LŐRINCZ L. LÁSZLÓ - A halott város árnyai

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ - A halott város árnyai Sidney, május Daniel Clayton, ha lett volna kedve, ezerszer is elátkozta volna azt a májusi napot, amikor kapcsolatba került a kenguruvédőkkel. Annál is inkább, mert bár őszintén szólva, semmi kifogása nem volt az erszényesek ellen, korábban eszébe sem jutott volna megvédeni őket. Úgy gondolta, van elég eszük a kenguruknak, hogy megvédjék magukat. Ha meg nem, magukra vessenek. Sem a hadihajón, ahol korábban szolgált, sem pedig a rendőrség kötelékében nem foglalkoztak ugyan tudományos alapossággal a természetes kiválasztódás törvényével, Clayton mégis meg volt győződve róla, hogy az ügyesebbek, találékonyabbak, egyszóval az életrevalóbbak, megtalálják a boldogulásukat; míg az ütődöttek, gyengék vagy tompa eszűek szépen kihullanak a rostán. Ha megkérdezték volna, mi a véleménye a kengurukról alighanem csak a vállát vonogatta volna. Megértette a farmereket is, akik torkig voltak a kenguruk okozta károkkal, a húsipart is, amely jó pénzért értékesíteni tudta húsukat, de végső soron megértette a kengurukat is, "akik" ódzkodtak tőle, hogy konzervdobozban fejezzék be az életüket. Claytonnak az volt a véleménye, hogy az élet harc: a lovasok és puskások megpróbálják elkapni az erszényeseket, azok viszont igyekeznek eltűnni a balfenéken, és bosszúból vadul szaporodnak. Minden egyes dobozba került kenguru helyére tíz másik lép, s az élet megy tovább. A tenger hullámzik, a nap ragyog Ausztrália felett, a környezetvédők összecsapnak a hatóságokkal, kiborítanak néhány vagon kenguruhúst az utcára, összevernek néhány bérvadászt: Ausztrália éli mindennapi, nagyobb drámákat szerencsére nélkülöző életét. Csakhogy a kenguruk óriásit köptek Daniel Clayton levesébe. Ráadásul akkor, amikor legkevésbé sem számított rá. Röviddel azután, hogy leszerelt a haditengerészettől, felvételt nyert a melbourne-i rendőrség kötelékébe. Daniel Clayton két méter körüli óriás volt, százöt kiló, és amikor megismerkedett Mollyval, maradéktalanul boldog. Legkevésbé sem érdekelték a kenguruk, sőt, a kacsacsörű emlősökért sem volt oda. Odavolt viszont Mollvért, akivel egy barátságosan forró és poros napon ismerkedett meg egy elhagyatott pincében. Történt, hogy egy bágyadtan induló vasárnap reggel éppen az őrszobán tartózkodott, és néhány társával, akiket ugyancsak a tiszti tanfolyamról dobtak be vasárnapi szolgálatra, a délutáni krikettesélyeket latolgatta, amikor akcióba léptek a kenguruvédők. Valahol a belső kerületek környékén csináltak zűrt: állítólag egy kirakat is betört, valaki elcsórt belőle egy rádiót, a tulajdonos utána loholt és megpróbálta visszaszerezni, valaki egy kenguruvédő táblával fejbe vágta és piszkos fasisztának nevezte. A zsidó származású tulaj kikérte magának és belerúgott a rablóba, aki visszaütött. Mire a riadóautó Daniel Claytonnal a fedélzetén kiért az ominózus

térre, több tucat betört kirakat, üvegvágta járókelő, kibelezett rádió jelezte az emberi indulatok göröngyös útját. Röviddel a rendőrség után érkezett a térre a helyi tűzoltóság terroristaellenes alakulata is, amely előreszegezett főcsővel kisöpörte a térről a hulladékot, a rendőrséggel együtt. Maga Clayton egy erőteljes vízsugár hatalmába kerülve sodortatta magát az árral, közben arra gondolt, ha megússza élve a kalandot, a legelső tűzoltónak, aki az útjába kerül, előzetes figyelmeztetés nélkül beveri az orrát. A koszos; bűzös lé, néhány összetört rádió kíséretében besodorta egy pincébe, megforgatta, majd a falhoz vágta. Clayton káromkodott, aztán kinyúlt egy rozsdás vasrács után és feltornázta magát egy ablakba. A pince, amibe a víz sodorta, mint később kiderült, föld alatti parkoló volt; ennek egyik óriási ablakába vetette az ár. Clayton tovább káromkodott, és csak akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Az ablakban rajta kívül egy szőke lány is kucorgott, lila ajakkal, vacogó fogakkal. Daniel Clayton, mint művelt tengerészhez és jövendő rendőrtiszthez illik, néhány szépen sikeredett hasonlattal befejezte a káromkodást, majd felszólította a lányt, hogy igazolja magát. Molly - mert ki más lehetett volna? - szipogott, feléje nyújtotta a kezét, aztán amikor megpillantotta az egyenruháját, visszalökte a lébe és utána köpött. Daniel Clayton érezte, hogy elveszett. Méghozzá kétszeresen is. Először, mert valóban elvesztette a talajt a lába alól és hanyatt vágódott a pocsolyában, másodszor mert villámgyorsan beleszeretett a lányba. Egy jól irányzott köpés és a lány világoskék szeme elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Mint ahogy a szolgálati revolverét is elveszítette. Ez utóbbiból nem lett különösebb baj. Írt egy feljegyzést, amelyben közölte, hogy egy kenguruvédő letépte az övéről és elszaladt vele - ezzel az ügy a sportszerűség keretei között lezárult. Fejének elvesztése azonban jóval nagyobb problémákat okozott neki később. Kikeveredve a trutymóból, kötelességének érezte, hogy hazaszállítsa a lányt. Annál is inkább, mert kiderült, hogy Molly beverte a térdét, és képtelen használni az egyik lábát. Daniel Clayton ekkor, bár Molly barátságtalan viselkedése mélyen lehangolta, hóna alá kapta a rúgkapáló lányt és hazaszállította a szüleihez. Molly apja, Anderson úr, kicsi, kövér és mérges ember volt; Clayton kizárólag annak köszönhette, hogy nem pofozta fel, mivel jóval magasabb volt nála. Az Andersonéknál lejátszódott jelenet mély hatást gyakorolt Claytonra. Anderson úr kivörösödve ordított: fenyegette a lányát és az eszelős kengurukat Andersonné sikoltozott Molly bőgött Molly kisöccse pedig kihasználva a zűrzavart, lepisilte Clayton nadrágját. Daniel Clayton akkor úgy döntött, hogy feleségül veszi a lányt. Ettől a naptól kezdve Daniel Clayton, az ausztrál rendőrség

jövendő hadnagya mindennapos vendég lett Andersonéknál. Nem is lepett meg különösebben senkit, amikor néhány hetes együttjárás után megkérte Molly kezét és meg is kapta. Csakhogy közbeszóltak a kenguruk. Sidney, július Daniel Clayton kezdetben nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy menyasszonya, Molly Anderson, egyetemi hallgató, a kenguruszövetség alelnöke. Mivel semmi baja nem volt a kengurukkal, tudomásul vette, hogy egyesek védik őket, mások pedig konzervdobozban szeretnék látni valamennyit. Akkor sem reagált volna másképpen, ha történetesen megfordul a dolog és felesége átpártol a kenguruellenes mozgalomhoz. A dolog azonban egyáltalán nem volt ilyen egyszerű, s ezt az elkövetkező napok során kénytelen volt maga Clayton is tapasztalni. Mintegy másfél hónappal a tervezett esküvő előtt, bejelentette nősülési szándékát főnökének, Baker hadnagynak, aki maliciózus megjegyzések kíséretében tovább küldte Clayton bejelentését. A papír elindult a bürokrácia felderíthetetlen csatornáin, a Clayton álmodni nem merte, hogy valaki megkérdőjelezheti szándékát. Pláne olyan valaki, aki látta már Molly Andersont. Molly szőke volt mint a tenger habja, ha a vízen végigszáguldó szökőára kikötő kövéhez veri a hullámokat szeme kék, mint maga a tenger, hetykén fitos orra köré leheletnyi barna szeplőket varázsolt az ausztrál nap. Ráadásul csodálatos humora volt: könnyed és találó. Talán egy nemrég felfedezett, tarka lepkéhez lehetett volna hasonlítani, amelynek még nem teremtett ellenséget a természet. Ha csak a kengurukat nem számítjuk ide. Daniel Claytont akkor érte az első meglepetés, amikor kábé két héttel feljegyzésének benyújtása után az egység parancsnoka, Marshall felügyelő, magához hívatta. Clayton nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen Marshall emberemlékezet óta nem hivatott magához tisztiiskolást. Sőt, a köszönésüket is olyan leereszkedő gőggel viszonozta, hogy kinyílott tőle a bicska a zsebükben. Marshall felügyelő gránitból faragott képű, kemény, köpcös férfi volt. Szürke, mélyen ülő szeme viking ősöket idézett. Recsegett a hangja, mint a száraz nád: -Jöjjön le, fiam! Daniel Clayton ölébe ejtette a sapkáját, és előírásszerűen elöljárója szemébe nézett. Marshall felvett egy szivarosdobozt az előttük álló asztalkáról, felpattintotta a fedelét, kivett egy szivart belőle, majd rövid habozás után Clayton felé nyújtotta a dobozt. - Vegyen egyet, fiam. Clayton ültében meghajolt, és megrázta a fejét. - Nem dohányzom, uram. Marshall leharapta szivarja végét és rágyújtott. - Szóval, maga Daniel Clayton. Hm. Csupa jót hallottam magáról,

fiam. - Íróasztala felé csippentett a szemével. - Éppen az imént tanulmányoztam a személyi aktáit. Hm. Nagy jövőt jósolok, magának, fiam. Korábban tengerész volt, igaz? - Haditengerész - mondta nem kis büszkeséggel a hangjában Clayton. - Derék. Amint látom, kitüntetései is vannak. - A Kiváló Szolgálatért, a... - Derék. És... hogy érzi magát nálunk, a rendőrségnél? Clayton elbizonytalanodott. Érezte, hogy a felügyelő kerülget valamit, mint macska a forró kását. Arra gondolt, hogy ez a forró kása ő maga, és Marshall csak az alkalmat várja, hogy lecsapjon rá. De mi az ördögért, a fene vigye el?! - Természetesen jól, uram - mondta óvatosan. - Az a vágyam, hogy... rendőrtiszt legyek. - Derék - dörmögte Marshall letéve a pipáját. - És... hogy áll a nősüléssel? - Nemrég adtam be a feljegyzésemet, uram - mondta vidáman, felszabadulva a nyomás alól. - Bizonyára megkapta uram? Marshall felállt, odadübörgött az íróasztalához. Rátenyerelt és a kiterített papírokba bámult. Claytonnak hirtelen hideg futott végig a hátgerincén. Úristen! Mi ez? Csak nem Mollyval van valami baj? - Megkaptuk a folyamodványát, Mr. Clayton. Hm. Hogy is hívják a jövendőbelijét? - De hiszen... - feszengett nyugtalanul Clayton - Molly Anderson. Marshall megdörzsölte a homlokát. - És az az izé... Molly Anderson... a kengurukkal. Clayton érezte, hogy megfordul vele a világ. - És - mondta tompán. Marshall sóhajtott, összehajtogatta a papírokat, aztán visszaült Claytonnal szemben a székére. - Márpedig akkor ebből a házasságból nem lesz semmi, fiam mondta határozottan és újabb szivart vett ki a dobozból - Abszolute semmi! Clayton mintha vékony falon át hallotta volna saját, tompa hangját. - Megtudhatnám, uram...? - Persze hogy megtudhatja! Hiszen azért vagyunk itt! Nos. az a helyzet, fiatal barátom, hogy Molly Anderson nem magának való... egészen pontosan fogalmazva nem jövendő rendőrtiszthez való. Mégcsak közrendőrhöz sem való. - Miért? - Őszintén szólva... - Majd megmagyarázom. Ejnye, de sápadt, fiatalember. Felállt és vízért csengetett. Csak akkor folytatta, amikor egy egyenruhás rendőrnő vízzel kínálta Claytont. Megvárta, amíg Clayton magához tér, aztán atyáskodva megpaskolta a kezét. - Higgye el, magával érzek, fiam. Csakhogy. És ez a csakhogy a lényeg. Molly Anderson a legnagyobb bajkeverő a környékünkön. Vagy két éve a nyomába vagyunk. A jó szerencséjének köszönhette

eddig is, hogy nem csuktuk le... Persze, ami késik, nem múlik! - Hogy... micsoda? - hápogott Clayton. - Lecsukni? De miért? Néhány szaros kenguru miatt? Oda sem figyelt rá, mi csúszik ki a száján. Marshall pedig nem látszott észrevenni a dolgot. Sőt, rá is tett egy lapáttal. - Nem néhány szaros kenguru miatt - mondta szárazon. - Ha csak ennyi lenne, szót sem érdemelne az egész. - Hát akkor? Hiszen Molly semmi mást nem csinál, mint szövegeket nyom a kenguruk érdekében. Mi ebben a baj? Marshall füstfelhőbe burkolózott, majd amikor elszállt a füst, letette a szivart az asztalra. - Figyeljen rám, fiam. Őszinte leszek magához, mint apa a fiához. Korban, gondolom az apja lehetnék. Nos, a következőről van szó. Remélem tudja, hogy mi itt, Ausztráliában sajátos társadalom vagyunk. Bár sok nemzet fiaiból verődtünk össze, évszázadok alatt kialakítottuk a mi kis saját világunkat... amire büszkék vagyunk valamennyien. Maga nem büszke rá, hogy ausztráliai? - Dehogynem. Csak nem értem... - A nemzeti egységgel együtt kialakult valami más is, amit én ausztráliai léleknek neveznék. Ez egy békés lélek. Kompromisszummal teli lélek. Ért engem? - Attól tartok, nem egészen, uram... - Akkor mondom egyszerűbben. Ausztrália békés társadalom. Az osztálybéke társadalma. Nincsenek nagy balhék, sztrájkok, összeütközések, mindenki tudja hol a helye. A kommunisták is, például Ausztrália egy hatalmas feszes gombolyaghoz hasonlít, amelyre, ha ráfúj a szél, lepattan róla. Nincs a felületen kiálló szál, vagy olyasmi, amibe belekapaszkodhatna és megkezdhetné felfejteni az egészet, mint egy tetves pamutgombócot. Ért engem? - Igen, de... - Ausztrália a béke társadalma. Nincs benne lebegő szál. Vagyis, nem volt idáig. A szél, a bomlasztó erők, nem tudtak beleakaszkodni. Eddig. - Hogyhogy eddig? - nyögte a rémült Clayton. - És most... hol van ilyen kiálló szál? Anélkül hogy észrevette volna, átvette Marshall sajátos jelképrendszerét. - A kenguruk - mondta Marshall. Claytonnak tátva maradt a szája. - A kenguruk? - Úgy van .- bólintott Marshall. - Ha nem érti, elmagyarázom. A kenguruk megosztják az ausztrál társadalmat. És ha a megosztottság felüti a fejét, a szél, azaz a bomlasztás belekap és kész. Ezért veszélyes a kenguruliga, és az ön... izé... Monlly Andersonja. Daniel Claytonban feltámadt a józan ész. Felemelte a fejét és nagyon határozottan megrázta. - Azt hiszem, túloz, felügyelő úr. Móllyék nem akarnak mást mint megvédeni a kengurukat a mészárlástól. Csak... Marshall felnevetett, öblös, erőltetett nevetéssel. - Pontosan tudom, mit akar a liga, barátom. Ott vannak a

beépített embereim. De, ismétlem, nem is az a fontos, hogy mit akar nak, hanem hogy mire szánják őket Ausztrália ellenségei. Előretolt hadoszlopnak, fiam. - Ezért jelentőségteljesen megnyomta a szót és lekoppantotta szivarját a hamutartóra közlöm önnel a rendőr főnök úr utasítását. Kap két hét határidőt. Vagy kilép a rendőrség kötelékéből, vagy felbontja Molly Andersonnal kötött eljegyzését. Gondolkodott egy kicsit, aztán megvonta a vállát. - Tulajdonképpen van még egy harmadik lehetőség is. Beszélje rá a menyasszonyát, hogy hagyja ott őket. Hagyja a fenébe a kenguruligát! Egy rendőrtiszt felesége lesz; nem akárki. Gyerekkor botlásként is felfogható az egész. Egy év múlva mindenki elfelejti. Felállt, és kezet nyújtott Claytonnak. - Két hét gondolkodási időt kap. Sajnálnám, ha nem értenénk meg egymást. Igen jó a minősítése, fiam. Jó rendőrtiszt lenne magából. Kár volna ilyen piti dolog miatt... Legyintett, és elbocsátotta Claytont. Sidney. Július vége Az ügyvéd alacsony volt, cingár és nagy bajuszú. Fekete, szorgalmas mezei bogárra emlékeztette Claytont. Ha Molly nem győzködte, el sem jött volna a találkozóra. Hellyel kínálta Claytont, és nagyot sóhajtva megmozgatta komikus cincérbajszát. Clayton nem nevetett. Tudta, hogy Ausztrália legnevesebb ügyvédje áll előtte. Az ügyvéd összekulcsolta a kezét fekete pocakján. - Tudok az ügyéről, Mr. Clayton. El akarják bocsátani a rendőrsség kötelékéből, ha nem hagyja ott Mollyt, vagy nem beszéli le, hogy nyíltan és látványosan szakítson a kenguruligával. Így van? - Így - mondta tompán Clayton. - Molly viszont nem hajlandó rá, inkább... a kengurukat választja, mint önt. Így van? - Így is lehet mondani, bár én talán másképpen fogalmaznék morogta Clayton. - Tehát; vagy ő vagy a rendőrségi karrierje - cincogta ügyet sem tetve Clayton érzelmeire. - Hm. Mi a szándéka végül is, Mr. Clayton? Ragaszkodik-e Miss Andersonhoz, illetve... Mollyhoz? - Hogyan? - riadt fel gondolataiból Clayton, aki csak néhány másodperccel később fogta fel a kérdés értelmét. - Naná, hogy ragaszkodom! Ha nem ragaszkodnék, nem lennék itt! - Persze, persze. Csak magától akartam hallani. Ugyanakkor, gondolom, a rendőrségi karrierjéhez is ragaszkodik. Clayton fáradtan bólintott. Már beszélni sem volt kedve. Az ügyvéd a könyvespolcához szaladt, levett róla egy könyvet, felütötte, belenézett, majd becsukta és visszatette a helyére. - Akkor pedig harc lesz - mondta röviden. Clayton megtörölte a homlokát. - Ezt... hogy érti?

- Kényszeríteni fogjuk a rendőrséget, hogy ne bocsássa el magát, annak ellenére se, hogy a felesége a kenguruliga alelnöke. - Kifognak rúgni - mondta szkeptikusan Clayton. - Lehet. De precedenst fogunk teremteni. - Az mi? - Őszintén szólva - nyögte - én úgy gondoltam, hogy ön szerkeszt néhány beadványt, és... Az ügyvéd megtorpant, és dühösen toppantott apró lábával. - Ördögpokol beadvány! Fütyülnek rá! Végre itt az alkalom, hogy a szemük közé nézzünk! Maga a legjobb fegyverünk, ember! Egy zsaru a többi zsaru ellen! A rendőrállam egy csavarja az egész gépezet ellen 1 Nem látja, micsoda óriási lehetőség ez valamennyiünk számára? A polchoz ugrott, lekapott egy könyvet és lapozgatni kezdett benne. Clayton kihasználva a beállott csendet, lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott és kimenekült a szobából. Sidney. Augusztus közepe Marshall felügyelő kiugrott az íróasztala mögül, ahogy Clayton belépett az ajtón. Kitárta a karját, mintha tékozló fiát akarná magához ölelni: - Jöjjön, fiam, foglaljon helyet! Szivart? - Még mindig nem dohányzom - mondta Clayton, és leült a kicsi asztal mögé. Marshall rágyújtott, és beburkolózott szokásos füstfelhőibe. - Hallgatom, fiam. - Gondolkoztam az ajánlatán, uram - nyögte ki végül. - Az a helyzet, uram... Nagyot nyelt, mielőtt folytatta volna, s ezt a pillanatnyi csendet használta ki Marshall hogy közbevágjon. - Hogy tetszett a cincér? - Hogy... kicsoda? - Patrick ügyvéd. Remélem, nem fogadta meg az öreg tanácsait? - Nem, uram - felelte szolgálatkészen, ahogy igazi rendőrakadémistához illik. - Azaz... - Illetlen dolog volt búcsú nélkül otthagyni. - kuncogott Marshall. - De jól tette fiam. Mártírt csináltak volna magából. No hogy döntött? - A... rendőrségnél maradok, uram! Marshall letette a szivarját, és megveregette a fiatal ember kezét. - Bravó, fiam. Erre inni kell egyet! Éppen tapsolni akart, amikor Clayton folytatta. - És... Mollyt is elveszem. Marshall tapsolásnak induló tenyerei megálltak a levegőben. - Hogyan? - Az állam törvényei szerint elvehetem, uram. Semmi olyan nincs az alkotmányban... Marshall fájdalmas képpel roskadt vissza a helyére. - Uram... a határozatot meg fogom fellebbezni! - mondta minden

erejét összeszedve Clayton. Marshall az asztalra vágta a szivarját. - Lószar lesz itt, nem határozat, maga idióta! A fene egye meg hát annyira hülye, hogy nem lát semmit? Nem látja, hogy két hete mást sem csinálok, mint megpróbálom megmenteni magát? Mit gondol, az én szememben szálka maga és kedves Mollyja? Egy fenét! Én csak feladatot teljesítek. Megbíztak, drága, idióta fiai méghozzá odafentről, hogy vagy beszéljek a maga hülye fejével, vagy egyszer s mindenkorra takarítsam el az útból. Érti? Az állam biztonsága nem engedi, hogy maga, a rendőrség jövendő hadnagya, kapcsolatba kerüljön az őrült kengurusokkal. Ez a helyzet, édes fiam. Most pedig adok magának két percet. Merüljön el a gondolataiban még egyszer. Gondoljon végig mindent! Hajlandó vagyok elfelejteni mindazt, amit idáig összehordott. Remélem, engem nem hallgatnak le. Ha nemet mond, magára vessen. És még valamit... ha makacskodik, hát:. . Találtak már a tengerparton vízbe fúlt holttestet eleget. Akad olyan is, aki fürdés közben nyomtalanul eltűnt; minden valószínűség szerint a cápák falták fel... Nem tudom, értjük egymást, fiam? Clayton fejében vadul kavarogtak a gondolatok. S ha kitisztult az agya, csak két fáklya világított át a ködön. Az egyik, hogy szereti Mollyt, a másik, hogy rendőr akar maradni. - Sajnálom, uram... Merev és kemény volt az arca, mint a márvány. Sidney. Augusztus közepe Az esküvő lezajlott minden különösebb probléma nélkül. Andersonék ugyan szerettek volna valami "balhét", ahogy Molly nevezte a ceremóniát, de a lány mereven elzárkózott tőle. Így is százan jöttek a kenguruvédők, hogy gratuláljanak alelnöküknek. Clayton kollégái közül nem jött el senki. Három nappal esküvőjük után éppen Mollyt fuvarozta haza az egyetemről, amikor a tengerparti, viszonylag néptelen úton elévágott egy kocsi. Hosszú, fekete, öreg luxusautó volt. Clayton kénytelen volt fékezni; fogait összeszorítva megállt a tengerpartot az úttól elválasztó füves sávon. Mielőtt kiszállhatott volna a járgányból, három elegánsan öltözött fiatalember vette körül a tragacsát. Clayton, aki jól megtanulta, mi ilyenkor a teendő, kiemelte kesztyűtartójából szolgálati revolverét és felhúzta az ablakot. Amikor melléje értek, gázt adott és igyekezett felugratni kocsiját az útra. Már-már el is érte a legszélső sávot, amikor a kormány rángatásából érezte, hogy alighanem belelőttek a hátulsó gumijába. Molly sikoltozott, ő pedig vadul csavargatta a volánt. Egészen addig, amíg majdnem beleszaladt egy ellenkező irányból közeledő rendőrautóba. Clayton fellélegzett, fegyverével a kezében kiugrott az ajtón, s a rendőrök felé kiabálva üldözői felé fordult. Mekkora volt aztán a meglepetése, amikor látta, hogy támadóinak

eszük ágában sincs elemenekülni, hanem fegyverrel a kézben körülfogják a kocsiját. Rájuk fogta a revolverét, de nem lőtt. A legelöl futó, aranykeretes szemüvegű, kockásruhás férfi igazolványt lobogtatott a kezében. - A törvény nevében...! Kábítószercsoport! Clayton most fogta csak fel, hogy kollégákkal hozta össze a végzet. Fellélegzett és leeresztette a fegyverét. - Daniel Clayton akadémista vagyok és... Az egyik egyenruhás rendőr kiütötte kezéből a stukkerját. Érezte, hogy revolvercső nyomódik az oldalának, majd bilincs csattant a csuklóján. Hallotta, hogy Molly kétségbeesetten kiabál, de elvágta a hangját a kocsi ajtajának csattanása. Az aranykeretes szemüvegű felmutatta az igazolványát az egyenruhásoknak. - Biztonsági Szolgálat, kábítószercsoport. Lindsay százados. - Az egyenruhások tisztelegtek és sorban bemutatkoztak. - Tehetünk valamit önökért, kollégák? - kérdezte a cingár zsaru, és mintha sajnálkozva Claytonra pislantott volna. - Mi a helyzet vele? A szemüveges zsebre vágta az igazolványát. - Vegye le róla a bilincset, őrmester. Lindsay Clayton orra elé állt és a szemébe bámult. - Miért nem állt meg a jelzésünkre, ember? - Nem láttam semmiféle jelzést. - mondta Clayton. - Az a helyzet... - Talán nem akarta meglátni, pajtás? - vihogott egy másik, malacképű civilruhás. - Talán van valami oka, hogy nem állt meg, pajtás? Clayton érezte, hogy elönti a düh. - Nem vagyok magának pajtás! Daniel Clayton vagyok, a rendőrtiszti akadémia hallgatója és... Az egyenruhás zsaru közbevágott. - Szüksége van még ránk, uram? Különben mennénk. A szemüveges elmosolyodott. - Köszönöm a segítségét, őrmester. - Leereszthetem a kezem? - kérdezte dühösen Clayton. - Nem érti, hogy kollégák vagyunk? A zsebemben van az igazolványom... - Szépen lassan, nagyon lassan, tegye a kezét a kocsi tetejére, pajtás - mondta a malacképű. - Nagyon lassan, úgy ni! Van még fegyvere, pajtás? - Nincs - mondta Clayton. - Ott a földön; amint látja... A malacképű kutató keze végigsiklott a testén. Clayton megfigyelte, hogy az egyenruhások távolabbra húzódtak ugyan, de eszük ágában sincs tovább menni. Mintha előre megírt forgatókönyv szerint játszadoznának vele. Ahogy a kocsi tetejét bámulta, egyszerre csak megjelent lelki szemei előtt Marshall felügyelő fenyegető arca. Hogy az ördögbe is lehetett olyan ostoba, hogy azt hitte, megnyerte a játszmát! A harmadik civilruhás kinyitotta az ajtót, kiengedte Mollyt. A

lány kiabált, tiltakozott, s csak akkor nyugodott meg, amikor Clayton halkan figyelmeztette. Lindsay százados érdeklődve mustrálta végig a lányt. Megrándult a szája széle, de nem tett megjegyzést. - Oké? - kérdezte a malacképű. Lindsay bólintott és Clayton felé fordult. - Daniel Clayton... és Mrs. Clayton. Miért nem álltak meg figyelmeztető jelzésünkre? - Semmiféle jelzést nem láttunk - mondta óvatosan Clayton. Tudta, hogy nem véletlenül állították meg őket. - Mind azt mondja. - nevetett a harmadik civilruhás. - Az a helyzet, hogy gyanú merült fel önök ellen - mondta Lindsay. - Sajnálatos gyanú. - Micsoda? - hökkent meg a lány. - Az, kedves Mrs. Clayton, hogy a férje... annak ellenére, hogy a rendőrség kötelékébe tartozik, sajnálatos módon, a helyi kábítószermaffia megbízásából tevékenyen résztvesz a kiskereskedők ellátásában. Érti? - Egy szót sem! - mondta ingerülten a lány. - De akárhogy is van, ügyvédet akarok! Fel akarom hívni az ügyvédemet! - Természetesen módja lesz rá, asszonyom. Őrmester! A legtávolabb bámészkodó zsaru szolgálatkészen hozzájuk sietett. - Tanúkra van szükségem. Maradjanak a közelben. A zsaruk körbefogták őket és feszülten figyeltek. Lindaay százados megvakarta az orra hegyét. - Nos, az a helyzet, hogy át kell kutatnunk a kocsijukat, Clayton. Molly tiltakozva megrázta a fejét. - A kenguruliga alelnöke vagyok! A malacképű felvihogott. - Van parlamenti mentessége? - Nem vagyok képviselő... - Akkor sajnálom - mondta Lindsay. - Gyerünk, fiúk! Daniel Clayton hirtelen megérezte, hogy alighanem igen nagy bajba került. Mint amikor léket kaptak Új-Zéland közelében a cápáktól hemzsegő tengeren. Ha ezek ki akarnak tolni vele, hát ki is tolhatnak. Márpedig ki akarnak, az hétszentség! Megfordult és magához intette a törzsőrmestert. A cingár zsaru kelletlenül tett néhány lépést előre. - őrmester... ön a tanúm... Ebben a pillanatban felharsant a kocsi belsejéből a malacképű diadalittas hangja. - Itt van, ni! Ezért nem akart megállni a fickó! Uramatyám, majd egy kiló! Ez aztán a fogás, százados úr! Molly halálsápadtan bámult a kocsijuk hátsó ülése alól előkerülő plasztikzacskóra. Clayton ekkor már nem csodálkozott. Tudta, hogy veszített, csak még azt nem tudta, mennyit. Csak a rendőrségi karrierjét vagy egyebet is? Lindsay meglengette az orra előtt a zsákocskát. - Ehhez mit szól?

- Maguk dugták oda! - visított Molly. - Csirkefogók! Lindsay az őrmesterhez fordult. - Rágalmazás és a rendőrség megsértése! Bilincselje meg őket! Végül is Mollyt nem tartóztatták le, csak Claytont. Az újságokban egyetlen sor sem jelent meg letartóztatásáról. Sidney. Szeptember eleje Harmadik hete ült már, amikor beengedték hozzá Marshallt. A hadnagy szájában most is ott lógott elmaradhatatlan szivarja, s a füstfelhők néhány szippantás után beborították a kicsiny cellát. Marshall a falnak támaszkodott, míg Clayton ülve maradt a priccsén. A hadnagy körbejártatta a szemét. - Ezt akarta? Clayton tompán bámult rá. Az elmúlt hetek során nemcsak az időérzékét, hanem mintha önmagát is elveszítette volna. Úgy érezte, regényt olvas, s nem; őt, hanem annak főhősét csukták tömlöcbe. Úgy nézett Marshallra, mint idetévedt árnyalakra, abból a másik világból, amely mindörökre elsüllyedt mögötte. Marshall szótlanul fürkészte, s mintha szánalom csillant volna meg a tekintetében. - Idefigyeljen, Clayton. Érti, amit mondok? Clayton határozatlanul bólintott. - A felesége jól van. Beszéltem vele. Árnyék suhant végig az arcán, s Clayton, ha egészen magánál van, észrevehette volna, hogy az a beszélgetés nem lehetett egészen baráti. Közel hajolt Claytonhoz és az arcába fújta a füstöt. - Figyeljen, Clayton. Úgy jöttem magához, mint... nem is tudom micsoda. Nem küldött senki. Azok sem, akik el akarják intézni. magam nevében jöttem. - Mi-ért? - nyögte Clayton. - Mert... alighanem azért, mert maga szimpatikus nekem. Kemény legény és makacs, mint én voltam fiatal koromban. Sajnálom. átkozottul jó zsaru lett volna, fiam. Megérdemel még egy esélyt. - E...sélyt? Marshall bólintott. - Hajlandó vagyok kihozni magát innen. Nem lesz könnyű, de elintézem. - És... - Fogja a feleségét, és mindörökre eltűnnek Ausztráliából! - A... feleségem... - Mrs. Clayton beleegyezett. Rájött, hogy nem tudnak tenni semmit magáért. A cincér sem. Tizenöt évet sózhatnak a nyakába. Minimum. - De... én... soha... - Ugyan, mit számít az? Fgy egész rendőrautó tanúsítja, hogy tele volt a kocsija heroinnal. A kenguruvédők sem örülnek magának, hiszen a sajtó összehozta a nevüket magán keresztül a kábítószermaffiával. Ja, a felesége sem alelnök már, kénytelen volt lemondani.

- Most... mi lesz? - Tűnjön el Ausztráliából! Kezdjen új életet valahol másutt. Menjen Amerikába! Van ott valaki, aki segíteni tudna magán. Ha ott lesz, összehozom valakivel. Maga zsarunak való, fiam! - Ki... tud hozni innen - Megpróbálom. - Azt hiszem... nincs más választásom... Marshall bólintott, és bedobta a szivarját a WC-be. - Jól látja a helyzetét, fiam. Átkozottul jól látja. Akkor hát... - Köszönöm, hadnagy úr... Amikor Marshall kilépett a börtön kapuján, magas, szemüveges férfi csatlakozott hozzá. - Nos? - kérdezte Lindsay százados. - Oké? - Készíthetik az útleveleket - bólintott Marshall. - Bele egyezett. Kihúzott egy szivart a zsebéből, és dühösen legyintett vele, mint karmester a pálcájával. - Irigylem az amiktől. Kemény fickó, jó zsaru lesz belőle... Beszélgetésüket elnyomta egy tüntető, kenguruvédő-csoport lármája. A MEZŐ Szeptember 24. 0 óra 45 perc. Longdale városától 30 mérföldnyire, délre Kellemes, szeptember végi éjszaka volt. A tizenöt tonnás óriás motorja csendesen duruzsolt. Larsson többször is azon kapta magát, hogy előrebillen a feje, az autó pedig irányt vált. Amező szélére kormányozta a monstrumot és leállította a motort. Nagyot sóhajtva megdörzsölte fáradt szemeit. Tizedik órája volt már úton Longdale és Elisabethwille között. Tizedik órája szállította a gumiabroncsokat a gyárból a megrendelő raktáráig. Nem csoda hát, ha éjfél után eluralkodott rajta az álmosság. Larsson a kocsi műszerfalába épített órára pillantott, kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, és lassú, fáradt mozdulatokkal lekászálódott a földre. Nekidőlt a kocsi oldalának és fejét előrenyújtotta, hogy megfürössze az éjszakai, friss levegőben. Amikor úgy-ahogy magához tért, és néhány hatalmas ásítás után úgy érezte, visszatért az ébersége, körülpillantott. A hold csak néhány perce bukkanhatott ki a látóhatár mögül halvány fényét végigöntötte a végtelen réteken. Valahonnan, talán Longdale felől, ködfelhők gomolyogtak a mező felett, a hamarosan beköszöntő tél figyelmeztetését hozva. Larsson szorosabbra húzta magán overallját és kinyújtózkodott. Feltette lábát a legalsó lépcsőfokra, és éppen vissza akart mászni a vezetőfülkébe, amikor meghallotta az üvöltést. Larsson nem volt gyáva ember, ezért is vállalta az éjszakai szállítást, most mégis libabőrös lett a háta. Valahonnan, az egyre erőteljesebben gomolygó köd mögül gurgulázott feléje a

semmihez sem hasonlítható hang. Bengt Larsson megmerevedett. Lassan, óvatosan visszafordult és ugyanezzel a mozdulattal ki is nyitotta a vezetőfülke ajtaját. Készen rá, hogy egyetlen mozdulattal beugorjék, ha szükség lenne rá, belefülelt az éjszakába. A gurgulázó üvöltés azonban nem hangzott fel többé. A sofőr visszamászott az ülésbe, becsukta az ajtót, és a biztonságot adó fülkéből mégegyszer végigfuttatta pillantását a tájon. A ködfelhőétől eltekintve nyugodt és barátságos volt minden. A hold fehér fénye békésen nyugodott a fűszálak csúcsain, s amerre csak ellátott, világos sugarakban fürdött a rét. Larsson tudta, hogy a longdale-i mező egészen a város széléig húzódik, a legszélső, lakatlan házakig, amelyek az emlékezetes tűzvész óta magukra hagyottan düledeztek. A mező Marshal közepén pedig ott árválkodik a titokzatos longdale-i mocsár, amelyben fővárosi tudósok még a harmincas években is ősvilágból visszamaradt hüllőket sejtettek. Larsson ujjai közé fogta a slusszkulcs végét, és éppen el akart fordítani, amikor másodszor is felhangzott az üvöltés. A sofőr elkapta kezét a kulcsról. Semmi kétség, a mócsarak felől jött a hang Longdale irányából. Bengt Larsson nem kedvelte a horrorfilmeket, bár a gyereken s közülük is elsősorban Eric, gyakran elcipelték a Rialtóba. S amíg kisfiú izgatottan szorongatta a karját és tágra meredt szemekkel bámulta az egymással hadakozó szörnyeket: drakulákat, Kingkongokat, ő maga szégyenszemre el-elbóbiskolt. Nem egyszer arra riadt, hogy a vetítőteremben felgyújtják a villanyt. Ez a mostani hang azonban másként hatott rá, nem úgy, mintha moziban hallotta volna. Befészkelte magát a fülébe és még akkor is hallani vélte, amikor már újra csend uralkodott a mezőn. Larsson megtörölte a homlokát, és savanyúan elmosolyodott. - Ő, hogy a fene vigyen el - morogta maga elé és határozot mozdulattal megfordította a slusszkulcsot. - Ha így megy tovább vérfarkasokat látok minden útkereszteződésnél... A furcsa hang azonban csak nem hagyta nyugodni. - Talán a mocsárba fulladt valami... Elkóborolt kutya, vagy ki tudja, talán még tehén is lehetett - morfondírozott magában, miközben rátért a longdale-i erdőn keresztül vezető makadámra. Halkan fütyörészett, és már-már meg is feledkezett a nem éppen barátságos éjszakai hangról, amikor szinte öntudatlanul akkorát fékezett, hogy majd kirepült a szélvédőüvegen át. Az úton keresztben, talán három-négy méterre az első kerekektől, ölnyi vastag farönk hevert. Bengt Larsson felszisszent, majd hangosat és nagyot káromkodott. Talán a másodperc századrészén múlott az élete. Ide a monstrummal beleszalad a fatörzsbe és kivágódik az erdő fái közé kávéskanállal szedhették volna össze holnap reggel. Ki lehetet az az őrült, aki keresztbe fektette a fát az országúton? Larsson nem volt mai gyerek és pontosan tudta, hogy szép simát

fűrészelt farönkök nem kelnek lábra holdas éjszakákon, és nem fekszenek maguktól keresztbe az országutakon. Gyorsan felhajtotta hát az ablaküveget, és előhúzta pisztolyát a kesztyűtartóból. S ahogy a tenyerébe bámult a 45-ös bakelitnyele, sokkal nyugodtabbra érezte magát. Fél ujjnyival lehajtotta az ablakot; éppen csak annyira, hogy pisztolycső kiférjen rajta. Lekapcsolta a reflektort és városi világításra állította a fényszórókat. Aztán csak várt leste, hogy eltűnik-e valaki az utat szegélyező erdő fái közül. Talán öt-tíz perc múlhatott el így, feszült várakozásban, amikor Bengt Larsson megértette, hogy alighanem itt töltheti az éjszakát, ha nem viszi dűlőre a dolgot. Még egy ujjnyival lejjebb csavarta az ablakot s a pisztolyos mellől kikiáltott a sötétségbe. - Hé! Ki az? Ötven dollár van nálam... Kidobom az ablakon, ha elhúzzátok a rönköt... Az erdőben senki sem mozdult, csak a hold emelkedett egyre magasabbra a fák között. Larsson nagyot sóhajtott, és bekapcsolta az URH-t... a készülék recsegni kezdett, majd vételre állt. - Bengt Larsson vagyok, a DF 220811-es - mondta a mikrofonba. Itt állok a longdale-i erdő közepén... A hangszóró megreccsent. - Hallgatom, uram - mondta egy közönyös női hang. - Valaki elém gurított egy átkozott farönköt... Itt fekszik keresztben a kocsim előtt. Majdnem kinyírt az a szemét, aki iderakta... - Szóval, fatörzs az úton - mondta a nő szenvtelenül. - Pontosan. És a szokásos ötven dolcsit is felajánlottam. De nem jön elő senki... Mi a fészkes fenét csináljak? A nő rövid ideig hallgatott, majd megszólalt, s Larsson mintha, halvány gúnyt érzett volna a hangjában. - Ön a hatodik, uram, aki a mai napon rönköt jelent... és nagyjából ugyanarról az útszakaszról. Az erdei kitermelők nagyobb erdőirtást végeztek az 01-17-es szakaszon... Ön is arrafelé lehet, nem? - Fogalmam sincs róla - morogta Larsson és kipillantott az útra. - Csak annyit tudok, hogy erdőben vagyok... - Bizonyára néhány letisztított rönk legurult a domboldalon. Véletlen baleset. Mindenesetre köszönöm a figyelmeztetését. Mivel maga a hatodik, leadom a körtelefont, hogy vigyázzanak azon a környéken. Jó éjszakát, uram! - Hé! Várjon csak, kisasszony! - kiáltott Larsson gyorsan a mikrofonba . - Parancsol még, uram? - kérdezte kelletlenül a női hang. - Azt mondja, hogy hatan találtak rönköt... vés mi a fenét csináltak velük? A hang most már határozottan gúnyosan csengett. - Hát, alighanem kiszálltak és odébbgurították... Óhajt még valamit, uram?

- Hogy a fenébe ne óhajtanék - dühöngött a sofőr, és egyre kelletlenebbül méregette a fák mögött meghúzódó éjszakát. Szóval, azt mondja, hogy szálljak ki és gurítsam odébb? Az ügyeletes hangja megkeményedett. - Én nem mondok semmit. Ön azt kérdezte, hogy a többiek mit csináltak a farönkökkel, és én erre válaszoltam. Ön azt csinál, amit akar. Ha óhajtja várja meg a reggelt, vagy amíg arra megy egy másik autó. Jó éjszakát uram! Bengt Larsson dühösen akasztotta helyére a mikrofont és megvakarta a feje búbját. Vagy itt gúnnyaszt reggelig, vagy megkísérli odébb tolni a fatörzset... Na és ha ott leselkedik valaki a fák mögött sötétben? Larsson legyintett és elhessegette magától a gondolatot. Ha egyszerű útonállásról lenne szó, már régen túl volna az egészen, hisz a szállítósofőrök hallgatólagos megállapodást kötöttek a helgengekkel. Minden sofőr havonta lead ötven rongyot, amazok meg békén hagyják. Igaz, ebben a hónapban még nem jöttek az ötven dolcsiért, de miért mindjárt farönkkel kezdenék a figyelmeztetést? Nagyot sóhajtott, és farzsebébe dugta a revolvert. Kinyitotta a vezetőfülke ajtaját és lehuppant a földre. Aggodalmasan pislantott jobbra-balra, de nagyjából már biztos volt benne, hogy véletlen hanyagságról lehet csak szó. Ha a pénzét akarnák, régen előjött volna. A hold éppen akkor emelkedett a fák csúcsa fölé, amikor a fatörzs mellé lépett. Szépen letisztított, fehérre csiszolt rönk hevert előtte olyan, amilyenből naponta több százat szállítanak a longdale vasútállomásra. Larsson belerúgott a fatörzsbe, hogy kipróbálja, mekkora taszításra lenne szüksége, ha le akarná tolni az árokba. A törzs a rúgás nyomán megbillent és szinte saját súlyától gördült továb. A sofőr megkönnyebbülve felsóhajtott nekifeszítette térdét annak, másik lábával megtámasztotta magát és erélyes rúgással árokba taszította az akadályt. Aztán megkönnyebbülve felegyenesedve diadalmasan bámult utána. Ekkor hangzott fel harmadszor a gurgulázó ordítás. Csakhogy most már egészen közelről, talán a szomszédos fák törzse mögül. A sofőr megdermedt, farzsebe felé kapott, kirántotta pisztolyát és hanyatt-homlok rohanni kezdett a kocsi felé. S miközben nehézkesen szedte a levegőt, szeme sarkából látta, hogy hatalmas árny válik ki az erdő fekete függönye mögül és óriási ugrásokkal az autó felé tart. S újra meg újra felhangzott a félelmetes, gurgulázó üvöltés. Larsson feltépte a vezetőfülke ajtaját és rázuhant az ülésre. Röptében kapott a slusszkulcs felé, már-már sikerült is elfordítanni, amikor félelmetes üvöltéssel megragadta valaki a karját. Larsson felnézett, s egy pillanatig azt hitte, hogy megtébolyodott. Rémült szinte emberhez nem illő sikoltást hallott; csak jóval később tudatosult benne, hogy a saját sikolyát hallotta.

Larsson szeme előtt iszonyatos horrorfilm kockái kezdtek peregni. A kocsi lépcsőjén szőrösarcú, háromszemű emberi lényhez alig hasonlító szörnyfigura állt; előreálló, sárga fogait kivicsorítva bámult szemhéj nélküli szemeivel a sofőrre. Szájából hörgő hang hallatszott, úgy lélegzett, mint King Kong, az óriás gorilla. Larsson lehunyta a szemét, hogy múljon el a látomás. Amikor kinyitotta, ismét sikoltás szakadt ki a száján. A szőrös szörny kezében balta csillogott; tompa, köröm nélküli ujjai szorosan markolta a szerszám hosszú fanyelét. Bengt Larssonban először merült fel a szörnyű gondolat, hogy alighanem élete utolsó másodperceit éli. - Ne! - ordította, s utolsó erejével megpróbálta kitaszítani a szörnyeteget a vezetőfülkéből. Aztán csak annyit érzett, hogy a felemelt balta lecsap rá és az éhes fémszáj belemar a vállába. Mielőtt utolsó reflexmozdulatával megfordította volna az indítókulcsot, hallotta hogy a szörnyeteg felordít és a hangoknak egyszerre csodálatos módon értelmük támadt. - Meghalsz, Kowalsky! - ordította, vagy inkább gurgulázta a szörnyeteg, és ismét sújtásra emelte a baltát. Bengt Larsson ekkor megforgatta az indítókulcsot és gázt adott. Homályosuló szeme már nem láthatta, hogy a baltát tartó szörnyeteg a hirtelen meglóduló kocsitól egyensúlyát vesztve lezuhan a földre. Igyekezett egyenesben tartani a kocsit, és csak nyomtanyomta a gázpedált, ahogy tudta. Aztán minden átmenet nélkül belezuhant a feneketlen sötétségbe. Szeptember 24. 0 óra 55 perc. Longdale városától 15 mérföldnyire, északra Jerry Philamon óvatosan felemelkedett a szalmaágyon, és igyekezett minél kisebb zajjal felöltözködni. Felkattintotta apró elemlámpáját és végigpásztázta az alvóhelyet. A fiúk aludtak, s ahogy a lámpa halvány és vékony fénysugara végigfutott az arcukon, némelyik felnyögött álmában és sértődötten a másik oldalára fordult. Philamon felhúzta tornacipőjét, és rövid habozás után a farmernadrág mellett döntött. Bár tudta, hogy jóval kényelmesebb rövidnadrágban futni a meleg éjszakában, félt, hogy az erdőben a számtalan tövises rózsabokor felsérti a lábát. Magára húzta vízhatlan anorákját, oldalára csatolta térképtáskáját, amelyben a térkép mellett még kis, lapos adóvevő is rejtezett. Jerry Philamon a Center College tanára volt, korábban nemzeti válogatott tájékozódási futó. Huszonkilenc éves korára az egyik legkitűnőbb edzőként tartották számon, aki számos válogatott szintű versenyzőt nevelt a pénzesebb egyesületeknek. Most, az október eleji, össz-szövetségi viadal előtt a college vezetősége rábízta a városi válogatottat, hogy amennyire csak tudja, "rázza gatyába a fiúkat". Philamon úgy döntött, hogy a longdale-i mezőkön kezdi a gatyába rázást. S mivel az idő sürgetett, még arra sem volt ideje, hogy működő penziót, vagy akár parasztházat is keressen a longdale-i

réteken. Kénytelen volt megelégedni egy elhagyott majorsági épülettel, amelybe az egyesület néhány teherautónyi friss szalmát és alig használt szalmazsákokat hozatott. Itt ütötte fel a Philamoncsapat a tanyáját arra a tíz napra, ami az összszövetségi viadalig hátra volt. telis-tele volt elhagyott épületekkel. Még soha nem fordult elő, hogy valaki is visszatért volna hajdani gazdáik közül és visszakövetelte volna elhagyott javait. Aztán ott volt az elhagyott város is, a longdale-i mocsár mellett. Mondják, hogy időnként arra vándorló hippik, kétes alakok és illegális bevándorlók szállnak meg az üresen hagyott kertes házikókban, de hamarosan ők is odébbállnak. Beszéltek kísértetekről, szörnyű gyilkosságokról, arról, hogy a természetfeletti kézzelfogható közelségbe került a néptelen utcákon. Jerry Philamon keresve sem találhatott volna jobb edzőterepet, mint a longdale-i mező. Fütyült minden babonára, természetfelettire, lidércre és farkasemberre, sőt, ha lennének ilyenek, egyenesen hálásnak kellene lennie nekik azért, hogy elpucolják a környékről a kíváncsiskodókat. Mert Jerry Philamon semmit sem utált annyira, mint a fogadatlan prókátorokat, képzelt és valódi mecénásokat, akik adományaik ürügyén belepofáznak a dolgába. Legalább a longdale-i mező kétes híre visszatartja őket a lábatlankodástól. A college csapata békésen szuszogott a szalmazsákokon, amikor Philamon becsukta maga mögött a pajta ajtaját. Lekattintotta zseblámpáját, hiszen a majdnem-telehold erős fényt árasztva mindent megvilágított, amit csak kellett. A fehér fényben világosan ki tudta venni a halványan foszforeszkáló iránytű jelzését és habozás nélkül nekivágott a mezőnek. Philamon könnyedén futott, ugyanúgy, mint a régi szép időkben, amikor ujjongó embertömeg várta a célnál. S ha a dereka nem vacakolt volna egyre gyakrabban, bízvást hihette volna, hogy nyomtalanul múlnak felette az évek. Amikor a majorságot határoló facsoporthoz ért, lefékezett, előhúzta a térképet térképtáskájából. Elégedetten konstatálta, hogy még csak nem is liheg a megtett néhány száz méter után. Hiába, tökéletes a kondíciója! A hold sejtelmes fényénél mégegyszer ellenőrizte a kijelölendő utat. Hat mérföldet kell megtennie a sík mezőn keresztül, amíg eléri a dombokat és a longdale-i erdőt. Aztán újabb öt mérföld az erdőn keresztül, majd egy nagy kanyarral az országúton át vissza a majorságig. Közben el kell rejtenie tíz-tizenöt borítékot, amelyek előre elkészítve ott lapultak térképtáskája fenekén. Elmosolyodott és már előre örült, hogy milyen képet vágnak majd fiai, amikor reggeltől kezdve sorra bontogatják a meglelt borítékokat. Mint dörzsölt edzőhöz illik, akire a fiúk testén kívül a lelkük is rábizatott, Jerry igyekezett néhány világos és félre nem érthető szentenciát betáplálni az ifjúság szívébe. "Tégy meg

mindent a győzelemért, ahelyett hogy az orrod vakargatnád!" ilyen és hasonló bölcsességek is lapultak a borítékokban, a térképtáska alján. Elmosolyodott és végigkocogott a fűvel benőtt makadámúton, amely az elhagyott város felől vezetett a majorságig. A mocsarak felől, mint óriási hólabdák, fehér ködgomolyagok hempergőztek a levegőben a nyomukban hideg, kellemetlen légáramlat csapott szembe vele. Gondolataiba merülve hagyta maga mögött a mérföldeket. s amikor ahhoz a ponthoz ért, ahol számítása szerint el kell a versenyzőknek fordulniuk, nehogy a mocsár felé tévedjenek, rövid pihenőt tartott. Kigombolta térképtáskáját, találomra előhúzott egy borítékot, és letette a földre. Aztán köveket keresett és elegáns kis piramist emelt a boríték fölé. Rövid ideig gondolkodott, majd még néhány faágat is ráhajított a kövekre, hogy nehezebb legyen felismerni a mesterséges piramisocskát. Újra elmosolyodott és tovább folytatta útját. Talán két-három mérföldnyire lehetett a longdale-i erdő szélétől, amikor először hallotta meg az üvöltést. Éppen egy halkan csordogáló, ezüstösen csillogó patakocskán ugrott át nagy lendülettel, amikor valahonnan messziről, talán éppen onnan, amerre igyekezett, furcsa, félelmetes ordítás hasított a holdfényes éjszakába. Panaszosan, bánattal teli gurgulázott a semmihez sem hasonlítható hang, s végül fájdalmas nyögésbe fulladt. Jerry Philamon megtorpant és lihegve megállt. Ameddig ellátott, mozdulatlan volt minden, s a hold is bátorítóan mosolygott rá a vékony, ezüstfátyolként húzódó, bárányfelhők közül. Előtte azonban ott magasodtak az erdő fái, fenyegetőbben, mint a holdfürdette mező. Philamon megtörölte a homlokát és megdöbbenve érezte, ahogy ismeretlen, szorongó félelem bujkál benne, amilyet ritkán érzett csak életében. Utoljára talán a háborúban, amikor minden fa mögött ellenséget sejtett a homályos dzsungelben. Most azonban holdfényes mezőn fut és mögötte néhány mérföldnyire ott alszik a csapat, a fiúk, akik a hajnali derengésben útra kelnek majd, hogy megkeressék borítékjait... Megrázta magát, hogy elmúljon a hirtelen rátört kellemetlen érzés. Füttyentett egyet csak úgy bátorításképpen, és nagyobb sebességre kapcsolt. Már csaknem elérte az erdőt, amikor másodszor is felhangzott az üvöltés. Közvetlen közelről csapott feléje a hang. S Jerry Philamon újra megtorpant, mint korábban, amikor először hallotta. A fiatal edző tulajdonképpen csak ekkor kezdett igazából elgondolkodni a dolgon. Mivel a college-ban ő tanította a természetrajzot is, pontosan tudta, hogy semmi olyasféle állat nem él ezen a környéken, ami ilyen furcsa hangot tudna kiadni. Esetleg valami madár lehet, amelyet ő sem ismer? Philamon aggodalmasan bámulta az erdőt, és kezdte megbánni, hogy nem nappali világosságnál rakta ki a borítékjait. Az hiányzik

csak, hogy valami elvadult kutyafalka rontson rá az erdő fái közül. Az üvöltés azonban nem hallatszott többé és Jerry Philamon úgy döntött, hogy mégiscsak kirakja a borítékokat. Bagoly... Biztosan bagoly volt. Az csinál ilyen pokoli zenét... Halkan fütyörészett futás közben és első adandó alkalommal beváltott a fák közé. Ahol belépett az erdőbe, hiányoztak a bokrok, s a lehullott tavalyi avar puhán hajladozott tornacipője alatt. A fák törzse ezüstösen csillogott; fenyegető ködpamacsok sem zavarták a nyár búcsúját. Tíz-tizenöt perc futás után széles, magas fákkal szegélyezett tisztáshoz ért, amelynek túlsó oldalán sűrű bokrok zárták el a kilátást: Itt kezdődik tulajdonképpen az erdő... Itt kell elhelyeznie egy újabb borítékot, hogy a keresők biztos nyomra akadjanak. Jerry Philamon lehajtott fejjel a tisztás közepére ballagott, kigombolta térképtáskáját és előhúzta a következő borítékot. Körülkémlelt, hogy megfelelő helyet találjon az öt pontot érő bölcsesség számára. Végül úgy döntött, hogy egy vastag, szerteágazó gyökerű fa kiálló gyökerei közé dugja a levelet és rálapátol egy kis avart. Persze azért arra vigyáz, hogy a lapátolás nyoma megmaradjon, hiszen ellenkező esetben, soha nem találják meg kedvenc növendékei. Előhúzta a borítékot és letérdelt, hogy a gyökerek közé tegye. Elemlámpára nem volt szüksége, hiszen a ritkásan álló fák keskeny lombja között átsütő hold kékes fénnyel borította be a környéket. Letette a papírt a gyökerek közé, elkezdte a száraz leveleket rálapátolni a tenyerével. Ebben a pillanatban felhő kúszhatott a hold elé, mert árnyék vetődött a kezére, és a boríték sarkára, amely még kilátszott a levélhalom alól. Lehajtott fejjel várta, hogy a bárányfelhőpamacs elússzon és újra fénybe boruljon az erdő. A pamacs azonban úgy látszik, makacsul lecövekelte magát, mert az istennek sem akart elmozdulni. Jerry Philamon nagyot sóhajtott és felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a szemtelen felhődarabot. S ahogy felemelte, a rémület akkorát vágott a szeme közé, hogy majdnem hanyatt esett. A rá és a borítékra hulló árnyékot úgyanis nem hold elé lopakodó felhőfoszlány okozta, hanem egy óriás, aki ott állt felette. Az edző; hogy hanyatt ne essen, hátranyújtotta mindkét kezét és a földre támaszkodott. Aztán újra felemelte a fejét és felnézett a felette tornyosuló alakra. Amit látott, éppen elég volt ahhoz, hogy rémült sikoltás szakadjon ki a torkán. Jerry Philamon óriási, szőrös, ruhacafatokba burkolt alakot pillantott meg maga felett, és esküdni mert volna, hogy az óriásnak három szem csillog az arcában, egy a homloka közepén mint Poliphemoanak a görög mitológiában... És a kezei. Legalább négy keze volt; kettő emberi, kettő pedig rövid és ujjak nélküli, mint a madarak szárnya. S az egész óriási test furcsán és görbén állt, mintha nehezen bírnák vaskos lábai a rájuk nehezedő súlyt.

Az edző rémülettől lökve felpattant és bevetette magát az erdő sűrűjébe. Messzire hajította térképtáskáját, és csak rohantrohant, ahogy lábai bírták... Tüskék akadtak a ruhájába, véresre karmolták az arcát, de ő nem törődött semmivel; egyre ott hallotta maga mögött az óriási rém fújtató lélegzését. Aztán újra fülébe csapott a gurgulázó, fenyegető, hang, amely a kezdeti vonyítás után értelmes mondattá alakult: - Meghalsz, Kowalsky! - bömbölte az óriás. Az edző csak annyit érzett, hogy kemény tárgy csapódik a hátának, és melegség önti el az oldalát. Ezután megnyílt a föld a lába alatt, és nem hallotta többé az ordítást. Szeptember 24. 0 óra 59 perc. Longdale városától 14 mérföldnyire délre. A Halott- vagy Elhagyott Város Daniel Clayton átkozott rosszul aludt ezen az éjszakán. A távfűtés radiátorának lyukas csöve alig fél méterre vartyogott a füle mellett a légbuborékok szörcsögése az ausztrál tengerparton megtörő hullámokat idézte. Dan Clayton, hajdanvolt sidney-i zsaru a forró homokon feküdt, és a kék égen szálldosó tengeri madarakat figyelte. A sziklákon megtörő tajték a lábáig csapódott, és a távolból egészen odáig hallatszott a kikötőbe igyekvő hajók ideges kürtölése. Egyszerre csak furcsa formájú hajó bukkant fel a láthatáron. Egészen olyannak tűnt, mint egy középkori kalózhajó, s kürtjele is furcsán szállt a hullámok hátán: gurgulázva és keservesen, mint egy mesebeli óriás halálordítása. Clayton arra ébredt, hogy verejtékben fürdik és az átkozott radiátor egyre újabb és újabb gőzpamacsokat lök a mennyezet felé. Automatikusan kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Moly hátát, tenyere azonban csak a hideg ágyneműt tapintotta. Villámgyorsan, álmosságát feledve felült s duzzadt szemei az asszony rémült pillantásával találkoztak. - Hallottad, Dan? - suttogta az asszony, és a bejárati ajtó felé fordult ijedt tekintettel. Clayton megrázta a fejét, hogy kimenjen az álom a szeméből és tenyerét az asszony tarkója alá simította. - Mit, kedves? - Nem tudom... - suttogta az asszony maga elé szorítva a paplant. - Mintha valami az ajtót kaparta volna... Daniel Clayton megnyugtatóan simogatta felesége tarkóját. - Nyugodj meg, kedves... Biztosan csak a szél. Hiszen tudod, milyen szabadon jár a szél ezen a vidéken. Molly lehajtotta a fejét és belecsókolt Clayton tenyerébe. - Szeretlek, édes - mondta. - És olyan jó, hogy itt vagy mellettem. Clayton bátorítóan elmosolyodott, lelkét azonban mintha vas abroncsok szorították volna össze. Szegény kis Molly - gondolta és összecsavarodott a szíve. -

Milyen jövőd lesz neked mellettem? - De mondani nem mondott semmit. Molly felemelkedett az ágyon, lecsúsztatta lábát a parkettára, és úgy is maradt az ágy szélén ülve. Daniel jól láthatta kiugró hasát, amitől újra jeges rémület nehezedett a szívére. Te jóságos isten... Ha egyszer megkezdődik, hogyan fogok én orvost keríteni ebben az elátkozott városban? És egyáltalán... miből fogom kifizetni? Ebben a pillanatban ismét megzörrent az ajtó. Remegni kezdett mintha feltámadó szél rázta volna meg csintalan kedvében. Az asszony összerezzent és újra visszacsusszant a takaró alá. - Hallottad, Dan? A férfi nyugtalanul bólintott. - Hát persze... Nincs ebben semmi csodálatos. - A szél az, Dan? Igyekezett könnyedre fogni a hangját, mintha félős kisgyerekként beszélne. - Hát persze hogy az, csacsikám. Mit gondolsz, a mikulás jár erre ajándékcsomagokkal? Az asszony azonban nem mosolyodott el. - Én félek, Daniel - mondta olyan természetes egyszerűséggel, hogy a férfinak hideg futott végig a hátgerincén. S amikor az ajtó ismét megzörrent, és mintha az ajtófélfák is felnyögtek volna, Clayton gyorsan, meggyőződése ellenére bizonygatni kezdte: - Ne aggódj, drágám, csak a szél... hiszen tudod. Úgy látszott, az asszony legyőzi félelmét, mert halványan elmosolyodott és bűnbánóan nézett az urára. - Látod, Dan, hogy milyen vagyok? Nem elég a magad baja még én is terhellek az ostobaságaimmal. Csak, tudod, mióta terhes vagyok, olyan érzékenyen reagálok mindenre. Elég ha a szél fújja az ajtót, és máris mögéje képzelek valakit... Például... Danel Clayton felesége szájára tette a kezét. - Elég, Molly - mondta gyengéden. - Inkább próbálj meg aludni... Az ajtófélfák ismét megreccsentek és valaki halkan megkocogtatta az ajtót. Daniel Clayton érezte, hogy hideg léghullám kúszik a takarója alá, jeges félelemmel borítja be a szívét. - Hallottad, Daniel? - suttogta az asszony. - Csitt, szívem - morogta, ujját a szájára téve, aztán kilépet az ágyból és halkan az ajtóhoz osont. Megnyugodva látta, hogy a óriási retesz érintetlen; semmi nyoma, hogy valaki megpróbálta volna kívülről lefeszíteni. - Talán az utca túlsó végéről.. Azok, tudod... - fordult az asszony felé tanácstalanul. - Nem, Dan - rázta meg a fejét Molly, és egyik kezét védekezően a hasára tette. - Nem... Én még sohasem láttam őket, csak fényt az ablakban. Lehetséges, hogy nem is emberek. - Ostobaság - mondta a férfi. - Hát kik lennének? - De azért megnyugodva húzta végig a kezét a retesz hideg vasán.

Az újabb halk kopogtatásra az asszony eltűnt a takaró alatt, Clayton pedig érezte, hogy hideg verejték fut végig a hátgerincén. - Halló! Van ott valaki? - kérdezte rekedten, összeszedve minden bátorságát. Az éjszaka néma maradt, csak az ajtószárnyak reccsentek meg újra és újra. - Ki az? önök azok, szomszédok? - próbálkozott ismét. Molly feje kibukkant a takaró alól és Daniel csak akkor riadt fel, amikor hányni kezdett. - Atyaúristen! - gondolta. - Éppen az hiányzik, hogy most induljon meg a szülés! Szerencsére szó sem volt ilyesmiről. Az asszony kiöklendezte magát és könnyes szemeit a férfira emelte: - Bocsáss meg, Daniel... Bocsáss meg, drágám... Ha tudtad volna előre, ugye nem veszel feleségül? Clayton már-már szóra nyitotta a száját, hogy valami megnyugtatót mondjon a feleségének, amikor egészen közelről, talán éppen az ablak alól, bánatos, gurgulázó üvöltés csapott a magasba, éppen úgy, mint álmában, amikor a kalózhajó kürtjét hallgatta a tengerparton. A semmihez sem hasonlítható hang ott forgott-keringett néhány másodpercig a ház körül, aztán elhallgatott. - Mi... volt ... ez, Daniel? - suttogta Molly, miközben kimeredt szemekkel bámult az ajtó felé. Clayton igyekezett összeszedni magát. - Prérifarkas - mondta határozottan. - Vagy kóbor kutya. - Rettenetes - mondta az asszony. Clayton érezte, hogy ki kell találnia valamit, ha nem akarja ő maga is elveszíteni a fejét. - Miért lenne rettenetes? - kérdezte könnyedén. - Tudod, amikor én először hallottam odahaza egy iskolai kiránduláson... Az asszony láthatóan megkönnyebbült. - Te láttál prérifarkast, Ausztráliában? A férfi felnevetett. - Hát persze, csacskám... Azt mondják ugyan, hogy Ausztrália a birkák és a kenguruk országa, de ennyi erővel akár a prérifarkasoké is lehetne. És hogy ordítanak, te jóságos isten! - Így.. . mint ez? - Még sokkal rondábban - mondta Clayton, és belül imádkozott, hogy maga is elhiggye, amit mond. - És. .. veszélyesek? Glayton már újra mosolygott. - Hát, ha nagyon éhesek és nagyon sok van belőlük, az embert is megtámadhatják. De végül is, nem jellemző rájuk. Inkább gyáva és alattomos állatok. Nem kell tartanunk tőlük. Találnak elég hulladékot a lakatlan házakban. - Évek óta nem lakik itt senki! - suttogta az asszony. - Talán az egész városban csak mi vagyunk és azok... ott, az utca végén. Lehet; hogy ők szoktatták ide őket - morogta a férfi. - Biztos

főznek és az étel szagát érezte meg az orruk... De most már ideje aludnunk. Molly engedelmesen az oldalára fordult, hallgatott vagy fél percig, aztán újra visszafordult a férje felé. - Daniel - mondta. - Én nem akarok itt maradni! A férfi már várta a kérdést, mégis érezte, hogy összeszorul a torka, amikor válaszolnia kellett. - Nem tehetünk mást, Molly - mondta csendesen. - Ha meg kapom az állást, minden rendbe jön. Ma dől el minden, Molly. Ha sikerül, bérelek egy lakást Longdale-bon, egy rendes környéken csupa-csupa rendes szomszéddal... És a kicsinek is lesznek barátai, Csupacsupa rendes kis fickó. óvodástáskával, csúcsos sapkába Addig ki kell bírnunk, Molly... Csak még néhány napig. Amíg nem kapok fizetést, nem tudnánk miből fizetni a lakbért. Ez itt ingyen van! - Nem akarom ide szülni a gyereket - szipogta az asszony . - Majd valamit kitalálunk, Molly - simogatta meg az asszony kezét. - Szülés után nem kell már visszajönnöd... Megígéren Molly. - Nem bírom itt már soká, Daniel. Az egész város lakatlan. Akármerre megyek az utcákon, úgy érzem, hogy az ablakszeme mögül figyelnek. Nem tudom, hogy kik, Dan, de szörnyen félek tőlük. - Csacsikám - mondta a férfi. - Nincs a városban élő ember rajtunk, meg azokon kívül... Néha-néha egy-egy csapat hippi telepszik meg az áruház épületében. Más senki. - Nem akarok itt maradni, Daniel - nyöszörögte az asszony. Clayton nagyot sóhajtott. - Jól van, Molly, jól van, kicsim. Többé nem hagylak egyedül. Reggel, ha bemegyek a rendőrségre, beviszlek magammal. Majd sétálgatsz a városban, vagy beülsz a restibe egy teára. Onnan nem dobnak ki, és elüldögélhetsz egész délután. Ha vége a tárgyalásnak, visszahozlak. (Csak attól tartok, unatkozni fogsz. - Nem, Daniel, igazán nem - tiltakozott gyorsan az asszony. Viszek magammal olvasnivalót, és a gyereknek is kell kötni valamit. Igazán nagyon jó ötlet, Dan. Hát akkor, reggel már veled megyek... Szinte azonnal el is aludt Clayton karjai között. Amikor Clayton másodszor is meghallotta a semmihez sem hasonlítható üvöltést, gyengéden kibontakozott alvó felesége karjai közül és óvatosan az ablakhoz osont. Átkozta magát vigyázatlanságaért, hogy még egy baltát vagy revolvert sem szerzett be magának, amikor a tilalom ellenére beköltözött a Halott Városba. Ha megéri a reggelt, első útja a vaskereskedésbe vezet, és ha túl drága lenne, megkísérel lopni magának egy baltát. Nyelet majd csak farag bele valahogy. Óvatosan félrehúzta a függönyt és kikandikált az ablakon. Az udvart az utcától elválasztó sövény ezüstös holdfényben fürdött, szemben álló lakatlan házak ablakai úgy csillogtak, mint az ausztrál tenger holdsütötte éjszakákon. Egészen az utca végéig lakatlannak tűnt minden ház, még a hippik tüzei is hiányoztak

ezen az éjszakán. Minden olyan nyugalmas és békét sugárzó volt, hogy szinte megfeledkezett ordításról, kopogtatásról, mindenről. Mintha, csak álmodta volna Mollyval együtt az egészet. Már-már visszafordult, hogy bebújjon felesége mellé, amikor az udvart az utcától elválasztó, valaha rendesen nyírt sövény mellett óriási, tömzsi árnyék bukkant fel. Lassan lépegetett, vagy talán gurult a szemközti ház rávetődő árnya miatt nem tudta kivenni jól az alakját. Amikor az árnyék kilépett a holdfénybe, Daniel Clayton szája elé kapta a kezét. Iszonyú szörnyalak állt az utca közepén és óriási, csillogó szemeivel a házukat nézte. Felemelte a kezében tartott baltát, a ház felé rázta és félelmetesen felordított. Aztán megfordult és eltűnt a sötétségben. Szeptember 24. 6 óra 12 perc. Longdale városától 14 mérföldnyire délre. A Halott- vagy Elhagyott Város Odakinn már egészen világos volt, amikor Daniel Clayton felébredt. Molly békésen szuszogott mellette és Clayton hálát rebegett magában, hogy felesége nem látta az éjszakai szörnyet. Egyetlen percre sem hagyhatja magára Mollyt, ebben az elátkozott városban. Csak ezt a pár hetet húzzák még ki valahogy. Amikor visszatért a fürdőszobából, az asszony törődötten mosolygott rá az ágyból. - Helló, darling. - Helló, Molly... Hogy vagytok? Az asszony megsimogatta hasa felett a paplant. - Kösz. Csak ez az éjszaka és ezek az átkozott farkasok! Nem haragszol, Daniel? Clayton az asszony fölé hajolt és megcsókolta a homlokát. - Ugyan, Molly. Hiszen valóban ronda hangjuk van. Clayton megvárta, míg az asszony végez a fürdőszobában, és nekiáll a reggelikészítésnek. Amikor a szalonnás rántotta illata betöltötte a lakást, egyszeriben megfeledkezett az éjszakai látogatóról. Vidáman pillantott körbe a háromszobás, elegáns kis házacskában, amelyért, ki tudja mennyit fizethetett valamikori tulajdonosa. Nekik pedig csak úgy, egyszerűen az ölükbehullott,anélkül, hogy egy árva pennyt is le kellett volna szúrniuk érte. Beköltöztek és kész. Hiszen az itteni házaknak már évtizedek óta nincs gazdájuk. Ki tudja, merre járhatnak azok, akik valaha ezekben a szobákban éltek, örültek és talán szenvedtek is. Sőt. Biztosan szenvedtek, hiszen ha csak napfény és öröm lett volna az életük, sose mennek el innen. Idáig jutott a gondolataiban, amikor Molly feje bukkant ki a konyhából. - Bocs, Dan... Kicsit leégett, de csinálok újat. Igazán csak pár perc az egész. A férfi elmosolyodott és felemelkedett a székről, ahol eddig

üldögélt. - Ha lányunk lesz, remélem nem tőlem tanulja a konyhaművészetet mondta fáradtan molly, és egyszeriben eltűnt a mosoly az arcáról. - Ugyan, Molly - mosolygott helyette is Daníel, és igyekezett megfeledkezni róla, hogy éhség marja a torkát. - Addig legalább megnézem a kocsit. Valahonnan szereznem kellene egy új akkumulátort. - S felötlött benne a gondolat, hogy a balta mellé, amit az éjszaka elhatározott, lopni fog egy egészen új akkumulátort is. Becsukta maga mögött az ajtót, és immár komor ábrázattal lesétált a lépcsőn a kertbe. A nap éppen akkor bukkant fel a sövények fölött, bearanyozva a Halott Várost. Évtizedek óta ki nem nyitott ablakok üvegén vörösödött a fény, s Clayton szinte várta, hogy hangos jóreggelttel előbukkannak a szomszédok a határos kertekből. Ahogy a sövényre esett a pillantása, eszébe jutott az elmúlt éjszaka és a félelmetes alak a sövény mellett. Önkéntelenül is lehajolt és kezébe ragadott egy téglát. Fejét jobbra-balra forgatva osont végig a kerten, egészen a sövényig. Az utca kihalt volt és barátságtalan, mint minden reggel. Az a bizonyos, titokzatos ház is mozdulatlanul álmodott a reggelben, semmi sem árulta el, hogy lakják. Talán csak a kert egyik faágán lebegő fehérnemű utalt közelben tanyázó értelmes lényekre. Clayton lehajolt és szemügyre vette a sövény alját. A száraz avar azonban még az ő tapasztalt szemének is ellenállt. Egy-két árva madárnyomon kívül nem sikerült felfedeznie semmit. Sóhajtva felállt és leporolta a nadrágját. Visszanézett a házra, elgondolkozva bámult a zárt ablakokra, melyeken szinte lángolni látszott a felkelő nap vörös fénye. Aztán, ahogy az ajtó felé fordította a tekintetét, furcsa fehérséget pillantott meg az ajtó fáján. A sárgára festett faajtó különlegesen kemény fából készült, mintha tulajdonosaik szántszándékkal ki akarták volna zárni a kinti világot. A szorosan egymáshoz illesztett falapok nemcsak az illetéktelen pillantásokat, hanem az utcai zajokat sem engedték betörni a lakás belsejébe. S most az ajtó közepén sárgásfehér, szélén recésre tépett papírlap libegett a lassan feltámadó reggeli szélben. A papír a közepe táján óriási, rozsdás szeggel volt átütve, amelynek félig letört a feje, amikor beverték az ajtóba. Clayton óvatosan felemelte a téglát és hátrafordult. A kertben nem látszott mozgás, csak az utca végén a fa ágán száradó fehérneműt lebegtette egyre jobban a szellő. A férfi óvatosan a papírhoz lépett és leszakította. Megpróbálta kihúzni a szeget is, ami végül, nem kevés erőfeszítéssel sikerült is neki. A világért nem folyamodott volna segítségért a téglához, hiszen tudta, hogy ezzel csak halálra ijesztené Mollyt. A szög végül kiesett. Clayton rámeredt és berúgta a bokrok közé, majd amikor újra meggyőződött róla, hogy felesége még mindig a tojást sütögeti, a papírra pillantott.

A sárgásfehér csomagolópapír közepén, óriási ákombákom betűkkel csak két szót talált, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy megfagyjon a vér az ereiben. "Meghalsz, Kowalsky!" - áradt a fenyegetés a papírlapról. S amikor Clayton végighúzta a kezét a vörös betűkön és az ujjaira ragadt festékanyagot megszagolta, anélkül hogy megdönthetetlen bizonyítéka lett volna róla, pontosan tudta, hogy mivel írták a fenyegető levelet. Kétségkívül emberi vérrel. A levél már a kocsi csomagtartójában pihent, amikor Daniel Clayton visszabotorkált a lakásba. Molly az asztalnál ült és dúdorászva rakosgatta a reggelit a teflonsütőből a reggeliző tányérkákra. - Minden oké? - kérdezte vidáman. - Az - nyögte Clayton. - Minden oké. Molly lekoppantotta a sütőt az asztalra. - Csak nincs valami baj? Clayton utolsó erejével elmosolyodott. - Ugyan, Molly, mi lenne? De ezen a reggelen már nem úgy reggeliztek, mint az elmúlt két hónapban, itt, a Halott Városban. Mintha valami megmagyarázhatatlan, ismeretlen szörnyűség árnyéka borult volna rájuk. Clayton begyújtotta a motort, és kinyitotta az ajtót. Molly odakuporodott melléje és a kesztyűtartóból kivett egy cigarettáscsomagot. - Cigarettát? - kérdezte. A férfi nemet intett és gázt adott. Óvatosan kivezette a hatalmas, ócska batárt az utcára, és a visszapillantó tükörből szemügyre vette a házukat, amely olyan békésen pihent az erősödő napsütésben, mintha nem is fél órája talált volna az ajtaján vérrel írott, halálos fenyegetést. Molly rémült sikoltására tért magához, és annyi ideje maradt csak, hogy félrerántsa a kormányt. A sárhányó még így is súrolta a hosszú, fehér hálóingben eléje ugró asszonyt, és az utca szélén végighúzódó sövénysor aljába taszította. Clayton villámgyorsan leállította a kocsit és minden óvatosságát feledve, kiugrott az utcára. Éppen az előtt a ház előtt álltak, ahol korábban egy fára akasztva az a bizonyos fehér ruhadarab lengedezett a szélben. A másik lakott ház előtt a városban. Hosszú, fekete hajú, harminc év körüli nő volt az áldozat. Amikor Clayton melléje ért, már feltápászkodott és zavaros, fekete szemeivel a férfira meredt. - Megütötte magát? - kérdezte Clayton remegő hangon, és feléje nyújtotta a karját. - Én igazán... fékeztem, de ön annyira a féktávolságon belül... - és hozzáértette kezét az asszony karjához. Az áldozat, mintha kígyó csípte volna meg, hátraugrott lerázva a karjáról Clayton kezét. A férfi hallotta, hogy Molly odalépked hozzájuk és megáll mögötte.

- Kérem... - mondta Clayton. - Nem érzi rosszul magát? Talán ha segíteni tudnék? Az asszony felnevetett, kellemetlen, károgó nevetéssel. - Segíteni? Maga.. . nekem? Magán segítsen, maga szerencsétlen! Daniel Claytonnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy az asszony nem normális. - Bocsánat - próbálkozott ismét. - Odaadnám a névjegyem. Ha esetleg... Az asszony odaugrott hozzá, és megragadta a kezét. Zavaros szemei lázasan csillogtak, haja az arcába hullott, s egész megjelenése annyira kísérteties volt, hogy Molly halkan felkiáltott Daniel mögött. - Magánál is jártak? - kérdezte rekedten. Daniel Clayton érezte, hogy hideg kúszik végig a hátgerincén. - Kicsodák? - kérdezte rekedten. Az asszony közel hajolt hozzá és halkan, suttogva mondta: - Hát... ők! - és kinyújtott karjával a longdale-i mocsarak felé mutatott. - Kiről beszél, asszonyom? - nyögte Clayton és magában imádkozott, hogy bár csak ne mondana semmit ez a szerencsétlen. - Az éjszaka is eljöttek - suttogta az asszony. - Egész éjjel recsegett a parketta... Clayton ostobán meredt rá. - A parketta? - Mindig recseg, ha eljönnek... Szobáról szobára járnak. Nyitogatják az ajtót. A csillárra is felkapaszkodnak... És éjszaka a kertben... Manuel megmondta, hogy egyszer eljönnek értünk és magukkal visznek.. . Oda! - és ismét a mocsár felé mutatott. Molly belekapaszkodott Daniel karjába. - Menjünk innen, Daniel, könyörgök, menjünk innen! A kerítés mögül, valamelyik kertből türelmetlen és fenyegető kiáltás csapott feléjük. - Juanita! Hol a fenébe mászkálsz? Az asszony megmerevedett, fehér arcát sárgás szín öntötte el. - Hallják? Hív. .. Ha nem megyek, megöl...! - ezzel térdig felrántotta hosszú hálóingjét, és néhány ugrással eltűnt a kertben. Clayton megfogta Molly kezét és gyengéden az autó felé húzta. - Nyugodj meg, édes. Jól vagy édes? - kérdezgette gépiesen, egészen addig, amíg csak ki nem fordultak a Longdale felé vezető, néptelen országútra. Molly csak ekkor kezdett el újra hányni. Szeptember 24. 7 óra 03 perc. Longdale városától 7 mérföldnyire, nyugatra Bill Stockman felbőgette a motort és belefeküdt a kanyarba. Imádott motorozni, ha csak tehette tanyája udvarában hagyta autóját, hogy élvezhesse a reggeli levegőt. Esőtől ma nem kellett tartania, nagy forgalomtól még kevésbé. Az utakat benépesítő

kamionok ilyenkor még békésen álldogálnak a motelek parkolóhelyein, pilótáik rántottáikat fogyasztják zaccos kávéval. Amikor a levélszekrényhez közeledett, csökkentette a sebességet. Kíváncsian leste, hogy a szekrény nyílásából kilóg-e az újság. Amikor semmi ilyesmit nem látott, mérgesen feltúráztatta a motort, mielőtt megállította. Stockman kitámasztotta a hatalmas Yamahát, és odaballagott az odvas fához szegezett levélszekrényhez. Előhúzta kulcsát, kinyitotta és gondterhelten bámult üres belsejébe. Harmadik napja már, hogy üres a szekrény... Harmadik napja, hogy nem kapja meg a Stockman-család az újságjait. Őt nem annyira izgatja, de az asszony meg a gyerekek megállás nélkül balhéznak a magazinok miatt. Hogy a fene egye meg Jack Renot, a postást! Még egy darabig ott téblábolt az üres postaszekrény körül, aztán visszament a Yamahához és tanácstalanul vakargatni kezdte az orrát. Ha újságok nélkül megy haza, megnézheti magát. A gyerekek egész nap a hátán viháncolnak, ahelyett hogy a supermaneket vagdosnák ki a magazinok színes mellékleteiből. A feleségéről nem is beszélve... Te jóságos Isten, milyen kellemetlen is tud lenni Sue, ha nem kapja meg mindennapi információadagját! Végül is úgy döntött, hogy elébe megy a postásnak, ha Reno a mai napon egyáltalán errefelé merészkedik. A fene egye meg a postát is! Ha mondjuk beteg vagy részeg találna lenni Jack Reno - ami, ugye, tisztességes családban is előfordul néha - miért nem állítanak valami tökkelütöttet a helyére... Bezzeg a tarifát emelni, arra van eszük! Elkeseredetten berúgta a Yamahát, és belefeküdt a következő kanyarba. Körülbelül félúton járhatott a postaszekrény és Longdale között, és már éppen elhagyta azt a helyet, ahol egyik szomszédja elbeszélése szerint a legjobb szedret szedték a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor az árokparti szedres helyén fehér, rongyszerű dolog villant a szemébe. Önkéntelenül is lefékezte a Yamahát, és megfordult a nem éppen széles úton. Bill Stockman homloka fölé ernyőzte a kezét és a Yamaha hátáról megpróbálta kivenni, mi a fene csillog a már sárgulásnak indult fűcsomók között. S ahogy egyre határozottabban meresztgette a szemét, egyre inkább az a fura érzése támadt, hogy aligha lehet rendben minden Jack Reno körül. Hiszen a fehérség, ami az elhagyott makadám szélén villogott, nem volt más, mint egy felbontatlan újságcsomó, amit Renonak kellett volna kihordania az elmúlt három nap során. Stockman letámasztotta a Yamahát, és a barátságosan kéklő égre nézett. A környező fákon madarak csiviteltek, a feltámadó szél bárányfelhőket hajtott, amelyeknek szinte a fák csúcsáig ért a hasa. A Yamahás farmert azonban nem tudta becsapni a barátságosan mosolygó természet. Látott ő már halat szárazon, nem is egyszer. Motorja szerszámtartójába nyúlt, kihúzta belőle nagy kaliberű revolverét. Kibiztosította, övébe dugta, csak aztán támasztotta

le a motort. Ismét előhúzta pisztolyát, és óvatosan lehajolva, felemelte az újságot. Egy leragasztott, felbontatlan Longdale-i Híradó volt. Stockman rövidlátó szeméhez emelte a csomagot, megpróbálta kisilabizálni a megrendelő nevét. A napszítta papír azonban ellenállt a kísérletnek, amiből Stockman azt a helyénvaló következtetést vonta le, hogy az újság már legalább három napja heverhet az árokpart mellett. Éspedig azért éppen három napja, mert annyi ideje, hogy nyoma veszett Jack Renonak. Stockman földre ejtette az újságot és szemügyre vette a környéket. Közvetlenül az orra előtt széles mező terült el; körülbelül háromszáz méternyire az úttól embermagasságnyi borókásba csapott át, amely valószínűleg egészen a longdale-i mocsarakig húzódott. A farmer rövid habozás után úgy döntött, hogy körülnéz egy kicsit. Előbb az útra meresztette a szemét, de a széltől simára fújt bitumenen egy árva nyomot sem tudott felfedezni. Óvatosan az ároknyi padka felé tolta a Yamahát és bebiztosította a kerekét. Nem mintha olyan gyakran járnának erre motortolvajok, de az ördög sohasem alszik. Ahogy keresztüllépte a padkát és kapaszkodni kezdett felfelé a domboldalon, néhány lépés után kék folt tűnt a szemébe. Stockman felemelte a napégette, felbontatlan borítékot, amelyen még világosan olvasható volt a címzett neve: Conrad Bell, s alatta vastagon kétszer aláhúzva: Ügyvédi felszólítás! Stockman tanácstalanul forgatta kezében a borítékot, miközben az járt a fejében, hogy bizony ennek már fele sem tréfa. Normális postás, mint amilyen Jack Reno is, nem dobál csak úgy el kikézbesítetlen borítékokat. Csak akkor, ha valami igen nyomós ok kényszeríti rá...! S ha ehhez hozzávesszük, hogy ugyanez a Jack Reno, már három napja nem adott életjelt magáról, akkor ez a nyomós ok még annál is nyomósabb lehet. Bill Stockman annyira nyomósnak tartotta, hogy a borókás felé fordítottaa revolverét. Körülbelül három perc múlva, azon a ponton, ahol a mezőt felváltja a borókás, a szélső bokrok sárgás oldalukat mutatják a napnak, közvetlenül az első lépések után, megtalálta Jack Reno motorbiciklijét. Vagyis inkább azt, ami a motorbicikliből megmaradt. Stockman szerette a motorokat, és értett is hozzájuk. Szinte fizikai fájdalommal töltötte el egy-egy szép motor elmúlása. Ha utcai karambolt látott, legszívesebben elfordította a fejét, és be nem merte volna vallani senkinek, hogy nem is annyira az embert, mint inkább a tönkrement motort sajnálja. Ami azt illeti, Jack Reno hajdani motorján akadt is elég sajnálnivaló. Mintha elefántcsorda vonult volna végig rajta egy afrikai nemzeti parkban. Biztos volt benne, hogy emberi lényben nincs annyi kegyetlenség, amennyivel ezt a szegény Suzukit elintézték... De ha nem emberek, akkor kik? Elgondolkozva nézegette az óriási láb hagyta nyomokat a benzintank közepén, a hátulsó keréken, és komolyan megfordult a

fejében, hogy talán valóban elefántok nyírták ki a motort és Jack Renot ... De végül is, hogy az ördögbe, és miért vonszolták fel ide a borókásba? Stockman megvakarta az orrát pisztolya csövével. A borókásban fenyőrigó csivitelt, s a halk szél kellemes dallamot muzsikált az ágak között. A farmer sejtette, hogy Jack Reno is itt lehet valahol a közelben és talán azok is, akik elintézték. A fenyőrigók tovább csiviteltek, miközben Stockman hasra vágta magát. Pisztolyát előretolva felvette a tüzelőállást. Így mászott előre lépésről lépésre, amíg csak meg nem találta Jack Reno postástáskáját. Amikor kezét végighúzta a megszáradt vörös masszával borított táskán, óhatatlanul is felötlöttek benne a régi, szép, borzalmas napok. Az utolsó háború a messzi Afrikában... A hullahegyek a dzsungelekben. S Stockman újra a réginek érezte magát, bátornak és vakmerőnek, mint azokban a förtelmes hónapokban. Ahogy óvatosan, egyre előrébb küzdötte magát a szúrós, tövises fűcsomók között, egyszerre csak megszaporodtak a legyek. Hangos zümmögéssel forgolódtak körülötte, s a tapasztalt férfi már tudta, hogy közel a pillanat, amikor találkozik Jack Renóval. Végül is csalódnia kellett. Amikor észrevette a legyekkel vastagon borított Renot, közel sem nyújtott olyan förtelmes látványt, mint azok a szerencsétlen afrikaiak. Inkább elégedetten, nyugodt arccal meredt a borókás feletti kék égre, s ha a szemgolyóján nem sétáltak volna hangyák, békésen szunnyadó kirándulónak gondolhatta volna az ember. Stockman nyugodtan az övébe dugta pisztolyát, hiszen tudta, hogy nem kell tartania semmitől. Azalatt a három nap alatt, ami a gyilkosságtól idáig elmúlt, igazán volt ideje, bárki is tette, megpucolni... Odalépett az áldozathoz és szomorúan nézett le rá. "Szegény, Reno komám, hát így végezted?" - kérdezte hümmögve, és bár tudta, hogy szigorúan tilos, amit csinál, lábával megfordította a holttestet. S amikor Jack Reno a hasára fordult, akkor érzett csak valami enyhe kis izgalmat. Nem is annyira a tarkón ejtett mély seb, hanem a hulla hátába vágott szó volt az, ami felkeltette az érdeklődését. Ki az ördög vehette magának a fáradtságot, hogy a meggyilkolt Reno hátába belemetssze a névjegyét? Mert a holttest meztelen hátán egy Stockman által ismeretlen név díszelgett, feltehetően késsel belevágva: "Kowalsky". Stockman megcsóválta a fejét, és visszasietett a motorjához. Orrát Longdale felé fordítva berúgta. A Yamaha felbőgött, s Bill Stockman elindult a város felé. Csakhogy most mintha jobban bedőlt volna a kanyarokban, mint máskor szokta. Szeptember 24. 14 óra 20 perc. Longdale város rendőrkapitánysága Az öreg, másnéven Ted Peacock kapitány, kutya kedvében volt ezen a napon. Nem mintha máskor általában barátságos lett volna, de ma még az átlag rosszkedvét is messze túlhaladta. Vagy az asztalt

csapkodta, vagy ordított. Vagy mind a kettőt egyszerre. Mulligan hadnagy egyik lábáról a másikra állt, és igyekezett türtőztetni magát. Tudta, ha valamit is visszavág a főnökének a rázúdított szitokáradatból, egy fillér jutalmat sem kap a közelgő nemzeti ünnepen. Mivel a jutalomnak már előre megvolt a helye, Mulligan hadnagy igyekezett vísszafogni magát, és olyan pofákat vágott, mint az elefánt, amikor szöcskék vakarják a talpát. Peacock, ki tudja hányadszor, az asztalra csapott. - Nem volt elég nekem idáig Kökényszemű Pedró bandája, mi? - Tökéletesen elég volt, uram - helyeselt fáradtan Mulligan. - Vagy Harris, a késelő, he? - Pontosan, uram. - Akkor, hát? Ki a fenének kellett ide egy újabb balhé, he? Magának talán kellett, Mulligan? A hadnagy érezte, hogy komoly veszélyfelhők tornyosulnak a feje felett. - Nekem aztán végképp nem kellett, uram - mondta komoran hiszen így is nyakig vagyok munkával. Hetek óta nem aludtam öt óránál többet. Már a volánnál elalszom, uram. Peacock váratlanul lecsillapodott, és együttértő képpel nézett Mulliganre. - Egy rendőr nem alszik a volánnál - mondta jóval csendesebben, és nagyot sóhajtott. - Szóval azt mondja, hogy tele van...? Hát akkor ki a fenére bízzuk ezt az újabb ügyet? Még szerencse, hogy gyilkosság nem történt. Röhögnöm kell. Szőrön óriás, aki baltát vág a békés éjszakai polgárok véknyába... Magának nem kell röhögnie, Mulligan? A hadnagy kicsit kijött a sodrából. - Nem kell, uram, Egyáltalán nincs röhögni való kedvem. Peacock egy pillanatra meghökkent, de tüstént vissza is nyerte hidegvérét. - Oké - mondta. - Csak a pofám jár. Hát akkor kire gondol, Mulligan? A hadnagy úgy tett, mintha gondolkodna, majd kibökte: - Az új emberre, uram. Az ausztrálra. Peacock pedig úgy tett, mintha meglepődne, és felkapta a fejét. - A jólfésültre? - Arra. - De hiszen csak most vettük fel. Fél órával ezelőtt? - éppen ideje, hogy megbízzuk valamivel, uram. Ne lopja a éjnapot a fizetéséért! Peacock nagyot nyelt. - Magának mi a véleménye róla, Mulligan? - Alkalmasnak létezik, uram. Erős, mint a medve, jól lő célba, jól verekszik, az intelligenciahányadosa is megfelelő. Nem a legmagasabb, de a pszichodoki szerint az utóbbi időben erős, deprimáló hatások érték. - A kábítószerbulira gondol? - Arra, uram. - Marshall szerint kiváló zsaru volt Ausztráliában. Marshall azt

írta, hogy beugratták valamibe. Szóval, azt mondja, hogy próbáljuk ki a fickót? Vessük be a mély vízbe? És ha belefullad? - Úgy néz ki, tud úszni, uram. - De hiszen a fickónak nincs is terepismerete! A végén még belebóklászik a mocsárba és törhetem a fejem, hogyan másszak ki a bajból. Komolyan gondolja, Mulligan? - A legkomolyabban, uram. Arról nem is beszélve, hogy Clayton..., azaz Clayton őrmester ott lakik. Peacock eltátotta a száját. - Ott? Hol ott? - A mocsár szélén. A Halott Városban. - Megőrült? Hogy az ördögbe került oda? - Munkanélküli volt, uram, alighanem egy fitying nélkül jött el Ausztráliából. Azóta alkalmi munkából élt... Tudja az mire elég, uram? - Tudom - bólintott szomorúan Peacock. - Ráadásul a felesége is terhes. Néhány hónapja a Halott Városban laknak egy házban. - És senki nem kér tőlük lakbért... - Úgy van, uram. Peacock széttárta a karját. - Tehát? - Bízzuk meg az üggyel, uram. - Rendben van, hadnagy, hívja be! És maradjon maga is idebenn! Peacock barátságos képet vágott, amikor az izgalomtól még mindig remegő Clayton belépett a szobába. - Mr. Clayton... Azaz Clayton őrmester... Clayton feszes vigyázzba vágta magát. Peacock elégedetten köhintett. - Jól van, na. Pihenj. - Felvonta a szemöldökét és rosszallóan megcsóválta a fejét. - Mit hallok önről, őrmester! Azt csiripelik a verebek, hogy a Halott Városban lakik. Remélem tudja, hogy... elhallgatott és jelentőségteljesen Claytonra nézett. - Csak laktam, uram - mondta Clayton sietve. - A mai napon elköltözöm onnan. - Helyes, nagyon helyes. Hát, szóval, őrmester, itt az ideje, hogy megkapja első, komoly ügyét. Készen áll rá? Clayton érezte, hogy mint a vér az ereiben, úgy áramlik végig rajta az öröm. - Készen, uram. A rendőrfőnök meggyújtotta a pipáját, és elégedetten szívott rajta. - Mondja, őrmester, hisz maga a kísértetekben? Clayton az éjszakára gondolt, és már-már kibökte, hogy eddig eszébe sem jutott a természetfeletti létezésén töprengeni, amióta azonban azt a szörnyalakot megpillantotta a holdfényben... Aztán még idejében leállította magát. Végre teljesült az álma: felvették az Egyesült Államok rendőrségének a kötelékébe. Az állampolgárság elnyerése már csak formalitás. Mi lenne, ha elmondaná, ami az éjszaka történt velük? Legkevesebb, hogy

hülyének vagy idegbetegnek néznék, és úgy kiakolbólítanák, csak úgy csattan! Kétszeresen is vigyáznia kell minden szavára, minden mozdulatára, hiszen idegen, és tudta, hogy az amerikaiak nehezen fogadnak be bárkit is maguk közé. - Nos, hisz a kísértetekben? - Még nem találkoztam velük, uram - mondta hangsúlyozott egykedvűséggel, miközben Mollyra gondolt. Úristen, de meg lesz lepődve, ha közli vele az örömhírt! Hiszen Molly tulajdonképpen semmit sem sejt. Nem akarta elkiabálni a dolgot, és éppen csak sejtette, hogy ma alighanem döntő nap lesz az életükben. Szegény Molly! Annyi a baja, hogy nem lenne meglepve, ha nem is figyelt volna oda, amikor a nap várható örömeit ecsetelte előtte. - És ha találkozna? - Peacock hangja izgatottan csengett. Clayton érezte, hogy új főnöke kíváncsian várja reakcióit. Igyekezett is megfelelni az elvárásnak: keménynek és derűsnek mutatkozni, ahogy egy amerikai zsarutól megkívántatik. Lezserül megvonta a vállát. - Az attól függ, uram. - Mitől? - Hogy mit csinálna. Az alkotmány nem tiltja, hogy egy kísértet ide-oda sétafikáljon. Ha nem csinál törvénybe ütközőt... mondjuk, csődületet az utcán, amivel feltartja a forgalmat, vagy egy ruha nélküli kísértet esetleg kimerítheti a közszemérem elleni vétséget... Vagy... Peacock kimeredt szemmel bámult Claytonra. - Komolyan gondolja, őrmester? - A legkomolyabban, uram. Folytathatom, uram? Peacock rémülten emelte fel a kezét. - Majd máskor, őrmester. Egyszer, ha majd nagyon ráérek, hívatom magát és elmeséltetem, hogy mit csinálna, ha találkozna egy igazi kísértettel. Addig majdcsak kibírom valahogy... - Értem, uram. - Figyeljen rám, őrmester. Örömmel tölt el, hogy nem hisz természetfeletti jelenségekben. Degenerált korunkban igazán irigylésreméltó tulajdonság. - Gúnyosan elmosolyodott. - Éppen ezért, remélem, meg lesz elégedve első ügyével, amelyet a longdale-i rendőrségen magára bízok... Clayton őrmester! Kapja el nekem a szőrmókot! Clayton szeme megrebbent. - Attól tartok uram, nem egészen értem... Peacock csodálkozást mímelve összecsapta a kezét. - Uramisten! Talán King Kongot kellett volna mondanom. Tudja maga egyáltalán, ki az a King Kong? Clayton erősen koncentrált. - Rémlik valami, uram. Vagy száz éve ijesztgették vele a gyerekeket. Valami óriási majom volt, ha jól emlékszem. Peacock arca felderült. - Bravó, őrmester! Gratulálok a memóriájához. King Kong valóban óriási gorilla volt, s képzelje, ez a King Kong, vagy valamelyik közeli rokona, feléledt és megtelepedett a longdale-i mezőn, vagy

a mocsárban. Mára virradó éjszaka két embert is megtámadott és megsebesített. Valószínűleg baltával. De lehet, hogy tévedek... - Amennyiben, uram? - kérdezte sápadtan Clayton. - Amennyiben nem a King Kong az, hanem egy marslakó. Mert ugyebár, ez is lehetséges. Leszállt egy űrhajóval és mire felébredünk kiirtja a várost. - Értem, uram. Peacock hangja megkeményedett. - Az a parancsom, őrmester, hogy kapja el a baltás rémet. Akár King Kong, akár marslakó, akár a polgármester nagynénje, álruhában... Ha a sajtó megtud valamit, már pedig ezek a csirkefogók mindent megtudnak, úgy a nyakunkra másznak, hogy attól koldulunk. Maga mellé adom Franklin nyomozót, hogy kivezesse a mocsárból, ha netalántán belekeveredne. Franklin tizedes meglehetősen jól ismeri a környéket. Mr... - Clayton. - Szóval, őrmester, kösse fel a felkötni valót. Azért adtam magának ezt az ügyet, mert nincs benne gyilkosság. Ne ugorjon mindjárt fejest a közepébe! Hozza ide nekem a fickót, aztán majd komolyabb lehetőséget is kap! Clayton bólintott és távozni készült, amikor halk koppantás után nyílott az ajtó, és egy alacsony, vöröshajú rendőr feje bukkant fel a résben. - Uram - Na, mi az ördög az, Smith? - Most jelentették, hogy a szörnyeteg megölte Jack Renot, a postást. Egy Stockman nevű farmer találta meg a holttestét. Peacock a pipájára meredt, megkocogtatta, majd szemrehányóan Mulliganre nézett, mintha a sunyító hadnagy tehetne mindenről. Nagyot sóhajtott, és már-már belekezdett egy hosszabb szövegbe, amikor Clayton kihasználva a meglepetés okozta szünetet, elegáns mosollyal meghajolt. - Értettem a parancsot, uram. Elkapom a fickót, nyugodt lehet...! - ezzel villámgyorsan megfordult és kiviharzott a szobából. Ügyet sem vetett rá, hogy a nagyfőnök elkeseredetten kiabál utána. Ahogy lefelé ügetett a lépcsőn, Clayton őrmester összegezte magában az eseményeket. Hülyének és zöldfülűnek nézik, ez egy. Kiosztottak neki egy ostoba ügyet, ez kettő. Viszont váratlanul beugrott egy gyilkosság is, ez három. S végül, ha nem vigyáz, az ügyet visszaveszik tőle. Nincs más hátra, nagyon vigyáznia kell. A bejárati ajtó előtt parkoló rendőrkocsinak támaszkodva vagy kétméteres néger állt és hunyorogva fürdette arcát a verőfényben. Amikor Clayton feltűnt az ajtóba, ellökte magát a kocsitól és rámosolygott. - Helló, őrmester, Franklin tizedes vagyok. Az ön balkeze széles vigyorra húzta a száját. Claytonra is ráragadt az óriás jókedve. - Clayton őrmester. Szeretem a hosszú balkezet, tizedes... Ettől a pillanattól kezdve úgy érezték, mintha már régtől ismernék egymást.

- Peacock szerint maga kiválóan eligazodik a környéken - mondta Clayton. Az óriás büszkén kidüllesztette boltozatos mellét. - Már az őseim is itt voltak rabszolgák - s ellentmondva a szomorú ténynek hangos kacagásra fakadt. Clayton is felnevetett, és megveregette Franklin vállát. - Nem vagyok idevalósi, tizedes... Üljünk be a kocsiba, kérem, meséljen valamit arról a titokzatos mocsárról. Franklin a kormányhoz kuporodott. Egyszeriben elkomorult az arca. Ahogy feladatot kapott, visszaváltozott rendőrré. - Longdale-i mezőnek hívják ezt a hatalmas, több száz négyzetkilométernyi területet, amelynek megközelítően a közepén helyezkedik el Longdale városa. Amint ön is látja, nagyjából sík vidék, itt-ott emelkednek csak rajta kisebb, erdőkkel borított dombok, mint például a longdale-i erdő, ahol intenzív fakitermelés is folyik ... Azt a sofőrt is az erdőn átvezető úton támadta meg a szőrmók. A longdale-i mező egészen a szomszédos állam határáig húzódik, sőt még tovább, csak a határtól kezdve már másképpen hívják. Tudja, őrmester úr, nem sok hasznát lehet venni az egésznek. Gyér fű nő csak rajta, éppenhogy elég a birkáknak. Az a néhány farmer, aki a réten gazdálkodik, máról holnapra tengeti az életét. Bár az utóbbi időben, azt mondják, Stockmannak megszaladt. - Hogyhogy? - Stockman faiskolát csinált. Díszfa, meg ilyesmi. Állítólag nagy iránta a kereslet. - És a mocsár? - Néhány mérföldnyire húzódik a várostól. Járt már arra? - Még soha. - Nem vesztett vele semmit. Ronda, büdös hely. Nádas, szittyó, zsombék, békák és mérhetetlen bűz. Nem is tudom, hogy tud egy mocsár ennyire büdös lenni; s persze kísértetek. Clayton felkapta a fejét. - Ezt komolyan mondja? Az óriás hátratolta a fején a sapkáját. - Egy frászt. Az kétségtelen, hogy nem normális embernek való hely. Én magam láttam, amint tüzes nyelvek futkároztak zsombékról-zsombékra. Aztán furcsa hangok. Fortyogás, vartyogás, pöfögés. Majd egyszerre csak egy durranás, és vörös gejzír lövellt az égre. Vörös, mint a vér... - megcsóválta a fejét. Nem normális embernek való hely. - Azt hallottam - mondta elgondolkozva Clayton - hogy valaha virágzó élet volt a longdale-i mező helyén. Az egész mező egy összefüggő város volt. Franklin bólintott. - Vagy kétszáz évvel ezelőtt. Azt mondják nyolcmilliós metropolis állt itt. Felhőkarcolókkal, gyárakkal, földalatti garázsokkal. Nem túlzás, őrmester; óriási romhalmaz fölött élünk. - És... miért szűnt meg a metropolis?

A tizedes megrántotta a vállát. - Ki tudja? Azért, amiért a többi. Elérte a metropolisok végzete. Amikor már kormányozhatatlanná és ellenőrizhetetlenné vált, az emberek otthagyták. Elmenekültek belőle. Aztán összedőlt, vagy legalábbis tönkrement, a környezetvédők meg leromboltatták, ami épen maradt belőle, és földet hordattak az egészre. A földet befüvesítették, s a metropolis helyén ma a longdale-i mező zöldülne, ha ez a satnya fű zöldülni tudna. - És Longdale? - Ő, Longdale-t jóval később alapították a múlt század utolsó éveiben. Tulajdonképpen egészen fiatal város. Igazi szobor- vagy régiségtemető. Ha lenyom egy ásót akármelyik kertben, romokba ütközik. Végig, egészen az államhatárig, vagy még onnan is tovább. - Meséljen a Halott Városról is. - Na, igen. A Halott- vagy Elhagyott Város. Nem messze a mocsártól, csak éppen a másik oldalán. Ez a másik nevezetesség. - Longdale-lel együtt alapították? - Nagyjából egy időben. Csak amíg Longdale ma is él és virágzik, a Halott Város, mint a neve is mutatja, nem él többé. Egyszerűen kihalt. Nem lakik benne senki. - Furcsa - tűnődött Clayton. - Minden ok nélkül csak úgy elnéptelenedjék egy város... - Pedig így történt - mondta a tizedes - habár azért volt oka. Tudja, az év háromszázhatvanöt napjából legalább háromszázhatvanban fúj a szél arrafelé. Alighanem úgy hívják ezt a jelenséget, hogy szélcsatorna. És minden bűzt behord a mocsárból. Rossz helyre építették. Amikor felépült sem volt öttíz ezernél több lakója. Attól kezdve meg csak fogytak. Végül már csak egyetlen utca maradt, néhány lakóval, míg aztán egyszer csak ők is elköltöztek. - Mikor? - Vagy tíz évvel ezelőtt. És tudja mi a legérdekesebb, őrmester? Mindenki otthagyta mindenét. Talán még a ruháit is. Ha beköltözik egy házba még szappant és fogkefét sem kell magával vinnie! Mindent megtalál, szép rendben. Mintha csak összebeszéltek volna. Abban a göncben menekültek el, ami rajtuk volt. - Van fogalma, hogy miért? A tizedes megvonta a vállát. - Gyerek voltam még abban az időben. És errefelé sok mindent fecsegnek az emberek. A városról is olyan hírek terjengtek, mint a mocsárról. Hogy kísértetek járnak a házakban, furcsa fények bolyonganak az utcákon éjszaka, a kutyák pedig egyszerűen nem hajlandók megmaradni a városban. Ha odaviszik őket, nyüszítenek a félelemtől, felhúzzák az ínyüket és morognak, meg vonyítanak szüntelenül. Aztán a legelső alkalommal elszakítják a kötelüket és kereket oldanak. Pedig a kutya hűséges állat, vagy mi a fene. - És, hova költöztek az emberek a Halott Városból? - Ki erre, ki arra. Nemigen maradt utánuk nyom. Akkor még nem volt olyan szigorú a bejelentési kötelezettség. De...

gyerekkoromban olyasmiket hallottam, mintha az utolsó néhány lakó pánikszerűen menekült volna el. - Szóval, azt mondja, hogy semmi nyom nem maradt utánuk? - Hát, nemigen. Persze, az az igazság, hogy nem is keresett itt nyomokat senki. A város azóta is kihalt. Néha-néha ugyan felbukkannak arrafelé hippik, csövesek meg egyéb csirkefogók, hogy néhány éjszakára meghúzzák magukat, de tovább nemigen bírják ők sem. Az ördög sem tudja, hogy miért. - Köszönöm, Franklin - mondta Clayton és megdörzsölte a szemét. Azt hiszem, legjobb lesz, ha nekikezdünk a munkának. Hova is vitték azt a kamionsofőrt? - A Szent Szív kórházba, uram. - Hát akkor, Franklin tizedes, elfuvarozna a Szent Szívhez? - A legnagyobb örömmel, őrmester - vigyorintotta el magát az óriás és gázt adott az utcai cirkálónak. Szeptember 24. 15.30 Longdale város kórháza Az ügyeletes orvos csak felületes pillantást vetett Clayton igazolványára, és unott mozdulattal a háta mögé mutatott. - Ott. A 22-esben. Clayton eltette az igazolványt, és rövid habozás után megkérdezte: - Súlyos? Az orvos elmosolyodott. - A kamionsofőr? Ha maguk nem szóltak volna, már haza is engedtük volna. Szerencséjére még csontja sem tört. Néhány napig azért elfekhet majd odahaza. Inkább egy kicsit kiborult. Bengt Larsson azonban egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha ki lenne borulva. Az ágyán feküdt, és a plafont szemlélte komor ábrázattal. Amikor nyílott az ajtó, és a két rendőr besétált rajta, Larsson felugrott. - Na, hála istennek! Már hazaengedtek volna. ha maguk nem köpnek a levesembe. Bengt Larsson vagyok. - Clayton őrmester... ez itt Franklin tizedes. - Helló. - Ne haragudjon, Larsson úr, a késésért - mentegetőzött Clayton letelepedve a Larsson melletti ágy tetejére, míg Franklin az ágy lábához állított székre csüccsent - egy csomó rutinmunka, miegymás. El akarjuk kapni a támadóját. - Oké - bólintott Larsson. - Készen állok őrmester úr. Kérdezzen. Clayton töprengve nézte Larsson arcát. Olyasféle benyomása támadt, hogy ez a kamionsofőr nem ijed meg a maga árnyékától. - Sportolt valaha, Larsson úr? A sofőrt meglepte a kérdés, de aztán elégedetten kihúzta magát. - Hát persze. Bokszoltam. - Nem nagyon félős, mi? A sofőr elhúzta a száját. - Ha arra gondol, hogy miért hagytam magam elkapni, hát tudja, magam sem értem. Csak az URH elaltatta az éberségemet... - S Larsson töviről hegyire elmondott mindent, ami az elmúlt éjszaka

történt vele. Amikor befejezte elbeszélését rövid csend ereszkedett a szobára. Clayton a zsebébe nyúlt és térképet húzott elő. - Meg tudná mutatni azt a helyet, ahol a támadás érte? A sofőr a térkép fölé hajolt, keresni kezdte a longdale-i erdőn átvezető országutat. Amikor megtalálta, rábökött. - Valahol itt. A közepe táján. Ha odamennek, biztosan megtalálják a fatörzset. - Ha csak el nem vitte valaki. - Na, ja. Clayton ismét a zsebébe nyúlt, apró jegyzettömböt, ceruzát vett ki, és Larssonra mosolygott. - A legfontosabbakat fel kell jegyeznem. Tudja, a jelentés számára. - Oké - sóhajtotta Larsson. - Csak jegyezze. - Közben pedig arra gondolt, hogy ez a lenyalthajú kölyökzsaru akkor fogja megtalálni a rémet, amikor őt, a protestáns Bengt Larssont kinevezik római pápává. A konklávé megkerülésével. - Szóval, Mr. Larsson - kezdte újra Clayton. - Hánykor is történt a támadás? - Egy óra előtt pár perccel. - Honnan tudja ilyen pontosan? - Mert ránéztem az órára. Mármint a műszerfalba épített órára. - Gyakran szokott ránézni? - Megesik. Különösen, ha már nagyon unom az egészet. - És... az éjszaka is unta magát? - Inkább úgy mondanám, hogy piszokul fáradt voltam... De tegnap speciel nem azért néztem az órámra. - Hanem? - Nézze, őrmester. Már az előbb mondtam, hogy majdnem beleszaladtam abba az átkozott fatörzsbe, ami ha megtörténik, a mai reggelt hullaszemlével tölthetné. Az én hullám társaságában. Már az az átkozott fatörzs is elég ok lett volna rá, hogy megnézzem, hogy történt az eset. De végül is nem amiatt pillantottam a vekkerre. - Hanem? - Felhívtam az URH-n a központot. Nálunk ugyanis az a szabály, ha valami rendkívüli eseményt észlelünk, vagy van ami szokatlan, netalántán veszélyt sejtető történik velünk, felhívjuk a központi ügyeletet. Ott regisztrálják a hívást, és ha kell, segítséget küldenek. Amikor megláttam a rönköt, felhívtam őket, és megkérdeztem, hogy mit csináljak. Érti? Ekkor néztem az órára, hogy még idejében érkezik-e a hívás, mert éjszaka kettőtől nincs szolgálat. Egészen reggel ötig. - Ki volt az ügyeletes a központjukban? - Fogalmam sincs róla - csóválta meg a fejét Larsson. - Valami hülye tyúk. Azt mondta, hogy szálljak ki és toljam el a rönköt vagy szunyókáljak a kocsiban. - Erre maga kiszállt. - Mi mást tehettem volna? Ráadásul az a kis cafka el is altatta

az éberségemet. Azt mondta, hogy én vagyok a hatodik vagy hetedik bejelentő, akinek farönk feküdt az útjába. És hogy a többiek is kiszálltak és letolták. Pedig ott volt a stukker a kezem ügyében, meg az ötven dolcsi...! Clayton felkapta a fejét. - Ötven dolcsi? Larsson elpirult, és majd szétrobbant a dühtől, hogy elköpte magát. Clayton kezében megállt a ceruza és habozva kérdezte: - Az előbb valami ötven dolcsit mondott. Miféle pénz volt magánál? Larsson nagyot nyelt. - Miféle, miféle...? Egyszerűen volt nálam ötven dollár és féltem, hogy elrabolják. Na. Franklin felemelkedett a székről és Larsson fölé hajolt. - Ne hamukázzon itt, Larsson! Jól tudom, hogy milyen ötven ruppó volt magánál. Larsson kifújta a mérgét. - Hát ha tudja, miért kérdezi! - Stop! - emelte fel a kezét Clayton. - Ebből egy szót sem értek. Miféle pénzről folyik itt a szó? Larsson lesütötte a szemét, így az őrmester Franklinra nézett. A fekete tizedes visszaült a székébe és megcsóválta a fejét. - Hogy kapjuk el őket, ha maguk is segítenek nekik? - nézett szemrehányóan Larssonra. - Könnyű maguknak - morogta a sofőr. - Magukat legalább az egyenruha védi. Franklin a nyugtalanul pislogó Claytonhoz fordult. - Az ötven dolcsi a félelem bére. Tudja, őrmester, Longdale is kitermelte a maga kis szindikátusát. És a szindikátus fő bevételi forrása abból származik, hogy védelmet biztosít a városi áruházaknak, üzleteknek, üzemeknek, stb. De a taxiknak és a kamionoknak is. A kamionok tarifája havonta ötven dollár. Ha lefizeti, nyugodtan autózhat éjjel-nappal. Ha nem fizet, kigyullad a kamionja, ugye Larsson? A svéd hallgatott. - Szóval? - Mit szóval? - emelte fel a fejét Larsson. - Számolják fel a fickókat, és egy centet sem kapnak tőlem. De addig... Nos, jó. Ezen a héten még nem jött senki az ötven ruppóért. Már azt hittem, valami félreértés történt. Hogy valami marha azt találta hinni, nem akarok fizetni. Értik? Erre gondoltam, amikor megláttam a farönköt. - Na és? - Mit na és? Az URH-s tyúk azt mondta, nyugodtan szálljak ki, mert nincs semmi baj. Erre én kiszálltam, az a bestia meg nekem esett. éppen akkor, amikor a fatörzzsel voltam elfoglalva. - Előtte nem észlelt semmi gyanúsat? Már úgy értem, hogy mielőtt kiszállt volna? - Hát... nem is tudom - morogta Larsson. - Ugyanis kiszálltam néhány perccel korábban is. Az erdő előtt, a fennsíkon. Ahonnan

el lehet látni a longdale-i mocsarak felé. - Kiszállt? Csak nem volt ott is valami akadály? - Á, nem azért. Egyszerűen piszokul elfáradtam. Szükségem volt egy kis levegőre. - És mit észlelt, Larsson...? - Hát... szokatlan hangot. - Hangot? - Igen... Mintha valaki ordított volna. Messze, a longdale-i mezőn... - Ordított? - Olyasféle. Nem volt normális emberi ordítás, csak ahhoz hasonló. Hörgött meg gurgulázott a hang. Akkor még azt hittem, hogy talán valami állat keveredett a mocsárba. Talán egy tehén. - Akkor még azt hitte? - Na persze. Később aztán az a nagy behemót ordított ugyanúgy a fülembe. Még most is égnek áll a szőr a hátamon, ha rágondolok. - Szóval, magának ugrott és ordított? - Hát, valahogy úgy. - És milyen volt? - Már egyszer elmondtam . - Mondja el mégegyszer. - Oké. Hát, jó nagy darab állat volt. Mint a tizedes. - Kösz - morogta Franklin. - Nem úgy gondoltam. Óriás volt, szőrös, és három szeme volt, füle meg alighanem egy sem. Rövid tömpe ujjaival fogta a baltát. Esküdni mernék rá, hogy egy-egy kezén legalább dupla annyi uj volt, mint egy normális emberén... Ja, és szőrös volt. - A ruhája? - Arra nem nagyon emlékezem. Valami rongyos gönc lehetett rajta, felül alighanem semmi. Csupa szőr volt a melle meg a háta! A betyár szentségit! Ha nem sikerült volna idejekorán visszamenekülnöm a kocsiba, kinyírt volna! Clayton összecsukta a jegyzetfüzetét, és Larssonra mosolygott. - Hát akkor, be is fejeztük, Mr. Larsson. Szólunk az orvosnak, hogy hazamehet. A tizedes felírja a címét. Köszönjük, Mr. Larsson. Franklin feljegyezte a kamionsofőr lakáscímét, miközben Clayton elgondolkozva álldogált a szobában. Már éppen indulni akart az ajtó felé, amikor hirtelen az eszébe juthatott valami, mert megtorpant, és Larssonra pislantott. - Elnézést, Mr. Larsson. Azt mondta, hogy az a ... izé, szörnyeteg ordított. Nem volt valami kivehető az ordításában? Larsson az őrmesterre meredt. - Abban nem. De most, ahogy mondja, eszembe jutott valami. - Micsoda? - Mielőtt belémvágta volna a baltát rámordított. De nem úgy gurgulázva, hanem másféleképpen. Már úgy értem, hogy furcsa volt az is, de legalább volt értelme. Clayton feszülten figyelte Larsson arcát. - Mit ordított? - kérdezte türelmetlenül, amikor észrevette, hogy

Larsson habozni látszik. - Csak ennyit: Meghalsz, Kowalsky! - Micsodát? - motyogta elhűlt ábrázattal Franklin. - Meghalsz, Kowalsky! - ismételte magabiztosan a sofőr. meghalsz, Kowalsky! - Kowalsky? - Kowalsky. - Ki az ördög az a Kowalsky? A sofőr felvonta a vállát. - Fogalmam sincs. Nem ismerek semmiféle Kowalskyt. És soha nem is ismertem. - Régen sem? Úgy értem, hogy esetleg az iskolából, vagy akárhonnan. Larsson megrázta a fejét. - Nem emlékszem. Tudja, őrmester, mi svédek eléggé zárkózott családi életet élünk. A barátaink is svédek. Hallott maga már Kowalsky nevű svédről? Clayton megrázta a fejét és intett Franklinnak, hogy mehetnek. Larsson pedig készülődni kezdett hazafelé. A folyosó végén Clayton megállt és nekidőlt a Leghangosabb városi utcára nyíló ablak párkányának. - Nos, Franklin? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. Franklin megköszörülte a torkát. - Szerintem, összetévesztették valakivel a pasast. - Gondolja? - Mi másért támadták volna meg? A szindikátus nem játszik King Kongot, ha meg akarja fenyíteni a renitenskedőket. Különben is Larsson fizetett. - Hátha csak úgy mondja. Franklin hitetlenül rázta meg a fejét. - Ismerem a dörgést, őrmester úr. Nem mernek ezek szembeszállni a szindikátussal. De tegyük fel, ha mégis megtörténne a lehetetlen, a szindikátus keményen lecsapna rájuk, és higgye el, nem marslakók, hanem géppisztolyos legények képében. Clayton bólintott. - Oké. Meggyőzött. A szindikátus tehát kizárva. Akkor viszont ki? - Talán amit az előbb mondtam. Adva van egy őrült. Valami elvadult remete, aki egy bizonyos Kowalskyt keres. Esetleg a holdfényben és az erdő félhomályában Larsson valóban hasonlított ehhez a Kowalskyhoz. Ki tudja? Sokféle megoldás lehetséges. - Oké - mondta Clayton - hagyjuk a találgatást, míg azzal a másikkal nem beszéltünk. Melyik pavilonban is fekszik? - A C-ben. - Arra kérem, tizedes, hogy ugorjon át hozzá. Talán már kihallgatható. Én meg keresek valahol egy telefont. Aztán odamegyek magához. - Rendben van, uram -bólintott Franklin, és hanyagul sapkájához érintve a kezét elballagott a lépcsőház felé. Amikor Franklin háta eltűnt a lépcsőfordulóban, Daniel Clayton

ellökte magát a faltól, és addig kanyargott a folyosókon, amíg rá nem talált az ügyeletes orvos szobájára. Kopogtatott, majd várakozás nélkül benyitott. A fiatal doktor lekapta az asztalról a lábát és Claytonra mosolygott. - Már azt hittem, hogy a főnök. Mi újság őrmester úr? Teljes siker? - Ahogy vesszük - morogta Clayton. - Valaki bennfelejtett egy baltát a hátában. - Nekem mondja? - vigyorgott az orvos. - Én stoppoltam össze. Clayton a telefon felé intett. - Kérem, doktor úr... Szabadna használnom a telefonját? A doktor felemelkedett a székről, és Claytonra kacsintott. - Csak rajta. Én már itt sem vagyok. Ha befejezte, csapja be maga mögött az ajtót! Clayton tárcsázott, és amikor a központ bejelentkezett Lewis szerkesztőt kérte. A szám, amit hívott, a Longdale-i Napló szerkesztőjéé volt. - Ki keresi? - kérdezte egy barátságtalanul visszautasító női hang. - Daniel Clayton. - Attól tartok, uram... - Üzenetet hoztam Ausztráliából. A kisasszony érezhetően habozott, majd megadóan sóhajtott. - Tartsa a vonalat, uram. Néhány másodpercnyi várakozás után kattant a telefon és kemény férfihang reccsent a kagylóban. - Lewis. Hallgatom. - Daniel Clayton vagyok. - Igen? Attól tartok, hogy... - Ön nem ismer engem Mr. Lewis. Nemrég érkeztem Ausztráliából. Carry Smith üdvözletét hozom. A másik hang mintha árnyalatnyit enyhült volna. - Carry Smith... Ő, a jó öreg Carry! Mi van vele? - Azt mondta, ha megérkeztem, feltétlenül forduljak önhöz. Különben Clayton őrmester vagyok. Ma neveztek ki az önök rendőrségéhez. Néhány másodpercnyi csend után a szerkesztő hangja csupa barátság és előzékenység lett. - Ö, őrmester! Miért nem ezzel kezdte? Tudja, annyi telefonhívást kapunk naponta... Clayton türelmetlenül félbeszakította. - Oké, Lewis. Gyorsan kell beszélnem, néhány percem van csak. Figyeljen ide! Carry azt tanácsolta, ha jótollú újságíróra lenne szükségem, forduljak önhöz. - Valóban? Akkor hát forduljon, Mr. Clayton! - Oké. Említettem, hogy csak ma neveztek ki őrmesterré. Nemrég jöttem Ausztráliából, ez az első helyem az USA-ban. Megtetszett nekem ez a vidék. Itt szeretnék maradni. Ért engem? - Érteni értem - morogta a szerkesztő -csak fel nem foghatom, hogy mi tetszhetett meg itt magának?

Clayton elengedte füle mellett a kérdést. - Megkaptam Peacocktól az első ügyem. A ma reggeli baltás merényleteket. - Gratulálok - mondta Lewis fanyarul. -Ide figyeljen, Lewis. A dolog nem vicc. Már történt egy gyilkosság is. - Hogy? - A hang izgatottan remegni kezdett a vonal túlsó végén. - Egy szörnyeteg megölte Jack Renot, a postást! - A szentségit Clayton, ha ez igaz...! - Várjon csak, hadd mondom végig. Az ügyet akkor bízta rám Peacock, amikor még nem tudta, hogy gyilkolt is a rém. Egy tyúktolvajlást szánt nekem. Egy részeges, baltás csirkefogót. - Aha. - Megkaptam az ügyet, és ebben a jó öreg, lusta Mulligan is segíthetett. Csakhogy ekkor beütött a krach, azaz a gyilkosság. Az ügy egyszeriben első osztályúvá lépett elő, ami már nem való egy tíz perce kinevezett őrmesternek. Ért engem? - Tökéletesen. - Viszont ez az ügy kell nekem. Ha elkapom a baltás rémet, biztosan véglegesítik a kinevezésemet. S én szeretnék itt maradni. A csirkefogót meg elkapom, legyen nyugodt. A vonal túlsó vége habozott. - Mit tehetek önért, őrmester? - Sokat. Először is a déli kiadás első oldalát az ügynek szenteli. Menjenek ki oda, ahol Renot megtalálták és fényképezzék, ha mást nem találnak, hát a bokrokat. Különben egy Stockman nevű pofa bukkant rá! - Stockman? - Másodszor, óriási cikket írat róla, hogy micsoda kiváló pedagógus a rendőrfőnök, Peacock. - Micsoda? - Amiért egy ilyen fontos ügyet, mint a rejtélyes gyilkosság, és a baltás merényletek, egy kezdő rendőr őrmesternek ad, hogy kipróbálhassa oroszlánkörmeit. - Nem rossz. - Ha ügyesen felveri az ázsiómat, Peacock nem teheti meg, hogy indoklás nélkül visszavegye tőlem. Mondjuk ilyen címre gondoltam, hogy "Clayton őrmester a baltás-rém-csoport élén". Oké - Mondja, Clayton, nem volt maga valaha újságíró? Clayton elmosolyodott. - Még soha. De folytatom. Minél nagyobb port vernek fel, annál biztosabb, hogy véglegesítenek, ha megoldom az ügyet. - És ha nem oldja meg? - Megoldom. - Jó. És tovább? - Attól kezdve az ön embere vagyok, Lewis. A túloldali hang már vidáman csengett. - Oké, Clayton. Az üzlet megköttetett. Ne lepődjék meg, ha perceken belül vaku villan maga körül. Honnan beszél? - A városi kórházból.

- Oké. Azonnal odaküldök egy riportert. - A C pavilon előtt várjon. És még valamit. Van itt valami archívumféle, ahol a város múltjára vonatkozó dokumentumokat őrzik? - Feltehetően. - Roppantul érdekelne néhány újság a Halott Várossal kapcsolatban. - Igen? - Hova költöztek az utolsó lakók? Akik tíz évvel ezelőtt mentek el innen. - Nem akarom elkeseríteni, őrmester - mondta a szerkesztő - de aligha hiszem, hogy maradt volna utánuk valami. Nyomtalanul eltűntek, mint a gyorsan bomló elemek. - Van egy ötletem. Meg kéne nézni, hogy távozásuk után érkezett-e levél a címükre. Mert ha nem hagyták meg az új címüket, esetleges levelüket sem küldhették utánuk. Valahol nyilván letétbe helyezték őket. Ha sikerülne ilyet találnia... - Oké, Daniel. Magam nézek utána. - Rendben van. És köszönök mindent - ezzel Clayton letette a kagylót. Franklin tizedes a C pavilonba vezető folyosón álldogált, háromnégy csinos, fityulás ápolónő társaságában, amikor Clayton őrmester odaért. Franklin tréfásan feléje intett, ahogy Clayton feltűnt a láthatáron. - Siessen, őrmester. Erősítésre van szükségem! A lányok felvihogtak, és még akkor is odahallatszott a nevetésük, amikor eltűntek a kórtermek ajtaja mögött. - Nos? - kérdezte komolyra fordítva a szót Clayton. - Kihallgatható. Legalábbis ezt mondják. De maximum tíz percet kapunk. Ha csak nem erőszakoskodunk. - Nem hiszem, hogy sok értelme lenne. Van vele valaki? - Pearson doktor. A híres sebész. - Komolyabb sérülése? - Van, csak nem a baltától. - Hanem? - Menekülés közben beleesett egy szakadékba, ami telisteli volt letört fatörzsekkel. Úgy álltak, mint a nyársak. Mázlija volt a fickónak, hogy nem csinált magából saslikot. - Alighanem ez volt a szerencséje is - morogta Clayton. - A baltás szőrmók nyilván elvesztette szem elől, vagy nem mert utána mászni. Ha nincs a szakadék, lehet, hogy már halott, mint a postás... Jerry Philamon sápadt arccal feküdt a kórházi ágyon, amikor a két rendőr belépett. Clayton pillantása a csepegő infúzióra esett és belátta, hogy valóban felesleges lenne erőszakoskodnia. Az ágy széléről aranykeretes-szemüvegű, pedáns, szigorú képű orvos emelkedett fel, és komor ábrázattal nyújtott kezet. - Csak tíz percet engedélyezek, őrmester. Nincs abban az állapotban... Jerry Claytonra mosolygott.

- Csak kérdezzen, őrmester... Az infúziónak úgyis mindegy. Sportember vagyok, sokat kibírok. - Oké, Mr. Philamon - mondta Clayton, és kinyitotta jegyzetfüzetét. - Spóroljunk az idővel. Én kérdezek, maga csak válaszoljon. Röviden, lényegre törően. A többit majd elmeséli, ha jobban lesz. - Oké. - Tehát... Mit keresett éjjel arrafelé, ahol a támadás történt? - Csapdákat akartam kirakni. Tudja, tájékozódási futó vagyok, és... éppen versenyre készülünk a srácokkal. Ez olyan... ügyességi próba lett volna. - a- Csapdák? - Úgy... hívjuk őket. Borítékba zárt utasítások és bölcs mondások. Aki először megtalálja... és végrehajtja a feladatot, öt pontot kap. - Rendben van, Mr. Philamon. Ez a része világos a dolognak. Most azt mondja el kérem, hogyan történt a támadás. Jerry Philamon összehúzta a szemét, és látszott rajta, hogy erősen koncentrál. - Hát így, utólag... elég nehéz rekonstruálni. Emlékszem, hogy nagyjából a Longdale-ból a Halott Város felé tartó út érintése után, átfutottam a meredek domboldal felé... Vagyis... - Clayton a zsebébe nyúlt, kihúzta a térképet. Óvatos mozdulatokkal kiteregette a levegőben, és Philamon elé tartotta. - Meg tudná mutatni a pontos helyet, Mr. Philamon? Jerry óvatlanul felemelkedett, de abban a szempillantásban vissza is zuhant a párnájára. - Jaj, hogy a fene...! A szemüveges orvos az infúzióhoz ugrott, és szemrehányó tekintettel nézett Claytonra. - No de, kérem! Clayton elvörösödött egészen a haja tövéig. - Bocsánat, doktor. Csak azt akartam tudni... Philamon legyűrte fájdalmát, és óvatosan ap könyökére támaszkodott. - Mutassa csak, őrmester úr! Itt van, ni! Itt van a domboldal, amin felkapaszkodtam, itt a patak, és itt váltottam be az erdőbe... Nem messze a fenyvesektől történt a dolog. Illetve az első fákat elhagytam, és éppen egy tisztást találtam... Clayton megbabonázva bámult Philamon ujjára. - Ez lehetetlen! - nyögte ki végül. A tájékozódási futónak megmerevedett az ujja. - Micsoda? - kérdezte értetlenül. Clayton megtörölte a homlokát, és a tátott szájjal föléje hajló Franklinra meredt. - Látja? Franklin szó nélkül bólintott. Clayton tekintete visszatért Philamon ujjára, majd az arcára vándorolt. - Mr. Philamon... nagyon-nagyon fontos, hogy pontosan meg tudjuk

határozni a támadás színhelyét. éppen ezért, arra kérem... próbáljon meg koncentrálni. Kérem, egészen biztos, hogy ott történt a támadás, ahol mutatja? Nem téved, Mr. Philamon? A sebesült elmosolyodott. - No, de őrmester úr! Hiszen nekem ez a hobbim, és a szakmám. Tájékozódási futó vagyok. Jól néznék ki, ha nem tudnám, merre járok. Ha egy nagyobb léptékű térképe lenne, méterre megmutatnám, hol tört rám a bestia. - Oké, Mr. Philamon - sóhajtotta Clayton. - Nyilván arra is emlékszik, mikor történt az eset? - Hát persze, hiszen stopperral futottam. Meg akartam győződni róla, nem kívánok-e lehetetlent a fiúktól. Hiszen vannak köztük serdülők is. - Értem. - Minden pontot ellenőriztem, hogy milyen messze vannak egymástól. Méterre és másodpercre. Stopperral és lépésmérővel. - Ez aztán a felszerelés! - bólintott elismerően Franklin. - Pontosan öt perc múlva lett volna egy óra, hogy leguggoltam a tisztáson. Pár másodperc múlva nekem esett a dög. Clayton összecsavarta a térképet, és Franklin füléhez hajolt. - Keressen gyorsan egy telefont, és hívja fel a kamionosok központját. Larsson szerint magnóra vesznek minden bejelentkezőt. Ellenőrizze Larsson bejelentkezésének az időpontját! Franklin morgott valamit az orvosnak, majd kisomfordált a szobából. Clayton zsebre vágta a térképet, és újra Philamonra mosolygott. - Csak még egy kis türelmet, Mr. Philamon. Mielőtt a támadás érte, nem észlelt valami gyanúsat? Philamon összerázkódott, ami természetesen nem kerülte el az őrmester figyelmét. - Dehogyisnem, őrmester. Csak, sajna, nem fordítottam rá elég figyelmet. - Mire? - Az ordításra. éppen azon a patakon ugrottam át, amelyiken előbb mutattam, amikor ordítást hallottam az erdő felől. Onnan, ahol a longdale-i erdő kezdődik. - Milyen ordítás volt, Mr. Philamon? Le tudná írni nagyjából mit hallott? A futón látszott, hogy erőlteti az agyát, megpróbálja visszaidézni emlékezetébe a kellemetlen élményt. - Nehezet kérdez, őrmester. Nem volt emberi hang, annyira Állatra gyanakodtam. Talán madárra. Persze ahhoz túl erősen Gurgulázott, meg hörgött. Valahogy úgy, mint a rémfilmekben azok a speciális hangeffektusok. - Erre maga? - Mit tehettem volna? Kicsit nyugtalankodtam ugyan, de nem fordulhattam vissza. Mit mondtam volna másnap a fiúknak, Hogy megijedtem egy madártól? - Na persze - morogta Clayton. - Bevágtattam az erdőbe és elő akartam készíteni a csapdát. Jó

erős holdfény volt, és én leguggoltam, hogy eldugjam a fa gyökerei közé a borítékot. Egyszerre csak árnyék vetődött rám. Gondoltam, felhő ment a hold elé. Felpislantottam, és gondolhatja, hogy megállt bennem az ütő. Ott állt felettem egy szörnyeteg. Higgye el, nem ijedek meg a magam árnyékától... Ejtőernyős voltam a háborúban. - Erre ön? - Szerencsére nem veszítettem el egészen a fejem, felugrottam és rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta. Csak az az átkozott süppedős avar. ..! - Ismét ordított? - Naná! Pont a fülembe! Nem felejtem el, amíg élek! - Volt valami értelme az ordításának? Philamon elgondolkodott. - Amikor messziről hallottam, semmi. Mondtam már, hogy madárra gyanakodtam. Csakhogy nemigen vannak errefelé ilyen madarak. - És később? - Amikor nekem esett és belémvágta a baltát, tényleg kiáltott valamit. Éppen zuhantam lefelé a szakadékba, de azért itt maradt a fülemben. - Mit kiáltott, Mr. Philamon? - kérdezte Clayton türelmesen. - Hát... valami olyasmit, hogy: Meghalsz, Komansky! Ilyesmit. - Nem egészen biztos benne? Philamon elhúzta a száját. - Rossz a névmemóriám. És különben is, elhiheti, kisebb dolgom is nagyobb volt annál, minthogy hülye neveken járassam az agyam. - Értem, Mr. Philamon. - Valami külföldi nevet kiáltott. Komansky, Gorinsky ... - Kowalsky? - Most, ahogy mondja... Ezaz! Kowalsky! - Van ilyen ismerőse, Mr. Philamon? - Nekem? Mégcsak nem is hallottam ezt a nevet azelőtt! Az orvos figyelmeztetően Clayton felé intett, mire az őrmester villámgyorsan feltett még egy kérdést. - Le tudná írni a támadóját, Mr. Philamon? - Már amennyire oda tudtam rá figyelni - morogta, és megborzongott. - Volt vagy két méter, ha nem több. Dagadt, mint két nehézsúlyú. Rövidek voltak a lábai, és mintha görbén állt volna. Talán sánta, vagy mit tudom én. Azonkívül három szeme volt: egy a homloka közepén. - Komolyan mondja? - A legkomolyabban. Persze én is röhögnék, ha más mondaná. Aztán a kezei. Nem két keze volt, hanem négy... vagy annál is több. Mint a táncoló Sívának. Csakhogy a fölös kezek inkább csonkok voltak, vagy talán szárnyak? A fene se tudja. Szőrös volt és ronda. Nem hiszek a túlvilági lényekben, de ha ez ember, akkor én megeszem villa nélkül a legnagyobb ezüstkupámat, amit valaha is nyertem. - Köszönöm, Mr. Philamon. Nagyon sokat segített. A tájékozódási futó kimerülten dőlt hátra.

- Magam is kíváncsi lennék rá, hogy ki a fene lehetett, aki elszúrta az első őszi versenyünket. Ott egye meg a fene, ahol van...! Franklin tizedes az ajtó előtt várta a kilépő Claytont. Az őrmester szeme felcsillant, de nem kérdezett semmit, amíg el nem köszöntek a folyosó végén a komor képű orvostól. - Nos? Franklin bólintott. - Úgy van, ahogy mondta. Azok ott bent, mindent magnóra vesznek. Pontosan regisztrálták Larsson hívását is. - Mikor? - Egy óra előtt nyolc perccel. - Onnan, ahol a térképen mutatta? - Onnan. - Tudja, Franklin, hogy a körülbelül azonos időben történt két támadás helye milyen messzire van egymástól? - Cirka negyven mérföldnyire. - Akkor azt is tudja, hogy ez mit jelent? - Tudom, uram - bólintott a tizedes - azt, hogy legalább két baltás rém kószál a környéken! A kórház bejáratánál Clayton Franklinhoz fordult. - Idefigyeljen, tizedes. Menjen és nézze meg azt a halott postást. Franklin felkapta a fejét. - Ön nem jön, uram? - Egyelőre nem. Egy halottat úgysem lehet kihallgatni. Utána kell néznem még valaminek. Jöjjön vissza a szemle után a kapitányságra. Viszlát! Miután Franklin fejét csóválva elégedetlenül a kocsihoz csoszogott, Clayton keresett egy telefonfülkét és felhívta Lewist. Pontosan elmondott mindent a két helyszínnel és a két szörnnyel kapcsolatban - a harmadikról egyelőre hallgatott - és arra kérte, ha lehet, ez is legyen benne az első délutáni kiadásban. Aztán úgy döntött, hogy amíg az újság nincs a placcon, jobb ha nem mutatkozik a rendőrségkörnyékén. Mollyt sem akarta látni mindaddig, amíg nem tisztázódnak a dolgok. Törte a fejét, majd jegyet váltott a városi uszodába. Pontosan fél négy volt, amikor Daniel Clayton újdonsült őrmester kilépett az uszoda kapuján. A rikkancsok ekkor már városszerte kínálták a Longdale-i Napló első délutáni kiadását. "Rémek a longdale-i mezőn!" "Marslakók törtek a városra", "Daniel Clayton őrmester, az ausztrál haditengerészet hőse keresi a baltás gyilkosokat" - hirdették a szalagbetűs címek. Az őrmester elégedetten elmosolyodott és vásárolt Mollynak egy hatalmas csésze fagylaltot. Szeptember 24. 17 óra 0.5 perc. Longdale város rendőrkapitánysága Mulligan hadnagy tajtékozva Peacock elé vágta az újságköteget. - Hallatlan indiszkréció! - üvöltötte. - Mit gondol egyáltalán ez a fickó? Mi? Még meg sem száradt a tojáshéj a seggén, és a

tinta a kinevezésén... Peacock nyugodtan pipára gyújtott, és elégedetten szemlélte a dühöngő Mulligant. - Csak nincs valami baj? Hiszen maga akarta, Mulligan, nem? Maga mondta, hogy ezt az ártalmatlan ügyet osszuk az új őrmesterre. Vagy talán rosszul emlékszek, mi? - Akkor még szó sem volt gyilkosságról! Ez az ausztrál.. . képtelen megbirkózni egy ilyen üggyel. - Volt ausztrál - helyesbített Peacock. - Hogyhogy? - hökkent meg Mulligan. - Ha óhajtja, átnyújthatja neki a honosítási papírját. Öt perccel ezelőtt kaptam kézbe. Clayton őrmester ma reggeltől az USA állampolgára. És a felesége is. - Tiszta leégés valamennyiünk számára! - nyögte Mulligan. - Nono, kedves hadnagyom. És ha megtalálja a baltás fickókat? Mulligam elsápadt. - Az lehetetlen! Peacock az asztallapjához koppintotta a pipáját. - Miért volna lehetetlen? - Ez a zöldfülű? - Nem hallott még ilyet soha? Mulligan leroskadt az asztal előtt álló karosszékre és letörten nézett a főnökére. - Hát akkor meg? Mit csináljunk? Peacock megszívta a pipáját. - Gondoljuk először nyugodtan végig a dolgot. A maga tanácsára, kedves hadnagyom, elkövettünk egy óriási balfácánságot. Az évszázad ügyét kiosztottuk egy zöldfülűnek, ahogy maga mondta. Ha elpuskázza, úgy leégünk, mint a nádfedeles klozett, ha meg megoldja, ő lesz a város és talán az egész állam közepe. Ezt pedig maga nem akarja, ugye, kedves Mulligan hadnagy? Mulligan magába roskadva bámulta a padlót. - Namármost - folytatta Peacock - Clayton sikere esetén árnyék borul magára... - És önre, uram - emelte fel a szemét Mulligan. - Rám? Olvasta az újságokat, Mr. Mulligan? Mulligan felhorkant. - Ezeket a szemeteket? - Majd csendesebben hozzátette: - Csak az első oldalt. - Nahát - biccentett Peacock. - Ha átugrik a Longdale-i Napló második oldalára, a következő cikket találja - elvéve az asztalról az említett újságot, lapozni kezdett benne. - Itt van! Olvassa! Mulligan óvatosan az újságért nyúlt; úgy fogta a kezébe, mintha méreggel nyomtatták volna nyomdafesték helyett. Belekukkantott, aztán csodálkozva emelte fel a fejét. - Ez ön, uram? Peacock bólintott. - Igen, Mulligan, az én vagyok. Én vagyok a kiváló pedagógus, a széleslátókörű rendőrfőnök, aki az utánpótlás nevelésének

területén már eddig is jelentős eredményeket ért el. Mit szól hozzá? Ezek után visszavonhatom-e Clayton őrmester megbizatását? - Ki írta ezt az átkozott cikket? - bődült el Mulligan. - A stílusáról ítélve, maga Lewis. Mulligan felpattant és járkálni kezdett a szobában. - Nekem itt bűzlik valami, uram! Olyan a szaga az egésznek, mintha Clayton rendelte volna meg Lewistől. Peacock rendíthetetlenül szívta a pipáját, és a nyugtalanul futkosó Mulligant figyelte. - Nem ülne le; hadnagy? Idegesít a futkosása. Ami pedig a cikket illeti, bevallom, bennem is feltámadt a gyanú, hogy Clayton és Lewis... De aztán elvetettem. Clayton egészen új ember itt. Nem könnyű Lewis bizalmába férkőzni. Kicsi a valószínűsége, hogy kapcsolatot teremtettek volna egymással. - Hát akkor? - idegeskedett a hadnagy. - Hát akkor? Alighanem arról van szó, hogy a közvélemény változtatásokat kíván. Uj arcokat szeretne látni a rendőrségen. Hiszen ez a város fiatal, Mulligan! Hetven százaléka negyven éven aluli. És ezek a fiatal emberek fiatal rendőröket szeretnének maguk körül. - Én is csak ötven vagyok - mondta sértődötten a hadnagy. - Nem feltétlenül, és nemcsak magáról van szó. A tömeg új arcokat akar. Kedves, fiatal rendőr arcokat, a régi zsaruk helyére. És, kedves Mulligan hadnagy, ahogy a közmondás tartja: - "Vox populi vox dei", nemdebár? - Nem tudok spanyolul - morogta mogorván Mulligan. Peacock sóhajtott. - Kissé szabad fordításban annyit jelent, hogy amit az adófizető akar, az szent. Mulligan ismét felpattant. - Tehát Claytonnál hagyja az ügyet? Ennél a balfácánnál? Peacock felemelte az ujját. - Ki mondta, hogy nála hagyom? Csak beszélgetünk, érvelünk, pro és kontra. - Tehát? - lélegzett fel Mulligan. - Visszaveszem tőle - mondta Peacock. - Illetve, nem is veszem vissza tőle. - Ezt nem értem. - Figyeljen csak ide! Itt az áll - és az újságra bökött - hogy megalakítottuk a rémcsoportot. Kitűnő ötlet. Akárki találta ki, díjat érdemelne érte. Megalakítjuk a rémcsoportot... valóban ezt tesszük. A vezetője Clayton őrmester lesz. A legfőbb koordinátora pedig maga, Mulligan. - Az meg mi a fene? - Semmi. De szépen hangzik. Maga lesz Clayton főnöke. Érti? Ha Clayton belebukik, ő lesz a hibás, ha netalántán elkapja a baltás fickókat, magáé lesz az érdem. Világos, Mulligan? Mulligan arca felderült. - Kezdem kapirgálni, főnök. - Hát akkor...

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Az ügyeletes dugta be a fejét. - Főnök úr... Clayton őrmester. - Eressze be - bólintott Peacock, és kényelmesen megszívta a pipáját. Clayton sápadt arca kipirult, amikor megpillantotta a sértődöttségét csak nehezen leplező Mulligant. - Jöjjön csak, őrmester, jöjjön - intett feléje pipája szárával Peacock. - Mi újság a szőrmókok körül? - Legalább kettő van belőlük - mondta óvatosan Clayton. Mulligan nem tudta türtőztetni magát. - És, ha szabad kérdeznem, honnan tudtak meg mindent az újságírók? Van fogalma, őrmester, hogy mit jelent a diszkréció, a titoktartás a nyomozás érdekében, a... Clayton elkomorodva Mulligan szemébe nézett. - Természetesen, hadnagy. Csakhogy a sérültek kórházban fekszenek, orvosok, ápolónők és még ki tudja, kik között. És beszélnek. Miért ne beszélnének? Miért feltételezi, hogy én fecsegtem ki, akármit is? Peacock úgy látta, ideje közbelépnie. - Ugyan, ugyan, uraim! - emelte fel békítően a pipáját. - Nem történt semmi helyrehozhatatlan. Clayton őrmester népszerű lett nálunk, és ez valamennyiünknek használ. Még önnek is, Mulligan hadnagy. - Köszönöm szépen, nem kérek belőle! - Ami pedig önt illeti, kedves Clayton őrmester, ön mostantól kezdve a szőrmókcsoport vezetője. Franklin tizedes maga mellett marad, és kap még..., mondjuk, három embert. Clayton meghajolt. - Köszönöm, uram. - A koordinátor pedig, aki felel mindenért, s aki velem és a sajtóval tartja a kapcsolatot... Clayton gyanakodva felkapta a fejét. - A koordinátor pedig... Ebben a pillanatban megcsendült Peacock asztalán a telefon. A rendőrfőnök letette pipáját a hamutartó szélére, és felemelte a kagylót. Komor arca barátságos mosolyra szelídült. - Én vagyok, polgármester úr! Peacock hosszú ideig üdvözült mosollyal hallgatta a kagylóban sercegő hangokat, majd szaporán bólogatni kezdett. - Természetesen. Én voltam a kezdeményező, polgármester úr. Világos, ez nálam állandó program. Utat a fiataloknak! Én is így kerültem... Természetesen, polgármester úr... Holnap délután, vagy este. Természetesen. Felkeresi önt az izé... őrmester. Természetesen. Hogy az utcákon...? És a diszkókban is Clayton őrmester nevét kiáltozzák? Órák alatt ő lett az ifjúság bálványa? Hogyan? Rémvadász? A rendőrség megújulása? Természetesen. Maguk közül valónak érzik? Kinagyították a fényképét...? Természetesen elkapja őket, polgármester úr! Az utóbbi évtized legtehetségesebb

rendőre. Tiszti iskolára? Már magam is gondoltam rá, bár még csak a mai napon. .. Hogyne. Átadom neki, polgármester úr! Peacock letette a kagylót, és ugyanabban a pillanatban lehervadt a mosoly az arcáról. Gondterhelten bámulta füstölgő pipáját, majd felemelte a fejét. - Őrmester... Holnap este várja a polgármester. A feleségével együtt. És... ne feledje, hogy a rendőrséget képviseli. - Igenis, uram - mondta feszesen Clayton. - Egyébként hol is hagytam abba? - A koordinátornál - mondta gyorsan Mulligan. Peacock előhúzott egy gyufát a dobozából és megkotorta vele a pipáját. - Aha. A koordinátor. Nos, uraim... ebben az ügyben nem lesz koordinátor. Az őrmesteré minden felelősség. Elmehetnek, uraim. Nagyot sóhajtott, amikor Mulligan és Clayton mögött becsukódott az ajtó. Clayton behúzta maga mögött a frissen tapétázott szoba ajtaját és elgondolkodva bámulta a tapéta absztrakt mintáit. Első húzása, úgy látszik, várakozáson felül sikerült. Most már csak ezeket a lehetetlen fickókat kell megtalálnia! Villámcsapásként hasított bele a nyugtalanság. Molly! Úristen! Hiszen már legalább egy órája érte kellett volna mennie! Kopogtak az ajtón, és Franklin tizedes dugta be a fejét. - Bejöhetek? - Jöjjön, tizedes. Franklin vigyorogva besétált a szobába, és tisztelettudóan levette a sapkáját. - Gratulálhatok a rémcsoporthoz? Clayton nem vette a lapot. Erre a tizedes is elkomorodott, és várakozva nézett főnökére. - Mit sikerült kinyomoznia, tizedes? Franklin lecsüccsent egy székre, és előhúzta a noteszát. - Kinyomozni? Alighanem semmit. Hanem van itt egy-két érdekes dolog, uram. - Hallgatom, tizedes. - Elmentem a hullaházba, uram. Nem volt valami esztétikus látvány. Mit gondol, uram, hogyan ölték meg Jack Renot? - Baltával? - Úgy van, uram. - Tehát a szőrmókok voltak. - Minden jel arra mutat. Az a szerencsétlen fickó ott motorozott a mezőn átvezető egyik országúton, amikor elkapták. Akárki volt is, lelökte a motorról és tarkón vágta egy fejszével. Felcibálta az út menti-domb oldalán, és elrejtette a domboldalt borító bokrok között. Nagyjából ennyi történt. - A baltát persze nem találták meg? - Nem, uram. - Nyomok? - Csak a motoron. Mintha elefánt taposta volna össze. - Hát, ez nem sok. A tizedes utoljára hagyta a csemegét.

- Van még itt valami, uram - mondta tettetett egykedvűséggel-. - Micsoda? - kérdezte elgondolkozva Clayton. - A hulla. - Mi van vele? - Késsel, vagy valami éles tárggyal egy szót vágtak a hátába. Clayton felpattant, és olyan vadul hajolt a tizedes felé, mintha meg akarná ütni. - Csak nem...? A tizedes bólintott. - De. Pontosan az, uram. Egy név. A titokzatos Kowalsky nevét vágták Jack Reno hátába. Clayton visszaült a helyére, és tenyereibe temette az arcát. - Akárkik is, ezt a Kowalskyt keresik - mondta végül. - De hát ki az ördög lehet ez a Kowalsky? A tizedes lapozott egyet a noteszában, és elégedetten morogta. - Ennek is utána néztem, uram. Longdale-ban egyetlen Kowalsky él... és ötven évre visszamenőleg nem is lakott több a városban. - De egy van! - csapott le Clayton. - Hátha éppen róla van szó? Franklin összecsukta a noteszát. - Utána kell nézni, uram. Bár, őszintén szólva nem hiszem, hogy a mi Kowalskynknak köze lenne a gyilkosságokhoz. - Miért nem hiszi? Franklin feltette a sapkáját és megigazította az ablak napsütötte tükrében. - Azért, uram, mert az egyetlen Kowalsky, Paul Kowalsky tiszteletes, a metodista egyház lelkésze. Szeptember 24. 19 óra 55 perc. Longdale városa Clayton átvágott a főtéren, befordult egy apró mellékutcába. Az utolsó métereket futva tette meg a moziig. Órájára pillantott: nyolc óra volt. A neonreklámok vadul villóztak a feje felett. Káprázó szemei előtt lassan kibontakozott egy púpos óriás alakja, amint kezében baltával éppen leereszkedik egy hegyoldalon. Felsóhajtott és megmasszírozta a halántékát. Mióta eljött Ausztráliából, aligha volt ilyen mozgalmas napja, mint a mai. Úristen! Ha tegnap mondja valaki, kinevette volna érte. Öt percig várt, majd a jegyszedő asszonyhoz lépett. - Mikor lesz vége az előadásnak asszonyom? A szemüveges kövér asszony végigmustrálta Claytont. - Már vége van, miszter. - Hogyan? - Nincs odabenn teremtett lélek. Csak a takarítók. Nem nagyon megy ez a baltás rémség. Tudja, uram... Clayton megfordult, és köszönés nélkül eliramodott. A helikopter-pályaudvar restijében talált rá Mollyra. Az asszony az asztalra könyökölt és a levegőbe bámult. A resti sarkában álmos pincér támasztotta a falat, és elmélyülten piszkálgatta a fülét egy gyufaszállal. Clayton berobbant az étterembe, Mollyhoz ugrott, a karjába kapta.

A pincér felébredt és elhajította a gyufaszálat. - Dan! Az isten szerelmére, Dan! Mi történt veled? - Éhes vagy, Molly? - Jaj, dehogyis, uramisten, amit itt étel néven adnak... Csak kávéztam és... Clayton kihúzott egy gyűrött dollárost a zsebéből, és az asztalra hajította. - Gyere; Molly! Molly nehézkesen feltápászkodott, kezét a hasára szorítva. - Olyan sokáig vártalak, Daniel - mondta panaszosan. - Kiolvastam a könyvtárban két könyvet, de majdnem bezártak és nem maradhattam tovább. - Azt mondtad, moziba mész. Molly arcán ijedt árnyék futott át. - Nem akartam, Dan. Tudod egy... rémfilmet játszanak valami baltás gyilkosról. Nem akartam megnézni, Dan. Az a város úgyis tönkretesz... Nem akarok visszamenni, Daniel! Clayton elmosolyodott, de villámgyorsan el is komorult az arca. - Ennél fagylaltot, Molly? - Bármit, Dan, csak... minél később menjünk vissza oda! Tíz perc múlva Longdale városának legelőkelőbb éttermében ültek. Molly ámultan szemlélte a hatalmas, ezernyi kristályból összerakott csillárokat, a változó színeket lövellő világító testeket, az üvegfalakban úszó, s a szivárvány minden színében játszó déltengeri halakat. Clayton megvárta, míg Molly kényelmesen elhelyezkedik. - Molly... Molly körülnézett és elismerően megcsóválta a fejét. - Ez már valami, Dan. Emlékszel, Sidneyben a haditengerészek klubjára? Egy vagyon lehet itt egy fagylalt. Hogy jutott eszedbe...? Clayton hátradőlt a székében, és sikoltásszerűen szakadt ki belőle a kiáltás. - Sikerült, Molly! Az asszony görcsösen megmarkolta férje kezét, és óriásit sóhajtott. - Micsoda... Dan? Clayton magához tért és úgy döntött, hogy adagolja az örömhíreket. - Megkaptuk az állampolgárságot, Molly! Az asszony lehunyta a szemét és óriási erőfeszítéssel tudta csak visszaparancsolni kitörni készülő könnyeit. - Oh; istenem, hiszen ez csodálatos, Daniel! Most már bárhol vállalhatsz munkát és... én is! Daniel Clayton a zsebébe nyúlt, kihúzta belőle rendőrségi igazoló plakettjét. Óvatosan az asztalra fektette Molly tenyere mellé. Az asszony felemelte a kezét, és óvatosan távolabbra helyezte. - Ez... micsoda, Dan? Clayton felelet helyett elővette pisztolyát is és a plakett mellé tette az asztalra.

Molly halkan felsikkantott és szája elé kapta a kezét. - Dan! Clayton összeszorított öklével az asztalra vágott. - Sikerült, Molly! Minden sikerült! Ma déltől fogva a longdale-i rendőrség őrmestere vagyok. És, már meg is van az első ügyem. Nem olvastad az újságot? - Mondtam már, hogy a könyvtárban... - Nem baj, Molly. Az a fő, hogy rendbe jövünk. A mai naptól kezdve... Elakadt a szava, amikor észrevette, hogy Molly nem örül vele. Összeszorított szájjal az asztal lapjára meredt. Átnyúlt a revolver felett, és megfogta felesége csuklóját. - Molly... - Igazán örülök, Daniel - mondta gépiesen az asszony. - Ha tudnád mennyire... - Mi a baj Molly? Ki vele! Molly Anderson ekkor már nem tudta visszatartani a bánatát. - Ó... Daniel - mondta könnyei között fuldokolva. - Hidd el, annyira örülök... hiszen megérdemeltük, amikor annyit, de annyit szenvedtünk érte. Ki érdemelné meg, ha nem mi? - Hát akkor? Molly hallgatott és igyekezett lenyelni a könnyeit. Claytonnak végre világosság gyúlt a fejében. - A... rendőrség? Molly szótlanul nyeldekelte a könnyeit. Clayton megrázta a fejét, mintha Molly szótlan tiltakozását akarta volna elsöpörni maga elől. Felemelte a kezét, és megtörölte a homlokát. - De hiszen... - Tudom, Dan. - Hiszen mindig is tudtad, hogy én zsaru vagyok. - Tudtam, Dan. - Ausztráliában is az voltam. Amikor megismerkedtünk, akkor is az voltam. Sohasem mondtad, hogy kifogásod van a munkám ellen. - Dan... - Ez a hivatásom és a munkám is, Molly. Minden álmom az volt, hogy... ismét rendőr legyek. És most sikerült! Mit..., mit csináljak Molly? Kétségbeesetten csengett a hangja. Molly lenyelte a legutolsó csepp könnyet is, aztán, mint ködön át a nap, rámosolygott a férjére. - Hidd el, Dan, borzasztóan örülök én is. Igazán. Igazán jó, hogy egyenesbe jövünk végre. Hiszen a gyerek is... a gyerek nem születhetik oda! - Akkor miért? - Váratlanul ért, Dan. Egészen váratlanul. Ha korábban gondoltam volna rá, biztosan jobban tudtam volna örülni neki. De most már örülök. Igazán, Dan! Szavaival ellentétben annyi szomorúság és félelem sírt a hangjában, hogy Claytonban feljajdult valami.

- Soha nem mondtad, Molly! Az asszony Clayton kezére tette a kezét. - Majd elmúlik, Dan. Tudod, amit veled csináltak, annyira, de annyira...! Clayton sóhajtott és megsimogatta Molly kezét. - Olyan, hogy rendőrség nincs, Molly. A rendőrség emberekből áll, zsarukból Molly. Jókból, és átkozott szemetekből. Mocsok alakokból... akik egy-egy mosolyért, amit a hatalomtól kapnak, az anyjukat is sittre vágnák. Én hiszek a jó zsarukban, Molly... és az szeretnék lenni magam is! Az asszony felállt, megkerülte az asztalt és Clayton ölébe ült. - Dan... én annyira, de annyira... Clayton a karjába kapta és megcsókolta az arcát. Ebben a pillanatban valaki megkocogtatta a vállát. Clayton felnézett. Elegáns, feketekabátos pincér állt előtte, olyasféle nyakkendővel a nyakán, mint egy cipőfűző. - Ez nem olyasféle hely, uram - mondta gőgösen. - Lesz szíves, uram... Torkán akadt a szó, ahogy megpillantotta a 45-ös szolgálati revolvert az asztalon. - Hát ez meg... Clayton óvatosan felállította Mollyt, és zsebre vágta a pisztolyt. A pincér Clayton válla felett átpislantva megpillantotta a plakettet is, és egy csapásra felderült az arca. - Ezer bocsánat, hadnagy úr... - Őrmester - mondta Clayton. - Bocsánat, őrmester úr. Mignoni vagyok, a tulajdonos. Bocsánat, hogy nem ismertem meg. - Ma neveztek ki - mondta önkéntelenül is Clayton. - Óriási! - mondta Mignoni, és csettintett az ujjával. Apró pincérfiú bukkant elő a semmiből, és hétrét görnyedt az asztal előtt. - Pezsgőt -mordult rá Mignoni. s Mielőtt még Clayton tiltakozhatott volna, három pohár pezsgő állt előtte az asztalon. Mignoni köszöntötte. - Abból az alkalomból, hogy kinevezték városunkba, Mr. Clayton. És Mrs. Clayton egészségére is. Olvastam önről őrmester úr, uramisten, hogy is lehettem olyan ostoba, hogy nem ismertem fel a képről! Hiszen maga a nap hőse, őrmester! Molly elvette a poharát. Enyhén remegett a kezében, ahogy Claytonra nézett. - Daniel... - Már az elnevezés is csodálatos - rajongott Mignoni. - Rémcsoport! Éppen ez kell nekünk! Felfrissíteni ezt a mi tespedt kisvárosi világunkat. - Közel hajolt Claytonhoz, majdnem a füléhez érintve a száját. - Mondja, őrmester úr, valóban léteznek azok a szörnyek, vagy csak... - és pajkosan kacsintott egyet. - Daniel, én... Clayton figyelmeztetően Molly kezére tettea kezét. - Megölték Jack Renót, a postást.

- Igen. Olvastam - mondta a tulaj, és szomorúan bólintott. - Mégsem voltam egészen biztos benne. Tudja, az újságírók annyit összefirkálnak. Gondolja, hogy megrohannak bennünket a turisták? Uramisten, ha ez igaz, fel kell készülnöm az invázióra. Épp a napokban kreáltam egy új steaket... Rém-steak? Gondolja, őrmester, hogy jó név lenne? Jack Renőról meg elnevezek egy új koktélt. Renó vére... óriási! Akkor hagyta csak abba, amikor Molly öklendezni kezdett. - Bocsásson meg, asszonyom! Fred! Egy könnyű vacsorát Mrs. Claytonnak. Mr. Claytonnak pedig a mai ajánlatból a legjobbat. Természetesen az én vendégeim, őrmester úr. Claytonnak nem volt ereje tiltakozni. Mignoni meghajolt, és biztató mosollyal az arcán visszavonult. - Daniel... - Meg kell magyaráznom, kicsim. - Mi ez az egész? - Itt van az újságban. Nem akarod inkább elolvasni? Addig én... - Tőled szeretném hallani, Daniel. - Hm. Kineveztek a rémcsoport vezetőjének. - Rémcsoport? Clayton aggodalmasan pillantott Molly hasára, és nagy lélegzetet vett. - Tudod, Molly... a Városban... vannak valakik. - Valakik? - Úgy értem, hogy... nem normális emberek. - Ebben nincs semmi új. Aki odamegy lakni, az nem lehet normális. Mint ahogy mi sem vagyunk azok. - Csakhogy, azok valami mások. - Rémek? Ezért rémcsoport? Clayton idegesen megrázta a fejét, és a patyolatfehér abroszra bámult. - Nem tudom kicsodák, Molly. Senki sem tudja. - És az az ember... akit megöltek? Ők tették? - Minden bizonnyal. Molly átnyúlt az asztal felett, megfogta Clayton állát, és kényszerítette, hogy felemelje a fejét. - Daniel. Az éjszaka, az az üvöltés... - Ugyan, az csak... - Prérifarkas volt? - Miért olyan fontos ez most, Molly, amikor .. - Prérifarkas volt? - Hát... nem! - Akkor kicsoda? - Valószínűleg a szőrmók. - Te láttad, Daniel? - Molly, én... - Láttad? - Láttam. - Milyen volt? - Molly, a te állapotodban, nem lenne szabad...

- Tudni akarom, Daniel! - Hogy is mondjam csak... tömzsi... és több keze is volt, esetleg... és... balta... lehetett nála. - Mit csinált? - Állt a holdfényben. Semmit sem csinált, Molly. - Bennünket keresett? - Egészen biztosan nem. Hiszen nem vétettünk neki semmit. - És a postás? - Ő sem, de... - Kit öltek meg még? - Mást senkit. Csupán megsebesítettek egy kamionsofőrt és egy tájékozódási futót. Nem súlyos az esetük, mindketten rövidesen... - Baltával? - Baltával, Molly. - Kik lehetnek ezek, Dan? - Fogalmam sincs róla, Molly. Talán igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nem földi emberek. Leszálltak valami űrhajóval... - Űrhajó és balta? - Na igen. Nehezen lehetne megmagyarázni. Azonkívül, hol lehet az űrhajójuk? - Mit akarsz csinálni, Daniel? - Megesszük a vacsoránkat. - Aztán? - Talán valami szállodába... mennyi pénzünk maradt Molly? - Néhány cent. És neked? Clayton megvakarta a feje búbját. - Hát... ha itt nem is kell fizetnünk... akkor is csak pár dollár. Holnap kapok egy csekket... - Az holnap lesz, Daniel. Nem tudnál kérni valakitől? Clayton megrázta a fejét. - Nem tehetem, Molly. Azok után, ami a mai napon történt nem tehetem. Ha pénzt kérnék valakitől, és kitudódna, örökre végem. Tudod mit jelentene, ha például ettől a Mignonitól pénzt kér nék? Ha holnap jelentené Mulligannak vagy Peacocknak...! - Azok kik? - A főnökeim. Nem tehetem, Molly! - Akkor... mi lesz? - Holnap megkapom a csekket. reggel beköltözünk a Halott Városból. Felrakunk a kocsira mindent, és... soha többé nem térünk vissza oda! Molly lehunyta a szemét és nagyot nyelt. - De a mai éjszakát még... a mai éjszakát... - A Halott Városban kell töltenünk, kicsikém... de esküszöm, ez lesz az utolsó. Szeptember 24. 23 óra 55 perc. Longdale-i mező. A Halott- vagy Elhagyott Város felé vezető úton Félúton járhattak Longdale és a Halott Város között, amikor kezdte beborítani őket a köd. Alattomosan támadt rájuk; mint a kígyó. Hogy miért éppen kígyóra gondolt Daniel Clayton, amikor

megpróbálta valamihez hasonlítani a köd támadását, nemigen tudta volna megmagyarázni. Hacsak azért nem, mert a szürke, rongyos ködcsomók kezdetben csíkokba rendeződve a talaj közvetlen közelében tekeregtek, mint a csúszómászók. Amikor a ködkígyók felcsaptak a motorház tetejére, Clayton fékezett, majd megállította a kocsit. - Vigye el az ördög, még ez is! Az orromig sem látok! - Kapcsold be a fényszórót, Dan! Clayton morgott valamit, hogy ilyen ködben teljesen felesleges, de mégis engedelmeskedett. A fényszóróból kiáramló fénycsík nekiütközött a ködnek, majd rövid küzdelem után tökéletes vereséget szenvedve szétszóródott a levegőben. - Semmi értelme - dühöngött Clayton és kikapcsolta a világítást. - Csak az akkumulátort fogyasztjuk. A köd imbolygott, mintha egészen be akarná teríteni őket. Előbb az ablaktörlő lapátokat tüntette el, majd egyetlen óriási lebbenéssel betakarta a kocsit, mintha óriási madár kapta volna szárnyai alá. - A reflektort, Dan, a reflektort! - könyörgött Molly. - Kérlek, Dan, kapcsold be a reflektort! Clayton habozott, majd lenyomta a kapcsolót. A sugarak erőlködtek, de csak néhány centiméternyit sikerült előrenyomulniuk a ködben. - Nem tudom, hol kell letérnünk az útról - dühöngött Clayton. Vigyen el az ördög, hogy nem loptam egy térképet az áruházból! Molly a hasát simogatta, és szorult helyzetük ellenére is elmosolyodott. - Egy rendőr őrmester, aki lop. A rémcsoport... - Összeszorította a száját és elhallgatott. Clayton rezzenéstelen tekintettel a ködöt figyelte, miközben megpróbált kitalálni valamit. Ha kiszállna, és megpróbálná megtalálni az elágazást? Esküdni mert volna rá, hogy itt kell lennie pár méterre az orruk előtt. Ha ez az átkozott köd feloszlana! A köd azonban nemhogy nem oszlott fel, hanem egyre sűrűbb lett. Mintha tejüvegből készítették volna kocsijuk szélvédőjét. Olyannyira beborította őket, hogy már a hömpölygését sem látták. Mozdulatlanul, vastag takaróként feküdt rajtuk, mintha agyon akarná nyomni őket. Molly a műszerfalra fektette az arcát, és szaporán lélegzett. Clayton megsimogatta felesége hátát, és hátradőlt az ülésen. - A rohadt anyját, mikor akar feloszlani ez az átkozott köd? Egyszerre csak furcsa szag csapta meg az orrát. Önkéntelenül is szimatolni kezdett, és csak akkor hagyta abba, amikor megérezte, hogy a felesége testén nyugtalan remegés fut végig. Az asszony visszafojtotta a lélegzetét, majd lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. - Mi ez, Daniel? A férfi orra ekkor már tele volt az alattomosan beszűrődő szaggal. Fojtogatta és felkavarta a gyomrát. A kesztyűtartó felé

nyúlt, hogy előhúzza a pipáját, de félúton megállt a keze. Tudta, hogy Molly jelen állapotában nem bírja a pipafüstöt. A kocsiba törő szag azonban még a pipafüstnél is kibírhatatlanabb volt. Émelyítő, gyomorkavaró, iszonyú szag, amit akkor érzett utoljára, amikor azt a halászbárkát megtalálták az óceánon... Akkor, ostoba fejjel, önként szállt át a bárkára... Persze jóval később, Mollynak is elmesélte. Éppen ilyen volt akkor is... éppen... - Daniel? Clayton felemelte a fejét és szemben találta magát Molly rémült pillantásával. - Hamarosan feloszlik a köd, Molly. Igazad volt, mégiscsak kölcsön kellett volna kérnem valakitől. Hiszen holnap már megkapom a csekket, és... - Daniel! Ez a szag... - Valami vegyszer lehet, édes. Talán egy tartálykocsi borult fel a ködben. Nem csoda, hiszen az orrunkig sem látunk. Biztosan egy tartálykocsi. Mony lihegett, és verejték csorgott végig az arcán. Clayton önkéntelenül is az ablakhoz kapott, és az automatával lecsavartatta az üveget. A köd és a fojtogató bűz bevágott a kocsiba. Mony sikoltozott, Claytonnak alig maradt ereje, hogy felhúzza az ablakot. - Nyugodj meg, Molly! - Istenem, drága, jó Krisztusom! Ki ne nyisd még egyszer, Dan, mert meghalok. Nem bírom ezt a szagot! Kislány koromban... meghalok tőle, Dan! - Kislány korodban? - kérdezte Clayton értetlenül és átkarolta a vállát. - Hogyhogy kislány korodban? - Egyszer elvittek bennünket a vágóhídra... biológia óra helyett. Persze azt nem mutatták, hogyan vágják le az állatokat; de megmutatták. Én rosszul lettem, Dan, és még mások is... Egyszerűen nem bírom ezt a szagot...! Claytonnak villámként vágott az agyába a felismerés. Hát persze! Ott a csónakban, nem a hullák, hanem a kiömlött, bomló vér szagát érezte fojtogatónak, hányásra ingerlőnek. És ugyanazt a szagot érzi most is. Megszorította a kormányt, hogy belefehéredett a keze. - Tévedsz, Molly - mondta rekedten. - Ez vegyianyag... valami albumin-származék. Lehet, hogy műtrágya. Mollynak kidülledt a szeme, és az ablaküveghez támasztotta a homlokát. - Vér. - Mit beszélsz? - Vér, Daniel... Akárhonnan jön is, és akár ki is... Vér, Daniel, vér! Az utolsó szavakat már sikította, és reszkető ujjával az üvegre mutatott. A sárgásvörösre váltó köd kezdett lecsapódni a szélvédőüvegre. Lassú, kövér cseppek indultak rajta lefelé. Végigcsorogtak az

üvegen és vékony patakban egyesültek a motorház tetején. A patakocska vörös volt, mint a frissen kiömlött vér. Az is volt. Friss vér. Clayton villámgyorsan hátranyúlt a hátulsó ülésre, felkapott egy gondosan előkészített zacskót, és Molly elé tartotta. Megvárta, míg az asszony megkönnyebbül, s a zacskót kihajította a ködbe. A vörös cseppek egyre szaporábban futkároztak a szélvédő üvegen. Clayton meredten bámulta őket, és azon töprengett, hogy miért is nem tud imádkozni? Molly illatosított papírkendőt szorított az orra elé. Amikor később magához tért, szárazon csengett a hangja, mintha nem is ő lett volna az, aki néhány perccel ezelőtt kiborult a vörös cseppektől. - Dan... mi ez? - Valami... meteorológiai jelenség lehet. Egyszer a Vöröstengeren véreső esett... Vörös algák... - És a szag? Clayton felsóhajtott. - Nem tudom, Molly. - Meg tudsz fordulni? Clayton megrázta a fejét. - Nem merek, Molly. Nem látom a padkát. Az út mentén mocsár húzódik. - Akkor be kell mennünk a városba, Dan. Merre lehet a lejárat? - Talán csak száz méterre tőlünk. Talán a Halott Városban nincs is köd, csak itt a pályán. - Ha kiszállnál... Clayton elképedve pislantott Mollyra. - Itt maradnál egyedül? Molly kezébe fogta Clayton kezét. - Nem éjszakázhatunk itt, Daniel. Nincs nálunk pokróc. Már most fázik a lábam. Nem maradhatunk itt, a gyerek miatt. Clayton sóhajtott, és tehetetlenül rácsapott a kormányra. - Mit tegyek, Molly? - Próbáld meg megkeresni a lejáratot. Én addig el leszek itt, Dan. Ha megtaláltad, gyere vissza és... ugye... ez lesz az utolsó éjszakánk a Halott Városban? Daniel Clayton a kesztyűtartóba nyúlt és kihúzta szolgálati revolverét. Ellenőrizte, hogy megvan-e töltve, aztán kibiztosította, és Molly mellé tette az ülésre. - Remélem nem felejtetted el, hogyan kell használni egy revolvert? - Ugyan - mondta Molly, és mosolyt erőltetett az arcára. - Lehet azt elfelejteni? - Fogd be az orrod! - Kösz. Már kihánytam magam! Clayton nagy lélegzetet vett, és kinyitotta az ajtót. Ahogy kilépett, a köd körülölelte. Mintha gőzfürdőben lett volna. A köd nyirkos volt és nyúlós, mint a pókháló. Néhány lépéssel a csomagtérnél termett, felnyitotta, s rövid keresés után kezébe

kapott egy jókora csavarkulcsot. Lecsapta a csomagtér tetejét, és visszament az ajtóhoz. Kinyitotta és Mollyra mosolygott: szelíden, bátorítón. Az asszony rémülten felkiáltott, kitágult a szeme az iszonyattól, és eltakarta az arcát a kezével. - Nem! Jaj nem! Clayton villámgyorsan megpördült, és felemelte a csavarkulcsot. Csak a gomolygó köd kígyózott, az orra előtt. Visszafordult, megragadta felesége vállát. - Molly! Az asszony felemelte a fejét és felzokogott. - Istenem, de bolond vagyok... Azt hittem, azt hittem... - Mit? - Hogy megsebesültél... Daniel... Clayton csavarkulcsot tartó kezefejével megtörölte az arcát. Érezte, hogy sikamlós a bőre,, és az iszonyú szag árad minden pórusából. Leeresztette a karját és a kézfejére bámult. Piszkos volt a friss vértől. Nem mozdult a kocsi mellől, amíg az asszony be nem biztosította mögötte az ajtót. Halkan kattant a zár; egyedül maradt a ködben. Molly mintha egy másik világból nézett volna rá, sápadtan, kimerülten, ájuláshoz közel. Felemelte a csavarkulcsot, és tett néhány lépést előre. A köd összefolyt mögötte, az autó a semmibe veszett. Elhatározta, száz lépésnél messzebbre semmi esetre sem távolodik el tőle. Molly három percenként megszólaltatja a kürtöt, hogy tudja, merre van a kocsi. Akkor hát, óvatosan előre! Oldalazva, a csavarkulcsot maga elé tartva botorkált a sűrű ködben. Érezte, hogy langyos, ragacsos cseppek futnak végig az arcán, s amikor vagy húsz lépés után megpihent és felemelte a karját, zakója ujján is észrevette a vércseppeket. Nehezen vette a levegőt, mintha szaunában lett volna. Érezte, hogy a fojtó pára megüli a tüdejét, s a nyálkás, vérvörös cseppek utat találnak teste legrejtettebb zugaiba is. Még semmit sem talált, amikor megszólalt mögötte a kürt. Röviden, reményvesztetten. Tovább botorkált, amíg csak meg nem találta az útpadkát. Előrenyújtotta a nyakát, amikor valami fehérség villant a szemébe. Felemelte a csavarkulcsot, de csak egy kilométerkő volt. 143 hirdették a számok. Clayton ráült a kőre, és tenyerébe temette az arcát. 143? Jóságos Isten! Honnan hova 143? És vajon neki hol kell letérnie a Halott Város felé? Ekkor hallotta meg az ordítást. Nem tudta volna megmondani, pontosan az volt-e a hang, amely az elmúlt éjszakán felébresztette, de hogy hasonló volt, az biztos. Szomorúan, elkeseredetten és mégis fenyegetően bolyongott a gurgulázó ordítás a ködben. Clayton leugrott a kőről, és megszorította a csavarkulcsot. A köd hullámzott, mintha hatalmas test kavarná a levegőt. A cseppek szaporábban csapódtak ki a bőrén; úgy érezte, hogy szó szerint

vérben fürdik. Egyszerre csak megvillant felette az ég. Mintha óriási száj fújta volna el feje felől a ködöt: néhány másodpercre felbukkant a holdfényes égbolt a csillagokkal, és a középütt trónoló holddal. Vad, fekete felhők úsztak a hold előtt, s a felhők között vijjogó éjszakai madarak szálltak a longdale-i mocsár felé. Clayton megmerevedett és várta; hogy Molly ismét megszólaltassa a kürtöt. A kürt azonban néma maradt. Clayton megértette, hogy tökéletesen elvesztette az időérzékét. Hátrafordult, hogy visszamenjen a kilométerkőhöz, de bármennyire is meregette a szemét, a kő úgy eltűnt, mintha soha nem is látta volna. Előrenyújtotta a lábát, és ingerülten kitörölte a vércseppeket a szeméből. Hiába tapogatódzott: az útpadka nem volt sehol. Clayton úgy érezte, hogy elsüllyedt körülötte a világ, elveszett a világűr végtelenjében, és ő egyedül maradt egy csavarkulccsal, az emberi technikai civilizáció utolsó emlékével a kopár ürességben. Behunyta a szemét, letörölte arcáról a ragadós cseppeket. Aztán ordítani kezdett, ahogy a száján kifért. - Molly! Hol vagy, Molly? - Moooo-lly! - zúgta a visszhang, ki tudja honnan? - Nyomd meg a dudát, Molly! - kiáltotta, s érezte, hogy majd kiszakad a torka az erőlködéstől. Elhallgatott és várakozva meredt a ködbe. Csend. Nyúlós, vörös csend, semmi más. - Molly! Moooo-Ily! Már a visszhang sem válaszolt. Lépett néhányat előre, és csak akkor állt meg, amikor hangosan csobbant valami előtte. Rémülten kapta vissza a lábát. A mocsár! Letévedt az útról, és a mocsár szélén áll. - Molly! Hangosan buggyant valami, s nem messzire tőle, a köd mögött, mintha gejzír szökött volna magasra. Undorító puffanással tört fel a földből, felemelkedett a levegőbe, és tompa buggyanások kíséretében belehullott a mocsárba. Hátrakapta a fejét. Mintha kék villanást látott volna. Valami átsuhant a feje felett, és belepuffant a mocsárba. Úristen! Ha mögötte is ott a mocsár... - Molly! Mintha messziről, nagyon messziről autódudát hallott volna. Nagyon rövid ideig szólt csak, így az irányát nem tudta megállapítani. Óvatosan előre lépett, de azonnal vissza is kapta a lábát. A talaj megsüllyedt lépése nyomán, és hangosan; ingerülten morrant, mintha alvó tigrisek fészkére lépett volna. - Molly! Moooo-Ily! Nem is nagyon messziről érkezett a válasz. Elnyújtott gurgulázó üvöltés, bánattal és fenyegetéssel teli. - Ko...wal...sky! Meg... halaz...! Ko... Clayton lihegett és gyomorszájához kapott. A sűrű, szinte életre

kelt köd, mintha ki akarta volna szorítani belőle a levegőt. - Moooo-lly! A gurgulázó hang elhallgatott, s valahol a háta mögött felnevetett egy madár. Talán gyöngybagoly lehetett: ideges, rosszindulatú kacagása, hegyes horogként tépte Clayton idegeit. Óvatosan maga elé tette a lábát. A föld meghajolt alatta, s öklendezni kezdett. Nedves fűcsomók ölelték körül a nadrágját; belekapaszkodtak, cibálták a mocsár belseje felé. Hátra rántotta a lábát és megfordult. Sűrű cseppek hullottak fedetlen fejére, orrában érezte a friss vér szagát. Lehunyta a szemét, százig számolt, s csak amikor némiképp megnyugodott; határozta el, hogy azért sem fog megbolondulni; nem veszíti el uralmát az idegei felett; nem rohan neki a mocsárnak, bármennyire is erre késztesse a gyöngybagoly kacagása. Óvatosan megfordult, és megpróbált előre lépni. Fűszálak hajladoztak a talpa alatt, nád reccsent, de a talaj szilárd maradt. Csak óvatosan, előre! Nyolcvannégy lépést számolt, amikor ismét megszólalt az autó kürt. Mintha hosszabban szólt volna, mint korábban. Clayton megtorpant, megtántorodott, és legszívesebben felordított volna kínjá ban. Az autókürt a mocsár felől hangzott; a longdale-i ingovány felől. Térdre roskadt, és a bűzös, lábára tekeredő fűcsomók közé verte a fejét. - Moooo...lly! - Szinte karnyújtásnyi távolságból érkezett a gurgulázó válasz. - Ko...wal...sky! Meghalsz! Clayton felemelte a fejét, és tátott szájjal bámulta agyorsvonati sebességgel áramló ködöt. Mintha egy közeledő óriás sodorná maga előtt a vért könnyező felhőket. Minden erejét összeszedve felemelkedett, és maga elé tartotta a csavarkulcsot. A gyöngybagoly abbahagyta a kacagást, és ijedt szárnyalással felröppent egy láthatatlan bokorról. Clayton kitörölte szeméből a vércseppeket. - Moooo...lly! Egészen közelről, a szomszédos ködfelhők mögül vágott felé Molly elkeseredett sikolya. - Dan! Dan! Segítség! Segítség! Aztán felüvöltött az autókürt is, mint végveszélybe sodródott állat. - Molly! Hol vagy Molly? Ekkor veszítette el a fejét. Nem törődött már sem mocsárral, sem vércseppekkel, sem gyöngybagollyal; felemelt csavarkulccsal bevetette magát a ködbe. Érezte, hogy zsombék süpped a lába alatt; alattomos, nyálkás fűcsomók csavarodnak a bokája köré, szeme megtelik könnyfacsaró köddel. Köhögött és igyekezett kiköpdösni a szájába csapódott hínármaradványokat; keserű iszapot. Vágtatása közben derékig süppedt egy nyúlós, hideg pocsolyába, s csak az isten tudná megmondani, hogyan keveredett ki belőle.

Amikor magához tért ámokfutásából, a betonúton állt, amellett a kilométerkő mellett, amelyet percekkel ezelőtt veszített szem elől. Ezek a percek azonban örökkévalóságnak tűntek. Mintha egy másik életében állt volna itt, a 143-as szám előtt, s találgatta volna, merre fut a lekanyarodó út. Rátámaszkodott a kilométerkőre, és minden erejét összeszedve, belekiáltott a ködbe. - Molly! Felelj, Molly! Ekkor hallotta meg ismét Molly sikoltozását. Halkan, mintha a mocsár túlsó oldaláról jött volna. - Dan! Segítség, Dan! Kiköpött egy hínárlevelet, és találomra beleugrott a ködbe. - Molly! Molly! Molly! Rálépett egy gyerekfejnyi kőre, megperdült, fejjel előre zuhant. Önkéntelenül is maga elé kapta a karját, hogy csökkentse az esés erejét. A csavarkulcs hangosat csattant a betonon bágyadt szikrák szálltak fel a csattanás nyomán. Clayton elterült az úton, érezte hogy pokoli fájdalom hasít a lábszárába, mintha tüzes lándzsát hajítottak volna bele. Ráadásul a kürt is megszólalt, bár Molly kiáltását ezúttal nem hallotta. Óriási erővel feltérdelt, s éppen megmarkolta a csavarkulcsot, amikor szétlebbent előtte a köd. Felnézett a hirtelen támadt csillagfényre, aztán nyögve felordított, és nem vette észre, hogy szája szegletéből véres nyál csorog a kezére. A csillagfény-világította éjszakában egy óriás állt vele szemben, alighanem az, amelyet múlt éjszaka figyelt meg házuk udvarán. Clayton még egyszer felordított, pedig nem kellett volna. Az óriás, aki talán észre sem vette a földön térdelő férfit, megremegett és feléje fordította a fejét. Daniel Clayton, volt ausztrál haditengerész, a flotta kiemelkedő fizikai képességekkel rendelkező, sokszorosan kitüntetett katonája, már kiáltani sem tudott. Csak térdelt az óriással szemben, és kimeredt szemekkel figyelte minden mozdulatát. Cseppnyi ereje sem maradt, hogy megvédje magát, ha a szörnyeteg rátámadna. A szörny valóban szörny volt, akár a Marsról érkezett, akár a túlvilágról. Hatalmas, izmos törzséből négy kar állt ki; kettő végén ujjak mozogtak: vastag, tömpe húskitüremkedések, ízek nélkül, mint óriási horogra fűzött giliszták. Másik két "karja" inkább madárszárnyra hasonlított: három horgas ujj himbálódzott mindegyiken közöttük vékony, szinte átlátszó úszóhártya feszült. Clayton óvatosan feljebb emelte a fejét, és az óriás arcába nézett. Bármennyire nehezére esett is a gondolkozás, megállapította, hogy bárki adta is a szőrmók nevet a rémnek, találóbb kifejezést aligha találhatott volna. A csillagfényben fürdő lidérces alak enyhén vörös szakálla éppen a derekáig ért, s két, úszóhártyás keze időről időre eltűnt a szakálla alatt. Clayton megremegett, és megszorította a csavarkulcsot. Átfutott rajta a gondolat, hogy fel kellene állnia, de nem akarta

feleslegesen ingerelni az óriást. Ehelyett mosolyogni próbált. Barátságosan, mintha mérges kutyával találkozott volna, amelyről az a hír járja, hogy a szerető mosoly hatására egy csapásra megszelídül. Az óriás Claytonra meresztette mindhárom, teniszlabda nagyságú szemét, aztán kíváncsian föléje hajolt. Mint amikor egy buldózer megszemlél egy útjába keveredett egeret. Clayton háta mögé rejtette a csavarkulcsot, s bár iszonyúan fájt a lába, egészen lassan és óvatosan maga alá húzta, hogy adott esetben megpróbáljon felpattanni. Az óriás kinyújtotta a kezét, de óvakodott megérinteni Claytont. Az őrmester feszülten figyelte a mozdulatát, s elégedetten konstatálta, hogy nem lát nála baltát. Bár, alighanem szabad kézzel is szétmorzsolhatná, ha akarná. A szőrmók keze megállt a levegőben: ujjai szánalmasan tekergőztek. Szája kinyílt, láttatni engedve sárgásfekete, agyarszerű fogait. - Ko...walsky! - hörögte fejét ingatva és fenyegetően Clayton fölé magasodott. - Ko...walsky! - ordította immár hangosabban, ordítása azonban nem volt fenyegető; inkább reménytelen és kétségbeesett. Clayton egy lapra tett fel mindent. Villámgyorsan a talpára pattant - csodák csodájára nem érzett fájdalmat a lábában - s szabad kezét az óriás felé nyújtotta, mintha kezet akarna fogni vele. - Clayton. Az óriási szőrmók meghökkent. Eltátotta a száját, és gyorsan megrázta a fejét. - Ko...walsky! Clayton érezte, micsoda erőfeszítés a szőrmók számára a beszéd. Mintha mázsás sziklatömböket kellene megmozgatnia, hogy kiejtsen egy-egy szótagot. Vajon valóban egy idegen világ hírnöke? És ki az ördög lehet az a Kowalsky? - Clayton - mondta még egyszer és a biztonság kedvéért szótagolni kezdte. - Clay... ton! A szőrmók elnézett a feje felett. Ebben a pillanatban szólalt meg a kürt a háta mögött. Clayton lehunyta a szemét, és még szorosabban markolta a csavarkulcsot. Ha megfordul, és Mollyra támad, megpróbálja szétverni a fejét! Az óriás megvárta, amíg elhallgat a kürt, aztán visszafordította a fejét. Sárga fogait kivicsorítva Claytonra bömbölt. - Ko...wal...sky! Clayton, hogy elterelje a figyelmet Mollyról, az óriás felé lépett, és saját magára mutatott. - Clayton. Nem Kowalsky! Clayton. A szőrmók rámeredt, és mintha felcsillant volna valami a szemében. Ajka megmozdult; a gilisztaujjak táncba kezdtek a kezén. - Clay... tori. Nem... Kowalsky. Clayton igyekezett felszabadultan mosolyogni. - Úgy van, öreg. Clayton, nem Kowalsky. Most pedig eredj haza

szépen. Haza. Érted? Keresd meg az űrhajódat, és hagyjál minket békén. Clayton képtelen volt felfogni, hogyan került az óriás kezébe a balta. Csak egy szempillantásig tartott, s máris ott csillogott vele szemben. Mintha birtokában lett volna valamiféle földöntúli tulajdonságnak, melynek segítségével láthatóvá tud tenni láthatatlan tárgyakat. Az őrmester felordított volna, de nem jött ki hang a torkán. A szőrmók közelebb lépett hozzá, és felemelte a baltát. Vinnyogva törtek ki száján az ólomnehéz szótagok. - Pa...pal Ma...mal Clayton nem gondolhatott másra csak védekezésre. Nem vette észre, hogy az óriás mindhárom szeméből könnyek törnek elő, és szinte megvakítják. A balta élén megvillant a csillagfény, s ez elég volt ahhoz, hogy támadjon. Nem hagyhatja, hogy az óriás megölje, és aztán Molly... Felemelte a csavarkulcsot, és olyan erővel, amellyel egy elefántot is letaglózott volna, a szőrmók homlokára sújtott vele. Azaz hogy csak sújtott volna. A szőrmók, mintha csak megérezte volna a homloka felé közeledő vasat, félrerántotta a fejét. A csavarkulcs elkerülte a homlokát, és a vállára vágódott. Csont reccsent s a rém felbőgött. Baltája messzire röppent; el Clayton feje mellett, talán egészen a csillagos égig. A rém üvöltött: fájdalmas, elkeseredett üvöltéssel. Egyik hártyás kezét a vállához kapta, és eltakarta vele. Szemeiből szakállára folytak a vérrel kevert könnycseppek, és maga sem értette hogy miért, de Clayton megsajnálta a rémet. Talán hajótörést szenvedett csillagközi űrhajójával, s most képtelen alkalmazkodni a közeghez, amely körülveszi. Clayton maga elé kapta a csavarkulcsot, és elhatározta, hogy csak akkor üt még egyet, ha a szőrmók megtámadja. A szőrmók azonban nem támadott. Felüvöltött keserű, lemondó hörgéssel, aztán, amikor a csillagfényt eltakarták a ködfoszlányok, eltűnt mögöttük. Clayton egész testében remegett, és még percek múlva is fülében csengett az óriás gurgulázó, szemrehányó bömbölése: - Ko...wal...sky! Szeptember 25. 1 óra. Longdale-i mező. A Halott- vagy Elhagyott Város felé vezető úton Clayton leengedte a csavarkulcsot, és érezte, hogy forog körülötte a világ. A köd körülölelte, a csillagok eltűntek a feje felől. Egyszerre valószínűtlenné vált minden, ami néhány perccel ezelőtt történt az óriás, a hártyás kezek, a három szem; mintha lázálmában látta volna mindezt. Fülében azonban még ott csengett a szőrmók búcsuordítása. Várta, hogy Molly megszólaltassa a kürtöt, de hiába fojtotta vissza a lélegzetét, a kürt hangja nem búgott fel többé. Clayton elkeseredetten felkiáltott, kiáltása alig különbözött a rémétől. Ha valaki hallja, alighanem rémülten menekült volna a

közeléből. A köd megragadta, és mintha a mocsár felé húzta volna. A nyirkos cseppek belefolytak a szájába. Ekkor Daniel Clayton feladta a küzdelmet. Elmosolyodott fáradt, mindenbe beletörődő mosollyal, és hagyta, hadd húzzák a ködfoszlányok a mocsár felé! Arra riadt kábult álmából, hogy erőteljes ütést érzett az oldalán.; Kinyitotta a szemét; nagyot nyelt, és amikor elszállt a kábulat az agyáról, egy autó motorházán találta magát. Felordított, rekedt örömmel, de hirtelen magába is fojtotta az indulatát, amikor megpillantotta Mollyt a volán mögött. Az asszony a kormánykerékre borult, és mintha vér csörgedezett volna a fülé ből. Clayton az ajtónak esett: tépte, cibálta kétségbeesetten. - Molly! Engedj be, Molly! A ködkígyók kíváncsian gomolyogtak körülötte, s Clayton arra gondolt, hogy talán nem is olyan gonoszak, mint ahogy képzelte hiszen visszavezették a kocsihoz és Mollyhoz! Kétségbeesetten dörömbölt az üvegen, és csak akkor hagyta abba, amikor Molly megmoccant. Anélkül hogy felemelte volna a fejét, rátenyerelt a kürtre, és nyomta megállás nélkül. A kürtszó halkan szárnyalt a magasba, cincogva, mint egy ijedt egér. - Úristen! - rémült meg Clayton. - Alig maradt valami az akkumulátorban! Addig kocogtatta az ablakot, amíg Molly fel nem nézett. Fátyolos volt a szeme, mintha aludt volna. Amikor megpillantotta Claytont, felsikoltott, és szája elé kapta a kezét. - Jaj! Dan! Lassan, remegő ujjakkal nyúlt az ajtó felé; vércseppek csorogtak végig az arcán, ahogy kinyitotta. Clayton beroskadt az ülésre, és becsukta az ajtót. Molly a mellére borult, a férfi ingébe törölve véres arcát. - Jaj, Dan... Már azt hittem... Láttad? Clayton az ájulás határmezsgyéjéről fordult vissza. - Jól vagy, Molly? - Láttad? Egész testében remegett; zihált és elcsuklott a hangja. - Mit, Molly? - Azt a... rémet... Néhány másodpercig töprengett a válaszon, majd igent intett. - Láttam, Molly. - Itt voltak, és... be akartak jönni. Megfogták a kocsit és... tolták. Én meg... én meg... nyomtam a kürtöt, és kiáltoztam, de te nem voltál sehol. Ó, Dan... Clayton csak most értette meg, hogy mit beszél az asszony. - Voltak? Hát nem egyet láttál, Molly? - Egyet? Dehogy... egy elöl állt, és baltát... emelt rám. Azt hittem... betöri a szélvédőt... Jaj, Daniell! - A másik?

- Nem... tudom. Talán kettő hátul, és... Tolták... - Tolták? - Igen, Daniel... tolták a kocsit, és... nem is tudom. Clayton belebámult a ködbe. - Hol vagyunk, Molly? - Nem tudom, Dan. A kocsi hátulja megemelkedett, mintha egy másik kocsi telibe találta volna őket. Clayton nem hallotta sem az ütközés zaját, sem a karosszéria reccsenését. Himbálózott alattuk az autó, mintha csónakká változott volna s hullámos tenger dobálta volna őket. A köd szorosan az ablakokra tapadt: a vörös vércseppek táncot jártak az üvegen. Molly felsikoltott, és a kormányba kapaszkodott. Clayton benyomta a féket, aztán kénytelen volt gyorsan ki is engedni, ha nem akarta, hogy fejre álljanak. Nagyot nyelt és az ablakra meredt. Az üvegen túlról vigyorgó, háromszemű szörnyalak nézett vissza rá. Clayton az ablakra vetette magát, és igyekezett eltakarni a figurát Molly elől. A szőrmók vicsorgott sárga agyarfogaival, s tömpe ujjaival szétkente az üvegen futkározó vércseppeket. - Jaj Dan. .. segíts! Clayton hátrakapta a fejét, idejében ahhoz, hogy felismerje azt a háromszeműt, amelyikkel odakint találkozott a ködben. A szőrmók a motorház tetején hasalt; összeszorított öklével rásújtott az üvegre. Molly felvisított, és lebújt a műszerfal alá. Clayton a kürtre csapta a tenyerét. A kürt felvinnyogott, mint a megrúgdalt kiskutya és elhallgatott. A szörny kinyújtotta giliszta ujjait, és komótos egykedvűséggel az ablaktörlő lapát után nyúlt. Megfogta, megcsavarta, kitépte a helyéről. Ahogy a felesleges gyomot tépi ki a kertész a veteményből. Clayton Molly hátát simogatta, és megállás nélkül bátorító szavakat dünnyögött a fülébe, miközben rémülten figyelte, ahogy a szörnyeteg letépi a második lapátot is. A kocsi hátulja ismét megemelkedett, ahogy a másik szörny újra munkába lépett. Clayton hátrakapta a fejét: a hátulsó ablakon, a ködkígyók közül, két torzonborz arc meredt rá. Óvatosan lejjebb tolta az ájult Mollyt és elforgatta az indítókulcsot. Kigyulladt a fény, az indító hördült kettőt, aztán elhallgatott. Clayton elkeseredetten vágott rá a műszerfalra. A bekapcsolt reflektor kimerítette az akkumulátort. A szőrmók, miután leszakította a második törlőlapátot is, újabb kiemelkedő pontot keresett, amelybe belekapaszkodhatna. Észre vette az antennát, és feléje nyújtotta a kezét. Clayton öntudatlanul tenyerelt rá a gombra s az antenna, mintha csak tudatában lett volna a fenyegető veszélynek, villámgyorsan eltűnt az antenna nyílásban. A szőrmók csalódottan felordított, mint akitől elvették a játékát. Leugrott a motorház tetejéről, és csatlakozott

társaihoz. Clayton érezte, hogy a kocsi lassan megindul előre. A ködfal kettévált előtte, s a vonagló kígyók körülölelték a karosszériát. Mózes érezhette így magát, amikor a Vörös-tenger meghátrált előtte. Csakhogy Mózes legalább tudta hova tartanak. Clayton felsóhajtott. Ami azt illeti, ő is tudja. Egyenesen bele a longdale-i mocsárba. Mert kétsége sem fért hozzá, hogy a szörnyek megpróbálják eltenni láb alól. Betolják a mocsárba, és vége... Felemelte Mollyt az ülésre, és átkarolta a vállát. Az asszony mosolygott, mintha álmodna. Clayton érezte, hogy égett szag csapja meg az orrát. A kézifék kijelzője vadul villogott. A szörnyeknek meg sem kottyant a dolog; a kocsi egyre gyorsuló sebességgel gördűlt a mocsár felé. Clayton a kézifék kapcsolójához kapott, és kieresztette. Öntudatlanul cselekedett; később hiába próbált magyarázatot keresni, mikor jött rá a helyes megoldásra. Ahogy a kézifék kiengedett, a kocsi futása váratlanul felgyorsult. A szőrmókok alighanem néhány pillanatra el is veszítették, erre a hangos, elégedetlen ordítás hangzott fel a háta mögött. A köd gomolygott-kavargott; mindent eltakart a szeme elől. Ráadta a gyújtást, aztán megvárta, míg a szőrmókok elérik a kocsi hátulját. Ahogy valami nagyot csattant a karosszérián. Egy óriás tenyér és a kocsi futása még jobban felgyorsult, kettesbe tette a sebességet, majd a sebességváltóval és a gázpedállal játszva, elfordította a slusszkulcsot. A kocsi beugrott, abban a pillanatban, ahogy elfordult a kulcs. Claytont vad öröm öntötte el, éppen úgy, mint amikor először eresztette neki motorcsónakját a viharos tengernek. Sirályok repültek a feje felett, s messze feltűnt egy cápauszony is. Ő azonban fittyet hányt mindennek: ki akart repülni a világból. Csak a harmadik vörös rakéta térítette észhez. A kocsi hatalmasat ugrott, és belefúrta magát a ködbe. Clayton a sebességmérőre pillantott: kilencven kilométert mutatott. A vércseppek eltűntek a szélvédőről; a süvítő levegő egyszerűen lesöpörte őket. A kocsi ismét ugrott egyet, mintha árok felett repült volna át. A köd mögül csalódott ordítás hallatszott, majd beleveszett a semmibe. Clayton lejjebb vette a sebességet, és megpróbálta kitalálni, hol járhat. Miután átrepült az "árok" felett, érezhetően egyenletessé, majdhogynem símává vált alatta a talaj. Arra gondolt, hogy alighanem visszakerült az útra. A szörnyek letolták a kocsit a mezőre, ő pedig óriási szerencsével visszakeveredett a sztrádára. Egészen levette a sebességet, csak arra vigyázott, hogy le ne fulladjon a motor. Beharapta szája szélét, s észre sem vette, hogy vércseppek serkednek ki harapása nyomán. Addig haladt lépésről lépésre az áthatolhatatlan, véres ködben, amíg egyszerre a csillagos ég alatt találta magát. A Longdale felé vezető országúton döcögött, a mocsarak mentén. A hold

palacsinta korongja éppen a feje felett világított; folyékony ezüsttel öntve le az autópályát. Clayton fékezett, s elégedetten hallgatta, hogy a motor békésen dorombol, mint barátságos, jóllakott kismacska. Molly fejét a háttámlának vetve, nyitott szemmel meredt a semmibe, mintha meghalt volna. Clayton kinyújtotta a kezét; megrázta a vállát, és csak akkor nyugodott meg, amikor az asszony nyöszörögve becsukta a szemét. Gázt adott. és egyre növekvő sebességgel száguldott a Halott Város felé. Végigrobogott a kihalt, fénytelen utcákon, az elhagyott házak között. A szél keservesen sírt a villanydrótokon, mintha túlvilági lények szomorú üzenetét hozta volna. Clayton lefékezett a házuk előtt, s csak amikor kihúzta a slusszkulcsot fogta el a remegés. Lehajtotta a fejét a kormányra; és bármennyire is tudatában volt, hogy Mollynak azonnal ágyba kell kerülnie, legalább öt percig remegett roggyant térddel, anélkül hogy sikerült volna kimásznia a kormány mögül. A szél kellemetlen sivítása végül is visszaadta az erejét. Belekapaszkodott az ajtóba, kimászott, és Molly felett átnyúlva megkereste a revolverét. Habozott egy pillanatig, hogy felébressze-e feleségét, majd úgy döntött, hogy ráér akkor is, ha már felállt a kocsival a garázs előtti emelkedőre. Előhúzta zsebéből a kulcsot, és megpróbálta kinyitni a kaput. Hiába forgatta azonban, a zár nem engedett. Clayton felsóhajtott. A hold mintha csak bosszantani akarná, elrejtőzött egy arra tévedt sötét felhő mögé, és esze ágában sem volt előjönni. Clayton visszasétált a kocsihoz, megveregette az ájultan fekvő Molly arcát, kikereste a csomagtérbe hajigált limlom közül apró elemlámpáját, és visszatért a kapuhoz. Felemelte a lámpát és megtorpant. A kapu tárva-nyitva állt. Clayton hátgerincén hideg futott végig. A hold még mindig a fekete felhő mögött bujkált, a szél vadul fütyült a villanydrótok között, s le-lecsapva a sötétségbe burkolózott villa udvarára, megborzolta az embermagasságú díszsövény tetejét. Lába elé világított a lámpával, s ugyanabban a pillanatban hatalmasat ugrott hátrafelé. Közvetlenül a cipője előtt hosszú, fekete kígyó tekergett, még dühös sziszegését is hallani vélte! Ráfogta a revolvert, és csak akkor eresztette el a ravaszt, amikor rájött, hogy a kígyó nem mozdul. Vagy megdöglött vagy megmerevedett a hűvösre vált éjszakában. Óvatosan lehajolt, hogy alaposabban megvizsgálja, aztán rémülten pillantott Molly felé, hogy nem ébredt-e fel, s nem látja-e, amit ő... A karvastagságú, görbe valami ugyanis nem kígyó volt, hanem a kapu kitámasztó vasa, amelyet iszonyatos erővel meghajlítgatott valami. Clayton felemelte revolverét. A díszbokrok táncot jártak az ingerében csapkodó szélben. Vagy talán nem is a szél mozgatja az ágait? Lehajolt a vashoz, és megpróbálta elhúzni az útból.

Csakhogy bárki hajlítgatta is meg, nem tépte ki a betonkockából, amibe beleágyazták a végét. Ráadásul felfelé kunkorodott, s Clayton sóhajtva belátta, hogy amíg el nem távolítja, nem tud beállni a kocsival az udvarba. A hold hirtelen kibukkant a felhő mögül. Clayton a váratlan fényben megvizsgálta a kaput: Mintha elefánt dörzsölődött volna hozzá. A gondosan forrasztott virágminták erősen deformálódtak, s a cizellált, tulipánra emlékeztető díszítést iszonyatos erő kuszálta össze. Revolverrel a kezében végigsietett az udvaron egészen a bejáratig. Az ajtó kilincsére tette a kezét, és óvatosan lenyomta. Zárva volt. Leugrott az apró kis teraszról, s az élő sövény mentén visszafutott a kocsihoz. Tüdejét átjárta az éjszakai levegő, s maga is meglepődve tapasztalta, hogy frissessége visszatért, mintha a holdfény és a szellő meggyógyította volna. Majdnem elérte a kaput, amikor az élő sövény meglebbent mellette. Nem tudta eldönteni, hogy csak megviselt képzelete játszott-e vele vagy valóban egy szőrös, háromszemű arc nézett vele farkasszemet. Egyetlen, óriási ugrással a kocsinál termett. Feltépte az ajtót és bezuhant az ülésre. Lenyomta az ajtó biztosítógombját, és beindította a motort. Lábát a gázpedálra téve várakozott. A szél süvöltött a drótok között a sövény tovább himbálódzott, mint részeg tengerész. Clayton arra gondolt, hogy biztos ami biztos, itt tölti az éjszakát, amikor Molly nyöszörögni kezdett mellette. - Dan... Dan... Átkarolta a vállát, és magához szorította. - Minden oké, Molly! - Jaj, Dan... úgy fázom... És pisilnem is kell, Dan. Clayton megpróbálta elképzelni mi lenne, ha gázt adna, és megpróbálna keresztülszáguldani a kígyó-vasrúd felett. Azt is tudta azonban, ha a vas horgos vége beleakad az alvázba, könnyedén a hátára fordíthatja a tragacsot. Megrázta a fejét, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót. Kisegítette az asszonyt, és úgy állt, hogy Molly ne a sövény felé eső oldalra kerüljön. - Jó illat van itt... Dan - mondta az asszony lezárt szemmel, és hagyta, hadd cipelje magával a férfi. Lábujjai alig-alig érintették a talajt, szeme lecsukódott, aludt tovább, mintha mi sem történt volna. Clayton elkeseredetten cipelte Mollyt a sövény mellett, és arra gondolt, igencsak könnyű dolga lenne annak, aki rájuk vetné magát. Hiszen célozni sem tud, hiába van fegyver a kezében! Félúton járt a kapu és a ház között, amikor a sövény mögül hangos csattanással a betonra zuhant valami. Clayton hátrafelé fordította a fejét, s néhány lépésnyire mögöttük hófehér, csúcsos márványlapot pillantott meg. Ránézésre is legalább másfél mázsát

nyomhatott, s ahogy a földre zuhant, letört a csúcsa. Clayton földbe gyökerezett lábbal állt a holdfényben, karjában az alvó asszonnyal és moccanni sem mert. A vasajtó megnyikordult, a háztetők magasában felkacagott egy gyöngybagoly. Az asszony mocorgott és átkarolta a nyakát. Clayton éppen elhatározta, hogy megkísérli néhány hatalmas ugrással elérni az ajtót, amikor kettévált előtte a sövény és két, tömzsi, fekete kar emelkedett ki az ágak közül. Fehér villanás, hangos csattanás, és előttük is fehér márvány tömb torlaszolta el az utat. Clayton rémülten látta, ahogy a márványtömb felületén megvillan a holdfény. Aranyló szófoszlányok tűntek a szemébe: "...élt 40 évet. Nyugodjék békében!" maga is Utolsó erejével feljebb emelte Mollyt, és száguldani kezdett a bejárati ajtó felé. Átugrott egy eléje hulló sírkeresztet, és csak akkor tért magához, amikor már a lakásban voltak. Lehajította Mollyt az ágyra, s reszkető kezekkel bereteszelte az ajtót. Homályosuló öntudattal hallgatta, hogy odakint, az ezüstös holdfényben felüvölt valaki; gurgulázó, fájdalmas üvöltéssel, aztán Molly mellé zuhant a vetetlen ágyra. Azt már nem hallotta, hogy könyörtelen, szőrös mancsok letépik kocsija ajtaját. Szeptember 25. Reggel 9 óra 00 perc. A Halott- vagy Elhagyott Város A nap ragyogott, amikor revolverét előre tartva kisétált az udvarra. Átlépkedett a sírköveken, áterőltette magát az élő sövényen. A sövény mögött félig halott fűcsomók itták a harmatot: mintha elefántcsorda tombolt volna az éjszaka a kerítés mellett. Felállt, csípőre tette a kezét, és megfürdette arcát a napsugarakban. Akármi történt is, ez volt az utolsó éjszakájuk a Halott Városban. Leült a sírkő sarkára, és megpróbálta végiggondolni az éjszaka eseményeit. Aztán úgy döntött, hogy későbbre halasztja a dolgot. Az a legfontosabb, hogy olyan gyorsan eltakarodjanak innen, amilyen gyorsan csak lehet! A sírkő megbillent alatta, kénytelen volt felállni. Drága, fehér márványból készült síremlék maradékán ült, melyet durva kezek téptek ki egy hajdanvolt temetőből. Az elhunyt neve és a megfelelő évszámok hiányoztak a márványról, csak a "Nyugodjék békében!" felirat ragyogott aranyosan a napfényben. Felállt és megvizsgálta a sírkeresztet is. Fekete, hullámos hajú férfi képe nézett vele farkasszemet. A kövérkés, olaszos arc barátságosan mosolygott, mintha el sem tudná képzelni, hogy egyszer majd sírkeresztre teszik a képét. Clayton felsóhajtott, és megragadta a keresztet. éppen az hiányzik, hogy Molly észrevegye és... Meg sem tudta mozdítani. Erőlködött egy kicsit, aztán feladta a küzdelmet. Mintha egy

vasúti kocsit próbált volna áthúzni a sövényen. Visszalépkedett az ajtóhoz, és elhatározta, hogy valami ürügygyel a hátulsó lépcsőn vezeti majd ki Mollyt. A kilincshez nyúlt, és egészen véletlenül az ajtófélfára esett a pillantása, ahol tegnap a vérrel írott levelet találta. A levél testvére ott fityegett a félfához szegezve a jól ismert vérbetűkkel: "Meghalsz, Kowalsky!" Alatta kétségbeesett, fájdalmas kiáltásként: "Pa...pa Szeptember 25. 12 00 óra. Longdale Városa Clayton megtörölte a homlokát, amikor becsukódott mögötte a szállodai szoba ajtaja. Franklin tizedes aggódva nézett Claytonra, és megcsóválta a fejét. - Én az ön helyében, őrmester... Clayton hálásan rámosolygott. - Tudom mit akar mondani, tizedes. Molly erős asszony. Nem is sejti, milyen erős. Az ápolónő tíz perc múlva itt lesz. Franklin elismerően biccentett. - Amin maguk keresztülmentek... én már biztosan bediliztem volna. Sírköveket hajigáló marslakók! Megáll az eszem! Ha ezt az újságírók megtudják... - Egyelőre csak ketten tudjuk - mondta Clayton, és figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját. - S azt akarom, hogy ne is tudja meg más. - Ahogy óhajtja, uram - mondta Franklin. - Az a legfontosabb, hogy megúszták a Halott Várost. Most aztán hova? Clayton csak akkor válaszolt, amikor már a szálló előtt álltak, és a főút szeptemberi örvénylő forgatagát nézték. - El kellene látogatnunk a metodista tiszteleteshez. Mit szól hozzá, tizedes? A repkénnyel gazdagon befuttatott imaház csendesen szunyókált a melegben. A csengő halk szavára magas, szemüveges fiatalember nyitotta ki a kertbe vezető rácsos vasajtót. - Helló. - Helló - köszönt vissza Franklin, kivillantva hófehér fogait. Kowalsky tiszteletes? A férfi, aki majdnem ugyanolyan magas volt, mint Franklin, gyanakodva szemlélte a két ismeretlent. - Kowalsky vagyok - mondta nyugodtan, és úgy helyezkedett, hogy teljes terjedelmével elállja a bejáratot. Franklin felmutatta az igazolványát. - Ez itt Clayton őrmester. Bejöhetnénk pár percre tiszteletes úr? Kowalsky tiszteletes gyanakvását elaltatta a rendőrségi igazolvány. Készségesen állt félre, hogy bebocsássa őket. Közben csupa mentegetőzés volt a hangja. - Bocsássanak meg, uraim, de megértik ugye, ha bizalmatlan vagyok... Előre tessékelve vendégeit, becsukta mögöttük az ajtót. A két rendőr vékony, magas farudakkal alátámasztott lugas alatt állt, amelyben furcsán Heveredett a szőlő a futórózsával. A rózsák szirmain méhek döngicséltek, ügyet sem vetve a kapu előtt

ólálkodó őszre. A lugas alatt vesszőből font kerti bútorok mutatták magukat. - Talán oda, uraim. A házvezetőnőm most készíti az uzsonnát és... nem szívesen zavarnám feleslegesen. Súlyos szívbeteg - tette a hozzá jelentőségteljesen. Clayton elgondolkozva nézte Kowalsky lelkész nyugtalan sürgőlődését. Ijedtnek látszik - gondolta magában, és szinte végigborzongatta a gondolat, hogy hátha rábukkantak a rémek rejtélyére. Talán ez a magas, rögbyjátékos külsejű lelkész rejtegeti fekete kabátja zsebében az események kulcsát. Kowalsky megvárta, míg két vendége helyet foglal, aztán összekulcsolta a kezét, és gondterhelten Claytonra nézett. - My miatt jöttek? Clayton eleresztette a füle mellett a kérdést. - Néhány információra lenne szükségünk, tiszteletes úr - mondta lassan. - Olvasta a tegnapi újságokat? A tiszteletes nyugtalanul kapta fel a fejét. - Nem én. Nem volt időm. Alig másfél órája, hogy visszatértem Bay Cityből. - A rémekről sem hallott? A lelkész meglepett képet vágott. - Rémek? Az meg mi az ördög? Clayton ekkor már biztos volt benne, hogy Kowalsky lelkésznél nincs semmiféle kulcs. - Ki az a Willy? - kérdezte komor képpel. A tiszteletes megszeppent képet vágott. - Tudom, hogy nem egészen törvényes, de itt van nálam. Holnap reggel magam viszem vissza. És ha azt hiszik, hogy ludas vagyok a dologban... Franklin megtörölgette a homlokát. - Nem mondaná el részletesen, tiszteletes...? Kowalsky azonban nem hallgatott rá. Felpattant, és a lugas végében meghúzódó ház felé kiáltott. - Willy! Gyere elő, Willy! Itt van a rendőrség! Alig halt el a kiáltás a repkényfüggöny levelei között, ajtócsapódás hallatszott, s egy tízegynehány éves vörös képű, kócos fiú bukkant elő. Unott képpel ballagott a tiszteletes és vendégei felé: állkapcsa ütemesen mozgott, mint a tehéné, ha kérődzik. Zsebre vágta a kezét, és gúnyos, vöröses szemével a két rendőrre nézett. - Gondolhattam volna. Gratulálok a gyorsaságukhoz. Toby fújt be? - Maga kicsoda? - kérdezte előredőlve Clayton. - Mintha nem tudná! - rágta tovább a gumit a tinédzser. Mutassam az igazolványomat is? Franklin lassú, nyugodt mozdulattal kinyújtotta a kezét és megmarkolta a fiú zakóját. Mielőtt azonban még mást is csinálhatott volna, a lelkész közbevetette magát. - Willy Koch. Willy Koch.

- Nahát - morogta Franklin - Ki gondolta volna? - Ismerjük mi egymást? - kérdezte szemtelen mosollyal a fiatalember. Franklin rávillantotta hófehér fogait. - Az a gyanúm, hogy hamarosan megismerkedünk. És attól kezdve tíz mérföldről előre köszön majd nekem, kedves Willy. Az ifjú megvetően rágta tovább a gumiját; a tiszteletes szeme aggódva ugrált egyik arcról a másikra. - Higgyék el, nem csinált semmit. Csak megpattant az intézetből. De holnap reggel visszamegyünk. Ugye, Willy? A vörösképű megvetően bámult a levegőbe. Clayton kényelmesen kinyújtotta a lábát. - Ajánlom én is, kedves Willy, hogy sétáljon vissza az intézetbe. Tudja, ez most az én körzetem itt. Úgy veszem, hogy nem is találkoztunk. A fiatalember megvetően megfordult, és visszaballagott a házba. A tiszteletes kétségbeesett arcot vágott. - Jó barátságban voltam a szüleivel - mondta nagyot sóhajtva. Neves ügyvéd volt az apja. Albert Koch. Tíz évvel ezelőtt lezuhant a helikoptere. Willy éppen iskolai kiránduláson volt. - Mennyire vágta le? - kérdezte Franklin csendesen. A tiszteletes lehajtotta a fejét. - Száz dolcsira. - Oké - mondta Clayton. - Ez a maga dolga, tiszteletes. De mi nem Willy miatt jöttünk. A lelkész arcán előbb megkönnyebbülés, majd nyugtalanság vonult végig. - Akkor. .. miért? - Azt mondja, nem olvasott tegnap újságot. Figyeljen csak ide, tiszteletes úr - s az őrmester néhány szóval tájékoztatta a baltás merényletekről s a gyilkosságról. - A halott hátába, jó éles késsel, az ön nevét metszették bele - fejezte be végül Clayton. - Nincs valami észrevétele, vagy megjegyzése? A tiszteletes elhűlve meredt rájuk. - Atyaúristen! - képedt el és halottsápadtság öntötte el az arcát. - Megjegyzésem? Mi lenne? Fogalmam sincs, hogy... Atyaúristen! - s egészen beleveszett a székébe. - Nincs önnek ellensége, tiszteletes? - tudakolta Franklin. Kowalsky nagy lélegzetet véve igyekezett leküzdeni nyilvánvaló iszonyatát. - Ellenségem? - nyögte ki végül. - Ki lenne? Én csak egy egyszerű lelkész vagyok. - És Willy barátai? - Nem ismerek egyet sem közülük. Sosem láttam őket. Miért akarnának kinyírni? Különben is önök szörnyekről beszélnek. - Ügyes maszk is lehet - mondta Clayton különösebb meggyőződés nélkül. - A múltjában sincs semmi, vagy senki, aki esetleg meg akarna bosszulni valamit? Gondolkozzon csak, tiszteletes! A teológián sem volt senki, aki ellensége lett volna önnek? Valaki, aki gyűlöli önt?

Kowalsky határozottan rázta meg a fejét. - Senki - mondta némiképpen megnyugodva. - Kétségtelen tény, hogy nem szeretett mindenki, de olyan ellenségem tudtommal nincs, aki venné a fáradságot és az életemre törne. Pláne ilyen módon. Hiszen ez az ember, vagy élőlény őrült! - éppen ez az - mondta Clayton. - Talán valaki, aki gyűlölte önt, és amíg épelméjű volt, megmaradt a sima gyűlöletnél... ahogy aztán erőt vett rajta az őrület, rögeszméjévé vált, hogy meg kell ölnie. - Sajnálom - mondta a tiszteletes. - Nem tudok segíteni. Egyetlen ismerősöm sincs, akit kapcsolatba tudnék hozni az üggyel. Nagyon sajnálom, őrmester. Clayton sóhajtott. - Vannak rokonai, tiszteletes? Kowalsky megrázta a fejét. - Senki. Én is gyermekotthonban nevelkedtem. A szüleim lengyel emigránsok voltak, és születésem után hamarosan meghaltak. Talán azért törődöm annyira Willyvel is, mert tudom, hogy mit jelent intézetben felnőni. Clayton a futórózsákban fürdő méheket nézte, amint halkan zümmögve gyűjtögették az utolsó virágporadagokat. - Mondja, tiszteletes úr, kérdezhetek valamit, ami nem feltétlenül tartozik az ügyhöz? - Csak tessék - intett fáradtan a lelkész. - Hisz ön a természetfeletti lényekben? - Tessék?! - Ördögökben, kísértetekben? Mint a mi szörnyeink is. A lelkész szelíden elmosolyodott. - A kérdés csupán az, hogy mit nevezünk természetfelettinek. Istenben például hiszek. Ez azt hiszem, természetes is. A kérdés csupán az, hogy nevezhető-e Isten természetfeletti lénynek. Én azt hiszem, nagyon is benne él a természetben. Sőt, ha úgy tetszik, azonos a természettel. Ami pedig az ördögöket illeti, vagy helyesebben a gonoszt, abban is hiszek. Csakhogy a gonosz nem ördög, nem kísértet és nem négykezű rém, hanem lelkünk egy része, amely bennünk lakik, és néha-néha bizony kiszabadul belőlünk. Ilyen értelemben a gonoszban is hiszek. Ami viszont a kóborló lelkeket és a gonosz, lólábú ördögöket illeti, hát ilyenekkel még sohasem találkoztam. éppen ezért nincs is okom hinni bennük. Clayton bólintott. - Így gondolom én is. Na és, mondjuk, ha más bolygóról érkezett élőlények lennének? A tiszteletes halványan elmosolyodott. - Nézze, őrmester, ez már nem az én szakmám. - Megnyalva az ajkát, elgondolkozva nézett a sürgő-forgó méhekre. - Az a véleményem, hogy aligha lehetnek űrhajósok. Ál ördögök, vagy kísértetek sem. Mit gondolnak, kérem, hogyan ölne egy kísértet? - Tessék? - képedt el Franklin. - Egy kísértet vagy egy ördög?

Franklin nyugtalanul mocorgott a székén. - Hát... gondolom, lehurcolná az áldozatát az alvilágba, vagy megfojtaná, vagy halálra rémítené. Mittudomén! - De nem baltával kergetné, az biztos! És nem hagyná futni, az is biztos! Két áldozat pedig meglógott előlük, nem? - Kétségkívül. - Alighanem ez vonatkozik az űrhajósokra is. El tudja képzelni, őrmester, hogy azok, akik ide tudnak repülni a végtelen űrön keresztül, azzal szórakoznak, hogy ártatlan embereket hajkurásznak baltával? Eltudja képzelni? Clayton nagyot sóhajtott. - Elég nehezen. - Felállt és kezet nyújtott a lelkésznek. Alighanem fején találta a szeget, tiszteletes úr. Szeptember 25. 21 óra 00 perc. Longdale városa Mike Mitchell polgármester a belépő Clayton őrmester és Molly elé sietett. - Isten hozta, őrmester. Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom. Már aggódtunk magukért. Csak nem találkoztak a mi kedves gémjeinkkel? Clayton savanyúan elmosolyodott és kicsit meggörbült, hogy az alacsony, köpcös polgármester megveregethesse a vállát. Az óriási, velencei-utánzatú csillárokkal megvilágított hallban tíztizenöt vendég álldogált, kezében pohárral, leplezetlen érdeklődéssel bámulva a belépő őrmestert. Mitchell felesége, egy klasszikus nagyoperett fináléjába illő hoszszú, rózsaszín ruhában Mollyhoz repült, és cuppanós csókot nyomott a homlokára. - Csak hogy láthatlak, kedvesem! A te állapotodban, egyszerűen szörnyűség, hogy egyetlen éjszakát is ott kellett töltened abban az iszonyatos városban... Egyszerűen elképzelhetetlen. És... te is láttad őket? Molly felfogta Daniel figyelmeztető pillantását és azt mondta, amiben megállapodtak. - őket nem láttam, kedves... - Theresa. - ...Theresa. Mrs. Mitchell karon ragadta, és vonszolni kezdte egy tarka virágos tapétával díszített ajtó felé. - Engedd meg, kedvesem, hogy bemutassalak néhány csoda érdekes asszonynak, városunk jó szellemeinek és őrangyalainak. Molly segélykérő pillantást vetett Danielre, aki azonban sportszerűtlenül félrenézett. Amikor Molly eltűnt az ajtó mögött, Mitchell az urak felé fordult. - Engedjék meg uraim, hogy bemutassam városunk új hírességét, Clayton őrmestert. Isten hozta, őrmester! Clayton meghajtotta a fejét, és engedelmesen nyúlt a feléje tartott pohár után. Az elkövetkező percekben megismerkedett Longdale néhány hatalmasságával: bankárokkal, szállodatulajdonosokkal,

üzletemberekkel. S Clayton őrmester joggal gondolhatta, hogy megcsinálta a szerencséjét. Daniel Clayton gyermekkora óta arról ábrándozott, hogy rendőr lesz, s mindent alárendelt ennek a vágynak. Keményen tanult az akadémián, a haditengerészetnél, és számos olyan tulajdonságot fejlesztett ki magában, amelyről azt hitte, hogy a későbbiekben majd hasznát veheti. Ilyen tulajdonság volt a gyanakvás is, pontosabban az az ösztön, amely egyre űzte, hogy a látszatra egyszerű dolgok mögé nézzen, és megpróbálja előhalászni azokat az indítékokat, amelyek egy-egy véletlennek tűnő történés mögött meghúzódnak. Most is, ahogy belekóstolt a kezében tartott whiskybe, egyre azon törte a fejét, hogy vajon mit akarhat tőle a város? Miért van rá szüksége Longdale-nek, és pont őrá, aki csak tegnap kapta meg az állampolgárságot a kinevezésével együtt? Miért csináltak belőle nem egészen egy nap alatt szinte nemzeti hőst? Amikor felocsúdott a gondolataiból, a mellette álló őszes, joviális kinézetű férfi már másodszor tette fel a kérdést: - Nem lenne ellenére, őrmester úr? Clayton zavartan köhintett, és helyet keresett, ahová letehetné a poharát. - Elnézést - motyogta zavartan. - Roppant nehéz nap volt ez a mai. Kérem... A másik megértően mosolygott. - Szóra sem érdemes, őrmester úr. Hiszen látszik magán, hogy holtfáradt. Csupán azt szeretném tudni, hogy piacra dobhatnám-e, a következő napokban a figuráimat? Éjszaka megtervezik az embereim. Lesz felfújható, mint a lufi. Esetleg tömörebb gumiból is, hogy ne durranjon azonnal szét. - Persze. - Aztán olyan, amit szélvédőre lehet akasztani. Kocsiban is, helikopterben is. Ez felnőttek számára készülne. Mondjuk baltát tartana a kezében és vicsorogna. Így! - s megmutatta, hogy gondolja. Clayton mosolyt erőltetett az arcára. A másik erre egészen tűzbe jött, és szélesen gesztikulálva magyarázott tovább. - Megmondom őszintén, őrmester úr, még máson is töröm a fejem. Olyasmin, hogy össze kellene hozni valahogy a rémeket a szexszel. Ugye érti mire gondolok? Játékfigurák, szigorúan felnőtteknek. Bombaüzlet, én mondom. Clayton bólintott. - Csak rajta! Nem én vagyok ugyan a rendőrfőnök, hanem Peacock, de megígérhetem... A másik fenékig itta a poharát. - Kösz, őrmester. Peacockot meg hagyja a fenébe, a maradi elveivel! Daniel Clayton lassan mindenkivel megismerkedett, aki valamit is számított Longdale társadalmi életében. S furcsa módon, szinte mindenki a támogatását kérte. Kivétel nélkül mindenki talált

valami bizniszt a rémsztoriban. Háromnegyed tíz tájékán aztán az a gyanúja támadt, hogy ezek tulajdonképpen annak örülnének leginkább, ha sohasem fogná el a fickókat. Ha a longdale-i szörnyeknek legalább akkora híre támadna, mint skóciai rokonuknak, abban a lehetetlen nevű tóban. Tíz körül a polgármester félrevonta, és leültette maga mellé egy fotelbe. - Jöjjön csak, barátom, megkínálhatom egy szivarral? Clayton nemet intett, mire Mitchell egyedül gyújtott rá. Kifújta a füstöt, aztán fürkésző szemekkel Claytonra nézett. - Azt hiszem, kedves barátom, tudom mire gondol - kezdte óvatosan. - Valóban? - Gondolom, úgy érzi magát, mint egy vígjátéki hős, aki belekerül valamibe tudja, mire gondolok, hogy összetévesztették valakivel, de képtelen kitalálni kivel, és mire megy ki a játék. - Hát... valahogy úgy - bólintott Clayton. A polgármester hátradőlt a székében. - Véletlenül egészen jó ismerősöm odaát az öreg Marshall. Az ön korábbi főnöke. Azzal együtt, hogy önök... hm... konfliktusba kerültek egymással holmi kenguruk miatt, Marshall nagy tisztelője önnek, fiatal barátom. És éppen ezért rúgta ki magát, hogy tisztességgel szóljak. Clayton lelkében hatos erősségű viharok dúltak, de összeszorította a száját és hallgatott. - Tudja, az én Marshall barátom kemény ember és... nagyon tapasztalt, és dörzsölt fiú. Elhiheti, jól ismerem. Ha nem csinálja ki magát, maga néhány hónap múlva a munkanélküliek között tengeti az életét, legkisebb remény nélkül, hogy valaha is rendőr lehessen, pedig maga átkozottul jó zsaru - legalábbis Marshall szerint. És én átkozottul hiszek neki. Tehát, kitűnő a minősítése, őrmester. Clayton előrehajolt. - Mit kívánnak tőlem, polgármester úr? - A fiainkat - mondta a polgármester. Clayton elkomorult. - Attól tartok uram, hogy nem egészen értem önt. A polgármester füstfelhőbe burkolózott. - Figyeljen csak ide, őrmester. Megpróbálok rövid lenni. Ismeri Longdale-t, bár még csak rövid ideje van itt. Olyan amilyen. Nem jobb és nem rosszabb, mint a hasonló városok. És a problémáink is azonosak. Például az, hogy a gyerekeink itthagynak bennünket. Befejezik az iskoláikat, vagy még azt sem, aztán egy napon csak egy levélke marad utánuk. Nem az a bajunk, hogy egyesek kábítóznak, vagy hogy az utcán élnek házaséletet... Sokkal nagyobb baj; hogy elmennek. És eltűnnek nyomtalanul. Tudja mit mondott a fiam? Jobban mondva, mit vágott a szemembe a minap is? Pedig még alig tizenöt éves. Hogy Longdale-ban a vén szarok uralkodnak, és hogy hiányzik egy jó arc, akire felnézhetnének. Aki fiatal, energikus, aki magával tudná ragadni őket. Érti,

őrmester? Ha lenne néhány ilyen férfi vagy nő Longdale-ban, talán itt tudnánk tartani őket. Ezért kell ön nekünk, Clayton! S ha elvárásaink beválnak, nos, aligha árulok el nagy titkot, ha azzal biztatom, hogy ön lesz Longdale rendőrfőnöke. Hiszen elsősorban a peacockokból és mulliganekből van elegük. Clayton kinyújtotta a lábát. - Ezek szerint a rémeket önök csinálták? A polgármester dühösen megrázta a fejét. - Dehogyis... az ördög vigye el! A fene tudja, kicsodák! De éppen jókor jöttek! Fogja csak el őket, őrmester, hiszen keresve sem találhattunk volna jobb ügyet önnek, mint ez. Tudja, hogyan terjed a hír a diszkókban? A fénysebesség többszörösével! Ön fiatal ember, őrmester! Éppen olyan, amilyenre nekik is szükségük van! Ön lesz az ideáljuk! Az "ideál" lehajtotta a fejét, és elégedetten állapította meg, hogy alighanem szerencsés csillagzat alatt született. Amikor felrezzent gondolataiból a harmadik, eddig üres karosszékben vöröshajú, szemüveges, vidámképű férfi ült, és a polgármester éppen feléje mutatott. - Kedves Clayton őrmester, ismerkedjék meg városunk legkiválóbb újságírójával, a Longdale-i Napló kitűnő szerkesztőjével, John Lewis-szel. Clayton rezzenéstelen arccal nyújtott kezet. - Daniel Clayton. - Örvendek. Lewis. Hogy van? A polgármester felemelkedett, és széttárta a karját. - Megbocsátanak, de a többiek... Lewis urat a figyelmébe ajánlom, őrmester. Senki sem tud többet a városunkról, mint ő. Amikor egyedül maradtak Clayton Lewisre mosolygott. - Köszönök mindent, John. És örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Lewis is mosolygott. - Elégedett? - Minden okom megvan rá - mondta Clayton. - Ha rám hallgat, megcsinálhatja a szerencséjét. - őrült lennék, ha nem hallgatnék magára, John. - Akkor oké. A holnapi számban lehozok egy interjút, amelyet magával készítettem, Daniel. Az éjszaka megírom. Akarja látni, mielőtt megjelenik? - Ha maga írja, alighanem felesleges. - Így gondolom én is. Hanem van itt valami más is az ön számára. Hm. Teljesítettem a megbízását. - Megbízásomat? - Az esetleges levelekkel kapcsolatban. Clayton szeme összeszűkült. - Hallgatom, John. Lewis a zsebébe nyúlt, és előhúzott néhány összehajtogatott papírlapot. - Fénymásolatok. Nem volt valami könnyű megtalálni az eredetijüket. De az a lényeg, hogy jól sejtette a dolgokat

Daniel. Valóban maradt három kézbesítetlen levél, amely azután érkezett, hogy az utolsó lakó is megszökött a Halott Városból. S mivel nem tudták hová visszaküldeni - nincs rajtuk feladó letétbe helyezték a városi irattárban. Három gyakornokom túrta egész délután. - Köszönöm, John. - Átfutja őket? - Szeretném. - Olvassa csak nyugodtan. Addig elmegyek valami italért. S amíg a vörös hajú újságíró vándorútra indult a büfépult felé, Clayton kezébe vette az első fotókópiát. A levelet nagy, ákombákon betűkkel írták, tele helyesírási hibával. "Kedves Lisa! Ide ugyan nem gyűhetsz. Se te se a pasasod. Éppen ölegen vagyunk itten is. Én még nem szólnák, de Jack szíjat hasít a hátamból, ha ideengedlek. Ágy sincs. És azt mondta Jack, hogy a kőlők ordít éccaka és neki munkába köll meni regez. Aztat is mondta, hogy a kísértethistóriákat nem eszi meg. Hogy neki ijen ökörséget ne gyertek. Aztat is mondta, hogy kísértet meg ördög csupa átverés és csak azér mongyátok, hogy idegyühessetek és ü tarcson el beneteket is. Maragyatok apun vagytok. Csókol szerető anyád: Berta Lens." Clayton érezte, hogy hideg kúszik végig a hátgerincén. Kísértetek Újra a kísértetek! A második levél sokkal iskolázottabb kézre és elmére vallott. "Kedves jó Elisabeth! Roppantul és kimondhatatlanul sajnállak. Emlékszel még arra a téli estére Tochillnél a menedékházban? Olyan csodás volt minden, ahogy hullott a hó, és ahogy a kicsik hóembert építettek. Átöleltük egymást, és arról ábrándoztunk, hogy a mi gyermekeink is éppen ilyenek lesznek, amilyenek az orrunk előtt futkostak a hóban. Drága kicsi Elisabethem! Amikor kivették a méhemet, én is azt hittem, összedől a világ. Soha-soha nem lehet gyerekem, se olyan, mint a menedékházi gyerekek voltak, se másmilyen. Akkor én is az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. De Jack annyit beszélt, hogy szerencsére meggondoltam a dolgot. Tudom, hogy nagyon sokat számít egy gyerek, de hidd el Elisabethem, azért nem minden. Neked élned kell, élned a saját életedet, amely egyszeri és megismételhetetlen. Mennyivel jobb a te helyzeted, Elisabeth, mint az enyém! Nekem nem lehet gyerekem, míg te csak egyet vesztettél el. Bocsáss meg sorokért, de neked legalább a lehetőséged megmaradt, hogy újabb gyereked szülessék, míg nekem... Nehéz, nagyon nehéz Elisabeth! Édes, kicsi barátnőm! Isten áldását kérem rátok és gondoljatok mindig arra, hogy még nagyobb bánatot is képes elviselni az ember. Betsy" A harmadik levél töredékes volt. Úgy tűnt, hogy az elejét szántszándékkal leszakította valaki. Rojtosszélű csomagolópapírra írták, mintha küldőjének még levélpapírra sem tellett volna.

Meglehetősen zavaros iromány volt, Claytonnak ugyancsak koncentrálni kellett, ha ki akart hámozni belőle valami értelmet. "...mégis írok, bár aligha kellene. Brian egyszerűen nem jelentkezik. Mindent úgy tettem, ahogy mondtad. Csak kétféle megoldást látok. Az egyik a Sao Paolo-i Szűzanya. Azt mondták, ha hozzá fordulok, megszünteti a rontást. Tizenharmadikán is könnyezett. Ott álltam egészen közel, láttam, hogy a könnycseppek végigfolynak az arccán. Aztán beteg lettem, és Brian azt mondta, hogy nem szabad többé ilyet csinálnom. De azért titokban ő is hisz a Szűzanyában, ezt biztosan tudom. Hidd el, csak a Szűzanya segíthet! Manuel azt mondja, ez ostobaság. El akart vinni makumbára is, de Brian nem engedte. Aztán mégiscsak találkoztam a Nagy Varázslóval. Csodálatos ember. Rámtette a kezét, és én egyszerre megkönnyebbültem tőle. Bár Brian nem akarta, elmeséltem neki mindent. A varázsló nagyon jó ember. Azt mondta, hogy nagyon sok pénzbe kerülne, és hogy viasz bábukat készít. Darabja csak kettő dollár. Amint készen vannak, egy kalapdobozban elküldöm őket, mert a Makumba Mestere nem tud menni. Tegyétek őket este a sarokba. Lábukhoz egy kis tálkában öntsetek tejet. Ha reggelre a tej vérré változna, meneküljetek onnan! Akkor a Mester sem tud segíteni. Ő mondta. fannak lelkek, amelyek nem engedelmeskednek neki, és még a Vudu Mesterének sem. Csak a Sao Paólo-i Szűzanya segíthet. Mindig sírok, ha rágondolok, hogy könnyezett. A szerencsétlenség néha csak úgy rászakad az emberre. Együtt érzek veletek... És ne legyen amiatt lelkifurdalásotok. A szegény ember úgy szabadul meg a bajától, ahogy tud. Ma elmegyek Antonio atyához. Mindent elmondok neki. Ő nem szereti a vudut, de szereti az embereket. Jaj, Leontina, imádkozz értem, én is könyörgök érted a Madonna előtt! És k-üldőm a viaszbábukat." Clayton ölébe ejtette a levelet, és elgondolkozva bámult a szemközti falra. Valami felsejlett ugyan benne, de nem tudta eldönteni, hogy köze lehet-e a valósághoz, vagy csak fáradt fantáziájának beteg szüleménye? Lewis belezöttyent a karosszékbe, teli pohár italt nyújtva feléje. - Nos? - kérdezte kíváncsian. Clayton felrántotta a vállát. - Ahogy a diplomáciában szokás mondani; a dolog még tanulmányozást igényel. Lewis beleszürcsölt az italába. - Kétségtelenül van bennük valami közös. Minden címzettre váratlan, nehezen leküzdhető baj szakadt. S mindenki segítségért fordult valahóvá. Világosan kiderül a levelekből. - Valami kísértetféle lehet a dologban - mondta Clayton. - Éppen ez az! Egyesek menekülni akarnak, mások pedig rontás ellen kérnek orvosságot. Például makumba, vagy vudu szertartások... Ismeri maga a makumbát?

- Nem én. - Én sem. De akinek címezték a levelet, annak ismernie kellett. - Na igen - sóhajtotta Clayton. - Csakhogy egyelőre nem látom tisztán, mire megyünk mindezzel. - Fogalmam sincs róla - morogta Lewis. - De talán lehet valami összefüggés a szőrmókok feltűnése, és a kísértetjárás között a Halott Városban. A tíz évvel ezelőtti kísértetjárás között. Clayton bólintott. - Nekem is ez a véleményem. Sőt, meggyőződésem, hogy a szörnyek titkát, hacsak nem egy idegen bolygóról ereszkedtek a földre. A Halott Városban kell keresnünk. Nincs kedve holnap egy kis kiránduláshoz? Lewis rámosolygott. - Örömmel. Majd szólok Peacock papának. Mikorra tervezi az indulást? - Clayton kihörpintette poharából a maradék cseppeket. - Éjszakára. Vagy legalábbis estére. Nappal alig hiszem, hogy akármit is találnánk a Halott Városban. Lewis kutatva nézett Clayton arcába. - Mondja, Dan, maga tényleg nem fél semmitől? - A semmitől igen - mondta az őrmester, és feltápászkodott. Mostmár alighanem csak attól. Molly felriadt, amikor Clayton leállította a kocsit a szálloda előtt. - Nem akarok, Dan... nem akarok! Claytonnak kerekre nyílt a szeme. - Mit nem akarsz, édes? A lány a műszerfalra borult és behunyt szemmel akaratosan megrázta a fejét. - Nem szállok ki... Én itt... nem akarok! Mindig azzal álmodom... hogy... Clayton erélyesen megrázta a vállát. - Ébredj, Molly! A városban vagyunk! Molly kinyitotta a szemét. Értetlenül meredt a Hotel Longdale zöld neonbetűire, aztán egyszerre kiment az álarcnövelte kábulat a fejéből: - Ó, Dan, azt hittem, Hogy... ott vagyunk ismét abban az elátkozott városban. Ha tudnád, hogy miket hallottam róla... Én soha többé nem megyek oda! Soha többé! Clayton kisegítette, s intett a portásnak, hogy leviheti a kocsit a földalatti parkolóba. A fiatal, fekete fickó óriási szemeket meresztett, amikor felfedezte, hogy a csatahajónak hiányzik az egyik ajtaja. Claytont aggasztotta, hogy Molly egészen kikészült. Nyilván az elmúlt két nap eseményei borították ki ennyire. Úristen! Ha a gyerek... Molly az ágyra roskadt és hagyta, hogy Clayton levetkőztesse. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor Daniel betakarta, és felkattintotta a lágy fényű éjjeli lámpát. - Hogy érzed magad, Molly?

Az asszony bágyadtan mosolygott. - Mintha fejbe vertek volna, Dan. Én igazán nem tudom mitől. Clayton ivott egy pohár ásványvizet, aztán Molly mellé bújt. - Dan? - Tessék, kicsim. - Tudod, mire gondolok? - Mire? - Hogy... megöregedtem, Dan. Clayton majdnem felnevetett. Idejében elfojtotta a nevetését, és komoly hangon kérdezte: - Miből vetted észre, Molly? Az asszony hangja óvatosan csengett. - Nem nevetsz ki, Dan? - Ugyan, dehogy. Miért nevetnélek? - És... Dan... Nem fogsz megutálni, ha mondok valamit? Daniel Clayton a Molly hasán tornyosuló takaróra nézett, aztán megsimogatta felesége haját. - Ugyan, Molly... - Biztos, Dan? - Egészen biztos. - Dan. Tudod, mire jöttem rá? Borzasztó még kimondani is... Clayton megijedt. Mi az ördög lehet az, amit nem mer kinyögni a felesége? Hiszen eddig semmiféle titkuk nem volt egymás előtt! Nyugodtan csengett a hangja, de belül majd szétvetette a feszültség. - Mondd, Molly, nem haragszom érte. - Dan... én már nem szeretem a kengurukat. Clayton megkönnyebbült, majdhogynem felnevetett, aztán meghökkent, végül pedig megijedt. Úgy érte Molly vallomása, mintha bevallotta volna, hogy nem tőle való a gyerek, amely heteken belül megszületik. - Ezt hogy érted? - kérdezte nyugalmat erőltetve magára. - Ahogy mondom - bizonygatta az asszony és felkönyökölt. - Molly Andersont nem érdeklik többé a kenguruk. És... mintha nem is ő lett volna az, akit valaha is érdekeltek. - És... mikor jöttél rá erre? - kérdezte Dan körmeit a tenyerébe vájva. - Alighanem ma este. Vagy talán már korábban is, csak ma este tudatosult bennem. Pokolba a kengurukkal, Dan! Daniel Clayton oldalra fordította a fejét, és nehezen lélegzett. Legszívesebben letépte volna magáról a paplant, odarohant volna az ablakhoz, és kiordított volna az utcára. Nem tudta mit, de nem is volt lényeges. Az ordítás lett volna a fontos: a minél hangosabb ordítás. Molly, hogy nem kapott választ, tovább fecsegett. - Azt hiszem őrült voltam, Dan. De te is buta voltál. Kicsit keményebben kellett volna bánnod velem. Akkor... megspórolhattunk volna magunknak egy csomó kellemetlenséget... főleg azt a szörnyű várost. Theresa azonban segíteni fog. Van egy üres villa az Alkotmány Fasorban. Theresa szerint akár meg is nézhetnénk...

- Kí az a Theresa? - Hát, Theresa! A polgármester felesége. Hiszen te is beszéltél vele! - Valóban... - Ahhoz azonban az kell, hogy. . rendőrfőnök legyél Dan. Theresa azt mondta, hogy mindenki utálja azt az öreg csirkefogót, Peacockot. Azt is mondta, hogy kedvező információ jött rólad Ausztráliából. Én pedig beszállok Cindy divatszalonjába. - Ki az a Cindy? - Ó, ne tégy úgy, drágám, mintha nem tudnál semmiről. Hát Louis felesége... Louis Breton felesége. - Az ki? - Aki a műanyag rémfigurákat akarja csinálni. Amire engedélyt adtál, kedves. - És..., hogy értetted azt, hogy beszállsz a divatszalonjába? Egyáltalán... Clayton megdöbbenve érezte; hogy Mollynak olyan forróvá és lelkessé válik a hangja, amilyennek Ausztráliában érezte utoljára, amikor kedves kenguruiról beszélt. - Cindy mindent elmagyarázott. Itt az a divat kedves, hogy az asszonyok is foglalkoznak valamivel. A gyárakban, hivatalokban, intézményekben az asszonyok igen komoly munkát végeznek. Sőt, a tervezőirodákban is. A gyermekekre speciális hálózat vigyáz. Nem úgy, mint Ausztráliában, ahol egy anyát négy-öt évre is lekötött a gyereke. Kész rabszolgaság, Dan! - Ha jól emlékszem, odahaza boldogan vállaltad volna azt a rabszolgaságot, Molly! - Ugyan már, Dan! Ausztrália egy falu ehhez képest! Ami meg Cindy boltját illeti... Cindy egy zseni, Dan! - Amennyiben? - Bombaüzlet lesz, Dan. Garantáltan bombasiker. Csak kapd el őket! Clayton érezte, hogy megfájdul a feje. Megfogta a csuklóját és önkéntelenül is megszámolta a pulzusát. Majd a duplája volt a normálisnak. - A szőrmókokra gondolsz? - kérdezte nehezen préselve ki magából a szavakat. - Hát persze. Mi másra gondolnék? Te leszel a város, sőt, az egész Állam hőse. Ha nem az Államoké. Trikókkal kezdjük, Dan. Mindegyiken a te képed lesz, s áttűnnek rajta Ausztrália kontúrjai. A fejed körül édes kis kenguruk ugrálnak, a nyakad helyén pedig összefonódik az Ausztrál és az USA lobogó. Gyönyörű lesz, Dan! - És persze, dőlni fog hozzánk a pénz! - Cindy garantálja, Dan, és Louis is. Igazis, holnap nézzél be hozzájuk az előleg folyósítása ügyében. - Előleg? - Be kell szállnom az üzletbe, Dan. Aztán meg kell néznünk azt a villát... hiszen nem szülhetem őt... egy szállodába... aztán... Clayton megvárta, amíg felhangzik Molly egyenletes szuszogása,

felkelt, az ablakhoz ment, és lenézett a neonfényben fürdő utcákra. Olyan egyedül érezte magát, mint még soha azóta, hogy Amerika földjére tette a lábát. Szeptember 26. 18 óra 30 perc. Longdale városa. Városi Rendőrkapitányság Lewis arca felderült, amikor megpillantotta az alacsony, szemüveges Gregoryt. - Hogy van a család, Gregory? - Köszönöm, uram - mosolygott a rendőr. - Régen találkoztak már a fényképemmel a lapjában, uram. Reklamálják is a gyerekek! - Majd a rémekkel együtt, Gregory! - Úgy legyen, uram! Phillips elindította a terepjárót, és a kocsi végigdöcögött a longdale-i főutcán. A bárok és diszkók előtt harsány fények égtek: a bejárati ajtók előtt utcalányok ácsorogtak retiküljüket hónuk alatt szorongatva. A piactéren vezéreik köré tömörülve ácsorogtak a galerik, és sorba adták a marihuánás cigarettát. A város felett bíborvörös fényben égett az ég; a házak közé bemerészkedett feketerigók harsányan fújták esti éneküket. Clayton Franklinhez fordult. - Átadom a parancsnokságot, tizedes. Maga ismeri az utat. Franklin hátrafordult, és tarkójára tolta a sapkáját. - Mondanék valamit, uram. Kerüljünk a mocsár felé. Ön még úgysem látta a mi mocsarunkat. Mielőtt a Halott Városba érnénk, látnia kellene a mocsarat. - Jó estét, uraim. - Jó estét, uram. - Minden oké, uram - tisztelgett Franklin, amikor Lewis és Clayton kilépett a kapitányság kapuján. - Engedje meg, uram, hogy bemutassam különítményünk két új tagját. Phillips és Gregory! Clayton az elmúlt éjszakára gondolt, és nem volt biztos benne, hogy valóban látni akarja-e azt az elátkozott helyet. - Rendben van, tizedes. Kerüljünk a mocsarak felé. Elhallgattak és gondolataikba merülve bámulták a városszéli, sötétségbe merült házakat, ritkás fákat, s végül a longdale-i mező alacsony, sárgára aszott füvét. Előttük végeláthatatlan messzeségben nyílegyenes ú t húzódott, egészen a szomszédos államhatárig. Mintegy félórás út után Franklin leállította a motort. Megnyomta az automata gombját, s az üvegablak hangtalanul leereszkedett. A légkondicionált kocsi simogató melege után szinte kellemetlenül hatott a mező borzongató hűvössége. Franklin kinyújtotta a kezét és a sötétségbe mutatott. - Ott! Néhány száz yardnyira innen már a mocsár kezdődik. A longdale-i mocsár! Clayton Lewis-szel a nyomába kikászálódott a kocsiból és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. - Közelebb is megyünk? - kérdezte Franklint. A tizedes megrázta a fejét.

- Nem szükséges, uram. Ha a mocsár meg akarja mutatni magát, úgy is megteheti, ha itt maradunk. Lewis fázósan összehúzta a kabátját, és éppen mondani akart valamit, amikor onnan, amerről Franklin a mocsarat jelezte, halk füttyszó csapott feléjük. Clayton felkapta a fejét és belefülelt a sötétségbe. A füttyszóba mintha csattogás is vegyült volna éppen úgy, mint amikor vasúti kocsik kereke robog el a talpfák felett. Majd a sípolás felerősödött, elvékonyult és elhalt a semmiben. - Mi a fene ez? - kérdezte Clayton Franklinra pillantva. A Halott Városba nem hallatszottak be a mocsár hangjai. - Az Elsüllyedt Vonat, uram - mondta összeborzongva Gregory. - Micsoda? - Két történetet is hallottam róla, uram. Még a nagyapám mesélte őket. Az egyik a Metropolis idejére esik. Azt mondják, azon a helyen, ahol a mocsár közepe van, valaha pályaudvar állt. Onnan indultak és oda érkeztek egész kontinensünkről a vonatok. Aztán, amikor a Metropolis meghalt, betemették az egészet. De a vonatok nem alszanak. Élni akarnak és minden éjszaka, amikor a longdale-i mezők felett felkel a hold, útjukra indulnak. A kalauzok megfújják sípjaikat, a vezetők jeleznek, a szerelvények kifutnak a pályaudvarról. Egészen hajnalig tart a forgalom, ameddig csak a farmerok udvarában meg nem szólalnak a kakasok. - És a másik történet? - kérdezte Lewis. - Ő, az talán még régebbi. Még a Metropolis sem állt, sőt, semmi sem volt ezen a vidéken, amikor az első telepesek vasútat építettek. Ám a vasút nem tetszett az indiánoknak. Egyszer megállították, és megöltek mindenkit, aki csak rajta utazott. Nagyapám szerint ők indulnak el minden áldott éjszakán, hogy elérjék évszázadok óta áhított céljukat. De sohasem teljesülhet a vágyuk. Mielőtt még meglátnák a hullámzó tengert, megszólalnak azok az átkozott kakasok. Azt is mesélte a nagyapám... - Nézze csak, uram. - szakította félbe Gregoryt Franklin. - Oda nézzen! Clayton összehúzta a szemét. Nem is olyan messzire tőlük fehér fény- vagy lángoszlop emelkedett a levegőbe s imbolygó járással, a fű csúcsain szállva, sétálni kezdett a mocsár felett. Furcsa szag ütötte meg Clayton orrát: rothadó szerves anyagok semmihez sem hasonlítható bűze, amely exhumált tetemekből árad a kíváncsiskodók felé. A fehér oszlop eközben határozottan emberi formát öltött: két karja és két lába támadt; vállain hosszúkás, lassan tejfehérré változó, levegőben hullámzó fej ült. - A Hosszú Fickó - morogta Gregory. Clayton érezte, hogy valahonnan a magasból talán a csillagok közül szél csap a mezőre és a következő másodpercben a Hosszú Fickó táncolni kezdett a fűszálak hátán. Jobbra-balra dobálta a testét egyszerre csak eloszlott a semmiben. Nyomtalanul tűnt el éppen úgy ahogy megjelent. Honnan és hova: nem vette észre senki. A szél első fuvallatára mintha megelevenedett volna a longdale-i

mocsár. A halvány holdfényben ringatózni kezdtek a zsombékok: bugyborékolás, pöfögés, cuppogás töltötte be a levegőt. Az őrmester esküdni mert volna, hogy százezer Hosszú Fickó táncol a mocsár felett, láthatatlanul, de érezhető valóságban. A levegő megtelt elektromossággal, mint vihar előtt. Újra felhangzott a vonatfütty, majd a kerekek kattogása a talpfák felett. Halk cuppanás kíséretében gúnyos kacagás áradt feléjük, aztán a vonat kifutott az állomásról. Franklin Claytonhoz fordult. - Nos, uram? - Szokott esni véreső is? Gregory Claytonra meredt. - Honnan tudja, uram? - És a mocsár túlsó oldalán van a Halott Város - morogta Clayton. - Csodálkoznak, hogy mindenki megszökik onnan? Szeptember 26. 21 óra. A Halott Város Amikor a gépkocsi reflektorfényében feltűntek a Halott Város házsorai, Clayton leállíttatta a motort. - Nem tudom, Peacock elmondta-e önöknek, hogy magam is a város lakója voltam majd fél évig. A két rendőr úgy meredt Claytonra, mintha kísértetet látnának. Gregorynak kiszáradt a torka, egyedül Phillipséből jött ki levegő, néhány töredékszó kíséretében. - Ön... uram, itt? Clayton bólintott. - Itt. S miután önök az alárendeltjeim, s lehetséges, hogy parancsomra az életüket kockáztatják, joguk van megtudni mindent rólam. Órájára pillantott és beszélni kezdett. Hosszas, de mégis minden részletre kiterjedő mondatokban ecsetelte mindazt, amit a Halott Városban tapasztalt - főleg az utóbbi hónapokban. Apró jeleket, amelyekre nem figyelt fel. Aztán a szörnyek megjelenését, az ordítást, majd a tegnapelőtt éjszakai kalandot a véresőben. Amikor befejezte, csend ereszkedett közéjük. Lewis és Franklin majdnem mindent tudtak. Clayton szemléletes elbeszélése mégis egészen a hatalmába kerítette őket. Gregory megrázta a fejét és dühösen szakadt ki belőle a hang: - A szentségit, uram! Ez aztán már távolról sem tréfa! Esküszöm, hogy bázist építettek odalenn a mocsár alatt. Valami repülőtér lehet vagy micsoda! Le-fel szállnak az űrhajóikkal, s a végén még elfoglalják az egész földet. - Az lenne az igazi, ha el tudnánk kapni egyet - mondta Clayton. - Mindenesetre gondoljanak arra, hogy balta van a fickóknál. Bármi történne is, kérem, ne veszítsék el a fejüket és csak önvédelemből tüzeljenek. A legeslegutolsó esetben. Értik? A hold lapos tányérja kibukkant a longdale-i fenyvesek mögül, s mint óriási lámpás függött a mező felett. - A lehető leghalkabban, uraim. Ha meghallják az autót, felszívódnak. Bár, nemigen hiszem, hogy találkoznánk velük. Ne

feledjék, itt laktam hónapokig, és a legutóbbi időkig nyomukat sem láttam. Biztos vagyok benne, hogy csak néha-néha ruccannak be a városba, különben rejtekhelyeiken húzódnak meg. - Akkor végül is kit keressünk, ha nem őket? - kérdezte Gregory. - Őszintén szólva, nem tudom - sóhajtotta Clayton. - Talán a kísérteteket. A valaha elegáns, élő sövénnyel határolt kertes házacska békésen fürdött az éjszakai holdfényben. Az elvadult kertben magasra nőtt kórók között törpefenyők ágaskodtak, igyekezve legyűrni erőszakos ellenfeleiket. A kilátástalannak tűnő harc lassan mégis meghozta az eredményét, mivel a kórók levelei már sárgulásnak indultak, míg a törpefenyők ezüstös ágai fittyet hánytak a közelítő télnek. A fényt Franklin vette észre. Éppen befordultak annak az utcának a sarkán, ahol korábban Clayton lakott, amikor az őrmesternek úgy tűnt, mintha a csendben szundikáló sarokházban gyufát, vagy gyertyát gyújtott volna valaki. Csak néhány másodpercre lobbant fel a halvány láng, de a tizedes gyakorlott szemének ennyi is elég volt, hogy felbecsülje a távolságot. - Ebben az utcában laktam - mondta Clayton. Franklin leállította a kocsit. - Ismeri őket, uram? Clayton halványan mosolyogva megrázta a fejét. - Nem, pedig majd fél évig szomszédok voltunk. Egyszer láttam őket... jobban mondva csak az asszonyt. Ő az, akiről beszéltem. Akit elütöttem és... Franklin a sötétségbe meresztette a szemét, aztán megrázta a fejét. - Ez nem az a ház, uram. Clayton csuklott egyet. - Hogyhogy nem az a ház? - A sarokházból láttam a fényt. - Hiszen ott nem lakik senki! - Ez a nagy kérdés, uram. Ott álltak a longdale-i hold ezüstjébe burkolózott ház előtt, és lélegzetüket visszafojtva figyeltek. - Nem tévedett, tizedes? - kérdezte Clayton, aki bárhogyan is erőlködött, a holdon kívül nem tudott más fényforrást felfedezni. - Biztos vagyok benne, uram. Innen jött. Talán függöny van az ablakon és félrelibbent egy pillanatra. - Oké! - morogta Clayton - mindjárt kiderül. - Phillips, maga itt marad a kocsinál. Lewis! Jöjjön közvetlenül mögöttünk! Ha valami történne, bújjon a fák közé! Gyerünk, emberek! Clayton előhúzta a revolverét és benyomta a kerti kaput. A vaspálcákból kovácsolt kapuszárny hangtalanul tárult ki, mintha csak tegnap kenték volna. Clayton a kapu megfelelő részéhez értette az ujját, s amikor megszagolta a rátapadt vékony olajcsíkot, szorosabbra markolta a pisztolyát. Most már biztos volt benne, hogy nem tévedett a tizedes. - Franklin! Kerülje meg a házat! Ha valaki megpróbálna lelécelni, kapja derékon! Csak óvatosan!

Megvárta, amíg a tizedes eltűnik a sötétben, aztán odalopakodott a három ablak közül az egyik alá, és megpróbált bekukucskálni a házba. Az ablakokat azonban vastag, szövetből vagy bársonyból készült sötétítőfüggöny takarta. - Lewis! - Tessék, Daniel? - Maradjon egy kicsit hátra. Alighanem be kell törnünk az ajtót. Lehet, hogy lövöldözni is fogunk egy kicsit. Hátha körözött csirkefogók bujkálnak a házban. - Oké, Daniel - nevetett halkan az újságíró. - Csak ne féltsen annyira! Megszoktam én már a puskapor szagát! Clayton intett Gregorynak, s az őrmester előretartott fegyverrel felosont a repedezett teraszra. Lenyomta az ajtó kilincsét. Amikor nem engedett, pisztolya agyával megzörgette az ajtót. - Kinyitni! Ellenőrzés! Odabenn semmi nem mozdult mintha a házacska az elmúlt évtizedben csak szállongó pornak adott volna otthont. Gregory másodszor, majd harmadszor is megismételte a felszólítást, Clayton fellépett a teraszra. - Törjük be, tizedes! Ha az ajtó bedőlt, biztosítson! Ha... Ebben a pillanatban harsány ordítás hangzott fel a törpefenyők felől. Clayton villámgyorsan megfordult, és még idejében észrevette a holdfényben óriásira növekedett árnyékot, amely Lewisre vetette magát. Az árnyék magasba tartotta a karját, s amennyire a fáktól ki lehetett venni, baltát szorongatott a kezében. Clayton csak annyit látott, hogy az árnyék Lewisre ugrik, aztán hangos ordítással bezuhan a törpefenyők közé. - Jövünk, John! - ordította Clayton, és Gregoryval a nyomában lecsörtetett a teraszról. A fenyők közül elfojtott káromkodás, dühös ordítások, ütések csattanása hallatszott. Amikor leértek a fák alá, Lewis már egy sötét alak mellén térdelt, és éppen jókora ütést helyezett el az állán. - Hé! Ne lőjenek! - kiáltotta Clayton és Gregory felé, amikor megpillantotta az előretartott pisztolyokat. - Elcsendesítettem a fickót! Gregory lehajolt, felvette az elejtett, borotvaélesre köszörült baltát. - Majdnem én - csendesítette el magát. Lewis felemelkedett és leporolta a ruháját. - Szerencse, hogy idejében észrevettem. Megjelent a falon az árnyéka. éppen a fejemre célzott a baltával. Csakhogy honnan tudhatta volna a fickó, hogy valaha első voltam ebben az átkozott államban minden karateversenyen. Clayton a mozdulatlanul fekvő alak fölé hajolt, óvatosan megfordította és az arcába nézett. - Szőrmók? - kérdezte Lewis, és ő is a férfi fölé görnyedt. - Aligha - morogta Clayton, miközben végigkutatta az ájult férfi zsebeit. - Legalábbis nem úgy néz ki. Ebben a szempillantásban hangos visítás hasított a kert

csendjébe. Nyomban utána felcsattant Franklin felháborodott hangja. - Karmolsz? Na várj csak, kapsz mindjárt egy olyat! - Maga itt marad, Gregory! El ne eressze! Jöjjön, Lewis! Átrohantak a kerten, nem törődve a beléjük akadó bogáncsokkal, mérges csalánnal. S még éppen idejében érkeztek, hogy lássák, amint Franklin elkeseredetten védekezik egy bokáig érő, világos hálóingbe bújt, hosszú hajú, szünet nélkül visítozó nőformájú valaki csapása ellen. Hírtelenjében nem is tudták megállapítani, hogy emberrel van-e dolguk, hiszen Franklin ellenfele nem ejtett ki értelmes szót a száján, csak artikulátlanul ordítozott. Clayton odaugrott Franklinhoz, és együttes erővel hátracsavarták a hisztérikusan visítozó és zokogó asszony karját. - Megharapott a dög - dühöngött Franklin szájába kapva az ujját. - Bevágok neki egy akkorát...! A hálóinges alak lassan a földre roskadt, és egészen emberi hangon zokogni kezdett. - Jézus! Jézus! - sírta. - Hol a férjem? Franklin Claytonra meredt. - Ez egy csaj, főnök! - Nyugalom, Franklin. Vigyázzon rá, hogy le ne léceljen! A nő hirtelen felpattant, és Claytonra támadt. - Hol a férjem? Hová tették a férjemet? Istenem, megölték a férjemet! Clayton szeme végigfutott az asszony alakján, és döbbenten fedezte fel, hogy akárcsak Molly, ő is meglehetősen előrehaladott állapotban van. Kifújta a levegőt és halkan odaszólt Franklinnak: - Eressze el, tizedes. Álljon fel, asszonyom! Az ismeretlen nő Claytonra emelte könnyes szemét. Fekete haja Úgy keretezte hófehér, holdfényáztatta arcát, mint régi képek madonnáiét. - Hol a férjem? - jajongta. - Hol van Paul? - Nyugodjék meg, asszonyom - karolta át óvatosan Clayton, és a tizedes segítségével felemelte a földről. - Semmi ok az izgalomra. Mindjárt előkerítjük a férjét. - Amikor felébredtem, nem volt mellettem ... és valaki dörömbölt az ajtón. Maguk kicsodák? - kérdezte rémült gyanakvással a hangjában. - Rendőrség. - Rendőrség? - Clayton látta, hogy elformátlanodott teste megremeg a hálóing alatt. - Rendőrség? Mit akarnak maguk itt? - Fényt láttunk az ablakban - mondta Clayton. - Dörömböltünk, de senki nem nyitott ajtót. - Fényt? - suttogta az asszony. - Az csak Paul lehetett. Hol van Paul? - Tizedes, kísérje be a hölgyet a házba. Azonnal megyünk mi is... - s áttörtetve a kórók között visszabotorkált a többiekhez. - Szőrmók? - kérdezte izgatottan Lewis. Clayton nemet intett.

- Alighanem ennek a baltás úrnak a felesége. Nem tért még magához? - Akit én egyszer elaltatok...! - mosolygott nem kis büszkeséggel az újságíró. Clayton azonban nem értékelte Lewis humorát. A fekvő férfi alá nyúlt, és mint egy zsákot dobta a készségesen eléje görnyedő Gregory hátára. - Nyomás, tizedes! Be a házba! Amikor felértek a teraszra, a bejárati ajtó halk nyikorgással kinyílt, s az ajtóban feltűnt Franklin. - Ez a férje? - Kérdezzen könnyebbet - morogta Gregory és a villanykapcsoló után tapogatódzott. - Van itt villany? - Alighanem kikapcsolták - dünnyögte a tizedes. - Keressenek valami gyertyát - toporgott türelmetlenül Clayton. Hol az asszony? - A másik szobában. - Ahogy elcsendesedtek, a szomszéd szobából behallatszott a hálóinges nő hüppögő sírása. - Óvatosan, tizedes - emelte fel az ujját Clayton. - Alighanem csak napjai lehetnek hátra. - Hová tegyem a fickót? - türelmetlenkedett Gregory, aki már hosszú másodpercek óta a küszöbön állt, nyakában az ájult, baltás merénylővel. - Rakja egyelőre ide a földre! És szóljon Phillipsnek, hogy hozza be a lámpát. Fél percnyi várakozás után feltűnt az ajtóban Phillips, kezében a legmodernebb gömblámpával. Felemelte, emberfejnyi magasságba, s a gömb ott is maradt a levegőben lebegve. - Jó estét, uraim - mondta vidáman Lewis, amikor nappali fény öntötte el a szobát. - Hol a balta? - kérdezte komoran Clayton. - A kertben, uram. - Phillips... maga vigyázzon az ajtóra! Áljon a küszöbre, és lesse a kertet. Nehogy meglepjenek bennünket. - Értettem, uram - mondta Phillips a földön fekvő férfira bámulva. - Ez lenne a szőrmók? - Mindjárt kiderül. Keresse meg a baltát! Valahol ott kell lennie a fák alatt! Phillips eltűnt a kórók között, Gregory az őrmesterre nézett. - Felébresszem, uram? - Persze, Lewis, maga álljon készenlétben. Franklin tizedes... fél szemmel figyelje a nőt. Oké? Gyerünk már azzal a készülékkel! Gregory kihúzott egy kis lapos fémtárgyat a zsebéből, s a padlón fekvő férfi arca fölé tartotta. Zümmögő hang áradt szét a szobában, a férfi arca idegesen megrándult. Tétova mozdulatot tett, aztán kinyitotta a szemét. Zavaros tekintettel bámulta a körülötte állók cipőjét, s egyszerre csak rémület öntötte el az arcát. Óriási erőfeszítéssel a könyökére támaszkodott, majd lassan

felült a padlón. - Cat? Hol van Cat? - az arcát tapogatta. - Fáj... - tette aztán hozzá csodálkozva. Gregory átnyalábolta, és ráültette a sarokban álló heverőre. A férfin látszott hogy magához tér, eltűnik szeméből a köd. - Jobban van, miszter? - hajolt hozzá Clayton. A férfi összerándult. - Maguk kicsodák? És hol van Cat? Clayton fürkészve kutatta végig, ki tudja hányadszor a vékony, veszélytelennek tűnő alakot. - A felesége a másik szobában pihen - mondta kurtán. - Maguk hogy kerülnek ide? A férfi láthatóan megnyugodott, hogy nem történt baja az asszonynak. - Én itt lakom. Cattel együtt. Maguk kicsodák? - Rendőrség. A férfi összerezzent. - Nem örül nekünk? - kérdezte szemöldökét felhúzva Clayton, és arra gondolt, hogy egy hónappal ezelőtt ő vajon örült volna-e a zsaruknak? - Hát... nem .is tudom - mondta a férfi, és megtapogatta fájós állát. - Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy maguk jöttek. Clayton figyelmét nem kerülte el, hogy a baltás merénylő mennyire megkönnyebbült. - Hogy hívják magát? - Komensky. Paul Komensky. Úgy néztek rá, mint a háromszárnyú denevérre. - Mondja még egyszer! - suttogta Clayton. - A nevét! - Komensky - ismételte, a férfi és gúnyos mosolyra húzódott a szája. - Nem Kowalsky... Komensky! És ez óriási különbség! Clayton nem tudta eldönteni, hogy valóban beleakadt-e a lebontásra váró gombolyag végébe, vagy pokoli véletlenek játszanak vele bújócskát. - Oké - mondta könnyedén. - Hogyan mert engedély nélkül beköltözni a Halott Városba? - Hol kapnék rá engedélyt? - kérdezett vissza gúnyosan a férfi. Adna egy cigarettát? Gregory egy Marlborót dugott a szájába, és meggyújtotta. Komensky mélyen leszívta a füstöt, aztán nagyot sóhajtott. - Hogyan merészeltem? Van úgy néha, hogy az embernek nincs más választása. - Tudja, hogy ez börtönnel jár? Komensky gúnyosan elmosolyodott. - Miért pont ez ne járna börtönnel? Különben is mondtam, hogy nem volt más választásom. Clayton megköszörülte a torkát. - Mr. Komensky, láthatnám a papírjait? Komensky biccentett. - Hát persze. Nincs titkolni valóm. Elmondok én mindent papírok nélkül is.

- Az bizony jó lesz - bólintott atyai mosollyal Gregory. Komensky nagyot szívott a Marlboróból. - Azt hiszem, csalódást kell okoznom az uraknak. Mint már mondottam, Paul Komensky vagyok. Kaliforniából jöttem Bay Cityből. És hogy megkíméljem magukat egy csomó utánajárástól, elmondom, hogy három évet ültem, és a múlt év végén szabadultam. Ahogy kijöttem a sittről, ideutaztam Cattel. Cat egy régi ismerőse hívott Longdale-ba, hogy itt, ahol a kutya sem ismer, talán jobban kapok állást. Hm. Egyelőre ez lett belőle. - Megtudhatnánk, Mr. Komensky, hogy miért ítélték el? Komensky bólintott. - Természetesen. Sikkasztás miatt. - Mi a foglalkozása? - Könyvelő voltam. - Mennyit sikkasztott? - Tízezer dollárt. - Szép pénz - csettintett Clayton elismerően. - Semmi sem maradt belőle? Akkor nem kellene itt. .. Komensky bánatosan legyintett. - Ezernek elmondtam már, maga az ezeregyedik. Miért hazudnék? Most már, miután leültem a büntetést, akár be is vallhatnék mindent. Nem igaz? De én mégis csak azt mondhatom, hogy alaposan átvertek. Méghozzá a főnököm. Csőd előtt állt a disznó, és rávett, hogy könyveljek félre tízezret, akkor lábra tudunk állni. Képzelheti, nekem sem volt mindegy, maradok-e mint könyvelő, vagykereshetek magamnak másik állást. Mire felébredtem, a főnök már az Antillákon nyaralt, előttem pedig a smasszer nyitogatta az ajtót. Valahogy így. - Értem - bólintott Clayton. - És a felesége? - Ó, Cat... Ő volt az egyetlen, aki a kiterjedt rokonságból kitartott mellettem. Clayton behunyta a szemét. Mintha magát látta volna a szerencsétlen Komenskyben, és Catben Mollyt. - állítólag... a jövő hónap elején kaptam volna valami állást Longdale-ban. - Volna? - Ezek után? Clayton kutatva nézett a férfi arcába. - Egyelőre nincs miért aggódnia, Mr. Komensky. Persze az engedély nélküli beköltözés... Ha együttműködik velünk... Komensky fellélegzett. - Kérdezzen, őrmester! - Még nem válaszolt rá, hogy miért költöztek a Halott Városba? - Mert nem volt pénzünk - mondta Komensky egyszerűen. - Amikor leszálltam a Bay Cityből érkező gépről, pontosan ötven dollár volt a zsebemben. És mondja őrmester úr, kitől kaphatna kölcsönt egy sittről szabadult fickó? - Na igen. - Valaki felvilágosított, hogy a Halott Városban ingyen ellakhatunk, ha bírjuk idegekkel. Akkor még azt hittük, hogy

bírni fogjuk. - És most? - Azonnal pakolnék, ha lenne hova. A feleségem napokon belül szülni fog... és... Cat! Cat! - A felesége alszik, Mr. Komensky - mondta Franklin halkan. - Hála istennek! Legalább nem hallja, amit mondani akarok... Clayton hirtelen félbeszakította. - Várjon csak, kérem! Szeretném ha először megmagyarázná ezt a baltát. Megtalálta, Phillips? - Igenis, uram. Beraktam a kocsiba. - Oké. Hátha szüksége lesz rá a labornak. Nem szeretném, ha valamit találnának azon a baltán, Mr. Komensky. Ugye, ért engem? Valakit megöltek egy baltával, nem is messzire innét. - Úristen! - nyögött fel Komensky. - Úristen! - Adjon magyarázatot, hogy miért támadt ránk? Viccből? Komensky elnyomta a cigarettáját egy földre állított hamutartóban. - Féltem - mondta szárazon. - És féltettem Catet. Ez volt az egyetlen fegyverem. Nem volt pénzem, hogy pisztolyt vagy puskát vegyek magamnak. Lopni meg szinte lehetetlen. Clayton fülét megütötte az utolsó mondat. - A baltát talán úgy lopta? Komensky lehajtotta a fejét és nem válaszolt. - Mr. Komensky... A lopás ténye nem érdekel. De az igen, hogy honnan lopta. Kérem, válaszoljon! Komensky égő arccal nézett az őrmesterre. - A Bess és Társától. A Hollywood sugárút sarkán. Jó nagy önkiszolgáló. Nem vicc elemelni egy baltát. - Tehát, ezt a fejszét még senki sem használta? Komensky a nem éppen vidám helyzet ellenére is elmosolyodott. - Nyél nélkül? Magam csináltam bele nyelet. Clayton sokat sejtetően Franklin felé bólintott. Úgy tűnt, Komensky baltájának nem sok köze lehet a szőrmókok fegyveréhez. Persze, véglegeset csak a laboratóriumi vizsgálatok után lehet mondani. - Nézze, Mr. Komensky - mondta szándékolt béketlenséggel. - Ez idáig egészen hihető kis történet. De még mindig nem magyarázza meg, hogy miért esett szó nélkül nekünk. Talán Bay Cityben baltával fogadják az éjszakai vendéget? Komensky ujjai megremegtek, óvatosan a másik szoba felé pislantott és lehalkította a hangját. - Nem akarom, hogy meghallja - mondta az őrmesterre pillantva. De egyszerűen az a helyzet, hogy rettegek Cat miatt. Ha valami történne velem, nem tudom mi lesz vele és a gyerekkel. Ha visszajönne... Azt hittem ő jött vissza. Clayton a többiekre pislantott. - Kicsoda, Mr. Komensky? - Az óriás. - Óriás! Komensky kétségbeesetten jártatta végig rajtuk a tekintetét.

- Tudom, hogy maguk most őrültnek tartanak, vagy átkozott hazudozónak. De higgyék el, a színtiszta igazat mondom. Egy óriás járt errefelé. Mint a mesében. Tegnap éjszaka alaposan rámijesztett. Ha csak pár dollárom is lenne, dehogy töltöttük volna itt már ezt az éjszakát is! Clayton Komensky karjára tette a kezét. - Elmondaná részletesen, mi történt? Komensky bólintott. - Természetesen. Bár sok mondanivalóm nincs. Néhány hónapja csak, hogy itt lakunk..., s lassan kezdenek kinyiffanni az idegeim. Attól is, hogy bujkálnunk kell... maguk elől. Aztán, képzelje csak, őrmester úr, egészen egyedül ebben a városban! Csupa üres ház és üres kert. Templom, amelyben tíz éve nem volt istentisztelet és még a börtön is üres. Néha, egész napra itt kellett hagynom Catet. - Úristen! - gondolta Clayton - ha tudtam volna! Mennyivel könnyebben viselte volna Molly a távollétét, ha együtt lehetett volna valakivel, aki kétszeresen is hasonló cipőben jár, mint ő! - Mindezek ellenére nem volt különösebb bajunk az elmúlt hetekig. Három nappal ezelőtt pedig ... - Összerázkódott és Claytonra nézett. - Ön erős, kisportolt ember, őrmester úr, de nem hiszem, hogy egy-két éjszakánál tovább kibírta volna itt! Franklin elmosolyodott, és megköszörülte a torkát. - Gondolja? - kérdezte Clayton, de neki nem volt kedve dmosolyogni. - Mit szólna hozzá, Mr. Komensky, ha azt mondanám, hogy egy ideig a szomszédja voltam, anélkül hogy tudtam volna önről. És hogy ön tudott volna rólam. Komensky legyintett. - Azt hiszik, hazudok? Nyugodtan elhagyhatja a trükkjeit, őrmester. Nem lakik ebben az utcában senki, rajtam kívül... talán csak egy házban... Kihalt az egész város, amin nem is csodálkozom. Három nappal ezelőtt azonban, éjszaka, üvöltésre ébredtem. Borzasztó ordításra. Előbb azt hittem álmodom, aztán hogy valamilyen állat adja ki azt a szörnyű hangot. őszintén szólva, az is megfordult a fejemben, hogy hippik vagy terroristák idehurcolták a foglyaikat, és most elevenen megnyúzzák őket. - Folytassa, Mr. Komensky! - Odalopakodtam az ablakhoz és kinéztem. S akkor megláttam az óriást. - óriást? - Egy hatalmas alakot, amely hasonlított ugyan az emberre, de nem hiszem, hogy az lett volna. Óriási, torz figura. Apró görbe lábai voltak, és úgy ment velük, hogy inkább gurulni látszott. Alighanem a fülei is hiányzottak. Egyszóval... nem volt semmi emberi az arcában. És iszonyúan üvöltött. Őrültnek tartanak? - Nem feltétlenül - mondta Clayton. - Van bizonyítékom is - emelkedett fel a pamlagról Komensky. Ott! A polcon! Gregory a polchoz sétált, és leemelt a tetejéről egy összehajtott, barna papírlapot.

- Ha elolvassák - mondta Komensky -láthatják, hogy nem hazudtam. Itt kószál a környéken, és... valami Kowalskyt keres. Bontsa csak ki a papírt, nézze meg a saját szemével. Gregory széthajtotta a barna lapot, és szó nélkül Clayton felé mutatta. A papír közepén egyetlen név állt csak, girbegurba betűkkel odakenve: az ismeretlen üldözött, Kowalsky neve. Komensky hátradőlt a heverőn és fáradtan behunyta a szemét. - Odaszegezte az ajtóra - s a bejárat felé mutatott. - Még szerencse, hogy előbb észrevettem, mint a feleségem. Cat nem tud semmiről. Azt mondtam neki, hogy mosómedvék vonyítottak az éjszaka. Clayton megborzongott. Mintha kettéhasadt volna a teste, s hasonmásával találkozott volna ezen a vad holdas éjszakán. Hiszen vele is ugyanúgy történt minden, mint Komenskyvel! Csak ő prérifarkast mondott Mollynak mosómedve helyett... Amikor először pillantotta meg az állapotos asszonyt, már akkor végigfutott az agyán a gondolat, hogy nem természetfeletti hatalmak játszanak-e vele és Mollyval szörnyű játékot. Komensky és Cat. Clayton és Molly! Mi lesz ebből, uramisten! - Mr. Komensky - kérdezte aztán töprengő arccal. - Van fogalma róla, hogy ki lehet az a Kowalsky? Komensky megrázta a fejét. - Ezen már én is sokat töprengtem. Mondtam már, hogy lengyel családból származom! Sok rokonomat hívják furcsa néven, de Kowalsky egy sincs közöttük. - Mégiscsak szokatlan - erősködött Clayton. - A Komensky és a Kowalsky - főleg egy idegen számára - nagyon is hasonlít egymásra. - Tisztában vagyok vele. Magam is arra gondoltam először, hogy az óriás összetéveszt valakivel. Azzal a bizonyos Kowalskyval, természetesen. Bár fel nem foghatom, honnan tudhatta meg a nevem. Hiszen itt nincs se bejelentő hivatal se egyházközség. Csak romok és elhagyott házak. - Másra is gondolhatnánk éppen - morogta Clayton. - Tegyük fel, hogy az óriás megtudta valahonnan, hogyan hívják önt. Csakhogy félreértette a nevét, mivel túlságosan is furcsán csengett. A Komenskyt átalakította Kowalskyvá. Azt hitte, hogy maga Kowalsky... - De hát mi a jó isten csudájáért támadott volna rám, amikor semmi okot nem adtam rá! Mióta ebben az államban vagyok, alig beszéltem valakivel. Órjással meg egyáltalán nem. - Talán beköltözött a házába! - Ebben a házban évek óta nem lakott senki, ebben holtbiztos vagyok. Ujjnyi vastag por állt mindenen. - Oké - morogta Clayton. - Még csak annyit, hogy látott-e valamit az óriás kezében? Komensky behunyta a szemét, aztán bólintott. - Egy baltát. Talán éppen azért döntöttem én is úgy, hogy baltát lopok. Talán tudat alatt.

Gregory mindenkinek töltött a teából, amit a konyhában főzött. Clayton barátságosan odatolt egy csészével Komensky elé is. - Fel a fejjel, Mr. Komensky! A feleségét holnap reggel bevitetem a kórházba. És az ön érdekében is ejtek néhány szót. Komensky arcán felragyogott az öröm. - Roppant hálás vagyok, őrmester úr. Clayton letette a teáscsészét és felállt. - Ajánlom, hogy reteszelje be jó erősen az ajtót. És bárki is ordítana... ne merészkedjék ki az udvarra. A feleségére pedig vigyázzon, és... holnap várom, Mr. Komensky! - Most aztán hová, főnök? - kérdezte Gregory és indított. Talán... - Mutatom a házat! Claytont megerőltette a holdfény, ezért kétszer is végigment az utcán. Erős vágyat érzett ugyan, hogy megálljon saját, volt házuk előtt és megnézze a sírköveket az udvaron, de még idejében legyőzte a vágyát. Sokkal kíváncsibb volt az őrült nőre, akit majdnem agyontaposott azon az elátkozott reggelen. - Itt! Ez az a ház, és. .. Gyertya villant egy ablakban, majd kialudt. - Látja, főnök? Clayton feszülten figyelte az ismét fellobbanó gyertyalángot, aztán a többiekhez fordult. - Phillips, maga maradjon a kocsinál, mint az előbb. Ha már benn vagyunk a házban, jöjjön utánunk, de az indítókulcsot ne feledje el kivenni. Maga, Franklin... A halvány holdfényben fürdő házacska ajtaja ebben a pillanatban kivágódott, és magas, kellemes női hang kiáltott a csendbe: - Te vagy az, Manuel? A férfiak megmerevedtek. - Megjöttél, Manuel? - ismétlődött újra a kiáltás. Clayton intett, és óvatosan kilépett a kocsi mögül. - Jó estét, asszonyom - mondta nyugodtan; óvakodva, hogy gyors mozdulatot tegyen, amellyel megrémíthetné az asszonyt - Kérem, ne ijedjen meg. Az ajtó szélesebbre tárult és hosszú, fehér hálóingbe öltözött nő jelent meg a tornácon. Tenyerét a szeme fölé ernyőzve látható félelem nélkül nézett a félhomályba burkolózott kertre. - Hol vagy, Manuel? - Jó estét, asszonyom - próbálkozott ismét Clayton. A fekete hajú nő végre lepillantott a verandáról a kertben álló őrmesterre. - Maga az? Hol az autója? Még most is fáj egy kicsit a lábam. Hogy van a felesége? Nem rabolták el a gyereket? Ezek el fogják rabolni... Most is... Jó estét, uram. Hol van Manuel? Clayton fellépett a verandára. - Hamarosan jön, asszonyom. Igyekezett az asszony háta mögött bepillantani a halvány gyertyafénnyel megvilágított lakásba. - Egyedül van?

Az asszony váratlanul, keserűen felkacagott. - Egyedül? Az előbb is itt voltak. Clayton hallotta, hogy megcsikordul mögötte a kavics, ahogy a többiek végiggyalogoltak a kerti úton. Az asszony észrevette a közeledőket, és ismét meghajtotta magát. - Jó estét, uraim. Nem látták Manuelt? Clayton megfogta az asszony könyökét. - Hogy hívják, asszonyom? Az asszony ismét felnevetett. - Juanitának. De hol van Manuel? Hova csavargott az a disznó. - Nemsokára visszajön, Juanita - mondta az őrmester. - Azt mondta, hogy az előbb itt voltak! Az asszony összeborzongott. - Mindig eljönnek. Éjszaka is, nappal is, de leginkább éjszaka. - Hányan szoktak jönni? - kérdezte Clayton. Juanita összeráncolta fekete szemöldökét. - Hányan? Nem is tudom. Bizonyára, sokan. És beszélgetek is velük, csak nem mindig válaszolnak. Csak nehezen értem őket. Tudja... Összerezzent és a ház belseje felé figyelt. Megragadta Clayton karját, és felemelte a mutatóujját. - Hallja? Alighanem visszajöttek! És éppen most nincs itt Manuel! A ház belsejéből halk nyikorgás hallatszott. mintha gyermekhinta szállt volna ide-oda néma utasával. Clayton intett: Gregory és Franklin kihúzták a fegyverüket. - Lewis! Maga maradjon itt Juaanitával. Legalább egy percig és ne jöjjenek utánunk. - Oké, Daniel! - Gyerünk, Gregory! Óvatosan előre! Én majd biztosítom! Gregory őrmester felemelte a fegyverét, és egyetlen ugrással bent termett a szobában. Két másodperc múlva Franklin majd Clayton is követték. A gyékénybútorokkal berendezett helyiségben azonban nem volt senki. csak Juanita bevetetlen ágya fehérlett a sarokban. Gregory megvonta a vállát, és éppen mondani akart valamit, amikor a másik, csukott ajtajú szobában is felhangzott a halk nyikorgás. Gregory egyetlen mozdulattal berúgta az ajtót, letérdelt és célt keresett. Clayton Gregory válla felett bepillantott a szobába. A világos, egészen újnak tűnő parkettával borított szoba közepén egyetlen, üres faszék állt, mintha hűségesen várná messzire távozott gazdáját. Közvetlen a szék felett halk nyikorgással himbálódzott a csillár. Clayton leeresztette a pisztolyát és a mennyezetre bámult. A széles, metszett üveglemezekből és gyöngyökből épített, régimódi csillár megállt, mintha láthatatlan kéz visszafogta volna, aztán halk csikorgással hintázni kezdett. Clayton érezte, hogy hideg fut végig a hátán, amint Franklin hamuszürke arcára tévedt a tekintete. Hirtelen Juanita hangja szólalt meg mellettük. - Itt van - suttogta az asszony. - Visszajött. De hol van Manuel? Ebben a szempillantásban erős csattanással becsukódott mögöttük

az ajtó. Franklin megfordult és megremegett kezében a revolver. - Lewis? - Hozzá sem értem az ajtóhoz! - Talán a huzat - suttogta Clayton. - Áll a levegő, uram - mondta Gregory. Az ajtó lassan kinyílt, és halk nyikorgással sarkig tárult. A csillár ismét ringatózni kezdett, s felhangzott a furcsa nyikorgás. Megmozdult a szobából nyíló konyha ajtaja, mintha valaki a kilincset próbálgatta volna odabentről. - Most ott van! - suttogta az asszony és a konyha felé mutatott. Clayton intésére Gregory a falhoz lapult, majd óriási ugrással a konyhaajtónál termett. Feltépte és beordított a sötétbe. Kezeket fel! Kifelé onnan! Amikor semmi nem mozdult, megfordult, és Lewis felé intett. Szerkesztő úr, hozza be a gyertyát! Lewis kisietett a másik szobába, s néhány másodperc múlva visszajött egy gyertyával. A halvány fény gyorsan szétterült feleslegessé téve a szűk fénnyalábbal dolgozó lámpákat. Gregory elvette Lewistől a gyertyát, és óvatosan bevilágított a nyitott ajtajú helyiségbe. A konyha üres volt. Eközben Lewis végre felkattintotta nagy teljesítményű lámpáját, és a szobában harsányabb lett a fény. Egyik kezében gyertyával, másikban a lámpával egyensúlyozott a szoba közepén, amikor az első helyiségben nagyot reccsent a parketta. Juanita felkacagott. - Átment a másik szobába! Figyeljék csak a parkettát! A négy férfi megbabonázva fordult a másik szobába vezető ajtó felé. Az üres szobából ismerős zajok hallatszottak: a parketta semmivel össze nem téveszthető nyikorgása, amikor nehéz léptek alatt hajladozik. - Ott jár a padlón - mondta J-uanita. - De miért nincs itthon Manuel? Claytonnak izzadságcseppek borították el a homlokát, s a többiek is hitetlenkedő képpel bámulták a láthatatlan léptek alatt recsegő padlót. - Mi a fene lehet ez, uram? - kérdezte Franklin remegő hangon. Clayton látta, hogy citerázik kezében a fegyver csöve. Éppen válaszolni akart, amikor egyszerre csak olyasmit látott, amitől majdhogynem felordított. A szomszéd szoba közepén halk morgással púposodni kezdett a padló; mintha egy óriási test megpróbált volna kitörni a parketta alól. A parkettadarabok hangosan recsegtek, ingadoztak, hajladoztak, mintha tenger hullámzana alattuk. - Úristen! - nyögte Lewis. - Úristen! Franklin felemelte a pisztolyát, és a púposodó parkettára emelte. - Állj! - ordította Clayton és igyekezett félreütni a tizedes pisztolyának a csövét. A lövés elcsattant; parkettaszilánkok röpködtek szerteszét. Fütyülő hang hallatszott, mintha

túlnyomással működő kávéfőző eresztette volna ki magából a fölösleges gőzt. - Ne lőjön, tizedes! - kiáltotta Clayton, de ismét lövés csattant. A golyó nyomán piros kulimász fröccsent ki a lyukból cseppjei szétmaszatolódtak a falon, majd lassú bugyogással vékonyka vörös patak kezdett ömleni az ablak felé. Clayton csak annyit hallott, hogy Lewis halkan morog mellette. - Uramisten! Vér! Clayton erőt vett magán, és közelebb lépett a forráshoz. A vér eközben lassan száradni kezdett a parkettán és a falon is. A csillár ismét hintázásba fogott, kénhidrogén jellegzetes szaga töltötte be a levegőt. Clayton leguggolt, mutatóujját bedugta a lassan alvadó vörös folyadékba, kihúzta és megszagolta. - Vér? -kérdezte rekedten Lewis. Clayton megrázta a fejét. - Gyorsan száradó festék. éppen olyan gyorsan alvad, mint a vér. - És a szag? Ebben a pillanatban ismeretlen férfihang szólalt meg az ajtó felől. - A szag? Honnan jöhetne máshonnan, mint egyenesen a pokolból? A sátán szaga- ez, az ördög bűze! Nem érzik a kénkő dögletes páráját? Clayton felemelkedett. - Maga, kicsoda? Az ismeretlen helyett Juanita válaszolt. - Manuel, csakhogy megjöttél! Egész éjszaka itt voltak! A csilláron hintáztak, most meg kifolyt a vérük. Én nem csináltam semmit! Ne szidj érte, Manuel! - Te hülye! - mondta a férfi és felemelte a kezét, hogy megüsse. - Nem megmondtam, hogy nem ereszthetsz be senkit, ha nem vagyok idehaza? Lewis a férfihoz lépett, és megfogta a könyökét. - Lassan a testtel, Manuel! Nem látja, hogy a rendőrségtől vagyunk? Manuel széles ívben kiköpött a köpés éppen elsuhant Franklin orra előtt. - Ezt ni, a rendőrségre! Molesztálni azt tudják a szegény embert, de kéglit azt nem tudnak adni! Mit gondolnak, miért lakok itt ezek között, mi? - s mutatóujjával a vérrel, vagy festékkel szenynyezett fal felé mutatott. - Mi? Mit gondolnak, zsaruk? - Clayton zsebébe dugta a pisztolyát. - Kicsoda maga, ember? A szakállas, torzonborz férfi újra köpött egyet. - Manuel Corridos vagyok. Elég ennyi, hékás? - Mit keres a Halott Városban, Corridos? A törvény szerint.. . Manuel gúnyosan felnevetett. - Teszek a törvényre! Amíg a maguk törvénye háromszáz dolcsit vág a fejemhez havonta, meg tíz font faggyús húst, hetven centért fontjával a vágóhídról, addig a saját törvényeim szerint élek. Mi az, hekuskám, be akar vinni? Csak rajta! Legalább addig sem kell

melózni! Bilincset is hozott, hekuskám? Franklin fenyegetően felemelte a kezét, és Gregory is megmozdult, de Clayton egyetlen pillantással visszaparancsolta őket. - Figyeljen ide, Mr. Corridos - mondta békülékenyen. - Nem azért jöttem, hogy zaklassam magát. Végül is nem érdekel, hogy itt lakik-e a Halott Városban vagy másutt. Ért engem? A férfi ravaszul összehúzta a szemét. - Nem? Hát akkor mi érdekli? - A Halott Város. Manuel hátratolta fején a kalapját, és egyszerre elszállt minden agresszivitása. Bánatosan nézte a széttört parkettát, és megcsóválta a fejét. - Már megint vérzik. - Máskor is vérzett már? - kérdezte Clayton. A mexikói bólintott. - Mindig vérzik, de leginkább csak a kertben... Ha leszúrok egy ásót, bugyog a föld vére. Talán magának a sátánnak a sebe vérzik, amit akkor szerzett, amikor Isten lahjította a felhők közül. He? - Mr. Corridos... azt akarja mondani, hogy ilyen piros... izé... vér bugyog a kertjében? - Azt mondom. És néha még az ördögfing is feljön. Mint most is. Érzik a kénkövet? A parkettához hajolt és nagyot sóhajtott: - Sokszor magát az ördögöt is meglátom. Esténként többnyire. De hamarosan elmegyünk innen. Ez az asszony, meg én! - Elviszel, Manuel? - kérdezte kacéran Juanita. Corridos ismét kiköpött, de már vigyázott, hogy jó helyre szálljon a köpése. - Hogyan hagyhatnám magára? Látják, hogy nincs ki neki mind az öt kereke. - Jelentőségteljesen a halántékára mutatott. - Mióta felszedtem a mocsár mellett, velem él. Én gondoskodom róla. Nyughass már, na! Claytonnak nem tetszett valami Manuel szavaiban. - Azt mondja, itt szedte fel? A mexikói a falnak dőlt és bólintott. - A mocsár mellett. Akkor még a farmokon dolgoztam. Minden áldott nap arról jöttem a mocsarak felől. Egyszer aztán ott találtam az út mellett. Egészen meztelen volt. Nyolc-tíz éves lehetett. Mindene megvolt már neki, és mégsem szégyellte magát. Mondom, ott ült az út szélén és énekelgetett. És tudja mit evett? Füvet... A bele úristenit, csak úgy zabálta a füvet! Hiába kérdezgettem ha nem énekelt volna folyton-folyvást, azt hihettem volna, hogy kuka. Erre aztán ráadtam a kabátomat, és elhoztam magammal. Mert akkor már itt laktam a Halott Városban. És engedély nélkül! vicsorított Claytonra. - Honnan tudta, hogy Juanitának hívják? - Tudta a bahamai Szűz! De valahogyan csak hívnom kellett! Azóta itt van velem; ha elhagynám, éhen döglene. Vagy megint füvet zabálna ! Clayton lehunyta a szemét, mert érezte, hogy furcsa zúgás kél a

fejében éles nyilallásokkal keveredve. - Figyeljen csak, főnök - suttogott mellette Gregory. Clayton kinyitotta a szemét és önkéntelenül is pisztolytáskája felé kapott. A szoba parkettája ismét emelkedni kezdett, s a megszáradt vérpatak olvadásnak indult. A padló recsegve ropogva hajladozott, majd pukkanás hallatszott, mintha valaki felfújt papírzacskót durrantott volna el. - Újra kezdődik - suttogta Lewis. - Nehogy lőjön, Franklin - morogta Clayton le nem véve szemét a vérpatakról. A mexikói keresztet vetett. - Santa Maria, légy velem! Itt van a Sátán! A hullámzó parketta megállt, óriásit rándult, s a golyóvágta lyukon át barna felhő emelkedett a magasba. Mintha furcsa, emberi formát öltött volna Clayton égő szemei előtt. A házat betöltötte a kénkő fojtó szaga. - Főnök... Lehet, hogy tényleg maga az ördög?- suttogta Gregory, és Lewis arca is sápadt volt az izgalomtól. Franklin a barna felhőre emelte a pisztolyát, de tartotta magát az utasításhoz, és nem lőtt. A férfiak megbabonázva meredtek a felhőcskére, amely egészen embermagasságig emelkedett, majd néhányat lebbenve oszlani kezdett. A kénkőszag azonban ott maradt még azután is, amikor a "sátánból" már semmi sem látszott. Clayton Juanita csodálkozó kiáltására tért magához. - Vér! Istenem, mennyi vér! Intett a többieknek és szinte úgy menekültek ki Manuel Corridos házából. Amikor a hajnal első sugarai beszöktek Manuel kertjébe a mexikói már egészen részeg volt. A sötétség leple alatt elővarázsolt valahonnan egy üveg tequilát, és mire észrevették, a sárga földig leitta magát. Juanita egy karosszékben szundikált az újra kiszáradt vérforrás felett. Clayton dühös volt, hogy hagyták Manuelt lerészegedni. Egy darabig még megkísérelt lelket verni belé, de a mexikói teljesen használhatatlannak bizonyult. - Mr. Corridos ! - rázta az üveges szemű házigazdát az őrmester. - Nem látott óriásokat? Nagy, szakállas óriásokat, akiknek három szeme van és kezük... Több kezük is van... - Több kezük? - motyogta Manuel bambán. - Baltával járnak. - Baltával?! Manuel őszinte örömmel kezdett bólogatni. - De láttam! Sok-sok baltát láttam! És óriást is! Sok keze volt és mindegyikben balta! És körmenet is volt. Padre vitte az ereklyét... Clayton feladta a küzdelmet. - Nincs sok értelme - sóhajtott a hűvös hajnalban. -... Lewis! Mit szólnának egy reggeli kávéhoz? Gregory összedörzsölte a kezét.

- Soha jobb ötletet, főnök! Úgyis kezd már a gyomromra menni ez az egész! Franklin lehorgasztott fejjel üldögélt a kocsi motorházán, amikor Lewís a kezébe nyomta a kávét. - Mi van, tizedes, kiborult? Franklin felemelte a fejét és Lewísre nézett. - Sok volt ez az éjszaka, szerkesztő úr. És tudja, min töprengek már percek óta? - Ugyan min? - Hogy nem kellene-e legközelebb magunkkal hozni Kowalsky atyát. Én nem hiszek ugyan a természetfelettiben, de talán mégsem ártana, ha beszentelné a környékét. Mert hogy itt nincs rendben valami, arra mérget mernék venni! Gregory összecsomagolta a termoszt és a papírpoharakat, majd a volánhoz ült, hogy felváltsa Phillipset. - Most aztán merre, főnök? Az őrmester megkocogtatta az ablakot. - Azt mondják, hogy az erdőben, vagy harminc; mérföldnyire innen működik egy fűrésztelep. Igaz ez? - Hogyne, Daniel - mondta Lewis. - A fenyvesek között. - Hát akkor oda! - s intett Gregorynak, hogy indíthat. Lewis feszengett, aztán mintegy mellékesen megkérdezte: - Csak nincs valami gyanúja, Daniel? Clayton hallgatott, majd fáradtan felmordult: - Csak eszembe jutott valami. A kocsi oldalához döntötte a fejét és megpróbált szundikálni. Szeptember 27. 5 óra 10 perc. Fűrésztelep a longdale-i erdőben Óriási fenyő k között vezetett az út a longdale-i dombok oldalán. Gregory óvatosan kormányozta a terepjárót, így Clayton csak akkor ébredt fel, amikor a rendőr leállította a motort. - Itt is volnánk, uram. Clayton kinyitotta a szemét, és egy pillanatig nem tudta, hol van. A hangos kutyaugatás azonban magához térítette. Óriási ásítást nyomott el, és kinézett az ablakon. Lewis a kocsi mellett állva két megtermett farkaskutyát igyekezett magához édesgetni. A fűrésztelep a fenyves közepén és a dombvonulat legtetején helyezkedett el. Köröskörül hatalmas fák álltak őrséget; emiatt nem is lehetett ellátni a környező mezőkig. A fenyők ágain fenyőrigók énekeltek: üdvözölték a napfelkeltét és a harmatos reggelt. A farönkökből ácsolt házak között hajnali ködök gomolyogtak, tyúkok káricáltak, valaki fütyörészett az egyik faházban. A harsány kutyaugatásra kitárult egy rönkház ajtaja, és kék overallba öltözött férfi bukkant elő. - Hé! Vigyázzanak, mert vadak a bestiák! Várjanak, azonnal jövök! Clayton úgy döntött, hogy megfogadja az ismeretlen tanácsát és idegenkedve nézte, ahogy Lewis leguggolt a földre és megpróbált "szót érteni" a kutyákkal. A kék overallos férfi eközben a kocsi mellé ért, és nagyot

ordított: - Takarodjatok innen! Mars innen, ha mondom! A kutyák eloldalogtak. Clayton elérkezettnek látta az időt, hogy kiszálljon a kocsiból. - Jó reggelt, uraim. A központból? - Jó reggelt - morogta Clayton. - Kellemes erre a levegő. A longdale-i rendőrségtől vagyunk. A férfi meghökkent. - Rendőrségtől? Csak nincs valami baj? Clayton megrázta a fejét. - Rutinellenőrzés. Ön mióta dolgozik itt az erdőben? - Vagy fél éve. Rendben vannak a papírjaim, őrmester úr. Mutassam őket? - Nem szükséges - morogta Clayton és a faházakat kutatta végig a szemével. - Hányan laknak itt a telepen? - Most éppen négyen. - Mondja csak, Mr... - Lewinson. - Van itt valaki olyan is, aki régóta itt dolgozik? Mondjuk néhány éve? Lewinson elgondolkodott. - Megmondom őszintén, uram... én csak fél éve vagyok itt... a többiek mind régebbiek. Pit egy éve jött. Talán Parker! Ez az! Az öreg Parker! A minap is azzal hencegett, hogy tizenötödik évét nyomja a Társaság szolgálatában! - Köszönöm, Mr. Lewinson. Hol találhatom meg Mr. Parkert? A fiatalember csupa készség volt. - Jöjjenek csak velem! Majd én eligazítom a kutyákat. Ott abban a szélső házban lakik az öregúr! Hé, Mr. Parker! Látogatói jöttek. A kiáltozásra kinyílott a házacska ajtaja, és nagy szakállú, alacsony termetű, krumpliorrú öregember bukkant elő. - Mi van, fiam? - Vendégei jöttek, Parker papa! Az öregember gondosan becsukta maga mögött az ajtót, aztán odacsoszogott hozzájuk. - Jó reggelt, uraim. Miben lehetek a szolgálatukra? Amennyiben a körfűrészek ügyében jöttek... - Az urak a rendőrségtől vannak, Parker papa. Az öregember eltátotta a száját. - Rendőrségtől! Clayton barátságosan biccentett. - A longdale-i rendőrségtől vagyunk. Lenne néhány perce a számunkra, Mr. Parker? Az öregember értetlenül forgatta a szemét. - Néhány percem? Hogyne. Természetesen. Jöjjenek be a házamba! Megfordult, hogy mutassa az utat. Phillips a kocsinál maradt, a többiek az öreg nyomában beballagtak a rönkházba. Lewinson, mivel nem hívta senki, a küszöbnél maradt és igyekezett elkapni néhány hangfoszlányt a beszélgetésből.

Clayton és a többiek letelepedtek a deszkából készített asztal mellé egy hosszú padra, míg az öreg a falnak dőlt és riadtan bámult egyikükről a másikukra. Clayton felmérte az öreg rémületét. - Mr. Parker... Azért akarunk önnel beszélni, mert azt hallottuk, hogy ön becsületes és megbízható ember. Az öreg nagyot nyelt. - Eeegen. - Bizonyos információra lenne szükségünk. És kihez fordulhatnánk, ha nem önhöz? - Eeegen. - Mr. Parker... nem ülne le? A krumpliorrú törpe zavartan köhécselt. - Eeee... a reumám... Talán jobb, ha állok. - Ahogy óhajtja - sóhajtotta Clayton. - Mióta is dolgozik a Társaság telepein? - Tizenötödik esztendeje. - Szép idő - mondta Clayton elismerően. - Nagyon szép idő. - Lassan nyugdíjba megyek - mondta az öreg büszkén. - Mióta dolgozik ezen a környéken? - Tizedik esztendeje! - Mr. Parker... Nem is tudom, hogyan kérdezzem. Bizonyára megérti, mire gondolok... Nem tapasztalt az elmúlt évek során furcsa dolgokat errefelé? - Furcsa dolgokat? - Amiknek esetleg nem ismerték az okát. - Az okát? - Valami olyasmit, ami elüt a mindennapoktól. Nem látott furcsa alakokat, állatokat; éjszakai vándorokat, ilyesmit? Az öreg feszülten figyelt: arca egyetlen, óriási ránccá gyűrődött. - Nem kószáltak errefelé gyanús alakok? Olyanok, akiktől megijed az ember? Nem jártak olyasféle hírek, hogy valaki ijesztgeti az embereket az erdőben, vagy a longdale-i mezőn? Az öreg megrázta a fejét. - Nem... semmi ilyenre nem emlékszem. Vagy várjunk csak! Úgy nyolc évvel ezelőtt... Amikor valami falusi boltos mutogatta magát az erdő szélén, ha a kislányok arrafelé bicikliztek. Olyan mutogatós volt, ha érti, mire gondolok? - Szatír - bólintott Clayton. Az öreg szeme felcsillant. - De elkapták! Szerencséje volt, hogy bevitték a városba, mert meg akarták lincselni. Ami azt illeti, megis érdemelte volna! - Másra nem emlékszik? Az öreg sóhajtott. - Hát hiszen emlékeznék én, ha történt volna valami. Csakhogy semmi se történt. Nem jár erre senki, csak a farmerek néhanapján. Ott egye meg őket a fene! - Nincsen jóban velük? Az öreg kiköpött.

- Van a kórság! Hogyan lehetne azokkal jóban lenni? Szegények, mint a templom egere és lopnak, amit csak látnak. Errefelé is azért járnak, hogy elemeljenek ezt-azt. Miattuk tartjuk a kutyákat is. Clayton felemelkedett és rámosolygott a kertitörpére. - Köszönjük. Mr. Parker. Kicsit még körülnézünk az erdőben. Parker apó kikísérte vendégeket, és egy ablaktalan faházra mutatott. - Oda is betörtek. Felfeszítették az ajtót, már nem is egyszer. Persze, amióta kutyák vannak, félnek a büdösök. Emlékszek, egyszer vagy öt-hat évvel ezelőtt el is kaptunk egyet. Egy egész zsák sót akart elcipelni a hátán. Persze, megkapta a magáét. - Ennyire szegények a farmerek? - kérdezte Clayton, de a mérges kis öreg meg sem hallotta a kérdést. - Csak amióta ezen a telepen vagyunk, legalább tizenöt baltánk tűnt el. Pedig a legfinomabb krómacélból készültek. érti maga ezt őrmester úr? Tizenöt balta! Annyi pénzük sincs, hogy baltát vegyenek maguknak! Franklin eltátotta a száját, Clayton pedig úgy megtorpant, hogy a vigyázatlan Gregory nekiütközött a hátának. - Baltát mondott, papa? - kérdezte szinte ijedten Clayton. - Azt hát! Tíz év alatt tizenöt balta. Persze, aztán a mi bérünkből vonják le az árát! - Látták, hogy ki lopta el őket? Az öreg eltátotta a száját. - Ki? Hát egészen eddig arról beszéltem, hogy a farmerek voltak. - Úgy értem, hogy látták is, amikor a farmerek ellopták a baltákat? Az öreg legyintett. - Látni nem láttuk, de ki más lehetett volna? Hiszen a sót is közülük akarta elvinni valami Smith nevű. Pontosan ugyanonnan. Az a Smith is felfeszítette az ajtót, és aki a baltákat elvitte, az is felfeszítette. Tiszta sor. Vagy nem? - Mr. Parker. Hányszor törtek be a raktárba az elmúlt tíz év alatt? Parker papa elgondolkodott. - Hát... nem is tudom. Amíg nem voltak kutyák, elég gyakran. Tudják, nehezen jutottunk jó kutyákhoz. Vacakokkal nem sokra mentünk volna. A jó kutya meg ritka, és ha van, akkor is drága, mintha aranyból lenne a szőre! - A són és a baltákon kívül mást nem vittek el? - Aligha. Legalábbis fontos dolgot nem. Na elvittek volna mást is, tudnék róla. Hát így állunk! Clayton melegen megrázta a kis öreg kezét. - Viszontlátásra; Mr. Parker. Nagyon sokat segített. Beszálltak a kocsiba, és csendesen legurultak a dombról levezető erdei úton. Clayton elgondolkozva bámulta az ablak mellett elsuhanó fenyőket és halkan morgott, mintha saját magával vitatkozna. Végül Lewís törte meg a csendet.

- Most már legalább tudjuk, hogy a szőrmókok honnan szerzik a fegyvert. - Ha valóban ők lopták el a baltákat - mondta Clayton. Lewis felhúzta a szemöldökét. - Kételkedik benne? - Konkrét bizonyítékunk nincs. Lehet, hogy mégiscsak a farmerek voltak. - Mit változtat a lényegen? - Kérdezte az újságíró. - Ha a farmerek lopták is el a telepről, tőlük meg a szőrmókok fújták meg. A balták végül is a szörnyek kezébe kerültek. Clayton megrántotta a vállát. - Alighanem igaza lehet, John. De azért váltsunk csak egy-két szót a farmerekkel. Baj nem lehet belőle. Ebben maradtak. Szeptember 27. 11 óra 15 perc. A longdale-i mező Sárgán csillogott a longdale-i mező a napfényben, ahogy végeláthatatlan utakon bukdácsolt velük a terepjáró. A satnya, sárga fűvel borított rét afrikai szavannára emlékeztetett, vagy Középázsia fűvel borított pusztaságaira. Ameddig a szem ellátott, mozdulatlan volt a fűtenger, csak néha szakította meg egy-egy ritkás facsoport. Lewis nagyot ásított, amikor egy alacsony ligetecske mellett robogtak el. - Mondja, Franklin, van fogalma egyáltalán, hogy merre vannak a tanyák? A tizedes megtörölte verejtékező homlokát. - Errefelé többnek is kell lenni. Bár, évekkel ezelőtt voltam itt utoljára. Lewis felsóhajtott, Gregory pedig Claytonhoz hajolt. - Nézzen csak oda, uram! - s kimutatott az ablakon a csenevész fácskák felé. Clayton kutatva végigfuttatta tekintetét a fákon, de nem látott semmi szokatlant. - Mit nézzek? - Ott! Azon a fán! Álljon meg, Phillips! Valamennyien a fákat kutatták a szemükkel. Először Lewisnek sikerült megpillantania valamit. - Én már látom - mondta. - Ott! Annak a fának az ágán - Clayton sóhajtott, kinyitotta az ajtót és kikászálódott a kocsiból. Néhány tétova lépést tett a fák felé, aztán meghökkenve megállt. - Mi a fene lehet az? Lewis szeme fölé ernyőzte a tenyerét. - Valami állatfej. - Micsoda?! - Levágott állatfej. Ázsiában teszik őket a fákra. Áldozatul az erdők és hegyek szellemének. Még sohasem látott ilyet? - Soha - mondta mogorván Clayton. Néhány lépéssel elérték a ligetet, karnyújtásnyira megközelitve a levágott állatfejet. A néhány napos véres fej egy néhai birkáé volt, s úgy döngtek körülötte a legyek, mint friss trágyadombon

szoktak falusi udvarokon. Gregory undorodva húzta el a száját. - Ronda látvány! És mennyi légy...! Gondolja, hogy a szőrmókok keze van a dologban? Clayton tanácstalanul széttárta a karját. Lewis izgatottan felkiáltott. - Nézzék! Még egy fej! A másik birkafej talán már évek óta ott lóghatott egy alacsony fa ágán: a fehérre csiszolódott koponya szemnyílásán húztak át egy vékony ágat: ezen függött az egész. A rendőrök tanácstalanul tébláboltak a birkafejek körül. Végül is Lewis törte meg a csendet. - Néhány évvel ezelőtt Svédországban láttam hasonlót. Csakhogy ott élő madarakat, ha jól emlékszem baglyokat szegeztek a bejárati ajtók szemöldökfájára. Rontás ellen. Barbár szokás. - Gondolja, hogy itt is valami ilyesmiről lehet szó? - Tudja a fene. Csak mondom. Lehet, hogy van valami közös bennük. A legelső tanyáig tizenhárom birkafejet számoltak össze, amelyek vagy ritkás ligetek satnya fáin, vagy hajdanvolt kerítések maradványain függtek. Voltak közöttük viszonylag frissek és olyanok is, amelyeket egészen fehérre koptatott az idő, a téli fagyok és a nyári eső. - Mégis csak jelenteniük kell valamit - morfondírozott Lewis, miközben Phillips bekormányozta a terepjárót egy düledező tanya udvarába. A motor hangjára riadtszemű kislány futott ki a házból, s ujját szájába kapva érdeklődve bámulta a férfiakat. Clayton barátságosan rámosolygott. - Szervusz, kicsim. Itthon vannak a szüleid? A gyermek lesütötte a szemét, és nem válaszolt. Az őrmester leguggolt mellé, megsimogatta a haját. - Nem kell félned tőlünk. A szüleiddel akarunk beszélni. Itthon vannak? A kislány már nem sütötte le a szemét, de még most sem felelt. - Ezzel nem sokra megyünk - sóhajtotta Franklin és kutatva nézett a tanya felé, hátha előbukkan valaki a ház mögül. - Hé! Van itt valaki? A házban semmi sem mozdult a kislány viszont váratlanul megszólalt. - Bácsi, te Mu vagy? Franklin megfordult a meglepetéstől. - Tessék? Hát te beszélni is tudsz? Mi vagyok én? - Te Mu vagy? - kérdezte éneklő hangsúllyal a gyerek. - Aligha - csóválta meg a fejét a tizedes. - Az apukám Franklin volt és én is az vagyok. Téged hogy hívnak? A kislány Franklinra bökött az ujjával. - Te Mu vagy! - Ha hiszed, ha nem, Franklin vagyok. Vagy egye fene, neked Frank bácsi. - Te Mu vagy!

A tizedes megtörölte a homlokát. - Rendben van. Én Mu vagyok, és akkor mi van? - Apa és anya félnek tőled. De én nem félek! Hol a szakállad. Mu? Clayton, aki eddig nem sokat törődött a beszélgetéssel, és a környéket pásztázta a tekintetével; egyszerre a kislány felé fordult. A hirtelen mozdulat megrémíthette a gyereket, mert az őrmesterre nyújtotta a nyelvét. - Beee! Téged nem szeretlek! Gregory Claytonhoz hajolt. - Ez nem normális, uram! Nézze a szemét! - Valóban? Én nem látok rajta semmi különöset. - Figyelje csak meg jobban, őrmester úr! Legalább tizenhárom éves és a szellemi színvonala... hm..., akár egy ötévesé. És a szeme... - Nem látok a szemén az égvilágon semmit! - A feleségem gyógypedagógus. Higgye el, uram, ez a gyerek nem normális! - Oké! - mondta Clayton, és sóhajtva lehajolt a kislányhoz. Engem nem szeretsz? - Nem - mondta a kislány. - És miért nem? A gyerek nem válaszolt, csak szopogatta tovább az ujját. - Őt szereted? - kérdezte Clayton Franklinra mutatva. - Szeretem - mosolygott a kislány. - A Mut szeretem. - Láttál már máskor is Mut? - kérdezte óvatosan Clayton. A kislány Franklinra nézett. - Mit adsz? A tizedes engedelmesen a zsebébe nyúlt, de hiába kotorászott benne, semmi nem akadt a kezébe. Clayton kinyitotta villámzáras oldalzsebét, kikotort belőle egy csomag rágógumit, és óvatosan a tizedes kezébe csúsztatta. Franklin a gyerek felé nyújtotta a csomagocskát. - Szereted a rágógumit? - Szeretem. - Itt van, tessék. Én adom neked, a Mu. - Köszi, Mu - mondta a kislány, és elvette a gumit. Ruhája alá rejtette, és közelebb húzódott Franklinhoz. - Kérdezzen maga, tizedes - suttogta Lewis, aki eddig szótlanul figyelte a történteket. - Hátha magának válaszol. - Láttál már máskor is Mut? - kérdezte Franklin összeráncolva a homlokát. - Egyszer láttalak téged - mondta a kislány. - Te nem láttál engem, mert elbújtam az ablak mögött. Apa és anya nagyon féltek és elfújták a lámpát. És azt mondták, hogy ne merjek nyikkanni. És Tednek bekötötték a száját, pedig Ted még egészen kicsike. Csak mindig sír. Nem szereted, ha Ted sír, Mu? - Hát... nem bánom, csak sírjon Ted. Azért szeretem - mondta Franklin. - Csak álltál az udvaron és ordítottál. A kezedben fejsze volt. Úgyis tudom, hogy a birka miatt lettél olyan pipás. - Tudod?

- Hát persze. Le kellett volna vágni egy birkát, és kitenni a nagy fa alá. A fejét pedig a kerítésre. De apa és Billy bácsi azt mondták, hogy egy frászt kapsz ezután, nem birkát. Ami van, az nekünk is kell! Franklin kétségbeesetten nézett Claytonra. Az őrmester birkafejet rajzolt a levegőbe és a fák felé mutatott, amelyek a düledező épületek mögött álltak. - Oda szoktátok felakasztani a húst. .. nekem? - kérdezte a tizedes engedelmesen. - Hát persze. Mióta Betty néni... Te voltál, Mu? Vagy egy másik Mu? - Betty néni? Ő is itt lakik? A kislány széles mosolyra húzta a száját. - Hova gondolsz? Hiszen Betty néni meghalt, nem tudod? Nem te voltál, Mu? Franklin nagyot nyelt. - Nem én voltam; kicsim. - Akkor egy másik Mu volt - bólintott engedékenyen a kislány. - Mit csinált a Mu Betty nénivel, kicsim? - s Franklin megsimogatta a kislány ragacsos haját. - Fejbe ütötte a fejszével. Csak úgy folyt a vére! Amikor én megláttam, már nem folyt. Csak feküdt Betty néni, és nézett a levegőbe. - Meghalt? - A tizedesnek elszorult a torka. - Iszonyú - suttogta Lewis és zsebkendőjével megtörölgette izzadó tenyerét. - Iszonyú! - Nagyon meghalt - mondta a kislány. - Eltemették? Volt itt rendőrség? A kislány nem válaszolt csak nézte Franklint nagy, kerek szemekkel. - Tudod, kicsim, olyan ... fekete ruhás bácsik, pisztollyal az oldalukon. Nem voltak itt? - Ó - nevetett fel a kislány. - A szemét zsarukra gondolsz? Nem volt itt senki! Apa és Billy bácsi ástak egy gödröt a nagy körtefa alatt Betty néninek. Akárcsak Fox bácsinak a Walter tanyán. - Hol? A kislány a távoli látóhatár felé mutatott. - Arra. A Walter tanyán. Fox bácsit is megölte a Mu. És Billy a bácsi apját... Az öt férfi kővé dermedve állt a kislány mellett. - Úristen! - mondta Gregory. - Mi folyik itt? - Egyről sem kaptak bejelentést? - kérdezte Clayton. A tizedes megrázta a fejét. - Jószerével azt sem tudjuk, hogy kik laknak a tanyákon. Mióta megszűnt a bejelentési kötelezettség... Úristen! Ki tudja, mióta ölik ezek az embereket! - Hol vannak a szüleid, kicsim? - kérdezte a tizedes újra a gyereket. A kislány a fákon túli mező felé intett.

- Átmentek az új ember tanyájára. - Új ember? - Így mondták. Ebben a pillanatban hangos gyereksírás hangzott fel az épületek felől. A kislány összerezzent, kiköpte a rágógumit a tenyerébe, a ruhája alá rejtette. - Teddy felébredt - mondta, megfordult és eliramodott. Csak úgy porzott a föld meztelen talpai nyomán. Lewis nagyot sóhajtott, és nekidőlt a kocsi oldalának. - Mit gondolnak, igaz, amit mond? Clayton megcsóválta a fejét. - Kitudja? Bár az az érzésem, hogy nem tudna ilyen értelmesen hazudni. Hm. Új ember, talán éppen Stockmant hívják így? - Stockman - Lewis összeráncolta a homlokát. - Mintha - már hallottam volna azt a nevet. - Naná! - szólt közbe Gregory. - Éppen a maga lapjában jelent meg a fényképe. Ő az a pasas, aki megtalálta Jack Renot. - Gyerünk, Phillips - karolt a rendőrbe Clayton. - Akármi történik is itt, beszélnünk kell Stockmannal. Halk káromkodással préselte be magát a kocsiba. Szeptember 27. 22 óra 05 perc. Stockman tanyája Meredek domboldalon kapaszkodtak felfelé a keskeny földút pora felhőként röppent a kerekek nyomán a magasba. Az útmenti fák ágairól varjak serege lebbent a levegőbe; hangos károgásuk a közeli őszt idézte. Amikor egy dombhajlat mögül eléjük bukkant Stockman farmja, Phillips leállította a motort, és elégedetten szemlélte a takaros, fehérre mázolt épületeket, és a végeláthatatlan, zöld facsemetékkel borított földeket. - Ez már egészen másképp néz ki - morogta Gregory és Claytonra nézett. - Gyalog megyünk, uram? Clayton nemet intett. - Kanyarodjunk csak az épületek elé. Nem hiszem, hogy érdemes lenne bekukkantani a csemetekertbe. A motor hangjára hatalmas vadászkutyák rontottak elő a fakerítés mögül, és körülvették a kocsit. A harsány kutyaugatásra jól megtermett, fiatal férfi sietett elő egy üvegtetejű melegházból, s erélyes hangon elkergette a csaholó állatokat. Megtörölte földes kezét kék kötényében és a kikászálódó férfiak felé kiáltott. - Már vártam magukat. Gondoltam, körül akarnak nézni nálam. Clayton, akinek sajgott a háta a lassan már huszadik órája tartó utazástól, mogorván rámordult. - Miből gondolja? A fiatal férfinak eltűnt a mosoly az arcáról, és zavartan lesütötte a szemét. - Mert én találtam meg a holttestet. Azt a szerencsétlen flótást Jack Renót. Ilyenkor, ha jól tudom, ki szokták hallgatni azt, aki rábukkant a hullára. Vagy rosszul tudom? Még nemigen ismerem a

helyi szokásokat. Daniel Claytonnak úgy tűnt, mintha a fickó magabiztos mondatai mögött céltudatos szemtelenség húzódna. Igyekezett elhessegetni rosszkedvét, és erőt véve magán, a többiek felé intett. - A longdale-i rendőrségtől vagyunk. Daniel Clayton őrmester. Ez itt Franklin tizedes, Gregory és Phillips rendőrök. - Lewist nem tartotta szükségesnek bemutatni. A fiatalember arca újra mosolyra szelídült. - Stockman. A városban már tettem egy rövid nyilatkozatot. Nem jönnének be a házba? Ha óhajtják, részletesen elmondok mindent. Bár... aligha lesznek okosabbak tőle. Bemenjünk? Clayton érezte, hogy valami megemelkedik a gyomrában, majd nyomban visszahullik a legalsó bugyorba. Alig evett egy-két szendfvicset, mióta kimerészkedtek erre az átkozott mezőre. Nagyot sóhajtott, és Lemondóan legyintett. - Nem szükséges. Csak pár mondat erejéig tartjuk fel, Mr. Stockman. - Kérem. - Az egész birtok az öné? A fiatalember meglepetten pillantott Claytonra. Nyilván egészen másfajta kérdést várt. - Hát persze - morogta zavartan. - Jobban mondva nem az enyém. Csak bérlő vagyok. A világ minden kincséért sem venném meg ezt a vacak földet - tette hozzá lehangoltan. - Vacak? - Ahogy mondom. Ha körülnéz, maga is láthatja, őrmester úr. Még a birkák is éhen döglenek ezen a semmi füvön. Clayton csodálkozva húzta fel a szemöldökét. - De azért önnek jól megy, nem? Nem olyan ez a tanya, mintha a tönk szélén állna a gazdája. Stockman felsóhajtott. Bár szívesen beszélt volna Jack Reno hullájáról, arra kellett válaszolnia, amit ez az álmos képű gyűrött mosolyú, fiatal őrmester kérdezett. - Na, igen - morogta beletörődve. - Csakhogy kívülről nem látszik, mekkora erőfeszítésembe került mindez. Aki csak a végeredményt látja... Clayton végigfuttatta tekintetét a melegházakon. - Mondja, Mr. Stockman, hogyan jutott eszébe zöldséget meg facsemetét ültetni errefelé, ahol ön szerint, olyan rossz a föld, hogy még a birkák is éhen döglenek? Stockman valahova messze, a házon túlra nézett; zsebébe nyúlt, cigarettát húzott elő. Megvárta, amíg Phillips tüzet ad, aztán a szemmel nem látható távolságba mutatott vele. - Déli ember vagyok, ahol mindenkinek a véréden van a palánta meg a csemetefa. Nem tudom, járt-e arra, őrmester úr? Clayton nemet intett. - Apámnak szép; nagy csemetekertészete volt. A Nagy Folyó deltájában. Csakhát, tudja őrmester, ahol sok a kertész és a jó föld, ott kicsi a kereslet. Így aztán csemeték helyett újoncokkal kezdtem foglalkozni.

- Katona volt? - Őrmester. Mint ön. - És aztán? - Aztán? Részt vettem a Nagy Afrikai Háborúban. Leszereltem, mert elegem lett az egészből. Rohadtul elegem. De nem hiszem, hogy ez a témához tartozik. Leverte cigarettája hamuját, s amikor senki sem szólt, folytatta. - Valami kis dohányt megspóroltam, meg is nősültem, gyerek is született, megélhetés után kellett néznem. Véletlenül kezembe került a longdale-iak hirdetése. Potom pénzért kínálták a bérletet. Ötödik éve már hogy itt élünk. De, istenemre mondom, őrmester, számolom a napot, amikor elmehetünk innét! - El akarnak menni? Stockman Claytonra csodálkozott. - Hát persze. Nem is épeszű, aki itt marad. - Csak nem fenyegette meg valaki, Mr. Stockman? A fiatalember felnevetett. - Dehogyis. Tudok én magamra vigyázni. Csak nézzen körül, őrmester. Longdale negyven mérföld, és sehol semmi, csak ez az elátkozott mező, amerre a szemünk ellát. Pénzt, nem mondom, ki lehet vágni belőle. Csak úgy kapkodják a városban a díszfáimat és a zöldségeimet. Bár néha arra Bondolok, hogy lennék inkább a Deltánál eszkimó... - Nincsenek szomszédai, Mr. Stockman, akikkel néhanapján... érti mire gondolok? A fiatalember felnevetett, keserű nevetéssel. - Szomszédaim? Dehogyis nincsenek. Csak éppen nem normálisak. Egyetlenegy sem. Claytonnak ismeretlen szellemkéz riadót dobolt az agyában. - Bárkivel előfordulhat, Mr. Stockman, hogy távoli emberek szokásait hülyeségnek tartja. Én például, ahogy leszereltem a flottától, ahol egyenruhában jártunk... Stockman hevesen félbeszakította. - Nem erről van szó, őrmester úr - mondta ingerülten. - Ezek az emberek tényleg hülyék! Nemcsak a szokásaik furcsák, amire Ön céloz. Buták, klinikai hülyék, mit mondjak még? - Valamennyien? Stockman bólintott. -... Valamennyien. A hülyeség minden fokozata megtalálható itt. Nem is értem, hogy a longdale-i doktorok még nem kaptak rájuk. Van közöttük csendes buta, ez a gyakoribb, és olyan is, aki kutyának képzeli magát és egész éjjel ugatja a holdat. Már ki sem merem engedni a gyerekeket esténként egyedül, ha pisilniük kell. - Ha ilyen hülyék, akkor hogy élnek meg egyáltalán? Stockman vállat vont. - Sehogysem. Csak tengenek-lergenek. Van néhány birkájuk és a szaporulaton élnek. Némelyik éve-k óta éhezik. Tulajdonképpen én látom el őket munkával. - Csakugyan? - Egyedül nem bírnánk a melót. Ne féljen, őrmester, tisztességes

hetibért fizetek nekik. Máshol már ekkora cikkeket írnának rólam az újságok, hogy én vagyok a környék megmentője. De tényleg nem akarnak tudni semmit arról a szegény ördögről, Jack Renőról? Clayton megrázta a fejét. - Mr. Stockman. Nem tapasztalt furcsa dolgokat errefelé az utóbbi időben? Szokatlan jelenségeket, éjszakai árnyakat? Stockman elkuncogta magát. - Magának Reno kinyiffantása nem elég furcsa? De valahányszor beszélni akarok róla, mindig leállít. Mi magának a fúrcsa őrmester? Clayton még egy utolsó kísérletet tett. - Nem látott Mukat? Stockman értetlenül meredt Claytonra. -. .. Miket? - Mukat. - Az meg mi a fene? - Nem látott fákra és kerítésekre függesztett birkafejeket? Stockman bólintott. - Dehogyisnem. Ezek a hülyék akasztják ki, miután levágták az állatot. Még az én kerítésemre is aggattak! - Nem tudja hogy miért? Stockman keserves képet vágott. - Mondtam, hogy ezek hülyék. Ha én mindent megkérdeznék, hogy mit, miért csinálnak, éppen olyan hülye lennék, mint ők. Biztosan félnek. Boszorkányoktól, kísértetektől: a jó ég tudja, mitől nem. Mondtam önnek, hogy Afrikában szolgáltam. Az afrikaiak is azért akasztanak talizmánokat a fákra, hogy megvédjék őket. Tiszta sor, nem? Az emberek mindenütt tök egyformák. Clayton összehúzta a szemöldökét és körülnézett. - Szóval, maga fizeti a szomszédait. Hol dolgoznak ilyenkor? - Ki itt, ki ott. Néhányan éppen a melegházban. Óhajt beszélni velük? - Ha lehetővé tenné. - Kérem, őrmester úr - készségeskedett a házigazda. - Bejönn hozzájuk, vagy hívjak ki egyet? Elkísérem a melegház ajtajáig. Addig az urak majd napoznak egyet. A hosszú, végeláthatatlan hosszúságban elnyúló melegházban katonás sorokban álltak a csemetefák. Clayton nemigen ismerte a zöldeket, de érezte, hogy egész vagyon rejtőzik a szürkére porosodott üvegtáblák alatt. A sorok között fedetlen fejű férfiak és nők kapálgattak; néha lehajoltak és kihajítottak egy-egy gazcsomót az ágyások között húzódó utcácskákra. Stockman elégedetten nézett végig birodalmán. - Azért is vagyok még itt, mert sajnálnám tönkretenni, amit a nagy semmiből csináltam. Ha visszamennék a Deltához, kezdhetnék mindent elölről. Clayton komoran kutatta végig a sorok között hajladozó embereket. Szeme megakadt egy piros inges, nagydarab legényen, aki halkan dudorászott és sebesen forgatta a kapát. Egyáltalán nem látszott ütődöttnek.

- Azt a pirosingest. Beszélhetnék vele, Mr. Stockman? Stockman nevetett. - Robyval? Ahogy akarja, őrmester. Szájába vette az ujját, és harsányat füttyentett. A piros inges felkapta a fejét és eldobta a kapát, amikor észrevette, hogy Stockman feléje integet. Lassú, kényelmes léptekkel a gazdához sétált és ráemelte hosszú, babaszempillákkal árnyékolt szemét. - Parancsol, uram? - Roby. Ez az úr szeretne feltenni neked néhány kérdést. Válaszolnál neki? A legény elmosolyodott. - Ó, hát hogyne! Ha arra gondol, amikor odacsináltunk Bonny néni ablaka alá, ő meg belelépett, hát elmondhatom. Istenuccse, jót röhögtünk. Clayton a legény izmos karjára fektette a tenyerét. - Valami mást kérdeznék tőled, Roby! - Mást? - Ühüm. Láttál már Mut? Roby arca elkomorult és kelletlenül bólintott. - Láttam. - Félsz tőle? - A Mutól mindenki fél. A Mutól félni kell. - Ismertél valakit, akit a Mu megölt? A fiatalember homloka izzadni kezdett, és segélytkérően pislantott jobbra-balra. - Én igazán... nem is tudom... Stockman, aki feszülten figyelte az eseményeket Clayton segítségére sietett. - Roby! Válaszolnod kell! Felelj őszintén arra, amit az őrmester úr kérdezett. A legény keserves képet vágott. - Hát, igazán... Megölte Boris apót... a kis Tracyt, Murray-t... az öreg Dallast. Többre nem emlékszek. - Hova tettétek a halottakat, Roby? A legény csodálkozva bámult Claytonra. - Hova? Hát ahova valók! Gödörbe! Stockman megragadta Clayton karját. - őrmester úr! Mi az Úristen történik itt? Kik azok az átkozott Muk? És mi folyik itt egyáltalán? Clayton levette a sapkáját, megtörölgette nedvesen fénylő haját. - Hogy mi folyik itt? Alighanem az évszázad tömeggyilkossága, Mr. Stockman. Ha csak nem számítjuk az ön kis vidám, afrikai háborúját. Szeptember 28. 10 óra 12 perc. Longdale városa Az első óriási meglepetés akkor érte Daniel Claytont, amikor elkérte a szobakulcsot a portán. A szőke, ismeretlen portáslegény megvonta a vállát, és széttárta a karját. - Sajnálom, uram. Ilyen nevű lakónk nincs. Clayton behunyta a szemét, és újra kinyitotta. Ha nem szégyenli,

belecsípett volna a karjába. - Hogyhogy nincs? - Nincs, uram. Clayton úgy érezte, mintha pimasz és nemtörődöm lenne a hangja. Elővette igazoló plakettjét és a portás orra alá dugta. - Rendőrség. Nyöszörögjön, pajtás. A portás valóban megrémült. Megigazította a nyakkendőjét, mintha fojtogatná a szorosra kötött csomó. - Elnézést, őrmester úr, de nem tudok mást mondani. Hányas szoba is...? - Négyszáznyolc. - Uram... ott pillanatnyilag egy fekete bőrű család lakik. Ebben a szempillantásban kövér, szemüveges férfi tűnt fel a látóhatáron. - Isten hozta, Mr. Clayton - mondta és barátságosan elmosolyodott. - Csak nincs valami probléma? - Az ég világon semmi - mondta Clayton és zsebre vágta igazoló lapját. - Ha azt a csekélységet nem számítjuk, hogy nem lakom sehol. - Nem világosítottad fel az őrmester urat, Sam? - Sam rémülten igazgatta a nyakkendőjét. - Én sem tudok semmiről, uram. - A pokolba veletek! Majd adok Morrisnak... Nos, őrmester úr a felesége szóbeli üzenetet hagyott hátra, és a villa címét, ahova költözött. A "Zöld Villáét". Ragyogó, nem? Clayton megtántorodott és belekapaszkodott a pultba. Érezte, hogy most tör ki rajta az elmúlt huszonnégy óra minden kínja. Ha nem ülhet le azonnal, összeesik. Alaposan alábecsülte azonban az állóképességét. Nem esett össze még akkor sem, amikor a kövér, szemüveges portás hosszasan ecsetelte a Zöld Villa szépségeit. - Jó egy hónapja hogy üresen áll. Tudja, amiatt a balhé miatt nem akar beköltözni senki. A sok hülye azt hiszi, hogy visszajárnak éjjelente. Bárcsak én kaphattam volna meg! Miattam járkálhatnának, amíg le nem kopik a lábuk, már ha a kísérteteknek van lábuk egyáltalán. Gratulálok, uram. További, ködös öt perc alatt megtudta, hogy Molly tegnap este költözött el, és azt az üzenetet hagyta hátra, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön utána. Clayton kitántorgott az ajtón, és még ugyanazzal a lendülettel betántorgott az utca túlsó oldalán lévő ételbárba. Valószínűleg rendelt is, mert arra ocsúdott fel, hogy a szőke copfos pincérlány tojást, sonkát és két csésze jó erős feketekávét tesz elé. - Ahogy parancsolta, uram. Erősre főztük. Clayton nem tudott visszaemlékezni rá, hogy bármit is kért volna. Amíg a tojást ette és kávét ivott rá, megpróbálta tisztázni az elmúlt nap eseményeit. A Muk és Molly úgy összekeveredtek, hogy már abban sem volt biztos, nem Mollyt kereste-e a londgale-i mezőn.

Tompa volt az agya, mint a köszörületlen kés. Megette a tojást, és ismét szürke köd borult az agyára. Amikor a taxis kitette a Zöld Villa előtt, percekbe tellett, amíg rájött hogy mit is keres itt, a város szélén. A taxi ajtaja hangosan csattant, s ez némiképpen visszakergette a valóságba. Felnézett a hatalmas platánokkal szegélyezett utcasor felett ragyogó kék égre, s úgy érezte, ismét otthon, Ausztráliában van. Várta, hogy meghallja a kikötő felől ideszűrődő hullámmorajt és gépzenét. Önkéntelenül is hátrarántotta a kezét, hogy ellenőrizze, megvan-e a hátizsákja. Tudta, hogy hamarosan fel kell szállnia a hajóra, és ha jól emlékszik Japán felé futnak ki, hogy... - Daniel! Felkapta a fejét. A fák közül Molly hangja csalogatta. - Daníel! Nem értette hogyan keveredhetett Molly a játékba, hiszen amikor Japánba indult a hadihajó fedélzetén, még nem is ismerte Mollyt. Nekitámasztotta fejét a zöldrácsos vaskapunak és várta, hogy felébredjen. Meg volt róla győződve, hogy mindaz, ami történik vele álom, csak azt nem tudta, milyen lesz az a valóság, amire ébred. A valóság nem volt ellenszenves. A Zöld Villa hatalmas, kétszintes építmény volt, a XVIII. század angol stílusában. Az ablakokat zöld zsalu takarta minden bizonnyal erről kapta a ház a nevét, mivel a falak halványsárga színben tündököltek. A villa kertjében az utca platánfáihoz hasonlóan megtermett gesztenyék sorakoztak, s a barna gesztenyegombócok vidáman gurultak lépéseik nyomán. Clayton arra ébredt, hogy Molly a karját fogja és a kerten keresztül a ház felé kormányozza. - Tetszik, Dan? Felmentek a lépcsőn, s Molly egy kerek vaskarikával megütötte a faajtót. Az ajtó kinyílott: ismeretlen, vörös hajjal keretezett női arc nézett szembe Claytonnal. - Jó reggelt, uram. - Ez ki? - kérdezte Daniel rekedten. - Dolly. Ő Dolly - mondta Molly mosolyogva, aztán Clayton karjára fektette a tenyerét. - Csak nyugi, Daniel, mindent elmagyarázok. Erre azonban egyelőre nem került sor. Clayton a hallban meglátott egy heverőt és odatántorgott hozzá. Nem törődve Molly kérlelő kiáltásaival ráfeküdt, és a fal felé fordult. Azt már nem érezte, hogy Molly percekkel később vadonatúj, kockás takarót tesz rá. Késő délután volt, amikor Daniel Clayton felébredt. A lenyugvó nap halvány fénye beszűrődött az ablakon. Ébredése utáni első pillanatokban fogalma sem volt róla, hol lehet. Csak amikor megpillantotta az egyik óriási ablak alatt kötögető Mollyt, jutott eszébe minden, ami a Zöld Vüla kertjében történt vele. Molly ránézett és ölébe csúsztatta a tűket. - Csakhogy felébredtél, Dan. Már háromszor telefonált ide valami Franklin.

Clayton felkönyökölt a heverőn, és csodálkozva bámulta a szobát betöltő vaskos, diófa garnitúrát. Az asztalok furcsa, de mégis szépformájú lábán, a székek háttámláján és az ugyancsak faragott csillár kecses ívén régmúlt mesterek keze érződött. - Nem is tudtam, hogy telefonunk is van. - Minden szobában külön készülék - mondta büszkén Molly. Felállt, letette a székre a kötőtűket, a gombolyagot, és Clayton heverőjéhez sétált. Clayton megfigyelte, hogy egyre nehezebb a járása. Molly lehajolt és homlokon csókolta Claytont. - Hogy tetszik, Dan? Clayton felült, és lelógatta lábát a heverőről. Cipője kifűzetlenül árválkodott a szőnyegen. - Hogy kerültünk ide, Molly? Molly elmosolyodott. - Hiszen beszéltem róla, Dan. - Erről? - Hát persze! Hogy Theresa felajánlotta... - De azt is mondtad, hogy egy vagyonba kerül, és... - A város megelőlegezte, Dan. - Ki az a város, Molly? - A polgármester. Mitchell polgármester. Ráérünk részletekben kifizetni. És megsúgta, hogy egyelőre nem kell sietnünk a részletekkel. Érted? - Nem - mondta Clayton őszintén. Molly enyhe ingerültséggel az arcán megcsóválta a fejét. - Mit lehet ezen nem érteni, Daniel? Ha nem tudnád, befutott ember lettél. Olvastad a lapokat? - Nem volt időm. Dolgoztam, ugyanis. - Akkor olvasd el! Te vagy az ifjúság szeme fénye, a bálvány. Ha akarod, lábaid elé teszik az egész várost. Azt tervezi az Ifjúsági Liga, hogy kormányzónak jelöltet. Clayton összeszorította a kezét, és öklével megütögette a halántékát. - Úristen! De hiszen nem csináltam semmit! - Na és? Ébredj fel, Dan! Ez nem Ausztrália, hanem Amerika! Nem falu, hanem város! Theresa megmondta, hogy ránk ragyogott isten napja. Most te kellesz nekik! Theresa azt mondta, hogy valahogy így kezdték ők is. És... hogy addig kell kihasználni a lehetőségeket, amíg tart ez az euforikus hangulat. - Még mindig nem értem ... hogy miért? - Én, igazán, Daniel! Az újságok tele vannak vele, hogy szőrnyek, marslakók és a pokol tudja kik törnek ellenünk, és hogy te meg fogsz védeni bennünket. Még a jehovisták is tiszteletbeli tagjukká választottak, a buddhisták meg valami bodhiszattyának jelöltek. Jó, nem? - Marha jó. Mindenesetre engem is megkérdezhettél volna. - Hiszen kérdeztelek. Azt mondtad, hogy oké. Clayton esküdni mert volna, hogy semmi ilyesmit nem mondott. - Mennyibe került? - kérdezte szárazon.

- Másfél millióba. - Csak? Molly felugrott, és Clayton olyan szikrákat látott a szemében, amilyeneket még sohasem látott benne. És nem is hitte, hogy látni fog valaha is. - Az isten megáldjon, Daniel Clayton, mi a bajod velem? Olyan vagy, mint a kutya, amely elől elhúzták az ebédjét. Hát mi rosszat tettem neked? Nézz csak körül! Itt állt ez a villa üresen; mi megkaptuk jutányos áron. Évtizedes részletfizetésre. Ha nem foglalom el, holnap elfoglalja más. Mit akarsz egyáltalán? Talán költözzem vissza a gyerekeddel a hasamba abba az elátkozott városba, és hallgassam, hogy a szőrmókok, vagy azok az istenverte marslakók szerenádot adnak az ablakom alatt baltakísérettel? Mit akarsz Daniel? Mit? Clayton nem válaszolt. Tényleg, mit is akar valójában? - És... hogyan képzeled tovább, Molly? - nyögte keservesen. Mony dacosan kihúzta magát. - Azt is mondtam neked, hogy dolgozni fogok! - És a gyerek, Molly? - Fogadunk mellé egy dadát. Megtehetjük, Dan. Tudod mit hoz a közös bolt? - Közös bolt? Molly dühösen felcsattant. - Ne akard bemagyarázni, Daniel Clayton, hogy semmire sem emlékszel abból, amit tegnapelőtt mondtam neked! Betársultam a Cindyhez. Amíg te a szőrmókjaidat hajkurásztad, megírtuk a szerződést. Cindy társa vagyok, Daniel. - Honnan vetted hozzá a pénzt? - Louis Breton kölcsönözte. Ma délután dobja piacra a szőrmók figurákat. Tisztes haszonhoz jutsz te is, Daniel! - Clayton lehajolt és a cipője után nyúlt. Molly megfogta a kezét és a hasára tette. - Nem sokára lehet hogy egy-két hét múlva apa leszel Dan! Claytont minden más alkalommal vad örömmel töltötte volna el az apaság közelgő ténye, most azonban döbbenten érezte, hogy nem tud igazán örülni neki. Molly hozzábújt és hízelkedni kezdett, mint egy macska. Clayton legszívesebben visszahúzódott volna, hiszen ez ugyanolyan idegen volt Mollytól, mint azok a furcsa fények a szemében. - Nem kell izgulnod Daniel - dorombolta. - a Mitchell mindent elmagyarázott. Peacock elmegy a fenébe, te pedig átveszed a rendőrség irányítását. És dolgoznod sem kell, Daniel. Nyugodtan foglalkozhatsz az üzlettel. Tudod, Steve... - Nem tudom. - Persze, persze még nem is tudhatod. Szóval, Cindy unokaöccsének a fia, Steve, különben roppant törekvő és szimpatikus fickó, jövőre a rendőrtisztire készül, és mi úgy képzeljük... - Mi? - Csak beszélgettünk róla a tegnapi teán. Te nyugodtan beszállhatsz az üzletbe, Steve meg...

- De hát én mindig rendőr akartam lenni, Molly! Molly felállt és az ablakhoz totyogott. Felvette tűit és a gombolyagot. Mozdulatlanul tartotta a pamutgolyót a tenyerén, aztán dühösen átszúrta egy tűvel. - Az ember egyszer eljut arra a pontra, hogy felül kell vizsgálnia addig elveit, Daniel! Emlékezz vissza, én is kenguruvédő voltam. Ma pedig már jószerével azt sem tudom, milyen egy kenguru. De én tudok változtatni, Dan! Én tudok áldozatot hozni a családomért! Akkor mi a jó istenért nem tudsz te is? Miért ragaszkodsz ilyen csökönyösen nevetséges gyerekkori ábrándjaidhoz? Miért? - Ilyen vagyok - mondta Clayton. - Csakhogy nem vagy egyedül, Dan! Mi is itt vagyunk, és ránk is gondolnod kell. Egyáltalán, korábban kellett volna ezt az egészet meggondolnod, Dan! Clayton szó nélkül felhúzta a cipőjét és a kijárati ajtó felé igyekezett. - Hova mész, Dan? Szinte futva vágott át a kerten csak úgy suhogott a fű a talpa alatt. - Legalább egyél valamit, Dan! Mint óriási könnycseppek kopogtak mögötte a gesztenyék. Szeptember 28. 21 óra 00 perc. Longdale város rendőrkapitánysága A rém- vagy szőrmók-csoport Clayton szobájában táborozott. Clayton a sebtében rendelkezésére bocsátott kopott, óriási asztal mögött trónolt: Franklin, Gregory és Phillips kényelmetlenül szorongtak a ki tudja honnan szerzett faszékeken, Lewis pedig egyenesen az ablakpárkányon kuporgott. Az őrmester csak nemrégiben tért vissza Peacocktól, akinek részletesen beszámolt az expedícióról. Clayton behunyta a szemét és megnyomogatta égő szemhéját. - A dolgok tehát így állnak, uraim. Még az éjszaka elrepülök Franklin őrmesterrel. Lewisnek valahogy nem tetszett az egész. Kapitány, aki el akarja hagyni a süllyedő hajót. - Biztos benne, Daniel, hogy okosan teszi? Én a maga helyébe tapodtat sem tennék, amíg el nem kapnám a szőrmókokat. Ez már csak türelem dolga. Az őrmester bólintott. - Kétségkívül. Csak az a kérdés, hogy mindezzel megoldottuk-e az ügyet? - Ezt hogy érti, uram? - kérdezte Gregory. Clayton összekulcsolta a kezét az asztal lapján. - Fussunk csak végig az eseményeken. Volt egy gyilkosságunk: megölték Jack Renót; a postást. Az is bebizonyosodott, hogy a szőrmókok tették, vagyis: nem teljesen normális kinézetű és erejű emberek. Némelyiküknek három szeme van, több keze, fülük nincs... és a többi. Ha elfelejtjük azt a lehetőséget, hogy a több évszázaddal ezelőtt eltemetett metropolis árnyai kísértenek, arra

kell gondolnunk, hogy idegen bolygóról érkezett értelmes lényekkel van dolgunk. - Lehetséges ez? - kérdezte meghökkenve Gregory. - Minden lehetséges, csak egy-két apróság erősen megkérdőjelezi ezt a feltevést. Ha űrhajón jöttek ide, márpedig mi mással szelhették volna át a csillagközi távolságot, akkor a technikai kultúrájuk magasabb a miénknél. És ha így van, mi a fenéért bolyonganak évtizede a longdale-i mezőkön, miért nem próbálnak normális kapcsolatba lépni velünk? Miért ölik a békés farmereket és miért üldözik megszállottan az ismeretlen Kowalskyt? Ráadásul, gondoljanak csak arra, hogy minden fegyverük néhány lopott balta. Nagyon is földi szaga van ennek az egésznek. Lewis hitetlenkedve rázogatta a fejét. - Gondolja, valakik maskarába öltöztek, hogy elüldözzék földjeikről a farmereket? - Aligha - sóhajtotta Clayton. - Nem kell az a vidék senkinek. - Hát akkor? Ha elkapnánk őket minden kiderülne. - Ha elkapnánk - mondta Clayton. - Éppen ez az... És ha mégsem derülne ki semmi? Vagy ha újabb és újabb szőrmókok bukkannának fel az idők végezetéig? Valahol másutt van a megoldás... Biztos vagyok benne, hogy se nem űrhajósok, se nem kísértetek, sem pedig álruhás csirkefogók. Valami mások. - Jó, jó, de micsodák? - türelmetlenkedett az újságíró. - Ha én azt tudnám! - sóhajtotta Clayton. - Akkor nem kellene irattárban turkálnom. - De hát mit akarnak ezek itt egyáltalán? Miért éppen Longdale-t szúrták ki maguknak? - Éppen ez a titok forrása, Gregory. Ha erre rá tudnánk jönni, azt hiszem mindent megértenénk. Alighanem itt keresik azt a bizonyos Kowalskyt. Egy újabb rejtély. - Azért jöttek ide és azért ölnek, mert mindenkiben Kowalskyt látnak. Elismerem, első hallásra hihetetlennek tűnik, de érzem, hogy ez a dolog lényege. Valahol itt bujkál az a titokzatos Kowalsky - Csak nem a tiszteletes mégis? - feszengett Franklin. - Nem valószínű. A szőrmókok nem ismerik Kowalskyt. Ha ismernék, nem őt látnák mindenkiben. Lewis lekászálódott az ablakpárkányról. - Lehetséges, hogy igaza van, Daniel. De még mindig nem látom be, miért kell archívumokban turkálnia? - Azért - mondta Clayton - mert szerintem a szőrmókok ügye összefügg a Halott Város elnéptelenedésével. És általába a Halott Várossal. Elfelejtették már, hogy mi volt ott az éjjel? A himbálózó csillárt, a vérpatak a parketta alatt és a kertben, a véresőt, amiről én meséltem maguknak? - Meggyőződésem - folytatta Clayton - hogy a szőrmókok és a Halott Város összetartoznak. Ha megtaláljuk a kulcsát, kinyílik vele a titkok zárja. Bocsánat a túl költői kifejezésért. - Mit akar tenni, Daniel? - Elutazom Franklinnal a Nemzeti Archívumba. A városi anyagot

ugyanis három évvel ezelőtt megsemmisítették. Egy órája beszéltem a Központi Archívum vezetőjével. Három évvel ezelőtt központi utasításra, égetőkamrába küldték a Halott Város összes dokumentumát. - Talán volt, aki belenézett - mondta Lewis. Clayton megrázta a fejét. - Senkit sem találtam. Az összes dokumentum, mióta a Halott Város elnyerte kifejező nevét, hivatalosan lepecsételve a titkos irattárban hevert. Az engedélylisták tanúsága szerint, lezárásuk óta ki sem nyitották a csomagokat. - Ez annyit jelent, hogy...? - Valaki, vagy valakik megakadályozták, hogy bárki is betekintést nyerhessen a Halott Város dokumentumaiba, majd egy kedvező időpontban megsemmisítették az egészet. - Gondolja, hogy vannak ide vonatkozó papírok másutt is? - kérdezte Gregory. - Ebben bízom. A Nemzeti Archívumban lévőket nem könnyű eltüntetni. Még igen nagy hatalommal sem. A szenátus jóváhagyása szükséges hozzá, és az Elnök szignója. - És ha ennek ellenére megtették? - Akkor még mindig van egy dobásom. - Micsoda? Clayton az asztalfiókba nyúlt, és gyűrött papírokat húzott ki belőle. - Ezek. Lewis nézte őket, anélkül hogy hozzájuk ért volna. - Ezek a levelek, amiket én bányásztam ki az archívumból? Mit kezd velük, Daniel? - Először is rajtuk van a címzett neve. - A tíz év előtti címmel. Tudja mit keres maga, Dan? Gombostűt pt a szénakazalban. Clayton visszasöpörte a leveleket a fiókba. - Csak egy kis mázli kell, és megtalálom valamelyiküket. És ha megtudtam, hogy miért néptelenedett el a Halott Város, azt is tudni fogom, hogy kicsodák a szőrmókok. Tenne nekem egy óriási szívességet, Lewis? - Természetesen - mondta az újságíró nyugodtan. - Ne csináljon nagy ügyet a dologból, amíg vissza nem térek Franklinnal. Nem szeretném, ha minden összekuszálódna. Apropó, Lewis! Van valami elképzelése arról, hogy miért hülye minden farmer a longdale-i mezőkön? - Őszintén szólva... - Látja, ezt is meg kell tudnom! Alighanem ez is hozzátartozott a Halott Város titkához. Ha minden jól megy, negyvennyolc órán belül újra itthon vagyunk. Addig Gregory majd tartja a frontot. És ha pokoli szerencsénk van, a szőrmórok a fenekükön maradnak addig. Október 1. Longdale városa A szőrmókok azonban nem maradtak a fenekükön. Október 1-jén, a

kora reggeli órákban, Stockman farmer, nem messze leghosszabb üvegházától szétvert fejű kisgyerek hullájára bukkant. A nyomok arra utaltak, hogy az egyelőre még azonosítatlan kis áldozat fejét baltával verték szét, és a tettesek a szőrmókok voltak. Az újabb hulla s főleg az a tény, hogy az áldozat kisgyerek, felháborította a longdale-i közvéleményt. Még a délután folyamán tekintélyes polgárokból alakult küldöttség kereste fel a polgármestert és követelte, hogy a rendkívüli körülményekre való tekintettel vessék be a nemzeti gárdát. A polgármester leültette a delegációt, kávéval kínálta a sörhöz szokott polgárokat, majd néhány percre elnézést kért és átsietett kisebbik dolgozószobájába. Izgatottan tárcsázott, s amikor Peacock felvette a kagylót, akkorát ordított bele, hogy a rendőrfőnök a szívéhez kapott. - Ide figyeljen, Peacock! Ki van rúgva, megértette? A rendőrfőnök nagyot nyelt, és masszírozni kezdte szíve tájékát. - Mi történt, polgármester úr? - Ezt én kérdezem magától! Talán nem tudja, hogy a szőrmó kok megint kinyírtak valakit? És ráadásul egy fekete gyereket. Tudja mit jelent ez? - Elkapjuk őket. - Ez a minimum - mondta a polgármester némiképpen lecsillapodva. - Figyeljen ide, Peacock! Itt ül nálam egy küldöttség és követeli, hogy kérjem az Elnököt, vesse be a nemzeti gárdát. Tudja ez mit jelent, Peacock? - Hát... - Hogy maga is és én is megbuktunk. A legközelebbi választáson annyi esélyünk sem lesz, mint egy rothadt almának a legmagasabb ágon. Hol van Clayton? - Elutazott - morogta bizonytalanul Peacock. Mitchell polgármester azt hitte, rosszul hall. - Mit csinált? Elutazott? Hova? Ki adott rá engedélyt? - A Nemzeti Archívumba. Az a teóriája ugyanis, hogy a Halott Város... A polgármester újra ordítani kezdett. - Meg vannak maguk veszve, Peacock? A szőrmókok halomra öldösik az embereket, a rendőrség meg archívumokban turkál? Fogják el nekem a szörnyeket, lőjék agyon őket, vagy tapossák ki a belüket, de ne szarakodjanak! Van néhány használható embere? - Természetesen. Mulligan... - Jézusmária! - nyögte a polgármester. - Éppen az a kétbalkezes Mulligan?! Bánomisén. Hanem azért még felelni fog, hogy Claytont elengedte! Mit gondol, miért fizeti a város a rendőrséget? Hogy állami pénzen archívumos kislányokkal szűrjék össze a levet? A jó kutya szentségit! - ezzel levágta a kagylót. Mitshell polgármester visszaballagott a tárgyalóba, és nagy nehezen lerázta a küldöttséget. Közölte velük, hogy a nemzeti gárda összehívására ugyan egyelőre nincs lehetőség, de a rendőrség mindent megtesz, hogy mihamarabb lakat alá tegyék a gyilkosokat. Mindegyikükkel kezet rázott, és az ajtóig kísérte

őket. Aztán beleroskadt legkényelmesebb karosszékébe, és gazdag szókincséhez méltó, válogatott szidalmakkal halmozta el Peacockot, Claytont, Mulligant és végül azokat a megveszekedett, és minden bizonnyal demokrata szőrmókokat. A bomba a kora délutáni órákban robbant, amikor az utcára került a Longdale-i Napi Hírek délutáni, első kiadása. Amikor Mitchell polgármester végigolvasta az első, teljes két oldalt, biztos volt benne, hogy nincs a világon olyan hatalom, amely megmenthetné a bukástól. A Napi Hírek színes riportban számolt be a longdale-i mezőkön tevékenykedő farmerek házai körül található, régebbi és újabb keletű sírok exhumálásáról, a feltárás körülményeiről. Az aprólékos leírásból olyan pokoli jelenetek tárultak a polgármester elé, hogy még a dörzsölt bürokratát is döbbenettel töltötték el. A Clayton távollétében újjászervezett szőrmókcsoportot ideiglenesen Mulligan hadnagy vezette. Amikor Gregory jelentette neki, hogy az előző napi vizsgálatok újabb áldozatokra engednek következtetni, sebtében összeállított egy exhumáló brigádot. Velük tartott a Napi Hírek egy jó tollú és jó gyomrú fotóriportere is, akinek végül is a várost- és gyomrotkavaró riportokat köszönhették. Az exhumáló brigád már az első tanyánál sikerrel járt, bár a siker szót a Napi Hírek idézőjelbe tette. Egy ágasbogas, százéves diófa alatt két sírra leltek: az öreg Wilhelm Fox és felesége sírjára, akik a homályos és ellentmondó vallomások szerint, jó öt évvel ezelőtt hunytak el. A nyomok egyértelműen arra mutattak, hogy mindkettőjük fejét baltával, vagy egyéb, éles tárggyal verték szét. Wilhelm Foxék ügyére végül is nem sikerült fényt deríteni, mivel a hajdani Fox-házban már idegenek éltek, akik önkényesen vették birtokukba az elhagyott tanyát. A sírokat tisztelték és a függetlenség ünnepén virágokkal borították el. De hogy végül is ki temette el az elhunytakat, és hogy maradtak-e hozzátartozóik, arra ők sem tudtak válaszolni. A csoport tovább ment és folytatta munkáját. A délutáni, első kiadásig tizenkét szétvert fejű holttestet sikerült kiásni: köztük néhány gyerekét is. A tizenkettőből hat még bekerülhetett az első kiadásba. Lewis, amikor kezébe került a konkurrens hírmagazin, azonnal leállíttatta lapja nyomdai munkálatait. Gépírójához vágtatott és diktálni kezdett. Igyekezett tompítani a bulvárlap által óriásira nagyított tények élét és megnyugtatni a közvéleményt. Tudta azonban, hogy bármit tesz is, ettől a tények még tények maradnak, s a lakosság hangulatát már eddig is alaposan befolyásolták a titokzatos gyilkosokról szállongó híresztelések. A Napi Hírek első száma akkor hagyta el a nyomdát, amikor a közhivatalokban és az üzemekben megkezdődött az ebédidő. Az emberek többsége kiáramlott az utcákra, hogy a forró betontömbök árnyékában meghúzódó kisvendéglőkben, talponállókban fogyassza el

ebédjét s a hozzávaló gyömbérsör, vagy fekete mellett belelapozzon a délutáni kiadásba. S amikor a Longdale-i Napló némi késéssel megjelent, már késő volt. A levegőben ott szállongott a tömeghisztéria; az emberek csoportokba verődve követelték a szőrmókok fejét. Röviddel ebédidő után Mulligan befejezte az első exhumálási napot s a tanyáknál készített jegyzőkönyvekkel felfegyverkezve, csoportja kíséretében bevonult Peacockhoz. Gregory és Phillips csak kedvetlenül követték, hiszen lelkük mélyén sajnálták Claytont, amiért Mulligan közönségesen és brutálisan elragadta tőle az ügyet. Az is kétségtelen tény volt viszont, hogy Clayton magától tűnt el az ütközet színhelyéről. És Lewis sem mutatkozott még ezen a napon. Mulligan letette Peacock elé a jegyzőkönyveket. - Itt vannak a papírok, uram. Tizenkét hulla megfelel? A rendőrfelügyelő válaszolni akart, amikor megszólalt asztalán a telefon. Felvette, majd kikerekedett a szeme, ahogy az első mondatokat meghallotta. - Igen. Természetesen - nyögte, aztán leejtette a kagylót. - A polgármester... Mitchell van itt - mondta elsápadva és felpattant, hogy eléje siessen. Mielőtt azonban sikerült volna, az ajtó kitárult, és Mitchell polgármester köpcös alakja nyomakodott be rajta. Hárman kísérték: három ismeretlen, keményképű fickó, terepszínű katonai ponyvaruhába öltözve. - Csak folytassák, uraim, ne zavartassák magukat - mondta a polgármester. S bár mosolygott, hangjában néhány fonttal több volt a gúny, mint a megértés. - Parancsoljon, polgármester úr - toporgott a rendőrfelügyelő. és maga húzogatta nagy buzgalmában Mitchell alá a széket. A rendőrök is felálltak és átengedték helyeiket a frissen érkezetteknek. Egyedül Mulligan maradt ülve. A polgármester kényelmesen elhelyezkedett Peacock székében, és végighordozta vészterhes tekintetét az összegyülekezetteken. - Látták az újságokat? - tette fel a felesleges kérdést. Peacock buzgón bólogatott. - Természetesen. Embereim végezték a feltárást, illetve az ex... A polgármester egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta. - Tudják milyen a hangulat az utcán? Erre már senki nem mert válaszolni. - Hát akkor elmondom - dörmögte a polgármester. - Olyan amilyen talán soha nem volt még ebben a városban, sem pedig semmilyen városban ezen az átkozott kontinensen. Megértik, ugye? Tíz éve gyilkolnak embereket, közvetlen Longdale szomszédságában, anélkül hogy a rendőrségnek a leghalványabb sejtelme is lenne a dologról. Az emberek végleges megoldást és fejeket követelnek. Elsősorban a gyilkosok fejét, de más fejek is lehullhatnak! - s jelentőségteljesen Peacockra nézett. - Mi mindent megteszünk, uram - nyögte a rendőrfőnök. - Tudják legalább, hogy kik a gyilkosok? - tette fel a

legkézenfekvőbb kérdést Mitchell. - Természetesen a szőrmókok! - És kik a szőrmókok? Peacock Mulliganra bámult. Hangtalanul mozgott a szája, mintha magában beszélne. - Az emberek arról beszélnek az utcákon, hogy a Halott Város lakói ölnek. Hogy a rendőrség nem tesz semmit a Halott Város megtisztításáért. Huligánok, kőszeresek, csirkefogók özönlötték el a környéket. Talán ők a szőrmókok. Mi a véleménye, rendőrfelügyelő úr? - Nem tudom, uram, nem hiszem - nyögte Peacock. - A Halott Város lényegében halott. Alighanem csak két család él benne átmenetileg. - És ha ők azok? Peacock tiltakozni akart, de a polgármester ismét beléfojtotta a szót. - Nem állítok semmit, Peacock, csak feltételezek, mint az emberek az utcán. Tudja mi történik odakinn? A vállalatok nagyrészében leállt a munka, s az anyák az óvodákba rohannak a gyermekeikért. Az iskolákban azonnali hatállyal kirándulási tilalmat rendeltek el, a távolsági járatok vezetői nem hajlandók a régi bérért fuvart vállalni a longdale-i mezők felé, kiváltképpen éjszaka. Még néhány nap és Longdale-ban megáll az élet. Tud erről, Peacock? A rendőrfelügyelő lehajtotta a fejét és hallgatott. - Nincs szándékomban szemrehányást tenni a módszerei miatt, de senki nem érti, és ebben én is csatlakozom a többiekhez, hogy miért engedte el Clayton őrmestert. Hol van Clayton, amikor most mindenkinek a longdale-i mezőn lenne a helye? - Clayton elhúzta a csíkot - mondta rosszindulatú mosollyal Mulligan. - Hogyhogy elhúzta? - Valami mondvacsinált üggyel. Hogy az állami Archívumban kell utánanéznie egysmásnak. Én eleve nem értettem egyet ezzel a megoldással, de... - elharapva a mondatot Peacockra nézett. Ekkor az egyik terepszínruhás fiatalember felemelte a kezét és szót kért. - Bursan vagyok - mondta, és biccentett Peacock felé. - Az Ifjúsági Védelmi Liga vezetősége nevében jöttem. Eredetileg az volt a szándékom, hogy felajánljam önnek a Liga ötezer tagjának a segítségét. Ahogy azonban az önök szavait hallgatom, egyre nő bennem a bizonytalanság. Az az érzésem, hogy nem segítenünk kell önöknek, hanem egyenesen nekünk kell kezünkbe vennünk az ügyet. - No, de kérem! - tiltakozott Peacock. - A dolog egyszerű és világos - mondta a fiatal férfi és gúnyosan elmosolyodott. - Délután kinyittatom a raktárat és kiosztjuk a fegyvereket. A Liga valamennyi tagja gyakorlott céllövő. Most már csak erről lehet szó! Nem kívánhatjuk a rendőrségtől, hogy fésülje át az egész longdale-i mezőt és az erdőt, egészen az államhatárig, beleértve természetesen a mocsarat és a Halott

Várost is. Mi képesek vagyunk erre. És ha csatlakozik hozzánk a polgárőrség - egyik szaporán bólogató kísérője felé biccentett valamint a Keresztény Ifjak Egyesülete, akkora csatárláncot alkothatunk, hogy egy egér sem menekülhet előlünk. Huszonnégy óra alatt kifüstöljük a szőrmókokat, akárhol is rejtőzzenek! Peacock megpróbált a rendőrség tekintélyére hivatkozni. - No, de uraim! Ez a rendőrség dolga. Egy polgári demokrácia nem engedheti meg magának... A terepszín-egyenruhás barátságosan elmosolyodott. - Teszek a polgári demokráciára! És az emberek is tesznek rá az utcán. Ha nem védi meg őket senki, maguknak kell megvédeniük önmagukat! És mi meg is tesszük, istenemre mondom! Peacock széttárta a karját. - Akkor meg mit akarnak tőlünk? Az egyenruhásnak lehervadt a mosoly az arcáról. - Csak be akartam jelenteni az akciót. A polgármester úr már tudomásul vette. Ezért, rendkívüli módon hálásak is vagyunk önnek, Mitchell polgármester. Azt is tudjuk, hogy akciónk, a jelen körülmények szerint nem kifejezetten legális. De legyenek nyugodtak uraim, szenátorunk és képviselőink megfelelő súllyal rendelkeznek a törvényhozásban, és a legfelső törvénykezési fórumokon is ahhoz, hogy utólag törvényesítsék. Efelől tehát nem kell aggódniuk. Ami pedig a rendőrséget illeti; az önök dolga, hogy csatlakoznak-e hozzánk, vagy sem. Mindenesetre nem szeretnénk, ha félreértések történnének. Tízezer ember, töltött puskával a kezében nem játék, rendőrfőnök úr! És felettébb kellemetlen lenne, ha nemkívánatos incidensekre kerülne sor. Mulligan gyorsan felemelte a kezét. - A rendőrség természetesen támogatja az akciót. - Ehhez nincs joga, Mulligan - mondta bátortalanul Peacock. A terepruhás mintha nem is hallotta volna a rendőrfőnök bágyadt tiltakozását. - Csak ezt szerettük volna közölni, uraim. Az akció holnap délben indul. Még az éjszaka kiosztjuk a fegyvereket. Rendelkezésünkre állnak a polgárőrség helikopterei is. Meghajtjuk azt az átkozott mezőt és a mocsarat. És ha csak nem tudnak láthatatlanná válni, esküszöm, holnap estére már nem lesz szőrmókkérdés! Este 11 óra 30 perckor Peacock felügyelő beteget jelentett. Videotelefonon felhívta a körzeti felügyelőséget és közölte, hogy néhány napig képtelen ellátni a hivatalát és további utasításokat kért. A főfelügyelőség, amelynek halvány fogalma sem volt a Longdale-ben készülő eseményekről, igen röviden foglalkozott csak az üggyel. Mivel a kérés rutinmegoldást igényelt, szinte azonnal utasították, hogy ruházza át a hivatalát helyettesére, Mulligan hadnagyra és pihenje ki magát. Az ügyeletes videós kisasszony még jobbulást is kívánt neki. Körülbelül ugyanebben az időpontban Gregory rendőr is úgy döntött, hogy nem vesz részt az akcióban. Mivel két nappal ezelőtt nyomatékosan és határozottan Clayton őrmester mellé osztották be, nem kívánt Mulligan segítségére lenni. Döntésében

nem annyira Clayton iránt érzett vonzalma, mint inkább Mulligan iránti utálata játszott döntő szerepet. Ezen az éjszakán rosszul aludt a város. Vitatkozó, fegyverüket csattogtató polgárok özönlötték el az utcákat, a levegőben helikopterek szálltak hangos dübörgéssel, s a páncélozott járművek zúgása kiverte az álmot még a csecsemők szeméből is. Idegesítő zörgéssel élelmiszer-utánpótlást szállító kocsik zötyögtek az utakon s élelmes árusok fojtott torokhangon kínálták a frissen főzött teát. Longdale városa készült a szőrmókháborúra. Október 1. éjszaka. Longdale városa Amikor az utolsó kocsik is kizötyögtek a városból a longdale-i mezők irányába, Daniel Clayton repülőgépe leszállt a longdale-i repülőtéren. A hajnali ködbe burkolózott kifutópálya mellett egyedül Lewis várta a gépből kikászálódó őrmestert és Franklin tizedest. Clayton nyugtalanul fürkészte a komoran kezet nyújtó Lewis arcát. - Nagy a baj, John? - Nagy, Daniel. Az őrmester felsóhajtott. - Akkor is meg kellett tennem. Sejtettem, hogy nemcsak a szőrmókokról lesz szó. Franklin tanúsíthatja. Az óriási fekete férfi komor arccal bólintott. - Azt hiszem, nem követett el hibát, uram. - Hogy áll a helyzet, John? - kérdezte Clayton, mikor helyet foglaltak Lewis kocsijában. - A lehető legrosszabbul. Elszabadult a pokol. Lewis rákanyarodott a Longdale-ba vezető autóútra, és gázt adott. - Pokol? Ezt hogy érti? - Egyszerűen. Longdale szinte valamennyi fegyverforgató férfija kint van a mezőn. Az ifjúsági szervezetek, a polgári védelem, a keresztény ifjak, mindenki. Még néhány óra, és kezdetét veszi az évszázad látványossága: a szőrmókvadászat. - Ez lehetetlen - morogta sápadtan Clayton. - De hát mi történt? Lewis növelte a sebességet, és nyaktörő iramban száguldott a város felé. - Nem kellett volna elmennie, Daniel... Nem kellett volna elmennie! - Mi történt hát? - ismételte meg a kérdést Clayton. - Újabb gyilkosság. - Kicsoda? - Egy fekete kisfiú. Clayton felszisszent. - Nem tudtak várni azok a szerencsétlenek legalább még egy napot?! - A lavinát azonban igazából nem ez indította el. Clayton káromkodást morzsolt szét a fogai között. - Ettől féltem egész idő alatt. Hogy Mulligan azonnal nekiesik a síroknak.

- Neki is esett. - Eredmény? - Eddig tizenkettő. - Biztos hogy ők tették? - A lehető legbiztosabb. Valamennyinek baltával verték szét a fejét. Miért kellett elmenniük, Daniel? Clayton Franklinra nézett. - Azt hiszem, helyesen tettük, hogy utána néztünk a dolgoknak, John. Mert ebben a játszmában a szőrmókoké csak statisztaszerep. - Hova vigyem, Daniel? - Mikor kezdődik az akció? - Holnap délben. Clayton az órájára pillantott. - Nincs sok időnk! Mindenképpen beszélnünk kell a polgármesterrel. Neki jogában áll leállítani a hajszát. - Ha tudja, Daniel! - Meg kell tennie, John Lewis nagyot csavart a kormányon. - Hát akkor gyerünk Mitchell papához! Október 2. 3 óra 17 perc. Polgármesteri hivatal. Longdale városa Az ágyból kirángatott Mitchell és Peacock elkeseredetten bámulták Claytont. Mindketten hajlamosak voltak rá, hogy az őrmestert hibáztassák a történtekért. - Ez mégiscsak hallatlan, őrmester - mondta immár sokadszor a polgármester. - Ahelyett, hogy a rend fenntartásával törődött volna, lelépett. Most aztán megnézheti magát, és mi is magunkat! Ha a nap felkel a longdale-i mezők felett... elszabadul a pokol. És ha netalántán egymást lövöldözik agyon, valamennyien búcsúzhatunk az íróasztalunktól. Most pedig legyen kívánsága szerint. Hallgatom, őrmester! - Ha elmondom, amit tudok, leállítja az akciót? A polgármester a plafonra bámult. - Ha tudom; őrmester. Azt hiszem, a végső döntés Isten kezében van. Az pedig köztudottan elég bizonytalan hely. - Peacock? A rendőrfelügyelő tehetetlenül tárta szét a karját. - Mit mondhatnék nekik? Clayton az órájára pillantott, és gyorsan beszélni kezdett. - Amikor Peacock felügyelő ránk osztotta az ügyet, egyszerűnek tűnt az egész. Meg voltam győződve róla, hogy valaki ijesztgeti az embereket. Felölti a szőrmókok alakját, és fenyegeti ezt-azt. Ilyesmit különben magam is átéltem a Halott Városban. Nem volt kellemes érzés, annyi szent! De mintha valami egyúttal azt is súgta volna, hogy a szőrmókok igaziak. Ami rajtuk van, nem álruha, és nem maszk. Azonkíbül hiányzott az indítóok is, hogy miért akarná valaki megrémíteni az embereket. Hiszen azokból, akikre rátámadtak, nem volt semmi haszna senkinek. Sem gazdagok nem voltak, sem jól termő földjük nem volt, ahonnan érdemes lett volna elűzni őket. Maradt tehát a tény, hogy a szőrmókok nem

válogatnak. Megtámadják az első útjukba kerülőt. Hogy miért? Nyilván azért, hogy pánikot keltsenek. No, de ki a fenének van itt szüksége pánikra? Valahogy így okoskodtam. Nem is volt különösebb baj az elméletemmel, amig meg nem találták Jack Reno holttestét. Ez aztán végképp nem passzolt az egészhez. Most már nemcsak egyszerű pánikkeltésről volt szó, hanem gyilkosságról is. A játszma tehát sokkal komolyabbra fordult, mint amilyennek indult. - A szőrmókok furcsa figuráját tekintettem kulcsproblémának. Ha nem az ijesztgetés a céljuk, akkor a figurák valósak. Igyekeztem a természetfelettit kihagyni a számításból. Tudom; ez magánügy, de nem hiszek benne. Szerintem mindennek nagyon is racionális oka van itt a földön. - Hm - morgott a polgármester, de nem szólt közbe. - Természetesen nem vethettem el egészen azt a feltételezést, hogy idegen világból érkezett lényekkel van dolgunk. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, mégis, elvileg előfordulhatnak. Csakhogy itt van néhány dolog, amely ez ellen szólt. Erről különben már többször is kifejtettem a véleményemet. - Ismételje meg, ha nem esik nehezére - mondta Mitchell. - Kérem. Elsősorban is a technikai bázisuk. Űrhajósok és balta? Űrhajósok, akik terror alatt tartják a tanyásgazdákat és birkahúsvámot szednek tőlünk? Egyszerűen hihetetlennek tűnt. Ráadásul volt még valami, ami... - Micsoda? - Az a bizonyos Kowalsky, akit olyan buzgón kerestek. Idegen világból érkezett látogatók, akik mindenkiben Kowalskyt látnak? Teljesen valószínűtlenné tette a feltételezést. - Valóban nem hangzik túl hihetőnek - legyintett Peacock. - Ekkor még sötétben tapogatóztam. Ha válaszolnom kellett volna rá, hogy mit gondolok az egészről, alighanem a maffiára tippeltem volna. Persze minden alap nélkül. Csakhát a maffia ! Ha valami megmagyarázhatatlan történik, mindig elő lehet rántani. Egészen addig élt bennem a maffiagyanú, amíg látogatást nem tettünk a Halott Városban, ahonnan két nappal korábban költöztem el. Nevetséges, nem? Hosszú ideig éltem ott és nem vettem észre semmit. Csak azt, hogy a város valóban halott. Bármennyíre is hihetetlennek tűnik, semmit nem sejtettem azokból a rémségekből, amelyek párszáz méterre akkori lakásomtól történtek. És talán történnek most is. - Azt azért ne igen hirdesse, hogy a Halott Városban lakott morogta a polgármester. - Azon az éjszakán aztán, ott, a mexikói családnál minden összekeveredett bennem. Amikor megláttam a furcsa fényeket a mocsárban, megütötték fülem a megmagyarázhatatlan zajok és meghallgattam a legendát az éjszakánként induló szellemvonatról, önkéntelenül is összekapcsoltam a szőrmókokat az eltemetett metropolisszal és a Halott Várossal. Tudat alatt megsejtettem, hogy ezek valamennyien egyetlen kosárba tartoznak. - Valóban? - támadt fel az érdeklődés a rendőrfőnökben.

- Franklin és Lewis a tanúm rá, hogy nem volt valami kellemes az az éjszaka. Himbálódzó csillárok, recsegő parketta, magától nyíló ajtók, és vér a falon... - Vér?! - Igen. Azaz hogy természetesen nem. A kénkőszag sem az ördög lehelete volt, hanem valami más. És a vér sem vér, hanem festék. Ismeretlen festék. Csak azt nem tudtam, hogyan került Manuel és Juanita háza alá. - A fene egye meg! - morogta a polgármester és remegő kézzel cigarettára gyújtott. - Folytassa, őrmester! - Ismét arra kellett gondolnom, hogy mindenkit el akarnak űzni a Halott Városból, aki csak odatéved. De miért? Az indítóok megint csak hiányzott, hiszen kinek kellhettek azok az alig lakott házak, amikor az egész város üresen áll? Csak nem zavarták az önkényesen beköltözött lakók valakiknek a köreit? - Kinek állhatott érdekében a beköltözőket kiűzni a városból? A válasz kézenfekvő volt: a szőrmókoknak. De miért? Aztán még valami más is feltűnt a mexikóinál. Hogy Juanita őrült. Vagy jobban mondva, nem normális. És hogy a férje, vagy a barátja, nevezzük úgy, ahogy akarjuk, úgy szedte össze a longdale-i mezőn. Ezzel akkor még nem tudtam mit kezdeni: egyszerűen csak elraktároztam magamban. Mindenesetre egy furcsa gondolat kezdett foglalkoztatni: lehet hogy nem is akarják elűzni a beköltözötteket a Halott Városból? Lehet, hogy véletlen minden? Hogy azok az erők, amelyek a csillárt mozgatják és kinyitják az ajtókat, nem is tudnak a Halott Város kései lakóinak a létezéséről? Akkor viszont hogyan jönnek ide a szőrmókok? Igyekeztem rövid időre megfeledkezni róluk és a Halott Városra koncentráltam. Egyáltalán... hogyan halt ki? Hogyan pusztult ki a Halott Város? Ebben Lewis úr volt a segítségemre. Legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy a Halott Várossal kapcsolatos összes dokumentum megsemmisült. Látszólag nem követett el senki semmiféle szabálytalanságot. A hivatalos ügymenetnek megfelelően az iratokat kiselejtezték, majd meghatározott várakozási idő elteltével az égetőbe vitték. De hát kinek állhatott érdekében megakadályozni, hogy akárki is megtudja a Halott Város elnéptelenedésének okát? Azonkívül, össze lehet-e hozni a Halott Várost a szőrmókokkal? - Megannyi kérdés. A legszörnyűbb az volt, hogy amíg ezen töprengtem, attól rettegtem, a szőrmókok újra gyilkolni fognak. - Hát ezt meg is kapta - mondta szemrehányóan a rendőrfőnök. - Igen... De akárhogy is vesszük, elkerülhetetlen volt. - Ezt majd a kerületi főnöknek magyarázza! - Ha megengedik, folytatom. Nos, ekkor támadt végül is egy jónak bizonyult ötletem. Arra gondoltam, hátha írtak leveleket a Halott Város lakóinak, elmenekülésük után is. Valakik, akik a levélírás pillanatában nem tudták, hogy a címzettek már elhúzták a csíkot. Amíg a levelük utazott, ők megpucoltak a városból. Értik mire gondolok? - Nagyjából.

- Nos, amit elterveztem, bejött. Annak idején három olyan levelet is írtak a Halott Városban, amelyen nem volt feladó. S mivel lehetetlen volt visszaküldeni őket - feladó híján nem volt hova a posta archívumába kerültek. Tehát nem a városi archívumba. Ez azért fontos, mert így elkerülhették a megsemmisítést. - Volt három levelem, három címem és három ismeretlen feladóm. Nézzük talán először a leveleket. Az elsőt bizonyos Berta Lens írta egy Lisa nevű nőszemélynek, feltehetően a lányának. A levél lényege nem más, mint Lisa kérésének a visszautasítása. Így is sok mindent elárul azonban. Elárulja, hogy Lisa, valószínűleg férjével és csecsemő gyermekével, el akart költözni a Halott Városból, valamiféle ördögök és kísértetek miatt. Berta mama férje azonban ellenezte, hogy a fiatalok hozzájuk költözzenek, mivel nem szerette a gyereksírást. Persze, azt hiszem, ez csak ürügy volt, hogy visszautasíthassa a kéretlen ajánlkozókat. S Berta Lens kerek perec meg is írta édes lányának, hogy menjenek ahova akarnak, hozzájuk ugyan ne. Hát... lényegében véve ez az első levél. - Roppant érdekes - mondta enyhe gúnnyal a polgármester. - Valóban az. Hiszen ez az első bizonyíték arra nézve, hogy tíztizenöt évvel ezelőtt a Halott Városban titokzatos dolgok történtek. Ördögök és kísértetek bukkantak fel. Valószínűleg már akkor is mozogtak a csillárok, maguktól kinyíltak az ajtók, és vörös festék folyt a parketta alól. Lisa és családja nem bírta tovább a rettegést, és otthagyva csapot-papot, el akart tűnni a Halott Városból. - Amint a jelek mutatják, el is tűnt - morogta Peacock. - Úgy van. Meg sem várták az anya, Berta Lens válaszát; felhúzták a nyúlcipőket és usgyi! Ezzel ennek a történetnek vége. És most következik a második levél. Mitchell polgármester hátradőlt a székében, és szivarra gyújtott. A bodor füstkarikák szinte állni látszottak a mozdulatlan levegőben. - A második levelet bizonyos Betsy írta egy Elisabeth nevű hölgynek. Egyik Betsy a másiknak. Azzal a bizonyos Elisabeth-szel tragédia történt, általunk ismeretlen körülmények között elveszítette a gyerekét. Betsy vigasztalni igyekezik, és elmeséli saját tragédiáját. Hogy neki egyáltalán nem is lehet gyereke, mert kivették a méhét. Az is kiderül még, hogy gyermekének elvesztése után a címzett az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, amit közölt is barátnőjével. Ha a válaszlevélnek műfajt próbálnánk keresni, azt mondhatnánk rá, hogy lebeszélőlevél. - Roppant eredeti - bólintott a polgármester. - Először nem is tudtam mit kezdeni vele. Tragédiáról tudósít ugyan ez is, de végül is semmi olyan jellegzetes nincs benne, ami csak a Halott Városra jellemző. Más városban is meghal elég gyerek. - Sajnos - morogta Peacock. - A harmadik levél tűnt a Legérdekesebbnek. Ezt egy bizonyos

Leontina kapta, és bizony, össze kellett szednem minden fantáziámat és képzelőerőmet, hogy rájöjjek, mi van benne. S amikor rájöttem, még erősebb lett a gyanúm, hogy szörnyű dolgok történtek jó másfél évtizeddel ezelőtt a Halott Városban. - Miről is szól ez a harmadik levél? Valaki, a címzett: Leontina ismerőse, válaszol Leontina levelére, amelyben az tanácsot és segítséget kért. Tanácsot és segítséget valaki vagy valami ellen. A levélből egyértelműen kiderül, hogy írója brazil származású és fekete bőrű, aki intenzív kapcsolatokat ápol San Paoló-i rokonaival. - Franklin tizedes szerint olyan dolgokról esik szó a levélben, amelyek szinte kizárólag Brazília fekete bőrű lakosaira jellemzők. De nézzük csak tovább! Az ismeretlen levélíró azt válaszolja Leontina segítséget kérő soraira, hogy a makumba mestere nem tud elmenni, ahova hívják, hanem viaszbábukat készít, amelyeknek a darabja kettő dollár. Franklin tizedes feltételezése szerint a következőkről lehetett szó: a Halott Városban lakó Leontina annyira megrémült a titokzatos eseményektől, hogy Brazíliából származó ismerőseihez vagy rokonaihoz fordult segítségért. Brazíliában még mindig élnek bizonyos ősi kultuszok, amelyeket az Afrikából behurcolt rabszolgák hoztak magukkal. Titokzatos szertartások ezek gyógyítók, szellem- és ördögűzők. Ilyen a vudu és a makumba. Nos, a mi Leontinánk, a levél szerint azt kérte, hogy a makumba mestere utazzon San Paoloból a Halott Városba, és itt végezzen el bizonyos szertartásokat. Nyilván azért, hogy megtisztítsa a rontástól. A levélből aztán az is kiderült, hogy a makumba mestere elhárította ugyan a meghívást, de hajlandó volt viaszbábukat - nyilván szelleműző figurákat küldeni; darabját két dollárért. Úgy tűnik tehát, hogy a végén mindenki jól járt. - Meg kell azonban jegyeznem, hogy a makumba mestere óvatos volt, mert kijelentette, hogyha nem sikerül a viaszbábukkal kiűzni a szellemeket, és a bábuk lábához tett tálkában a tej vérré válik, meneküljenek, mert kiűzhetetlen erőkkel van dolguk. Úgy gondoltuk Franklinnal, hogy végül is kudarcba fulladhatott a szelleműzés, hiszen Leontina eltűnt a Halott Városból. - Volt aztán a levélben még egy halvány utalás valamire, amivel ugyancsak nem tudtam mit kezdeni. A levélíró vigasztalta Leontinát, hogy valami miatt ne legyen lelkifurdalása, hiszen a szegény ember úgy szabadul meg a bajától, ahogy tud. Ezt is elraktároztam magamban és törtem a fejem, hogyan tudnék elindulni valamelyik nyomon. - Na, és? - türelmetlenkedett Peacock. - Franklin tizedes adta az újabb ötletet. Bár a legutolsó levélen sem volt feladó, a bélyegző szerint egy középnyugati kisvárosból jött. Churchtownból. Franklin tizedes szerint ez száz százalékig fehér város; legalábbis tíz évvel ezelőtt még az volt. S mit tudunk Leontinóról és Leontina ismerőseiről? Hogy minden bizonnyal fekete bőrűek voltak, és portugál volt az anyanyelvük. Arra gondoltunk, ha egy kis szerencsénk van, találunk valakit,

aki felvilágosítással szolgálhat olyan fekete bőrű családról, amely tizenöt évvel ezelőtt érkezett Churchtownba, és nyilván nem jól beszélte az angolt. - Ezen a nyomon kellett tehát elindulnunk. - És a másik két levél? - kérdezte a polgármester. - Mindkettő a fővárosból jött. Lehetetlen lett volna megállapítani, hogy ki írta. - Rendben van. Folytassa. - Elutaztunk Churchtownba, hogy találjunk egy fekete bőrű portugál anyanyelvű családot. - És? - emelkedett fel az izgalomtól a polgármester. - Találtak? - Találtunk. - Kicsodát? - Előbb másokat, aztán Leontinát. Tőle tudunk mindent. - Mi mindent, a kutyafáját!? Clayton nagyot sóhajtott. - Természetes, hogy először nem akartak beszélni. Aztán a tizedessel megdolgoztuk őket. Ebben, azt hiszem, nem kis szerepe volt annak a ténynek is, hogy tíz év alatt elévült minden disznóság, amit csináltak. - Disznóság? - Mégpedig a javából. És nem is csak ők egyedül, hanem például a második levél címzettje, az igencsak kulturált Elisabeth is. - Beszéljen világosabban; Clayton! - idegeskedett a polgármester. - Árva szót sem értek az egészből! - Azonnal érteni fognak mindent. Nos, megtaláltuk Leontinát, aki sírva és zokogva bevallott mindent. Elmondta, hogy a család valóban Brazíliából származik, a férje, az azóta elhunyt Francisco Torredos, mikroelektronikával foglalkozott, és kedvező ajánlatot kapott egy longdale-i cégtől. A család felkerekedett és elutazott a Halott Városba, amelyet akkor természetesen még nem úgy hívták. - Virágok Városa volt - bólintott a polgármester. - Meglehetősen előnyös feltételek mellett lehetett akkoriban ott lakást bérelni. Torredos és Leontina még csak ketten voltak. - És a többiek? A churchtowni rokonság? - Azok csak később hagyták el Brazíliát. Talán éppen Torredo biztatására. Churchtownban telepedtek le, s mivel a család feje kereskedő volt, havonta vissza-visszajárt San Paolóba. Innen az intenzív kapcsolat a makumba mesterével. - Őrület! - mondta a polgármester. - Makumba és mikroelektronika! - Francesco és Leontina megérkeztek a Virágok Városába, amely természetesen még közel sem volt halott. Házat béreltek, és élték a maguk életét. Egyszer aztán beütött a baj. - Miféle baj? - A városban furcsa dolgok történtek. A házak mozogni kezdtek, a csillárok kilendültek, szokatlan zajok töltötték be a levegőt. Torredosnak egyszer, amikor ásott a kertjében, vérforrás tört fel ásója nyomán. Olyan szagot érzett, amely a misztikára hajlamos brazilt az ördögfingra emlékeztette. És természetesen nemcsak az

ő kertjében. Az emberek rövidesen menekülni kezdtek. Rájöttek, hogy valami nincs rendben a város körül alighanem földöntúli hatalmak szállták meg a vidéket. Aki tudta, szedte a cuccát és lelépett. - És Torredosék? - kérdezte Peacock. - Torredoséknak maradniuk kellett. Részben Francesca igazán jó állása miatt, részben pedig azért, mert Leontina terhes volt. A Torredos-család első gyermekét várta. Mindenesetre, annyit tettek, hogy levelet írtak Churchtownba a rokonaiknak. Az erre érkezett választ találtuk meg az archívumban. De amikorra a válasz megérkezett, már Torredosék is Churchtownban voltak. - Kezd a dolog bonyolódni - mondta sóhajtva a polgármester. - És nem látom, hogy mindez hová vezet. - Azonnal, polgármester úr. A kért viaszfigurák még nem érkeztek meg San Paolóból, és azt sem tudom, hogy az áldozati tej vérré változott-e, az azonban tény, hogy Leontinát szülési fájdalmakkal nem a városi kórházba szállították. Megszülte gyermekét, amelyet néhány napig nem mutattak meg neki. Állítólag azért, mert úgymond, kicsit korán érkezett és inkubátorban tartják. Amikor aztán jobban lett, az orvosprofesszor meglátogatta, ágya szélére ült, és felkészítette egy rossz hírre. Leontina elsápadt, és megértette, hogy tragédia történt, a gyermek meghalt. Zokogásban tört ki, gyászolta a kicsit, de öngyilkosságra nem gondolt, hiszen, bármennyire is szokatlanul hangozzék, odahaza Brazíliában nem volt szokatlan a gyermekhalál. Talán a szíve mélyén már korábban felkészült erre a lehetőségre is. - A hír azonban, amelyet a szülészprofesszor közölt vele, még a halálhírnél is rosszabb volt. - Micsoda? - A félig ájult Leontinát bevezették egy szobába és bemutatták neki a "gyermekét". Az újszülöttet, aki alig volt emberhez hasonlítható. Egyetlen szeme volt csak: a homloka közepén. Fülei hiányoztak, és két karja mellett még néhány karcsont is meredezett a levegőbe. Borzasztó látvány lehetett. - Szőrmók - suttogta a polgármester kővé dermedve. Clayton bólintott. - Igen. Egy a szőrmókok közül. Leontina nem is akarta hazavinni a kicsi szörnyeteget, aki rútságán kívül még gyengeelméjű is volt. Lemondott róla, és a városi nyomorékok intézetében helyeztette el. S ahogy Leontina felépült a lelki sokk okozta betegségből, Churchtowba költöztek, sorsára hagyva a kicsit. - Ezt jelentette tehát e levélbeli mondat, hogy a szegény ember úgy szabadul meg a bajától, ahogy tud - morogta a polgármester. - Emlékezzék csak vissza a második levélre, amelyben Elisabethnek válaszol Betsy. Hogy Elisabeth-szel valami szerencsétlenség történt, és hogy elvesztette a gyermekét. Esküdni mernék, hogy ugyanazt történt vele is, mint Leontina Torredos-szal. A polgármester és a rendőrfőnök sápadtan meredtek Claytonra. - Csak nem azt akarja mondani - suttogta Mitchell - hogy több ilyen kis szörnyeteg is született a Virágok Városában, a Halott

Város elődjében? Hiszen ez rettenetes! - Pedig így volt - bólintott Clayton. - Ma már lehetetlen felbecsülni a pontos számukat, mivel hiányoznak a dokumentumok. Egyszerűen megsemmisítették őket. - Ostobaság! - legyintett a polgármester. - Kinek lett volna érdekében? És főleg hatalmában? A gyerekek szüleinek? Clayton megrázta a fejét. - Aligha. Bár nincsenek adataim, nem hiszem, hogy a kis szörnyetegek szülei befolyásos emberek lettek volna. Éppen ellenkezőleg. Ha gazdagok és hatalmasok, nem folyamodtak volna a legszörnyűbb megoldáshoz. - De hát miről beszél, az istenért? - Egyszerűen kirúgták a gyerekeket - mondta szárazon Clayton. Nem mindenkit adtak be a nyomorékok intézetébe, és főleg, nem mindenkit vettek be. Volt, akinek nem volt elég pénze, hiszen a gyerekek ápolásáért csinos kis summát követeltek, s bizonyára volt olyan is, aki szégyellte, mint a mi kedves Elisabethünk. Inkább halálhírét költötte a kicsinek, és eltüntette valahová. Kitette például az erdőszélre! - Mit beszél? - tátotta el a száját Peacock. - Azt akarja nekem bemagyarázni, hogy erdőszélre hajított csecsemők életben maradhatnak? A Maugli-korszaknak már régen vége, ember! - Pedig tény, hogy néhányan megmaradtak. Sőt, talán nem is kevesen. Én sem hiszem azonban, hogy csecsemők lettek volna. Talán azok úszták meg, akik intézetekbe kerültek. Lehetséges, hogy amikor a Halott Város végérvényesen elnéptelenedett, az intézetek szélnek eresztették a gyerekeket. Vagy megszöktek tőlük. Kitudja? Lehettek olyanok is, akiket már nagyobbacska korukban zavartak el a háztól, amikor kiderült, hogy szellemileg csökkent értékűek. Amíg nincsenek bizonyítékaim, csak találgatni tudok. - Őrület! - morogta a polgármester és kiköpte szivarja leharapott végét. - Mitől lettek ezek a szerencsétlenek ilyenek? Egy új Contergan-eset? Gyógyszerek mellékhatása? Clayton bólintott. - Majdnem, polgármester úr. De folytatom, mert lassan reggel lesz, és kevés időnk marad délig... Amikor először megláttam a fényeket, a mocsár felett és meghallottam a titokzatos vonatzakatolást, biztos voltam benne, hogy van valami odalenn, a mocsár és a longdale-i mező alatt, ami... összefüggésben áll a szőrmókokkal. - Naná, hogy van - mondta a rendőrfőnök. - A hajdani metropolisz romjai. - Csakhogy erről sincs sok dokumentum. Mintha kettőezer éves római településekét keresné. Gondos kezek megsemmisítették mindezt. Megvallom, amikor ott álltam a longdale-i mocsár szélén a távolodó vonat kattogását hallgatva, és az az izé felemelkedett előttem... - A hosszú Fickó. - Úgy van. Akit így nevezett el a képzelet.. Pedig aligha élő

ember vagy kísértet. - Ezt nem is gondolhatja épeszű ember - morogta a polgár mester. - Erre még majd visszatérek - mondta Clayton és az órájára pillantott. - Megvallom, akkor, ott, a mocsár szélén egészen furcsa gondolataim támadtak. Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy csillagköziek jöttek le titokban a földre, és ők rendezkedtek be a longdale-i mezők alatt. Föld alatti várost építettek és dolgoznak éjjel-nappal: nyilván ellenünk, földiek ellen készülődnek. Nem volt túl eredeti az ötlet, elismerem: a videorámákban ezer ilyet látni, de végül is miért ne történhetett volna meg. A valóság néha túllicitálja a videorámát. No, de visszatérve a furcsa jelenségekre... Az is megfordult a fejemben, hogy nem valami államtitok lappang-e a mező alatt; titkos üzem, amiről nem szabad tudnia senkinek. Csakhogy ennek a feltételezésnek éppen a szőrmókok mondottak ellent. Ha ugyanis valóban titkos üzem rejtőzött volna a mocsár és a mező alatt, miért futkosnak szőrmókok baltával, és miért gyilkolnak olyan feltűnően. Hiszen úgy tűnt, ezek a szerencsétlen szörnyek szántszándékkal akarják ráterelni a figyelmet a Halottvárosra, vagy pedig azt kell feltételeznünk, hogy a szőrmókok és a mocsár alatti titokzatos tevékenység között nincs semmi összefüggés. - Így gondolom én is - mondta a polgármester. - Csakhogy... mitől lettek akkor a szőrmókok? Valóban egyfajta gyógyszertől? Vagy kábítószertől? - Miért ne? - Valóban. Miért is ne? Csakhogy... - Úristen, Clayton - szisszent fel Peacock. - Nem hagyná végre abba ezeket a...? - Sajnos, uram... Csakhogy volt itt még valami más is. Amikor bekukkantottunk a Halott Városba, és látogatást tettünk a mexikóiak kísértetjárta házában, feltűnt nekünk, hogy Manuel felesége, Juanita nem normális. Manuel elmondta, hogy úgy találta Juanitát. Találta, ahogy egy ötdollárost szokás. Egy útmenti korláton ült és énekelgetett. Manuel hazavitte és attól kezdve vele élt. - Ezzel azt akarja mondani, hogy Juanita is szőr... kitett gyerek volt? - Olyasmi. Valószínű, hogy őt is kirakta valaki a határba. Ki tudja, hogyan és hol élt ezután, hiszen Manuel szerint csupa rongy volt kint volt mindene és füvet evett, mint az állatok. Lehet, hogy ő is megbújt valahol, mint a szörnyek. Az is lehet, hogy közéjük tartozott, velük élt egy ideig. - Lehet, hogy őt keresik és ezért gyilkolnak? Clayton megrázta a fejét. - Biztosan nem. Néhány szó erejéig még visszatérnék a Halott Város és a szőrmókok közti összefüggésekre. Amikor a mezőt jártuk, valamennyiünknek feltűnt, hogy a környéken fakó farmerok, akik generációk óta ott élnek, gyengeelméjűek. Ez még a nemrégiben ideköltözött Stockman figyelmét is felkeltette.

Annyira visszamaradottak, mintha kőkorszaki emberek lennének. A szőrmókokat istenként tisztelik, Munak hívják, és áldozati ételként birkahúst visznek nekik. Zokszó nélkül fogadják tőlük a halált is. A szőrmókok istenekké váltak közöttük. Ajánlom a figyelmébe, Lewis, mint disszertációs témát. - Köszönöm, Daniel. - A farmerek pedig nem szednek gyógyszereket, nem szívnak kábítószeres szivart, semmi olyasmivel nem élnek, amitől elhülyülhettek volna. Itt kapcsolódik tehát a Halott Város tragédiája a longdale-i mező farmerjeihez... A Halott Városban szörnyszülöttek jöttek a világra, a longdale-i mezőn pedig gyengeelméjűek. Ez a kapocs a város és a mező között. S ha feltesszük a kérdést, hogy mi okozta a tragédiát, nem kell sokat törni a fejünket, hogy a titokzatos jelenségeket tegyük felelőssé: a mocsár és a mező alatti metropoliszt. Az eltemetett várost. - Úgy hangzik, mint valami rémtörténet - mondta a polgármester. Csak azt ne mondja, hogy a metropolisz nem pusztult el, hanem változatlanul éli a maga életét a lábaink alatt. - Éppen emiatt kellett elutaznom Franklin tizedessel. Sejtettük ugyanis, hogy az Állami Archívumban nyomra bukkanunk. - Na és sikerült? - Igen. Nem könnyen, de sikerült megszereznünk az engedélyt. Az ön nevére kértük uram - s a polgármesterre mosolygott. - Jézusom! - hápogott Mitchell. - Remélem mást nem csinált a nevemben? - A jövő évben szabadítják fel a dokumentumokat a zárlat alól. - Ne idegesítsen már, Clayton! - gyújtott remegő ujjakkal újabb szivarra a polgármester. - Mondja már, mi a fenét találtak abban az archívumban? Clayton az órájára nézett. - Sietnünk kell - morogta. - Délig még... Úristen, de rohan az idő! Hogy mit találtunk, uram? Először is a metropolisszal kapcsolatos teljes dokumentációt. Önmagában véve nem túlságosan érdekes. Százötven évvel ezelőtt a longdale-i mező helyén nyolcmilliós metropolisz volt. - Ezt eddig is tudtuk, Clayton - türelmetlenkedett Peacock. - Ahogy önök is tudják, a metropoliszt elérte a végzete. Kormányozhatatlanná vált. Az emberek a külvárosok és a zöldövezet felé menekültek, s az egész, hajdani városmag elnéptelenedett. A hatalmas bérkaszárnyákba beköltöztek a patkányok és a kóbor kutyák; a tulajdonosok pedig felgyújtották a házakat, hogy felvehessék a biztosítási pénzt. Sokkal jobban jártak így, mintha tataroztatták volna a düledező épületmonstrumokat, hiszen úgysem találtak volna beléjük bérlőt. A város pusztult, romosodott. Mindehhez jött még a bunözés: az élet- és vagyonbiztonság lassan a nullával lett egyenlő. Százötven évvel ezelőtt már a dzsungel törvénye uralkodott a metropoliszban. Tanulságos történeteket őriznek a dokumentumok. Faji zavargások súlyosbították a helyzetet, s a rendőrség tehetetlenül nézte az eseményeket.

- Aztán... egyszerre csak megoldódott minden. A lakosság, mintha csak közeli természeti katasztrófától tartana, felkerekedett, és tömegesen kezdte elhagyni a várost. Még a különben lakható külvárosok is kiürültek. Legyőzhetetlen pánik kerítette hatalmába az embereket: el, minél messzebbre a rettenetes kolosszustól! - A pánikot még csak tetézték azok az óriási szmogfelhők, amelyek egyszerre több tízezer ember halálát okozták. A metropolisz ugyanis kétszáz méter magas dombok között terült el egy völgykatlanban - a térképeket persze alaposan áttanulmányoztuk Franklin tizedessel - s ezeknek a domboknak a csúcsára épült a Halott Város és Longdale is. - A fene gondolta volna - morogta Mitchell. - Bármennyire hihetetlennek is tűnik, a metropolisz néhány hónap alatt kiürült. Lakhatatlanná vált, mint utóda, a Halott Város. Az akkori kormányzat rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy nem tesz kísérletet a felélesztésére. Ha egyszer elpusztult, nyugodjék békében! - Ámen! - mondta a polgármester. - Csakhogy... mert, sajnos, ismét van egy csakhogy... Néhány mamutvállalat szerződést kötött a kormányzattal. Említettem, hogy a metropolisz egy völgyben feküdt kétszáz méter magas dombok között. Bizonyos vállalatok engedélyért folyamodtak, hogy a metropoliszt, pontosabban a helyét, felhasználhassák saját céljaikra. Először, ha jól tudom, kísérleti telepet akartak berendezni benne. A kormányzat örömmel kapott az ötleten; hiszen eddig csak vitte a pénzt a szörnyszülött város, éppen ideje volt, hogy hozzon is valamit a konyhára. Azzal persze már senki sem törődött, hogy a vállalatok mit csinálnak a dombok között. - Vállalatok? Milyen vállalatok? - kérdezte nyugtalanul Mitchell. - Elsősorban vegyi üzemek. Amelyek nehezen tudtak megszabadulni a vegyi anyagok gyártása során felhalmozódott és nagy részt mérgező melléktermékektől. A hulladék jelentős része radioaktív izotópokat is tartalmazott. - Atyaúristen! - sápadt el Mitchell. - Az izotópok pedig gyakran több száz évig is sugároznak... A vállalatok hatvan évig hordták a metropolisz fölé a hulladékot. Egészen addig, amíg csak a dombok tetejéig nem értek vele. Képzeljék csak el uraim, a longdale-i mező alatt felhőkarcolók állnak, mert nem rombolták le őket, s mi rajta járunk. Alattunk a mélyben, ki tudja hány köbkilométernyi vegyi- és rádioaktív hulladék van eltemetve. Ez okozza a zajokat a föld alatt, a hangokat, amelyeket vonatzakatolásnak vél az amúgy is élénk képzelet. A feltörő és kiszabaduló gázok mozgatják a falakat, ingatják a csillárokat, és az ördög kénkőszaga valószínűleg igazi kénhidrogén. A Halott Város kertjeiben felfakadó vér piros festék, vörös színű vegyi anyag. - Jézusom! - nyögte Peacock. - Csak nem azt akarja mondani, hogy a szőrmókok... Clayton szomorúan bólintott. - A föld alatti boszorkánykonyha lassan, de biztosan mérgez

mindannyiunkat. Nem öt perc alatt, hanem generációkon keresztül. Talán a Halott Város alatt erősebb hatású és mérgezőbb hulladékanyag halmozódott fel, mint másutt. Ettől születtek a nyomorék gyerekek, a szerencsétlen szőrmókok. Nézzék csak a longdale-i mező farmereit. Nincs köztük egyetlen teljes értékű sem. Bár belőlük nem lettek szörnyek, a legjobb úton vannak arrafelé, hogy az unokáik azok legyenek. Ezt is a föld alatti temető okozza. - És... mekkora a temető? - kérdezte remegő hangon a polgármester. Clayton felvonta a vállát. - Még csak sejteni sem lehet. A dokumentáció az Állami Archívumban is hiányos. A metropolisz területe évszázadon át szabad préda volt. A hatóságok örültek, ha eltűnik a szemük elől. Így aztán nem nagyon igyekeztek megtudni, pláne dokumentálni, hogy ki mit borogat az elhagyott háztömbök közé. A vállalatok kaptak az alkalmon és a fél ország ide járt lerakni a hulladékát. - Csak azt akarom kérdezni... - remegett még mindig a polgármester hangja - hogy Longdale... a mi városunk alatt is...? - Attól tartok, uram, hogy Longdale sem kivétel. Hiszen alattunk is itt a metropolisz. Persze, az a kérdés, hogy milyen szemét van odalent. És hogy milyen vastag a földtakaró, amelyet annak idején ráhordtak. Lewis, aki eddig komoran hallgatott, levette a szemüvegét és kezében forgatva, megszólalt. - Ehhez én is hozzá tudnék fűzni néhány apróságot. Nem is olyan régen, éppen mi jelentettünk meg egy hírt, amely úgy látszik elkerülte az önök figyelmét. A polgármester és Peacock felkapták a fejüket és rosszat sejtve nézték az újságíró kezében táncoló szemüveget. - Néhány héttel ezelőtt közöltük a hírt, hogy Longdale legszélső házaiban, amelyek éppen a mező felé néznek, repedezni kezdenek a falak és beomlott néhány mély kút. A vízben pedig annyira megnőtt a nitráttartalom, hogy a csecsemők számára már ihatatlan. Akkor nem tudtuk mire vélni a dolgot. Még a kolléga, aki a szóbanforgó cikket írta, ő is úgy gondolta, hogy az építőket terheli a felelősség. Építési mulasztást vélt felfedezni a jelenség mögött. A polgármester a szivarja után kapott, és hangosan felhorkant. - Na és? Van bizonyítéka, hogy nem az építők csináltak disznóságot? Másutt is megrepedeznek a falak, pedig nincs alattuk semmiféle metropolisz! - És a nitráttartalom növekedése ? - Az sem bizonyíték! Az újságíró kezében megállt a szemüveg. - Természetesen, külön-külön egyik sem döntő. De a kettő együtt! Esküdni mernék rá, hogy van még ott egyéb is. Csak körül kell nézni. Vegyük például...! - Figyelmeztetem, Lewis - horkant fel újra a polgármester. - Betiltatom az átkozott lapját, ha pánikot akar kelteni! Az újságíró szomorúan megrázta a fejét.

- A pánik már itt ül a nyakunkon, polgármester ! Amikor az új kórház megnyitásról írtam, az egyik főorvos a kezembe nyomott egy kimutatást. Akkor még nem tudtam mit kezdeni vele. Szomorú volt, de nem értettem, hogy mennyiben tartozik rám. Írni is akar tam róla, de aztán elejtettem a témát. Mert akkor valóban pánik hangulatot teremthetett volna, és akkor még szerintem is ok nélkül. - Mi az úristenről beszél, Lewis? - A szülészeti osztály főorvosa a kezembe nyomott egy grafikont, amely azt mutatta, hogy milyen meredeken emelkedett az elmúlt öt évben a koraszülések, a vetélések és a halva születések száma. Tudja mennyivel, polgármester? - Halvány gőzöm sincs róla - morogta Michell mogorván. - Pontosan háromszáz százalékkal. Ezzel alighanem beállítottuk a világrekordot. - Mi az istent akar ezzel mondani? - Még nincs vége, polgármester! Mutattak egy másik grafikont is. Visszajelzést a bölcsődékből és az óvodákból. Az elmúlt öt év alatt megtízszereződött a szellemileg visszamaradt, vagy durván és egyszerűen a hülye, és félhülye gyerekek száma. Értik, uraim? Amikor megkaptam, csak szomorú voltam, és hajlamos azt hinni, hogy általános, mondhatni világjelenségről van szó. De ki meri most már ezt állítani? Itt ketyeg alattunk a pokolgép...! Újra Clayton vette át a szót. - Úgy tűnik, hogy a leghatékonyabb hulladékot a hajdani főpályaudvar környékére rakták, ami nagyjából a mocsár alá esik. Tekintettel azonban arra, hogy az épületeket nem bontották el, óriási üregek maradtak a föld alatt. A hulladékanyag egyre dolgozik: lassan mozogva kitölti az üregeket. Valószínűleg egyre tágul, nő a térfogata, s a ki tudja milyen elemek vegyi reakcióba lépnek egymással. Úgy gondolom, hogy a mérgező mező lassan Longdale legszélső felé mozog. Még néhány év, és ugyanazok a jelenségek fognak megismétlődni itt is, mint a Halott Városban tizenöt évvel ezelőtt. - Jézusom! - nyöszörögte sápadtan Peacock. - Ezért tűntek el az archívumból a dokumentumok. Azoknak a vállalatoknak az utódai, amelyek annak idején lerakták a hulladékot, valószínűleg figyelemmel kísérték a telepek sorsát. Amikor rájöttek, hogy mi történik a mélyben, és hogy mi fenyegeti a felszínt, igyekeztek eltüntetni minden nyomot. Ami szerencsére csak részben sikerült. - Mit javasol tehát? - kérdezte némiképpen megnyugodva a polgármester. - A legsürgősebben evakuálni kell Longdale-t! - mondta Clayton. És az egész longdale-i mezőt. Hiszen beláthatatlan következményekkel járna a jövendő generációk számára, ha nem teszünk sürgős intézkedéseket. Lewis azonnal közzétesz egy felhívást a lapjában és... A polgármester ekkorra már teljesen visszanyerte a nyugalmát. - Lewis, nem tesz közzé semmit - mondta összefonva karját a mellén. - Az égvilágon semmit.

- Értse meg, uram... Ebben a pillanatban kopogtak, és Gregory dugta be a fejét az ajtón. - Bejöhetek? - Csak rajta! - intett Mitchell. - Van valami jelenteni valója? Gregory önkéntelenül is Claytonra mosolygott, aztán elkomorult a képe. - Van, uram. Nem éppen jó hír. - Mondja - biztatta a polgármester. - A Komensky családban, tudják, a Halott Városból Mrs. Komenskynek meglett a babája. - Ki az a Komensky? Clayton néhány mondattal emlékeztette Mitchellt a Halott Városban élő házaspár történetére. - Ja, vagy úgy...! Már emlékszem. Az az a férfi, akit végül is véglegesítettek a bankban. Megvan a gyerek? Gratulálok. Ámbár nem értem, Mr. Gregory, a jelenlegi helyzetünkben... - Baj van a kicsivel. Lewis kezében megremegett a szemüveg. - Milyen baj, Gregory? - Hát... - mondta habozva a rendőr - én nem láttam, csupán Mr. King, a doktor mondta telefonba... Állítólag egy szeme van csak, a homloka közepén, és nincs füle... És a karjai mellett... Hát ez van, uraim! Mély csend ereszkedett a szobára, csak Lewis keserű sóhajtása hallatszott. - Megszületett hát az első longdale-i szőrmók! Október 2. 9 óra 15 perc. Longdale városa Clayton kipattant a kórház előtt a kocsijából, futtában mutatta fel igazoló plakettjét, bevágódott a liftbe, és meg sem állt Molly ágyáig. Molly lebontott hajjal feküdt; a hófehér párna kiemelte arca sápadt szépségét. Alighanem szundikálhatott, mert amikor Clayton egy óvatosképű ápolónő kíséretében belopakodott az ajtón, homályos volt a szeme, mintha csak akkor tért volna vissza a valóságba. Clayton széket húzott az ágya mellé, és kezébe vette Molly kezét. - Molly, én nem is tudom... Az asszony mosolyt erőltetett az arcára. - Hagyd csak, Daniel! Nincs semmi baj. Még szerencse, hogy nem hallgattam rád! - Molly... - Azt akarom mondani, szerencse, hogy Dolly ott volt mellettem, bármennyire is nem tetszett neked. Ő hozott be a kórházba. Adnál egy pohár vizet, Dan? Az ápolónő mozdult volna az ajtóból, de Clayton megelőzte. Erre felhúzta az orrát és az órájára pislantott. - Mr. Clayton. Figyelmeztetem, hogy húsz perc múlva... - Ha nem tudná, a rendőrségtől vagyok - mondta Clayton

ingerülten. A vörös hajú láthatóan harcias ápolónő felcsattant. - Ez itt kórház, őrmester, ha ezt viszont ön nem tudná, és nem a rendőrségi kaszárnya. Húsz perc múlva visszajövök. Megértette? Claytón nagyot nyelt, és jobbnak látta nem fecsérelni az idejét felesleges háborúra. Inkább elvette a poharat Mollytól, és visszatette az éjjeli szekrényre. Hallotta, hogy becsattan mögötte az ajtó. Újra a kezébe vette felesége kezét. - Meg kell értened, Molly. El kellett mennem, mert... Molly kihúzta a kezét, és mintha nagy szüksége lett volna rá, megtörölte az orrát. - Tudom, Dan. Hiszen nem lehetett számítani rá. - Végül is mi történt? - Mozgolódik a baba, Dan. - De hát.. . Nem túl korán, Molly? - A doktor azt mondja, előfordul. És hogy nem kell aggódnunk emiatt... Nem feltétlenül. - Mi az, hogy nem feltétlenül? - Hát... alighanem valami nem egészen stimmel, Dan. Icipicikét. - Micsoda? Clayton érezte, hogy minden belső része megfagy, mintha folyékony szénsavat ivott volna. - A bébi nem egészen úgy fekszik, ahogy kellene. Alighanem fejletlen is egy kicsit. Ameddig lehet, késleltetik a szülést, aztán berakják egy inkubátorba. Néhány hétig csak üvegfalon át nézhetjük, Dan! Ugye nem is olyan nagy baj? - Miért lenne az, Molly? - s Clayton érezte, hogy hidegen és hamisan cseng a hangja. Összeszedte minden erejét, és megsimogatta az asszony kezét. - Molly! - Molly... - Tessék, Dan. - El kellene mennünk innen. - Mennünk? Hová? - Akárhová. Talán vissza Ausztráliába. A kenguruid közé. Az asszony csak mosolygott. - Butaság, Daniel. Tudod, hogy már rég nem érdekelnek a kenguruk. Persze, sajnálom őket, meg minden, de... ó, hiszen vannak vagy lesznek, akik megvédik őket! A fiatalabb generáció. Ne aggódj dan a kenguruk miatt. Clayton legszívesebben felordított volna. Kit érdekelnek a kenguruk?! Bánja is ő, ha Ausztrália valamennyi kenguruja akár egyszerre feldobja a talpát! - Mégis azt mondom, hogy el kellene mennünk, Molly. Molly Anderson kinyújtotta a karját, és a feje alá húzott egy kis párnát. Ridegen és határozottan csengett a hangja. - Szóval, ezért jöttél be hozzám, Daniel Clayton? Ahelyett, hogy egy icipicit is törődnél velem, csak az érdekel, hogy akceptálome a butaságaidat. Jó. Akkor beszéljünk őszintén... Bár első gyerekem, és a te első gyereked megszületése előtti napokban vagy órákban azt hittem egészen másról fogunk beszélgetni. De oda se

neki, Dan Clayton...! Ha erről, hát erről! Tehát, nagyon figyelj rám! Megelégeltem, hogy mint egy vándorcigány járjam a világot, mert odaát nem fértél a bőrödben. - Én? ÉN?! - Tutyimutyi módon viselkedtél, Clayton. Igaz, hogy én is hibás vagyok, de fiatal voltam és tapasztalatlan. Segítened kellett volna és mellém állnod. Óvatosan és tapintattal rásegíteni a helyes útra; ehelyett te belelöktél a mély vízbe. Otthagytam csapot-papot barátokat, szülőket és beköltöztem veled egy horrorfilm kellős közepébe. Ó, az az éjszakai üvöltés, azt soha nem fogom neked megbocsátani, Daniel Clayton! Az a szörnyű alak a baltával és a véreső! Vissza akarsz kényszeríteni oda, Clayton? A gyerekünkkel? - Én itt maradok, Daniel Clayton! Abban a villában maradok, ahol most lakom és ahol állítólag te is laksz. Betársultam egy üzletbe, amely két nap alatt több pénzt hozott a konyhára, mint... eh! Miért is beszélek feleslegesen? Én itt maradok, Clayton. Én itt! Clayton tehetetlenül nézte az asszony izgalomtól kivörösödő arcát. - Molly - mondta lassan. - Meg kell értened, hogy rettenetes veszély fenyeget bennünket. És nem csak bennünket, hanem... Molly hasára nézett és elhallgatott. Molly megcsóválta a fejét - Nem tudom miről beszélsz, Daniel. De annál nagyobb baj, mint amikor abban a nyomorult autóban ültem, egyedül, véres eső verte az üveget, az az ocsmány szörny pedig baltát himbált az orrom előtt; nos, annál nagyobb veszély sehol sem fenyeget, még a pokolban sem! Erre mérget vehetsz! - Molly... - Ha csak ezért jöttél, akár el is mehetsz. Őszintén szólva, úgyis magamnak kell végigcsínálnom,ami előttem áll. Ha meglesz a bébi, Daniel, lesz időnk még egyszer végiggondolni mindent. És ha úgy döntesz, hogy neked nem megfelelő itt... egészen biztosan nem fogunk az utadba állni! Clayton Molly fölé hajolt, de valaki megérintette a vállát. A vörös hajú ápolónő állt mögötte, és szinte szomorúan nézett rá. - Kérem... Mrs. Claytonnak pihenésre van szüksége. Molly a fal felé fordult; mindkét kezét a feje alá tette. - Molly...! - Szervusz, Dan. Ha meglesz a kicsi, gyere vissza. Clayton felállt, és tehetetlenül hagyta, hogy a vörös ápolónő maga után húzza. Akkor tért csak magához, amikor az ajtó becsukódott mögötte. - Kérem - mondta szokatlanul lágy és egészen megváltozott hangon az ápolónő. - Meg kell értenie őt, őrmester. Nagyon megviselték a rosszullétei. S az idegei sincsenek száz százalékig rendben. Éjszaka sikoltozik, és baltás szőrmókokról álmodik. Clayton a falnak dőlt, és megpróbálta elhessegetni a szeme előtt röpködő fekete karikákat. - Nem érzi jól magát? - kérdezte riadtan a nővér.

- Dehogynem. Csak a szagok... - Lélegezzen mélyeket, és fújja ki a levegőt. Úgy, ni! Szóval... az a helyzet, hogy King doktor szeretne beszélni magával. - Velem? - Magával. Várja önt, Mr. Clayton. Clayton mint fuldokló a szalmaszálba kapaszkodott a lányba. - Miről? - Nem tudom, Mr. Clayton. Majd ő elmondja. Clayton megérezte, hogy a nővérnek hamisan cseng a hangja. Egész biztosan tudja, mit akar vele közölni a doktor. Uramisten!... King doktor alacsony, tömzsi, vörös szakállú ember volt; igen halványan a szőrmókokra hasonlított. Karikalábait maga alá húzva figyelmesen tanulmányozta Clayton arcát. Talán azt kívánta kitapogatni, mennyi igazságot bír el az előtte kuporgó, láthatóan holtfáradt és meggyötört rendőr őrmester. A nővér a sarokban ült, s egy aprócska szekrényben matatott. Clayton figyelte, hogy letöri egy üvegampulla végét, s a folyadékot felszívja egy fecskendőbe. A fecskendőt letette a szekrény előtti asztalkára, s figyelmesen, mint ugrásra kész vadászkutya; nézett King doktor szemébe. Clayton éppen azt találgatta, hogy vajon a nővér neki szánja-e a fecskendő tartalmát, amikor a doktor tömzsi ujjait rátette a lábaszárára. - Örülök, hogy itt van, őrmester. Mindig is szerettem volna szemtől-szembe ülni magával. Maga a város hőse. - Köszönöm. Miért hivatott, doktor? Kíng levette a kezét Clayton lábáról, összekulcsolta az ujjait, és malmozni kezdett. - Ön erős, fiatal ember, Mr. Clayton. Az életben vannak pillanatok, amelyek nagy lelkierőt követelnek tőlünk... Clayton felugrott és elkapta a doktor vastag, szőrös csuklóját. - Molly? A doktor felállt, és kiszabadítva a csuklóját, visszanyomta Claytont a székre. - Nyugalom, őrmester. Nincs semmi baj a feleségével. Általános kimerültség, semmi egyéb. Ez viszont önre is jellemző. Mit szólna egy erősítő injekcióhoz? Martha nővér már előkészítette, és... - Pokolba az injekcióval! Az igazságot akarom hallani, doktor! Az igazságot! - Ahogy óhajtja, őrmester - biccentett King doktor. - Gondolja meg a nyugtatót... nincs mellékhatása... Clayton pillantása beléfojtotta a szót. - Rendben van - adta meg magát a doktor. - Mondtam már, hogy Mrs. Claytonnal nincs komolyabb baj. Elcsigázott, kicsit vérzik is, alighanem koraszülés lesz. Nem jó, de nem is rossz a helyzet. Típusmegoldást igényel. Clayton megkönnyebbült. - Akkor? King összenézett a nővérrel. - Készítettünk a feleségéről... Mr. Clayton, egy lézertomográf

felvételt. Mármint a gyerekről. Elhallgatott és Clayton arcát nézte. - És? - Problémák vannak a kicsivel, Mr. Clayton. Clayton megszédült. Belekapaszkodott a szék karfájába, és nehezen lélegzett. King intésére a nővér odatérdelt mellé, gyors, gyakorlott mozdulattal feltűrte az inge ujját, és belenyomta a tűt a karjába. - Milyen problémák? - kérdezte rekedten. A doktor megvárta, amíg a nővér kihúzza a tűt, és megtörli vattával a szúrás helyét. Köszönetfélét mormogott, majd megfogta Clayton csuklóját. - Így ni. Ért engem, Mr. Clayton? - Persze, hogy értem - hallotta Clayton saját, rekedt hangját. Mondja tovább, doktor! - Nos, a tomográf furcsa képet mutatott. A gyermeket illetően. - Ezt hogy érti? - Mr. Clayton... erősnek kell lennie, hiszen Mrs. Clayton is önre marad... értem alatta, hogy... eh, az ördög vigye el! Mr. Clayton! - és nagyot nyögött. - Az ön felesége szőrmókot fog szülni! Mint az a szerencsétlen asszony... aki tegnap... Clayton tenyerébe hajtotta a fejét. Aztán felállt, köszönés nélkül kisétált a szobából, ki a kórházból, s hagyta hogy elnyelje Longdale városának zaklatott, délelőtti forgalma. Október 2. 11 óra. A longdale-i mező A helikopter már a mocsár fölött körözött, amikor a polgármester befejezte mondanivalóját. - Nem akarom még egyszer megismételni, amit mondtam! Aki pánikot kelt, lecsukatom! Térjen már magához Lewis, az istenért! Maga nem lát a szemétől! Tudja, hogy a világ valamennyi valamire való városa szeméttelepre, vagy rohadt nukleáris temetőre épült? Azok a szarosak, néhány száz évvel ezelőtt, úgy látszik mást sem csináltak, mint szemeteltek. Ezen az alapon kiköltözhetünk a világűrbe, hiszen az egész föld egy nagy klozet. És nekünk mégis itt kell élnünk, Lewis barátom. Nézzen csak körül, ember! Mit gondol, mennyivel emelkedett a hülyék száma világszerte, az elmúlt évtizedben? Biztos vagyok benne, hogy legalább száz százalékkal. Mi a fenét akar akkor maga éppen Longdale-től? - Valahol el kell kezdeni a takarítást. - Csak nem az én városomban, kicsikém! Itt ugyan nem! Majd ha másutt elkezdik, akkor oké! Addig pedig kussol a sajtó, különben a szájára teszem a tenyeremet. A szőrmókokat hűvösre vágjuk. Ha ezeket az átkozott stüszivadászokat meg tudja állítani őrmester, veszek magának egy egész mogyoróstortát! - Meg kell akadályozni, hogy megöljék őket! Éppen olyan gyilkosság lenne, mintha az őrültek házából kihúznák az őrülteket és meglincselnék őket! Vagy még rosszabb. Hiszen ezek a szerencsétlenek a mi áldozataink! - Az én nevemben ne beszéljen Clayton! Én ugyan nem ástam

szemetet senki háza alá. Gregory Clayton karjára tette a kezét: - Látja? Ott vannak! Az őrmester lenézett, és csatárláncba szerveződött mákszemeket pillantott meg, amint alig észrevehetően mozogtak a mocsár körül. Felemelte a karját és parancsot adott a leszállásra. A helikopter légcsavarja nyomán a bűnös földhöz simultak a sárgás fűszálak. A zsombékok között terepszín egyenruhás, sildessapkás alakok hajladoztak, s hasra-hasra vágva magukat, egyre beljebb nyomultak a mocsárba. Szakállas, szélesvállú alak sietett üdvözlésükre; nyomában tíztizenöt sihederrel. - Egyet már kifektettünk - harsogta feléjük büszkén és puskája csövére ütött. - Ott loholt a zsombékok szélén, és ordított, ahogy a száján kifért. Ezek a szarosok azt hitték, hogy nem fogja a golyó. Csodálkoztak is, amikor eltrafáltam. Hallotta volna, hogy visított! Ekkora szakálla volt, ni...! majd a derekáig ért. Képzelje, őrmester, lehúztuk a nadrágot róla, vagy azt az akármit, ami rajta volt, és még most is majd becsinálok a röhögéstől... Képzelje, se lány nem volt, se fiú. És csak vinnyogott, amíg a fejébe nem eresztettem egyet. A többieket is kihajtották a kutyák a rejtekhelyükről. Legalább tízen vannak. Ebben a pillanatban motoros férfi bukkant fel egy nádbucka mögött. Kétségbeesetten kapaszkodott ugrabugráló gépe kormányába. Amikor felfedezte Claytont, vadul integetni kezdett. - Mr. Clayton! Távirat a Központi Archívumból! Clayton odafutott hozzá, kitépte a papírlapot a kezéből. Gyorsan átfutotta, aztán visszasétált vele a polgármesterhez. - Nézze csak, uram. Itt az utolsó talány megoldása is. - Milyen talányé? - húzta össze a szemét a polgármester. - A Kowalsky-ügyé. - Hogyhogy? - Emlékszik, hogy ezek a szerencsétlenek egyre csak egy bizonyos Kowalskyt kerestek? -Hogy a fenébe ne emlékeznék! - A Központi Archívum értesített, hogy találtak valamit. Valakit megbíztam, hogy keresgéljen még egy kicsit. Hát talált egy papírt... Kiderül belőle, hogy a nyomorékgyerekek otthonát egy Kowalsky nevű "pedagógus" vezette vagy harminc évvel ezelőtt. Amikor a városból megkezdődött az elmenekülés, Kowalsky is elhúzta a csíkot. Ezeket a szerencsétleneket meg egyszerűen kitette a mezőre. Gondolom, egy szál ruhában. - Mi a fenét beszél ez itt össze-vissza? - kérdezte a sildes sapkás és csodálkozva pislantott a köréje sereglett fegyveres sihederekre. - Halljátok, fiúk? Clayton elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a hajtóvadászatnak. - Elég! A dühöngésnek vége, mindenki menjen haza! Éppen olyan emberek, mint mi, csak szerencsétlen gyengeelméjűek. Nincs joga senkinek kioltani az életüket!

A fickó eltátotta a száját és egyszerre elöntötte az indulat. - Álljunk meg, hé! Mit beszél maga itt? Akárkik is, kinyírtak egy faluravaló embert! Csak nem hagyjuk futni őket? Már díjat is alapítottunk... Aranyjelvény, és Sturmi vési rá a feliratot, hogyaszondja: "A szőrmók-ölőnek!" Hagyjon bennünket békén, őrmester! Ha elkapták volna őket, a magáé lehetne mind, de most már mi is beszálltunk a játékba, és nem is óhajtunk kiszállni belőle! Nem akarjuk, hogy elszúrja a szórakozásunkat, Clayton! A polgármester és Peacock óvatosan hátrébb léptek. - Hagyja, Clayton! - mondta Mitchell. - Úgysem tudja megállítani őket! Clayton az égre nézett, ahol hatalmas dübörgés közepette óriási szállító helikopterek tűntek fel az égen. - Ez meg mi az isten? - hördült fel a sildes sapkás. - Mi a franc... - Mégis csak kénytelen vagyok elrontani a szórakozásukat - mondta Clayton. - Mielőtt idejöttem volna, felhívtam az elnöki hivatalt és kértem, hogy küldjenek néhány terroristaellenes harcra kiképzett legényt. Tudtam, hogy maguk... Az egyik legény harsányan káromkodva odaugrott hozzá, és puskaaggyal az arcába vágott. Clayton megperdült, és a földre zuhant. Gregory megpróbált a segítségére sietni, de őt is földre küldte egy jól irányzott ütés. Clayton a földön feküdt, s mielőtt elájult volna, elégedetten látta, hogy mint óriási virágok lebegnek a feje felett a terroristaellenes alakulat katonáinak színes ejtőernyői. - Ezek a szőrmókok most megúszták - morogta Lewis, és egy kulacsból vizet locsolt Clayton arcára. - De az utánuk következők is megússzák-e? - Vagy mi - sóhajtott Gregory. - Vajon mi megússzuk-e, ami ezután következik? Vége. ISBN 963 02 6522 2 Megjelenik a Zrínyi Nyomda kiadásában A kiadói és nyomdai munkáért felel: a Zrínyi Nyomda vezérigazgató-helyettese Főszerkesztő: Rigó Béla Felelős szerkesztő: Veszely Ilona Művészeti vezető: Kocsis József Műszaki szerkesztő: Katona Mihály A fedélterv: Harsányi Sándor grafikájának felhasználásával készült. Készült 12 (A/5) ív terjedelemben a Zrínyi Nyomdában Budapest, 1989 http://lorinczl.fw.hu/