John Grisham A CÉG. Renée-nek. Fabula. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John Grisham: The Firm. Published by Doubleday, New York

John Grisham A CÉG

Renée-nek

Fabula

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John Grisham: The Firm Published by Doubleday, New York Copyright (c) 1991 by John Grisham

Fordította: Wertheimer Gábor

Borítóterv: Fellegvári Zoltán

Hungarian translation (c) Wertheimer Gábor, 1992

ISBN 963 7885 65 2

Fabula Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó: Surányi László igazgató Felelős szerkesztő: Bánlaki Viktor Műszaki vezető: Fellegvári Tibor

Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4164.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1992. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 24,59 (A/5) ív

1

A cég vezetője már vagy századszor nézte át az önéletrajzot, de megint csak nem talált olyasmit, ami ne tetszett volna neki Mitchell Y. McDeere-ben. A fickónak megvolt mindene, ami a munkához szükséges: jó koponya, kellemes külső és becsvágy. Főleg becsvágy; származását tekintve ez érthető is volt. McDeere már megházasodott, amit kötelezőnek tekintettek a cégnél. Sohasem alkalmaztak nőtlen ügyvédet, és nagyon rossz néven vették a válást csakúgy, mint a szoknyavadászatot és az italozást. Szerződésben rögzített joguk volt ahhoz, hogy kábítószer-vizsgálatot hajtsanak végre a jelentkezőn. McDeere oklevelet szerzett könyvvitelből, és letette a hites könyvvizsgálói vizsgát. Adóügyekkel foglalkozó ügyvéd akart lenni, és ez természetesen követelménynek is számított egy adóügyekkel foglalkozó cégnél. McDeere fehér bőrű volt; ez a cég sohasem alkalmazott feketéket. Ezt úgy tudták megoldani, hogy sohasem hirdették meg az állásajánlatokat, csak zárt körben terjesztették őket. A cég megkereste az alkalmas jelentkezőket, és hófehér maradt. Ráadásul Memphisben volt a székhelye, és a legtöbb fekete New Yorkba, Washingtonba vagy Chicagóba akart menni. McDeere férfi volt; nőket egyáltalán nem alkalmaztak a cégnél. Egyszer, még a hetvenes évek közepén elkövették ezt a hibát, amikor is kiválasztották maguknak az akkori harvardi évfolyamelsőt, aki történetesen nő volt, és boszorkányos ügyességgel intézte az adóügyeket. Négy viharos évet töltött el a cégnél, azután pedig meghalt egy autóbalesetben. A fickó megfelelőnek tűnt, legalábbis papíron. McDeere volt az első számú jelöltjük. Erre az esztendőre valójában nem is gondoltak senki másra. A névsor rettentő rövid volt. McDeere vagy senki.

Royce McKnight, az ügyvezető üzlettárs, a "Mitchell Y. McDeere - Harvard" címkével ellátott dossziét tanulmányozta. A gépelt lapokkal és fényképekkel teli, hüvelyknyi vastag iratcsomót néhány ex-CIA-ügynök állította össze, akik egy Bethesdában működő magánnyomozó-iroda alkalmazásában álltak. A cég ügyfelei voltak, és minden évben díjmentesen végezték el ezt a sajátságos nyomozást. Egyebek mellett azt is megtudták McDeere-ről, hogy szeretne eljönni az északkeleti vidékről és három állásajánlata van: kettő New York-i, egy pedig chicagói cégtől. Azt is kiderítették, hogy a legmagasabb fizetés, amit kínáltak neki, évi hetvenhatezer dollár volt, a legalacsonyabb pedig hatvannyolcezer dollár. McDeere nagyon kapós volt. Másodéves korában egyszer lehetőséget kapott a csalásra az értékpapírokkal foglalkozó vizsgán. Elutasította az ajánlatot, és évfolyamán a legjobb eredményt érte el. Két hónappal ezelőtt kokainnal kínálták egy egyetemi partin. McDeere nemet mondott, és nyomban távozott, amint a többiek szippantani kezdtek. Hébe-hóba megivott egy üveg sört, de az italozás drága, neki pedig nem volt pénze. Közel 23000 dolláros tanulmányi kölcsönnel tartozott. Royce McKnight átlapozta a dossziét, és elmosolyodott. A fickó az ő emberük volt. Lamar Quin a harminckettedik évébe lépett, és még nem volt üzlettárs a cégnél. Most azért hozták magukkal, hogy fiatalosnak lássék és fiatalosan viselkedjen - a Bendini, Lambert és Locke cég fiatalos imázsát képviselje. A cég valóban fiatal is volt, hiszen a legtöbb üzlettárs negyvenes évei végén vagy pedig ötvenes évei elején már nyugdíjba ment, többmilliónyi dollárral a zsebében. Lamarból is üzlettárs lesz a cégnél. Élete hátra lévő részében hat számjegyű biztos fizetést élvezhet, és most nagyon jól érezte magát ezerkétszáz dolláros, méretre szabott öltönyében, amely lezseren állt nyúlánk, kisportolt testén. Lamar hanyag léptekkel keresztülsétált a naponta ezer dollárért bérelt lakosztályon, és töltött magának egy újabb csésze koffeinmentes kávét. Ellenőrizte az óráját, majd az ablak melletti, kicsi tárgyalóasztalnál helyet foglaló két férfira pillantott. Pontban fél háromkor kopogtattak az ajtón. Lamar a főnökeire nézett, akik egy nyitott aktatáskába csúsztatták az önéletrajzot és a dossziét. Mindhárom férfi a zakójáért nyúlt. Lamar begombolta öltönyén a legfelső gombot, majd kinyitotta az ajtót. - Mitchell McDeere? - kérdezte, miközben arcán széles mosoly ült, és kinyújtotta a kezét. - Igen. - A két férfi erőteljesen kezet rázott. - Örülök, hogy megismerhetem, Mitchell. A nevem Lamar Quin. - Részemről a szerencse. Kérem, szólítson Mitchnek. - A férfi belépett, és gyorsan körbekémlelt a tágas helyiségben.

- Persze, Mitch. - Lamar átkarolta a férfi vállát, és keresztülvezette a lakosztályon, a két férfihez, a cég üzlettársaihoz, akik szintén bemutatkoztak. Mindketten szerfelett barátságosak és szívélyesek voltak. Először kávéval, majd ásványvízzel kínálták McDeere-t. Körbeülték a csillogó mahagóni tárgyalóasztalt. Semmitmondó megjegyzések hangzottak el. McDeere kigombolta a zakóját, és keresztbe tette a lábát Mostanra edzett veterán lett már a munkakeresésben, és tudta, ennek a cégnek szüksége van rá. Elengedte magát. Az ország három legkiválóbb cégétől kapott állásajánlatokkal a zsebében nem volt szüksége erre a megbeszélésre, illetve erre a cégre. Már megengedhette magának, hogy egy kicsit túlságosan is elbízza magát. Puszta kíváncsiságból jött ide. És már nagyon vágyott a melegebb éghajlatra. Oliver Lambert, a cég vezetője könyökére támaszkodott, és lezárta az előkészítő szóváltást. Jó beszédképességű, bársonyos, majdnem profi bariton hanggal megáldott férfi volt. Hatvanegy évesen, a cég nagyapjaként, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy az ország néhány leggazdagabb ügyvédjének roppant éntudatát kezelgette, egyensúlyban tartotta. Ő volt a tanácsadó, akihez a fiatalabb ügyvédek a gondjaikkal fordulhattak. Mr. Lambert intézte az új alkalmazottak felvételét, és az ő feladata volt Mitchell Y. McDeere szerződtetése is. - Unja már az ilyen beszélgetéseket? - érdeklődött Oliver Lambert. - Nem különösebben. Hozzátartozik a játékhoz. Igen, igen, értettek egyet mindannyian. Mintha csak tegnap lett volna, hogy ők maguk mentek el meghallgatásokra, és nyújtották be önéletrajzukat, s közben majd halálra rémültek, hogy nem találnak munkát és a hároméves fáradozás és kínlódás veszendőbe megy. Tudták ők pontosan, min megy most keresztül ez a fickó, efelől semmi kétség. - Kérdezhetek valamit? - tette fel a kérdést Mitch. - Hogyne. - Persze. - Amit csak akar. - Miért ebben a hotelszobában tartjuk ezt a megbeszélést? A többi cég az állásközvetítőn keresztül, az egyetemen hallgatja meg a jelentkezőket. - Jó kérdés. - Mindannyian bólintottak, egymásra pillantottak, és megegyeztek abban, hogy a kérdés jó. - Talán én válaszoknék, Mitch - jelentette ki Royce McKnight, az ügyvezető üzlettárs. Kérem, értsen meg bennünket. A mi cégünk más, mint a többi, és erre büszkék is

vagyunk. Negyvenegy ügyvéd dolgozik nálunk, tehát a többi céghez hasonlítva a miénk kicsi. Nem alkalmazunk túl sok embert; évente általában csak egyet. Az országban a legmagasabb fizetést és a legtöbb mellékjuttatást kínáljuk. Nagyon megválogatjuk, hogy kit veszünk fel. Most magát választottuk. Azt a levelet, amit a múlt hónapban kapott tőlünk, csak azután küldtük el, hogy a legjobb egyetemek több mint kétezer harmadéves hallgatóját átrostáltuk. Csak egyetlen levelet adtunk postára. Mi nem hirdetjük meg az állásajánlatainkat és nem a nagy nyilvánosság előtt intézzük a dolgainkat. A mi cégünk máshogyan működik, mint a többi, íme, ez a magyarázat. - Ez világos. Mivel foglalkozik a cég? - Adóügyekkel. Értékpapírokkal, ingatlanokkal és bankügyekkel is, de nyolcvan százalékban adóügyekkel. Ezért akartunk magával találkozni, Mitch. Hihetetlenül alapos a felkészültsége ezen a területen. - Miért a Nyugat-Kentucky főiskolát választotta? - kérdezte Oliver Lambert. - Egyszerű a válasz. Teljes tandíjmentességet kínáltak, ha játszom a futballcsapatban. Máskülönben szóba sem jöhetett volna, hogy főiskolára menjek. - Mondjon valamit a családjáról! - Miért fontos ez? - Számunkra nagyon fontos, Mitch - mondta Royce McKnight barátságosan. Mindannyian ezt mondják, gondolta magában McDeere. - Rendben. Az apám a szénbányában halt meg, amikor hétéves voltam. Az édesanyám újra férjhez ment, és most Floridában él. Két bátyám volt. Rusty meghalt Vietnamban. A másikat Ray McDeere-nek hívják. - Ő hol van? - Attól tartok, hogy ez nem tartozik magukra. - McDeere módfelett kihívóan bámult Royce McKnight arcába. A dossziéban nagyon kevés állt Rayről. - Ne haragudjon - kért halkan elnézést az ügyvezető üzlettárs. - Mitch, a cégünk Memphisben van - vette át a szót Lamar. - Gondot jelent ez magának? - Egyáltalán nem. Nem kedvelem a hideget. - Járt már valaha Memphisben? - Nem.

- Hamarosan vendégül látjuk. Tetszeni fog magának. Mitch elmosolyodott, bólintott, és folytatta a játékot. Ezek a fickók vajon komolyan gondolják? Hogyan jöhetne nála számításba egy ilyen kis cég, egy ilyen kis városban, amikor a Wall Street tárt karokkal várja? - Hol volt a tanulmányi rangsorban az évfolyamán? - tette fel Mr. Lambert a kérdést. - Az első ötben. - Nem az első öt százalékban, hanem az első ötben. Ezeknek ez a válasz is elég lesz. Háromszáz hallgatóból az első öt között. Azt is mondhatta volna, hogy a harmadik volt, egy hajszállal elmaradva a másodiktól, és az elsőtől sem választotta el nagy különbség. De mégsem ezt válaszolta. Ezek mindannyian gyengébb egyetemeken végeztek: Chicagóban, a Columbián és a Vanderbilten - erre Mitch onnan emlékezett, hogy futólag átnézte a Martindale-Hubbel-féle jogászok jegyzékét. Tudta, hogy nem kívánnának hosszan időzni az egyetemi eredményeknél. - Miért a Harvardra ment aztán? - Tulajdonképpen a Harvard választott engem. Több egyetemre is beadtam a jelentkezésemet, és mindenhova felvettek. A Harvardon kínálták a legmagasabb ösztöndíjat. Azt gondoltam, hogy az a legjobb egyetem. Még most is így gondolom. - Nagyon szép eredményeket ért el, Mitch - jegyezte meg Mr. Lambert, miközben az önéletrajzot csodálta. A dosszié az aktatáskában volt, az asztal alatt. - Köszönöm. Keményen dolgoztam. - Kimagaslóan magas osztályzatokat kapott az adóügyi és az értékpapírokkal foglalkozó vizsgákon. - Ez a terület érdekel. - Átnéztük a mellékelt dolgozatát. Elismerésre méltó. - Köszönöm. Szívesen végzek ilyen kutatói aprómunkát is. A három férfi bólintott és nyugtázta a nyilvánvaló hazugságot. Ez is hozzátartozott a szertartáshoz. Nincs olyan épeszű joghallgató vagy ügyvéd, aki szívesen végezné az aprómunkát. Mégis, mindegyik leendő jogász kifejezésre juttatja mély érzelmeit, amelyeket a könyvtárak iránt táplál. - Mondjon valamit a feleségéről! - kérte Royce McKnight szinte már alázatosan. A három férfi újabb rendreutasításra számított. De ez is csak egy olyan téma volt, ami nem számított szentnek és minden cég tudakozódott felőle.

- Abbynek hívják. Általános iskolai tanítónői képesítést szerzett a Nyugat-Kentucky főiskolán. Egy héttel azután házasodtunk össze, hogy ott végeztünk. Az utóbbi három évben egy magánóvodában tanít a bostoni főiskola közelében. - És a házasságuk... - Nagyon boldogok vagyunk. A középiskola óta ismerjük egymást. - Milyen poszton játszott a futballcsapatban? - érdeklődött Lamar, kevésbé érzékeny témára terelve ezzel a beszélgetést. - Hátvédet játszottam. Nagyon kapós voltam, amíg össze nem törtem a térdemet az utolsó középiskolai meccsen. Mindenki eltűnt a színről, kivéve a főiskolát. Négy éven keresztül játszottam kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a térdem nem jött teljesen rendbe. - Hogyan tudott egyszerre kiváló jegyeket szerezni, és futballozni is? - A könyveket tettem első helyre. - Nem hiszem, hogy ez a főiskola különösebben magas színvonalú lenne - csúszott ki Lamar száján, miközben arcán ostoba vigyor ült Nyomban azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná, amit mondott. Lambert és McKnight homlokráncolva vette tudomásul a baklövést. - Nagyjából olyan, mint a kansasi állami főiskola - felelte Mitch. A három férfi megdermedt. Néhány percig hitetlenkedve bámultak egymásra. Ez a fickó tudta, hogy Lamar Quin a kansasi állami főiskolán tanult. Még sohasem találkozott vele és fogalma sem lehetett arról, hogy kijelenik meg a cég megbízásából ezen a beszélgetésen. De mégis tudta. Megnézte a jogászok jegyzékét és leellenőrizte őket. A cég összes, azaz negyvenegy ügyvédjének az életrajzát elolvasta és a másodperc tört része alatt felidézte magában, hogy Lamar Quin, a negyvenegy ügyvéd közül az egyik, a kansasi állami főiskola hallgatója volt. A fenébe is, ez bámulatra méltó. - Azt hiszem, ez rosszul jött ki - exkuzálta magát Lamar. - Semmi baj. - Mitch szívélyesen mosolygott. - Fátylat rá. Oliver Lambert megköszörülte a torkát, és úgy döntött, ismét személyesebb hangot üt meg. - Mitch, a cégünk rossz néven veszi az italozást és a szoknyavadászatot. Nem vagyunk persze szenteskedő emberek, de a munkát helyezzük minden más elébe. Nem verjük nagydobra, hogy mit csinálunk és nagyon keményen dolgozunk. És roppant sok pénzt keresünk. - Ez számomra mind elfogadható.

- Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy a cég bármelyik alkalmazottját megvizsgáljuk, nem használ-e kábítószert. - Én nem kábítószerezek. - Remek. Milyen a vallása? - Metodista. - Remek. Cégünknél számos felekezet hívei vannak. Talál majd katolikusokat, baptistákat, episzkopálisokat. Igazából ez nem tartozik ránk, de azért szeretjük tudni. Azt akarjuk, hogy munkatársainknak szilárd családi viszonyai legyenek. A boldog ügyvédek a hatékony ügyvédek. Ezért teszünk fel ilyen kérdéseket. Mitch mosolyogva bólintott. Hallotta ezt már korábban is. A három férfi egymásra pillantott, majd Mitchre. Ez azt jelentette, hogy elérkeztek a beszélgetésnek arra a pontjára, amikor a jelentkezőnek kellene feltennie egy-két értelmes kérdést. Mitch kiegyenesítette a lábát. A pénz; ez itt a nagy kérdés, különösképpen a többi ajánlathoz hasonlítva. Ha nem elég, gondolta Mitch, akkor örültem, hogy találkoztunk, urak, és ennyi. Ha a fizetés csábító, akkor majd beszélgethetünk családról, házasságról, futballról meg a vallásról. De csakúgy, mint a többi cégnél, itt is árnyékbokszolást kell folytatniuk a legfontosabb kérdés körül, egészen addig, amíg a helyzet nem válik kellemetlenné, mert a világon már mindent átbeszéltek a pénz kivételével. Hadd kapjanak először néhány semmitmondó kérdést. - Kezdetben milyen munkát fogok végezni? Bólintva nyugtázták a kérdést. Lambert és McKnight Lamarra pillantott. Rajta volt a válaszadás sora. - Van egy kétéves, tanulóidőhöz hasonló időszak, bár mi nem így nevezzük. Elküldjük az ország legkülönbözőbb pontjaira, hogy adóügyekkel foglalkozó szemináriumokon vegyen részt. A maga képzése még távolról sem mondható befejezettnek. A jövő év telén két hetet Washingtonban, az Amerikai Adóügyi Intézetben fog eltölteni. Rettentő büszkék vagyunk a szaktudásunkra, és a képzés mindannyiunk számára folyamatos. Amennyiben tudományos fokozatot akar szerezni az adóelméletben, mi álljuk a költségeket. Ami a jogászi munkát illeti: nem lesz nagyon izgalmas az első két évben. Sok aprómunkát kell végeznie és többnyire unalmas témákban. De nagyon csinos fizetést fog kapni. - Mennyit? Lamar Royce McKnightra pillantott. A férfi Mitchet figyelte. - A fizetést és az egyéb juttatásokat majd akkor beszéljük meg, ha eljön Memphisbe.

- Szeretnék hallani egy hozzávetőleges összeget, mert különben az is lehet, hogy nem megyek Memphisbe. - Mitch arcán arrogáns, de szívélyes mosoly ült. Olyan ember módjára beszélt, akinek a zsebében három állásajánlat van. A két üzlettárs egymásra mosolygott. Mr. Lambert szólalt meg először. - Rendben van. Az első évben nyolcvanezer dolláros alapfizetést kap, ezen felül pedig prémiumot. Nyolcvanötezer dollárt és prémiumot a másodikban. Ezenkívül jelzálogkölcsönt kedvező kamatra, hogy vehessen magának egy házat. Két klubtagsági igazolványt. És egy új BMW-t. A színt maga választhatja ki. A három férfi Mitch ajkára irányította figyelmét. Arra vártak, hogy a ráncok megjelenjenek a szája szélén és fogai elővillanjanak a nevetés közben. Mitch megpróbálta elfojtani a mosolyát, de nem sikerült. Kuncogni kezdett. - Ez hihetetlen - motyogta. Nyolcvanezer dollár Memphisben megfelel százhúszezer dollárnak New Yorkban. És nem ezt mondta ez a pacák, hogy egy BMW-t kap?! A Mazdájával már több millió kilométert tett meg, és pillanatnyilag a kocsit mindig be kellett tömi az induláskor, és Mitch egy új önindítóra spórolt. - És vannak még egyéb mellékjuttatások. Ezeket örömmel megbeszéljük majd önnel Memphisben. Mitchben hirtelen leküzdhetetlen vágy ébredt, hogy ellátogasson Memphisbe. Nem a folyó mentén van ez a város? Arcáról eltűnt a mosoly és újra összeszedte magát. Szigorú, fontoskodó pillantást vetett Oliver Lambertre és a következő kérdést úgy tette fel, mintha elfeledkezett volna a pénzről, a házról és a BMW-ről: - Hallhatnék valamit a cégükről? - Negyvenegy ügyvéd áll az alkalmazásunkban. Múlt évben az egy ügyvédre eső fizetés magasabb volt, mint bármelyik más, a miénkhez hasonló nagyságú vagy valamivel nagyobb cégnél. Csak gazdag ügyfelekkel foglalkozunk: részvénytársaságokkal, bankokkal és az olyan tehetős emberekkel, akik szó nélkül megfizetik borsos árainkat. A nemzetközi adóügyek jelentik a speciális területünket. Nemcsak izgalmas, hanem rendkívül jövedelmező is. Csak olyan emberekkel foglalkozunk, akik tudnak fizetni. - Mennyi idő alatt lehet valakiből üzlettárs? - Általában tíz év kell hozzá, de kemény munkával teli tíz év. Az sem szokatlan dolog, hogy egy üzlettárs megkeres évi félmillió dollárt. És a legtöbbjük még ötven sincs, amikor nyugdíjba megy. Persze ennek megvan az ára. Heti nyolcvan órát kell dolgoznia, de azután megéri a dolog, amint üzlettárs lett magából.

Lamar előrehajolt. - Nem muszáj valakinek üzlettársnak lenni ahhoz, hogy hat számjegyű fizetése legyen. Hét éve dolgozom a cégnél, és a fizetésem négy évvel ezelőtt százezer fölé emelkedett. Mitch egy pillanatig elgondolkozott ezen, és arra jutott, hogy mire harmincéves lesz, fizetése jóval meghaladhatja az évi százezer dollárt és még a kétszázezret is megközelítheti. Harmincéves korára! Mind a hárman feszülten figyelték őt, és pontosan tudták, milyen számításokat végez magában. - Mit csinál egy nemzetközi adóügyi cég Memphisben? - kérdezte Mitch. A kérdés mosolyt csalt a férfiak arcára. Mr. Lambert levette az olvasószemüvegét és forgatni kezdte a kezében. - Nos, ez egy jó kérdés. Mr. Bendini 1944-ben alapította a céget. Korábban Philadelphiában dolgozott ügyvédként: adóügyekkel foglalkozott. Szerzett magának néhány gazdag ügyfelet Délről. Azután rájött, hogy a határ a csillagos ég, és végül Memphisben kötött ki. Huszonöt éven keresztül csak adóügyekkel foglalkozó ügyvédeket alkalmazott, és a cég nagyon szépen boldogult. Egyikünk sem származik Memphisből, de mostanra megszerettük ezt a nagyon kellemes, régi várost. Mr. Bendini egyébiránt 1970-ben halt meg - Hány üzlettárs van a cégnél? - Húszan vannak az aktív állományban. Igyekszünk úgy alakítani az állományt, hogy minden üzlettársra egy korlátozottabb jogú ügyvéd jusson. Ez persze sok munkát jelent, de mi így szeretjük. Mint már említettem: a mi cégünk más, mint a többi. - Nálunk minden üzlettárs multimilliomos lesz negyvenöt éves korára - közölte Royce McKnight. - Mindegyik? - Igen. Ezt persze nem garantálhatjuk, de ha belép a cégünkhöz, tíz évig keményen dolgozik, majd üzlettárs lesz, dolgozik még tíz évet, és ha negyvenöt éves korára nem milliomos, maga lesz az első, akivel ez megesett húsz év alatt. - Lenyűgöző ez a statisztika. - Lenyűgöző maga a cég is, Mitch - jelentette ki Oliver Lambert. - Roppant büszkék is vagyunk erre. Mi nagyon összetartunk. A cégünk kicsi és mi vigyázunk egymásra. Nálunk nincs az az öldöklő versengés, amiről a többi cég olyan híres. Nagyon körültekintően választjuk meg azokat, akiket alkalmazunk, és az a célunk, hogy minden ügyvéd a lehető leghamarabb üzlettárs legyen. Nem sajnáljuk az időt és a pénzt ennek a célnak az

elérésére. Ritkán, rendkívül ritkán fordul elő, hogy egy ügyvéd meg akarna válni cégünktől. Ez egyszerűen elképzelhetetlen. Mindent elkövetünk, hogy a lehető legjobban egyengessük alkalmazottaink karrierjét. Azt akarjuk, hogy boldogok legyenek. Úgy gondoljuk, hogy működésünknek ez a leghatékonyabb módja. - Van még egy lenyűgöző statisztikám - tette hozzá Mr. McKnight. - A mi cégünkhöz hasonló vagy némileg nagyobb cégeknél az ügyvédek átlagos fluktuációja a műit évben huszonöt százalékos volt. A Bendini, Lambert és Locke cégnél ez a szám a nulla volt. Hosszú idő telt el azóta, hogy akár egy ügyvéd is elhagyta volna cégünket. Mindannyian alaposan vizsgálgatták Mitchet, hogy meggyőződjenek arról, feldolgozza-e a hallottakat. Az alkalmazás feltételei és körülményei fontosak voltak, azonban az, hogy döntése megmásíthatatlan és visszavonhatatlan legyen, fölébe kerekedett minden másnak. Egyelőre mindenről a legjobb tudásuk szerint felvilágosítást adtak. A további információkra majd később kerül sor. Természetesen jóval többet tudtak annál, mint amiről beszélgethettek. Tudomásuk volt például arról, hogy Mitch édesanyja Panama City Beachben élt, egy silány lakókocsiban. Második házassága alkalmával egy nyugdíjas teherautó-vezetőhöz ment feleségül. A férfi heveny alkoholista volt. Azt is tudták, hogy az asszony negyvenezer dollárt kapott a bányaszerencsétlenség után, és a pénz nagy részét elverte. Később majdnem megháborodott, miután fia elesett Vietnamban. Arról is tájékozódtak, hogy Mitchet elhanyagolták gyermekkorában, és bátyja, Ray (akit képtelenek voltak fellelni) és néhány együttérző rokon nevelte fel nyomorúságos körülmények között. A szegénység sebet hagy, és a cég vezetői azt tételezték fel, helyesen, hogy heves vágyat is ébreszt a siker után. Mitchell McDeere heti harminc órát dolgozott egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban, eközben játszott a futballcsapatban és kiváló jegyeket szerzett a vizsgáin. Tudták róla, hogy nagyon ritkán alszik. Azt is tudták, hogy éhes a sikerre. Ő volt az ő emberük. - Eljönne meglátogatni bennünket? - kérdezte Oliver Lambert. - Mikor? - kérdezte Mitch, és közben magában egy 318-as BMW-ről ábrándozott.

Az ősrégi, csapott farú Mazda, amelynek hiányzott az egyik dísztárcsája és a szélvédője ugyancsak repedezett volt, elfordított kerekekkel parkolt a járda mentén, nehogy leguruljon a hegyről. Abby benyúlt az ablakon, és megragadta az ajtó belső fogantyúját, kétszer megrántotta és kinyitotta az ajtót. Beillesztette az indítókulcsot, lenyomta a kuplungot és elfordította a kormányt. A Mazda lassan gurulni kezdett. Amint jobban

felgyorsult, Abby, visszafojtott lélegzettel felengedte a kuplungot, és egészen addig az ajkát harapdálta, amíg a motor köhögni nem kezdett. A három állásajánlatnak köszönhetően az új autóra csupán négy hónapot kell még várni. Azt már ki lehet bírni. Három évig el tudták viselni a szegénységet abban a kétszobás diáklakásban, amely Porschéktól és lehajtható tetejű Mercedesektől hemzsegő környéken állt. Többnyire nem vettek tudomást arról, hogy évfolyamtársaik és kollégáik félvállról bántak velük, ahogy megszokott volt a keleti part sznob köreiben. Mitch és Abby Kentuckyból származó "vidéki" volt, és kevesen barátkoztak velük. De végig kitartottak és egészen jól boldogultak, kizárólag saját maguknak köszönhetően. Abby szívesebben ment volna Chicagóba, mint New Yorkba, még akkor is, ha ott alacsonyabb Mitch fizetése. Elsősorban azért, mert ez a város volt messzebb Bostontól és közelebb Kentuckyhez. Mitch azonban semmitmondóan nyilatkozott a kérdésről, és a rá annyira jellemző módon, mindent alaposan mérlegelt és egy szót sem szólt arról, mi jár a fejében. Abbyt nem hívták meg, hogy tartson férjével New Yorkba és Chicagóba. És unta már a találgatást. Szeretett volna végre választ kapni. Tilosban leparkolt a hegyen, a lakáshoz legközelebb eső részen, majd gyalogolt két sarkot. Egy harminclakásos, vörös téglás, négyszög alakú épületben laktak. Abby megállt a bejárati ajtó előtt, és a kulcsa után kezdett keresgélni a táskájában. Hirtelen feltárult az ajtó. Mitch megragadta a lányt, bevonszolta a kicsiny lakásba, rádobta a heverőre és csókolgatni kezdte a nyakát. Abby sikoltozott és kacarászott, miközben karjával és lábával a levegőben csapkodott. Csókolóztak; az a hosszú, tízperces, szenvedélyes, dédelgetéssel, simogatásokkal és nyögésekkel kísért ölelés volt ez, amelyet tizenéves korukban rettenetesen élveztek, amikor a csókolózás még mulatságos és titokzatos dolog volt és annál messzebbre nem lehetett elmenni. - Te jó ég! - kiáltott fel Abby a csók után. - Mit ünneplünk ma? - Nem érzel valamilyen jó illatot a levegőben? - kérdezte Mitch. Abby körbepillantott és beleszimatolt a levegőbe. - De igen. Mi ez? - Chow mein és foo yung tojás a kínai vendéglőből. - Értem, de mit ünneplünk ma? - És van még egy üveg igen drága Chablis. Ráadásul parafa dugó van benne. - Mi történt veled, Mitch? - Gyere utánam! - A kicsi, festett konyhaasztalon, a tankönyvek és iratmappák mellett állt egy hatalmas üveg bor és egy papírzacskó, benne a kínai vacsora. A joghallgatói

életmód tartozékait lesöpörték az asztalról és szétterítették az ételeket. Mitch kinyitotta a borosüveget és megtöltötte a két műanyag borospoharat. - Ma volt egy remekül sikerült meghallgatásom - közölte. - Kinél? - Emlékszel arra a memphisi cégre, amelyiktől a múlt hónapban kaptam egy levelet? - Igen. Nem voltál nagyon elragadtatva. - Erről a cégről van szó. Nos, most már el vagyok ragadtatva. Csak adóügyekkel foglalkoznak és a pénz is jónak tűnik. - Mennyire jónak? Mitch szertartásosan kitálalta a csirkét a két tányérra, majd kinyitotta a szójaszószt tartalmazó kicsi papírdobozkákat Abby a válaszra várt. Mitch kinyitotta a műanyag tartót és elosztotta a foo yung tojást. Kortyolt egyet a borból és csettintett egyet a nyelvével. - Mennyi? - kérdezte újra Abby. - Több mint Chicagóban. Több mint a Wall Streeten. Abby lassan, megfontoltan ivott egy korty bort, s közben gyanakodva méregette a férjét. Barna szemei összeszűkültek, majd felragyogtak. Leeresztette a szemhéját, a homlokán összefutottak a ráncok. Várakozott. - Mennyi? - Az első évben nyolcvanezer dollár, plusz prémium Nyolcvanöt, plusz prémium a másodikban. - Mitch hanyagul vetette oda ezt a néhány szót, miközben a zellerdarabkákat méregette a tányérjában. - Nyolcvanezer dollár - ismételte a lány. - Nyolcvanezer dollár, bébi. Nyolcvanezer dollár Memphisben, Tennessee államban nagyjából annyi, mint százhúszezer dollár New Yorkban. - Kit érdekel New York? - kérdezte Abby. - És persze jelzálogkölcsön kedvező kamatra. Az a szó, hogy jelzálogkölcsön, már hosszú ideje nem hangzott el ebben a lakásban. Abby hirtelenjében nem is tudott visszaemlékezni arra, hogy utoljára mikor jött szóba a házvásárlás vagy valami ehhez hasonló. Már hónapok óta abban a tudatban éltek, hogy

kibérelnek egy lakást, és majd egyszer a távoli és hihetetlen jövőben, amikor már kicsi megszedték magukat, felvesznek egy nagyobb kölcsönt. Abby letette a borospoharat az asztalra és szárazon az kérdezte: - Hogy mondtad? - Jelzálogkölcsön kedvező kamatra. A cég elég pénzt ad kölcsön ahhoz, hogy házat vehessünk belőle. Nagyon fontos ezeknek a fickóknak, hogy alkalmazottaik tehetősnél látsszanak, így aztán hajlandóak pénzt adni alacsony kamatra. - Úgy érted, hogy lenne egy házunk, körülötte fűvel meg bokrokkal? - Úgy bizony. És nem valami irreálisan magas árú manhattani lakás, hanem egy három hálószobás ház a külvárosban, kocsifeljáróval és egy kétautós garázzsal, ahol majd a BMW-t tarthatjuk. Abby reakciója egy-két másodperccel késett, végül azonban így szólt: - BMW? Kinek a BMW-je? - A miénk, kicsikém. A mi BMW-nk. A cég bérel egy új kocsit és ideadja nekünk a kulcsokat. Olyan ez, mint amikor; profi csapat frissen szerződtetett játékosa kap ajándékba egy autót. Ez legalább még évi ötezer dollárt jelent. A színt természetesen mi választhatjuk ki. Szerintem a fekete szép lenne. Neked mi a véleményed? - Nincsenek többé roncsautók. Nincsenek többé ócska ruhák. Nincs többé tegnapi maradék - mondta Abby, miközben lassan csóválta a fejét. Mitch a szájába vett egy falatot, és Abbyre mosolygott. Biztos volt benne, hogy a lány bútorokról, tapétáról és a talán viszonylagos közelségben lévő úszómedencéről ábrándozott. És gyerekekről, kicsi, sötét szemű, világosbarna hajú srácokról. - Vannak egyéb mellékjuttatások is, ezeket majd Memphisben akarják megbeszélni. - Ezt én nem értem, Mitch. Miért ilyen nagylelkűek? - Én is feltettem ezt a kérdést. Nagyon alaposan megválasztják, hogy kit vesznek fel, és rettentő büszkék arra, hogy nagyon magas fizetést adnak. A legjobbat akarják, és azt sem bánják, ha nagy pénzekkel kell kirukkolni. A cégnél a fluktuáció egyenlő a nullával. Ezen kívül pedig, azt hiszem, többe kerül Memphisbe csábítani a legjobbakat. - Közelebb lennénk az otthonomhoz - jegyezte meg Abby anélkül, hogy a férfira pillantott volna. - Nekem nincs otthonom. A szüléidhez lennénk közelebb, ennek pedig egyáltalán nem örülök.

Abby ezt szó nélkül lenyelte, csakúgy, mint a férfi legtöbb megjegyzését, amit az ő szüleire tett. - Közelebb lennél Rayhez. Mitch bólintott, beleharapott a tojásba és elképzelte magának apósáék első látogatását: azt az édes pillanatot, amikor az igencsak kopott Cadillac-kel ráhajtanak a kocsifeljáróra és döbbenten bámulnak a gyarmati stílusban épült házra és a garázsban álló két vadonatúj autóra. Belesárgulnak az irigységbe és azon töprengenének, hogy ez a szegény kölyök, akinek nincs se családja, se társadalmi rangja, hogyan juthatott idáig huszonöt éves korára, frissen kikerülve a jogi egyetemről. Fájdalmas mosolyt erőltetnének arcukra és megjegyeznék, hogy minden milyen szép. Mr. Sutherland előbbutóbb nem bírná már tovább és megkérdezné, mennyibe került a ház, Mitch pedig megmondaná neki, hogy ne üsse az orrát más dolgába, és az öregúr ettől majd szétrobbanna. Egy rövid vizit után távoznának és hazautaznának Kentuckyba, ahol az összes barátjuk megtudja majd, hogy a fiataloknak milyen remekül megy a sora. Abby sajnálkozna, hogy nem jönnek ki jól a szüleivel, de nem vesztegetne sok szót a kérdésre. Már az első perctől kezdve úgy kezelték őt, Mitchet, mint egy leprást. Annyira senkinek tartották, hogy még a szerény esküvőről is tüntetőleg távol maradtak. - Jártál már Memphisben? - kérdezte Mitch. - Egyszer, kislánykoromban. Valamilyen egyházi rendezvényen voltam ott. Már csak a folyóra emlékszem. - Azt akarják, hogy utazzunk oda. - Utazzunk? Úgy érted, hogy én is meg vagyok híva? - Igen. Ragaszkodnak hozzá, hogy te is gyere. - Mikor? - Néhány hét múlva. Repülővel elvisznek bennünket csütörtök délután, és ott töltjük a hétvégét. - Máris megkedveltem ezt a céget.

2

Az ötemeletes épületet száz évvel ezelőtt, nem sokkal a polgárháború után építtette egy gyapotkereskedő a fiaival, akkoriban, amikor a gyapotkereskedelem újra virágzásnak indult Memphisben. A Front Streeten, a Cotton árkádsor közepén állt, nem messze a folyótól. A benne lévő termeken, ajtókon és íróasztalokon keresztül több millió bála gyapot került a kereskedőhöz, aki azután a világ legkülönbözőbb pontjain értékesítette őket. Az első világháborút követően többször is átalakították az elhagyatott és elhanyagolt épületet, mígnem azután egy Anthony Bendini nevezetű, adóügyekkel foglalkozó, rámenős ügyvéd végleg megvásárolta. Újra renováltatta az épületet és elkezdte megtölteni ügyvédekkel. Új nevet is adott neki: Bendini-épület. Bendini dédelgette, babusgatta, kényeztette az épületet; minden évben a fényűzés újabb és újabb elemével gazdagította életművét. Megerősítette, lakatokat szereltetett az ajtókra és az ablakokra, és fegyveres őröket bérelt, hogy vigyázzanak rá, a lakóival együtt. Felvonókat építtetett, bevezette az elektronikus megfigyelés, a biztonsági kódok és a zárt láncú televíziók rendszerét; volt az épületben kondicionálóterem, szauna, öltöző és egy étterem az üzlettársak részére az ötödik emeleten, ahonnan elragadó kilátás nyílt a folyóra. Húsz esztendő alatt létrehozta Memphis leggazdagabb és vitathatatlanul legcsendesebb cégét. A diszkréció a szenvedélye volt. A cég minden alkalmazottját kiokították arról, milyen következményeket vonhat maga után az, ha valakinek eljár a szája. Minden bizalmas volt. A fizetés, a mellékjövedelmek, az előléptetés, és különösképpen az ügyfelek. A fiatal ügyvédeket figyelmeztették, hogy a cég ügyeinek kifecsegése késleltetheti a szent cél elérését: az üzlettársi kinevezést. Semmi sem hagyhatta el a Front Street-i erődöt. A feleségek tudtára adták, hogy nem szabad kérdezősködniük vagy pedig hazudtak nekik. Az ügyvédektől azt várták, hogy dolgozzanak keményen, legyenek csendben és éljenek jól busás jövedelmükből. És ők így is tettek, kivétel nélkül mindannyian. Negyvenegy ügyvédalkalmazottjával ez a cég volt Memphisben a negyedik legnagyobb. Az ott dolgozók nem keresték a nyilvánosságot. Zárt közösségben éltek és nem fraternizáltak más ügyvédekkel. A Bendini, Lambert és Locke cég egyfajta nagy család volt. Egy meglehetősen gazdag család.

Péntek reggel tíz órakor a cég limuzinja lefékezett a Front Streeten és Mr. Mitchell Y. McDeere kiszállt a kocsiból. Udvariasan köszönetet mondott a sofőrnek. Szemével követte a lassan elhajtó autót. A járdán, az utcai lámpa mellett állva csodálta a Bendini cég régies, különös, de valahogy mégis impozáns otthonát. Össze sem lehetett

hasonlítani a hatalmas, fémből és üvegből készült épületekkel, ahol a legjobb New York-i ügyvédek dolgoztak, vagy azzal az irdatlan nagy, henger alakú építménnyel, amelyet Chicagóban látott. Mitch azonban nyomban tudta, hogy kedvelni fogja ezt az épületet. Ez nem volt annyira kérkedő. Sokkal inkább hasonlított Mitch McDeere-re. Lamar Quin kisétált a főbejáraton, majd lejött a lépcsőn. Odakiáltott Mitchnek és intett neki. Előző este a repülőtéren találkozott a házaspárral és bejelentette őket a Peabodyban, "a Dél pompás szállodájában". - Jó reggelt, Mitch! Jól aludtatok az éjjel? - Úgy ráztak kezet, mint két, egymást már hosszú évek óta nem látott barát. - Remekül. A szálloda kiváló. - Tudtuk, hogy tetszeni fog nektek. A Peabody mindenkinek tetszik. Beléptek az előcsarnokba, ahol egy kicsi hirdetőtábla köszöntötte a nap vendégét, Mr. Mitchell Y. McDeere-t. Egy jól öltözött, de egyáltalán nem vonzó külsejű titkárnő barátságosan Mitchre mosolygott és közölte vele, hogy Sylviának hívják, és ha bármire szüksége lenne, amíg Memphisben tartózkodik, csak szóljon neki. Mitch köszönetet mondott a hölgynek. Ezután Lamar egy hosszú folyosóra vezette, ahol megkezdte az épület bemutatását. Elmagyarázta Mitchnek, milyen a beosztása, majd menetközben bemutatta néhány titkárnőnek és jelöltnek. A második emeleti főkönyvtárban, az óriási tárgyalóasztal körül ügyvédek gyülekeztek, aprósüteményt és kávét fogyasztottak. Nyomban elcsendesedtek, amint a vendég belépett. Oliver Lambert üdvözölte Mitchet és bemutatta őt a többieknek. Összesen körülbelül húszan voltak, a cég ügyvédeinek nagy része. Legtöbbjük alig volt idősebb a vendégnél. Az üzlettársak túl elfoglaltak, magyarázta el Lamar még korábban, és majd később, egy szűk körű ebéden találkoznak vele. Mitch az asztal végénél állt, amikor Mr. Lambert csöndet kért. - Uraim, ismerkedjenek meg Mitchell McDeere-rel. Mindannyian hallottak már róla és íme, most eljött hozzánk. Ebben az esztendőben ő az első számú jelöltünk. A nagyfiúk New Yorkból, Chicagóból, meg még ki tudja, honnan, azon igyekeznek, hogy elcsábítsák. Úgyhogy meg kell vele szerettetnünk kicsiny cégünket itt Memphisben. - A többiek elmosolyodtak és helyeslőén bólintottak. A vendég zavarban volt. - Mr. McDeere két hónap múlva végez a Harvardon. A Harvard Law Review segédszerkesztője. - Ez hatással volt rájuk, Mitch ebben bizonyos volt. - A NyugatKentucky főiskolán kezdte tanulmányait és summa cum laudéval végzett. - Ez már távolról sem gyakorolt akkora hatást. - Ezenkívül négy éven keresztül játszott a

futballcsapatban. - Ez viszont lenyűgözte őket. Néhányan szinte áhítattal meredtek rá, mintha Joe Namathre bámulnának. A cég vezetője folytatta monológját, miközben Mitch zavartan álldogált mellette. Mr. Lambert monoton hangon kántálta, hogy mindig mennyire alaposan megválogatták a jelentkezőket és hogy Mitch mennyire megfelelne a cégnek. Mitch a zsebébe süllyesztette a kezét és nem figyelt tovább a beszélőre, hanem a többieket kezdte tanulmányozni. Fiatalok, sikeresek és gazdagok voltak. Az öltözködési előírások szigorúnak tűntek, de nem különböztek a New York-i vagy chicagói szokásoktól. Sötétszürke vagy sötétkék öltöny, fehér vagy kék, közepesen kikeményített, legombolt nyakú ing és selyem nyakkendő. Semmi merész vagy kirívó. Esetleg néhány csokornyakkendő, de semmi olyan, ami ennél szembeszökőbb. Az elegáns külső kötelező volt. Tilos a szakáll, a bajusz vagy a fülre nőtt haj. Volt egy-két borzas fej, de a jó megjelenés dominált. Mr. Lambert mondandója vége felé járt. - Lamar körbevezeti Mitchet az irodákban, így később majd válthatnak vele néhány szót. Gondoskodjunk róla, hogy jól érezze magát nálunk. Ma este bájos - komolyan mondom, hogy bájos - feleségével a Rendezvous étteremben vacsorázik. Holnap este természetesen a cég vacsorájára kerül sor, nálam. Megkérem önöket, hogy vegyék elő a legjobb modorukat. - Mr. Lambert elmosolyodott és a vendégére pillantott. - Mitch, ha esetleg elege van már Lamarból, majd kentünk magának egy jobban képzett szakembert. Mitch újra kezet rázott a távozó ügyvédekkel és igyekezett annyi nevet megjegyezni, amennyit csak lehet. - Kezdjük az ismerkedést - javasolta Lamar, miután a terem kiürült. - Ez természetesen a könyvtár. Az első négy emeleten mindenhol ugyanilyet találsz majd. Nagyobb értekezletekre is használjuk őket. Minden emeleten másféle könyvek vannak, így aztán sohasem tudhatod, hogy a napi aprómunkád hova visz. Két főállású könyvtárosunk van. Széles körben használunk mikrofilmeket. Az a szabály, hogy az épületen kívül nem könyvtárazunk. Több mint százezer kötet van ebben a könyvtárban, köztük az összes adóügyi kiadvány. Ez több, mint amivel néhány jogi egyetem büszkélkedhet. Ha olyan könyvre van szükséged, amit itt nem találsz meg, csak szólj az egyik könyvtárosnak. Elsétáltak a hosszú tárgyalóasztal mellett és a több tucatnyi könyvsor között. Százezer kötet - mormogta Mitch. - Igen. Majdnem félmillió dollárt költünk évente karbantartásra, kiegészítő anyagokra és új könyvekre. Az üzlettársak mindig siránkoznak emiatt, de azért eszükbe sem jutna, hogy csökkentsék ezeket a kiadásokat. Ez itt az ország egyik legnagyobb magánkönyvtára és erre büszkék is vagyunk.

- Mit mondjak, bámulatos. - Azon igyekszünk, hogy a könyvtárazás a lehető legkevésbé legyen keserves munka. Tudod, milyen unalmas dolog és mennyi időt lehet arra elpocsékolni, hogy az ember megtalálja a megfelelő anyagot. Sok időt fogsz itt eltölteni az első két évben, ezért megpróbáljuk kellemessé tenni ezt a helyet A hátsó sarokban, egy zsúfolt íróasztal mögött az egyik könyvtáros foglalt helyet. Bemutatkozott Mitchnek, majd gyorsan körbevezette a számítógépes teremben, ahol tucatnyi komputer állt, készen arra, hogy tájékoztatást nyújtson a legfrissebb, számítógéppel feldolgozott anyagokról. A könyvtáros felajánlotta, hogy bemutatja a legújabb, valóban hihetetlen programot, de Lamar azt mondta, hogy inkább majd később újra benéznek. - Rendes fickó - jegyezte meg Lamar, miközben kimentek a könyvtárból. - Évi negyvenezer dollárt fizetünk neki, csak azért, hogy rendben tartsa a könyveket. Fantasztikus. Ez tényleg fantasztikus, gondolta Mitch. A második emelet gyakorlatilag éppúgy nézett ki, mint az első, a harmadik, meg a negyedik. Az összes emelet közepét a titkárnők, illetve íróasztalok, iratszekrények, fénymásolók és más szükséges gépek foglalták el. A szabad terület egyik részén a könyvtár helyezkedett el, a másikon pedig kisebb tárgyalók és irodák. - Egyetlen csinos titkárnőt sem fogsz itt látni - jegyezte meg Lamar halkan, miközben a dolgozó asszonyokat figyelték. - Úgy tűnik, hogy ez íratlan szabály a cégnél. Oliver Lambert mindent elkövet, hogy lehető legöregebb és legjelentéktelenebb külsejű titkárnőket alkalmazza. Van köztük persze olyan is, aki már több mint húsz éve dolgozik itt, és már többet felejtett a jogból, mint amennyit mi megtanultunk az egyetemen. - Kicsit vaskosnak tűnnek - szögezte le Mitch, szinte csak saját magának. - Igen. Ez is része annak a mindent átfogó stratégiának, hogy arra késztessenek bennünket, ne velük foglalkozzunk. A széptevés szigorúan tilos, és tudomásom szerint még sohasem volt rá példa. - És mi van akkor, ha mégis előfordul? - Ki tudja? A titkárnőt kirúgják, az biztos. És gondolom az ügyvédet is szigorúan megbüntetnék. Az is lehet, hogy az üzlettársi kinevezésébe kerülne a dolog. Senki sem érez nagy kedvet, hogy megtudja, mi történne. Különösképpen azért, mert ilyen tehenekről van sző.

- Legalább szépen öltözködnek. - Nehogy félreérts! Csak a legjobb képesítésű titkárnőket alkalmazzuk, és magasabb fizetést kapnak, mint bármelyik más cégnél a városban. Itt a legjobb titkárnőket láthatod, de nem feltétlenül a legcsinosabbakat. Nagy gyakorlatot követelünk a jelentkezőktől. Lambert senkit sem alkalmazna harminc év alatt. - Ügyvédenként egy titkárnő van? - Igen, egészen addig, amíg üzlettárs nem lesz belőled. Akkor ugyanis kapsz még egyet, de akkor már szükséged is lesz rá. Nathan Locke-nak három titkárnője van. Mindegyiknek húszéves tapasztalat van a háta mögött, és Locke rendesen megdolgoztatja őket - Az ő irodája hol van? - A negyedik emeleten. Oda tilos a bejárás. Mitch már majdnem rákérdezett, miért, azonban meggondolta magát. A sarokban lévő irodák több, mint ötven négyzetméteresek, magyarázta Lamar, és a cég első emberei foglalják el őket. Lamar, láthatóan komoly reményeket táplálva, a hatalom irodáinak nevezte őket. Ezeket az irodákat lakóik egyéni ízlésének megfelelően rendezték be, nem sajnálva rá a pénzt Csak nyugdíjba vonulás vagy halál esetén ürítették ki őket, azután pedig a fiatalabb üzlettársak szálltak érte harcba. Lamar kinyitotta az egyik iroda ajtaját, beléptek, majd becsukták maguk mögött az ajtót. - Szép a kilátás, mi? - kérdezte Lamar, amint Mitch odasétált az ablakokhoz, és az út mellett lassan csordogáló folyóra pillantott. - Hogyan lehet ilyen irodához jutni? - kérdezte Mitch, miközben az Arkansas államba vezető híd alatt lassan haladó uszályhajót csodálta. - Időbe telik és mire idejutsz, nagyon gazdag és nagyon elfoglalt leszel, s nem lesz időd a kilátásban gyönyörködni. - Ez kié? - Victor Milligané. Az adóügyek főnöke és rendes ember. Eredetileg New England államból származik, de már huszonöt éve itt van és Memphist nevezi az otthonának. Lamar a zsebébe süllyesztette a kezét és körbesétált a szobában. - A keményfából készült padló és mennyezet még a régi, több mint százéves épületből maradt itt. A legtöbb helyiségben szőnyegpadló van, de egy-két helyen ép maradt a fa. Majd választhatsz, hogy akarsz-e szőnyegpadlót vagy sem.

- Kedvelem a fát. Ez a szőnyeg itt milyen? - Valamiféle ősi perzsa. Nem ismerem a történetét. Az íróasztalt már Milligan dédapja is használta, aki, ha jól tudom, bíró volt Rhode Islanden, vagy legalábbis Milligan ezt mondja. Állandóan hülyéskedik és sohasem lehet tudni, mikor mond igazat. - Hol van most? - Azt hiszem, nyaral. A szabadságról beszéltetek már? - Nem. - Az első két évben évi két hetet kapsz. Ez persze fizetett szabadság. Azután pedig három hetet, egész addig, amíg üzlettárs nem leszel. Akkor annyi szabadságot veszel ki, amennyit akarsz. A cégnek van egy nyaralója Vailben, egy tó közepén álló házikója Manitobában és kettő a Nagy-Kajmán-szigeten. Mindegyik helyen ingyen lehet megszállni, de előre kell szobát foglalni. Az üzlettársak elsőbbséget élveznek. Egyébként pedig érkezési sorrend van. A cégnél a Kajmán-szigetek rettentő népszerűek. Nemzetközi "adómenedék", és a legtöbb utunkat leírjuk az adónkból. Azt hiszem, Milligan is ott van most. Valószínűleg búvárkodik, de ő ezt munkának nevezi. Mitch az egyik adóügyi szemináriumon már hallott a Kajmán-szigetekről, és tudta, hogy valahol a Karib-térségben vannak. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy pontosan hol, de inkább ügy döntött, majd maga néz utána. - Csak két hét? - kérdezte. - Igen. Baj? - Nem, nem igazán. A New York-i cégek legalább három hetet kínálnak. - Úgy beszélt, mint a költséges nyaralások kiváló ismerője. Pedig nem volt az. Eltekintve a mézeshetekként emlegetett háromnapos víkendtől és a New Englandben tett alkalmankénti kirándulásoktól, Mitch még sohasem ment el nyaralni és még sohasem járt az országhatáron kívül. - Kaphatsz plusz egy hét fizetésnélkülit. Mitch bólintott, mintha azt akarná jelezni, számára így elfogadható a helyzet. Távoztak Milligan irodájából és folytatták az épület körbejárását. A hosszú, derékszögű folyosó külső részéről nyíltak az ügyvédek szobái; mindegyikben sok ablak volt, és szép kilátás nyílt belőlük. A folyóra néző irodák a tekintélyesebbek, magyarázta Lamar, és többnyire az üzlettársak foglalják el őket Lehet jelentkezni a várakozólistára. A tárgyalók, könyvtárak és a titkárnők íróasztalai a folyosó belső részén helyezkedtek el, távol az ablakoktól, az alant kitáruló tájtól.

A még nem üzlettársi rangban dolgozó ügyvédek irodái kisebb méretűek (ötször öt méteresek) voltak, de nagyon gazdagon díszítettek és sokkal impozánsabbak, mint a hasonló New York-i és chicagói irodák, amelyeket Mitchnek alkalma volt megnézni. A cég egy egész kis vagyont költ a lakberendezőkre, közölte vele Lamar. Úgy tűnt, hogy a pénz itt a fákon terem. A fiatal ügyvédek barátságosak és beszédesek voltak és láthatólag örömmel szakították félbe a munkájukat. Legtöbbjük rövid beszédet tartott a cég tekintélyéről és Memphisről. Ez a régi város, mondták többen is Mitchnek, szinte hozzánő az emberhez, bár ez eltart egy ideig. Mitchhez hasonlóan annak idején őket is megkeresték a washingtoni meg Wall Street-i nagyfiúk, de egyáltalán nem bánták meg a választásukat. Az üzlettársak elfoglaltabbak voltak, de éppen olyan kedvesek, mint a többiek. Mitchnek újra és újra elmondták, hogy alapos válogatás után esett rá a választás és kiválóan be tudna kapcsolódni a cég munkájába. Neki találták ki ezt a céget, ígéretet tériek, hogy az ebéd közben majd hosszabban elbeszélgetnek.

Egy órával korábban Kay Quin a bébiszitterre és a bejárónőre hagyta a gyerekeket, majd találkozott Abbyvel a Peabodyban, hogy együtt tízóraizzanak. Kay kisvárosi lány volt, nagyon hasonló Abbyhez. A főiskola után ment feleségül Lamarhoz. Ezután három évig Nashville-ben éltek, amíg a férfi jogot hallgatott a Vanderbilt egyetemen. Lamar olyan sokat keresett, hogy ő abbahagyta a munkát, és villámgyorsan két gyereknek is életet adott. Most, hogy már nem dolgozott és nem szült gyerekeket, ideje nagy részét klubokban, alapítványi összejöveteleken, szülői értekezleteken és a templomban töltötte. A pénz, a gazdagság ellenére is szerény s igénytelen volt, és láthatólag eltökélte, hogy férje sikerei ellenére is ilyen marad. Abby barátra talált benne. Miután elfogyasztották a croissant-t és a tojást, a szálloda halljában foglaltak helyet és a szökőkút körül úszkáló kacsákat figyelték. Kay még korábban azt javasolta, hogy tegyenek egy rövid sétát Memphisben, majd délután ebédeljenek meg az otthonuk közelében. Esetleg egy kis vásárlás is belefér még. - Említették a férjednek az alacsony kamatú kölcsönt? - kérdezte Kay. - Igen, még az első beszélgetésen. - Azt akarják, hogy vegyetek magatoknak egy házat, ha ideköltöztök. A legtöbben a jogi egyetem után ezt nem engedhetik meg maguknak, ezért a cég kölcsön ad nektek alacsony kamatra és vállalja a jelzálogterhet.

- Mennyire alacsony a kamat? - Nem tudom. Hét éve költöztünk ide, és azóta már vettünk egy másik házat. Jó üzlet lesz ez nektek, hidd el nekem. A cég gondoskodni fog arról, hogy saját házatok legyen. Valamiféle íratlan szabály ez náluk. - Miért olyan fontos ez a cégnek? - Több okból is. Először is, azt akarják, hogy Mitch náluk dolgozzon. Ez a cég nagyon válogatós és többnyire megkapják azt, akit akarnak. Memphis azonban nem a világ teteje, ezért többet kell ajánlaniuk. Viszont nagyon sokat követelnek, különösen akkor, ha az alkalmazott még nem üzlettárs. Nagy a nyomás, sok a túlóra, heti nyolcvan óra munka, és kevés időt lehet otthon tölteni. Egyikőtöknek sem lesz ez könnyű, és ezt a cég is jól tudja. Az elmélet az, hogy a stabil házasság egyenlő a boldog ügyvéddel, a boldog ügyvéd pedig hatékony ügyvéd, a lényeg tehát a profit, mindig a profit. - És van még egy másik ok is - folytatta Kay. - Ezek a fiúk - csak fiúk, nő nincs közöttük - nagyon büszkék a gazdagságukra. Tehát mindenkitől azt várják, hogy tehetősnek látsszék, és úgy is viselkedjen, mint egy tehetős ember. Folt esne a cég becsületén, ha az egyik ügyvéd arra kényszerülne, hogy egy bérelt lakásban lakjon. Azt akarják, hogy saját házba költözzél, azután majd öt múlva egy nagyobbá. Ha lesz egy kis időnk délután, megmutatom neked néhány üzlettárs házát. Ha meglátod őket, nem lesz kifogásod az ellen, hogy a férjed heti nyolcvan órát dolgozzon. - Én már most is hozzá vagyok szokva. - Az jó, de azért a jogi egyetem nem hasonlítható ehhez. Néha heti száz órát is dolgoznak az adószezonban. Abby elmosolyodott és megrázta a fejét úgy, mintha a hallottak nagy hatást gyakorolnának rá. - Te dolgozol? - Nem. Itt a legtöbb feleség nem dolgozik. A pénz megvan, tehát nem vagyunk rákényszerítve, és gyerekekkel kapcsolatos teendőkben is kapunk egy kis segítséget a férjeinktől. De természetesen nincs megtiltva, hogy dolgozzunk. - Ki nem tiltja meg? - A cég. - Remélem is, hogy nem. - Abby elismételte magának a "megtiltva" szót, de nem foglalkozott többet a kérdéssel. Kay a kávéját iszogatta és a kacsákat figyelte. Egy kisfiú elkóborolt az anyukájától és megállt a szökőkút mellett. - Terveztek gyerekeket?

- Talán egy-két év múlva. - A gyerekeket jó néven veszik. - Kik? - A cég. - Miért törődne a cég azzal, hogy van-e gyerekünk vagy nincs? - A válasz megint csak: szilárd család. Egy gyerek születése nagy esemény az irodában. Virágot és ajándékokat küldenek a kórházba. Úgy kezelnek, mint egy királynőt. A férjed kap egy hét szabadságot, de túl sok dolga lesz ahhoz, hogy ki is vegye. Ezer dollárt helyeznek el a bankban a gyerek nevére, hogy egyetemi tanulmányait támogassák. Sok mulatsággal jár az egész. - Úgy hangzik, mintha egy nagy, testvéri szövetség lenne a cég. - Inkább olyan, mint egy család. Társasági életünk is a cég körül kering és ez fontos, mert egyikünk sem Memphisből származik. Mindannyian máshonnan költöztünk ide. - Ez nagyon jó, de nem akarom, hogy bárki is megmondja nekem, hegyimkor dolgozzak, mikor mondjak fel, és hogy mikor szüljek gyerekeket. - Ne aggódj. A cég dolgozói nagyon vigyáznak egymásra, de nem ütik bele az orrukat olyanba, amihez semmi közük. - Kezdek ebben kételkedni. - Nyugodj meg, Abby. A cég olyan, mint egy család. Nagyszerű emberek dolgoznak ott és Memphis csodálatos öreg város, ahol élhetsz, gyerekeket nevelhetsz. A megélhetési költségek sokkal alacsonyabbak és lassabb ütemben zajlik az élet. Ti valószínűleg azt fontolgatjátok, hogy majd valamelyik nagyvárosba menjetek. Mi is így tettünk, de én most is Memphist választanám. - Körbevezetsz a városban? - Ezért vagyok itt. Szerintem először menjünk a belvárosba, majd onnan a város keleti részébe, hogy megnézzük a szebb környéket is, meg esetleg néhány házat. Azután pedig megebédelünk a kedvenc éttermemben.

Az étkező, ahogy ezt a helyiséget nevezték, az ötödik emelet nyugati, a Riverside Drive feletti részét foglalta el; jó magasan volt a távoli folyótól. Közel háromméteres ablakok sorakoztak egymás mellett a falon és csodálatos kilátást nyújtottak a kikötőre, vontatóhajókra, uszályokra, lapátkerekekre és a hidakra. A terem védett terület volt, szentély azoknak az ügyvédeknek, akik elég tehetségesek és becsvágyóak voltak ahhoz, hogy üzlettársaknak nevezzék őket a csendes Bendini cégnél. Mindennap ebédre gyűltek itt össze, amit Jessie Frances, a jól megtermett, temperamentumos, idős, fekete asszony készített, és férje, Roosevelt szolgált fel. A férfi fehér kesztyűt viselt és egy furán álló, fakó, gyűrött és viseltes szmokingot, amit maga Mr. Bendini ajándékozott neki, nem sokkal a halála előtt. Az üzlettársak kávéra és süteményre is összegyűltek néha reggelenként, hogy megvitassák a cég ügyeit, és alkalmanként késő délután is egy pohár borra, hogy megünnepeljenek egy sikeres hónapot vagy egy kivételesen magas bevételt. Az étkező csak az üzlettársak és egy-két alkalmi vendég részére volt fenntartva, mint például egy nagy pénzű ügyfél vagy egy esetleges újonnan szerződtetendő alkalmazott. Az egyszerű ügyvédek évente kétszer, csak kétszer ebédelhettek itt - és erről feljegyzést vezettek -, és akkor is kizárólag valamelyik üzlettárs meghívására. Az étkezőből egy kis konyha nyílt, ahol Jessie Frances dolgozott és ahol huszonhat évvel ezelőtt elkészítette az első ebédet Mr. Bendininek és a néhány másik ügyvédnek. Huszonhat esztendőn keresztül déli ízekből állította össze a menüt, és nem törődött azokkal a kérésekkel, hogy próbáljon meg olyan ételeket is főzni, amelyeknek a nevét csak küszködve tudta kiejteni. - Nem kell megenni, ha nem ízlik - hangzott állandó válasza. A maradékokból ítélve, amelyet Roosevelt az asztalokon szedett össze, nagy örömmel fogyasztották el a főztjét. Hétfőnként elküldte az üzlettársaknak a heti menüt, kérte, hogy mindennap tíz óráig foglaljanak asztalt, és éveken keresztül megjegyezte magának, ha valaki lemondta az ebédet vagy nem jelent meg. Ő és Roosevelt napi négy órát dolgozott és mindketten havi ezer dollárt kaptak. Mitch az asztalnál foglalt helyet Lamar Quinnel, Oliver Lamberttel és Royce McKnighttal. Az előétel sült gombával és főtt tökkel körített, elsőrangú borda volt. - Ma leszedte róla a zsírt - jegyezte meg Mr. Lambert. - Nagyon finom - felelte Mitch. - Hozzá van szokva a szervezete a zsíros ételekhez? - Igen, Kentuckyban is zsírosan főznek. - 1955-ben léptem be a céghez - kezdte Mr. McKnight -, New Jerseyből származom. Pusztán gyanakvásból, amennyire csak lehetett, elkerültem a déli ételeket. Mindent

állati zsírban főznek, sütnek, nem igaz? Azután Mr. Bendini elhatározta, hogy megnyitja ezt a kis éttermet. Alkalmazta Jessie Francest, én pedig húsz éve titokban elégedetlenkedek. Sült paradicsom, sült zöld paradicsom, sült padlizsán, sült gomba, sült tök, sült ez, sült az, minden csak sütve. Victor Milligan egy napon azt mondta, ebből elég. Ő Connecticutban született, nemdebár? És Jessie Frances sült ecetes kaprot kotyvasztott össze. El tudja ezt képzelni? Sült ecetes kapor? Milligan mondott valami csúnyát Rooseveltnek, az pedig továbbadta Jessie-nek. Az asszony kisétált a hátsó ajtón és felmondott. Egy hétig nem láttuk. Roosevelt szeretett volna dolgozni, de a nő őt is otthon tartotta. Végül Mr. Bendini elsimította az ügyet. Jessie beleegyezett, hogy visszajön, ha többet nem hall panaszt. De attól fogva szűkebben mérte a zsírt. Azt hiszem, mindannyian tíz évvel tovább fogunk élni. - Nagyon finom - jegyezte meg Lamar, miközben megvajazott egy újabb zsömlét. - Mindig nagyon finom - tette hozzá Mr. Lambert, amint Roosevelt elsétált mellettük. Jessie főztje fűszeres és hizlaló, mégis nagyon ritkán hagyjuk ki az ebédet. Mitch óvatosan evett, részt vett a felületes csevegésben és igyekezett teljesen nyugodtnak látszani. Nem volt könnyű. A kimagaslóan sikeres, egytől egyig milliomos ügyvédektől körülvéve exkluzív, fényűzőén díszített étkezőjükben, úgy érezte magát, mintha szent földön lenne. Lamar jelenléte megnyugtató volt, csakúgy, mint Roosevelté. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Mitch befejezte az evést, Oliver Lambert megtörülte a száját, lassan felállt és a kanalával megütögette a poharát. - Uraim, egy kis figyelmet kérek. A terem elcsendesedett, amint a mintegy húsz üzlettárs a főasztal felé fordult. Letették a szalvétájukat és a vendégre bámultak. Mindegyikük asztalán ott volt a dosszié egy másolata. Két hónappal ezelőtt egyhangúan megszavazták, hogy McDeere legyen az első számú jelöltjük. Tudták róla, hogy napi hat kilométert fut, nem dohányzik, allergiás a szulfitokra, már kivették a manduláját, egy kék Mazda tulajdonosa, van egy őrült édesanyja, és egy alkalommal háromszor is eredményes volt egy meccsen. Azt is tudták, hogy aszpirinnél erősebb gyógyszert még akkor sem vesz be, ha beteg, és hogy elég becsvágyó ahhoz, hogy heti száz órát dolgozzon, ha ezt követelik tőle. Tetszett nekik Mitch. Jó megjelenésű, kisportolt férfiember volt, briliáns aggyal és szikár testtel. - Ahogy önök is tudják, ma különleges vendégünk van: Mitch McDeere. Hamarosan kiváló eredménnyel végez a Harvardon... - Halljuk! Halljuk! - kiáltotta néhány egykori harvardi diák.

- Köszönjük. Mitch és felesége, Abby, a vendégeink a Peabody hotelben ezen a hétvégén. Mitch az évfolyam háromszáz hallgatója közül, tanulmányi eredményei alapján benne lesz az első ötben, és nagyon sok cég megkereste már. Mi azt akarjuk, hogy nálunk dolgozzon. Tudom, hogy önök is beszélni fognak vele, mielőtt elmenne. Ma este Lamar és Kay Quinnel vacsorázik, holnap este pedig én rendezek vacsorát. Mindannyiukra számítunk. - Mitch zavartan az üzlettársakra mosolygott, miközben Mr. Lambert semmitmondóan szónokolt a cég jelentőségéről. Miután befejezte, folytatták az evést. Roosevelt ugyanis kenyérpudingot és kávét szolgált fel.

Kay kedvenc helye egy kelet-memphisi étterem volt, amelyet leginkább tehetős fiatalok látogattak. Többezernyi páfrány függött mindenfelé a falakról, és a zenegép kizárólag a hatvanas évek slágereit játszotta. A koktélt magas poharakban szolgálták fel. - Egy elég - figyelmeztette Abbyt Kay. - Nem vagyok valami nagyivó. A nap specialitását rendelték meg, azután a daiquiri koktélt szopogatták. - Mitch iszik? - Nagyon keveset. Sportoló és nagyon vigyáz a szervezetére. Néha megiszik egy sört vagy egy pohár bort, de annál erősebbet nem. És Lamar? - Vele is hasonló a helyzet. Az egyetemen ugyan elkezdett sörözni, de gondjai vannak a súlyával. A cég rossz néven veszi az ivászatot. - Ez elismerésre méltó, de mégis mi közük hozzá? - Az, hogy az alkohol meg az ügyvéd olyan, mint a vér meg a vámpír. A legtöbb ügyvéd úgy iszik, mint a kefekötő, az egész szakmát megfertőzte az alkoholizmus. Azt hiszem, a jogi egyetemen kezdődik az egész. A Vanderbilten is valaki mindig megcsapolt egy söröshordót. Valószínűleg ugyanez folyik a Harvardon is. A munka miatt nagy rajtuk a nyomás, ez pedig azt jelenti, hogy gyakran néznek a pohár fenekére. Ezek a fickók nem antialkoholisták, de azért nem vesztik el a fejüket. Az egészséges ügyvéd a hatékony ügyvéd. Megint csak a profitnál lyukadtunk ki. - Azt hiszem, ennek van valami értelme. Mitch azt mondja, hogy nincs fluktuáció. - Többnyire mindenki számára véglegesnek számít ez a hely. Nem is emlékszem arra, hogy bárki elment volna azóta, hogy mi itt vagyunk. A pénz rengeteg, ők pedig nagyon

elővigyázatosan választják meg, hogy kit vegyenek fel. Olyat sohasem alkalmaznának, aki hoz pénzt otthonról. - Azt hiszem, nem értelek. - Nem alkalmaznak olyan ügyvédet, akinek van más jövedelemforrása is. Azt akarják, hogy a jelentkező fiatal és becsvágyó legyen. A hűségről van szó. Ha minden pénzed egy forrásból származik, akkor általában nagyon hűséges vagy ehhez a forráshoz. A cég odaadó hűséget követel. Lamar azt mondja, hogy soha sincs közöttük arról szó, hogy valaki el akarna menni a cégtől. Mindannyian boldogok és vagy gazdagok vagy pedig éppen meggazdagodóban vannak. És ha valaki ott akarná hagyni a céget, sehol nem találna ilyen magas fizetést. Annyit ajánlanak Mitchnek, amennyi csak kell ahhoz, hogy idejöjjön dolgozni. Roppant büszkék arra, hogy többet fizetnek, mint mások. - Miért nincsenek ügyvédnők? - Egyszer ezt is kipróbálták. Kiállhatatlan szipirtyó volt az illető, mindenkit magára haragított a cégnél. A legtöbb ügyvédnő olyan arckifejezéssel jár-kel, mintha csak a veszekedést keresné. Nehéz velük szót érteni. Lamar azt mondja, hogy azért nem mernek ügyvédnőt alkalmazni, mert ha nem válna be, a különböző rendeletek miatt nem tudnák kirúgni. Az étel megérkezett. Visszautasították az újabb kör daiquirit. Több száz fiatalember foglalt helyet a páfrányok alatt, az étterem egyre vidámabb lett. Smokey Robinson halk hangja hallatszott a zenegépből. - Van egy remek ötletem - szólt Kay. - Ismerek egy ingatlanügynököt. Hívjuk fel őt és nézzünk meg néhány házat. - Milyen házat? - Hát neked és Mitchnek egy házat. A Bendini, Lambert és Locke cég legújabb ügyvédjének. A nő jó néhány házat meg tud mutatni a nektek megfelelő árfekvésben. - Nem tudom, mi a nekünk megfelelő árfekvés. - Szerintem száz- és százötvenezer dollár között. A legutóbbi ügyvéd Oakgrave-ben vett házat és biztos vagyok benne, hogy nagyjából ő is ennyit fizetett. Abby előrehajolt és szinte suttogva kérdezte: - Vajon mennyi lesz a havi részlet? - Nem tudom. De ki tudjátok majd fizetni. Körülbelül ezer dollár lehet, talán egy kicsivel több.

Abby a nőre bámult és nagyot nyelt. A kis lakásért, amit Manhattanben béreltek, kétszer ennyit fizettek. - Hívjuk fel ezt az ingatlanügynököt - nyögte.

Ahogy várni lehetett, Royce McKnight is a hatalom egyik irodáját foglalta el, amelyből csodálatos kilátás nyílt. A negyedik emelet egyik, főnököknek járó sarkában volt, a Nathan Locke irodájához vezető folyosó másik végén. Lamar kimentette magát, az ügyvezető üzlettárs hellyel kínálta Mitchet a kanapé mellett álló, kicsi tárgyalóasztalnál. A titkárnőt elküldte kávéért. McKnight látogatásának eddigi élményeiről kérdezte Mitchet, mire ő azt válaszolta, hogy a látottak ugyancsak nagy benyomást gyakoroltak rá. - Mitch, szeretném pontosan kifejteni ajánlatunk részleteit. - Igen. - Az alapfizetés nyolcvanezer dollár az első évben. Amennyiben leteszi az ügyvédi munkát, ötezer dolláros emelést kap. Nem prémiumot, hanem emelést. A vizsgát valamikor augusztusban tartják és a nyár nagy részét azzal fogja tölteni, hogy erre készül. A cégnél vannak vizsga-előkészítő kurzusok, és néhány üzlettárstól alapos oktatást fog majd kapni. Mindez elsősorban munkaidőben történik. Ahogy maga is tudja, a legtöbb cégnél azt várják az embertől, hogy a munkaidő után a szabadidejében tanuljon. De nálunk nem így van. Nincs egyetlen olyan ügyvédünk sem, aki megbukott volna az ügyvédi vizsgán, és nem tartunk attól, hogy maga megtöri ezt a hagyományt. Nyolcvanezer dollár kezdetben, de ez felmehet nyolcvanötre hat hónapon belül. Miután már egy évet eltöltött itt, a fizetése kilencvenezer dollárra emelkedik. Ezenkívül minden decemberben prémiumot kap, annak alapján, hogy mennyi hasznot hozott a cégnek, milyen volt a teljesítménye. Tavaly az ügyvédek átlagos prémiuma kilencezer dollár volt. Ahogy maga is tudja, a haszonrészesedés ügyvédek részére rettentő ritka a jogi cégeknél. Van még valami kérdése a fizetésről? - Mi a helyzet a második év után? - Az alapfizetése évente körülbelül tíz százalékkal emelkedik addig, amíg üzlettárs nem lesz. Az emeléseket és a prémiumot nem garantáljuk. A teljesítménytől függ. - Ez méltányos. - Arról is tud bizonyára, számunkra nagyon fontos, hogy vegyen magának házat. Ez szilárdságot és tekintélyt kölcsönöz, és mi nagyon sokat adunk erre a két dologra,

különösképpen az ügyvédeink esetében. A cég alacsony, változatlan kamatlábú kölcsönt biztosít harminc évre. Nem átruházható, arra az esetre, ha talán úgy döntene néhány év múlva, hogy eladja. Ez egy egyszeri lehetőség, kizárólag az első házra. Azután már saját magára lesz utalva. - Mekkora a kamat? - Amilyen alacsony csak lehet anélkül, hogy összerúgnánk a port az adóhivatallal. A jelenlegi piaci kamat tíz, tíz és fél százalék körül van. Minden valószínűség szerint mi hétnyolc százalékot tudunk kínálni. Néhány bankot is képviselünk és ők a segítségünkre vannak. Ekkora fizetés mellett nem lesz azzal gondja, hogy hitelképesnek találják. A cég egyébként hajlandó kezességet vállalni, ha szükséges. - Ez nagyon nagylelkű önöktől, Mr. McKnight. - Ez nagyon fontos nekünk. És nem vesztünk semmi pénzt az üzleten. Amint megtalálta a házat, az ingatlannal foglalkozó részlegünk már mindent elintéz. Magának csak az a dolga, hogy beköltözzön. - És mi van a BMW-vel? Mr. McKnight elvigyorodott. - Tíz évvel ezelőtt kezdtük el ezt, és úgy tűnik, nem akármilyen ösztönzőereje van. A dolog igen egyszerű. Maga kiválaszt egy BMW-t, egyet a kisebbek közül, mi bérbe vesszük három évre és a kezébe adjuk a kulcsot. Vállaljuk a biztosítás és karbantartás költségeit. A három év lejárta után méltányos piaci áron megveheti a bérbeadó cégtől. Ez szintén egyszeri lehetőség. - Nagyon csábító. - Mi is tudjuk. Mr. McKnight a jegyzettömbjére pillantott. - Az egész család orvosi, illetve fogorvosi költségeit is vállaljuk. Terhesség, kivizsgálás, fogszabályzó, bármi. Ezt mind a cég fizeti. Mitch bólintott, de ettől nem lepődött meg. Ezt minden cégnél így szokás. - Páratlan a nyugdíjrendszerünk. Minden egyes dollárhoz, amit befektet, a cég hozzáad kettőt, de csak abban az esetben, ha az alapfizetésének legalább a tíz százalékát befektette. Tegyük fel, hogy nyolcvanezer dollárral kezd, és az első év végén félretesz nyolcezret. A cég hozzárak tizenhatot, így tehát az első év végén huszonnégyezer dollárja van. Egy pénzügyi profi fogja össze a dolgot New Yorkban. Tavaly a nyugdíjasaink tizenkilenc százalékot kaptak. Nem - ossz. Ha húsz éven keresztül félretesz, negyvenöt éves korára, a nyugdíjba vonulás előtt már milliomos lesz. Csak egy

megkötés van: ha valaki húsz évnél kevesebbet dolgozik a cégnél, mindent elveszít, kivéve azt az összeget, amit addig félrerakott. - Ez keménynek hangzik. - Nem az. Valójában igen nagylelkű. Mutasson nekem egy másik olyan céget vagy vállalatot, amelyik egy dollárhoz hozzáad kettőt. Tudomásom szerint nincs ilyen. Mi ily módon vigyázunk magunkra. Nálunk a legtöbb üzlettárs ötvenévesen megy nyugdíjba, van, aki negyvenöt éves korában. Mivel nálunk nincs kötelező nyugdíjkorhatár, olyan üzlettárs is volt a cégnél, aki hatvan- meg hetvenéves korában is dolgozott. Mindenki a saját belátása szerint. Pusztán az a célunk, hogy bőséges nyugdíjat biztosítsunk, és a korai nyugdíjba vonulást reális lehetőséggé tegyük. - Hány nyugdíjas üzlettárs van a cégnél? - Nagyjából húsz. Néha-néha majd látni fogja őket. Szívesen bejönnek, megebédelnek, néhányan még az irodát is megtartották. Beszélt Lamar a szabadságról? - Igen. - Akkor jó. Időben foglaljon szobát, különösen, ha Vailbe vagy a Kajmán-szigetekre megy. A repülőjegyet magának kell kifizetni, de a szállás ingyenes. Sok üzletet bonyolítunk a Kajmán-szigeteken és alkalmanként majd leküldjük oda két-három napra. Az egészet azután le lehet írni az adóból. Ezek az utak nem számítanak szabadságnak, és évente legalább egyszer biztos oda fog utazni. Mi keményen dolgozunk, Mitch, és tisztában vagyunk a pihenés fontosságával. Mitch elismerően bólintott és közben arról álmodozott, hogy a Karib-tenger napsütötte partján heverészik, ananászlét szopogat és a szűk bikiniket figyeli. - Említette Lamar a belépési prémiumot? - Nem, de érdekesnek hangzik. - Amint belépett a céghez, kap tőlünk egy ötezer dolláros csekket. Azt szeretnénk, hogy ennek az összegnek a nagy részét egy új ruhatárra költse. Azután, hogy hét éven keresztül farmerben és flanelingben járt, feltehetően kevés öltöny áll otthon a szekrényében és ezt mi is tudjuk. A megjelenés roppant fontos számunkra. Ügyvédeinktől azt várjuk, hogy elegánsan és konzervatívan öltözködjenek. Nincsenek öltözködési előírások, de maga előtt is kialakul majd a kép. Azt mondta a pasi, hogy ötezer dollár? Ruhára? Mitchnek pillanatnyilag két öltönye volt, az egyiket éppen most is viselte. Arca rezzenéstelen maradt és nem mosolygott. - Van kérdése?

- Igen. A nagy cégek arról híresek, hogy olyanok, mint egy taposómalom: az első három évben az ügyvédeket érdektelen aprómunkákkal árasztják el és bezárják őket valamilyen könyvtárba. Ebből én nem kérek. Nem bánom, ha el kell végeznem a könyvtárazás rám eső részét és tisztában vagyok azzal, hogy én leszek itt a ranglétra legalsó fokán. De azt nem akarom, hogy az egész cég helyett én csináljam ezt a munkát és én írogassak rövid kivonatokat. Igazi ügyfelekkel és igazi problémákkal akarok foglalkozni. Mr. McKnight figyelmesen hallgatott, s már kész is volt a válasszal. - Értem, Mitch. Magának igaza van, ez egy valós probléma a nagy cégeknél. De nem nálunk. Az első három hónapban nagyon kevés dolga lesz azonkívül, hogy az ügyvédi vizsgára készül. Amint azzal végzett, megkezdi a jogászi munkát. Egy üzlettárs mellé fogjuk beosztani, és az ő ügyfelei a maga ügyfelei is lesznek. Az üzlettárs könyvtári munkájának nagy részét maga fogja végezni - és természetesen a saját magáét is. Ezenkívül pedig alkalmanként majd megkérik, hogy segítsen valakinek elkészíteni egy rövid kivonatot, vagy hogy végezzen valami aprómunkát. Mi azt akarjuk, hogy maga boldog legyen. Büszkék vagyunk arra, hogy nálunk a fluktuáció mértéke a nullával egyenlő, és mindent elkövetünk azért, hogy egyengessük alkalmazottaink útját. Ha nem tud kijönni az üzlettárssal, aki mellé beosztjuk, majd találunk magának valaki mást. Ha rájön, hogy nem érdeklik az adóügyek, lehetőséget kap, hogy az értékpapírokkal vagy bankügyekkel foglalkozzon. Magától függ. A cég hamarosan hatalmas pénzeket fog Mitch McDeere-be invesztálni, és mi azt akarjuk, hogy az emberünk termékeny legyen. Mitch kortyolt egyet a kávéból és agyában újabb kérdés után kutatott. Mr. McKnight az előtte fekvő listára pillantott. - A költözködés teljes költségeit vállaljuk. - Nem lesz túl sok. Kölcsönzünk egy kis teherautót. - Van még valami más, Mitch? - Nem, uram. Semmi más nem jut eszembe. Mr. McKnight összehajtotta a listát és behelyezte az irattartóba. Mindkét könyökét az asztalon nyugtatva előrehajolt. - Mitch, nem akarunk erőszakosak lenni, de szeretnénk választ kapni, amilyen hamar csak lehet. Ha más céget választ, folytatnunk kell a keresést. Az pedig sokáig eltart, és mi azt szeretnénk, ha az új emberünk július elsején munkába állna. - Tíz nap elég lesz? - Az remek. Akkor megállapodhatunk március harmincadikában?

- Persze, de még előtte fogok jelentkezni. - Mitch elbúcsúzott. Lamar odakint várt rá a folyosón, McKnight irodája előtt. Megegyeztek abban, hogy hétre mennek vacsorázni.

3

A Bendini-épület ötödik emeletén nem voltak irodaszobák az ügyvédek részére. A nyugati szárnyat az üzlettársak étkezője és a konyha foglalta el, középen néhány kifestetlen, üres és lelakatolt raktárhelyiség volt. Az emelet fennmaradó részét egy vastag betonfal zárta el. Közepén kicsi fémajtó, mellette nyomógomb, fölötte pedig egy kamera. Egy kicsiny szobába nyílt, ahol egy fegyveres őr figyelte a belépőket és a zárt láncú kamerákhoz kapcsolódó monitorokat. Egy folyosó vezetett keresztül a szűk irodák és dolgozószobák labirintusán; különböző figurák végezték itt titkos munkájukat, amely személyek megfigyeléséből és információszerzésből állt. Az ablakokat lefestették, és redőnyökkel borították be. A napsugaraknak szemernyi esélye sem volt arra, hogy behatoljanak az erődbe. DeVasher, a biztonsági szolgálat vezetője foglalta el a kicsiny, egyszerű irodák legnagyobbikát. A sivár falakon lévő egyetlen oklevél tanúsága szerint DeVasher harminc éven keresztül odaadó munkát végzett, mint a New Orleans-i rendőrség nyomozója. Zömök ember volt, pocakkal, széles vállal és mellkassal. Nyakán tökéletesen kerek fej ült, arcán csak nagyon kelletlenül jelent meg a mosoly. Gyűrött ingének nyakát könyörületesen kigombolva hagyta, és duzzadt tokája így szabadon kitüremkedhetett. A fogason egy poliészter nyakkendő és egy ugyancsak viseltes blézerzakó lógott. A McDeere látogatását követő hétfő reggelén Oliver Lambert megállt a kis fémajtó előtt és a fölé erősített kamerába bámult. Kétszer megnyomta a gombot, várakozott, majd végül bebocsátást nyert. Gyorsan keresztülvágott a szűk folyosón és belépett a telezsúfolt irodába. DeVasher leütötte a hamut szivarjáról egy üres hamutartóba, és addig rendezgette az íróasztalán lévő papírokat, amíg a fafelület nem vált rajta láthatóvá. - Jó reggelt, Ollie. Gondolom, McDeere-ről akarsz beszélni velem. DeVasher volt az egyetlen ember a Bendini-épületben, aki szemtől szembe Ollie-nak nevezte Lambertet. - Igen, többek között.

- Nos, a fickó jól érezte magát, a cég nagy hatással volt rá, Memphis tetszett neki és valószínűleg alá fogja írni a szerződést. - Hol voltak az embereid? - A szállodában mindkét szomszédos szoba a miénk volt. Az ő szobáját természetesen lehallgattuk, csakúgy, mint a limuzint, a telefont és minden mást. Ahogy szoktuk, Ollie. - Nézzük részletesebben! - Rendben. Csütörtökön késő este jelentkeztek be a szállodába és elmentek lefeküdni. Keveset beszélgettek. Péntek este a fickó mindent elmesélt a nőnek a cégről, az irodákról, az emberekről. Rólad azt mondta, hogy nagyon rendes ember vagy. Úgy gondoltam, hogy ezt szívesen fogod hallani. - Menjünk tovább! - Beszámolt neki a csillogó étkezőről és a szerény ebédről az üzlettársakkal. Részletesen elmondta, hogy milyen ajánlatot kapott. Mindketten el voltak ragadtatva. A miénk sokkal jobb, mint a többi ajánlata. A nő olyan házat akar, ahol van kocsifeljáró, járda, fák és hátsó udvar. A pasas azt mondta, hogy ennek semmi akadálya. - Van valami gondja a céggel? - Nem igazán. Megjegyezte, hogy nincsenek feketék és nők, de ez láthatólag nem zavarta. - Mi a helyzet a feleségével? - El volt bűvölve. Tetszik neki a város, Quin feleségével körbejárta. Péntek délután házakat nézegettek, és látott néhányat, ami tetszett neki. - Címeid vannak? - Hát persze, Ollie. Szombat reggel odahívatták a limuzint és autókáztak a városban. A limuzintól el voltak ragadtatva. A sofőr távol maradt a csúnyább környéktől, és megnéztek még néhány házat. Azt hiszem, ki is választottak egyet. 1231 East Meadowbrook. Üres. Egy Betsy Bell nevű ingatlanügynök mutatta meg nekik. Száznegyvenet kér érte, de kevesebbért is odaadja. Meg kell tőle szabadulnia. - Az szép része a városnak. Hány éves a ház? - Tíz-, tizenöt éves lehet. Kilencszáz négyzetméter. Nagyjából gyarmati stílusú munka. - Biztos vagy benne, hogy ezt a házat akarják?

- Legalábbis most. Beszéltek arról, hogy esetleg majd néhány hónap múlva visszajönnek, hogy megnézzenek még néhányat. Gondolom, majd ide akarod hozatni őket, amint McDeere igent mondott. Ez a dolgok szokásos menete, nem? - De. Erről majd mi gondoskodunk. A fizetésről nem beszélt? - Ez gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Eddig ez a legmagasabb. Rengeteget beszéltek a pénzről. Fizetés, nyugdíj, jelzálog, a BMW, prémium és így tovább. Nem akarták elhinni. Biztos nagyon le van égve ez a két kölyök. - Le bizony. Szerinted miénk a fickó? - Fogadni mernék, hogy igen. Egyszer azt mondta, lehet, hogy ez a cég nem olyan tekintélyes, mint a többi a Wall Streeten, de az ügyvédek éppen olyan jól képzettek és sokkal kedvesebbek. Igen, azt hiszem, aláírja a szerződést. - Nem gyanakodott? - Nem különösebben. Quin egyértelműen megmondta neki, hogy maradjon távol Locke irodájától. Ő pedig elmesélte a feleségének, hogy a titkárnőkön és néhány üzlettárson kívül még egy teremtett lélek sem tette be a lábát abba az irodába. Arról is beszámolt, hogy Quin elmondása szerint Locke különcködő és nem túl barátságos. De mégse hiszem, hogy gyanakodna. A nő azt mondta, hogy a cég néhány olyan dologgal is foglalkozik, amihez semmi köze. - Mint például? - Magánügyek. Gyerekek, dolgozó feleségek stb. Egy kicsit ingerültnek tűnt, de azt hiszem, végül is csak egyszerűen megjegyezte. Vasárnap reggel azt mondta Mitchnek, hogy átkozott legyen, ha majd ügyvédek mondják meg neki, mikor dolgozzon és mikor szüljön gyereket. De azért nem hiszem, hogy ez gondot jelentene. - Látja McDeere, hogy mennyire végleges számára ez a hely? - Azt hiszem, igen. Az nem jött szóba közöttük, hogy eltöltenek itt néhány évet, azután továbbállnak. Azt hiszem, érti, miről van szó. Üzlettárs akar lenni, csakúgy, mint a többi. Le van égve és pénzt akar. - Mit mondtak a nálam rendezett vacsoráról? - Idegesek voltak, de jól érezték magukat. El voltak ájulva a házadtól. Nagyon tetszett nekik a feleséged. - Szex?

- Minden éjjel. Úgy hangzott, mintha nászúton lennének. - Mit csináltak? - Ne felejtsd el, nem láttuk őket. Minden normálisnak hangzott. Semmi pikáns. Rád gondoltam és arra, hogy mennyire szereted a fényképeket. Azt mondogattam magamnak, hogy fel kellett volna szerelnünk néhány kamerát a jó öreg Ollie-nak. - Fogd be a szád, DeVasher. - Talán majd legközelebb. Mindketten elhallgattak, amint DeVasher a jegyzeteibe pillantott. Elnyomta a szivarját a hamutartóban és elmosolyodott. - Mindent egybevetve - jelentette ki - ez egy szilárd házasság. Úgy tűnik, nagyon bensőséges a kapcsolatuk. A sofőröd azt mondja, hogy az egész hétvégén egymás kezét szorongatták. Egyetlen mogorva szó sem hangzott el a három nap alatt. Ez elég jó, nem? De hát, hogy jövök én ehhez? Már háromszor házasodtam. - Ez érthető. Mi a helyzet a gyerekekkel? - Majd néhány év múlva. A nő először akar dolgozni egy kicsit, és csak később szülni. - Mi a véleményed erről a fickóról? - Rendes, jóravaló fiatalember. És nagyon ambiciózus. Azt hiszem, hajtja valami, és addig nem fog megállni, amíg nem jut a csúcsra. Vállal némi kockázatot és áthág néhány szabályt, ha kell. Ollie elmosolyodott. - Pontosan ezt akartam hallani. - Két telefonbeszélgetés. Mindkétszer a nő hívta fel az anyját Kentuckyban. Semmi érdemleges. - Mi a helyzet McDeere családjával? - Egy szót sem ejtettek róla. - Rayt sem említették? - Még mindig keressük, Ollie. Adj nekünk egy kis időt. DeVasher becsukta a McDeere-dossziét és kinyitott egy másikat, egy jóval vastagabbat. Lambert a halántékát masszírozta és a földre bámult. - Mi a legújabb? - kérdezte halkan.

- Semmi jó, Ollie. Most már meg vagyok győződve arról, hogy Hodge és Kozinski együtt dolgoznak. A múlt héten az FBI házkutatási engedélyt kapott, és átnézték Kozinski házát. Megtalálták a lehallgatóinkat. Megmondták neki, hogy a háza tele van poloskával, de természetesen nem tudják, hogy kitől származnak. Kozinski erről beszámolt Hodgenak múlt pénteken, miközben elbújtak a harmadik emeleti könyvtárban. Van a közelben egy poloskánk, így egy-két dolgot elcsíptünk. Nem túl sokat, de azt tudjuk, hogy a lehallgatókról beszélgettek. Meg vannak győződve róla, hogy mindenütt poloskák vannak, és ránk gyanakszanak. Nagyon óvatosak, nem mernek bárhol beszélni. - Miért bajlódna az FBI házkutatási paranccsal? - Jó kérdés. Valószínűleg a mi kedvünkért. Azért, hogy minden törvényesnek, rendjénvalónak látsszon. Tisztelnek bennünket. - Ki az ügynök? - Tarrance. Egyértelmű, hogy ő vezeti a nyomozást. - Ügyes? - Eléggé. Fiatal, jó erőben lévő, túlbuzgó, de érti a dolgát. A mi embereinkkel azért nem veheti fel a versenyt. - Milyen gyakran beszélt Kozinskival? - Ezt lehetetlen kideríteni. Sejtik, hogy halljuk őket, így aztán mindenki rettentő óvatos. Négy találkozásukról tudunk a múlt hónapban, de gyanítom, hogy több is volt. - Mennyire járt el Kozinski szája? - Remélem, nem nagyon. Még csak árnyékbokszolás folyik. Az utolsó beszélgetésük, amelyet sikerült felvennünk, egy héttel ezelőtt volt, és nem mondott túl sokat. Borzasztóan fél. A nyomozók hízelegnek neki, de keveset kapnak. Kozinski még nem hozta meg a döntést, hogy együttműködik velük, ők keresték meg őt, ne felejtsd el. Legalábbis mi azt hisszük, hogy ők keresték meg. Rendesen összezavarták, és ő kész volt a megegyezésre. De most lehet, hogy meggondolja a dolgot. De még mindig érintkezik velük, és ez az, ami aggaszt engem. - A felesége tud róla? - Nem hiszem. Azt tudja, hogy a férfi furán viselkedik, de az azt mondja, a munka miatt ránehezedő nyomás miatt van. - Mi a helyzet Hodge-dzsal?

- Még nem beszélt a fiúkkal, legalábbis mi így tudjuk. Kozinskivel rengeteget beszélnek, pontosabban sugdolóznak. Hodge azt mondogatja, hogy tele van a nadrágja az FBI-tól, mert azok nem játszanak tisztességesen, csalnak és sportszerűtlenek. Kozinski nélkül egy lépést sem tesz. - Mi a helyzet, ha végzünk Kozinskival? - Hodge más ember lesz. De azt hiszem, még nem értünk el erre a pontra. A fenébe is, Ollie, ez a fickó nem valami nagymenő gengszter, aki az utunkban van. Rendes fiatalember gyerekekkel, meg minden. - Megható a szánakozásod. Azt hiszed, hogy én élvezem ezt? A francba! Szinte én neveltem fel ezeket a fiúkat! - Hát akkor állítsd őket szépen vissza a sorba, mielőtt túl messzire megy ez az ügy. New York egyre gyanakvóbb, Ollie. Nagyon sokat kérdezősködnek. - Pontosan kicsoda? - Lazarov. - Mit mondtál el neki, DeVasher? - Mindent. Ez a munkám. Azt akarják, hogy holnapután menj el New Yorkba és adj egy rövid tájékoztatást. - Mire kíváncsiak? - Válaszokra. És tervekre. - Milyen tervekre? - Előkészületi tervekre Kozinski, Hodge, és ha szükségessé válik, Tarrance likvidálására. - Tarrance! Megőrültél, DeVasher? Nem likvidálhatunk egy zsarut. Akkor gépfegyverrel jönnek majd ide. - Lazarov bolond, Ollie. Ezt te is tudod. A pasas egy idióta, de azt hiszem, ezt nem kéne elmondanunk neki. - Úgy érzem, én el fogom mondani neki. Azt hiszem, elmegyek New Yorkba, és megmondom Lazarovnak, hogy teljesen elment az esze. - Ahogy gondolod, Ollie. Ahogy gondolod. Oliver Lambert felugrott a székről és megindult az ajtó felé. - Figyeltesd McDeere-t még egy hónapig. - Hogyne, Ollie. Akár fogadhatsz is rá: alá fogja írni a szerződést. Ne aggódj.

4

A Mazdát kétszáz dollárért adták el, és a pénz javát nyomban ki is fizették egy közel négy méter hosszú kisteherautó bérlésére. Mitch majd Memphisben kapja vissza az összeg egy részét. A különféle bútoroknak a felét elajándékozták vagy kidobták. Amikor a teherautó megtelt, volt rajta egy hűtőszekrény, egy ágy, egy öltözőasztalka és egy komód, egy kicsi színes televízió, néhány doboz edény, ruhák, limlomok és egy öreg kanapé, amit pusztán érzelmi okokból tartottak meg, de nem adtak neki hosszú életet az új helyen. Abby ölében tartotta Hearsayt, a korcs kutyát, miközben Mitch keresztülhajtott Bostonon, a távoli Dél, a jobb lehetőségek ígérete felé. Három napon keresztül az eldugottabb utakon autóztak; együtt énekeltek a rádióval, olcsó motelokban szálltak meg és beszélgettek az új házról, a BMW-ről, az új bútorokról, gyerekekről, gazdagságról. Letekerték az ablakot és hagyták, hogy beáramoljon a szél, amint a teherautó elérte a legmagasabb sebességét, az óránkénti majdnem hetven kilométert. Egy ponton, valahol Pennsylvaniában Abby megemlítette, hogy talán megállhatnának Kentuckyban egy rövid vizitre. Mitch nem szólt semmit, de egy olyan utat választott, amely Észak- és DélKarolinán és Georgián vezetett keresztül, és így elkerülte azt, hogy Kentucky állam határaihoz akár csak háromszázötven kilométernyi közelségben is legyenek. Abby ezt nem tette szóvá. Csütörtök reggel érkeztek meg Memphisbe, és a cég ígéretéhez híven a 318-as BMW ott állt a garázsban, mintha odatartozna. Mitch az autóra bámult. Abby a házra bámult. A gyep dús, zöld és ápolt volt. A sövényeket megnyírták. A körömvirágok virágzásnak indultak. A kulcsokat egy vödör alatt találták meg az alagsorban, ahogy megbeszélték. Az első BMW-s próbaút után gyorsan lepakolták a teherautót, mielőtt még a szomszédok megvizsgálhatták volna szegényes motyójukat. Ezután visszavitték a legközelebbi kölcsönzőbe. Nemsokkal dél után megérkezett a lakberendezőnő, aki majd Mitch irodáját is rendbeteszi. Szőnyeg-, festék-, padlóburkolat-, függöny-, kárpit- és tapétamintákat hozott magával. Abby kicsit komikusnak találta a lakberendező jelenlétét a cambridge-i lakás után, de belement a játékba. Mitch nyomban unatkozni kezdett, és kimentette

magát, hogy elmehessen egy újabb próbaútra. Keresztülhajtott az elegáns környék (amelynek most már ő is lakója volt) fákkal szegélyezett, árnyas és csöndes utcáin. Mosolyogva fogadta, hogy a biciklis kisfiúk megálltak és elismerően füttyöngettek autója láttán. Odaintett a járdán sétáló, kegyetlenül izzadó postásnak. Íme, itt van Mitchell Y. McDeere, huszonöt évesen, egy héttel a jogi egyetem elvégzése után, és máris megérkezett. Háromkor követték a lakberendezőnőt egy elegáns bútorüzletbe, ahol az igazgató udvariasan közölte velük, hogy Mr. Oliver Lambert már mindent elrendezett a hitelkeretük biztosítása érdekében. Ha úgy tartja kedvük, nincs határa annak, amit megvehetnek. Egy házra valót vásároltak össze. Mitch néha-néha a homlokát ráncolta és két bútor vásárlását meg is tiltotta, mert túl drágák voltak, de azért ez mégis Abby napja volt. A lakberendezőnő többször is megdicsérte kiváló ízlését. Mitchnek azt mondta, hogy majd hétfőn találkoznak, hogy megcsinálja az irodáját. Nagyszerű, felelte Mitch.

A város térképével a kezükben elindultak Quinék házához. Abby már látta a házat az első látogatás alkalmával, de azt már elfelejtette, hogyan lehet odajutni. Memphis Chickasaw-kertváros nevű részében volt; Abby emlékezett a fákkal bontott telkeken álló hatalmas házakra és az előttük lévő, szakszerűen angolkertté alakított udvarokra. Az új és a régi Mercedes mögött parkoltak le a kocsifeljárón. A szobalány udvariasan bólintott, de nem mosolygott. Bevezette Mitchet és Abbyt a nappaliba, azután magukra hagyta őket. A ház sötét és csendes volt - nem voltak se gyerekek, se hangok, senki emberfia. Mitch és Abby a bútorokat csodálta és várakozott. Halkan beszéltek egymáshoz, majd egyre türelmetlenebbek lettek. Igen, állapították meg, tényleg erre az estére, június 25-ére, hatra szólt a vacsorameghívás. Mitch újra az órájára pillantott, és egy goromba megjegyzést tett. Várakoztak. Az előszoba felől megjelent Kay, próbált mosolyt erőltetni az arcára. Szeme duzzadt és nedves volt, arcán végigfolyt a festék. A könnycseppek szabadon hullottak az arcára; egy zsebkendőt tartott a szája előtt. Megölelte Abbyt és leült mellé a kanapéra. A zsebkendőjébe harapott és hangosan felsírt. Mitch odatérdelt a nő elé. - Mi történt, Kay? Kay még erősebben harapdálta a zsebkendőt és megrázta a fejét. Abby az egyik térdét szorongatta, Mitch pedig a másikat simogatta. Félve figyelték a nőt, a legrosszabbra számítottak. Vajon Lamarral vagy talán a gyerekekkel történt valami?

- Ez tragédia - mondta Kay, miközben csendesen szipogott. - Kiről van szó? - kérdezte Mitch. Kay megtörölte a szemét és mélyet sóhajtott. - A cég két ügyvédje, Marty Kozinski és Joe Hodge meghalt. Nagyon jóban voltunk velük. Mitch ráült a dohányzóasztalra. Emlékezett Marty Kozinskire a második, áprilisi látogatásáról. Együtt ebédeltek hármasban Lamarral a Front Streeten, ő lett volna a soron következő, akit kineveznek üzlettársnak, de egyáltalán nem látszott lelkesnek. Joe Hodge-ra nem tudott visszaemlékezni. - Mi történt? - kérdezte. Kay abbahagyta a zokogást, de a könnyeket nem tudta visszafojtani. Újra megtörölte az arcát és Mitchre nézett. - Nem tudjuk pontosan. A Nagy-Kajmán-szigeten voltak búvárkodni. Volt valami robbanás a hajón és úgy tudjuk, hogy megfulladtak. Lamar azt mondta, hogy a részletek homályosak. Néhány órával ezelőtt volt egy tájékoztató a cégnél és ott közölték mindenkivel. Lamar alig tudott hazajönni. - Most hol van? - A medencénél. Rád vár. Lamar egy fehér színű, fém kempingszékben ült, egy-két méterre a medence szélétől, egy asztal mellett, amin egy napernyő állt. A virágágy közelében egy körbeforgó locsoló zörgött, sistergett és tökéletes ívben köpködte a vizet, amelyen belül volt az asztal, a napernyő, a szék és Lamar Quin. Lamar csuromvíz volt. Víz csöpögött az orráról, a füléről és a hajáról. A kék pamutingből és a gyapjúnadrágból csavarni lehetett a vizet. Nem volt rajta se cipő, se zokni. Mozdulatlanul ült és az arcizma sem rándult az újabb és újabb vízsugártól. Semmire sem reagált. Valami távoli tárgy a kerítés mellett magára vonta és ott tartotta a figyelmét. Egy nyitatlan Heineken sörösüveg állt a széke melletti tócsában a betonon. Mitch körbepillantott a kert hátsó részén, hogy meggyőződjék arról, a szomszédok semmit sem láthatnak. És valóban, semmit sem láthattak. Egy két és fél méter magas ciprusfakerítés biztosította a meghittséget. Mitch körbesétált a medence körül, és megállt a száraz terület szélén. Lamar észrevette, bólintott, halovány mosolyt próbált az arcára erőltetni, és az egyik nedves székre mutatott. Mitch egy kicsit odébb húzta a széket és leült, éppen akkor, amikor a következő vízadag földet ért. Lamar pillantása visszatért a kerítésre, illetve arra, bármi is legyen az, amit eddig bámult a távolban. Örökkévalóságnak tűnő perceken keresztül üldögéltek, és a locsoló

csapkodó zaját hallgatták. Lamar időnként megcsóválta a fejét és megkísérelt motyogni valamit. Mitch zavartan mosolygott, nem tudta, mit kellene mondania, ha egyáltalán meg kéne szólalnia. - Lamar, nagyon sajnálom - próbálkozott végül. A férfi bólintott, és Mitchre pillantott. - Én is. - Úgy szeretnék valami értelmeset mondani. Lamar, miután szemét levette a kerítésről, Mitch felé fordította a fejét. Sötét haja merő víz volt és a szemébe lógott. Szeme vörös és tele fájdalommal. A semmibe meredt és várt, amíg az újabb vízsugár továbbhaladt. - Tudom, de nincs mit mondani. Sajnálom, hogy pont ma kellett történnie. Valahogy nem volt kedvünk a főzéshez. - Emiatt aggódj a legkevésbé. Egy perccel ezelőtt elment az étvágyam. - Emlékszel rájuk? - kérdezte Lamar, miközben ajkáról lefújta a vízcseppeket. - Kozinskira igen, de Hodge-ra nem. - Marty Kozinski volt az egyik legjobb barátom. Még Chicagóból. Három évvel előbb lépett be a céghez, mint én, és ő lett volna a következő üzlettárs. Nagyszerű ügyvéd volt, mindannyian csodáltuk és mindig hozzá fordultunk. A cégnél valószínűleg ő tárgyalta legjobban. Nagyon hűvös és száraz tudott lenni, ha nyomás nehezedett rá. Lamar megtörülte a szemöldökét és a földre bámult. Miközben beszélt, a víz csöpögött az orráról és zavarta a beszédben. - Három gyereke volt. Az ikrei, két kislány, csak egy hónappal idősebbek a mi fiunknál, és rengetegszer játszottak együtt. - Lamar lehunyta a szemét, az ajkába harapott és sírni kezdett. Mitch a legszívesebben elment volna. Megpróbált nem nézni a barátjára. - Nagyon sajnálom, Lamar. Nagyon sajnálom. Néhány perc múlva a sírás abbamaradt, de a locsolás folytatódott. Mitch szemével átpásztázta a kertet egy csap után kutatva. Kétszer is összegyűjtött magában annyi bátorságot, hogy megkérdezze, kikapcsolhatja-e a locsolót, de mindkétszer úgy döntött, ha Lamar ki tudja bírni, ő is kibírja. Lehet, hogy ez segít neki. Mitch az órájára pillantott. Még másfél óra volt hátra a sötétedésig. - Hogy történt a baleset? - kérdezte végül.

- Nem mondtak nekünk túl sokat. Búvárkodtak és valami felrobbant a hajón. A kapitány is meghalt. Odavalósi volt a szigetre. Most megpróbálják hazahozni a holttesteket. - Hol voltak az asszonyok? - Hála istennek, itthon. Üzleti út volt. - Nem tudok visszaemlékezni Hodge-ra. - Magas, szőke hajú srác volt, nem beszélt túl sokat. Olyasféle fickó, akit elfelejtesz egy találkozás után. Ő is a Harvardon végzett, mint te. - Hány éves volt? - Ő is, meg Marty is harmincöt múltak. Marty után Joe lett volna üzlettárs. Nagyon közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, mindannyian közel állunk egymáshoz, most különösen. Mind a tíz ujjával hátrafésülte a haját. Felállt és a száraz területre sétált. Víz csöpögött az ingéből és a nadrágja szárából. Megállt Mitch mellett, és üres tekintettel a szomszéd kertben álló fák tetejére meredt. - Milyen a BMW? - Fantasztikus. Remek autó. Kösz, hogy odahoztad. - Mikor érkeztél? - Ma reggel. Már mentem vele vagy ötszáz kilométert. - Jelentkezett a lakberendezőnő? - Igen. Abbyvel már el is költötték a következő évi fizetésemet. - Az szép. A ház is szép. Örülök, hogy itt vagy, Mitch. Sajnálom, hogy ma így alakultak a dolgok. Jól fogod érezni itt magad. - Felesleges elnézést kérned. - Még most sem tudom elhinni. El vagyok zsibbadva, bénult vagyok, összeborzadok a gondolatra, hogy Maryvel és a gyerekekkel kell találkoznom. Inkább megkorbácsoltatnám magamat, minthogy odamenjek. Megjelent a két nő. Keresztülsétáltak a belső udvaron, egészen a medence széléig. Kay megtalálta a csapot és a locsoló elcsendesült.

Elhagyták Chickasaw-kertvárost, nyugat felé haladtak, a belvárosba tartó autósorral együtt, az egyre halványuló nap irányába. Közben egymás kezét fogták, de keveset beszéltek. Mitch kinyitotta a naptetőt és lecsavarta az ablakokat. Abby egy kazettákkal teli dobozban válogatott, míg megtalálta Springsteent. A sztereó magnó jól működött. A dal süvöltőit az ablakokból, amint a kicsi, csillogó autó a folyó felé tartott. A sötétséggel együtt a forró, tapadós, párás nyári levegő is leereszkedett. A baseballpályák megteltek élettel, amint a műszálas nadrágokba, rikító zöld és világító sárga trikókba bújt testes férfiak, a meccsre készülődve, megrajzolták a vonalakat. Tinédzserekkel teli autók sorakoztak a gyorsbüfék előtt; a fiatalok söröztek és a másik nem képviselőit mustrálgatták. Mitch arca mosolyra húzódott. Megpróbált elfeledkezni Lamarról, Kozinskiról és Hodge-ról. Neki miért kellene szomorkodni? Hiszen nem a barátai voltak. Együttérzett a családokkal, de hát nem is ismerte őket. És neki, Mitchell Y. McDeere-nek, a lyukas fenekű srácnak, akinek nincsenek gyerekei, számtalan oka volt az örömre. Gyönyörű feleség, új ház, új autó, új állás, friss harvardi diploma. Briliáns koponya, teherbíró test, melynek súlya nem gyarapodik és kevés alvással is beéri. Nyolcvanezer dollár, egyelőre. Két éven belül hat számjegyű lehet a fizetése, és ezért mindössze annyit kell tennie, hogy heti kilencven órát dolgozik. Mi az neki? Begurult egy önkiszolgáló benzinkúthoz, és töltött hatvan liter benzint a tankba. Fizetett, majd vett hat Michelob dobozos sört. Abby kinyitott két dobozt, és visszahajtottak a forgalomba. Mitch most már mosolygott. - Menjünk el vacsorázni - javasolta. - Nem vagyunk úgy öltözve - felelte Abby. Mitch a lány hosszú, barna lábaira bámult. Abby térdig érő, fehér színű pamutszoknyát és legombolt nyakú, fehér pamutinget viselt. Mitchen sportnadrág volt, edzőcipő és fakó, fekete póló. - A te lábaid segítségével bármelyik New York-i étterembe be tudnánk jutni. - Mit szólnál a Rendezvous-hoz? Múltkor úgy tűnt, hogy ott lezserül öltözködnek. - Kiváló ötlet. Kifizették a parkolási díjat egy belvárosi parkolóban, majd sétáltak kétutcányit, amíg egy szűk fasorhoz nem értek. A flekken szaga a nyári levegővel keveredve szinte ködöt képezett a járda felett. Az illat az orrukba, szájukba és a szemükbe hatolt és kellemes bizsergést keltett a gyomrukban. A fasorban a szellőzőkből kiáramló füst terjengett, amely a hatalmas gázsütőktől eredt, ahol a legfinomabb sertésbordákat sütögették a város legfinomabb flekkenjeit kínáló étteremben; ez a város arról volt híres, hogy itt világszínvonalú flekkeneket készítenek. A Rendezvous az alagsorban volt, egy ősrégi

vörös téglás épület alatt, amelyet csak a pince híres lakóinak köszönhetően nem romboltak le még évtizedekkel korábban. Mindig hatalmas tömeg volt, és előre kellett asztalt foglalni, de a csütörtöki nap nyugalmasabbnak tűnt. Keresztülvezették őket a szellős, tágas és zajos éttermen egy kicsi asztalhoz, amelyet piros kockás terítő borított. Bámuló szempárok követték őket. A férfiak abbahagyták az evést, megdermedtek, a falat kilógott a szájukból, amint Abby McDeere végigsiklott az asztalok között. Bostonban egy alkalommal a járdáról sikerült megrekesztenie az egész forgalmat. A füttyöngetések és kurjongatások életükhöz tartozó jelenségek voltak, és Mitch már hozzájuk volt szokva Rettentő büszke volt gyönyörű feleségére. Egy mérges képű, fekete férfi maga elé kötött, piros köténnyel megállt az asztaluk előtt. - Tessék, uram - mondta kihívó hangon. Az étlapok az asztalhoz voltak erősítve, de semmi szükség sem volt rájuk. Borda, borda és megint csak borda. - Két teljes menüt, két sajttálat és két korsó sört - mordult rá a pincérre Mitch. A férfi nem jegyzett fel semmit, hanem megfordult, és a bejárat felé üvöltött: - Két teljes, két sajt, két korsó! Miután távozott, Mitch megragadta Abby lábát az asztal alatt. A lány eltolta a kezét. - Gyönyörű vagy - mondta Mitch. - Mikor mondtam neked utoljára, hogy gyönyörű vagy? - Körülbelül két órája. - Két órája! Milyen figyelmetlen vagyok! - Nehogy még egyszer előforduljon. Mitch újra megragadta a lábát és a térdét simogatta. Abby nem ellenkezett. Kacéran rámosolygott, arca két oldalán szabályos grübelli formálódott, fogai ragyogtak a halovány világításban, halványbarna szemei csillogtak. Sötétbarna, a vállig érőnél néhány centivel hosszabb haja egyenesen és szabályosan hullott alá. Megérkezett a sör. A pincér szó nélkül töltötte meg a két korsót. Abby ivott egy kortyot. Arcáról eltűnt a mosoly. - Gondolod, hogy Lamar rendben van? - kérdezte. - Nem tudom. Először azt hittem, hogy részeg. Úgy éreztem magam, mint egy idióta, amikor azt figyeltem, ahogy ázik.

- Szegénykém. Kay azt mondja, hogy a temetés valószínűleg hétfőn lesz, ha addig sikerül hazaszállítaniuk a holttesteket. - Beszéljünk inkább valami másról. Nem szeretem a temetéseket, még akkor sem, ha tiszteletből vagyok ott, és nem ismerem a halottat. Van néhány kellemetlen emlékem a temetésekkel kapcsolatban. Megérkeztek a bordák. Papírtányéron szolgálták fel, amelyet ezüstpapír bontott, hogy felfogja a zsírt. - Miről szeretnél beszélgetni? - kérdezte Abby. - Arról, hogy teherbe esel. - Azt hittem, hogy ezzel még várunk néhány évet. - Hát persze. De szerintem addig is szorgalmasan gyakorolnunk kell. - Minden útmenti motelben gyakoroltunk, amíg ideértünk Bostonból. - Azt tudom, de az új otthonunkban még nem. - Mitch kettészelt két bordát, a mártás a szemöldökére fröccsent. - Még csak ma reggel költöztünk be. - Tudom, de mire várunk? - Mitch, úgy viselkedsz, mintha eddig hanyagoltalak volna. - Reggel óta hanyagolsz is. Az a javaslatom, hogy ma este, amint hazaértünk, lássunk neki, és ezzel úgymond felavatjuk az új otthonunkat. - Majd meglátjuk. - Ezek szerint nem kaptam kosarat? Nézd csak! Látod ott azt a fickót? Majdnem kitöri a nyakát, hogy lásson valamit a lábadból. Oda kéne mennem, hogy felpofozzam. - Nem, nem kaptál kosarat. A pasik miatt pedig ne edd magad. Téged bámulnak. Úgy vélik, hogy jóképű vagy. - Nagyon vicces. Mitch tisztára csupaszította a saját csontját, és Abby vacsorájának is megette a felét. Miután a sör is elfogyott, kifizette a számlát, és felmentek a lépcsőn a fasorba. Elővigyázatosan hajtott keresztül a városon. Felfedezett egy olyan utcát, amelyre már a nap korábbi részében lebonyolított számtalan próbaút egyikéről emlékezett. Miután

kétszer rossz irányba fordult el, végre megtalálta Meadowbrookot, majd pedig Mr. és Mrs. Mitchell Y. McDeere otthonát. A matracot és az ágybetétet elhelyezték a hálószoba padlóján. Mindenfelé dobozok hevertek körülöttük. Hearsay egy lámpa alatt talált magának helyet, onnan figyelte, amint a két fiatal gyakorol.

Négy nappal később, azon a napon, amelynek valójában Mitch első, íróasztal mögött töltött munkanapjának kellett volna lennie, a McDeere házaspár csatlakozott a cég maradék harminckilenc tagjához és elbűvölő asszonyaikhoz, hogy utolsó útjára kísérjék Martin S. Kozinskit. A katedrális tömve volt. Oliver Lambert olyan ékesen szóló és megható búcsúbeszédet tartott, hogy még Mitchell McDeere-nek is a hideg futkosott a hátán, pedig már eltemette édesapját és egyik fivérét is. Az özvegy és a gyerekek láttán Abby szeme megtelt könnyel. Még aznap délután újra összegyűltek. A kelet-memphisi presbiteriánus templomban vettek búcsút Joseph M. Hodgetól.

5

Amikor Mitch a megbeszélés szerint, pontban fél kilenckor megérkezett, a kis előtér, amelyből Royce McKnight irodája nyílt, még üres volt. Mitch hümmögött, köhécselt és izgatottan várakozott. A két iratszekrény mögül megjelent egy ősöreg, kék hajú titkárnő és mogorva tekintettel Mitch felé nézett. Amikor Mitch számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem nagy örömmel fogadják, bemutatkozott és közölte, erre az időpontra megbeszélt találkozója van Mr. McKnighttal. A hölgy elmosolyodott, majd Louise néven mutatkozott be, mint Mr. McKnight személyi titkárnője, immáron harmincegy esztendeje. Szolgálhat kávéval? Igen, felelte Mitch, de tej nélkül kéri. A nő eltűnt, majd egy csészével és egy kistányérral tért vissza. A házi telefonon tájékoztatta főnökét, majd hellyel kínálta Mitchet. Most már felismerte őt. Az egyik kolléganője mutatta meg neki a férfit a tegnapi temetésen. Elnézést kért Mitchtől az irodában uralkodó komor hangulatért. Senkinek nincs kedve dolgozni, magyarázta neki, és még napoknak kell eltelni ahhoz, hogy a dolgok

visszaálljanak a rendes kerékvágásba. Annyira nagyszerű fiatalemberek voltak! Megszólalt a telefon. A nő ezután tudatta Mitchcsel, hogy Mr. McKnight jelenleg egy fontos tárgyaláson van, és nem lehet zavarni. Kisvártatva újra megszólalt a telefon, Louise figyelmesen bólogatott, majd bekísérte Mitchet az ügyvezető üzlettárs irodájába. Oliver Lambert és Royce McKnight üdvözölte Mitchet. Bemutatták a két másik jelenlévő üzlettársnak, Victor Milligannek és Avery Tolarnek. Egy kisméretű tárgyalóasztal körül foglaltak helyet. Louise-t újabb adag kávéért küldték. Milligan az adóügyekért felelt, a negyvenegy éves Tolar pedig a fiatalabb üzlettársak egyike volt. - Mitch, elnézést kell kérnünk ezért az elszomorító kezdetért - mondta McKnight. Értékeljük, hogy jelen volt a tegnapi temetésen és nagyon sajnáljuk, hogy ilyen komor volt a cégnél töltött első napja. - Úgy éreztem, ott a helyem a temetésen - felelte Mitch. - Nagyon büszkék vagyunk magára, Mitch, és fantasztikus terveink vannak magával. Elvesztettük két olyan ügyvédünket, akik a legjobbak közé tartoztak. Mindketten kizárólag adóügyekkel foglalkoztak, így magától többet kell majd követelnünk. Mindannyiunknak kicsit keményebben kell majd dolgozni. Louise megérkezett egy kávéscsészékkel teli tálcával. Ezüst kávékészlet, finom porcelán. - Nagyon borús hangulatban vagyunk - közölte Oliver Lambert -, ezért kérem, legyen elnéző velünk szemben. Mindannyian homlokráncolva meredtek az asztalra. Royce McKnight a jegyzettömbjére pillantott. - Mitch, azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Cégünknél minden ügyvédet beosztunk egy üzlettárshoz, aki mentorként felügyeli a munkáját. Ezek a kapcsolatok roppant fontosak. Igyekszünk olyan üzlettárshoz beosztani, akivel ki tud jönni, akivel együtt tud dolgozni. Többnyire helyesek az ítéleteink, bár követünk el hibákat. Egyszerűen nem illenek össze vagy ki tudja. De ha így alakul, szó nélkül más mellé tesszük az ügyvédet. Maga Avery Tolar mellett fog dolgozni. Mitch zavartan rámosolygott új főnökére. - Az ő útmutatásai alapján végzi majd a feladatait. Mr. Tolar munkáival fog foglalkozni. Jóformán kizárólag adóügyi kérdések. - Nagyszerű.

- Mielőtt elfelejtem, szeretném, ha ma együtt ebédelnénk - jelentette ki Tolar. - Természetesen - válaszolta Mitch. - Vigyétek el a limuzinomat - ajánlotta Mr. Lambert. - Én is így terveztem - szólt Tolar. - Én mikor kapok limuzint? - kérdezte Mitch. A férfiak elmosolyodtak, és láthatólag értékelték a tréfát. - Körülbelül húsz év múlva - felelte Mr. Lambert. - Addig kibírom. - Milyen a BMW? - érdeklődött Victor Milligan. - Pompás. Már lehetne vinni az ötezer kilométer után esedékes szervizre. - Rendben beköltözött? - Igen, nem volt semmi gond. Köszönöm a cég segítségét mindenben. Úgy érezhettük, hogy itt örömmel fogadnak bennünket, és ezért a feleségemmel mindketten nagyon hálásak vagyunk. McKnight abbahagyta a mosolygást, és újra a jegyzettömbjére pillantott. - Már említettem, Mitch, hogy az ügyvédi vizsga mindennel szemben elsőbbséget élvez. Hat hete van arra, hogy felkészüljön rá, és minden lehetséges módon segítséget nyújtunk. A cég alkalmazottai irányítják az előkészítő kurzusainkat. A vizsga minden témaköréről szó lesz. Fejlődését nagy figyelemmel fogjuk mindannyian kísérni, különösképpen azonban Avery. Minden napnak legalább a felét tanulással kell töltenie, és a szabadideje nagy részét is. Ennek a cégnek még egyetlen ügyvédje sem bukott meg ezen a vizsgán. - Én nem leszek az első. - Ha meghúzzák, elvesszük a BMW-t - mondta Avery, arcán kis vigyorral. - A titkárnője egy Nina Huff nevű hölgy lesz. Már több mint nyolc éve dolgozik a cégnél. Egy kicsit indulatos, nem különösebben szemrevaló, de nagyon jó képességű. Rettentő sokat tud a jogról, és megvan az a szokása, hogy tanácsokat osztogat, elsősorban a kezdő ügyvédeknek. A maga dolga lesz, hogy Nina tisztában legyen vele, mi az ő dolga. Ha nem sikerül kijönnie vele, elvesszük maga mellől. - Hol van az irodám? - A második emeleten, a folyosó végén, Avery irodája közelében. A lakberendezőnő ma délután jön, hogy kiválassza az íróasztalt meg a többi bútort. Amennyire csak lehet, kövesse a tanácsait.

Lamar irodája is a másodikon volt, és ez ebben a pillanatban nyugalommal töltötte el Mitchet. Eszébe jutott a férfi, amint ott ül csuromvizesen a medence szélén, zokog és összefüggéstelenül motyog. McKnight szólalt meg: - Attól tartok, Mitch, hogy elmulasztottunk megbeszélni egy olyan kérdést, amit már az első találkozásunkkor érintenünk kellett volna. Mitch várt, majd végül azt mondta: - Mi az? Az üzlettársak feszülten bámulták McKnightot. - Sohasem hagyjuk, hogy egy ügyvéd ügy kezdje a pályafutását, hogy közben a tanulmányi kölcsön terheit nyögi. Jobban szeretnénk, ha inkább más ügyek miatt főne a feje és más módot találna arra, hogy elköltse a pénzét Mennyi a tartozása? Mitch kortyolt egyet a kávéjából, s közben sebesen forgott az agya. - Majdnem huszonháromezer dollár. - Holnap reggel az legyen az első dolga, hogy eljuttassa a papírokat Louise-nak. - Hm... ezt úgy érti, hogy a cég kiegyenlíti a tartozásomat? - Ez a politikánk. Feltéve, ha nincs ellene kifogása. - Nincs ellene kifogásom. Nem is tudom, hogy mit mondjak. - Nem kell semmit mondania. Minden ügyvédnek megtettük ezt az utóbbi tizenöt esztendőben. Csak adja oda a papírokat Louise-nak. - Ez nagyon nagylelkű önöktől, Mr. McKnight. - Valóban az.

Avery Tolar szünet nélkül beszélt, miközben a limuzin lassan keresztülhajtott a déli csúcsforgalmon. Mitch saját magára emlékezteti, közölte vele a férfi. Szegény családból származott ő is, gyermekkorát különböző nevelőszülőknél töltötte Dél-Texasban, és a középiskola elvégzése után az utcára került. Főiskolai tanulmányaira úgy biztosította a pénzt, hogy cipőgyárban dolgozott az éjszakai műszakban. Egy egyetemi ösztöndíj azután megnyitotta előtte az ajtókat. Kiváló eredményekkel végzett, majd tizenegy egyetemre jelentkezett posztgraduális tanulmányokra, és végül a Stanfordot választotta. Évfolyamán a második helyen végzett, de visszautasította a nyugati part nagy cégeinek ajánlatát. Semmi mással, csak adóügyekkel akart foglalkozni. Oliver

Lambert tizenhat évvel ezelőtt szerződtette, amikor még harmincnál is kevesebb ügyvéd dolgozott a cégnél. Volt egy felesége és két gyereke, de keveset beszélt a családjáról. A pénzről beszélt. A szenvedélyéről, ahogy ő nevezte. Az első millió már a bankban állt. A másodikra már csak két évet kell várni. Évi négyszázezer dolláros fizetéssel ez nem tarthat sokáig. Óriási tartályhajók beszerzésére specializálódott társaságok alakításával foglalkozott. A terület első számú szakemberének tartották, óránként háromszáz dollárt keresett, és hetenként általában hatvan, de néha hetven órát is dolgozott. Mitch óránkénti száz dollárral kezd majd, s napi legalább ötórai munkával, egészen addig, amíg nem teszi le a vizsgát és nem szerzi meg az ügyvédi engedélyét. Akkor majd napi nyolc órát követelnek tőle, óránkénti százötven dolláros áron. A ledolgozott órák számlázása volt a cég éltető eleme. Minden ekörül forgott. Előléptetés, fizetésemelés, prémium, túlélés, siker - minden attól függött, hogy milyen ügyesen számlázott az ember. Különösképpen az új fiúk. A megrováshoz vezető leggyorsabb út az, ha valaki nem törődik a napi számlázás teendőivel. Avery egyetlen ilyen megrovásra sem tudott visszaemlékezni. Egyszerűen elképzelni is lehetetlen volt az, hogy a cég egyik tagja nem foglalkozna a számlázással. Ügyvédek esetében az átlagos százhetvenöt dollár volt óránként. Az üzlettársaknál háromszáz. Milligan négyszáz dollárért dolgozik néhány ügyfelének, és Nathan Locke egy alkalommal ötszáz dollárt kapott egy adóügyi munkáért, amelybe az is beletartozott, hogy vagyontárgyaknak kellett gazdát cserélniük egy-két külföldi országban. Ötszáz dolcsi egy órára! Averynek tetszett a gondolat, és megnézte, hogy óránkénti ötszáz dollárral számolva, mennyit keres az ember, ha egy évben ötven hetet és heti ötven órát dolgozik. Egymillió-kétszázötvenezer dollár évente! így kell pénzt csinálni ebben az üzletben. Az ember összeszed néhány ügyvédet, akik éjjel-nappal dolgoznak, és azután szépen felépít egy dinasztiát. Minél több ügyvéd van a cégnél, annál többet keresnek az üzlettársak. Nem szabad megfeledkezni a számlázásról, figyelmeztette a férfi Mitchet. Ez az életben maradás első alapszabálya. Ha nincs elég ügy, aminek a munkaóráit leszámlázhatná, jelentse az ő irodájában. Nála van elég. Minden hónap tizedik napján, az exkluzív ebéd alatt, az üzlettársak átnézik az előző hónap számlázásait. Hatalmas ceremónia ez. Royce McKnight felolvassa mindegyik ügyvéd nevét és a havi számlázásának teljes összegét. Kemény, de jó szellemű verseny folyik az üzlettársak között. Végül is mindannyian meggazdagodnak, nem igaz? Ennek ugyancsak ösztönző hatása van. Ami pedig az egyszerű ügyvédeket illeti, nem szólnak semmit a lista végén állónak, csak a második hónap után. Oliver Lambert futólag odavet neki valamit. Nincs olyan ügyvéd, aki egymás után háromszor is az utolsó helyen végzett volna. Az ügyvédek

az emberfelettien magas végösszegű számlázással érdemelhetik ki a prémiumot. Az üzlettársi kinevezés alapja az eltelt évek alatti számlázások átlaga. Tehát nem szabad elfeledkezni róla, hallatszott újra a figyelmeztetés. Mindig ez legyen a legfontosabb. Persze csak az ügyvédi vizsga után. Ez a vizsga kényelmetlen dolog, kínszenvedés, amin túl kell esni, de nem olyan próbatétel, amitől egy harvardi diplomásnak tartania kéne. Csak tessék figyelni az előkészítő kurzusokon, mondta Avery, és próbáljon meg visszaemlékezni mindarra, amit az egyetemen tanult. A limuzin bekanyarodott egy mellékutcába, amely két hatalmas épület között nyílt. Lefékezett, majd Avery az órájára pillantott, és így szólt a sofőrhöz: - Jöjjön vissza kettőre. Két óra ebédre, gondolta magában Mitch. Erre hatszáz dollárt lehet számlázni. Micsoda pazarlás. A Manhattan Klub egy olyan tízemeletes irodaépület legfelső szintjét foglalta el, amely utoljára az ötvenes évek elején telt meg teljesen. Avery azt mondta az épület szerkezetéről, hogy ormótlan, de gyorsan hozzátette, a klub a város legelőkelőbb helye, ha az ember ebédelni vagy vacsorázni akar. A fehér, gazdag férfiak uralta, osztályon felüli környezetben kiváló ételeket szolgáltak fel. Elsőrangú ebédek az elsőrangú uraknak. Bankárok, jogászok, igazgatók, vállalkozók, néhány politikus és néhány arisztokrata. Aranylemez belső borítású felvonó suhant át megállás nélkül az elhagyatott irodákkal teli emeleteken, majd megállt az elegáns legfelső szinten. A főpincér nevén szólította Mr. Tolart, és barátai, Oliver Lambert és Nathan Locke felől érdeklődött. Együttérzéséről biztosította Mr. Tolart Mr. Kozinski és Mr. Hodge elvesztése miatt. Avery köszönetet mondott neki, majd bemutatta a cég legújabb alkalmazottját. Kedvenc asztala a sarokban rá várt. Egy választékos modorú, Ellis nevezetű fekete pincér meghozta az étlapokat. - A cég nem engedi az alkoholfogyasztást ebéd közben - jegyezte meg Avery, miközben kinyitotta az étlapot. - Nem szoktam inni ebéd közben. - Az jó. Akkor mit kérsz? - Jeges teát Jeges teát a barátomnak - közölte Avery a pincérrel. - Nekem pedig hozzon egy Bombay martinit jéggel és három olívabogyóval. Mitch a nyelvébe harapott és elmosolyodott az étlap mögött, - Túl sok előírás van nálunk - mormogta Avery.

Az első martini után következett egy második, de Avery utána már nem rendelt többet, ő választott mindkettőjüknek. Valamiféle roston sült hal. Az aznapi specialitás. Kénytelen vigyázni a súlyára, jegyezte meg Avery. Mindennap gyakorlatokat végzett egy testedző klubban, a saját testedző klubjában. Meghívta Mitchet, hogy egyszer izzadjanak együtt. Talán majd az ügyvédi vizsga után. Ezt követően elhangzottak a szokásos kérdések a futballról a főiskolán, majd a szabványos elhárítása mindenféle elismerő szónak.

Mitch a gyerekekről kérdezett. Avery azt felelte, hogy az anyjukkal élnek. A hal nyers volt, a főtt krumpli pedig kemény. Mitch csak turkált a tányérjában, lassan eszegette a salátáját és hallgatta az üzlettársat, aki bemutatta az étteremben jelenlévők nagyrészét. A polgármester egy nagy asztalnál ült egy japánnal. A cég egyik bankár ügyfele a mellettük álló asztalnál foglalt helyet. Volt ott még néhány nagymenő ügyvéd és részvénytársasági tag: mindannyian dühödten, nagyképűen és erővel telten fogyasztották az ebédjüket. A légkör áporodott volt. Avery szerint a klub minden tagja súlyos figurának számított, tekintélyes hatalomnak a maga területén és a városban. Avery otthon érezhette magát. Mindketten visszautasították az édességet, és kávét rendeltek. Avery, miközben rágyújtott egy Montesion típusú szivarra, elmagyarázta Mitchnek, hogy elvárják tőle: minden reggel kilenckor az irodában legyen. A titkárnők már fél kilenckor megérkeznek. A munkaidő kilenctől ötig tart, de senki nem dolgozik napi nyolc órát a cégnél. Ami Averyt illeti, ő például már nyolckor az irodában van és ritkán fordul elő, hogy hat előtt távozna. Tizenkét órát tud leszámlázni minden egyes nap, függetlenül attól, hogy valójában hány órát dolgozott. Napi tizenkét óra, heti öt nap, óránkénti háromszáz dollár ötven héten keresztül. Kilencszázezer dollár! Ez volt Avery célja. Előző évben hétszázezer dollárt számlázott, de voltak bizonyos személyes problémái. A céget nem érdekli, hogy Mitch reggel hatkor vagy kilenckor jön be dolgozni, feltéve, ha elvégzi a munkáját. - Mikor zárják az ajtókat? - kérdezte Mitch. Mindenkinek van saját kulcsa, közölte vele Avery, így azután akkor jön és megy, amikor csak neki tetszik. A biztonsági előírások szigorúak, de az őrök hozzá vannak szokva a munkabuzeránsokhoz. Néhány ügyvéd munkamódszere legendássá vált. Victor Milligan fiatalabb korában a hét minden napján tizenhat órát dolgozott, míg ki nem nevezték üzlettársnak. Attól fogva vasárnaponként már nem járt be. Átesett egy szívrohamon, és szombatonként is otthon maradt. Orvosi utasításra csak napi tíz órát dolgozhat hetente ötször, de azóta boldogtalan. Marty Kozinski keresztnevén ismerte az összes kapust. Kilencre járt be, mert a gyerekeivel akart együtt reggelizni. Mindennap kilenckor jött és

éjfélkor ment haza. Nathan Locke azt állítja, hogy nem tud rendesen dolgozni azután, hogy megérkeznek a titkárnők, ezért hatra jár be. Számára szégyenteljes dolog lenne később kezdeni. Itt van egy hatvanegy éves férfi, aki tízmillió dollárt ér, és reggel hattól este nyolcig vagy kilencig dolgozik a hét öt napján, s ráadásul még szombaton is egy fél napot. Ha nyugdíjba megy, meghal. A cégnél nincs blokkolóóra, világosította fel Mitchet az üzlettárs. Az ember akkor jön, akkor megy, amikor a kedve tartja. Csak el kell végezni rendesen a munkát. Mitch azt mondta, érti, mi a helyzet. A napi tizenhat órai munka számára nem fog újdonságot jelenteni. Avery megdicsérte az új öltönyét. Volt egy íratlan szabály a cégnél az öltözködésre vonatkozóan, és Mitchnek kétségkívül sikerült alkalmazkodnia hozzá. Avery elmondta neki, hogy van egy szabója, egy öreg koreai, Dél-Memphisben; szívesen beajánlja hozzá, ha Mitch majd megengedheti magának. Egy öltöny ezerötszáz dollár. Mitch azt felelte, hogy vár még egy-két évet. Az egyik nagyobb cég jogásza szakította félbe a beszélgetést Biztosította Averyt az együttérzéséről, és a két elhunyt férfi családja felől érdeklődött. Tavaly együtt dolgozott Joe Hodge-dzsal egy ügyön, és nem akarta elhinni, ami történt. Avery bemutatta a férfit Mitchnek. Ő is ott volt a temetésen, mondta a jogász. Szerették volna, ha már elmegy, de a férfi továbbra is azt ecsetelgette, mennyire sajnálja a történteket. Nyilvánvaló volt, hogy a részletekről szeretne hallani. Avery azonban erről nem kívánt beszélni, így a férfi végül elment. Két órára már távoztak a helyi hatalmasságok, megfogyatkozott a tömeg. Avery aláírta a számlát, a főúr kikísérte őket. A sofőr türelmesen várakozott a limuzin végénél. Mitch bemászott hátúira, és belesüppedt a vastag bőrrel bontott ülésbe. Az épületeket és a forgalmat figyelte. A magukból meleget sugárzó járdán siető gyalogosokat nézegette, és magában azon töprengett, vajon hányan vannak közöttük olyanok, akik látták már egy ilyen limuzin belsejét vagy a Manhattan Klubot belülről. Hány olyan van közöttük, aki tíz év múlva gazdag ember lesz? Mitch elmosolyodott, jó érzés töltötte el. A Harvard már többmilliónyi kilométer távolságban volt. A Harvard, ahol már nem követelik rajta a tanulmányi kölcsönt. Kentucky is egy más világban volt. Múltjára a feledés homálya borul. Mitch megérkezett.

A lakberendezőnő az irodájában várta. Avery kimentette magát, és megkérte Mitchet, legyen egy óra múlva az irodájában, hogy hozzáláthassanak a munkához. A

lakberendezőnő egy irodai bútorokkal és mindenféle mintákkal teli könyvet hozott magával. Mitch megkérdezte tőle, 6 mit javasol, és megpróbált, amennyire csak bírt, figyelmes ábrázatot erőltetni az arcára, miközben a válaszát hallgatta. Azután azt mondta neki, hogy megbízik az ítéletében, és csak válassza ki azt, ami neki a legjobban tetszik. A nő egy tömör cseresznyefából készült, fiókok nélküli íróasztalt, mélybordó bőrrel borított forgószéket és egy nagyon drága keleti szőnyeget talált a legmegfelelőbbnek. Mitch azt mondta, nagyszerű. A nő távozott és Mitch elhelyezkedett a régi íróasztal mögött, amely nagyon jól festett és megfelelt volna neki, eltekintve attól, hogy használtnak tekintették, és ezért nem volt elég jó egy újonnan szerződtetett ügyvédnek a Bendini, Lambert és Locke cégnél. Az iroda alapterülete tizennyolc négyzetméter volt, két, közel két méter magas északra néző ablakkal, ahonnan pontosan a szomszédos öreg épület második emeletére lehetett látni. Nem valami szép kilátás. Némi erőfeszítés árán, az irodától északnyugatra lévő folyó egy kis darabját is láthatta. A préselt gipszkőből épített falak siváran festettek. A nő néhány festményt is kiválasztott. Mitch eldöntötte, hogy a végzettségét igazoló dokumentumok az íróasztal mögötti falra kerülnek. Diplomáját, meg a többi oklevelet be kell majd kereteztetnie. Az iroda tágasnak volt mondható, legalábbis egy kezdő ügyvéd részére. Jóval nagyobbnak, mint azok a gyufásskatulyák, ahol a New York-i és chicagói újoncok nyomorognak. Néhány évig jó lesz ez az iroda. A következő pedig olyan lesz, amelyből szebb kilátás nyílik. Azután majd a hatalom valamelyik irodája, az egyik a sarokban lévők közül. Miss Nina Huff kopogtatott az ajtón és bemutatkozott: ő lesz a titkárnője. Jól megtermett, negyvenöt éves nő volt. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember megértse, miért hajadon még mindig. Mivel nem volt családja, amelyet támogatnia kellett volna, nyilvánvalónak tűnt, hogy pénzét ruhára és kozmetikára költötte, de szemmel láthatólag teljesen eredménytelenül. Mitch azon töprengett magában, miért nem egy testkultúra-szakértőre fordítja inkább a pénzét. A nő tüstént Mitch tudtára adta, hogy ő már nyolc és fél éve dolgozik a cégnél, és mindent, amit csak lehet, pontosan tud a hivatali ügyrendről. Ha Mitchnek lenne valami kérdése, csak forduljon hozzá. Mitch köszönetet mondott. Nina eddig a gyors- és gépíró csoportnál dolgozott, és hálás volt, hogy visszatérhet a rendes titkárnői munkakörbe. Mitch bólintott, mintha pontosan értené. A nő megkérdezte tőle, tudja-e használni a diktafont. Igen, hangzott Mitch válasza. Egy évvel korábban egy háromszáz alkalmazottat foglalkoztató Wall Street-i nagy cégnél dolgozott, amely a legmodernebb irodatechnikai berendezésekkel volt felszerelve. De azért megígérte Ninának, hogy ha valami gondja lesz, majd szól neki. - Hogy hívják a feleséget? - kérdezte a titkárnő. - Ez miért fontos? - érdeklődött Mitch.

- Azért, mert amikor telefonál, szeretném a keresztnevén szólítani, hogy kedves és barátságos lehessek vele. - Abby. - Hogyan issza a kávét? - Tej nélkül, de én magam szeretem megcsinálni. - Nincs ellenemre, hogy elkészítsem a kávéját Hozzátartozik a munkámhoz. - Majd én megcsinálom. - Az összes titkárnő elkészíti a kávét. - Ha egyszer is hozzányúl a kávémhoz, gondoskodom róla, hogy a postázóba helyezzék bélyeget nyalogatni. - Automata bélyegzőnk van. A Wall Streeten nyalogatják a bélyegeket? - Csak szófordulat volt. - Nos, megjegyeztem a felesége nevét, a kávé kérdését pedig megbeszéltük. Azt hiszem, kész vagyok arra, hogy munkába álljak. - Majd holnap reggel. Legyen itt fél kilenckor. - Igen, főnök. - Nina távozott, és Mitch elmosolyodott. A nő igazi hárpia, de vidám dolog lesz vele dolgozni. Lamar érkezett következőnek. Már késésben volt egy megbeszélésre Nathan Locke-kal, de azért be akart nézni a barátjához. Örömmel vette, hogy irodáik közel vannak egymáshoz. Még egyszer elnézést kért a múlt csütörtöki vacsora miatt. Igen, ő, Kay és a gyerekek ott lesznek náluk este hétre, hogy megnézzék az új házat és a bútorokat.

Hunter Quin ötéves volt, a nővére, Holly pedig hét. Mindketten kifogástalanul ették a spagettit a vadonatúj ebédlőasztalon, és kötelességtudóan nem figyeltek a felnőttek beszélgetésére, amely a fejük felett folyt. Abby kisbabáról álmodozott, miközben őket nézte. Mitch helyesnek találta őket, de különösebb hatást nem gyakoroltak rá. A nap eseményeinek felidézésével volt elfoglalva. A két nő gyorsan evett, azután elmentek, hogy megnézzék a bútorokat és a ház átalakításáról beszélgessenek. A gyerekek elvitték Hearsayt a hátsó udvarba.

- Kicsit meglep, hogy Tolar mellé osztottak be - jegyezte meg Lamar, miközben megtörülte a száját. - Miért? - Azt hiszem, még sohasem felügyelt kezdő ügyvédre. - Van ennek valami különösebb oka? - Nem hinném. Nagyszerű fickó, de nem igazán csapatjátékos. Olyan magányosfarkastípus. Egyedül szeret dolgozni. Gondjai vannak a feleségével, és azt beszélik, hogy külön élnek. De erről nem nyilatkozik. Mitch eltolta maga elől a tányérját, és kortyolt egyet a jeges teából - Jó ügyvéd? - Igen, nagyon jó. Mindegyik jó, amelyikből üzlettárs lesz. Sok olyan ügyfele van, aki gazdag, és néhány milliót el kell dugnia az adóhivatal elől. Káefték alapításával foglalkozik. Sok módszere kockázatos, és arról híres, hogy hajlandó vállalni a veszélyeket, azután pedig harcol az adóhivatallal. A legtöbb ügyfele nagystílű szélhámos. Sok aprómunkát kell végezned, hogy megtaláld, miként lehet kikerülni az adórendeleteket. Szórakoztató lesz. - Az ebéd felét azzal töltötte, hogy a számlázásról tartott előadást. - Ez elemi dolog. Mindig nyomás nehezedik rád, hogy többet, minél többet számlázzál. Mindössze az időnket tudjuk eladni. Amint letetted az ügyvédi vizsgát, Tolar és McKnight hetenként ellenőrizni fogja a számlázásodat. Az egész számítógépen van, és az utolsó centig meg tudják mondani, hogy mennyire vagy produktív. Azt várják majd tőled, hogy az első hat hónapban heti harminc-negyven órát számlázzál. Azután pedig ötvenet néhány éven keresztül. Mielőtt azt mérlegelnék, hogy kinevezzenek üzlettársnak, egy évnél hosszabb időn keresztül egyenletesen heti hatvan órát kell számláznod. Nincs olyan aktív üzlettárs, aki heti hatvannál kevesebbet számlázna. És a hatvan óra nagy részét a maximális áron. - Hatvan óra nagyon sok. - Úgy hangzik, de azért ez csalóka. A legtöbb jó ügyvéd képes napi nyolc-kilenc óra munka mellett tizenkettőt számlázni. Ezt úgy nevezik, hogy "vattázás". Nem igazán tisztességes az ügyféllel szemben, de mégis olyan dolog, amit mindenki csinál. A nagy cégek úgy gazdagodnak meg, hogy vattázzák az aktákat. Ez baromi fontos. - Etikátlannak hangzik. - Csakúgy, mint rábeszélni valakit, akit baleset ért, hogy követeljen kártérítést. Az is etikátlan, hogy az ügyvéd elfogadja a díját készpénzben, amikor nyomós oka van azt

hinni, a pénz nem tiszta. Nagyon sok minden etikátlan. Mi a helyzet azokkal az orvosokkal, akik naponta száz állami beteget látnak el? Vagy pedig azokkal, akik felesleges műtéteket hajtanak végre? A legtöbb tisztességtelen emberrel a saját ügyfeleim között találkoztam. Nem esik nehezedre kivattázni az aktát, amikor az ügyfeled multimilliomos, aki át akarja verni a kormányt, és ezt törvényesen szeretné csinálni. Mindannyian vattázunk. - Meg is tanítják, hogyan kell? - Nem. Valahogy magától megtanulja az ember. Eleinte eszeveszetten dolgozol hosszú órákon keresztül, de ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, így aztán megkeresed a kiskapukat. Hidd el nekem, Mitch, miután velünk töltesz egy évet, tudni fogod, hogyan lehet tízórai munka mellett kétszer annyit számlázni. Ez egyfajta hatodik érzék, amire szert tesznek az ügyvédek. - És még mire fogok szert tenni? Lamar megcsörgette poharában a jégkockákat, és egy pillanatig elgondolkozott. - Némi cinizmusra. Ez a munka kikészíti az embert. Amikor a jogi egyetemre jártál, nemes gondolatok jártak a fejedben arról, mit kellene egy ügyvédnek csinálnia. Egy ügyvéd legyen az emberi jogok bajnoka, az alkotmány védelmezője, az elnyomottak oltalmazója és ügyfele érdekeinek szószólója. Azután dolgozol egy fél évet, és rájössz, nem vagy más, csak egy bérbe vett fegyver. Eladó szócső annak, aki a legtöbbéi ígéri. Kapható vagy mindenkinek, minden csalónak, szarházinak, akinek elég pénze van ahhoz, hogy kifizesse a borzalmasan magas díjadat Semmitől nem kavarodik fel a gyomrod. Állítólag ez egy tiszteletet érdemlő szakma, de annyi szélhámos ügyvéddel fogsz találkozni, hogy legszívesebben otthagynád az egészet és keresnél magadnak egy becsületes munkát Igen, Mitch, cinikus leszel. És ez nagyon szomorú. - Nem kéne ilyeneket mondanod nekem a pályafutásom kezdetén. - A pénz ellensúlyozza. Bámulatos, hogy milyen sokat vagy képes robotolni évi kétszázezerért - Csak robotolni? Ahogy elmondtad, egyenesen rettenetesnek hangzott. - Ne haragudj. Nem ennyire rossz a helyzet. Múlt csütörtök óta radikálisan megváltozott az, ahogy az életemet látom. - Nem akarod megnézni a házat? Gyönyörű. - Talán majd máskor. Most inkább beszélgessünk.

6

Hajnali ötkor "felrobbant" az ébresztőóra az új éjjeliszekrényen, az új lámpa mellett, de nyomban el is hallgattatták. Mitch keresztültántorgott a sötét házon, a hátsó ajtónál várakozó Hearsayt kiengedte az udvarra, majd megindult a fürdőszobába. Húsz perccel később a feleségét még mindig a paplan alatt találta, és búcsúzóul megcsókolta. Abby nem reagált. Mivel egyáltalán nem volt forgalom, csak tíz percig tartott az út az irodáig. Mitch korábban úgy döntött, hogy ezentúl fél hatkor kezdi a napot, hacsak nem lesz valaki, aki megelőzi; ebben az esetben már ötkor vagy fél ötkor ott lesz, vagy olyan korán, amilyen korán csak kell ahhoz, hogy első legyen. Az alvás értelmetlen dolog. Ma ő lesz az első ügyvéd, aki megérkezik a Bendini-épületbe, és ez így lesz minden áldott nap, amíg üzlettárs nem válik belőle. Ha másoknak ez tíz évig tart, neki hét is elég lesz. A cég történetének legfiatalabb üzlettársa lesz, határozta el magában Mitch. A Bendini-épület melletti üres parkolót három méter magas drótkerítés szegélyezte. A kapuban őr állt. Odabent külön parkolórész várt rá, ahol a sárga vonalak között festékszóróval kiírták a nevét. Mitch megállt a kapuban és várakozott. Az egyenruhás őr előbukkant a sötétből és megindult a vezetőülés melletti ajtóhoz. Mitch gombnyomással leeresztette az ablakot, és elővette a fényképével ellátott műanyag kártyát - Maga bizonyára az új ember - mondta az őr, miközben átvette a kártyát. - Igen. Mitch McDeere vagyok. - Tudok olvasni. Már a kocsiról fel kellett volna ismernem. - Hogy hívják? - érdeklődött Mitch. - Dutch Hendrixnek. Harminchárom évig a memphisi rendőrségen dolgoztam. - Örülök, hogy megismerhetem, Dutch. - Én nemkülönben. Korán kezdi a napot, nem igaz? Mitch elmosolyodott, és visszavette a műanyag kártyát. - Nem, én már azt hittem, hogy mindenki itt lesz. Dutch mosolyt erőltetett az arcára. - Maga az első, de Mr. Locke is hamarosan megérkezik.

A kapu kinyílt, és Dutch bebocsátotta Mitchet, aki a parkolóban megtalálta a nevét, amelyet fehér színnel festettek az aszfaltra, és leparkolta a BMW-t az épülettől számított harmadik sorban. Felkapta bordó színű, csukabőrből készült aktatáskáját a hátsó ülésről, majd gyengéden becsukta az ajtót. Egy másik őr várakozott az épület hátsó bejáratánál. Mitch bemutatkozott, és figyelte, ahogy az őr kinyitja az ajtót. Az órájára pillantott. Pontosan fél hat. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ez az időpont elég korai. A cég többi alkalmazottja még az igazak álmát alussza. Irodájában felkapcsolta a lámpát, és aktatáskáját az íróasztalra tette. Elindult a folyosó végén lévő kávézószoba felé, és menet közben mindenhol felgyújtotta a lámpákat. A kávéfőző hatalmas méretű, többszintes masina volt, sok-sok melegítőlappal, sok-sok edénnyel, de használatára vonatkozóan semmiféle útbaigazítás nem volt olvasható rajta. Mitch, miközben a szűrőbe öntött egy kis csomag kávét, a gépet tanulmányozta. Vizet töltött a tetején lévő egyik lyukba, és elmosolyodott, amikor a kávé a megfelelő helyre kezdett lecsöpögni. Irodája sarkában állt három doboz; a benne halmozódó könyveket, aktákat, írótömböket és jegyzeteket az utóbbi három év alatt gyűjtötte össze. Az íróasztalára tette az első dobozt, és nekilátott kirámolni a tartalmát. Az előkerülő tárgyakat kis csoportokba rendezve helyezte el az íróasztalon. Két csésze kávé után, a harmadik dobozban bukkant rá az ügyvédi vizsgával kapcsolatos anyagokra. Odasétált az ablakhoz, és felhúzta a redőnyt. Odakint még mindig sötét volt. Nem vette észre az ajtóban váratlanul megjelenő alakot. - Jó reggelt! Mitch megpördült, és a férfira bámult - Megijesztett - mondta, és mélyet sóhajtott. - Ne haragudjon. Nathan Locke vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk. - Mitch McDeere, az új ember. - Kezet ráztak. - Tudom. Nézze el, hogy nem találkoztunk már előbb. Sok dolgom volt, amikor korábban itt járt nálunk. Azt hiszem, láttam magát hétfőn, a temetésen. Mitch bólintott, és egészen bizonyos volt afelől, hogy száz méternél kisebb távolságra még sohasem lehetett Nathan Locke-tól. Emlékezne a férfira. A szeme miatt: hűvös, fekete szeme volt, körülötte fekete karikákkal. Hatalmas szemek. Felejthetetlen szelnek. Haja fehér volt, feje tetején ritkás, a füle környékén sűrűbb; a fehérség élesen elütött arca többi részétől. Amikor beszélt, szeme összeszűkült, a fekete pupillák hevesen izzottak. Baljóslatú szemek. Mindent tudó szemek.

- Elképzelhető - felelte Mitch megigézve az életében eddig látott legördögibb arctól. Elképzelhető. - Látom, korán kelő. - Az vagyok, uram. - Nos, örülök, hogy itt van nálunk. Nathan Locke visszahúzódott az ajtóból, és eltűnt. Mitch kinézett a folyosóra, és becsukta az ajtót. Nem csoda, hogy a negyedik emeleten tartják ezt a fickót, távol mindenkitől, gondolta Mitch. Most már értette, hogy miért nem találkozott Nathan Locke-kal, mielőtt aláírta volna a szerződést. Lehet, hogy meggondolta volna magát. Valószínűleg az összes jelölt elől elzárják. A férfinak kétségkívül a legvészjóslóbb, a legördögibb gonoszságot sugárzó megjelenése volt, amivel Mitch valaha is találkozott. A szeme miatt van, ismételte magában Mitch, miközben a lábát feltette az asztalra, és kortyolt egyet a kávéból. A szeme miatt.

Mitch várakozásának megfelelően Nina ennivalót is hozott magával, amikor fél kilenckor jelentkezett. Fánkkal kínálta Mitchet, és ő kettőt is vett. A nő megkérdezte, hogy minden reggel hozzon-e magával ennivalót, Mitch pedig azt felelte, úgy véli, ez nagyon kedves lenne tőle. - Ez mi? - kérdezte Nina az íróasztalon tornyosuló aktákra és iratokra mutatva. - A mai programunk. Valahogy csoportosítanunk kell ezeket a holmikat. - Diktálni nem fog? - Egyelőre nem. Néhány percen belül megbeszélésem van Averyvel. Azt szeretném, hogy ebből a felfordulásból valamiféle rend legyen. - Roppant izgalmas feladat - jegyezte meg Nina, miközben megindult a kávészoba felé. Avery Tolar egy vastag, bővíthető dossziéval várta Mitchet, és átadta neki. - Ez a Capps-akta. Pontosabban egy része. Az ügyfelünket Sonny Cappsnek hívják. Most Houstonban él, de Arkansasban nőtt fel. Nagyjából harmincmillió dollárt ér, és minden pennyn rajta tartja az ujját. Az apja adott neki egy öreg bárkát, mielőtt meghalt volna, és Capps ebből hozta létre a Mississippin vontató egyik legnagyobb társaságot. Most már a világ legkülönbözőbb pontjain vannak hajói - illetve ahogy ő mondja: csónakjai. A jogi ügyletei nyolcvan százalékát mi intézzük, a peres ügyek kivételével mindent. Létre

akar hozni egy újabb betéti társaságot, hogy megszerezhessen egy újabb raj óriás szállítóhajót, ezúttal valami halott sárga családjától Hongkongban. Többnyire Capps a fő üzlettárs, és nem kevesebb, mint huszonöt korlátozottabb jogkörű társat hoz az üzletbe, hogy ne egyedül vállalja a kockázatot, és hogy több anyagi forrás legyen. Ez a mostani üzlet körülbelül hatvanötmilliót ér. Már csináltam neki egy-két betéti társaságot, mindegyik más és mindegyik bonyolult. És a pasassal rettentő nehéz szót érteni. Mindenben a tökéletességre törekszik, és úgy gondolja, hogy többet tud, mint én. Te nem fogsz tárgyalni vele. Valójában rajtam kívül senki sem tárgyal vele a cégtől. Ebben a dossziéban van egy része annak az anyagnak, ami azzal a betéti társasággal foglalkozik, amit legutóbb csináltam neki. Egyebek mellett találsz benne egy tájékoztatót az alapításról, egy általános tájékoztatót, egy szándéknyilatkozatot, a titoktartásra vonatkozó megegyezést, és magát a szerződést a betéti társaság létrehozásáról. Olvass el minden egyes szót. Azt akarom, hogy utána csinálj egy vázlatot a mostani vállalkozásra vonatkozó szerződésről. A dosszié hirtelen súlyosabbnak tűnt. Lehet, hogy a fél hatos időpont mégsem elég korai. Avery folytatta. - Capps szerint nagyjából negyven napunk van, tehát már késésben vagyunk. Marty Kozinski segített nekem ebben az ügyben, és miután átnéztem az ő anyagát, odaadom neked. Kérdésed van? - Mi a helyzet az adatokkal? - A nagyobb része olyan, amire lehet támaszkodni, de azért kénytelen leszel naprakésszé tenni. Capps több mint kilencmillió dollárt keresett tavaly, de alig fizetett valami adót. Nem hisz az adófizetésben, és engem tesz személyesen felelősnek minden centért, amit befizet. Természetesen az egész munka törvényes, és úgy gondolom, hogy nagyon komoly. Több millió befektetésre váró, illetve adóból megtakarítható dollár itt a tét. A vállalkozást legalább három ország kormánya fogja tüzetesen megvizsgálni, ezért légy körültekintő. Mitch belelapozott a dossziéba. - Napi hány órát kell ezen dolgoznom? - Amennyit csak lehet. Tudom, hogy az ügyvédi vizsga fontos, de Sonny Capps is. Tavaly majdnem félmillió dollárt hagyott nálunk ügyvédi díjakban. - Meg fogom csinálni. - Efelől nincs kétségem. Mint már említettem, óránként százdolláros díjjal dolgozol. Nina ma majd átnézi veled az időbeosztásodat. Vésd az eszedbe, hogy a számlázásról nem szabad megfeledkezni.

- Hogyan felejthetném ezt el?

Oliver Lambert és Nathan Locke az ötödik emeleti fémajtó előtt várakozott, és a felette lévő kamerába bámultak. Hangos kattanást hallottak, és az ajtó kinyílt. Az őr bólintott feléjük. DeVasher az irodájában várta őket. - Jó reggelt, Ollie - köszönt halkan, figyelemre sem méltatva a másik üzlettársat. - Mik a legfrissebb hírek? - vakkantotta Locke DeVasher irányába anélkül, hogy ránézett volna. - Honnan? - kérdezte DeVasher nyugodtan. - Chicagóból. - Nagyon nyugtalanok a fiúk, Nat. Bármit is gondolsz, nem szeretik bepiszkítani a kezüket. És az igazat megvallva, nem értik, hogy mién kényszerülnek mégis rá. - Ezt hogy érted? - Kellemetlen kérdésekkel bombáznak. Mondjuk azzal, hogy miért nem tudjuk kordában tartam az embereinket - És te mit mondasz nekik? - Azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Minden csodálatos. A nagyszerű Bendini cég megbízható. A szivárgásokat betömítettük. Folyik a munka, mint rendesen. Nincs semmi gond. - Mekkora kárt okoztak? - kérdezte Oliver Lambert. - Nem tudom pontosan megmondani. Sohasem lehetünk egészen biztosak, ami ezt a kérdést illeti, de szerintem nem beszéltek. Bár elszánták rá magukat, efelől semmi kétség, én azt hiszem, hogy nem beszéltek. Egy nagyon megbízható informátorunktól tudjuk, hogy a baleset napján néhány FBI-ügynök útban volt a sziget felé, ezért ügy gondoljuk, hogy egy találkozót terveztek, ahol a fiúk köpni készültek. - Ezt honnan tudod? - tette fel a kérdést Locke. - Ugyan már, Nat. Megvannak a forrásaink. És ráadásul az embereink ott voltak a szigeten. Mi jó munkát végzünk, tudod. - Na persze.

- Nagy volt a felfordulás? - Nem, nem. Roppant szakszerű munka volt. - Hogyan keveredett bele az a helybéli? - Kénytelenek voltunk így csinálni, hogy hihetőnek látsszon a dolog, Ollie. - Mi van a helyi rendőrséggel? - Miféle rendőrséggel? Ez egy békés, kicsike sziget, Ollie. Tavaly egy gyilkossági esetük volt, és három, búvárkodás közben történt baleset. Ami őket illeti, ez pusztán egy újabb baleset. Három vízbefúlás. - És mi a helyzet az FBI-jal? - Nem tudom. - Azt hittem, hogy megvannak a forrásaid. - Ez igaz. De nem tudjuk megtalálni a fickót. Tegnap óta nem hallottunk semmit. Az embereink még mindig a szigeten vannak, és nem tapasztaltak semmi szokatlant. - Mennyi ideig lesztek ott? - Néhány hétig. - Mi van, ha felbukkan az FBI? - kérdezte Locke. - A közelből figyeljük őket. Már akkor látni fogjuk őket, amikor leszállnak a repülőről. Követjük őket a szállodai szobájukba. Lehet, hogy még a telefonjaikat is lehallgatjuk. Tudni fogjuk, hogy mit reggeliznek és miről beszélnek. Mindegyik ügynökre három emberünket állítjuk, és arról is tudni fogunk, ha kimennek a WC-re. De semmit sem találhatnak, Nat. Már mondtam neked, hogy tiszta, szakszerű munka volt. Nincs bizonyíték. Nyugodj meg. - Ettől nekem hányingerem van, DeVasher - jegyezte meg Lambert. - Azt hiszed, hogy nekem tetszik, Ollie? De hát mit akarsz, mit csináljunk? Dőljünk hátra a karosszékünkben, és hagyjuk beszélni a fiúkat? Ugyan már, Ollie, mindannyian emberek vagyunk. Én nem akartam ezt csinálni, de Lazarov utasított. Ha vitatkozni van kedved Lazarovval, csak tessék. Majd ott úszkál valahol a holttested valamelyik tengerben. Semmi jót nem várhattunk attól a kettőtől. Be kellett volna fogniuk a szájukat, az lett volna a dolguk, hogy furikázzanak a csodaszép autóikban és játsszák a nagymenő ügyvédet. De nem, ezeknek álszent módon kellett viselkedniük.

Nathan Locke cigarettára gyújtott, és óriási füstfelhőt fújt ki DeVasher kányába. Mindannyian csöndben ültek, amíg a füst a férfi íróasztala felett kavargott. DeVasher a fekete szemekbe bámult, de nem szólt semmit. Oliver Lambert felállt, és az ajtó melletti csupasz falra bámult. - Miért akartál beszélni velünk? - kérdezte. DeVasher mélyet lélegzett - Chicago elrendelte, hogy hallgassuk le az összes olyan ügyvéd telefonját, aki nem üzlettárs. - Megmondtam, hogy ez lesz - szólt Lambert Locke-hoz. - Nem az én ötletem volt, ők ragaszkodnak hozzá. Nagyon idegesek, és rendkívüli óvintézkedéseket akarnak hozni. Nem is hibáztathatjuk őket. - Nem gondolod, hogy egy kicsit messzire megy már a dolog? - kérdezte Lambert. - De igen. Szerintem teljesen felesleges. Chicago azonban másként vélekedik. - Mikortól? - kérdezte Locke. - Nagyjából a jövő héttől. Eltart egy-két napig, amíg megszervezzük. - Mindenkit le kell hallgatni? - Igen, így rendelkeztek. - Még McDeere-t is? - Igen, még McDeere-t is. Azt hiszem, hogy Tarrance újra próbálkozni fog, és lehet, hogy most alul kezdi. - Találkoztam a fickóval ma reggel - jegyezte meg Locke. - Már énelőttem itt volt. - Öt óra harminckét perckor - felelte DeVasher.

A jogi egyetemet idéző tárgyak a padlóra kerültek, és a Capps-akta foglalta el az egész íróasztalt. Nina hozott ebédre egy csirkesalátás szendvicset. Mitch azalatt ette meg, míg az anyagot olvasta, illetve míg Nina rendét rakott a földön heverő holmik között. Nem sokkal egy óra után megérkezett Wally Hudson, illetve - ahogy a cég fejléces levélpapírjain állt a neve - J. Walter Hudson, hogy megkezdje Mitch felkészítését az ügyvédi vizsgára. A szerződések voltak a szakterülete. Öt esztendeje volt üzlettárs a cégnél, és az egyetlen olyan, aki Virginiából származik. Ez utóbbit furcsának találta,

mert véleménye szerint ebben az államban vannak az ország legjobb jogi egyetemei. Az utóbbi két évet azzal töltötte, hogy kidolgozott egy új előkészítő kurzust az ügyvédi vizsga szerződésekkel foglalkozó részére. Már nagyon türelmetlenül várta, hogy kipróbálhassa valakin, és úgy adódott, hogy McDeere lett ez a valaki. Átnyújtott Mitchnek egy súlyos jegyzetfüzetet, amely legalább tíz centi vastag volt, és annyit nyomott, mint a Capps-akta. A vizsga majd négy napig tart, és három részből áll, magyarázta Wally. Az első napon egy teszt jellegű dolgozat lesz etikából. A cégnél Gill Vaughn, egy másik üzlettárs a kérdés szakértője, és a vizsgának ezt a részét majd ő veszi át Mitchcsel. A második napon kerül sor arra a nyolcórás vizsgára, amely az összes államban hasonló törvényekkel foglalkozik. Ez szintén teszt jellegű, és a kérdések nagyon félrevezetőek. És azután jönnek a komoly dolgok. A harmadik és a negyedik nap egy-egy nyolcórás vizsga következik, melynek témája az anyagi jog tizenöt különböző területe. Szerződések, kereskedelmijog, ingatlanjog, magánjogi károkozás, családjog, örökösödési jog, hagyatéki jog, adójog, munkajog, alkotmányjog, polgári jog, büntetőjog, vállalati jog, egyesülési jog, biztosítási jog és adós-hitelező viszonyt szabályozó jogi kérdések. A válaszokat értekezésben kell kifejteni, és a kérdések a Tennessee államban érvényes törvényekre vonatkoznak. A cégnek mind a tizenöt területre külön felkészítési terve van. - Ezt úgy értsem, hogy tizenöt ilyen? - kérdezte Mitch, és megemelte a jegyzetfüzetet. Wally elmosolyodott. - Igen. Nagyon alaposak vagyunk. A cégnek még egyetlen alkalmazottja sem bukott meg a... - Tudom, tudom. Nem leszek az első. - A következő hat hétben hetente legalább egyszer fogunk találkozni, hogy átnézzük az anyagot. Minden alkalommal két órát töltünk együtt, úgyhogy ezek szerint alakítsd a dolgaidat. Azt javaslom, hogy szerdánként találkozzunk, háromkor. - Reggel vagy délután? - Délután. - Az jó. - Ahogy te is tudod, a szerződések kérdése és a kereskedelmi jog szorosan összefügg egymással, ezért az utóbbit beépítettem a szerződésekkel foglalkozó részbe. Mindkettőt átnézzük, de el fog tartani egy darabig. Egy tipikus ügyvédi vizsga tele van kereskedelmi tranzakciókra vonatkozó kérdésekkel. Ebből nagyszerű kérdéseket lehet

feladni, ezért ez a jegyzetfüzet nagyon fontos. Belevettem néhány kérdést a régi vizsgákról, és a megfelelő válaszokat is. Roppant élvezetes olvasmány. - Alig várom már, hogy belekezdhessek. - A következő hétre nézd át az első nyolcvan oldalt. Találsz majd néhány kérdést, amelyekre tanulmányban kell válaszolnod. - Ez a házi feladat? - Pontosan. A jövő héten leosztályzom. Nagyon fontos, hogy minden héten gyakoroljuk ezeket a kérdéseket. - Ez rosszabb, mint a jogi egyetem. - Ez sokkal fontosabb, mint a jogi egyetem. Mi nagyon komolyan vesszük. Van egy bizottságunk, amely figyelemmel kíséri a fejlődésedet mostantól a vizsga napjáig. Nagyon a körmödre fogunk nézni. - Kik vannak a bizottságban? - Én, Avery Tolar, Royce McKnight, Randall Dunbar és Kendall Mahan. Péntekenként fogunk összejönni, hogy értékeljük, hogyan haladsz. Wally elővett egy kisebb méretű jegyzetfüzetet, és az íróasztalra tette. - Ez a naplód. Jegyezd benne fel, hogy hány órát töltöttél a vizsgára való tanulással és melyik tárgyat tanultad. Péntek reggelenként, mielőtt összeül a bizottság, majd elkérem tőled. Kérdésed van? - Most semmi sem jut eszembe - felelte Mitch, és a jegyzetfüzetet a Capps-aktára tette. - Akkor jó. Találkozunk jövő szerdán háromkor. Kevesebb mint tíz másodperccel Wally távozása után Randall Dunbar sétált be Mitch irodájába, kezében egy vastag jegyzetfüzettel, amely rettentően hasonlított ahhoz, amelyet az előző férfi hagyott ott. Dunbar az ingatlanügyekkel foglalkozó részleg vezetője volt, és ő intézte Mitchék házának vásárlását májusban. Átnyújtotta Mitchnek a jegyzetfüzetet, amelyen az Ingatlanjog címke állt, és megmagyarázta neki, hogy miért az ő szakterülete a legkritikusabb része a vizsgának. Minden a tulajdonra vezethető vissza, mondta Dunbar. Ő maga állította össze az anyagot, rendkívül körültekintően, és megvallotta, hogy gyakran felmerült benne, publikálni kellene, mint a tulajdonjog kérdésével foglalkozó mérvadó munkát. Legalább heti egy órára lesz szüksége, lehetőleg kedd délután. Körülbelül egy órán keresztül beszélt arról, hogy mennyire más volt az ügyvédi vizsga, amikor ő tette le, harminc évvel ezelőtt.

Kendall Mahan új színt hozott. Szombat reggelenként akart találkozni. Jó korán, mondjuk fél nyolckor. - Semmi akadálya - válaszolta Mitch, átvette a jegyzetfüzetet, és odatette a többi mellé. Ez az alkotmányjogról közölt ismereteket, Kendall kedvenc témájáról, bár mint elmondta, ritkán volt alkalma ezzel foglalkozni. A vizsgának ez a legfontosabb része, vagy legalábbis az volt, amikor öt évvel ezelőtt ő letette. A Columbia végzős hallgatójaként publikált egy cikket a Columbia Law Review-ban az alkotmány első számú módosításának kérdéséről. Az írás egy másolata megtalálható a jegyzetfüzetben, amennyiben Mitch el akarná olvasni. Mitch megígérte, hogy ezt szinte nyomban megteszi. Ez így folytatódott tovább egész délután, és a cég alkalmazottainak a fele jegyzetfüzetekkel, házi feladatokkal és a heti találkozásra vonatkozó igények bejelentésével megjelent Mitch irodájában. Nem kevesebben, mint hatan emlékeztették arra, hogy a cégnek még egyetlen tagja sem bukott meg az ügyvédi vizsgán. Amikor Nina ötkor elbúcsúzott, a kicsiny íróasztalt már olyan mennyiségű vizsgaelőkészítő anyag bontotta, hogy egy tízfős cégnek is elég munkája lett volna vele. Mitch, mivel nem volt képes megszólalni, csak rámosolygott a nőre, és visszatért a szerződésekkel foglalkozó irományhoz. Egy órával később átfutott az agyán, hogy ennie kellene valamit. És ekkor, tizenkét óra után először, eszébe jutott Abby. Felhívta telefonon. - Egy darabig még nem jövök - mondta. - De hát vacsorát főzök. - Hagyd a sütőben - felelte Mitch kurtán. Nem érkezett nyomban válasz. - Mikor érsz haza? - kérdezte Abby lassan, tagolva. - Néhány órán belül. - De hát már fél napja ott vagy. - Ez igaz, de még rengeteg dolgom van. - Ez az első napod. - El se hinnéd, ha én mondanám neked. - Jól vagy? - Remekül. Majd jövök.

A járó motor zaja felébresztette Dutch Hendrixet, és a férfi felpattant. A kapu kinyílt, Dutch megvárta, amíg a kocsi kigördül a parkolóból. Az autó lefékezett mellette. - Jó estét, Dutch! - üdvözölte Mitch. - Csak most megy el? - Igen, mozgalmas napom volt. Dutch zseblámpájával a karórájára világított, és megnézte az időt. Fél tizenkettő. - Hát, vigyázzon magára - mondta. - Jó. Találkozunk néhány óra múlva. A BMW rákanyarodott a Front Streetre, és elsüvített az éjszakába. Néhány óra múlva, gondolta magában Dutch. Ezek az új fiúk tényleg döbbenetesek. Napi tizennyolc-húsz óra, heti hat nap. Néha hét. Mindannyian úgy tervezik, hogy ők lesznek a világ legnagyobb ügyvédjei, és egyik napról a másikra keresnek egymillió dollárt. Előfordul, hogy egész nap dolgoznak és az íróasztaluk mellen alszanak. Dutch már látott ilyet. De nem bírják sokáig. Nem szabad ennyire visszaélni az emberi szervezettel. Úgy nagyjából hat hónap után a fiúk vesztenek a lendületükből. Beállnak napi tizenöt órára és heti hat napra. Aztán öt és félre. Aztán napi tizenkét órára. Nincs olyan ember, aki képes lenne hat hónapnál hosszabb időn keresztül heti száz órát dolgozni.

7

Az egyik titkárnő az iratszekrényben kutatott valami után, amire Averynek sürgősen szüksége volt. A másik titkárnő a férfi íróasztala előtt állt, gyorsíró tömbbel a kezében, és néha lejegyezte Avery utasításait, amikor az éppen nem üvöltött a kagylóba, és a vonal túlsó végén beszélőt hallgatta. Három vörös fény villogott a telefonon. Amikor Avery a kagylóba beszélt, a titkárnők éles hangon egymással váltottak szót. Mitch lassan besétált az irodába, és megállt az ajtó mellett. - Csönd! - üvöltött Avery a titkárnőkre.

Az iratszekrénynél álló nő bevágta a fiókot, odament a következő iratszekrényhez, leguggolt, és kihúzta az alsó fiókot. Avery a másik titkárnő felé csettintett az ujjával, és az asztalán álló naptárra mutatott. Köszönés nélkül lecsapta a kagylót. - Mi a mai programom? - kérdezte, miközben elővett egy aktát a fiókból. - Tízkor megbeszélés az adóhivatalban, a belvárosban. Egykor megbeszélés Nathan Locke-kal a Spinoza-ügyről. Fél négykor üzlettársi értekezlet. Holnap egész nap az adóügyi bíróságon van, és elvileg ma végig erre kellene felkészülnie. - Nagyszerű. Mondjon le mindent. Nézze meg a szombat délutáni houstoni járatokat és a visszafelé tartó járatokat hétfőn. Hétfőn kora reggel. - Igen, uram! - Mitch! Hol van a Capps-akta? - Az íróasztalomon. - Hol tartasz? - A nagyját már átolvastam. - Rá kell kapcsolnunk. Sonny Cappsszel beszéltem az előbb. Szombat délelőtt Houstonban akar találkozni, és meg akarja kapni a vázlatos szerződéstervezetet. Ideges érzés járta át Mitch üres gyomrát. Ha jól emlékezett, a szerződés száznegyvenegynéhány oldal hosszú. - Csak egy vázlatos tervezetet - mondta Avery, miközben az egyik titkárnőre mutatott. - Semmi akadálya - felelte Mitch olyan magabiztosan, amilyen magabiztosan csak tudta. Lehet, hogy nem sikerül tökéletesen, de meglesz a vázlatos tervezet. - Szombat délig meg akarom kapni, és legyen a lehető legtökéletesebb. Az egyik titkárnőmnek megmondom, hogy mutassa meg Ninának, hol vannak a szerződésminták a memóriabankban, így egy kicsit kevesebbet kell majd diktálni meg gépelni. Tudom, hogy ez nem fair, de Sonny Capps körül semmi sem az. Nagyon követelőző. Azt mondta, hogy az üzletnek húsz napon belül létre kell jönni, különben vége. Minden tőlünk függ. - Meg fogom csinálni. - Remek. Találkozzunk holnap reggel nyolckor, hogy megnézzük, hol tartasz.

Avery rácsapott az egyik vörös fényre, és vitatkozni kezdett valakivel a telefonon. Mitch átsétált a saját irodájába, és a tizenöt jegyzetfüzet alól előkereste a Cappsaktát. Nina bedugta a fejét az ablakon. - Oliver Lambert beszélni akar magával. - Mikor? - kérdezte Mitch. - Amilyen hamar csak oda tud érni. Mitch az órájára pillantott. Még csak három órát töltött az irodában, de már készséggel zárta volna a napot. - Várhat a dolog? - Nem hiszem. Mr. Lambert általában senkire sem szokott várni. - Értem. - Jobban teszi, ha most megy. - Mit akar? - A titkárnője nem mondta meg. Mitch magára öltötte a zakóját, meghúzta a nyakkendőjét, és felrohant a negyedik emeletre, ahol Mr. Lambert titkárnője várakozott rá. A nő bemutatkozott, és tájékoztatta Mitchet arról, hogy már harmincegy esztendeje dolgozik a cégnél, ő volt a második titkárnő, akit Mr. Bendini alkalmazott annak idején, amikor Memphisbe költözött. Ida Renfroe-nak hívták, de mindenki csak Mrs. Idának szólította. Bekísérte Mitchet a hatalmas irodába, és becsukta az ajtót Oliver Lambert felállt az íróasztala mögött, és levette az olvasószemüvegét. Barátságosan elmosolyodott, majd pipáját elhelyezte a sárgaréz pipatartóban. - Jó reggelt, Mitch - köszönt csöndesen, mintha az időpont mit sem jelentene. - Üljünk le ott. - A kanapé felé mutatott. Mitch belesüppedt a kanapéba, az üzlettárs pedig a fél méterrel távolabb és egy méterrel magasabban lévő rugalmatlan forgószékben foglalt helyet. Mitch kigombolta a zakóját, és megpróbált kiengedni. Keresztbe tette a lábát, és új cipőjére pillantott. Kétszáz dolcsi. Egy ügyvéd ennyiért egy órát dolgozik ebben a pénznyomó gyárban. Megpróbált kiengedni. De még néhány perccel ezelőtt érezte Avery hangjában a rémületet és látta szemében a kétségbeesést, amikor ezzel a Cappsszel beszélt telefonon. Ez még csak a második teljes napja a cégnél, de már zúg a feje és ég a gyomra

Mr. Lambert a legőszintébb nagyapai mosolyával mosolygott le rá. A férfi csodaszép, legombolt nyakú, tökéletesen testhez simuló, fehér színű, tiszta pamut inget viselt, és egy kicsiny, selyemből készült csokornyakkendőt, amely rendkívül intelligens és bölcs ábrázatot kölcsönzött neki Mint mindig, arcbőre most is barnább volt, mint amilyet a nyárközepi memphisi perzselő nap indokolttá tett volna. Fogai úgy csillogtak, akár a gyémántok. Egy hatvanéves fotómodell. - Csak egy-két dologról kell szót ejtenünk - kezdte. - Hallom, meglehetősen sok dolga akadt. - Igen, uram, meglehetősen. - A pánik egyfajta életmód a nagyobb jogi cégeknél, és a Sonny Capps-féle ügyfelektől gyomorfekélyt lehet kapni. Nekünk azonban kizárólag ügyfeleink jelentik a tőkénket, ezért értük meghalni is képesek vagyunk. Mitch egyszerre mosolygott és ráncolta a homlokát. - Két dolog, Mitch. Először is: a feleségemmel azt szeretnénk, hogy szombat este velünk vacsorázzanak. Gyakran járunk étterembe, és örülünk, ha a barátaink is velünk tartanak. Én magam is szívesen szakácskodom, és értékelem a finom ételeket és a jó italokat. Általában foglalunk egy nagy asztalt az egyik kedvenc éttermünkben, itt a városban, meghívjuk a barátainkat, és egy kilencfogásos vacsorával és a legkiválóbb borokkal töltjük az estét. Ráérnek szombat este? - Természetesen. - Kendall Mahan, Wally Hudson és Lamar Quin is ott lesznek a feleségeikkel. - Remekül fogjuk érezni magunkat. - Akkor jó. A kedvenc helyem Memphisben a Justine's. Régi francia étterem, kiváló a konyhája, és a borokból bámulatos választék van. Mondjuk, szombat este hétkor? - Ott leszünk. - A másik pedig: meg kell beszélnünk valamit. Biztos vagyok benne, hogy ezzel maga is tisztában van, de azért érdemes szóba hoznunk. Nekünk ez nagyon fontos. Tudom, hogy a Harvardon is tanítják: bizalmas kapcsolat van maga, azaz az ügyvéd és ügyfele között. Ez egy kiváltságos kapcsolat, és az ügyvéd sohasem kényszerülhet arra, hogy bármit is kiszivárogtasson abból, amit az ügyfelétől hall. Ezek az információk szigorúan bizalmasak. Etikai normáink megsértését jelentené az, ha ügyfeleink dolgairól fecsegnénk. Ez az összes ügyvédre vonatkozik, de mi különösen komolyan kezeljük ezt a szakmai kapcsolatot. Senkivel sem beszélünk az ügyfeleink dolgairól. Még más

ügyvédekkel sem. Még a házastársainkkal sem. Néha még egymással sem. Szabály, hogy otthon egy szót sem ejtünk az itteni ügyekről, és a feleségeink megtanulták, hogy ne kérdezősködjenek. Minél kevesebbet mond otthon, annál jobb. Mr. Bendini őszintén hitt a titoktartásban, és jó tanárunk volt. Cégünknek nincs egyetlen olyan alkalmazottja sem, akitől akár egy ügyfél nevét is meghallhatná az épületen kívül. Mi ennyire komolyan vesszük ezt. Hova akar kilyukadni? - tette fel magában a kérdést Mitch. Ezt a beszédet minden másodéves joghallgató elmondhatta volna. - Ezt tökéletesen értem, Mr. Lambert, és miattam nem kell aggódnia. - "Aki nem tudja befogni a száját, pereket sem tud nyerni." Ez volt Mr. Bendini jelmondata, és minden esetben alkalmazta. Mi egyszerűen senkivel sem tárgyaljuk meg az ügyfeleink dolgait, még a feleségeinkkel sem. Mi nagyon csöndesek vagyunk, nagyon diszkrétek; így szeretjük intézni az ügyeinket. Találkozni fog más ügyvédekkel a városban, és előbb vagy utóbb kérdezősködni fognak a cégünkről vagy az egyik ügyfélről. Mi nem beszélünk. Ért engem? - Természetesen, Mr. Lambert. - Jó. Nagyon büszkék vagyunk magára, Mitch. Nagyszerű ügyvéd lesz magából. És nagyon gazdag ügyvéd Szombaton találkozunk. Mrs. Ida egy üzenettel várta Mitchet. Mr. Tolar azonnal látni kívánja. Mitch köszönetet mondott a nőnek, és lerohant a lépcsőn, végigszaladt a folyosón, elszáguldott az irodája mellett, és a sarokban lévő hatalmas irodához ért. Most már három titkárnő keresgélt az iratszekrényekben és sugdolózott egymással, míg a főnök a telefonba ordibált. Mitch nyugalmas helyet talált magának az ajtó melletti széken, onnan szemlélte a felfordulást. A nők aktákat és jegyzetfüzeteket huzigáltak elő, és különös nyelven mormogtak egymás között. Néha-néha Avery csettintett az ujjával, ide vagy oda mutatott, és az asszonyok ijedt nyulak módjára ugrottak. Néhány perc után Avery lecsapta a kagylót, megint csak köszönés nélkül. Mitchre bámult. - Megint Sonny Capps volt az. A kínai hetvenötmilliót akar, és Capps ki is fizeti neki. Huszonöt helyett negyvenegy korlátozottabb jogkörű társ lesz. Húsz napunk van, különben ugrik az üzlet. Két titkárnő odament Mitchhez, és vastag aktákat nyújtottak neki át. - Boldogulsz vele? - kérdezte Avery, arcán szinte csúfondáros mosollyal.

Mitch megmarkolta az aktákat, és elindult az ajtó felé. - Persze hogy boldogulok vele. Ez minden? - Elég lesz. Mostantól szombatig csak ezen dolgozz, világos? - Igen, főnök. A saját irodájában Mitch az ügyvédi vizsgával kapcsolatos anyagokat, a tizenöt jegyzetfüzetet az íróasztalról a sarokba rámolta. A Capps-aktákat szép rendben elhelyezte az asztalon. Mély levegőt vett, és nekilátott az olvasásnak. Kopogtak az ajtón. - Ki az? Nina dugta be a fejét. - Nem szívesen mondom ezt, de megjöttek az új bútorok. Mitch a homlokát dörzsölte, és közben összefüggéstelenül motyogott. - Néhány óráig talán a könyvtárban dolgozhatna. - Talán. Újra összecsomagolták a Capps-aktákat, és a tizenöt jegyzetfüzetet kivitték a folyosóra, ahol két hatalmas termetű, fekete férfi várakozott egy halom nagy méretű dobozzal és egy keleti szőnyeggel. Nina követte Mitchet a második emeleti könyvtárba. - Kettőkor Lamar Quinnel kellene találkoznom, hogy készüljünk a vizsgára. Hívja fel, és mondja le. Közölje vele, hogy majd később megmagyarázom. - Kettőkor Gill Vaughnnal kell találkoznia - felelte Nina - Azt is mondja le. - Mr. Vaughn üzlettárs. - Mondja le. Majd később találkozom vele. - Ez nem okos dolog. - Csak tegye, amit mondok. - Maga a főnök. - Köszönöm.

A tapétázó alacsony termetű, merev mozgású asszony volt, idős, de kemény munkához szokott és kiválóan képzett. Mái majdnem negyven éve, magyarázta Abbynek, teszi fel a drága tapétákat a legszebb memphisi otthonokban. Megállás nélkül beszélt, de egyetlen felesleges mozdulatot sem tett. Sebészi pontossággal vágta darabokra a tapétát, és aztán művész módjára kente rá a ragasztót. Miközben a tapéta száradt, bőrből készült derékszíjáról levette a mérőszalagját, és méricskélni kezdte az ebédlő megmaradt sarkát. Különböző számokat mormogott, amelyeket Abby képtelen volt megfejteni. Négy különböző helyen is megmérte a hosszúságot és a magasságot, és az adatokat aztán a memóriájára bízta. Felmászott a létrára, és arra kérte Abbyt, hogy adja fel neki az egyik guriga tapétát. Tökéletesen illett a megfelelő helyre. Az asszony keményen a falhoz nyomta a tapétát, és már vagy századik alkalommal jegyezte meg, hogy a tapéta mennyire szép, mennyire drága, milyen sokáig fog jól kinézni és nem megy egyhamar tönkre. A színe is tetszett neki. Csodálatosan illett a függönyökhöz és a szőnyeghez. Abby már jóval korábban belefáradt abba, hogy köszönetet mondjon az elismerő szavakért. Csak bólintott, és az órájára pillantott. Itt az ideje hozzálátni a főzéshez. Amikor a fal elkészült, Abby bejelentette, hogy lejárt a munkaidő, és arra kérte az asszonyt, hogy holnap reggel kilencre jöjjön vissza. A nő azt felelte, hogy természetesen, és elkezdte feltakarítani a koszt, amit maga után hagyott. Óránként tizenkét dollárt kapott készpénzben, és jóformán mindent hajlandó volt megcsinálni. Abby csodálattal pillantott körbe a szobában. Holnapra készen lesznek vele, és akkor, a két fürdőszoba és a dohányzó kivételével, már végeztek is a tapétázással. Úgy tervezték, hogy a festést a jövő héten kezdik. A tapétaragasztó, a kandallópárkányon csillogó nedves lakk és az új bútorok csodálatosan üde illatot árasztottak magukból. Úgy, mint egy új házban. Abby elköszönt a tapétázónőtől, bement a hálószobába, levetkőzött, és keresztbe feküdt az ágyon. Telefonált a férjének, röviden szót váltott Ninával, és megtudta, hogy Mitch értekezleten van és egy darabig még ott is lesz. Nina azt mondta, hogy Mitch majd telefonál. Abby kinyújtotta hosszú, sajgó lábait, és a vállát masszírozgatta. A mennyezeti ventilátor lassan forgott körbe-körbe. Mitch végül is hazajön. Egy ideig heti száz órát fog dolgozni, de aztán majd nyolcvanra kapcsol vissza, ő, Abby, tud várni. Egy órával később ébredt fel, és felugrott az ágyról. Már majdnem hat óra volt. Piccata borjú. Piccata borjú. Egy khakiszínű sortot és egy fehér pólót vett magára. A konyhába rohant, ami némi festési munkálatoktól és a függönyök hiányától eltekintve már készen volt. A receptet egy olasz szakácskönyvben találta meg, és a hozzávalókat szépen elrendezte a konyhai pulton. A jogi egyetemen ritkán volt alkalmuk rendes húst enni,

talán csak néha-néha egy hamburgert. Amikor Abby főzött, mindig csirke - ilyen módra vagy olyan módra - volt a vacsora. Gyakran ettek viszont szendvicset és hot dogot. De most, a hirtelen rájuk szakadt jólétben, eljött az ideje, hogy megtanuljon főzni. Az első héten minden este valami újjal állt elő, és akkor láttak neki a vacsorának, amikor Mitch végre hazaért. Abby megtervezte a menüt, szakácskönyveket bújt, mártásokkal kísérletezgetett. Minden kézzelfogható ok nélkül, Mitch az olasz konyhát kedvelte, és a spagetti s a végül tökéletességig alakított capellini borda után eljött az idő a piccata borjúra. Addig püfölte a borjúhúsdarabkákat a klopfolóval, amíg elég vékonyak nem lettek, aztán sóval, borssal meghintett lisztbe hempergette őket. A sütőre feltett vizet forralni kezdte a tésztához. Töltött magának egy pohár Chablis-t, és bekapcsolta a rádiót. Ebéd óta már kétszer telefonált a irodába, de Mitch még nem talált rá alkalmat, hogy visszahívja. Abbyben felmerült, hogy újra telefonál, de magában nemet mondott. Most már Mitchen a sor. A vacsora készen lesz, és majd akkor esznek, amikor Mitch végre hazaér. A húsdarabkákat három percre forró olajba tette, s miután megpuhultak, kivette őket. A serpenyőből kiöntötte az olajat, majd bort és citromlevet forralt össze ugyabban az edényben, aztán berántotta a mártást. Visszatette a borjút a serpenyőbe, gombát, articsókát és vajat tett hozzá. Lefedte a serpenyőt, és hagyta, hadd párolódjon, ami benne van. Azután szalonnát sütött, paradicsomot szeletelt, megfőzte a tésztát, és töltött magának még egy pohár bort. Hétre kész volt a vacsora: szalonnás paradicsomsaláta tubettinivel, a sütőben pedig piccata borjú és fokhagymás kenyér. Mitch nem telefonált. Abby megfogta a poharát, a hátsó ajtón kisétált a házból, és körbepillantott a kertben. Hearsay előfutott a bozótosból, keresztülsétáltak az udvaron. Abby megvizsgálgatta a pázsitot, aztán megálltak a két hatalmas tölgyfa alatt. A már hosszú ideje elhagyatott faházikó maradványai a nagyobbik tölgy körül voltak szétszóródva, amelynek kérgébe monogramokat véstek. A másikról egy darab kötél lógott. Abby talált egy gumilabdát, elhajította, és figyelte, ahogy a kutya üldözőbe veszi. Közben fülelt, hogy a konyhában nem szólal-e meg a telefon. A készülék nem csöngött. Hearsay megmerevedett és megmorgott valakit a szomszédban. Mr. Rice jelent meg a kertjének belső udvara körül húzódó, tökéletesen rendben tartott sövények közül. Izzadság csöpögött az orráról, pamutatlétája csuromvíz volt. Lehúzta zöld színű kesztyűjét, és észrevette Abbyt a drótkerítés túloldalán, a fa alatt Elmosolyodott. A nő barna lábait nézegette, és közben mosolygott. Verejtékben fürdő karjával megtörölte a homlokát, és megindult a kerítés felé. - Hogy van? - kérdezte, s közben nehezen szedte a levegőt. Vastag szálú, ősz haja a koponyájához tapadt, csöpögött belőle a víz.

- Egész jól, Mr. Rice. És maga? - Megsülök a melegtől. Legalább negyven fok van. Abby lassan odasétált a kerítéshez egy kis beszélgetésre. Már egy hete észrevette, hogy az öregember bámulja, de ez nem zavarta. Mr. Rice legalább hetvenéves volt, és valószínűleg ártalmatlan. Hadd bámészkodjon. Ráadásul egy élő, lélegző, izzadó emberi lény volt, aki tud beszélni, és akivel lehet valamiféle beszélgetést folytatni. A tapétázó asszony volt az egyetlen, akivel szót válthatott, mielőtt Mitch még hajnal előtt elment volna hazulról. - Csodaszép magánál a pázsit - jegyezte meg Abby. Az öregember újra megtörölte magát, és kiköpött. - Csak csodaszép? Ennek egy képesújságban lenne a helye. Még sohasem láttam gyeptéglából ilyen szép pázsitot. Megérdemelné a hónap kertje díjat, de nem fogja megkapni. Hol a férje? - A hivatalban. Sokáig dolgozik. - Már majdnem nyolc óra van. Napfelkelte előtt kellett elmennie, mert én fél hétkor szoktam sétálni, és akkor már nem volt itthon. Mi ütött belé? - Szeret dolgozni. - Ha nekem olyan feleségem lenne, mint maga, inkább otthon maradnék. Nem lehetne rábírni, hogy elmenjek hazulról. Abby elmosolyodott a bók hallatán. - Hogy van Mrs. Rice? Az öregember összeráncolta a szemöldökét, és kihúzott egy fűcsomót a kerítésből. Nem túl jól, sajnos. Nem túl jól. - A távolba pillantott, és az ajkába harapott. Mrs. Rice rákos volt, és már félig halott. Gyerekeik nem voltak. Az orvosok szerint még egy éve volt hátra. Ez a maximum. A gyomra nagy részét már eltávolították, de a daganatok most már a tüdőben voltak. Az asszony negyven kilót nyomott, és ritkán hagyta el az ágyát. Amikor Mitch és Abby először beszélgetett Mr. Rice-szal a kerítésen keresztül, az öregember szemét ellepte a könny, amikor a feleségét emlegette, meg azt, hogy mennyire egyedül lesz ötvenegy év után. - Nem, nem fogja megkapni a hónap kertje címet. Rossz helyen van a városban. Mindig a gazdagok kapják, akik kertészinasokat fogadnak fel, hogy elvégezzék az összes munkát amíg ők a medence mellett ücsörögve daiquirit szopogatnak. De tényleg jól néz ki, nem? - Hihetetlen. Hetente hányszor nyírja a füvet? - Háromszor vagy négyszer. Az esőtől függ. Ne nyírjam le a magukét is?

- Ne, azt szeretném, ha Mitch csinálná. - Úgy tűnik, hogy neki nincs ideje. Majd figyelem, és ha egy kis igazításra lesz szüksége, átjövök. Abby megfordult, és a konyhaablak felé pillantott. - Nem hallja a telefont? - kérdezte, és közben elindult. Mr. Rice hallókészülékére mutatott. Abby elbúcsúzott, és szaladni kezdett a ház felé. A telefon elhallgatott, amikor felvette a kagylót. Fél kilenc volt, majd nem sötét. Abby odatelefonált az irodába, de senki sem vette fel. Lehet, hogy Mitch már hazafelé tart.

Egy órával éjfél előtt megszólalt a telefon. A készülék okozta zajtól és a horkolástól eltekintve teljes csönd honolt a második emeleti irodában. Mitch, bokájánál keresztbe tett, a vérkeringés hiányától zsibbadt lábait az új íróasztalon nyugtatta. Testének többi része kényelmesen elnyúlt a vastag bőrszékben. Az egyik oldalára dőlt, és a mélyen alvó emberek módjára, szaggatottan fújta ki a levegőt. A Capps-akták tartalmi szétszórva hevert az asztalon; egy óriási terjedelmű iratköteget erősen a gyomrához szorítva tartott. Cipője a padlón volt, az íróasztal és a Capps-aktákból származó egyéb, kupacban álló anyagok mellett. A két cipő között egy üres sült krumpli zacskó hevert. Körülbelül a tizedik csengetés után Mitch megmozdult, és odaugrott a készülékhez. A felesége hívta. - Miért nem telefonáltál? - kérdezte a lány hűvösen, hangjában azonban némi aggodalom érződött - Ne haragudj, elaludtam. Hány óra van? - Mitch megdörzsölte a szemét, és az órájára meredt. - Tizenegy. Jó lett volna, ha felhívsz. - Hívtalak, de senki sem vette fel. - Mikor? - Nyolc és kilenc között. Hol voltál? Abby nem válaszolt. Várt. - Hazajössz? - Nem. Egész éjjel dolgoznom kell. - Egész éjjel? Nem dolgozhatsz egész éjjel, Mitch.

- Dehogyisnem dolgozhatok. Ez itt mindennapos dolog. Elvárják az embertói. - Én meg elvártam volna, hogy hazagyere, Mitch. A legkevesebb, amit megtehettél volna, hogy felhívsz. A vacsora még mindig a sütőben van. - Ne haragudj. Elborítanak a határidők, és elvesztettem az időérzékemet. Bocsáss meg. Egy pillanatig csönd volt a telefonban. Abby a bocsánatkérést minősítette magában. Ezentúl ez lesz a szokásod, Mitch? - Elképzelhető. - Értem. Mit gondolsz, hányra érsz haza? - Félsz egyedül? - Nem, nem félek. Megyek és lefekszem. - Hét körül hazamegyek, hogy lezuhanyozzam. - Kedves tőled. Ha aludnék, ne ébressz fel. Abby letette a telefont. Mitch a kagylóra bámult, azután a helyére rakta. Az ötödik emeleten az egyik biztonsági ember kuncogott magában. - "Ne ébressz fel." Ez jó mondta, és megnyomott egy gombot a komputerizált magnón. Azután rácsapott három másik gombra, és egy kicsi mikrofonba kezdett beszélni. - Hé, Dutch, ébredj fel! Dutch felébredt, és a mikrofonhoz hajolt. - Itt vagyok, mi van? - Itt Marcus, az emeletről. Azt hiszem, a srác úgy tervezi, hogy itt tölti az éjszakát. - Mi a gondja? - Most éppen a felesége. Elfelejtette felhívni, pedig a nő főzött neki egy tisztességes vacsorát. - Ez bizony kellemetlen. De mi már hallottunk ilyet, mi? - Minden új fiú ezt csinálja az első héten. A fickó mindenesetre azt mondta a nőnek, hogy reggelig nem megy haza. Nyugodtan visszamehetsz aludni. Marcus újabb gombokat nyomott le, azután visszatért a képeslapjához.

Abby már fent volt, amikor a nap besütött a két tölgyfa között. A kutyát az ölében tartva kávét kortyolgatott, és az ébredező környék halk zajait hallgatta. Nem sokat aludt az éjjel. A forró zuhany sem enyhített fáradtságán. Férjének egyik bolyhos fürdőköpenye volt rajta, azonkívül semmi más. Nedves haját hátrafésülte. Egy kocsiajtó csapódott be, a kutya jelzett a házban. Abby hallotta, ahogy a férfi kitárja a konyhaajtót, és egy pillanattal később kinyílt a belső udvarba vezető tolóajtó. Mitch az ajtó közelében lévő egyik padra fektette a zakóját, és odament Abbyhez. - Jó reggelt - köszöntötte a lányt, majd leült a fűzfából készült asztal másik oldalához. Abby halovány mosollyal üdvözölte. - Neked is jó reggelt. - Korán keltél - mondta Mitch, megpróbálván barátságosabb légkört teremteni. Nem sikerült neki. Abby megint elmosolyodott, és kortyolt egyet a kávéból. Mitch mélyet lélegzett, és az udvar felé bámult. - Látom, még mindig neheztelsz a tegnapi este miatt. - Nem igazán. Nem vagyok haragtartó. - Kértelek, hogy ne haragudj, és komolyan is gondoltam. Egyszer megpróbáltalak felhívni. - Megpróbálhattad volna még egyszer. - Kérlek, Abby, ne válj el tőlem. Esküszöm, hogy ez nem fordul elő többet. Csak ne hagyj el. A lánynak sikerült szinte őszinte vigyort erőltetnie az arcára. - Borzalmasan nézel ki jegyezte meg. - Mi van a fürdőköpeny alatt? - Semmi. - Hadd lássam. - Miért nem alszol inkább egyet? Nyúzottnak látszol. - Kösz. De kilenckor megbeszélésem van Averyvel. És tízkor is megbeszélésem van Averyvel. - Már az első héten megpróbálnak kinyírni? - Igen, de nem fog nekik sikerülni. Bennem emberükre akadtak. Menjünk és zuhanyozzunk le. - Én már zuhanyoztam.

- Meztelenül? - Igen. - Mesélj róla. Mesélj el mindent. - Ha rendes időben hazajöttél volna, most nem ereznéd magad ilyen nyomorultul. - Biztos vagyok benne, hogy még lesz ilyen, drágám. Sok-sok éjszakát fogok még bent tölteni. Egyetemista koromban nem panaszkodtál, amikor éjjel-nappal tanultam. - Az más volt. Azt az időszakot elviseltem, mert tudtam, hamarosan véget ér. De most már ügyvéd vagy, és még sokáig az is leszel. Ez is hozzátartozik? Mindig heti ezer órát fogsz dolgozni? - Abby, ez az első hetem. - Pontosan ez aggaszt engem. Ennél csak rosszabb lesz a helyzet. - Egész biztosan. Ez hozzátartozik, Abby. Itt gyilkos verseny folyik, a gyengéket felfalják, az erősek pedig meggazdagodnak. Olyan, mint a maraton. Aki kitart, elnyeri az aranyat. - És meghal, miután célba ért. - Ezt kétlem. Még csak egy hete költöztünk ide, de te már az egészségem miatt aggódsz. Abby a kávét kortyolgatta, s közben a kutyát simogatta. Gyönyörű volt. Fáradt, kifestetlen szemekkel és nedves hajjal is gyönyörű volt. Mitch felállt, a felesége háta mögé sétált, és egy csókot nyomott az arcára. - Szeretlek - suttogta. Abby a vállához szorította a férfi kezét. - Menj és zuhanyozz le. Addig megcsinálom a reggelit. Az asztal tökéletes rendben volt megtérítve. Abby elővette nagyanyja porcelánját a szekrényből, és most első alkalommal terített vele új otthonukban. Az ezüst gyertyatartókban égtek a gyertyák. A kristálypoharakban grépfrutlé állt. A terítőhöz illő, vászonból készült szalvéták voltak összehajtogatva a tányérokban. Miután lezuhanyozott és magára öltötte új, skótmintás öltönyét, Mitch besétált az ebédlőbe, és füttyentett egyet. - Mit ünneplünk? - Különleges reggeli egy különleges férjnek.

Mitch leült, és közben a porcelánkészletet csodálta. Abby egy lefedett ezüsttálban melegítette az ételt. - Mit főztél? - kérdezte Mitch, és csettintgetett a nyelvével. A lány a tálra mutatott, és levette a fedőt. Mitch az ételre bámult. - Mi ez? - kérdezte anélkül, hogy Abbyre nézett volna. - Piccata borjú. - Milyen borjú? - Piccata borjú. Mitch az órájára pillantott. - Azt hittem, hogy reggelizni fogunk. - Ezt vacsorára főztem tegnap este, és ajánlom, hogy edd meg. - Piccata borjút reggelire? Abby magabiztosan elvigyorodott és megcsóválta a fejét. Mitch újra a tálba nézett, és egy-két másodpercig elemezgette magában a helyzetet. Végül azt mondta: - Jó illata van.

8

Szombat reggel Mitch tovább aludt, és csak hétre ment be a hivatalba. Nem borotválkozott, farmert húzott magára, egy elnyűtt, legombolható nyakú inget és papucscipőt zokni nélkül. Joghallgatói öltözék. A Capps-féle szerződést kinyomtatták a gyorsnyomtatóval, majd még egyszer kinyomtatták. Mitch kijavított egy-két mondatot, és péntek este nyolckor Nina újra átírta a szöveget. Mitch azt gyanította, hogy a nő alig vagy egyáltalán nem él társasági életet, ezért habozás nélkül adott neki munkát késő este is. Nina azt mondta, hogy a túlóra nincs ellenére, ezért Mitch megkérte, hogy szombat délelőtt is jöjjön be. A nő kilencre érkezett meg, egy akkora méretű farmerben, amely egy díjbirkózóra is rámenne. Mitch odaadta neki a kétszázhat oldal hosszú szerződést, amelyben már elvégezte a legújabb változtatásokat is, és megkérte a nőt, hogy negyedszer is nyomtassa ki. Tízkor Averyvel volt megbeszélése.

Szombatonként más képet mutatott az iroda. Az összes ügyvéd bent volt, csakúgy, mint a legtöbb üzlettárs és néhány titkárnő. Ügyfelek azonban nem érkeztek, s ily módon az öltözködési előírások nem voltak érvényben. Annyi farmer volt az irodában, hogy a társaság akár marhák terelgetésére is indulhatott volna. Sehol egy nyakkendő. Voltak, akik azért alaposan kikeményített fehér inget húztak magukra, és úgy tűnt, járás közben szinte ropognak. A nyomás azonban mindenképpen rájuk nehezedett, Mitchell Y. McDeere-re, a cég legfiatalabb ügyvédére mindenképpen. A vizsgával kapcsolatos csütörtöki, pénteki és szombati megbeszéléseit mind lemondta, a tizenöt jegyzetfüzet ott hevert a polcon, csak a por gyűlt rajtuk, és arra emlékeztették Mitchet, hogy végül tényleg ő lesz az első a cégnél, aki megbukik a vizsgán. Tízre elkészült a szerződéstervezet negyedik változata, Nina szertartásosan letette Mitch asztalára, és elment a kávézószobába. Kétszázkilenc oldalasra bővült. Négyszer átolvasta minden szavát, és addig tanulmányozta az adóügyekre vonatkozó kikötéseket, míg rögzültek az emlékezetében. Végigmenetelt a folyosón Avery irodájához, és a szerződéstervezetet letette az asztalra. Az egyik titkárnő egy hatalmas méretű aktatáskába pakolt, miközben a főnök telefonált. - Hány oldal? - kérdezte Avery, miután letette a kagylót - Több mint kétszáz. - Ez igen. Mennyire vázlatos? - Nem nagyon. Tegnap reggel óta ez a negyedik változat. Majdnem tökéletes. - Majd meglátjuk. A repülőn elolvasom, Capps pedig nagyítóval fogja tanulmányozni. Ha egy hibát is talál benne, hatalmas balhét csap, és azzal fenyegetőzik, hogy nem fizet. Hány órát dolgoztál rajta? - Ötvennégy és felet szerda óta. - Tudom, hogy erőszakos voltam, és ezért elnézést kérek. Kemény első heted volt. De néha az ügyfeleink is nagyon erőszakosak, és nem ez az utolsó alkalom, hogy a nyakunkat törjük valakiért, aki kétszáz dollárt fizet óránként. Hozzátartozik a szakmához. - Engem nem zavar. A tanulással le vagyok maradva, de majd behozom, amit kell. - Sokat kellemetlenkedik ez a Hudson nevű fickó? - Nem.

- Ha mégis, csak szólj nekem. Még csak öt éve üzlettárs, és élvezi, ha professzorosdit játszhat. Azt képzeli magáról, hogy igazi tudós. Nem nagyon kedvelem őt. - Nekem nem okoz gondot. Avery betette a szerződéstervezetet az aktatáskába. - Hó a tájékoztató és a többi okmány? - Csak egy nagyon vázlatos tervezetet csináltam róluk Azt mondtad, hogy húsz napunk van. - Ez igaz, de azért készüljünk el vele. Capps már jóval a határidő előtt követelőzni kezd. Holnap dolgozol? - Úgy terveztem, hogy nem. Az igazság az, hogy a feleségem ragaszkodik hozzá, hogy templomba menjünk. Avery megcsóválta a fejét. - A feleségek nagyon útban tudnak lenni, nem igaz? - Nem várt választ a kérdésre. Mitch nem is felelt. - Fejezzük be a Capps-ügyet jövő szombatra. - Rendben, semmi akadálya - mondta Mitch. - Koker-Hanksről már beszéltünk? - kérdezte Avery, miközben az iratait rendezgette. - Nem. - Akkor tessék. Koker-Hanks egy nagyban utazó építési vállalkozó Kansas Cityből. Egy denveri társaság, a Holloway Testvérek, ajánlatot tett a cég megvásárlására. Értékpapírokat akarnak adni, vagyontárgyakat és némi készpénzt. Meglehetősen bonyolult ügy. Ismerkedj meg az anyaggal, aztán majd kedd reggel, amikor visszaértem, megbeszéljük. - Mennyi időnk van? - Harminc nap. Az akta nem volt olyan vastag, mint a Capps-féle, de azért legalább annyira tekintélyes. - Harminc nap - mormogta Mitch. - A dolog nyolcvanmilliót ér, és nekünk kétszázezer üti a markunkat. Nem rossz üzlet. Ha vetsz egy pillantást az aktára, számítsd fel egy órának. Dolgozz rajta, amikor csak

tudsz. Tulajdonképpen, ha akár munkába jövet, csak átfut az agyadon a Koker-Hanks név, számlázz egy órát. Ebben az ügyben a határ a csillagos ég. Averynek tetszett a gondolat, hogy az ügyfél csak fizet és nem törődik az ügyvédi díjakkal. Mitch elköszönt, és visszatért az irodájába.

Nagyjából akkor, amikor az itallapot tanulmányozva végeztek a koktélokkal, és Oliver Lambert előadását hallgatták a francia borok kiválóságáról, a számtalan fajta közötti apró, finom eltérésről, nagyjából akkor, amikor Mitch és Abby rájött, hogy szívesebben enne otthon pizzát a tévé előtt, két férfi a megfelelő kulcsokkal kinyitotta a Justine's parkolójában álló csillogó BMW-t. Zakót és nyakkendőt viseltek, nem keltettek feltűnést. Csöndesen elszáguldottak az éjszakában, és keresztülhajtottak a városon, Mr. és Mrs. McDeere új otthona felé. A kocsit leparkolták a megfelelő helyre, a garázsba. A vezető újabb kulcsot vett elő, majd mindketten bementek a házba. Hearsayt bezárták egy szekrénybe a mosdóban. A sötétben elhelyeztek egy kicsi bőr aktatáskát az ebédlőasztalon. Felhúzták az eldobható gumikesztyűt, és a kezükbe vettek egy-egy zseblámpát. - A telefonokkal kezdjük - javasolta egyikük. Gyorsan dolgoztak a sötétben. A konyhai telefon kagylóját leemelték, és rátették az asztalra. Kivették belőle a membránt, és megvizsgálták. Egy egészen apró, mazsolánál sem nagyobb méretű mikrofont ragasztottak a kagyló belsejébe, és tíz másodpercig odaszorították a műanyaghoz. Amikor a ragasztó megkötött, a membránt visszatették a helyére, a kagylót pedig ismét felakasztották a készülékre. Ezentúl az összes hang és jelzés továbbítódik a padláson később beszerelendő kisebb vevőkészülékhez. A mellette lévő nagyobb adókészülék a Bendini-épület tetején álló antennához küldi a jeleket a városon keresztül. A légkondicionáló berendezés áramforrásából táplálkozva a telefonba szerelt kicsiny mikrofonok majd továbbítani fogják a jeleket. - Hozd ide a dohányzóban lévő telefont! Ezután az aktatáskát áttették a kanapéra. A támla mögötti részen, a faburkolat fugájába egy kis szöget ütöttek, majd kihúzták. Egy fekete, alig két milliméter átmérőjű hengert helyeztek el nagyon óvatosan az apró nyílásban, és cseppnyi, fekete színű ragasztóval rögzítették. A mikrofon láthatatlan volt. Egy, hajszálnál nem vastagabb huzalt vezettek végig a faburkolat illesztőkében, egészen a mennyezetig. Ez a padláson lévő készülékhez csatlakozik majd.

Hasonló mikrofonokat helyeztek el a két hálószoba falában is. A férfiak a bejárat közelében találták meg a visszahúzható létrát, és felmásztak a padlásra. Az egyikük kivette a két készüléket az aktatáskából, a másik pedig gondosan kihúzogatta a kicsiny vezetékeket a falakból. Miután összegyűjtötte az összesét, összekötötte, majd a szigetelés alatt a sarokba vezette őket, ahol kollégája elhelyezte az adókészüléket egy régi papírdobozban. A légkondicionáló áramforrásából az egyik vezetéket a készülékhez kapcsolták. A tető; tői alig három centiméternyi távolságban egy kicsiny antennát helyeztek el. A padláson uralkodó izzasztó hőségben nehezebben szedték a levegőt. Egy öreg rádió burkát illesztették a készülékre, és szigetelőanyagot meg régi rongyokat szórtak rá. A padlás egyik távoli sarkában állt, és valószínűsíthető volt, hogy hónapokig, talán akár évekig sem veszi észre senki. De ha valakinek mégis megakadna rajta a szeme, értéktelen kacatnak tűnt. Egyszerűen csak felkapja és a szemétbe hajítja az ember anélkül, hogy gyanakodna. A két férfi néhány másodpercig a művét csodálta, majd lement a lépcsőn. Aprólékos gonddal eltüntették a nyomaikat; alig tíz perc alatt végeztek. Hearsayt kiengedték a szekrényből, aztán halk léptekkel visszamentek a garázsba. Hátramenetben csöndesen kihajtottak a kocsifeljáróra, majd eltűntek az éjszakában. Amikor felszolgálták a sültet, a BMW már az étterem melletti parkolóban állt. A vezető előhalászott a zsebéből egy kulcsot, amely a Mr. Kendall Mahan tulajdonában lévő vöröses gesztenyebarna színű Jaguár zárjába illett. A két technikus bezárta a BMW-t, és beültek a Jaguárba. A Mahan család jóval közelebb lakott, mint McDeere-ék, és házuk alaprajzából ítélve, a munka gyorsabb lesz.

A Bendini-épület ötödik emeletén Marcus a villogó fényekkel teli műszerfalra bámult, és arra várt, hogy valami jel érkezzen az East Meadowbrook 1231-ből. A vacsora már harminc perccel korábban véget ért, és itt volt az ideje, hogy figyeljen. Egy apró sárga fény villogott halványan, mire Marcus felvett egy fülhallgatót. Megnyomott egy gombot, hogy megkezdje a felvételt. Várt. Az McD6 jel mellett egy zöld fény kezdett villogni. Ez a hálószobafal. A jelek világosabbak lettek, az eleinte alig hallható hangok pedig tökéletesen érthetőek. - Jill Mahan elviselhetetlen nő - mondta az asszony, Mrs. McDeere. - Minél többet iszik, annál elviselhetetlenebb.

- Azt hiszem, valamiféle kékvérű a csaj - felelte Mr. McDeere. - A férjével nincs baj, de a nő kiállhatatlan. - Részeg vagy? - kérdezte Mr. McDeere. - Majdnem. Készen állok egy szenvedélyes szerelmeskedésre. Marcus felerősítette a hangot, és a villogó fények felé hajolt. - Vetkőzz le! - rendelkezett Mrs. McDeere. - Már rég csináltunk ilyet - mondta Mr. McDeere. Marcus felállt, és a fények és kapcsolók fölé magasodott. - És ez kinek a hibája? - kérdezte a nő. - Azért nem felejtettem el, hogyan kell. Gyönyörű vagy. - Bújjunk az ágyba. Marcus az ütközésig csavarta a hangerősséget szabályozó gombot. A villódzó fényekre mosolygott, közben nehezen szedte a levegőt. Szerette ezeket a jogi egyetemről frissen kikerült, erőtől duzzadó fiatal ügyvédeket. Szeretkezésük hangjai hallatán elmosolyodott.

9

A Capps-ügy okozta kritikus helyzeten végül is két hét alatt, katasztrófa nélkül jutottak túl, és ezért nagyrészt a cég legújabb alkalmazottjának járt hála, aki minden áldott nap tizennyolc órát dolgozott; a cég azon tagjának, aki még nem tette le az ügyvédi vizsgát, de az ügyvédi munka túlságosan elfoglalta ahhoz, hogy emiatt főjön a feje. Júliusban hetente átlagosan ötvenkilenc órát számlázott, és ez csúcsnak számított a cég történetében azok között, akik még az ügyvédi vizsga előtt álltak. Avery büszkén tájékoztatta az üzlettársakat a havonta esedékes értekezleten, hogy McDeere, új fiú létére, figyelemre méltó teljesítményt nyújt. A Capps-ügyet a határidő előtt három nappal zárták le, hála McDeere-nek. Az egész, tökéletesen megfogalmazott, majd újrafogalmazott anyag négyszáz oldalt tett ki. Egy hónapon belül a Koker-Hanks-ügyre is pontot tehetnek, hála McDeere-nek, és a cég közel negyedmillió dollárt seperhet be. A fiú olyan, mint egy gép.

Oliver Lambert aggodalmának adott hangot McDeere tanulási szokásaival kapcsolatban. Már csak alig három hét volt hátra az ügyvédi vizsgáig, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy McDeere még nem készült fel. Júliusban a vizsgával kapcsolatos megbeszéléseinek a felét lemondta, és naplójába kevesebb mint húsz alkalomról készült feljegyzés. Avery kijelentette, hogy nincs ok az aggodalomra, az embere kész lesz a vizsgára. Tizenöt nappal a vizsga előtt Mitch végül panaszkodni kezdett. Időre van szüksége a tanuláshoz, máskülönben megbukik, magyarázta Averynek ebéd közben a Manhattan Klubban. Sok időre van szüksége. A következő két hétbe össze tudja zsúfolni a tanulnivalókat, és így még át tud csúszni a vizsgán. De ehhez az kell, hogy békén hagyják. Nincsenek határidők. Nincsenek vészhelyzetek. Nincs egész éjjelre való munka. Mitch szabályos védőbeszédet mondott. Avery figyelmesen végighallgatta, majd elnézést kért. Megígérte, hogy a következő két hétben nem számítanak rá. Mitch megköszönte.

Augusztus első hétfőjén az első emeleti főkönyvtárba, a tárgyalóba, a négy könyvtár közül a legnagyobbikba és legmutatósabba hívták a cég valamennyi tagját. Az ügyvédek fele a cseresznyefából készült antik asztal körül álló székeken foglalt helyet. A többiek a vastag bőrbe kötött, évtizedek óta érintetlen jogi könyvekkel teli polcok mellett álltak. Mindenki jelen volt, még Nathan Locke is. Késve érkezett, és megállt az ajtó mellett. Senkihez sem szólt és senki sem nézett rá. Mitch, amikor módja nyílt rá, lopva Fekete Szem felé pillantott. A hangulat komor volt. Sehol egy mosoly. Beth Kozinskit és Laura Hodge-ot Oliver Lambert kísérte be a terembe. A két nőt a helyiség elülső részében ültették le, a fallal szemben, amelyen két, lepellel takart festmény lógott. Egymás kezét fogták, és megpróbáltak mosolyogni. Mr. Lambert a falnak háttal, szemben a kicsiny közönséggel állt. Halkan beszélt, zengő baritonjából együttérzés és szenvedély áradt. Eleinte majdnem suttogott, de csodálatos hangjának köszönhetően így is hallható volt minden szótag. A két özvegyre pillantott, és elmondta, milyen mély szomorúságot érez a cég, amely fennállásáig mindig gondoskodni fog a két ügyvéd után ittmaradottakról. Beszélt Joe-ról és Martyról, első néhány évükről a cégnél, meg arról, hogy mennyire fontosak voltak a cégnek, és hogy haláluk milyen hatalmas űrt okozott. Arról is beszélt, hogy a két férfi mennyire szerette a családját, és milyen sok áldozatot hoztak a szeretteikért.

Oliver Lambert ékesszólóan beszélt. Mondandóját kötetlenül adta elő, nem gondolkodott előre azon, hogy mi lesz a következő mondat. Az özvegyek halkan sírdogáltak és a szemüket dörzsölték. És aztán a két családhoz közelebb állók - mint Lamar Quin és Doug Turney - kezdtek szipogni. Miután eleget beszélt, Oliver Lambert leleplezte Martin Kozinski portréját. Érzelmekkel teli pillanat volt. Még több szem telt meg könnyel. A chicagói jogi egyetemen létrehoznak egy ösztöndíj-alapítványt, amelyet Martyról neveznek el. A cég letétbe helyez egy összeget a gyermekek tanulmányaira. A családról gondoskodni fognak. Beth az ajkába harapott, de még hangosabban zokogott. A híres Bendini cég harcedzett, kemény szívű és kérlelhetetlen jogászai nagyokat nyeltek, és elkerülték, hogy egymásra nézzenek. Csak Nathan Locke maradt érzéketlen. Mindenen áthatoló tekintetével a falra meredt, és nem foglalkozott a ceremóniával. Aztán Joe Hodge portréja következett, egy hasonló életrajz, hasonló ösztöndíjalapítvány és letét Mitch azt hallotta, hogy Hodge kétmillió dolláros életbiztosítást kötött négy hónappal a halála előtt. Miután elhangzottak a dicshimnuszok, Nathan Locke eltűnt a teremből. Az ügyvédek körülvették az özvegyeket, halk, megnyugtató hangon szóltak hozzájuk, és megölelték őket. Mitch egyiküket sem ismerte, és nem volt mondandója a számukra. Odasétált a falhoz, és a festményeket kezdte nézegetni. Kozinski és Hodge portréja mellett volt három némileg kisebb, de nem kevésbé méltóságteljes kép. Az egyik, amelyik egy asszonyról készült, felkeltette a figyelmét. A kicsiny sárgaréz táblán ez állt: "Alice Knauss 1948-1977". - Ezzel a nővel súlyos hibát követtünk el - jegyezte meg Avery halkan, miközben odalépett a beosztottja mellé. - Ezt hogy érted? - kérdezte Mitch. - Tipikus ügyvédnő volt. A Harvardról jött ide, évfolyamán első volt, és krakéler módon viselkedett, mert nő volt. Úgy gondolta, hogy az összes létező férfi lenézi a nőket, és az az ő küldetése, hogy megszüntesse ezt az előítéletet. Hat hónap után mindannyian gyűlöltük, de nem tudtunk megszabadulni tőle. Két üzlettárs miatta kényszerült korai nyugdíjba vonulásra. Milligan még most is őt okolja az infarktusáért. A nő hozzá volt beosztva. - Jó ügyvéd volt? - Nagyon jó, de lehetetlen volt értékelni a tehetségét, annyit vitatkozott mindenen. - Mi történt vele?

- Autóbaleset. Belerohant egy részeg. Tényleg szomorú ügy volt. - Ő volt az első nő a cégnél? - Igen, és az utolsó is, hacsak nem fognak ezért minket perbe. Mitch a következő portré felé intett a fejével. - Ő kicsoda? - Robert Lamm. Jó barátom volt. Az Emory jogi egyetemen végzett Atlantában. Három évvel korábban kezdett itt dolgozni, mint én. - Mi történt vele? - Senki se tudja. Nagy vadász volt. Egyszer télen együtt vadásztunk jávorszarvasra Wyomingban. 1972-ben szarvasra vadászott Arkansasban, és eltűnt. Egy hónappal később találták meg egy vízmosásban, egy lyukkal a fején. A halottszemle megállapította, hogy a golyó hátulról csapódott a koponyájába, és az arca nagy részét szétroncsolta. Azt gyanították, hogy egy erős puskával lőttek rá messziről. Valószínűleg baleset történt, de sohasem fogjuk megtudni a teljes igazságot. El sem tudom képzelni, hogy ki akarta volna megölni Bobby Lammot. Az utolsó portré John Mickelről (1950-1984) készült. - Vele mi történt? - kérdezte Mitch suttogva. - Azt hiszem, ez a legtragikusabb mindegyik közül. Gyenge ember volt, és nem bírta a nyomást. Sokat ivott, és aztán elkezdett kábítózni. Elhagyta a felesége, a válásuk keserves volt. Miután eltöltött itt tíz évet, attól kezdett rettegni, hogy nem lesz üzlettárs. Egyre többet ivott. Egy egész kis vagyont költöttünk a kezelésekre, pszichiáterre meg egyebekre. De semmi sem segített. Depressziós hangulatba került, aztán öngyilkos lett. Írt egy hétoldalas búcsúlevelet, és golyót röpített a fejébe. - Ez borzalmas. - Bizony az. - Hol találták meg? Avery megköszörülte a torkát, és körbepillantott a teremben. - A te irodádban. - Micsoda? - De aztán rendesen kitakarították. - Csak hülyéskedsz, ugye?

- Nem, komolyan beszélek. Évekkel ezelőtt történt, és azóta már más is használta az irodát. Nincs vele semmi baj. Mitch nem jutott szóhoz. - Nem vagy babonás, ugye? - kérdezte Avery, arcán undok vigyorral. - Persze hogy nem. - Gondolom, már szólnom kellett volna, de erről nem szoktunk beszélni. - Cserélhetek irodát? - Persze. Csak bukj meg a vizsgán, és bedugunk az egyik irodába a pincében, ahol a jelöltek dolgoznak. - Ha megbukok, az csak miattad lesz. - Ez igaz, de nem fogsz megbukni, ugye? - Ha te átmentél rajta, nekem is sikerülni fog.

Hajnali öt és hét között a Bendini-épület üres és csöndes volt. Nathan Locke hat körül érkezett, bement egyenesen az irodájába, és magára zárta az ajtót. Hét után kezdtek megjelenni az ügyvédek, és hangokat lehetett hallani mindenfelé. Fél nyolcra a cég ügyvédeinek már több mint kétharmada az épületben volt, és néhány titkárnő is megjött. Nyolcra a folyosók már tömve voltak, és mint mindig, hatalmas volt a felfordulás. Ilyenkor már nehéz volt koncentrálni. Ilyenkor már semmi különös nincs abban, ha valaki félbeszakítja a másikat A telefonok megállás nélkül csörögnek. Kilencre az összes ügyvéd, jelölt, hivatalnok és titkárnő jelen van, vagy pedig igazoltan távol. Mitch nagyon megbecsülte a kora reggeli órák magányát. Harminc perccel korábbra húzta fel az óráját, és Dutchot fél hat helyett már ötkor ébresztette. Miután csinált magának két kanna kávét, végigkószált a sötét folyosókon, felkapcsolta a lámpákat, és szemügyre vette az épületet. Néha, amikor semmi sem zavarta a kilátást, megállt Lamar irodájának ablaka előtt, és figyelte, ahogy felkel a nap a Mississippi mögött. Mindig megszámolta az uszályhajók előtt a hullámokat lassan szántó, észak felé tartó vontatóhajókat. Figyelte, ahogy a teherautók araszolva haladnak a távoli hídon. De csak kevés időt fecsérelt erre. Leveleket, vázlatokat, feljegyzéseket, kivonatos ismertetőket diktált Ninának. És közben gyorsított tempóban készült a vizsgára.

Az elhunyt ügyvédek tiszteletére rendezett szertartás utáni nap reggelén Mitch az első emeleti könyvtárban találta magát; egy cikk után kutatott, és ismét észrevette az öt portrét. Odasétált a falhoz, a festményekre bámult, és közben magában felidézte az Averytől hallott rövid nekrológokat. Öt halott ügyvéd húsz év alatt. Veszélyes itt dolgozni. Egy jegyzettömbre ráfirkantotta a halottak nevét és haláluk évét. Fél hat volt. Valami megmozdult a folyosón, és Mitch odakapta a fejét. A sötétben látta, hogy Fekete Szem figyeli. A férfi tett egy lépést az ajtó felé, és Mitchre bámult. - Mit csinál? kérdezte számonkérően. Mitch szembefordult vele, és megpróbált mosolyogni. - Jó reggelt. Úgy alakult, hogy az ügyvédi vizsgára készülök. Locke a portrékra pillantott, aztán Mitchre meredt. - Értem. Ők miért érdeklik annyira? - Csak kíváncsiságból. A cégnek igencsak kijutott a tragédiákból. - Mindannyian halottak. Akkor történik igazi tragédia, ha megbukik az ügyvédi vizsgán. - Mindent megteszek, hogy sikerüljön. - Én mást hallottam. Tanulási szokásai ugyancsak aggasztják az üzlettársakat. - A kivételesen magas számlázásom is aggasztja az üzlettársakat? - Ne szellemeskedjen. Megmondták magának, hogy az ügyvédi vizsga elsőbbséget élvez mindennel szemben. Egy ügyvédi engedély nélküli alkalmazott semmi hasznára sincs a cégnek, Mitchnek hirtelen vagy tíz csípős válasz is az eszébe jutott, de inkább csöndben maradt. Locke hátralépett, és eltűnt. Irodájában, zárt ajtó mögött, Mitch elrejtette a neveket és a dátumokat egy fiókban, aztán felütött egy könyvet, amely az alkotmányjoggal foglalkozott.

10

Az ügyvédi vizsgát követő szombaton Mitch elkerülte az irodáját s a házát is, és azzal töltötte a délelőttöt, hogy virágágyásokat ásott és várt. Már végzett az átalakításokkal, a ház már olyan állapotban volt, hogy bárkinek meg lehetett mutatni, és az első látogatók természetesen Abby szülei voltak. Szegény nő már egy hete takarított, és

most eljött a szülői vizit ideje. Abby megígérte, hogy apja és anyja nem marad sokáig, csak egy-két óráig. Mitch megígérte, hogy kedves lesz, amennyire csak lehet. Mitch lemosta és lekente mind a két új kocsit, és ettől úgy néztek ki, mintha most hagyták volna el a bemutatótermet. A gyepet rendbe hozta az egyik gyerek az utcából. Mr. Rice pedig már egy hónapja trágyával kezelte, és a pázsit úgy festett, mint a golfpályát borító fű, ahogy az öregember gyakran mondogatta. Délben megérkeztek a szülők, és Mitch kelletlenül ott hagyta a virágágyást. Mosolyogva üdvözölte a két embert, majd kimentette magát, hogy elmehessen mosakodni. Biztos volt benne, hogy Abby szülei kényelmetlenül érzik magukat, és Mitch pontosan ezt akarta. Jó hosszú ideig zuhanyozott, miközben Abby megmutatta az összes bútort és a tapéta minden centiméterét. Az ilyesmi hatással volt a Sutherland házaspárra. Az apróságok mindig. Olyan dolgokról beszélgettek általában, amelyek másoknak vannak vagy másoknak nincsenek. Abby apja egy olyan kisebb banknak volt az elnöke, amely már tíz éve az összeomlás szélén állt. Az asszony túl előkelőnek tartotta magát ahhoz, hogy dolgozzon, és egész felnőtt korát azzal töltötte, hogy társadalmi rangra igyekezett szert tenni egy olyan városban, ahol nem létezett társadalmi rang, Őseit visszavezette egészen a királyság koráig valamelyik európai országban, és ez mindig nagy hatást gyakorolt a Kentucky állambeli Danesboro szénbányászaira. Mivel ereiben ennyi kék vér folyt, az a kötelesség jutott neki, hogy forró teát iszogasson, bridzseljen, csevegjen a férje pénzéről, elmarasztalja a kevésbé szerencséseket és fáradhatatlanul munkálkodjon a helyi klubban. Férje fontoskodó figura volt, aki azonnal ugrott, ha a nő vakkantott egyet, és életét állandó rettegésben töltötte, nehogy felbosszantsa a feleségét. Abby születése óta mindketten azon fáradoztak, hogy a lány mindenben a legjobb legyen, mindig a legjobbat kapja, és ami a legfontosabb, a legjobb férfihez menjen feleségül. Kislányuk fellázadt, és egy olyan nincstelen kölyök felesége lett, akinek őrült édesanyján és börtöntöltelék bátyján kívül családja sincs. - Szép a házatok, Mitch - jegyezte meg Mr. Sutherland, megpróbálva megtörni a jeget. Leültek ebédelni, és elkezdték körbeadogatni a tálakat. - Kösz. - Semmi több, csak kösz. Mitch az ételre koncentrált. Ebéd közben egy mosoly sem fogja elhagyni az arcát. Minél kevesebbet beszél, annál kényelmetlenebbül érzik majd magukat. Azt akarta, hogy a két ember feszengjen, erezzen bűntudatot, és azt, hogy tévedett. Azt akarta, hogy csurogjon róluk a víz. Ők döntöttek úgy, hogy távol maradnak az esküvőről, ők csapták arcul őt, Mitchet, és nem fordítva. - Minden olyan szép itt - áradozott Abby édesanyja. - Kösz.

- Mi is nagyon büszkék vagyunk rá, mama - mondta Abby. A beszélgetés nyomban a ház átalakítására terelődött. A férfiak csöndben fogyasztották ebédjüket, miközben a nők megállás nélkül arról fecsegtek, hogy mit csinált a lakberendező ezzel a szobával meg azzal a szobával. Néha Abby szinte kétségbeesetten próbálta meg betölteni az űrt azzal, ami éppen az eszébe jutott. Mitch sajnálta a feleségét, de szemét nem fordította el az asztalról. A vajkenő késsel vágni lehetett volna a feszültséget. - Tehát találtál munkát? - érdeklődött Mrs. Sutherland. - Igen. Jövő héten kezdek. Harmadikosokat fogok tanítani a St. Andrew protestáns iskolában. - A tanárok nem kapnak valami jó fizetést - bökte ki Abby édesapja. Nem bír magával, gondolta Mitch. - A pénz nem érdekel, apa. Tanár vagyok. Számomra ez a legfontosabb hivatás a világon. Ha pénzt akarnék keresni, orvosi egyetemre kellett volna mennem. - Harmadikosok - mélázott édesanyja. - Nagyon édesek ebben a korban. Hamarosan majd ti is gyereket akartok. Mitch már korábban tisztába jött azzal, hogy kizárólag az unokák lennének képesek rendszeresen Memphisbe vonzani ezeket az embereket. És azzal is tisztában volt, hogy hosszú ideig tud várni. Sohasem élt gyerekek közelében. Nem voltak unokahúgai és unokaöccsei, eltekintve talán attól a néhány ismeretlen gyerektől, akiket Ray szórt szét az országban. És Mitch nem kedvelte meg a gyerekeket. - Talán majd néhány év múlva, mama. Talán akkor, amikor már mindketten meghaltak, gondolta Mitch. - Szeretnél gyerekeket, nem, Mitch? - kérdezte az anyós. - Talán majd néhány év múlva. Mr. Sutherland eltolta maga elől a tányérját, és cigarettára gyújtott. A dohányzás kérdése többször is vitára adott okot a szülői látogatás előtti napokban. Mitch azt akarta, hogy a házában teljesen tiltsák meg a cigarettázást, különösképpen akkor, ha erről a két emberről van sző. Indulatosan vitatkoztak, és végül Abby győzött. - Milyen volt az ügyvédi vizsga? - kérdezte az após. Ez a téma érdekes lehet, gondolta magában Mitch. - Kimerítő. - Abby idegesen rágcsálta az ételt. - Mit gondolsz, sikerült?

- Remélem. - Mikor fogod megtudni? - Minimum négy, maximum hat hét amíg értesítenek. - Mennyi ideig tartott a vizsga? - Négy napig. - Mióta ideköltöztünk, semmi mást sem csinált, csak tanult és dolgozott. Nem sokat láttam ezen a nyáron - mesélte Abby. Mitch a feleségére mosolygott. A munkahelyen töltött idő már fájdalmas téma volt kettejük között, és most szórakoztató volt hallani, hogy Abby elnézően beszél róla. - Mi történik, ha nem sikerült a vizsga? - kérdezte Abby apja. - Nem tudom. Még nem is gondolkoztam ezen. - Adnak fizetésemelést, ha leteszed? Mitch elhatározta, hogy ígéretéhez híven kedves lesz. Ez azonban nehéz feladat volt. Igen, tisztes fizetésemelést és tisztes prémiumot. - Hány jogász dolgozik a cégnél? - Negyven. - Te jó ég! - kiáltott fel Mrs. Sutherland. Ő is rágyújtott. - Egész Dane megyében nincs ennyi jogász. - Hol van az irodád? - érdeklődött a férfi. - A belvárosban. - Megnézhetnénk? - kérdezte a nő. - Talán majd máskor. Szombatonként zárva van a látogatók előtt. - Mitchet szórakoztatta a válasz. Zárva van a látogatók előtt, mintha múzeum volna. Abby érezte a vihar közeledtét, és elkezdett beszélni a templomról, ahova mostanság jár. A gyülekezet négyezer tagot számlál, van egy tornatermük és egy tekepályájuk. Abby maga is énekelt a kórusban, és nyolcéves gyerekeket tanított a vasárnapi iskolában. Mitch is vele tartott a templomba, ha éppen nem dolgozott, azonban majdnem minden vasárnap dolgozott.

- Boldog vagyok, hogy találtál magadnak egy gyülekezetet - jegyezte meg édesapja kenetteljes hangon. Éveken keresztül énekelte elő az imát a danesborói metodista templomban, és a hét többi hat napján azon munkálkodott fáradhatatlanul, hogy minél többet tudjon összeharácsolni. Ray szerint állhatatosán, de titokban a nőket is hajszolta, és gyakran a pohár fenekére nézett. Kínos csönd következett, miután a téma végére értek A férfi újabb cigarettára gyújtott. Csak dohányozz, öreg fiú, gondolta Mitch. Csak dohányozz. - A belső udvarban együk meg az édességet - javasolta Abby. Elkezdte leszedni az asztalt. Abby szülei elismerően szóltak Mitch kertészeti tehetségéről, és ő nyugtázta a bókot. Ugyanaz a srác, aki a füvet nyula, megmetszette a fákat, kihúzgálta a gyomokat, kiigazította a sövényt és rendbe tette a belső udvart. Mitch csak a gyomtalanításban és a kutya piszkának eltakarításában tudott szakszerűen eljárni. A locsolót is képes volt kezelni, de általában Mr. Rice-ra bízta. Abby epertortát és kávét szolgált fel. Tehetetlenül a férjére nézett, de Mitch semmitmondó pillantást vetett rá. - Nagyon szép itt minden - jegyezte meg Mr. Sutherland már harmadik alkalommal, miközben körbepillantott a hátsó udvarban. Mitch szülte látta maga előtt, ahogy a férfi agya dolgozik. Megnézte, mekkora a ház, milyen a környék, és kíváncsisága kezdett elviselhetetlenné válni. A fenébe is, mennyibe kerülhetett ez a ház? Ezt szerette volna tudni. Mennyit kellett letenni? Mennyi havonta? Minden érdekelte. Addig fog tapogatózni, amíg valahova beszúrhatja a kérdést. - Nagyon szép ez a ház - jegyezte meg Abby édesanyja már tizedszer. - Mikor épült? - kérdezte a férje. Mitch letette a tányérját és megköszörülte a torkát. Érezte, hogy közeledik a kérdés. Nagyjából tizenöt éves - felelte. - Hány négyzetméter? - Körülbelül háromszázötven - válaszolta Abby idegesen. Mitch a lányra bámult. Higgadtsága kezdett elmúlni. - Szép a környék is - tette hozzá Abby édesanyja segítőkészen. - Új kölcsön vagy átvállaltatok egy régit? - kérdezte apja úgy, mintha egy kölcsönért folyamodó embert faggatna, aki csak gyenge biztosítékokat tud felmutatni.

- Új kölcsön - felelte Mitch és várt. Abby is várt és közben imádkozott magában. Apja azonban nem várt, nem bűt várni. - Mennyibe került? Mitch mélyet lélegzett, és már éppen azt akarta mondani, hogy "sokba", de Abby gyorsabb volt. - Nem sokba, apa - mondta határozottan, miközben a homlokát ráncolta. Elboldogulunk anyagilag. Mitchnek sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, de közben a nyelvét harapdálta. Mrs. Sutherland felállt. - Autózzunk egyet, jó? Szeretném megnézni a folyót és az új felhőkarcolót, amit mellette építettek. Rendben? Gyerünk, Karold. Karold még több információt szeretett volna kapni a házról, de felesége most már a karját rángatta. - Remek ötlet - jelentette ki Abby. Bezsúfolódtak a csillogó új BMW-be és elmentek, hogy megnézzék a folyót. Abby megkérte a szüleit, hogy ne dohányozzanak az új kocsiban. Mitch csöndesen vezetett, és megpróbált kedves lenni.

11

Nina sietve érkezett az irodába, kezében egy halom papírral, amit főnöke elé tett az asztalra. - Aláírásokra van szükségem - jelentette ki, és Mitch kezébe nyomta a férfi tollat. - Mi ez? - kérdezte Mitch, miközben kötelességtudóan aláfirkantotta a nevét. - Ne kérdezősködjön, bízzon bennem. - Találtam egy helyesírási hibát a Landmark-féle szerződésben. - A számítógép miatt van. - Rendben. Csinálják meg a számítógépet. - Ma este hányig dolgozik? Mitch végignézte az iratokat, és mindegyiket aláírta. - Nem tudom. Miért?

- Fáradtnak látszik. Miért nem megy haza korán, mondjuk tízkor vagy fél tizenegykor, és piheni ki magát rendesen? Lassan ugyanolyan a szeme, mint Nathan Locke-é. - Nagyon vicces. - A felesége telefonált. - Egy perc múlva visszahívom. Miután Mitch végzett, a nő újra összerakta a leveleket és iratokat. - Öt óra van, most elmegyek. Oliver Lambert vár magára az első emeleti könyvtárban. - Oliver Lambert? Rám vár? - Pontosan ezt mondtam. Nincs öt perce sem, hogy telefonált. Azt mondta, hogy nagyon fontos. Mitch megigazította a nyakkendőjét, végigrohant a folyosón, majd lefelé a lépcsőn, aztán komótosan besétált a könyvtárba. Lambert, Avery és az üzlettársak többsége ott ült a tárgyalóasztal körül. Az összes ügyvéd is jelen volt, az üzlettársak mögött álltak. Az asztalfőnél álló szék üresen várakozott valakire. A terem csöndes volt, majdnem komor. Mosoly egyik arcon sem volt látható. Lamar Mitch közelében állt, de nem volt hajlandó ránézni. Avery feszengett, olyan volt, mintha zavarban lenne. Wally Hudson csokornyakkendője két végét tekergette és lassan csóválta a fejét. - Üljön le, Mitch - mondta Mr. Lambert szigorúan. - Meg kell beszélnünk magával valamit. - Doug Turney becsukta az ajtót. Mitch helyet foglalt, és valamiféle apró biztató jelet keresett. De nem talált. Az üzlettársak feléje fordították a széküket, és így közelebb húzódtak egymáshoz. Az ügyvédek körülvették és a földre bámultak. - Miről van szó? - kérdezte Mitch alázatosan, és közben segélykérőén Averyre pillantott. Kicsiny izzadságcseppek gyűltek a szemöldöke fölött. Szíve úgy vert, mint egy légkalapács. Szaggatottan vette a levegőt. Oliver Lambert előrehajolt és levette az olvasószemüvegét. Együttérzően ráncolta homlokát, mintha további mondandójával fájdalmat okozna majd. - Most telefonáltak Nashville-ből, Mitch, és erről szeretnénk beszélni magával. Az ügyvédi vizsga. Az ügyvédi vizsga. Az ügyvédi vizsga. Történelmet csinált a cégnél. A híres Bendini cég egyik alkalmazottja végül is megbukott a vizsgán. Mitch Averyre meredt, és a legszívesebben azt üvöltötte volna: "Csak te tehetsz róla!" Avery a szemöldökét csipkedte, mintha fejfájás gyötörné, és elkerülte Mitch pillantását. Lambert gyanakodva méregette a többi üzlettársat, majd újra McDeere-re nézett.

- Tartottunk tőle, hogy ez bekövetkezik, Mitch. Mitch válaszolni szeretett volna, hogy elmagyarázza: megérdemel legalább még egy lehetőséget, hat hónap múlva lesz még egy vizsga és azt simán lerakja, és nem fog még egyszer szégyent hozni a cégre. Apró fájdalmat érzett a derékszíja alatt. - Igen, uram - mondta megadóan, megsemmisülve. Lambert a kegyelemdöfésre készült. - Hivatalosan ezt nem lenne szabad tudnunk, de nashville-i kollégáink elmondták, hogy maga érte el a legjobb eredményt az ügyvédi vizsgán. Gratulálunk, ügyvéd úr! A teremben kirobbant a nevetés és vidámság. A férfiak Mitch köré gyűltek, kezet ráztak vele, a vállát veregették, és jókat nevettek rajta. Avery odarohant hozzá és egy zsebkendővel megtörölte a homlokát. Kendall Mahan három üveg pezsgőt tett az asztalra és nagy pukkanások közepette nyitogatni kezdte az üvegeket. Műanyag borospoharakba töltötték a pezsgőt. Mitch végre kiengedte a levegőt és elvigyorodott. Lehörpintette a pezsgőt, mire újabb pohárral töltöttek neki. Oliver Lambert gyengéden Mitch nyaka köré fonta a karját és azt mondta: - Mitch, nagyon büszkék vagyunk magára. Ez pedig egy kis prémiumot jelent, íme, itt van egy csekk a cégtől kétezer dollárról, amelyet most átnyújtok magának teljesítménye szerény jutalmaként. Füttyentgetéseket és kurjongatásokat lehetett hallani a teremben. - Ez az összeg természetesen azon a fizetésemelésen felül van, amelyet most már megszolgált. Újabb füttyentgetések és kurjongatások. Mitch átvette a csekket, de nem nézett rá. Mr. Lambert felemelte a kezét és csöndet kért. - A cég megbízásából szeretném ezt átnyújtani önnek. - Lamar egy barna papírba csomagolt tárgyat adott át neki. Lehúzta a papírt és az asztalra hajította. - Ezt a dísztáblát a mai napra készülve készítettük. Amint látja, ez a cégnél használatos, minden ügyvédünk nevét tartalmazó levélpapír bronzból készült mása. Azt is láthatja, hogy Mitchell Y. McDeere neve is odakerült a fejlécre. Mitch felállt és félszegen átvette a díjat. Arcszíne visszatért, már érezni kezdte a pezsgő hatását. - Köszönöm szépen - mondta Mitch halkan.

Három nappal később egy memphisi napilap közölte az ügyvédi vizsgán sikerrel jártak névsorát. Abby kivágta a cikket az újságból, hogy beragassza az albumba, és másolatokat küldött a szüleinek meg Raynek. Mitch felfedezett egy gyorsbüfét háromutcányira a Bendini-épülettől, a Front Street és a Riverside Drive között, a folyó közelében. Csak egy sötét kis lyuk volt, kevés vendéggel és zsíros chilis virslivel. Mitch kedvelte a helyet, mert csöndben meg tudott lógni az irodából, hogy idejöjjön, és aztán evés közben átolvashatott egy-egy anyagot. Most, hogy már igazi ügyvéd lett, megtehette, hogy ebédre megevett egy hot dogot és közben százötven dollárt számlázott egy órára. Egy héttel azután, hogy a neve megjelent az újságban, egyedül üldögélt egy asztalnál a helyiség hátsó részében és chilis virslit evett villával. Az étterem üres volt. Egy hüvelykujj vastagságú szerződéstervezetet olvasott. A görög, az étterem tulajdonosa, a pult mögött szendergett. Egy ismeretlen férfi jött felé, és egy méterrel az asztala előtt megállt. Kicsomagolt egy doboz narancslevet, és olyan nagy zajt csapott, amilyet csak lehetett. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem figyeli, odament az asztalhoz és leült. Mitch a piros kockás térítővel borított asztal túlsó vége felé nézett és letette a papírokat a jeges tea mellé. - Segíthetek valamiben? - kérdezte. Az idegen a pult felé pillantott, majd az üres asztalok irányába, végül a háta mögé. - Maga McDeere, ugye? ízes kiejtéssel beszélt, kétségkívül brooklyni tájszólásban. Mitch alaposan megnézte a férfit. Negyven körül járhatott, haja oldalt katonásan rövidre nyírva, de a feje tetejéről egy ősz hajfürt majdnem a szemöldökéig lelógott. Háromrészes, kék színű öltöny volt rajta, amely legalább kilencven százalékban poliészterből készült. Nyakkendője silány selyemutánzat volt. A fickó nem sokat adott az öltözködésre, de mégis volt valami ápoltság a megjelenésében. És egy adag fölényeskedés. - Igen. Maga kicsoda? - kérdezte Mitch. A férfi a zsebébe nyúlt és elővett egy jelvényt. - Tarrance, Wayne Tarrance, különleges ügynök, FBI. - Tarrance szemöldökét felemelve várt a reakcióra. - Foglaljon helyet - mondta Mitch. - Ugye nem zavarja, ha leülök? - Nem akar megmotozni? - Egyelőre nem. Csak találkozni akartam magával. Láttam a nevét az újságban, és hallottam, hogy maga az új ember a Bendini, Lambert és Locke cégnél.

- És ez miért érdekli az FBI-t? - Mi nagyon alaposan szemmel tartjuk ezt a céget. Mitch elvesztette érdeklődését a chilis virsli iránt. - Nem akar inni valamit? - érdeklődött Mitch. - Kösz, nem. - Miért figyelik a Bendini céget? Tarrance elmosolyodott és a görög felé nézett. - Ezt most még nem mondhatom meg. Megvan rá az okunk, de nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk. Azért jöttem, hogy találkozzunk és figyelmeztessem magát. - Hogy figyelmeztessen? - Igen, hogy figyelmeztessem a céggel kapcsolatban. - Hallgatom. - Három dolog. Egy: ne bízzon senkiben. Egyetlen ember sincs a cégnél, akit a bizalmába avathatna. Ezt ne felejtse el. Később ez még fontos lesz. Kettő: minden szót, amit kiejt, akár otthon, akár az irodában vagy bárhol az épületben, szinte biztos, hogy magnóra vesznek. Még az is lehet, hogy a kocsiban is lehallgatják. Mitch feszülten figyelt. Tarrance-nek ez kedvére volt. - És a harmadik? - kérdezte Mitch. - A harmadik: a pénz nem terem a fán. - Kifejtené ezt? - Most nem áll módomban. Azt hiszem, hogy mi ketten nagyon szoros kapcsolatban leszünk. Azt akarom, hogy bízzon bennem, de tudom, hogy meg kell szolgálnom a bizalmát. Ezért nem akarok túl gyors tempót diktálni. A maga irodájában nem találkozhatunk, és az enyémben sem. De ne felejtse el ezt a három dolgot, és legyen óvatos. Tarrance felállt és a pénztárcájáért nyúlt. - Itt a névjegyem Az otthoni telefonszámom a hátulján van. Csak telefonfülkéből hívjon. Mitch megnézte a kártyát. - Miért kéne felhívnom magát? - Egy darabig nem lesz rá szüksége. De azért tartsa meg a kártyát. Mitch az ingzsebébe tette a névjegyet.

- Van még valami - mondta Tarrance. - Láttuk magát Hodge és Kozinski temetésén. Szomorú dolog, tényleg szomorú. Haláluk nem baleset volt. A férfi lenézett Mitchre, mindkét kezét zsebre dugta és mosolygott. - Nem értem. Tarrance megindult az ajtó felé. - Majd hívjon fel valamikor, de legyen óvatos. Ne felejtse: lehallgatják.

Néhány perccel négy után dudaszó hallatszott és Dutch felpattant. Csendesen átkozódva sétált el a kocsi fényei előtt. - A szentségit, Mitch! Négy óra van. Mit keres itt? - Ne haragudjon, Dutch. Nem tudtam aludni, rossz éjszakám volt. - A kapu kinyílt. Mitch fél nyolcra már annyit diktált, hogy Ninát kétnapi munkával is ellátta. A nő kevesebbet kellemetlenkedik, ha az orra oda van ragasztva a számítógép monitorjához. Mitch közvetlen célja az volt, hogy ő legyen az első olyan ügyvéd, aki két titkárnőt is megérdemel. Nyolc órakor lehorgonyzóit Lamar irodája előtt és várt. Átolvasott egy szerződést, kávézott, és megmondta Lamar titkárnőjének, hogy törődjön a saját dolgával. Lamar negyed kilenckor érkezett meg. - Beszélnünk kell - közölte vele Mitch, miközben a férfi becsukta az ajtót. Ha hihet Tarrance-nek, az irodát lehallgatják és beszélgetésüket magnóra veszik. Nem tudta, kinek higgyen. - Úgy tűnik, komoly dologról van szó - jegyezte meg Lamar. - Hallottál már egy Tarrance nevű fickóról? Wayne Tarrance-ról? - Nem. - FBI. Lamar becsukta a szemét. - Az FBI - mormogta. - Pontosan. Volt neki jelvénye meg minden. - Hol találkoztál vele?

- A Lansky-féle étteremben jött oda hozzám. Tudta, ki vagyok, és azt is, hogy most vettek fel. Azt állítja, hogy mindent tud a cégről. Alaposan szemmel tartanak minket. - Szóltál már Averynek? - Nem. Senkinek sem szóltam, és fogalmam sincs, mit kellene tennem. Lamar felemelte a telefont. - El kell mondanunk Averynek. Azt hiszem, ilyen már máskor is előfordult. - Mi folyik itt, Lamar? Lamar Avery titkárnőjével beszélt és közölte vele, hogy sürgős ügyről van szó. Néhány másodperc múlva Avery már ott volt a vonal végén. - Van egy kis problémánk, Avery. Egy FBI-ügynök tegnap megkereste Mitchet. Mitch most itt van az irodámban. Lamar figyelt, majd odafordult Mitchhez. - Azt mondja, hogy a másik vonalon átszól Lambertnek. - Gondolom, ez elég komoly dolog - vélte Mitch. - Igen, de azért ne aggódj. Van rá magyarázat. Máskor is előfordult már. Lamar szorosan a füléhez nyomta a kagylót és az utasításokat hallgatta. Letette a telefont. - Azt akarják, hogy tíz perc múlva legyünk Lambert irodájában. Avery, Royce McKnight, Oliver Lambert, Harold O'Kane és Nathan Locke várt rájuk. Idegesen álldogáltak a tárgyalóasztal körül, de megpróbáltak nyugodtnak látszani, amikor Mitch belépett az irodába. - Üljön le - rendelkezett Nathan Locke gyors, simulékony mosoly kíséretében. - Azt szeretnénk, hogy mondjon el nekünk mindent. - Ez mi? - kérdezte Mitch és az asztal közepén álló magnóra mutatott. - Nem akarjuk, hogy bármi is kimaradjon - felelte Locke, és az egyik üres székre mutatott. Mitch leült és az asztal túlsó végén lévő Fekete Szemekbe bámult. Avery kettejük között foglalt helyet. Egy hang sem hagyta el senki száját. - Rendben. Az ebédemet ettem tegnap a Lansky-féle étteremben. Ez a fickó odasétál hozzám és leül az asztalomhoz. Tudja a nevemet. Előveszi a jelvényét és azt mondja, Wayne Tarrance-nek hívják, az FBI különleges ügynöke. Megnézem a jelvényt, valódi. Közli velem, hogy azért akar találkozni velem, mert meg kell ismerkednünk egymással. Alaposan szemmel tartják ezt a céget, és arra figyelmeztet, hogy senkiben sem bízzak. Megkérdezem, hogy miért ne, erre azt feleli: most nincs ideje elmagyarázni, de később

majd sor kerül rá. Nem tudom, mit mondjak neki, csak hallgatom. Azt mondja, hogy később majd kapcsolatba lép velem. Feláll, hogy elmenjen, de még közli velem, hogy láttak a temetésen. Aztán azt mondja, hogy Kozinski és Hodge halálát nem baleset okozta. És ezzel elmegy. Az egész beszélgetés öt percig sem tartott. Locke Mitchre meredt és minden szót magába szívott. - Látta már ezt a férfit korábban is? - Nem, soha. - Kinek beszélt róla? - Csak Lamarnak. Ma reggel első dolgom volt, hogy szóljak neki. - És a feleségének? - Nem. - Adott magának egy telefonszámot, amin felhívhatja? - Nem. - Minden szót mondjon el, ami elhangzott - követelte Locke. - Már elmondtam, amire emlékszem. Szó szerint nem tudom felidézni a beszélgetést. - Biztos? - Hadd gondolkozzak egy percig. - Egy-két dolgot azért megtart magának. Megint a Fekete Szemekbe bámult, és tudta, hogy Locke többre gyanakszik. - Na nézzük. Azt mondta, hogy látta a nevemet az újságban, és tudja, hogy én vagyok az új ember. Ennyi. Most már mindent elmondtam. Nagyon rövid beszélgetés volt. - Próbáljon meg mindenre visszaemlékezni - makacskodott Locke. - Megkérdeztem tőle, hogy nem kér-e a teámból, de visszautasította. A magnót kikapcsolták, és úgy tűnt, hogy az üzlettársak egy kicsit megkönnyebbültek. Locke odasétált az ablakhoz. - Mitch, gondjaink vannak az FBI-jal, csakúgy, mint az adóhivatallal. Már évek óta így áll a helyzet. Van néhány nagyon tehetős ügyfelünk: gazdag emberek, akik milliókat keresnek és milliókat költenek, de nem szeretnek adót fizetni. Több ezer dollárt fizetnek azért, hogy törvényesen elkerülhessék az adózást. Az a hírünk, hogy nagyon rámenősek vagyunk és szívesen vállalunk kockázatot, ha az ügyfelünk erre utasít. Nagyon tapasztalt üzletemberekről van szó, akik tudják, mi az a rizikó. Busásan megfizetik a találékonyságunkat. Néhány módszerünk felkeltette az

adóhivatal figyelmét. Megvívtuk velük a harcainkat a különböző perekben. Nem kedvelnek bennünket, mi pedig nem kedveljük őket. Vannak olyan ügyfeleink, akik nem mindig a legmagasabb erkölcsi normák szerint élnek és az FBI nyomozott utánuk, zaklatta őket. Az utóbbi három évben bennünket is zaklattak. - Tarrance új fiú - folytatta Locke -, aki nevet szeretne szerezni magának. Még egy éve sincs itt, de már sok borsot tört az orrunk alá. Nem szabad még egyszer beszélnie vele. A tegnapi rövid beszélgetésüket valószínűleg magnóra vették. A fickó veszélyes, rendkívül veszélyes. Nem játszik tisztességesen, és maga hamarosan rá fog jönni, hogy a legtöbb FBI-ügynök így csinálja. - Hányat ítéltek el ezek közül az ügyfelek közül? - Egyetlenegyet sem. És az adóhatósággal szemben rendre megnyertük a pereket. - Mi a helyzet Kozinskivel és Hodge-dzsal? - Jó kérdés - felelte Oliver Lambert. - Nem tudjuk, mi történt. Először balesetnek látszott, de most már nem vagyunk benne biztosak. Az egyik helybeli is ott volt a fedélzeten Martyval és Joe-val. Ő volt a kapitány és a búvároktató. Az ottani hatóságok közölték velünk: arra gyanakszanak, hogy a férfi kulcsfontosságú láncszem volt egy jamaicai központú kábítószeres hálózatban, és talán ő volt a célpont. Természetesen ő is meghalt. - Kétlem, hogy valaha is megtudjuk az igazságot - tette hozzá Royce McKnight. - Az ottani rendőrök nem nagyon tapasztaltak. Úgy döntöttünk, hogy segítünk a családokon, és ami minket illet, balesetnek kezeljük a történteket. Az igazat megvallva, nem igazán tudjuk, mit gondoljunk. - Egy szót se szóljon senkinek arról, amit itt hallott - utasította Locke. - Maradjon távol Tarrance-tól, és ha újra kapcsolatba lépne magával, nyomban közölje velünk. Megértette? - Igen, uram. - Még a feleségednek se szólj - figyelmeztette Avery. Mitch bólintott. Oliver Lambert arcára visszatért a nagyapai melegség. Elmosolyodott és kezében megforgatta az olvasószemüvegét. - Mitch, tudjuk, hogy ez ijesztő, de mi már hozzászoktunk. Hagyja, hogy mi foglalkozzunk vele és bízzon bennünk. Nem félünk Mr. Tarrance-tól, az FBI-tól, az adóhivataltól és senki mástól sem, mert nem csináltunk semmi rosszat. Anthony Bendini kemény munkával, tehetséggel és megalkuvást nem

ismerő erkölcsi tartással hozta létre ezt a céget. Van olyan ügyfelünk, aki nem szent, de egyetlen ügyvéd sem írhat elő erkölcsi normákat az ügyfélnek. Nem szeretnénk, hogy ez az ügy aggodalommal töltse el. Maradjon távol ettől az embertől, mert nagyon, nagyon veszélyes. Ha biztatja, merészebb lesz és elviselhetetlenné válik. Locke begörbített ujjával Mitchre mutatott - Veszélyeztetheti a jövőjét a cégnél, ha ismét kapcsolatba kerül Tarrance-szel. - Megértettem - felelte Mitch. - Megértette - mondta Avery védelmezőleg. Locke Tolarra meredt. - Ez minden, Mitch - jelentette ki Mr. Lambert. - Legyen óvatos. Mitch és Lamar nyomban távozott és megtalálták a legközelebbi lépcsőt. - Szólj DeVashernek - mondta Locke Lambertnek, aki máris tárcsázott. Két percen belül a cég két vezető üzlettársa már bebocsátást nyert a fémajtón és DeVasher asztala előtt ült. - Hallottál mindent? - kérdezte Locke. - Természetesen, Nat. Minden szót hallottunk, amit a fiú mondott. Egészen jól kezeltétek az ügyet. Azt hiszem, McDeere meg van rémülve és el fog menekülni Tarrance-tól. - Mi van Lazarovval? - Kénytelen leszek elmondani neki. Ő a főnök. Nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. - Mit fognak tenni? - Semmi komolyat. Majd éjjel-nappal figyeljük a fiút és lehallgatjuk a telefonját. És várunk, ó nem fog lépni. Tarrance-tól függ minden. Meg fogja találni McDeere-t, de a következő alkalommal mi is ott leszünk. Tartsátok az épületben, amilyen sokat csak lehet. Amikor elmegy, szóljatok nekünk, ha tudtok. Nem hiszem, hogy olyan súlyos lenne a helyzet. - Miért pont McDeere-t választották? - kérdezte Locke. - Gondolom, új stratégia. Ne felejtsd el: Kozinski és Hodge megkereste őket. Lehet, hogy többet beszéltek, mint ahogy gyanítjuk. Nem tudom. Talán azt gondolják, McDeere a legsebezhetőbb, mert frissen végzett és tele van az új fiúk idealizmusával. És erkölcsi

tartással - mint a mi erkölcsös barátunk, Ollie. Nagyon jó beszédet vágtál le, Ollie, komolyan mondom. - Fogd be a szád, DeVasher. DeVasher abbahagyta a mosolygást és alsó ajkába harapott. Nem vette fel a kesztyűt. Locke-ra nézett. - Tudod, mi a következő lépés, ugye? Ha Tarrance tovább erőszakoskodik, ez az idióta Lazarov majd idetelefonál egy napon és azt mondja, hogy távolítsam el. Hallgattassam el. Tegyem egy hordóba és dobjam a folyóba. És amikor ez megtörténik, ti, tiszteletre méltó uraságok, korán nyugdíjba vonultok és elhagyjátok az országot. - Lazarov nem fog parancsot adni arra, hogy gyilkoljatok meg egy FBI-ügynököt. - Na persze, ez őrült lépés lenne, de Lazarov őrült. Nagyon aggasztja az itteni helyzet. Gyakran telefonálgat és mindenféle kérdéseket tesz fel. Én pedig mindenféle válaszokat adok neki. Néha meghallgat, néha szitkozódik. Néha azt mondja, hogy beszélnie kell a főnökséggel. De ha azt mondja, hogy végezzünk Tarrance-szel, akkor mi végzünk Tarrance-szel. - Ettől felfordul a gyomrom - jelentette ki Lambert. - Ha hagyod, Ollie, hogy valamelyik kikent-kifent ügyvéded összemelegedjen Tarranceszel és elkezdjen beszélni, nemcsak a gyomrod fog felfordulni. Nos, én azt javasolom, fiúk, hogy adjatok annyi munkát McDeere-nek, hogy ne is legyen ideje arra, hogy ezen töprengjen. - Te jó ég, DeVasher, a srác napi húsz órát dolgozik. Úgy kezdte, mint egy gép és nem lassult le. - Azért csak tartsátok szemmel. Mondjátok meg Lamar Quinnek, hogy kerüljön hozzá jó közel, s így ha a fiú forgat valamit a fejében, majd talán le tudja szerelni. - Jó ötlet - mondta Locke. Ollie-ra nézett. - Beszélgessünk el jó hosszan Quinnel. Ő van a legjobb viszonyban McDeere-rel, és talán még közelebb is kerülhet hozzá. - Nézzétek, fiúk - kezdte DeVasher -, McDeere most be van ijedve. Semmit sem fog tenni. Ha Tarrance újra megkeresi, azt csinálja majd, amit ma is. Egyenesen Lamar Quinhez rohan. Megmutatta nekünk, hogy kiben van bizalma. - Tegnap este elmondta a feleségének? - kérdezte Locke. - Most ellenőrizzük a magnószalagokat. Körülbelül egy óráig tart. Olyan baromi sok poloskánk van ebben a városban, hogy hat számítógépre van szükségünk, ha meg akarunk találni valamit.

Mitch kibámult Lamar irodájának ablakán és alaposan megválogatta a szavait. Keveset mondott. Tegyük fel, hogy Tarrance-nek igaza van. Tegyük fel, hogy mindent magnóra vesznek. - Jobban érzed magad? - kérdezte Lamar. - Azt hiszem, igen. Így már van értelme a dolognak. - Már korábban is előfordult, ahogy Locke is mondta. - Kivel? Régebben kit kerestek meg? - Már nem emlékszem. Úgy három vagy négy évvel ezelőtt lehetett. - De nem emlékszel, hogy kivel történt? - Nem. Miért fontos ez? - Csak szeretném tudni. Nem értem, hogy miért engem választottak. Pont az új embert, a negyven közül azt az ügyvédet, aki a legkevesebbet tudja a cégről és az ügyfelekről. Miért engem szúrtak ki? - Nem tudom, Mitch. Nézd, miért nem csinálod azt, amit Locke tanácsolt? Próbáld elfelejteni az egészet és menekülj ettől a Tarrance-tól. Nem vagy köteles beszélni vele, hacsak nincs felhatalmazása. Ha újra megjelenik, mondd meg neki, hogy tűnjön el. A fickó veszélyes. - Igen, azt hiszem, igazad van. - Mitch mosolyt erőltetett az arcára és megindult az ajtó felé. - Áll még a holnapi vacsorameghívás? - Persze. Kay flekként akar sütni és a medence mellett enni. Későn gyertek, mondjuk fél nyolcra. - Akkor holnap találkozunk.

12

Az őr elkiáltotta Mitch nevét, megmotozta és egy hatalmas terembe vezette, ahol a kisméretű fülkéket a látogatók foglalták el, és a vastag fémhálón keresztül beszélgettek, sugdolóztak a rabokkal. - A tizennégyes - mondta az őr és előre mutatott. Mitch odasétált a fülkéhez és leült. Egy perccel később megjelent Ray és helyet foglalt a háló túloldalán. Ha nem lett volna forradás a homlokán és néhány ránc a szeme körül, akár ikreknek is nézhették volna őket. Mindketten száznyolcvanöt centi magasak voltak, nagyjából nyolcvan kilót nyomtak, hajuk világosbarna, kék szemük apró, pofacsontjuk kiugró, álluk vastag. Mindig azt mesélték nekik, hogy a családban voltak valamikor indiánok, de a sötét bőr megfakult a szénbányákban töltött évek alatt. Mitch már három éve nem volt Brushy Mountainben. Három éve és három hónapja. Havonta kétszer írtak egymásnak, már nyolc esztendeje minden áldott hónapban. - Hogy megy a francia? - kérdezte végül Mitch. A hadseregben végzett felmérések kimutatták, hogy Raynek bámulatos nyelvérzéke van. Két évet szolgált mint vietnami tolmács. Hat hónapig Németországban állomásozott és megtanult németül. A spanyol négy évig tartott, de ezt a nyelvet egy szótárból kellett megtanulnia a börtön könyvtárában. Legújabb célja a francia volt. - Azt hiszem, már folyékonyan beszélek - felelte Ray. - Elég nehéz ezt eldönteni itt bent. Nem sokat gyakorolhatok. Itt nem tanítanak franciát, ezért a legtöbb haverom csak egy nyelvet beszél. Kétség nem fér hozzá, hogy ez a legszebb nyelv. - Könnyű? - Nem annyira, mint a német. A németet természetesen könnyebb volt megtanulni, mert ott éltem és mindenki németül beszélt. Tudtad, hogy az angol szavak ötven százaléka a németből származik az óangolon keresztül? - Nem, nem tudtam. - Pedig így van. Az angol és a német első unokatestvérek. - Mi lesz a következő? - Valószínűleg az olasz. Az is egy újlatin nyelv, mint a francia, a spanyol meg a portugál. De lehet, hogy az orosz lesz az. Vagy a görög. Szoktam olvasgatni a görög szigetekről. Hamarosan szeretnék elmenni oda. Mitch elmosolyodott. Testvérének még legalább hét éve volt a szabadulásig. - Azt hiszed, hogy viccelek, mi? - kérdezte Ray. - Nemsokára kijelentkezem innen, Mitchell, már nem leszek itt hosszú ideig.

- Mi a terved? - Nem beszélhetek róla. De már dolgozom rajta. - Ne csináld ezt, Ray. - Szükségem van egy kis segítségre kívülről és elég pénzre ahhoz, hogy kijuthassak az országból. Ezer dollár megtenné. Ezt meg tudod oldani, nem? Nem fogsz belekeveredni a dologba. - Most hallgatnak bennünket? - Néha igen. - Akkor beszéljünk valami másról. - Jó. Hogy van Abby? - Jól van. - Most hol van? - Ebben a pillanatban éppen a templomban. El akart jönni, de elmondtam neki, hogy úgysem láthatna. - Szeretnék találkozni vele. A leveleidből úgy tűnik, hogy egész jól megy nektek. Új ház, autó, klubtagság. Nagyon büszke vagyok rád. Te vagy az első McDeere két nemzedék alatt, aki szerzett valamit - A szüleink jó emberek voltak, Ray. Nem voltak lehetőségeik, de annál több balszerencséjük. Mindent megtettek, amit csak lehetett. Ray elmosolyodott és a távolba nézett. - Azt hiszem, igazad van. Beszéltél anyával? - Már elég régen. - Még mindig Floridában van? - Azt hiszem, igen. Egy pillanatra elhallgattak és ujjaik tanulmányozásában merültek el. Édesanyjukra gondoltak. Nagyrészt fájdalmas gondolatok jártak a fejükben. Voltak boldogabb időszakok is, amikor kisebbek voltak és apjuk még élt. Anyjuknak sohasem sikerült kihevernie férje halálát, és miután Rusty is meghalt, a nagynénik és nagybácsik bezáratták valahová.

Ray felemelte az ujját és végighúzta az elválasztófal apró fémrudacskáin. Figyelte ujja mozgását. - Beszéljünk valami másról. Mitch egyetértőén bólintott. Oly sok mindenről beszélhettek volna, de ezek mind a múlttal függtek össze. Egyetlen közös témájuk sem volt, csak a múlt, de ezt jobb volt nem bolygatni. - Valamelyik leveledben azt írtad, hogy az egyik volt cellatársad magánnyomozó Memphisben. - Eddie Lomax. Kilenc évig zsaru volt Memphisben, amíg le nem csukták nemi erőszakért. - Nemi erőszakért? - Aha. Nagyon rossz sora volt itt. A nemi erőszakért elítélteket nem nagyon kedvelik ezen a helyen, a zsarukat pedig gyűlölik. Majdnem megölték a fickót, amíg közbe nem léptem. Úgy három éve szabadult. Mindig ír nekem. Főleg válási ügyekben nyomozgat. - Benne van a telefonkönyvben? - 969-3838. Miért van rá szükséged? - Van egy ügyvéd haverom, akiből hülyét csinál a felesége, de nem tudja elkapni. Jól dolgozik ez a fickó? - Ó azt mondja, hogy nagyon jól. Már összegyűjtött egy kis pénzt. - Megbízhatok benne? - Viccelsz? Mondd meg neki, hogy az öcsém vagy és gyilkolni fog érted. Majd segít nekem kijutni innen, de még nem tudja. Esetleg említsd meg neki. - Jobb lenne, ha ezt abbahagynád. Egy őr elsétált Mitch háta mögött. - Három perc - közölte. - Mit küldjék neked? - kérdezte Mitch. - Nagy szívességre kérnélek, ha nem haragszol. - Amit csak akarsz. - Menj el egy könyvesboltba, és keresd meg nekem azt a kazettasorozatot, amiből huszonnégy óra alatt meg lehet tanulni görögül. És ha vennél még egy görög-angol szótárt is, az nagyon rendes lenne tőled. - Jövő héten elküldöm.

- És esetleg ugyanezt olaszban? - Semmi akadálya. - Nem tudom eldönteni, hogy Szicíliába menjek vagy a görög szigetekre. Egészen belehülyülök ebbe. Megkérdeztem a börtön lelkészét, de nem segített. Lehet, hogy elmegyek a börtönparancsnokhoz. Mit szólsz ehhez? Mitch kuncogva megrázta a fejét. - Miért nem mész inkább Ausztráliába? - Jó ötlet. Küldjél néhány magnószalagot ausztrálul meg egy szótárt. Mindketten elmosolyodtak, de aztán a mosoly eltűnt az arcukról. Figyelmesen nézegették egymást és vártak, hogy az őr bejelentse: lejárt az idő. Mitch a bátyja halántékán lévő forradásra pillantott és a számtalan mulatóra meg a számtalan verekedésre gondolt, amelyek az elkerülhetetlen gyilkossághoz vezettek. Önvédelem, ahogy Ray mondta. Éveken keresztül átkozta Rayt az ostobaságáért, de már elszállt a dühe. Most szerette volna megölelni, hazavinni, és segíteni neki munkát találni. - Ne sajnálj engem - mondta Ray. - Abby szeretne írni neked. - Az jó. Már alig emlékszem arra a kislányra Danesboróban, aki mindig az apuci bankjában csellengett a Main Streeten. Mondd meg neki, hogy küldjön nekem egy fényképet. És szeretnék egy képet a házatokról is. Te vagy az első McDeere száz év alatt, akinek van egy igazi ingatlana. - Mennem kell. - Tegyél meg nekem egy szívességet. Szerintem meg kell találnod anyát, hogy meggyőződj róla, még él. Most, hogy már végeztél, rendes dolog lenne, ha megkeresnéd. - Már én is gondoltam erre. - Akkor gondolkozz rajta még egy kicsit, jó? - Persze. Találkozunk úgy egy hónap múlva.

DeVasher szippantott egyet a szivarjából és a légtisztító felé fújt egy hatalmas adag füstöt. - Megtaláltuk Ray McDeere-t - jelentette ki büszkén. - Hol? - kérdezte Ollie.

- A Brushy Mountain Állami Börtönben. Gyilkosságért ítélték el Nashville-ben nyolc évvel ezelőtt, tizenöt évet kapott, de feltételesen sem lehet szabadlábra helyezni. Az igazi neve Raymond McDeere. Harmincegy éves. Családja nincs. Három évig szolgált a hadseregben. De aztán lefokozták és leszerelték. Igazi vesztes típus. - Hogyan találtátok meg? - Tegnap meglátogatta az öcsikéje. Úgy adódott, hogy követtük a srácot. Ne felejtsd el: napi huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk. - A bűnügyi nyilvántartóból meg lehetett volna tudni, hogy elítélték. Ezt korábban ki kellett volna derítenetek. - Ki is derítettük volna, ha fontos lenne. De nem fontos. Mi elvégezzük a munkánkat. - Tizenöt év? Kit ölt meg? - A szokásos ügy. Néhány részeg összeverekedett egy mulatóban egy nő miatt. De fegyver nem volt. A rendőrség és a halottkém azt mondja, hogy kétszer ütötte meg az áldozatot és a fickónak megrepedt a koponyája. - A hadseregben mi történt? - Durva függelemsértés. És ráadásul megtámadott egy tisztet. Nem tudom, hogy kerülte el a hadbíróságot. Kellemetlen fickónak néz ki. - Igazad van, ez tényleg nem fontos. Mit tudsz még? - Nem sokat. A házát lehallgatjuk, nem igaz? Tarrance-ról nem beszélt a feleségének. Éjjel-nappal lehallgatjuk a srácot, és tudjuk, hogy senkinek sem beszélt Tarrance-ról. Ollie elmosolyodott és helyeslőén bólintott. Büszke volt McDeere-re. Micsoda ügyvéd! - Mi a helyzet a szexszel? - Csak annyit tehetünk, hogy hallgatózunk, Ollie. De nagyon odafigyelünk, és szerintem az utóbbi két hétben nem volt benne részük. Na persze, a kölyök itt tölt napi tizenhat órát és végigcsinálja a munkabuzeráns újonc ügyvédek taposómalmát, amire ti ránevelitek őket. Úgy hallatszik, hogy a nő kezd belefáradni a dologba. Lehet, hogy a szokásos "új fiú-feleség" szindrómáról van szó. Gyakran felhívja az anyját, de Rbeszélgetéssel, hogy a srác ne tudjon róla. Elmesélte az anyjának, hogy mennyire megváltozott a férje, meg a többi hülyeséget. Azt hiszi, hogy McDeere kinyírja magát azzal, hogy ilyen keményen dolgozik. Ennyit hallunk. Fényképeink nincsenek, Ollie, és ezt sajnálom, mert tudom, mennyire élvezed őket. Az első adandó alkalommal szerzünk neked néhány fényképet.

Ollie a falra bámult, de nem szólt semmit. - Figyelj ide, Ollie, szerintem el kellene küldenünk a srácot Averyvel a Nagy-Kajmánra üzleti útra. Nézz utána, hogy meg tudod-e oldani. - Semmi akadálya. Megkérdezhetem, hogy miért? - Most még nem. Később majd megtudod.

Az épület az alacsonyabb bérű házak között állt a belvárosban, néhány utcányira a modern acél- és üvegtornyok árnyékától, amelyeket annyira összezsúfoltak, mintha kevés hely lenne Memphisben. Az ajtón lévő tábla az emeletre irányította az érdeklődőt, ahol Eddie Lomax, a magánnyomozó tartott fenn egy irodát. Ügyfélfogadás csak előzetes bejelentésre. Az emeleti ajtó többféle nyomozói munkát hirdetett: válási ügyek, balesetek, eltűnt rokonok, megfigyelés. A telefonkönyvben lévő hirdetés említést tett a rendőri szakértelemről is, azonban a pályafutás végéről nem esett szó. A szolgáltatások között szerepelt lehallgatás, megtorló intézkedések, gyermekőrzés, fényképek készítése, bírósági eljárásban felhasználható bizonyítékok beszerzése, beszédelemzés, vagyontárgyak felkutatása, biztosítási követelések behajtása és a házasság előtt a másik fél előéletének a lenyomozása. Biztosított, engedélyezett és napi huszonnégy órán keresztül az ügyfél rendelkezésére áll. Etikus, megbízható, diszkrét, garantálja az ügyfél lelki nyugalmát. Mitchet elbűvölte a diszkréciónak ez a bősége. Öt órára beszélték meg a találkozót, de néhány perccel korábban érkezett. Egy jó alakú, szűk bőrszoknyát és hozzá illő fekete csizmát viselő platinaszőke megkérdezte tőle a nevét, majd az ablak mellett álló narancssárga műanyag székre mutatott. Eddie egy percen belül ráér. Mitch megvizsgálta a széket és lárván, hogy szép vastag porréteg bontja és néhány - láthatóan zsírtól származó - folt is éktelenkedik rajta, úgy döntött, nem ül le. Helyette azt mondta, hogy fáj a háta. A nő vállat vont, folytatta a rágógumizást és a gépelést. Mitch azon tűnődött magában, hogy vajon házasság előtti jelentést ír-e vagy egy megfigyelés tapasztalatainak összegzését, talán egy megtorló intézkedésekkel foglalkozó tervet. A nő íróasztalán rúzsfoltos cigarettacsikkekkel teli hamutartó állt. Miközben bal kezével gépelt, jobb kezével újra és újra s nagyon precíz mozdulattal kiemelt egy-egy cigarettát a dobozból és vastag ajkai közé nyomta. Mozdulatainak figyelemre méltó összehangoltságával bal kezével megpöccintett valamit és láng gyűlt a dobozból kihúzott, nagyon vékony és hihetetlenül hosszú cigaretta végéhez. Miután a láng eltűnt, az ajkak ösztönösen összezárultak és rátapadtak a kicsiny cigarettavégre, majd az

egész test megkezdte a belégzést. A betűkből szavak lettek, a szavakból mondatok, a mondatokból bekezdések, miközben a nő elszántan azon igyekezett, hogy megtöltse a tüdejét. Végül, miután a cigarettának már egy háromcentis része mint hamu görbült lefelé, a nő nyelt egyet, két, gyönyörű szépen vörösre festett körmével kivette a szájából és lendületesen kiengedte a levegőt. A füst a foltos gipszmennyezet felé kígyózott és hatalmas felhőt képezve hömpölygött a fénycső körül. A nő szaggatottan, fájdalmasan köhögött, ettől arca elvörösödött, keble hullámzani kezdett, amíg veszélyesen közel nem került az írógép billentyűzetéhez. Felkapott egy közeli csészét, felhörpintett belőle valamit, majd visszatette a helyére az 1000-es cigaretta füstszűrőjét és folytatta a dohányzást. Két perc után Mitch kezdte érezni a szén-monoxid terjedését. Észrevett egy kicsiny lyukat az ablakon, egy olyan részen, amelyet a pókok valamilyen okból nem hálóztak be. Odament egészen közel a gyűrött, porlepte függönyökhöz, és arcát a nyílás felé fordítva, megpróbált belélegezni. Hányinger környékezte. Újabb szaggatott köhögést és krákogást hallott a háta mögül. Megkísérelte kinyitni az ablakot, de a repedezett festékrétegek ezt lehetetlenné tették. Amikor már szédülni kezdett, a gépelés és a dohányzás abbamaradt. - Maga ügyvéd? Mitch elfordult az ablaktól és a titkárnőre nézett. Most az Íróasztal szélén ült keresztbe tett lábbal, a fekete bőrszoknya jóval a térde fölött volt. Cukormentes Pepsiből kortyolgatott. - Igen. - Nagy cégnél? - Igen. - Sejtettem. Láttam az öltönyéről, az elegáns, legombolt nyakú ingéről meg a mintás selyem nyakkendőjéről. Kiválóan meg tudom különböztetni egymástól a nagy cégek ügyvédeit meg a városi bíróságon lézengő senkiháziakat. A füst oszlani kezdett és Mitch már könnyebben vette a levegőt. A nő lábait csodálta, amelyeket úgy tartott, hogy megkövetelték maguknak a csodálatot. A titkárnő Mitch cipőjére bámult. - Tetszik magának ez az öltöny, nem? - kérdezte Mitch. - Azt látom, hogy sokba került. A nyakkendő is. Az inggel és a cipővel kapcsolatban nem vagyok biztos.

Mitch megvizsgálta a bőrcsizmát, a lábakat, az inget és a hatalmas kebleket borító trikót. Valami szellemes megjegyzésen törte a fejét. A nő élvezte a kölcsönös bámészkodást és ismét kortyolt egyet a Pepsiből. Miután megelégelte a dolgot, Eddie ajtaja felé biccentett és azt mondta: - Most már bemehet, Eddie várja. A nyomozó éppen telefonált: egy szerencsétlen öregembert próbált meggyőzni arról, hogy a fia tényleg homoszexuális. Nagyon mozgalmas életet élő homoszexuális. Egy faszék felé intett és Mitch helyet foglalt. Két ablakot látott a szobában, mindkettő szélesre volt tárva, így már könnyebben vette a levegőt. Eddie láthatóan utálkozott és kezével letakarta a telefonkagylót. Zokog a hapsi - súgta Mitchnek, aki előzékenyen mosolygott, mintha szórakoztatná, amit hallott. Eddie gyíkbőrből készült, hegyes végű csizmát viselt, Levi's farmert, kikeményített, barackszínű inget, amely egészen a sötét mellkasszőrzetig ki volt gombolva és így jól lehetett látni a két súlyos aranyláncot meg egy harmadikat, amelyik türkiznek tűnt. Tom Jonesra vagy Humperdinckre hasonlított, vagy valamelyik másik bozontos hajú, sötét szemű énekesre vastag pofaszakállal és erős állal. - Vannak fényképeim - közölte Eddie, és fülétől eltolta a kagylót, amikor az öregember üvöltözni kezdett. Egy dossziéból előhúzott öt csillogó, tizenötször huszonötös fényképet és az asztalon át Mitch ölébe csúsztatta. Valóban, bárkiket is ábrázoltak a képek, homoszexuálisok voltak. A férfi büszkén mosolygott Mitchre. A testek valahol egy színpadon illegették magukat, feltehetően egy homoszexuálisok klubjában. Mitch az asztalra tette a fényképeket és az ablak felé nézett. Jó minőségű, színes képek voltak. Bárki is készítette őket, ott kellett lennie a klubban. Mitch a nemi erőszakért hozott ítéletre gondolt. Egy zsaru, akit nemi erőszakért csuknak le. Eddie lecsapta a kagylót. - Tehát maga Mitchell McDeere. Örülök, hogy megismerhetem. Kezet ráztak az asztal felett. - Én nemkülönben - felelte Mitch. - Vasárnap voltam Raynél. - Úgy érzem, mintha évek óta ismerném magát. Pont úgy néz ki, mint Ray. Ő mondta is, hogy így van. Mindent elmondott magáról. Gondolom, ő is beszélt rólam magának. Arról, hogy rendőr voltam. Meg arról, hogy lecsuktak. Azt is elmondta, hogy a vád erőszakos nemi közösülés volt, és a lány alig múlt tizenhét, de huszonötnek nézett ki, engem pedig csőbe húztak. - Említette. Tudja, milyen Ray: nem beszél sokat.

- Nem akármilyen fickó. Szó szerint neki köszönhetem az életemet. Majdnem kinyírtak a börtönben, amikor rájöttek, hogy zsaru vagyok. De Ray közbelépett és még a feketék is meghátráltak. El tud bánni az emberekkel, ha akar. - Én vagyok az egyetlen rokona. - Tudom. Ha az ember éveken keresztül össze van zárva egy pacákkal egy két és félszer három és fél méteres cellában, mindent megtud róla. Órákon keresztül beszélt magáról. Amikor kiszabadultam, maga arra készült, hogy jogi egyetemre megy. - Júniusban végeztem és a Bendini, Lambert és Locke cégnél kezdtem dolgozni. - Sohasem hallottam róluk. - Adóügyekkel foglalkozó cég a Front Streeten. - Sok cifra munkát végeztem már ügyvédeknek. Megfigyelés, fényképek készítése (olyanokat, mint itt ezek), és a szemét összegyűjtése a bíróságra. - Eddie gyorsan beszélt, rövid, elharapott szavakban és mondatokban. A cowboycsizmák az íróasztalán virítottak. - És mindenféle ügyeket is intézek az ügyvédeknek. Ha ráakadok valahol egy jó autóroncsra vagy egy személyi sérüléssel kapcsolatos feljelentésre, körülnézek, hogy kitol kapom a legjobb ajánlatot, így vettem ezt az épületet is. Ebben van a nagy pénz: személyi sérülések. Az ügyvédek a kártérítés negyven százalékát leveszik. Negyven százalékot! - Utálkozva megcsóválta a fejét, mintha nem is tudná elhinni, hogy mohó ügyvédek élnek és lélegeznek ebben a városban. - Órabérben dolgozik? - kérdezte Mitch. - Harminc dollár, plusz a költségek. A múlt éjjel hat órát töltöttem a teherautómban egy Holiday Inn előtt, és arra vártam, hogy az ügyfelem férje a kurvájával kijöjjön a szállodából, hogy újabb fényképeket készíthessek. Hat órát. Ez száznyolcvan dollárt jelent azért, hogy pornóújságokat lapozgatva ülök a fenekemen és várok. A vacsorát is felszámítottam. Mitch figyelmesen hallgatott, mintha arra vágyakozna, hogy ő is így tehessen. A titkárnő bedugta a fejét az ajtón és közölte, hogy elmegy. Áporodott füstfelhő követte és Mitch az ablakokra pillantott. A nő bevágta maga mögött az ajtót. - Nagyszerű lány - jegyezte meg Eddie. - Gondjai vannak a férjével. A pasi teherautósofőr és azt hiszi, hogy ő Elvis. Haját hátrafésülve viseli, hatalmas barkója van. Olyan vastag aranykeretes napszemüveget hord, amilyet annak idején Elvis is. Amikor nincs úton, a lakókocsi mellett ücsörög, és Elvis lemezeit hallgatja, és azokat a borzalmas

filmeket nézi. Azért költöztek ide Ohioból, hogy ez a bohóc közelebb legyen a Király sírjához. Találja ki, mi a neve. - Fogalmam sincs. - Elvis. Elvis Aaron Hemphill. A Király halála után törvényesen nevet változtatott. A város különböző éjjeli mulatóhelyein szokott fellépni Elvis utánzásával. Láttam egyszer valamelyik este. Testhez tapadó, fehér egyberuha volt rajta, amit egészen a köldökéig kigombolt, és ezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem lóg ki a hatalmas pocakja, ami úgy nézett tó, mint valami kifehéredett görögdinnye. Elég szomorú dolog volt A hangja nevetséges, úgy hangzott, mint egy öreg indián kántálása a tábortűz körül. - Na és mi a baj? - A nők. El se hinné, hogy mennyi Elvis-őrült van, aki eljön ebbe a városba. Ideözönlenek, hogy megnézzék ezt az ökröt, amint eljátssza, hogy ő Elvis. Bugyikat dobálnak neki, hatalmas, disznók seggére méretezett bugyikat, ő meg megtörli a homlokát és visszahajigálja a bugyikat. A nők megad" jak neki a szobaszámukat, és az a gyanúnk, hogy belopózik hozzájuk és megpróbálja eljátszani a nagy bikát, mint Elvis. Még nem sikerült elkapnom. Mitchnek egyetlen lehetséges válasz sem jutott eszébe a hallottakra. Idióta módjára vigyorgott, mintha tényleg egészen hihetetlen történetet hallana. Lomax jól olvasott a gondolataiban. - A feleségével vannak gondjai? - Nem. Szó sincs ilyesmiről. Négy emberről szeretnék információkat kapni. Három halott, egy pedig él. - Érdekesnek hangzik. Hallgatom. Mitch előhúzta zsebéből a jegyzeteit. - Feltételezem, hogy mindaz, ami elhangzik, szigorúan bizalmas. - Természetesen. Olyan bizalmas, mint a maga dolgai az ügyfeleivel. Mitch egyetértőén bólintott, de közben a titkárnőre és Elvisre gondolt, és azon tűnődött magában, Lomax miért mondta el neki a történetet. - Mindennek köztünk kell maradnia. - Mondtam, hogy így lesz. Bűzön bennem. - Óránként harminc dolcsi? - Magának húsz. Ray küldte, ne felejtse el.

- Ezt értékelem. - Kik ezek az emberek? - A három halott a cégünknél volt ügyvéd. Robert Lamm 1972-ben halt meg egy vadászat közben történt balesetben valahol Arkansasban, a hegyekben. Már néhány hete volt, hogy eltűnt, amikor megtalálták egy golyóval a fejében. Volt halottszemle. Mindössze ennyit tudok. Alice Knauss 1977-ben halt meg egy autóbalesetben, itt Memphisben. Állítólag egy részeg belerohant. John Mickel öngyilkos lett 1984-ben. Az irodájában találták ipeg a hulláját. Ott volt a pisztolya meg egy búcsúlevél. - Csak ennyit tud? - Csak ennyit. - Mi után kutat? - Meg akarok tudni mindent, amit csak lehet, ennek a három embernek a haláláról. Mik voltak a körülmények? Ki nyomozott? Esetleges megválaszolatlan kérdések vagy bármilyen gyanú. - Maga mire gyanakszik? - Jelenleg semmire. Csak kíváncsi vagyok. - Maga több mint kíváncsi. - Rendben, több mint kíváncsi vagyok. De egyelőre hagyjuk ennyiben a dolgot. - Nekem jó így. Ki a negyedik ember? - Egy Wayne Tarrance nevezetű fickó. FBI-ügynök itt Memphisben. - FBI-ügynök? - Ez gondot jelent? - Igen, ez gondot jelent. Zsarukért óránként negyvenet kapok. - Semmi akadálya. - Mit akar tudni? - Ellenőrizze le a fickót. Mióta van itt? Mióta ügynök? Milyen a híre? - Ezt elég könnyű megtudni. Mitch összehajtotta a papírt és a zsebébe süllyesztette. - Mennyi időbe telik?

- Nagyjából egy hónapba. - Rendben. - Mondja csak, mi a neve a cégnek? - Bendini, Lambert és Locke. - Az a két ipse, aki tavaly nyáron halt meg... - Ott dolgoztak. - Van valami gyanúja? - Nincs. - Csak gondoltam, megkérdezem. - Figyeljen ide, Eddie. Legyen nagyon óvatos. Ne hívjon az irodában vagy otthon. Majd körülbelül egy hónap múlva felhívom. Az az érzésem, hogy nagyon alaposan szemmel tartanak. - Kicsoda? - Azt én is szeretném tudni.

13

Avery mosolyogva tanulmányozta a gyorsnyomtatón készített anyagot. - Októberben átlagosan heti hatvanegy órát számláztál. - Én azt hittem, hogy hatvannégyet - felelte Mitch. - Hatvanegy is elég jó. Egyetlen olyan ügyvédünk sem volt, aki az első évben ilyen sokat számlázott volna. Szabályszerűen csináltad? - Nem volt semmi vattázás. Tulajdonképpen magasabbra is fel tudtam volna nyomni. - Hány órát dolgozol hetente? - Nyolcvanöt és kilencven között. Hetvenöt órát is számlázhattam volna, ha akarok.

- Ezt nem tanácsolnám, legalábbis egyelőre nem. Egy kis féltékenységet okozna. A fiatalabb ügyvédek nagyon rajtad tartják a szemüket. - Azt akarod, hogy lassítsak le? - Természetesen nem. Most éppen egy hónappal vagyunk lemaradva a munkában. Csak aggaszt, hogy mennyit dolgozol. Egy kicsit aggódom, mindössze erről van szó. A legtöbb ügyvéd úgy kezdi, mint a futótűz - heti nyolcvan meg kilencven órával -, de néhány hónap elteltével kiégnek. Hatvanöt és hetven óra között van az átlag. De úgy tűnik, hogy neked rendkívüli állóképességed van. - Nincs szükségem sok alvásra. - A feleséged mit gondol erről? - Ez miért fontos? - Kifogásolja, hogy sokat dolgozol? Mitch Averyre bámult, és egy pillanatig arra a veszekedésre gondolt, ami előző este zajlott le ő és Abby között, amikor éjfél előtt három perccel ért haza vacsorára. Visszafogott harc volt, de eddig a legkomolyabb, és sejteni lehetett, hogy majd újabbak követik. Senki sem adta fel az álláspontját Abby közölte vele, hogy úgy érzi, Mr. Rice, a szomszédja közelebb áll hozzá, mint a férje. - Abby mindent megért. Megmondtam neki, hogy két éven belül üzlettárs lesz belőlem, és még harmincéves korom előtt nyugdíjba megyek. - Úgy tűnik, hogy erre törekszel. - Nem panaszkodsz, ugye? Minden egyes órát, amit a múlt hónapban számláztam, a te ügyeiddel töltöttem, és úgy tűnt, nem nagyon aggaszt, hogy túldolgoztatsz. Avery letette a kezében tartott papírlapot az íróasztalára, és homlokráncolva Mitchre pillantott. - Csak nem szeretném, hogy kiégj vagy elhanyagold az otthoni dolgaidat. Különösnek tűnt olyan embertől a házasélettel kapcsolatos ügyekben tanácsot kapni, aki elhagyta a feleségét. Mitch a férfira nézett, olyan megvetően, ahogy csak bút. Felesleges azon aggódnod, hogy mi történik az én otthonomban. Amíg itt ellátom a feladataimat, boldognak kéne lenned. Avery előrehajolt. - Nézd, Mitch, én nem vagyok valami ügyes az ilyen dolgokban. Ez felülről jön. Lambert és McKnight amiatt aggódik, hogy talán egy kicsit túl keményen dolgozol. Tudod, arra gondolok, hogy reggelente ötkor kelsz, minden áldott reggel, még vasárnap is. Ez elég intenzív így, Mitch.

- Mit mondtak? - Nem sokat. Ha hiszed, ha nem, azok az emberek tényleg törődnek veled meg a családoddal. Boldog ügyvédeket akarnak boldog feleségekkel. Ha minden rendben van, akkor az ügyvédek jól végzik a munkájukat. Lambert különösképpen atyáskodó. Úgy tervezi, hogy néhány éven belül nyugdíjba megy, és rajtad meg a többi fiatal srácon keresztül próbálja meg újraélni a dicsőséges éveit. Ha túl sokat kérdezősködik vagy előadásokat tart, ne vedd zokon. Megszolgálta rá az okot, hogy ő legyen itt a nagyapa. - Mondd meg nekik, hogy jól vagyok, Abby is jól van, mindketten boldogok vagyunk, és én nagyon jól végzem a munkámat. - Remek. Nos, most, hogy ezt már megbeszéltük, elmondom, hogy holnaphoz egy hétre elutazunk a Nagy-Kajmánra. Sonny Capps és három másik ügyfél megbízásából találkoznom kell néhány ottani bankárral. Főleg üzleti út, de azért mindig sikerül becsúsztatni egy kis búvárkodást meg hajókázást. Megmondtam Royce McKnightnak, hogy szükség van rád és ő jóváhagyta az utat. McKnight úgy véli, hogy valószínűleg nem árt neked egy kis pihenés és felüdülés. Akarsz jönni? - Persze. Csak egy kicsit meg vagyok lepve. - Munkáról van szó, ezért a feleségeink nem jönnek. Lambert egy kicsit aggodalmaskodott, hogy ez talán némi gondot okoz otthon. - Úgy vélem, hogy Mr. Lambert túl sokat aggodalmaskodik azon, hogy mi történik az én otthonomban. Közöld vele, hogy ura vagyok a helyzetnek. Nincs semmi gond. - Akkor jössz? - Persze hogy jövök. Mennyi ideig leszünk ott? - Néhány napig. A cég egyik lakásában fogunk lakni. Sonny Capps meg talán a másikban. Próbálom megszerezni a cég gépét, de lehet, hogy menetrend szerinti járattal kell mennünk. - Nekem nem jelent gondot.

A Cayman Airways 727-es járatának fedélzetén Miamiban csak két utas viselt nyakkendőt, de az első körbekínált rumpuncs után Avery levette a sajátját és a zsebébe gyűrte. A puncsot gyönyörű, barna bőrű, kék szemű stewardessek szolgálták fel, arcukon üde mosollyal. Az ottani nők csodálatosak, jegyezte meg Avery többször is.

Mitch az ablak mellett ült és megpróbálta leplezni első külföldi utazása felett érzett izgatottságát. A könyvtárban fellelt egy könyvet a Kajmán-szigetekről. Három sziget volt: Nagy-Kajmán, Kis-Kajmán és Brac. A két kisebb gyéren lakott, turisták által ritkán látogatott hely volt. A Nagy-Kajmánon tizennyolcezer ember élt, és volt ott tizenkétezer bejegyzett részvénytársaság és háromszáz bank. A lakosság húsz százaléka fehér, húsz százalék fekete, a fennmaradó hatvan százalék nem tudta vagy nem törődött vele, hogy milyen. A főváros, Georgetown nemzetközi "adómenedékké" vált az utóbbi években az olyan titoktartó bankárok számára, mint a svájciak. Nem volt személyi jövedelemadó, vállalati nyereségadó, kamatadó, örökösödési illeték. A szigetek brit fennhatóság alatt álltak. Az import áruk vámjából és a turizmusból származó bevételek azt a kormányzatot támogatták, amelyiket éppen kellett. Nem volt bűnözés és munkanélküliség. A Nagy-Kajmán harminchét kilométer hosszú és helyenként tizenhárom kilométer széles volt, de a levegőből kisebbnek látszott. Egy kicsiny, tiszta, kék színű vízzel körülvett sziklának tűnt. A leszállásra majdnem egy lagúnában került sor, de az utolsó pillanatban feltűnt egy keskeny betoncsík és a gép azon ért földet. Kiszálltak a repülőből és átverekedték magukat a vámon. Egy fekete fiú megragadta Mitch táskáját és Averyével együtt egy 1972-es Ford LTD csomagtartójába hajította. Mitch bőkezű borravalót adott neki. - Seven Mile Beach! - utasította Avery a sofőrt. - Igenis, uram - hadarta a sofőr, és sebesen, maga után guminyomot hagyva, megindult Georgetown felé. A rádióból reggie-zene recsegett. A sofőr rázta, himbálta a testét és közben ujjaival megállás nélkül ütötte a ritmust a kormánykeréken. Az út bal oldalán hajtott, de mindenki más is így tett. Mitch belesüppedt az elnyűtt ülésbe és keresztbe tette a lábát. A kocsiban nem volt légkondicionáló, eltekintve a lecsavart ablaktól. A fülledt trópusi levegő az arcába csapott és felborzolta a haját. A sziget lapos volt, a Georgetownba vezető poros utat kicsi európai kocsik, robogók és biciklik lepték el. A házak alacsony, egyemeletes, élénk színekkel megfestett épületek voltak, tetejükön takaros bádogtetővel. A kisméretű kertekben kevéske fű volt, de a piszkot gondosan eltakarították. Ahogy közeledtek a városhoz, a házakból üzletek lettek, meg két-három szintes, fehér keretű épületek, ahol turisták álldogáltak a védőtető alatt, menedéket keresve a nap elől. A sofőr élesen bekanyarodott és hirtelen a modern banképületekkel zsúfolt belváros közepén voltak. Avery magára vállalta az idegenvezető szerepét. - A világ legkülönbözőbb pontjairól származó bankok vannak itt. Németországból, Franciaországból, Nagy-Britanniából, Kanadából, Spanyolországból, Japánból, Dániából. Még Szaúd-Arábiából és Izraelből is.

A legutóbbi adatok szerint több mint háromszáz bank van itt. Igazi "adómenedék" lett ebből a helyből. Az itteni bankemberek rendkívül diszkrétek. Mellettük a svájciak pletykafészeknek tűnnek. A taxi lelassított a nagy forgalomban, és a légfuvallat megszűnt. - Sok kanadai bankot látok. - Ez az épület itt a Royal Bank of Montreal. Holnap tízkor itt leszünk. Legtöbb üzletünket kanadai bankokkal bonyolítjuk. - Van ennek valami különleges oka? - Biztonságosak és nagyon diszkrétek. A zsúfolt utca egy másikba torkollt egy kanyar után. A kereszteződésen túl a Karibtenger csillogó kékje tűnt fel. Egy hajó horgonyzott a kikötőben. - Ez a Hogsty-öböl - mondta Avery. - Ez az a hely, ahol háromszáz évvel ezelőtt a kalózok hajói lehorgonyoztak. Maga Fekete Szakáll randalírozott és fosztogatott ezen a szigeten. Zsákmányának egy részét néhány évvel ezelőtt megtalálták egy barlangban, innen keletre, Bowden Town közelében. Mitch bólintott, mintha hinne a mesében. A sofőr mosolygott a visszapillantó tükörben. Avery letörölte az izzadságot a homlokáról. - Ez a hely mindig vonzotta a kalózokat. Régen Fekete Szakállt, manapság pedig korunk részvénytársaság-kalózait, akik itt rejtik el a pénzüket. Jól mondom? - Jól, uram - felelte a sofőr. - Ez itt a Seven Mile Beach - jegyezte meg Avery. - Az egyik leggyönyörűbb és leghíresebb hely a világon. Jól mondom? - Jól, uram. - A homok fehér, mint a porcukor. Meleg, tiszta víz. Meleg, gyönyörű nők. Jól mondom? - Jól, uram. - Lesz ma este sütés a szabadban a Palmsnál? - Igen, uram. Hatkor. - Ez ott van a lakásunk mellett. A Palms népszerű szálló, ott rendezik a tengerpart legjobb programjait.

Mitch elmosolyodott és a mellettük elsuhanó szállodákat figyelte. Eszébe jutott az első beszélgetés, amikor Oliver Lambert arról prédikált, hogy a cég mennyire rossz néven veszi a válást és a szoknyavadászatot. És az ivászatot. Lehet, hogy Avery kihagyta azokat a sellőket. De az is lehet, hogy nem. A cég lakóépülete Seven Mile Beach közepén állt, közvetlenül a Palms mellett. Mitch, várakozásának megfelelően tágas, fényűzőén berendezett otthonokat talált benne. Avery azt mondta, hogy legalább másfél millió dollárért el lehetne adni őket, de nem eladók. Bérelni sem lehetett őket. Ezek a lakások a Bendini, Lambert és Locke cég kimerült ügyvédeinek szolgáltak szentélyként. És néhány kiváltságos ügyfélnek. A második emeleti hálószoba erkélyéről Mitch a csillogó tengeren céltalanul lebegő kis csónakokat figyelte. A nap kezdett lenyugodni, sugarait a kicsiny hullámok milliónyi irányba verték vissza. A hajó lassan távolodott a szigettói. Többtucatnyi ember sétált a tengerparton, rugdosták a homokot, fröcsköltek, a rákokat vették üldözőbe és rumpuncsot meg jamaicai Red Stripe sört iszogattak. A Palmsból, ahol a hatalmas, nyitott, szalmatetős bár mágnesként vonzotta a sétálókat, a karib zene ritmikus lüktetése szűrődött fel. A közeli kunyhóból vitorlázófelszerelést, csónakot és röplabdát béreltek a turisták. Avery rikító, narancssárga virágokkal díszített sortban sétált ki az erkélyre. Teste szikár és izmos volt, egy csepp súlyfelesleg nélkül. Érdekeltsége volt egy memphisi izomfejlesztő klubban, és mindennap tréningezett. - Hogy tetszik a szerelésem? - kérdezte Avery. - Nagyon szép. Pont rád illik. - Van még egy sortom, ha akarod. - Kösz, nem. Maradok a nyugat-kentuckyi tornanadrágomnál. Avery kortyolt egyet az italából és eltelt az elébe táruló képpel. - Már rengetegszer voltam itt, de még mindig izgatott leszek. Arra gondoltam, hogy nyugdíj után majd itt telepszem le. - Majd sétálhatsz a parton és üldözheted a rákokat. - És dominózom és Red Stripe sört iszogatok. Ittál már valaha Red Stripe-ot? - Nem emlékszem rá. - Akkor menjünk és igyunk egyet. A nyitott bárt Rumheadsnek hívták. Szomjas turistákkal volt tömve és néhány helybelivel, akik egy faasztalt ültek körül és dominóztak. Avery átverekedte magát a tömegen, majd két üveggel tért vissza. A dominózók mellett találtak maguknak helyet.

- Ezt fogom csinálni, ha majd nyugdíjas leszek. Lejövök ide és dominózgatok, hogy meglegyen a betevő falatom. És Red Stripe-ot iszogatok. - Jó sör. - És ha ráunok a dominóra, majd célba dobálok. - A sarok felé intett a fejével, ahol néhány részeg angol kis dárdákat dobált egy céltáblára és közben egymással veszekedett. - És ha megunom a célba dobálást, nos, ki tudja, mit csinálok majd akkor. Bocsáss meg. - Avery megindult egy asztal felé a belső udvarban, ahol éppen két, egészen kicsi bikinit viselő lány foglalt helyet. Bemutatkozott, a lányok megkérték, hogy üljön oda hozzájuk. Mitch rendelt egy újabb Red Stripe-ot és lement a tengerpartra. A távolban látta Georgetown banképületeit. Megindult feléjük.

Az ételt a medence körül elhelyezett forgóasztalokra tették. Roston sült sügér, nyárson sült cápahús, makréla, sült rák, teknősbéka és osztriga, homár és aligátorteknős. Minden a tengerből származott és minden friss volt. A vendégek összegyűltek az asztalok körül és kiszolgálták magukat, miközben a pincérek többliternyi rumpunccsal rohangáltak leföl. A Rumheadsre és a tengerre néző udvarban felállított kis asztaloknál fogyasztották el a vacsorát. Rázendített egy reggie-zenekar. A nap elmerült egy felhőben, aztán eltűnt a horizontról. Mitch követte Averyt a forgóasztalok mentén egy olyan asztalhoz, ahol - ahogy számított is rá - két nő várt rájuk. Testvérek voltak, mindketten közel a harminchoz, mindketten elváltak, mindketten félig részegek. A Carrie nevezetű Averybe habarodott bele, a másik, Júlia pedig Mitchre vetett szemet, aki azon tűnődött magában, Avery mit mondhatott nekik? - Látom, nős vagy - suttogta Júlia és közelebb húzódott Mitchhez. - Igen, boldog házasságban élek. A nő elmosolyodott, mintha elfogadná a kihívást. Avery és Carrie egymásra hunyorított. Mitch felkapott egy pohár puncsot és lehajtotta. Csak turkált az ételben és kizárólag Abbyre tudott gondolni. Ezt bizony nehéz lenne megmagyarázni, ha szükség volna magyarázatra. Két vonzó, alig felöltözött nővel vacsorázni. Lehetetlen lenne megmagyarázni. A beszélgetés kezdett kínossá válni, Mitch egyáltalán nem folyt bele. Az egyik pincér letett egy kancsót az asztalra. Avery egyre kellemetlenebbül viselkedett. Közölte a nőkkel, hogy Mitch valamikor a New York Giants csapatában játszott és kétszer is nyert bajnokságot. Évi egymillió dolcsit keresett, míg

térdsérülése derékba nem törte a pályafutását. Mitch a fejét csóválta és ivott még egy kicsit. Júlia ostobán locsogott és még közelebb ült Mitchhez. A zenekar hangosabban kezdett játszani, eljött a tánc ideje. A vendégek fele megindult a medence és a tengerpart között, két fa alatt elterülő táncparkett felé. - Táncoljunk! kiáltotta Avery és megragadta a nőjét. Átfutottak az asztalok között és hamarosan eltűntek a rángatózó és vonagló turisták tömegében. Mitch érezte, hogy a lány megint közelebb húzódik, aztán a lábára teszi a kezét. - Nem akarsz táncolni? - kérdezte Júlia. - Nem. - Jó. Én sem. Mit szeretnél csinálni? - Mitch bicepszéhez dörgölte a keblét és magára öltötte legszebbik csábító mosolyát, alig néhány centire a férfi arcától. - Nem terveztem semmit. - Mitch eltolta a lány kezét. - Ó, ugyan már! Érezzük jól magunkat. A feleséged sohasem fogja megtudni. - Nézd, te nagyon bájos vagy, de csak vesztegeted velem az idődet. Még korán van. Rengeteg az időd, hogy felszedjél egy igazi bikát. - Jóképű vagy. A lány keze visszatért és Mitch mélyet sóhajtott. - Miért nem kopsz le? - Tessék? - A kéz eltűnt. - Azt mondtam: kopj le! A lány visszahőkölt. - Mi bajod van? - Undorodom a fertőző betegségektől. Kopj le! - Miért nem kopsz le te? - Nagyszerű ötlet. Azt hiszem, most lekopok. A vacsora nagyon kellemes volt. Mitch felkapott egy pohár rumpuncsot és a táncosok között átvergődött a bárhoz. Rendelt egy Red Stripe-ot és leült a belső udvar egyik sötét sarkában. Az előtte elterülő tengerpart elhagyatott volt. A tucatnyi csónak fényei lassan mozogtak a vizén. Szép, gondolta magában, de Abbyvel még szebb lenne. Jövő nyáron talán majd itt töltik a szabadságukat. Szükségük volt arra, hogy együtt legyenek, távol az otthonuktól és az irodától. Eltávolodtak egymástól, valamiféle távolság teremtődött kettejük között,

amelyet Mitch képtelen volt pontosan meghatározni. Távolság, amelyről nem tudtak beszélni egymással, bár mindketten éreztek. Távolság, amelytől Mitch megrettent. - Mit néz? - A hang meghökkentette Mitchet. A lány odasétált az asztalhoz, és leült mellé. Helybeli volt, bőre sötét, szeme kék vagy mogyoróbarna, nem lehetett megállapítani a sötétben, de mindenképpen gyönyörű, meleg és élettel teli. Sötét, göndör, hátrafésült haja majdnem a derekáig ért. A lány fehér, fekete, újlatin egzotikus keveréke volt. És valószínűleg másnak is. Fehér színű, egészen kicsi fürdőruhafelsőt viselt, amely alig takarta el hatalmas kebleit, és hosszú, csillogó színű, derékig felvágott szoknyát, amelyen a vágás szinte mindent feltárt, amikor a lány leült és keresztbe tette a lábát. Cipő nem volt rajta. - Magam sem tudom - felelte Mitch. A lány fiatal volt, mosolya, amely megmutatta tökéletes fogait, gyermeki. - Honnan jött? - kérdezte. - Amerikából. A lány elmosolyodott és kuncogott. - Hát persze. Hol él Amerikában? - Halkan, szelíden, pontosan és magabiztosan beszélte a karibi szigetvilág angolját. - Memphisben. - Sokan járnak ide Memphisből. Sok búvár. - Maga itt él? - Igen, születésem óta. Anyám helybeli, apám pedig Angliából származik. De már nincs itt, visszament oda, ahonnan jött. - Nem iszik valamit? - De. Rumot kérek szódával. Mitch a bárpultnál állt és az italokra várt. Tompa, idegesítő valami lüktetett a gyomrában. Eltűnhetne a sötétben meg a tömegben és visszajuthatna a lakás biztonságába. Magára zárhatná az ajtót, és olvasgathatna egy könyvet a nemzetközi adómenedékekről. Meglehetősen unalmas foglalatoskodás. Ráadásul most már Avery is ott van a csodálatos kis pipijével. Ez a lány nem jelent veszélyt, a rum és a Red Stripe biztosította erről Mitchet. Megisznak egy-két pohárral, aztán elbúcsúznak egymástól. Mitch visszatért az asztalhoz az italokkal és leült a lánnyal szemben, amilyen messze csak lehetett. Egyedül voltak a belső udvarban. - Maga is búvár? - érdeklődött a lány.

- Nem. Ha hiszi, ha nem, üzleti úton vagyok itt. Ügyvéd vagyok, és holnap néhány bankárral lesz megbeszélésem. - Mennyi ideig marad? - Néhány napig. - Udvarias volt, de szűkszavú. Minél kevesebbet beszél, annál kisebb veszély leselkedik rá. A lány újra keresztbe tette a lábát és ártatlan mosoly jelent meg az arcán. Mitch semmi erőt sem érzett magában. - Hány éves? - kérdezte. - Húsz, és Eilene-nak hívnak. Elég öreg vagyok már. - A nevem Mitch. - Gyomra összerándult; úgy érezte, könnyelműen viselkedik. Gyorsan kortyolt egyet a sörből. Az órájára pillantott. A lány még mindig ugyanazzal a csábító mosollyal figyelte. - Maga nagyon jóképű. A helyzet egyre veszélyesebb. Maradj hűvös, utasította magát. Maradj hűvös. - Köszönöm. - Sportoló? - Mondjuk. Miért kérdezi? - Úgy néz ki, mint egy sportoló. Nagyon izmos és erős. - Attól, ahogy az erős szót hangsúlyozta, Mitchnek ismét összeszorult a gyomra. A lány testét csodálta és valamiféle olyan bókot próbált meg kiagyalni, amely nem kétértelmű, - Hol dolgozik? - kérdezte a lánytól, kevésbé érzékeny területre terelve a beszélgetést. - Eladó vagyok egy ékszerüzletben a városban. - Hol lakik? - Georgetownban. Maga hol szállt meg? - A szomszédban egy lakásban. - Mitch a cég lakásának irányába biccentett a fejével, és a lány balra nézett. Látni akarta a lakást. Mitch ebben biztos volt. A lány ivott egy kortyot. - Miért nincs a buliban? - kérdezte. - Nem nagyon kedvelem a bulikat. - A tengerpartot kedveli?

- Az gyönyörű. - Holdfényben még szebb. - Megint a mosoly. Mitch erre nem tudott válaszolni. - Van egy jobb bár nagyjából két kilométernyire a tengerpart mentén - folytatta a lány. - Sétáljunk egyet. - Nem is tudom, vissza kéne mennem. Még van egy kis munkám ma este. A lány elnevette magát és felállt. - Itt senki sem megy haza ilyen korán. Na jöjjön. Tartozom magának egy itallal. - Nem, inkább nem. A lány megragadta Mitch kezét, ő pedig követte őt az udvaron keresztül a tengerpart felé. Csöndben sétáltak, amíg a Palms már látóhatáron kívül volt és a zene egyre halkabb lett. Fejük felett ragyogott a hold, a part elhagyatott volt. A lány kikapcsolt valamit és levette a szoknyáját: már csak egy zsineg maradt rajta a derekán és egy másik pedig a lába között. Összetekerte a szoknyát és Mitch nyakába tette. Megfogta a kezét. Valami azt mondta, hogy menekülj. Hajítsd a sörösdobozt a tengerbe. Hajítsd a szoknyát a homokba. És fuss, mint az őrült. Fuss a lakásba. Zárd magadra az ajtót. Csukd be az ablakokat. Menekülj. Menekülj. Menekülj. És valami azt mondta, engedd el magad. Ártalmatlan mulatság ez. Igyál még néhány pohárral. Ha történik valami, hát élvezd. Senki sem fogja megtudni. Memphis több ezer kilométerre van innen. Avery nem tudja meg. És különben is, kit érdekel Avery? ő aztán mit mondhatna? Mindenki ezt csinálja. Egyszer már megtörtént ilyen, még a főiskolán, mielőtt megházasodtak volna, de már az eljegyzés után voltak. A túl nagy mennyiségű sörre fogta a dolgot, és maradandó sebek nélkül megúszta. Az idő mindent elsimított. Abby sohasem tudná meg. Menekülj. Menekülj. Menekülj. Több száz métert gyalogoltak, a tengerpart mind sötétebb lett. Egy felhő pontosan eltakarta a holdat. A Rumheads óta egy lélekkel sem találkoztak. A lány a víz mellett álló két műanyag nyugágy felé húzta. - Pihenjünk - javasolta. Mitch végzett a sörrel. - Nem beszélsz valami sokat - jegyezte meg a lány. - Mit szeretnél, mit mondjak? \ - Szerinted gyönyörű vagyok?

- Igen, gyönyörű vagy. És a tested is gyönyörű. A lány a nyugágy szélére ült és lábával a vízben tapicskolt. - Ússzunk egyet. - Hát... nem igazán vagyok abban a hangulatban. - Gyere már, Mitch. Én imádom a vizet. - Csak menjél. Majd nézlek. A lány letérdelt elé a homokban, és a szemébe nézett, arca alig néhány centire volt tőle. Lassú mozdulattal hátranyúlt és kikapcsolta a fürdőruháját, amely - szintén nagyon lassan - leesett a földre. Óriási keble Mitch alsókarjához ért. A lány a kezébe adta a fürdőruhafelsőt - Fogd meg, légy szíves. - Puha volt és fehér, és kevesebbet nyomott, mint egy gramm töredéke. Mitch megdermedt, légzése, ami pillanatokkal ezelőtt nehézzé és szaggatottá vált, mostanra teljesen elállt. A lány lassan besétált a vízbe. A fehér zsineg hátulról semmit sem takart. Hosszú, sötét, gyönyörű haja a derekáig ért. Térdmagasságig gyalogolt be a vízbe, aztán a part felé fordult. - Gyere, Mitch. Csodálatos a víz. Lenyűgöző mosolyt villantott fel, amelyet Mitch is láthatott. Mitch a fürdőruhafelsőt gyűrögette és tudta: ez az utolsó lehetősége a menekülésre. De szédült és gyengének érezte magát. A futáshoz több erőre lenne szükség, mint amennyit most össze bírna gyűjteni. Csak ülni szeretett volna ott, és a lány talán majd elmegy. Talán vízbe fullad. Talán váratlanul dagály lesz és kisodorja őt a tengerre. - Gyere, Mitch. Mitch levette az ingét és begyalogolt a vízbe. A lány mosolyogva figyelte, és amikor odaért hozzá, megfogta a kezét és még mélyebbre vezette. Mitch nyaka körül összekulcsolta a kezét és megcsókolták egymást. Mitch megtalálta a zsinegeket. Újra csókolóztak. A lány váratlanul abbahagyta és szó nélkül megindult a part felé. Mitch figyelte, mit csinál. A lány leült a homokban a két szék között, és levette magáról, ami még rajta volt Mitch lebukott a víz alá és végtelennek tűnő ideig visszatartotta a lélegzetét. Amikor feljött, a lány hanyatt feküdt, a homokban megtámasztott könyökén. Mitch körülnézett a parton és - természetesen - senkit sem látott. Pontosan ebben a pillanatban a hold eltűnt egy másik felhő mögött. Egyetlen csónak, tutaj, dingi, úszó vagy vitorlázó sem mozgott a vízen ahogy bármi, illetve bárki más sem. - Képtelen vagyok rá - mormogta Mitch összeszorított foggal.

- Mit mondasz, Mitch? - Képtelen vagyok rá! - üvöltötte Mitch. - De én kívánlak. - Képtelen vagyok rá. - Gyere már, Mitch. Senki sem tudja meg. Senki sem tudja meg. Senki sem tudja meg. Mitch lassan megindult a lány felé. Senki sem tudja meg.

Halotti csend uralkodott a taxi hátsó részében, amint az ügy védek Georgetown felé tartottak. Késésben voltak. Elaludtak és nem is reggeliztek. Egyikük sem érezte magát valami jól. Avery különösen elgyötörtnek látszott. Szeme véraláfutásos volt, arca pedig sápadt. Nem is borotválkozott. A csúcsforgalomban a sofőr lefékezett a Royal Bank of Montreal épülete előtt. A hőség és a pára már fullasztó volt Randolph Osgoodnak hívták a bankárt, akihez jöttek. Brit típusú férfi volt, hatalmas fénylő homlokkal, hegyes orral. Tengerészkék, duplasoros öltönyt viselt és szarukeretes szemüveget. Averyt régi barátként üdvözölte, majd bemutatkozott Mitchnek. Egy második emeleti irodába vezette a két férfit, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a Hogstyöbölre. Két titkárnő várakozott rájuk. - Pontosan mire van szükséged, Avery? - kérdezte Osgood orrhangon. - Kezdjük egy kis kávéval. A következő folyószámlák kivonatára van szükségem: Sonny Capps, Al Coscia, Dolph Hemmba, Ratzlaff-üzlettársak és a Greene Group. - Rendben. És mennyire menjünk vissza? - Hat hónappal. Minden számlán. Osgood ujjával csettintett az egyik titkárnőnek, aki nyomban távozott, majd kávéval és süteménnyel tért vissza. A másik titkárnő jegyzetelt. - Természetesen minden ügyfél esetében jóváhagyásra és meghatalmazásra van szükségünk - közölte Osgood. - Megvannak - felelte Avery, miközben kipakolta az aktatáskáját. - Igen, de már lejártak. Nekünk olyan kell, ami érvényes. Minden számla esetében.

- Rendben. - Avery egy dossziét csúsztatott az asztalra. - Íme, itt vannak. Mindegyik érvényes. - A férfi Mitchre hunyorított. Az egyik titkárnő átvette a dossziét, és a benne lévő papírokat szétterítette az asztalon. Ezután mindkét nő átnézte az összes papírt, majd Osgood is megvizsgálta őket. Az ügyvédek kávét kortyolgatva várakoztak. Osgood elmosolyodott és így szólt: - Úgy tűnik, minden rendben van. Előkerítjük, amit kértél. Mire van még szükséged? - Létre kell hoznom három betéti társaságot Kettőt Sonny Cappsnek és egyet a Greene Groupnak. A szokásos módszert követjük. A bank mint meghatalmazott vesz részt az ügyben stb. - Előkerítem a szükséges papírokat - mondta Osgood és a titkárnőre nézett. - Más? - Egyelőre ennyi. - Nagyszerű. Harminc percen belül itt lesz minden. Velem tartotok ebédre? - Sajnálom, Randolph, de vissza kell, hogy utasítsalak. Mitchcsel már korábban elígérkeztünk máshova. Talán majd holnap. Mitchnek fogalma sem volt arról, hova ígérkeztek már el korábban, de neki biztos nem volt köze hozzá. - Talán - hangzott Osgood válasza. - A titkárnőkkel együtt távozott a szobából. Avery becsukta az ajtót és levette a zakóját. Kávét iszogatva odasétált az ablakhoz. Nézd, Mitch, sajnálom, ami tegnap este történt. Nagyon sajnálom. Lerészegedtem és nem gondolkoztam. Hülyeség volt, hogy rád erőltettem azt a nőt. - Vettem a bocsánatkérést. De többet ne forduljon elő. - Nem fog. Megígérem. - Jó volt a lány? - Azt hiszem, igen. Nem emlékszem valami sokra. Mit csináltál a testvérével? - Azt mondta, hogy kopjak le. Lementem a partra és sétáltam egyet. Avery beleharapott a süteménybe és megtörölte a száját. - Tudod, hogy külön élek a feleségemtől. Nagyjából egy éven belül el is válunk. Nagyon elővigyázatos vagyok, mert a válásból csúnya dolog lehet. Van egy íratlan szabály a cégnél: amit Memphistől távol teszünk, távol is marad Memphistől. Ugye érted?

- Ugyan már, Avery. Te is tudod, hogy nem fogom elmondani. - Tudom, tudom. Mitch örült, hogy az íratlan szabályt hallja emlegetni, bár azzal a biztos tudattal ébredt, hogy tökéletes bűntényt követett el. A lányra gondolt az ágyban, a zuhany alatt, a taxiban, és most nem egykönnyen tudott odafigyelni bármire is. Azon kapta magát, hogy az ékszerüzleteket figyeli, amint Georgetownba értek. - Van egy kérdésem - mondta Mitch. Avery bólintott és folytatta az evést. - Amikor néhány hónappal ezelőtt Oliver Lambert, McKnight meg a többiek felvettek a céghez, külön és ismételten hangsúlyozták, hogy a cég rossz néven veszi a válást, nőzést, italozást, kábítószert meg mindent, kivéve a kemény munkát és a pénzt. Ezért fogadtam el az ajánlatot. A kemény munkát és a pénzt már láttam, de most más dolgokat is látok. Te hol csúsztál el? Vagy az összes fickó ezt csinálja? - Nem tetszik nekem a kérdésed. - Tudtam, hogy nem fog tetszeni. De azért szeretnék választ kapni. Választ érdemlek. Úgy érzem, hogy félrevezettek. - Na, és most majd mit csinálsz? Kilépsz a cégtől, mert leittam magamat és ágyba bújtam egy kurvával? - Nem gondoltam a kilépésre. - Helyes. Ne is gondolj. - De jogom van választ kapni. - Rendben. Ezt én is méltányosnak tartom. Én vagyok a legnagyobb gazember a cégnél, és nagyon nekem fognak esni, amikor majd megemlítem nekik a válást. Hajkurászom néha a nőket, de ezt senki sem tudja. Vagy legalábbis senki sem tud elkapni. Biztos vagyok benne, hogy más üzlettársak is csinálják, de nem lehet rájuk bizonyítani. Na persze nem mindegyik, de azért van néhány. A legtöbbjük nagyon stabil házasságban él, és a haláláig hűséges a feleségéhez. Mindig is én voltam a rossz fiú, de elnézték nekem, mert tehetséges vagyok. Tudják, hogy iszom az ebédhez és néha még az irodában is: tudják, hogy ezen kívül több szent szabályt is megszegek, de mégis kineveztek üzlettársnak, mert szükségük van rám. És most, hogy üzlettárs vagyok, nem sokat csinálhatnak velem. De azért nem vagyok olyan rossz fiú, Mitch. - Nem mondtam, hogy az vagy.

- Nem vagyok tökéletes. De hidd el, van egy-két ember a cégnél, aki az. Gépek, robotok. A Bendini, Lambert és Locke cégért élnek, esznek és alszanak. Én viszont szeretek szórakozni egy kicsit. - Tehát te vagy a kivétel... - Igen, inkább a kivétel, mint a szabály. És ezért nem kérek elnézést. - Nem azt mondtam, hogy kérj elnézést. Csak azt, hogy világosíts fel. - Most már elég világos? - Igen. Mindig is csodáltam az őszinteségedet. - Én pedig csodálom az önfegyelmedet. Erős az az ember, aki olyan kísértések ellenére is hűséges marad a feleségéhez, amelyekben neked volt részed tegnap este. Én nem vagyok ilyen erős. De nem is akarok az lenni. Kísértés. Mitchben felmerült, hogy megnézi a belvárosi ékszerüzleteket az ebédidőben. - Nézd, Avery, nem vagyok én sem szent, és most nem mondhatom, hogy egy világ omlott össze bennem a hallottaktól. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások fölött? Inkább fölöttem szoktak ítélkezni. Csak egyszerűen nem értettem a szabályokat, pusztán erről van szó. - A szabályok sohasem változnak. Betonba vannak öntve. Gránitba vannak karcolva. Kőbe vannak vésve. Ha túl sok szabályt megsértesz, az utcán találod magad. Vagy pedig sérts meg annyit, amennyit akarsz, de ne kapjanak el. - Világos. Osgood és néhány titkárnő lépett be az irodába, kezükben gyorsnyomtatóval készített anyagokkal és egy halom irattal. Szépen, betűrendben elhelyezték őket az asztalon. - Nagyjából egy napig el lesztek foglalva ezzel - mondta Osgood arcán erőltetett mosollyal. Ujjával csettintett és a titkárnők eltűntek. - Az irodámban leszek, ha szükségetek van valamire. - Rendben, köszönöm - felelte Avery, miközben beletúrt az első irathalomba. Mitch levette a zakóját és meglazította a nyakkendőjét. - Pontosan mit is csinálunk itt? - kérdezte. - Két dolgot. Először is átnézzük a bejegyzéseket az összes számlán. Főleg a kamat érdekel bennünket, mekkora a kamatláb és mennyit kaptak stb. Nagyjából átvizsgáljuk az összes számlát, hogy megbizonyosodjunk arról: a kamat a megfelelő helyre megy.

Dolph Hemmba például kilenc különböző bankba küldi a kamatokat a Bahamákra. Ostoba dolog, de ő ettől boldog. És ugyanakkor mindenki számára követhetetlen, kivéve engem. Ebben a bankban körülbelül tizenkétmilliója van, tehát érdemes odafigyelni, ő maga is meg tudná csinálni, de jobban érzi magát, ha én intézem. Óránként kétszázötvenért nincs is ellene kifogásom. Ellenőrizzük, hogy ez a bank mennyi kamatot fizet minden egyes számlára. A kamatláb különböző tényezőktől függően változik, a bank kénye-kedve szerint módosíthatja. Azzal, hogy ellenőrizzük, gondoskodunk arról, hogy tisztességesen viselkedjenek. - Azt hittem, hogy tisztességesek. - Tényleg azok, de ne felejtsd el, hogy bankárok. Itt közel harminc bankszámla van előtted, és amikor majd elmegyünk, pontosan ismerni fogjuk az összes egyenleget, a kamat mennyiségét, és azt, hogy a kamat hova kerül. Ezenkívül pedig be kell jegyeztetnünk három céget a helyi törvények szerint. Ez meglehetősen egyszerű jogi eljárás, Memphisben is elvégezhetnénk. De az ügyfeleinknek azt kell hinniük, kénytelenek vagyunk idejönni, hogy elintézzük. Ne feledkezz meg arról, hogy olyan emberekkel foglalkozunk, akik milliókat fektetnek be. Néhány ezer dollár ügyvédi díj nem zavarja őket. Mitch belelapozott a Hemmba-iratok közül egy dossziéba. - Ki ez a Hemmba? Még nem hallottam róla. - Sok olyan ügyfelem van, akiről még nem hallottál. Hemmba farmer Arkansasban, az állam egyik legnagyobb földbirtokosa. - Tizenkétmillió dollár? - Csak ebben a bankban. - Ez elég sok gyapot meg szójabab. - Mondjuk úgy, hogy vannak más vállalkozásai is. - Éspedig? - Ezt nem mondhatom el. - Törvényes vagy sem? - Fogalmazzunk úgy, hogy húszmillió dollár pluszkamatokat rejteget az adóhivatal elől különböző bankokban a Karib-térségben. - Segítünk neki?

Avery szétterítette az iratokat az asztal egyik végén és elkezdte átnézni őket. Mitch figyelte, mit csinál és válaszra várt. A csend egyre súlyosabb lett és egyértelművé vált, hogy feleslegesen várakozik. Erőszakoskodhatna, de már eleget kérdezett egy napra. Feltűrte az ingujját és hozzálátott a munkához. Mitch délben megtudta, hogy Avery hová ígérkezett el korábban. A nője a lakásban várt rá egy kis találkára. Avery azt javasolta Mitchnek, hogy néhány órára váljanak el egymástól, és említett neki egy kávéházat a belvárosban, amit ki kellene próbálnia. A kávéház helyett Mitch a banktól négysaroknyira lévő Georgetown Könyvtárba ment. A második emeleten elirányították a folyóirat-olvasóba, ahol rábukkant egy, a Daily Caymanian régebbi számaival teli polcra. Hat hónappal lapozott vissza az újságok között és végül a június 27-i számot húzta elő, majd szétterítette egy kicsi, ablak melletti és utcára néző asztalon. Kipillantott az ablakon, de aztán jobban odafigyelt. Észrevett egy férfit, akit alig néhány másodperccel korábban látott a bank előtt, az utcán. Egy viharvert, sárga Chevette kormánya mögött ült, amely a könyvtárral szembeni szűk utcában parkolt. A férfi zömök, sötét hajú, külföldinek tűnő ember volt, rikító zöld és narancssárga színű ingben, orrán vacak napszemüveggel, amit csak turisták viselnek. Ugyanez a Chevette, ugyanezzel a sofőrrel a bank melletti ajándékbolt előtt parkolt, és most, pillanatokkal később, már négy sarokkal arrébb állt. Egy helybeli biciklista lefékezett mellette. Az autóban ülő férfi a könyvtárra mutatott. A helybeli otthagyta a biciklijét és gyorsan átvágott az úton. Mitch összehajtotta az újságot és a kabarjába gyűrte. Elsétált a polcok mellett, talált egy National Geographicot, és leült egy asztalnál. A folyóiratot nézegette és nagyon figyelt, amikor a helybeli férfi felért az emeletre. Az észrevette őt, elsétált mögötte, majd úgy tűnt, egy pillanatra megáll, hogy megnézze, Mitch mit olvas, aztán eltűnt a lépcsőn. Mitch várt egy pillanatig, majd visszatért az ablakhoz. A helybeli cigarettára gyújtott, a Chevette-ben ülő férfival beszélgetett, majd elbiciklizett. Mitch kiterítette az újságot az asztalon és átolvasta az első oldalon található cikket a két amerikai ügyvédről és a búvároktatóról, akik egy rejtélyes balesetben vesztették életüket az előző napon. Agyában elraktározott egy-két információt, és visszavitte az újságot. A Chevette még mindig várakozott. Mitch elsétált előtte, átvágott az utcán és megindult a bank irányába. Az üzleti negyed a banképületek és a Hogsty-öböl közötti kis területre beszorítva helyezkedett el. A szűk utcák gyalogoló, robogón és bérelt kis autókon közlekedő turistákkal voltak tömve.

Mitch levette a zakóját és bement egy trikóüzletbe, amelynek a tetején kocsma volt. Felmászott a lépcsőn, rendelt egy kólát, és helyet foglalt az erkélyen. A helybeli biciklista perceken belül megjelent a bárban. Red Stripe-ot iszogatott és egy kézzel írott étlap mögül figyelte Mitchet. Mitch, kóláját kortyolgatva, az utcai sürgés-forgást bámulta. A Chevette-et nem látta, de tudta, hogy a közelben van. Észrevette, hogy egy férfi őt bámulja az utcáról, majd eltűnik. Aztán később egy nő. Talán paranoiás? Ekkor a Chevette a bártól kétutcányira befordult a sarkon és lassan elhajtott a bár mellett. Mitch bement egy üzletbe és vett egy napszemüveget. Sétált egy háztömbnyit, azután berohant egy sikátorba. A sötét, árnyékos részen elszaladt a következő utcáig és bement egy ajándékboltba, ahonnan a hátsó ajtón kisurrant egy másik sikátorba. Meglátott egy nagy, turistáknak való ruhaüzletet, és bement az oldalsó bejáraton. Egy darabig az utcát figyelte, de nem látott semmit. A fogasokon a legkülönbözőbb színű sortok és ingek sorakoztak; olyan ruhák, amelyeket a helybeliek nem vennének meg, de az amerikaiak odavoltak értük. Mitch a konzervatív stílusnál maradt: fehér sortot és piros kötött trikót választott magának. Talált egy pár szalmaszandált, ami jól illett egy kalaphoz. Az eladónő kuncogva kísérte a próbafülkébe. Mitch újra kinézett az utcára. Semmi. A ruhák megfelelő méretűek voltak, és Mitch megkérdezte a nőt, hogy öltönyét és cipőjét ott hagyhatná-e néhány órára. - Semmi akadálya, uram - felelte az eladónő. Mitch készpénzben fizetett, a nőnek odaadott egy tízest és megkérte, hogy hívjon egy taxit. Az eladónő megjegyezte, hogy Mitch nagyon jóképű. Mitch idegesen kémlelte az utcát, amíg megérkezett a taxi. Átrohant a járdán és beült a hátsó ülésre. - Abanks búváriskola - mondta a sofőrnek. - Az jó messze van, uram. Mitch odahajított egy húsz dollárost az első ülésre. - Induljon. Figyelje a visszapillantót. Ha valaki követ, szóljon. A sofőr felvette a pénzt. - Rendben van, uram. Mitch, új kalapját mélyen a szemébe húzva ült a kocsi hátsó részében, amíg a sofőr végighajtott a Shedden Roadon, kifelé az üzleti negyedből a Hogsty-öböl mentén, és megindult keleti irányba, majd elhagyta a Vörös-öblöt és Georgetownból kiérve a Bodden Townhoz vezető útra kanyarodott. - Ki elől menekül, uram?

Mitch elmosolyodott és letekerte az ablakot. - Az adóhivatal elől. - Úgy gondolta, okosan válaszolt, de a taxisofőr láthatólag nem értette. Persze, ezen a szigeten nincs adó és nincsenek adóellenőrök, jutott Mitch eszébe. A sofőr csendben vezetett tovább.

Az újság szerint a búvároktató Philip Abanks volt, Barry Abanksnek, a búváriskola tulajdonosának fia. Tizenkilenc éves volt, amikor meghalt. A három ember akkor fulladt vízbe, amikor a hajó felrobbant. Rendkívül rejtélyes robbanás volt. A holttesteket huszonöt méter mélyen találták meg, teljes búvárfelszerelésben. A robbanásnak nem voltak szemtanúi, és semmiféle magyarázatot nem sikerült találni arra, hogy miért történt, három kilométerre a parttól, a tengernek egy olyan részén, ahol nem szoktak búvárkodni. Az újságcikk azt állította, hogy sok megválaszolatlan kérdés van. Bodden Town Georgetowntól húszpercnyi útra lévő, kicsi falu volt. A búváriskola a déli végén terült el, a part egyik elhagyatottabb részén. - Követett bennünket valaki? - kérdezte Mitch. A sofőr megrázta a fejét. - Jó munkát végzett. Tessék, itt van negyven dollár. - Mitch az órájára pillantott. Mindjárt egy óra. Itt tud lenni pontosan fél háromkor? - Semmi akadálya, uram. Az üt a part közelében egy fehér sziklákkal szegélyezett, többtucatnyi pálmafa árnyékában húzódó parkolóba torkollott. Az elülső épület nagyméretű, kétszintes ház volt, bádogtetővel és külső lépcsővel, ami a második emelet közepére vezetett. A Nagy Háznak nevezték. Világoskékre volt festve, fehér kerettel, kúszónövények és liliomok takarták el. A díszítést rózsaszínűre festették, a tömör faredőnyöket pedig olivabarnára. Ebben az épületben volt az Abanks búváriskola irodája és étkezője. Jobb oldalán már ritkábban álltak a pálmafák, egy kocsifeljáró kanyarodott fel, amely később lejteni kezdett és elvezetett egy nagy, fehér sziklákkal bontott területre. Mindkét oldalán nagyjából tíz-tizenkét szalmatetős kunyhó állt, ahol a búvárok laktak. Faborítású gyalogjárók egész labirintusa vezetett a kunyhóktól a terület központjához, a víz melletti bárhoz. Mitch a bár, az ismerős reggie-zene és nevetés hangjai felé tartott. A hely hasonló volt a Rumheadshez, de tömeg nélkül. Néhány perc elteltével a pincér, Henry, kivitt egy Red Stripe-ot Mitchnek. - Hol van Barry Abanks? - kérdezte Mitch.

A férfi az óceán felé biccentett és visszament a bárba. Egy kilométernyire a parttól egy csónak szelte lassan a hullámokat és a kikötő felé tartott. Mitch megette a sajtburgert és a dominójátszmát figyelte. A hajó a bár és az egyik nagyobb kunyhó közötti mólónál kötött ki. A kunyhó egyik ablakán kézzel festett betűkkel ez állt: MŰHELY. A búvárok kiugráltak a csónakból a felszerelésükkel együtt és kivétel nélkül mindannyian megindultak a bár felé. Egy alacsony, sovány, de izmos férfi állt a hajó mellett és utasításokat kiabált a fedélzeti munkásoknak, akik üres oxigénpalackokat pakoltak ki a mólóra. A férfi fehér baseballsapkát viselt, más ruha alig volt rajta. Egy rövid fehér nadrág fedte az ágyékát és a hátsó fele nagyobb részét. Sötétbarna bőréből ítélve nem nagyon viselhetett mást az utóbbi ötven évben. Benézett a műhelybe, odakiáltott a búvároknak és a fedélzeti munkásoknak, és elindult a bár felé. Nem törődött a tömeggel, odament a hűtőhöz, kivett egy Heinekent, kinyitotta és ivott belőle egy nagy kortyot. A pincér mondott neki valamit és Mitch felé intett a fejével. Abanks kinyitott még egy Heinekent és odasétált Mitch asztalához. Nem mosolygott. - Engem keres? - Kérdése szinte gunyorosan hangzott. - Maga Mr. Abanks? - Igen. Mit akar? - Szeretnék beszélni magával néhány percet. A férfi hatalmasat kortyolt a sörből és a tengert kémlelte. - Túl sok a dolgom. Negyven perc múlva indul az egyik búvárcsónakom. - A nevem Mitch McDeere. Ügyvéd vagyok Memphisből. Abanks rábámult apró, barna szemével. Mitchnek sikerült felkeltenie az érdeklődését. - És? - És a két férfi, aki a maga fiával együtt halt meg, a barátom volt. Abanks leült egy székre és a könyökére támaszkodott. - Ez nem a kedvenc témám. - Tudom. Sajnálom. - A rendőrök azt mondták, hogy senkinek se beszéljek róla. - Minden kettőnk között marad, esküszöm. Abanks hunyorított, majd a csodaszép kék vízre meredt. Arca és karja a tengeren töltött élet nyomait viselte: egy húsz méter mélyen töltött élet nyomait, amely azzal telt, hogy újoncokat terelgetett korallzátonyok és hajóroncsok körül.

- Mire kíváncsi? - kérdezte halkan. - Nem beszélhetnénk máshol? - Dehogynem. Sétáljunk egyet. - Odakiáltott Henrynek és menet közben váltott egy-két szót az egyik asztalnál üld búvárokkal. A parton kezdtek sétálni. - A balesetről szeretnék beszélni - kezdte Mitch. - Kérdezzen, de lehet, hogy nem válaszolok. - Mi okozta a robbanást? - Nem tudom. Talán az egyik légsűrítő. Talán egy kis benzin. Nem vagyunk benne biztosak. A hajó csúnyán megsérült és a legtöbb nyom eltűnt a lángokban. - A maga hajója volt? - Igen. Az egyik kisebb, kilenc méter hosszú hajó. A barátai kibérelték a délelőttre. - Hol találták meg a holttesteket? - Huszonöt méter mélyen. A holttesteken nem volt semmi gyanús, kivéve, hogy nem találtak rajtuk égési nyomokat vagy más sérüléseket, amelyek arra utaltak volna, hogy a robbanás közelében voltak. Szerintem ettől nagyon gyanúsak a holttestek. - A halottkém azt állította, hogy vízbe fúltak. - Igen, vízbe fúltak. De a barátai teljes búvárfelszerelésben voltak, amit aztán az egyik búvároktatóm megvizsgált. Tökéletesen működtek. És a két férfi jó búvár volt. - És a fia? - Rajta nem volt teljes felszerelés. De úgy úszott, akár a hal. - Hol volt a robbanás? - A terv szerint a Roger-zátony közelében lévő zátonyok körül kellett volna búvárkodniuk. Ismerős a szigeten? - Nem. - A Keleti-öböl környékén van. A barátai még sohasem búvárkodtak ott, és a fiam javasolta, hogy próbálják ki. Jól ismertük a barátait. Tapasztalt búvárok voltak és komolyan vették, amit csinálnak. Mindig külön hajót akartak maguknak és nem bánták, hogy ezt jól meg kell fizetni. És mindig azt akarták, hogy az oktató, aki velük megy,

Philip legyen. Nem tudjuk, hogy végül lemerültek-e. A hajó égett, amikor megtalálták három kilométerre a parttól, távol azoktól a helyektől, ahol búvárkodni szoktunk. - Nem lehet, hogy a hajó sodródott a vízen? - Kizárt. Ha valami baj lett volna a motorral, Philip használta volna a rádiót. Korszerű felszerelésünk van, és az oktatóink mindig kapcsolatban vannak a műhellyel. Teljesen lehetetlen, hogy a robbanás a Roger's Wreck Pointnál történt volna. Senki sem látta vagy hallotta, pedig mindig van valaki a környéken. Másrészt pedig elképzelhetetlen, hogy egy meghibásodott hajó három kilométert sodródjon ezen a vízen. És ami a legfontosabb: ne felejtse el, hogy a holttestek nem a hajón voltak. Tegyük fel, hogy a hajó sodródott. Akkor hogyan magyarázza meg azt, hogy a holttestek huszonöt méter mélyen voltak. Nagyjából húsz méterre találták meg őket a hajótól. - Ki találta meg őket? - Az én embereim. A rádión kaptuk meg a hírt és kiküldtem egy osztagot. Tudtuk, hogy a mi hajónkról van szó, és az embereim elkezdtek lemerülni. Perceken belül megtalálták a holttesteket. - Tudom, hogy nehéz erről beszélni. Abanks befejezte a sörét és az üres dobozt behajította egy fa szemetesládába. - Igen, nehéz. De idővel elmúlik a fájdalom. Miért érdekli ez magát ennyire? - A családoknak sok kérdése van. - Együttérzek velük. Tavaly találkoztam a két asszonnyal. Egy hetet velünk töltöttek. Nagyon kedves emberek. - Lehetséges, hogy új terület felfedezésére indultak, amikor a robbanás történt? - Igen, lehetséges. De nem valószínű. A hajóink mindig jelentik, ha az egyik területről átmennek a másikra. Ez a megszokott módszer. Ez alól nincs kivétel. Egyszer elbocsátottam egy oktatót, mert nem jelentkezett be a rádión, mielőtt átment egy másik helyre. A fiam értette a dolgát a legjobban a szigeten. Ebben a vízben nőtt fel. Sohasem feledkezett volna meg arról, hogy jelentkezzen a rádión. Ilyen egyszerű az egész. A rendőrök úgy gondolják, ez történt, de nekik is hinni kell valamit. Csak ezzel a magyarázattal tudnak szolgálni. - De hogyan magyarázzák a holttestek állapotát? - Azt nem tudják megmagyarázni. - Tényleg baleset történt?

- Szerintem nem. A szandál mostanra már kidörzsölte a lábát. Mitch levette. Megfordult és visszaindultak a főépület felé. - Ha nem baleset volt, akkor micsoda? Abanks séta közben a part mentén húzódó tengert figyelte. Most először elmosolyodott. - Milyen más lehetőségek vannak? - Memphisben az a szóbeszéd, hogy talán kábítószer van a dolog mögött. - Meséljen erről a szóbeszédről. - Azt hallottuk, hogy a fia egy kábítószer-kereskedő hálózatban működött, és azon a napon azért használta a hajót, hogy az egyik szállítóval találkozzon a tengeren. Aztán kipattant egy vita és a barátaim is útban voltak. Abanks ismét elmosolyodott és megrázta a fejét. - Philip biztosan nem csinált ilyet. Tudomásom szerint sohasem kábítószerezett és abban biztos vagyok, hogy nem kereskedett vele. Nem érdekelte a pénz. Csak a nők meg a búvárkodás. - Teljesen kizárt? - Igen, teljesen kizárt. Sohasem hallottam ezt a szóbeszédet és kétlem, hogy Memphisben többet tudnának. Ez egy kis sziget, mostanra már eljutott volna hozzám valami. Ez lehetetlen. A beszélgetés véget ért és megálltak a bár közelében. - Kérek magától egy szívességet mondta Abanks. - Semmit se mondjon el a családoknak abból, amiről beszéltünk. Nem tudom bizonyítani, ami szerintem az igazság, így jobb, ha senki sem tud róla. Pláne nem a családok. - Senkinek sem fogom elmondani. Én pedig azt kérem, hogy a beszélgetésünkről ne szóljon egy szót sem. Lehet, hogy valaki követett idáig, és majd kérdezősködik arról, miért voltam itt. Csak mondja azt, hogy a búvárkodásról beszéltünk. - Ahogy kívánja. - Jövő tavasszal a feleségemmel itt töltjük a szabadságunkat. Biztos, hogy felkeresem magát.

14

A St. Andrew protestáns iskola a hasonló nevű templom mögött helyezkedett el, egy fákkal sűrűn bontott és tökéletes rendben tartott, 5500 négyszögöles területen, Memphis központi részében. Itt-ott látni lehetett a fehér és sárga téglákat, ahol a repkény valami okból elfordult, hogy másik irányba induljon meg. A gyalogjárókat és a kis játszóteret ápolt sövények szegélyezték szimmetrikus sorokban. Az iskola L alakú, egyszintes épület volt, amely az ősi tölgyek árnyékában húzódott meg. A kiemelkedően magas színvonala miatt nagy népszerűségnek örvendő intézmény Memphis legdrágább iskolája volt a négytől hatéves gyerekeknek. A tehetős szülők nem sokkal gyermekük születése után feliratkoztak a várakozási listára. Mitch leállította a BMW-t a templom és az iskola között lévő parkolóban. Abby bordó Peugeot-ja három hellyel arrébb parkolt. A lány nem számított Mitchre. A gép egy órával korábban szállt le, és Mitch hazament, hogy magára öltsön valami ügyvédiesebb ruházatot. Meglátogatja Abbyt, majd visszamegy az íróasztala mögé egy kis időre, óránként százötvenért. Találkozni akart a lánnyal az iskolában anélkül, hogy előre szólt volna. Meglepetésszerű rajtaütés. Ellenlépés. Egyszerűen üdvözli Abbyt. Hiányzott neki a lány. Már alig várta, hogy találkozzanak, ezért megállt az iskolánál. A tengerparti történet utáni első érintést és első szavakat majd gyorsan intézi el. Vajon elég lesz ránéznie Abbynek, hogy tudja? Lehet, hogy képes olvasni a szemében. Észreveszi majd a feszültséget a hangjában? Nem, ha meg lesz lepve. Nem, ha jól esik neki a látogatás. Mitch megszorította a kormánykereket és a lány kocsijára bámult. Micsoda őrült volt! Micsoda ostoba egy bolond! Miért nem futott el? Oda kellett volna vágni a nő szoknyáját a homokba és eszelős módjára elrohanni. De persze ő nem tette. Helyette azt mondta magában: egye fene, senki se fogja megtudni. Most pedig el kellene bagatellizálnia a dolgot, hiszen, a francba is, mindenki ezt csinálja. A repülőgépen elkészítette a tervet. Először is vár késő estig és csak akkor közli az igazságot. Nem fog hazudni, nem hajlandó hazugságban élni. Beismer mindent, és pontos elmondja Abbynek, mi történt. Lehet, hogy a lány megértő lesz. Miért, végül is majdnem minden férfi - a francba, minden férfi benne lett volna a fürdőzésben. Következő lépése majd Abby reakciójától függ. Ha a lány nyugodt marad némi megértést mutat, elmondja neki, hogy mennyire sajnálja a történteket, és ez soha többé nem fog előfordulni. Amennyiben Abby összeomlik, majd könyörögni kezd, szó szerint könyörögni fog a megbocsátáséit, és megesküszik a Bibliára, hogy hibát követett el, és ez semmiképpen sem fog újra előfordulni. Elmondja a lánynak, hogy mennyire szereti és imádja, s azért

fog rimánkodni, hogy adjon neki még egy lehetőséget. Ha Abby csomagolni kezd, akkor valószínűleg rá fog ébredni arra, hogy nem lett volna szabad elmondani. Tagadni. Tagadni. Tagadni. Mitch büntetőjog professzora a Harvardon egy Moskowitz nevű radikális volt, aki az szerzett magának nevet, hogy terroristákat, bérgyilkosokat és gyermekmegrontókat védelmezett. Védekezési taktikája roppant egyszerű volt: Tagadni! Tagadni! Tagadni! Nem szabad beismerni egyetlen tényt sem, amely a bűnösségre utal. Mitchnek eszébe jutott Moskowitz, amikor földet értek Miamiban, és a B terven kezdett dolgozni, amely az iskolában tett meglepetésszerű látogatásra épült és egy késő esti romantikus vacsorára a lány kedvenc éttermében. És semmi másról nem esik majd szó, csak arról, hogy milyen kémény munka folyt a Kajmánokon. Mitch kinyitotta a kocsiajtó közben Abby gyönyörű mosolyára meg bizalmat sugárzó arcára gondolt, és a hányinger kerülgette. Erős, tompa fájdalom hasított belé. A késő őszi szélben lassan odasétált az épület főbejáratához. Az előcsarnok üres és csöndes volt. Az iskolaigazgató irodája a folyosó jobb oldaláról nyílt. Mitch várt egy darabig az előcsarnokban, hogy valaki észrevegye, de senki sem jelent meg. Lassan megindult és egészen addig sétált, amíg - a harmadik tanteremnél meg nem hallotta felesége csodálatos hangját. Abby szorzótáblák előtt állva magyarázott, amikor Mitch bedugta a fejét az ajtón és elmosolyodott. A lány megmerevedett, aztán elnevette magát. Megmondta a diákoknak, hogy maradjanak a helyükön és olvassák el a következő oldalt, majd kijött a teremből. Becsukta maga mögött az ajtót. - Mit keresel itt? - kérdezte, miközben a férfi megszorította a karját és a falhoz nyomta. Idegesen pillantgatott ide-oda a folyosón. - Hiányoztál - mondta Mitch őszintén. Szorosan magához ölelte a lányt egy jó hosszú pillanatig. A nyakába csókolt, magába szívta parfümjének illatát. És ekkor megjelent a lány a tengerpartról. Te rohadt szemét, miért nem futottál el? - Mikor jöttél meg? - kérdezte Abby, miközben haját igazgatta és a folyosó vége felé pillantott. - Nagyjából egy órája. Csodálatosan nézel ki. Abby szemét elfutotta a könny. Azt a gyönyörű, őszinte szemét. - Milyen volt az utad? - Jó. Hiányoztál. Lehangoló, amikor nem vagy a közelemben. Abby arcán még szélesebbre húzódott a mosoly és a lány elnézett Mitch mellett. - Te is hiányoztál. Kézenfogva elindultak a főbejárat felé. - Ráérsz ma este? - kérdezte Mitch.

- Mi az, nem dolgozol? - Nem, nem dolgozom. Vacsorázni megyek a feleségemmel a kedvenc éttermébe. Drága ételeket, italokat eszünk-iszunk, késő estig szórakozunk, aztán, miután hazamentünk, meztelenre vetkőzünk. - Tényleg hiányozhattam neked. - Abby újra megcsókolta a férfit, aztán ismét a folyosó vége felé pillantott. - De most már menj, mielőtt meglát valaki. Gyorsan odamentek a főbejárathoz; senki sem vette őket észre. Mitch mélyen beszívta a hűvös levegőt, és sebes léptekkel odasétált a kocsihoz. Sikerült. Belenézett azokba a szemekbe, magához szorította a lányt és megcsókolta, mint máskor. Abby semmit sem gyanít. Jólesett neki a látogatás, sőt el is érzékenyült tőle.

DeVasher aggodalmas arckifejezéssel járkált fel és alá az íróasztala mögött, és idegesen szippantgatott a szivarjából. Helyet foglalt az elnyűtt forgószékben, és megpróbált az egyik feljegyzésre koncentrálni, aztán felpattant és újra járkálni kezdett. Az órájára pillantott. Telefonon odaszólt a titkárnőjének. Aztán felhívta Oliver Lambert titkárnőjét. Megint járkált egy kicsit. Végül, tizenhét perccel a megbeszélt időpont után, Ollie besétált DeVasher irodájába, miután a biztonsági őr bebocsátotta. DeVasher az íróasztala mögött állt és Ollie-ra bámult. - Késtél! - Sok a dolgom - felelte Ollie, miközben leült az egyik rozoga műanyag székre. - Mi olyan fontos? DeVasher arcán nyomban ravasz, ördögi mosoly jelent meg. Teátrális mozdulattal kihúzta az íróasztal egyik fiókját, elővett egy nagyméretű, barna borítékot, és az íróasztalon keresztül büszkén Ollie ölébe hajította. - Kevés ilyen jó munkát csináltunk. Lambert kinyitotta a borítékot, és szájtátva bámult a hússzor huszonötös, fekete-fehér fényképekre. Rámeredt minden egyes képre, és miközben alig néhány centire tartotta őket az orrától, minden részletet az agyába vésett. DeVasher büszkén figyelte. Lambert újra megnézte a képeket, és kezdte nehezebben szedni a levegőt. - Hihetetlen. - Az bizony. Mi is így gondoltuk.

- Ki a lány? - kérdezte Ollie, még mindig a képekre meredve. - Egy helybéli prostituált. Jól néz ki, nem? Eddig még sohasem alkalmaztuk, de biztos lehetsz benne, hogy ezentúl majd fogjuk. - Szeretnék találkozni vele. Minél hamarabb. - Semmi akadálya. Tulajdonképpen sejtettem, hogy ezt fogod kérni. - Ez hihetetlen. Hogy csinálta? - Eleinte nehéznek tűnt az ügy. Az embered azt mondta az első lánynak, hogy kopjon le. Averynek jutott a másik, de McDeere-nek nem kellett a lány barátnője. Eljött az étteremből, és elment abba a kis bárba a tengerparton. Ekkor jelent meg a színen a mi lányunk. Igazi profi. - Hol voltak az embereid? - Mindenhol. Ezeket a képeket egy pálmafa mögül csinálták, huszonöt méter távolságból. Egész jók, mi? - Nagyon jók. Adj a fényképésznek prémiumot. Mennyi ideig hempergőztek a homokban? - Elég sokáig. Jól illettek egymáshoz. - Szerintem a barátunk nagyon jól érezte magát. - Szerencsénk volt. A parton teljesen egyedül voltak, és az időzítés tökéletesre sikerült. Lambert a szeme előtt a magasba emelte az egyik fényképet. - Összeállítottál nekem egy válogatást? - kérdezte a fénykép mögül. - Természetesen, Ollie. Tudom, hogy mennyire élvezed az ilyesmit. - Azt hittem, hogy McDeere ennél keményebb dió lesz. - Nehéz fickó, de mégiscsak ember. És nem is ostoba. Nem vagyunk benne egészen biztosak, de úgy hisszük, tudta, hogy figyeljük őt az ebédidőben. Láthatólag gyanakodott, és elkezdett ténferegni az üzleti negyedben. Aztán eltűnt. Egy órát késett a találkozójáról Averyvel a bankban. - Hova ment? - Nem tudjuk. Csak kíváncsiságból figyeltük, nem volt komolyabb oka. Az is lehet, hogy az egyik bárban ücsörgött a belvárosban. Csak azt tudjuk, hogy eltűnt.

- Tartsátok alaposan szemmel. Aggaszt engem ez a fickó. DeVasher meglengetett egy másik barna borítékot. - Ne aggasszon, Ollie. Most már a kezünkben van. Gyilkolni is hajlandó lenne a kedvünkért, ha tudna ezekről. - Mi van Tarrance-szal? - Semmit sem tudunk róla. McDeere senkinek sem említette, legalábbis senki olyannak, akit lehallgatunk. Néha nehéz Tarrance nyomára bukkanni, de szerintem most távol marad. - Tartsátok nyitva a szemeteket. - Az én munkám miatt ne aggódj, Ollie. Te vagy az ügyvéd, a jogász, az úriember, és megkaptad a fényképeidet. Te irányítod a céget. Én irányítom a biztonsági szolgálatot. - Hogy állnak a dolgok a McDeere-házban? - Nem valami jól. A nő nem nagyon örült az útnak. - Mit csinált, amíg a férfi nem volt otthon? - Hát, nem az a fajta, aki otthon ücsörög. Kétszer elment vacsorázni Quin feleségével valami jobb helyre. Aztán irány a mozi. Az egyik este pedig valamelyik tanár barátjával volt. Ezenkívül vásárolt egy kicsit. Sokszor telefonált az édesanyjának, mindig Rbeszélgetéssel. Egyértelmű, hogy az emberünk és a lány szülei nem rajonganak egymásért, ezért a nő azon igyekszik, hogy elsimítsa a feszültséget. A lány jóban van az anyjával, és nagyon bántja, hogy nem élhetnek úgy, mint egy nagy, boldog család. Karácsonyra szeretne hazamenni Kentuckyba, de attól tart, hogy a fickó nem lesz benne a dologban. Sok a súrlódás meg az elégedetlenség. A lány mindig azt mondogatja a mamának, hogy a férfi sokat dolgozik, a mama pedig azt mondja, azért csinálja, hogy megmutassa nekik. Nem tetszik ez nekem, Ollie. Ezek rossz jelek. - Csak hallgassátok tovább. Megpróbáltuk már lelassítani a fiút, de úgy dolgozik, mint egy gép. - Aha. Sejtettem, hogy százötven dolláros órabér mellett azt akarjátok tőle, hogy kapcsoljon vissza. Miért nem dolgoztatjátok, az összes ügyvédet heti negyven órát, és akkor több időt tölthetnének a családjukkal. Csökkenthetnétek a fizetéseteket, eladhatnátok egy-két Jaguárt, zálogba dobhatnátok az asszonyok gyémántjait. Talán még a palotáitokat is eladhatnátok, hogy vegyetek egy kisebb házat. - Fogd be a szád, DeVasher.

Oliver Lambert kiviharzott az irodából. DeVasher arca elvörösödött az éles nevetéstől. Miután egyedül maradt az irodában, a fényképeket bezárta az egyik iratszekrénybe. Mitchell McDeere - mondta magában, arcán széles vigyorral -, most már a kezünkben vagy.

15

Két héttel karácsony előtt, egy pénteki napon, délben Abby elbúcsúzott a diákjaitól és a vakáció idejére távozott az iskolából. Egykor leállította a kocsiját egy Volvókkal, BMWkkel, Saabokkal és Peugeot-kkal teli parkolóban, és a hideg esőben gyors léptekkel bement a zsúfolt terráriumba, ahol a tehetős fiatalok szoktak összegyűlni, hogy quichét, fajitast és feketebab-levest egyenek a növények között. Ez évben ez volt Kay Quin kedvenc helye és ebben a hónapban már másodszor ebédeltek itt együtt. Kay késett, mint mindig. Barátságuk még a kezdeti időszakban volt. Természetéből adódó óvatossága miatt Abby sohasem vált túl gyorsan bizalmaskodóvá egy idegennel. A Harvardon töltött három év alatt nem voltak barátai, megtanult önállóan élni. Memphisi életük első hat hónapjában találkozott néhány lehetséges baráttal a templomban és eggyel az iskolában is, de azért óvatos volt. Kay Quin eleinte szinte erőszakosan viselkedett. Egyszerre volt idegenvezető, tanácsadó vásárlási ügyekben, sőt még lakberendező is. Abby azonban lassan barátkozott, minden találkozásból tanult egy kicsit és nagyon figyelte új barátját. Mitchcsel néhány alkalommal Quinéknél vacsoráztak. Egy-kétszer találkoztak a cég vacsoráin és más rendezvényein, de mindig társaságban. És nagyon jól érezték magukat együtt a négy hosszú ebéd alatt a fiatal és gyönyörű memphisi arany hitelkártya tulajdonosok éppen legkedveltebb gyülekezőhelyén. Kay érdeklődését mindig felkeltették a különböző autók, házak és ruhák, de úgy tett, mintha nem vette volna őket észre. Kay Abby barátja, közeli barátja és bizalmasa akart lenni. Abby azonban távolságot tartott és csak lassan engedte magához közel a lányt. Az 1950-es évek zenegépének másolata Abby asztala alatt, az első emeleti bár közelében állt, ahol az asztalra várók iszogattak. Tíz perc és két Roy Orbison szám után Kay megjelent a tömegben a bejárati ajtónál és felpillantott a harmadik szintre. Abby elmosolyodott és integetett.

Összeölelkeztek és körültekintő óvatossággal megcsókolták egymást anélkül, hogy rúzsfoltot hagytak volna a másikon. - Ne haragudj a késésért - mondta Kay. - Semmi baj. Már hozzászoktam. - Tömve van ez a hely - jegyezte meg Kay, miközben álmélkodva körbepillantott. Ez a hely mindig tömve volt. - Na, végeztél az iskolával? - Igen. Egy órája. Január 6-ig szabad vagyok. Egymás ruháját csodálva megjegyezték, hogy a másik milyen karcsú, milyen gyönyörű és fiatal. Nyomban a karácsonyi vásárlásokra terelődött a szó, és a bor érkezéséig üzletekről, kiárusításokról és a gyerekekről beszélgettek. Abby rákot rendelt serpenyőben, de Kay megmaradt a jól kipróbált brokkoli quichénél. - Mik a terveitek karácsonyra? - érdeklődött Kay. - Egyelőre semmi. Szeretnék elmenni Kentuckyba, hogy meglátogassam a szüléimet, de attól félek, hogy Mitch nem akar jönni. Már elejtettem egy-két célzást, de egyikre sem reagált. - Még mindig nem kedveli a szüléidet? - Semmi változás nem történt. Az igazság az, hogy nem is beszélünk róluk. Nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. - Szerintem nagyon óvatosan. - Igen, és nagyon türelmesen. A szüleimnek nem volt igazuk, de azért még mindig szükségem van rájuk. Fájdalmas dolog, hogy az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem, képtelen elviselni a szüléimet. Minden áldott nap egy apró kis csodáért imádkozom. - Úgy tűnik, mintha egy meglehetősen nagy csodára lenne szükséged. Tényleg olyan sokat dolgozik, ahogy Lamar mondja? - El sem tudom képzelni, hogy tudna valaki ennél keményebben dolgozni. Hétfőtói péntekig napi tizennyolc órát dolgozik, szombaton nyolcat, és mivel a vasárnap pihenőnap, olyankor csak öt-hat órát. Vasárnaponként rám is szán egy kis időt. - Jól érzem, hogy egy kis csalódottság van benned?

- Nagyon sok csalódottság, Kay. Türelmes vagyok, de egyre rosszabb a helyzet. Lassan már úgy érzem magam, mint egy özvegy. Már unom, hogy a kanapén alva várom, hogy hazajöjjön. - Csak a szexért vagy, meg azért, hogy enni adj, mi? - Bárcsak így lenne. A szexhez túl fáradt. Már nem olyan fontos neki. Egy olyan férfinak, akinek soha nem volt elég... Tudod, az egyetemi évek alatt majd megöltük egymást. Most pedig heti egy alkalom, ha szerencsém van. Hazajön, eszik, ha van hozzá ereje, és lefekszik. Ha nagyon szerencsés vagyok, esetleg beszélget velem egy-két percig, mielőtt kinyúlna. Ki vagyok éhezve arra, hogy felnőttekkel beszélgethessek. Napi hét órát töltök nyolcéves gyerekekkel, és rettenetesen sóvárgok a három szótagnál hosszabb szavak után. Ezt Mitchnek is megpróbálom elmagyarázni, de ő már horkol. Te is keresztülmentél ezen Lamarral? - Úgy nagyjából. Az első évben heti hetven órát dolgozott. Azt hiszem, mindannyian ezt csinálják. Azt lehet mondani, hogy így nyernek felvételt a közösségbe. Férfi-szertartás, ahol mindenkinek így kell a férfiasságát bizonyítani. De egy év után aztán majdnem mindannyian kifulladnak és ráállnak heti hatvan-hatvanöt órára. Még így is keményen dolgoznak, de már nem az újoncok kamikaze módjára. - Lamar is dolgozik szombatonként? - Általában igen, egy-két órát. De vasárnap soha. Ebben hajthatatlan voltam. Persze ha valami fontos határidő előtt állnak vagy éppen adószezon van, éjjel-nappal dolgoznak. Azt hiszem, hogy Mitch elképesztette őket. - Egy kicsit sem lassít le. Az igazság az, hogy rögeszmés megszállottsággal dolgozik. Néha egészen hajnalig nem jön haza. Aztán gyorsan lezuhanyozik és indul vissza az irodába. - Lamar azt mondja, hogy legendás híre van a cégnél. Abby kortyolt egyet a borból és a földszintre pillantott. - Nagyszerű. Egy legendához mentem feleségül. - Gyerekekre már gondoltatok? - Ne viccelj, ahhoz szükség van a szexre. - Ugyan már, Abby, nem lehet ennyire rossz a helyzet - Még nem készültem fel a gyerekre. Nem tudnék egyedül gyereket nevelni. Szeretem a férjemet, de akkor éppen lenne egy rettentő fontos megbeszélése és egyedül hagyna a szülőszobán. Amikor rajtam egy nyolccentis lyuk van. Semmi másra nem tud gondolni, csak arra az átkozott cégre.

Kay átnyúlt az asztal fölött és gyengéden megfogta Abby kezét. - Minden rendbe fog jönni - mondta biztató mosollyal és bölcs arckifejezéssel. - Az első év a legnehezebb. Hidd el nekem, hogy jobb lesz. Abby elmosolyodott. - Ne haragudj. A pincér megérkezett az ételekkel és rendeltek még bort. A rák ínycsiklandó illatokat árasztva sistergett a vajas-fokhagymás szószban a serpenyőben. A hideg quiche egyedül árválkodott a salátaágyban egy félig nyers paradicsomszelet mellett. Kay kivett egy darabka brokkolit és elkezdte rágcsálni. - Tudod, Abby, a cég jó néven veszi a gyerekeket. - Nem érdekel. Most éppen nem szeretem a céget. Versenyeznem kell vele és vesztésre állok. Úgyhogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit akarnak. Nem fogják helyettem megtervezni a családomat. Képtelen vagyok felfogni, miért foglalkoznak olyan dolgokkal, amihez semmi közük. Hátborzongató hely ez a cég, Kay. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de a hideg futkos a hátamon ezektől az emberektől. - Boldog ügyvédekre van szükségük, szilárd családi háttérrel. - Nekem pedig arra van szükségem, hogy visszakapjam a férjemet. Most éppen azon vannak, hogy elvegyék tőlem, így aztán a családi háttér egyáltalán nem olyan szilárd. Ha nem hajszolnák annyira, talán mi is normálisan élhetnénk, mint mások, és a kertünk tele lenne gyerekekkel. De most szó sem lehet róla. Megérkezett a bor, a rák lehűlt egy kicsit. Abby lassan evett és megitta a második pohár bort is. Kay kevésbé érzékeny témára terelte a szót. - Lamar azt mondta, hogy Mitch a Kajmánokon volt a múlt hónapban. - Igen. Három napra mentek Averyvel. Szigorúan üzleti út, Mitch legalábbis azt mondta. Te már jártál ott? - Minden évben odamegyünk. Csodálatos hely, a tengerpart gyönyörű, a víz pedig meleg. Mindig júniusban megyünk, a szünidő kezdete után. A cégnek van két nagy lakása a part közelében. - Mitch márciusban akar odamenni, a tavaszi szünidő alatt. - Feltétlenül menjetek el. Amikor még nem voltak meg a gyerekek, semmi mást nem csináltunk, csak hevertünk a parton, rumot iszogattunk és szerelmeskedtünk. A cég azért biztosítja a lakást, és ha szerencsétek van, a repülőt is, mert ők is tudják, hogy a kemény munka mellett szükség van a pihenésre.

- Nekem ne is emlegesd a céget, Kay. Nem akarom hallani, hogy mit szeretnek és mit nem, hogy mit csinálnak és mit nem, és hogy mit vesznek jó néven és mit vesznek rossz néven. - Hidd el nekem, Abby, jobb lesz a helyzet. Meg kell értened, hogy bár a te férjed meg az én férjem nagyon jó ügyvédek, máshol nem tudnának ennyi pénzt keresni. És akkor egy új Buickban autókáznánk, nem új Peugeot-kban és Mercedes-Benzekben. Abby félbe vágott egy rákot, meghempergette a vajas-fokhagymás szószban. - Tudom, Kay, tudom. De az életben vannak jóval fontosabb dolgok, mint a nagy kert meg az új Peugeot. Úgy tűnik, itt ezzel senki sincs tisztában. Esküszöm, hogy boldogabban éltünk a kétszobás diáklakásban Cambridge-ben. - Még csak néhány hónapja vagytok itt. Mitch végül majd csökkenti a sebességet, és a dolgok visszaállnak a normális kerékvágásba. Hamarosan ott fognak szaladgálni a kertben a McDeere gyerekek, és mielőtt észrevennéd, Mitchből üzlettárs lesz. Hidd el nekem, Abby, sokkal jobb lesz minden. Egy olyan korszakon mész most keresztül, amit mindannyian átéltünk és ráadásul sikerrel. - Köszönöm, Kay. Remélem, hogy igazad van.

A park kicsiny területen helyezkedett el, egy meredek partszakaszon a folyó felett. Egy sor ágyú és két bronzszobor emlékeztetett a déli államok szövetségének katonáira, akik azért harcoltak, hogy megmentsék a folyó mentén fekvő várost. A lován ülő tábornok szobra alatt egy csavargó kuporgott. Papírdoboza és elnyűtt pokróca némi menedéket nyújtott a metsző hideg és a jeges eső ellen. Ötven méterre a parktól az esti forgalomban közlekedő autók süvítettek el. Sötét volt. Mitch az ágyúsorhoz sétált, megállt és a folyóra meg az Arkansas államba vezető hidak felé bámult. Felhúzta esőkabátja cipzárját, a gallért feltűrte egészen a füléig. Az órájára pillantott. Várakozott. A hatutcányira lévő Bendini-épület majdnem látható volt. Mitch egy belvárosi parkolóban hagyta a kocsit és taxival jött vissza a folyóhoz. Biztos volt benne, hogy nem követték. Várakozott. A folyó felől fújó jeges széltől arca vörösre vált és eszébe juttatta a teleket otthon. Hideg, kegyetlen telek. Magányos, vigasztalan telek. Akkoriban mindig valaki más kabarját viselte, valamelyik unokatestvér vagy barát levetett holmiját, ami sohasem volt elég meleg. Használt ruhák. De kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat.

A jeges esőből ólmos eső lett, az apró jégdarabkák a hajába ragadtak és a járdára csapódtak körülötte. Az órájára nézett. Lépéseket hallott. Sietős léptekkel közeledett valaki az ágyúk felé. Bárki is volt az, megállt, majd lassan megindult Mitch felé. - Mitch? - Eddie Lomax volt a férfi, farmerbe és hosszú nyúlszőr kabátba öltözve. Vastag bajszával és fehér cowboykalapjával úgy festett, mint egy cigarettát reklámozó férfi. Mint a marlborós férfi. - Igen, én vagyok az. Lomax közelebb jött és megállt az ágyúsor túloldalán. Úgy álltak, mint két őr, aki a folyót figyeli. - Nem követték? - kérdezte Mitch. - Azt hiszem, nem. Magát? - Engem sem. Mitch a Riverside Drive-on haladó autókra meg a folyóra bámult. Lomax mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét. - Beszélt mostanában Rayjel? - kérdezte. - Nem. - A válasz rövid volt, mintha azt akarná jelenteni: "Nem azért állok itt ebben a jégzáporban, hogy csevegjünk." - Mit talált? - kérdezte Mitch anélkül, hogy a férfire nézett volna. Lomax cigarettára gyújtott és most már tényleg úgy nézett ki, mint a marlborós férfi. Találtam egy-két dolgot a három ügyvédről. Alice Knauss autóbalesetben halt meg 1977ben. A rendőrségi jelentés szerint egy részeg sofőr rohant bele, de furcsa mód, sohasem találták meg azt a bizonyos sofőrt. A baleset egy szerdai napon történt éjfél körül. A nő sokáig dolgozott az irodában és hazafelé tartott. A város keleti részén lakott, Sycamore View-ban, és körülbelül egy kilométerre a lakásától szemből nekiment egy egytonnás teherautó. A New London Roadon történt. A nő egy elegáns kis Fiatot vezetett, a kocsi totálkáros lett. Tanúk nem voltak. Amikor a zsaruk odaértek, a teherautó üres volt. Nyoma sem volt a sofőrnek. A rendszám alapján lenyomozták, hogy a teherautót három nappal korábban ellopták St. Louisban. Ujjlenyomatokat vagy ilyesmit nem találtak. - Miért, kerestek?

- Igen. Ismerem a tisztet, aki az ügyet intézte. Gyanús volt nekik a dolog, de nem tudtak milyen nyomon elindulni. Találtak egy törött whiskysüveget a padlón, ezért egy ittas vezetőre fogták a dolgot, és lezárták az ügyet. - Boncolás volt? - Nem. Elég egyértelmű volt, hogyan halt meg a nő. - Gyanúsnak tűnik a dolog. - Fölöttébb. Mind a hárommal ez a helyzet. Robert Lamm annak idején szarvasokra vadászott a barátaival Arkansasban, Ozarksban. A vadászidény alatt évente kétszerháromszor is odautaztak. Egy délelőtti vadászat után az erdőben mindannyian visszatértek a szállásukra, kivéve Lamm. Két héten keresztül keresték és végül egy vízmosásban akadtak rá, nagyrészt már levelek borították. Fejbe lőtték, mindössze ennyit lehet tudni. Az öngyilkosságot kizárták, de egyszerűen nem volt nyom, amin elindíthatták volna a nyomozást. - Tehát megölték? - Nagyon úgy tűnik. A boncolás kimutatta, hogy a golyó a tarkójánál hatolt be és a másik oldalon jött ki, és így majdnem az egész arcát szétroncsolta. Az öngyilkosság így lehetetlen lett volna. - Baleset is történhetett. - Elképzelhető. Meglehet, hogy a golyót egy szarvasnak szánták, de nem valószínű. Egy olyan területen találták meg, ahol nagyon ritkán fordulnak elő vadászok. A barátai azt állították, hogy nem hallottak, nem láttak más vadászokat azon a reggelen, amikor eltűnt. Beszéltem a helyi seriffel, aki ma már nyugdíjas, és ő meg van győződve róla, hogy gyilkosság volt. Azt állítja, bizonyítható volt, hogy a holttestet szándékosan bontották be levelekkel. - Ez minden? - Lammről igen. - Mi a helyzet Mickellel? - Elég szomorú ügy. 1984-ben, harmincnégy évesen megölte magát. Egy 357-es Smith and Wessonnal golyót röpített a jobb halántékába. Hosszú búcsúlevelet hagyott hátra, amiben elmondta a volt feleségének, hogy reméli, a nő megbocsát neki meg ilyesmi. Elköszönt a gyerekeitől és az anyjától. Nagyon megindító a dolog. - Kézzel írta a levelet?

- Hát nem egészen. Ugyanis gépelte, de ez nem volt szokatlan, mert gyakran kellett gépelnie. Volt egy IBM gépe az irodában, és a levelet azzal írták. A pasinak szörnyű ronda volt a kézírása. - Akkor mi a gyanús a dologban? - A pisztoly. Soha életében nem vett magának fegyvert. Senki Sem tudja, honnan származik ez a Smith and Wesson. Nincs se nyilvántartási szám, se sorozatszám, se semmi. Az egyik barátja a cégnél állítólag azt mondta, Mickel valami olyasmiről beszélt, hogy vett egy pisztolyt, mert meg akarja védeni magát. Egyértelmű, hogy a fickó érzelmi problémákkal küszködött. - Mi a véleménye? Lomax elhajította a cigarettát a járdára. Szája elé tette két kezét és rájuk lehelt. Nem is tudom. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy ügyvéd, aki semmit sem tud a fegyverekről, ilyen pisztolyt szerezne magának. Ha egy efféle fickónak pisztolyra van szüksége, egyszerűen elmegy a fegyverüzletbe, kitölti a szükséges papírokat, és vesz magának egy szép, csillogó, új mordályt. Ez a pisztoly legalább tízéves volt, és láthatólag profik tartották tisztán. - Nyomoztak a rendőrök? - Igazából nem. Hamar lezárták az ügyet. - Aláírta Mickel a levelet? - Igen, de nem tudom, ki ellenőrizte az aláírást. Már egy éve elvált a feleségétől, és a nő visszaköltözött Baltimore-ba. Mitch begombolta a felöltő legfelső gombját és gallérjáról lerázta a jeget. Egyre jobban zuhogott, a járdát jég borította. Kicsiny jégcsapok formálódtak az ágyú csövén. A Riverside Drive-on lelassult a forgalom, amint a kerekek elkezdtek csúszkálni. - Nos, mit gondol a mi kis cégünkről? - kérdezte Mitch, miközben a távoli folyóra bámult. - Veszélyes ott dolgozni. Az utóbbi tizenöt évben öt ügyvédet vesztettek el. Ez nem valami jó átlag. - Ötöt? - Ha hozzáadjuk Hodge-ot és Kozinskit. Az egyik informátoromtól hallottam, hogy van néhány megválaszolatlan kérdés. - Azzal nem bíztam meg, hogy ebben a két ügyben nyomozzon.

- És nem is számítok fel érte semmit. Kíváncsi lettem, pusztán erről van szó. - Mennyivel tartozom? - Hatszázhúsz dollárral. - Készpénzzel fizetek. Számla nem kell, rendben? - Nekem jó. Jobban szeretem a készpénzt. Mitch elfordult a folyótól és a parktól háromsaroknyira álló magas épületekre bámult. Már fázott, de még egyáltalán nem készült elmenni. Lomax a szeme sarkából figyelte. - Valami gondja van, nem igaz? - Miért, maga szerint nincs? - kérdezett vissza Mitch. - Én nem dolgoznék ott. Nem tudok eleget, és az a gyanúm, hogy nagyon sokat nem mond el nekem. ÉS most azért állunk itt a jégesőben, hogy ne lássanak meg bennünket. Telefonon nem beszélhetünk. A maga irodájában nem találkozhatunk. Most már az én irodámban sem. Az a gyanúja, hogy állandóan követik. Azt mondja nekem, hogy legyek óvatos, és nézzek a hátam mögé, mert ezek a valakik, bárkik is legyenek, lehet, hogy engem is követnek. Öt olyan ügyvéd volt a cégnél, akik nagyon gyanús körülmények között haltak meg, és úgy viselkedik, mintha esetleg maga lenne a következő. Igen, szerintem gondjai vannak. Súlyos gondjai. - Mi a helyzet Tarrance-szal? - Az egyik legjobb ügynökük. Két évvel ezelőtt helyezték át ide. - Honnan? - New Yorkból. A csavargó megfordult fektében és a bronzló alól a járdára esett. Morogva feltápászkodott, megfogta a papírdobozt és a pokrócot, majd elindult a parkból kifelé, a belváros irányába. Lomax összerezzent, és aggodalmas tekintettel körbepillantott. Csak egy csavargó - mondta Mitch. Mindketten megkönnyebbültek. - Ki elől bujkálunk? - kérdezte Lomax. - Bárcsak tudnám. Lomax figyelmesen Mitch arcába nézett. - Szerintem tudja. Mitch nem felelt. - Nézze, Mitch, maga nem azért fizet nekem, hogy belekeveredjek ebbe az ügybe. Erre magamtól is rájöttem. De az ösztöneim azt súgják, hogy maga bajban van, és azt hiszem,

egy barátra lenne szüksége, valakire, akiben megbízhat. Én segíthetek, ha szüksége van rám. Nem tudom, ki az ellenség, de abban biztos vagyok, hogy veszélyes. - Kösz - felelte Mitch halkan, anélkül hogy Lomaxra pillantott volna, mintha már ideje lenne, hogy a férfi elmenjen, és hagyja őt ott álldogálni a záporesőben még egy darabig. - Ray McDeere-ért tűzbe mennék, és nem kétséges, hogy a kisöccsének is tudok segíteni. Mitch alig láthatóan biccentett, de nem mondott semmit. Lomax ismét cigarettára gyújtott, és lerúgta a jeget gyíkbőr csizmájáról. - Hívhat bármikor. És legyen óvatos. Ezek ott vannak mindenhol, és nem viccelnek.

16

A Madison és a Cooper találkozásánál a belvárosban az öreg, kétszintes épületeket átalakították: magányosoknak való bárokat, szórakozóhelyeket, ajándékboltokat és néhány remek éttermet nyitottak bennük. A kereszteződés Overton Square néven volt ismert; Memphisben itt volt a legmozgalmasabb az éjszakai élet. Egy színház és egy könyvesbolt némi kulturális jelleget is kölcsönzött a környéknek. A Madison közepén húzódó szűk sétányt fák szegélyezték. Hétvégeken az egyetemistáktól és a tengerészektől voltak hangosak az utcák, de hétközben esténként az éttermek, bár egyetlen asztal sem maradt üresen, csöndesek és nem túl zsúfoltak voltak. A Paulette's, ez a különleges francia étterem a fehér, stukkóval díszített épületben, a borok széles választékáról, az édességekről és a Steinway zongora mögött ülő férfi kellemes hangjáról volt ismert. A váratlan jólét révén a McDeere házaspár egy halom hitelkártyához is hozzájutott, amelyeket arra használtak, hogy felkutassák a város legjobb éttermeit. Eddig a Paulette's volt a kedvencük. Mitch a bár sarkában ült, kávét iszogatott, és a bejáratot figyelte. Túl korán érkezett, de így is tervezte. Három órával ezelőtt felhívta Abbyt, és megkérdezte tőle, találkozhatnának-e hétkor. A lány azt kérdezte, hogy miért. Mitch pedig azt felelte, majd később megmagyarázza. Elutazása óta tudta, hogy követik, figyelik, lehallgatják. Telefonon óvatosan beszélt, azon kapta magát, hogy állandóan a visszapillantó tükörbe pillantgat, és még otthon is megválogatja a szavait. Figyelik és lehallgatják, efelől semmi kétsége sem volt.

Abby sietve jött be a bárba a hidegről, és a férjét keresve körbepillantott. Mitch odalépett hozzá és arcon csókolta. Abby levette a kabarját, majd követték a pincért egy kicsi asztalhoz. Egymás mellett sorakoztak a hasonló méretű asztalok, mindegyiknél sokan ültek, hallótávolságon belül. Mitch körülnézett a helyiségben egy másik asztal után kutatva, de egyetlen szabadot sem talált. Köszönetet mondott a pincérnek, és leült szemben a feleségével. - Mi az alkalom? - kérdezte Abby gyanakodva. - Miért, különös ok kell ahhoz, hogy a feleségemmel vacsorázzak? - Igen. Hétfő este van, hét óra és nem vagy az irodában. Ez mindenképpen rendkívüli alkalom. Egy pincér préselődött be az ő asztaluk és a szomszédos asztal közé és afelől érdeklődött, hogy rendelnek-e valami italt. Két pohár fehérbort, legyen szíves. Mitch ismét körbepillantott az étteremben, és elkapta egy öt asztallal arrébb ülő úriember pillantását. A férfi arca ismerősnek tűnt. Amikor Mitch újra odanézett, az arc egy étlap mögé húzódott. - Mi a baj, Mitch? Mitch a felesége kezére tette a sajátját, és összevonta a szemöldökét. - Abby, beszélnünk kell! Abby keze egy kicsit megrándult, és abbahagyta a mosolygást. - Miről? Mitch halkabbra fogta a hangját. - Valami nagyon komoly dologról. Abby mélyet lélegzett és azt kérdezte: - Nem várhatnánk meg a bort? Lehet, hogy szükségem lesz rá. Mitch ismét az étlap mögé rejtőzött arc felé pillantott. - Itt nem beszélhetünk. - Akkor miért vagyunk itt? - Figyelj rám, Abby. Tudod, hol van a mosdó? Lent, a folyosó végén jobbra. - Igen, tudom. - A folyosó végén van egy hátsó kijárat. Az étterem mögötti utcára nyílik. Azt akarom, hogy menj oda a mosdóhoz, aztán ki az utcára. Kint foglak várni. Abby nem válaszolt. Szempilláját leeresztette, a szeme összeszűkült. Fejét kicsit jobbra fordította.

- Bízzál bennem, Abby. Majd mindent megmagyarázok. Találkozunk odakint és keresünk egy másik éttermet. Itt nem beszélhetek. - Megijesztesz. - Kérlek - mondta Mitch határozottan és megszorította Abby kezét. - Nincs semmi baj. Majd hozom a kabátodat. Abby, táskájával a kezében, felállt és kiment. Mitch a válla felett az ismerős arcú férfira pillantott, aki hirtelen felállt és az asztalához érkezett idősebb hölgyet üdvözölte. Abby távozását nem vette észre. A Paulette's mögötti utcán Mitch Abby vállára terítette a kabátot, és kelet felé mutatott. - Mindent megmagyarázok - jelentette ki. Harminc méterrel arrébb az utcában elsétáltak két épület között, és a Bombay Bicycle Club bejáratához értek. Magányosoknak való bár volt jó konyhával és blueszenével. Mitch a főpincérre pillantott, aztán megvizsgálta a két étkezőhelyiséget és a hátsó sarokban álló egyik asztalra mutatott. - Azt szeretnénk - mondta. Mitch a falnak háttal, az étkezővel és a bejárattal szemben ült le. A sarok sötét volt. Gyertyák világították meg az asztalt. Ismét bort rendeltek. Abby mozdulatlanul ült, Mitchre bámult, és a férfi minden mozdulatát figyelte. - Emlékszel egy Rick Acklin nevű fickóra a főiskoláról? - Nem - felelte Abby anélkül, hogy ajka megmozdult volna. - Játszott a baseballcsapatban és a kollégiumban lakott. Azt hiszem, egyszer találkoztál vele. Kedves, erőtől duzzadó srác, jó tanuló. Ha jól emlékszem, Bowling Greenből jött. Nem voltunk jó barátok, de ismertük egymást. Abby megrázta a fejét, és várt. - Nos, a fickó egy évvel korábban végzett, mint mi, és Wake Forestbe ment jogot tanulni. Most az FBI-nál van. És itt dolgozik Memphisben. - Mitch azt figyelte, hogy az "FBI" hatást gyakorol-e a lányra. Nem gyakorolt. - És ma, amikor egy gyorsbüfében ebédelek a Main Streeten, Rick ott terem előttem a semmiből, és rám köszön. Úgy, mintha merő véletlen lenne az egész. Néhány percig beszélgetünk, aztán egy másik ügynök, egy Tarrance nevezetű pasas, odasétál és leül az asztalomhoz. Az ügyvédi vizsga óta ez már a második alkalom, hogy követ. - A második?... - Igen. Augusztus óta.

- És ezek... FBI-ügynökök? - Igen, jelvénnyel meg minden. Tarrance sokat próbált ügynök New Yorkból. Körülbelül két éve van itt. Acklin még újonc, három hónapja hozták ide. - És mit akarnak? Megérkezett a bor, Mitch körbepillantott a helyiségben. A túlsó sarokban álló kis színpadon egy zenekar hangolt. A bár megállás nélkül fecsegő, jól öltözött, szakember külsejű férfiakkal volt tele. A pincér a még mindig csukott étlapra mutatott. - Majd később - mondta Mitch gorombán. - Abby, én nem tudom, mit akarnak. Az első beszélgetésünk augusztusban volt, nyomban azután, hogy a nevem megjelent az újságban, mert átmentem a vizsgán. - Kortyolt egyet a borból, és minden részletre kiterjedően elmesélte első találkozását Tarrance-szal a Lansky-féle étteremben. Beszámolt a figyelmeztetésről, hogy kiben nem bízhat és hol nem beszélhet, meg a beszélgetésről Locke-kal és Lamberttel és a többi üzlettárssal. Elmondta, hogy szerintük miért érdeklődik annyira az FBI a cég után. Azt is közölte Abbyvel, hogy az egészet megbeszélte Lamarral és Locke meg Lambert minden szavát elhitte. Abby odafigyelt minden egyes szóra, de még várt a kérdéseivel. - És ma, amikor a gondolataimba merülve hagymás hot dogot eszem, ez a fickó, akivel együtt jártam főiskolára, odasétál az asztalomhoz, és közli velem, hogy ők, azaz az FBI, minden kétséget kizáróan tudják, hogy a telefonjaimat lehallgatják, a házamban mikrofonok vannak, és valaki a Bendini, Lambert és Locke cégnél tudja, mikor tüsszentek és mikor kakitok. Gondolj bele, Abby: Rick Acklint azután helyezték át Memphisbe, hogy letettem az ügyvédi vizsgát. Szép kis véletlen, mi? - De mit akarnak? - Nem mondják meg. Még nem mondhatják meg. Azt akarják, hogy bízzam bennük meg a többi szokásos dolog. Nem tudom, Abby. Fogalmam sincs, mi a céljuk. De biztos van valami oka annak, hogy engem választottak. - Beszéltél Lamarnak a második találkozásról? - Nem, senkinek sem szóltam. Csak neked. És nem is tervezem, hogy másnak is beszámoljak róla. Abby ivott egy nagy kortyot a borból. - Lehallgatják a telefonjainkat? - Az FBI szerint igen. De honnan tudják?

- Nem teljesen ostobák, Mitch. Ha nekem azt mondja az FBI, hogy valaki lehallgatja a telefonjaimat, én elhinném nekik. Te nem? - Nem tudom, kinek higgyek. Locke és Lambert olyan megnyugtatóan és hihetően magyarázta el, hogy a cég miként hadakozik az adóhivatallal és az FBI-jal. Szeretnék hinni nekik, de annyi minden nem stimmel. Nézzük erről az oldalról: ha a cégnek van egy gazdag ügyfele, akinek van valami vaj a füle mögött és méltó az FBI figyelmére, miért engem választ az FBI? Engem, az újoncot, aki a legkevesebbet tudja? És miért pont engem kezdenek el követni? Mi az, amit én tudok? Olyan ügyeken dolgozom, amiket más ad át nekem. Nincsenek saját ügyfeleim. Azt teszem, amit mondanak. Miért nem az egyik üzlettársat zargatják? - Lehet, azt akarják, hogy szolgáltasd ki az ügyfeleket. - Ez kizárt. Ügyvéd vagyok, és arra esküdtem, hogy az ügyfelem ügyeit titokban tartom. Minden, amit megtudok egy ügyfélről, szigorúan bizalmas. Ezt az FBI-nál is tudják. Senki sem várja el egy ügyvédtől, hogy az ügyfeleiről beszéljen. - Láttál törvénytelen ügyleteket? Mitch megropogtatta az ujjait, és körbepillantott a helyiségben. Rámosolygott Abbyra. A bor már kezdte éreztetni a hatását. - Erre a kérdésre nem lenne szabad felelnem, még neked sem, Abby. De a válasz: nem. Avery húsz ügyfelének az ügyén dolgozom, meg még egy-két más ügyön, de semmi gyanúsat nem tapasztaltam. Talán egy-két rizikós adóügyi manővert, de semmi jogelleneset. Lenne egy-két kérdésem a bankszámlákról, amiket a Kajmán-szigeteken láttam, de ezek nem komoly dolgok. - A Kajmán-szigetek! Gyomra összerándult, amint eszébe jutott a tengerparti lány. Hányingere lett. A pincér az asztal közelében álldogált, és az étlapra meredt. - Még bort - közölte Mitch, és a poharakra mutatott. Abby előrehajolt, egészen közel a gyertyákhoz, és arcán rémült kifejezés ült. - Na jó, akkor ki hallgatja le a telefonjainkat? - Fogalmam sincs, ha egyáltalán valaki lehallgatja. Amikor először találkoztunk, még augusztusban, Tarrance azt sejtette, hogy valaki a cégtől. Legalábbis én így értettem. Azt mondta, hogy senkiben sem bízzak a cégnél, és mindent, amit mondok, valószínűleg magnóra vesznek. Feltételeztem, hogy úgy érti, a cégnél csinálják. - És Mr. Locke mit mondott erről? - Semmit. Ezt nem említettem neki. Egy-két dolgot megtartottam magamnak. - Valaki lehallgatja a telefonjainkat, és mikrofonokat tett a házunkba?

- És talán a kocsikba is. Rick Acklin baromi sokat beszélt erről ma. A lelkemre kötötte, semmi olyat ne mondjak, amit nem akarom, hogy magnóra vegyenek. - Mitch, ez hihetetlen. Miért tenne ilyet egy jogi cég? Mitch lassan megrázta a fejét és az üres borospohárba nézett. - Fogalmam sincs, kicsim. Fogalmam sincs. A pincér letett két új borospoharat az asztalra és hátratett kézzel megállt. Rendelnek? - kérdezte. - Néhány perc múlva - felelte Abby. - Majd szólunk, ha készek vagyunk - tette hozzá Mitch. - Te elhiszed, Mitch? - Azt gondolom, hogy van benne valami. Kell még lenni itt egy s másnak. Abby lassan az asztalra tette a kezét és tekintetében rettenetes félelemmel a férfira meredt. Mitch ezután beszélt neki Hodge és Kozinski haláláról; a történetet a Tarranceszal való találkozással kezdte az étteremben, aztán arról beszélt, hogy a Kajmánszigeteken követték, de mégis elment Abankshez. Mindent elmondott, amit Abankstől hallott. Aztán beszámolt Eddie Lomaxról, és Alice Knauss, Robert Lamm meg John Mickel haláláról. - Elment az étvágyam - közölte Abby, miután a férfi befejezte. - Nekem is. De most már jobban érzem magam, hogy te is tudsz mindent. - Miért nem mondtad el korábban? - Reméltem, hogy a dolognak nem lesz folytatása. Reméltem, hogy Tarrance békén fog hagyni és talál magának mást, akivel szórakozhat. De a fickó nem tágít. Rick Acklint is ezért helyezték át Memphisbe. Hogy rajtam dolgozzon. Az FBI kiválasztott egy olyan feladatra, amiről semmit sem tudok. - Teljesen elgyengültem. - Óvatosnak kell lennünk, Abby. Muszáj továbbra is úgy ebiünk, mintha semmit sem gyanítanánk. - Én ezt nem tudom elhinni. Itt ülök és téged hallgatlak, de nem hiszem, amit mondasz. Ez nem lehet igaz, Mitch. Azt várod tőlem, hogy egy olyan házban éljek, ahol mikrofonok vannak, lehallgatják a telefonjainkat, és valaki, valahol mindent hall, amit mondunk.

- Van jobb ötleted? - Igen. Béreljük fel ezt a Lomaxot, hogy vizsgálja át a házunkat. - Erre már én is gondoltam. De mi van akkor, ha talál valamit? Gondold csak meg. Mi van akkor, ha biztosan tudjuk, hogy a házunkban mikrofonok vannak? Akkor mit csinálunk? Mi van, ha Lomax széttör egy készüléket, amit odarejtettek? Akkor majd ezek, bárkik is legyenek, tudni fogják, hogy mi is tudjuk. Ez túl veszélyes, legalábbis egyelőre. Talán majd később. - Ez őrület, Mitch. Ez azt jelenti, hogy ki kell szaladnunk a hátsó kertbe, ha beszélgetni akarunk. - Dehogyis. Használhatjuk az utca felőli kertet is. - Jelen pillanatban nem tudom értékelni a humorérzékedet. - Ne haragudj. Nézd, Abby, legyünk egy darabig normálisak és türelmesek. Tarrance meggyőzött arról, hogy komolyan beszél és nem fog elfeledkezni rólam. Nem tudom megállítani. Ne felejtsd el, bármikor megtalál. Azt hiszem, hogy követnek és lesben várakoznak. Egyelőre az a fontos, hogy úgy viselkedjünk, mint eddig. - Mint eddig? Ne felejtsd el, hogy mostanában nem túl sok beszélgetés zajlik a házunkban. Szinte sajnálom is őket, ha valami értelmes párbeszédre várnak. Hearsay-vel szoktam csak társalogni.

17

A hó már jóval karácsony előtt elolvadt, csak a nedvesség maradt utána az utakon s így hagyományos déli karácsonyi időjárás volt: szürke égbolt és kellemetlen eső. Az utóbbi kilencven esztendőben Memphis két fehér karácsonyt látott és a szakértők nem is jósoltak már többet a század hátralévő éveire. Kentuckyban volt hó, de az utak tiszták maradtak. Abby felhívta a szüleit karácsony napján, kora reggel, miután becsomagolt. Meglátogatja őket, mondta a telefonba, de egyedül jön. A szülők csalódottak voltak, és azt tanácsolták a lánynak, hogy talán maradjon inkább otthon, ha távozásával esetleg problémákat okoz. Abby ragaszkodott ahhoz, hogy jön. Az út tíz óráig tart. Nem lesz nagy forgalom, és sötétedésre megérkezik.

Mitch nagyon keveset beszélt. A karácsonyfa mellett, a földön szétterítette a reggeli újságot és úgy tett, mintha az olvasásra koncentrálna, miközben felesége a kocsiba tette a holmijait. A kutya a közelben, egy szék alatt rejtőzött. Az ajándékokat már kinyitották, és szép rendben elhelyezték a kanapén. Ruhák, parfümök, lemezek és egy hosszú rókaszőr bunda Abbynek. Házasságuk alatt először költöttek sok pénzt a karácsonyi vásárlásokra. Abby a karjára fektette kabátját, és odasétált a férjéhez. - Indulok - mondta halkan, de határozottan. Mitch lassan felállt és a lányra nézett. - Jó lenne, ha velem jönnél - jegyezte meg Abby. - Talán majd jövőre. - Ez hazugság volt, és mindketten tudták. De legalább jól hangzott. Biztató volt. - Kérlek, légy óvatos. - Vigyázz a kutyára. - Jól elleszünk. Mitch megfogta a vállát és arcon csókolta. Ránézett és elmosolyodott. Abby gyönyörű volt, még sokkal gyönyörűbb, mint amikor megházasodtak. Huszonnégy éves volt, annyinak is látszott, és az évek egyre jótékonyabb hatást gyakoroltak rá. Lementek a garázsba, Mitch besegítette a kocsiba. Újra megcsókolták egymást, majd Abby hátramenetben kihajtott a feljáróra. Boldog karácsonyt, mondta Mitch magának. Boldog karácsonyt, mondta a kutyának.

Miután két órán keresztül a falakat bámulta, Mitch behajított két váltás ruhát a BMWbe. Hearsay-t elhelyezte az első ülésen és elindult. Déli irányban hajtott ki Memphisből, az 55-ös úton. Az út elhagyatott volt, Mitch mégis rajta tartotta a szemét a visszapillantó tükrön. A kutya pontosan minden órában nyüsszentett egyet, és Mitch lehúzódott az út oldalára, hogy megálljon, lehetőleg egy domb közelében. Mindig sikerült találni magának néhány fát, amelyek mögé elrejtőzhetett, hogy a forgalmat figyelje, amíg Hearsay elvégzi a dolgát. Semmit sem vett észre. Öt megállás után már biztos volt benne, hogy senki sem követi. Nyilvánvalóan ők is kivették a karácsonyi szabadságot.

Hat óra alatt Mobile-ba ért, két órával később Pensacolánál átkelt a tengeröblön és megindult a floridai Emerald Coast felé. A 98-as autópálya keresztülvezetett néhány part menti városon: Navarre-on, Fort Walton Beachen, Destinen és Sandestinen. Az út sok-sok lakóház és motel, tucatnyi bevásárlóközpont és néhány lepusztult vidámpark és alacsony bérleti díjú ruhabolt mellett vezetett, amelyek közül a legtöbb zárva volt és már több hónapja senki sem nézett feléjük. Majd kilométereken keresztül egyetlen épület sem volt látható, és Mitch csak a hófehér tengerpart és az öböl smaragdzölden csillogó vizének látványában gyönyörködhetett. Sandestintól keletre az út összeszűkült és elkanyarodott a parttól, és egy órán keresztül Mitch egyedül autózott a kétsávos sztrádán. Nem volt semmi látnivaló, eltekintve egy-két önkiszolgáló benzinkúttól és gyorsbüfétől. Szürkületkor elhaladt egy magaslat mentén, majd egy tábla mellett, amelyen az állt, hogy Panama City Beach tizenhárom kilométerre van onnan. A sztráda ismét rátalált a partra egy olyan pont után, ahol két irányba ágazott el: a sofőrök vagy az északra tartó összekötő utat választhatták, vagy pedig a festői látványt kihaló útvonalat, amely egyenesen vezetett tovább és a Csoda út nevet kapta. Mitch az utóbbi, part menti autópálya mellett döntött, amely huszonöt kilométeren keresztül a víz közelében vezetett. Mindkét oldalon lakóházak, olcsó motelek, lakókocsi-parkolók, nyaralók, gyorséttermek és ruhaboltok szegélyezték. Ez volt Panama City Beach. A számtalan lakóház mind üresen állt, de itt-ott parkolt egy-két kocsi, és Mitch arra gondolt, hogy néhány család bizonyára a tengerparton tölti a karácsonyt. Egy meleg karácsonyt. Legalább együtt vannak, gondolta magában Mitch. A kutya vakkantott egyet, megálltak egy kikötőgátnál, ahol pennsylvaniai, ohiói és kanadai férfiak horgásztak és a sötét vizet figyelték. Egyedül hajtott végig a Csoda úton. Hearsay - úgy tűnt - a tájat figyelte, megugatta az egy-két villogó neont, amelyek azt hirdették, hogy a motel nyitva van és az árak alacsonyak. A karácsony miatt minden bezárt a Csoda úton, kivéve néhány végsőkig küzdő bisztrót és motelt. Megállt tankolni egy éjjel-nappal működő Texaco-állomásnál. A kutas rendkívül barátságtalannak tűnt. - San Luis Street? - kérdette Mitch. - Igen, igen - felelte a kutas erős akcentussal, és nyugati irányba mutatott. - A második lámpánál jobbra. Aztán balra. Az a San Luis. A környék az ősrégi mozgó otthonok lepusztult külvárosa volt. Mozgó otthonok, igen, de nyilvánvalónak tűnt, hogy már évek óta meg sem mozdultak. A lakókocsik szorosan

egymás mellett álltak, akár egy sor dominó. A rövid, szűk kocsifeljárók alig néhány centire voltak egymástól és öreg kisteherautókkal meg rozsdás kerti bútorokkal voltak telezsúfolva. Az utcán parkoló autók, roncsautók sorakoztak. Motorkerékpárok és biciklik álltak nekitámasztva a vonóhorgoknak, és minden lakókocsi mögül egy-egy fűnyíró fogantyúja látszott ki. Egy tábla azt hirdette, hogy ez egy nyugdíjasok települése - "San Pedro - egy kilométerre az Emerald Coasttól". Inkább úgy nézett ki, mint egy kerekeken álló piszokfészek vagy egy olyan lakótelep, amelyikből kinyúlik egy vonóhorog. Mitch megtalálta a San Luis Streetet és váratlanul elfogta az idegesség. Az utca kanyargós és szűk volt, kisebb, rosszabb állapotban lévő lakókocsik álltak itt, mint máshol. Mitch lassan hajtott, nyugtalanul figyelte a házszámokat és a sok-sok autó más államból származó rendszámtábláit. A parkoló és az utca üres volt. A San Luis 486-os számú otthon az egyik legkisebb és legöregebb volt. Az eredeti festés ezüst színűnek látszott, de a festék megrepedezett és lepattogzott. A kocsi tetejét sötétzöld penészfoltok bontották egészen az ablakokig, amelyekről hiányoztak a szúnyoghálók. A vonóhorog feletti ablakon hatalmas repedés volt, csak egy szürke szigetelőszalag tartotta egyben. Az egyetlen bejáratot kicsi, fedett tornác vette körül. Á huzatfogó ajtó nyitva állt, a szúnyoghálón keresztül Mitch egy színes televíziót látott és egy járkáló férfi sziluettjét. Nem ezt akarta. Saját elhatározásából sohasem találkozott édesanyja második férjével és ez a mostani alkalom nem volt megfelelő. Továbbhajtott és magában azt kívánta, bárcsak sose jött volna ide. A Csoda úton rábukkant egy Holiday Inn ismerős vászontetős bejáratára. A szálloda üresen állt, de nyitva volt. Mitch elrejtette a BMW-t, távol az autópályától; Eddie Lomax néven jelentkezett be, aki a Kentucky állambéli Danesboróból érkezett. Készpénzzel fizetett a tengerre néző, egyágyas szobáért.

Panama City Beach telefonkönyvében Mitch három Palacsinta bár nevezetű helyet is talált. Keresztbe feküdt az ágyon és feltárcsázta az első számot. Nem volt szerencséje. Felhívta a másodikat és ismét Eva Ainswortht kérte a telefonhoz. Egy pillanat, felelte neki a hang a vonal túlsó végéről. Mitch letette a kagylót. Este tizenegy óra volt. Mitch két órát aludt. A taxi húsz perc alatt érkezett meg a Holiday Innhez. A sofőr elkezdte magyarázni, hogy otthon eszegette a maradék pulykát a feleségével, a gyerekekkel meg a rokonokkal, amikor felhívta a diszpécser. Aztán arról beszélt, hogy mivel karácsony van, mennyire szeretne a családjával lenni egész nap, és legalább évente egy napot ne

kellene a munka miatt aggódnia. Mitch odahajított egy húszast az első ülésre, és megkérte a férfit, hogy maradjon csöndben. - Mi van ebben a Palacsinta bárban? - érdeklődött később a sofőr. - Inkább vezessen. - Nyilván palacsinta, mi? - A férfi felnevetett, majd motyogni kezdett magában. Felhangosította a rádiót és megtalálta a kedvenc, souldalokat sugárzó állomását. A tükörbe pillantott, kinézett az ablakon, fütyörészett egy kicsit, aztán azt kérdezte: Mit csinál itt ilyenkor? - Keresek valakit. - Kit? - Egy nőt. - Nem ezt tesszük mindannyian? Egy bizonyos nőt keres? - Egy régi barátomat. - A Palacsinta bárban van? - Azt hiszem. - Maga magándetektív vagy valami ilyesmi? - Nem. - Elég gyanúsnak tűnik nekem. - Miért nem törődik inkább a vezetéssel? A Palacsinta bár kicsi, négyszögletes, dobozszerű épület volt, benne tucatnyi asztal és egy hosszú pult a tűzhelyek előtt. Itt készült minden a vendégek szeme előtt. Az egyik oldalon, az asztalok mentén hatalmas üvegablak volt, s így a vendégek a Csoda út és a távoli lakóházak látványában gyönyörködhettek, miközben diós palacsintát fogyasztottak szalonnával. A kicsi parkoló majdnem tele volt, Mitch az épület közelében lévő, még üres helyre irányította a sofőrt. - Nem száll ki? - kérdezte a taxis. - Nem. Ne kapcsolja ki az órát. - Ez aztán fura, mondhatom. - Meg fogja kapni a pénzét.

- Na látja, ezt jól mondja. Mitch előrehajolt és karját az első ülésre tette. A taxióra halkan kattogott, miközben a férfi az odabent ülő vendégeket tanulmányozta: A sofőr megcsóválta a fejét, belesüppedt az ülésbe, de kíváncsiságból figyelte, mi történik. A cigarettaautomata melletti sarokban lévő asztalnál hosszú inget viselő turisták kávéztak. Fehér lábukra fekete zoknit húztak. Mindannyian egyszerre beszéltek, miközben az étlapot tanulmányozták. Vezetőjük - vastag, ősz pofaszakállas fickó baseballsapkában, akinek szőrös mellkasán súlyos aranylánc lógott - ismételten a bárpult felé pillantott a pincérnő után kutatva. - Látja, akit keres? - érdeklődött a taxis. Mitch nem válaszolt, előrehajolt, és összeráncolta a homlokát. Az asszony egyszer csak ott termett, megállt az asztalnál, kezében egy tollat és egy jegyzetblokkot tartva. Az egyik turista mondott valami mulatságosat, a többiek felnevettek. Az asszony nem mosolygott, csak írogatott a jegyzetblokkra. Törékeny volt és jóval vékonyabb, mint régen. Majdnem túl vékony. A fekete-fehér egyenruha rásimult a testére és összepréselte keskeny csípőjét. Szorosan hátrafogott ősz haját elrejtette a Palacsinta bár feliratú sapka. Ötvenegy éves volt és távolról annyinak is látszott. Egy évvel sem öregebbnek. Szigorúnak tűnt. Miután befejezte az irkálást, kikapta a turisták kezéből az étlapot, udvariasan mondott valamit, majdnem elmosolyodott, aztán eltűnt. Gyorsan mozgott, kávét töltött, ketchupos üvegeket tett le az asztalra és utasításokat adott a szakácsnak. Mitch kiengedett. Az óra lassan ketyegett. - Ő az? - Igen. - Most mi lesz? - Nem tudom. - Hát végül is megtaláltuk, nem? Mitch az asszony mozdulatait követte és nem szólt semmit. A nő éppen kávét töltött egy egyedül ülő férfinak, aki mondott valamit, mire ő elmosolyodott. Csodálatos, kedves mosolya volt. A mosoly, amelyet Mitch ezerszer látott maga előtt a sötétben, miközben a mennyezetre bámult. Édesanyja mosolya. Permetezni kezdett az eső, és a szaggatottan működő ablaktörlők minden tíz másodpercben megtisztították a szélvédőt. Már majdnem éjfél volt, karácsony napja.

A taxis idegesen dobolt a kormánykeréken és mocorogni kezdett. Még mélyebben belesüppedt az ülésbe, és keresett egy új állomást. - Meddig fogunk itt ülni? - Nem sokáig. - Ezt aztán senki sem érti. - Meg fogja kapni a pénzét. - A pénz nem minden, jóember. Karácsony van. Otthon várnak a gyerekeim, a rokonok is eljöttek, a pulyka meg a bor ott van az asztalon, én pedig itt ücsörgők egy Palacsinta bár mellett, hogy maga valami öregasszonyt nézegethessen az üvegen keresztül. - Az édesanyám. - A kije? - Jól hallotta. - Te jó ég. Mindenféle pacákkal összeakadok. - Fogja be a száját, rendben? - Rendben. Nem beszél vele? Tudja, karácsony van, maga pedig megtalálta a mamát. Oda kellene mennie hozzá, nem? - Nem. Most nem. Mitch hátradőlt az ülésen, és a sztrádán túli sötét tengerpartra pillantott. - Induljunk.

Pirkadatkor Mitch farmert és pólót húzott magára, de nem vett fel se zoknit, se cipőt, és elment sétálni Hearsayvel a tengerpartra. Kelet felé mentek, az első narancs színű sugár felé a horizonton. A szárazföldtől harminc méterre a hullámok lágyan megtörtek és csöndesen gördültek ki a partra. A homok nedves és hűvös volt. Az egymással szünet nélkül társalgó sirályokkal teli égbolt tisztán ragyogott. Hearsay merészen beszaladt a tengerbe, aztán mérgesen visszavonult, amint a következő fehér, habos hullám közeledett. Mivel házban élő kutya volt, a végtelen homoksáv és a víz arra ösztökélte, hogy felfedező utakra induljon. Több száz méterre elfutott Mitchtől. Miután gyalogoltak vagy három kilométert, egy móló közelébe értek. Hatalmas betonépítmény volt, hatvan méter mélyen benyúlt a tengerre. A most már félelmet nem ismerő Hearsay nekiiramodott a mólón, egészen egy vödör csaliig futott, amely két, a

vizet bámuló, mozdulatlan férfi mellett állt. Mitch elsétált a férfiak mögött, eljutott a móló végéig, ahol öt-hat férfi horgászott. Néha szót váltottak egymással és arra vártak, hogy megfeszüljön a zsineg. A kutya Mitch lábához dörzsölte magát, de nyugton maradt. A nap parádés visszatérése zajlott éppen, és a víz több kilométer távolságban csillogott és színe feketéről zöldre váltott. Mitch rákönyökölt a korlátra és megborzongott a hűvös szélben. Csupasz lábfeje fázott, homok tapadt rá. A part mentén sok-sok kilométer hosszúságban, mindkét irányban a csöndesen meghúzódó lakóházak arra vártak, hogy megkezdődjék a nap. Senki sem volt a parton. Kilométerekre Mitchtől egy másik móló magasodott ki a vízből. A horgászok az északi emberek éles, rövid szavaival beszéltek. Mitch elég sokáig hallgatta őket ahhoz, hogy megtudja, nem harapnak a halak. Délkeleti irányba pillantva eszébe jutott az út a szigetre és Abanks. És egy pillanatra a lány is, de aztán gyorsan eltűnt. Márciusban majd visszamegy a szigetre a feleségével, hogy ott töltsék a szabadságukat, A fene egye meg azt a lányt. Vele természetesen nem fog találkozni. Abanksszel fog búvárkodni és majd összebarátkozik vele. Heinekent meg Red Stripe-ot fognak iszogatni vele, miközben Hodge-ról és Kozinskiről beszélgetnek. Majd követi azokat, akik őt követik. Abby, mivel a cinkosa lett, segíteni fog neki.

A férfi a Lincoln mellett várakozott a sötétben. Idegesen az órájára nézett és az épület előtt eltűnő, gyengén megvilágított járda felé pillantott. A második emeleten lekapcsoltak egy lámpát. Egy perccel később a magándetektív megindult az épületből az autó felé. A férfi odament hozzá. - Maga Eddie Lomax? - kérdezte aggodalmas ábrázattal. Lomax lelassított, aztán megállt. Szemtől szemben voltak egymással. - Igen. Maga kicsoda? A férfi a zsebében tartotta a kezét. Hűvös, nedves volt az idő, és a férfi remegett. - Al Kilbury. Segítségre van szükségem, Mr. Lomax. Nagyon nagy szükségem. Rögtön fizetek, készpénzben, amennyit csak akar. - Túl késő van, barátom. - Kérem. Van pénzem. Mondja meg az összeget. Segítenie kell, Mr. Lomax. - Nadrágja bal zsebéből előhúzott egy köteg bankót, készen arra, hogy elkezdje számolni. Lomax a pénzre pillantott, aztán hátranézett. - Mi a baj?

- A feleségem. Egy óra múlva találkozni fog egy férfival egy dél-memphisi motelban. Megvan a szobaszám meg a többi. Azt akarom, hogy jöjjön velem, és csináljon fényképeket, amikor bemennek meg kijönnek. - Honnan tudja, hogy ott lesznek? - Lehallgattuk a telefonokat. A feleségem ennél a férfinél dolgozik, és én gyanakodni kezdtem. Gazdag ember vagyok, Mr. Lomax, és feltétlenül meg kell nyernem a válópert. Most azonnal fizetek magának ezer dollárt készpénzben. - A férfi leszámolt tíz darab bankjegyet, és odanyújtotta Lomax-nek. A magándetektív elvette a pénzt. - Rendben. Hadd menjek vissza a fényképezőgépemért. - De kérem, siessen. Mindent készpénzben intézünk, rendben? Nem kell számla. - Nekem megfelel - felelte Lomax, és megindult az épület felé. Húsz perccel később a Lincoln lassan keresztülgurult a motel zsúfolt parkolóján. Kilbury az egyik második emeleti szobára mutatott, az épület hátsó részén, aztán egy üres parkolóhelyre egy zárt barna Chevy teherautó mellett. Lomax óvatosan befarolt a teherautó mellé, és leparkolta a kocsit. Kilbury ismét a szobára mutatott, ismét megnézte az óráját és ismét elmondta Lomaxnek, hogy mennyire értékeli a szolgálatait. Lomax közben a pénzre gondolt. Ezer dolcsi egy kétórás munkáért. Nem rossz. Elővette a fényképezőgépet, betöltötte a filmet és megmérte a fényt. Kilbury idegesen figyelte, szeme ide-oda ugrált a gépről a második emeleti szobára. Sebezhetőnek tűnt. A feleségéről meg az együtt töltött csodálatos évekről beszélt, meg arról, hogy miért, istenem, miért csinálja ezt? Lomax az előtte parkoló kocsisort figyelte, miközben a férfit hallgatta. A fényképezőgépet a kezében tartotta. A barna teherautó ajtaját nem vette észre. Csöndben, lassan kinyílt, alig egy méterrel Lomax háta mögött. Egy fekete garbót és fekete kesztyűt viselő férfi várakozott összekuporodva a teherautóban. Miután a parkoló elcsendesedett, kiugrott a teherautóból, feltépte a Lincoln hátsó ajtaját, és hátulról háromszor fejbe lőtte Eddiet. A hangtompítós fegyverrel leadott lövéseket nem lehetett hallani. Eddie, már holtan, a volánra dőlt. Kilbury kiugrott a kocsiból, odarohant a teherautóhoz, és a merénylővel együtt elrobogott.

18

A Bendini, Lambert és Locke cég kipihent és megfiatalodott ügyvédei, miután három napot szentélyükből kiűzetve, számlázatlan idővel, tétlenséggel, pulykával, sonkával meg ribizliszósszal töltöttek el, heves tettvágytól fűtötten tértek vissza a Front Street-i erődbe. Fél nyolcra már megtelt a parkoló. Súlyos íróasztalaik mögött szilárdan és kényelmesen ültek, literszámra itták a kávét, elmerengtek a posta és különböző iratok felett, összefüggéstelenül és dühödten mormogtak a diktafonba. Utasításokat vakkantgattak a titkárnőknek, tisztviselőknek, a jelölteknek és egymásnak. Elhangzott néhány "Hogy telt a karácsony?" üdvözlés a folyosón és a kávéfőzők környékén, de az üres fecsegés értelmetlen és nem számlázható. Az írógépek, telefonok és titkárnők hangjai egyetlen dicsőséges zümmögésben egyesültek, amint a pénzcsinálda felépült a karácsonyi háborgatás okozta sérülésekből. Oliver Lambert végigsétált a folyosókon, elégedetten mosolygott és azt hallgatta, csak egyszerűen hallgatta, milyen hangja van annak, amikor óráról órára gyarapodik a gazdagság. Délben Lamar besétált Mitch irodájába és rákönyökölt az íróasztalára. Mitch mélyen elmerült egy indonéziai olaj- és benzinügyletben. - Ebéd? - kérdezte Lamar. - Kösz, nem. Már túl vagyok rajta. - Na és? Arra gondoltam, hogy leszaladhatnánk egy tányér chilire a Front Street-i étterembe. - Most kihagyom, kösz. Lamar hátrapillantott az ajtóra, és még közelebb hajolt Mitchhez, mintha valami rendkívüli újságot akarna megosztani vele. - Tudod, mi van ma, ugye? Mitch az órájára pillantott. - Huszonnyolcadika. - Pontosan. És tudod, mi történik minden év december huszonnyolcadikán? - Anyagcserét bonyolítasz le. - Igaz. Valami más ezenkívül? - Oké, feladom. Mi történik? - Ebben a pillanatban az üzlettársak összegyűltek az ötödik emeleti étteremben, hogy elfogyasszák a kacsasültből és francia borokból álló ebédet.

- Bort ebédre? - Igen. Rendkívüli alkalom a mai. - Azaz? - Miután egy órán át eszegettek, Roosevelt és Jessie Frances távozik és Oliver Lambert bezárja az ajtót. Akkor már csak az üzlettársak lesznek odabent, érted? Csak az üzlettársak. És Lambert ismerteti az esztendő pénzügyi összegzését. Minden üzlettárs rajta van a listán, és minden név mellett áll egy szám, amely arra utal, hogy mennyit számlázott az egész évben. A következő oldalon a kiadások utáni nettó profit összegzése található. És aztán, a teljesítmény alapján felosztják a tortát! Mitch minden szóra odafigyelt. - És? - És a tavalyi átlagos tortadarabka háromszázharmincezer volt. Ebben az évben természetesen többre számítanak. Minden évben emelkedik az összeg. - Háromszázharmincezer - ismételte Mitch lassan. - Annyi bizony. És ez csak az átlag. Locke közel egymilliót kap. Victor Milligan alig marad el mögötte. - És velünk mi a helyzet? - Mi is kapunk egy kicsit. Egy egészen kicsi darabot. Tavaly átlagosan kilencezer volt. A teljesítményedtől függ és attól, hogy mióta vagy itt. - Nem mehetünk el nézőnek? - Még az elnöknek sem adnának jegyet. Elméletileg ez titkos találkozó, de mindannyian tudunk róla. Késő délután majd elkezdenek szállingózni a hírek. - Mikor szavaznak arról, hogy ki legyen a következő üzlettárs? - Normális körülmények között ma kerülne rá sor. De az a szóbeszéd járja, hogy idén nem lesz új üzlettárs Marty és Joe miatt. Azt hiszem, hogy Marty lett volna a következő a sorban, aztán Joe. Lehet, hogy most várnak egy vagy két évet. - És akkor most ki a következő a sorban? Lamar kihúzta magát és büszkén mosolygott. - Mához egy évre, barátom, üzlettárs leszek a Bendini, Lambert és Locke cégnél. Én vagyok a következő a sorban, úgyhogy ne állj idén az utamba. - Én azt hallottam, hogy Massengill lesz az. Egy harvardi fickó, teszem hozzá.

- Massengill nem imádkozik eleget. A következő ötvenkét hétben heti száznegyven órát szándékozom számlázni, és ezek a fickók könyörögni fognak nekem, hogy üzlettárs legyek. Felkerülök a negyedikre, Massengill pedig lemegy a pincébe a jelöltek közé. - Én Massengillre fogadok. - Az gyenge fickó. Földbe fogom tiporni. Gyere, menjünk és együnk egy tányér chilit, s közben elmagyarázom a stratégiámat. - Kösz, de dolgoznom kell. Lamar kivonult az irodából és elment Nina mellett, aki egy halom papírt hozott magával. Az íróasztal telezsúfolt sarkára helyezte. - Megyek ebédelni. Hozzak valamit? - Köszönöm, ne. De mégis, egy Diet Pepsit. Az ebédidőben elcsendesedtek a folyosók, amint a titkárnők távoztak az épületből és megindultak a belvárosba, a számtalan kávézó és gyorsétterem felé. Mivel az ügyvédek fele az ötödik emeleten számolta a pénzét, a munka lágy morajlása átmenetileg szünetelt. Mitch talált egy almát Nina Íróasztalán. Kinyitott egy kiadványt, amely az adóhivatal rendelkezéseit közölte, a nő íróasztala mögött lévő fénymásolóra fektette, és megnyomta a zöld színű START gombot. Piros figyelmeztető fény gyűlt ki és a következő kérdés villogott rajta: ÜGYIRATSZÁM? Mitch hátralépett és a fénymásoló gépre nézett. Igen, ez egy új gép. A START gomb mellett volt egy másik, TOVÁBB feliratú. Mitch rátette a hüvelykujját. Visító sziréna szólalt meg a masinában és az összes nyomógomb vörösre váltott. Mitch segélykérőén körbepillantott, de mivel senkit sem talált, kétségbeesetten felkapta a használati utasítást. - Mi folyik itt? - kérdezte valaki számonkérő hangon, túlharsogva a masina jajveszékelését. - Fogalmam sincs! - kiáltotta Mitch és meglobogtatta a használati utasítást. Lela Pointer, az egyik titkárnő, aki már túl öreg volt ahhoz, hogy elmenjen ebédelni, a gép mögé nyúlt, és elfordított egy kapcsolót. A sziréna elhalt. - Mi a fene ez? - kérdezte Mitch lihegve. - Nem mondták el magának? - kérdezte a nő szigorú hangon, majd kivette Mitch kezéből a használati utasítást, és visszatette a helyére. Apró, tüzes szemével szinte lyukat fúrt Mitch arcába; úgy nézett rá, mintha azon kapta volna, hogy a táskájában kutat. - Ezek szerint nem. Miről van szó?

- Új fénymásolási rendszerünk van - okította a nő Mitchet orrhangon. - Karácsony másnapja óta működik. Be kell ütnie az ügyiratszámot ahhoz, hogy a gép működni kezdjen. A titkárnőjének ezt közölnie kellett volna magával. - Azt akarja mondani, hogy ez a micsoda nem kezd el másolni, amíg nem ütök be egy tízjegyű számot? - Pontosan így van. - És mi a helyzet az olyan anyagokkal, amelyek egyik ügyhöz sem tartoznak? - Nem lehet lemásolni őket. Mr. Lambert azt mondja, tűi sok pénzt vesztünk el a számlázatlan másolásokon. Mostantól minden másolás költsége automatikusan megterheli az egyik ügyfél számláját. Először be kell ütni a számot. A gép feljegyzi a másolatok számát és továbbítja a központi terminálhoz, ott pedig rákerül az ügyfél számlájára. - Mi van a személyes másolnivalókkal? Lela rettentő csalódottan rázta meg a fejét. Nem tudom elhinni, hogy a titkárnője ezt nem mondta el magának. - Pedig nem mondta el, úgyhogy segítsen nekem. - Magának van egy saját használatú négyjegyű száma. Minden hónap végén rendeznie kell majd a számlát. Mitch a gépre bámult, és megcsóválta a fejét. - És minek kell ez az átkozott riasztó? - Mr. Lambert azt mondja, harminc nap múlva majd kikapcsolják. De most, az olyan emberek miatt, mint maga, még szükség van rá. Mr. Lambert nagyon komolyan veszi ezt. Azt mondja, hogy több ezer dollárt vesztettünk a számlázatlan másolásokon. - Értem. Gondolom az épületben lévő összes gépet kicserélték. A nő elégedetten mosolygott. - Igen, mind a tizenhetet - Kösz. - Mitch visszament az irodájába, hogy megkeressen egy ügyiratszámot.

Délután háromkor eljött az idő az ötödik emeleti ünnepség örömteli lezárására, és a most már jóval gazdagabb és kicsivel ittasabb üzlettársak kiáramoltak az étteremből és leereszkedtek az alsóbb szinteken lévő irodáikba. Avery, Oliver Lambert és Nathan Locke végigment a biztonsági falig vezető rövid folyosón és egyikük megnyomta a gombot. DeVasher már várta őket.

Az irodájában álló székek felé intett és megkérte a férfiakat, hogy foglaljanak helyet. Lambert kézi csomagolású Honduras márkájú szivarokat osztott szét; mindannyian rágyújtottak. - Látom, mindenki jó hangulatban van - jegyezte meg DeVasher csúfondáros mosoly kíséretében. - Na, mennyi volt? Átlagosan háromszázkilencvenezer? - Pontosan annyi, DeVasher - felelte Lambert. - Nagyon jó évet zártunk. - Lassan szippantott egyet a szivarból és füstkarikákat eregetett a mennyezet felé. - Mindenki kellemesen töltötte a karácsonyt? - érdeklődött DeVasher. - Térjünk a tárgyra! - követelte Locke. - Boldog karácsonyt neked is, Nat. Csak egy néhány dolgot kell megbeszélnünk. Két napja találkoztam Lazarovval New Orleansban. Mint tudjátok, ő nem ünnepli Krisztus születését. Tájékoztattam az itteni helyzetről, különös tekintettel McDeere-re és az FBI-ra. Biztosítottam őt afelől, hogy az első találkozás óta nem érintkeztek egymással. Ezt nem nagyon hitte el, és azt mondta, a saját kapcsolatai révén majd leellenőrzi az FBI-nál. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de ki vagyok én, hogy kérdezősködjek? Utasított, hogy a következő hat hónapban napi huszonnégy órán át figyeljük McDeereet. Közöltem vele, hogy egy ideje már tulajdonképpen ezt csináljuk. Lazarov nem szeretné, hogy még egyszer olyan helyzet alakuljon ki, mint Hodge és Kozinski körül. Nagyon fárasztja már ez a dolog. McDeere üzleti úton nem hagyhatja el a várost, csak úgy, ha két emberünk vele megy. - Két hét múlva Washingtonba utazik - jegyezte meg Avery. - Minek? - Négynapos szemináriumot tart az Amerikai Adóügyi Intézet, és minden kezdő ügyvédünktől megköveteljük, hogy ezen részt vegyen. Már megígértük neki, és gyanakodni fog, ha ez elmarad. - Már szeptemberben lefoglaltuk a helyét - tette hozzá Ollie. - Majd meglátjuk, hogy el tudom-e fogadtatni ezt Lazarovval - felelte DeVasher. Adjátok meg a pontos dátumot, a járatszámot és a szálloda nevét, ahol megszáll. Ez nem fog tetszeni Lazarovnak. - Mi történt karácsonykor? - kérdezte Locke. - Nem valami sok. A felesége hazament Kentuckyba. Még most is ott van. McDeere fogta a kutyát, és elmentek Panama City Beachbe, Floridába. Az a gyanúnk, hogy a mamáját akarta meglátogatni, de nem vagyunk benne biztosak. Egy tengerparti Holiday Innben

töltött egy éjszakát. Aztán Birminghambe hajtott, megszállt egy másik Holiday Innben, aztán tegnap kora reggel elment Brushy Mountainbe, hogy meglátogassa a bátyját. Ártalmatlan utazgatás volt. - Mit mondott a feleségének? - kérdezte Avery. - Semmit, legalábbis mi így tudjuk. Nehéz mindent meghallani. - Kit figyeltek még? - tette fel a kérdést Avery. - Mindannyiukat figyeljük, mondjuk úgy, hogy szórványosan. Nincs igazi gyanúsítottunk McDeere-en kívül, de ő is csak Tarrance miatt az. Jelen pillanatban minden csendes. - El kell mennie Washingtonba, DeVasher - erősködött Avery. - Jó, jó. Majd megetetem Lazarovval. Majd azt akarja, hogy öt embert küldjünk a megfigyelő munkára. Micsoda őrült!

Ernie reptéri bárja tényleg közel volt a repülőtérhez. Mitch három próbálkozás után bukkant rá. Két négykerék-meghajtásos terepjáró között parkolt le. Hatalmas mennyiségű sár tapadt a kocsik kerekére és lámpájára. A parkoló hasonló járművekkel volt tele. Mitch körülnézett és ösztönösen megigazította a nyakkendőjét. Már tizenegy felé járt. A bár mély, hosszú terem volt, a festett ablakokban különböző sörmárkák neve villogott. Mitch újra megnézte a rövid levelet, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy jó helyen jár. "Kedves Mr. McDeere! Kérem, jöjjön el ma késő este Érnie reptéri bárjába a Winchesteren. Eddie Lomaxról van szó. Nagyon fontos. Tammy Hemphill, Eddie titkárnője." A levél oda volt ragasztva a konyhából nyíló ajtóra, amikor Mitch hazaérkezett. Emlékezett a nőre. Eddie irodájában találkozott vele, amikor novemberben ott járt. Emlékezett a szűk bőrszoknyára, a hatalmas keblekre, a platinaszőke hajra, a vörös, tapadós ajkakra, és a nő orrából kígyózó füstre. És emlékezett a férj, Elvis történetére. Az ajtó kinyílt, és Mitch besurrant. A helyiség bal oldalán biliárdasztalokat helyeztek el. A sötétségen és a fekete füstön keresztül Mitch egy színpadot vett észre a háttérben. Jobbra egy söntés húzódott: cowboyok és lányok ücsörögtek ott és mindannyian Budweiser sört iszogattak. Úgy tűnt, senki sem figyel Mitchre. Gyorsan a bár végéhez sétált és ráült egy magas székre. - Egy Budweisert - közölte a csapossal.

Tammy még a sör előtt megérkezett. Az egyik biliárdasztal melletti zsúfolt padon ült és várt. Szűk, mosott farmernadrágot viselt, fakó farmeringet és élénkpiros magas sarkú cipőt. Frizurája nem régen eshetett át újabb szőkítésen. - Kösz, hogy eljött - mondta Mitch arcába nézve. - Már órák óta várom. Nem tudtam mást kigondolni, hogy megtaláljam magát. Mitch bólintott és elmosolyodott, mintha azt mondaná: "Minden rendben, helyesen cselekedett." - Mi újság? - kérdezte a nőtől. Tammy körbepillantott. - Beszélnünk kell, de nem itt. - Mit mond, hova menjünk? - Nem lehetne csak körbe-körbe autózgatni? - Dehogyisnem, csak ne az én kocsimban. - Nekem is van kocsim. Öreg, de azért megteszi. Mitch kifizette a sört, és követte a nőt a kijárat felé. Egy cowboy, aki az ajtó közelében ült, megszólalt: - Sokszor láttam már ilyet. Megjelenik egy öltönyös ipse és harminc másodperc alatt felszedi a nőt. - Mitch rámosolygott a férfira, és kisietett az ajtón. A masszív, sárevő masinák sorában meghúzódva parkolt egy elnyűtt Volkswagen Golf. A nő kinyitotta az ajtót, és Mitch meggörnyedve bepréselte magát a telezsúfolt ülésre. A nő ötször rátaposott a gázpedálra, aztán elfordította az indítókulcsot. Mitch visszatartotta a lélegzetét, amíg a motor beindult. - Hová menjünk? - kérdezte Tammy. Oda, ahol nem látnak, gondolta Mitch. - Maga vezet. - Maga házas, ugye? - kérdezte a nő. - Igen. És maga? - Én is, és a férjem nem egészen értené ezt a helyzetet. Ezért választottam ezt az isten háta mögötti helyet. Nem szoktunk idejárni. Ezt úgy mondta, mintha férjével alaposan ismernék a munkások szórakozóhelyeit. - Kétlem, hogy az én feleségem megértené. Bár most nincs itthon, elutazott. Tammy a reptér irányába hajtott. - Van egy ötletem - jelentette ki. Szorosan megmarkolta a volánt, és idegesen beszélt.

- Na, mit forgat a fejében? - kérdezte Mitch. - Nos, bizonyára hallotta, mi történt Eddie-vel. - Hallottam. - Mikor találkozott vele utoljára? - Tíz nappal karácsony előtt. Mondhatni titkos találkánk volt. - Én is így gondoltam. Semmi feljegyzést nem készített arról a munkáról, amit magának végzett. Azt mondta, maga akarta így. Nem árult el nekem valami sokat. De én meg Eddie, hát... tudja... elég... közel voltunk egymáshoz. Mitch hirtelenjében nem tudott mit felelni. - Úgy értem, hogy nagyon közel voltunk. Tudja, mire gondolok? Mitch dörmögött valamit válaszképppen, és kortyolt egyet a sörből. - Eddie olyan dolgokat is elmondott nekem, amiket, azt hiszem, nem lett volna szabad elmondania. Elmesélte, hogy a maga ügye nagyon különös, és hogy néhány ügyvéd a maga cégénél gyanús körülmények között halt meg. Arról is beszélt, hogy maga azt hiszi, állandóan követik, és lehallgatják. Ez eléggé fura egy jogi cégnél. Ennyit a diszkrécióról, gondolta magában Mitch. - Így van. A nő elfordult, rákanyarodott a repülőtérhez vezető kijáratra, és megindult a hatalmas autóparkoló felé. - Miután befejezte magának a munkát, egyszer, egyetlenegyszer, azt mondta nekem az ágyban, hogy olyan érzése van, követik. Ez három nappal karácsony előtt történt. Megkérdeztem tőle, hogy ki követi. Azt felelte, hogy nem tudja, de megemlítette a maga ügyét, és mondott valamit arról, hogy valószínűleg összefüggés van, és ugyanazok az emberek vannak benne, akik magát követik. Nem árult el túl sokat. Tammy a terminál közelében, olyan helyen állította le a kocsit, ahol nem lehet sokáig parkírozni. - Ki más követhette még? - kérdezte Mitch. - Senki. Jó nyomozó volt, és nem hagyott nyomot maga után. Tudja, exzsaru és exszélhámos volt. Megvolt a magához való esze. Azért fizették, hogy kövessen másokat, és összegyűjtse a mocskot, őt senki sem követte. Soha. - És ki ölte meg?

- Az, aki követte. Az újságok azt írták, hogy rajtakapták, amint egy gazdag pasas után szaglászott, és elintézték. De ez nem igaz. Váratlanul a nő a semmiből előteremtett egy 1000-es filteres cigarettát, majd meggyújtotta. Mitch letekerte az ablakot. - Nem zavarja, ha dohányzóm? - kérdezte Tammy. - Nem, csak arra fújja a füstöt - felelte Mitch és a nő ablaka felé mutatott. - Mindenesetre én nagyon félek. Eddie meg volt győződve róla, hogy azok, akik magát követik, rendkívül veszélyesek és rendkívül okosak. Nagyon dörzsöltek, ahogy ő mondta. És ha megölték őt, velem vajon mi lesz? Lehet, hogy azt gondolják, én is tudok valamit. Nem voltam az irodában azóta, hogy Eddie meghalt. És nem is áll szándékomban visszamenni. - Én sem mennék a maga helyében. - Nem ment el az eszem. Két évig dolgoztam Eddie-nél és sokat tanultam. Sok őrült randalíroz ám itt. Találkoztunk mi mindenfélével. - Hogyan lőtték le Eddie-t? - Volt egy barátja a gyilkossági csoportnál. A pasi bizalmasan elmondta nekem, hogy Eddie-t háromszor lőtték fejbe hátulról, közvetlen közelről egy 22-essel. És nincs semmi nyomuk, amin elindulhatnának. A fickó azt állítja, hogy nagyon tiszta, profi munka volt. Mitch a sör végére ért; az üveget letette a padlóra, a tucatnyi üres sörösdoboz közé. Nagyon tiszta, profi munka. - Teljesen érthetetlen az egész - ismételte Tammy többször. - Arra gondolok, hogyan tudott valaki Eddie háta mögé lopózni, valamiképpen beülni a hátsó ülésre és leadni három lövést a fejére. És ráadásul Eddie-nek nem is kellett volna ott lennie azon a helyen. - Lehet, hogy elaludt és meglesték. - Kizárt. Mindenféle tablettákat szedett, amikor éjjel is dolgozott. Hogy éber maradjon. - Van valami feljegyzés az irodában? - Úgy érti, hogy magáról? - Igen, rólam.

- Nem hiszem. Semmit sem láttam írásban. Eddie azt mondta, maga akarta így. - Ez igaz - felelte Mitch megkönnyebbülten. Figyelték, amint egy 727-es északi irányban felszáll. A parkoló megremegett. - Nagyon félek, Mitch. Szólíthatom Mitchnek? - Persze, miért is ne? - Szerintem Eddie halála összefügg azzal a munkával, amit magának végzett. Más nem lehet a magyarázat. És ha azért ölték meg, mert tudott valamit, feltehetőleg arra gondolnak, hogy azt a valamit én is tudom. Mi a véleménye? - Én nem vállalnék semmi kockázatot. - Lehet, hogy eltűnök egy kis időre. A férjem éjszakai klubokban is dolgozik néha, és ha szükség van rá, tudunk mozgékonyak lenni. A férjemnek még nem mondtam el semmit, de azt hiszem, most szükség van rá. Maga mit mond? - Hová mennének? - Little Rock, St. Louis, Nashville. A férjemet kirúgták az állásából, úgyhogy utazgathatunk, azt hiszem. - Tammy hangja elhalkult. Újabb cigarettára gyújtott. Nagyon tiszta, profi munka, ismételgette magában Mitch. Tammyre pillantott és apró könnycseppet vett észre az arcán. A nő nem volt csúnya, de a bárokban és éjszakai mulatókban eltöltött éveknek látszott az eredménye. Arcvonásai markánsak voltak, és a szőkítéstől meg az erős arcfestéktől eltekintve, korához képest csinosnak volt mondható. Úgy negyven körül járhat, vélte Mitch. Tammy hatalmasat szippantott a cigarettából és óriási füstfelhőt bocsátott ki a Golfból. - Azt hiszem, egy csónakban evezünk, nem? Úgy értem, azok mindkettőnket el akarnak kapni. Megölték azokat az ügyvédeket, aztán Eddie-t, most pedig mi következünk, attól tartok. Ne tartsd magadban bébi, ontsd ki a szívedet - gondolta Mitch. - Figyeljen ide, tegyük a következőt. Kapcsolatban kell maradnunk egymással. De telefonon nem hívhat, és senki sem láthat bennünket együtt. A feleségem mindent tud, és majd beszámolok neki erről a kis találkozóról is. Miatta nem kell aggódnia. Hetente egyszer írjon nekem, és közölje, hol van. Hogy hívják az édesanyját? - Dorisnak. - Jó. Ez lesz a fedőneve. Bármit is küld nekem, a Doris nevet írja alá.

- A leveleit is elolvassák? - Valószínűleg igen, Doris. Valószínűleg igen.

19

Délután ötkor Mitch lekapcsolta a lámpát az irodájában, felkapta mindkét aktatáskáját, aztán menet közben megállt Nina íróasztalánál. A nő, a telefont a vállához tapasztva, éppen gépelt az IBM-en. Meglátta Mitchet és benyúlt a fiókjába egy borítékért. - Ez a szobafoglalás visszaigazolása a Capitol Hiltonból - mondta a kagylóba. - A gépelnivaló az asztalomon van - közölte vele Mitch. - Találkozunk hétfőn. - Felment a lépcsőn a negyedikre, Avery sarokban lévő irodájához, ahol kisebbfajta zenebona volt. Az egyik titkárnő dossziékat tömött be egy hatalmas aktatáskába. Egy másik éles hangon Averyhez beszélt, aki valaki mással üvöltözött telefonon. Egy jelölt utasításokat ordítozott az első titkárnőnek. Avery lecsapta a telefont. - Kész vagy? - kérdezte követelő hangon Mitchtől. - Rád várok - felelte Mitch. - Nem találom a Greenmark-dossziét - mordult rá valamelyik titkárnő a jelöltre. - Együtt volt a Rocconi-dossziéval - jegyezte meg a jelölt. - Nincs szükségem a Greenmark-dossziéra! - harsogta Avery. - Hányszor kell még elmondanom? Süket? A titkárnő Averyre meredt. - Nem, nagyon jól hallok. És pontosan hallottam, hogy azt mondta: "Tegye be a Greenmark-dossziét a táskámba." - A limuzin már várakozik - jelentette be a másik titkárnő. - Nekem nem kell az az átkozott Greenmark-dosszié! - üvöltötte Avery. - Talán inkább a Rocconi? - érdeklődött a jelölt. - Igen! Igen! Már vagy tizedik alkalommal mondom. A Rocconi-dossziéra van szükségem. - A repülőgép nemsokára indul - tette hozzá a másik titkárnő.

Az egyik aktatáskát lecsukták és bezárták. Avery beletúrt egy halom papírba az íróasztalán. - Hol van a Fender-dosszié? Hol a többi dosszié? Miért nem tudok soha megtalálni egy dossziét? - Itt van a Fender - jegyezte meg az első titkárnő, miközben az aktát belegyömöszölte egy másik táskába. Avery egy darab papírra bámult. - Rendben. Nézzük: Fender, Rocconi, Cambridge üzlettársak, Greene Group, Sonny Capps és Otaki, Burton fivérek, Galveston Freight és McQuade. Mind megvannak? - Igen, igen, igen - felelte az első titkárnő. - Ez az összes - tette hozzá a jelölt. - Nem is hiszem el - mondta Avery, miközben felkapta a zakóját. - Menjünk. - Két titkárnő, a jelölt és Mitch kíséretében kimasírozott az ajtón. Mitch két aktatáskát vitt, a jelölt szintén, a titkárnő pedig egyet. A másik titkárnő jegyzetelt, miközben Avery utasításokat vakkantgatott feléje, amelyeket távollétében el kell végezni. A csapat bezsúfolódott a kis liftbe, hogy lemenjenek a földszintre. Az épület előtt a sofőr nyomban munkához látott: kinyitotta az ajtókat és a táskákat elhelyezte a csomagtartóban. Mitch és Avery a hátsó ülésen foglalt helyet. - Nyugi, Avery - mondta Mitch. - A Kajmán-szigetekre mész három napra. Nyugi. - Persze, persze. De egy hónapra elég munkát viszek magammal. Az ügyfeleim a fejemet akarják és azzal fenyegetőznek, hogy pert indítanak ellenem hanyagság miatt. Két hónappal vagyok lemaradva, és ráadásul most te elmész, hogy eltölts néhány unalmas napot egy adószemináriumon Washingtonban. Nagyszerű az időzítésed, McDeere. Nagyszerű. Avery kinyitotta a bárszekrényt és kevert magának egy italt. Mitch nem kért. A limuzin a Riverside Drive-on haladt a legnagyobb csúcsforgalomban. Három korty gin után az üzlettárs mélyet sóhajtott. - Folyamatos továbbképzés. Micsoda baromság - jegyezte meg. - Te is ezt csináltad, amikor újonc voltál. És ha nem tévedek, nem olyan régen eltöltöttél egy hetet egy nemzetközi adószemináriumon Honoluluban. Vagy már elfelejtetted? - Az munka volt. Csak munka. Magaddal viszed az aktáidat?

- Természetesen, Avery. A munkáltatóim azt várják tőlem, hogy miután napi nyolc órát eltöltők a szemináriumon és megismerem a Kongresszus legfrissebb adóügyi rendeleteit, napi öt órát számlázzak a szabadidőmben. - Hatot, ha tudsz. Le vagyunk maradva, Mitch. - Mindig le vagyunk maradva, Avery. Keverj magadnak még egy italt. Lazíts. - Úgy tervezem, hogy majd a Rumheadsben fogok lazítani. Mitchnek eszébe jutott a bár, a Red Stripe, a dominók, a célbadobálók és persze, a bikinik. És a lány. - Most utazol először a Learen? - kérdezte Avery most már nyugodtabban. - Igen. Már hét hónapja itt dolgozom, és most fogom először látni a gépet. Ha ezt már tavaly márciusban tudom, egy Wall Street-i céghez megyek dolgozni. - Az nem neked való. Tudod, mi folyik ott? Egy cégnél háromszáz ügyvédet alkalmaznak, ugye? És minden évben felvesznek harminc vagy talán annál is több újoncot. Mindenki ott akar dolgozni, mert az a Wall Street, nem? Nagyjából egy hónap után mind a harmincat összehívják egy hatalmas teremben és közlik velük, azt várják tőlük, hogy öt éven keresztül heti kilencven órát dolgozzanak. És az; öt év elteltével a fele már nincs ott. A fluktuáció hihetetlenül magas. Megpróbálják kinyírni az újoncokat, óránként százszázötven dollárt számláztatnak velük, kihasználják, agyondolgoztatják és aztán kirúgják őket. Ez a Wall Street. És a szegény srácok sohasem látják a cég repülőjét. Vagy a limuzint. Tényleg hatalmas szerencséd van, Mitch. Mindennap hálát kéne adnod az istennek, hogy úgy döntöttünk, felveszünk téged a jó öreg Bendini, Lambert és Locke céghez. - A heti kilencven óra gyerekjátéknak tűnik. Tudnék mit kezdeni ennyi szabadidővel. - Majd kifizetődik, amit most csinálsz. Hallottad, mennyi a tavalyi prémiumom? - Nem. - Négyszáznyolcvanötezer. Nem rossz, mi? És ez csak a prémium. - Én hatezret kaptam - jegyezte meg Mitch. - Maradj csak velem, és hamarosan a nagyágyúk között leszel. - Az igaz, de először részt kell vennem a folyamatos továbbképzésen.

Tíz perccel később a limuzin rákanyarodott a hangárokhoz vezető útra. Az egyik hangáron ez a felirat állt: Memphis Aero. Egy karcsú, ezüstös 55-ös Lear gurult lassan a terminál felé. - Ez az - mondta Avery. Az aktatáskákat és bőröndöket gyorsan felrakodták a gépre és perceken belül megkapták az engedélyt a felszállásra. Mitch bekapcsolta a biztonsági övet és gyönyörködve körbepillantott a bőr és sárgaréz fülkében. Pazar és fényűző volt, de Mitch nem is számított másra. Avery újabb italt kevert, majd beszíjazta magát. Egy és negyed órával később a Lear megkezdte a leszállást a Baltimore-Washington Nemzetközi Repülőtérre. Miután lassan lefékezett, Avery és Mitch a lépcsőn lement a kifutópályára és kinyitotta a csomagtér ajtaját. Avery egy egyenruhás férfira mutatott, aki a kapu közelében állt. - Ó a sofőröd. A limuzin ott áll az épület előtt. Csak kövesd a fickót. Úgy negyven percre vagytok a Capitol Hiltontól. - Mi az, egy másik limuzin? - kérdezte Mitch. - Aha. Ezt nem tennék meg neked a Wall Streeten. Kezet ráztak, és Avery visszamászott a gépre. Az újratankolás harminc percig tartott, és amikor a Lear déli irányba tartva felszállt, Avery ismét elszenderült. Három órával később a gép földet ért Georgetownban. A terminál mellett elgurult egy kis hangárig. Itt tölti majd az éjszakát. Egy biztonsági őr várt Averyre meg a csomagjaira, és elkísérte a terminálhoz és a vámvizsgálatra. A pilóta és a másodpilóta végigcsinálta a leszállás utáni szertartást. Aztán őket is átkísérték a terminálhoz. Éjfél után a hangárban elaludtak a fények, és a gépek sötétben várták az újabb felszállást. Kinyílt egy oldalajtó és három férfi - az egyik Avery - belépett a hangárba. Sebes léptekkel odamentek az 55-ös Learhez. Avery kinyitotta a csomagtér ajtaját, és gyorsan kipakoltak huszonöt súlyos papírdobozt. A fülledt trópusi hőségben a hangár olyan volt, akár egy kemence. Mindannyian rettenetesen izzadtak, de egy szót sem szóltak, amíg a huszonöt doboz elő nem került a gépből. - Huszonötnek kell lennie. Számolja meg - utasította Avery az egyik férfit, egy atlétatrikót viselő, izmos helybelit, akinek pisztoly volt az övébe dugva. A másik férfi egy jegyzetblokkot tartott a kezében és feszülten figyelt, mintha egy áruátvételt bonyolító bolti alkalmazott lenne. A helybéli ember gyorsan számolt, verejtékcseppek hullottak a dobozokra. - Igen. Huszonöt - Mennyi? - kérdezte a férfi a jegyzetblokkal.

- Hat és fél millió. - Az egész készpénz? - Igen. Amerikai dollár. Százasok és húszasok. Rakjuk fel - Hova megy? - A Quebecbanqba. Már várják. Mindannyian felkaptak egy dobozt és a sötétben odamentek az oldalajtóhoz, ahol egy férfi várt rájuk Uzi géppisztollyal a kezében. A dobozokat feltették egy ütött-kopott teherautóra, melynek oldalán ez a gyengén látható felirat állt: CAYMAN PRODUCE. A helybéliek felhúzott pisztollyal ücsörögtek, amint az átvevő kihajtott a hangárból Georgetown belvárosa felé.

A jelentkezés nyolckor kezdődött az Évszázados Teremben, a félemeleten. Mitch korán érkezett, aláírt, felvette a súlyos jegyzetfüzeteket, melyeknek a bontójára gondosan rányomtatták a nevét és bement. Nem messze a hatalmas terem közepétől foglalt helyet. A brosúrából megtudta, hogy csak kétszáz jelentkezést fogadnak el. Kávét szolgáltak fel, aztán Mitch kiterítette maga előtt a Washington Postot. A terem lassan megtelt, amint az ország különböző pontjairól származó ügyvédek összegyűltek, hogy meghallgassák a naponta változó adóügyi törvények legújabb módosulásait. Néhány perccel kilenc előtt egy elegáns, fiús külsejű ügyvéd foglalt helyet Mitch balján, de nem szólt semmit. Mitch rápillantott, aztán visszatért az újsághoz. Miután minden résztvevő megérkezett, az elnök üdvözölte a jelenlévőket, és bemutatta az első előadót. Ilyen és ilyen nevű képviselő Oregonból, albizottsági elnök. Amint a dobogóra lépett, hogy megtartsa előadását, a Mitch balján ülő ügyvéd odahajolt hozzá és kezet nyújtott. - Hello, Mitch - súgta. - Grant Harbison vagyok az FBI-tól. - Átadta Mitchnek a névjegyét. A képviselő egy viccel indított, amit Mitch nem hallott. A névjegykártyát tanulmányozta, közel tartva a mellkasához. Senkit sem ismert a teremben, de kínosan érintette volna, ha bárki is megtudná, hogy egy FBI-os névjegyet tart a kezében. Öt perc elteltével Mitch üres tekintettel rámeredt Harbisonra. - Néhány percre találkoznunk kell - közölte vele a férfi súgva.

- Mi van, ha nem érek rá? - kérdezte Mitch. Az ügynök elővett a jegyzetfüzetéből egy sima, fehér borítékot és odaadta Mitchnek, aki testéhez közel tartva, kinyitotta. A benne lévő levelet kézzel írták. A tetején apró, de impozáns betűkkel szedve a következő néhány szó állt: Igazgatói Hivatal - FBI.

A levél így szólt:

Kedves Mr. McDeere! Az ebédidőben szeretnék néhány szót váltani önnel. Kérem, kövesse Harbison ügynök utasításait. Nem fog sokáig tartani. Értékeljük az együttműködését. Köszönettel F. DENTON VOYLES Igazgató

Mitch visszatette a levelet a borítékba és lassan rátette a jegyzetfüzetére. Értékeljük az együttműködését. Az FBI igazgatója. Tisztában volt vele, mennyire fontos, hogy megőrizze az önuralmát, arca rezzenéstelen, nyugodt maradjon, mintha semmi sem történt volna. De mindkét kezével a halántékát dörzsölte és a padlót bámulta maga előtt. Lehunyta a szemét és szédült. Az FBI. Itt ül mellette! Rá vár. Az igazgató és a fene tudja még kicsoda. Tarrance biztos ott lesz a közelben. A képviselő viccének hallatán hirtelen nevetés tört ki a teremben. Harbison gyorsan Mitchhez hajolt és azt suttogta: - Legyen a sarokban lévő férfi WC-ben tíz perc múlva. - Az ügynök az asztalon hagyta a papírjait és nagy nevetés közepette távozott a teremből. Mitch belelapozott jegyzetfüzete első részébe és úgy tett, mintha az anyagot tanulmányozná. A képviselő éppen áldozatos harcát részletezte, amelyet azért folytat, hogy megvédje a tehetős emberek adókedvezményeit, és ugyanakkor arra törekszik, hogy könnyítse a munkásosztályra nehezedő terheket. Félelmet nem ismerő irányítása alatt az albizottság egy alkalommal megtagadta egy jelentés benyújtását a törvényhozásnak s így sikerült korlátozni az olaj- és földgázkutatásokra szánt összegek csökkentését. Egyszemélyes hadsereg volt ez a férfi Capitol Hillen.

Mitch várt tizenöt percet, majd még ötöt, aztán elkezdett köhögni. Vízre volt szüksége, és szája elé tett kézzel elosont a székek között a terem végébe, majd távozott a hátsó kijáraton. Harbison a férfi WC-ben volt, és már vagy tizedik alkalommal mosta meg a kezét. Mitch odasétált a férfi melletti mosdóhoz, és kinyitotta a hideg vizes csapot. - Mondja, mire készülnek maguk? - kérdezte. Harbison Mitchre nézett a tükörben. - Én csak utasításokat követek. Mr. Voyles személyesen szeretne találkozni magával, és engem azért küldtek, hogy odavigyem. - És vajon mit akarhat? - Nem akarom lelőni a poénját, de biztos vagyok benne, hogy valami nagyon fontosat. Mitch óvatosan körbepillantott a WC-ben. Üres volt. - És mi van akkor, ha nem érek rá találkozni vele? Harbison elzárta a vizet, és kezét lerázta a mosdóba. - Ez a találkozás elkerülhetetlen, Mitch. Ne játszadozzunk. Miután ez a remek kis szeminárium megkezdi az ebédidőt, talál majd egy taxit 8667-es rendszámmal a főbejárattól balra. Elviszi magát a vietnami veteránok emlékművéhez. Mi is ott leszünk. Óvatosnak kell lennie. Két ember követte ide Memphisből. - Milyen két ember? - Ketten a memphisi fiúk közül. Tegye, amit mondunk, és senki sem fogja megtudni.

Az elnök köszönetet mondott a második előadónak, a New York University professzorának, és bejelentette, hogy ebédidő következik. Mitch egy szót sem szólt a taxisofőrhöz. A férfi eszelős módjára hajtott, és hamarosan eltűntek a forgalomban. Tizenöt perccel később leparkoltak az emlékmű közelében. - Még ne szálljon ki! - utasította Mitchet a sofőr határozottan. Mitch nem mozdult tíz percen keresztül, és egy szó sem hagyta el a száját. Végül egy fehér Ford Escort lassított le a taxi mellett, és dudált egyet. Aztán elhajtott. A sofőr előrebámulva így szólt: - Rendben. Menjen oda a Falhoz. Öt percen belül megtalálják.

Mitch kilépett a járdára, a taxi elment. Mélyen a gyapjúkabátja zsebébe süllyesztette a kezét, és lassan megindult az emlékmű felé. A zord északi széllökések faleveleket repítettek minden irányba. Mitch megborzongott, és felhajtotta kabátja gallérját. Egy magányos zarándok, mereven ülve tolószékében, a Falra bámult. Vastag pokrócba volt burkolózva. A kelleténél egy számmal nagyobb, terepszínű tányérsapkája alatt sötét pilótaszemüveg fedte a szemét. A Fal végének közelében ült, közel az 1972-ben elesettek nevéhez. Mitch követte az évszámokat a járda mentén, és a tolókocsi közelében állt meg. Hirtelen megfeledkezve a férfiről, elkezdte vizsgálgatni a neveket. Mély lélegzetet vett, és zsibbadás állt be a gyomrában meg a lábaiban. Lassan lenézett, és közel a Fal aljához megtalálta, amit keresett. Szép betűkkel bevésve, prózaian ott állt Rusty McDeere neve, csakúgy, mint bárki másé. Egy kosár megfagyott és hervadt virág állt az emlékmű mellett, alig néhány centire Rusty McDeere nevétől. Mitch óvatosan lefektette őket a földre, és letérdelt a Fal elé. Megtapogatta Rusty bevésett nevének betűit. Rusty McDeere. Életkora tizennyolc év, mindörökre. Hét hete volt Vietnamban, amikor rálépett egy aknára. Azt állították, hogy a halál azonnal beállt. Ray szerint minden esetben ezt mondták. Mitch kitörölt egy apró könnycseppet a szeméből, és végigtekintett a Falon. Arra az ötvennyolcezer családra gondolt, akikkel mind azt közölték, hogy a halál azonnal beállt. - Mitch, már várják. Mitch megfordult, és a tolókocsis férfira nézett, az egyetlen emberi lényre a közelben. A pilótaszemüveg a Falra meredt, és nem nézett föl. Mitch körbepillantott. - Nyugi, Mitch. Lezártuk a környéket. Most nem figyelik magát. - És maga kicsoda? - kérdezte Mitch. - Az egyik fiú a bandából. Bíznia kell bennünk, Mitch. Az igazgatónak fontos mondandója van, olyasmit akar közölni magával, ami megmentheti az életét. - Ő hol van? A tolószékes férfi elfordította a fejét, és lenézett a járdára. - Induljon el ebbe az irányba. Majd megtalálják. Mitch egy pillanatig még bátyja nevére meredt, aztán elsétált a tolókocsi mögött. Elhaladt három katona szobra mellett. Lassan ment, valami jelre várt, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette. Wayne Tarrance lépett elő egy fa mögül, és Mitch mellé sétált. Menjen tovább - utasította. - Vajon miért nem vagyok meglepve, hogy magát is itt látom? - kérdezte Mitch.

- Csak menjen tovább. Legalább két pasas van, aki még maga előtt iderepült Memphisből. Abban a hotelban laknak, ahol maga, egy ajtóval arrébb. Ide nem követték. Azt hiszem, leráztuk őket. - Mi az isten folyik itt, Tarrance? - Hamarosan megtudja. Menjen tovább, ne álljon meg. De engedjen ki egy kicsit, senki sem figyeli magát, eltekintve a mi ügynökeinktől. Vannak vagy húszan. - Húszan? - Aha. Lezártuk ezt a helyet. Biztosra akarunk menni, hogy azok a memphisi mocskok ne jelenjenek meg itt. De most már nem jönnek. - És ők kik? - Az igazgató majd megmagyarázza. - Miért van benne ebben az ügyben az igazgató? - Nagyon sokat kérdez, Mitch. - Maga pedig nem válaszol eleget. Tarrance jobbra mutatott. Leléptek a járdáról, és megindultak egy súlyos kőpad felé, amely egy kis erődhöz vezető gyaloghíd közelében állt. A tó vize fehérre fagyott. - Üljön le - rendelkezett Tarrance. Mindketten helyet foglaltak a padon. Két férfi jött át a gyaloghídon. Mitch nyomban felismerte az alacsonyabbikat, Voylest. F. Denton Voyles, az FBI igazgatója immáron három elnök alatt. Könyörtelenségéről ismert, egyenes beszédű, vaskezű bűnüldöző. Mitch tisztelettudóan felállt, amikor a két férfi a padhoz ért. Voyles kinyújtotta hűvös kezét, és az egész világon ismert nagy, kerek arcából sugárzó tekintettel Mitchre bámult. Kezet ráztak és bemutatkoztak. Voyles a padra mutatott. Tarrance és a másik ügynök a gyaloghídhoz sétált, és szemükkel a környéket pásztázták. Mitch a kis tó túloldalára bámult, és két férfit vett észre: egy nagyjából százméternyire lévő fánál álltak, minden kétséget kizáróan ügynökök, a megszokott viharkabátban, rövidre nyírt hajjal. Voyles közel ült le Mitchhez, a lábuk egymáshoz ért. Hatalmas, tar fején fedora kalapot viselt kicsit félretolva. Legalább hetvenéves volt, de zöld szeme élénken mozgott, és mindent észrevett. Mindkét férfi szótlanul ült a hideg padon, kezüket mélyen kabarjuk zsebébe süllyesztve.

- Méltányolom, hogy eljött - kezdte Voyles. - Nem éreztem, hogy más választásom is lenne. A maga emberei nyughatatlanok. - Igen. Ez az ügy roppant fontos nekünk. Mitch mélyet sóhajtott. - Van valami fogalma arról, hogy mennyire össze vagyok zavarodva és mennyire félek? Teljesen meg vagyok rémülve. Azt hiszem, magyarázattal tartozik nekem, uram. - Mr. McDeere, szólíthatom Mitchnek? - Hogyne. Miért ne? - Akkor jó, Mitch. Én nem szeretek sokat beszélni. És amit most elmondok magának, minden bizonnyal meg fogja rázni. Meg lesz rettenve. Lehet, hogy nem is hisz nekem. De biztosíthatom: minden szó igaz, és a segítségével megmenthetjük az életét. Mitch mindenre felkészülve várakozott. - Mitch, még egyetlen ügyvéd sem hagyta el élve a maguk cégét. Három próbálta meg, de megölték őket. Kettő már majdnem eljött, ők tavaly nyáron haltak meg. Ha egy ügyvéd egyszer beáll a Bendini, Lambert és Locke céghez, sohasem távozhat tőlük, csak ha nyugdíjba vonul, és befogja a száját. És mire nyugdíjba mennek, már részesei a bűnszövetkezetnek, és nem beszélhetnek. A cégnek óriási biztonsági apparátusa van az épület ötödik emeletén. A maga házában és kocsijában mikrofonokat helyeztek el. A telefonokat lehallgatják. Ugyanez a helyzet az irodában is. Gyakorlatilag minden szót, amit kiejt, hallanak és felvesznek az ötödik emeleten. Követik magát, néha a feleségét is. Míg beszélgetünk, itt vannak Washingtonban. Látja, Mitch, ez a cég több, mint egy cég. Egy nagyszabású üzletnek a része, egy nagyon sok hasznot hajtó üzletnek. Egy nagyon törvénytelen üzletnek. A cég nem az üzlettársak tulajdonában van. Mitch a férfi felé fordult, és nagyon figyelt. Az igazgató a befagyott tóra nézett beszéd közben. - Az a helyzet, Mitch, hogy a Bendini, Lambert és Locke cég a chicagói Morolto bűnszövetkezet birtokában van. A maffia birtokában. A Cosa Nostra. Onnan irányítják az ügyeket. És ezért vagyunk mi itt. - Voyles határozottan Mitch térdére tette a kezét, és néhány centiméterről az arcába bámult. - Ez a maffia, Mitch, és veszedelmesen törvénytelen. - Nem hiszem - mondta Mitch megdermedve a félelemtől. Hangja gyenge volt és megremegett.

Az igazgató elmosolyodott. - De igen, Mitch. De igen, elhiszi. Egy ideje már maga is gyanakszik. Ezért beszélt Abanksszel. Ezért bérelte fel azt a nyomorult detektívet, és ölette meg az ötödik emeleti fiukkal. Maga is tudja, hogy ez a cég bűzlik, Mitch. Mitch előrehajolt, és térdére tette a könyökét. Lába között a földre bámult. - Nem hiszem - motyogta erőtlenül. - Tudomásunk szerint az ügyfeleik, pontosabban a maguk ügyfeleinek a huszonöt százaléka nem követ el kihágást. Van néhány jó ügyvéd ennél a cégnél, akik a gazdag ügyfelek adóügyeit intézik. Ez remek álca. A legtöbb ügy, amin maga eddig dolgozott, törvényes. Ez az ő módszerük. Hoznak egy újoncot, teletömik pénzzel, vesznek neki egy BMW-t, házat, meg amit kell, lehet utazni a Kajmán-szigetekre, és látástól vakulásig dolgoztatják őket teljesen tiszta ügyeken. Igazi ügyfelek. Igazi ügyvédi munka. Ez így megy néhány évig, és az új ember semmit sem gyanít, igaz? Ez egy nagyszerű cég, nagyszerű fickók vannak ott. Rengeteg a pénz. A fenébe is, minden csodálatos. És aztán öt-hat év után, amikor már igazán nagy pénzeket kapnak, amikor nem terheli jelzálogkölcsön a házat, amikor már családos ember, amikor már nagy biztonságban van, robbantanak, és közlik az igazságot. Nincs kiút. Ez a maffia, Mitch. Ezek a fickók nem játszadoznak. Megölik az egyik gyerekét vagy a feleségét, mit érdekli az őket. Itt több pénzt keres, mint gyakorlatilag bárhol máshol kereshetne. Megzsarolják, mert családja van, ami nekik, a maffiának az égvilágon semmit sem jelent, így aztán mit tesz majd, Mitch? Ott marad. Nem tud eljönni. Ha marad, milliomos lesz, fiatalon nyugdíjba megy, és a családjának nem esett bántódása. Ha el akar menni, úgy végzi, hogy a portréja felkerül a falra az első emeleti könyvtárban. Ezek az emberek nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Mitch a halántékát masszírozta, és remegni kezdett. - Nézze, Mitch, tudom, hogy rengeteg kérdése van. Rendben. Én csak beszélek tovább, és mindent elmondok, amit tudok. Az öt halott ügyvéd ki akart szállni, miután megtudták az igazságot. Az első hárommal nem beszéltünk, mert az igazat megvallva, csak hét évvel ezelőtt szereztünk tudomást a cégről. Kiválóan végezték a dolgukat: csöndben maradtak, és nem hagytak nyomot maguk után. Az első három valószínűleg csak ki akart jutni a cégből, és ki is jutottak. Koporsóban. Hodge és Kozinski más eset. Ők megkerestek bennünket, és egy év leforgása alatt volt néhány találkozónk. Kozinski fejére akkor zúdítottak mindent, amikor már hét éve a cégnél volt. Ő pedig szólt Hodge-nak. Egy évig egymás között sugdolóztak. Kozinski már közel volt ahhoz, hogy kinevezzék üzlettársnak, de ő meg akart szabadulni a cégtől, mielőtt ez megtörténne. Hodge-dzsal meghozták azt a végzetes döntést, hogy kiugranak. Nem is sejtették, hogy az első három ügyvédet megölték, vagy legalábbis nekünk sohasem beszéltek róla. Memphisbe küldtük Wayne Tarrance-t, hogy hozza őket ide. Tarrance szervezett bűnözésre

specializálódott ügynök New Yorkból. Elég közel került a két fickóhoz, mielőtt a "baleset" megtörtént volna a tengeren. Ezek ott Memphisben nagyon jól végzik a dolgukat, Mitch. Ezt sohase felejtse el. Pénzük van, és mindig a legjobbakat bérlik fel. Hodge és Kozinski halála után arra a döntésre jutottam, hogy elkapjuk a céget. Ha lecsapunk a cégre, vádat emelhetünk a Morolto család minden fontosabb tagja ellen. Több mint ötszáz vádemelésről lehet szó. Adócsalás, törvénytelenül szerzett pénz tisztára mosása, zsarolás, amit csak akar. Tönkretehetnénk a Morolto családot; ez lenne az utóbbi harminc év legnagyobb csapása a szervezett bűnözésre. És tudja, Mitch, ez mind benne van a szolid memphisi cég aktáiban. - Miért éppen Memphis? - Ah, ez jó kérdés. Ki gyanakodna egy kis memphisi cégre? Ott nem működik a maffia. Csöndes, kedves, békés folyóparti város. Mehettek volna Durhambe vagy Topekába vagy Wichita Fallsba. De ők Memphist választották. Ahhoz ugyanis elég nagy, hogy elrejtsen egy negyvenfős céget. Remek választás volt, - Azt akarja mondani, hogy minden üzlettárs... - Mitch hangja elcsuklott. - Igen, minden üzlettárs tudja, mi a helyzet, és a szabályok szerint végzi a dolgát. Arra gyanakszunk, hogy a többiek közül is majdnem mindenki tudja, de azért ezt nehéz pontosan megállapítani. Nem tudom megmondani, hogyan működik a cég, és ki van benne a buliban. De erős a gyanúnk, hogy nagyon sok törvénytelen ügylet folyik ott. - Például? - Adócsalás. A Morolto társaság összes adóügyét ők intézik. Szép, hibátlan, látszólag teljesen rendben lévő adóbevallást küldenek be minden évben, de a jövedelemnek csak egy töredékéről. Eszelős sebességgel mossák tisztára a koszos pénzt, amivel törvényes ügyleteket bonyolítanak. Hogy is hívják ezt a bankot St. Louisban a nagyágyú ügyfeleknek? - Commercial Guaranty. - Igen, ez az. A maffia tulajdonában van. A bank összes jogi ügyével a cég foglalkozik. Becslésünk szerint Moroltóék évi háromszázmilliót vágnak zsebre a szerencsejátékból, kábítószerből, prostiktól, amiből csak lehet. Ez persze mind készpénz, nem igaz? A java a szigetekre megy, a bankokba. Vajon hogyan kerül Chicagóból a szigetekre? Van valami ötlete? Gyanúnk szerint a gép szállítja. Ez az aranyborítású Lear, amivel maga iderepült, hetente egyszer Georgetownban landol. Mitch egyenesen ült, és Tarrance-t figyelte, aki hallótávolságon kívül volt, és most a gyaloghídon állt. - Akkor miért nem emelnek vádat, és csapnak le Moroltóékra?

- Mert nem tudunk. De biztosíthatom felőle, hogy meg fogjuk tenni. Három ügynökünk foglalkozik velük Memphisben, és három itt, Washingtonban, ígérem, el fogom őket kapni, Mitch. De szükségünk van valakire belülről. Ezek a fickók rettentő okosak. És rengeteg pénzük van. Borzasztó óvatosak, és nem követnek el hibákat. Meg vagyok győződve arról, hogy magától kell segítséget kapnunk, vagy a cég egy másik tagjától. Szükségünk van akták, bankszámlák és többmilliónyi irat másolatára. De ezeket csak belülről kaphatjuk meg. Másképpen lehetetlen. - És engem választottak. - És magát választottuk. Ha nemet mond, mehet tovább a maga útján: keres egy halom pénzt, és sikeres ügyvéd válik magából. De mi tovább próbálkozunk. Megvárjuk a következő új alkalmazottat, és megkíséreljük a magunk oldalára állítani. De ha ez nem működik, az egyik idősebb ügyvédet keressük meg. Egy olyat, aki elég tisztességes, és még van benne a kurázsi, és helyesen fog cselekedni. Egy napon megtaláljuk az emberünket, Mitch, és ha ez bekövetkezik, maga ellen is vádat emelünk a többivel együtt, és bármilyen gazdag is lesz, börtönbe dugjuk. Ez így lesz, fiam, higgye el nekem. Ebben a pillanatban és ezen a helyen Mitch hitt a férfinak. - Mr. Voyles, fázom. Nem sétálhatnánk? - Dehogyisnem, Mitch. Lassan visszamentek a járdára, és elindultak az emlékmű felé. Mitch hátrapillantott a válla mögött. Tarrance és a másik ügynök kicsit lemaradva követték őket. Egy harmadik ügynök sötétbarna kabátban üldögélt a járda mellett egy padon. - Ki volt Anthony Bendini? - kérdezte Mitch. - 1930-ban feleségül vett egy Morolto lányt, így az öreg Morolto veje lett. Akkoriban Philadelphiában volt valami ügyletük, és Bendinit is odaküldtek. Aztán a negyvenes években, nem lehet tudni, miért, áthelyezték Memphisbe, hogy hozza létre a céget. De azért nagyon jó ügyvéd volt, legalábbis annak alapján, amit mi tudunk róla. Több ezer kérdés cikázott át Mitch agyán, de sikerült megállnia, hogy feltegye őket. Megpróbált nyugodtnak, higgadtnak és szkeptikusnak tűnni. - És mi a helyzet Oliver Lamberttel? - Nagyvilági fickó. A cég tökéletes vezetője, aki, mit ad ég, mindent tudott Hodge-ról és Kozinskiról meg a meggyilkolásukra vonatkozó tervekről. Amikor legközelebb találkozik Mr. Lamberttel, igyekezzen ne elfelejteni, hogy egy hidegvérű gyilkos. Na, persze, nincs más választása. Ha nem lenne hajlandó az együttműködésre, ott úszkálna majd a hullája valamelyik tengerben. Mindannyian ilyenek, Mitch. Pont úgy kezdték, mint maga. Fiatalon,

kiváló képességekkel, tele ambíciókkal, aztán váratlanul egy napon azt vették észre, hogy nem tudnak szabadulni. Ezért alkalmazkodnak a szabályokhoz, keményen dolgoznak, óriási munkát végeznek, hogy meg legyen az álca, és a Bendini, Lambert és Locke egy kicsiny, tiszteletreméltó jogi cégnek tűnjön. Nagyjából minden évben kiválasztanak egy rossz körülmények között élő, ragyogó képességű joghallgatót, aki nős, és akinek a felesége gyerekeket szeretne, teletömik pénzzel, és szerződtetik. Mitch a pénzre gondolt: a hatalmas fizetésre, amit egy kicsi memphisi cégtől kap, a kocsira és az alacsony kamatú jelzálogkölcsönre. A Wall Streetre tartott, és a pénz térítette el az útjáról. Csak a pénz. - És Nathan Locke? Az igazgató elmosolyodott. - Locke egy másik történet. Szegény kölyökként nőtt fel Chicagóban, és tízéves korában már az öreg Moroltónak végzett kisebb munkákat. Egész életében bűnöző volt. Valahogy elvégezte a jogi egyetemet, aztán az öregember délre küldte, hogy Anthony Bendinivel dolgozzon a család tiszta kezű bűnözői között. Mindig is az öreg Morolto kedvence volt. - Mikor halt meg az öregember? - Nyolcvannyolc éves korában, tizenegy évvel ezelőtt. Van két hitvány fia: Mickey, a Nagypofájú és Joey, a Tiszteletes. Mickey Las Vegasban él, és csak korlátozottabb szerep jut neki a család ügyeiben. Joey a főnök. A járda egy másikkal találkozott. Balra, a távolban, a Washington-emlékmű nyúlt a magasba a metsző szélben. Jobbra a Falhoz vezetett az út. Most már voltak előtte néhányan: gyermekek, férjek, barátok neve után kutattak. Mitch a Fal felé indult meg. Lassan sétáltak. Mitch halkan szólalt meg. - Képtelen vagyok megértem, hogyan végezhet a cég ilyen sok törvénytelen munkát ilyen nagy titokban. Hiszen tele van titkárnőkkel, tisztviselőkkel és jelöltekkel. - Jó kérdés, és nem lehet pontosan megválaszolni. Úgy hisszük, hogy két cégként működik. Az egyik törvényes, itt vannak az új ügyvédek, a titkárnők többsége és a tisztviselők. A piszkos munkát pedig a vezetők és az üzlettársak végzik. Hodge és Kozinski már közel volt ahhoz, hogy rengeteg információt nyújtson nekünk, de végül nem sikerült nekik. Hodge egyszer elmondta Tarrance-nak, hogy volt néhány jelölt az alagsorban, akikről nagyon keveset tudott. Közvetlenül Locke-nak, Milligannek, McKnightnak és még néhány üzlettársnak dolgoztak, de igazából senki sem tudta, mit csinálnak. A titkárnők mindent tudnak, és szerintünk valószínűleg a legtöbb benne is van a buliban. Ha így áll a helyzet, semmi kétségem afelől, hogy rendesen meg vannak

fizetve, és túlságosan rettegnek ahhoz, hogy beszéljenek. Gondolja csak meg, Mitch. Ha hatalmas pénzeket kap a munkájáért, és tudja, ha sokat kérdezősködik vagy jártatni kezdi a száját, a folyóban végzi, mit tenne? Meg se mukkan, és zsebre teszi a pénzt. A Fal elejénél megálltak. Innen indult a földről a fekete gránit, hogy hetvenméteres magasságba nyúljon fel, ahol a második sor hasonló kőlapokkal találkozott. Tőlük vagy húsz méterre egy halkan sírdogáló idős házaspár meredt a nevekre. Összeölelkezve álltak, hogy melegséget és erőt kapjanak a másiktól. Az anya lehajolt, és egy feketefehér, bekeretezeti fényképet helyezett el a Fal aljánál. Az apa a középiskolai évekre emlékeztető tárgyakkal teli cipődobozt tett a fénykép mellé. Osztályfényképek, szerelmes levelek, kulcscsomók és egy aranylánc. Egyre hangosabban zokogtak. Mitch, hátát a Fal felé fordítva, a Washington-emlékmű felé nézett. Az igazgató a szemét figyelte. - Tehát akkor mit kellene tennem? - kérdezte Mitch. - Először is fogja be a száját. Ha kérdezősködni kezd, veszélybe kerülhet az élete. És a feleségéé is. A közeli jövőben ne legyenek gyerekeik. Könnyű célpontul szolgálnának. Az a legjobb, ha eljátssza az ostobát, és ügy tesz, mintha minden csodálatos lenne, és még mindig úgy tervezné, hogy magából a világ legjobb ügyvédje lesz. Másodszor: döntésre kell jutnia. Nem most, de hamarosan. El kell határoznia, hogy együttműködik-e velünk vagy sem. Ha azt választja, hogy segít nekünk, természetesen gondoskodunk róla, hogy megérje magának. Ha másként dönt, akkor folytatjuk a cég megfigyelését, egészen addig, amíg úgy határozunk, hogy megkeresünk egy másik ügyvédet. Mint már mondtam, egy napon majd találunk valakit, akinek lesz elég mersze, hogy segítsen nekünk, és elintézzük azokat a mocskos gazembereket. És akkor ez a Morolto család megszűnik létezni. Mi meg fogjuk védeni magát, Mitch, és soha többet nem kell dolgoznia az életben. - Milyen életben? Örök rettegésben fogok élni, ha egyáltalán életben maradok. Hallottam már egy-két történetet azokról a tanúkról, akiket az FBI állítólag elrejtett. Tíz évvel a tárgyalás után felrobban az autójuk, amikor kihajtanak a garázsból, hogy munkába induljanak. A holttestet három sarokkal odébb találják meg darabokban. A maffia sohasem felejt, igazgató úr. Ezt maga is tudja. - Sohasem felejtenek, Mitch, ez igaz. De megígérem magának, hogy a maga és a felesége élete biztonságban lesz. Az igazgató az órájára pillantott. - Most már jobb, ha visszamegy, mert különben gyanakodni kezdenek. Tarrance majd keresi magát. Bízzon benne, Mitch. Azon fáradozik, hogy védje a maga életét. Az én felhatalmazásom alapján végzi a munkáját. Ha mond magának valamit, az egyenesen tőlem jön. Ő tárgyalhat is.

- Mit kell megtárgyalni? - A feltételeket, Mitch. Azt, hogy mit adunk magának cserébe azért, amit kapunk. Mi a Morolto családot akarjuk, maga pedig tálcán hozhatja el nekünk. Nevezze meg az árat, és a kormány, melynek megbízásából dolgozik az FBI, megadja magának. Persze ésszerű határokon belül. És ezt én mondom magának, Mitch. - Lassan elsétáltak a Fal mellett, és megálltak a tolókocsis ügynök mellett. Voyles kivette a kezét a zsebéből. - Egy taxi vár magára ott, ahol a másikból kiszállt. A száma 1073. A sofőr ugyanaz. Most menjen. Mi nem találkozunk többet, de Tarrance néhány héten belül érintkezésbe lép magával. Kérem, gondolja meg, amit mondtam magának. Ne próbálja meggyőzni magát arról, hogy a cég legyőzhetetlen, és az idők végezetéig működhet, mert ezt nem fogom hagyni. A közeljövőben támadásba lendülünk, megígérhetem magának. Csak abban reménykedem, hogy maga a mi oldalunkon lesz. - Nem értem, hogy mi lenne a feladatom. - Tarrance ismeri a stratégiánkat a meccsre. Nagyon sok függ magától és attól, hogy mit sikerül megtudnia, miután elkötelezte magát. - Elköteleztem magamat? - Ezt a szót használjuk, Mitch. Ha elkötelezte magát, már nincs visszaút. Ezek könyörtelenebbek, mint bármilyen más szervezet a földön. - Miért engem választottak? - Valakit választanunk kellett. Nem, ez így nem igaz. Azért esett magára a választás, mert maga elég bátor ahhoz, hogy kisétáljon az egészből. A feleségén kívül nincs családja. Nincsenek kötelékei, gyökerei. Abby kivételével minden ember fájdalmat okozott magának, akit szeretett. Egyedül, szinte támogatás nélkül nőtt fel, független ember lett, és csak saját magára támaszkodik. Nincs szüksége a cégre. Otthagyhatja. Az évek alatt megkeményedett és megedződött. És elég esze van ahhoz, hogy ezt végigcsinálja. Nem fogják elkapni. Ezért választottuk magát. Viszlát, Mitch. Köszönöm, hogy eljött. Most már induljon Vissza. Voyles sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott. Tarrance a Fal végében várakozott, gyorsan intett neki, mintha azt akarná mondani: "Ennyi volt - egyelőre."

20

Az atlantai leszállás után a Delta DC-9-es hideg esőben ért földet a Memphisi nemzetközi repülőtéren. A 19-es kapunál állt le, a csomagjaik súlya alatt roskadozó üzleti utazók gyorsan kiszálltak. Mitch csak egy Esquire-t és az aktatáskáját tartotta a kezében. Látta, hogy Abby a telefonfülkék közelében várja, és gyorsan átvágott a tömegen. A táskát és a magazint lehajította a földre, és megölelte Abbyt. A Washingtonban töltött négy nap egy egész hónapnak tűnt. Újra és újra megcsókolták egymást, és halkan sugdolóztak. - Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak vacsorázni? - kérdezte Mitch. - Otthon vacsora vár az asztalon és bor a hűtőben - felelte Abby. Megfogták egymás kezét, és a zsúfolt előcsarnokon keresztülvágva megindultak a csomagátvevő felé. Mitch halkan azt mondta: - Tudod, beszélnünk kellene, és azt otthon nem lehet. Abby szorosabban fogta a kezét. - Igen? - Igen. Tulajdonképpen elég hosszan kellene beszélgetnünk. - Mi történt? - Eltart egy darabig, míg elmondom. - Vajon miért lettem hirtelen ideges? - Csak légy nyugodt és mosolyogj. Figyelnek. Abby elmosolyodott, és jobbra pillantott. - Kik figyelnek? - Mindjárt megmagyarázom. Mitch váratlanul babra húzta a feleségét. Átvágtak az emberek okozta torlódáson, és besiettek a reptéri bárba. Üzletemberekkel volt tele, akik iszogattak, a gépükre vártak, és a televíziót nézték, ami a bárpult fölött volt elhelyezve. Egy kicsi, üres söröskorsókkal teli kerek asztal éppen megürült, helyet foglaltak háttal a falnak, és így jól látták a bárt és az előcsarnokot Közel ültek egymáshoz, a szomszédos asztal alig egy méterre volt tőlük. Mitch a bejáratra bámult, és alaposan megnézte minden belépő arcát - Mennyi ideig leszünk itt? - kérdezte Abby. - Miért? Abby kibújt a hosszú rókaszőr bundából, és az asztal túloldalán lévő székre tette. - Kit keresel? - Csak mosolyogj egy kicsit. Csinálj úgy, mintha tényleg hiányoztam volna neked. Például csókolj meg. - Mitch egy puszit nyomott a szájára, és egymás szemébe mosolyogtak.

Mitch arcon csókolta Abbyt, majd ismét az ajtóra nézett. Egy pincér érkezett sietve, és letakarította az asztalt. Bort rendeltek. Abby a férjére mosolygott. - Milyen volt az utad? - Unalmas. Négy napon keresztül napi nyolc órát töltöttünk tanulással. Az első nap után alig mozdultam ki a szállodából. Harminckét órába zsúfoltak bele egy hat hónapos anyagot az adótörvények módosításáról. - A városból láttál valamit? Mitch elmosolyodott, és ábrándos tekintettel a feleségére nézett. - Hiányoztál, Abby. Még soha senki nem hiányzott nekem ennyire. Szeretlek. Szerintem csodálatos vagy és teljességgel elbűvölő. Nem szeretek egyedül utazni, és nélküled felébredni idegen hotelszobákban. És valami borzalmas mondandóm van a számodra. Abby abbahagyta a mosolygást. Mitch lassan körbepillantott a helyiségben. Nagy tömeg volt a bárpultnál, a vendégek a tévében közvetített futballmeccset nézve hangoskodtak. A bár mind zajosabb lett. - Mindent elmondok - folytatta Mitch. - De nagyon valószínű, hogy valaki most idebent figyel bennünket. Nem hallják, amit mondok, de azért látnak bennünket. Néha mosolyodj élj bár nem lesz könnyű. Megérkezett a bor, és Mitch belevágott a történetbe. Semmit sem hagyott ki. Abby csak egyszer szólalt meg. Mitch beszélt neki Anthony Bendiniről, az öreg Moroltóról, aztán a Chicagóban nevelkedett Nathan Locke-ról, Oliver Lambertről és a fiúkról az ötödik emeleten. Abby idegesen kortyolgatta a bort, és hősiesen megpróbált úgy viselkedni, mint egy szerető feleség, akinek nagyon hiányzott a férje, és most rettenetesen élvezi a férfi beszámolóját az adóügyi szemináriumról. Figyelte az embereket a bárban, ivott egy-egy kortyot a borból, és néha vigyorgott egyet, amikor Mitch a pénz tisztára mosásáról és a meggyilkolt ügyvédekről beszélt. Testét átjárta a rettegés. Egyre szaggatottabban lélegzett. De figyelt, és játszotta a szerepét. A pincér hozott még bort, és a tömeg lassan megfogyatkozott. Egy órával azután, hogy elkezdte, Mitch halk suttogások közepette befejezte mondandóját. - És Voyles azt mondta, hogy Tarrance heteken belül érintkezésbe lép velem, hogy megtudják, hajlandó vagyok-e az együttműködésre. Ezzel elköszönt, és távozott. - És ez kedden történt? - kérdezte Abby. - Igen. Az első napon.

- Mit csináltál a hét hátralévő részében? - Keveset aludtam, keveset ettem, és állandóan tompa fejfájás gyötört. - Azt hiszem, erre én is számíthatok. - Sajnálom, Abby. Legszívesebben azonnal hazarepültem volna, hogy elmondjam neked. Három napot rettegésben töltöttem. - Én most rettegek. Ezt nem tudom elhinni, Mitch. Olyan, mint egy rossz álom, csak még rosszabb. - És ez csak a kezdet. Az FBI halálosan komolyan veszi ezt az ügyet. Máskülönben miért találkozna az igazgató velem, egy jelentéktelen újonccal, mínusz tíz fokban egy kőpadon? Öt ügynököt küldött erre a munkára Memphisbe, és hármat Washingtonba, azt mondta, annyi pénzt áldoznak erre, amennyi csak kell ahhoz, hogy elkapják a céget. Tehát ha befogom a számat, nem törődöm velük, végzem a munkámat, és jó és hűséges tagja leszek a Bendini, Lambert és Locke cégnek, egy napon majd megjelennek a letartóztatás! parancsokkal, és mindenkit lecsuknak. Ha pedig azt választom, hogy együttműködöm velük, akkor majd az éjszaka leple alatt hagyjuk el Memphist, miután az FBI kezére adtam a céget, és Boisban, Idaho államban fogunk letelepedni, mint Mr. és Mrs. Willbur Gates. Rengeteg pénzünk lesz, de dolgoznunk kell, hogy elkerüljük a gyanút. A plasztikai műtétem után majd munkát vállalok egy raktárban, mint targoncakezelő, te pedig elmehetsz dolgozni egy gyermekmegőrzőbe részmunkaidőben. Lesz két, esetleg három gyerekünk, és minden este imát mondunk, hogy olyan emberek, akikkel még csak nem is találkoztunk, tartsák a szájukat, és felejtsenek el bennünket. Minden nap minden óráját halálos félelemben fogjuk leélni, mert esetleg ránk tálainak. - Ez tökéletes, Mitch. Egyszerűen tökéletes. - Abby minden erejével azon volt, hogy el ne bőgje magát. Mitch elmosolyodott, és körbepillantott a teremben. - Van egy harmadik lehetőségünk is. Kisétálunk ezen az ajtón, veszünk két jegyet San Diegóba, átlógunk a határon, és életünk hátralévő részében tortillát eszünk. - Menjünk. - De valószínűleg követnének. Amilyen az én fonnám, Oliver Lambert Tijuanában várna rám egy osztag gengszterrel. Nem működne a dolog. Csak egy ötlet volt. - Mi a helyzet Lamarral? - Nem tudom. Hat vagy hét éve dolgozik itt, tehát valószínűleg tud mindent. Avery pedig üzlettárs, ez pedig azt jelenti, hogy jelentős szerepe van a konspirációban.

- És Kay? - Ki tudja? Nagyon könnyen meglehet, hogy egyetlen feleség sem tud semmit. Négy napja gondolkozom ezen, Abby. A cég pontosan ügy néz ki, ahogy ki kell néznie. Bárkit meg tudnak hülyíteni. Arra gondolok, honnan sejthetném én, te vagy bármelyik jövendőbeli újonc, hogy mi folyik itt? Tökéletesen meg van szervezve. Eltekintve persze attól, hogy az FBI most már tud róla. - És ők most azt várják tőled, hogy végezd el a piszkos munkát. Miért téged választottak, Mitch? Negyven ügyvéd dolgozik a cégnél. - Mert én semmit sem tudok az egészről. Könnyű célpont voltam. Az FBI nem tudja pontosan, hogy az üzlettársak mikor örvendeztetik meg a meglepetéssel az ügyvédeket, ezért mással nem vállalhatták a kockázatot. Úgy alakult, hogy én voltam az új fiú, így azonnal felállították a csapdát, miután az ügyvédi vizsgát letettem. Abby az ajkát harapdálta, a könnyeit visszatartotta. Üres tekintettel meredt a sötét terem túlsó végében lévő ajtóra. - És hallanak minden szót, amit kiejtünk - mondta. - Nem. Csak az összes telefont, és a házban meg a kocsiban folytatott beszélgetéseinket. Bármikor találkozhatunk itt vagy a legtöbb étteremben, és ott van még a belső udvar. De én azt javaslom, távolodjunk el egy kicsit jobban a tolóajtótól. A szerszámoskamra mögé kell osonnunk, hogy biztonságban legyünk, és ott halkan sugdolózhatunk. - Szellemeskedni próbálsz? Remélem, nem. Nem megfelelő az alkalom a viccelődésre. Félek, dühös vagyok, egy csomó mindent nem értek, majd felrobbanok, és nem tudom, hová forduljak. Nem merek beszélni a saját házamban. Vigyázok minden szóra, amit a telefonba mondok, még akkor is, ha téves a kapcsolás. Minden alkalommal, amikor megszólal a telefon, felugrók és rábámulok. És most tessék. - Kéne innod még egyet. - Még tízet kéne innom. Mitch elkapta a felesége csuklóját, és erősen megszorította. - Várj egy pillanatra. Ismerős arcot látok. Ne nézz körbe. Abby visszatartotta a lélegzetét. - Hol? - A bár túlsó felében. Mosolyogj, és nézz rám. Egy napbarnított, szőke hajú férfi feltűnő kék-fehér sípulóverben ült a bárszéken, és feszülten nézte a tévét. Olyan volt, mint aki egyenesen a hóval borított lejtőkről érkezett. De Mitch már látta valahol Washingtonban ezt a napbarnított arcbőrt, a szőke fürtöket és a szőke bajuszt. Mitch alaposan megnézte a férfit. A televízióból sugárzó

kék fény megvilágította az arcát. A férfi felemelt egy sörösüveget, egy pillanatra tétovázott, majd - na tessék! - egy pillantást vetett a sarok felé, ahol a McDeere házaspár ült összeölelkezve. - Biztos? - kérdezte Abby összeszorított foggal. - Igen. Ott volt Washingtonban, de pontosan nem tudom, hol. Kétszer is láttam. - Közülük való? - Ezt honnan kéne tudnom? - Menjünk innen. Mitch letett egy húszast az asztalra, és távoztak a repülőtérről.

Abby, Peugeot-ja volánja mellé ülve, villámgyorsan keresztülhajtott a parkolón, fizetett a parkőrnek, és elszáguldott a belváros felé. Öt perc csönd után áthajolt Mitchhez, és a fülébe súgott. - Beszélhetünk? Mitch megrázta a fejét. - Nos, milyen volt az idő, míg távolban voltam? Abby vadul forgatta a szemét, majd kinézett az utasülés melletti ablakon. - Hideg felelte. - Lehet, hogy ma este lesz egy kis hó. - Washingtonban fagypont alatt volt az egész héten. Abby látszólag elképedt a hír hallatán. - Hóesés? - érdeklődött felhúzott szemöldökkel és szélesre nyílt szemmel, mintha lenyűgözné a beszélgetés. - Nem. Csak nyirkos hideg. - Micsoda véletlen! Hideg volt itt is meg ott is. Mitch kuncogott magában. Csöndben hajtottak a sztrádán. - Na, ki nyeri a Szuper Ligát? - kérdezte Mitch. - Az Oiler. - Szerinted igen? Én a Redskinnek szurkolok. Washingtonban semmi másról nem beszélnek. - Nahát. Csupa vidámság lehet az a város. Újabb csend. Abby a szája elé tette a kezét, és az előtte haladó kocsi hátsó lámpáira koncentrált. Mostani fejvesztett állapotában vállalta volna a tijuanai út kockázatait is.

Férje, az évfolyam harmadik legjobb hallgatója (a Harvardon), az a férfi, aki elé piros szőnyeget gurítottak volna a Wall Street-i cégek, az a férfi, aki bárhova, bármelyik céghez mehetett volna, nem máshoz szerződött, mint a... maffiához! Mivel már öt halott ügyvéddel büszkélkedhetnek, egész biztosan nem tétováznának a hatodikkal. Az ő férjével! Aztán agyán átcikázott a Kay Quinnel folytatott számtalan beszélgetés. A cég jó néven veszi a gyerekeket. A cég megengedi, hogy a feleségek dolgozzanak, de nem az idők végezetéig. A cég senki olyat nem vesz fel, aki pénzes családból származik. A cég megköveteli a cég iránti hűséget. A cégnél van a legkisebb fluktuáció az országban. Ez egy kis csoda. Mitch feszülten figyelte a feleségét. Húsz perccel azután, hogy távoztak a repülőtérről, a Peugeot leparkolt a garázsban, a BMW mellett. Kézenfogva odasétáltak a kocsifeljáró végébe. - Ez őrület, Mitch. - Igen, az, de mégis igaz. Nem fog elmúlni. - Mit csinálunk? - Nem tudom, kicsim. De gyorsan kell tennünk, és nem véthetünk hibákat. - Félek. - Én rettegek.

Tarrance nem várt sokáig. Egy héttel azután, hogy búcsút intett Mitchnek a Falnál, meglátta őt, amint a hűvös időben sietős léptekkel a Szövetségi Bíróság épülete felé halad a North Mainen, nyolcutcányira a Bendini-épülettől. Két sarokig követte, aztán betért egy kis kávézóba, melynek ablakai az utcára, vagy ahogy ott hívták, a bevásárlóközpontra néztek. Autóval tilos volt közlekedni a memphisi Main Streeten. Az aszfaltot kőlapokkal bontották be, amikor a széles üt megszűnt utcaként működni, és átalakították közép-amerikai bevásárlóközponttá. Egy-két senyvedt fa emelkedett ki a kőlapokból, kopár ágaikat az épületek közé nyújtották. Csavargók és városi nomádok lődörögtek céltalanul a bevásárlóközpont egyik végétől a másikig, pénzt és élelmet koldulva Tarrance az ablaknál ült, és látta, amikor a távolban Mitch megjelent a Szövetségi Bíróság épületénél. Kávét és csokoládés fánkot rendelt. Az órájára pillantott. Tíz óra volt. A tárgyalásra kitűzött ügyek jegyzéke szerint McDeere ebben a pillanatban egy

rövid tárgyaláson vesz részt az adóügyi bíróságon. Valószínűleg rövid lesz, közölte Tarrance-szal a bírósági tisztviselő. Tarrance várt. A bíróságon semmi sem rövid. Egy órával később Tarrance közelebb nyomta arcát az üveghez, és a távolban gyorsan haladó alakokat figyelte. Felhajtotta a harmadik csésze kávét, letett két dollárt az asztalra, felállt, és elrejtőzött az ajtó mögött. Amint Mitch megjelent az utca másik oldalán, gyorsan megindult felé. Mitch észrevette, és egy másodpercre lelassított. - Hello, Mitch. Nem zavarja, ha magával tartok? - De zavar, Tarrance. Veszélyes, nem gondolja? Szapora léptekkel haladtak, és nem néztek egymásra. - Nézze meg ott azt az üzletet mondta Tarrance, és jobbra mutatott. - Szükségem van egy pár cipőre. - Besétáltak Don Pang cipőboltjába. Tarrance a keskeny üzlet hátsó részébe ment, és megállt két sor hamisított Reebok cipő között, amiből két pár 4,99-be került. Mitch követte, és felvett egy pár tízes cipőt. Don Pang vagy talán egy másik koreai gyanúsan méregette őket, de nem szólt semmit. A sorok között a bejáratot figyelték. - Az igazgató felhívott tegnap - közölte Tarrance anélkül, hogy ajka megmozdult volna. Magáról kérdezett. Azt mondta, itt az ideje, hogy döntsön. - Mondja meg neki, hogy még gondolkozom. - Szólt a fiúknak a cégnél? - Nem. Még gondolkozom. - Az jó. Szerintem nem kéne szólnia nekik. - Odanyújtott Mitchnek egy névjegykártyát. - Ezt tartsa meg. Két szám van a hátulján. Bármelyiket hívhatja egy nyilvános telefonról. Magnó van a vonal túlsó végén. Hagyjon üzenetet, és mondja meg pontosan, mikor és hol találkozzunk. Mitch zsebre tette a kártyát. Tarrance váratlanul lebukott. - Mi van? - kérdezte Mitch. - Azt hiszem, észrevettek bennünket. Csak azt láttam, hogy egy fickó elsétál az üzlet előtt, és benéz. Figyeljen rám, Mitch, de jól figyeljen. Most azonnal jöjjön ki velem az üzletből, és abban a pillanatban, amint kiléptünk az ajtón, kezdjen el kiabálni velem, hogy tűnjek el, és lökjön rajtam egyet. Én úgy teszek, mintha verekedni akarnék, maga pedig elrohan az irodája felé.

- Meg fognak ölni maga miatt, Tarrance. - Csak tegye, amit mondok. Amint visszaért az irodába, jelentse az incidenst az üzlettársaknak. Mondja meg nekik, hogy sarokba szorítottam magát, de amint lehetett, ott hagyott engem. Odakint Mitch a szükségesnél nagyobbat taszított Tarrance-on, és azt üvöltötte: Takarodjon innen a pokolba! És hagyjon békén! - Futott kétutcányit a Union Avenue-ig, aztán a Bendini-épülethez sétált. Bement az első emeleti férfi WC-be, hogy kifújja magát. Tükörbéli képére bámult, és egymás után tízszer mélyet lélegzett. Avery éppen telefonált, miközben két lámpa is villogott a készüléken. Egy titkárnő ült a kanapén jegyzettömbbel a kezében, készen az utasítások áradatára. Mitch a nőre pillantott, és azt mondta: - Menjen ki, kérem. Négyszemközt kell beszélnem Averyvel. A titkárnő felállt, és Mitch az ajtóhoz kísérte. Aztán becsukta az ajtót. Avery fürkésző tekintettel figyelte, és letette a telefont. - Mi történt? - kérdezte. Mitch megállt a kanapé mellett. - Az FBI éppen most kapott el, amint jöttem vissza a bíróságról. - A francba! Ki volt az? - Ugyanaz az ügynök. Egy Tarrance nevezetű fickó. Avery felemelte a kagylót, de közben tovább beszélt. - Hol történt? - A bevásárlóközpontban. Egyedül gyalogoltam, a saját dolgaimmal elfoglalva. - Ez az első találkozás a másik után? - Igen. Először nem is ismertem meg a palit. Avery a kagylóba beszélt. - Itt Avery Tolar. Oliver Lamberttel akarok beszélni, de azonnal... nem érdekel, ha telefonál. Szakítsák félbe most rögtön. - Mi folyik itt, Avery? - kérdezte Mitch. - Hello, Oliver. Itt Avery. Ne haragudj a zavarásért. Mitch McDeere itt van az irodámban. Néhány perccel ezelőtt jött visszafelé a bíróságról, amikor egy FBI-ügynök odament hozzá a bevásárlóközpontban... Mit? Igen, épp most jött be az irodámba, és közölte velem... Rendben, öt perc múlva ott vagyunk. - Letette a telefont. - Nyugi, Mitch. Már korábban is történt ilyen. - Tudom, Avery, de ez akkor is érthetetlen. Miért fáradoznak velem? Én vagyok a cég legújabb alkalmazottja.

- Egyszerű zaklatás, Mitch. Pusztán erről van szó. Zaklatás, semmi más. Ülj le. Mitch az ablakhoz sétált, és a távoli folyóra pillantott. Avery hidegvérű hazudozó volt. Most jön majd a "csak szórakoznak velünk" kezdetű szöveg. Nyugi, Mitch. Nyugi! Amikor egy sereg FBI-ügynök foglalkozik a céggel, és maga az igazgató, Mr. Denton Voyles naponta ellenőrzi az ügyet? Nyugi? Éppen azon kapták, hogy egy FBI-ügynökkel sugdolózott egy dolláros cipőboltban. És most úgy kell viselkednie, mint egy mit sem sejtő bábunak, akire lecsaptak az FBI ördögi erői. Zaklatás? Akkor miért követte őt egy pasas, amikor a megszokott útvonalon visszatért a bíróságról? Erre válaszolj, Avery. - Félsz, ugye? - kérdezte Avery, Mitch vállára téve a kezét, és kibámult az ablakon. - Nem igazán. Locke mindent elmagyarázott a múltkor. Csak szeretném, ha már békén hagynának. - Ez komoly ügy, Mitch. Ne vedd könnyedén. Gyere, menjünk át Lamberthez. Mitch követte Averyt végig a folyosón. Egy fekete öltönyös, Mitch számára ismeretlen férfi nyitott ajtót, aztán becsukta. Lambert, Nathan Locke és Royce McKnight a tárgyalóasztal mellett álltak. Az asztalon ismét ott volt egy magnó. Mitch az asztal túloldalán ült le. Fekete Szem az asztalfőn foglalt helyet, és Mitchre bámult. Beszéd közben fenyegetően ráncolta a homlokát. Senki sem mosolygott a szobában. Mitch, megkereste magát Tarrance vagy bármelyik más ügynök az augusztusi találkozó óta? - Nem. - Biztos benne? Mitch az asztalra csapott. - A francba! Azt mondtam, hogy nem. Miért nem esketnek meg? Locke meghökkent. Mindenki meghökkent. Súlyos, feszült, félperces csönd következett. Mitch Fekete Szemre bámult, aki fejének apró biccentésével némiképp visszakozott. A mindig diplomata, és közvetítő módjára viselkedő Lambert avatkozott közbe. - Nézze, Mitch, mi tudjuk, hogy ez rémisztő. - Hát bizony az. És nekem egyáltalán nem tetszik. A munkámmal foglalkozom, heti kilencven órán keresztül halálra dolgozom magamat, és megpróbálok jó ügyvéd és a cég hasznos tagja lenni, semmi más, és erre számomra ismeretlen okok miatt néha megkeres az FBI. Választ szeretnék kapni néhány kérdésre, uram.

Locke lenyomta a piros gombot a magnón. - Hamarosan rátérünk erre. De először mondjon el mindent ami történt. - Roppant egyszerű, Mr. Locke. Tíz órára a bíróságra mentem. Kofer bíró előtt volt tárgyalásom a Malcolm Delaney-ügyben. Körülbelül egy órát töltöttem ott, aztán végeztem a munkámmal. Kijöttem a bíróság épületéből, és az iroda felé sétáltam; sietős léptekkel, tehetném hozzá. Körülbelül mínusz tíz fok van odakint. Egy- vagy kétutcányira a Uniontól ez a Tarrance nevű pasas hirtelen ott termett mellettem, megfogta a karomat, és belökdösött egy üzletbe. Én is taszigáltam őt, de végül is egy FBI-ügynök. És nem akartam jelenetet. Odabent azt mondta, hogy beszélni akar velem egy percet. Eltoltam magamtól, és az ajtóhoz rohantam, ó követett, megpróbált elkapni, de ellöktem. Aztán idefutottam, bementem egyenesen Avery irodájába, és most itt vagyunk. Mindössze ennyi hangzott el. - Miről akart beszélni magával? - Nem adtam neki lehetőséget, Mr. Locke. Egyetlen FBI-ügynökkel sem áll szándékomban társalogni, csak ha idézés van nála. - Biztos abban, hogy ez ugyanaz az ügynök? - Azt hiszem, igen. Először nem ismertem meg. Nem láttam tavaly augusztus óta. Amikor bent voltunk az üzletben, előhúzta a jelvényét, és újra megmondta a nevét. Ekkor futottam el. Locke lenyomott egy másik gombot, és hátradőlt a széken. Lambert mögötte ült, és talán még sohasem mosolygott ilyen kedvesen. - Figyeljen, Mitch. A múltkor már mindent elmagyaráztunk. Ezek a fickók egyre vakmerőbbek. A múlt hónapban Jack Aldrichet keresték meg, amikor egy kis étteremben ebédelt a Second Streeten. Nem tudjuk pontosan, mit akarnak, de Tarrance-nak elment az esze. Ez semmi más, csak zaklatás. Mitch figyelte a férfi ajkát, de keveset hallott. Miközben az üzlettárs beszélt, Kozinskire és Hodge-ra gondolt, meg a két özvegyre és a gyerekekre a temetésen. Fekete Szem megköszörülte a torkát. - Ez komoly dolog, Mitch. Nekünk nincs rejtegetnivalónk. Hasznosabban töltenék az idejüket, ha az ügyfeleink után nyomoznának, ha valami bűntényre gyanakodnak. Mi ügyvédek vagyunk. Olyan embereket képviselünk, akik játszadoznak a törvényekkel, de semmi rosszat sem tettünk. Az egész teljesen érthetetlen a számunkra. Mitch elmosolyodott, és széttárta a karját. - Mit kívánnak, mit tegyek? - kérdezte őszintén.

- Semmit sem tehet, Mitch - mondta Lambert. - Csak maradjon távol ettől az ügynöktől, és fusson el, ha meglátja. Ha csak akár magára néz, rögtön szóljon nekünk. - Pontosan ezt tette - jegyezte meg Avery, védelmébe véve Mitchet. Mitch olyan szánalmasan nézett, ahogy csak bírt. - Most elmehet, Mitch - mondta Lambert. - És tájékoztasson bennünket. Mitch egyedül távozott az irodából.

DeVasher az íróasztala mögött járkált, és nem vett tudomást a három üzlettársról. - A fickó hazudik, higgyétek el. Hazudik. Hazudik a disznó. Tudom, hogy hazudik. - Mit látott a te embered? - kérdezte Locke. - Valami mást. Egy kicsit mást. De végül is egészen mást. Azt mondja, hogy McDeere és Tarrance mondhatni közönyösen besétáltak a cipőboltba. Szó sincs fizikai erőszakról Tarrance részéről. Tarrance bemegy, beszélgetnek, és mindketten elrejtőznek az üzletben. Az emberem azt mondja, hogy eltűntek a bolt hátsó részében, és ott vannak három, talán négy percig. Aztán egy másik emberünk elsétál az üzlet mellett, benéz, és nem lát semmit. Nyilvánvaló, hogy meglátták őt, mert másodperceken belül kirohannak az üzletből, McDeere taszigálja az ügynököt, és üvöltözik. Valami itt nem stimmel, én mondom nektek. - Megfogta Tarrance a karját, és arra kényszerítette, hogy bemenjen az üzletbe? kérdezte Nathan Locke lassan, érthetően. - Mondom, hogy nem! És ez a bibi. McDeere önszántából ment be, és ha azt állítja, hogy a fickó megragadta a karját, hazudik. Az emberem azt mondja, hogy szerinte még bent maradtak volna egy darabig, ha nem látják meg őket. - De ebben nem vagytok biztosak - mondta Nathan Locke. - Nem vagyok biztos, a fene egye meg. Nem hívtak meg abba az üzletbe. DeVasher továbbra is járkált, a három üzlettárs közben a padlóra meredt. DeVasher kicsomagolt egy szivart, és húsos szájába tömte. Végül Oliver Lambert szólalt meg. - Nézd, DeVasher, könnyen lehet, hogy McDeere igazat mond, és az embered rosszul értékelte a látottakat. Nagyon könnyen meglehet. Szerintem McDeere megérdemli, hogy legalább kételkedjünk.

DeVasher felröffentett; a hallottak hidegen hagyták. - Van tudomásod más találkozásról is augusztus óta? - kérdezte Royce McKhight. - Nincs, de ez nem jelenti azt, hogy azóta nem beszéltek, nem igaz? Arról a másik kettőről sem tudtunk semmit, amíg majdnem túl késő volt. Lehetetlen minden mozdulatukat figyelni. Lehetetlen. Fel s alá sétált az iratszekrénye előtt, láthatóan mélyen a gondolataiba merülve. Beszélnem kell vele - jelentette ki végül. - Kivel? - McDeere-rel. Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit. - Miről? - kérdezte Lambert idegesen. - Ezt csak bízd rám, jó? Ne avatkozz bele. - Azt hiszem, egy kicsit még korai - jegyezte meg Locke. - Engem pedig egyáltalán nem érdekel, hogy mit hiszel. Ha a magatokfajta bohócok irányítanák a biztonsági rendszert, már mindannyian rég börtönben lennétek.

Mitch csukott ajtó mögött ült az irodájában, és a falakat bámulta. Egyre jobban fájt a tarkója környékén, és hányinger kerülgette. Kopogtattak az ajtón. - Tessék - mondta halkan. Avery nézett be, aztán odasétált az íróasztalhoz. - Mit szólnál egy ebédhez? - Kösz, nem. Nem vagyok éhes. Az üzlettárs a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét, és kedvesen elmosolyodott. - Nézd, Mitch, tudom, hogy aggódsz. Pihenj egy kicsit. El kell mennem a belvárosba, találkozzunk a Manhattan Klubban egykor. Jó hosszan elebédelgetünk, és mindent átbeszélünk. Már lefoglaltam neked a limuzint. Háromnegyedkor vár rád a bejáratnál. Mitchnek sikerült halvány mosolyt erőltetnie az arcára, mintha a hallottaktól elérzékenyülne. - Rendben, Avery. Miért is ne? - Remek. Egykor találkozunk.

Háromnegyed egykor Mitch kinyitotta a bejárati ajtót, és odament a limuzinhoz. A sofőr kinyitotta az ajtót. Valaki várt rá odabent. Egy kövér, kopasz ember ült a hátsó ülés sarkában. Hatalmas, kitüremkedő tokája volt, és önelégült ábrázat ült az arcán. Kinyújtotta a kezét. - DeVashernek hívnak, Mitch. Örülök, hogy megismerhetem. - Jó limuzinba ültem? - kérdezte Mitch. - Persze, persze. Nyugodjon meg. - A sofőr elhajtott a járda mellől. - Mit tehetek önért? - kérdezte Mitch. - Azt, hogy egy darabig rám figyel. Egy kicsit beszélgetnünk kell. - A sofőr rákanyarodott a Riverside Drive-ra, és megindult az Hernando De Soto híd felé. - Hová megyünk? - kérdezte Mitch. - Autókázunk egy kicsit. Nincsen semmi baj, fiam. Tehát én vagyok a hatodik. Ennyi az egész. Nem, álljon meg a menet. Ennél jóval találékonyabbak voltak a gyilkolásban. - Mitch, szólíthatom Mitchnek? - Hogyne. - Remek. Mitch, én vezetem a cég biztonsági szolgálatát... - Miért van szüksége a cégnek biztonsági szolgálatra? - Csak figyeljen rám, fiam, majd megmagyarázom. A cégnek, hála a jó öreg Mr. Bendininek, átfogó biztonsági rendszere van. Majd megőrült a biztonságért és a diszkrécióért. Nekem az a munkám, hogy megvédjem a céget, és őszintén szólva nagyon aggaszt minket ez az FBI-ügy. - Engem is. - Értem. Úgy hisszük, az FBI azért akar cégünk közelébe férkőzni, mert azt remélik, hogy információhoz juthatnak bizonyos ügyfeleinkről. - Milyen ügyfelekről? - Néhány magas jövedelmű, megkérdőjelezhető adóügyi manővereket végző ügyfelünkről. Mitch bólintott, és lepillantott a folyóra. Most már Arkansasban voltak, a memphisi égbolt elhalványult mögöttük. DeVasher felfüggesztette a beszélgetést. Úgy ült, mint

egy béka, karját keresztbe fonva a hasa előtt. Mitch várt, mígnem nyilvánvalóvá vált, hogy a beszélgetésükben lévő hézagok és a kínos csönd nem zavarja DeVashert. Néhány kilométerre a folyótól a sofőr lefordult a sztrádáról, és talált egy elhagyatott mellékutat, amely visszakanyarodva kelet felé vezetett. Aztán egy kavicsos útra hajtott, amely kilométereken keresztül egy mező mellett haladt, közel a folyóhoz. Memphis hirtelen ismét látható lett a víz túloldalán. - Hová megyünk? - kérdezte Mitch kicsit riadtan. - Nyugi. Akarok mutatni magának valamit. Egy sírhelyet, gondolta Mitch. A limuzin egy parti sziklafal közelében állt meg, amely három méter magasan húzódott a víz melletti fövenytorlódás felett. Az égbolt lenyűgöző látványt nyújtott. A Bendini-épület teteje látható volt. - Sétáljunk egyet - javasolta DeVasher. - Hová? - kérdezte Mitch. - Jöjjön. Nincs semmi baj. - DeVasher kinyitotta az ajtót, és a kocsi hátuljához sétált. Mitch lassan követte. - Ahogy már említettem, Mitch, nagyon zavar bennünket ez az ügy. Ha maga beszél velük, egyre merészebbek lesznek, aztán meg ki tudja, mivel próbálkoznak ezek az őrültek. Rettentő fontos, hogy ne beszéljen velük soha többé. Megértette? - Igen. Már megértettem az első találkozás után augusztusban. Váratlanul DeVasher egész közel nyomta az arcát Mitchhez, az orruk majdnem egymáshoz ért. A férfi gonoszul mosolygott. - Van nálam valami, amitől majd betartja a szavát. - Benyúlt a kabátzsebébe, és elővett egy barna bontokot. - Nézze csak meg ezeket - mondta csúfondáros vigyorral, és elsétált. Mitch nekidőlt a limuzinnak, és idegesen kinyitotta a borítékot. Négy darab hússzor huszonötös, tisztán látható fekete-fehér fénykép. A parton. A lány. - Te jó isten! Ki csinálta ezeket? - üvöltött Mitch a férfire. - Nem mindegy? Maga van rajta, nem? Semmi kétség nem lehetett afelől, hogy kit ábrázol a fénykép. Mitch apró darabokra szaggatta a képeket, és DeVasher felé hajította őket. - Van még egy csomó az irodámban - mondta DeVasher nyugodtan. - Egy egész halom. Nem szeretnénk felhasználni őket, de ha egyszer elcseveg Tarrance-szal vagy egy másik

FBI-ossal, az összeset elküldjük a feleségének. Ehhez mit szólna, Mitch? Képzelje el, hogy bájos felesége odamegy a postaládához, hogy kivegye a magazinjait meg az áruházi katalógusait, és ott találja ezt a neki címzett, különös borítékot. Gondoljon csak bele, Mitch. Amikor legközelebb elmennek cipőt vásárolni Tarrance-szal, ne feledkezzen meg rólunk. Mert figyelni fogjuk magát. - Ki tud még ezekről? - kérdezte Mitch. - Én, a fényképész és most már maga. A cégnél senki sem tud róla, és nem is áll szándékomban elmondani nekik. De ha megint átver bennünket, az a gyanúm, hogy egymásnak fogják adogatni ebéd közben. Én nem viccelek, Mitch. Mitch ráült egy farönkre, és megdörzsölte a halántékát. DeVasher odament mellé. Figyeljen rám, fiam. Maga nagyon értelmes fiatalember, és a legjobb úton van ahhoz, hogy hatalmas pénzeket vágjon zsebre. Ne rontsa el. Dolgozzon keményen, alkalmazkodjon a szabályokhoz, vegyen magának új kocsikat és nagyobb házakat, meg mindent, amit csak lehet. Úgy, mint a többi fickó a cégnél. Ne akarjon hős lenni. Nem szeretném felhasználni ezeket a képeket. - Jó, jó.

21

Tizenhét napon és tizenhét éjszakán keresztül Mitch és Abby McDeere élete nyugodtan folyt, és nem zavarta meg Wayne Tarrance vagy valamelyik másik kollégája sem. Visszatért a régi menetrend. Mitch a hét minden napján napi tizennyolc órát dolgozott, és sohasem hagyta el az irodáját, csak akkor, amikor hazament. Ebédjét az íróasztalnál fogyasztotta el. Avery más ügyvédeket bízott meg különböző ügyek intézésével, meg azzal, hogy megjelenjenek a bíróságon. Mitch ritkán lépett ki az irodájából, a tizennyolc négyzetméteres szentélyből, ahol Tarrance biztosan nem érheti utol. Ha lehetett, még a folyosóra, a férfi WC-be és a kávézószobába is ritkán ment ki. Figyelték, efelől szemernyi kétsége sem volt. Nem tudta, kik, de az világos volt, hogy néhány fickó rettentően érdeklődik minden mozdulata után. Ezért az íróasztalánál maradt, többnyire csukott ajtó mögött, szorgalmasan dolgozott, eszelős módjára számlázott, és megpróbált elfeledkezni arról, hogy az épületnek van egy ötödik emelete, és az ötödik emeleten van egy visszataszító féreg, akit DeVashernek hívnak, és akinek a birtokában van néhány fénykép, amelyek tönkretehetik őt.

Minden eseménytelen nap után Mitch még jobban visszahúzódott menedékébe, és egyre jobban reménykedett abban, hogy a koreai cipőboltban történtek elriasztották Tarranceot, vagy talán az állását is elvesztette miattuk. Lehet, hogy Voyles egyszerűen elfelejti az egész akciót, és Mitch folytathatja egykor boldog életét: meggazdagodik, kinevezik üzlettársnak, és megvesz mindent, ami a szeme elé kerül. De tudta, hiába reménykedik. Abbynek börtön volt a ház, bár tetszése szerint jöhetett-mehetett. Az iskolában sokat dolgozott, több időt töltött a bevásárlóközpontokban, és hetente legalább egyszer elment a zöldségeshez. Mindenkit figyelt, különösképpen a fekete öltönyös férfiakat, akik megnézték. Mindig fekete napszemüveget viselt, hogy ne láthassák a szemét. Még akkor is rajta volt a szemüveg, ha esett. Késő este, az egyedül elfogyasztott vacsora után, míg a férjére várt, a falakat bámulta, és legyőzte magában a kísértést, hogy nyomozni kezdjen. A telefonokat megvizsgálhatná nagyítóval. A vezetékek és a mikrofonok nem lehetnek láthatatlanok, szögezte le magában. Többször is felmerült benne, hogy beszerez egy könyvet az ilyen készülékekről, hogy aztán azonosítani tudja őket. De Mitch nemet mondott. Azok a masinák ott vannak a házban, biztosította őt férje, és minden próbálkozás, hogy megtalálják, katasztrofális következményekkel járhat. Abby halkan járt-kelt a saját házában, úgy érezte, erőszakot követnek el rajta, és tudta, ez nem mehet így sokáig. Mindketten tisztában voltak azzal, milyen fontos, hogy normálisnak tűnjenek. Igyekeztek normális párbeszédeket folytatni a nap eseményeiről, az irodában történtekről és Abby diákjairól, az időjárásról, erről meg arról. De a beszélgetések laposak voltak, gyakran erőltetettek és mesterkéltek. Amikor Mitch még egyetemre járt, gyakran és szenvedélyesen szeretkeztek: mostanság szinte soha. Valaki hallgatózott. Szokásukká vált, hogy éjféltájt sétáltak egyet a ház körül. Miután gyorsan megettek egy szendvicset, és előadták a begyakorolt párbeszédet arról, hogy sétára van szükségük, kimentek az utcára. Kézenfogva sétáltak a hidegben, a cégről és az FBI-ról beszéltek, meg arról, hogy melyik utat válasszák; mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottak: nincs kiút. Egyáltalán nincs. Ez így ment tizenhét napon és tizenhét éjszakán keresztül. A tizennyolcadik nap fordulatot hozott. Mitch este kilencre már kimerült, és úgy döntött, hazamegy. Tizenöt és fél órát dolgozott megállás nélkül. Óránként kétszázért. Mint mindig, most is végigsétált a második emeleti folyosókon, aztán a lépcsőn felment a harmadikra. Közönyösen ellenőrizte az összes irodát, hogy megnézze, ki dolgozik még. Egy lélek sincs a harmadik emeleten. Felgyalogolt a negyedikre, és végigsétált a széles folyosón, mintha keresne valamit. Egy lámpa kivételével már egyik sem égett. Royce

McKnight sokáig dolgozott. Mitch elosont a férfi irodája mellett anélkül, hogy az észrevette volna. Avery ajtaja be volt csukva, és Mitch megragadta a kilincsgombot. Zárva volt. A folyosó végén lévő könyvtárba sétált egy olyan könyv után kutatva, amelyre nem volt szüksége. A kéthetes késő esti vizsgálódások után nem talált zárt láncú kamerákat a folyosókon vagy az irodákban. Csak hallgatóznak, szögezte le magában. Nem látnak. A parkoló bejáratánál elbúcsúzott Dutch Hendrixtől, és hazahajtott. Abby nem várta őt ilyen korai időpontban. Mitch csöndben kinyitotta a garázsból a házba vezető ajtót, és besurrant a konyhába. Felkapcsolta az egyik lámpát. Abby a hálószobában volt. A konyha és a dohányzó között volt egy átjáró, benne pedig egy kis íróasztal; Abby mindennap ezen szokta hagyni a postát. Mitch óvatosan az asztalra tette a táskáját, és ekkor vette észre. Egy nagyméretű, barna boríték, Abby McDeere nevére megcímezve fekete filctollal. A feladó neve nem szerepelt rajta. Súlyos fekete betűkkel ezt a néhány szót firkantották rá: FÉNYKÉPEK - NE HAJTSA ÖSSZE. Mitchnek először a szívverése, aztán a lélegzete állt el. Felkapta a borítékot. Már ki volt nyitva. Hirtelen sűrű izzadság öntötte el a homlokát. Szája kiszáradt, nyelni nem tudott. Szívverése egy légkalapács dühével tért vissza. Légzése szaggatott volt és fájdalmas. Majdnem elhányta magát. Lassan hátralépett az asztaltól, a borítékot a kezében tartotta. Abby már ágyban van, gondolta. Mélyen megbántva, rosszulléttel kínlódva, feldúlva és pokolian mérgesen. Mitch megtörölte a homlokát, és megpróbálta összeszedni magát. Viselkedj férfi módjára, utasította magát. Abby tényleg ágyban volt: egy könyvet olvasott, és közben szólt a televízió. A kutya a hátsó udvarban volt. Mitch kinyitotta a hálószoba ajtaját, Abby rémülten egyenesedett fel az ágyban. Majdnem felsikoltott a betolakodó láttán, de aztán felismerte. - Rám ijesztettél, Mitch! Szeméből félelem, aztán vidámság sugárzott. Ezek a szemek nem ejtettek könnyeket. Derűsnek, normálisnak tűntek. Nyoma sincs fájdalomnak vagy dühnek. Mitch nem tudott megszólalni. - Miért jöttél haza? - kérdezte Abby számonkérően, miközben, most már mosolyogva, felült. Mosolyogva? - Itt lakom - felelte Mitch erőtlenül. - Miért nem telefonáltál? - Telefonálnom kell, hogy hazajöhessek? - Most már majdnem rendesen vette a levegőt. Abbynek nincs semmi baja! - Azért jó lett volna, ha felhívsz. Gyere ide, és csókolj meg!

Mitch áthajolt az ágyon, és megcsókolta, aztán kezébe nyomta a borítékot. - Ez mi? kérdezte közönyösen. - Majd te megmondod. Nekem van címezve, de nem volt benne semmi. Az égvilágon semmi. - Abby becsukta a könyvet, és az éjjeliszekrényre tette. Az égvilágon semmi! Mitch rámosolygott, és újra megcsókolta. - Vársz valakitől fényképeket? - érdeklődött a lehető legközömbösebb hangon. - Nem tudok róla. Biztos valami tévedés. Mitch szinte hallotta, ahogy DeVasher röhög az ötödik emeleten. A kövér disznó ott álldogál valahol egy sötét, huzalokkal és mindenféle masinákkal teli szobában, hatalmas, kugligolyó fején fülhallgatóval, és féktelenül röhög. - Furcsa - mondta Mitch. Abby magára húzott egy farmernadrágot, és a hátsó udvar felé mutatott. Mitch bólintott. A jelzés egyszerű volt: egy gyors fejbiccentés vagy karnyújtás a hátsó udvar irányába. Mitch letette a borítékot a kis íróasztalra, és megtapogatta rajta a macskakaparást. Bizonyára DeVasher kézírása. Szinte hallotta a férfi kacagását. Látta maga előtt kövér képét és undok vigyorát. A fényképeket valószínűleg kézről kézre adták ebéd közben az üzlettársak étkezőjében. Látta, ahogy Lambert és McKnight, sőt még Avery is a száját tátva álmélkodik a kávé és a sütemény mellett. Jobb is, ha élvezkednek a fényképeken, a francba. Jobb, ha kiélvezik parádés, gazdag és boldog ügyvédi karrierjük hátralévő néhány hónapját. Abby elsétált mellette, és Mitch megragadta a kezét. - Mi a vacsora? - kérdezte a hallgatózók kedvéért. - Miért nem megyünk el egy étterembe? Ünnepelnünk kéne, hogy egyszer rendes időben hazajöttél. Átsétáltak a dohányzón. - Jó ötlet - felelte Mitch. Kiosontak a hátsó ajtón, átvágtak a belső udvaron, és eltűntek a sötétben. - Mi történt? - kérdezte Mitch. - Levelet kaptál Doristól. Azt mondja, hogy Nashville-ben van, de február huszonhetedikén visszatér Memphisbe. Azt is úja, hogy találkoznia kell veled. Fontos. Nagyon rövid levél volt. - Huszonhetedikén! Az tegnap volt.

- Tudom. Tehát már a városban van. Kíváncsi vagyok, mit akar. - Aha, de én arra is kíváncsi vagyok, hogy hol van. - Azt írta, hogy a férjének valami dolga van a városban. - Jó. Meg fog találni bennünket - jelentette ki Mitch.

Nathan Locke becsukta irodája ajtaját, és az ablak közelében lévő tárgyalóasztal felé irányította DeVashert. A két férfi gyűlölte egymást, és meg sem kíséreltek szívélyesnek tűnni. De a munka az munka, és mindketten ugyanattól az embertől kapták az utasításaikat. - Lazarov azt akarta, hogy négyszemközt beszéljek veled - kezdte DeVasher. - Az utóbbi két napot vele töltöttem Las Vegasban, és mondhatom, nagyon nyugtalan. Mindannyian nyugtalanok, Locke, és Lazarov jobban bízik benned, mint bárki másban a cégnél. Jobban kedvel téged, mint engem. - Ez érthető - jegyezte meg Locke mosolygás nélkül. A szeme körüli fekete karikák összeszűkültek, a férfi metsző pillantással DeVasherre meredt. - Mindenesetre Lazarov azt kívánja, hogy beszéljünk meg egy-két dolgot. - Hallgatlak. - McDeere hazudik. Tudod, hogy Lazarov mindig azzal kérkedett: van egy embere az FBI-nál. Nos, én sohasem hittem neki, és most sem hiszek. De Lazarov azt állítja, ez a bizonyos informátora közölte vele, valamiféle titkos találkozó zajlott le McDeere és néhány FBI-os nagyágyú között, amikor a srác még januárban Washingtonban volt. Mi is ott voltunk, és az embereink semmit sem láttak, de lehetetlen valakit napi huszonnégy órán át követni anélkül, hogy az ne szúrná ki. Lehetséges, hogy a tudtunkon kívül meglépett egy kis időre. - Te ezt elhiszed? - Az lényegtelen, hogy én elhiszem-e vagy sem. Lazarov elhiszi, és ez a fontos. Azzal bízott meg, hogy, bármi is történjék, készítsünk előkészítő terveket McDeere... hogy is mondja... elintézésére. - A francba, DeVasher! Nem gyilkolhatjuk tovább az embereket.

- Pusztán előkészítő tervekről van szó, semmi komoly. Közöltem Lazarovval, hogy szerintem még túl korai, és hiba lenne. De nagyon aggódnak, Locke. - Ez így nem mehet tovább, DeVasher! A franc egye meg! Gondolnunk kell a tekintélyünkre. Magasabb a halálozási arány nálunk, mint az olajkutaknál. Az emberek majd beszélni kezdenek. Eljutunk egy olyan pontra, hogy egyetlen épeszű joghallgató sem lesz, aki nálunk vállalna munkát. - Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kéne. Lazarov leállította az új alkalmazottak felvételét. Utasított, hogy ezt közöljem veled. Ezenkívül tudni akarja, hány ügyvéd van még a sötétben. - Öt, azt hiszem. No, lássuk csak: Lynch, Sorrell, Buntin, Myers és McDeere. - Felejtsd el McDeere-t. Lazarov meg van győződve róla, hogy jóval többet tud, mint ahogy azt mi gondoljuk. Biztos vagy benne, hogy a másik négy semmit sem tud? Locke egy pillanatra elgondolkozott, és halkan mormogott valamit. - Hát, mi semmit sem mondtunk nekik. Ti hallgatóztok és figyeltek. Mit hallotok? - Ettől a négytől semmit. Úgy tűnik, nem tudnak semmit, és a viselkedésükből az derül ki, hogy nem is sejtenek semmit. Ki tudjátok rúgni őket? - Kirúgni őket?! Ezek ügyvédek, DeVasher. Ügyvédeket nem lehet kirúgni. Hűséges tagjai a cégnek. - A cég változóban van, Locke. Lazarov ki akarja rúgni azokat, akik nem tudnak semmit, és le akarja állítani újak felvételét. Nyilvánvaló, hogy az FBI megváltoztatta a stratégiáját, és itt az idő, hogy mi is változtassunk. Lazarov azt akarja, hogy vonuljunk fedezékbe, és tömjük be a réseket. Nem dőlhetünk hátra a karosszékben, hogy megvárjuk, amíg az FBI megkeresi a srácainkat. - Kirúgni őket - ismételte Locke hitetlenkedve. - A cég még egyetlen ügyvédet sem bocsátott el. - Nagyon megható, Locke. Öttől megszabadultunk, de egyetlen egyet sem rúgtunk ki. Ez igen. Van rá egy hónapod, úgyhogy kezdjél gondolkozni, mi lesz az indok. Én azt tanácsolom, hogy mind a négyet egyszerre rúgjátok ki. Mondjátok nekik azt, hogy elvesztettetek egy komoly partnert, és most meghúzzátok a nadrágszíjat. - Nekünk ügyfeleink vannak, nem partnereink. - Jó, rendben. Akkor a legnagyobb ügyfeletek azt kívánja, hogy rúgjátok ki Lynchet, Sorrellt, Buntint és Myerst. Láss hozzá a tervek elkészítéséhez.

- Hogyan lehet kirúgni ezt a négyet anélkül, hogy McDeere-t is kirúgnánk? - Majd kitalálsz valamit, Nat. Van rá egy hónapod. Szabaduljatok meg tőlük, és ne vegyetek fel új embereket. Lazarov egy olyan kis csapatot akar, ahol mindenkiben meg lehet bízni. A fickó retteg, Nat. Retteg és dühös. Felesleges elmondanom neked, hogy mi történik, ha valamelyik fiú köpni kezd. - Igen, tényleg felesleges. Mi a terve McDeere-rel? - Egyelőre semmi, csak az, ami eddig. Napi huszonnégy órán keresztül lehallgatjuk; a srác egy szót sem szólt a feleségének vagy bárki másnak. Egy szót sem! Tarrance kétszer csapott le rá, és ő mindkét incidenst jelentette. Én még most is azt gondolom, hogy a második találkozás kissé gyanús volt, ezért nagyon óvatosak vagyunk. Lazarov viszont ragaszkodik ahhoz, hogy lezajlott egy találkozó Washingtonban. Most ennek próbál utánajárni. Azt mondta, hogy az informátorai keveset tudnak, de körülnéznek. Amennyiben McDeere tényleg találkozott ott a fiúkkal az FBI-tól, és ezt elfelejtette jelenteni, akkor semmi kétségem sincs afelől, hogy Lazarov arra fog utasítani: cselekedjek gyorsan. Ezért akarja, hogy előkészítő terveket készítsünk McDeere eltávolítására. - Hogy akarjátok csinálni? - Még korán van. Nem gondolkoztam még rajta. - Tudod, hogy két hét múlva a Kajmán-szigetekre megy nyaralni a feleségével? A megszokott módon az egyik lakásunkban szállnak majd meg. - Nem fogjuk még egyszer ott végrehajtani. Túl gyanús lenne. Lazarov azt akarja, hogy a nő essen teherbe. - McDeere felesége? - Aha. Azt kívánja, hogy legyen gyerekük, akivel némi nyomást gyakorolhatunk rájuk. A nő tablettát szed, úgyhogy be kell törnünk, hogy megszerezzük a kis dobozkáját, aztán kivesszük a tablettákat, és látszatpirulákkal cseréljük fel. Erre a hatalmas fekete szemek egy egészen kicsit elszomorodtak, és kipillantottak az ablakon. - Mi az isten folyik itt, DeVasher? - kérdezte Locke halkan. - Ez a hely változóban van, Nat. Úgy tűnik, hogy az FBI rettentően érdeklődik, és egyre tovább tapogatóznak. Ki tudja, egy napon majd valamelyik srác bekapja a horgot, és akkor ti majd az éjszaka közepén távoztok a városból.

- Ezt nem tudom elhinni, DeVasher. Ostoba lenne bármelyik ügyvédünk a saját és a családja életét kockáztatni az FBI néhány bizonytalan ígéretéért. Egyszerűen nem hiszem, hogy ez megtörténhet. Ezek a fiúk túl eszesek ehhez és túl sok pénzt keresnek. Remélem, hogy igazad van.

22

Az ügynök a lift hátsó falának támaszkodott, és a fekete bőr miniszoknyában gyönyörködött hátulról. Majdnem egészen a térdig követte, ahol véget ért, és a fekete selyemharisnyában megkezdődött a varrás, és egészen a fekete sarokig kígyózott. Kurvás cipősarok, a cipő orrán pedig kicsi, piros masni. Az ügynök tekintetével lassan ismét végigkövette a varrást, s miután túljutott a bőrön, megállt, hogy a nő gömbölyű hátsó felében gyönyörködjön; aztán folytatta a vizsgálódást egészen a vörös kasmírpulóverig, amely arról a pontról, ahol most ő állt, keveset mutatott, de a másik oldalról ugyancsak lenyűgöző volt, ezt már az előcsarnokban észrevette. Haja vállmagasságig ért, és jól illett a vörös színhez. Az ügynök tudta, hogy a nő haja szőkített, de azért mindent egybevetve - a szőkítést, a bőrszoknyát, a varrást, a kurvás cipősarkot, a feszes pulóvert, amely hozzátapad azokhoz a gyönyörűségekhez ott elöl az ügynök arra jutott, szívesen látná ezt a nőt az épületben. Csak egy kis irodára van szüksége. Az árból lehet alkudni. A lift megállt. Kinyílt az ajtó, és az ügynök követte a nőt a szűk folyosóra. - Erre... mutatta, és felkapcsolt egy lámpát. A sarokban a nő elé került, és bedugott egy kulcsot egy meglehetősen öreg faajtó zárjába. - Csak két szoba - mondta, miközben felkapcsolt egy újabb lámpát. - Körülbelül hatvan négyzetméter. A nő egyenesen az ablakhoz ment. - A kilátás klassz - jegyezte meg Tammy, a távolba bámulva. - Igen, nagyon szép. A szőnyeg új. Tavaly ősszel volt kifestve. A mosdó a folyosó végén van. Az elmúlt nyolc év alatt az egész épületet renoválták. - Beszéd közben a férfi a fekete varrásra bámult. - Nem rossz - jegyezte meg Tammy, de nem válaszképpen mindarra, amit az ügynöktől hallott. Továbbra is kibámult az ablakon. - Mi a neve ennek a helynek?

- Gyapottőzsde-épület. Az egyik legrégibb ház Memphisben. Jól hangzik, mint postacím. - A bérleti díj mennyire hangzik jól? Az ügynök megköszörülte a torkát, és maga elé tartott egy dossziét. De nem a dossziéra nézett. A nő sarkát bámulta. - Nos, ez egy elég kicsi iroda. Mit is mondott, mire kell magának? - Titkárnői munka. Szabadúszóként. - Tammy, nem törődve a férfival, átment a másik ablakhoz. Az minden mozdulatát követte. - Értem. Mennyi ideig lesz rá szüksége? - Hat hónapig, esetleg egy évig. - Rendben. Hat hónapra havi háromszázötvenért tudjuk kiadni. A nő meg se rezdült, és nem is fordult vissza az ablaktól. Jobb lábát kicsúsztatta a cipőből, és megdörzsölte vele a bal vádliját. A varrás folytatódott a cipősarok alatt, végig a talp mentén, figyelte meg az ügynök. A lábujján pedig a köröm... vörös! A nő, feneke bal felével az ablakpárkányra ült. Az ügynök kezében megremegett a dosszié. - Havi kétszázötvenet fizetek - jelentette ki a nő határozottan. Az ügynök megköszörülte a torkát. Nincs értelme mohónak lenni. Ezek a kis szobák teljesen kihasználatlanok, senki másnak nem felelnének meg, és már évek óta nem vették ki őket. Elkelne egy szabadúszó titkárnő az épületben. A fenébe is, lehet, hogy ő magának is szüksége lesz rá. - Háromszáz, de annál nem kevesebb. Nagy az érdeklődés az itteni lakások iránt. A kilencven százalékuk most is foglalt. Havi háromszáz, de már ez is túl kevés. Ebből a kiadásainkat is alig tudjuk fedezni. A nő hirtelen megfordult, és tessék, ott voltak. Mármint a cicik. Egyenesen rábámultak. A kasmír szorosan hozzájuk tapadt. - A hirdetésben az állt, hogy bútorozott irodákat adnak ki - mondta a nő. - Bebútorozhatjuk - felelte az ügynök, együttműködésre készen. - Mire van szüksége? A nő körbepillantott az irodában. - Szeretnék egy íróasztalt és néhány iratszekrényt. Meg néhány széket az ügyfeleimnek. A másik szobát nem kell bebútorozni. Egy fénymásolót fogok odatenni. - Semmi gond - válaszolta a férfi mosolyogva. - És havi háromszázat fizetek a bebútorozott irodáért.

- Jó - felelte az ügynök, kinyitotta a dossziét, és elővett egy üres űrlapot. Rátette az összecsukható asztalra, és írni kezdett. - Neve? - Doris Greenwood. - Az édesanyját hívták Doris Greenwoodnak, őt pedig Tammy Inez Greenwoodnak, mielőtt összeakadt volna Buster Hemphill-lel, aki aztán Elvis Aaron Hemphillre változtatta a nevét (törvényesen). Azóta bizony elég sivár az élete. Anyja Effinghamben, Illinois államban lakott. - Rendben van, Doris - felelte az ügynök, megpróbálván barátságos hangulatot teremteni, mintha ezentúl keresztnevükön szólítanák egymást, és kapcsolatuk percről percre elmélyültebb lenne. - Mi az otthoni címe? - Erre miért van szüksége? - kérdezte a nő ingerülten. - Hát tudja, ezt is ide kell írni. - Semmi köze hozzá. - Jó, jó. Semmi gond. - A férfi teátrális mozdulattal áthúzta az űrlap lakcímre vonatkozó rubrikáját. - Na, lássuk csak. Mától, azaz március másodikától bérli az irodát, hat hónapon keresztül, egészen szeptember másodikáig. Jó lesz így? A nő bólintott, és cigarettára gyújtott. Az ügynök rátért a következő részre. - Le kell tennie egy háromszáz dolláros foglalót, és előre kérjük az első havi bérleti díjat. A szűk, fekete bőrszoknya zsebéből a nő elővett egy köteg bankjegyet. Leszámolt hat darab százast az asztalra. - Kérek számlát - jelentette ki. - Természetesen. - A férfi folytatta az írást. - Hányadikon vagyunk? - kérdezte a nő, és visszament az ablakhoz. - A kilencediken. Tízszázalékos késedelmi díjat számolunk fel minden hónap tizenötödike után. Jogunk van bármikor bejönni, hogy megvizsgáljuk az iroda állapotát. Törvénybe ütköző tevékenységet nem folytathat a bérleményben. Maga fizeti a villanyt, fűtést meg a többit. És a biztosítást mindarra, amit itt tart. Az utca túloldalán lévő parkolóban kap egy helyet, és tessék, itt van két kulcs. Van valami kérdése? - Igen. Mi van akkor, ha nem a megszokott időben dolgozom. Mondjuk este, jó későn. - Nem probléma. Akkor jön és megy, amikor akar. Sötétedés után a biztonsági őr engedi majd ki és be a Front Street-i bejáratnál.

Tammy tapadós ajkai közé nyomta a cigarettát, és odasétált az asztalhoz. Ránézett az űrlapra, tétovázott, majd Doris Greenwood néven aláírta. Bezárták az irodát, és az ügynök figyelmesen követte a nőt a folyosón a liftig. Másnap délben a furcsa bútorkészletet leszállították, és a Greenwood Services vezetője, Doris Greenwood elhelyezte a bérelt írógépet a bérelt telefon mellett az íróasztalon. Az írógéppel szemben ülve, ha egy kicsit balra fordult, és kinézett az ablakon, a Front Street-i forgalmat láthatta. Az íróasztal fiókjait megtöltötte géppapírral, jegyzettömbökkel, ceruzákkal és mindenféle aprósággal. Az iratszekrények tetején és az ügyfelek részére fenntartott székek között álló asztalon képeslapokat helyezett el. Kopogtattak az ajtón. - Ki az? - kérdezte Tammy. - A fénymásolót hozzuk - felelte egy hang. Tammy kinyitotta az ajtót. Egy alacsony, Gordy nevezetű férfi rontott be, körbepillantott, és gorombán azt kérdezte: - Mit akar, hova tegyük? - Oda - mutatott Tammy a két és félszer háromméteres üres szobára, melynek bejáratáról le volt akasztva az ajtó. Két fiatal, kék egyenruhás férfi tolta, húzta a fénymásolót szállító kiskocsit. Gordy az íróasztalra tette a papírokat. - Baromi nagy egy fénymásoló egy ekkora helyre. Percenként kilencven másolatot készít, és van benne válogató meg automatikus adagoló. Hatalmas masina. - Hol kell aláírnom? - kérdezte Tammy, tudomást sem véve a férfi szövegeléséről. Gordy a tollával mutatta meg. - Hat hónapra, havonként kétszáznegyvenért. Ebben benne van a javítás, karbantartás és ötszáz papírlap az első két hónapra. Milyen méretűt akar? - A4-eset. - Az első havi díj tizedikén esedékes, és aztán minden hónap tizedikén öt hónapon keresztül. A használati utasítás rajta van a gépen. Szóljon, ha valami gondja van. A két szállító szájtátva bámult a szűk mosott farmerre meg a vörös cipősarokra, aztán lassan távoztak az irodából. Gordy leszakította a sárga színű másolatot és odaadta a nőnek. - Kösz, hogy hozzánk jött - mondta.

Tammy bezárta utánuk az ajtót. Az íróasztala melletti ablakhoz sétált és északi irányba nézett, a Front Streetre. Kétutcányi távolságban, a túloldalon jól lehetett látni a Bendini-épület negyedik és ötödik emeletét.

Mitch csak a maga dolgával törődött és mélyen elmerült a könyvekben meg az irathalmazokban. Nem ért rá, hogy bárkivel is foglalkozzon, Lamar kivételével. Pontosan tisztában volt azzal, hogy visszahúzódása nem maradt észrevétlen. Keményebben dolgozott. Talán majd nem gyanakszanak, ha napi húsz órát számlázik. Talán a pénz elszigetelheti őt. Nina egy doboz hideg pizzát hagyott nála, miután az ebédet követően távozott. Evés közben rendet rakott az íróasztalán. Felhívta Abbyt. Közölte vele, hogy meglátogatja Rayt és csak vasárnap késő este jön vissza. Az oldalajtón osont ki a parkolóba. Szédítő sebességgel megtett öt kilométert a 40-es úton, és szemét végig a visszapillantó tükrön tartotta. Semmi. Nem látta őket. Valószínűleg már előtte járnak, vélte Mitch, és majd valahol Brushy Mountain közelében várják. Nashville-ben váratlanul rákanyarodott a belváros felé vezető kijáratra. A saját maga készített, hevenyészett térképet használva ide-oda kanyargóit a forgalomban, és ahol csak lehetett, visszafordult és megindult az ellenkező irányba; úgy vezetett, mint egy őrült. A város déli részében sebesen behajtott egy hatalmas területre, ahol csak lakóházak álltak, és az épületek között cirkált. Elég szép volt a környék. A parkolók tiszták, az arcok pedig fehérek voltak. Egytől egyig az összes. Leparkolt a központi épület mellett és bezárta a BMW-t. A lefedett medence melletti nyilvános telefon működött. Taxit hívott és kétutcányival arrébb lévő címet adott meg. Végigrohant az épületek között az egyik mellékutcán és a taxival pontosan egy időben érkezett meg. - Greyhound buszpályaudvar - mondta a sofőrnek. - Siessen, tíz percem van. - Nyugi, öregem. Csak hatutcányira van innen. Mitch mélyen összehúzódott a hátsó ülésen és a forgalmat figyelte. A sofőr lassan, magabiztosan hajtott és hét perccel később lefékezett a pályaudvar előtt. Mitch odahajított két ötöst az első ülésre és berohant az előcsarnokba. Jegyet váltott a fél ötös atlantai buszra. A falióra szerint négy óra harmincegy volt. A pénztáros a csapóajtók felé mutatott. - A 454-es busz - mondta. - Rögtön indul. A buszsofőr lecsapta a csomagtér ajtaját, elvette Mitch jegyét, majd Mitch után felszállt a buszra. Az első három sort idős feketék foglalták el. Még vagy tíz utas foglalt helyet szétszórva a busz hátsó részében. Mitch lassan végigsétált a folyosón,

minden arcba belebámult, de nem találta, akit keresett. Hátulról a negyedik sorban, az ablak mellett ült le. Föltette a napszemüvegét és hátrapillantott. Nincs itt. A fenébe! Talán rossz buszra szállt volna? Kibámult a sötét ablakon, amint a busz gyorsan haladt a forgalomban. Knoxville-ben majd megállnak. Talán ott lesz az, akire vár. Amikor már a sztrádán voltak és a sofőr elérte a közúti sebességet, hirtelen megjelent egy farmert és selyeminget viselő férfi, és leült Mitch mellé. Tarrance volt az. Mitch most már könnyebben vette a levegőt. - Hol volt eddig? - kérdezte. - A mosdóban. Lerázta őket? - Tarrance halkan beszélt, és közben az utasok fejét vizsgálgatta hátulról. Senki sem fülelt Senki sem hallhatta, mit beszélnek. - Sohasem látom őket, Tarrance. Így nem tudom megmondani, leráztam-e őket vagy sem. De azért, azt hiszem, szupermeneknek kell lenniük, ha most követni tudtak. - A mi emberünket látta az előcsarnokban? - Igen. A telefonfülke mellett állt piros sapkában. Egy fekete fickó. - Ő az. Jelezte volna, ha valaki követi magát. - Azt intette, hogy mehetek tovább. Tarrance ezüstkeretes, sötét szemüveget viselt a zöld baseballsapka alatt. Mitch érezte a friss narancslé illatát. - Nocsak, hogyhogy nem egyenruhában van? - kérdezte Mitch mosoly nélkül. - Voyles engedélyezte, hogy így öltözzön? - Elfelejtettem megkérdezni. Majd reggel megemlítem neki. - Vasárnap reggel? - Persze. Mindent tudni akar a kis buszutazásunkról. Egy órával azelőtt, hogy eljöttem a városból jelentést tettem neki. - Nos, kezdjük az elején. Mi van a kocsimmal? - Néhány percen belül felvesszük és majd vigyázunk rá maga helyett. Knoxville-ben fog parkolni, amikor szüksége lesz rá. Ne aggódjon. - Nem gondolja, hogy megtalálnak bennünket? - Áh, dehogy. Senki sem követte magát Memphisből és Nashville-ben sem vettünk észre semmit. Maga most olyan tiszta, mint a hó.

- Nézze el, hogy aggodalmaskodom. De a cipőbolti incidens óta tudom, hogy a hülyeség nem áll távol maguktól. - Igaz, hibát követtünk el. Mi... - Hatalmas hibát, amely a feketelistára juttathatott volna. - De jól oldotta meg a helyzetet. Nem fog újra előfordulni ilyen. - Ígérje meg nekem, Tarrance. Ígérje meg, hogy nyilvános helyen soha senki nem fog ezentúl megkeresni. Tarrance végigpillantott a folyósón, és bólintott. - Nem így, Tarrance. Hallani akarom a szájából, ígérje meg. - Jó, jó. Többet nem fog előfordulni, megígérem. - Kösz. Most talán majd úgy ülhetek le egy étteremben, hogy nem kell attól rettegnem, valaki lecsap rám. - Világosan beszélt. Egy öreg, fekete férfi vánszorgott feléjük botra támaszkodva. Rájuk mosolygott és továbbhaladt. Becsapódott a mosdó ajtaja. A busz a bal sávban süvített el a törvénytisztelő vezetők mellett. Tarrance átlapozott egy képeslapot. Mitch a tájat bámulta. A bottal közlekedő férfi elvégezte a dolgát és visszabicegett a helyéhez az első sorban. - Nos, miért jött ide? - érdeklődött Tarrance a magazint lapozgatva. - Nem kedvelem a repülőt. Mindig buszon utazom. - Értem. Mit kíván, hol kezdjük? - Voyles azt mondta, maga ismeri a stratégiát a meccsre. - Ez igaz. Csak szükségem lenne egy hátvédre. - A jók nagyon drágák. - Van pénzünk. - Jóval többe fog kerülni, mint gondolják. Ahogy látom, úgy áll a helyzet, hogy egy negyvenéves ügyvédi pályafutást, évenként mondjuk félmillió dolláros jövedelemmel, kénytelen vagyok elszalasztani. - Ez húszmillió dollár.

- Tudom. De alkudhatunk. - Örömmel hallom. Maga azt tételezi fel, hogy negyven évig fog dolgozni, illetve praktizálni. Ez nagyon bizonytalan feltevés. Csak a vicc kedvéért tegyük fel, hogy öt éven belül elkapjuk a céget és vádat emelünk maga és az összes haverja ellen. És azt, hogy el is ítélik magukat és néhány évre rács mögé kerülnek. Nem tartják sokáig ott, mert tisztán maradt a keze, és különben is, tudja, milyen kellemesek a szövetségi börtönök. Mindenesetre azért elveszti az ügyvédi engedélyét, a házát, a kis BMW-jét. Valószínűleg a feleségét is. Amikor kikerül, nyithat egy magánnyomozó-irodát, mint ahogy öreg barátja, Lomax tette. Könnyű munka, csak nehogy a feleségek után kezdjen szaglászni. - Ahogy mondtam, alkudhatunk. - Rendben. Alkudjunk. Mennyit akar? - Attól függ, miért. Tarrance becsukta a képeslapot, elhelyezte az ülése alatt és kinyitott egy vastag, puha fedelű könyvet. Úgy tett, mintha olvasna. Mitch a szája sarkából beszélt és tekintetét mereven előreszegezte. - Ez jó kérdés - felelte Tarrance halkan, alig hangosabban a dízelmotor egyenletes zümmögésénél. - Hogy mit akarunk magától? Jó kérdés. Először is: fel kell adnia ügyvédi karrierjét. Ügyfeleivel kapcsolatos titkokat, információkat kell nyilvánosságra hoznia. Ez természetesen elég ahhoz, hogy bevonják az engedélyét, de ez nem tűnik majd fontosnak. Nekünk, kettőnknek abban kell megegyeznünk, hogy maga ezüsttálcán nyújtja át nekünk a céget. Ha egyszer megállapodtunk, amennyiben sikerül, a többi majd kialakul. Másodszor, és ez a legfontosabb: elegendő írásos dokumentumot szolgáltat nekünk ahhoz, hogy vád alá helyezzük a cég összes tagját és a Morolto család krémjét. Minden anyag ott van abban a kis épületben a Front Streeten. - Ezt honnan tudják? Tarrance elmosolyodott. - Onnan, hogy több milliárd dollárt költünk a szervezett bűnözés elleni harcra. Onnan, hogy húsz éve szemmel tartjuk a Morolto családot. Onnan, hogy vannak embereink a családon belül. Onnan, hogy Hodge és Kozinski beszélni kezdett, mielőtt meggyilkolták volna őket. Ne becsüljön bennünket alá, Mitch. - És azt hiszi, hogy meg tudom szerezni, amire szükségük van? - Igen, ügyvéd úr. Belülről annyi muníciót összegyűjthet, hogy a cég romba dől és mi felszámolhatjuk az ország egyik legnagyobb bűnszövetkezetét. Közöljön velünk mindent a cégről. Kinek hol vannak az irodái? Az összes titkárnő, tisztviselő és jelölt neve. Melyik

ügyön ki dolgozik? Melyik ügyfél kihez tartozik? Az utasítások láncolata. Kik vannak az ötödik emeleten? Mi folyik ott? Hol tartják az iratokat? Van-e központi raktár? Mennyit vittek számítógépre? Mennyit mikrofilmre? És ami a legfontosabb: az anyagot ki kell hoznia, hogy átadja nekünk. Amint a gyanúnk megalapozott, egy kis hadsereggel törhetünk be és mindent megszerezhetünk. De ez egy óriási lépés. Támadhatatlan és perdöntő bizonyítékra van szükségünk, mielőtt berontunk a házkutatási paranccsal. - Csak ennyit akarnak? - Nem. Tanúskodnia kell a haverjai ellen a tárgyaláson. Ez évekig is eltarthat. Mitch mélyet sóhajtott és becsukta a szemét. A busz lelassított egy két részre szakadt lakókocsisor mögött. Kezdett alkonyodni és a szembe jövő autók közül egy-kettő már csillogó fényekkel tűnt fel. Tanúskodni! Erre nem gondolt. Mivel azok milliókat költhetnek a legjobb védőügyvédekre, a tárgyalás a végtelenségig elhúzódhat. Tarrance tényleg elkezdte olvasni a puha fedelű könyvet, egy Louis L'Amour-regényt. Fejük felett beállította az olvasólámpát, úgy, mintha valóban igazi utas lenne egy igazi utazáson. Miután ötven kilométeren keresztül nem beszéltek, nem alkudoztak, Mitch levette a napszemüvegét és Tarrance-re nézett. - Velem mi történik? - Sok pénze lesz, amennyiben ez számít valamit. Ha van magában tisztesség, akkor ezentúl majd mindennap a tükörbe nézhet. Bárhol letelepedhet az országban, természetesen új személyazonossággal. Találunk magának munkát, átoperáltatjuk az orrát, amit csak akar. Mitch megpróbálta az úton tartani a szemét, de lehetetlen volt. Tarrance-re meredt. Tisztesség? Nekem ne említse ezt a szót még egyszer, Tarrance. Ártatlan áldozat vagyok, és ezt maga is tudja. Tarrance lekicsinylő vigyor kíséretében felhorkantott. Csöndben utaztak néhány kilométeren keresztül. - Mi lesz a feleségemmel? - Megtarthatja. - Nagyon vicces. - Ne haragudjon, ő is mindent megkap, amit akar. Mennyit tud? - Mindent tud. - Mitchnek eszébe jutott a tengerparti lány. - Hát, majdnem mindent.

- Majd találunk neki egy zsíros állást a társadalombiztosításnál, ahol csak akarja. Nem lesz ez olyan szörnyű, Mitch. - Csodálatos lesz. Egészen egy ma még ismeretlen pontig a jövőben, amikor valamelyik emberük kinyitja a száját és elfecseg valamit egy olyan embernek, akinek nem lenne szabad. Aztán majd az újságban olvashatnak rólam meg a feleségemről. A maffia sohasem felejt, Tarrance. Rosszabbak, mint az elefántok. És jobban tudnak titkot tartani, mint a magukfajták. Maguk már vesztettek el embereket, tehát ne mondja, hogy nincs igazam. - Nem mondom. És elismerem, hogy leleményesek tudnak lenni, ha úgy döntenek, gyilkolnak. - Kösz. Tehát akkor én hova megyek? - Magától függ. Jelen pillanatban körülbelül kétezer tanúnk él az ország különböző pontjain, új név alatt, új otthonban és új munkahelyen. Az esélyek mindenképpen maga mellett szólnak. - Tehát erre játsszak? - Igen. Vagy fogja a pénzt és menekül, vagy játssza a nagymenő ügyvédet és reménykedik, hogy sohasem kapjuk el magukat. - Ez aztán nagyszerű választási lehetőség, Tarrance. - Bizony az. Örülök, hogy a magáé. A fekete bottal járó vénember útitársnője erőtlenül felemelkedett az üléséről, és elkezdett feléjük csoszogni. Menet közben mindegyik ülésbe belekapaszkodott. Tarrance közel hajolt Mitchhez, amikor a nő elhaladt mellettük. Nem mert beszélni, amíg az idegen a közelükben volt. A nő legalább kilencvenéves lehetett, félig nyomorék, valószínűleg analfabéta és semmi sem érdekelte kevésbé, mint az, hogy Tarrance mit csinál. De a férfinak egy szó sem hagyta el a száját. Tizenöt perccel később a mosdó ajtaja kinyílt és kihallatszott a busz gyomra felé csordogáló víz hangja. Az asszony visszacsoszogott a helyére, és leült. - Ki az a Jack Aldrich? - kérdezte Mitch. Valamilyen mesére számított ezzel kapcsolatban, ezért a szeme sarkából nagyon figyelte a férfi reakcióját. Tarrance felnézett a könyvből és az előtte lévő ülésre bámult. - A név ismerős, de nem tudom, hova tegyem.

Mitch ismét a tájra meredt. Tarrance tudja. Megrándult, és a szeme túl gyorsan összeszűkült, mielőtt válaszolt volna. Mitch a szembejövő forgalmat figyelte. - Nos, ki az? - kérdezte végül Tarrance. - Nem ismeri? - Ha ismerném, nem kérdezném, hogy kicsoda. - A cégnél dolgozik. Ezt tudnia kéne, Tarrance. - Ez a város tele van ügyvédekkel. Gondolom, maga az összesét ismeri. - Azokat ismerem, akik ott dolgoznak a Bendini, Lambert és Locke cégnél, ennél a csöndes kis cégnél, amit maguk már hét éve szemmel tartanak. Aldrich hat éve van a cégnél, és állítólag néhány hónapja megkereste egy FBI-ügynök. Igaz vagy nem? - Nem. Ki mondta ezt magának? - Nem érdekes. Ez a szóbeszéd az irodában. - Hazugság. Augusztus óta senki mással nem beszéltünk, csak magával. Erre a szavamat adom. És nem is tervezzük, hogy mást is megkeressünk, kivéve persze akkor, ha maga nem adja be a derekát és egy másik jelöltet kell keresnünk. - Sohasem beszélt Aldrichcsel? - Pontosan ezt mondtam. Mitch bólintott és felvett egy képesújságot. Harminc percig csöndben utaztak. Aztán Tarrance abbahagyta a regényolvasást és azt mondta: - Nézze, Mitch, körülbelül egy óra múlva Knoxville-ben vagyunk. Meg kell egyeznünk, ha egyáltalán meg tudunk egyezni. Az igazgatónak több ezer kérdése lesz holnap reggel. - Mennyi a pénz? - Félmillió dolcsi. Minden valamire való ügyvéd tudja, hogy az első ajánlatot vissza kell utasítani. Minden esetben. Mitch már sokszor látta, ahogy Averynek leesik az álla meglepetésében és aztán vadul, elégedetlenkedve és hitetlenül csóválja a fejét az első ajánlat hallatán, függetlenül attól, hogy az mennyire méltányos. Aztán jön az ellenajánlat meg az ellenellenajánlat és újabb tárgyalások, de az első ajánlatot mindig visszautasítják. Így aztán fejét rázva az ablakra mosolygott, mintha ezt várnák tőle. Mitch magában nemet mondott a félmillióra.

- Valami vicceset mondtam? - érdeklődött Tarrance, aki nem volt se ügyvéd, se ügyes tárgyalópartner. - Ez nevetséges, Tarrance. Nem várhatják el tőlem, hogy otthagyjam az aranybányát félmillió dollárért. Adózás után jó esetben háromszázezret kapok. - És ha bezárjuk az aranybányát és lecsukjuk magukat, a Gucci-cipős nagymenőket? - Ha. Ha. Ha. Ha ilyen sokat tudnak, miért nem tettek már valamit? Voyles azt mondta, hogy már hét éve figyelnek és várakoznak. Ez igen, Tarrance. Mindig ilyen gyorsak? - Akarja vállalni a kockázatot, McDeere? Mondjuk, hogy beletelik még öt évünkbe, jó? Öt év múlva rácsapunk a cégre és rács mögé dugjuk magukat. Ennél a pontnál közömbös lesz, hogy mennyi ideig tartott nekünk, nem? Az eredmény ugyanaz lesz, Mitch. - Elnézést. Azt hittem, hogy tárgyalunk és nem fenyegetőzünk. - Én tettem egy ajánlatot. - Az ajánlata túl alacsony. Azt várják tőlem, hogy bizonyítékokat gyűjtsék, amelyek több száz vádemelés alapjául szolgálhatnak Amerika legkártékonyabb bűnözői ellen, és ez könnyen az életembe kerülhet. Maguk pedig alamizsnát kínálnak. Legalább hárommilliót kérek. Tarrance nem rezzent össze, nem dermedt meg. Merev pókerarccal fogadta az ajánlatot, és Mitch, a profi tárgyaló, tudta, hogy követelése a határon belül van. - Ez sok pénz - jegyezte meg Tarrance, szinte magának. - Nem hiszem, hogy valaha már fizettünk volna ilyen sokat. - De ki tudják fizetni, nem? - Kétlem. Beszélnem kell az igazgatóval. - Az igazgatóval! Azt hittem, felhatalmazása van arra, hogy eljárjon ebben az ügyben. Állandóan az igazgatóhoz fog rohangálni, amíg meg nem egyezünk? - Mit akar még? - Gondoltam még egy-két dologra, de amíg a pénzben nem állapodtunk meg, nem tárgyalunk róluk. A bottal járó öregembernek gyenge veséje lehetett. Ismét felállt és megkezdte fura tántorgását a busz hátulja felé. Tarrance ismét a könyvére meredt. Mitch belelapozott egy régi képesújságba.

A busz nyolc óra előtt két perccel kanyarodott le a sztrádáról Knoxville-ben. Tarrance közelebb hajolt és azt súgta: - A főbejáraton menjen ki az előcsarnokból. Majd lát egy fiatalembert narancssárga, University of Tennessee feliratú pulóverben egy fehér Bronco mellett. Fel fogja ismerni magát és Jeffreynek szólítja. Rázzanak kezet, mint két régi barát, és szálljon be a Broncóba. A srác odaviszi a kocsijához. - Hol a kocsim? - suttogta Mitch. - Egy egyetemi kollégium mögött. - Ellenőrizték, hogy vannak-e benne mikrofonok? - Azt hiszem, igen. Kérdezze meg a férfit a Broncóban. Ha követték kifelé Memphisből, mostanra már valószínűleg gyanakodnak. Hajtson Cookeville-be. Nagyjából százötven kilométerre van Nashville-től. Van ott egy Holiday Inn. Töltse ott az éjszakát és holnap délelőtt látogassa meg a bátyját. Majd mi is figyeljük, és ha úgy tűnik, valami zűr van, hétfőn délelőtt megkeresem. - Mikor lesz a következő buszút? - Kedden van a felesége születésnapja Foglaljon asztalt nyolcra a Grisanti'sban. Ez egy olasz étterem. Pontban kilenckor menjen oda a cigarettaautomatához a bárban, dobjon be hat negyeddollárost és vegyen egy doboz akármit. Alul, ahol a cigarettát ki lehet venni, talál egy magnókazettát. Vegyen magának egy olyan kicsi magnót, amit a kocogók használnak fejhallgatóval. A kocsijában hallgassa meg a szalagot, ne otthon és semmiképpen sem az irodában. Használjon fejhallgatót. Játssza le a feleségének is. Én leszek a kazettán és közölni fogom a legmagasabb összeget. És egy-két dolgot meg is magyarázok. Miután néhányszor meghallgatta, szabaduljon meg tőle. - Ez elég körülményes, nem? - De igen, azonban néhány hétig nem kellene találkoznunk. Figyelik és lehallgatják magát, Mitch. És nagyon jól értik a dolgukat. Ezt ne felejtse el. - Ne aggódjon. - Hányas számú mezt viselt a középiskolai futballcsapatban? - Tizennégyeset. - És a főiskolán? - Ugyanazt.

- Rendben. A kódszáma: 14-14. Csütörtök este hívja fel egy nyilvános telefonról a 7576000-s számot. Egy hang jelentkezik. Leellenőrzik magát, a kódszámát is megkérdezik. Amint szabad utat kapott, meghallja a hangomat felvételről. Felteszek magának néhány kérdést. Majd onnan folytatjuk. - Miért nem foglalkozhatom csak az ügyvédi munkával? A busz megérkezett a pályaudvarra és megállt. - Én továbbmegyek Atlantába - mondta Tarrance. - Néhány hétig nem találkozunk. Ha valami baj van, hívja fel az egyiket a két szám közül, amiket korábban adtam magának. Mitch a két széksor között állva lenézett az ügynökre. - Hárommillió, Tarrance. Egy fillérrel sem kevesebb. Ha több milliárd dollárt tudnak költeni a szervezett bűnözés elleni harcra, biztosan találnak nekem hárommilliót. És még valami, Tarrance. Van egy harmadik lehetőségem is. Eltűnhetek az éjszaka közepén, felszívódhatok a levegőben. Ha így történik, maguk az idők végeztéig harcolhatnak a Morolto család ellen, én pedig dominózni fogok valahol a Karib-szigeteken. - Hogyne, Mitch. Lehet, hogy lejátszik egy vagy két partit, de egy hét alatt megtalálnák. És akkor nem leszünk ott, hogy megvédjük. Viszlát, öregem. Mitch leugrott a buszról és sietős léptekkel keresztülvágott az előcsarnokon.

23

Kedd reggel fél kilenckor Nina csinos kis kupacokba rendezte el a főnöke íróasztalán szétszórva heverő papírokat. A nő élvezte ezt a kora reggeli rendcsinálást az íróasztalon és Mitch napjának megtervezését. A naptár az íróasztal sarkán, jól láthatóan volt elhelyezve. Nina belőle olvasott fel. - Nagyon mozgalmas napja lesz ma, Mr. McDeere. Mitch egy dossziéban lapozgatott és megpróbált nem tudomást venni a nőről. - Minden nap mozgalmas. - Tízkor megbeszélése van Mr. Mahan irodájában a Delta Shipping-féle fellebbezéssel kapcsolatban. - Már alig várom - mormogta Mitch.

- Fél tizenkettőkor Mr. Tolar irodájában lesz megbeszélése a Greenbriar-szerződés felbontásáról. Mr. Tolar titkárnője arról tájékoztatott, hogy legalább két órát fog tartani. - Miért? - Nem azért kapom a fizetésemet, hogy ilyeneket kérdezzek, Mr. McDeere. Fél négykor Victor Milligan akar találkozni magával. - Minek? - Ismét csak azt mondhatom, Mr. McDeere, nem tartozik a feladataim közé, hogy kérdezősködjem. Tizenöt perc múlva pedig Frank Mulholland irodájában kell lennie a belvárosban. - Tudom. Hol van az irodája? - A Gyapottőzsde-épületben. Négy- vagy ötsaroknyira innen a Front Streeten. Már vagy százszor elsétált mellette. - Remek. Más? - Hozzak magának valamit, amikor elmegyek ebédelni? - Ne, majd a belvárosban bekapok egy szendvicset. - Nagyszerű. Mindent összekészített a Mulhollanddal való tárgyalásra? Mitch egy súlyos, fekete aktatáskára mutatott és nem válaszolt semmit. Nina távozott, Mitch pedig másodpercekkel később végigsétált a folyosón, lement a lépcsőn és a főbejáraton kiment az épületből. Az egyik közlekedési lámpánál megállt egy pillanatra, aztán megfordult és gyorsan megindult a belváros felé. A fekete aktatáskát a jobb, a mélybordó, csukabőr borításút pedig a bal kezében tartotta. A jel. Egy bedeszkázott ablakú, zöld épület előtt megállt a tűzcsap mellett. Várt egy másodpercet, aztán átkelt a Front Streeten. Újabb jel. A Gyapottőzsde-épület kilencedik emeletén a Greenwood Services vezetője, Tammy Greenwood eljött az ablaktól, és magára öltötte a kabarját. Bezárta maga után az ajtót, aztán megnyomta a lifthívó gombot. Várt. Egy olyan férfival fog hamarosan találkozni, aki könnyen a halálát okozhatja. Mitch belépett az előcsarnokba, és egyenesen a liftekhez ment. Nem vett észre senkit. Öt-hat üzletember beszélgetett menet közben. Egy asszony a nyilvános telefonon beszélt suttogva. Az egyik biztonsági őr a másik bejárat körül lézengett. Mitch

megnyomta a hívógombot és egyedül várakozott. Amint az ajtó kinyílt, egy fiatal, roppant elegáns, fekete öltönyt és csillogó, hegyes orrú cipőt viselő fekete férfi lépett a liftbe. Mitch abban reménykedett, hogy magányosan fog felmenni. Mulholland irodája a hetediken volt. Amint a lift haladt felfelé, mindkét férfi kötelességszerűen az ajtó felett villogó számokra bámult. Mitch a lift hátuljába húzódott, a súlyos aktatáskát letette a földre, a jobb Iába mellé. A negyedik emeleten kinyílt az ajtó, és Tammy sétált be idegesen. A fiatalember rápillantott. Tammy öltözéke meglehetősen konzervatív volt. Egyszerű, rövid kötött ruha volt rajta, mély kivágás nélkül. Semmi kurvás cipősarok. Haja diszkrét árnyalatú vörösre festve. A fiatalember ismét ránézett, aztán megnyomta a liftgombot. Tammy a Mitchéhez hasonló, nagyméretű fekete táskát hozott magával. A nő, anélkül hogy Mitch szemébe nézett volna, melléje állt és a férfi táskája mellé tette a sajátját. A hetedik emeleten Mitch felkapta a nő aktatáskáját, és kilépett a liftből. A nyolcadikon a fekete öltönyös, jóképű fiatalember is kiszállt. A kilencediken Tammy felemelte a Bendini, Lambert és Locke dossziéitól súlyos fekete táskát és bevitte az irodájába. Bezárta és eltorlaszolta az ajtót, gyorsan kibújt a kabátjából, és bement a kisebb helyiségbe, ahol a fénymásoló várta. Hét dossziét kapott, mindegyik legalább három centi vastag volt. Tammy elrendezte őket a fénymásoló melletti asztalon, és felvette a "Koker-Hanks - East Texas Pipe" feliratút. Kipattintotta az alumíniumkarikákat, kiemelte a dosszié tartalmát, és az iratokat, feljegyzéseket, leveleket óvatosan elhelyezte az automatikus adagolóban. Megnyomta a START gombot, és figyelte, ahogy a masina minden egyes oldalról két tökéletes másolatot készít. Harminc perccel később a hét dosszié visszakerült az aktatáskába. Az új dossziékat összesen tizennégyet - Tammy egy tűzálló iratszekrénybe zárta, amely egy kis fülkében volt elrejtve. A fülkét is bezárta. Az aktatáskát az ajtó közelébe tette, és várt.

Frank Mulholland egy bankügyekre és értékpapírokra specializálódott, tíztagú cég üzlettársa volt. Ügyfele egy öreg ember volt, aki létrehozott és felépített egy barkácsbolthálózatot, amely már tizennyolcmillió dollárt ért, amikor fia és a hűtlen igazgatói tanács átvette az irányítást és nyugdíjba kényszerítette a férfit. Az öregember pert indított. A cég is pert indított. Mindenki beperelt mindenkit és az egész pereskedés tizennyolc hónapja holtpontra jutott. Most, hogy az ügyvédek már sikeresen meggazdagodtak, eljött az ideje annak, hogy a felek megállapodjanak. A Bendini, Lambert és Locke adóügyi kérdésekben szolgáltatott tanácsokat az öregember fiának és az új igazgatói tanácsnak. Avery két hónappal ezelőtt ismertette meg Mitchcsel az

áldatlan helyzetet. A terv az volt, hogy ötmillió dollár értékű részvényeket, kötvényeket és értékpapírokat ajánlanak fel az öregnek. Mulholland nem volt elragadtatva a tervtől. Többször elismételte: ügyfele nem pénzsóvár és tisztában van azzal, hogy többé nem veheti át a cég irányítását. Az ő cége irányítását, erről nem szabad megfeledkezni. De ötmillió nem elég. Bármilyen bíróság együttérezne az öregemberrel, és egy hülye is tisztában van azzal, hogy legalább, nos... legalább húszmilliót érdemelne. Miután egy óra eltelt azzal, hogy a javaslatok, ajánlatok elcsúsztak egymás mellett, Mitch nyolcmillióra emelte az összeget, az öregember ügyvédje pedig azt válaszolta, hogy tizenötmillióról esetleg hajlandóak lennének gondolkozni. Mitch udvariasan visszacsomagolta aktatáskája tartalmát, azután Mulholland udvariasan az ajtóhoz kísérte. Megállapodtak abban, hogy jövő héten ismét találkoznak. Úgy ráztak kezet egymással, mint a legjobb barátok. A lift megállt az ötödiken, és Tammy komótosan besétált. A liftben nem volt senki, csak Mitch. Amint az ajtó becsukódott, a férfi azt kérdezte: - Volt valami gond? - Nem. Két másolat biztonságban van. - Mennyi ideig tartott? - Harminc percig. A lift megállt a negyediken, Tammy felemelte az üres aktatáskát. - Holnap délben? kérdezte. - Igen - felelte Mitch. Az ajtó kinyílt, és a nő eltűnt a negyedik emeleten. Mitch egyedül ereszkedett le az előcsarnokba, amely, ugyanattól a biztonsági őrtől eltekintve, üres volt. Mitchell McDeere ügyvéd úr, mindkét kezében egy-egy súlyos aktatáskával, kisietett az épületből, és fontossága tudatában visszasétált az irodájába.

Abby huszonötödik születésnapját meglehetősen visszafogottan ünnepelték. A Grisnati's egyik sötét sarkában, a halovány gyertyafényben sugdolóztak és megpróbáltak egymásra mosolyogni. Nem volt könnyű. Ebben a pillanatban valahol az étteremben egy láthatatlan FBI-ügynök egy magnószalagot tart a kezében, amelyet pontban kilenckor behelyez a bárban álló cigarettaautomatába. Mitchnek majd másodpercekkel később ott kell lennie, hogy magához vegye a kazettát anélkül, hogy az ellenség észrevenné - bárki is legyen az és bárhogyan is néz ki. És a magnószalagról majd

kiderül, mennyi készpénzt kap a McDeere házaspár cserébe a bizonyítékokért és azért, hogy hátralévő éveiket bujkálva kell leélniük. Csak turkáltak az ételben, megpróbáltak mosolyogni és hosszú beszélgetést folytatni, de állandóan csak mocorogtak a székükön és az órájukat nézték. A vacsora rövid volt. Háromnegyed kilencre végeztek vele. Mitch a mosdó irányába távozott és benézett a sötét bárba. A cigarettaautomata a sarokban volt, pontosan ott, ahol lennie kellett. Pontban kilenckor Mitch átment a bárba, az automatához, amibe idegesen beletett hat negyeddolláros érmét és meghúzta a Marlboro Lights alatti kart. Gyorsan benyúlt a tálkába, kivette a cigarettát, és a sötétben kotorászva megtalálta a kazettát is. Az automata melletti nyilvános telefon megszólalt, Mitch felkapta a fejét. Megfordult és körülnézett a bárban. Üres volt, csak két férfi ült a bárpultnál és a pincér feje felett elhelyezett tévét nézte. Az egyik távoli sarokból részeg nevetés csattant fel. Abby minden lépést, minden mozdulatot figyelt, amíg a férfi le nem ült vele szemben. Aztán felhúzta a szemöldökét. - Na? - Megvan. A kedvenc fekete Sony kazettád. - Mitch a kávét kortyolgatta és ártatlanul mosolygott, míg gyorsan körbekémlelt a zsúfolt étteremben. Senki sem figyeli. Senki sem törődik vele. Odaadta a számlát és az American Express kártyát a pincérnek. - Sietünk - mondta nyersen. A pincér másodperceken belül visszatért. Mitch aláfirkantotta a nevét. A BMW-ben tényleg voltak mikrofonok. Tele volt velük. Tarrance bandája nagyon diszkréten és nagyon alaposan átvizsgálta négy nappal ezelőtt, amíg a buszra vártak. A rendkívül drága készülékeket, amelyek a leghalkabb szipogást vagy köhögést is meghallják és felveszik, szakértő módon helyezték el benne. De ezek a mikrofonok csak lehallgatni és felvenni tudnak, betájolásra nem alkalmasak. Mitch úgy gondolta, rettentő kedves a fiúktól, hogy csak lehallgatják, de nem követik a BMW mozgását. Az autó úgy gördült ki a Grisanti's parkolójából, hogy az utasok között nem folyt beszélgetés. Abby óvatosan kinyitotta a hordozható magnót és beletette a szalagot. Odaadta Mitchnek a fülhallgatót, amit a férfi ráhúzott a fejére. Abby lenyomta a PLAY gombot. Figyelte, ahogy férje a kazettát hallgatja és a sztráda felé hajt. Tarrance hangja szólt a szalagról: - Hello, Mitch. Ma kedd van, március 9., valamivel este kilenc után. Boldog születésnapot kívánok a bájos feleségének. Ez a szalag körülbelül tízperces, és azt ajánlom magának, hogy egyszer vagy kétszer hallgassa meg figyelmesen, aztán szabaduljon meg tőle. Múlt vasárnap személyesen találkoztam Mr. Voylesszal és mindenről beszámoltam neki. Erről jut eszembe: nagyon élveztem a buszozást. Az igazgató nagyon elégedett a dolgok alakulásával, de úgy véli, hogy már

eleget beszéltünk. Azt akarja, hogy jussunk dűlőre, és ráadásul elég gyorsan. Világosan a tudtomra adta, hogy még sohasem fizettünk hárommillió dollárt és magának sem fogunk. Sokat szitkozódott, de hogy rövidre fogjam a mondandómat: azt mondta, egymilliót fizetünk készpénzben, de nem többet. A pénz egy svájci bankban lesz elhelyezve, és senki, még az adóhivatal sem fog róla tudomást szerezni. Adómentes egymillió dollár üti a markát. Ez a legjobb ajánlatunk és Voyles kijelentette: elmehet a pokolba, ha nemet mond, Mitch. Elkapjuk a céget, magával vagy maga nélkül. Mitch komoran mosolygott és a mellettük elszáguldó autókra bámult. Abby jelre várt, egy horkantásra vagy nyögésre, amiből kiderülne, hogy Mitch jó vagy rossz híreket hall. De nem szólt semmit. A hang folytatta: - Vigyázni fogunk magukra, Mitch. Megkapja az FBI védelmét, bármikor, amikor úgy gondolja, szüksége van rá. Ha kívánja, rendszeresen ellenőrizzük magukat. És ha néhány év elteltével át akarnak költözni egy másik városba, mi majd elintézzük. Akár minden öt évben költözhetnek, ha szükségét látja, mi pedig kifizetjük a számlákat és munkát is találunk. Jó munkát, mondjuk a társadalombiztosításnál, a Veteránok Alapítványánál vagy a postánál. Voyles azt mondta, hogy valami jól fizető munkáról is szó lehet a kormánynak dolgozó egyik magánvállalatnál. Mondja meg, mit akar, Mitch, és a magáé. Természetesen gondoskodunk új személyazonosságról magának és a feleségének, de ha óhajtják, minden évben kicserélhetik. Nincs akadálya. Vagy ha van valami jobb ötlete, meghallgatjuk. Ha Európában vagy Ausztráliában akar élni, csak szóljon. Különleges bánásmódban fog részesülni. Tudom, hogy sokat ígérünk, Mitch, de mindent halálosan komolyan gondolunk és majd lefektetünk írásban. Egymilliót fizetünk készpénzben, adómentesen, és ott telepszik le, ahol akar. Ez az ajánlatunk. Cserébe át kell nyújtania nekünk a céget és a Morolto családot. Erről majd később beszélünk. Most már lejárt az ideje, Mitch. Voyles a nyakamba liheg és a dolgoknak fel kell gyorsulni. Hívjon fel csütörtök este kilenckor a Houston'sból, a férfi WC melletti nyilvános telefonról. Viszlát, Mitch. Mitch végighúzta az ujját a torka előtt, és Abby megnyomta a STOP gombot, majd a REWIND feliratút. Mitch odaadta a fülhallgatót a feleségének és Abby elkezdte figyelmesen hallgatni a szalagot.

Ártatlan séta volt a parkban: egy szerelmespár sétált lassan, kézen fogva a hűvös, tiszta, holdfényes éjszakában. Megálltak az egyik ágyú mellett és a méltóságteljes folyóra bámultak, amely lassan kanyargóit New Orleans felé. Ugyanaz az ágyú volt, ahol a néhai Eddie Lomax állt a jégesőben és egyik utolsó nyomozásának eredményeiről tett jelentést.

Abby a kezében tartotta a magnószalagot és az alattuk kígyózó folyót figyelte. Kétszer is meghallgatta és nem volt hajlandó a kocsiban hagyni, ahonnan ki tudja, kinek a kezébe kerülhet. A csendben és a kizárólag szabadban folytatott beszélgetésekkel eltöltött hetek után, nehezen jöttek a szavak. - Tudod, Abby - mondta végül Mitch, miközben megkopogtatta az ágyú fakerekét -, mindig is a postán szerettem volna dolgozni. Volt egyszer egy bácsikám, aki levélhordóként kereste a kenyerét. Ez nekem is megfelelne. Lutri volt szellemeskedéssel próbálkozni. De bejött. Abby néhány másodpercig tétovázott, aztán nevetett egy kicsit, és Mitch látta, hogy tényleg mulatságosnak találja, amit hallott. - Bizony, én pedig a padlót sikálhatnám valamelyik veteránkórházban. - Nem, dehogyis. Cserélgethetnéd az ágytálakat, hogy valami értelmes, de nem feltűnő munkát végezzél. Majd egy kis fehér házikóban élünk Omahában, a Maple Streeten. Én Harvey leszek, te pedig Thelma, és szükségünk lesz egy rövid, szerény családnévre. - Poe - javasolta Abby. - Nagyszerű. Harvey és Thelma Poe. A Poe család. Poétikus. Egymillió dollárunk lesz a bankban, de egy centet sem költhetünk el, mert az egész Maple Street megtudná, és így mások lennénk, mint a többiek, ez pedig az, amit a legkevésbé szeretnénk. - Megoperáltatom az orromat. - De hiszen az orrod tökéletes. - Abby orra tényleg tökéletes, de hogy állunk Thelmával? Meg kellene operáltatnunk az orrát, nem gondolod? - De, azt hiszem, igen. - Mitch már rögtön bele is unt a viccelődésbe és elcsöndesedett. Abby odalépett a férfi elé, Mitch átölelte. Figyelték, ahogy egy uszályhajó sok-sok bárkát áttol a híd alatt. Egy kósza felhő elhomályosította a holdfényt és időnként hűvös szél támadt nyugati irányból, de aztán elült. - Hiszel Tarrance-nak? - kérdezte Abby. - Miben? - Tegyük fel, hogy nem csinálsz semmit. Elhiszed, hogy egy napon végül a kezükbe kerül a cég? - Nem merem nem elhinni.

- Tehát fogjuk a pénzt és menekülünk? - Nekem ez könnyebb, Abby. Én nem hagyok itt semmit. De nálad más a helyzet. Sohasem látod többet a szüléidet. - Hová mennénk? - Nem tudom. De nem szeretnék ebben az országban maradni. Nem lehet teljesen megbízni az FBI-ban. Nagyobb biztonságban erezném magamat külföldön, de ezt nem fogom elmondani Tarrance-nak. - Mi a következő lépés? - Megállapodunk, aztán gyorsan nekilátok összegyűjteni annyi információt, amitől léket kap a hajó. Fogalmam sincs, hogy mit akarnak tőlem, de meg tudom találni nekik. Amint Tarrance-nak már elég van a kezében, eltűnünk. Fogjuk a pénzt, megoperáltatjuk az orrunkat és eltűnünk. - Mennyi az a pénz? - Több mint egymillió. Csak játszadoznak a pénzzel. Lehet még alkudni. - Mennyit fogunk kapni? - Kétmillió dollárt adómentesen. Egy centtel sem kevesebbet. - Fognak ennyit fizetni? - Igen, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy fogjuk, és menekülünk. Abby fázott, Mitch a vállára terítette a saját kabátját. Szorosan magához ölelte a lányt. - Rohadt egy alku ez, Mitch - mondta Abby -, de legalább együtt leszünk. - A nevem Harvey, nem Mitch. - Gondolod, hogy biztonságban leszünk, Harvey? - Itt sem vagyunk biztonságban. - Nem érzem itt jól magam. Magányos vagyok és félek. - Nekem pedig elegem van az ügyvédeskedésből. - Fogjuk a pénzt és tűnjünk el. - Megegyeztünk, Thelma.

Abby odaadta neki a kazettát. Mitch megnézte, aztán jó messzire elhajította a folyó irányába, a Riverside Drive-on túlra. Kézen fogva keresztülvágtak a parkon a BMW felé, amely a Front Streeten parkolt.

24

Mitch, pályafutása során a második alkalommal, lehetőséget kapott arra, hogy ellátogasson az ötödik emeleti fényűző étterembe. Avery meghívását magyarázat kísérte: az üzlettársakra mind nagy hatást gyakorolt azzal, hogy február hónapban átlagosan heti hetvenegy órát számlázott, és egy ebéd szerény jutalmát szeretnék felajánlani neki. Olyan meghívás volt ez, amelyet egyetlen ügyvéd sem utasíthat vissza, függetlenül az időbeosztástól, tárgyalásoktól, ügyfelektől, határidőktől és az ügyvédi karrier egyéb rettentően fontos és sürgetően kritikus körülményeitől. A cég történetében még egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy egy ügyvéd nemet mondott volna az ötödik emeleti étterembe szóló meghívásra. Mindannyian évi két meghívást kaptak. Erről feljegyzést vezettek. Mitchnek két napja volt arra, hogy felkészüljön az ebédre. Első reakciója az volt, hogy visszautasítja a meghívást, és amikor Avery először említette, tucatnyi átlátszó kifogás jutott az eszébe. A gondolat, hogy - bár gazdag és jó modorú - bűnözőkkel egyen, nevetgéljen, csevegjen és haverkodjon, kevésbé volt vonzó, mint az, hogy megosszon egy tál levest egy csavargóval a buszpályaudvaron. De nemet mondani súlyos megsértése lenne a tradíciónak. És ahogy most álltak a dolgok, már így is gyanakvással figyelték a viselkedését. Így aztán, háttal az ablaknak, helyet foglalt, mosolyt erőltetett az arcára és megkísérelt társalogni Averyvel, Royce McKnighttal és természetesen Oliver Lamberttel. Tudta, hogy ezzel a hárommal fog egy asztalnál enni. Már két napja tudta. Tudta, hogy alaposan, de látszólag közömbösen figyelni fogják, hogy megállapítsák: nem vesztett-e a lelkesedéséből, nem tűnik-e cinikusnak, csüggedtnek. Tudta, minden szava számít, függetlenül attól, hogy mit mond. Tudta, bőkezűen fogják szórni a dicséretet és az ígéreteket. Oliver Lambert még sohasem viselkedett elragadóbban, mint most. Csúcsteljesítmény a cég történetében, hogy egy ügyvéd heti hetvenegy órát számláz egy hónapban, mondta, miközben Roosevelt felszolgálta a bordát. Az összes üzlettárs álmélkodva és nagy elragadtatással fogadta a hírt, magyarázta halkan, miközben körbepillantott a teremben. Mitch mosolyt erőltetett az arcára és szeletelt egyet a húsból. A többi

üzlettárs, álmélkodva vagy közönyösen, semmitmondó beszélgetéseket folytatott és az ételre koncentrált Mitch tizennyolc aktív és hét már nyugdíjba vonult üzlettársat számolt össze az étteremben. Az utóbbiak khakiszínű nadrágot és pulóvert viseltek, az ábrázatuk kipihent volt - Bámulatos állóképessége van, Mitch - jegyezte meg Royce McKnight teli szájjal. Mitch udvariasan bólintott. Igen, igen, megállás nélkül igénybe veszem az állóképességemet, mondta magában. Amennyire csak lehetett, agyából száműzte Marty Kozinskit, Joe Hodge-ot és a másik három halott ügyvédet, akiknek emléket állítottak a földszinten. De a tengerparti lányról készült fényképeket képtelen volt száműzni az agyából, és azon töprengett magában, mindenki tud-e róla. Vajon mindannyian látták a fényképeket? Talán az egyik hasonló kis ebéden körbeadogatták egymásnak, amikor csak az üzlettársak voltak itt és nem hívtak vendéget? DeVasher megígérte, hogy megtartja a képeket magának, de mit ér az ígéret egy bűnözőtől? Persze hogy látták a fényképeket. Voyles azt állította, hogy az összes üzlettárs és az ügyvédek zöme benne van a konspirációban. Ahhoz képest, hogy semmi étvágya nem volt, meglehetősen jól boldogult az étellel. Megkent és felfalt még egy kiflit, nehogy úgy tűnjön, mintha nem lenne teljesen rendben. Nincs semmi baj az étvágyával. - Hallom, a jövő héten a Kajmán-szigetekre megy a feleségével - jegyezte meg Oliver Lambert. - Igen. Abbynek tavaszi szünete van, és két hónappal ezelőtt lefoglaltuk az egyik lakást. Nagyon készülünk már az útra. - A lehető legrosszabbkor mész - mondta Avery méltatlankodva. - Már most is egy hónappal le vagyunk maradva. - Mindig le vagyunk maradva egy hónappal, Avery. Mit számít még egy hét? Gondolom, azt szeretnéd, hogy vigyem magammal az aktákat. - Nem rossz ötlet. Én mindig ezt csinálom. - Maga ne tegye, Mitch - mondta Lambert, úgy téve, mintha élénken tiltakozna az ötlet ellen. - Állni fog még a cég, amikor visszajön. Maga és Abby megérdemelnek egy nyugodt hetet. - Tetszeni fog magának az a hely - jegyezte meg Royce McKnight, mintha Mitch még sohasem járt volna ott és az a dolog nem történt volna meg a tengerparton és senki sem tudna semmiféle fényképekről. - Mikor indulnak? - kérdezte Lambert.

- Vasárnap reggel. Korán. - A Learrel mennek? - Nem, a Delta közvetlen járatával. Lambert és McKnight gyorsan egymásra pillantott, de Mitchnek ezt nem lett volna szabad észrevenni. Néha más asztaloktól is fordultak felé tekintetek, gyors és kíváncsi pillantások, amelyeket Mitch már többször is észrevett, mióta belépett a terembe. Azért volt ott, hogy megnézhessék. - Szokott búvárkodni? - érdeklődött Lambert, miközben még mindig a Learen és a Delta közvetlen járaton gondolkodott. - Nem, de úgy tervezzük, hogy hajókázunk egy kicsit. - Van egy fickó Rum Pointon, a sziget északi végében, Adrian Benchnek hívják, van egy nagyszerű bú váriskolája, és egy hét alatt megtanítja magát. Nehéz hét lesz, sokat kell tanulnia, de megéri. Más szóval: maradj távol Abankstől, gondolta Mitch. - Mi a pontos neve az iskolának? kérdezte. - Rum Point búváriskola. Nagyszerű hely. Mitch értelmesen összevonta a szemöldökét, mintha magában elraktározná ezt a hasznos tanácsot. Oliver Lambertet hirtelen elöntötte a szomorúság. - Vigyázzon magára, Mitch. Ilyenkor mindig eszembe jut Marty és Joe. Avery és McKnight a tányérjába meredt, tizedmásodperces tisztelettel adózva a halott fiúk emlékének. Mitch nehezen nyelte az ételt és majdnem Lambertre vigyorgott gúnyosan. De arca rezzenéstelen maradt, még szomorú ábrázatot is sikerült ráerőltetnie a többiekkel együtt. Marty és Joe, a fiatal özvegyek és az apa nélkül maradt gyerekek. Marty és Joe, a két jómódú ügyvéd, akiket szakértő módon meggyilkoltak és eltávolítottak az útból, mielőtt beszélhettek volna. Marty és Joe, a két ígéretes cápa, akiket a sajátjai faltak fel. Voyles felhívta Mitch figyelmét arra, hogy mindig Martyra és Joe-ra gondoljon, ha Oliver Lambertet látja. És most, mindössze egymillió dollárért, azt várják tőle, hogy megtegye, amire Marty és Joe készült, de anélkül, hogy elkapnák. Talán egy év múlva az új ügyvéd ül majd itt és az elszomorodott üzlettársakat figyeli, amint a fiatal Mitch McDeere-ről beszélnek, bámulatos állóképességéről és arról, hogy micsoda fantasztikus ügyvéd lett volna belőle, ha nem következik be az a baleset. Hány embert lennének képesek megölni? Mitch kétmilliót akart. És még egy-két dolgot.

A fontos beszélgetésekkel és finom ételekkel eltöltött egy óra után az ebéd a végéhez közeledett. Az üzlettársak kimentették magukat, szóltak néhány szót Mitchnek és távoztak. Nagyon büszkék rá, közölték vele. A Bendini, Lambert és Locke cég jövőbeli legfényesebb csillagának tartják. Mitch mosolyogva mondott köszönetet.

Nagyjából az idő tájban, amikor Roosevelt felszolgálta a banánkrémes pitét és a kávét, a Greenwood Services vezetője, Tammy Greenwood Hemphill leállította piszkos barna színű Golfját a csillogó Peugeot mögött a St. Andrew protestáns iskola parkolójában. Nem kapcsolta ki a motort. Tett négy lépést, bedugott egy kulcsot a Peugeot csomagtartójába és kivette belőle a súlyos, fekete aktatáskát. Lecsapta a csomagtartót és gyorsan visszament a Golfhoz. A tanári szoba kicsiny ablakában állva Abby kávét iszogatott. A fákon és a játszótéren túlra bámult, a távoli parkoló felé. Alig látta a nő kocsiját. Elmosolyodott és az órájára nézett. Fél egy, pontosan a terv szerint. Tammy óvatosan manőverezett a belváros felé a déli csúcsforgalomban. Unalmas volt úgy vezetni, hogy állandóan a visszapillantó tükörbe bámult. Mint mindig, most sem látott semmit. Leállította a kocsit a számára fenntartott helyen, a Gyapottőzsde-épület előtti utcában. Kilenc dosszié volt a csomagtartójában. Szépen elrendezte őket az asztalon és nekilátott a másolásnak. Sigalas üzlettársak, Lettie Plunk Alapítvány, Csináld Magad Barkácsbolthálózat, és két, vastag gumiszalaggal átfogott dosszié, amelyen ez állt: AVERY ANYAGA. Tammy két másolatot csinált a dossziék minden egyes lapjáról és aprólékos gonddal visszarakosgatta őket. Egy naplóba beírta a dátumot, az időpontot és az összes dosszié nevét. Már huszonkilenc bejegyzés volt a könyvben. Mitch azt mondta, hogy összesen körülbelül negyven lesz. A dossziékról készített egyik másolatot elhelyezte a fülkében álló lezárt és elrejtett iratszekrényben, aztán visszatette az aktatáskába az eredetit és a második másolatot. Mitch utasításait követve, Tammy egy héttel korábban bérelt egy tizenkét négyzetméteres raktárhelyiséget a Summer Avenue-n. Húsz kilométerre volt a belvárostól, Tammy harminc perc alatt odaért és kinyitotta a 38C ajtót. A kilenc dossziéról készült második fénymásolatot betette egy kicsi papírdobozba és ráfirkantotta a dátumot, aztán elhelyezte a három másik doboz mellett a földön. Pontban háromkor begördült a parkolóba, lefékezett a Peugeot mögött, kinyitotta a csomagtartót és otthagyta az aktatáskát, ahol korábban találta.

Másodpercekkel később Mitch kilépett a Bendini-épületből és kinyújtotta a karját. Mélyet sóhajtott és a Front Street felé pillantott. Csodálatos tavaszi nap volt. Háromutcányira északra, kilenc emelet magasban az egyik ablak előtt teljesen lehúzták a redőnyt. A jel. Remek. Minden rendben van. Mitch elmosolyodott és visszatért az irodájába.

Másnap hajnalban háromkor Mitch kibújt az ágyból, csöndben magára húzott egy kifakult farmernadrágot, flanelinget, vastag, fehér zoknit és egy pár elnyűtt csizmát. Úgy akart kinézni, mint egy teherautó-vezető. Szó nélkül megcsókolta Abbyt, aki már ébren volt, és távozott a házból. East Meadowbrook kihalt volt, csakúgy, mint a sztrádáig vezető többi utca. Ebben az órában biztosan nem követik. Megtett negyven kilométert az 55-ös úton, déli irányba, Sentobia felé. Egy 4-55 nevezetű, éjjel-nappal nyitva tartó út menti kávézó fényei már vagy száz méterről látszottak a négysávos útról. A teherautók között kormányozva eljutott az épület hátuljáig, ahol több száz kétkerekű pótkocsi parkolt az éjszakára. Megállt a teherautómosó mellett és várt. Vagy tucatnyi tizennyolc kerekű teherautó kanyargóit a vízpumpák körül. Baseballsapkát viselő fekete férfi lépett elő az épület sarka mögül és a BMW-re bámult. Mitch felismerte: az ügynök volt, akit a knoxville-i buszpályaudvaron is látott. Leállította a motort és kiszállt a kocsiból. - McDeere? - kérdezte az ügynök. - Ki más lenne? Hol van Tarrance? - Az egyik bokszban az ablak mellett Magára vár. Mitch kinyitotta az ajtót és odaadta a kulcsokat az ügynöknek. - Hová viszik? - Egy kicsit arrébb az úton. Vigyázunk rá. Senki sem követte, amikor eljött Memphisből. Nyugi. A férfi bemászott a kocsiba, elhajtott két vízpumpa között és megindult a sztráda felé. Mitch figyelte, ahogy kis BMW-je eltűnik és belépett a kávézóba. A zajos helyiség nagydarab, középkorú férfiakkal volt tele; kávézgattak és pitét ettek. Színes fogpiszkálóval turkáltak a szájukban, sügérfogásról és a munkájukról társalogtak. Sokan hangos északi akcentussal beszéltek. Merle Haggard hangja bömbölt a zenegépből.

Az ügyvéd esetlenül araszolt a kávézó hátsó része felé, amíg az egyik megvilágítatlan sarokban meg nem látta a sötét szemüveg mögé rejtett ismerős arcot és a szintén ismerős Michigan State feliratú sapkát. Ekkor az arc elmosolyodott. Tarrance egy étlapot tartott a kezében és a bejáratot figyelte. Mitch helyet foglalt a bokszban. - Hello, öreg haver - üdvözölte Tarrance. - Milyen volt a kocsikázgatás? - Csodás. Azt hiszem, azért a buszt jobban kedvelem. - Legközelebb majd a vonattal vagy valami mással próbálkozunk. Csak a változatosság kedvéért. Laney átvette a kocsiját? - Laney? - A fekete fickó. Tudja, ő is ügynök. - Nem lettünk bemutatva egymásnak. Igen, nála van a kocsim. Hová viszi? - Kicsit odébb az autópályán. Nagyjából egy óra múlva visszajön. Azon igyekszünk, hogy ötkor már úton legyen, Mitch. Így hatra már megérkezhet az irodájába. Igazán nem szeretnénk felbontani a napját. - Már teljesen fel van borítva, - És hogy vannak a srácok az irodában? - érdeklődött Tarrance vidáman. - Minden rendben. Miközben beszélünk, az óra ketyeg s mindenki percről percre gazdagabb. Köszönöm a kérdését. - Ugyan már. - És hogy van az öreg haverom, Voyles? - kérdezte Mitch. - Meglehetősen nyugtalan. Ma kétszer is felhívott és tizedszer is elismételte azt a kívánságát, hogy választ szeretne kapni magától. Azt mondja, rengeteg ideje volt a gondolkozásra, Mitch. Megmondtam neki, hogy ne aggódjon. Beszéltem neki erről a kis út menti randevúnkról és nagyon izgatott lett. Pontosan négy óra múlva kell felhívnom. - Közölje vele, Tarrance, hogy egymillió nem lesz elég. Maguk nagyon szeretnek azzal hencegni, hogy több milliárdot költenek a szervezett bűnözés elleni harcra. Nos, akkor én pedig azt mondom, hogy nekem is dobjanak ide egy kicsit. Mi az a pár millió dollár a szövetségi kormánynak? - Tehát most már pár milliónál tartunk?

- Pontosan egy pár milliónál. És egy centtel sem kevesebb. Most akarok egymilliót, a másikat pedig később. Már másolom a dossziékat, és néhány napon belül végzek is velük. Azt hiszem, ezek törvényes ügyleteket tartalmaznak. Ha bárkinek odaadnám őket, véglegesen bevonnák az engedélyemet. Tehát, amikor átadom maguknak, meg akarom kapni az első milliót. Nevezzük a becsületes szándékaimért járó pénznek. - Mit akar, hogyan fizessük? - Helyezzék el egy zürichi bank számláján. De a részlete két majd később beszéljük meg. A pincérnő letett az asztalra két tálkát, rájuk pedig két különböző csészét. Egy méter magasságból töltötte ki a kávét és mindenfelé szétfröcskölte a folyadékot. - Ingyen újratöltjük - horkantotta és távozott. - És a második millió? - kérdezte Tarrance, nem törődve a kávéval. - Amint maga, én és Voyles úgy döntöttünk, hogy elég anyagot szolgáltattam a vádemeléshez, kapok félmilliót. Miután utolsó alkalommal tanúskodtam, megkapom a fennmaradó ötszázezret. Ez hihetetlenül méltányos, Tarrance. - Valóban az. Megegyeztünk. Mitch mélyet sóhajtott és gyengének érezte magát. Megegyeztek. Megállapodtak. Szerződést kötöttek. Olyat, amelyet nem lehet írásban lefektetni, de mégis mindenképpen érvényesíthető. Mitch ivott a kávéból, de nem érezte az ízét. Megegyeztek a pénzben. Rákerült az FBI fizetési listájára. Gyerünk tovább. - És van még valami, Tarrance. Az ügynök feje lehajtott és egy kicsit jobbra fordult. - Igen? Mitch, alkarjára támaszkodva, közelebb hajolt. - Egy centbe sem fog kerülni maguknak és gond nélkül meg tudják oldani. Rendben? - Hallgatom. - A bátyám, Ray, Brushy Mountainben van. Hét éve van még a szabadulásig. Hozzák ki, - Ez nevetséges, Mitch. Sok mindent megtehetünk, de az tuti, hogy egy állami börtönből nem tudunk kiszabadítani egy foglyot. Esetleg, ha szövetségi lenne. Kizárt. - Figyeljen rám, Tarrance, és jól figyeljen. Ha én menekülni kezdek a maffiával a nyomomban, a bátyám is velem jön. Mondjuk úgy, hogy árukapcsolás. És tudom, ha Voyles

igazgató úr ki akarja hozni a börtönből, ki is hozza. Tudom. Csak ki kell találniuk, hogyan csinálják. - De arra nincs hatalmunk, hogy egy állami börtön ügyeibe avatkozzunk. Mitch elmosolyodott és folytatta a kávézást. - James Earl Ray megszökött Brushy Mountainből. És kívülről nem volt segítsége. - Ez aztán nagyszerű. Megrohamozzuk a börtönt, mint a kommandósok, és kiszabadítjuk a bátyját. Csodálatos. - Ne játssza nekem a hülyét, Tarrance. Ebből nem engedek. - Jó, jó. Megnézem, mit tehetek. Más? Újabb meglepetés? - Nincs. Pusztán olyan kérdésekről kell beszélnünk, hogy hová megyünk majd a feleségemmel és mit fogunk csinálni. Kezdetben hol fogunk rejtőzködni? Hol fogunk rejtőzködni a tárgyalás alatt? Hol éljük le életünk hátralévő részét? Csak ilyen apróságokról van szó. - Ezeket később is megbeszélhetjük. - Hodge és Kozinski mit mondott el maguknak? - Nem eleget. Van nálunk egy jegyzetfüzet, egy meglehetősen vastag jegyzetfüzet, amelyben összegyűjtöttünk és rendszereztünk mindent, amit a Morolto családról és a cégről tudunk. A nagy része Moroltóékkal foglalkozik, a szervezetükkel, a kulcsemberekkel, az illegális tevékenységekkel és így tovább. El kell majd olvasnia, mielőtt munkához látnánk. - De erre természetesen csak akkor kerül sor, ha már megkaptam a milliót. - Természetesen. Mikor láthatjuk a dossziékat? - Úgy egy hét múlva. Sikerült négy olyan aktát lemásolnom, ami másokhoz tartozik. Lehet, hogy még egy-kettőhöz hozzá tudok majd férni. - Ki csinálja a fénymásolást? - Semmi köze hozzá. Tarrance elgondolkodott egy pillanatra és nem reagált Mitch válaszára. - Hány akta lesz összesen? - Negyven és ötven között. Egyszerre csak néhányat tudok kicsempészni. Van köztük olyan, amelyen már nyolc hónapja dolgozom, de olyan is, amin csak egy hete. Amennyire meg tudom ítélni, csak törvényes ügyfelekről van szó.

- Ezek közül az ügyfelek közül hányat ismer személyesen? - Kettőt vagy hármat. - Ne fogadjon rá, hogy mindannyian törvényesek. Hodge beszélt nekünk a hamis aktákról, illetve az "izzasztó" aktákról, ahogy az üzlettársak ismerik. Már évek óta járnak kézről kézre és minden új ügyvéd belőlük tanul; súlyos akták, amelyeken több száz órát kell dolgozni és az újoncok igazi ügyvédnek érzik magukat tőlük. - Izzasztó akták? - Hodge ezt mondta. Egyszerű játék ez, Mitch. Először elcsábítják a pénzzel. Aztán elborítják munkával, amely törvényesnek néz ki és nagyobbrészt valószínűleg az is. És néhány év elteltével akaratlanul maga is részese lesz a konspirációnak. A kezükben van és nincs kiút. Még magával is így áll a helyzet, Mitch. Júliusban, nyolc hónappal ezelőtt kezdett dolgozni és valószínűleg már hozzáért néhány piszkos aktához is. Nem is tudott róla, nem volt oka gyanakodni. De már felültették. - Kétmillió, Tarrance. Kétmillió és a bátyám. Tarrance ivott egy kicsit a langyos kávéból és rendelt egy kókuszos pitét, amikor a pincérnő hallótávolságon belül volt. Az órájára pillantott, aztán végignézett a dohányzó, kávét iszogató és egymással pletykáló teherautó-sofőrök tömegén. Megigazította a napszemüvegét. - Nos, akkor mit mondjak Mr. Voylesnak? - Mondja meg neki, hogy addig nincs közöttünk megállapodás, amíg bele nem egyezik abba, hogy Rayt kihozza a börtönből. Addig nincs, Tarrance. - Valószínűleg tudunk tenni valamit. - Biztos vagyok benne, hogy tudnak. - Mikor mennek a Kajmán-szigetekre? - Vasárnap kora reggel. Miért? - Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. - Nos, szeretném tudni, hogy hány különböző csoport fog ott követni engem. Túl sokat kérek? Biztos vagyok benne, hogy nagy tömegeket fogunk így vonzani, és az igazat megvallva abban reménykedtünk a feleségemmel, hogy meghitt magányban tölthetünk egy kis időt. - A cég lakásában fognak lakni?

- Persze. - Akkor felejtse el a meghitt magányt. Valószínűleg több mikrofon van ott, mint egy hangstúdióban. Talán még kamerákat is elhelyeztek. - Ez megnyugtató. Lehet, hogy egy-két éjszakát az Abanks búváriskolában töltünk. Ha a környéken járnak, ugorjának be egy italra. - Nagyon szellemes. Ha ott vagyunk, annak valami oka lesz. És maga nem fog tudni róla. Tarrance három harapással lenyelte a pitét. Két dollárt hagyott az asztalon, és aztán elsétáltak az épület hátához. A piszkos aszfaltjárda remegett a lábuk alatt a dízelmotorok állandó zümmögésétől. A sötétben vártak. - Néhány órán belül beszélek Voylesszal - mondta Tarrance. - Miért nem autókáznak egyet szombat délután a feleségével? - Valami céllal? - Innen ötven kilométernyire van egy Holly Springs nevű hely. Régi városka, tele van a polgárháború előtti időkből származó házakkal és történelmi emlékművekkel. A nők szeretnek ott autókázni, hogy megnézzék a régi épületeket. Úgy nagyjából négy körül jelenjenek meg, mi majd megtaláljuk magukat. A haverunk, Laney egy élénkpiros Chevy Blazerben fog hajtani, tennesseebeli rendszámmal. Kövesse. Majd találunk egy helyet és beszélgetünk. - Biztonságos? - Bízzon bennünk. Ha észreveszünk vagy megszagolunk valamit, lefújjuk a találkozót. Egy óráig kocsikázzanak körbe-körbe, és ha nem látják Laneyt, kapjanak be valahol egy szendvicset és menjenek haza. Ez azt jelenti, hogy túl közel voltak. Nem vállaljuk a kockázatot. - Kösz. Nagyszerű fiúk maguk. Laney befordult az épület sarka mellett és kiugrott a kocsiból. - Minden tiszta. Senki sem követte. - Remek - mondta Tarrance. - Holnap találkozunk, Mitch. Jó utat. - Kezet ráztak. - Ebből nem engedek, Tarrance - ismételte meg Mitch. - Szólítson Wayne-nek. Holnap találkozunk.

25

A szitáló eső és a fekete viharfelhők már régen elűzték a turistákat Seven Mile Beachből, amikor a McDeere házaspár csuromvizesen és kimerültén megérkezett a cég fényűző lakásába. Mitch hátramenetben áthajtott a bérelt Mitsubishi dzsippel a járdán meg a kis kerten és a főbejárat előtt állt meg. B lakosztály. Első látogatása alkalmával az A lakosztályban szállt meg. A festéstől és az elrendezéstől eltekintve egyformának tűntek. A kulcs illett a zárba. Felkapták és bedobálták a csomagjaikat, miközben dörgött az ég és egyre jobban esett. Amint bejutottak és megszáradtak, kicsomagoltak az emeleten lévő hálószobában, melynek hosszú erkélye az eső áztatta partra nézett. Szavaikat óvatosan megválogatva átvizsgálták az egész házat, az összes szobát és szekrényt. A frizsider üres volt, a bárszekrény viszont jól fel volt szerelve. Mitch kevert két italt: rumot kólával, a sziget tiszteletére. Leültek az erkélyen, lábukat kidugták az esőre és a partot rohamozó, háborgó tengert figyelték. A Rumheads csöndes volt, alig látszott a távolban. Két helybéli ült a bárban; iszogattak és a tengert bámulták. - Az ott a Rumheads - mondta Mitch, poharával a bár felé mutatva. - Rumheads? - Beszéltem neked róla. Felkapott hely, ahol a turisták iszogatnak és a helybéliek dominóznak. - Értem. - Abby nem volt elragadtatva. Ásított és mélyebbre csúszott a műanyag széken. Lehunyta a szemét. - Hát ez nagyszerű, Abby. Ez az első külföldi utunk, az első igazi nászutunk, és te már tíz perccel azután alszol, hogy megérkeztünk. - Fáradt vagyok, Mitch. Egész éjjel csomagoltam, amíg te aludtál. - Telepakoltál nyolc bőröndöt. Hatot magadnak és kettőt nekem. Minden ruhánkat becsomagoltad. Nem csoda, hogy egész éjjel fent voltál. - Nem szeretném, hogy elfogyjanak a ruháink. - Hogy elfogyjanak? Hány bikinit csomagoltál? Tízet? Tizenkettőt? - Hatot. - Nagyszerű. Minden napra egyet. Miért nem veszed fel az egyiket?

- Micsoda? - Hallottad, mit mondtam. Menj és vedd fel azt a kéket, amelyik oldalt magasan ki van vágva, elöl van rajta néhány madzag, fél grammot nyom, de hatvan dollárba került, és járás közben kilóg belőle a cicid. Szeretném látni. - Mitch, zuhog az eső. Akkor hoztál el erre a szigetre, amikor itt van a monszun. Nézd csak meg a felhőket. Sötét, sűrű felhők és egy tapodtat sem mozdulnak. Ezen a héten egyáltalán nem lesz szükségem bikinire. Mitch elmosolyodott és simogatni kezdte Abby lábát. - Tulajdonképpen én örülök ennek az esőnek. Az igazság az, hogy abban reménykedem, egész héten esni fog. Kénytelenek leszünk a lakásban maradni, pontosabban az ágyban és rumot fogunk szopogatni és megpróbáljuk megsebezni egymást. - Meg vagyok döbbenve. Csak nem azt mondod, hogy szerelmeskedni akarsz? Ebben a hónapban egyszer már együtt voltunk. - Kétszer. - Azt hittem, hogy hajókázni és búvárkodni akarsz egész héten. - Nem. Valószínűleg egy cápa vár rám a tengeren. A szél erősebben fújt és az eső rázúdult az erkélyre. - Gyere, vetkőzzünk le - mondta Mitch.

Egy órával később a vihar már távozóban volt. Az eső alábbhagyott, finoman szemerkélt, majd elállt. Amint az alacsonyan lévő, sötét felhők távoztak a kicsiny sziget fölül, és megindultak északkeletre, Kuba felé, az égbolt kiderült. Nem sokkal azelőtt, hogy a menetrend szerint távoznia kellett volna a horizontról, a nap még megjelent egy rövidke ráadás erejéig. Kiürítette a tengerparti nyaralókat, városi otthonokat, lakásokat és hotelszobákat: a turisták sétára indultak a homokban a tenger felé. A Rumheads hirtelen megtelt szomjas gyöngyhalászókkal. A dominó ott folytatódott, ahol az előbb abbahagyták. A Palmsban, a szomszédos épületben, hangolni kezdett a reggie-zenekar. Mitch és Abby céltalanul lődörgött a vízparton, nagyjából Georgetown irányában, minél távolabb attól a helytől, ahol a tengerparti lány volt. Mitchnek néha eszébe jutott a lány és a fényképek. Már tudta, hogy a lány hivatásos volt és DeVasher bérelte fel arra, hogy csábítsa el, hódítsa meg őt a rejtett kamerák előtt. Nem számított arra, hogy most találkozna vele.

Mintha parancsra történne, a zene elhallgatott, a parton sétálók megmerevedtek, a Rumheadsből kiszivárgó zajok elhalkultak, amint minden szem azt kezdte figyelni, hogy a nap összeér a vízzel. A szürke és fehér félholt, a vihar itt maradt emlékeztetői, alacsonyan terültek el a láthatáron, és együtt süllyedtek lefelé a nappal. Lassan narancssárga, sárga és vörös fényekben játszottak, de csak haloványan, aztán azonban hirtelen ragyogó árnyalatokban. Néhány rövid pillanatig az égbolt olyan volt, mint egy festővászon, és a nap merész ecsetvonásokkal vitte fel rá fenséges színkompozícióját. A felhők elsötétültek, aztán szétszóródtak. Ilyen a naplemente a Karib-szigeteken.

Abby rettegve, nagyon óvatosan és lassan kormányozta a dzsipet az üzleti negyedben a kora reggeli forgalomban. Sohasem vezetett még az út bal oldalán hosszabb időn keresztül. Mitch utasításokat adott és a visszapillantó tükröt figyelte. A szűk utcák és járdák már megteltek a vámmentes porcelán, kristály, parfüm, fényképezőgép és ékszer után kutató turistákkal. Mitch egy elhagyatott utcára mutatott és a dzsip elsüvített két csoport turista között. Mitch megpuszilta a feleségét. - Itt találkozunk pontban ötkor. - Légy óvatos - mondta Abby. - Most elmegyek a bankba, aztán a parton leszek a lakás közelében. Mitch bevágta az ajtót és eltűnt két kis üzlet között. A szűk utcácska egy szélesebb úthoz vezetett, amely a Hogsty-öbölig vitt. Mitch bepattant egy ruhaboltba, amely fogasokon sorakozó, turistáknak szánt ingekkel, szalmakalapokkal és napszemüvegekkel volt tele. Kiválasztott magának egy rikító zöld-narancssárga virágos inget és egy panamakalapot. Két perccel később beugrott egy arra haladó taxi hátsó ülésére. - A reptérre - mondta a sofőrnek. - És igyekezzen. Nézzen a háta mögé. Lehet, hogy valaki követ. A taxis nem felelt, csak elszáguldott a banképületek mellett és kihajtott a városból. Tíz perccel később lefékezett a repülőtér előcsarnoka előtt. - Követett valaki? - kérdezte Mitch, miközben pénzt húzott elő a zsebéből. - Nem, uram. Négy dollár tíz cent. Mitch odahajított egy ötöst és gyors léptekkel bement az előcsarnokába. A helyi légitársaság Bracba tartó járata kilenckor indul. Az egyik üzletben vett egy csésze kávét és elrejtőzött két ajándékokkal teli polc között. A csarnokot figyelte, de senkit sem látott. Természetesen fogalma sem volt, hogy néznek ki, de senkit nem látott

szaglászni és elveszett emberek után kutatni. Talán a dzsipet követik, vagy az üzleti negyedet fésülik át, hogy megtalálják. Talán. Hetvenöt helyi dollárért lefoglalta a tízszemélyes, hárommotoros Trislander utolsó helyét. Abby intézte el egy nyilvános telefonról, még aznap este, hogy megérkeztek. Mitch a legeslegutolsó pillanatban kiszaladt az előcsarnokból a kifutópályára és felmászott a fedélzetre. A pilóta becsapta és bezárta az ajtót, aztán végiggurultak a kifutón. Más gép nem volt a láthatáron. Jobbra egy kis hangár állt. A tíz turista a ragyogóan kék tengerben gyönyörködött és keveset beszélt a húszperces út alatt. Amint Brac közelébe értek, a pilóta felvette az idegenvezető szerepét és széles köröket írt le a géppel a kis sziget fölött. Külön felhívta a figyelmet a kiemelkedő, kicsiny szirtekre, amelyek a tengerbe nyúltak a sziget keleti partján. Nélkülük pont olyan lapos lenne a sziget, mint a Nagy Kajmán, mondta a pilóta. Finoman tette le a gépet a keskeny aszfaltcsíkra. A kicsi, fehér épület mellett, amelynek minden oldalán a REPÜLŐTÉR felirat állt, egy erőtől duzzadó fehér férfi várakozott és a gépről leszálló utasokat figyelte. Rick Acklin volt, az FBI különleges ügynöke. Izzadság csöpögött az orráról és inge a hátához tapadt. Egy kis lépéssel előrelépett. - Mitch - mondta szinte magának. Mitch tétovázott, aztán odasétált a férfihoz. - Itt az autó - mondta Acklin. - Hol van Tarrance? - Mitch körbenézett. - Vár bennünket. - Van légkondicionáló a kocsiban? - Attól tartok, nincs. Sajnálom. A kocsiban nem volt levegő, fikarcnyi erő sem és az indexek sem működtek. 1974-es LTD volt, és Acklin elmagyarázta, miközben a poros úton haladtak, hogy nincs nagy választék a Bracon kölcsönözhető kocsikban. És az Egyesült Államok kormánya azért bérelt autót, mert ő és Tarrance képtelen volt taxit találni. Szerencséjük van, hogy egyáltalán szobát sikerült találniuk ilyen rövid idő alán. Az út menti kis házak egyre közelebb voltak egymáshoz. Egy Brac csónakház nevezetű létesítmény homokos parkolójában állították le a kocsit. Lepusztult móló nyúlt ki a vízbe, tucatnyi különböző méretű csónak horgonyzott mellette. Nyugati irányban zsúpfedelű házikók álltak félméteres lábakon a part mentén; a világ minden tájáról idesereglett búvárok szálltak meg benne. A móló közelében egy nyitott bár állt; nevet ugyan nem

kapott, de a maga nemében tökéletes volt, mert itt is dominóztak és volt benne egy céltábla. Tölgyfából és sárgarézből készült ventilátorok lógtak a szarufa mennyezetből, lassan és csendesen forogtak körbe-körbe; hús levegőt hajtottak a dominózóknak és a csaposnak. Wayne Tarrance egymagában ült egy asztalnál, kólát iszogatott és azt figyelte, ahogy a fedélzeti munkások több száz egyforma, sárga színű oxigénpalackot rakodnak a mólóról az egyik búvárhajóra. Öltözéke még turistamércével mérve is hisztérikusan kirívó volt. Sárga keretes sötét napszemüveg, nyilvánvalóan vadonatúj barna szalmaszandál, fekete zokni, húsz különböző színben játszó, szűk hawaii ing és aranyszínű tornanadrág, amely nagyon régi és nagyon rövid volt és keveset takart asztal alatt tartott, fénylő, betegesen fehér lábából. Kólájával a két üres szék felé intett. - Szép inge van, Tarrance - jegyezte meg Mitch leplezetlen megdöbbenéssel. - Kösz. A magáé sem akármi. - És szépen le van bámulva. - Hát igen. Meg kell felérnem a szerepemnek. A pincér a közelben álldogált és arra várt, hogy mondjanak neki valamit. Acklin kólát rendelt. Mitch azt mondta, hogy kólát kér, benne egy kis rummal. Mind a három férfi figyelmét lekötötte a búvárhajó és a súlyos rakománnyal birkózó munkások. - Mi történt Holly Springsben? - kérdezte végül Mitch. - Sajnálom, nem tudtunk mit tenni. Követték Memphisből kifelé jövet és két kocsi várt magára Holly Springsben. Nem tudtunk a közelébe kerülni. - Beszéltetek a feleségeddel az útról, mielőtt elindultatok volna? - kérdezte Acklin. - Azt hiszem, igen. Valószínűleg néhányszor emlegettük a házban. Acklin elégedettnek tűnt. - Az biztos, hogy készültek rátok. Körülbelül harminc kilométeren keresztül egy zöld Skylark követett, aztán eltűnt. Ekkor lefújtuk az egészet. Tarrance kortyolt egyet a kólából, és azt mondta: - Múlt szombat éjjel a Lear megállás nélkül elrepült a Nagy-Kajmán-szigetekre. Úgy hisszük, hogy két vagy három emberük a fedélzeten volt. A gép másnap kora reggel visszarepült Memphisbe. - Tehát most itt vannak és követnek bennünket?

- Persze. Valószínűleg egy vagy két ember magukkal volt a gépen. Lehettek férfiak, nők vagy mindkettő. Elképzelhető, hogy egy fekete pasas volt vagy egy távol-keleti nő. Ne felejtse el, Mitch, hogy rengeteg pénzük van. Van közöttük kettő, akit felismertünk. Az egyik ott volt Washingtonban magával. Szőke fickó, úgy negyven körül lehet, száznyolcvanöt, talán százkilencven centi magas, haja nagyon rövid, majdnem kopaszra nyírt, és nagyon markáns skandináv arcvonásai vannak. Gyorsan mozog. Tegnap egy piros Escortban láttuk, amit a Coconut autókölcsönzőből bérelt a szigeten. - Azt hiszem, már láttam őt - mondta Mitch. - Hol? - kérdezte Acklin. - Egy bárban a memphisi repülőtéren azon az éjjel, amikor visszajöttem Washingtonból. Észrevettem, hogy figyel, és akkor arra gondoltam, már láttam őt Washingtonban is. - Ő az. Itt van a szigeten. - Ki a másik? - Tony Verkler, illetve Tonnás Tony, ahogy mi elkereszteltük. Bámulatos priusza van, főleg Chicagóban ténykedett. Évek óta a Morolto családnak dolgozik. Körülbelül százötven kilót nyom, és kiválóan alkalmas arra, hogy megfigyeljen embereket, mert senki sem gyanakodna rá. - Tegnap este ott volt a Rumheadsben - tette hozzá Acklin. - Tegnap este? Akkor mi is ott voltunk. A hajó, miután szertartásosan ellökték a mólótól, megindult a nyílt víz felé. A mólón túl, a kis csónakokban evező halászok behúzták hálóikat és a tengerészek elkormányozták csillogó színű hajóikat a parttól. A szelíd, álomszerű kezdet után a sziget már magához tért. A mólónál horgonyzó csónakok fele már távozott vagy éppen távozóban volt. - Na és maguk mikor érkeztek? - kérdezte Mitch, italát kortyolgatva, amely megint csak rum és kóla volt. - Vasárnap este - felelte Tarrance, miközben a távolban lassan eltűnő csónakot figyelte. - Pusztán kíváncsiságból kérdezem: hány emberük van a szigeten? - Négy férfi és két nő - mondta Tarrance. Acklin elhallgatott egy ideje és a társalgást teljesen átengedte feljebbvalójának. - És pontosan miért vannak itt? - kérdezte Mitch.

- Ó, több okból is. Egy: beszélni akartunk magával, hogy rögzítsük a megállapodásunkat. Mr. Voyles rettentően szeretné, ha egy maga, számára is elfogadható egyezségre jutnánk végre. Kettő: figyelni akarjuk a cég embereit, hogy megtudjuk, hányan vannak itt. Azzal töltjük majd a hetet, hogy azonosítjuk ezeket az embereket. A sziget kicsi, alkalmas arra, hogy vizsgálódjunk. - És három: le akart bámulni egy kicsit? Acklinnek sikerült egy apróbb kuncogást kipréselnie magából. Tarrance elmosolyodott, aztán összevonta a szemöldökét. - Nem, nem egészen. Azért vagyunk itt, hogy megvédjük magát. - Hogy megvédjenek engem? - Igen. Amikor legutoljára ültem ennél az asztalnál, Joe Hodge-dzsal és Marty Kozinskivel beszélgettem. Nagyjából kilenc hónappal ezelőtt. Hogy egész pontos legyek: egy nappal azelőtt, hogy meggyilkolták őket. - És azt gondolja, hogy most engem készülnek megölni? - Nem. Még nem. Mitch újabb italért intett a csaposnak. A dominózás kezdett indulatosabbá válni. Mitch figyelte, amint a sörözgető helybéliek egymással vitatkoznak. - Nézzék, fiúk, amíg mi itt beszélgetünk, ezek a palik valószínűleg a feleségem nyomában vannak. Amíg vissza nem érek, mondhatni ideges leszek. Térjünk rá a megállapodásunkra. Tarrance elfordult a tengertől meg a csónaktól és Mitchre meredt. - A kétmillió rendben van és... - Persze hogy rendben van, Wayne. Ebben már megállapodtunk, nem? - Nyugi, Mitch. Egymilliót fizetünk, amint átadta az aktáit. Innen már nincs visszaút, ahogy mondani szokás. Ekkor már nyakig benne van. - Ezzel tisztában vagyok, Tarrance. Nem emlékszik? Ez az én javaslatom volt. - De ez a dolog könnyebbik része. Igazából nincs szükségünk a maga aktáira, mert azok tiszták. Rendben lévő, törvényes ügyletek. Nekünk a piszkos ügyek kellenek, Mitch, azok, amelyek már önmagukban vádiratok. És ezeket az aktákat jóval nehezebb lesz megszerezni. De miután ezeket is átadta nekünk, fizetünk egy újabb félmilliót. A többit pedig az utolsó tárgyalás után. - És a bátyám?

- Meg fogjuk próbálni. - Ez nekem nem elég, Tarrance. Ígérje meg. - Nem ígérhetjük meg, hogy kihozzuk a bátyját. A pokolba, még legalább hét éve van hátra. - De ő a bátyám, Tarrance. Engem az sem érdekel, ha sorozatgyilkos és a siralomházban várja az utolsó vacsoráját. Ray a bátyám, és ha meg akarnak kapni engem, ki kell szabadítaniuk. - Mondtam: meg fogjuk próbálni, de nem tehetünk ígéretet. Nincs rá törvényes, legális, szabályszerű mód, hogy kihozzuk onnan, ezért más módszerekkel kell próbálkoznunk. Mi van akkor, ha szökés közben lelövik? - Csak hozzák ki onnan, Tarrance. - Meg fogjuk próbálni. - Az FBI minden hatalmát és minden rendelkezésre álló eszközét igénybe fogják venni ahhoz, hogy a bátyámat kiszabadítsák a börtönből, igen, Tarrance? - A szavamat adom rá. Mitch hátradőlt a széken és nagyot húzott az italából. A megállapodás most már végleges. Könnyebben szedte a levegőt és a csodálatos tenger felé mosolygott. - Nos, mikor kapjuk meg az aktáit? - kérdezte Tarrance. - Azt hittem, nincs rájuk szükségük. Nem azt mondta, hogy tűi tiszták? - Szükségünk van azokra az aktákra, mert amint a kezünkben vannak, maga is a kezünkben van. Azzal bizonyítani fog, hogy átadja nekünk az aktáit. Az ügyvédi engedélyét, hogy úgy mondjam. - Tíz-tizenöt napon belül. - Hány akta? - Negyven és ötven között. A kisebbek nagyjából három centi vastagok. A nagyobbak nem férnének el ezen az asztalon. Az irodai fénymásolót nem használhatom, ezért más megoldást kellett találnunk. - Talán segíthetnénk a fénymásolásban - javasolta Acklin. - Talán nem. Talán, ha segítségre van szükségem, talán majd szólok.

- Mi a terve, hogyan adj a át nekünk az aktákat? - tette fel a kérdést Tarrance. Acklin ismét visszahúzódott. - A válasz nagyon egyszerű, Wayne. Miután már az összeset lemásoltam és az egymillió odakerült, ahova kértem, átadok maguknak egy kulcsot, amely egy kis szoba ajtaját nyitja valahol Memphisben, és felvehetik az anyagot. - Már mondtam, hogy egy svájci bankban fogjuk elhelyezni a pénzt - válaszolta Tarrance. - Én pedig most már nem akarom, hogy egy svájci bankba kerüljön. Rendben? Én diktálom a pénzutalás feltételeit és pontosan úgy kell végrehajtani, ahogy mondom. Mostantól az én nyakam van a bárd alatt, ezért enyém a döntés. Legalábbis a legtöbb kérdésben. Tarrance elmosolyodott, felhorkantott és a mólóra bámult. - Tehát nem bízik a svájci bankokban? - Mondjuk inkább úgy, hogy egy másik bankra esett a választásom. Ne felejtse el, Wayne, hogy olyan embereknek dolgozom, akik koszos pénzek tisztára mosásával foglalkoznak, ezért szakértővé váltam abban a kérdésben, hogyan lehet pénzt elrejteni a külföldi bankokban. - Majd meglátjuk. - Mikor kapom meg azt a jegyzetfüzetet a Morolto családról? - Miután átadta az aktáit és kifizettük az első részletet. Amiről csak lehet, tájékoztatjuk, de javarészt csak magára támaszkodhat. Nekünk, kettőnknek, sokszor kell majd találkoznunk, és ez természetesen komoly veszélyekkel jár. Lehet, hogy párszor el kell mennünk buszozni. - Jó, jó, de legközelebb én ülök a folyosó mellett. - Hát hogyne. Aki kétmilliót ér, természetesen maga választhatja meg a helyét egy Greyhound buszon. - Sohasem lesz alkalmam élvezni ezt a pénzt, Wayne. Ezt maga is tudja.

Mitch öt kilométerre Georgetowntól, a Bodden Townba vezető szűk és kanyargós úton látta meg a férfit. Egy bogárhátú Volkswagen felnyitott motorházfedele mögött guggolt, mintha a motor meghibásodása késztette volna megállásra. Úgy volt öltözve, mint egy helybéli, nem a turistáktól megszokott ruhákat viselt. Könnyen a kormánynak

vagy valamelyik bankban dolgozó britnek lehetett volna nézni. Alaposan le volt bámulva. Valamilyen csavarkulcsot tartott a kezében, láthatóan azt nézegette és a bal sávban elszáguldó Mitsubishi dzsipet figyelte. Ő volt az a bizonyos skandináv férfi. Észrevétlennek kellett volna maradnia. Mitch ösztönösen lelassította a kocsit, hogy bevárja a férfit. Abby hátrafordult és az utat figyelte. A Bodden Townba vezető szűk autópálya nyolc kilométeren keresztül a part mentén vezetett, aztán kettéágazott és az óceán eltűnt. A skandináv zöld Volkswagenje perceken belül már szédítő sebességgel vette mögöttük az enyhe kanyart. Mitchék dzsipje jóval közelebb volt, mint ahogy a skandináv gondolta. Miután észrevették, váratlanul lelassított, aztán ráhajtott az első, fehér sziklák övezte kijáratra. Mitch nagy sebességgel haladt Bowden Town felé. A kis településtől nyugatra déli irányba fordult, és alig egy kilométerrel később megtalálta az óceánt. Reggel tíz óra volt és az Abanks búváriskola parkolója már félig megtelt. A két délelőtti búvárhajó harminc perccel korábban hagyta el a mólót. A McDeere házaspár sietős léptekkel odament a bárhoz, ahol Henry már hordta a sört és a cigarettát a dominózóknak. Barry Abanks a bár zsúptetejét tartó oszlopnak támaszkodva figyelte, ahogy két búvárcsónakja eltűnik a sziget sarkánál. Mindkét csónak két merülést fog végrehajtani, olyan nevű helyeknél, mint Bonnié Patkó, Ördög-barlang, Édenszikla és Roger-zátony. Olyan helyek voltak ezek, ahol 6 is több ezer alkalommal búvárkodott, hajózott. Volt köztük olyan is, amit ő maga fedezett fel. Megjelent a McDeere házaspár, és Mitch bemutatta feleségét Mr. Abanksnek, aki nem volt udvarias, de goromba sem. Megindultak a kis móló felé, ahol az egyik fedélzeti munkás egy harminc láb hosszú halászhajót készített elő. Abanks megfejthetetlen parancsokat adott a fiatal férfinak, aki vagy süket volt, vagy csak nem tartott a főnökétől. Mitch Abanks, azaz a kapitány mellé állt és a mólótól ötven méterre lévő bárra mutatott. - Az összes embert ismeri a bárban? - kérdezte. Abanks homlokráncolva nézett Mitchre. - Próbáltak követni, amikor idejöttem. Csak kíváncsi vagyok - felelte Mitch. - A szokásos banda - mondta Abanks. - Idegenek nincsenek. - Nem látott fura embereket ma reggel?

- Nézze, ez a hely vonzza a fura embereket. Nem vezetek feljegyzést a furcsa meg a normális emberekről. - Nem látott egy kövér, vörös hajú, legalább százötven kilós amerikait? Abanks megrázta a fejét. A fedélzeti munkás ellökte a hajót a mólótól és megindultak a tengeren. Abby helyet foglalt egy párnázott padon és a távolban eltűnő kikötőt figyelte. A lába között tartott műanyag táskában volt két új uszony és búvármaszk. Látszólag egyszerű hajókázásra készültek, amelyet talán összekötnek egy kis horgászással, ha harapnak a halak. A nagy ember maga vállalkozott arra, hogy elkíséri őket, de csak azután, hogy Mitch ragaszkodott ehhez, mondván, személyes dolgokat kell megbeszélniük. A férfi fiának halálával kapcsolatos személyes dolgokat.

A Cayman Kai Motel második emeletének egyik szúnyoghálóval védett erkélyéről a skandináv férfi azt figyelte, ahogy a két búvármaszkos fej lemerül, aztán eltűnik a hajó körül. Átadta a messzelátót Tonnás Tonynak, aki, mivel gyorsan beleunt a nézelődésbe, vissza is adta neki. Egy feltűnően szőke nő, fekete, magasan, majdnem egészen a bordáig felvágott egyrészes fürdőruhában állt a skandináv - inogott és átvette a látcsövet. Elsősorban a fedélzet érdekelte őket. Tony szólalt meg. - Nem értem. Ha komoly dolgokról beszélnek, miért van ott a fiú? Miért jó az, ha más is hallja őket? - Talán a hajókázásról és a horgászásról beszélgetnek - jegyezte meg a skandináv. - Nem tudom - mondta a szőke nő. - Szokatlan Abankstől, hogy egy halászhajón tölti az idejét. Ő a búvárokat kedveli. Biztos jó oka van rá, hogy két újonccal pocsékol el egy napot. Valami nincs rendjén. - Ki a fiú? - kérdezte Tony. - Az egyik lóti-futi - felelte a nő. - Abanksnek van belőlük egy tucat. - Nem tudnál később elbeszélgetni vele? - érdeklődött a skandináv. - Dehogyisnem - válaszolta Tony. - Húzd fel a szoknyád, cirógasd meg. Beszélni fog. - Megpróbálom - mondta a nő. - Mi a neve? - kérdezte a skandináv. - Keith Rook.

Keith Rook a mólóhoz kormányozta a hajót Rum Pointnál. Mitch, Abby és Abanks kiszállt a hajóból és megindultak a partra. Keith nem kapott meghívást az ebédre. A hajón maradt és kelletlenül lesikálta a fedélzetet. A Zátony bár száz méterre volt a parttól, ritkás lombú fák árnyékában. A hely sötét és nedves volt, az ablakokat szúnyogháló védte, a mennyezetről nyikorgó ventilátor lógott le. Nem volt reggie, dominó és céltábla. A délben összesereglett vendégek a beszélgetésben merültek el. Asztaluktól a tengert látták. Sajtburgert és sört rendeltek, a szigeten szokásos menüt. - Más ez a bár - jegyezte meg Mitch. - Nagyon is más - felelte Abanks. - És nem véletlenül. A kábítószer-kereskedők járnak ide. A környék szép házai közül a legtöbb az övéké. Magángépeken repülnek, a pénzüket berakják a bankjainkba és eltöltenek itt egy-két napot, hogy ellenőrizzék az ingatlanjaikat. - Szép környék. - Bizony nagyon szép. Ezeknek több millió dollárjuk van és magukra költik. A pincérnő, egy tenyeres-talpas mulatt szó nélkül letett három üveg jamaicai Red Stripe-ot az asztalra. Abanks előrehajolt a könyökén, fejét lehajtotta. Az emberek így szoktak beszélni a Zátony bárban. - Szóval azt hiszik, hogy elsétálhatnak? - kérdezte. Mitch és Abby egyszerre dőltek előre, és a három lehajtott fej az asztal közepén, pont a sör fölött találkozott. - Nem elsétálunk, hanem elrohanunk. Eszelős sebességgel elrohanunk és megmenekülünk. És szükségem van a segítségére. Abanks ezen elgondolkozott egy pillanatig és felemelte a fejét. - De én mit tehetnék? Lehajtotta az első korty sört Abby látta meg először. Egy nő tudja csak észrevenni, hogy egy másik nő azon mesterkedik roppant könnyedén, hogy kihallgassa a beszélgetésüket. Háttal ült Abanksnek. Erős csontú szőke volt és részben rejtve maradt az olcsó műanyag napszemüveg mögött, amely az egész arcát eltakarta. Az óceánt bámulta és egy kicsit feltűnően fülelt. Amikor Mitch, Abby és Abanks összehajolt, a nő hátradőlt a széken és úgy figyelt, hogy majd megveszett. Egyedül ült egy kétszemélyes asztalnál.

Abby férje lábába mélyesztette a körmét, és az asztal elcsendesedett. A feketébe öltözött szőke még fülelt egy kicsit, aztán visszafordult az asztalához és az italához.

Wayne Tarrance sokat javított a ruházatán a hét péntekjére. Eltűnt a szalmaszandál, a szűk sort és a tinilányos napszemüveg. Eltűntek a betegesen sápadt lábak is. Most élénk rózsaszínben játszottak, mivel a felismerhetetlenségig leégtek. A Cayman Brac néven ismert trópusi, isten háta mögötti vidéken eltöltött három nap után ő és Acklin, az Amerikai Egyesült Államok kormányának megbízásából cselekedve, elfoglaltak egy meglehetősen olcsó motelszobát a Nagy-Kajmánon, kilométerekre Seven Mile Beachtől és olyan távol a part legelhagyatottabb részétől is, hogy gyalogosan nem tudták megközelíteni a tengert. Itt alakították ki a harcálláspontot, ahonnan a McDeere házaspár és más, érdeklődésükre méltó emberek mozgását figyelték. Itt, a Coconut Motelben, egy kicsi, kétágyas, hideg vizes zuhannyal felszerelt szobán osztoztak. Szerda reggel kapcsolatba léptek az első számú megfigyelt személlyel, McDeere-rel, és találkozót követeltek tőle a lehető legkorábbi időpontban. McDeere nemet mondott. Arra hivatkozott, hogy sok dolga van. Hozzátette, hogy feleségével a nászútjukat töltik a szigeten és nincs ideje efféle találkozókra. Talán később, mindössze ennyit mondott. Aztán csütörtök este, amikor Mitch és Abby sügért vacsorázott a Bodden Townhoz vezető út mentén álló étteremben, a Lighthouse-ban, Laney, azaz Laney ügynök, a szigeten szokásos öltözéket viselve és így pontosan olyan benyomást keltve, mint egy helybéli néger, megállt az asztaluknál és nagy határozottsággal továbbította az üzenetet. Tarrance ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzanak. A csirkét importálni kellett a Kajmán-szigetekre és nem a legjobbak kerültek behozatalra. Csak másodosztályú csirkék, amelyeket nem a helybéli szigetlakóknak szántak fogyasztásra, hanem az amerikaiaknak, akik ezen legalapvetőbb élelmiszer nélkül érkeztek ide hazájukból. Sanders ezredes élete legnehezebb időszakát élte át, amíg megtanította a - fekete vagy majdnem fekete - szigeti lányokat csirkét sütni. Számukra ismeretlen volt ez az eljárás. Így aztán a bronxi Wayne Tarrance, az FBI különleges ügynöke, gyors és titkos találkozót szervezett a Nagy-Kajmánon, a Kentucky Fried Chicken étteremben. A sziget egyetlen ilyen éttermében. Úgy gondolta, hogy a hely üres lesz. Tévedett. A Georgiából, Alabamából, Texasból és Mississippiből érkezett több száz éhes turista töltötte meg az éttermet és mohón ették a ropogós csirkét káposztasalátával és krumplipürével. Tupelóban jobb íze volt, de azért ez is elment.

Tarrance és Acklin helyet foglaltak az egyik bokszban, és idegesen figyelték a bejáratot. Nem lett volna késő lefújni a találkozót. Túl sok ember volt az étteremben. Végül Mitch megérkezett: egyedül lépett be a bejárati ajtón és beállt a hosszú sorba. A kis piros dobozt magával hozta az asztalukhoz és helyet foglalt. Nem köszönt, nem mondott semmit. Nekilátott a három csirkedarabból álló vacsorának, amelyért 4,89 helyi dollárt fizetett. Importcsirke. - Hol volt eddig? - kérdezte Tarrance. Mitch egy combot támadott meg. - A szigeten. Ostoba dolog itt találkozni, Tarrance. Túl sok ember van itt. - Tudjuk, mit csinálunk. - Bizony, úgy mint a cipőboltban. - Okos válasz. Szerdán miért nem akart találkozni? - Mert dolgom volt szerdán. Nem akartam találkozni magukkal szerdán. Tiszta vagyok? - Természetesen. Laney jelzett volna a bejáratnál, ha követik. - Ideges leszek ettől a helytől, Tarrance. - Miért ment el Abankshez? Mitch megtörölte a száját és feltartotta a félig felfalt combot. Egy meglehetősen kicsi combot. - Van neki egy hajója. Horgászni és hajókázni szerettem volna, így aztán megállapodtunk. Maguk hol voltak, Tarrance? Egy tengeralattjáróban követtek bennünket a sziget körül? - Mit mondott Abanks? - Ó, milyen érdeklődő. Kérek egy sört. Ki követ minket? Én is érdeklődő vagyok. - Tudja, hogy ők követték? - Ők? Melyik ők? Maguk ők vagy ők ők? Olyan sokan követnek, hogy forgalmi dugót okozok. - A gengszterek, Mitch. A fiúk Memphisből, Chicagóból és New Yorkból. Azok, akik holnap megölik, ha ilyen nagyon okos lesz. - Meg vagyok hatva. Szóval követtek. Na és hová vittem őket? Hajókázni. Horgászni. Ugyan már, Tarrance. Azok követnek engem, maguk követik őket, követnek engem, ők pedig követik magukat. Ha egyszer rátaposok a fékre, húszan szaladnak egymásba mögöttem. Miért itt találkozunk, Tarrance? Ez a hely tömve van.

Tarrance csalódottan körbepillantott. Mitch becsukta a csirkés dobozt. - Látja, Tarrance, ideges vagyok és elment az étvágyam. - Nyugi. Tiszta volt, amíg idejött a lakásból. - Mindig tiszta vagyok, Tarrance. Gondolom, Hodge és Kozinski is állandóan tiszta volt. Tiszták voltak Abanksnél. Tisztán voltak a hajón. Tiszták voltak a temetésen. Ez nem volt jó ötlet, Tarrance. Megyek. - Rendben. Mikor indul a gépe? - Miért kérdezi? Az a tervük, hogy követnek? Engem fognak követni vagy őket? Mi van akkor, ha ők követik magukat? Mi van akkor, ha mindannyian összezavarodunk és elkezdünk mindenkit követni? - Ugyan már, Mitch. - Reggel kilenc negyvenötkor. Megpróbálok fenntartani magának egy helyet. Az ablaknál ülhet, közvetlenül Tonnás Tony mellett. - Mikor kapjuk meg az aktáit? Mitch felállt a csirkés dobozzal a kezében. - Nagyjából egy hét múlva. Adjanak nekem tíz napot, Tarrance, de ne találkozzunk többet nyilvános helyen. Ne felejtse el: ügyvédeket ölnek meg és nem ostoba FBI-ügynököket.

26

Hétfőn reggel nyolckor Oliver Lambert és Nathan Locke átjutott az ötödik emeleti betonfalon, majd keresztülsétáltak a kis irodahelyiségek labirintusán. DeVasher már várta őket. Becsukta utánuk az ajtót és a székekre mutatott. Nem mozgott olyan gyorsan, mint máskor. Az éjszaka hosszú, vereséggel végződött csatát vívott a vodkával. Szeme vörös volt és agya minden lélegzetvételnél megfeszült. - Tegnap beszéltem Lazarovval Las Vegasban. Megpróbáltam elmagyarázni neki, miért nem akarjátok kirúgni ezt a négy ügyvédet: Lynchet, Sorrellt, Buntint és Myerst. Az összes nyomós érvet elmondtam neki. Azt mondta, majd megfontolja. De addig is

mindenképpen úgy intézzétek, hogy ez a négy fickó csak tiszta ügyeken dolgozzon. Ne vállaljatok semmi kockázatot és tartsátok őket alaposan szemmel. - Nagyon kedves fickó ez a Lazarov, nem? - kérdezte Oliver Lambert. - Hát persze. Egészen elbűvölő. Közölte velem, hogy Mr. Morolto már több mint egy hónapja minden héten érdeklődik a cég felől. Azt is elmondta, hogy mindannyian nagyon aggódnak. - És te mit mondtál neki? - Azt, hogy egyelőre biztonságos a helyzet. A réseket betömtük. Kétlem, hogy hinne nekem. - Mi van McDeere-rel? - kérdezte Locke. - Egy csodálatos hetet töltött a feleségével. Láttátok már ezt a nőt bikiniben? Az egész héten az volt rajta. Rendkívüli látvány! Van róla néhány képünk is a mulatság kedvéért. - Nem azért jöttem ide, hogy fényképeket nézegessek - vakkantotta Locke. - Ne mondd. Egy teljes napot a kis barátunkkal, Abanksszel töltöttek. Csak ők hárman meg egy fedélzeti munkás. Játszadoztak a vízben, egy kicsit horgásztak. És nagyon sokat beszélgettek. Hogy miről, nem tudjuk. Nem tudtunk elég közel kerülni hozzájuk. De nekem gyanús ez a dolog, fiúk. Nagyon gyanús. - Nem értem, hogy miért - jelentette ki Lambert. - Mi másról beszélhettek volna, mint a horgászásról, búvárkodásról meg persze Hodge-ról és Kozinskiről? Na és mi van akkor, ha róluk beszélnek? Mi a veszélyes ebben? - Nem is ismerte Hodge-ot meg Kozinskit - jegyezte meg Locke. - Miért érdekli őt annyira a haláluk? - Ne feledkezzetek meg róla - mondta DeVasher -, hogy Tarrance azt mondta neki, amikor először találkoztak, hogy a két srác halálát nem baleset okozta. Most Sherlock Holmest játszik és nyomok után kutat. - De nem talál semmit, nem igaz, DeVasher? - Még jó, hogy nem. Tökéletes munkát végeztünk. Persze van egy-két megválaszolatlan kérdés, de az egészen biztos, hogy a helyi rendőrség sem tud válaszolni rájuk. És a mi fiókánk, McDeere sem. - Akkor miért aggódsz? - tette fel a kérdést Lambert.

- Azért, Ollie, mert a fiúk Chicagóban szintén aggódnak, és nagyon rendesen megfizetnek azért, hogy én meg itt aggódjak. És amíg az FBI-osok nem hagynak minket békén, mindenki aggódik. Rendben? - Mit csinált még McDeere? - Úgy töltötte a szabadságát, ahogy a Kajmán-szigeteken mindenki. Szex, napozás, rum, egy kis vásárlás és városnézés. Három emberünk volt a szigeten, akik egy párszor elvesztették őket, de reményeim szerint semmi komoly nem történt. Ahogy már mondtam nektek, nem lehet egy embert a nap huszonnégy órájában, heti hét napon keresztül követni anélkül, hogy észre ne venne bennünket. Ezért néha vissza kell húzódnunk. - Szerinted McDeere beszél? - Tudom, hogy a fiú hazudik, Nat. Hazudott egy hónappal ezelőtt a cipőbolti incidensről. Nem akartátok elhinni nekem, de én meg vagyok győződve róla, hogy a srác önként ment be az üzletbe, mert beszélni akart Tarrance-szal. Az egyik emberünk hibát követett el, ezért a megbeszélésük félbeszakadt. McDeere nem így mesélte, de ez történt. Igen, Nat, szerintem beszél. Lehet, hogy találkozik Tarrance-szal és elküldi a pokolba. Lehet, hogy együtt füveznek. Nem tudóm. - De egyelőre semmi konkrétum, DeVasher - mondta Ollie. Az agy megfeszült és rettenetes erővel a koponyához nyomódott. Túl nagy fájdalommal járt volna, méregbe gurulni. - Nem, Ollie, semmi olyan, mint Hodge és Kozinski esetében, ha erre gondolsz. Azoknak a fiúknak minden mondata megvolt magnószalagon, és tudtuk, hogy beszélni készülnek. McDeere-rel kicsit más a helyzet. - Ráadásul újonc - jegyezte meg Nat. - Egy nyolc hónapos ügyvéd, aki semmit sem tud. Több ezer órát verejtékezik az akták mellett, de csak törvényes ügyfelekkel foglalkozik. Avery rettentő körültekintően járt el azokkal az aktákkal, amelyek McDeere kezébe kerültek. Erről már beszéltünk vele. - Nincs mit mondania, mert semmit sem tud - tette hozzá Ollie. - Marty és Joe baromi sokat tudott, de ők már évek óta itt dolgoztak. McDeere új alkalmazott. DeVasher finoman masszírozta a halántékát. - Ezek szerint egy seggfejet vettetek fel. Tegyük csak fel, hogy az FBI-nak van valami sejtése arról, hogy ki a legnagyobb ügyfelünk. Jó. Gondolkozzunk együtt. Tegyük fel azt is, hogy Hodge-tól és Kozinskitől elég információt kaptak ahhoz, hogy megbizonyosodjanak ennek a bizonyos ügyfélnek a kilétéről. Értitek, mire akarok kilyukadni? És még azt is tegyük fel, hogy az FBI-osok

mindent elmondtak McDeere-nek, amit tudnak, egy kis körítéssel. A ti semmivel sem törődő újoncotokból hirtelen nagyon okos ember lett. És egy nagyon veszélyes ember. - Hogyan tudod ezt bizonyítani? - Első lépésben megerősítjük a megfigyelést. A feleségét napi huszonnégy órán át szemmel tartjuk. Már telefonáltam Lazarovnak és kértem tőle még embereket. Megmondtam neki, hogy új arcokra van szükségünk. Holnap Chicagóba megyek, hogy jelentést tegyek Lazarovnak és esetleg Mr. Moroltónak is. Lazarov szerint Moroltónak van valami kapcsolata egy pasashoz az FBI-nál. Az illető Voyles közelében dolgozik és hajlandó eladni információkat. De feltehetően drága. Moroltóék majd mérlegelnek és döntenek a következő lépésről. - És azt mondod nekik, hogy McDeere beszél? - kérdezte Locke. - Elmondom nekik, amit tudok, és amit gyanítok. Attól tartok, ha ülünk a babérjainkon és valami konkrétumra várunk, már túl késő lesz. Biztos vagyok benne, hogy Lazarov meg akarja majd beszélni a terveket McDeere meggyilkolásáról. - Előkészítő terveket? - kérdezte Ollie, hangjában némi reménnyel. - Már túl vagyunk az előkészítő szakaszon, Ollie.

A New York-i Homokóra vendéglő a Negyvenhatodik utcára néz, majdnem arra a részre, ahol az utca a Ninth Avenue-vel találkozik. Kicsi, sötét bemélyedés a falban huszonkét hellyel. Drága ételeiről vált híressé és arról, hogy minden étkezés csak ötvenkilenc percig tarthat. A falakon, nem túl messze az asztaloktól, homokórák függnek; a fehér homokszemek csöndben számolják a másodperceket és perceket, amíg a vendéglő időmérője - a pincérnő - el nem végzi a számolást és bejelenti, hogy lejárt az idő. A Broadway közönsége nagyon szívesen látogatja ezt a helyet, és általában tömve van, miközben a hűséges törzsvendégek a járdán várakoznak. Lou Lazarov azért kedvelte a Homokórát, mert sötét volt, és meghitt beszélgetéseket lehetett odabent folytatni. Rövid, ötvenkilenc percnél rövidebb beszélgetéseket. Azért is kedvelte, mert nem az olasz negyedben volt. Lazarov nem volt olasz, és bár szicíliaiak embere volt, azért még nem kellett az ő ételeiket ennie. Azért is kedvelte, mert a színházi negyedben született és élete első negyven évét is itt töltötte. A központ átkerült Chicagóba, és őt is áthelyezték. De munkája megkövetelte, hogy hetente legalább kétszer New Yorkba jöjjön, és ha munkája úgy hozta, hogy egy másik család hasonló rangú tagjával kellett vacsoráznia, mindig a Homokórát javasolta. Tubertininek

hasonló rangja volt, egy kicsit magasabb is. Vonakodva bár, de beleegyezett, hogy a Homokórában találkozzanak. Lazarov érkezett elsőnek, és nem kellett asztalra várnia. Tapasztalatból tudta, hogy négy körül, különösképpen csütörtökön, megfogyatkozik a tömeg. Rendelt magának egy pohár vörösbort. A pincérnő megfordította Lazarov feje felett a homokórát és megkezdődött a verseny. Az étterem többi asztalának háttal, Lazarov egy utcára néző ablaknál ült. Ötvennyolc éves, nagydarab ember volt, kidomborodó mellkassal és hatalmas pocakkal. Súlyos felsőtestével rákönyökölt a piros kockás térítőre és a Negyvenhatodik utca forgalmát figyelte. Tubertini szerencsére pontos volt. A fehér homoknak kevesebb, mint negyedrésze fogyott csak el az érkezéséig. A két férfi udvariasan kezet rázott, miközben Tubertini megvető tekintettel körbepillantott a kicsi étteremben. Műmosolyt villantott Lazarovra és az ablak melletti székére bámult. Háttal lesz az utcának s ez roppant bosszantó. És veszélyes. Kocsija azonban, benne két emberével, odakint várakozott az étterem előtt. Úgy döntött, udvarias lesz. Ügyesen megkerülte a kis asztalt és helyet foglalt. Tubertini sima modorú ember volt. Harminchét éves múlt, és magának az öreg Palumbónak volt a veje. Családtag. Az öregember egyetlen lányát vette feleségül. Bámulatosan karcsú volt, napbarnított, rövid, fekete haját olajjal tartotta tökéletes rendben és hátrafésülve viselte. Vörösbort rendelt. - Hogy van a barátom, Joey Morolto? - kérdezte arcán tökéletes, sugárzó mosollyal. - Remekül. És Mr. Palumbo? - Egészségileg és hangulatilag is nagyon rosszul. Mint mindig. - Adja át neki az üdvözletemet. - Természetesen. Megjelent a pincérnő és fenyegetően az órára pillantott. - Csak bort kérek - közölte vele Tubertini. - Ebédelni nem fogok. Lazarov megnézte az étlapot, majd odaadta a nőnek. - Hirtelensült tintahalat kérek és még egy pohár bort. Tubertini az autóban ülő embereire pillantott. Úgy tűnt, szundikálnak. - Nos, mi a baj Chicagóban? - Baj nincs. Csak szükségünk lenne egy kis információra, mindössze erről van szó. Azt hallottuk - de a hír természetesen nincs megerősítve -, hogy van egy nagyon megbízható emberük az FBI-nál, valahol Voyles közelében.

- És ha így van? - Szeretnénk megtudni valamit ettől az embertől. Van egy kis egységünk Memphisben, és az FBI mindent elkövet, hogy a közelébe férkőzzön. Az a gyanúnk, hogy az egyik alkalmazottunk nekik dolgozik, de úgy tűnik, nem tudjuk elkapni. - És ha elkapnánk? - Kivágjuk a máját és odaadjuk a patkányoknak. - Komoly a dolog, mi? - Rettentő komoly. Valami azt súgja nekem, hogy az FBI célba vette ezt az egységünket, és ettől meglehetősen idegesek vagyunk. - Tegyük fel, hogy az emberünket Alfrednak hívják és tegyük fel, hogy nagyon közel van Voyleshoz. - Rendben. Nagyon egyszerű választ szeretnénk kapni Alfredtől. Azt akarjuk megtudni, hogy az alkalmazottunk dolgozik-e az FBI-nak, igen vagy nem. Tubertini, Lazarovot figyelve, kortyolt egyet a borból. - Alfred az egyszerű válaszokra specializálódott. Az igen-nem típusú válaszokat kedveli. Kétszer használtuk őt - de csak kritikus helyzetben -, és mindkét esetben a kérdés az volt: "Jön az FBI ide vagy oda?" Alfred rendkívül óvatos. Nem hiszem, hogy hajlandó lenne túl sok részlettel szolgálni. - Pontos? - Halálosan. - Akkor bizonyára tud segítem nekünk. Ha a válasz igen, ennek megfelelően cselekszünk. Ha nem, alkalmazottunk feje kikerül a hurokból és megy tovább a munka. - Alfred nagyon sokba kerül. - Tartottam tőle. Mennyi? - Nos, tizenhat éve dolgozik az FBI-nál, és karrierista. Ezért ilyen óvatos. Sok vesztenivalója van. - Mennyi? - Félmillió. - A fenébe!

- Természetesen nekünk is van egy kis hasznunk a tranzakción. Alfred végül is a mi emberünk. - Kis hasznuk? - Tényleg egész kicsi. Az összeg nagy része Alfredhez kerül. Tudja, naponta beszél Voylesszel. Az irodája két ajtóval arrébb van. - Rendben. Benne vagyunk. Tubertini arcán diadalmas mosoly villant fel. - Szerintem ön hazudott, Mr. Lazarov. Az előbb azt mondta, hogy egy kis egységük van Memphisben. Ez nem igaz, ugye? - Nem. - Mi a neve ennek az egységnek? - A Bendini cég. - Az öreg Morolto lánya egy Bendinihez ment feleségül. - Így van. - Mi az alkalmazottuk neve? - Mitchell McDeere. - Két-három hétig is eltarthat. Egy találkozó megszervezése Alfreddal nagyon komoly feladat. - Rendben. Csak gyorsan csinálják.

27

Fölöttébb különösnek számított az, ha valamelyik ügyvéd felesége megjelent a Front Street-i csöndes és kicsiny erődben. Az asszonyokkal tudatták, hogy természetesen szívesen látják őket, de azért ritkán kaptak meghívást, így Abby McDeere meghívás és előzetes bejelentés nélkül érkezett a Bendini-épületbe. Feltétlenül beszélnie kell a férjével, jelentette ki. Az ügyfélfogadó titkárnő felhívta Ninát. A nő másodperceken belül megjelent nagy sietve, és melegen üdvözölte főnöke feleségét. Mitch éppen egy

megbeszélésen van, magyarázta Abbynek. Mindig egy átkozott megbeszélésen van, felelte Abby. Hozza ki! Mitch irodájába siettek. Abby becsukta az ajtót és várakozott. Mitch éppen Avery újabb zűrzavaros távozását nézte végig. A titkárnők egymásnak ütköztek és aktatáskákba pakoltak, miközben Avery a telefonba üvöltözött. Mitch leült a kanapéra egy jegyzetblokkal a kezében és várakozott. Avery a Nagy-Kajmánra készült két napra. Április 15-e fenyegetően közeledett a naptárban: olyan vészjóslóan, mintha akkor kivégzőosztag elé állítanának mindenkit. Az ottani bankoknál volt néhány dokumentum, amelyek kezdtek kritikussá válni. Kizárólag dolgozni megy, jelentette ki Avery többször is. Már öt napja beszélt az utazásról: rettegett tőle, átkozta, de teljességgel elkerülhetetlennek találta. Még korábban elmondta, hogy a Learrel fog utazni, amely - mint a titkárnő bejelentéséből kiderült - már várta őt. Valószínűleg egy rakás pénzzel, gondolta magában Mitch. Avery lecsapta a telefont és megragadta a kabátját. Nina besétált az ajtón és Mitchre bámult. - Mr. McDeere, a felesége van itt. Azt mondja, sürgős ügyben jött. Avery felbolydult irodája elcsendesedett. Mitch üres tekintettel Averyre nézett. Miről van szó? - kérdezte, miközben felállt. - Az irodájában várja - felelte Nina. - Mitch, mennem kell - mondta Avery. - Holnap majd felhívlak. Remélem, minden rendben van. - Hogyne. - Mitch követte Ninát a folyosón az irodájáig, de nem szólt semmit. Abby az íróasztalon ült. Mitcb becsukta és bezárta az ajtót. Aggódva nézett a lányra. - Mitch, haza kell mennem. - Miért? Mi történt? - Apám most hívott fel az iskolában. Daganatot találtak mama tüdejében. Holnap operálják. Mitch mélyet sóhajtott. - Rettentően sajnálom. - Nem ért hozzá Abbyhez. Abby nem sírt. - Mennem kell. Rendkívüli szabadságot vettem ki az iskolában. - Mennyi időre? - Ideges kérdés volt. Abby elnézett férje mellett, a falra meredt, melyet a Mitch végzettségét igazoló dokumentumok díszítettek. - Nem tudom, Mitch. Egy darabig most külön kell lennünk.

Sok mindenből elegem van, és időre van szükségem. Azt hiszem, ez mindkettőnknek jó lesz. - Beszéljük meg. - Túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy beszéljünk egymással, Mitch. Már hat hónapja próbálok beszélni veled, de nem hallgatsz meg. - Mennyi időre mész el, Abby? - Nem tudom. Azt hiszem, anyámtól függ. Nem, nem is igaz. Sok mindentől függ. - Megijesztesz, Abby. - Visszajövök, megígérem. Csak nem tudom, mikor. Talán egy hét múlva. Talán egy hónap múlva. Néhány dolgot el kell rendeznem magamban. - Egy hónap múlva? - Nem tudom, Mitch. Időre van szükségem. És mama mellett kell lennem. - Remélem, hogy rendbe jön. Komolyan mondom. - Tudom. Hazamegyek, hogy összecsomagoljak egy-két holmit, és úgy egy óra múlva indulok. - Jó. Vigyázz magadra. - Szeretlek, Mitch. A férfi bólintott, és figyelte, ahogy Abby kinyitja az ajtót. Nem ölelték meg egymást.

Az ötödik emeleten a technikus visszapörgette a szalagot és megnyomta a gombot, amely közvetlenül DeVasher irodájában jelezte, hogy rendkívüli helyzet állt elő. A férfi nyomban meg is jelent és a fülhallgatót ráhúzta hatalmas koponyájára. Egy ideig hallgatta a szalagot. - Pörgesse vissza! - utasította a technikust. Néhány másodpercig ismét csöndben volt. - Mikor történt? - kérdezte. A technikus a kapcsolótáblán lévő digitális számlapra nézett. - Két perccel és tizennégy másodperccel ezelőtt. McDeere irodájában, a második emeleten. - A francba. A nő elhagyja, mi? Eddig nem beszéltek a szétköltözésről vagy válásról?

- Nem. Ön is tudott volna róla. Vitatkoztak arról, hogy McDeere túl sokat dolgozik, és a férfi utálja a felesége szüleit. De ilyesmi eddig nem volt. - Aha. Kérdezze meg Marcust, hátha ő hallott valamit. Ellenőrizzék a szalagokat, talán valami elkerülte a figyelmünket. A jó büdös francba!

Abby Kentuckyba indult, de nem jutott el odáig. Egyórányira Nashville-től lekanyarodott a 40-es útról és megindult északi irányba a 13-ason. Semmi különöset nem észlelt a háttérben. Egy darabig százhússzal, aztán nyolcvannal hajtott. Semmi. Egy Clarksville nevezetű kisvárosnál, Kentucky közelében váratlanul keleti irányba fordult a 12-es úton. Egy órával később Nashville-be ért egy megyei műúton, és a vörös Peugeot eltűnt a városi forgalomban. Leállította a kocsit a nashville-i repülőtéren és busszal elment az előcsarnokhoz. A földszinti mosdóban átöltözött: khakiszínű sortot, papucscipőt és tengerészkék pulóvert vett fel. Divatos öltözék volt, igaz, nem teljesen felelt meg az évszaknak, de Abby melegebb éghajlatú vidékre tartott. Vállig érő haját lófarokba fogta és a gallérja alá gyűrte. Napszemüveget is cserélt, és ruháját, magas sarkú cipőjét és harisnyanadrágját egy vászonzsákba gyömöszölte. Majdnem öt órával azután, hogy távozott Memphisből, odasétált a Delta légitársaság kapujához és bemutatta a jegyét. Ablak melletti ülést kért. Nincs olyan Delta-járat a szabad világban, amelyik megkerülhetné Atlantát, de szerencsére Abbynek legalább nem kellett másik gépre átszállnia. Ablak melletti ülésén várakozott és figyelte, ahogy a sötétség ráereszkedik a forgalmas repülőtérre. Ideges volt, de megpróbált nem gondolni rá. Ivott egy pohár bort és kiolvasott egy Newsweeket. Két órával később földet értek Miamiban, és Abby kiszállt a gépből. Sietős léptekkel átvágott a repülőtéren. Érezte, hogy megbámulják, de nem törődött vele. Pusztán a hétköznapi rajongó és sóvárgó pillantások ezek, nyugtatgatta magát. Semmi több. Aztán elővette az oda-vissza szóló jegyét és - az előírásoknak megfelelően - a születési anyakönyvi kivonatát meg a jogosítványát. Csodálatos emberek ezek a szigetlakók, de senkit sem engednek be az országukba, ha nincs meg a jegye, amivel távozik. Jöjjenek el hozzánk, költsék el a pénzüket, de aztán, nagyon kérjük, távozzanak. Helyet foglalt a zsúfolt teremben és megpróbált olvasni. Egy fiatal édesapa, oldalán bájos feleséggel és két csecsemővel, megállás nélkül bámulta a lábát, de rajta kívül más nem figyelt fel rá. A Nagy-Kajmánra tartó járat harminc perc múlva indul.

A gyötrelmes kezdet után Avery összeszedte magát, és hét órát töltött egyhuzamban a Royal Bank of Montreal georgetowni fiókjában. Amikor délután ötkor távozott, az ügyfelek részére fenntartott tárgyaló tele volt gyorsnyomtatóval készített anyagokkal és számlakivonatokkal. Holnapra végez. Szüksége lett volna McDeere-re, de a körülmények arra kényszerítették, hogy jelentékenyen módosítsa útiterveit. Most kimerült volt és szomjas. És a parton javában folyt az élet. A Rumheadsben magához vett egy sört a bárpultnál, és átverekedte magát a tömegen a belső udvarig, ahol asztalt keresett magának. Amint magabiztos léptekkel elhaladt a dominózók mellett, Tammy Greenwood Hemphill a Greenwood Services-től idegesen, de mégis közönyösen belépett a helyiségbe és helyet foglalt a bárpultnál. Averyt figyelte. Tammy barnasága "bolti" volt, gépnek köszönhető, s így bizonyos részek barnábbak voltak a többinél. De összességében színe mégiscsak irigylésre méltónak számított március végén. Haja most festve volt, nem szőkítve, diszkrét vöröses színben játszott, és ennek megfelelően festette ki magát. Figyelemfelkeltő, élénk, rikító narancssárga bikinije a legutóbbi divat szerint készült. Hatalmas keblei csodaszépen álltak, és a fürdőruha meg a kötőzsinór megfeszült tőlük. A hátsó részén lévő kis folt szánalomra méltóan képtelen volt arra, hogy bármit is eltakarjon. Tammyt, bár negyvenéves volt, húsz sóvárgó szempár követte a bárpultig, ahol rendelt egy pohár szódat, és cigarettára gyújtott. Dohányzott és Averyt figyelte. A férfi igazi farkas volt. Jól nézett ki, és ezt tudta is. Sörét iszogatva lassan megvizsgálta az összes nőt ötven méteren belül. Az egyiken, egy fiatal szőkén, meg is akadt a szeme, és már kész is volt arra, hogy lecsapjon, amikor megérkezett a nő barátja, akinek a szőke nyomban az ölébe ült. Avery tovább itta a sörét, és folytatta a vizsgálódást. Tammy rendelt még egy pohár szódat kis citrommal, és megindult a belső udvar felé. A farkas nyomban az óriási keblekre szegezte tekintetét, és figyelte, ahogyan ringva közelednek felé. - Leülhetek? - kérdezte Tammy. Avery félig felállt és a székért nyúlt. - Hogyne. - Nagy pillanat volt ez neki. A Rumheads belső udvarában epekedő sóvár farkasok közül a nő őt választotta. Averynek volt már dolga fiatalabb pipikkel is, de ebben a pillanatban, ebben a bárban ez a nő vitte el a pálmát. - Avery Tolar vagyok, Memphisből.

- Örülök, hogy megismerhetem. Libby vagyok. Libby Lox Birminghamből. - Ezúttal Libbynek hívták. Volt egy Libby nevű nővére, egy Doris nevű édesanyja, ő pedig a Tammy nevet kapta. És nagyon remélte, hogy nem fog belezavarodni. Bár nem volt rajta gyűrű, volt egy férje, aki törvényesen az Elvis nevet vette fel, és aki jelenleg Oklahoma Cityben utánozza a Királyt, és LOVE ME TENDER feliratú trikót viselő tini lányokkal kefél. - Mi szél hozta ide? - érdeklődött Avery. - Csak szórakozásból vagyok itt. Ma reggel érkeztem. A Palmsban lakom. Hát magát? - Ügyvéd vagyok, és ha hiszi, ha nem, üzleti útra jöttem. Minden évben el kell jönnöm ide néhányszor. Igazi kínszenvedés. - Hol szállt meg? Avery előremutatott. - Az a két lakás abban a házban a cégemé. - Nagyon szép. A farkas nem tétovázott. - Nem akarja megnézni? Tammy úgy kuncogott, mint egy tizennyolc éves. - Talán majd később. Avery rámosolygott. Ez könnyen fog menni. Imádta ezt a szigetet. - Mit iszik? - Gin és tonik. És egy kis citrom. Avery elment a bárpulthoz, majd visszatért az italokkal. Székét közelebb húzta Tammyhez. Lábuk most már egymáshoz ért. A keblek kényelmesen pihentek az asztalon. Avery lenézett közöttük. - Egyedül van? - A válasz nyilvánvaló, mégis rá kellett kérdeznie. - Igen. És maga? - Én is. Volt valami terve a vacsorát illetően? - Nem, nem igazán. - Remek. Nagyszerű szabadtéri sütögetés kezdődik hatkor a Palmsban. Ott van a legjobb tengeri étel a szigeten. Kiváló zene. Rumpuncs. Amit csak akar. Nincsenek öltözködési előírások. - Én benne vagyok.

Közelebb húzódtak egymáshoz, és Avery keze hirtelen a nő két térde között volt. Könyökét odanyomta Tammy bal melléhez és elmosolyodott. Tammy is elmosolyodott. Összességében nem olyan kellemetlen, gondolta magában Tammy, de azért itt mégiscsak munkáról van szó.

A zenekar nekilátott a hangolásnak, és megkezdődött a fesztivál. Minden irányból gyöngyhalászok érkeztek a Palmsba. A fehér zakóba és fehér sortba öltözött pincérek körülállták a forgóasztalokat, és vastag pamutterítőt tettek rájuk. A főtt rák, roston sült makréla és cápa illata árasztotta el a partot. Avery és Libby kézen fogva sétáltak be az étterembe, és beálltak az egyik forgóasztalhoz vezető sorba. Három órán keresztül vacsoráztak és táncoltak, ittak és táncoltak, és úgy festett, fülig beleszerelmesedtek egymásba. Amint a férfi lerészegedett, Tammy visszatért a szódavízhez. Munkáról van szó. Tízre Avery már elázott. Tammy elvezette őt a táncparkettről a cég szomszédban lévő lakásához. Avery a bejáratnál rátámadt, és tíz percig csókolóztak, ölelkeztek. Averynek sikerült előkeríteni a kulcsot és bejutottak. - Kérek még egy italt - jelentette ki Tammy. Avery oda ment a bárhoz, és kevert a nőnek egy gin és tonikot. Ő whiskyt ivott szódával. A hálószobából nyíló erkélyen ültek le, és a békés tengert díszítő félholdban gyönyörködtek. A nő nem marad el a poharazgatásban, gondolta magában Avery. Ha Libby bírja, akkor ő is. Most azonban kénytelen volt kimenni. Elnézést kért és távozott. A whisky és a szóda a kettejük között álló vesszőből font asztalon volt, és Tammy elmosolyodott. Sokkal könnyebb, mint ahogy remélni merte. Elővett egy apró kis műanyag dobozt a lába között lévő kicsiny narancssárga zsebből, és beleejtett egy kapszula klorálhidrátot a férfi italába. Kortyolt egyet a gin és tonikból. - Idd meg, nagyfiú - mondta a visszatérő Averynek. - Aztán ágyba bújhatunk. Avery felkapta a whiskyt, és húzott belőle egy nagyot, ízlelőbimbói már órákkal korábban eltompultak. Ivott még egy kortyot, aztán kezdett elernyedni. Még egy korty. Feje ide-oda hintázott két válla között, aztán álla rácsapódott a mellkasára. Zihálva kezdett lélegezni. - Aludj jól, szívtipró - mondta Tammy szinte magának. Egy kilencvenkilós férfi esetében egy adag klorálhidrát tízórás mély álmot idéz elő. Tammy felvette Avery poharát, és megnézte, mennyi maradt. Nem sok. Nyolc órát biztosan fog aludni a férfi. Kiráncigálta a székből, és elvonszolta az ágyhoz. Roppant

gyengéd mozdulatokkal lehúzta a sárgakék hosszú alsónadrágot, és letette a földre. Egy hosszú másodpercig nem tudta levenni a szemét a férfiról, aztán lepedővel és paplannal bebugyolálta. Éjszakai búcsúcsókot nyomott az arcára. Az éjjeliszekrényen talált két kulcscsomót, összesen tizenegy kulcsot. A földszinti folyosón a konyha és a tengerpartra néző nappali között megtalálta azt a rejtélyes, kulcsra zárt szobát, amire Mitch novemberben bukkant rá. A férfi az összes földszinti és emeleti helyiséget lemérte, és arra jutott, hogy ez a szoba legalább tizennyolc négyzetméteres. Attól tűnt gyanúsnak, hogy fémajtaja volt, amelyet kulcsra zártak. És attól, hogy egy RAKTÁR feliratú táblácska volt az ajtóra erősítve. Ez volt az egyetlen táblával ellátott szoba a lakásban. Egy héttel ezelőtt nem találtak ilyen szobát Abbyvel a B lakosztályban. Az első kulcskarikán volt egy Mercedes-kulcs, két kulcs a Bendini-épülethez, egy házkulcs, két lakáskulcs és egy íróasztalfiókhoz való kulcs. A másik karikán jelöletlen és meglehetősen hétköznapinak tűnő kulcsokat talált. Tammy először ezzel a kulcscsomóval próbálkozott, és a negyedik kulcs illett is a zárba. Visszatartotta a lélegzetét, és kinyitotta az ajtót. Nincs áramütés, nincs riasztó, nincs semmi. Mitch azt mondta neki, hogy nyissa ki az ajtót, várjon öt percet, és ha semmi sem történik, kapcsolja fel a lámpát. Tammy tíz percet várt. Tíz hosszú és szörnyű percet. Mitch arra gyanakodott, hogy az A lakosztályt az üzlettársak és a megbízható vendégek használják, a B-t pedig az egyszerű ügyvédek és mindazok, akiket állandó megfigyelés alatt kell tartani. Ezért azt remélte, hogy az A lakosztály nincs tele mikrofonokkal, kamerákkal, magnókkal és riasztókkal. A tíz perc eltelte után Tammy szélesre tárta az ajtót és felkapcsolta a lámpát. Megint várt egy kicsit, de nem hallott semmit. A szoba négyzet alakú volt, durván tizennyolc négyzetméteres, fehér falakkal, szőnyeg nélkül. Tammy megszámolta, hogy tizenkét darab tűzbiztos iratszekrény áll benne. Lassan odasétált az egyikhez és meghúzta a legfelső fiókot. Nem volt bezárva. Lekapcsolta a lámpát, becsukta az ajtót, és visszament az emeleti hálószobába, ahol Avery eszméletlenül hevert és hangosan horkolt. Fél tizenegy volt. Nyolc órán keresztül fog eszelős sebességgel dolgozni, és reggel hatkor abbahagyja. A sarokban álló íróasztal közelében talált három, egymás mögött szépen elhelyezett aktatáskát. Felkapta őket, lekapcsolta a lámpát, és a főbejáraton át távozott az épületből. A kicsi, sötét és üres parkolóból murvával beszórt út vitt a sztráda felé. Az épület előtt húzódó bozót mentén járda vezetett, amely egy fehér kerítésnél ért véget. A kapun kilépve Tammy egy füves dombocskához ért, amelynek túloldalán már ott volt a Palms első épülete.

Rövid volt a séta a Palmsig, de az aktatáskák jóval nehezebbek lettek, mire Tammy eljutott a 188-as szobáig, amely az első emeleten volt, és a medencére, nem a partra nézett. Tammy zihált és csurgott róla a víz, amikor bekopogott. Abby szélesre tárta az ajtót. Átvette az aktatáskákat, és az ágyra helyezte őket. - Van valami gond? - Egyelőre semmi. Azt hiszem, a pali kinyúlt. - Tammy megtörülte az arcát egy törülközővel, és kinyitott egy dobozos kólát. - Hol van? - Abby komolyan vette a dolgot, egy mosoly sem jelent meg az arcán. - Az ágyában. Úgy számolom, hogy nyolc óránk van. Hatig csinálhatjuk. - Bejutottál abba a szobába? - kérdezte Abby, miközben átnyújtott a nőnek egy sortnadrágot és egy vastag pamutinget. - Aha. Tizenkét nagy iratszekrény van benne, egyik sincs bezárva. Néhány papírdoboz és más szemét, de ezenkívül semmi. - Tizenkettő? - Igen, jó nagyok. Szerencsénk van, ha hatra végzünk. Egyszemélyes motelszoba volt hatalmas ággyal. A kanapét, a dohányzóasztalt és az ágyat a falhoz tolták; az automata adagolóval felszerelt 8580-as Canon fénymásoló a szoba közepén állt járó motorral. Az irodaszer-ellátó cégtől kölcsönözték borsos áron: háromszáz dollárért huszonnégy órára, igaz, ezért a pénzért le is szállították. A szigeten ez a legmodernebb és legnagyobb másológép, magyarázta a cég alkalmazottja, aki nem volt nagyon izgatott attól, hogy csak egy napra adhatja bérbe. De Abby elbájolta a férfit, és százdolláros bankjegyeket tett le egymás mellé a pultra. Két doboz másolópapír, összesen tízezer lap, állt az ágy mellett. A két nő kinyitotta az első aktatáskát, és kivett belőle hat aktát. - Egyforma akták mormogta Tammy. Kipattintotta az alumíniumkarikákat és kivette a papírokat. - Mitch azt mondja, hogy az ügyvédek nagyon kényesek az aktáikra - magyarázta Tammy, miközben szétbontott egy tízoldalas dokumentumot. - Mesélte, hogy van egy hatodik érzékük, és szinte megérzik, ha egy titkárnő vagy egy tisztviselő hozzányúlt egy aktához. Ezért nagyon óvatosnak kell lenned. Lassan dolgozz. Másolj le egy anyagot, és amikor újra összefűzöd, igyekezz a régi lyukakat használni. Unalmas meló. Egyszerre csak egy anyagot másolj, függetlenül attól, hogy hány oldalas. Aztán lassan és szép rendben rakd vissza. Aztán fűzd össze a másolatot, hogy semmi se keveredjen össze.

Az automata adagoló segítségével nyolc másodpercig tartott egy tízoldalas anyag lemásolása. - Elég gyors - jegyezte meg Tammy. Az első aktatáskával húsz perc alatt végeztek. Tammy átadta a két kulcskarikát Abbynek, és felemelt két vadonatúj, üres, tiszta vászon Samsonite kézitáskát. Visszaindult a cég lakásába. Abby kikísérte, aztán kívülről bezárta az ajtót. A Palms bejáratához, Tammy bérelt Nissan Stanzájához sétált. Állandóan kitérve a szembejövő autók elől, keresztülhajtott Seven Mile Beachen és eljutott Georgetownba. Kétutcányira a Swiss Bank impozáns épületétől, egy szűk, faházakkal szegélyezett utcácskában megtalálta a sziget egyetlen lakatosának az otthonát. Legalábbis ő volt az egyetlen, akit Abby segítség nélkül képes volt fellelni. Egy zöld házban lakott, amelynek jelenleg nyitva volt az ablaka. A redőny és az ajtó kerete fehérre volt festve. Abby leparkolt az utcában, a homokban átsétált a kicsiny verandához, ahol a lakatos a szomszédaival iszogatott és a rádiót hallgatta. A megszokott reggie-zene szűrődött ki a készülékből. A férfiak elcsöndesedtek Abby közeledtére, de egyikük sem állt fel. A lakatos korábban azt mondta Abbynek, hogy a ház mögötti műhelyben végzi majd el a munkát, az árai szerények, és szeretne egy üveg Myers's rumot előlegként, mielőtt munkához látna. - Mr. Dantley, ne haragudjon a késésért. Hoztam magának egy kis ajándékot. - Abby odanyújtotta az üveget. Mr. Dantley felemelkedett a sötétből, és átvette a rumot. Megvizsgálta az üveget - Ez egy üveg Myers's, fiúk. Abby nem értette, mit beszélnek a férfiak, de látszott, hogy a kis társaság a verandán rettentő izgatott lett az üveg Myers'stől. Dantley átadta az italt a többieknek, és a ház mögé vezette Abbyt. Egy kicsi, szerszámokkal, kis gépekkel és több száz szerkentyűvel teli melléképülethez értek. A mennyezetről egy sárga villanykörte függött, amely a szúnyogok ezreit vonzotta magához. Abby odaadta Dantleynek a tizenegy kulcsot, és a férfi gondosan elhelyezte őket egymás mellett a telezsúfolt munkapad egyik üres részén. - Ez nem lesz nehéz - jelentette ki anélkül, hogy felnézett volna. Bár este tizenegykor is poharazgatott, Dantley láthatóan ura volt a mozdulatainak. Talán szervezete immúnissá vált a rumra. Védőszemüveget húzott fel, és úgy fúrta, véste a másolatokat. Húsz perc alatt végzett. Átadta Abbynek az eredeti kulcsokat, aztán a másolatokat.

- Köszönöm, Mr. Dantley. Mennyivel tartozom? - Elég könnyű munka volt - hadarta a férfi. - Egy dollár kulcsonként. Abby fizetett, és gyorsan távozott.

Tammy az első iratszekrény felső fiókjának (ártalmával töltötte meg a két kis kézitáskát. Öt fiók, tizenkét iratszekrény: hatvan út a fénymásolóhoz és vissza. Nyolc óra alatt. Meg lehet csinálni. Akták, jegyzetfüzetek, gyorsnyomtatóval készített anyagok és megint akták. Mitch azt mondta, hogy mindent másoljanak le. Pontosan nem tudta, mit keres, ezért mindent le kell másolni. Tammy lekapcsolta a villanyt, és felrohant az emeletre, hogy ellenőrizze a szívtiprót. A férfi meg sem mozdult. Horkolása egyenletes volt. A táskák egyenként vagy tizenöt kilót nyomtak, és Tammynek ugyancsak sajgott a karja, amikor megérkezett a 188-as szobába. Az első út a hatvanból; ez nem fog menni. Abby még nem jött vissza Georgetownból, így aztán Tammy az ágyon rendezte el a táskák tartalmát. Ivott egy kortyot a kólából, és távozott az üres táskákkal. Gyerünk vissza a lakásba. A kettes számú fiók pont ugyanolyan volt, mint az előző. Sorban elhelyezte az aktákat a két táskában. Csurgott róla a víz, és zihálva szedte a levegőt. Napi négy csomag cigaretta, gondolta magában. Aztán megfogadta, hogy ezentúl kettőt fog szívni. Talán csak egyet. Gyerünk az emeletre ellenőrizni. A szívtipró levegőt sem vett Tammy előző látogatása óta. A fénymásoló csattogott, zümmögött, amikor visszatért a második útjáról. Abby már végzett a második aktatáskával, és éppen nekilátott a harmadiknak. - Megszerezted a kulcsokat? - kérdezte Tammy. - Igen, nem volt semmi gond. Hogy van az emberünk? - Ha nem zúgna a fénymásoló, hallanád, hogyan horkol. - Tammy újabb irathalmot rendezett el az ágyon. Egy nedves törülközővel megtörülte az arcát, és indult vissza. Abby a harmadik aktatáska végére ért, és hozzáfogott az iratszekrény tartalmának másolásához. Hamar rájött az automata adagoló kezelésének nyitjára, és harminc perc eltelte után már egy tapasztalt másológép-kezelő hatékony mozdulataival dolgozott. Szétbontotta, majd összefűzte az anyagokat, miközben a gép sebesen kattogott, aztán kivette a gépből a másolatokat.

Tammy megérkezett a harmadik útjáról; alig kapott levegőt, és orráról csöpögött a veríték. - A harmadik fiók - jelentette. - Még mindig horkol. - Kinyitotta a táskákat, és elhelyezett egy újabb halom iratot az ágyon. Kifújta magát, megtörülte az arcát, és az első fiók már lemásolt tartalmát berakta a táskába. Az éjjel hátralévő részében már oda-vissza teli táskával fog közlekedni. Éjfélkor a zenekar elénekelte az utolsó számot, és a szálló felkészült az éjszakára. A fénymásoló halk zümmögését nem lehetett hallani a 188-as szobán kívül. Az ajtót kulcsra zárva tartották, a redőnyt teljesen lehúzták, és az ágy mellett álló lámpa kivételével minden villanyt lekapcsoltak. Senki sem vette észre a verejtékben fürdő, kimerült hölgyet, aki ugyanazt a két táskát cipelve érkezik a szobába, illetve távozik onnan. Éjfél után már nem beszéltek. Eluralkodott rajtuk a fáradtság, meg túl sok dolguk volt és túlzottan is féltek ahhoz, hogy beszélgessenek, de nem is nagyon lehetett miről, eltekintve a szívtipró ágyban végzett mozgásáról, feltéve, hogy egyáltalán megmozdult. Egészen hajnali egyig erre nem is került sor, de akkor félálomban az oldalára fordult, és körülbelül húsz percig így is maradt, aztán ismét visszafeküdt a hátára. Tammy minden útja során ellenőrizte a férfit, és minden alkalommal feltette magában a kérdést: mit tenne, ha Avery hirtelen felnyitná a szemét és rátámadna. A sortnadrág zsebében volt nála egy kisméretű gázspray arra az esetre, ha erre az összeütközésre sor kerülne és szükségessé válna a menekülés. Mitch bizonytalanul nyilatkozott arról, hogy pontosan mi is lenne a teendő ilyen esetben. Semmiképpen sem szabad odavezetni a motelszobához, jelentette ki. Fújj az arcába a sprayjel, aztán rohanj, mint az őrült, és sikíts: "Meg akar erőszakolni!" De huszonöt út után Tammy biztos volt benne, a férfi még nagyon messze van attól, hogy magához térjen. És mivel már elég kellemetlen volt málnás ló módjára cipekedni a két hely között, s ráadásul minden egyes alkalommal megmászni a tizennégy lépcsőt, hogy ellenőrizze Casanovát, úgy döntött, csak minden második alkalommal vet egy pillantást a férfira. Egy idő múlva pedig csak minden harmadik út után. Hajnali kettőre, félidőre öt iratszekrény tartalmát másolták le. Több mint négyezer másolatot készítettek, az ágyat szép rendben elhelyezett irathalmok bontották. A másolatok a fal közelében, a kanapé mellett álltak hét, majdnem csípőmagasságig érő sorban. Pihentek egy negyedórát.

Fél hatkor megjelentek az első vibráló napsugarak keleten, és a két nő elfeledkezett a fáradtságról. Abby felgyorsította a mozgását a gép körül, és remélte, hogy a masina nem fog leégni. Tammy megmasszírozta görcsbe rándult vádliját, majd visszament a lakásba. Az ötvenegyedik vagy az ötvenkettedik út volt. Tammy egy ideje már nem számolta. Egy azonban biztosnak tűnt: egyelőre ez volt az utolsó útja. Avery várt rá. Tammy kinyitotta az ajtót, és, mint eddig, most is egyenesen a raktárhelyiségbe ment. Mint eddig, most is letette a földre a telepakolt táskákat. Csöndben felgyalogolt az emeletre, bement a hálószobába, és megdermedt. Avery az ágy szélén ült, arccal az erkély felé. Meghallotta a nőt, és lassan megfordult. Üveges, bedagadt szemmel nézett rá. Mogorva arcot vágott. Tammy ösztönös mozdulattal kigombolta a sortot, amely leesett a földre. - Hé, nagyfiú szólította meg a férfit, s közben megpróbált normálisan lélegezni és úgy viselkedni, ahogy egy könnyűvérű nőtől elvárják. Odasétált az ágy széléhez, ahol a férfi ült. - Elég korán fenn vagy. Aludjunk még egy kicsit. Avery tekintete ismét az ablak felé fordult. Nem szólt semmit. Tammy leült mellé az ágyra, és elkezdte simogatni a térdét. Kezét felfelé mozgatta, a férfi meg sem mozdult. - Fenn vagy? - kérdezte Tammy. Nem jött válasz. - Avery, szólj hozzám, édesem. Gyere, aludjunk. Odakint még sötét van. A férfi oldalra zuhant, rá a párnára. Felhorkantott. Meg sem próbált beszélni. Csak röffentett egyet. Aztán ismét becsukta a szemét. Tammy az ágyra emelte a lábát, és megint betakarta. Tíz percig ült a férfi mellett, és miután a horkolás az előbbi intenzitással szólt, magára húzta a sortot és elrohant a Palmsba. - Felébredt, Abby! - jelentette rémülten. - Felébredt, aztán megint kipurcant. Abby abbahagyta a munkát, és a nőre meredt. Mindketten az ágyra néztek, amelyet a még le nem másolt anyagok bontottak. - Na jó. Zuhanyozz le gyorsan - rendelkezett Abby higgadtan. - Aztán feküdj be mellé az ágyba, és várj. Zárd be a raktárt, és hívj fel, amikor felébred és elmegy zuhanyozni. Lemásolom még, ami hátravan, és majd megpróbáljuk bevinni a lakásba, miután elment dolgozni. - Ez szörnyű kockázatos. - Az egész szörnyű kockázatos. Siess.

Öt perccel később Tammy/Doris/Libby újabb utat tett meg a rikító narancssárga bikiniben a cég lakásához (de táskák nélkül). Kulcsra zárta a bejárati ajtót és a raktárhelyiséget, aztán felment a hálószobába. Levette a narancssárga fürdőruhafelsőt, és bebújt a paplan alá. A horkolás egy negyedóráig ébren tartotta. Aztán elszenderedett. Felült az ágyban, hogy ébren tudjon maradni. Kimerült teste elernyedt, és az alvás elkerülhetetlenné vált. Ismét elaludt.

A szívtipró három perccel kilenc után tért magához. Hangosan felnyögött, és az ágy szélére gördült. Szemhéja összeragadt. Lassan nyitotta ki a szemét, és a ragyogó napsütés elvakította. Újra felnyögött. Feje, amely vagy ötven kilót nyomott, tehetetlenül billegett egyik oldalról a másikra, és ily módon agya minden alkalommal hatalmasat zökkent. Mélyet lélegzett, és a friss oxigén süvítve rontott neki a halántékának. Ránézett a jobb kezére. Megpróbálta felemelni, de az agy képtelen volt engedelmeskedni a parancsnak. Végül lassan valahogy mégis felemelkedett, és Avery bandzsán rábámult. Először a jobb, aztán a bal szemével próbált meg szemlélődni. Az óra. Harminc másodpercen keresztül bámult a digitális számlapra, míg végre képes volt kiolvasni a vörös számokat. Kilenc óra öt. A francba! Kilencre kellett volna a bankban lennie. Felnyögött. A nő! Tammy érezte és hallotta, hogy a férfi mozgolódik mellette, de továbbra is mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt az ágyban. Azon imádkozott magában, hogy Avery ne nyúljon hozzá. Érezte, hogy a férfi rámered. Ez a mindig helytelenül viselkedő "rossz fiú" sokszor ébredt már másnaposán. De azért így még soha. A nő arcára nézett, és megpróbálta felidézni, hogy milyen volt vele. Ha semmi másra sem, erre mindig vissza tudott emlékezni. A másnaposság mértékétől függetlenül a nőkre mindig jól emlékezett. Egy percig bámulta a nőt, aztán feladta. - A francba! - sziszegte Avery, amint felállt és megpróbált elindulni. Lába olyan volt, mint egy ólomcsizma, és csak nagyon kelletlenül engedelmeskedett a kívánságainak. Megtámaszkodott az erkélyre nyíló tolóajtónál. A fürdőszoba hatméternyire volt tőle, és úgy döntött, hogy megpróbál odajutni. Az éjjeliszekrény és az íróasztal szolgált támasztékul. Az egyik gyötrelmes, esetlen lépés a másik után, és végül odaért. Tántorogva megállt a WC-nél, és könnyített magán.

Tammy a másik oldalára fordult. Avery elvégezte a dolgát, és Tammy érezte, hogy leül mellé az ágyra. Gyengéden megérintette a vállát. - Ébredj fel, Libby. - Megrázta a nőt, és Tammy megmerevedett. - Ébredj fel, drágám - mondta. Igazi úriember. Tammy legkedvesebb mosolyával nézett a férfira. A másnap reggeli elégedett és odaadó mosoly. Scarlett O'Hara mosolya a Rhett-tel töltött éjszaka után. - Csodálatos voltál, nagyfiú - búgta csukott szemmel. A kín és a hányinger, az ólomcsizma és kugligolyó súlyú fej ellenére Avery büszke volt magára. A nő el van ragadtatva. Hirtelen már ő is emlékezett rá, hogy csodálatos volt az éjjel. - Nézd, Libby, elaludtunk. Dolgozni kell mennem. Már elkéstem. - Most nincs kedved, hm? - kérdezte Tammy kuncogva. Magában azon rimánkodott, hogy a férfinek most ne legyen kedve. - Nem, most nem. Mit szólsz a ma estéhez? - Itt leszek, nagyfiú. - Remek. Most le kell zuhanyoznom. - Ébressz fel, amint végeztél. Avery felállt, motyogott valamit, aztán bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Tammy átcsúszott az ágy másik oldalára a telefonhoz, és felhívta Abbyt. A lány három csengetés után vette fel a kagylót. - A fürdőszobában van. - Jól vagy? - Aha. Nagyon. Képtelen lenne bármire is. - Mi tartott ilyen sokáig? - Nem akart felébredni. - Gyanakszik? - Nem. Semmire sem emlékszik. Azt hiszem, fáj mindene. - Mennyi ideig leszel ott? - Amikor kijön a fürdőből, elköszönök tőle. Tíz-tizenöt perc.

- Rendben. Siess. - Abby letette a kagylót. Tammy pedig visszagördült a saját helyére. A konyha feletti padláson a magnó kattant egyet, s bekapcsolva várta a következő hívást.

Fél tizenegyre már készek voltak az utolsó portyára a cég lakásába. A szállítmányt felosztották három egyenlő részre. Három vakmerő akció fényes nappal. Tammy blúza zsebébe tette a csillogó új kulcsokat, és elindult a táskákkal. Gyorsan ment, ide-oda tekingetett napszemüvege mögül. Az épület előtti parkoló még mindig üres volt. A sztrádán alig volt forgalom. Az új kulcs illett a zárba, Tammy gyorsan bejutott. A raktárhelyiséghez való kulcs is működött. Tammy öt perccel később távozott az épületből. A második és a harmadik út hasonló gyorsasággal és szintén eseménytelenül zajlott le. Amikor utoljára távozott a raktárhelyiségből, alaposan körülnézett. Minden a helyén volt, pont ügy, ahogy néhány órával ezelőtt. Bezárta a lakást, és az üres, elnyűtt Samsonite táskákat visszavitte a motelszobába. Egy órán keresztül az ágyban feküdtek egymás mellett, és Averyn meg a másnaposságán derültek. A nehezén már túl vannak, és tökéletes bűntényt követtek el. És a szívtipró is készséges, de mit sem sejtő részese volt az akciónak. Végül is könnyű volt, szögezte le a két nő. A bizonyítékokból épített kisebb hegy tizenegy és fél papírdobozt töltött meg. Fél háromkor egy félmeztelen, szalmakalapot viselő helybéli kopogtatott az ajtón. Abby a dobozokra mutatott. A férfi felemelte az első dobozt, s mivel nem volt sietős a dolga, csigalassúsággal vitte ki a teherautóhoz. Mint minden helybéli, ő is az ottani időszámítás szerint dolgozott. Minek az a nagy sietség. A Stanzával követték a teherautót egy georgetowni raktárépületig. Abby megnézte a kiválasztott helyiséget, és készpénzben kifizetett háromhavi bérleti díjat.

28

Wayne Tarrance helyet foglalt a 23.40-kor Louseville-ből induló, Indianapolison keresztül Chicagóba tartó Greyhound busz hátsó sorában. Bár a mellette lévő hely üresen maradt, a busz zsúfolásig megtelt. Péntek este volt. A busz harminc perccel

ezelőtt hagyta el Kentuckyt, és Tarrance mostanra már biztos volt benne, hogy valami nincs rendjén. Harminc perc telt el, és egy szót sem hallott, egy jelet sem kapott senkitől. Lehet, hogy rossz buszra szállt. Lehet, hogy McDeere meggondolta magát. Sok minden lehet. A hátsó ülés csak centiméterekkel volt a dízelmotor felett, és Wayne Tarrance most már tudta, a Greyhound járatain rendszeresen utazók miért harcolnak a sofőr mögötti ülésekért. A Louis L'Amour remegett a kezében, és megfájdult a feje. Harminc perc. Semmi. A vízöblítő működésbe lépett a folyosó túloldalán, és kinyílt a mosdó ajtaja. Kiáramlott a szag. Tarrance elfordította a fejét, és a szembejövő forgalmat figyelte. A nő ott termett a semmiből, lehuppant a folyosó melletti ülésre, és megköszörülte a torkát. Tarrance biztos volt benne, hogy már látta valahol. - Ön Mr. Tarrance? - A nőn farmer, gumitalpú tornacipő és elnyűtt zöld pulóver volt. Arcát sötét szemüveg mögé rejtette. - Igen. És maga kicsoda? A nő megragadta a kezét és keményen megrázta. - Abby McDeere. - A férjét vártam. - Tudom. Úgy döntött, hogy nem jön, így hát itt vagyok én. - Nos, hm... igazából vele szerettem volna beszélni. - Értem, de ő engem küldött. Kezeljen úgy, mint a férjem ügynökét. Tarrance az ülése alá tette a könyvet és a sztrádára bámult - Ő hol van? - Ez miért fontos, Mr. Tarrance? Azért küldött, hogy üzletről beszéljünk, és maga is azért van itt, hogy üzletről beszéljen. Hát akkor beszéljünk. - Rendben. Halkítsa le a hangját, és ha valaki jön a folyosón, fogja meg a kezemet és hallgasson el. Viselkedjen úgy, mintha házasok lennénk vagy ilyesmi. Rendben? Nos, Mr. Voyles... tudja, hogy ő kicsoda? - Mindent tudok, Mr. Tarrance. - Remek. Mr. Voyles kezd mérges lenni, mert még nem kaptuk meg Mitch aktáit. A rendben lévő aktákat. Ugye tisztában van vele, hogy ezek miért fontosak? - Nagyon is tisztában vagyok. - Tehát meg akarjuk kapni az aktákat.

- Mi pedig meg akarjuk kapni az egymillió dollárt. - Igen, így szól a megállapodás. De először kérjük az aktákat. - Nem, nem így szól a megállapodás. A megállapodás értelmében, Mr. Tarrance, megkapjuk az egymillió dollárt, pontosan oda, ahova kérjük, és aztán átadjuk maguknak az aktákat. - Nem bíznak bennünk? - Pontosan így áll a helyzet. Nem bízunk magában, Voylesban és másban sem. A pénzt egy freeporti bankban, a Bahamákon helyezzék el egy bizonyos számlaszámon. Erről minket nyomban értesítenek, és a pénzt átutalják nekünk egy másik bankba. Amint a pénz ott van, ahol mi akarjuk, átadjuk az aktákat. - Most hol vannak? - Egy kis raktárhelyiségben Memphisben. Összesen ötvenegy akta van, szép rendben összecsomagolva. El lesznek ragadtatva. Mi jó munkát végeztünk. - Mi? Maga is látta az aktákat? - Természetesen igen. Segítettem becsomagolni őket. A nyolcas számú dobozban van a meglepetés. - És mi az? - Mitchnek sikerült lemásolnia Avery Tolar három aktáját, és úgy tűnik, nincs minden rendben körülöttük. Kettő azzal a Dunn Lane-féle kft.-vel foglalkozik, amelyikről tudjuk, hogy a maffia kezében van és a Kajmán-szigeteken jegyezték be. Tízmillió tisztára mosott dollárral hozták létre 1986-ban. Az aktákban szó van két olyan ügyletről, amelyet ez a kft. finanszírozott. Izgalmas olvasmánynak fogják találni. - Honnan tudják, hogy a Kajmán-szigeteken jegyezték be? És honnan tudnak a tízmillióról? Ez biztos nincs benne az aktákban. - Valóban nincs. Más anyagok is a birtokunkban vannak. Tarrance a más anyagokon töprengett tíz kilométeren keresztül. Nyilvánvaló volt, hogy amíg McDeere nem kapja meg az első milliót, nem láthatják. Tarrance most nem törődött ezzel. - Nem vagyok biztos benne, hogy el tudjuk juttatni a pénzt anélkül, hogy megkapnánk az aktákat. - Meglehetősen gyenge blöff volt. A nő ezt tökéletesen átlátta, és elmosolyodott.

- Muszáj játszadoznunk, Mr. Tarrance? Miért nem hagyják inkább abba a meccsezést és adják ide a pénzt? Egy külföldi, valószínűleg arab diák ballagott végig a folyosón, és bement a mosdóba. Tarrance megmerevedett, és kibámult az ablakon. Abby úgy simogatta a karját, mint egy igazi szerető. A vízöblítő olyan hangot adott, mint egy kicsiny vízesés. - Mikor kerülhet sor erre? - kérdezte Tarrance. A nő már nem ért hozzá. - Az akták készen állnak. Mikorra tudják összeszedni a " milliót? - Holnapra. Abby kinézett az ablakon, és szája bal sarkából kezdett beszélni. - Ma péntek van. Jövő kedden bahamai idő szerint reggel tízkor átutalnak egymillió dollárt a manhattani Chemical Bankban lévő számlájukról a freeporti Ontario Bank egyik számlájára. Tiszta, törvényes pénzátutalás. Nem tarthat tovább tizenöt másodpercnél. Tarrance homlokráncolva figyelt a nő minden szavára. - Mi van akkor, ha nincs számlánk a manhattani Chemical Bankban? - Most még nincs, de hétfőn már lesz. Biztos van valaki Washingtonban, aki el tud intézni egy ilyen egyszerű ügyet. - Egészen biztos. - Remek. - De miért pont a Chemical Bank? - Mitch utasítása, Mr. Tarrance. Bízzon benne, tudja, mit csinál. - Látom, rendesen készült. - Ő mindig rendesen készül. És van még valami, amiről sohasem szabad megfeledkezniük. Sokkal okosabb, mint maguk. Tarrance felhorkantott, és művigyort erőltetett az arcára. Néhány kilométeren keresztül csöndben utaztak; mindketten a következő kérdésen és válaszon gondolkoztak. - Rendben - mondta Tarrance szinte magának. - És mikor kapjuk meg az aktákat? - Amint a pénz Freeportban van, értesítenek bennünket. Szerda reggel fél tizenegy előtt kapnak egy csomagot a memphisi irodájukban. Benne lesz egy levél és a kulcs a raktárhelyiséghez.

- Tehát akkor azt mondhatom Mr. Voylesnak, hogy szerda délutánra nálunk lesznek az akták? Abby megvonta a vállát, nem válaszolt. Tarrance ostobának érezte magát, hogy feltette ezt a kérdést. Gyorsan kiötölt egy jobbat. - Szükségünk van a freeporti számlaszámra. - Le van írva. Odaadom magának, amint megállt a busz. Minden részlet a helyére került. Tarrance benyúlt az ülése alá és elővette a könyvét. Valahol felnyitotta, és úgy tett, mintha olvasna. - Csak ücsörögjön itt egy darabig mondta a nőnek. - Van kérdése? - Igen. Beszélhetnénk ezekről a más anyagokról, amit az előbb említett? - Hogyne. - Hol vannak? - Jó kérdés. Tudomásom szerint a megállapodás értelmében a következő részletet, félmillió dollárt a vádemelésekhez szükséges bizonyítékokért kapjuk meg. Ezek a bizonyos más anyagok a következő fázishoz tartoznak. Tarrance lapozott egyet. - Azt akarja mondani, hogy már megszerezték a hm... piszkos aktákat? - A nagy része már nálunk van annak, amire szükségünk van. Igen, már megszereztünk jó néhány piszkos aktát. - Hol vannak? Abby szelíden elmosolyodott, és megpaskolta Tarrance karját. - Biztosíthatom róla, hogy nem a raktárhelyiségben a tiszta aktákkal együtt. - De a birtokukban vannak? - Mondhatjuk így is. Szeretne látni belőlük néhányat? Tarrance becsukta a könyvet, és mélyet sóhajtott. A nőre pillantott. - Természetesen. - Sejtettem. Mitch azt mondja, hogy adunk maguknak jó néhány iratot a Dunn Lane Kft.ről: másolatokat számlakivonatokról, cégbejegyzésekről, feljegyzésekről, igazgatósági rendeletekről, a részvényesek névsoráról, pénzátutalások bizonylatairól, levélváltásokról Nathan Locke és Joey Morolto között. És lesz még köztük sok-sok zaftos apróság,

amitől majd nem tudnak aludni. Csodálatos anyag. Mitch azt mondja, hogy csak a Dunn Lane-iratok elegendő bizonyítékot szolgáltatnak harminc vádemeléshez. Tarrance odafigyelt minden szóra, és hitt a nőnek. - Mikor láthatom őket? - kérdezte halkan, de türelmetlenül. - Amint Ray kijött a börtönből. Ez is része a megállapodásnak, emlékszik? - Ja persze, Ray. - Ja persze, ő kiszabadul, Mr. Tarrance, különben elfeledkezhetnek a Bendini cégről. Fogjuk a vacak egymilliót, és eltűnünk az éjszakában. - Dolgozom rajta. - Minél keményebben dolgozzon rajta. - Ez inkább fenyegetés volt, és ezt Tarrance is tudta. Ismét kinyitotta a könyvet és rámeredt. Abby elővett egy Bendini, Lambert és Locke névjegykártyát a zsebéből, és rádobta a könyvre. A hátára írta fel a számlaszámot: 477DL-19584, Ontario Bank, Freeport. - Visszamegyek a helyemre az első sorban, hogy messzebb legyek a motortól. Megegyeztünk a jövő keddet illetően? - Persze. Leszáll Indianapolisban? - Igen. - Hová megy? - A szüléimhez, Kentuckyba. Nem élünk együtt a férjemmel. És ezzel Abby távozott.

A miami vámvizsgálatnál Tammy beállt a tucatnyi hosszú sor közül az egyikbe. Sortot viselt, fürdőruhafelsőt, szandált, napszemüveget és szalmakalapot. Pontosan úgy nézett ki, mint az a többszáznyi kimerült turista, aki most tért vissza a Karib-vidék napsütötte partjairól. Tammy előtt a sorban egy rosszkedvű, fiatal házaspár állt; vámmentes szeszes itallal és parfümökkel teli szatyrokat cipeltek, és látszott, hogy éppen súlyos nézeteltérés támadt közöttük. Mögötte két vadonatúj, Hartman márkájú, bőrből készült bőrönd volt; negyven ügyvéd elleni vádemeléshez elegendő mennyiségű dokumentummal és feljegyzéssel voltak megtöltve. Megbízója, aki szintén ügyvéd volt, azt tanácsolta

Tammynek, hogy olyan bőröndöket vásároljon, melyeknek alján kicsi kerekek vannak, mert így majd könnyedén maga után húzhatja a Miami nemzetközi repülőtéren. Tammynél volt egy kicsi ruhazsák is, benne néhány ruhával és egy fogkefével, hogy minden rendjén valónak tűnjön. A fiatal pár körülbelül minden tíz percben előrement vagy öt centit, és Tammy követte őket a bőröndjeivel. Egy órával azután, hogy beállt a sorba, eljutott az elejére. - Vámnyilatkozat? - vakkantotta a vámos tört angolsággal. - Nincs! - vakkantotta vissza Tammy. A férfi az óriási bőröndök felé intett a fejével. - Mi van benne? - Papír. - Papír? - Papír. - Milyen papír? WC-papír, gondolta magában Tammy. A szabadságom ideje alatt a Karib-tengeri szigeteken utazgatok és WC-papírt gyűjtök. - Jogi iratok meg effélék. Ügyvéd vagyok. - Aha. - A vámos lehúzta a ruhazsák cipzárját és belenézett. - Rendben. A következő! Tammy óvatosan húzta maga után a bőröndöket, ugyanis hajlamosak voltak felborulni. Egy hordár felkapta őket, és mind a hármat rátette egy kétkerekű kiskocsira. - A Delta 282-es járata Nashville-be, 44-es kapu - mondta Tammy, miközben átadott egy ötdollárost. Tammy és a három táska szombat éjfélkor érkezett meg Nashville-be. Berakta őket a Golfba és távozott a repülőtérről. Brentwood külvárosában leparkírozta a kocsit a számára fenntartott helyen, és egyesével felvitte a bőröndöket a lakásba. A bérelt kihúzható kanapén kívül egyáltalán nem volt bútor a lakásban. Tammy a hálószobában kicsomagolta a két bőröndöt, és hozzálátott a bizonyítékok elrendezésének unalmas munkájához. Mitch listát akart minden egyes dokumentumról, számlakivonatról és részvénytársaságról. Ez volt a kívánsága. Azt mondta, hogy egy napon majd nagyon sietve kell átnéznie őket, és szeretné, hogy akkorra rendszerezve legyenek.

Tammy két órán keresztül végezte a leltározást. Leült a földre, és pontos feljegyzéseket készített. Három egynapos, a szigetre vezető út után a szoba kezdett megtelni. Hétfőn Tammy majd ismét útra kel. Úgy érezte magát, mintha csak három órát aludt volna az elmúlt hét hétben. De a dolog sürgős, mondta Mitch. Élethalál kérdése.

Tarry Ross, alias Alfred, a washingtoni Phoenix Park Hotel halljának legsötétebb sarkában ült. A találkozó rendkívül rövid lesz. Alfred kávét ivott és a vendégét várta. Várt, és megfogadta magában, hogy öt percnél nem vár többet. A csésze megremegett a kezében, amikor inni próbált belőle. A kávé kiömlött az asztalra. Alfred az asztalra nézett, és fogcsikorgatva küszködött, hogy ne pillantson körbe a hallban. Vendége a semmiből termett ott mellette, és leült háttal a falnak. Vinnie Cozzónak hívták. Közönséges bűnöző volt New Yorkból. A Palumbo családból. Vinnie észrevette a remegő csészét és a kiöntött kávét. - Nyugi, Alfred. Elég sötét ez a hely. - Mit akarsz? - sziszegte Alfred. - Inni akarok egyet. - Arra nincs idő. Én megyek. - Csillapodj, Alfred. Nyugi, öregem. Három ember sincs itt összesen. - Mit akarsz? - sziszegte Alfred ismét. - Csak egy kis információt. - Az pénzbe kerül. - Mint mindig. - Egy pincér jelent meg a közelben, Vinnie Chivas Regalt rendelt és vizet. - Hogy van a haverom, Denton Voyles? - kérdezte Vinnie. - Nyald ki, Cozzo. Én megyek. Rögtön kisétálok innen. - Jól van, öreg. Nyugodj meg. Csak egy kis információt szeretnék. - Mondd már. - Alfred körbekémlelt a hallban. Kávéscsészéje üres volt, tartalmának nagy része az asztalon.

Megérkezett a Chivas Regal, és Vinnie nagyot húzott az italból. - Van egy kis gond Memphisben. Néhány barátunk nagyon aggódik miatta. Hallottál már valaha a Bendini cégről? Alfred ösztönösen megrázta a fejét. Elsőre mindig nemet kell mondani. Aztán, látszólag alapos tapogatózás után, térj vissza egy szép kis jelentéssel és mondj igent. Igen, már hallott a Bendini cégről és értékes ügyfeleiről. A pénzmosoda. Maga Voyles nevezte el így, és rettentő büszke volt a találékonyságára. Vinnie megint ivott egy nagy kortyot. - Nos, van ott egy McDeere nevezetű fickó. Mitchell McDeere, aki ennél a Bendini cégnél dolgozik. Arra gyanakszunk, hogy eljátszadozik a te cégeddel. Ugye érted, mire gondolok? Úgy hisszük, hogy elad információkat a cégről az FBI-nak. Azt akarjuk megtudni, hogy ez igaz-e. Ennyi az egész. Alfred megpróbált rezzenéstelen arccal figyelni, bár nem volt könnyű. McDeere-nek még a vércsoportját is ismerte, tudta róla, hogy melyik a kedvenc étterme Memphisben, hogy már vagy tízszer beszélt Tarrance-szal, és hogy holnap, kedden, milliomos lesz belőle. Nem rossz. - Megnézem, mit tehetek. Beszéljünk a pénzről. Vinnie rágyújtott egy Salem Lightra. - Nos, Alfred, ez komoly ügy. Nem akarok hazudni neked. Kétszázezer készpénzben. Alfred leejtette a csészét. Hátsó zsebéből elővett egy zsebkendőt, és dühödten dörzsölni kezdte vele a szemüvegét. - Kétszázezer? Készpénzben? - Pontosan ezt mondtam. Múltkor mennyit fizettünk neked? - Hetvenötöt. - Látod, miről beszélek? Ez baromi komoly ügy, Alfred. Meg tudod oldani a dolgot? - Igen. - Mikorra? - Adjatok nekem két hetet.

29

Az április tizenötödikét megelőző héten a Bendini, Lambert és Locke munkaőrült ügyvédei teljes erőbedobással dolgoztak, és kizárólag az adrenalin működtette őket. És a rettegés. A rettegés attól, hogy elkerüli valami a figyelmüket, ami csökkentheti az adóalapot vagy kedvezményt nyújt, és ez a figyelmetlenség egymillió dollárjába kerülhet egy gazdag ügyfélnek. A rettegés attól, hogy felemeljék a telefonkagylót és felhívják az ügyfelet, hogy közöljék vele: az adóbevallás elkészült, és sajnos az eredetinél nyolcszázezer dollárral többet kell fizetnie. A rettegés attól, hogy nem végeznek tizenötödikére, és majd arra kényszerülnek, hogy haladékot kérjenek és büntetőkamatot fizessenek. Reggel hatra már megtelt a parkoló. A titkárnők napi tizenkét órát dolgoztak. Mindenki könnyen felfortyant. Az ügyvédek keveset és csak sietve beszéltek egymással. Mivel otthon nem várta a felesége, Mitch éjjel-nappal dolgozott. Sonny Capps szidta, átkozta Averyt, mert 450 ezer dollárral tartozott az adóhivatalnak. Hatmilliós jövedelem után. Avery Mitchet átkozta, és együtt újra átrágták magukat a Cappsaktákon, kutakodva, szitkozódva. Mitch kiagyalt két meglehetősen támadható indokot, melyek alapján az összeget sikerült lecsökkenteni 320 ezer dollárra. Capps kijelentette, hogy azt fontolgatja, új jogi céget keres magának Washingtonban. Hat nappal tizenötödike előtt Capps azt követelte Averytől, hogy találkozzanak Houstonban. A Lear éppen szabad volt, és Avery éjfélkor távozott a cég épületéből. Mitch vitte ki a repülőtérre, és útközben végig főnöke utasításait hallgatta. Nem sokkal hajnali fél kettő előtt visszatért az irodába. Három Mercedes, egy BMW és egy Jaguár állt a parkolóban szétszórva. A biztonsági őr kinyitotta a hátsó ajtót, és Mitch lifttel felment a negyedik emeletre. Avery, szokásához híven, kulcsra zárta irodája ajtaját. Az üzlettársak irodái mindig zárva voltak. A folyosó végén hangok hallatszottak. Victor Milligan, az adóügyi részleg vezetője, csúnya dolgokat mondott a számítógépének. Más irodában nem égett lámpa, és mindegyik zárva volt. Mitch visszatartotta a lélegzetét, és bedugott egy kulcsot Avery irodájának ajtajába. Az ajtógomb elfordult, és Mitch belépett. Az összes lámpát felkapcsolta, és odament a kis tárgyalóasztalhoz. Averyvel itt töltötték az egész napot és az éjszaka nagy részét. Az egymásra helyezett akták mint a téglarakások sorakoztak a székek körül. Mindenfelé papírok hevertek. Az adóhivatal kiadványai egymás hegyen-hátán torlódtak. Mitch helyet foglalt az asztalnál, és folytatta munkáját a Capps-aktán. Az FBI jegyzetfüzete szerint Capps törvénytisztelő üzletember, aki már legalább nyolc éve kapcsolatban áll a céggel. Sonny Capps nem érdekelte az FBI-t.

Egy órával később a folyosó vége felől hallható beszéd abbamaradt, Milligan becsukta irodája ajtaját és kulcsra zárta. Mitch gyorsan megnézte az összes irodát a negyedik emeleten, aztán a harmadikon is. Mindegyik üres. Majdnem három óra volt. Avery irodájában a könyvespolcok mellett négy tölgyfa iratszekrény állt békésen. Mitch már hónapokkal korábban észrevette őket, de még egyszer sem látta, hogy bármelyiket is használták volna. Az éppen aktuális aktákat az ablak melletti fémszekrényekben tárolták. A titkárnők ezekben szoktak turkálni, miközben Avery többnyire kiabált velük. Mitch bezárta maga mögött az ajtót, és odament a tölgyfa szekrényekhez. Természetesen zárva voltak. Csak két kicsi, alig egy-két centi hosszú kulcs jöhetett számításba. Az első illett az első iratszekrény zárjába, és Mitch kinyitotta az ajtaját. Tammy leltárjegyzékéből, amelyet a Nashville-ben lévő anyagokról készített, Mitch sok olyan cég nevét megjegyezte, amely tisztára mosott piszkos pénzzel működött. Átlapozta a felső fiókban lévő aktákat, és ismerős nevekre bukkant. Dunn Lane Kft., Eastpointe Kft., Virgin Bay Kft., Gulf-South Kft. A második és a harmadik fiókban is olyan neveket talált, amelyekkel már találkozott korábban. Az akták a szigeten lévő bankoktól származó hitelszerződésekkel, átutalási utalványokkal, közjegyzői okiratokkal, bérleti szerződésekkel és ezernyi más papírokkal voltak tele. Mitchet különösen a Dunn Lane és a Gulf-South érdekelte. Tammy jegyzékében jelentékeny számú olyan dokumentum volt, amelyek ezzel a két céggel kapcsolatosak. Kivette a Royal Bank of Montrealtól származó átutalási utalványokkal és hitelszerződésekkel teli Gulf-South-aktát. Odament a negyedik emelet közepén álló fénymásolóhoz és bekapcsolta. Miközben a gép melegedett, Mitch közönyösen körbepillantott. Az épület teljesen kihalt volt. Megvizsgálta a mennyezetet is. Nincsenek kamerák. Ezt már korábban is sokszor ellenőrizte. Az ÜGYIRATSZÁM feliratú mező villogni kezdett. Mitch beütötte Mrs. Lettie Plunk számát. A nő adóbevallása ott várakozott Mitch íróasztalán a második emeleten, és még meg lehetett terhelni egy-két másolattal. A papírokat betette az adagolóba, és három perccel később már az egész akta le volt másolva. Százhuszonnyolc másolat Lettie Plunk számlájára. Gyerünk vissza az iratszekrényhez. Gyerünk vissza a fénymásolóhoz egy halom GulfSouth-dokumentummal. Mitch a Greenmark üzlettársak aktájához tartozó ügyiratszámot ütötte be. Ingatlanokkal foglalkozó cég Bartlettben, Tennessee államban. Törvénytisztelő népek. Adóbevallásuk ott várakozott az íróasztalán, és meg lehetett terhelni őket néhány másolattal. Egészen pontosan kilencveneggyel. Tizennyolc adóbevallás várakozott Mitch íróasztalán arra, hogy aláírják és postázzák őket. Hat nappal a határidő előtt végzett a munkájával. A Gulf-South- és a Dunn Laneiratok másolásának költségei majd ennek a tizennyolc ügyfélnek-a számláját terhelik. Az ügyiratszámokat Mitch még korábban ráfirkantotta egy lapra, amely most a fénymásoló

melletti asztalon hevert. Miután felhasználta ezt a tizennyolc számot, a Lamar dossziéiból és a Capps-aktákból kölcsönzött három-három számot ütötte be. Egy huzal vezetett a fénymásolóból a falba vésett lyukon keresztül egy szekrénybe, ahol a másik három negyedik emeleti másolóból származó huzallal találkozott. A huzal innen továbbment a mennyezeten keresztül, a lambéria mentén a harmadik emeleti számlázóterembe, ahol egy számítógép rögzítette és számlázta a cégnél készített másolatokat. A komputerből egy ártalmatlannak látszó, vékonyka, szürke huzal vezetett a mennyezeten keresztül a negyedik, majd az ötödik emeletre, ahol egy másik számítógép rögzítette az ügyiratszámot, a másolatok számát és a másolatokat készítő gép helyét az épületben.

Április 15-én a Bendini, Lambert és Locke cég bezárt. Hatra kiürült a parkoló, és a drága autók három kilométerrel arrébb, egy Anderton's nevű, tengeri eledeleket kínáló, jó hírű étterem előtt gyűltek össze. Egy kis különtermet foglaltak le a szokásos évi összejövetelre. Az összes ügyvéd és aktív üzlettárs jelen volt, csakúgy, mint a már nyugdíjba vonult tizenegy üzlettárs. Ez utóbbiak napbarnítottan és kipihenten jelentek meg, az aktív üzlettársak pedig nyúzottan és elgyötörtén. De mindannyian ünnepi hangulatban voltak, készen arra, hogy elázzanak. A mértéktartás és szolid életmód szigorú szabályait el lehet felejteni ezen az éjszakán. A cég egy másik előírása megtiltotta az ügyvédeknek és titkárnőknek, hogy április 16-án dolgozzanak. A fal mentén álló asztalokon hideg főtt rákkal és nyers osztrigával teli tányérok sorakoztak. A belépőket egy jéggel és hideg Mooseheaddel teli fahordó köszöntötte. Tíz láda jég állt a hordó mögött. Roosevelt, amilyen gyorsan csak buta, pukkantotta a pezsgősüvegeket. Késő este majd ő is lerészegedik a többiekkel együtt, és akkor Oliver Lambert taxit hív, hogy hazaküldje Jessie Franceshez. Régi szertartás volt ez. Roosevelt unokatestvére, Little Bobby Blue Baker egy kis zongoránál ült és szomorúan énekelt, miközben az ügyvédek összesereglettek. Egyelőre ő nyújtotta a szórakozást. Később majd nem lesz rá szükség. Mitch nem foglalkozott az étellel, hanem felkapott egy jeges, zöld üveget, és odament egy asztalhoz a zongora közelében. Lamar követte, kezében egy halom rákkal. Nézték, ahogy kollégáik lerázták magukról a zakót meg a nyakkendőt, és megtámadják Mooseheadet. - Végeztél mindennel? - kérdezte Lamar, miközben tömte magába a rákokat.

- Igen. A sajátomat tegnap fejeztem be. Averyvel délután ötig dolgoztunk Sonny Cappsen. Befejeztük. - Na és mennyi? - Negyedmillió. - Hűha. - Lamar felemelte az üveget, és a felét lehajtotta. - Ennyit még sohasem fizetett, ugye? - Nem, és nagyon mérges. Nem értem én ezt a pasast. Hatmilliót keresett a különböző vállalkozásaiból, és majd szétrobban a dühtől, mert ennek öt százalékát be kell fizetnie adóban. - Hogy van Avery? - Kicsit aggódik. Capps magához rendelte a múlt héten, és a találkozó nem sikerült valami jól. Avery a Learrel utazott el éjfélkor. Később elmesélte, hogy Capps hajnali négykor várta az irodájában, és az adóbevallása körüli felforduláson dühöngött. Averyt okolja mindenért. Azt mondta, hogy lehet, elmegy egy másik céghez. - Én azt hiszem, hogy állandóan ezt mondja. Kérsz egy sört? Lamar távozott és négy Mooseheaddel tért vissza. - Hogy van Abby anyukája? Mitch elvett egy rákot Lamar tányérjáról és meghámozta. - Most jól van. Levették az egyik tüdejét. - És hogy van Abby? - Lamar abbahagyta az evést és a barátját figyelte. Mitch újabb sörösüveget nyitott ki. - Remekül. - Nézd, Mitch, a srácaink a St. Andrew'sba járnak. Nem titok, hogy Abby rendkívüli szabadságot vett ki. Már két hete elment. Tudunk róla, és aggódunk. - Majd minden megoldódik. Külön akart tölteni egy kis időt. Nem nagy ügy. - Ugyan már, Mitch. Az elég nagy ügy, amikor a feleséged elmegy hazulról, és nem mondja meg, hogy mikor jön vissza. Legalábbis ezt mondta az iskolaigazgatónak. - Így van. Nem tudja, mikor fog visszajönni. Valószínűleg nagyjából egy hónap múlva. Nehezen tudott megbirkózni azzal, hogy ennyit dolgozom. Már az összes ügyvéd jelen volt, ezért Roosevelt bezárta az ajtót. A terem zajosabb lett. Bobby Blue olyan dalokat énekelt, amilyeneket kértek tőle. - Nem gondoltál még arra, hogy visszakapcsolj? - kérdezte Lamar.

- Nem, nem igazán. Miért kellene visszakapcsolnom? - Nézd, Mitch, én a barátod vagyok, nem igaz? Aggódom miattad. Nem kereshetsz egymilliót az első évben. Na persze, gondolta magában Mitch. A múlt héten kerestem egymilliót. A freeporti számla tíz másodperc alatt felugrott tízezerről egymillió-tízezerre. És tizenöt perccel később a számlát lezárták, és a pénz most már biztonságban van egy svájci bankban. Bizony, a pénzátutalás csodái. És ennek az egymillió dollárnak köszönhetően rövid, de bámulatos ügyvédi pályafutásának ez a mostani az első és utolsó április 15-i partija. És jó barátja, aki annyira aggódik a házassága miatt, hamarosan rács mögé kerül. Csakúgy, mint mindenki ebben a teremben Roosevelt kivételével. A fenébe is, lehet, hogy Tarrance annyira izgalomba jön, hogy a mulatság kedvéért még Roosevelt és Jessie Frances ellen is vádat emel. És aztán jönnek a tárgyalások. - Én, Mitchell Y. McDeere esküszöm, hogy az igazat, a színtiszta igazat és csakis az igazat vallom. Isten engem úgy segéljen. - És a tanúk padján ül majd és rámutat jó barátjára, Lamar Quinre. És Kay meg a gyerekek az első sorban fognak ülni, hogy jó benyomást gyakoroljanak az esküdtekre. És halkan sírdogálnak. Mitch befejezte a második üveget, és nekilátott a harmadiknak. - Tudom, Lamar, de nem áll szándékomban visszakapcsolni. Abby majd alkalmazkodik. Minden rendbe jön. - Úgy legyen. Kay azt szeretné, hogy gyere át holnap steakvacsorára. A szabadban sütögetünk, és a belső udvarban eszünk. Mit szólsz hozzá? - Jó, de csak egy feltétellel, Abbyről nem beszélgetünk. Hazament, hogy meglátogassa az anyját, és majd visszajön. Rendben? - Persze, rendben. Avery foglalt helyet az asztaluknál egy tányér rákkal. Elkezdte hámozni a rákokat. - Éppen Cappsről beszélgetünk - mondta Lamar. - Nem valami kellemes téma - felelte Avery. Mitch feszülten figyelte a rákokat, amíg egy kis halom nem lett a frissen hámozottakból. Átnyúlt az asztalon, felkapott egy maroknyit, és a szájába tömte. Avery fáradt, szomorú szemekkel bámult rá. Vörös szemekkel. Azon kínlódott, hogy valami helyénvaló megjegyzéssel reagáljon, aztán elkezdte enni a hámozatlan rákokat. Jó lenne, ha a fej még rajtuk lenne - mondta két harapás között. - Úgy sokkal jobb.

Mitch maga elé vett kétmaroknyi rákot, és elkezdte ropogtatni őket. - Én a farkát kedvelem. Mindig is azt ettem szívesen. Lamar abbahagyta az evést, és szájtátva bámult a két férfire. - Most vicceltek, ugye? - Nem - válaszolta Avery. - Amikor kissrác voltam El Fasóban, kimentünk a folyópartra a hálóinkkal, és fogtunk egy halom friss rákot. Ott nyomban megettük őket, amíg még ficánkoltak. - Két harapás. - A legjobb a fej, az agyvelő miatt. - El Fasóban fogtatok rákot? - Persze, tele van velük a Rio Grandé. Lamar újabb kör sörért ment el. A sok gyötrődés, stressz, kimerültség és alkohol együttes hatására a terem egyre lármásabb lett. Bobby Blue a Steppenwolfot játszotta. Még Nathan Locke is mosolygott és hangosan beszélt. Most ő is csak egy volt a fiúk közül. Roosevelt öt láda friss jéggel töltötte fel a hordót. Tízkor megkezdődött az éneklés. Wally Hudson (csokornyakkendő nélkül) felállt egy székre a zongora mellett, és a bömbölő kórusnak elvezényelt egy pikáns egyveleget ausztrál bordalokból. Az étterem már zárva volt, mindenki elengedte magát. Kendall Mahan volt a következő. Annak idején játszott a rugbycsapatban a Cornell egyetemen, és bámulatos repertoárja volt az obszcén sördalokból. Ötven hamis és lerészegedett hang énekelt vele boldogan. Mitch kimentette magát, és kiment a mosdóba. Az egyik kisegítő pincér kiengedte a hátsó ajtón, és már a parkolóban volt. Ilyen távolságból kellemes volt hallgatni a danolászást. Megindult a kocsija felé, de aztán az ablakhoz sétált. Megállt a sötétben az épület sarkánál és figyelt, hallgatott. Kendall most zongorázott, és éppen egy vaskos refrént ismételgetett a kórussal. Gazdag és boldog emberek örömmel teli hangja. Egyenként megnézte az asztalok körül ülő férfiakat. Az arcuk vörös volt. A szemük ragyogott. A barátai voltak - családos emberek feleséggel és gyerekekkel -, akik részesei lettek ennek a szörnyű konspirációnak. Tavaly Joe Hodge és Marty Kozinski is együtt énekelt a többiekkel. Tavaly ő, Mitch, harvardi nagymenő volt, minden zsebében egy állásajánlattal. Most milliomos, de hamarosan vérdíjat tűznek ki a fejére. Fura, mi minden történhet egy év alatt. Csak énekeljetek, testvérek.

Mitch megfordult, és elsétált.

Éjfél körül a taxik felsorakoztak a Madisonon, és a város leggazdagabb ügyvédeit kitámogatták, kivonszolták az autókhoz. Természetesen Oliver Lambert volt a legjózanabb a társaságban, ő irányította az étterem kiürítését. Összesen tizenöt taxi állt az épület előtt, és részeg ügyvédek hevertek mindenfelé. Ugyanebben az időben a város másik részében, a Front Streeten, két egyforma, tengerészkék és sárga kisteherautó, oldalán TAKARÍTÓK felirattal, lefékezett a kapu előtt. Dutch Hendrix kitárta a kaput és beengedte a teherautókat. A hátsó bejárat előtt álltak meg, nyolc, egyforma inget viselő asszony szállt ki belőlük, és hozzáláttak a porszívók és tisztítószerekkel teli vödrök lepakolásához. Seprűket, felmosórongyokat és papírtörülközőket is lerámoltak. Csöndben beszélgettek egymással, amíg végigjárták az épületet. A kapott utasításnak megfelelően egyszerre egy emeletet takarítottak, és a negyedikkel kezdték. Az őrök a közelükben sétáltak, és alaposan szemmel tartották őket. A nők nem törődtek velük, végezték a dolgukat: kiürítették a szemeteseket, megtisztogatták a bútorokat, porszívóztak és felsikálták a mosdókat. Az új lány lassúbb volt, mint a többiek. Észrevett egy-két dolgot. Kihúzogatott fiókokat, kinyitott néhány iratszekrényt, amikor az őrök nem néztek oda. A lány figyelte, mi történik körülötte. Ezen az éjjelen dolgozott harmadszor, és megpróbált eligazodni az épületben. Már az első éjjel megtalálta Avery irodáját a negyediken, és elmosolyodott. Koszos farmernadrágot és elnyűtt teniszcipőt viselt. A kék, TAKARÍTÓK feliratú ing hatalmas méretű volt, hogy elrejtse alakját, és hogy ő is olyan kövérkésnek tűnjön, mint a többi takarítónő. Az ingzseb fölötti szövetdarabon a DORIS név állt. Doris, a takarítónő. Amikor már félig végeztek a második emelettel, az egyik őr szólt Dorisnak és két másik takarítónőnek, Susie-nak és Charlotte-nak, hogy kövessék őt. A férfi bedugott egy kulcsot a lift vezérlőjébe, és lementek az alagsorig. Az őr kinyitott egy súlyos fémajtót, és egy hatalmas terembe jutottak, amely tucatnyi fülkére volt felosztva. Minden egyes telezsúfolt íróasztalon egy számítógép foglalta el a központi helyet. A falak mellett fekete iratszekrények sorakoztak. Ablak egyáltalán nem volt a teremben. - A felszerelések itt vannak - közölte velük az őr az egyik szekrényre mutatva. A nők elővettek egy porszívót meg a tisztítószereket, és munkához láttak.

- Az íróasztalokhoz ne nyúljanak - mondta az őr.

30

Mitch befűzte Nike Air Cushion cipőjét, és várakozva helyet foglalt a kanapén, a telefon mellett. Hearsay, Abby kéthetes távolléte után meglehetősen leverten, leült mellé, és megpróbált aludni egyet. Pontosan fél tizenegykor megszólalt a telefon. Abby volt a vonal túlsó végén. Nem hangzottak el olyan szirupos szavak, mint "drágám", "kicsim" és "édesem". A beszélgetés hűvös és erőltetett volt. - Hogy van anyukád? - kérdezte Mitch. - Sokkal jobban. Már felkelt és járkálhat, de fájdalmai vannak. Viszont vidám hangulatban van. - Ezt jó hallani. És az apád? - A szokásos. Mindig sok a dolga. Hogy van a kutyám? - Magányos és szomorú. Azt hiszem, bele fog ebbe betegedni. - Nagyon hiányzik. Mi van az irodában? - Katasztrófa nélkül átvészeltük április 15-ét. Most már mindenkinek jobb a kedve. Tizenhatodikán az üzlettársak fele elment szabadságra, így az iroda most sokkal csendesebb. - Gondolom, most már visszakapcsoltál napi tizenhat órára. Mitch habozott, és próbálta megemészteni a hallottakat. Nincs értelme elkezdeni veszekedni. - Mikor jössz haza? - Nem tudom. Mamának szüksége lesz rám még néhány hétig. Az a baj, hogy apa nem valami nagy segítség. Van bejárónőjük, de mamának rám van szüksége. - Abby elhallgatott, mintha súlyos bejelentésre készülne. - Ma felhívtam az iskolát, és megmondtam, hogy a félév végéig már nem jövök vissza. Mitch könnyedén fogadta a hírt. - Két hónap van hátra a félévből. Még két hónapig nem jössz haza?

- Legalább két hónapig, Mitch. Egy kis időre van szükségem, pusztán erről van szó. - Mihez van szükséged időre? - Ne kezdjük újra, jó? Nincs kedvem veszekedni. - Jó, jó, jó. Mihez van kedved? Abby ezt nem hallotta meg, és hosszú ideig nem szólt semmit. - Hány kilométert kocogsz? - Nem sokat. Elsétálok a pályáig, és futok vagy nyolc kört. - Vigyázz magadra a pályán. Rettentő sötét van ott. - Kösz. Újabb hosszú szünet. - Mennem kell - mondta végül Abby. - Mama le akar feküdni. - Felhívsz holnap? - Igen. Ugyanebben az időben. Abby letette a kagylót anélkül, hogy azt mondta volna, "szia" vagy "szeretlek". Egyszerűen csak letette. Mitch felhúzott egy pár fehér sportzoknit, és a nadrágjába tűrte szintén fehér, hosszú ujjú pólóját. Bezárta a konyhaajtót, és elindult a sötét utcában. A West Junior középiskola hatutcányira volt a háztól keleti irányban. A vörös téglás iskolaépület mögött volt a baseballpálya, azon is túl pedig, egy sötét autóút végén, a futballpálya. Egy salakos futópálya volt körülötte, amely a környék kocogóinak a kedvenc helye volt. De nem este tizenegykor, különösképpen, amikor a hold sem ragyog. A futópálya elhagyatott volt, és ez pontosan megfelelt Mitchnek. A tavaszi levegő kellemesen simogatta, és Mitch nyolc perc alatt végzett az első másfél kilométerrel. Sétálni kezdett. Elment a lelátó mellett, és észrevett valakit a szeme sarkából. Nem állt meg. - Pszt. Mitch megállt. - Ki az? Egy rekedtes, borízű hang válaszolt. - Joey Morolto. Mitch megindult a lelátó felé. Nagyon vicces, Tarrance. Tiszta vagyok? - Persze hogy tiszta. Laney ott ül egy iskolabuszban, kezében egy zseblámpával. Amikor maga elment mellette, zölddel jelzett. De ha majd lát valami vörös fényt villogni, menjen vissza a futópályára, és csináljon úgy, mint Carl Lewis.

Felsétáltak a tribün tetejére, és bementek az egyik nyitva lévő sajtófülkébe. Egy padon ültek le a sötétben, és az iskola épületét bámulták. A buszok tökéletes rendben sorakoztak egymás mellett. - Elég meghitt magának ez a hely? - kérdezte Mitch. - Megteszi. Ki az a lány? - Tudom, hogy jobban szeret fényes nappal találkozni, lehetőleg egy olyan helyen, ahol nagy tömeg gyűlik össze. Mondjuk, egy gyorsbüfében vagy egy koreai cipőboltban. De én az ilyen helyeket kedvelem. - Nagyszerű. Ki az a lány? - Elég értelmes, nem? - Jó ötlet volt. Ki az? - Az egyik alkalmazottam. - Hol találta? - Miért érdekes ez? Miért ilyen lényegtelen dolgokról kérdezősködik állandóan? - Lényegtelen dolgokról? Ma felhív egy nő, akivel még sohasem találkoztam, és azt mondja, beszélnie kell velem egy bizonyos ügyről a Bendini céggel kapcsolatban. Közli velem, hogy egy másik telefont kell használnunk, utasít, hogy menjek el egy bizonyos telefonfülkéhez egy zöldségesbolt mellett, és legyek ott egy bizonyos időpontban, majd pontosan fél kettőkor felhív. És én szépen odamegyek, ő pedig tényleg felhív pontban fél kettőkor. Gondolja csak meg: három emberem volt a telefon harmincméteres körzetében, és mindenkit figyeltek, aki mozgott. És aztán a nő azt mondta, hogy legyek itt háromnegyed tizenegykor, zárjam le a környéket, és maga majd kocogva megérkezik. - De működött a dolog, nem? - Igen, egyelőre. De ki ez a nő? Most még valakit belekevert az ügybe, McDeere, és ennek egyáltalán nem örülök. Ki ez és mennyit tud? - Bízzon bennem, Tarrance. A nő az alkalmazottam, és mindent tud. Az igazság az, ha maga is tudná mindazt, amit ő tud, most éppen vádemeléseket kézbesítene ahelyett, hogy itt nyafogna miatta. Tarrance mélyet lélegzett, és meggondolta a hallottakat. - Na jó, akkor mondja el nekem, hogy mit tud az alkalmazottja.

- Tudja, hogy az elmúlt három évben a Morolto-banda tagjai és segítőtársaik több mint nyolcmillió dolcsit vittek ki ebből az országból készpénzben, amelyet különböző bankokban helyeztek el a Karib-szigeteken. Tudja, hogy mely bankokban, milyen számlákon, mikor és még egy csomó mindent. Azt is tudja, hogy a Morolto család legalább háromszázötven, a Kajmán-szigeteken bejegyzett céget irányít, és ezek a cégek rendszeresen visszaküldik ide a tisztára mosott pénzt. Az alkalmazottam ismeri a pénzátutalások időpontját és az átutalt összeg mennyiségét. Tud legalább negyven olyan amerikai cégről, amelyeket a Morolto család kezében lévő cégek irányítanak. Rengeteget tud, Tarrance. Nagy tudású nő, nem gondolja? Tarrance képtelen volt megszólalni. Állhatatos tekintettel bámult a sötétbe. Mitch élvezte a helyzetet. - Azt is tudja, hogyan viszik ki a piszkos pénzt. Beváltják százdolláros bankjegyekre, és kicsempészik az országból. - Hogyan? - A cég gépével természetesen. De ezenkívül "gyalog" is szokták. Van jó néhány emberük erre a feladatra: a legrosszabbul fizetett gengszterek és azoknak a barátnői, de egyetemisták és szabadúszók is. A kezükbe nyomnak kilencezernyolcszáz dollárt készpénzben, és vesznek nekik egy jegyet a Kajmán-szigetekre vagy a Bahamákra. A tízezer dollár alatti összeget ugyanis nem kell bevallani, tudja. És ezek úgy utaznak, mint a hétköznapi turisták, de a zsebük tele van pénzzel, amit aztán elvisznek a megfelelő bankba. Első hallásra nem tűnik sok pénznek, de ha összeszednek háromszáz embert, akik évente hússzor elutaznak, akkor már elég tisztességes összeg vándorol ki az országból. Ezt úgy is szokták hívni, hogy "dohánysétáltatás". Tarrance bizonytalanul bólintott, mintha ezt ő is tudná. - Sokan csinálják ezt szívesen, amikor van egy kis szabadságuk meg költőpénzük. A nagy akciókat a Morolto család legmegbízhatóbb embereire bízzák. Ezek egymilliót visznek magukkal készpénzben. Szépen becsomagolják újságpapírba, hogy a repülőtéri masinák ne vegyék észre, beteszik egy nagy aktatáskába, aztán felsétálnak a gépre, mint bárki más. Zakót, nyakkendőt viselnek, és úgy néznek ki, mint a Wall Street-i bankárok. Vagy pedig szandált vesznek fel meg egy szalmakalapot, és hátizsákban viszik a pénzt. Az FBI elkap közülük egypárat, nagyjából százból egyet, gondolom. Viszont ha ez megtörténik, az illetőt lecsukják. De ezek sohasem beszélnek, ugye, Tarrance? És néha az is előfordul, hogy a szállító elkezd azon morfondírozni, miközben a táskájában ott a halom pénz, hogy milyen egyszerű lenne szépen továbbrepülni, és boldogan élni a pénzből. És az emberünk ilyenkor felszívódik. De a maffia sohasem felejt, és lehet, hogy eltart egy vagy két évig, de végül megtalálják. A pénznek persze már vége, de rövidesen a

szállítónak is. A maffia sohasem felejt, igaz, Tarrance? Rólam sem fognak megfeledkezni. Tarrance hallgatott, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy mondania kell valamit. - Megkapta az egymilliót. - Ezt méltányolom. Majdnem kész vagyok a következő adaggal is. - Majdnem? - Igen, van még egy-két dolgunk az alkalmazottammal. Megpróbálunk még kihozni néhány iratot a Front Street-i épületből. - Mennyi dokumentum van a birtokukban? - Több mint tízezer. Tarrance álla leesett, és szája hatalmasra nyílt. Mitchre meredt. - A fenébe! Hogyan szerezték őket? - Tessék, megint egy remek kérdés. - Tízezer - ismételte Tarrance. - Legalább annyi. Bankszámlák, pénzátutalási bizonylatok, cégbejegyzések, hitelszerződések, belső használatú feljegyzések és levélváltások különböző emberek között. Hatalmas mennyiségű és remek anyag, Tarrance. - A felesége említett egy Dunn Lane nevű céget. Átnéztük az aktákat, amiket már megkaptunk. Egészen jó anyag. Mit tud még erről a cégről? - Sokat. 1986-ban jegyezték be tízmillió dollárral. Az összeget a Banco de México számlájáról utalták át. Ez ugyanaz a tízmillió, ami egy csöndes, kicsiny memphisi jogi cég birtokában lévő Lear gépen érkezett a Kajmán-szigetekre, eltekintve persze attól, hogy az összeg eredetileg tizennégymillió volt, de miután kifizették a vámosokat és bankárokat, lecsökkent tízmillióra. Amikor a céget bejegyezték, az a Diego Sanchez lett az ügyvezető igazgató, aki történetesen a Banco de México alelnöke. Az elnök pedig egy Nathan Locke nevezetű nagyszerű fickó lett. A titkári teendőket régi, öreg barátunk, Royce McKnight látta el. És ennek a barátságos kis cégnek egy Al Rubinstein nevű pasas volt a gazdasági igazgatója. Biztos vagyok benne, hogy maga ismeri őt. Én nem. - A Morolto családnak dolgozik. - Micsoda meglepetés! Akar még mást is hallani? - Folytassa.

- Miután ezt a tízmilliót befektették ebbe a vállalkozásba, újabb kilencvenmillió érkezett a következő három év alatt Nagyon nyereséges vállalkozás. A cég a legkülönbözőbb dolgok vásárlásához fogott hozzá: vettek gyapotfarmokat Texasban, lakóházakat Daytonban, ékszerboltokat Beverly Hillsben, szállodákat St. Petersburgban és Tampában. A pénz a legtöbb esetben négy vagy öt különböző, a szigeten lévő banktól érkezett. Elemi szintű tisztára mosási akció. - És az összes irat megvan erről? - Ostoba kérdés, Wayne. Máskülönben honnan tudnám? Elfelejtette, hogy csak tiszta aktákon dolgozom? - Mennyi időre van még szüksége? - Néhány hétre. Az alkalmazottammal még mindig szaglászunk a Front Streeten. Nem valami fényes a helyzet. Nagyon nehéz lesz kihozni onnan az aktákat. - Az a tízezer dokumentum honnan származik? Mitch nem vett tudomást a kérdésről. Felpattant, és megindult az ajtó felé. Albuquerque-ben akarunk élni a feleségemmel. Nagyobb városka, de eldugott. Lásson munkához. - Azért ne siessen ennyire. Még sok tennivaló van. - Azt mondtam, hogy két hét, Tarrance. Két hét múlva már tudok szállítani, és ez azt jelenti, hogy akkor el kell tűnnöm. - De azért nem ilyen gyorsan. Látnom kell néhány iratot - Rossz a memóriája, Tarrance. Bájos feleségem egy halom Dunn Lane-anyagot ígért, amint Ray kiszabadul. Tarrance a sötét pálya felé pillantott. - Megnézem, mit tehetek. Mitch odasétált hozzá, és mutatóujját közel nyomta a férfi arcához. - Figyeljen ide, Tarrance, és jól figyeljen. Azt hiszem, nem értjük egymást. Ma április tizenhetedike van. Mához két hétre május elseje lesz, és akkor, ígéretemhez híven, hatalmas mennyiségű terhelő bizonyítékot szállítok le, amely tökéletesen megfelel a maguk céljainak, és súlyos csapást mérhetnek vele a világ egyik legnagyobb bűnszövetkezetére. És történetesen ez az életembe kerül. De megígértem, hogy megteszem. Maguk viszont azt ígérték meg, hogy a bátyámat kihozzák a börtönből. Egy hetük van április 24-ig. Ha nem cselekszenek, eltűnök. Csakúgy, mint a Morolto-ügy és a maga karrierje. - És mit csinál a bátyja, amikor kijön?

- Maga és a hülye kérdései. Hogy mit csinál? Menekül, mint a szélvész. Az öccsének, aki szakértő a pénzek tisztára mosásában, van egymillió dollárja. Tizenkét óra múlva már nem lesz az országban, és majd megtalálja valahol azt az egymilliót. - A Bahamákon. - A Bahamákon. Maga egy idióta, Tarrance. A pénz kevesebb, mint tíz percet töltött a Bahamákon. Azokban az ottani korrupt marhákban nem lehet megbízni. - Mr. Voyles nem szereti a határidőket. Ideges lesz tőlük. - Mondja meg Mr. Voylesnak, hogy megcsókolhatja a seggemet. Mondja meg neki, hogy kerítse elő a következő félmilliót, mert már majdnem kész vagyok. Mondja meg neki, hogy hozza ki a bátyámat a börtönből, különben lőttek a megállapodásunknak. Mondjon neki, amit akar, Tarrance, de ha Ray nem szabadul ki egy héten belül, felszívódok. Mitch bevágta maga mögött az ajtót, és megindult lefelé a tribünön. Tarrance követte. Mikor beszélgetünk legközelebb? - kiáltott Mitch után. Mitch átugrott a kerítésen, és már a futópályán volt. - Az alkalmazottam majd felhívja. Tegye, amit mond.

31

Nathan Locke nem vehette ki az április 15-e utáni szokásos, háromnapos szabadságát. DeVasher rendelkezett így a Lazarovtól kapott utasítások alapján. Locke és Oliver Lambert az ötödik emeleti irodában ült és DeVashert hallgatta. A férfi a különböző apró részletekről adott felvilágosítást, és azon igyekezett sikertelenül, hogy a kirakós játék részeit a helyükre tegye. - A felesége eltűnik. Azt mondja, hazamegy az anyjához, akinek tüdőrákja van. Meg azt, hogy torkig van már egy csomó mindennel. Éreztük az utóbbi hónapokban, hogy kisebbnagyobb bajok vannak. Elégedetlenkedett, mert a férfi sokat dolgozik meg ilyesmi, de semmi komoly. A nő hazautazik az anyucihoz. Azt mondja, nem tudja, mikor jön vissza. Az anyuci beteg, ugye? Levették az egyik tüdejét, ugye? De egyetlen olyan kórházat sem találtunk, ahol hallottak volna Maxine Sutherlandről. Az összes kórházat ellenőriztük Kentuckyban, Indianában és Tennesseeben. Kicsit furcsa, nem, barátaim?

- Ugyan már, DeVasher - mondta Lambert. - A feleségemnek volt egy műtétje négy évvel ezelőtt, és a Mayo-klinikára feküdt be. Nem tudok olyan törvényről, ami szerint az embernek az otthona körüli száz kilométeres körzetben kellene megoperáltatni magát. Ez képtelenség. És ezek társasági emberek. Lehet, hogy a nő más néven jelentkezett be, hogy titokban tartsa a dolgot. Ez gyakran előfordul. Locke egyetértőén bólintott. - Milyen sűrűn beszélnek egymással? - A nő naponta egyszer felhívja. Jól elbeszélgetnek erről-arról. A kutyáról. Az anyuciról. Az irodáról. A nő tegnap este közölte vele, hogy még legalább két hónapig nem jön vissza. - Egyszer sem utalt arra, hogy melyik kórházban van az anyja? - kérdezte Locke. - Nem. Nagyon óvatos. Nem sokat beszél a műtétről. A mami állítólag már otthon van. Ha egyáltalán valaha elment. - Mire akarsz kilyukadni, DeVasher? - tette fel a kérdést Lambert. - Maradj csöndben, és majd megtudod. Tegyük fel, hogy az egész hajcihő azért volt, hogy a nő kikerüljön a városból. Hogy távol legyen tőlünk. Távol mindattól, ami még jön. Érthető? - Azt tételezed fel, hogy McDeere nekik dolgozik? - kérdezte Locke. - Azért kapom a fizetésemet, hogy feltevéseket agyaljak ki, Nat. Szerintem McDeere sejti, hogy lehallgatjuk a telefonjaikat, és ezért válogatják meg ennyire a szavaikat a telefonban. Szerintem azért küldte el a nőt a városból, hogy megvédje. - Fölöttébb bizonytalan feltevések - jegyezte meg Lambert. - Fölöttébb bizonytalanok. DeVasher az íróasztala mögött járkált, Ollie-ra bámult, de aztán szó nélkül hagyta a férfi megjegyzését. - Körülbelül tíz nappal ezelőtt valaki egy halom fénymásolatot készített a negyedik emeleten. Elég különös, ugyanis hajnali háromkor történt. A nyilvántartásaink szerint csak két ügyvéd volt az épületben, amikor a másolatokat készítették. McDeere és Scott Kimble. Egyiküknek sem volt semmi dolga a negyediken. Huszonnégy ügyiratszámot használtak fel. Három Lamar Quin aktáihoz tartozik, a másik három pedig Sonny Cappshez. A többi tizennyolc McDeere aktáihoz. Kimblehez egy sem. Victor Milligan fél kettő körül távozott az épületből, McDeere akkor Avery irodájában dolgozott. McDeere vitte ki őt a repülőtérre. Avery azt állítja, bezárta az irodáját, de lehet, hogy megfeledkezett róla. Vagy elfelejtette, vagy McDeere-nek kulcsa van. Averyt alaposan kifaggattam, és szinte biztos benne, hogy bezárta az irodáját. De már éjfél körül járt az idő, baromi fáradt volt, és sietett. Lehet, hogy elfelejtette kulcsra zárni az ajtót, nem? De arra nem hatalmazta fel McDeere-t, hogy visszamenjen az

irodájába, és ott dolgozzon. Ez persze nem nagy ügy, hiszen az egész napot ott töltötte, és Capps adóbevallásán dolgoztak. A szóban forgó másológép a tizenegyes, és történetesen ez van a legközelebb Avery irodájához. Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy McDeere használta a gépet. - Hány másolatot csinált? - Kétezer-tizenkettőt. - Mely aktákról? - A tizennyolc szám mind olyan ügyfelekhez tartozik, akiknek az adóbevallását csinálta. Biztos vagyok benne, hogy azzal magyarázná a dolgot, hogy már végzett az adóbevallásokkal, és egyszerűen másolatot készített mindenről. Úgy hangzik, hogy minden rendben van, nem? Eltekintve attól, hogy mindig a titkárnők végzik a fénymásolást, és különben is: mi a bánatnak csinált ez a fickó kétezer másolatot hajnali háromkor a negyedik emeleten? És ez április 7-én történt, hajnalban. Hány olyan srác van, aki egy héttel korábban befejezi a határidős munkát, és nekilát a fénymásolásnak? DeVasher abbahagyta a járkálást, és a gondolataiba merült két férfire nézett. Meggyőzte őket. - És itt jön a meglepetés. Öt nappal később a titkárnője ugyanezt a tizennyolc számot ütötte be a második emeleti fénymásolón. Nagyjából háromszáz másolatot csinált, és szerintem, bár nem vagyok ügyvéd, ez már túl sok. Nincs igazam? Mindketten bólintottak, de nem szóltak semmit. Ügyvédek voltak, megtanulták, hogy egy problémát minden létező szempontból meg kell vizsgálni. DeVasher gonoszul elmosolyodott, és folytatta a járkálást. - Nos, rajtakaptuk a srácot, hogy kétezer másolatot készített, és ezt nem tudja megmagyarázni. Tehát ez a nagy kérdés: mit másolt? Ha azért használt fal számokat, hogy működtesse a gépet, mi az istenről csinált másolatokat? Nem tudom. Az összes iroda zárva volt, kivéve persze Avery irodáját, így aztán megkérdeztem Averyt. Van neki néhány fémszekrénye, ahol az igazi aktákat tartja. Zárva vannak, de McDeere és Avery titkárnői egész nap a bennük lévő akták között turkálnak. Lehet, hogy elfelejtette bezárni őket, amikor a reptérre rohant. Nagy dolog. Mi a fenének másolna McDeere rendben lévő aktákat? Ilyet nem csinálna. Csakúgy, mint mindenkinek a negyedik emeleten, Averynek is van négy tölgyfa szekrénye, bennük a titkos anyagok. Ezekhez senki sem nyúl, igaz? így szól a szabály. Még a többi üzlettárs sem. Ezek az anyagok jobban el vannak zárva, mint az én aktáim. Tehát ezekhez McDeere sem tud hozzáférni kulcs nélkül. Avery megmutatta nekem a kulcsait. Azt mondta, hogy hetedike előtt már két napja nem nyúlt ezekhez a szekrényekhez. Végignézte az aktákat, és úgy tűnik, minden rendben van. De meg lehet állapítani ránézésre egy darab papírról, hogy csináltak-e róla fénymásolatot? Nem, nem lehet. Én sem tudom megállapítani. Ezért ma reggel magamhoz vettem ezeket az

aktákat, és elküldöm őket Chicagóba. Majd ellenőrzik rajtuk az ujjlenyomatokat. Körülbelül egy hétig tart. - Az lehetetlen, hogy lemásolta volna azokat az aktákat - jelentette ki Lambert. - De mi másról csinált volna másolatokat, Ollie? A harmadik és a negyedik emeleten minden zárva volt. Minden, kivéve Avery irodája. És ha feltesszük, hogy McDeere egy ideje sugdolózik Tarrance-szal, mi mást akart volna megszerezni Avery irodájából? Kizárólag a titkos aktákat. - Szerinted tehát McDeere megszerezte a kulcsokat - jegyezte meg Locke. - Igen. Szerintem McDeere lemásoltatta Avery kulcsait. Ollie horkantott egyet, és ingerülten felnevetett. - Ez képtelenség. Nem tudom elhinni. Locke, arcán undok mosollyal, DeVasherre meredt. - Ezt hogy csinálta volna? - Jó kérdés, és nem tudom rá a választ. Avery megmutatta nekem a kulcsait. Két kulcskarika, tizenegy kulcs. Állandóan magánál tartja őket. Ez szabály a cégnél, nem? Egy rendes ügyvéd így csinálja. Amikor ébren van, az összes kulcsot a zsebében tartja. Amikor pedig üzleti úton van és lefekszik aludni, a párnája alá teszi őket. - Hova utazott a múlt hónapban? - kérdezte Fekete Szem. - Feledkezzünk el a múlt heti houstoni útról Cappshez. Ez nem olyan régen volt. De ezt megelőzően a Nagy-Kajmánra ment április 1-jén két napra. - Emlékszem rá - mondta Ollie feszülten figyelve. - Örülök neki, Ollie. Megkérdeztem tőle, hogy mit csinált azon a két éjszakán, és azt mondta, csak munkával foglalkozott. Az egyik este beült egy bárba, de ez minden. Esküszik, hogy mind a két éjszakát egyedül töltötte. - DeVasher lenyomott egy gombot a hordozható magnón. - De hazudik. Ezt a beszélgetést április 2-án, negyed tízkor vettük fel. Az A lakosztály hálószobájából bonyolították a hívást. - Elkezdődött a párbeszéd: - A fürdőszobában van. - Az első női hang. - Jól vagy? - A második női hang. - Aha. Nagyon. Képtelen lenne bármire is. - Mi tartott ilyen sokáig? - Nem akart felébredni. - Gyanakszik?

- Nem. Semmire sem emlékszik. Azt hiszem, fáj mindene. - Mennyi ideig leszel ott? - Amikor kijön a fürdőből, elköszönök tőle. Tíz-tizenöt perc. - Rendben. Siess. DeVasher lenyomott egy másik gombot és folytatta a járkálást. - Fogalmam sincs, hogy kik ezek, és Averyt nem szorítottam sarokba. Egyelőre. Aggaszt engem ez a fickó. A felesége megindította a válópert és Averynek kicsúszott a lába alól a talaj. Állandóan a nőket hajkurássza. Itt elég komolyan kell venni a biztonsági kérdéseket, és gyanítom, hogy Lazarov szigorításokat fog bevezetni. - A nő szavaiból az derül ki, hogy Avery elég másnapos - jegyezte meg Locke. - Nyilván. - Gondolod, hogy a nő másoltatta le a kulcsokat? - kérdezte Ollie. DeVasher megvonta a vállát és helyet foglalt az elnyűtt bőrszékben. Önteltségének már nyoma sem volt. - Elképzelhető, de én kétlem, hogy ez történt volna. Órák óta töprengek már ezen. Feltéve, hogy ez egy olyan nő, akit egy bárban szedett fel és együtt részegedtek le, akkor elég későn bújtak ágyba. Hogyan tudta volna a nő lemásoltatni a kulcsokat az éjszaka kellős közepén azon a kicsi szigeten? Szerintem nem így történt. - De a nőnek volt egy segítőtársa - ellenkezett Locke. - Ez igaz, de egyáltalán nem értem. Lehet, hogy el akarták lopni a pénztárcáját, de aztán valami hiba csúszott a dologba. Avery több ezer dollár készpénzt hord magánál, és ki tudja, mit mond a nőknek, miután leissza magát. Lehet, hogy a nő az utolsó pillanatban el akarta emelni a pénzt, hogy aztán eliszkoljon. De nem ezt tette. Mit tudom én. - Nincs több feltevésed? - érdeklődött Ollie. - Most nincs. Pedig szívesen állok elő velük. De azt már túlzás lenne feltételezni, hogy a nők elvették a kulcsokat, valahogy sikerült lemásoltatniuk éjjel a szigeten anélkül, hogy Avery tudott volna róla, és aztán az egyik ágyba bújt vele. És mindez valamiképpen összefüggene McDeere-rel meg azzal, hogy a negyediken fénymásolt. Ez már túl sok. - Egyetértek - mondta Ollie, - Mi van a raktárral? - kérdezte Fekete Szem. - Ezen már én is gondolkoztam, Nat. Az igazság az, hogy álmatlan óráim voltak emiatt. Ha a nő a raktárban lévő anyagok iránt érdeklődött, biztosan köze van McDeere-hez

vagy pedig valaki más megbízásából szaglászott. És nem tudok rájönni, mi a kapcsolat. Tegyük fel, hogy a nő megtalálta a szobát meg az iratokat. Mihez kezdhetett velük az éjszaka közepén, miközben Avery az emeleten alszik? - Elolvashatta őket. - Persze, vagy egymillió oldalas anyag. És azt se felejtsd el, hogy együtt kellett innia Averyvel, különben Avery gyanakodni kezdett volna. Tehát a nő ivással és keféléssel töltötte az éjszakát. Megvárja, amíg Avery elalszik, aztán hirtelen ellenállhatatlan vágy jön rá, hogy lemenjen a földszintre és elolvassa a számlakivonatokat. Ez nem jön össze, fiúk. - Lehet, hogy az FBI-nak dolgozik - jelentette ki Ollie büszkén. - Nem, az kizárt. - Miért? - Egyszerű a válasz, Ollie. Az FBI nem tenne ilyet, mert a kutatás törvénytelen lenne, és az anyagot nem tudnák felhasználni. De van ennél alaposabb ok is. - Micsoda? - Ha FBI-os lenne, nem használta volna a telefont. Egy profi nem telefonált volna onnan. Szerintem zsebtolvaj volt.

A zsebtolvajelméletet előadták Lazarovnak is. A férfi megpróbált belekötni, de végül ő sem tudott elfogadhatóbb magyarázatot találni. Elrendelte, hogy cseréljék ki az összes zárat a harmadik és a negyedik emeleten, illetve az alagsorban és a két lakásban a NagyKajmánon. Arra is utasítást adott, hogy kutassák fel az összes lakatost a szigeten - nem lehetnek túl sokan, jegyezte meg -, és tudják meg, készített-e valamelyikük kulcsmásolatokat április 1-jén éjszaka vagy április 2-án hajnalban. "Kenjék meg" őket, mondta DeVashernek. Nem kell sok ahhoz, hogy beszéljenek. Elrendelte továbbá, hogy vizsgálják meg az ujjlenyomatokat Avery aktáin. DeVasher büszkén közölte erre, hogy ez ügyben már megtette a szükséges lépéseket. McDeere ujjlenyomatát meg lehet szerezni az ügyvédi kamarától. Lazarov azt is utasításba adta, hogy Avery Tolart függesszék fel hatvan napra. DeVasher úgy vélte, hogy ez arra késztetheti McDeere-t, hogy váratlan lépést tegyen. Akkor viszont, felelte Lazarov, mondják meg Tolarnak, hogy jelentkezzen a kórházban mellkasi fájdalmakkal. Két hónapos pihenés orvosi utasításra. Mondják meg Tolarnak,

hogy szedje össze magát. Zárják le az irodáját. McDeere-t osszák be Victor Milliganhez. - Azt mondta, hogy remek terve van McDeere eltávolítására - jegyezte meg DeVasher. Lazarov elvigyorodott és beletúrt az orrába. - Bizony. Azt hiszem, hogy a gépet fogjuk használni. Majd elküldjük a szigetekre egy kis üzleti útra, és a repülőgép rejtélyes körülmények között felrobban. - Feláldozunk két pilótát? - kérdezte DeVasher. - Igen. Jól kell kinéznie a dolognak. - Csak ne a Kajmán-szigetek környékén csináljuk. Túl sok lenne az egybeesés. - Rendben van, de víz fölött kell történnie. Kevesebb a hulladék. Egy jó nagy robbanószerkezetet használunk, hogy ne találjanak sok szemetet. - Ez a gép elég drága. - Aha. Először majd megbeszélem Joey-val. - Maga a főnök. Szóljon, ha tudunk valamit segíteni. - Jó. Maga is gondolkozzon róla. - Mi van a washingtoni emberével? - kérdezte DeVasher. - Várok. Ma reggel telefonáltam New Yorkba és már elindították a dolgot. Egy héten belül választ kell kapnunk. - Ez megkönnyítené a helyzetet. - Igen. Ha a válasz igen, huszonnégy órán belül végeznünk kell a fickóval. - Elkezdek dolgozni a terven.

Az iroda meglehetősen nyugodt képet mutatott ahhoz képest, hogy szombat délelőtt volt. Egy-két üzlettárs és néhány ügyvéd lézengett az épületben khakiszínű nadrágban és pólóban. Mitch megnézte a postáját és lediktálta a válaszleveleket. Két óra elteltével távozott. Itt volt az ideje, hogy meglátogassa Rayt. Öt órán keresztül keleti irányba hajtott a 40-es úton. Úgy vezetett, mint egy idióta. Egyszer hetvennel ment, aztán százhússzal. Néha váratlanul lekanyarodott a sztrádáról

a bal sávból. Leállt egy felüljáró alatt, várt és figyelt. Nem látta őket. Egyszer sem akadt meg a szeme egy gyanús kocsin vagy teherautón. Még néhány hatalmas, tizennyolc kerekű kamiont is megnézett. Semmi. Tehát most nincsenek a nyomában. Észrevette volna őket. A szokásos, könyvekből és néhány csomag cigarettából álló csomagot átengedték a börtön bejáratán. Mitchet a kilences számú fülkéhez irányították. Percekkel később Ray helyet foglalt a vastag fémháló túloldalán. - Hol voltál eddig? - kérdezte kicsit ingerülten. - Te vagy az egyetlen ember a világon, aki meglátogat, és négy hónap alatt most vagy itt másodszor. - Tudom. Adószezon van és nem látszottam ki a sok munkából. Ezentúl majd sűrűbben jövök. De azért legalább írtam. - Aha. Hetente egyszer kapok négy sort. "Szia, Ray. Milyen az emeletes ágy? Milyen a kaja? Milyenek a falak? Mi van a göröggel meg az olasszal? Én jól vagyok. Abby is remekül van. A kutya beteg. Most sietek. Hamarosan meglátogatlak. Sok szeretettel Mitch." Nagyon színes leveleket írsz, öcsikém. Gondosan megőrzőm őket. - A te leveleid sem sokkal jobbak. - Mit írhatnék én? Az őrök füvet árulnak. Az egyik barátom kapott harmincegy késszúrást. A szemem láttára megerőszakoltak egy kölyköt. Ugyan már, Mitch, ki akarja ezeket hallani? - Majd sűrűbben jövök ezentúl. - Mama hogy van? - Nem tudom. Karácsony óta nem voltam ott. - Megkértelek, hogy látogasd meg, Mitch. Aggódom miatta. Ha ez a pasas veri őt, tenni kell valamit. Ha ki tudnék kerülni innen, én magam cselekednék. - Ki fogsz kerülni. - Állítás volt, nem kérdés. Mitch a szája elé tette az ujját, és lassan bólintott. Ray előrehajolt és feszülten figyelt. Mitch halkan beszélt. - Espańol. Hable despacio. - Spanyolul. Lassan beszélj. Ray halványan elmosolyodott. - Cuándo? - Mikor? - La semana próxima. - A jövő héten. - Qué día? - Melyik napon?

Mitch gondolkozott egy pillanatig. - Martes o miércoles. - Kedden vagy szerdán. - Qué tiempo? - Hánykor? Mitch elmosolyodott, megvonta a vállát és körbepillantott. - Hogy van Abby? - kérdezte Ray. - Néhány hete Kentuckyban van. Beteg az anyja. - Mitch Rayre bámult és hangtalanul azt mondta: "Bízzál bennem." - Mi baja van? - Levették az egyik tüdejét. Rákos. Egész életében sokat dohányzott. Abba kéne hagynia. - Én is leszokom, ha egyszer kijutok innen. Mitch mosolygott, és lassan bólintott. - Még legalább hét éved van. - Bizony, és innen lehetetlen megszökni. Néhányan már megpróbálták, de lelövik vagy elkapják őket. - James Earl Raynek sikerült, nem? - Mitch lassan bólintott, miközben feltette a kérdést. Ray elmosolyodott, és öccse szemét figyelte. - De elfogták. Összeszednek egy rakás srácot a hegyekből, akik vérebeket hoznak magukkal. Innentől aztán veszedelmes lesz a dolog. Nem hiszem, hogy valaki is életben maradt a hegyekben, miután kijutott innen. - Beszéljünk valami másról - javasolta Mitch. - Jó ötlet. A látogatók széksora mögötti ablaknál két őr állt. Pornófényképeken élvezkedtek, amelyeket valaki polaroiddal készített és megpróbált becsempészni. Egymás között röhögéseitek, és nem vettek tudomást a látogatókról. A foglyok oldalán csak egy őr volt: gumibottal a kezében szelíden, félálomban sétált fel s alá. - Mikorra számíthatok kicsi unokahúgokra és unokaöcsikékre? - kérdezte Ray. - Talán néhány év múlva. Abby szeretne egy fiút meg egy lányt, és már most hozzálátna, ha én benne lennék. De én még nem vagyok kész. Az őr elsétált Ray mögött, de nem nézett oda. A két testvér egymásra bámult; mindkettő a másik szemében próbált meg olvasni. - Adónde voy? - kérdezte Ray gyorsan. Hová fogok menni?

- Perdido Beach Hilton. A múlt hónapban a Kajmán-szigetekre mentünk Abbyvel. Remekül éreztük magunkat. - Sohasem hallottam még erről a helyről. Hol van? - A Karib-vidéken, Kuba alatt. - Qué és mi nombre? - Mi lesz a nevem? - Lee Stevens. Egy kicsit hajókáztunk is. A víz meleg és csodálatos. A cégnek van két lakása Seven Mile Beachben. Csak a repülőjegyet kellett nekem fizetni. Nagyszerű volt. - Szerezz nekem egy könyvet erről a helyről. Szívesen olvasnék róla. Pasaporte? Mitch mosolyogva bólintott. Az őr Ray mögé ért és megállt. Gyerekkori emlékeikről kezdtek beszélgetni.

Szürkületkor Mitch leparkolta a BMW-t Nashville-ben, egy külvárosi bevásárlóközpont sötétebbik oldalán. A kulcsot az önindítóban hagyta és bezárta az ajtót. Volt egy tartalék kulcsa. A húsvéti vásárlók zsúfolt sorokban özönlöttek be a Sears Áruház bejáratán. Mitch csatlakozott hozzájuk. Odabent a férfiruhaosztályra sietett és zoknikat és alsónadrágokat nézegetett, miközben a bejáratot figyelte. Senki gyanúsat sem látott. Távozott az áruházból, majd a tömegben elvegyülve lement a bevásárlóközpont földszintjére. Az egyik kirakatban megakadt a szeme egy fekete pamutpulóveren. Az üzletben felpróbált egyet, és annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, le sem veszi. Miközben az eladó letette a pultra a visszájáról, egy taxiállomás száma után kutatva átlapozta a telefonkönyvet. A lifttel felment a bevásárlóközpont első emeletére és talált egy nyilvános telefont. A taxi tíz percen belül megérkezik. Már sötét volt, leereszkedett a déli tavasz hűvös, korai sötétsége. Mitch egy bárból figyelte a bevásárlóközpont bejáratát. Egészen biztos volt abban, hogy a bevásárlóközpontban nem követték. Komótosan odasétált a taxihoz. - Brentwood közölte a sofőrrel, és helyet foglalt a hátsó ülésen. Brentwood húszpercnyire volt. - Savannah Creek-lakónegyed - mondta Mitch. A taxi ideoda kanyargott a szétszóródva elhelyezkedő lakóházak között, és végül rátalált a 480Ejelű lakásra. Mitch odahajított egy húszast az első ülésre és becsapta az ajtót. A külső lépcső mögött megtalálta a 480E ajtót. Zárva volt. - Ki az? - kérdezte egy női hang odabentről. Mitch elgyengült a hang hallatán.

- Barry Abanks - felelte. Abby kinyitotta az ajtót, és ráugrott Mitchre. Szenvedélyesen csókolóztak, miközben Mitch felemelte a feleségét, és lábával belökte az ajtót. Keze vadul mozgott. Kevesebb, mint két másodperc alatt lehúzta róla a pulóvert, kikapcsolta a melltartóját és letolta a meglehetősen bő szabású szoknyát. Közben megállás nélkül csókolóztak. Mitch fél szemmel, rossz előérzettel a silány és gyatra bérelt, kihúzható ágyra pillantott, amely rájuk várt. Vagy ez, vagy a padló. Mitch gyengéden az ágyra fektette Abbyt és levetkőzött. Az ágy kicsi volt és nyikorgott. Egy lepedőbe burkolt, öt centi vastag szivacslap szolgált matracként. Az alatta lévő rugók veszélyesen kiálltak. De a McDeere házaspár mindezt nem vette észre.

Amikor már teljesen besötétedett és a vásárlók tömege átmenetileg megcsappant, egy csillogó, fekete Chevrolet Silverado fékezett le a BMW mögött. Egy alacsony, ápolt frizurájú, pofaszakállas férfi szállt ki belőle, körülnézett, és egy csavarhúzót dugott a BMW zárjába. Hónapokkal később, amikor elítélték, elmondta a bírónak, hogy több mint háromszáz kocsit és teherautót lopott el nyolc különböző államban, és gyorsabban nyitja ki a kocsi ajtaját és indítja el a motort, mint a bíró kulccsal. Az átlaga huszonnyolc másodperc. A bíróra ez nem gyakorolt különösebb benyomást. Néha-néha, egy különösen szerencsés napon, egy idióta az autóban hagyja a kulcsot és így az átlagidő radikálisan lecsökken. Az egyik "felderítője" találta meg ezt a kocsit benne a kulccsal. A férfi elmosolyodott, és elfordította a kulcsot A Silverado, nyomában a BMW-vel, elszáguldott. A skandináv leugrott a teherautóról és figyelt. Azok túl gyorsak voltak, ő meg túl lassú. Az autótolvaj teherautója megállt a BMW előtt, egy pillanatra eltakarta előle, és tessék: a BMW eltűnt. Ellopták! Az ő két szeme előtt! A skandináv belerúgott a teherautóba. Na, ezt most hogy magyarázza meg? Visszamászott a teherautóba, és várta McDeere-t.

Az ágyon töltött egy óra után megfeledkeztek a magányosság okozta fájdalomról. Kézen fogva sétáltak a kis lakásban és csókolóztak. Korábban Mitch már megnézte a

hálószobában a papírokat, amelyeket később aztán hárman elneveztek a Bendiniiratoknak. Mitch már látta Tammy feljegyzéseit és összegzéseit, de magát a dokumentumokat még nem. A szoba olyan volt, mint egy papírrakásokkal teli sakktábla. A négy fal közül kettőre Tammy fehér papírt ragasztott, amelyet feljegyzések, listák, táblázatok bontottak. Mitch egy hamarosan elkövetkező napon majd órákat tölt itt ebben a szobában az iratokat tanulmányozva. De nem ma este. Néhány percen belül magára hagyja Abbyt és visszamegy a bevásárlóközpontba. Abby visszahúzta őt az ágyhoz.

32

A baptista kórház tizedik emeletének folyosója üres volt Csak egy kórházi rendész és egy jegyzetblokkra írogató ápoló álldogált ott. A látogatás kilenckor ért véget, és most már fél tizenegy volt. Mitch végigsietett a folyosón, szót váltott a rendésszel, elment az ápoló mellett, aki nem vett róla tudomást, és bekopogott az ajtón. - Tessék - mondta egy erőteljes hang. Mitch belökte a súlyos ajtót és odament az ágyhoz. - Hello, Mitch - üdvözölte őt Avery. - Hát nem hihetetlen? - Mi történt? - Reggel hatkor arra ébredtem, hogy górcsői a gyomrom. Akkor legalábbis még azt hittem, hogy erről van szó. Aztán zuhanyozás közben éles fájdalmat éreztem itt, a vállamnál. Nehezen szedtem a levegőt és elöntött a víz. Magamban azt gondoltain: na, az nem lehet, hogy velem ilyen történjen. A pokolba is, negyvennégy éves vagyok, jó a kondim, állandóan tréningezem, rendesen eszem, egy kicsit ugyan talán sokat iszom, de azért mégis, én nem lehetek beteg. Felhívtam az orvosomat, és ő azt mondta, hogy jöjjek be a kórházba. Enyhébb szívrohamom volt szerinte. Azt reméli, hogy semmi komoly, de azért most néhány napig vizsgálgatni fognak. - Szívroham. - Ezt mondta.

- Nem vagyok meglepve, Avery. Csoda, hogy van olyan ügyvéd a cégnél, aki túléli az ötvenet. - Cappsnek köszönhetem, Mitch. Sonny Cappsnek. Ez az ő szívrohama. Pénteken telefonált és közölte velem, hogy talált magának új céget Washingtonban. Kéri vissza minden anyagát, ó a legnagyobb ügyfelem. Tavaly majdnem négyszázezret számláztam neki az adóbevallása elkészítéséért. Nem az ügyvédi díjak miatt őrjöng, hanem az adója miatt. Ezt képtelen vagyok felfogni, Mitch. - Nem érdemes meghalni miatta. - Mitch intravénás műszereket keresett a szemével, de egyet sem látott. Csövek és vezetékek sem voltak Avery ágya körül. Mitch helyet foglalt az egyetlen székben és lábát feltette az ágyra. - Jean megindította a válópert. - Hallottam. Ez nem meglepetés, ugye? - Az a meglepetés, hogy már tavaly nem indította el. Egy kisebb vagyont ajánlottam fel neki, hogy meg tudjunk egyezni. Remélem, hogy elfogadja. Semmi szükségem egy csúnya válóperre. Kinek van?, gondolta magában Mitch. - Lambert mit mondott? - Szórakoztató volt hallgatni. Tizenkilenc év alatt egyszer sem láttam kizökkenni a nyugalmából, de most ez történt. Azt mondta, hogy túl sokat iszom, a nőket hajkurászom, és ki tudja, mi mindent csinálok még. Közölte velem, hogy szégyent hoztam a cégre. Azt tanácsolta, hogy menjek el egy pszichiáterhez. Avery szándékosan lassan beszélt, néha reszelős, erőtlen hangon. Hamisnak tűnt. Egy mondattal később már elfeledkezett róla és normális hangján folytatta a beszélgetést. Mozdulatlanul feküdt, akár egy hulla, szépen betakarva a lepedőkbe. Színe egészséges volt. - Szerintem is szükséged van egy pszichiáterre. Talán kettőre is. - Kösz. Egy napozgatással eltöltött hónapra van szükségem. A doki azt mondja, hogy három vagy négy nap múlva kiengednek, de aztán két hónapig nem dolgozhatok. Hatvan napig, Mitch. A lelkemre kötötte, hogy hatvan napig semmilyen körülmények között se menjek az irodába, de még a környékére sem. - Micsoda áldás. Azt hiszem, nekem is lesz egy kisebb szívrohamom. - A te munkatempód mellett ez garantált. - Mi az, most már orvos vagy?

- Nem. Csak félek. Ha majd egyszer te is így megijedsz, el fogsz kezdeni gondolkodni egy-két dolgon. Ma történt meg velem először az életemben, hogy a halálon kezdtem töprengeni. És ha valaki nem gondolkozik a halálon, képtelen értékelni az életet. - Egyre borúsabb a hangulatod. - Tudom. Hogy van Abby? - Jól. Azt hiszem. Egy ideje már nem találkoztunk. - Jobban tennéd, ha elmennél meglátogatni, és aztán hazahoznád. A heti hatvan óra is bőven elég, Mitch. Tönkreteszed a házasságodat és kinyírod magad, ha ennél többet dolgozol. Abby gyerekeket akar, hát akkor legyenek gyerekeitek. Bárcsak én is másképpen csináltam volna egy-két dolgot - A fene egye meg, Avery. Mikor lesz a temetés? Negyvennégy éves vagy és volt egy könnyebb szívrohamod. Az ápoló zajtalanul bejött és Mitchre bámult. - Már vége a látogatásnak, uram. Távozzon, kérem. Mitch felpattant. - Igen, hogyne. - Megpaskolta Avery lábát és kisétált a szobából. Néhány nap múlva találkozunk. - Kösz, hogy eljöttél. Mondd meg Abbynek, hogy üdvözlöm. A lift üres volt. Mitch megnyomta a tizenhatodik emelet gombját és másodperceken belül kiszállt. A lépcsőn felszaladt a tizennyolcadikra, kifújta magát és kinyitotta az ajtót. A folyosó végén, távol a lifttói Rick Acklin várakozott és közben egy nem működő telefonkagylóba suttogott. Bólintott Mitchnek, aki megindult felé. Acklin mutatta az irányt, és Mitch egy kis szobába lépett, ahol máskor az aggódó rokonok szoktak várakozni. Sötét volt és üres, két sor összecsukható szék állt benne és egy televízió, ami nem volt bekapcsolva. Egy üdítőautomata volt az egyetlen fényforrás. Tarrance a gép mellett ült és egy régi képeslapot lapozgatott. Tréningruhát, hajpántot, vastag zoknit és fehér vászon sportcipőt viselt. Tarrance, a kocogó. Mitch, arccal a folyosó felé, leült mellé. - Minden tiszta. Az irodából követték a parkolóig, de aztán elmentek. Acklin a folyosón álldogál. Laney is itt van valahol. Nyugi. - Tetszik a hajpántja. - Kösz.

- Látom, megkapta az üzenetemet. - Nyilván. Nagyon okosan csinálja, McDeere. Ma délután ott ülök az íróasztalom mögött, végzem a munkámat, éppen megpróbálok valami máson dolgozni, mint a Bendini-ügy. Tudja, van azért más is, mint ez. Bejön a titkárnőm és azt mondja, hogy egy nő van a telefonban, aki egy Marty Kozinski nevű emberről akar beszélni velem. Fölpattanok a székről, felkapom a telefont. Természetesen a maga nője az. Közli velem, hogy sürgős dologról van szó, mint mindig. Erre én azt mondom: oké, beszéljünk. Nem, ebbe nem megy bele. Kénytelen vagyok minden egyéb munkámat félretéve elrohanni a Peabodyba. Be kell mennem egy bárba - mi is a neve? Mallards - és helyet kell foglalnom. Na szóval, ott ücsörgők és közben azon töprengek, hogy micsoda ostobaság ez az egész, hiszen a mi telefonjaink tiszták. Az isten verje meg, Mitch, tudom, hogy az összes telefonunk tiszta. Beszélhetünk a saját telefonvonalainkon! Kávét iszogatok, odajön hozzám a pincér és megkérdezi, hogy nem Kozinski-e a nevem. Micsoda, Kozinski?, kérdem tőle. Csak viccből. Ha már szórakozunk. Marty Kozinski, feleli a pasas értetlenkedve. Igen, válaszolom neki, ez én vagyok. Ostobának éreztem magam, Mitch. Na ekkor a pincér közli velem, hogy telefonon keresnek. Odamegyek a bárpulthoz és a maga nője van a vonal túlsó végén. Tolar szívrohamot kapott vagy ilyesmi. És maga itt lesz tizenegy körül. Nagyon okos. - Működött, nem? - De. Azonban pont ilyen könnyedén működött volna, ha a nő hajlandó beszélni velem az irodai telefonomon. - Jobban szeretem a saját módszeremet. Biztonságosabb. Meg különben is: így legalább kimozdult egy kicsit az irodából. - Ez bizony igaz. De rajtam kívül még hárman kimozdultak. - Nézze, Tarrance, az én módszereim szerint csináljuk, rendben? Az én nyakam van a hurokban, nem a magáé. - Jó, jó. Mi a fenével jár most? - Egy bérelt kocsival. Celebrity. Szép, mi? - Mi történt a szép kis fekete ügyvédi járgánnyal? - Rászorult egy kis rovartalanításra. Tele volt poloskákkal. Szombat este leállítottam egy bevásárlóközpont mellett Nashville-ben, és benne hagytam a kulcsot. Valaki kölcsönvette. Tudja, imádok énekelni, de borzalmas hangom van. Azóta, hogy tudok vezetni, mindig a kocsiban énekelek egyedül. De a poloskák miatt túlzottan feszélyezve éreztem magamat ahhoz, hogy énekeljek. Meguntam ezt a helyzetet.

Tarrance nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. - Ezt nagyon jól csinálta, McDeere. Nagyon jól. - Látnia kellett volna Oliver Lambert arcát, amikor ma reggel besétáltam hozzá, és letettem az asztalára a rendőri jelentést. Hebegett-habogott, aztán a tudtomra adta, hogy nagyon fájlalja a történteket. Úgy viselkedtem, mintha tényleg szomorú lennék. A biztosító fizet, így aztán az öreg Oliver azt mondja, hogy szereznek nekem egy másikat. De addig is bérelnek nekem egyet. Közöltem vele, hogy ezt már megtettem Nashvilleben szombat éjjel. Ez nem tetszett neki, mert tudta, hogy ez a kocsi poloskamentes. Erre 6 maga felhívja a BMW-szalont, míg ott állok mellette, hogy kérjen egy új kocsit. Megkérdezi, hogy milyen színt akarok. Megmondom neki, hogy unom már a feketét, és bordót szeretnék mélybarna üléssel. Tegnap elmentem a szalonba, és körülnéztem. Egyetlen egy bordó kocsit sem láttam. Lambert megmondja a telefonba, hogy mit akarok, és aztán megtudja, hogy ilyen színű autójuk nincs. Mit szólnék a feketéhez vagy kékhez vagy szürkéhez vagy piroshoz vagy fehérhez? Nem, nem, nem, én bordót akarok. Azt viszont meg kell rendelniük, mondja Lambert. Semmi gond, felelem én. Lambert leteszi a telefont, és megkérdezi tőlem, biztos vagyok-e abban, hogy más szín nem felel meg. Bordó, jelentem ki. Vitatkozni szeretett volna, de aztán rájött, hogy ez nagyon hülyén nézne ki. Így tehát tíz hónap után először énekelhetek az autómban. - Na igen, egy Celebrityben. Egy nagymenő ügyvéd. Ez biztos fáj magának. - Kibírom valahogy. Tarrance még mindig mosolygott, láthatólag tetszett neki, amit hallott. - Kíváncsi lennék, mit csinálnak majd a fiúk a bontóban, amikor szétszedik a kocsit és megtalálják a poloskákat. - Valószínűleg beteszik egy zálogházba mint egy sztereó készüléket. Mennyit ért? - Az embereink azt mondták, hogy a legjobb minőségű volt. Tíz-tizenötezer dollár. Nem tudom. Mulatságos. Két hangosan beszélő ápolónő sétált el a folyosón. A saroknál elfordultak és a folyosó ismét elcsendesedett. Acklin úgy tett, mintha ismét telefonálna. - Hogy van Tolar? - érdeklődött Tarrance. - Remekül. Remélem, hogy az én infarktusom is ilyen könnyű lesz. Most itt lesz még egykét napig, aztán két hónapos szabadságra megy. Semmi komoly. - Be tud jutni az irodájába? - Miért lenne erre szükség? Már mindent lemásoltam, ami benne van.

Tarrance közelebb hajolt és várta, hogy a másik mondjon még valamit. - Nem, nem tudok bejutni az irodába. Az összes zárat kicserélték a harmadik és a negyedik emeleten. És az alagsorban. - Ezt honnan tudja? - A nő, Tarrance. Múlt héten az épület összes irodájában megfordult és járt az alagsorban is. Leellenőrzött minden ajtót, kihúzta az összes fiókot, benézett minden szekrénybe. Elolvasta a postát, belekukkantott az aktákba és beletúrt a szemétbe. De egyébként nincs olyan sok szemét. Tíz papírfoszlatógép van az épületben. Ebből négy az alagsorban. Tudott erről? Tarrance feszülten és mozdulatlanul figyelt. - Hogyan sikerült a nőnek... - Ne faggasson, Tarrance, úgysem mondom meg. - Ott dolgozik! Titkárnő vagy valami ilyesmi. Belülről segít magának. Mitch csalódottan megrázta a fejét. - Ragyogó, Tarrance. A nő ma kétszer hívta fel magát. Egyszer negyed három körül, aztán egy órával később. Na most, hogyan tudná egy titkárnő egy óra alatt kétszer felhívni az FBI-t? - Lehet, hogy ma nem dolgozott. Lehet, hogy otthonról telefonált. - Téved, Tarrance, és hagyja abba a találgatást. Ne pocsékolja arra a drága idejét, hogy a nő miatt aggodalmaskodik. - Mi van az alagsorban? - Egy hatalmas terem, benne tizenkét fülke, tizenkét telezsúfolt íróasztal és vagy ezer iratszekrény. Azt hiszem, ez a központja a pénz tisztára mosási akcióknak. A fülkék falán az alkalmazottam tucatnyi Karib-vidéki bank nevét és telefonszámát vette észre. Nem valami sok információ hever ott elszórva. Nagyon óvatosak. Van egy kisebb terem is, amit szigorúan zárva tartanak és hűtőgépnél is nagyobb komputerekkel van tele. - Úgy hangzik, mintha tényleg ez lenne az a bizonyos hely. - Valóban az, de felejtse el. Lehetetlen onnan bármit is kihozni anélkül, hogy észrevennék. Lehetetlen. Csak egyetlen megoldást tudok elképzelni. - Éspedig? - Házkutatási parancs. - Felejtse el. Nincs megfelelő indok.

- Figyeljen rám, Tarrance. Elmondom, mi fog történni, jó? Nem tudom megszerezni az összes dokumentumot, amit maguk akarnak. De meg tudom szerezni azt, amire szükségük van. Több mint tízezer irat van a birtokomban, és bár még nem néztem át az összeset, eleget láttam ahhoz, hogy biztos legyek abban: ha a kezükben van és odaadják egy bírónak, megkapják a házkutatási parancsot. A dokumentumok alapján, amelyek már most is nálam vannak, a cég ügyvédeinek talán a felét vád alá helyezhetik. De ugyanezek az iratok a házkutatási parancshoz is elegendőek, és ennek következtében egy halom újabb vádemeléshez. Ezt nem lehet másképp csinálni. Tarrance kisétált a folyosóra és körülnézett. Üres. Kinyújtotta a lábát és odament az üdítőautomatához. Rákönyökölt a gépre és kibámult a keletre néző kis ablakon. - Miért csak az ügyvédek felét? - Kezdetben csak a felét. És még néhány nyugdíjba vonult üzlettársat. Az iratokban elszórva fellelhető azoknak az üzlettársaknak a neve, akik létrehozták ezeket a cégeket a szigeten a Morolto család pénzével. Ezek a vádemelések nem fognak gondot jelenteni. De amint az összes papír maguknál van, a bűnszövetkezetre vonatkozó elméletük igazolást nyer és mindenki ellen vádat emelhetnek. - Honnan szerezte ezeket az iratokat? - Szerencsém volt. Nagyon nagy szerencsém. Valahogy rájöttem arra, hogy a cégnek több esze van annál, mint hogy ebben az országban tartsa a szigeti bankok feljegyzéseit. Az volt a sejtésem, hogy ezek az anyagok a Kajmán-szigeteken vannak. Hála istennek, igazam lett. A szigeten másoltuk le az iratokat. - Kicsoda? - A nő. És még egy barátom. - Most hol vannak ezek az anyagok? - Már megint ezek a kérdések, Tarrance. A birtokomban. Magának csak ennyit kell tudnia. - Az alagsorban lévő anyagokat akarom megkapni. - Figyeljen rám, Tarrance. Jól figyeljen. Az alagsorban lévő iratok nem fognak magukhoz kerülni, amíg oda nem mennek egy házkutatási paranccsal. Máskülönben lehetetlen. Hallja, amit mondok? - Kik dolgoznak az alagsorban? - Nem tudom. Már tíz hónapja vagyok a cégnél, de még sohasem láttam őket. Nem tudom, hol parkíroznak, vagy hogy hogyan jutnak be az épületbe és hogyan jönnek ki.

Láthatatlanok. Az a gyanúm, hogy az üzlettársak és az alagsorban dolgozó srácok végzik a piszkos munkát. - Milyen gépek vannak odalent? - Két fénymásoló, négy papírfoszlató, gyorsnyomtatók és rengeteg számítógép. Minden a legkorszerűbb. Tarrance, láthatólag mélyen a gondolataiba merülve, odasétált az ablakhoz. - Így érthető. Nagyon is érthető. Már hosszú ideje töprengek azon, hogyan képes a cég arra, hogy miközben számtalan titkárnő és tisztviselő dolgozik ott, titokban tartsa kapcsolatát a Morolto családdal. - Nem nehéz megoldani. A titkárnők és a tisztviselők semmit sem tudnak. Elég munkájuk akad nekik az igazi ügyfelekkel. Az üzlettársak és az idősebb ügyvédek ott ücsörögnek a hatalmas irodájukban és megálmodják a különféle egzotikus módszereket, amelyekkel tisztára lehet mosni a koszos pénzeket. És az alagsori gárda elvégzi az alja munkát. Kiváló rendszer. - Ezek szerint tehát számtalan törvényes ügyfelük is van? - Több száz. Tehetséges ügyvédek ezek bámulatos klientúrával. Nagyszerű álca. - És maga azt állítja, McDeere, hogy elegendő dokumentum van a birtokában a vádemelésekhez és a házkutatási parancshoz? És ez mind magánál van... a kezében van? - Ezt mondtam. - Ebben az országban? - Igen, Tarrance, a dokumentumok ebben az országban vannak. Sőt, nagyon közel ide, ahol most vagyunk. Tarrance most már nem bírt veszteg maradni. Egyik lábáról hintázott a másikra és az ujjait ropogtatta. Szaporán szedte a levegőt. - Mit tud még kihozni a Front Streetről? - Semmit. Túlzottan veszélyes. Kicserélték a zárakat és ez kicsit nyugtalanít engem. Tudja, arra gondolok, miért a harmadik és negyedik emeleten cserélték le a zárakat és nem az elsőn meg a másodikon? Két héttel ezelőtt a negyedik emeleten csináltam néhány másolatot, és azt hiszem, ez nem volt valami jó ötlet. Egyre inkább rossz érzésem van. Nincs több anyag a Front Streetről. - És mi a helyzet a lánnyal? - Már nem tud bejutni.

Tarrance a körmét rágta és közben előre-hátra hintázott. Még mindig kibámult az ablakon. - Meg akarom kapni az iratokat, McDeere, és minél hamarabb. Mondjuk holnap. - Ray mikor kapja meg a kimenőjét? - Ma hétfő van. Azt hiszem, holnap éjjelre tervezik. El sem hinné, mennyi szemrehányást kaptam Voylestól. Minden befolyását latba kellett vetnie. Azt hiszi, viccelek? Felhívta mindkét szenátort Tennessee államban, és azok személyesen elmentek Nashville-be, hogy meglátogassák a kormányzót. Jaj, nagyon sokat átkoztak engem, McDeere. És ez csak a bátyja miatt volt. - Ray méltányolja az erőfeszítéseit. - Mihez kezd, ha kijön? - Én majd mindenről gondoskodom. Csak hozzák ki. - Nincs garancia. Ha megsérül, nem a mi hibánk. Mitch felállt, és az órájára nézett. Mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy valaki már vár rám odakint. - Mikor találkozunk újra? - A nő majd felhívja. Tegye, amit mond. - Ugyan már, Mitch. Nehogy megint a legutóbbi módszert válassza. Nyugodtan beszélhet velem az én telefonomon. Esküszöm! Tisztán tartjuk a vonalainkat. Kérem, ne csináljuk ezt újra. - Hogy hívják az édesanyját, Tarrance? - Micsoda? Doris. - Doris? - Igen, Doris. - Kicsi a világ. A Dorist nem használhatjuk. Mi volt a neve annak a lánynak, akit magával vitt a végzősök iskolabáljára? - Hát... azt hiszem, én magam sem mentem el. - Nem vagyok meglepve. Hogy hívták az első barátnőjét, ha volt egyáltalán? - Mary Alice Brenner. Bomba nő volt. Imádott engem. - Efelől semmi kétségem. Az alkalmazottamat Mary Alice-nek hívják. Amikor Mary Alice legközelebb felhívja, tegye pontosan azt, amit mond. Rendben?

- Már alig várom, hogy telefonáljon. - Tegyen meg nekem egy szívességet, Tarrance. Szerintem Tolar csak eljátssza ezt a szívrohamot, és az a fura érzésem van, hogy ez a színjáték valamiképpen összefügg velem. Mondja meg az embereinek, hogy szaglásszanak egy kicsit és nézzenek utána ennek az állítólagos szívrohamnak. - Hogyne. Úgyse nagyon van más tennivalónk.

33

Kedd reggel az Avery Tolarért aggódó hangoktól volt lármás az iroda. Jól van. Kivizsgálják. Nincs maradandó károsodás. Túl sokat dolgozott. Túl nagy nyomás nehezedett rá. Cappsnek köszönhető. A válásnak köszönhető. Rendkívüli szabadság. Nina egy halom aláírásra váró papírral jelent meg. - Mr. Lambert szeretne beszélni magával, ha éppen nem nagyon elfoglalt. Most telefonált. - Nagyszerű. Tízkor Frank Mulhollanddel kell találkoznom. Tud róla? - Természetesen tudok róla. Én vagyok a titkárnő. Mindenről tudok. A maga irodájában találkoznak vagy az övében? Mitch belenézett a naptárjába és úgy tett, mintha nem tudná a választ. Mulholland irodája. A Gyapottőzsde-épületben. - Az övében - felelte végül homlokráncolva. - Múltkor is ott találkoztak, nem? Ezt nem tanították meg magának az egyetemen? Soha, ismétlem, soha nem szabad kétszer egymás után az ellenfél pályáján találkozni. Amatőr dolog. Határozatlanságra és gyengeségre utal. - Meg tudja ezt valaha bocsátani nekem? - Várjon csak, amíg elmondom a lányoknak. Mindenki azt hiszi, hogy maga olyan rátermett és férfias. Nagy megrázkódtatás lesz nekik, amikor megtudják, hogy ilyen nyámnyila. Hogy van Abby édesanyja? - Sokkal jobban. A hét végén meglátogatom. Nina felemelt két aktát. - Lambert várja. Oliver Lambert a kényelmetlen szófára mutatott és kávéval kínálta Mitchet. Egyenes

derékkal ült a forgószéken és úgy tartotta kezében a kávéscsészét, mint egy brit arisztokrata. - Aggódom Avery miatt - jelentette ki. - Tegnap este meglátogattam - felelte Mitch. - Az orvos ragaszkodik hozzá, hogy pihenjen két hónapot. - Igen, ezért hívtam, Mitch. Azt akarom, hogy Victor Milligannel dolgozzon a következő két hónapban. Hozzá kerül Avery legtöbb aktája, úgyhogy ismerős anyagokkal fog találkozni. - Ennek örülök. Victorral jó barátságban vagyunk. - Sokat fog tanulni tőle. Zseniális koponya az adóügyekben. Naponta elolvas két könyvet. Nagyszerű, gondolta Mitch. A börtönben majd feltornássza az átlagot napi tízre. - Igen, nagyon okos ember. Már segített nekem egyszer-kétszer. - Remek. Azt hiszem, jól kijönnek majd egymással. Keresse meg még ma reggel. Averynek van néhány befejezetlen ügye a Kajmán-szigeteken. Ahogy maga is tudja, gyakran jár oda, hogy találkozzon néhány bankárral. Az eredeti terv szerint holnap kellett volna elutaznia egy-két napra. Ma reggel azt mondta nekem, hogy maga ismeri az ügyfeleket és a számlákat, úgyhogy magának kell elmennie. A Lear, a zsákmány, a lakás, a raktárhelyiség, a számlák. Több száz gondolat cikázott át Mitch agyán. Nem állt össze a kép. - A Kajmánra? Holnap? - Igen, meglehetősen sürgős ügyről van szó. Avery három ügyfelének feltétlenül szüksége van a számlák összegzésére és más jogi munkára. Azt akartam, hogy Milligan menjen, de holnap reggel Denverbe kell utaznia. Avery szerint maga is el tudja intézni ezt. - Persze, el tudom intézni. - Remek. A Learrel fog utazni. Dél körül indul és egy menetrend szerinti járattal jön vissza péntek este. Van valami gond? Igen, sok-sok gond van. Ray kijön a börtönből. Tarrance követeli a szállítmányt. Magához kell venni félmillió dollárt. És lehet, hogy bármelyik percben el kell tűnnie. - Nincsen semmi gond. Visszament az irodájába, és magára zárta az ajtót. Lerúgta a cipőjét, lefeküdt a földre és lehunyta a szemét.

A lift a hetedik emeleten állt meg, Mitch felszaladt a lépcsőn a kilencedikre. Tammy kinyitotta az ajtót, aztán bezárta Mitch mögött. Mitch odasétált az ablakhoz. - Figyeltél? - kérdezte. - Persze. A parkolónál lévő őr kiment a járdára és nézte, ahogy idejössz. - Nagyszerű. Még Dutch is követ engem. Mitch megfordult, és megvizsgálta a nőt. Fáradtnak látszol. - Fáradtnak? Hulla vagyok. Az elmúlt három hétben voltam házmester, titkárnő, ügyvéd, bankár, kurva, futár és magánnyomozó. Kilencszer repültem el a Kajmán-szigetekre, vettem kilenc új bőröndöt és visszacipeltem többtonnányi lopott iratot. Négyszer autóztam el Nashville-be, és tízszer mentem oda repülővel. Olyan sok bankszámlát és jogi marhaságot olvastam, hogy félig megvakultam. És amikor eljön a lefekvés ideje, magamra húzom a kis Takarító feliratú ingemet és hat órán keresztül bejárónőt játszom. Olyan sok nevem van, hogy az összesét felírtam a kezemre, nehogy összezavarodjak. - Van egy új nevem a számodra. - Nem vagyok meglepve. Mi az? - Mary Alice. Mostantól kezdve, ha Tarrance-szal beszélsz, Mary Alice-nek hívnak. - Hadd írjam le. Nem kedvelem azt a fickót. Nagyon goromba a telefonban. - Nagyszerű hírem van a számodra. - Alig bírok magammal. - Felmondhatsz a takarítóvállalatnál. - Azt hiszem, most lefekszem a földre, és sírok egy kicsit. Miért? - Mert reménytelen. - Ezt már egy héttel ezelőtt megmondtam neked. Houdini sem lenne arra képes, hogy kihozzon onnan aktákat, lemásolja, aztán visszacsempéssze őket anélkül, hogy elkapnák. - Beszéltél Abanksszel? - kérdezte Mitch. - Igen. - Megkapta a pénzt?

- Igen. Pénteken utalták át. - Kész van? - Azt mondta, hogy igen. - Remek. Mi van a hamisítóval? - Ma délután találkozom vele. - Ő kicsoda? - Exbűnöző. Jó haverok voltak Lomaxszal. Eddie azt mondta, hogy ő a legjobb hamisító az országban. - Nagyon helyes. Mennyit kér? - Ötezret. Persze készpénzben. Új személyazonosságig útlevelek, jogosítványok és vízumok. - Mennyi ideig tart neki? - Nem tudom. Mikor lesz ezekre szükséged? Mitch ráült a bérelt íróasztal szélére. Mélyet sóhajtott és megpróbált gondolkozni. Számolni. - Amilyen hamar csak lehet. Azt hittem, hogy van egy hetem, de most már nem tudom. Szerezd meg őket, amilyen gyorsan csak tudod. El tudsz ma este autózni Nashville-be? - Ó persze, boldogan. Már két napja nem jártam ott. - Szükségem van egy Sony videokamerára, egy állvánnyal együtt, amit fel lehet állítani a hálószobában. Vegyél egy doboz videokazettát is. És azt akarom, hogy maradj ott, és a telefon mellett várj a következő néhány napban. Nézd újra át a Bendini-iratokat. Készítsd el az összegzéseket. - Úgy érted, hogy ott kell maradnom? - Igen. Miért? - Két csigolyám már tropára ment, amikor azon a kanapén aludtam. - Te bérelted. - Mi legyen az útlevelekkel? - Hogy hívják a fickót?

- Doc valami. Megvan a telefonszáma. - Add ide nekem. Mondd meg neki, hogy egy-két nap múlva felhívom. Mennyi pénzed van? - Örülök, hogy ezt kérdezed, ötvenezerrel kezdtem, ugye? Tízezret költöttem repülőjegyre, szállodára, bőröndökre és autókölcsönzésre. És még mindig kell kőkénem. Most akarsz egy videokamerát. És hamis papírokat. Mitch megindult az ajtó felé. - Mit szólnál egy újabb ötvenezerhez? - Elfogadom. Rákacsintott a nőre, és becsukta az ajtót, s közben azon tűnődött magában, vajon látjae őt még az életben.

A cella két és fél négyzetméteres volt. A sarokban állt egy WC és egy emeletes ágy. A felső fekhely már évek óta üres volt. Ray az alsó részen feküdt, a füléből huzalok lógtak ki. Magában beszélt egy fölöttébb idegen nyelven. Törökül. Nagy biztonsággal lehetett állítani, hogy abban a pillanatban és az épületnek azon az emeletén ő az egyetlen, aki Berlitz török hadarását hallgatja. Halk beszélgetések hallatszottak a folyosón innenonnan, de a legtöbb lámpa már nem égett. Tizenegy óra, kedd este. Az őr csendben odament Ray cellájához. - McDeere - mondta halkan a rácson keresztül. Ray felült és az ágy széléről bámult a férfire. Füléből kihúzta a huzalokat. - Az igazgató akarja látni. Persze, gondolta magában Ray. Az igazgató éjjel tizenegykor ott ücsörög az íróasztalánál és rám vár. - Hová megyünk? - Nyugtalan kérdés volt. - Vegye fel a cipőjét, és jöjjön. Ray körbepillantott a cellában, és gyors leltárt készített a vagyonáról. Nyolc év alatt sikerült szert tennie egy fekete-fehér tévére, egy nagy méretű magnóra és néhány magnószalagra meg egy pár tucat könyvre, amelyek megtöltötték két papírdobozt. Napi három dollárt keresett a börtön mosodájában, de a cigarettavásárlás után kevés pénze maradt, amit maradandóbb dolgokra költhetett. Ez volt minden vagyona. Nyolc év alatt. Az őr egy súlyos kulcsot illesztett a zárba, és néhány centire kinyitotta az ajtót. Lekapcsolta a lámpát. - Csak kövessen és ne okoskodjon. Nem tudom, ki maga, miszter, de az biztos, hogy van néhány nagyágyú barátja.

Más kulcsok nyitottak más zárakat, és már kint voltak a szabadban a kosárlabdapalánk alatt. - Maradjon mögöttem - rendelkezett az őr. Ray ide-oda nézelődött a sötétben. Akár egy hegy, úgy magasodott a távolban a fal, a sétálóudvaron túl, ahol Ray legyalogolt több ezer kilométert és elszívott több tonna cigarettát. Öt méter magas volt, de a sötétben jóval magasabbnak tűnt. Az őrtornyok ötven méterre álltak egymástól és jól meg voltak világítva. És alaposan felfegyverezve. Az őr közönyös volt és unott. Na persze, neki van egyenruhája és fegyvere. Magabiztosan haladt el a két salakbeton épület között és azt mondta Raynek, hogy kövesse és legyen nyugodt. Ray megkísérelt nyugodt lenni. Megálltak az egyik épület sarkánál, az őr a huszonöt méter távolban lévő falra meredt. A fényszórók a megszokott módon végigpásztázták az udvart, aztán eltűntek a sötétben. Miért bujkálunk, kérdezte magában Ray. Azok a fickók ott fenn a puskákkal a mi oldalunkon vannak? Ezt szerette volna megtudni, mielőtt döntő lépéseket tenne. Az őr a falnak ugyanarra a pontjára mutatott, ahol annak idején James Earl Ray és bandája átmászott. Meglehetősen híres pont volt; a Brushy Mountain lakói gyakran tanulmányozták és csodálták. Legalábbis a fehérek közül a legtöbben. - Körülbelül öt perc múlva odatámasztanak egy létrát A fal tetején már elvágták a szögesdrótot. A másik oldalon talál majd egy vastag kötelet. - Szeretnék megkérdezni egy-két dolgot. - De gyorsan. - Mi a helyzet a fényekkel? - Majd másfelé lesznek irányítva. Teljes sötétben lesz. - És azok a puskák? - Ne aggódjon. Majd másfele néznek. - A franc essen belé! Biztos benne? - Nézze, jóember, láttam én már egy-két ilyen szöktetést, de ez viszi el a pálmát. Maga Lattemer, az igazgató tervezte meg. Most is ott van fönt. - Az őr a legközelebbi toronyra mutatott. - Az igazgató? - Uhum. Úgyhogy nem lesz semmi baj. - Ki teszi oda a létrát?

- Néhány őr. Ray inge ujjával megtörölte a homlokát, és mélyet lélegzett Szája kiszáradt, térde elgyengült. Az őr a füléhez hajolva suttogta: - Egy pasas vár majd magára. Budnak hívják. Fehér fickó. Meg fogja találni magát valahogy a túloldalon. Tegye, amit mond. A fényszórók ismét végigsöpörtek az udvaron, aztán eltűntek. - Készüljön fel - mondta az őr. A komor sötétséget félelmetes csönd követte. A fal most fekete volt. A legközelebbi toronyból két rövid sípszó hallatszott. Ray letérdelt, és figyelt. Emberi árnyékokat látott közeledni a falhoz a következő épület mögül. Felkaptak valamit a fűből és felemelték. - Futás, ember - mondta az őr. - Futás! Ray leszegett fejjel sprintelt. A házi készítésű létra már a falnak volt támasztva. Az őrök megragadták a karját és felsegítették az első létrafokra. A létra meg-megrezzent, amint mászott rajta felfelé. A fal teteje fél méter széles volt. Nagylelkű kezek rést vágtak a szögesdróton. Ray anélkül bújt keresztül rajta, hogy hozzáért volna. A kötél pontosan ott volt, ahol lennie kellett, és Ray leereszkedett rajta a fal külső részén. Két méterre a földtől elengedte a kötelet, és leugrott. Leguggolt, és körbepillantott. Még mindig sötét volt. A fényszórók nem működtek. A tisztás harminc méterrel odébb véget ért, és sűrű erdő kezdődött. - Ide, ide szólította egy hang nyugodtan. Ray megindult felé. Bud az első fekete bokorcsoport tövében várakozott. - Siess. Gyere utánam. Ray követte a férfit. Amikor a fal már látótávolságon kívül volt, megálltak egy szemétlerakodó melletti tisztáson. A férfi kezet nyújtott. - Bud Riley vagyok. Muris volt, nem? - Hihetetlen. Ray McDeere vagyok. Bud zömök férfi volt fekete szakállal. Fekete tányérsapkát, katonacsizmát, farmert és terepszínű zubbonyt viselt. Látható helyen nem hordott magánál fegyvert. Cigarettával kínálta Rayt. - Kinek dolgozol? - kérdezte Ray. - Senkinek. Néha megcsinálok egy-két munkát az igazgatónak. Általában engem hívnak, amikor valaki átjön a falon. Persze, most ez egy kicsit más. Többnyire magammal hozom

a kutyáimat. Arra gondoltam, hogy várhatnánk itt egy-két percet, amíg megszólalnak a szirénák, hogy te is hallhasd. Nem lenne helyes, ha ezt kihagynád. Végül is a te tiszteletedre visítanak. - Nincs erre szükség. Hallottam már eleget. - Igen, de az más, ha kint vagy, amikor megszólalnak. Innen gyönyörű hangjuk van. - Nézd, Bud, én... - Csak figyelj, Ray. Rengeteg időnk van. Nem nagyon fognak üldözni. - Nem nagyon? - Na persze, nagy felhajtást kell csinálniuk, mindenkit felébresztenek, hogy igazi szökésnek tűnjön. De nem jönnek utánad. Nem tudom, milyen hátszeled van, de ez már valami. A szirénák visítani kezdtek, és Ray felugrott. Fények villództak a fekete égbolton, és a toronyban posztoló őrök távoli hangját hallották. - Látod, miről beszélek? - Menjünk - mondta Ray, és elindult. - A teherautóm ott van az úton, nem messze innen. Hoztam neked néhány cuccot. Az igazgató megadta a méreteidet. Remélem, minden tetszeni fog. Budnak elfogyott a levegője, mire odaértek a teherautóhoz. Ray gyorsan átöltözött az olívabarna kapucnis kezeslábasba és a tengerészkék munkásingbe. - Nagyon klassz, Bud jegyezte meg. - A rabruhát dobd csak óda a bokorba. Négy kilométeren keresztül a kanyargó hegyi úton haladtak, aztán ráhajtottak egy műútra. Bud a rádiót hallgatta és meg sem szólalt. - Hová megyünk, Bud? - kérdezte végül Ray. - Hát, az igazgató azt mondta, hogy őt nem érdekli és igazából nem is akarja tudni. Azt mondta, hogy tőled függ. Szerintem menjünk el egy nagyobb városba, ahol van buszpályaudvar. Onnantól aztán magadra vagy utalva. - Milyen messzire vinnél el? - Szabad az egész éjszakám, Ray. Mondd meg, melyik városba vigyelek.

- Szeretném, ha kicsit messzebb lennék, ha már elkezdek őgyelegni egy buszpályaudvaron. Mit szólnál Knoxville-hez? - Legyen Knoxville. Onnan hová mész? - Nem tudom. Ki kell jutnom az országból. - Amilyen haverjaid vannak, ez nem lesz gond. De azért légy óvatos. Holnap reggeltől tíz állam seriffirodájában a falon fog lógni a fényképed. Három, kék fényekkel villogó autó jelent meg a hegy túlsó oldalán. Ray lebukott a padlóra. - Nyugi, Ray. Nem látnak. Ray a visszapillantó tükörben nézte, ahogy a három kocsi eltűnik. - Mi van az úttorlaszokkal? - Nézd, Ray. Nem lesznek úttorlaszok, rendben? Bízzál bennem. - Bud benyúlt a zsebébe, és egy köteg pénzt dobott az ülésre. - Ötszáz dolcsi. Maga az igazgató adta a kezembe. Kemény haverjaid lehetnek, Ray.

34

Szerda reggel Tarry Ross felmászott a lépcsőn a Phoenix Park Hotel negyedik emeletére. Megállt a lépcsőfordulónál, a folyosóra nyíló ajtó előtt, és kifújta magát. Izzadtság gyöngyözött a szemöldökén. Levette sötét napszemüvegét és kabátja ujjával megtörölte az arcát. Elfogta a hányinger és ráhajolt a lépcsőkorlátra. Kezéből kiejtette az üres aktatáskát és leült a legalsó lépcsőfokra. Keze úgy remegett, mintha súlyos Parkinson-kórban szenvedne. Majdnem elsírta magát, összegörnyedve a gyomrához szorította a karját és azon igyekezett, hogy ne hányja el magát. A hányinger elmúlt, és ismét rendesen vette a levegőt. Szedd össze magad, ember, szedd össze magad. Kétszázezer vár a folyosó végén. Ha van benned egy kis kurázsi, bemész és elhozod. Kisétálhatsz vele, csak nem szabad gyávának lenned. Még mélyebbet lélegzett, és kezei megnyugodtak. Bátorság, ember, bátorság. A gyenge térdek meginogtak, de végül eljutott az ajtóig. Végigment a folyosón a szobák mellett. A nyolcadik ajtó jobbra. Visszatartotta a lélegzetét és kopogott.

Másodpercek múltak el. A sötét folyosót figyelte sötét szemüvegén keresztül, de semmit sem látott. - Igen - mondta egy hang belülről, néhány centire az ajtótól. - Alfred vagyok. - Nevetséges név, gondolta magában. Vajon honnan jött? Az ajtó reccsent egyet és egy arc jelent meg a kicsi lánc mögött. Az ajtó becsukódott, aztán kitárult. Alfred besétált. - Jó reggelt, Alfred - üdvözölte őt Vinnie Cozzo melegen. - Kérsz kávét? - Nem kávézni jöttem - vakkantotta Alfred. Az aktatáskát rátette az ágyra és Cozzóra bámult. - Mindig olyan ideges vagy, Alfred. Miért nem engedsz ki? Nem tudnak elkapni. - Fogd be a szád, Cozzo. Hol a pénz? Vinnie a bőrtáskára mutatott. Már nem mosolygott. - Hallgatlak, Alfred. Újra elfogta a hányinger, de sikerült talpon maradnia. A lábára bámult. Szíve úgy vert, mint a gőzkalapács. - Jó. Az emberetek, McDeere, már kapott egymillió dollárt. A másik egymillió útban van. Leszállított egy halom Bendini-iratot és azt állítja, hogy még több ezer akta van nála. - Éles fájdalom hasított az ágyékába, és leült az ágy szélére. Levette a szemüvegét. - Folytasd - követelte Cozzo. - Az utóbbi hat hónapban McDeere számtalanszor beszélt az embereinkkel. Tanúskodni fog a tárgyalásokon, aztán majd eltűnik, és az FBI védelme alatt lesz. Ő és a felesége. - Hol van a többi irat? - A büdös francba, nem tudom. Nem hajlandó megmondani. De kész leszállítani. A pénzemet akarom, Cozzo. Vinnie az ágyra dobta a táskát. Alfred kinyitotta, utána az aktatáskát is. Megragadott egy köteg bankjegyet, keze rettenetesen remegett. - Kétszázezer? - kérdezte kétségbeesetten. Vinnie elmosolyodott. - Így szólt a megállapodás, Alfred. Néhány hét múlva lesz egy másik munkám a számodra. - Az kizárt, Cozzo. Ezt többet nem csinálom. - Lecsapta az aktatáska fedelét, és odarohant az ajtóhoz. Megállt és megpróbálta lecsillapítani magát. - Mit csináltok McDeere-rel? - kérdezte az ajtóra meredve. - Mit gondolsz, Alfred?

Alfred az ajkába harapott, megszorította az aktatáska fogantyúját és kiment a szobából. Vinnie elmosolyodott, és bezárta az ajtót. Elővett egy névjegyet a zsebéből, és felhívta Mr. Lazarovot chicagói otthonában. Tarry Ross páni félelemben ment végig a folyosón. Nem sokat látott a szemüvege mögül. Hét ajtóval odébb, már majdnem a liftnél, egy hatalmas kéz nyúlt ki a sötétből, és behúzta őt az egyik szobába. A kéz keményen arcul ütötte, egy másik ököl pedig a gyomrára mért csapást. Egy harmadik ököl meg az orrára. Ross a földre zuhant, forgott vele a világ, és ömlött belőle a vér. Az aktatáskát kiürítették az ágyra. Rosst az egyik székbe hajították, és ráirányították a fényeket. Három FBI-ügynök, három munkatársa meredt rá. Az igazgató, Voyles sétált oda hozzá, és közben hitetlenkedve csóválta a fejét. Az óriási és mozgékony marokkal megáldott ügynök a szék mellett, ütőtávolságon belül állt. Egy másik a pénzt számolta. Voyles odahajolt Ross arcához. - Áruló vagy, Ross. A legalávalóbb mocsok. Képtelen vagyok elhinni. Ross az ajkába harapott, és zokogni kezdett. - Ki az? - kérdezte Voyles feszülten. A zokogás hangosabb lett. Válasz nem jött. Voyles megpördült, és halántékon csapta a férfit. Ross felvonyított fájdalmában. - Ki az, Ross? Válaszolj. - Vinnie Cozzo - motyogta Ross két szipogás között. - Tudom, hogy Cozzo, a franc egye meg. Ezt tudom. De mit mondtál neki? Könnyek potyogtak a férfi szeméből, és orrából csurgott a vér. Teste szánalmasan remegett, rázkódott. Nem jött válasz. Voyles ismét megütötte, aztán még egyszer. - Válaszolj, te nyavalyás. Mondd meg, hogy mit akart Cozzo. - Megint arcon csapta a férfit. Ross összegörnyedt és feje a térdére csuklott. A zokogás elhalkult. - Kétszázezer dollár - jelentette a pénzt számoló ügynök. Voyles fél térdre ereszkedett, és szinte már suttogva szólt Rosshoz. - McDeere-ről van szó, Ross? Kérlek, az ég szerelmére kérlek, mondd azt, hogy nem McDeere. Mondd azt, hogy nem McDeere, Tarry. Tarry a térdéhez nyomta a könyökét, és a földre bámult. A csöpögő vér kis tócsába gyűlt a padlón. Szedd össze magad, Tarry. Nem tarthatod meg a pénzt. Útban vagy a

börtön felé. Leköpni való szemét vagy, Tarry. Gyalázatos, undorító csúszómászó vagy, és vége a dalnak. Mire mész azzal, hogy titkolózol? Bátorság, Tarry. Voyles halkan kérlelte. Istenem, segíts! - Kérlek, mondd azt, hogy nem McDeere. Tarry, mondd, hogy nem ő. Tarry felegyenesedett és ujjaival megtörölte a szemét. Mélyet sóhajtott. Megköszörülte a torkát Ajkába harapott, egyenesen Voyles szemébe nézett és bólintott.

DeVashernek nem volt ideje a liftre várni. A lépcsőn rohant le a negyedik emeletre, elment a sarokig, és berontott Locke irodájába. Az üzlettársak fele ott várakozott. Locke, Lambert, Milligan, McKnight, Dunbar, Denton, Lawson, Banahan, Kruger, Welch és Shottz. A többi üzlettársat már értesítették. Csendes rémület uralkodott az irodában. DeVasher odament a tárgyalóasztalhoz és az asztalfőn foglalt helyet. A többiek köré gyűltek. - Na jó, fiúk. Nincs itt az ideje, hogy fejvesztve Brazíliába meneküljünk. Legalábbis egyelőre. Ma reggel megerősítették a gyanúnkat: McDeere számtalanszor tárgyalt már az FBI-osokkal, kapott tőlük egymillió dollárt és beígértek neki egy újabb egymilliót. Azt is megtudtuk, hogy bizonyos iratok a birtokában vannak, amelyekről feltételezhetjük, hogy a számunkra végzetesek. Ez az információ egyenesen az FBI-tól származik. Miközben itt beszélgetünk, Lazarov és egy kisebb hadsereg útban van Memphis felé. Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy nem keletkezett helyrehozhatatlan kár. Eddig. Az informátorunk szerint - egy magas rangú FBI-osról van szó - több mint tízezer dokumentum van McDeere birtokában, és kész arra, hogy leszállítsa őket. De eddig csak néhányat adott át az FBI-nak. Legalábbis mi így tudjuk. Nyilvánvaló, hogy még idejében lépünk közbe. Ha meg tudjuk akadályozni a további bajokat, minden rendben lesz. Ezt annak ellenére mondom, hogy bizonyos iratok már az FBI kezében vannak. Alighanem ez nem lehet valami sok, különben már itt lennének a házkutatási paranccsal. DeVasher elemében volt. Rettenetesen élvezte a helyzetet. Arcán atyáskodó mosollyal beszélt és az összes aggodalmas arcot megnézte magának. - Na most, hol van McDeere? Milligan válaszolt. - Az irodájában. Éppen most beszéltem vele. Nem gyanakszik. - Nagyszerű. Három óra múlva kell elrepülnie a Nagy-Kajmánra. Igaz, Lambert? - Igaz. Dél körül.

- Nos, fiúk, az a helyzet, hogy a gép nem fog odaérni. A pilóta majd leszáll New Orleansban, hogy eleget tegyen egy megbízásnak, aztán elindul a sziget felé. Körülbelül harminc perccel később a kis villogó jel örökre eltűnik a radarmonitorról. A gép maradványai ötven kilométeres térségben lesznek szétszóródva és egyetlen holttestnek sem fognak a nyomára bukkanni. Szomorú, de elkerülhetetlen. - A Learrel mennek? - kérdezte Denton. - Igen, fiam, a Learrel. Majd veszünk nektek egy másik játékszert. - Túl sokat alapozunk a feltevésekre, DeVasher - jegyezte meg Locke. - Feltételezzük, hogy a már birtokukban lévő dokumentumok ártalmatlanok. Négy nappal ezelőtt azt hitted, hogy McDeere lemásolta Avery titkos aktáit. Végül is akkor mi a helyzet? - Áttanulmányozták az aktákat Chicagóban. Igen, valóban tele vannak terhelő bizonyítékokkal. Ahhoz azonban nem elég, hogy elinduljanak. Ezzel nem tudják kierőszakolni a vádemelést Ti pontosan tudjátok, hogy a veszedelmes anyagok a szigeten vannak. És persze az alagsorban. De oda senki sem juthat be. A szigeten lévő iratokat leellenőriztük. Úgy tűnik, minden rendben van. Locke nem elégedett meg a válasszal. - De akkor honnan származik a tízezer dokumentum? - Azt tételezed fel, hogy tényleg van nála tízezer. Ami engem illet, én kételkedem benne. Ne felejtsd el, hogy McDeere megpróbál összeszedni még egy milliót, mielőtt lelépne. Valószínűleg hazudik nekik, és csak szaglászik a többi irat után. Ha tényleg tízezer dokumentum lenne a kezében, miért ne adta volna át az FBI-nak? - Hát akkor mitől félünk? - kérdezte Lambert. - Attól, amit nem tudunk, Ollie. Nem tudjuk pontosan, mi van nála az egymillió dolláron kívül. A fickó nem tökkelütött, és lehet, hogy ráakad valamire, ha senki sem zavarja. Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen. Tudod, Lazarov azt mondta, hogy durrantsuk szét a valagát a levegőben. Idézet vége. - Az lehetetlen, hogy egy újonc ügyvéd megtaláljon és lemásoljon ennyi, ránk nézve terhelő anyagot - jelentette ki Kruger merészen, és támogatást keresve körbepillantott. Néhány üzlettárs komoly arckifejezéssel, homlokráncolva bólintott felé. - Lazarov minek jön ide? - kérdezte Dunbar, az ingatlanügyekkel foglalkozó üzlettárs. Azt, hogy "Lazarov", úgy mondta, mintha Charles Mansont várnák vacsorára. - Ostoba kérdés - vakkantotta DeVasher és körbepillantott, hogy megnézze magának az idiótát, aki feltette. - Először is el kell intéznünk McDeere-t. És kénytelenek vagyunk

abban bízni, hogy csak minimális károkat okozott. Aztán pedig alaposan megvizsgáljuk ezt a céget, és végrehajtjuk a szükséges változtatásokat. Locke felállt és Oliver Lambertre meredt. - Győződj meg róla, hogy McDeere rajta lesz a gépen.

Tarrance, Acklin és Laney dermedt csöndben ülve hallgatták a Washingtonból telefonáló Voylest, aki pontosan elmagyarázta nekik, hogy mi történt. Egy órán belül indul Memphisbe. Hangja majdnem kétségbeesett volt. - Be kell hoznia, Tarrance. De gyorsan. Cozzo nem tudja, hogy Tarry Rosst lekapcsoltuk, de Ross elmondta neki, hogy McDeere hamarosan leszállítja az anyagot. Bármelyik percben végezhetnek vele. Be kell hoznia. Nyomban! Tudja, hogy hol van? - Az irodájában - felelte Tarrance. - Jó, rendben. Hozza be. Két órán belül ott vagyok. Beszélni akarok vele. Viszlát. Tarrance lenyomta a telefont, aztán tárcsázni kezdett. - Kit hívsz? - érdeklődött Acklin. - A Bendini, Lambert és Locke céget. - Megőrültél, Wayne? - kérdezte Laney. - Csak figyelj. Az ügyfélfogadó titkárnő vette fel a telefont. - Mitch McDeere-t kérem - mondta Tarrance. - Egy pillanat - felelte a nő. Aztán McDeere titkárnőjének hangja hallatszott. - Mr. McDeere irodája. - Beszélnem kell Mitchell McDeere-rel. - Sajnálom, uram. Éppen tárgyal. - Figyeljen rám, kisasszony. Henry Hugó bíró vagyok és a főnökének már tizenöt perccel ezelőtt itt kellett volna lennie a tárgyalóteremben. Rá várunk. Sürgős ügyről van szó. - Nos, én semmit sem látok a naptárában ma délelőttre. - Maga jegyzi fel a főnöke tárgyalásainak időpontját?

- Igen, uram. - Akkor a maga hibája. Most pedig hívja oda a készülékhez. Nina végigfutott a folyosón Mitch irodájáig. - Mitch, egy bizonyos Hugó bíró keresi telefonon. Azt mondja, hogy magának most ott kellene lennie egy tárgyaláson. Azt hiszem, jó lenne, ha beszélne vele. Mitch felpattant, és megragadta a telefont. Sápadt volt. - Igen? - mondta. - Mr. McDeere - kezdte Tarrance -, itt Hugó bíró. Elkésett. Jöjjön azonnal ide. - Igen, bíró úr. - Mitch felkapta a kabátját meg az aktatáskáját és szigorúan Ninára nézett. - Ne haragudjon - mondta a nő. - Nem volt benne a naptárjában. Mitch végigsietett a folyosón, lement a lépcsőn, elhaladt az ügyfélfogadó titkárnő pultja mellett és távozott a főbejáraton. A Front Street és a Union találkozása felé indult el, aztán keresztülrohant a Gyapottőzsde-épület előcsarnokán. A Unionon keleti irányba fordult, és elkezdett rohanni a Mid-America bevásárlóközpont felé. Egy ijedt kutya módjára száguldó, jól öltözött, aktatáskás fiatalember látványa akár hétköznapi is lehet bizonyos városokban, de semmiképpen sem Memphisben. Az emberek felfigyeltek rá. Mitch egy gyümölcsárus bódéja mögé rejtőzött és kifújta magát. Nem látta, hogy bárki is szaladt volna utána. Megevett egy almát. Bízott benne, hogy ha futóversenyre kerül sor, Tonnás Tony fogja üldözni. Mitch sohasem volt különösebben elragadtatva Wayne Tarrance-tól. A cipőbolti incidens. Az étterem a Nagy-Kajmánon hasonlóan ostoba ötlet volt. A férfi jegyzetfüzete, amit a Morolto családról készített, unalmas olvasmány lenne még egy kiscserkésznek is. De az az ötlete, hogy állapodjanak meg egy kódban, mely azt jelenti, "ne kérdezősködjön, mentse az életét", egyszerűen briliáns volt. Mitch már egy hónapja tudta, ha Hugó bíró hívja telefonon, eszeveszett sebességgel kell menekülnie az épületből. Valami baj van, és az ötödik emeleti fiúk akcióba lépnek. Hol lehet Abby? - tette fel Mitch magában a kérdést. Néhány gyalogos sétált mindössze az Unionon. Mitchnek egy zsúfolt járdára lett volna szüksége, de nem talált ilyet. A Front Street és a Union sarkára bámult, de semmi gyanúsat nem látott. Két utcával odébb közömbös arckifejezéssel besétált a Peabody halljába, és keresett egy telefont. A félemeleten, a férfi WC-hez vezető rövid folyosón talált egy szabad készüléket. Feltárcsázta az FBI memphisi irodája számát.

- Wayne Tarrance-t kérem. Sürgősen. Mitch McDeere vagyok. Tarrance másodperceken belül a vonal túlsó végén volt. - Mitch, hol van most? - Mi folyik itt, Tarrance? - Hol van most? - Az épületen kívül, bíró úr. Egyelőre biztonságban vagyok. Mi történt? - Mitch, most be kell jönnie. - Az égvilágon semmit sem kell csinálnom, Tarrance. És nem is csinálok semmit, amíg nem mondja el, hogy mi történt. - Nos, hm... tudja, hm... támadt egy kisebb probléma. Valakinek egy kicsit eljárt a szája. - Micsoda, Tarrance? Mit mond? Olyan nincs, hogy valakinek kicsit jár el a szája. Beszéljen rendesen, Tarrance, mielőtt lecsapom a kagylót és felszívódom. Ugye nem mérik be a hívást, Tarrance? Leteszem. - Ne! Figyeljen rám, Mitch. Tudják. Tudják, hogy kapcsolatban vagyunk egymással, és tudnak a pénzről meg az aktákról. Hosszú hallgatás volt a válasz. - Szóval egy kicsit eljárt a szája az egyik emberüknek. Inkább úgy hangzik, mintha szófosás jött volna rá. Mondjon el mindent, de gyorsan. - Ez nekem is fáj, Mitch. Szeretném, ha tudná, hogy ez nekem is mennyire fáj. Voyles rettenetesen fel van dúlva. Az egyik magas beosztású emberünk adta el az információt. Ma reggel kaptuk el egy washingtoni szállodában. Kétszázezer dollárt fizettek neki, hogy megtudják a sztorit magáról. Teljesen össze vagyunk törve. - Óh, ez megható. Rettentően aggódom a lelkiállapotuk miatt, Tarrance. Gondolom, most azt szeretné, hogy rohanjak oda az irodájába. Aztán leülnék és vigasztalhatnánk egymást. - Voyles délre itt lesz, Mitch. A legjobb embereivel repül ide. Találkozni akar magával. Majd kivisszük a városból, Mitch. - Nagyszerű. Azt akarja, hogy szaladjak a karjaikba védelemért. Maga egy idióta, Tarrance. Voyles is egy idióta. Mindannyian idióták. Én pedig egy hülye vagyok, hogy bíztam magukban. Bemérik ezt a hívást, Tarrance? - Nem!

- Hazudik. Leteszem, Tarrance. Üljön vigyázzban és várja meg, amíg harminc perc múlva felhívom egy másik telefonról. - Ne! Mitch, figyeljen rám! Maga halott ember, ha nem jön be azonnal. - Viszlát, Wayne. Ne mozduljon el a telefon mellől. Mitch letette a kagylót és körülnézett. Odasétált egy márványoszlophoz és lenézett a hallba. A kacsák a szökőkút körül úszkáltak. A bár majdnem üres volt. Az egyik asztalnál gazdag, idős hölgyek ültek; teáztak és kicserélték legjobb pletykáikat. Egy magányos vendég jelentkezett be a portán. Hirtelen a skandináv férfi lépett elő egy műfa mögül és Mitchre bámult. - Ott van fönt! - kiáltotta a hall túlsó végében lévő társának. Feszülten figyelték Mitchet, aztán a félemeletre vezető lépcsőre pillantottak. A bárpincér felnézett Mitch felé, aztán a skandináv férfira és barátjára. Az idős hölgyek csendben bámészkodtak. - Hívják a rendőrséget! - kiáltotta Mitch, miközben elhátrált a korláttól. Odalent mind a két férfi mozgásba lendült és megindultak a lépcső felé. Mitch várt öt másodpercet, aztán visszament a korláthoz. A bárpincér meg sem mozdult. A hölgyek megdermedtek. Dübörgő lépteket lehetett hallani a lépcső felől. Mitch ráült a korlátra, ledobta az aktatáskáját, átvetette a lábát, várt egy pillanatot, aztán leugrott a hall hat méter mélységben lévő szőnyegére. Két lábbal ért földet, bokájába és csípőjébe belenyilallt a fájdalom. A futballban sérült térde megreccsent, de nem roppant össze. Mögötte, a lift mellett volt egy férfiruhaüzlet; a kirakatot nyakkendők és a legdivatosabb öltönyök töltötték meg. Mitch besántikált a boltba. Egy tizenkilenc évesnél nem idősebb srác várakozott készségesen a pult mögött. Vásárlók nem voltak az üzletben. A hátsó kijárat a Unionra nyílt. - Zárva van ez az ajtó? - kérdezte Mitch nyugodtan. - Igen, uram. - Akarsz keresni ezer dollárt? Nincs benne semmi törvénytelen. - Mitch gyorsan leszámolt tíz darab százas bankjegyet, és a pultra hajította őket. - Azt hiszem, igen. - Semmi törvénytelen, oké? Esküszöm. Nem kevernélek bajba. Nyisd ki azt az ajtót, és amikor körülbelül húsz másodperc múlva beront ide két férfi, mondd meg nekik, hogy kirohantam azon az ajtón, és beültem egy taxiba.

A srác arcán még ragyogóbb mosoly jelent meg, és összeszedte a pénzt. - Rendben, nincs semmi akadálya. - Hol a próbafülke? - Amott, uram, a szekrény mellett. - Nyisd ki az ajtót - rendelkezett Mitch, miközben besurrant a próbafülkébe és leült. A térdét és a bokáját dörzsölgette. Az eladó nyakkendőket rendezgetett, amikor a skandináv és társa berohantak a hall felőli ajtón. - Jó reggelt - üdvözölte őket vidáman. - Nem láttál egy átlagos magasságú férfit szürke öltönyben és vörös nyakkendővel? - De, uram. Keresztülrohant az üzleten, kiment azon az ajtón és beült egy taxiba. - Egy taxiba! A francba! - Az ajtó kinyílt és becsukódott, és az üzlet elcsendesedett. A srác odasétált a szekrény közelében lévő cipőtartóhoz. - Elmentek, uram. Mitch még mindig a térdét masszírozta. - Jó. Menj oda az ajtóhoz és figyelj két percig. Szólj, ha látod őket. Két perccel később az eladó visszajött. - Elmentek. Mitch ülve maradt, és rámosolygott a srácra. - Nagyszerű. Kérek egy olyan sárgászöld zakót és egy tízes méretű fehér szarvasbőr cipőt. Hozd ide őket, jó? De közben tartsd nyitva a szemed. - Igen, uram. - A srác fütyörészve szedte össze a kért holmikat, aztán a próbafülke ajtaja alatt becsúsztatta őket. Mitch letépte a nyakkendőjét és gyorsan átöltözött. Leült. - Mennyivel tartozom? - kérdezte. - Na, nézzük csak. Mit szóba ötszáz dollárhoz? - Rendben. Hívj egy taxit és szólj, amikor megérkezett.

Tarrance vagy öt kilométert gyalogolt az íróasztala körül. A hívást bemérték, de Laney már későn ért a Peabodyba. Már vissza is érkezett és Acklinnel együtt idegesen üldögélt Tarrance irodájában. Negyven perccel az első hívás után a titkárnő hangja hallatszott a

házi telefonon. - Mr. Tarrance, McDeere van a vonalban. Tarrance odaugrott a telefonhoz. - Hol van, Mitch? - A városban. De már nem sokáig. - Nézze, Mitch, két napig se fogja húzni, ha egyedül van. Annyi gengsztert vetnek be, hogy a harmadik világháborút megindíthatnák velük. Engedje meg, hogy segítsünk magának. - Nem is tudom, Tarrance. Valami különös oknál fogva most nem bízom magukban. El sem tudom képzelni, miért. Csak egyszerűen rossz érzés gyötör. - Kérem, Mitch. Ne kövesse el ezt a hibát. - Gondolom, most azt akarja elhitetni velem, hogy maguk képesek megvédeni engem az életem hátralévő részében. Azért ez mulatságos, nem, Tarrance? Megállapodást kötök az FBI-jal és majdnem szétlövik a fejemet a saját irodámban. Ez aztán védelem. Tarrance mélyet sóhajtott a telefonba. Hosszú szünet következett. - Mi van az iratokkal? Fizettünk értük egymilliót magának. - Kezd elfáradni, Tarrance. A tiszta aktáimért fizettek egymilliót. Megkapták őket, én pedig megkaptam az egymilliót. Persze ez csak egy része volt a megállapodásnak. Igaz, az is része volt, hogy megvédenék. - Adja ide nekünk azokat a rohadt aktákat, Mitch. Azt mondta, hogy valahol a közelünkben vannak elrejtve. Tűnjön el, ha akar, de hagyja itt az aktákat. - Ez nem megy, Tarrance. Most el fogok tűnni és aztán a Morolto család emberei vagy utánam jönnek, vagy nem. Ha maguk nem kapják meg az aktákat, nem emelhetnek vádat. Ha Moroltóékat nem helyezik vád alá, akkor talán, ha szerencsém van, egy napon majd elfeledkeznek rólam. Alaposan rájuk ijesztettem, de nem okoztam maradandó sérüléseket. A fenébe, még az is lehet, hogy egyszer majd visszavesznek a céghez. - Ezt maga sem gondolja komolyan. Addig fogják üldözni, amíg meg nem találják. És ha nem kapjuk meg az anyagot, mi is a nyomában leszünk. Ilyen egyszerű, Mitch. - Én akkor a Morolto családra fogadok. Ha maguk találnak meg először, valakinek majd eljár a szája. Csak egy kicsit. - Maga meg van őrülve, Mitch. Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, hogy az egymillióval eltűnhet a balfenéken. Az embereik majd tevén fogják járni a sivatagot, hogy megtalálják magát. Ne csinálja ezt, Mitch. - Viszlát, Wayne. Ray az üdvözletét küldi.

A vonal szétkapcsolt. Tarrance felkapta a telefont és a falhoz vágta. Mitch a repülőtéri órára pillantott. Felhívott még egy számot. Tammy vette fel a telefont. - Hello, édesem. Nem szívesen ébresztettelek fel. - Ne aggódj, a kanapé már rég felébresztett. Mi újság? - Komoly gondok vannak. Fogj egy ceruzát és jól figyelj. Egyetlen vesztegetni való másodpercem sincs. Menekülök és itt lihegnek a nyakamban. - Mondd. - Először is: hívd fel Abbyt a szüleinél. Mondd meg neki, hogy hanyatt-homlok meneküljön a városból. Még arra sincs ideje, hogy megpuszilja az anyukáját és összecsomagolja a ruháit. Tegye le a telefont, üljön be a kocsijába és nyomás. És ne nézzen vissza. A 64-es úton menjen el Huntingtonba, hajtson ki a reptérre és repüljön el Mobile-ba. Mobile-ban béreljen kocsit és a 10-es úton menjen kelet felé, aztán pedig a 182-esen szintén kelet felé egészen Perdido Beachig. A Perdido Beach Hiltonban jelentkezzen be Rachel James néven. És várjon. Megvan? - Igen. - Másodszor: ülj fel egy repülőre és repülj Memphisbe. Felhívtam Docot és az útlevél meg a többi papír még nincs kész. Szitkozódtam, de hiába. Megígérte, hogy egész éjjel dolgozni fog és reggelre kész lesz velük. Én reggel már nem leszek itt, de te igen. Menj el a papírokért. - Igen, uram. - Harmadszor: ülj fel egy repülőre és menj vissza a nashville-i lakásba. Várj a telefon mellett. Semmilyen körülmények között se mozdulj el a telefon mellől. - Világos. - Negyedszer: hívd fel Abankset. - Rendben. Mi az útiterved? - Eljövök Nashville-be, de nem tudom pontosan, mikor. Most mennem kell. Figyelj rám, Tammy. Mondd meg Abbynek, hogy egy órán belül meghalhat, ha nem menekül. Úgyhogy meneküljön, a franc egye meg. - Rendben, főnök.

Gyorsan odament a 22-es kapuhoz és felszállt a Delta 10:04-kor Cincinnatibe induló járatára. Magához szorított egy képesújságot, amely hitelkártyával váltott, csak egy útra szóló repülőjegyekkel volt tele. Az egyik Tulsába szólt, az American légitársaság 233-as számú, 10:14-kor induló járatára, és Mitch McDeere néven vásárolta; a másik Chicagóba, a Northwest légitársaság 861-es számú, 10:15-kor induló járatára, és Mitchell McDeere néven vásárolta; a harmadik Dallasba szólt, a United légitársaság 562-es számú, 10:30-kor induló járatára, és Mitchell McDeere néven vásárolta; a negyedik pedig a Delta légitársaság 790-es számú, 11:10-kor induló járatára, és Mitchell McDeere néven vásárolta. A Cincinnatibe szóló jegyet készpénzért vette, Sam Fortune néven.

Lazarov belépett a negyedik emeleti irodába; minden szem maga elé nézett. DeVasher úgy pillantott rá, mint egy rémült, sarokba állított kisgyerek. Az üzlettársak a cipőfűzőjüket tanulmányozták és majd összecsinálták magukat. - Nem találjuk - jelentette DeVasher. Lazarov nem az a fajta ember volt, aki ordítozni, szitkozódni kezd. Nagyon büszke volt arra, hogy nehéz helyzetben is nyugodt tud maradni. - Ezt úgy értik, hogy egyszerűen felállt és kisétált innen? - kérdezte hűvösen. Nem kapott választ. Nem is volt rá szükség. - Na nézzük, DeVasher, a terv a következő. Küldje ki az összes emberét a repülőtérre. Ellenőrizzék le az összes légitársaságot. Hol a kocsija? - A parkolóban. - Ez nagyszerű. Gyalog távozott. Gyalog távozott a maguk kis erődjéből. Ez nagyon fog tetszeni Joey-nak. Ellenőrizzék az összes autókölcsönzőt. Na most, hányan vannak jelen a tiszteletreméltó üzlettársak közül? - Tizenhatan. - Ossza őket párokra és küldje ki őket a repülőterekre Miamiban, New Orleansban, Houstonban, Atlantában, Chicagóban, Los Angelesben, San Franciscóban és New Yorkban. Ott lézengjenek ezeken a reptereken. Ott éljenek. Ott egyenek. Figyeljék a nemzetközi járatokat. Holnap majd küldünk erősítést. Önök, tisztelt uraim, jól ismerik, akit keresünk, úgyhogy találják meg. A sötétben tapogatózunk, de hát mi vesztenivalónk

van? Legalább lesz elég munkájuk. És igazán nem szíveden közlöm önökkel, de ezek az órák nem számlázhatóak. Hol van a felesége? - Danesboróban, Kentuckyban. A szüleinél. - Menjenek el érte. Ne bántsák, csak hozzák ide. - Beindítsuk a papírfoszlatót? - kérdezte DeVasher. - Ezzel még várunk huszonnégy órát. Küldjön el valakit a Nagy-Kajmánra és semmisítsék meg az ottani papírokat. Most pedig igyekezzen, DeVasher. Az iroda kiürült.

Voyles Tarrance íróasztala körül toporgott és parancsokat osztogatott. Vagy tíz hadnagy jegyezte, amit üvöltözött. - Menjenek ki a repülőterekre. Ellenőrizzék a légitársaságokat. Minden nagyobb városban értesítsék az összes FBI-tisztet. Vegyék fel a kapcsolatot a vámhivatalokkal. Van róla fényképünk? - Egyet sem találunk, uram. - Kerítsenek valahonnan, de gyorsan. Ma estére ott legyen a fényképe minden FBIirodán és vámhivatalban. A szemét disznó menekül!

35

A busz szerdán, nem sokkal kettő előtt távozott Birminghamből. Ray a hátsó sorban foglalt helyet; minden embert megnézett, aki felszállt és leült. Ray külseje sportos volt. Taxival elment egy bevásárlóközpontba Birminghamben és félóra alatt vásárolt egy mosott Levi's farmert, egy rövid ujjú golfínget és egy pár piros-fehér Reebok cipőt. Ezenkívül evett egy pizzát és alaposan megnyiratkozott. Sötét szemüveget és világosbarna baseballsapkát viselt. Egy alacsony, kövér, sötét bőrű asszony ült le mellé. Ray rámosolygott. - De dónde és usted? - kérdezte. Hova valósi?

Féktelen öröm jelent meg a nő arcán. Széles mosolya elővillantotta kevés számú fogát. México - felelte büszkén. - Habla espanol? - kérdezte buzgón. - Si. Két órán keresztül spanyolul csevegtek, amíg a busz Montgomery felé tartott. Az asszonynak néha el kellett ismételnie a mondandóját, de Ray mégis meglepetést okozott magának. Már nyolc éve nem gyakorolta a nyelvet és egy kicsit berozsdásodott. Egy Dodge Ariesben Jenkins és Jones különleges ügynökök követték a buszt. Jenkins vezetett, Jones pedig aludt. Tíz perccel azután, hogy kiértek Knoxville-ből, az út unalmassá vált. Rutinszerű megfigyelés, közölték velük. Ha elveszítik a fickót, nem nagy ügy. De azért próbálják meg ne elveszíteni. A Huntingtonból Atlantába induló járat indulásáig még két óra volt, így Abby helyet foglalt a sötét presszó egyik félreeső sarkában és figyelt. Figyelt. A mellette lévő széken volt egy kézitáska. A sürgető utasításokkal ellenkezően becsomagolt magának egy fogkefét, sminkes dobozt és néhány ruhát. Ezenkívül írt egy levelet a szüleinek, amelyben röviden elmagyarázta, hogy nagyon gyorsan vissza kell mennie Memphisbe, találkoznia kell Mitchcsel, minden rendben van, ne aggódjatok, puszi, puszi, sok szeretettel Abby. Nem törődött az előtte gőzölgő kávéval, az érkező és távozó embereket figyelte. Azt sem tudta, hogy Mitch életben van-e egyáltalán. Tammy azt mondta, hogy a férfi meg volt ijedve, de nem vesztette el az önuralmát. Mint ahogy máskor sem. Tammy arról is beszámolt, hogy Mitch majd Nashville-be repül, ő pedig Memphisbe. Érthetetlen, de Tammy meg volt győződve róla, hogy Mitch pontosan tudja, mit csinál. Te csak menj Perdido Beachbe és várj. Abby még sohasem hallott Perdido Beachről. És biztos volt benne, hogy Mitch sem járt még ott. Idegtépő volt a bárban ücsörögni. Minden tíz percben odamerészkedett hozzá egy részeg üzletember és ajánlatot tett neki. Hagyjon békén - Abby ezt legalább tízszer elmondta. Kétórás várakozás után felszálltak a gépre. Abby egy folyosó melletti ülésen kapott helyet. Bekapcsolta a biztonsági övet, a feszültség felengedett benne. És aztán meglátta a nőt. Feltűnően szőke nő, kiugró pofacsonttal, erős, majdnem férfias, de mégis bájos állal. Abby már látta ezt az arcrészletet. Csak részletet, mert a szemek, mint múltkor is, rejtve maradtak. A nő Abbyre nézett, aztán elfordította a fejét, amikor elment mellette, hogy elfoglalja a helyét valahol a hátsó sorban.

A Zátony bár! A szőke a Zátony bárban. A szőke, aki megpróbálta kihallgatni hármuk beszélgetését. Megtalálták őt, Abbyt. És ha őt megtalálták, hol lehet a férje? Mit csináltak vele? A kétórás, kanyargós hegyi utakon vezető autóikra gondolt Danesboróból Huntingtonba. Úgy vezetett, mint egy őrült. Nem követhették. A gép elgurult a termináltól és néhány perccel később felszállt Atlanta felé. Abby három hét alatt immár másodszor figyelhette a naplementét egy 727-es gépről az atlantai repülőtéren. Ő és a szőke. A gép harminc percet töltött Atlantában, aztán megindult Mobile felé.

Cincinnatiból Mitch Nashville-be repült. Szerda este hatkor érkezett meg, jóval azután, hogy a bankok már bezártak. A telefonkönyvben talált egy teherautó-kölcsönzőt, aztán leintett egy taxit. Egy kisebb, öt méter hosszú járműt bérelt. Készpénzzel fizetett, azonban kénytelen volt felhasználni a jogosítványát és a hitelkártyáját letétként. Ha DeVasher rábukkan a nyomaira egy nashville-i teherautó-kölcsönzőben, akkor megérdemli. Vásárolt húsz papírdobozt és elment a lakásba. Kedd este óta nem evett, de szerencséje volt. Tammy hagyott a lakásban egy csomag félkész pattogatott kukoricát és két sört. Mitch úgy habzsolt, akár egy disznó. Nyolckor telefonált Perdido Beachbe először. Lee Stevenst kérte. Még nem érkezett meg, közölték vele. Mitch elnyúlt a földön, és agyán átcikázott az a több száz dolog, ami mind megtörténhet Abbyvel. Megölhetik Kentuckyban és ő, Mitch, nem tudná meg. Nem telefonálhat oda. A kanapé nem volt összecsukva, és a végénél az elnyűtt lepedő lelógott a földre. Tammy nem volt igazi házitündér. Mitch ránézett a kicsi, ideiglenes ágyra és Abbyre gondolt. Csak öt napja annak, hogy itt gyömöszölték egymást ezen a heverőn. Remélhetőleg Abby most rajta van azon a gépen. Egyedül. A hálószobában ráült az érintetlen Sony videokazettákat tartalmazó dobozra és álmélkodva nézegette a szobát megtöltő irathalmazokat. A szőnyegen Tammy tökéletes kis oszlopokba állította a papírokat és precízen felosztotta őket aszerint, hogy melyik szigeti bankhoz vagy céghez tartoznak. Mindegyik oszlop tetején volt egy sárga jegyzetblokk, rajta a cég neve, aztán hosszú oldalakon sorakoztak a dátumok és bejegyzések. És nevek!

Ezzel még Tarrance is könnyen boldogulna. Az esküdtszéknek tízperces munkája lenne. A főügyész majd összehív egy sajtótájékoztatót. A bíróságokon pedig majd megszületnek egymás után az ítéletek, ítéletek, meg ítéletek.

Jenkins különleges ügynök beleásított a kagylóba és feltárcsázta a memphisi iroda számát. Az utóbbi huszonnégy órában egy percet sem aludt. Jones a kocsiban horkolt. - FBI - mondta egy férfihang. - Hello, ki beszél? - kérdezte Jenkins. Rutinszerű bejelentkezés, semmi több. - Acklin. - Szia, Rick. Itt Jenkins. Éppen... - Jenkins! Hol voltatok eddig? Tartsd a vonalat! Jenkins abbahagyta az ásítást és körülnézett a buszpályaudvar előcsarnokában. Egy dühös hang kiáltott a kagylóból. - Jenkins! Hol vagytok? - Wayne Tarrance hangja volt. - A buszpályaudvaron Mobile-ban. Elvesztettük a fickót. - Micsoda? Hogy tudtátok elveszteni? Jenkins hirtelen felélénkült és közelebb hajolt a telefonhoz. - Álljon meg a menet, Wayne. Az volt az utasításunk, hogy nyolc órán keresztül kövessük a palit, nézzük meg, hova megy. Rutinellenőrzés, azt mondtad. - Nem tudom elhinni, hogy elvesztettétek. - Wayne, azt senki nem mondta nekünk, hogy az élete hátralévő részében kövessük ezt az embert. Csak nyolc órán keresztül, Wayne. Mi húsz óráig követtük, de aztán eltűnt. Miért olyan nagy baj ez? - Miért nem telefonáltatok eddig? - Kétszer is telefonáltunk. Birminghamből és Montgomeryből. Mindkétszer foglalt volt a vonal. Mi folyik itt, Wayne? - Várj egy kicsit. Jenkins erősebben szorította a telefonkagylót és várt. Egy másik hang jelentkezett: Halló, Jenkins?

- Igen. - Itt Voyles. Mi a franc történt? Jenkins visszatartotta a lélegzetét, és szemét vadul forgatva körülnézett az előcsarnokban. - Elvesztettük az emberünket, uram. Húsz óráig követtük, de amikor itt, Mobiléban leszállt a buszról, eltűnt a tömegben. - Ez nagyszerű, fiam. Mikor történt ez? - Húsz perccel ezelőtt. - Na jó, figyeljen rám. Feltétlenül meg kell találnunk ezt az embert. Az öccse zsebre vágta a pénzünket és felszívódott. Hívja fel a helybéli rendőrséget. Mondja meg nekik, hogy maga kicsoda és azt, hogy egy börtönből szökött gyilkos sétafikál szabadon a városban. Valószínűleg Ray McDeere neve és fényképe ki van függesztve a falakra. Az anyja Panama City Beachben él, ezért riadóztassák a Mobile és Panama City Beach közötti összes rendőrőrsöt. Én is küldök embereket. - Rendben. Elnézést kérek, uram. Nem mondták nekünk, hogy az élete végéig kövessük. - Ezt majd később megbeszéljük.

Tíz órakor Mitch másodszor is felhívta a Perdido Beach Hiltont. Rachel Jamest kérte. Nem érkezett meg. Ekkor Lee Stevenst kérte. Egy pillanat, válaszolták neki. Mitch a földön ült és feszülten várakozott. A telefon kicsengett a szobában. Néhány csengetés után valaki felvette a kagylót. - Igen? - Gyors kérdés volt. - Lee? - kérdezte Mitch. Szünet. - Igen. - Itt Mitch. Gratulálok. Ray rázuhant az ágyra és lehunyta a szemét. - Baromi könnyű volt, Mitch. Hogy csináltad? - Majd elmondom, ha lesz rá időnk. Most éppen van egykét ipse, aki meg akar ölni engem. És Abbyt. Menekülünk. - Ki elől, Mitch? - Tíz óráig tartana, amíg elmondanám az első fejezetet. Majd később elbeszélgetünk, írd le ezt a számot: 615-8889-4380.

- Ez nem memphisi szám. - Nem, nashville-i. Egy főhadiszállásként szolgáló lakásban vagyok. Jegyezd meg ezt a számot. Ha nem lennék itt, egy Tammy nevű lány veszi fel a telefont. - Tammy? - Hosszú történet. Csak tedd, amit mondok. Valamikor a mai este folyamán Abby be fog jelentkezni a szállodában Rachel James néven. Egy bérelt kocsival érkezik. - Idejön? - Figyelj rám, Ray. A kannibálok tényleg üldöznek bennünket, de egy lépéssel sikerült megelőznünk őket. - Kiket? - A maffiát. És az FBI-t. - Csak őket? - Valószínűleg. Most figyelj rám. Van rá egy kis esély, hogy Abbyt követik. Találd meg őt, és tartsd szemmel, amíg meg nem győződtél róla, hogy senki sem jött utána. - És ha jött valaki? - Hívj fel és megbeszéljük. - Oké. - Csak arra használd a telefont, hogy ezt a számot hívod. És nem beszélhetünk sokat. - Lenne jó néhány kérdésem, öcsikém. - Nekem pedig lenne néhány válaszom, de nem most. Vigyázz a feleségemre és hívj fel, amint megérkezett. - Rendben. És egyébként kösz, Mitch. - Adios.

Egy órával később Abby lekanyarodott a 182-es sztrádáról és ráhajtott a Hiltonhoz vezető kanyargós műútra. Leparkolta az alabamai rendszámú négyajtós Cutlasst és idegesen odasétált a bejárathoz. Megállt egy pillanatra, visszanézett a műútra, aztán

bement.

Két perccel később egy sárga taxi érkezett Mobile-ból és lefékezett a szálló előtt. Ray figyelte a kocsit. Egy nő ült a hátsó ülésen, előrehajolt és a sofőrrel beszélgetett. Vártak egy percet. A nő pénzt húzott elő a táskájából, és kifizette a számlát. Kiszállt és megvárta, amíg a taxi elhajt. A nő szőke volt - ez volt az első, amit Ray észrevett. Alakja formás. Szűk, fekete kordbársony nadrágot viselt. És fekete napszemüveget. Ezt Ray furcsának találta, mert már majdnem éjfélt mutatott az óra. A nő odasomfordált a bejárati ajtóhoz, várt egy percet, aztán bement. Ray feszülten figyelte. Követte őt a hallba. A szőke odament a pult mögött dolgozó egyetlen portáshoz. - Egy egyágyas szobát kérek - hallotta Ray. A portás a nő elé csúsztatott egy bejelentkezési nyomtatványt. A szőke leírta a nevét és azt kérdezte: - Hogy hívják azt a hölgyet, aki előttem jelentkezett be? Azt hiszem, egy régi barátom. A portás belelapozott a bejelentkezési kártyákba. - Rachel James. - Igen, ő az. Honnan jött? - Memphisi címet adott meg - felelte a portás. - Mi a szobaszáma? Szeretném üdvözölni. - A szobaszámot nem adhatom meg - mondta a portás. A szőke gyorsan elővett két húszast a táskájából és rátette a pultra. - Csak szeretném üdvözölni. A portás elvette a pénzt. - 622-es szoba. A nő készpénzzel fizetett. - Hol vannak a telefonok? - Ott a sarokban - válaszolta a portás. Ray előbb ért a sarokba, és négy készüléket talált ott. Felkapta az egyik középső kagylóját és elkezdett beszélni. A szőke a sor végén lévő telefont választotta, és hátat fordított Raynek. Halkan beszélt. Ray csak egy-két szót tudott elcsípni. - ...bejelentkezett... 622-es... Mobile... egy kis segítség... nem tudok... óra?... igen... siessetek... Letette a kagylót és Ray hangosan kezdett beszélni a süket telefonba. Tíz perccel később kopogtattak az ajtón. A szőke felugrott az ágyról, megmarkolta a 45-ös pisztolyt, és bedugta a kordbársony nadrágba az inge alá. A biztonsági lánc nélkül résnyire nyitotta az ajtót.

Az ajtó azonban kivágódott, és a falhoz csapta a nőt. Ray rátámadt, és miután elvette a fegyvert, a földre nyomta. A 45-ös csövét a füléhez szorította. - Ha megnyikkan, lelövöm. A nő nem ellenkezett, csak lehunyta a szemét. Nem válaszolt. - Ki maga? - kérdezte Ray. A fegyver csövét még mélyebben belenyomta a fülébe. A nő megint csak nem válaszolt. - Meg se mozduljon és meg se mukkanjon. Világos? Szívesen szétlőném a fejét. Ray, még mindig a nő hátán ülve, kinyitott egy utazótáskát. Tartalmát a földre szórta és talált egy pár tiszta zoknit. - Nyissa ki a száját! - követelte Ray. A nő nem mozdult. A pisztolycső visszatért a füléhez, és erre lassan kinyitotta a száját. Ray betömte a zoknit a fogai közé, aztán egy selyemharisnyával szorosan bekötötte a szemét. A lábát és a kezét harisnyanadrágokkal kötötte össze, aztán hosszú csíkokra tépte a lepedőt. A nő nem mozdult. Miután Ray az összekötözés és szájpeckelés végére ért, a szőke egy múmiára hasonlított. Ray becsúsztatta az ágy alá. A kézitáskájában volt hatszáz dollár készpénzben, és egy illinoisi jogosítvány. Karen Adair Chicagóból. Született: 1962. március 4-én. Ray elvitte a nő papírjait és a pisztolyt.

A telefon hajnali egykor szólalt meg, de Mitch nem aludt. A feje nem látszott ki a sok irat közül. Lebilincselően érdekes dokumentumok. És fölöttébb terhelő bizonyítékokként szolgálhatnak majd. - Halló? - vette fel óvatosan a kagylót. - Ez a főhadiszállás? - A hang egy üvöltő zenegép közeléből szólt. - Hol vagy, Ray? - Egy Floribama nevű bárban. Pont az államhatárnál. - Hol van Abby? - A kocsiban. Jól van. Mitch könnyebben szedte a levegőt és elvigyorodott. Hallgatta, mit mond a testvére.

- El kellett jönnünk a szállóból. Ugyanis egy nő követte Abbyt, ugyanaz a nő, akit valami bárban láttatok a Kajmánokon. Abby megpróbál mindent elmagyarázni. A nő egész nap követte, aztán végül megjelent a szállodában. Gondoskodtam róla, aztán eltűntünk. - Gondoskodtál róla? - Aha. Nem volt hajlandó beszélni, de egy ideig most nem lesz az utunkban. - Abby jól van? - Igen. Mindketten halálosan fáradtak vagyunk. Egész pontosan mire készülsz? - Most nagyjából háromórányira vagytok Panama City Beachtől. Tudom, hogy dögfáradtak vagytok, de el kell jönnötök onnan. Menjetek el Panama City Beachbe, tüntessétek el a kocsit, és vegyetek ki két szobát a Holiday Innben. Hívjatok fel, miután bejelentkeztetek. - Remélem, tudod, mit csinálsz. - Bízzál bennem, Ray. - Én bízom, de lassan kezdem azt kívánni, hogy bárcsak visszamehetnék a börtönbe. - Nem mehetsz vissza, Ray. Vagy eltűnünk, vagy meghalunk.

36

A taxi megállt egy piros lámpánál Nashville belvárosában, és Mitch kiugrón a kocsiból. Merev, sajgó lábakkal átsántikált a forgalmas útkereszteződésen. A Southeastern Bank épülete egy harmincemeletes henger volt, nagyjából hasonlóképpen tervezhették, mint egy teniszlabdadobozt. Festése sötét, majdnem fekete volt. Szembeötlően magasodott ki a sarkon a gyalogjárók, szökőkutak és jól ápolt növényzet labirintusából. Mitch a munkába siető alkalmazottakkal együtt ment be a forgóajtón az épületbe. A márványbontású átriumban megtalálta a tájékoztató táblát, és a lifttel felment a harmadik emeletre. Kinyitott egy súlyos üvegajtót, és belépett egy kör alakú irodába. Egy elegáns, nagyjából negyvenéves nő figyelte az üveg íróasztal mögül. Nem mosolygott rá.

- Mr. Mason Laycookot keresem - mondta. A nő egy székre mutatott. - Foglaljon helyet. Mr. Laycook nem sokat váratott magára. Egyszer csak megjelent Mitch előtt és legalább olyan savanyú volt, mint a titkárnője. - Mit parancsol? - kérdezte szinte az orrán keresztül. Mitch felállt. - Távirati pénzátutalást szeretnék lebonyolítani. - Igen. Van számlája a bankunknál? - Igen. - És a neve? - Számmal jelölt bankszámla. - Más szóval: nem tudja meg a nevemet, Mr. Laycook. Nincs rá szüksége. - Rendben. Kövessen. - A férfi irodájában nem volt ablak, így kilátás sem nyílt belőle. Az üveg íróasztal melletti kisasztalon számítógépek, monitorok sorakoztak. Mitch helyet foglalt. - A számlaszámot kérem. Mitch emlékezetből idézte fel. - 214-31-35. Laycook a számítógép billentyűzetére csapott néhányat, aztán a monitort figyelte. - A számlát egy bizonyos T. Hemphill nyitotta. Csak ő férhet hozzá, és a következő leírásnak megfelelő férfi: nagyjából száznyolcvan centi magas, nyolcvanöt-kilencvenöt kiló, kék szemű, barna hajú és huszonöt-huszonhat éves. Ön megfelel a leírásnak, uram. - Laycook a monitort tanulmányozta. - És szabadna kérnem a társadalombiztosítási számának a négy utolsó számjegyét? - 8585. - Minden rendben. Nos, mit tehetek önért? - Táviratilag szeretnék egy bizonyos összeget ideutaltatni egy bankból, a Kajmánszigetekről. Laycook összevonta a szemöldökét, és elővett egy ceruzát a zsebéből. - Melyik bankról van szó? - Royal Bank of Montreal. - Milyen fajta bankszámla?

- Szintén számmal jelölt. - Feltételezem, ismeri a számot. - 499DFH2122. Laycook leírta a számot és felállt. - Egy perc türelmet kérek. - Távozott az irodából. Tíz perc telt el. Mitch feldagadt lábát ütögette és az íróasztal túloldalán álló monitorokat nézegette. Laycook a felettesével, Mr. Nokesszal tért vissza, aki valamiféle alelnök volt a banknál. A férfi bemutatkozott az íróasztal mögül. Mindketten idegesnek tűntek. Mitchre meredtek. Nokes szólalt meg. Egy kis papírlapot tartott a kezében. - Uram, ez egy olyan számla, hogy csak akkor tudjuk megkezdeni az átutalást, ha bizonyos információkról számot ad. Mitch magabiztosan bólintott. - A három legutóbbi betét időpontját és összegét kérem, uram. - Feszülten figyelték Mitchet, abban a biztos tudatban, hogy rossz adatokat fog közölni. Mitch megint fejből adta meg a választ. Jegyzetek nélkül. - Ez év február harmadika, hat és fél millió. Tavaly december tizennegyedike, kilencmillió-kétszázezer. És tavaly október nyolcadika, tizenegymillió. Laycook és Nokes szájtátva bámultak a kis papírlapra. Nokesnak sikerült hivatalos mosolyt erőltetnie az arcára. - Nagyszerű. Akkor most kérjük a kódszámot. Laycook készenlétben állt a ceruzával a kezében. - Nos, uram? - kérdezte Nokes. Mitch elmosolyodott és keresztbe tette sérült lábát. - 72083. - És milyen átutalásról lenne szó? - Tízmillió dollárt kérek átutalni ebbe a bankba, a 214-31-35-ös számú számlára. Megvárom. - Nem szükséges megvárnia, uram. - Megvárom. Miután elvégezték az átutalást, még lenne egy-két feladatom a ön számára. - Egy kis türelmet kérek. Nem parancsol kávét? - Köszönöm, nem. Tudna adni egy napilapot?

- Természetesen - felelte Laycook. - Ott van az asztalon. A két férfi kisietett az irodából, és Mitch pulzusa kezdett normálisan verni. Kinyitotta a nashville-i Tennesseant és három oldalt is átnézett, mire megtalálta a rövid bekezdést a Brushy Mountainből szökött rabról. Fényképek nem voltak. Néhány részletről számoltak be. Nincs semmi baj, biztonságban vannak a Holiday Innben a Csoda Úton, Panama City Beachben. Egyelőre semmi nyomot nem hagytak, gondolta Mitch. És remélte. Laycook egyedül tért vissza. Most már barátságos volt. Már majdnem bizalmaskodóan barátságos. - Az átutalást elvégeztük. A pénz itt van. Mit tehetek még önért? - Szintén táviratilag szeretném átutalni innen a pénzt A nagyobb részét legalábbis. - Hány átutalás? - Három. - Mi az első? - Egymillió dollár a Pensacola National Bankba. Egy számmal jelölt bankszámlára, amelyhez csak egyetlen személy férhet hozzá: nagyjából ötvenéves fehér nő. - Létező számláról van szó? - Nem. Azt szeretném, ha most nyitnák meg a számlát az átutalással. - Nagyszerű. A második? - Egymillió dollár a Dane County Bankba, a Kentucky állambéli Danesboróba. Bármelyik számlára, amelyik Harold vagy Maxine Sutherland vagy mindkettőjük nevén van. Kis bank, de kapcsolatban áll a louisville-i United Kentucky Bankkal. - Nagyszerű. És a harmadik? - Hétmillió dollár a zürichi Deutschbanknak. A számlaszám: 772-03QL-600. A többi pénz itt marad. - Ez nagyjából egy óráig fog tartani - mondta írás közben Laycook. - Akkor egy óra múlva felhívom. - Nagyszerű. - Köszönöm, Mr. Laycook.

Minden lépés fájdalmas volt, de Mitch mégsem érezte a fájdalmat. Lassú kocogással távozott az épületből.

A Royal Bank of Montreal fiókjának épületében, a szigeten, a legfelső emeleten a távirati átutalásokkal foglalkozó titkárnő egy gyorsnyomtatóval teleírt lapot nyomott Randolph Osgood roppant hegyes és szabályos ívű orra élé. A nő bekarikázott egy meglehetősen szokatlan, tízmilliós átutalást Azért számított szokatlannak, mert az ezen a bankszámlán lévő pénz általában nem tért vissza az Egyesült Államokba, és ráadásul egy olyan bankba került az összeg, amelyikkel a Royal Bank of Montreal még sohasem állt kapcsolatban. Osgood tanulmányozta egy darabig a papírlapot, aztán Memphisbe telefonált. Mr. Tolar rendkívüli szabadságon van, tájékoztatta őt a titkárnő. És Nathan Locke? - érdeklődött Osgood. Mr. Locke nincs a városban. Victor Milligan? Mr. Milligan szintén távol van. Osgood a holnap elintézendő anyagok közé tette a papírlapot.

A floridai Smaragdpart mentén és Alabamában, Mobile külvárosától keletre, egész Pensacolában, Fort Walton Beachben, Destinben és Panama City Beachben békés volt és meleg a tavaszi éjszaka. Csak egyetlen bűntény történt a parton. Egy fiatal nőt kiraboltak, megvertek és megerőszakoltak a szobájában, a Perdido Beach Hiltonban. Barátja, egy magas szőke férfi, markáns skandináv arcvonásokkal, talált rá a szobájában: a nő kezét-lábát összekötözték és a száját kipeckelték. A férfit Rimmernek, Aaron Rimmernek hívták és Memphisből érkezett. Az igazi izgalmat az szolgáltatta, hogy nagyszabású embervadászat kezdődött Mobile környékén a szökött gyilkos, Ray McDeere után. Nem sokkal sötétedés után látták őt megérkezni a buszpályaudvarra. A börtönben készült fényképe a reggeli lapok címoldalára került, és már tíz óra előtt három tanú is jelentkezett és közölte, hogy látta őt. Elbeszélésük alapján nyomon követték McDeere mozgását Mobile Bay, Foley, Alabama és Gulf Shores vidékén. Mivel a Hilton csak tizenöt kilométerre van Gulf Shorestól a 182-es úton, és mivel az egyetlen börtönből szökött gyilkos, akiről a rendőrség tudomással bírt, a környéken tartózkodott, amikor az egyetlen bűntényt elkövették, a végkövetkeztetés gyors és elkerülhetetlen volt. Az éjszakai portás azonosította Ray McDeere-t, és a

vendégkönyvből kiderült, hogy fél tíz körül jelentkezett be Lee Stevens néven. És készpénzzel fizetett. Később bejelentkezett az áldozat is. Az áldozat is azonosította Mr. Ray McDeere-t. Az éjszakai portás emlékezett rá, hogy az áldozat egy Rachel James nevű vendég után érdeklődött, aki öt perccel az áldozat előtt jelentkezett be és készpénzzel fizetett. Rachel James valamikor az éjszaka folyamán tűnt el anélkül, hogy a kijelentkezéssel fárasztotta volna magát. Hasonlóan Ray McDeere alias Lee Stevenshez. Az egyik parkolóőr is majdnem teljes biztonsággal azonosította McDeere-t. Azt állította, hogy a férfi éjfél és egy óra között beült egy fehér, négyajtós Cutlassbe egy nővel. Elmondta, hogy a nő vezetett, és úgy tűnt, nagyon sietnek. Azt is közölte a parkolóőr, hogy keleti irányba indultak el a 182-es úton.

Aaron Rimmer Hilton-béli, hatodik emeleti szobájából bemutatkozás nélkül felhívta a seriff irodájának egyik nyomozóját, és közölte vele, hogy érdemes ellenőrizni a mobile-i autókölcsönzőket. Vizsgálják meg, hogy Abby McDeere néven nem bérelt-e autót valaki, így majd megtudják, honnan származik a fehér Cutlass, jelentette ki Rimmer. Megkezdődött a kutatás, Mobile-tól Miamiig, az Abby McDeere néven kölcsönzött Cutlass után. A seriff megígérte, hogy az áldozat barátját, Aaron Rimmert, tájékoztatja a fejleményekről. Mr. Rimmer a Hiltonban várakozott. Tony Verklerrel vettek ki közösen szobát. A szomszédban főnöke, DeVasher masszírozta a tokáját. Tizennégy barátja pedig a hetedik emeleti szobákban ücsörgött és várt.

Mitch tizenhét fordulót tett a lakásból, mire a teherautó megtelt, de délre a Bendiniiratok készen voltak a szállításra. Mitch leült a kanapéra és utasításokat jegyzett fel Tammynek. Részletesen beszámolt a banki átutalásokról és azt kérte a nőtől, hogy várjon egy hetet, mielőtt édesanyjával felveszi a kapcsolatot. Az asszony hamarosan milliomos lesz. Mitch az ölébe helyezte a telefont, és egy kellemetlen feladatra készítette fel magát. Felhívta a Dane County Bankot és Harold Sutherlandet kérte a telefonhoz. Sürgős ügyről van szó, mondta.

- Halló! - szólt apósa dühösen a kagylóba. - Mr. Sutherland, itt Mitch. Tudja már... - Hol a lányom? Jól van? - Igen. Remekül. Velem van. Külföldre utazunk néhány napra. Talán néhány hétre. Talán néhány hónapra. - Értem - felelte a férfi lassan. - És hová mentek? - Nem tudom. Ide-oda utazgatunk egy darabig. - Valami baj van, Mitch? - Igen, uram. Nagyon nagy baj van, de most nem tudom elmagyarázni. Talán majd egyszer később. Figyelje nagyon az újságokat. Két héten belül nagy port kavaró hírek jönnek majd Memphisből. - Veszélyben vagytok? - Mondhatni igen. Nem érkezett egy összeg a számlájára távirati átutalással? - De, ami azt illeti, igen. Valaki elhelyezett itt egymillió dollárt egy órával ezelőtt. - Ez a valaki én voltam, a pénz pedig a maguké. Hosszú hallgatás volt a válasz. - Mitch, azt hiszem, ez magyarázatot érdemel. - Igen, uram, önnek igaza van. De most nem tudok magyarázattal szolgálni. Ha biztonságban kijutunk az országból, nagyjából egy héten belül értesítjük magukat. Élvezzék a pénzt. Mennem kell. Mitch várt egy percet és felhívta a Panama City Beachben lévő Holiday Inn 1028-as szobáját. - Halló? - Abby volt a vonal túlsó végén. - Szia, kicsim. Hogy vagy? - Rettenetesen. Ray fényképe rajta van az itteni összes újság címoldalán. Először csak a szökés miatt, meg azért, mert valaki látta Mobile-ban. De most már a tévében azt mondják, hogy ő az első számú gyanúsítottja egy nemi erőszaknak, amit tegnap este követtek el. - Micsoda? Hol?

- A Perdido Beach Hiltonban. Ray észrevette, hogy az a szőke nő követ engem a szállóba. Elkapta a szobájában és megkötözte. Semmi komoly. Elvette a pisztolyát és a pénzét. A nő pedig most azt állítja, hogy Ray McDeere összeverte és megerőszakolta. Floridában az összes rendőr azt a kocsit keresi, amit tegnap este béreltem Mobile-ban. - Hol a kocsi? - Egy lakónegyedben hagytuk, körülbelül egy kilométerre innen. Annyira félek, Mitch. - Hol van Ray? - A parton fekszik és megpróbálja lebarnítani az arcát. Az újságokban egy régi fényképet közöltek. Azon hosszú a haja és nagyon sápadt. Nem is jó kép. Most pedig kefehaja van és azon igyekszik, hogy egy kicsit lepiruljon. Azt hiszem, ez segíteni fog. - Mindkét szobát a te neveden vetted ki? - Igen, Rachel James néven. - Figyelj rám, Abby. Felejtsétek el a Rachelt, Leet, Rayt, meg Abbyt. Várjatok sötétedésig, aztán menjetek el abból a szállóból. Csak egyszerűen sétáljatok ki. Körülbelül egy kilométernyire keletre van egy kis motel, a Blue Tide. Egy kicsit sétáltok a parton, amíg meg nem találjátok. Menj be a portára és kérj két szobát egymás mellett. Készpénzzel fizess. Mondd meg nekik, hogy a neved Jackie Nagel. Világos? Jackie Nagel. Ezt a nevet használd, mert amikor odaérek, Jackie Nagelt fogom keresni. - Mi van akkor, ha nincs két egymás melletti szoba? - Ha valami nincs rendben, menjetek egy kicsivel tovább, a Seaside nevű vityillóig. Ott jelentkezzetek be. Ugyanezen a néven. Én mindjárt indulok, mondjuk, hogy egykor. Tíz órán belül ott kell lennem. - Mi van, ha megtalálják a kocsit? - Meg fogják találni és ellepik egész Panama City Beachet. Óvatosnak kell lennetek. Miután besötétedett, próbáljatok meg besurranni egy illatszerboltba és vegyetek hajfestéket. Vágd le a hajadat egészen rövidre, és fesd be szőkére. - Szőkére? - Vagy vörösre. Mit bánom én. De fesd be. Mondd meg Raynek, hogy ne hagyja el a szobáját. Semmi rizikót ne vállaljatok. - Raynek van egy pisztolya, Mitch.

- Közöld vele, hogy én azt mondtam: nem használhatja. Valószínűleg már ma is több ezer zsaru lesz ott a környéken. Nem nyerhet, ha lövöldözni kezd. - Szeretlek, Mitch. Nagyon félek. - Félni azt szabad, kicsim. De attól még gondolkozni lehet. Nem tudják, hol vagytok, és képtelenek megtalálni, ha mozogtok. Éjfélre ott leszek.

Lamar Quin, Wally Hudson és Kendall Mahan a harmadik emeleti tárgyalóban ültek, és a következő lépést fontolgatták. Mivel már hosszabb ideje dolgoztak a cégnél, tudtak az ötödik emeletről meg az alagsorról, Mr. Lazarovról és Mr. Moroltóról, Hodge-ról és Kozinskiről. Azt is tudták, hogy ha valaki belép a céghez, nem távozik onnan. Elmesélték egymásnak a Nagy Nap történetét. Ahhoz a naphoz hasonlították, amikor megtudták a szomorú igazságot a Mikulásról. Szomorú és ijesztő nap volt, amikor Nathan Locke elbeszélgetett velük az irodájában és közölte velük, hogy ki a legnagyobb ügyfelük. És aztán bemutatta őket DeVashernek. A Morolto család alkalmazottai voltak, és azt várták tőlük, hogy dolgozzanak keményen, költsék el csinos kis fizetésüket, és egy szót se szóljanak róla. Mindhárman pontosan ezt tették. Felmerült bennük a távozás gondolata, de komoly terveket sohasem kovácsoltak. Családos emberek voltak. Idővel valahogyan megbarátkoztak a gondolattal. Annyi tiszta ügyfele van a cégnek. Annyi kemény, törvényes munka vár rájuk. Az üzlettársak végezték a piszkos munka nagy részét, és a cégnél eltöltött egyre több évnek köszönhetően, egyre jobban belekeveredtek a konspirációba. Az üzlettársak biztosították őket, hogy sohasem fognak rendőrkézre kerülni. Túl okosak. Túl sok a pénzük. Az álca tökéletes. A tárgyalóasztal körül ülő három férfit elsősorban az késztette gondolkodásra, hogy az üzlettársak távoztak a városból. Egyetlen üzlettárs sem maradt Memphisben. Még Avery Tolar is eltűnt. Kisétált a kórházból. Mitchről beszélgettek. Bujkál valahol, meg van rémülve és menti az életét. Ha DeVasher kapja el, halott ember, és majd őt is eltemetik úgy, mint Hodge-ot és Kozinskit. De ha az FBI kapja el, akkor a kezükben lesznek a papírok, és a kezükben lesz a cég, és ily módon természetesen a három férfi is. Mi van akkor, ha senki sem kapja el? Ezen is eltöprengtek. Mi van, ha sikerül neki és egyszerűen eltűnik? Persze az összes dokumentummal együtt. Mi van akkor, ha ő és Abby most valahol egy tenger partján ücsörögnek, rumot isznak és a pénzüket számolják? Nagyon tetszett nekik ez a gondolat, és egy darabig elbeszélgettek róla.

Végül úgy döntöttek, hogy várnak holnapig. Ha Mitchet lepuffantják valahol ott délen, akkor Memphisben maradnak. Ha nem találják meg, Memphisben maradnak. Ha az FBI elkapja, akkor viszont nyomás! Menekülj Mitch! Menekülj!

A Blue Tide Motelban szűk, vacak szobák voltak. Az elnyűtt szőnyeg legalább húszéves lehetett. Az ágyterítőt cigaretta égette ki több helyen. De most nem volt szükségük fényűzésre. Csütörtökön, sötétedés után Ray Abby mögött állt egy ollóval, és finom mozdulatokkal vágni kezdte a haját a füle körül. A szék alatt lévő két törülközőt sötét haj borította el. Abby figyelmesen nézte az ősrégi színes televízió melletti tükörben a férfit, ahogy dolgozik, és nem fukarkodott az instrukciókkal. Ray fiús frizurát csinált neki, a füle körül alaposan körbenyírta. Ray hátralépett és a munkájában gyönyörködött. - Nem rossz - jegyezte meg. Abby elmosolyodott, és karjáról lesöpörte a hajat. - Azt hiszem, most be kell festenem - állapította meg szomorúan. Bement a fürdőszobába, és bezárta az ajtót. Egy órával később szőke hajjal jelent meg. Sárgásszőke hajjal. Ray az ágytakarón aludt. Abby letérdelt a piszkos szőnyegre, és összegyűjtötte a hajat. Felszedte a földről és betette egy műanyag szemeteszsákba. Az üres hajfestékes doboz is odakerült, aztán bekötötte a zsák száját. Ekkor kopogtattak az ajtón. Abby megdermedve figyelt. A függönyöket teljesen behúzták. Abby megütögette Ray lábát. Ray felugrott az ágyról, és megragadta a pisztolyt. - Ki az? - suttogta Abby hangosan. - Sam Fortune - suttogta vissza Mitch. Ray kinyitotta az ajtót és Mitch belépett. Magához szorította Abbyt és megölelte Rayt. Az ajtót ismét kulcsra zárták, a lámpákat lekapcsolták és a sötétben leültek az ágyra. Mitch szorosan átölelte Abbyt. Bár oly sok mondandójuk lett volna egymás számára, nem szóltak semmit.

Apró, gyenge fénysugár szivárgott be a függöny alatt, és a percek múlásával fokozatosan megvilágította a szekrényt és a televíziót. Senki sem beszélt. Egy hangot sem lehetett hallani a Blue Tide Motelban. A parkoló jóformán üres volt. - Azt még meg tudom magyarázni, hogy én miért vagyok itt - mondta végül Ray -, de arról fogalmam sincs, hogy ti miért... - Már elfelejtettük, hogy miért vagyunk itt - felelte Mitch -, és arra koncentrálunk, hogy távozzunk innen. Együtt. Biztonságban. - Abby mindent elmondott - közölte Ray. - Mindent én sem tudok - mondta erre Abby. - Azt sem tudom, hogy ki üldöz bennünket. - Az a gyanúm, hogy mindannyian a nyomunkban vannak - válaszolta Mitch. - DeVasher és a bandája itt van a közelben. Gondolom, Pensacolában. Ott a legközelebbi repülőtér. Tarrance valahol a part mentén hajszolja az embereit Ray McDeere után, aki megerőszakolt egy nőt. És persze a segítőtársa, Abby McDeere után. - Most mi történik? - kérdezte Abby. - Megtalálják a kocsit, ha eddig nem találták még meg. Ez majd Panama City Beachre irányítja a nyomozást. Az újságok szerint Mobile és Miami között folyik a kutatás, így ezután majd kiszélesítik. Amint megtalálják a kocsit, ez lesz a vadászat középpontja. Na most, vagy ezer ilyen vacak motel van itt a Csoda úton. Húsz kilométeren keresztül nem találni itt semmi mást, csak motelokat, lakóházakat és ruhaboltokat. Ezen a környéken pedig rengeteg ember van és rengeteg turista, sortban meg szandálban. És holnaptól mi is turisták leszünk sortban meg szandálban. Szerintem még akkor is van két-három napunk, ha száz emberrel jönnek utánunk. - Mi történik akkor, amikor kitalálják, hogy itt vagyunk? - kérdezte Abby. - Könnyen elképzelhető, hogy Rayjel otthagytátok a kocsit és beültetek egy másikba. Nem lehetnek biztosak abban, hogy a Csoda úton vagyunk, de azért itt fognak keresni. De ők nem a Gestapo. Alapos indok nélkül nem törhetnek be ajtókat, hogy kutassanak. - DeVasher azonban megteheti - jegyezte meg Ray. - Igen, de van itt legalább egymillió ajtó. Majd úttorlaszokat állítanak fel, és figyelik az összes üzletet és éttermet. Minden hotelportással beszélni fognak, és megmutatják nekik Ray fényképét. Néhány napon keresztül elözönlik a környéket, mint a hangyák, de ha egy kis szerencsénk van, elkerülnek minket. - Mivel jöttél, Mitch? - kérdezte Ray.

- Egy teherautóval. - Nem értem, miért nem ülünk bele és aztán söprés. A kocsi itt van innen egy kilométerre, csak arra vár, hogy megtalálják, és tudjuk, hogy jönni fognak. Szerintem húzzuk el a csíkot. - Figyelj rám, Ray. Lehet, hogy most éppen úttorlaszokat állítanak fel. Bízzál bennem. Nem hoztalak ki a börtönből? Na látod. Egy sziréna visított végig az úton. Megdermedve figyeltek, amíg elhalkult a hang. - Na lássuk - mondta Mitch. - Kiköltözünk. Nem tetszik nekem ez a hely. A parkoló üres és túl közel van a sztrádához. A teherautót arrébb parkoltam le, az elegáns Sea Gull's Rest Motel előtt. Lefoglaltam két aranyos szobát. Ott sokkal kisebbek a csótányok. Komótosan végigsétálunk a parton. Aztán kirámoljuk a teherautót. Elég izgalmasnak hangzik?

37

Joey Morolto és a rohamosztag pénteken, jóval hajnal előtt, egy bérelt DC-9-essel ért földet a pensacolai repülőtéren. Lazarov két limuzinnal és nyolc bérelt teherautóval várta őket. Jelentést tett Joeynak az elmúlt huszonnégy óra eseményeiről, miközben a konvoj elhagyta Pensacolát és a 98-as úton megindult kelet felé. A jelentés után megérkeztek egy tizenkét emeletes lakóházhoz, amely a Csoda út mentén, Destin magasságában állt, egy órára Panama City Beachtól Lazarov kibérelte a legfelső szintet. Mindössze négyezer dollárért egy hétre. Ilyenek az árak a holtszezonban. A rohamosztag tagjainak két további emelet állt a rendelkezésére. Mr. Morolto úgy üvöltözte a parancsokat, mint egy felajzott kiképző őrmester. A legnagyobb helyiségben, amely a smaragdzöld vízre nézett, felállították a parancsnoki posztot. Moroltónak semmi sem felelt meg. Reggelit akart, és Lazarov elküldött két teherautót a közeli élelmiszer-áruházba. McDeere-t akarta és Lazarov megkérte, hogy legyen türelemmel. Pirkadatra a rohamosztag berendezkedett a szobákban. Várakoztak. Tőlük öt kilométernyire a parton, látótávolságon belül F. Denton Voyles és Wayne Tarrance a Sandestin Hilton egyik nyolcadik emeleti szobájának az erkélyén foglalt helyet. Kávéztak, a felkelő napban gyönyörködtek és a stratégiai lépéseket tárgyalták

meg. Az éjszaka nem telt jól. Az autót nem találták meg. Mitchnek nyoma sincs. Mivel hatvan FBI-ügynök és több száz helybéli rendőr özönlötte el a partot, legalább a kocsit meg kellett volna találniuk. Minden egyes óra elteltével a három McDeere egyre távolabb került tőlük. A kávézóasztalon heverő dossziékban voltak a letartóztatási parancsok. Ray McDeere esetében az indokok között szerepelt a szökés, rablás és nemi erőszak. Abbyt mindössze bűnrészességgel gyanúsították. A Mitch ellen felhozott vádakhoz azonban több találékonyságra volt szükség. Az igazságszolgáltatás akadályozása, és egy meglehetősen homályos zsarolási vád. És persze a jó öreg Jolly Joker: átutalási csalás. Tarrance nem igazán tudta, ez a vád hogyan illik ide, de az FBI-nak dolgozott és még nem látott olyan ügyet, ahol ez a vádpont ne merült volna fel. A letartóztatási parancsok bevetésre készen álltak; korábban a délkeleti vidék tucatnyi újságírójával és televízióriporterével már alaposan ismertették mindegyiknek a tartalmát. Tarrance, akit arra képeztek ki, hogy arca minden körülmények között rezzenéstelen maradjon, és arra, hogy utálja a sajtót, örömteli perceket töltött az újságírókkal. Szükség volt a nyilvánosságra. A nyilvánosság döntő fontosságú volt. A hatóságoknak meg kell találniuk a három McDeere-t, mielőtt a maffia találná meg őket. Rick Acklin rohant ki az erkélyre. - Megtalálták a kocsit! Tarrance és Voyles felpattant. - Hol? - Panama City Beachben. Egy emeletes lakóház parkolójában. - Hívják ide az embereinket, az összesét! - kiabálta Voyles. - Mindenhol hagyják abba a kutatást. Azt akarom, hogy az összes ügynök menjen Panama City Beachbe. Az egész helyet felforgatjuk. Hívják oda az összes helyi zsarut. Mondják meg nekik, hogy az összes be- és kivezető autópályán állítsanak fel úttorlaszokat. A kocsin ellenőrizzék az ujjlenyomatokat. Hogy néz ki ez a város? - Hasonlít Destinre. Húsz kilométeres csík a part mentén, tele szállodákkal, motelokkal, lakóházakkal és így továbbfelelte Acklin. - Az embereink ajtóról ajtóra járják végig a szállodákat. Készen van a nő fantomképe? - Valószínűleg igen - válaszolta Acklin. - Mitch, Ray és a nő fantomképe és Ray fényképe legyen ott az összes ügynök és zsaru kezében. Azt akarom, hogy ott sétáljanak a városban azokat a rohadt fantomképeket lobogtatva.

- Értettem, uram. - Mennyire van ide Panama City Beach? - Nagyjából tizenöt percre keletre. - Hozzák ide a kocsimat.

A telefon ébresztette fel Aaron Rimmert a szállodai szobában. A Baldwin megyei seriffiroda nyomozótisztje volt a vonal túlsó végén. Megtalálták a kocsit Panama City Beachben, Mr. Rimmer, közölte. Alig néhány perccel ezelőtt. Nagyjából két kilométerre a Holiday Inntől. A 98-as úton. Sajnálom, ami a lánnyal történt, mondta a férfi. Remélem, jobban van, tette hozzá. Mr. Rimmer köszönetet mondott és nyomban felhívta Lazarovot. Tíz perccel később szobatársával, Tonyval és DeVasherrel meg tizennégy másik férfival viharos sebességgel kelet felé tartottak. Panama City Beach háromórányi útra volt. Destinben Lazarov útnak indította a rohamosztagosokat. Gyorsan bezsúfolódtak a teherautókba, és megindultak kelet felé. A villámháború megkezdődött.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy a teherautó rákerüljön a körözött járművek listájára. A nashville-i autókölcsönző helyettes vezetője egy Billy Weaver nevezetű ember volt. Péntek reggel kinyitotta az irodát, elkészítette a kávéját és átnézte az újságot. Nagy érdeklődéssel olvasta el a lap címoldalának alsó felét betöltő történetet Ray McDeereről és a part mentén folytatott hajszáról. A cikk aztán említést tett Abbyről. Aztán pedig a szökevény öccséről. Mitch McDeere-ről. A név ismerősnek hangzott. Billy kihúzott egy fiókot és átlapozta az éppen kikölcsönzött autók listáját. Igen, egy McDeere nevezetű férfi szerdán késő este bérelt egy teherautót. M. Y. McDeere az aláírás szerint, de a jogosítványban az állt: Mitchell Y. McDeere Memphisből. Mivel törvénytisztelő polgár és becsületes adófizető volt, Billy felhívta az unokatestvérét a rendőrségen. Az unokatestvér felhívta a nashville-i FBI-irodát, és tizenöt perccel később a teherautó rákerült a körözött járművek listájára.

Tarrance rádión vette a hívást, míg Acklin vezetett. Voyles a hátsó ülésen utazott. Egy teherautó? Miért lenne McDeere-nek szüksége egy teherautóra? Autó, ruha, cipő, fogkefe nélkül távozott Memphisből. A kutyát otthagyta egy falat ennivaló nélkül. Semmit sem vitt magával, akkor pedig miért kell neki egy teherautó? Természetesen a Bendini-dokumentumok szállítására. Vagy a papírokkal megrakott teherautóval távozott Memphisből, vagy pedig most megy értük. Na de, hogy jön ide Nashville?

Mitch a nappal együtt kelt. Vágytól fűtötten, hosszan ránézett szőke frizurájú feleségére, de aztán magában félretette a szexet. Az várhat. Hagyta aludni Abbyt. A kicsiny szobában elsétált az egymásra rakott dobozok mellett és bement a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott, magára öltött egy szürke melegítőt, amit még Montgomeryben vett. Egy kilométeres séta után a parton talált egy élelmiszerboltot. Hatalmas mennyiségű kólát vásárolt, süteményt, sült krumplit, napszemüvegeket, sapkákat és három napilapot. Ray a teherautónál várta, amikor visszatért. Az újságokat kiterítették Ray ágyán. A helyzet rosszabb volt, mint gondolták. A mobile-i, pensacolai és montgomery-i lap címoldalon hozta a történetet, közölték Ray és Mitch fantomképét és Ray börtönben készült fényképét. A pensacolai újság szerint Abby fantomképét nem köröztették. A fantomképekről megállapították, hogy itt-ott hasonlítanak rájuk, máshol viszont rosszak. De nagyon nehéz volt ezt objektíven megítélni. A fenébe is, hiszen Mitch a saját fantomképére bámult és azon igyekezett, hogy elfogulatlanul megállapítsa, mennyire hasonlít rá. A történetek Wayne Tarrance, a FBI különleges ügynökének esztelen kijelentéseivel voltak tele. Tarrance azt állította, hogy Mitchell McDeere-t látták a Gulf Shores - Pensacola térségben; hogy róla és Rayről tudni kell: komolyan fel vannak fegyverkezve és rendkívül veszélyesek; hogy megfogadták, élve nem kerülnek rendőrkézre; hogy már gyűjtik a jutalmat a nyomravezetőnek. Tarrance azt is hozzátette, hogy ha bárki lát egy olyan férfit, aki akár csak halványan is hasonlít a McDeere fivérek egyikére, legyen olyan kedves felhívni a rendőrséget Miközben a süteményt ették, végül arra jutottak, hogy a fantomképek nem hasonlítanak rájuk. A börtönben készült fénykép pedig egyenesen komikus volt. Bementek a szomszédos szobába és felébresztették Abbyt. Elkezdték kicsomagolni a Bendiniiratokat és felállították a videokamerát.

Kilenckor Mitch felhívta Tammyt R-beszélgetéssel. Az új személyazonosságik és az útlevelek már a nőnél voltak. Mitch megkérte őt, hogy nyomban adja postára a következő címre: Sam Fortune, Sea Gull's Rest Motel, 16694 98-as út, Panama City Beach, Florida. Tammy felolvasta a férfinek a nashville-i újság címoldalán közölt történetet róla és kis bandájáról. A lap nem közölt fantomképeket. Mitch megmondta Tammynek, hogy miután feladta az útleveleket, tűnjön el Nashvilleből. Hajtson Knoxville-be, jelentkezzen be egy nagyobb motelbe, és hívja fel őt a Sea Gull's Motel 39-es szobájában. Megadta a nőnek a telefonszámot

Két FBI-ügynök kopogtatott a San Luis Street 486-os számnál álló öreg, ütött-kopott lakókocsi ajtaján. Mr. Ainsworth alsónadrágban jött az ajtóhoz. A két férfi felvillantotta a jelvényét. - Na, és mit akarnak tőlem? - mordult rájuk. Az egyik ügynök a kezébe adta a reggeli lapot. - Ismeri ezt a két férfit? Mr. Ainsworth megnézte az újságot. - Azt hiszem, ezek a feleségem kölykei. Sohasem találkoztam velük. - És hogy hívják a feleségét? - Eva Ainsworth. - Hol van most? Mr. Ainsworth ismét az újságot nézegette. - Munkában. A Palacsinta bárban. Azt mondják, hogy ezek a srácok itt vannak a környéken? - Igen, uram. Nem látta őket? - Hát persze, hogy nem. De magamhoz veszem a pisztolyomat. - A felesége sem látta őket? - Tudtommal nem. - Köszönjük, Mr. Ainsworth. Parancsunk van rá, hogy tartsuk szemmel az utcát, de önt nem fogjuk zavarni. - Jó. Ezek a fiúk nem normálisak. Mindig mondtam az asszonynak.

Két kilométerrel odébb két másik ügynök parkolt le feltűnés nélkül a Palacsinta bár előtt. Megkezdték a figyelést.

Délre a Panama City Beach körüli összes úton és autópályán úttorlaszokat állítottak fel. A Csoda úton a rendőrök minden hat kilométeren megállították a forgalmat. Végigjárták az összes ruhaboltot, és kiosztogatták a fantomképeket. A Pizza Hutban, a Taco Bellben és még tucatnyi más gyorsétteremben kifüggesztették őket a hirdetőtáblára. A pénztárosoknak és a pincéreknek a lelkükre kötötték, hogy tartsák nyitva a szemüket. Ezek nagyon veszélyes fickók. Lazarov és emberei a Best Westernben táboroztak le, három kilométerre a Sea Gull's Moteltől. Lazarov kibérelt egy tárgyalót és felállította a parancsnokságot. Négy emberét elküldte az egyik ruhaboltba. A legkülönfélébb turistaruhákkal, szalmakalapokkal és sapkákkal tértek vissza. Lazarov kölcsönzött két Ford Escortot, és felszerelte őket rendőrségi rádiókkal. A kocsiban a rohamosztagosok cirkáltak a Csoda úton és a szirénák szüntelen vijjogását hallgatták. Nyomban bekapcsolódtak a teherautó utáni kutatásba. DeVasher, stratégiai szándékkal, a bérelt teherautókat szétszórta a Csoda úton. Emberei ártatlan képpel ücsörögtek a nagy parkolókban és rádiójuk mellett várakoztak. Két óra körül Lazarovot felhívta telefonon az egyik alkalmazott a Bendini-épület ötödik emeletéről. Két dolog. Először is: a Kajmán-szigeteken szaglászó emberük talált egy öreg lakatost, aki - miután megfizették - vissza tudott emlékezni arra, hogy április elsején, nagyjából éjfél körül, tizenegy kulcsról kellett másolatot csinálnia. Tizenegy, két karikára fűzött kulcsról. A férfi azt mondta, hogy egy nagyon csinos, barna hajú amerikai nő szép lábakkal, készpénzben fizetett és nagyon sietett. A lakatos azt is elmondta, könnyű volt másolatot készíteni a kulcsokról, kivéve a Mercedes kulcsot. Nem is volt biztos benne, hogy az jól sikerült. A második pedig: telefonált egy bankár a NagyKajmánról. Kedden reggel kilenc óra harminchárom perckor tízmillió dollárt utaltak át távirati úton a Royal Bank of Montrealból a nashville-i Southeastern Bankba.

Négy és fél öt között a rendőrségi rádiók megvadultak. A szirénák visítása nem akart alábbhagyni. A Holiday Innben az egyik portás meglehetősen nagy biztonsággal azonosította Abbyt: az a nő, aki csütörtök hajnali négy óra tízenhét perckor készpénzzel fizetett két szobáért. Bár három éjszakát is kifizetett, senki sem látta őt

azóta, hogy csütörtökön egy órakor kitakarították a szobákat. Nyilvánvaló volt, hogy csütörtök óta egyik szobában sem aludt senki. A portás semmi jelét nem látta annak, hogy a nő férfi kísérővel utazott volna. A szállót ellepték a rendőrök, FBI-ügynökök és a Morolto család emberei. A portást maga Tarrance hallgatta ki személyesen. Ott voltak! Valahol Panama City Beachben. A Rayjel és Abbyvel kapcsolatos feltételezést már alátámasztották. Azt is gyanítani lehetett, hogy Mitch velük van, de ezt a gyanút nem sikerült megerősíteni. Egészen péntek délután négy óra ötvennyolc percig. Ekkor robbant a bomba. Egy seriffhelyettes lefékezett egy olcsó motel előtt, és észrevette egy teherautó szürke-fehér orrát. Elsétált két épület között, és rámosolygott a hatalmas szeméttároló és egy sor kétszintes motelszoba között álló teherautóra. Leírta a számokat a rendszámtábláról és aztán beszólt a rádión. És stimmelt! A motelt öt percen belül körülvették. A tulajdonos az irodában szitkozódott és magyarázatot követelt. Megnézte a fantomképeket és megrázta a fejét. Öt FBI-jelvény villant az arcába és nyomban hajlamosabb lett az együttműködésre. Magához vette a szobakulcsokat, és egy tucatnyi FBI-ügynök kíséretében elkezdte körbejárni a motelt ajtóról ajtóra. Negyvennyolc ajtó. Csak hét szoba volt foglalt. Miközben kinyitotta az ajtókat, a tulajdonos elmagyarázta, hogy ez az év leggyengébb időszaka a Beachcomber Innben. Júniusig az összes többi kisebb motel csak küszködik, tette hozzá. Még a Sea Gull's Motel is, hét kilométerre nyugatra, csak küszködik.

Andy Patricket először tizenkilenc éves korában ítélték el. Négy hónapot ült csekkhamisításért. Úgy vélte, hogy priuszával nem találhat becsületes munkát, ezért a következő húsz évben kisstílű bűnözőként dolgozott, meglehetősen sikertelenül. Ide-oda utazgatott az országban és lopott az áruházakban, csekkeket hamisított és alkalmakként betört egykét házba. Ezt az alacsony, törékeny, erőszakkerülő embert huszonhét éves korában súlyosan összeverte egy nagydarab, arrogáns seriffhelyettes Texasban. Andy elvesztette a fél szemét és a törvények iránti minden tiszteletét. Hat hónappal ezelőtt érkezett Panama City Beachbe, és becsületes állást talált magának: négy dolláros órabérben dolgozott az éjszakai műszakban a Sea Gull's

Motelban, a recepción. Péntek este kilenc körül éppen a tévét nézte, amikor egy nagydarab, pökhendi seriffhelyettes fontoskodva bemasírozott az ajtón. - Embervadászat folyik - jelentette ki, és letette a fantomképeket és a börtönben készült felvételt a koszos pultra. Ezeket az embereket keressük. Az a gyanúnk, hogy valahol itt vannak a környéken. Andy megnézte a fantomképeket. A Mitchell Y. McDeere nevű fickóról készült elég ismerősnek tűnt. Kisstílű bűnöző agyában forogni kezdtek a kerekek. A jó szemével ránézett a nagydarab, pökhendi seriffhelyettesre és azt mondta: - Sose láttam őket. De majd figyelni fogok. - Veszélyes emberek - mondta a seriffhelyettes. Te vagy veszélyes ember, gondolta magában Andy. - Tűzze ki ezeket a falra - utasította őt a férfi. Mi az, talán a tiéd ez a nyavalyás hely? - tette fel magában a kérdést Andy. - Sajnálom, de nincs rá felhatalmazásom, hogy bármit is kitegyek a falra. A seriffhelyettes megmerevedett, oldalra billentette a fejét, és vastag napszemüvegén keresztül Andyre meredt. - Figyelj ide, öcskös. Én felhatalmazlak rá. - Sajnálom, uram, de semmit sem tehetek ki a fába, csak akkor, ha a főnököm utasít rá. - És hol van a főnököd? - Nem tudom. Valószínűleg valahol egy bárban. A seriffhelyettes gondosan felvette a fantomképeket, besétált a pult mögé és odaerősítette őket a hirdetőtáblára. Amikor végzett, lebámult Andyre és így szólt: Néhány órán belül visszajövök. Ha ezeket leveszed innen, letartóztatlak az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért. Andy meg sem rezdült. - Nem fog menni. Egyszer Kansasben már lekapcsoltak ezért, úgyhogy mindent tudok róla. A seriffhelyettes kövér arca elvörösödött; a férfi a fogát csikorgatta. - Szóval te egy ilyen nyavalyás gané vagy. - Igen, uram. - Megígérem neked, ha ezeket leveszed innen, valamiért börtönbe csuklak. - Voltam már ott, nem olyan nagy dolog.

Vörös fények villództak és szirénák sikítottak a Csoda úton tőlük alig néhány méterre. A seriffhelyettes megfordult és figyelte, mi történik. Morgott valamit, aztán kivonult a helyiségből. Andy a szemétbe hajította a fantomképeket. Néhány percig az egymást akadályozó rendőrségi autókat figyelte a Csoda úton, aztán a parkolón keresztül elsétált a hátsó épülethez. Bekopogott a 38-as szoba ajtaján. Várt, aztán megint kopogott. - Ki az? - kérdezte egy nő. - A főportás - felelte Andy, büszkén a címére. Az ajtó kinyílt és kilépett rajta a Mitchell Y. McDeere-ről készült fantomképhez fölöttébb hasonló férfi. - Tessék! Mit óhajt? Ideges, szögezte le magában Andy. - Erre jártak a zsaruk, ugye érti, mire gondolok? - És mit akartak? - kérdezte a férfi ártatlanul. Te seggfej, gondolta Andy. - Hát csak kérdezősködtek és képeket mutogattak. És tudja, megnéztem a képeket. - Aha - mondta a másik. - Nagyon jó képek - tette hozzá Andy. Mr. McDeere jól megnézte magának Andyt. Andy így szólt: - Azt mondta a rendőr, hogy az egyikük börtönből szökött. Látja, erről van szó. Én is voltam már börtönben és szerintem mindenkinek meg kellene szöknie. Érti? Mr. McDeere elmosolyodott, meglehetősen idegesen. - Hogy hívják magát? - kérdezte. - Andy. - Van egy üzletem a maga számára, Andy. Adok magának most ezer dollárt, és holnap, ha még akkor sem tud senkit felismerni, adok még egy ezrest. Ugyanez vonatkozik a következő napra is. Nagyszerű üzlet, vélekedett Andy, de ha napi ezer dollár nem gond neki, akkor nyilván nem gond a napi ötezer sem. Élete nagy lehetősége előtt állt. - Nem - felelte Andy határozottan. - Napi ötezer. Mr. McDeere egy percig tétovázott. - Megegyeztünk. Várjon, kihozom a pénzt. - Bement a szobába, és egy halom pénzzel tért vissza. - Napi ötezer dollár, Andy, és áll az alku.

Andy átvette a pénzt és körülnézett. Majd később is megszámolhatja. - Gondolom, azt szeretné, hogy tartsam távol a takarítónőket. - Remek ötlet. Ez nagyon jó lenne. - Még ötezer. Mr. McDeere mintha habozott volna. - Rendben, van egy másik ajánlatom. Holnap reggel egy csomag érkezik a portára Sam Fortune névre. Hozza ide nekem, tartsa távol a takarítónőket, és adok magának még ötezer dollárt. - Ez nem megy. Az éjszakai műszakban dolgozom. - Jól van, Andy. Mi lenne, ha most egész hétvégén dolgozna megállás nélkül, távol tartaná a takarítónőket és idehozná a csomagomat? Meg tudja csinálni ezt? - Persze. A főnököm alkoholista. Boldog lesz, ha én dolgozom egész hétvégén. - Mennyit kér ezért, Andy? Gyerünk, csípd meg, gondolta Andy. - Még húszezer. Mr. McDeere elmosolyodott. - Rendben van. Andy vigyorogva tömte be a pénzt a zsebébe. Szó nélkül távozott. Mitch pedig visszavonult a 38-as szobába. - Ki volt az? - vakkantotta Ray. Mitch elmosolyodott, miközben a redőnyrésen kinézett az ablakon. - Tudtam, valami kis szerencse kell ahhoz, hogy megússzuk ezt. Azt hiszem, most éppen megleltük a szerencsénket.

38

Mr. Morolto fekete öltönyt és vörös nyakkendőt viselt, és az asztalfőn ült a Best Western Dunes termében. A műanyag borítású tárgyalóasztal körüli húsz székben legjobb és legokosabb emberei foglaltak helyet. A négy fal mellett a megbízható rohamosztagosok sorakoztak. Bár vastag nyakú gyilkosok voltak, akik hatékonyan és könyörtelenül követték el bűneiket, a színes ingekben, rikító sortnadrágokban és bámulatosán különféle szalmakalapjaikban úgy néztek ki, mint a bohócok. Mr. Morolto mosolygott is volna idétlen külsejükön, de a pillanat szorítása megakadályozta a mosolygást Mr. Morolto most figyelt.

Közvetlenül a jobbján Lou Lazarov foglalt helyet, balján pedig DeVasher, és a teremben minden fül azt figyelte, ahogy a két férfi adogatta egymásnak a szót. - Itt vannak. Tudom, hogy itt vannak - jelentette ki DeVasher drámai hangon, miközben mindkét tenyerével szótagonként csapott egyet az asztalra. Volt neki ritmusérzéke. Lazarov következett: - Egyetértek. Itt vannak. Ketten kocsival jöttek, a harmadik pedig teherautóval. Mindkét járművet megtaláltuk üresen, de tele voltak ujjlenyomatokkal. Igen, itt vannak. DeVasher: - De miért pont Panama City Beachben? Ez teljesen értelmetlen. Lazarov: - Először is: már járt itt korábban. Karácsonykor idejött, nem emlékszik? Ismeri ezt a helyet, és úgy gondolja, hogy mivel itt van ez a rengeteg olcsó motel a parton, könnyedén el tud rejtőzni. Nem is rossz ötlet. De a pasasnak van egy kis balszerencséje. Ahhoz képest, hogy ő maga is menekülőben van, túl nagy terhet visz magával: a bátyját, akit mindenki el akar kapni. És a feleségét. És feltételezéseink szerint, egy teherautónyi dokumentumot. Igazi kisiskolás mentalitás. Ha menekülnöm kell, magammal viszek mindenkit, aki szeret. De aztán a bátyja megerőszakol egy lányt legalábbis ők így hiszik -, és Alabamában és Floridában hirtelen az összes zsaru őket kezdi keresni. Hát tényleg pechük van. - Mi van az anyjával? - kérdezte Mr. Morolto. Lazarov és DeVasher bólintottak a nagy embernek és nyugtázták ezt a nagyon értelmes kérdést. Lazarov: - Itt pusztán véletlenről van szó. Nagyon egyszerű asszony, aki palacsintát szolgál fel és nem tud semmit. Azóta szemmel tartjuk, hogy itt vagyunk. DeVasher: - Egyetértek. Nem léptek kapcsolatba egymással. Morolto értelmesen bólintott és cigarettára gyújtott. Lazarov: - Tehát, ha itt vannak, és mi tudjuk, hogy itt vannak, akkor az FBI és az összes zsaru is tudja, hogy itt vannak. Hatvan emberünk van, nekik több száz. Ok az esélyesebbek. - Biztosak vagytok abban, hogy mind a hárman együtt vannak? - érdeklődött Mr. Morolto. DeVasher: - Minden kétséget kizáróan. Tudjuk, hogy a nő és a szökevény ugyanazon az éjjel bejelentkeztek a Perdidóba, aztán távoztak és három órával később McDeere felesége már itt jelentkezett be egy Holiday Innbe, és készpénzzel fizetett két szobáért. Tudjuk, hogy ezt követően kocsit bérelt, amin aztán megtalálták a férfi

ujjlenyomatait. Semmi kétség. Tudjuk, hogy Mitch szerdán bérelt egy teherautót Nashville-ben, csütörtök reggel a pénzünkből tízmillió dollárt átutaltatott egy nashville-i bankba. Utána pedig nyilván rátaposott a gázpedálra. A teherautót itt találták meg négy órával ezelőtt. Igen uram, együtt vannak. Lazarov: - Ha nyomban azután távozott volna Nashville-ből, hogy a pénzt átutalták, már sötétedés körül ideért volna. A teherautót üresen találták, tehát valahol itt a környéken kirámolták a tartalmát és elrejtették. Ez valószínűleg csütörtökön késő éjjel történhetett. Na most, arra kell gondolnunk, hogy valamikor alszanak is. Szerintem azzal a szándékkal maradtak itt tegnap este, hogy ma majd továbbindulnak. De reggel felébredtek, és a képük ott volt az újságban, a rendőrök egymás sarkát tapossák és váratlanul úttorlaszok kerülnek a sztrádákra. Tehát csapdában vannak. DeVasher: - Ahhoz, hogy kijussanak innen, kölcsönözniük, bérelniük vagy lopniuk kell egy kocsit. Az itteni autókölcsönzőknél semmi nyomuk sincs. A nő a saját nevén bérelt kocsit Mobile-ban. Mitch a saját nevén bérelt egy teherautót Nashville-ben. Rendes személyazonosságival. Tehát arra kell gondolnunk, hogy végül is mégsem olyan baromi okosak. Lazarov: - Egyértelmű, hogy nincsenek hamis papírjaik. Ha bérelnének egy kocsit, hogy elmeneküljenek, a saját nevüket használnák. De ennek semmi nyoma. Mr. Morolto csalódottan lengette meg a kezét. - Jó, jó. Tehát itt vannak. Zsenik vagytok. Büszke vagyok rátok. És akkor most mi van? DeVasher válaszolt: - Az FBI az utunkban van. Ők irányítják a kutatást, és mi nem tehetünk semmit, csak ülünk és várunk. Lazarov: - Telefonáltam Memphisbe. Az összes ügyvéd úton van idefelé. Jól ismerik McDeere-t és a feleségét. Elküldjük őket a partra, éttermekbe, meg szállókba. Talán majd látnak valamit. DeVasher: - Szerintem az egyik kisebb motelban vannak. Ott megadhatnak falneveket, készpénzzel fizetnek és senki sem gyanakszik. És kevesebb ember is van ott. Kisebb a valószínűsége annak, hogy meglátják őket. Bejelentkeztek a Holiday Innbe, de nem maradtak sokáig. Fogadni mernék, hogy valamelyik motelba költöztek a Csoda út mentén. Lazarov: - Először is meg kell szabadulnunk az FBI-ügynököktől és a zsaruktól. Ők még nem tudják, de hamarosan odébb fognak állni. Aztán kora reggel ajtóról ajtóra végigjárjuk az összes motelt. A legtöbb vityillóban maximum ötven szoba van. Szerintem két emberünk harminc perc alatt végez egy motellal. Tudom, hogy ez lassú lesz, de mégsem ülhetünk itt tétlenül. Lehet, hogy miután a zsaruk eltűnnek, a három McDeere fellélegzik egy kicsit és talán elkövetnek valami hibát.

- Úgy érted, hogy az embereink kezdjenek el szállodaszobákban kutatni? - kérdezte Mr. Morolto. DeVasher: - Lehetetlen minden szobába bejutnunk, de meg kell próbálnunk. Mr. Morolto felállt és körbepillantott a teremben. - Na és mi a helyzet a vízzel? kérdezte Lazarov és DeVasher felé fordulva. A két férfi, mélyen összezavarodva, egymásra bámult. - A víz! - üvöltötte Mr. Morolto. - Mi van a vízzel? A szemek kétségbeesetten cikáztak az asztal körül, aztán gyorsan Lazarovra szegeződtek. - Elnézést kérek, uram, de nem értem. Mr. Morolto Lazarov arcába hajolt. - Mi van a vízzel, Lou? A tengerparton vagyunk, nem igaz? Az egyik oldalon ott van a föld és rajta sztrádák, vasútvonalak, repülőterek, a másik oldalon pedig ott van a víz meg a csónakok és a többi. Na most, ha az utakat lezárják és a repülőterek és pályaudvarok szóba sem jöhetnek, akkor vajon hova mehet ez a három ember? Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy megpróbálnak keríteni egy csónakot és a sötétben szépen eltűnnek a vízen. Ennek így lenne valami értelme, nem, fiúk?

A teremben minden fej gyorsan bólintott. DeVasher szólalt meg először. - Hát bizony, szerintem baromira lenne értelme. - Nagyszerű - mondta Mr. Morolto. - Hol vannak a csónakjaink? Lazarov felpattant a székről, a fal felé fordult és utasításokat kezdett kiáltozni az embereinek. - Menjenek le a kikötőkbe. Béreljék ki az összes halászhajót mára és holnap egész napra. Annyit fizessenek, amennyit kérnek. Semmilyen kérdésre ne válaszoljanak, csak fizessenek. Vigyék fel az embereinket a hajókra és amint lehet, kezdjék meg az őrjáratot. Maradjanak egy-két kilométerre a parttól.

Péntek este, nem sokkal tizenegy előtt Aaron Rimmer egy éjjel-nappal nyitva tartó Texaco benzinkút pénztáránál állt Tallahassee-ben. Egy gyömbérsört fizetett és tizenkét gallon benzint. Apróra volt szüksége a telefonhoz. Odakint, az autómosó mellett belelapozott a telefonkönyvbe, aztán felhívta a helyi rendőrséget. Sürgős ügyről van szó, magyarázta. A diszpécser az ügyeletes tiszthez kapcsolta.

- Figyeljen rám! - kiabálta Rimmer sürgetően. - Itt vagyok egy Texaco benzinkútnál és öt perccel ezelőtt láttam a három körözött személyt, akit mindenki keres. Tudom, hogy ők voltak azok! - Milyen körözött személyek? - kérdezte a tiszt. - A három McDeere. Két férfi és egy nő. Alig két órája jöttem el Panama City Beachből és láttam a képüket az újságban. Aztán megálltam itt, tankoltam, és megláttam őket. Rimmer elmondta, hogy pontosan hol van, aztán várt harminc másodpercet, amíg megérkezett az első rendőrautó villogó kék fényekkel. A kocsit gyorsan követte egy második, aztán egy harmadik, majd egy negyedik. Beültették Rimmert az első ülésre és szélsebesen elhajtottak a rendőrkapitányságra. Az ügyeletes tiszt és egy kisebb tömeg várta izgatottan. Rimmert úgy kísérték be az ügyeletes tiszt irodájába, mint egy ünnepelt hírességet. A három fantomkép és a fénykép az asztalon várakozott. - Ők azok - kiabálta Rimmer. - Nincs tíz perce, hogy láttam őket. Egy zöld Ford teherautóval vontattak egy pótkocsit és Tennessee állambeli rendszámuk volt. - Maga hol volt pontosan? - kérdezte a tiszt. A többi rendőr feszülten figyelt minden szóra. - Éppen tankoltam. A négyes kútnál álltam, és ólommentes benzint töltöttem be. És ekkor begurultak a parkolóba, nagyon gyanúsan néztek ki. A kutaktól messze parkíroztak le, a nő kiszállt és bement. - Rimmer felemelte Abby fantomképét és hosszan tanulmányozta. - Igen. Ez ő. Semmi kétség. A haja sokkal rövidebb, de sötét. Azon nyomban vissza is jött, nem vett semmit. Úgy tűnt, hogy ideges és nagyon gyorsan vissza akar ülni a teherautóba. Végeztem a tankolással és besétáltam. Amikor kinyitottam az ajtót, alig egy méterrel hajtottak el tőlem. Mind a hármat láttam. - Ki vezetett? - kérdezte az ügyeletes tiszt. Rimmer Ray börtönben készült fényképére bámult. - Nem ő. A másik. - Mitch fantomképére mutatott. - Megnézhetném a jogosítványát? - kérdezte egy őrmester. Rimmer mindig három különböző névre szóló iratokat hordott magával. Egy Illinois állambeli jogosítványt adott az őrmesternek. A saját fényképe volt benne és Frank Temple névre volt kiállítva. - Melyik irányba tartottak? - kérdezte az ügyeletes tiszt - Keletre. Ugyanebben a pillanatban Tony Verkler letette a kagylót a telefonfülkében, elmosolyodott és visszament a Burger King étterembe.

Az ügyeletes tiszt telefonált. Az őrmester az adatokat írta ki Rimmer/Temple jogosítványából, miközben a sok-sok rendőr izgatottan beszélgetett egymással, amikor egy járőr berohant az irodába. - Most kaptam egy hívást. Egy Burger Kingben látták őket a várostól keletre. Ugyanaz az információ! Mind a hárman egy zöld Ford teherautóban ültek és egy pótkocsit húztak maguk után. A fickó nem hagyta meg a nevét, de azt mondta, hogy az újságokban látta a képüket. Azt is elmondta, hogy odagurultak a kiadóablakhoz, vettek három zsák kaját és elhajtottak. - Ők lesznek azok - jelentette ki az ügyeletes tiszt, arcán hatalmas mosollyal.

A Holiday Inn Karib-termében a Bay megyei seriff kávét iszogatott, fekete csizmába bújtatott lábát a tárgyalóasztalon nyugtatta. Az FBI-ügynökök jöttek-mentek, kávét csináltak maguknak, sugdolóztak és tájékoztatták egymást a legfrissebb hírekről. A Nagy Ember, a tiszteletet érdemlő F. Denton Voyles, az FBI igazgatója, egy térképet tanulmányozott három beosztottjával. Gondoljunk csak bele: Denton Voyles Bay megyében. A terem olyan volt, mint egy méhkas. Floridai rendőrök özönlöttek be, aztán távoztak. Rádiók és telefonok csörögtek, visítottak a sarokban rögtönzött parancsnoki poszton. Seriffhelyettesek és három megye városi rendőrei járkáltak a teremben: mindannyian fel voltak villanyozva az üldözéstől, a feszültségtől és az FBI-ügynökök jelenlététől. És persze Voyles jelenlététől. Egy seriffhelyettes rontott be az ajtón. Szeme vadul ragyogott az izgatottságtól. Most telefonáltak Tallahassee-ből! Az utóbbi tizenöt percben ketten is azonosították őket! Mind a hárman egy zöld Ford teherautóban ülnek, a rendszám Tennessee államból való. Voyles ledobta a térképet, és odament a seriffhelyetteshez. - Hol látták őket? - A terem elcsendesedettt, csak a rádiókból kiszűrődő zajt lehetett hallani. - Először egy Texaco benzinkútnál. Másodszor hat kilométerrel odébb egy Burger Kingben. Elvitelre vettek maguknak ennivalót. Mindkét tanú teljesen határozott volt és ugyanúgy írták le a három embert. Voyles a seriffhez fordult. - Seriff, hívja fel Tallahassee-t, hogy ezt erősítsék meg. Milyen messze van innen? A fekete csizmák a földhöz csapódtak. - Másfél órás út. Végig egyenesen a 10-es úton. Voyles Tarrance-re mutatott és bementek a bárként használt kisebb helyiségbe. A zaj ismét felerősödött a teremben.

- Ha tényleg látták őket - mondta Voyles halkan Tarrance arcába -, csak vesztegetjük itt az időnket. - Igen, uram. Úgy tűnik, minden stimmel. Egy bejelentés lehet tévedés vagy viccelődés is, de kettő, egymáshoz ilyen közel, már nagyon komolynak látszik. - Hogy a pokolba jutottak ki innen? - Biztosan az a nő van a dologban, főnök. Már egy hónapja segít McDeere-nek. Nem tudom, kicsoda, vagy hogy McDeere hol találta, de kívülről figyel bennünket és mindent megszerez nekik, amire szükségük van. - Gondolja, hogy most velük van? - Kétlem. Valószínűleg csak közelről követi őket és távol marad a történésektől. - Ennek a fickónak briliáns agya van. Hónapok óta tervezi ezt. - Nyilván. - Egyszer említette a Bahamákat, Wayne. - Igen, uram. Az egymillió, amit fizettünk neki, egy freeporti bankba került. De később azt mondta nekem, hogy nem maradt ott sokáig. - Gondolja, hogy arrafelé tart? - Ki tudja? Az biztos, hogy ki kell jutnia a országból. Ma beszéltem a börtönigazgatóval. Elmondta, hogy Ray McDeere öt vagy hat nyelven beszél. Bárhova mehetnek. - Azt hiszem, ki kell vonulnunk innen - mondta Voyles. - Állítsunk fel úttorlaszokat Tallahassee körül. Nem húzhatják sokáig, ha pontos leírásunk van a járműről. Reggelre el kell kapnunk őket. Azt akarom, hogy a összes rendőr Közép-Floridában az autópályákon legyen egy órán belül. Úttorlaszokat állítunk fel mindenhol. Az összes Ford teherautót automatikusan átkutatjuk, rendben? Az embereink itt várnak hajnalig, aztán távozunk innen. - Igen, uram - felelte Tarrance fáradt vigyorral.

A Tallahassee-ben tett bejelentéseknek hamar híre kelt a Smaragdparton. Panama City Beach elcsendesedett. A három McDeere távozott. Kizárólag számukra ismert okok miatt az ország belseje felé menekülnek. Mivel látták és azonosították őket - nem is

egyszer, hanem kétszer -, valahol máshol száguldoznak most a sötét sztrádán az elkerülhetetlen vég felé. A part mentén szolgálatot teljesítő rendőrök hazamentek. Csak egynéhány úttorlasz maradt állva az éjszaka Bay és Gulf megyében, a szombat kora hajnali órák szinte a megszokott módon teltek el. A Csoda út két vége változatlanul lezárva maradt, a rendőrök felületesen megvizsgálták a jogosítványokat. A városból észak felé kivezető utakon szabadon lehetett közlekedni. A kutatás keleti irányban folytatódott.

A floridai Ocala külvárosában, a 40-es úton Silver Springs közelében Tony Verkler dübörgő léptekkel odament egy telefonfülkéhez és bedobott egy negyeddollárost. Felhívta az ocalai rendőrséget és sietve jelentette, hogy éppen most látta azokat az embereket, akik után mindenki kutat Panama City Beachben. A három McDeere! Elmondta, hogy az újságokban látta a képüket, amikor egy nappal ezelőtt áthajtott Pensacolán. És most pedig látta őket. A diszpécser közölte vele, hogy az összes járőr egy súlyos baleset színhelyén van, és megkérdezte tőle, nem tudna-e eljönni a rendőrségre, hogy ott tegye meg a bejelentést. Tony azt felelte, hogy siet, és mivel fontos ügyről van szó, egy perc múlva ott lesz. Amikor megérkezett, a rendőrkapitány pólóban és farmerban várta. Szeme duzzadt és vörös volt, a haja kócos. Bevezette Tonyt az irodájába és megköszönte neki, hogy eljött. Jegyzetelve hallgatta, amint Tony elmesélte neki, hogy éppen tankolt a kútnál, amikor egy zöld, pótkocsit vontató Ford teherautó lefékezett az üzlet előtt és kiszállt belőle egy nő, hogy telefonáljon. Tony éppen Mobile-ból Miamiba tartott és látta, hogy embervadászat folyik Panama City Beach környékén. Olvasta az újságokat, hallgatta a rádiót és mindent tudott a három McDeere-ről. Egy szó, mint száz: bement, hogy kifizesse a benzint és közben arra gondolt, hogy már látta valahol ezt a nőt. Eszébe jutottak a napilapok. Odament egy újságoshoz és a kirakatban jól megnézte a három McDeere-t. Ekkor már semmi kétsége nem volt. A nő befejezte a telefonálást, beszállt a teherautóba a két férfi közé, aztán elhajtottak. Zöld Ford, Tennessee állambeli rendszámmal. A rendőrkapitány köszönetet mondott neki és felhívta a Marion megyei seriffirodát. Tony elbúcsúzott, és visszament a kocsijához, amelyben Aaron Rimmer aludt a hátsó ülésen. Északi irányba indultak. Panama City Beach felé.

39

Szombat, reggel hét óra. Andy kinézett a Csoda útra, először jobbra, aztán balra, majd gyorsan keresztülsétált a parkolón a 39-es szobához. Finoman kopogott az ajtón. - Ki az? - kérdezte némi késlekedés után egy női hang. - A főportás - válaszolta Andy. Kinyílt az ajtó és a Mitchell Y. McDeere fantomképéhez fölöttébb hasonlító férfi lépett ki. Haja most nagyon rövid és arany színű volt. Andy a férfi hajára meredt. - Jó reggelt, Andy - mondta McDeere udvariasan, miközben körülnézett a parkolóban. - Jó reggelt. Azon töprengtem magamban, hogy vajon itt vannak-e még. McDeere bólintott és folytatta a szemlélődést a parkolóban. - Ugyanis azt mondták ma reggel a televízióban, hogy maguk az éjjel Florida államnak vagy a felét átutazták. - Aha, mi is néztük a tévét. Csak játszadoznak, nem, Andy? Andy belerúgott egy kavicsba a járdán. - Azt mondták a tévében, hogy háromszor is látták magukat a múlt éjjel. Ez aztán furcsa, gondoltam. Egész éjjel itt voltam és figyeltem, de nem láttam elmenni magukat. Napfelkelte előtt átmentem a kávézóba a sztráda túloldalára, és mint mindig, most is volt ott néhány zsaru. Közel ültem le hozzájuk. Szerintük itt a környéken leállították a kutatást. Azt mondták, hogy hajnali négy körül, amikor az utolsó bejelentést tették, az FBI továbbállt innen. A legtöbb rendőr is elment. Délig lezárva tartják a Csoda utat, aztán itt befejezik a kutatást. Az a szóbeszéd járja, hogy maguknak kívülről van segítsége, és a Bahamákra próbálnak meg eljutni. Mr. McDeere figyelmesen hallgatott és közben a parkolót figyelte. - Mást nem mondtak? - Arról beszéltek, hogy a pótkocsi tele van lopott holmikkal, meg arról, hogy hogyan találták meg a teherautót. Senki sem tud rájönni, hogyan pakolták fel a lopott cuccokat és hogyan surrantak ki a városból az FBI meg a zsaruk orra előtt. Én persze nem szóltam semmit, de arra gondoltam, ez biztosan az a teherautó, amivel csütörtökön éjjel idejöttek.

McDeere mélyen elgondolkozva hallgatott, és nem válaszolt. Nem látszott idegesnek. Andy a férfi arcába nézett. - Nem tűnik valami elégedettnek - jegyezte meg Andy. - A rendőrök elmennek és leállítják a kutatást. Ez jó, nem? - Mondhatok magának valamit, Andy? - Hogyne. - Most sokkal veszélyesebb az egész, mint eddig. Andy egy hosszú pillanatra elgondolkozott, aztán azt kérdezte: - Ez hogy lehet? - A rendőrök egyszerűen le akartak tartóztatni, Andy. De viszont van néhány ember, aki meg akar ölni. Profi gyilkosok, Andy. Elég sokan vannak, és még mindig itt tanyáznak a környéken. Andy összehúzta a jó szemét és Mr. McDeere-re bámult. Profi gyilkosok! Itt, errefelé? A Csoda úton? Andy hátralépett. Meg akarta kérdezni, hogy pontosan kik azok, és miért üldözik őket, de tudta, úgysem kapna választ. Viszont egy lehetőséget látott felcsillanni. - Miért nem menekülnek el? - Hogyan tudnánk elmenekülni? Andy megint belerúgott egy kavicsba és az iroda mögött parkoló 1971-es Pontiac Bonneville felé intett. - Használhatják a kocsimat. Mind a hárman bebújhatnak a csomagtartóba, én meg kihajtok a városból. Valahogy úgy tűnik, hogy nincsenek nagyon leégve, úgyhogy felszállhatnak egy gépre és eltűnhetnek. Ennyi az egész. - És mennyibe kerülne ez? Andy a lábát nézegette és megvakarta a fülét. A fickó valószínűleg kábítószerben utazik, gondolta, és a dobozok valószínűleg kokainnal meg készpénzzel vannak tele. És valószínűleg a kolumbiaiak üldözik. - Hát ez elég drága lenne, tudja. Mert ugye, most napi ötezerért egy ártatlan motelportás vagyok, aki nem tartja eléggé nyitva a szemét. Semmi közöm sincs az egészhez. De ha kocsival kiviszem magukat innen, akkor bűnrészes leszek, vádat emelhetnek ellenem, lecsukhatnak és a többi, ezeket már mind végigcsináltam, tudja? Szóval ez elég drága lenne. - Mennyi, Andy?

- Százezer dollár. Mr. McDeere nem reagált, arcizma sem rándult; rezzenéstelen tekintettel bámult a part felé. Andy nyomban érezte, az összeg, amit kér, nem elfogadhatatlan a férfi számára. - Hadd gondolkozzak egy kicsit, Andy. Most egyelőre csak tartsa nyitva a szemét. Most, hogy a rendőrök elmentek, megjelennek a gyilkosok. Nagyon veszélyes nap lehet a mai, Andy, és szükségem van a segítségére. Ha valami gyanús alakot lát itt a környéken, nyomban szóljon. Nem hagyjuk el ezt a két szobát, rendben? Andy visszament a recepcióra. Nincs olyan ember, aki nem ugrana be rögtön a csomagtartóba, hogy meneküljön. A dobozok, a lopott áru miatt nem akarnak elmenni. A három McDeere elfogyasztotta a száraz süteményből és meleg üdítőitalból álló szerény reggelit. Ray majd meghalt egy hideg sörért, de egy újabb út az élelmiszerüzletbe túl kockázatos lett volna. Gyorsan ettek és a kora reggeli híreket néztek a tévében. Néha-néha valamelyik part menti állomás néhány pillanatra bejátszotta a fantomképeket. Ettől először megijedtek, de aztán megszokták. Szombat reggel néhány perccel kilenc után Mitch kikapcsolta a tévét és visszatért helyére: leült a földre a dobozok közé. Felvett egy köteg iratot és bólintott Abbynek, a kamerakezelőnek. A vallomástétel folytatódott.

Lazarov várt, amíg a takarítónők megkezdték a munkát, aztán útnak indította embereit a Csoda úton. Párban dolgoztak, bekopogtak az ajtókon, belestek az ablakokon és beosontak a sötét folyosókra. A legtöbb kis motelban volt két vagy három takarítónő, akik minden szobát, minden vendéget ismertek. A módszer igen egyszerű volt és többnyire működött. Az egyik gengszter talál egy takarítónőt, a kezébe nyom száz dollárt és megmutatja neki a fantomképeket. Ha a nő ellenáll, megint ad neki pénzt, egészen addig, amíg nem lesz hajlandó az együttműködésre. Ha a takarítónő senkit sem ismer fel a fantomképek alapján, akkor megkérdezik tőle, nem látott-e egy teherautót, vagy egy dobozokkal teli szobát, vagy két gyanúsan viselkedő, rémült férfit és egy nőt, vagy bármi szokatlant. Ha a takarítónő semmi segítséget nem tud nyújtani, azt kérdezik tőle, hogy melyik szoba nem üres, aztán elkezdenek kopogtatni az ajtókon. A takarítónőkkel kezdjék, rendelkezett Lazarov. A part felől menjenek be a motelokba. Kerüljék el a recepciót. Tegyenek úgy, mintha rendőrök lennének. És ha megtalálják a három embert, azonnal öljék meg őket, aztán keressenek egy telefont.

DeVasher a bérelt teherautók közül négyet elhelyezett a Csoda úton, nem messze a sztrádától. Lamar Quin, Kendall Mahan, Wally Hudson és Jack Aldrich voltak a sofőrök és minden elhaladó járművet megnéztek. Az éjszaka közepén jöttek egy magángépen, amelyen a Bendini, Lambert és Locke cég tíz másik ügyvédje is utazott. Az ajándékboltokban és kávéházakban Mitch McDeere egykori barátai és kollégái a turistákkal együtt tébláboltak, és titokban abban reménykedtek, hogy nem fogják meglátni, akit keresnek. Az üzlettársakat hazarendelték az ország különböző repülőtereiről, és délelőtt már ők is a parton sétáltak, és úszómedencéket meg szállodahallokat ellenőriztek. Nathan Locke Mr. Moroltóval maradt, de a többi üzlettárs golfsapkával és sötét napszemüveggel maszkírozta el magát, és DeVasher parancsainak engedelmeskedett. Csak Avery Tolar hiányzott. Azóta, hogy kisétált a kórházból, senki sem hallott róla. A harminckét ügyvéddel együtt Mr. Moroltónak majdnem száz ember állt a rendelkezésére a privát embervadászathoz.

A Blue Tide Motelban a portás átvette a százdolláros bankjegyet, megnézte a fantomképeket és azt mondta, talán látta a nőt és a két férfi közül az egyiket. Két szobát vettek ki csütörtökön késő délután. Rábámult az Abbyről készült rajzra és már biztos volt abban, hogy ez a nő volt az. Kapott még pénzt és bement az irodába, hogy megnézze a vendégkönyvet. Azzal tért vissza, hogy a nő Jackie Nagel néven jelentkezett be és készpénzzel fizetett két szobáért csütörtökre, péntekre és szombatra. Kapott még egy kis pénzt és a két fegyveres férfi kíséretében megindult a szobák felé. Mindkét ajtón bekopogott. Nem jött válasz. Kulccsal kinyitotta az ajtókat és hagyta új barátainak, hogy megvizsgálják a szobákat. Péntek óta egyiket sem használták. Az egyik rohamosztagos felhívta Lazarovot és öt perccel később már DeVasher szaglászott a szobában nyomokat keresve. Semmit sem talált, de a kutatást nyomban leszűkítették egy hat kilométeres partszakaszra, a Blue Tide és a Beachcomber (itt találták a teherautót) közötti területre. A teherautók közelebb hozták a rohamosztagosokat. Az üzlettársak és ügyvédek a partot és az éttermeket fésülték át. A fegyveresek pedig az ajtókon kopogtattak.

10.35-kor Andy aláírta az átvevő szelvényt, aztán megvizsgálta a Sam Fortune nevére érkezett csomagot. Doris Greenwood adta fel erről a címről: 4040 Popular Avenue, Memphis, Tennessee. Telefonszám nem volt. Andy biztos volt benne, hogy a csomag

értékes és egy pillanatig az újabb gyors haszonszerzés lehetőségét fontolgatta magában. De végül is ennek a csomagnak az átadásáról már megállapodtak. Végigpillantott a Csoda úton, aztán a csomaggal távozott az irodából. A rejtőzködéssel, bujkálással töltött évek alatt Andy öntudatlanul megtanította magát arra, hogyan érjen mindig gyorsan az árnyékos részhez, az épület sarkához, és ne töltsön sok időt a nyílt területeken. Amikor befordult a sarkon, hogy átvágjon a parkolón, azt látta, hogy két férfi kopog a 21-es szoba ajtaján. Ez a szoba éppen üres volt. Andynek rögtön gyanús lett a két ember. Fehér sortnadrágjuk furcsán állt rajtuk, majdnem a térdükig ért, bár nehéz volt megítélni, hogy hol ér véget a sort, és hol kezdődnek a hófehér lábak. Az egyikük sötét zoknit viselt és ütött-kopott papucscipőt. A másikon olcsó szandál volt és látszott rajta, hogy a járás fájdalmat okoz neki. Húsos fejüket fehér panamakalapok díszítették. A Csoda út mentén töltött hat hónap után Andy ráismert az álturistákra. Az, amelyik az előbb kopogtatott, ismét megzörgette az ajtót, és miközben így tett, Andy meglátta, hogy egy hatalmas pisztoly dudorodik ki hátul a rövid nadrágjából. Andy sietős léptekkel visszament az irodába. Felhívta a 39-es szobát és Sam Fortune-t kérte. - Itt Sam. - Sam, Andy vagyok a portáról. Ne nézzen ki, de két nagyon gyanús pasas kopogtat az ajtókon a parkoló túlsó oldalán. - Rendőrök? - Nem hiszem. Nálam nem jelentkeztek. - Hol vannak a takarítónők? - kérdezte Sam. - Szombaton tizenegyig nem jönnek be. - Nagyszerű. Lekapcsoljuk a lámpákat. Figyelje őket és szóljon, ha elmentek. Andy egy kis lomtár sötét ablakából figyelte, ahogy a két férfi ajtóról ajtóra megy; bekopogtatnak, aztán várakoznak és néha az egyik ajtó kinyílik. A negyvenkét szobából csak tizenegynek volt lakója. A 38-as és 39-es szobából nem kaptak választ. Visszamentek a partra, és eltűntek. Profi gyilkosok! Az ő moteljében... A Csoda út túloldalán egy minigolfpálya parkolójában Andy két hasonló álturistát látott. Egy fehér teherautóban ülő férfival beszélgettek. Ide-oda mutogattak és úgy tűnt, hogy vitatkoznak.

Andy felhívta Samet. - Elmentek, Sam. De a környék tele van ilyen fickókkal. - Hány van belőlük? - Kettőt látok a túloldalon is. Jobb lenne, ha menekülnének. - Nyugi, Andy. Nem látnak meg minket, ha bent maradunk. - De nem maradhatnak ott örökre. A főnököm hamarosan gyanút fog. - Nemsokára elmegyünk, Andy. Mi van a csomaggal? - Itt van. - Remek. Látnom kellene. És mondja, Andy, mi a helyzet a kajával? Nem tudna kiugrani, hogy hozzon nekünk valami meleget? Andy portás volt, nem pincér. De napi ötezer dollárért extra szolgáltatásokat is nyújthat a Sea Gull's Motel. - Dehogyisnem. Egy perc múlva ott vagyok.

Wayne Tarrance felkapta a telefont és keresztben rázuhant az ágyra az orlandói Ramada Innben. Kimerült volt, mérges, csalódott és régen elege lett F. Denton Voylesből. Szombat volt, déli fél kettő. Tarrance Memphisbe telefonált. A titkárnőnek nem volt jelentenivalója, csak annyi, hogy Mary Alice hívta és Tarrance-szal akart beszélni. A hívást bemérték: a nő egy atlantai telefonfülkéből jelentkezett. Mary Alice azt mondta, hogy kettőkor majd újra telefonál, hogy megtudja, Wayne - Wayne-nak hívta a férfit - visszaérkezett-e már. Tarrance megadta a szobaszámát és letette a kagylót. Mary Alice. Atlantában. McDeere Tallahassee-ben, aztán Ocalában. Aztán nincs McDeere. Nincs zöld Ford tennessei rendszámmal és pótkocsival. McDeere újra eltűnt. A telefon csöngött egyet. Tarrance lassan emelte fel a kagylót. - Mary Alice - mondta halkan. - Wayne bébi! Hogy találtad ki? - Hol van? - Kicsoda? - kacarászott Tammy. - McDeere. Hol van? - Hát, egy darabig egészen közel voltatok, Wayne, de aztán rossz nyomon indultatok el. Most már nagyon messze vagytok. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.

- De hárman látták őket az elmúlt tizennégy órában. - Jobban tennétek, ha utánanéznétek ezeknek a bejelentéseknek. Mitch néhány perccel ezelőtt mondta nekem, hogy sohasem járt Tallahassee-ban. Ocaláról még nem is hallott. Az életében nem vezetett még zöld Ford teherautót. Sohasem vontatott pótkocsit. Kicsit hiszékenyek vagytok. Mindent bevesztek szőröstül-bőröstül. Tarrance megdörzsölte az orrnyergét és mélyet sóhajtott a telefonba. - Na, milyen Orlando? - kérdezte a nő. - Elmész Disney Worldbe, amíg a városban vagy? - Hol a pokolban van? - Wayne, Wayne, nyugi, kicsim. Megkapjátok a dokumentumokat. Tarrance felült az ágyban. - És mikor? - Nos, lehetnénk mohók és ragaszkodhatnánk a többi pénzhez. Egy telefonfülkében vagyok, Wayne, úgyhogy ne fáraszd magad azzal, hogy beméred a hívást. Na, de mi nem vagyunk mohók. Huszonnégy órán belül megkapjátok az iratokat. Ha minden jól sikerül. - Hol vannak az iratok? - Vissza kell majd hívnom téged, kicsim. Ha ezen a számon maradsz, minden órában felhívlak, amíg Mitch meg nem mondja, hol vannak a dokumentumok. De ha elmész erről a számról, Wayne, lehet, hogy elveszítelek. Úgyhogy maradj ott. - Itt leszek. Még az országban van? - Azt hiszem, nem. Biztos vagyok benne, hogy most már Mexikóban van. A bátyja beszéli a nyelvet, tudod. - Tudom. - Tarrance kinyújtózott az ágyban és azt mondta magában, hogy egye fene. Ha átadják a dokumentumokat, legyenek akár Mexikóban. - Maradj ott, ahol vagy, kicsim. Aludj egyet. Biztos fáradt vagy. Öt-hat körül majd felhívlak. Tarrance az éjjeliszekrényre tette a telefont és aludt egyet.

A három körözött személy utáni hajsza lendülete már kezdett alábbhagyni, amikor a rendőrségen, Panama City Beachben már a negyedik moteltulajdonos tett panaszt. Rendőröket küldtek a Breakers motelba, ahol az ingerült tulajdonos beszámolt arról,

hogy fegyveres férfiak zaklatták a vendégeket. Még több rendőrt irányítottak a Csoda útra, és a rendőrök hamarosan a három McDeere után kutató bérgyilkosok után kezdtek kutatni a motelokban. A Smaragdpart a háború küszöbén volt. DeVasher kimerült, hőséggel küszködő emberei arra kényszerültek, hogy egyedül dolgozzanak. Még jobban szétszóródtak a parton és már nem ellenőrizték a motelokat szobáról szobára. A medencék körüli műanyag székekben ücsörögtek és a turistákat figyelték. A tengerparton, a napsütötte részektől távol, az árnyasabb részekre húzódva hevertek és a turistákat figyelték. A szürkület közeledtével a banditák, gengszterek, bérgyilkosok és ügyvédek csapata eltűnt a sötétben és várakozott. Ha a három McDeere mozgásba lendül, akkor erre ezen az éjszakán fog sor kerülni. Egy csöndes hadsereg várt rájuk. DeVasher vastag karjai kényelmetlenül pihentek az erkély korlátján. A férfi a kiürült tengerpartot bámulta, miközben a nap lassan eltűnt az égboltról. Aaron Rimmer sétált keresztül az üvegből készült tolóajtón, és megállt DeVasher mögött. - Megtaláltuk Tolart - közölte. DeVasher meg sem mozdult. - Hol? - A barátnője lakásában bujkált Memphisben. - Egyedül volt? - Igen. Elintézték. Úgy csinálták, hogy rablásnak nézzen ki.

A 39-es szobában Ray már vagy századszor vizsgálta meg az új útleveleket, vízumokat, jogosítványokat, és születési bizonyítványokat. Mitch és Abby útlevélképei frissen készültek, mindkettő fekete hajjal ábrázolta őket. Ray fényképe Mitchről egyetemen készített felvételének némileg átalakított változata volt: hosszú haj, borostás, elvadult egyetemista ábrázat. Az okmányok Lee Stevens, Rachel James és Sara Fortune névre szóltak, és mindhármuk lakcímeként a Tennessee állambeli Murfreesborót jelölték meg, Doc jó munkát végzett és Ray elmosolyodott, miközben a papírokat nézegette. Abby visszacsomagolta a Sony videokamerát a dobozába. Az összecsukott állvány a falnak támasztva állt. Tizennégy videokazetta, címkékkel ellátva, a televízión sorakozott. Tizenhat órányi felvétel után a vallomástétel végére értek. Miután az első kazetta elindult, Mitch szembefordult a kamerával, felemelte a jobb kezét és megesküdött rá,

hogy az igazat vallja. Megállt a kisszekrény mellett, ahol papírok borították körülötte a földet. Tammy jegyzeteit, összegzéseit és táblázatait használva először a banki dokumentumokat járta körbe módszeresen. Több mint kétszázötven titkos bankszámlát azonosított be. Voltak közöttük névre szólóak is, de a legtöbbet csak számmal jelölték. A gyorsnyomtatóval készített anyagok másolatainak segítségével felépítette a bankszámlák történetét. Betétek, átutalások, kivételek. A vallomástételben felhasznált minden egyes dokumentum aljára felírt egy sorszámot. Miután végzett a bankokból származó dokumentumokkal, körültekintő alapossággal felvázolta a birodalom szerkezetét. Húsz esztendő alatt a Morolto család és hihetetlenül gazdag és hihetetlenül korrupt ügyvédeik több, mint négyszáz, a szigeteken lévő részvénytársaságot jegyeztettek be. A cégek egymás részvényeit birtokolták és bankokat jelöltek meg mint bejegyzett meghatalmazott képviselőjüket; a bankok címét adták meg mint állandó címüket. Mitch hamar rájött arra, hogy az iratoknak pusztán csak a töredéke van a kezében és a felvételen hangot adott annak a gyanújának, hogy a legtöbb dokumentum a memphisi épület alagsorában van elrejtve. Az esküdtek kedvéért azt is elmagyarázta, hogy az adóellenőrök egész csapatának nagyjából egyéves munkájára lesz szükség ahhoz, hogy teljes képet lehessen alkotni a Morolto bűnszövetkezetről. Alapos magyarázatot tűzött mindegyik bizonyítékhoz, és sorszámmal ellátva rendszerezte őket. Abby a kamerát kezelte. Ray a parkolót figyelte, és a hamis papírokat tanulmányozta. Mitch hat órán keresztül tanúskodott a különböző módszerekről, melyek révén a Moroltók és ügyvédeik tisztára mosták a piszkos pénzt. A legkedveltebb eljárás az volt, hogy a Bendini cég repülőjével leszállítottak egy halom pénzt, többnyire két-három ügyvéd is volt a fedélzeten, hogy igazolják az út szabályszerűségét. Mivel a földön, vízen és levegőben hatalmas mennyiségű kábítószer áramlik be az Egyesült Államokba, az amerikai vámosok nem sokat törődnek azzal, hogy mi hagyja el az országot. A rendszer tökéletes volt. A gépek piszkosan távoztak és tisztán tértek vissza. Amint a pénz földet ért a Nagy-Kajmánon, a gépen utazó egyik ügyvéd kifizette a szükséges összeget a helyi vámosoknak és a megfelelő bankároknak. Bizonyos esetekben ez az összeg egészen huszonöt százalékig felment. Amint a pénzt elhelyezték a többnyire csak számmal jelölt bankszámlán, már szinte lehetetlen volt lenyomozni. Azonban számos pénzügyi tranzakció nagyon szépen egybeesett a részvénytársaságoknál lejátszódott jelentős eseményekkel A pénzt elhelyezték a tucatnyi számmal jelölt bankszámla valamelyikén. A "szuper számlákon", ahogy Mitch nevezte őket. Pontosan közölte az esküdtekkel a számlaszámokat és a bankok nevét. Miután az új céget bejegyezték, a szuper számlán lévő pénzt átutalták a cég számlájára, amely gyakorta ugyanabban a bankban volt. Amint a piszkos pénz a törvényes, a szigeten székelő cég birtokába került, megkezdődött a tisztára mosása. A

legegyszerűbb és legáltalánosabb módszer az volt, hogy a cég ingatlanokat és más vagyontárgyakat vásárolt rajta az Egyesült Államokban. A tranzakciókat a Bendini, Lambert és Locke cég találékony ügyvédei intézték, és a pénzeket kizárólag távirati átutalással mozgatták. Gyakran az is előfordult, hogy egy bizonyos szigeti cég megvett egy másik szigeti céget, amely történetesen egy olyan panamai cégnek volt a tulajdonosa, amelynek egy dániai vállalat volt a birtokában. A dánok megvesznek egy golyóscsapágygyárat Toledóban, és a vételárat egy müncheni fiókbankból utalják át. És a piszkos pénz ezennel tiszta lett. Miután felírta a 4292-es sorszámot, Mitch befejezte tanúvallomását. Tizenhat óra elég lesz. Tárgyaláson nem fogják tudni felhasználni, de azért mégis megfelel a célnak. Tarrance és haverjai megmutathatják a szalagokat a vádesküdtszéknek és a Bendini cég legalább harminc ügyvédje ellen vádat emelhetnek. A szövetségi főügyésztől pedig házkutatási parancsot kaphatnak a segítségével. Mitch teljesítette, amit vállalt. Igaz, hogy nem fog személyesen tanúskodni, de csak egymilliót kapott és jóval több anyagot juttat el nekik, mint amennyire számítottak. Fizikailag és érzelmileg kiszáradva ült az ágy szélén. A lámpák le voltak kapcsolva. Abby lehunyt szemmel ült a egyik széken. Ray kinézett az ablakredőny résén. - Jó lenne egy hideg sör - jegyezte meg. - Felejtsd el! - mordult rá Mitch. Ray megfordult és az arcába bámult. - Nyugi, öcsi. Sötét van és az az üzlet csak egy ugrás ide a parton. Tudok vigyázni magamra. - Felejtsd el, Ray. Felesleges kockáztatni. Néhány órán belül indulunk, és ha minden jól megy, az életed hátralévő részében állandóan sört iszogathatsz. Ray nem figyelt rá. Baseballsapkát húzott a fejére, némi pénzt tömött a zsebébe, és a pisztolyáért nyúlt. - Kérlek, Ray, legalább puskát ne vigyél magaddal - könyörgött Mitch. Ray az inge alatt a nadrágjába dugta a fegyvert, és kiment az ajtón. Gyors léptekkel haladt a kis motelek és üzletek mögötti homokos parton, az árnyékos részen, és magában egy hideg sörért fohászkodott. Megállt az élelmiszerbolt mögött, gyorsan körbepillantott, és miután meggyőződött arról, hogy senki sem figyeli, bement a főbejáraton. A hűtőszekrény az üzlet hátsó részében volt. A Csoda út mentén lévő parkolóban Lamar Quin rejtőzött egy hatalmas szalmakalap alatt és néhány indianai tizenévessel beszélgetett. Látta, hogy Ray belép az üzletbe és úgy érezte, felismert valamit. A férfi könnyed mozgása halványan ismerősnek tűnt. Lamar

odament a kirakathoz, és a hűtőszekrény felé pillantott. A férfi szemét napszemüveg rejtette el, de az orr és a pofacsont mindenképpen ismerősnek látszott. Lamar belépett a kicsi üzletbe, és felvett egy zacskó sült krumplit. A pénztárnál várt egy kicsit, és így aztán szemtől szembe láthatta a férfit, aki nem Mitchell McDeere volt, de rettenetesen hasonlított rá. Ray az. Biztos, hogy ő. Arca napbarnított, haja jóval rövidebb a divatosnál. Szeme nem látszik. Ugyanolyan magas. Ugyanolyan a termete. Ugyanúgy jár, - Hogy van? - kérdezte Lamar a férfitól. - Remekül. És maga? - Még a hangja is hasonlított. Lamar kifizette a sült krumplit, és visszament a parkolóba. A zacskót nyugodt mozdulattal bedobta a telefonfülke melletti szeméttartóba és gyors léptekkel odasietett a szomszédos ajándékboltba, hogy folytassa kutatását a három McDeere után.

40

A sötétség hűvös levegőt hozott magával a Csoda út menti partvidékre. A nap gyorsan eltűnt, és az égbolton nem volt ott a hold, hogy felváltsa. Ártalmatlan, sötét felhők borították az eget, a víz fekete volt. A sötétség kicsalta a horgászokat a Csoda út közepe felé elhelyezkedő Dan Russel mólóra. Hármas-négyes csoportokban gyűltek össze a betonszerkezeten, csöndben bámészkodtak, a zsinegek az alattuk elterülő fekete vízbe nyúltak. A korlátnak dőlve, mozdulatlanul álltak, néha kiköptek vagy váltottak egy-két szót a barátjukkal. Sokkal több örömet szerzett nekik a hűvös levegő, a csönd és a nyugodt víz, mint az az egy-két hal, amelyik a közelükbe merészkedett és ráharapott a horogra. Szabadságukat töltő északiak voltak, akik minden évben ugyanarra a hétre jöttek ide, ugyanabba a motelba, és éjszakánként a sötétben kimentek a mólóra, hogy horgásszanak és a tengerben gyönyörködjenek. Csalival teli vödrök és sörrel teli kisméretű hűtőtáskák álltak a közelükben. Az éjszaka folyamán időről időre idegenek is felbukkantak: egy-egy szerelmespár merészkedett ki a mólóra és elsétált egészen a végéig. Néhány percig a fekete, sima vizet bámulták, aztán megfordultak és a Csoda út mentén vibráló ezernyi fény

csillogásában gyönyörködtek. A könyökükre támaszkodó, mozdulatlan, előrehajló horgászokat figyelték. A horgászok nem vettek tudomást róluk. A horgászok Aaron Rimmerről sem vettek tudomást, aki tizenegy óra körül nyugodt léptekkel elsétált mögöttük. A férfi elszívott egy cigarettát a móló végénél, és a tengerbe pöckölte a csikket. Végigpillantott a parton és a több ezernyi motel- és szállodaszobára gondolt.

A Dan Russel móló volt a három közül a legnyugatabbra eső Panama City Beachben. Ez volt egyben a legújabb, leghosszabb is és az egyetlen olyan, amelyik kizárólag betonból épült. A másik kettő öreg volt és fából készült. A közepén állt egy kicsi téglaépület, amelyben volt egy horgászbolt, snackbár és néhány mosdó. Éjjel csak a mosdók voltak nyitva. Nagyjából egy kilométernyire lehetett a Sea Gull's Moteltől. Fél tizenkettőkor Abby osont ki a 39-es szobából, elment a piszkos úszómedence mellett, és a parton megindult keleti irányba. Sortnadrágot, fehér szalmakalapot és orkánkabátot viselt, amelynek a gallérját egészen a füléig felhajtotta. Mélyen zsebre dugott kézzel sétált lassú léptekkel, mint egy sokat tapasztalt, gondolataiba merült gyöngyhalász. Öt perccel később Mitch is távozott a szobából, elsétált a piszkos úszómedence mellett, és követte a lány lábnyomait. Menet közben a tengert bámulta. Két kocogó közeledett, felverték a vizet és beszélgettek két lélegzetvétel között. A Mitch nyakán lévő madzagon, fekete pamutinge alá rejtve, egy síp lógott minden eshetőségre felkészülve hozta magával. Mind a négy zsebét teletömte pénzzel: összesen hatvanezer dollár volt nála. Az óceánra pillantott, és idegesen figyelte az előtte haladó Abbyt. Amikor már kétszáz méterre volt a moteltól, Ray is elhagyta a 39-es szobát. Bezárta és magánál tartotta a kulcsot. Egy fekete nejlonkötél volt a dereka köré csavarva. A pisztolyt a kötélbe dugta. Mindezt egy vastag orkánkabát rejtette el. Andy kétezer dollárt számolt fel a ruhákért és egyebekért. Már majdnem éjfél volt és a legtöbb horgász már távozott a mólóról, hogy aztán másnap éjjel megint visszatérjen. Abby látott közülük hármat a mosdók közelében. Közönyösen elsétált mellettük és elment egészen a móló végéig, ahol rátámaszkodott a betonkorlátra és az alatta elterülő óriási feketeségbe bámult. Piros bójalámpák helyezkedtek el szétszórva a távolban, ameddig csak ellátott. A kikötőfények szabályos sort alkottak. Egy villogó sárga fény, ami valamilyen vízi járműtől eredt, apránként haladt előre. Abby egyedül volt a móló végében.

Mitch a móló feljáratához közel, egy összehajtott napernyő melletti széken várakozott. Abbyt nem látta, de jó kilátása nyílt a tengerre. Ray, tőle tizenöt méternyire, egy sziklapadon ült. Lábát a homokba lógatta. Vártak. Az órájukra néztek. Pontban éjfélkor Abby lehúzta az orkán cipzárját, és elővett egy súlyos zseblámpát. A vízre pillantott és keményen megmarkolta a lámpát. A gyomrához nyomta, eltakarta az orkánkabáttal, a tenger felé irányította, és háromszor megnyomta a kapcsolót. Ki és be. Ki és be. Ki és be. A zöld körte háromszor villant fel. Abby megszorította a lámpát és a tengert kémlelte. Nem jött válasz. Örökkévalóságnak tűnő ideig várt, aztán két perccel később újra felvillantotta a fényt. Háromszor. Nem jött válasz. Mélyet sóhajtott és így szólt magában: Légy nyugodt, Abby. Légy nyugodt. Biztos, hogy ott van valahol a tengeren. Megint villantott a lámpával háromszor. Aztán várt. Nem jött válasz. Mitch a szék szélén ült és aggódva kémlelte a tengert. A szeme sarkából látta, hogy egy alak közeledik a mólóhoz, majdnem futva. Felugrik a móló lépcsőjére. A skandináv volt az. Mitch utánairamodott. Aaron Rimmer elsétált a horgászok mögött, megkerülte a kicsi épületet, és a móló végénél álló fehér kalapos nőt figyelte, aki előredőlve kapcsolgatott valamit. A valami felvillant, háromszor. Rimmer csöndben a nő mögé sétált. - Abby. Abby megpördült és sikítani próbált. Rimmer nekirontott, a korlátnak taszította. Mitch előbukkant a sötétből, és a skandináv lábára vetette magát. Mind a hárman rázuhantak a csúszós betonra. Mitch hozzáért a skandináv hátán kidudorodó fegyverhez. Gyors mozdulattal odacsapott, de ütése nem ért célba. Rimmer megpördült és erőteljes ütést mért Mitch bal szemére. Abby rugdalózva próbált meg odébb kúszni. Mitch feje kába volt, látása elhomályosult. Rimmer gyorsan felállt és a pisztolyáért nyúlt, de már nem sikerült megtalálnia. Ray faltörő kos módjára támadt rá és nekilökte a betonkorlátnak. Négy hatalmas, vérfakasztó csapást mért a szemére és az orrára. A börtönben elsajátított tudománya aranyat ért. A skandináv négykézláb ért földet, és Ray négyszer - talán kedvelte ezt a számot - óriási erővel fejbe rúgta. A férfi szánalmasan nyöszörgött és arccal a földre zuhant. Ray elvette a pisztolyt és odaadta Mitchnek, aki már felállt és megpróbált épen maradt szemével tájékozódni. Abby a mólót figyelte. Senki sem közeledett feléjük. - Kezdd el villogtatni a lámpát - mondta Ray, miközben derekáról leoldotta a kötelet. Abby szembefordult a vízzel, eltakarta a lámpát és eszelős módon elkezdte villogtatni.

- Most mit csinálsz? - kérdezte Mitch suttogva, miközben Rayt és a kötelet figyelte. - Két lehetőségünk van. Szétlőjük az agyát, vagy vízbe fojtjuk. - Istenem! - mondta Abby, miközben ki-be kapcsolta a lámpát. - Ne használd a pisztolyt - suttogta Mitch. - Kösz - felelte Ray. Megragadta a kötelet, szorosan a skandináv nyaka köré tekerte, és meghúzta. Mitch elfordult, és a test és Abby közé állt. A lány megpróbált nem odafigyelni. - Sajnálom, de nincs más választásunk - mormogta Ray szinte saját magának. Az eszméletét vesztett férfi nem ellenkezett, meg sem mozdult. Három perccel később Ray hangosan kiengedte a levegőt és közölte: - Meghalt. - A kötél másik végét az egyik betonoszlophoz kötötte, a holttestet átcsúsztatta a kötél alatt, és lassan leengedte a vízbe. - Én megyek le először - mondta Ray, miközben átbújt a korlát alatt, majd leereszkedett a kötélen. Két és fél méterrel a móló alatt egy összekötő fémrúd kapcsolódott a két vastag betonoszlophoz, amelyek eltűntek a vízben. Remekül lehetett elrejtőzni rajta. Abby volt a következő. Ray megfogta a lábát, amint lefelé mászott a kötélen. Mitch, alig látva sérült szemével, elvesztette az egyensúlyát, és majdnem fürdött egyet. De végül is sikerült nekik. Leültek a hűvös, sötét víz felett három méterrel húzódó fémrúdra. Három méterrel a halak, kacsakagylók és a skandináv hullája felett. Ray elvágta a kötelet, így a tetem lesüllyedhetett a tenger fenekére, hogy aztán majd néhány nap múlva a víz felszínére kerüljön. Úgy ücsörögtek ott, mint három bagoly egy faágon, a bójalámpákat figyelték, és arra vártak, hogy a Megváltó odasétáljon hozzájuk a vízen. Csak a hullámok halk csobbanását és a zseblámpa állandó kattogását lehetett hallani. Aztán pedig a hangokat a mólóról. Ideges, nyugtalan, kétségbeesett hangokat, amelyek valaki után kutattak. De aztán elhallgattak. - Nos, öcsikém, most mit csinálunk? - kérdezte Ray suttogva. - Életbe lép a B terv - felelte Mitch. - És az micsoda? - Úszni kezdünk. - Nagyon szellemes - mondta Abby, miközben kattogtatta a lámpát. Eltelt egy óra. A fémrúd, bár tökéletes helyen volt, nem volt valami kényelmes.

- Észrevettétek azt a két hajót? - kérdezte Ray halkan. A kis hajók körülbelül két kilométernyire lehettek a parttól, és már vagy egy órája lassan cirkáltak nagyon gyanúsan oda-vissza. - Szerintem halászhajók - jelentette ki Mitch. - Ki az, aki hajnali egykor halászik? - kérdezte Ray. Ezen mind a hárman elgondolkoztak. Nem találtak magyarázatot. Abby vette észre először, és azon rimánkodott magában, hogy amit lát, az ne a skandináv feléjük sodródó hullája legyen. - Ott - mutatott egy pontra ötvenméternyire a parttól. Egy fekete valami közeledett feléjük. Feszülten figyelték. Aztán meghallották a hangot, ami leginkább egy varrógép hangjára emlékeztetett. - Villogtasd a fémpát - mondta Mitch. Az a valami egyre közelebb jött. Egy férfi tartott feléjük egy kis csónakban. - Abanks! - súgta Mitch hangosan. A zümmögő zaj elhalkult. - Abanks! - ismételte Mitch. - Hol a pokolban vagytok? - hangzott a válasz. - Itt. A móló alatt. Siess már, az istenit neki! A zümmögő hang ismét felerősödött és Abanks leállította a nyolc láb hosszú gumicsónakot a móló alatt. A fémrúdról a csónakba ugrottak és csöndben megölelték egymást, aztán megölelték Abankset. A férfi beindította az öt lóerős villanymotort és megindultak a nyílt vízen. - Hol voltál eddig? - kérdezte Mitch. - Ide-oda cirkáltam - felelte Abanks közömbösen. - Miért késtél? - Azért, mert el kellett kerülnöm ezeket a halászhajókat. Turistaruhába öltözött idiótákkal vannak tele, akik azt játsszák, hogy halászok. - Morolto emberei vagy FBI-osok? - kérdezte Abby. - Ha idióták, akkor lehetnek Morolto emberei és FBIosok is. - Mi történt a zseblámpáddal? Abanks a motor mellé helyezett lámpára mutatott. - Kimerült benne az elem.

A hajó egy negyven láb hosszú szkúner volt, amit Abanks Jamaicában vett, mindössze kétszázezer dollárért. Egy jó barát várt rájuk a létra tetejénél és a fedélzetre segítette őket. A neve George volt, egyszerűen George, és enyhe akcentussal beszélte az angolt. Abanks azt mondta, hogy meg lehet bízni benne. - Van whisky, ha érdekel benneteket. Odalent a szekrényben. - Ray megtalálta a whiskyt. Abby egy pokrócot talált magának, és lefeküdt egy keskeny kanapéra. Mitch a fedélzeten állt, és új hajóját csodálta. Miután Abanks és George felhúzták a fedélzetre a gumicsónakot, azt mondta: - Menjünk innen. Indulhatunk most azonnal? - Ahogy óhajtod - felelte George illedelmesen. Mitch a part menti fényekre pillantott és búcsút mondott magában. Lement és töltött magának egy pohár scotchot.

Wayne Tarrance ruhástul aludt, keresztbe féküdve az ágyon. A hat órával ezelőtti, utolsó hívás óta nem mozdult. Négy csöngetés után megtalálta a készüléket. - Halló? - Hangja lassú volt és érdes. - Wayne bébi, csak nem ébresztettelek fel? - Dehogynem. - Most már megkaphatjátok az iratokat. Panama City Beach, 98-as út, Sea Gull's Rest motel, 39-es szoba. A portás, egy Andy nevezetű fickó, majd beenged titeket a szobába. Legyetek óvatosak a dokumentumokkal. A barátunk szépen, precízen megjelölte, elrendezte őket és otthagyott nektek tizenhat órányi videoszalagot. Úgyhogy gyengéden bánjatok az anyaggal. - Van egy kérdésem - mondta Tarrance. - Hát persze, fiúkám. Kérdezz, amit csak akarsz. - Hol találta magát? Maga nélkül ez lehetetlen lett volna. - Koszi szépen, Wayne. Memphisben talált. Összebarátkoztunk és felajánlott nekem egy halom pénzt.

- Mennyit? - Miért fontos ez, Wayne? Az életben soha többet nem kell dolgoznom. De most már megyek, kicsim. Szórakoztató volt társalogni veled. - Hol van McDeere? - Miközben beszélgetünk, egy Dél-Amerikába tartó gépen ül. De kérlek, ne pocsékold arra az idődet, hogy megpróbáld elkapni. Wayne kicsim, szeretlek, de még Memphisben sem tudtad elfogni. Na, szia. - A nő letette a kagylót.

41

Hajnal. Vasárnap. A negyven láb hosszú szkúner kibontott vitorlákkal haladt sebesen dél felé a tiszta ég alatt. Abby mélyen aludt a hálóban. Ray whisky okozta kómában hevert a kanapén. Abanks szintén az alsó részben volt, megpróbált aludni egyet. Mitch a fedélzeten üldögélt és hideg kávéját kortyolgatta, miközben George részletes előadását hallgatta a vitorlázás alapvető tudnivalóiról. A férfi közel hatvanéves volt, hosszú haja őszbe forduló, bőre napbarnított. Alacsony, szikár ember volt, nagyon hasonlított Abanksre. Ausztráliában született, de huszonnyolc évvel korábban, miután végrehajtotta hazája legnagyobb bankrablását, elmenekült. Társával kettéosztották a tizenegymillió dollár értékű készpénzt és ezüstöt, majd útjaik különváltak. Tudomása szerint társa már meghalt. Valójában nem George-nak hívták, de már huszonnyolc esztendeje ezt a nevet használta, és el is felejtette az igazit. A hatvanas évek végén felfedezte magának a Karibszigeteket, és miután megismerte a többezernyi, kicsiny földdarabot, ahol a helybéliek valamiféle primitív angolt beszéltek, úgy érezte, otthonra lelt. Pénzét különböző bankokban helyezte el: a Bahamákon. Belize-ben, Panamán és természetesen a NagyKajmánon. Egy kis házikót épített magának a Kis-Kajmánon, egy elhagyatott földnyúlványon. Az utóbbi huszonhét évet azzal töltötte, hogy harminc láb hosszú szkúnerjével körbehajózta a rengeteg szigetet. Nyáron és ősz elején otthona közelében maradt. De októbertől júniusig a hajón töltötte az életét, egyik szigetről a másikra ment. Már több mint háromszáz ilyen szigeten megfordult a Karib-tengeren. Egy alkalommal csak a Bahamákon két esztendőt töltött.

- Többezernyi sziget van itt - magyarázta Mitchnek. - Sohasem fognak megtalálni, ha sokat mozogtok. - Téged még mindig keresnek? - kérdezte Mitch. - Nem tudom. Nem hívhatom fel őket, hogy megkérdezzem. De gyanítom, hogy már nem. - Hol lehet a legbiztonságosabban elrejtőzni? - Ezen a hajón. Remek kis jacht ez, és ha egyszer megtanulod kezelni, ez lesz az otthonod. Találd meg valahol a kis szigetedet, a Kis-Kajmánon vagy talán Bracon - ott még mindig az őslakosok élnek -, és építs magadnak egy házat. Csináld azt, amit annak idején én. És az időd java részét a hajón töltsd. - Mikor nem fogsz már amiatt aggódni, hogy üldöznek? - Tudod, még mindig rágódom rajta. De azért nem aggódom. Te mennyivel léptél le? - Durván nyolcmillióval - felelte Mitch. - Az igen! Annyi pénzed van, hogy azt csinálhatsz, amit akarsz, úgyhogy felejtsd el őket. Csak hajózgass szépen a szigetek körül körbe-körbe az életed hátralévő részében. Tudod, vannak ennél rosszabb dolgok is.

Néhány napig Kuba felé hajóztak, majd egy ideig Jamaica irányába. George-ot figyelték és az előadásait hallgatták. Miután húsz évet töltött hajózással a Karib-tengeren, nagy tudású és türelmes ember volt. Ray, a nyelvész figyelt, és a különböző szakszavakat memorizálta: spinakker, árboc, lánccsúsztató, tat, tőkesúly, fenéksúly, deck, előmerevítő, kormányrúd, felhúzókötél, tekerő, árboctető, csarnak, mentőkötél, fedélzettartó támoszlop, sekli, gádorkáva, farlap, csúcsvitorla, fővitorla, orrvitorla, reffelő, kötélvilla, csonkakötél. George előadást tartott a hajó dőléséről, szélbe fordulásról, irányba fordulásról, fűrészfogazásról, háromnegyedszélről, a vitorlarudak beállításáról, széllökésről, a hajó helyzetének megállapításáról. Ray magába szívta a vitorlázás nyelvezetét. Mitch pedig a technikát igyekezett elsajátítani. Abby a kajütben maradt, keveset beszélt, és csak akkor mosolygott, ha szükséges volt. Nem a hajósélet volt az, amiről álmodott. Hiányzott az otthona és azon töprengett, vajon mi történik majd a házukkal. Lehet, hogy Mr. Rice lenyírja a füvet és kitépkedi a gyomokat. Abbynek hiányoztak az árnyas utcák, az ápolt kertek és a biciklista gyerekek kis bandái. Gyakran gondolt a kutyájára és azért imádkozott, hogy Mr. Rice befogadja az állatot. Aggódott a szülei miatt is; a biztonságukért és azért, mert most biztosan rettegésben élnek. Vajon

mikor láthatja majd újra őket? Évek telnek el addig, vélekedett Abby, de együtt tud majd élni ezzel az érzéssel, ha biztonságban tudhatja őket. Gondolatai nem tudtak elszakadni a jelentől. A jövő megfoghatatlan volt. Élete hátralévő részének második napján Abby leveleket kezdett írni, szüleinek, Kay Quinnek, Mr. Rice-nak és néhány barátjának. Tudta, hogy a leveleket sohasem adhatja postára, de mégis segítségére volt az, hogy papírra vethette a szavakat Mitch óvatosan figyelte őt, de békében hagyta. Igazából nem volt mondandója. Lehet, hogy majd néhány nap múlva képesek lesznek beszélni egymással. A negyedik nap végére, szerdára, a Nagy-Kajmán már látótávolságba került. Egyszer lassan körbehajózták, majd a parttól egy mérföldnyire lehorgonyoztak. Sötétedés után Barry Abanks elbúcsúzott. Mitch és Abby köszönetet mondott neki, a férfi pedig elhajózott a kicsi gumicsónakban. Öt kilométernyire Bodden Towntól, egy másik halászkunyhó közelében ér majd partot. Azután felhívja egyik alkalmazottját, hogy jöjjön érte. Értesülni fog arról, ha esetleg gyanús figurák jelentek volna meg a környéken. De Abanks nem számított bonyodalmakra.

George birtoka a Kis-Kajmánon egy kicsi, fehérre festett, fából épült főépületből és két még kisebb külső épületből állt, a tengertől ötszáz méternyire, egy apró öbölben terült el. A legközelebbi ház látótávolságon kívül volt. Egy helybeli asszony lakott a legkisebb épületben, ő tartotta rendben a birtokot. Faynek hívták. Mitch, Abby és Ray a főépületben kaptak szállást. Megpróbáltak belevágni az újrakezdésbe. Ray, a szökevény, a tengerparton kóborolt és nem érintkezett senkivel. Eufórikus hangulatban volt, de ezt nem tudta kimutatni. Naponta néhány órára elment George-dzsal vitorlázni, és a szigetek felfedezése közben whiskyt iszogattak. Többnyire részegen tértek vissza. Abby az öbölre néző, kicsiny, emeleti szobában töltötte az első napokat. Még több levelet írt, és naplót kezdett vezetni. Az éjszakáit egyedül töltötte.

Fay hetente kétszer a városba hajtott a Volkswagen kisbusszal, hogy bevásároljon és elhozza a postát. Az egyik napon Barry Abankstól hozott csomagot, amelyet George adott oda Mitchnek. Egy nagyméretű boríték volt benne, amelyet Abanks Doris

Greenwoodtól, Miamiból kapott. Mitch felnyitotta és három újságot talált benne: kettőt Atalantából, egyet pedig Miamiból. A főcímek a memphisi Bendini-féle jogi cég elleni tömeges vádemelésekről számoltak be. Ötvenegy jelenlegi és korábbi tagot helyeztek vád alá, a chicagói Morolto bűnszövetkezet harmincegy állítólagos tagját. A főügyész újabb vádemeléseket helyezett kilátásba. Mindez pusztán a jéghegy csúcsa. Az FBI igazgatója, F. Denton Voyles kijelentette: ezzel súlyos csapást mértek az Amerikában működő szervezett bűnözésre, és ez elrettentő figyelmeztetés mindazoknak a törvényes keretek között dolgozó jogászoknak és üzletembereknek, jegyezte meg Voyles, akik kísértésbe esnek, hogy piszkos pénzekkel foglalkozzanak. Mitch összehajtotta az újságokat, és hosszú sétára indult a tengerpartra. Egy pálmafacsoport alatt némi árnyékra talált és leült. Az atlantai újságban közölték az összes vád alá helyezett ügyvéd nevét. Mitch lassan végigolvasta a névsort. Nem töltötte el örömmel a nevek látványa. Majdnem megsajnálta Nathan Locke-ot. Majdnem. Wally Hudson, Kendall Mahan, Jack Aldrich, és végül Lamar Quin. Mitch maga előtt látta az arcukat. Ismerte mindnek a feleségét, gyermekét. Mitch a csillogó tengerre bámult, miközben Lamar és Kay Quinre gondolt. Szerette őket és gyűlölte őket. Hozzájárultak ahhoz, hogy a cég elcsábítsa őt és felelősség terheli őket. De mégis a barátai voltak. Micsoda veszteség! Lehet, hogy Lamar csak néhány évet tölt a börtönben, azután feltételesen szabadlábra helyezik. Lehet, hogy Kay és a gyerekek képesek lesznek túlélni. Lehet. - Szeretlek, Mitch. - Abby állt mögötte. Egy műanyag üveget és két csészét tartott a kezében. Mitch rámosolygott a lányra, és intett neki, hogy üljön mellé a homokba. - Mi van az üvegben? - Rumpuncs. Fay keverte nekünk. - Erős? Abby leült mellé. - A nagyobb rész rum. Megmondtam Faynek, hogy be kell rúgnunk, és ő egyetértett velem. Mitch erősen magához szorította a feleségét és belekortyolt a rumpuncsba. Egy kicsi halászhajót figyeltek, amint lassan csordogált a csillogó vizén. - Félsz, Mitch? - Rettegek.

- Én is. Ez egy őrültség. - De megcsináltuk, Abby. Élünk. Biztonságban vagyunk. Együtt vagyunk. - De mi lesz holnap? Meg holnapután? - Nem tudom, Abby. Tudod, hogy rosszabb is lehetne a helyzet. Ott lehetne a nevem az újságban a többi vád alá helyezett ügyvéd neve mellett. Vagy pedig meg is ölhettek volna minket. Rosszabb dolgok is vannak a világon, mint az, hogy az ember a Karib-tengeren hajókázik, és közben nyolcmillió dollárja van a bankban. - Gondolod, hogy biztonságban vannak a szüleim? - Igen. Mire menne Morolto azzal, hogy kárt tenne a szüléidben? Biztonságban vannak, Abby. Abby újra megtöltötte a két csészét rumpunccsal és szájon csókolta a férfit. - Velem nem lesz semmi baj, Mitch. Amíg együtt vagyunk, bármit elviselek. - Abby - mondta Mitch lassan, miközben a vizet bámulta -, tartozom neked egy vallomással. - Figyelek. - Az az igazság, hogy tulajdonképpen soha nem is akartam ügyvéd lenni. - Tényleg? - Aha. A lelkem mélyén mindig tengerész szerettem volna lenni. - Komolyan mondod? Szeretkeztél már tengerparton? Mitch egy másodpercig habozott a válasszal. - Hát, azt hiszem, nem. - Akkor hörpintsd ki a poharad, tengerész. Részegedjünk le, és csináljunk gyereket.