvesztette a vonzerejét. – Miért akart ügyvéd lenni? – Idealizmus és pénz. Azt hittem, hogy meg tudom majd változtatni a világot és rendesen meg is fizetnek érte. – De már most is olyan átkozottul sok ügyvéd van. Miért van az, hogy az a sok, nagyszerű képességű fiatal a jogi kart célozza meg? – Egyszerű a válasz. Mohóság. BMW-t akarnak meg arany hitelkártyát. Ha
valaki jó egyetemre megy, a tanulmányi rangsorban az első tíz között végez, és munkát kap egy nagy cégnél, néhány éven belül hat számjegyű a fizetése és ez csak növekszik. Ezt biztosra lehet venni. Harmincöt évesen már üzlettárs és évente kétszázezer dollárt vág zsebre. Van, aki még ennél is többet keres. – És mi lesz a többiekkel? – Nekik nem olyan jó buli. A maradékot kapják. – Nagyon utálom a legtöbb ügyvéd ismerősömet. Mindig az az érzésem, hogy szívesebben csinálnának valami mást. – De a pénz miatt nem hagyhatják ott az állásukat. Még egy kis cégnél dolgozó, vacak ügyvéd is megkeres tízéves praxis után évi százezret, és lehet, hogy gyűlöli az egészet, de hová mehetne, ahol ennyi pénzt kap? – Irtózom az ügyvédektől. – És gondolom, azt hiszi, az újságírókat mindenki imádja. Van benne valami. Gray az órájára nézett, aztán felemelte a telefonkagylót. Feltárcsázta Keen számát. Keen felolvasta neki a gyászjelentést és a Post cikkét a fiatal ügyvédről, akit értelmetlenül meggyilkoltak az utcán. Gray jegyzetelt. – Még szeretnék mondani egy-két dolgot – folytatta Keen. – Feldman nagyon aggódik a biztonságod miatt. Arra számított, hogy ma tájékoztatod, és nagyon csalódott, mert nem így történt. Holnap, még tizenkettő előtt tégy neki jelentést. Világos? – Igyekezni fogok. – Ne csak igyekezz, Gray. Nagyon idegesek vagyunk. – A Times is készülődik, mi? – Most éppen nem a Times miatt fő a fejünk. Ti ketten a lánnyal sokkal jobban aggasztotok minket. – Jól vagyunk. Minden a legnagyobb rendben. Van még valami más? – Az elmúlt két órában háromszor is keresett egy Cleve nevű férfi. Azt mondja, hogy rendőr. Ismered? – Igen. – Nos, ma este beszélni akar veled. Azt mondja, sürgős. – Majd később felhívom. – Rendben. Legyetek óvatosak. Késő estig bent leszünk, majd jelentkezz. Gray letette a kagylót, és a jegyzeteire pillantott. Már majdnem hét óra volt. – Elmegyek Mrs. Morganhez. Maradjon itt. Darby felült, és térdén keresztbe tette a karját. – Inkább magával mennék. – Mi van, ha figyelik a házat? – kérdezte Gray. – Miért figyelnék a házat? Garcia meghalt. – Lehet, hogy most gyanakodnak, mert megjelent egy rejtélyes ügyfél és Garcia után érdeklődött. Bár meghalt, azért még nem feledkeztek meg róla teljesen.
Darby elgondolkozott egy pillanatra. – Nem. Én is jövök. – Túl kockázatos, Darby. – Ne beszéljen nekem a kockázatról. Eddig tizenkét napot éltem túl az aknamezőkön. Ez a mostani gyerekjáték. Gray az ajtónál várta a lányt. – Most jut eszembe, hol töltöm a mai éjszakát? – A Jefferson Hotelben. – Tudja a telefonszámot? – Mit gondol? – Ostoba kérdés. A magánrepülő, fedélzetén Edwin Snellerrel, néhány perccel hét után ért földet a washingtoni nemzetközi repülőtéren. Sneller boldog volt, hogy eljöhetett végre New Yorkból. Hat napot töltött ott a Plaza egyik lakosztályában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Emberei majdnem egy héten keresztül ellenőrizték a szállodákat, szemmel tartották a repülőtereket, sétáltak az utcán, és pontosan tudták, hogy csak az idejüket fecsérlik, de a parancs az parancs. Úgy szólt az utasítás, hogy egészen addig maradjanak ott, amíg a lány nem hagy valami nyomot maga után, amin elindulhatnak. Ostoba dolog volt azzal kísérletezni, hogy Manhattanben találják meg a lányt, de a közelben kellett maradniuk arra az esetre, ha esetleg valami hibát vét – lebonyolít egy bemérhető telefonhívást vagy használja a hitelkártyáját –, és hirtelen szükség lenne rájuk. A lány egészen ma délután fél háromig nem követett el hibát, akkor azonban szüksége volt pénzre és a számlájához nyúlt. Tudták, hogy ez be fog következni, különösképpen akkor, ha el akar utazni az országból, de nem meri használni a hitelkártyáját. Nem lehetett kétséges, hogy egyszer szüksége lesz készpénzre, amit át kell utaltatnia, hiszen a bankja New Orleansben van. A bank nyolc százaléka Sneller ügyfelének a birtokában volt; nem valami sok, csak egy kis tizenkétmilliós vagyonrész, aminek segítségével azonban el lehet egyet s mást érni. Nem sokkal három óra után Snellert felhívták Freeportból. Nem is gyanították, hogy Washingtonban van. Okos lány volt, aki eddig kikerülte a bajt. És természetesen nem számítottak arra, hogy összeáll az újságíróval. Fogalmuk sem volt róla, de most ésszerűnek tűnt. És a helyzet most nem egyszerűen kritikus volt, hanem annál is súlyosabb. A lány számlájáról tizenötezer került át az újságíró számlájára, és Snellernek ismét lett munkája. Két embere utazott vele. Egy másik magánrepülő már úton volt Miamiból Washingtonba. Sneller azonnal kért tizenkét embert. Gyors munka lesz, vagy semmilyen. Egyetlen felesleges
másodpercük sincs. Sneller nem táplált hiú reményeket. Amíg Khamel is a csapatban volt, minden lehetségesnek tűnt. A férfi profi módon meggyilkolta Rosenberget és Jensent, aztán eltűnt, és semmi nyomot nem hagyott maga után. De most halott, fejbe lőtték egy ártatlan joghallgató miatt. A Morgan-ház Alexandria jól ápolt külvárosában volt. A környéken tehetős fiatalok laktak, minden udvarban drága kerékpárok álltak. Három autó parkírozott a ház előtti kocsifeljárón. Az egyiknek ohiói rendszámtáblája volt. Gray megnyomta a csengőt, és közben az utcát figyelte. Semmi gyanús. Egy idősebb férfi nyitotta résnyire az ajtót. – Tessék – mondta halkan. – Gray Grantham vagyok a Washington Posttól, ő pedig a kollégám, Sara Jacobs. – Darby mosolyt erőltetett az arcára. – Mrs. Morgannel szeretnénk beszélni. – Ő viszont nem akar. – Kérem. Nagyon fontos lenne. A férfi alaposan megnézte őket. – Várjanak egy percet. – Becsukta az ajtót és eltűnt. A háznak volt egy keskeny, zárt erkélye. Sötétben álltak, az utcáról nem lehetett látni őket. Egy autó hajtott el lassan. A férfi ismét kinyitotta az ajtót. – Tom Kupcheck vagyok, az édesapja, és a lányom nem akar beszélni magukkal. Gray bólintott, jelezve, hogy ez érthető. – Az egész nem tart öt percig. Megígérem. A férfi kilépett a házból, és becsukta maga mögött az ajtót. – Azt hiszem, maga nagyothall. Azt mondtam, hogy a lányom nem akar beszélni magukkal. – Hallottam, amit mondott, Mr. Kupcheck. És tiszteletben tartom a lánya érzelmeit, tudom, min ment keresztül. – Mondja, mióta tisztelik maguk bárkinek is az érzelmeit? Látszott, hogy Mr. Kupcheck olyan ember, aki hamar elveszti a türelmét. Most már nagyon fogytán volt neki. Gray nyugodt maradt. Darby kicsit visszahátrált. Ma már egy napra elég veszekedésben volt része. – A férje háromszor is felhívott engem a halála előtt. Beszéltem vele s nem hiszem, hogy a halála véletlen volt, hogy utcai rablók lőtték le. – A vejem meghalt. A lányom nincs jó állapotban. Nem akar beszélni magukkal. Most pedig tűnjenek el innen.
– Mr. Kupcheck – szólította meg Darby a férfit kedvesen. – Nyomós okunk van feltételezni, hogy a veje szemtanúja volt egy nagyon jól megszervezett bűncselekménynek. Ettől Mr. Kupcheck lehiggadt egy kicsit, és Darbyra meredt. – Igen? Nos, őt nem tudják megkérdezni, nem igaz? A lányom semmit sem tud. Nagyon rossz napja volt és gyógyszereket vett be. Most pedig távozzanak. – Holnap eljöhetünk hozzá? – Nem hiszem. Először telefonáljanak. Gray odaadott neki egy névjegyet. – Ha a lánya beszélni akar velem, hívja fel a hátoldalon lévő számot. Egy hotelban szálltam meg. Holnap dél körül telefonálok. – Tegye azt. De most már menjenek. Már így is nagyon felzaklatták. – Elnézést kérünk- mondta Gray, miközben megindultak a kocsi felé. Mr. Kupcheck kinyitotta az ajtót, de figyelte, ahogy elmennek. Gray megállt, és a férfi felé fordult. – Más újságíró is telefonált vagy járt itt? – Rengetegen telefonáltak a halála másnapján. Kíváncsiskodni akartak. Tapintatlan emberek. – De az utóbbi néhány napban senki? – Nem. De menjenek már. – A New York Timestól sem? – Nem. – Mr. Kupcheck belépett a házba, és bevágta az ajtót. Sietős léptekkel haladtak a négy házzal odébb parkoló autóhoz. Gray ideoda cikázott a rövid külvárosi utcákban, nagy kerülővel hagyták maguk mögött a környéket. A férfi állandóan a visszapillantóba nézett, amíg meg nem győződött róla, hogy senki sem követi őket. – Garciának ezzel vége – állapította meg Darby, amikor ráhajtottak a 395ös útra. – Azért még nem. Holnap még teszünk egy utolsó, kétségbeesett kísérletet, és a no talán hajlandó lesz beszélni velünk. – Ha tudna valamit, akkor az apjának is elmondta volna. És ebben az esetben az apja miért ne akarna együttműködni? Nincs itt semmi, Gray. Ez nagyon valószínűnek hangzott. Néhány percen keresztül csöndben autóztak. A kimerültség jelei kezdtek mutatkozni rajtuk. – Tizenöt percen belül a repülőtéren lehetünk – mondta Gray. – Felteszem egy gépre, és harminc perc múlva már túl lesz az országhatáron. Bármelyik gép jó, csak tűnjön el. – Holnap utazom el. Pihennem kell, és meg akarom gondolni, hogy hova megyek. De azért köszönöm. – Biztonságban érzi magát? – Ebben a pillanatban igen. De ez másodperceken belül változhat.
– Örülnék, ha ma éjszaka a maga szobájában alhatnék. Mint New Yorkban. – Nem aludt a szobámban New Yorkban. Egy kanapén aludt a nappaliban. – Darby mosolygott, ez pedig jó jel. Gray is mosolygott. – Oké. Akkor ma este a nappaliban alszom. – Nincs nappalim. – Hát, hát. Akkor hol álhatók? Váratlanul Darby már nem mosolygott. Ajkába harapott, és szemét elfutotta a könny. Túl messzire ment, állapította meg magában Gray. Már megint Callahan. – Még nem vagyok a megfelelő állapotban – mondta Darby. – És mikor lesz megfelelő állapotban? – Gray, kérem. Ne erőltesse. Darby a forgalmat figyelte, és nem szólt semmit. – Ne haragudjon – mondta végül Gray. Darby lassan lefeküdt az ülésre, és Gray ölébe hajtotta a fejét. A férfi gyengéden megsimogatta a vállát, és Darby megszorította a kezét. – Rettenetesen félek – mondta halkan.
HARMINCKILENC Gray tíz körül távozott a lány szobájából, miután elfogyasztottak egy üveg bort és néhány szendvicset. Gray felhívta Mason Paypurt, a Post rendőrségi rovatának újságíróját, és megkérte, hogy nézzen utána Morgan meggyilkolásának. A belvárosban történt, olyan környéken, ahol nem gyakoriak az utcai emberölések, bár néha előfordul, hogy megtámadnak vagy kirabolnak egy járókelőt. Gray fáradt volt és csüggedt. És boldogtalan, mert Darby holnap elutazik. A Post hatheti szabadsággal tartozott neki, és Gray nagy kísértést érzett, hogy a lánnyal tartson. Azonban attól félt, hogy sohasem fog visszajönni; igaz, emiatt nem dőlne össze a világ, csak az zavarná, hogy Darbynak volt pénze, neki pedig nem. Úgy nagyjából két hónapig elszórakozgathatnának a tengerparton, süttethetnék a napon a hasukat az ő pénzéből, de aztán Darbynak kellene a pénztárcájába nyúlnia. És, ami még ennél is fontosabb: a lány nem hívta, hogy csatlakozzon hozzá. Darby gyászolt. Amikor megemlítette Thomas Callahan nevét, Gray is érezte a fájdalmat, ami beléhasított a lányba. Gray most a Jefferson Szállóban volt; természetesen a lány utasításának megfelelően. Felhívta Cleve-et a lakásán. – Hol vagy? – kérdezte Cleve bosszúsan.
– Egy szállóban. Hosszú történet. Mi újság? – Sarge-ot kilencvennapos betegszabadságra küldték. – Mi baja van? – Semmi. Azt mondja, egy darabig távol akarják tartani. A Fehér Ház most olyan, mint egy bunker. Mindenkinek megmondták, hogy fogja be a száját, és senkivel ne beszéljen. Halálra vannak rémülve. Ma délben küldték haza Sargeot. Úgy gondolja, könnyen lehet, hogy halálos veszélyben van. A múlt héten vagy ezerszer hallotta a nevedet. Állandóan téged emlegetnek, és majd megőrülnek, hogy kiderítsék, mennyit tudsz. – Kik? – Természetesen Coal meg a jobbkeze, Birchfield. Úgy irányítják a Fehér Házat, mint a Gestapo. Néha maguk mellé veszik azt a csokornyakkendős kis mókust, hogy is hívják? Tudod, a belügyből. – Emmit Waycross. – Ő az. Főleg Coal és Birchfield osztogatja a fenyegetéseket és határozza meg a stratégiát. – Milyen fenyegetéseket? – A Fehér Házból Coal jóváhagyása nélkül az elnökön kívül senki sem nyilatkozhat a sajtónak. Ez vonatkozik a szóvivőre is. Coal dönt mindenben. – Ez hihetetlen. – Szörnyen meg vannak ijedve. És Sarge úgy gondolja, hogy nagyon veszélyesek. – Rendben. Amúgy is bujkálok. – Tegnap késő este elmentem a lakásodra. Örülnék, ha szólnál, mielőtt eltűnsz. – Holnap este majd felhívlak. – Milyen kocsit használsz most? – Egy négyajtós, bérelt Pontiacot. Nagyon sportos. – Ma délután megnéztem a Volvódat. Rendben van. – Kösz, Cleve. – Jól vagy? – Azt hiszem, igen. Mondd meg Sarge-nak, hogy minden rendben. – Hívj fel holnap. Aggódom miattad. Négy órát aludt, és már ébren volt, amikor a telefon megszólalt. Odakint sötét volt, és úgy látszott, soha nem is világosodik ki. Gray a telefonra meredt, aztán az ötödik csengetés után felvette. – Halló? – szólt bele gyanakodva. – Gray Grantham? – kérdezte egy félénk női hang.
– Igen. Kivel beszélek? – Beverly Morgan vagyok. Tegnap este itt járt nálunk. Gray felpattant, már teljesen magánál volt és nagyon figyelt. – Igen. Elnézést, ha felzaklattuk. – Nem zaklattak fel. Az apám nagyon vigyáz rám. És nagyon dühös. Az újságírók borzalmasan viselkedtek, miután Curtis meghalt. Régi fényképeket akartak róla meg új képeket rólam és a gyerekről. Éjjel-nappal telefonáltak. Rettenetes volt, és az apámnak elege van már belőle. Két újságírót szabályosan kirúgott. – Akkor ezek szerint nekünk szerencsénk volt. – Remélem, nem bántotta meg magukat. – A hang tompa, szenvtelen volt, bár a nő igyekezett, hogy erőteljesen csengjen. – Egyáltalán nem. – Most alszik a földszinten, a kanapén. Úgyhogy nyugodtan beszélhetünk. – Maga miért nem alszik? – kérdezte Gray. – Altatókat szedek, és ettől teljesen felborult az életritmusom. Napközben alszom, éjjel meg járkálok a házban. – Nyilvánvaló volt, hogy a nő beszélgetni akar. Gray leült az ágyra, és megpróbált kiengedni egy kicsit. – El tudom képzelni, micsoda megrázkódtatás lehetett. – Eltartott néhány napig, amíg egyáltalán fel tudtam fogni. Először is: a rettenetes fájdalom. Egyszerűen rettenetes. Egy mozdulatot sem tudtam tenni anélkül, hogy ne fájt volna. A megrázkódtatástól, és attól, hogy nem tudtam elhinni, ami történt. Képtelen voltam gondolkozni. Végigcsináltam a temetéssel kapcsolatos elintéznivalókat, ez olyan, mint egy rossz álom, ha most visszagondolok rá. Untatom? – Egyáltalán nem. – Le kell álmom ezekről az altatókról. Olyan sokat alszom, hogy nincs alkalmam senkivel beszélni. Meg aztán az apám mindenkit elzavar. Magnóra veszi, amit mondok? – Nem. Csak hallgatom. – Ma egy hete, hogy megölték. Azt hittem, hogy sokáig dolgozik, ez egyáltalán nem számított rendkívülinek. Lelőtték, aztán elvették a tárcáját, hogy a rendőrök ne tudják azonosítani. A késő esti hírekben mutatták azt a helyet a belvárosban, ahol agyonlőttek egy fiatal ügyvédet. Nyomban tudtam, hogy Curtis volt az. Ne kérdezze, miből jöttek rá, hogy ügyvéd, amikor a nevét sem tudták. Furcsa, de olyan sok érthetetlen dolog van a gyilkosság körül. – Miért maradt bent gyakran az irodában késő estig? – Heti nyolcvan órát dolgozott, néha többet is. A White és Blazevichnél gyilkos tempót követelnek. Hét éven keresztül próbálják kinyírni az
ügyvédeket, és ha nem sikerül nekik, akkor kinevezik őket üzlettársnak. Curtis gyűlölte az egészet. Elege volt már az ügyvédeskedésből. – Mennyi ideig dolgozott a cégnél? – Öt évig. Évi kilencvenezret keresett, így elviselte a taposómalmot. – Maga tudott róla, hogy felhívott engem? – Nem. Az apámtól hallottam, hogy maga ezt mondta, és egész éjjel ezen töprengtem. Miért hívta magát? – Nem mondta meg, hogy kicsoda, a Garcia álnevet használta. Ne kérdezze, hogyan tudtam meg, ki is ő, órákig eltartana, amíg elmesélném. Azt állította, hogy valószínűleg tud valamit Rosenberg és Jensen bírók meggyilkolásáról, és el akarja mondani nekem. – Randy Garcia volt a legjobb barátja az általános iskolában. – Az volt a benyomásom, hogy látott valamit az irodában, és talán valaki rájött erre. Nagyon ideges volt, és mindig nyilvános telefonról hívott. Úgy gondolta, hogy követik. Azt terveztük, hogy két héttel ezelőtt, szombat reggel találkozunk, de végül felhívott és nemet mondott. Félt, és azt mondta, gondolnia kell a családjára. Tud maga valamit erről? – Nem. Tudtam, hogy nagy nyomás nehezedik rá, de már öt éve így állt a helyzet. Sohasem hozta haza a benti problémákat. Tényleg nagyon utálta az egészet. – Miért? – Szélhámosoknak, bűnözőknek dolgozott, akik egy fél dollárért akár az anyjukat is megölnék. Egy zsák pénzt elköltenek a jó hírnevükre, de valójában gazemberek. Curtis nagyon jó eredménnyel végzett az egyetemen és válogathatott a munkahelyek közül. Nagyszerű embereknek tűntek, amikor szerződtették, de aztán munka közben kiderült, hogy szörnyetegek. És nagyon tisztességtelenek. – Miért maradt Curtis a cégnél? – Egyre magasabb fizetést kapott. Egy évvel ezelőtt majdnem eljött, de az állásajánlatáról kiderült, hogy komolytalan. Nagyon boldogtalan volt, de megpróbálta nem mutatni. Azt hiszem, bűntudatot érzett, hogy ilyen nagyot hibázott. Volt egy kialakult menetrend. Amikor hazajött, megkérdeztem, milyen napja volt. Erre gyakorta este tízkor került sor, így persze tudtam, hogy rossz. De ő mindig azt mondta, hogy hasznos nap volt; ezt a szót használta, hasznos. Aztán a gyerekről beszélgettünk. A benti dolgokról nem akart beszélni, én meg nem akartam hallani. Nos, ennyit Gardáról. Már halott, és semmit sem mondott a feleségének. – Ki ürítette ki az íróasztalát? – Valaki az irodában. Pénteken hozták haza a holmiját, minden szép rendben be volt csomagolva három leragasztott papírdobozba. Ha gondolja,
nyugodtan megnézheti. – Köszönöm, nem. Biztos átvizsgálta már valaki. Milyen életbiztosítása volt? A nő nem válaszolt azonnal. – Maga okos ember, Mr. Grantham. Két héttel ezelőtt kötött egy egymillió dolláros életbiztosítást, amely baleset következtében beállott halál esetén az összeg kétszeresét fizeti. – Ez kétmillió dollárt jelent. – Igen, annyit. Azt hiszem, igaza van. A férjem tényleg gyanakodott valamire. – Szerintem nem rablók ölték meg, Mrs. Morgan. – Ezt képtelen vagyok elhinni. – A nőnek elcsuklott a hangja, de sikerült uralkodnia magán. – A rendőrök sokat kérdezősködtek? – Nem. Egyszerű utcai rablás Washington belvárosában, csak a rablók egy lépéssel tovább mentek a kelleténél. Nem nagy ügy. Mindennap megesik. A biztosítási ügy érdekes volt, de használhatatlan. Gray kezdte unni Mrs. Morgant és álmos, monoton hangját. Sajnálta a nőt, de ha nem tud semmit, akkor itt az ideje, hogy elbúcsúzzon tőle. – Maga szerint mit tudott a férjem? – kérdezte Mrs. Morgan. Ez órákig eltarthat. – Nem tudom – felelte Gray, miközben a karórájára pillantott. – Azt mondta, hogy tud valamit a gyilkosságokról, de ennél tovább nem jutottunk. Biztos voltam benne, hogy egyszer találkozni fogunk, és akkor mindent elmond nekem. Tévedtem. – Honnan tudhatott volna ő bármit is azokról a meggyilkolt bírókról? – Nem tudom. – Ha volt valami, amit meg akart mutatni magának, vajon mi lehet az? – kérdezte a nő. Ő az újságíró. Neki kell feltennie a kérdéseket. – Fogalmam sincs. Sohasem utalt rá. – Hová rejtene egy ilyen dolgot? – A kérdés őszinte volt, de bosszantó. És Gray ekkor értette meg, miről van szó. A nő ki akar lyukadni valamire. – Nem tudom. Hol tartotta a fontosabb papírjait? – Van a bankban egy széfünk az iratoknak, végrendeleteknek meg egyebeknek. Mindig is tudtam erről a széfről, de az ilyen ügyeket a férjem intézte, Mr. Grantham. A múlt kedden az apámmal megnéztük a széfet, de nem volt benne semmi különös. – Nem is számítottak semmire, ugye? – Nem. Aztán szombat reggel, egészen korán, még sötét volt, átnéztem a papírjait, amelyeket a hálószobában álló asztalban tartott. Tudja, van egy ilyen antik, redőnyös íróasztalunk, abban voltak a levelei meg a különféle iratai.
Nos, találtam benne valamit, ami egy kicsit meglepett. Gray felállt, szorította a kagylót, és eszelős tekintettel meredt a földre. A nő hajnali négykor hívta fel. Húsz percen keresztül fecserészett. És addig várt a bombával, amíg Gray már éppen arra készült, hogy letegye a telefont. – Mi az? – kérdezte a lehető leghiggadtabban. – Egy kulcs. Alig bírt nyelni. – Milyen kulcs? – Egy másik széf kulcsa. – Melyik bankban? – First Columbia. Sohasem használtuk ezt a bankot. – Értem. És maga nem tudott semmit erről a másik széfről? – Nem. Egészen szombat reggelig. Nem értettem, ahogy még most sem, de az összes fontos iratot és okmányt megtaláltam a régi széfben, így nem volt rá semmi okom, hogy ezt is megnézzem. Arra gondoltam, ha kedvem lesz hozzá, egyszer majd benézek. – Akarja, hogy én megnézzem maga helyett? – Gondoltam, hogy ezt fogja mondani. Mi van, ha megtalálja, amit keres? – Nem tudom, hogy mit keresek. De mi van akkor, ha találok valamit, amiről kiderül, hogy fontos? – Használja fel. Egy feltétellel. Amennyiben bármilyen módon rossz hírbe hozza a férjemet, én... én... – Megegyeztünk. Esküszöm. – Mikor akarja megkapni a kulcsot? – Ott van most a kezében? – Igen. – Álljon ki az ajtóba, körülbelül három másodperc múlva ott vagyok. A Miamiból érkezett magánrepülőn csak öten érkeztek, így Edwin Sneller összesen hét emberrel tervezhetett. Hét ember, idő nincs, felszerelés alig. Sneller hétfő éjszaka óta nem aludt. Lakosztálya a szállóban olyan volt, mint egy miniatűr parancsnoki állás; egész éjjel a térképeket bámulták, Sneller megpróbálta megtervezni a következő huszonnégy órát. Csak egy-két dologban lehettek biztosak. Granthamnek van. lakása, de most nem tartózkodik ott. Van egy kocsija, amit nem használ. A Washington Postnál dolgozik, ami a Tizenötödik utcán van. A White és Blazevich cég épülete a Tizediken, a New York Avenue közelében, de a lány oda nem fog visszatérni. Morgan özvegye Alexandriában lakik. Ezenkívül pedig: két embert keresnek egy hárommilliós városban. Sneller nem volt újonc a gyilkolás mesterségében, és reménytelennek,
kétségbeejtőnek találta a helyzetet. Az adott körülmények között megteszi, amit csak tud, de fél lábbal már kilépett a hátsó ajtón. A lány járt a fejében. Találkozott Khamellel, aztán elsétált. Pisztolygolyók süvítenek és bombák robbannak körű-, lőtte, de a haja szála sem görbül, és ép bőrrel megússza a randevút a szakma legjobbjával. Sneller szeretett volna találkozni vele, nem azért, hogy megölje, hanem mert gratulálni akart neki. Egy zöldfülű menekül a profik elől, és életben marad, hogy aztán beszámolhasson az élményeiről. A Post épületére fognak összpontosítani. Ez az a hely, ahová a férfinak vissza kell térnie.
NEGYVEN A belvárosban óriási volt a forgalom, de ez tökéletesen megfelelt Darbynak. Nem sietett. A bank fél tízkor nyitott, és valamikor hét óra tájban Gray, kávé és érintetlen péksütemények mellett rávette őt, hogy neki kell elmennie megnézni a széf tartalmát. Bár Darby igazán nem volt meggyőzve, a feladatot egy nőnek kellett elvégezni, és más nem volt a közelben. Beverly Morgan elmondta Graynek, hogy bankjuk, a First Hamilton, azonnal lezárta a széfet, amint tudomást szereztek Curtis haláláról, és csak azt. engedték meg neki, hogy megnézze a tartalmát, és leltárt készítsen. A végrendeletről csinálhatott egy másolatot, de az eredeti visszakerült a széfbe. Csak azután adják ki a széfet, hogy a számvizsgálók elvégezték a munkájukat. Az volt tehát a kérdés, hogy a First Columbia tud-e az ügyvéd haláláról vagy sem. A házaspár még sohasem használta ezt a bankot. Beverlynek fogalma sem volt róla, hogy férje miért ezt választotta. Darbynak elege volt már ezekből az esélylatolgatásokra épülő akciókból. Tegnap este elszalasztottá azt a csodálatos lehetőséget, hogy felüljön egy gépre, és tessék, most arra készül, hogy Beverly Morgan szerepében becsapjon egy bankot, és aztán elraboljon valamit egy halott embertől. És a tettestársa vajon mit fog csinálni? Megvédi. Fegyvere is van, amitől Darby halálra rémült, igaz, rá, Grayre is ilyen hatást gyakorol, csak nem hajlandó elismerni. Azt tervezi, hogy testőrt játszik a bank bejáratánál, amíg ő kicsen valamit a széfből. – Mi van, ha tudják, hogy meghalt – kérdezte Darby –, én meg azt mondom nekik, hogy él? – Vágd képen a bankost, és menekülj. A bejáratnál várlak. Fegyver van nálam, majd utat törünk magunknak a járdán.
– Ugyan már, Gray. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg tudom csinálni. – Meg tudod csinálni, érted? Hidegvér. Légy rámenős. Légy nyers és ellentmondást nem tűrő. Nem fog nehezedre esni. – Nagyon köszönöm. Mi van, ha riasztják a biztonsági szolgálatot? Az utóbbi időben betegesen félek a biztonsági őröktől. – Megmentelek. Úgy rontok be a bankba, mint egy kommandós egység. – Mind a kettőnket legyilkolnak. – Nyugi, Darby. Menni fog. – Mitől vagy ilyen virgonc? – Érzem, hogy van valami abban a széfben, Darby. És neked kell kihoznod, bébi. Rajtad áll vagy bukik minden. – Kösz, hogy így enyhíteni próbálod a rám nehezedő nyomást. Az E utcában voltak, a Kilencedik közelében. Gray lassított, aztán szabálytalanul leparkolt, tíz méterre a First Columbia bejáratától, egy olyan szakaszon, ahonnan elvontatják a tilosban álló kocsikat. Kipattant az autóból. Darby lassabban szállt ki. Gyors léptekkel odamentek a bejárathoz. Majdnem tíz óra volt. – Itt várlak – mutatott Gray az egyik márvány oszlopra. – Menj, és csináld meg. – Menj, és csináld meg – mormogta Darby, és megindult a forgóajtó felé. Mindig őt vetik az oroszlánok elé. Egy futballpálya méretű terembe lépett, amit oszlopok, csillárok és nem valódi perzsaszőnyegek díszítettek. – Merre találom a széfeket? – kérdezte az információnál egy fiatal nőtől, aki a terem távoli jobb sarka felé mutatott. – Köszönöm – mondta Darby, és megindult. Tőle balra, a pénztáraknál hosszú sorok álltak, jobbra pedig vagy száz nagyon elfoglalt alelnök telefonált. Ez a legnagyobb bank a városban, senki sem veszi őt észre. A páncélteremnek masszív bronzajtaja volt, ami olyan fényesre volt polírozva, hogy majdnem úgy csillogott, mint az arany, kétségtelenül azért, hogy a végtelen biztonság és sérthetetlenség érzetét sugározza. Résnyire volt nyitva, hogy a néhány kiválasztott beléphessen, illetve távozhasson. Tőle balra egy hatvan év körüli, fontoskodó ábrázatú hölgy ült egy íróasztal mögött, amelyen a PÁNCÉLSZEKRÉNYEK felirat állt. A hölgy neve, mint egy kis tábla tudtul adta, Virginia Baskin volt. A nő rábámult a közeledő Darbyra. Nem mosolygott. – Szeretnék hozzáférni a széfemhez – hadarta Darby levegővétel nélkül. Az utóbbi két és fél percben nem vett levegőt. – A számát kérem – mondta Ms. Baskin, miközben rácsapott a számítógép billentyűzetére és a monitor felé fordult. – F566.
Ms. Baskin beütötte a számot, aztán várt, amíg néhány szó megjelent a monitoron. Összevonta a szemöldökét, és egészen közel hajolt a monitorhoz. Menekülni, gondolta Darby. A nő még szigorúbban vonta össze a szemöldökét, és megvakarta az állat. Menekülj, mielőtt felemeli a telefont és hívja az őröket. Menekülj, mielőtt megszólal a riasztóberendezés és őrült testőröm beront az ajtón. Ms. Baskin visszahúzódott a monitortól. – Csak két hete bérelték – mondta szinte magának. – Igen – felelte Darby, mintha ő maga bérelte volna. – Feltételezem, ön Mrs. Morgan – folytatta a nő, miközben újabb betűket ütött le a billentyűzeten. Csak így tovább, édesem. – Igen, Beverly Anne Morgan vagyok. – És a címe? – 891 Pembroke, Alexandria. A nő bólintott a monitor felé, mintha az látná őt, és jóváhagyását adhatná. Megint rácsapott a billentyűzetre. – Telefonszám? – 703-664-5980. Ms. Baskinnak ez is tetszett. És a számítógépnek is. – Ki bérelte a széfet? – A férjem, Curtis D. Morgan. – Mi a társadalombiztosítási száma? Darby kényelmesen kinyitotta új, meglehetősen nagy méretű bőrtáskáját, és előhúzta belőle a tárcáját. Hány olyan asszony van a földön, aki fejből tudja a férje társadalombiztosítási számát? Kinyitotta a tárcát. – 510-96-8686. – Rendben van – állapította meg Ms. Baskin szigorúan, miközben benyúlt az egyik fiókba. – Mennyi időre lesz szüksége? – Csak egy percre. Ms. Baskin egy kis kártyát tett az íróasztalra és rámutatott. – Itt írja alá, Mrs. Morgan. Darby idegesen firkantotta oda a nevet a második kockába. Az első aláírás Mr. Morgantól származott, még arról a napról, amikor kibérelte a széfet. – Elhozta magával a kulcsát? – kérdezte Ms. Baskin. – Természetesen – felelte Darby barátságos mosoly kíséretében. A nő elővett egy kis dobozt a fiókból, aztán megkerülte az íróasztalt. – Kövessen. – Beléptek a bronzajtón. A páncélterem akkora volt, mint egy kisebb külvárosi bank. A mauzóleumhoz hasonló terem valójában folyosók és kis fülkék útvesztője volt. Két egyenruhás férfi jött velük szembe. Elhaladtak négy teljesen egyforma, széfekkel teli helyiség mellett. Az F566-OS széf az ötödikben volt, Ms. Baskin ide lépett be, és kinyitotta a magával hozott fekete dobozt. Darby idegesen körbepillantott, és követte a nőt. Ms. Baskin nagyon értette a dolgát. Odasétált az F566-os, vállmagasságban
lévő széfhez, és a zárba helyezte a kulcsot. Úgy nézett rá Darbyra, mintha azt akarná mondani: “Most te jössz, seggfej." Darby előrángatta zsebéből a saját kulcsát, és bedugta a másik mellé. A nő elfordította mindkét kulcsot, és a páncéldobozt néhány centire kihúzta az üregből. A bank kulcsát kivette a zárból. Egy faajtós fülkére mutatott. – Vigye be oda. Miután végzett, zárja vissza a helyére, és jöjjön az íróasztalomhoz. – Miközben ezt elmondta, már indult is kifelé a helyiségből. – Köszönöm – mondta Darby. Várt, amíg Ms. Baskin eltűnt, aztán kihúzta a dobozt a falból. Egy vastag, barna boríték és egy jelöletlen videoszalag hevert benne. Darbynak nem volt szüksége a fülkére. A válltáskába dugta a borítékot meg a videoszalagot, és a páncéldobozt visszacsúsztatta a helyére. Távozott a helyiségből. Ms. Baskin épp megkerülte az íróasztalát, amikor Darby odaért. – Végeztem – közölte vele a lány. – Ezt aztán gyors volt. Az bizony. Szédítő tempóban követik egymást az események, ha az idegességtől majd kiugrik a gyomrod. – Megtaláltam, amire szükségem volt – mondta Darby. – Rendben van. – Ms. Baskin hirtelen rettentő barátságos lett. – Tudja, volt az újságokban egy borzasztó történet arról az ügyvédről. Akit megöltek a rablók nem olyan messze innen. Nem Curtis Morgannek hívták? Úgy emlékszem, hogy igen. Micsoda szörnyűség. Óh, te ostoba némber. – Nem láttam az újságban – felelte Darby. – Külföldön voltam. Köszönöm. Ezúttal valamivel gyorsabban vágott keresztül a termen. A bank tömve volt, és biztonsági őrök nem voltak a láthatáron. Hál' istennek. Ideje, hogy úgy csináljon meg valamit, hogy nem kapják el. Testőre a márványoszlopnál őrködött. A forgóajtón keresztül Darby kijutott a járdára, és már majdnem a kocsinál volt, amikor Gray utolérte. – Szálljunk be! – rendelkezett a lány. – Mit találtál? – kérdezte izgatottan Gray. – Tűnjünk már el innen. – Darby feltépte az ajtót, és beugrott a kocsiba. Gray indított, és elhajtottak. – Mondjad! – Mindent elhoztam, ami benne volt – válaszolta Darby. – Jön valaki utánunk? Gray a visszapillantó tükörbe nézett. – Honnan a fenéből tudjam? Mi volt benne?
Darby kinyitotta a táskáját, előhúzta a borítékot és kinyitotta. Gray rátaposott a fékre, mielőtt nekiütköztek volna az előttük haladó autónak. – Figyelj már oda, hogy mit csinálsz! – kiabált rá Darby. – Jó! Jó. Mi van a borítékban? – Nem tudom! Még nem olvastam el, és ha most meghalunk, nem is fogom. A kocsi ismét megindult. Gray mélyet lélegzett. – Tudod mit, hagyjuk abba az üvöltözést. Higgadjunk le. – Jó. Te vezetsz, én meg lehiggadok. – Rendben. Na most. Lehiggadtunk? – Igen. Nyugi. És figyelj a vezetésre. Hová megyünk? – Nem tudom. Mi van a borítékban? Darby előhúzott egy hivatalosnak látszó iratot. A férfire pillantott. Gray a papírokra meredt. – Figyelj a vezetésre. – Olvasd már el ezt a- vackot! – Nem tudok olvasni a kocsiban, felfordul tőle a gyomrom. – A franc egye meg! A franc egye meg! – Már megint üvöltözöl! Gray jobbra fordította a kormányt, és – megint csak a tilosban – leparkolt. Eszeveszett dudálás kezdődött mögöttük. Rábámult a lányra. – Kösz – mondta Darby, és elkezdett hangosan olvasni. Egy négyoldalas, szabályosan gépelt, közjegyző előtt tett, esküvel hitelesített nyilatkozat volt. Pénteki dátum állt rajta: a Granthammel folytatott telefonbeszélgetés előtti nap volt ez. Curtis Morgan eskü alatt kijelentette, hogy a White és Blazevich cég olaj- és üzemanyagrészlegén dolgozik már belépése óta, azaz öt éve. Ügyfelei magánkézben lévő olajvállalatok a világ számos országából, de elsősorban Amerikából. Belépése óta dolgozott egy ügyfélnek, aki benne van egy hatalmas pereskedésben Dél-Louisianában. Az ügyfelet Victor Mattiece-nak hívják, és Mr. Mattiece, akivel ő még sohasem találkozott, de a White és Blazevich idősebb üzlettársai jól ismerik, rettenetesen meg akarja nyerni a pert, hogy végül kitermelhesse a több millió hordó olajat a Louisiana állambéli Terrebonne Parish mocsárvidékéről. A cégtől egy F. Sims Wakefield nevű üzlettárs foglalkozik az üggyel, aki nagyon közeli kapcsolatban van Victor Mattiece-szal és gyakran meglátogatja a Bahamákon. Ültek a tilosban parkoló kocsiban, amelynek hátsó fele veszélyesen kilógott az útra, és tudomást sem vettek az autókról, amelyek kénytelenek voltak kikerülni őket. Darby lassan olvasott. Gray lehunyt szemmel hallgatta. A per nagyon fontos volt a White és Blazevich cégnek. A cég nem volt közvetlenül érintve a tárgyalásban és a fellebbezésben, de minden keresztülment Wakefield íróasztalán. Semmi máson, csak a Pelikán-ügyön
dolgozott. Ideje nagy részét telefonálással töltötte: vagy Mattiece-szal beszélt, vagy a közel száz ügyvéd valamelyikével. Morgan átlagosan heti tíz órát foglalkozott az üggyel, de mindig csak jelentéktelenebb kérdésekkel. A munkaórák számlázásáról készített feljegyzéseket közvetlenül Wakefieldnek kellett átadnia, s ez nagyon különös volt, mert máskor ezek a feljegyzések mindig az olaj- és üzemanyagrészleg adminisztrátorához kerültek, aki aztán továbbította őket a könyvelésre. Az évek alatt hallott szóbeszédeket arról, hogy Mattiece nem a szokásos honoráriumot fizeti a White és Blazevichnek. Morgan tudomása szerint meghatározott százalékért dolgoznak; úgy hallotta, hogy a nettó profit tíz százalékát kapja meg a cég. És ez precedens nélküli ebben a szakmában. Mögöttük hangosan csikorgóit egy fék, és arra készülve, hogy most beléjük ütközik valaki, mindketten kitámasztották a lábukat. – Itt mindjárt kinyírnak minket – csattant fel Darby. Gray sebességbe tette a kocsit, és felállt a járdára. Most már nem zavarták a forgalmat. – Olvasd tovább – morgott a lányra Gray. Szeptember huszonnyolcadika körül vagy pontosan huszonnyolcadikán Morgan bement Wakefield irodájába. Két aktával és egy halom papírral érkezett; ezeknek az anyagoknak semmi" köze nem volt a Pelikán-ügyhöz. Wakefield éppen telefonált. Ahogy az lenni szokott, a titkárnők ki-be járkáltak. Az irodában mindig kaotikus állapotok uralkodtak. Morgan néhány percig álldogálva várta, hogy Wakefield befejezze a telefonálást, de a beszélgetés elhúzódott. Végül tizenöt perces várakozás után Morgan felkapta az aktákat meg a többi papírt Wakefield telezsúfolt íróasztaláról, és távozott. Visszament az épület túlsó végében lévő saját irodájába, és dolgozni kezdett az íróasztalánál. Amikor az egyik aktáért nyúlt, egy kézzel írt levelet talált a. papírok alján, amelyeket az előbb hozott be magával. Véletlenül emelte fel Wakefield íróasztaláról. Nyomban felállt, hogy visszamenjen Wakefieldhez. Aztán elolvasta a levelet. És újra elolvasta. A telefonra nézett. Wakefield vonala még mindig foglalt volt... – Olvasd fel a levelet – vakkantotta Gray. – Még nem értem a nyilatkozat végére – dörrent rá Darby. Ő a jogász, ez pedig egy jogi dokumentum, és Darby úgy fogja felolvasni, ahogy neki jólesik. Morgan elképedt a levéltől. És rögtön meg is ijedt rettenetesen. Kiment az irodájából, elsietett a folyosó végén álló, legközelebbi fénymásoló géphez, és másolatot készített róla. Visszatért az irodájába, és az eredeti levelet ugyanoda tette, ahol találta: az íróasztalára, az akták alá. Megesküszik majd, hogy nem látta. A levél két bekezdésből állt, és a White és Blazevich belső használatú
levélpapírjára írták. M. Velmano, azaz Marty Velmano írta, az egyik üzlettárs. Szeptember huszonnyolcadikai dátum volt rajta, és így szólt: Sims! Tájékoztasd az ügyfelet, hogy a következő eredményre jutottunk: Rosenberg nélkül sokkal kedvezőbb lenne a bíróság összetétele. Ami a második nevet illeti, kicsit meglepő. Einstein végül is a sok bíró közül Jensent választotta. A srácnak egyébként ferde hajlamai vannak. Továbbá arról is tájékoztasd az ügyfelet, hogy a pelikánnak – tekintettel más körülményekre is – négy éven belül kellene ideérkeznie. Aláírás nem volt. Gray kuncogott és a homlokát ráncolta egyszerre. Szája tátva maradt. Darby folytatta az olvasást. Marty Velmano egy könyörtelen fenevad, aki napi tizennyolc órát dolgozik, és haszontalannak érzi magát, ha valaki éppen nem vérzik el a közelében. Ő a White és Blazevich lelke. Szenátorokkal ebédel, a kabinet tagjaival golfozik. A mészárosmunkát irodája ajtaja mögött végzi. Einstein Nathaniel Jonesnak a beceneve, ennek a tébolyult zseninek, akit a cég elzárva tart a férfi hatodik emeleti saját kis könyvtárában. A Legfelsőbb Bíróság, a fellebbviteli bíróságok és az ötven állam legfelsőbb bírósága elé került összes ügyet átolvasta. Morgan sohasem találkozott Einsteinnel. Ritkán adódott rá lehetőség, hogy az ember sétálgatni kezdjen a cég épületében. Miután lemásolta a levelet, a másolatot összehajtotta, és betette a fiókjába. Tíz perccel később Wakefield rontott be az irodájába, nagyon zaklatottan és sápadtan. Turkálni kezdett Morgan asztalán, és megtalálta a levelet. Rettentő mérges volt, de ezt már megszokták tőle. Megkérdezte Morgantól, hogy olvasta-e a levelet. Nem, felelte. Nyilvánvalóan az történt, magyarázta, hogy a saját anyagaival együtt véletlenül ezt is felemelte az előbb, amikor eljött Wakefield irodájából. Miért olyan nagy ügy ez? Wakefield dühöngött. Előadást tartott Morgannak a más íróasztalának szentségéről és tiszteletben tartásáról. Az irodában rohangálva szitkozódott, beszélt összevissza. Végül aztán rájött, hogy túlzásokba esett. Megpróbált lehiggadni, de nem tudta elfeledtetni, amit addig csinált. A levéllel távozott Morgan irodájából. Morgan a kilencedik emeleti könyvtárban, egy jogi könyvben rejtette el a másolatot. Meg volt döbbenve Wakefield hisztériás viselkedésén. Mielőtt távozott volna, minden dolgát gondosan elrendezte az íróasztalon meg a polcokon. Másnap reggel ellenőrizte őket. Az éjszaka folyamán valaki átkutatta az íróasztalát. Ettől fogva Morgan nagyon óvatos volt. Két nappal később egy
csavarhúzót talált a könyvek mögött a polcon. Aztán egy kis darab, összegyűrt, fekete ragasztószalagra bukkant a szemétkosárban. Úgy vélte, hogy az irodáját és a telefonjait lehallgatják. Gyanakvó pillantásokat kapott el. Velmanót a szokásosnál gyakrabban látta megfordulni Wakefield irodájában. Aztán meggyilkolták Rosenberget és Jensent. Morgannek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ez Mattiece és ügyvédeinek műve. A levél nem említette Mattiece-t, de egy “ügyfélre" utalt. Wakefieldnek nem volt más ügyfele. És nem volt még egy olyan ügyfél, akinek akkora haszna származna egy új összetételű bíróságból, mint Mattiece-nak. A nyilatkozat utolsó bekezdése ijesztő volt. A bírák meggyilkolása után Morgan két alkalommal vette észre, hogy követik. Levették a Pelikán-ügyről. Egyre több munkát kapott, egyre többet követeltek tőle. Félt attól, hogy megölik. Ha készek voltak meggyilkolni a Legfelsőbb Bíróság két bíráját, akkor vele sem teketóriáznak sokat. Emily Stanford közjegyző előtt, eskütétel után írta alá a nyilatkozatot. A közjegyző címe a neve alá volt gépelve. – Maradj itt, rögtön jövök – mondta Gray; kinyitotta az ajtót, és kipattant a kocsiból. Autók között szlalomozva átvágott az E utcán. Egy péküzlet bejárata mellett volt egy nyilvános telefon. Beütötte Smith Keen számát, aztán az utca túloldalán parkoló kocsira nézett. – Smith, itt Gray. Jól figyelj ide, és tedd, amit mondok. Van egy másik forrásom a Pelikán ügyirathoz. Ez baromi sztori lesz, Smith, és azt akarom, hogy tizenöt percen belül legyetek Krauthammerrel Feldman irodájában. – Mi az, Gray? – Garcia hagyott búcsúlevelet. Még valahol megállunk, aztán jövünk. – Jövünk? A lány is jön? – Igen. Vitess be egy tévét meg egy videót a tárgyalóba. Azt hiszem, Garcia beszélni szeretne velünk. – Hagyott maga után egy videoszalagot? – Igen. Tizenöt perc. – Biztonságban vagy? – Azt hiszem, igen. Csak rohadt ideges vagyok, Smith. – Letette a kagylót, és visszarohant a kocsihoz. Ms. Stanford irodája a Vermont Avenue-n volt. A nő éppen a könyvespolcot porolta, amikor Gray és Darby besétáltak. Nagyon sietős volt a dolguk. – Ön Emily Stanford? – kérdezte Gray. – Igen. Miért? Gray megmutatta neki a nyilatkozat utolsó oldalát. – Ön hitelesítette ezt?
– És ön kicsoda? – Gray Grantham vagyok a Washington Posttól. Ez az ön aláírása? – Igen. Én hitelesítettem ezt a nyilatkozatot. Darby odaadta neki a fényképet Gardáról, azaz Morganről. – Ez a férfi írta alá a nyilatkozatot? – kérdezte. – Ez Curtis Morgan. Igen. Ő az. – Köszönjük – mondta Gray. – Meghalt, ugye? – tette fel a kérdést Ms. Stanford. – Láttam az újságban. – Igen, meghalt – felelte Gray. – Nem olvasta véletlenül ezt a nyilatkozatot? – Ó, nem. Csak tanúja voltam, amikor aláírta. De tudtam, hogy valami nincs rendben. – Köszönjük, Ms. Stanford. – Éppen olyan gyorsan távoztak, ahogy jöttek. A Sovány egy koszlott kalap alá rejtette csillogó homlokát. Nadrágja rongyos, cipője szakadt volt, egy ősöreg tolókocsiban ült a Post épülete előtt, és egy táblát tartott maga elé, amin ez állt: ÉHES VAGYOK ÉS HAJLÉKTALAN. Fejét egyik válláról a másikra billentette, mintha nyakizmai felmondták volna a szolgálatot az éhezéstől. Ölében egy papírtányért tartott, volt benne néhány bankó meg apró, de mind a saját pénze volt. Talán több sikerrel járna, ha vak lenne. Szánalmasan nézett ki, ahogy ott ült, mint egy félhulla, ide-oda himbálta a fejét, egy nevetségesen ócska gyereknapszemüveg volt rajta. Az utca minden rezzenését figyelte. Látta, hogy a kocsi csikorgó kerekekkel bekanyarodik, aztán leparkol a tilosban. A férfi és a nő kiugrott, és futva megindult feléje. Volt egy pisztolya a rongyok alatt, de túl gyorsan jöttek. És túl sok ember sietett le-föl a járdán. Azok ketten beléptek a Post épületébe. Várt egy percet, aztán odébb görgette magát.
NEGYVENEGY Smith Keen Feldman irodája előtt járkált, téblábolt; a titkárnő le nem vette róla a szemét. Keen végre meglátta őket: az íróasztalok közötti folyosón rohantak feléje. Gray kézen fogva vezette a lányt, aki határozottan csinos volt, de majd később értékeli a bájait. Alig kaptak levegőt. – Smith Keen, Darby Shaw – zihálta Gray két lélegzetvétel között.
Kezet ráztak. – Hello – mondta Darby, miközben körbepillantott a szerkesztőségben. – Örülök, hogy megismerhetem, Darby. Abból ítélve, amit hallottam magáról, maga nem akármilyen nő. – Bizony nem – állapította meg Grandiam. – Majd később erről is elcsevegünk. – Gyertek – mondta Keen, és elindultak. – Feldman a tárgyalóba hívta össze a csapatot. – Keresztülvágtak a zsúfolt termen, majd bementek egy elegáns szobába, melynek közepén hosszú asztal állt. A körülötte helyet foglaló férfiak éppen nagy beszélgetésben voltak, de nyomban elhallgattak, amikor Darby besétált. Feldman felállt, és becsukta az ajtót. Kezet nyújtott Darbynak. – Jackson Feldman vagyok, a főszerkesztő. Maga bizonyára Darby. – Ki más lenne? – mondta Gray, még mindig nehezen szedve a levegőt. Feldman ezt nem hallotta meg. Körbepillantott az asztalnál ülő férfiakon, és elkezdte a bemutatást. – Howard Krauthammer, főszerkesztő-helyettes; Emié DeBasion, külpolitikai rovatvezető; Elliot Cohen, belpolitikai rovatvezető és Vince Litsky, a jogászunk. Darby udvariasain bólintott, és nyomban el is felejtette az összes nevet. Mindannyian legalább ötvenévesek voltak, ingujjban és nagyon aggodalmas arckifejezéssel ültek az asztalnál. Darby a levegőben érezte a feszültséget. – Add ide a videoszalagot – kérte Gray. A lány elővette a táskájából a kazettát, és átnyújtotta Graynek. A tévé és a videomagnó a szoba másik végében, egy asztalkán állt. – Húsz perccel ezelőtt kaptuk, még mi sem láttuk. Darby helyet foglalt az egyik fal melletti széken. A férfiak közelebb húzódtak a készülékhez, és türelmetlenül várták, hogy forogni kezdjen a szalag. A sötét képernyőn megjelent egy dátum: október 12. Aztán Curtis Morgan ült egy asztal mellett a konyhában. Egy kapcsolót tartott a kezében, amely nyilvánvalóan a kamerát működtette. – A nevem Curtis Morgan, és mivel maguk most ezt a videoszalagot nézik, Valószínűleg halott vagyok. – Főbe kólintó első mondat volt. A férfiak grimaszba rándult arccal húzódtak közelebb a készülékhez. – Ma október 12-ike van, a házamban készítem ezt a felvételt. A feleségem orvosnál van. Most a munkahelyemen kellene lennem, de betelefonáltam, hogy beteg vagyok. A feleségem nem tud semmit az egészről. Senkinek sem szóltam róla. Abból, hogy most ezt a videofelvételt nézik, az következik, hogy ezt már látták. (Feltartja a nyilatkozatot.) Ez egy nyilatkozat, amit elláttam az aláírásommal. Úgy tervezem, hogy a videoszalaggal együtt helyezem el,
valószínűleg egy belvárosi bank páncélszekrényében. Most felolvasom a nyilatkozatot, aztán rátérek más kérdésekre is. – Nálunk van a nyilatkozat – mondta Gray gyorsan. A falhoz támaszkodva állt, Darby mellett. Senki sem nézett rá. Tekintetük a képernyőre tapadt. Morgan lassan olvasta fel a nyilatkozatot. Hol a szövegre nézett, hol a kamerába, pillantása ide-oda ugrált. Tíz percig tartott a felolvasás. Minden alkalommal, amikor meghallotta a pelikán szót, Darby lehunyta a szemét, és lassan megcsóválta a fejét. Hát ez lett a vége. Ez egy rossz álom. Megpróbált figyelni. Morgan, miután a nyilatkozat végére ért, letette az asztalra, és a jegyzeteibe pillantott. Nyugodt, higgadt hangon beszélt. Jóképű srác volt, nem nézett ki huszonkilenc évesnek. Mivel az otthonában volt, nem viselt nyakkendőt. Csak egy legombolt nyakú, vasalt fehér inget. A White és Blazevich cég nem ideális munkahely, mondta, de a négyszáz ügyvéd zöme tisztességes és valószínűleg semmit sem tud Mattiece-ról. Valójában afelől is kétségei voltak, hogy Wakefielden, Velmanón és Einsteinen kívül más is benne lett volna az ügyben. Van egy Schwabe nevű üzlettárs a cégnél, aki elég sötét figura ahhoz, hogy köze legyen hozzá, de Morgannek erre nem volt bizonyítéka. (Darby jól emlékezett erre az üzlettársra.) A cégnél volt egy titkárnő, aki váratlanul felmondott néhány nappal a két gyilkosság után. Miriam LaRue-nak hívták, tizennyolc éven keresztül dolgozott az olaj- és üzemanyagrészlegen. Lehet, hogy tud valamit. Falls Church-ben lakik. Egy másik titkárnő, akit Morgan nem nevezett meg, elmondta neki, hogy kihallgatott egy beszélgetést Wakefield és Velmano között; arról folyt a vita, hogy meg lehet-e bízni benne, azaz Morganben. De a nő csak egy-két szót tudott elcsípni. Másként bántak vele azóta, hogy íróasztalán megtalálták a levelet. Különösképpen Schwabe és Velmano. Morgannek az volt az érzése, hogy a legszívesebben elkapnák a torkát és életveszélyesen megfenyegetnék, hogy ne merjen beszélni a levélről, de ezt nem tehették meg, mert nem voltak benne teljesen biztosak, hogy látta. És attól féltek, hogy túl nagy ügyet csinálnak belőle. Azonban ő látta a levelet, s az üzlettársak szinte biztosak voltak ebben. És amennyiben hajlandók voltak közreműködni Rosenberg és Jensen meggyilkolásában, akkor, nos hát, ő csak egy egyszerű ügyvéd. Másodpercek alatt találnak helyette mást. Litsky, a jogász, hitetlenkedve csóválta a fejét. A rájuk nehezedő zsibbasztó érzés már múlóban volt, a férfiak mocorogni kezdtek a székükön. Morgan autóval járt, kétszer észrevette, hogy követik. Egyszer ebéd közben látta, hogy egy férfi figyeli. Aztán egy darabig a családjáról beszélt, majd csapongani kezdett. Látszott, hogy nincs több fontos közlendője. Gray odaadta a nyilatkozatot és a levelet Feldmannak, aki elolvasta, majd továbbadta Krauthammernak, aki szintén továbbította a mellette ülőnek.
Morgan hátborzongató szavakkal búcsúzott: – Nem tudom, ki nézi majd meg ezt a videoszalagot. Addigra halott leszek, úgyhogy igazából nem is számít, azt hiszem. Remélem, arra használják fel, hogy elkapják Mattiece-t és a piszkos gazember ügyvédeit. De amennyiben a piszkos gazemberek nézik ezt a videót, akkor azt szeretném mondani, hogy mindannyian elmehetnek a pokolba. Gray kivette a szalagot a videomagnóból. Összedörzsölte a kezét, és rámosolygott a csapatra. – Nos, uraim, sikerült elég bizonyítékkal szolgálnunk, vagy talán szerezzünk még? – Ismerem ezeket az embereket – mondta Litsky kábán. – Egy éve együtt teniszeztem Wakefielddel. Feldman felállt és járkálni kezdett. – Hogyan találtátok meg Morgant? – Hosszú történet – felelte Gray. – Hadd halljam a rövid változatát! – Találtunk egy joghallgatót a georgetowni egyetemen, aki tavaly nyáron ügyvédjelölt volt a White és Blazevichnél. Felismerte Morgant a fényképről. – Hogyan jutottál a fényképhez? – kérdezte Litsky. – Ne kérdezd. Nem szerepel a sztoriban. – Én azt mondom, hogy adjuk le – jelentette ki Krauthammer hangosan. – Adjuk le – mondta Elliot dohén is. – Hogy tudtátok meg, hogy meghalt? – hangzott Feldman újabb kérdése. – Darby tegnap elment a céghez, ők mondták meg. – Hol volt a videoszalag és a nyilatkozat? – Egy páncélszekrényben a First Columbiában. Morgan felesége ma reggel ötkor adta oda a kulcsot. És így a Pelikán ügyiratban szereplő állításokat teljes egészében bizonyította egy független forrás. – Adjuk le – javasolta Ernie DeBasio. – A legnagyobb főcímmel azóta, hogy NIXON LEMONDOTT. Feldman Keen mellett állt meg. A két barát mélyen egy. más szemébe nézett. – Adjuk le – mondta Keen. Feldman a jogász felé fordult. – Vince? – Jogi szempontból nincs probléma. De szeretném megnézni az elkészült cikket. – Mennyi ideig tart megírni? – kérdezte a főszerkesztő Graytől. – Ami magát a Pelikán ügyiratot illeti, a rövid vázlat már kész. Nagyjából egy óra alatt be tudom fejezni. Morganre adj két órát. Maximum hármat. Feldman nem mosolyodon el azóta, hogy kezet rázott Darbyval. Átsétált átérem túlsó felébe, és megállt Gray előtt. – Mi van, ha a videoszalag hamis? Ha az egész kacsa? – Hamis? Kacsa? Meggyilkolt emberekről beszélünk, Jackson. Én találkoztam az özveggyel. Egy igazi, élő özvegy. Az újságunk leadta a hírt
Morgan haláláról. Halott. És ő van ezen a szalagon, és arról beszél, hogy meg fog halni. Tudom, hogy ő az. És beszéltünk a közjegyzővel, aki előtt aláírta a nyilatkozatot. A nő felismerte a fényképről. – Gray egyre hangosabban beszélt, és közben körbepillantott a szobában. – Minden szava megerősíti azt, ami a Pelikán ügyiratban szerepel. Minden szava. Mattiece, a per, a gyilkosságok. És aztán itt van Darby, a Pelikán ügyirat szerzője. És persze van még néhány holttest, Darbyt majdnem két hete üldözik az egész országban. Nem hiányzik ebből semmi, Jackson. Ez egy kész sztori. Feldman végre elmosolyodott. – Ez több mint egy sztori. Kenőre csináld meg. Most tizenegy óra van. Itt dolgozz, és zárd magadra az ajtót. – A főszerkesztő ismét járkálni kezdett. – Pontban kettőkor itt találkozunk, és átolvassuk a kéziratot. Egy szót se senkinek. A férfiak felálltak és kimentek, de csak azután, hogy mindannyian kezet ráztak Darbyval. Nem igazán tudták, hogy gratuláljanak-e, mondjanak köszönetet vagy mit. Így aztán csak mosolyogva kezet fogtak vele. Darby nem állt fel a székről. Miután egyedül maradtak, Gray leült mellé, és megfogta a kezét. A tárgyalóasztal ott állt előttük. Körülötte a székek szabályosan elrendezve sorakoztak. A falak fehérek voltak, a helyiséget neoncsövek és a két keskeny ablakon beszűrődő fény világította meg. – Hogy érzed magad? – kérdezte Gray. – Nem is tudom. Gondolom, ez az út vége. Sikerült. – Nem tűnsz valami boldognak. – Voltak már jobb napjaim is. De boldog vagyok. A férfi ránézett. – Miért? – Összeraktad a kirakójátékot, és holnap beüt a villám. Ha valamiéit, ezért biztosan Pulitzer-díj jár. – Nem is gondoltam erre. – Hazudsz. – Na jó, talán egyszer. De amikor tegnap kiszálltál a liftből és megmondtad, hogy Garcia meghalt, eszembe se jutott a Pulitzer. – Ez nem igazságos. Én csinálok mindent. Az én agyamat, az én külsőmet és az én lábaimat használjuk, és tiéd minden dicsőség. – Szívesen felhasználom a nevedet. Megnevezlek mint a Pelikán ügyirat szerzőjét. A fényképed ott lesz az első oldalon, a többieké. mellett: Rosenberg, Jensen, Mattiece, az elnök, Verheek és... – Thomas? Az ő képe is benne lesz a cikkben? – Feldmantól függ. Ezt most ő szerkeszti. Darby ezen elgondolkozott, de nem mondott semmit. – Nos, Ms. Shaw, három órám van arra, hogy megírjam pályafutásom legnagyobb cikkét. Egy olyan sztorit, amely meg fogja rázni a világot. Egy
olyan sztorit, amitől valaki esetleg búcsút mondhat az elnökségnek. Egy olyan sztorit, amely megoldja a két gyilkosság rejtélyét. Egy olyan sztorit, amitől gazdag és híres leszek. – Jobb lenne, ha én imám meg. – Hajlandó lennél? Én fáradt vagyok. – Hozd a jegyzeteidet. Meg egy kis kávét. Becsukták az ajtót, és letakarították az asztalt. Egy alkalmazott begurított egy számítógépet meg egy gyorsnyomtatót. Elküldték egy kanna kávéért. Részekre bontva felvázolták a cikket: először a két gyilkosság, aztán a Pelikán-ügy DélLouisianában, Mattiece és kapcsolata az elnökkel, a Pelikán ügyirat és a vérengzés, amit előidézett, Callahan, Verheek, aztán Curtis Morgan és a rablók, White és Blazevich, Wakefield, Velmano és Einstein. Darby szívesebben írt gyorsírással. Végigment a per történetén, aztán áttekintette azt, amit Mattiece-ról tudni lehetett. Gray az ügy fennmaradó kérdéseivel foglalkozott, és nyersfogalmazványt készített a számítógépen. Munka közben Darby volt a precizitás, jól szervezettség mintaképe. Jegyzetei katonás rendben sorakoztak az asztalon, gondolatait elmélyült gondossággal vetette papírra. Gray viszont kaotikus állapotokat teremtett maga körül: papírok hevertek a földön, szidta a számítógépet, összevissza írta egymás után a bekezdéseket, amelyek aztán a végső változatban a cikk másmás pontjaira kerültek. Darby többször csendre intette. Ez nem az egyetemi könyvtár, világosította fel a férfi. Ez itt egy napilap szerkesztősége. Az ember úgy dolgozik, hogy mindkét fülén van egy telefon, és közben valaki ordibál vele. Fél egykor Smith Keen ételt küldött be. Darby megevett egy hideg szendvicset, és a lenti forgalmat figyelte. Gray az elnöki kampány anyagában lapozgatott. Darby ekkor látta meg a férfit. A Tizenötödik utca túloldalán álló épületnek dőlt neki, és nem is lett volna benne semmi gyanús, csakhogy egy órával ezelőtt a Madison Hotel oldalát támasztotta. Valami italt kortyolgatott egy műanyag pohárból, és a Post főbejáratát figyelte. Fekete sapkát, farmerdzsekit és farmernadrágot viselt. Ránézésre harmincévesnél fiatalabbnak tűnt. És csak ott álldogált az utca túlsó felén. Darby tíz percen keresztül nem vette le róla a szemét, miközben a szendvicset majszolta. A férfi néha ivott egy kortyot, de különben meg sem mozdult. – Gray, gyere ide, légy szíves. – Mi van? – A férfi odasétált. Darby rámutatott a fekete sapkás férfire. – Figyeld meg alaposan – kérte. – Mondd meg nekem, hogy mit csinál.
– Iszogat valamit, valószínűleg kávét. Nekitámaszkodik annak az épületnek, és ezt az épületet figyeli. – Milyen ruhában van? – Tetőtől talpig farmer és fekete sapka. Mintha csizma lenné rajta. Mi van vele? – Egy órával ezelőtt a hotelnél álldogált. Félig-meddig elbújt egy teherautó mögé, de tudtam, hogy ő az. Most meg amott van. – És? – És ez azt jelenti, hogy az elmúlt egy órában itt téblábol, és nem csinál semmit, csak figyeli ezt az épületet. Gray bólintott. Most nincs helye szellemes megjegyzéseknek. A fickó gyanúsan néz ki, Darby pedig aggódik. Most már két hete vannak a nyomában, New Orleanstól New Yorkig, most már talán Washingtonig, és többet tud arról, milyen az, ha követik az embert, mint ő. – Mit gondolsz, Darby? – Mondj nekem egy elfogadható okot, amiért ez a férfi, aki nyilvánvalóan nem csavargó, ezt csinálná. A férfi az órájára nézett, aztán lassú léptekkel megindult a járdán, majd eltűnt. Darby is az órájára pillantott. – Most pontosan egy óra van – állapította meg. – Ellenőrizzük minden tizenöt percben, rendben? – Rendben. Bár szerintem nincs ennek semmi jelentősége – igyekezett Gray megnyugtatni a lányt. Darby helyet foglalt az asztalnál, és a jegyzeteire nézett. Tizenöt percen keresztül dühödten gépelt, aztán visszasétált az ablakhoz. Darby figyelmesen nézett rá. – Nem látom – mondta Gray. Fél kettőkor viszont látta. – Darby – szólította a lányt, és arra a helyre mutatott, ahol Darby először vette észre a férfit. A lány kinézett az ablakon, és lassan a fekete sapkásra irányította a tekintetét. Most zöld orkán volt rajta, és nem a Post épületére meredt. A csizmáját nézegette, és úgy nagyjából minden tizedik másodpercben gyors pillantást vetett a főbejárat felé. Ettől még gyanúsabbnak tűnt. Félig elrejtőzött egy autó mögött. A műanyag pohár eltűnt a kezéből. Cigarettára gyújtott. A Post bejáratára pillantott, aztán tekintetét végigfuttatta a járdán. – Miért érzek csomót a gyomromban? – kérdezte Darby. – Hogyan követhettek volna? Ez lehetetlen. – Tudták, hogy New Yorkban vagyok. Akkor ez tűnt lehetetlennek. – Lehet, hogy engem követnek. Valaki szólt nekem, hogy figyelnek. Ezért van itt ez a fickó. Honnan tudhatnák, hogy te idejöttél? Ez a pasas engem követ.
– Lehet – mondta Darby lassan. – Láttad már őt? – Ezek nem szoktak bemutatkozni. – Na figyelj. Van harminc percünk, aztán a főnökeim ollóval a kezükben visszatérnek, hogy darabjaira szabdalják a cikket. Fejezzük be, aztán figyelhetjük a férfit. Visszatértek a munkához. Háromnegyed kettőkor Darby ismét odalépett az ablakhoz, de a férfi eltűnt. A gyorsnyomtató zajosan ontotta magából az oldalakat. Darby elkezdte átnézni az elkészült anyagot. A szerkesztők ceruzával a kézben olvastak. Litsky, a jogász, pusztán szórakozásból. Úgy tűnt. sokkal jobban élvezi, mint a többiek. Hosszú cikk volt, és Feldman sebész módjára vagdosta a részeket. Smith Keen megjegyzéseket firkantott a margóra. Krauthammernek tetszett, amit látott. Csöndben olvastak. Gray újra ellenőrizte a szöveget. Darby az ablakban állt. A pasas visszatért, most tengerészkék zakó volt rajta és farmer, s megint egy műanyag pohárból kortyolgatott. Rátapasztotta a kezét, hogy melegedjen egy kicsit. Ivott, a Post épületére nézett, aztán az utcára, majd újabb korty következett. Ezúttal egy másik épület előtt posztolt, majd pontosan negyed háromkor a Tizenötödik utca északi vége felé kezdett nézelődni. Egy autó fékezett le mellette. Kinyílt a hátsó ajtó, és tessék, ott volt. A kocsi elhajtott, ő pedig körbepillantott. A Bika, alig észrevehető bicegéssel, közönyösen odasétált a fekete sapkás férfihez. Csak néhány másodpercig beszéltek, aztán a Bika megindult a Tizenötödik utca és az L utca kereszteződése felé. A fekete sapkás a helyén maradt. Darby körbepillantott a szobában. A jelenlevők minden energiáját lefoglalta a cikk. A Bika már látótávolságon kívül volt, így nem mutathatta meg Graynek, aki éppen mosolyogva olvasott. Nem, ezek nem az újságírót figyelik. Ezek a lányra várnak. És mindenre el lehetnek szánva. Ott álldogálnak az utcán, és abban reménykednek, hogy valami csoda folytán a lány előbukkan az épületből, és elbánhatnak vele. Félnek. A lány ott van bent, elmond mindent, amit csak tud, és annak az átkozott Pelikán ügyiratnak a példányait lobogtatja. Holnap reggelre a játszma véget ér. Valahogy meg kell állítaniuk. Parancsot kaptak. Egy férfiakkal teli szobában van, de hirtelen még sincs biztonságban. Feldman fejezte be utoljára. Példányát odacsúsztatta Graynek. – Csak apróságok. Egy óra alatt át lehet javítani. Beszéljük meg a telefonokat. – Azt hiszem, csak hármat kell lebonyolítani – mondta Gray. – A Fehér
Ház, az FBI és a White és Blazevich. – A cégtől csak Sims Wakefieldet nevezted meg. Miért? – kérdezte Krauthammer. – Morgan róla mondott a legtöbbet. – De a levél Velmanótól származik. Szerintem őt is meg kell nevezni. – Egyetértek – mondta Smith Keen. – Én is – tette hozzá DeBasio. – Beleírtam a nevét – közölte Feldman. – Majd később szót ejtünk Einsteinről is. Várj fél ötig vagy ötig, mielőtt felhívod a Fehér Házat és a White és Blazevichet. Ha hamarabb telefonálsz, esetleg elborul az agyuk és elrohannak a bíróságra. – Egyetértek – mondta Litsky, a jogász. – Nem állíthatják le, de próbálkozhatnak. Én ötig várnék a telefonnal. – Rendben – mondta Gray. – Fél négyre átírom. Aztán felhívom az FBI-t és megkérdezem, kívánnak-e hozzáfűzni valamit. Aztán jön a Fehér Ház, aztán pedig a White és Blazevich. Feldman már az ajtóban volt. – Fél négykor találkozunk ugyanitt. Maradjatok mindannyian a telefon közelében. Amikor a szoba ismét kiürült, Darby kulcsra zárta az ajtót, és az ablakra mutatott. – Emlékszel arra, hogy a Bikát emlegettem? – Na ne. Tekintetükkel végigpásztázták az utcát. – De igen. Találkozott a kis barátunkkal, aztán eltűnt. Tudom, hogy ő volt az. – Nem tudok mit mondani. – Azt elhiszem. Tényleg nagyon szeretnék kijutni innen. – Majd kitalálunk valamit. Riasztom a biztonsági szolgálatot. Akarod, hogy szóljak Feldmannak? – Nem. Egyelőre még ne. – Ismerek néhány rendőrt. – Nagyszerű. Idesétálnak és szarrá verik ezt a fickót. – Ezek a rendőrök megteszik. – Nem bánthatják őket. Mi rosszat csinálnak? – Semmit, csak éppen gyilkosságot terveznek. – Mennyire vagyunk biztonságban ebben az épületben? Gray elgondolkozott egy pillanatra. – Engedd meg, hogy szóljak Feldmannak. Ideállíttattunk két biztonsági őrt az ajtó elé. – Rendben. Feldman fél négykor jóváhagyta a második változatot, és Gray zöld lámpát
kapott, hogy felhívja az FBI-t. Négy telefont hoztak be a tárgyalóba, és bekapcsolták a magnót. Feldman, Smith Keen és Krauthammer a mellékvonalon hallgatták a beszélgetést. Gray Phil Norvellt hívta fel, jó ismerősét, aki néha forrásként is szolgált, amennyiben egyáltalán létezett ilyen az FBI-nál. Maga Norvell vette fel a telefont a közvetlen számon. – Phil, itt Gray Grantham Posttól. – Azt hiszem, tudom, ki van veled, Gray. – Be van kapcsolva a magnó. – Akkor biztos komoly ügyről van szó. Mi az? – Holnap reggel leközlünk egy cikket, amelyben részletesen ismertetjük Rosenberg és Jensen meggyilkolásának a hátterét. Megnevezzük Victor Mattiece-t és két washingtoni ügyvédjét. Említést teszünk Verheekről, természetesen más előjellel. Úgy hisszük, hogy az FBI a korábbiakban tudomást szerzett Mattiece-ról, de a Fehér Ház felszólítására nem kezdett nyomozásba. Lehetőséget akartunk adni arra, hogy hozzáfűzzetek valamit. Nem jött válasz a vonal túlsó végéről. – Phil, ott vagy még? – Igen. Azt hiszem. – Van valami hozzáfűznivalód? – Egészen biztos vagyok benne, hogy lesz hozzáfűznivalónk, de majd később visszahívlak. – Sietnetek kell, hamarosan nyomdába küldjük. – Nézd, Gray, egy kicsit vaktában van ez az egész. Nem tudnátok egy napig visszatartani? – Teljesen kizárt. Norvell nem válaszolt rögtön. – Rendben. Most hadd beszéljek Mr. Voylesszal, aztán majd visszahívlak. – Kösz. – Nem, én köszönöm neked, Gray. Ez csodálatos. Mr. Voyles el lesz ragadtatva. – Várjuk a hívásotokat. – Gray. letette a kagylót. Keen kikapcsolta a magnót. Nyolc percet vártak, aztán maga Voyles telefonált. Ragaszkodott hozzá, hogy Jackson Feldmannal beszéljen. A magnó ismét működni kezdett. – Mr. Voyles? – kérdezte Feldman barátságosan. Már nagyon sokszor találkoztak, a magázás teljesen fölösleges volt. – Miért nem szólítasz Dentonnak, a fene egye meg. Mondd, Jackson, mit talált a srácotok? Ez őrültség. Mi is nyomozunk Mattiece után, de még túl korai rástartolni. Nos, mit talált a srácotok?
– Mond neked valamit az a név, hogy Darby Shaw? – Feldman rávigyorgott a lányra, miután feltette a. kérdést. Darby a falnak támaszkodva állt. Voyles válasza lassan érkezett. – Igen – mondta végül egyszerűen. – A srác megtalálta a Pelikán ügyiratot, Denton, én pedig most éppen Darby Shaw-ra nézek. – Attól féltem, hogy már meghalt. – Nem. Nagyon is életben van. Ő és Gray egy másik forrás révén igazolták a Pelikán ügyirat állításait. Hosszú történet, Denton. Voyles mélyet sóhajtott, aztán bedobta a törülközőt. – Mattiece-t gyanúsítottként kezeljük – mondta. – Be van kapcsolva a magnó, Denton, légy óvatos. – Nos, beszélnünk kell. Úgy értem, mint férfi a férfivel. Egy-két nagyon érdekes adalékkal szolgálhatok. – Örömmel látunk itt. – Indulok. Húsz percen belül ott vagyok. A szerkesztők remekül szórakoztak, amint elképzelték, hogy F. Denton Voyles bepattan a limuzinjába, és a Post szerkesztőségébe száguld. Már évek óta figyelték a férfit, és tudták, mesterien intézi az ügyeit. Gyűlölte a sajtót, és az a tény, hogy hajlandó az ő felségterületükön beszélni, csak egyet jelenthet: valaki másra fog rámutatni. És a legvalószínűbb célpont a Fehér Ház. Darby nem érzett vágyat, hogy találkozzon ezzel az emberrel. Gondolatai a menekülésen jártak. Meg tudta volna mutatni a fekete sapkás férfit, de most már harminc perce eltűnt. És különben is, mit tehetne az FBI? Először is el kell kapniuk, na és aztán? Megvádolják ténfergéssel vagy esetleg azzal, hogy gyilkosságra készül? Megkínozzák és kiszednek belőle mindent? Valószínűleg úgysem hinnének neki, Darbynak. Nem érzett vágyat, hogy kapcsolatba kerüljön az FBI-jal. Nem kért a védelmükből. Arra készül, hogy elutazik, és senki sem fogja tudni, hová. Talán Gray. Talán ő sem. Gray hívta a Fehér Házat, és a három férfi is a füléhez emelte a kagylót. Keen bekapcsolta a magnót. – Fletcher Coalt kérem. Gray Grantham vagyok a Washington Posttól. Sürgős ügyről van szó. Gray várakozott. – Miért Coal? – kérdezte Keen. – Csak az ő engedélyével beszélhetnek a sajtóval – felelte Gray, miközben az egyik kezével letakarta a kagylót. – Ezt honnan veszed? – Az egyik forrásomtól. A titkárnő azzal az üzenettel jött vissza, hogy Mr. Coal már úton van a
telefonhoz. Legyen szíves tartani a vonalat. Gray mosolygott. Feszült benne az izgalom. – Fletcher Coal – hallatszott végre a vonal túlsó végéről. – Igen, Mr. Coal. Gray Grantham vagyok a Posttól. Magnóra veszem a beszélgetésünket. Ezt megértette? – Igen. – Igaz-e az, hogy ön kiadott egy rendelkezést, amely szerint az ön engedélye nélkül, az elnök kivételével a Fehér Házból senki sem érintkezhet a sajtóval? – Teljességgel téves. A sajtószóvivő intézi az ilyen ügyeket. – Értem. Holnap reggel leközlünk egy cikket, amely megerősíti a Pelikán ügyiratban foglaltakat. Ismeri a Pelikán ügyiratot? – Igen, ismerem – hangzott lassan a válasz. – Tudomásunkra jutott, hogy Mr. Mattiece a három évvel ezelőtti elnökválasztási kampányhoz négymillió dollárral járult hozzá. – Négymillió-kétszázezer dollárral, törvényes csatornákon keresztül. – Úgy hisszük, hogy a Fehér Ház beavatkozott az FBI munkájába, és megkísérelte megakadályozni a nyomozást Mr. Mattiece után. Van ehhez hozzáfűznivalója? — Ezt hiszik vagy pedig nyomtatásban akarják megjelentetni? – Azon igyekszünk, hogy megerősítést nyerjen. – És mit gondol, ki fogja ezt megerősíteni? – Megvannak a forrásaink, Mr. Coal. – Valóban, ez igaz. A Fehér Ház határozottan tagadja, hogy bármiféleképpen is beavatkozott volna ebbe a nyomozásba. Rosenberg és Jensen bírák tragikus halála után az elnök tájékoztatást kért a tervezett nyomozásról, de a Fehér Ház részéről semmilyen közvetlen vagy közvetett beavatkozás nem történt. Rossz információkat kapott. – Az elnök barátjának tartja Mr. Mattiece-t? – Nem. Egy alkalommal találkoztak, és mint mondtam, Mr. Mattiece jelentékeny összeggel támogatta a kampányt, de nem barátja az elnöknek. – Az övé volt a legnagyobb összegű támogatás, igaz? – Ezt nem erősíthetem meg. – Más hozzáfűznivalója? – Nincs. Biztos vagyok benne, hogy a szóvivő ki fog térni erre a kérdésre a holnap reggeli sajtótájékoztatón. Letették a telefont, és Keen kikapcsolta a magnót. Feldman felállt, és összedörzsölte a kezét. – Egyévi fizetésemet odaadnám, ha most ott lehetnék a Fehér Házban – mondta. – Higgadt a fickó, nem? – mondta Gray elismerően.
– De, nagyon higgadt, és most nagyon nagy szarban van.
NEGYVENKETTŐ Egy olyan embernek, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy az asztalra csap és mindenki összerezzen körülötte, nem könnyű dolog kalapjával a kezében, alázatosan besétálni egy helyiségbe, és szívességet kérni. Voyles, amilyen alázatosan csak bírt, K. O. Lewis és két ügynök kíséretében keresztülcsörtetett a szerkesztőségen. A szokásos gyűrött orkánkabát volt rajta, amelyet szorosan megkötött öv fogott alacsony és tömzsi alakjához. Nem volt kirívóan feltűnő jelenség, de magatartása és járása elárulta: megszokta, hogy mindig megkapja, amit akar. Mindannyian sötétbe voltak öltözve; olyan benyomást keltettek, mint amikor a testőrök gyűrűjében megérkezik a Keresztapa. A zajos szerkesztőségi terem elhalkult, amikor gyors léptekkel keresztülhaladtak rajta. Bár nem volt feltűnő jelenség, F. Denton Voyles egyéniség volt, ha alázatosan viselkedett, ha nem. Ideges szerkesztők kis csoportja gyülekezett a főszerkesztő irodája előtti szűk folyosón. Howard Krauthammer már ismerte Voylest, odament hozzá, és üdvözölte. Kezet ráztak, és halkan néhány szót váltottak. Feldman éppen telefonon beszélt Mr. Ludwiggal, a laptulajdonossal, aki most Kínában tartózkodott. Smith Keen is csatlakozott a beszélgetéshez, és kezet fogott Voylesszal meg Lewisszal. A két ügynök szótlanul a háttérben maradt. Feldman kinyitotta az irodája ajtaját, a szerkesztőségi terem felé pillantott, és meglátta Voylest. Intett neki, hogy jöjjön be. Lewis követte főnökét, majd Smith Keen becsukta az ajtót, és mindannyian helyet foglaltak. – Gondolom, alapos bizonyítékaitok vannak a Pelikán ügyiratban foglaltakra – kezdte Voyles. – Igen – felelte Feldman. – Olvassátok el a cikk kéziratát. Azt hiszem, mindenre magyarázattal szolgál. Körülbelül egy óra múlva nyomdába küldjük, és az újságírónk, Mr. Grantham, azt akarta, hogy legyen lehetőségetek a kommentárra. – Ezt méltányolom. Feldman felvette az asztalról a kézirat egyik példányát, és átnyújtotta Voylesnak, aki óvatosan a kezébe vette. Lewis a főnöke válla fölé hajolt, és nyomban olvasni kezdtek. – Magatokra hagyunk – mondta Feldman. – Nem kell sietnetek. – Keennel együtt távoztak az irodából, és becsukták az ajtót. Az ügynökök közelebb húzódtak. Feldman és Keen a szerkesztőségi termen keresztül a tárgyalóhoz ment.
Két jól megtermett biztonsági őr állt a folyosón. Gray és Darby egyedül ültek odabent, amikor beléptek. – Fel kell hívnod a White és Blazevichet – mondta Feldman. – Csak rád vártam. Mindannyian felkapták a telefont, és mivel Krauthammer pillanatnyilag távol volt, Keen Darbynak nyújtotta át a harmadik kagylót. – Marty Velmanót kérem – mondta Gray. – Gray Grantham vagyok a Washington Posttól. Nagyon sürgős. – Egy kis türelmet kérek – válaszolta a titkárnő. Egy pillanattal később egy másik titkárnő jelentkezett a vonal túlsó végén. – Mr. Velmano irodája. Gray ismét bemutatkozott, és a nő főnökét kérte. – Éppen egy megbeszélésen van – felelte a titkárnő. – Én is – közölte vele Gray. – Menjen be a megbeszélésre, és mondja meg neki, hogy ma éjfélkor a fényképe ott lesz a Washington Post első oldalán. – Nos, akkor... igen, uram. – Mi folyik itt? – hallatszott másodperceken belül Velmano hangja. Gray harmadszor is bemutatkozott, és figyelmeztetett a bekapcsolt magnóra. – Értem – vágta rá Velmano. – A holnapi számunkban egy cikket közlünk a maguk ügyfeléről, Victor Mattiece-ról, és arról, hogy mi köze van Rosenberg és Jensen bírák meggyilkolásához. – Nagyszerű! Bepereljük magukat, és a következő húsz évben járhatnak a bíróságra. Maga el van tájolva, öregem. Miénk lesz a Post. – Értem, uram. Ugye nem felejtette el, hogy magnóra veszem a beszélgetésünket? – Vegyen magnóra, amit csak akar! Csodás lesz! A Washington Post Victor Mattiece tulajdonába kerül! Ez mesés! Gray Darbyra nézett, és hitetlenkedve csóválta a fejét. A szerkesztők a földre pillantva mosolyogtak. Hamarosan mulatságos lesz a helyzet. – Értem, uram. Hallott már a Pelikán ügyiratról? A birtokunkban van egy példány. Halotti csend. Aztán egy távoli morgás hallatszott; olyan volt, mint amikor egy haldokló kutya az utolsókat leheli. Aztán megint csönd. – Mr. Velmano, ott van még? – Igen. – Továbbá van egy másolatunk arról a szeptember huszonnyolcadikai dátummal ellátott levélről, amelyet ön Sims Wakefieldnek küldött, és amelyben ön azt állítja, hogy ügyfele sokkal jobb helyzetbe kerül, amennyiben Rosenberget és Jensent eltávolítják a bíróságról. Egy forrásunkon keresztül a
tudomásunkra jutott, hogy az ötlet egy Einstein nevű embertől származik, aki egész nap a hatodik emeleti könyvtárban üldögél. Csönd. Gray folytatta. – A cikk már nyomdakész állapotban van, de lehetőséget akartam adni önnek, hogy kommentárt fűzzön hozzá. Kíván mondani valamit, Mr. Velmano? – Fáj a fejem. – Értem. Más? – Szó szerint leközlik a levelet? – Igen. – A fényképemet is leadják? – Igen. Régebbi kép, egy szenátusi meghallgatáson készült. – Aljas disznó. – Köszönöm. Más valami? – Látom, vártak öt óráig. Ha egy órával korábban telefonálnak, elrohanhattunk volna a bíróságra, és leállíttatjuk az egészet. – Értem, uram. Így terveztük. – Aljas disznó. – Világos. – Maga gátlástalanul tönkreteszi bárki életét, mi? – Velmano hangja elcsuklott, a férfi majdnem szánalmas benyomást keltett. Micsoda nagy szerű idézet! Gray kétszer is említette a magnót, de Velmano annyira megdöbbent, hogy elfeledkezett róla. – Igen, uram. Másvalami? – Mondja meg Jackson Feldmannak, hogy holnap reggel kilenckor, amint kinyit a bíróság, bepereljük magukat. – Meg fogom tenni. Tagadja, hogy ön írta a levelet? – Természetesen. – Tagadja a levél létezését is? – Egyszerű koholmány. – Nem lesz itt pereskedés, és szerintem ezt maga is tudja. Csönd, aztán: – Aljas disznó. A telefon kattant egyet, és már csak a tárcsahangot hallhatták. Hitetlenkedve mosolyogtak egymásra. – Nos, Darby, nem akar újságíró lenni? – kérdezte Smith Keen. – Hát, szórakoztató dolog – felelte a lány. – De tegnap kétszer is majdnem rám támadtak. Köszönöm, nem. Feldman felállt, és a magnóra mutatott. – Én ebből semmit nem használnék fel. – De nekem nagyon tetszett, amit arról mondott, hogy tönkreteszem mások
életét. És mit szólsz a perrel való fenyegetéshez? – Nincs rá szükséged, Gray. A cikk így is éppen elegendő lesz. Talán majd később. Kopogtattak az ajtón, és Krauthammer lépett be. – Voyles akar beszélni veled – mondta Feldmannak. – Hozd be ide. Gray gyorsan felállt, és Darby odasétált az ablakhoz. A nap már lemenőben volt, a járdára árnyék vetődött. Az autók csak araszolva tudtak haladni. A Bikának és cinkosának semmi nyoma nem volt, de biztosan ott tanyáznak valahol a közelben, és minden kétséget kizáróan a sötétedésre várnak, és minden kétséget kizáróan azt tervezik, hogy tesznek még egy utolsó kísérletet a lány meggyilkolására vagy bosszúból, vagy pedig azért, hogy megelőzzék, amit még lehet. Gray azt mondta, hogy lövöldözés nélkül akar távozni az épületből, miután a kézirat a nyomdába került. Ennél nem fogalmazhatott pontosabban. Voyles lépett be K. O. Lewisszal. Feldman bemutatta őket Gray Granthamnek és Darby Shaw-nak. Voyles odasétált a lányhoz, és mosolyogva az arcába nézett. – Szóval maga az, aki elkezdte ezt az egészet – mondta, és igyekezett, hogy hangja elismerően csengjen. Nem sikerült neki. Darbynak nyomban ellenszenves lett a férfi. – Nem, szerintem Mattiece az – felelte hűvösen. Voyles elfordult, és kibújt az esőkabátból. – Leülhetünk? – kérdezte. Helyet foglaltak az asztal körül: Voyles, Lewis, Feldman, Keen, Grantham és Krauthammer. Darby az ablaknál állt. – Nos, a következőket szeretném közölni – jelentette be Voyles, és átvett egy papírlapot Lewistól. Gray jegyzetelni kezdett. – Először is: két héttel ezelőtt jutott el hozzánk a Pelikán ügyirat egy példánya, és még aznap továbbítottuk a Fehér Házba. Az igazgatóhelyettes, K. O. Lewis személyesen adta át Mr. Fletcher Coalnak, a szokásos napi jelentésünkkel együtt. Eric East különleges ügynök is jelen volt ezen a találkozón. Úgy véltük, a Pelikán ügyirat elegendő kérdést vet fel ahhoz, hogy nyomozást indítsunk, de erre csak hat nappal később került sor, amikor Gavin Verheeket, az igazgató különleges tanácsadóját, holtan találták New Orleansben. Ekkor az FBI széles körű nyomozást indított Victor Mattiece után. Huszonhét helyi iroda több mint négyszáz ügynöke vett részt benne, több mint tizenegyezer munkaórát dolgoztunk, több mint hatszáz embert hallgattunk ki, a megbízottaink öt külföldi országba utaztak el. Victor Mattiece-t tartjuk a Rosenberg és Jensen bírák elleni merényletek első számú gyanúsítottjának, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a nyomára akadjunk.
Voyles összehajtotta a lapot, és visszaadta Lewisnak. – Mit tesznek, ha megtalálják Mattiece-t? – kérdezte Gray. – Letartóztatjuk. – Van letartóztatás! parancsuk? – Hamarosan lesz. – Van valami sejtésük arról, hogy hol lehet? – Hogy őszinte legyek, nincs. Már egy hete próbálunk a nyomára bukkanni, de minden eredmény nélkül. – Beavatkozott a Fehér Ház a nyomozásba? – Ezt nem hivatalosan megbeszélhetjük. Rendben? Gray a főszerkesztőre nézett. – Rendben – mondta Feldman. Voyles Feldmanra meredt, aztán Keenre, majd Krauthammerre, végül Granthamre. – Ezt most nem hivatalosan közlöm, világos? Semmilyen körülmények között sem használhatják fel, amit most mondok. Megértettük egymást? A négy férfi bólintott és figyelmesen nézett az igazgatóra. – Tizenkét nappal ezelőtt az Egyesült Államok elnöke azt kérte tőlem az Ovális Irodában, hogy Victor Mattiece-t ne kezeljem gyanúsítottként. Az ő szavaival élve: tegyem félre az ügyet. – Adott magyarázatot? – kérdezte Grantham. – A legkézenfekvőbbet. Azt mondta, nagyon kínos lenne a számára, és újraválasztása szempontjából súlyos károkat okozna. Úgy érezte, nem sok alapja van a Pelikán ügyirat állításainak, de amennyiben nyomozni kezdünk, a sajtó tudomást szerez róla, és ez politikailag kellemetlenül érintené őt. Krauthammer látott szájjal hallgatta. Keen az asztalra meredt. Feldman feszülten figyelt minden szóra. – Biztos ebben? – kérdezte Gray. – Magnóra vettem a beszélgetést. Birtokomban van a magnószalag, amit senkinek sem engedek meghallgatni, csak akkor, ha az elnök nyilvánosan cáfolja az ott elhangzottakat. A bejelentést követő hosszú csöndben ezt a kis gazembert és a magnóját csodálták. Egy magnószalag! Feldman megköszörülte a torkát. – Láttad a cikket. Az FBI, miután megkapta a Pelikán ügyiratot, késlekedett a nyomozás megindításával. Erre magyarázatot kell adni a cikkben. – Már elmondtam, amit akartam. Több hozzáfűznivalóm nincs. – Ki ölte meg Gavin Verheeket? – kérdezte Gray. – A nyomozás részleteiről nem nyilatkozom. – De tudja? – Van egy elképzelésem. Csak ennyit mondhatok. Gray végignézett az
asztal körül ülő férfiakon. Látszott, hogy Voylesnak most nincs több mondandója, és mindenki kiengedett egy kicsit. A szerkesztők elégedetten dőltek hátra. Voyles meglazította a nyakkendőjét, és elmosolyodott. – Természetesen ez sem hivatalos kérdés, de árulja el, hogyan akadt Morgan nyomára? – A nyomozás részleteiről nem nyilatkozom – felelte Gray gonosz vigyorral. Mindenki nevetett. – Most mihez kezdenek? – kérdezte Krauthammer Voylestól. – Holnap délben összeül a vádesküdtszék. A vádemelések gyorsan elkészülnek. Megpróbáljuk megtalálni Mattiece-t, de nem lesz könnyű. Fogalmunk sincs, hol van. Az utóbbi öt év nagy részét a Bahamákon töltötte, de Mexikóban, Panamában és Paraguayban is van otthona. – Voyles most másodszor pillantott Darbyra. A lány a falnak támaszkodott és mindent hallott. – Mikor jön le az első példány a nyomdagépekről? – kérdezte Voyles. – Néhány perccel éjfél előtt. Ekkor készül a legnagyobb késő esti kiadás – felelte Keen. – Rajta lesz Coal fényképe az első oldalon? Keen Krauthammerre nézett, aki viszont Feldmanra pillantott. – Azt hiszem, igen. Majd idézünk téged, miszerint a Pelikán ügyiratot személyesen Fletcher Coal kapta meg. Tőle is jön egy idézet: Mattiece négymilliókétszázezer dollárt adott az elnöknek. Igen, azt hiszem, Mr. Coal fényképének az első oldalra kell kerülnie, a többiek mellé. – Szerintem is – mondta Voyles. – Ha ideküldök egy embert éjfélkor, kaphatok néhány példányt? – Hogyne – felelte Feldman. – Minek? – Mert személyesen szeretném átnyújtani Coalnak. Éjfélkor akarok kopogtatni az ajtaján, és amikor kijön pizsamában, a képébe nyomom az újságot. Aztán elmondom neki, hogy legközelebb bírósági idézéssel jövök vissza, majd nem sokkal azután a vádemeléssel. És egy kis idő elteltével bilinccsel. Ezt olyan élvezettel mondta, hogy ijesztő volt. – Jó hallani, hogy maga nem haragtartó – állapította meg Gray. Csak Smith Keen találta szellemesnek. – Gondolja, hogy vád alá helyezik? – érdeklődött Krauthammer ártatlanul. Voyles ismét Darbyra pillantott. – Ő viszi el a balhét az elnök helyett. Önként a kivégzőosztag elé állna, hogy mentse a főnökét. Feldman az órájára nézett, és székét hátratolta az asztaltól. – Kérhetek egy szívességet? – kérdezte Voyles. – Hogyne. Mi az? – Néhány percre szeretnék négyszemközt maradni Miss Shaw-val.
Természetesen csak akkor, ha nincs ellene kifogása. Mindenki Darbyra nézett, aki beleegyezően megvonta a vállát. A szerkesztők és Lewis egyszerre álltak fel és távoztak a tárgyalóból. Darby megfogta Gray kezét és megkérte, hogy maradjon. – Kettesben akartam beszélgetni – mondta Voyles Grayre nézve. – Gray marad – mondta Darby. – Hiszen nem hivatalosan beszélgetünk. – Rendben. Darby nem udvariaskodott. – Amennyiben ki akar hallgatni, közlöm, hogy csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó beszélni. Az igazgató a fejét rázta. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Csak azon tűnődöm magamban, hogy most mihez kezd. – Miért mondanám el magának? – Mert segíthetünk. – Ki ölte meg Gavint? Voyles tétovázott. – Csak nem hivatalosan... – Nem hivatalosan. – Elárulom magának, hogy szerintünk ki ölte meg, de először maga mondja meg, hogy mennyit beszélt vele, mielőtt meghalt. – Néhányszor felhívtam telefonon. A múlt hétfőn kellett volna találkoznunk, hogy elutazzunk New Orleansból. – Mikor beszélt vele utoljára? – Vasárnap este. – És akkor hol volt Gavin? – A szobájában, a Hiltonban. Voyles mélyet lélegzett, aztán a mennyezetre nézett. – És megbeszélték a hétfői találkozót? – Igen. – Korábban találkozott Gavinnel? – Nem. – Az a férfi ölte meg, akivel maga kézen fogva sétált, amikor kiloccsantották az agy velejét. Darby nem mert kérdezni. Gray tette meg helyette. – Ki volt az? – Khamel, a bérgyilkos. Darbynak hirtelen elfogyott a levegője, lehunyta a szemét, és megpróbált mondani valamit. De nem tudott. – Meglehetősen kusza az egész – állapította meg Gray, aki igyekezett értelmesen reagálni a hallottakra; – Igen, valóban az. A férfi, aki megölte Khamelt, egy olyasvalaki, akit a CIA esetenként szokott alkalmazni. A helyszínen volt, amikor Callahant meggyilkolták, és azt hiszem, kapcsolatba lépett Darbyval.
– Rupert – mondta a lány halkan. – Persze nem ez az igazi neve, de most ez is megteszi, Valószínűleg legalább húsz neve van. Ha ő az, akire gondolok, akkor egy nagyon megbízható angol fickó. – Van fogalma róla, milyen képtelen ez az egész? – kérdezte Darby. – El tudom képzelni. – Miért volt Rupert New Orleansben? Miért követte Darbyt? – tette fel a kérdéseket Gray. – Hosszú történet és nem ismerem minden részletét Megpróbálok távolságot tartani a CIA-tól, higgyék el nekem. Van elég bajom így is. Az egész még Mattiece-hoz nyúlik vissza. Néhány évvel ezelőtt Mattiece-nak pénzre volt szüksége, hogy folytathassa nagyszabású tervét, így aztán megegyezett a líbiai kormánnyal. Nem vagyok biztos benne, hogy törvényes ügylet volt, mindenesetre színre lépett a CIA. Természetesen nagy érdeklődéssel figyelték Mattiece-t meg a líbiaiakat, és később is figyelemmel kísérték az eseményeket. Nem hiszem, hogy gyanúsították volna Mattiece-t a két bíró meggyilkolásával, de Bob Gminski megkapta a maga kis dolgozatát, alig néhány órával azután, hogy átadtunk egy példányt a Fehér Háznak. Fletcher Coal nyomta a kezébe. Fogalmam sincs, Gminski kinek beszélt a Pelikán ügyiratról, de a híre eljutott a nem megfelelő fülekbe is, és huszonnégy órával később Callahant megölték. És magának, drágám, nagyon nagy szerencséje volt. – Akkor miért nem érzem magam olyan szerencsésnek? – kérdezte Darby. – De mindez nem ad magyarázatot Rupertre – jelentette ki Gray. – Nem vagyok egészen biztos benne, de gyanítom, hogy Gminski nyomban Darbyra állította Rupertet. Szerintem Gminski először jobban megijedt a Pelikán ügyirattól, mint a többiek. Valószínűleg azért küldte Rupertet, hogy részben figyelje Darbyt, részben pedig megvédje. Aztán felrobbant a kocsi, és Mattiece váratlanul bebizonyította, hogy a Pelikán-ügyben minden igaz. Mi másért akarta volna valaki megölni Callahant és Darbyt? Alapos okom van azt hinni, hogy néhány órával az autó felrobbanása után többtucatnyi CIA-s volt New Orleansben. – De miért? – kérdezte Gray. – A Pelikán ügyirat állításai megerősítést nyertek, Mattiece gyilkolászta az embereket. Ügyei nagyrészt New Orleanshoz kötik. És azt hiszem, hogy a CIA nagyon aggódott Darby miatt. Ez az ő nagy szerencséje. Mindig ott voltak, amikor szükség volt rájuk. – Ha a CIA ilyen gyorsan tudott lépni, akkor maguk miért nem? – Jogos a kérdés. Nem tartottunk valami sokat a Pelikán ügyiratról, és feleannyit sem tudtunk, mint a CIA. Esküszöm magának, hogy rettentő
valószínűtlennek tűnt, és volt egy halom gyanúsítottunk. Alábecsültük a Pelikán ügyiratot. Egyszerűen erről van szó. Ráadásul az elnök megkért, hogy tegyük félre az ügyet, és az nem is esett nehezemre, mert még sohasem hallottam Mattiece-ról. Nem volt rá okom. Aztán a barátom, Gavin, kinyíratta magát, mire én bevetettem az egységeket. – Coal miért adta oda a Pelikán ügyiratot Gminskinek? – tette fel a kérdést Gray. – Mert megijedt attól a dolgozattól. És, hogy teljesen őszinte legyek, mi is ezért adtuk át nekik. Gminski... hát, nos, Gminski, az Gminski, és néha a saját módszerei szerint intézi az ügyeit, tekintet nélkül olyan apró akadályokra, mint törvények meg ilyesmi. Coal azt akarta, hogy ellenőrizzék a Pelikán ügyirat állításait, és gondolta, ezt Gminski csöndben és gyorsan elvégzi. – Gminski tehát nem számolt be mindenről Coalnak? – Gyűlöli Coalt, ami teljesen érthető. Ő az elnökkel tárgyal, és nem számol be mindenről Coalnak. Olyan gyorsan történt az egész. Ne felejtsék el, hogy Gminski, Coal, az elnök és én két héttel ezelőtt láttuk először a Pelikán ügyiratot. Gminski valószínűleg arra várt, hogy elmondhasson az elnöknek egyet s mást, de nem volt rá alkalma. Darby hátratolta a székét, és visszasétált az ablakhoz. Már leszállt a sötétség, az autók még mindig csak lassan, lépésben tudtak közlekedni. Örült, hogy a sok rejtély feltárult előtte, de így csak újabb rejtélyek támadtak. Nagyon szeretett volna már eltűnni innen. Elege volt abból, hogy állandóan menekül, hogy állandóan üldözik; elege volt az újságírósdiból Grayjel; elege volt abból, hogy mindig azon tűnődik, ki mit és miért csinált; elege volt a bűntudatból, amit azért érzett, mert megírta ezt az átkozott Pelikán ügyiratot; elege volt abból, hogy minden harmadik nap új fogkefét kell vennie. Egy elhagyatott tengerparton álló kis házra vágyott, ahol nincsenek telefonok, nincsenek emberek, különösképpen olyanok, akik járművek és épületek mögé rejtőznek. Három napig akart aludni egyhuzamban, rémálmok nélkül meg anélkül, hogy árnyékokat látna a hálószobában. Ideje volt már elmenni. Gray feszülten figyelte a lányt. – Követték New Yorkba, aztán ide – mondta Voylesnak. – Kik ezek? – Biztosak benne? – kérdezte Voyles. – Egész nap ott voltak az utcán, és az épületet figyelték – felelte Darby, miközben az ablak felé biccentett. – Mi meg őket figyeltük – tétté hozzá Gray. – Ott vannak most is valahol. Voyles szkeptikusnak látszott. – Látta már őket korábban is? – kérdezte Darbytól. « – Az egyiküket. Végignézte Thomas temetését New Orleansben. A Francia negyedben üldözött engem. Manhattanben majdnem megtalált, és öt órával
ezelőtt láttam, hogy egy másik fickóval cseveg itt a járdán. Tudom, hogy ő az. – Kik ezek? – kérdezte Gray ismét Voylestól. – Nem hiszem, hogy a CIA üldözné magát. – Ez pedig üldözött rendesen. – Most is látja őket? – Nem. Két órával ezelőtt eltűntek. De itt vannak valahol a közelben. Voyles felállt, és kinyújtóztatta vastag karjait. Miközben elővett egy szivart, lassan megkerülte az asztalt. – Zavarja, ha rágyújtok? – Igen, zavar – felelte Darby anélkül, hogy a férfire nézett volna. Voyles az asztalra tette a szivart. – Mi segíthetünk magának – mondta. – Nem akarom, hogy segítsenek – válaszolta Darby az ablaknak. – Akkor mit akar? – Távozni akarok az országból, de amikor erre sor kerül, halálbiztosan meg akarok győződni róla, hogy senki sem követ. Maguk sem, ők sem, Rupert meg a haverjai sem. – Vissza kell majd jönnie, hogy tanúskodjon a vádesküdtszék előtt. – Ahhoz meg kell találniuk. Olyan helyre megyek, ahol semmibe veszik az ilyen idézéseket. – Na és a tárgyalás? A tárgyaláson szükség lesz magára. – Addig még legalább egy év eltelik. Majd meggondolom. Voyles a szájába tette a szivart, de nem gyújtotta meg. Járkálni kezdett, így jobban tudott gondolkozni. – Egyezséget ajánlok magának. – Semmi kedvem az ilyesmihez. – Darby most a falnak támaszkodva állt, és hol Voylesra, hol Grayre nézett. – Pedig ez egy jó ajánlat. Vannak repülőgépeim, helikoptereim és egy csomó emberem, akik fegyvert hordanak magukkal és egy cseppet sem félnek ezektől a fickóktól, akik odakint bújócskáznak. Először is: kivisszük magát az épületből, és senki nem fogja észrevenni. Másodszor: feltesszük a gépemre, és oda repítjük, ahová akarja. Harmadszor: onnan aztán eltűnhet. Szavamat adom, hogy nem követjük. És negyedszer: mindennek fejében maga megengedi nekem, hogy Mr. Granthamen keresztül kapcsolatba lépjek magával, amennyiben – de csak akkor – ha erre égető szükség van. Darby Grayre nézett, miközben az ajánlat elhangzott. Látszott, hogy a férfi kedvezőnek tartja. Darby rezzenéstelen arccal hallgatta, de hát a fene egye meg, egészen jónak tűnt. Ha az első telefonbeszélgetés után megbízik Gavinben, akkor a férfi még mindig élne, és ő nem sétált volna kézen fogva Khamellel. Ha egyszerűen eljön a férfival New Orleansból, akkor az ügyvédet nem ölik meg. Az elmúlt hét napban minden öt percben eszébe jutott ez. Ez már több volt, mint amivel meg tudott volna birkózni. Egyszer eljön az
az idő, amikor az ember feladja, és bízni kezd másokban. Nem volt neki rokonszenves ez a férfi, de az elmúlt tíz percben feltűnően őszinte volt vele. – A maga gépével és a maga pilótáival? – Igen. – Hol van? – Az Andrews légi támaszponton. – A következőképpen csináljuk: felszállók a gépre, és elindulunk Denver felé. És nincs rajta senki más, csak én, Gray és a pilóták. Harminc perccel a felszállás után megmondom a pilótának, hogy menjen, mondjuk, Chicagóba. Meg tudja ezt csinálni? – Indulás előtt le kell adnia egy repülési tervet. – Tudom. De maga az FBI igazgatója, és el tud intézni egyet s mást. – Rendben. Mi történik azután, hogy megérkezett Chicagóba? – Leszállók a gépről, amely Grayjel a fedélzetén visszatér az Andrewsra. – És maga mit csinál Chicagóban? – Eltűnök a zsúfolt repülőtéren, és felszállók az első gépre. – Ez így menni fog, és a szavamat adom, hogy nem fogjuk követni. – Tudom. Ne haragudjon, hogy ennyire óvatos vagyok. – Megegyeztünk. Mikor akar indulni? Darby Grayre nézett. – Mikor? – Egy óráig tart, amíg újra átnézem a cikket és beleteszem Mr. Voyles megjegyzéseit. – Egy óra múlva – közölte Darby Voylesszal. – Megvárom. – Szeretnék négyszemközt maradni Grayjel – mondta a lány Voylesnak, s fejével az újságíró felé intett. – Természetesen. – Voyles felkapta az esőkabátját, elindult, de aztán megállt az ajtónál. Rámosolygott Darbyra. – Bámulatos egy nő maga, Miss Shaw. Az agyával és a kurázsijával felülmúlja az ország néhány legelvetemültebb emberét. Csodálom magát. És megígérem, hogy mindig őszinte leszek magával. Az igazgató mosolyra húzódó, duzzadt szája közepébe nyomta a szivart, és távozott a helyiségből. Figyelték, ahogy az ajtó becsukódik. – Mit gondolsz, biztonságban leszek? – kérdezte Darby. – Igen. Voyles nem csap be. És vannak fegyveres emberei, akik kivisznek innen. Minden rendben lesz, Darby. – El tudsz jönni velem, ugye? – Persze. Darby odament a férfihez, és átölelte a derekát. Gray magához szorította, és lehunyta a szemét.
Hétkor a szerkesztők utoljára gyűltek össze az asztal körül. Gyorsan átolvasták azt a részt, amellyel Gray kiegészítette a cikket, hogy Voyles megjegyzései is helyet kapjanak benne. Feldman késve érkezett, arcán óriási mosollyal. – Ezt nem fogjátok elhinni – mondta. – Két telefonhívást kaptam. Ludwig telefonált Kínából. Az elnök ott érte utol, és könyörgött neki, hogy huszonnégy órára tartsa vissza a sztorit. Ludwig azt mondja, hogy a jóember majdnem elsírta magát. Ludwig, aki mindig úriember módjára viselkedik, tisztelettel végighallgatta, aztán udvariasan nemet mondott. A második telefont Roland bírótól, egy régi barátomtól kaptam. Úgy áll a helyzet, hogy a fiúk a White és Blazevichtól félrehívták a bíró urat a vacsorától, és azt követelték, hogy azonnali meghallgatás elrendelése mellett hozzon tiltó határozatot. Roland bíró udvariasan végighallgatta őket, aztán udvariatlanul nemet mondott. – Mire várunk még, fiúk! – kiabálta Krauthammer.
NEGYVENHÁROM A felszállás zavartalan volt, és a gép nyugati irányba tartott, állítólag Denverbe. Kényelmes, de nem luxus színvonalú gép volt, de hát végül is az adófizetők pénzén vásárolták, és egy olyan ember használta, aki nem sokat adott a formaságokra. Whisky nincs, szögezte le Gray, miután kinyitotta a bárszekrényt. Voyles absztinens volt, ami a jelen pillanatban rendkívül bosszantotta Grayt, mert vendégként utazott a gépen, és majd' meghalt a szomjúságtól. Talált két langyos dobozos Sprite-ot a hűtőben; az egyiket odaadta Darbynak. Úgy tűnt, a gép felvette az utazási magasságot. A másodpilóta jelent meg a fülke ajtajában. Udvariasan bemutatkozott. – Közölték velünk, hogy nem sokkal a felszállás után új úticélt kapunk. – Így van – mondta Darby. – Remek. Nos, körülbelül tíz percen belül tudnunk kell valamit. – Rendben. – Van itt valami szesz? – érdeklődött Gray. – Sajnálom. – A másodpilóta mosolygott, aztán visszatért a pilótafülkébe. Darby és két hosszú lába foglalta el a pamlag nagy részét, de Gray úgy döntött, ő is helyet foglal rajta. Felemelte a lány lábát, és leült a kanapé
végében, így Darby lába ott pihent az ölében. Vörösre festett lábujjkörmök. Gray simogatni kezdte a lány bokáját, és csak erre a kellemes áttörésre tudott gondolni: Darby lábfejét tarthatja a kezében. Számára elképesztően intim volt a helyzet, de a lányt láthatólag nem zavarta. Már mosolygott egy kicsit, kezdte elengedni magát. Vége a meccsnek. – Féltél? – kérdezte Gray. – Igen. És te? – Én is, de biztonságban éreztem magam. Tudod, az ember nem nagyon érzi magát sebezhetőnek, amikor hat fegyveres védi a testével. És nem nagyon érezheti, hogy követik, amikor egy zárt, ablaktalan kocsiban viszik. – Voyles élvezte a helyzetet, nem? – Olyan volt, mint Napóleon, terveket készített, egységeket irányított. Nagy pillanat volt ez neki. Holnap reggel sortüzet lőnek ki rá, de a golyók leperegnek róla. Az egyetlen ember, aki kirúghatja, az elnök, de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, őt Voyles jelenleg a kezében tartja. – És a gyilkosságok rejtélye megoldódott. Ettől biztos jó érzés tölti el. – Azt hiszem, tíz évvel meghosszabbítottuk a pályafutását. Mit tettünk! – Szerintem rendes pasas – mondta Darby. – Először nem tetszett, de meg lehet szokni. És nagyon emberi. Amikor Verheeket említette, a szeme könnyes lett. – Igazi cukipofa. Biztos vagyok benne, hogy Fletcher Coal el lesz ragadtatva a boldogságtól, hogy majd kora hajnalban vendégül láthatja ezt a rendes pasast. Darby lába hosszú és karcsú volt. Gray végigsimította, és úgy érezte magát, mint a tinédzser, aki a második randevún a térd fölé merészkedik. Darby lába fehér volt, ráfért volna egy kis napsütés, és Gray tudta, néhány napon belül barna színben fog játszani és lábujjai közül homokszemcsék peregnek majd ki. Gray nem kapott meghívást, hogy később csatlakozzon a lányhoz, és ez fölöttébb zavarta. Fogalma sem volt róla, Darby hová megy, és ez nem véletlenül alakult így. Nem volt benne egészen biztos, hogy maga a lány tudja, hová tart. Darbynak a helyzetről eszébe jutott Thomas. A férfi félig lerészegedett, és festegetni kezdte Darby körmét. A halkan zúgó és lágyan rázkódó gépen ülve Darby úgy érezte, a férfi több ezer kilométer távolságba került tőle. Már két hete halott volt, de úgy tűnt, mintha jóval hosszabb idő telt volna el a robbanás óta. Oly sok minden változott meg azóta. Jobb, hogy így alakult. Ha most is a Tulane-on volna, gondolta Darby, és rendszeresen elsétálna Thomas irodája előtt, látná a termet, ahol az előadásait tartotta, beszélgetne a többi oktatóval, az utcáról bámulná a férfi lakását, rettenetes lenne a fájdalom. Hosszú távon természetesen szükség van az apró emlékekre, de a gyász ideje alatt csak
megnehezítik az ember dolgát. Darby most már egy másik nő volt, egy másik életben, egy másik helyen. És egy másik férfi simogatta a lábát. Eleinte kiállhatatlan volt, fölényeskedő és pimasz, a tipikus újságíró. De viselkedése gyorsan változott, és a megcsömörlött, cinikus ember álarca mögött Darby egy melegszívű férfit talált, aki nyilvánvalóan kedveli őt. – A holnapi nagy nap lesz neked – jegyezte meg Darby. Gray kortyolt egyet az üdítőből. Bármilyen összeget hajlandó lett volna fizetni egy üveg jéghideg sörért. – Igen, nagy nap – felelte, a lány lábában gyönyörködve. – Mi fog történni? – kérdezte a lány. – Valószínűleg visszamegyek az irodába, és megvárom a robbanást. Smith Keen azt mondta, hogy egész éjjel ott lesz. Rengetegen jönnek majd be kora reggel. Összegyűlünk a tárgyalóban, és majd behoznak még néhány tévét. Egész reggel a televíziót nézzük, és a cikk hatását figyeljük. Szórakoztató lesz a Fehér Ház reagálását meghallgatni. A White és Blazevich is fog mondani valamit. Ami Mattiece-t illeti, ki tudja. Runyan főbírónak is lesz hozzáfűznivalója. Voyles nagyon sokat fog előfordulni a képernyőn. Hamarosan összeállnak a vádesküdtszékek. És a politikusok eszelősen fognak viselkedni. Egész nap sajtókonferenciákat tartanak majd a Capitol Hillen. Újságírói szempontból jelentős nap lesz a holnapi. Rettenetesen sajnálom, hogy te a távolban leszel és kimaradsz mindenből. Darby gunyorosan felhorkantott. – Mi lesz a következő témád? – Valószínűleg Voyles és a magnószalagja. Számítani kell arra, hogy a Fehér Ház cáfolni fogja a beavatkozásra vonatkozó híreket, és ha túl messzire mennek el, Voyles dühödt támadásba lendül. Szeretném megszerezni azt a magnószalagot. – És aztán? – Sok függ a most még nem ismert dolgoktól. Holnap reggel hat után keményebb lesz a verseny. Lesz többmilliónyi pletyka, és minden újság elszánt nyomozásba kezd. – De te leszel a sztár – mondta Darby elismerően. – Aha, vagy egy jó negyedóráig. A másodpilóta kopogtatott az ajtón, majd kinyitotta. Darbyra nézett. – Atlanta – mondta a lány. – Miért pont Atlanta? – kérdezte Gray. – Szálltai már át az atlantai repülőtéren? – Persze. – És tévedtél már el átszállás közben az atlantai repülőtéren? – Azt hiszem.
– Na látod. Hatalmas és csodálatosan zsúfolt. Gray megitta az utolsó kortyot, és az üres dobozt a földre tette. – És onnan hová? – Tudta, nem kellene megkérdeznie, mert a lány nem mondta meg magától. De nagyon szerette volna tudni. – Gyorsan felszállók egy gépre, bárhová is megy. Végigcsinálom a szokásos “egy éjszaka, négy reptér"-rutint. Valószínűleg felesleges, de így nagyobb biztonságban érzem majd magam. Végül valahol a Karib-térségben érek földet. Valahol a Karib-térségben. Ez így leszűkíti a kört néhány ezer szigetre. Miért nem mondja meg? Talán nem bízik benne? Itt ül, a lány lábával játszadozik, de az nem hajlandó elárulni, hová megy. – Mit mondjak Voylesnak? – kérdezte Gray. – Majd felhívlak, amint odaértem. Vagy írok néhány sort. Nagyszerű! Majd levelezhetnek egymással. Ő elküldheti neki a cikkeit, Darby pedig levelezőlapokat küld neki a tengerpartról. – Bujkálni fogsz előlem? – kérdezte Gray a lány szemébe nézve. – Nem tudom, hová megyek, Gray. Egészen addig, amíg oda nem érek. – De fel fogsz hívni? – Végül igen. Megígérem. Este tizenegyre már csak öt ügyvéd maradt a White és Blazevich cég irodáiban. Marty Velmano tizedik emeleti irodájában ültek. Velmano, Sims Wakefield, Jarreld Schwabe, Nathaniel (Einstein) Jones és egy nyugdíjas üzlettárs, Frank Cortz. Két üveg whisky állt Velmano asztala szélén. Az egyik üres volt, a másik majdnem. Einstein egyedül ült a sarokban, és magában motyogott. Zilált, göndör ősz haja volt, hegyes orra, és valóban tébolyultnak nézett ki. Különösképpen most. Sims Wakefield és Jarreld Schwabe az íróasztal előtt ültek, nyakkendő nélkül, feltűrt ingujjban. Cortz befejezte a telefonbeszélgetést Mattiece egyik emberével, és a készüléket odaadta Velmanónak, aki az asztalra tette. – Strider volt az – közölte Cortz. – Kairóban vannak, valamelyik szálloda lakosztályában. Mattiece nem hajlandó beszélni velünk. Strider azt mondja, el van borulva az agya, és nagyon különösen viselkedik. Magára zárta az ajtót, és bár ezt felesleges mondani – nem jön át az óceánnak erre az oldalára. Strider úgy tudja, már szóltak a kemény fiúknak, hogy azonnal tűnjenek el Washingtonból. leállították az üldözést. – Na és akkor most mit kellene tennünk? – kérdezte Wakefield. – Magunkra vagyunk utalva – felelte Cortz. – Mattiece mossa kezeit. Halkan, sietség nélkül beszélgettek. Az üvöltözés egy órával ezelőtt befejeződött. Wakefield Velmanót okolta a levél miatt, Velmano pedig
Cortzot, mert idehozott egy ilyen sötét gazembert, mint Mattiece. Ez tizenkét évvel ezelőtt volt, ordította Cortz, azóta nagyon jól elvoltunk a pénzével. Schwabe Wakefieldet és Velmanót vádolta, mert nem bántak elég óvatosan a levéllel. Morgant újra és újra átkozták, mocskolták. Biztosan ő volt az. Einstein a sarokban ülve figyelte őket. De az üvöltözéssel már végeztek. – Grantham csak Simset nevezte meg és engem – mondta Velmano. – Lehet, hogy nektek nem lesz semmi bajotok. – Miért nem léptek le Simsszel az országból? – kérdezte Schwabe. – Holnap reggel hatra New Yorkban leszek – felelte Velmano. – Aztán Európában vonatozgatok egy hónapig. – Én nem menekülhetek el – jelentette ki Wakefield. – Feleségem van és hat gyerekem. Már öt órája hallgatták, hogy a felesége és hat gyereke miatt jajveszékel. Mintha nekik nem lenne családjuk. Velmano elvált és két felnőtt fia volt. Azok már tudnak vigyázni magukra. És ő is tud vigyázni magára. Már különben is időszerű volt nyugdíjba menni. Rengeteg pénze volt biztos helyre eltéve, és imádta Európát, különösképpen Spanyolországot, tehát búcsút int Amerikának. Kicsit szánta Wakefieldet, aki csak negyvenkét éves múlt és nem volt sok pénze. Jól keresett ugyan, de a felesége szórta a pénzt és imádta a csecsemőket. Wakefield most nagyon rossz állapotban volt. – Nem tudom, mit fogok csinálni – jelentette ki vagy harmincadszor. – Egyszerűen nem tudom. Schwabe megpróbált a segítségére lenni egy kicsit. – Szerintem menj haza, és mondj el mindent a feleségednek. Nekem nincs feleségem, de ha lenne, megpróbálnám felkészíteni arra, ami várható. – Erre képtelen vagyok – mondta Wakefield szánalmasan. – Dehogyisnem. Vagy most mondod el neki, vagy pedig vársz hat órát, és majd meglátja a fényképedet az újság első oldalán. Haza kell menned, hogy elmondd neki, Sims. – Erre képtelen vagyok. – Megint majdnem elsírta magát. Schwabe Velmanóra és Cortzra nézett. – Mi lesz a gyerekeimmel? – kérdezte ismét Wakefield. – A legidősebb fiam tizenhárom éves. – Megdörzsölte a szemét. – Ugyan már, Sims. Szedd össze magad – szólt rá Cortz. Einstein felállt, és odament az ajtóhoz. – A floridai házamban leszek. Csak akkor telefonáljatok, ha nagyon fontos. – Kinyitotta az ajtót, aztán bevágta maga mögött. Wakefield erőtlenül felemelkedett, és megindult az ajtó felé. – Hová mész, Sims? – kérdezte Schwabe. – Az irodámba.
– Minek? – Le kell feküdnöm egy kicsit. De nincs semmi bajom. – Én hazaviszlek majd – ajánlotta fel Schwabe. Mind a hárman Wakefieldet figyelték feszülten. A férfi kinyitotta az ajtót. – Nincs semmi bajom – mondta, és hangja most erősebben csengett. Kilépett az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót. – Szerinted jól van? – kérdezte Schwabe Velmanótól. – Engem aggaszt egy kicsit. – Nem mondanám, hogy jól van – válaszolta Velmano. – Mindannyiunknak voltak már jobb napjaink is. Néhány perc múlva menj utána, és nézd meg, mit csinál. – Rendben – felelte Schwabe. Wakefield határozott léptekkel ment le a lépcsőn egy emelettel lejjebb, a kilencedik emeletre. Amint közeledni kezdett az irodájához, felgyorsított. A könnyeivel küszködve zárta magára az ajtót. Gyorsan! Nem kell búcsúlevél. Ha megírod, csak lebeszéled magad róla. Egymilliót fizet a biztosító. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját. Ne gondolj a gyerekekre. Ugyanez lenne a helyzet, ha repülőgép-szerencsétlenségben halnál meg. Az egyik dosszié alól előhúzta a 38-as pisztolyt. Gyorsan! Ne nézz a fényképekre a falon. Talán egy napon majd megértik. A fegyver csövét mélyen bedugta a szájába, és meghúzta a ravaszt. A limuzin csikorogva lefékezett a kétemeletes ház előtt, Dumbarton Oaksban, Georgetown északi részén. A kocsi eltorlaszolta az utcát, de ez nem okozott különösebb gondot, mivel húsz perccel múlt éjfél és nem volt forgalom. Voyles és két ügynök szállt ki az autó hátuljából, aztán gyors léptekkel a ház főbejáratához siettek. Voyles egy újságot tartott a kezében. Ököllel dörömbölt az ajtón. Coal nem aludt. Pizsamában és fürdőköpenyben ült a sötét nappaliban. Voyles elégedett pillantással nézett rajta végig, amikor a férfi ajtót nyitott neki. – Szép pizsama – mondta Voyles, a nadrágban gyönyörködve. Coal kilépett a ház elé. A két ügynök a keskeny járdáról figyelte. – Mi a fészkes fenét akar itt? – kérdezte Coal lassan. – Csak ezt hoztam magának – felelte Voyles, és Coal arca elé tartotta az újságot. – Szép fénykép van benne magáról, mindjárt az elnöké mellett, aki Mattiece-szal ölelkezik. Tudom, mennyire szereti a lapokat, így aztán arra gondoltam, hozok magának egyet.
– A maga képe a holnapiba kerül bele – mondta Coal, mintha már meg is írta volna a cikket. Voyles a férfi lábához hajította az újságot, és elindult a limuzin felé. – Van egy magnószalagom, Coal. Ha hazudozni kezd, a nagy nyilvánosság előtt rúgom szét a valagát. Coal rámeredt a férfire, de nem mondott semmit. Voyles már majdnem odaért a kocsihoz. – Két nap múlva visszajövök a vádesküdtszéki idézéssel – kiáltotta. – Hajnali kettőkor jövök, és személyesen fogom átadni. – Voyles megállt a kocsinál. – Aztán majd a vádemelést hozom. Persze akkor maga már rég a süllyesztőben lesz, és az elnöknek más idióták fogják megmondani, hogy mit csináljon. – Beült a limuzinba, és az autó sebesen megindult. Coal felemelte az újságot, és bement a házba.
NEGYVENNÉGY Gray és Smith Keen egyedül ültek a tárgyalóban, és a már nyomtatásban megjelent cikket olvasták. Már sok év eltelt azóta, hogy Grayt izgalomba hozta, ha az első oldalon láthatja az írását, de ettől a mostani cikktől mégis bizsergető érzés járta át Ennél még nem adott le nagyobb sztorit. Az arcok ott sorakoztak a cikk elején egymás mellett: Mattiece átöleli az elnököt; Coal fontoskodva telefonál egy hivatalos fehér házi fényképen; Velmano egy szenátusi albizottság előtt; Wakefield az ügyvédi kamara rendezvényén; Verheek mosolyog a kamerába az FBI fényképén; Callahan az egyetem évkönyvéből; és Morgan a videóról készített fényképen. Mrs. Morgan hozzájárulását adta. Paypur, a rendőrségi rovat újságírója, egy órával ezelőtt számolt be nekik Wakefieldról Grayt leverte a hír. De úgy döntött, ezért nem hibáztathatja magát. Három óra körül kezdtek megérkezni a munkatársak. Krauthammer hozott magával egy halom fánkot, amiből nyomban meg is evett négyet, miközben az első oldalban gyönyörködött. Emié DeBasio volt a következő. Azt mondta, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. Feldman frissen, erőtől duzzadva érkezett. Fél ötre már tele volt átérem és négy televízió működött. A CNN adta először a híreket, és néhány percen belül a televíziós társaságok már élőben sugároztak a Fehér Házból, ahol nem kívántak kommentárt fűzni az elhangzottakhoz, de Zikman majd mond valamit hétkor. Wakefield halálától eltekintve nem volt semmi érdekes. A televíziós társaságok ide-oda kapcsolgattak a Fehér Házból a Legfelsőbb Bíróságra meg
a stúdióba. A Hoover-épületnél is várakoztak, ahol egyelőre nagy volt a csend. Fényképeket mutogattak az újságokból. Velmanót nem tudták megtalálni. Mattiece-szel kapcsolatban találgatásokba bocsátkoztak. A CNN Alexandriából, a Morgan-ház közeléből jelentkezett, de Morgan apósa távol tartotta a kamerákat. Az NBC egyik riportere az előtt az épület előtt állt, ahol a White és Blazevich irodái voltak, de nem tudott semmi újjal szolgálni. És bár Darbyt nem emlegették, a Pelikán ügyirat szerzőjének kiléte nem volt titok. Sokan találgattak Darby Shaw-val kapcsolatban. Hétkor a terem tömve volt. Mind a négy képernyő ugyanazt a helyszínt mutatta: a Fehér Ház sajtótermét, ahol Zikman idegesen felsietett az emelvényre. Fáradt volt és elgyötört. Felolvasott egy rövid nyilatkozatot, amelyben a Fehér Ház elismeri, hogy különböző csatornákon keresztül, amelyek Victor Mattiece-hoz tartoznak, támogatást kaptak a kampány költségeire, de Zikman határozottan tagadta, hogy ebből a pénzből akár egy cent is piszkos lett volna. Az elnök csak egyszer találkozott Mattiece-szel, és ez akkor történt, amikor még alelnök volt. Elnökké választása óta nem beszélt a férfivel és természetesen a kapott pénz ellenére sem tartja a barátjának. A kampány ötvenmillió dolláros juttatásban részesült, de az elnök nem kezelte ezt az összeget, összeállított egy bizottságot erre a célra. A Fehér Házból senki sem kísérelt meg beavatkozni a Mattiece, mint gyanúsított ellen folytatott nyomozásba, és azok az állítások, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják bizonyítani, hamisak. A legjobb tudomásuk szerint Mattiece már nem ebben az országban él. Az elnök megelégedésére szolgál, ha széles körű nyomozás indul a Post cikkében közölt állításokkal kapcsolatban, és amennyiben Mattiece áll az iszonyatos bűncselekmények mögött, bíróság előtt kell felelnie. Egyelőre ez pusztán egy nyilatkozat. Minden kérdésre kiterjedő sajtótájékoztatóra majd később kerül sor. Zikman eltűnt az emelvényről. Egy kínosan vergődő szóvivő gyenge produkciója volt ez, és Gray megkönnyebbült. Hirtelen úgy érezte, hogy a tömeg összelapítja; friss levegőre volt szüksége. A terem bejáratánál Smith Keenbe ütközött. – Gyere, menjünk reggelizni – súgta Gray. – Rendben. – Ha nem haragszol, fel kell ugranom a lakásomba. Már négy napja nem tettem ott tiszteletemet. Fogtak egy taxit, és jóleső érzéssel szívták be a nyitott ablakon beáramló csípős őszi levegőt. – Hol van a lány? – kérdezte Keen. – Fogalmam sincs. Utoljára Atlantában láttam vagy kilenc órával ezelőtt. Azt mondta, valahova a Karib-térségbe megy. Keen vigyorgott. – Gyanítom, hogy hamarosan hosszú szabadságra akarsz
menni. – Hogyan találtad ki? – Sok munkánk van még, Gray. Most éppen a robbanás kellős közepén vagyunk, és a szilánkok hamarosan elkezdenek a földre hullani. Te vagy most a sztár, de nem szabad leállnod. Neked kell fölszedegetni ezeket a darabkákat. – Tudom, mi a dolgom, Smith. – Az igaz, de olyan ábrándos kifejezés van a szemedben. És ez aggaszt engem. – Szerkesztő vagy. Azért fizetnek, hogy aggódj. A taxi lefékezett a Pennsylvania Avenue-nál lévő kereszteződésnél. A Fehér Ház méltóságteljesen állt előttük. Már majdnem november volt, a szél faleveleket fújdogált a pázsiton.
NEGYVENÖT Nyolc nap a napsütötte vidéken, és a bőre már elég barna volt, haja pedig kezdte visszanyerni természetes színét. Talán nem is tette teljesen tönkre. Kilométereket sétált a tengerparton, és nem evett semmi mást, csak roston sült halat és a sziget gyümölcseit. Az első néhány nap alatt rengeteget aludt, de aztán ráunt a sok alvásra. Az első éjszakát San Juanban töltötte, ahol talált egy utazási ügynököt, aki azt állította magáról, hogy a Virgin-szigetek szakértője. Talált Darbynak egy kis szobát egy vendégházban, Charlotte Amalie belvárosában, St. Thomas szigetén. Darby szűk utcákban zsivajgó tömeget és óriási forgalmat akart, legalábbis néhány napig. Charlotte Amalie tökéletes volt ebből a szempontból. A vendégház a hegyoldalban állt, négyutcányira a kikötőtől, a kis szoba a harmadik emeleten volt. A repedezett ablakot nem védte függöny vagy redőny, így az első reggel a nap ébresztette Darbyt; érzéki ébresztés volt, amely az ablakhoz csalta, ahonnan pompás kilátás nyílt a kikötőre. Lélegzetelállító látvány volt. Vagy egytucatnyi, különböző méretű hajó ringatózott a csillogó vízen; szabálytalan alakzatot alkotva, majdnem egészen a horizontig elnyúltak. A móló közelében több száz vitorlás pettyezte be a kikötői panorámát; a tengervíz tiszta volt, világoskék és olyan sima, mint az üveg. Lágyan fodrozódott a Hassel-sziget körül, színe egyre sötétebb lett, mígnem átment mélykékbe, aztán már szinte lila színben játszott, amikor összeért a horizonttal. Gomolyfelhők katonás sora jelezte azt a vonalat, ahol a víz találkozott az éggel. Órája a táskájában volt, és még legalább hat hónapig nem is állt
szándékában viselni. Mégis, akaratlanul, rápillantott a csuklójára. Az ablak nehezen nyílt ki, és a vásárlónegyed zsivaja visszhangzóit az utcákban. Úgy áramlott be a meleg, akár egy gőzfürdőben. Ezen az első reggelen egy órát állt az ablakban, és azt figyelte, ahogy a kikötő életre kel. Nem volt nagy a sietség. A kikötő lassan ébredt, amint a nagy hajók siklani kezdtek a vízen, és halk hangok hallatszottak a vitorlások fedélzetéről. Az első ember, akit Darby meglátott, a vízbe ugrott egy csónakból, hogy ússzon egyet. Ezt könnyen meg tudná szokni. Szobája kicsi volt, de tiszta. Nem volt benne légkondicionáló, de a ventilátor jól működött, és így el lehetett viselni a forróságot. Többnyire a víz is folyt a csapból. Darby úgy döntött, itt marad néhány napig, talán egy hétig is. A kikötőhöz vezető utcában szorosan egymás mellett álló épületek egyike volt a vendégház. Darby egyelőre élvezte a tömeg és az utcák nyújtotta biztonságot. Kedvére sétálhatott, és mindent megtalált, amire szüksége volt. St. Thomas szigete arról volt híres, hogy remekül lehet vásárolni, és Darby örömmel gondolt arra, hogy olyan ruhákat vesz majd magának, amelyeket meg is tarthat. Voltak elegánsabb szobák is, de úgy vélte, egyelőre ez is megteszi. Amikor távozott San Jüanból, megfogadta, hogy ezentúl nem néz a háta mögé. Miamiban látta az újságot, aztán a repülőtéren a tévén végignézte a cirkuszt, és tudta, Mattiece eltűnt. Ha most vadásznak is rá, akkor azt csak bosszúvágyból teszik. És ha ezen a tekervényes útvonalon is követni tudták, akkor nem is emberek, és úgysem tudja lerázni őket. Most nem voltak itt a közelében, erről meg volt győződve. Két napig szobája közelében maradt, nem merészkedett messzebbre. A vásárlónegyed egy rövid sétányira volt a vendégháztól. A négy háztömbnyi hosszú és két háztömbnyi széles terület a világ legkülönbözőbb portékáit áruló, a maguk nemében egyedülálló, kis boltok útvesztője volt. A járdát és a sikátorokat ellepték a nagy hajókról érkezett amerikaiak. Darby, szalmakalapjában és tarka sortnadrágjában, úgy festett, mint bármelyik turista. Másfél év alatt először vett magának egy regényt, amit két nap alatt elolvasott az ágyon fekve, miközben a mennyezeti ventilátor lágyan forgatta körülötte a levegőt. Megfogadta, hogy ötvenéves koráig egyetlen sort sem olvas jogi kérdésekről. Óránként legalább egyszer odasétált az ablakhoz, és a kikötőt csodálta. Egy alkalommal húsz, kirakodásra váró hajót számolt meg. A szoba megfelelt a célnak. Darby itt Thomasszal lehetett, kedvére bőghetett, de eltökélt szándéka volt, hogy ezt utoljára teszi. Ebben a kis szobában akarta hagyni a bűntudatot és a fájdalmat, hogy aztán szép emlékekkel és tiszta lelkiismerettel távozhasson. Menet közben kiderült, hogy ez nem olyan nehéz, és a harmadik napon már nem voltak könnyei. A könyvet
is csak egyszer vágta a falhoz. A negyedik reggelen becsomagolt új táskájába, aztán egy komphajón Cruz Baybe utazott, ami húszpercnyire volt St. John szigetétől. Fogott egy taxit, végighajtatott a North Shore Roadon. A lecsavart ablakon a szél befújt a hátsó ülésre. A rádióból zene szólt: blues és reggie ritmikus keveréke. A taxisofőr a kormánykereket csapkodva dúdolt együtt az énekessel. Darby a lábával dobolta az ütemet, és lehunyt szemmel tartotta arcát a beáramló szellő felé. Mámorító érzés volt. Maho Baynél kanyarodtak le az útról, lassú tempóban a víz felé tartottak. Darby azért választotta több száz sziget közül ezt a helyet, mert városfejlesztési tervek itt még nem voltak érvényben. Csak néhány nyaraló és házikó állt az öbölben. A sofőr lefékezett egy szűk úton, Darby fizetett. A ház majdnem azon a ponton volt, ahol a hegy találkozott a vízzel. Hagyományos karib stílusú épület volt – fehér ház vörös cseréptetővel –, amelyet a kilátás kedvéért a lejtőre építettek. Végigsétált az úttól vezető rövid ösvényen, majd a lépcsőn felment a bejárathoz. Egyszintes, két hálószobás ház volt, a vízre néző terasszal. Heti kétezer dollárba került, Darby egy hónapra vette ki. Táskáját a földre tette a nappaliban, és kisétált a teraszra. Odalent a tengerpart alig tízméternyire volt tőle. A hullámok csöndesen gurultak ki a partra. Két vitorláshajó állt mozdulatlanul az öbölben, amelyet három oldalról hegyek vettek körül. Egy fröcskölő gyerekekkel teli gumicsónak úszkált céltalanul a két vitorlás között. A legközelebbi ház olyan messze volt, hogy Darby alig látta a tetejét a fák fölött. Néhány test hevert a homokban. Gyorsan levetkőzött, magára öltötte a szűk fürdőruhát, és lesétált a vízhez. Már majdnem sötét volt, amikor a taxi végre lefékezett az ösvénynél. Gray kiszállt, fizetett, és egyetlen csomagjával végigsétált az ösvényen. A ház nem volt bezárva, odabent égtek a fények. A lány a teraszon volt jéghideg italt kortyolgatott, és bronzbarna bőrével úgy nézett ki, mint egy helybéli. Várta őt, és ez rettentő fontos volt Graynek. Nem akarta, hogy vendégként kezeljék. Darby nyomban elmosolyodott és poharát letette az asztalra. Egy hosszú percen keresztül csókolóztak a teraszon. – Késtél – mondta a lány, miközben egymáshoz simultak. – Nem volt valami könnyű idetalálni – felelte Gray. A lány hátát simogatta, amely egészen a derekáig csupasz volt, ahol egy hosszú szoknya kezdődött, és majdnem az egész lábát eltakarta. Majd később megnézi. – Nem gyönyörű? – kérdezte Darby az öböl felé pillantva.
– Lenyűgöző – mondta Gray. A lány mögött állt, nézték, ahogy egy vitorlás hajó kiúszik a tengerre. Megszorította Darby vállát. – Káprázatosán szép vagy. – Sétáljunk egyet. Gray gyorsan felvett egy sortot, aztán a víznél érte utol a lányt. Megfogták egymás kezét, és lassan sétálni kezdtek. – A lábadra ráférne egy kis napfény – állapította meg Darby. – Elég fehér, nem? De, gondolta Darby, elég fehér, azonban egyáltalán nem olyan rossz. Egyáltalán nem. Hasa lapos. Eltölt vele egy hetét a tengerparton, és úgy fog kinézni, mint egy helybéli békaember. – Hamar eljöttél – mondta Darby. – Elegem lett az egészből. Azóta mindennap leadtam egy cikket, de mégis többet követeltek. Keen ezt akarta, Feldman meg azt, és én közben napi tizennyolc órát dolgoztam. Tegnap búcsút intettem nekik. – Egy hete nem láttam újságot. – Coal lemondott. Úgy lett megszervezve, hogy ő vigye el a balhét, de nem biztos, hogy vádat emelnek ellene. Kétlem, hogy az elnök sok mindent csinált volna. Egyszerűen hülye, nem tehet róla. Wakefieldről olvastál? – Igen. – Velmano, Schwabe és Einstein ellen vádat emeltek, de Velmanót nem találják. Természetesen Mattiece ellen is vádat emeltek, és még négy embere ellen. Később újabb vádemelésekre kerül sor. Néhány nappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a Fehér Házban nem mozgattak meg minden követ, hogy a szőnyeg alá seperjék a dolgot, így aztán elvesztettem a harci kedvemet. Gondolom, az elnök most búcsút mondhat az újraválasztásnak, de azért nem bűnöző. Nagy cirkusz van az egész városban. Csöndben sétáltak, miközben egyre sötétebb lett. Darby már eleget hallott erről, Graynek pedig fölfordult tőle a gyomra. Félhold ragyogott az égen, visszatükröződött a sima víztükrön. Darby átkarolta a férfi derekát, Gray közelebb húzta magához. A homokban álltak, pár méterre a víztől. A ház vagy egy kilométernyire volt tőlük. – Hiányoztál – mondta Darby halkan. Gray mély levegőt vett, de nem mondott semmit. – Mennyi ideig maradsz? – Nem tudom. Néhány hétig. Talán egy évig. Tőled függ. – Mit szólnál egy hónaphoz? – Nem lenne rossz. A lány rámosolygott, és Gray térdei elgyengültek. Darby az öböl felé pillantott, a közepén visszatükröződő félholdra és a lassan tovasikló vitorlásra. – Egyszerre legyen egy hónap, jó, Gray?
– Tökéletes.
