John Grisham. Az Utca Ügyvédje

John Grisham Az Utca Ügyvédje

Washington, az Egyesült Államok fővárosa ez idő szerint messze a világ legveszélyesebb városa: százezer lakosra évi 70 gyilkosság jut. New York, Chicago vagy Los Angeles ehhez képest valósággal a béke szigete. ELSŐ FEJEZET A gumicsizmás férfi belépett mögöttem a liftbe. Mielőtt még észrevettem volna, a szagát már éreztem. Fapados cigaretta, savanyú vinkó, az utcai lét mocskának csípős, orrfacsaró bűze áradt belőle. Csak ketten voltunk, és amikor hátrafordultam, szemem a piszkos, fekete gumicsizmára tévedt. Valósággal csónakázott benne. Térdét kopott, kirojtosodott trencskó verdeste, s a kabát alatt derekát körbetekert, koszlott ruhadarabok szélesítették – így aztán zömöknek, szinte kövérnek tetszett. Valójában távolról sem volt jól táplált. A hajléktalanok a hideg téli hónapokban minden cókmókjukat magukra húzzák. Korosodó, fekete férfi volt, s torzonborz, ragacsos, mosatlan haja és szakálla már jócskán szürkült. Vastag napszemüvege mögül mereven nézett előre, még csak tudomást sem vett rólam. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon miért is fürkészem oly nagyon ezt az embert. Nem illett oda. Nem az ő épülete volt, nem az ő liftje, nem olyan hely, amilyent megengedhetett volna magának. A cég hétemeletes irodaházában az ügyvédek olyan horribilis pénzekért dolgoztak, ami még hét év után is arcpirítónak tűnt nekem.

Megint egy csavargó, aki behúzódott a hideg elől. Nap mint nap így van ez a belvárosban. A földszinti biztonsági őröknek lenne a dolguk, hogy az efféle népséget távol tartsák. Megálltunk az ötödiken, és csak ekkor tűnt fel, hogy nem választott magának emeletet, nem nyomta meg egyik gombot sem. Jött, amerre én. Gyorsan kiszálltam, s ahogy beléptem a Drake & Sweeney csillogó márvány előcsarnokába, a vállam fölött láttam, a férfi még mindig ott áll a liftben, bámul a semmibe, és átnéz rajtam, mint a levegőn. Egyik serény recepciósunk, Madam Devier szokásos megvető pillantásával üdvözölt. – Nézze meg a liftet – mondtam. – Minek? – Azt a szakadt tagot. Nem ártana hívni a biztonságinkat. – Micsoda emberek! – affektálta francia akcentusával. – Meg szerezzen valami fertőtlenítőt is. Elindultam a szobám felé, kihámoztam magam a kabátomból, és már meg is feledkeztem a gumicsizmás emberről. Délután még szusszanásnyi időm se lesz, egyik értekezlet a másik után, fontos megbeszélések fontos emberekkel. Befordultam a sarkon, és épp mondani akartam valamit Pollynak, a titkárnőmnek, amikor eldördült az első lövés. Madam Devier szinte kővé vált az íróasztala mögött, s riadtan meredt valami iszonyú hosszú pisztolycsőbe, amelyet ez a csavargó cimbora szegezett rá. Mivel én értem oda elsőnek, a férfi előzékenyen rám emelte a fegyvert, mire én is dermedten megtorpantam.

– Ne lőjön! – mondtam, s felemeltem a kezem. Éppen elég filmet láttam már ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit kell tennem. – Pofa be! – morrantott a derék ember meglepő nyugalommal. Mögöttem lárma támadt a folyosón. – Fegyver van nála! – kiáltotta valaki. Aztán hamarosan csend lett, ahogy a kollégáim sebesen magukra csukták az ajtót. Elképzeltem, ahogy ijedtükben sorra ugrálnak ki az ablakon. Közvetlenül mellettem egy súlyos faajtó volt balra, amely abba a nagy tárgyalóba nyílt, ahol ez idő szerint nyolc peres ügyvéd kollégám buzgólkodott. A jog nyolc keményfejű, rettenthetetlen őre, akik azzal töltötték munkaidejüket, hogy ízekre szedték az alpereseket. A legkönyörtelenebb egy Rafter nevű hepciás kis mitugrász volt. Fölrántotta az ajtót. – Mi az isten folyik itt? – A csizmás ember pont erre várt, s Rafter még be se fejezte a mondatot, a fegyver csöve máris feléje lendült. – Tegye le azt a fegyvert! – vakkantotta Rafter, s egy tized másodperccel később újabb lövés döreje süvített át az előcsarnokon. A golyó jócskán Rafter feje fölött fúródott valahol a plafonba, de ahhoz pont elég volt, hogy izgága kollégám elmélázzon az élet mulandóságán. A férfi aztán újra felém fordult, a fejével a szoba felé bökött, én meg Rafter mögött engedelmesen beléptem a tárgyalóba. Az utolsó dolog, amit még az előtérben láttam, Madam Devier volt – egész testében remegett, halottsápadt volt a félelemtől, a

fejhallgatója a nyakára csúszott, magas sarkú cipője szép rendben a papírkosár mellett várakozott. A gumicsizmás férfi bevágta mögöttem az ajtót, és lassan meglóbálta a fegyverét, hogy mindenki megcsodálhassa. Jól működött, az egyszer biztos. A kesernyés füstszag még a férfi ruháiból áradó bűzt is elnyomta. A szobát egy hosszú asztal uralta, tele iratokkal meg mindenféle papírokkal, amelyek még csak pár másodperccel azelőtt is roppant fontosnak tűntek. Az ablakok sora egy parkolóra nézett. Az előtérbe két ajtó nyílt. – Mindenki a falhoz! – utasított minket a férfi. A fegyvere igen hatásos serkentőszernek bizonyult. Csövét a fejemhez nyomta, és azt mondta: – Zárja be az ajtókat! Megtettem. Miközben a falhoz hátráltak, a nyolc ügyvéd egyike sem szólt egy árva szót sem. Én sem szóltam semmit, csak gyorsan bezártam az ajtókat, és a férfira néztem, hogy így gondolta-e. Egyre csak az a postahivatali borzalmas lövöldözés járt a fejemben – egy elégedetlen alkalmazott kimegy ebédelni, aztán egy egész fegyverarzenállal jön vissza, és vagy tizenöt kollégáját lekaszálja. A játszótéri mészárlásokra gondoltam, meg azokra az őrült gyilkosokra, akik vadidegen embereket lőnek szitává az éttermekben. Az áldozatok ártatlan gyermekek, köztiszteletben álló polgárok. Mi meg itt ráadásul a jog védelmezői vagyunk, kérem!

Különféle morrantásokkal meg fegyverlendítésekkel a nyolc ügyvédet a férfi a falhoz sorakoztatta, és amikor meg volt elégedve az elhelyezkedésükkel, rám összpontosította a figyelmét. Vajon mit akar? Kérdéseket akar feltenni? Ha igen, minden francos kérdésére azonnal válaszolok. A napszemüveg miatt nem láthattam a szemét, de ő nyugodtan fürkészhette a pillantásomat. A cső a szemem közé meredt. A férfi levette a mocskos trencskót, szépen összehajtogatta, mintha csak új volna, és az asztal közepére tette. Újra éreztem a liftbeli szagot, de ez most a legkevésbé sem számított. Az asztal végénél állt, és lassan lehámozta magáról a következő réteget – egy vastag, szürke kardigánt. Nem a kardigán volt vastag. A férfi dereka köré piros rudacskák voltak felfűzve, gyakorlatlan szememmel azonnal láttam, dinamit. A rudakból alul-felül, mint színes spagetti, huzalok futottak szerteszét, s ezt az egész mindenséget ezüstszín szigetelőszalag rögzítette. Az első, ösztönös reakcióm az volt, hogy meneküljek, hogy hanyatt-homlok az ajtóhoz rohanjak, remélve, hogy célt téveszt a lövés, miközben a zárat próbálom őrült igyekezettel kinyitni, s hogy még a második sem talál, amikor feltépem az ajtót, s kizuhanok az előtérbe. De a térdem reszketett, és az ereimben megfagyott a vér. Sóhajok és nyöszörgés hallatszott a fal mellett szorongók felől, és ez zavarta fogvatartónkat. – Maradjanak csendben, kérem! – mondta egy türelmes professzor hangján. A csendessége elgyengített. Megigazított néhány spagettit a dereka körül, aztán a

hurkás nadrágja egyik zsebéből előkotort egy szépen rendezett köteg sárga nejlonzsineget meg egy rugós kést. Aztán még egyszer meglóbálta a fegyvert a rémült arcok előtt, és azt mondta: – Nem akarok bántani senkit. Ez igazán kedves tőle, mégis nehezen hihető. Tizenkét piros rudat számoltam meg – elég ahhoz, gondoltam, hogy azonnali és fájdalommentes legyen. Aztán a fegyvert megint az arcomnak szegezte. – Maga most megkötözi őket – mondta. Rafternek ez már sok volt. Tett előre egy apró kis lépést, és kifakadt: – Nézd, haver, mégis mi a frászt akarsz? A harmadik golyó Rafter feje fölött ártalmatlanul a mennyezetbe vágódott. Akkorát szólt, mint egy ágyúlövés, és Madam Devier vagy egy másik kolléganőnk felvisított az előtérben. Rafter összecsuklott, s amikor megpróbált felegyenesedni, Umstead úgy a bordái közé vágta kemény könyökét, hogy a mitugrász visszatántorodott a falhoz. – Kussoljál! – sziszegte Umstead a fogai között. – Engem maga nem hívhat havernak – mondta a férfi, így a továbbiakra nézve azonnal el is vetettük ezt a lehetőséget. – Mit szeretne, hogy szólítsuk? – kérdeztem, mert az volt az érzésem, valamiképpen engem tekint a túszok vezetőjének. Udvariasan, tisztelettel kérdeztem ezt, és ez megbékítette. – Misternek – felelte. Ez mindenkinek nagyon megfelelt. Megszólalt a telefon, és egy pillanatig az volt az érzésem, szétlövi a stukkerével. Ehelyett azonban maga

felé intett a fegyverrel, én meg az asztalra tettem a telefont, a keze ügyébe. A bal kezével felemelte a kagylót – jobbjával továbbra is a fegyvert fogta, és a fegyver továbbra is Rafterre szegeződött. Ha szavunk lehetne benne, nyolcunk szerint bizonyosan Rafter lenne az áldozati bárány. Nyolc az egyhez, nem rossz arány. – Igen? – szólt Mister. Egy kis ideig figyelmesen hallgatott, aztán letette a kagylót. Óvatosan a székig hátrált az asztal végénél, aztán leült. – Lásson hozzá – nyomta a kezembe a zsineget. Azt akarta, hogy a csuklójuknál fogva egymáshoz kötözzem mind a nyolcukat. Megfelelő hosszúságú darabokat vágtam a zsinegből, csomókat kötöttem, s miközben a halálukat siettettem, igyekeztem kerülni a kollégáim pillantását. A hátamban éreztem a fegyver csövét. Mister azt akarta, hogy szorosan kössem meg őket, én meg úgy tettem, mintha a vért is kisajtolnám a csuklójukból, de közben olyan lazára hagytam a csomókat, amennyire csak lehetett. Rafter motyogott valamit a bajsza alatt, mire kedvem lett volna egy jót bevágni neki. Umsteadnek sikerült úgy forgatnia a kezét, hogy amikor végeztem vele, szinte leesett róla a kötél. Malamudot kiverte a víz, szaporán kapkodta a levegőt. Ő volt a legidősebb közöttünk, az egyetlen partner, vagyis üzlettárs. Két évvel ezelőtt kapta az első szívrohamát. Muszáj volt Barry Nuzzóra néznem. Ő volt az egyetlen barátom ebben a bagázsban. Egyidősek voltunk, harminckét évesek, és ugyanabban az évben kerültünk a céghez is. Ő Princetonba járt, én a Yale-re. Mindkettőnk

felesége providence-i lány volt. Az ő házassága jól működött – négy év alatt három gyerek. Az enyémnek már meg voltak számlálva a napjai. Találkozott a pillantásunk, és mindketten a gyerekeire gondoltunk. Szerencsésnek éreztem magam, hogy nincs gyerekem. Meghallottuk az első sziréna vijjogását, és Mister arra utasított, hogy fordítsam el a reluxát az öt nagy ablakon. Gondosan végrehajtottam a parancsot, s közben lázasan fürkésztem a lenti parkolót, mintha legalábbis megmenthetne, ha meglát valaki. Egy üres rendőrautó várakozott a betonon, égő fényszórókkal. A zsaruk már bent voltak az épületben. Mi meg, kilenc fehér fiú, itt vagyunk bezárva Misterrel. A legfrissebb kimutatások szerint a Drake & Sweeneynél nyolcszáz jogász dolgozik, szerte a világon. Közülük minden második itt, ebben a washingtoni épületben, amelyben Mister tart fogva bennünket. Arra utasított, hívjam fel a „főnököt”, s közöljem vele, hogy fel van fegyverezve, és tizenkét rúd dinamitot erősített a dereka köré. Felhívtam Rudolphot, a trösztellenes részleg vezető üzlettársát, és átadtam az üzenetet. – Te jól vagy, Mike? – kérdezte. A vonal kihangosító készülékre volt kapcsolva, teljes hangerővel. – Remekül – feleltem. – Kérlek, mindent csinálj úgy, ahogy ez az úr kéri. – Miért, mit akar? – Azt még nem tudom. Mister meglengette a fegyverét, és a beszélgetésnek vége volt.

Abból, ahogy a pisztolyával mutogatott, úgy vettem ki, azt akarja, hogy a tárgyalóasztal mellé álljak, alig másfél méterre tőle. Az utóbbi percekben azt az idegesítő szokást vette fel, hogy szórakozottan babrált a mellkasára tekert huzalokkal. Lenézett a hasára, és enyhén meghúzta az egyik piros drótot. – Ezt a pirosat itt, ezt megrántom, és mindennek vége. – A napszemüveg felém nézett, amikor befejezte a rövidke szemléltető oktatást. Mondanom kellett valamit. – Miért tenné? – kérdeztem, kétségbeesetten remélve, hogy valami beszélgetésfélét tudok kezdeményezni. – Nem akarom, de miért ne? Megdöbbentett a hanghordozása – lassú, kimért ritmus, a sietség legkisebb jele nélkül, minden egyes szótag jól artikulált, választékosan precíz. Mister ez idő szerint ugyan utcai csavargó volt, de látott szebb napokat is. – Miért akarna megölni minket? – kérdeztem. – Erről nem fogok vitatkozni magával – jelentette ki ellentmondást nem törően. Megértettem, nincs több kérdés. Mivel ügyvéd vagyok, és minden percem be van osztva, ránéztem az órámra, hogy ha bármi történne, pontos feljegyzés készülhessen – már ha valami csoda folytán túléljük Mister látogatását. Negyed kettő múlt öt perccel. Mister a csendet és nyugalmat szerette, így hát tizennégy idegtépő percen át egyetlen szó sem esett. Nem akartam elhinni, hogy meg fogunk halni. Nem láttam semmi okot, semmifajta indítékot arra, miért is kellene megölnie minket. Az egészen biztos volt, hogy egyikünk sem találkozott vele még soha. Eszembe jutott, hogy amikor jöttünk fel a liften, az volt a

benyomásom, hogy nincs semmiféle határozott célja. Csak túszokat akart ejteni valahol, ebből pedig – tekintetbe véve a mai közállapotokat – szinte természetes módon következik, hogy halomra gyilkol bennünket. Pontosan az a fajta értelmetlen mészárlás játszódhat itt le bármelyik percben, amely alig huszonnégy órára megtölti az újságok címoldalát, és amelynek olvastán az emberek rosszallóan megcsóválják a fejüket. Aztán mindenféle hülye viccek kezdenek el keringeni arról, hogy a legjobb ügyvéd a halott ügyvéd. Láttam magam előtt az újságok főcímeit, hallottam a harsogó riporteri kérdéseket, de nem hihettem, hogy mindez ténylegesen valóra is válhat. Az előtérből hangokat hallottam, az utcáról meg szirénázást. Valahol kint a folyosón rendőrségi URHrádió nyekergett. – Mit evett ma ebédre? – törte meg a csendet hirtelen Mister. Tőlem várta a választ. Olyan váratlanul ért a kérdés, hogy nem volt időm valami hazugságot kiötölni, s egy pillanatnyi tétovázás után megmondtam az igazat: – Grillcsirkét mexikói salátával. – Egyedül volt? – Nem, egy barátommal. – Még Philadelphiából ismertem, az egyetemről. – Mennyit fizettek a két ebédért? – Harminc dollárt. Ez nem volt kedvére való. – Harminc dollárt – mormolta maga elé. – Két embernek. – Megrázta a fejét, aztán a nyolc ügyvédre nézett. Ha őket is kikérdezi, remélem, hazudnak valami hihetőt. Néhánynak közülük

feneketlen a gyomra. Nekik a harminc dollár még az előételre se elég. – Tudja, hogy én mit ettem? – fordult felém. – Nem. – Levest. Levest és sós kekszet egy hajléktalanszálláson. Nem kellett fizetnem érte, és nagyon hálás voltam. Tudja, hogy harminc dollárból akár száz magamfajtát is jóllakathatott volna? Komoran bólintottam, mintha hirtelen rádöbbentem volna bűnöm mérhetetlen súlyára. – Szedje össze az összes levéltárcát, minden pénzt, órát, ékszert – mondta aztán, s nyomatékul intett a fegyverével. – Megkérdezhetem, miért? – kérdeztem. – Nem. Az asztalra tettem a tárcámat, órámat, a nálam lévő összes készpénzt, aztán turkálni kezdtem túsztársaim zsebeiben. – A rokonságnak kell – mondta Mister, és mindannyian fellélegeztünk. Arra utasított, hogy a zsákmányt tegyem bele egy aktatáskába, azt zárjam be, és hívjam újra a „főnököt”. Rudolph az első csengetés után felvette a kagylót. Elképzeltem, miként fülel minden elhangzott szóra a szobájába beosztott titkosszolgálati ember. – Szevasz, Rudolph, én vagyok megint, Mike. A beszélgetésünk ki van hangosítva. – Rendben, Mike. Jól vagy? – Semmi bajom. Figyelj, Rudolph, ez az úr azt akarja, hogy nyissam ki a recepcióhoz közelebb eső ajtót, és

tegyek ki egy fekete aktatáskát a folyosóra. Aztán megint becsukom az ajtót, és bezárom. Világos, ugye? – Igen. A pisztoly csövével a tarkómon lassan résnyire nyitottam az ajtót, és kilöktem az aktatáskát a folyosóra. Egy teremtett lelket se láttam sehol. Csak kevés dolog akadályozhatja meg a nagy pénzügyi tanácsadó cégek ügyvédeit abban, hogy ne számítsanak fel borsos árat minden munkaóráért az ügyfélnek. Az egyik ilyen az alvás, bár a legtöbb efféle ügyvéd igen keveset alszik. Az evés meg éppenséggel jótékony hatással van a számlázásra, különösen az üzleti ebéd, amikor a kliens fizet mindent. Ahogy teltek a percek, azon kaptam magam, hogy eltöprengtem, vajon miként oldja meg az épületben dolgozó többi négyszáz ügyvéd, hogy ne mulasszon el egy percet se, és addig is vaskos számlákkal terhelje ügyfeleit, amíg a túszválság meg nem oldódik. Magam előtt láttam őket kint a parkolóban, ahogy melegednek a kocsikban, s közben lázasan harsognak a mobiljukon valamelyik üzletfelük költségére. A cég most sem veszít egy centet sem, ebben biztos lehettem. Ott lent némelyik svihákot a legkevésbé sem érdekelte, miként végződik a dolog. Csak gyerünk, legyünk már végre túl rajta. Mister mintha elszundított volna egy kicsit. Az ajka lebiggyedt, a légzése elnehezült. Rafter köhintett egyet, hogy magára vonja a figyelmemet, aztán a fejével intett, hogy mozduljak már meg. A gond csak az volt, hogy Mister jobb kezében ott tartotta a pisztolyt, és ha tényleg

elbóbiskol, akkor ezt nem teszi másként, mint bal kezében a rettegett piros dróttal. Rafter meg azt akarja, hogy én legyek a hős. Rafter ugyan a legpénzéhesebb és legügyesebb peres ügyvéd volt, de még nem érte el az üzlettársi rangot. Nem az én részlegemnél dolgozott, és nem a hadseregben voltunk. Nem parancsolgathatott nekem. – Mennyi pénzt keresett tavaly? – kérdezte Mister nagyon is ébren, tiszta, világos hangon. Csak álltam döbbenten, megint. – Hogy én? Öö, hát... – Az igazat mondja! – Százhúszezer dollárt. Ez sem tetszett neki. – És ebből mennyit adott másoknak? – Másoknak? – Igen. Jótékonysági célra. – Hát, nem is tudom pontosan. A feleségem foglalkozik a számlákkal meg az efféle dolgokkal. Mind a nyolc ügyvéd mocorogni kezdett. Mister nem volt megelégedve a válaszommal, és nem volt tanácsos ellentmondani neki. – Ki tölti ki az adóbevallását? – Már a jövedelemadóra gondol? – Persze. – Az adóügyi osztályunk, lent, az első emeleten. – Itt, ebben az épületben? – Igen. – Kérem az összeset. Kérem a magáét is, meg mindenki másét itt a szobában. Ránéztem a kollégáimra, és láttam, néhányuk már szinte azt mondja: – Akkor rajta, lőjön csak le! – Túl sokáig

tétovázhattam, mert Mister rám rivallt: – Most azonnal! – És a fegyverével hadonászott, miközben ordított. Hívtam Rudolphot, aki szintén tétovázott, így hát most rajtam volt a sor, hogy ordítsak. – Csak faxoljátok be őket ide! Elég lesz a tavalyi. Tizenöt hosszú percig csak meredten bámultuk a sarokban várakozó gépet, s közben attól féltünk, Mister bármelyik percben hozzákezdhet a kivégzésünkhöz, ha az szja-bevallásunk nem érkezik meg elég gyorsan. MÁSODIK FEJEZET Mint a csoport frissiben felkent írástudója, leültem, ahova Mister a fegyverével bökött, és egybegyűjtöttem a faxokat. A társaim már vagy két órája álltak egy helyben, hátukat a falnak vetve, a kötéllel egymáshoz fűzve. Szinte moccanni sem tudtak, lábuk megmegroggyant, s egyre szánalmasabb látványt nyújtottak, ahogy kétségbeesetten küszködtek a talpon maradásért. S bár már most is nagyon kényelmetlenül érezték magukat, a neheze még hátravolt. – Maga lesz az első – jelentette ki Mister. – Hogy hívják? – Michael Brock – feleltem udvariasan. – Örülök a szerencsének. – Mennyi pénzt keresett tavaly? – Az előbb már mondtam. Százhúszezer dollárt. Bruttó. – Mennyit adott másoknak? Tudtam, hazudhatok, ha akarok. Adószakértő ugyan nem vagyok, de abban biztos lehettem, hogy gond nélkül ellavírozhatok a rovatok között. Előkerestem a bevallásomat, és szép lassan átlapoztam az egészet. Claire harmincegyezer dollárt keresett mint másodéves

cselédkönyves orvos, a sebészeti szakvizsgájára készült; kettőnk együttes bruttó bevétele tehát egész szép summa volt. Ám ötvenháromezer dollárt fizettünk be adóba – jövedelemadó és még ki tudja, hányféle más ötletes adónem címén -, és azok után, hogy visszafizettük az oktatási hitelt, fedeztük Claire tanulási költségeit, havi kétezer-négyszázat utaltunk át egy nagyon szép georgetowni lakás lakbéreként, törlesztettük két csinos, új autó árát, és álltuk mindazokat a kiadásokat, amelyek természetszerű velejárói voltak a kényelmes életmódnak, mindössze huszonkétezer dollárt fektettünk be kötvényekbe. Mister türelmesen várakozott. A türelme igazság szerint kezdett zavaró lenni. Föltételeztem, hogy a terrorelhárító fiúk már ott kúsznak valahol a szellőzőaknákban, másznak fel a közeli fákra, a szomszédos házak tetején cikáznak, tanulmányozzák az irodák alaprajzát, s csinálják mindezt azzal a céllal – mint ahogy nap mint nap láthatunk ilyesmit a tévében -, hogy golyót röpítsenek Mister fejébe. De mintha ő ezzel a legkevésbé sem törődne. Elfogadta a sorsát, és kész volt meghalni. Mi azonban nem akartunk osztozni ebben a sorsban. Szünet nélkül játszadozott a piros huzallal, amitől százas tempóban kalapált a szívem. – Ezer dollárt adtam a Yale-nek – mondtam. – És kétezret a helyi szociális központnak. – Mennyit adott a szegény embereknek? Nem hihettem, hogy a Yale-nek szánt pénzemből szűkölködő diákokat támogatnának. – Hát, a szociális

központ sokfelé elosztja a pénzt, ebből biztosan jutott a szegényeknek is. – Mennyit adott az éhezőknek? – Ötvenháromezer dollárt fizettem be adóba. Ennek a pénznek egy jó része ment népjóléti, egészségügyi célokra, szükséget szenvedő gyerekekhez is került belőle biztosan, meg ilyesmi. – És maga önként tette ezt, könnyű, adakozó szívvel? – Nem panaszkodtam miatta – feleltem. Éppúgy hazudtam, mint a legtöbb adófizető. – Volt már maga igazán éhes? A rövid válaszokat szerette, nyakatekert okoskodással itt most nem megyek semmire. – Nem – válaszoltam. – Még nem. – Aludt valaha hóban? – Nem. – Egy csomó pénzt keres, de ahhoz már sóher, hogy adjon nekem egy pár dollárt, amikor ott megy el mellettem a járdán. – Végigpásztázott a pisztollyal a többieken. – Maguk mindannyian. Ott mennek el mellettem, de észre se vesznek, ahogy a földön ülve nyújtom maguk felé a kezemet. Maguk csak azokra a flancos kávékülönlegességekre többet költenek, mint én élelemre. Miért nem segítenek a szegényeken, a betegeken, az otthontalanokon? Maguknak olyan sok van. Azon vettem magam észre, hogy Misterrel együtt én is ezeket a kapzsi gazembereket vizslatom, és mondhatom, nem volt szép látvány. A legtöbbjük a cipője orrát bámulta. Egyedül Rafter állta a napszemüveg kutakodó pillantását, és azok a gondolatok fogalmazódtak meg

benne, amelyek mindannyiunkban, amikor adakozás nélkül ellépünk Washington Misterjei mellett: Ha adok neked pár dollárt, (1) azonnal a legközelebbi italmérésbe mész, (2) csak még többet kérsz, (3) soha nem tűnsz el a járdáról. Megint csönd borult a szobára. A közelben helikopter körözött, és csak sejthettem, mit terveznek a parkolóban. Mister utasításának megfelelően a telefonvonalakat várakoztató üzemmódra állították, így megszakadt minden kapcsolat a külvilággal. Nem akart tárgyalni vagy alkudozni senkivel. Velünk akart beszélgetni. – Melyikük keresi itt a legtöbbet? – kérdezte tőlem. Malamud volt köztünk az egyetlen üzlettárs, s addig kotorásztam a papírok között, amíg megtaláltam a bevallását. – Az én volnék – szólalt meg Malamud. – Hogy hívják magát? – Nate Malamud. Rápillantottam Malamud jövedelmére. Ritka alkalom volt, hogy egy partner keresetéről ilyen közvetlen és minden részletre kiterjedő információt szerezzen az ember. De nem telt benne sok örömem. – Mennyi? – kérdezte tőlem Mister. Ó, az szja-bevallás szépségei. Melyik rubrikát parancsolja, uram? Összjövedelem? Bruttó? Nettó? Összevont adóalap? Munkaviszonyból származó bérjövedelem? Vagy esetleg üzleti tevékenységből és befektetésből származó jövedelem?

Malamud a cégnél ötvenezer dollárt keresett havonta, és az éves prémiuma, amelyről mi csak álmodtunk, ötszáztízezer dollár volt. Igen jó évet zártunk, tudtuk mindannyian. Malamud csak az egyike volt annak a számos üzlettársnak, aki jóval egymillió fölött keresett. Úgy döntöttem, óvatos leszek. A bevallás hátlapján volt ugyan még egy csomó más jövedelem is – árfolyamnyereség, osztalék, tőzsdei ügylet -, de úgy gondoltam, Misternek bőven elég lesz megbirkózni a cégnél keresett jövedelemmel is. – Egymillió-egyszázezer dollár – mondtam, a további kétszázezret figyelmen kívül hagyva. Mister egy ideig elmélázott ezen. – Maga tehát egymillió dollárt keresett tavaly – fordult Malamud felé, aki egy csöppet sem restelkedett emiatt. – Így van. – Mennyit adott ebből az éhezőknek, a hajléktalanoknak? Én már átböngésztem a rovatokat, tudtam a választ. – Nem tudom pontosan. A feleségem és én egy csomó jótékonysági szervezetnek adunk pénzt. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy volt egy ötezres tétel, azt a washingtoni közalapítványnak utaltuk át, amely, ezt biztosan tudja, a rászorulók között osztja szét a pénzt. Sokat adunk, elhiheti. És örömmel tesszük. – Ó, persze, el tudom képzelni – felelte Mister, s hangjában most először lehetett érezni gúnyt. Nem adott lehetőséget arra, hogy elmagyarázzuk, voltaképpen milyen nagylelkűek is vagyunk. Csak a száraz tényeket akarta hallani. Fel kellett írnom mind a

kilenc nevet, aztán a nevek mellé a tavalyi keresetet, végül pedig a jótékony célra adott összegeket. Beletelt egy kis időbe, és közben nem tudtam, hogy sietnem kell-e, vagy jobb, ha inkább óvatosan mérlegelek. Vajon halomra gyilkol bennünket, ha nem tetszenek neki az összegek? Talán jobb, ha minél később vagyok kész. Az már az elején világos volt, hogy ahhoz képest, hogy milyen sok pénzt kerestünk, csak nagyon kevéssel segítettünk másokat. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy minél tovább tart ez a képtelen helyzet, annál őrültebb túszmentő akcióra lehet számítani. Nem mondott olyasmit, hogy óránként ki fog végezni egy-egy túszt. Azt sem követelte, hogy a társait engedjék ki a börtönből. Egyáltalán, úgy tűnt, nem akar semmit. Ráérősen írogattam a számokat. A sort Malamud vezette, leghátul pedig Colburn állt, aki harmadik éve volt a cégnél, és mindössze bruttó nyolcvanhatezret keresett. Döbbenten láttam, hogy az én Barry Nuzzo cimborám tizenegyezerrel többet vett fel, mint én. Na, erről majd később elbeszélgetünk. – Kerekítve úgy hárommillió dollár – jelentettem a végeredményt Misternek, aki megint csak szunyókálni látszott, ujjai változatlanul a piros dróton. Lassan megrázta a fejét. – És mennyit adtak a szegényeknek? – Az adakozás mindösszesen száznyolcvanezret tesz ki. – Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mindösszesen mennyi! Ne keverje itt nekem össze a szezont a fazonnal, és ne akarja a magamfajta embereket egy

kalap alá venni a maguk fehér népségével, akik a szépséges klubjaikban bort meg autogramokat árvereznek, és odalöknek néhány dolcsit a helybéli cserkészegyletnek! Én most kajáról beszélek. Élelemről a szegény embereknek, akik ugyanitt élnek, ugyanabban a városban, mint maguk. Éhező gyerekekről. Igen, itt. Pontosan itt, ebben a városban, ahol a magukfajták milliókat szednek össze, a mi gyerekeink felsírnak éjszaka, mert éhesek, mert nincs mit adnunk nekik. Mennyit adtak élelemre? Rám nézett. A papírokra meredtem magam előtt. Nem tudtam hazudni. Mister folytatta. – Vannak leveskonyháink szerte a városban, olyan helyek, ahol a szegények és hajléktalanok kaphatnak egy falatot enni. Mennyi pénzt adtak a leveskonyháknak? Adtak egyáltalán egy centet is? – Ha közvetlenül nem is – mondtam -, de ezekből a jótékonysági pénzekből... – Pofa be! Ismét meglengette azt az átkozott fegyverét. – Mennyit adtak a hajléktalanszállásoknak? Azoknak a helyeknek, ahol meghúzhatjuk magunkat, amikor odakint már mínusz tíznél is hidegebb van? Hány ilyen menhely van azokon a papírokon? Nem tudtam mit válaszolni. – Egy sem – mondtam csendesen. Rémületünkre talpra ugrott, az ezüstös szigetelőszalag alatt jól látszottak a piros rudak. Hátrarúgta a székét. – És a közkórházak? Van néhány kis kórházunk, ahova eljön egy-két igazán rendes orvos, akik valamikor régen

egy rahedli pénzt kerestek, és ránk szánják az idejüket, hogy segítsenek a betegeinken. Nem fogadnak el egy fillért sem. A kormány korábban még adott pénzt, hogy ki tudjuk fizetni az épület bérét, és meg tudjuk venni a gyógyszereket meg a szükséges holmikat. De a mostani kormány ezt is elvette. Mennyi pénzt adnak a kórházaknak? Rafter rám nézett, mintha nekem kellene tennem valamit. Mondjuk, hirtelen ránézek az iratokra, és felkiáltok: – A mindenit! Nézzenek oda! Most látom csak, hogy félmilliót adtunk a kórházaknak meg a leveskonyháknak! Ezt tenné Rafter, pontosan. De nem én. Nem akartam, hogy Mister lepuffantson. Jóval eszesebb volt, mint amilyennek látszott. Csak egyre lapozgattam a bevallásokat, miközben Mister az ablakhoz ment, és kikémlelt a reluxa csíkjai között. – Zsernyákok mindenütt – mondta, épp csak olyan hangosan, hogy mindannyian meghalljuk. – Meg egy seregnyi mentőautó. Aztán hamar megunta a bámészkodást, és az asztal mellett a túszaihoz cammogott. Minden mozdulatát éberen figyelték, különös tekintettel a robbanóanyagok helyzetére. Mister lassan felemelte az ormótlan pisztolyt, és vagy nyolcvan centiről pontosan Colburn szeme közé célzott. – Mennyit adott a kórházaknak? – Semennyit – nyögte Colburn, és szorosan becsukta a szemét. A szája megvonaglott. Kővé dermedten álltam, visszafojtottam a lélegzetemet. – Mennyit a leveskonyháknak?

– Semennyit. – És mennyit a hajléktalanszállásoknak? – Semennyit. Ahelyett, hogy lelőtte volna Colburnt, most Nuzzóra célzott, és megismételte a három kérdést. Nuzzo válaszai ugyanazok voltak, és Mister végigment a soron, mindenkire akkurátusan ráemelte a fegyverét, és föltette a három kérdést. Mindenkitől ugyanazokat a válaszokat kapta. Nem lőtte le Raftert se, amitől egy kissé elcsüggedtünk. – Hárommillió dollár – mondta megvetően -, és nem adnak még egy rohadt vasat se a betegeknek és az éhezőknek. Nyomorult emberek maguk. Nyomorultul is éreztük magunkat. És rádöbbentem, hogy nem fog megölni minket. Honnan szerezhet egy utcai csavargó dinamitot? És honnan tudná, hogyan kell feltekercselni? Már szürkülni kezdett, amikor megéhezett, és szólt nekem, hogy hívjam a főnököt. Hozzanak levest a város északnyugati részén lévő metodista misszióból, az L és a Tizenhetedik utca sarkáról. Ott tisztességes adag zöldséget tesznek a levesbe, magyarázta Mister, és a kenyér sem olyan állott, mint más konyhákon. – Az a leveskonyha vállalna kiszállítást? – kérdezte Rudolph hitetlenkedve, s a kihangosítóból hangja körbehullámzott a szobán. – Kérlek, Rudolph, ezen most ne vitatkozzunk! – kiáltottam. – Csak tegyétek meg, amit kérek! És annyit hozzatok, hogy elég legyen tíz embernek. – Mister odabökött felém, hogy tegyem le, és a telefont állítsam újra várakoztató üzemmódba.

Magam előtt láttam a kollégákat meg a csapatnyi rendőrt, amint a délutáni csúcs kellős közepén végigszáguldanak a városon, s a levesük fölé görnyedő megfáradt hajléktalanok között berobbannak a csendes kis misszió konyhájára. Mi a franc megy itt? Mindenki csak ámul. Tíz leves rendel, extra kenyéradaggal. Mister megint odaballagott az ablakhoz, amikor újra meghallottuk a helikoptert. Kikémlelt, hátralépett, beletúrt a szakállába, és eltöprengett a helyzeten. Vajon miféle túszmentő tervet eszeltek ki, amihez helikopter is kell? Persze lehet, hogy csak a sebesültek elszállításához hívták. Umstead már vagy egy órája toporgott, eléggé megkeserítve ezzel Rafter és Malamud életét, akiknek a csuklója minden fészkelődésre meg-megrándult. Végül aztán már nem bírta tovább. – Öö... elnézést, uram, de muszáj lenne... öö... kimennem a toalettre. Mister figyelme a szakálláról Umsteadre összpontosult. – Hogy hova? – Pisilnem kell, uram – siránkozta Umstead, mint egy óvodás. – Nem tudom tartani tovább. Mister szétnézett a szobán, és tekintete megállapodott egy ártatlan porcelánvázán, amely egy kis kávézóasztalkán szerénykedett. Egy újabb fegyverlódítással utasított, hogy oldozzam ki Umsteadet. – Ott van a toalett – bökött a váza felé Mister. Umstead kivette a vázából a friss virágokat, és háttal nekünk vagy egy percig vizelt, s közben a padlót tanulmányozta merőn. Amikor végre befejezte, Mister

kívánságára az ablakok alá vonszoltuk a nagy tárgyalóasztalt. Miként a legtöbb bútor a Drake & Sweeney-nél, ez is tömör diófából volt, a hossza legkevesebb hat méter. Az egyik végén Umstead nyögött, a másikon én; nagy nehezen úgy kétméternyit arrébb taszigáltuk, mire aztán Mister úgy gondolta, elég. Ezután szólt, hogy Raftert kötözzem össze Malamuddal, Umstead pedig szabadon maradt. Soha nem fogom megérteni, miért akarta így. A következő utasítása az volt, hogy a maradék összekötözött hét túsz üljön fel az asztalra, háttal a falnak. Senki sem merte megkérdezni, miért, de én gyanítottam, hogy így akar élő pajzsot vonni a mesterlövészek ellen. Később megtudtam, hogy a rendőrség néhány kommandóst valóban felküldött a szemben lévő ház tetejére. Mister talán észrevette őket. Ötórányi állás után a fiúk igencsak megkönnyebbültek, hogy végre pihentethetik a lábukat. Umsteadnek és nekem egy-egy székre kellett ülnünk, s Mister is helyet foglalt az asztal végén. Vártunk. Ha valaki az utcán él, megtanul türelmes lenni. Úgy tűnt, Mister elégedett a pillanatnyi helyzettel, csak csendben üldögélt, hosszú percekig egy szót sem szólt. Szemét elrejtette a napszemüveg, feje tökéletesen rezzenetlen. – Kik a kilakoltatok? – kérdezte tompán. Kérdését nem egyvalakihez intézte, hanem mindenkihez, bármelyikünkhöz. Aztán várt két-három percet, és megint feltette a kérdést. Csak néztünk egymásra zavartan, fogalmunk sem volt, miről beszél. Úgy tetszett, kiválasztott magának egy

pontot az asztalon, azt bámulta, nem messze Colburn jobb lábától. – Maguk nemcsak hogy kutyába se veszik a hajléktalanokat, még segítenek is, hogy az utcára kerüljenek. Mi persze, mintha csak összebeszéltünk volna, megértően bólogattunk. Ha vádaskodni akar, csak tessék nyugodtan, beleegyezünk bármibe. Nem sokkal hét előtt éleset koppantottak az ajtón, megérkezett a leves. Mister úgy akarta, hogy szóljak ki telefonon, és figyelmeztessem a rendőrséget, ha akárcsak a legkisebb mozgást észleli kint, meglát vagy meghall valakit, egyikünket azonnal lelövi. Mindezt gondosan elmagyaráztam Rudolphnak, és nyomatékosan hangsúlyoztam, ne kíséreljenek meg mentőakciót. Egyezkedtünk. Rudolph azt felelte, megérti. Umstead odament az ajtóhoz, elfordította a kulcsot, és Misterre nézett, hogy mi a következő utasítás. Mister ott állt mögötte, a fegyver csöve vagy húsz centire Umstead fejétől. – Nyissa ki az ajtót, nagyon lassan – mondta Mister. Én úgy egy méterre Mister mögött álltam, amikor Umstead kinyitotta az ajtót. Az étel egy kis kocsin volt, amelyen az egyik gyakornokunk szokta ide-oda hurcolni az ügyvédek által termelt mérhetetlen mennyiségű iratkötegeket. Négy nagy kondér levest láttam, és egy kenyérrel teli barna papírzsákot. Azt nem tudom, hogy volt-e valami innivaló. Már soha nem is fogjuk megtudni.

Umstead tett egy lépést előre, kinyúlt a folyosóra, megfogta a kocsit, és már épp húzni akarta befelé, amikor eldördült a lövés. Egy kis iratszekrény mögött lapult meg a mesterlövész, Madam Devier asztala mellett, vagy tizenöt méter távolságban, és jó szögben volt ahhoz, hogy pontosan lássa a célt. Amikor Umstead előrehajolt a kocsiért, Mister feje egyetlen másodpercre előbukkant az ajtórésből, és a lövész nem hibázott. Mister egy hang nélkül hátravágódott, és abban a pillanatban az arcomat vér és váladék lepte be. Azt gondoltam, engem is eltaláltak, és emlékszem, ordítottam fájdalmamban. Umstead valahol a folyosón vonított. A többi hét lekecmergett az asztalról, artikulálatlanul üvöltöztek, húzták-vonták, taszigálták egymást az ajtó felé. Én térdre rogytam, kezemet a szememre szorítottam, vártam, hogy felrobbanjon a dinamit, aztán a másik ajtó felé ugrottam, minél távolabb túszejtőnk csonkult maradványaitól. Elfordítottam a kulcsot, felrántottam az ajtót, és amikor utoljára láttam, Mister az egyik drága keleti szőnyegünkön rángatódzott. Két karja ernyedten az oldala mellett, távol a piros dróttól. A folyosó hirtelen megtelt többtucatnyi kommandóssal, félelmetes sisakjukban és vastag mellényükben a legváratlanabb helyekről bukkantak elő. Csak elmosódottan láttam őket. Megragadták az embereket, s az előtéren át a liftekhez vonszoltak bennünket. – Megsebesült? – kérdezték.

Fogalmam sem volt. Véres volt az arcom és az ingem, és valami iszamos váladék tapadt rám, amelyről később az orvosok azt mondták, agyvelő. HARMADIK FEJEZET Lent a földszinten, olyan távol Mistertől, amennyire csak lehetett, családtagok és barátok vártak ránk. Az irodákba kollégák, konzultánsok, kezdő gyakornokok tucatjai zsúfolódtak, még a folyosók is tele voltak velük. Harsány üdvrivalgás fogadott bennünket. Mivel egy merő vér voltam, engem előbb egy kis alagsori konditerembe vittek, amely a cég tulajdona volt. Gyakorlatilag egyetlen ügyvéd se járt le, túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy ilyen hívságoknak hódoljunk. Egyébként is, ha valakit testedzésen kapnak, tuti, hogy még több munkát sóznak a nyakába. Azonnal egy sereg orvos vett körül; nem volt köztük a feleségem. Mihelyst meggyőztem őket arról, hogy nem a saját véremtől vagyok mocskos, megnyugodtak, de azért elvégezték a szokásos vizsgálatokat. A vérnyomásom magas volt, a szívem meg összevissza vert. Adtak valami dilibogyót. Minden vágyam egy jó forró zuhany volt. Tíz percre egy asztalra fektettek, folyamatosan ellenőrizték a vérnyomásomat. – Sokkos állapotban vagyok? – kérdeztem. – Valószínűleg nem. Mindenesetre úgy éreztem magam. És hol van Claire? Hat órán keresztül egy mordállyal nézek farkasszemet, egy hajszálon múlik az életem, és arra nem veszi a fáradságot, hogy a kollégáim családtagjaihoz hasonlóan idejöjjön, és várjon rám.

Csak álltam a forró zuhany alatt percekig. Háromszor is megmostam a hajam bő samponnal, aztán egy örökkévalóságig szárítkoztam. Megállt az idő. Nem számít semmi sem. Élek, lélegzem, állok a gőzben. Az egyik szekrényben találtam tiszta tréningruhát, valaki ottfelejtette. Vagy három számmal nagyobb volt a kelleténél, de nem bántam. Visszamentem az asztalhoz, ahol ismét megmérték a vérnyomásomat. Polly, a titkárnőm jött be, és melegen, hosszan magához szorított. Szükségem volt most erre, nagyon. Könny csillogott a szemében. – Hol van Claire? – kérdeztem. – Folyamatosan hívom. Órák óta próbálom elérni a kórházban. Polly tudta, hogy a házasságomnak voltaképpen már befellegzett. – Jól van? – kérdezte. – Megvagyok. Megköszöntem az orvosoknak a segítséget, és kiléptem a konditeremből. Rudolph jött oda hozzám, sután átölelt. – Gratulálok – mondta, mintha legalábbis véghezvittem volna valami jelentős dolgot. – Nem kell bejönnöd holnap – tette hozzá. Azt hiszi talán, egy nap szabadság megoldja az összes gondomat? – Még nem gondolkoztam arról, mi lesz holnap – feleltem. – Rád fér a pihenés – szólt még elmenőben, de ezzel csak megerősítette, amit az orvosok már mondtak. Szerettem volna Barry Nuzzóval beszélni, de a többi nyolc túsz már mind elspriccelt. Senki sem sérült meg,

az egész csak annyi, hogy némelyiküknek felhorzsolódott a bőre a kötéltől. Minimális volt a vérontás, a jó fiúk győztek, a Drake & Sweeney-nél gyorsan alábbhagyott az izgalom. A legtöbb ügyvéd, a személyzet és az adminisztráció idegesen várakozott a földszinten, jó messze Mistertől és a dinamitrúdjaitól. Polly lehozta a kabátomat, én meg fölvettem a lötyögős melegítőre. A rojtos tornacipő kicsit furán nézett ki, de nem érdekelt. – Van néhány riporter odakint – jegyezte meg Polly. Ó, hát persze, a média! Micsoda nagyszerű történet! Nem csupán afféle kis érdektelen piff-puff, hanem igazi túszdráma, amelyben egy háborodott csőlakó tart fogva neves ügyvédeket! De nem csámcsoghattak sokat. Az ügyvédek elszeleltek, a rossz fiú golyót kapott a fejébe, a robbanószer pedig csődöt mondott, amikor a túszejtő elterült a földön. Pedig micsoda vérfürdő lehetett volna! Egy lövés, aztán felrobban a dinamit, vakító fehér villanás, az ablakok üvegtáblái pozdorjává zúzódnak, leszakadt karok és lábak repülnek az utcára, s mindezt annak rendje s módja szerint akkurátusan rögzíti a TV9, s mint vezető híranyagot sebesen eljuttatja az esti híradóba. – Hazaviszem a kocsimmal – ajánlotta fel Polly. – Jöjjön csak. – Nagyon hálás voltam, hogy valaki megmondja nekem, mit kell tennem. Csak lassan, nehézkesen botorkáltak a gondolataim, egyik állókép a másik után, bármifajta rendező elv, elgondolás, összefüggés nélkül. Egy oldalajtón hagytuk el az épületet. Az esti levegő metszően hideg volt, s oly mélyen szívtam be édes

könnyűségét, hogy a végén már fájt. Polly elsietett a kocsijához, én pedig meghúztam magam az épület sarka mögött, s néztem, micsoda cirkusz zajlik a főbejáratnál. Rendőr- és mentőautók nyüzsögtek, televíziós kocsik tolakodtak, még egy tűzoltókocsi is ott várakozott dologtalanul. Már mindenki pakolt, indult. Az egyik mentőautó az épülethez tolatott, nyilván azért, hogy Mister holttestét a halottasházba vigye. Élek! Élek! Újra és újra elismételtem ezt magamban, s nagy nehezen mosolyra húzódott a szám. Élek! Szorosan becsuktam a szemem, és elmormoltam egy rövid, ám annál őszintébb hálaimát. Kezdtek visszajönni a hangok. Csendben ültünk a kocsiban, Polly vezetett, lassan, óvatosan, s miközben várta, hogy mondjak valamit, újra hallottam a puskalövés éles csattanását. Aztán a becsapódást követő tompa puffanást, majd az eszeveszett tolongást, ahogy a többi túsz próbál minél gyorsabban lekecmeregni az asztalról, s kibotorkálni az ajtón. Mit is láttam akkor, az utolsó másodpercekben? Az asztal felé néztem, ahol ők heten meredtek feszülten az ajtó felé, majd megint Misterre, aki Umstead fejéhez tartotta fegyverét. Pontosan mögötte álltam, amikor lelőtték. Vajon mi állította meg a golyót? Hogyhogy nem talált el engem is? Hiszen a golyók átmennek falon, ajtón, emberen. – Nem akart megölni minket – motyogtam alig hallhatóan. Polly megkönnyebbült, hogy végre hallja a hangomat. – De hát mire készült? – Nem tudom.

– Mit akart egyáltalán? – Nem mondta. Különös, milyen kevés szó esett. Órákig csak ültünk, és bámultuk egymást. – Miért nem akart beszélni a rendőrséggel? – Ki tudja? Ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövetett. Ha nem záratja le a telefonokat, meg tudtam volna győzni a zsarukat, hogy nem akar megölni minket. – De csak nem a rendőröket akarja vádolni? – Á, dehogy. Emlékeztessen, hogy írjak néhány levelet nekik. – Bemegy holnap dolgozni? – Mi egyebet csinálnék? – Csak gondoltam, jót tenne magának egy nap pihenés. – Nem egy nap, de egy év pihenésre volna szükségem. Egy nappal nem érek semmit. A lakásunk Georgetownban volt, a P utca egyik sorházának a második emeletén. Polly megállt a járda szélénél. Megköszöntem a segítségét, kiszálltam, és a sötét ablakokból már tudtam, hogy Claire nincs otthon. Claire-rel egy héttel azután találkoztam, hogy Washingtonba érkeztem. Épp végeztem a Yale-en, kaptam egy remek állást egy nagynevű cégnél; fényes jövő várt rám, miként az évfolyamom többi ötven végzősére is. Claire politikatudományt tanult a washingtoni Amerika Egyetemen, épp akkor végzett ő is. A nagyapja egykor Rhode Island kormányzója volt, a családja hosszú évtizedek óta igen jó kapcsolatokkal rendelkezett. A Drake & Sweeney, mint a nagy cégek többsége, az első évet afféle kiképzőtábornak tekintette. Napi tizenöt órát dolgoztam, heti hat napon át, Claire-rel

vasárnaponként tudtunk randevúzni. Vasárnap este már megint az irodában voltam. Azt gondoltuk, hogy ha összeházasodunk, több időnk jut majd egymásra. Legalább közös ágyban alszunk. Igaz, mást nem is nagyon csináltunk a hálószobában. Nagy esküvőnk volt, rövid nászutunk, és amikor elmúltak az örömködés napjai, én ismét heti kilencven órát dolgoztam az irodában. Még csak három hónapja voltunk házasok, de már volt egy olyan időszak, amikor tizennyolc egymást követő napig nem szeretkeztünk. Megszámolta. Jó társam volt az első néhány hónapban, de aztán egyre rosszabbul tűrte, hogy elhanyagolom. Nem hibáztattam, de az az igazság, hogy a fiatal gyakornokok nem panaszkodnak a Drake & Sweeney megszentelt irodáiban. A végzős évfolyamok hallgatói közül kevesebb mint tíz százalék viszi egészen a partnerségig, így hát könyörtelen a harc. De a jutalom is bőséges, legkevesebb egymillió dollár évente. A feleség elégedettségénél fontosabb, hogy az ügyfélnek minél több órát kiszámlázzunk. A válás mindennapos dolog. Eszembe se jutott, hogy arra kérjem Rudolphot, könnyítsen a terheimen. Első közös évünk végére Claire már igazán boldogtalan volt. Elkezdődtek a veszekedések. Úgy határozott, hogy jelentkezik az orvosira. Belefáradt, hogy egyre csak otthon üljön, és bámulja a tévét, ezért azt találta ki magának, hogy ő is ugyanúgy beletemetkezik a munkába, mint én. Nagyszerű ötletnek tartottam. Már csak azért is, mert így kevésbé furdalt a lelkiismeret.

Amikor már négy éve voltam a cégnél, célozgatni kezdtek arra, hogy néhányunkból esetleg üzlettárs lehet. Elkezdődött a duruzsolás, s a háttérből figyelték, ki hogyan reagál. Szép lassan az lett az általános megítélés, hogy belátható időn belül menthetetlenül partnert faragnak belőlem. Bár az is igaz, hogy ehhez még keményebben kellett dolgozni. Claire a fejébe vette, hogy még több időt tölt távol az otthonunktól, mint én, így aztán mindketten a szélsőséges munkamánia esztelen sodrába kerültünk. Már nem is vitatkoztunk, csak szép csendben két külön vágányra kerültünk. Neki is megvoltak a maga barátai és időtöltései meg nekem is. Szerencsére utódokról nem gondoskodtunk. Jó lenne, ha másként alakítottam volna az életemet. Volt idő, amikor szerettük egymást, de hagytuk, hogy kivesszen belőlünk az érzés. Amikor beléptem a lakásba, évek óta először éreztem, hogy szükségem lenne Claire-re. Ha az ember szemtől szembe kerül a halállal, jó volna elmesélni valakinek. Jó volna, ha érezné, valakinek szüksége van rá. Jó volna, ha megsimogatnák, ha azt mondaná neki valaki, gyere, majd én segítek. Töltöttem egy vodkát, jeget is tettem bele, és leültem a kanapéra a dolgozóban. Egy darabig még füstölögtem és rágtam magam, hogy egyedül vagyok, de gondolataim végül a Misterrel töltött hat órához siklottak vissza. Két vodkával később hallottam, hogy megérkezik. Elfordította a kulcsát a zárban, kinyitotta az ajtót, és beszólt: – Michael!

Nem válaszoltam, mert még mindig evett a méreg. Bejött a dolgozóba, és megállt, amikor meglátott. – Jól vagy? – kérdezte őszinte aggodalommal. – Fogjuk rá – feleltem fojtott hangon. Ledobta a táskáját és a kabátját, odajött a kanapéhoz, és megállt fölöttem. – Hol voltál? – kérdeztem. – A kórházban. – Hát persze. – Jót húztam a vodkából. – Az a helyzet, hogy kicsit nehéz napom volt. – Mindent tudok, Michael. – Igazán? – Természetesen. – Akkor hol a jó francban voltál? – A kórházban. – Kilencünket tartott fogva egy őrült, hat órán át. Nyolcnak a családja elmegy az irodaházba, mert valahogy érdekli őket, mi újság. Szerencsésen megússzuk a dolgot, nekem meg a titkárnőm kocsijával kell hazabumliznom. – Nem tudtam ott lenni. – Persze hogy nem. Hogy is juthat ilyesmi az eszembe! Leült egy székre a kanapé mellett. Egymásra néztünk. – Bent tartottak minket a kórházban – kezdte fagyos hangon. – Tudtuk, mi történt nálatok, és számítani lehetett rá, hogy sérültek is lesznek. Ilyen helyzetekben mindig ez a szokásos eljárás – értesítik a kórházakat, és mindenkit bent tartanak ügyeletben. Megint megdöntöttem a poharat, és közben megpróbáltam kiötölni valami csípős megjegyzést.

– Az irodádban nem segíthettem neked – folytatta -, vártam hát a kórházban. – És legalább telefonáltál? – Megpróbáltam. Állandóan foglalt volt a vonal. Végül aztán valami rendőrrel sikerült váltanom néhány szót, de ő meg két mondat után lecsapta a kagylót. – Ez már két órája történt. Hol voltál? – A műtőben. Elvesztettünk egy kisfiút a műtőasztalon; elütötte egy autó. – Sajnálom – mormoltam. Sohasem tudtam felfogni, az orvosok hogyan képesek ennyi fájdalommal és halállal szembesülni. Mister mindössze a második halott volt, akit életemben láttam. – Én is sajnálom – mondta, és azzal kiment a konyhába, majd egy pohár borral jött vissza. Egy ideig szótlanul ültünk a félhomályban. Nem gyakoroltuk sokat a beszélgetést, így aztán nem is ment könnyen. – Szeretnél beszélni róla? – kérdezte. – Nem. Most nem. – Tényleg nem volt kedvem. Az alkohol elkeveredett a gyógyszerekkel, és a légzésem lassanként elnehezült. Mister jutott megint az eszembe. Milyen nyugodt és békés volt – és ez még akkor is igaz, ha olykor meglóbálta a fegyverét és a derekára egy sereg dinamitrudat kötözött. Csak ült csendesen, hosszan, sokáig. Csendre vágytam én is. Majd holnap beszélgetünk. NEGYEDIK FEJEZET Hajnali négyre kitisztult valamelyest a fejem, s arra ébredtem, hogy orromban Mister ragacsos agyvelejének émelygős szagát érzem. Rémülten hánykolódni kezdtem a sötétben, lázasan dörzsöltem az orromat és a

szememet, nyüszítve csépeltem a kanapét. Aztán mocorgást hallottam. Claire ott aludt mellettem a székben. – Nincs semmi baj – mondta gyengéden, és megfogta a vállam. – Csak rosszat álmodtál. – Hoznál egy kis vizet? – kértem, s ő kiment a konyhába. Egy óra hosszat beszélgettünk. Mindent elmondtam neki, amire csak emlékeztem. Claire egészen közel ült hozzám, dörzsölgette a térdemet, fogta a pohár vizet, hallgatott figyelmesen. Milyen keveset beszélgettünk az elmúlt években! Reggel hétkor már megint bent kellett lennie a kórházban, a reggeli viziten, így aztán együtt reggeliztünk, gofrit és szalonnát. A konyhában ettünk, és bekapcsoltuk a polcon a kis tévét. A hatórai híradás a túszdrámával kezdődött. Előző nap felvett képeket mutattak az épületről, az előtte szorongó tömegről s a krízis elmúltával sietősen távozó néhány fogolytársamról. A helikopterek közül, amelyeket a délután folyamán hallottunk, legalább az egyik a tévétársaságé volt. A kamera ráközelített az egyik ablakra, s néhány rövidke másodpercig Mistert is láthattuk, amint a reluxa lamellái közt a külvilágot kémleli. DeVon Hardynak hívták, negyvenöt éves volt, egykor Vietnamban is szolgált, s néhányszor már akadt dolga a rendőrséggel. A műsorvezető mögött megjelent a fényképe is, akkor készült, amikor egy betörés gyanúsítottjaként letartóztatták. A kép még csak nem is hasonlított Misterre – se szakáll, se szemüveg, ráadásul

jóval fiatalabb kiadásban. Elmondták róla, hogy hajléktalanként tengődött s kábítószerezett. Semmiféle indítékot nem találtak. Családról nem tettek említést. A cég semmi módon nem kommentálta az eseményt, s a műsor máris témát váltott. Az időjárás következett. Késő délutánra erős havazást vártak. Február tizenkettedikét írtunk, és a megelőző napokban már így is rekordmennyiségű hó esett. Claire bevitt a kocsijával az irodába, s amikor fél hét után tíz perccel megérkeztem, egyáltalán nem voltam meglepve, hogy méregdrága Lexus autóm mellett már egy sereg más járgányt is látok. A parkoló soha nem üres. Sokan rendszeresen bent alszanak. Megígértem Claire-nek, hogy valamikor késő délelőtt még felhívom, és megpróbálunk majd együtt ebédelni a kórházban. Kérte, ne szívjam mellre a dolgot, és igyekezzek legalább egy-két napot lazítani. Mégis, mit kellene csinálnom? Feküdjek le a kanapéra, és nyugtatókkal kábítsam magam? Megállapodtunk, leghelyesebb, ha kiveszek egy nap szabadságot, de utána már nyilván teljes gőzzel megint dolgoznom kell. A portán jó reggelt kívántam az ezúttal éberen vigyázó két biztonsági őrnek. A négy lift közül három lent állt üresen. A bőség zavara. Azt választottam, amelyikbe az előző nap Misterrel szálltam, és az idő hirtelen mintha megállt volna. Egyszerre vagy száz kérdés tolult fel bennem: Miért épp a mi épületünket szemelte ki? Miért a mi cégünket? Hol volt az azt megelőző percekben, hogy benyitott az irodaházba? Hol voltak a biztonsági őrök, akik általában azért mégiscsak ott ődöngenek a bejárat körül? Miért

épp engem nézett ki magának? Száz meg száz ügyvéd jön-megy egész nap. Miért épp az ötödik emelet? És egyáltalán: mit akart? Azt semmiképpen sem hihettem, hogy DeVon Hardy csak azért dekorálta ki magát egy köteg dinamitrúddal és csak azért tette kockára az életét, hogy szigorúan megdorgáljon egy csapat gazdag ügyvédet, amiért azok nem gyakorolják a jótékonyság nemes erényét. Találhatott volna nálunk gazdagabb embereket is. Még tán mohóbbakat is. A kérdésére: „Kik a kilakoltatók?”, nem kapott választ. De azért biztosan van rá. A lift megállt, kiszálltam. Most nem jött mögöttem senki. Ebben a korai órában Madam Devier még szundikált valahol, és az emelet csendes volt. Az asztala előtt megálltam, és a tárgyaló két ajtajára néztem. Lassan kinyitottam a közelebbit, azt, ahol Umstead állt, amikor a golyó elsüvített a feje felett, pontosan Mister koponyájába. Vettem egy mély levegőt, és felpöcköltem egy villanykapcsolót. Mintha semmi sem történt volna. A tárgyalóasztal és a székek tökéletes rendben álltak. A keleti szőnyeget, amelyen Mister meghalt, még szebbre cserélték. A szobát kifestették; még az a Rafter feje fölött becsapódó golyó is mintha a legkisebb nyomot sem hagyta volna. A Drake & Sweeney vezérkara nem kevés dohányt költött arra, hogy ezt a kis incidenst a legteljesebb mértékben meg nem történtté tegye. A nap folyamán néhány kíváncsiskodó esetleg bedugja ide a fejét, és látniuk kell, hogy nincs itt mit bámészkodni. Némi kósza őgyelgés akár egy-két perc hasznos munkaidőt is

elvehet. Megengedhetetlen, hogy az utca mocska beszennyezze a mi makulátlan irodáinkat. Hidegvérű álcázás volt, amelynek – és ez bizony elég szomorú – pontosan értettem a logikáját. Én is csak ezek közé a gazdag fehér fickók közé tartozom. Hát akkor mégis mit várok? Emlékművet? Hajléktalanok sorát, akik egy-egy szál virággal adóznak szerencsétlen sorstársuk emlékének? Nem tudtam, mit várok. De a friss festék szagától felkavarodott a gyomrom. Az asztalomon, mint minden reggel, most is ott feküdt a The Wall Street Journal és a The Washington Post. Volt idő, amikor még tudtam annak az embernek a nevét, aki odateszi őket, de már rég elfelejtettem. A Post városi mellékletének a címlapján, kiemelt helyen DeVon Hardynak a tévében már látott képét közölték, és egy nagy történetet kerekítettek az előző napi kicsiny krízisről. Gyorsan átfutottam, mert azt gondoltam, úgyis többet tudok az eset részleteiről, mint bármely riporter. Néhány dolgot azonban mégiscsak megtudtam. A piros rudacskákról csak hittük, hogy dinamit. Mister néhány seprűnyelet darabokra fűrészelt, körbetekerte őket a vészjósló, ezüstös szigetelőszalaggal, és ezzel az ügyes trükkel a frászt hozta ránk. A fegyver egy 44-es automata pisztoly volt, lopott. Mivel az újság a Post volt, a cikk többet foglalkozott DeVon Hardyval, mint a túszaival – bár őszintén szólva nem hiányoltam a nevemet a lapból, és

megelégedésemre szolgált, hogy egy árva szót sem ejtettek a Drake & Sweeney egyetlen munkatársáról sem. Egy bizonyos Mordecai Green szerint, akit a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat vezetőjeként mutattak be, DeVon Hardy évekig mint kapus dolgozott a Nemzeti Arborétumban, de később a költségvetési megszorítások miatt elvesztette az állását. Néhány hónapot ült betörésért, aztán szabadulása után az utcán találta magát, ahol maga alá gyűrte az alkohol és a drog. Rendszeresen rajtacsípték bolti lopásokon, s Green jogsegélyszolgálata gyakorta biztosított neki védelmet. Ha volt is esetleg családja, az ügyvéd nem tudott róluk semmit. Hogy mi lehetett az indíték, Green csak sötétben tapogatózott. Azt mindenesetre elmondta, hogy DeVon Hardyt nemrégiben kilakoltatták egy régi raktárépületből, ahova jogcím nélkül beköltözött. A kilakoltatás ügyvédek által lebonyolított jogi procedúra. Meglehetősen jó tippem volt arra, hogy a sok ezer washingtoni cég közül melyik az, amelyik az utcára lökte Mistert. A Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat, amelyet egy jótékonysági szervezet alapított, Green elmondása szerint kizárólag hajléktalanokkal foglalkozott. „Régebben, amikor még kaptunk állami támogatást, hét ügyvédnek tudtunk munkát adni. Ma kettővel dolgozunk” – idézte a lap Greent. A Journal ugyanakkor – a legkevésbé sem meglepő módon – még csak említést sem tett a történtekről. Ha viszont az ország ötödik legnagyobb jogi tanácsadó

cégének kilenc túszul ejtett ügyvédje közül akár csak egy is megsérült vagy ne adj’ isten, meghalt volna, akkor persze vezető helyen számoltak volna be az esetről. Hála az égnek, nem kerekedett belőle nagyobb történet. Ott ültem az asztalomnál épen és egészségesen, olvastam az újságokat, és belevethettem magam a munkába. Éppenséggel Mister mellett is fekhettem volna, a hullaházban. Nyolc előtt pár perccel széles mosollyal az arcán és egy tálca otthon készített süteménnyel megérkezett Polly. Nem lepődött meg, hogy már bent vagyok. Valójában mind a kilenc túsz bedübörgött dolgozni, legtöbbjük jóval a munkakezdés szokásos időpontja előtt. A gyengeség látványos jele lett volna, ha valaki otthon marad, és hagyja, hogy kicsit kényeztesse a felesége. – Arthur van a vonalban – jelentette Polly. A cégnél legalább tíz Arthur dolgozott, de közülük csak egy volt, akit keresztneve alapján is mindenki azonnal azonosítani tudott: Arthur Jacobs, a vezető üzlettárs, a senior, partner, a cég vezérigazgatója, az egész vállalat mozgatóereje, akit mindenki csodált és becsült. Ha volt a cégnek szíve és lelke, akkor az Arthur volt. A hét év alatt háromszor beszéltem vele. Elmondtam neki, hogy jól vagyok. Gratulált, amiért olyan bátran és higgadtan viselkedtem; szinte már hősnek kezdtem érezni magam. Kíváncsi voltam persze, honnan tudja. Gondolom, először Malamuddal beszélt, aztán ment egyre lejjebb a ranglétrán. Akkor hát jönnek előbb az anekdoták, aztán majd a viccek is. Umsteaden

és az ő porcelánvázáján még biztosan jókat fognak röhögni. Arthur tíz órára a tárgyalóba kérte az extúszokat, hogy videóra vegyék a tanúvallomásainkat. – Miért? – kérdeztem. – A peres ügyekkel foglalkozó kollégák azt mondják, nem árt – felelte érces hangon, melyről senki nem mondta volna meg, hogy birtokosa a nyolcvanadik évében jár. – A családja valószínűleg pert indít a rendőrség ellen. – Ez természetes – feleltem. – És feltehetően ellenünk is vádat akarnak majd emelni. Hiszen tudja, az emberek minden semmiségért perre mennek. Hála Istennek, mondtam ki szinte hangosan. Hová lennénk peres ügyek nélkül? Megköszöntem az érdeklődését, és már le is tette a kagylót; hívta a következő túszt. A menet már kilenc előtt elindult. Szép sorjában jöttek a kollégák, a hogylétem felől érdeklődtek, de – érezhető együttérzéssel ugyan – voltaképpen mégiscsak a pletykaéhségüket akarták csillapítani, s néhány dermesztő részleten kívántak elcsámcsogni. Rengeteg munkám lett volna, de képtelen voltam belefogni. A vendégek közti nyugodt percekben csak ültem tétlenül, és a rám váró irattömegre meredtem bénultan. Valahogy nem mozdult a kezem. Már nem volt ugyanaz. Nem volt fontos a munka. Az asztalomon nem élet és halál kérdései hevertek. Alig tizenkét óra telt el azóta, hogy láttam a halált, csaknem éreztem. Naiv voltam, hogy azt hittem, egy

vállrándítással elintézhetem a dolgot, és mindent úgy folytathatok, mintha mi sem történt volna. DeVon Hardyra gondoltam, és a kis piros rudacskáira, a szertefutó színes huzalokkal. Órákat töltött azzal, hogy megépítse a játékát és eltervezze a túszejtést. Lopott hozzá egy flintát, megtalálta a cégünket, elkövetett egy végzetes hibát, amely az életébe került, és nem volt senki sem, egyetlenegy általam ismert ember sem, aki fikarcnyit is törődött volna az egésszel. Végül aztán felálltam és elmentem. Nagy volt már a forgalom, miként a burám is. Az agyamra ment a sok süketelés. Két riporter felhívott. Szóltam Pollynak, hogy van némi elintéznivalóm, mire ő figyelmeztetett, hogy el ne felejtsem a megbeszélést Arthurral. Elballagtam a kocsimhoz, beindítottam a motort, ráadtam a fűtést, aztán hosszú ideig csak ültem, és azon töprengtem, menjek vagy maradjak. Ha nem veszek részt az események újrajátszásában, Arthur őrjöngeni fog. Olyan nincs, hogy valaki ne ugorjon, ha hívja a nagyfőnök. Elhajtottam. Végtére is kiváló alkalom, hogy valami ostobaságot csináljak. Nagy megrázkódtatás ért. Muszáj elmennem. Időre van szükségem. Meg kell, hogy értsék, Arthur meg a többiek. Georgetown felé indultam, csak úgy vaktában, minden különösebb cél nélkül. Az égen sötét felhők gyülekeztek: az emberek sietős léptekkel igyekeztek céljuk felé; már készítették a hókotrókat. Az M utcán elhaladtam egy koldus mellett, és arra gondoltam, vajon ismerte-e DeVon Hardyt. Ha valaki az utcán él, hova megy hóvihar idején?

Felhívtam a kórházat, de azt mondták, a feleségem még órákig a műtőben lesz. Sürgős eset. Hát ennyit a mi romantikus ebédünkről a kórház éttermében. Északkeleti irányba fordultam, elhajtottam a Logan Circle mellett, míg aztán végül a város keményebb negyedében megtaláltam a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálatot. A járdaszélhez gurultam, leparkoltam. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom viszont az autómat. Az ügyvédi iroda egy szebb napokat látott kétemeletes, múlt századi, vörös téglás épület felét foglalta el. A második emeleti ablakokat, ki tudja, mikor, bedeszkázták; már korhadt a fa. A szomszédban egy lepusztult gyorstisztító üzemelt. A bejárat fölött élénksárga előtető virított, s azon tanakodtam, kopogjak-e, vagy egyenesen menjek be. Az ajtó nem volt bezárva, így aztán lassan elfordítottam a gombot, és egy másik világba léptem. Valóban, afféle ügyvédi iroda volt ez is, de mennyire más, mint a Drake & Sweeney márvány- és mahagóniragyogása! A tágas helyiségben, ahova benyitottam, négy fémasztal állt, mindegyiken vagy kétarasznyi magasan irdatlan mennyiségű akta és dosszié tornyosult. Az asztalok között nagy összevisszaságban még seregnyi akta hevert a kopott szőnyegen. A papírkosarak csurig voltak, köröttük iratcsomók halmai. Az egyik falat a szivárvány minden színében pompázó iratszekrények borították. A számítógépek meg a telefonok legalább tízévesek voltak. A fa könyvespolcok megereszkedtek. A hátsó falon Martin Luther King szakadozott szélű, megfakult

képe kunkorodott. Ebből az előtérből aztán még számos kisebb szoba nyílt. Vastagon állt a por; lázas munka folyt. Tetszett ez a hely. Egy energikus, kreol bőrű nő abbahagyta a gépelést, miután jól megnézett magának. – Keres valakit? – kérdezte. Nem mondhatnám, hogy elbűvölően barátságos lett volna. Egy efféle üdvözlésért a Drake & Sweeney-nél azon nyomban kirúgnák a recepcióst. Mint az asztala oldalára erősített névtábláról leolvashattam, Sofia Mendozának hívták, és hamarosan azt is megtudtam, hogy több volt, mint recepciós. Az egyik oldalszobában elbődült valaki. Sofiának a szeme sem rebbent. – Igen, Mordecai Greent keresem – feleltem udvariasan, de abban a pillanatban már az iménti ordítás megeresztője is elődübörgött az oldalszobából. A padló minden lépésébe beleremegett. Valami Abraham nevű ember után kajtatott, annak a nevét ordibálta. Sofia a férfi felé bökött a fejével, aztán már mintha ott se lennék, folytatta is a gépelést. Green jó százkilencven centis, széles vállú, robusztus fekete férfi volt, lehetett vagy százhúsz kiló. Az ötvenes évei elején járt, szakálla őszült, szemüvegének kör alakú lencséit piros keret övezte. Rám nézett, nem szólt egy szót sem, újra Abraham után rikoltott, és arrébb hullámzott a nyikorgó padlón. Pár másodpercre eltűnt egy irodában, aztán Abraham nélkül ismét felbukkant. – Segíthetek valamit? – kérdezte, miután újra észrevett. Előreléptem és bemutatkoztam. – Örvendek – mondta, de csak mert így diktálta az illem.

– Mi szél hozta? – DeVon Hardy – feleltem. Figyelmesen végigmért, majd Sofiára pillantott, aki teljesen elmerült a munkájában. Aztán az irodája felé mutatott, s én követtem őt egy háromszor hármas, ablaktalan szobába, amelynek a padlóján minden négyzetcentiméternyi helyet dossziék meg rongyosra forgatott jogi könyvek borítottak. Átnyújtottam domborított aranyszín betűkkel írt Drake & Sweeney névjegykártyámat, amelyet homlokát ráncolva, hosszasan tanulmányozott. Aztán visszaadta, és azt kérdezte: – Kis környezettanulmány? Leereszkedik a plebshez? – Nem erről van szó – feleltem, és visszavettem a kártyát. – Hanem? Akkor mit akar? – Nem rossz szándékkal jöttem. Mr. Hardy golyója majdnem engem is elkapott. – Ott volt vele a szobában? – Aha. Vett egy mély levegőt, a homloka kisimult. Az egyetlen székre mutatott az asztal innenső oldalán. – Üljön le. De össze fogja magát koszolni. Mindketten leültünk. A térdem az íróasztalához préselődött, a kezemet mélyen a kabátzsebembe fúrtam. Green mögött egy radiátor kerepelt. Egymásra néztünk, majd elfordítottuk a tekintetünket. Én voltam a látogató, nekem kellett mondanom valamit. De megelőzött. – Rossz napja volt, mi? – Reszelős hangja immár halkabb volt, és szinte részvevő.

– Nem annyira, mint Hardynak. Az újságban olvastam az ön nevét, ezért jöttem ide. – Nem igazán tudom, mit vár tőlem. – Gondolja, hogy a család perre viszi a dolgot? Ha igen, akkor talán nem helyes, hogy itt vagyok. – Nem volt családja, per sincs kilátásban. Persze azért futhatnék néhány kört. Gondolom, az a zsaru, aki lelőtte, fehér. Elég ronda kis ügyet csinálhatnék a dologból, a városból is kipréselhetnék egy kis lóvét. De a fenének van hozzá kedve. – Az asztalán tornyosuló aktahegyre mutatott. – Van éppen elég dolgom enélkül is. – Nem láttam, ki lőtt – mondtam, és magam is elcsodálkoztam, hogy erre csak most döbbenek rá. – Nem lesz semmiféle per, felejtse el. Ezért jött? – Nem tudom, miért jöttem. Bementem az irodába ma reggel, mintha mi sem történt volna, de nem volt egy épkézláb gondolatom. Beültem a kocsiba, csak úgy. Most meg itt vagyok. Lassan megrázta a fejét, mint aki megpróbálja megérteni a dolgot. – Kér kávét? – Köszönöm, nem. Maga elég jól ismerhette DeVon Hardyt. – Hogyne, rendszeres ügyfelünk volt. – Most hol van? – Valószínűleg a városi hullaházban, az Állami Kórház épületében. – Ha nincsen családja, mi történik vele? – Akiért senki nem jelentkezik, a város temetteti el. A jog ezt úgy nevezi, hogy szegényjogos temetés. A Robert Kennedy Stadion mellett van egy temető, oda

viszik az ilyeneket. Meglepődne, ha tudná, mennyi rengeteg ember hal meg úgy, hogy nincsen senkije. – Biztosan. – Szerintem persze a hajléktalanok életének minden egyes mozzanata meglepné magát. Enyhe balhorog volt, de most nem volt kedvem bunyózni. – Mit gondol, Mr. Hardy nem volt esetleg AIDS-es? Hátradöntötte a fejét, és néhány másodpercig a plafont bámulta szótlanul. – Miért? – Mögötte álltam. A golyó letépte a koponyája hátsó falát. Egy merő vér lett az arcom. Ezért. Bájos kapocs a rossz fekete és az átlagos fehér fiú között. – Nem hiszem, hogy AIDS-es lett volna. – Ellenőrzik őket, amikor meghalnak? – A hajléktalanokat? – Igen. – Az esetek többségében igen. Bár DeVon mástól halt meg. – De azért ki tudná deríteni? Megvonta a vállát; eléggé megenyhült már. – Persze – felelte, de nem igazán lelkesen. Elővett egy tollat a zsebéből. – Ezért jött? Aggódik az AIDS miatt? – Azt hiszem, ez az egyik ok. Miért, maga nem aggódna? – Dehogynem. Betoppant Abraham, egy kicsi, negyven körüli, ideges alkatú zsidó, akin azonnal látszott, hogy minden porcikáját a köz szolgálatának szándéka hatja át. Fekete

szakállt, szarukeretes szemüveget, gyűrött blézert, vasalatlan khakiszín nadrágot, koszos futócipőt viselt. Nyilvánvaló volt, hogy meg akarja menteni az emberiséget. Nem vett tudomást rólam, és Green nem volt az etikett nagymestere. – Iszonyú havazást jósolnak – mondta Green Abrahamnak. – Gondoskodnunk kell róla, hogy minden szóba jöhető menedék nyitva legyen. – Épp ezen dolgozom – csattant fel Abraham, és azzal már ott sem volt. – Nem akarom feltartani, nyilván nagyon elfoglalt – mondtam Greennek. – Ez minden, amit akart? A vérvizsgálat? – Azt hiszem, igen... Van valami ötlete, miért csinálta Hardy? Levette a piros szemüvegét, megtisztogatta egy zsebkendővel, aztán megdörzsölte a szemét. – Beteg volt a lelke, tudja, mint sokuknak. Ha valaki éveket tölt az utcán, átitatja a pia, felemészti a drog, kint alszik a hidegben, szarakodnak vele a hekusok meg a tarfejűek, hát ettől bizony kikészül. Őt meg még külön bosszanthatta, hogy így elbántak vele. – A kilakoltatás? – Az. Pár hónappal ezelőtt beköltözött egy üresen álló raktárépületbe, a New York és a Florida sarkán. Valaki szerzett némi furnért, abból válaszfalakat ügyeskedtek, és amolyan kis lakásféléket alakítottak ki. Ha a hajléktalanok szemével nézzük, egész tűrhető kis hely volt – tető, víz, még néhány vécé is akadt. Havi százat kellett fizetni érte egy valamikori stricinek, aki lakhatóvá tette, és azt állította, hogy az a hodály az övé.

– És az volt? – Azt hiszem. – Kihúzott egy vékony dossziét az asztalán magasodó egyik kazalból, és csodák csodája, pont azt, amelyikre szüksége volt. Épp csak pár pillanatig böngészte a benne lévő iratokat. – Itt kezd bonyolulttá válni a dolog. A múlt hónapban az egész kócerájt megvette egy RiverOaks nevű vállalat, valami ingatlanspekuláns bagázs. – A RiverOaks pedig mindenkit kirakott az utcára. – Úgy bizony. – Ha a szimatom nem csal, akkor a RiverOaks jogi képviseletét meg nyilván a cégem látja el. – Jó orra lehet. – De ez miért bonyolult? – Másodkézből azt hallottam valamelyik nap, hogy a kilakoltatásról nem értesítették az embereket. Azt állítják, hogy bért fizettek annak a stricinek, márpedig ha így van, akkor nem lehet őket önkényes, rosszhiszemű betelepülőknek tekinteni. Bérlők voltak, s mint ilyenek, megillette volna őket a korrekt eljárás. – Az önkényes lakásfoglalókat nem kell előre értesíteni? – Nem. Nap mint nap történik ilyesmi. A hajléktalanok rendszeresen beköltöznek elhagyott házakba, és az esetek többségében nem is történik semmi. Így aztán azt hiszik, övék az a hely. A tulajdonos viszont, ha esetleg felbukkan, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kiteheti őket. Nincs semmiféle joguk. – DeVon Hardy vajon hogy talált rá a cégünkre? – Ki tudja? Mindenesetre nem volt buta ember, az biztos. Lehet, hogy zavarodott volt, de buta nem. – Ismeri azt a stricit?

– Hogyne. Tök megbízhatatlan fazon. – Mit mondott, hol van az a raktárépület? – Már nincs meg. A múlt héten lerombolták. Épp elég idejét vettem már el. Az órájára nézett, én is az enyémre. Telefonszámokat cseréltünk, és megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot. Mordecai Green melegszívű, jóérzésű ember volt, aki az utcán dolgozott, és névtelen kliensek sokaságának az érdekeit védte. Jogérzése és jogszemlélete több lelkierőt kívánt, mint amennyit én valaha is össze tudok kotorni magamban. Kifelé menet átnéztem Sofián, mert ő is átnézett rajtam. A kocsim változatlanul ott parkolt a járdaszegély mellett, de már vagy háromcentis hó fedte. ÖTÖDIK FEJEZET Lassacskán sodródtam át a városon, esett a hó. Képtelen voltam visszaemlékezni, mikor ültem úgy legutóbb a Lexusban, hogy nem valami találkozóra vágtattam, szokás szerint késésben. Jó melegem volt, s tiszta, száraz ruhában ringtam behemót luxusautómban. Egyszerűen csak követtem a forgalom ritmusát. Nem volt sehova mennem. Az iroda egy ideig nemkívánatos hely, tekintettel Arthur nyilvánvaló haragjára; egyébként is, tucatszámra nyitnának rám, s mindenki az álságos kérdéssel indítana: „Hogy vagy?” Nagyon utálnám. Megszólalt a kocsitelefonom. Polly volt, teljes pánikban. – Hol van? – kérdezte. – Ki akarja tudni? – Egy csomó ember. Arthur például. Meg Rudolph. Egy harmadik riporter is kereste. Van néhány ügyfél is,

tanácsra van szükségük. És Claire is telefonált a kórházból. – Mit akart? – Aggódik. Mint mindenki. – Jól vagyok, Polly. Mondja meg mindenkinek, hogy orvoshoz mentem. – Tényleg? – Nem, de mehettem volna. Mit mondott Arthur? – Arthur nem hívta. Rudolph viszont igen. Vártak magára. – Hadd várjanak. Itt egy kis szünet támadt, aztán Polly nagyon lassan azt mondta: – Hát jó. Mit gondol, mikor érkezik be? – Fogalmam sincs. Amikor a doktor elenged, azt hiszem. Maga meg menjen csak haza; kész hóvihar van. Majd holnap hívom. – Azzal megszakítottam a vonalat. A lakásomat csak nagy ritkán láttam napközben, s irtóztam még a gondolattól is, hogy csak ülök a kandalló mellett, és bámulom a havazást. Ha meg elmegyek valami presszóba inni, valószínűleg soha nem kerülök ki onnan. Így hát autóztam. Vitt magával a hömpölygő áradat, ahogy az ingázók sebesen menekültek haza a Marylandbe meg Virginiába átnyúló külvárosokba, s aztán szinte üres utcákon jöttem visszafelé. A Robert Kennedy Stadionnál elhajtottam a temető mellett, ahova a szegényjogos rokontalanok kerülnek, és megtaláltam a Tizenhetedik utcai metodista missziót is, ahonnan a tegnap esti, elköltetlen vacsora származott. A város olyan részein vágtam át, ahol még sohasem jártam, és vélhetőleg a jövőben sem fogok.

Négy órára a város kiürült. Az ég mind sötétebb és sötétebb lett, s egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó. Az utcákat már tízcentis hó borította, de éjszakára még többet ígértek. A Drake & Sweeney természetesen még hóviharban sem húzza le a redőnyt. Ismerek ügyvédeket a cégnél, akik szeretnek éjszaka és vasárnap dolgozni, mert akkor nem csörög a telefon. Egy ilyen kiadós havazás remek ürügyet szolgáltat arra, hogy az ember szusszanjon egyet a véget nem érő találkozók és videokonferenciák gyötrelmes monotóniájában. A földszinten szólt az egyik biztonsági őr, hogy a titkárnőket, de még az ügyvédek jelentős részét is háromkor hazaküldték. Megint Mister liftjébe szálltam. Az asztalom közepén, csinos kis sorba rendezve tucatnyi rózsaszín telefonüzenet várt. Egyik se érdekelt. Leültem a számítógépemhez, és elkezdtem kutakodni az ügyfeleink nyilvántartásában. A RiverOaks vállalatot 1977-ben jegyezték be Delaware államban, a vezérigazgatóság viszont a Maryland állambeli Hagerstownban működött. Magáncég volt, ezért kevés pénzügyi információt tettek közzé. Jogi képviseletét egy bizonyos N. Braden Chance látta el, akit nem ismertem. Kikerestem a nevét hatalmas adatbázisunkból. Az ingatlanrészlegünknél volt üzlettárs, valahol a harmadik emeleten dolgozott. Negyvennégy éves, nős, jogot a Duke-on és Gettysburgben tanult, igazán hatásos pályakép, de teljességgel kiszámítható.

Azáltal, hogy nyolcszáz ügyvéd nyomult és indított pereket nap mint nap, a cégünk több mint harminchatezer folyamatban lévő ügyet bonyolított. Azt elkerülendő, hogy például a New York-i irodánk esetleg pont egy olyan vállalatot pereljen be, amely ugyanakkor a chicagói részlegünk ügyfele, minden egyes új ügyet azonnal bevittünk a központi adatbázisba. A Drake & Sweeney minden egyes ügyvédjének, titkárnőjének, gyakornokának és szakasszisztensének volt egy személyi számítógépe, s ezáltal hozzáférési lehetősége az egyes ügyekre vonatkozó általános információkhoz. Ha mondjuk az egyik hagyatéki ügyekkel foglalkozó jogászunk a Palm Beach-i irodában valamely kliensének ingatlanügyeit intézte, néhány billentyű leütésével megtudhattam – ha éppenséggel úgy hozta kedvem -, hogy mik az adott eset legjelentősebb sajátosságai. A cégünk negyvenkét ügyet bonyolított a RiverOaks számára, s ezek csaknem kivétel nélkül ingatlanügyletek voltak, melyekben a vállalat valamilyen telket, épületet vásárolt. A Drake & Sweeney részéről minden esetben Braden Chance volt az aláírási joggal rendelkező felelős jogi képviselő. Négy kilakoltatási ügy is volt, három közülük még az előző évben. A kutatásom első fázisa igazán könnyűnek bizonyult. Január 31-én a RiverOaks a Floridai sugárúton vásárolt egy ingatlant egy bizonyos TAG Rt.-től. Február 4-én a kliensünk jó néhány jogcím nélküli betelepülőt kilakoltatott az ingatlanon üresen álló raktárépületből, köztük – miként azt immár tudtam – Mister DeVon Hardyt, aki súlyos méltánytalanságként élte meg az

esetet, és valamiképpen kiderítette a RiverOaks jogi képviselőjének a kilétét. Lejegyeztem az irat nevét és számát, és lebattyogtam a harmadik emeletre. Senki nem áll be úgy egy nagy céghez, hogy márpedig én ingatlanügyletekkel akarok foglalkozni. Sokkal ragyogóbb karriert lehet csinálni más területeken, amelyek jóval nagyobb megbecsülésnek örvendenek. A pálmát a peres részleg viszi el, s a bíróságon villogó kollégákra – legalábbis a mi cégünknél – valóságos félistenként tekintettek. A nagyvállalatokat érintő néhány tranzakcióhoz – mint például a fúzió, a be- vagy kivásárlás – ugyancsak kiváló képességekre van szükség. Az értékpapírok sokak régi kedvence. A trösztellenes ügyek területe, amelyen én is dolgoztam, szintén nagy becsben van. Az adójog iszonytatóan bonyolult, épp ezért nagyra tartják, aki ért hozzá. A kormánykapcsolatokra (lobbyzás) sokan utálkozva tekintenek, de olyan jól fizet, hogy minden washingtoni cég komplett ügyvédcsapatokat állít hadrendbe. Senki nem készül viszont ingatlanügyvédnek. Nem is tudom, miért alakult így. Elzárkózó, maguknak való emberek, akik nyilván jól elvannak a jelzálogos papírjaikkal, és akiket a többi ügyvéd egy kissé mindig lenéz. A Drake & Sweeney-nél a futó ügyek aktáit minden ügyvéd a saját irodájában tartotta, többnyire hét lakat alatt. A cég többi munkatársa számára csak a befejezett ügyek iratai voltak hozzáférhetőek. Egyetlen ügyvédet sem lehetett arra kényszeríteni, hogy egy másik

ügyvédnek megmutassa valamelyik folyamatban lévő ügyének az aktáját, feltéve, ha azt nem egy vezető üzlettárs kérte, vagy esetleg az igazgatótanács valamely tagja. A februári kilakoltatást még mint futó ügyet jelezte az adatbázis, és a Mister-féle közjáték után biztos voltam benne, hogy az aktáját hétpecsétes titokként kezelik. A titkárság mellett egy fiatalembert vettem észre, tervrajzokat böngészett egy asztalnál; megkérdeztem tőle, merre találom Braden Chance irodáját. A folyosó túloldalán egy nyitott ajtó felé bökött. Meglepetésemre Chance ott ült az asztalánál, s az igen elfoglalt ügyvéd figuráját formázta. Megzavarta a betolakodásom, egyébként jogosan. A protokoll úgy kívánta volna, hogy előbb telefonon bejelentkezzem, és megbeszéljünk egy időpontot. Nem érdekelt a protokoll. Nem kínált hellyel. Ettől függetlenül leültem, ami nem derítette jókedvre. – Szóval maga volt az egyik túsz – mondta sértődötten, amikor összeállt neki a kép. – Igen. – Rémes lehetett. – Túl vagyunk rajta. Ezt a fegyveres férfit, a néhai Mr. Hardyt február 4-én kilakoltatták egy raktárépületből. A kilakoltatás a cégünk ügye volt? – Az – csattant fel kurtán. A defenzív viselkedéséből arra következtettem, hogy a nap folyamán már volt dolga az aktával. Nyilván tüzetesen átnézték Arthurral meg a többi nagyfejűvel. – Miért? – Mr. Hardy jogszerűtlenül lakott abban az épületben?

– Naná! Ezek mind önkényes beköltözők. A kliensünk igyekszik egy kis rendet vágni ebben a kuplerájban. – Tényleg biztos benne, hogy jogszerűtlenül? Leesett az álla, a szeme kikerekedett. Vett egy mély levegőt. – Mire akar kilyukadni? – Láthatnám az aktát? – Nem. Semmi köze hozzá. – Az nem olyan biztos. – Melyik üzlettárs a főnöke? – Előkapta a tollát, hogy máris felírja annak a nevét, aki majd szigorúan rendreutasít engem. – Rudolph Mayes. Nagy, hosszú szárú betűket írt. – Nagyon elfoglalt vagyok – mondta. – Legyen szíves távozni. – Miért nem nézhetem meg az aktát? – Mert az enyém, és mert azt mondtam, hogy nem! Ehhez mit szól? – Nem igazán meggyőző. – Magának jó lesz ez is. Menjen már, nem érti?! – Felállt, és a keze remegett, ahogy az ajtó felé mutatott. Megeresztettem egy mosolyt, és kiléptem a szobából. A szakasszisztens fiatalember mindent hallott, és miközben elmentem az asztala mellett, zavart pillantást váltottunk. – Nagy barom, igaz? – mondta nyugodtan, szinte kimérten. Ismét elmosolyodtam, egyetértően bólintottam. Bizony az. Nagy barom. És buta. Ha hajlandó lett volna szóba állni velem, és elmagyarázza, hogy Arthur vagy valamelyik másik góré utasítása értelmében senkinek nem adhatja ki az aktát, kevésbé gyanakodtam volna.

Most már nyilvánvaló volt, hogy van abban az aktában valami. De hogy szerzem meg? Azzal a tucatnyi mobillal, amely Claire-nek meg nekem volt – zsebben, táskában, autóban, a személyhívókról már nem is beszélve -, a kommunikációnak végtelenül egyszerűnek kellett volna lennie. A mi házasságunkban azonban semmi nem ment egyszerűen. Kilenc körül tudtunk beszélni. Kimerült volt az egész napi kórházi szolgálattól, amely kétségkívül sokkal fárasztóbb, mint bármely munka, amit én valaha is végezhetek. Szégyentelenül játszottuk ezt a játékot – az én munkám fontosabb, mert én orvos vagyok/ügyvéd vagyok. Megviseltek ezek a játékok. Biztos voltam benne, örül, hogy az előző napi közjátéknak utórezgései vannak, és kénytelen voltam kicsit csellengeni a városban. Az ő napja ezáltal kétségkívül sokkal termékenyebb volt, mint az enyém. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az ország legkiválóbb női idegsebésze lesz, s eljön majd az idő, amikor a férfi kollégák is hozzá fognak fordulni, ha valamely agyműtét során már veszni látszik a remény. Rendkívül eltökélt volt, tudatosan készült a pályára, kiválóan tanult, s mindehhez megfelelő állóképességgel is rendelkezett. Lemosta a férfiakat a pályáról, miként szép lassan engem is, noha a Drake & Sweeney meglehetősen kitartó hosszútávfutót faragott belőlem. A verseny eldőlni látszott. Egy Miata sportkocsival járt munkába, amely nem négykerék-meghajtású volt, s így aggódni kezdtem, hogy ér haza ebben a bolond időben. Úgy mondta, egy

órán belül végez, ennyi idő alatt oda is érek a georgetowni kórházba. Ott felveszem őt, aztán majdcsak találunk valami éttermet. Ha meg nem, akkor – szokás szerint – kínai kaját veszünk elvitelre. Papírokat meg más egyéb kacatokat kezdtem rámolni az asztalomon, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se pillantsak arra az akkurátusan sorba rendezett tíz dossziéra, amelyekkel legutóbb foglalkoztam. A módszert, hogy mindig csak tízet tartok az asztalon, Rudolphtól tanultam; minden áldott nap elővettem mindegyiket. A számlázás kulcsfontosságú tényező volt. Az első tíz dosszié kivétel nélkül mindig a leggazdagabb kliensek ügyeit tartalmazta, függetlenül attól, mennyire volt sürgető az adott jogi probléma megoldása. Ezt is Rudolphtól lestem el. Az elvárás szerint évi kétezer-ötszáz munkaórát kellett kiszámláznom. Ötven héttel számolva heti ötven órát. Átlagosan háromszáz dollárt számláztam egy óráért, vagyis hőn szeretett cégemnek évi bruttó hétszázötvenezer dollárt hajtottam fel. Ebből fizetésként százhúszezret kaptam, plusz további harmincezret fizettek költségtérítésre, biztosításra. Kétszázezer ment el a rezsire. A maradékot az üzlettársak – némi ökölharc után – évente felosztották egymás közt. Nagyítóval kellett keresni olyan partnert, aki nem keresett legalább évi egymilliót, de voltak olyanok is, akik kétmilliónál is többet kaszáltak. És ha az emberből egyszer partner lesz, akkor már az is marad élete végéig. Ha tehát harmincöt éves koromra megcsípem a dolgot, ami a karrierem sebességét tekintve nagyon is

valószínű, akkor a következő harminc évben mesés összegeket fogok keresni, és irdatlan vagyont gyűjtök. Ez az az álom, amely éjjel és nappal odaszögezett minket az íróasztalunkhoz. Épp ezeket az őrületes számokat firkálgattam – folyton ezzel szórakoztattam magam, miként, gondolom, a cég minden ügyvédje -, amikor megcsörrent a telefon. Mordecai Green volt az. – Jó estét, Mr. Brock – üdvözölt udvariasan, s bár zengő hangját jól hallottam, valami háttérzajjal is meg kellett küzdenie. – Hagyja ezt a Mr. Brockot, Mordecai. Inkább Michael, ha lehet. – Oké. Na, körbetelefonáltam, nincs miért aggódnia. A vérvizsgálat eredménye negatív. – Köszönöm. – Nincs mit. Csak gondoltam, minél hamarabb tudni szeretné. – Igazán köszönöm – mondtam még egyszer, miközben a lárma fokozódott a vonal túlsó végén. – Honnan hív? – Egy hajléktalanszállásról. Az erős havazás több embert bezavar, mint ahánynak hirtelenjében enni tudunk adni. Nagyon kell kapaszkodnunk. Muszáj is mennem. Az íróasztal antik mahagóni, a szőnyeg perzsa, a székeket karmazsinvörös bőr borítja, a műszakitechnikai felszereltség a lehető legmodernebb – miközben körbenéztem és pompásan berendezett szobámat tanulmányoztam, az ott töltött sok év alatt most először ötlött fel bennem a kérdés: Vajon mennyibe kerülhet mindez? Minek hajszoljuk a pénzt?

Miért dolgozunk ilyen keményen? Azért, hogy vegyünk egy drágább szőnyeget, egy még régibb asztalt? Gyönyörű szobám kényelmes melegében Mordecai Green jutott az eszembe, aki ezekben az órákban arra áldozza energiáját és idejét, hogy egy zsúfolt szálláson ételt adjon a didergőknek és az éhezőknek, mindezt pedig baráti mosoly és kedves szavak kíséretében. Mindketten jogi egyetemre jártunk, mindketten ugyanazt az ügyvédi vizsgát tettük le, mindketten folyékonyan beszéljük a jogszabályok és törvények nyelvét. Végül is valamiképpen rokonok vagyunk. Én ahhoz segítem hozzá az ügyfeleimet, hogy minél hamarabb felfalhassák a versenytársaikat, s teszem ezt azért, hogy ezáltal ők minél több nullát írhassanak az éves mérlegük végére, én pedig meggazdagodjak. Ő ahhoz segíti hozzá az ügyfeleit, hogy ennivalóhoz jussanak, s legyen egy meleg ágy, ahol álomra hajthatják a fejüket. A firkálmányomra néztem az írólapon – a keresett pénz, az évek, a gazdagsághoz vezető út -, és elszomorodtam. Micsoda otromba, szégyentelen mohóság. Felriasztott a telefon. – Miért vagy még az irodában? – kérdezte Claire, s minden egyes szót lassan formált, mert minden szót jeges fagy bénított. Hitetlenkedve az órámra néztem. – Öö... egy kliens hívott a nyugati partról. Ott szép idő van. Azt hiszem, ezt egyszer már hazudtam. Mindegy. – Itt várok, Michael. Induljak el gyalog? – Ne. Ott vagyok, amilyen gyorsan csak tudok.

Sokszor megvárakoztattam már. Ez is a játszma része volt – túlságosan is elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy pontosak legyünk. Kiszaladtam az épületből, bele a hóviharba, s nem érdekelt igazán, hogy megint tönkretettem egy estét. HATODIK FEJEZET A hószakadás aztán végül elcsitult. A konyhaablaknál üldögéltünk, szürcsöltük a reggeli kávénkat, s a ragyogó napsütésben az újságot böngésztem. Sikerült fenntartaniuk a reptéri forgalmat. – Menjünk el Floridába! – mondtam Claire-nek. – Most rögtön. Lesújtó pillantást vetett rám. – Floridába? – Jó, akkor a Bahamákra. Kora délutánra ott lehetünk. – Ki van zárva. – De miért? Néhány napig nem dolgozom, és... – Mert? – Idegösszeomlásom van, és ha az embernek idegösszeomlása van, akkor kivehet néhány napot. – Szóval idegösszeomlásod van. – Naná. Jó buli. Ha kiborulsz, mindenki csuda rendes, mint hímes tojással, úgy bánnak veled, lesik még a gondolatodat is. Miért ne használjam ki? Merev arccal ingatta a fejét. – Nem mehetek. És ezzel a maga részéről lezárta a dolgot. Hóbortos ötlet volt, hiszen tudtam, hogy rengeteg dolga van. Éreztem, kegyetlenség, amit csinálok, de miközben visszatértem az újságolvasáshoz, nem éreztem lelkifurdalást. Nem jött volna el velem még akkor se, ha lett volna ideje. Hirtelen sebesen készülődni kezdett – megbeszélések, előadások, nagyvizit, egy ambiciózus ifjú medika élete.

Lezuhanyozott, átöltözött, és máris indulni akart. Elvittem a kórházba. Egy szót sem szóltunk, miközben a havas utcákon araszolgattunk. – Elmegyek Memphisbe néhány napra – közöltem tényszerűen, amikor megérkeztünk a Reservoir utcába, a kórház bejáratához. – Jó – felelte minden érzelmi rezdülés nélkül. – Beszélnem kell a szüleimmel. Már vagy egy éve nem láttam őket. Szerintem most alkalmas rá az idő, utálom a havat, és dolgozni sincs kedvem. Elvégre idegösszeomlásom van. – Majd hívj – mondta, és már nyitotta is az ajtót. Kiszállt, becsukta. Se búcsúcsók, se viszlát, se vigyázz magadra. Néztem, ahogy végigsiet a járdán és bemegy az épületbe. Hát ennyi. Vége. És nem tudtam, hogyan mondom meg anyámnak. A szüleim a hatvanas éveik elején jártak, s mindketten egészségesek lévén, igyekeztek kihasználni a nyugdíjaslét előnyeit. Apám harminc éven át pilóta, anyám bankigazgató volt. Keményen dolgoztak, jól kerestek, és kényelmes, felső-középosztálybeli létet biztosítottak a gyerekeiknek. A két bátyám és én a lehető legjobb magániskolákban tanulhattunk. Kiegyensúlyozott emberek voltak, konzervatívok, hazaszeretők, mentesek minden rossz szokástól, mélyen elkötelezettek egymás iránt. Vasárnaponként templomba jártak, részt vettek a július 4-i parádén, hetente egyszer a Rotary Klubba mentek, és amikor kedvük tartotta, elutazhattak bárhová.

Még mindig bánkódtak amiatt, hogy a nagyobbik bátyám három éve elvált. Warner Atlantában dolgozott jogi tanácsadóként, s egy memphisi lányt, egyetemi szerelmét vette el feleségül, akinek a családját jól ismertük. A második gyerek születése után a házasság tönkrement. Warner láthatási jogot kapott, a feleség a gyerekekkel Portlandbe költözött. A szüleim, ha minden jól ment, évente egyszer láthatták az unokáikat. Olyan téma volt ez, amelyet sohasem hoztam szóba. A memphisi reptéren béreltem egy kocsit, s a fehérek lakta, keleti irányban terjeszkedő külvárosok felé indultam. A városmag a feketéké volt; a fehéreké a külvárosok. A feketék időnként megindultak, és beköltöztek egy külső kerületbe – ilyenkor a fehérek odébbálltak, egy távolabbi külvárosba. Így futottak egymás elől a fajok, s Memphis határai egyre keletebbre tolódtak. A szüleimék egy golfpályán laktak, egy új, csupa üveg házban, amelyet úgy terveztek, hogy a ház minden ablaka egy-egy hatalmas, harsogó zöld, akadálymentes pályarészletre nézzen. Utáltam a házat, mert körülötte állandóan nagy volt a jövés-menés. De a véleményemet megtartottam magamnak. Még a repülőtérről telefonáltam, így aztán mire megérkeztem, anyám már ünneplőbe öltöztette a szívét. Apám a golfpálya valamelyik távoli részén kószált. – Fáradtnak látszol – aggodalmaskodott anyám a csók és az ölelés után. Ezzel a mondattal fogadott szinte mindig.

– Kösz, mama. Te nagyszerűen nézel ki. – Egyébként tényleg. A mindennapos teniszezéstől karcsú volt és bronzbarna. Jeges teát készített, amelyet a verandán ittunk meg, s közben a kis golfkocsijaikban a pálya különféle szakaszain suhanó nyugdíjasokat néztük. – Mi baj van? – kérdezte pár másodperc múlva, még mielőtt egy kortyot is ihattam volna. – Semmi. Jól vagyok. – Claire hogy van? Soha nem hívtok bennünket, tudod jól. Már legalább két hónapja nem hallottam a hangját. – Claire jól van, mama. Mindketten élünk, egészségesek vagyunk, keményen dolgozunk. – Tudtok elég időt együtt tölteni? – Nem. – Szokott egyáltalán valami közös programotok lenni? – Nem igazán. Felhúzta a szemöldökét, a szeméből anyai aggodalom áradt. – Gondjaitok vannak? – kérdezte most már nagyon komolyan. – Igen. – Tudtam. Tudtam! Már amikor telefonáltál, a hangodon hallottam, hogy valami baj van. Remélem, nem akartok ti is elválni? Voltatok pszichológiai tanácsadáson? – Nem. Nyugi, mama, ne húzd fel magad. – De hát miért nem próbálkoztok? Claire nagyszerű lány, Michael. Figyelj kicsit jobban a házasságodra. – Próbálkozunk, mama. Nehéz dolog ez. – De miért? Külön ügyeitek vannak? Kábítószer? Alkohol? Hazárdjáték? Valami ilyesmi?

– Nem, semmi efféle. Csak egyszerűen mindketten járjuk a magunk útját. Heti nyolcvan órát dolgozom, mama. Ő meg a másik nyolcvanat. – Akkor lassítsatok egy kicsit. A pénz nem minden. – A hangja megtört kissé, a szeme fátyolos lett. – Ne haragudj, mama. Legalább gyerekünk nincs. Beharapta az ajkát, próbált erős lenni, de belül összeomlott. És pontosan tudtam, mire gondol: akkor most már a harmadikon a sor? Ha elválok, azt a saját kudarcaként fogja megélni, mint ahogy a bátyám válásába is belerokkant. Valami módot biztosan talál majd rá, hogy önmagát hibáztassa. Nem akartam, hogy egész nap siránkozzunk, ezért – hogy érdekesebb vizekre evezzünk – elmondtam neki Mister történetét. Szerettem volna, ha nem esik ezen is kétségbe, így kisebbítettem a veszélyt, mint amilyenben ténylegesen voltam. Ha a memphisi újság le is hozta esetleg a történteket, anyámék nem olvasták. – Nem sebesültél meg? – kérdezte elborzadva. – Kutya bajom, látod. – Hála Istennek. De azért... akarom mondani... érzelmileg is rendben vagy? – Persze, mama, ne aggódj. A hajam szála se görbült meg. A cég azt akarta, hogy vegyek ki néhány napot, ezért aztán hazajöttem. – Szegény kisfiam. Claire, aztán még ez is... – Minden rendben, mama. Tegnap este borzasztó nagy havazás volt, úgyhogy most igazán jó alkalom nyílt rá, hogy eljöjjek. – Claire biztonságban van?

– Persze. Már amennyire valaki Washingtonban biztonságban lehet. Bent lakik a kórházban, szerintem az a legjobb hely abban a városban. – Annyit aggódom miattatok. Csak belenézek az újságba, és mindenféle bűnügyi krónikákat látok. Nagyon veszélyes város. – Majdnem annyira, mint Memphis. Egy labda landolt a veranda mellett, néztük, jön-e a tulajdonosa. A testes asszonyság lekászálódott a golfkocsijáról, pár pillanatig nagyokat szuszogva tűnődött a labda fölött, majd egyetlen csapással két fűcsomót is kiszántott a földből. Anyám bement még egy kancsó teáért, és közben megtörülte a szemét. Nem tudom, a szüleim közül melyikük járt rosszabbul, hogy hazalátogattam. Anyám azt szerette volna, hogy nagy család, számtalan unoka vegye körül. Apám pedig azt, hogy a fiai szélsebesen kapaszkodjanak fel a ranglétrán, és minél hamarabb élvezzék a kemény munkában töltött évek jutalmát. Délután együtt golfoztunk apámmal. Igazából csak ő játszott, én söröztem és a golfkocsit vezettem. Eddig valahogy még nem gyűrt maga alá a golf varázslatos hatása. Két hideg sör után könnyebben ment a beszélgetés. Ebéd közben még egyszer előadtam a Mister-féle kalandot, így aztán apám azt gondolta, épp csak lófrálok néhány napig, hogy erőt gyűjtsek, mielőtt teljes fegyverzetben ismét a porondra lépek. – Kezd hányingerem lenni a cégemtől, apa – mondtam, miközben a harmadik elütőpont mellett üldögéltünk, vártuk, hogy tiszta legyen a pálya. Ideges voltam, és az

idegességem dühített – végül is az én életemről van szó, nem az övéről. – Ez mit akar jelenteni? – Azt, hogy fáraszt, amit csinálok. – Légy realista, Mike. Gondolod, hogy az az ember, aki légkalapáccsal dolgozik egy gyárban, nem fárad el? Te legalább gazdag leszel. Azzal hatalmasat csapott a labdába. Két lyukkal később, miközben a labdáját kerestük az egyenetlen terepen, azt kérdezte: – Állást változtatsz? – Gondolkodom rajta. – Hova mész? – Nem tudom. Időre van szükségem. Egyelőre nem kerestem még új állást. – Akkor honnan tudod, hogy másutt zöldebb a fű, ha nem is nézted meg? – Felvette a labdáját, és indult tovább. Egy vékonyka kis kövezett ösvényen poroszkáltam utána a golfkocsival, s közben – mialatt ő újra elütötte a labdát, majd ismét a nyomába eredt – azon tűnődtem, vajon miért tartok annyira ettől a szürkülő hajú embertől. Mindhárom fiát arra buzdította, hogy jelöljenek ki célokat, dolgozzanak keményen, legyen belőlük Valaki, s mindezt a nagy pénzek, az amerikai álom megvalósulása reményében. Szükséget soha nem láttunk semmiben. Ami pénzért megszerezhető volt, megvette nekünk. A szociális érzékenység nem tartozott a családunk erényei közé. Az egyháznak ugyan juttattunk adományokat, de voltaképpen azért, mert ezt szorgalmazza a Biblia. Megfizettük az adókat is, mert

hiszen ezt írja elő a törvény. Mindeközben persze óhatatlanul némi jót is cselekedtünk, közvetett módon. Apánk arra tanított, hogy politikai pályára csak az menjen, aki hajlandó elfogadni a játékszabályokat, ugyanakkor viszont azt is gyakorta elismételte, hogy a becsületesség önmagában még nem elég a boldoguláshoz. Arra nevelt minket, hogy igyekezzünk minél több kézzelfogható eredményt felmutatni – egyébként pedig minél sikeresebbek leszünk, valami módon a társadalom is annál több hasznát látja a munkánknak. Tűzz ki célokat, dolgozz keményen, légy becsületes, teremts magadnak jólétet! Az ötödik lyukat elhibázta, de az ütőjét okolta érte. Felült a kocsira. – Talán nem olyan helyet keresek, ahol zöldebb a fű – mondtam. – Nem böknéd már ki végre, hogy tulajdonképpen mit akarsz mondani? – kérdezte türelmetlenül. Mint rendesen, most is gyengének éreztem magam, amiért nem merek egyenesen a lényegre térni. – Azt hiszem, inkább a közérdekkel szeretnék foglalkozni. – Ettől aztán nem lettem okosabb. Mi a fenéről beszélsz? – Olyan munka ez, tudod, hogy az ember a társadalom boldogulásáért dolgozik, de anélkül, hogy sok pénzt keresne vele. – Mi van, most hirtelen demokrata párti lettél? Túl régóta vagy már Washingtonban, az a baj. – Republikánus is van ott éppen elég. Övék a kongresszusi többség is, tudod jól.

Csendben gurultunk a következő elütőhelyig. Apám jó golfozó volt, de most egyre gyatrábbakat ütött. Kizökkentettem a nyugalmából. Miközben megint a labdát kerestük, azt mondta: – Szóval valami ütődött piás szétlöveti a fejét, te meg rögtön a társadalmi reform elszánt híve leszel. Jól látom, igaz? – Nem volt ütődött piás. Vietnamban is harcolt. Apám a háború korai szakaszában B-52-es nehézbombázókkal repült, ezért aztán ez lehűtötte egy kissé. De épp csak egy pillanatra. Nem hátrált egy lépést sem. – Persze, el tudom képzelni. Nem válaszoltam. A labda sehogy sem akart előkerülni, bár apám nem is nagyon kereste. Elővett egy másikat, belecsapott egy szánalmasat, és már mentünk is haza. – Nagyon elkeserítesz, fiam. Túl sokat dolgoztál már ahhoz a cégnél, hogy hagyd derékba törni a karrieredet. Néhány éven belül üzlettárs lehetsz. – Talán. – Egy kicsit pihenned kell, ennyi az egész. Ezt mondja mindenki, világos. Elvittem őket vacsorázni egy kellemes étterembe. Mindhárman nagyon ügyeltünk arra, nehogy szóba kerüljön Claire meg a karrierem, s a ritkán látott unokákról se ejtettünk egy árva szót sem. A régi barátokról és a régi szomszédokról beszélgettünk. Remek téma; kár, hogy a legkevésbé sem érdekelt. Péntek délben búcsúztam el tőlük, négy órával a gép indulása előtt, és igyekeztem vissza zűrös washingtoni életemhez. HETEDIK FEJEZET

Amikor péntek este megérkeztem, a lakás természetesen üres volt, bár némi meglepetés azért mégiscsak ért. A konyhaasztalon üzenet várt. Felbuzdulva az ötletemen, Claire hazament néhány napra Providence-be. Hogy miért, nem írta. Megkért, hívjam fel, miután hazaértem. Éppen vacsorázott a szüleivel, amikor odaszóltam. Vagy öt percen keresztül imitáltuk a beszélgetést, megállapítottuk, hogy mindketten jól vagyunk, Memphis is jól van, miként Providence is, sőt a mindkét oldali szülők is jól vannak. Majd valamikor vasárnap délután jön meg. Letettem a kagylót, feltettem egy kávét, s miközben elkortyolgattam egy csészével, a még mindig havas P utcán araszoló forgalmat bámultam a hálószobánk ablakából. Úgy tetszett, egy centit se olvadt. Valószínűnek tűnt, hogy Claire ugyanazzal a gyászos történettel traktálja a szüleit, mint amellyel én is fárasztottam a magam felmenőit. Különös és szomorú volt, ugyanakkor pedig valamiképpen mégsem meglepő, hogy előbb voltunk őszinték a szüleinkkel, mint saját magunkkal. Nem tudtunk szembenézni az igazsággal, és ebből már elegem volt. Elhatároztam, hogy amilyen hamar csak lehet – talán még vasárnap este -, leülünk valahol, esetleg pont itt, a konyhaasztalnál, és nyíltan megbeszéljük a helyzetünket. Feltárjuk érzelmeinket és félelmeinket, és – ebben egészen biztos voltam – elkezdjük tervezni, miként válnak szét az útjaink. Tudtam, hogy ki akar szállni, ámbár azt nem, hogy ennyire. Fennhangon gyakorolgattam, mit mondok majd neki, míg csak elég meggyőzően nem hangzott, aztán tettem

egy hosszú sétát. Csaknem mínusz tizenöt fok volt, csípős szél fújt, csontig hatolt a hideg. Csinos sorházak, barátságos otthonok előtt ballagtam el, amelyekben igazi családokat láttam, az emberek nevettek, élvezték a meleget. Elbaktattam egészen az M utcáig, amelyet társaságra vágyó emberek tömegei népesítettek be. Az M utca még egy ilyen fagyos péntek estén sem volt unalmas, a szórakozóhelyek tömve voltak, az éttermek előtt sorok kígyóztak, a kávézókban egymás lábát taposták. Egy zeneklub ablaka előtt megálltam, a bokáig érő hóban álmatagon hallgattam a bluest, s néztem, miként isznak, táncolnak a fiatalok. Életemben most először éreztem, hogy már nem vagyok fiatal. Még csak harminckét éves voltam, de az előző hét évben annyit dolgoztam, mint mások húsz év alatt sem. Fáradt voltam, s noha nem öreg, a középkor felé már mindenképpen öles léptekkel haladtam, s el kellett ismernem, hogy bizony már nem vagyok pályakezdő, ifjú tehetség. Azok a csinos lányok ott bent már rám sem hederítenének. Teljesen átfagytam; újra havazni kezdett. Vettem egy szendvicset, belegyömöszöltem a zsebembe, és hazabattyogtam. Töltöttem valami erőset, begyújtottam, s leültem enni a félhomályban. Egyedül voltam, nagyon. Régebben, ha Claire-nek dolga akadt a hétvégén, örültem, hogy végre bűntudat nélkül dolgozhatok az irodában. Most, hogy magamban üldögéltem a sötétedő konyhában, visszadöbbentett ez a gondolat. A Drake & Sweeney még jóval azután is felkapott cég lesz, hogy én már nem dolgozom ott, és az ügyfeleket meg az ő

problémáikat – amelyek még csak pár napja is oly fontosaknak tűntek – más ifjú ügyvédek hadai veszik gondjaikba. Távozásom épp csak aprócska, alig észlelhető zökkenő lesz a vállalat diadalmas sikereinek útján. Az irodámat meg néhány perc múltán máris elfoglalja az új, reményteljes ifjú. Valamivel kilenc után megszólalt a telefon, s kizökkentett hosszas, komor tűnődésemből. Mordecai Green volt az, s erős, energikus hangján azt kérdezte a mobilján: – Nagyon elfoglalt? – Öö... hát, nem igazán. Miért? – Rohadt hideg van, megint havazik, és nincs elég emberünk. Nem tudna segíteni pár órát? – Mit kéne csinálni? – Dolgozni. Tényleg szükségünk van rátermett emberekre. A menhelyek és a leveskonyhák dugig vannak, önkéntesből viszont nincs elég. – Nem tudom, értek-e az ilyesmihez. – Tud kenyeret kenni? – Azt hiszem. – Akkor ért hozzá. – Na jó, hova kell mennem? – Úgy tízutcányira lehetünk az irodájától. A Tizenharmadik és az Eukleidész sarkán jobb kéz felől egy sárga templomot lát majd. Ebenezer Keresztyén Gyülekezet. Lent talál minket az alagsorban. Lefirkantottam, amit mondott, de minden egyes szóval reszketősebb lett az írásom, mert Mordecai olyan környékre hívott, amely valóságos háborús övezet. Meg is akartam kérdezni, hogy vigyek-e pisztolyt. Szerintem

nála biztosan van. De hát ő mégiscsak fekete, én viszont nem. És mi lesz az autómmal, a vagyont érő Lexusszal? – Felírta? – dörmögte egy kis szünet után a telefonba. – Igen, minden világos. Húsz perc múlva ott vagyok – mondtam nagy bátran, bár a szívem már most százhússzal zakatolt. Átöltöztem, farmert vettem fel, pulóvert meg valami flancos bakancsot. A tárcámból kitettem a hitelkártyákat és a készpénz nagy részét. Az egyik szekrény felső polcáról előkerült egy réges-régi, kávéfoltos farmerdzsekim, amely még az egyetemi évek alatt volt a kedvencem, s ahogy a tükör előtt próbálgattam, reméltem, hogy benne kevésbé jómódúnak nézek majd ki. Nem így volt. Ha egy fiatal színész egy ilyenben jelenik meg a Vanity Fair borítóján, azonnal divatot csinál vele. Baromira jól jött volna egy golyóálló mellény. Halálra voltam rémülve, de miközben bezártam az ajtót és kiléptem a hóba, valami fura izgalom is magával ragadott. Amire számítottam, hogy útközben lövöldözések szemtanúja leszek, vagy hogy éppenséggel valami utcai banda engem is megtámad, elmaradt. Az időjárás miatt, egyelőre legalábbis, az utcák üresek és biztonságosak voltak. Megtaláltam a templomot, és az út túloldalán beálltam egy parkolóba. Az építmény kisebbfajta katedrálisra emlékeztetett, legalább százéves volt, de az eredeti gyülekezet nyilvánvalóan nem látogatta már. A sarkon jó néhány összeverődött embert láttam, egy ajtó előtt várakoztak. Magabiztosan átfurakodtam a

csődületen, mintha csak pontosan tudnám, hova megyek – és beléptem az otthontalanok világába. A magamra erőltetett lazaság és a tettetés, hogy nem újdonság nekem itt semmi, nem tartott sokáig. Valósággal földbe gyökerezett a lábam, és az alagsorba zsúfolódott emberek puszta számától elállt a lélegzetem. Némelyikük a földön feküdt, megpróbált aludni. Mások kisebb-nagyobb csoportokban üldögéltek, halkan beszélgettek. Megint mások hosszú asztaloknál vagy összecsukható székeiken gubbasztva csendben ettek. Körben, hátukat a falnak vetve, minden talpalatnyi helyen emberek szorongtak Mindenfelé kisgyerekek mocorogtak, játszottak, hüppögtek, az édesanyák igyekeztek, hogy a közelükben tartsák őket. Itt-ott merev részegek hevertek horkolva. Önkéntesek vágtak át a tömegen, takarót és almát osztottak. A konyha a túlvégen volt, nagy sürgés-forgással készült az étel. A háttérben észrevettem Mordecait is, gyümölcslevet töltött papírpoharakba, s közben szünet nélkül beszélt. A kiszolgálóasztaloknál emberek álltak sorban, vártak türelmesen. Meleg volt, s a gőzök és gázok, illatok, aromák és kipárolgások nehéz, sűrű, ám nem kellemetlen levegővé értek össze. Egy férfi – aki, Misterhez hasonlóan, mint csiga a házát, minden motyóját magával hurcolta – véletlenül belém ütközött; ideje volt megmozdulni. Egyenesen Mordecaihoz mentem; örültünk a találkozásnak, s mint régi barátok ráztunk kezet. Mintegy magától értetődően tegeződni kezdtünk. Bemutatott néhány önkéntesnek, akiket persze nem ismertem.

– Tiszta őrület – mondta -, leesik a hó, ránk tör a hideg, aztán egész éjszaka dolgozhatunk. Hozd már ide azt a tálcát, légy szíves. – Többkilónyi szeletelt fehér kenyér volt rajta. Egy asztalhoz léptünk. – Baromi komplikált, figyeld csak. Itt van a hús, ott meg a mustár és a majonéz. A szendvicsek egyik fele mustáros legyen, a másik majonézes, két szelet kenyér közé teszel egy szelet húst. Időnként néhányat mogyoróvajjal kenj meg. Világos? – Naná. – Valóságos lángész vagy. – Barátságosan hátba vágott, és már el is tűnt. Gyorsan megcsináltam tíz szendvicset, és elégedetten gratuláltam magamnak. Lazítottam is a tempón, és elkezdtem kicsit jobban megnézni a sorban álló embereket. Szemüket lesütve álldogáltak, de percenként a kiosztásra váró ételre pillantottak. Papírtálcát kaptak, műanyag mélytányért, kanalat, szalvétát. Miközben lassacskán előretopogtak, a tányérba leves került, a tálcára pedig egy fél szendvics, egy alma és egy kis darab sütemény. A sor végén mindenkit még egy pohár almaié is várt. A legtöbbjük egy csendes „köszönöm”-öt mormolt az almalevet osztó önkéntesnek, majd a tálcával és a tányérral aggodalmasan egyensúlyozva helyet keresett magának. Az étellel még a gyerekek is óvatosan bántak. A többség lassan evett: élvezték a leves párálló illatát, s gondosan ízlelgették minden egyes falat meleg zamatát. Mások egy szempillantás alatt felfalták az egészet. Mellettem egy gáztűzhely állt négy égővel, mindegyiken egy-egy nagy kondér leves fortyogott. A

tűzhely túloldalán lévő asztal zeller, sárgarépa, hagyma és paradicsom halmaitól roskadozott, s a zöldségkupacok körül megannyi egész csirke is hevert. Egy önkéntes lázas hevülettel vágott, szabdalt, aprított egy nagy késsel. Két másik önkéntes a kondérokkal ügyködött, sokan mások pedig a kiszolgálóasztalokhoz vitték az ételt. Szendvicset ez idő szerint egyedül én készítettem. – Kellene néhány mogyoróvajas szendvics! – jelentette be Mordecai, amikor visszatért a konyhába. Az asztal alól egy tízliteres mogyoróvajas bödönt emelt ki. – Bírod a kiképzést? – Valóságos konyhaművész vagyok – feleltem. Nézte, ahogy dolgozom. A sor most viszonylag rövid volt; láttam, beszélgetni szeretne. – Azt hittem, ügyvéd vagy – mondtam, miközben kentem a kenyeret. – Elsősorban ember vagyok, és csak azután ügyvéd. A kettő egyébként nem zárja ki egymást – bár manapság sokszor úgy tűnik. Oda kell figyelnünk a munkánkra. – A kaja honnan jön? – Elosztóközpontból. Jólelkű adományozóktól. Ma szerencsések vagyunk, csirke is jött. Ez nagy ritkaság. Csemege. Általában csak zöldséget kapunk. – A kenyér nem túl friss. – Igaz, de ingyen van. Egy nagy pékség hozza ide a másnapos kenyeret. Egyél egy szendvicset, ha kérsz. – Most ettem egyet, kösz. Te itt eszel? – Csak ritkán. – A mentőövéből ítélve Mordecai nem a leveskonyha főztjén tengődött. Az asztal szélén ült, nézte a tömeget. – Most vagy először ilyen helyen?

– Ühüm. – Milyen szó jut először az eszedbe? – Kétségbeejtő. – Gondoltam. De az ember egy idő után erőt vesz magán. – Hány ember él itt? – Egy sem. Ez csak ideiglenes menhely. A konyha mindennap oszt ebédet és vacsorát, de igazából ez itt nem hajléktalanszálló. Egyszerűen az itteni lelkész jószívű, és ha rosszra fordul az idő, kinyittatja a templom kapuit. Megpróbáltam megérteni, amit mond. – Akkor ezek az emberek hol laknak? – Néhányan üresen álló lakásokba költöznek, persze engedély nélkül. Még ők a legszerencsésebbek. Mások az utcán tengődnek, esetleg parkokban, pályaudvarokon, hidak alatt. Amíg nincs túlságosan hideg, ilyen helyeken húzzák meg magukat. Ma éjjel megfagynának. – És hol vannak igazi hajléktalanszállók? – Elszórtan, itt-ott. Úgy húsz lehet a városban – a felét magánalapítványokból támogatják, a másik felét a város tartja el, amely, hála az új költségvetésnek, kettőt ezek közül hamarosan be is fog zárni. – Hány ágy van? – Úgy ötezer körül. – És hány hajléktalan? – Erre nem igazán könnyű válaszolni, mert ezt az embercsoportot nem egyszerű megszámolni. De a tízezer valószínűleg elfogadható becslés. – Tízezer?

– Annyi. És ez még csak az utcán lévő emberek száma. Lehet még vagy további húszezer, akik barátoknál, ismerősöknél húzzák meg magukat, és nem sok választja el őket attól, hogy az utcára kerüljenek. – Akkor tehát legalább ötezer ember él az utcán? – kérdeztem, hangomban nyilvánvaló hitetlenséggel. – Minimum. Az egyik önkéntes szendvicsekért jött. Mordecai besegített nekem, és gyorsan készítettünk vagy egy tucatot. Aztán megálltunk, és megint a sokaságot néztük. Kinyílt az ajtó, és egy fiatalasszony lépett be lassan, karján csecsemő, mögötte három kisgyerek, egyikük rövidnadrágban, felemás zokniban, cipő nélkül, vállán törülköző. A másik kettőnek legalább cipője volt, de ruhájuk nekik se sok. A kisbaba, úgy tűnt, alszik. A fiatalasszony zavartnak látszott, nem tudta, az alagsoron belül merre induljon. Hely egyik asztalnál sem volt. Gyerekeivel az étel felé indult; két önkéntes lépett hozzájuk mosolyogva. Egy sarokban helyet találtak a számukra, takarót terítettek rájuk, aztán ételt vittek nekik. Mordecai meg én elmélyülten figyeltük a kis jelenetet. Igyekeztem nem feltűnően bámulni, nem mintha bárki is törődött volna vele. – Mit csinál ez az asszony, ha eláll a hóesés? – kérdeztem. – Ki tudja? Talán kérdezd meg tőle. Na, ez helyre tett. Nem igazán kívántam bepiszkítani a kezemet. – Szoktál forgolódni a washingtoni ügyvédi kamaránál? – kérdezte. – Megesik. Miért?

– Csak úgy. A kamara sok jótékonysági akciót indít a hajléktalanok számára. Kivetette a csalit, de nekem nem volt kedvem horogra akadni. – Olyan esetekkel foglalkozom, amelyekben halálbüntetést szabtak ki – jelentettem ki büszkén, és csaknem igazat is mondtam. Négy évvel azelőtt segítettem az egyik kliensünknek, hogy meg tudjon szerkeszteni egy beadványt egy texasi elítélt érdekében. A cégem fennen hangoztatta, hogy munkatársait jótékonysági munkára buzdítja – de azt már nem tette hozzá, hogy a bevételeket ez egy centtel sem kurtíthatja meg. Tovább figyeltük az anyát és négy gyermekét. A két kis totyogós először a süteményt ette meg – így legalább közben a leves is hűlt egy kicsit. Anyjuk csak révetegen meredt maga elé. – Van esetleg valahol olyan hely, ahol ez az asszony meghúzhatná magát a négy gyerekével? – kérdeztem. – Nem hinném – felelte hanyagul Mordecai, s tovább lógázta behemót lábait. – Tegnap óta csak a szükségszállásra várók listáján ötszáz név szerepel. – Szükségszállás? – Igen. Egy fűtetlen hodály, amit a város nagy kegyesen megnyit, ha a hőmérséklet fagypont alá esik. Szerintem ez az egyetlen hely, ahova mehetne, de ma éjjel az is biztosan tömve van. Ha aztán enyhül az idő, a város kirakja onnan az embereket. A zöldségvagdaló önkéntesnek haza kellett mennie, mivel pedig én voltam a legközelebb, dolgom nem lévén, munkára fogtak. Miközben Mordecai szendvicseket készített, én egy óra hosszat zellert, répát,

hagymát aprítottam, természetesen Miss Dolly szigorú felügyelete mellett. A kisasszony volt a templom egyik presbitere, és immáron tizenegyedik éve ő szervezte és irányította a hajléktalanok étkeztetését. Az ő konyhájában voltunk – nagy tisztesség, hogy magam is ott lehettem. Miss Dolly egy idő után szólt, hogy kisebb zellerkockákat vágjak. Azonmód így is tettem. A kisasszony örömmel és roppant büszkén végezte munkáját; köténye makulátlanul hófehér volt, csak úgy ragyogott. – Hozzá lehet szokni, hogy nap mint nap ilyen nyomorult sorsú embereket lát? – kérdeztem tőle egy idő után. A tűzhely előtt álltunk. Közben az alagsor valamelyik szegletében hirtelen szóváltás támadt. A lelkész és Mordecai közbeléptek, a veszekedők elcsendesedtek. – Nem, csillagom, soha – felelte Miss Dolly, s kezét egy konyharuhába törülte. – Még ma is összetöri a szívemet. De a Példabeszédek könyve ezt mondja: „Boldogok, akik könyörülnek a szűkölködőn.” Ez mindig megvigasztal. Megfordult, óvatosan megkavarta a levest. – Kész a csirke – nézett felém. – És ez mit jelent? – Azt jelenti, szívecském, hogy most szépen leveszi a levest a tűzről, átönti a levét abba a lábasba, kicsit hűlni hagyja a csirkét, aztán meg kicsontozza. Meggyűlt a bajom a csirkével rendesen, főleg, hogy igyekeztem Miss Dolly módszerét alkalmazni. Mire végeztem, az ujjaim kivörösödtek, és fájdalmas hólyagok éktelenkedtek rajtuk.

NYOLCADIK FEJEZET Mordecai egy sötét lépcsőn a templom előterébe vezetett fel. – Nézz a lábad elé! – suttogta, miközben egy sor lengőajtón át a templomhajóba értünk. Épp csak néhány lámpa fénye világított haloványan; mindenütt emberek aludtak. Sokan a padokra dőlve horkoltak, mások a padok alatt kucorogtak, a fészkelődő gyerekeket anyjuk próbálta csendesíteni. Megint mások a padsorok közti folyosón feküdtek egymás hegyénhátán, s olyannyira kevés helyet hagytak, hogy csak nagy nehezen tudtunk a szószék felé botladozni. Még a kórus is tömve volt. – Nem sok templom hajlandó megtenni ezt – mondta fojtott hangon Mordecai az oltár előtt, és visszafordulva körbemutatott a padsorok felé. Meg tudtam érteni a vonakodásukat. – És mi van vasárnap? – kérdeztem suttogva. – Attól függ, milyen az idő. A tiszteletes úr közénk tartozik. Előfordult már, hogy inkább elhalasztotta az istentiszteletet, mert nem akarta az utcára lökni az embereket. Nem tudtam pontosan, mit jelent a „közénk tartozik” – engem mindenesetre nem kínzott az elfojthatatlan vágy, hogy bekerüljek a klubba. Megnyikordult a mennyezet, s rájöttem, hogy még egy U alakú karzat is van fölöttünk. Fölpillantottam, s újabb tömegeket vettem észre. Mordecai szintén felfelé tekintett. – Hány embert...? – motyogtam, de nem tudtam befejezni a mondatot. – Nem számoljuk. Csak ételt és szállást adunk nekik.

A szél nekifeszült a templom oldalának, az ablakok megzörrentek. Idefent sokkal hidegebb volt, mint lent az alagsorban. Átevickéltünk egy tucatnyi újabb hortyogón, és az orgona mellett kiléptünk az ajtón. Már tizenegy felé járt. Az alagsor még mindig tömve volt, de a sorállás megszűnt. – Gyere csak – szólt hátra Mordecai. Elvett egy műanyag mélytányért, és megkért egy önkéntest, hogy töltse meg levessel. – Lássuk, hogy főzöl – mosolygott felém. Leültünk egy csoport férfi mellé egy összecsukható asztalhoz. Olyan szorosan voltunk, hogy a könyökünk összeért. Mordecai olyan lelki nyugalommal falatozott és beszélgetett, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Nekem ez nem ment ilyen könnyen. Csak kavargattam a levest, bár az – Miss Dollynak hála – tényleg finom volt. Sehogy sem tudtam túltenni magam a tényen, hogy én, Michael Brock, a gazdag memphisi fehér fiú, aki a Yale-en végzett és a Drake & Sweeneynél van kiváló állása, itt ül a hajléktalanok közt Washington északnyugati részében, egy templom alagsorában. Az este folyamán mindössze egyetlen fehér arcot láttam, de az a középkorú, kapatos ember is azonnal elment, mihelyst megvacsorázott. Meg voltam róla győződve, hogy a Lexust már rég ellopták, és szentül hittem, hogy ha kiteszem a lábam a templomból, öt percen belül lepuffantanak. Megfogadtam, árnyékként követem Mordecait, ha úgy döntene, hogy hazaindul.

– Ez jó leves – közölte. – Nem mindig egyforma – magyarázta. – Attól függ, mit sikerül szerezni. Meg aztán konyhánként változik a recept is. – Marthánál a minap metélt is volt benne – mondta a jobbomon ülő férfi; a tányéromhoz közelebb volt az ő könyöke, mint az enyém. – Metélt? – kérdezte Mordecai hitetlenkedve. – A levesben? – Abban hát. Úgy egy hónapban egyszer tesznek bele azt is. Most mán mindenki tudja, alig lehet nála helyet kapni. Hogy komolyan beszél vagy viccel, nem tudtam, de a szemében valami kis szikra táncolt. Nekem mindenesetre mulatságosnak tetszett, hogy egy hajléktalan azon panaszkodjon, nem kap helyet a kedvenc leveskonyhájában. Nehéz helyet kapni – vajon hányszor hallottam ugyanezt georgetowni barátaimtól? Mordecai elmosolyodott. – Hogy hívják magát? – kérdezte a férfitól. Mordecai mindig nevet akart társítani az arcokhoz. Szeretett hajléktalanjai nem egyszerűen sorsüldözött áldozatok voltak, hanem az ő népe. Engem is hajtott a kíváncsiság. Szerettem volna megtudni, miként lesz valakiből hajléktalan. Mi siklott félre a mi hatalmas segélyezési rendszerünkben? Miként lehetséges, hogy számos amerikait a szegénység az utcára, parkokba, hidak alá visz? – Balta – felelte a férfi, miközben az egyik nagyobbra sikeredett zellerkockámon nyámmogott. – Balta? – kérdezett vissza Mordecai. – Balta – ismételte meg a férfi. – No de mi az igazi neve?

– Olyan nekem nincs. Szegény vagyok én ahhoz. – Ki adta magának ezt a nevet? – A muter. – Hány éves volt, amikor így nevezte el? – Tán öt. – És miért lett Balta? – Volt a muternek egy kölke, az istennek se fogta be a száját, csak bőgött egyfolytában. Nem lehetett tőle aludni. Ráemeltem a baltát. – Miközben mesélte a történetet, kavargatta a levest. Sokszor elpróbált, hatásosan előadott történet volt, és egy szót sem hittem az egészből. De a többség odaadóan figyelt, és Balta élvezte a sikert. – Mi lett a gyerekkel? – kérdezte Mordecai; most már végig akarta vinni a játékot. – Megmurdált azon helyt. – Nyilván az öccse volt – mondta Mordecai. – Nem. A húgom. – Értem. Szóval megölte a húgát. – Úgy valahogy. De aztán rengeteget aludtunk. Mordecai rám kacsintott, mint aki már számtalan hasonló történetet hallott. – Hol lakik, Balta? – kérdeztem. – Itt, Washingtonban. – Hol szokott megszállni? – fogalmazta meg Mordecai, amit kérdezni akartam. – Itt-ott, fene tudja. Sok finom dámát ismerek. Az asszonynép szívesen fizet azért, hogy ne legyen egyedül. Balta két túlsó szomszédja ezen jót mulatott. Az egyik kedélyesen göcögött, a másik hangosan felnyerített.

– A postája hova érkezik? – kérdezte Mordecai. – Van postafiókom – vigyorgott Balta. Minden kérdésre volt valami gyors válasza, így aztán odébbálltunk. Miss Dolly, miután végzett a vacsoráztatással, kávét főzött az önkénteseknek. A hajléktalanok elvackolták magukat éjszakára. A sötét konyhában Mordecai meg én az asztal szélén ültünk, szürcsöltük a kávét, és a nagy kiszolgálóablak üvegén át a békésen fújtató tömeget néztük. – Meddig maradsz? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Attól függ. Ahol pár száz ember úgy összezsúfolódik, mint itt, ott rendszerint történik valami. A tiszteletes úr jobban szeretné, ha maradnék. – Egész éjszaka? – Sokszor volt már ilyen. Nem kívántam együtt aludni ezekkel az emberekkel. De ahhoz sem fűlt a fogam, hogy Mordecai nélkül kimerészkedjem a templomból. – Menj csak nyugodtan, amikor akarsz – mondta. Korlátozott számú lehetőségeim közül ezt tartottam volna a lehető legrosszabb megoldásnak. Péntek éjszaka, éjfél, gazdag fehér fiú luxuskocsiban a washingtoni utcákon. Na nem. Hó ide vagy oda, nem sok esélyt adtam volna magamnak odakint. – Van családod? – Igen. A feleségem titkárnő a munkaügyi minisztériumban. Három fiam közül az egyik főiskolás, a másik a hadseregben szolgál. – Mielőtt a harmadik fiához ért volna, a hangja megfakult. Nem akartam rákérdezni.

– A harmadikat tíz éve már, hogy elvesztettük. Utcai bandaháború. Na és veled mi a helyzet? – Nős vagyok, gyerek nincs. Claire sok órája most először jutott az eszembe. Mit szólna, ha tudná, hol vagyok? Ez idáig egyikünk sem foglalkozott semmi olyasmivel, aminek akár csak a legkisebb köze is lett volna a jótékonysági munkához. Valószínűleg azt mormolná maga elé: „Tényleg kezd becsavarodni”, vagy valami effélét. Nem érdekelt. – A feleséged mivel foglalkozik? – kérdezte Mordecai, hogy tovább fűzze a szót. – Cselédkönyves sebész Georgetownban. – Akkor ti szépen megcsíptétek, igaz? Ő sebész lesz, te meg egy nagy cégben üzlettárs. Ismét megvalósul az amerikai álom. – Ahogy mondod. A tiszteletes hirtelen előtűnt a semmiből, és Mordecait a konyha mélyére húzta egy kis halk beszélgetésre. Elvettem négy süteményt egy tálcáról, és a sarok felé indultam, ahol a fiatalasszony egy párnának dőlve aludt, karja közt a csecsemő. A két kis totyogós jóízűen szuszogott egy takaró alatt. A legnagyobb gyerek fenn volt. Letelepedtem közvetlenül mellette, és odanyújtottam neki egy süteményt. A szeme felragyogott, mohón elvette. Néztem, ahogy gondosan megrág minden falatot. Aztán kért még egyet Kicsi, csontos kisfiú volt, nem lehetett több négyévesnél. Az anya felrezzent, ahogy a feje előrebillent a párnáról. Rám nézett szomorú, fáradt szemmel, azután látta, hogy

a kisfiát etetem. Halványan elmosolyodott, megigazította a párnát. – Hogy hívnak? – kérdeztem suttogva a fiúcskát. Két sütemény után immár egy életre barátok voltunk. – Ontario – válaszolta lassan, tisztán. – Hány éves vagy? Felmutatta négy ujját, aztán az egyiket behajlította, majd megint kinyújtotta. – Négy? – kérdeztem. Bólintott, és már tartotta a kezét a következő süteményért. Odaadtam neki, örömmel. Bármit megadtam volna neki. – Hol szoktatok aludni? – suttogtam. – Egy kocsiban. – Ő is suttogott. Vagy egy-két másodpercig elidőztem a válaszon. Nem tudtam, mit kérdezzek. Ontario szorgosan evett, a beszélgetés most kevéssé foglalkoztatta. Én hármat kérdeztem, ő három őszinte választ adott. Egy kocsi volt az otthonuk. Mordecaihoz akartam futni, hogy megkérdezzem, mit csinál az ember, ha megtudja, hogy mások egy autóban laknak; de csak tovább mosolyogtam Ontarióra. Ő visszamosolygott. Végül azt kérdezte: – Van még almaléd? – Hát persze. – Már mentem is a konyhába, ahol megtöltöttem két poharat. Az elsőt egy hajtásra kiitta, odaadtam hát a másodikat is. – Ilyenkor azt kell mondani, hogy köszönöm – magyaráztam.

– Köszönöm – mondta, és máris nyújtotta a kezét a negyedik süteményért. Találtam egy összecsukható széket, Ontario mellett szétnyitottam, és háttal a falnak leültem. Az alagsorban most már nagyjából elcsitultak a zajok, de teljes csend soha nem volt. Ha valakinek nincs ágya, nyugtalanul alszik. Mordecai gyakorta végigjárta az alagsort, elrendezett egy-két vitát. Ennek a félelmetesen nagydarab embernek olyan szava és tekintélye volt, amit senki nem mert megkérdőjelezni. Hogy a pocakját ismét megtömhette, Ontario elszenderedett, kicsi feje édesanyja lábán pihent. Besurrantam a konyhába, ittam még egy kávét, aztán visszamentem a székemhez a sarokba. Felsírt a csecsemő. Szánalmas kis hangja meglepő erővel jajdult végig az alagsoron, többen felrezzentek álmukból. Az anya kábult volt és kimerült, nagyon szenvedett attól, hogy kisbabája megint felverte. Rászólt, hogy maradjon csendben, aztán a vállához emelte és ringatni kezdte. A csecsemő csak még hangosabban bömbölt, néhányan morogni kezdtek. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok, csak áthajoltam Ontarión, és elvettem a kisbabát, közben az anyára mosolyogtam, hogy elnyerjem a bizalmát. A legkevésbé sem bánta, mit csinálok. Megkönnyebbült, hogy pihenhet. A baba pillesúlyú volt – és mindene egy merő lucsok. Ezt akkor vettem észre, amikor a vállamra tettem, és veregetni kezdtem a popsiját. A konyhába mentem, és kétségbeesetten körülnéztem, hol lehet Mordecai. Ha ő nincs, persze valaki más önkéntes is megteszi, csak

szabadítson már meg valaki. Miss Dollyt egy jó órája láttam hazamenni. Megkönnyebbülten és örömmel konstatáltam, hogy miközben a tűzhely körül sétálgattam vele, és mindenféle csacskaságokat gügyörésztem neki, a baba elhallgatott. Próbáltam valami törülközőt vagy effélét találni, mert már én is kezdtem átázni. De hát az isten szerelmére, hol is vagyok én? És mi a fenét csinálok itt? Mit szólnának a barátaim, ha látnák, hogy egy sötét konyhában sétálok fel s alá egy otthontalan kisbabával, s azon imádkozom, hogy csak pisis legyen a pelenka? Gyanús szagot szerencsére nem éreztem, bár abban biztos voltam, hogy a tetvek víg lelkesültséggel ugrálnak át a csecsemő fejéről az enyémre. Most tűnt fel Mordecai barátom, és felkapcsolt egy közeli lámpát. – Milyen aranyos! – mondta. – Van itt valahol pelenka? – érdeklődtem suttogva. – Kis dolog vagy nagy dolog? – kérdezett vissza boldog mosollyal, miközben egy szekrényhez lépett. – Nem tudom. De siess már egy kicsit, légy szíves! Előhúzott egy csomag pelenkát, én meg pánikszerűen odanyújtottam neki a babát. A farmerdzsekim bal vállán jókora nedves folt éktelenkedett. Mordecai a zöldségvágó deszkán hihetetlen ügyességgel kibontotta a kicsit – kiderült róla, hogy kislány -, szárazra törülte valami kendővel, aztán újra bepelenkázta, és máris visszaadta nekem. – Úgy! – mondta elégedetten. – Jobb, mint új korában. – Ezt is nyilván a jogi egyetemen tanultad – mondtam, és elvettem a picit.

Aztán vagy egy óra hosszat járkáltam vele, míg csak el nem aludt. A dzsekimbe bugyoláltam, és finoman a mamája és Ontario közé tettem. Hajnali három óra volt, most már tényleg mennem kellett. Újsütetű lelkifurdalásomnak ennyi új élmény elég volt egy napra. Mordecai kikísért az utcára, megköszönte, hogy eljöttem, és elbocsátott a szombatra virradó éjszakában. Kabátom nem lévén, sietve beültem a kocsimba, amely ott várt, ahol hagytam. Többcentes friss hó borította. Mordecai egy darabig még ott állt a templom előtt, és nézte, ahogy elmegyek. KILENCEDIK FEJEZET Mister keddi látogatása óta egyetlenegy órát sem számláztam ki a jó öreg Drake & Sweeney számára, noha öt éven át átlagban havi kétszázra voltam hitelesítve. Heti hat nap, napi nyolc óra. Meg még egy kis maradék. Nem lehetett egyetlen napot sem elvesztegetni, és minden egyes értékes órának keményen meg kellett kérni az árát. Ha a tervezetthez képest lemaradtam kissé – ami ritkán történt meg -, szombaton tizenkét órát dolgoztam, és vasárnap többnyire ugyanannyit. Ha tudtam tartani a tempót, szombaton hét vagy nyolc órát voltam bent, vasárnap meg kettőt-hármat. Nem csoda, hogy Claire belefogott az orvosiba. Szombat délelőtt volt, néztem a plafont, és semmit nem volt kedvem csinálni. Nem akartam bemenni az irodába. Még a gondolatától is irtóztam. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy felrémlett előttem a telefonüzenetek kecses rózsaszín cetlisora, amely – Pollynak hála –

nyilván ott vár az asztalomon: a főnököktől, a kliensektől, az egészségem iránt érdeklődő kollégáktól, az őszinte együttérzőktől és buzgó kétszínűektől. Leginkább azonban mégiscsak magától a munkától tartottam. A trösztellenes ügyek hosszúak és fáradságosak, az akták oly vaskosak, hogy külön fiókban férnek csak el. Pedig végül is miről van szó? Nem egyébről, mint hogy egy milliárdos cég egy másik dúsgazdag vállalattal harcol. Ügyvédek százai dolgoznak az ügyön, s gyártják a papírhalmokat. Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy sohasem szerettem ezt a munkát. Nem szólt egyébről, csak az előmenetelről. Ha elvakult buzgalommal dolgozom, és elismert szakértő leszek, ügyekkel bűvészkedő mágus, akkor egy idő után nélkülözhetetlenné válok. Foglalkozhattam volna persze esetleg adó- vagy munkajoggal, peres ügyekkel. De ki szereti a trösztellenes hókuszpókuszt? Összeszorítottam a fogam, kirángattam magam az ágyból, és elmentem zuhanyozni. Az M utcán bementem egy pékségbe, s aztán az autóban, már menet közben, ittam egy erős kávét és elrágcsáltam egy kiflit. Eszembe jutott, Ontario vajon mit reggelizik, de aztán figyelmeztettem magam, elég legyen az önkínzásból. Jogomban áll anélkül enni, hogy közben mardosson a bűntudat. De az is igaz, hogy az étel már közel sem volt olyan fontos a számomra. A rádió bemondta, hogy napközben sem lesz melegebb mínusz öt foknál, de az éjszaka mínusz tizenöt alá is süllyedhet. Egypár napig most nem fog havazni.

A földszinti előcsarnokban máris megszólított egy kolléga, akit csak felületesen ismertem, valami Bruce a kommunikációs részlegtől. Együtt szálltunk be a liftbe, s azt kérdezte komor ábrázattal: – Mi van veled, hogy vagy? – Remekül. És te? – Kösz. Tudod, hogy mindenki téged keres? Na, fel a fejjel! Bólintottam, mintha a biztatás életbevágóan fontos lett volna. A harmadikon szerencsére kiszállt, de azért előtte még haveri bizalmassággal vállon veregetett. Menjetek a francba, Bruce. A romjaimban voltam. Csigalassúsággal elvonszoltam magam Madam Devier asztala és a tárgyaló mellett, végigkullogtam a márványborítású előtéren, beléptem az irodámba, és kimerülten lerogytam a bőr forgószékemre. Polly számos módját ismerte, hogyan hagyja hátra az üzeneteket. Ha szorgosan visszahívtam mindenkit, aki keresett, és ha ebbéli erőfeszítéseimmel a titkárnők gyöngye is elégedett volt, akkor a telefonom mellett csak egy-két rózsaszín cédulkát találtam. Ha azonban nem volt kedvére való az ügybuzgalmam, kéjes örömmel kígyózó sorba rendezte a cetliket, pontos kronológiai sorrendben. Harminckilenc üzenet várt az asztal közepén, sok közülük sürgős, nem kevés pedig magasságos főnökeimtől. Polly lapocskáiból ítélve leginkább Rudolph tűnt ingerültnek. Mindegyiket gondosan végigolvastam, aztán félretettem. Úgy határoztam, előbb mindenféle feszültségtől mentesen, békésen

elkortyolgatom a kávémat. Mozdulatlanul ültem hát székemen, két kezem közt a csésze forró kávé, s mint aki épp egy szakadék szélén imbolyog, bámultam a semmibe. Ekkor lépett be Rudolph. Nyilván jelentették neki a kémek, hogy megjöttem: talán egy gyakornok, talán Bruce a liftből. Lehet, hogy az egész cég lázban égett a hírre. Azt azért nem. Ahhoz túl elfoglaltak voltak. – Szervusz, Mike – köszöntött élesen, s már le is ült, a lábait keresztbe vetette. Láthatóan komoly tárgyalásra készült. – Szevasz, Rudy – feleltem. Soha korábban nem szólítottam így, kizárólag Rudolphnak. Csak az éppen aktuális felesége és a többi üzlettárs hívta Rudynak, senki más. – Hol voltál? – kérdezte, az együttérzés legkisebb jele nélkül. – Memphisben. – Memphisben?!? – Ott. Látni akartam a szüleimet. Meg aztán a családi doki is ott van. – Az meg minek? – Negyvennyolc óráig megfigyelés alatt tartott. – Megfigyelés alatt? – Igen. Egy olyan pipec kis kórházban, ahol perzsaszőnyegen járkál az ember, meg vacsorára lazacot kap. Napi egy rongy. – Két napig? Két teljes napig? – Igen. – Egy pillanatra sem zavart, hogy hazudok, és amiatt sem éreztem rosszul magam, hogy nem zavar, hogy hazudok. A cég keményen felelősségre vonhat

engem, ha úgy tetszik neki, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy Rudolph most rögtön szétrúgja a seggemet. Utasítást kapott a nagyfőnököktől, hogy számoljon be róla, mi van velem, és mihelyst kimegy az irodámból, ezt is fogja tenni. Ha meg tudom puhítani egy kicsit, a jelentés nem lesz annyira kíméletlen, a nagyfejűek pedig ellazulnak. Egy ideig így legalább békén hagynak. – Fel kellett volna hívnod valakit – mondta még mindig kemény hangon, de már nem annyira számonkérően. – Az egy kész börtön, Rudolph. Nem lehet sehova telefonálni. – Olyan szenvedő volt a hangom, hogy lassanként elpárolgott a haragja. – És most jól vagy? – kérdezte hosszú szünet után. – Teljesen. – Biztos? – A doki azt mondta, kutya bajom. – Száz százalék? – Kétszáz. Semmi gond, Rudolph. Szükségem volt néhány napra, ennyi az egész. Jól vagyok. Teljes gőzzel munkához látok. Ezt akarta hallani. Elmosolyodott, megnyugodott. – Sok munkánk van – mondta. – Tudom, Rudolph. Azonnal átmegyek turbóba. Szinte futva hagyta el a szobát. Most rögtön telefonál valamelyik górénak, és jelenti, hogy a gépezet gond nélkül zakatol tovább, mindenki a helyén, Brock is tovább talicskázza a pénzt. Becsuktam az ajtót, eloltottam a villanyt, és egy fájdalmas órán át az iratokat és a jegyzeteket rendezgettem. Nem készültem el semmivel, de legalább igyekeztem visszarázódni.

Amikor végképp elegem lett, a zsebembe gyűrtem a telefonüzeneteket, és elmentem. Sikerült úgy meglépnem, hogy senki nem vett észre. Megálltam egy nagy diszkont vegyesboltnál a Massachusetts úton, és csaptam egy jó kis bevásárlást. Édességet, mindenféle apró játékot, zoknit és fehérneműt a gyerekeknek, tisztálkodószereket az egész családnak, a csöppségnek egy óriási csomag pelenkát. Soha még ilyen örömmel nem költöttem el kétszáz dollárt. És még sokkal többet is költenék, ha valami barátságos, meleg helyen tudhatnám őket. Ha egy hónapig valami motelszobát kellene fizetnem, hát igazán szívesen. Hamarosan úgyis az ügyfeleim lesznek, és perek áradatát fogom zúdítani a legkülönfélébb szervezetek nyakába, míg csak nem jutnak megfelelő otthonhoz. Már alig vártam, hogy bíróság elé citáljak valakit. Leparkoltam a templommal szemben, immár sokkal kevesebb aggodalommal, mint az előző este, noha azért közel sem felhőtlen nyugalommal. Az ajándékcsomagokat a kocsiban hagytam, s ez igen bölcs lépés volt, hiszen komoly felzúdulást keltenék, ha mint Télapó, tele puttonnyal jelennék meg az alagsorban. Az volt a tervem, hogy beültetem a családot a kocsiba, elviszem őket egy motelba, kitöltöm nekik a bejelentőlapot, gondoskodom róla, hogy mindannyian alapos tisztálkodáson és fertőtlenítésen essenek át, aztán pukkadásig etetem őket, ha bármi okból orvosra lenne szükségük, intézkedem, elmegyünk együtt cipőt és meleg ruhát venni, majd megint jóllakatom őket. Nem

érdekelt, mennyibe kerül mindez, és az sem, mennyi ideig kell gyámkodnom felettük. Miként az is hidegen hagy, ha az emberek azt gondolják majd, én is csak egy afféle gazdag fehér fiú vagyok, aki így szeretne megszabadulni a lelkifurdalástól. Miss Dolly örömmel üdvözölt, majd minden átmenet nélkül egy kupac tisztításra váró zöldségre mutatott. Először azonban körülnéztem, hol találom Ontariót meg a család többi tagját, de sehol sem láttam őket. Nem voltak a tegnap esti sarokban, így aztán – több tucat hajléktalan között evickélve – körbejártam az egész alagsort. Felmentem a padsorok közé, aztán még a karzatra is, de nem voltak sehol. Miközben hámoztam a krumplit, Miss Dollyt is kérdeztem. Emlékezett rájuk még tegnap estéről, de amikor ma reggel megérkezett, már nem látta őket. – Hova mehettek? – tanácstalankodtam. – Ezek az emberek állandóan úton vannak, aranyoskám. Konyháról konyhára, menhelyről menhelyre járnak. Talán a fiatalasszony hírét vette, hogy Brightwoodban sajtot adnak, vagy valahol másutt takarót. Még az is lehet, hogy állásban van a McDonald’snál, és napközben a nővére vigyáz a gyerekekre. Az ilyesmit sosem lehet tudni. De az biztos, hogy nem szokásuk egy helyben ülni. Nem nagyon hihettem, hogy Ontario mamájának állása van, de Miss Dollyval sem akartam leállni vitatkozni a saját konyhájában. Mordecai akkor érkezett, amikor már az ebédhez kezdett formálódni a sor. Előbb én láttam meg őt, és amikor észrevett, az egész lénye mosolygott.

Ma délelőtt már valaki más készítette a szendvicseket, Mordecai és én a kiszolgálóasztalnál dolgoztunk, s merőkanállal osztottuk a levest. Ennek is megvolt ám a maga fortélya. Ha valakinek, ne adj isten, túl kevés zöldséget adok, csalódottan mereszti rám a szemét. De ha idejekorán kiosztom a sűrűjét, a végének csak üres lé marad. Mordecai sok éve már, hogy mestere volt ennek is; nekem számos csalódott pillantást kellett elkönyvelnem, mielőtt egy kicsit kezdtem belejönni. Mordecainak mindenkihez volt egy kedves szava – jó napot, hogy van, szervusz, rég láttalak. Némelyikük visszamosolygott, mások csak a levesükre koncentráltak. Ahogy közeledett a dél, egyre gyakrabban nyíltak az ajtók, a sorok egyre hosszabbak lettek. Sok új önkéntes is érkezett, és a munkájukat örömmel végző emberek vidám nyüzsgésétől a konyhában kellemes duruzsolás támadt. Figyeltem, jön-e már Ontario. A Télapó egyre türelmetlenebbül várt, de kis barátomnak erről még csak fogalma sem volt. Miután elfogytak a sorok, magunknak is mertünk egy tányér levest. Az asztaloknál egy árva hely sem volt, így aztán a konyhában ettünk, a mosogatónak dőlve. – Emlékszel az éjszakai pelenkacserére? – kérdeztem két falat között. – Lehet arra nem emlékezni? – Ma még nem láttam őket. Szótlanul kanalazott egy darabig. – Amikor elmentem reggel, még itt voltak. – Meddig maradtál? – Hatig. Ott voltak, abban a sarokban, mélyen aludtak.

– Vajon hova mentek? – Ez az, amit nem lehet tudni. – Az a kisfiú azt mondta nekem, hogy egy kocsiban laknak. – Beszéltél vele? – Igen. – Most pedig szeretnéd megtalálni, igaz? – Így van. – Verd ki a fejedből. Ebéd után kisütött a nap, és megindult a népvándorlás. Az emberek odajöttek a kiszolgálóasztalhoz, elvettek egy-egy almát meg narancsot, aztán szép sorban eltünedeztek. – A hajléktalanok egyúttal nyughatatlanok is – magyarázta Mordecai, miközben figyeltük a menetet. – Szeretnek úton lenni. Megvannak a maguk szokásos rituáléik, útvonalaik, kedvenc helyeik, utcai haverjaik, tennivalóik. Visszamennek megszokott parkjaikba és sikátoraikba, és kiássák a vackukat a hóban. – Odakint mínusz hat vagy hét fok van. Az éjszaka meg mínusz húsz is lehet – mondtam. – Vissza fognak jönni. Sötétedéskor itt megint zsivaj és tolongás lesz. Gyere, körbeviszlek egy kicsit. Szóltunk Miss Dollynak, aki egy ideig hajlandó volt nélkülözni minket. Mordecai lepusztult Ford Taurusa a Lexus mellett állt. – Ez nem lesz itt sokáig – mutatott az autómra. – Ha úgy tervezed, hogy időnként eltöltesz egy kis időt errefelé, add egy kissé alább. Hogy megváljak az én mesés autómtól?! Csaknem sértve éreztem magam.

Beszálltunk a kocsijába, és kivergődtünk a parkolóból. Másodperceken belül rádöbbentem, hogy Mordecai Green borzalmasan rosszul vezet. Megpróbáltam sietve bekötni magam, de a biztonsági öv csatja törött volt. Valószínűleg nem is tudott róla. Washington északnyugati részének nyűtt útjain jártunk, bedeszkázott ablakú sorházak között, olyan kemény vidéken, ahova a mentőautó-sofőrök sem voltak hajlandók bemenni, olyan iskolák mellett, amelyek körül szögesdrót feszült, olyan környéken, ahol mindennapos volt a lövöldözés. Mordecai remek idegenvezető volt. Mindent és mindenkit ismert, mindenhol otthon volt, minden sarokról tudott valamit mesélni, minden utcáról percekig beszélt. Menhelyek és konyhák mellett mentünk el. Ismerte a szakácsokat és a papokat. A templomokról tudta, hogy jók vagy rosszak, beengedik-e a hajléktalanokat, vagy becsukják előttük a kaput. Megmutatta a Howard Egyetemet, ahol öt évig jogot tanult, s amire roppant büszke volt. Esti tagozatra járt, s közben a főállása mellett még mellékállásban is dolgozott. Egy kiégett sorházra bökött, ahol sok évvel azelőtt drogterjesztők ügyködtek. Cassiust, a harmadik fiát a ház előtti járdán érte a lövés. Amikor nem messze voltunk az irodájától, megkérdezte, beugorhatnánk-e pár percre. Meg szerette volna nézni a postáját. A legkevésbé sem volt ellenemre. Végül is ez is része lehet a városnézésnek. Az épület üres volt, hideg és sötét. Mordecai felkapcsolt néhány lámpát, és beszélni kezdett. – Hárman vagyunk. Én, Sofia Mendoza és Abraham Lebow. Sofia szociális munkás, de az utcán élők jogi lehetőségeiről többet tud,

mint én és Abraham együttvéve. – Az egymáshoz zsúfolt asztalok körül járkáltunk. – Valaha hét ügyvéd dolgozott itt. Szinte hihetetlen, igaz? Ez még akkor volt, amikor rendszeres állami támogatást folyósítottak. Most a republikánusoknak köszönhetően egy fityinget sem kapunk. Ott is három iroda van, meg itt is, ezen az oldalon. – Körbemutatott. – Rengeteg hely van mindenütt. Abban a vonatkozásban ez igaz lehetett, hogy nyilván elkelt volna még néhány ügyvéd, de a szó fizikai értelmében semmiképpen: bármerre léptünk, mindegyre dossziékkal tömött papírkosarakba, porlepte könyvkupacokba botlottunk. – Kié az épület? – kérdeztem. – A Cohen Alapítványé. Valamikor régen Leonard Cohen alapított New Yorkban egy nagy ügyvédi irodát. Az öregúr nyolcvanhatban meghalt; szerintem legalább százéves volt már. Baromi sok pénzt összekeresett, de az utolsó éveiben úgy döntött, hogy az utolsó centig megválik tőle. A legkülönbözőbb dolgokra elszórta hát, és többek közt létrehozott egy alapítványt is abból a célból, hogy támogassa a hajléktalanok ügyeit képviselő ügyvédeket. Így jött létre ez a hely. Az alapítvány három jogsegélyszolgálatot tart fenn – ezt itt Washingtonban, egy másikat New Yorkban, a harmadikat pedig Newarkban. Én nyolcvanháromban kerültem ide, nyolcvannégytől vagyok igazgató. – Az összes támogatás egyetlen forrásból jön? – Gyakorlatilag igen. Tavaly száztízezer dollárt kaptunk az alapítványtól. Tavalyelőtt még százötvenet, ezért

aztán el kellett küldenünk egy ügyvédet. Minden évben rosszabb a helyzet. Az alapítvány pénzét rosszul forgatták, és most már az alaptőkét emésztjük fel. Szerintem öt év múlva már nem leszünk itt. De lehet, hogy három. – Máshonnan nem lehet pénzt szerezni? – Dehogynem. Tavaly kilenc rongyot kalapáltunk össze. De ez nagyon időigényes buli. Vagy ügyvédkedünk, vagy pénzt gyűjtünk. Sofia nem igazán tud bánni az emberekkel. Abraham goromba pokróc. Az én megnyerő személyiségemre hárul tehát ez is. – Mennyi a rezsi? – kíváncsiskodtam, bár az efféle adatokat máshonnan is meg lehetett tudni. Szinte mindegyik nonprofit szervezet közzéteszi az éves jelentését, benne részletes kimutatásokkal. – Havi kétezer. Az összes költség kifizetése és egy picike tartalék képzése után évi nyolcvankilencezer dollárt tudunk elosztani hármunk között. Egyenlően. Sofia teljes jogú partnernek tekinti magát, és őszintén szólva, nem szívesen vitatkozunk vele. Majdnem harmincezret vittem tehát haza, ami, ahogy tudom, nagyjából megfelel a jogsegélyszolgálatoknál dolgozó ügyvédek átlagos fizetésének. Hát így megy ez errefelé. Végül aztán bementünk az irodájába, és egymással szemben leültünk. – Mi van, elfelejtetted kifizetni a múlt havi fűtésszámlát? – kérdeztem csaknem fogvacogva. – Bizonyára. A hét végén nem nagyon dolgozunk. A takarékosság szempontjából sem rossz. Képtelenség kifűteni ezt a helyet; igaz, lehűteni sem lehet.

A Drake & Sweeney-nél ilyesmi még csak eszébe sem jutott senkinek. Bezárni hétvégén? Takarékoskodni? A házasságokról már nem is beszélve. – Egyébként is, ha túl barátságos lenne itt, az ügyfeleink nem akarnának elmenni. Télen tehát hideg van, nyáron meg meleg, így aztán a forgalmunk csekély. Kérsz kávét? – Kösz, nem. – Persze tréfálok. Épp arra bátorítjuk az otthontalanokat, hogy csak jöjjenek, megpróbálunk segíteni nekik. Hogy milyen idő van, nem számít. A klienseink fáznak és éheznek, mi hát miért törődnénk ilyen földi hívságokkal. Jut eszembe, volt bűntudatod, miközben reggeliztél? – Naná. Bölcs öregként rám mosolygott, mint aki már sok mindent átélt. – Ez így szokott lenni. Sok ifjú kollégával dolgoztunk már korábban, jótékonysági asszisztensek, így hívom őket, és rövid idő elteltével mindannyian arról számoltak be, hogy nem érdekli már őket az étel. – Megveregette tekintélyes pocakját. – De ezen hamar túljut az ember. – Ezek a jótékonysági asszisztensek mit csináltak? – kérdeztem. Tudtam, hogy egyre közelebb kerülök a csalihoz, és Mordecai is tudta, hogy tudom. – Megkértük őket, menjenek el a szállásokra. Ott aztán találkoztak a kliensekkel; hivatalból mi képviseljük az ügyeiket. A munka java része elég könnyű, egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos dolgokat csak ügyvéd tud elintézni – ráordítunk például valamelyik tetű bürokratára, hogy tolja már arrébb ezt vagy azt az aktát.

Élelmiszerjegyek, veteránnyugdíj, lakástámogatás, közgyógyellátás, gyermeksegélyezés – a munkánk huszonöt százalékában efféléket verekszünk ki. Nagyon érdekelt mindaz, amit mondott. Mordecai szinte olvasott a gondolataimban; kezdett módszeresen megfűzni. – A hajléktalanok nem tudják, miként hallathatnák a hangjukat. Senki nem figyel oda rájuk, senki nem törődik velük, és ők maguk sem hiszik, hogy segít rajtuk valaki. Így hát, amikor megpróbálják elintézni, hogy mondjuk a nekik járó segélyt megkapják, felemelik ugyan a kagylót, de képtelenek érdemben bármit is elérni. Azt mondják nekik, hogy tartsák a vonalat, aztán várhatnak ítéletnapig. Nem hívja őket vissza senki. Nincs lakáscímük. A tisztviselők nem törődnek velük, pedig épp rajtuk kellene segíteniük. Ha egy szociális munkás vesz a kezébe egy ügyet, akkor azért valami mégiscsak megmozdul, és legalább az aktájukba belepillantanak, vagy esetleg megpróbálják elérni őket valahol. De hogy valami ténylegesen elintéződjön, ahhoz az kell, hogy egy ügyvéd ordítson bele a kagylóba. A hivatalnokoknak hirtelen megjön a munkakedvük. Az iratok érdekes módon kikerülnek a fiókokból. Nincs lakcím? Semmi gond. Küldje csak el nekem, majd én átadom az ügyfelemnek. A hangja szárnyalt, mindkét kezével hatalmasan gesztikulált. Más erényei mellett Mordecai ráadásul még kiváló előadó is volt. Az esküdtszéket nyilván egykettőre leveszi a lábáról. – Ezt hallgasd meg! – folytatta lelkesen. – Vagy egy hónappal ezelőtt az egyik kliensem bement a

társadalombiztosításhoz, hogy kérjen egy űrlapot, amelyen valamilyen segélyért akart folyamodni. Öt perc elintézni az ilyesmit. Ez az ember hatvanéves, és kegyetlenül hasogat a háta, szünet nélkül. Nem csoda – ha valaki már tíz éve a földön vagy legfeljebb padon alszik, elkezd fájni a háta. Előbb két óra hosszat az iroda előterében állt sorba, aztán odabent még egy órát, majd amikor végre odaért az első asztalhoz, ahol megpróbálta elmagyarázni, miért jött, továbbküldték egy titkárnőhöz, akinek igencsak rossz napja lehetett, mert gorombán végigvágott rajta a nyelvével, és még a rossz szagára is megjegyzést tett. A kliensemet megalázták, és persze dolgavégezetlenül jött el. Fölhívott telefonon. Gyorsan elintéztem néhány hívást, és múlt szerdán egy kis ünnepélyes fogadáson vettünk részt a tb-hivatalban. Voltunk néhányan. A kliensem, én, a titkárnő, az irodai csoportvezető, az illetékes osztályvezető, a fővárosi hivatalvezető és még egy csúcsfőnök is a TB Főigazgatóságtól. A titkárnő odaállt az ügyfelem elé, és felolvasott egy egész oldalnyi bocsánatkérést. Igazán szép volt, megindító. Aztán átadta az ügyfelemnek az űrlapot, én meg az összes jelenlévőtől határozott ígéretet kaptam, hogy a beadványt még aznap elbírálják. Ez a munkánk lényege, Michael, ez az, amit megkövetelünk minden ügyfelünk számára. A méltóságot. Egyik történet követte a másikat szinte szünet nélkül, és mindegyikben az utca ügyvédei voltak a pozitív hősök, a hajléktalanok ügye pedig diadalmaskodott. Tudtam jól, volna a tarsolyában legalább ugyanennyi – vagy még több – szívfacsaró történet is, de most nem ennek volt itt az ideje.

Fogalmam sem volt, hány óra van. A postája szóba sem került. Végül felálltunk, és visszamentünk a menhelyre. Úgy egy óra lehetett már csak sötétedésig, legfőbb ideje, gondoltam, hogy meghúzzuk magunkat a barátságos kis alagsorban, mielőtt még elárasztanák az utcákat a vagányok, a csavargó huligánok, az útonállók. Azt vettem észre magamon, hogy nyugodtan és magabiztosan megyek az utcán – de ez csak azért volt, mert Mordecai ott gyalogolt mellettem. Ha nem így volna, észvesztve száguldanék, az ijedt rohanásban szinte nem is érné a földet a lábam. Miss Dolly szerzett valahonnan egy halom egész csirkét, és már számított a munkámra. Megfőzte a madarakat, én meg azon melegében kicsontoztam őket. Az esti csúcsidőre Mordecai felesége, JoAnne is beállt segíteni. Személyisége éppoly kellemes volt, mint a férjéé, s a termete sem sokkal maradt el mögötte. Mindkét fiuk két méter magas volt. Cassius csaknem kettő tízre nőtt, s már keresett kosaras volt, amikor tizenhét éves korában lelőtték. Éjfélkor hazaindultam. Ontariónak, a családnak semmi nyoma. TIZEDIK FEJEZET A vasárnap azzal indult, hogy Claire felhívott telefonon, késő délelőtt. Megint összehoztunk egy kényszeredett beszélgetést, amit csak azért kezdeményezett, hogy megmondja, mikor érkezik haza. Mondtam, vacsorázzunk együtt a kedvenc éttermünkben, de nem volt hozzá kedve. Nem kérdeztem meg, mi bántja. Ezen már túl voltunk.

Mivel a negyedik emeleten laktunk, sehogy sem sikerült elintéznem, hogy a Washington Post vasárnapi számát rendszeresen felhozzák a lakásunkhoz. A legkülönfélébb módszerekkel próbálkoztunk, de az esetek jó felében az újságnak színét se láttam. Lezuhanyoztam és felöltöztem, rétegesen. Az időjós azt jövendölte, hogy a legmagasabb hőmérséklet úgy mínusz négy-öt fok körül lesz, aztán amikor már épp készültem felvenni a kabátomat, a műsorvezető elhadarta a reggeli fő hírt. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Hallottam minden szót, de csak nehezen fogtam fel a jelentésüket. Közelebb léptem a konyhai kis tévéhez, a lábam nehéz volt, mint az ólom, a szívembe belényilallt a fájdalom, s csak álltam ott kimeredt szemmel, jeges, döbbent rémülettel. Valamikor este tizenegy körül a város északkeleti részén, egy valóságos háborús övezetben, a Fort Totten Park mellett a rendőrség talált egy kisméretű autót. A járda szélénél állt, s lapos gumijai belefagytak a jéggé dermedt, szutykos latyakba. Egy fiatalasszony volt benne, meg a négy gyermeke, mindannyian halottak. Megfulladtak, gázmérgezéstől. A rendőrség feltételezése szerint a család az autóban lakott, és hogy ne fázzanak, járatták a motort. A kipufogócső végét eltömte a félméteres hó, amelyet az utcáról hánytak a járda széléhez. Aztán még néhány részlet, de nevek nélkül. Lerohantam az utcára, összevissza csúszkáltam, de végül sikerült valahogy esés nélkül megúsznom, végigszaladtam a P utcán a Wisconsinig, át a Harmincnegyedikre, ahol aztán az újságostól zihálva és

teljes pánikban kértem egy lapot. A történet rövid vázát, nyilván az utolsó pillanatban beszúrva, a címoldal jobb alsó sarkába szorították be. Név semmi. Sebesen a hosszabb cikkhez lapoztam, a tizennegyedik oldalra; az újság többi részét a nedves, kásás földre dobtam. Az újságíró némi szokványos rendőrségi kommentárral folytatta, majd okoskodva felhívta a figyelmet arra, milyen veszélyekkel jár, ha eltömődik a kipufogó. Aztán pedig a szívszorító részletek. Az anya, Lontae Burton, huszonkét éves volt. A csecsemő neve Temeko, a két kis totyogósé Alonzo és Dante. Ikrek voltak, kétévesek. A legnagyobb gyerek is mindössze négy évet élt. Ontariónak hívták. Különös, mélyről jövő jajszó szakadt fel belőlem, s egy kocogó olyan szemeket meresztett rám, mintha valami veszélyes közellenség volnék. Kezemben a nyitott újsággal indultam tovább, s a lap többi részét szórakozottan a sárba tapostam. – Már bocsánat, uram! – szólalt meg mögöttem egy ellenszenves hang. – Ezért, ugye, szeretne fizetni? – Csak mentem tovább. Megkerült, elém állt. – Hé, haver! – Megálltam, ráérősen kihúztam a zsebemből egy ötdollárost, és a lábához hajítottam. Még csak nem is néztem rá. A P utcán, a lakástól nem messze egy tégla támfalnak dőltem, szemben egy cifra sorházzal. A járdáról már az utolsó pihéig eltakarították a havat. Újra elolvastam a cikket, egész lassan, s valahogy abban reménykedtem, hátha most máshogy végződik majd. Gondolatok és kérdések kavarogtak bennem, nem tudtam lépést tartani velük. Kettő közülük azonban újra és újra előtört. Miért

nem jöttek vissza a menhelyre? És: vajon a kisbaba a farmerdzsekimben halt meg? Már a gondolkodás is teher volt, nemhogy a cselekvés. Szinte moccanni sem tudtam. Kegyetlenül mardosott az önvád. Miért nem csináltam valamit még péntek este, amikor először láttam őket? Elvihettem volna őket egy jól fűtött motelbe, és megvendégelhettem volna őket egy gazdag vacsorára. Amikor beléptem a lakásba, csörgött a telefon. Mordecai volt. Kérdezte, hallottam-e a hírt. Kérdeztem, emlékszik-e a pelenkázásra. Mondtam, ez ugyanaz a család. Ő még nem tudta a nevüket. Elmeséltem a találkozásomat Ontarióval, a süteményt, mindent. – Igazán nagyon sajnálom, Michael – mondta mély szomorúsággal a hangjában. – Én is, Mordecai, én is. Ennél többet nem is nagyon tudtam volna mondani. Akadoztak a szavak. Megegyeztünk, hogy majd később találkozunk. A kanapéhoz mentem, ledőltem, és vagy egy óra hosszat néztem a plafont. Aztán kimentem a kocsihoz, és kidobáltam belőle mindent, amit vettem nekik. Puszta kíváncsiságból Mordecai délben bejött az irodámba. Látott már éppen elég nagy céget; Mister bukásának helyszínét szerette volna megnézni. Tartottam neki egy rövidke tárlatvezetést, s közben gyorsan összefoglaltam a történet leglényegesebb mozzanatait. Az ő kocsiján mentünk el. Örültem a gyér vasárnapi forgalomnak – Mordecait a legkevésbé sem érdekelte, hogy mások is vannak az úton.

– Lontae Burton édesanyja harmincnyolc éves, tízéves börtönbüntetését tölti drogárusítás miatt – tájékoztatott. Telefonon szerezte a híreit. – Két bátyja van, mindkettő a sitten ül. Lontae maga prostituált volt, drogos. Azt nem tudom, hogy kitől vagy kiktől voltak a gyerekei. – Kivel tudtál beszélni? – Egy lakótelepen megtaláltam Lontae nagyanyját. Amikor utoljára látta az unokáját, Lontae-nak még csak három gyereke volt, és az anyjával drogot árult. A nagymama azt mondja, hogy a drog miatt minden kapcsolatot megszakított a lányával és az unokájával. – Ki temeti el őket? – Akik DeVon Hardyt is. – Mennyibe kerülne egy tisztességesebb temetés? – Meg tudom kérdezni. Érdekelne? – Szeretném, ha rendesen bánnának velük. Épp a Pennsylvania sugárúton voltunk, a Kongresszus grandiózus irodaépületei mellett mentünk el, a háttérben a Capitolium roppant kupolája, és önkéntelenül is elmormogtam néhány káromkodást, amiért ezek az ostoba nagyokosok dollármilliókat pocsékolnak nap nap után, ugyanakkor ezrek élnek fedél nélkül. Miként lehetséges az, hogy négy ártatlan kisgyermek hal meg az utcán, jószerivel a Capitolium árnyékában, mégpedig azért, mert nem volt hol lakniuk? Meg sem kellett volna születniük, mondaná most néhány jól szituált kretén. A holttesteket a washingtoni Állami Kórház szárnyépületébe, a halottasházba vitték. Egyemeletes, komor, barna épület. Egy holttest addig marad ott, amíg valaki, egy hozzátartozó érte nem jön. Ha negyvennyolc

óra után sem jön senki, akkor kötelezően bebalzsamozzák a tetemet, fakoporsóba teszik, és gyorsan elhantolják a Kennedy Stadion melletti temetőben. Mordecai leparkolt, várt egy pillanatot, majd azt kérdezte: – Biztos, hogy be akarsz jönni? – Azt hiszem. Ő már járt itt, előrement. Egy rossz szabású egyenruhában ténfergő biztonsági őr vette magának a bátorságot, hogy megállítson minket. Mordecai úgy ráordított, hogy a frász jött rám. Amúgy is görcsben volt a gyomrom. Az őr meghátrált, örült, hogy ennyivel megúszta. Egy üvegajtóhoz értünk, fölötte a felirat: HALOTTAS KAMRA, fekete betűkkel. Mordecai úgy nyitott be, mintha legalábbis ő lenne itt a tulajdonos. – Mordecai Green vagyok, a Burton család ügyvédje – dörögte a fiatalember felé, aki egy asztal mögött ült. Nem is bejelentés volt, sokkal inkább provokáció. A fiatalember egy aktával szöszmötölt valamit, aztán még néhány más irat között kezdett el turkálni. – Mi a jó fenét csinál? – harsogta Mordecai. A fiatalember indignálódva felnézett, és most látta csak, micsoda nagydarab emberrel van dolga. – Egy pillanat – mondta, és a számítógéphez lépett. – Mintha legalábbis ezrével lennének itt hullák – fordult felém nagy hangon Mordecai. Rá kellett jönnöm, hogy cseppnyi türelme sem volt a hivatalnokokkal, kormánytisztviselőkkel, bürokratákkal szemben, és eszembe jutott a bocsánatkérési történet a tb-igazgatóságon. Mordecai számára a jog napi

gyakorlata legalább felerészben ordítozást és az aktakukacok megfélemlítését jelentette. Egy sápadt, festett hajú, kopottas fekete férfi jelent meg, s nyirkos, reszketős kézzel Billként mutatkozott be. Kék laborköpenyt viselt, és vastag gumitalpú cipőt. Vajon hol találnak embert hullaházi munkára? Kinyitott egy ajtót, végigmentünk egy steril folyosón, ahol már elég hűvös volt, végül elértünk a tárolóhoz. – Ma hány érkezett? – kérdezte Mordecai, mintha legalábbis mindennap benézne, hogy megszámolja a hullákat. Bill elfordította az ajtógombot. – Tizenkettő – felelte. – Jól vagy? – kérdezte tőlem Mordecai. – Nem tudom. Bill betaszította a nehéz fémajtót, beléptünk. Jeges hideg és fertőtlenítő szaga csapott meg. A padlót fehér csempe borította, fluoreszkáló kékes fény világított. Csak mentem Mordecai után, földre szegezett szemmel, próbáltam nem körülnézni, de lehetetlenség volt nem látnom, hol vagyok. A holttesteket fejüktől a lábfejig fehér lepedő takarta, épp mint a filmeken. Elmentünk egy fehér talp mellett, az egyik lábujjon cédula. Aztán néhány barna. Egy sarokban megálltunk, megfordultunk. Jobbra egy kerekes hullaszállító, balra egy asztal. – Lontae Burton – mondta Bill, és teátrális mozdulattal a lepedőt a holttest derekáig rántotta. Ontario anyja volt, semmi kétség, egyszerű fehér ingben. Az arcán nem hagyott nyomot a halál. Mintha csak szendergett volna. Néztem merőn, szótlanul.

– Ez ő – jelentette ki Mordecai, mintha legalábbis sok éven át ismerte volna. Hogy állítását megerősítsem, rám nézett. Mereven bólintottam. Bill arrább lépett, visszafojtottam a lélegzetemet. A gyerekeket egy közös lepedő takarta. Szép rendben, szorosan egymás mellett feküdtek, kezük összefonva kis ingecskéjükön, alvó kerubok, végre békességet találó kicsiny utcai harcosok. Meg akartam érinteni Ontariót, megsimogatni a karját, és megmondani neki, ne haragudjon rám, sajnálom. Fel akartam ébreszteni, hogy hazavigyem, megetessem, és megadjak neki mindent, amit csak kíván. Hogy jobban lássam, közelebb léptem. – Ne nyúljon hozzá! – szólt rám Bill. Amikor bólintottam, Mordecai kijelentette: – Ők azok. Ahogy Bill letakarta őket, becsuktam a szemem, és elmondtam egy rövidke imát, kegyelmet és megbocsátást kérve. Ne hagyd, szólt hozzám az Úr, hogy ez még egyszer megtörténhessen. A folyosó végén bementünk egy szobába, ott Bill előhúzott két nagy drótkosarat, bennük a család személyes holmijai. Kizúdított mindent egy asztalra, mi meg segítettünk neki felvenni a leltárt. A ruházat, amit találtunk, koszos volt és viseltes. Még a legszebbnek a farmerdzsekim tetszett. Három takaró, egy erszény, néhány olcsó játék, babaholmi, egy törülköző, aztán még némi koszos ruha, egy csomag vaníliás ostya, egy bontatlan doboz sör, pár szál cigaretta, két óvszer, vagy húszdollárnyi aprópénz. Ez minden.

– A kocsi az önkormányzat parkolójában van – mondta Bill. – Úgy mondják, mindenféle szeméttel meg kacattal van tele. – Meg fogjuk nézni – felelte Mordecai. Aláírtuk a leltárt, és Lontae Burton családjának motyójával kijöttünk az épületből. – Mit csinálunk ezzel a cuccal? – kérdeztem. – Elvisszük a nagymamához. Kéred vissza a dzsekidet? – Nem. A temetkezési iroda egy lelkészé volt, akit Mordecai elég jól ismert. Szeretni ugyan nem szerette, mert a pap nem bánt barátságosan a hajléktalanokkal, de egyezséget azért tudott kötni vele. A Georgia sugárúton parkoltunk le, a templommal szemben, a Howard Egyetem mellett. A városrész egy kicsit tisztább errefelé, kevesebb ablakot takar deszka. – Jobb, ha itt maradsz – mondta Mordecai. – Ha kettesben vagyunk, nyíltabban tudok beszélni vele. Nem sok kedvem volt hozzá, hogy egyedül maradjak az autóban, de addigra már az életemet is rábíztam volna. – Jó – mondtam, de lejjebb csúsztam az ülésen, és aggodalmasan körülkémleltem. – Nem lesz semmi baj. Elment, én meg bezártam az ajtókat. Néhány perc elteltével aztán már kicsit megnyugodtam. Mordecai egyszerűen anyagi megfontolásokból akar egyedül tárgyalni a pappal. Az én jelenlétem csak bonyolítaná a dolgokat. Ki vagyok én, és mi közöm a családhoz? Az ár azon nyomban felszökne. A járdán nagy volt a sürgés-forgás. Emberek jöttekmentek, a szél élesen az arcukba vágott. Egy anya ment

el mellettem két gyermekével, szépen fel voltak öltözve, fogták egymás kezét. Vajon ők hol voltak tegnap éjszaka, amikor Ontarióék egy jéghideg autóban szorongtak, szívták be a szagtalan szén-monoxidot, és észrevétlenül kiléptek az életből? És hol voltunk mi, mindannyian? A világ kusza volt, rendezetlen és felfoghatatlan. Nem értettem semmit. Alig egy szűk hét alatt hat halott hajléktalant láttam, és semmi módon nem voltam felkészülve arra, hogy feldolgozzam ezt a traumát. Művelt, jól képzett fehér ügyvéd vagyok, egészséges, jól táplált és jómódú, alig pár lépésre az igazi meggazdagodástól, a gondtalan élettől. Jó, a házasságomnak persze vége, de hamar össze fogom szedni magam. Hiszen annyi kedves, csinos nő szaladgál a városban. Az életben voltaképpen nincs semmi komoly gondom. Mistert átkoztam, hogy kisiklatta az életemet. És Mordecait, amiért bűntudatot ébresztett bennem. És Ontariót, amiért összetörte a szívemet. Arra rezzentem, hogy kopogtatnak az ablakon. Az idegeim amúgy is pattanásig feszültek. Mordecai volt, ott állt a hóban a járdaszegély mellett. Letekertem az ablakot. – Azt mondja, két rongyért elrendezi az egészet, mind az ötüket. – Mindegy, annyi, amennyi – mondtam. Mordecai már ott sem volt. Pillanatokon belül visszaért, beült, és csikorogva elhúztunk. – A temetés kedden lesz, itt, ebben a templomban. Fakoporsók, de szépek. Majd szerez

virágokat, mindent rendesen feldíszítenek. Háromezret akart, de meggyőztem, hogy biztosan itt lesz a sajtó is, úgyhogy láthatja majd magát a tévében. Ez tetszett neki. A kétezer nem rossz ár. – Kösz, Mordecai. – Te jól vagy? – Nem. Az irodámig aztán már keveset beszéltünk. Claire öccse, James beteg volt, Hodgkin-kórt diagnosztizáltak nála. Ezért gyűlt össze a család Providence-ben. Nem rendített meg a dolog. Csak hallgattam, ahogy a feleségem beszámol a hétvége eseményeiről, a megrázkódtatásról, a könnyekről és fohászkodásokról, a sírós összekapaszkodásról, ahogy a család tagjai vigasztalták Jamest és a feleségét. Az ő családja már csak ilyen rívós-összeborulós, és utólag is örültem, hogy nem kellett ott lennem. A kezelést azonnal megkezdik, a kilátások jók. Örült, hogy otthon lehet, és végre kiöntheti a szívét valakinek. A kisszobában üldögéltünk, bort szopogattunk a tűz mellett, a lábunkon takaró. Szinte már romantikus volt, bár annál sokkal frissebbek voltak a sebeim, semhogy érzelmességekre tudtam volna gondolni. Hősies erőfeszítéseket tettem, hogy kövessem, amit mond, illően szántam szegény Jamest, és olykor-olykor apró kis frázisokat vakkantottam. Nem erre számítottam, és nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom. Azt hittem, vitatkozni fogunk, esetleg még veszekszünk is. Bántó sértéseket vágunk egymás fejéhez, aztán már civilizáltabb hangon, okos felnőttként

megbeszéljük a különválásunk részleteit. Ontario után képtelennek éreztem magam arra, hogy bármi érzelmi vonatkozású dologgal foglalkozzam. Úgy éreztem, ki vagyok lúgozva. Claire vagy háromszor elmondta, milyen fáradtnak látszom. Szinte megköszöntem neki. Míg csak beszélt, igyekeztem nagyon figyelni, aztán a beszélgetés szép lassan az én hétvégém felé sodródott. Elmeséltem neki mindent – hogy az utóbbi napokban egy menhelyen önkénteskedem, hogy mi történt Ontarióval és a családjával. Megmutattam neki az újságcikket is. Őszintén megrendítette, amit mondtam, de egyúttal meg is lepte és összezavarta. Már nem ugyanaz az ember voltam, mint egy héttel korábban, és nem volt biztos benne, vajon ezt az újabb Michael Brockot egy fikarcnyival is jobban kedveli-e, mint a régebbit. Ezzel én is így voltam. TIZENEGYEDIK FEJEZET Ifjú munkamániásokként egyikünknek sem volt szüksége ébresztőórára, sem Claire-nek, sem nekem. Főleg nem hétfő reggelenként, amikor egy teljes heti lázas iramú robot állt előttünk. Már ötkor fenn voltunk, fél hatkor bekaptuk a müzlinket, aztán mindketten eliramodtunk, ki-ki a maga céljai felé. Szinte azon vetélkedtünk, ki tud hamarabb kilőni. Az esti borozgatásnak köszönhetően anélkül tudtam aludni, hogy a hétvége rémképei gyötörtek volna. És miközben az iroda felé hajtottam, úgy határoztam, hogy mostantól kezdve három lépés távolságot tartok a hajléktalanoktól. A temetést ki fogom bírni. Arra majd találok némi időt, hogy alkalmanként jótékonysági

munkát végezzek a hajléktalanok számára. Tovább ápolom a barátságot Mordecaijal, valószínűleg rendszeresen felkeresem őt az irodájában. Egyszeregyszer Miss Dollyhoz is benézek, és segítek neki az éhezők étkeztetésében. Pénzt is adok, és a pénzgyűjtésben is részt vállalok. Bizonyos, hogy nagyobb hasznára lehetek a nélkülözőknek úgy, ha az alapítványaikat gyarapítom, mint ha beállok az ügyvédjüknek. Miközben a sötétben suhantam a Lexusszal, kikattogtam, hogy az elmaradásomat bepótlandó, néhány hétig napi tizennyolc órát kell dolgoznom. Egy picikét megdöccent sebesen száguldó karrierem, de ha egy ideig tobzódva dőzsölök a munkában, minden helyreáll. Csak egy született hülye hagyna ott egy ilyen mézesbödönt. Nem Mister liftjébe szálltam. Ő ma már történelem; kirekesztettem a gondolataimból. Még csak nem is néztem a tárgyaló felé, ahol meghalt. Táskámat és kabátomat egy székre dobtam az irodámban, és mentem kávézni. Még hat előtt végigkocogni a folyosón, váltani néhány szót egy-két kollégával, levetni a zakómat, feltűrni az ingujjamat, nekilátni a munkának – igen, ez nagyszerű. Jó, hogy megint itt vagyok. Előbb a Wall Street Journalt vettem a kezembe, részben azért, mert tudtam, hogy abban egy árva szót sem ejtenek az otthontalanokról, akik nem átallanak a nyílt utcán meghalni. Aztán a Post következett. A városi melléklet első oldalán közöltek egy rövid beszámolót Lontae Burton családjának sorsáról, s mellékeltek egy fényképet is a nagymamáról, amint a lakása előtt

sírdogál. Elolvastam, majd félretettem. Többet tudtam, mint a riporter, és amúgy is eldöntöttem már, hogy nem hagyom magam kizökkenteni. A Post alatt egy egyszerű, vékonyka dossziét találtam, a cégünk ezerszám használ ilyesmit. Nem volt rajta semmiféle jelzés, és ez gyanússá tette. Valaki ismeretlen szépen az asztalom közepére helyezte, hogy feltétlenül észrevegyem. Lassan kinyitottam. Mindössze két papírlap volt benne. Az egyik az előző napi Post cikkének fénymásolata, ugyanaz, amit én magam is vagy tízszer elolvastam, és amit az este megmutattam Claire-nek. Alatta egy hivatalos Drake & Sweeney-aktából kiemelt irat másolata feküdt. A fejlécén ez állt: KILAKOLTATÁS – RIVEROAKS/TAG. A bal oldali oszlopban számok és nevek sorakoztak egymás alatt, egészen tizenhétig. A négyes szám DeVon Hardy volt. A tizenötös pedig így szólt: Lontae Burton és három vagy négy gyerek. A dossziét lassan visszatettem az asztalra, felálltam, az ajtóhoz mentem, bezártam és nekidőltem. Néhány percig csak álltam ott mozdulatlanul, csendben. A dossziéra meredtem az asztalom közepén. Föltételeznem kellett, hogy a fénymásolt lapon pontos és igaz információk szerepelnek. Miért szórakozna valaki ilyesmivel? Aztán még egyszer fölvettem, és a második lap alatt, a dosszié belső oldalán egy ceruzával írt mondatot találtam. Névtelen informátorom a következőt tudatta velem: A KILAKOLTATÁS JOGI ÉS MORÁLIS SZEMPONTBÓL EGYARÁNT ELFOGADHATATLAN.

Nyomtatott nagybetűkkel írt, és feltűnően halványan, nehogy ki tudjam deríteni a kilétét, ha esetleg ilyen szándékom volna. Az ajtót még egy óra hosszat zárva tartottam, s ez idő alatt vagy az ablaknál bámultam a napfelkeltét, vagy az asztalomnál a dossziét. A folyosón kezdett pezsegni az élet, egy idő után már Polly hangját is hallani lehetett. Kinyitottam az ajtót, s mintha minden a legnagyobb rendben volna, kedélyesen üdvözöltem, majd lázas munkába fogtam. A délelőtt folyamán végig megbeszélés megbeszélést követett, kettőt közülük néhány kliens mellett Rudolph társaságában töltöttem. Azt hiszem, jól adtam elő magam, noha arról, hogy mi is hangzott el a tárgyalások folyamán, később fogalmam sem volt. Rudolph láthatóan büszke volt arra, hogy az egyik sztárja ismét teljes gőzzel és odaadással végzi a munkáját. Szinte gorombán elutasítottam azokat, akik a túszválságról, illetve annak utózöngéiről akartak volna cseverészni. Ugyanolyannak tűntem, mint korábban, kemény voltam és határozott, így aztán senki nem aggódott már a stabilitásom miatt. Dél felé apám telefonált. Nem is emlékeztem, mikor hívott fel legutóbb az irodámban. Azt mondta, Memphisben esik; csak szöszmötöl a ház körül, unatkozik, és hát, igen, ő és anyám aggódnak miattam. Nyugtatgattam, hogy Claire jól van, aztán, hogy biztosabb vizekre evezzünk, Jamesről, Claire öccséről kezdtem mesélni, akivel mindösszesen egyszer találkozott életében, az esküvőmön. Illő részvétet és törődést mutattam Claire családja iránt, ez tetszett neki.

Apa már annak is örült, hogy még ott talál az irodában, ahol a nagy pénzeket keresem, és ahol még többet is fogok. Kért, hogy ne feledkezzem el róluk, telefonáljak. Fél órával később Warner bátyám hívott az irodájából, egy atlantai felhőkarcoló tetejéről. Idősebb volt nálam hat évvel, üzlettárs egy másik mamutcégnél, kíméletlen és gátlástalan peres ügyvéd. A korkülönbség miatt gyerekkorunkban nem voltunk bizalmas jó barátok, de azért kedveltük egymás társaságát. A válása idején, három éve, hetente beszámolt arról, hogyan áll a szénája. Az ideje, csakúgy, mint az enyém, percre be volt osztva, tudtam hát, hogy a beszélgetésünk rövid lesz. – Apa szólt nekem – mondta. – Elmesélt mindent. – Gondoltam. – Megértem az érzéseidet, hidd el. Mindannyian átmegyünk ezen. Keményen dolgozol, nagy pénzeket keresel, és soha nincs időd arra, hogy a kisembereken segíts. Aztán hirtelen történik valami, és eszedbe jut az egyetem, az első év, amikor még őszinte idealisták voltunk, és a jogi diplománkkal legalábbis magát az emberiséget akartuk megmenteni. Emlékszel? – Persze. Régen volt. – Régen. Amikor én voltam elsős a jogi egyetemen, készítettek egy felmérést. Az évfolyamnak több mint a fele azt írta, hogy amikor végez, szociális joggal akar foglalkozni. Amikor aztán diplomáztunk, mindenki pénzes állásokba ment. Nem tudom, mi történt közben. – A jogi egyetem mohóvá teszi az embert. – Igen, lehet. A mi cégünknél van egy olyan lehetőség, hogy ha akarsz, kivehetsz egy évet, ez afféle

továbbképzés, és szociális joggal foglalkozol. Ahogy letelt az év, mész vissza a korábbi helyedre, mintha mi sem történt volna. Nálatok nincs ilyesmi? Hát ez az én bölcs Warner bátyám. Még szinte a problémám sem fogalmazódott meg, ő már a megoldást is tudja. Igazán jó ötlet. Ügyes. Tizenkét hónap, és újjászületek. Egy kis gyors kitérő, és a karrieremet sem veszélyezteti semmi. A kecske és a káposzta esete. – Van, de nem a konzultánsoknak – feleltem. – Arról már hallottam, hogy néhány partner kipróbált valamilyen más jellegű munkát egy másik intézménynél, aztán egypár év múlva visszatértek. De a konzultánsok számára nincs ilyen lehetőség. – A te helyzeted azonban más. Súlyos sokk ért, kis híján lepuffantottak, mégpedig egyszerűen azért, mert a céged munkatársa vagy. Én megpróbálnék kicsit mozgolódni ebben az ügyben. Mondd meg nekik, hogy egy kis szabadságra van szükséged. Vegyél ki egy évet, utána meg menj szépen vissza az irodádba. – Meg lehet próbálni – motyogtam; szerettem volna finoman leszerelni valahogy. Nagyszerű ember, a végtelenségig rámenős, mindig próbál valami kibúvót találni, főleg családi ügyekben. – Rohannom kell – mondtam. Neki is, felelte. Megegyeztünk, hogy később még beszélünk. Rudolph-fal és egy kliensünkkel ebédeltem, egy pazar étteremben. Munkaebédnek neveztük, ami azt jelenti, hogy nem ittunk alkoholt, amiből viszont az következik, hogy az eltöltött időt keményen kiszámláztuk az ügyfélnek. Rudolph óradíja négyszáz, az enyém háromszáz dollár volt. A megbeszélés és az ebéd

összesen két órát tett ki, vagyis az ebéd ezernégyszáz dollárjába került a kliensünknek. A Drake & Sweeney számlát vezet az étteremben, az ebédet tehát a cég terhére könyvelik, a későbbiekben viszont a pénzügyesek szerét ejtik majd, hogy a cechet az utolsó centig bevasalják az ügyfélen. A délután szüntelen telefonhívásokkal és tárgyalásokkal telt. Igyekeztem megacélozni az akaraterőmet, és pléhpofával végigcsináltam az egészet, kiszámláztam egy nagy rakás dollárt. A trösztellenes jog még soha nem tűnt ilyen reménytelenül száraznak és unalmasnak. Már majdnem öt óra volt, amikor egy kis időre egyedül tudtam maradni. Elköszöntem Pollytól, és újra bezártam az ajtót. Kinyitottam a titokzatos dossziét, és egy jegyzetlapra elkezdtem néhány gondolatot felskiccelni, csak úgy találomra, és egy másik lapra a RiverOaks meg a Drake & Sweeney felé minden irányból nyilakat rajzolgattam. A cégem részéről Braden Chance, az ingatlanrészleget vezető partner (akivel a megelőző héten összebalhéztam) kapta a legtöbb találatot. Elsősorban Chance szakasszisztensére tippeltem, arra a fiatalemberre, aki fültanúja volt a szóváltásnak, és aki másodpercekkel később, amikor eljöttem a részlegükről, azt mormolta: „Nagy barom, igaz?” Ő nyilván ismeri a kilakoltatás részleteit, és az aktához is hozzáférhetett. Telefonálgatni kezdtem, de hogy elkerüljem az esetleges lehallgatást, az egyik mobilomat használtam. Felhívtam egy asszisztenst a trösztellenes részlegnél, épp csak pár méterre volt az irodája az enyémtől. Ő megadta nekem egy másik asszisztens nevét, akitől aztán két percen belül megtudtam, hogy az

ingatlanrészlegen dolgozó kollégájának a neve Hector Palma. Úgy három éve kerülhetett a céghez, azóta is Chance mellett van. Gondoltam, beszélek majd vele, de nem az irodában. Nem sokkal később Mordecai hívott. Megkérdezte, volna-e kedvem vele vacsorázni. – A vendégem vagy – mondta. – Levesre? Elnevette magát. – Nem, nem. Tudok egy remek helyet. Megegyeztünk, hogy hétkor találkozunk. Claire-t máris elragadta a szokásos kórházi révülete, fogalma sem volt róla, hány óra, mi lesz a vacsora, és hogy mellesleg van egy férje is. Késő délután szólt oda, hogy ne várjam este, sejtelme sincs, mikor ér haza. A vacsorát ki-ki intézze tetszése szerint. Nem hibáztattam. Tőlem tanulta ezt az őrült, rohanós életstílust. A Dupont Circle mellett van egy kis étterem, ott találkoztunk. Elöl, a pultnál egy csomó kormánytisztviselő külsejű, jómódú fazon ült – sokak szokása, hogy elkortyolnak egy italt, mielőtt kirajzanak a városból haza. Mi beültünk hátul egy bokszba, kértünk egy italt. – Jó nagy balhé keveredett a Burton-sztoriból, és még egyre csak dagad – mondta Mordecai, miközben szopogatta a csapolt sörét. – Bocs, de nekem az elmúlt tizenkét órában levegőt se nagyon volt időm venni. Lemaradhattam egy-két dologról, gondolom. Mi újság? – A média komolyan rákapott a témára. Négy halott gyerek meg a mamájuk egy kocsiban, nem semmi. Alig egy mérföldre a Kongresszus épületeitől, ahol az ország

legfőbb törvényhozó testületei nagy bölcsen éppen megreformálni készülnek a szociális hálót, minek eredményeképpen még több anya kerül az utcára. Gyönyörű. – A temetésből, gondolom, komoly felhajtást kell csinálni. – Feltétlenül. Ma már jó néhány hajléktalan aktivistának szóltam. Ők is ott lesznek, és sok-sok embert hoznak majd magukkal. A környéket ellepik majd az otthontalanok. Egy halom újságíró is ott fog nyüzsögni, kamerák, mikrofonok. Négy kicsi és egy nagyobb koporsó, s mindez a hatórás híradók vezető helyén. Előtte gyűlést tartunk, utána pedig lassú menetben felvonulunk. – A halálukból így még talán valami jó is származhat. – Talán. Régi motoros lévén, nagyon jól tudtam, hogy minden ebéd- vagy vacsorameghívásnak van valami mélyebb oka is. Hogy Mordecai tartogatott valamit a számomra, abban egészen biztos voltam. Ezt már a tekintetéből is ki lehetett olvasni. – Azt sejted már, miképpen lettek hajléktalanok? – próbálkoztam. – Nem. Mint a többiek, gondolom. Ennek még nem volt időm utánanézni. Míg beszélgettünk, járt az agyam, és úgy határoztam, nem mesélhetek neki a rejtélyes dossziéról meg a tartalmáról. Ez bizalmas anyag, melyről csak azért tudhatok, mert a Drake & Sweeney-nél dolgozom. Ha felfedném, mit tudtam meg az egyik kliensünk viselt dolgairól, súlyosan megsérteném a diszkréció és a

hivatali felelősség írott és íratlan szabályait. Megrémített a gondolat, hogy esetleg kifecsegem. Amellett pedig még az információ egyetlen elemét sem ellenőriztem. A pincér hozta a salátát, és elkezdtünk enni. – Értekezletet tartottunk ma délután – mondta két falat közt Mordecai. – Én, Abraham és Sofia. Segítségre van szükségünk. Nem voltam meglepve. – Miféle segítségre? – Egy újabb ügyvédre. – Azt hittem, le vagytok égve. – Van egy kis tartalékunk. És mostantól kezdve új marketingstratégiát alkalmazunk. Ez mulatságos volt. Mármint hogy a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat új marketingstratégiát dolgoz ki. Ez is volt a szándéka. Elmosolyodtunk. – Ha rá tudnánk bírni az új ügyvédet, hogy heti tíz órában pénzt hajtson fel, akkor így megkeresné a saját fizetését. Újabb kölcsönös mosolyok. Aztán folytatta: – Bármennyire nem szeretjük elismerni, a fennmaradásunk attól függ, tudunk-e pénzt szerezni. A Cohen Alapítvány a végét járja. Eddig megengedtük magunknak azt a luxust, hogy nem kéregettünk, de ez tovább már nem tartható. – A munka többi része miből áll? – A hajléktalanok dolgai. Kiadós dózist kaptál már belőle. Láttad az irodánkat. Valóságos szemétdomb. Sofia egy boszorkány. Abraham tiszta idióta. Az ügyfelek büdösek, a fizetés meg egy vicc. – Miért, mennyi?

– Évi harmincezret tudunk ajánlani, de az első hat hónapra csak a felét tudjuk megígérni. – Mert? – Mert az alapítvány június harmincadikán zárja az évet, és akkor tudják megmondani, mennyi pénzt kapunk a következő pénzügyi évre, ami július elsején kezdődik. Az első hat hónap kifizetéséhez elég tartalékunk van. Azután majd négy egyenlő részre osztjuk azt, ami a költségek levonása után marad. – Abraham és Sofia belement ebbe? – Igen, egy kis győzködés után. Úgy gondoljuk, jó kapcsolataid vannak a kamarához, és mivel művelt vagy, jóképű, eszes meg minden ilyesmi, bizonyára tehetséged van a pénzszerzéshez is. – És mi van, ha nincs kedvem a pénzszerzéshez? – Akkor tovább csökkentjük négyünk fizetését, esetleg lemegyünk egészen húszezerig. Azután tizenötig. Amikor pedig az alapítvány végképp beadja a kulcsot, az utcára kerülünk, mint a klienseink. Hajléktalan ügyvédek leszünk. – Tehát én volnék a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat szépreményű jelöltje? – Így gondoltuk. Teljes jogú partner lennél. Ezt még a Drake & Sweeney sem tudja überelni. – Meg vagyok hatva – mondtam. Voltaképpen inkább meg voltam ijedve. Az állásajánlat ugyan nem volt váratlan, de Mordecai javallata egy olyan ajtót tárt ki, amelyen nem igazán volt kedvem belépni. Megérkezett a feketebableves, és kértünk még sört. – Abraham kicsoda-micsoda? – kérdeztem.

– Brooklyni zsidó fiú. Moynihan szenátor tanácsadó csapatának tagjaként került Washingtonba. Néhány évet lehúzott a Capitolium körül, aztán az utcán találta magát. Rendkívül okos. Ideje java részét azzal tölti, hogy peres és jótékonysági ügyeket igyekszik koordinálni. Most épp a Népesség-nyilvántartó Hivatalt perli, mert kétségei vannak, hogy népszámláláskor a hajléktalanok felkerülnek-e a listákra. Perli a washingtoni oktatási bizottságot is, mert biztos akar lenni abban, hogy a hajléktalanok gyermekei is járhatnak iskolába. Az nem mondható el róla, hogy különösebben szívélyes lenne a klienseivel, de nagy ravaszdi, és remekül ért a háttérben zajló intrikákhoz. – És Sofia? – Szociális munkás. Nagy szorgalommal önerejéből lett az, aki. Tizenegy éve jár esti jogi kurzusokra. Úgy viselkedik és úgy is gondolkodik, mint egy ügyvéd, különösen akkor, ha kormányhivatalnokokat ócsárol. Naponta tízszer is hallhatod majd, ahogy bemutatkozik: „Sofia Mendoza, jogtanácsos”. – Egyben titkárnő is? – Nem. Olyan nálunk nincs. Mindenki saját maga írja és rendezi az anyagait, saját maga főz kávét, teát, egyebet. – Előrehajolt egy kicsit, lehalkította a hangját. – Tudod, Michael, már nagyon régóta vagyunk együtt így hárman, és egy csomó dolgot sajnos már rutinból csinálunk. Őszintén szólva ránk férne egy kis frissítés, egy új arc új ötletekkel. – A pénz mindenesetre feltétlenül csábító – tréfálkoztam erőtlenül.

Elmosolyodott. – Az ember ezt nem a pénzért csinálja. A lelked legalább olyan fontos. A lelkem fél éjszaka nem hagyott aludni. Van hozzá merszem, hogy kilépjek? Tényleg komolyan fontolóra veszek egy olyan állásajánlatot, amely ilyen keveset fizet? Szó szerint millióktól esnék el. Mindaz a vagyon és gazdagság, amelyre úgy vágytam, elérhetetlen, ködös messzeségbe vész. Az időzítés mindenesetre nem rossz. Most, hogy a házasságomnak vége, helyesnek tűnik, ha életem minden frontján drasztikus változtatásokat hajtok végre. TIZENKETTEDIK FEJEZET Kedden beteget jelentettem. – Valószínűleg influenza – mondtam Pollynak a telefonban, aki – híven ahhoz, amire tanították – részletezőbb beszámolót várt. Láz, nátha, fejfájás? Mind az összes. Ha az ember nem akart bemenni egy nap, az volt a biztos, ha legalábbis a halálán van. Polly most szépen kitölt egy nyomtatványt, és elküldi Rudolph-hoz. Számítottam arra, hogy Rudolph felhív, ezért aztán már kora reggel eljöttem otthonról, és céltalanul őgyelegtem Georgetownban. A hó gyorsan olvadt, mára már plusz tíz fokot várnak. Egy órát a kikötő tájékán mászkáltam, különböző helyeken jó néhány cappuccinót megittam, néztem, a Potomac folyón miként fagyoskodnak az evezősök. Tízkor elindultam a temetésre. A templom előtti járdaszakaszt lezárták. Mindenütt rendőrök voltak, motorjaik a járda szélénél várakoztak. Lejjebb az utcán televíziós közvetítőkocsik álltak. Miközben parkolóhelyet kerestem, láttam, hogy hatalmas tömeg verődött össze, s az emberek egy

szónokra figyeltek, aki egy mikrofonba ordibált harciasan. Kezek frissiben festett plakátokat tartottak a magasba, hogy a kamerák jól lássák őket. Csak három utcával arrébb találtam helyet, aztán siettem vissza a templomhoz. Nem volt kedvem a főkapunál tolongani, kerestem hát egy oldalajtót. A rendezőség egy idős bácsikát állított ide, aki megkérdezte, a tévétől vagyoke. Én meg azt kérdeztem, feljutok-e itt a karzatra. Bevitt, egy ajtóra mutatott. Megköszöntem a szívességét, kinyitottam az ajtót, aztán felügettem egy rozoga lépcsősoron, míg végül kiértem a karzatra. Lenéztem, s csodaszép templombelső tárult elém. Vörös bársonyszőnyeg, sötét fapadok, vakító tisztára mosott festett üvegablakok. Igazán csinos kis templom volt, s őszintén szólva meg tudtam érteni a tiszteletest, amiért nem volt kedve beengedni oda a hajléktalanokat. Egyedül voltam, oda ültem, ahova akartam. Csendesen arrább osontam, a hátsó ajtó fölé, ahonnan az egész belső teret láthattam. Kívül, a főkapu előtti lépcsőkön énekelni kezdett a kórus, s én az üresen várakozó templom csendjében révetegen hallgattam a beszűrődő zenét. Az ének abbamaradt, az ajtók kitárultak, s megindult befelé az emberáradat. A karzat padlója beleremegett, ahogy a gyászoló sokaság beözönlött. A kórus a szószék mögött helyezkedett el. A közlekedést a tiszteletes irányította: a tévéstábok az egyik sarokba, a kicsiny gyászoló család az első padba, az aktivisták és a hajléktalanok végig a padsorok közt. Mordecai is bedöcögött, oldalán két emberrel. Nem ismertem őket. Aztán kinyílt egy oldalajtó, és szánalmasan betötyögtek

a fogoly családtagok – Lontae anyja és két fivére, mindhárman kék rabruhában, egymáshoz láncolva, csuklójukon és bokájukon bilincs. Négy fegyveres őr kísérte őket. A középső hajó második padjába ültek, a nagymama és néhány más rokon mögé. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, halkan és szomorúan felsírt az orgona. Aztán zajongás támadt alattam, az emberek forgolódni kezdtek, a tiszteletes fellépett a szószékre, és azt kérte, álljunk fel. Fehér kesztyűs férfiak végiggördítették a templomhajón az öt fakoporsót, majd a szószék előtt egy vonalba rendezték őket, a legnagyobb került középre. Lontae mellett az egyik oldalon egy tán alig nyolcvancentis kicsike ládika, a kisbabáé. Ontario, Alonzo és Dante koporsója sem volt sokkal nagyobb. Megrendítő látvány volt, felhangzott a zokogás. A kórus halk, zümmögő gyászdalba fogott. A fehér kesztyűsök virágokat rendeztek a koporsók köré, és egy borzalmas pillanatig azt hittem, fel fogják nyitni őket. Azelőtt még soha nem voltam fekete temetésen. Nem tudtam, mire számítsak, de híradókban már láttam bejátszásokat olyan temetésekről, amelyekben felnyitották a koporsókat, és a családtagok megcsókolták a holttesteket. A kamerás keselyűk persze ott álltak lesben. A koporsók azonban zárva maradtak, és így a világ nem tudta meg, amit én viszont tudtam – hogy holtában a családot béke szállta meg. Leültünk, és a tiszteletes elmondott egy hosszú imát. Aztán egy apáca vallásos énekeket énekelt, majd néhány pillanatig csend telepedett a templomra. A tiszteletes

felolvasott a Szentírásból, utána prédikált. Ahogy befejezte, egy hajléktalan aktivista emelkedett szólásra, és a társadalom közönyét ostorozta, s a politikai vezetőket, akik megengedik, hogy egy ilyen rettenetes dolog megtörténjen. Az asszony a Kongresszust és főleg a republikánusokat vádolta, kifakadt a tehetetlen városvezetés, a bíróságok, a bürokrácia ellen. Leghevesebben azonban a tehetős és befolyásos felső osztályokat támadta, akik a legteljesebb mértékben részvétlenek a szegények és betegek szenvedése iránt. Világos, jól érthető, kemény és igen hatásos szónoklat volt, temetésre azonban, szerintem, minden erénye dacára sem való. A gyászoló sokaság megtapsolta a beszédet, majd a tiszteletes terjengős dörgedelmeket zengett mindazok ellen, akik nem színes bőrűek és dúskálnak a javakban. Még egy szólóének, megint egy kis bibliamagyarázat, aztán a kórus fájdalmas, bús dalba fogott, amelytől bepárásodott a szemem. Az emberek sorokba rendeződtek, s indultak, hogy búcsút vegyenek a holtaktól, de a menet hamar felbomlott, tumultus keletkezett, s a gyászolók zokogva borultak a koporsókra. – Nyissátok fel őket! – hangzott több felől is a kiáltás, de a tiszteletes határozottan nemet intett. A sokaság a szószék felé áramlott, az emberek százával tolongtak a koporsók körül, s ahogy a kórus egyre hangosabban zengett, sikolyok harsantak, jajgatás hullámzott. A leghangosabb a nagymama volt, többen átfogták a vállát, vigasztalták, csitították. Nem akartam hinni a szememnek. Hát hol volt ez a rengeteg ember Lontae életének utolsó hónapjaiban?

Azok a fakoporsóba zárt kicsiny holtak éltükben soha nem találkoztak ilyen nagy szeretettel. A kamerák egyre közelebb férkőztek, ahogy egyre több és több gyászoló omlott össze. Mint egy show-műsor, leginkább olyan volt már az egész. A tiszteletes végül aztán közbelépett, és helyreállította a rendet. Ismét imába fogott, a háttérben orgona szólt. Amikor befejezte, elbocsátotta az embereket, s a gyászolók még egyszer, utoljára elvonultak a koporsók mellett. A szertartás másfél óra hosszat tartott; kétezer dollárért igazán rendes ceremónia volt. Büszke voltam rá. Odakint megint összegyűlt a nép, és noha petíciót nem kívántak átadni, vonulni kezdtek a Capitolium irányában. Mordecai a menet közepén haladt, és miközben seregével befordult az egyik sarkon, az jutott eszembe, vajon hány efféle tüntetést és demonstrációt szervezett már. Nem eleget, mondaná erre valószínűleg. Rudolph Mayes harmincéves korában lett partner a Drake & Sweeney-nél, s ez mind a mai napig megdönthetetlen rekord. Ha pedig a dolgok a tervei szerint alakulnak, akkor egyszer majd ő lesz a legidősebb aktív partner. A jog és törvény volt az élete, három korábbi felesége ezt minden bizonnyal készséggel tanúsítaná. Ezenkívül bármihez is nyúlt, annak katasztrofális következményei lettek, de az elvitathatatlan, hogy kiváló ügyvéd és tökéletes csapatjátékos volt. Este hatkor az íróasztalát elborító kazalnyi irat mögött várt. Polly és az összes többi titkárnő már hazament, miként a gyakornokok, asszisztensek jó része is. A

folyosói lázas rohanás fél hat után már jócskán lecsillapult. Becsuktam az ajtót, leültem. – Azt hittem, beteg vagy – mondta. – Elmegyek, Rudolph – feleltem oly elszántan, amennyire csak tőlem tellett, bár a gyomrom görcsben állt. Eltolta a könyveket az útból, s méregdrága tollára rácsavarta a kupakot. – Hallgatlak. – Elmegyek a cégtől. Ajánlatot kaptam egy jogsegélyszolgálattól. – Ne marháskodj, Michael. – Komolyan beszélek. Már elhatároztam. És a lehető legkevesebb cirkusszal szeretnék kilépni. – Három éven belül partner leszel. – Jobb ajánlatot kaptam. Fogalma sem volt, mit válaszoljon, ezért egy darabig csak kétségbeesetten ingatta a fejét. – Nem hibbantam meg, egyszerűen csak más területen kezdek el dolgozni. – A többi nyolc túsz egyike sem csinálja ezt. – Nagyszerű. Igazán örülök, ha így jó nekik. Hozzáteszem, hogy azért ők peres ügyvédek, és azért az nem ugyanaz. – Hova mész? – Egy jogsegélyszolgálathoz, nem messze a Logan Circle-től. A hajléktalanokra specializálja magát. – A hajléktalanokra? – Azokra. – Mennyit fizetnek?

– Kész vagyont. Nincs kedved egy kis adománnyal támogatni az irodát? – Neked teljesen elment az eszed. – Csak egy kis válság, Rudolph. Alig harminckét éves vagyok, kicsit fiatal még a középkorúak szokásos megroppanásához. Szeretnék időben túl lenni a magamén. – Vegyél ki egy hónapot. Menj, foglalkozz a hajléktalanokkal, éld ki a jótékonysági rohamaidat, aztán gyere vissza. A lehető legrosszabbkor akarsz kilépni, Mike. Borzasztó lemaradásaink vannak. – Nem megy, Rudolph. Semmi mulatság nincs benne, ha védőhálóval ugrom. – Mulatság? Te ezt mulatságból teszed? – Persze. Képzeld csak el, milyen jó mulatság, ha az embernek nem kell állandóan az óráját néznie. – Na és Claire? – kérdezte, s ezzel árulta el csak igazán, mennyire kétségbe van esve. Talán kétszer ha találkozott vele, és egyébként is, a cégnél ő volt a legkevésbé alkalmas személy arra, hogy házassági ügyekben tanácsot adjon. – Kösz, megvan – feleltem. – Pénteken szeretnék bejönni utoljára. Ez volt a vég. Felnyögött, becsukta a szemét, és lassan megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni. – Vereséget szenvedett. – Sajnálom, Rudolph. Kezet fogtunk, és megegyeztünk, hogy másnap kora reggel találkozunk az elvégzendők megbeszélésére. Nem akartam, hogy Polly valaki mástól tudja meg, ezért felhívtam az irodámból. Otthon volt, éppen vacsorát

főzött arlingtoni lakásában. Tönkre lett téve az egész hete. Vettem valami thai kaját, hazavittem. Behűtöttem egy kis bort, megterítettem az asztalt, és elkezdtem próbálni a mondókámat. Ha Claire esetleg csapdát sejtett, nem látszott rajta. Az évek során az a szokásunk alakult ki, hogy egyszerűen figyelemre se méltattuk egymást. Nem harcoltunk, nem veszekedtünk. Nem voltak kifinomult taktikai eszközeink. Úgy gondoltam, most az a legcélravezetőbb, ha hirtelen támadást intézek, s kihasználom a váratlanságból adódó előnyöket. Talán még néhány szellemes, gunyoros megjegyzésre is lesz lehetőségem. Kedves, kissé tisztességtelen ötlet, de egy széteső házasságban elfogadható. Majdnem tíz óra volt, mire megjött. Nem akart vacsorázni, a kórházi rohanás közben már bekapott valamit. Egyenesen a kisszobába mentünk a borocskával. Begyújtottam, s ki-ki elhelyezkedett a kedvenc karosszékében. – Beszélnünk kell – mondtam néhány perc múlva. – Miről? – kérdezte teljesen gyanútlanul. – Azt fontolgatom, hogy megválok a Drake & Sweeneytől. – Csakugyan? – Ivott egy kortyot. Bámultam a nyugalmát. Vagy mégiscsak számított erre a bejelentésre, vagy pedig közönyösnek akart látszani. – Igen. Nem tudok visszamenni oda. – Miért nem?

– Változásra van szükségem. A vállalati munka hirtelen unalmas és érdektelen lett. Szeretnék valami olyasmit csinálni, amivel segíthetek az embereken. – Az szép dolog. – Már a pénz járt a fejében, és kíváncsi voltam, meddig bírja, hogy ne kérdezzen rá. – Ez nagyon becsülendő terv, Michael. – Meséltem már neked Mordecai Greenről. Az irodája munkát ajánlott. Hétfőn kezdek. – Hétfőn? – Hétfőn. – Tehát már döntöttél. – Igen. – És nekem egy szót sem szóltál. Ez azt jelenti, ha jól értem, hogy nekem semmiféle szavam nincs a dologban, igaz? – Nem tudok visszamenni a céghez, Claire. Rudolphnak már meg is mondtam, ma délután. Újabb kortyintás, a fogak szinte észrevétlen csikorgatása, tovaillanó dühkitörés. Ennyi, szinte már túl is vagyunk rajta. Elképesztő volt az önfegyelme. Bámultuk a tűz hipnotikus lángnyelveit. Aztán megszólalt. – Megkérdezhetem, mit jelent ez nekünk anyagilag? – Megváltoztat bizonyos dolgokat. – Mennyi az új fizetésed? – Évi harmincezer. – Évi harmincezer – ismételte. Aztán még egyszer kimondta, s ezzel valahogy szinte még tovább zsugorította. – Az kevesebb, mint az enyém. Claire fizetése évi harmincegyezer volt, de bizton számíthatott rá, hogy ez az összeg az elkövetkező

években megtöbbszöröződik. Voltaképpen már alig karnyújtásnyira volt az igazán nagy pénzektől. Azt már előzetesen eldöntöttem, hogy a pénzről nem megyek bele semmiféle nyafogásba meg szűkölésbe. – Az ember a szociális jogot nem a pénzért csinálja – mondtam, s igyekeztem, hogy ne hangozzak túl kenetteljesnek. – Ha jól emlékszem, te sem a pénz miatt mentél az orvosira. Miként az összes amerikai orvostanhallgató, ő is úgy kezdte az egyetemet, hogy megfogadta, nem a pénzre hajt majd. Az emberiségen akart segíteni. Mint ahogy a joghallgatók is. Hazudtunk mindannyian. Nézte a tüzet, és számolt. Úgy tippeltem, a lakbérről töpreng. Nagyon szép lakásban laktunk, bár havi kétezer-négyszázért még annál is szebb lehetett volna. A bútorzatát hasonlóképpen mutatósnak találtuk. Büszkék voltunk a helyre, ahol laktunk – elegáns kerület, gyönyörű sorház, újgazdag szomszédok -, de voltaképpen nagyon kevés időt töltöttünk otthon. És nagyon ritkán hívtunk vendéget. A költözés nyilván nem tenne boldoggá minket, de azért megoldható lenne. A pénzügyeket mindig nyíltan megbeszéltük, semmit nem titkoltunk el. Claire nagyon jól tudta, hogy durván ötvenegyezer dollárunk van nyílt végű befektetésekben meg részvényekben és tizenkétezer a folyószámlánkon. Most, hogy így végiggondoltam, meglepődtem, milyen keveset tettünk félre házasságunk hat éve alatt. Amikor az ember egy nagy cégnél robog a siker felé, eszébe sem jut, hogy a pénzforrások esetleg egyszer el is apadhatnak.

– Sok mindent át kell gondolnunk, azt hiszem – közölte hideg pillantással. Nem sok kétségem lehetett, mit akar sejtetni. – Szerintem is. – Fáradt vagyok – mondta. Kiitta a borát, és bevonult a hálószobába. Istenem, milyen szánalmas, gondoltam. Még annyi közünk sincs egymáshoz, hogy tisztességesen kiordibálnánk magunkat. Természetesen pontosan tisztában voltam új társadalmi helyzetemmel. Csodálatos történet az enyém, szentigaz – ambiciózus fiatal ügyvéd a szegények istápolója lesz; hátat fordít egy mamutcégnek, hogy éhbérért dolgozzon. S noha Claire tényleg azt hitte, elment az eszem, egy valóságos szentet azért már mégsem bírálhat. Rádobtam egy hasábot a tűzre, töltöttem még egy italt, és lefeküdtem aludni a kanapéra. TIZENHARMADIK FEJEZET A partnereknek volt egy elegáns, különálló étkezőjük a hetedik emeleten, és egy konzultánsnak igen nagy megtiszteltetést jelentett, ha oda beléphetett. Rudolph az a fajta jámbor ütődött volt, aki úgy gondolta, hogy egy reggel hétkor az ő rendkívüli különtermükben elfogyasztott zabkása jelentékeny mértékben hozzásegít majd engem ahhoz, hogy észre térjek. Hát miképpen is fordíthatnék hátat egy olyan ígéretes jövőnek, amelyben effajta dús reggelik várnak rám? Érdekes hírei voltak. Még az előző este beszélt Arthurral, és kidolgoztak egy javaslatot, mely szerint egy tizenkét hónapos továbbképzési lehetőséget biztosítanának a számomra. Bármilyen alacsony fizetést

is kapjak a jogsegélyszolgálattól, azt a cég megtoldja annyival, hogy minden hónapban a jelenlegi keresetemet vihessem haza. Ez így helyes és méltányos, hiszen valóban többet kellene tennünk a szegények jogainak védelmében. Úgy kezelnének, mint jótékonysági kérdésekben a cég egész évre kijelölt képviselőjét, és így elmondhatnák, hogy a Drake & Sweeney is tett valamit a közérdekért. Az egy év elteltével aztán energiáktól duzzadva visszatérek, s egyéb érdeklődéseim elcsitulván tehetségemet ismételten cégem további dicsőséges fejlődésének szolgálatába állíthatom. El kellett ismernem, hogy érdekes ötlet, voltaképpen tényleg tetszett. Meg is ígértem, hogy alaposan átgondolom, mégpedig hamar. Rudolph azért arra még figyelmeztetett, hogy mivel nem vagyok partner, a javaslatukat a cégvezetésnek még jóvá kell hagynia. Konzultáns soha korábban nem kapott még egyéves továbbképzési lehetőséget. Rudolph nagyon szerette volna, hogy maradjak, de ragaszkodásának vajmi kevés köze volt a barátsághoz. A trösztellenes részlegünk súlyos lemaradással küszködött, ezért még legalább két konzultánsra lett volna szükségünk, ráadásul az én tapasztalatommal és gyakorlatommal. A cég szempontjából a lehető legrosszabb pillanatban készültem kilépni, de hát ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Nyolcszáz ügyvéd dolgozik a Drake & Sweeney-nél, valahogy csak tudnak gondoskodni a pótlásomról. Az előző évben majdnem hétszázötvenezer dollárt számláztam ki. Ez az, amiért velük reggelizhettem az

elit kis csámcsogdájukban, és hallgathattam a megmentésemre irányuló sietős terveiket. Abban is volt ráció, hogy vegyem csak fel a nagy fizetésemet, csináljak vele, amit akarok – adjam a hajléktalanoknak vagy valami jótékonysági egyletnek, bánják is ők -, aztán az egy év leteltével majd szépen visszacsábítanak. Miután az éves továbbképzést megtárgyaltuk, rátértünk a legszorítóbb tennivalókra. Éppen sorba vettük, melyek az épp aktuális ügyeim és teendőim, amikor nem messze tőlünk egy asztalnál Braden Chance foglalt helyet. Először nem vett észre. Vagy egy tucat partner reggelizett az étteremben, jobbára külön asztaloknál, a legtöbbjük valamelyik reggeli újságba temetkezett. Megpróbáltam nem észrevenni, de végül egyszer, amikor épp felnéztem, azt láttam, hogy merőn bámul. – Jó reggelt, Braden! – szóltam át hangosan, s ezzel nemcsak őt leptem meg alaposan, de Rudolphot is felrezzentettem, aki körülnézett, kinek köszöntem. Chance biccentett, de nem mondott semmit, és hamarjában egy szelet pirítóssal keresett közelebbi kontaktust. – Ismered? – kérdezte fojtott hangon Rudolph. – Találkoztunk már – feleltem. Amikor azt a pár percet töltöttem az irodájában, Chance a főnököm nevét követelte, és én meg is mondtam, hogy Rudolph az. Nyilvánvaló volt, hogy azóta se panaszolt be nála. – Rohadt nagy bunkó – mormolta alig hallhatóan Rudolph. Egy véleményen voltunk. Hajtott egy lapot, azonnal megfeledkezett Chance-ról, és ismét a munkájára koncentrált. Sok bevégezetlen munka volt az irodámban.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy Chance-ról meg a kilakoltatási aktáról töprengek. Puhány, sápadt arca volt, bizalmatlan, tartózkodó embernek tűnt. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ott járkál fel s alá az utcán, sorra látogatja az önkényes betelepülőktől zsúfolt raktárakat, és ténylegesen beszennyezi a kezét, hogy biztos legyen benne, alapos munkát végzett. Nem, ilyesmit természetesen nem csinál. Hiszen vannak asszisztensei. Ő maga ott terpeszkedik az íróasztala mögött, végzi a papírmunkát, óránként sok száz dollárt kiszámláz, s eközben a piszkos és alantas végrehajtó munka a Hector Palma-féle beosztottaknak jut. Chancenak partnerként más a dolga: ebédel, társalog és golfozik a RiverOaks legfőbb góréival. Valószínűleg nem tudja, név szerint kiket lakoltattak ki a RiverOaks/TAG raktárépületből. Miért is tudná? Önkényes betolakodók voltak, névtelenek, arctalanok, hajléktalanok. Chance nem volt ott, amikor ezeket az ismeretleneket kicsi, szegényes odúikból az utcára lökték. De Hector Palma nagy valószínűséggel mindent látott. Ha pedig Chance nem ismeri Lontae Burton nevét, akkor összekapcsolni sem tudja a kilakoltatást az asszony és a gyermekek halálával. Vagy talán mostanra már ismeri a neveket. Esetleg valaki megmondta neki. Ezekre a kérdésekre Hector Palma remélhetőleg majd megadja a választ, mégpedig hamar. Hiszen már szerda van, és pénteken vagyok itt utoljára. Nyolckor Rudolph befejezettnek nyilvánította a reggelit, épp időben ahhoz, hogy az irodájában hozzákezdhessen egy újabb igazán fontos megbeszéléshez néhány igazán

fontos emberrel. Én is a magam irodájába vonultam, leültem az asztalomhoz, és megnéztem, mit ír a Post. A címlapon szívfacsaró kép fogadott az öt zárt koporsóról a szószék előtt, s a fénykép alatt kimerítő beszámolót olvashattam a szertartásról és az azt követő demonstrációról. Volt egy szerkesztőségi cikk is, egy igen jól megírt felhívás mindazokhoz, akiknek fedél van a fejük felett és nem okoz gondot nekik a megélhetés, hogy álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el a sok-sok Lontae Burtonről, aki a városunkban él. Mert itt élnek velünk, és nem fognak elmenni. Nem lehet kisöpörni őket az utcákról, és nem lehet elrekeszteni őket valami különálló, zárt helyre, ahol nem kell látnunk őket. Autókban élnek, kalyibákban húzódnak meg, kezdetleges sátrakban fagyoskodnak, parkok padjain alszanak, zsúfolt és nemegyszer veszélyes tömegszállásokon várakoznak megüresedő ágyakra. Egyazon városban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ha nem segítünk rajtuk, csak egyre nő a számuk. És egyre többen halnak meg az utcáinkon. Kivágtam a cikket, összehajtottam, és belecsúsztattam a tárcámba. Az asszisztensek hálózata révén fel tudtam venni a kapcsolatot Hector Palmával. Közvetlenül felkeresni őt nem lett volna tanácsos; Chance vélhetőleg észrevenné, ha a közelben ólálkodnék. A második emeleti nagy könyvtárban találkoztunk, könyvkupacok között, távol a biztonsági kameráktól és mindenki mástól. Rendkívül ideges volt.

– Maga tette azt a dossziét az asztalomra? – kérdeztem kertelés nélkül. Nem volt vesztegetni való időm. – Miféle dossziét? – kérdezte, s közben ide-oda cikázott a szeme, mintha legalábbis fegyveres gengszterek lapulnának mindenütt. – A RiverOaks/TAG-féle kilakoltatásról. Maga foglalkozott ezzel az üggyel, igaz? Nem tudhatta, mennyit tudok, sokat-e vagy keveset. – Igen – bólintott. – Hol van az akta? Levett egy könyvet a polcról, s mintha épp valami adatot keresne vadul, módszeresen lapozgatni kezdte. – Az összes akta Chance-nál van. – Az irodájában? – Igen. Bezárva egy szekrényben. – Valósággal suttogtunk. Előzőleg nem voltam ideges, de átragadt rám a feszültsége. Mindegyre körbetekingettem. Ha bárki figyelne minket, rögtön az lenne a benyomása, hogy valami konspiráció folyik. – Mi van abban az aktában? – Csúnya dolgok. – Nevezetesen? – Feleségem és négy gyerekem van. Ne akarja, hogy kirúgjanak. – Bízhat bennem. – Maga elmegy innen. Mit érdekli, mi lesz velem? Gyorsan terjedtek a hírek, de ez nem lepett meg. Gyakorta eltöprengtem, vajon az ügyvédek vagy a titkárnőik pletykálnak-e többet. Azt hiszem, leginkább talán a gyakornokok.

– Miért tette azt a dossziét az asztalomra? – kérdeztem. Levett egy másik könyvet, a keze láthatóan remegett. — Nem tudom, miről beszél. Átpergetett néhány lapot, letette a könyvet, aztán a sor végére ment. Én utána. Biztos voltam benne, hogy egy lélek sincs a közelben. Megállt, megfogott egy újabb kötetet; mintha még mondani akart volna valamit. – Szükségem van arra az aktára – mondtam. – Nincs nálam. – Hogy tudom megszerezni? – El kell lopnia. – Remek. És a szekrényhez a kulcs? Egy ideig egyenesen a szemembe nézett, próbálta kideríteni, eléggé elszánt vagyok-e. – Nincs hozzá kulcsom. – Akkor hogy szerezte meg azt a listát? – Nem tudom, miről beszél. – Már hogyne tudná! Maga tette az asztalomra. – Hogy lehet ekkora marha?! – kérdezte, és elindult kifelé. Gondoltam, egy idő után csak megáll, de nem, elsétált a könyvespolcok mellett, el az olvasóasztalok mögött, végig a kölcsönzőpult előtt, és már ki is lépett a könyvtárból. Nem sok kedvem volt hozzá, hogy holtra fárasszam magam az utolsó három napban, függetlenül attól, hogy mit próbáltam elhitetni Rudolph-fal. Ehelyett kidekoráltam az asztalomat mindenféle trösztellenes szeméttel, becsuktam az ajtót, bámultam a falakat, és jólesően mosolyogtam mindazon, amit rövidesen itt hagyok. A stressz minden egyes lélegzetvétellel enyhült egy kicsit. Nincs többé az az elkeseredett, fojtogató

küzdelem az idővel. Nincs több nyolcvanórás munkahét csak azért, nehogy elmaradjak nyolcvanötre is hajlandó ambiciózus kollégáimtól. Nincs több elvtelen dörgölődzés a nagyfőnökökhöz. Nincs több rémálom arról, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak bevágják az orrom előtt az üzlettársak mennyországának kapuját. Felhívtam Mordecait, és hivatalosan is elfogadtam az állásajánlatát. Örült, nevetett, és azon viccelődött, vajon ki tud-e fizetni a hó végén. Megbeszéltük, hogy hétfőn kezdek, de kért, már a héten ugorjak be valamikor egy kis eligazításra. Magam elé képzeltem a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat belső tereit, és azon tűnődtem, a hideg, üres, koszlott irodák közül vajon melyik lesz az enyém. Mintha számítana valamit is. Késő délutánig időm java részét azzal töltöttem, hogy komor ábrázatú, szánakozó kollégáim búcsúzkodó jókívánságait fogadtam. Mindannyian meg voltak róla győződve, hogy ténylegesen megháborodtam. Jó képet vágtam a dologhoz. Végül is a szentté avatás küszöbén álltam. Időközben az én drága jó feleségem felkeresett egy válóperes ügyvédet, egy női személyt, akiről az a hír járta, hogy könyörtelenül szétmorzsolja a férfiember zacskóit. Amikor viszonylag korán, hatkor hazaértem, Claire már otthon volt, várt. A konyhaasztalt jegyzetlapok és számítógépes táblázatok borították be. Egy bekapcsolt számológép is készen állt. Claire fagyos volt, kimért, és pontosan tudta, mit akar. Besétáltam a csapdába. – Úgy látom, az a leghelyesebb, ha elválunk, tekintettel a kibékíthetetlen különbségekre – kezdte könnyed

modorban. – Nem harcolunk, nem mutogatunk egymásra. Elismerjük, amit mindeddig képtelenek voltunk kimondani: a házasságunknak vége. Megállt, várta, hogy mondjak valamit. Nem tudtam eljátszani a meglepettet. Ő már elhatározta magát; mi értelme volna vitatkozni? Ugyanolyan hidegvérűnek kellett látszanom, mint ő. – Jó – feleltem; igyekeztem olyan nemtörődöm lenni, amennyire csak tőlem tellett. Voltaképpen megkönnyebbülést is éreztem, hogy végre őszinték merünk lenni. De azért az zavart, hogy ő jobban akarta a válást, mint én. Hogy továbbra is fenntartsa fölényét, előadta a válóperes ügyvédnővel, Jacqueline Hume-mal való találkozását, s úgy ejtette ki a híres férfiszomorító nevét, mint aki azonnali és feltétel nélküli megadásra számít. – Miért fordultál ügyvédhez? – kérdeztem. – Mert védelmet akarok, azért. – Azt gondolod, ki akarlak játszani? – Ügyvédet akarok, mert te ügyvéd vagy. Ez ilyen egyszerű. – Egy csomó pénzt megspórolhattál volna, ha nem csinálod ezt – mondtam, hogy vitatkozzam egy kicsit. Hiszen mégiscsak válásról van szó, nem? – De most, hogy saját ügyvédem van, sokkal jobban érzem magam. Átadott egy kimutatást az összes ingó és ingatlan vagyonunkról, valamint fizetési kötelezettségeinkről, majd egy másikat, amelyen ezek javasolt megosztása szerepelt. Nem meglepően, a vagyon nagyobbik részét magának kívánta. Tizenkétezer dollár készpénzünk volt, ennek feléből a kocsija hátralékát akarta rendezni. A

maradék hatezerből kétezer-ötszázat szánt nekem. A Lexuson lévő tizenhatezer dollárnyi bankkölcsön törlesztéséről egyetlen szó sem szerepelt. A nyílt végű befektetésekben és részvényekben tartott ötvenegyezer dollárból előzékenyen negyvenet juttatott magának. A többi az enyém lehetett. – A megosztásnak nem alapeszméje az egyenlőség, ha jól látom – foglaltam össze véleményemet. – Nem is lesz az – felelte annak az önbizalmával, aki épp most tett szert egy pitbullra. – Miért nem? – Mert nem én megyek át világfájdalmas krízisen. – Tehát az én hibám? – Nem azt kutatjuk, ki a hibás. A vagyont osztjuk el. Bizonyos okok miatt, melyek csak teelőtted ismertek, úgy döntöttél, hogy évi kilencvenezer dollárral megkurtítod a jövedelmedet. Ennek a következményeit miért nekem kellene elviselni? Az ügyvédem biztos benne, hogy bármely bírót meg tud győzni arról, a lépéseddel tönkreteszei minket anyagilag. Ha teljesen meg akarsz hülyülni, parancsolj, nincs akadálya. Tőlem azonban ne várd el, hogy éhezzek. – Erre elég kevés az esélyed. – Nem fogok huzakodni veled. – Ha én kapnék mindent, nem tenném én sem. – Nem hagyott nyugodni a kisördög, hogy legalább egy kis fricskát ne eresszek meg. Üvöltözni meg tányérokat csapdosni, az nem volt a mi stílusunk. Zokogni aztán meg pláne nem fogunk. Nem megyünk bele alpári vádaskodásokba, hiszen afférja egyikünknek sem volt, nem ittunk, nem kábítóztunk. Hát miféle válás az ilyen?

Steril. A megjegyzésemet eleresztette a füle mellett, rezzenéstelenül ment végig a listán, amelyet nyilvánvalóan az ügyvédje állított össze. – A lakást június végéig vettük ki, addig benne is maradok. Az tízezer dollár. – Mikor szeretnéd, hogy elmenjek? – Mihelyt úgy gondolod. – Jó. – Ha azt akarja, hogy tűnjek el, nem fogok könyörögni, hogy hadd maradhassak. Egyfajta rosszízű társasjáték volt ez: melyik játékos tudja jobban lesajnálni a másikat? Majdnem valami efféle ostobaság is kicsúszott a számon: „Gondolom, valaki gyorsan a helyemre cuccol, igaz?” Szerettem volna kihozni a sodrából, hogy aztán utána látványosan megenyhüljön és összeomoljon. Ehelyett azonban rezzenéstelen és közönyös maradtam. – A hét végéig elmegyek – mondtam. Nem szólt semmit, de láthatóan nem volt ellenére. – Miért gondolod, hogy a befektetéseink nyolcvan százaléka téged illet? – kérdeztem. – Nem kapok nyolcvan százalékot. Tízezerbe kerül a lakbér, háromezerbe a közüzemi számlák, kétezerrel kiegyenlítem a bankkártyáink hitelkeretét, a különféle adótartozásainkra pedig durván hatezret kell befizetnem. Ez mindösszesen huszonegyezer dollár. Volt még egy harmadik papírlap is, ezen a személyes ingóságainkat sorolta fel tételesen, elismerésre méltó részletességgel. A kések, villák meg effélék kevésbé mozgatták meg a fantáziáját, így aztán ezek megosztása meglepően méltányosra sikeredett. – Vidd csak, ha kell – mondtam többször is, különösen, amikor a törülközők

meg lepedők kerültek sorra. Olykor csereberéltünk eztazt, mégpedig nem minden furfang nélkül. A vérszegény egyezkedés során birtoklási vágyamat nemegyszer elnyomta a restség: a fene fogja ezt a böhöm ládát kicipelni innen! Az egyik televízióra meg néhány tányérra azért csak szükségem volt, ezeket vihettem is. Hirtelenjében rám szakadt az agglegényélet, és rövidesen el kellett töprengenem azon, hol, hogyan, milyen bútorok közt fogok lakni. Neki ez közel sem okozott ekkora fejtörést. Azt végül is nem mondhatom, hogy tisztességtelen lett volna. Befejeztük a lélekölő macerát, és kijelentettük, hogy megtörtént a javak méltányos megosztása. Hamarosan majd aláírunk egy nyilatkozatot, melyben rögzítjük válási szándékunkat, aztán hat hónap elteltével elmegyünk együtt a bíróságra, ahol a házasságunkat majd de jure is megszűntnek nyilvánítják. Mesterkélt cseverészéshez most, hogy már túl voltunk mindenen, egyikünk sem érzett kedvet. Megkerestem a kabátomat, hosszú sétára indultam Georgetown utcáin, és közben azon tűnődtem, alig egy hét alatt mennyire megváltozott az életem. A házasságom már egy jó ideje halódott, lassan, de biztosan. A pályám váratlan, villámsebes fordulatot vett. A történések követhetetlen gyorsasággal sodortak magukkal, és én nem tudtam megállítani őket. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az igazgatótanács nem hagyta jóvá az egyéves továbbképzés ötletét. Azt ugyan senki nem tudhatta, pontosan mi játszódott le az ülésen, Rudolph mindenesetre annyit elmondott nekem rendkívül komor

ábrázattal, hogy a vének tanácsa szerint egy számomra kedvező döntés káros precedenst teremtene. Egy ilyen hatalmas cég esetén ha egy konzultánsnak megajánlanának egy tizenkét hónapos továbbképzést, akkor rövid időn belül más zúgolódók is mindenféle különös kérésekkel hozakodnának elő. Nincs tehát védőháló. Amikor kimegyek az ajtón, az bizony döngve becsapódik mögöttem. – Biztos vagy benne, hogy tényleg ez az, amit tenni akarsz? – kérdezte Rudolph az asztalom előtt toporogva. Mellette két jókora kartondoboz volt a padlón, félig rakottan. Polly már javában pakolta a cumómat. – Biztos – feleltem mosolyogva. – Ne aggódj miattam. – Én megpróbáltam. – Tudom, Rudolph. Köszönöm. – Kiment, de egyre csak csóválta a fejét. Azután, hogy Claire az előző este ilyen sajátságos meglepetést szerzett, már nem igazán tudtam azon tűnődni, a méltóságos Drake & Sweeney hajlandó-e kegyet gyakorolni egy magamfajta senkiházi konzultánssal. Sokkal sürgetőbb gondok árasztottak el. Itt állok a válás küszöbén, egyedül maradok, s magam is otthontalanná válok. Azon gondolkodtam, hol fogok lakni. Arról már nem is beszélve, hogy milyen lesz az új állásom, az új irodám, az új hivatásom. Becsuktam az ajtót, és elkezdtem böngészni az apróhirdetések lakásrovatát. Eladom az autót, így megszabadulok a havi négyszáznyolcvan dolláros törlesztőrészlettől. Veszek valami csotrogányt, vastagon bebiztosítom, aztán lesem, mikor tűnik el új környezetem sötét mellékutcáiban. Ha

valami tisztességes lakást szeretnék itt, Washingtonban, akkor az már világos, hogy új fizetésem java részét lakbérre fogom költeni. Korán elmentem ebédelni, és két órán át tetőtereket meg padlásszobákat néztem a belvárosban. Még a legolcsóbb redves kégliért is ezerszázat kértek havonta. Ez bizony nagyon sok az utca ügyvédjének. Amikor visszaértem, egy újabb jelöletlen dosszié várt az asztalomon, ugyanott, középen. A postás a fedőlap belső oldalára két kulcsot ragasztott, a hátlap belsejéhez pedig a következő gépelt szöveget tűzte: A felső kulcs Chance ajtaját nyitja, az alsó az ablak alatti iratszekrényt. Az anyagot másolja le, és tegye vissza. Vigyázzon, Chance gyanakszik. A kulcsokat dobja el. Hirtelen, a másodperc töredéke alatt megjelent Polly. Mindig így csinálja. Se szó, se beszéd, semmi kopogás, semmi nesz. Mint valami szellem. Világfájdalmas arccal átnéz rajtam, és matat valamit a szobámban. Négy éve volt mellettem, és állítása szerint porig sújtotta, hogy elmegyek. Ennyire azért nem voltunk jóban. Nyilván napokon belül találnak neki új helyet. Kedves teremtés, de most őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel, ki mellé kerül. Gyorsan becsuktam a dossziét; nem tudtam, észrevett-e valamit. Vártam egy percet, míg berámolt némi limlomot az egyik dobozba. Mindenesetre nem szólt egy szót sem – ékes bizonyítéka, hogy nem tudta, mi van előttem. Mivel azonban mindent látott és hallott, ami az irodám környékén történik, sehogy sem tudtam

elképzelni, Hector – vagy bárki más – miként léphetett az asztalomhoz észrevétlenül. Túsztársam és barátom, Barry Nuzzo ugrott be néhány komoly szóra. Becsukta az ajtót, és a dobozokat vizslatta. A kilépésemről nem akartam beszélni, inkább Claire-ről meséltem. Barry felesége is, miként Claire, providence-i lány volt; valami különös oknál fogva Washingtonban ez sokat számított. Az évek során néhányszor összejöttünk velük, de ez a kis négyes még hamarabb felbomlott, mint a házasságom. Először meglepődött, aztán elszomorodott, végül egész könnyen túltette magát rajta. – Rád jár a rúd, öregem – mondta. – Nincsenek könnyű napjaid, annyi szent. – Egy ideje már lehetett tudni, hogy ez lesz a vége – feleltem. Elmúlt időkről kezdtünk el nosztalgiázni, sok régi kedves kollégáról, akik már kiléptek a cégtől. Azt azért furcsálltam, hogy egy jó hét alatt sem tudtunk időt szakítani arra, hogy egy sör mellett elbeszélgessünk Mister esetéről. Együtt vagyunk tanúi a halálának, mi magunk megússzuk a dolgot, de aztán túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy segítsünk egymásnak a talpra állásban. Ezúttal végül valahogy mégiscsak odakeveredtünk; nehéz lett volna nem szóba hozni legalább most, hogy a dobozok már ott álltak a szoba közepén. Rájöttem, hogy voltaképpen pont emiatt jött. – Ne haragudj, hogy benne hagytalak a pácban – mondta. – Miről beszélsz, Barry? – Igen, igen. Itt kellett volna lennem.

– Miért? – Mert neked tutira elment az eszed! – mondta, és jót nevetett. Megpróbáltam értékelni a humorát. – Igaz, most egy kicsit meg vagyok kavarodva, azt hiszem, de majd túlteszem magam rajta. – De tényleg, Mike, hallottam, hogy gondjaid vannak. Próbáltalak megtalálni a múlt héten, de nem voltál Washingtonban. Nyugtalan voltam miattad, de most is, mint máskor, tárgyaláson ültem. – Tudom. – Elég vacakul érzem magam, komolyan, hogy nem kerestelek meg már korábban. Ne haragudj. – Hagyd már ezt. – Mindannyian állatira be voltunk tojva, de téged tényleg meglőhettek volna. – Mindannyiunkat megölhetett volna, Barry. Ha igazi dinamit van nála, és véletlenül nem talál az a lövés, nekünk annyi. Hagyjuk is inkább. – Az utolsó dolog, amit láttam, miközben tülekedtünk ki az ajtón, hogy te ott vagy még bent a szobában, az arcod csupa vér, és iszonyúan ordítasz. Azt hittem, eltaláltak. Aztán kipréselődtünk a folyosóra, megfogtak minket azok a kommandósok, üvöltöztek velünk, én meg vártam, mikor robban a dinamit. Gondoltam, Mike még mindig ott van bent, lelőtték. A liftekhez nyomakodtunk, valaki levágta a csuklónkról a kötelet, visszanéztem, és láttam, hogy téged éppen akkor rángatnak ki a zsaruk. Emlékszem a vérre az arcodon. Az a rengeteg borzalmas vér.

Nem szóltam semmit. Szüksége volt erre. Valahogy ettől biztos megkönnyebbül. Elmondhatja Rudolphnak meg a többieknek, hogy megpróbált könnyíteni a szívemen. – A liftben lefelé végig azt kérdezgettem, „Mike megsebesült? Mike megsebesült?”, de senki nem tudott válaszolni. Nekem akkor óráknak tűnt, mire valaki megmondta, hogy nincs bajod. Fel akartalak hívni otthonról, még aznap este, de a gyerekek nem szálltak le rólam. Pedig fel kellett volna hívjalak. – Jól van, semmi baj. – Ne haragudj, Mike, tényleg. – Az istenért, hagyd már ezt abba, légy szíves! Vége, elmúlt. Napokig beszélgethettünk volna róla, de akkor sem változik semmi. – Mikor döntöttél úgy, hogy elmész? Ezen gondolkodnom kellett egy kicsit. Az egészen őszinte válasz az, hogy akkor, amikor vasárnap az én öreg Ontario cimborám békésen nyugvó holttestéről Bill leemelte azt a rettenetes fehér leplet. Akkor és ott, a városi hullaházban történt, hogy valamiképpen más ember lett belőlem. – A hétvégén – feleltem, minden további magyarázat nélkül. Barrynek elég volt ennyi. Megcsóválta a fejét, mintha a dobozok az ő hibájából pöffeszkednének a szoba közepén. Úgy gondoltam, segítenem kell neki. – Nem tudtál volna lebeszélni, Barry. És senki más sem. Ekkor elkezdett bólogatni, egyetértően, mert valójában azért megértett valamit. Az arcodba mered egy fegyver csöve, a pillanat kimerevedik, és azonnal kiderül, mi az

igazán fontos az életben: Isten, család, barátok. És miközben megszűnik tér és idő, és a Pénz, a Cég, a Karrier a legteljesebb mértékben érdektelenné válik, rádöbbensz, hogy tán ez életed legutolsó napja. – Veled mi újság? – kérdeztem. – Te hogy vagy? A Cég és a Karrier néhány rövidke órára veszítenek fontosságukból. – Csütörtökön újabb pert kezdtünk. Épp ezt készítettük elő, amikor Mister megjelent. Nem kérhettünk halasztást a bírótól, mert a kitűzött tárgyalási napig az ügyfél már így is négy évet várt. Sérülést meg amúgy sem szenvedtünk. Legalábbis fizikait nem. Tehát ötödik sebességbe kapcsoltunk, megkezdtük a tárgyalást, és azóta is robogunk előre. Igazából ez mentett meg minket. Hát persze. A munka a Drake & Sweeney-nél terápia, szinte maga az üdvözülés. Kedvem lett volna rákiáltani, mert két héttel korábban még én is ugyanezt mondtam volna. – Nagyszerű – mondtam. – Akkor tehát minden rendben. – A legteljesebb mértékben. – Peres ügyvéd volt, keményfejű, rinocéroszbőrű legény. Aztán meg három gyerek apja, egy ilyen harmincezres kitérő az ő esetében tehát szóba sem jöhet. Az órájára nézett, rohannia kellett. Kezet fogtunk, megöleltük egymást, és ahogy az már szokás, erősen fogadkoztunk, hogy jelentkezünk, telefonálunk. Bezártam utána az ajtót, hogy nyugodtan meg tudjam nézni a dossziét, és kikattogjam, mit csináljak. Bizonyos feltételeknek kell teljesülniük, enélkül a dolognak

semmi értelme. Egy: mindkét kulcs jó. Kettő: nem csapdáról van szó. Tudomásom szerint nincs ellenségem a cégnél, meg egyébként is elmegyek. Három: az akta tényleg ott van az irodában, az ablak alatti iratszekrényben. Négy: ki lehet hozni onnan úgy, hogy közben nem kapnak el. Öt: rövid idő alatt le tudom fénymásolni. Hat: vissza tudom úgy csempészni, mintha mi sem történt volna. Hét, és egyben a legdöntőbb: az aktában tényleges bizonyítékokat találok. Mindezt leírtam egy lapra, szép sorban. Az akta jogosulatlan elvétele természetesen azonnali elbocsátással járhat, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Ugyanez a helyzet, ha elkapnak Chance irodájában egy olyan kulccsal a kezemben, amelyhez nyilvánvalóan csak illegálisan juthattam hozzá. A fénymásolással meggyűlhet a bajom rendesen. A cégnél olyan iratgyártási mánia tombolt, hogy nem létezett olyan akta, amelyben ne lett volna legalább százoldalnyi anyag. Ennek a lemásolásához – föltéve, hogy minden lapot fontosnak tartok – jó pár percre van szükség, és közben ott kell állnom a gép előtt. Ez túl veszélyes. Másolást titkárnők és asszisztensek végeznek, ügyvédek gyakorlatilag soha. A gépek a legújabb típusúak, rendkívül bonyolultak, és biztos lehetek benne, hogy mihelyst lenyomok egy gombot, a legképtelenebb galibák támadnak. Ráadásul mindegyik gép kódolt – vagyis azért, hogy a kliens fizessen meg minden egyes lapot, csak bizonyos gombok lenyomásával hozhatók működésbe. És ami a fő, bárki megláthat, hiszen a gépeket nyílt folyosókon helyezték el. Sarokban, valamilyen zárt helyen egyet sem,

legalábbis nem a mi részlegünknél. Talán valamelyik másik osztályon igen, de ott meg már a puszta jelenlétem gyanút keltene. Nincs mese, ki kell vinnem az épületből, noha ez már a bűncselekmény határát súrolja. Lopásról persze szó sincs. Csak kölcsön szeretném venni. Négykor végigballagtam az ingatlanrészlegen, feltűrt ingujjal, hónom alatt egy kazalnyi dossziéval, mintha épp valami igen fontos dolgot intéznék. Hectort nem láttam az asztalánál. Braden Chance viszont bent volt az irodájában – az ajtaját ugyan becsukta, de hallottam, ahogy magas fejhangon telefonál. Egy titkárnő rám mosolygott, miközben elcaplattam mellette. Biztonsági kamerát egyet sem láttam leskelődni a mennyezetről. Bizonyos emeleteken elhelyeztek néhányat, másokon nem. Az ingatlanrészleg unalmas hely, minek oda? Ötkor kijöttem a házból. Vettem egypár szendvicset egy salátabárban, és elindultam az új irodámba. A kollégáim még bent voltak, megvártak. Sofia kezet nyújtott, és egy valódi mosolyra ragadtatta magát, igaz, csak egy pillanatig. – Isten hozott nálunk – mondta Abraham komor ünnepélyességgel, mintha legalábbis egy süllyedő hajóra lépnék. Mordecai egy kis szoba előtt állt, közvetlenül az övé mellett. – Ez jó lesz? – kérdezte. – „D” lakosztály. – Pazar – feleltem, és bevonultam új irodámba. Durván feleakkora volt, mint az, amelyikből alig pár perce kiléptem. Még az asztalom sem férne el benne. A falon négy irattartó szekrény, mindegyik más-más színű.

Egyetlen csupasz villanykörte pislákolt. Telefont nem láttam. – Tetszik – mondtam, és nem hazudtam. – Holnap szerzünk neked telefont – mondta, és ráhúzta a rolót az ablakba szerelt légkondicionálóra. – Ezt legutóbb egy Banebridge nevű fiatal ügyvéd használta. – Mi lett vele? – Nem tudott megélni ennyiből. Sötétedett, és Sofia már nagyon szeretett volna menni. Abraham visszavonult a szobájába. Mordecai és én megvacsoráztunk az asztalánál – megettük a szendvicseket, amiket hoztam, és valami rémes kávét ittunk hozzá, amit ő főzött. A fénymásoló egy jó tízéves – bár a maga korában valószínűleg csúcsmodellnek számító -, nagydarab masina volt, semmi kódolás, semmi bonyolult pittyegő ketyere. Egyszerű, megbízható darab. Egy sarokban állt a váróban, a négy asztal egyike mellett, amelyeket régi akták borítottak el. – Mikor gondolsz ma hazamenni? – kérdeztem Mordecait, miközben az egyik szendviccsel küszködtem. – Fogalmam sincs. Mondjuk egy félóra múlva. Miért? – Csak úgy. Nemsokára visszamegyek a Drake & Sweeney-be néhány órára, le kell zárnom nekik még egy-két ügyet. Aztán szeretném áthozni az irodai holmimat még az este. Lehet róla szó? Anélkül, hogy abbahagyta volna a kedélyes falatozást, benyúlt a fiókba, kivett egy karikát három kulccsal, és átlökte az asztalon. – Akkor jössz, amikor akarsz. – Biztonságos lesz akkor errefelé?

– Nem. Úgyhogy légy óvatos. Itt parkolj a ház előtt, olyan közel az ajtóhoz, amennyire csak lehet. Aztán gyere be gyorsan, és zárd magadra az ajtót. Biztos észrevette a riadalmat a szememben. – Hozzá kell szoknod. Használd az eszedet, légy éber és ravasz. Fél hétkor nagy ravaszul futottam a kocsihoz, mint a nyúl. Az utca kihalt, sehol egy lélek; nincs se gengszter, se lövöldözés, az autóm is egyben. Büszke voltam, ahogy kinyitottam és elhajtottam. Még a végén befogad az utca. Tizenegy perc alatt értem vissza a Drake & Sweeneybe. Ha fél óra alatt megvagyok a fénymásolással, akkor az anyag alig egy órát lesz távol Chance irodájától. Már ha minden jól megy. És még csak meg se fogja tudni soha. Vártam nyolcig, akkor hanyag egykedvűséggel lebattyogtam az ingatlanrészlegre, ismét csak feltűrt ingujjal, mintha komoly munkában lennék. A folyosókon senki. Bekopogtam Chance ajtaján, semmi válasz. Az ajtó zárva. Aztán minden egyes ajtóhoz odamentem, halkan, majd egyszer-kétszer hangosabban is bekopogtam, végül lenyomtam a kilincset. Úgy az irodák fele lehetett zárva. Minden sarkon körülnéztem, nincs-e valahol biztonsági kamera. Belestem a tárgyalókba, a gépírószobákba, minden zugba. Sehol egy lélek. Az ajtókulcs pont olyan volt, mint az enyém, ugyanaz a méret, ugyanaz a szín. Pontosan beleillett a zárba, és már bent is voltam egy tök sötét irodában – és azzal a váratlan kérdéssel szembesültem, hogy gyújtsak-e villanyt vagy se. Ha valaki elhajt

az épület előtt, aligha szúrja ki, melyik irodában lett hirtelen világos, és az is valószínűtlen, hogy a folyosón valakinek feltűnne egy vékonyka fénycsík az ajtó alatt. És ami a döntő: az orromig se láttam, zseblámpám meg nem volt. Bezártam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, egyenesen az ablak alatti iratszekrényhez mentem, és kinyitottam a második kulccsal. Térden állva csendesen kihúztam a fiókot. Többtucatnyi akta sorakozott benne, egytől egyig RiverOaks név alatt, takarosan. Hiába, rend a lelke mindennek. Jól szervezett munkával mindig is komoly érdemeket lehetett szerezni a cégnél. Az egyik vaskos aktán ez állt: RiverOaks/TAG. Óvatosan kiemeltem, belelapoztam. Biztos akartam lenni benne, hogy ez az, amit keresek. – Hé! – süvöltött végig a folyosón egy férfihang. Azt hittem, ott helyben kilel a frász. A folyosó vége felől egy másik férfihang válaszolt, és aztán ez a két derék ember valahol nem messze Chance ajtajától letáborozott. A kosárlabda volt a téma, Washington Bullets kontra New York Knicks. Elzsibbadt közben a lábam, de valahogy eltornáztam magam az ajtóig. Leoltottam a villanyt, koncentráltam a hangokra. Aztán úgy tíz percig Braden elegáns bőrkanapéján üldögéltem. Ha üres kézzel meglát valaki kijönni az irodából, nem történik az égvilágon semmi. De hát amúgy is már csak egy napom van a cégnél. Az aktáról akkor persze lemondhatok. Mi van akkor, ha az aktával a kezemben összefutok valakivel? Végem van, azonnal.

Lázasan járt az agyam, a legkülönfélébb helyzetekkel riogattam magam, amelyekben elkaphatnak. Nyugi, mondogattam magamban, nyugi. Mindjárt elmennek. A kosárlabda után a lányok következtek, úgy tetszett, egyikük sem házas, valószínűleg végzősök a georgetowni jogi egyetemen, este van idejük bejönni dolgozni. Aztán hamarosan tényleg elmentek. Bezártam az iratszekrényt, magamhoz vettem az aktát. Már nem gyújtottam villanyt. Öt perc, hat, hét, nyolc. Csendesen kinyitottam az ajtót, óvatosan kidugtam a fejem, és végignéztem a folyosón. Üres. Gyorsan kiléptem, elhaladtam Hector asztala mellett, már az ügyfélváró felé igyekeztem, s noha siettem, megpróbáltam lazának és könnyednek látszani. – Hé! – hallottam a hátam mögül. Befordultam a sarkon, egy gyors pillantást vetettem hátra, és láttam, egy fickó baktat utánam. Az első utamba eső ajtó egy kis könyvtárszobába nyílt. Beugrottam, szerencsére tök sötét volt. Könyvállványok között tekergőztem egy darabig, aztán túloldalt végül találtam egy másik ajtót. Feltéptem, és a rövid folyosó végén észrevettem a kijáratot jelző nyilat. Már kinn is voltam a lépcsőházban. Úgy gondoltam, a lépcsőn lefelé gyorsabban haladok, mint fölfelé, ezért aztán kettesével szedtem a fokokat a földszint felé, noha az irodám két emelettel feljebb volt. Ha esetleg felismert a fickó, talán felfelé indul, hogy az irodámban keressen. Kifulladva értem végre a földszintre. A kabátom fenn maradt, s nagyon reméltem, nem botlom senkibe, legkevésbé a biztonsági őrökbe, akik a lifteket őrizték, nehogy valami csavargó megint betévedjen az utcáról.

A hátsó kijárathoz mentem hát, ugyanahhoz, ahol Pollyval is elhagytuk az épületet azon az estén, amikor Mistert lelőtték. Dermesztő hidegben, szitáló esőben loholtam az autómhoz. Egy debütáló, kétbalkezes tolvaj gondolatai. Nagy marhaság volt. Nagyon nagy. Lebuktam? Senki sem láthatta, amikor kiléptem Chance irodájából. Senki sem tudhatta, hogy olyan akta van nálam, ami nem az enyém. Nem kellett volna elrohannom. Meg kellett volna állni, elcsevegni vele, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ha pedig az aktát akarja ellenőrizni, elküldhettem volna a fenébe. Biztosan az egyik irodakukac volt, talán azok közül az egyik, akiknek korábban az irodából kihallgattam a beszélgetését. De miért kiáltott utánam olyan furcsán? Ha nem ismert, miért akart volna a folyosó túlsó végéről megállítani? A Massachusetts sugárút felé száguldottam, minél előbb végezni akartam a másolással, hogy valamiképp visszajuttassam az aktát oda, ahol lennie kell. Húztam már le benn hosszú éjszakákat korábban is, és ha hajnali háromig kell várnom, hogy visszasurranjak Chance irodájába, az se gond. Kicsit lenyugodtam. Ezerrel ment a fűtés. Nem tudhattam, hogy egy rendőrségi razzia rosszul sült el, egy zsarut lelőttek, és most a Tizennyolcadik utcán őrült iramban közeledik Jaguarján egy díler. Nekem volt zöld a New Hampshire-nél, de a srácok, akik golyót küldtek a zsernyákba, tojtak a KRESZ-re. Épp csak elsuhant szemem sarkában a Jaguar, s a légzsák már a képembe is robbant.

Amikor magamhoz tértem, éreztem, ahogy az ajtó a bal vállamba fúródik. Fekete arcok bámultak be rám a törött szélvédőn keresztül. Szirénázást hallottam, majd újra elsötétült körülöttem minden. Valamelyik mentős kicsatolta az övem, és az anyósülésen át kiráncigált valahogy a túloldali ajtón. – Vért nem látok – hallottam. – Tud járni? – kérdezte a mentős. A vállam meg a bordáim hasogattak, a lábam nem engedelmeskedett. – Semmi bajom – ültem le a hordágy szélére. Mögöttem nagy felfordulás lehetett, de nem tudtam hátrafordulni. A hordágyra fektettek, és ahogy betoltak a mentőbe, megláttam a felfordult Jaguart, körülötte csak úgy nyüzsögtek a dokik meg a zsaruk. – Semmi bajom, semmi bajom! – hajtogattam, míg megmérték a vérnyomásom. Úton voltunk, a sziréna elhallgatott. A George Washington Klinikára vittek, ahol megállapították, hogy a röntgenfelvételek tanúsága szerint semmim sem tört el. A testem csupa zúzódás volt, és iszonyúan fájt mindenem. Telenyomtak fájdalomcsillapítóval, majd egy egyágyas szobába toltak. Valamikor éjjel ébredtem. Az ágyam mellett egy széken Claire aludt. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Még hajnal előtt mehetett el. Egy bájos kis üzenetet hagyott az asztalon, amelyben azt írta, hogy vizitre kell mennie, és délelőtt beugrik még. Beszélt az orvosaimmal: úgy fest, életben maradok.

Abszolút normális, boldog párnak tűntünk, akik csak egymásnak élnek. Elméláztam, miért is akarunk mi elválni? Hétkor ébresztett egy nővérke, a kezembe nyomta Claire cetlijét. Megint elolvastam, míg ő egyre csak az időjárásról csacsogott – ónos eső, hó -, közben megmérte a vérnyomásomat. Megkértem, hozzon egy újságot. Félórával később vissza is ért, hozta az újságot meg a zabkásámat. A városi mellékletben címlapsztori volt a karambol. A zsarut egy tűzpárbajban több találat is érte, az állapota válságos. Lelőtt egy dílert, a másik pedig a Jaguar sofőrje volt, aki a balesetben halt meg, egyelőre tisztázatlan körülmények között. Rólam egy szó sem esett, ami nem is baj. Ha nem keveredtem volna bele, átugrom a cikket, mint máskor is – megint egy újabb lövöldözés. Isten hozott az utcákon! Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez bárkivel megeshetett volna, de nem tudtam leküzdeni a kételyeim. Ha sötétedés után a városnak azon a részén csellengsz, kihívod magad ellen a sorsot. A bal felkarom bedagadt, és már bőszen lilult, a bal vállam meg a kulcscsontom merev volt, tapintásra érzékeny. A bordáim annyira hasogattak, hogy ha csak tehettem, mozdulatlanságba dermedtem. Így csak levegővételkor fájt. Elküzdöttem magam a mosdóba, könnyítettem magamon, és belenéztem a tükörbe. A légzsák olyan, mint az ágyúlövés: nekirobban az arcnak és a mellkasnak. Nagy baj szerencsére nem történt; némileg megduzzadt az orrom meg a szemem környéke, a felső ajkam kissé átformálódott. Semmi olyan, ami a hétvége alatt ne múlna el nyomtalanul.

A nővérke tablettákkal megrakodva tért vissza. Elmondattam vele, mi micsoda, majd szépen megköszöntem – egy darab nem sok, annyit se nyelek le a gyűjteményéből. Izomlazítók meg fájdalomcsillapítók, s most tiszta fejre volt szükségem. Fél nyolckor a doki is beugrott. Mivel semmim sem törött, se nem repedt, a kórházban töltendő óráim meg voltak számlálva. Felvetette, hogy a biztonság kedvéért megröntgeneznek még egyszer, amit hiába próbáltam elutasítani – már megbeszélte a feleségemmel. A várakozás szinte örökkévalóságnak tűnt, körbe-körbe bicegtem a szobámban, bejárattam sebesült alkatrészeimet, miközben a reggeli hírözönt hallgattam, és fohászkodtam, csak nehogy betoppanjon valami ismerős, és meglásson pazar sárga köntösömben. Szinte lehetetlen vállalkozás fellelni egy autóroncsot, főleg ilyen hamar a baleset után. A telefonkönyvvel kezdtem, egyelőre ez volt az egyetlen forrásom, a megadott számok fele azonban csak kicsengett, nem vették föl. Amikor valaki végre beleszólt a közlekedésieknél, csak közönyös tanácstalanság fogadott. Korán volt, az idő ocsmány. Pénteken mi a fenének foglalkoztak volna az üggyel? A roncsok javát egy városi telepre viszik a Rasco Roadra, ami északkeleten van. Ezt egy titkárnőtől tudtam meg, aki a központi igazgatóság állategészségügyi részlegén dolgozott. Véletlenszerűen pötyögtem be egy-egy mellék számát. Más autókat viszont más telepre visznek, s jó esély van arra, hogy az enyém még mindig egy autómentő horgára akasztva lóg valahol a városban. A gond az, magyarázta, hogy az

autómentők magánvállalkozók. Régebben a közlekedésin is dolgozott, de rühellte. Eszembe jutott Mordecai, legfrissebb információs forrásom utcaügyekben. Kilenc után hívtam. Felvázoltam neki az eseményeket, megnyugtattam, hogy prímán érzem magam, még itt a kórházban is, és megkérdeztem, van-e valami ötlete, hogyan találhatnám meg a roncsomat. Persze hogy volt. Pollyt is felhívtam, ugyanazzal a sztorival. – Nem jön ma be? – kérdezte elhaló hangon. – Kórházban vagyok, Polly. Figyel rám egyáltalán? A vonal túlvégén pár másodpercnyi bizonytalan csend látszott igazolni a félelmeim. Lelki szemeim előtt tisztán láttam egy tortát nagy tál punccsal, talán a nagyteremben, az asztal körül legalább ötven ember, mind beszédet mond meg pohárköszöntőt arról, milyen ragyogó munkatárs voltam. Jártam már vagy tucatnyi ilyen bulin. Borzasztóak voltak. Úgy döntöttem, a sajátomat kihagyom. – Mikor engedik ki? – kérdezte Polly. – Fogalmam sincs. Talán holnap. Hazudtam. Még ebéd előtt kimegyek innen, akár beleegyeznek a dokik, akár nem. Megint a bizonytalan hallgatás. Ott a torta, a puncs, az elfoglalt emberek fontos szónoklatai, lehet, hogy még egy-két ajándék is akad az asztalon. Hogy fogja ezt kimagyarázni? – Igazán kár – mondta. – Szerintem is. Keresett valaki? – Nem. Egyelőre senki.

– Jó. Kérem, számoljon be Rudolphnak a balesetről, majd később felhívom. Most mennem kell. Még hátravan néhány vizsgálat. Így hát a Drake & Sweeney-nél valaha oly ígéretesnek induló karrieremnek ezennel befellegzett. Még a saját búcsúbulimat is elblicceltem. Harminckét éves koromban leráztam magamról a nagyvállalati szolgaság jármát, no meg a vele járó pénzt is. Immár nyugodtan tehettem, amit a lelkiismeretem diktál. Pompásan éreztem volna magam, ha a fájdalom nem hasít a bordáim közé minden egyes mozdulatra. Claire tizenegykor érkezett. Hallottam, ahogy a folyosón tárgyal a dokimmal, remekül megértették egymást a saját kis tolvajnyelvükön. Együtt léptek a szobámba, kórusban jelentették be, hogy szabad vagyok, én pedig valahogy magamra húzkodtam a tiszta ruhát, amit Claire otthonról hozott. Haza is vitt, de a rövidke út alatt nem sok szó esett közöttünk. Fel sem merült a békülés lehetősége. Ugyan miért változtatna meg bármit is egy egyszerű karambol? Mint orvosom és barátom állt mellettem, nem pedig mint a feleségem. Paradicsomlevest főzött nekem, és megágyazott a kanapén. Csinosan felsorakoztatta a tablettáimat a konyhapulton, kiadta az utasításait, majd távozott. Tíz percig nyugton maradtam, ez arra bőven elég volt, hogy bekanalazzam a leves felét meg bekapjak pár falat sósat, de ekkor már muszáj volt telefonálnom. Mordecai semmit sem talált. A szaknévsor alapján felhívtam néhány ingatlanközvetítőt, lakásügynököt. Aztán egy

autókölcsönzőből hívtam egy verdát. Hosszan álltam a forró zuhany alatt, hogy ellazítsam elgyötört testemet. A sofőrt Leonnak hívták. Mellette ültem az anyósülésen, s fogcsikorgatva türtőztettem magam, hogy ne vágjak pofákat meg ne hörögjek minden egyes zökkenőnél. Szép lakásra nem futotta, hát legalább biztonságosat szerettem volna. Leonnak volt egypár kitűnő ötlete. Megálltunk egy újságosstandnál, és elvettem két ingyenes kiadványt, ami a washingtoni ingatlanokról adott képet. Leon szerint jelenleg – persze ez fél év alatt gyökeresen megváltozhat, figyelmeztetett – az Adams-Morgan, a Dupont Circle-től északra, jófajta környék. Ismert kerület, gyakran jártam arra, de sohasem ébredt bennem leküzdhetetlen vágy arra, hogy megálljak és körülnézzek. Századfordulós sorházak szegélyezik az utcákat, és mindben laknak is, ami azt jelenti, hogy pezseg az élet. Leon szerint itt vannak a legmenőbb bárok és klubok, itt nyílnak mostanában a legjobb vendéglők. A zavaros területek alig egy saroknyira kezdődnek, és persze ott már nagyon óvatosnak kell lenni. Ha a Capitolium tövében olyan fontos embereket is elkaphatnak, mint a szenátorok, akkor igazán senki sincs biztonságban. Ahogy az Adams-Morgan felé tartottunk, Leon hirtelen egy, az autónál is szélesebb kátyúba hajtott. Felperdültünk az égbe, egy örökkévalóságnak tűnő ideig úsztunk a levegőben, aztán hatalmas puffanással landoltunk. Törzsem bal felét szinte kettétépte a fájdalom, üvöltöttem, mint a sakál.

Leon halálra váltan ült mellettem. El kellett mondanom neki a múlt éjszaka történetét. Lassabbra vette a tempót, s ettől kezdve igazi szálláscsinálómmá vált. Az első állomásunkon, miután feltámogatott a lépcsőn, egy macskahúgytól bűzlő lakásba toppantunk. Leon egyenesen megmondta a véleményét a háziasszonynak, amiért az nem szégyellené ilyen állapotban kiadni a lakását. Második megállónk egy öt emelet magasan lévő manzárd volt, majdnem belepusztultam az útba. Lift nincs. Fűtés se sok. Leon udvariasan megköszönte a háziúrnak. A következő manzárd a negyediken volt, de itt tiszta, pompás kis lift vitt fel minket. A sorház a Wyomingon volt, egy árnyas kis utcácskában, nem messze a Connecticuttól. Ötszázötvenbe került egy hónapra, és már akkor rábólintottam, amikor még nem is láttam. Egyre kínzóbb volt a fájdalom, és egyre többször jutott eszembe az a jó kis gyógyszergyűjtemény a konyhapulton. Bármit kibéreltem volna már. Három aprócska, lejtős mennyezetű szoba a tetőtérben, a fürdőszoba is rendben, tiszta padló, és még az utcára is nyílik némi kilátás. – Kivesszük – fordult Leon a háziúrhoz. Egy ajtófélfának dőltem, romokban hevertem. Az alagsorban egy tenyérnyi irodában átfutottam a bérleti szerződést, aláfirkantottam, és kitöltöttem egy csekket az első hónap díjáról meg a foglalóról. Azt mondtam Claire-nek, hogy a hétvégén elköltözöm. Eltökéltem, hogy állom a szavam.

Nem tudom, Leon oldalát fúrta-e a kíváncsiság, hogy ugyan miért költözöm egy lyukba az Adams-Morganban az elegáns Georgetown után, de egy szóval sem kérdezett. Túlságosan is profi volt. Visszavitt Georgetownba, és türelmesen várt rám az autóban, míg bekaptam a gyógyszereimet és ledőltem egy kicsit. Valahol álmom gyógyszerektől sűrű ködében csengett a telefon. Odabotorkáltam, felvettem, és duzzadt nyelvemmel még valami hallót is el tudtam motyogni. Rudolph szólt hozzám a vonal másik végéről: – Azt hittük, kórházban vagy. Hallottam, ahogy hozzám beszél, tudtam is, ki az, de a köd még alig tisztult. – Ott is voltam – feleltem; nagyon száraz volt a szám. – De már nem vagyok. Mit akarsz? – Hiányoltunk délután. Na persze. A torta-puncs kabaré. – Nem szándékosan keveredtem balesetbe, Rudolph. Bocsáss meg. – Sokan szerettek volna elköszönni tőled. – Felhívhatnak. Szólj nekik, hogy faxolják el a búcsúcsókjaikat. – Vacakul vagy, mi? – Meglehetősen. Mint akin átment az úthenger. – Gyógyszereznek? – Miért izgat? – Ne haragudj. Szóval az a helyzet, hogy Braden Chance egy órája itt járt nálam. Nagyon szeretne beszélni veled. Fura, nem? A köd kitisztult, már sokkal jobban fogott az agyam: – Aztán miről akar velem beszélni?

– Nem volt hajlandó elárulni. De téged keres. – Mondd meg, hogy kiléptem. – Már megtörtént. Igazán sajnálom, hogy zavarlak. Ugorj be, ha van egy szabad perced. Azért van még, aki nem felejtett el. – Kösz, Rudolph. Zsebre vágtam a tablettákat. Leon a kocsiban szunyált. Útközben felhívtam Mordecait. Megtalálta a baleseti jegyzőkönyvet, valami Hundley Autómentő szerepelt rajta, akiknél azonban csak a rögzítő válaszolt. Csúszós utak, rengeteg karambol, munkás időszak azoknak, akiknek vontatójuk van. Végre, úgy három körül egy autószerelő felvette a telefont, de fogalma sem volt semmiről. Leon megtalálta a Hundley-t a Rhode Island sugárúton, nem messze a Hetedik utcától. Valaha szebb napokat is látott, rendes kis benzinkút lehetett, teljes körű szolgáltatással, mára azonban már csak szerelőműhely, vontatószolgálat, használtautó-kereskedés meg trailerkölcsönző maradt belőle. Minden ablakon fekete rács. Leon olyan közel állt meg a bejárathoz, amilyen közel csak tudott. – Mindjárt jövök! – mondtam. Kiszálltam és besiettem. Az ajtó visszacsapódott, istentelenül megütötte a bal karom. Hétrét görnyedtem kínomban. Egy autószerelő jelent meg a sarkon, csak meresztette rám a szemét. Elmagyaráztam, mi járatban vagyok. Talált egy paksamétát, átbogarászott néhány lapot. A háttérből valahonnan ordibálást meg káromkodást hallottam. Valószínűleg kockáztak meg whiskey-t szlopáltak, az is lehet, hogy kábszerrel üzleteltek.

– A rendőrségen van – mondta, még mindig az iratokba mélyedve. – Van valami ötlete, miért? – Franc tudja. Valami bűntény volt vagy ilyesmi? – Aha, de az én autómnak semmi köze nem volt a bulihoz. Bambán pillantott fel. Megvolt a maga baja. – Mit gondol, hol lehet? – kérdeztem; próbáltam kedélyes maradni. – Ha lefoglalják, akkor a Georgiára viszik, ott, a Howardtól északra van egy telepük. – Hány ilyen telep van a városban? Vállat vont, elindult. – Hát nem csak egy, az tuti – mondta, és eltűnt. Óvatosan kicsusszantam az ajtón, aztán nyögvesziszegve beültem az autóba. Sötét volt, mire megtaláltuk a telepet, vagy fél háztömbnyi, szögesdróttal meg erős kerítéssel elbarikádozott terület. Odabenn roncsautók százai, teljes összevisszaságban, némelyek egymás hegyén-hátán. Leon ott állt mellettem a járdán, és befelé bámultunk a kerítésen. – Az ott – mutattam. A Lexus egy kunyhó mellett állt, velünk szemben. Az ütközésben teljesen összeroncsolódott a bal eleje. A lökhárítónak nyoma veszett, a megrongált motor is kilátszott. – Mázlija van – mondta Leon. Közvetlenül a Lexus mellett állt a Jaguar, belapult tetővel, ablak egy szál se. Valami irodaféle lehetett a kunyhóban, de semmi fény, be volt zárva. Súlyos láncok a kapun. A szögesdrót

csillogott az esőben, a sarkon pedig néhány tagbaszakadt fazon ácsorgott, tőlünk nem messze. Éreztem, ahogy minket bámulnak. – Tűnjünk innen – mondtam. Leon elvitt a repülőtérre, az egyetlen helyre, ahol tudtam, hogy lehet autót bérelni. Meg volt terítve, a tűzhelyen kínai konzervkaja. Claire várt rám, kicsit aggódott is, bár azt nem tudtam volna megmondani, mennyire. Elmondtam, hogy autót kellett bérelnem, a biztosítóm előírásai szerint. Jó doktorként megvizsgált, beadott egy tablettát. – Azt hittem, pihensz – mondta. – Próbáltam, de nem ment. Éhen halok. Utolsó közös vacsoránk, a kapcsolatunk vége ugyanolyan, mint a kezdete – valami gyors műételt kanalazunk. – Ismersz valami Hector Palma nevű embert? – kérdezte vacsora közben. Torkomon akadt a falat. – Ismerek. – Úgy egy órája keresett. Azt mondta, mindenképp beszélnetek kell. Ki az? – Asszisztens a cégnél. Úgy volt, hogy délelőtt átfutunk valami ügyet. Van egy kis gondja. – Bizonyára. Ma este kilenckor találkozni akar veled az M utcában, a Nathanban. – Miért pont egy bárban? – tűnődtem. – Nem mondta. Nyugtalannak tűnt. Teljesen elment az étvágyam, de azért csak ettem tovább, mintha mi sem történt volna. Nem mintha

szükség lett volna a színjátékra. Claire-t egy cseppet sem izgatta a dolog. A szitáló, lassan ónosra váltó esőben, nem elhanyagolható fájdalmak közepette elsétáltam az M utcába. Péntek este volt, biztosra vehettem, hogy képtelenség parkolni. Aztán az izmaimat is ki akartam nyújtóztatni, meg a fejemet kiszellőztetni. Lehet, hogy a találka csak bajt jelent, és séta közben alaposan felkészültem rá. Hazugságokat gondoltam ki, hogy fedezzem magam, és újabb hazugságokat, hogy a hazugságokat leplezzem. Most, hogy már loptam is, a hazugság nem tűnt nagy ügynek. Megeshet, hogy Hector a cégnek dolgozik, hogy tele van poloskával. Oda fogok figyelni, nagyon, és minél kevesebbet beszélek. Nathannál csak félház volt. A megbeszéltnél tíz perccel korábban érkeztem, de már ott várt egy kis bokszban. Ahogy észrevett, hirtelen felugrott, és sietve elém jött, kézfogásra nyújtott kézzel: – Maga biztosan Michael, igaz? Hector Palma vagyok az ingatlanrészlegről. Örvendek. Letámadott, és ez váratlanul ért, ettől csak még inkább résen voltam. Kóválygott a fejem, kezet ráztunk, és én is valami ilyesmit mondtam: – Örvendek. A boksz felé mutatott. – Jöjjön, üljön le – mondta melegen, széles mosollyal. Finoman lehajoltam kissé, és bepréseltem magam a bokszba. – Mi történt az arcával? – Szájon csókolt egy légzsák.

– Aha, persze, hallottam a balesetről – hadarta sebesen. – Semmi baja? A csontjai? – Épek – mondtam lassan, s közben próbáltam rájönni, mit akar. – Hallom, hogy a másik ürge meghalt – mondta egy töredék másodperccel a válaszom után. Ő vezette a beszélgetést. Nekem pedig vele kellett tartanom. – Aha, valami drogelosztó. – Hát, ez a város... – kezdte éppen, amikor feltűnt a pincér. – Mit iszik? – fordult hozzám Hector. – Kávét – mondtam. Ebben a pillanatban, ahogy az itallapot tanulmányozta, hirtelen éreztem, hogy egyik lábával a lábamat böködi. – Milyen sörük van? – tette fel Hector a pincérek által gyűlölt kérdést. A pincér mereven maga elé bámult, és ontani kezdte a márkaneveket. A bökdösésre odanéztem, találkozott a pillantásunk. Keze az asztalon hevert. Most, hogy a pincért pajzsként használhatta, alig észrevehetően begörbített ujjával a saját mellkasa felé bökött. – Molson – jelentette ki váratlanul, és a pincér magunkra hagyott minket. Aha, szóval poloska volt rajta. Figyelnek minket. Bárhol is legyenek, a pincéren nem láthatnak át. Ösztönös kényszert éreztem, hogy megforduljak, és megnézzem magamnak a bár túlsó végében lévő embereket. De leküzdöttem a kísértést, amiben nem kis segítségemre volt a nyakam, amely körülbelül annyira hajlott, mint egy darab fa.

Ez magyarázza hát a szívélyes köszöntést, mintha még sosem találkoztunk volna. Hectort keményen megdolgozhatták ma, és ő mindent tagadott. – Az ingatlanrészlegen vagyok asszisztens – magyarázta. – Braden Chance-szal, a cég egyik üzlettársával már találkozott. – Igen – bólintottam. Mivel szavaimat rögzítették, úgy döntöttem, minél kevesebbet szólok. – Elsősorban neki dolgozom. Váltottunk pár szót a múlt héten, amikor nála járt. – Ha azt mondja. Nem emlékszem magára. Elcsíptem egy szinte érzékelhetetlen mosolyt, egy aprócska gesztust, amelyet egyetlen kémlelő kamera sem vehet észre. Az asztal alatt lábfejemmel megrugdostam a lábát. Remélhetőleg egy nótát fújunk mindketten. – Nézze, azért kértem, hogy találkozzunk ma este, mert Braden irodájából eltűnt egy akta. – És engem vádolnak? – Nos, nem egészen, de maga is a lehetséges gyanúsítottak között van. Az az akta tűnt el, amelyet ön követelt Bradentől, amikor a múlt héten rátört. – Akkor tehát mégiscsak engem vádolnak – jelentettem ki hevesen. – Egyelőre nem. Nyugodjon meg. A cég alapos nyomozást folytat az ügyben, és mindenkivel beszélünk, aki szóba jöhet. Mivel fültanúja voltam, hogy ön az aktát kéri Bradentől, a cég felkért, hogy beszéljek önnel. Ilyen egyszerű az egész. – Fogalmam sincs, miről beszél. Ilyen egyszerű az egész.

– Semmit sem tud az aktáról? – Természetesen semmit. Miért hoznék el egy aktát az egyik üzlettárs irodájából? – Alávetné magát a hazugságvizsgálónak? – Természetesen – mondtam határozottan, szinte felháborodva. Ezt aztán semmi pénzért meg nem tenném. – Remek. Mindenki, akinek a legcsekélyebb köze is lehetett az aktához, meg kell hogy tegye. A cég utasítása. Megérkezett a kávé meg a sör, rövid szünetet teremtve nekünk, hogy átgondoljuk a hallottakat és a mondandónkat. Hector azt mondta el épp az imént, hogy nagyon nagy bajban van. Jön a hazugságvizsgáló, és vége. Találkozott Michael Brockkal, mielőtt az kilépett? Beszéltek a hiányzó aktáról? Adott neki bármilyen másolatot az akta valamelyik részéről? Segítségére volt, hogy megszerezhesse az aktát? Igen vagy nem. Kemény kérdések, amelyekre csupa egyszerű választ várnak. Az fix, hogy valamelyik hazugságba belebukik. – Ujjlenyomatokat is vesznek – folytatta. Ezt halkabban mondta, de nem a rejtett mikrofont akarta így kicselezni, hanem a sokkot próbálta tompítani. Hiába. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy ujjlenyomatokat hagytam. – Nagyon helyesen teszik – mondtam. – Tulajdonképpen egész délután az ujjlenyomatokkal bíbelődtek. Az ajtón, a villanykapcsolón, az irattartó szekrényen, mindenütt egy halom ujjlenyomat volt. – Remélem, meglesz az emberük.

– Tudja, elég furcsa az egybeesés. Braden több száz futó ügy aktáját tartja az irodájában, és pont az az egy tűnik el, amit maga annyira látni akar. – Mit akar ezzel mondani? – Ó, igazán semmit. De azért érdekes egybeesés. – Ezt a hallgatóság kedvéért csinálta. Úgy gondoltam, én is produkálom magam egy kicsit. – Nem tetszik ez a hangsúly! – Szinte ordítottam. – Ha vádaskodni akar, menjen a zsarukhoz, szerezzen letartóztatási parancsot, aztán kaszlizzanak be! Különben meg tartsa meg a hülye véleményét magának! – A zsaruk már benne is vannak a dologban – mondta higgadtan, és a dühöm hipp-hopp elillant. – A vád lopás. – Naná, hogy lopás. Menjen, csípje nyakon a tolvajt, ne rám pazarolja az idejét. Nagyot kortyolt a söréből. – Adott magának valaki kulcsokat Braden irodájához? – Dehogy adott. – Hát pedig az asztalán találtak egy üres dossziét, és a benne lévő szöveg kulcsokat emleget. Az egyik az ajtóhoz, a másik az iratszekrényhez. – Nem tudom, miről beszél! – mondtam olyan vehemensen, ahogy csak tőlem tellett, miközben próbáltam visszaemlékezni, hová is tehettem az üres dossziét. Túl sok nyomot hagytam magam után. Ügyvédként szoktam gondolkodni, nem bűnözőként. Hector megint kortyol egy nagyot, én a kávémból szürcsölgetek. Aminek el kellett hangoznia, elhangzott. Megkaptam az üzeneteket, a cégét is és Hectorét is. A cég az aktát

akarta vissza, érintetlenül. Hector azt akarta, hogy tudjam, az állásával játszik. Nekem kell megvédenem őt. Visszavihetném az aktát, vallomást tehetnék szent fogadalommal, hogy hallgatok, mint a sír, és a cég bizonyosan megbocsátana. Senkinek nem esik bántódása. Ha visszakerül az akta, Hector állását sem fenyegeti veszély. – Egyéb? – kérdeztem hirtelen, indulásra készen. – Semmi. A hazugságvizsgáló? Az mikor alkalmas? – Majd jelentkezem. Felkaptam a kabátom, és otthagytam Hectort. TIZENHATODIK FEJEZET Mordecai nagyon nem kedvelte a washingtoni zsarukat, noha többségükben azok is feketék voltak; ennek az okait magam is hamar megértettem. Szerinte kíméletlenek a hajléktalanokkal, és nála ez volt a mérce a jó és a rossz megállapításakor. De azért jó néhányat ismert. Az egyik Peeler őrmester, akit Mordecai mint „az utca fiát” jellemzett. Peeler a jogsegélyszolgálattól nem messze, egy közösségi központban hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozott, és egy templomba járt Mordecaijal. Peelernek jó kapcsolatai voltak, és bedobta magát, hogy az autómhoz jussak. Szombat délelőtt, nem sokkal kilenc után sétált be a jogsegélyszolgálatra. Éppen kávéztunk Mordecaijal, hogy megpróbáljuk melegen tartani magunkat. Peeler nem dolgozott szombatonként. Az a benyomásom támadt, hogy sokkal szívesebben maradt volna ágyban. Mordecai vezette a kocsit is meg a társalgást is, ahogy a síkos utakon északkelet felé hajtottunk. A hátsó ülésen

kuporogtam. A beharangozott hó helyett inkább valami hideg eső kopogott az autó tetején. Gyér forgalom, a szokásos fagyos februári délelőtt, amikor csak az igazán merészek vágnak neki az utaknak. A bezárt kapuk mellett a sarkon parkoltunk le, nem messze a Georgia sugárúttól. Peeler azt mondta, várjunk. Láttam a Lexus maradványait. Odasétált a kapuhoz, az egyik oszlopon megnyomott egy gombot, mire az iroda ajtaja kinyílt. Apró, vékony, egyenruhás rendőr jött a kapuhoz, esernyőt tartott a feje fölé, és váltott néhány szót Peelerrel. Peeler visszajött, bevágta maga után a kocsiajtót, lerázta a vizet a válláról, majd hozzám fordult: – Várja magát. Kiléptem az esőbe, kinyitottam az esernyőmet, és sietős léptekkel indultam a kapuban ácsorgó Winkle rendőr felé, aki láthatóan kissé kedélybeteg volt, és nem sugárzott róla a jó szándék. Többtucatnyi kulcsot vett elő, valahogy rátalált arra a háromra, ami a lelakatolt kaput nyitotta, nekem meg odabökte: – Arra – ezzel kinyitotta a kaput. Ügettem utána a kavicsos úton, próbáltam kikerülni a barnás latyakkal meg sárral teli kátyúkat. A fájdalomtól minden mozdulatra összerándult a testem, ez az ügetés tehát meglehetősen esetlenre és visszafogottra sikerült. Egyenesen az én autómhoz ment. Rögtön az első üléshez léptem. Akta sehol. Néhány kétségbeesett másodperc után megtaláltam a vezetőülés mögött a padlón, érintetlenül. Felkaptam, és már mentem volna. Abszolút semmi kedvem nem volt megvizsgálni, milyen kár érte a kocsimat. Egyben

maradtam, és most ez a fontos. Majd a jövő héten megverekszem a biztosítóval. – Ez az? – kérdezte Winkle. – Igen – feleltem, és szívem szerint már kint lettem volna a kapun. – Kövessen, kérem. Bementünk a kunyhóba, ahol egy gázkonvektor ontotta a képünkbe a forró levegőt. Leemelt a falról egy jegyzettömböt, és a kezemben lévő aktára bámult. – Barna dosszié – kezdte, közben írta is, amit mond. – Körülbelül öt centiméter vastag. – Úgy kapaszkodtam bele, mintha legalábbis aranyból lenne. – Van ráírva valami? Nem tiltakozhattam. Ne adj’ isten, szólok valami rosszat, aztán nézhetem magam. – Miért kérdi? – Tegye le ide – mondta. Letettem az asztalra. – RiverOaks per TAG – mondta. Valósággal diktálta magának. – Iktatószám TBC-96-3381. – A végén még a hülye is megtalál, annyi nyomot hagyok magam után. – Ez a cucc a magáé? – kérdezte, nem kevés gyanúval a hangjában. – Persze. – Rendben. Elmehet. Megköszöntem a segítségét, de már rám se bagózott. Legszívesebben átvágtattam volna a telepen, de a gyaloglás is épp elég fárasztó volt most. Belakatolta mögöttem a kaput. Amint beszálltam, Mordecai és Peeler egyszerre fordult hátra, hogy megnézze, milyen dosszié van a kezemben.

Halvány sejtelmük sem lehetett. Csak annyit árultam el Mordecainak, hogy ez egy nagyon fontos akta, amelyet mindenképpen vissza kell szereznem, mielőtt még a szemétbe kerül. Ekkora felhajtás egy vacak aktáért? Nagy volt a kísértés, hogy ott helyben átfussam, meg se várva, hogy visszaérjünk az irodába. De ellenálltam. Megköszöntem Peelernek, amit értem tett, elbúcsúztam Mordecaitól, és igen óvatosan új szállásomra hajtottam. A pénz a szövetségi kormánytól jött, ami nem volt nagy durranás ebben a városban. A Posta húszmillió dolláros árukézbesítő központot akart kiépíteni a városban, és a RiverOaks is azon rámenős ingatlancégek közé tartozott, amelyek próbálták megszerezni a kivitelezési és az üzemeltetési megbízást. A város lerobbant, elvadult övezeteiben jó néhány terület számításba jöhetett. Végül aztán a múlt év decemberében már csak három esélyes telephely maradt. A RiverOaks pedig levadászta az összes olcsó ingatlant, amire majd szüksége lehet. A TAG egy annak rendje s módja szerint tisztességesen bejegyzett vállalat, amelynek egyetlen és kizárólagos részvénytulajdonosa Tillmann Gantry volt, aki, ahogy azt az akta egyik mellékletében olvastam, volt már strici és kidobóember is, és bűnrészességért kétszer már bíróság előtt is állt. Sok hozzá hasonlóba botlani ebben a városban. A bűnözés után Gantry rátalált a használtautó- meg az ingatlanpiacra. Elhagyott épületeket kutatott fel, néha tessék-lássék felújítások után eladta őket, máskor bérlőket fogadott. Az akta egyik melléklete tizennégy TAG-ingatlant említett. A

TAG és a RiverOaks útjai akkor keresztezték egymást, amikor az Amerikai Állami Posta terjeszkedni kezdett. Január 6-án ajánlott levélben értesítették a RiverOaksot, hogy megkapja a Posta megbízását az új árukézbesítő kiépítésére, az adott ingatlan birtoklására és gondozására. Az egyezmény szerint előre lekötött húsz éven át a Posta bérleti díjként évi 1,5 millió dollárt tartozik fizetni. A levélben az is benne foglaltatott, hogy – a kormányra egyáltalán nem jellemző sietséggel – a RiverOaks és az Állami Posta között létrejövő szerződést legkésőbb március elsejéig alá kell írni, különben a megbízás semmisnek tekintendő. A szövetségiek most egyik napról a másikra kívánták megépíteni azt, amiről korábban hét éven át töprengtek. A RiverOaks ügyvédek és ingatlanügynökök hadával munkába lendült. A cég januárban négy ingatlant is felhajtott a Floridán, nem messze attól a raktárépülettől, ahol a kilakoltatás később megtörtént. Az aktában két térképen különféle színekkel jelölték a már megszerzett területeket és a még tárgyalás alatt állókat. Már csak egy hét volt hátra március elsejéig, nem csoda hát, hogy Chance ennyire visszavárja az aktáját – nap mint nap ezzel fekszik és kel. A Florida sugárúti raktárépületre a TAG előző júliusban tett szert, az aktában fel nem tüntetett összegért. A RiverOaks kétszázezer dollárért vásárolta meg január 31-én, négy nappal azelőtt, hogy DeVon Hardyt meg a Burton családot az utcára penderítették. Majdani nappalim csupasz fapadlóján gondosan lapjaira szedtem az aktát, minden egyes lap tartalmát részletesen

lejegyeztem a füzetembe, hogy aztán pontosan fűzhessem össze megint az egészet. Ott voltak a szokásos dokumentumok, amit, ha jól sejtem, minden ingatlanügyes akta tartalmaz: a megelőző évek adónyilvántartása, egy csomó cím, korábbi események, az adásvételi szerződés, valamint az átruházást igazoló dokumentum, az ingatlanügynökkel folytatott levelezés és a záróokmányok. Készpénzben történt minden, egy bank sem szerepelt a buliban. A borító bal belső oldalán szerepelt a tartalomjegyzék, egy előre nyomtatott formula, amelynek rubrikáiban minden egyes irat dátumát és rövid leírását feltüntették. Egy Drake & Sweeney-titkárnő szervezőkészségét nagyon egyszerűen meg lehetett ítélni: elég volt egyetlen pillantást vetni az akta tartalomjegyzékére. Vajon milyen részletes leírásokat tartalmaz? Minden egyes dokumentum, fénykép, térkép vagy egyezmény, ami csak az aktába került, meg kellett hogy jelenjen a tartalomjegyzékben is. Ezt jól beleverték a fejünkbe. A hasznát mindannyian megtapasztaltuk – nincs annál idegesítőbb, mint átnyálazni egy vaskos aktát csak azért, hogy az ember rátaláljon valamire, amit előzőleg elfelejtett kimerítően felvezetni a tartalomjegyzékre. Ha harminc másodperc alatt nem találod meg, szól a szabály, hagyd abba. Chance aktája a lehető legaprólékosabb volt, a titkárnője a részletek asszonya. De valaki már belenyúlt. Január 22-én Hector Palma a szokásos, vétel előtti felmérésre érkezett a raktárépületbe, egyedül. Amint belépett a kijelölt ajtón, két szakadt punk lekapcsolta, valami bottal hókon vágták, majd egy késsel

kényszerítették, hogy adja át nekik a tárcáját meg a pénzét. Január 23-án otthon maradt, és pontos beszámolót írt az őt ért támadásról. Az utolsó mondat így szólt: „Jan. 27-én, hétfőn újra próbálkozom, biztonsági őrrel.” A beszámolót aztán gondosan elhelyezte az aktában. De erről a második látogatásról már nem volt meg a feljegyzés. A tartalomjegyzékben azonban, január 27ére keltezve, ez volt olvasható: HP feljegyzés – terepszemle bejárás. 27-én Hector egy őr kíséretében elment a raktárépületbe, felmérte a terepet, vélhetőleg megállapította, hogy jócskán élnek ott lakásfoglalók, és erről, ha az egyéb dokumentációit figyelembe vesszük, valószínűleg minden részletre kiterjedő beszámolót írt. Ezt a feljegyzést azonban valaki kivette az aktából. Ez persze nem számít bűnténynek, magam is többször vettem ki az aktáimból dokumentumokat, amit a tartalomjegyzékben nem tüntettem fel. De később mindig mindet visszatettem. Ha valami nyilvántartásba került, annak ott is kellett lennie. Január 31-én, egy pénteki napon lezárták az ügyet. Hector a következő kedden tért újra vissza a raktárba, hogy a lakásfoglalókat kidobja. Egy biztonsági őr, egy rendőr meg négy, hivatásos kilakoltató markos legény társaságában érkezett. Kétoldalas beszámolója szerint három órájukba tellett. Hector próbálta ugyan leplezni az érzelmeit, de nyilvánvaló volt, hogy nem bírja a gyomra az ilyesmit. A szívem is kihagyott, amikor ezt olvastam: „A fiatalasszonynak négy gyereke volt, az egyik még karon

ülő. Kétszobás lakásban élt, mosdó a folyosó végén. Két matracon aludtak, a padlón. Verekedni kezdett a rendőrrel, a gyerekei szeme láttára. Végül eltávolították.” Szóval Ontario nézte, ahogy az anyja megverekszik értük. Itt volt a kilakoltatottak listája, összesen tizenhét személy, a gyerekeket nem számolva – ugyanaz a lista, mint amit valaki az asztalomra tett hétfő reggel a Postban megjelent cikk másolatával együtt. Az akta végén, anélkül hogy a tartalomjegyzékben szerepeltek volna, tizenhét kilakoltatási értesítő hevert. Egyiket sem küldték el. A lakásfoglalóknak nincsenek jogaik, még az értesítéshez sem. Utólag írták meg őket, hogy elfedjék valahogy a jogtalanság nyomait. Még az is lehet, hogy maga Chance tette oda őket, a Misterrel megesett incidens után, arra az esetre, ha netalántán szüksége lenne rájuk. Nyilvánvaló és buta manipulálása volt ez az aktának. De Chance mégiscsak üzlettárs. És olyasmiről még soha senki nem hallott, hogy egy üzlettárs csak úgy megváljon egy bizalmas aktától. Nem is vált meg tőle – ellopták. Elemelték, megcsapták, elorozták. S a tettes ellen már gyűlik a bizonyíték. A tettes pedig egy nagy marha. Hét évvel korábban, állományba vételem egyik rítusaként magánnyomozók ujjlenyomatot vettek tőlem. Nem lesz nagy ügy összehasonlítani azokat a Chance iratszekrényén találtakkal. Percek kérdése. Biztos vagyok benne, hogy már meg is tették. Lehet, hogy már

a letartóztatási parancsot is kiadták ellenem? Elkerülhetetlen. Amikor három órával később végeztem, az egész padlót iratok borították. Gondosan összeraktam az aktát, a jogsegélyszolgálathoz hajtottam, és lemásoltam. A cetli szerint bevásárolni ment. Csinos kis bőröndjeink voltak, amelyekről az osztozkodáskor meg is feledkeztünk. A közeljövőben biztos többet fog utazni, mint én, úgyhogy csak a silányabb cuccot vittem el – néhány sport- meg vászontáskát. Nagyon nem szerettem volna, ha most megérkezik, így hát sebtében az ágyra hajigáltam a legfontosabb holmikat: zoknit, fehérneműt, pólókat, tisztálkodási cikkeket, néhány pár cipőt. Csak olyasmit, amit tényleg hordtam is. A többit felőlem kihajíthatja. Kapkodva ürítettem ki a fiókjaimat meg a gyógyszeres polc rám eső felét. Lelki és fizikai fájdalmaktól gyötörve cipeltem le a második emeletről a holmit a bérelt autómhoz, majd tettem még egy fordulót, hogy lecűgöljem az öltönyeimet meg a ruháimat. A régi hálózsákomat is megtaláltam, amit már legalább öt éve nem használtam, levittem hát azt is, meg egy párnát és egy takarót. Jogosult voltam még elvinni az ébresztőórámat, a rádiómat, a hordozható CD-játszót néhány CD-vel, a kis képernyős tévét a konyhapultról, egy kávéfőzőt, egy hajszárítót és a sötétkék törülközőszettet. Amikor megraktam a kocsit, írtam egy cetlit, hogy elköltöztem. Odatettem a másik mellé, amit ő írt, és nem voltam hajlandó visszanézni rájuk. Vegyes érzelmeim nagyon felszínközeiben voltak, és most nem voltam

felkészülve rájuk. Soha nem költöztem még el senkitől, nem tudtam pontosan, hogy kell ezt csinálni. Bezártam az ajtót, és lesétáltam a lépcsőn. Tudtam, hogy néhány nap múlva úgyis visszajövök a maradékért, mégis olyan érzés volt, mintha utoljára tenném meg az utat. Majd elolvassa a cetlit, kihúz egy-két fiókot, benéz néhány szekrénybe, hogy megnézze, mit vittem el, aztán bemegy a kisszobába, hogy hullasson utánam pár könnyet. De az is lehet, hogy zokog egy sort. Sokáig azonban nem fog tartani. Könnyedén túlteszi magát rajta. Nem éreztem magam szabadabbnak, amikor elhajtottam. Kicsit se dobott fel, hogy újra független vagyok. Mindketten vesztettünk. TIZENHETEDIK FEJEZET Bezárkóztam az irodába. A jogsegélyszolgálaton vasárnap még a szombati zimankónál is hidegebb volt. Vastag pulóverben, kordnadrágban, frottírzokniban ültem az asztalomhoz, s az orrom előtt két csésze gőzölgő kávéval átfutottam az újságot. Volt valami fűtőrendszer az épületben, de nem akartam vacakolni vele. Hiányzott a fotelom, a trónusszerű, bőrborítású csoda, amely parancsaim szerint hintázott, dőlt, gurult. Épp csak nem fakadt dalra. Az új székem alig volt jobb, mint azok az összecsukható szörnyek, amelyeket mondjuk egy esküvői bulira kölcsönöz az ember. Jobb napokon csak kényelmetlennek ígérkezett, de most, ebben az elgyötört állapotban kész kínszenvedés volt.

Az íróasztal rozoga romhalmaz, talán egy lepusztult iskolából. Szögletes, mint egy doboz, mindkét oldalán három fiókkal, amelyeket ki lehetett ugyan húzni, ám nem kis rángatás árán. A kliensek számára is volt két szék – ezek már tényleg az összecsukható fajtából, az egyik fekete, a másik a zöldnek egy olyan árnyalata, amelyet addig még sose láttam. A falakat évtizedekkel azelőtt mázolhatták utoljára, színük sápadt citromszínűre fakult. A vakolat repedezett, a szögleteket pókok uralták. Egyetlen dekorációként egy bekeretezett plakát, amely 1988 júliusára Igazságmenetet hirdet a Malira. A padló elöregedett tölgy, a deszkák élei a sokévi kemény szolgálattól legömbölyödtek. Nemrég felsöpörhették, a partvis meg a lapát a sarokban állt, finom célzásképpen – ha meg akarok szabadulni a kosztól, megtehetem. Hát így múlik el a világ dicsősége! Látott volna drága Warner bátyám azon a vasárnapon kopott kis asztalomnál a plafon repedéseit szemlélgetve dideregni, bezárt ajtók mögött, hogy reménybeli ügyfelem ki ne raboljanak – olyan cifra és pazarul hangszerelt szitkokat vágott volna a fejemhez, hogy érdemes lett volna leírni őket. Szüleim reakcióját már el sem tudtam képzelni. Hamarosan fel kell hívnom őket, hogy tragikus kettős címváltozásomat bejelentsem. Hirtelen hangos dörömbölés rémisztett halálra. Felugrottam, fogalmam sem volt, mit csináljak. Vajon most fog hülyére verni a környékbeli intelligencia? Az újabb csattanásokra közelebb mentem az ajtóhoz,

láttam, ahogy egy alak próbál bekukucskálni a bejárati ajtó vastag üvegén és rácsain keresztül. Barry Nuzzo volt az, a hidegtől és a rémülettől reszketve várta, hogy biztonságba kerüljön már végre. Kinyitottam a zárakat, beeresztettem. – Micsoda szemétdomb! – nézett körül kedélyesen, míg én az ajtót lakatoltam vissza. – Vidám, mi? – mondtam a meglepetéstől kábán, s próbáltam rájönni, mit is akarhat. – Micsoda nyomortanya! – Valósággal szórakoztatta a hely. Körbejárta Sofia asztalát, miközben lassan, finoman lehúzta a kesztyűjét, attól tartott, egy óvatlan mozdulatára megindul az aktalavina. – Csínján bánunk a kiadásokkal, hogy hazahordhassuk a pénzt – mondtam. Régi vicc volt ez a Drake & Sweeney-nél. Az üzlettársak folyton a kiadásokról papoltak, miközben a legtöbbje arra hajtott, hogy újrabútorozza az irodáját. – Egyszóval a pénz csábított ide? – kérdezte változatlanul jól mulatva. – Hogyne. – Neked elment az eszed. – Megérkezett helyette az elhivatottság. – Ja, persze. Hangokat is hallasz? – Ezért jöttél? Hogy a képembe vágd, hogy megőrültem? – Beszéltem Claire-rel. – És mit mondott? – Hogy elköltöztél. – Így van. Válunk. – Mi van az arcoddal?

– Légzsák. – Persze, el is felejtettem. Úgy hallottam, hogy csak amolyan lökhárító-horpasztó volt az egész. – Aha, a lökhárító tényleg behorpadt. Egy székre dobta a kabátját, de rögtön vissza is vette. – Úgy bántok csínján a kiadásokkal, hogy nem fizetitek a fűtésszámlát? – Megesik, hogy kimarad egy-egy hónap. Járkált még egy kicsit, bekukkantott a kis irodákba. – Ki fizeti itt a cechet? – kérdezte. – Egy cég. – A tönk széléről? – Ja, még azon is túlról. – Hogy találtál rá? – Mister lógott itt néha. Ide járt ügyvédhez. – A jó öreg Mister – mondta. Egy pillanatra abbahagyta a vizsgálódást, és a falra meredt. – Gondolod, hogy meg akart ölni minket? – Nem hiszem. Senki sem figyelt rá, egy volt csak a sok otthontalan közül. Azt akarta, hogy valaki meghallgassa végre. – Eszedbe jutott, hogy rávesd magad? – Nem, de az igen, hogy kikapom a pisztolyt a kezéből, és lekaszálom Raftert. – Bár megtetted volna! – Majd legközelebb. – Van kávé? – Hogyne. Na, ülj már le. Nem akartam, hogy Barry kijöjjön velem a konyhába, mert a hely hagyott némi kívánnivalót maga után.

Találtam egy csészét, gyorsan elöblítettem, bevittem neki a kávét. Az irodámba mentünk. – Pazar – mondta, ahogy körülnézett. – Innen fogom kiosztani az összes nagyokost – mutattam körbe büszkén. Egymással szemben, az asztal két oldalán helyezkedtünk el a nyikorgó, összecsuklást fontolgató székeken. – Hát ez lenne az, amiről az egyetemen álmodoztál? – kérdezte. – Nem emlékszem az egyetemi álmokra. Túl sok órát kiszámláztam azóta. Végre vigyorgás vagy grimaszolás nélkül nézett rám, félretettük a tréfát. Legyen bármilyen gonosz is a gondolat, megfordult a fejemben, hogy Barryn is van poloska. Hectort mikrofonnal az inge alatt küldték ellenem, miért ne tennék ugyanazt Barryvel. Biztos nem vállalná szívesen, de meg tudnák győzni. Ellenség voltam. – Szóval Mister miatt vagy itt? – Azt hiszem. – És, találtál valamit? – Hülyének nézel, Barry? Mi van a cégnél? Szorul a hurok? A sarkamban lihegtek? Alaposan mérlegelte a szavaimat, belekortyolt a kávéjába. – Iszonyatos ez a lötty! – Majdnem kiköpte. – De legalább meleg. – Sajnálom, tudod, Claire... – Kösz, de erről inkább ne beszéljünk. – Hiányzik egy akta, Michael. Mindenki rád mutogat. – Tudja valaki, hogy idejöttél?

– A feleségem. – A cég küldött? – Ugyan már! Hittem neki. Hét éve a barátom, néha nagyon közel álltunk egymáshoz. Persze, általában nem jutott időnk a komoly beszélgetésekre. – Miért mutogatnak rám? – Annak az aktának is van valami köze Misterhez. Te jártál Braden Chance-nál, és meg akartad nézni. Valaki látott az irodája közelében azon az éjszakán, amikor az akta eltűnt. Bizonyíték van rá, hogy valakitől kaptál valamilyen kulcsot, amit pedig nem kellett volna kapnod. – Ennyi az egész? – Ennyi, meg ujjlenyomatok. – Ujjlenyomatok? – kérdeztem; próbáltam meglepődést színlelni. – Mindenütt. Az ajtón, a villanykapcsolón, még az iratszekrényen is. Tökéletes példányok. Ott jártál. Te hoztad el az aktát, Michael. Mit akarsz vele? – Mit tudsz az aktáról? – Mistert az ingatlanrészlegünk egyik kliense lakoltatta ki. Lakásfoglaló volt. Begolyózott, alaposan ránk ijesztett, téged kis híján eltaláltak. Te meg bedobod a törülközőt. – Ennyi? – Nekünk ennyit mondtak. – Mondtak? – A nagykutyák. Péntek késő délután mindenki – az egész cég, ügyvédek, titkárnők, gyakornokok, asszisztensek, mindenki – kapott egy feljegyzést arról,

hogy eltűnt egy akta, hogy te vagy a gyanúsított, és hogy a cégtől senki sem találkozhat veled. Most éppen tilos lenne itt lennem. – Nem árulom el senkinek. – Kösz. Ha Braden Chance össze is kapcsolta Lontae Burton esetét meg a kilakoltatást, nem az a fajta fickó, aki bárkinek is szólna róla. Még az üzlettársaknak sem. Barry őszinte. Valószínűleg úgy gondolja, hogy csak DeVon Hardy miatt érdekel az akta. – De akkor minek jöttél? – Barátok vagyunk, nem? Elképesztően alakulnak a dolgok. Te jó ég, képzeld, pénteken csak úgy hemzsegtek az irodában a zsaruk. Múlt héten a kommandósok, mi meg ott csücsültünk túszként. Te meg most leveted magad a szikláról. Meg ez az egész Claire-rel. Pihenni kéne. Utazzunk el pár hétre. Vigyük az asszonyokat is. – Hova? – Mit tudom én, kit izgat? A szigetekre. – Aztán mi sülne ki abból? – Legalább lazítanánk. Teniszeznénk. Aludnánk. Feltöltődnénk. – A cég állja? – Én állom. – Felejtsd el Claire-t, Barry! Vége. Sokáig tartott, de vége. – Jól van, akkor csak mi ketten megyünk. – De nem szabadna találkoznod velem. – Kitaláltam valamit. Azt hiszem, felkeresem Arthurt, és hosszasan elcsevegünk. Meg tudjuk oldani ezt az

egészet. Visszahozod az aktát, kivered a fejedből, amit olvastál benne, a cég megbocsát és felejt, te meg én elrepülünk Mauira teniszezgetni kicsit, aztán vissza, és te mégy szépen a helyedre, a bársonyirodádba. – Ők küldtek, igaz? – Esküszöm, hogy nem. – Nem megy, Barry. – Mondj egy okot, hogy miért. Kérlek! – Az ügyvédi hivatás nem merül ki az órák kiszámlázásában meg abban, hogy az ember talicskázza a pénzt. Miért akarunk mind elkurvulni? Belefáradtam, Barry. Mást akarok. – Úgy beszélsz, mint egy elsőéves joghallgató. – Éppen úgy. Azért szálltunk bele az egész buliba, mert úgy gondoltuk, hogy a jog igazi elhivatottság. Megküzdünk az igazságtalansággal meg a társadalom nyavalyáival, és mindenféle nagyszerű dolgot hajtunk végre, mert ügyvédek vagyunk. Egyszer hittünk ebben. Miért ne hihetnénk megint? – Számlák, hitelek, adósságok. – Nem téríteni próbállak. Három gyereked van, hál’ istennek, nekünk Claire-rel nincs. Megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit begolyózzak. A sarokban egy radiátor, amit eddig észre se vettem, hirtelen szörtyögni meg zakatolni kezdett. Figyeltük, reménykedtünk, hogy egy kicsit melegebb lesz. Eltelt egy perc. Majd kettő. – A nyomodban lesznek, Michael – mondta. Még mindig a radiátorra meredt, de már nem látta. – Mármint ők? A cég?

– Persze. A cég. Nem lophatsz el egy aktát. Gondolj az ügyfélre. Az ügyfél jogosan várja el a bizalmas ügyintézést. Ha kisétál egy akta, a cégnek nincs más választása, mint utánaeredni. – Bűnvádi eljárás? – Megeshet. Őrült dühösek, Michael. És még csak a szemükre se hányhatod. A fegyelmi eljárás is szóba jött, a kamaránál. Bírói végzést akarnak. Rafter már dolgozik az ügyön. – Bárcsak Mister egy hajszállal lejjebb célzott volna. – Lecsapnak rád. – A cégnek több vesztenivalója van, mint nekem. Figyelmesen nézett rám, ő nem tudta, mi van az aktában. – Többről van szó, mint Mister? – kérdezte. – Sokkal. Nagy a cég kockázata. Ha szórakoznak velem, kibabrálok velük. – Nem használhatsz fel egy lopott aktát. Az ország egyetlen bírósága sem fogadná el bizonyítékként. Nem értesz a peres ügyekhez. – Majd belejövök. Mondd meg nekik, hogy hátrább az agarakkal. Nehogy megfeledkezzenek arról, hogy az akta nálam van, az aktában meg szemét és mocsok. – Csak egy tucatnyi lakásfoglaló volt, Michael. – Ez annál sokkal bonyolultabb. Valaki beszélgessen el Braden Chance-szal, és szedje ki belőle az igazságot. Mondd meg Rafternek, hogy ez legyen a házi feladata, mielőtt még megégetné magát. Hidd el, Barry, ez címlapsztori. Az orrotokat se meritek majd kidugni az utcára.

– Egyszóval ássuk el a csatabárdot? Te viszed az aktát, mi meg hagyunk téged békében elmenni? – Legalábbis egyelőre. Fogalmam sincs, mi lesz a jövő héten vagy azután. – Miért nem beszélsz Arthurral? Én majd közvetítek. Leülünk hárman egy szobában, magunkra zárjuk az ajtót, és megoldjuk az ügyet. Mit szólsz? – Túl késő. Emberek haltak meg e miatt az ügy miatt. – Vannak itt mások is. – Eleget mondtam. A barátom ugyan, de a beszélgetés java részéről beszámol majd a főnökeinek. – Megmagyaráznád ezt? – Nem tehetem. Bizalmas. – Kicsit hamisan hangzik ez, Michael. Egy olyan ügyvédtől, aki aktákat lop. A radiátor hörgött és krákogott. Inkább azt néztük egy ideig, mint hogy beszélgessünk. Egyikünk sem akart olyasmit mondani, amit később megbánhat. A jogsegélyszolgálat többi alkalmazottja felől kérdezett, és tartottam egy gyors idegenvezetést. – Elképesztő – motyogta többször is. – Beszélünk még? – kérdezte az ajtóban. – Persze. TIZENNYOLCADIK FEJEZET Az eligazítás nem tartott tovább harminc percnél, épp csak addig, amíg a jogsegélyszolgálattól a Szamaritánus Otthonig értünk, a város északkeleti részébe, Petworthbe. Mordecai vezetett és beszélt, én csendben ültem mellette, aktatáskámat szorongattam, és legalább annyira ideges voltam, mint a bárány, mielőtt a farkasok elé vetik. Farmerban voltam, fehér inget vettem fel

hozzá, nyakkendőt meg sötétkék zakót, a lábamon a viseltes Nike teniszcipőm meg fehér zokni. Nem borotválkoztam. A nincstelenek ügyvédje lettem, úgy öltözöm, ahogy kedvem tartja. Mordecai persze rögtön kiszúrta a stílusváltást, ahogy tettre készen besétáltam az irodájába. Nem szólt semmit, de a tekintete a cipőre tévedt. Látta már eleget – nagy cégek nagykutyái leereszkednek néhány órára a szegények közé. Valami miatt az a kényszerképzetük, hogy az ilyesmi borostával meg farmerral jár. – A klientúrád csupa harmadból áll majd – magyarázta, egy kézzel vezetett, ügyetlenül, mert a másik kezében a kávéját egyensúlyozta. Rá se rántott a körülöttünk tülekedő járművekre. – Körülbelül egyharmada dolgozik valahol, egyharmada nagycsaládos, egyharmada szellemi fogyatékos, egyharmada háborús veterán. És úgy egyharmada jut hozzá az őt a jövedelme alapján megillető alacsony rezsijű lakáshoz. Az elmúlt tizenöt évben két és fél millió alacsony rezsijű lakáslehetőséget számoltak fel, és a szövetségi lakásprogram költségvetéséből vagy hetven százalékot faragtak le. Igazán nem csoda, hogy az emberek az utcán laknak. A kormányok a szegények hátán egyensúlyozzák ki a költségvetéseiket. Minden erőlködés nélkül ontotta magából a statisztikai adatokat. Ez volt a szakmája és az élete. Mint ügyvéd az aprólékos jegyzeteléshez szoktam, alig tudtam visszafogni magam, hogy ne kapjam elő a jegyzettömböt a táskámból. Csak hegyeztem a fülem. – Ezek az emberek a minimálbért is alig keresik meg, szóval a saját lakás gondolata fel sem merül. Nem is

álmodhatnak róla. És a jövedelmük nem tart lépést a rezsivel. Így egyre jobban lemaradnak, közben pedig a segélyprogramok egyre csak szűkülnek. Hinnéd-e például, hogy a fogyatékos hajléktalanoknak mindössze a tizennégy százaléka kap rokkantsági segélyt? Tizennégy százalék! Jócskán találkozol majd ilyen esetekkel. Csikorogva fékeztünk egy piros lámpánál, az autó félig becsúszott a kereszteződésbe. Dudák harsogtak ránk minden irányból. Lejjebb csúsztam az ülésen, vártam az újabb ütközést. Mordecainak halvány fogalma sem volt arról, hogy a csúcsforgalom kellős közepén leállította a forgalmat. Üres tekintettel meredt maga elé, egy más világba. – A hajléktalanlét ijesztőbb része nem is látszik az utcán. A szegények fele jövedelmének legalább a hetven százalékát fizeti ki, küszködve, a lakására. A városfejlesztési minisztérium szerint az egyharmadát kellene. A városban emberek tízezrei kapaszkodnak a házuk fedelébe, nehogy elveszítsék a fejük fölül – egyetlen elmaradt számla, egyetlen váratlan kórházi beutalás, egyetlen előre nem látott vészhelyzet, és a lábuk alól kicsúszik a talaj. – Hová tudnak menni? – Ritkán mennek egyenest a hajléktalanszállásra. Első útjuk családtagokhoz vezet, aztán a barátokhoz. Hatalmas nyomás nehezedik rájuk, hiszen a család meg a barátok ugyanúgy nehéz körülmények között élnek, és bérleti szerződés szabályozza, hányan élhetnek egy lakásban. Kénytelenek megszegni a szerződést, ami akár

kilakoltatáshoz is vezethet. Egyik helyről a másikra vándorolnak az egyik gyereket ennél a nővérüknél, a másikat annál a barátjuknál hagyják. A helyzet csak egyre romlik. Sok hajléktalan retteg a menhelyektől, és kétségbeesetten kerüli őket. Elég hosszú szünetet tartott, hogy kiigya a kávéját. – Miért? – kérdeztem. – Nem mindegyik menhely jó. Van, ahol megtámadják, kirabolják, sőt megerőszakolják őket. És én itt fogom eltölteni jogi pályám elkövetkező szakaszát? – Otthon hagytam a pisztolyom – mondtam. – Nem lesz semmi bajod. Több száz önkéntes dolgozik velünk a városban. Sosem hallottam még olyanról, akinek baja esett volna. – Ez biztató. – Továbbhajtottunk, már kicsit nyugodtabban. – Az emberek felének van némi pszichés zavara, mint a haverodnak, DeVon Hardynak is. Elég szokványos. – Mit lehet tenni értük? – Sajnos nem sokat. Maradt néhány program, de nehéz szabad ágyat találni. DeVont sikerült bedugni egy veterán lábadozóintézetbe, de otthagyta. A drogos maga dönti el, ki akar-e tisztulni. – Melyik a legelterjedtebb kábszer? – Az alkohol. Az a legelérhetőbb. De crack is akad jócskán, mert szintetikus és olcsó. Mocskos, ártalmas szar. Mindenfélével összeakadsz majd, de a flancos anyag túl drága. – Mi az első öt ügyem? – Már alig várod, mi? – Aha, és fogalmam sincs az egészről.

– Nyugi. Nem bonyolult a munka, csak türelem kérdése. Olyan emberekkel találkozol, akik nem kapják meg a segélyt, mondjuk a kajajegyet. Egy válás. Más a háziúr ellen él panasszal. Munkahelyi vitás kérdések. Tutira lesz valami bűntény is. – Miféle? – Apróság. Az amerikai városok hajléktalanjai körében egyre nő a bűnözés aránya. A nagyvárosokban sorra születnek a törvények az utcán élőkkel szemben. Tilos koldulni, tilos padon aludni, tilos híd alatt tanyát verni, tilos személyes holmit közparkban tárolni, tilos a járdára ülni, tilos köztéren enni. Sokat ezek közül semmisnek ítéltek a bíróságok. Abrahamnak sikerült már több szövetségi bírót meggyőznie arról, hogy ezeknek a törvényeknek némelyike sérti az alapvető emberi jogokat. Így aztán a városok az általános rendelkezések között szemezgetnek, a csavargás, a közbotrányokozás ellen hoznak ítéletet. A cél a hajléktalan réteg. Ha egy pipec öltönybe bújt fickó leissza magát egy bárban, aztán az egyik sikátorban brunyál, nem nagy ügy. Ha egy hajléktalan ugyanabban a sikátorban teszi ugyanezt, máris letartóztatják nyilvános vizelés vétségével. Gyakoriak a razziák. – Razziák? – Igen. Megcéloznak egy-egy városrészt, begyűjtik az összes hajléktalant, és valahova máshová ömlesztik őket. Atlanta is ezt tette az olimpia előtt – mégsem koldulhatnak a szegények az utcán, mégsem alhatnak a padokon, miközben rajtunk a világ szeme! Bevetették hát a rohamosztagot, és a problémát már ki is

pipálhatták. Aztán a város meg villogott, hogy milyen szuper a városkép, meg minden. – Hová vitték őket? – Az fix, hogy nem hajléktalanszállókra, mert abból aztán egy sincs arrafelé. Egyszerűen csak odébb vitték őket, aztán a város egy másik részén lehányták a kocsiról, mint a ganét. – Egy gyors korty a kávéból, igazítás a fűtésen. Közben öt másodperc is eltelik úgy, hogy egyik keze sem érinti a kormánykereket. – Ne felejtsd el, Michael, mindenkinek lennie kell valahol. Ezeknek az embereknek nincs alternatívájuk. Ha éhes vagy, koldulsz az ételért. Ha fáradt, ledőlsz ott, ahol szabad helyet találsz. Attól, hogy hajléktalan vagy, csak laknod kell valahol. – Letartóztatják őket? – Nap mint nap. De nagy baromság. Vegyünk csak egy pacákot, aki az utcán él, egyik menhelyről a másikra vándorol, valahol minimálbérért gürcöl, mindent megtesz, hogy talpra álljon, és gondoskodni tudjon magáról. Aztán egyszer csak letartóztatják, amiért egy híd alatt aludt. Ő igazán nem akart a híd alatt aludni, de hát valahol csak kell aludnia. Bűnös, mert a ragyogó elmékből álló városi tanács kisütötte, hogy bűn hajléktalannak lenni. Egy harmincast ki kell pengetnie, hogy kiengedjék, egy másik harmincast meg a bírságra. Hatvan dollár egy nagyon lapos pénztárcából! Szóval a fickóba még egy nagyot belerúgtak. Letartóztatták, megalázták, megbírságolták, és elvileg be kellene látnia, hogy hibázott, és hipp-hopp keresnie egy lakást, ahol éldegélhet. Takarodj az utcáról, ha jót akarsz! És ez történik a legtöbb városban.

– Nem lenne jobb neki, ha a börtönben maradna? – Voltál mostanában börtönben? – Nem. – Hát ne is menj. A zsarukat nem arra képzik ki, hogy hajléktalanokkal foglalkozzanak, főleg nem a fogyatékos vagy szenvedélybeteg hajléktalanokkal. A börtönök túlzsúfoltak. A bűnüldözési rendszer egyébként is egy rémálom, és ezt még megfejelik a hajléktalanok üldözésével. És ami a legnagyobb töketlenség a dologban: naponta huszonöt százalékkal többe kerül egy embert a börtönben tartani, mint ugyanannak az embernek menhelyi szállást, ételt, közlekedést és tanácsadást biztosítani. Ennek ráadásul hosszú távú haszna is lenne. És több értelme. Huszonöt százalék. És ebben még a letartóztatás és a bírósági eljárás költsége nincs is benne. A legtöbb város csődben van, Washington is ezek közé tartozik – tudod, ezért zárják be sorra a menhelyeket -, és mégis pénzt pazarolnak arra, hogy a hajléktalanokból bűnözőt csináljanak. – Úgy fest, megérett a helyzet egy-két komoly perre – jegyeztem meg, noha tudta ő ezt magától is. – Úgy pereskedünk, mint az őrültek. Ezeket a törvényeket országszerte támadják az ügyvédek. Az istenverte városok meg többet költenek jogi költségekre, mint hajléktalanszállók létrehozására. Nagyon kell szeretned ezt az országot, hallod, hogy el tudd viselni. New Yorkban, a világ leggazdagabb városában súlyos lakáshiány van, így aztán az emberek az utcán alszanak és az Ötödik sugárúton koldulnak, és ez bizony

felzaklatja az érzékeny lelkű New York-iakat, megválasztják hát polgármesterüknek azt a Rudy Miacsodát, aki megígéri, hogy kisepri az utcákat, és ráveszi a kék szalagos városi tanácsosokat, hogy a hajléktalanság törvénybe ütköző cselekedet legyen, csak úgy – semmi koldulás, semmi járdára ülés, semmi hajléktalanság -, és rohadtul visszafogják a költségvetést, menhelyeket záratnak be, lefaragják a segélyeket, ugyanakkor pedig elképesztő vagyonokat fizetnek a New York-i ügyvédeknek, hogy védjék meg őket, amiért meg akarnak szabadulni a szegényektől. – Washingtonban is ilyen rossz a helyzet? – Ennyire azért nem, de sajnos nem sokkal jobb. Éppen egy olyan városrészen haladtunk át, ahová két héttel azelőtt még páncélautóval sem merészkedtem volna, még fényes nappal sem. A boltok kirakatát vastag fekete rácsok védték, a házak komor, élettelen, magas építmények voltak, az ablakokban mosott ruha száradt. Egytől egyig szürke téglából, csak úgy sütött róluk a szegényes egyhangúság, a gyér állami támogatás. – Washington fekete város – folytatta -, igen sok vagyonos emberrel. Csak úgy vonzza a változást kedvelőket, az aktivistákat meg a radikálisokat. Olyanokat, mint te. – Se radikális, se aktivista nem vagyok. – Hétfő reggel van. Gondolj csak vissza, hol voltál hét éven át minden egyes hétfő reggel. – Az íróasztalomnál. – Egy nagyon szép íróasztalnál. – Igen. – A rendkívüli eleganciával berendezett irodádban.

– Ott. Szélesen rám vigyorgott: – Akkor te most már radikális vagy. És ezzel véget is ért az eligazítás. Előttünk az utcasarkon, jobboldalt vastag ruhákba öltözött férfiak csoportja tolongott egy propán-bután gázpalackhoz kapcsolt fűtőtest körül. Megkerültük őket, és befordultunk a sarkon, leparkoltunk. Az épület valaha, sok-sok évvel azelőtt, áruház lehetett. Kézzel festett tábla függött rajta: Szamaritánus Otthon. – Magánpénzekből fenntartott menhely – mondta Mordecai. – Kilencven ágy, tisztességes étel, egy arlingtoni egyházi alapítvány pénzeli. Már hat éve járunk ide. Egy élelmiszer-szállító kamion parkolt a bejáratnál, és önkéntesek rakodták le róla a zöldséget meg a gyümölcsöt. Mordecai váltott pár szót egy idősebb férfival, aki a kapuban felügyelt, és bementünk. – Gyorsan körbevezetlek. Végig szorosan mellette haladtam, ahogy végigjártuk a földszintet. Rövid folyosók labirintusán haladtunk végig, mindegyik mentén apró szobák sorakoztak. Minden szobát lelakatolt ajtó zárt. Az egyik nyitva állt. Mordecai bekukkantott és köszönt: – Jó napot. Vad tekintetű, kicsi emberke kuporgott egy fekhely végében, a szemeit ránk meresztette, de nem válaszolt. – Jó kis szoba ez – fordult hozzám Mordecai. – Egyedül lehet az ember, kényelmes az ágy, van elég tárolóhely, és áram is.

Ezzel lekattintotta az ajtó melletti kapcsolót. A szoba hirtelen kissé sötétebb lett, majd visszakapcsolta a villanyt. A vad szempár nem mozdult. A szobáknak nem volt mennyezete – a régi áruház öregedő gerendái vagy tíz méter magasan éktelenkedtek a fejünk felett. – Hát a fürdőszoba? – kérdeztem. – Hátul vannak. Csak kevés hajléktalanszálláson van saját, külön fürdőszoba. Viszlát! – intett a lakónak, aki válaszul csak bólintott. Mindenfelé szólt a rádió, néhol zene, másutt a hírek harsogott. Jártak-keltek az emberek: hétfő reggel volt, munkába kell menni, mindenkit várnak valahol. – Nehéz itt helyet kapni? – kérdeztem, bár a választ magam is megadhattam volna. – Szinte képtelenség. Kilométer hosszú a várakozási lista, és a menhely megválogatja, kinek ad helyet. – Mennyi ideig maradnak itt? – Változó. A három hónap talán hozzávetőlegesen jó átlag. Ez a szebb menhelyek közé tartozik, szóval itt mindenki biztonságban érzi magát. Mihelyst rendbe jönnek kicsit, a menhely megteszi a lépéseket, hogy megfelelő lakáskörülmények közé kerülhessenek. Bemutatott egy fekete bakancsos, fiatal nőnek, ő volt a menhely vezetője. – Az új ügyvédünk – mondta röviden. A nő üdvözölt, nézzek csak körül nyugodtan. Mordecai meg ő egy ügyfelükről kezdtek beszélgetni, aki eltűnt, én pedig elindultam a folyosón, míg meg nem találtam a családos részt. Kisgyereksírást hallottam, és egy nyitott ajtóhoz baktattam. Ez a szoba valamivel nagyobb volt,

rekeszekre osztva. Egy huszonöt évesnél nem több, megtermett nő ült egy fotelben, deréktól felfelé ruhátlanul, és egy csecsemőt szoptatott – meg se rezzent kémkedő tekintetemtől. Két kisgyerek birkózott az ágyon, a rádióból rap szólt. A nő jobb kezével megemelte az éppen használaton kívüli mellét, és intett, jöjjek közelebb. Eliramodtam a folyosón, megtaláltam Mordecait. Ügyfeleink már vártak ránk. Az iroda az ebédlőben, a konyhához közel eső sarokban volt. Íróasztalunkat a szakácstól kaptuk kölcsön, egy egyszerű kempingasztalt. Mordecai kinyitotta a sarokban álló iratszekrényt, és már dolgoztunk is. Hatan ültek a fal melletti székeken. – Ki az első? – harsogta, és egy nő székestül előrébb húzódott. Szemben ült ügyvédjeivel, akik jegyzettömböt szorongattak, írásra készen, egyikük az utca jogának megedzett harcosa, a másiknak még gőze sincs semmiről. Waylene-nek hívták, huszonhét éves, férjezetlen, kétgyermekes anya. – A fele a menhelyről jön – magyarázta Mordecai, míg jegyzeteltünk -, a többi az utcáról. – Bárki fordulhat hozzánk? – Bárki, aki hajléktalan. Waylene problémája nem volt bonyolult. Egy gyorsétteremláncnál dolgozott, míg ki nem lépett, Mordecai a kilépés okát lényegtelennek tartotta, és a cég nem fizette ki az utolsó két hónapot. Mivel nincs állandó lakcíme, a munkáltató rossz címre küldte a

csekkeket. A csekkeknek nyoma veszett, a munkáltatót viszont ez egyáltalán nem izgatta. – Hol lakik majd a jövő héten? – kérdezte Mordecai. Nem tudta. Talán itt, talán ott. Munkát keres, és ha talál, akkor mást is figyelembe kell venni, lehet, hogy odaköltözik ehhez meg ehhez. Vagy bérel saját lakást. – Meglesz a pénz, majd az irodámba küldetem. – A kezébe nyomott egy névjegyet. – Hívjon fel ezen a számon egy hét múlva. Waylene elvette a kártyát, megköszönte a segítséget, és elsietett. – Hívd fel az éttermet, mondd, hogy az ügyvédje vagy, legyél nagyon szívélyes, de ordítsd le őket, ha nem hajlandók segíteni. Ha muszáj, menj oda, és személyesen vedd át a csekkeket. Lejegyeztem az utasításait, mintha olyan nagyon bonyolult lett volna. Kétszázhúsz dollárral jöttek Waylene-nek. A legutóbbi eset, amin a Drake & Sweeney-nél dolgoztam, két vállalat súlyos érdekkülönbsége volt, egy trösztellenes ügy, ahol kilencszázmillió dollár forgott kockán. A második ügyfél képtelen volt pontos jogi problémát megnevezni, egyszerűen társalogni szeretett volna. Részeg volt, vagy szellemi fogyatékos, esetleg mindkettő. Mordecai a konyhába kísérte, és töltött neki kávét. – Néhány szerencsétlen nem tud ellenállni a lehetőségnek, hogy sorba állhat – mondta. A hármas számú a menhely lakója volt, a címmel tehát nem akadt probléma. Ötvennyolc éves, tiszta és kellemes hölgy volt, egy hadirokkant özvegye. A

jegyzetözön szerint, amit azalatt körmöltem le, amíg a kollégám az ügyféllel beszélgetett, az özvegynek járt volna a hadisegély. De az átutalás egy marylandi bankszámlára ment, amihez viszont ő nem tudott hozzáférni. El is magyarázta. Papírokkal is igazolta. Mordecai annyit mondott: – Nem lesz semmi gond. Majd ideküldetjük a csekkeket. A sor, amíg mi lelkiismeretesen foglalkoztunk az ügyfelekkel, csak egyre nőtt. Mordecainak semmi sem volt újdonság: állandó lakcím hiánya miatt elakadt élelmiszer-utalvány, a háziúr nem hajlandó visszaadni a biztosítékként lefizetett előleget, kifizetetlen családi pótlék, letartóztatási parancs hamis csekkek kiállításáért, szociálissegély-kérelem. Tíz ügyfél és két óra után az asztal végébe húzódtam, és egyedül tárgyaltam a saját ügyfeleimmel. A szegények ügyvédjeként eltöltött első munkanapomon már önállóan dolgoztam, mindent lejegyeztem, és a magam belátása szerint cselekedtem, akár ügyvédtársam. Marvis volt az első saját ügyfelem. Válni akart. Én is. Bután végighallgattam gyászos történetét, szerettem volna hazavágtatni Claire-hez, és még a lába nyomát is megcsókolni. Marvis felesége kurva volt, aki egészen tisztességes volt valaha, míg rá nem bukkant a crackre. A crack egy drogdílerhez vitte, onnan egy stricihez, onnan pedig az utcára. Útközben mindenüket eladta, és adósságot adósságra halmozott, amit persze Marvisnak kellett állni. Teljes csőd. A nő elhagyta, vitte a gyerekeket, és a stricijéhez költözött. Volt jó néhány általános kérdése a válással kapcsolatban, és mivel az én ismereteim elég hiányosak

voltak, azt a keveset próbáltam minél hatásosabban előadni. A jegyzetelés közepette hirtelen látomásom támadt, tisztán láttam Claire-t az ügyvédnő takaros irodájában, amint éppen a mi szétválásunk tervének végső változatát szövik. – Mennyi ideig tart majd? – kérdezte, s ezzel kizökkentett a képzelődésből. – Hat hónapig – feleltem. – Gondolja, hogy a felesége bele fog egyezni? – Mi? – Beleegyezik a felesége a válásba? – Erről még nem beszéltünk. – Az asszony már egy éve elköltözött, szóval megáll az elhagyás esete. A házasságtöréssel megspékelve szerintem az ügy nem okoz majd sok fejfájást. Marvis egy hete lakott a menhelyen. Tiszta volt, józan, munkát keresett. Öröm volt az a fél óra, amíg tárgyaltunk, és megígértem neki, hogy rendben lesz a válás. A délelőtt gyorsan eltelt, az idegességem pedig köddé vált. Igazi embereknek segítek, akiknek igazi gondjaik vannak, kisemberek, akik mástól nem várhatnak jogi segítséget. Megfélemlítette őket a törvények, a szabályozások, a bíróságok és az ügyintézés burjánzó rengetege, talán még én magam is. Megtanultam mosolyogni rájuk, és igyekeztem, hogy jól érezzék magukat. Néhányan szabadkoztak, hogy nem tudnak fizetni. A pénz nem számít, mondtam nekik. A pénz nem számít.

Délben felálltunk az asztalunktól, hogy megkezdődhessék az ebéd. Az ebédlő zsúfolásig tömve, a leves gőzölög. Minthogy útba esett, megálltunk a Florida sugárúti önkiszolgálóban. A nyüzsgő vendéglőben én voltam az egyetlen fehér, de kezdtem megszokni saját fehérségemet. Eddig még senki sem akart halomra gyilkolni. Egyáltalán, úgy tűnt, mindenki fütyül rám. Sofia talált egy telefont, ami történetesen üzemképes volt. Az ajtóhoz közel eső aktahalom alatt lapult. Megköszöntem, és visszavonultam irodám magányába. Nyolcan vártak rá, aki nem is ügyvéd, mégis mind tanácsért jöttek hozzá. Mordecai azt javasolta, dolgozzam azokon az ügyeken, amelyeket délelőtt a Szamaritánusban felvettünk. Összesen tizenkilenc ügy. Azt is kérte, legyek minél gyorsabb, hogy Sofiának is besegíthessek. Sokan jöttek a jogsegélyszolgálathoz nap mint nap. Ha esetleg azt gondoltam volna, hogy így, az utcán majd kevesebb lesz a munkám, hát nagyot tévedtem. Egyszerre csak nyakig voltam az emberek ügyes-bajos gondjaiban. Tiszta szerencse, hogy jelentős múltra tekinthettem vissza mint megrögzött munkamán – tökéletesen alkalmas voltam a feladatra. Első hívásom azonban a Drake & Sweeney-hez ment – Hector Palmát kértem az ingatlanrészlegről. Várakoztattak, öt perc múlva letettem, és újra tárcsáztam. Egy titkárnő végre felvette, és ismét megkért, hogy tartsam. Hirtelen Braden Chance érdes hangja vakkantott a kagylóba: – Segíthetek?

Nagyot nyeltem. – Igen, Hector Palmát keresem – próbáltam minél nyeglébben szólni, elharapni a szavakat. – Ki maga? – kérdezte. – Rick Hamilton, Hector gyerekkori barátja. – Sajnálom, már nem dolgozik itt. Letette, én meg csak bámultam a telefont. Gondoltam, felhívom Pollyt, hogy szaglásszon kicsit körbe, mi lett Hectorral. Nem lenne nagy erőfeszítés. Vagy talán Rudolphot, vagy Barry Nuzzót, vagy a kedvenc gyakornokomat. Aztán rádöbbentem, hogy már nem a barátaim. Eljöttem. Átléptem a határokat. Ellenség lettem. A baj forrása vagyok, és a fensőbb hatalom megtiltotta nekik, hogy szóba álljanak velem. A telefonkönyvben három Hector Palma is volt. Fel fogom hívni mind, de egyelőre foglaltak voltak a vonalaink. A jogsegélyszolgálatnál a négy ügyvédre két fővonal jutott. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Az első nap végén nem siettem haza. Az otthonom egy üres manzárd – mint három kis lyuk együttese a Szamaritánus Otthonból. A hálószobában nincs ágy, a nappaliban van ugyan tévé, de nincs bele kábel, a konyhában kempingasztal, hűtő nincs. A lakás kifestésére meg bebútorozására csak homályos, távoli terveket szőttem. Sofia pontban ötkor, a szokásos időben távozott. Barátságtalan környéken lakott, és szívesebben tudta magát otthon, zárt ajtók mögött még sötétedés előtt. Mordecai hatkor ment el, miután fél óra alatt megvitattuk a nap eseményeit. Ne maradj sokáig,

figyelmeztetett, és jobb lenne, ha nem egyedül mennél el. Már szólt Abraham Lebow-nak, aki kilencig szándékozott maradni; azt szerette volna, hogy együtt hagyjuk el az irodát. Parkolj közel. Szedd a lábad. Tartsd nyitva a szemed. – Szóval mi a benyomásod? – kérdezte az ajtóból visszafordulva. – Lenyűgöző. Inspirál, hogy emberekkel találkozom. – Lesznek idők, amikor megszakad a szíved. – Már megtörtént. – Akkor jó. Ha eljutsz odáig, hogy már nem fáj, akkor kell kiszállni. – Csak most szálltam be. – Persze, és jó, hogy itt vagy. Elkelt már egy fehérképű a környéken. – Örülök, hogy jelkép lehetek. Elment, és én becsuktam az irodám ajtaját. Mindannyian nyitott ajtónál dolgoztak. Sofia a külső térben ült, és a délután folyamán végig igen jól mulattam azon, ahogy a telefonon egymás után osztja ki a hivatalnokokat, az egész iroda füle hallatára. Mordecai még keményebb volt a telefonban. Ellentmondást nem tűrő, mély, reszelős hangja csak úgy zengett, mindenfélét követelt, és vérmesen fenyegetőzött. Abraham sokkal csendesebb, de az ő ajtaja is tárvanyitva. Mivel még nem voltam biztos magamban, inkább csukva tartottam az ajtót. Biztos voltam benne, hogy türelmesen kivárják, míg beállok én is a sorba. Felhívtam a telefonkönyvben talált három Hector Palmát. Az első nem az én Hectorom volt. A második

számon senki sem vette fel a telefont. A harmadik az igazi Hector Palma rögzítője volt, kurta üzenettel: Nem vagyunk itthon. Hagyjon üzenetet. Visszahívjuk. Az ő hangja volt. A cégnek, pénz nem számít alapon, számos lehetősége kínálkozott arra, hogy ha arról van szó, gond nélkül elrejtse Hector Palmát. Nyolcszáz ügyvéd, 170 asszisztens és gyakornok, irodák Washingtonban, New Yorkban, Chicagóban, Los Angelesben, Portlandben, Palm Beachen, Londonban és Hongkongban. Ahhoz túl ravaszak voltak, hogy kirúgják, hiszen túl sokat tudott. Inkább megduplázzák a fizetését, előléptetik, és egy másik városba küldik, ahol szépen berendezkedik egy tágasabb lakásban. Felírtam a címét. Ha a rögzítő él, talán még nem költözött el. Újonnan szerzett utcai fifikámmal biztosan megtalálom. Halkan kopogtak az ajtón, s az a kopogtatás erejétől magától kinyílt. A zár meg a kilincs olyan ütött-kopott és vetemedett volt, hogy az ajtó becsukódott ugyan, de nem maradt úgy. Abraham volt az. – Van egy perce? – kérdezte, és már ült is le. Udvariassági látogatás volt, üdvözölni jött. Csöndes, távolságtartó férfi, csak úgy sugárzott belőle az átható, briliáns intellektus, ami akár el is bátortalaníthatott volna, ha az elmúlt hét évet nem négyszáz igencsak eszes ügyvéddel töltöttem volna egy épületben. Tucatnyi Abrahammal találkoztam már, mind fennkölt, szigorú és komoly, nem sok érzékkel a közvetlen kapcsolatteremtés iránt.

– Csak üdvözölni akartalak – mondta. – Tegeződünk? – Aztán máris a közepébe vágott: lelkes kiselőadásba fogott a szociális jog nagyszerűségéről. Brooklyni, középosztálybeli családból származott, a Columbián tanult jogot, lehúzott három borzasztó évet a Wall Streeten, négy évet töltött Atlantában egy halálosítéletellenes csoportnál, két idegbeteg év következett a Capitoliumban, s ekkor egy jogi szaklapban felkeltette az érdeklődését a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat hirdetése. – A jog elhivatottság – mondta. – Többről szól, mint a pénzcsinálás. Most újabb beszédet rögtönzött a nagy cégek ügyvédjeiről, akik milliókat kaszálnak. Egy brooklyni haverja évi tízmilliót keres azzal, hogy az országban mindenfelé a mellplasztikázó klinikákat perli. – Évi tízmillió dollár! Ennyiből a város összes hajléktalanjának otthont és ételt biztosíthatnánk! Különben pedig boldog, hogy bennem is világosság gyúlt, és sajnálja azt az incidenst Misterrel. – Mi a szakterületed? – kérdeztem. Élveztem a beszélgetést. Lelkes és éles eszű, a szókincse pedig folyamatosan ámulatba ejtett. – Kettő is van. Politika. Más jogászokkal együtt a törvényhozás formálásán dolgozunk. És én viszem a peres ügyeket, főleg a nagy bulikat. Bepereltük a Kereskedelmi Kamarát, mert a kilencvenes népszámláláson botrányosan alacsony arányban jelenítették meg a hajléktalanokat, egyszerűen megfeledkeztek róluk. Pereltük a város iskolarendszerét, mert nem voltak hajlandóak beiskolázni a hajléktalan

gyerekeket. Pereltünk azért is, mert több ezer lakhatási segélyt helytelenül vagy határidőn túl bíráltak el. A legtöbb olyan rendelkezést megtámadjuk, amely a hajléktalanlétet bűnözésként próbálja beállítani. Szinte bármi miatt perre megyünk, ha az a hajléktalanok érdekeit sérti. – Meglehetősen bonyolult peres ügyek ezek. – Azok bizony, de szerencsére Washingtonban rengeteg olyan ügyvéd kolléga van, aki kész a szabad idejéből áldozni. Többnyire én vagyok a góré. Felvázolom a haditervet, összetrombitálom a csapatot, és levezénylem a meccset. – Ügyfelekkel nem tartod a kapcsolatot? – Alkalomadtán. De jobb szeretem, ha ott hátul, a kis szobámban ügyködhetem, egymagam. Ezért is örülök annyira, hogy jöttél. Elkel a segítség a félfogadásban. Felugrott, a beszélgetés véget is ért. Pontban kilencre terveztük a menekülést, és még volt tennivalója. Egyik szónoklata közepette vettem észre, hogy nincs jegygyűrű az ujján. A jog az élete. A régi szólás, hogy a jog féltékeny szerető, az olyan emberek esetében, mint Abraham és én, új értelmet nyert. A jog volt mindenünk. A washingtoni rendőrség egészen hajnali egyig várt, akkor csapott le, mint a kommandósok. Becsöngettek, majd azon nyomban dörömbölni kezdtek. Mire Claire magához tért, kikászálódott az ágyból és felhúzott valamit a pizsamájára, már rugdosták is az ajtót, majdnem betörték.

– Rendőrség! – kiáltották be Claire rémült kérdésére. Óvatosan nyitott ajtót, majd ijedten ugrott hátra, ahogy négy férfi – két egyenruhás, két öltönyös – berontott a lakásba, mintha emberélet forogna kockán. – Ne mozduljon! – szólította fel az egyik Claire-t, aki meg se tudott mukkanni. – Ne mozduljon! – üvöltött rá megint a férfi. Bevágták maguk mögött az ajtót. A vezetőjük, Gasko hadnagy előrelépett, és olcsó zakója zsebéből előhalászott néhány összehajtogatott papirost. – Maga Claire Brock? – kérdezte, mint egy ócska Columbo-utánzat. Claire tátott szájjal bólintott. – Gasko hadnagy vagyok. Hol van Michael Brock? – Már nem lakik itt – nyögte ki nagy nehezen. A másik három sem tágított a közelből, készen arra, hogy bármire lecsapjanak. Gasko ezt semmi pénzért nem volt hajlandó elhinni. De letartóztatási parancsa nem volt, csak egy házkutatásra feljogosító engedély. – Délután ötkor Kisner bíró házkutatási parancsot állított ki, melynek értelmében most átkutatjuk a lakást – azzal széthajtogatta a dokumentumokat, és Claire orra alá dugta, mintha a szépen telegépelt oldalakat egyszerre, egy pillanat alatt el tudná olvasni és fel tudná fogni. – Kérem, álljon félre – mondta, mire Claire még hátrább húzódott. – Mit keresnek? – kérdezte.

– Ott van a parancson – ezzel Gasko a konyhaasztalra lökte a dokumentumait. Négyen négy irányba indultak a lakásban. A telefonom a fejem mellett volt, a padlón, a hálózsákom szájánál. Harmadik éjszaka aludtam a földön, ez is egyike volt erőfeszítéseimnek, hogy minél inkább azonosuljak új ügyfeleimmel. Keveset ettem, és még kevesebbet aludtam, próbáltam tisztelettel adózni a parki padok meg a járda gyötrelmeinek. Testem bal fele a térdemig dagadt és lila volt, szörnyen sajgott, úgyhogy a jobb oldalamon aludtam. Nem fizettem túl nagy árat: tetővel a fejem felett, bezárt ajtók mögött a fűtött szobában, munkával, biztos jövővel. Megtaláltam a telefont, és beleszóltam: – Halló! – Michael! – suttogta Claire. – A zsaruk házkutatást tartanak a lakásban. – Mi? – Épp itt vannak. Négyen, házkutatási paranccsal. – Mit keresnek? – Egy aktát. – Tíz perc múlva ott vagyok. – Siess, kérlek. Úgy rontottam be a lakásba, mint egy megszállott. Történetesen Gasko volt az első zsaru, akibe belebotlottam. – Michael Brock vagyok. Ki a fene maga? – Gasko hadnagy – vigyorgott gúnyosan. – Mutassa az igazolványát! – Claire-hez fordultam, aki a hűtőnek dőlt, kezében egy csésze kávé. – Adj egy darab papírt.

Gasko előhúzta jelvényét a zsebéből, és magasan elém tartotta. – Larry Gasko – mondtam. – Maga lesz az első, akit ma reggel kilenckor beperelek. Nos, kik vannak még magával? – Még hárman vannak – mondta Claire, miközben a kezembe nyomott egy darab papírt. – Gondolom, a hálószobában. A lakás hátsó része felé indultam, nyomomban Gaskóval, aki mögött valahol ott igyekezett Claire is. A vendégszobában egy egyenruhás hekus kukucskált az ágy alá, négykézláb. – Igazolja magát! – kiáltottam rá. Harcra készen ugrott talpra. Egy lépéssel közelebb léptem, és fogcsikorgatva ismételtem: – Az iratait, a kurva életbe! – Ki maga? – hátrált Gaskóra pillantva. – Michael Brock. De maga kicsoda? Előkapta a jelvényét. – Darrell Clark – mondtam fennhangon, miközben felírtam a nevét a papírra. – Kettes számú alperes. – Nem perelhet be! – hápogta. – Na ide figyeljen, nagyfiú! Nyolc óra múlva a szövetségi bíróságon leszek; és jogtalan házkutatásért beperelem egymillió dollárra. És megnyerem a pert, és meghozzák az ítéletet, és akkor addig rugdalom a maga seggét, amíg össze nem szarja magát! A másik két zsaru is előjött a volt hálószobámból. Körbevettek. – Claire – mondtam. – Hozd, légy szíves, a videokamerát. Azt akarom, hogy ez rögzítve legyen.

Claire eltűnt a nappaliban. – A bíróság állította ki a házkutatási parancsunkat – mondta Gasko, immár kissé védekezően. A másik három szorosabbra zárta körülöttem a kört. – A házkutatás jogtalan! – jelentettem ki keserűen. – Azokat is beperelem, akik aláírták a házkutatási parancsot. Mindannyiukat beperelem! Felfüggesztik magukat, fizetés nélkül, és polgári pert akasztok a nyakukba. – Mentelmi jogot élvezünk – próbálkozott Gasko, a haverjaira sandítva. – Meg még mit nem?! Claire visszajött a kamerával. – Mondtad nekik, hogy már nem lakom itt? – kérdeztem tőle. – Mondtam. – Claire a szeméhez emelte a kamerát. – És maguk, fiúk, azért csak folytatták a házkutatást. Ez az a pont, ahol jogtalanná vált ez az egész cirkusz. Tudni kellett volna megállni, de persze akkor hol marad a móka! Igazán jópofa dolog mások holmija között turkálni, igaz? Ott volt az esélyük, fiúk, de elcseszték. Most aztán fizethetnek. – Maga meghibbant – mondta Gasko. Próbálták nem mutatni, hogy betojtak, de azt persze tudták, hogy ügyvéd vagyok. Amikor bejöttek, nem találtak a lakásban, úgyhogy megeshet, hogy tudom, miről beszélek. Nekem mindenesetre fogalmam sem volt róla. De az adott pillanatban jól hangzott. A jogi borotvaél, amin táncoltam, nagyon is vékonyka volt. Gasko megjegyzését eleresztettem a fülem mellett.

– A nevüket kérem – fordultam a két egyenruhás zsernyákhoz. Előhúzták a jelvényeiket. Ralph Lilly és Robert Blower. – Kösz – mondtam, mint egy igazi okostojás. – Maguk lesznek a hármas és a négyes számú alperes. Nos, ideje, hogy szépen hazamenjenek. – Hol az akta? – kérdezte Gasko. – Az akta nincs itt, mivel nem lakom itt. Ezért fogom magukat beperelni, Gasko hadnagy. – Folyton perelnek minket, nem nagy ügy. – Remek. Ki az ügyvédje? A következő létfontosságú másodperctöredék alatt nem tudott kinyögni egyetlen nevet sem. A kisszobába mentem, ők makacsul követtek. – Menjenek – mondtam. – Nincs itt az akta. Claire rájuk szegezte a kamera optikáját, ettől aztán nem mertek kellemetlenkedni. Blower motyogott valamit az ügyvédekről, miközben az ajtó felé zötyögtek. Miután elmentek, elolvastam a parancsot. Claire a konyhaasztalnál szürcsölgette a kávéját, és engem nézett. Most, hogy vége, és kezdett a házkutatás keltette sokk felszívódni, újra komor, szinte jeges volt. A világ minden kincséért sem ismerné el, hogy megrémült, egy icipicit sem merne sérülékenynek látszani, és persze még véletlenül sem keltené azt a benyomást, hogy szüksége van rám. – Miféle akta az? – kérdezte. Nem érdekelte igazán. Csak bizonyosságot akart, hogy ez nem fordulhat elő többet. – Hosszú történet. Más szóval, ne kérdezősködj. Megértette.

– Tényleg bepereled őket? – Nem. Nem állna meg a kereset. Csak azt akartam, hogy tűnjenek el. – Sikerült. Lehet, hogy visszajönnek? – Nem. – Jó hallani. Összehajtogattam a házkutatási parancsot, és a zsebembe gyömöszöltem. Csak egy tételt említett – a RiverOaks/TAG-aktát, amely most a másolatával együtt biztonságban pihen új otthonom falai közt. – Megmondtad nekik az új címem? – Nem tudom az új címed – felelte. A beálló rövidke szünetben, ha akarja, megkérdezhette volna, tényleg, hol is lakom. Nem akarta. – Bocs ezért a felfordulásért, Claire. – Semmi gond. Csak azt ígérd meg, hogy nem fordul elő még egyszer. – Ígérem. Ölelés, csók, bármiféle érintés nélkül jöttem el. Egyszerűen jó éjszakát kívántam, és kisétáltam az ajtón. És ez így pontosan megfelelt neki. HUSZADIK FEJEZET A kedd félfogadási nap a Cselekvő Erőszakmentesség Közössége vagy CSEK házában, amely messze a legnagyobb hajléktalanmenhely volt a városban. Megint Mordecai vezetett. Úgy tervezte, az első héten mindenhová elkísér, hogy aztán a második héttől járhassam a magam útját. A Barry Nuzzóval közvetített fenyegetések és figyelmeztetések süket fülekre találtak. A Drake & Sweeney, tudtam, keményen fog játszani; ez egyáltalán

nem lepett meg. A volt lakásomba tett éjközepi látogatás csak figyelmeztetés. Mi jöhet még? El kell mondanom Mordecainak az igazat. Ahogy kocsiba ültünk és elindultunk, bele is fogtam: – A feleségem és én szétköltöztünk. Szegény fickó nem volt felkészülve ilyen komor hírekre ebben a kora reggeli órában. – Sajnálom – mondta, és ahogy rám nézett, kis híján elcsapott egy gyalogost. – Ne sajnáld. Ma kora hajnalban zsaruk kutatták át a lakást, ahol laktam, engem kerestek, de mindenekelőtt egy aktát, amit magammal hoztam, amikor kiléptem a cégtől. – Miféle aktát? – DeVon Hardy és Lontae Burton. – Hallgatlak. – Ma már tudjuk, hogy DeVon Hardy azért szedett túszokat és azért lövette le magát a Drake & Sweeneynél, mert az kilakoltatta. Tizenhat másik emberrel együtt, meg néhány gyerekkel. Köztük volt Lontae meg a kis családja is. Ezen mélázott egy keveset. – Kicsi a világ! – Történetesen az üres raktárépület egy olyan területen volt, ahová a RiverOaks egy postai beruházást tervez létesíteni. Ez egy húszmillió dolláros üzlet. – Ismerem az épületet, mindig is éltek ott lakásfoglalók. – Csakhogy ők nem lakásfoglalók voltak, vagy legalábbis nem hiszem, hogy azok. – Csak tippelsz? Vagy biztosan tudod?

– Egyelőre tippelek. Az aktát manipulálták, kivettek belőle lapokat, másokat meg utólag tettek bele. Egy Hector Palma nevű szakasszisztens végezte a piszkos munkát, terepszemlézett, ott volt a kilakoltatáson. Titokban ő súgott nekem. Küldött egy névtelen cetlit, mely szerint a kilakoltatás rosszhiszemű és jogtalan. Kulcsokat adott, amivel megszerezhettem az aktát. És tegnap óta nem dolgozik a cég washingtoni irodájában. – Hol van? – Ezt én is szeretném tudni. – A kezedbe adta a kulcsokat? – Nem egészen. Az asztalomon hagyta őket, használati utasítással. – Használtad őket? – Használtam. – Hogy ellopd az aktát? – Nem úgy terveztem, hogy ellopom. Épp a jogsegélyre hajtottam, hogy majd ott lemásolom, amikor egy őrült belerohant a pirosba, és kórházba küldött. – Ez volt az az akta, amit elhoztunk az autódból? – Pontosan. Csak le akartam másolni, és vissza akartam vinni a Drake & Sweeney-be, a helyére. Soha nem jött volna rá senki. – Nem volt túl bölcs dolog. – Legszívesebben vadbaromnak nevezett volna, de ismeretségünk ehhez még túl friss volt. – Mi hiányzik belőle? – kérdezte. Felvázoltam a RiverOaks múltját, és beszéltem a konkurenciaharcról, amit a postai beruházás megszerzéséért vívott.

– Nagy nyomás nehezedett rájuk, mielőbb rá akarták tenni a kezüket a területre. Palmát első látogatásakor kirabolták a raktárban. Erről feljegyzés is van az aktában. Visszament, ezúttal kísérettel, de az erről szóló feljegyzés már elpárolgott. Rendesen bevezették az aktába, aztán valaki, feltehetőleg Braden Chance, kivette. – No és mi van a feljegyzésben? – Nem tudom. De gyanítom, hogy Hector rátalált a lakásfoglalókra az összeeszkábált lakásaikban, elbeszélgetett velük, azok meg elmondták neki, hogy ők valójában bért fizetnek Tillman Gantrynek. Nem lakásfoglalók voltak, hanem lakók, akiket megillet a bérlőknek kijáró törvényes védelem. De akkorra már elindultak a buldózerek, meg kellett kötni az alkut, Gantry is alig várta már a pénzét, így aztán átsiklottak a feljegyzésen, és jöttek a kilakoltatok. – Tizenheten voltak. – Igen, plusz egypár gyerek. – Megvan a többiek listája? – Igen. Valaki, gyanítom, hogy Palma, eljuttatott nekem egy listát. Az íróasztalomra tette. Ha azokat az embereket megtaláljuk, vannak tanúink. – Talán. De szerintem Gantry alaposan rájuk ijesztett. Nagy ember nagy puskával, amolyan keresztapának képzeli magát. Ha azt mondja, hogy fogd be a szád, akkor jobban teszed, ha úgy teszel, különben könnyen a folyó fenekén találhatod magad. – De te nem félsz tőle, Mordecai. Vagy igen? Kerítsük elő, szorongassuk meg egy kicsit, akkor aztán megtörik, és mindent elmond.

– Jó sok időt töltöttél már az utcán, mi? Egy vadbarmot vettem fel, komolyan. – Ha minket meglát, inába száll a bátorsága. Ilyen korán reggel még nem működött a tréfa. A kocsi fűtése sem, bár a ventilátor fenemód pörgött. Majd megfagytunk. – Mennyit akasztott a bulin Gantry? – kérdezte. – Kétszázezret. Fél évvel korábban vette, de az aktában nincs adat arról, ő mennyiért jutott hozzá. – Kitől vette? – A várostól. Használaton kívül volt. – Fizethetett vagy ötezret. Legföljebb tízet. – Nem rossz befektetés! – Nem rossz. Szép karriert futott be ez a Gantry. Előtte szélvédőmosó csóró volt, meg kis üzletekben utazott, zöldségesstand, miegymás. – Miért vette meg a raktárépületet? Hogy olcsó lakásokat adjon ki benne? – Pénz. Mondjuk, kifizet ötezret az épületért, ezret, hogy felhúzzon néhány falat, beállítson pár budit. Bekötik a villanyt, és már megy is a bolt. Híre megy, jönnek a lakók, havonta legombol róluk egy kilót, készpénzben. Az ő ügyfelei amúgy sem várnak el különösebb adminisztrációt. Ügyel, hogy a hely úgy nézzen ki, mint egy szemétdomb, ha jönnek a városatyák, higgyék csak, hogy egy csapat lakásfoglaló. Megígéri, hogy kilöki őket, de igazából nincs ilyen terve. Gyakran megesik ez errefelé. Engedély nélküli lakások. Majdnem megkérdeztem, a város miért nem szerez érvényt a törvényeinek, de szerencsére észbe kaptam. A

válasz az utak katasztrofális állapota, a seregnyi rendőrautó, amelynek egyharmadát szó szerint életveszélyes vezetni, a lyukas tetejű, málló iskolák, a kórházak, ahol a betegeket egérlyukakban helyezik el, az ötszáz otthontalan, gyermekes anya, akik nem férnek be a menhelyekre. A város egyszerűen nem működött. Egy rovott múltú háziúr, aki az utcáról szedi a lakóit, igazán nem kaphat elsőbbséget. – Hogy találod meg Hector Palmát? – Felteszem, a cégnek van annyi esze, hogy ne rúgja ki. Hét másik irodájuk van, ahová prímán eldughatták. Megtalálom. A belvárosban voltunk. Ujjával mutatta, miről beszél: – Nézd azokat a postavagonokat egymás hegyén-hátán. Az a Mount Vernon tér. Egy fél háztömbnyi terület, magasan körbekerítve, hogy a kíváncsi tekintetet kirekesszék. A vagonok mindenféle fajtájúak és formájúak voltak, némelyik egészen összepréselődött, kész roncs mindegyik. – Ez a város legvacakabb hajléktalanszállása. A kormány régi postavagonokat adományozott a városnak, amely leleményesen elhatározta, hogy megtölti őket hajléktalanokkal. Úgy zsúfolták őket azokba a kocsikba, mint a heringeket a konzervdobozba. A következő sarkon egy hosszú, kétemeletes építményre mutatott – ezerháromszáz ember otthona. A CSEK-et a hetvenes évek elején alapította egy háborúellenes csoport, amely azért gyűlt Washingtonba, hogy a kormány életét megkeserítse. A város északnyugati részén laktak mind, együtt egy házban. A Capitolium környéki tiltakozó meneteken összefutottak

hajléktalan vietnami veteránokkal, és sorra befogadták őket. Nagyobb épületekbe költöztek, a város különböző pontjain, és a számuk egyre gyarapodott. Ahogy a háború véget ért, figyelmüket a washingtoni hajléktalanok nyomorúságára fordították. A nyolcvanas évek elején egy Mitch Snyder nevű aktivista tűnt fel a színen, és egykettőre az utca népének szenvedélyes és hangos szószólójává vált. A CSEK rábukkant egy elhagyott kollégiumi épületre, amelyet még szövetségi pénzen építettek valamikor, és még mindig a kormány tulajdonában volt. Hatszáz lakásfoglalóval megszállták. Ez lett az otthonuk és a főhadiszállásuk. Több ízben, különféle módokon próbálták kihajítani onnan őket, de mindhiába. 1984-ben Snyder ötvenegy napos éhségsztrájkkal próbálta felkelteni a közfigyelmet: mennyire nem figyel senki a hajléktalanokra. Reagan elnök, épp egy hónappal másodszori megválasztása előtt, merészen bejelentette, az épületből mintaszerű menhelyet csinálnak. Snyder véget vetett a sztrájknak. Mindenki boldog volt. Megválasztását követően Reagan visszavonta ígéretét, és mindenféle ocsmány per vette kezdetét. 1989-ben építettek egy menhelyet a város délkeleti részén, a belvárostól távol, és a városatyák azt tervezgették, hogy a CSEK-ből kiköltöztetik oda a hajléktalanokat. De a városnak rá kellett döbbennie, micsoda komisz egy banda ez a sok hajléktalan. Semmi kedvük nem volt a költözéshez. Snyder bejelentette, hogy bedeszkázzák az ablakokat, és felkészülnek az

ostromra. Terjedt a pletyka – nyolcszáz csavargó lapul odabenn, egész fegyverarzenáljuk van, kitör a háború. A város elodázta a határidőt, és sikerült békét kötni. A CSEK ezerháromszáz ágyasra nőtt. Mitch Snyder 1990ben öngyilkos lett, és utcát neveztek el róla a városban. Majdnem fél kilenc volt, mire megérkeztünk, a menhely lakói már szállingóztak el: ki munkába, ki máshová. Vagy százan ődöngtek a bejárat körül, cigarettáztak, a melegben töltött éjszaka után elégedetten csevegtek a hideg reggeli levegőben. Mordecai a földszinten, a bejárat mellett tárgyalt valamit egy felügyelővel, aláírta a belépési ívet, majd beljebb indultunk. Körülöttünk sietve áramlottak az emberek. Próbáltam megfeledkezni a fehérségemről, de képtelenség – viszonylag tisztességesen voltam öltözve, zakó, nyakkendő. Egész eddigi életemet jólétben töltöttem, és most itt lábaltam keménykötésű, fiatal fekete férfiak tengerében, jó része büntetett előéletű, és csak egy-kettőnek lehetett akár három dollár is a zsebében. Az egyik biztosan kitekeri a nyakam a pénztárcámért. Kerültem a tekintetüket, a padlóra meredtem, míg a felvételi szobánál várakoztunk. – A fegyver és a kábszer magától értetődően tilos – szólt Mordecai, miközben a lépcsőn lefelé igyekvő embereket figyeltük. Kicsit biztonságosabban éreztem ettől magam. – Sose leszel itt ideges? – kérdeztem. – Majd megszokod. – Könnyen beszél. Érti a nyelvüket. Az ajtó melletti hirdetőtáblán volt egy lap, amin a jogsegélyszolgálathoz lehetett jelentkezni. Mordecai

levette a falról, és átfutottuk ügyfeleink névsorát. Eddig tizenhárom. – Kicsit kevesebb, mint általában – mondta. Míg a kulcsra vártunk, kiokosított. – Az ott a posta. Munkánk egyik legaggasztóbb része lépést tartani ügyfeleink lakcímváltozásaival. A jobb menhelyeken az emberek küldhetnek és fogadhatnak leveleket. – Egy másik közeli ajtóra bökött: – Az az öltöző. Hetente kábé harminc-negyven új embert fogadnak. Első dolog ilyenkor az orvosi vizsgálat – a tuberkulózis elég gyakori. Rögtön ezután ez a szoba következik: mindenki kap három öltözék ruhát – alsóneműt, zoknit, mindent. Havonta egyszer mindenki igényelhet egy új öltözetet, így az év végére egész tisztességes kis ruhatáruk lesz. Semmi szemét. Sokkal több ruhát kapnak adományként, mint amennyit valaha is használni tudnának. – Egy év alatt? – Pontosan. Egy év után kirúgják őket innen, ami első hallásra kegyetlennek tűnik, de egyáltalán nem az. A cél, hogy megtanulják, miként gondoskodhatnak magukról. Amikor a kliens bejelentkezik, tisztában van azzal, hogy egy egész éve van arra, hogy kimosakodjon, kijózanodjon, tanuljon valami szakmát, elhelyezkedjen valahol. Legtöbbjük nem is marad egy egész évig. De néhányuk szívesen itt maradna örökre. Egy Ernie nevű fazon érkezett egy lenyűgöző kulcscsomóval a kezében. Kinyitotta a felvételi szoba ajtaját, és eltűnt. A jogsegélyszolgálat tanácsadásra készen állt. Mordecai a lappal az ajtóhoz sétált, és kiszólt:

– Luther Williams. Luther alig fért be az ajtón, a szék pedig kis híján feladta, ahogy lerogyott rá velünk szemben. Zöld munkaruhában, fehér zokniban volt, hozzá narancsszín strandpapucs. Éjszakás fűtőként dolgozott a Pentagonban. A barátnője elköltözött tőle, mindent vitt magával, kivéve a számlákat. Luther kénytelen volt feladni a lakását, és majd meghalt szégyenében, hogy menhelyre kényszerült. – Csak egy kis időre van szükségem – mondta, és nagyon megsajnáltam. Rengeteg kifizetetlen számlája volt, jó néhány hitelező bank kajtatott a nyomában. Jelenleg a CSEK-ben húzta meg magát. – Jelentsünk csődöt – fordult hozzám Mordecai. Fogalmam sem volt, hogyan kell csődöt jelenteni. Homlokomat ráncolva bólintottam. Luther elégedettnek tűnt. Vagy húsz percen át nyomtatványokat töltöttünk ki, és Luther boldog emberként távozott. Következő ügyfelünk Tommy volt, kecsesen siklott be a szobába, körmeit tűzpirosra lakkozta. Kezet nyújtott. Megráztam, Mordecai nem. A fiú drogelvonón volt – crack meg heroin -, és rengeteg adósságot halmozott fel. Három éve nem fizetett adót, és az adóhivatal most lecsapott rá. Több ezer dollár gyerektartást sem fizetett még ki. Kissé megkönnyebbültem, hogy bizonyos értelemben azért mégiscsak férfi. A rehabilitációs program heti hét napot vett igénybe, így nem tudott munkát vállalni. – A gyerektartásról meg az adóról csődeljáráskor sem mondanak le – mondta Mordecai.

– No de dolgozni a rehabilitáció miatt nem tudok, ha pedig otthagyom a rehabot, megint drogozni fogok. Szóval, ha dolgozni se lehet, meg csődölni se, akkor mit csináljak? – Semmit, ne is foglalkozz vele, míg túl nem vagy a rehabon és nem találsz magadnak munkát. Akkor pedig hívd fel Michael Brockot, ezen a számon. Tommy elmosolyodott, és mielőtt kilejtett a szobából, rám kacsintott. – Szerintem tetszel neki – mondta Mordecai. Ernie hozott egy újabb listát, amin tizenegy név szerepelt. Sor állt az ajtó előtt, úgyhogy új haditervre volt szükség: kettéoszlunk, és a szoba két külön sarkában így egyszerre két ügyfelet is tudunk fogadni. Az első kliensem egy fiatal srác volt, akit drog miatt akartak felelősségre vonni. Mindent gondosan lejegyeztem, hogy az irodában majd be tudjak számolni róla Mordecainak. Ezután kisebb megrázkódtatás ért: egy fehér férfi, tetoválás, archegek, foghíjak, fülbevalók nélkül, még a szeme sem forgott vérben, az orra sem volt borvörös. A szakálla egyhetes, a fejét úgy egy hónapja borotválhatta. Amikor kezet ráztunk, éreztem, hogy a tenyere puha és izzad. Paul Pelhamnek hívták, valaha orvos volt. Három hónapja él a menhelyen. Drog, válás, csőd, a működési engedélyének a bevonása – mind friss emlékek, melyek azonban gyorsan fakulnak. Épp csak beszélgetni akart, lehetőleg egy fehér arcú valakivel. Időről időre félelemmel pislogott Mordecai felé.

Pelham elsőrangú nőgyógyászként a pennsylvaniai Scrantonban élt – hatalmas ház, böhöm nagy autó, bomba feleség, jó pár gyerek. Valiummal kezdett, aztán keményebb anyagra állt rá. A kokain meg a klinikáján dolgozó nővérkék húsának a gyönyöreit is kóstolgatni kezdte. Mellesleg igazi ingatlanmaffiózó volt, beruházásokkal, bankhitellel. És akkor egy rutinszülés közben elejtett egy csecsemőt, aki meghalt. Az apa, egy köztiszteletben álló fejes, tanúja volt az esetnek. A megalázó pert még több drog, még több nővérke követte, és egyszer csak minden összeomlott. Az egyik betegétől herpeszt kapott, amit továbbadott a feleségének, és a bíróság mindent neki ítélt. A nő Floridába költözött. Lenyűgözve figyeltem. Minden egyes ügyfél történetét hallani akartam, szomorú részleteivel együtt. Tudni akartam, hogyan kerülnek emberek az utcára. Erőt szerettem volna meríteni belőlük, hogy velem ez nem történhet meg, hogy a magamfajtát még a szele sem érintheti az ilyen nyomorúságnak. Pelham magával ragadott, most először ült velem szemben egy olyan ügyfél, akivel azonosulni tudtam, igen, ez akár én is lehetnék. Az élet összeesküdhet bárki ellen; és egyszer csak lecsap. És Pelham szívesen beszámolt erről. Célozgatott rá, hogy talán a nyomában járnak. Már elég régóta hallgattam, és éppen meg akartam tőle kérdezni, voltaképpen miért is van szüksége ügyvédre, amikor hirtelen kijelentette: – A csődeljárásom alatt eltitkoltam egy-két dolgot.

Mordecai egymás után terelte ki és be az ügyfeleket, míg mi ketten társalogtunk. Jegyzetelni kezdtem. – Pontosan mit? A csődeljárást folytató ügyvédjét átvágták, mondta, és belefogott valami fellengzős mondókába arról, hogyan léptek a bankok túl korán vissza, s ezzel hogy tették tönkre. Halkan és puhán beszélt, és valahányszor Mordecai felénk pillantott, Pelham elhallgatott. – És van még más is. – Micsoda? – kérdeztem. – Ez, ugye, mind bizalmas? Úgy értem, elég sok ügyvéddel volt már dolgom, de mindig fizettem a szolgáltatásaikért. Csak ők tudják igazán, milyen pazarul. – Számíthat a diszkréciómra – biztosítottam. Lehet, hogy ingyen dolgozom, de a díjazás megléte vagy hiánya nem változtathat az ügyvéd-ügyfél viszony alapvető szabályain. – Senkinek sem árulhatja el. – Hallgatok, mint a sír. – Lassan derengeni kezdett, hogy egy menhely Washington belvárosában ezerháromszáz csavargóval milyen remek kis búvóhely lehet. Ez elégséges ígéretnek tűnt. – Amikor még gyűrtem az ipart – mondta, ha lehet, még halkabban -, megtudtam, hogy a feleségem megcsal. Az egyik betegemtől. Tudja, ha meztelen nőket vizsgál az ember, bármit megtudhat. Teljesen kibuktam. Felbéreltem egy

magándetektívet, és az utolsó szóig igaz volt az egész. Az a férfi, a szerető, nos, mondjuk úgy, egy napon eltűnt – szünetet tartott, a válaszomra várt. – Eltűnt? – Igen. Sose látták többet. – Meghalt? – kérdeztem döbbenten. Halványan bólintott. – Tudja, hol van? Újabb bólintás. – Milyen rég történt? – Négy évvel ezelőtt. Remegett a kezem, ahogy a hallottakat próbáltam lejegyezni. Előrehajolva suttogta: – FBI-ügynök volt. Egykori iskolatársam. Haver, Pennsylvaniából. – Ne vicceljen! – Teljesen elbizonytalanodtam, igazat mond-e vagy sem. – A sarkamban vannak. – Kik? – Az FBI. Már négy éve üldöznek. – És én mit tehetnék? – Nem tudom. Mondjuk, vádalku. Elegem van már abból, hogy folyton a nyomomban vannak. Átgondoltam a dolgot, Mordecai éppen végzett az egyik ügyféllel, és már hívta is a másikat. Pelham minden mozdulatát figyelte. – Több információra van szükségem – mondtam. – Tudja az ügynök nevét? – Igen. Azt is tudom, mikor és hol született. – Meg azt, hogy mikor és hol halt meg.

– Igen. Semmi papír vagy jegyzet nem volt nála. – Jöjjön be valamelyik nap az irodámba. Hozza be ezeket az adatokat. Ott mindent meg tudunk beszélni. – Át kell gondolnom. – Az órájára pillantott. Egy templomban kisegítő takarító, és lassan késésben van, magyarázta. Kezet ráztunk, és távozott. Hamar megtanultam, hogy a szegények ügyvédjének egy dolgot nagyon kell tudnia: másokat meghallgatni. Ügyfeleim közül sokan csak arra vágytak, hogy jól kibeszélhessék magukat. Annyiféleképpen rugdossák és gyötrik mindegyiket, hogy az ingyenes jogi tanácsadás mellé igazán kijár nekik egy kis lelki segély is – miért ne lehetne az ügyvéd a lelki szemetesláda? Mordecai, szinte észrevétlenül, mesterien végig tudta vezetni a mesélőt a mondandóján, és rögvest el is tudta dönteni, van-e mögötte olyan ügy, amely az ő beavatkozását és segítségét igényli. Én még nem tudtam elég objektív lenni; megdöbbentett, hogy emberek ilyen nyomorban élhetnek. Azt is megtanultam, hogy azok a legjobb ügyek, amelyeket ott helyben el lehet intézni mindenféle folytatás nélkül. Volt egy füzetem, tele hasznos információkkal arról, hogyan igényeljünk élelmiszerjegyet, lakhatási támogatást, orvosi ellátást, tb-kártyát, sőt jogosítványt. Csak kitöltöttük a nyomtatványokat. Délig huszonhat ügyfelet fogadtunk. Teljesen kimerültünk. – Sétáljunk egyet – javasolta Mordecai, amikor kívül kerültünk az épületen. Az ég tiszta, a levegő harapós és

üdítő volt az ablaktalan, zsúfolt szobában eltöltött három óra után. Az utca túloldalán az állami adóügyi bíróság szemrevaló, modern épülete magaslott. A CSEK számos modern, csinos épület gyűrűjében rusnyálkodott. A sarkon megálltunk, és a menhelyet tanulmányoztuk. – Négy év múlva lejár a bérleti jog – mondta Mordecai. – Az ingatlankeselyűk már ott köröznek a magasban. Két utcával arrébb új kongresszusi központot terveznek. – Ronda egy ütközet lesz. – Háború. Átvágtunk az úttesten, és a Capitolium irányába sétáltunk. – Az a fehér fickó, az mit mesélt? – kérdezte Mordecai. Pelham volt az egyetlen fehér fickó. – Elképesztő történetet – feleltem, azt se tudtam, hol kezdjem. – Valaha orvos volt Pennsylvaniában. – Most éppen ki üldözi? – Hogy? – Most éppen ki üldözi? – Az FBI. – Remek. A múltkor még a CIA volt. Földbe gyökerezett a lábam, Mordecai csak ment tovább. – Te is beszéltél már vele? – Aha, mindenkit végigjár. Valami Peter vagy ilyesmi. – Paul Pelham. – Ez is folyton változik – szólt vissza a válla felett. – Jó mesélőkéje van, mi? Szóhoz se jutottam. Csak álltam ott megkövülten, és néztem, ahogy mélyen zsebre vágott kézzel távolodik. A nevetéstől csak úgy rázkódott a válla.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Amikor végre összeszedtem a bátorságomat, hogy elkéredzkedjem délutánra, Mordecai meglehetősen nyersen elmagyarázta, hogy maximálisan egyenrangú vagyok a többiekkel, senki sem felügyeli, hogy hány órát töltök az irodában, és ha el akarok menni, hát haladjak, tűnjek már el. Talán csak Sofia vette észre egyedül, hogy elrohantam. Egy órát vacakoltam a kárszakértővel. A Lexus totálkáros lett, a biztosító 21 480 dollárt ajánlott, ami a Jaguar kötelezőjét terheli. A banknak még 16 000 dollárral lógtam, így aztán egy ötezer dolláros csekkel kerültem ki a buliból, meg némi apróval, ami biztosan elég lesz valami járgányra, amely passzol új foglalkozásomhoz. A szegények ügyvédjéhez amúgy sem illene egy Lexus, és az új csotrogányom legalább a tolvajoknak sem jelent majd nagy kísértést. Egy újabb órát pazaroltam el az orvos várójában. Elfoglalt ügyvéd lévén, csak fortyogtam a képes újságok között, és mobiltelefonnal a zsebemben meg egy halom ügyféllel a határidőnaplómban hallgattam az óra ketyegését. Egy ápolónő megkért, vetkőzzem le, aztán vagy húsz percig ültem bokszeralsóban egy hideg vizsgálóasztalon. A zúzódások már sötétbarnára színeződtek. A doki megbökdösött, ami csak rontott az állagomon, és kijelentette, két hét múlva szeretne viszontlátni. Pontban négykor érkeztem meg Claire ügyvédjének az irodájába, ahol egy mosolytalan, férfinak öltözött titkárnő fogadott. A hely minden szegletéből sugárzott a rosszindulatú némberség. Minden rezdülés férfitagadó

volt: a telefonos kisasszony fojtottan pattogó hangja, a hangszórókból áramló countryénekesnő turbékolása, a folyosón fel-felhangzó visítozás. A színek lágy pasztellben játszottak: levendula, rózsaszín meg drapp. A dohányzóasztalon felstószolt képeslapok mind ugyanazt az álláspontot hirdették: az emancipált nő komoly és felelősségteljes, semmi pletyka, semmi pompa. Nem valódi olvasnivalók voltak. Azért hevertek ott, hogy a látogatók megcsodálják őket. Jacqueline Hume először többvagonnyi pénzt szerzett azzal, hogy eltakarította az útból a korrupt orvosokat, aztán pedig félelmetes hírnevet azzal, hogy a szoknyapecér szenátorokat törte kíméletlenül kerékbe. A nevének már csak a puszta említése is félelemmel töltötte el a szerencsétlenül nősült, szép jövedelemmel bíró washingtoni férfiakat. Szerettem volna már aláírni a papírokat, és pucolni erről a helyről. Ehelyett harminc percig várattak, és már éppen botrányt csaptam volna, amikor megjelent egy asszisztens, és a folyosó túloldalán egy irodába vezetett. Átadta a különválási egyezményt, és most először a két szememmel is láthattam a valóságot. A fejlécen ez állt: Claire Addison Brock kontra Michael Nelson Brock. A törvény szerint fél évig külön kell élnünk, hogy ténylegesen elválasszanak minket. Gondosan átolvastam az egyezményt, aláírtam, majd távoztam. Hálaadásra hivatalosan is független leszek ismét. A délután negyedik állomása a Drake & Sweeney parkolója, ahol pontban ötkor Polly várt rám két megrakott dobozzal, amibe az irodámban hagyott kacatjaimat pakolta. Udvariasan és előzékenyen

viselkedett, de tartózkodón mentegetőzött, hogy persze nagyon sietnie kell. Valószínűleg őt is bedrótozták. Jó néhány saroknyit odébbsétáltam, és megálltam egy forgalmas kereszteződésben. Egy épület árnyékában tárcsáztam Barry Nuzzo számát. Persze jó szokása szerint éppen egy megbeszélésen ült. Mondtam, ki keresi, és Barry fél percen belül vonalban volt. – Beszélhetünk? – kérdeztem. Feltételeztem, hogy rögzítik a beszélgetést. – Hogyne. – Itt vagyok a Connecticut és a K sarkán. Igyunk meg együtt egy kávét. – Egy óra múlva ott vagyok. – Nem. Vagy most jössz, vagy felejtsd el. – Nem akartam, hogy a fiúknak elég idejük legyen csapdát állítani. Vagy poloskákat elhelyezni. – Oké. Nézzük csak. Aha, várj csak, rendben. Ott leszek. – A Bingler kávézóban vagyok. – Ismerem. – Várlak. És egyedül gyere. – Túl sok krimit nézel mostanában, Michael. Tíz perccel később forró kávéval a kezünkben ültünk a kirakatban, és figyeltük a Connecticuton áramló lábáradatot. – Miért volt a házkutatási parancs? – kérdeztem. – A mi aktánkról van szó. Nálad van, mi pedig vissza akarjuk kapni. Ilyen egyszerű. – Úgysem találjátok meg. Szóval le is állhattok ezzel az istenverte kutakodással. – Hol laksz?

Erre csak nevetni tudtam. – A házkutatási parancsot általában letartóztatási követi – mondtam. – Most is ez a terv? – Erről nem beszélhetek. – Kösz, haver. – Nézd, Michael, ne haragudj, de nincs igazad. Elvittél valamit, ami nem a tied. Ez bizony, egészen egyszerűen, lopás. És ezzel a cég ellenfelévé váltál. Én viszont, aki egyébként a barátod vagyok, még most is a cégnél dolgozom. Nem várhatod el tőlem, hogy segítsek neked, amikor a tetteid esetleg a cég kárára vannak. Te kavartad a szart, nem én. – Braden Chance elhallgat valamit. Az a pacák egy féreg, egy arrogáns tahó, aki magát próbálja menteni, miután hatalmas műhibát vétett. Azt akarja, hogy mindenki elhiggye, egyszerűen egy lopott aktáról van szó, és rám akar mindenkit uszítani. De az akta az egész céget megszégyenítheti. – De hát mit akarsz? – Nyugi. Ne csináljatok semmi hülyeséget. – Mint például egy letartóztatás? – Például. Egész nap azt nézem, ki követ. Nem olyan jó hecc. – Nem kellett volna ellopnod. – Nem akartam ellopni! Érted?! Úgy terveztem, hogy kölcsönveszem, lemásolom és visszaviszem. De nem sikerült. – Szóval bevallod végre, hogy nálad van. – Igen, de akár le is tagadhatom. – Te csak játszol, Michael, és ez most egyáltalán nem játék. Megütheted a bokád.

– Nem, ha nyugton maradtok. Egy kis ideig. Kössünk fegyverszünetet egy hétre. Nincs több házkutatási parancs. Se letartóztatás. – És te mit ajánlasz cserébe? – Nem fogom zargatni a céget az aktával. Barry a fejét rázta. Kortyolt egyet a forró kávéból. – Nincs nekem hatalmam ahhoz, hogy alkut kössek. Én csak egy kis pont vagyok. – Arthur osztja a lapokat? – Ki más? – Akkor mondd meg Arthurnak, hogy csak veled tárgyalok. – Sok mindent hiszel te, Michael. Azt hiszed például, hogy a cég tárgyalni akar veled. De erről szó sincs. Baromira felzaklatta őket, hogy eltűnt az akta, és hogy nem vagy hajlandó visszaadni. És ezt nem is vetheted a szemükre. – Hát akkor próbálj megértetni velük valamit, Barry. Ez címlapsztori, barátom, hatalmas, komor főcímek, tucatnyi cikk. Zajos újságírók hada. Ha letartóztatnak, úgyis kijövök hamar. És első utam a Posthoz vezet. – Te megőrültél. – Lehet. Chance-nak dolgozott egy Hector Palma nevű szakasszisztens. Hallottál felőle? – Nem. – Nem vagy tűzközelben. – Sosem állítottam. – Palma túl sokat tud az aktáról. Tegnap óta történetesen már nem dolgozik ott, ahol egy héttel ezelőtt. Nem tudom, hol van, de nagyon érdekelne. Kérdezd meg Arthurt.

– Egyszerűen add vissza azt az aktát, Michael. Nem tudom, mit tervezel vele, de a bíróságon úgysem használhatod fel. Fogtam a kávém, és felálltam. – Egy hét tűzszünet – mondtam, és elindultam. – És mondd meg Arthurnak, hogy eresszen téged tűzközelbe. – Arthur nem úgy táncol, ahogy te fütyülsz – vágott vissza. Gyorsan jöttem el, szinte rohantam végig a járdán, ideoda cikáztam az emberek között. A Dupont Circle irányába loholtam, szerettem volna nyomtalanul felszívódni Barry meg a vele küldött kémek szeme elől. A telefonkönyv szerint a Palma család egy bethesdai bérházban lakott. Mivel nem siettem sehova, meg amúgy is gondolkozni akartam, a körgyűrűn kerültem meg a várost, milliónyi társammal együtt araszolgatva. Ötven százalék esélyt adtam arra, hogy még a héten letartóztatnak. A cégnek nem volt más választása, mint engem becélozni, és ha Braden Chance tényleg nem mondta el az igazat a nagykutyáknak, akkor miért ne vennék keményre a meccset? Épp elég bizonyító körülmény volt, amivel meggyőzhetik a bíróságot, hogy adjanak ki körözést ellenem. A Mister-ügy megrázta a céget. Chance a ringbe kényszerült, alaposan megszorongatták, de elképzelhetetlen, hogy bármit is bevallott volna a saját tudatos, rosszhiszemű mulasztásából. Hazudott, és közben abban reménykedett, hogy meghamisíthatja úgy az aktát, hogy ne vegyék észre. Az áldozat úgyis csak néhány szakadt lakásfoglaló.

De akkor hogy tudott Hector sorsáról ilyen hipp-hopp határozni? A pénz nem lehetett kérdés – Chance üzlettárs. Chance helyében én készpénzt ajánlanék Hectornak, egyúttal pedig megfenyegetném, hogy kirúgatom. És felhívnám az egyik üzlettárs havert, mondjuk, Denverben, és egy apró szívességet kérnék – az egyik szakasszisztenst sürgősen át kéne helyezni. Nem lenne nagy ügy. Hector rejtőzik valahol, előlem és mindenki más elől, aki csak szóba jöhet. Még most is állásban van, valószínűleg zsírosabb fizetésért. És mi van a hazugságvizsgálóval? Csak puszta fenyegetés lett volna, amit a cég Hector ellen is meg énellenem is bevetett? Elvégezték volna rajta a vizsgálatot, és átment? Kétlem. Chance-nak kell Hector, hogy az igazság titokban maradjon. Hectornak meg Chance kell, mert kell a munka. Az üzlettárs megcsáklyázhatta a hazugságvizsgáló tervét valamikor, ha egyáltalán valaha is komolyan szóba jött. A lakóházegyüttes hosszú és kusza volt, ahogy az újabb és újabb szárnyakat hozzátoldották észak felé. A szomszédos utcákban sorjáznak a gyorséttermek, a benzinkutak, a videokölcsönzők, minden, amire csak szüksége lehet az embernek. Egy teniszpálya mellett parkoltam le, és elindultam a házak között. Nyugodtan barangoltam, innen már nem sietek sehova. A hekusok azóta már lehet, hogy az utcákat járják a letartóztatási paranccsal meg bilincsekkel. Próbáltam nem gondolni a város börtöneiről szóló rémtörténetekre.

De az egyiket nem tudtam kiverni a fejemből. Jó néhány éve történt, hogy a Drake & Sweeney egyik fiatal konzultánsa pénteken munka után rendszeresen ivott egyet valamelyik georgetowni bárban. Ahogy hazafelé igyekezett Virginiába, ittas vezetés gyanújával letartóztatták. A rendőrségen nem volt hajlandó a szondába lehelni, így aztán egyből behajították a részegek közé. A cellában tömegnyomor fogadta, ahol ráadásul ő volt az egyetlen öltönyös alak, az egyetlen fehér, aki mutatós órát meg cipőt viselt. Véletlenül rálépett az egyik szomszédja lábára, és véres húshalommá verték. Három hónapig feküdt kórházban, míg valahogy kiplasztikázták az arcát, aztán hazament a családjához Wilmingtonba, akik gondját viselték. Csak enyhe agykárosodás érte, de ahhoz éppen elég, hogy egy ilyen mamutcég kiselejtezze. Az első lakónyilvántartó iroda zárva volt. Elindultam a járdán, hátha találok egy másikat. A telefonkönyvben nem szerepelt a házszám. Biztonságos épületegyüttes volt. A kis belső udvarokon mindenfelé biciklik, műanyag játékok szétdobálva. Az ablakokon keresztül tévéző, vacsorázó családokat láttam. Az ablakokon nem volt rács. A parkolókban sorakozó autók középkategóriájú járgányok, tiszták, hiánytalanul, négy dísztárcsával. Megállított egy biztonsági őr. Miután úgy döntött, hogy nem jelentek veszélyt a lakókra, ujjával a főiroda felé bökött, amely legalább ötszáz méternyire volt. – Hány lépcsőház van itt? – kérdeztem. – Sok – felelte. – Miért kellene tudnia?

Az éjszakás portás egyetemista diáknak tűnt, előtte nyitott fizikakönyv, épp egy szendvicsen nyámmogott. Nem tanult, a Bullets-Knicks-meccset nézte a tévében. Hector Palma felől kérdeztem, erre pötyögött valamit a billentyűzeten. G-134. – De kiköltöztek – magyarázta tele szájjal. – Aha, tudom – bólogattam. – Hectorral egy helyen dolgoztunk. Pénteken volt benn utoljára. Épp lakást keresek, és eszembe jutott, hogy beköltözhetnék abba, amelyikben ő lakott. Mielőtt befejeztem volna, már ingatta a fejét. – Csak szombatonként, uram. Itt kilencszáz lakás van. Meg fel is kell kerülni a várakozólistára. – Szombaton én már nem vagyok itt. – Nem megy – újra a szendvicsbe harapott, fél szemmel a meccset figyelte. Előhúztam a pénztárcámat. – Hány hálószoba van? – kérdeztem. A monitorra pillantott. – Kettő. Hectornak négy gyereke van. Biztos, hogy az új kégli ennél sokkal tágasabb. – Egy hónapra mennyi? – Hétszázötven. Előhúztam egy százast, amit persze azonnal kiszúrt. – Kössünk üzletet. Ideadja a kulcsot, körbekukkantok és tíz perc múlva itt vagyok. Senki se tudja meg. – Várakozólistára kell vennem – ismételte, a szendvicset egy papírtányérra ejtette. – Ezen a számítógépen van? – mutattam a gépére. – Aha – törölgette a száját.

– Akkor nem gond megvariálni. Egy bezárt fiókban megtalálta a kulcsot, és elvette a pénzt. – Tíz perc. A lakás közel volt, egy háromemeletes épület földszintjén. A kulccsal nem volt semmi hiba. A friss mázolás szaga már a küszöbön megütötte az orrom. Tulajdonképpen még be sem fejezték a festést: a nappali közepén egy létra állt, vödrökkel, festékes rongyokkal. Még az ujjlenyomatgyűjtő brigád se talált volna semmit a Palma család után. Üres minden fiók, szekrény és polc, minden szőnyeg és burkolat felszedve. Még a WCcsésze és a mosdókagyló is eltűnt. A mosogató alatt se por, se pókháló, se kosz. Minden steril. Minden szoba egyforma fehérre meszelve, kivéve a félig kész nappalit. Visszamentem az irodába, és az asztalra löktem a kulcsot. – Na, hogy tetszik? – kérdezte. – Nem elég nagy. De azért kösz. – Visszaadjam a pénzét? – Még tanul? – Igen. – Akkor tartsa meg. – Kösz. Az ajtóban megálltam, és megkérdeztem: – Meghagyta Palma az új címét? – Azt hittem, együtt dolgoztak – mondta. – Így is van – bólintottam, és gyorsan behúztam magam mögött az ajtót. HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Az aprócska nő az iroda ajtajának támaszkodva ült, amikor szerdán, úgy nyolc óra körül megérkeztem. Az iroda még zárva volt, a hőmérséklet nulla fok alatt. Először azt gondoltam, itt töltötte az éjszakát, hátha itt kevésbé éri a szél. De amikor közeledni látott, felpattant és köszönt: – Jó reggelt. Mosolyogva viszonoztam, és a kulcsaimat kezdtem keresgélni. – Maga ügyvéd? – kérdezte. – Az vagyok. – Olyanokkal foglalkozik, mint én? Arra jutottam, hajléktalan, és mi csak ennyit kérdeztünk az ügyfeleinktől. – Persze. Kerüljön beljebb – mondtam, és kitártam előtte az ajtót. Odabent még hidegebb volt, mint kint. Beállítottam a termosztátot, ami szerintem az égvilágon semmihez sem csatlakozott. Főztem kávét, és találtam pár megszáradt fánkot is a konyhában, meg is kínáltam a vendégem, aki gyorsan megevett egyet. – Hogy hívják? – kérdeztem. Az előtérben ültünk, Sofia asztala mellett, vártunk a kávéra, és a radiátorokhoz fohászkodtunk. – Ruby. – Én Michael vagyok. Hol szokott aludni, Ruby? – Mikor hol. – Szürke melegítőben, vastag, barna zokniban volt, koszos, márkátlan tornacipőben. Harminc és negyven között járt, vékony, mint egy villanypózna, és kissé bandzsított. – Ugyan – mosolyogtam rá. – Tudnom kell, hol lakik. Menhelyen?

– Régebben menhelyen laktam, de el kellett jönnöm. Majdnem megerőszakoltak. Van egy autóm. Amikor megérkeztem, egy autót se láttam az iroda környékén. – Van egy autója? – Van. – Azzal jár? – Nem, a hátsó ülésén alszom. Nem jegyeztem le a kérdéseket és a válaszokat, pedig nem így tanultam. Kitöltöttem a kávét két nagy papírpohárba, és a szobámba vonultunk, ahol, hál’ istennek, a radiátor élt és szörtyögött. Becsuktam az ajtót, Mordecai perceken belül megérkezik, és ez az esemény minden, csak nem halk és tapintatos. Ruby a barna, kinyitható szék peremén kucorgott, egész felsőtestével a kávé köré tekeredett, mintha az lenne az egyetlen megmaradt meleg valami ebben az életben. – Mit tehetek önért? – kérdeztem, a jegyzettömbömmel felfegyverkezve. – A fiamról van szó, Terrence-ről. Most múlt tizenhat. Elvették tőlem. – Ki vette el? – A város, a gyámügy. – Most hol van? – Náluk. Ahogy feltettem egy kérdést, azonnal rávágta a rövid, zaklatott, pattogós választ. – Nyugodjon meg, és meséljen nekem Terrence-ről. Megtette. A földre szegezte a szemét, két kézzel kapaszkodott a pohárba, és csak úgy ömlött belőle a szó. Jó pár évvel ezelőtt, már nem emlékszik pontosan,

mikor, de Terrence úgy tíz lehetett, egy kis lakásban éltek ők ketten. Aztán őt letartóztatták kábítószerárusításért. Négy hónapra börtönbe került, a fia pedig az egyik nővéréhez. Miután kiengedték, visszavette magához Terrence-t, és megkezdődött a rémálom: az utcán tengették napjaikat. Autókban aludtak, üres házakban húzódtak meg, melegben hidak alatt, hidegben menhelyeken töltötték az éjszakát. Valahogy iskolába járatta. A járdán kéregetett, a testét árulta – „szélhámoskodott”, ahogy ő nevezte, volt egy kis fűforgalma is. Mindent megtett, hogy Terrence-t etesse, rendes ruhákban járassa és iskolázza. De drogos volt, és nem tudott leállni a crackről. Terhes lett, és amikor a gyerek megszületett, a város rögtön elvette tőle: drogos kisbaba volt. Láthatólag semmit sem érzett a kisbaba iránt, csak Terrence számított. A város kérdezősködni kezdett a fiú felől, és ők csak még mélyebbre merültek a hajléktalanhomályba. Kétségbeesésében megkeresett egy családot, akiknél valaha takarítóként dolgozott, Rowlandékat. A gyerekek már felnőttek, kirepültek. Meleg kis otthonuk volt a Howard Egyetem mellett. Ötven dollárt ajánlott nekik havonta, ha Terrence velük élhet. A hátsó veranda felett volt egy kedves kis szoba, ami remekül megfelelt volna Terrence-nek. Rowlandék haboztak egy kicsit, de aztán ráálltak. Akkoriban még jó emberek voltak. Ruby minden este egy órát láthatta a fiát, aki tiszta volt és biztonságban élt. A jegyei javultak, és Ruby elégedett volt magával. Eköré szervezte az életét: új leveskonyhába járt, ami a Rowland-házhoz közelebb esett, más-más menhelyre

húzódott, ha vészhelyzet állt elő, más parkokba, sikátorokba és autókba. Minden hónapban összekuporgatta a pénzt, és soha egyetlen esti találkozást ki nem hagyott volna. Míg újra le nem tartóztatták. Először prostitúció miatt, másodszor azért, mert egy parkban a padon aludt. Talán volt harmadik alkalom is, de arra már nem emlékszik. Bevitték a Központi Kórházba, mikor egyszer ájultan feküdt az utcán. A drogambulancián helyezték el, de három nap múlva megszökött, mert hiányzott neki Terrence. Az egyik este éppen nála volt, amikor a fia a hasára meredt, és megkérdezte, megint terhes-e. Valószínűleg az volt. Ki az apja? Fogalma sem volt. Terrence szidni kezdte, és úgy kiáltozott vele, hogy Rowlandék kénytelenek voltak megkérni, menjen el. Míg terhes volt, Terrence valahogy eltávolodott tőle. Szívszaggató volt – autókban aludt, koldult, számolta az órákat, mikor láthatja végre, és aztán egy órán keresztül csak ült a szoba sarkában, míg Terrence a házi feladatát írta és keresztülnézett rajta. Ruby itt sírva fakadt. Leírtam egy-két dolgot, és hallgattam, ahogy Mordecai járkál odakint, Sofiával próbál lerendezni valami vitát. A harmadik kisbabája is drogos csecsemőként született, és a város azon nyomban el is vette tőle. Négy napig nem találkozott Terrence-szel, míg a kórházban lábadozott. Amikor kiengedték, ott folytatta, ahol abbahagyta. Nem ismert más életet. Terrence kitűnő tanuló volt, matekból és spanyolból az egyik legjobb, trombitán játszott, és fellépett az iskola

színjátszókörében. A Tengerészeti Akadémiáról álmodozott. Mr. Rowland korábban a katonaságnál volt állományban. Ruby az egyik este igen rossz állapotban érkezett. Összeveszett Mrs. Rowlanddel a konyhában, nyers szavak röpködtek, ultimátumok hangzottak el. Terrence is belekeveredett, és Ruby egyedül maradt hármukkal szemben. Vagy összeszedi magát, vagy eltiltják a háztól. Ruby erre kijelentette, hogy akkor egyszerűen fogja és elviszi magával a fiát. Terrence viszont közölte, hogy nem hajlandó sehová se menni. Másnap este egy szociális munkás várta, papírokat lobogtatva. Már a bíróságon is jártak. Terrence gyámság alá kerül, Rowlandék lesznek az új szülei. Már három éve velük él. Ruby pedig nem jöhet látogatóba, míg nem csinálja végig a rehabilitációs programot és két hónapon át tiszta nem marad. Három hét telt el azóta. – Látni akarom a fiam – mondta. – Annyira hiányzik. – Már rehabilitáción van? – kérdeztem. Szaporán megrázta a fejét, lehunyta a szemét. – Miért nem? – Nem lehet bejutni. Fogalmam sem volt, hogy juthat be drogelvonóra az utcáról egy hajléktalan, már épp ideje, hogy megtudjam. Elképzeltem Terrence-t a meleg szobájában, biztonságban, mindene megvan, tiszta, jó eszű, a házi feladatán dolgozik a Rowland házaspár szigorú felügyelete mellett, akiknek már legalább annyira a szívükhöz nőtt, mint Rubynak. Láttam, ahogy a reggelizőasztalnál spanyol szavakat mond fel, miközben

jóízűen és bőségesen falatozik, és Mr. Rowland egészen megfeledkezik a reggeli újságról, annyira leköti a fiú kikérdezése. Terrence kiegyensúlyozottan és normálisan él, nem úgy, mint szerencsétlen új ügyfelem, aki a poklok poklát járja meg. És azt akarta tőlem, intézzem el, hogy újra együtt lehessen a fiával. – Hát ez azért beletelik egy kis időbe – mondtam, közben halvány sejtelmem sem volt, mi meddig tart. Egy olyan városban, ahol ötszáz család áll sorban, hogy végre talpalatnyi helyhez jusson egy jól fűtött menhelyen, nem hinném, hogy annyira sok szabad ágy van a drogambulanciákon. – Addig nem találkozhat Terrence-szel, míg nem áll le a drogról – mondtam, és igyekeztem, hogy ne hangozzak álszentnek. Szeme megtelt könnyel, egy szót sem szólt. Most jöttem csak rá, milyen keveset tudok a szenvedélybetegségekről. Honnan veszi Ruby az anyagot? Mennyibe kerül a crack? Mennyi a napi adag? Mennyi idő alatt tud leállni erről a szintetikus vacakról? És mennyi idő alatt gyógyul meg teljesen? Mekkora esély van arra, hogy le tud mondani egy szenvedélyről, ami több mint egy évtizede tartja rabságban? És egyáltalán, hová teszi a város azt a rengeteg kábszeres kisbabát? Nem volt igazolványa, lakhelye, semmilyen papírja, semmi, csak egy szívszaggatóan szomorú története. Látható elégedettséggel töltötte el, hogy ott ülhet a székemben, és ötletem se volt, hogy küldjem el. Már a kávé is elfogyott.

Sofia süvöltő hangja zökkentett ki gondolataimból. Odakint nagy hangzavar támadt. Az ajtóhoz rohantam, az első gondolatom az volt, hogy ide is valami őrült Mister sétált be pisztollyal. Nemcsak egy pisztoly volt, több is. Gasko hadnagy tért vissza, segítséggel. Három egyenruhás zsaru közeledett Sofiához, aki hiába átkozódott meg szitkozódott. Két másik, farmerban és pulóverban, ugrásra készen állt. Mordecai és én egyszerre léptünk ki az irodáinkból. – Helló, Mike! – szólt oda nekem Gasko. – Mi a fene folyik itt? – ordította el magát Mordecai, de olyan erővel, hogy még a falak is belereszkettek. Az egyik egyenruhás a szolgálati fegyveréhez kapott. Gasko egyenesen Mordecainak esett. – Házkutatás – azzal előhúzta a szükséges dokumentumokat, és meglebegtette őket Mordecai orra előtt. – Maga Mr. Green? – Az vagyok – felelte Mordecai, és kikapta a papírokat a hadnagy kezéből. – Mit keresnek? – kérdeztem nagy hangon Gaskótól. – Ugyanazt! – harsogta. – Adja ide, és boldogan abbahagyjuk, még mielőtt elkezdenénk. – Nincs itt. – Miféle akta? – nézett fel Mordecai a papírokból. – Az a kilakoltatási – feleltem. – Na, mi van azzal a keresettel? – Gasko ezt nekem szánta. Két egyenruhásban felismertem Lillyt és Blowert. – Csak járt az a nagy szája! – Takarodjanak innen kifele! – vakkantotta Sofia Blowernek, aki az asztala körül matatott. Gasko nagyon hivatalosra vette a szerepet.

– Ide figyeljen, hölgyem – mondta a szokásos vigyorral. – Kétféleképpen is csinálhatjuk: vagy leteszi a seggét a székére, és ott ül egy szó nélkül, vagy magára aggatjuk a bilincseket, és a következő két órát a kocsi hátuljában tölti. Az egyik zsaru bekukkantott az irodákba. Éreztem Ruby nyugtalanságát a hátam mögött. – Nyugi – csitítgatta Mordecai Sofiát -, nyugi. – Mi van odafönn? – kérdezte tőlem Gasko. – Raktár – felelte Mordecai. – A maguk raktára? – Igen. – Nincs itt – mondtam -, csak az idejüket pazarolják. – Hát akkor bizony pazaroljuk egy kicsit. Egy reménybeli ügyfél lépett be, ami kicsit kizökkentett bennünket. A férfi tekintete gyorsan felmérte a szobát, és megállapodott az egyenruhásokon. Egy pillanat múlva már vissza is húzódott az utca biztonságos világába. Rubyt is elküldtem, és Mordecai irodájába léptem, behúztam magam mögött az ajtót. – Hol az akta? – suttogta. – Esküszöm, hogy nincs itt. Csak zaklatás. – A parancs érvényesnek tűnik. Lopás történt, elég ésszerű következtetés hát, hogy az akta annál az ügyvédnél van, aki ellopta. Szerettem volna valami ügyvédhez méltó, briliánsan ravasz szónoklatot rögtönözni, ami mindenféle törvényekre hivatkozik, s a hatására a zsernyákok fülüket-farkukat behúzva elsunnyognak. De nem

találtam a szavakat, szégyelltem, hogy a jogsegély nyakára csődítettem a zsarukat. – Van másolatod az aktából? – Van. – Mi lenne, ha az eredetit visszaadnád nekik? – Nem lehet. Az egyenlő lenne a tett beismerésével. Nem lehetnek teljesen biztosak abban, hogy én vettem el az aktát. És még ha vissza is adnám, tudják, hogy úgyis lemásoltam. Végigsimította a szakállát, ezzel egyet kellett értenie. Éppen kiléptünk az irodából, amikor Lilly megbotlott a Sofia asztala mögött álló másik, használaton kívüli íróasztal mellett. Aktalavina zúdult a padlóra, mire Sofia a rendőrre üvöltött, Gasko pedig Sofiára. Félő volt, hogy a feszültség a fizikai konfliktusig fokozódik. Bezártam a bejárati ajtót, hogy ügyfeleink ne lássák a házkutatást. – A következőképpen fog történni a dolog – jelentette be Mordecai. A zsaruk elképedten bámultak, de nagyon is szükségük volt az irányításra. Egy ügyvédi iroda átkutatása egy kicsit sem hasonlított mondjuk egy kiskorúakkal teli bár kiürítéséhez. – Az akta nincs itt. Valóban nincs. Ez a kiindulási pont. Bármelyik aktát megnézhetik, de egyiket sem nyithatják ki. Az sértené a titoktartási kötelezettségünket. Megegyeztünk? A rendőrök mind Gaskóra néztek, aki vállat vont, mintha ez elfogadható alku lenne. Az én irodámmal kezdtük, a hat zsaru, Mordecai meg én bezsúfolódtunk az apró helyiségbe, igyekeztünk nem egymáshoz érni. Sorra kirángattam az asztalom fiókjait,

nem ment egyszerűen. Hallom, ahogy Gasko maga elé motyog: – Csinos kis iroda. Minden egyes aktát előhúztam az iratszekrényből, és egyenként odadugtam Gasko orra alá. Csak hétfő óta dolgoztam itt, nem volt sok néznivaló. Közben Mordecai kisurrant az irodából, és Sofia asztalához ment telefonálni. Amikor Gasko kijelentette, hogy az irodámat hivatalosan is átkutatottnak nyilvánítja, kimentünk. Mordecai éppen a telefonba beszélt. – Igen, bíró úr, köszönöm. Éppen itt van. Fülig érő vigyorral adta át a kagylót Gaskónak. – Kisner bíró az, aki aláírta a házkutatási parancsot. Beszélni szeretne magával. Gasko úgy vette el a telefont, mintha Mordecai legalábbis leprás volna. – Halló, itt Gasko – szólt bele, de vagy egy arasznyira eltartotta a fejétől a kagylót. Mordecai a többi rendőrhöz fordult. – Uraim, ezt a helyiséget még átkutathatják, és itt aztán vége is. A többi irodába nem léphetnek be. Bírói utasítás. – Igen, uram – motyogta Gasko, és letette. Egy órán át figyeltük, ahogy íróasztaltól íróasztalhoz mennek, és komótosan átvizsgálják őket. Néhány perc alatt rájöhettek, hogy teljesen haszontalan dolgot művelnek, és próbálták húzni az időt, ahogy csak lehet. Minden akta régóta lezárt ügyeket tartalmazott. A könyvekhez és a különböző jogi kiadványokhoz már évek óta nem nyúlt senki. A legtöbb stószon vastagon állt a por. Jócskán kerülgetni kellett a pókhálókat is.

Minden egyes aktán gépelt vagy kézzel írott felirat jelezte a tartalmát. Két zsaru írta a címeket, amit Gasko meg a többiek felolvastak. Unalmas és maximálisan reménytelen küldetés. Sofia asztalát hagyták utoljára. Sofia maga irányította őket, felolvasta az akták címét, az egyszerűbbekből csak ennyit diktált: Jones, Smith, Williams. A zsaruk távolságtartóak voltak. Sofia épp csak annyira húzta ki a fiókokat, hogy egy kurta pillantást vethessenek bele. Volt egy személyes holmikat tartalmazó fiókja is, erre senki sem volt kíváncsi. Biztos voltam benne, fegyvereket tart benne. Köszönés nélkül mentek el. Bocsánatot kértem Mordecaitól és Sofiától a zaklatásért, és sietve szobám menedékébe vonultam. HUSZONHARMADIK FEJEZET A kilakoltatottak listáján szereplő ötödik ember Kelvin Lam volt; a neve halványan derengett Mordecainak. A főnököm egyszer úgy tízezerre becsülte a város hajléktalanjainak a számát, és a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálaton kábé ennyi akta hevert szanaszét. Valamelyest minden név ismerősen csengett Mordecai fülében. Dolgozott a kerületekben, a leveskonyhákon és a menhelyeken meg a segélyszervezeteknél, a lelkészekkel és a zsarukkal meg persze a többi hasonló ügyvéddel. Sötétedés után a belvárosba mentünk, egy olyan templomba, amelyik sikkes irodaépületek és rongyrázó szállodák közé ékelődött. A templom alagsorában az Öt Kenyér vacsoraosztása zajlott éppen. A helyiségben kempingasztalok sorakoztak, körülöttük

éhes emberek ettek, beszélgettek. Ez nem leveskonyha volt: a tányérokon krumpli, kukorica, egy szelet pulyka vagy csirke, gyümölcssaláta, kenyér. Még nem vacsoráztam, és az illatokra megkordult a gyomrom. – Évek óta nem jártam itt – mondta Mordecai a bejáratnál. – Háromszáz ember eszik itt naponta. Hát nem fantasztikus? – Honnan hozzák az ételt? – A washingtoni központi konyháról, a CSEK alagsorából. Elképesztően hatékony begyűjtőrendszert építettek ki a helybéli éttermekkel: átveszik tőlük a fel nem használt nyersanyagot – nem a maradékot! -, ami megromlana, ha nem használnák fel még aznap. Egy sereg mélyhűtőkocsival járják a várost, és a begyűjtött nyersanyaggal a konyhához száguldanak, ott aztán megfőzik, és több mint napi kétezer adagot készítenek belőle. – Finomnak néz ki. – Az is. Egy Liza nevű fiatal hölgy jött oda hozzánk, még új volt az Öt Kenyérnél. Mordecai ismerte az elődjét, és amíg róla váltottak pár szót, én a vacsorázókat néztem. Feltűnt valami, amit már korábban észre kellett volna vennem: a hajléktalanlétnek is jól elkülöníthető szintjei voltak, a gazdasági-társadalmi helyzet szerint. Az egyik asztalnál hat, viszonylag jól öltözött férfi vitatta meg elégedetten a tévében látott kosármeccset. Az egyik evés közben sem vette le a kesztyűjét, de ettől eltekintve a kis csoport a város bármelyik munkáskocsmájában ülhetett volna, senki nem mondta volna róluk, hogy hajléktalanok. Mögöttük egy nagydarab fickó, vastag

napszemüvegben, egyedül ült, kézzel ette a csirkét. Ugyanolyan gumicsizmában, mint Mister a halála napján, a kabátja mocskos és gyűrött. Tudomást sem vett a környezetéről, élete szemmel láthatóan nehezebb volt, mint a szomszédos asztalnál nevetgélő férfiaké. Azok meleg vízzel és szappannal mosakodtak, őt az ilyesmi a legkevésbé sem érdekelte. Azok menhelyen aludtak, ő parkokban, galambok társaságában. De mindannyian hajléktalanok voltak. Liza nem hallott Kelvin Lamről, de megígérte, szétnéz, érdeklődik. Figyeltük, ahogy elvegyül a tömegben, ehhez is szól egy-két szót meg ahhoz is, a sarokban álló szemetesbödönre mutat, perlekedik egy kicsit egy idősebb nénivel. Két férfi közé telepszik, egyikük se néz rá, beszélgetnek. Egy másik asztalhoz megy, majd egy harmadikhoz. Jobban meg se lepődhettem volna, amikor egy nagy cég konzultánsa, egy fiatal ügyvéd jött be, a washingtoni Hajléktalanok Jogsegélyszolgálatának önkénteseként tartott itt fogadóórát. Egy évvel ezelőtt találkozott Mordecaijal egy jótékonysági gyűjtésen. Pár percig jogi problémákról csevegtünk, majd bevonult az egyik hátsó szobába, hogy megkezdje a három órán át tartó tanácsadást. – A washingtoni jogsegélyszolgálatnál százötven önkéntes dolgozik – tájékoztatott Mordecai. – És ez elég? – Semmi nem elég. Szerintem fel kéne élesztenünk a jótékonysági önkéntes-programunkat. Talán te lehetnél a program felelőse és irányítója. Abraham szerint jó ötlet.

Jó érzés volt hallani, hogy Mordecai, Abraham meg nyilván Sofia is összedugják a fejüket, hogy programokat gondoljanak ki, amelyeknek majd én leszek a felelőse. – Bővítené az alapjainkat, felhívnánk magunkra a figyelmet a jogi társadalomban, és talán pénzt is hozna a konyhára. – Persze – mondtam meggyőződés nélkül. Liza visszatért. – Kelvin Lam ott ül hátul – fejével a terem túlvége felé bökött. – Hátulról a második asztal. Redskins sapka van rajta. – Beszélt vele? – kérdezte Mordecai. – Igen. Józan, vág az esze, azt mondja, a CSEK-ben lakik, és félállásban kukásautón dolgozik. – Van valami szoba, ahol beszélhetnénk vele? – Van, persze. – Mondja meg Lamnek, hogy a hajléktalanok egyik ügyvédje szeretne beszélni vele. Lam nem köszönt, kezet se nyújtott. Mordecai egy asztalhoz ült, én egy sarokban álltam. Lam leült az egyetlen szabad székre, és olyan pillantást lövellt felém, amitől minden hajam szála az égnek állt. – Nincs semmi gond – kezdte Mordecai a legbehízelgőbb hangján. – Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni önnek. Lam meg se mukkant. A menhelyen élők ruházatát viselte – farmer, pulóver, tornacipő, gyapjúkardigán -, nem a híd alatt lakók csípős szagú, sokrétegű ruhatárát. – Ismer egy Lontae Burton nevű nőt? – kérdezte Mordecai. Ő vitte a szót.

Lam nemet intett a fejével. – DeVon Hardy? Újabb nem. – A múlt hónapban egy üres raktárépületben lakott, ugye? – Ja. – A New York és a Florida sarkán? – Aha. – Fizetett érte? – Ja. – Havi százat? – Ja. – Tillman Gantrynek? Lam összevonta a szemöldökét, és lehunyta a szemét, hogy átgondolja a kérdést. – Kinek? – Kié volt ez a raktárépület? – Valami Johnny nevű tagnak fizettem. – Kinek dolgozott ez a Johnny? – Nem t’om. A francot izgassa. Nem kérdeztem. – Mennyi ideig lakott ott? – Kábé négy hónapig. – Miért jött el? – Kidobtak. – Kicsoda? – Nem t’om. Jöttek a zsernyákok meg néhány más fószer. Kirángattak minket, oszt azt uccára löktek. Pár nap múlva elhordták azt a raktárt. – Mondták a zsaruknak, hogy fizettek bért? – Sokan mondták, ja. Az a nő a kiskölkökkel nekik is ugrott, de francot se ért. Én oszt nem verekszek

zsernyákokkal, nem én. Rossz vót nézni, ami ott vót, ember. – A kilakoltatás előtt küldtek valami papírt? – Nem. – Valami értesítést, hogy költözzenek ki? – Nem. Semmi ilyesmit. Egyszer csak ott vótak, oszt kész. – Írásban semmi? – Semmi. A zsernyák azt mondta, csak lakásfoglalók vagyunk, úgyhogy tűnjünk onnan a francba. – Szóval ősszel költözött oda, október tájékán. – Olyasmi. – Hogy találta azt a helyet? – Nem t’om. Valaki szólt, hogy a raktárban kis lakásokat lehet bérelni. Olcsón, tudja. Odamentem, hogy megnézzem. Deszkákat húztak fel falaknak meg ilyesmi. Tető, az vót, a klotyó közel, folyó víz. Nem hangzott rosszul. – Szóval beköltözött. – Ja. – Aláírt valami bérleti szerződést? – Nem. Az a fószer azt mondta, hogy a dolog törvénytelen, nincs papír. Aszongya, ha kérdik, mondjam, hogy lakásfoglaló vagyok. – És készpénzt kért? – Csak kápét, ja. – Minden hónapban fizetett? – Próbáltam. A hó közepén gyött, hogy beszedje a lóvét. – Amikor kilakoltatták, volt tartozása? – Egy kevés. – Mennyi?

– Mondjuk, egy hónap. – Ezért lakoltatták ki? – Nem t’om. Nem mondtak azok semmit. Csak kidobtak mindenkit, egyszerre. – Ismerte a többieket ott a raktárban? – Talán kettőt. De mindenki magával vót elfoglalva. Jó kis ajtóink vótak, bezárkóztunk. – Az az anya, akiről beszélt, aki nekiugrott a rendőröknek, őt ismerte? – Nem, talán egysze’ vagy kétsze’ futottunk össze. A másik felén lakott. – A másik felén? – Ja. Az épület közepén nem vót víz, úgyhogy a lakások a két végében vótak. – A maga lakásától látta az övét? – Nem. Nagy épület vót az. – Mekkora volt a maga lakása? – Két szoba, nem t’om, mekkorák. – Áram? – Ja, bekötöttek pár drótot. Be lehetett dugni a rádiót, meg ilyesmi. Villany is vót. Folyó víz is, de a közös rötyit kellett használni. – Fűtés? – Nem nagyon. Hideg vót, de még mindig melegebb, mint az uccán. – Szóval elégedett volt a hellyel? – Lehet mondani, ja. Tudja, havi egy kilóé’ nem vót rossz. – Azt mondja, ismert két embert. Mi a nevük? – Herman Harris meg valami Shine. – Most hol vannak?

– Nem találkoztunk azóta. – Most hol lakik? – A CSEK-be’. Mordecai elővett egy névjegyet, és Lamnek adta. – Meddig lesz ott? – kérdezte. – Nem t’om. – Megtenné, hogy alkalomadtán felhív? – Minek? – Esetleg ügyvédre lesz szüksége. Hívjon fel, ha másik menhelyre költözik, vagy saját lakásba. Lam szó nélkül elvette a kártyát. Megköszöntük Lizának, és visszamentünk az irodába. Ha az ember keresetet ad be, többféleképpen járhat el az alperesekkel szemben. Nekünk most három alperesünk volt a RiverOaks, a Drake & Sweeney és a TAG. Többet nem is akartunk, három legyen elég. Az első lehetőség a csapda. A második a szerva-röpte. A csapda abból áll, hogy felskicceljük az állításainkat, a papírjainkkal a bíróságra szaladunk, érkeztetjük a keresetet, a gyanúnkat kiszivárogtatjuk a sajtónak, és reménykedünk, hogy mindazt be is tudjuk bizonyítani, amiről úgy gondoljuk, hogy tudjuk. Ennek a módszernek a nagy előnye a meglepetésben, valamint az alperesek várható kapkodásában van. Ilyenkor remélni lehet, hogy a közvélemény is mellettünk áll. A dolog szépséghibája viszont az, hogy az ember esetleg úgy jár, mint az az ugró, aki abban a biztos, ám végeredményben téves hitben veti le magát egy hegymagas szikláról, hogy alatta valahol egy gondosan kifeszített háló feszül.

A szerva-röpte egy levéllel nyit, amelyet az alpereseknek juttatunk el, benne ugyanazon állításokkal, de a kereset benyújtása helyett felajánljuk, hogy üljünk le megbeszélni a dolgokat. Aztán jönnek-mennek a levelek, mindkét oldal nagyjából tudhatja, mi lesz a másik fél következő lépése. Ha a felelősség valóban bizonyítható, csendben megegyezés születhet. A per elkerülhető. A csapda Mordecainak és nekem is két ok miatt tetszett. Az első: a cég semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy békén hagyjon. A két házkutatás jelzi, hogy Arthur ott a legfelső emeleten és Rafter meg az ő harcias bandája semmiképpen sem akar leszállni rólam. A letartóztatásom szép kis újdonság lenne, amit valószínűleg kiszivárogtatnának, hogy lejárassanak engem, és nyomást gyakoroljanak rám. Készen kell állnunk a támadásra. A második ok az eset lényegi sajátosságából fakadt. A kereset benyújtása előtt nem kényszeríthetjük Hectort meg a többi tanúnkat, hogy vallomást tegyen. A kezdeti időszakban, közvetlenül a kereset benyújtását követően mindenféle kérdést feltehetünk az alpereseknek, akik eskü alatt kötelesek válaszolni. És azt idézhetünk be vallomástételre, akit csak akarunk. Ha rátalálunk Hector Palmára, eskü alatt faggathatjuk. Ha a többi kilakoltatottnak is a nyomára bukkanunk, kényszeríthetjük őket, hogy meséljenek a történtekről. Ki kellett deríteni, ki mit tud, és ennek az egyetlen útja a bírósági procedúra. Elméletileg rendkívül egyszerű ügy: a raktárépületből kihajított emberek bért fizettek Tillman Gantrynek vagy

valami emberének. Gantrynek lehetősége adódott, hogy eladja a területet a RiverOaksnak, de gyorsan kellett cselekedni. Hazudott a RiverOaksnak és a Drake & Sweeney ügyvédjeinek a lakásfoglalókról. A Drake & Sweeney a megfelelő ügymenet szerint járt el, amikor Hector Palmát kiküldte, hogy nézze meg a helyet, mielőtt a szerződést még ténylegesen megkötik. Hectort első látogatásakor kirabolták, és amikor visszatért, kísérettel, kiderült, hogy a lakásfoglalók valójában bérlők. Ezt a feljegyzésében jelentette is Braden Chance-nak, aki súlyos hibát követett el, amikor úgy döntött, hogy nem foglalkozik ezzel, és utasítást adott az ügy folytatására. Így aztán a lakásfoglalóknak minősített bérlőket kilakoltatták, ezzel pedig jogi és etikai értelemben egyaránt támadhatókká váltak. A kellő körültekintéssel végrehajtott kilakoltatás legalább egy hónappal tovább tartott volna, és egyik fél sem akarta vesztegetni az idejét. Mindössze harminc nap, és a tél legkeményebb része elmúlt volna, a hóvihar és a fagyos éjszakák veszélye jelentősen csökken, és nem kell járó motorú autóban tölteni az éjszakákat. Csak szutykos csavargók voltak, nyilvántartás, fizetési nyugta nélkül, akikkel bármit meg lehet tenni. Elméletileg valóban nem volt bonyolult ügy. De komoly akadályok magasodtak. A hajléktalanokat tanúvallomásra bírni nehéz dolog, főleg, ha Mr. Gantry úgy dönt, bedobja magát. Az utcák ura ő, és ez olyan terep, ahol semmi kedvem nem volt harcba szállni vele. Mordecai az évek folyamán a szívességekre és viszontszívességekre alapozott, igencsak kiterjedt hálózatot épített ki, de a Gantry-féléknek ő sem volt

ellenfél. Egy órán át töprengtünk azon, hogyan is hagyhatnánk ki a TAG-et az alperesek közül. Egyértelmű, hogy az egész ügy sokkal veszélyesebb és bajosabb, ha Gantry is az alperesek között van. Hiszen voltaképpen nélküle is benyújthatjuk a keresetet, és kivárhatjuk, hogy a másik két alperes – a RiverOaks meg a Drake & Sweeney – harmadik félként berángassa. De Gantry valójában kiváltó oka volt az egész ügynek, a felelőssége vitathatatlan, és ha kihagyjuk őt az alperesek közül, abból később, ahogy egyre jobban belemászunk az ügybe, csak bajunk lesz. Meg kell találnunk Hector Palmát. És ha megtaláljuk, valahogy meg kell győznünk, hogy adja elő az elrejtett feljegyzést; vagy mondja el, mi áll benne. A könnyebbik fele az lesz, hogy ráakadjunk, megeshet, hogy szóra bírni már képtelenség. Valószínűleg nem akar majd beszélni, mert mindenképpen szüksége van az állására. Sietett tudtomra adni, hogy felesége és négy gyereke van. Más gondok is felmerültek a keresettel kapcsolatban, melyek közül az első az eljárásjoggal kapcsolatos. Mint ügyvédek, nem vagyunk felhatalmazva arra, hogy Lontae Burton és gyermekei örököseinek a nevében perre menjünk. A családnak fel kellett minket fogadnia – még ha ez a család olyan is, amilyen. Mordecai szerint az lenne a legegyszerűbb, ha a Családjogi Bíróságon gondnokot kérnénk kijelölni, és amíg Lontae anyja és két bátyja börtönben ül, az apja pedig ismeretlen, mi rendeznénk Lontae hagyatékát. Így legalább kezdetben nem kell a családdal bajlódnunk. Ha kártérítést ítélnek

meg, a családdal úgyis sok bajunk lesz még. Azt a tévedés különösebb kockázata nélkül kijelenthettük, hogy a négy gyerek legalább kettő (de lehet, hogy több) különböző apától volt, és ha pénzről lesz szó, mindannyiukat értesítenünk kell. – Emiatt majd később fájjon a fejünk – mondta Mordecai. – Először nyerjük meg a pert. Az elülső helyiségben voltunk, és a Sofia főhadiszállása melletti asztalnál írtam a többnyire megbízhatóan működő, éltes számítógépen. Mordecai diktált, közben föl-alá járkált. Éjfélig tervezgettünk, számtalanszor újraírtuk a keresetet, elképzeléseket vitattunk meg, az ügy lehetséges menetét tárgyaltuk, arról álmodoztunk, hogyan rántjuk bele a RiverOaksot meg a volt cégemet egy zajos bírósági ügybe. Mordecai remek lehetőséget látott arra, hogy a per révén a hajléktalanok megítélése és az irányukban megmutatkozó egyre romló közhangulat más irányt vegyen. Én egyszerűen azt gondoltam, hogy egy súlyos hibát jóvátehetünk. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Megint kávé Rubyval. Amikor háromnegyed nyolckor megérkeztem, már várt rám az iroda ajtaja előtt. Hogy lehet valaki ilyen vidám egy lerobbant kocsi hátsó ülésén töltött éjszaka után? – Van fánkja? – kérdezte, míg sorra meggyújtottam a villanyokat. Már szokásává vált. – Megnézem, üljön csak le, megyek, csinálok kávét. – Elszöszmötöltem a konyhában, elmostam a kávéfőzőt, kerestem valami ennivalót. A tegnapi fánk még

szikkadtabb lett, de semmi más nem akadt. Eszembe véstem, hogy holnap reggel ne felejtsek el frisset venni, ha esetleg a harmadik napot is Rubyval kezdeném. Egy belső hang azt súgta, hogy úgy lesz. Megevett egyet, a kemény széleken próbált udvariasan elnyámmogni. – Hol reggelizik? – kérdeztem. – Nem szoktam. – Hát ebédelni meg vacsorázni hol szokott? – Ebédelni a Tizedik utcán, a Naomi-házban. Vacsorázni meg a Tizenötödikre, a Kálvária Misszióba járok. – Napközben mit csinál? Megint ráfonódott a papírpohárra, így akarta átmelegíteni törékeny testét. – Általában Naominál maradok – mondta. – Hány nő van ott? – Nem tudom. Sok. Jó dolgunk van, de csak napközben lehetünk ott. – Csak hajléktalan nők mehetnek oda? – Igen, igen. Négykor bezár. A legtöbb nő valamelyik menhelyen alszik, néhányan az utcán. Nekem ott az autóm. – Tudják, hogy cracket használ? – Azt hiszem. Mondják, menjek el azokra a találkozókra, tudja, amikre azok járnak, akik isznak vagy anyagoznak. Nem vagyok egyedül, sok nő csinálja, tudja. – Tegnap este is repült? – kérdeztem, a szavak visszhangoztak a fülemben. Nehéz volt elhinni, hogy ilyeneket kérdezek.

Lehunyta a szemét, a feje a mellére bukott. – Mondja meg az igazat. – Muszáj volt, minden este csinálom. Nem akartam leszidni, tegnap óta semmit sem tettem, hogy intézzek neki valami kezelést. Most hirtelen fontossá vált a számomra. Kért még egy fánkot, amit szalvétába csomagoltam neki, az utolsót. Teletöltöttem a poharát kávéval, és elsietett. Késésben volt, Naominál már várták. Március elején Igazság-menetet rendeztünk a Városházánál. Mivel Mordecai ismert alakja volt a hajléktalanok világának, felment az emelvényre, míg én a tömegben maradtam. Egy bordóba és aranyba öltöztetett templomi kórus állt a lépcsőkön, és az egész teret betöltötték a zengő himnuszok. Több száz rendőr ődöngött a környező utcákon, úttorlaszokkal állították meg a forgalmat. Gyalogos harcosaiból a CSEK ezret ígért, meg is érkeztek – hosszú, rendezetlen oszlopban a sok hajléktalan, büszke ember. Már hamarabb hallottam, mint ahogy megpillanthattam volna őket, jól begyakorolt menetjelszavaik már háztömbökkel távolabbról kivehetően harsogtak. Ahogy bekanyarodtak a sarkon, üdvözlésképpen minden tévékamera feléjük fordult. Nem keveredtek a többiekkel, egy csoportban álltak meg a Városháza előtt, fejük felett házi készítésű, kézzel festett táblákat egyensúlyoztak. ELÉG A GYILKOSSÁGOKBÓL; MENTSÜK MEG A MENHELYEKET; JOGOM VAN SAJÁT OTTHONHOZ; MUNKÁT, MUNKÁT, MUNKÁT! A

jelszavak a himnuszok meg a zúgó követelések ritmusára táncoltak a levegőben. Templomi buszok parkoltak le az úttorlaszoknál, és emberek százai csatlakoztak a tömeghez. Sokan közülük nem is az utcán éltek, csinosan öltözött hívők voltak, nagyrészt nők. A nép hullámzott körülöttem, egyre szorosabban álltunk. Mordecaion kívül senkit sem ismertem, Abraham és Sofia is ott volt valahol, de nem láttam egyiküket sem. Az elmúlt tíz év legnagyobb hajléktalanmenetének ígérkezett – Lontae menetének. Lontae Burton fényképe kinagyítva, sokszorosítva magasodott a menet fölött a táblákon, arcát fekete keret szegélyezte, alatta baljós felirat: KI ÖLTE MEG LONTAE-T? Ilyeneket osztogattak a felvonulóknak, és lassan a CSEK emberei is erre cserélték a saját tiltakozó tábláikat. Lontae arca hullámzott, botladozott a magasban. Magányos sziréna süvített valahol messze, majd egyre közeledett. Fekete halottaskocsi hajtott túl a torlaszokon, rendőrkonvoj kísérte, és egyenesen a tömeg közepére ment, a Városházával szemben. Felnyílt a hátsó ajtó, és hat hajléktalan egy feketére festett koporsót emelt a vállára. Aztán egy moccanás nélkül várták, hogy kezdődjék a menet. Mások még további négy, szintén fekete, de jóval kisebb koporsót emeltek ki az autóból. A folyam megindult: a menet lassan haladt a lépcsők irányába, a kórus pedig szívszaggató rekviembe fogott, nem sok kellett, hogy a szemem könnyben ne ússzon. Halotti menet volt, és az egyik kis koporsó Ontariót jelentette.

Akkor a tömeg összepréselődött. Kezek nyúltak fel belőle, és a koporsók megindultak az emberek feje fölött, egyik oldaltól a másikig himbálózva. A megindítóan drámai eseményt az emelvény köré gyűlt kamerák minden szögből rögzítették. A következő két nap minden csatornán ezt láthatjuk majd, újra és újra. Az öt koporsót egymás mellé helyezték egy rögzített furnérlapra az emelvény tövében, a lépcső közepén. Filmre vették őket, lefényképezték mindet innen-onnan, és már gyülekeztek a szónokok. A szóvivő, egy aktivista, azzal kezdte, hogy minden szervezőcsoportnak köszönetet mondott. A felsorolás magával ragadott – a hossza legalábbis feltétlenül. Nevek tömege: menhelyek, missziók, leveskonyhák, szervezetek, egészségügyi és jogi segélyszolgálatok, templomok, központok, kihelyezett csoportok, továbbképző programok, erőszakellenes szervezetek, drogambulanciák. Még néhány választott közhivatalnok is közreműködött valamilyen szinten. Ekkora támogatás mellett hogy létezhet egyáltalán hajléktalanprobléma? A következő hat szónok megválaszolta a kérdést. Kezdetnek ott van a megfelelő anyagi támogatás hiánya, aztán a lefaragott költségvetés, a szövetségi kormány süketsége, a város vaksága, a jómódban élők közömbössége, a túlságosan is konzervatívvá vált bírósági rendszer, és a lista csak nőtt és nőtt és nőtt. Csak egyre tovább. Minden szónok ugyanazt a problémát ismételgette, kivéve Mordecait, aki ötödikként kapott szót, és a tömeg némán hallgatta, ahogy beszámolt a Burton család

utolsó óráiról. Egy pisszenés se hallatszott, amikor a pelenkacserét mesélte. A kicsi utolsó pelenkája lehetett. A koporsókat néztem, mintha az egyikben tényleg ott feküdne az a csecsemő. Akkor a család eljött a menhelyről, magyarázta lassan, mély, dörgő hangon. Megint az utcán voltak, a hóviharban, és Lontae meg a gyerekek alig néhány órát éltek ezután. Mordecai itt nagyon szabadon kezelte a tényeket, hiszen senki sem tudhatta, mi történt pontosan. Én tudtam ezt, de nem érdekelt, a tömeg pedig bűvölten figyelte a történetet. Ahogy az utolsó pillanatokat írta le, hogy bújt össze a kis család a hideg ellen hiába, többfelől zokogást hallottam. A gondolataim ekkor önző módon elkalandoztak. Ha ez az ember, a barátom és kollégám a puszta szavaival így elvarázsol egy több ezer emberből álló tömeget, amely vagy száz méterre is elnyúlik, mire lesz képes tizenkét emberrel, akik tőle alig pár lépésre ülnek majd az esküdtek padsorában? És ekkor rádöbbentem, hogy a keresetünk soha nem jut el odáig. Egy védelem sem hagyhatja ebben a városban Mordecai Greent feketékből álló esküdtszék előtt prédikálni. Ha feltételezéseink helytállóak, és azokat be is tudjuk bizonyítani, nem kerül sor tárgyalásra. Másfél órányi szónoklat után a tömeg már nyugtalanul várta az indulást. A kórus újra rákezdett, és a koporsóvivők a tömeg élére álltak terhükkel. Mögöttük a vezetők lépkedtek, köztük Mordecai. Ezután jöttünk mi. Egy Lontae-plakátot nyomtak a kezembe, és én magasan a fejem fölé emeltem, mint akárki más.

A privilégiumokkal bíró emberek nem vonulnak fel tiltakozó meneteken, az ő életük biztonságos és tiszta, olyan törvények védik őket, amelyek a boldogságukat szavatolják. Soha azelőtt nem mentem ki így az utcára. Mit érdekelt engem! És elég furcsán is éreztem magam az első pár száz méteren – hatalmas tömegben, kezemben plakáttal, amelyen egy huszonkét éves fekete nő arca látszik, aki négy zabigyereket hozott a világra. De már nem ugyanaz az ember voltam, mint néhány héttel korábban. És nem fordulhatok vissza, még ha akarnék sem. A múltam a pénzről, a vagyonról, a pozícióról szólt. E jellemromboló szörnyek ma már zavartak. Így aztán lazítottam, és élveztem a sétát. A hajléktalanokkal együtt kántáltam a jelszavakat, velük egy ütemben himbáltam a táblámat, még a teljesen ismeretlen himnuszokat is próbáltam velük énekelni. Ízlelgettem első tiltakozó menetemet, amely életemben nem az utolsó hasonló esemény. Torlaszok védelmében araszoltunk a Capitolium felé. A felvonulást alaposan megtervezték, és a hatalmas emberáradat sok bámészkodót vonzott. A koporsókat a Capitolium lépcsőjére helyezték. Köréjük tömörültünk, és búcsúimát mondtunk, majd meghallgattunk még néhány tüzes emberjogi szónokot meg a Kongresszus két tagját. Már ismételték magukat a szónokok; eleget hallottam. Már más dolgom volt. Hétfő óta, új pályám kezdete óta harmincegy aktát nyitottam. Harmincegy hús-vér ember várja, hogy élelmiszerjegyet, lakóhelyet kerítsek nekik, beadjam a válóperüket, védjem őket bűnvádi

eljárásokban, megszerezzem elvitatott bérüket, ne engedjem, hogy kilakoltassák őket, segítsek nekik drogelvonón helyet találni, egyszóval, álljak a sarkamra, és tegyek igazságot. Trösztellenes ügyvédként ritkán találkoztam ügyfelekkel. Az utcán másképp történnek ezek a dolgok. Vettem egy olcsó szivart egy utcai árustól, és rövid sétára indultam a Mallon. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Bekopogtam Palma egyik szomszédjának az ajtaján. – Ki az? – kérdezte egy női hang, de hallhatóan nem állt szándékában ajtót nyitni. Alaposan kigondoltam a cselt. Bethesdába jövet még el is próbáltam, de nem voltam teljesen meggyőződve arról, hitelesen szerepelek-e majd. – Bob Stevens vagyok – mondtam alázatosan. – Hector Palmát keresem. – Kit? – kérdezte. – Hector Palmát. Itt lakott a szomszédban. – Mit akar? – Tartozom neki. Szeretném megtalálni, hogy megadhassam a pénzét, ennyi. Ha pénzért jelentkeznék, vagy más kellemetlenkedő céllal, a szomszédok naná, hogy védekező állásba vonulnának. Úgy gondoltam, ravasz kis trükköt sikerült kieszelnem. – Már nem lakik itt – szólt az elutasító hang. – Tudom, hogy már nem lakik itt. Tudja esetleg, merre van? – Nem. – Messzire költözött?

– Nem tudom. – Látta, mikor költözködtek? A válasz természetesen igen, ezt nem lehet tagadni. De ahelyett, hogy segített volna, szó nélkül visszavonult lakása mélyére, és valószínűleg a biztonságiakat hívta. Megismételtem a kérdést, aztán még egyszer becsöngettem, de semmi. Így hát a másik szomszéd ajtajához ballagtam. Kétszer is csöngettem, mire az ajtó résnyire nyílt, amíg a lánc engedte, és egy korombeli férfi feje bukkant fel. A szája sarkában majonéz sárgállott, úgy kérdezte: – Mit akar? Neki is előadtam a Bob Stevens-trükköt. Figyelmesen hallgatott, a háttérben a gyerekek zajongtak a nappaliban, míg szólt a tévé. Nyolc elmúlt, hideg és sötét volt, és éppen a kései vacsora közepén állítottam be. De nem volt undok. – Nem ismertem. – És a feleségét? – Őt sem. Sokat utazom, szinte mindig úton vagyok. – A felesége sem ismerte őket? – Ő sem – a válasz túl hamar érkezett. – Látta őket költözni, maga vagy a felesége? – Nem voltunk itthon a hétvégén. – És persze nem tudja, hová mentek. – Nem. Megköszöntem a segítségét, és ahogy indultam, egy nagydarab egyenruhás biztonsági őrrel találtam szemben magam. Jobb kezében gumibotot markolt, amivel a bal tenyerét ütögette, ahogy azt a filmekben a zsaruk csinálják.

– Mit keres itt? – harsogta. – Egy ismerősömet – mondtam. – Tegye el azt az izét. – Itt tilos ügynökösködni. – Süket? Nem ügynökösködöm, hanem keresek valakit. – Elsétáltam mellette a parkoló irányába. – Bejelentés érkezett – folytatta a hátamnak. – Tűnjön el. – Azon vagyok. Vacsorára bedobtam valami szendvicset meg egy sört egy közeli bárban. Biztonságosabban éreztem magam a külvárosban. Az a kifényezett fajta vendéglő volt, amilyenek mostanában annyira felfutottak, sikkesen új berendezéssel, kis választékkal. A tömeg jórészt hazatartó fiatal államigazgatási alkalmazottakból állt, akik csapolt sört vedeltek, és közben az államigazgatásról meg a politikáról fecsegtek, a biliárd mellett hangoskodtak. A magány csak megszokás kérdése volt. A feleségem és a barátaim messze a múltban maradtak. A Drake & Sweeney berkeiben lehúzott hét év nem éppen kedvező táptalaj a barátságok ápolására vagy a házasságok életben tartására. Harminckét évesen nem voltam még felkészülve arra, hogy egyedül éljek. Néztem a biliárdot meg a nőket, és közben azon tanakodtam, hogy most akkor megint a bárokban meg az éjszakai mulatókban kell-e próbálkoznom, hogy felszedjek valakit. Biztos létezik más mód és hely is. Teljesen letörten indultam el. Lassan hajtottam a városon keresztül, egyáltalán nem siettem haza. A nevem ott van valahol egy adatbankban a bérleti szerződéssel, a rendőrségnek nem lesz nagy

feladat, hogy kiderítse, hol lakom. Ha le akarnak tartóztatni, azt biztosan éjszakára tervezik. Remekül szórakoznának azon, hogy az éj közepén halálra rémisztenek a dörömbölésükkel, aztán tökösen megmotoznak, és rám csattintják a bilincset, kilöködnek az ajtómon, szorosan tartanak, míg a lifttel a földszintre érünk, hogy aztán betaszítsanak a rabomobil hátuljába. És már száguldunk is a városi börtön felé, ahol persze én leszek az aznap éjjel lesittelt egyetlen fehér értelmiségi. Semmire sem vágynak jobban, mint hogy behajítsanak valamelyik gyűjtőzárkába, ahol a szokásos alakok várnak rám, és hagyják, hadd vívjam meg a magam harcát. Mindegy, hová indultam, két dolog mindig biztosan nálam volt: az egyik a mobilom, amin Mordecait hívom fel, mihelyst letartóztatnak, a másik egy köteg pénz – kétezer dollár -, hogy letehessem az óvadékot, és remélhetőleg még a zárka ajtaja előtt visszafordulhassak, hogy pucoljak onnan. A háztól kétutcányira parkoltam, és minden üres autóban gyanús alakok után kémleltem. Bántatlanul, eseménytelen séta után értem a padlásszobámba. A nappalim bútorzata most két nyugágyból meg egy dohányzóasztalként/lábtámlaként funkcionáló műanyag rekeszből állt. A tévé egy hozzáillő rekeszen. Tetszett a gyér berendezés, és elhatároztam, hogy nem fogadok látogatókat, ne bámészkodjon itt senki. Anyám hívott, végighallgattam az üzenetét. Aggódtak értem apámmal, és mindenáron el akartak jönni hozzám. Warner bátyámmal is megbeszélték már a dolgokat, és lehet, hogy ő is velük tart. Szinte hallottam, ahogy

elemzik az új életemet. Valakinek végre észhez kellene már téríteni engem. A Lontae-menet volt a tizenegyes híradó fő témája. Közelről mutatták a Városháza lépcsőjén egymás mellé felsorakoztatott öt fekete koporsót, aztán a kamerák követték az útját végig a tömeggel. Mordecai szónoklatából is lehetett képeket látni. A tömeg nagyobbnak tűnt, mint én becsültem – legalább ötezren voltunk. A polgármester nem nyilatkozott. Kikapcsoltam a tévét, és bepötyögtem Claire számát. Már négy napja nem beszéltünk, úgy gondoltam, leszek olyan udvarias, és megtöröm a csendet. Még mindig házasok vagyunk, nem? Vacsorázhatnánk együtt a héten vagy valamikor. A harmadik csöngés után idegen férfihang szólt nyeglén a telefonba: – Igen? A döbbenettől egy másodpercig szólni se tudtam. Csütörtök éjjel fél tizenkettő van, és Claire-nél egy férfi! Még egy hete sincs, hogy elköltöztem! Majdnem letettem, de aztán összeszedtem magam, és Claire-t kértem. – Ki keresi? – kérdezte nyersen. – Michael, a férje. – Éppen zuhanyozik – dünnyögte elégedetten. – Mondja meg neki, hogy kerestem – zártam rövidre a beszélgetést. Éjfélig fel-alá járkáltam a három helyiségben, aztán magamra kaptam valami kabátot, és sétálni indultam a hidegben. Ha vége a házasságodnak, minden lehetséges magyarázatot végiggondolsz. Egyszerűen csak

elhidegültünk egymástól, vagy annál több is van a háttérben? Nem vettem volna észre a jeleket? Csak egyéjszakás kapcsolat, vagy már évek óta találkozgatnak? Valami kanos doki, akit otthon gyerekek várnak, vagy egy ifjú, tüzes medikus, akitől Claire megkapja azt, amit én nem tudtam megadni neki? Nem számít, hajtogattam magamban. Nem hűtlenség miatt válunk. Túl késő már azon ennem magam, hogy megcsalt-e. A házasságunknak egyszerűen vége. Mindegy, mi miatt. Felőlem aztán mehet a pokolba, kész, végeztem vele. Ha nekem szabad más nők után járnom, akkor a szabályok rá ugyanúgy érvényesek. Hát ez az. Hajnali kettőkor a Dupont Circle-nél jártam. Fel se vettem a tahózást, füttyögést; takaróba, újságpapírba, mindenféle göncbe bugyolált hajléktalanok közt lépdeltem, a földön meg padokon aludtak. Veszélyes hely volt, de nem érdekelt. Néhány órával később egy Krispy Kreme boltban vettem egy doboz fánkot, két bőséges adag kávét meg egy napilapot. Ruby hűségesen várt rám az ajtóban, kocogott a foga a hidegtől. A szemei a szokottnál is pirosabbak, a mosolya mintha kicsit késett volna. Az előtérben telepedtünk le annál az íróasztalnál, amelyen a legkisebb kupac avétos aktahalom porladozott. Gyorsan elrámoltam a dossziékat, és megterítettem a reggelinkhez. A csokis fánk nem ízlett neki, inkább a lekvárosat ette. – Szokott újságot olvasni? – kérdeztem, és széthajtogattam a lapot.

– Nem. – Jól tud olvasni? – Nem igazán. Így aztán felolvastam neki: a címoldalon kezdtük, leginkább azért, mert ott egy nagy képen a tömeg fölött lebegő öt koporsót mutatták. A történet betöltötte a címlap háromnegyed részét, és az egészet felolvastam a figyelmesen hallgató Rubynak. Korábban is hallott már a Burton család haláláról, a részletek pedig teljesen magukkal ragadták. – Én is meghalhatok így? – kérdezte. – Nem. Hacsak nincs az autójában motor, és nem megy egész éjjel a fűtés. – Bárcsak lenne fűtésem. – Egy idő után a szervezete már nem tud alkalmazkodni a külső hőmérséklethez. – Az mit jelent? – Hogy kihűl a teste, és halálra fagy. Megtörölte a száját egy szalvétával, és a kávéjába kortyolt. Azon az éjszakán, amikor Ontario és a családja meghalt, mínusz tizenkét fok volt. Ruby vajon hogy maradt meg? – Ha igazán hideg van, hol alszik? – Ugyanott, az autómban. – És hogy védekezik a hideg ellen? – Van egy csomó takaróm, alaposan bebugyolálom magam. – Soha nem megy menhelyre? – Soha. – Akkor elmenne menhelyre, ha így később esetleg találkozhatna Terrence-szel?

Madárszerűen oldalra billentette a fejét, és különös pillantást vetett rám: – Mondja még egyszer. – Találkozni szeretne Terrence-szel, nem? – De. – Akkor viszont le kell állnia a crackkel. Tisztának kell lennie, nem? – De igen. – Ahhoz, hogy tiszta legyen, egy ideig rehabilitációs központban kell laknia. Hajlandó lenne erre? – Talán – mondta. – Csak talán. Kis lépés volt előre, de nem jelentéktelen. – Segíthetek abban, hogy újra elmehessen Terrence-hez, és megint részese legyen az életének. De ahhoz tisztának kell lennie, és annak is kell maradnia. – De ezt hogy tudom megcsinálni? – sóhajtotta. Tekintete kerülte az enyémet. A kávéját szorongatta, a meleg gőz az arcába szállt. – Ma is elmegy a Naomi-házba? – Igen. – Beszéltem az igazgatónővel. Két találkozó is lesz ma, drogosoknak és alkoholistáknak. Szeretném, ha mind a kettőre elmenne. Az igazgatónő tájékoztatni fog. Bólintott, mint a kisgyerek, amikor szidást kap. Nem erőltetem jobban, ma legalábbis nem. Eszegette a fánkot, meg itta hozzá a kávét, és feszülten figyelte az újsághíreket, amelyeket egymás után olvastam neki. A külföldi események meg a sport egyáltalán nem érdekelték, de a várossal kapcsolatos cikkekre kifejezetten odafigyelt. Valamikor régen, sok évvel ezelőtt egyszer szavazott is, a város politikai

eseményei pedig könnyen emészthetőek, testközeliek voltak. A bűnügyeket pontosan értette, átérezte. Hosszú szerkesztőségi írás szapulta a Kongresszust meg a városi vezetőket, hogy nem nyújtanak anyagi segítséget a hajléktalanoknak. Lesz még több Lontae is, figyelmeztetett a cikk. Még több gyerek fog meghalni az utcán, a Capitolium árnyékában. Néhány választékosabb kifejezést el kellett magyaráznom ugyan, de Ruby végeredményben mindennel egyetértett. Rákezdett a jeges eső, elvittem hát Rubyt Naomihoz. A Naomi-ház egy négyszintes sorház része volt a Tizedik utcában, a város északnyugati részében, más hasonló épületek között. Foglalkoztató központként működött, csak nők számára, reggel héttől délután négyig várta étellel, tisztálkodási lehetőséggel, programokkal, ruhával és tanácsadással a betévedő hajléktalan nőket. Ruby törzsvendégnek számított, a barátnői melegen üdvözölték. Elbeszélgettem az igazgatóval, egy Megan nevű fiatal nővel. Együtt tervezgettük, hogyan segíthetnénk Rubyt rehabilitációhoz. A nők fele szellemi fogyatékos volt, egy másik fele szenvedélybeteg, egyharmaduk HIVpozitív. Ruby, amennyire Megan tudta, nem volt vírushordozó. Amikor eljöttem, a nők éppen a nagyteremben gyülekeztek énekelni. Mélyen a munkámba merültem, amikor Sofia kopogott, és válaszomra nem is várva belépett. – Mordecai azt mondja, keres valakit – mondta, kezében jegyzettömbbel, hogy minden szavamat pontosan lejegyezze.

Egy másodpercig nem értettem, mire gondol, aztán eszembe jutott Hector. – Ja igen. Igen, keresek valakit. – Szívesen segítek, csak mondjon el mindent róla. Leült, és már körmölte is, amit mondtam: név, utolsó ismert munkahely, lakcím, személyleírás. Meg persze azt is elmondtam még, hogy Hector nős és négy gyereke van. – Kora? – Harminc körül. – Mennyit kereshet? – Úgy harmincötezret. – Ha négy gyereke van, abból egy biztosan iskolás már. Ilyen fizetés mellett nem hinném, hogy magániskolába adnák. Ezt támasztja alá az is, hogy a Bethesdában laknak. Spanyol nevű, szóval feltehetőleg katolikus. Van még valami? Más nem jutott eszembe. Sofia kiment, leült az íróasztalához, és egy nagy alakú, vaskos kapcsos füzetben kezdett lapozgatni. Nyitva hagytam az ajtót, hogy lássam és halljam, mit csinál. Az első hívás valahová az Állami Postára ment. A beszélgetés azonnal spanyolra váltott, elvesztettem a fonalat. Hívás hívást követett, az angol köszönés után kapcsolták, akit kért, és Sofia innen már az anyanyelvén folytatta. Egy idő után a katolikus egyházmegyéhez telefonált, ami újabb hívássorozathoz vezetett. Követhetetlen volt. Egy óra múlva besétált az ajtón, és bejelentette: – Chicagóba költöztek. Kell az ottani címük? – Hogy tudta ilyen...? – Hitetlenkedve bámultam rá, még a kérdést se tudtam befejezni.

– Nem érdekes. Egy barát barátja, az egyháztól. A hét végén költöztek el, igen sietősen. Szóval akarja az új címüket? – Sokáig tart? – Nem lesz könnyű, de azért úgy nagyjából eligazíthatom. Legalább hat ügyfele várt már rá odakinn az ablak mellett. – Majd később. Nagyon köszönöm. – Nincs mit. Nincs mit. Úgy terveztem, hogy este, sötétedés után kiruccanok még pár órára a Bethesdába, hogy a szomszédokat faggassam a hidegben, kerülgessem a biztonsági őröket, és reménykedjem, hogy egyik sem kíván lepuffantani. Ő meg egy óra hosszat telefonál, és hipp-hopp, megtalálja az emberünket. A Drake & Sweeney chicagói részlegénél több mint száz ügyvéd dolgozik. Kétszer is jártam ott trösztellenes ügyben. Egy felhőkarcolóban bérlik az irodáikat, közel a tóhoz. Az átrium több emelet belmagasságú, boltok és szökőkutak szegélyezik, a második emeletig mozgólépcső visz fel, onnan liftek. Ennél biztosabb helyen nem lehet elrejtőzni és kilesni Hector Palmát. HUSZONHATODIK FEJEZET A hajléktalanok az utcák, a járdák, a sarkok és a csatornák, a beton, a szemét, a csatornafedők és a tűzcsapok és a kukák, a buszmegállók és a kirakatok közelében élik életüket. Lassan araszolnak előre, mindennap ugyanazon az ismerős terepen, megmegállnak, beszélgetnek egyet, az idő nem sokat számít, bámészkodnak – itt egy autó robban le a forgalom

kellős közepén, ott, a sarkon egy új drogárus ver tanyát, ismeretlen arc. Ülnek a járdájukon, nagy kalapok és sapkák, napernyők fedezékében, és az utca minden mozdulatát figyelik, mint az őrszemek. Hallgatják az utca zaját, belélegzik a városi buszok kipufogógázát meg az olcsó vendéglők égett zsírszagát. Ugyanaz a taxi egy órán belül kétszer elhalad előttük, és ők észreveszik. A távolban pisztolylövés hallatszik, és ők tudják, honnan. Egy virginiai vagy marylandi rendszámú elegáns autó parkol a kanyarban, és ők figyelik, míg el nem megy. Egy civil zsaru ücsörög egy jelzés nélküli autóban, és ők felfigyelnek rá. – Itt a rendőrség – szólt Sofiának egyik ügyfelünk. Sofia az ajtóhoz ment, délkelet felé végignézett a Q utcán, és akkor ő is meglátta az autót, ami akár egy jelzés nélküli rendőrautó is lehetett. Várt egy félórát, és megint kinézett. Aztán bement Mordecaihoz. Nekem mindez fel se tűnt, mert épp komoly csatát vívtam az élelmiszerjegy-osztó hivatallal, aztán meg az ügyészséggel. Péntek délután volt, és a városi ügyintézés, ami más napokon is kritikán aluli, ilyenkor aztán végképp leáll. Ketten együtt hozták a jó hírt. – Lehet, hogy ott kint rád várnak a zsaruk – jelentette Mordecai gyászos hangon. Az első, ösztönös reakcióm az volt, hogy az asztal alá kuporodom, de persze nem tettem. Próbáltam nyugodtnak tűnni. – Hol? – kérdeztem, mintha ennek bármi jelentősége lenne.

– A sarkon. Már több mint egy félórája figyelik az épületet. – Lehet, hogy utánatok szaglásznak – vetettem fel. Haha. Mosolytalan arcok mindenütt. – Betelefonáltam – mondta Sofia. – Letartóztatási parancsot adtak ki. Különösen nagy értékre elkövetett lopás. Bűncselekmény! Börtön! A jóképű fehér fiút a verembe lökik. Egyik lábamról a másikra nehezedtem, igyekeztem nem mutatni a rettegésemet. – Számítani lehetett rá – mondtam. Megesik ez mindennap. – Essünk túl rajta. – Beszólok az ügyészségre. Az lenne a legjobb, ha hagynák, hogy feladd magad – morfondírozott Mordecai. – Az lenne a legjobb – mondtam, mintha egyáltalán nem számítana. – Csakhogy én egész délután az ügyészséggel beszéltem, és ott senkit nem izgat semmi. – Vannak vagy kétszázan. Mordecai azon az oldalon nem bratyizott. A zsaruk meg az ügyészek voltak az ellenség. Gyorsan megtárgyaltuk a teendőket. Sofia felhív egy óvadéki kezest, aki a börtönnél vár majd bennünket. Mordecai próbál találni egy jóindulatú bírót. Amit senki nem mondott ki, mindennél egyértelműbb volt: péntek délután van. Lehet, hogy nem élem túl a hétvégét a városi börtönben. Mentek, hogy intézzék a telefonhívásokat, én meg ott maradtam kővé dermedten az íróasztalom mögött, és semmi másra nem voltam képes, mint hogy füleljek, mikor nyikordul a bejárati ajtó. Nem kellett sokáig

várnom – pontban négykor beállított Gasko hadnagy az embereivel. Első találkozásunkkor, amikor... amikor Gasko Claire lakását kutatta át, és én magabiztosan feljegyeztem a nevüket, mindenféle sötét perekkel fenyegetve őt és a haverjait... amikor minden szavára gúnyos visszavágással feleltem... amikor még én voltam a jani, ő meg a senki kis zsernyák... nos, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy egy szép napon milyen elégtétel lesz neki a letartóztatásom. De most itt áll, fölényesen és fesztelenül, valahogy egyszerre vigyorog és mosolyog, a kezében tucatnyi irat, és alig várja, hogy végre a képembe vághassa őket. – Mr. Brockot keresem – fordult Sofiához, amikor mosolyogva elősétáltam az irodámból. – Jó napot, Gasko! Még mindig azt az aktát keresi? – Á, nem. Ma már nem. Mordecai is megjelent az ajtóban. Sofia az asztalánál állt. Mindenki szemmel tartott mindenkit. – Van meghatalmazása? – kérdezte Mordecai. – Van. Letartóztatási paranccsal jöttem. – Rám nézett. – Mr. Brock? Vállat vontam. – Mehetünk. Gasko felé léptem. Az egyik fogdmeg lekattintott egy pár karperecet a derékszíjáról. Eltökéltem, hogy legalább nyugodt maradok. – Az ügyvédje vagyok – szólt Mordecai. – Mutassa, kérem. Kivette a letartóztatási parancsot Gasko kezéből, nekem közben a hátam mögé bilincselték a kezemet, a

csuklómra rápattant a hideg fém. A bilincs túl szűk volt, vagy legalábbis szűkebb, mint kellett volna. De nem nyüzsöghettem. Mindenképpen flegmának akartam látszani. – Szívesen elviszem az ügyfelemet a rendőrkapitányságra – próbálkozott Mordecai. – Ezer köszönet, de ne fáradjon. – Hová viszik? – A központiba. – Én is odamegyek – ezt már nekem címezte Mordecai. Sofia már telefonált, és ez még megnyugtatóbb volt, mint az, hogy Mordecait ott tudhatom valahol a közelben. Három ügyfelünk akaratlanul is tanúja volt az eseménynek: három ártalmatlan férfi, aki Sofiához ugrott be tanácsért az utcáról. Az ügyfeleknek fenntartott székeken ültek, és hitetlenkedve néztek rám, miközben elballagtam előttük. Az egyik fajankó a könyökömnél fogva kitaszított az utcára; már alig vártam, hogy a kocsiban lehessek – a sarkon várakozott a mocskos, fehér, jelöletlen verda. A hajléktalanok szemmel követtek mindent: ahogy a zsaruk megérkeznek, berontanak az irodába, végül kibaktatok én, megbilincselve. – Letartóztattak egy ügyvédet – terjed hamarosan szájról szájra a hír az utcán. Gasko hátraült velem. Próbáltam valahogy eltűnni, belesüppedni az ülésbe, nem néztem semmire, kezdett rám telepedni a sokk. – Micsoda időpocsékolás – sóhajtott Gasko, egyik cowboycsizmás lábát átvetette a másikon. –

Száznegyven feltáratlan gyilkosságunk van a városban, szeresek minden sarkon, a középiskolákban rajzanak az árusok, mi meg magára pazaroljuk az időnket. – Ki akar kérdezni? – Nem. – Rendben. – Nem vesződött azzal, hogy elmondja a jogaimat, és addig nem is kellett, amíg nem akart kérdéseket feltenni. Az egyes számú fakabát délnek száguldott a Tizennegyediken, villogó és sziréna nélkül, a szabályokat meg a gyalogosokat magasról letojva. – Akkor miért nem enged el? – Ha rajtam múlna, megtenném. De valakiket nagyon feldühíthetett. Az ügyész azt mondja, nagy nyomás nehezedik rá, mindenképpen kell maga valakiknek. – Kiknek? – kérdeztem, de a választ már tudtam. A Drake & Sweeney nem vesződik zsernyákokkal, egyenesen a főügyészhez mennek egy kis csevegésre. – Az áldozatoknak – felelt Gasko gúnyosan. Egyetértettem vele: nehéz a dúsgazdag ügyvédeket bűntény áldozataiként elképzelni. Sok híres embert letartóztattak már, próbáltam rájuk gondolni. Martin Luther Kinget több ízben is lesittelték, ott volt Boesky meg Milken meg a többi jeles tolvaj, akiknek most nem jutott eszembe a neve. Na és ott az a rengeteg színész és sportoló, akiket részegeskedésért, kurvázásért meg kokain miatt kaptak el. Őket is a rabomobilba dobták, és beszállították, mintha csak közönséges bűnözők lennének. Ott van az a bíró Memphisből, aztán egy ismerősöm az egyetemről, meg egy volt ügyfelem, akit adócsalás miatt maceráltak.

Mindegyiket letartóztatták, bekocsizták a központiba, nyilvántartásba vették, számmal a nyakukban lefényképezték, ujjlenyomatot vettek tőlük. És mind túlélte. Gyanítom, Mordecai is érezte már a bilincs hűvös kattanását a csuklóján. Meg is könnyebbültem, hogy végre túl vagyok rajta. Nem kell menekülnöm meg bujkálnom, és folyton a hátam mögé sandítanom. Vége a várakozásnak. És nem az éjszaka közepén érkeztek, amikor reggelig biztosan a rács mögött ücsöröghetnék. Egészen elviselhető, egy kis szerencsével még a hétvégi csúcsforgalom beindulása előtt túl leszek mindenen, és óvadékkal kijutok. De jócskán rettegtem is – úgy féltem, mint még soha életemben. Rendesen beüthet a krach ott a városi börtönben. Elkeveredik a dokumentáció, százféle ok miatt csúszhat a szabadulás. Az óvadékolást halaszthatják szombatra, vasárnapra, akár hétfőre is. Ha szerencsém van, olyan cellába kerülök, ahol egyszerűen barátságtalanok a többiek. De olyanba is belökhetnek, ahol kegyetlenül kicsinálnak. Híre fog menni, hogy letartóztattak. A barátaim szomorúan csóválják majd a fejüket, mit meg nem teszek még, hogy elszúrjam a saját életemet. A szüleim le lesznek sújtva. Azt nem tudtam, Claire hogyan reagál majd, főleg most, hogy ott van vele a kis jampija. Lehunytam a szemem, és próbáltam minél kényelmesebben elhelyezkedni, ami lehetetlennek bizonyult így, a saját kezemen ülve. A nyilvántartásba vétel homályos, szürreális események sora, amelyek között Gasko úgy kalauzolt, mint

valamely eltévedt bábut. A padlót nézni, ismételgettem magamban, ne is nézz rájuk. Először is ki a zsebből mindent, leltár, itt írja alá. Le a mocskos folyosókon a fényképészhez, cipőt le, álljon a mérőszalaghoz, ha nem akar, ne mosolyogjon, csak nézzen a kamerába. Aztán profilból. Utána az ujjlenyomatoshoz, ahol torlódás támadt, így aztán Gasko az egyik székhez bilincselt, akár egy elmebeteget, míg ő kávéért ment. Letartóztatottak csoszogtak el előttem, ügyük különböző stádiumaiban. Zsaruk mindenütt. Egy fehér arc, de nem zsernyák, hanem vádlott, mint én – fiatal férfi, csinos kék öltönyben, láthatóan részeg, a bal arcán valami seb. Hogy ütheti ki magát valaki péntek délután ötre? Hangosan fenyegetőzött, a nyelve össze-összeakadt, és senki sem figyelt rá. Egyszer csak eltűnt. Az idő meg múlik, és egyre rémültebb vagyok. Odakinn sötét van, kezdődik a hétvége és a bűnözés, a börtön nemsokára zsúfolásig telik. Gasko visszajött, és levették az ujjlenyomatomat: a hadnagy elmélyülten nézte, ahogy a felvételes fószer betintázza az ujjbegyem, és a papírlapokra nyomja. Nem kell telefonálgatnom, hiszen az ügyvédem itt van valahol a közelben, bár Gasko nem találkozott vele. Egyre súlyosabb ajtók zárultak mögöttünk, a börtön egyre mélyebb bugyraiba ereszkedtünk. Rossz irányba megyünk, ember! Az utca egyre távolabb mögöttünk. – Nem engednek ki óvadékkal? – kérdeztem végül. Előttem rácsok; rácsok az ablakokon és fegyveres őrök mindenütt. – Szerintem az ügyvédje éppen azon dolgozik – felelte Gasko.

Aztán Coffey őrmester gondjaira bízott, aki a falnak taszított, terpeszbe rúgta a lábamat, és olyan alaposan megmotozott, mintha egy gombostűt keresne. Miután egyet sem talált, egy fémdetektor felé bökött, morgott valamit, és én engedelmesen keresztülsétáltam rajta. Berregés, előttem kinyílik egy ajtó, feltűnik egy hosszú folyosó, melyet mindkét oldalról rácsok szegélyeznek. Egy másik ajtó csapódott be mögöttem, és a gyors szabadulás reménye szertefoszlott. Karok és kezek nyúltak ki a rácsok között a szűk folyosóra. Férfiak figyelték, ahogy elhaladunk előttük, én a cipőm orrára meredtem. Coffey minden egyes cellába bekukkantott, gondolom, azt nézte, van-e hely. Jobbra a harmadik előtt megálltunk. A cellatársaim egytől egyig feketék voltak, nálam fiatalabbak. Négyet számoltam, de aztán észrevettem, hogy az ötödik ott fekszik az egyik priccsen. Hatunkra két ágy jutott. A kis négyzet alakú cella három oldala rács volt, így látni lehetett a szomszédos meg a szemközti cellákban lakókat is. A hátsó fal beton, az egyik sarokban klozet. Coffey bevágta utánam az ajtót. A felső priccsen heverésző kölyök felült, lábát átdobta az ágy peremén, és így pont az alsó ágyon ülő fickó képe mellett himbálta. Mind az öt engem bámult, ahogy az ajtónál ácsorogtam, és próbáltam nyugodtnak látszani. Nem árulhattam el, hogy cefetül félek. Kétségbeesetten kutattam valami kis hely után, ahová lekuporodhatnék, anélkül hogy bárkihez is hozzáérnék. Hál’ istennek, fegyverük az nincs. Hál’ istennek, valaki kiötlötte azt a fémdetektort. Se késük, se pisztolyuk,

nálam pedig semmi sincs a ruhámon kívül. Mindent, ami nálam volt – pénztárcám, órám, mobilom -, még kinn elvettek, felírtak. A cella eleje biztonságosabb, mint a hátsó fele. Nem törődtem azzal, hogy bámulnak, letelepedtem a földre, hátamat az ajtónak vetettem. A folyosó túlvégén valaki az őröket hívta. Két cellával odébb verekedés tört ki, és a rácsokon meg az emeletes priccsen keresztül láttam, ahogy két nagydarab fekete a sarokba szegezi a részeg fehér, öltönyös fickót, és iszonytatóan püföli. Mások biztatták őket, és az egész szárnyon mozgolódás támadt. Nem éppen a legszerencsésebb pillanat fehérnek lenni. Éles sípszó, felvágódik egy ajtó, és már itt is Coffey, kezében gumibot. A verekedésnek azon nyomban vége szakad, a részeg mozdulatlanul fekszik a hasán. Coffey a cellához baktat, és megkérdi, mi történt. Senki se tudja, senki se látott semmit. – Most aztán csönd legyen! – hangzik az utasítás, és Coffey már ott sincs. Percek telnek el. A részeg nyöszörögni kezd, valaki okádik a távolban. Az egyik cellatársam feláll, és odasétál, ahol ülök. Meztelen lábfeje hozzáér a lábamhoz. Felpillantok, majd újra félrenézek. Engem bámul, és érzem, itt a vég. – Frankó ez a kabát – mondja. – Kösz – motyogom; igyekszem nem gúnyos vagy provokatív lenni. A kabát egyszerű kék zakó, ócska darab, mindennap magamra húzom, farmerral és pólóval – ez a radikális viseletem. Közel sem ér annyit, hogy miatta kitapossák a belemet.

– Frankó ez a kabát – ismétli, enyhén megbök a lábával, hogy szavainak nyomatékot adjon. A felső priccsről leugrik a gyerek, és közelebb lép, hogy követhesse a fejleményeket. – Kösz – mondom megint. Tizennyolc vagy tizenkilenc lehet, magas és inas, egy gramm felesleg nem sok, annyi sincs rajta, talán valami banda tagja, és egész eddigi életét az utcán élte le. Nyilván ő akar lenni a kakas a szemétdombon, ehhez meg bizonyítania kell. Életében nem rúgta szét még senkinek olyan könnyen a seggét, mint most az enyémet fogja. – Nekem nincs ilyen frankó kabátom – folytatja, és megtoldja egy érezhetőbb rúgással. Provokál. Kár érted, ócska kis punk vagy, gondolom magamban. Ellopni nem tudod, mert nincs hová futnod. – Kölcsönadjam? – kérdezem, de nem nézek rá. – Ne. Magam alá húzom a lábam, a térdem az államnál van. Védekező póz. Ha megrúg vagy megüt, nem verekszem vele. A többiek csak az ellenállásra várnak. Szeretnének már egy kis mókát, szétverni a fehér fiú fejét. – A haverem aszongya, frankó a kabátod – csatlakozik a felső priccses. – Én meg megköszöntem. – A haverem aszongya, neki nincsen ilyen frankó kabátja. – És én akkor mit csináljak? – Egy ajándék talán megteszi. Egy harmadik is előrelépett, a félkör bezárult. Az első belerúgott a lábamba, és még közelebb húzódtak. Ütésre

készen tornyosultak fölém, mindegyik a másikra várt, gyorsan lehámoztam hát a zakóm, és odalöktem. – Ajándék? – kérdezte az első, miközben kivette a kezemből. – Ha akarod, az. Lefelé néztem, nem mertem a szemükbe nézni, ezért nem láttam a lábát. Kemény, gyors, éles rúgás volt, a bal halántékomat érte, és az erejétől a fejem a rácsoknak csapódott. – A kurva életbe! – kiáltottam fel, és a fejemhez kaptam. – A tiéd lehet az a szar! Összekuporodva vártam, hogy rám ugorjanak. – Ajándék? – Az. – Kösz, ember. – Nincs mit – mondtam, égő képemet dörzsölgetve. Az egész fejem elzsibbadt. Visszavonultak, én összezsugorodva feküdtem a földön. Percek teltek el így, bár nem nagyon érzékeltem az idő múlását. Két ajtóval odébb a részeg fehér gyerek igyekezett újjászületni, valaki megint az őrökért kiáltott. A punk nem vette fel a zakómat, elnyelte a cella. Lüktetett az arcom, de nem véreztem. Ha ennyivel megúszom, igazán szerencsésnek mondhatom magam. Egy rabtársunk valahol arrébb süvöltött valamit, hogy aludni szeretne, és elmerengtem, mit hoz majd az éjszaka. Hatan vagyunk két keskeny ágyra. A földön aludjunk takaró meg párna nélkül? A padló egyre hidegebb lett. Ültömből a cellatársaim felé sandítottam, azon tűnődve, mit követhettek el. Én mindössze egy aktát vettem kölcsön, persze, és megvolt

bennem a szándék, hogy idővel visszaviszem. És mégis itt ülök, szerencsétlen nyomorult, drogárusok, autótolvajok, erőszakos közösülők és tán gyilkosok között. Nem voltam éhes, mégis eszembe jutott az evés. Fogkefém nincs. Nem kellett vécére mennem, de mi lesz, ha majd kell? Hol van ivóvíz? Ezek az elemi dolgok létkérdéssé váltak. – Frankó cipő – mondta egy hang. Fölrezzentem. Felnéztem, és láttam, hogy egy másik gólem áll fölöttem. Mocskos fehér zokni volt rajta, cipő nem. A lába jó néhány számmal nagyobb volt, mint az enyém. – Kösz – mondtam. A szóban forgó lábbeli a régi Nike futócipőm volt, kosarazásra nemigen alkalmas. Minek kell neki? Nem bántam volna, ha helyette a könnyű kis taposóm van rajtam, amit még a Cégnél viseltem. – Hanyas? – Negyvenegyes. A punk, aki lenyúlta a zakómat, most megint közelebb jött. Az üzenet egyértelmű. – Pont a méretem – mondta a gólem. – Szeretné? – kérdeztem, és máris kezdtem kifűzni, villámsebesen. – Mert szeretném megajándékozni a cipőmmel. Fogadja csak el. – Gyorsan lerúgtam a cipőmet, és odaadtam neki. Ő meg persze elvette. És a farmerom? Meg az alsónadrágom? Azokkal mi lesz? Jó lett volna tudni. Mordecai végül hét óra körül törte át a falakat. Coffey kihalászott a cellából, és miközben az előtér felé caplattunk, azt kérdezte: – Hol van a cipője? – A cellában – feleltem. – Elvették.

– Majd visszaszerzem. – Köszönöm. De volt még egy zakóm is. Megnézte az arcomat, a bal szemem környéke már rendesen feldagadt. – Hogy érzi magát? – Prímán. Szabad vagyok, ez a lényeg. Az óvadék tízezer dollár volt. Mordecai oldalán ott várt a kezes. Fizettem neki ezer dollárt kápéban, és aláírtam a szükséges papírokat. Coffey kihozta a cipőmet meg a zakómat; bebörtönöztetésem ezzel véget ért. Sofia kint ült a kocsiban. Indított, és elhúztunk. HUSZONHETEDIK FEJEZET Szigorúan fizikai értelemben véve bizony keményen megfizettem az árát, hogy a magasságos fellegvárból az utcára tettem át a székhelyemet. A baleset külső nyomai ugyan már tünedeztek, de mintha kerékbe törtek volna, úgy fájt minden tagom. És ez még hetekig így lesz. Fogyni kezdtem, két okból is: egyrészt, mert – aminek a lehetősége egykoron még csak fel sem merült bennem – immár nem tudtam megfizetni az éttermi árakat; másrészt pedig már nem érdekelt az étel. A hátam iszonyúan sajgott a hálózsákos alvástól a padlón – jóllehet éppen azért választottam az éjjeli nyugodalom eme módját, hogy lássam, meg lehet-e szokni valaha is. Voltak kételyeim. Aztán ez a tahó ráadásul majd’ lerúgja a fejemet. Késő estig jegeltem, de valahányszor felébredtem az éjszaka, a duzzadás csak egyre nagyobbnak tűnt. Mindamellett szerencsésnek éreztem magam, hogy azok után, hogy néhány órára a pokol legmélyebb bugyraiba jutottam, egyáltalán élek és egy darabban vagyok.

Megszűnt a fojtogató, folytonos félelem. Nem leskelődött utánam senki az utcasarkokon. A minősített lopás egyáltalán nem tréfadolog, főleg akkor nem, ha az ember bűnös, mint én. Tíz év börtönt is lehet kapni érte. De ezen majd később rágódom. Szombaton még alig hajnalodott, máris eljöttem otthonról, s rohantam, hogy vegyek egy újságot. Új környékemen ezt legközelebb egy éjjel-nappal nyitva tartó kis kávézóban tudtam megtenni, ahol a tulaj meg a családja, lármás pakisztániak, a nap minden szakában még péksüteményt is sütöttek. Az Adams-Morgan kerületnek igen változatos vidékén volt ez, biztonságos és veszedelmes utcák váltották egymást valami különös rendszer szerint. A pulthoz húzódtam, feltornáztam magam egy székre, és rendeltem egy óriási tejeskávét. Aztán kinyitottam az újságot, és egykettőre megtaláltam azt az apró kis történetet, amely ilyen korán kivetett az ágyból. Barátaim a Drake & Sweeney-nél ezt bizony jól kifundálták. A városi melléklet második oldalán szemben találtam magam a saját arcommal, egy olyan fényképről, amelyet a cég még egy évvel korábban készített az adattára számára. A negatív csak nekik volt meg. A cikk mindössze négy bekezdésből állt, rövid és lényegre törő volt, és jobbára olyan információkat tartalmazott, amelyeket a cégtől szerzett az újságíró. Megemlítette, hogy Michael Brock hét évig dolgozott náluk, a trösztellenes részlegen, a jogot a Yale-en végezte, és korábban nem került szembe a törvénnyel. A

cég az ötödik legnagyobb volt az országban – nyolcszáz ügyvéddel nyolc városban stb. stb. A cikkíró senkit nem szólaltatott meg, erre nem is volt szükség. Az egyetlen cél az én lejáratásom volt, ennek pedig az írás kiválóan megfelelt. Öles betűkkel bámult a képembe a főcím: MINŐSÍTETT LOPÁSÉRT LETARTÓZTATTAK EGY WASHINGTONI ÜGYVÉDET. A cikk arról is beszámolt, mi volt a lopás tárgya. Az aktát akkor vitte magával az ügyvéd, amikor elhagyta a céget. Ostoba kis csetepaténak tűnt – egy rakás jogász valami érdektelen irathalomért brusztol. Ki a fenét érdekel ez rajtam meg néhány közeli ismerősömön kívül? Kellemetlen persze, de ettől még nem dől össze a világ. Van ennél százszor fontosabb dolog is. Az újságíró mindaddig nem adta nyomdába rövidke cikkét, amíg nem vált egyértelművé, hogy letartóztatnak. Ez azért kedves tőle. Lelki szemeim előtt láttam, hogy Arthur és Rafter meg a csapat többi tagja a letartóztatásomon és a megalázásomon töri a fejét – órák hosszat, amely időt persze annak rendje s módja szerint kiszámlázzák a RiverOaksnak, s azért éppen nekik, mert ez a kliensük volt leginkább érintett a balhéban. Micsoda botrány! Négy bekezdés a szombati számban! Lekváros fánkot a pakisztániak nem csináltak, vettem hát néhány süteményt, és indultam az irodába. Ruby a bejáratnál aludt, és miközben közeledtem feléje, azon morfondíroztam, vajon mennyi ideje fekhet ott. Két vagy három szakadt takaróval bugyolálta be magát, feje egy nagy bevásárlószatyron, amelyet a motyójával

tömött tele. Némi zajt csaptam, köhintettem egyet. Talpra ugrott. – Miért alszik itt? – kérdeztem. A süteményeszacskóra nézett, és azt mondta: – Valahol csak kell aludnom. – Azt hittem, egy autóban alszik. – Ez így is van. Többnyire. Ha egy hajléktalannal beszélget az ember, semmi érdemleges nem sülhet ki abból, hogy miért itt vagy ott alszik. Ruby éhes volt. Kinyitottam a kulcsommal az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, és mentem kávét főzni. A kialakult szokásoknak megfelelően Ruby rögtön ahhoz az asztalhoz ült, amely az elmúlt napok gyakorlata alapján az övé lett. Várt. Kávéztunk, süteményt ettünk, és elolvastuk a reggeli híreket. Váltogattuk, mit olvassunk – olyan cikket is választottunk, ami engem érdekelt, és olyant is, amit ő szeretett volna meghallgatni. A rólam szóló cikket átugrottam. A megelőző délután Ruby eljött Naomi foglalkozásáról. A délelőtti beszélgetés még rendben lement, de a délutániról már meglépett. Megan, az igazgató úgy egy órával Gasko megjelenése előtt hívott fel. – Hogy érzi magát ma reggel? – kérdeztem, amikor befejeztük az olvasást. – Jól. És maga? – Kösz, én tiszta vagyok. És maga? Az álla megfeszült, a szeme ide-oda villant, és igencsak hosszú időbe telt, mire megszólalt. – Igen. Az vagyok. – Nem, nem igaz. Ne hazudjon nekem, Ruby. A barátja és az ügyvédje vagyok, és segítek, hogy láthassa

Terrence-t. De ha hazudik nekem, nem tudok segíteni. Nézzen a szemembe. Őszintén mondja meg, tiszta-e. Valahogy még kisebbre zsugorodott, és lesütött szemmel azt mondta: – Nem, nem vagyok az. – Köszönöm. Miért hagyta ott a tegnap délutáni foglalkozást? – Nem is hagytam ott. – Az igazgató azt mondja, eljött. – Azt hittem, már vége. Nem volt kedvem olyan vitába bonyolódni, amelyet semmiképpen sem nyerhetek meg. – Ma elmegy Naomihoz? – El. – Helyes. Elviszem magát, de ígérje meg, hogy a délutánin is ott marad. – Megígérem. – A foglalkozásokra elsőnek kell érkeznie, és utolsóként szabad csak eljönnie. Rendben? – Rendben. – Az igazgató figyelni fogja magát. Bólintott, elvett még egy süteményt, a negyediket. Terrence-ről beszélgettünk, a rehabilitációról, a drogról való leállásról, és megint azt éreztem, a függőségtől megszabadulni reménytelen próbálkozás. Már az is meghaladta az erejét, hogy huszonnégy órán át tiszta maradjon. Úgy tippeltem, cracket használ. Veszedelmes, szutykos vacak, nagyon könnyen a rabja lesz az ember. Miközben Naomihoz vittem, Ruby egyszer csak megszólalt: – Bevitték a sittre, igaz?

Kis híján átmentem a piroson. Hajnalban Ruby ott aludt az iroda előtt; alig ismerte a betűket. Hogy láthatta az újságot? – Így van. – Gondoltam. – Honnan tudja? – Az ember mindenfélét hall az utcán. Hát persze. Nem újságban olvasta. A hajléktalanoknak is megvan a maguk hírlánca. Az a fiatal ügyvéd ott Mordecainál valami balhéba keveredett, és a zsernyákok bevitték, mintha tényleg közülünk való volna. – Félreértés volt – mondtam. Mintha érdekelte volna. Már énekeltek, elkezdték nélküle; hallottuk, ahogy mentünk fel a lépcsőn. Megan nyitott ajtót, és szólt, maradjak még, meghív egy kávéra. A földszinti nagyteremben, amely egykor szépséges szalon lehetett, Naomi asszonyai énekeltek, és megosztották egymással a gondjaikat. Néhány percig ott álltunk félrehúzódva, hallgattuk őket. Mint az egyetlen férfi, betolakodónak éreztem magam. Megan kitöltötte a kávét a konyhában, aztán körbevezetett. Épp csak suttogtunk, mert odabent a nők imádkoztak. A konyha mellett, a földszinten, mellékhelyiségek és zuhanyozók voltak; hátul, odakint, egy kis kertet alakítottak ki. A depresszióban szenvedők gyakorta kimentek, hogy egy kicsit egyedül lehessenek. Az első emeleten helyezték el az irodákat, a fogadóhelyiségeket és egy nagy, székekkel telezsúfolt négyszögletes termet, ahol a névtelen alkoholisták és névtelen drogosok különálló szekciói együttes megbeszéléseket tarthattak.

Miközben a keskeny lépcsőkön kaptattunk felfelé, az alsó nagyteremből hirtelen örömteli, zengő énekszó tört felfelé. Megan irodája a második emeleten volt. Behívott, és mihelyst leültem, az ölembe ejtette a Post reggeli számát. – Jó kis éjszaka volt, mi? – kérdezte mosolyogva. Ismét a saját arcképemet bámultam. – Azért nem volt olyan rossz. – Ez mi? – kérdezte, és a halántékára bökött. – A cellatársamnak megtetszett a cipőm. El is vette. Ránézett elnyűtt Nike cipőmre. – Ezt? – Ezt. Hát nem szép? – De, nagyon. Mennyi időt töltött bent? – Néhány órát. Aztán összekaptam magam. Egy kis rehabilitáció, tudja. Most meg új ember vagyok. Megint elmosolyodott, hibátlan, tökéletes mosollyal, a szemünk egybekapcsolódott egy pillanatra, s én elgondolkodtam. Te jó ég, ember! Nincs jegygyűrű az ujján. Magas volt, és épp csak egy kicsit túl vékony. A haja sötétvörös, kedves-kislányosan rövidre vágva. Nagy, kerek, világosbarna szemébe jó volt egy-két pillanatra belenézni. Hirtelen rádöbbentem, hogy rendkívül csinos, és furcsálltam, hogy ezt eddig nem vettem észre. Kinézett volna magának engem? Esetleg nem is azért másztunk fel az irodájába, mert ez is a bemutató körút része? Hogy létezik, hogy tegnap nem tűnt fel nekem ez a mosoly és ez a szempár? A kérdések órája következett: szülők, iskola, munka. Az édesapja az episzkopális egyház papja volt Maryland államban, lelkes sportrajongó. Megan már tizenéves

korában elhatározta, hogy a szegényekért fog dolgozni. Ennél szebb munkát el sem tudott képzelni. Be kellett neki vallanom, hogy mindössze két hete foglalkoztatott a szegények sorsa. Egészen lenyűgözte Mister története és annak rám gyakorolt, megtisztító hatása. Meghívott, menjek vissza ebédre; közben legalább Rubyt is szemmel tarthatom. Ha kisüt a nap, ehetünk a kertben is. Az utca ügyvédje is csak olyan ember, mint bárki más. A legkülönösebb helyeken keveredhet romantikus kalandokba. Mint például hajléktalan asszonyok menedékhelyén. Miután már egy hete autóztam át nap mint nap Washington legkeményebb utcáin, órákat töltöttem menhelyeken, és elvegyültem a hajléktalanok között, nem éreztem feltétlen szükségét, hogy állandóan Mordecai széles válla mögé rejtőzzem. Alkalmasint persze remek pajzsként szolgálhat ez a monstruózus hát, de ahhoz, hogy az ember ne rettegjen a víztől, fejest kell ugrani bele, és meg kell tanulni úszni. Durván harminc menhely, leveskonyha és szociális központ szerepelt a listámon, mindegyikben hajléktalanok tömegei fordultak meg nap nap után. És volt egy másik listám is – tizenhét név, a tizenhét kilakoltatott, köztük DeVon Hardy és Lontae Burton. Azon a szombat reggelen, miután eljöttem a Naomiházból, második utam a Gileád Hegye Keresztyén Egyházba vezetett, nem messze a Gallaudet Egyetemtől. A térképem szerint ez a konyha esett legközelebb a New York és a Florida sugárutak kereszteződéséhez, ahol

nem is olyan régen még a raktárépület állt. Az igazgató egy Gloria nevű ifjú hölgy volt, aki – amikor úgy kilenc körül megérkeztem – egyedül dolgozott a konyhában, zellert kockázott, és azon bosszankodott, hogy aznap még egyetlen árva önkéntes sem botlott be hozzá. Miután bemutatkoztam, és viszonylagos sikerrel meggyőztem róla, hogy ténylegesen az vagyok, akit az irataim mutatnak, egy vágódeszkára bökött, és megkért, hogy karikázzam fel a hagymát. Hát hogy mondhatna erre nemet a szegények tisztes szándékú ügyvédje? Csináltam én ezt már korábban is, magyaráztam, Dolly konyhájában, még a nagy hóvihar idején. Udvarias volt ugyan, de hűvös és elhárító. Miközben a hagymát vágtam és a szememet törölgettem, elmeséltem neki, milyen ügyön dolgozom, és a listámról elhadartam neki mind a tizenhét kilakoltatott nevét. – Nem szoktunk eljárni az ügyeikben – mondta. – Mi csak ételt adunk nekik. Alig van egy-kettő közülük, akinek tudom a nevét. Egy önkéntes érkezett, vállán krumpliszsákkal. Kezet mostam, menni készültem. Gloria megköszönte a segítséget, és elvett egy példányt a listából. Megígérte, hogy kicsit jobban odafigyel a nevekre. Sok tennivalóm volt aznapra, gondosan elterveztem hát, mikor hova megyek. Beszéltem egy orvossal egy ambuláns klinikán, amelyet egy magánalapítvány tartott fenn a hajléktalanok számára. Minden egyes betegük adatait nyilvántartották. Szombat lévén, a titkárnő nem volt bent, de majd hétfőn beszél vele, és összevetik a számítógépes listát az enyémmel. Ha találnak valamit, a titkárnő felhív.

Aztán a Rhode Island sugárúton a Megváltó Misszió katolikus papjával teáztam. A tisztelendő nagy figyelemmel tanulmányozta a listát, de egyetlen név sem volt ismerős a számára. – Hiszen oly sokan vannak, fiam. A délelőtt folyamán az egyetlen kellemetlenség a Szabadság Szövetségnél ért. A közösségi házat valamely rég elfeledett egyesület építtette, de az óriási csarnok már évek óta a hajléktalanok étkeztetését szolgálta. Tizenegykor értem oda, a főbejáratnál már formálódott a sor az ebédhez. Mivel nem enni jöttem, nem álltam be a sorba, hanem rögtön az ajtóhoz mentem. A sorban állók közül néhányan trágár megjegyzéseket kezdtek rikoltozni, mert azt hitték, előre akarok furakodni. Éhesek voltak, és most már dühösek is, a bőröm színe pedig csak súlyosbított a helyzeten. El nem tudtam képzelni, hogyan hihettek hajléktalannak. Az ajtóban egy önkéntes állt, aki szintén tolakodó vadbaromnak tartott. Durván megragadta a karomat; rosszul viseltem ezt a személyem elleni újabb inzultust. – Nem enni jöttem! – kiáltottam bosszúsan. – A hajléktalanok ügyvédje vagyok! Ez lecsillapította őket; ellenségből hirtelenjében kék szemű testvér lettem. Minden további háborgatás nélkül beengedtek az épületbe. Az igazgató egy heves kis emberke volt, Kip tisztelendő úr, fekete gallérral, vörös barettban. Nem értettünk szót. Amikor megtudta, hogy a) ügyvéd vagyok, b) a Burton család ügyében én járok el, mi több, c) perre viszem a dolgot, és így d) némi kártérítés lehetősége is felsejlik, rögtön csakis a pénzről

volt hajlandó gondolkodni. Elvesztegettem fél órát, de megfogadtam, hogy Mordecait küldöm el hozzá. Felhívtam Megant, és kimentettem magam – azzal az ürüggyel, hogy a város túlsó végén vagyok, és még számtalan helyre kell elmennem. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy nem tudtam, vajon csak flörtöl-e. Csinos volt, okos, nagyon is kedves és rokonszenves, de épp ez az, amire a legkevésbé volt szükségem. Már vagy tíz éve nem udvaroltam senkinek. Nem ismertem a játékszabályokat. De Megan nagyszerű hírrel szolgált: Ruby nemcsak hogy végig ott maradt a délelőtti foglalkozáson, de nyilvánosan megfogadta, hogy huszonnégy órán át tiszta marad. Megrázó jelenet volt, Megan a nagyterem végéből figyelte. – Ma éjjel nem szabad, hogy Ruby az utcán maradjon – mondta Megan. – Tizenkét éve nem volt egyetlen tiszta napja sem. Én magam túl sokat nem tehettem. Megannak viszont számos ötlete volt. A délután éppoly sikertelen volt, mint a délelőtt, noha most már az összes washingtoni menhelyet ismertem. Emberekkel találkoztam, kapcsolatokat teremtettem, sokukkal névjegykártyát cseréltem. Többükkel még bizonyosan találkozni fogok. Továbbra is Kelvin Lam maradt az egyetlen kilakoltatott, akit fel tudtunk deríteni. DeVon Hardy és Lontae Burton halott; tizennégy ember kilétéről, sorsáról, hollétéről fogalmunk sem volt. A valódi, hamisítatlan hajléktalan időről időre benéz ugyan egy-egy menhelyre egy tál meleg ételért, egy pár

cipőért vagy egy takaróért, de semmiféle nyomot nem hagy maga után. Nem kér és nem vár segítséget. Nem vágyik emberi kapcsolatokra. Nehezen tudtam elhinni, hogy a maradék tizennégy egytől egyig ilyen lenne. Alig egy hónapja még rendesen fizették a bért, fedél volt a fejük felett. Türelem, mondogatta Mordecai. A magunkfajta ügyvédnek türelmesnek kell lennie. Ruby sugárzó mosollyal és meleg öleléssel köszöntött a Naomi-ház kapujában. Mindkét foglalkozást végigülte. Megan már végiggondolta, hogy a következő tizenkét órát hol fogja tölteni; nem engedi, hogy az utcán maradjon. Ő meg beleegyezett. Kimentem a városból Rubyval, nyugati irányban, s átgurultunk Virginiába. Egy külvárosi bevásárlóközpontban vettem fogkefét meg fogkrémet, szappant, hajsampont s elég édességet ahhoz, hogy éjszaka el tudja űzni a démonokat. Jó messze jártunk már Washingtontól, amikor egy Gainesville nevű kisvárosban rábukkantam egy láthatóan új, csillogó kis szállodára, amely éjszakánként negyvenkét dollárért hirdetett egyágyas szobákat. Hitelkártyával fizettem; biztos megoldható, hogy majd jóváírják valahogy. Rubyt ebben a kis hotelben rekesztettem el éjszakára. Szigorúan meghagytam neki, hogy zárja be az ajtót, és vasárnap reggelig, amikor majd érte jövök, még egy percre sem nyithatja ki. HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Szombat este, március első napja. Itt állok fiatalon, társtalanul, közel sem olyan gazdagon, mint akár csak pár hete, de azért nem is teljesen a padlón, egyelőre. A

beépített szekrény tele szépséges göncökkel, amelyeket nem hordok. Ez a milliós város meg tele vonzó – a hírek szerint kalandra éhes – fiatal nőkkel, akiket az idekoncentrálódott politikai elit vonz magához. Az asztalra sört és pizzát készítettem, s manzárdom nem boldogtalan magányában kosárlabdát néztem a tévén. Bárhova is mennék most este, könnyen előfordulhatna, hogy valaki felismer, és kedélyesen rám kiált: „Hé, nem maga az a pasas, akit letartóztattak? Láttam reggel az újságban!” Gondoltam, megkérdezem Rubytól, mit csinál. Nyolcat csöngött a telefon, mielőtt fölvette, már kezdtem görcsölni. Pazarul érezte magát, vagy fél óra hosszat zuhanyozott, magába tömött egy kiló sütit, és szünet nélkül bámulta a tévét. Ki se nézett az ajtón. Harminc kilométerre volt tőlem, valahol az országot átszelő autópálya egyik virginiai leágazása közelében, egy olyan kisvárosban, ahol egyikünk sem ismert egy lelket sem. Kizárt dolog, hogy ott droghoz jusson. Ismét megveregettem a vállamat. A meccs szünetében a pizza mellé ledobott mobilom nyivákolni kezdett. Felrezzentem. Kellemes női hang köszöntött, minden él nélkül: – Szia, fegyenckém. Claire volt az. – Szia – feleltem, és elnémítottam a tévét. – Jól vagy? – Remekül. És te? – Jól, kösz. Láttam reggel a mosolygós képedet az újságban; aggódtam miattad. – Claire csak a vasárnapi újságot olvasta, így hát, ha olvasta a cikkecskét, akkor

azt valaki a kezébe nyomta. Vélhetőleg ugyanaz a forróvérű doki, mint aki felvette a kagylót, amikor a legutóbb telefonáltam. Vajon hozzám hasonlóan Claire is egyedül lenne ezen a szombat estén? – Hát, nem volt éppen semmi – mondtam, aztán elmeséltem neki az egész históriát, Gaskótól kezdve egészen a szabadulásomig. Nagy kedvvel beszélgetett, s egy idő után már biztos voltam benne, hogy tényleg egyedül van, valószínűleg unatkozik, még talán magányos is egy kicsit. És még az sem lehetetlen, hogy igazán aggódik miattam. – Mennyire komoly a vád? – Minősített lopásért tíz évet is kaphat az ember – feleltem komoran. Kedvemre volt az eshetőség, hogy netán a végén még nyugtalankodni fog miattam. – De ezzel nem foglalkozom. – Tényleg egy vacak akta miatt van az egész? – Igen, és nem is loptam el. – Dehogynem, persze hogy elloptam, csak még most sem voltam elég erős ahhoz, hogy beismerjem. – Ezért még a kamarából is kizárhatnak? – Igen, ha bűncselekményért elítélnek valakit, akkor ez automatikus. – De hát ez borzasztó, Mike. Mihez kezdesz akkor? – Őszintén szólva ezen még nem gondolkodtam. De nem hinném, hogy ez megtörténhet. – Valóban őszinte voltam; még nem vettem fontolóra azt a lehetőséget, hogy mi történik akkor, ha kizárnak az ügyvédi kamarából. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb ezt a kérdést is meg kell válaszolnom.

Udvariasan érdeklődtünk egymástól a család és a szülők hogylétéről, még az is eszembe jutott, hogy az öccse, James állapota felől tudakozódjam. Kezelik, mondta Claire; az orvosok derűlátóak. Megköszöntem a hívását, és megígértük egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot. Amikor visszatettem a készüléket a pizza mellé, a némán küzdő kosarasokra meresztettem a szemem, és kelletlenül beismertem magamnak: bizony, hiányzik Claire. Ruby kimosakodott, kipomádézta magát, s a Megantól kapott szép, frissen vasalt ruhát viselte. A szobája a földszinten volt, a szoba ajtaja a parkolóra nyílt. Már várt. Kilépett a napfénybe, és szorosan átölelt. – Tiszta vagyok! – mondta ragyogó mosollyal. – Már egy teljes napja tiszta vagyok! – És újra megölelt. Két szobával odébb egy nyugdíjas pár lépett ki az ajtón. Merőn ránk néztek. A jó ég tudja, mit gondolhattak rólunk. Visszavittem a városba, a Naomi-házba, ahol Megan és a csapata már várták a híreket. Egész kis ünnepség kerekedett, amikor Ruby megtette a bejelentését. Megan elmondta nekem, hogy a legnagyobb ovációval mindig az első huszonnégy órát köszöntik. Vasárnap lévén megérkezett a helybéli pap, hogy megtartsa bibliamagyarázatát. Az asszonyok a nagyteremben gyűltek össze, himnuszokat és imádságokat énekeltek. Megannal a kertben feketét iszogattunk, s közben elterveztük a következő huszonnégy órát. Az istentiszteleten túl Rubynak két teljes foglalkozást végig kell ülnie. De azért csak mérsékelten voltunk derűlátóak. Megan jól ismerte a

szenvedélybetegeket, közöttük élt, és meg volt győződve róla, hogy ha Ruby visszakerül az utcára, ismét azonnal a crack rabja lesz. Tudta, hiszen ezt látta mindennap. Úgy gondoltam, néhány napig fel tudom vállalni ezt a hotelstratégiát, és a számlát is hajlandó voltam kifizetni. De aznap délután négykor Chicagóba kell utaznom, hogy Hector után kutassak, és nem tudtam pontosan, meddig leszek távol. Rubynak tetszett a kis hotel, voltaképpen nagyon is a kedvére való volt. Elhatároztuk, hogy szép sorjában haladunk, egyszerre egy dolgon legyünk túl. Megan elviszi Rubyt egy külvárosi motelba, a költségeket majd én fizetem, és a védencünket otthagyja vasárnap éjszakára. Hétfő reggel aztán érte megy, és a továbbiakat illetően majd ráér később idegeskedni. Megan ahhoz is megpróbál hozzákezdeni, hogy meggyőzze Rubyt, fel kell hagynia az utcai életformával. Először is elvonókúrán kell részt vennie, aztán fél évet átmeneti női szálláson szükséges töltenie, ahol újra megtanulja, hogyan szervezze meg az életét. Betanítják valamilyen munkára, majd rehabilitáció következik. Hosszú az út. – Az első teljes nap nagyon nagy lépés – mondta. – De még hegyeket kell megmásznod. Mihelyst tudtam, elindultam. Megan hívott, menjek vissza ebédre. Ehetünk az irodájában is, kettesben, és megbeszélhetünk néhány fontos ügyet. Csak úgy táncolt a mosolygós szeme. Így hát igent mondtam. A Drake & Sweeney ügyvédei mindig első osztályon utaztak; jár nekik, úgy érezték, hiszen kiérdemelték.

Négycsillagos hotelekben szálltak meg, pipec éttermekben ették magukat dugig, de a limuzinnál – amelyről azt mondták, túl hivalkodó – már meghúzták a határt. Ezért aztán Lincolnt béreltek. Az utazással járó összes kiadást persze a kliensre hárították, és mivel a kliens a létező legkiválóbb jogi képviseletet kapta, nem is volt illő panaszkodnia a pluszkiadások miatt. Turistaosztályon utaztam Chicagóba, s mivel a jegyet az utolsó pillanatban vettem meg, a helyem a rettegett sorközépen volt. Az ablak melletti ülésen egy tagbaszakadt ürge terpeszkedett, a két térde mint egyegy görögdinnye, a folyosó mellett meg egy izzadságszagú, tizennyolc körüli, indiánsörényű fiú virított valami krómozott szegecsekkel ékesen kivert fekete bőrkölteményben. Amennyire csak tudtam, összehúztam magam, két órán keresztül ki se nyitottam a szememet, és megpróbáltam nem gondolni azokra a nagyképű hólyagokra, akik – miként egykor magam is – az első osztályon riszálták magukat. Utazásommal nyíltan megszegtem az óvadéki megállapodást, amely előírta, hogy bírói engedély nélkül nem hagyhatom el Washingtont. Mordecaijal viszont megegyeztünk abban, hogy ez csak kicsiny súlyú vétség, amely következmények nélkül marad, feltéve, hogy visszatérek a városba. Az O’Hare repülőtérről egy olcsó belvárosi szállodához mentem, taxival. Sofia nem tudta kideríteni a Palma család új címét. Hectort tehát a Drake & Sweeney-ben kell megtalálnom – már ha mellém szegődik a szerencse.

A Drake & Sweeney chicagói székházában százhat ügyvéd dolgozott, s ez Washington és New York után a harmadik helyet jelentette a rangsorban. Az ingatlanrészlegen aránytalanul sokan, tizennyolcan buzgólkodtak – többen, mint Washingtonban. Föltételeztem, Hectort ezért küldték éppen Chicagóba – mert volt hely bőven. Miként munka is. Halványan rémlett, hogy amikor még jócskán kezdő voltam a cégnél, a Drake & Sweeney bekebelezett egy igen sikeres chicagói ingatlanvállalatot. Nem sokkal hét után már ott álltam a toronyház előtt, amelyben a Drake & Sweeney többtucatnyi irodát bérelt. Szürke, borongós hétfő reggel volt, a metsző szél fagyosan csapott végig a Michigan-tavon. Most jártam harmadszor Chicagóban, és a korábbi két alkalommal ugyanilyen mostoha idő fogadott. Vettem egy kávét, hogy legyen mit kortyolgatnom, meg egy újságot, hogy legyen mi mögé bújnom, s a hatalmas átrium földszinti kávézójának egyik sarokasztalánál kiváló megfigyelőállást is találtam. Az első és a második emeletre mozgólépcső vitt fel, ott aztán tucatnyi lift várakozott. Fél nyolcra a földszint már hemzsegett a sürgő-forgó emberektől. Nyolckor, három csésze kávé után, már feszült voltam a várakozástól, de úgy sejtettem, most már bármelyik pillanatban megérkezhet az emberem. A mozgólépcsőkön ügyvédek, vezetők, titkárnők százai tolongtak, valamennyien vastag télikabátban. Ijesztően egyformák voltak. Nyolc húszkor aztán az épület déli kapuján – egy egész csapat más munkába érkezővel – Hector Palma is

belépett az átriumba. Ujjaival végigszántott szélborzolta haján, és sietősen a mozgólépcső felé igyekezett. Komótosan felálltam, hanyag egykedvűséggel egy másik mozgólépcsőhöz ballagtam, és szépen Hector után kocogtam. Láttam, ahogy befordul a sarkon, ment a lifthez. Hector volt, semmi kétség, és nem akartam elkapkodni a dolgot. Jól sejtettem: az éjszaka kellős közepén felcuccolták, Washingtonból Chicagóba repítették, mert ott szemmel tarthatták, magasabb fizetéssel zsarolhatták, és amennyiben szükséges, még meg is fenyegethették. Megérkezett, itt van a házban, és a következő nyolc-tíz órában nem is megy ki innen. Ráérek. Az átrium első emeleti körteraszáról, ahonnan pazar kilátás nyílt a tóra, felhívtam Megant. Ruby túl van a második éjszakán is; immár negyvennyolc óránál tartunk, számolhatunk tovább. Felhívtam Mordecait is, és elmondtam neki, hogy a madár bent van a kalickában. A Drake & Sweeney elmúlt évi kiadványának tanúsága szerint a chicagói iroda ingatlanrészlegénél három partner dolgozott. Az átriumban, a mozgólépcső melletti óriási eligazító táblán mindhármuk neve mellett az ötvenegyedik emelet szerepelt. Találomra kiválasztottam egyiküket: Dick Heile. A kilencórás rohammal felnyomakodtam az ötvenegyedikre, és ahogy kiléptem a liftből, azonnal ismerős környezetben találtam magam – márvány, sárgaréz, diófa, süllyesztett fények, mesés szőnyegek.

Miközben a recepciós felé slattyogtam lazán, ide-oda néztem, hogy merre lehetnek a mellékhelyiségek. Nem láttam egyet sem. A fiatal nő fejhallgatón csacsogott valakivel. Eltorzítottam az ábrázatomat, fájdalmasan összegörnyedtem. – Segíthetek valamit? – kérdezte tündökletes mosollyal. Összeszorítottam a fogamat, szaggatottan, feszes ajakkal ziháltam. – Igen, kilencre beszéltem meg találkozót Mr. Heilével, de nagyon rosszul vagyok. Biztos valami romlottat ettem. Lesz szíves megmondani, hol van a mellékhelyiség? – Görcsösen a gyomromra szorítottam a kezemet, megtántorodtam, megbicsaklott a térdem, és minden lehetséges módon jeleztem, hogy pillanatokon belül lehányom az asztalát. A mosoly eltűnt, az ifjú hölgy felpattant, és lendületesen mutogatni kezdett. – Menjen itt végig, aztán a sarkon jobbra! Szédelegve elindultam, hajlott háttal, mintha bármelyik másodpercben bekövetkezhetne a baj. – Köszönöm – motyogtam keserves erőfeszítéssel. – Hozhatok valamit? – kérdezte. Megráztam a fejemet; túlságosan elgyötört voltam ahhoz, hogy bármit is szóljak. A sarkon túl aztán bezuhantam a férfimosdóba, bezártam magam egy fülkébe, és vártam. Ha abból indulok ki, milyen sűrűn csörög a telefonja, kizárt dolog, hogy sokáig nyugtalankodjon miattam. Nagymenő ügyvédként voltam öltözve, gyanút hát nem kelthettem. Tíz perc elteltével kisétáltam a toalettből, és

elindultam a folyosón, a recepcióstól távolodva. Az első olyan asztalról, amelynél nem ült senki, felmarkoltam egy paksaméta iratot, és mint aki intenzíven dolgozik, firkálgatni kezdtem. A szemem ide-oda cikázott – névtáblák ajtókon, névtáblák asztalokon, sürgölődő titkárnők, feltűrt ingujjú, őszülő halántékú ügyvédek, fiatal, lázasan telefonáló gyakornokok, elmélyülten robotoló gépírónők. Milyen ismerős volt minden! Hector egy önálló, kisméretű irodában dolgozott, a névtáblája sehol nem volt kitéve. A félig nyitott ajtón át láttam meg, s azonnal berobbantam a szobájába. Bevágtam magam mögött az ajtót. Úgy döntöttem, szigorúan letegezem. Hátrahőkölt a székében, két kezét maga elé kapta, mint akire pisztolyt szegeznek. – Mi az isten! – Szia, Hector. Semmi pisztoly, semmi tettleges bántalmazás. Csak a lelkiismeret. A tenyerét az asztalra ejtette, még el is mosolyodott. – Mi az isten! – mondta még egyszer. – Szóval, hogy tetszik Chicago? – kérdeztem, és ráültem az asztala sarkára. – Te mit keresel itt? – kérdezte hitetlenkedve. – Ezt én is kérdezhetném. – Dolgozom – felelte, és megvakarta a fejét. Százötven méterre az utca felett, ebben a jelöletlen, ablaktalan, kicsinyke szobában, egy halom fontosabb ember sokszoros gyűrűjétől körülvéve pont az az egyetlen ember találja meg őt, aki elől menekül. – Hogy találtál meg?

– Nem volt nehéz. Én most már az utcán dolgozom, dörzsölt vagyok, szíjas és ravasz. Megint elfutsz, megint megtalállak. – Én már nem futok – mondta, és félrenézett. Ez nem biztos, hogy jó nekem. – Holnap – mondtam – keresetet nyújtunk be a RiverOaks, a TAG és a Drake & Sweeney ellen. Nem tudsz elrejtőzni. Sehol. – Ki a felperes? – Lontae Burton és családja. Később a többi kilakoltatott is felperesként szerepel majd, miután megtaláltuk őket. Becsukta a szemét, és az orrnyergére szorította az ujját. – Ugye, emlékszel Lontae-ra, Hector? Ő volt az a fiatalasszony, aki szembeszállt a rendőrökkel, amikor mindenkit kiraktatok az utcára. Te mindent láttál, és lelkifurdalásod volt, mert te tudtad, mi az igazság, te tudtad, hogy bért fizetett Gantrynek. Mindent pontosan rögzítettél egy feljegyzésben, és azt január huszonhetediki dátummal annak rendje s módja szerint be is könyvelted, pontosan, szakszerűen a tartalomjegyzékbe. Azért csináltad ezt, mert tudtad, hogy a feljegyzést, mihelyt szükségét látja, Braden Chance azonnal kiveszi az aktából. És lám, meg is tette. Én pedig pontosan ezért vagyok itt, Hector. Kérek egy másolatot a feljegyzésről. Az akta többi része megvan, hamarosan a nyilvánosság elé is tárjuk. De kell nekem az a feljegyzés is. – Miből gondolod, hogy nekem van belőle másolatom?

– Mert túl okos vagy ahhoz, hogy ne legyen. Tudtad, hogy Chance kiveszi majd az eredetit, ha bajban van. De most Chance-nak befellegzett. Ne akarj vele bukni. – De hát akkor én mit csináljak? Hová menjek? – Sehová – feleltem. – Nincs hová menned. Tudta ezt jól. Mivel a kilakoltatás minden részletét ismerte, és pontosan tudta, mi az igazság, valamikor, valami módon majd neki is vallomást kell tennie. A vallomása olyan érzékenyen fogja érinteni a Drake & Sweeney-t, hogy elmozdítják az állásából. Logikus eseménysor volt, Mordecaijal már többször átgondoltuk. De azért cserébe valami keveset Hectornak is adhatunk. – Ha megkapom tőled a feljegyzést – mondtam -, nem fogom megmondani, honnan szereztem. És nem idézlek be tanúként, csak ha teljességgel elkerülhetetlen. Megrázta a fejét. – Hazudhatok is, tudod jól. – Persze – feleltem. – De nem fogsz, mert rajtavesztenél. Könnyű bebizonyítani, hogy a feljegyzés benne volt az aktában, csak később kivették onnan. Nem tagadhatod le, hogy megírtad. Aztán meg ott vannak azoknak az embereknek a vallomásai, akiket kilakoltattál. Képzeld csak el, milyen remek tanúvallomások hangzanak majd el egy színtiszta fekete esküdtszék előtt. Ráadásul Washingtonban. Ja, és beszéltünk azzal a biztonsági őrrel is, aki veled volt január huszonhetedikén. Egyik ökölcsapás a másik után érte, és Hector a kötélnek tántorodott. Ami azt illeti, az őrrel nem beszéltünk. Az aktában nem szerepelt a neve.

– Ne gondolj hazugságra – mondtam. – Csak ártanál magadnak. Hector túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy hazudjon. Végül is ő volt az, aki az asztalomra csúsztatta a kilakoltatottak névsorát, meg a kulcsokat is, hogy el tudjam lopni az aktát. Jólelkű, tisztességes fiatalember volt, és biztosan nem töltötte el örömmel, hogy itt rejtőzik Chicagóban, menekül a múltja elől. – Chance elmondta nekik az igazat? – kérdeztem. – Nem tudom – válaszolta -, de nem hiszem. Ehhez jellem kell, Chance meg egy beszari tetű... Engem viszont kirúgnak, ezt, ugye, tudod. – Talán igen, de olyan pert akasztunk a nyakukba, hogy attól koldulnak. Majd én vállalom az ügyedet. Bepereljük őket, és neked egy centet sem számítunk fel. Kopogtak az ajtaján. Mindketten összerezzentünk. – Igen! – szólt Hector, és egy titkárnő lépett be. – Mr. Peck már várja – mondta, miközben végigmért. – Egy perc, és ott vagyok – felelte Hector, mire az ifjú hölgy kihátrált a szobából, és nyitva hagyta az ajtót. – Mennem kell – mondta Hector. – Maradok, amíg meg nem kapom a feljegyzés másolatát. – Találkozzunk délben az épület előtt, a szökőkútnál. – Ott leszek. Miközben a lifthez mentem, odakacsintottam a recepciós leányzónak. – Kösz, már sokkal jobban vagyok. – Örülök neki – biccentett mosolyogva. A szökőkúttól a nagy, központi sugárúton egy zsúfolt kóser büfébe mentünk. Miközben ott álltunk a sorban,

hogy rendeljünk egy szendvicset, Hector a kezembe nyomta a borítékot. – Négy gyermekem van – hadarta. – Kérlek, védj meg engem. Átvettem a borítékot, és már épp mondani akartam neki valamit, amikor hátralépett, és azonnal eltűnt a tömegben. Kifurakodott az ajtón, s már csak azt láttam egy pillanatra, hogy a füle mellett lobog a kabátja gallérja. Szinte futott, csak hogy megszabaduljon tőlem. Már én sem gondoltam az ebédre. Csak négyutcányira volt a szállodám, kijelentkeztem, s a cuccaimat bedobáltam egy taxiba. Elterpeszkedtem a hátsó ülésen, láttam, a taxis félig alszik. Az ajtók bezárva, az égvilágon senki nem tudja, hol vagyok. Kinyitottam a borítékot. A feljegyzés a tipikus Drake & Sweeney-formátumban készült, Hector szövegszerkesztőjén, baloldalt alul apró betűkkel a kliens kódja, az irat száma és a dátum. Kelt január 27-én, küldi Braden Chance-nak Hector Palma, tárgy a RiverOaks/TAG-kilakoltatás, helyszín a Florida sugárúti raktárépület. Azon a napon Hector a Rock Creek Biztonsági Szolgálat egyik fegyveres őrének, bizonyos Jeff Mackle-nek a kíséretében 9.15-kor jelent meg a raktárépületben, és 12.30-kor távozott. A raktárépület kétemeletes volt, és azt követően, hogy Hector a földszinten tájékoztatott a kilakoltatásról néhány önkényes lakásfoglalót, felment az első emeletre is, de ott nem tapasztalt semmi hasonlót. A második emeleten is csak szemetet és néhány kidobott, rongyos ruhát látott, meg egy hónapokkal azelőtt rakott tábortűz maradványait.

A raktárépület földszintjének nyugati részén Hector tizenegy, furnérból és gipszkartonból sebtiben összetákolt festetlen lakást talált, melyeket nyilvánvalóan ugyanaz az ember épített, körülbelül ugyanabban az időben, és viszonylag tisztességes munkát végzett. A lakások mérete nagyjából egyforma volt, már amennyire ezt kívülről meg lehetett ítélni; Hectort egyik lakásba sem engedték be. Az ajtók egyformák voltak, könnyű, üreges, valószínűleg műanyagból készült szerkezetek, ajtógombbal, retesszel. A mosdó agyonhasznált volt és mocskos. Semmi nyoma felújításnak, karbantartásnak. Hector összetalálkozott egy férfival, aki röviden csak Hermanként mutatkozott be, és akinek nem volt kedve beszélgetni. Hector megkérdezte, mennyi bért fizetnek a lakásokért, és Herman azt felelte, semennyit. Azt mondta, ő csak úgy beköltözött oda. A fegyveres biztonsági őr látványa igen kedvezőtlen hatással volt a társalgásra. Az épület keleti felén Hector tíz, a fentiekhez hasonló lakhelyet talált. Az egyik ajtó mögül gyermeksírást hallott, odament. Az őrnek meghagyta, hogy húzódjon hátra, az árnyékba. A kopogásra egy fiatal nő nyitott ajtót, karján csecsemő, körülötte másik három kisgyerek. Hector tudatta a fiatalasszonnyal, hogy egy nagy ügyvédi iroda megbízásából van ott, hogy az épületet eladták, és hogy néhány napon belül el kell hagyniuk azt a helyet. Az asszony először azt állította magáról, hogy lakásfoglaló, de aztán hirtelen ellentámadásba ment át. Ez az ő lakása. Egy Johnny nevű embertől bérli, aki általában a hónap közepén

szokott megjelenni, és beszed száz dollárt. Írás nincs semmiről. Fogalma sincs róla, kié az épület; egyedül Johnnyt ismeri. Három hónapja lakik ott, máshova nem tud menni. Heti húsz órát dolgozik egy kis vegyesboltban. Hector azt mondta neki, hogy szedje össze a holmiját, és készüljön fel a kiköltözésre. Az épületet tíz napon belül lebontják. A fiatalasszony magánkívül volt kétségbeesésében. Hector tovább provokálta, megkérdezte, van-e valamilyen nyoma, hogy ténylegesen fizeti a bért. Az asszony előtúrta a pénztárcáját az ágy alól, és átadott neki egy darab fecnit, egy bolti számlát, amelynek a hátoldalára valaki ezt kaparta: Atvetelli ismervény Lontae Burtontöl 100 dolár, január 15-én. A feljegyzés két oldal hosszú volt. De Hector hozzácsatolt egy harmadikat is, az alig olvasható nyugta másolatát. Elvette a bolti cetlit Lontae-tól, lemásolta, és az eredetit a feljegyzéshez csatolta. Az írás sietős volt, a helyesírás borzalmas, a másolat fakó. Mégis döbbenetes. Valami eksztatikus hörgést hallathattam, mert a sofőr felkapta a fejét, és alaposan megnézett magának a tükörben. A feljegyzés pontos és szabatos leírása volt mindannak, amit Hector látott, mondott és hallott. Következtetéseket nem vont le, a feljebbvalóit nem óvta káros vagy meggondolatlan lépésektől. Adjunk nekik egy elegendő hosszúságú kötelet, gondolhatta magában, aztán lássuk, felkötik-e magukat. Ő csak egy alacsony beosztású asszisztens, nincs semmiféle jogosítványa arra, hogy

tanácsokat osztogasson, vagy hogy kifejtse a véleményét, esetleg egy óriási üzlet útjába álljon. A repülőtérről elfaxoltam az anyagot Mordecainak. Azt akartam, hogy ha lezuhan a gépem, ha összevernek az utcán, ha elrabolják tőlem a borítékot, ez a három lap akkor is ott lapuljon a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat aktahegyeinek mélyén. HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Mivel Lontae Burton apja ismeretlen személy volt mind előttünk, mind valószínűleg az egész világ előtt, és mivel az összes közeli rokona – az anyja és a testvérei – jó ideje rács mögé került, azt a taktikai döntést hoztuk, hogy kikerüljük a családot, és ügyfélként egy gondnokot kérünk megnevezni. Miközben én hétfő reggel Chicagóban ügyködtem, Mordecai egy washingtoni családjogi bírósághoz olyan értelmű kérelmet nyújtott be, miszerint Lontae Burton és négy gyermeke vagyonának gyámjaként ideiglenes jelleggel egy gondnokot kérünk kijelölni. Az ilyesmi nyilvánosságot nem igénylő rutineljárás. A bíró Mordecai jó ismerőse volt. Percek alatt helyt adott a kérelemnek, s immáron új kliensünk volt: Wilma Phelan, szociális munkás, Mordecai korábban már találkozott vele. A perben elenyésző szerepe lesz, s abban az esetben, ha a követelésünket a bíróság megítéli, a kártérítésből némi kevéske tiszteletdíj illeti majd meg. Pénzügyi szempontból nézve elképzelhető, hogy a Cohen Alapítványt rosszul kezelték, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy nonprofit jogsegélyszolgálat minden elképzelhető tevékenységét törvények és rendelkezések sokaságával szabályozzák. Leonard

Cohen, mielőtt elköltözött ezen árnyékvilágból, ügyvédként dolgozott, és a jelek szerint igen kifinomult érzéke volt a részletekhez. Noha sokan nem nézték jó szemmel, a jogsegélyszolgálatnak engedélyezhette a bíróság, hogy az olyan eseteket, amelyekben haláleset vagy súlyos sérülés történt, esetleg a sértettet alig felmérhető erkölcsi kár érte, részesedés ellenében vállalhassa – igaz viszont, hogy a kiszabott kártérítési összegnek ekkor csak húsz, nem pedig az általában szokásos harminc százalékáért. Néhány peres ügyvéd egyébként még negyven százalékot is elkért. A jogsegélyszolgálat a húszszázalékos díjnak csak a felét tarthatta meg; a másik tíz százalék az alapítványt illette. Tizennégy év alatt effajta részesedési konstrukcióban Mordecai két ügyben pereskedett. Az egyiket kedvezőtlen összetételű esküdtszék miatt elvesztette. A második esetben egy hajléktalan asszonyt képviselt, akit a városban elgázolt egy busz. A közlekedési vállalatot százezer dollárra perelte, sikerrel, így tízezer dollárt keresett a jogsegélyszolgálatnak, mely összegből aztán új telefonokat és szövegszerkesztőket vásárolt. A bíró vonakodva ugyan, de helybenhagyta a húszszázalékos részesedési konstrukciót. És készen álltunk, hogy megindítsuk a pert. A feldobás fél nyolckor volt: Georgetown-Syracusemeccs. Mordecainak valahogy sikerült szereznie két jegyet. A gépem időben, hat húszkor szállt le Washingtonban, és fél órával később már találkoztam is Mordecaijal a landoveri stadion keleti kapujánál. Rajtunk kívül még vagy húszezren voltak kíváncsiak a

mérkőzésre. Mordecai átadta nekem a jegyemet, aztán a kabátzsebéből előhalászott egy nagy, felbontatlan borítékot, amely ajánlott küldeményként érkezett a nevemre az irodába. A washingtoni ügyvédi kamarától jött. – Ma vettem át – mondta Mordecai; pontosan tudta, mi van benne. – Találkozunk a helyünkön! – Ezzel aztán el is tűnt egy csapat diák között. Feltéptem a borítékot, és kerestem egy jobban megvilágított helyet, ahol látok is valamit. Barátaim a Drake & Sweeney-nél minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek. A borítékban a bírósághoz benyújtott kereset volt, amelyben lényegét tekintve etikátlan viselkedéssel vádoltak. Három oldalon keresztül részletezték a mondandójukat, amelyet azonban egyetlen tisztességesen megfogalmazott bekezdésben is előadhattak volna: Elloptam az aktát. Megszegtem a vállalat belső titokvédelmi rendelkezéseit. Én voltam a fekete bárány, akit vagy (1) véglegesen el kell tiltani az ügyvédi tevékenységtől, vagy (2) több évre fel kell függeszteni, vagy/és (3) nyilvános feddésben kell részesíteni. Mivel pedig az akta még mindig nem került elő, az ügy nem tűr halasztást, és a vizsgálatot a lehető leghamarabb le kell folytatni. A borítékban ezenkívül még mindenféle kiegészítő irat és nyomtatvány is volt, de szinte rájuk se néztem. Jó időbe telt, amíg fel tudtam ocsúdni a döbbenetből. A falnak dőltem, próbáltam összeszedni magam, igyekeztem átgondolni, mi is történhet velem. Azt

magam előtt sem tagadhattam, hogy voltaképpen számítottam erre. Nem hihettem komolyan, hogy a cég ne menne el a végsőkig, csak hogy visszaszerezze az aktát. De abban azért kétségkívül bíztam, hogy a letartóztatásom egy ideig lecsendesíti őket. Tévedtem. Vért akartak. A mamutcégek szokásos taktikáját alkalmazták: légy kíméletlen, szorítsd sarokba az ellenfeledet, és könyörtelenül döngöld a betonba. Értettem én, persze. De azért egyvalamit ők sem tudtak: hogy Lontae Burton és gyermekei rosszhiszemű kilakoltatása, majd a család ennek nyomán bekövetkezett halála miatt másnap reggel kilenc órakor tízmillió dolláros kártérítési pert indítunk ellenük. Amennyire meg tudtam ítélni a helyzetet, ezenkívül mást már nem tudtak tenni ellenem. Nincs több elfogatási parancs, nincs több ajánlott levél. Minden lapjukat kijátszották. Ha nem is voltam tőle boldog, valamiképpen mégis megkönnyebbülést jelentett, hogy a kezemben tartom azt a borítékot. Nem mintha nem rémültem volna tőle halálra. Amióta csak tíz évvel ezelőtt beiratkoztam a jogra, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg valami mást csináljak. Mihez kezdek, ha kizárnak a kamarából? De hiszen Sofiának sincs papírja, és ugyanazt a munkát végzi, mint én. Mordecaijal bent találkoztunk, a szektorunkba vezető folyosón. Röviden ismertettem vele a boríték tartalmát. Részvétét nyilvánította. Noha a meccs pergőnek és izgalmasnak ígérkezett, a stadionba igazából nem a kosárlabda miatt mentünk. Jeff Mackle, a Rock Creek Biztonsági Szolgálat

fegyverese némi mellékesért sportesemények biztosításában is közreműködött; Sofia valamikor napközben lenyomozta. Úgy gondoltuk, jó esély van rá, hogy Mackle egyike legyen annak a mintegy száz egyenruhás rendfenntartónak, akik a meccs közben a stadionban őgyelegnek, és a meccset meg a lányokat bámulják, ingyen. Arról fogalmunk sem volt, hogy öreg-e vagy fiatal, fehér-e vagy fekete, kövér-e vagy sovány, de a biztonsági őrök mindegyike kis névtáblát viselt a bal mellényzsebe fölött. Már szinte az összes szektort végigjártuk, a meccsnek lassan elment már majdnem a fele, amikor Mordecai ráakadt a G kapunál, egy csinos kis jegyszedőnő társaságában. Én már kétszer is jártam ott, mégse vettem észre. Mackle tagbaszakadt, tésztaképű, korombeli fehér férfi volt. Nyaka és válla mint egy bivalyé, a mellkasa kis híján szétrepesztette az ingét. Gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy jobb, ha én beszélek vele. Kezemben a névjegyemmel lazán odaléptem hozzá, és bemutatkoztam. – Jó estét, Mr. Mackle, a nevem Michael Brock, ügyvéd vagyok. Az ilyenfajta üdvözlés után elvárható rideg pillantással végigmért, szó nélkül elvette a névjegyet. Nem a legjobbkor jöttem, láthatóan már majdnem megfőzte a kislányt. – Föltehetnék önnek néhány kérdést? – Igyekeztem elővenni a legkeményebb detektívmodoromat. – Kérdezni, azt lehet. Majd meglátjuk, hogy válaszoloke. – Rákacsintott a leányzóra.

– Végzett ön valaha bármifajta biztonsági munkát a Drake & Sweeney washingtoni jogi tanácsadó cég megbízásából? – Lehetséges. – Véletlenül nem segédkezett nekik néhány ember kilakoltatásában? Érzékeny pontot érintettem. Az arca hirtelen megmerevedett, a beszélgetésnek gyakorlatilag vége szakadt. – Nem hinném – mondta, és félrenézett. – Biztos benne? – Nem. A válaszom az, hogy nem. – Tehát ez év február negyedikén nem segített nekik utcára tenni azt a tucatnyi embert, akik beköltöztek egy raktárépületbe? Megrázta a fejét, az állkapcsa megfeszült, a szeme összeszűkült. A Drake & Sweeney-től valaki már látogatást tett nála. Vagy, ami nagyon is valószínű, a cég megfenyegette a munkaadóját. Akárhogy is van, Mr. Mackle kifejezéstelen arccal bámult a semmibe. A kisasszonyka a körmét szemlélte elmélyülten. Mintha ott se lennék. – Előbb vagy utóbb válaszolnia kell a kérdéseimre – mondtam. Egy izom megrándult az arcán, de egy szót sem szólt. Nem akartam tovább feszíteni a húrt. Látszott rajta, hogy nem sajátja a birkatürelem, és az öklei bármelyik pillanatban elszabadulhatnak. Én viszont az elmúlt két hétben annyit kaptam, hogy az nekem egy életre elég. Még néztem tíz percet a második félidőből, aztán kiegyengettem a baleset óta hasogató hátamat, és hazamentem.

Ez a várostól északra fekvő bethesdai motel is új volt, és itt is negyven dollárt kértek egy szobáért. Három éjszaka után már nem engedhettem meg magamnak, hogy tovább finanszírozzam ezt az elrekesztős terápiát. Megan egyébként azon a véleményen volt, hogy Rubynak immár haza kellene térnie. Hogy hosszú távon tiszta marad-e, az úgyis majd az utcán dől el. Kedden reggel fél nyolckor bekopogtam Ruby első emeleti ajtaján, ahogy Megan mondta, 220-as szoba. Semmi válasz. Újra és újra kopogtattam, végül már az ajtógombot is megpróbáltam elfordítani. Az ajtó zárva. Leszaladtam a portára, és megkértem a recepciós kisasszonyt, hogy csöngessen föl a szobába. A telefont se vette föl senki. A szobából nem jelentkeztek ki. Senki nem tapasztalt semmi szokatlant. Hívták az igazgatóhelyettest, akinek sebesen elmagyaráztam, hogy vészhelyzetről lévén szó, intézkedjen. Odahívott egy biztonsági őrt, és mindhárman felmentünk a szobához. Útközben elmondtam, milyen kúrának vetettük alá Rubyt, és hogy a szoba miért nem az ő nevén van. Az igazgatóhelyettes egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy a szép kicsi moteljukat narkósok kikezelésére használjuk. A szoba üres volt, az ágy érintetlen. Semmi nyoma, hogy bárki is itt töltötte volna az éjszakát. A szobából nem hiányzott semmi, és Ruby sem hagyott ott semmit. Megköszöntem a segítséget, és eljöttem. A motel legkevesebb tizenöt kilométerre volt az irodától. Telefonon riasztottam Megant, aztán milliónyi más ingázóval együtt igyekeztem minél hamarabb

betüremkedni a városba. Fél kilenckor, miközben a legnagyobb dugó kellős közepén ücsörögtem, beszóltam az irodába, és megkérdeztem Sofiát, Ruby nem jelentkezett-e véletlenül. Színét se látták. A kereset rövid volt és lényegre törő: Wilma Phelan, Lontae Burton és gyermekei vagyonának gondnoka beperli a RiverOaks, a Drake & Sweeney és a TAG cégeket, és azt állítja, hogy nevezettek együttműködtek az elhunytak rosszhiszemű kilakoltatásában. A gondolatmenet végtelenül egyszerű volt, az oksági kapcsolat nyilvánvaló. Ügyfeleink nem kényszerültek volna arra, hogy autóban lakjanak, ha nem lökték volna ki őket a lakásukból. És nem haltak volna meg, ha nem autóban laknak. A felelősség könnyedén megállapítható, az ügy sima és tetszetős. Az összefüggést az ország bármely esküdtszéke megállapítja. A család halálát, amely az előzmények ismeretében előre látható volt, az alperesek gondatlansága és/vagy szándékos tettei okozták. Az utcán élőkkel, különösen a gyermeküket egyedül nevelő anyákkal, bármilyen rémség megtörténhet. Űzd csak ki őket az otthonukból, és ha bántódásuk esik, csúnyán megfizeted az árát. Azon is eltűnődtünk, pereljük-e őket külön még Mister haláláért is. Őt is kilakoltatták, jogellenesen, de az ő halálát nem tekinthettük előre láthatónak. Azt, hogy Mister túszokat ejtett, majd az események kibomlása során életét vesztette, nem írhattuk egyértelműen a kilakoltatok számlájára. Ezenfelül Mister vélhetőleg az esküdtek rokonszenvét sem váltaná ki. Az ő ügyét félretettük, örökre.

A Drake & Sweeney nyilván azt kéri majd a bírótól, hogy valami módon kényszerítsen engem az akta átadására. Könnyen lehet, hogy a bíró ezt meg is teszi – de ha átadom az aktát, beismerem a bűnösségemet, ez pedig az ügyvédi kamarai tagságomba kerülhet. Ezenfelül az is megeshet, hogy a lopott akta egyetlen adatát sem lehet bizonyítékként felhasználni. Mordecaijal átnéztük a kereset végső szövegét, s újra megkérdezte tőlem, nem akarok-e elállni az egésztől. Hogy megvédjen, hajlandó lett volna ejteni az ügyet. Ezt már sokszor megbeszéltük. Még azt is végiggondoltuk, mi van akkor, ha elejtjük a Burton-pert, fegyverszünetet kötünk a Drake & Sweeney-vel, ekképpen tisztára mossuk a nevemet, várunk egy évet, mialatt a kedélyek lecsillapodnak, aztán az ügyet átcsempésszük Mordecai egyik haverjának a város túlsó végébe. Rossz stratégia volt, és szinte még abban a percben el is vetettük, ahogy az eszünkbe jutott. Mordecai aláírta a keresetlevelet, és indultunk a bíróságra. Miközben ő szokása szerint kedélyesen szlalomozott, én újra átolvastam a kereset szövegét; a lapok minden egyes megtett kilométerrel egyre nehezebbnek és nehezebbnek tűntek. Nyilván csak az lehet a megoldás, ha leülünk egymással tárgyalni. Az akta anyagának feltárása megalázná a Drake & Sweeney-t, amely pedig mérhetetlen büszkeséggel és öntudattal a megbízhatóság, a hitelesség, a pontosság és a szakszerűség mintaképének vallja magát. Ismertem jól a gondolkodásmódot, a habitust, az elit ügyvédek tévedhetetlenségébe vetett feltétlen hitet. Ismertem jól, milyen paranoiásan félnek

attól, hogy esetleg valaki tévedésen kapja őket. Az irdatlan fizetések miatt bűntudatot éreztek, s ezt azzal próbálták ellensúlyozni, hogy a kevésbé szerencsések iránt részvevőnek igyekeztek mutatkozni. Most azonban a Drake & Sweeney súlyosan hibázott, noha az volt az érzésem, hogy a cég vezetése igazából nem is tudja, mekkorát. Elképzeltem, miként lapít zárt ajtaja mögött Braden Chance, tördeli a kezét, s azon imádkozik, bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. De én is hibáztam. Talán valahol középen találkozhatnánk, s köthetnénk valamiféle egyezséget. Ha nem, akkor Mordecai Green kész örömmel, s igen hamar, egy feketékből álló, együtt érző esküdtszék elé viszi a Burton-ügyet, és rettentő sok pénzt fog kivasalni belőlük. De a cég sem lesz rest, és jelentős értékre elkövetett lopásért úgy elkapják a frakkomat, hogy még rágondolni is rossz. A Burton-ügy soha nem kerülhet esküdtszék elé. Még tudtam úgy gondolkodni, mint egy Drake & Sweeneyügyvéd. Már csak maga a gondolat, hogy egy fekete esküdtszék elé kerülhetnek, halálra rémítené őket; lányos zavarukban pedig sok mindenre kaphatóak, csak hogy mentsék az irhájukat. Abraham egyik egyetemi évfolyamtársa, Tim Claussen a Post riportere volt. A bírósági iroda előtt várt minket, ahol átadtuk neki a kereset egyik másodpéldányát. Miközben Mordecai az eredetit iktatta, Claussen gyorsan végigolvasta a szöveget, aztán föltett nekünk néhány kérdést, amelyekre persze boldogan válaszoltunk.

A Burton család tragédiája Washingtonban széles körben tárgyalt politikai és társadalmi üggyé vált. A felelősséget szédítő sebességgel hárították egymásra a különféle szervezetek, egyik minisztérium a másikat vádolta. A városi tanács a polgármestert okolta, a polgármester a városi tanácsot meg a Kongresszust. Néhány befolyásos jobboldali képviselő a polgármestert, a városi tanácsot és az egész várost tette felelőssé. Bizonyosra lehetett venni: óriási elképedést vált ki, ha az egészet egy rakás gazdag fehér ügyvéd nyakába varrják. A sok-sok évi újságírói munkában megfáradt, fásult és gyilkosan ironikus stílusú Claussen sem tudta leplezni lelkesedését. Egy cseppet sem zavart, hogy a sajtó kíméletlen támadást fog intézni a Drake & Sweeney ellen. Ők kezdték. Ők alakították ki a hadviselés szabályait, amikor egy újságírónak megsúgták, hogy letartóztattak. Szinte láttam magam előtt Raftert meg a kis agyafúrt csapatát, ahogy lelkesülten a kezüket dörzsölik a nagy tárgyalóasztal mellett, hogy igen!, azonnal riasztani kell a sajtót! De nem elég, hogy írjanak a letartóztatásomról, még a fényképemet – a bűnöző fényképét! – is közzé kell tenni. Ez majd piszkosul megfekszi a gyomromat, megaláz, elgondolkodtat, rávesz arra, hogy előadjam az aktát, és megtegyek bármit, amit csak akarnak. Ismertem őket. Ismertem a játékszabályaikat. Nem esett nehezemre, hogy elbeszélgessek a riporterrel. HARMINCADIK FEJEZET Vagy két órát késtem, de azért valahogy csak elkezdtem a félfogadást a CSEK-ben. Egyedül voltam, más nem

volt beosztva. A kliensek türelmesen üldögéltek az előtér mocskos padlóján, néhányan elbóbiskoltak, mások újságot olvastak. A kulcsos Ernie-nek nem tetszett a pontatlanságom; neki is megvolt a maga munkarendje. Kinyitotta a fogadószobát, és átadott nekem egy lapot a várakozók listájával. Tizenhárom ügyfél szerepelt rajta. Behívtam az elsőt. Magam is elcsodálkoztam, milyen messzire jutottam röpke egy hét alatt. Már úgy közlekedtem a környéken, s ide is úgy jöttem be pár perce, hogy nem féltem attól, lepuffantanak. Anélkül vártam Ernie-t az előtérben, hogy eszembe jutott volna a bőröm színe. Türelmes voltam az ügyfelekkel, csendben végighallgattam őket, de igen jó hatásfokkal dolgoztam – már tudtam, mi a dolgom. Még valamelyest hasonultam is hozzájuk: képemen hetes borosta éktelenkedett, a hajam enyhén ránőtt a fülemre, és egészében véve kissé ápolatlan benyomást keltettem. Lezser, khakiszín zakóm és nadrágom egyaránt vasalatlan volt, mondhatni gyűrött, miként félrecsúszott nyakkendőm is. A cipőmet még mindig divatosnak mondhattam ugyan, de már kétségkívül viseltes volt. Ha még az orromra biggyesztek valami kajla szarukeretes szemüveget, le se tagadhatom, hogy szociális ügyvéd vagyok. Nem mintha mindez érdekelte volna a klienseimet. Ők csak azt akarták, hogy valaki meghallgassa őket, s nekem pont ez volt a dolgom. Időközben a lista tizenhétre bővült, s én négy órán keresztül csak az ő gondjaikkal foglalkoztam. Elfeledkeztem arról, hogy hamarosan húzós csatát vívok a Drake & Sweeney-vel. Elfeledkeztem Claire-ről is, bár sajnálatos módon ez

nem okozott különösebb nehézséget. Még Hectorról és chicagói utamról is elfeledkeztem. De nem feledkeztem el Ruby Simonról. Valamiképpen minden egyes új ügyfelem őt juttatta az eszembe. Nem, a biztonsága miatt nem aggódtam; sokkal hosszabb ideje élt már fedél nélkül ahhoz, hogy ne ismerné ki magát a sajátos utcai törvények világában. De miért jön el egy tiszta, rendes motelból, ahol a fürdőszobás szobájában, ha tetszik, akár reggeltől estig nézheti a televíziót? Miért vág neki a városnak, hogy felkutassa valahol a lepusztult, magára hagyott autóját? Mert drogfüggő, azért. Ilyen kurta, ilyen egyszerű a válasz. A drog mágnesként vonzza vissza az utcára. Ha még azt sem tudom elérni, hogy három napig kibírja rendezett, külvárosi motelokban, hogyan leszek képes abban segíteni, hogy végleg megszabaduljon a drogtól? A döntést nem nekem kell meghozni. Késő délutáni szöszmötölésemből a telefon csörgése vert fel. Warner bátyám hívott, nemrég érkezett, itt van a városban, üzleti úton, hívott volna korábban is, de nem tudta az új számomat, hol találkozzunk, és egyáltalán, miért ne vacsorázzunk együtt? Ő fizeti a cechet, mondta gyorsan, mielőtt még bármit is válaszolhattam volna, egyébként pedig hallott valami baromi jó új helyről, Danny O kocsmája, ez a neve, egy barátja nemrég járt ott, a kaja valami szuper! Drága ételekre én akkor már jó ideje nem gondoltam. Felőlem mehettünk akár oda is. A Danny O divatos volt, hangos, iszonyú drága. Szomorúan tipikus. Miután letettem a kagylót, még jó ideig meredtem a készülékre. Nem volt kedvem találkozni Warnerrel,

mert nem volt kedvem végighallgatni őt. Nem üzleti úton járt a városban, noha évente egyszer az is előfordult. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy a szüleim küldték. Szegények ott szomorkodtak Memphisben, egy újabb váláson emésztették magukat, s derékba tört karrieremet siratták. Valakinek végre már a körmömre kellett néznie. Ez a szerep mindig Warneré volt. Ott találkoztunk, a Danny O zsúfolt bárjában. Mielőtt még kezet fogtunk volna vagy megöleltük volna egymást, hátralépett, és jól megnézte magának új kinézetű öccsét. Szakáll, rendezetlen haj, légiósruha. – Ez igen! Mint egy igazi radikális! – szavalta humor és gúny sajátos keverékével. – Örülök, hogy látlak – feleltem, s igyekeztem nem törődni a teátrális nyitánnyal. – Fogytál – mondta. – Te viszont nem. Megveregette a pocakját, mintha csak az elmúlt napokban szedte volna fel a fölös kilókat. – Majd leadom. – Harmincnyolc éves volt, jóképű, s még mindig nagyon hiú a megjelenésére. A puszta tény, hogy célzást tettem a súlyfeleslegére, arra fogja késztetni, hogy egy hónap alatt megvékonyodjon. Warner akkor már három éve egyedül élt. A nők nagyon fontos szerepet játszottak az életében. A válása alatt még házasságtörést is emlegettek, igaz, mindkét részről. – Nagyszerűen nézel ki – mondtam aztán, és nem túloztam. Csináltatott öltöny, méregdrága ing és nyakkendő. Nekem is tele volt ilyennel egy egész szekrény.

– Te is. Mostanában így öltözöl, amikor munkába mész? – Többnyire. Nyakkendőt nem mindig kötök. Heinekent rendeltünk, s szopogattuk a tömegben. – Claire hogy van? – kérdezte. Túl voltunk a bevezetésen. – Gondolom, jól. Beadtuk a papírokat, közös megegyezéssel. Kiköltöztem a lakásból. – És most boldog? – Azt hiszem, megkönnyebbült, hogy megszabadult tőlem. Szerintem most boldogabb, mint egy hónappal ezelőtt. – Talált valakit magának? – Nem hiszem – feleltem. Vigyáznom kellett, mert a beszélgetésünk java részéről, ha nem minden egyes mondatáról, hamarosan a szüleim is tudni fognak; különösen a válásom körüli esetleges zűrös ügyekről. Szeretnék Claire-t hibáztatni, és ha ezt alá tudnák támasztani Warner híreivel, akkor a válást voltaképpen logikus lépésnek tekinthetnék. – És te? – kérdezte. – Én sem. Nem szoktam házon kívül intézni a dolgaimat. – Akkor miért váltok? – Sok oka van. Hadd ne részletezzem. Nem ezt várta. Az ő válása igen csúnya volt, mindkét fél keményen harcolt a gyerekekért. Ő megosztotta velem a részleteket, olykor már szinte kínos volt. Most viszonzást remélt. – De hát hogy? Egy nap arra ébredtél, hogy hopp!, válni akarok?

– Te is átmentél mindezen, Warner. Tudod jól, nem ilyen egyszerű. A főpincér hátravezetett minket egy távoli sarokba, s közben elmentünk egy asztal mellett, ahol Wayne Umstead ült két másik férfival, akiket nem ismertem. Umstead az egyik túsztársam volt, az, akit Mister az ajtóhoz küldött, hogy hozza be az ételt, s akit kis híján szintén elcsapott a golyó. Nem vett észre. A kereset délelőtt tizenegykor került Arthur Jacobsnak, az igazgatótanács elnökének az asztalára, miközben én épp a klienseim panaszáradatát hallgattam. Umstead nem volt üzlettárs, így hát még az is megeshetett, hogy egyáltalán nem is hallott a keresetről. Dehogynem hallott. Lázas délutáni értekezleteken bombaként robbant a hír. Elő kellett készíteni a védelmet; szigorú parancsokat osztogattak; irathalmokat köröztek. A cégen kívül senkinek egy szót sem! A felszínen minden csendes. Mintha nem történt volna semmi. Szerencsére Umsteadéktől nem lehetett látni az asztalunkat. Körülnéztem, szerettem volna meggyőződni róla, hogy nem futhatok bele senki kellemetlen ismerősbe. Warner martinit rendelt mindkettőnknek, de én gyorsan szóltam, kösz, nekem csak vizet. Warner mindent teljes odaadással csinált. Munka, játék, étel, ital, nők, még a könyvek és a régi filmek is. Egyszer majdnem halálra fagyott egy perui hegy tetején, olyan hóviharba került, máskor meg, miközben Ausztrália partjainál könnyűbúvárkodott, úgy megmarta valami vízi szörnyeteg, hogy kis híján otthagyta a fogát.

A válása utáni időszakot meglepően könnyen vészelte át, főként annak köszönhetően, hogy mániákusan szeretett utazni, és a világ majd minden országában sárkányrepült már, mászott irdatlan hegyekre, küzdött vérszomjas cápákkal, és hajszolt fekete, vörös, szőke és barna nőket. Mivel üzlettárs volt egy atlantai mamutcégnél, mesés pénzeket keresett. De sokat is költött. És a vacsora is a pénzről szólt. – Vizeeet?? – kérdezte undorodva. – Ne hülyéskedj már! Igyál valami rendeset. – Nem, kösz – tiltakoztam. Warner a martiniról majd a borra tér át. Az étteremből csak jó későn fogunk elmenni, de ő hajnali négykor már megint fenn lesz, a laptopjával szórakozik, és meg se kottyan neki az enyhe másnaposság. – Micsoda kis dög! – dünnyögte maga elé. Én épp az étlapot bogarásztam. Ő minden szoknyát megnézett. Megérkezett az itala, rendeltünk. – Mesélj valamit a munkádról – kérte, s kétségbeesetten azon igyekezett, hogy elhiggyem, tényleg kíváncsi rá. – Minek? – Mert baromira érdekes lehet. – Ezt most miért mondod? – Egy vagyont hagytál ott. Nyilván jó okod van rá, hogy állást változtattál. – Igen, jó okom van rá. Legalábbis nekem elég jó. Tudtam, hogy Warner előre eltervezte az estét. Célja volt vele, valamilyen szándék vezette, valahova el akart vele jutni. Eltervezte még azt is, mit fog mondani, hogy

valóban eljusson ahhoz a célhoz. De hogy mi ez a cél, azt nem tudtam. – A múlt héten letartóztattak – mondtam, hogy kitérítsem az irányból. Elég meghökkentő volt ahhoz, hogy sikeres kísérlet legyen. – Hogy micsoda?? Elmeséltem neki az egész történetet, aprólékosan és részletezően, mert így legalább én irányítottam a beszélgetést. A lopást elítélte, de nem is próbáltam védekezni. Maga az akta önmagában is igen bonyolult kérdés volt, ebbe egyikünk sem akart belemenni. – Tehát a Drake & Sweeney-hidat felégetted magad mögött? – kérdezte, miközben ettünk. – Fel, végérvényesen. – Mennyi ideig tervezed, hogy szociális joggal foglalkozol? – Még csak most kezdtem el. Azon még nem gondolkodtam, hogy meddig csinálom. Miért? – Mennyi ideig tudsz éhbérért dolgozni? – Ameddig van mit ennem. – Ez tehát a célod? Ez a színvonal? A puszta megélhetés? – Egyelőre. Miért, a tiéd mi? – Nevetséges kérdés volt. – A pénz. Hogy mennyit keresek; mennyit költök; mennyit tudok spájzolni valami jó kis helyen, ahol csak nézem, milyen szépen hízik, míg csak akkora nagy kazalnyi nem lesz, hogy aztán már soha többé nem lesz gondom semmire. Hallottam én ezt persze már korábban elégszer. Csodálni illett a féktelen mohóságot. Kissé nyersebb verziója volt ez annak, mint amit gyermekkorunkban

tanítottak nekünk. Dolgozz keményen, keress sok pénzt, és ebből a társadalom egésze is profitál majd valamiképpen. A bátyám szándékosan vitát provokált, de én nem akartam összezördülést. Egy efféle szópárbajnak nincs győztese; csak ostoba döntetlen a vége. – Mennyid van? – kérdeztem. Warner éppen elég pénzéhes volt ahhoz, hogy büszke legyen a gazdagságára. – Negyvenéves koromra egymillió dollárom lesz részvényekben és befektetésekben. Amikor negyvenöt leszek, már hárommillió. Amikor ötven, tízmillió. És akkor lesz az, hogy szépen fogom a kalapom, és kisétálok az ajtón. Kívülről fújtuk ezeket a számokat. A nagy tanácsadó cégek mindenütt egyformák. – Na és neked mennyid van? – kérdezte, miközben a farmon nevelt biocsirkéjét farigcsálta. – Lássuk csak. Most harminckét éves vagyok, és a vagyonom durván ötezer dollárra tehető. Harmincöt éves koromra, ha keményen dolgozom és ügyesen spórolok, ez úgy tízezer dollárra gyarapszik. Amikor ötven leszek, körülbelül húszezer dollárom lesz befektetésekben. – Tehát tizennyolc évi nélkülözéssel ennyit tudsz összekaparni. Ezért aztán már érdemes gürizni. – A nélkülözésről neked fogalmad sincs. – Az nem olyan biztos. A magunkfajta emberek számára a szegénység annyit tesz, mint olcsó lakás, ütött-kopott használt autó, viseltes ruha; annyit tesz, hogy nincs pénzed utazni, szórakozni, világot látni;

annyit tesz, hogy nem tudsz félretenni, nem tudsz befektetni, nem tudsz a biztonságodról, a nyugdíjadról gondoskodni. Valójában nincs semmid. – Tökéletes. Épp az én álláspontomat bizonyítod. Nem tudsz te semmit a szegénységről. Idén mennyi lesz az összkereseted? – Kilencszázezer. – Az enyém harminc. Mit tennél, ha valaki arra kényszerítene, hogy harmincezerért dolgozz? – Megölném magam. – El is hiszem. Vennéd a kis pisztolyodat, és szétdurrantanád a fejedet, csak hogy ne kelljen harminc rongyért dolgoznod. – Tévedsz. Gyógyszert vennék be. – Gyáva. – Kizárt dolog, hogy annyi pénzért képes lennék dolgozni. – Dolgozni azt tudnál, csak megélni nem tudnál belőle. – Az ugyanaz. – Ez a kettőnk közti különbség – mondtam. – Ahogy mondod, rohadtul különbözőek vagyunk. De hogyan lettünk azzá, Michael? Egy hónappal ezelőtt még éppen olyan voltál, mint én. Most meg nézz bele a tükörbe – ez a nevetséges borosta, ez a fakó ruha meg ez a baromság az emberek szolgálatáról meg az emberiség megmentéséről. Hol hibáztad el, Mike? Vettem egy mély levegőt, rámosolyogtam. Ő is lazított kicsit. Túlságosan civilizáltak voltunk ahhoz, hogy nyilvános helyen ölre menjünk. – Mindenesetre, öcsém, nagy marha vagy, annyi szent – mondta, előredőlt, és rákönyökölt az asztalra. –

Perceken belül üzlettárs lehettél volna. Okos vagy, tehetséges, egyedül élsz, gyereked nincs. Harmincöt éves korodban évi egymilliót kerestél volna. Kiszámolhatod, hogy ez mit jelent. – Túl vagyunk rajta, Warner. Már nem érdekel a pénz. Az csak az ördög mesterkedése. – Ó, milyen eredeti! De hadd kérdezzek tőled valamit. Mit fogsz csinálni, amikor egy nap arra ébredsz, hogy, mondjuk, hatvanéves vagy? Belefáradtál, hogy megmentsd a világot, mert a világot nem lehet megmenteni. Nincs egy vasad se, nincs még egy rohadt küblid se, amibe a dolgodat végezhetnéd. Nincs cég, nincsenek kollégák, nincs feleség, aki mint agysebész hozza a nagy dohányt, nincs senki, aki felemelne. Akkor mit csinálsz? – Hát, ezen én is gondolkoztam, és arra jutottam, hogy van nekem egy nagyokos bátyám, aki mocskosul gazdag. Szóval akkor majd felhívlak. – És ha addigra én már bekrepáltam? – Írjál bele a végrendeletedbe. A tékozló öcs. Ettől kezdve aztán már inkább az ételre koncentráltunk, a beszélgetés fokozatosan elsorvadt. Warner kellőképp öntelt volt ahhoz, hogy azt higgye, elég a nyílt konfrontáció, s én máris észhez térek. A fene nagy bölcsességével megvilágítja tévedésem számos káros következményét, s én azonmód elvetem ezt a szociális hókuszpókuszt, és keresek valami tisztességes állást. – Majd én beszélek vele – hallottam szinte, ahogy nyugtatgatja a szüleinket. Még néhányszor azért belém döfött. Megkérdezte, milyen a szociális csomag a Tizennegyedik utcai

Jogsegélyszolgálatnál. Eléggé karcsú, feleltem. És a nyugdíjbiztosítás? Az nincs. Elég lenne tán, okoskodott, ha csak néhány évig menteném a lelkeket, utána érdemes volna újra megnéznem, milyen is a valódi világ. Megköszöntem szépen. Annyit tanácsolt még, hogy keressek egy rokon lelket magamnak, egy pénzes nőszemélyt, és vegyem feleségül. Az étterem előtt elköszöntünk egymástól. Biztosítottam afelől, hogy tudom, mit csinálok, vigyázok magamra, és nem lesz semmi bajom, s mindezek okán a szüleinket nincs miért megrémítenie. – Ne ijeszd meg őket, Warner. Mondd meg nekik, hogy errefelé minden a legnagyobb rendben van. – Majd hívjál, ha megéhezel! – intett búcsút erőtlen humorral. Én is intettem, s ki-ki ment a maga útján. A Pylon Grill egész éjszaka nyitva tartó kávézó volt a George Washington Egyetem mellett. Úgy ismerték, mint az álmatlanságban szenvedők és a mániákus hírfalók törzshelyét. A Post legelső kiadása minden éjjel pár perccel éjfél előtt érkezett, s ekkor a Pylon éppoly nyüzsgő volt, mint egy menő gyorsétkezde délidőben. Vettem egy újságot, és beültem a bárba, ahol igencsak sajátos látvány fogadott, mert minden teremtett lélek a frissiben érkezett lapot olvasta. Egy pisszenés nélkül vagy harminc ember bogarászta a híreket. Megdöbbentett a csend. Mintha az újság legalábbis hadüzenetről tudósítana. A sztoriról a Post természetesen vezető helyen számolt be. A tudósítás az első oldalon indult, vastag betűs főcím alatt, és a tizediken folytatódott, ahol már

fényképek is helyet kaptak: egy kép Lontae Burtonről, amelyet a tiltakozó felvonulás plakátjáról vettek, aztán Mordecai, úgy tíz évvel fiatalabb kiadásban, és egy hármas tabló – amely kétségkívül a porig alázza a Drake & Sweeney előkelőségeit. A fénykép közepén Arthur Jacobs, tőle jobbra Tillman Gantry, balra DeVon Hardy arcképe. Ez utóbbi két fényképet a Post a bűnügyi nyilvántartóból kérte ki. Hardy azért kapott helyet a triászban, mert egyrészt ő is a kilakoltatottak közé tartozott, másrészt minapi halála nagy port kavart. Arthur Jacobs mint egyenrangú fél két bűnöző, két afroamerikai börtöntöltelék között, akiknek mellkasa előtt apró azonosító számok sorjáznak – és mindez a Post tizedik oldalán. Láttam őket magam előtt, amint kora reggel az irodákban és a tárgyalókban zsibognak fejvesztve, zárt ajtók mögött, telefonok kikapcsolva, ülések elnapolva. A válaszlépésen törik a fejüket, száz különféle stratégiát dolgoznak ki, tömegkommunikációs szakértőikkel egyeztetnek. Soha nem volt még ily sötét órátok, fiúk. A faxháború is hamarosan a kezdetét veszi. Az egész országban szerteküldik a trió fényképének másolatát, ügyvédi irodákba, tanácsadó cégekhez, a jog- és közrend felett őrködő ezernyi intézménybe, ahol a tisztelt kollégák a hasukat fogják majd nevettükben. Gantry igencsak fenyegetően nézett rám a fényképről, s félve gondoltam arra, hogy vele is csatát készülünk vívni. És aztán végül ott volt az én fényképem, ugyanaz, mint amit az előző szombaton is használtak, amikor a

letartóztatásomról tudósítottak. Úgy mutattak be, mint aki a kapcsot jelenti a cég és Lontae Burton között – bár azt a riporter természetesen semmiképpen sem tudhatta, hogy Lontae-val ténylegesen találkoztam. Hosszú és alapos beszámoló volt. A kilakoltatással indított, annak minden szereplőjéről szót ejtett, beleértve Hardyt is, aki hét napra rá megjelent a Drake & Sweeney irodáiban, ahol túszokat ejtett, kiknek egyike én voltam. Tőlem aztán Mordecai felé kanyarodott, majd a Burton család tragédiája következett. Megemlítette a letartóztatásomat, bár beszélgetésünkkor arra nagyon vigyáztam, hogy a vitatott aktáról csak a lehető legkevesebbet mondjam el az újságírónak. Aki egyébként állta a szavát – nem említett minket név szerint, s csak úgy hivatkozott ránk mint „jól értesült források”. Jobb cikket magam sem tudtam volna írni. Az alperesek egyike sem nyilatkozott. Úgy tetszett, az újságíró nem tett különösebb erőfeszítést, hogy szóra bírja őket. HARMINCEGYEDIK FEJEZET Warner hajnali ötkor felhívott. – Ébren vagy már? – kérdezte. A hotelszobájában volt, máris csúcssebességen, és kérdések és kommentárok özönét zúdította rám. Már olvasta az újságot. A hálózsákomban kucorogtam, próbáltam még egy kicsit őrizni a meleget, s hallgattam, ahogy a bátyám elmagyarázza, pontosan hogyan is kell levezényelni a pert. Warner peres ügyvéd volt, méghozzá a legjobbak egyike, és a Burton-ügy várható tárgyalótermi hatása teljesen felajzotta. Nem kértünk elég kártérítést – a

tízmillió szinte semmi. Egy jó esküdtszék, és a határ a csillagos ég. Ó, hogy milyen szívesen megcsinálná ő maga. Na és Mordecai? Van gyakorlata az ilyesmiben? És a díjazás? Nyilván negyven százalék a részünk. Talán mégsem vagyok annyira reménytelen eset. – Tíz százalék – feleltem a sötétben. – Micsoda?! Tíz százalék?? Elment az eszed? – Nonprofit cég vagyunk – próbáltam magyarázni, de nem is figyelt rám. Csak szapult egyfolytában, amiért nem vagyok elég kapzsi. Az akta, az bizony komoly gondot jelent, mondta, mintha erre nem jöttünk volna rá magunktól is. – Az akta nélkül tudjátok bizonyítani a vádat? – Igen. Harsogva nyerített az újságbeli fotón: az öreg Jacobs két fegyenc között. A gépe két óra múlva indul Atlantába. Kilenckor már ott fog ülni az íróasztalánál. Már alig várja, hogy szétküldhesse a fényképet. Ahogy megérkezik, azonnal elfaxolja a nyugati partra. Letette, miközben még épp hadart valamit. Összevissza három órát aludtam. Egy keveset még forgolódtam, de már nem jött álom a szememre. Túl sok minden változott meg az életemben ahhoz, hogy nyugodtan tudjak pihenni. Lezuhanyoztam, átmentem a pakisztániakhoz, napfelkeltéig ott szürcsölgettem a kávét, aztán vettem Rubynak néhány süteményt. Fél nyolckor, amikor odaértem, két ismeretlen autó parkolt a Tizennegyedik és a Q utca sarkán, az irodától nem messze. Lassan elhajtottam mellettük, az ösztöneim azt súgták, ne álljak meg. Rubyt nem láttam a lépcsőn.

Ha Tillman Gantry úgy gondolja, hogy erőszak alkalmazásával valamiképpen nyomatékosítani tudja a védelem álláspontját, egy percig sem fog tétovázni. Mordecai külön figyelmeztetett is erre, bár valójában nem volt rá szükség. Felhívtam a lakásán, és elmeséltem neki, mit láttam. Fél kilencre bejön, mondta, majd akkor találkozunk. Sofiát majd ő figyelmezteti. Abraham nem volt Washingtonban. Két hétig szinte egyebet sem csináltam, mint a perre készültem. Persze közben sok más egyéb is foglalkoztatott – Claire, a kiköltözésem, az új munkám -, de azért a RiverOaks és a régi cégem elleni per voltaképpen egy percre sem hagyott nyugodni. Minden nagyobb ügy esetén ezt éltük át: a kereset benyújtását lázas izgalom és készülődés előzi meg, s miután a bomba becsapott és a füstfelhő eloszlott, szusszanunk egy nagyot, és kellemesen nyújtózunk egyet. Gantry még a kereset benyújtását követő napon sem ölt meg minket. Az iroda élte a maga normális életét. A telefon nem csöngött gyakrabban, mint máskor, ügyfél se jött több, mint más napokon. Most, hogy a per ügyeit átmenetileg félretehettük, többet foglalkozhattam egyéb kötelezettségeimmel. Elképzeltem, micsoda pánik uralkodhatott el a Drake & Sweeney márványtermeiben. Súlyos mosolyszünet, semmi évődés meg pusmogás a rövidke kávészünetekben, tréfálkozásnak nyoma sincs, a férfiak szóba sem hozzák a kosármeccseket. Ennél még egy ravatalozóban is nagyobb a zsivaj.

A trösztellenes részlegen azok, akik ismertek, most különösen komorak. Polly a szokottnál is odaadóbban végzi a munkáját, mosolytalan és megközelíthetetlen. Rudolph a szobájában gubbaszt, s csak akkor lép ki az ajtón, ha a főnökökhöz megy raportra. Annak, hogy egyszerre négyszáz ügyvéd becsületébe gázoltunk bele, volt azért egy szomorú mellékzöngéje is: nem hagyhattuk figyelmen kívül azt a kellemetlen igazságot, hogy kilencvenkilenc százalékuk nemcsak hogy ártatlan volt, de halvány sejtelme sem volt a tényekről. Senkit nem érdekelt, mi zajlik az ingatlanrészlegen. Braden Chance-t szinte alig ismerte valaki. Én magam hét évig dolgoztam a cégnél, és még csak a nevét sem hallottam egészen addig, amíg nem kezdtem el kotorászni az adatbázisban a Mister-ügy kapcsán. Sajnáltam a vétleneket – a régi motorosokat, akik felépítettek egy nagy és erős céget, és akik fáradságosan kiképeztek minket; a volt közvetlen kollégáimat, akik hívek akartak maradni a tradícióhoz, és valóban kiválóan dolgoztak; az újoncokat, akik egyszer csak arra a hírre ébredtek, hogy nagyra becsült munkaadójuk valamiképpen egy öttagú család haláláért felelős. De együttérzésem nem terjedt ki Braden Chance-ra, Arthur Jacobsra és Donald Rafterra. Ők úgy döntöttek, hogy a torkomnak esnek. Hát akkor most izzadjanak. Megan engedélyezett magának egy kis szünetet, s egy röpke félóráig nem azzal bajlódott, hogy rendet tartson nyolcvan hajléktalan asszony között. Beültünk a kocsiba, északnyugatnak indultunk. Fogalma sem volt, hol lehet Ruby autója, s nem is hittük, hogy megtaláljuk.

Mindazonáltal jó ürügy volt arra, hogy pár percig együtt lehessünk. – Nem szokatlan, amit Ruby csinált – mondta Megan bátorítóan. – A hajléktalanok, különösen a drogfüggők viselkedése többnyire kiszámíthatatlan. – Ehhez hasonlót látott már? – Láttam én már mindent. Az ember megtanulja, hogy higgadtan tudomásul vegye a dolgokat. Ha egy menhelyi asszony leszokik a drogról, talál magának munkát meg lakást, elmondunk egy hálaimát. De nem járunk örömtáncot, mert pár nap múlva jön egy másik Ruby, és összetöri a szívünket. Göröngyös út ez nagyon. – Hogy nem törik le a kudarcok? – Ezek az asszonyok nagyon sok erőt adnak. Remek emberek. A legtöbbjük házasságon kívül született, nyomorult gyerekkora volt, a kutya se törődött vele. Elbuknak, újra és újra, de valahogy mindig talpra állnak. A jogsegélyszolgálattól háromutcányira elgurultunk egy szerelőműhely mellett, amely mögött seregnyi autóroncs éktelenkedett. A bejáratot egy testes, acsargó kutya őrizte, nyakán vastag lánc. Nem égtem a vágytól, hogy rozsdás autómaradványokat szemlézzek, s döntésemet, hogy továbbhajtsak, a derék vicsorgó eb csak felgyorsította. Úgy tippeltünk, hogy Ruby az iroda, a Naomi-ház, a Logan Circle és a Mount Vernon tér alkotta szabálytalan négyszögben élhet valahol. – De persze nem tudhatjuk – mondta Megan. – Mindegyre meglepődöm, hogy ezek az emberek mennyire nem képesek egy helyben maradni. Rengeteg

idejük van, és egyik napról a másikra sokszor kilométerekkel teszik át a székhelyüket. Figyeltük a hajléktalan lézengőket. Lépésben poroszkáltunk, minden egyes koldust szemügyre vettünk. Parkokban sétáltunk, odamentünk a bokrok alján meghúzódókhoz, néhány pénzdarabot dobtunk a pohárkájukba, reméltük, ráakadunk egy-két ismerősre. Nem volt szerencsénk. Visszavittem Megant a Naomi-házhoz, és megígértem neki, hogy délután még felhívom. Ruby tökéletes ürügyet szolgáltatott arra, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat. A képviselő már ötödik alkalommal jutott be a Kongresszusba Indiana államból, republikánus volt, a neve Burkholder, a Virginia úton bérelt lakást, de a kora esti órákban a Capitolium környékén szeretett kocogni. A stábja tájékoztatta a médiát, hogy Burkholder munka után szokása szerint lezuhanyozik és átöltözik egy ritkán használt, a képviselők számára kialakított konditeremben az egyik irodaépület alagsorában, s innen indul sportolni. Burkholder egy volt a 435 képviselő közül, s ekképpen gyakorlatilag ismeretlen, noha már tíz éve élt és dolgozott Washingtonban. Közepesen ambiciózus, tisztaságmániás férfi volt, az egészséges életmód megszállottja, negyvenöt éves. Mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozott, és az egyik pénzügyi albizottságot vezette. Szerdán kora este meglőtték, miközben magányosan kocogott, nem messze a Union pályaudvartól. Mint mindig, most is melegítőben futott, nem volt nála semmi értékes holmi, se pénztárca, se hitelkártya. Nem lehetett

tudni, mi volt az indíték. Talán kocogás közben beleütközött valakibe, esetleg összeszólalkoztak, netán éles szóváltás támadt – az eredmény mindenesetre két lövés. Az első elkerülte a képviselőt, a második viszont a bal felkarján eltalálta, a válláig hatolt, és a nyakához nagyon közel állt meg. A lövöldözés nem sokkal sötétedés után történt a járdán, s bár az úton kései ingázók ezrei robogtak hazafelé, csak négy szemtanú akadt. Ők egybehangzóan azt állították, hogy a támadó afféle tipikus hajléktalan kinézetű fekete férfi volt, de semmi egyedi jellegzetességet nem figyeltek meg. A fegyveres férfi befutott a parkba, s mire az első autós le tudott parkolni, s visszasietett a helyszínre, hogy Burkholder segítségére legyen, már árkon-bokron túl járt. A képviselővel a mentők a Washington Egyetem kórházába száguldottak, ahol kétórás műtéttel eltávolították a vállából a golyót. A beavatkozás után az orvosok jelentése szerint Burkholder állapota kielégítő volt. Politikust sok évvel azelőtt lőttek meg utoljára Washingtonban. Igaz, jó néhányat megtámadtak és kiraboltak, de maradandó sérülést egyikük sem szenvedett – sőt, az esetből még az a hasznuk is származott, hogy a támadás nyomán kedvükre szónokolhattak a bűn ellen, s kesereghettek az értékek kiüresedése és az általános morális hanyatlás miatt; és mindezt persze ragyogó mosollyal az ellenzékben lévő párt tálcájára tehették. Burkholdernek azonban, amikor éjjel tizenegykor a tévéből megtudtam, mi történt, sem kedve, sem

lehetősége nem volt szónokolni. Jó darabig félárbocra eresztett szempillákkal ücsörögtem a székemen, olvasgattam meg bokszot néztem. Eseménytelen volt a nap, egészen addig, amíg Burkholdert meg nem lőtték. A híradó műsorvezetője elfúló hangon jelentette be a hírt, majd a képviselőnek a háttérből mosolygó fényképe előtt még elmondott néhány információt, aztán kapcsolták a kórházat, ÉLŐ-ben!, ahol a traumatológia épületszárnya előtt egy riporter a hidegtől vacogva, ám patetikus gesztussal arra a kapura mutatott, amelyen négy órával korábban Burkholderrel beviharzottak a mentősök. A hatás kedvéért egy mentőautó fényei villództak a háttérben, s mivel a hölgy vérrel vagy hullával nem szolgálhatott, az esetet igyekezett minél szenzációsabban tálalni. A műtét jól sikerült, jelentette, Burkholder most már alszik, az állapota stabil. Az orvosok kiadtak egy nyilatkozatot, amely semmiféle lényegi információt nem hordozott. Egy-két órával korábban Burkholder számos kollégája jött be sietve a kórházba, s hármat közülük a riporternek sikerült rávennie, hogy a kamera elé álljon. Ünnepélyes, komor ábrázattal szorongtak a mikrofon előtt, noha Burkholder élete egy pillanatig sem forgott veszélyben. Belebandzsítottak a kamerába, és igyekeztek olyan látszatot kelteni, mintha ez az egész szituáció otromba beavatkozást jelentene legbensőbb magánéletükbe. Még csak a nevét sem hallottam egyikőjüknek sem. Kifejezték mélységes aggodalmukat és együttérzésüket. Burkholder állapotát igencsak gyászos színben festették le, noha erre az orvosi jelentés a legkevésbé sem adott

okot. S ha már ott voltak, hamarjában kiselőadást tartottak Washington általános hanyatlásának okairól és várható következményeiről. Aztán egy másik élő kapcsolás következett, mégpedig a támadás helyszínéről, s egy másik agyalágyult riporter ott állt Pont Azon A Helyen!, ahol Burkholder vére kicsordult. És most tényleg valami egészen borzongatót lehetett látni. Vérfolt piroslott az aszfalton, s a hölgy erőteljes drámai gesztussal lemutatott a járdára. Aztán lekuporodott, szinte megérintette a rémséges pacát. Aztán egy rendőr jelent meg mellette, és úgy nagyjából elmesélte, mi is történt. A riport élő volt. A kisasszony nem vette észre, hogy a háttérben rendőrautók fényei villognak. Én viszont jól láttam. Razzia indult. A rendőrség hozzáfogott, hogy igen nagy erők bevetésével megtisztítsa az utcákat, rabomobilokba lapátolja az otthontalanokat, s elvigye őket valamerre. Egész éjszaka ezen dolgoztak. Letartóztattak bárkit, akit azon kaptak, hogy a földön ül, padon alszik, kéreget, bárkit, akin látszott, hogy nincs hova hazamennie. Csavargással vádolták őket, szemeteléssel, nyilvános helyen való italozással, koldulással. Azért mégsem tartóztattak le mindenkit. Két kisbusznyi embert egy darabig a Rhode Island úton vittek északkeleti irányban, majd lerámolták őket egy parkolóban, nem messze egy olyan közösségi háztól, amelyben egész éjszaka meleg levessel várták a betérőket. Egy másik furgon, amely tizenegy embert szállított, a T utcán állt meg, a Kálvária Missziónál, ötutcányira az irodánktól. Az embereknek felkínálták a

választási lehetőséget: vagy börtönbe mennek, vagy most szépen kiszállnak. Kiszálltak. HARMINCKETTEDIK FEJEZET Már nagyon kellett egy ágy. Szinte soha nem tudtam tisztességesen kialudni magam, csak forgolódtam a padlón, s próbáltam bebizonyítani valamit – nem valaki másnak, egyszerűen csak magamnak. Még nem is hajnalodott, koromsötét volt a szobában, de én már fent voltam, ültem a hálózsákomban, s ünnepélyesen megfogadtam, hogy találok valami puhább fekvőalkalmatosságot. Ugyanakkor pedig vagy ezredszer kérdeztem magam hitetlenkedve: hogy lehet túlélni azt, ha az ember a járdán alszik? A Pylon Grillben sok ember és jó meleg volt, az asztalok fölött vagy egy arasznyira cigarettafüst szállt, s minden zugot kellemes kávéillat járt át. Mint rendesen hajnali fél ötkor, a kávézó most is tele volt a hírek szerelmeseivel. A nap hőse Burkholder volt. Fényképét a Post a címoldalon közölte, s a róla szóló seregnyi cikken kívül a lövöldözésről és a rendőrségi vizsgálatról is lehetett olvasni. A razziáról azonban semmit. Majd később Mordecaitól megtudom a részleteket. A városi mellékletben kellemes meglepetés várt. Úgy tűnt, Tim Claussen ráharapott az ügyre. Valósággal fölpezsdítette a keresetünk. Terjedelmes cikkben a három alperes mindegyikét bemutatta, alaposan utánajárt a dolgaiknak. Elsőként a RiverOaksról írt. A vállalatot húsz éve alapították, magánkézben van, egy csoport befektető tulajdonában, akik közül külön említést érdemel Clayton Bender, egy

keleti parti ingatlanmágnás, akinek a vagyonát a beavatottak kétszázmillió dollárra teszik. A történethez Bender fényképét is mellékelték, és az egyik hasáb alatt a RiverOaks Maryland államban lévő, hagerstowni székházának a képét is elhelyezték. A húsz év alatt a vállalat tizenegy irodaházat és számos bevásárlóközpontot épített Washington és Baltimore belső negyedeiben és külvárosaiban. A RiverOaks teljes vagyonát durván háromszázötven-millió dollárra becsülték, bár bankkölcsönökről is suttogtak; ezek nagyságáról azonban Claussen nem tudott érdemi információt szerezni. A főváros északkeleti részébe tervezett árukézbesítő telep történetéről az újság gyötrelmes részletességgel számolt be. Aztán áttért a Drake & Sweeney-re. Claussent – a legkevésbé sem meglepően – a cégtől senki sem fogadta, bárkinek is hagyott üzenetet, nem hívták vissza. Némi háttérinformációt azonban valahogy csak összegyűjtött – alkalmazottak száma, a cég rövid története, néhány kiváló, híressé vált ügyvéd. Két táblázatot is mellékelt, mindkettőt a U.S. Law című neves jogalkalmazási és jogtudományi magazinból vette. Mindkettőben az ország tíz legnagyobb jogi vállalata szerepelt, melyek az első táblázatban az alkalmazottak száma, a másodikban a partnerek fizetése szerint voltak rangsorolva. Az előbbiben nyolcszáz alkalmazásban álló ügyvédjével a Drake & Sweeney az ötödik, míg az utóbbiban a partnerek átlagos évi 910 500 dolláros fizetésével a harmadik helyet foglalta el. Létezik, hogy én tényleg veszni hagytam ilyen őrült sok pénzt?

A nem éppen álomszerű trió harmadik tagja Tillman Gantry volt; az ő mozgalmas életének sokszínű bemutatása nem okozott nehézséget az újságírónak. Megszólaltatott néhány rendőrt. Egy korábbi cellatárs ódákat zengett róla. Egy lelkész, aki a város északkeleti részében szolgált, arról áradozott, Gantry milyen jóságos szívvel emelt néhány kosárpalánkot az utcagyerekeknek. Egy valamikori prostituált jól emlékezett még a pofonokra. Gantry két vállalat kulcsfigurája is volt – az egyik a TAG, a másik a Gantry Group -, s ezeken keresztül igen jelentékeny birodalmat kormányzott. Birtokában volt három használtautó-telep, két kis bevásárlóközpont, egy lakóépület, amelyben két embert lőttek agyon, hat bérelhető ikerház, egy bár, ahol megerőszakoltak egy nőt, egy videotéka és seregnyi üres telek, amelyeket az idők folyamán bagóért vett meg a várostól. A három alperes közül egyedül Gantry volt hajlandó beszélni. Elismerte, hogy a megelőző év júliusában alig tizenegyezer dollárért vette meg azt a bizonyos Florida sugárúti raktárépületet, és január 31-én csakugyan kétszázezerért adta el a RiverOaksnak. Azt mondta, az ilyesmi szerencse dolga. Az épület használhatatlan volt, de a telek, amelyen állt, sokkal többet ért tizenegyezernél. Ezért vette meg. Elmondása szerint a raktárépület mindig is vonzotta az illegális betelepülőket. Igazság szerint kényszerítették rá, hogy kiűzze onnan őket. Bérleti díjat soha nem szedett, és fogalma sincs, honnan származhat ez a képtelen pletyka. Vagy egy tucatnyi ügyvédje van, ők majd minden rágalmat vitézül visszavernek.

A cikk nem említette a nevemet. Nem esett szó sem DeVon Hardyról, sem a túszdrámáról. Épp csak pár mondat Lontae Burtonről és a keresetben foglalt állításokról. Immár második napja, hogy a dicső hagyományokkal büszkélkedő, tiszteletre méltó Drake & Sweeney-t becsmérlő módon összefüggésbe hozzák egy valamikori strici nevével. Ráadásul a cikk hangneme azt sugallta, hogy a cég ügyvédei éppen olyan – ha nem olyanabb – bűnözők, mint Tillman Gantry. Az újságíró a cikk végén ígéretet tett arra, hogy a másnapi számban folytatja majd az ágas-bogas történet felfejtését, és részletesen beszámol Lontae Burton komor és szomorú életéről. Vajon meddig engedi Arthur Jacobs, hogy szeretett cégének a nevét ily csúfosan meghurcolják? A Post, ha egyszer kipécéz magának egy ügyet, ragad, mint a bogáncs. Claussen láthatóan megállás nélkül dolgozik. Cikk cikket követ, egyik témából adódik a másik. Kilenc óra múlt tíz perccel, amikor az ügyvédemmel megérkeztem a Hatodik utca és az Indiana sugárút sarkára, a belvárosi Carl Moultrie igazságügyi palotához. Mordecai tudta, merre kell mennünk. Én addig még a közelében sem jártam a palotának, amelyben a washingtoni polgári és büntetőpereket tárgyalták. A főbejáratnál hosszú sor kígyózott, amely csak csigalassúsággal araszolgatott befelé, mert az ügyvédeket, a peres feleket, a vádlottakat és a bűnözőket egyaránt átvilágították egy kis ketyerével, nincs-e náluk valami veszedelmes fémes tárgy. Belül

kész zsibvásár fogadott – nyüzsgő emberáradat, háromemeletnyi dzsungel, folyosók, irodák, tárgyalótermek. Nekünk a 114-es számmal jelzett szobába kellett mennünk; Norman Kisner bíró úrhoz voltam berendelve, első meghallgatásra. Odakint sokan várakoztak, az ajtó mellett még másik tíz név is szerepelt a kifüggesztett listán. Benyitottunk. A padsorok üresek voltak, ügyvédek jöttek-mentek. Mordecai hátrament, én beültem a második sorba. Valami képeslapot kezdtem nézegetni, és igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy rendkívüli mértékben untat ez az egész. – Jó reggelt, Michael – hallottam valakit jobbra, hátul. Donald Rafter volt, két kézzel szorongatta a diplomatatáskáját. Mögötte még egy másik alakot is láttam, s bár tudtam, hogy ő is peres ügyvéd a volt cégemnél, a nevére nem emlékeztem. Biccentettem, és nagy nehezen kinyögtem: – Szevasz. Arrébb oldalaztak a padsorok között, és a lehető legtávolabb tőlem leültek. Ők képviselték a károsult felet, s ebbeni minőségükben az ellenem folytatott eljárás minden egyes mozzanatát figyelemmel kísérhették. De hiszen ez még csak az első meghallgatás! A bíró fel fogja olvasni a vádat, én ártatlannak fogom vallani magam, a meglévő korlátozó feltételek mellett elbocsátanak, és mehetek haza. Ehhez minek ide Rafter? Csak lassan jöttem rá, mi a válasz. Üveges szemmel bámultam a lapot, igyekeztem a legteljesebb mértékben nyugodtnak látszani, és apródonként leesett a tantusz. A

jelenléte nem más, mint figyelmeztetés. A lopást igen súlyos vétségnek tartották, és a sarkamban akartak lenni minden pillanatban. Az összes peres ügyvéd között Rafter volt a legagyafúrtabb és a leghitványabb. Gondolták, amint meglátom a tárgyalóteremben, máris kilel a hideg. Fél tízkor Mordecai bejött értem; a bíró vár az irodájában. Bemutatott neki, majd mindhárman leültünk egy kis asztalkához. Kisner bíró legalább hetvenéves volt, szikár fejét deres, bozontos haj és rendezetlen, őszes szakáll keretezte. Izzó barna szeme szinte lyukat égetett az emberbe. Az ügyvédemmel már sok éve ismerték egymást. – Épp azt mondtam Mordecainak – fordult felém egy lendületes kézmozdulattal -, hogy ez egy nagyon szokatlan ügy. Egyetértően bólintottam. Nekem feltétlenül szokatlan volt. – Arthur Jacobsot már vagy harminc éve ismerem. Ami azt illeti, elég sok ügyvédjével is találkoztam már. Jó ügyvédek. Tényleg azok voltak. A cég csak a legjobbakat vette fel, és utána még igen alaposan fel is készítette őket. Kellemetlenül érintett, hogy a tárgyalásvezető bíró ilyen nagyra tartja a károsult felet. – Pénzügyi szempontból elég nehéz megítélni, mit is jelent egy cég számára, ha egy adatokkal teli, a mindennapi munkában használt aktáját ellopják. Valójában csak egy nagy halom papír, melynek az adott ügyvéden kívül más számára nincs valós értéke. Egyetlen árva fillért nem kapna érte senki, ha el akarná

adni a piacon. Nem vádolom magát azzal, hogy ellopta az aktát. Ezt érti, ugye? – Igen, értem. – Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy tényleg értem, de azt akartam, hogy folytassa. – Tételezzük fel, hogy az akta önnél van, továbbá tételezzük fel azt is, hogy ön hozta el a cégtől. Ha most visszaadná, az én felügyeletem mellett, hajlanék arra, hogy az aktát igen csekély összegre értékeljem, mindenesetre feltétlenül száz dollárnál kevesebbre. Ez esetben természetesen csupán vétségről lenne szó, és némi kis papírmunkával az egészet a szőnyeg alá söpörhetnénk. Valamint, ugyancsak természetesen, bele kell egyeznie, hogy nem használ fel semmifajta olyan információt, amely az aktából származtatható. – És mi történik akkor, ha nem adom vissza? Már föltéve persze, hogy nálam van. – Akkor az akta hirtelen sokkal értékesebb lesz. Megáll a minősített lopás vádja, és bírósági tárgyalás következik. Amennyiben az ügyész be tudja bizonyítani az álláspontját, és az esküdtszék bűnösnek találja önt, akkor az én tisztem lesz, hogy kiszabjam az ítéletet. Rezzenéstelen pillantása, fakó hangszíne és elsötétülő homloka nem hagyott bennem szemernyi kétséget sem afelől, hogy ez az ítélet valami olyasmi lenne, amit inkább kihagynék. – Emellett, ha az esküdtszék bűnösnek mondja ki önt a minősített lopásban, akkor elveszti a kamarai tagságát, és nem gyakorolhatja tovább a hivatását. – Igen, bíró úr, értem – motyogtam leforrázva. Mordecai mindeddig a háttérben maradt, de minden szóra figyelt, és mindent magába szívott.

– Ebben az ügyben az időnek kulcsszerepe van – folytatta Kisner. – A polgári per kimenetele az akta tartalmától függhet. Az akta minősítése azonban egy másik bíró dolga lesz egy másik tárgyalóteremben. A büntetőpert szeretném még azelőtt lezárni, hogy a polgári perben túlságosan nagy lenne az előrehaladás. Azt továbbra is föltételezzük, hogy az akta önnél van. – Mennyi időnk van? – szólalt meg Mordecai. – Azt hiszem, két hét elegendő ahhoz, hogy meghozzák a döntést. Megegyeztünk, hogy igen, a két hét méltányos. Mordecai és én visszamentünk a tárgyalóterembe, és még vagy egy órát ücsörögtünk, miközben semmi sem történt. Tim Claussen érkezett a Posttól egy csapat ügyvéd kíséretében. Meglátott bennünket, de nem jött oda. Mordecai lassan odaballagott hozzájuk, és feltűnés nélkül elmagyarázta, hogy a teremben két ügyvéd is van a Drake & Sweeney-től, Donald Rafter meg egy másik fickó, akinek a nevét nem tudjuk, és talán hajlandóak lennének nyilatkozni a sajtónak. Claussen azonnal becserkészte őket. Ingerült hangokat lehetett hallani a hátsó padból, ahol Rafter múlatta az időt. Egy idő után aztán kimentek a tárgyalóteremből, és odakint folytatták a vitát. A Kisner előtti megjelenésem végül is nem nyúlt hosszabbra, mint gondoltam. Nem vallottam bűnösnek magam, aláírtam néhány iratot, és már ott sem voltunk. Raftert nem láttuk sehol.

– Miről beszélgettetek Kisnerrel, mielőtt én is hátramentem? – kérdeztem, mihelyst kint ültünk a kocsiban. – Csak arról, amit aztán elmondott neked is. – Elég kemény egy fazon. – Jó bíró, de korábban sok évig ügyvédkedett is, büntetőügyekben, és a legjobbak egyike volt. Nem szereti az olyan ügyvédeket, akik ellopják más ügyvédek aktáit. – Ha elítélnek, mennyit kapok? – Nem mondta. De valamennyit ülnöd kell, az tuti. Megálltunk egy piros lámpánál. Szerencsére én vezettem. – Na, jól van, tanácsos úr – mondtam -, akkor most mit csinálunk? – Van két hetünk. Ne siessük el a dolgot. Ráérünk még dönteni. HARMINCHARMADIK FEJEZET Két írást is közölt a reggeli Post, mindkettőt kiemelt helyen, fényképpel illusztrálva. Az első az volt, amelyet az újság még az előző napi számban beígért – Lontae Burton tragikus életének hosszú históriája. Az elsődleges hírforrás a nagymama volt, noha rajta kívül az újságíró még beszélt Lontae két nagynénijével, egy korábbi munkáltatójával, egy szociális munkással, egykori egyik tanárával, és ellátogatott a börtönbe is, hogy váltson pár szót az anyjával és a két fivérével. Tipikus rámenősségével és kiapadhatatlan anyagi forrásaival az újság remek csokorba gyűjtötte mindazon tényeket és információkat, amelyekre később majd komoly szükségünk lesz.

Amikor Lontae megszületett, az édesanyja mindössze tizenhat éves volt, de már volt egy fiúgyermeke. Lontae után még egy gyermeket hozott világra. Mindhárom gyerek házasságon kívül született, különböző apáktól. A lánya apjáról nem volt hajlandó beszélni. Lontae a város északkeleti részében nőtt fel, nehéz körülmények között, igen kemény környéken. Hányatott sorsú anyjával szinte állandóan úton voltak, hol a nagymamájánál, hol meg valamelyik nagynénjénél laktak. Az anyja úgy járt a börtönbe, mint más a sarki fűszereshez, Lontae a hatodik osztály után ki is maradt az iskolából. Élete ettől kezdve reménytelenül szomorú. Drog, fiúk, utcai bandák, kisebb lopások, veszélyes utcai lét. Számos munkahellyel próbálkozott, mindenütt a minimálbért kapta, és teljességgel megbízhatatlannak bizonyult. A rendőrségi nyilvántartások meglehetősen sokat elárultak: Lontae-t először bolti lopásért tartóztatták le, tizennégy éves korában. A fiatalkorúak bírósága elé került. Három hónappal később ismét ott találta magát, nyilvános részegségért, majd tizenöt éves korában marihuána birtoklásáért. Tizenhat évesen prostitúcióért tartóztatták le, már nem fiatalkorúként kezelték, elítélték, de nem került börtönbe. Legközelebb minősített lopásért állt bíróság elé, egy zálogházból lopott el egy hordozható CD-játszót, elítélték, de büntetését nem kellett letöltenie. Tizennyolc évesen a washingtoni Állami Kórházban megszülte első gyermekét, Ontariót, a születési anyakönyvi kivonaton az „apja neve” rubrika üresen maradt. A gyermek születése után két hónappal ismét letartóztatták, prostitúcióért, elítélték, de nem kellett bevonulnia a

börtönbe. Húszévesen megszülte az ikreket, Alonzót és Dantét, szintén az Állami Kórházban, az apa kiléte megint ismeretlen. És aztán Temeko, a kis pelenkás baba, akit Lontae huszonegy évesen hozott a világra. A szüntelen keserűség közepette felvillant egy reménysugár. Nem sokkal azután, hogy Temeko megérkezett, Lontae betévedt a Miasszonyunk Házába, amely a Naomi-házhoz hasonló nappali foglalkoztatóközpont volt, és ott találkozott egy Nell Cather nevű szociális munkással. Cather asszony emlékezését hosszasan idézte az újság. Elmondása szerint életének utolsó hónapjaiban Lontae elhatározta, hogy tisztességes szálláslehetőséget keres a maga és gyermekei számára, és rendbe hozza az életét. Elkezdett fogamzásgátlót szedni, amelyet a Miasszonyunk Házában kapott. Kétségbeesetten küzdött a drog ellen. Rendszeresen látogatta a központot, alkohol- és drogellenes foglalkozásokon vett részt, és noha jó ideig egyetlen napig sem bírta ki drog és alkohol nélkül, nem adta fel a harcot. Kurzusokra járt, gyorsan javult az olvasási készsége, és arról álmodozott, hogy hamarosan munkahelyhez, állandó keresethez jut, és felelősen tud gondoskodni a családjáról. Cather asszony végül aztán talált is neki munkát egy nagy élelmiszerboltban, a beérkező árut kellett kicsomagolnia. Heti húsz órát dolgozott, óránként négy dollár hetvenöt centért. Soha egyetlen napot sem mulasztott. Egy nap, még a múlt ősszel, megsúgta Nell Cathernek, hogy nagyon jó helyet talált maguknak, bár nem szabad

róla beszélnie senkinek. Mivel ez is a munkájához tartozott, Nell meg akarta nézni ezt a hajlékot, de Lontae nem engedte. Nem legális, magyarázta. Kicsi, kétszobás lakás, tetővel a fejük fölött, zárható ajtóval, a folyosó végén mosdó. Havi száz dollárt fizet érte készpénzben. Feljegyeztem magamnak Nell Cather nevét a Miasszonyunk Házából, s csendesen elmosolyodtam, hogy ez a derék asszony milyen jól fog mutatni a tanúk padján, amikor mindezt majd az esküdtszék előtt is elmeséli. Lontae rettegett még a gondolatától is, hogy esetleg elvehetik tőle a gyermekeit. Tudta, hogy sokakkal ez történik. A Miasszonyunk Házában is így járt az asszonyok többsége, és minél többször mesélték el neki ezeket a rettenetes dolgokat, Lontae annál inkább igyekezett összeszedni minden erejét, hogy egyben tartsa kis családját. Még keményebben tanult, még a szövegszerkesztés alapjaival is megismerkedett, és egyszer négy egymást követő napig nem nyúlt kábítószerhez. És aztán kilakoltatták, semmi kis holmiját a gyermekeivel együtt az utcára lökték. Cather asszony látta őt másnap, alig ismert rá. Lontae merev részegen tántorgott, a gyermekei szutykosak és éhesek voltak. A Miasszonyunk Házának érvényben lévő rendelkezései szigorúan tiltották láthatóan ittas vagy kábítószer hatása alatt álló ember bebocsátását. Az igazgató kénytelen volt megkérni őt a távozásra. Cather asszony akkor látta őt utoljára; már csak az újságból értesült a család haláláról.

Miközben a cikket olvastam, eszembe jutott Braden Chance. Reméltem, hogy meseszép virginiai házának kényelmes melegében e reggeli órán ő is ezt olvassa. Biztos voltam benne, hogy fent van már, noha tényleg nagyon korán volt. Hát képes lenne aludni? Azt akartam, hogy mardossa az önvád, hogy rádöbbenjen, mások fájdalma és szenvedése iránt tanúsított érzéketlen közönye milyen bánathoz és nyomorúsághoz vezetett. Ott pöffeszkedtél a szépséges íróasztalodnál, Braden, tologattad az aranyat fialó aktáidat, kevergetted a zsíros klienseid kártyáit, olvasgattad a jelentéseket, amelyeket az asszisztensektől kaptál, akiket elküldtél, hogy elvégezzék a piszkos munkát, és aztán meghoztad a hideg, számító döntésedet, hogy igen, legyen csak meg az a kilakoltatás, noha éppenséggel meg kellett volna tiltanod. Végül is csak lakásfoglalók voltak, igaz-e, Braden? Tehetetlen, igénytelen, utcán kóborló fekete népség. Mint az állatok, ugye? Írásba persze semmit nem foglaltatok, nem volt sem bérleti szerződés, sem semmilyen más papír. Így aztán jogaik sem. Lökjük csak ki őket, mit számít az. Ne vacakoljunk itt velük, mert még a végén késedelmet szenved a beruházás. Fel akartam hívni otthon, hogy összerezzenjen a lágyan gőzölgő reggeli kávéja mellett. – Na, Braden, hogy vagy ma reggel? A második cikk kellemes meglepetést szerzett. Már legalább jogi szempontból. De azért gondot is jelentett. Ráakadtak valahogy Lontae régi barátjára, egy Kito Spires nevű tizenkilenc éves, tökös kis fószerra. A fényképét is közölték; bármely törvénytisztelő

állampolgár hanyatt esne tőle a rémülettől. Kitónak volt mondandója bőven. Azt állította, hogy ő az apja Lontae három kisebb gyermekének – tehát az ikreknek meg a kisbabának. Az utóbbi három évben kis megszakításokkal együtt éltek (bár voltak azért nagyobb megszakítások is). Kito a belváros neveltje, amolyan tipikus nyughatatlan, munka nélküli gádzsó volt; az iskolából kimaradt, a bűnügyi nyilvántartóba viszont bekerült. A szavahihetősége nagyon is kérdéses. Egy darabig ő is ott élt a raktárépületben Lontae-val meg a gyerekekkel. Segített kifizetni a bért, amikor módja volt rá. Valamikor nem sokkal karácsony után összevesztek, eljött. Most egy olyan asszonnyal él együtt, akinek a férje börtönben van. A kilakoltatásról semmit nem tud, bár úgy érzi, nem volt igazságos dolog. Amikor arra kérték, mondjon valamit a raktárépületről, olyan sok apró részlettel szolgált, hogy meggyőzött arról, tényleg járt ott. A leírása szinte tökéletesen egybeesett a Hector-féle feljegyzésben írottakkal. Arról nem tud, hogy a raktárépület Tillman Gantry tulajdonában volt. Valami Johnny nevű pofa szedte a bért, minden hónap tizenötödike tájékán. Száz dollárt. Mordecaijal nyilván hamarosan megtaláljuk. A tanúk listája igazán szépen gyarapodik, és lehet, hogy épp Mr. Spires lesz a nagy sztárunk. Kitót mélyen lesújtotta gyermekeinek és gyermekei anyjának a halála. A temetésen, ahol pedig igyekeztem nagyon figyelni, szinte biztos, hogy nem láttam.

A keresetünknek olyan erőteljes sajtóvisszhangja volt, amilyenre magunk sem számítottunk. Tízmillió dollárt akartunk kapni – szép kerek összeg, amelyről naponta írtak a lapok, s amelyet szinte szünet nélkül tárgyaltak az utcán. Lontae ezer és egy férfival feküdt le. Kito volt az első apajelölt. Hogy ilyen sok pénz forog kockán, biztosra vettük, újabb apák is feltűnnek a színen, és elzokogják a sajtóban a gyermekeik elvesztése felett érzett múlhatatlan fájdalmukat. Az utca tele volt reményteljes jövendő apákkal. Ez bizony gond. És nemcsak nekünk. Kérdés, fogunk-e Kitóval valaha is találkozni. Felhívtam a Drake & Sweeney-t, és a központostól Braden Chance-t kértem. Egy titkárnő vette fel a telefont, megismételtem hát a kérésemet. – És ki keresi, kérem? – kérdezte. Mint esetleges leendő ügyfél mondtam neki valami fals nevet, meg hogy Chance-t Clayton Bender ajánlotta a RiverOakstól. – Mr. Chance nem elérhető – mondta a titkárnő. – Akkor mondja meg, mikor beszélhetek vele – vakkantottam gorombán. – Szabadságon van. – Nagyszerű. Mikor jön vissza? – Nem tudom biztosan – felelte, és letette a kagylót. Először csak pár hetes szabadságról lesz szó, aztán már néhány hónapos továbbképzésről, majd hosszabb fizetés nélküli távollétről, végül pedig nagy nehezen beismerik, hogy Chance-t kirúgták. Sejtettem, hogy nem fogom bent találni. A hívás igazolta a gyanúmat.

Mivel hét éven át a cég volt az életem, nem volt nehéz kitalálnom a lépéseiket. Túlságosan büszkék és pökhendiek voltak ahhoz, hogy eltűrjék a rajtuk esett gyalázatot. Amint benyújtottuk a keresetet, valahogy csak kiszedték Chance-ból az igazat. Hogy saját magától állt elő vele, vagy harapófogóval kellett kihúzni belőle, édes mindegy. Kezdettől fogva hazudott nekik, és most az egész céget beperelték. Talán megmutatta nekik Hector feljegyzésének az eredetijét, esetleg még a nyugtát is, amelyet Lontae kapott. Ezt azonban nem hihettem. Sokkal valószínűbb, hogy mindkettőt örökre eltüntette, és csak a főnökei utasítására nyögte ki, mi szerepelt bennük. A cég – vagyis Arthur Jacobs és az igazgatótanács – végre megtudta az igazat. A kilakoltatásnak nem lett volna szabad megtörténnie. Chance-nak a RiverOaks megbízásából írásban fel kellett volna mondania a szóban kötött bérleti megállapodásokat, és a kiköltözésre harmincnapos határidőt kellett volna megszabniuk. Harminc nap késés azonban veszélyeztette volna az árukézbesítő telep megépítését, vagyis a RiverOaks üzletét. Ez a harminc nap késés viszont lehetővé tette volna Lontae és a többi bérlő számára, hogy rozzant kis bérlakásaikban vészeljék át a leghidegebb téli napokat. Chance-t eltávolították a cégtől, ugyanakkor üzlettársi részesedését nyilván megváltották egy gáláns összeggel. Hectort valószínűleg hazarendelték némi eligazításra. Azután, hogy Chance-tól megszabadultak, Hector már elmondhatta nekik az igazat, és így vélhetőleg megúszta

a dolgot. Attól nem kellett tartanom, hogy a kapcsolatunkról fecseg nekik. Zárt ajtók mögött, hosszas tárgyalások során az igazgatótanács szembenézett az igazsággal. A cég a közfigyelem központjába került. Rafter és csapata megbízást kapott, hogy dolgozzák ki a leghatékonyabbnak vélt védelmet. Természetesen a védelem központi pillérének azt az állítást tekintették, miszerint a felperes a Burton-ügyet olyan információkra építi, amelyek egy lopott Drake & Sweeney-aktából származnak. És ha ezen információkat nem lehet felhasználni a bíróság előtt, akkor a keresetet el kell ejteni. Jogi szempontból mindez nagyon is logikus volt. Csakhogy mielőtt még védekezésüket elővezethették volna, a Post közbelépett. A lap olyan tanúkat talált, akik – mit sem tudva az akta rejtegetni kívánt tartalmáról – a mi álláspontunkat igazolták. Anélkül tudtuk bizonyítani a vádat, hogy szükségünk lett volna Chance titkaira. A Drake & Sweeney-ben nyilvánvalóan eluralkodott a káosz. Négyszáz képzett és agresszív ügyvédet nem lehet arra kényszeríteni, hogy tartsa meg magának a véleményét. Zúgolódás és lázongás ütötte fel a fejét. Ha még ott lettem volna, és a cég egy másik részlegében hasonló botrány tör ki, bizonyosan én is nagy hangon azt követeltem volna, hogy rendezzék már végre az ügyet, és a sajtó ne szórakozzon a munkahelyemmel. De a vihart nem lehet vezényszóval vagy könyörgéssel lecsendesíteni. A Post cikkei valójában csak jelezték, hogy egy bírósági tárgyalás milyen rémisztő

következményekkel járna. És a tárgyalásra még legalább egy évet kell várni. Úgy láttam viszont, hogy a Drake & Sweeney még egy másik okból is csúnyán megégetheti magát. Az aktából nem derült ki, hogy a RiverOaks mennyit és milyen mélységben tudott a kilakoltatásról. Ami azt illeti, Chance és az ügyfele között nagyon szerény mértékű levelezés folyt. Lehet, hogy Chance utasítást kapott arra, hogy a lehető leggyorsabban zárja le az ügyet. A RiverOaks nyomást gyakorolt rá, ő meg, mint az úthenger, nyomult. Lehet azonban az is, hogy a RiverOaksnak halvány sejtelme sem volt a kilakoltatás jogellenességéről. Ekkor könnyen megeshet, hogy a vállalat – tisztességtelen üzleti magatartás miatt – panaszt tesz a Drake & Sweeney ellen. A RiverOaks szerződést kötött a céggel a munka elvégzésére, a cég azonban csúnyán elszúrta a dolgot. A tévedés a kliens kárára történt. A RiverOaksnak a maga háromszázötven-milliós vagyonával elegendő súlya van ahhoz, hogy e tévedésért valamiképpen elégtételt vegyen. Más jelentős ügyfeleknek is lesz egy-két szavuk. – Mi történik ott maguknál? – kérdezik egyre-másra a partnerektől azok, akik a busás számlákat fizetik. Nem meglepő, hogy abban az öldöklő küzdelemben, amely a vállalati jog világát jellemzi, már elkezdtek körözni az első keselyűk. A Drake & Sweeney, mint minden nagy cég, az imázsából, a róla kialakított közvélekedésből él. Nincs vállalat, amely sértetlenül szenvedne el olyan

pörölycsapásokat, mint amilyenek az én egykor hőn szeretett cégemre zúdultak. Burkholder képviselő úr remekül kihasználta a helyzetét. A műtét utáni napon máris találkozott az újságírókkal, mégpedig gondosan megtervezett körülmények között. Tolószékben gördítették be a kórház előcsarnokába, s ott felsegítették egy sebtiben felállított emelvényre. Burkholder csinos feleségére támaszkodván előrelépett, hogy jelentőségteljes nyilatkozatot tegyen. Élénkvörös pulóvert viselt, mintegy szimbolikusan. A nyaka körül kötés, a bal karja mutatósan felkötve. Kijelentette, hogy a körülményekhez képest jól van, és készen áll arra, hogy néhány napon belül ismét teljes odaadással végezze munkáját a Capitoliumban, a szeretett Indiana javára, melynek népét ezúton is szívből üdvözli. A legszebb az volt, amikor az utcai bűnözésről kezdett el papolni, és városaink hanyatlásán búsongott. (Az ő szülővárosa nyolcezer lelket számlált.) Milyen szomorú, lamentált, hogy nemzetünk fővárosa ilyen szánalmas állapotban leledzik, s mivelhogy őt a halál szele így meglegyintette, e naptól kezdve jelentékeny energiát fog arra fordítani, hogy utcáinkat ismét biztonságossá tegye. Élete valósággal új értelmet nyert, közölte lelkesülten az egybegyűltekkel. Aztán a fegyvertartás korlátozásáról és a börtönök számának növeléséről kezdett el szónokolni. A Burkholderrel történtek rendkívüli, noha időleges megterhelést okoztak a washingtoni rendőrségnek, mert azt várták el tőlük, hogy tisztítsák meg az utakat a

csavargóktól és hajléktalanoktól. Szenátorok és képviselők egész nap egymással versengve harsogtak Washington belvárosának a veszélyeiről, minek eredményeképpen sötétedés után ismét razzia indult. A Capitolium környékéről minden bódult szédelgőt, koldust, részeget, hajléktalant kipucoltak. Néhányukat le is tartóztatták. A többséget csak betuszkolták a rabomobilokba meg a furgonokba, és mint a vágómarhát, külső kerületekbe toloncolták. Éjfél előtt pár perccel a rendőrséget egy italbolthoz riasztották a Negyedik utcába, nem messze a Rhode Island sugárúttól, a város északkeleti részébe. Az üzlet tulajdonosa lövéseket hallott, egy környékbeli csöves meg látta is, hogy valaki felbukik. Az italbolttól nem messze, egy üres telken, egy rakás kőtörmelék meg bontott tégla mögött a rendőrség egy fiatal fekete férfi holttestét találta. A két lőtt fejseben még épp csak alvadni kezdett a vér. A halott fiatalembert pár órán belül azonosították. Kito Spiresnek hívták. HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Hétfő reggel Ruby ismét megjelent, s irdatlan étvággyal falta a süteményt meg a híreket. Amikor a szokásosnál egy kicsivel később, nyolckor megérkeztem, mosolyogva és kedves köszönő szavakkal várt a bejáratnál. Nem akartam túl korán jönni, ki tudja, Gantry merre jár, jó ez a reggeli fény. Ruby egy szemernyit se változott. Gondoltam, ha kicsit közelebb hajolok, talán fölfedezek az arcán valami nagy crackmurira utaló nyomokat; de semmi szokatlan. Bár a szeme szomorúan, keményen csillogott, nem volt rossz

hangulatban. Bementünk együtt az irodába, és letelepedtünk Ruby asztalánál. Valahogy megnyugtató érzés volt, hogy nem egyedül vagyok a házban. – Hogy teltek az elmúlt napok? – kérdeztem. – Jól – felelte, és már nyúlt is süteményért az egyik zacskóba. Összesen három zacskó volt, mindegyik még a múlt hétről maradt, külön neki vettem, bár Mordecai szobája felé árulkodó morzsanyomok vezettek. – Most hol alszik? – A kocsimban. – Hol másutt? Hülye kérdés. – Megy elfele a tél, ez jó. – Bizony az. Volt Naominál? – kérdeztem. – Nem. De ma megyek. Mostanság nem vagyok valami jól. – Elviszem. – Köszönöm. Kicsit merev volt a beszélgetés. Várta, hogy megkérdezzem tőle, mi volt múltkor a motelban. Akartam is, de inkább letettem róla. Amikor kifolyt a kávé, kitöltöttem, a két csészét az asztalra tettein. A harmadik süteménynél tartott, s mint a kisegér, a szélét majszolta, szüntelenül, körbe-körbe. Hogyan lehetnék goromba egy ilyen szánalomra méltó asszonnyal? Nézzük inkább az újságot. – Olvassak? – Az jó lenne. A címlapon a polgármester fényképe fogadott minket, és mivel Ruby szeretett a városi politikáról hallani, meg a polgármesterrel amúgy is mindig érdekes dolgok történtek, elsőnek ezt választottuk. Szombati hír volt, hogy a polgármester meg a városi tanácstagok,

szokatlan egyetértésben egymással, az igazságügyminiszterhez fordultak, s azt kérték tőle, hogy rendeljen el vizsgálatot Lontae Burton és családja halálának ügyében. Csorbát szenvedtek netán az emberi jogok? A polgármester hangsúlyozta, hogy mint magánember erről szentül meg van győződve, és szeretné, ha véleményét a Jog és Törvény is megerősítené. Mivel a sajtó a benyújtott keresettől volt hangos, és az össztűz immár a vélhetőleg ténylegesen és tevőlegesen vétkesek csoportjára zúdult, a városi tanács fellélegzett, s a Kongresszus is örömmel konstatálhatta, hogy lassanként megszűnik céltábla lenni. Azok, akik megérezték a kezdeti vádaskodások perzselő hevét, lelkesen és boldogan passzolták át a felelősséget a nagy jogi tanácsadó cégre és dúsgazdag ügyfelére. Rubyt lenyűgözte a Burton-ügy. Gyorsan összefoglaltam neki, miben látjuk vétkesnek az alpereseket, s hogy mi történt a kereset benyújtása óta. A lap megint keményen végigvágott a Drake & Sweeney-n. A cég ügyvédei nyilván ezt kérdezgették egymástól: – Meddig tart ez még? Még egy darabig biztosan, fiúk. A címoldal jobb alsó sarkában rövid híradásban számoltak be arról, hogy az Állami Posta egyelőre eláll a Washington északkeleti részébe tervezett árukézbesítő telep építési munkálatainak a beindításától. Az ingatlan vásárlását, illetve a raktárépület lebontását övező botrányszagú légkör és a kilátásba helyezett perek mind-mind közrejátszottak a döntésben. A RiverOaks elvesztett egy húszmillió dolláros üzletet – és nem kétséges, hogy ugyanúgy fog erre reagálni, mint

bármely más rámenős és tőkeerős építési vállalkozó cég, amely csaknem egymillió dollárt fektet egy használhatatlan belvárosi telek megvásárlásába. A RiverOaks ügyvédek után néz. A jó Drake & Sweeney-n a nyomás csak fokozódott. Átnéztem a nemzetközi híreket. Ruby figyelmét leginkább egy perui földrengés ragadta meg, gyorsan elolvastuk hát. Aztán továbbmentünk a városi mellékletre, melynek első lapján rögtön szíven ütött, amit láttam. Kito Spires már ismert arcképe alatt – amely most, mivel kétszer akkorában közölték, még nyomasztóbbnak tűnt – a következő alcímet olvashattam: HOLTAN TALÁLTÁK KITO SPIREST. A lap felidézte, hogy pénteki számukban Mr. Spirest mint a Burton-dráma egyik lehetséges főszereplőjét mutatták be, majd közölték a gyilkosságról rendelkezésükre álló kevéske információt. Nincs semmi nyom, nincs egyetlenegy tanú sem, a rendőrség teljesen tanácstalan. Csak egy újabb csavargó, akit lepuffantottak Washingtonban. – Valami baj van? – zökkentett ki Ruby szótlan tűnődésemből. – Nem, semmi – mondtam hirtelen, enyhén levegő után kapkodva. – Akkor miért nem olvas? Mert a döbbenettől szólni sem tudtam. Gyorsan újra átfutottam a cikket, hogy látom-e valahol Tillman Gantry nevét. Szerencsére nem. De miért nem? Nekem tökéletesen világosnak tűnt, mi történt. Ez a szegény tizenkilenc éves fiú pár percre a rivaldafénybe került, túl sokat fecsegett, a felperesek

számára (számunkra!) túlontúl értékessé vált, és egy szempillantás alatt a célkeresztbe került. Felolvastam Rubynak a cikket, lassan, halkan, minden környező neszre figyelve, a bejárati ajtó felé tekingetve, jön-e már végre Mordecai. Gantry jelt adott magáról. Más tanúkból, tudtam, most már egy árva szót sem lehet kihúzni, feltéve persze, hogy ezek után akár egyet is találunk. Rettegésem közepette hirtelen rádöbbentem, hogy a per szempontjából viszont nem alakulnak olyan rosszul a dolgok. Elvesztettünk egy potenciálisan kivételesen fontos tanút, de azzal is tisztában kellett lennünk, hogy Kito nem volt a legszavahihetőbb ember a városban. És ebből még súlyos gondjaink származhattak volna. Az aznap reggeli harmadik cikkben, egy tizenkilenc éves bűnöző meggyilkolása kapcsán, ismét szóba került a Drake & Sweeney. A céget a verőfényes égboltról az utca mocskába rántották, s e büszke nevet meggyilkolt gengszterek nevével emlegették együtt, méghozzá egyugyanazon bekezdésen belül. Megpróbáltam egy hónappal visszavinni magam az időben, Mister és ama bizonyos keddi nap és annak minden következménye elé, s elképzeltem magam, amint ugyanezt az újságot olvasom, ugyanezekkel a hírekkel, és már ismerem a megelőző napok és hetek összes hasonló cikkét és tudósítását is. És tudom, hogy az összes állítás igaz. Vajon mit tennék? Kétség nem fér hozzá. Kiverném a balhét, rohannék Rudolph Mayeshez, a felettes üzlettársamhoz, aki hasonlóképp nagy botrányt csapna, az igazgatótanács tagjaival tárgyalna, én meg közben a kollégáimmal, a

többi vezető konzultánssal tanácskoznám meg a kialakult helyzetet. Feldúltan követelnénk, hogy mielőtt még ennél is súlyosabb károkat kell elszenvednünk, rendezzék már végre ezt a tűrhetetlen helyzetet. Amellett érvelnénk izgatottan, hogy a pert el kell kerülni, bármi áron. Sok más dolgot is követelnénk. És úgy sejtettem, a vezető konzultánsok és a partnerek most pontosan azt teszik, amit én is tennék. Óriási ribillió meg felfordulás van, munka viszont alig. Egykori nagybecsű kollégáim épp csak néhány munkaórát számláznak ki. A cégen, biztos voltam benne, úrrá lett a káosz. – Olvassa tovább! – intett Ruby, ismét felrezzentvén töprengéseimből. Átfutottunk a városi mellékleten, részben azért, hogy hátha találok még egy negyedik cikket is. Nem volt ilyen szerencsém. Volt azonban egy másik beszámoló, amelyben a Burkholder gyászos meglövetése miatt elrendelt utcai razziáról tudósítottak. Egy ügyvéd, aki szintén a hajléktalanok ügyes-bajos dolgaival foglalkozott, felháborodását fejezte ki, és perrel fenyegetőzött. Rubynak igencsak kedvére volt a cikk. Nagyszerűnek találta, hogy ilyen sokat írnak az otthontalanokról. A felolvasás után elvittem a Naomi-házba, ahol mint régi barátot üdvözölték. Az asszonyok sorra odajöttek hozzá, megölelték, megszorongatták, volt, aki még sírt is. Én egypár percig Megan körül forgolódtam a konyhában, de az eszem most nem a romantikus széptevésen járt.

Amikor kilenckor visszaértem az irodába, ott már nagyüzem volt. Zajlott az élet, öt vagy hat ügyfél várakozott a fal mellett, Sofia spanyolul hadart valamit a telefonba. Indulatosan gesztikulált, úgy tűnt, épp leteremt valakit. Bementem Mordecai irodájába, meg akartam kérdezni tőle, látta-e az újságot. Éppen azt olvasta, látható derűvel. Megegyeztünk, hogy majd egy óra múlva leülünk, beszélgetünk egy kicsit a perről. Csendesen behúztam magam mögött az irodám ajtaját, dossziékat meg aktákat kezdtem böngészni. Két hét alatt kilencvenegyet nyitottam és harmincnyolcat zártam le. Az elmaradásom vészesen gyarapodott, és nagyon kellett volna, hogy egy teljes délelőttöt telefonnal a kezemben töltsek, vitatkozva és hadakozva. De majd máskor. Sofia kopogott az ajtón, és mivel nem volt bezárva, már nyitotta is, kopogás közben. Semmi köszönés, semmi bocs, hogy zavarok. – Hol van a raktárépületből kilakoltatottak utolsó listája? – kérdezte. Mindkét füle mögött egy-egy ceruza, az olvasószemüvegét az orra hegyére csúsztatta. Volt dolga elég, nem vitás. A lista mindig a kezem ügyében volt. Odaadtam neki, ő meg gyorsan végigfutott a neveken. – Bingó – jelentette ki. – Hogy mi van? – kérdeztem, és felkeltem az asztaltól. – A nyolcas szám, Marquis Deese – mondta. – Ismerősnek tűnt a neve. – Ismerősnek? Hogyhogy? – Ott ül az asztalomnál. Tegnap este begyűjtötték a Lafayette Parkban, a Fehér Házzal szemben, aztán a

Logan Circle-nél kirakták. Megcsípték a razziában. Szerencsés napja van. Kimentem vele az előtérbe, ahol a szoba közepén, Sofia asztalánál egy Mister-forma ember ült. Kifejezetten emlékeztetett DeVon Hardyra – a negyvenes évei végén járt, haja és szakálla már jócskán szürkült, ormótlan fekete napszemüveget viselt, s derekát, mint így kora március táján majd minden hajléktalan, pulóverekkel és ingekkel vastagon körbetekerte. Alaposan megnéztem, miközben Mordecai szobája felé mentem, hogy közöljem vele a hírt. Óvatosan cserkésztük be, s úgy állapodtunk meg, Mordecai vezeti a beszélgetést. – Bocsásson meg – kezdte nagyon udvariasan -, Mordecai Green vagyok, ügyvéd, ebben az irodában dolgozom. Föltehetnék önnek néhány kérdést? Mindketten az asztal mellett álltunk, lehajoltunk. Ránk emelte a tekintetét. – Gondolom, igen – felelte. – Egy olyan ügyön dolgozunk, amely azokat az embereket érinti, akik nemrégiben még egy régi raktárépületben laktak a Florida és a New York sarkán – magyarázta Mordecai nagyon lassan. – Én is ott laktam – mondta Deese. Visszafojtottam a lélegzetemet. – Igen? – Igen. De aztán kitettek. – Na, ezért foglalkozunk az üggyel. Olyan embereket képviselünk, akiket onnan raktak ki. Úgy gondoljuk, hogy a kilakoltatás jogtalan volt. – Jól gondolják.

– Mennyi ideig élt ott? – Vagy három hónapig. – Fizetett bért? – Már hogyne. – Kinek? – Egy Johnny nevű tagnak. – Mennyit? – Havi egy kilót, szigorúan kápéban. – Miért kápéban? – Nem akarták, hogy nyoma legyen. – Azt tudja, hogy kié volt a raktárépület? – Gőzöm sincs. – Pillanatnyi tétovázás nélkül felelt; alig tudtam palástolni az örömömet. Ha Deese nem tudja, hogy az épület Gantryé volt, hogy félhetne tőle? Mordecai odahúzott egy széket, leült. Komolyra fordult a dolog. – Szeretnénk, ha az ügyfelünk lenne. – Hogy mi? – A kilakoltatás miatt beperelünk néhány embert. Úgy gondoljuk, hogy magukkal ott igazságtalanul bántak, a kilakoltatáskor. Szeretnénk magát is képviselni, és a maga nevében is pert indítani. – De azzal a lakással nem volt minden rendben. Ezért fizettem kápéban. – Az nem érdekes. Tudnánk magának egy kis pénzt szerezni. – Mennyit? – Azt most még nem tudom. Hát mondja meg, mit veszíthet? – Gondolom, semmit.

Megböktem Mordecai vállát. Elnézést kértünk tőle, és bementünk az irodába. – Mi van? – kérdezte. – Annak fényében, ami Kito Spiresszel történt, azt hiszem, föl kellene vennünk a tanúvallomását. Itt és most. Mordecai beletúrt a szakállába. – Nem rossz ötlet. De akkor csináljuk hivatalosan, írásban, hitelesítve. Deese aláírja, Sofia hitelesíti, aztán ha ne adj’ isten, történik vele valami, majd valahogy kiverekedjük, hogy elfogadják tanúvallomásként. – Van magnónk? – kérdeztem. Nézett jobbra-balra, tanácstalanul. – Vanni van, csak tudnám, hol. Na, keresgélésre aztán nincs időnk. – És videokamera? – kérdeztem. – Az nincs. Egy pillanatig sebesen járt az agyam, majd azt mondtam: – Elhozom az enyémet. Tartsátok szóval, amíg megjövök. – Elleszünk szépen. – Remek. Negyven perc, és itt vagyok. Kirohantam a kocsihoz, és nyugati irányban robogtam, Georgetown felé. Megpróbáltam néhány telefonszámot a mobilomról, végül elértem Claire-t, éppen szünete volt. – Mi baj? – kérdezte. – Kölcsön szeretném kérni a videokamerát. Nagyon kell sietnem. – Ott van a helyén – mondta kimért lassúsággal; érződött, máris elemzi a helyzetet. – Miért? – Tanúvallomáshoz kellene. Használhatnám?

– Vidd, ha kell. – A nappaliban van? – Ott. – Nem cserélted le a zárat? – kérdeztem. – Nem. – Ettől valahogy jobb kedvem lett. Kulcsom még van, ha akarok, szabadon jöhetek-mehetek. – És a riasztó? – Ugyanaz a kód. – Kösz. Majd később hívlak. Marquis Deese-t betessékeltük egy szinte teljesen bútorozatlan irodába, amely azonban tömve volt iratszekrényekkel. Helyet foglalt egy széken, mögötte a csupasz fehér fal. Én kezeltem a kamerát, Sofia vezette a jegyzőkönyvet, Mordecai kérdezett. A válaszok tökéletesek voltak, remélni se lehetett volna jobbat. Fél óra alatt végeztünk, Mordecai minden lehetséges kérdést feltett, Deese mindenre válaszolt – sőt még két másik kilakoltatottról is tudni vélte, hol tartózkodnak. Megígérte, hogy megkeresi őket. Úgy terveztük, hogy minden kilakoltatott nevében, akit csak megtalálunk, keresetet nyújtunk be – egyszerre persze csak egyet, gondosan ügyelve arra, hogy Postbeli barátaink mindig ott legyenek. Azt már tudtuk, hogy Kelvin Lam a CSEK-ben van, de rajta kívül ez idáig csak Deese-t sikerült megtalálnunk. Sokat nem lehet velük kaszálni – fejenként huszonötezerben örömmel kiegyeztünk volna -, de a keresetek benyújtása bizonyosan tovább nehezíti a már körülzárt ellenség helyzetét. Titokban szinte arra vártam, mikor lesz már megint razzia.

Miközben elköszöntünk Deese-től, Mordecai figyelmeztette, ne beszéljen senkinek a tervezett perről. Én meg máris ott ültem Sofia mellett, és új kliensünk nevében háromoldalas beadványt fogalmaztam meg ugyanazon három alperes ellen, hivatkozva a rosszhiszemű kilakoltatásra. Aztán gyorsan egy másikat is, Kelvin Lam nevében. A szöveget elmentettem a komputer memóriájában. Amint újabb felperesre bukkanunk, csak előhívom a beadvány szövegét, és megváltoztatom a neveket. Pár perccel déli tizenkettő előtt megcsörrent a telefon. Sofia a másik vonalon beszélt, így hát én vettem föl. – Jogsegélyszolgálat – mondtam, mint máskor is mindig. A vonal túlsó végén egy méltóságteljes, idős hang szólalt meg: – Itt Arthur Jacobs ügyvéd, a Drake & Sweeney-től. Mr. Mordecai Greennel szeretnék beszélni. – Máris adom – nyögtem. Lenyomtam egy gombot, lassan felálltam, és Mordecai ajtajához szédelegtem. – Mi van? – kérdezte. Épp valami törvénykönyvet böngészett. – Arthur Jacobs van a vonalban. – Az ki? – Drake & Sweeney. Pár másodpercig csak szótlanul meredtünk egymásra. Aztán Mordecai elmosolyodott. – Lehet, hogy erre a hívásra vártunk? – kérdezte. Bólintottam. Felvette a kagylót, én meg leültem. Rövid eszmecsere volt, jobbára Arthur beszélt. Azt könnyen ki tudtam venni, hogy találkozót javasol

Mordecainak, a perről szeretne tárgyalni. Minél hamarabb, annál jobb. Miután befejezték, Mordecai pontosan visszapergette, mit ajánlott Arthur. – Egyezkedni akarnak, holnap délelőtt tízkor. – Hol? – Náluk. De nélküled. Ezen nem lepődtem meg. – Idegesek? – kérdeztem. – Naná, hogy azok. Még húsz napjuk van arra, hogy nyilatkozzanak, de máris ideszólnak. Idegesek, méghozzá nagyon. HARMINCÖTÖDIK FEJEZET A másnap délelőttöt a Megváltó Missziónál töltöttem, és mint aki már évek óta foglalkozik az otthontalanok gondjaival, a legkülönfélébb jogi tanácsokkal láttam el az ügyfeleimet. Negyed tizenkettőkor azonban már olyannyira mocorgott bennem a kíváncsiság, hogy felhívtam Sofiát, tud-e valamit Mordecairól. Nem, semmit. Mindannyian számítottunk rá persze, hogy hosszú lesz a tárgyalás a Drake & Sweeney-nél. De reméltem, hátha felhívta közben Sofiát, hogy jelentse, minden simán megy. Nem volt ilyen szerencsém. Mint az utóbbi hetekben mindig, akkor éjjel is rosszul aludtam. De ennek most semmi köze nem volt a sérüléseimhez vagy a kemény padlóhoz. Hiába vettem egy hosszú, forró fürdőt, hiába ittam meg egy üveg bort, egész éjszaka azon izgattam magam, miként sikerül az egyezkedés. Szinte vibráltak az idegeim. Nehéz volt élelmiszerjegyekre, lakbértámogatásra, italozó apák felelőtlenségére koncentrálnom, amikor

ugyanezekben a percekben egy másik irodában az én sorsomról határoznak. Amikor elkészült az ebéd, abbahagytam a félfogadást; a jelenlétem közel sem volt olyan fontos, mint a napi betevő. Vettem két üres bucit meg egy üveg vizet, és elmentem autózni a körgyűrűre. Egy óra múlva begördültem a Tizennegyedik utcába. Mordecai autója már ott állt az épület mellett. Bent volt az irodájában, engem várt. Becsuktam magam után az ajtót. A találkozóra Arthur Jacobs saját, külön tárgyalójában került sor, a hetedik emelet egy szentséges, eldugott szegletében, amelynek még csak a közelében sem jártam soha. Mordecait valóságos főrendi méltóságként fogadták, a recepciós sietve elvette a kabátját, extra minőségű kávéval, meleg teasüteménnyel kedveskedtek neki. Ő az asztal egyik oldalára ült, míg a másikra Arthur, Donald Rafter, az esetleges hűtlen kezelést érintő ügyek biztosítási szakembere, valamint a RiverOakst képviselő ügyvéd. Természetesen Tillman Gantrynek is voltak ügyvédei, őket azonban nem hívták meg. Ha születik is valamiféle megegyezés, azt senki sem hihette komolyan, hogy Gantry akár egy centtel is hajlandó beszállni. Bár a RiverOaks ügyvédjének némileg a kakukktojás szerepe jutott, jelenléte indokolt volt. A vállalat érdekei immár szemben álltak a Drake & Sweeney érdekeivel. A két cég képviselői között, mondta Mordecai, érezhetően hűvös volt a viszony. A megbeszélést Arthur vezette, másnak ritkán engedte át a szót. Mordecai alig akarta elhinni, hogy ez az ember

nyolcvanéves. Az esze vágott, mint a borotva, az egyes tényeket és információkat azonnal megjegyezte, elemezte és értékelte. Először abban állapodtak meg, hogy bármi, ami a tárgyalás során elhangzik, a legszigorúbban bizalmas természetű; a felelősség kérdésében kialakított álláspontok nem feltétlenül véglegesek; a megegyezést célzó bárminemű ajánlat mindaddig nem tekinthető jogi értelemben kötelező érvényűnek, ameddig a dokumentumokat alá nem írják. Arthur azzal kezdte, hogy az alpereseket, különösen a Drake & Sweeney-t és a RiverOakst, felkészületlenül és váratlanul érte a kereset – megzavarta és megdöbbentette őket ez az igencsak szokatlan megaláztatás és az a példátlan hadjárat, amelyet a sajtó folytat ellenük. A legteljesebb őszinteséggel beszélt arról a méltatlan megpróbáltatásról, amelyet szeretett cége kénytelen elszenvedni. Mordecai csak csendben figyelt, miként a tárgyalás nagy részében is. Arthur rámutatott, hogy számos kérdésről kell szót ejteniük. Először is itt van az egyik kulcsszereplő, Braden Chance, akit, mint ahogy azt az öregúr feltárta, eltávolítottak a cégtől. Nem kilépésről van tehát szó; Chance-t elbocsátották. Arthur nyíltan beszélt Chance elítélendő tetteiről. Egyszemélyi felelőse volt az összes RiverOaks-ügyletnek. Pontosan tisztában volt a TAG tevékenységével, minden részletet hiánytalanul ismert. Valószínűleg súlyos mulasztást követett el, amikor engedélyezte a kilakoltatást. – Valószínűleg? – vetette közbe Mordecai.

Jó, akkor biztosan. Chance a szakmai felelősség minimálisan elvárható színvonalán sem állt akkor, amikor rábólintott a kilakoltatásra. És meghamisította az aktát. És megpróbálta eltitkolni, amit tett. Hogy egyszerűen és világosan fejezzem ki magam, mondta Arthur megszégyenülten, hazudott nekünk. Ha legalább a Mister-féle túszdráma után elmondta volna, mi az igazság, a cég megelőzhette volna a kereset benyújtását és a sajtó annak nyomán rájuk zúduló össztüzét. Chance igen nehéz helyzetbe hozta őket. De az az ember most már történelem. – Miként hamisította meg az aktát? – kérdezte Mordecai. A másik fél szerette volna tudni, Mordecai látta-e a kérdéses iratcsomót. És egyáltalán, hol van az az átkozott papírköteg? Választ nem kaptak. Arthur elmondta, hogy Chance bizonyos iratokat kivett az aktából. – Látták önök Hector Palma január huszonhetedikén kelt feljegyzését? – kérdezte Mordecai. A szemben ülők kővé dermedtek. – Nem – felelte mindannyiuk nevében Arthur. Tehát Chance ténylegesen kiemelte a feljegyzést, Lontae nyugtájával együtt, és felzabáltatta az iratmegsemmisítővel. Jelentőségteljes mozdulatokkal, a perc minden zamatát kiélvezve Mordecai elővette a táskájából a megfelelő számú másolatot. Előkelő szívélyességgel mindenkinek odacsúsztatott egy-egy példányt, s a bénult tárgyalópartnerek lélegzetvisszafojtva olvasni kezdtek.

Hosszú percekig egyetlen szó sem hangzott el. Az ügyvédek egyre csak olvasták, forgatták, vizsgálták, újraolvasták a dokumentumot, s azon igyekeztek, hogy találjanak már végre legalább egy olyan pontot, amelybe, igaz, a szövegösszefüggésből kiragadva, ám mégiscsak belekapaszkodhatnak. Nem találtak semmit. Hector szavai túl világosak, túl egyértelműek voltak. – Megkérdezhetném, hol jutott hozzá ehhez az irathoz? – kérdezte udvariasan Arthur. – Azt hiszem, ez nem fontos, legalábbis most nem. Nyilvánvaló volt, hogy régóta gyötörte őket ez a feljegyzés. Chance, már elmenőben, beszámolt nekik a tartalmáról, s tudatta velük, hogy az eredetit megsemmisítette. De mi van, ha másolat készült róla? És íme, tényleg készült. A kezükben tartják, hitetlenkedve. De mivel tapasztalt, öreg róka volt mindegyik, fegyelmezték magukat, s félrecsúsztatták a feljegyzést, mintha legalábbis a benne foglaltakat majd egy későbbi időpontban könnyűszerrel orvosolhatnák. – Úgy gondolom, ha már itt tartunk, érdemes volna a hiányzó aktáról is szót ejtenünk – mondta Arthur. Szilárdabb talajt kívánt érezni a lába alatt. Van egy szemtanújuk, aki akkor este, amikor eltűnt az akta, látott engem Chance irodájának környékén. Ujjlenyomatok is vannak. A birtokukban van egy titokzatos dosszié az íróasztalomról – az, amelyikben annak idején a kulcsok voltak. Valamint tudnak róla, hogy Chance-nál jártam, és követeltem tőle a RiverOaks/TAG-aktát. Ez éppen elég, hogy a gyanúsnál is gyanúsabb legyek.

— mondta Mordecai. – Szemtanú nincs. – Tudja, Mr. Green, hogy hol van az akta? – kérdezte Arthur. – Nem. – Nem áll érdekünkben, hogy Michael Brockot rács mögött lássuk. – Akkor miért kezdeményeznek bűnvádi eljárást? – Nézze, Mr. Green, mi terített lapokkal játszunk. Ha elállnak a keresettől, mi is visszavonjuk a vádat. – Ez igazán jó hír. És miként gondolják rendezni a kereset ügyét? Rafter egy tízoldalas tervezetet csúsztatott át az asztalon, tele színes grafikonokkal és táblázatokkal, melyek mindegyike azt volt hivatott igazolni, hogy gyermekek és fiatal, iskolázatlan anyák nem sokat érnek az efféle perekben. A mamutcégekre jellemző szívós alapossággal a Drake & Sweeney hajbókoló rabszolgái ki tudja hány órát töltöttek azzal, hogy szerte az országból több ezer kártérítési esetet böngésszenek át. A trendeket vizsgálták. Az utóbbi egy évben, öt évben, tíz évben. Városról városra, államról államra, keleten, nyugaton, északon és délen. Mennyi pénzt ítéltek meg az esküdtek óvodáskorú gyermekek haláláért? Nem sokat. Az országos átlag negyvenötezer dollár volt, de délen és a közép-nyugaton ennél jóval kevesebb, míg Kaliforniában és a nagyobb városokban egy kicsivel több. A csecsemők és óvodáskorú gyermekek nem dolgoznak, nem keresnek pénzt, és a bíróságok általában nem veszik figyelembe, hogy az elhunyt gyermekek a

számukra immár soha el nem következő jövőben mennyit kereshettek volna. Ami viszont Lontae elvesztett bevételeit illeti, a tervezet egész nagyvonalú volt. Hézagos és esetleges munkaviszonya ellenére meglehetősen nagyra értékelték Lontae elvi lehetőségeit. Huszonkét éves volt, minden bizonnyal hamarosan talált volna magának teljes állást, igaz, minimálbérrel. Nagylelkű föltételezés, de Rafter hajlandónak mutatkozott rá. Munkaképes kora végéig nem nyúlna sem alkoholhoz, sem kábítószerhez, nem esne többé teherbe. Újabb jóindulatú gesztus. Időközben valamiféle képzésben is részesülne, immár a minimálbér kétszereséért is el tudna helyezkedni, és hatvanöt éves koráig ebben az állásban maradna. Lontae jövőbeni kereseteit az inflációs tényezővel kiegészítve, majd azt a dollár jelenlegi értékéhez visszaigazítva Rafter végeredményben arra jutott, hogy a föltételezhető teljes pénzbeli veszteség 570 000 dollár. Sebesülés, zúzódás, égési sérülés nem volt. Sem fájdalom, sem szenvedés. Álmukban haltak meg. A kilakoltatáskor rosszhiszeműséget nincs miért megállapítani. Hogy megnyugtatóan rendezzék az ügyet, gyermekenként nagylelkűen felajánlanak 50 000 dollárt, s ehhez hozzátéve azokat a bevételeket, amelyektől Lontae elesett, a kártérítés összegét a cég mindösszesen 770 000 dollárban gondolja meghatározni. – Nagyon kevés – mondta Mordecai. – Ennyit egy gyermekért is kapok az esküdtszéktől. – Döbbent csend. Mordecai szép sorjában Rafter előterjesztésének csaknem minden pontját megcáfolta. A legkevésbé sem

érdekli, hogy milyen döntést hozna egy dallasi vagy egy seattle-i esküdtszék. Az almát ne akarjuk összehasonlítani a körtével. Hogy mit csinálnak Omahában, az legyen az ő gondjuk. Azt viszont Mordecai nagyon pontosan tudja, hogy egy itteni, washingtoni esküdtszékkel mit tud elérni. Ha az urak azt gondolják, hogy pár fillérrel kiszúrhatják a szemét, akkor ideje, hogy befejezzék a megbeszélést. Ismét Arthur szólalt meg, miközben Rafter legszívesebben valami egérlyukat keresett volna magának. – Nem feltétlenül ez az utolsó ajánlatunk, Mr. Green. Tárgyalhatunk az összegről. Az ajánlatuk nem veszi figyelembe, folytatta Mordecai, hogy itt természetesen büntető kártérítésről van szó. – Egy gazdag cég gazdag ügyvédje nyilvánvaló szándékossággal utasítást ad arra, hogy embereket jogellenesen kilakoltassanak a lakásaikból, minek következtében az ügyfeleim az utcára kerülnek, ahol meghalnak, mert szerettek volna melegedni egy kicsit. Uraim, őszintén mondom, tipikus esete ez annak, amikor a felperes nyilvánvalóan büntető kártérítésért folyamodik. Főleg itt, Washingtonban. Az „itt, Washingtonban” csak egy dolgot jelenthetett: fekete esküdtszéket. – Tárgyaljunk, kérem – mondta ismét Arthur. – Ön milyen összegre gondol? Sokat töprengtünk Mordecaijal, mi legyen az első ajánlatunk. A keresetben tízmillió dollár szerepelt, de voltaképpen az csak egy légből kapott szám volt. Lehetett volna negyven-, ötven- vagy akár százmillió is.

– Egymillió, külön-külön, mindegyikükért – mondta Mordecai. Szavai súlyosan hullottak a mahagóniasztalra. Mindenki pontosan hallotta őket, mégis időbe telt, amíg fel tudták fogni. – Ötmillió? – kérdezte Rafter szinte suttogva, rekedtes hangon. – Ötmillió – dörögte Mordecai. – Mindegyik áldozatért egymillió. Az asztal túloldalán hirtelen mindenki a papírjaival kezdett matatni. Felírtak egy-egy szót, mondatot. Legelébb Arthur szedte össze magát, s azzal folytatta az érvelést, hogy a mi vélekedésünk a felelősségről nem teljes mértékben helytálló. A család haláláért részben egy váratlan természeti jelenség, a hóvihar is felelős. Ezután az időjárásról vitatkoztak hosszasan. A kérdést Mordecai a következőképpen zárta le: – Az esküdtek tudni fogják, hogy februárban esni szokott a hó, hogy februárban hideg van, hogy februárban hóviharok vannak. Az egyezkedés folyamán végig, ha csak kiejtette a száján az esküdt vagy esküdtszék szavakat, a többiek másodpercekre magukba roskadtak. – Rettegnek a tárgyalástól – mondta nekem az irodában. Elmagyarázta nekik, hogy a mi álláspontunk sokkal erőteljesebb annál, semhogy az érvelésük kifoghatna rajta. Beszéljünk akár szándékosságról, akár gondatlanságról, a kilakoltatás megkérdőjelezhetetlen tény. Előre látható volt, hogy ennek következtében, más lakáslehetőség híján, az ügyfeleink az utcára kerülnek, mégpedig a februári hidegben. Ezt az igen egyszerű igazságot az ország bármely esküdtszékével be tudná

láttatni, de itt, Washingtonban a történet különös erővel hatna a tizenkét döntéshozóra. Belefáradván abba, hogy a felelősség kérdéséről vitázzon, Arthur elővette a legerősebb ütőkártyájukat: engem. Különösen a Chance irodájában történtekre összpontosított: annak ellenére vettem el az aktát, hogy előzőleg külön felhívták a figyelmemet arra, még csak bele sem nézhetek. Az álláspontjuk ebben a kérdésben nem képezheti alku tárgyát. Arra ugyan hajlandók, hogy amennyiben a kereset dolgában megegyezésre jutunk, a továbbiakban ne vádoljanak bűncselekménnyel, abban viszont hajthatatlanok, hogy etikai vétség miatt súlyos büntetésben kell részesülnöm. – Mit akarnak? – kérdeztem. – Kétévi felfüggesztést – felelte Mordecai szárazon. Képtelen voltam bármit is válaszolni. Két év, alku nincs. – Mondtam nekik, hogy tiszta hülyék – folytatta Mordecai, de nem olyan tűzzel, mint ahogy szerettem volna. – Szó sem lehet róla. Könnyebb volt csendben maradnom. Egyre csak ezt ismételgettem magamban: Két év. Két év. A pénzen aztán még egyezkedtek egy darabig, de a két összeg nem került közelebb egymáshoz. Valójában semmiben sem egyeztek meg, kivéve, hogy amilyen hamar csak lehet, ismét találkozni kívánnak egymással. A találkozó végén Mordecai még átnyújtotta nekik Marquis Deese keresetét, amelyet a bíróságra még nem nyújtottunk be. A kereset a három ismert alperest nevezte meg, s rongyos ötvenezer dollárt követelt tőlük Deese rosszhiszemű kilakoltatásáért. Ezt jó néhány

hasonló kereset követi még, ígérte Mordecai. A tervünk az volt, hogy minden héten beadunk egyet-kettőt, míg csak minden kilakoltatottat meg nem találunk. – A sajtóhoz is eljuttat belőle egy példányt? – kérdezte Rafter. – Miért ne? – felelte Mordecai. – Mihelyst iktatták, nyilvános okiratnak számít. – Csak azért, tudja, mert a sajtóból már nagyon elegünk van. – Maguk kezdték. – Mi? – Maguk szellőztették meg Michael letartóztatásának a hírét. – Mi ugyan nem. – Akkor mégis hogy szerezte meg a Post Michael fényképét? Arthur szólt Rafternak, hogy fogja be a száját. Bementem az irodámba, magamra zártam az ajtót, és mielőtt bármi értelmes eszembe jutott volna, legalább egy óra hosszat bámultam a falat. A cég hajlandó egy nagy halom pénzt fizetni, csak hogy elkerüljön két dolgot: a további megaláztatást és a tárgyalást, ezt a nyilvános show-műsort, amely komoly pénzügyi veszteségeket okozhat nekik. Ha átadom az aktát, elállnak a bűnvádi eljárás folytatásától. Minden szépen a helyére kerül és elcsendesedik, leszámítva azt az egyet, hogy némi elégtételt akarnak. Nemcsak hogy köpönyegforgatónak tartanak, de a szemükben engem terhel a felelősség az egész kalamajkáért is. Én vagyok a kapocs a mocskos, rejtegetett titkaik és a kereset kiváltotta káros

közfigyelem között. A nyilvános megszégyenülés éppen elég ok arra, hogy gyűlöljenek; ha ehhez még hozzávesszük, hogy vélhetőleg súlyos dollárkötegek fognak elvándorolni tőlük, akkor már bosszúért lihegnek. És e gyalázatos helyzetbe belső információk felhasználásával hoztam őket – legalábbis mindannyian így gondolják. Hector szerepével láthatóan nem voltak tisztában. Elloptam az aktát, kiírtam belőle mindent, amire csak szükségem volt, aztán összetákoltam a keresetet. Júdás vagyok, megvetni való áruló. Meg tudtam érteni őket, sajnos. HARMINCHATODIK FEJEZET Jóval azután, hogy Sofia és Abraham már elment, én még ott ültem irodám félhomályában. Mordecai lépett be, és odahúzta magához az egyik bivalyerős összecsukható széket, amelyet a bolhapiacon vettem, hat dollárért. A másik ott maradt a falnak döntve. Elég rusnyák voltak, valamelyik korábbi tulajdonosuk vörösesbarnára festette őket. Ettől eltekintve igen büszke voltam rájuk, s immár nem kellett folyton attól tartanom, hogy valamelyik kliensem a mondat kellős közepén a földön találja magát. Tudtam, hogy Mordecai egész délután szinte megállás nélkül telefonált, de a szobámban maradtam, nem néztem át hozzá. – Na, most egy hétre kitelefonáltam magam – mondta. – A dolgok olyan iramban zajlanak, hogy csak kapkodom a fejem. Figyeltem; egyelőre nem volt mit mondanom.

– Arthurral beszéltem, többször is, meg DeOrio bíróval vagy hatszor. Ismered DeOriót? – Nem. – Szigorú, határozott fazon, de jó ember, tisztességes, viszonylag liberális, sok évvel ezelőtt egy nagy cégnél kezdett, de aztán valamiért úgy döntött, hogy bíró akar lenni. Otthagyta a nagy pénzt. Több ügyet intéz el, mint bármelyik másik tárgyalásvezető bíró a városban, mert baromi tekintélye van az ügyvédek előtt. Nagyon keménykezű. Szereti a peren kívüli egyezséget, és ha az mégsem lehetséges, nagyon gyorsan összehozza a tárgyalást. Szinte soha nincs elmaradása, mániákusan precíz. – Azt hiszem, a nevét azért hallottam. – Még szép, hét éve ebben a városban jogászkodsz. – Az igaz, de trösztellenes ügyekben utaztam, egy nagy cégnél. Az egy más világ. – Na jó, mindegy, most lássuk, mit intéztem. Megegyeztünk abban, hogy holnap délután egykor DeOrio tárgyalótermében találkozunk. Mindenki ott lesz, aki él és mozog – a három alperes a tanácsadóikkal, én, te, a gondnokunk, mindenki, akinek bármiféle köze van a keresethez. – Én? – Persze. A bíró azt akarja, hogy ott legyél. Azt mondja, beülhetsz az esküdtek padsorába, onnan figyelhetsz. De ott kell lenned. És az akta is legyen veled. – Ott lesz. – DeOrio hírhedten utálja a sajtót. Mindig kihajítja őket a tárgyalóterméből. Százméteres körzetben nem lehet egy árva tévékamera sem. Tiszta ideg, hogy ez az ügy

már eddig is micsoda sajtóvisszhangot keltett. Nagyon komolyan elhatározta, hogy mostantól egy hang nem szivároghat ki. – A kereset nyilvános okirat. – Az igaz, de zárolhatja, ha úgy tartja kedve. Nem hinném, hogy megteszi, de azért nem kell őt provokálni. – Tehát peren kívüli egyezséget akar? – Naná. Minél hamarabb le akarja zárni az ügyet. Minden bíró ezt akarja, nem? Annál több ideje marad golfozni. – Az ügyünkről mit gondol? – Ez az ő titka. De ragaszkodik hozzá, hogy mind a három alperes jelen legyen, ne pedig csak a lakájaik. Az összes kompetens döntéshozó ott lesz. – Gantry is? – Persze. Beszéltem az ügyvédjével. – Gantry tudja, hogy a bejáratnál fémdetektor van? – Nyilván. Volt már dolga bírósággal. Arthur meg én elmondtuk a bírónak, mi a Drake & Sweeney ajánlata. Nem kommentálta egy szóval sem, de nem hinném, hogy el lenne tőle szédülve. Látott ő már éppen elég komoly ítéletet. Meg ismeri az esküdtjeit. – És velem mi lesz? Az én kedves barátom vett egy mély levegőt, tartott egy kis szünetet, és közben, gondolom, igyekezett megtalálni azokat a szavakat, amelyek egyszerre igazak és nem is túl nyersek. – Nem fog veled kesztyűs kézzel bánni. Hát ez nem sikerült túl megnyugtatóra. – De akkor mi legyen, Mordecai? Mi a tisztességes eljárás? Én is csak

magamból tudok kiindulni, kívülről nem látom a dolgaimat. – Itt nem arról van szó, hogy mi a tisztességes és mi nem az. Te elvettél egy aktát, hogy helyreigazíts valami helytelen dolgot. Nem ellopni akartad, csak kölcsönvenni egy órára. Tiszteletre méltó szándék, mégis lopás. – DeOrio is lopásnak nevezte? – Annak. Egyszer. Tehát a bíró is azt gondolja rólam, tolvaj vagyok. Mindenki azt gondolja. Mordecaitól nem mertem megkérdezni, neki mi a véleménye. Még meg találja mondani az igazat, azt pedig nem szerettem volna hallani. Mordecai kissé áthelyezte tekintélyes súlyát. A székem reccsent egyet, de becsülettel tűrte a kiképzést, egy centit sem engedett. Büszke voltam rá. – Szeretném, ha tudnál valamit – mondta nagyon komolyan. – Egy szavadba kerül, és egy szempillantás alatt elfelejtjük ezt az ügyet. Nincs szükségünk erre a megegyezésre; voltaképpen senkinek sincs. Az ügyfeleink halottak. Az örököseik vagy ismeretlenek, vagy börtönben ülnek. Az én életemre egy mégoly nagyszerű egyezségnek sem lesz semmilyen hatása. Ez a te ügyed. A te döntésed. – Ez nem ilyen egyszerű, Mordecai. – Miért nem? – Félek a bűnvádi eljárástól. – Jól teszed. De mondom, a vádat elejtik. A kamarából sem akarnak kizáratni. Most, ebben a pillanatban felhívhatom Arthurt, és megmondhatom neki, hogy mindent visszavonunk, ha ők is visszavonnak mindent.

Mindkét fél elejt és visszavon mindent. Elfelejtjük az egészet. Ráharapna, elhiheted. Úszna a boldogságban. – A sajtó elevenen felfalna minket. – Na és? Mit tehetnek? Gondolod, hogy a mi ügyfeleinket a legkevésbé is érdekli, mit ír rólunk a Post? Az ördög ügyvédjét játszotta – amellett érvelt, amiben maga se hitt. Meg akart védeni engem, viszont a Drake & Sweeney-t is el akarta kapni. Vannak emberek, akiket nem lehet megvédeni saját maguktól. – Jó, tételezzük fel, hogy leállunk – mondtam. – És mit értünk el? Megússzák, hogy emberek haltak meg miattuk. Kilökték őket az utcára. Kizárólagos felelősség terheli őket a jogtalan kilakoltatásért, és végeredményben egyértelműen ők a felelősek az ügyfeleink haláláért is, mi meg futni hagyjuk őket? Jól értem, hogy ez az alternatíva? – Ez az egyedüli módja, hogy ne függesszenek fel. – Nincs itt semmi kényszer, á, dehogy! – csattantam fel nyersen. Pedig Mordecainak igaza volt. Ezt a galibát én hoztam össze, nekem is kell helyrehoznom. Elvettem az aktát, és ezzel jogilag és etikailag egyaránt súlyos hibát követtem el. Mordecai Green összezuhanna, ha most hirtelen begyulladnék. Életének leglényege volt, hogy segítsen a szegény sorsú embereknek megkapaszkodni valamiben. Az ő népe a reményvesztett, otthontalan emberek tömege, akiknek nagyon kevés adatott, akiknek az emberhez méltó létből csak morzsák jutottak. Nekik az

elemi szükségletek jelentették a célt: a következő tál meleg étel, egy száraz ágy, munka, amelynek nem megalázóan kevés a zsoldja, egy megfizethető bérű kis lakás. Ritkán fordult elő, hogy klienseinek a problémái ilyen közvetlen módon kapcsolódjanak valamely nagy magáncég vétségéhez vagy mulasztásához. Mivel a pénz Mordecainak semmit sem jelentett, és mivel még egy nagy összegű kártérítés sem befolyásolná érdemben az életét, és mivel a kliensek, ahogy ő mondta, vagy meghaltak, vagy ismeretlenek, vagy börtönben vannak, nos, mindezek miatt a peren kívüli egyezség a legcsekélyebb mértékben sem érdekelné – amennyiben én nem lennék érintett a dologban. Mordecai tárgyalást akart, hatalmas, hangos, fényekkel, kamerákkal és mikrofonokkal kísért roppant produkciót, amelyben nem az ő szereplése a fontos, hanem népe egyre nehezedő helyzetének a drámai bemutatása. A tárgyalások nem mindig egyéni hibákat kívánnak orvosolni; olykor emelvényként, színpadként szolgálnak. Az én jelenlétem csak nehezítette a dolgokat, sápadt, fehér arcom rács mögé kerülhet. A megélhetésem, a kamarai tagságom forgott kockán. – Nem szállok ki, Mordecai – mondtam. – Nem is hittem, hogy megtennéd. – Elmondanám, mi az ötletem. Mi van akkor, ha sikerül meggyőznünk őket arról, fizessenek egy tisztes összeget; a bűncselekmény vádját elejtik; és az asztalon nem marad egyéb, mint én és az én esetleges felfüggesztésem? És mi van akkor, ha beleegyezem,

hogy egy meghatározott ideig nem gyakorlom a hivatásomat? Mi történik akkor velem? – Először is, elszenveded azt a megaláztatást, hogy etikai vétség miatt felfüggesztenek. – Ami, bármennyire is kínosan hangzik, még nem jelenti azt, hogy eljött a világ vége – mondtam vigyorogva. Próbáltam erősnek mutatkozni, bár valójában végtelenül meg voltam rémülve. Mit szól majd Warner? És a szüleim? A barátaim? Az egyetemi évfolyamtársaim, Claire és megannyi egykori kollégám a Drake & Sweeney-től? Sorra jelentek meg előttem a döbbent, értetlen arcok. – Másodszor, a felfüggesztés alatt egész egyszerűen nem gyakorolhatod a hivatásodat. – Elveszítem az állásomat? – Természetesen nem. – De hát akkor mit fogok csinálni? – Mit? Megmondom. Megtartod itt ezt az irodát. Félfogadást tartasz a CSEK-ben, a Szamaritánus Házban, a Megváltó Missziónál és mind a többi helyen, ahol már eddig is voltál. A jogsegélyszolgálat teljes jogú partnere maradsz. Szociális munkásnak fogunk hívni, nem ügyvédnek. – Tehát semmi nem változik? – Nem sok. Nézd csak meg, mit csinál Sofia. Több ügyfele van, mint hármunknak együttvéve, és a fél város azt hiszi róla, ügyvéd. Ha a bíróságon kellene megjelenni, majd viszem az ügyet. Nem változik semmi. Az utca életét meghatározó jogszabályok az utca életéhez alkalmazkodnak.

– És mi van, ha elkapnak? – Ugyan már, ki törődik vele? A szociális munka és a szociális jog között igen szűk mezsgye húzódik. – A két év nagyon hosszú idő. – Igen, az. De nem kell belemennünk kétéves eltiltásba. – Arról volt szó, hogy ez nem lehet alku tárgya. – Holnap az égvilágon minden alku tárgya lesz. De néhány dolognak utána kell nézned. Keress hasonló eseteket, már ha volt ilyesmi és hozzáférhető. Nézd meg, efféle vádindítványok esetén milyen ítéletek születtek. – Gondolod, hogy korábban történt már ilyesmi? – Nem tudom, lehet. Ebben az országban egymillió ügyvéd praktizál. És az ügyvédek igen találékonyak. Már késésben volt, egy találkozóra sietett. Megköszöntem, hogy bejött, összepakoltunk, aztán együtt zártuk az irodát. A Georgetown Egyetem jogi karára mentem, a Capitoliumtól nem messze. A könyvtárban éjfélig lehetett kutatni – tökéletes hely egy önfejű ügyvéd számára a töprengésre és rejtőzködésre. HARMINCHETEDIK FEJEZET DeOrio tárgyalóterme a Carl Moultrie igazságügyi palota első emeletén volt, s miközben oda igyekeztünk, elhaladtunk Kisner bíró irodái mellett, ahol a minősített lopás ügye várta ebben a terhes és nehézkes perfolyamatban, hogy miként határoznak róla. A folyosók csak úgy hemzsegtek a büntetőjogászoktól meg az olcsó, önreklámozó ügyvédektől, akik a kábeltévék műsoraiban meg a buszmegállók bódéin hirdetik magukat. Bizalmasan összesúgtak az

ügyfeleikkel, akiknek csaknem mindegyike kétségkívül bűnösnek, ha nem bűnözőnek látszott, és képtelen voltam elhinni, hogy az én nevem ugyanazon a napirendi listán szerepel, mint ezeké a gengsztereké. A megérkezésünk időzítését meglehetősen fontos kérdésnek tartottam; Mordecai bezzeg csak nevetett rajtam. Késésről természetesen szó sem lehetett. DeOrio a pontosság megszállottja volt. Annak azonban még a gondolatától is irtóztam, hogy mondjuk tíz perccel korábban érkezzünk, és ezzel kitegyem magam a bámészkodásnak meg az ostoba suttogásnak, arról már nem is beszélve, hogy Donald Rafterral meg Arthurral is összefuthatunk, és mindazokkal, akiket esetleg magukkal hoznak, engem meg a hideg rázott ki, hogy esetleg percekig ott kell velük jópofizni. Ahhoz sem fűlt a fogam, hogy Gantryvel egy szobában legyek, mielőtt még DeOrio a teremben lenne. Én csak szép csendben az esküdtek padsorában akartam ülni, hallgatni és figyelni. Egyébként meg mindenki hagyjon békén. Két perccel egy óra előtt léptünk be. DeOrio fogalmazója mindkettőnknek adott egy példányt a napirendből, majd a helyünkre vezetett minket – engem az esküdtek padsorába, ahol egyedül ültem, legnagyobb megelégedésemre, Mordecait pedig a felperes asztalához, alig két-három méterre tőlem. Wilma Phelan, a gondnok előttünk érkezett, és láthatóan már most halálra unta magát, hiszen semmi beleszólása nem lesz semmibe. Az alperesek asztalánál az urak gondosan eltervezett stratégiai rendben foglalták el a helyüket. A Drake & Sweeney képviselői a hosszú asztal egyik végén

csoportosultak; Tillman Gantry és két ügyvédje a másikon. Középen, ütközőszerepben, öt úriember a RiverOakstól: két igazgatóféle és három ügyvéd. A napirend minden jelenlévő nevét is feltüntette. A védelem oldalán összesen tizenhárman ültek. Úgy számítottam, hogy Gantry, lévén mégiscsak egykori strici, csiricsáré ruhában, gyűrűkkel és fülbevalókkal ékesen jelenik meg. Közel sem. Elegáns sötétkék öltönyt viselt, láthatóan még az ügyvédeinél is igényesebben öltözködött. Iratokat böngészett, nem törődött senkivel és semmivel. A cégtől ott láttam Arthurt, Raftert meg Nathan Malamudot. És Barry Nuzzót. Jó előre megkeményítettem magam, hogy engem itt az égvilágon semmi sem fog meglepni, de azért arra mégsem számítottam, hogy Barry is velük lesz. Azzal, hogy túsztársaim közül hármat is delegáltak erre a kis délutáni szeánszra, a cég finoman a tudtomra kívánta adni: a Mister által fogva tartott többi ügyvéd közül egyetlenegy sem háborodott meg. Hát akkor velem mi történt? Tényleg ilyen kis nyámnyila hólyag lennék? Csapatuk ötödik tagja egy bizonyos L. James Suber volt, a biztosítótársaság ügyvédje. Gondatlanság ellen a Drake & Sweeney-t vastagon bebiztosították, de szándékos vétségre a szerződés érvénye nem terjedt ki. Ha egy partner vagy konzultáns ellop valamit, vagy szándékosan vét valamely általánosan elfogadott norma ellen, nem lehet kárigényt bejelenteni. Hanyagság esetén igen. Hűtlen kezelés esetén nem. Ebben az esetben nem arról volt szó, hogy Braden Chance

óvatlanul elsiklott volna valamilyen rendelkezés fölött, vagy felületességből megsértett volna valamilyen szokásjogon alapuló ügykezelési gyakorlatot. Tudatos célzattal, készakarva, józan ítélőképességének teljes birtokában döntött a kilakoltatás mellett, jóllehet pontosan tudta, hogy a lakásfoglalók valójában bérlők voltak. Keményen meg fognak még küzdeni egymással, a Drake & Sweeney és a biztosítója, de majd csak később, illetéktelen kíváncsiskodók tekintetétől távol. Tegyék. Pontban egy órakor DeOrio bíró belépett a pulpitus mögötti ajtón, és elfoglalta a helyét. – Jó napot – mondta szárazon és kurtán, miközben elhelyezkedett. Talárt viselt, ami őszintén szólva meglepett. Nem formális bírósági tárgyalás volt, hanem megegyezési kísérlet. Beállította a mikrofonját, és hozzáfogott. – Mr. Burdick, nem engedhet be senkit. – Mr. Burdick egyenruhás teremőr volt, aki belülről vigyázta a rendet és fegyelmet. A padsorokban egy lélek sem ült. A megbeszélés a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. A jegyzőkönyvvezető minden elhangzott szót rögzített. – A fogalmazó úr úgy tájékoztatott, hogy minden érdekelt fél, minden ügyvéd jelen van – mondta, s közben úgy nézett rám, mintha legalábbis visszaeső garázda lennék. – Ülésünk célja az, hogy megpróbáljuk elrendezni ezt az ügyet. A tegnapi napon számos beszélgetést folytattam a két fél vezető jogi képviselőjével, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy az a megbeszélés, amelyet most készülünk lefolytatni,

gyümölcsözőnek bizonyulhat. A praxisomban még nem fordult elő, hogy a keresetlevél iktatását követően ilyen hamar megegyezési kísérlet történjék, mivel azonban az összes érdekelt fél jóváhagyólag tudomásul vette a mai konzultáció létrejöttét, bizonyára hasznosan fogjuk tölteni az időt. – Először is azt kell tisztáznunk, hogy a megbeszélés szigorúan bizalmas természetű. Abból, ami ma itt elhangzik, egyetlen szó sem juthat el a sajtóhoz, semmilyen körülmények között. Kérem ennek tudomásulvételét. – Mordecaira nézett, azután rám. Az alperesek asztalától hasonló fürkésző tekintetek pásztáztak bennünket. Szerettem volna felállni, hogy emlékeztessem őket, a hírek kiszivárogtatásának gyakorlata nem tőlünk ered. Az igaz, hogy mi vittük be a keményebb horgokat, elsőként azonban ők ütöttek. A fogalmazó mindenkinek átadott egy mindössze két bekezdést tartalmazó iratot, amely szerint az aláíró vállalja, hogy az elhangzottakból semmit nem hoz nyilvánosságra, semmilyen formában. Aláírtam, visszaadtam. Feszült szituációkban az ügyvédek nem szoktak csak úgy, megfontolás nélkül dönteni egy mégoly rövidke irat szignálásáról sem. – Valami gond van? – kérdezte DeOrio a Drake & Sweeney-csapattól. Kibúvót kerestek, azon tanakodtak, vajon mi ebben a csapda. Erre tanították, erre szoktatták őket. Végül ők is aláírták, és a fogalmazó az ő beleegyezésüket is begyűjtötte. – A napirend szerint fogunk haladni – mondta a bíró. – Az első pont a tények összegzése és a felelősség

kérdése. Mr. Green, ön nyújtotta be a keresetet, öné a szó. Öt perce van. Mordecai még egy kis papírfecnire sem skiccelte fel mondandójának vázlatát. Csak zsebre vágta a kezét, és könnyed modorban, az idegesség legkisebb jele nélkül két perc alatt előadta az álláspontunkat. Aztán leült. DeOrio nagyra értékelte a tömörséget. Az alperesek nevében Arthur beszélt. Elismerte, hogy a keresetben foglalt állításaink tényeken nyugszanak, de a felelősség kérdésében nem osztja egyértelműen a véleményünket. Megítélése szerint a tragédiáért jelentős mértékben „a természet ostoba tréfája”, a hóvihar okolható, amely az egész város, minden itt lakó életét megkeserítette. Megkérdőjelezte Lontae Burton cselekedeteinek az ésszerűségét is. – Sok helyre mehetett volna – mondta Arthur. – A szokásos menhelyeken kívül is még számos szükségszállás nyílt. Az azt megelőző éjjel gyermekeivel együtt ő is egy templom alagsorába húzódott. Miért jött el onnan? Nem ismerem a választ, de legjobb tudomásunk szerint senki nem kényszerítette rá, hogy ezt tegye. Mehetett volna a nagymamájához is, akinek a város északkeleti részében lakása van. Vajon nem tekinthető-e Lontae Burton is felelősnek? Vajon nem kellett volna-e valamivel többet tennie, hogy megvédje a gyermekeit? Itt és most tehette meg utoljára Arthur, hogy egy halott anyára próbálja hárítani a felelősséget. Mert egy év múlva, ha elindul a per, az esküdtek padsora olyan emberekkel lesz tele, akiknek másmilyen a bőrük színe,

mint az enyém, és akkor Arthurnak esze ágában sem lesz, hogy azt sugallja, Lontae Burtont akár csak a legcsekélyebb mértékű felelősség is terheli a saját gyermekei haláláért. – Kezdjük talán azzal, Mr. Jacobs, hogy miért voltak az utcán? – kérdezte DeOrio élesen. Szinte elmosolyodtam. Arthur nem vesztette el a lélekjelenlétét. – E megbeszélés eredményessége érdekében, bíró úr, hajlandóak vagyunk elismerni, hogy a kilakoltatás jogellenes volt. – Köszönöm. – Kérem. Mindazonáltal úgy ítéljük meg, hogy a felelősség egy része az anyát terheli. – Mennyire gondol? – Ötven százalék. – Az túl sok. – Mi másként látjuk, bíró úr. Az utcára lehet, hogy a mi hibánkból került, de a tragédia bekövetkezte előtt már több mint egy héttel. – Mr. Green? Mordecai felállt, fejét ingatva, mintha Arthur tapasztalatlan, elsőéves joghallgató lenne, aki még elemi összefüggéseket sem képes felismerni. – Nem olyan emberekről beszélünk, Mr. Jacobs, akik ha csettintenek egyet, máris megoldódik a lakásproblémájuk. Ezért nevezzük őket hajléktalanoknak. Önök elismerik, hogy az utcára tették őket. Kérem, ezek az emberek ott haltak meg, az utcán. Szeretném, ha esküdtekkel beszélhetném meg ezt a dolgot.

Arthur válla megsüllyedt. Rafter, Malamud és Barry minden egyes szóra feszülten figyelt, s arcuk elborult a gondolatra, hogy Mordecai Green könnyed lazasággal magyaráz egy olyan esküdtszéknek, amelyben az ő népének képviselői ülnek. – A felelősség egyértelmű, Mr. Jacobs – jelentette ki DeOrio. – Az anya vélelmezett hanyagságát ugyan megpróbálhatják szóba hozni az esküdtek előtt, de nem ajánlanám. – Mordecai és Arthur leült. Ha egy tárgyaláson az ember bebizonyítja az alperesek felelősségét, akkor az esküdtek ezt követően a kártérítés méltányos összegét vizsgálják meg. Itt is ez volt a következő napirendi pont. Rafter az általunk már ismert okfejtést adta elő, a felajánlott összeg nagyságát az esküdtszékek által átlagosan megítélt kártérítés országos trendjeihez igazította. Arról mesélt, hogy ebben a torz rendszerben mennyit ér egy halott gyermek. Akkor már nagyon untam, amikor Lontae különböző munkahelyeiről beszélt, s azon jövőbeni pénzek becsült nagyságrendjéről hablatyolt, amelyektől Lontae elesett. Végül is a már ismert 770 000 dollárra lyukadt ki, s megajánlott összegként a cég ezt terjesztette elő. – Ez, ugye, nem az utolsó ajánlatuk, Mr. Rafter, igaz? – kérdezte DeOrio provokatív hangon. Érezni lehetett, valóban nem szeretné, ha ez lenne az utolsó ajánlat. – Nem, uram – felelte Rafter. – Mr. Green? Mordecai ismét felállt. – Elutasítjuk az ajánlatot, bíró úr. A trendek nekem az égvilágon semmit nem jelentenek. Nem érdekel engem más, mint hogy az esküdtszéket mennyi pénz megítélésének a

helyességéről tudom meggyőzni. Ez az összeg pedig, már megbocsásson, Mr. Rafter, mocskosul több, mint a cég ajánlata. Nem akadt senki a teremben, aki kételkedett volna ebben. Mordecai vitatta az alperesnek azt az elgondolását, miszerint egy gyermek halálát mindösszesen ötvenezer dollárral igyekszik ellensúlyozni. Igen hevesen azt a meggyőződését fejtette ki, hogy az effajta alulértékelés az otthontalan, történetesen fekete utcagyerekekkel szemben megnyilvánuló előítéletes gondolkodás eredménye. Az alperesek asztalánál az egyetlen Gantry kivételével mindenki zavartan fészkelődött. – Önnek, Mr. Rafter, egy igen jó nevű iskolában tanul a fia. Elfogadna érte ötvenezer dollárt? Rafter elmélyülten szemlélt valami pöttyöt az írómappáján. – Ebben a tárgyalóteremben minden különösebb gond nélkül meg tudom győzni az esküdteket arról, hogy e kisgyermekekért egyenként legalább egymillió dollár kártérítés jár – ugyanannyi, mint a virginiai vagy marylandi proccos iskolák bármelyik növendékéért. Ezek a mondatok keményen gyomorszájon vágták az alpereseket. Kétség nem fért hozzá, hogy ők milyen iskolákba járatják a gyerekeiket. Rafter előterjesztése nem tett említést fájdalomról, szenvedésről – s noha e hiányosságra nem adott magyarázatot, az ok nyilvánvaló. Az áldozatok csendesen, alvás közben haltak meg, belélegezvén a szagtalan gázt, s mintegy békésen átsodródtak a túlsó

partra. Semmi gyötrelmes kín, szinte csak a könnyed lebegés. Rafter drágán fizetett ezért a mulasztásáért. Mordecai hosszas és részletező beszámolóban rajzolta fel a kis család utolsó óráit – hogyan próbáltak élelemhez jutni, miként igyekeztek a hó és a dermesztő fagy elől valami meleg helyre húzódni, s attól rettegve, hogy a szó szoros értelmében halálra fagynak, miként bújtak össze, hallgatták a szél rettentő moraját, s fokozódó félelemmel nézték, a lestrapált roncsban miként közeledik az üzemanyagmérő mutatója a nullához. Lenyűgöző, rögtönzött szónoklat volt, s Mordecai ismét bebizonyította, hogy az igazi nagy előadók közé tartozik. Mint egyedüli esküdt, azonnal kiállítottam volna neki egy biankó csekket. – Fájdalomról, szenvedésről nem tudnak maguk semmit – dörögte a Drake & Sweeney ügyvédei felé. – Még e szavak jelentését sem ismerik. Úgy beszélt Lontae-ról, mintha éveken át ismerte volna. Esélytelen gyermek, aki rövid életében valóban számtalan hibát vétett. De ami ennél fontosabb, hogy gyermekeit szerető anya is volt, aki kétségbeesetten küzdött azért, hogy kiemelkedjék a nyomorból. Le akart számolni a múltjával, szembenézett a szenvedélybetegségével, és keményen harcolt, hogy le tudjon állni a drogról. És akkor az itt ülő tisztelt urak visszalökték az utcára. A hangja áradt, hullámzott, felháborodása az egeket ostromolta, keserűsége tompán dongott a terem falain. Mordecai oly választékosan, gondos artikulációval, a

szavakat patikamérlegen súlyozva beszélt, mintha szónoklatát máris az esküdtekhez intézte volna. A csekkfüzet Arthur felügyelete alatt állt. Égethette a zsebét piszkosul. Mondandójának legjavát Mordecai a végére hagyta. A büntető kártérítés céljáról értekezett – azért van rá szükség, hogy megbüntessük a jogsértő bűnösöket, mert így egy életre megtanulhatják, hogy többet ne vétkezzenek. Roppant szenvedéllyel ostorozta az alperesek, e gazdag emberek bűneit, akik nincsenek tekintettel a kevésbé szerencsésekre. – Csak egy tucatnyi mocskos lakásfoglaló! – dörgött Mordecai. – Hajítsuk ki őket! A mohóság egészen odáig vitte őket, hogy már a törvényt se tiszteljék. Egy jogszerűen végrehajtott kilakoltatás még legalább további harminc napot vett volna igénybe. Ez azonban hatálytalanította volna az Állami Postával aláírt üzleti szerződést. Pedig harminc nap alatt a havazás elcsendesedett volna, az utcákon biztonságosabb lett volna a lét. Tökéletes esete ez annak, amikor nagyon is indokolt a büntető kártérítés kiszabása, és Mordecaiban kétség sem merül fel arra nézvést, hogy az esküdtszék teljes mértékben egyet fog vele érteni. Az én egyetértésemre mindenesetre biztosan számíthatott, és ebben a percben az alperesek asztalánál egyetlenegy ember sem akadt, akinek Mordecai Greenből ne lett volna egy életre elege.

– Ötmillió, és megköthetjük a peren kívüli egyezséget – mondta, amikor a végére ért. – De egy centtel sem kevesebb. Csend lett. DeOrio lejegyzett pár szót, majd visszatért a napirendhez. Az akta ügye következett. – Elhozta? – kérdezte tőlem. – Igen, uram. – Hajlandó átadni? – Igen. Mordecai kinyitotta ütött-kopott táskáját, és előszedte az aktát. Átnyújtotta a fogalmazónak, aki továbbadta a bírónak. Tíz hosszú percen át csak azt néztük, hogy DeOrio szép lassan a teljes aktát végiglapozza. Rafter gyilkos tekintetet vetett rám, de kit érdekelt. Arra vártak, hogy mielőbb a kezükbe kaparinthassák az iratköteget. Amikor a bíró végzett, azt mondta: – Az akta visszaszolgáltatása megtörtént, Mr. Jacobs. A folyosó túlvégén lezárásra vár egy büntetőper. A délelőtt folyamán beszéltem Kisner bíróval. Mi a szándékuk? – Bíró úr, ha minden más kérdést megnyugtatóan rendezni tudunk, hajlandóak vagyunk visszavonni a keresetet. – Gondolom, ez megfelel önnek, Mr. Brock? – fordult felém DeOrio. Hogy a francba ne felelt volna meg? – Igen, uram, megfelel. – Haladunk, uraim, haladunk. A következő pont a Drake & Sweeney által Michael Brock ellen benyújtott, etikai vétség miatt emelt panasz. Mr. Jacobs, volna szíves előterjeszteni az álláspontjukat?

– Készséggel, bíró úr. – Arthur valósággal talpra szökkent, és hatásos beszédben ítélte el erkölcsi fogyatékosságaimat. Nem volt sem túlzottan nyers, sem túlságosan hosszadalmas. Úgy láttam, nem leli benne örömét. Arthur maga volt a megtestesült jog, az ügyvédek ügyvédje, régi vágású úr, aki az erkölcsi nemességről nemcsak prédikált, de azt kétségkívül gyakorolta is. Sem ő, sem a cég nem fog nekem soha megbocsátani, amiért ilyen csúnyán kibabráltam velük, de azért egykoron mégiscsak közéjük tartoztam. A cégre Braden Chance tettei éppúgy rossz fényt vetettek, mint az én alkalmatlanságom bizonyos normák betartására. Felszólalását azzal zárta, hogy semmiképpen nem kerülhetem el a büntetést az akta elvételéért. Tettemmel szégyenletes módon megsértettem az ügyfél, vagyis a RiverOaks által teljes joggal elvárható diszkréciót. Nem vagyok bűnöző, és nem esik nehezükre, hogy elejtsék a minősített lopás vádját. De ügyvéd vagyok, méghozzá igen jó ügyvéd, éppen ezért a tetteimért felelősséggel tartozom. Etikai vétség miatt emelt panaszukat semmilyen körülmények között sem vonják vissza. Logikusan alátámasztott, jól végigvitt gondolatmenet volt. Meggyőzött. A RiverOaks képviselői különösen kérlelhetetlennek tűntek. – Mr. Brock – szólt DeOrio. – Kíván valamit válaszolni? Igazából nem készültem semmiféle felszólalásra, de nem ijedtem meg a lehetőségtől, hogy elmondjam, valójában mit érzek. Egyenesen Arthur szemébe néztem, és azt mondtam: – Mr. Jacobs, én mindig

tiszteltem önt, és változatlanul csak a nagyrabecsülésemről tudom biztosítani. Nem tudok mit felhozni a mentségemre. Hibáztam, amikor elvettem az aktát, és vagy ezerszer kívántam már, bárcsak ne tettem volna. Olyan információkhoz szerettem volna hozzájutni, amelyek el voltak zárva előlem, de hát ez persze nem mentség. Elnézést kérek öntől és a cég minden munkatársától, és kérem ügyfelük, a RiverOaks bocsánatát is. Leültem, nem tudtam rájuk nézni. Mordecai később elmondta, hogy a megalázkodásom vagy tíz fokkal langyította a terem fagyos hangulatát. DeOrio ezután igen bölcs dolgot cselekedett. Továbblépett a következő pontra, és a még be sem nyújtott keresetek ügyére tért át. Mordecaijal azt terveztük, hogy Marquis Deese és Kelvin Lam nevében pár napon belül kártérítési pert indítunk, a későbbiekben pedig, ahogy szép sorban megtaláljuk őket, a többi kilakoltatott nevében is. DeVon Hardy és Lontae már nem voltak közöttünk, potenciálisan tehát mindösszesen tizenöt felperessel számolhattunk. Mordecai már tárgyalt is erről a bíróval, és tájékoztatta őt a tervünkről. – Amennyiben elismerik a felelősségüket, Mr. Jacobs – mondta DeOrio -, akkor a kártérítésről is szót kell ejtenünk. Mennyit ajánlanak, hogy elrendezzük ezt a további tizenöt ügyet? Arthur összesúgott Rafterral és Malamuddal, majd azt mondta: – Nos, bíró úr, ezek az emberek durván egy hónapja kerültek ki a lakásukból. Úgy látjuk, hogy ha fejenként ötezer dollárt adunk nekik, akkor abból

bízvást új otthonra lelhetnek, vélhetőleg sokkal jobbra, mint amilyen az előző volt. – Az kevés – vetette oda DeOrio. – Mr. Green? – Nagyon kevés – értett vele egyet Mordecai. – Én ismételten csak abból kívánok kiindulni, hogy az esküdtszék miként vélekedne. Ugyanazok az alperesek, ugyanaz a jogellenes lépés, ugyanaz az esküdtszék álláspontja is. Könnyedén megítélnek ötvenezret is, fejenként. – És mi az az összeg, amit már el tudna fogadni? – Huszonötezer. – Azt hiszem, ennyit érdemes volna kifizetni – szólt a bíró Arthurhoz. – Méltányosnak látom. – Huszonötezer fejenként? A tizenöt ember mindegyikének? – kérdezte Arthur. Tiszteletre méltó higgadtsága megtört egy pillanatra, hogy a bíró a mi álláspontunkat látszott támogatni. – Igen. Heves eszmecsere bontakozott ki a Drake & Sweeney szorítósarkában. Mind a négy ügyvéd kifejtette az álláspontját, olykor egymás szavába vágva vitatkoztak. Sokatmondó volt, hogy a másik két alperes ügyvédjeivel még csak szót sem váltottak. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a számlát teljes egészében a cég állja majd. Gantry közönyösen babrált a tollával; az ő pénztárcáját egy pillanatig sem fenyegette veszély. A RiverOaks meg vélhetőleg egy külön perrel fenyegetőzött, ha nem sikerül rendezni az ügyet. – Kifizetjük a huszonötöt – jelentette be Arthur csendesen, és ebben a pillanatban 375 000 dollár gurult ki a Drake & Sweeney páncélszekrényéből.

DeOrio bölcsessége lényegében abban állt, hogy sejtette: ez az a pont, ahol megtörik a jég. Tudta, hogy kisebb összegeket ki tud belőlük préselni. És ha a pénz egyszer elkezd csordogálni, nincs megállás. A megelőző évben, miután kifizették a járandóságomat – fizetés, költségek, egyéb juttatások -, valamint az ügyfeleknek kiszámlázott óradíjam egyharmadát elkülönítették a rezsire és a járulékos kiadásokra, a keresményeimből körülbelül négyszázezer dollár ömlött a cég kincsestárába, majd onnan a partnerek zsebébe. És én csak egyike voltam a nyolcszáznak. – Uraim, két eldöntendő kérdésünk maradt. Az első a pénz – mennyibe kerül, hogy a keresetet a felperes elejtse? A második pedig Mr. Brock fegyelmi vétsége. Úgy látom, a kettő szorosan összekapcsolódik. Azt mutatja a tapasztalat, hogy a remélt megállapodást ezen a ponton leginkább négyszemközti konzultációkkal készíthetjük elő. A felperessel kezdeném. Mr. Green és Mr. Brock, volnának szívesek az irodámba fáradni? A fogalmazó kikísért minket az ajtón a pulpitus mögött, majd beléptünk egy ragyogó, kazettás tölgyfaborítású irodába, ahol a bíró levetette a talárt, és teát kért a titkárnőtől. Minket is kínált, de elhárítottuk. A fogalmazó becsukta az ajtót, hármasban maradtunk. – Szépen haladunk, úgy látom – mondta DeOrio. – Meg kell azonban mondjam, Mr. Brock, hogy ez az etikai panasz komoly gondot jelenthet. Tisztában van egyáltalán a probléma súlyával? – Azt hiszem.

Megroppantotta az ujjperceit, majd elkezdett fel s alá sétálni a szobában. – Volt itt Washingtonban egy ügyvéd, úgy hét vagy nyolc évvel ezelőtt, az is valami hasonló trükköt csinált, mint maga. Kisétált a cégétől egy nagy halom irattal, amelyekben mindenféle újítást meg felfedezést rögzítettek, és az a papírköteg, csodák csodája, váratlanul egy másik cégnél bukkant fel, amely, micsoda véletlen, remek kis állást kínált fel az emberünknek. Már nem emlékszem a nevére. – Makovek. Brad Makovek – mondtam. – Úgy van. Mi lett vele? – Felfüggesztették, két évre. – Na, pontosan ez az, amit magával most csinálni akarnak. – Szó sem lehet róla, uram! – szólt közbe Mordecai. – Nincs az az isten, hogy egy kétéves eltiltásba belemenjünk. – És mennyibe hajlandóak? – Fél év, de az a maximum. És ez már nem lehet alku tárgya. Nézze, bíró úr, ezek az emberek itt halálra vannak rémülve, ezt maga is jól tudja. Ők be vannak rezelve, mi nem. Miért akarjunk bármiben is megegyezni? Legyen akkor inkább tárgyalás. – Nem lesz tárgyalás – mondta DeOrio szigorúan. Ott állt tőlem egy méterre, mélyen a szemembe nézett. – Beleegyezik egy féléves felfüggesztésbe? – Igen – feleltem. – De ki kell fizetniük a pénzt. – Mennyit? – kérdezte Mordecaitól. – Ötmilliót. Az esküdtszék ennél többet is megítélne.

DeOrio az irodája ablakához ment, mélyen a gondolataiba merült, vakargatta az állát. – Ötmilliót biztos megítélne egy esküdtszék – mondta az ablaknak. – Húszat – mondta Mordecai. – Ki kapja a pénzt? – kérdezte a bíró. – Hát ez fogas kérdés – ismerte el Mordecai. – Mennyi az ügyvédek díja? – Húsz százalék, de annak a fele egy New York-i alapítvány számlájára megy. DeOrio megperdült, újra járkálni kezdett, két kezét összefonta a tarkóján. – Hat hónap az igazán nem sok. – De többről nem lehet szó – szólt Mordecai. – Rendben. Hadd beszéljek a másik féllel. Külön beszélgetésünk DeOrióval még egy negyedórát sem tartott. A rossz fiúk vagy egy óra hosszat voltak bent. Na persze, nekik kellett kiguberálni a pénzt. Lementünk a nyüzsgő előcsarnokba, kólát ittunk egy padon, és nem szóltunk egy szót sem. Csak néztük, hogy vágtázik a milliónyi ügyvéd, s üldözik a klienseket meg az igazságot. Aztán a folyosókon sétáltunk, figyeltük a riadt embereket, akiket ezernyi különféle okból a bírók elé citálnak. Mordecai szóba elegyedett néhány ismerős ügyvéddel. Én senkit sem ismertem. A mamutcégek ügyvédjei nem időznek az igazságügyi palotában. A fogalmazó megtalált és visszavezetett minket a tárgyalóterembe, ahol már mindenki a helyén volt. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. DeOrio láthatóan feldúlt volt, Arthur és szövetségesei fáradtak. Elfoglaltuk a helyünket, vártuk, mit mond a bíró.

– Mr. Green – kezdte -, beszéltem az alperesek jogi képviselőivel. Íme, az utolsó ajánlatuk: hárommillió dollár és egy év felfüggesztés Mr. Brocknak. Mordecai még alig ült le, már fel is pattant. – Akkor csak vesztegetjük az időnket – mondta, és felkapta a táskáját. Felugrottam, hogy kövessem. – Elnézését kérem, bíró úr, de jobb dolgunk is van, mint hogy itt üljünk fölöslegesen. – És már mentünk is ki. – El van nézve – nyögte a bíró keserves csalódottságában. Kiviharzottunk a tárgyalóterem ajtaján. HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Éppen nyitottam ki a kocsi ajtaját, amikor a mobil nyivákolni kezdett a zsebemben. DeOrio bíró volt az. Mordecai felnevetett, amikor azt feleltem a telefonba: – Igen, bíró úr, öt perc múlva ott vagyunk. – Amiből végül is tíz lett, mert még nyugodtan besétáltunk a földszinti mosdóba, aztán a lift helyett szép lassan a lépcsőn mentünk fel, hogy így is adjunk pár percet DeOriónak, hátha még jobban meg tudja dolgozni az alpereseket. Amikor beléptünk a tárgyalóterembe, elsőként azt vettem észre, hogy Jack Bolling, a három RiverOaksügyvéd egyike időközben levetette a zakóját, feltűrte az ingujját, és épp távolodott a Drake & Sweeneyügyvédektől. Azt nem hihettem, hogy dulakodtak volna, de Bollingból kinéztem, hogy alkalomadtán képes lenne fizikai elégtételt venni a haragosán. A hatalmas ítélet, amelyről Mordecai álmodozott, valamiképpen mindhárom alperest érintené. Azt jól lehetett érzékelni, hogy a RiverOaks már a maradék

türelmét is kezdi elveszíteni. Fenyegetések hangozhattak el, és a vállalat esetleg felajánlhatta, hogy némi pénzzel inkább beszáll a buliba, csak történjen már végre valami. Soha nem fogjuk megtudni. Már nem mentem az esküdtek padsorához, hanem közvetlenül Mordecai mellé ültem. Wilma Phelan valamikor korábban megunta a dolgot, elment. – Közelednek az álláspontok – mondta a bíró. – Mi meg azon gondolkodunk, hogy visszavonjuk az ajánlatunkat – csattant fel ingerülten Mordecai. Szó sem volt köztünk ilyesmiről, és persze sem a többi ügyvéd, sem a bíró nem számított ilyen nyitásra. Mindenki döbbenten pislogott. – Kérem, csillapodjon le – szólt DeOrio. – Komolyan beszélek, bíró úr. Minél hosszabb időt töltök itt, ebben a tárgyalóteremben, annál biztosabb vagyok benne, hogy esküdtszék elé kell tárni ezt a förtelmes gyalázatot. Ami Mr. Brock ügyét illeti, a régi cége csak nyugodtan szívózzon, nem nagy ügy. Visszakapták az aktájukat. Ha bűnvádi eljárást akarnak, hát rajta. Az ügyfelemnek nincs priusza. Csak a jó Isten tudja, hány drogárust meg gyilkost kellene büntetőbíróság elé vinni; ha vádat emelnének Mr. Brock ellen, hát az lenne csak a jó vicc. Nem fog börtönbe menni, ez nyilvánvaló. Ami meg a kamarai ügyet meg a felfüggesztését illeti, hát gyerünk, menjen minden a maga útján. Én akkor majd Braden Chance ellen nyújtok be panaszt, meg esetleg néhány más ügyvéd ellen, akik érdekeltek ebben az egész cirkuszban, és szépen megmérkőzhetünk egy gusztusos kis

köpködőversenyben. – Arthurra mutatott, és azt mondta: – Ha maga az újsághoz fut, mi is az újsághoz futunk. A Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálatot a legkevésbé sem érdekelte, mit írnak róla a lapok. Ha Gantryt netán érdekelte is, nem mutatta. A RiverOaks, még ha esetleg rossz is a sajtója, azért valahogy csak nyélbe üti az üzleteit. De a Drake & Sweeney-nek egyebe sem volt, mint a jó híre. Mordecai szóáradata a semmiből tört elő, és mindenkit meghökkentett. – Befejezte? – kérdezte DeOrio. – Azt hiszem. – Helyes. Az ajánlat négymillió. – Ha négymilliót ki tudnak fizetni, akkor ötöt is. – Mordecai ismét hátramutatott, a Drake & Sweeney felé. – Ez az alperes egyedül a tavalyi évben bruttó hétszázmillió dollárt számlázott ki. – Kis szünetet tartott, miközben a szám végighullámzott a termen. – Hétszázmillió dollárt, egyedül a tavalyi évben! – Aztán a RiverOaks felé mutatott. – Ennek az alperesnek meg háromszázötven-milliós ingatlanvagyona van. Tárgyalást kérek, esküdtszéket! Amikor úgy tűnt, hogy lecsendesedett, DeOrio ismét megkérdezte: – Befejezte? – Nem, uram – válaszolt Mordecai, és hirtelenjében halk és visszafogott lett. – Most kapunk kétmilliót, ebből egymillió a mi díjazásunk, egymillió az örökösöké lesz. A maradék hárommilliót el lehet osztani a következő tíz évre – évi háromszázezer, plusz a méltányos kamat. Furcsállnám, ha ezeknek az alpereseknek gondot okozna évi háromszázezer előteremtése. Lehet, hogy

kissé meg kell emelniük a bérleti meg az óradíjaikat, de kétségkívül tudják, hogyan kell az ilyesmit csinálni. Mordecai javaslata, vagyis a büntető kártérítés egyfajta sajátosan szerkesztett változata, amely részletfizetési lehetőséget biztosít, nem hangzott rosszul. Az örökösök bizonytalan helyzete, illetve azon tény miatt, hogy sokuk kiléte még ismeretlen, a bíróság rendkívüli gondossággal fog ügyelni a pénz biztonságára. Remek húzás volt, mesteri ötlet. A Drake & Sweeneycsoport tagjai láthatóan fellélegeztek. Mordecai kiutat kínált nekik. Jack Bolling odament hozzájuk, összedugták a fejüket. Gantry ügyvédei továbbra is gondosan figyeltek mindenre, de csaknem annyira unatkoztak, mint a megbízójuk. – Lehet róla szó – jelentette ki Arthur. – De Mr. Brock ügyében ragaszkodunk az álláspontunkhoz. Egy év felfüggesztés, vagy nincs megegyezés. Hirtelen megint gyűlöltem Arthurt. Minden lapjukat kijátszották már, semmijük se maradt, a szánalmas méltóságuk látszatát azonban mindenáron fenn akarták tartani. Vért akartak, mindenáron. De szegény Arthur nem hatalmi pozícióból tárgyalt. Elkeseredett volt, és ez látszott is rajta. – Mit számít az? Hát nem mindegy? – bődült el Mordecai. – Az ügyfelem beleegyezett abba, hogy elszenvedi a kamarai tagság megalázó felfüggesztését. Hát mi örömet jelent maguknak az a további hat hónap?! Ez, kérem szépen, teljességgel abszurd! A RiverOaks két igazgatóféléje besokallt. A tárgyalástól természetes módon tartottak, félelmük azonban most,

hogy immár három órája voltak kénytelenek hallgatni Mordecai tirádáit, szinte mitikus méreteket öltött. Nem engedhetjük, gondolhatták, hogy ez a rémes ügy tárgyalási szakba kerüljön. Két hetet ők nem bírnak ki ezzel az emberrel. Kétségbeesve rázták a fejüket, lázasan suttogtak, vitatkoztak egymással. Még Tillman Gantrynek is tele lett a hócipője Arthur kicsinyes szőrszálhasogatásával. Itt vagyunk a megegyezés kapujában, zárjuk le már végre ezt a tűrhetetlen ügyet! Mordecai azt harsogta az imént: „Mit számít az? Hát nem mindegy?”, és igaza volt. Tényleg nem számított, főleg nem az utca magamfajta ügyvédjének, akinek a munkáját, fizetését, státusát az időleges felfüggesztés lényegileg nem érinti. Felálltam, és azt mondtam: – Felezzük meg a különbséget, bíró úr. Mi hat hónapot ajánlottunk, ők tizenkettőt akarnak. Legyen kilenc. – Miközben ezt elmondtam, Barry Nuzzóra néztem. Rám mosolygott. Ha most Arthur megszólal, ott helyben meglincselik. Mindenki megkönnyebbült, DeOrio is. – Akkor megegyeztünk – jelentette ki, meg se várva, hogy az alperes is rábólintson. A csodálatosan tevékeny fogalmazó már ült is le a pulpitus előtti szövegszerkesztőhöz, és csak úgy peregtek az ujjai alatt a billentyűk. Tíz percen belül ott volt a kezünkben az egyoldalas emlékeztető. Aláírtuk, és már mentünk is. Nem folyt pezsgő az irodában. Sofia éppúgy tette a dolgát, mint bármikor máskor. Abraham New Yorkban volt egy hajléktalankonferencián.

Ha föl lehet lelni az Egyesült Államokban olyan ügyvédi irodát, amely úgy tud beszippantani félmillió dollárt, hogy az még csak meg sem látszik rajta, hát akkor a Tizennegyedik utcai Jogsegélyszolgálat ilyen volt. Mordecai modern számítógépeket és telefonokat akart, új kazánt és radiátorokat. A pénz java részét bankban helyezzük majd el, ahol az szépen kamatozik, és szűkösebb időkben a segítségünkre lehet. Tisztes tőke volt, néhány évig fedezi soványka fizetésünket. Ha Mordecai esetleg titkon dohogott is amiatt, hogy a másik félmilliót a Cohen Alapítvány számlájára kell átutalnunk, bosszúságát jól leplezte. Nem az a fajta ember volt, aki olyasmin rágja magát, amin úgysem tud változtatni. Az asztalát olyan csaták iratai borították el, amelyeket bízvást meg tudott nyerni. Legalább kilenc hónapot vesz majd igénybe, hogy elrendezzük a Burton-ügy minden részletét, s e munka java része rám hárul. Ki kell derítenünk, kik az örökösök, azután meg kell találnunk őket, majd kellő pszichológiai érzékkel el kell velük beszélgetni arról, hogy pénz van a láthatáron. Lesznek komplikációk is. Valószínű például, hogy a szükségesnek látszó DNSvizsgálatok céljából el kell rendelni Kito Spires, valamint Temeko, Alonzo és Dante holttestének az exhumálását. Ha egyértelműen bebizonyosodik, hogy ő a három kisgyermek apja, akkor örökölni fog a gyerekektől, akik előbb haltak meg, mint ő. Mivel azonban ma már ő is halott, az örökösei kilétének megállapítása érdekében fel kell térképeznünk a családi kapcsolatait.

Lontae anyja és fivérei nem kevés probléma forrását jelenthetik. Voltak kapcsolataik az utcán. Néhány év múlva feltételesen szabadlábra kerülnek, és akkor azonnal követelni fogják a részüket. Volt két olyan tervünk is, amelyek nagyon foglalkoztatták Mordecait. Az első egy jótékonysági program, amelyet már egyszer valamikor beindított a jogsegélyszolgálat, de aztán kénytelen volt szép lassan leállítani, ahogy az állami támogatás elapadt. A csúcspontján a program körülbelül száz ügyvéd önkéntes szolgálataira számíthatott, mindegyikük heti két-három órát szánt a hajléktalanok megsegítésére. Mordecai megkérdezte tőlem, mit szólnék, ha megpróbálnánk újraéleszteni az egykori kezdeményezést. Tetszett az ötlet; több emberhez jutnánk el, jobb kapcsolatokat építhetnénk ki a kamarával, esetleg több forrásból is szerezhetnénk támogatást a jogsegélyszolgálatnak. Ez utóbbi volt a második terv. Sem Sofia, sem Abraham nem értett hozzá, hogyan kell pénzt felhajtani. Mordecai még az utolsó fillért is ki tudta könyörögni az emberek zsebéből, de utált kuncsorogni. Én voltam az új, tehetséges, fehér képű ifjonc, akiről úgy gondolta, hogy a menő profikkal is szót tud érteni, és rá tudja őket venni rendszeres adományok átutalására. – Egy jól átgondolt tervvel akár évi kétszázezret is összekalapálhatsz – lelkesedett. – És a pénzzel mit csinálunk? – Felveszünk néhány titkárnőt meg asszisztenst, esetleg még egy újabb ügyvédet is. – Sofia már elment, kint

ültünk az előtérben, néztük, ahogy odakint lassan sötétedik. Mordecai csendesen álmodozni kezdett. Azokba az időkbe vágyott vissza, amikor hét ügyvéd tülekedett az irodában, szinte egymás lábát taposták. Kaotikus állapotok uralkodtak, de a jogsegélyszolgálat virágzott. Hajléktalan emberek ezrein segített. Politikusok és köztisztviselők figyeltek a szavára. És ez a szó hangos volt, sokan meghallották. – A hanyatlás úgy öt éve kezdődött – mondta. – És az embereink szenvednek. De most talán újra itt a nagy pillanat, hogy megforduljanak a dolgok. Mert amióta idekerültem, ismét a változás szelei fújdogálnak. Megpezsdült az élet az irodában, és jó esély van arra, hogy egy más minőséget célozhassunk meg. A szervezésemben új önkéntesek tucatjainak a jelentkezésére számít. Komoly pénzfelhajtó akciókat indítok, amelyek eredményeképpen a jogsegélyszolgálat olyan körülmények között végezheti a munkáját, mint bármely más iroda. Terjeszkedni fogunk, még a fenti szobák ablakairól is leveretjük a deszkákat, és irodákat rendezünk be, ahol tehetséges fiatal ügyvédek fognak munkálkodni. Megvédjük a hajléktalan emberek jogait. Dolgoznunk kell, fenn fogunk maradni. Mert az ő hangjukat mi adjuk tovább. HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Péntek kora reggel volt, az asztalomnál ültem, boldogan végeztem munkámat mint szociális munkás, hajdani és majdani ügyvéd, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és a szobámba lépett maga a Drake & Sweeney – Arthur

Jacobs. Kedvesen üdvözöltem, bár óvatos elővigyázattal; hellyel kínáltam, és Arthur leült az egyik bolhapiaci székemre. Nem kért kávét. Csak beszélgetni akart. Gond és bánat emésztette. Szinte megigézve figyeltem az öregúr szavait. Az utóbbi néhány hét a legnehezebb időszaka volt hosszú, ötvenhat éves szakmai pályafutásának. A peren kívüli egyezség csak kevéssé nyugtatta meg, s bár a cég a kis döccenő után ismét visszazökkent a rendes kerékvágásba, Arthurt éjszaka rémképek gyötrik, és elkerüli az álom. Az egyik üzlettársa szörnyű hibát vétett, minek következtében emberek haltak meg. A Drake & Sweeney-t immár mindörökre felelősség fogja terhelni Lontae és négy kisgyermeke haláláért, függetlenül attól, a cég mennyi bánatpénzt fizetett kártérítésként. És Arthur nem hiszi, hogy valaha is túl tudná tenni magát a dolgon. Túlságosan meg voltam lepve ahhoz, hogy bármit is mondjak, így hát csak figyeltem tovább. Szerettem volna, ha mindezt Mordecai is hallja. Arthur szenvedett, és nem telt bele sok idő, szívből megsajnáltam. Nyolcvanéves volt, már néhány éve fontolgatta, hogy nyugdíjba vonul, de most nem tudja, mit tegyen. Elfáradt. Egy életen át hajszolta a pénzt. – Sok időm már nincs hátra – borongott. Bármibe fogadtam volna, hogy a temetésemen azért még ott lesz. Nagyon tetszett neki az irodánk, és egyáltalán, a jogsegélyszolgálat intézménye, így hát elmeséltem neki, miként keveredtem ide. Mikor alapították?, kérdezte.

Hányan dolgoznak itt? Miből finanszírozzák? Miként működtetjük? Hol és hogyan fogadjuk az ügyfeleket? Ő megnyitotta a rést, én meg gyorsan besurrantam. Az elkövetkező kilenc hónapban nem dolgozhatom ügyvédként, ezért a jogsegélyszolgálat úgy döntött, útjára kellene bocsátanom egy új jótékonysági programot, amelybe a város nagy jogi cégeinek ügyvédeit vonnám be, díjazás nélkül, önkéntes alapon. Mivel a városban az ő cége a legnagyobb, úgy gondoltam, ott kezdenék. Az önkéntesek mindössze heti néhány órát dolgoznának a programban, az én instrukcióim szerint, és így hajléktalanok ezreihez tudnánk eljutni. Arthur hallott már ilyesféle programokról, de csak távoli, bizonytalan információi voltak. Húsz éve még egy fűszálat se tett keresztbe ingyen, ismerte el szomorúan. Az ilyesmi az ifjabb konzultánsoknak való. Ó, persze, emlékeztem én jól. Az ötlet felkeltette az érdeklődését, és minél többet beszéltünk róla, a program annál terebélyesebb lett. Néhány perc elteltével már arról magyarázott, hogy heti néhány órát mind a négyszáz washingtoni ügyvédjének a szegények megsegítésére kellene szánnia. Ez nagyon is illő volna, gondoltam magamban. – Meg tudja szervezni négyszáz ügyvéd munkáját? – kérdezte. – Természetesen – feleltem, noha még arról sem volt a leghalványabb fogalmam sem, hogy egyáltalán miként fognék hozzá. De azért a gondolataim ezerrel cikáztak. – Segítségre persze szükségem lesz – mondtam. – Milyen segítségre? – kérdezte.

– Mit szólna hozzá, ha a jótékonysági munkának a cégen belül egy főállású koordinátora lenne? Ez az ember szorosan együtt dolgozna velem a hajléktalanok életét érintő jogi kérdések minden elképzelhető területén. Igen, azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy ha valóban négyszáz ügyvédben gondolkodunk, akkor legyen egy összekötőm a Drake & Sweeney-ben. Ezen eltűnődött néhány pillanatig. Minden egészen új volt, és minden igazán jól hangzott. Mentem tovább. – És már tudom is, ki a legalkalmasabb személy. Nem kell, hogy feltétlenül jogvégzett legyen. Egy jó asszisztens remekül meg fog felelni. – Kire gondol? – kérdezte. – Hallott már egy Hector Palma nevű fiatalemberről? – Mintha... igen... azt hiszem, rémlik. – A chicagói részlegen dolgozik, de idevalósi. Braden Chance beosztottja volt, és megcsípték. Arthur szeme körül megsokasodtak a ráncok, ahogy megpróbált visszaemlékezni. Nem tudhattam, mit és mennyit hallott a dologról, de abban biztos lehettem, hogy nem akar kijátszani. Láthatóan jólesett neki ez a nagy lélektisztulás. – Megcsípték? – kérdezett vissza. – Igen, így mondanám. A bethesdai kerületben lakott, egészen három héttel ezelőttig, amikor az éjszaka kellős közepén egyszer csak elköltözött. Hirtelen átkerült Chicagóba. Mindent tudott a kilakoltatásról. Gondolom, Chance elintézte, hogy ne legyen szem előtt. – Óvatosan kellett fogalmaznom. Nem szeghettem meg a Hectorral kötött titoktartási megállapodást.

De erre nem is volt szükség. Arthur, mint mindig, most is játszva olvasott a sorok között. – Idevalósi? – Igen, meg a felesége is. Négy gyerekük van. Biztosan örülne, ha visszajöhetne. – És érdekli vajon a hajléktalanok segítése? – kérdezte. – Érdemes volna megkérdezni tőle, azt hiszem. – Ezt fogom tenni. Remek ötlet – felelte. Ha Arthur azt akarja, hogy – hasznosítandó a cég frissiben támadt érdeklődését a hajléktalanok ügye iránt – Hector Palma jöjjön vissza Washingtonba, akkor az úgy is lesz, mégpedig napokon belül. Már láttuk is, miként bontakozik ki a program. Minden Drake & Sweeney-ügyvéd hetente elintéz egy ügyet. A félfogadást az ifjabb konzultánsok végzik majd, az én instrukcióim szerint, és amint az ügyek beérkeznek a céghez, Hector elintézésre kiadja őket a többi ügyvédnek. Lesznek olyan ügyek, magyaráztam Arthurnak, amelyeket tíz perc alatt el lehet intézni, de olyanok is, amelyekhez órák kellenek. Nem gond, felelte. Hirtelenjében szinte sajnálni kezdtem a politikusokat és az állami közhivatalokban dolgozó tisztviselőket, amiért egyszer csak minden átmenet nélkül négyszáz Drake & Sweeney-ügyvéd ront rájuk az otthontalan emberek jogainak védelmében. Arthur csaknem két óra hosszat maradt nálam, és zavartan mentegetőzött, amiért elrabolta az időmet. De amikor elment, sokkal boldogabb ember volt. Egyenesen az irodájába indult, új céllal, új feladattal.

Ismét értelmet nyert az élete. Kikísértem a kocsijához, azután szaladtam, hogy elmeséljem Mordecainak. Megan nagybátyjának volt egy háza Delaware-ben, az óceán partján, a Marylanddel határos Fenwick-szigeten. Megan ódon, egyemeletes kis házként jellemezte, amelynek a verandája szinte a vizet éri. Egyébként három hálószoba is van benne, igazán kellemes hely egy hétvégi kiruccanáshoz. Március közepe felé jártunk, még hűvös volt, de a kandalló mellett majd remekül olvasgathatunk. A három hálószoba említésével finoman jelezte, hogy bőven van hely a házban; ha egyedül szeretnék lenni, és nem szeretném komplikálni a dolgokat, megtehetem. Tudta, hogy most vonszolódom kifelé a házasságomból, és kétheti óvatos ismerkedés után mindketten tisztában voltunk azzal, hogy csak kis lépésekben fogunk előrehaladni. De volt még egy másik oka is annak, hogy szóba hozta a három hálószobát. Péntek délután ültünk be a kocsiba. Én vezettem. Megan navigált. A hátsó ülésen pedig Ruby majszolgatott valami édességet, s tágra nyílt szemmel csodálkozott rá a lehetőségre, hogy néhány napot a városon kívül tölthet. Nem az utca mocskában, hanem az óceán partján, békés nyugalomban, tisztán és józanul. Csütörtökön nem nyúlt droghoz. Három éjszaka velünk Delaware-ben, az már négy nap. Hétfőn délután pedig elvisszük Easterwoodba, Washington keleti részében egy kis női detoxközpontba. Mordecai ott keményen rádörrentett valakire, mire aztán szentül megígérték, hogy Rubynak legalább három hónapra lesz náluk egy barátságos kis szobája meleg, puha ággyal.

Mielőtt elindultunk, Ruby lezuhanyozott a Naomiházban, és új ruhákba öltözött. Megan szívós alapossággal átkutatta a ruháját meg a táskáját, minden hajlatot, minden zugot. Drogot keresett; nem talált semmit. Durva beavatkozás volt ez persze Ruby magánéletébe, de a szenvedélybetegekkel mások a szabályok. Alkonyodott, amikor a házhoz értünk. Megan évente egyszer vagy kétszer jött ide. A kulcs a lábtörlő alatt volt, a bejárati ajtónál. Én a földszinti hálószobát kaptam, amit Ruby eléggé furcsáik. A másik két hálószoba fent volt, és Megan Ruby közelében akart lenni, egész éjszaka. Szombaton esett az eső, hideg, szúrós zápor, az óceán felől hozta a szél. Egyedül voltam a verandán, vastag takaró alatt, lágyan ringattam magam a hintaágyon, szinte elvesztem ebben az álomszerű világban, s hallgattam a hullámtörés csattogó moraját. Az ajtó becsukódott, mögötte visszacsapódott a súlyos szélvédő függöny, és Megan ott állt a hintaágynál. Felhajtotta a takarót, mellém kucorodott. Szorosan átfogtam; ha nem teszem, legurul a veranda kövére. Nem volt nehéz tartanom. – Hol van az ügyfelünk? – kérdeztem. – Nézi a tévét. Egy heves széllökés permetet hozott az óceán felől, s még inkább összekapaszkodtunk. A hintaágyat tartó láncok élesen megcsikordultak, majd elcsendesültek, ahogy abbamaradt a lengés. Néztük a véghetetlen víz fölött örvénylő felhőket. Megállt az idő. – Mire gondolsz? – kérdezte gyengéden.

Mindenre és semmire. Távol a várostól most tudtam először visszanézni, hogy felmérjem, mi is történt velem. Harminckét napja még valaki más mellett feküdtem, másik lakásban laktam, más cégnél dolgoztam, s még csak a létezéséről sem tudtam annak, akit most a karjaimban tartok. Hogy változhat meg így az élet egyetlen hónap alatt? Nem mertem a jövőre gondolni; még ott volt velem a múlt. NÉHÁNY KÖSZÖNŐ SZÓ Mielőtt megírtam ezt a könyvet, nem aggasztott különösebben a hajléktalanok sorsa. És nem ismertem egyetlenegy embert sem, aki velük és értük dolgozott volna. Jó sorsom azonban összehozott a Hajléktalanok Washingtoni Jogsegélyszolgálata (Washington Legal Clinic for the Homeless) igazgatónőjével. Patricia Fugere és kollégái – Mary Ann Luby, Scott McNeilly és Melody Webb O’Sullivan – megismertették velem a hajléktalanok világát. Köszönet érte. Ugyancsak köszönetemet fejezem ki alábbi kedves segítőimnek: Maria Foscarinis, Otthontalanság és Szegénység Országos Jogi Központja (National Law Center on Homelessness and Poverty); Willa Day Morris, Rachael Nőközpontja (Rachael’s Women’s Center); Mary Popit, Asszonyok Új Törekvései (New Endeavors by Women); Bruce Casino és Bruce Sanford, Baker & Hostetler. Will Denton elolvasta a kéziratot, és bizonyos változtatásokat javasolt, hogy a szövegben szereplő jogi kifejezések szakszerűek legyenek. Jefferson Arrington

megmutatta a várost. Jonathan Hamilton anyagot gyűjtött. Köszönöm nekik. És ti, sok igazi Mordecai Green, akik nap mint nap fáradoztok szennyben és mocsokban, mi mást mondhatnék: fogadjátok csendes főhajtásomat.